Budai Sas-hegy TVT a Főváros Közepén

Budai Sas-hegy TVT a Főváros Közepén A Déri Claudia ökológus alapítvány pályázata

Készítette: Dániel András Biológus (BSC) hallgató 3 évfolyam

Budapest, 2009

Tartalomjegyzék Bevezetés .......................................................................................................... 2 Budai hegység kialakulása ................................................................................. 2 Domborzati viszonyok ....................................................................................... 5 Geológiai viszonyok .......................................................................................... 6 Szerkezeti viszonyok ......................................................................................... 8 Hidrogeológiai viszonyok .................................................................................. 8 Dolomitjelenség ................................................................................................ 8 A növénytakaró történeti áttekintése .................................................................. 14 Az emberi hatások a vegetációra ........................................................................ 18 A szőlőművelés kora a Sas-hegyen .................................................................... 18 A szőlőművelés utáni élet a Sas-hegyen ............................................................. 20 A Sas-hegy flórája ............................................................................................. 22 A Sas-hegy klasszikus cönológia szemszögéből................................................ 22 Mészkedvelő nyílt sziklagyepek ........................................................................ 26 Zárt sziklagyepek .............................................................................................. 31 Dolomit sziklafüves lejtől .................................................................................. 34 A Sas-hegy adventív flórája ............................................................................... 36 A Sas-hegy faunája ............................................................................................ 40 A déli lejtő......................................................................................................... 43 Déli oldal szerepe .............................................................................................. 46 Köszönetnyilvánítás .......................................................................................... 46 Felhasznált irodalom ......................................................................................... 47 Összegzés/Summary .......................................................................................... 50 Mellékletek ....................................................................................................... 51 Képek ................................................................................................................ 59

1

Bevezetés: Szakdolgozatom elején szeretném bemutatni azokat a folyamatokat, amelyek a Budaihegység jelenlegi formáját kialakították és lehetővé tették a dolomit vonulatokra jellemző geológiaformák kialakulását. A természetben „minden mindennel összefügg”. Általános geológiai események bemutatása után, majd kicsit közelebbről a Budai-hegység geológiai folyamatai ismeretében szeretném Sas-hegyen kialakult domborzati viszonyokat is ismertetni. A domborzati viszonyok sok mindent determinálnak, számos speciális jelenség tartozik egy adott geológiai formációhoz. A dolomit mészköveken a dolomitjelenség járul hozzá ahhoz, hogy ezen a területen egyedi vegetáció kép alakuljon ki. A körülmények ismeretében szeretném a vegetációtípusokat, majd az azon kialakul élővilágot ismertetni.

Budai-hegység kialakulása A Budai-hegység a hasonló típusú Dunántúli-középhegység része, közepes magasságú (350-550 m), árkos medencékkel és töréses völgyekkel határolt, kisebb sasbércek sorozatából álló, tetőszintjében elegyengetett, tönkösödött röghegység. Ide tartozik a Budai-hegység legfiatalabb tagjaként a Sas-hegy is. A budai hegyekben a legfontosabb kőzet a mészkő, és a dolomit, ezen üledékes kőzetek kialakulása a földtörténeti középkor triász időszakára tehetők. A hegység mai arculatát, alakját az üledékes kőzetképződésen kívül a lemez tektonikai mozgások is jelentősen befolyásolták. A triász időszakában a Thetisz egyik melléknyúlványában, a Parathetisz süllyedő tengervályúban halmozódott fel a dolomit és a mészkő nagyon nagy mennyiségben helyenként 2500 m-nél is nagyobb vastagságban. A dolomit a sekély lagúnákban és tengerek peremterületein alakulhatott ki speciális körülmények között. Legnagyobb tömege a késő triászban alakult ki, ezért is nevezik ebben a korban keletkezet dolomitot fődolomitnak. Ez a sekélytengerekben illetve a tengerparti síkságokban felhalmozott

mésziszap

dolomitosodásával

keletkezett

akkor

mikor

a

tenger

visszahúzódásával a terület (dagály feletti) síksággá vált, ezáltal a tengeri üledék felszínre került. Ezek a folyamatok periodikusan megismétlődtek, és a felszínen egy nagy kiterjedésű egységes dolomitosodási övet hoztak létre. A dolomit a mészkőből jön létre a magnéziumos tengervíz hatására, a mészkő vagy mésziszap Ca-ionokat a tengervízben lévő Mg-ionok helyettesítik. Mivel a Mg ion nagyobb méretű, a 2

helyettesítés rácsfeszültséget okoz, ami a dolomit majdani könnyebb repedezését eredményezi . A

fődolomit sajátosságait legjobban a Budai-hegységben megnyitott kőfejtőkben lehet tanulmányozni. Azt tapasztaljuk, hogy milliméteres vastagságból álló hullámos lemezek váltakozva vannak a Megalodus szív alakú kagyló maradványainak tömegét tartalmazó rétegekkel. Fődolomit keletkezése parttól távoli, de nagyon sekély vízzel borított platóhoz köthető, ami időnként szárazra került. A sekély vízben algák tenyésztek, a mélyebb vizű lagúnákban Megalodus kagylók éltek nagy tömegben. Mivel a dolomit csak később, utólagos hatásra keletkezett a mészkőből, így mindkét kőzetnek ismerjük algasávos és megaloduszos változatát. A triász végére a dolomit és a mészkő a budai hegységben kiemelkedett a tengerből (dachsteini mészkő kialakulása után). A jura és a kréta korszakok alatt a felszínük szárazulat volt, további üledékképződés nem történt, más tengeri üledékek maradványát nem találták a területen ebből a korból. A triásztól a krétáig a területen jelentős lemeztektonikai aktivitás nem volt, ez kedvezett a Budai-hegységnek, és környezetének mészkő illetve dolomit felszínén lezajlódó laterális mállási, ill. bauxit- és kúpkarsztképződési folyamatoknak. Ezek a folyamatok hosszan tartó tektonikai nyugalmat igényelnek. Mindez megváltozott mintegy 70 millió évvel ezelőtt. A tangenciális erők hatására ÉNY-DK irányba megtört a Budai-hegység eredeti DNY-ÉK csapású egységes tömbje. Az eocénban az egységes tömbön a sasbércek kiemelkedése és ezzel párhuzamosan az árkok lesüllyedése volt tapasztalható. (lamáriai és illír hegységképző mozgások). Az eocén közepéig a felszín lepusztulás a jellemző, a meredekebb lejtőkről lehordott hordalék a medencék peremén halmozódik fel. A területet kétszer fedte be még üledéktakaró, először a felső eocén táján, majd az egységes megsüllyedés következtében az egész terület megint tengervíz alá került. A budai hegység mezozoóás tömege fedett tönké vált, mert az újonnan keletkezet tenger hol vékonyabb, hol vastagabb üledéktakarója borította be a korábban kiemelkedett domborzat igen jelentős részét. Ez az eocén legvége felé megváltozott, és kiemelkedett a tengerből a terület, de a sasbércek és domborulatok és árkok szintje közel sem emelkedtek olyan magasra, mint az őket körülvevő Északi- (és Déli-kárpátok) kristályos hegységvonulatok tetőfelszíne. Ezekről a magasabban fekvő területekről kavicsos homok folyóvízi hordalék telepítődött a budai hegyek felszínére. A terület másodízben temetődik be üledékkel, de most nem a tengerei üledékképződés a folyamat mozgatórugója a lerakódott anyag forrása, hanem a magashegységekből származó kristályos kavicsos üledék temeti be a felszínt eltérő vastagságban, és intenzitással. (Ebből a hordalékból képződik többek között a Hárs-hegyi 3

homokkő konglomeráció is). Ahol ez az üledék csak vékony rétegben rakódik le a további lemeztektonikai folyamatok, és mállási folyamatok során teljesen lekopik. Az eredeti kőzet megint a felszínre kerül, ezeket nevezzük exhumált tönköknek. Ahol meg véglegesen megmarad az üledék borítottsága azok fedett tönkök maradnak. Az exhumált rögök, ill. a János-hegyi Hármashatár-hegyi csoportjának központi kiemelkedése következett, ezek peremei, és az árkos medencék viszont váltózó intenzitással megsüllyedtek, a peremi rögökre nagy vastagságban kiscelli agyag épült. Az oligocén végétől a Budai-hegység rögeit erős tektonikai mozgások háborgatták, a felső miocénban a peremterületeken tengerpart közeli mésztakaró rakódott le, ami a szarmata és a lajtai mészkő kialakulásához vezetett. A miocén végén kialakult szarmata elemek alatt lassú süllyedés indult. Majd rövid nyugalmi szakasz után a süllyedés általánossá vált, ennek következtében alakulhatott ki egy csekély sótartalmú sekély Pannon beltenger, ami nagyobb rögtetők környékét is elborította. A Szabadság-hegy – Szécsényi-hegy akkori helyén nem hegyek, hanem mocsaras tavak voltak ezeket, területeket nem borította el a beltenger. Itt indult meg a hévforrások által táplált édesvízi mészkő kialakulása, a Tétényi-fennsík és a Zsámbéki-medence pannon homok üledéke ekkor rakódott le. Fontos megemlíteni, hogy a negyedidőszak végére a Pesti-síkságon megjelent a Duna, és hatalmas hordalékkúpot kezdett el építeni, így a Duna vált a Budai-hegység lepusztulásának helyi erózióbázisává. A pleisztocénben a Budai-hegység gyors kiemelkedését megközelítőleg jól jelzik a Szabadság-hegyi 430 m-es és ezeknél jóval fiatalabb egymás alatti lépcsőkben lerakódott édesvízi mészkőszintek helyzete. A domborzat ilyen fiatal és fokozatos emelkedése külső lepusztító erők, a lejtős törmelékmozgások, és a folyóvízi erózió felélénkülését vonta maga után. A pleisztocénre a hegység arculata sokat változott a harmadidőszaki állapotokhoz képest, ez főleg a jégkorszak idején igen intenzívnek mondható talajkifagyásoknak, és kőzetek kifagyásos aprózódásának köszönhető. A glaciálisok alatt jelentős volt a fagy és a kevés csapadék, ekkor erős volt a kőzetaprózódás és a talajkifúvódás. Az interglaciálisokban meg a csapadék mennyisége volt számottevő. Az intenzív törmelékképződést a csapadékvíz a völgytalpakról, és a szelek a lejtőkről nem tudták elszállítani. Ma a budai hegység nagy részét, lösz és a rajtuk kialakult talaj, burkolja be kivéve a meredek sziklalejtőket és a mészköves fennsíkokat. Hegytípusok: a budai hegység a kialakulása során több rögre darabolódott, és ezek eltérő fejlődésen mentek keresztül: 4

a. Tetőhelyzetben kiemelt fedett tönkhegyek: ide tartoznak azok a rögtípusok, amik a jurakréta időszak alatt trópusi tönkösödést szenvedtek, kétszer is betakarta őket üledék az eocénban és az oligocénban, s csak az új harmadidőszakban, ill. és negyedidőszakban emelkedtek, ki tetőhelyzetbe, emiatt a homokkő és márgatakaró egy részét megőrizték. (Nagy-Szénás, Kutya-hegy, János –hegy). b. Kiemelt helyzetű fedett tönkhegyek: olyan kiemelt blokkok, amelyek az alsójura tömbösödés után paleogén és neogén időszakban ismételten eltemetődtek és csak a negyedidőszak után kerültek tetőhelyzetbe c. Hegységelőtéri vagy hegylábi helyzetbe került sasbércek: ezeknek a kis rögöknek három fajtáját különböztetjük meg: fiatalabb üledéktakaróval fedettek (Rózsa-domb), félig exhumálódott rögök (Gellért-hegy) és teljesen exhumálódott rögök (Sas-hegy). d. Eltemetett tönkrögök: un. kriptotönkök, csak ott láthatók, ahol az árkos medencék nem túl mélyre süllyedtek)

Domborzati viszonyok: A Sas-hegy a Budai-hegység dél-budai láncának a egyik tagja, amely a Németvölgyiárok és a Farkas-völgy között széles lapos nyereggel (Farkasréti temető) kapcsolódik a Széchenyi-hegy megsüllyedt délkeleti nyúlványához. A János-hegy és a Szabadság-hegy rögének hegységelőtéri sasbérce. A főváros belső területén helyezkedik el, teljesen körbeépítve, déli irányban a hegytől Őrmező fekszik, majd innen haladva délnyugat felé Gazdagrét terül el, nyugati irányból Sasad, észak-nyugati szomszédságában meg Farkas-völgy fekszik, északra Németvölgy, észak-északkeletre kis Gellért-hegy kelet-délkeletre meg Kelenföld határolja. Dolomitképződményei Kelenföldi sík átlagosan 120 tsz feletti magasságából emelkednek ki, ezek a földtörténeti triász karni emeletében keletkeztek. A hegy két szabályos kúpban végződik a kopasz csúcs. Azokhoz a hegységelőtéri helyzetbe került sasbércekhez sorolható, ahol a későbbi időszakokban rárakódott üledéktakaró nem maradt meg, a felszínéről lemosódott, elszállítódott, ezek az exhumált rönkök.

5

A Kis Gellért-hegy irányából Sasad felé elindulva nyolc elkülönülő egységre tagolódik a sasbérceket alakító szilárd kőzet. délnyugat-északkelet felől a dolomit egybefüggő tömegére tektonikai mozgások voltak hatással. Ennek következtében. A Tétényi út területén végzett kísérleti fúrás 525 m-en érte el a harmadidőszakbeli dolomitot. Tehát a Gellért hegy felől (délkelet) ilyen mértékben zökkent le a hegy. Ennyire erős törések nem tagolták a 8 röggel egybefüggő dolomit tengelyt északnyugat-délkelet felől. A kérdéses mozgások északnyugat felé csillapodni látszódtak, így a triászi dolomit egyenetlenségeit elfedik enyhítve ezzel a délkelet-délilejtők meredekségét (SCHAFRAZIK

ET

AL

1964). A hegy „tetejének”, a

sasbérctetőnek átlagos szélessége nem haladja meg az 50 métert és hosszúsága sem nagyobb 1000 méternél. A tetőhöz kapcsolódik közvetlenül a sasbérclejtői szilárd kőzet, ennek meredeksége hozzávetőlegesen északkelet-délnyugat irányban a legmeredekebb, 15°-35°. Ez a meredekség mind a talajképzésre mind a rajta kialakuló vegetációra nagy hatással van. A törmelékképződés mennyisége a dolomit sajátos mállása miatt viszont nagyon jelentős, de meredeksége miatt itt nem halmozódhat fel a keletkező törmelék. Ez málladék a hegylábi lejtőkön halmozódik fel, ezért itt a hegylábi lejtők meredeksége mérsékeltebb, 5°-15°-os és még lejjebb 2,5°-5-os a meredekség. A felhalmozott törmelékén a talajképződés i folyamatok jóval kedvezőbbek, mint a meredekebb szakaszokon.

Geológiai viszonyok. Az üledékes kőzet felszínét lemeztektonikai mozgások alakították, formálták. Budapest környékén a Gellért- és Sas-hegy dolomitját is fődolomitnak tekintik, de találtak benne Megalodus-szos „magvat” és néhány egyéb kövületet is. A hegy rétegsorába a laza szemcsés Megalodus-szos dolomit települt legalulra. A mésziszapba annak ülepedése közben gyakran kovavázú élőlények, főleg Radiolaria és különféle szivacsok maradványai is keverednek: a diagenezis során ezekből tűzkőgumók, illetve lencsék alakulnak ki: az olyan mészkövet, illetve dolomitot, amelyben ezek aránya >10%, tűzkövesnek nevezzük. (BALOGH ET AL

1991). Legfelül ez a réteg található. dél-délkelet, és nyugat felé fehér lazaszemcsés

dolomit található, mellet kelet felé tűzköves és a Farkasréti oldalon délen sávos kovasavas dolomit váltja fel. Néhol a dolomit nagyon feltűnően és könnyen porlódik, ennek oka a hévforrások hatására történő átkristályosodásban keresendő. A hévforrásokból eredetileg 6

aragonit válik ki, ami lehűlés után kalcittá alakul át. Az aragonit sűrűsége D= 2,95 a kalcité D= 2,27, tehát az aragoit kalcittá való átalakulása térfogat növekedéssel jár, és ez a folyamat idézi elő a porlódást. A dolomitosodás a leülepedés utáni, de még a kőzetté szilárdulás előtti diagenetikus folyamat, ami a lágy iszapban ment végbe. A leülepedett rétegek elmozdulhattak egymástól több vetődés is elmozdította, az oligocén-eocén és kréta során. Az igen könnyen porlódó dolomit nem mindenhol pusztult le, mert harmadidőszak tektonikai mozgásainak következtében a terület kiemelkedése több helyen vulkanikus tevékenységhez köthető hévforrások a dolomit egyes részeit kipreparálták, kovasavval átitatták. Ezek a részek sokkal ellenállóbbak lettek az aprózódás- mállási folyamatokkal szemben. Sas-hegy számos híres geológiai formakincse alakult így ki (Medve-szikla). Eocén idején a Sas-hegy még nem emelkedett ki a tengerből, mikor a budai márga kialakulóban volt, ezért veszi ma körül a hegyet övszerűen márgatakaró. (SCHAFRAZIK ET AL 1964) szerint a csúcs felszínre kerülése márgaképződési folyamatok után történt meg, ami alátámasztja azt a feltételezést is, hogy a Sas-hegy a hegység egyik legfiatalabb képződménye. Néhol a márga felett is dolomitrétegek vannak. Kifejlődése sem egységes mindenhol 30-40 mm vékonypados, néhol lemezes darabos. Helyenként a hévforrások vizétől kovásodott, ritkán a márga is porlódó lisztes. A csapása a legtöbb helyen a dolomittal azonos, hajlásszöge azonban eltérő. A budai márga elnevezés a műszaki kőzettan szerint olyan kőzetet jelent, amiben a mészanyag mellet jelentős mennyiségű agyag is jelen van.

A márga

normálsósvízi, sekélybathiális kifejlődésű, az agyagnak és a szénsavas mésznek igen különböző arányú keverékéből áll. Mélyebb részeken mészmárga, a sekélyebb részeken agyagmárga alakult ki. Az eocén-oligocén idején erre ülepedet rá a kiscelli agyag formáció, mely jelentős mennyiségben a hegy D és Ny oldali lankásabb alsóbb hegylábi területein helyezkedik el. Az eróziótól laposabbra mosott dombhátakon pannon kvarckavics és levantai forrásvízi mészkő törmeléke is megtalálható (SCHAFRAZIK

ET AL

1964). Az egész Budai-hegységben nagyon

elterjedt, az óbudai téglagyárak ebből égetik a téglát. Az agyagásványokon kívül a kőzet jelentős mennyiségű kvarcszemcsét és iszapot is tartalmaz, és előfordulhatnak benne teljesen homokos rétegek is. A Sas-hegy nyugati felén a gerinc mentén csekély mennyiségű pannon alapkonglomerátum is található, a Széchenyi-hegyről kiinduló torrens patakok vize és törmeléke ezt a területet is elérte.

7

Lösz felhalmozódása a keleit oldalakon történ meg leginkább, Bod Péter és Dajka Gábor utca közötti vízmosásokban a legerőteljesebb, vastagsága meghaladhatja a 3-4 m is, de jelentős magasabbról származó törmelék keveri ezt is.

Szerkezeti viszonyok Kelet-nyugat irányú peremtörések hozták létre az egyenes vonalú, meredek hegygerincet, ezt egyébként északnyugat-délkeleti harántörések tagolják. 30°-50° alatt dőlnek meg a dolomit rétegek délnyugat felé. A Sas-hegy keleti részén északkelet felé dőlnek 70°80° alatt, de sok helyen a délnyugati dőlés figyelhető meg. délről a dolomit tömegre kissé rátolódott a budai márga. a hegy déli oldalán gyakoriak az egymással párhuzamos déldélnyugati törések, a rétegek meg meredeken dőlnek 60°. Ezek a törések nyitottak utat a karsztvizeknek a felső krétában (SCHAFRAZIK ET AL 1964).

Hidrogeológiai viszonyok: Ahogy az elmúlt fejezetben láttuk, a hegy létrejöttében a víz szerepe fontos szerepet játszott, (üledékképződés), ami mára már háttérbe szorult. Az eocén végtől a pliocénig élénk hévforrás tevékenység volt a területen. A talajvíz a kiscelli agyagban 4-6 m mélyen található meg, ez a talajvíz kemény, mert a lösz rétegeken keresztül szivárog, és van alkalma kioldani a CaCO3-at. A 67 m mélyen egy magánházban a felszín alatt 14,2 C° hőmérsékletű karsztvizet találtak egy fúrás alkalmával (SCHAFRAZIK ET AL 1964).

Dolomitjelenség: Dolomitterületek vegetációja merőben eltér más mész, ill. szilikáttartalmú kőzetek vegetációjától. A dolomitsziklagyepek sokkal nagyobb fajdiverzitással rendelkeznek (ZÓLYOMI 1942). Az elmúlt korok meleg, ill. hideg időszaki hírmondói is nagyobb számban képviseltetik magukat a dolomit kopáron mit bármelyik másik mészkő kőzeten. Ez a lényeges különbség már sok vegetációkutatónak feltűnt. PLANCHON már 1854-ben rámutattak arra a tényre, hogy külön mész- és dolomitnövények vannak. A két élőhelytípus geomorfológiája is jelentősen eltér. Az első földrajzi-morfológiai irományok még a szél és a defláció jelentőségét hangsúlyozták, de a valódi különbségek nem erre vezethetők vissza. A hazai szakirodalomban a dolomit jelenségre ZÓLYOMI BÁLINT mutatott rá. 1942-es sokat idézett művében feltárja 8

dolomit és a vegetáció közötti szoros összefüggéseket. Arra a tényre is felhívja a figyelmet, hogy a dolomit sajátos aprózódási mállási folyamataira vezethető vissza sok minden. Szintén a triászban keletkezett dachsteini mészkő rétegzett szerkezetű, gyakran nagytisztaságú CaCO3, Ennek következtében a dachsteini mészkő kiválóan oldódik, és karsztosodik. A jól oldódó mészkő kevesebb, de nagyobb törmeléket képez a felszínen, ami a talajképző folyamatoknak ez sokkal jobban kedvez. A dolomit a kőzettani fejezetben részletesebben kifejtett okok miatt nagyobb Mg-tartalommal rendelkezik. A dolomit többnyire monomineralisztikus kőzet, összetételében csak 0,5-1,5 %-ban szerepelnek agyagásványok, tehát teljesen egységes, más alkotó résztől mentes. A Mg-tartalom miatt a dolomit a mészköveknél nehezebben és lassabban oldódik, egyenes arányosság mutatható ki a Mg tartalom és az oldódási folyamatok intenzitása között. Viszont nem hanyagolható el, hogy ridegsége miatt a kőzet erősen repedezik, és apróra töredezik, ez a törmelék sarkos szögletes, és ez a málladék a kialakulandó talaj humusztartalmát folyamatosan „gazdagítja”. (KUN

ET AL.

2005). Az intenzív fizikai mállás

miatt a felszín folyamatosan pusztul, és a meredek lejtőről a finomszemcsés törmeléket a csapadék folyamatosan lehordja, a dolomithegyek profilja domború és meredekségük főleg a pusztuló csúcs felé igen számottevő! (1. ábra). A lehordott törmelék miatt a hegylábak már lankásabbak, jelentősen javulnak itt a talajképződési adottságok. Ezzel szemben a belső geológiai erőktől kiemelt mészkő nem mállik ilyen fizikailag ilyen intenzíven, és nagyon sokáig megőrzi alakját. A lapos tömbfelszín plató alakban marad és meredeken a mélyebb részekbe egy sziklafelszínnel szakad le. A plató tetején jelentős mennyiségű humusz felhalmozódás lehetséges, mert intenzív törmelék felhalmozódás mélybe szakadó meredek sziklafelszíneken történik meg. A növényzet elrothadásával bőven halmozódik fel annyi humusz, amely karbonátokkal telített, viszont kőzettörmeléktől mentes, itt ebben a talajban zavartalanul kialakulhat a klimax társulás. A pusztuló felszínt jelző domború dolomitlejtőnél az inflexiós sáv (normális lejtők homorú és domború részét elválasztó részek) a domborulat alsó harmadában van. Ilyen esetben a lejtő legalján és a legtetején találhatunk zonális növénytársulásokat, a domborulat közepén pedig az extrazonális növénytársulás a domináló (JAKUCS 1962). Mivel a domború lejtők gyorsan erodálódó felszínek, számolni kell a kitettség adta mikroklíma alakulásokon kívül itt még a termőréteg nagymértékű elvékonyodásával is, ezért még a dombtetőkön is nagyméretű edafikus stresszel kell számolni. A tetők mindig extrém élőhelyeknek számítanak, különösen igaz ez a dél-délnyugati oldalakra, ahol a mikroklíma szélsőségesen is száraz lehet, mert a nap beesési szöge majdhogy nem merőleges hatását még a szelek kiszárító hatása még jobban fokozza. Ezért sem alakul ki a zonális 9

társulás dombtetőkön. Mindezekből azt a következtetést vonatjuk le, hogy ugyanazon felszínformáló erők ( ugyanannyi csapadék mennyiség és hőmérséklet) az eltérő szerkezet miatt más és más geológiai formákat hoz létre, és ez által más és más élőhely kialakulásának kedvez, a természetes szukcessziós állapotok különböző szinten lesznek. (1. ábra)

1 ábra: a dolomit és a mészkő sajátos aprózódási tulajdonságaiból adódóan kialakuló hegyformák: a mészkő (1) lankásabb felszínén a körülények kevésbé mostohák, talajképződés és felhalmozódás a lankásabb tetőkön kedvezőbb, ezért a tető erdősülhet. (2) A dolomiton domború felszinű hegytetők jönnek létre, a nagy edafikus stessz miatt záró erdős vegetáció nem alakulhat ki, ezér kopár a felszínük (ZÓLYOMI 1942)

Felmerült még az elsődleges fizikai aprózódási tényező mellet, hogy kiegészítheti ezt a hatást a dolomit eltérő összetételéből adódó emelkedett Mg-szint növényzetre gyakorolt közvetlen hatása is. Valószínűsíthető azonban, hogy a Mg tartalomnak kevesebb és alárendelt szerepe van, mert vannak olyan lajta és szarmata mészkőtípusok, ahol a dolomitvegetációra kísértetiesen hasonló növénytársulási foltok jegyeztek fel (KUN 1996). Ezek a mészkövek a miocénban keletkezetek, és dachsteini fődolomitnál sokkal lazább szerkezetűek, könnyebben porlódnak. Ahol kibukkannak a szarmata mészkövek padkái, e kőzetfajtának könnyen morzsálódó anyagai folyamatosan mozogásba vannak, és a lejtés irányába mozognak (KUN ÉS ITTZÉS 1994). Itt a mészkőpadfejeken, vagy azok málladékán szintén jelentős a törmelék felhalmozódás,

tehát

kialakulhatott

foltokban

a

dolomitterületekre

emlékeztető

dolomitnövényzetre emlékeztető társulás. Ilyen jellemző társulásokat találhatunka Tétényfennsíkon is a déli kitettségű 15°-25°-os lajtamészkő meredélyein ahol a Bromo-Festuco 10

csoport fajainak dolomithoz hasonlóan magas borítottsága kimutatható KUN (1995). Jellemző Viszont itt hiányoznak a dolomittól eltérően az északias előfordulású refugiális fajok (KUN 1995). Ha dolomitjelenség okát keresvén részletesebben összehasonlítjuk a négy kőzettípust a lajtai szarmata, dachsteini és dolomit kőzeteket, KOVÁCSNÉ LÁNG (1966) és KUN ET AL (2005) vizsgálatai alapján indulhatunk ki. Különbségeket mutattak ki a dolomit és a mészkövek talajai között: A mészkő sziklagyepből vett minta talajában a humusztarlatom sokkal magasabb értéket mutatott (10-25%), és a hozzá tartozó pH is magasabb (7,3-7,7pH) volt. A dolomit sziklagyepekből 3-5 %-os humusztartalom, és 7,1-7,3 pH volt kimutatható. Viszont a mészkő sziklagyepekben volt az ingadozás mértéke nagyobb. Ami fontos tényező, mert a talajban lévő tápanyagok felvehetőségét és magát a tápanyag ellátottságot e kettő tényező befolyásolja leginkább (KOVÁCSNÉ LÁNG 1966). Természetesen a nagyobb humusztartalom a jobb talajképződési folyamatokkal magyarázható, a mészköveknek van jobb N szolgáltató képessége is, ez kapcsolatba hozható jobb talaj erősebb mikrobiális tevékenységével. A humuszanyagok fontos feladata az is egyben, hogy a tápanyagellátás szélsőségeit mérséklik, kiegyenlítik, amely a jelen vizsgált kőzethatású talajokban különösen kiemelt fontosságú. A Kőzetek Ca- és a Mg-tartalmát vizsgálták savas illetve vizes kivonatban, és mind a mészkövön, mind a dolomiton a Ca-tartalom dominál (savas kivonat mindkét helyen két nagyságrenddel nagyobb értéket mutat). Második helyen a leggyakrabban előforduló elemek közül a savas, ill. vizes kivonatokban a Mg volt, de ez mészkő vizes kivonatából nem volt kimutatható, (érték a dolomiton 2-4 mg % volt). Savas kivonatban ez az érték megközelítőleg a 100 szorosára emelkedett. A Mg a dolomit talajokban tehát jelentős ökológiai, ill. kémiai tényező! Ezeket a vizsgálatokat ismételték meg KUN

ET AL

(2005) és hasonló eredményekre

jutottak, ebben a vizsgálatban részletesen a négy mészkőtípusra végezték el a kísérleteket.

11

2 ábra: Négy mésztartalmú kőzettípus (dachsteini, szarmata, lajta és dolomit) részletes összehasonlító vizsgálata

(KUN ET AL 2005)

A dolomiton adódott a legalacsonyabb Ca-tartalom (2. ábra), ez szoros összefüggésben van, viszont a magas Mg tartalmával. Itt kapták az összes többihez képest a legalacsonyabb P és K tartalmat. A talajok összehasonlító vizsgálatai során, a Mg-tartalom még mindig a dolomiton volt a legmagasabb, a többi elem folyamatos kiegyenlítődése figyelhető meg, az élettevékenységek következtében emelkedett a P és K szintje a kőzetekhez képest, és a talajképződés további velejárója a Fe-Al feldúsulás. Az általános következtetés vonható le, hogy a kőzetekben jelen lévő elemtartalom eltérések, a talajban majd a növényekben egyre jobban mérséklődnek, kiegyenlítődnek. Idáig nem sikerült találni olyan erős kapcsolatot a növények Mg tartalma, felhalmozódása és a dolomit sziklagyepek Mgtartalma között, ami meghatározná, és felelne a dolomitjelenségért. Bár a Mg növeli a talaj vízmegkötő képességét, mert a talajkolloidokon adszorbeált Mg hat a talaj szerkezetére is, ezáltal megemeli a talaj holt víztartalmát, ami a növények számára nem felvehető. De azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a víz soha sem tud itt sokáig időzni, mert a meredek oldalakról gyorsan lezuhog a csapadék, ill. vizeket elnyelik hegység hasadozott dolomitsziklái és a hegy feküjében levő kőzetekig szállítódik. A kőzetek, talajok növények elemtartalom összefüggése során a legszorosabb korrelációt (3. ábra), a talaj királyvizes oldata (AR), és a talaj felvehető elemtartalom (LE) között tapasztalták (KUN ET AL 2005).

12

3. ábra: A kőzet talaj kristályvizes oldata, a talaj felvehető elemtartalma, és a növényi elem tartalom közötti összefüggések (KUN ET AL. 2005)

Ha a keletkező kőzettörmelék mennyisége alapján hasonlítjuk össze a területeket, a lajta szarmata és dolomit mészkövek törmelék-anyaga jócskán 90% felett van, ami azt jelenti, hogy tápanyag ellátottság szempontjából igen csak szélsőségesek a viszonyok. Azon a helyen ahol a legnagyobb a humuszmennyiség, a talaj felső szintjében (A szint), a 2mm-nél finomabb frakciók zömét a kőzettörmelékek szolgáltatják. (4. ábra) Ez pedig azt jelenti, hogy rendkívül szűkös a tápanyagok elérhetősége, ami korlátozó tényező az anyagok felvétele szempontjából. A dolomiton 7,1 % a szarmata mészkövön 4,8%a lajta mészkövön meg 2,9 % az a rész, ami a kőzetanyagon kívüli. A 5. ábrán nagyon jól látszódik, ekkora mennyiségű folyamatos törmelék, és szemcseképződés mellet, maximum csak váztalajok alakulhatnak ki ilyen körülmények között.

5. ábra: A kőzettörmelék mennyiség a négy mészkőtípusban (KUN ET AL 2005).

13

Fontos, hogy a dolomiton, mind a talajon, mind a felette való légrétegben nagyobb a hőingadozás mértéke, mint a karsztosodó, nem aprózódó mészkövön. A mészkő sziklagyepek mikroklimatológiai vizsgálataik alapján megalapították, hogy a dolomit talaja jobban hővezető, nyílt dolomit sziklagyepeknek és nincs önálló növényi klímája (KUN ET AL 2005). Az

állandó

lejtő

irányába

történő

törmelékmozgásos

helyeken

történő

intenzív

mikrogeomorfológiai mintázat változással jellemezhető területek, tulajdonképpen nem mások, mint edafikus sivatagok (állandó és szélsőségese szárazság, és vízhiány). Fontos a jelenség szempontjából a sekély talaj megmaradása, mert azokon a területeken, ahol magasabb talajtakaró kialakulhat, elveszíti a speciális mikroklímatikus adottságát a hely. Ezeken a területeken a vegetáció az intrazonális jellegét is fokozatosan elveszíti és az általános elterjedésű zonális fajok terjednek el. Tehát e területek olyan területek is lehetnek, ahol az éppen aktuális makroklimatikus helyen a terület rendelkezik, egy sajátságos folytonos (mikro) klimatikus-rezisztenciával. Ez a rezisztencia teszi lehetővé, hogy ezeken a helyeken csak olyan társulások tagjai verjenek gyökeret, amelyek az itt kialakult abiotikus stressznek ellen tudnak állni, ill. tolerálják azt. Ugyanakkor itt a mindenkori zonálisan elterjedt vegetáció képviselői csak korlátozott mértékben, alárendelt szerepben jelenhetnek meg. Ezek a helyek a reliktum fajoknak gyűjtőhelyei, nevezik is ezeket, ezért refugiális helyeknek is (KUN 1998). Ezeken a helyeken maradhatnak meg korábbi korok képviselői. A dolomit sajátos növényzetének kialakulásában tehát jelentős szerepe van a domborzati és ezzel kapcsolatos mezo- és mikroklimatikus viszonyoknak, a kőzet fizikai sajátosságának,

tehát

a

dolomitjelenséggel

összefüggésben kialakuló

populáció

–

kollektívumokat, növényzeti típusokat nevezzük összefoglalóan dolomit növényzetnek, vegetációnak (ZÓLYOMI 1942).

A növénytakaró történeti áttekintése A földfelszínt jelenleg borító növénytakaró mai pillanatnyi állapotát, és összetételét, területi elterjedését a reliktumok, és endemizmusok kialakulását és annak okát, nem érthetjük meg csupán a jelenleg működő erők és környezeti tényezők figyelembevételével. A növénytársulások kialakulását és elterjedését a környezet és a növényzet közötti dinamikus egyensúly határozza meg. A külső környezet időben nem állandó, folyamatosan változik, ha e dinamikus kölcsönhatás megbomlik, a növénytársulás annak megfelelően átalakul, megváltozik. Ismernünk kell tehát a növénytakaró fejlődési menetét és az azt kiváltó 14

tényezőket. Az események a régmúltban kezdődtek és hatással vannak még mindig a jelenre. Ezen folyamatok még most is zajlanak, de a természetes tényezők mellet mára már egyre meghatározóbb szerepet játszik az antropogén beavatkozás, tájátalakítás is. Jelenleg a növénytakaróban a leggyorsabb, és legintenzívebb változást az emberi tevékenység okozza. Lokálisan a Sas-hegyre lebontani az eseményeket lehetetlennek tűnő vállalkozás, egyrészt a globális nagy kiterjedésű folyamatok nem szűkíthetők le egy 30 ha-os területre, másrészt egy szűkebb terület növénytakarójának kialakulását csak egy tágabb területre vonatkozható adatok figyelembevételével vázolható fel. Azok a globális folyamatok, amiket ismertetni szeretnék, a területen is érvényesek voltak és szerepet játszottak a táj kialakulásában. De nem szabad elfelejteni, hogy a terület növényvegetációjának végleges képét, annak tarka mintázatát, a domborzati, felszíni viszonyok, az alapkőzet, és rajta kialakuló talajadottságok, speciális mikroklimatikus viszonyok változásai határozzák meg végül, illetve azzal kölcsönhatásban alakul ki. Az elmúlt korok vegetációs képe, uralkodó növénytakarójának megállapításához pollenanalitikai vizsgálatok és őstörténeti telephelyek tűzhelyeinek faszén maradványainak hathatós anatómiai elvégzése után következtettek (ZÓLYOMI 1958). Legpontosabban az egykor virágzó vegetáció rekonstrukciójához mikrofossziliák hívhatók leginkább segítségül. A legpontosabb képet az egykori vegetációról, pollenanalitikai és pollenstatisztikai vizsgálatok, és relative C14-es kormeghatározó módszerek elvégzése után kapták. A nagyobb kiterjedésű lápokban és a nagy állóvízfelülettel rendelkező tavak (Balaton) üledékében végzett fúrások elemzése lehetővé teszi az egykori fás vegetáció viszonylagosan pontos meghatározását (KUN 1991). A pleisztocénben Budai-hegység területét, de egész Magyarországot nem fedte jégtakaró, un. pszeudoperiglaciális terület volt. A mai növénytakaró kialakulása és eloszlása az utolsó jégkorszak után következhetett be. A természetes vegetációban a harmadkor végétől, vagy az interglaciálisoktól kezdve a jelenig folytonosan őshonos meleget kedvelő elemek számaránya

bizonyára

alacsony.

De

hasonlóan

a

pleisztocén

glaciálisokban

a

pszeudoperiglaciális területeken kialakult növénytakaró jellemzően hideget kedvelő fajai is csak, mint reliktumok maradhattak fenn a jégkor utáni klímaváltozások folytán (ZÓLYOMI 1958). A glaciális és periglaciális, illetve a lösztájakon a uralkodó növénytakaró a kontinentális hideg sztyep volt. Ez a löszpuszta a magyar középhegységekben 400 m terjedt fel, utána alhavasi gyepekkel megszakított cirbolyafenyő-vörösfenyő alkotta szubartikus tajgaöv követte. A würm III periglaciális idején Ősmátrán, mind a Budai-Pilis-hegységben az előző „melegebb” korok, a risz-würm interglaciális és a későbbi stadiálisokból származó reliktum karszt elemei maradhattak fenn a védett déli meredek oldalak mikrokilmatikus 15

zugaiban. Elsősorban megőrizni a reliktum növényeket, társulásokat hideg elől a középhegységi dolomitlejtőink tudták, dolomit ezen speciális tulajdonságára később térek ki. Az ilyen megmaradt elemek pl mint a Festuca glauca, Carex humilis, C. alba, Linum dolomiticum, Daphne cneorum, Seseli leucospermum és egyes szubmediterán elemek, mint a Fumana csatlakoztak az Alpokból az alpesi jégpáncél miatt leszoruló dealpin nyúlfarkfüves (Sesleria) sziklagyepeihez. Tipikus dealpin elemek: Festuca amethystina, Calamagrostis varia, Primula auricula, Carduus glaucus (ZÓLYOMI 1958). A késő glaciális során a löszpuszta beerősödési folyamata elkezdődik. A pleisztocén és holocén között a fokozatos felmelegedéssel kezdetét vette a preboreális fenyő-nyír fázis. Az éghajlata sokkal humidabb. A középhegységről az említett dealpin sziklagyepekből, és a délkelet-kelet felől bevándorló elemek komplexet alkotnak a fenyő-nyíres elegyeivel. Megindul a középhegységi reliktum területekről a levándorlás az alföldi területekre, ez természetesen azt jelenti, hogy a felmelegedéssel már nem csak a reflúgiumokban voltak növények számára alkalmas klimatikus helyek. Ehhez csatlakozott az igen csak kontinentális igényű elemek Dk bevándorlása. A holocén elején kialakulnak a lombos erdők, a fenyvesek háttérbe szorulnak, legtovább a dolomit hegyek északi oldalán maradnak fenn, majd innen is eltűnnek. A jégkor utáni erdőfejlődésnek ez az egyik legjellemzőbb és legszembetűnőbb szakasza. A mainál szárazabb és kontinentális éghajlat alakul ki. Fő jellegzetességei: nagy napi és éves hőmérsékletingadozás, zord telek és meleg nyarak jellemzik. Évi 1500-1000mm között ingadozik a csapadékmennyiség, ennek nagyobb része nyáron hullik le. Ezen az éghajlaton a Középhegységeken, tehát a Budai hegységben is a lejtősztyeppek teret hódítanak. A megelőző időszakban már vándorlásnak indult meleg kontinentális reliktumok térnyerése is rendkívül fokozódott. Ezekkel együtt lehúzódnak az alföldre a K-DK-ről bevándorolt rokon jövevény fajok csoportja is, de ezek egy része a lejtősztyeppek vegetációját is gazdagítja. (Sternbergia colchiciflora, Ajuga laxmanni). A jégkorszaki reliktumok menedéket megint csak a dolomitokon találnak, de most az északi oldalak őrzik az elmúlt vegetáció képviselőit. A dolomit sziklák igaz könnyen felmelegednek, de könnyen le is hűlnek, egy északi domborzati sajátosságból adódóan kevésbé sütött sziklafelszín így hamarabb hűl le. Itt a hideget sugárzó mikroklimatikus sziklafelszínen lehetett a mogyoró fázistól eltérő speciális klíma. A mainál melegebb időszak a tölgy fázisban is tartott, csak a kontinentalitás csökkent, a mainál is fokozottabb

mértékben

jelentkezett

a

szubmediterrán

jelleg.

A

mediterrán

téli

csapadékmaximummal rendelkező éghajlata és a kontinentális nyári csapadék maximummal jellemezhető éghajlata között van átmeneti sáv, amiben a csapadéknak kettős egy őszi és egy tavaszi maximuma van ez a szubmediterrán, azaz aequinoctiális régió. Ez volt a zártabb 16

kevert tölgyesek, és a szubmediterrán fajok virágkora, az erdős sztyeppek alakultak ki a sztyeppek helyén. Ez a fázis a szubmediterán elemek, így a molyhos tölgy és csertölgy (Quercus pubescens, Qu. cerris) az ezüsthárs (Tilia argenta) bevándorlásának és kiterjedésének fő időszaka. Főként a Dunántúli-középhegység dolomitja a közvetítője a dél felől előretörő szubmediterrán karsztgyep. (Festuco-Brometum Festucetum glaucae) és karsztbokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis) növénytársulások elemeinek (Fraxinus ornus, Carpinus orientalis, Vicia sparsiflora) (ZÓLYOMI 1958). A vegetáció zonális eloszlása nem változott, az előzőekhez hasonló, viszont az megemlítendő, hogy mind a pannon, mind a pontusi vegetáció a Kaukázus és a Balkán felől rengeteg szubmediterrán molyhos tölgyes zónába tartozó fajjal gazdagodott. A bükk fázist két részre lehet osztani, az első fázisban az éghajlat kontinetalitása továbbra is csökken, de a klíma jellege szubatlantiba hajlik át, tehát a hőmérséklet szélsőségei csökkennek a csapadék meg emelkedik. Ez kedvez a legzártabb erdők kialakulásához, kialakulnak a bükkösök, az alföld egész övén leváltódnak a sztyepprétek, erdős puszták övébe kezdett beterjedni. A Bükk-hegység újholocén rétegeinek pollenelemzése is a bükk előretörését igazolja, a másik uralkodó fafaj a gyertyán volt. A középhegységekben kiterjedtek a gyertyánosok-tölgyesek (Querceto-carpinetum) és a bükkösök (Fagetum), az utóbbiak még az Alföldre is lehúzódtak. A Hársas kőrises (TilioFraxinetum) társulások a törmeléklejtős kőzetekre szorultak vissza az előzőek térnyerés miatt. A szubatlantikus klíma miatt a szubmediterán elemek térnyerése megakad, a tipikusan szubmediterrán karsztbokoredő menhelyei a délies meredek kitett lejtők válnak, ahol más zonális társulás nem alakulhat ki. Történik mind ez a természetes sziklagyepek és lejtősztyeppek rovására. A bükk fázis kiteljesedése pusztai és szubmediterrán karsztelemek tekintélyes visszaszorulását okozta, ezért több olyan növény, ami a mogyoró és tölgy fázisban elterjedt volt, a bükk fázis végére reliktummá válik, vagy rosszabb esetben kipusztult innen. A klímaváltozással során nem csak a fajkészlet cserélődött, hanem az abundancia viszonyok és a dominancia viszonyok is erősen átalakultak (KUN 1991). A történeti idők vegetáció fejlődését nyomon követve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a fajgazdag magyar flóra kialakulását a középhegységek sajátos tulajdonságainak köszönhetjük, nagyobb szerepe volt a reliktumok megőrzésében majd onnan azoknak visszatelepedésében a síksággal határolt középhegységeknek, mint maguknak a síkságoknak. Az állandóan pusztuló meredek lejtőkön találjuk azokat a területeket, amik a zonális növénytársulás expanzióját megakadályozzák, mert ezek a területek az adott zonális mély talajok kialakulását akadályozó exponált kitettségű sziklás lejtők. Ráadásul speciális 17

mikroklimatikus viszonyokkal (sőt olykor mezoklímatikus) megakadályozza az uralkodó éghajlathoz szokott társulás térfoglalását, menedéket biztosítva ezzel a letűnt korok, régebbi éghajlatok növényfajainak. A legfontosabb tényező, ahogy a növény rövid vándorlással jut el a neki megfelelő mikrolkímatikus szegletbe a klímaváltozás esetén. Közel vannak egymáshoz a szöges mikroklíma ellentétet jelentő északi és déli lejtők, ehhez járul hozzá még a dolomit speciális tulajdonsága. Az aprózódó meredek felszínen, soha nem alakulhat ki záró társulás, a szukcesszió nem éri el a klimax jelleget, a sztyepp és erdőssztyepp számára soha nem alakulhat ki a kedvezőtlen zárterdős vegetáció. A síkságon viszont a növények a klímaváltozás elől legtöbbször nem tudnak elmenekülni, éghajlatváltozás elől nagy távolságokat kell megtenniük, míg a természetes éghajlat kedvezővé válik. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint ha megnézzük, hogy az Budai-hegységben vagy akár a Sas-hegyen 6 árvalányhaj is előfordul (Stipa capillata, S. eriocaulis, S. tirsa, S. pulcherrima, S. joannis, S. dasyphylla addig az alföldön ebből csak kettő (PAPP 1977).

Az emberi hatások a vegetációra. Az antropogén hatások napjainkra nagyon felerősödtek, míg a természetes vegetációt ismertetni csak nagy léptékben tudtam, itt lehetőség adódig már csak a területre korlátozó emberi tevékenységeket ismertetnem. A táj arculatának formálásába már régóta beleszól az emberi tevékenység,

Szőlőművelés „kora” a Sas-hegyen A budai bor eredete nagyon régi időkbe nyúlik vissza, már II Géza vagy III Béla idejében elkezdték irtani a Buda környéki erdőségeket, hogy azokat mezőgazdasági művelés alá vonják. A XIII. századról már szőlőbirtokról szóló adománylevelek is fennmaradtak, amelyek legtöbbször Budán felül a hévízi a szentjakabi és az óbudai promontoriumokat emlegetik. Feltehető ezeken a területeken már akkor is sok szőlőültetvény volt. A budai szőlőkultúra területe a Sas-hegy és Óbuda felső határáig terjedt ki. Budavár török bevétele után a budai hegyekben nem szakadt meg a bortermelés, sőt igen intenzíven emelkedett, tekintve a török híres kertésztudományát valószínűleg nemesedett és terjeszkedett. A török kiűzése után a budai szőlőhegyek pusztán terültek el a főváros körül, a polgárság számára újra 18

meg kellet hódítani ezeket a területeket. Leggyakrabban a török elől ide menekült rác telepesek fogta újra kapát, és metszőollót. A felhagyott területeket „ohen gewöhrt” (kiváltás nélkül) fogták művelésbe, amint a területen a tőkék termőre fordultak, a városi tanács a polgár nevére assignálta a területet, tehát a tulajdonába került. Ilyen eset a Gellért-hegy és a Sashegy, s majdnem minden szőlőt termő helyen előfordult. A növekedés mértékét mutatják, hogy a Sas-hegyre 1704-ben 15 telket assignáltak, 1705-ben újabb telkek kerültek művelés alá. A 1711. évre a szőlőhegyek közül a legtöbbet már megműveltnek tekinthetünk. De a beültetettség mértékéről úgyis kaphatunk egy képet, ha megnézzük a kerülők számát. A kerülők fizetési jegyzékéből kiderül, hogy 1705-ben csak egy ember vigyázta a Sas-hegy Naphegy Wiesenberg környékét, mi bizonyítja kis mértékben volt még csak beültetve. A 1711-es évben a Sas-hegy már három kerületre oszlott és 6 ember feladata volt a terült őrzése. 1713-ban a Sas-hegyen 148 telek területe kb. 324 negyed volt. (1 melléklet) Az 1789-es összeírás szerint Sas-hegy több dűlőre is kiterjedt: a 21. dűlő Adlerberg, azaz Sas-hegy. Buda leghíresebb bortermő hegye, határai Burgerberg, Stressenweingarthen (a mai Sasad része), a Németvölgy é Budaörsi-út. Tiszta szőlőtermő terület, ami azt jelentette a területet nem hasznosították más célokra, itt kizárólag szőlőművelés folyt. Nagysága 11.31 hol 9 öl, de még számos dűlővel voltak közös részei vagy volt határos (7. dűlő Polgber, 22 dűlő Strassenweingarthen, 20 Teütschenthall 23 Burgerberg.) A Budai- sas hegyi borvidéken eleinte fehér,(mézesfehér olaszrizling sárfehér juhfark budai zöld rakszőlő de a rác vincellérek betelepülésével a mediterrán jellegű vörös borok termelése terjedt el, (kadarka nagyburgundi cabernet merlot). A virágzó budai borkulturának a filoxéra vész vetett véget. 1882-1883-ben még kivalló szüretről tudósítanak, de 1884-re. a filoxéra eléri, és elpusztítja a területen lévő szőlők nagy mennyiségét, először, a gellért-hegyi és sas-hegyi területek fertőződnek, majd innen terjed tovább a gyökértetű. A bortermelés visszaesését reprezentálja az, hogy 1884-ben akkori I. kerületben (ma XI. ker) 66,477 hektoliter, a következő évben már csak 23, 742 hektóliter a bortermelés. A 1929. évi kataszter szerint a Sas-hegyen már csak 12 katasztrális (~5755 m2) holdnyi szőlő van, és 1933-ra ezek a területek még jelentékenyebben csökkentek (6. ábra) a kipusztult területet helyére fokozatosan gyümölcsösöket ültettek (BODOR 1933).

19

6. ábra: Budapest térképe 1933-ban, a hajdani nagy múltú szőlőterületeknek már csak igen csekély hányada látható a térképen (BODOR 1933).

A szőlőművelés utáni élet a Sas-hegyen: A szőlőkultúra vesztével, és a város növekedésével, ez a terület, is mint, megannyi Buda környéki terület egyre jobban felértékelődött, mit potenciális lakóhely. A kietlen kopárok, beépíthetetlen csúcsok egyedüli hasznosságát abba látták a kor emberei, ha fenyvesekkel hasznos „termő területté alakítják”. Kopárok feketefenyővel való telepítését, a Sas-hegy sem kerülhette, el 1933-ban a Sas-hegyen legfelső részét fekete fenyők borítják, ebből 45 katasztrális holdnyi magánerdő Haggenmacher Oszkáré a területen. (BODOR 1933) Budapest székesfőváros várostelepítési programjában, mint közkert van beleillesztve, valós az a veszély, hogy beerdősítik, PÉNZES ANTAL 40 000 feketefenyő csemete elültetését írja le, és felhívja a terület természeti kincseire a figyelmet (PÉNZES 1942). A második világégés kemény telei alatt a város lakossága, szükségből kivágta ezeket az fenyveserdőket, ezzel a dolomit vegetáció lélegzethez jutott. Az „alatta való” térség még ritkán lakott nyaraló övezet

20

volt, a terület fejődését 1929-30 hozta el, mikor a Sas-hegy északi oldalán, a Notre-Dame de Sion francia apáca-rendház megépül a hegytetőn. Számos jeles botanikus megfordult a területen és rendszeres munkával igyekeztek feltárni a terület természeti kincseit, többek között említést érdemel KITAIBEL PÁL, SADLER JÓZSEF, és BORBÁS VINCE, a zoológusok közül, meg FRIVALDSZKY IMRE, és JÁNOS, valamint BÍRÓ LAJOS. Eredményeik annyira ismerté váltak, hogy amikor szóba jött a természetvédelmi területek kijelölése, elsőként a Sas-hegyet jelölték meg. Ennek ellenére védelmével kapcsolatosan az sokáig semmi sem történt. Az Országos Természetvédelmi Tanács 1957ben a 235/1949 M.T. számú rendelet 2 .§-ban

nyert felhatalmazása alapján Budapest

fővárosának határában, az Országos Természetvédelmi Tanács kezelésében lévő Sas-hegynek mintegy 26 ha kiterjedésű területrészét természetvédelmi területté nyilvánítja. Egyrészt rendkívül őshonos, ritka növény és állatvilág megmentéséért, másrészt a kopár hegyoldalak további pusztulásától való megóvása érdekében. (Az Országos Természetvédelmi Tanács 985/1957. sz. határozata). A határozat elrendeli a védett területek eredeti állapotban történő fenntartását, és megtilt minden más tájhasználatot. A TVT 1974.óta látogatható a nagyközönség számára, a 2,5 km-nyi tanösvények előre bejelenezve szakvezetővel látogathatóak a mai napig. A védetté nyilvánításkor sajnálatos módon nem jelöltek kis egy legalább 30-40-m es védőzónát a TVT köré. Ennek következtében több faj is kipusztult innen, mint például az illatos bibircsvirág (Gymnadaenia odoratissima), a zöldike (Coeloglossum viride,) és a homoki nőszirom (Iris arenaria) Az erősödő környezeti terhelésnek nem tudtak ellenállni populációjuk labilissá vált, majd végleg eltűnt. BURMEISTER (1999) szerint mindössze csak a déli oldal töviskés bozótosai tudják a puffer zóna funkciót betölteni. Az északi keleti és nyugati oldalakon egyből a magánkertek szomszédságában helyezkednek el a legértékesebb területek. A jelenleg is működő fogadóépület 1984-86-ban épült, itt ma egy interaktív kiállítás tekinthető meg a területről. 2008-ban a területet kezelő Duna-Ipoly Nemzeti Park a Sas-hegy fennállásának 50. évfordulója alkalmából egy Európai Uniós pályázat keretében felújította a látogatóközpontot és a tanösvényt a kilátóval együtt. Az INTERREG program keretében a felújításokat 50 millió forintos támogatásból finanszírozták. A Duna-menti ökoturisztikai fogadóhelyek fejlesztése c. INTERREG program, 75%-ban ERFA támogatással, 20%-ban kormánytámogatással, és 5 % saját forrásból valósult meg. A területen a kerítés hiányosságait kijavították és állandó természetvédelmi őr illetve éjszaka biztonsági őrök ügyeli a rendet. A sas-hegyi bemutatóhely megújítása része azoknak a terveknek, amelyeket 2013-ig kíván megvalósítani a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium. 21

A Sas-hegy flórája: A legújabb terepkutatások során a Sas-hegyről 341 taxont mutattak (KERÉNYI-NAGY ET AL

2008) ki. PAPP (1977) fajlistájával összevetve 142 taxon szerepel új tagként, ami

jelentheti azt is, hogy azóta jelent meg a TVT-n ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy PAPP (1977) csak irodalmi adatokat gyűjt össze, munkássága nem terepi kutatás volt. A Sas-hegyen az 1993-as felmérés alapján (SIKLÓSI 1993) flóra elemekből védett fajokhoz 7%, a gyom és adventív fajok 6%, és 11%, 67% azaz körülbelül 308 fajnak megjelenése gyakori. PAPP (1977) és FAY (1930) ás listájáról 9 % -ban tűntek, azaz pusztultak ki fajok (részletesen lásd a 3. melléklet). Növényföldrajzi értelemben a Sas-hegy növényvilága a Dunántúli-középhegység flóravidékének (Bakonyicum), azon belül a Pilisi flórajárás a (Pilisense) tagja. Természetes határa egybeesik a középdunai-flóraválasztó határával, É-i területen meg a Visegrádihegységgel (Visegraiense) határos (BORHIDI 2003). Számos lágyszárú szubmediterrán északi fajnak határa körülbelül itt vonható meg, innen északabbra már csak szigetszerű foltokban nőnek. Ilyen például a szírtőr (Hornungia petraea), a délvidéki árvalányhaj (Stipa eriocaulis) és a deres csenkesz (Festuca pallens).

A Sas-hegy klasszikus cönológia szemszögéből A cönológia vagy növény társulástan, az élőlények koegzisztenciális (együtt előfordulási) viszonyaival foglalkozó tudományág. A következőben a Sas-hegyen előforduló társulások ismertetésére térnék ki. Amennyi cönológus foglalkozott a szilagyepi területek cönológiai karakterizálásával, annyiféle feloszlást publikáltak, amelyek nagy léptékekben nem térnek el egy mástól (osztály rend szinten), de a finomabb léptékeken belül számos egyéni csoportosítást, karakterizálás alkalmaztak (1. táblázat). A legutoljára publikált Borhidiféle rendszer (részben Zólyomi Bálint munkásságai alapján) apróbb, finomabb csoportokat is elkülönít a rendeken belül. A Simon-féle rendszer szerint a társulások közötti különbségek nem olyan karakterisztikusak, hogy két külön csoportba sorolását indokolná. Az Á-NÉR viszonylag kevés és tág élőhely kategóriával dolgozik, hogy megkönnyítse a felhasználók, kutatók tájékozódását. A szürke hátterű budai nyúlfarkfüves csoportot egyes kutatok eltérő módon sorolták be, erre később részletesebben szeretnék kitérni.

22

Zólyomi-féle felosztás

Simon-féle felosztás

Borhidi-féle felosztás

osztály :

Festuco-Brometea száraz gyepek

rend:

Bromo-Festucion pallentis szubmediterrán mészkődolomitsziklagyepek

Festuco-Brometea száraz sziklai és pusztagyepek Brometalia erecti szubmediterán gyepek-

csoport és társulás

(Festucetum glauce hungaricum) Seselio leucospermi-Festucetum pallentis nyílt dolomit sziklagyep

Festuco-Brometea száraz és félszáraz sziklai és pusztaigyepek 18.1. Rend: Stipo pulcherrimaeFestucetalia pallentis szubkontinentális sziklagyepek. 18.1.4. Csoport: Bromo-Festucion pallentis szubmediterrán mészkődolomitsziklagyepek

Seseli leucospermiFestucetum pallentis nyílt dolomit sziklagyep

(Festuco-Brometum erecti archimatricu) Festuco pallenti- Brometum pannonici zárt dolomitsziklagyep

G2

Seselio leucospermiFestucetum pallentis nyílt dolomitsziklagyep Stipo-eriocauliFestucetum pallentis árvalányhajas dolomitsziklagyep

Stipo-eriocauli-Festucetum pallentis árvalányhajas sziklagyepárvalányhajas dolomit sziklaggyep

csoport és társulás

Á-NÉR 2007

Festuco pallentiBrometum erectipannonici zárt dolomitsziklagyep

18.1.4. Csoport: Bromo-Festucion pallentis szubmediterrán mészkődolomit sziklagyepek

H1

Festuco pallenti-Brometum pannonici zárt dolomitsziklagyep csoport és társulás

Seslerietum sadlerianaebudai nyúlfarkfüves dolomitsziklagyep

Seslerietum sadleriane budai nyúlfarkfüves dolomitsziklagyep

18.1.3. Csoport: Diantho lumnitzeriSeslerion albicantis északi mészkő sziklagyepek Seslerietum sadlerianaebudai nyúlfarkfüves dolomitsziklagyep

csoport és társulás

Chrisopogon-Caricetum humilis balatonicum sziklafüves lejtő

ChrysopogonCaricetum.humilis dolomitsziklafüves lejtősztepp

18.1.4. Csoport: Bromo-Festucion pallentis szubmediterrán mészkődolomitsziklagyepek

H2

Chrysopogono-Caricetum humilis dolomit sziklafüves lejtő 1 táblázat: a cönológusok által osztályokba sorolt növényi „társulás variációk” és eltérő elnevezéseik. Mindegyik esetben csak a Sas-hegyen előforduló társulások szerepelnek, a Borhidi-féle csoportok közül is csak azokat tüntettem fel, amelyek a Sas-hegyen megtalálhatók.

A táblázat utolsó oszlopában azt szeretném bemutatni, hogy melyik társulások melyik nagyobb „általános” Á-NÉR kategóriába sorolható. Nagy előnye hogy a degradáltsági állapotok is jellemezhetőek ezzel a rendszerrel, degradált élőhelyeken is használható. 23

Az Á-NER kategóriák megjelölését azért tartom alkalmasnak. mert egységes rendszerben tárgyalja a természetes és a természet közeli állapotokban lévő élőhelyek mellet az ember által tönkretett, degradált területeket is. A félkövér betűkódok az Á-NÉR 2007 rendszer szellemében kialakított új kategóriákkal feletethető meg.

6. ábra:A Fő Á-NÉR kategóriák a Sas hegyen ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT ( 2008)

A területen végzet felmérés alapján ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) alapján 10 féle ÁNÉR kategóriába osztotta be a területet, a legértékesebb és természet közelibb területek a H1 H2 G2. Ezen területek a természetvédelmi terület dolomitcsúcsain találhatóak. ( itt szőlő soha sem volt!) A felmérések alapján G2 mészkedvelő nyílt sziklagyepből a területen 1,97 hektár van amelyek a déli oldalon összefüggő területeket alkotnak, megtalálható (a keleti oldalon is kisebb foltban, a keleti foltok érdekesek társulás összetétel szempontjából ennek ismertetésére később térnék ki). Egy apró foltmaradvány található még a Süveg utca mellet, ez a töredék nagyon beépített, a leginkább veszélyeztetett folt. Természetes degradáltsági foka 4-5. A H2 felnyíló dolomitsziklagyep területe a TVT-n 3,22 hektár. A gerinc mentén húzódnak el nagyobb foltokban, egy kisebb terület a degradált orgonadzsungel közepén található a Hegyalja utcával párhuzamosan, még egy ennél is nagyobb folt a Hegytető utca szomszédságában. Ezek TDO állapotát 4, 4-5, ill. 5 közöttire becsülték meg a felmérések során.

24

H1 azaz a zárt dolomitsziklagyep a H2 foltokkal párhuzamosan a hegy gerincén húzódnak végig alacsonyabb lokalizációban. H2 területek alatt, az északi és hűvösebb területeken, a legészakiabb (északkeleti) területeken helyezkednek el a nyúlfarkfüves vegetációk. H1 kiterjedése kb. 2,54 hektár, TDO osztály szerint 4-5 értéket képviselnek. A H1 és H2 egymástól nem határolódik el élesen, sok átmenetet képez. (lásd később). Ezen a legértékesebb területek, mellet, a további élőhelyfolt típusok már cserjésedő és degradáltabb területek. A déli hegylábi oldalon hatalmas kiterjedésben sűrű cserjések uralkodnak (a volt szőlődűlők helye!), de lebecsülni ezeket a területeket fajszegénységük miatt nem szabad, mert a sűrű álhatolhatatlan bozót számos élőlénynek, állatoknak nyújt védő és nyugvó helyet. Nem beszélve arról, hogy a bozótok mélyén a leromlott állapotok ellenére számos botanikai ritkaság rejtőzik. Számos védett orchidea állománya ezekben található meg. ILLYÉS IN

BIOLÓGUS BT

(2008) felmérése alapján P2b azaz őshonos cserje kiterjedése 12,05

hektár, a telepített idegen honos cserjeállományé meg 0,51 hektár (P2c)! Ez nem tűnik soknak, de olyan területeken helyezkedik el általában ahol értékesebb társulástól foglalja helyet, és az élőhelyet ott súlyosan átalakítja, ezenkívül beavatkozás nélkül rohamos területfoglalásra lesznek képesek a jövőre nézve.. Általánosságban elmondható a TDO kategóriák alacsonyabb besorolása a P2c területek keveredése, befertőzése miatt alakult ki. Területen megalapítottak U2 1,43 ha (kertvárosok, szabadidő létesítmények területe), U4 0,01 hektár (telephely roncstelep, ipari létesítmények) S4 0,39 hektár (feketefenyővel telepített terület, Vízművek helye) RD 9,07 hektár (tájidegen fajokkal elegyítet jellegtelen erdők). OC 0,93 hektár (jellegtelen félszáraz vagy száraz magaskórósok) Á-NÉR kóddal jellemezhető élőhelyfoltokat. Természetesen e kategóriák között éles határt vonni nem lehet, folyamatosan változik bizonyos foltok határa egyik vagy másik folt rovására. Készült a területről részletesebb Hibrid Á-NÉR térkép is ILLYÉS

IN BIOLÓGUS BT

(2008) felmérései alapján (2

melléklet). A TVT megalakulásakor jóformán csak a G2 H2 H1 foltjait foglalta magába, nem történt meg a nemzetközi gyakorlatban is lefogadott puffer zónák legalább 200 méteres kijelölése. A terület körbeépült, egyedül a déli oldalon a hegylábi „déli lejtő” töviskése tölti be ezt a szűrő-pufferló védőfunkciót. A többi oldalról, közvetlenül érintkezik a magánkertekkel, így folyamatos szennyeződések, ártalmak minden szűrés nélkül jutnak a legértékesebb területekre.

25

Most rátérnék a sas-hegyi társulások egyenkénti részletes ismertetésére. BORHIDI (2003) alapján az egyes társulásokban karakterisztikus és leggyakrabban előforduló „várt” fajokat néztem meg hogy valóban előfordulnak-e a Sas-hegy TVT-n. PAPP 1977-es fajlistáját, PODANI 1978-as fajlistáját, és a két legújabb fajlistát KERÉNYI-NAGY ET AL (2008), ill. ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT

(2008) vettetem össze. BORHIDI (2003) által várt növényfajok jelenlétét

kerestem a listákban. Azon növények kerültek bele a táblázatba, amelyek a régi, és a legújabb fajlistában is említve voltak. Azok a növények, amik csak a 1977-es, vagy PODANI 1978-as listáján szerepel, azokat nem tüntettem fel a listán, ezek kihalása sajnos a területről valószínűsíthető. (természetesen lehet, hogy előkerülhet véletlenül, bár a kicsi terület igen intenzíven többször is „átkutatott”. És mivel sajnos mára körbeépített a TVT nem nagyon várható immigrációs fajpótlódás sem). Tehát a táblázatban csak azok a növények szerepelnek, amik jelenleg is fellelhetőek a területen.

Mészkedvelő nyílt sziklagyepek G2

Seselio-leucospermi-Festucetum pallentis - nyílt dolomit sziklagyep ZÓLYOMI (1936) A Dunántúli–középhegység szubmontán övében délies kitettségű helyeken található meg, száraz termo-xerofil helyeken Talaja sekélytörmelékes váztalaj. A gyep borítottsága nem haladja meg a 60-50%-ot, (a kriptogámok összborítottságát nem számolva), nagyon sok helyen a csupasz dolomit kerül a felszínre, ebbe a murvásodó kőzetbe tudnak csak a növények gyökeret verni. A felszín folyamatosan változik az intenzív eróziós folyamatok miatt. A kőzet és talajfelszín minden esetben látható. Kevés az akkumulációs felszín. A domináns fűfélék „zsombékszerű” elemei jelentik a legfőbb szerkezeti elemeket a sziklagyepekben, ezek elengedhetetlenül fontosak a további fajok megtelepedése szempontjából (RÉDEI

ET

KUN

2003) Ezekhez a szélsőséges klímatikus viszonyokhoz csak nagyon kevés faj tud alkalmazkodni, viszont az itt „meghonosodott” növényállomány fajkészlete stabilitást és állandóságot mutat. Az állandóan mozgó törmelék felszínen csak a pionír alacsony jellegű (530 ( max 50) cm) asszociációk fennmaradása lehetséges, a dolomit gyep záródása és az azokat követő szukcessziós folyamatok elmaradnak. A látványosan alacsony összfajszám az erős edafikus szelektáló tényezőnek számlájára írhatók. A szabad sziklafelszínt gyakran borítják kriptogámok (pl. a Fulgensia fulgens szinuzium, a tarkazuzmó-társulás fajai- Toninia sp., Fulgensia sp.). A növényzet borításának térbeli eloszlása elsősorban a talajviszonyoktól (eróziós dinamikai állapottól) függ. (RÉDEI ET 26

KUN 2003). A gyepalkotó fajok a szélsőséges szárassághoz adaptálódtak, kifejezetten szárazságtűrő

fajok

alkotják,

főleg

serteszerű

levelű

fűfajok,

pozsgások,

apró

chamaephytonok és efemerek. Kora tavaszi májusban nyíló vegetáció a leggazdagabb aspektus, a perzselő nyári nap szinte teljesen kiégeti a tájat, csak ősszel éled megint újjá a vegetáció (PODANI 1998). Flóraelem összetételére jellemző a nagyszámú pozsgás és chamaephyton, főleg a Földközi-tenger vidékén és a szubmediterrán vidéken elterjedt elemek, amelyek a nyílt dolomit sziklagyepekben másodlagos szerkezetépítőként jelennek meg. Valamennyi magyarországi növénytársulás közül itt vannak a legnagyobb arányban a pontusmediterrán vagy atlanti-mediterrán jellegű szubmediterrán flóraelemek (27%). Mellettük azonban nem elhanyagolható (17%) a pontus és a kontinentális flóraelemek aránya sem ZÓYOMI (1958). A szubmediterrán elemek eltertjedésének felső határa a pilisi flórajárás. a Duna vonalán túl már e szubmediterrán elemek előfordulásuk egyre valószínűtlenebb, esetleg foltokban még fel-felbukkanhatnak speciális déli helyeken (pl: Duna másik oldalán a Naszály délies domborulatain (VOJTKÓ 2002). Ezt a flórahatárt, ami a Budai-hegység mellet is elhúzódik, nevezik középdunai flóraválasztónak (ZÓLYOMI 1958). Seselio- leucospermi-Festucetum pallentis uralkodó fűfaja a deres csenkesz (Festuca pallens). Mellette fontos komponense még a lappangó sás (Carex humilis), megjegyzik róla, fontos mint kis akkumulációs sziget, mert szabályos körívben növekedik, és a közepén lévő üres területről nem hordódik el a talaj, ezzel más növények megtelepedését segíti elő. (KUN ET AL

2005). Első rendű karakter faja, ami a társuláshoz szoros hűségében mutatkozik meg az

évelő, erőteljes gyöktörzsű, terebélyes növekedésű az endemikus ritkaság a magyar gurgolya (Seseli leucospremum), itt a magyar középhegységben vált önálló fajjá. Levelei kaporszerűek, vékonyan szeldeltek, párologató felületet ezzel a minimálisra csökkenti. Kora tavasszal csak kis csomókban jelenik meg, majd nyár közepe felé kezdi el növeszteni terebélyes hajtását, melynek végein ernyős virágzatok találhatók. Virágzása hosszan elnyúló, augusztustól egészen októberig is eltarthat (HALÁSZ). Másik ritka endemizmus a Szent István király szegfűje (Dinathus regis-stephani). Közép-Európában számos fehérvirágú bennszülött szegfűfajjal találkozunk, ezek a jégkorszak után váltak szét közös ősüktől. Tájanként és élőhelyenként más-más alfajok helyettesítik egymást, egymáshoz nagyon hasonlító alfajok ezek. Keskeny szúrós levelei tömör kispárnákat képeznek a szilafelszínen. Virágzása májustól-decemberig is eltarthat, de nagyon nagy melegekben akár szünetelhet. (HALÁSZ). Borzas vértőből (Onosma visianii), a területen csak pár példány van 20-25 aggodalomra ad okot hogy ebből a 2008-as felmérésen csak pár darab virágzott. ez a növény kettő vagy három

27

évig él, első évében tőlevélrózsát fejlesz, a második évben hoz csak virágot, egy félméteres száron nyílnak egymás után a csőszerű vajszínű virágok. A magjait az őszi szelek sodorják tovább az egész hajtást görgetve

Latin név

Magyar név

Carex humilis Festuca pallens

lappangó sás deres csenkesz

Seseli leucospermum Draba lasiocarpa Hornungia petraen

magyar gurgolya kövér daravirág szirtőr

Paronychia cephalotes

ezüstvirág

Onosma visianii

borzas vértő

Jurinea mollis

dolomit hagymabogáncs fehéres csüdfű

Astragalus vesicarius subsp albidus Fumana procumbens Viola rupestris Gypsophila paniculata Dinathus regis-stephani

Flóraelem

naprózsa homoki ibolya homoki fátyolvirág Szent István király szgfűje pusztai kutyatej

életforma

T

W

R

TVK

euá DK-Eu-(Kmed) pann-end kárp-balk atl-med-(köz eu) pontz-pannbalk pann-balk (pont) pann-balk

H H

5k 5

2 2

5 5

E V

H Ch Th

6 4 6a

0 1 1

5 5 5

V V TP

Ch

6

0

5

V

H

6k

2

4

V

H

5

2

5

V

pontus-balk.

H

5

1

5

V

szmed-(közeu) cirk euá pann-end

N

6a

0

5

V

H G(Ch) H

5k 6 5

2 2 2

3 5 5

K K V

euá-(med) H 6k 1 4 K Euphorbia segueriana subsp. minor 2. Táblázat: Nyílt dolomitsziklagyepek jellemző fajai. A BORHIDI által „elvárt”, és valóban elő is forduló fajok a nyílt dolomit sziklagyepeken PAPP (1977), PODANI (1978), KERÉNYI-NAGY ET AL (2009) és ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) fajlistái alapján. A táblázatban még megjelenítettem az egyes fajok T- W- R-, azaz hő- és vízháztartás, valamint talajreakció értékeit. Az aláhúzott taxonok, a társulás endemikus fajai. A jelölt fajok a következő Stipo eriocali- Festucetum pallentis társulásban is előfordulnak.

A táblázatból alátámasztani látszik mindazt, amit a fentebbi sorokban kifejtettem, hogy szélsőséges viszonyokhoz alkalmazkodott növénytársulásról beszélhetünk. A társulás T W, R értékei mind ezeket támasztják alá. T=6 azaz szubmediterán lomberdei hőháztartással rendelkezik, a szárazságtűrésük is a fajokban 2-0 között ingadozik.: A Thalictrum minus subsp. pseudominus 1977-ben még említve volt, de a mostani növénytérképezések során nem sikerült nyomára bukkanni, feltételezhetően kihalt a területről, min már annyi sok más növény is, elveszítve ezzel a társulás egyik értékes színfoltját.

28

Latin név

Magyar név

Flóraelem

életfo

T

W

R

TVK

rma Helianthemum canum

szürke napvirág

atl-med

Ch

6a

0

5

K

Teucrium montanum

hegyi gamandor

stmed-(köz-eu)

H

6a

0

5

K

Alyssum montanum

hegyi ternye

eu-med

Ch

6a

1

5

K

Jovibarba hirta*

sárga kövirózsa

K-alp-kárp-balk

Ch

6

0

5

V

Saxifraga tridactylites

kőtörőfű

eu-med

Th

6a

1

4

TP

Erophila verna

ködvirág

euá-(med)

Th

5

3

0

TP

Cerastium

béka madárhúr

szmed-köz-eu

Th

6a

3

0

TP

Veronica arvensis

parlagi veronika

euá-(med)

Th

5k

3

4

GY

Scorzonera austriaca

osztrák pozdor

eué (med)

H

6k

3

5

K

semidecandrum

3. Táblázat: További sziklagyepi fajok, amik előfordulnak de nem speciálisan jellemző nyílt dolomitsziklagyepi fajok BORHIDI (2003), PAPP (1977), PODANI (1978), KERÉNYI-NAGY ET AL (2009) és ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) fajlistái alapján. A táblázatban még megjelenítettem az egyes fajok T- W- R-, azaz hő- és vízháztartás, valamint talajreakció értékeit. A jelölt fajok a következő Stipo eriocali- Festucetum pallentis-ban is előfordulnak.

A Sas-hegyen G2 kategóriának kiterjedése 1,97 ha, ami az összterület 6,14%-a (ILLYÉS

IN BIOLÓGUS

BT 2008). A területen nem csak tisztán fordul elő, inkább hibrid

kategóriákat alkothat. (A

jelölt fajok a következő Stipo eriocali- Festucetum pallentis-ban is

előfordulnak.) Ezek a sziklagyepek mindig valamilyen lejtősztyepp, kötött talajú sztepprét, (H5a), zárt dolomit gyep (G2) vagy bokorerdő (M1) szomszédságában helyezkedett el foltokban, ahol a számukra „kedvező” edafikusabb stressz kialakult. A szomszéd területeken a szőlőművelés során a „hasznos” területeket, a sztyeppeket feltörték, az erdőket kivágták, és mindkettő helyére szőlőtőkéket telepítettek. Majd már az ismert okok miatt felhagytak a területen a szőlőműveléssel, így mára természetközeli, részben másodlagos mozaikgyepekkel, ill. ősi fafajú gyepes vagy erdősödő extenzívem művelt gyümölcsösök területeivel (P7) lett szomszédos. Ezeken a területeken az erdősülés folyamata még csak a cserjésedés folyamatában van (P2b), további idő kellene hogy az eredeti „szomszéd élőhely mozaikok” kialakuljanak. Az emberi tevékenység folytán idegen honos cserjék betelepülése is megtörtént, részben a szőlőmezsgyékről, részben akaratlagosan vagy a magánkertekből kivadulva jutottak a területre új idegenhonos cserjék. Idegenhonos cserjefoltokkal (P2c) így lett mára szomszédosak a nyílt dolomitsziklagyep-foltok. Jelen pillanatban ezeknek az idegen honos cserjefoltoknak terjedése okozza a legnagyobb veszélyforrást. A dolomitgyepekre csak 29

látszólag mondhatjuk azt, hogy állandóak, állományaik folyamatosan finom dinamikával mozognak, ezek a gyepek meglehetősen gyors mintázat-átrendeződéssel definiálható gyepek (BARTHA

ET AL 1998), (RÉDEI ET KUN 2003). Ezek

a belső dinamikai folyamatok hozzák létre

az állományszintű állandóságot. Amennyiben a fajkészlet a helyen rendelkezésre áll, akkor van esély a vegetáció regenerálódására pár évtized alatt. Ez nem is egyszer esett meg a területen, telepített fekete fenyvesek és világháborús frontvonalak, összecsapások bolygatták és pusztították a vegetációt. A fajkészlet gyorsan visszaáll, bár foghíjasan, de képes újraéledni. Az egész szerkezet újjáéledéséhez viszont több évtized kell. (RÉDEI ET KUN 2003). Ha az invazívok zavarása nem számottevő ez a regeneráció végbemehet, itt „csupán” az orgona (Syringa vulgaris) agressziója és a sziklarepedésekben folytonosan megjelenő szintén erőszakos bálványfa (Ailanthus altissima) fenyeget (UDVARDY 1998), gyors területfoglalása veszélyezteti az újjáéledési folyamatokat, a regenerációt. Ott ahol ezek nem foglalnak teret, a regenerációs potenciál jó. Ezek azok a helyek ahol nem történik drasztikus, és nagy kiterjedésű edafikus és klimatikus változás. Klimatikus változás az orgona (Syringa vulgaris) beárnyékolása miatt következhet be, nem beszélve, hogy teljesen záródó bokorcsoportok felett a fény sem hatol át, ami tovább rontja az fényigényes fajok életfeltételeit. Az orgona, mint tápanyag kompetítor is jelentős. Fenyveseket elsősorban azért is telepítették, hogy a talajt megkössék. Kivágásuk után az erősen sérült és pusztult gyepek, melyek felületi borítása olyan csekély és a szabad kőzetfelszín területe meg olyan nagy, hogy nem képes a talajok megkötésére, és az eredeti finom dinamikai egyensúlyra kialakítására. Így a területen kialakul egy „hiperdolomit jelenség”, több csupasz felszín még több aprózódás, az eredetileg is igen intenzív mállási folyamatokat felgyorsítja még jobban. Ami a talajfelszín teljes-végleges pusztulásához vezethet, olyan mértékben, hogy még azok a növényközösségek sem képesek rajta megmaradni, amik eredetileg erre a területre adaptálódtak. (Az élőhely másodlagos átalakulása következik be, amit az eredeti növényközösség már nem képes meghódítani.).

30

Stipo eriocauli-Festucetum pallentis Zólyomi (1958) Mérsékelten záródik ez a sziklagyep, amely átmenetet, képez a nyílt dolomit sziklagyep között és a dolomit szilafüves lejtősztyepp között. Szintén védet reliktum növényekben gazdag társulás, azokon a déli oldalakon alakul ki, ahol már nem olyan meredek a lejtő, a mérsékeltebb lejtőszög miatt a homokosan porlódó dolomit nem mosódik le, a talajképződési folyamatok itt már jobbak, de ez a terület is erős edafikus stresszel terhelt. A gyep lassan, fokozatosan záródik. Meleg mikroklíma, bázikus pH és kevés aktív humusztartalom jellemzi. Jellemző fajaik a 4. Táblázatban szerepelnek. Latin név

Magyar név

Flóraelem

életfor

T

W

R

TVK

ma csinos árvalányhaj NY-szmed H 6k 1 5 Stipa eriocaulis délvidéki árvalányhaj euá H 6k 1 5 V Stipa pulcherrima ágas homokliliom köz-eu-(szmed) G 5a 3 4 K Anthericum ramosum dolomit hangyabogáncs pann-balk H 6 3 4 V Jurinea mollis pusztai meténg pont-pann H 6k 2 4 V Vinca herbacea homoki kocsord pont-pann H 6k 1 5 V Peucedanum arenarium fényes sás pont-med G 6k 2 4 E Carex liparicarpos rekettyelevelű gyújtoványfű euá H 6k 1 5 K Linaria genistifolia élesmosófű D-euá H 6a 2 4 E Chrysopogon gryllus 4. Táblázat: BORHIDI (2003) által „elvárt” és valóban elő is forduló fajok a Stipo eriocauli- Festucetum pallentis sziklagyepeken PAPP (1977), PODANI (1978), KERÉNYI-NAGY ET AL (2009) és ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) fajlistái alapján. A táblázatban még megjelenítettem az egyes fajok T- W- R-, azaz hő- és vízháztartás, valamint talajreakció értékeit.

H1 Zárt sziklagyepek, fajgazdag Bromus pannunicus gyepek

Hegyvidéki, sziklás, sekély talajú területeken helyezkedik el. Társulás alkotó fajok a rozsnok (Bromus spp.), hidegebb helyeken a nyúlfark fű fajok (Sesleria spp.) (TÖRÖK

ET

ZÓLYOMI 1998). A Sesleria fajok erős gyepalkotók, erős zsombékokat képeznek. A fajgazdagság itt csökken fajszegényebb a gyep. Ahonnan a Bromus kiszorította a gyepek gazdagsága is emelkedik (TÖRÖK

ET

ZÓLYOMI 1998) Gyeptársulást alkotják még egyéb

mezofrekvens fajok, záródó, vagy zárt többszintű gyepállományt hozhatnak létre. De előfordulnak vegyesen egymással keveredve is. Száraz edafikus helyek, sok hidegkori 31

reliktum fajjal. A terület minimális összborítottsága minimum 30%, de ennél általában sokkal nagyobb borítottsággal jellemezhető. Ezek a társulások az északi oldalakon alakulnak ki kizárólag, esetleg nyugatias, de ez ritkább. A Sas-hegyen északias kitettségben találhatók meg. A hűvösebb mikroklímában a humuszanyagok felhalmozódása már jelentős, így protorendzina helyet, rendzina talaj alakul ki, Az aktív humusz aránya magas (67%) a talaj enyhén bázikus (pH 7,2-7,8) (ZÓLYOMI 1958). A terület erős mohaszinttel jellemezhető. Itt is a kőzetanyag folyamatos, bár már nem annyira erős. Állományai kisseb kiterjedésűek, mint a nyílt dolomit sziklagyepekké, mert a záródó talajon már könnyebben kialakulnak zonális társulások is (molyhos tölgyesek, karsztbokorerdők). A hideg mikroklíma számos alpin és dealpin faj megmaradását lehetővé teszi. Számos másodlagos szerkezeti elemként megjelennek a chamaephytonok fajok (Heliantum, Genista, Fumana, Thymus, stb). Nem ritka társulás alkotók a nyílt sziklagyepi elemek, nem meglepő, hiszen a dolomitokon egy hideg és meleg mikroklímatikus zugot nem választanak el hatalmas távolságok, az átjárás a határmezsgyéken lehetséges és gyakori. A gyepek több szintűek, magasabb gyepszintet az társulás alkotó fajok képzik, ezek alá települhetek be más fűfajok (RÉDEI ET AL 2003). Ezen többszintes rendszer stabil szerkezete állomány-szinten nagyon nehezen bonyolultan jön létre. Ezért ha sérül a terület, nehezen állnak vissza az eredeti állapotok. Egy esetleges negatív beavatkozás következtében (kopárfásítás, vadkár) valamelyik állományalkotó fűfaj jut egyeduralkodóvá, eredeti társulás nehezen regenerálódik, és vagy a regeneráció mértéke nem biztos, hogy teljes lesz. A kiszorult komponensek a zavaró hatás megszüntetése után már nem olyan stabilan tudják elfoglalni az eredeti helyüket, a homogenizálódott, és átalakult gyepben. Regenerációs potenciáljuk ezeknek a gyepeknek gyenge, zárt társulás révén nem is beszélhetünk a nyílt gyepeknél emlegetett finomdinamikájáról, amit a folyton keletkező nyílt élőhelyek benépesítése és ezeknek változása, mozgása okoz. Az erózió mértéke, az élőhelyfolt kiterjedése, és az elszigeteltség szabja meg hogy, mennyire könnyen regenerálódhat a sérült élőhelyfolt (RÉDEI

ET AL

2003). A területen itt is a legnagyobb

veszélyforrást, a Syringa vulgaris, Forsythia suspensa folyamatos és agresszív térfoglalása okozza. A fentebb említett rossz regenerációs potenciál miatt a kiirtott területeken nehezen ver gyökeret az eredeti társulás, csak bizonyos fajok. Ez a társulás elszegényedéséhez, eljellegtelenedéséhez vezet. Elszegényedett gyepek alakulnak ki. A flóraelemek megoszlása nagyon hasonló a nyílt dolomit sziklagyepekhez, a szubmediterrán elemek számaránya még mindig magas, de már csökken (24%), a montán és dealpin elemek képviselete (jégkori reliktumok) is magas, de már kevesebb (ZÓLYOMI 1958).

32

Festuco pallenti-Bromentum pannonici - zárt dolomitsziklagyep A

leggyakoriabbi

fajokat

ábrázoló

táblázat

alapján

szembetűnően

sok

a

hemikryptophyta faj jelenléte, ezek a szervezetek alkalmazkodnak a szárazsághoz leginkábbam. Hőklímája azaz a hőértéke ezen társulásnak átlagosan 5-6 érték között ingadozik, azaz szubmediterrán lomberdei jellegű, a vártnak megfelelően a vízháztartás is száraz, illetve igen száraz között ingadozik. Latin név Bromus pannonicus Festuca pallens

Magyar név magyar rozsnok deres csenkesz

Carex humilis Anthoxantum odoratum Daphne cneorum subsp cneorum Globularia punctata Teuricum montanum

lappangó sás illatos borjúpázsit henye boroszlán gubóvirág hegyi gamandor

Flóraelem pann-ill Dk-eu-(Kmed) euá euá-med köz-eu-(med)

életforma H H

T 6a 5

W 2 2

R 4 5

TVK E V

H H N

5k 5 5a

2 4 2

5 3 5

E E V

szmed-(köz eu) szmed-(közeu) euá-(med) kozm pann-end euá-(med)

H H

6a 6a

2 5

4 K

K

hegyi tarsóka Th 5 3 0 TP karcsú féyperje H 5 3 4 K budai (Szadler) imola H 6k 2 4 V macskafarkú H-Ch 5k 1 4 K veronika vajszínű ördögszem euá-kont H 6k 2 4 Tz Scabiosa ochroleuca 5. Táblázat: BORHIDI (2003) által „elvárt” és valóban elő is forduló fajok a Festuco pallenti-Bromentum sziklagyepeken PAPP (1977), PODANI (1978), KERÉNYI-NAGY ET AL (2009) és ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) fajlistái alapján. A táblázatban még megjelenítettem az egyes fajok T- W- R-, azaz hő- és vízháztartás, valamint talajreakció értékeit. Thlaspi montanum Koeleria cristata Centaurea sadleriana Veronican spicata

Seslerietum sadlerianae - budai nyúlfarkfüves dolomitsziklagyep: A budai nyúlfarkfüves sziklagyep elsősorban az északias kitettségű helyeken terül el. A borítottság mértéke nagy 50-50%. Kisebb faj diverzitással. Fő gyepalkotó karakter faja a budai nyúlfarkfű (Seseleria sadleriana), ami egy szubendemikus, jégkorszak utáni reliktum faj. A többi zárt gyeptől megkülönbözteti az a tulajdonsága is, hogy a dealpin fajok hiányoznak

33

1. kép: Budai nyúlfarkfű (Sesleria sadleriana)

H2 Dolomit sziklafüves lejtők

Chrysopogono-Caricetum humilis - dolomit sziklafüves lejtők

Legfontosabb jellemzője a finom mozaikos jelleg, gyakran mozaikolnak az alapkőzetükhöz kapcsolódó egyéb növénytársulásokkal (H1, G2, H3a, M7, M1) dolomiton vagy nem karrosodó mészkövön. A Sas-hegyen a kevésbé edafikus és meredek helyeken találhatóak meg, a gyepszőnyeg borítottsága 30-80% között ingadozik, ezekben a törmelékgyepekben megjelennek a xeromezofil fajok is (BÖLÖNI

ET

KUIN 2007). A gyep

záródása állományon is belül is változik. A Sas-hegyen e gyepek lehetnek másodlagosan is kiterjedtek, de eredeti foltok fennmaradása a magasabb „műveletlen” régióban sem kizárt. De e területek aránya leginkább a molyhos tölgyesek rovására, azoknak kivágás során gyarapodhatott. A területek kialakulásában is nagy szerepet játszott a gyümölcsösök, és szőlőültetvények felhagyása. Ezeknek a másodlagosan kialakult területeknek fajkészlete is nagyon jó, a terület szárazsága miatt ritkán gyomosodik. Itt is azonban fenyegető idegenhonos cserje gradáció, ami a dominanciaviszonyokat felboríthatja (borítja) és ez a gyepek jelentéktelenezéséhez vezethet. Állományaikat a sziklai- és sztyeppfajok együttes uralma jellemzi (BÖLÖNI ET KUIN 2007). Regenerációs potenciálja pont ezért „vegyes”. A sziklagyepi komponensek megújulása sokkal jobb, a sekély talaj és az eróziós veszély miatt, ezzel szemben a sztyeppfajok megújulása ennél sokkal több időt vesz igénybe. Tehát a megújulása, mint az összetétele mozaikos. Egy terület megújulása nagyban függ attól, is hogy milyen a propagulum utánpótlása (és hogy mennyire van közel egy másik érintetlen élőhelyfolt ahonnan a társulás újból fel tud töltődni). A sas-hegyi TVT egyik nagy problémája pontosan 34

az, hogy az ökológiai folyosók bezárultak (még lépőkövek sincsenek) a város fokozatos körbeépülése miatt. Tehát ha sérül az élőhelyfolt csak a sas-hegyi területekről tud megújulni. Jellemző fajok listája, a dolomit sziklafüves lejtőkről: Latin név

Magyar név

Flóraelem

életforma

T

W

R

TVK

Carex humilis

lappangó sás

euá

H

5k

2

5

E

Chrysopogon gryllus

élesmosófű

D-euá

H

6a

2

4

E

Festuca rupicola

barázdás csenkesz

euá

H

6k

2

4

E

Festuca valesiaca

vékony csenkesz

euá

H

6k

2

4

K

Stipa capillata

kunkorgó árvalányhaj

euá

H

6k

1

4

K

Pulsatilla grandis

leánykökörcsin

pann-(pont)

H

5k

2

5

V

Adonis vernalis

tavaszi hérics

euá-kont

H

6

3

5

V

Veronican spicata

macskafarkú veronika

euá-(med)

H-Ch

5k

1

4

K

Aster linosyris

aranyfürt

köz-K-eu

H

6a

3

4

K

Centaurea sadleriana

budai (Szadler) imola

pann-end

H

6k

2

4

V

Hippocrepis comosa

patkócím

atl-med(köz-eu)

H-Ch

5a

2

5

K

Poa badensis

sziklai perje

köz-eu

H

4

1

5

V

Ephedra distachya

csikófark

euá

N

7k

0

5

V

Scorzonera austriaca

osztrák pozdor

eué (med)

H

6k

3

5

K

Onosma visianii

borzas vértő

pann-balk (pont)

H

6k

2

4

V

Dinathus regis-stephani

Szent István király szegfűje

pann-end

H

5

2

5

V

Jurinea mollis

dolomit hangyabogáncs

pann-balk

H

5

2

5

V

Fumana procumbens

naprózsa

szmed-(köz-eu)

N

6a

0

5

V

6. Táblázat: BORHIDI (2003) által „elvárt” és valóban elő is forduló fajok a dolomit sziklafüves lejtőkben (Chrysopogon-Caricetum humilis) PAPP (1977), PODANI (1978), KERÉNYI-NAGY ET AL (2009) és ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) fajlistái alapján. A táblázatban még megjelenítettem az egyes fajok T- W- R-, azaz hő- és vízháztartás, valamint talajreakció értékeit.

35

A Sas-hegy adventív flórája: Az összes a Sas-hegyi TVT-re veszélyes taxon bemutatására ebben a dolgozatban nem vállalkozhatom, mindössze a leginkább veszélyesnek tartott taxon ismertetésére térnék csak ki. Az adventív növények általában nem képesek beilleszkedni az adott vegetációba, kizárólag mesterséges kultúrákban (pl. botanikai arborétumok) maradnak fenn (BARTHA 2002). A behurcolt fajoknak csak a töredéke honosodik meg (naturalizáció), azok a fajok, akiknek sikerül meghonosodniuk, egy számukra kedvező ökológiai niche-t találni szaporodási előnybe kerülnek az őshonosokkal szemben, mert általában a behurcolt jövevény parazitái, herbivorjai nincsenek jelen az új területen. Azok az adventívek a legveszélyesebbek, amelyek gyors robbanásszerű szaporodásra képesek, és rövid idő alatt nagy egyedszámban özönlik el az élőhelyeket. A dolomit kopárokon uralkodó speciális klimatikus viszonyok teljesen megfelelnek az orgona és az aranycserje ökológiai igényeinek, ezért itt stabil, terjeszkedő állományai alakultak ki. Más adventíveknek ez a hely ugyanolyan kedvezőtlen vagy semleges mit máshol, ezért tömeges elszaporodásuk nem is tapasztalható (pl. keleti életfa - Biota orientalis). A leggyakrabban előforduló és természetvédelmi problémát okozó fajokat táblázatba szedtem UDVARDY (1997) és ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) adventív tanulmányi alapján. latinnév

magyar név

Syringa vulgaris

orgona

Ailanthus altissima Laburnum anagyroides

bálványfa aranyeső

Cotoneaster spp.

madárbirs fajok aranycserje molyhos madárhúr mahónia feketefenyő

Forsythia suspensa Cerastium tomentosum Mahonia aquifolium Pinus nigra

származás

életforma élőhely eredet átalakítása DK-eu- (balk- M erős eü euá) ÉK-Kína MM erős spo köz-eu-alpM erős eü/spo balk kína M nem erős spon Elő-ázs med

M H

erős erős

eü spo

É-Am med

M MM

nem erős erős

eö/spo eü/spo

IN BIOLÓGUS

BT (2008)

A Sas-hegy „veszélyes”adventív flórája UDVARDY (1997) és ILLYÉS nyomán. eü= eredetileg ültetett, spo= spontán betelepült

36

A következőkben a Sas-hegyen előforduló új (de eddig agresszív terjedést nem mutató) jövevény fajok. Ezen jövevényfajok jelenléte nem jelent akkora mértékű veszélyforrást, élőhely átalakító képességük sem olyan nagy. Monitorozásukat és ismertetésüket azért tartom mégis fontosnak, hogy a jövőben se okozzanak meglepetéseket. Mivel soha nem fordultak elő a területen, nem lehet biztonsággal kizárni, hogy esetleg későbbiekben egy esetleg agresszívabb terjedési stratégiára váltanak. latin név Corylus colurna Caragana arborescens Juniperus sabina Biota orientalis Thuja occidentalis Elaeagnus angustifolia Fallopia x bochemica Gleditsia triacanthos Iris germanica Rhus typhina Yucca filamentosa Taxus baccata Spiraea van-houttei Tamarix tetrandra Spartium junceum Solidago canadensis Sedum rupestris Robinia pseudoacaia Pinus sylvestris Ptelea trifolia Philadelphus coronarius Pyracantha coccinea Lycium barbarum Juglans regia Jasminum fruticans Amygdala communis Aesculus hippocastanum

magyar név törökmogyoró borsófa nehézszagú boróka keleti életfa közönséges tuja keskenylevelű ezüstfa japán keserűfű lepényfa kék nőszirom ecetfa pálmaliliom tiszafa gyöngyvessző tamariska jeneszter aranyvessző kövi varjuháj akác erdei fenyő alásfa közönséges jezsámen tűztövis ördögcérna dió jázmin mandula vadgesztenye

A Sas-hegy adventív flórája UDVARDY (1997) és ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT (2008) nyomán.

37

Ailanthus altissima (bálványfa) Jelenleg a Sas-hegyen nem alkot nagy kiterjedésű állományokat, legnagyobb foltja a déli lejtőn található meg közvetlen a tanösvény alatt (UVARDY 1998, ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT 2008), de a területen számos helyen elszórtan megtaláltam a terepi bejárások alkalmával. A további adatok ismertetése Udvardy László 16 állományban összesen 52 felvételéből elkészített munkája alapján mutatom be. Ebből 5 állomány (16 felvétel) dolomiton készült el. Egy-egy állomány addig tartott, míg a gyepszintben a sarjak borítottsága elérte a 0 vagy „csekély” borítottságot. Az életformák részesedése és összetételi aránya az állományon kívül és belül nagyon eltérőek voltak. Általánosan kijelenthető, hogy a bálványfa a nyílt területeket kedveli inkább, egyaránt behatol a természetes, természet közeli nyílt vegetációkba, és a ruderális vagy, technogén felületekre is (UDVARDY 2004). Ha olyan területre kerül, ahol semmilyen biotikus illetve abiotikus tényező nem hátráltatja, nagyon agresszíven terjed más élőlények rovására. 0,5-1 m magas sarjak formájában jelenik meg, majd ezekből lassan egyes példányai felnőnek, és az élőhelyet visszafordíthatatlanul megváltoztatják. Abiotikus korlátja az alacsony évi középhőmérséklet lehet, 9 °C-os évi középhőmérsékleti izoterma jelenti az alsó határt számára, biotikus korlátja meg a fény hiánya, a beárnyékolt területeken a bálványfa nem képes megmaradni (UDVARDY L. 2004). Bálványfa sikeres terjedését az is elősegíti, hogy Magyarországon eddig olyan herbivort vagy fitopatogént nem sikerült megfigyelni, ami a bálványfa erős gradációját visszaszorítaná (UDVARDY 2004). A bálványfa élettartalma nem hosszú, maximum 130-150 év, ilyen idős példányok a Sas-hegyen még nem fejődtek ki, a legidősebbek 20-30 év körül lehetnek. UDVARDY (1997) szerint zárt állományokban homokon és felhagyott területeken magas törzsű egyedeket nevel, ezzel ellentétben száraz, edafikus helyeken, törmelékeken már korábban elágazó törzsű példányai jelennek meg. A dolomit sziklagyepeken is az utóbbi formája a gyakoribb, A Sas-hegyen a déli oldalain inkább ez a forma a gyakoribb, míg a zártabb gyepfoltokban, megjelelnek a magas törzsű példányai. Ilyenekkel a terület bejárása során a sziklafüves-lejtősztepp foltokban találkoztam. A keleti oldal végében a magánkertekben igen nagy példányok előfordulását tapasztaltam, a mi több okból is aggasztó a területre nézve, mert egyrészt jelentős propagulum forrás, másrészt meg itt vegyszeres, vagy egyéb irtása a fáknak nehezebben oldható meg, mert már ezen példányok elhelyezkedése nem a TVT-terület határain belül van. Nehezen megoldható a zavart déli pufferzónában jelen lévő állományok kontrollja és irtása is. Ezen gyomforrások léte befolyásolja az invazív fajok felügyeletének sikerét. A lependékek hosszában meg vannak csavarodva, középe helyezkedik el a mag emiatt lehullás közben vízszintesen forognak, így a juharokkal, vagy a hársokkal elletében a mozdulatlan levegőben is képesek tovaterjedni 38

oldalirányú mozgással (UDVARDY 2004). Ezen terjedési stratégiája miatt nem feltétlenül szükséges az ökológiai folyosók jelenléte. A bálványfaállományokban nagyon lassan játszódnak le a szukcessziós folyamatok, és a bálványfával borított területek aljnövényzete szegényes. Ez összefüggésbe hozható a növény alleopátiájával is. A bálványfa levelek tavaszi kihajtáskor mutaják a legerősebb alleopátiás hatást, kifejezetten eben az időszakban, a vegetációs szakasz elején érzékenyek erre más növények, nem csak a levelében, hanem többi szervében is nagy mennyiségben felhalmozódnak csírázásgátló anyagok (UDVARDY 2004). A bálványfa egy vagy több olyan anyagot is tartalmaz, ami potenciálisan gátolja a csírázát, és a csíranövények fejlődését. (UDVARDY 2004) szerint kvercetin, galluszsav ellágsav 0,2 %, izokvercetin, kempferol, p-kumársav, kaffersav valamit 11,9% cserzőanyag volt a bálványfa hidrolizált levélkivonatában. A Sas-hegyen a legnagyobb területen mint már emítettem a déli oldalon vannak állományai, egybeesnek a nyílt dolomitszilagyepek területeivel, számos fiatal bálványfa alatt nőtt Dianthus regis-stephani vagy Jovibarba hirta, ezekre a növényekre nézve a bálványfa terjeszkedése és jelenléte végzetes lehet. A dolomit sziklagyepeken a (Ch) félcserjék aránya a bálványfátlan területekhez képet a 2/3-ra csökkent, ez az erős alleopátiás és árnyékolásnak tulajdonítható (UDVARDY 1998). A helyzetet súlyosbítja a növénynek az a tulajdonsága, hogy nitrogén felhalmozódást indít el, ami elősegíti az árnyékkedvelő nitrofil zavarástűrő fajok megjelenését (UDVARDY 2004). A bálványfák a szociális magatartás típusok csoportrészesedését is erősen megváltoztatják, ami általános vegetációszegényítő hatással van. A bálványfátlan területekhez képest csökken 1/5-del a specialisták (S), 2/3-dal a kompetítorok (C), 2/3-dal a generalisták (G), 1/21–del a természetes pionírok (NP) és 2/3nyival a természetes zavarástűrők (DT) aránya. A meghonosodott idegen fajok és a természetes gyomfajok számaránya nem változik jelentősen, vagy ennek emelkedése nagyon csekély értéket mutat (UDVARDY 1998). Azért figyelhető meg a bálványfás vegetációkban ez a nagyméretű változás, mert az ökológiai mutatókat jelentősen megváltoztatja (fény és hőmérsékleti viszonyok). Védekezés: A bálványfa fényigényes növény, ha árnyékba kerül, akkor a területről záros időn belül kiszorul, azokon a helyeken ahol a klimax társulás egy erdővegetáció, erdősítéssel lehet megakadályozni az invazív további térhódítását. Mivel azonban a dolomit szilagyepeken ilyen soha nem alakul ki, itt más stratégiát kell alkalmazni. A bálványfa elleni védekezés során nagyon körültekintően kell eljárni, mert nagyon erős a növény újrasarjadzó képessége, ha a fejlett egyedeket egyszerűen kivágjuk, akkor a fölben megmaradt gyökerekből még intenzívebb sarjképzés folyamatokat, és a sarjképzéssel együtt járó alleopatikus anyagok képzését indítjuk el. A dolomit szilagyepeken (Á-NÉR G2) a bálványfa 39

sem tud 2-3 méteresnél magasabbra megnőni, ezen méret elérése után gyakran elszárad, és ennek hatására a környezetében erős sarjadzás lép fel (UDVARDY 1998). Ezért a kifejlett fák irtását a szállítószövetekbe jutatott gyors és hatásos gyomírtószerekkel kel elvégezni (UDVARDY 2004). Eltávolításuk csak szálaként történő mérgezéssel lehetséges, a terület teljes permetezése az állományokban jelen lévő védett, és fokozottan védett növények miatt felelőtlenség lenne. Syringa vulgaris (orgona) és más adventívek Az orgona kelet-balkáni (moesiai) flóraelem, Magyarországon nem őshonos faj. Hazánkban szórványosan fordul elő, kis példányszámmal, tömeges elszaporodásra nem képes. Ez alól a Sas-hegy kivételt képez, tömegesen fordul elő a területen, és manapság a legnagyobb természetvédelmi problémát okozza. A Sas-hegyre is ültetve lett, telepítése a Sachslehner-család nevéhez kötődik, akik „jó szándékkal" ültettették, hogy a dolomit kopárok csupasz világát „élvezhetőbbé" tegyék. Tömeges elszaporodása spontán, magról és intenzívebben vegetatív sarjakból még ma is folytatódik. Ugyanez a helyzet az aranycserje (Forsythia sp.) és aranyeső (Laburnum anagyroides) fajokkal, és sok más idegenhonos de (egyenlőre) kisebb számban jelenlévő cserjékkel.

A sas-hegy faunája: A hegy állatvilágának teljes mértékű feldolgozása még nem történt meg, annak ellenére, hogy a főváros szívében igen központi helyen van. Régóta folyó kutatások feldolgozták az ízeltlábúakat és a madarakat, ezen belül is legrészletesebben a pókok és ugróvillások elterjedését (BLEICHNER 1998). A Sas-hegy lepkefaunája is jelentős, a fauna mintegy ¼-ét teszi ki. A terület még pár évtizeddel ezelőtt, még több növény és gerinctelen endemizmussal rendelkezet, a fokozatos körbeépítettség káros hatásai azonban nagyon gyorsan jelentkeztek a területen. Mára már csak a nagyobb testű állatok közül a zavarást tűrő, emberi civilizációt követő állatok maradhattak meg ezen a területen. Ennek ellenére a gerinctelen élővilága nagyon változatos. Állatföldrajzi szempontból számos délies kitettséget és meleget kedvelő fajok számaránya jelentős mértékű. (KOPASZ 1974) szerint HERMAN OTTÓ monográfiájában találjuk az első adatokat a Sas-hegyi pókfaunáról. 1930-35 között BALOGH JÁNOS végzett a 40

területen beható vizsgálatokat, melynek során 173 pókfaj sas-hegyi előfordulását mutatta ki és ezek közül 4 a tudomány számára egészen új volt (Altella orientalis, Bromella falcigera, Zelotes hungaricus, Sintula spiniger). A magyar kövipókot (Cryptodrassus hungaricus) hazánkból továbbra is csak innen ismerjük, a hamvaspókok közé tartozó rejtett életmódú Altella orientalis-nak előfordulásai a világon csak itt ismeretesek (BALOGH 1935), BLEICHNER 1998). A Cerallus varians Mor nevű bogarat szintén csak erről a területről ismerik, innen írták le először. Csak sas-hegyi előfordulása ismert a pusztai kármisbogárnak (Psilothrix femoralis). Jellemző dolomitterületeken fordul elő az árgusszemű cincér (Musaria argus), a szürke darázsbogár (Ptilophorus dufouri), a széleslevelű sztyepplevelész (Cheilotoma musciformis), de legnagyobb sűrűségbe itt és a Csiki-hegyekben írták le. (PAPP 1977) szerint a pusztai kármizsbogár tápnövénye a Seseli fajok, ennek gyökerében fejlődik ki lárvája, és a kifejlett példányok is előszeretettel tartózkodnak a szigorúan védett növényen. Számos védett hüllő fordul elő a területen: fali gyík (Podarcis muralis), fürge gyík (Lacerta agilis), rézsikló (Coronella austriaca), vízisikló (Natrix natrix), zöld gyík (Lacerta viridis). De kiemelt figyelmet érdemel a területen előforduló két hüllő, a haragos sikló (Coluber caspius) és a pannongyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri). A pannon gyíkot 200 évvel ezelőtt KITAIBEL PÁL magyar polihisztor fedezte fel. Ez a faj itt a Kárpát-medencében éri el európai terjeszkedésének nyugati határát. Magyarországon sok helyen elszigetelt kis populációkba él (KORSÓS 2007). Rejtett életmódot folytató törékeny gyík, a meleg karsztbokor erdők és lejtősztyeppek lakója. A pannongyík a Scincidae családba tartozik, a szkinkek egyedüli hazai képviselője, fejük alig különül el a testüktől, és lábaik sokszor csökevényesek. A pannongyík inaktív időszakában a földbe ássa magát, onnan jön elő táplálékért és szaporodni tavasszal, egy nyári időszakos kényszerpihenőt is tart, a túlzott meleg ellen menekül ismét rejtekhelyre. (HERCZEG

ÉS

KORSÓS 2003) behatóan

tanulmányozták a hegyen, okozhatja-e esetleg a fali gyík (Podarcis muralis) és a zöld gyík (Lacerta viridis) kompetíciós nyomása a pannon gyík állomány visszaszorulását, főleg degradált antropogén területeken. A felmérés alapján arra jutottak, hogy a fali gyík élőhelybeli elkülönülése miatt nem lehet jelentős kompetítor, mert ez a faj a sziklás nyílt területeket részesíti előnybe, a pannon gyík avaros zártabb élőhelypreferenciájával szemben. A zöld gyík tápláléka nagyobb testű zsákmányállatokból áll, tehát a kisebb táplálékon élő pannon gyíknak csak fiatal korai szakaszában lehet a kompetítora. Összességében az derült ki hogy egyik gyíkfaj sem jelent nagy kompetíciós nyomást, sőt a pannon gyík menekülési stratégiáját elemezve az sikeresebbnek mondható, mert mozdulatlanul rejtő színe miatt a „láthatatlanságba bújik el” míg a másik kettő stratégiája a gyors zajos „repedésbe bújás” 41

(HERCZEG

ÉS

KORSÓS 2003). Más természetes ellenségei a rézsikló, a madarak közül a

kövirigó különös előszeretettel vadászik rá, de gébicsek és vércsék is zsákmányolják (a sashegyi madárfaunának egykor a kövirigó tagja volt, mára viszont már végérvényesen eltűnt a területről). A nagyobb testű gyíkok ugyan olyan valószínűséggel fogyasztják a kistestű pannongyíkot, mint saját kisebb testű fajtásaikat. A pannon gyíkra az egyedüli veszélyt az élőhely átalakítás, és az antropogén hatás jelenti! A haragos sikló Magyarország leghosszabb kígyója, akár a 2 m nagyságot is elérheti. A haragos sikló leginkább a száraz napfénynek kitett helyeket kedveli (a Sas-hegyen is ilyen helyeken találták meg a levedlett bőreit). Napjainkra két állománya bizonyított, egyik a Villányi hegység, másik a Budai hegység, de az utóbbi helyen állományai erősen visszaszorulóban vannak a nagyméretű zavarás miatt. A magyarországi haragos sikló állományról először FRIDVALSZKY (1825) tesz említést, előfordulási területeiként a Budai hegyeket jelöli meg. Az első Sas-hegyi leírás is szintén ő teszi meg 1865-ben. FEHÉRVÁRYLÁNGH 1943-ban, mint még aktuális jó élőhely-lelőhely jellemzi a Sas-hegyet. KOVÁCS JÁNOS 1952-ben és JANISCH MIKLÓS 1955–ben még egy-egy példányt gyűjt be a Magyar Természettudományi Múzeum számára a Sas-hegyről, innentől kezdve viszont bizonyító példány nélküli megfigyelésekről tesznek említést a szakirodalomban (HERCZEG 2002). Feltételezhetően a kilencvenes években néhány balkáni példányt engedtek el a területen, de ezek megmaradásáról semmi adat nem áll rendelkezésünkre. 2000 május 9.-én SIKLÓSI ENGELBERT egy frissen elpusztult példányra akadt a TVT-en, majd a következő években egyre több levedlett bőrt találtak meg, főleg a déli oldalon. A terület bejárása során én is személyesen láttam az egyik példányát, mostanában a területen 3 sikló rendszeres felbukkanásáról számolt be nekem a TVT természetvédelmi őre. Az egyik közel 2 m példány rendszeres tartózkodási helye a kilátó alatti betonlétesítmény környéke, nem kizárt, hogy magában a létesítményben telel át. Akár bevitt, akár őshonos túlélő példányokról van szó a Sas-hegyen, a haragos sikló jövője a területen nagyon törékeny, mert bármilyen okok is vezettek az állomány megfogyatkozásához, ezek a hatások, nem hogy alábbhagytak volna, folyamatosan fennállnak. A terület elzártsága valamelyest kedvez a zavaró antropogén hatások enyhítésében. A kóbor kutyák és macskák, ill. az „illegális természetjárók” zavarása még mindig nem megoldott a területen. Még ha egy 10 fős populációval is számolunk (ami eddig nem bebizonyított), ezeknek hosszú távú túlélése és szaporodása nagyon bizonytalan (HERCZEG 2002). A Magyar Madártani Intézet 1973-tól rendszeresen monitorozza a környéket, e munkák alapján, a területen 22 madárfaj fészkelése mondható állandónak. A területen 42

kihelyezett odúk segítségével több madárfajt is sikerült meghonosítani, ide tartozik a nyaktekercs

(Jynx

torquilla)

és

a

balkáni

fakopács

(Dendrocpos

syriacus).

Sziklarepedésekben fészkelhet a búbos pacsirta (Galerida cristata), ugyan csak a területen fészkel a sárgarigó (Oriolus oriolus) a szarka (Pica pica) vagy a szajkó (Garrulus glandarius). Az énekes madarak közül képviselteti magát a széncinege (Parus major), a kis fülemüle (Luscinia megarhynchos) valamint megtalálható még a seregély (Strunus vulgaris), a csicsörke (Serinus serinus), a zöldike (Chloris chloris) és a dolmányos varjú (Corvus cronix). A vörös vércse (Falco tinnunculus) és a héja (Accipiter gentilis) azon ragadózó madarai a hegynek, aki zsákmányaikat rendszeresen itt fogyasztják el. Erdei fülesbagolyból (Asio otus) egy pár fészkel a lenti töviskésben. A déli oldal sűrű bozótosai nagyon jó menedékhelyül szolgálnak a madarak számára, már ezért sem lebecsülendő a sűrű bozót jelenléte. A természetvédelmi terület ősszel a madaraknak kedvelt pihenő helye. A vonulások alkalmával látni erdei szalonkát (Scolopax ruticola), egerészölyvet (Buteo buteo), kormos légykapót (Muscicapa hypoleuca), sisegő füzikét (Phyllopscopus sibilatris) vagy hegyi billegetőt (Motacilla cinerea). A területnek vannak állandó és alkalmi téli vendégei, mint pl. a karvaly (Accipter nisus) (PAPP 1977, BURMEISTER 1999). Nagytestű gerincesek közül egy róka (Vulpes vulpes) fel-felbukkanását és nyomait tapasztaltam, hogy állandó lakosa lenne a területnek ez még kérdéses, de minden nyom arra utal, hogy nagyon rendszeres látogatója a területnek. Kisebb gerinctelenek közül azoknak a jelenléte figyelhető meg, amelyek elviselik a városi környezetet.

A Déli-lejtő A terület elhelyezkedése: É–ÉK irányból a TVT területe, K-ről a Bod Péter utca a beépítési határával valamint a honvédségi terület téglakerítésével, D felől a Brassó utcával, DNY-NY felől meg a Dayka Gábor utcával valamit a vízmű betonfalával határos a terület. Összesen 12,8263 hektár. A tulajdonviszonyai a mi napi nem tisztázottak, a területen vannak a XI ker. önkormányzatnak, a honvédségnek és magánszemélyeknek is telkei. A Honvédség a területeit már régóta semmire nem használja. Korábban a XI kerületi önkormányzat a telkeket haszonbérbe adva sok helyütt „hobbykertként” funkcionálnak. Annak ellenére, hogy itt nem lehet építményt elhelyezni, se azt közművesíteni számos „lakható szerszámos fészer" található a területen. A beépítés 43

veszélye annak ellenére, hogy turisztikai erdő kategóriába lett besorolva, még mindig fennáll, és minduntalan próbálkoznak civilek területeket kisajátítani, mert a főváros telek-kínálata egyre szűkül, és a kiskertek ezen a területen is felértékelődtek. De áldásosan erősödtek azok a hangok is akik a természeti értékek mellet emelik fel szavukat A XI kerületi önkormányzat 1990-ben több változatot tartalmazó RRT készített, de a fennálló ellentétel miatt egyik sem került jóváhagyásra. Végül az önkormányzat képviselő testülete 269/1993 (v.6.) sz. határozata alapján a terület 72-es erdő, és 71-es közpark övezetébe sorolta, és 773/1993 (XI. 25) sz határozatában pedig felkérte a polgármestert a védetté nyilvánítás kezdeményezésére (LAKICS 1994) Növényzet: A Déli-oldal cserjései, mindenhol a felhagyott szőlőterületek helyén figyelhetők meg. Ma a területet túlnyomórészt gondozatlan pionír fajokból álló bozót-bokorerdő fedi, nagyon kicsi tisztásokon leljük meg csak a korábbi, a terület eredeti speciális növénytársulásait, és a szőlőművelés hatása után kialakult „gyepeket”. A „fenti” TVT-terület értékes növényei itt csak nagyon elszórtan kis fragmentumokban találhatóak meg. A szőlőművelés utáni gyümölcs kultúrák kedveztek a fajgazdag szárazgyepek kialakulásának, a XX. század elején készült fényképfelvételeken, a hegy még kopár sziklákkal és meredek lankákkal tűnik szemünk elé. A dokumentumok alapján erodálódott részeken zárt, ill. nyílt sziklagyep társulás volt még a XX. század elején (HERCZEG ÉS ILLYÁS 1998). A művelések felhagyásával kezdődhettek meg azok a spontán betelepedési folyamatok, amelyekben eleinte főleg a dűlőkön és határmezsgyéken meghúzódó cserjék kaphattak főszerepet. Mivel a cserjések regenerációs potenciálja nagyon jó, a folyamat „külső segítség nélkül” végbemehet, sok és sokféle száraz gyep átalakul könnyen cserjéssé (BÖLÖNI 2007). A légifotókon (1955) a meg nem művelt felhagyott területeken látható a terepbolygatás, ami a lejtő korábbi hányatott sorsáról tanúskodik. HERCZEG

ÉS ILLYÁS

(1998) szerint akkortájt a természeti adottságok

figyelembevételével, és a itt jelen lévő növényfajok ismeretében a következő szukcessziós állapotokat figyelte meg a területen: (OC) A határoló utak mentén táposást tűrő, bolygatott területek tipikus zárt gyomtársulásai, ezek a tápanyagban feldúsult területeken élnek. Igen kevert fajkészletű, zömében generalista fajokból álló vegetáció, az emberi hatásoknak leginkább „ellenálló” (BÖLÖNI 2007).

44

(H5) Erősen erodálódott talajú, de egyenletes nem bolygatott terepfelszínű, köves napos területek. Az erős edafikus stressz miatt, nem valószínű sem a gyep-, sem a fás állományok záródása. Ezen a területen a melegkedvelő fajokból álló csökevényesebb növekedésű bokorcsoportok alatt, és között a löszgyep társulás növényei mit záró klimax társulás maradt fenn. A „kutyafuttató” feletti területre jellemezhető ezzel (HERCZEG ÉS ILLYÁS 1998). (P2b) A déli oldal leggyakrabban előforduló élőhelykategóriája, a vastagabb termőrétegű területeken és napos oldalakon alakul ki. A cserjeszint záródó lombkorona szintet alkot (ez még nem a klimax társulás, ezek a xerotherm tölgyesek lennének, melyekre utaló maradványok, elsősorban a lágyszárúak közül még fel-fellelhetőek). A szukcessziós folyamatok során valószínűsíthető, hogy majd évtizedekkel később fog itt megjelenni újból a záró klimax társulás, ha a természetes folyamatokat nem gyorsítjuk (pl makkvetés, irtás). A társulásban egybibés galagonya (Crataegus monogyna) és kökény (Prunus spinosa) található túlnyomórészt, ezek mindig ugyanazokat a tápanyagokat használják fel a talajból és lassan felemésztik saját tápanyagkészletüket utánpótlás hiányában. A talajfáradás következtében a bozótalkotók megritkulnak, és a sűrű cserjeszint megnyílik, utat engedve a klimax társulás fa csemetéinek (BURMEISTER 1999). A cserjeszintben megjelenhetnek lombos fák is, leggyakoribbi a virágos kőris (Fraxinus ornus) és a mezei szil (Ulmus minor). Az eddig leírtak alapján azt gondolhatnánk, annyira jelenős természeti értéket nem képvisel a terület, ami miatt különösebb védelemre szorulna. Azonban a tisztások és a szegélyek lágyszárú közösségét meghatározva mégis azt tapasztaljuk még így is jelentős a védett növények számaránya a szegélyeken HERCZEG ÉS ILLYÁS (1998). Itt fellelhető értékes fajok közé tartozik pl:a Borbás-kerep (Lotus borbasii), a pusztai meténg (Vinca herbacea), a budai imola (Centaurea sadleriana), a magyar repcsény (Erysimum odoratum), a szürke ördögszem (Scabiosa canescens), a magas gubóvirág, (Globularia punctata), az erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), a magyar gurgolya (Seleli leucospermum), az árlevelű len (Linum tenuifolium), a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), a tavaszi hérics (Adonis vernalis). LAKICS (1994) szerint előfordul itt még a bunkós hagyma (Allium sphaerochehalum), a csinos őszirózsa ( Aster amellus), liszes-levelű berkenyék (Sorbus spp.), a harangcsillag (Asyneuma canescens) vagy a törpemandula (Amygdala nana) A fás szárúak közül a zavarástűrő fajok terjedtek el, de fontos megjegyezni, hogy itt is őshonos a pukkanó dudafürt (Colutea ardorescens) ami tápnövénye egy nagyon ritka lepkefajnak, a Sas-hegyen, és a déli oldalon is előforduló magyar óriás boglárkalepkének (Jolana jolas). 45

Az állatvilága nem olyan gazdag, de fontos mit fészkelő és búvóhely. A hüllők és rovarok számaránya a dolomitcsúcsokhoz viszonyítva kevesebb, viszont néhány védett lepke és hártyásszárnyú élőhelye pont az itt elterülő pannon gyepfoltok (részletesen a 4. mellékletben).

A Déli-oldal szerepe A Déli-oldal feladata a káros külső hatások megszűrése és ez által a TVT magterület ökológiai stabilitását biztosítja. A XI kerületben nagyon kevés a megmaradt zöld folt, a főváros klímája, zöldfelületi rendszere és szerkezeti szempontból a Sas-hegy déli lejtője beépítetlen területként őrizendő meg. A környező területeken nincsen nagyobb zöld parcella, ezért e területeken kell olyan létesítményeket, parkokat is létrehozni, ahol szabadidő tevékenység folytatható (futás, sportolás). Azért is tarom fontosnak, hogy a sportolni vágyok „ellenőrzött” körülmények között tudjanak sportolni és spottevékenységük alatt ne tegyenek kárt a fontos, és értékes területekben. A jelenlegi gondozatlan területeket rendbe hozatala által, új élőhelyek és bemutató helyek létesítésével a TVT fokozottan védett értékei bemutathatóak lehetnének egy „botanikai szabadtéri múzeumban”, amivel szintén jobban fel lenne szabadítva a TVT a „turista stressz” alól. Számos rövid és hosszú távú koncepció készült már, hogyan lehetne hasznosítani a Déli-oldalt, hogy ne sérüljenek se a polgári se a természetvédelmi érdekek, igények (5-ös és 6-os mellékletek!).

Köszönetnyilvánítás:

Szeretném megköszönni Gadó Györgynek, a Sas-hegyvédő Egyesület elnökének támogatását és a sok hasznos tanácsát. Külön köszönet Udvardy Lászlónak, aki rendelkezésemre bocsátotta az általa írt cikkeket és kéziratokat. Köszönettel tartozom továbbá Papp László hallgatótársamnak, hogy számos cikk elérhetőségét biztosította. Köszönet Laurinyecz Fanninak és Kalapos Tibornak az angol szöveg megírása közbe tett javaslataiért. Végül, de nem utolsó sorban Tóth Zoltánnak konzulensemnek köszönök nagyon sok mindent. Köszönöm szakmai támogatását, soha meg nem szűnő türelmét és emberségét, útmutatásait, ami a munkámat végigkísérte, a téma megválasztásától a dolgozat megírásáig.

46

Felhasznált irodalom:

BALOGH K. (1991): Szedimentológia I–III. Akadémiai Kiadó, Budapest. BARTHA S., RÉDEI T.

ÉS

SZOLLÁT GY. (1998) Északi és déli kitettségű dolomitsziklagyepek

térbeli mintázatának öszehasonlítása. In: Csontos P. (szerk) Sziklagyepek szünbotanikai kutatása, Scientia kiadó, Budapest, pp.159-182. BARTHA D. (2002) Adventív fa- és cserjefajok Magyarországon. Erdészeti lapok 37:63-65. BEDŐ G. (1992) A budai-hegység természetvédelmi területeinek földtani viszonyai, állapota, és veszélyeztetettsége. A M. Áll. Földtani intézet évi jelentése az 1990 évről. BLEICHER K. (1998) A budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület farkaspókjainak faunisztikai és cönológiai vizsgálata. Szakdolgozat, KÉE, Budapest, pp.1-35. BOHN P. (1991) Földtani szakvélemény és hatástanulmány a Sas-hegy környezeti állapotáról, és természeti értékeiről. Budapest. BORHIDI A. (2003) Magyarország növénytársulásai. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 215253. BÖLÖNI J.

ÉS

KUN A.

(2003) Élőhelyismereti útmutató 2.0. Kézirat, Vácrátót

//www.novenyzetiterkep.hu/eiu/ BURMEISTER ZS. (1999) A Sashegy természetvédelmi terület nagyvárosi környezetben. Diplomadolgozat, KÉE, Budapest, pp. 1-61. DVIHALLY A. (1932) A budai szőlőművelés története. Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez. Budapest. HERCZEG G.

ÉS

KORSÓS Z. (2003) Az interspecifikus kompetíció hatása a pannongyíkra

(Aplepharus kitaibelii fitzingeri) egy antropogén hatásoknak kitett élőhelyen. Állatani közlemények 88(1):73-84. HERCZEG G., KRECSÁK L.

ÉS

MARSI Z. (2002) Új bizonyító adat a haragos sikló

előfordulásáról Budapest belterületén a Sas-hegyről. Folia Historico-Naturalia Musei Matrensis 26:314-344. HERCZEG Á.

ÉS

ILLYÁS ZS. (1999) A Sas-hegy déli lejtő, Madárliget fejlesztési

Tanulmányterve, Budapest.

47

ILLYÉS Z.

IN

BIOLÓGUS BT (2008) Kutatási jelentés a Budai Sas-hegy természetvédelmi

területen, Dunamenti ökoturisztikai fogadóhelyek fejlesztése, INTER-REG III/a program (HUSKUA/05/02/293) pp. 1 -150 JAKUCS P. (1962) A domborzat és a növényzet kapcsolatáról. Az MTA Földrajztudományi Kutatócsoport fennállásának 10. évfordulója alkalmával rendezett tudományos ülésszakaszon 1962. február 15-én elhangzott előadás. LAKICS É. (1994) Előterjesztés a budai Sas-hegy déli lejtőjének országos jelentőségű természetvédelmi területté nyilvánítására (tervezet). KERÉNYI-NAGY V.

ÉS

UDVARDY L. (2008) A budai Sas-hegy aktuális növényvilága és

veszélyeztető tényezői. A Magyar Biológiai Társaság XXVII Vándorgyűlése, 2008 szeptember 25-26. Budapest, pp. 117-126. KORSÓS Z. (2007) A magyar gyík. Természet Világa 138(8):372-373. KOVÁCSNÉ LÁNG E. (1966) Összehasonlító talaj- és növényanalízis dolomit- és mészkősziklagyepeken. Bot. Közlem. 53:175-184. KUN A. (1996) Sziklagyepek és lejtősztyeppek a középdunai flóraválasztó környékén I. A Biatorbágy melleti Százlépcső-hegy növényzete. Bot. Közlem. 83:87-93. KUN A. (2000) Sziklagyepek és lejtősztyeppek a középdunai flóraválasztó környékén II. Kitaibelia 5(1):209-215. KUN A., TÓTH T. ÉS SZABÓ B. (2005) A dolomitjelenség: Kőzettani talajtani és növényzeti összefüggések. Bot. Közlem. 92:1-26. PAPP J. (1977) A budai Sashegy élővilága, Akadémiai kiadó, Budapest, pp.1-99. PÉCSI M. (1959) Budapest természeti fölrajza, Akadémiai kiadó, Budapest. PÉCSI M. (1974) A Budai-hegység geomorfológiai kialakulása tekintettel a hegytípusaira. Földrajzi Értesítő 23:181-192. PÉNZES A. (1942) Budapest élővilága. Királyi Magyar Természettudományi társulat, Budapest. PODANI J. (1976) A budai nyúlfarkfüves sziklagyepek cönológiai vizsgálata. Szakdolgozat, ELTE, Budapest, pp.1-40. PODANI J. (1978) Hierarchikus klasszifikációs módszerek bináris cönológiai adatok elemzése. Doktori értekezés, ELTE, Budapest, pp.121-166. PODANI

J

(1998)

Numerikus

cönológiai

vizsgálatok

a

Sas-hegy

(Budai-hg.)

dolomitsziklagyepjeiben. In: Csontos P. (szerk) Sziklagyepek szünbotanikai kutatása. Scientia kiadó, Budapest, pp. 213-229.

48

SCHAFRAZIK F., VENDI A

ÉS

PAPP F (1964) Geológiai kirándulások Budapest környékén.

Mezőgazdasági kiadó, Budapest. SIMON T. (1992) A Magyarországi edényes flóra határozója. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest, pp. 837-955. TÖRÖK K.

ÉS

ZÓLYOM B. † (1998) A Kárpát-medence öt sziklagyeptársulásának

szüntaxonómiai revíziója. In: Csontos P. (szerk) Sziklagyepek szünbotanikai kutatása, Scientia kiadó, Budapest, pp. 109-132. UDVARDY L. A budai Sas-hegy TT vegetációja - Fás szárú adventív növények Budapesten és Környékén. Kandidátusi értekezés, KÉE, Budapest. UDVARDY L. (1997): Adatok a Sashegy Természetvédelmi Terület fás adventív flórájához. Új Kertgazdaság 3(1):44-47. UDVARDY L. (1998) Budapest környéki bálványfa (Ailanthus altissima) állományok florisztikai–cönológiai vizsgálata. Kitaibelia 3(2):343–346. UDVARDY L. (2004) Bálványfa. In: Mihály B. és Botta-Dukát Z. (szerk.) Biológiai inváziók Magyarországon. Özönnövények. TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 143–160. VOJTKÓ A. (2002) A váci Naszály sziklagyepjeinek cönológiai vizsgálata. Bot. Közlem. 89:162-181. ZÓLYOMI B. (1942) A középdunai flóraválasztó és a dolomitjelenség Bot Közlem. 39:209-231. ZÓLYOM B. (1958) Budapest és környékének természetes növénytakarója (Natürliche vegetation in Budapest und Umgebung). In: Pécs M. (szerk) Budapest természeti képe. Akadémiai kiadó, Budapest, pp. 509-642.

49

Summary:

The Sas Hill Nature Conservation Area is a unique island of nature within a city of 2.5 million people. Its bedrock consists of various types of Upper Triassic sedimentary rocks with dolomite as dominant. The relatively tough dolomite resists chemical weathering, but its physical fragmentation greatly contributes to the formation of microhabitats of contrasting microclimate. On bare dolomite slopes only plants adapted to strong abiotic stress can survive. Due to intense physical weathering and temperature extremes, vegetation succession can not proceed to climax communities. Open rock grasslands cover steep slopes facing south, while those exposed to north have much cooler microclimate and support closed grasslands. As there is a continuity between open and closed dolomite rock grasslands in this area, transition zones can move with major climatic variation and thus allow species to survive. Such regions of temperature resistance are known as refugia. Plants from both warmer and colder climatic periods find refuge in such places, and these play important role in subsequent recolonisation. Furthermore, geographic isolation within refugia over time allows the evolution of new species (allopatric speciation). The vegetation on south facing slopes of the Sas Hill is degraded due to recent human activity. Climax forests stood there until the previous century when they were cleared to provide land for viticulture. Today the slopes are again free of horticulture and wild shrubs are in the process of recolonisation. Even at this stage of regrowth the microclimate is more stable and numerous organism find shelter in these patches.

50

Mellékletek jegyzéke: 1. melléklet: A Budai szőlőbirtokok (DVIHHALLY ANNA MÁRIA 1932) 2 . melléklet: Á-NÉR hibrid élőhelykategóriák (ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT. 2008) 3. melléklet: A Sas-hegy flóraelemei (SIKÓSI ENGELBERT) 4. melléklet: A természetvédelmi terület vegetáció térképe (UDVARDY LÁSZLÓ) 5. melléklet: A déli oldal állatvilága (LAKICS ÉVA 1994) 6. melléklet: A Déli-oldal rövidtávú fejlesztési terve (HERCZEG ÁGNES ÉS ILLYÁS ZSUZSANNA 1999) 7. melléklet: A Déli-oldal hosszútávú fejlesztési terve (HERCZEG ÁGNES ÉS ILLYÁS ZSUZSANNA 1999)

51

1 Melléklet: A Budai szőlőbirtokok (DVIHALLY ANNA MÁRIA 1932)

52

2. Melléklet: Á-NÉR hibrid élőhelykategóriák (ILLYÉS IN BIOLÓGUS BT. 2008)

53

3. Melléklet: A Sas-hegy flóraelemei (SIKÓSI ENGELBERT)

54

4. Melléklet: A természetvédelmi terület vegetáció térképe (UDVARDY LÁSZLÓ)

55

5. Melléklet: A déli oldal állatvilága (LAKICS ÉVA 1994) Helix pomatia Mantis religiosa Saga pedo Pururicenus budensis Drocus paralellopepidus Carabus hortensis Carabus coriaceus Carabus violaceus Carabus ulrichii Zerinthia polyxena Papilio machaon Iphiclides podalirius Jolana jolas Vanessa atalanta Inachis io Saturina pyri Chersotis fimbriola Bufo viridis Elaphe longissima Lacerta muralis Lacerta viridis Ablepharus kitaibelii Accipiter nisus Apu apus Dendrocopus syriacus Dndrocopus maior Delichon urbica Luscinia megatrynchos Sylvia atricapillata Sylvia curruca Phylloscopus collybita Hippolais icterina Lanius collurio Coccothraustes coccothraustes Carduelis carduelis carduelis chloris Serinus serinus Erinaceus europeus

Puhatestűek éticsiga Ízeltlábúak imádkozó sáska fűrészlábú szöcske bíborcincér kis szarvasbogár aranypettyes futrinka bőr futrinka kék futrinka rezes futrinka farkasalma lepke fecskefarkú lepke kardoslepke magyar boglárkalepke atalantalepke nappali pávaszem éjjeli pávaszem kökörcsinvirág földibagoly Kétéltűek, hüllők zöld varangy erdei sikló fali gyík zöld gyík pannon gyík Madarak karvaly sarlós fecske balkáni fakopács nagy fakopács molnárfecske fülemüle barátposzta kis poszáta csilp-csalp füzike kerti geze tövisszúró gébics megyvágó tengelic zöldike csicsörke Emlősök sün

56

6. Melléklet: A Déli-oldal rövidtávú fejlesztési terve (HERCZEG ÁGNES ÉS ILLYÁS ZSUZSANNA 1999)

57

7. Melléklet: A Déli-oldal hosszútávú fejlesztési terve (HERCZEG ÁGNES ÉS ILLYÁS ZSUZSANNA 1999)

58

képek:

Nyílt dolomitsziklagyep részlet a déli oldalon

Zárt dolomitsziklagyep folt

Orchideák a sűrű cserjések rejtekében megbújva.

59

gubóvirág (Globularia punctata)

kucsmagomba (Morchella esculenta)

(Helianthemum canum) szürke napvirág

60

medveszikla

látogatóközpont

Híres Budai borvidék utolsó „reliktum” szőlői, a Sas-hegy déli oldalán egy felhagyott kertben

61

a védet budai berkenyék egyike a hegyről

Magyar gurgolya (Seseli leucospermum)

budai nyúlfarkfű ( sesleria sadleriana)

csikófark a déli oldalon (Ephedra distachya)

62

Sas-hegy problémás növényei: fekete fenyő (Pinus nigra) orgona (Syringa vulgaris) és az aranycserje (Forsythia X intermedia)

63