ricHard Sakwa
Háború a Határon
326
327
HÁBORÚ A HATÁRON
ÜTKÖZŐ VILÁGOK
(lényegében az orosz Facebook) alapítója kijelentette, hogy politikai nyomásra kényszerült távozni Oroszországból. Noha a Krím visszaszerzése növelte Putyin népszerűségét, a szankciók egy hosszabban elhúzódó időszaka biztosan kikezdené a társadalmat, és próbára tenné az elit összetartó erejét. Márpedig a szankciókat könnyebb kivetni, mint feloldani. Az USA-ban elnöki rendeletek, és nem a Kongresszus útján hirdették meg őket, és ekképp aránylag könnyen visszavonhatóak. Európában az eredeti terv az volt, hogy a szankciók egy év után automatikusan elévültek volna, hacsak nem születik konszenzus a megújításukról. Barroso azonban kijárta, hogy mindez inkább fordítva legyen, vagyis egy év leteltével immáron ahhoz szükségeltetik közös megegyezés, hogy feloldják a szankciókat, ami sokkalta nehezebb feladat.
A szankciók kimerítették mindkét oldalt, és aláaknázták a nemzetközi jog egész építményét, amelyet oly fáradságos munkával húztak fel a háború utáni időszakban. A válság előtt Oroszország az egyik legnyitottabb nagy gazdasággá vált a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezeten (OECD) kívül, a maga ötvenkét százalékos GDP-hez viszonyított kereskedelmi forgalmi arányával; ez megfelel a kínai rátának, kétszerese a brazilnak, és sokkal magasabb, mint Indonézia vagy India esetében. A szankciók gúnyt űztek a WTO rendszeréből, és éppen azt a „mindenki mindenki ellen” mentalitást erősítették, amelynek a WTO a szabályozására volt hivatott. Putyin kitartott amellett, hogy az Oroszországgal szemben kivetett gazdasági megszorításokkal a nyugati országok semmibe vették a WTO meghatározó normáit, és megtagadták a tisztességes kereskedelem és verseny alapelveit.31 Bebizonyosodott, hogy meglepően könnyű visszavenni a globalizációból, ha a geopolitikai érdekek épp azt diktálják. Az EU által hozott szankciók nem elég, hogy megsértették a WTO szabályait, de valószínűleg törvénytelenek is voltak, ugyanis nem hagyta őket jóvá az ENSZ Biztonsági Tanácsa, nem beszélve arról, hogy véletlenszerűen kiválasztva szankcionáltak olyan orosz vállalatokat és magánszemélyeket, akiknek egyébként nem volt beleszólásuk az orosz politika menetébe. A hidegháborút követő érában Európán úrrá lett a „szankciók mámora”, és növekvő nemtörődömséggel alkalmazott büntetőintézkedéseket a kifogásolt rezsimekkel szemben, dacára a számtalan bizonyítéknak, miszerint a szankciók a legjobb esetben is alkalmatlanok a kívánt eredmények elérésére. Mivel a cél a kiválasztott állam hozzáállásának megváltoztatása, így a szankcióknak kellőképpen fájdalmasnak kell lenniük. Ugyanakkor azonban nem szabad túlságosan hevesnek lenniük, nehogy erőszakos ellenreakciót váltsanak ki a szankcionált félből. Ez utóbbi klasszikus példái az 1941 júliusában Japánra kivetett szankciók, miután az megszállta Francia Indokínát. Amerika befagyasztott minden japán vagyont, példáját pedig az Egyesült Királyság, valamint Holland Kelet-India (a mai Indonézia) is követte.
A SZANKCIÓK FILOZÓFIÁJA
A szankciók ritkán bizonyulnak hatékony külpolitikai eszköznek, és ezt a jelen válság is alátámasztja. Az effajta intézkedéseknek megsemmisítő hatása is lehet, azonban önmagukban még nem fognak Oroszország „kapitulációjához” vezetni. A szankciók a bűnbakkeresés elvén alapulnak, és lehetővé teszik a döntéshozók számára, hogy megkerüljék azt a kérdést, hogy a hidegháború utáni nemzetközi politikai berendezkedés miképpen tette lehetővé, hogy az ukrán államiság válsága egy világméretű problémává fokozódjon. A szankciók bizonyosan nem fogják rábírni Oroszországot arra, hogy csatlakozzon, vagy része legyen a kibővített nyugati rendszernek, de átformálhatja a nemzetközi politika színterét azzal, ahogyan Oroszország és más nagyhatalmak (vagy annak vélt erők) válaszolnak a kihívásaira. Több mint valószínű, hogy Oroszország egy nemzedékre elidegenedik a Nyugattól, ennek megfelelően pedig olyan alternatív gazdasági és politikai struktúrákat próbál majd létrehozni, amelyek megóvják a világ többi részét a nyugati nyomásgyakorlástól.
328
329
HÁBORÚ A HATÁRON
ÜTKÖZŐ VILÁGOK
A szankciók megsemmisítő hatással bírtak, mert lehetetlenné tették Japán nemzetközi kereskedelmének nagy részét és megfosztották olajimportjának kilencven százalékától. A kívánt hatást – vagyis a japán hadsereg kivonását Indokínából – azonban nem érték el, mi több, Japán 1941 decemberében megtámadta Pearl Harbort. A feltételek elfogadása lényegében behódolást jelentett volna az amerikai hegemóniának. Japán attól tartott, hogy azokat csak újabb követelések követték volna, és noha az ország nagyon is tisztában volt a kockázatokkal, úgy érezte, hogy nincs más választása, csak a háború. A szankciók akkor válnak be jobban, ha a célba vett országnak korlátozottak a kapacitásai a visszavágásra, ahogyan az Irak esetében is történt a kilencvenes években, még ha az intézkedések katasztrofális hatással voltak is az egészségügyi és a gyermekhalálozási mutatókra. Dél-Afrika esetében a korlátozások sikeresen elszigetelték az apartheid rendszert, és előkészítették a hatalom békés átadását. Az Iránnal szembeni szankciókat már sokkal finomabban hangolták, mindazonáltal nem tántorították el az országot nukleáris ambícióitól, vagy közel-keleti szövetségeseinek támogatásától. Oroszország nem csupán egy megsemmisítő katonai lépéssel válaszolhatott volna, hanem különböző vagyonok zárolásával, illetve Európa energetikai satuba kényszerítésével is. Ez az oka annak, hogy a szankciókat nem Oroszország egészével, hanem bizonyos magánszemélyekkel és kiválasztott érdekcsoportokkal szemben hozták. A feltevés az volt, hogy a rezsim számára többet jelent majd a pénz, mint a nemzeti érdekek, ami legalábbis megkérdőjelezhető nézőpont. Az érintett személyeket csak megerősítették abbéli meggyőződésükben, hogy Ukrajna mindössze ürügy a Nyugat mélyen gyökerező sértődöttségére, amiért Oroszország nem hajlandó „beismerni a vereséget”. Egészen biztos, hogy ezek a szereplők nem lázadnak fel Putyin hatalmának megdöntésére, ehelyett inkább egységbe tömörülnek vezérük és az orosz zászló alatt. Ugyanez vonatkozik a teljes lakosságra is, amit Putyin egyedülállóan magas népszerűségi mutatói és a liberális ellenzék további partvonalra szorulása is demonstrált. A kölcsönös
gazdasági függés ráadásul problémássá teszi a szankciók elmélyítését. Mint ahogy azt George Friedman tömören összefoglalta: Ennélfogva az USA szankciós stratégiája nem arra hivatott, hogy megváltoztassa az orosz politikát; a cél az, hogy úgy tűnjön, mintha megpróbálná megváltoztatni azt. És ez leginkább azoknak szól, akik a Kongresszusban lényegi kérdéssé tették ezt, valamint a külügyminisztérium azon tagjainak, akik az USA nemzetbiztonságát az emberi jogi problémákhoz akarják igazítani. Mindkét csoportnak azt lehet mondani, hogy valami történik az ügy érdekében – és mindketten úgy tehetnek, mintha valami tényleg történne is –, miközben valójában nincs mit tenni. Egy olyan világban, ahol mindenki mihamarabbi cselekvést követel, a megfontolt vezetők inkább jobbnak látják mímelni, hogy tesznek valamit, ahelyett, hogy valójában cselekednének.32
Ez azonban még nem magyarázza meg, hogy az Unió miért követte olyan alázatosan az USA-t, különösen annak fényében, hogy gazdasági érintettsége sokkalta nagyobb volt. A válasz a szankciók filozófiájának hidegháború utáni szélesebb kiterjesztésében rejlik. A büntetéseket nemzedékek óta alkalmazták olyan országokkal szemben, mint például Kuba, de immáron általánossá váltak – a hegemón hatalmak bevett fegyverévé lettek az általuk nem kedvelt rezsimek ellen, mint például a Hugo Chávez és utódjai vezette Venezuela, de mindenekelőtt Irán. Mint a Nyugat politikája esetén oly sokszor, itt is a célba vett országok szelekciója az, ami miatt a szankciók nem az emberi jogok állhatatos védelmezésének eszközeként mutatkoznak, hanem inkább politikai megtorlásnak azon fegyelmezetlen országokkal szemben, amelyek nem hajlandóak leborulni az angol–amerikai vezetés előtt. Oroszország helyettes külügyminisztere, Szergej Rjabkov szerint az USA újfajta támadó fegyverként, a hagyományos katonai erő alternatívájaként vetette be a szankciókat, átpolitizálva a piaci viszonyokat: „Konkrét tudomásunk van arról, hogy az amerikai kormány
330
HÁBORÚ A HATÁRON
nyomást gyakorolt szövetségeseire és vezető üzletemberekre, hogy kerüljék el az Oroszország számára fontos fórumokat és eseményeket” – itt a 2014 májusában rendezett szentpétervári gazdasági fórumra gondolt. Washington agresszív hozzáállásának Rjabkov szerint csak egy oka lehetett: Amerika abban a hitben él, hogy megnyerte a hidegháborút, Oroszország pedig, mint a Szovjetunió jogfolytonos utódállama, elvesztette. Ennélfogva engedelmességet követel Moszkvától, és hogy úgy viselkedjen, mint azt a fiatalabbik partnernek illik – a nemzetközi ügyekben és az USA-val való párbeszédben egyaránt. Ezzel kizárja annak lehetőségét, hogy nekünk is meglennének a magunk nemzeti érdekei. Kizárja annak lehetőségét, hogy meglenne a magunk értékrendje, amely különbözik Amerikáétól és más nyugati országokétól.
Rjabkov hangsúlyozta, hogy Oroszországnak joga volt az önvédelem lehetőségeit keresnie: „Minden támadó fegyverrel szemben szükség van egy védekezőre is.”33 Más szóval Oroszország kész a megfelelő válaszlépésekre. A szankciók nyugati filozófiája az arra való képtelenségben gyökerezik, hogy elismerje a másik politikai önállóságát, vagy hogy a felek egyenlőségét feltételező érdemi párbeszédbe bocsátkozzon. Erre utalt Szergej Lavrov is április 25-én, FÁK-diplomaták előtt mondott moszkvai beszédében. Szerinte a Nyugat saját propagandaháborút indított Oroszország ellen – többek között azzal vádolva Oroszországot, hogy saját propagandaháborúba kezdett. Lavrov megjegyezte: Nyugati partnereink szemrebbenés nélkül követelik, hogy Oroszország szüntesse be ukrajnai beavatkozását. Hogy vonja vissza csapatait, illetve azon ügynökeit, akik az egész folyamatot vezénylik, és akiket állítólagosan lelepleztek Délkelet-Ukrajnában. […] Az utóbbi két hét során többször is beszéltem erről John Kerry amerikai kül-
ÜTKÖZŐ VILÁGOK
331
ügyminiszterrel, és mindannyiszor elmondtam neki, hogy ha az ukránok valóban orosz ügynököket vettek őrizetbe, akkor tegyék őket közszemlére a tv-ben.
Lavrov a továbbiakban arra panaszkodott, hogy „üres szólamokkal etetik őket”: Azt hiszik, hogy amikor John Kerry, William Hague vagy Laurent Fabius felhív, másképp fejezik ki magukat, és érvelni kezdenek? Tévednek, ugyanazokat a szlogeneket pufogtatják, csak éppen közönség nélkül: „Szergej, muszáj kivonnotok a csapataitokat és visszahívnotok az ügynökeiteket – úgysem hiszi el senki, hogy semmi közötök a délkelet-ukrajnai eseményekhez.” Erre aztán nagyon nehéz bármit is válaszolni.34
Szergej Sztyepasin egykori orosz miniszterelnök szerint az USA lépései az ő [Obama] sértett büszkeségének következményei, amely azóta sajog, hogy Oroszország államfője megmentette az USA elnökét az egész világ előtti lebőgéstől azzal, hogy a szíriai vegyi fegyverek nemzetközi felügyelet alá vonását javasolta Szíriában, megelőzve ezzel a katonai beavatkozást az országban.35
Bebizonyosodott, hogy a cél nem Ukrajna szenvedéseinek csökkentése, hanem Oroszország, és különösképpen Putyin megbüntetése, amiért az államfő arcátlanul – bár meggondolatlanul – az orosz függetlenség elismerését követelte. A szankcióktól remélt eredmény ennek szellemében az lett, hogy kibillentsék Putyint a hatalomból, valamint hogy elszigeteljék Oroszországot a nemzetközi színpadon. Márpedig ha a szankciók szándéka az volt, hogy változást érjenek el Putyin politikájában, rendszerváltást harcoljanak ki, vagy megvonják az orosz vezetéstől a tömegek támogatását, akkor minden tekintetben látványos kudarcot vallottak. Mi több, sokak szerint „az ország
332
HÁBORÚ A HATÁRON
évek óta nem érződött ennyire egységesnek, mint most”.36 De ez még csak a jéghegy csúcsa: Európa bebizonyította, hogy nem számolt le a háború démonaival. Képtelen volt elsajátítani a modern államvezetés legfontosabb alapelvét – a problémák önálló megoldását. Azzal, hogy minden felelősséget Oroszországra tolt – a felelősség áthárításának klasszikus manőverével –, Európának nem kellett szembenéznie azzal, hogy a konfliktus saját belső ellentmondásaiban gyökerezik. Ennek eredményeképpen az Ukrajna-válságra adott válasz csak felerősítette azokat a politikai tendenciákat, amelyek a konfliktus kirobbanásához vezettek.