RICHARD E. HARWOOD A HATMILLIÓS ZSIDÓ

RICHARD E. HARWOOD

A HATMILLIÓS ZSIDÓ MÍTOSZ

NYOMÁBAN

„ÚJ KÉKSZALAG” Könyvkiadó BÉKÉSCSABA, 2000

A mû eredeti címe: Did Six Million Really Die? © Richard E. Harwood, 1974 Fordította: Kiss P. Zoltán Minden jog fenntartva! Hungarian translation © Kiss P. Zoltán, 1999

ISBN 963 03 8989 4 Második kiadás, 2001. május

A kiadásért felel az „ÚJ KÉKSZALAG” Könyvkiadó ügyvezetõje 5601 Békéscsaba, Pf. 460

Fedélterv: Tárnok Barbara

TARTALOM

Bevezetés ………………........……………………………………. 5 1. fejezet Németország zsidópolitikája a háború elõtt .................. 10 2. fejezet Németország zsidópolitikája a háború kitörése után ..... 15 3. fejezet Lakosság és kivándorlás ................................................ 21 4. fejezet A hatmillió: hiteles bizonyíték ...................................... 28 5. fejezet A nürnbergi per .............................................................. 36 6. fejezet Auschwitz és a lengyel zsidóság ................................... 54 7. fejezet Koncentrációs tábori emlékiratok .................................. 65 8. fejezet A háborús koncentrációs táborok természete és állapota .... 76 9. fejezet A zsidók és a koncentrációs táborok: . a Vöröskereszt tényleges becslése .................................. 89 10. fejezet Végre az igazság: Paul Rassinier mûve ....................... 96 Befejezés ........................................................................................ 105 Függelék ......................................................................................... 108

4

BEVEZETÉS

A következõ fejezetekben a szerzõ – õszerinte – megcáfolhatatlan bizonyítékokat tár az olvasó elé, miszerint az az állítás, hogy a második világháború alatt a hivatalos német megsemmisítési politika következtében hatmillió zsidó vesztette életét, teljesen alaptalan. Ez a kétségtelenül népszerûtlen következtetés egy vizsgálat eredménye, amely azzal az általános hiedelemtõl eltérõ elfogulatlan véleménnyel vette kezdetét, hogy egy olyan óriási méretû veszteség statisztikai lehetõségéhez fér némi kétség, és hogy politikai tõkét kovácsoltak az állítólagos atrocitás elhintésébõl. E kérdés nagyszabású, gondos vizsgálata azonban kétségkívül meggyõzött arról, hogy az állítás nem csupán túlzás, hanem a háború utáni propaganda találmánya. Természetesen az atrocitás propagandájában nincs semmi új. A 20. század minden konfliktusával vele járt, és kétségtelenül a jövõben is így lesz. Az elsõ világháború alatt a németeket azzal vádolták, hogy belga csecsemõket ettek, és hogy abban lelték örömüket, hogy a levegõbe dobták õket és felnyársalták a bajonettükkel. A britek is állítottak olyat, hogy a német haderõk „hullagyár”-at mûködtetnek, melyben saját halottaik testét lefõzik, hogy glicerint és más közszükségleti cikkeket nyerjenek. Mindez a császári hadsereg becsületének szándékos sértegetése volt. A háború után azonban mindezeket visszavonták, sõt, az alsóházban a külügyminiszter nyilvánosan bocsánatot kért a német becsület megsértéséért, amely bevallottan háborús propaganda volt. Hasonló kijelentés nem hangzott el a második világháború után. Mi több, az évek múlásával nemhogy csökkent a német megszállással kapcsolatos atrocitás propagandája, különösen a zsidókkal való 5

bánásmóddal kapcsolatban, hanem csak növekedett az ártalmassága, és választékosabbá vált a szörnyûségek listája. Hátborzongató ponyvakönyvek rikító borítókkal továbbra is forgalomban vannak, folyamatosan hozzátéve a koncentrációs táborok növekvõ mitológiájához, különösen ahhoz a történethez, hogy nem kevesebb, mint hatmillió zsidót irtottak ki ezekben. A következõ oldalak fel fogják tárni, hogy ez az állítás a kitaláció legkolosszálisabb darabja és a legsikeresebb átverés. De ennél a pontnál választ kell keresni egy fontos kérdésre: mitõl lett a második világháborús atrocitás meséje olyan egyedülállóan más, mint az elsõ világháborúé? Miért vonták vissza a korábbit, és miért hajtogatják az utóbbit hangosabban, mint valaha? Lehetséges-e, hogy a hatmillió meséje politikai célokat szolgál, még akkor is, ha az politikai zsarolás formájában van? Ami magát a zsidó népet illeti, az átverés felmérhetetlen elõnyt hozott számára. A második világháborúban minden elképzelhetõ faj és nemzet kivette részét a szenvedésbõl, de egyik sem dolgozta ezt ki olyan részletesen és fordította a maga javára úgy, mint ahogy azt a zsidó tette. Üldözésének állítólagos méretei hamar szimpátiát keltettek a zsidó nemzet hazája iránt, melyet már régóta kerestek. A háború után a brit kormány nem sokat tett, hogy megakadályozza a zsidók Palesztinába vándorlását, melyet korábban illegálisnak nyilvánítottak, és nem sokkal azután a cionisták kiragadták a kormány kezébõl Palesztina földjét és megalapították az üldözés elõli menedéküket, Izrael Államot. Csakugyan figyelemre méltó az a tény, hogy a zsidó nép gyõztes kisebbségként került ki a második világháborúból. Dr. Max Nussbaum, a berlini zsidó közösség korábbi fõrabbija 1953. április 11-én kijelentette: „Az a pozíció, melyet ma a zsidó nép elfoglal a világban – a hatalmas veszteségek ellenére – tízszer erõsebb, mint 20 évvel ezelõtt volt.” A tisztesség érdekében hozzá kell tenni, hogy ezt az erõt a hatmillió állítólagos lemészárlása szilárdította meg anyagilag, kétségtelenül ez minden idõk legnyereségesebb atrocitás-állítása. Idáig megdöbbentõ nagyságrendû – 6 milliárd fontnak megfelelõ – kártérítést fizetett Nyugat-Németország szövetségi kormánya, többnyire Izrael Államnak (amely a második világháború alatt nem is létezett), és egyéni zsidó követelõknek. 6

A NACIONALIZMUS ELLENZÉSE A politikai zsarolás azon állításának, hogy hatmillió zsidó meghalt a második világháborúban, sokkal messzebbre menõ következményei vannak a britek és az európaiak számára, mint az egyszerû elõnyök, melyeket a zsidó nemzet nyert. És most jön a kérdés nehézsége: miért a nagy hazugság? Mi a célja? Elõször is, ezt arra használják, hogy ellenezzék a nacionalizmus minden formáját. Mihelyt a britek vagy bármelyik európai nép megkísérli hazafiságát kifejezésre juttatni és nemzeti egységét megõrizni egy olyan korban, amikor a nemzetállamok puszta léte fenyegetve van, akkor máris „neo-náci”-nak titulálják. Persze, mert a nácizmus nacionalizmus volt, és mi mindnyájan tudjuk, hogy mi történt akkor – hatmillió zsidót kiirtottak! Ameddig a mítoszt állandósítják, addig a népeket mindenhol meg lehet kötni vele. A nemzetközi tolerancia és megértés szükségét az Egyesült Nemzetek addig veri belénk, amíg a nemzeti hovatartozást – a szabadság egyetlen garanciáját – el nem törlik. A „hatmillió”-nak, mint antinacionalista fegyver használatának klasszikus példája Manvell és Frankl könyvében, The Incomparable Crimeban [A páratlan bûn] (London, 1967) tûnik fel, amely a „20. század nagy fajirtásá”-val foglalkozik. Akiben van brit büszkeség, egy kissé elcsodálkozik azon a gonosz támadáson, amelyet a Brit Birodalom ellen intéz a könyv. A szerzõk Pandit Nehrut idézik, aki a következõket írta, miközben egy brit börtönben ült Indiában: „Amióta Hitler felemelkedett az ismeretlenbõl és Németország Führerje lett, sokat hallunk a rasszizmusról és a »Herrenvolk« náci elméletérõl… De mi itt Indiában már egészen a brit uralom kezdetétõl ismerjük a rasszizmus minden formáját. Az uralom egész ideológiája a »Herrenvolk« és a mesterfaj… India, mint nemzet és az indiaiak, mint egyének sértéseknek, megaláztatásoknak és megvetõ bánásmódnak vannak kitéve. Nekünk azt mondták, hogy az angol fenséges faj, istenadta joggal, hogy kormányozzon minket és alattvalóinak tartson; ha tiltakoztunk, akkor a »fenséges faj tigris tulajdonságaira« emlékeztettek minket.” A szerzõk, Manvell és Frankl a lé7

nyegre világosan rámutatva tovább folytatják: „Európa és Amerika fehér fajai” – írják – „századokon keresztül »Herrenvolk´nak tekintették magukat. A 20. század, Auschwitz évszázada szintén elérte a sokfajú társas viszony elsõ lépcsõfokát.”

AZ ELTUSSOLT FAJI PROBLÉMA Ennek a támadó beszédnek a lényegét ritkán hagyják ki a „sokfajú társas viszony” alattomos célzása nélkül. Tehát a hatmillió vádját nem csak arra használják, hogy aláássák a nemzeti hovatartozást és a nemzeti büszkeséget, hanem ezzel magát a Faj fennmaradását is fenyegetik. Úgy forgatják a dolgot a néptömegek feje fölött, mint a középkorban a pokol tüzét és a megátkozást. Az angolszász világ sok országa, nevezetesen Nagy-Britannia és Amerika ma történelme legkomolyabb veszélyével néz szembe. Olyan veszéllyel, amely egy közöttük élõ idegen fajtól ered. Hacsak nem tesznek valamit Nagy-Britanniában, hogy megállítsák az afrikaiak és ázsiaiak bevándorlását és beolvasztását hazánkba, a közeljövõben szembe kell néznünk – a faji konfliktus vérontásától távolesõ – a brit nép biológiai átalakulásával és pusztulásával, ahogy az a szászok idejövetele óta létezik. De mi történik, ha valaki a faji problémáról mer beszélni, ennek biológiai és politikai vonzatairól? A legförtelmesebb lénynek titulálják, „rasszistá”-nak. És persze mi más a rasszizmus, ha nem a nácik fémjelzése! Õk meggyilkoltak hatmillió zsidót (legalábbis azt mondják mindenkinek) a rasszizmus miatt, tehát ez csakugyan szörnyûséges dolog. Amikor Enoch Powell egyik korai beszédében felhívta a figyelmet a színesbõrûek Nagy-Britanniába történõ bevándorlásának veszélyére, az egyik kiemelkedõ szocialista felidézte Dachau és Auschwitz szellemét, hogy elhallgattassa a véleményezõt. Tehát a faji probléma minden ésszerû megtárgyalását, és a faji egység megõrzésére tett erõfeszítést hatékonyan ellenzik. Csak értékelni lehet azt, ahogyan a zsidó nép arra törekedett, hogy megõrizze faját évszázadokon át, és ahogy teszi azt ma is. Ehhez az erõfe8

szítéshez nyíltan hozzásegített a hatmillió mondája, ami majdnem egy vallásos mítoszként, egy nagyobb zsidó faji szolidaritásnak adott jelentõséget. Sajnos, ez minden más nép számára ellenkezõleg ment végbe, tehetetlenné téve õket a fennmaradás küzdelmében. A következõ oldalak célja egyszerûen csak elmondani az igazat. Harry Elmer Barnes, a kiváló amerikai történész írta egyszer, hogy „Megkísérelni egy illetékes, tárgyilagos és igazságos vizsgálatot a megsemmisítés kérdésérõl… bizonyára a leglabilisabb vállalkozás, amelybe egy történész vagy egy demográfus belevághat napjainkban.” Azzal, hogy megkíséreljük ezt a labilis feladatot, remélhetõleg valamelyest hozzájárulunk nem csak a történelmi igazsághoz, hanem ahhoz is, hogy levegyük a Hazugság terhét a vállunkról, hogy szabadon szembeszállhassunk a veszéllyel, amely mindannyiunkat fenyeget. Richard E. Harwood

9

1. FEJEZET

NÉMETORSZÁG ZSIDÓPOLITIKÁJA A HÁBORÚ ELÕTT

Helyesen vagy helytelenül, Adolf Hitler Németországa úgy vélekedett a zsidókról, hogy hûtlenek és kapzsiak, valamint romlottak a kulturális életben. Ezt különösen egészségtelennek tartották, mivel a weimari idõszak alatt a zsidók figyelemre méltó befolyásra tettek szert, különösen a jogban, a pénzügyben és a tömeghírközlésben, miközben a lakosságnak csak az 5 százalékát tették ki. Az a tény, hogy a zsidó Karl Marx, Rosa Luxembourg és Karl Liebknecht aránytalanul kitûntek a forradalmi mozgalom vezetõségében Németországban, arról igyekezett meggyõzni a nácikat, hogy magában a zsidó népben van egy hatalmas internacionalista és kommunista hajlam. Ebben az a vita nem része a tárgyalásnak, hogy a német viselkedés a zsidókkal szemben jogos volt-e vagy sem, vagy hogy bíráljuk az ellenük hozott törvénykezést, vajon igazságos volt-e vagy igazságtalan. Mi egyszerûen csak azzal a ténnyel foglalkozunk, hogy a nácik milyen megoldást alkalmaztak a gondokra, hogy különbözõ törvényekkel megfosszák õket a befolyásuktól a nemzeten belül, és ami a legfontosabb, hogy mindent összevetve elõmozdítsák a kivándorlásukat az országból. 1939-ig a német zsidók nagy többsége kivándorolt, mindannyian vagyonuk jókora részével. A náci vezetõség soha, semmikor nem fontolgatta ellenük a fajirtás politikáját. 10

A ZSIDÓK A KIVÁNDORLÁST „KIIRTÁS”-NAK NEVEZTÉK Nagy jelentõséggel bír azonban, hogy egyes zsidók hirtelen úgy értelmezték, hogy a belsõ megkülönböztetés politikája magával a kiirtással egyenlõ. Egy 1936-ban kiadott németellenes propagandakönyv Leon Feuchtwanger és mások tollából, Der Gelbe Fleck: Die Ausrotung von 500.000 deutschen Juden [A sárga folt: 500.000 német zsidó kiirtása] (Párizs, 1936), ennek tipikus példáját mutatja. Annak ellenére, hogy teljesen alaptalan, már az elsõ oldaltól a zsidók megsemmisítését tárgyalja – az egyenes kivándorlásra úgy tekintenek, mint a német zsidóság fizikai „megsemmisítésére”. A politikai foglyok számára létesített náci koncentrációs táborokra is úgy néznek, mint a fajirtás potenciális eszközeire, és külön utalás van arra a száz fogva tartottra Dachauban 1936-ban, akik közül 60 már 1933 óta ott volt. További példa a német zsidó kommunista, Hans Beimler, Four Weeks in the Hands of Hitler’s Hell-Hounds: The Nazi Murder Camp of Dachau [Négy hét Hitler pokolfajzatainak kezében: A dachaui náci gyilkostábor] címû szenzációs könyve, amely már 1933-ban, New Yorkban megjelent. A marxista kapcsolatai miatt õrizetbe vett Beimler azt állította, hogy Dachau haláltábor volt, bár saját bevallása szerint õt egy hónap után szabadon engedték. Kelet-Németország jelenlegi kormánya Hans Beimler-díjakat osztogat kommunista szolgálatokért. Mivel már olyan lehetetlenül korai idõszakban náciellenes fajirtási propagandát terjesztettek faji vagy politikai alapon elfogult emberek, a függetlenül gondolkozó megfigyelõ hallatlan óvatossággal kell, hogy megközelítsen hasonló történeteket a háború idõszakából. A zsidók kivándorlásának elõmozdítását nem szabad összekeverni Németország háború elõtti koncentrációs táborainak céljával. Ezeket politikai foglyok és felforgatók fogvatartására használták – fõleg szabadelvûek, szociáldemokraták és mindenféle kommunisták, akiknek arányában voltak zsidók is, mint Hans Beimler. Ellentétben azokkal a milliókkal, akiket a Szovjetunióban leigáztak, a 11

német koncentrációs táborok lakossága mindig elenyészõ volt; Reitlinger hozzáteszi, hogy 1934 és 1938 között ritkán lépte túl a húszezret egész Németországban, és a zsidók száma sohasem volt több, mint 3000 (The S.S.: Alibi of a Nation [Az SS: Egy nemzet alibije], London, 1956, 253. oldal).

A CIONISTA POLITIKA VIZSGÁLATA A zsidó kivándorlás náci nézete nem csak az egyszerû kiutasítás visszás politikájára korlátozódott, hanem figyelembe vette a modern cionizmust. A 19. századi modern cionizmus alapítója, Theodor Herzl, A zsidó állam címû mûvében eredetileg Madagaszkárt gondolta ki a zsidó nemzet hazájának, és ezt a lehetõséget a nácik is komolyan tanulmányozták. Ez volt a Nemzeti Szocialista Párt platformjának fõ programpontja 1933 elõtt, amelyet röpirat formájában terjesztettek is. A röpirat megállapította, hogy Izrael nemzeti zsidó államának feltámasztása sokkal kevésbé elfogadható, mivel ez örökös háborúhoz és szétszakadáshoz vezetne az arab világban, amely csakugyan be is következett. Nem a németek voltak az elsõk, akik a zsidók Madagaszkárra telepítését javasolták. A lengyel kormány saját zsidó lakosságára vonatkozóan már korábban fontolóra vette a tervezetet, és 1937-ben zsidó képviselõk kíséretében elküldte a Michael Lepecki-expedíciót Madagaszkárra, hogy ott vizsgálja meg a felmerülõ problémákat. A madagaszkári megoldás elsõ náci javaslatai az 1938-as Schachttervvel társulva készültek el. Göring tanácsára Hitler beleegyezett, hogy a Birodalmi Bank elnökét, dr. Hjalmar Schachtot Londonba küldjék, hogy ott tárgyalásokat folytasson Lord Bearsted és a New York-i Mr. Rublee képviselõkkel (Reitlinger, The Final Solution [A végsõ megoldás], London, 1953, 20. oldal). A terv az volt, hogy a német zsidó vagyont, mint nemzetközi kölcsön biztosítékát befagyasztják, amely a zsidók Palesztinába történõ kivándorlását finanszírozta volna. 1939. január 2-án, Berchtesgadenben, Schacht ezekrõl a tárgyalásokról beszámolt Hitlernek. A tervet, amelyet a britek 12

a pénzügyi feltételek miatt visszautasítottak, elõször 1938. november 12-én terjesztették elõ egy Göring által összehívott konferencián. Ott Göring hírül adta, hogy Hitler fontolóra vette a zsidók kivándorlását egy madagaszkári telepre. Késõbb decemberben, M. Georges Bonnet francia külügyminiszter közölte Ribbentroppal, hogy maga a francia kormány is tervezi 10.000 zsidó Madagaszkárra telepítését. Schacht 1938-as palesztin javaslatát megelõzõen, amely lényegében az 1935-ben kezdett tárgyalások elnyújtása volt, számos kísérletet tettek arra, hogy biztosítsák a zsidók kivándorlását más európai országokba. Ezek az erõfeszítesek az 1938. júliusi eviani konferencián tetõztek. 1939-re azonban német körökben a zsidók madagaszkári kivándorlásának tervezete lett a legnépszerûbb. Az igaz, hogy 1939 áprilisában, Londonban Helmuth Wohltat a német Külügyi Hivataltól tárgyalt korlátozott zsidó kivándorlásról Rhodéziába és Brit-Guianába, de komolyan a Madagaszkár-tervet tanulmányozták, amikor is január 24-én Göring írásban utasítást adott Frick belügyminiszternek, hogy hozzon létre egy központi kivándorlási hivatalt a zsidóknak, és megbízta Heydrichet a Birodalom Biztonsági Fõparancsnokságáról, hogy oldja meg a zsidó problémát „kivándorlással és evakuációval”. 1939-ig a német kormány állhatatos erõfeszítései annak érdekében, hogy biztosítsák a zsidók indulását a Birodalomból, 400.000 zsidó kivándorlását eredményezték a 600.000-es létszámú teljes lakosságból, és további 480.000 vándorolt ki Ausztriából és Csehszlovákiából; ez csaknem a teljes zsidó népességet tette ki. Ezeket Adolf Eichmann, a Gestapo Zsidóvizsgálati Iroda fõnöke által létesített berlini, bécsi és prágai Zsidó Kivándorlási Intézetek bonyolították le. A németek olyan lelkesek voltak a kivándorlást illetõen, hogy Eichmann még egy oktatóközpontot is létesített Ausztriában, ahol fiatal zsidók mezõgazdaságot és állattenyésztést tanultak abból a várakozásból kifolyólag, hogy majd illegálisan Palesztinába fogják csempészni õket. (Manvell és Frankl, S.S. and Gestapo [SS és a Gestapo], 60. oldal) Ha Hitlernek lettek volna olyan szándékai, hogy kiirtsa a 13

zsidókat, akkor felfoghatatlan, miért hagyta, hogy több mint 800.000-en elhagyják a Birodalom területét vagyonukkal felpakolva, vagy hogy miért vett fontolóra tömeges kivándorlást Palesztinába, illetve Madagaszkárra. Mi több, látni fogjuk, hogy az Európából való kivándorlás politikáját még a háború alatt is fontolóra vették. Ez volt a Madagaszkár-terv, amelyrõl Eichmann tárgyalt a Francia Gyarmatügyi Minisztérium szakértõivel 1940ben, miután Franciaország vereséget szenvedett, és fel kellet adnia gyarmatai gyakorlati ügyeit.

14

2. FEJEZET

NÉMETORSZÁG ZSIDÓPOLITIKÁJA A HÁBORÚ KITÖRÉSE UTÁN

A háború kitörésével a helyzet drasztikusan megváltozott a zsidókat illetõen. Nem ismeretes széles körben, hogy a világzsidóság hadviselõ félnek nyilvánította magát a második világháborúban, és ezzel, a nemzetközi törvények értelmében, a németeknek elegendõ alapjuk volt arra, hogy a zsidó lakosságot, mint ellenséges erõt internálják. 1939. szeptember 5-én, Chaim Weizmann, a legfõbb cionista vezetõ, hadüzenetet küldött Németországnak a világzsidóság nevében, melyben kijelentette, hogy „a zsidók Nagy-Britannia oldalán állnak és a demokrácia oldalán fognak harcolni... A zsidó ügynökség kész azonnali intézkedéseket beléptetni, hogy hasznosítsák a munkaerõt, technikai képességet, erõforrásokat stb...” (Jewish Chronicle, 1939. szeptember 8.)

AZ IDEGEN ELLENSÉG ÕRIZETBEVÉTELE Tehát az összes zsidót olyan ügynöknek tekintették, akik hajlandók háborút viselni a Német Birodalommal szemben. Következésképpen Himmler és Heydrich végsõsoron alkalmazni kezdték az õrizetbevétel politikáját. Itt érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államok és Kanada már az összes japán idegent és a japán származású állampolgárokat gyûjtõtáborokba internálta, mielõtt a németek ugyanazokat a biztonsági intézkedéseket alkalmazták a zsidókkal szemben Európában. Ráadásul nincs bizonyíték arra, hogy az ame15

rikai japánok olyan hûtlenségi nyilatkozatot adtak volna ki, mint amilyet Weizmann tett. A búr háború idején az angolok is internálták az összes asszonyt és gyereket, melynek eredményeképp több ezren meghaltak, mégis értelmetlen volna a briteket azzal vádolni, hogy ki akarták irtani a búrokat. Európa megszállt területein a zsidók õrizetbevétele két jelentõs célt szolgált a német nézõpont számára. Az elsõ, hogy megakadályozzák a nyugtalanságot és a felforgatást; 1942. október 11-én Himmler értesítette Mussolinit, hogy katonai-biztonsági okokból a németek zsidópolitikája megváltozott a háborúban. Arról panaszkodott, hogy a megszállt területeken zsidók ezrei partizánharcokban vettek részt, szabotáltak és kémkedtek. Ezt a nézetet a Raymond Arthur Davisnek adott hivatalos szovjet információ is megerõsíti, miszerint legalább 35.000 európai zsidó volt partizán Jugoszláviában, Tito alatt. Ennek eredményeképp a zsidókat korlátozott területekre és gyûjtõtáborokba szállították mind Németországban, mind a lengyel fõkormányzóságban, különösen 1942 márciusa után. Ahogy a háború elõrehaladt, úgy fejlõdött az a politika is, hogy zsidó õrizetbe vetteket foglalkoztassanak a háborús erõfeszítések közepette. A munka kérdése alapvetõ, ha a zsidók elleni állítólagos fajirtás tervét vesszük fontolóra, mert már a logika talaján is a legértelmetlenebb munkaerõ-, idõ- és energiafecsérlést vonná maga után, miközben két fronton folytat háborút a túlélésért. Az biztos, hogy Oroszország megtámadása után a kényszermunka ötlete elsõbbséget élvezett a zsidó kivándorlás német tervével szemben. 1943. április 17-én a Hitler és a magyar kormányzó, Horthy közötti beszélgetés jegyzõkönyve feltárja, hogy a német vezetõ személyesen kérte Horthyt, hogy engedjen 100.000 magyar zsidót dolgozni a Luftwaffe „vadászrepülõgép program” részére abban az idõben, amikor Németország légibombázása fokozódott. (Reitlinger, Die Endlösung [A végsõ megoldás], Berlin, 1956, 478. oldal) Mindez akkor történt, amikor a németek állítólag a zsidók kiirtására törekedtek, de Hitler kérelme világosan bebizonyítja, hogy elsõdleges célja a munkaerõ növelése volt. Ezzel a programmal összhangban a koncentrációs táborok való16

jában ipari komplexumokká váltak. Minden olyan táborban, ahol zsidók és más nemzetiségûek voltak õrizetbe véve, nagy ipari telepek és gyárak voltak, melyek anyagot biztosítottak a német háborús erõfeszítés számára – például a bergen-belseni Buna gumigyár, a Buna és az I.G. Farben Industrie Auschwitzban, és a Siemens elektromos cég Ravensbrückben. Sok esetben külön koncentrációs tábori bankjegyeket hoztak forgalomba, amikkel a munkásokat fizették, lehetõvé téve ezzel, hogy a foglyok plusz élelmiszert vásároljanak a kantinban. A németek eltökéltek voltak abban, hogy gazdaságilag maximálisan kihasználják a koncentrációstábor-rendszert. Ez a szándék teljesen ellentétben áll minden olyan tervvel, hogy ezekben emberek millióit kiirtsák. Az Oswald Pohl által vezetett SS Gazdasági és Adminisztrációs Hivatal feladata volt arról gondoskodni, hogy a koncentrációs táborok vezetõ ipari termelõkké váljanak.

A KIVÁNDORLÁST MÉG MINDIG ELÕNYBEN RÉSZESÍTIK Figyelemre méltó tény azonban, hogy már jócskán benne a háborús idõszakban, a németek továbbra is keresztülvitték a zsidó kivándorlás politikáját. Franciaország veresége 1940-ben lehetõvé tette a német kormány számára, hogy a franciákkal komoly tárgyalásokba kezdjenek az európai zsidók Madagaszkárra szállításáról. Egy 1942 augusztusából való memorandumban Luther, a német Külügyi Hivatal vezetõje tudtunkra adja, hogy ezeket a tárgyalásokat 1940 júliusa és decembere között folytatta, amikor is a franciák felhagytak vele. Egy Luther hivatalából származó 1940. augusztus 15-i dátumú körlevél rámutat, hogy a német terv részleteit Eichmann dolgozta ki, mivel helyettese, Dannecker írta alá a papírt. Tulajdonképpen Eichmannt bízták meg augusztusban, hogy vázolja fel a részletes Madagaszkár-tervet és Danneckert alkalmazták, hogy végezzen kutatást Madagaszkáron a Francia Gyarmatügyi Minisztériummal (Reitlinger, The Final Solution [A végsõ megoldás], 77. oldal). Az augusztus 15-i javaslat az volt, hogy egy inter-európai bank finan17

szírozná négymillió zsidó kivándorlását egy fokozatosan megvalósuló programban. Luther 1942-es memoranduma rámutat, hogy Heydrich augusztus vége elõtt engedélyt kapott Himmlertõl, és ezt benyújtották Göringhez is. Bizonyára Hitler is jóváhagyta, mert már június 17-én Schmidt, a tolmácsa felidézi Hitler Mussolinihez tett megjegyzését, hogy „Izrael államot meg lehetne alapítani Madagaszkáron”. (Schmidt, Hitler’s Interpreter [Hitler tolmácsa], London, 1951, 178. oldal) Bár 1940 decemberében a franciák felhagytak a madagaszkári tárgyalásokkal, Poljakov, a párizsi Zsidó Dokumentációs Központ igazgatója beismeri, hogy a németek mindamellett folytatták a tervezetet, és hogy Eichmann 1941-ben végig ezzel foglalatoskodott. Végsõsoron azonban a háború elõrehaladtával unpraktikusnak minõsítették, különösen az oroszországi invázió utáni helyzetben, és 1942. február 10-én értesítették a Külügyi Hivatalt, hogy a tervet ideiglenesen félretették. Ezt Luther helyettese, Rademacher küldte a Külügyi Hivatalba. Ennek a döntésnek azért van nagy jelentõsége, mert kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a „végsõ megoldás” kifejezés a zsidók kivándorlását jelentette, és hogy a Keleti gettókba és a koncentrációs táborokba – mint Auschwitz – történõ szállítás semmi mást nem jelentett, mint a kitelepítés alternatív tervét. Az utasítás kimondja: „A Szovjetunió elleni háború lehetõvé tette más területek igénybevételét a végsõ megoldás végrehajtására. Következésképpen a Führer úgy döntött, hogy a zsidókat nem Madagaszkárra kell evakuálni, hanem Keletre. Madagaszkárt tehát nem kell többé figyelembe venni a végsõ megoldással kapcsolatban” (Reitlinger, uo, 79. oldal). Ennek az evakuációnak a részleteit egy hónappal korábban tárgyalták a wannsee-i konferencián, Berlinben, melyet a késõbbiekben fogunk megvizsgálni. Reitlinger és Poljakov teljesen alaptalanul arra a feltételezésre jutnak, hogy a Madagaszkár-terv mellõzése miatt a németek a „megsemmisítés”-re gondolnak. Azonban csak egy hónappal késõbb, 1942. március 7-én Goebbels ír egy memorandumot, melyben támogatja a Madagaszkár-tervet, mint a zsidókérdés „végsõ megol18

dás”-át (Manvell és Frankl, Dr. Goebbels, London, 1960, 165. oldal). Közben jóváhagyta a zsidók „keletre történõ koncentrálását”. Késõbbi Goebbels-memorandumok szintén a keletre történõ deportálást hangsúlyozták (ti. a lengyel fõkormányzóság területére) nyomatékot adva a kényszermunka szükségének. Miután a keletre történõ evakuáció politikáját bevezették, a zsidó munkaerõ igénybevétele a hadmûvelet alapvetõ része lett. Az elmondottakból teljesen világos, hogy a „végsõ megoldás” kifejezés mind Madagaszkárra és mind a keleti területekre használatos volt, továbbá ez csak a zsidók deportálását jelentette. A németek még 1944 májusában is fel voltak készülve rá, hogy engedélyezzék 1.000.000 európai zsidó kivándorlását Európából. Alexander Weissberg, a kimagasló szovjet zsidó tudós, akit a sztálini tisztogatások alatt deportáltak, beszámol e javaslatról a Die Geschichte von Joel Brand [Joel Brand története] (Köln, 1956) címû könyvében. Weissberg – aki a háború alatt Krakkóban volt, bár azt várta, hogy a németek koncentrációs táborba fogják internálni – elmagyarázza, hogy Himmler személyes engedélyével Eichmann a budapesti zsidó vezetõt, Joel Brandot Isztambulba küldte azzal az ajánlattal, hogy a szövetségesek engedjék meg egymillió zsidó áthelyezését a háború közepette. (Ha hinni lehetne a „megsemmisítés” íróinak, akkor már nemigen maradt egymillió zsidó 1944 májusára.) A Gestapo beismerte, hogy a szóban forgó szállítás nagyban megnehezítené a német háborús erõfeszítéseket, de fel voltak készülve, hogy 10.000 teherautóért cserébe megengedjék, melyeket kizárólag az orosz fronton használtak volna. Sajnos a terv szertefoszlott. A britek arra a következtetésre jutottak, hogy Brand bizonyára egy veszélyes náci ügynök, és Kairóban azonnal bebörtönözték, miközben a sajtó leleplezte az ajánlatot, mint náci trükköt. Bár Winston Churchill hatásosan hangoztatta, hogy a magyar zsidókkal való bánásmód volt „a legnagyobb és a legszörnyûbb bûn, melyet valaha is elkövettek az egész világ történelmében”, azonban közölte Chaim Weizmann-nal, hogy a Brand-féle ajánlatot lehetetlen elfogadni, mivel ezzel elárulnák az orosz szövetségesüket. Habár a terv ered19

ménytelen maradt, mégis jól szemlélteti, hogy senki sem engedné meg egymillió zsidó kivándorlását, akik állítólag „alapos” kiirtást visznek végbe, és arra is rámutat, hogy a németek számára a háborús erõfeszítés volt a legfontosabb.

20

3. FEJEZET

LAKOSSÁG ÉS KIVÁNDORLÁS

A zsidó lakosságot érintõ statisztika nem mindenhol ismeretes precíz részletességgel, a hozzávetõleges adatok a különbözõ országokban élesen eltérnek, és az sem ismert, hogy pontosan hány zsidót deportáltak és internáltak bármikor az 1939 és 1945 közötti idõszakban. Általánosságban azonban vannak megbízható – különösen a kivándorlást érintõ – statisztikák, melyek kielégítõen rámutatnak, hogy a hatmilliónak a töredékét sem irthatták ki. Elõször is, ezt az állítást távolról sem lehet fenntartani az európai zsidó lakosság számadatainak vizsgálata mellett. A Chambers Encyclopaedia szerint a háború elõtti Európában élõ zsidók száma 6.500.000 volt. Ez elég világosan azt jelenti, hogy majdnem a teljes lakosságot kiirtották. De a Baseler Nachrichten, a semleges svájci kiadvány a rendelkezésre álló zsidó statisztikát felhasználva megállapítja, hogy 1933 és 1945 között 1.500.000 zsidó vándorolt ki NagyBritanniába, Svédországba, Spanyolországba, Portugáliába, Ausztráliába, Kínába, Indiába, Palesztinába és az Egyesült Államokba. Ezt a zsidó újságíró, Bruno Blau is megerõsítette, aki ugyanazokat a számadatokat idézte az Aufbau nevû New York-i zsidó lapban, 1948. augusztus 13-án. Ezek közül az emigránsok közül körülbelül 400.000-en jöttek Németországból 1939 elõtt. Ezt a számot a Zsidó Világkongresszus is elismeri a Unity in Dispersion [Egység a diaszpórában] címû kiadványában (377. oldal), amely megállapítja: „A német zsidók többségének a háború kitörése elõtt sikerült elhagynia Németországot.” A német zsidókon kívül a 280.000-es számú osztrák zsidóságból 220.000 vándorolt ki 1939 szeptemberéig, miköz21

ben 1939 márciusától kezdõdõen a prágai Zsidó Kivándorlási Intézet 260.000 zsidó számára biztosította a kivándorlást Csehszlovákiából. Egészében véve csak 360.000 zsidó maradt Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában 1939 szeptembere után. Lengyelországból becslések szerint 500.000-en vándoroltak ki a háború kitörése elõtt. Ezek az adatok azt jelentik, hogy a zsidó kivándorlók száma más európai országokból (Franciaország, Hollandia, Olaszország, Kelet-Európa országai stb.) hozzávetõlegesen 120.000 volt. Tehát a zsidóknak ez a kivonulása a háborús cselekmények elõtt és alatt körülbelül 500.000-re csökkenti az európai zsidók számát. Ezeken a kivándorlókon kívül bele kell számítanunk az 1939 után a Szovjetunióba menekülõ zsidók számát, és azokat is, akiket késõbb evakuáltak, mielõtt a német támadók elérték volna õket. Az alábbiakban látható lesz, hogy ezek többsége, körülbelül 1.250.000 Lengyelországból vándorolt át. De eltekintve Lengyelországtól, Reitlinger hozzáteszi, hogy 300.000 más európai zsidó surrant át szovjet területre 1939 és 1941 között. Ezzel a Szovjetunióba vándorolt zsidók száma 1.550.000-re nõtt. A Colliers magazinban 1945. június 9-én, Freiling Foster, az Oroszországban élõ zsidókról írva kifejti, hogy „2.200.000-en vándoroltak a Szovjetunióba 1939 óta, hogy elmeneküljenek a náciktól”, de a mi alacsonyabb becslésünk valószínûleg pontosabb. Tehát a Szovjetunióba történõ zsidó vándorlás körülbelül 3 és félmillióra, hozzávetõlegesen 3.450.000-re csökkenti a német megszállási szférában lévõ zsidók számát. Ebbõl ki kell vonni a semleges európai országokban élõ zsidók számát, akik megszöktek a háború elõl. Az 1942-es World Almanac [Világ almanach] szerint a Gibraltárban, Nagy-Britanniában, Portugáliában, Spanyolországban, Svédországban, Svájcban, Írországban és Törökországban élõ zsidók száma 413.128 volt (594. oldal).

22

HÁROMMILLIÓ ZSIDÓ EURÓPÁBAN Következésképpen a német megszállás alatt lévõ Európában a körülbelüli hárommilliós zsidó létszám a pontos, már amennyire a hozzáférhetõ kivándorlási statisztikák megengedik. Hozzávetõlegesen azonban ugyanezt a számot más módon is le lehet vonni, mégpedig úgy, ha megvizsgáljuk a Birodalom által elfoglalt országokban maradt zsidó lakosság statisztikáját. Az 1939 utáni Szovjetunióba vándorolt zsidóknak több mint a fele Lengyelországból ment oda. Gyakran állítják, hogy a Lengyelországgal vívott háborúnak kb. hárommillió zsidó esett áldozatául, és hogy majdnem az egész lengyel zsidó lakosságot „megsemmisítették”. Ez az egyik tényleges tévedés. Egy 1931-es zsidó lakossági összeírás Lengyelországban 2.732.600-ra teszi a zsidók számát (Reitlinger, Die Endlösung, 36. oldal). Reitlinger megállapítja, hogy ebbõl legalább 1.170.000 az orosz zónában volt, melyet 1939 õszén foglaltak el, és ebbõl kb. egymilliót evakuáltak az Uralba és Dél-Szibériába az 1941. júniusi német invázió után (uo, 50. oldal). Mint fentebb leírtuk, 500.000-re becsült zsidó vándorolt ki Lengyelországból a háború elõtt. Mindezek mellett Raymond Arthur Davis újságíró, aki a Szovjetunióban élte át a háborút, megfigyelte, hogy 1939 és 1941 között megközelítõleg 250.000 zsidó menekült el a német megszállás alatt álló Lengyelországból és találkoztak velük minden szovjet tartományban (Odyssey through Hell [Odisszea a poklon át], New York, 1946). Ha tehát kivonjuk ezeket a számokat a 2.732.600-ból és hozzászámítjuk a természetes népességnövekedést, akkor nem lehetett több mint 1.100.000 lengyel zsidó német megszállás alatt 1939 végén (Gutachen des Instituts für Zeitgeschichte, München, 1956, 80. oldal). Ehhez hozzáadhatjuk azt a 360.000 zsidót, akik a háború elõtti széleskörû kivándorlás után Németországban, Ausztriában és a korábbi Csehszlovákiában (Csehország, Morvaország és Szlovákia) maradtak, mint fentebb említettük. Az államügyész, aki a 320.000 francia zsidó vádjának ezt a részét képviselte a nürnbergi perben, kijelentette, hogy 120.000 zsidót deportáltak, bár Reitlinger csak 23

50.000-re becsüli ezt a számot. Tehát a náci uralom alatt levõ zsidók teljes száma kétmillió alatt maradt. A skandináv országokból keveset, Bulgáriából egyet sem deportáltak. Ha beszámítjuk Hollandia (140.000), Belgium (40.000), Olaszország (50.000), Jugoszlávia (55.000), Magyarország (380.000) és Románia (725.000) zsidó lakosságát, a szám nem sokkal haladja meg a hárommilliót. Ez a többlet abból adódik, hogy az utóbbi adatok háború elõtti becslések. A kivándorlás, mely ezekbõl az országokból 120.000-re tehetõ (lásd fent), nem befolyásolta ezeket a számokat. Tehát az újra átvizsgált adatok megerõsítik a becslést, hogy körülbelül hárommillió európai zsidó volt német megszállás alatt.

AZ OROSZ ZSIDÓKAT EVAKUÁLTÁK Az oroszországi zsidókkal kapcsolatos pontos számadatok nem ismeretesek, és ebbõl kifolyólag a végletekig felnagyították a dolgot. Jacob Leszczynski zsidó statisztikus megállapítja, hogy 1939ben 2.100.000 zsidó élt Oroszország nyugati részén, mely késõbb német megszállás alá került. Ezek mellett kb. 260.000-en éltek a balti államokban, mint Észtország, Lettország és Litvánia. Louis Levine, az American Jewish Council for Russian Relief [Amerikai Zsidó Tanács az Orosz Segélyért] elnöke szerint, aki tett egy körutat a háború utáni Szovjetunióban és beadott egy jelentést az ottani zsidók helyzetérõl, miután a német csapatok elindították a támadást, ezek nagy többségét keletre evakuálták. Chicagóban, 1946. október 30-án kijelentette: „A háború elején a zsidók az elsõk között voltak, akiket a hitlerista invázió által fenyegetett nyugati régiókból kitelepítettek és biztonságba helyeztek az Ural keleti részében. Ily módon kétmillió zsidót mentettek meg.” Ezt a magas számot David Bergelson zsidó újságíró is megerõsíti, aki a moszkvai jiddis lapban, az Ainikeit 1942. december 5-i számában azt írta, hogy „az evakuálásnak köszönhetõen az ukrán, a fehérorosz, a litván és a lett zsidók többségét (80%) a német csapatok érkezése elõtt megmentették”. Reitlinger egyetért Joseph Schechtmann zsidó szakértõvel, 24

aki bevallja, hogy óriási méretekben evakuáltak, bár õ kissé magasabbra becsüli a német megszállásban hátrahagyott orosz és balti zsidók számát, 650.000 és 850.000 közé (Reitlinger, The Final Solution, 499. oldal). E német területen maradt szovjet zsidók tekintetében a késõbbiekben bizonyossá válik, hogy a német akciócsoport a háború alatt Oroszországban legfeljebb százezer embert ölt meg, mint partizánokat és bolsevik komisszárokat, és ezek nem mindegyike volt zsidó. Ezzel ellentétben maguk a partizánok azt állítják, hogy ötször annyi német katonát öltek meg.

SEMLEGES SVÁJCI SZERINT A „HATMILLIÓ” VALÓTLAN Tehát világos, hogy a németek közel sem vonhattak hatalmuk alá és semmisíthettek meg hatmillió zsidót. A Szovjetuniót kivéve a nácik által megszállt Európában a kivándorlás után alig volt több mint hárommillió zsidó, és semmi esetre sem internálták mindegyikõjüket. Ha csak a felét semmisítették volna meg a hatmilliónak, az is azt jelentené, hogy minden Európában élõ zsidót ki kellett volna irtaniuk. Mégis köztudott, hogy Európában nagy számban voltak zsidók életben 1945 után is. Philip Friedmann a Their Brother’s Keepers [Testvérük õrzõi] (New York, 1957, 13. oldal) címû könyvében kijelenti, hogy „legalább egymillió zsidó élte túl a náci pokol tûzpróbáját”, miközben a Jewish Joint Distribution Committee [Zsidó Közös Elosztóbizottság] hivatalos adata 1.559.600. Tehát ha elfogadjuk az utóbbi becslést, akkor a lehetséges háborús zsidó elhalálozás száma nem haladhatta meg a másfélmilliós határt. Pontosan erre a következtetésre jutott a jó hírû Baseler Nachrichten nevû semleges svájci újság is. Egy „Wie hoch ist die Zahl der jüdishen Opfer?” [Milyen magas a zsidó áldozatok száma?] (1946. június 13.) címû cikkben kifejti, hogy csakis a fent leírt lakosság és a kivándorlás adatait alapul véve is legfeljebb csak másfélmillió zsidót lehetett a háborús veszteség számlájára írni. A késõbbiekben azonban kétséget kizáró25

an bebizonyítjuk, hogy ez a szám valójában sokkal kevesebb volt, mert a Baseler Nachrichten elfogadta a Zsidó Közös Elosztóbizottság adatát, miszerint 1.559.600 élte túl a háborút, de rá fogunk mutatni, hogy a kárpótlást követelõ zsidó túlélõk száma több mint kétszer ennyi. Ez az információ nem állt a svájciak rendelkezésére 1946ban.

LEHETETLEN SZÜLETÉSI ARÁNY A háború utáni lakossági statisztika vitathatatlan bizonyítékot is szolgáltat. Az 1938-as World Almanac 16.588.259-re teszi a zsidók számát a világon. De a háború után a New York Times 1948. február 22-i száma a világban élõ zsidók számát minimum 15.600.000-re és maximum 18.700.000-re teszi. Ezek az adatok eléggé egyértelmûen lehetetlenné teszik, hogy a háborús zsidó veszteséget az ezres nagyságrendûnél nagyobban mérjük. Tizenöt és félmillió 1938-ban mínusz az állítólagos hatmillió kilencmilliót eredményez. Tehát a New York Times adata azt jelentené, hogy a világ zsidósága hétmillió születést hozott, majdnem megduplázták a számukat tíz év leforgása alatt. Ez nyilvánvalóan nevetséges. Tehát úgy néz ki, hogy a hiányzó „hatmillió” túlnyomó többsége valójában kivándorolt – kivándorolt európai országokba, a Szovjetunióba és az Egyesült Államokba a háború elõtt, alatt és után. És hatalmas méretekben vándoroltak Palesztinába is, különösen a háború végén. 1945 után zsidó túlélõkkel tele csónakok érkeztek Európából Palesztinába illegálisan, számottevõ zavart okozva ezzel az akkori brit kormánynak. Csakugyan olyan nagy számban jöttek, hogy az angol állami nyomda 190-es számú kiadványa (1946. november 5.) úgy írja le, hogy „majdnem egy második kivonulással ér fel.” Ezek voltak azok a kivándorlók a világ minden részén, akik felduzzasztották a világ zsidó lakosságát tizenöt- és tizennyolcmillió közé 1948-ig, és valószínûleg a legnagyobb részük az Egyesült Államokba vándorolt, áthágva a kvótatörvényt. 1963. augusztus 16-án, David 26

Ben Gurion, Izrael elnöke kijelentette, hogy bár az amerikai zsidó lakosság hivatalos létszáma állítólag 5.600.000, „a teljes szám nem volna túlértékelve 9.000.000-val (Deutsche Wochenzeitung, 1963. november 23). Ennek a magas számadatnak az okára Albert Maisal világít rá „A legújabb amerikaiak” (Readers Digest, 1957. január) címû cikkében, mert felfedi, hogy „Nem sokkal a második világháború után, elnöki rendelettel, a közép- és kelet-európaiak kvótavízumát 90 százalékban a kitaszítottak kapták”. Ezen az oldalon látható egy gyászjelentés változatlan utánnyomása. Százával jelennek meg hasonlók az Aufbau, New Yorkban megjelenõ amerikai hetilap hasábjain (1972. június 16). Ez rámutat, hogy az Egyesült Államokban élõ zsidó kivándoroltak következésképpen megváltoztatták a nevüket. Az Európában használt korábbi név zárójelben látható. Például, mint a képen látható Arthur Kingsley (korábban dr. Königsberger, Frankfurtból). Lehetséges-e, hogy néhány vagy minden ember, akinek a neve „elhalálozott”, a hiányzó európai hatmillió között volt?

Csak a neveket likvidálták? 27

4. FEJEZET

A HATMILLIÓ: HITELES BIZONYÍTÉK

Az elõbb említettekbõl biztosnak látszik, hogy a hatmillió legyilkolt zsidó nem jelent semmi mást, mint bizonytalan kiegyezést néhány eléggé alaptalan becslés között. Nincs egy szemernyi hiteles bizonyíték sem, melyben bízni lehetne. Alkalmanként írók leszûkítik, hogy a hitelesség lefegyverzõ látszatát adják. A liverpooli Lord Russell például The Scourge of the Swastika [A horogkereszt rémtettei] (London, 1954) címû könyvében azt állítja, hogy „legalább ötmillió” zsidó halt meg német koncentrációs táborokban, megelégedve azzal, hogy valahová, az egyesek által becsült hatmillió és a mások által elfogadott négymillió közé tette a számot. De hozzátette, hogy „a valóságos számot sohasem fogjuk megtudni”. Ha úgy van, akkor nehéz rájönni, hogyan jelenthette ki, hogy „legalább ötmillió”. A Közös Elosztóbizottság az 5.012.000-es számot részesíti elõnyben, de Reitlinger, a zsidó „szakértõ” a szokatlan számú 4.192.200 „hiányzó zsidó”-t említi, akiknek kb. egyharmada természetes halállal halt meg. Ez 2.796.000-ra csökkentené a szándékosan „kiirtottak” számát, azonban dr. M. Perlzweig, a Zsidó Világkongresszus New York-i küldötte a kongresszus egy 1948-as genfi sajtókonferenciáján kijelentette: „A nemzetiszocializmus és a fasizmus bukásának áraként hétmillió zsidó vesztette életét a kegyetlen antiszemitizmusnak köszönhetõen.” A sajtóban és máshol a számot alkalmanként nyolcmillióra vagy néha kilencmillióra emelték. Mint ahogy az elõzõ fejezetben bebizonyítottuk, egyik adat sem elfogadható a legtávolabbról sem, sõt, inkább az egész nevetséges. 28

FANTASZTIKUS TÚLZÁSOK Amennyire ismert, a háborús Európában elkövetett zsidók elleni tömeggyilkossággal elõször a lengyel zsidó, Rafael Lemkin vádolta a németeket az Axis Rule in Occupied Europe [A tengely(hatalom) uralma a megszállt Európában] címû könyvében, melyet 1943-ban, New Yorkban adtak ki. Valamelyest véletlenül, késõbb Lemkint bízták meg azzal, hogy vázolja fel az ENSZ fajirtási megállapodását, mely arra törekszik, hogy megszüntesse a „rasszizmus”-t. A könyvében azt állította, hogy a nácik zsidók millióit pusztították el, talán akár hatmilliót is. Ez figyelemre méltó volna 1943-ban, mivel állítólag 1942 nyarán kezdték a mûveletet. Ilyen arányban az egész világ zsidó lakosságát kiirtották volna 1945-ig. A háború utáni propagandabecslések még fantasztikusabb magasságokba emelkedtek. Kurt Gerstein, egy antináci, aki állítása szerint beszivárgott az SS-be, azt mondta Raymond Cartier francia kihallgatónak, hogy nem kevesebb, mint negyvenmillió koncentrációstábor-lakót gázosítottak el. Az 1945. április 26-i elsõ memorandumában, melyet aláírásával hitelesített, már 25 millióra csökkentette a számot, de még ez is túl bizarr volt a francia hírszerzésnek, és a második memorandumában, melyet Rottweilben, 1945. május 4én írt alá, még közelebb hozta a számot nürnbergi perben preferált hatmillióhoz. Gerstein lánytestvérének veleszületett elmebaja volt, és eutanáziával vetettek véget az életének. Ez utalhat arra, hogy talán maga Gerstein is szellemileg ingatag volt. Tulajdonképpen egyszer el is ítélték 1936-ban, mert excentrikus küldeményt adott fel a postán. A két „vallomása” után felakasztotta magát a párizsi Cherce Midi börtönben. Gerstein azt állította, hogy a háború alatt zsidók meggyilkolásáról szóló információkat adott át a svéd kormánynak egy német bárón keresztül, de valami megmagyarázhatatlan okból a jelentését „irattárba helyezték és elfelejtették”. Azt is állította, hogy 1942 augusztusában informálta a pápai követet Berlinben az egész „megsemmisítési program”-ról, de a tisztelendõ személy pusztán annyit mondott, hogy „takarodjon ki”. Gerstein kijelentései hemzsegnek 29

az állítólagos leggigantikusabb méretû tömegkivégzésektõl, melyeket õ tanúsít (tizenkétezer egyetlen nap Belzecnél), miközben a második memorandum Hitler egy 1942. június 6-án Lengyelországban tett koncentrációs tábori látogatását írja le, melyrõl tudni, hogy soha nem történt meg. Gerstein fantasztikus túlzásai nem sok jót tettek, csak az egész tömegirtás fogalmának hitelén rontottak. Sõt, a berlini evangélikus püspök, Wilhelm Dibelius, egy újságcikkben megbízhatatlannak minõsítette memorandumait (H. Rothfels, „Augenzeugenbericht zu den Massenvergasungen” címû cikk a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichteben, 1953. április). Hihetetlen azonban, hogy 1955ben, a minõsítés ellenére a német kormány kiadta Gerstein második memorandumát azzal a céllal, hogy azt a német iskolákban terjesszék (Documentation zur Massenvergasung, Bonn, 1955). Ebben kijelentették, hogy Dibelius különös bizalmat helyezett Gersteinbe, és hogy a memorandumok „kétségkívül indokoltak” voltak. Ez megrázó példája annak a módnak, mellyel a náci fajirtás alaptalan vádját megörökítik, és különösen ahogy azt a fiatalokra irányítják Németországban. A háború alatt megsemmisített hatmillió zsidó története a nürnbergi perben szerezte meg végsõ tekintélyét, dr. Wilhelm Höttl nyilatkozatával. Korábban Eichmann helyettese volt, de tulajdonképpen eléggé különös személy volt. Az amerikai hírszerzés szolgálatában állt, és írt néhány könyvet Walter Hagen álnéven. Höttl dolgozott a szovjet kémkedésnek, összedolgozva két zsidó kivándorlóval Bécsbõl, akik amerikai tiszteknek adták ki magukat a nürnbergi per elõzetes tárgyalásai alatt. Figyelemre méltó, hogy Höttl, a messzemenõen kétséges személy vallomásáról azt mondják, hogy egyedül ez tartalmazta az egyetlen „bizonyítékot” a hatmillió zsidó meggyilkolásával kapcsolatban. 1945. november 26-i, eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatában kijelentette, hogy nem tudta, hanem Eichmann mondta neki 1944 augusztusában, Budapesten, hogy teljes egészében hatmillió zsidót végeztek már addig ki. Mondani se kell, Eichmann sohasem erõsítette meg ezt a kijelentést a tárgyalásán. Höttl amerikai kémként dolgozott a háború késõbbi teljes idõszaka 30

alatt, és ezért csakugyan nagyon különös, hogy a leghalványabb jelét sem jelentette az amerikaiaknak a zsidógyilkos politikáról, habár közvetlenül Heydrich és Eichmann alatt dolgozott.

A BIZONYÍTÉK HIÁNYA Rögtön hangsúlyozni kell, hogy nem létezik egyetlen olyan dokumentum sem, amely bizonyítaná, hogy a németeknek szándékukban állt, illetve hogy véghezvitték a zsidók szándékos meggyilkolását. A Poljakov és Wulf által írt Das Dritte Reich und die Juden: Dokumente und Aufsätze [A Harmadik Birodalom és a zsidók: Dokumentumok és tanulmányok] (Berlin, 1955) címû könyvben a legtöbb, amit össze tudtak állítani, csak olyan kijelentések voltak, melyeket a háború után csikartak ki emberekbõl, mint például Höttl, Ohlendorf és Wisliceny, ez utóbbit egy szovjet börtönben kínozták. Bizonyíték hiányában tehát Poljakov a következõt kénytelen írni: „Az a három vagy négy ember, akik fõ tervezõi voltak a teljes megsemmisítés felvázolásának, már halottak, és egy dokumentum sem maradt fenn.” Ez nagyon kényelmesnek látszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy a terv és a „három vagy négy” ember semmi más, mint homályos feltételezés az írók részérõl, és egyáltalán nem is bizonyítható. Azok a dokumentumok, amelyek fennmaradtak, természetesen meg sem említik a megsemmisítést, tehát az írók, mint Poljakov és Reitlinger már megint azt a kényelmes feltételezést állítják, hogy az ilyen utasítások általában „szóban” hagzottak el. Bár semmilyen írásos bizonyítéknak sincsenek birtokában, mégis azt állítják, hogy a zsidók meggyilkolásának terve 1941-bõl származik, mely véletlenül egybeesik Oroszország megtámadásával. A terv elsõ fázisa állítólag a szovjet zsidók lemészárlását foglalta magába – ezt az állítást a késõbbiekben meg fogjuk cáfolni. A program többi részének 1942 márciusában kellett volna kezdõdnie az európai zsidóknak a lengyel fõkormányzóság keleti táboraiba történõ deportálásával és koncentrálásával, mint pl. az óriási ipari komplexumba a Krakkó melletti Ausch31

witznál. Minden részében fantasztikus és teljesen alaptalan az a feltételezés, hogy az Eichmann alosztálya által felügyelt kelet felé történõ szállítás valójában azonnali megsemmisítést jelentett a kemencében, rögtön az érkezés után. Manvell és Frankl szerint (Heinrich Himmler, London, 1965), a fajirtás politikájára „úgy látszik, hogy titkos tárgyalások után jutottak” Hitler és Himmler között (118. oldal), bár bizonyítani nem tudták. Reitlinger és Poljakov tovább találgatnak hasonló „szóbeli” vonalon, és hozzáteszik, hogy senkinek sem volt szabad jelen lenni ezeken a tárgyalásokon és soha semmilyen feljegyzést nem tarthattak meg. Ez a legtisztább kitalálás, mert egy szemernyi bizonyíték sincs, amely még csak utalna is rá, hogy ilyen szokatlan találkozó valaha is létrejött. William Shirer általánosságban vad és felelõtlen könyvében (The Rise and Fall of the Third Reich) [A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása], hasonlóképpen hallgatag az írásos bizonyítékok tárgyánál. Haloványan megjegyzi, hogy Hitler a zsidókat meggyilkoló állítólagos utasítását „nyilvánvalóan sohasem foglalták írásba – legalábbis még egy példány sem került elõ. Valószínûleg szóban adták Göringnek, Himmlernek és Heydrichnek, akik aztán továbbadták…” (1148. oldal). Az ilyenfajta „bizonyítékok” tipikus példája, amely megerõsíti a megsemmisítés legendáját, Manvell és Frankl tollaiból való. Egy 1941. július 31-i memorandumból idéznek, melyet Göring küldött Heydrichnek, aki a Birodalom Biztonsági Fõparancsnokság fõnöke, egyben Himmler helyettese volt. A memorandum ezzel a jelentõs ténnyel kezdõdik: „Az 1939. január 24-én Önre ruházott kiegészítõ feladat az, hogy oldja meg a zsidókérdést kivándorlással és evakuációval a jelenlegi körülmények szerint a lehetõ legjobb módon…” A memorandumban ráruházott kiegészítõ feladat a „zsidókérdés teljes megoldása (Gesamtlösung) Európa német befolyás alatt álló területein”, mint azt a szerzõk bevallják, a kelet felé koncentrálást jelentette, és a rávonatkozó „szervezési, pénzügyi és anyagi ügyek” elõkészületeit kérte. Aztán a memorandum kérvényezi a „kívánt végsõ megoldás” (Endlösung) jövõbeni tervét, amely világosan a kivándorlás és evakuáció ideális és végsõ tervezetét említi az utasítás ele32

jén. Semmilyen említés nem történt emberek meggyilkolásáról, de Manvell és Frankl biztosítanak bennünket, hogy a memorandum valójában errõl szól. Persze megint a végsõ „igazi természetét”, ami a teljes megoldástól eltér, „szóban tudatta Göring Heydrichhel”, (The Rise and Fall of the Third Reich, 118. oldal). Nyilvánvaló, hogy milyen kényelmesek az effajta „szóbeli” utasítások.

A WANNSEE-I KONFERENCIA A megsemmisítés tervének végsõ részleteit állítólag a berlini Gross Wannsee-i Konferencián hozták meg 1942. január 20-án, Heydrich elnökletével (Poljakov, Das Dritte Reich und die Juden [A Harmadik Birodalom és a zsidók], 120. oldal; Reitlinger, The Final Solution, 95. oldal). A tisztviselõk minden német minisztériumból jelen voltak, a Gestapo fõparancsnokságát Müller és Eichmann képviselte. Reitlinger és a Manvell-Frankl páros e konferencia jegyzõkönyveit tekintik ütõkártyájuknak, hogy bebizonyítsák a fajirtás tervének létét, de igazság szerint nem is említettek olyan tervet, mi több, ezt be is ismerik. Manvell és Frankl elég gyatrán azzal magyarázzák félre, hogy „A jegyzõkönyvek hivatali kód formájába vannak burkolva, amelyek palástolják a szavak és kifejezések igazi jelentését” (The incomparable crime [A páratlan bûn], London, 1937, 46. oldal), ami valójában azt jelenti, hogy azokat a maguk módján óhajtják értelmezni. Heydrich ténylegesen azt mondta a fentebb említett memorandumban, hogy Göring megbízta azzal, hogy találjon megoldást a zsidókérdésre. Áttekintette a zsidó kivándorlás történetét, megállapította, hogy a háború miatt a Madagaszkár-terv unpraktikussá vált, és folytatta: „Másik lehetséges megoldásként a kivándorlási program helyett most a zsidókat keletre evakuáljuk, a Führer korábbi engedélyének megfelelõen.” Itt elmagyarázza, hogy a munkaerõt fogják hasznosítani. Mindez mélyen vészjóslóan hangozhat, és a zsidók megsemmisítésének titkolt szándékától lehet terhes, bár Paul Rassinier professzor, a francia nemzetiségû buchenwaldi 33

internált, aki kiváló munkát végzett, hogy megcáfolja a hatmillió mítoszát, megmagyarázza, hogy ez pontosan annyit jelent, mint amit mond, vagyis a zsidók a lengyel fõkormányzóság mérhetetlen nagyságú keleti gettóiba történõ koncentrálását. „Ott kellett megvárniuk a háború végét a nemzetközi tárgyalások újrakezdése miatt, amely a jövõjükrõl dönt. Ezt a döntést végül is a minisztériumok közötti berlin-wannsee-i konferencián érték el…” (Rassinier, Le Véritable Procés Eichmann, 20. oldal). Manvell és Frankl azonban a megsemmisítésre való utalás hiányának ellenére rendíthetetlenek maradnak. A wannsee-i konferenciáról azt írják, hogy „Kerülték a közvetlen gyilkosságra való utalást, Heydrich szerette az »Arbeitseinsatz im Osten« (keleti munkaszolgálat) kifejezést használni” (Heinrich Himmler, 209. oldal). Azt nem magyarázzák meg, hogy miért nem fogadhatjuk el a keleti munkaszolgálat kifejezést ugyanabban az értelemben. Reitlinger és mások szerint 1942 elkövetkezendõ hónapjaiban számtalan valóságos megsemmisítést részletezõ utasítást adott át egymásnak Himmler, Heydrich, Eichmann és Höss parancsnok, de természetesen „egy sem maradt fenn”.

KIFORGATOTT SZAVAK ÉS ALAPTALAN FELTÉTELEZÉSEK A megsemmisítési terv létezését alátámasztó írásos bizonyíték teljes hiánya a fennmaradt dokumentumok újraértelmezésének gyakorlatához vezetett. Például úgy tartják, hogy egy deportálással kapcsolatos dokumentumnak semmi köze a deportáláshoz, hanem ravaszul a megsemmisítésrõl beszél. Manvell és Frankl kijelentik, hogy „különbözõ kifejezéseket használtak a fajirtás álcázására. Ezek között volt az „Aussiedlung” (kitelepítés) és az „Abbeförderung” (eltávolítás) (Heinrich Himmler, 265. oldal). Tehát, mint azt már láttuk, ha kényelmetlennek bizonyulnak, akkor a szavak nem azt jelentik, mint amit mondanak. A leghihetetlenebb szélsõségekbe visznek effajta dolgokat, mint például Heydrich utasításának értelmezését a 34

keleti munkaszolgálattal kapcsolatban. Egy másik példa Himmler utasítására utal, miszerint a deportáltakat keletre küldeni „annyi, mint megöletni õket” (uo. 265. oldal). Reitlinger ugyanúgy, bizonyíték hiányában ugyanazt teszi; kinyilvánítja, hogy a wannsee-i konferencia „mellébeszélõ” szavaiból nyilvánvaló, hogy „egy egész faj lassú kiirtását akarták” (uo. 98. oldal). Lényeges átvizsgálni az okiratok helyzetét, mert ez feltárja, hogy a megsemmisítés legendája találgatásokra és alaptalan feltevésekre épül. A németek rendkívüli vonzalommal jegyeztek fel mindent papírra, a leggondosabb részletességgel, mégis az SD, a Gestapo, a Birodalmi Biztonsági Központ, Himmler központjának aktái és Hitler saját háborús utasításait tartalmazó lefoglalt dokumentumok ezrei között nem találtak egyetlen parancsot sem a zsidók vagy mások megsemmisítésére. Késõbb látni fogjuk, hogy ezt tulajdonképpen a Tel Aviv-i Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont is elismeri. Éppúgy elég reménytelen volt a fajirtás „burkolt célzás”-ára találni Himmler SS Obergruppenführerekhez intézett 1943-as poseni beszédében is. A háború után, minden alkalommal erõszakkal kicsikart nürnbergi kijelentéseket a következõ fejezetben vizsgáljuk meg.

35

5. FEJEZET

A NÜRNBERGI PER

A hatmillió történetének a német vezetõk 1945 és 1949 között lezajlott nürnbergi pere adott bírósági tekintélyt. Ez a bírósági eljárás bizonyult a történelem legszégyenletesebb jogi komédiájának. Ha az olvasó sokkal részletesebben kívánja tanulmányozni e per gyalázatosságait – mint ahogy azt Montgomery tábornagy mondta, a háború elvesztése bûncselekmény lett –, az alább idézett mûveket ajánljuk és különösen a kiváló Advance to Barbarism [Haladás a barbarizmus felé] (Nelson, 1953) címû könyvet, a híres angol újságíró, F. J. P. Veale tollából. A nürnbergi per már a legelejétõl fogva durva statisztikai hibákon alapulva haladt. 1945. november 20-án Mr. Sidney Alderman kijelentette, hogy 9.600.000 zsidó élt a németek által megszállt Európában. Korábbi vizsgálatunk alapján ez az adat messzemenõen pontatlan. Ez onnan vezetett oda, hogy (a) teljesen figyelmen kívül hagyta az 1933 és 1945 közötti zsidó kivándorlást, és (b) hozzáadta az összes orosz zsidót, beleértve a kétmilliót vagy többet, akik sosem voltak német megszállás alatt. Ugyanezt a felfújt számadatot, kissé felnagyítva 9.800.000-re, hozta össze az Eichmann-per során is Shalom Baron professzor Izraelben. Az állítólagos hatmillió áldozat elõször a vád alapjaként tûnt fel Nürnbergben, és miután a sajtó tízmillióval és még ennél is többel enyelgett akkoriban, végsõsoron nemzetközi népszerûségre és elfogadottságra tett szert. Jelentõségteljes azonban, hogy bár 1945-ben ez a furcsa adat hitelt nyert a meggondolatlan atmoszférájú visszavágásnál, 1961-ben, az Eichmann-perben már tarthatatlan volt. A 36

jeruzsálemi bíróság kifejezetten kerülte a hatmillió említését, és a Mr. Gideon Haussner által felhozott vád egyszerûen csak „néhány” milliót mondott.

JOGI SZABÁLYOK FIGYELMEN KÍVÜL HAGYÁSA Ha bárkit félrevezettek azzal, hogy elhitették vele, a zsidók megsemmisítését „bebizonyították” Nürnbergben, akkor annak figyelembe kéne vennie magának a pernek a természetét, amely mindennemû ép jogi szabályok teljes semmibevételén alapult. A feljelentõk játszották az ügyészt, a bírót és a hóhért. A „bûnösséget” már az elejétõl feltételezték. (Természetesen a bírók között oroszok is voltak, akiknek számtalan bûnük között volt 15.000 lengyel tiszt lemészárlása, akik holttestének egy részét a németek fedezték fel a Katyinerdõben, közel Szmolenszkhez. Egy szovjet ügyész a német vádlottakra próbálta hárítani a mészárlás felelõsségét.) Nürnbergben ex post facto törvényhozást hoztak létre, melyben olyan „bûnökért” vontak felelõsségre embereket, amiket csak azután nyilvánítottak bûnnek, miután állítólag elkövették õket. Mindaddig a legalapvetõbb jogi elv az volt, hogy csak olyan jogsértésért lehetett embereket elítélni, amelyek hatályban voltak a jogsértés idején. „Nulla Poena Sine Lege.” A brit jogtudomány által századokon át fejlesztett bizonyítékszabályt, hogy amennyire csak lehetséges, az igazsághoz jussunk, teljes mértékben semmibevették Nürnbergben. Úgy döntöttek, hogy „a Törvényszék nem korlátozható gyakorlati bizonyítékszabállyal”, ugyanakkor beadhat „bármilyen függõ értékûnek tekintett bizonyítékot”, ami a rábizonyítást támogatja. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy beadhatók a hallomásból eredõ bizonyítékok és dokumentumok, amelyeket egy normális bírósági tárgyaláson mindig visszautasítanak, mert megbízhatatlanok. Mély jelentõsséggel bír, hogy ilyenfajta bizonyítékokat megengedtek, mert ez volt az 37

egyik fõ módszer, amellyel a megsemmisítés legendáját kitalálták hamis „eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatokkal”. Habár csak 240 tanút hallgattak ki a perben, mégis legalább 300.000 a vádakat alátámasztó „eskü alatt tett nyilatkozat”-ot fogadott el a bíróság anélkül, hogy a tanúkat eskü alatt kihallgatták volna. Ilyen körülmények között bármelyik zsidó deportált vagy táborlakó olyan bosszúvágyó állítást ír, amilyet csak akar. Az egészben talán az a leghihetetlenebb, hogy a nürnbergi védõügyvédek számára nem engedélyezték, hogy keresztkérdéseket tegyenek fel a vád tanúinak. Valamelyest hasonló körülmények között zajlott le Adolf Eichmann pere is, amikor is bejelentették, hogy Eichmann védõügyvédjét bármikor érvényteleníthetik, „ha tûrhetetlen helyzet adódna”, ami feltehetõen azt jelentette, ha az ügyvédje elkezdte volna bizonyítani az ártatlanságát. A Nürnbergi Törvényszék valóságos hátterét egy amerikai bíró, Wenersturm, a Bíróság egyik elnöke tárta fel. Annyira visszataszítónak találta az eljárásmódot, hogy lemondta kinevezését és hazarepült Amerikába, hátrahagyva egy jegyzetet a Chicago Tribune számára, melyben pontokban közli a per elleni tiltakozását (Mark Lautern, Das Letzte Wort über Nürnberg, 56. oldal). A 3-tól a 8-ik pontig a következõ: 3. Az államügyészség tagjait személyes ambíciók és bosszúvágy vezérelte ahelyett, hogy új jogi vezérelveket próbáltak volna kidolgozni és elérni. 4. Az ügyészség minden lehetséges módon a végsõkig ment, hogy megakadályozza a védelem felkészülését a tényállásra, és hogy lehetetlenné tegye a bizonyítékokkal való felszerelkezését. 5. A Taylor tábornok által vezetett ügyészség mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozza a Katonai Bíróság egyhangú döntését, ti. megkérték Washingtont, hogy a bíróság számára tegyék elérhetõvé az amerikai kormány birtokában lévõ további írásos bizonyítékokat. 6. A Nürnbergi Bíróság tagjainak 90 százaléka elfogult, akik politikai vagy faji alapokon támogatják a vád tényállását. 38

7. Az ügyészség nyilvánvalóan tudta, hogyan töltse fel a Katonai Bíróság összes adminisztratív állását olyan „amerikaiakkal”, akiknek a honosítási igazolványa meglehetõsen új, és akik adminisztratív szolgálata vagy fordítása stb. ellenséges atmoszférát teremtett a vádlottak között. 8. A Nürnbergi Törvényszék valóságos célja az volt, hogy megmutassák a németeknek a Führerjük bûnét, és ugyanakkor ugyanez a cél volt az ürügy, ami alapján elrendelték a tárgyalást… Ha hét hónappal korábban tudtam volna, hogy mi történik Nürnbergben, akkor nem mentem volna oda. A 6. pontot, hogy a Nürnbergi Bíróság 90 százaléka politikai vagy faji alapon elfogult volt, más jelenlévõk is megerõsítették. Earl Carrol amerikai ügyvéd szerint az Államügyészi Hivatal személyzetének hatvan százaléka olyan zsidó volt, akik Hitler zsidótörvényének hatályba lépése után hagyták el Németországot. Megfigyelte, hogy a nürnbergi bíróságokon foglalkoztatott amerikaiaknak még a tíz százaléka sem volt született amerikai. Az Államügyészi Hivatal fõnöke, aki Taylor tábornok mögött dolgozott, Robert M. Kempner, egy német zsidó emigráns volt. Helyettese Morris Amchan volt. Mark Lautern, aki megfigyelõ volt a tárgyalásokon, ezt írja könyvében: „Megérkeztek: a Salamonok, a Schlossbergerek és a Rabinovitsok, az államügyész személyzetének tagjai…” (Das Letzte Wort über Nürnberg [Az utolsó szó Nürnberg fölött], 68. oldal). Ezekbõl a tényekbõl nyilvánvaló, hogy felhagytak az alapvetõ jogi elvvel, miszerint senki sem ítélkezhet a saját tényállása szerint. Ezenfelül a tanúk többsége szintén zsidó volt. Mauriche Bardeche professzor szerint, aki szintén megfigyelõ volt a tárgyalásokon, a tanúkat csak az foglalkoztatta, hogy ne mutassák ki a gyûlöletüket olyan nyíltan, és hogy próbáljanak elfogulatlan benyomást kelteni (Nurenberg ou la Terre Promise, Párizs, 1948, 149. oldal).

39

KÍNZÁSSAL KICSIKART „VALLOMÁSOK” Mindent összevetve azonban azok a módszerek még zavaróbbak, melyeket azért alkalmaztak, hogy nyilatkozatokat és „vallomásokat” csikarjanak ki Nürnbergben, különösen az SS-tisztekbõl, akiktõl a megsemmisítés vádjának alátámasztását várták. Joseph McCarthy amerikai szenátor az amerikai sajtónak 1949. május 20án adott nyilatkozata felhívta a figyelmet a kínzás következõ eseteire, amelyekkel a vallomásokat szerezték. Kijelentette, hogy Swabisch Hall börtönében az SS Leibstandarte Adolf Hitler tiszteit addig korbácsolták, amíg vérben nem áztak, aztán meg a nemi szervüket taposták, ahogy kimerülten feküdtek a földön. Mint a közkatonák hírhedt Malmedy-perében, a foglyokat felkötötték a levegõbe, és addig verték õket, amíg a követelt vallomást alá nem írták. Sepp Dietrich és Joachim Paiper SS-tábornokokból kicsikart ilyen „vallomások” alapján a Leibstandarte-t elítélték, mint „bûnös szervezet”-et. Oswald Pohl SS-tábornok, a koncentrációstábor-rendszer gazdasági ügyintézõje arcát széklettel összekenték és folyamatosan addig verték, míg nem vallott. Ezekkel az esetekkel kapcsolatban McCarthy ezt mondta a sajtónak: „Hallottam bizonyítékokról és olvastam írásos bizonyítékokat abban az értelemben, hogy a vádlottakat megverték, gyötörték és fizikailag kínozták olyan módszerekkel, amelyek csak egy beteg agyában foganhatnak meg. Áltárgyalásoknak és színlelt kivégzéseknek vetették alá õket és azt mondták nekik, hogy a családjuk nem fog élelmiszerjegyet kapni. Mindezeket az államügyész beleegyezésével tették, ezzel biztosítva a szükséges fizikai atmoszférát ahhoz, hogy a kívánt vallomást kicsikarják belõlük. Ha az Egyesült Államok hagyja, hogy a néhány ember által elkövetett efféle tettek büntetlenül maradjanak, akkor az egész világ jogos, kemény kritikát gyakorolhat felettünk, és örökké kételkedhet motivációnkban és erkölcsi tartásunkban.” A leírt megfélemlítés módszereit megismételték a frankfurti és a dachaui tárgyalások alatt is, és nagy számban ítéltek el németeket atrocitásokért a saját bevallásuk alapján. A Simpson Hadi Vizsgáló40

bizottságot azért hozták létre, hogy vizsgálja ki a dachaui per igazságszolgáltatásának módszerét. Három tagjának egyike, Edward L. van Roden amerikai bíró a washingtoni Daily News 1949. január 9i számában feltárta azokat a módszereket, melyekkel a vallomásokat megszerezték. Beszámolója 1949. január 23-án a brit Sunday Pictorialban is megjelent. A módszerek, melyeket leírt, a következõ: „Papoknak mutatkoztak, hogy vallomáshoz jussanak és feloldozást adjanak; azzal kínozták a foglyokat, hogy égõ gyufaszálakat nyomtak a körmük alá; a fogaikat kiütötték és az állkapcsukat eltörték; magánzárkát és éhenhaláshoz közeli adagokat kaptak.” Van Roden elmondja: „A bizonyítéknak benyújtott nyilatkozatokat olyan emberektõl szerezték be, akik korábban három, négy vagy öt hónapot töltöttek el magánzárkában… A nyomozók csuklyát húztak a vádlott fejére és aztán rézkilinccsel ütötték az arcát, rugdosták és gumitömlõvel verték… A 139 kivizsgált esetbõl csak két németnek nem rúgták szét a heréjét helyrehozhatatlanul. Ez volt a szokványos mûködési folyamat a mi amerikai nyomozóinkkal.” Az „amerikai” nyomozók felelõse (és aki késõbb ügyészként volt jelen a perben), Burton F. Ellis alezredes, és az asszisztensei, Raphael Shumacker százados, Robert E. Byrne hadnagy, William R. Perl hadnagy, Mr. Morris Ellowitz, Mr. Harry Thon és Mr. Kirschbaum. A bíróság jogi tanácsadója A. H. Rosenfeld. Az olvasó azonnal rájön a nevekbõl, hogy ezen emberek többsége Wenersturm bíró szavait idézve „faji alapon elfogult” volt, – ami azt jelenti, hogy zsidók voltak és ebbõl az okból sosem lett volna szabad részt venniük semmilyen vizsgálatban. Annak ellenére, hogy a zsidók megsemmisítésével kapcsolatos „vallomásokat” ilyen körülmények között csikarták ki, a hatmilliót említõ nürnbergi nyilatkozatokat még mindig döntõ bizonyítékoknak tekintik olyan írók, mint Reitlinger és mások, és azt az illúziót ápolják, hogy a per pártatlan és feddhetetlenül igazságos volt. Amikor Taylor tábornokot, a fõállamügyészt megkérdezték, hogy honnan jutott a hatmilliós számadathoz, azt válaszolta, hogy azt Otto 41

Ohlendorf SS-tábornok vallomására alapozta. Õt is megkínozták; az ügyét a késõbbiekben megvizsgáljuk. De ami az ilyen „vallomásokat” általában illeti, jobbat nem is tehetnénk, mint hogy a brit Sunday Pictorialt idézzük, amikor van Roden bíró beszámolóját megvizsgáljuk: „Erõs embereket összetört roncsokká tettek, akik készek voltak bármit bevallani, amit az ügyészek követeltek.”

A WISLICENY-NYILATKOZAT Most pedig forduljunk magukhoz a nürnbergi dokumentumokhoz. A hatmillió legendáját alátámasztandó leggyakrabban idézett dokumentumok, amelyek fõként a Poljakov és Wulf, Das Dritte Reich und die Juden: Documente und Aufsätze [A Harmadik Birodalom és a zsidók: Dokumentumok és tanulmányok] címû könyvében szerepelnek, Dieter Wisliceny SS-százados kijelentései, aki Adolf Eichmann hivatalának egyik helyettese, és késõbb a szlovákiai Gestapo fõnöke volt. Ezeket még a fentieknél is szélsõségesebb körülmények között szerezték meg, mert Wisliceny a cseh kommunisták kezébe került, és 1946 novemberében egy szovjet irányítás alatt álló pozsonyi börtönben „hallgatták ki”. A kínzásnak alávetett Wislicenybõl idegroncsot csináltak, és órákig tartó féktelen sírógörcsök jöttek rá a kivégzése elõtt. Habár azok az állapotok, melyek alatt a vallomást megszerezték, teljes egészében elfogadhatatlanok, Poljakov mégis inkább ezt figyelmen kívül hagyja, és csupán ezt írja: „A börtönben írt néhány emlékiratot, melyek nagyon érdekes információkat tartalmaznak” (Harvest of Hate [A gyûlölet szürete], 3. oldal). Ezek az emlékiratok néhány hitelességgel bíró igaz nyilatkozatot is tartalmaznak, mint például hogy Himmler az európai zsidók kivándorlásának lelkes támogatója volt, és hogy a zsidók kivándorlása folytatódott a háború alatt, de általánosságban tipikusan kommunista stílusú „vallomások” voltak, mint amiket a szovjet kirakatperekben használnak. Gyakori a zsidók megsemmisítésére való utalás és kirívó kísérleteket tesznek arra, hogy minél több SS-vezetõt belekeverjenek. Gyakoriak a ténybeli tévedések, nevezetesen az a kije42

lentés, hogy a Lengyelországgal vívott háború több mint hárommillió zsidót adott a német megszállás alatt álló területekhez, amire korábban már rácáfoltunk.

AZ EINSATZGRUPPEN-ÜGY A Wisliceny-nyilatkozat terjedelmesebben foglalkozik az orosz hadjáratban használt Einsatzgruppen vagy akciócsoport tevékenységeivel. Ezek részletes tanulmányt érdemelnek a nürnbergi vizsgálatban, mert a perben róla alkotott kép egy miniatürizált „hatmillió”-t képvisel, ti. azóta bebizonyosodott, hogy ez a leghatalmasabb túlzás és meghamisítás. Az Einsatzgruppen négy külön egységbõl állt, melyet a Gestapótól és az SD-tõl (SS Biztonsági Szolgálat) vontak el. Feladatuk az Oroszországban elõrenyomuló német hadsereg elé akadályt gördítõ partizánok és a kommunista komisszárok eltörlése volt a föld színérõl. Már 1939-ben is 34.000 ilyen politikai komisszárt csatoltak a Vörös Hadsereghez. Az Einsatzgruppen tevékenységével Rudenko, a szovjet ügyész külön foglalkozott a nürnbergi perben. 1947-ben a négy csoport elleni vádemelésekor azt állította, hogy mûködésük folyamán Oroszországban legalább egymillió zsidót öltek meg csak azért, mert zsidók voltak. Ezeket az állításokat azóta gondosan kialakították; ma már azt állítják, hogy az Einsatzgruppen által legyilkolt szovjet zsidók alkották a megsemmisítési terv elsõ fázisát, a második fázis az európai zsidók Lengyelországba szállítása volt. Reitlinger hozzáteszi, hogy a „végsõ megoldás” eredeti kifejezése a kivándorlásra utalt, és semmi köze nem volt a zsidók likvidálásához, de aztán azt állítja, hogy a megsemmisítés politikája Oroszország megtámadásakor vette kezdetét 1941-ben. Figyelembe veszi Hitler 1941 júliusában adott parancsát, hogy likvidálják a kommunista komisszárokat, és arra a következtetésre jut, hogy emellett szóbeli parancsot adott, hogy az Einsatzgruppen likvidáljon minden szovjet zsidót (Die Endlösung, 91. oldal). Ha ez a feltételezés egyáltalán alapszik valamin, akkor az 43

valószínûleg az értéktelen Wisliceny-vallomás, amely szerint az Einsatzgruppen nem sokkal késõbb parancsot kapott, hogy az orosz zsidók „általános lemészárlása” mellett terjessze ki feladatát a kommunisták és a partizánok megsemmisítésére is. Nagyon lényeges, hogy már megint a „szóbeli parancs” jön elõ a zsidók megsemmisítésére, amely Hitler valódi, írásos parancsa mellett szerepelt – még egy homályos és bebizonyíthatatlan feltételezés Reitlinger részérõl. Hitler egy korábbi parancsa 1941 márciusából, melyet Keitel tábornagy írt alá, teljesen világossá teszi, hogy mi lesz a jövõbeli Einsatzgruppen valóságos feladata. Ez megállapítja, hogy az orosz hadjáratban a Reichführer SS (Himmler) lesz megbízva „a politikai adminisztráció felkészítésének feladataival, melyek két ellentétes politikai rendszer küzdelmébõl eredõen lesznek végrehajtva” (Manvell és Frankl, uo. 115. oldal). Ez egyszerûen a kommunizmus eliminálására utal, különösen a politikai komisszárokéra, akik speciális feladata a kommunista ideológiák besulykolása volt.

AZ OHLENDORF-PER Az „Einsatzgruppen-ügy” legfeltáróbb pere Nürnbergben Otto Ohlendorf SS-tábornoknak, az SD fõnökének a pere volt, aki az Einsatzgruppe D parancsnoka volt Ukrajnában, amely Manstein tábornagy 11. hadseregéhez tartozott. A háború utolsó fázisában külkereskedelmi szakértõként dolgozott a Gazdasági Minisztériumban. Ohlendorf egyike volt azoknak, akiket a fent említett kínzásoknak alávetették, és az 1945. november 5-én eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatában „rábeszélték”, hogy vallja be 90.000 zsidó meggyilkolását, ami egyedül az õ parancsára történt. Ohlendorf 1948-ban került tárgyalásra, jóval a fõ nürnbergi per után, és addigra ragaszkodott ahhoz, hogy korábbi kijelentéseit kínzással csikarták ki belõle. A bíróság elõtti fõ beszédében Ohlendorf megragadta az alkalmat, hogy leleplezze Philip Auerbachot, a Bajor Állami Jóvátételi Hivatal legfõbb államügyészét, aki abban az 44

idõben „tizenegymillió zsidó”-ért követelt kártérítést, akik német koncentrációs táborokban szenvedtek. Ohlendorf ezt a nevetséges követelést elutasította, mondván, hogy azoknak az embereknek még a „legparányibb része sem” látott koncentrációs tábort, akikért Auerbach kártérítést követelt. Ohlendorf megélte Auerbach elítélését sikkasztásért és csalásért (dokumentumokat hamisított, melyek nemlétezõ személyeknek fizettek hatalmas kártérítéseket) a saját kivégzése elõtt 1951-ben. Ohlendorf elmondta a bíróságon, hogy a német front mögötti egységének gyakran meg kellett védenie a zsidókat antiszemita ukránok által szervezett mészárlásoktól, és tagadta, hogy az Einsatzgruppen teljes egészében akár a negyedét is okozta azoknak a veszteségeknek, amit az ügyészség állít. Kiállt amellett, hogy az illegális partizánharcok Oroszországban, mellyel szembeállni kényszerült, sokkal magasabb számban követeltek áldozatot a német hadsereg katonái közül – ezen állítást a szovjet kormány is megerõsíti, mely azzal dicsekedett, hogy a partizánok 500.000 német katonát öltek meg. Tulajdonképpen az Einsatzgruppe A parancsnoka a Baltikum területén és Fehéroroszországban, Franz Stahlecker is a partizánok áldozatául esett 1942-ben. F. J. P. Veale, az akciócsoporttal foglalkozó angol jogász elmondja, hogy az orosz fronton dúló harcokban nem lehetett élesen elhatárolni a partizánokat a civil lakosságtól, mert bármelyik orosz civilt, aki a terrorista tevékenységek helyett megtartotta civil státuszát, árulásért saját honfitársai kivégzéssel fenyegették. Veale ezt mondja az akciócsoportról: „Kétségtelen, hogy azt a parancsot kapták, hogy terrorral küzdjenek a terror ellen”, és különösnek találja, hogy a partizánok által elkövetett atrocitásokat ártatlannak tekintik, egyszerûen csak azért, mert történetesen a gyõztesek oldalán kerültek ki (uo. 223. oldal). Ohlendorf ugyanezen az állásponton volt, és a kivégzése elõtt írt elkeseredett fellebbezésében a szövetségeseket képmutatással vádolja azért, mert a németeket felelõsségre vonják a hagyományos háborús törvények értelmében, miközben a vad szovjet ellenség volt az, amelyik nem tisztelte ezeket a törvényeket. 45

AKCIÓCSOPORT-KIVÉGZÉSEK ELTORZÍTÁSA A szovjet vádról, miszerint az akciócsoport a mûködése alatt önkényesen megsemmisített egymillió zsidót, késõbb be fog bizonyosodni, hogy masszív hamisítás. Tulajdonképpen sosem volt a leghalványabb statisztikai alap sem ezekre a számokra. Ezzel kapcsolatban Poljakov és Wulf, a kétes amerikai kém, Wilhelm Höttl kettõs ügynök és Eichmann korábbi helyettese nyilatkozatát idézik. Emlékezetes, hogy Höttl állítása szerint Eichmann „azt mondta neki”, hogy hatmillió zsidót irtottak ki – és hozzátette, hogy ebbõl kétmilliót az Einsatzgruppen ölt meg. Ez az abszurd számadat még a szovjet ügyész, Rudenko legvadabb becslésén is túltett, és az amerikai bíróság, amely tárgyalta és elítélte Ohlendorfot, semmi hitelt nem adott ennek. Az akciócsoportok felelõsségére elkövetett veszteségek valóságos számát azóta a tehetséges angol ügyvéd, R. T. Paget már feltárta a Manstein, his Campaigns and his Trial [Manstein – Hadjáratai és pere] (London, 1951) címû tudományos munkájában. Ohlendorf névlegesen Manstein parancsnoksága alá tartozott. Paget következtetése az volt, hogy a Nürnbergi Bíróság elfogadta a szovjet ügyészség számadatát, ezzel több mint ezer százalékkal felnagyította a veszteség számát, és még jobban eltorzította a helyzetet, melyben a veszteségeket okozták. (William Shirer hat oldalon keresztül tárgyalja ezeket a szörnyû túlzásokat a The Rise and Fall of the Third Reich címû könyvében, 1140-46. oldal) S íme itt van megint a hatmillió legendája miniatûrben; nem egymillió halott, hanem százezer. Természetesen csak kis hányaduk lehetett zsidó partizán vagy kommunista funkcionárius. Érdemes ismét megjegyezni, hogy ezeket a haláleseteket vad partizánháborúk okozták, és hogy a szovjet terroristák állítása szerint õk ötször annyi német katonát mészároltak le. Mindezek mellett népszerû maradt az a mítosz, miszerint a zsidók megsemmisítése az Einsatzgruppen oroszországi akciójával vette kezdetét. 46

Befejezésképpen magát a nürnbergi perben tipikusnak mondható Manstein-pert is megvizsgálhatjuk röviden. Mansteint, a 62 éves, rokkantság miatt leszerelt tábornagyot, a legtöbb szakértõ szerint a háború legbriliánsabb német tábornokát, szégyenletes, méltóságon aluli „háborús bûnös” pernek vetették alá, fõleg azért, mert az Akciócsoport D az õ parancsnoksága alatt állt (bár kizárólag Himmlernek volt felelõs). A 17 vádból 15-öt a kommunista orosz kormány, és kettõt a kommunista lengyel kormány emelt. Ezen a tárgyaláson csak egy tanú adott bizonyítékot, de ez olyan elégtelennek bizonyult, hogy a vád visszavonta. Ehelyett inkább 800 hallomásból eredõ dokumentumba helyezték bizalmukat, melyeket a bíróság eredetük valódiságának bizonyítéka és szerzõi hitelessége nélkül elfogadott. Az ügyészség ismertette Ohlendorf és más SS-vezetõk eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatát, de mivel õk még éltek, Reginald Paget K. C., Manstein védõügyvédje követelte a tanúk padján való megjelenésüket. Ezt az amerikai hatóságok megtagadták, és Paget kijelentette, hogy abból a félelembõl tagadták meg, hogy az elítéltek feltárnák, milyen módszerekkel vették rá õket a nyilatkozatok aláírására. Végül Mansteint nyolc vád alól felmentették, köztük a két lengyel vád alól, mint azt Paget mondta: „olyan égbekiáltóan hamisak voltak, hogy csak csodálkozni lehet, miként emelhették azokat”.

AZ OSWALD POHL-PER Az akciócsoport ügye feltáró betekintést nyújt a nürnbergi per módszerébe és a hatmillió mítoszának koholmányába. Egy másik ilyen Oswald Pohl 1948-as tárgyalása volt, amely azért nagy jelentõségû, mert közvetlen hatással van a koncentrációstábor-rendszer adminisztrációjára. Pohl volt a német haditengerészet fõ elosztótisztje 1934-ig, amikor is Himmler kérte az áthelyezését az SS-hez. Õ volt a fõ adminisztrációs fõnök az egész SS-nél tizenegy évig, mint az SS Gazdasági és Adminisztrációs Hivatal feje, amely 1941 után a koncentrációstábor-rendszer ipari termelésével foglalkozott. A tárgyaláson a képmutatás csúcsát akkor érték el, amikor az ügyész47

ség azt mondta Pohlnak, hogy „ha Németország eltekintett volna a zsidók saját területükrõl való kizárásától, a német állampolgárság megtagadásától, a közhivatalokból való elbocsátásoktól, vagy más hasonló hazai szabályoktól, akkor egy nemzetet sem hallottunk volna panaszkodni”. Az az igazság, hogy Németországot pontosan ezen dolgok elkövetése miatt ostromolták sértegetésekkel és gazdasági szankciókkal, és a zsidók elleni belsõ intézkedések voltak a fõ okok, amik miatt a demokratikus államok Németország ellen hadat üzentek. Oswald Pohl szerfölött érzékeny és intellektuális egyén volt, aki egy összetört ronccsá gyengült a tárgyalás menete alatt. Mint ahogy McCarthy szenátor rámutatott, Pohl, miután kegyetlen kínzásnak vetették alá, aláírt néhány terhelõ nyilatkozatot, többek közt egy hamis beismerést is, hogy 1944 nyarán látott gázkamrákat Auschwitzban. Az ügyészség fáradhatatlanul nyomta ezt a vádat, de Pohl sikeresen visszautasította. Az ügyészség célja az volt, hogy ezt a mélabús embert megtestesült gonoszként ábrázolja, teljesen ellentétben azok vallomásával, akik õt ismerték. Így vallott Heinrich Höpker is, Pohl feleségének egyik antináci barátja, aki gyakran kapcsolatba került vele 1942 és ’45 között. Höpker megjegyezte, hogy Pohl lényegében vidám és finom modorú ember. 1944 tavaszán, egy látogatása alkalmával Höpker kontaktusba került koncentrációstábor-lakókkal, akik a tábor területén dolgoztak egy külsõ munkán. Megjegyezte, hogy a rabok kényelmes tempóban, nyugodt környezetben dolgoztak, az õrök semmilyen nyomást nem gyakoroltak rájuk. Höpker kijelentette, hogy Pohl nem mutatott érzelmi magatartást a zsidók felé, és nem kifogásolta, amikor felesége otthonukban vendégül látta zsidó barátnõjét, Annemarie Jacques-t. 1945 elejére Höpker teljesen meggyõzõdött, hogy a koncentrációs táborok igazgatója feladatának emberséges, lelkiismeretes és elkötelezett szolgálója volt, és meglepõdött, amikor késõbb, 1945-ban a Pohl és kollégái elleni vádakról hallott. Frau Pohl megjegyezte, hogy férje a hányattatás ellenére megõrizte vidámságát 1945 márciusáig, amikor meglátogatott egy koncentrációs tábort BergenBelsennél a tífuszjárvány ideje alatt. Ez ideig a tábor a tisztaság és 48

rend példaképe volt, de a háború befejezésének káoszi körülményei a legszélsõségesebb nehézségek állapotába sodorták. Pohl a háború kétségbeesett elõrehaladta miatt képtelen volt csillapítani az állapotokat addigra, és a felesége szerint az élmény mélyen érintette és sohasem nyerte vissza régi tartását. Dr. Alfred Seidl, a nagy tiszteletben álló ügyvéd, aki a nürnbergi perben mint fõ ügyvédi tanácsadó ténykedett, szenvedélyesen munkához látott, hogy Pohl felmentését biztosítsa. Seidl már hosszú évek óta barátságban állt a vádlottal, és teljes egészében meg volt gyõzõdve, hogy Pohl a zsidók ellen tervezett fajirtás koholt vádjában ártatlan. A szövetségesek bírósága, mely elítélte Pohlt, a legkevésbé sem sarkallta Seidlt arra, hogy véleményét megváltoztassa. Megállapította, hogy az ügyészség a legkisebb bizonyítékot sem volt képes szolgáltatni ellene. Oswald Pohl egyik legsokatmondóbb védelme Kurt SchmidtKlevenow SS-alezredes, az SS Gazdasági és Adminisztrációs Hivatal jogi tisztjének 1947. augusztus 8-i eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatából válik világossá. Ezt a nyilatkozatot szándékosan hagyták ki a Trials of the War Criminals before the Nuremberg Military Tribunals 19461949 [Háborús bûnösök pere a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék elõtt 1946-1949] címen ismert kiadvány dokumentumaiból. Schmidt-Klevenow rámutatott, hogy Pohl mindenben támogatta Konrad Morgent, a Birodalom Bûnügyi Rendõrségi Hivatalának bíráját, akinek munkája a koncentrációs táborok szabálytalanságainak vizsgálata volt. A késõbbiekben utalni fogunk arra az esetre, melyben Pohl halálbüntetést kért Koch táborparancsnokra, akit az SS bírósága rossz igazgatással vádolt. Schmidt-Klevenow elmondta, hogy Pohl közremûködött a helyi rendõrség fõnökeivel abban, hogy részt vehessen a koncentrációs táborok igazságszolgáltatásában, és személyesen kezdeményezte a szigorú fegyelem biztosítását a táborszemélyzet részérõl. Röviden, a Pohlperben benyújtott bizonyítékok semmi mást nem mutatnak, mint egy ember karakterének szándékos rágalmazását azért, hogy tovább támogassák a fajirtás propagandalegendáját a zsidók ellen az általa igazgatott koncentrációs táborokban. 49

HAMIS BIZONYÍTÉKOK ÉS CSALÁSSAL SZERZETT NYILATKOZATOK Túlzó kijelentéseket tartalmazó, a hatmillió mítoszát támogató hamis vallomásokat a nyomás hatására csikartak ki volt német tisztekbõl Nürnbergben, mint a korábban idézett kemény kínzás, vagy az enyhítés biztosítása önmaguknak, ha hamisan vallanak. Ez utóbbi egyik példája Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábornok volt. Õt kivégzéssel fenyegették az 1944 augusztusában Varsóban történt lengyel partizánlázadás elfojtásáért, melyet a fehéroroszországi SSbrigádjával hajtott végre. Tehát felkészítették az „együttmûködésre”. Bach-Zelewski bizonyítéka alkotta az SS Reichsführer, Heinrich Himmler elleni vallomást a nürnbergi fõ perben (Trial of the Major War Criminals [A fõ háborús bûnösök pere], IV. kötet, 29. és 36. oldal). 1941 márciusában, Oroszország megtámadásának elõestéjén, Himmler konferenciára hívta wewelsburgi kastélyába a magasabb rangú SS-tiszteket, köztük Bach-Zelewskit, a partizánharcok szakértõjét. Nürnbergi bizonyítékában úgy írja le Himmlert, mint aki ezen a konferencián grandiózus kifejezéseket használt a kelet-európai népek likvidálásáról, de a bíróságon Göring leleplezte BachZelewski hamis vallomását. Egy különösen gyalázatos állítás szerint Himmler kijelentette, hogy az oroszországi hadjárat egyik célja volt „a szláv lakosság megtizedelése harmincmillióval”. Himmler személyzeti fõnöke, Wolff szerint valójában azt mondta, hogy a háború Oroszországban biztosan halottak millióit fogja eredményezni (Manvell és Frankl, uo. 117. oldal). Egy másik hetyke hazugság volt Bach-Zelewski azon vádja, hogy 1942. augusztus 31-én Minszknél Himmler személyesen nézte végig száz zsidó kivégzését az Einsatz különítménye által, ami miatt majdnem elájult. Köztudott azonban, hogy ezen a napon Himmler Zsitomir tábori fõhadiszállásán volt Ukrajnában egy konferencián (K. Vowinckel, Die Wehrmacht im Kampf, [Harcban a Wehrmacht], IV. kötet, 275. oldal). Minden Himmlerrõl íródott könyvben sokat adtak Bach-Zelewski bizonyítékára, különösen Willi Frischauer, Himmler: Evil Genius of the Third Reich [Himmler: a Harmadik Birodalom gonosz géniu50

sza] (London, 1953, 148. oldal) címû könyvében. 1959 áprilisában azonban egy nyugat-német bíróság elõtt Bach-Zelewski nyilvánosan visszavonta nürnbergi vallomását. Hozzátette, hogy korábbi kijelentéseinek tulajdonképpen semmilyen alapjuk nincsen, csak célszerûségbõl és saját életben maradásáért tette azokat. Óvatos mérlegelés után a német bíróság elfogadta a visszavonást. Felesleges mondani, hogy az esetre azonnal ráhullott a „diszkrét hallgatás vasfüggönye”, mint azt Veale nevezi így. Semmilyen hatással nem volt a könyvekre, melyek a hatmillió mítoszát propagálják, és BachZelewski vallomását Himmlerrõl még mindig készpénznek veszik. A sors iróniája, hogy Himmlerrõl az igazságot doktora és masszõre, Felix Kersten, egy antináci szolgáltatja. Mivel Kersten ellenezte a rendszert, így inkább azt a legendát támogatja, hogy a zsidók internálása egyet jelentett a megsemmisítésükkel. De az alapos személyes ismerete miatt Himmlerrõl akaratlanul is igazat mondott. A Memoirs 1940-1945 [Emlékiratok 1940-1945] (London, 1956, 119. oldal) címû könyvében határozottan állítja, hogy Heinrich Himmler nem volt szószólója a zsidók likvidálásának, hanem a tengerentúlra telepítésüket tartotta kedvezõnek. Kersten Hitlert sem keveri ebbe bele. Azonban antináci elbeszélésének hitelessége teljesen megdõlt, amikor egy alternatív gazember után kutatva kijelenti, hogy dr. Goebbels volt a „megsemmisítés” igazi szószólója. Erre az értelmetlen állításra bõségesen rácáfol az a tény, hogy Goebbels még mindig a Madagaszkár-tervvel volt elfoglalva, még azután is, miután a német Külügyi Hivatal ideiglenesen félretette, mint erre korábban rámutattunk. Ennyit a nürnbergi hamis bizonyítékokról. Hamis „eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatok” ezreire történt utalás, melyeket a Nürnbergi Bíróság elfogadott anélkül, hogy megkísérelt volna meggyõzõdni tartalmukról vagy akár hitelességükrõl. Ezek a hallomásból eredõ, gyakran bizarr dokumentumok, mindaddig, amíg a kívánt aláírás szerepelt rajtuk, „bizonyítékokként” voltak bemutatva. Az 1947-es koncentrációstábor-per védelme által vitatott tipikus ügyészi eskü alatt tett írásbeli nyilatkozat Alois Höllriegelé, az ausztriai Mauthau51

sennél lévõ tábori személyzet tagjáé volt. Ezt a nyilatkozatot már felhasználták 1946-ban, hogy Ernst Kalterbrunner SS-tábornokot elítélhessék. A védelem bebizonyította, hogy a nyilatkozatot Höllriegel kínzása alatt koholták. A nyilatkozat azt állította, hogy Mauthausennél tömeges elgázosítási hadmûvelet történt, és hogy Höllriegel tanúja volt Kaltenbrunner (az SS legmagasabb rangú vezetõje Himmler után) részvételének. A koncentrációstábor-per (Pohl-per) után egy évvel már lehetetlen volt ezt az értelmetlenséget tovább tartani, amikor a bíróságon újra bemutatták. A védelem nemcsak hogy bebizonyította a nyilatkozat hamisságát, de arra is rámutatott, hogy Mauthausennél a helyi rendõri hatóság szisztematikusan kivizsgált, és a tábor nyilvántartásba vett minden halálesetet. Az ügyészséget az hozta különösen zavarba, hogy a mauthauseni nyilvántartást – egyike a néhány fennmaradtnak – õk hozták fel bizonyítéknak. A védelem is megszerzett számos eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatot a mauthauseni tábor (börtöntábor fõleg bûnözõknek) korábbi lakóitól, akik emberséges és rendes állapotokról tettek vallomást.

A SZÖVETSÉGESEK VÁDJAI NEM ÉRDEMELNEK HITELT Nincs még egy olyan találó vallomás a nürnbergi tragédiában és zsarnokságban, mint maguk a vádlottak szánalmas meglepõdése vagy felháborodó hitetlensége az ellenük felhozott groteszk vádakra. Ezt tükrözi Heinz Fanslau SS-vezérõrnagy eskü alatt tett írásbeli nyilatkozata is, aki a háború utolsó évében a legtöbb német koncentrációs táborban látogatást tett. Habár Fanslau a Waffen SS frontvonalbeli harcosa volt, mégis nagy érdeklõdést mutatott a koncentrációs táborok állapota iránt. A szövetségesek õt választották fõ célpontjuknak a zsidók kiirtásának összeesküvése vádjában. Sok kapcsolata miatt azon vitatkoztak, hogy bizonyára teljesen benne volt. Amikor az a szóbeszéd járta, hogy bíróság elé állítják és elítélik, több száz eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatot írtak az érdekében olyan táborok la52

kói, melyeket meglátogatott. 1947. május 6-án, amikor teljes egészében elolvasta a koncentrációs tábori személyzet ellen emelt vádakat a Nürnbergi per 4. sz. kiegészítõjében, hitetlenségében kijelentette: „Ez lehetetlen, mert errõl nekem is tudnom kellett volna valamit.” Hangsúlyozni kell, hogy mindvégig a nürnbergi bírósági eljárás alatt a német vezetõk egy pillanatig sem hitték a szövetséges ügyészek állításait. Hermann Göringet sem sikerült meggyõzni, pedig õt kitették a nürnbergi atrocitás propaganda teljes erejének. Hans Fritzsche, Goebbels minisztériumának legmagasabb funkcionáriusa elmondja, hogy Göring az Ohlendorf Einsatzgruppenrõl szóló, és Höss Auschwitzrõl szóló nyilatkozatát hallva meg volt gyõzõdve arról, hogy a zsidók kiirtása teljes egészében propaganda fikció (The Sword in the Scales [A kard a mérlegben], London, 1953, 145. oldal). A tárgyalás egyik pontján Göring elég meggyõzõen kijelentette, hogy legelõször „épp itt Nürnbergben” hallott róla elõször (Shirer, uo. 1147. oldal). A zsidó írók, mint Poljakov, Reitlinger, Manvell és Frankl, mind megpróbálják belekeverni Göringet ebbe a feltételezett kiirtásba, de Charles Bewley a Hermann Göring (Göttingen, 1956) címû munkájában rámutat, hogy a legkisebb bizonyítékát sem találták Nürnbergben annak, ami alátámasztja a vádat. Hans Fritzsche az egész tárgyalás alatt az ügyön töprengett, és arra a következtetésre jutott, hogy ezek a szörnyû vádak biztosan nem voltak alaposan kivizsgálva. Goebbels munkatársát, a tapasztalt propagandistát, Fitzschét felmentették. Õ felismerte, hogy a vád fõ pontja az összes vádlott ellen a zsidók állítólagos lemészárlása volt. Kaltenbrunner, aki Heydrich utódja lett, mint a Birodalmi Biztonsági Központ fõnöke, és Himmler halála miatt õ lett az SS fõ vádlottja, épp úgy nem volt meggyõzõdve a fajirtásról, mint Göring. Bizalmasan közölte Fritzschével, hogy az ügyészség nyilvánvaló sikere a tanúk kényszerítésének és bizonyítékok eltussolásának technikájában rejlett, és pontosan ez volt Wenersturm és van Roden bírák vádja. 53

6. FEJEZET

AUSCHWITZ ÉS A LENGYEL ZSIDÓSÁG

A lengyelországi Krakkó melletti auschwitzi koncentrációs tábor maradt a zsidók milliói megsemmisítésének állítólagos központja. Késõbb látni fogjuk, hogy miután tisztességes megfigyelõk a brit és az amerikai zónában felfedezték, hogy a német táborokban, mint a dachaui és bergen-belseni, nem léteztek „gázkamrák”, a figyelem a keleti táborokra terelõdött, különösen Auschwitzra. Kemencék határozottan léteztek itt – állították. Sajnos a keleti táborok az orosz megszállási zónában voltak, így senki sem igazolhatja, hogy ez igaz vagy sem. Az oroszok a háború után körülbelül tíz évig senkit sem engedtek Auschwitzba. Ez alatt az idõ alatt megváltoztathatták a megjelenését, hogy elfogadható legyen az az állítás, miszerint ott emberek millióit semmisítették meg. Ha bárki kételkedne abban, hogy az oroszok képesek lennének ilyen csalásra, akkor csak azokra az emlékmûvekre kell emlékeznie, melyeket Sztálin titkosrendõrsége által kivégzett emberek ezreinek helyszínein emeltek – de az emlékmûvek a második világháborús német csapatok áldozatainak tüntetik fel õket. Annyi igaz Auschwitzról, hogy ez volt a legnagyobb és legfontosabb ipari koncentrációs tábor, gyártottak itt mindenféle terméket a háborús ipar számára. A táborban foglalt helyet az I. G. Farben Industrie szintetikus szén- és gumigyára, amelyekben a rabok szolgáltatták a munkát. Auschwitzban volt egy mezõgazdasági kutatóállomás – laboratóriumokkal, mûkertészettel, állattenyésztéssel – és a Krupps fegyvergyár. Már utaltunk rá, hogy a táborok fõ feladatai az efféle tevékenységek voltak; minden fõ cégnek volt leányvállalata, és az SS még saját gyárakat is nyitott. Himmler tábori látogatása54

inak beszámolói arról tanúskodnak, hogy fõ célja az ellenõrzés és az ipari hatékonyság felmérése volt. Amikor 1941 márciusában az I. G. Farben magasrangú vezetõivel látogatást tett Auschwitzban, nem mutatott érdeklõdést a tábor problémái, a rabok élete iránt, hanem csupán utasítást adott, hogy a tábort ki kell bõvíteni, hogy 100.000 õrizetes dolgozhasson az I. G. Farben számára. Ez nemigen van összhangban azzal a politikával, hogy a rabokat milliószámra megsemmisítik.

EGYRE TÖBB MILLIÓ Mindamellett ebben az egyetlen táborban semmisítették meg állítólag a hatmillió zsidó felét, sõt, néhány író négymilliót vagy akár ötmilliót is állít. Négymillió volt a szovjet kormány által bejelentett adat, miután a kommunisták „kivizsgálták” a tábort ugyanakkor, amikor a katyini mészárlást próbálták a németekre kenni. Reitlinger hozzáteszi, hogy az Auschwitz-cel és más keleti táborokkal kapcsolatos információk a háború utáni kelet-európai kommunista rezsimektõl származnak: „A lengyel haláltáborokkal kapcsolatos bizonyítékok fõleg a lengyel állami bizottságoktól vagy a lengyelországi Központi Zsidó Történelmi Bizottságtól származik” (The Final Solution, 631. oldal). Ezeket az „elgázosításokat” azonban nem tudták megerõsíteni, egyetlen élõ, hiteles szemtanúját sem tudták elõteremteni. Benedikt Kautsky, aki hét évet töltött koncentrációs táborokban, ebbõl hármat Auschwitzban, azt állítja könyvében (Teufel und Verdammte [Ördög és átkozott], Zürich, 1946), hogy „legalább 3.500.000 zsidót” öltek ott meg. Bizonyára figyelemre méltó kijelentés volt, mert saját bevallása szerint sosem látott gázkamrát. Bevallotta, hogy „Voltam a nagy német koncentrációs táborokban. Mindamellett meg kell állapítanom az igazságot, hogy egy táborban sem találkoztam semmikor olyan berendezéssel, mint gázkamra” (272-273. oldal). Az egyetlen kivégzés, melynek valóságos tanúja volt, amikor két lengyel táborlakót kivégeztek, 55

mert megöltek két zsidó táborlakót. Kautzky, akit 1942 októberében küldtek Buchenwaldból az Auschwitz-Buna céghez dolgozni, nyomatékosan kifejti könyvében, hogy a koncentrációstábor-politikának a fõ jellemvonása a háború végéig a rabok foglalkoztatása volt a háborús iparban. Ezt elmulasztja összeegyeztetni a zsidók lemészárlásának állítólagos politikájával. Azt állítják, hogy az auschwitzi megsemmisítések 1942 márciusa és 1944 októbere között zajlottak le; a hatmillió fele tehát havi 94.000 ember megsemmisítését és eltakarítását jelentené 32 hónapig, hozzávetõlegesen 3.350 embert minden nap, több mint két és fél évig. Ez annyira nevetséges, hogy cáfolni sem kell. Reitlinger mégis egész komolyan azt állítja, hogy Auschwitzban legalább 6.000 embert lehet eltakarítani naponta. Bár Reitlinger napi hatezre 1944 októberéig több mint ötmilliót jelentene összességében, mégis minden hasonló becslés elhalványul Lengyel Olga, Five Chimneys [Öt kémény] (London, 1959) címû könyvének vad fantáziája mellett. Azt állítva magáról, hogy Auschwitz lakója volt, kijelenti, hogy legalább „720/ óra, azaz 17.280 holttestet égettek el minden huszonnégy órás mûszak alatt”. Mindemellett azt is állítja, hogy ezen felül 8.000 embert égettek el minden nap a „halálgödrök”-ben, tehát „Kerek számokban körülbelül 24.000 holttestet kezeltek minden nap” (80-81. oldal). Ez természetesen évi 8 és félmilliót jelentene. Ennek következtében 1942 márciusa és 1944 októbere között Auschwitzban huszonegymillió holttestet takarítottak volna el, hatmillióval többet, mint a teljes zsidó lakosság létszáma. Minden kommentár felesleges. Bár néhány milliónak állítólag már csak Auschwitzban is meg kellett halnia, Reitlinger mégis kénytelen elismerni, hogy csak 363.000 táborlakót regisztráltrak a táborban 1940 januárja és 1945 februárja között (The S.S.: Alibi of a Nation, 268. oldal) és semmi esetre sem volt mind zsidó. Gyakran állítják, hogy sok rabot nem regisztráltak, de erre még senki sem szolgáltatott bizonyítékot. Még akkor is, ha a nem regisztráltak száma ugyanannyi lenne, mint a regisztráltaké, akkor is csak 750.000-et jelentene összesen – nem56

57

Érdekes egybeesés, hogy az állítólagos „haláltáborok“ mind a ma kommunisták által birtokolt területen vannak.

igen elég három- vagy négymillió kiirtásához. Továbbá a tábor lakossága nagy számokban volt kiengedve vagy áthelyezve máshová a háború alatt, és a végén 800.000-et evakuáltak nyugat felé 1945 januárjában, az oroszok elõnyomulása elõtt. A statisztikai csalás egy példája elegendõ lesz az auschwitzi halálesetek terén. Shirer azt állítja, hogy 1944 nyarán legalább 300.000 magyar zsidót küldtek a halálba csupán 46 nap alatt (uo.1156. oldal). Ez majdnem az egész magyarországi zsidó lakosságot érintette volna, mely kb. 380.000-et számolt. De a budapesti Központi Statisztikai Hivatal szerint 1945-ben 260.000 zsidó volt Magyarországon (amely nagyjából megegyezik a Közös Elosztóbizottság 220.000es adatával), tehát csak 120.000-et soroltak az eltávozottak közé. Ebbõl 35.000 kivándorolt az új kommunista rezsim elõl és további 25.000-et Oroszországban tartottak, miután ott német munkászászlóaljaknak dolgoztak. Ezek után csak 60.000 magyar zsidóval nem tudunk elszámolni, de Naményi M. E. becslése szerint 60.000 zsidó tért vissza Magyarországra a németországi deportáció után, bár Reitlinger szerint ez a szám túl magas (A végsõ megoldás, 497. oldal). Ez lehetséges, de emlékezzünk a magyar zsidók tekintélyes számú kivándorlására a háború alatt (Report of the ICRC [A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának jelentése], I. kötet, 649. oldal), a magyarországi zsidók elhalálozásának száma bizonyára igencsak kevés volt.

AUSCHWITZ: EGY SZEMTANÚ BESZÁMOLÓJA Auschwitzról új tények kezdenek feltûnni, ha kísérletileg is. Ezek egy mostanában kiadott mûben, a Die Auschwitz-Lüge: Ein Erlebnisbericht von Thies Christopherson [Auschwitzi hazugság: Thies Christopherson élménybeszámolója] (Kritik Verlag/Mohrkirch, 1973) szerepelnek. Ezt dr. Manfred Röder német ügyvéd publikálta a Deutsche Bürger-Iniative nevû folyóiratban. Ez Thies Christopherson szemtanú beszámolója Auschwitzról, akit a Kaiser Wilhelm Institute küldött a Bunawerk gyártelep laboratóriumába a szintetikus gumi 58

gyártásának kutatása céljából. 1973 májusában, nem sokkal beszámolójának megjelenése után a veterán zsidó „nácivadász”, Simon Wiesenthal írásban követelte a Frankfurti Ügyvédi Kamarától, hogy a kiadót és az Elõszó íróját, dr. Rödert, a kamara tagját, állítsa fegyelmi bizottság elé. Az eljárás rögvest megkezdõdött júliusban, de még a sajtó is kemény kritikával kísérte, mely azt kérdezte: „Simon Wiesenthal Németország új Gauleiterje?” (Deutsche Wochen-zeitung, 1973. július 27.) Christopherson beszámolója bizonyosan az egyik legjelentõsebb dokumentum Auschwitz újraértékeléséhez. Az egész 1944es évet ott töltötte, és az idõ alatt meglátogatta az összes különálló tábort, melyek a nagy auschwitzi komplexumot alkották, beleértve Auschwitz-Birkenaut is, ahol a zsidók állítólagos nagyüzemi mészárlása zajlott. Christophersonnak azonban nincsenek kétségei afelõl, hogy ez teljesen valótlan. Azt írja, hogy „1944 januárjától 1944 decemberéig voltam Auschwitzban. A háború után hallottam a tömeggyilkosságokról, amelyeket állítólag az SS követett el a zsidó rabokkal szemben, s ezen teljesen meglepõdtem. Tanúk minden bizonyítékának, újságcikkek és rádióriportok ellenére még mindig nem hiszek ezekben a szörnyû tettekben. Ezt már sokszor mondtam és sok helyen, de hiába. Sosem hisznek” (16. oldal). Hely hiányában itt nem részletezhetjük a szerzõ auschwitzi tapasztalatait, melyek a tábori gyakorlatról és a rabok mindennapi életérõl teljesen ellentétben állnak a propagandaállítással (22-27. oldal). Ennél is jelentõsebb azonban az állítólagos megsemmisítõ táborok létezésérõl szóló feltárás. „Az egész idõ alatt sosem észleltem a leghalványabb jelét sem tömeggázosításnak Auschwitzban. Továbbá egyenesen hazugság, amikor azt mondják, hogy az égõ hús szaga elárasztotta a tábort. A fõ tábor környékén (Auschwitz I) volt egy patkolókovács-mûhely, melyben az olvasztott vas szaga természetesen nem volt kellemes” (33-34. oldal). Reitlinger megerõsíti, hogy volt öt nagyolvasztó és öt szénbánya Auschwitzban, melyek a Bunawerk gyárakkal együtt alkották Auschwitz III-at (uo. 452. oldal). A szerzõ egyetért, hogy létezett krematórium Auschwitzban, 59

„mivel 200.000 ember élt ott, és minden 200.000 lakosú városban van krematórium. Természetesen haltak meg ott emberek – de nem csak rabok. Tulajdonképpen az Obersturmbannführer A. (Christopherson felettese) felesége is ott halt meg” (33. oldal). A szerzõ kifejti: „Auschwitzban nem voltak titkok. 1944 szeptemberében a Nemzetközi Vöröskereszt egy bizottsága érkezett a táborba ellenõrzést tenni. Különösen a birkenaui tábor érdekelte õket, bár bennünket is gyakran ellenõriztek Raiskóban” (Bunawerk rész, 35. oldal). Christopherson rámutat, hogy a kívülállók állandó látogatásait Auschwitzban nem lehet összeegyeztetni a tömegirtás állításaival. Amikor leírja felesége májusban tett látogatását a táborba, megjegyzi: „Az a tény, hogy lehetõség volt a rokonok bármikori fogadására, bizonyítja a tábori adminisztráció nyitottságát. Ha Auschwitz egy nagy megsemmisítõ tábor lett volna, minden bizonnyal nem fogadhattunk volna látogatókat” (27. oldal). A háború után Christopherson fülébe jutott egy állítólagos épület létezése nagy kéményekkel, a fõ tábor környékén. „Errõl feltételezik, hogy krematórium volt. Azonban meg kell jegyeznem azt a tényt, hogy amikor 1944 decemberében elhagytam Auschwitzot, nem láttam ott ezt az épületet” (37. oldal). Létezik-e ma az a titokzatos épület? Nyilvánvalóan nem; Reitlinger azt állítja, hogy októberben lebontották és „teljesen kiégették a tábor egész látképébõl”, bár Christopherson sosem látta ezt a nyilvános lebontást. Habár azt mondják, hogy „a tábor egész látképé”-ben benne volt, állítólag csak egy zsidó tanú látta, egy bizonyos dr. Bendel, és az õ vallomása az egyetlen az eseményre vonatkozóan (Reitlinger, uo. 457. oldal). Ez a helyzet általában tipikus. Mihelyt szilárd bizonyítékokra kerül a sor, furcsa módon megfoghatatlan lesz; az épületet „lebontották”, a dokumentum „elveszett”, az utasítás „szóbeli” volt. Auschwitzban ma egy kis kályhát mutogatnak a látogatóknak, és azt mondják, hogy itt emberek millióit semmisítették meg. A Szovjet Állami Bizottság, mely „kivizsgálta” a tábort, 1945. május 12-én bejelentette, hogy „rektifikált tényezõket használva…a technikai szakértõ bizottság megbizonyosodott, hogy az auschwitzi tábor létezése alatt a német hentesek legalább négymillió polgárt semmisítettek meg ebben a 60

táborban…” Reitlinger meglepõen õszinte megjegyzése errõl tökéletesen kielégítõ: „A világ bizalmatlanná vált a »rektifikált tényezõk´-kel és a négymilliós nagyság nevetségessé vált” (uo. 460. oldal). Végezetül Mr. Christopherson beszámolója egy nagyon érdekes körülményre hívja fel a figyelmet. Az egyetlen vádlott, aki nem volt jelen a frankfurti Auschwitz Bíróságon 1963-ban, Rudolf Höss auschwitzi parancsnok utódja, Richard Baer volt. Bár teljesen egészséges volt, mégis a Deutsche Wochenzeitung szerint „nagyon rejtélyes módon” a tárgyalása elõtt hirtelen meghalt a börtönben (1973. július 27.). Baer hirtelen halála, mielõtt bizonyítékot szolgáltathatott volna, fölöttébb különös, mivel a párizsi Rivarol újság feljegyezte a kitartását amellett, hogy „az egész idõ alatt, amíg Auschwitzot kormányozta, sosem látott gázkamrát, és azt sem hitte, hogy egyáltalán léteztek”, és ettõl a kijelentésétõl nem lehetett eltántorítani. Röviden, a Christopherson-beszámoló hozzáad a bizonyítékok tornyosuló gyûjteményéhez, és ez azt mutatja, hogy az auschwitzi óriás ipari komplexum nem volt más, mint egy terjedelmes háborús termelési központ, amely kétségkívül alkalmazta az õrizetesek kötelezõ munkáját, de biztosan nem volt „tömegirtások” színhelye.

A VARSÓI GETTÓ Számok tekintetében a lengyel zsidóságnak kellett volna a legtöbbet elszenvedniük az összes megsemmisítés közül, nem csak Auschwitzban, hanem az újonnan felfedezett „haláltáborok” végtelen listájáról is, mint Treblinka, Sobibor, Belzec, Majdanek, Chelmno, és sok más ködös helyen, melyek most úgy néz ki, hirtelen elõtérbe kerültek. A lengyel zsidók állítólagos megsemmisítésének központjában az 1943 áprilisában lezajlott varsói gettó dramatikus felkelése áll. Ezt gyakran úgy állítják be, mint a gázkamrába történõ deportálás elleni lázadást; feltehetõleg a Hitler és Himmler közötti állítólagos „titkos tárgyalás” témája kiszivárgott, és nagy nyilvánosságot 61

szerzett Varsóban. A varsói gettó esete tanulságos betekintést nyújt magába a megsemmisítési legenda létrehozásába is. Valójában a németek 1943-as evakuációjára is gyakran úgy tekintenek, mint a „lengyel zsidóság megsemmisítésé”-re, bár semmi olyan nem történt, és a szenzációs regények, mint John Hersey: The Wall [A fal] és Leon Uris: Exodus [Kivonulás] megjelenése óta a mitológia rétegei kezdik körülövezni. Amikor a németek megszállták Lengyelországot, a zsidókat bezárták; nem fogolytáborokba, hanem biztonsági okokból gettókba. A gettók belsõ adminisztrációja a saját maguk által választott zsidó tanácsok kezében volt, és független zsidó rendõrség biztosította a rendet. A gettókban külön bankjegyeket vezettek be, hogy meggátolják a spekulációt. Akár jó volt ez a rendszer, akár rossz, a háborús idõkben érthetõ volt, és bár a gettó talán kényelmetlen társadalmi létesítmény, de semmi esetre sem barbár. És biztosan nem egy faj kiirtására lett létrehozva. De persze gyakran azt mondják, hogy a gettókat ezért hozták létre. A varsói gettóról egy mostanában megjelent kiadvány azt a bátor kijelentést tette, hogy a koncentrációs táborok „a túlzsúfolt gettókba tömörítés és halálra éheztetés gyakorlatának volt a helyettesítése”. Úgy látszik, nem számít, milyen biztonsági rendszereket használtak a németek, és milyen messzire mentek, hogy megõrizzék a zsidó közösség jellegét, sohasem kerülhetik el a „megsemmisítés” vádját. Megállapították, hogy az 1931-es lengyelországi zsidó népszámlálás 2.732.600 zsidót számolt, és hogy a kivándorlás és a Szovjetunióba menekülés után nem maradt több mint 1.100.000 a német megszállás alatt. Ezek a vitathatatlan tények azonban nem gátolják meg Manvellt és Frankl-t attól, hogy kijelentsék: „amikor Németország megkezdte a támadást, több mint hárommillió zsidó volt Lengyelországban,” és hogy 1942-ben „kétmilliónyian még mindig a halálra vártak” (uo. 140. oldal). Valójában Lengyelország egymillió körüli zsidójának majdnem felét, kb. 400.000-et végsõsoron a varsói gettóba koncentrálták, egy két és fél négyzetmérföldnyi területre, a régi, középkori gettó köré. A többit már korábban, 1940 szeptemberéig a lengyel fõkormányzóság alá vonták. 1942 nyarán 62

Himmler parancsba adta az összes lengyel zsidó áttelepítését fogolytáborokba, munkavégzés céljából. Ez a munkaszolgálat része a fõkormányzóság alatt álló általános koncentrációs rendszernek. Ebbõl eredõen 1942 júliusa és októbere között a varsói gettó lakóinak több mint háromnegyed részét békésen evakuálták és elszállították. Ezt maga a zsidó rendõrség felügyelte. Mint már láttuk, a táborokba transzportálás állítólag „megsemmisítéssel” végzõdött, de a rendelkezésre álló bizonyítékokból egyáltalán nem kétséges, hogy csak a munkaerõ effektív kihasználása, és a nyugtalanság meggátolása volt a cél. Elõször is Himmler egy váratlan, 1943 januárjában tett varsói látogatásán felfedezte, hogy 24.000 regisztrált fegyvergyári zsidó munkás dolgozott illegálisan, mint szabó és szûcs (Manvell és Frankl, uo. 140. oldal). A gettót Varsó fõ területére kiterjedõ felforgató fosztogatások bázisaként is használták. Hat hónapig tartó békés evakuáció után, amikor már csak 60.000 zsidó maradt a lakónegyedi gettóban, 1943. január 18-án a németek fegyveres lázadással találták magukat szembe. Manvell és Frankl hozzáteszik, hogy „A tervezett ellenállásban résztvevõ zsidók már hosszú ideje foglalatoskodtak fegyverek becsempészésével a külvilágból. Harcos csoportok tüzet nyitottak és megöltek a deportáltak egy oszlopáért felelõs SS- és milíciatagokat”. A gettólázadás terroristáit a Lengyel Hazai Hadsereg és a PPR – Polska Partia Robotnicza, a kommunista Lengyel Munkáspárt segítették. A lázadás ilyen, partizánok és kommunisták által segített körülményei között a megszálló erõk bevonultak, hogy megsemmisítsék a terroristákat, ha szükséges, a lakóterületük elpusztításával, mint azt bármely hadsereg tenné hasonló helyzetben. Nem szabad elfelejteni, hogy az evakuáció teljes procedúrája békésen folytatódott volna, ha a lakosság közötti szélsõséges elemek nem kezdeményeztek volna egy tervezett lázadást, mely a végén bukásra volt ítélve. Amikor április 19-én Stroop altábornagy bevonult a gettóba páncélozott autókon, azonnal tüzet nyitottak rá, és 12 embert elvesztett; a négy hétig tartó harc német és lengyel áldozatainak és sebesültjeinek száma 101 volt. A Zsidó Harci Szervezet makacs ellenállása a lehetetlen eséllyel szemben 12.00063

nyire becsült zsidó áldozatot követelt. Ezek többsége égõ épületekben és fedezékekben rekedve lelte halálát. Azonban 56.065 lakost elfogtak, és áttelepítették õket a fõkormányzóság területére. A gettón belül sok zsidó zokon vette a Harci Szervezet rájuk nehezedõ terrorját, és megkísérelték a német hatóságokat informálni a fõhadiszállásukról.

VÁRATLAN TÚLÉLÕK A varsói gettófelkelést övezõ körülmények és a keleti munkatáborokba – mint Auschwitz – történõ deportálás a legsokszínûbb mesékre adtak okot Európa legnagyobb számú zsidó blokkjának, a lengyel zsidóság sorsával kapcsolatban. A Zsidó Közös Elosztóbizottságnak a nürnbergi per számára készített adatai megállapítják, hogy 1945-ben csak 80.000 zsidó maradt Lengyelországban. Azt is állítják, hogy Németországban vagy Ausztriában nem maradt hontalan lengyel-zsidó. Ez az állítás ellentétben áll a britek és az amerikaiak által feketézés miatt letartóztatott lengyel zsidók számával. Azonban 1946. július 4-én Kielcében Lengyelország új kommunista rezsimje képtelen volt megfékezni egy fõ zsidóellenes pogromot, és több mint 150.000 lengyel zsidó váratlanul NyugatNémetországba menekült. Feltûnésük valamelyest zavarólag hatott, ezért kivándorlásukat Palesztinába és az Egyesült Államokba rekordidõ alatt hajtották végre. Következésképpen a lengyel zsidó túlélõk száma jelentõs felülvizsgálaton ment keresztül; az American-Jewish Year Book 1948-1949 [Amerikai zsidó évkönyv 1948-1949] 390.000-re teszi ezt a számot. Szép elõrehaladás 80.000-rõl. A jövõben további emelkedést várhatunk az új kivizsgálásokból kifolyólag.

64

7. FEJEZET

KONCENTRÁCIÓS TÁBORI EMLÉKIRATOK

A megsemmisítés legendájának leghatásosabb propagálói a ponyvakönyvek és a magazinújságok. Az átlagember az üzleti nyereségért készített szenzációhajhász kiadványokból ismerkedik meg teljes egészében a politikai jelleg és szándék mítoszával. Ezeknek a németgyûlölõ könyveknek a virágkora az ötvenes években volt, amikor a fertõzõ germanofóbia kész piacot talált, de az ipar továbbra is virágzik, és ma egy újabb fellendülésen megy keresztül. Az ipar termékei általában úgynevezett „emlékiratokat” tartalmaznak, melyek két kategóriát képeznek: (a) állítólagos volt SS-tagok, táborparancsnokok stb., (b) állítólagos volt koncentrációstábor-lakók vérfagyasztó visszaemlékezései.

KOMMUNISTA EREDET Az elsõ fajtából az egyik legkiemelkedõbb példa a Commandant of Auschwitz [Auschwitz parancsnoka] Rudolf Höss tollából (London, 1960), melyet eredetileg a kommunista kormány lengyel nyelven adott ki Wspomnienia címmel. Hösst, a fiatalembert, aki 1940ben vette át Auschwitz irányítását, elõször a brit hatóságok letartóztatták és Flensburgban õrizetbe vették, majd hamarosan átadták a lengyel kommunista hatóságoknak, akik 1947-ben halálra ítélték és hamarosan azután ki is végezték. Az úgynevezett Höss-emlékiratok kétségtelenül kommunista védõszárnyak alatt készített hamisítvá65

nyok, mint azt bizonyítani fogjuk, bár maguk a kommunisták azt állítják, hogy Höss „parancsot kapott, hogy írja le az élettörténetét”. Egy eredeti kézirat állítólag létezik is, de még senki sem látta. Hösst a letartóztatása alatt kínzásnak és agymosásnak vetették alá a kommunisták. Nürnbergben a vallomását értelmetlen egyhangúsággal mondta, miközben üresen bámult a semmibe. Még Reitlinger is visszautasítja ezt a vallomást azzal, hogy reménytelenül megbízhatatlan. Igencsak figyelemre méltó azonban, hogy a hatmillióval kapcsolatos „bizonyítékok” közül milyen sok származik kommunista forrásból; ezek közé tartoznak a fõ dokumentumok, mint a Wisliceny-vallomás és a Höss-„emlékiratok”, mely kétségkívül a két legtöbbször idézett tétel a megsemmisítés-irodalomban, valamint az úgynevezett „haláltáborok”, mint pl. Auschwitz. Ezek az információk a lengyel Zsidó Történelmi Bizottságtól, a Háborús Bûnök Vizsgálatának Központi Bizottságától és a moszkvai Orosz Állami Háborús Bûnök Bizottságától származnak. Reitlinger tudomásul veszi, hogy Höss Nürnbergben tett vallomása vad túlzások jegyzéke volt, mint pl. hogy Auschwitzban napi 16.000 embert takarítottak el, ami a háború végéig több mint tizenhárommilliót jelentene. A szovjetek által inspirált csalások feltárása helyett Reitlinger és mások inkább úgy vélik, hogy az ilyen képtelen túlzások szakmabeli „büszkeség”-nek tulajdoníthatók. A dolog iróniája, hogy ez teljesen összeegyeztethetetlen az állítólag valódi Höss-emlékiratokkal, amelyek okosan az elfogadhatóság határán belül próbálnak maradni azzal, hogy a munka iránti ellenszenvrõl festenek ellentétes képet. Höss állítólag bevallotta, hogy összesen hárommillió embert semmisítettek meg Auschwitzban, bár a tárgyalásán, Varsóban, az ügyész 1.135.000-re csökkentette ezt a számot. Azonban korábban már megjegyeztük, hogy a szovjet kormány 1945ben, a „vizsgálata” után, hivatalosan négymilliót mondott. Az effajta alkalmi manipulálások emberek millióival nem zavarják a megsemmisítés-irodalom íróit. A Höss-emlékiratok áttekintése a szörnyû részleteivel együtt fárasztó lenne. Szorítkozhatunk a megsemmisítés legendájának azon 66

aspektusaira, melyeket azzal a nyilvánvaló céllal terveztek, hogy meggátolják a hazugságok bizonyítását. Ilyen például az, ahogy leírják a zsidók állítólagos kiirtását. Ezt egy „speciális különítmény”nek kellett volna véghezvinnie zsidó bûnözõkön. Átvették az újonnan érkezett szakaszokat a táborban, bevezették õket hatalmas „gázkamrák”-ba, és aztán eltakarították a holttesteket. Az SS tehát nem sokat tett, úgyhogy a tábor legtöbb SS-személyzetét teljes tudattalanságban lehetett tartani a „megsemmisítõ program”-ról. Persze egy zsidót sem találtak sehol, aki azt állította volna, hogy tagja volt ennek a szörnyû „speciális különítmény”-nek, így tehát az egész ügy kielégítõ bizonyítás nélkül maradt. Érdemes újra felidézni, hogy ezen események élõ, igazi szemtanúi sohasem jöttek elõ. Arra, hogy a Höss-emlékirat hamisítvány, a kommunista szerkesztõk hihetetlen botlásának köszönhetõen jöttek rá. Höss állítólag azt mondta, hogy az auschwitzi Jehova Tanúi jóváhagyták a zsidók legyilkolását, mert Jézus ellenségei voltak. Köztudott, hogy Szovjet-Oroszországban és Kelet-Európa csatlós államaiban a kommunisták keserû hadjáratot indítottak a Jehova Tanúi elnyomására, melyet a kommunista ideológiákra legveszedelmesebb vallásos szektának tekintettek. E szekta szándékos és durva megrágalmazása a Höss-emlékiratokban kétségkívül bizonyítja a dokumentum kommunista eredetét.

TERHELÕ VISSZAEMLÉKEZÉSEK Biztosra vehetõ, hogy az idáig megjelent leghamisabb „emlékiratok” Adolf Eichmann-nak tulajdoníthatók. Kevesen hallottak róla, mielõtt az izraeliek törvénytelenül elrabolták 1960 májusában, ami miatt a nemzetközi figyelem ráterelõdött. Viszonylag jelentéktelen ember volt, a Birodalom Biztonsági Központi Hivatala IV. ügyosztályán (Gestapo) az A4b iroda vezetõje volt. Irodája felügyelte az ellenséges idegenek – a zsidók – egy külön szakaszának a fogolytáborokba történõ transzportálását. Eichmannról hamisítatlan szenny árasztotta el a világot 1960-ban. Ennek egyik példájaként idézhet67

jük Comer Clarke, Eichmann: The Savage Truth [Eichmann: A kegyetlen igazság] címû könyvét. („Az orgiák gyakran reggel hatig tartottak, csak egy pár óra választotta el a következõ szállítmány áldozatainak halálba küldésétõl.” Mondja Clarke a „Halál és vad szexorgiák áradata” címû fejezetében, 124. oldal.) Eléggé különös, hogy Adolf Eichmann állítólagos „emlékiratai” éppen az elrablásának idején láttak napvilágot. Az amerikai Life magazinban jelentek meg kritikátlanul (1960. november 28. és december 5.), és állítólag Eichmann adta õket egy újságírónak Argentínában, nem sokkal az elrablása elõtt – bámulatos véletlen. Más források azonban teljesen másként számolnak be eredetükrõl. Ugyanis azt állítják, hogy az „emlékiratok” Eichmann beszámolóján alapszanak, melyet 1955-ben egy „társának” adott, bár még senki sem vette a fáradtságot, hogy azonosítsa ezt a személyt. Nem sokkal ezután, egy hasonlóan rendkívüli véletlen folytán, háborús bûnök kutatói azt állították, hogy több mint 15 évvel a háború után „megtalálták” Eichmann osztályának „teljes aktáit” az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának archívumában. Ami magukat az „emlékiratokat” illeti, olyan szörnyen terhelõre csinálták, amilyenre csak lehetséges, anélkül, hogy túl messze tévedtek volna a legtisztább fantázia világába, és Eichmannt úgy festik le, mint aki roppant élvezettel beszél „a zsidók fizikai megsemmisítésérõl”. Hamisságukat különbözõ ténybeli tévedések is bizonyítják, mint például hogy Himmler már 1944 áprilisában a tartalékos hadsereg parancsnoka volt. Valójában csak júliusban, a Hitler elleni sikertelen merénylet után lett az. Ezt a tényt Eichmann biztosan tudta. Az „emlékiratok” megjelenése a legmegfelelõbb pillanatban nem hagy kétséget afelõl, hogy céljuk az „ódivatú náci” õstípusáról és az emberbõrbe bújt ördögrõl alkotott propagandakép bemutatása volt a per elõtt. Az Izraelben lezajlott Eichmann-per körülményeivel itt nem foglalkozunk; a szovjet eredetû dokumentumokat, melyeket bizonyítékként használtak, mint például a Wisliceny-nyilatkozat, már megvizsgáltuk. Azok számára, akik arról kívánnak értesülni, miként bírták harmadosztályú módszerekkel „együttmûködésre” Eichmannt a 68

fogsága alatt, figyelmükbe ajánljuk a londoni Jewish Chronicle 1960. szeptember 2-i számát. Ennél fontosabb viszont annak a levélnek a tartalma, melyet állítólag Eichmann írt önként és elrablóinak átadott Buenos Airesben. Nem nagyon szükséges hozzátenni, hogy mennyire nyilvánvalóan átlátszó izraeli szerzõsége. Az emberi hiszékenységet semmi sem szárnyalja túl jobban, mint a következõ: „Ezt a nyilatkozatot saját szabad akaratomból nyújtom be.” De a leghamisabb és legleleplezõbb nyilatkozat az állítólagos hajlandósága, hogy megjelenjen egy izraeli bíróságon, „hogy a valódi képet átadhassuk a jövõ nemzedékének”.

TREBLINKAI KOHOLMÁNYOK A legutóbbi nyomtatásban megjelent visszaemlékezés Franz Strangl, a treblinkai tábor korábbi parancsnokának nevéhez fûzõdik. Életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték 1970 decemberében. Ezt egy cikkben tette közzé a londoni Daily Telegraph Magazine 1971. október 8-án, mely állítólag egy Strangllel, a börtönben készített interjúsorozatból származik. Strangl néhány nappal az interjúk befejezése után meghalt. Ezek az állítólagos visszaemlékezések biztosra vehetõen a legvéresebbek és legbizarrabbak, melyek idáig megjelentek. Mégis hálásak lehetünk a cikk szerzõjének, hogy beismer olyan dolgokat, mint „a tárgyalásán felhozott bizonyíték nem bizonyította be, hogy maga Strangl gyilkosságot követett el”, és hogy Strangl korai lengyelországi élményeirõl szóló beszámoló „részben koholmány”. A koholmány egyik tipikus példája Strangl Treblinkában tett elsõ látogatását írja le. Amint az ottani vasútállomáshoz közeledett, állítólag „holttestek ezreit” látta szétszóródva a vasút mentén, „holttestek százai, nem, ezrei mindenhol, oszlásnak indulva, elrothadva”. És „az állomáson állt egy vonat tele zsidókkal, néhányan meghaltak, a többiek még éltek… úgy látszott, mintha már napok óta ott vesztegelne”. A beszámoló akkor éri el az abszurditás csúcsát, amikor Stangl állítólag kiszállt a kocsijából és „térdig érõ pénzbe léptem: nem tudtam, merre forduljak, merre menjek. Papír bankjegyek, 69

drágakövek, ékszerek és ruhák közt gázoltam. Szerteszét hevertek a téren.” A jelenetet „Varsóból érkezett mámorosan dülöngélõ, táncoló, éneklõ és zenélõ szajhák” teszik teljessé, akik a szögesdrótkerítés másik oldalán voltak. A legrendkívülibb hiszékenység kívánatos ahhoz, hogy szó szerint elhiggyük a beszámolót, miszerint rothadó holttestek és tántorgó, éneklõ prostituáltak közt „térdig” süllyedt a zsidó bankjegyekben és drágakövekben. Ilyen kijelentéseket bármilyen körülmények között elutasítanának – a hatmillió legendáját kivéve –, mint leggyalázatosabb badarságot. A Strangl-emlékiratok azzal a kijelentéssel veszítik el hitelességüket, amikor állítólag arra a kérdésre válaszolt, hogy szerinte miért semmisítették meg a zsidókat: „A zsidók pénzét akarták” – volt a válasz, „a faji ügy másodlagos volt.” Az interjúsorozat igencsak kétes hangnemben fejezõdhetett be. Mikor megkérdezték tõle, vajon õszerinte volt-e „felfogható értelme ennek a szörnyûségnek”, a volt náci parancsnok állítólag lelkesen így válaszolt: „Igen, biztosan volt. Talán ez adott hatalmas lökést a zsidóknak, hogy összetartsanak; hogy népet alkossanak; hogy azonosítsák magukat egymással.” Nehezen lehetne elképzelni tökéletesebb választ, még ha csak ki is találták.

KACSÁBÓL LETT „BESTSELLER” Az emlékiratok másik fajtája úgy mutatja be a szegény zsidókat, mint a nácizmus rémtetteinek áldozatait. Ezek közül kétségtelenül a The Diary of Anne Frank [Anna Frank naplója] a leghíresebb, és az igazság ezzel kapcsolatban döbbenetes betekintést nyújt a propagandalegenda koholmányaiba. Anna Frank naplóját elõször 1952ben adták ki, és azonnal bestseller lett. Azóta több mint 40-szer jelent meg fûzve, és Hollywoodban is sikere volt. Otto Frank szép kis vagyonra tett szert a lánya valóságos tragédiájának feltüntetett könyv jogdíjából. Közvetlenül az érzelmekre gyakorolt hatása miatt a könyv és a film szó szerint emberek millióit vonta befolyása alá, bizonyára többet, mint bármilyen más hasonló témájú mû. Mégis 70

mindössze hét évvel a megjelenése után egy New York-i legfelsõbb bíróság megállapította, hogy a könyv megtévesztés volt. Az Anna Frank naplója úgy volt beadva a közönségnek, mint egy amszterdami zsidó kislány valóságos naplója, melyet 12 éves korában írt, miközben családja és négy másik zsidó egy ház hátsó szobájában bujkáltak a német megszállás alatt. Végül is letartóztatták, és egy koncentrációs táborban tartották fogva õket, ahol Anna Frank 14 éves korában állítólag meghalt. Amikor a háború végén Otto Frank felszabadult a táborból, visszatért amszterdami házába, és „megtalálta” lánya szarufák közé rejtett naplóját. Anna Frank naplójáról az igazságot elõször egy svéd folyóirat, a Fria Ord tárta fel 1959-ben. Megállapította, hogy Meyer Levin zsidó regényíró írta a „napló” dialógusait, és Otto Franktõl bírósági úton követelt fizetséget munkájáért. 1959. április 15-én a svéd cikkek megjelentek az amerikai Economic Council Letterben. Ennek kivonata a következõ: „A történelemben sok példa van arra, hogy a mítoszok tovább és élénkebben élnek, mint az igazság, és hatásosabbak lehetnek, mint az igazság. A nyugati világ néhány éve egy zsidó kislányra hívta fel a figyelmet, aki állítólag személyesen írt saját történetét mondja el az Anna Frank naplója címû könyvben. Bármelyik tájékozott irodalomszakértõ megállapíthatja, hogy lehetetlen egy ilyen könyvet írni tizenéves korban. A New York-i Legfelsõbb Bíróság figyelemre méltó döntése annyiban jóváhagyja ezt a nézetet, hogy a közismert amerikai zsidó írónak megítélt 50.000 dollárt, melyet Anna Frank apja kellett, hogy kifizessen honoráriumként Levinnek az Anna Frank naplója címû könyvért. Mr. Frank Svájcban megígérte, hogy fajtársának, Meyer Levinnek fizet legalább 50.000 dollárt, mert használta Levin dialógusait, és »beültette« õket a naplóba, mintha saját lánya szellemi munkája lett volna.” További tudakozódás 1962. május 7-én választ hozott egy New York-i ügyvédi irodától, mely így hangzik: 71

„Én voltam Meyer Levin ügyvédje az Otto Frank és mások elleni perében. Az igaz, hogy az esküdtszék megítélt Levinnek 50.000 dollár kártérítést, mint levelében utal rá, de ezt az ítéletet késõbb Samuel C. Coleman büntetõbíró megsemmisítette azon az alapon, hogy a kár nem lett a törvény által kívánt módon bizonyítva. Miközben Coleman bíró döntését megfellebbezték, a keresetet egymás között lerendezték. Attól tartok, hogy magát az ügyet hivatalosan nem jelentették, már ami magát a tárgyalást és Coleman bíró döntését illeti. Egyes anyagokat jelentettek a 141-es New York-i kiegészítõ, II. sorozat 170-ben, és az 5. II. sorozat 181-ben. A New York Megyei Írnoki Hivatalban a pontos ügyiratszám 22411956, az akta valószínûleg terjedelmes és egész…” Tehát itt van még egy példa a „holocaust”-legendát megörökítõ csalássorozatban, és a hatmillió mondájában. A bírósági ügyet, mely az Anna Frank naplója hitelességét tárgyalta, természetesen „hivatalosan nem jelentették”. Egy másik „napló”-ra is utalhatunk röviden, melyet nem sokkal az Anna Franké után publikáltak. A címe: Notes from the Warsaw Ghetto: the Journal of Emmanuel Ringelblum [Jegyzetek a varsói gettóból: Emmanuel Ringelblum naplója] (New York, 1958). Ringelblum volt a németek elleni sabotázskampány, valamint a varsói gettólázadás vezetõje 1943-ban Lengyelországban, mielõtt végül is 1944-ben kivégezték. A Ringelblum-napló, mely az állítólagos lengyelországi megsemmisítésekrõl keringõ szokásos „szóbeszéd”-et említi, ugyanolyan kommunista védõszárnyak alól került ki, mint az úgynevezett Höss-emlékiratok. McGraw-Hill, az amerikai kiadásért felelõs elismeri, hogy nem engedték hozzáférni az eredeti, cenzúrázatlan kézirathoz Varsóban, és ehelyett hûen átmásolták az 1952-ben, a kommunista kormány által Varsóban kiadott cenzúrázott kötetet. A holocaust minden ilyenfajta „bizonyítéka” értéktelen, mint történelmi dokumentum.

72

HALMOZÓDÓ MÍTOSZOK A háború óta bõségesen terjed a szenzációhajhász koncentrációstábor-irodalom, mely többségében zsidó. Minden egyes könyv halmozza a szörnyûségeket, elegyítve az igazság töredékeit a leggroteszkebb fantáziával és szédelgéssel. Ez könyörtelenül építi a mitológia várát, melybõl a történelmi ténnyel kapcsolatos minden vonatkoztatás réges-régen eltûnt. Ennek fajtáira már utaltunk – Lengyel Olga abszurd Öt kéménye, („24.000 holttestet kezeltek minden nap”), a Doctor at Auschwitz [Orvos voltam Auschwitzban] írója, Nyiszli Miklós, kétségtelenül mitikus és kitalált személy, This was Auschwitz: The Story of a Murder Camp [Ez volt Auschwitz: Egy gyilkostábor története] Philip Friedman tollából, és így tovább ad nauseam. A legutóbbi ebben az áradatban Martin Gray, For Those I Loved [Azokért, akiket szerettem] (Bodley Head, 1973) címû könyve, mely a treblinkai táborban szerzett élményeirõl számolna be. Gray hamis régiségek eladására specializálta magát Amerikában, mielõtt hozzáfogott a koncentrációs tábori emlékiratokhoz. A könyv publikálását övezõ körülmények azonban egyedülállóak, mert elsõ esetben fordult elõ, hogy komolyan kétségbe vonták a tartalom hitelességét. Még a zsidók is megrémültek, hogy milyen károkat okozhat, és a könyvet hamisnak nyilvánították. Még azt is megkérdõjelezték, hogy járt-e egyáltalán Treblinkánál, miközben a BBC rádió arról faggatta, vajon miért várt 28 évet a könyvírással. Érdekes volt látni, hogy a londoni Jewish Chronicle „Személyes vélemény” rovatában, 1973. március 30-án, alaposan elítélte Gray könyvét, azonban mégis grandiózus adalékokkal szolgált a hatmillió mítoszához. Megállapította: „Egy év leforgása alatt csaknem egymillió embert öltek meg Treblinkánál, 18.000-rel töltötték meg a gázkamrákat minden nap.” Fölöttébb sajnálatos, hogy oly sok ember olvassa és elfogadja az ilyen értelmetlenségeket, ahelyett, hogy az agyát egy kicsit megtornáztatná. Ha 18.000-et gyilkolnak meg minden nap, akkor az egymilliót 56 nap alatt érnék el, és nem „egy év 73

leforgása alatt”. Ez az óriási eredmény az év többi tíz hónapját teljesen üresen hagyná. Napi 18.000 tulajdonképpen 6.480.000-et jelentene „egy év leforgása alatt”. Ez azt jelenti, hogy a hatmillió egy év alatt halt meg Treblinkánál? Akkor mi van az állítólagos három- vagy négymillióval Auschwitznál? Az ilyen dolgok egyszerûen azt mutatják, hogy miután a hatmillió abszurd, megegyezésen alapuló számadata messzehangzó sikerre tett szert és nemzetközileg elfogadottá vált, bármilyen képtelen arányú változtatást eszközölhetnek rajta, és senki még csak nem is meri kritizálni. Gray könyvének áttekintése a Jewish Chronicle rovatában feltáró betekintést nyújt a hamis állításokról a gázkamrákkal kapcsolatban: „Gray felidézi, hogy a gázkamrák padlója lejtett, miközben egy másik túlélõ, aki segített az építésükben kitart amellett, hogy vízszintes volt…” Idõnként volt koncentrációstábori rabok könyvei teljesen más képet mutatnak az uralkodó állapotokról. Egyik ilyen Margarete Buber tollából az Under Two Dictators [Két diktátor alatt] (London, 1950). Buber német zsidó volt, aki átélt néhány évet egy orosz fogolytábor brutális és primitív körülményei között, mielõtt 1940 augusztusában Ravensbrückbe, egy nõi raboknak fenntartott német táborba nem került. Megjegyezte, hogy õ volt az egyetlen olyan zsidó az Oroszországból deportáltak szakaszában, akit nem egyenesen a Gestapo engedett el. A könyve meglepõ ellentétet mutat a szovjetorosz és a német táborok között; az orosz tábor nyomorához, rendetlenségéhez és éhezéséhez képest Ravensbrücköt tisztának, civilizáltnak és jól irányítottnak találta. Korábbi élményei után a rendszeres tisztálkodás és a tiszta fehérnemû luxusnak tûnt, és elsõ étkezése, mely fehér kenyérbõl, kolbászból, édes zabkásából és szárított gyümölcsbõl állt, arra késztette, hogy egy rabtársától megkérdezze, vajon 1940. augusztus 3-a valamilyen ünnepnap vagy különleges alkalom-e? Azt is megfigyelte, hogy a ravensbrücki barakkok figyelemre méltóan tágasak voltak a szovjet tábor zsúfolt sárkunyhóihoz képest. A háború utolsó hónapjaiban a tábori állapotok egyre súlyosbodó hanyatlását tapasztalta, melynek okait késõbb megvizsgáljuk. 74

Egy másik beszámoló, mely a népszerû propagandával teljes ellentétben áll, Charlotte Bormann könyve, Die Gestapo Lässt Bitten [A Gestapo meghívja]. Bormann kommunista politikai fogoly volt Ravensbrücknél. Legfontosabb kinyilatkozása kétségtelenül az, hogy a gázzal történõ kivégzések híresztelése a rabok között a kommunisták szándékos és rosszindulatú koholmányai voltak. Ez utóbbi csoport nem fogadta el Margarete Bubert a szovjetunióbeli fogsága miatt. A háború utáni per egy másik megrázó jelenete az volt, hogy Charlotte Bormannt nem engedték tanúskodni a Rastadti Bíróságon, ahol a ravensbrücki tábori személyzet ügyét tárgyalták a francia megszállási övezetben. Ez tipikus sorsa azoknak, akik tagadják a megsemmisítés-legendát.

75

8. FEJEZET

A HÁBORÚS KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK TERMÉSZETE ÉS ÁLLAPOTA

Colin Cross legutóbbi könyvében, Adolf Hitler (London, 1973), több értelmet mutat a korszak problémájához, mint amit eddig megszokhattunk. Ügyesen megjegyzi, hogy „Zsidók millióinak kevergetése Európán át, és a legyilkolásuk a kétségbeesett háborús szükséghelyzetben teljesen hasztalan minden racionális szemszögbõl” (307. oldal). Igaza van, és ennél a pontnál megkérdõjelezhetjük ennek az irracionalizmusnak a valószínûségét, és azt is, hogy ez egyáltalán lehetséges volt-e. Valószínû-e, hogy a háború tetõfokán, amikor a németek két fronton harcoltak kétségbeesetten a túlélésért, zsidók millióit szállították volna kilóméterekre, állítólag gondosan kidolgozott és költséges vágóhidakra? Három- vagy négymillió zsidót csak egyedül Auschwitzba szállítani (ha egyáltalán azt feltételezzük, hogy ilyen nagy számban éltek Európában, minthogy persze nem) legyõzhetetlen terhet jelentett volna a németekre, hiszen szállítási eszközeik a végsõkig le voltak terhelve az elõrehaladott orosz fronton. A mitikus hatmillió zsidó és számtalan más nemzetiségû internáló táborokba történõ szállítása, elszállásolása, ruházása és etetése egyszerûen megbénította volna a katonai hadmûveleteket. Semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy a tevékeny németek a hadi felszerelésüket effajta rizikónak tették volna ki. Másrészrõl azonban az elfogadható számú 363.000 rab Auschwitzba szállításának a háború folyamán (tudtunkkal ennyit regisztráltak ott) legalább van értelme, mert õk kötelezõen ott dolgoztak. Tulajdonképpen az Európában élõ hárommillió zsi76

dóból bizonyos, hogy legfeljebb kétmilliót internáltak, de valószínûleg ez a szám sokkal közelebb van a másfélmillióhoz. Késõbb látni fogjuk a Vöröskereszt-jelentésbõl (Riport of the Red Cross), hogy egész zsidó népességek, mint például a szlovákiai, elkerülték az internáló táborokat, amíg másokat közösségi gettókba helyeztek, mint például Theresienstadtba. Továbbá a deportálás Nyugat-Európából sokkal kevesebb volt. Reitlinger becslését már említettük, miszerint a franciaországi zsidók 320.000-es teljes lakosságából mindössze 50.000-et deportáltak és internáltak. Fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon fizikailag lehetséges volte zsidók millióit elpusztítani, amint ezt állítják. Volt-e a németeknek elég idejük rá? Valószínû-e, hogy millió számra égettek el embereket, miközben híján voltak a munkaerõnek, és minden hadifoglyot a hadi termelés céljára fogtak be? Lehetséges volt-e elpusztítani és nyom nélkül eltüntetni egymillió embert hat hónap alatt? Képesek voltak-e a zsidók nagyszámú összejöveteleit és kivégzéseit abban a hatalmas méretben titokban tartani? Ezek azok a kérdések, melyeket a kritikus, gondolkodó ember fel kell, hogy tegyen. És akkor hamarosan fel fogja fedezni, hogy nem csak az itt bemutatott statisztikai és hiteles bizonyítékok, hanem az egyszerû logika is megcáfolja a hatmillió legendáját. Habár lehetetlen lett volna milliókat megölni a német koncentrációs táborokban, ezek természeteit és állapotait csúnyán eltúlozták, hogy a vádaknak helyt adhassanak. William Shirer egy tipikusan meggondolatlan bekezdésében megállapítja, hogy „Mind a harminc valahány fõ német koncentrációs tábor haláltábor volt” (uo. 1150. oldal). Ez teljesen valótlan, és ma már a megsemmisítés-legenda vezetõ szószólói sem fogadják el. Shirer Eugen Kogon The Theory and Practice of Hell [A pokol elmélete és gyakorlata] (New York, 1950) címû könyvébõl is idéz (227. oldal), mely a halálos áldozatok számát a nevetséges nagyságú 7.125.000-re teszi, bár Shirer a lábjegyzetben megjegyzi, hogy ez a szám „kétségtelenül túl magas”. 77

„HALÁLTÁBOROK” A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT Az igazsághoz tartozik, hogy 1945-ben a szövetséges propaganda azt állította, bár nem sokáig, hogy a koncentrációs táborok, különösen a Németországban találhatóak, „haláltáborok” voltak. Ez ügyben a kiváló amerikai történész, Harry Elmer Barnes a következõt írja: „Ezeket a németországi táborokat, mint Dachaut, Belsent, Buchenwaldot, Sachsenhausent és Dorát mutatták be elõször, de hamarosan bebizonyították, hogy ezekben a táborokban nem volt szisztematikus megsemmisítés. Ezután a figyelem Auschwitzra, Treblinkára, Belzecre, Chelmnóra, Jonowskára, Tarnowra, Ravensbrückre, Mauthausenre, Brezezniára és Birkenaura terelõdött, mely ugyan nem meríti ki a listát, csak a szükségnek megfelelõen kibõvíti” (Rampant Journal, 1967. nyár). Az történt, hogy az amerikai és a brit megszálló erõk között voltak olyan becsületes megfigyelõk, akik ugyan elmondták, hogy a háború utolsó hónapjaiban sok rab halt meg betegségben és éhezésben, de azt is bevallották, hogy „gázkamráknak” semmiféle bizonyítékát nem találták. Ennek eredményeképp az orosz övezet keleti táborai, mint például Auschwitz és Treblinka, fokozatosan elõtérbe kerültek, mint a megsemmisítés szörnyû központjai (bár senkit sem engedtek a közelükbe), és ez az irányzat napjainkig tart. Itt, ezekben a táborokban kellett, hogy történjen mindaz, amit mondanak, de a vasfüggöny szilárd lehúzásával senki sem képes igazolni a vádakat. A kommunisták azt állították, hogy négymillió ember halt meg Auschwitz 2000 férõhelyes óriás gázkamráiban – és senki sem képes vitatni az ellenkezõjét. Mi az igazság az úgynevezett „gázkamrákról”? Stephen F. Pinter, aki a megszálló erõk tagjaként hat évig szolgált jogászként az Egyesült Államok Hadi Osztályán Németországban és Ausztriában, 1959. június 14-én a következõ kijelentést tette a széles körben olvasott Our Sunday Visitor nevû katolikus folyóiratnak: „17 hónapig voltam Dachauban a háború után, mint a U. S. Hadi Osztályának ügyvédje, és kijelenthetem, hogy Dachauban 78

nem volt gázkamra. Amit a látogatóknak és az érdeklõdõknek mutatnak, és tévesen gázkamrának állítanak be, nem más, mint egy krematórium. Más németországi koncentrációs táborokban sem volt gázkamra. Azt mondják, hogy Auschwitzban volt gázkamra, de mivel ez orosz megszállási övezetben volt, így ott nem folytathattunk vizsgálatot, mert az oroszok nem engedték. A háború után Németországban és Ausztriában eltöltött hat év alapján megerõsíthetem, hogy számos zsidó meghalt, de az egymilliós nagyságot biztosan nem érte el. Több ezer zsidót kérdeztem, németországi és ausztriai koncentrációs táborok volt lakóit, és ezen a területen éppolyan alkalmasnak tartom magam, mint bárki mást.” Ez merõben mást mond, mint a szokásos propaganda. Persze Pinter ügyesen rátapint arra a kérdésre, hogy a krematóriumot gázkamrának állítják be. Ez gyakori trükk, mert létezõ gázkamrához hasonló dolgot sosem voltak képesek mutatni ezekben a táborokban, innen van a szándékosan félrevezetõ kifejezés, hogy „kemence”. Ennek az a célja, hogy a gázkamrát összekeverjük a krematóriummal. Ez utóbbi rendszerint egy egyedi kályha volt, hasonló a ma használatosakhoz, és arra használták, hogy a tábor területén élõ, különbözõ természetes halállal, többnyire ragályos betegségekben meghaltakat elhamvasszák. Ezt a német érsek, Faulhaber bíboros, München városának érseke kétséget kizáróan bebizonyította. Informálta az amerikaiakat, hogy 1944 szeptemberében, a München elleni szövetséges légitámadások alatt 30.000 ember halt meg. Az érsek megkérte a hatóságokat, hogy az áldozatok holttestét Dachau krematóriumában hamvaszthassák el. De azt a választ kapta, hogy sajnos ezt a tervet nem lehet keresztülvinni; a krematórium, minthogy csak egy kályhája van, nem képes elhamvasztani a légitámadás áldozatait. Tehát világos, hogy nem égethettek el 238.000 zsidó holttestet, mint azt állítják. Ahhoz, hogy megtegyék, a krematóriumnak 326 évig kellett volna üzemelnie megállás nélkül, és 530 tonna hamu maradt volna fenn.

79

CSÖKKENÕ HALÁLOZÁSI SZÁMOK Dachau veszteséglistája a nagyítás tipikus példája, melyet azóta drasztikusan átdolgoztak. 1946-ban Philip Auerbach, a bajor kormány külügyminisztere, akit késõbb sikkasztásért elítéltek, mert nem létezõ zsidókért követelt kártérítést, egy emléktáblát leplezett le. A táblán ez állt: „Ezt a területet annak a 238.000 személy kegyhelyeként õrizzük, akiket itt elhamvasztottak.” Azóta a hivatalos elhalálozási számokat állandóan csökkenteniük kellett, ma (1974, a szerk.) 20.600-nál tartunk, többsége a háború végén halt meg tífuszban és éhezésben. Ez az ereszkedés, mely az eredetinek csak a tíz százaléka, kétségtelenül folytatódni fog, és egy nap fel fogják használni az egészében vett hatmillió mitológiai száma ellen. A drasztikus újraértékelés egy másik példája az auschwitzi veszteség jelenlegi becslése. A három- vagy négymillió halott abszurd állítása többé nem állja meg a helyét, még Reitlingernél sem. Õ most a veszteség számát 600.000-re teszi, és bár még ez a szám is a végletekig fel van nagyítva, mégis jelentõsen csökken a négymillióhoz képest, és további csökkenést is várhatunk. Maga Shirer idézi Reitlinger legutóbbi becslését, de ezt nem tudja összeegyeztetni korábbi kijelentésével, miszerint ennek a nagyságnak a felét, állítólag 300.000 magyar zsidót „küldtek a halálba csupán 46 nap alatt” – páratlan példája a felelõtlen zagyvaságoknak, melyeket e témáról írnak.

EMBERSÉGES KÖRÜLMÉNYEK A háború kaotikus utolsó hónapjaiban néhány ezer zsidó csakugyan meghalt, és ezzel eljutottunk a háborús állapotok kérdéséhez. Ezeket számtalan könyv végletekbe menõ szörnyûségei és kellemetlenségei szándékosan meghamisították. Az alább megvizsgált Vöröskereszt-jelentésbõl kétségkívül bebizonyosodik, hogy mindvégig a háború alatt a táborok jól voltak igazgatva. A dolgozó rabok 80

legalább 2750 kalória napi fejadagot kaptak 1943-ban és ’44-ben. Ez több volt, mint az átlag polgári fejadag duplája az 1945 utáni megszállt Németországban. Az internáltak állandó orvosi ellátásban részesültek, és a komolyabb betegeket kórházba szállították. Minden internált, ellentétben a szovjetunióbeli rabokkal, kaphatott élelmiszercsomagot, ruházatot és gyógyszert a Vöröskereszt Különleges Segélyosztályától. Az államügyészség alaposan kivizsgált minden egyes bûnügyi letartóztatást, és akiket ártatlannak talált, szabadon engedte; akiket bûnösnek talált, és azokat a deportáltakat, akik nagyobb bûncselekményt követtek el a táboron belül, katonai bíróság elé állította és kivégeztette. Az ilyen kivégzésekkel kapcsolatosan a koblenzi szövetségi archívumban van egy utasítás 1943 januárjából Himmlertõl, melyben nyomatékos utasítást ad, hogy „a brutalitás nem engedélyezett” (Manvell és Frankl, uo. 312. oldal). Idõnként volt brutalitás, de ilyen esetben dr. Konrad Morgen SS-bíró, a Birodalom Bûnügyi Rendõrségi Hivatalától azonnal tüzetesen kivizsgálta az esetet. Az õ munkája volt a szabálytalanságok kivizsgálása a különbözõ táborokban. 1943-ban, a táborbeli túlkapások miatt maga Morgen emelt vádat a buchenwaldi Koch parancsnok ellen, melynek tárgyalására a német nyilvánosságot is meghívták. Jelentõsséggel bír, hogy Oswald Pohl, a koncentrációstábor-rendszer igazgatója, akivel oly kegyetlenül bántak Nürnbergben, támogatta Koch halálbüntetését. Tulajdonképpen az SS bíróság halálra ítélte Kochot, de felajánlották neki az orosz fronton töltendõ szolgálat lehetõségét. Mielõtt azonban ezt megtehette volna, Waldeck herceg, az SS vezetõje a körzetben, végrehajtatta a kivégzést. Ez az eset elegendõ bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az SS mennyire komolyan vette a szükségtelen brutalitást. A háború alatt tartottak néhány ilyen SS bírósági tárgyalást a táborokban is, hogy gátat vessenek a túlkapásoknak. Több mint 800 ilyen esetet vizsgáltak ki 1945 elõtt. Morgen vallomást tett Nürnbergben, miszerint több száz rabbal tárgyalt bizalmasan a táborokban uralkodó állapotokról. Kevés olyat talált, aki alultáplált volt, kivéve a kórházakban, és megjegyezte, hogy a munkaszolgálatos rabok tempója és eredménye messze alulmarad a német polgári dolgozókétól. 81

Pinter és Faulhaber bíboros bizonyítéka rácáfol az állítólagos megsemmisítésekre Dachaunál, és láthattuk, hogyan csökkentették folyamatosan a tábor veszteséglistáját. Tulajdonképpen a Münchenhez közel levõ dachaui tábort az internáló helyek meglehetõsen tipikus példájának is vehetjük. Akkoriban a kényszermunka a gyárakban és telepeken napirenden volt, de 1947. április 18-án Ernst Ruff kommunista vezetõ a nürnbergi eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatában vallomást tett, hogy a rabokkal való bánásmód és a munkahelyi részletek a dachaui táborban emberségesek maradtak. Jan Piechowiak, a lengyel földalatti vezetõ, aki 1940. május 22-tõl 1945. április 29-ig volt Dachauban, 1946. március 21-én vallomást tett, miszerint a rabok jó bánásmódban részesültek, és a tábor SS-személyzete fegyelmezett volt. Berta Schirotschin, aki Dachauban konyhai szolgálatot teljesített a háború alatt végig, azt vallotta, hogy a dolgozó rabok 1945 elejéig Németország növekvõ nélkülözése ellenére minden délelõtt megkapták a szokásos tízóraijukat. Általában véve közjegyzõ elõtt tett írásbeli nyilatkozatok százai tesznek vallomást Nürnbergben, hogy a koncentrációs táborokban emberséges körülmények uralkodtak; de a hangsúlyt változatlanul azokra fektették, melyek rossz fényben mutatják a német igazgatást, és felhasználhatóak propaganda célokból. A dokumentumok tanulmányozása azt is feltárja, hogy azok a zsidók, akik haragudtak, amiért deportálták és koncentrációs táborba internálták õket, hajlamosak voltak eltúlozni a szigorúságot, miközben a politikai okokból internált más nemzetiségûek, mint a fentebb idézett, általában kiegyensúlyozottabb képet adtak. Olyan raboknak, mint Charlotte Bormann, akik tapasztalata nem volt összhangban a Nürnbergben elõadott képpel, sok esetben nem engedték, hogy vallomást tegyenek.

ELKERÜLHETETLEN KÁOSZ A német koncentrációs táborokban uralkodó szabályos állapot a háború utolsó hónapjaiban lassan romlásnak indult. Az 1948-as Vöröskereszt-jelentés kifejti, hogy a szövetségesek által 82

végrehajtott szõnyegbombázás megbénította a Birodalom szállítását és kommunikációs rendszerét. Nem érkezett élelem a táborokba, és mind az internáló táborokban, mind a német civil lakosság körében az éhezés egyre több áldozatot követelt. Ezt a szörnyû helyzetet tetézte a táborok jelentõs túlzsúfoltsága és az ebbõl eredõ tífuszjárvány kitörése. A túlzsúfoltságot az okozta, hogy a keleti táborokat – mint Auschwitz – az oroszok elõrehaladása elõtt nyugat felé evakuálták. Ilyen kimerült emberek oszlopai érkeztek a német táborokba, mint Belsen és Buchenwald, melyek már maguk is nagy nehézségekkel küzdöttek. Ezekben a hónapokban a Bréma melletti belseni táborban különösen kaotikus állapotok uralkodtak. Himmler háziorvosa, a náciellenes Felix Kersten kifejti, hogy a „haláltábor” szerencsétlen hírneve egyedül a tífuszjárvány kegyetlenségének köszönhetõ, mely 1945 márciusában tört ki (Memoirs 1940-1945 [Emlékiratok 1940-1945], London, 1956). Kétségtelen, hogy ezek a félelmetes állapotok emberek ezreinek életébe került, és ezek azok az állapotok, melyekben lesoványodott emberek fényképeit és holttesteit mutogatják élvezettel a propagandisták, azt állítva, hogy ezek a „megsemmisítés” áldozatai. Purnell History of the Second World Warjában [A második világháború története] (7. kötet, 15. sz.), dr. Russell Barton a belseni helyzetet meglepõen tisztességesen írta le 1945-bõl. Barton most az essexi Severalls kórház felügyelõje és konzultáns pszichiátere, aki a háború után orvosi egyetemistaként egy hónapot töltött a táborban. Beszámolója élénken szemlélteti a táborokban történt elhalálozások valódi okait a háború végéhez közeledve, és hogy miként jöttek létre az ott uralkodó szélsõséges állapotok. Dr. Barton elmondja, hogy Glyn Hughes dandártábornok, brit katonai orvos, aki 1945-ben átvette a parancsnokságot Belsennél, nem hitte, hogy a fegyelem és a nehéz munka ellenére bármilyen atrocitás lett volna a táborban. „A legtöbb ember” – írja dr. Barton – „a rabok állapotát a németek részérõl szándékosan elkövetett tettnek tulajdonítja… A rabok buzgón idézték fel az elhanyagolás és a brutalitás példáit, és a különbözõ országokból odalátogató újságírók a helyzetet a saját hazájuk szerinti propagandaszükséglet szerint értelmezték.” 83

Dr. Barton azonban teljesen világossá teszi, hogy az éhezés és a betegség állapota elkerülhetetlen volt az adott körülmények között, és hogy ez csak az 1945. év hónapjaiban történt. „A rabokkal folytatott beszélgetésekbõl kitûnik, hogy a tábori állapotok nem voltak túl rosszak 1944 végéig. A kunyhókat fenyõfák közé építették, mindegyik el volt látva vécével, mosdókagylóval, zuhanyzóval és tûzhellyel.” Az élelmiszerhiány is megmagyarázható. „Német tiszti orvosok elmondták, hogy már hónapok óta egyre nehezebb volt élelmiszert szállítani a táborba. Az autobahnon mindent bombáztak, ami mozgott… Meglepõdtem, amikor három-négy évre visszamenõ feljegyzéseket találtam a mindennapi nagy mennyiségû szétosztott fõtt ételekrõl. Akkor meggyõzõdtem, hogy a közhiedelemmel ellentétben az éheztetés szándékos politikája sosem létezett. Ezt a nagy számú jól táplált rab is alátámasztotta. Akkor miért szenvedett oly sok ember alultápláltságban?… A belseni állapotok fõ okai a betegség, a központi hatóság által létrehozott masszív túlzsúfoltság, a kunyhókon belüli törvény és rend hiánya, valamint az elégtelen élelmiszer-, víz- és gyógyszerellátás volt.” A rend hiánya az élelmiszer elosztása fölötti lázadáshoz vezetett. Ezt brit géppuskatûzzel és erõfitogtatással fojtották el, amikor a brit tankok és páncélozott autók bejárták a tábort. Eltekintve az ilyen körülmények közötti elkerülhetetlen halálesetektõl, Glyn Hughes becslése szerint körülbelül „1000-et ölt meg az angol katonák kedvessége, átadva nekik saját fejadagjukat és csokoládéjukat”. Dr. Barton, aki járt Belsennél, nyilvánvalóan nagyon is tudatában van a koncentrációstábor-mítosz hamisságának, és így fejezi be: „A belsennél talált állapotok okainak megállapításakor óvatosan kell bánnunk a félelmetes vizuális kiállítással, melyben a kiéheztetett holttestek tömegeit mutatják be propagandacélokkal.” Ilyen állapotokat megvitatni „naivan a »jóság« és »rosszaság« kifejezéseivel annyi, mint figyelmen kívül hagyni az alkotó tényezõket…”

84

HAMISÍTOTT FÉNYKÉPEK Nem csak a helyzeteket, mint például a belsenit, használták ki gátlástalanul propagandacélokkal, hanem ehhez a propagandához teljesen hamis atrocitásokat ábrázoló fényképeket és filmeket is használtak. A Belsennél uralkodó szertelen állapotok csak nagyon kevés más táborra volt jellemzõ, sõt, a túlnyomó többség megúszta a legrosszabb nehézségek nélkül és az összes rabtársuk is jó egészségben távozott. Ebbõl kifolyólag szemenszedett hamisítványokat használtak, hogy eltúlozzák a szörnyûségeket. Az ilyen hamisítványok egy meglepõ esetét 1948. október 28-án az angol Catholic Herald címû lap feltárta. Arról számol be, hogy Casselben, ahol minden német felnõttet arra kényszerítettek, hogy megnézzenek egy filmet a buchenwaldi „szörnyûségekrõl”, egy göttingeni doktor látta saját magát a vásznon, amint az áldozatokat ellátja. De õ sosem járt Buchenwaldnál. Amikor felocsúdott csodálkozásából, rájött, hogy egy olyan film részletét látta, melyet 1945. február 13-án forgattak a szövetségesek által elkövetett Drezda elleni szörnyû légicsapás után, ahol a doktor dolgozott. A szóban forgó filmet 1948. október 19-én mutatták be Casselben. A rekord számú 135.000 embert, fõleg menekülõ asszonyokat és gyerekeket elpusztító drezdai légitámadás után, az áldozatok holttesteit 400-500-asával halmokba rakták, és elégették õket. Ez eltartott néhány hétig. Ezt a doktor által felismert helyszínt mutatták be úgy, mint Buchenwaldot. A háborús atrocitás fényképeinek meghamisításában nincsen semmi új. Ha az olvasó több információt óhajt, ajánljuk Arthur Ponsonby, Falsehood in Wartime [Háborús csalások] (London, 1928) címû könyvét, mely feltárja az elsõ világháború német atrocitásainak hamisított fényképeit. Ponsonby olyan hamisítványokat idéz fel, mint a „hullagyár” vagy a „kéz nélküli belga csecsemõ”, melyek meglepõen hasonlítanak a náci „atrocitás”-sal kapcsolatos propagandához. F. J. P. Veale könyvében elmondja, hogy a hamis „emberi szappanosbögre”, melyet a szovjet ügyészség komoly szándékkal mutatott be Nürnbergben, a 85

Hamis atrocitás fénykép. Az elõtérben fekvõ holttesteket hozzámontírozták 86

híres brit „hullagyár”-mítosz szándékos semmibevétele volt. A „hullagyárban” a hátborzongató németek állítólag a hullák feldolgozásából különbözõ szükségleti cikkeket nyertek (Veale, uo. 192. oldal). Ezért a vádaskodásért a brit kormány bocsánatot kért 1918 után. Aztán 1945 után ez újra életre kelt az emberbõrbõl készült lámpabúra meséjében, mely bizonyára csakúgy hamis, mint a szovjet „emberi szappan”. Tulajdonképpen Manvell és Frankl kelletlenül bevallják, hogy a Buchenwald-perben a lámpabúra bizonyítéka „késõbb kétségesnek tûnt” (The Incomparable Crime [A páratlan bûn], 84. oldal). A bizonyítékot egy bizonyos Andreas Pfaffenberger szolgáltatta egy „közjegyzõ elõtt tett írásbeli nyilatkozat”-ban, melynek fajtáit korábban már megvizsgáltuk. 1948-ban Lucius Clay tábornok elismerte, hogy a perben használt írásbeli nyilatkozatok alaposabb vizsgálat után inkább csak „hallomásból eredõnek” tûntek. A hatmillió mítoszával kapcsolatos hamis atrocitás fényképeirõl dr. Udo Walendy készített egy kiváló munkát, Bild ’Dokumente’ für die Geschichtsschreibung? (Vlotho/Weser, 1973), címmel, és a számos példából ebben a könyvben is bemutatunk egyet. A felsõ fénykép eredete ismeretlen, de a második egy fotómontázs. Közelebbi vizsgálat azonnal feltárja, hogy az álló alakok a felsõ fényképrõl származnak, az elõttük fekvõ holttesteket pedig összemontírozták vele. A kerítést kitörölték, és egy teljesen új szörnyû „fénykép” jött létre. Ez az égbekiáltó hamisítvány R. Schnabel SS-rõl írt könyvének 341. oldalán található (Macht ohne Moral: eine Dokumentation über die SS (Frankfurt, 1957), „Mauthausen” felirattal. (Walendy 18 másik hamisított példát idéz Schnabel könyvébõl.) Ugyanez a fénykép található a Proceedings of the International Military Tribunal [A Nemzetközi Katonai Törvényszék jegyzõkönyve], XXX. kötet, 421. oldalán is, mely ugyanúgy szándékozik bemutatni, mint a mauthauseni tábort. Ez a kép a következõ helyeken tûnik még fel: Eugene Aroneau, Konzentrationlager a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság F.321-es dokumentumaként felirat nélkül; Heinz Kühnrich, Der KZ-Staat (Ber87

lin, 1960, 81. oldal); Vaclav Berdych, Mauthausen (Prága, 1959); és Robert Neumann, Hitler – Aufstieg und Untergang des Dritten Reiches (München, 1961).

88

9. FEJEZET

A ZSIDÓK ÉS A KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK: A VÖRÖSKERESZT TÉNYLEGES BECSLÉSE

A második világháború alatti európai zsidókérdésrõl és Németország koncentrációs táborairól van egy tanulmány, mely tisztességében és objektivitásában majdhogynem egyedülálló. A háromkötetes mû címe: Report of the International Committee of the Red Cross on its Activities during the Second World War [A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának jelentése a második világháború alatti tevékenységérõl] (Genf, 1947). Ez a teljesen semleges forrásból származó átfogó beszámoló magában foglalja és kibõvíti másik két korábbi mûnek a ténymegállapításait: Documents sur l’actvité du CICR en faveur des civils detenus dans les camps de concentration en Allemagne 1939-1945 (Genf, 1946), és Inter Arma Caritas: the Work of the ICRC during the Second World War (Genf, 1947). A szerzõk csoportja, Frédéric Siordet vezetésével, a jelentés bevezetõ oldalain elmagyarázza, hogy a Vöröskereszt célja, hagyományához híven, politikailag szigorúan semleges. Tulajdonképpen ebben rejlik nagy értéke. Az ICRC sikeresen alkalmazta az 1929-es genfi katonai egyezményt, hogy Közép- és Kelet-Európában bebocsátást nyerjen a német hatóságok által internált polgárokhoz. Ezzel ellentétben az ICRC képtelen volt bebocsátást nyerni a Szovjetunióba, mely elmulasztotta ratifikálni az egyezményt. A Szovjetunióban tartott polgári és katonai internáltak, akik állapotáról úgy tudták, hogy messze a legrosszabb, minden nemzetközi kapcsolattól vagy felügyelettõl teljesen el voltak zárva. 89

A Vöröskereszt-jelentés értéke abban rejlik, hogy elõször is tisztázza a legális körülményeket, melyek között a zsidókat koncentrációs táborokban fogva tartották, ti. mint idegen ellenséget. A jelentés a polgári internáltak két kategóriáját írja le, a másik típus az „adminisztratív alapon deportált polgárok (németül „Schutzhäftlinge”), akiket politikai vagy faji okokból tartóztattak le, mert jelenlétüket veszélyesnek vélték az államra, vagy a megszálló erõkre” (III. kötet, 73. oldal). Ezek a személyek – folytatja – „ugyanolyan bánásmódban részesültek, mint akiket letartóztattak, vagy biztonsági okokból bebörtönöztek az országos szokásjog alapján” (74. oldal). A jelentés hozzáteszi, hogy a németek elõször vonakodtak engedélyezni a Vöröskereszt felügyeletét azok számára, akik biztonsági okokból voltak fogva tartva, de 1942 második felében az ICRC egy fontos engedményt szerzett Németországtól. 1942 augusztusától megengedték, hogy élelmiszercsomagot osszanak szét Németország fõ koncentrációs táboraiban, és „1943 februárjától kezdve ezt az egyezményt kiterjesztették az összes táborra és börtönre” (III. kötet, 78. oldal). Az ICRC hamarosan kapcsolatot létesített a táborparancsnokokkal és elindított egy élelmiszer-segélyprogramot, mely folyamatosan mûködött 1945 utolsó háborús hónapjáig, és aminek következtében özönlöttek a zsidó internáltak köszönõlevelei.

A VÖRÖSKERESZT SEGÉLYEZETTEI ZSIDÓK VOLTAK A jelentés megállapítja, hogy „napi 9000 csomagot osztottak szét. 1943 õszétõl 1945 májusáig körülbelül 1.112.000, összesen 4500 tonna súlyú csomagot küldtek a koncentrációs táborokba” (III. kötet, 80. oldal). Az élelmiszer mellett volt ruha és gyógyszer is. „Küldtek csomagokat Dachauba, Buchenwaldba, Sangerhausenbe, Sachsenhausenbe, Oranienburgba, Flossenburgba, Landsberg-amLechbe, Flöhába, Ravensbrückbe, Hamburg-Neuengamme-ba, Mauthausenbe, Theresienstadtba, Auschwitzba, Bergen-Belsenbe, Bécs 90

körüli táborokba, valamint Közép- és Dél-Németországba is. A fõ segélyezettek belga, holland, francia, görög, olasz, norvég, lengyel és hontalan zsidók voltak” (III. kötet, 83. oldal). A háború folyamán „A bizottság abban a helyzetben volt, hogy több mint húszmillió svájci frankot utalhatott át és oszthatott szét segélyszállítmány gyanánt, melyet zsidó jóléti szervezetek gyûjtöttek össze az egész világon, különösen a New Yorkban székelõ Amerikai Közös Elosztóbizottság (American Joint Distribution Committee) (I. kötet, 644. oldal). A német hatóságok megengedték ennek a szervezetnek, hogy az amerikaiak hadba lépéséig irodákat tartsanak fenn Berlinben. Az ICRC arról panaszkodott, hogy a zsidó internáltakért folytatott nagyméretû segély-hadmûveletüket nem a németek, hanem a szövetségesek szoros európai blokádja akadályozza. A segély számára vásárolt élelmiszerek legtöbbjét Romániában, Magyarországon és Szlovákiában állították elõ. Az ICRC külön dicsérte a Theresienstadtban uralkodó liberális állapotokat, mely egész az utolsó látogatásukig, 1945 áprilisáig fennmaradt. Ez a tábor „ahol különbözõ országokból körülbelül 40.000 zsidó deportált élt, viszonylag kiváltságos gettó volt” (III. kötet, 75. oldal). A jelentés szerint „A bizottság küldöttei meglátogathatták a theresienstadti (terezini) tábort, melyet kizárólag zsidók tartottak fenn, és amelyben különleges állapotok uralkodtak. A bizottság által összegyûjtött információ szerint ezt a Birodalom egyes vezetõi kísérleti tábornak szánták… Azt akarták, hogy a zsidók rendezzenek be egy közösségi életet a városban saját közigazgatásukkal, és élvezzenek majdnem teljes autonómiát… 1945. április 6-án két küldött meglátogathatta a tábort. Az elsõ látogatáskor tett kedvezõ benyomásukat megerõsítették” (I. kötet, 642. oldal). Az ICRC a román Ion Antonescu fasiszta kormányát is dicsérte, ahol a bizottság a szovjet megszállás idejéig 183.000 román zsidóra terjeszthette ki különleges segélyét. Aztán a segély megszûnt, és az ICRC arról panaszkodott, hogy sosem sikerült „küldeni bármit is Oroszországba” (II. kötet, 62. oldal). Ugyanez a helyzet volt érvényes sok német táborra is, miután az oroszok „felszabadították” õket. Az ICRC igen sok levelet kapott Auschwitzból a szovjet megszállá91

sig, amikor sok internáltat nyugat felé vittek, de a Vöröskereszt erõfeszítései, hogy a szovjet ellenõrzés alatt rekedt internáltaknak segélyt küldjenek, hiábavalók voltak. Azonban a nyugatra, mint például Buchenwaldba és Oranienburgba szállított volt auschwitzi rabok továbbra is kaptak élelmiszercsomagokat.

A FAJIRTÁSRA NINCS BIZONYÍTÉK A Vöröskereszt-jelentés egyik legfontosabb aspektusa, hogy kideríti azon halálesetek okait, melyek kétségtelenül elõfordultak a háború vége felé. A jelentés ezt mondja: „Az invázió után, a háború utolsó hónapjaiban, Németország kaotikus állapotában a táborokat egyáltalán nem látták el élelemmel, és az éhezés egyre több áldozatot követelt. Maga a német kormány, miután ráébredt a helyzetre, 1945. február 1-én végre informálta az ICRC-t… 1945 márciusában az ICRC elnöke és Kaltenbrunner SS-tábornok közötti tárgyalás döntõ eredményt hozott. Ezentúl az ICRC kioszthatta a segélyt, és táboronként egy küldöttet engedélyeztek, hogy a táborban maradjon…” (III. kötet, 83. oldal). Világos, hogy a németek, amennyire képesek voltak, erõfeszítéseket tettek a szörnyû helyzet könnyítésére. A Vöröskereszt eléggé határozottan kijelenti, hogy az élelmiszerellátás azért szûnt meg, mert a szövetségesek bombázták a német szállítmányokat, és 1944. március 15-én az internált zsidók érdekében tüntettek a „szövetségesek barbár légiháborúja” miatt (Inter Arma Caritas, 78. oldal). 1944. október 2-ra az ICRC figyelmeztette a Német Külügyi Hivatalt a német szállításrendszer küszöbön álló összeomlásáról, és kijelentette, hogy az éhezés elkerülhetetlenné vált egész Németországban. Amikor ezzel az átfogó, háromkötetes jelentéssel foglalkozunk, fontosnak véljük hangsúlyozni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt küldöttei nem találták semmilyen bizonyítékát annak, hogy a tengelyhatalmak által megszállt Európa táboraiban a zsidók megsemmisítésének szándékos politikáját alkalmazták volna. Az 92

1600 oldalas jelentés említést sem tesz gázkamrákról. Azt azonban hozzáteszi, hogy a zsidóság, csakúgy, mint sok más háborús nemzet, szigornak és nélkülözésnek volt kitéve, de a kitervelt megsemmisítés tárgyáról való teljes csend kellõképpen rácáfol a hatmillió legendájára. A Vöröskereszt, csakúgy mint a vele együttmûködõ vatikáni küldöttek, képtelennek tartotta, hogy a napirendre került fajirtás felelõtlen vádját megengedje magának. Ami a valódi elhalálozási arányt illeti, a jelentés rámutat, hogy a legtöbb zsidó orvost a táborokból a keleti fronton használták fel a tífusz elleni küzdelemben, így nem voltak elérhetõk, amikor az 1945ös tífuszjárvány kitört a táborokban (I. kötet, 204-205. oldal). Mellékesen gyakran azt állítják, hogy a tömegkivégzéseket olyan gázkamrákban hajtották végre, amelyeket ravaszul zuhanyzóknak álcáztak. A jelentés újra értelmetlennek minõsíti ezt az állítást. „A küldöttségek nem csak a mosdóhelyeket, hanem a fürdõberendezéseket, zuhanyzókat és a mosodákat is megvizsgálták. Gyakran intézkedniük kellett, hogy cseréljék ki a kezdetleges berendezéseket, valamint javítassák, illetve kibõvítsék azokat” (III. kötet, 594. oldal).

NEM MINDENKIT INTERNÁLTAK A Vöröskereszt-jelentés III. kötetének 3. fejezete (I. Zsidó polgári lakosság) foglalkozik a „szabad lakosság zsidó részének adott segély”-jel. Ez a fejezet eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy semmi esetre sem helyeztek minden európai zsidót internáló táborokba, hanem bizonyos korlátozásokkal, a szabad polgári lakosság része maradt. Ez egyenes ellentétben áll az állítólagos „megsemmisítési program alaposságá”-val, és a hamis Höss-emlékiratok állításával, miszerint Eichmann rögeszméje volt megragadni „minden egyes zsidót, akire rá tudta tenni a kezét”. Szlovákiában például, ahol Eichmann helyettese, Dieter Wisliceny volt a felelõs, a jelentés megállapítja: „A zsidó kisebbség nagy részének engedélyezték, hogy az országban 93

maradjon, és egyes idõszakokban úgy tekintettek Szlovákiára, fõleg a Lengyelországból jövõ zsidók, mint viszonylagos menedékhelyre. Akik Szlovákiában maradtak, láthatóan viszonylagos biztonságban voltak 1944 augusztusának végéig, amikor kitört a német erõk elleni felkelés. Az igaz, hogy az 1942. május 15-én hozott törvény szerint néhány ezer zsidót internáltak, de ezeket az embereket olyan táborokban tartották, ahol az élelem és szállás tûrhetõ volt, és az internáltak bérért dolgozhattak majdnem ugyanolyan körülmények között, mint a szabad munkaerõ-piacon” (I. kötet, 646. oldal). Nemcsak, hogy mindent összevetve, a hárommillió körüli európai zsidó nagy aránya elkerülte az internálást, hanem a zsidók kivándorlása még folytatódott is a háború alatt, fõleg Magyarországon, Románián és Törökországon keresztül. A sors iróniája, hogy a Birodalom biztosította a háború után a zsidók kivándorlását a németek által megszállt területekrõl, mint például a lengyel zsidók esetében, akik már korábban Franciaországba szöktek, mielõtt azt elfoglalták. „Miközben a lengyelországi zsidók Franciaországban tartózkodtak, beutazási engedélyt szereztek az Egyesült Államokba. A német megszálló hatóságok leendõ amerikai állampolgároknak tekintették õket, továbbá megegyeztek abban, hogy elfogadnak kb. háromezer, Dél-Amerikai országok konzulátusai által zsidók számára kiadott útlevelet” (I. kötet, 645. oldal). A zsidókat, mint jövõbeni amerikai állampolgárokat, az amerikai idegeneknek fenntartott dél-franciaországi Vittel táborában tartották fogva. Az európai zsidók kivándorlása, különösen Magyarországról, a háború alatt a német hatóságok akadályozása nélkül folyt. A Vöröskereszt-jelentés szerint „1944 márciusáig azok a zsidók, akik abban a kiváltságban voltak, hogy vízumuk volt Palesztinába, szabadon elhagyhatták Magyarországot” (I. kötet, 648. oldal). Még 1944-ben is, Horthy kormányzó leváltása után (a Szovjetunióval való fegyverszünetre tett kísérletet követõen), amikor a kormány jobban függött a német hatóságoktól, a zsidók kivándorlása folytatódott. A bizottság biztosította Anglia és az Egyesült Államok ígéretét, „hogy minden eszközzel támogassák a zsidók kivándorlását Magyarországról”. Az ICRC az Egyesült Államok kormányától 94

a következõ üzenetet kapta: „Az Egyesült Államok kormánya… most kifejezetten megerõsíti azt az ígéretét, hogy intézkedni fog az összes zsidó érdekében, aki a jelenlegi körülmények között elmehet” (I. kötet, 649. oldal).

95

10. FEJEZET

VÉGRE AZ IGAZSÁG: PAUL RASSINIER MÛVE

Kétségtelen, hogy a fajirtáskérdés valósághû vizsgálatához kapcsolódó legjelentõsebb hozzájárulás Paul Rassinier francia történész mûve. E mû kimagasló értéke elsõsorban abban rejlik, hogy Rassinier valóban megtapasztalta a német koncentrációs táborok életét, és mint szocialista és náciellenes egyén, senkinek sem lenne kevesebb oka Hitlert és a nemzetiszocializmust védelmezni. És mégis, az igazság és a történelmi hitelesség érdekében Rassinier a hátralevõ éveit, 1966-ban bekövetkezett haláláig, kutatással töltötte, melynek eredménye alaposan rácáfol a hatmillió mítoszára és a náci gonoszság legendájára. 1933-tól 1943-ig Rassinier történelem-professzor volt a belforti College d’enseignement généralnál az Academie de Besançonon. A háború alatt az ellenállásban tevékenykedett, majd 1943. október 30-án a Gestapo letartóztatta. Következésképp egy német koncentrációs táborba zárták, elõször Buchenwaldba, majd Dorába, ahol 1945-ig volt. A háború vége felé Buchenwaldnál tífuszt kapott, s ez annyira tönkretette az egészségét, hogy nem folytathatta a tanítást. A háború után megkapta a Medaille de la Résistance és a Reconnaisance Francaise díjakat, és megválasztották a Francia Képviselõ Kamarába, ahonnan 1946 novemberében a kommunisták kitúrták. Rassinier ezután belefogott nagy mûvébe, az állítólagos német háborús atrocitás, különösen a zsidók feltételezett „megsemmisítésének” rendszeres elemzésébe. Írásai kevéssé ismertek, s ez nem 96

meglepõ; ritkán fordították franciáról más nyelvre, angolul pedig egyáltalán nem jelentek meg. Legfontosabb munkái: Le Mensonge d’Ulysse [Odüsszeusz hazugságai] (Párizs, 1949), ez a saját tapasztalatain alapuló koncentrációs tábor állapotának vizsgálata; és az Ulysse trahi par les Siens (1960), a folytatása, mely tovább cáfolja a koncentrációs táborokkal kapcsolatos propagandacsalásokat. Monumentális munkáját másik két kötettel teszi teljessé: Le Véritable Procés Eichmann (1962), és Le Drame des Juifs européen (1964), melyekben Rassinier óvatos statisztikai elemzéssel feltárja a zsidók sorsával kapcsolatos tisztességtelen és felelõtlen torzításokat. Az utolsó mûve a megsemmisítés-legenda politikai és pénzügyi jelentõségét is megvizsgálja, továbbá ennek kihasználását Izrael és a kommunista hatalmak által. Rassinier munkásságának egyik érdeme az, hogy megdönti a páratlan német „gonoszság” mítoszát, és elsöprõ erõvel tárja fel, hogy a fanatikus propaganda áthatolhatatlan ködössége miként törölte ki a történelmi igazságot. Kutatásai egyértelmûen bizonyítják, hogy a zsidók sorsa a második világháború alatt, ha megszabadítják a torzítástól és megfelelõ arányokra csökkentik, elveszíti magasztos „szörnyûségét” és csak egy epizóddá válik egy nagyobb, egy sokkal szélesebb körû tragédiában. Egy 1960 tavaszán, Nyugat-Németországban tartott átfogó elõadássorozatában Rassinier professzor hangsúlyozta a német hallgatóság elõtt: fölöttébb itt van az ideje, hogy az igazság újraszülessen a megsemmisítés-legendával kapcsolatosan, és hogy ezt maguknak a németeknek kell elkezdeni, mert a vád a világ szemében egy teljesen alaptalan szégyenfolt Németországon.

A „GÁZKAMRA”-CSALÁS Rassinier elsõ könyvének azért adta az Odüsszeusz hazugságai címet, mert az utazók mindig nagy mesékkel térnek haza. Haláláig vizsgálta a megsemmisítés-irodalom összes történetét, és próbálta felkutatni szerzõit. Röviden ír a buchenwaldi gázkamrák szertelen 97

állításairól David Rousset, The Other Kingdom [A másik királyság] (New York, 1947), címû könyvében; Rassinier, mint buchenwaldi rab, bebizonyítja, hogy ilyesmi sosem létezett ott (Le Mensonge d’Ulysse, 209-210. oldal). Rassinier felkutatta Abbe Jean-Paul Renardot, és megkérdezte tõle, hogyan mondhatta a Chaines et Lumieres címû könyvében, hogy gázkamrák mûködtek Buchenwaldnál. Renard azt válaszolta, mások mondták, hogy léteznek, és ennélfogva hajlandó volt úgy beállítani, mintha tanúja lett volna olyan dolgoknak, amiket sosem látott (uo. 209-210. oldal). Rassinier Denise Dufournier, Ravensbrück: The Women’s Camp of Death [Ravensbrück: A nõi haláltábor] (London, 1948) címû könyvét is megvizsgálta, és a szerzõtõl most sem talált több bizonyítékot a gázkamrák létezésére, mint tétova „szóbeszédeket”, melyekrõl Charlotte Bormann kijelentette, hogy a kommunista politikai foglyok szándékosan terjesztettek. Hasonló nyomozást végzett Philip Friedman, This was Auschwitz: The Story of a Murder Camp [Ez volt Auschwitz: Egy haláltábor története] (New York, 1946), és Eugen Kogon, The Theory and Practice of Hell [A pokol elmélete és gyakorlata] (New York, 1950) címû könyveirõl is, és megállapította, hogy egyik szerzõ sem képes elõállítani valódi szemtanút, aki látott volna gázkamrát Auschwitzban, és maguk sem láttak egyet sem. Rassinier megemlíti Kogon állítását, miszerint egyedül Janda Wiss, a már elhunyt korábbi rab látott gázkamrát Auschwitzban, de persze mivel ez a személy nyilvánvalóan halott volt, így Rassinier képtelen volt kivizsgálni az állítást. De Benedikt Kautskyt, a Teufel und Verdammte szerzõjét képes volt meghallgatni. Kautzky azt állította, hogy zsidók millióit semmisítették meg Auschwitznál. Azonban Rassiniernek csak a könyvbeli vallomását erõsítette meg, vagyis hogy soha, semmikor nem látott gázkamrát, és információit arra alapozta, amit mások „mondtak neki”. Rassinier a megsemmisítés-irodalom pálmáját Nyiszli Miklós, Doctor at Auschwitz [Orvos voltam Auschwitzban] címû könyvének ítéli, melyben a tények meghamisítása, a nyilvánvaló ellentétek és a szégyentelen hazugságok rámutatnak, hogy a szerzõ olyan helyekrõl beszél, melyeken nyilvánvalóan sosem járt (Le Drame des 98

Juifs européen, 52. oldal). E szerint az „auschwitzi orvos” szerint 25.000 áldozatot irtottak ki minden nap, négy és fél éven keresztül, ami óriási elõrehaladás a Lengyel Olga-féle két és fél éven át tartó napi 24.000-hez. Ez 1945-ig összesen 41 millió áldozatot jelentene Auschwitzban, két és félszer annyit, mint a háború elõtti zsidó lakosság a világon. Amikor Rassinier megpróbálta megtalálni e furcsa „tanú” személyazonosságát, azt mondták neki, hogy „nem sokkal a könyv megjelenése elõtt meghalt”. Rassinier meg van gyõzõdve, hogy a szerzõ csak egy kitalált alak. A háború óta Rassinier tulajdonképpen átutazta Európát, hogy találjon valakit, aki valóságos szemtanúja volt annak, hogy a második világháború alatt a német koncentrációs táborokban gázkamrákban megsemmisítettek embereket, de nem talált senkit sem. Rájött, hogy a könyvek szerzõi közül, akik a németeket zsidók millióinak kiirtásával vádolják, egy sem látott olyan célra létesített gázkamrát, még kevésbé mûködésben lévõt, és egy sem tudott elõteremteni élõ, valódi tanút, aki látott olyat. Volt rabok, mint Renard, Kautsky és Kogon, kijelentéseiket sohasem arra alapozták, amit láttak, hanem arra, amit „megbízható” forrásokból „hallottak”, akik valamilyen véletlen folytán majdnem mindig halottak, így nincsenek abban a helyzetben, hogy megerõsítsék vagy tagadják kijelentéseiket. Bizonyára a legfontosabb tény, ami Rassinier tanulmányából kitûnik, és ami mára már kétségtelen, hogy a „gázkamrák” abszolút hamisítványok. Magukon a helyszíneken folytatott komoly vizsgálatok megcáfolhatatlan bizonyítékokkal feltárták, hogy a fentebb megvizsgált túlélõ „tanúk” kijelentései ellenére semmilyen gázkamrák nem léteztek a német táborokban Buchenwaldnál, Bergen-Belsennél, Ravensbrücknél, Dachaunál, Doránál, vagy az ausztriai Mauthausennél. Ezt a tényt, mint korábban megjegyeztük, Stephen Pinter az Egyesült Államok Hadi Osztályától is tanúsítja, és most már a müncheni Institut für Zeitgeschichte [Kortárs Történelem Intézete] is hivatalosan elismeri. Rassinier azonban rámutat, hogy ennek ellenére „tanúk” az Eichmann-perben újra kijelentették, miszerint láttak rabo99

kat Bergen-Belsennél, akiket kijelöltek a gázkamrára. Ami a lengyelországi keleti táborokat illeti, Raissiner rámutat, hogy az egyetlen bizonyíték, ami a gázkamrák létét tanúsítja Treblinkánál, Chelmnónál, Belzecnél, Majdaneknél és Sobibornál, a hitelét vesztett Kurt Gerstein-memorandum, melyre korábban már utaltunk. Eredeti állítása szerint, mint emlékszünk, 40 millió embert semmisítettek meg a háború alatt, miközben ezt az elsõ aláírásával ellátott memorandumában lecsökkentette 25 millióra. A második memorandumában tovább csökkentette a számot. Annyira kétes értékûnek tekintették ezeket a dokumentumokat, hogy a Nürnbergi Bíróságra be sem adták õket, bár három különbözõ változat továbbra is forgalomban van; egy német nyelven (iskolákban terjesztik), kettõ francia nyelven. Mindhárom mást mond. 1961-ben a német változatot, mint „bizonyítékot” kiemelték az Eichmann-perben. Végül Rassinier professzor dr. Kubovy, a Tel Aviv-i Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont igazgatójának fontos beismerésére hívja fel a figyelmet, melyet a La Terre Retrouvée címû lapban tett 1960. december 15-én. Dr. Kubovy elismerte, hogy a megsemmisítésre nem létezik semmilyen utasítás, sem Hitlertõl, sem Himmlertõl, sem Heydrichtõl vagy Göringtõl (Le Drame des Juifs européen, 31. és 39. oldal).

A HAMIS „HATMILLIÓ”-T VISSZAUTASÍTJÁK Rassinier professzor a hatmillió félelmetes nagyságrendjét a rendkívül részletes statisztikai elemzés alapján visszautasítja. Rámutat, hogy a számot hamisan állapították meg. A háború elõtti lakosság számát eltúlozták, figyelmen kívül hagyva egyrészt az összes kivándorlást és evakuálást, másrészt a háborút túlélõk számának megfelelõ csökkenését 1945 után. Ezt a módszert használta a Zsidó Világkongresszus is. Rassinier visszautasít minden írásbeli vagy szóbeli vallomást a hatmillióval kapcsolatban, amelyet a fent idézett „tanúk” tettek, mert ezek tele vannak ellentmondással, túlzásokkal és hazugságokkal. Példának okáért Dachau halottait idézi. Megjegyzi, 100

hogy 1946-ban Niemöller lelkész Auerbach hamis „238.000” halálesetét ismételgette, miközben 1962-ben a müncheni Neuhäusseler püspök egyik beszédében kijelentette, hogy Dachauban csak 30.000 ember halt meg „a 38 nemzetet képviselõ 200.000-bõl, akiket ott internáltak” (Le Drame des Juifs européen, 12. oldal). Mára még több ezerrel csökkentették a számot, és ez így megy tovább. Rassinier arra a következtetésre jut, hogy a hatmilliót támogató vallomások teljesen megbízhatatlanok, mint amilyeneket Höss, Höttl, Wisliceny és Hoellriegel tettek, akik a halálbüntetés lehetõségével néztek szembe, vagy a halálbüntetés felfüggesztését remélték, és akiket fogvatartásuk alatt állandóan kínoztak. Rassinier nagyon fontosnak véli, hogy az Eichmann-perben a hatmilliós számot nem említették. „A jeruzsálemi bíróságon az ügyészséget figyelemre méltóan gyengítette az alapmotívum, a hatmillió európai zsidó gázkamrákban történt állítólagos kivégzése. Ezt a vitát közvetlenül a háború után, az általános lelki és anyagi zûrzavar közepette könnyen érvényre tudták juttatni. Mára azonban már sok olyan dokumentumot hoztak nyilvánosságra, melyek a nürnbergi per idején nem voltak elérhetõk, és ez azt mutatja, hogy ha a Hitler-uralom alatt a zsidó nemzetiséggel igazságtalanul bántak és üldözték õket, akkor nem lehetett hatmillió áldozat” (uo. 125. oldal). Rassinier professzor, a Le Drame des Juifs européen címû könyvében, több száz oldalnyi, többször átvizsgált statisztikai adat segítségével, arra a következtetésre jut, hogy a második világháború alatt a zsidó halálesetek száma nem haladhatta meg az 1.200.000-et, és megjegyzi, hogy ezt végre a párizsi Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont is elfogadja. Bár õ ezt a felsõ határnak tekinti, és utalást tesz Raul Hilberg ugyanazzal a problémával foglalkozó zsidó statisztikus alacsonyabb számú, pontosan 896.892 áldozatra. Rassinier rámutat, hogy Izrael Állam mindezek mellett továbbra is kártérítést követel a hatmillió halottért, 5000 márka hadisarcot mindegyikért.

101

A VÉGSÕ MEGOLDÁS: KIVÁNDORLÁS Rassinier professzor nyomatékosan leszögezi, hogy a német kormánynak soha nem volt más politikája, mint hogy elõmozdítsa a zsidók kivándorlását a tengerentúlra. Rámutat, hogy az 1935 szeptemberében életbe léptetett zsidótörvény után a németek tárgyalásokat folytattak a britekkel, hogy a Balfour-nyilatkozat értelmében német zsidókat Palesztinába szállíthassanak. Amikor ez a tárgyalás nem ért célt, más országokat kértek, hogy vállalják át õket, de ezek mind megtagadták (uo. 20. oldal). 1938-ban a palesztin-tervet újra életre keltették, de végül megsemmisült, mert a britek 3.000.000 márkát követeltek az útnak indításukért, és ezért Németország valamilyen ellensúlyozást remélt. A nehézségek ellenére Németországnak sikerült biztosítani a zsidók többségének kivándorlását, fõleg az Egyesült Államokba. Rassinier megemlíti a német Madagaszkártervet, melyet a franciák 1940 végén visszautasítottak. „Egy 1942. augusztus 21-én keltezett jelentésben Luther, a Harmadik Birodalom Külügyi Hivatalának vezetõje úgy döntött, hogy ebben az irányban lehet tárgyalni Franciaországgal. Párbeszédeket ismertet, melyek 1940 júliusa és decembere között hangzottak el, és amelyek az 1940. december 13-i Montoire és Pierre- Etienne Flandin, Laval utódja közötti tárgyalások után megszakadtak. 1941 után a németek azt remélték, hogy újra kezdhetik ezeket a tárgyalásokat, és kedvezõ eredményt érnek el” (uo.108. oldal). Mint Rassinier felidézi, a zsidók gazdasági és pénzügyi téren már 1933-ban hadat üzentek a németeknek. A háború kitörése után koncentrációs táborokba internálták õket, „háború idején a világon mindenütt így bánnak az idegen ellenséggel… Úgy döntöttek, hogy hatalmas méretû gettókban újra csoportosítják és munkára fogják õket, amelyeket 1941 vége felé, a sikeres oroszországi invázió után az úgynevezett keleti területen, a korábbi orosz-lengyel határ közelében hoztak létre: Auschwitznál, Chelmnónál, Belzecnél, Majdaneknél, Treblinkánál stb… Ott kellett megvárniuk a háború végét a nemzetközi tárgyalások újrakezdése miatt, amely a jövõjükrõl dönt.” (Le Véritable Procés Eichmann, 20. oldal). Mint korábban megje102

gyeztük, a keleti gettókba történõ koncentrálásra a parancsot Göring adta Heydrichnek, és erre úgy tekintettek, mint a háború utáni kivándorlás elõzményére.

SZÉDÜLETES CSALÁS Rassinier professzort nagyon nyugtalanította, ahogy a megsemmisítés-legendát politikai és pénzügyi célokkal kihasználták, és ebben úgy találja, hogy Izrael és a Szovjetunió egyetértésben vannak. Megjegyzi, hogy 1950 után a koholt megsemmisítés-irodalom lavinaként söpört végig. Két szervezet tevékenysége olyan figyelemre méltó összhangban volt, hogy azt lehetne hinni, együtt ötlötték ki. Az egyik a kommunista védõszárnyak alatt létrehozott varsói „Háborús Bûnök és Bûnösök Nyomozó Bizottsága”, a másik a párizsi és Tel Aviv-i „Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont”. Kiadványaik mindig a politikai légkör kedvezõ pillanataiban jelennek meg. A Szovjetunió célja egyszerûen a nácizmus fenyegetését életben tartani; ezt a manõvert arra használják, hogy saját ténykedésükrõl eltereljék a figyelmet. Ami Izraelt illeti, Rassinier úgy látja, hogy a hatmillió mítoszát pusztán anyagi érdekek ápolják. A Le Drame des Juifs européen címû könyvében ezt írja: „… Egyszerûen a holttestek arányával akarják igazolni a hatalmas támogatást, melyet Németország fizet a háború vége óta minden évben Izrael Államnak jóvátétel gyanánt a kárért, melyet sem erkölcsileg, sem jogilag nem okozhatott egyszerûen azért, mert Izrael Állam nem is létezett, amikor az állítólagos cselekmények történtek. Tehát ez tisztán és megvetendõen csak anyagi kérdés. Talán megengedik, ha felidézem, hogy ezzel megerõsítsem a leírhatatlan csalás mértékét: Izrael Államot 1948 májusában alapították, és a zsidók nem Izrael, hanem a többi ország polgárai voltak. Egyrészt Németország a hatmillió halottból kiszámított összeget fizeti Izraelnek, másrészt, mivel ennek a hatmilliónak a négyötöde egyértelmûen életben volt a háború végén, Németország tekintélyes összegeket fizet a hitleri Németország ál103

dozatainak jóvátételként, akik még mindig élnek a világ minden országában, Izrael kivételével. Valamint fizet azoknak a jogos követelõknek, akik azóta meghaltak. Ez azt jelenti, hogy az elõbbinek (ti. a hatmilliónak), vagy más szóval, a túlnyomó többségnek kétszer fizet.”

104

BEFEJEZÉS

Foglaljuk össze röviden a zsidók háborús veszteségének adatait. A nürnbergi és az Eichmann-perben hangoztatott németek által megszállt területeken élõ kilencmillió zsidóval ellentétben megállapítást nyert, hogy a számottevõ kivándorlás után, a Szovjetuniót nem számítva, hozzávetõlegesen hárommillió zsidó élt Európában. Még ha a német megszállás alatt levõ Oroszországot számításba is vesszük (az orosz zsidók többségét a német megszálláson túli területekre evakuálták), a teljes szám valószínûleg akkor sem haladja meg a négymilliót. Himmler statisztikusa, dr. Richard Korherr, és a Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont ezt a számot egymástól függetlenül 5.550.000-re, és 5.294.000-re tették, amikor a németek által megszállt terület a legkiterjedtebb volt, de mindkét adat magában foglalja a balti és a nyugat-oroszországi kétmillió zsidót, figyelmen kívül hagyva, hogy ezek túlnyomó többségét evakuálták. De legalább ez utóbbi szervezet bevallja, hogy nem is volt hatmillió zsidó Európában, Nyugat-Oroszországgal együtt. Semmi nem illusztrálja jobban a hatmillió legendájának csökkenõ valószínûségét, mint az a tény, hogy az Eichmann-perben az ügyészség szándékosan kerülte a számokat. Továbbá csendesen csökkentik a hivatalos zsidó becsléseket a veszteségekrõl. A lakosság és kivándorlás statisztikáit elemezve, valamint a svájci Baseler Nachrichten és Rassinier professzor tanulmányait vizsgálva bebizonyosodik, hogy a zsidó veszteségek nem érhették el a másfélmilliót. Tehát a párizsi Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont megállapítása nagy jelentõséggel bír, miszerint csak 1.485.292 zsidó halt meg bármilyen okból a második világháború alatt, és bár ez az adat biztosan túl magas, legalább jóval kevesebb, mint a legendába illõ hatmillió. Mint korábban megjegyeztük, Raul Hilberg zsidó statisz105

tikus még alacsonyabbra, 896.892-re becsüli ezt a számot. Ez a kezdete annak, hogy megközelítsük a valóságos számot, és az újraértékelés folyamata bizonyára folytatódik. Kétségtelen, hogy néhány ezer zsidó meghalt a második világháború alatt, de erre úgy tekintünk, mint háborúra, mely minden oldalon sok millió ártatlan áldozatot követelt. Hogy jobban rávilágítsunk a dolgok valódi állapotára, rámutathatunk, hogy például Leningrád blokádja idején 700.000 orosz civil halt meg, és összesen 2.050.000 német polgári lakos halt meg a szövetséges légitámadások következtében, valamint a háború utáni erõszakos visszatelepítések során. 1955-ben egy másik semleges svájci forrás, a zürichi Die Tat (1955. január 19.) a Nemzetközi Vöröskereszt adatait felhasználva a második világháború veszteségeirõl egy tanulmányt készített, melyben 300.000-re teszi a „Politikai, faji vagy vallási alapon üldözött áldozatok számát, akik 1939 és 1945 között haltak meg börtönben vagy koncentrációs táborban”, és persze ezek nem mindegyike volt zsidó. Idáig ez az adat tûnik a legpontosabb becslésnek.

KÉPZELETBELI MÉSZÁRLÁS A megsemmisítés-legenda leginkább helyénvaló kérdése persze az, hogy a német megszállás alatt levõ hárommillió zsidóból hány maradt életben 1945 után? A Zsidó Közös Elosztóbizottság a túlélõk számát mindössze másfélmillióra becsüli, de ez a szám ma már teljesen elfogadhatatlan. Ezt a zsidók növekvõ száma bizonyítja, akik a nyugat-német kormánytól kártérítést követelnek az 1939 és 1945 közötti állítólagos atrocitások elszenvedéséért. 1965-re a nyugatnémet kormánynál nyilvántartott kártérítést követelõk száma tíz év alatt megháromszorozódott és elérte a 3.375.000-et (Aufbau, 1965. június 30.). Semmi sem bizonyíthatja elsöprõbben a hatmillió arcátlan fantáziáját. A legtöbb követelõ zsidó, tehát semmi kétségünk nem lehet afelõl, hogy a náci megszállást átélõ hárommillió európai zsidó igencsak életben van. Ez messzemenõen 106

megerõsíti azt a tényt, hogy a második világháború alatti zsidó veszteségeket csak ezres nagyságrendben mérhetjük. Biztos, hogy ez elegendõ fájdalom a zsidóknak? Kinek van joga ezt összekeverni óriási méretû képzeletbeli mészárlással, örök szégyenben hagyni egy nagyszerû európai nemzetet, valamint hamis anyagi kártérítést kicsikarni tõlük? RICHARD HARWOOD író és a második világháború politikai és diplomáciai aspektusának szakértõje. Jelenleg a Londoni Egyetemen dolgozik. Mr. Harwood a háborús bûnök vitás tárgyához fordult Paul Rassinier professzor hatására, akinek monumentális mûvéért ebben a kis kiadványban nagyban elkötelezett. A szerzõ most e könyv folytatásán, az 1945-46-os fõ nürnbergi per részletein dolgozik.

107

FÜGGELÉK

E könyv eredetileg Angliában jelent meg 1974-ben, és a következõ öt évben legalább 12 nyelvre fordították le. Kanadai megjelenését követõen a cionisták és pártfogóik „gyûlölködést szító irodalom terjesztéséért” feljelentést tettek a kiadó ellen. Két bírósági tárgyaláson szedték ízekre a könyvet és kanadai kiadóját, Ernst Zündelt. Az alábbiakban megvizsgáljuk, hogy a bíróságon miket találtak kifogásolhatónak e kiadványban. A vitatott idézeteket dõlt betûvel szedtük, és utána közöljük mindkét oldal szakértõinek véleményét. 1. 1939-ig a német zsidók nagy többsége kivándorolt, mindannyian vagyonuk jókora részével… Ha Hitlernek lettek volna olyan szándékai, hogy kiirtsa a zsidókat, akkor felfoghatatlan, miért hagyta, hogy több mint 800.000-en elhagyják a Birodalom területét vagyonukkal felpakolva… (10. és 13-14. oldal) A vádat képviselõ történész, Christopher Browning véleménye szerint a német zsidóknak valamivel több mint a fele vándorolt ki 1939-ig. Browning vallomásában kijelentette, hogy a 800.000-es adat túlzás; 1941-ig a Németországot, Ausztriát és a protektorátusok területét elhagyó zsidók száma 530.000 volt. Az ellenük hozott intézkedések miatt hamis volna azt állítani, hogy „vagyonukkal felpakolva” mentek el. A keresztkérdések folyamán azonban Browning beismerte, hogy õ nem demográfus, se nem statisztikus, és a zsidókat érintõ bármilyen lakossági statisztika csak becslés lehet. Azt is beismerte, hogy nem tudja pontos százalákban vagy akár arányosságban is megmondani, hogy a zsidók vagyonuk mekkora részével távoztak. Csak annyit tudott, hogy tekintélyes erõfeszítéseket tettek azért, hogy meggátolják a tulajdonuk kivitelét. 108

2. A 19. századi modern cionizmus alapítója, Theodor Herzl, A zsidó állam címû mûvében eredetileg Madagaszkárt gondolta ki a zsidó nemzet hazájának, és ezt a lehetõséget a nácik is komolyan tanulmányozták. Ez volt a Nemzeti Szocialista Párt platformjának fõ programpontja 1933 elõtt, amelyet röpirat formájában terjesztettek is. (12. oldal) Browning azt mondta vallomásában, hogy a zsidók Madagaszkárra, mint nemzeti hazájukba telepítése, nem volt a Náci Párt platformjának programpontja 1933 elõtt. Elõször 1938-ban említi Madagaszkárt egy náci vezetõ, majd elõször 1940-ben volt Madagaszkár-terv. 3. Franciaország veresége 1940-ben lehetõvé tette a német kormány számára, hogy a franciákkal komoly tárgyalásokba kezdjenek az európai zsidók Madagaszkárra szállításáról. Egy 1942 augusztusából való memorandumban Luther, a német Külügyi Hivatal vezetõje tudtunkra adja, hogy ezeket a tárgyalásokat 1940 júliusa és decembere között folytatta, amikor is a franciák felhagytak vele. (17. oldal) Browning tanúvallomásában azt állítja, hogy a franciákkal nem voltak ilyen tárgyalások. A Madagaszkár-terv azért bukott meg, mert a tengerek brit ellenõrzés alatt voltak. 4. Reitlinger és Poljakov teljesen alaptalanul arra feltételezésre jutnak, hogy a Madagaszkár-terv mellõzése miatt a németek a „megsemmisítés”-re kell, hogy gondoljanak. Azonban csak egy hónappal késõbb, 1942. március 7-én Goebbels írt egy memorandumot, melyben támogatja a Madagaszkár-tervet, mint a zsidókérdés „végsõ megoldás”-át (Manvell és Frankl, Dr. Goebbels, London, 1960, 165. oldal). Közben jóváhagyta a zsidók „keletre történõ koncentrálását”. Késõbbi Goebbels-memorandumok szintén a keletre történõ deportálást hangsúlyozták (ti. a lengyel fõkormányzóság területére) nyomatékot adva a kényszermunka szükségének. Miután a keletre történõ evakuáció politikáját be109

vezették, a zsidó munkaerõ igénybevétele a hadmûvelet alapvetõ része lett. (18-19. oldal) Browning azt mondta, hogy Goebbels nem „memorandumot”, hanem „napló feljegyzést” írt. Goebbels nem fektetett hangsúlyt a kényszermunka szükségére, hanem pont az ellenkezõjét tette; például 1942. március 27-én azt írta, hogy a zsidók 60%-át likvidálni, 40%-át pedig kényszermunkára kell fogni. Browning beismerte, hogy sosem ellenõrizte az eredeti Goebbels-napló hitelességét, csak elfogadta a forgalomban levõ nyomtatott változatot. Weber történész tanúvallomásában kétségbe vonta az egész Goebbels-naplót, mert írógéppel írták. Így tehát sehogyan sem lehet igazolni hitelességét. Maga az amerikai kormány is jelezte, hogy a napló hitelességéért nem vállal felelõsséget. Az eredeti vászonkötésû kiadás egy kijelentést tartalmaz: az amerikai kormány „nem erõsíti meg és nem cáfolja a kézirat hitelességét”. Browning más dokumentumokra is számított, mint például a Seraphim-jelentés, hogy megmutassa, a németek nem adtak elsõbbséget a zsidó munkaerõnek. Weber történész nem egyezett ezzel a véleménnyel. Nézete szerint a zsidók értékes munkaerõforrást jelentettek a németeknek; maga Himmler parancsolta, hogy a koncentrációs táborok lakóit a lehetõ legszélesebb körben használják ki a háborús termelésben. 5. A zsidó lakosságot érintõ statisztika nem mindenhol ismeretes precíz részletességgel, a hozzávetõleges adatok a különbözõ országokban élesen eltérnek, és az sem ismert, hogy pontosan hány zsidót deportáltak és internáltak bármikor az 1939 és 1945 közötti idõszakban. Általánosságban azonban vannak megbízható – különösen a kivándorlást érintõ – statisztikák, melyek kielégítõen rámutatnak, hogy a hatmilliónak a töredékét sem irthatták ki. (21. oldal) Browning tanúvallomása szerint a kortárs német statisztikai felmérések azt mutatják, hogy elég zsidó volt ahhoz, hogy hatmilliót megsemmisítsenek. Ezek a felmérések a következõk: (a) a Burgdörfer-felmérés (10.720.000-re becsüli Európa zsidóságát); (b) 110

a Madagaszkár-terv (négymillió zsidó német ellenõrzés alatt 1940ben); (c) a wanssee-i konferencia jegyzõkönyve (tizenegymillió zsidó). Browning véleménye szerint még az akkori német felmérések is azt mutatják, hogy a németek által megszállt területeken tízmillió zsidó élt. Következésképpen megsemmisíthettek hatmilliót. Ismét hozzáteszi, hogy õ nem demográfus, se nem statisztikus, és a változó határok problémája, valamint a „zsidó” különbözõ értelmezései megnehezítenek bármilyen következtetést egészen addig a pontig, hogy csak becsülni lehet. 6. A Chambers Encyclopaedia szerint a háború elõtti Európában élõ zsidók száma 6.500.000 volt. (21. oldal) A Chambers Encyclopaedia csak az európai kontinensen élõ zsidók számával foglalkozik, Oroszországtól eltekintve, és nem a háború elõtti Európában élõkkel, mint ahogy ez a könyv mondja. 7. A német zsidókon kívül a 280.000-es számú osztrák zsidóságból 220.000 vándorolt ki 1939 szeptemberéig, miközben 1939 márciusától kezdõdõen a prágai Zsidó Kivándorlási Intézet 260.000 zsidó számára biztosította a kivándorlást Csehszlovákiából. Egészében véve csak 360.000 zsidó maradt Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában 1939 szeptembere után. (21-22. oldal) Mint Browning vallomásában hangoztatta, ezek a számok nincsenek összhangban az akkori német felmérésekkel. A wannsee-i konferencia jegyzõkönyvének statisztikájával összevetve látható, hogy Németországból 360.000, Ausztriából 147.000, a protektorátusok területeirõl 30.000 zsidó vándorlt ki. Ezek az adatok sokkal alacsonyabbak, mint Harwoodé. 8. Ezeken a kivándorlókon kívül bele kell számítanunk az 1939 után a Szovjetunióba menekülõ zsidók számát, és azokat is, akiket késõbb evakuáltak, mielõtt a német támadók elérték volna õket. Az alábbi111

akban látható lesz, hogy ezek többsége, körülbelül 1.250.000 Lengyelországból vándorolt át. De eltekintve Lengyelországtól, Reitlinger hozzáteszi, hogy 300.000 más európai zsidó surrant át szovjet területre 1939 és 1941 között. Ezzel a Szovjetunióba vándorolt zsidók száma 1.550.000-re nõtt. (22. oldal) Browning szerint Reitlinger adatát tévesen idézték; Reitlinger azt mondta, hogy összesen 300.000 lengyel zsidó menekült a Szovjetunióba, és nem „más európai zsidó”, mint azt Harwood állítja. Harwood 1.250.000-es adata tehát ötször magasabb. 9. Egy 1931-es zsidó lakossági összeírás Lengyelországban 2.732.600-ra teszi a zsidók számát (Reitlinger, Die Endlösung, 36. oldal). (23. oldal) Hilberg tanúvallomása szerint ez helytelen; a 2.732.600-as adat tulajdonképpen az 1920-as években készült összeírásból származik. 10. Ha beszámítjuk Hollandia (140.000), Belgium (40.000), Olaszország (50.000), Jugoszlávia (55.000), Magyarország (380.000) és Románia (725.000) zsidó lakosságát, a szám nem sokkal haladja túl a hárommilliót. (24. oldal) Ezek a statisztikák nem voltak összhangban a nácik saját statisztikáival – mondja Browning. Például az 1942. évi német statisztika szerint Magyarország zsidó lakossága 743.800 volt. A magyarországi deportálásokról szóló német jelentések azt mutatják, hogy több magyar zsidót deportáltak, mint a Harwood által megadott magyarországi zsidó összlakosság. 11. Amennyire ismert, a háborús Európában elkövetett zsidók elleni tömeggyilkossággal elõször a lengyel zsidó, Rafael Lemkin vádolta a németeket az Axis Rule in Occupied Europe [A tengely(hatalom) uralma a megszállt Európában] címû könyvében, melyet 1943-ban, New Yorkban adtak ki. (29. oldal) 112

A zsidók tömeges irtásának elsõ vádja 1942. december 17-én hangzott el egy szövetséges közös nyilatkozatban. Browning tudomása szerint Lemkin sosem használta a hatmilliós számot a könyvében. Weber rámutatott, hogy ez a hiba nem befolyásolja az értekezés lényegét. 12. Gerstein lánytestvérének veleszületett elmebaja volt, és eutanáziával vetettek véget az életének. Ez utalhat arra, hogy talán maga Gerstein is szellemileg ingatag volt… Gerstein fantasztikus túlzásai nem sok jót tettek, csak az egész tömegirtás fogalmának hitelén rontottak. Sõt, a berlini evangélikus püspök, Wilhelm Dibelius, egy újságcikkben megbízhatatlannak minõsítette memorandumait… (29. és 30. oldal) Nem Gerstein lánytestvérét, hanem sógornõjét altatták el végleg. Dibelius valójában azt állapította meg, hogy meg volt gyõzõdve Gerstein megbízhatóságáról; ez az ellenkezõje annak, amit Harwood ír. Hilberg azonban hozzátette, hogy nem jellemezné Gersteint, mint teljesen értelmes embert, és kétségtelen, hogy képes volt képzelgését a tényekkel összekeverni. Browning tudomásul vette, hogy Gerstein vallomásával „problémák” vannak; szerinte nyilvánvaló túlzásainak az oka nyomasztó élményei voltak. 13. Rögtön hangsúlyozni kell, hogy nem létezik egyetlen olyan dokumentum sem, amely bizonyítaná, hogy a németeknek szándékukban állt, illetve hogy véghezvitték a zsidók szándékos meggyilkolását. (31. oldal) Browning véleménye szerint léteznek ilyen dokumentumok. Többek között a Hans Frank-napló, a wannasee-i konferencia jegyzõkönyve és Himmler 1943-as poseni beszéde. Robert Faurisson történész rámutatott, hogy ha ezek a dokumentumok „bizonyítják” a zsidók szándékos megsemmisítésének tervét, akkor a holocaust tudományos köreiben nem lenne vita a „funkcionalisták” és az „intencionalisták” között. Maga a vita is 113

világosan mutatja, hogy nincs bizonyíték a szándékos terv létezésére. Hilberg az 1985-ös Zündel-perben azt mondta, hogy a zsidók megsemmisítésére két szóbeli parancs volt Hitlertõl. Tagadta, hogy véleményét megváltoztatta az akkor hamarosan megjelenõ The Distruction of the European Jews [Az európai zsidók elpusztítása] címû könyvének második kiadásában. 1988-ban a második Zündel-perben Hilberg megtagadta a tanúvallomás-tételt. Az ügyészhez írt bizalmas levelében megemlíti, hogy komoly kétségei vannak az új tanúvallomását illetõen: „A védelem” – mint írja – „… mindent elkövetne, hogy tõrbe csaljon azzal, hogy minden jelentéktelen, látszólagos ellentmondásra rámutat a korábbi tanúvallomásom és a mostani válaszaim között, amiket 1988-ban adnék.” Browning vallomásában elismerte, hogy az 1985-ben kiadott második kötetben Hilberg jelentõsen megváltoztatta Hitler döntéseit. Browning „The Revised Hilberg” [Az átdolgozott Hilberg] címû cikkében azt írja, hogy Hilberg a szövegbõl „szisztematikusan kiûzött” minden utalást Hitler döntésével, valamint Hitler „végsõ megoldás”-ára adott parancsával kapcsolatban. Az új kiadásban „nem hoztak döntést és nem adtak parancsot” – írja Browning. 14. Éppúgy elég reménytelen volt a fajirtás „burkolt célzás”-ára találni Himmler SS Obergruppenführerekhez intézett 1943-as poseni beszédében is. (35. oldal) Browning tanúvallomása szerint a poseni beszéd határozott utalásokat tartalmazott a zsidók megsemmisítésére. David Irving történész vallomásában kifejtette, hogy a poseni beszéd eredeti kéziratának azon részeit meghamisították; különbözõ betûtípussal, különbözõ indigóval készültek, és ceruzával megszámozták õket. Irving arra is rámutatott, hogy Himmler személyes naplóját az Izraeliek õrzik, és a történészek számára nem teszik hozzáférhetõvé. Ha Himmler naplója támogatná a „holocaustot”, akkor – Irving szerint – az Izraeliek volnának az elsõk, akik kiadnák. 114

15. Az egészben talán az a leghihetetlenebb, hogy a nürnbergi védõügyvédek számára nem engedélyezték, hogy keresztkérdéseket tegyenek fel a vád tanúinak. (38. oldal) Hilberg azt vallotta, hogy a védõügyvédek tehettek fel keresztkérdéseket Nürnbergben. Weber szerint azonban sok közjegyzõ elõtt tett írásbeli nyilatkozatot használtak bizonyítékként, és ezeket nem lehetett keresztkérdésekkel kivizsgálni. 16. A szovjet vádról, miszerint az akciócsoport a mûködése alatt önkényesen megsemmisített egymillió zsidót, késõbb be fog bizonyosodni, hogy masszív hamisítás. Tulajdonképpen sosem volt a leghalványabb statisztikai alap sem ezekre a számokra. (46. oldal) Browning szerint az Einsatzgruppen-jelentés, és más történészek munkáinak alapján az Einsatzgruppen legalább egymillió embert ölt meg. Weber törtész azonban azt mondta, hogy az Einsatzgruppenrõl szóló átfogó, Die Truppe des Weltanschauungkrieges címû mûben a könyv két szerzõje kiszámította, hogy ha az Einsatzgruppen-jelentések adatait mind összeadjuk, akkor összesen 2,2 millió zsidó halott lenne. A szerzõk elismerték, hogy ez lehetetlen, vagyis az Einsatzgruppen-jelentések adatai túlzások. Weber véleménye szerint az egymilliós adat azért nem hihetõ, mert az 1941-es német támadás elõtt a zsidók túlnyomó többsége vagy elmenekült, vagy kitelepítették õket a keleti területekrõl. 17. Ebbõl eredõen 1942 júliusa és októbere között a varsói gettó lakóinak több mint háromnegyed részét békésen evakuálták és elszállították. Ezt maga a zsidó rendõrség felügyelte… Azonban 56.065 lakost elfogtak, és áttelepítették õket a fõkormányzóság területére. (63. és 64. oldal) Browning kijelentette, hogy a varsói gettó kiürítésére vonatkozó jelentések arra mutatnak, hogy brutális volt, és nem „békés”, mint azt Harwood állítja. Browning véleménye szerint nem telepítették 115

át õket, hanem Treblinkába és Majdanekbe szállították, ahol elgázosították, illetve lelõtték õket. Mark Weber történész vallomásában azt mondta, hogy az ezzel kapcsolatos jelentések a mai napig nem tisztázottak. Weber szerint Treblinka és Majdanek egyszerû koncentrációs és/vagy átszálló táborok voltak. 18. Persze egy zsidót sem találtak sehol, aki azt állította volna, hogy tagja volt ennek a szörnyû „speciális különítmény”-nek, így tehát az egész ügy kielégítõ bizonyítás nélkül maradt. Érdemes újra felidézni, hogy ezen események élõ, igazi szemtanúi sohasem jöttek elõ. (67. oldal) A könyv leginkább abban tér el Browningtól, hogy tagadja a zsidók elpusztítására szolgáló gyilkos gázkamrák létezését. Browning azt vallja, hogy voltak zsidók, akik állításuk szerint a Sonderkommando tagjai voltak. Az egyik ilyen Filip Müller volt, akinek beszámolóját „megható”-nak találta. Browning a keresztkérdések tüzében azonban beismerte, hogy sosem látta a technikai tervét olyan dolognak, ami gázkamra, vagy gáz-teherautó lett volna. Sosem érdeklõdött a hamvasztás folyamata felõl, milyen magas hõfokot, vagy mennyi idõt igényel egy holttest elhamvasztása. Browning sosem nézte meg Auschwitzról a háború alatt készített szövetséges légifelvételeket, a Yad Vashem falán lévõt leszámítva. Sem Browning, sem Hilberg nem tudott olyan boncolási jegyzõkönyvrõl, amely Zyklon B-vel megölt rabról készült volna. Hilberg és Browning csak az emlékmûvek megtekintése miatt, illetve a Holocaust Bizottság tagjaiként látogattak koncentrációs táborokat. Leuchter és Roth tanúk Auschwitz és Birkenau állítólagos „gázkamráinak” falából és padlózatából nyújtottak be mintákat bizonyítékként. Ezekben nem, vagy csak parányi cianid nyomot mutattak ki, miközben egy birkenaui fertõtlenítõ kamra fala, mely köztudottan használt Zyklon B-t, ezerszer annyi cianidot mutatott ki. A gázkamra-technológiában jártas Leuchter véleménye szerint az auschwitzi, birkenaui és majdaneki állítólagos gázkamrákat a szerkezetük miatt – mint például a szellõzõrendszer, kémények és szigetelés hiánya – képtelenség volt em116

berek elpusztítására használni. Ivan Lagacé hamvasztási szakértõ arról tett tanúvallomást, hogy a korszerû krematóriumokban egy holttest elhamvasztásához egy retortában legalább másfél óra szükséges; az õ szavaival „nevetséges” az az állítás, miszerint Birkenauban naponta több mint 4400 holttestet égettek el 46 retortában. A „szemtanúk” igazmondó vallomására tekintettel Weber azt mondta, hogy Yad Vashem beismerte, hogy a „túlélõk” hivatalos beszámolójának több mint ötven százaléka megbízhatatlan, mert sokan „hagyták, hogy a fantázia elragadja õket”. Faurisson történész idézett Michel de Bouard zsidó írótól, aki 1986-ban elismerte, hogy a „feljegyzések a velejükig romlottak”, és makacsul ismételgette a „fantáziát” és a „pontatlanságot”. 19. Biztosra vehetõ, hogy az idáig megjelent leghamisabb „emlékiratok” Adolf Eichmann-nak tulajdoníthatók. Kevesen hallottak róla, mielõtt az izraeliek törvénytelenül elrabolták… Viszonylag jelentéktelen ember volt, a Birodalom Biztonsági Központi Hivatala IV. ügyosztályán (Gestapo) az A4b iroda vezetõje volt. (67. oldal) Browning úgy gondolja, hogy Eichmann volt a zsidók megsemmisítési tervének legnagyobb központi alakja, aki túlélte a háborút és vallomást tett. Eichmann azt mondta vallomásában, hogy Heydrich közölte vele Hitler parancsát, miszerint semmisítsék meg Európa zsidóságát. Browning azonban beismerte, hogy Eichmann-nak „nem kis gondot okozott” helyére tenni az eseményeket a gondolataiban. Irving történész véleménye szerint Eichmann a törvényszék elõtt meglehetõs fizikai és szellemi kényszer alatt volt; az ilyen vallomás nem viszi elõbbre a történelmi ismerteket, hanem csak szennyezi azokat. 20. … mindössze hét évvel a megjelenése után egy New York-i legfelsõbb bíróság megállapította, hogy a könyv megtévesztés volt… Megállapította, hogy Meyer Levin zsidó regényíró írta a „napló” dialógusait, és Otto Franktõl bírósági úton követelt fizetséget munkájáért. (71. oldal) 117

Ez nem igaz. Tulajdonképpen Levin azért követelt fizetséget, mert írt egy színdarabot, ami magán a naplón alapult. Faurisson és Irving azt vallották, hogy létezik azonban más, ami a napló hitelességének kétségét bizonyítja. Az eredeti naplót grafológusok és nyugat-német bûnügyi laboratóriumok szakértõi vizsgálatoknak vetették alá. Kimutatták, hogy ugyanaz a személy írta a naplót, és egy részét golyóstollal írták, ami csak az 1950-es években vált használatossá. Faurisson úgy véli, hogy Anna Frank apja, Otto Frank írta a naplót. 21. Ennek eredményeképp az orosz övezet keleti táborai, mint például Auschwitz és Treblinka, fokozatosan elõtérbe kerültek, mint a megsemmisítés szörnyû központjai (bár senkit sem engedtek a közelükbe), és ez az irányzat napjainkig tart. (78. oldal) Browning azt mondta tanúvallomásában, hogy hazugság azt állítani, a szovjet övezetben senkit nem engedtek a táborokba. Idézett egy New York Times cikket W. Lawrence újságírótól, akit a szovjetek 1944 augusztusában végigkísértek Majdaneken. Browning hozzátette, hogy a cikk jelentõsen téved az ott elpusztult áldozatok számának, illetve a Zyklon B hatásának tekintetében. Weber történész azt vallotta, hogy a háború után a nyugati szövetséges nyomozóknak nem engedték meg a szovjet övezetben található koncentrációs táborok kivizsgálását. A majdaneki újságírói látogatást a szovjetek vezették propaganda célokkal; ez nem szakemberek által vezetett nyomozás volt. 22. Végül Rassinier professzor dr. Kubovy, a Tel Aviv-i Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont igazgatójának fontos beismerésére hívja fel a figyelmet, melyet a La Terre Retrouvée címû lapban tett 1960. december 15-én. Dr. Kubovy elismerte, hogy a megsemmisítésre nem létezik semmilyen utasítás, sem Hitlertõl, sem Himmlertõl, sem Heydrichtõl vagy Göringtõl (Le Drame des Juifs européen, 31. és 39. oldal). (100. oldal) 118

Browning sosem hallott Kubovyról vagy a Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpontról. Azonban Faurisson és Irving tudtak Kubovyról, és Irving Hitler’s War [Hitler háborúja] címû könyvében meg is említi egy idézetét a La Terre Retrouvée-bõl. 23. Bár [Rassinier] ezt a felsõ határnak tekinti, és utalást tesz Raul Hilberg ugyanazzal a problémával foglalkozó zsidó statisztikus alacsonyabb számú, pontosan 896.892 áldozatra. (101. oldal) Hilberg azt mondta a bíróságon, hogy õ nem statisztikus és sosem becsülte a számot 896.892-re. Saját számítása tulajdonképpen ötmillió felett van. Weber azt mondta, hogy Harwood ezt az információt Paul Rassinier könyveibõl vette; az eredeti hibát tehát Rassinier és nem Harwood követte el. 24. Rassinier professzor… arra a következtetésre jut, hogy a második világháború alatt a zsidó halálesetek száma nem haladhatta meg az 1.200.000-et, és megjegyzi, hogy ezt végre a párizsi Kortárs Zsidó Dokumentációs Világközpont is elfogadja. (101. oldal) Hilberg azt mondta, hogy sosem hallott errõl a központról, illetve a számadatról, melyet Harwood idézett. 25. Richard Harwood író és a második világháború politikai és diplomáciai aspektusának szakértõje. Jelenleg a Londoni Egyetemen dolgozik. (107. oldal) Weber történész tanúvallomásában azt mondta, hogy a könyv szerzõjének a neve Richard Verrall, aki a „Richard Harwood” álnevet használta. Verrall a legmagasabb kitüntetéssel végezte el a Londoni Egyetemet; író és különös érdeklõdést mutat a második világháború politikai és diplomáciai aspektusi iránt. Verrall az 1950-es és 1960-as években kiadott forrásokra támaszkodott 1974-ben megjelent könyvében. A legtöbb hiba eredetileg Paul Rassinier úttörõ revizionista történész hibája, akinek munkájára Harwood nagyban támaszkodott. 119

A nyomtatás az „ÚJ KÉKSZALAG” Könyvkiadó gondozásában készült Békéscsabán. Felelõs vezetõ: a Kiadó felelõs ügyvezetõje

120