.JUHÁSZ ÁKOS.
.Reflexiók. Juha Leiviskä fény-templomában
E
hér síkok közt többszörösen reflektált fénye végtelenül sok árnyalattal és felhanggal színezi a makulátlan színtelenséget. Formai eszköztára nélkülöz bármely Vitruvius által számba vett építészeti elemet, itt nincsenek oszlopok, ívezetek, boltozatok, párkányok, ablakok, még falak sincsenek a szó klasszikus értelmében. Akkor hát hogyan lehetséges, hogy ebben a nehezen „szótárazható” épületben mégsem az újdonság az, ami megragadja érzékeimet, hanem valami régóta ismer√s, id√tlen arányosság és pátosz? Miért van, hogy az annyira kézenfekv√ el√kép: a koramodern steril, egymástól elszakadó hasábokkal komponáló De Stijl irányzata is csupán formális magyarázatul szolgálhat, a Myyrmäki terében létrejött csodának igazi gyökerét nem találjuk meg benne? S√t, vibráló hangvételével egyedül áll legsz∫kebb építészeti pátriája: az Aalto-kortárs és posztaaltoi generáció páratlanul gazdag világában is. Leiviskä munkáiban az alapvet√ elvek persze világosan tetten érhet√k, és ebb√l az építészeti mili√b√l eredeztethet√k. Egyáltalán, a természeti környezet, különösen a napfényhez való jog és a tudományos szemlélet – amely beépülése az építészetbe re-reneszánszát élte a 20-as éveket követ√en – Finnországban egyedülálló jelent√séget nyert. Alvar Aalto paimiói tüd√szanatóriumának ideális benapozásra szerkesztett hotelszárnya, könyvtárainak fényben fürdetett olvasótermei, az Erik Bryggman-tervezte turkui kápolna súrlófénnyel cirógatott oltárfala, vagy akár Viljo Revell, Aarne Ervi munkái mind azt az iskolát fémjelzik, amelyet világszerte a korai, funkcionalista korszak keménységét természetes anyaghasználatával és fénykezelésével humánussá puhító irányzatként értékeltek. Az ilyen talajon felnöv√ Simo
gyszerre a fény olyan s∫r∫vé lesz, hogy úgy érzem, tapintható. Határtalanul áradó, végtelen közeg, olyan, mint amikor hagymát hámozok, melynek sosem érem el a közepét. Rétegek vannak csupán, egymás mögött elt∫n√ árnyalatok. Egyik sem lényegtelenebb a másiknál, mégsem egyrangúak. Egységes hangú környezet ez, csupán a színfalak között és a hátam mögött villan fel a küls√ világ, a nyírfaliget egy-egy foltos törzse, melyek tovább zengetik a templomtér hangjait. Valaki errefelé tart. Szaporán lépdel az olvadt és újra megfagyott hóban, mégis lassan közeledik. Elt∫nik a látómez√b√l, hallani az ajtó mozdulását. Megnyikordul a pad, itt vagyok. Ismét a Myyrmäki templom padsorai között. Az els√ alkalommal a Helsinki Egyetem építészkarának idegenlégiósaival, úgy tíz-tizenketten látogattuk meg Juha Leiviskä a vantaai vasútvonal mellett végignyújtózó lutheránus templomát – talán a legszélesebb körben ismert munkáját. Akkor a kötelez√ megismerkedés kötötte le a figyelmemet, túl kellett esni a „jé, ez-vajon-hogyan-támaszkodik-erre, és hogyan-tisztítják-ott-fönn-azt-az-ablakot?” – fázison. A tér hatása persze mellbevágó volt akkor is, de úgy éreztem, már az els√ képek és az alaprajz megpillantása óta ismerem az egészet, nem kellett hát átélnem az újdonság meglepetését. Mint a legtöbb remekm∫: közérthet√, szinte banális eszközöket használ, a titkot nem a formák jelentésébe rejti. Könnyen fotózható épület, egyetlen felvétel mindent elárul róla, amit egy kép a struktúráról mondani képes. A párhuzamos, egymás mellett elsikló függ√leges faltestek a közöttük besz∫r√d√ fény által finom rétegekre szabdalják az elnyújtott templomteret, melynek látszólag nincsenek szigorú határai. A nap és az égbolt fe-
129
Juhász Ákos
Paavilainen, a Helin-Siitonen, Kairamo-Gullichsen, Komonen- irodák és a ’90-es évek fiataljai: Olli-Pekka Jokela, Pentti Kareoja vagy a Monark csoport keményebb, „drivy” (dögös), eleganciája mind azt igazolják, hogy ebben az északi, sokfény∫ sötétségben a modern a mai napig megszakítás nélkül uralkodó szemlélet maradt Finnországban – magába olvasztva a posztmodern korszak egyéb – pl. dekonstruktivista, szimbolista, technicista – irányzatait. Leiviskät nehéz volna besorolni bárki mellé – nem mintha kellene –, pedig arányrendszere ugyancsak szervesen illeszkedik Blomstedt–Ruusuvuori modulalapú szerkesztésének hagyományaiba, ami már csak azért sem csoda, hiszen Juha az öreg Ruusuvuorit még mestere-kollégájaként ismerhette. Itt, Myyrmäkiben azonban minden elmélet cs√döt mond, valami olyasmi történik, mint amikor az elolvadó hó nyomán virágba szökik a sáfrány, életre váltva az el√z√ évben felhalmozott tápanyagokat. Végül is rá lehet bukkanni valamennyi összetev√ eredetére, de az anyag átalakulása színekké és illattá min√ségi változás. Ez a tér nem anyagi testekb√l, még csak nem is a köztük feszül√ anyaghiányból épül föl, úgy t∫nik, maguk a fényhasábok állnak össze egyfajta – fényhatároló falak közé szorult – szoborrá. A szerkezetek látszólag nem is érintik egymást, a fénytest folytonosságát nem szakíthatják meg. A tér mint az ementáli sajt anyaga tölti ki a lyukak által szabadon hagyott ∫rt. A negatívba forduló kompozíciós elv elméleti szinten ugyancsak nem újdonság, Teo van Doesburg vagy akár Henry Moore szájából rég elcsengtek ezek a szavak, s√t a zene „hangok közti szünetek és hiányuk együttese”-ként való definiálása már szinte közhely. Itt mindezek az elvek a szándékoltság halvány látszata nélkül öltenek testet. Juha Leiviskät szemmel láthatóan nem az motiválja, hogy új építészeti arzenált fejlesszen ki magának, nem érdekli a forradalmi szenzáció. A koramodern eszköztár számára már nem is lehetne a lázadás szócsöve, az csupán egy divattalan térélmény megformálásában jól használható, kipróbált szerszám. Azok közé az építészek közé tartozik, akik nem elméleti épületekkel foglalkoznak, és az elméleteket nem az épület meg nem valósult vagy megvalósulhatatlan tartományait kitöltend√ használják; egyedül az érzékelhet√ valóság köti le figyelmüket. A térbeli modellezésnek különösen nagy szerepet juttat nemcsak a tömeg, hanem az interieurök tervezésénél is, itt például határozottan érezni a falak makettszer∫ tektonikáját. Leiviskä bels√iben bármilyen konkrét asszociációt kiváltó felületi textúra vagy anyagszer∫ mintá-
zat gyengítené a tér vizuális erejét, ami épp annak anyagtalanságában rejlik. A padok itt nem padok, a felületek motiválatlanok, az orgona itt nem hangszer, a bels√ben megjelen√ összes tárgy igyekszik megszabadulni a hagyományos formáltsága által hordozott fogalmi üzenett√l. Az orgona sípjainak rendje és a díszletszer∫en térbe függesztett textíliák Frank Lloyd Wright vízesésházának következetességét juttatják eszembe, ahol is a mester a küls√ lépcs√ korlátját képes volt csupán függ√leges pálcákból kikínlódni, nehogy egy ferde egyenes megbontsa a kompozíció tektonikáját (gondolom legszívesebben elhagyta volna a korlátot, úgy, ahogy van). Itt, Myyrmäkiben ehhez hasonló kompromisszum nyomát talán csak a zölden világító EXIT-feliratban lehet felfedezni, valóban, még poroltót sem láttam sehol. Ez nem kevés. Nincs különbség tartószerkezet és burkolat között, az elemek hierarchiáját a tér tagolásában betöltött szerepük szabja meg. Barokk tér és barokk hangzás. Nem utal semmire, mégis emlékezünk általa. Nem közöl érzelmeket, viszont érzelmeket fakaszt bennünk. A barokknak nincsen formai kánonja, biztos sikerre kidolgozott sémái, mellyel – a romantika módjára – utasítaná a közönséget: most vigadj, most légy büszke, most bánatos vagy szerelmes. Ilyen építészeti részletképzése is: a növényi ornamensek az égvilágon semmi szimbolikus tartalmat nem hordoznak, ám a legapróbb levélke is szerephez jut a burjánzó tér szerkezetének finomításában, akár a tüd√ hörg√cskéi a légzésben. Az üzenet a tér egészének hatásában, impressziójában lappang, a szerkezet önmagában, elméletben és takaratlan valóságában teljesen érdektelen, egyedül a néz√ szemszöge létezik. Ez már csaknem Hollywood. A legels√ látványtervez√ ezek szerint Palladio volt a Teatro Olimpico álperspektivikus utcáinak életre keltésével. Tiszta patyomkinváros. A hatás, a reflexió azonban nagyon is valódi, és mindennek egyetlen üzemanyaga: a fény. Ezúttal magam vagyok itt. Jó érzés, hogy nem irányítom a gondolataim, hagyom, hogy az egybezúgó élmények: a beszélgetések, a szemináriumok, a zene, de legf√képp az itt és most, a hó és a fény illata többszörösen ver√dve tudatom falai között, valami új szintézis élményével ajándékozzon meg ráadás gyanánt. A mennyezetet bámulom. Mez√i egyformák, mégsem ugyanolyanok. Egyetlen osztás vagy részlet sem segít a lépték megállapításában, mégis pontosan érezni a méreteket. Egyszerre fölkapcsolódnak a lámpák. Az aranyos gy∫r∫k meleg színeket oltanak a fátyolos kék tónusba. A négyes csoportokba ver√-
130
Reflexiók Juha Leiviskä fény-templomában
d√, különböz√ magasságban lebeg√ csészealjak vé- Monet a roueni katedrálisról festett sorozatának letlenszer∫sége egységes renddé áll össze. Azon tö- bels√ téri, él√ analógjává téve azt. röm a fejem, vajon ezek a lámpacsoportok különA tér nagyon összetett, mégsem fáraszt, ahogy a böz√ek, vagy csupán az eltér√ térbeli helyzetük miatt megértésével bíbel√döm. Rádöbbenek, hogy annak látszanak innen másmilyennek. A lényegtelennek felépítése éppolyan, mint ezé a leírásé. Egyrészt mat∫n√ kérdés megragad a fejemben. A semmitmon- gát a teret lehetetlen megfogalmazni és kimerevíteni, dóan egyszer∫, párhuzamosokból és mer√legesekb√l csupán a bennem kialakuló reflexiókról beszélhetek, álló ortogonális nézetek nem ugyanígy válnak-e di- azok pedig mind egyetlen tartalomról szólnak, másnamikussá az épület harmadik dimenziójával kiegé- más pillanatot rögzítve, csak az egész kontextusászülve? Gerrit Rietveld Schröder-háza, akár egy térbe ban van értelmük. transzponált Mondrian-festmény nemcsak a harmadik, de az id√ negyedik dimenziójával is gazdagítja a kompozíciót. Itt Myyrmäkiki fölhívja Juha Leiviskät Juha Leiviskä biográfiája: ben a dolog nem ennyire az irodájában, Bach, Corelmárcius 17-én születik Helsinkiben elméleti, az id√ sokkal ér- 1936 li vagy Mozart fogja fölven1954 érettségizik a Tampere Lyceumban zékletesebben van jelen. ni a telefont. A legvalószí1963 diplomát szerez a Helsinki M∫szaki Egyetemen Ezzel nem els√sorban a 1964–68 közösen dolgozik Bertel Saarinóval n∫bb, hogy a Goldberg-vanapjárással együtt változó 1967 riációk egyike szól. Ez a végsaját építészirodát alapít társul Vilhelm Helanderrel árnyékok falra vetül√ játé- 1978 telenül érzékeny – mozduéletm∫véért neki ítélik a Carlsberg-díjat kára gondolok – a februári 1996 lataiban és szavaiban épüFinnországban erre aligha Rendszeres el√adó a Helsinki M∫szaki Egyetemen, meghívott letei módjára folyton rezg√ lehetne alapozni –, sokkal el√adó a világ számos egyetemén, köztük a Budapesti M∫egyete- – ember maga is képzett fontosabb a hullámzó tér men. zongorista. Amikor els√ ízvégigjárása. A téri kompo- Több, mint tíz jelent√s tervpályázat zs∫ritagja volt, több tucat ben találkoztam vele, a zíció – akár a zenem∫ – fel- pályázat díjazottja, illetve nyertese. törzshelyére, a Maxillba tárulkozása jellemz√en id√- Legjelent√sebb munkái: mentünk vacsorázni, ahol höz kötött folyamat, és itt 1968–70 Nakkila, parókia igyekezett kiheverni egy göa különböz√ nézetek egysé- 1971–75 Szt. Tamás templom, Oulu rög TV-társaság riporte1974–75 Kannelmäki lakótelep, Helsinki ges térélménnyé kovácsorének tudálékos és tökéleMyyrmäki templom és parókia, Vantaa lására végtelen, szabadon 1980–84 tesen oda nem ill√ kérdé1981–84 Kirkkonummi, parókia bejárható útvonal kínálko- 1984–86 Vallila könyvtár és óvoda, Helsinki seit, amelyek túlnyomózik. Az axiális templomok 1985–86 Auroranlinna lakótelep, Helsinki részt a mesternek az Akroezt a szuverén ritmust vala- 1985–86 Villa Johanna helyreállítása, Helsinki poliszról alkotott vélemé1985– Kajaani m∫vészeti múzeum mivel didaktikusabban sunyét firtatták. Nos, a mes1986– Männistö templom, Kuopio gallják, bár a barokk–oldal- 1986–96 Német nagykövetség, Helsinki ter végtelenül szerény emkápolnáktól és hevederekber, nem is árulta el, mit vákel tagolt boltmez√kt√l megszabaduló – egybesza- laszolt. ◊t ismerve, valami olyasmi lehetett, hogy bott csarnokterei már nyitva hagyják a kiskaput, „...nem is tudja, mennyire aktuális a kérdése. Minhogy ki-ki a saját lendületét kövesse. den egyes görög templom ugyanis egyetlen ideális A Myyrmäki ráadásul lutheránus templom, s ez a eszményt kísérel meg elérni, ahogyan jómagam is finn társadalom szabadságát híven tükröz√ forma erre törekszem – természetesen sikertelenül – bels√ megengedi a tér hossztengelyének elfordítását az tereimmel, amelyek ezért ugyanúgy hasonlítanak oltár tengelyére mer√leges állásba. Ez a praktikus egymásra, mint a görög templomok.” akusztikai magyarázattal is értelmezhet√ gesztus – Ahogyan az épület korlátozott formai motívuma halk emberi hang így a rövidebb térirányba szóró- készlete végtelen szabadságot enged meg a variádik, míg az orgona jobban terjed√ hangtartományáé ciók síkján, úgy szervülnek az egyes alkotások az a hossztengely – végképp fölszabadítja a téralakító életm∫ egészébe. építész kezét a formai kánonok ny∫ge alól. Leiviskä összes épületén ugyanaz a „szerény moAz id√ más formában is jelen van idebent. Az el- numentalitás” tükröz√dik, amelyet az √ szavainál jobtér√ színhangú reggeli, esti, nyári, téli fények egy na- ban nem sikerül megfogalmaznom. Nekem legszívegyobb lépték∫ kronológiába helyezik az interieurt, sebben Wies, Nehresheim zarándoktemplomairól
A
131
Juhász Ákos
132
Reflexiók Juha Leiviskä fény-templomában
133
Juhász Ákos
134
Reflexiók Juha Leiviskä fény-templomában
beszélt, arról, ahogy tereik két, egyik a másikat befoglaló kagylóhéjak elve alapján épülnek föl, mintegy dupla templomokként, amelyek köztes terét a fény öblíti át. ◊ ezt a többréteg∫séget transzponálja az alaprajzokon jól látható módon a függ√leges térhatárolásra. Az anyagból létrehozott anyagtalan tér els√ igazán nagyszer∫ példáit Juha feltétlenül ezeknek a bajorországi templombels√knek tulajdonítja, Nils Erik Wickenberg szavait kérve kölcsön, mikor azt mondja: „e barokk templomok terei hangszerek, melyeket a fénynek szántak, hogy játsszon rajtuk.” A lejártnak hitt korszakok legteljesebb íz∫, kései gyümölcsei sokszor csak a periferiálisnak bélyegzett területeken – és Közép-Európához hasonlóan ilyen Finnország is – képesek beérni. Ahogy a cseh születés∫ Balthasar Neumann Vierzehnheiligen zarándoktemplomával a legteljesebb zamatot párolja le a mármár elfeledésre ítélt barokk téralakítás cefréjéb√l, Juha Leiviskä is bizonyos értelemben kitárt kapukat dönget, azok azonban újra és újra megnyílnak el√tte. Korunk örökös megújulást – ne adj’ isten, meghasonulást – követel√ m∫vészeszményével ellentétben √ saját bevallása szerint egész életm∫vében ugyanazt próbálja megvalósítani egyre tökéletesebb szinten. Ez a végállomás természetszer∫leg soha nem érhet√ el, hiszen az építészeti tér – a zenéhez hasonlóan – ugyan fizikai síkon nyilvánul meg, lényege mégis szellemi marad. Az anyag kemény törvényeivel való küzdelem a legkimerít√bb feladat az éterit megmutatni akaró komponistának, mégis az anyag az egyetlen vigasza és fegyvere ebben a harcban. Az eszközök pedig változhatnak, hiszen csupán eszközök. Bach muzsikája ma talán az eredeti szándékhoz hívebben szólal meg, mint a korabeli lipcsei kórusok náthás hangszálain, rissz-rossz fortepianóin. ◊ maga szerintem rajongana Glenn Gouldért, aki 1970-es években Steinway zongorával készített felvételein tán barokkabbul játszik, mint bárki a XVIII. századi Németországban. Steindl Imre, a Parlament építészének szavajárása szerint: „A gótika mesterei még nem
értettek a gótikához. Mi értünk hozzá igazán.” Ez nyilván vitatható, de jól jellemzi a törvényszer∫séget, miszerint a technikai apparátus, noha rendre fényévekkel elmarad az alkotás szelleméhez képest, ugyanakkor ösztönzi is azt. A technikai gazdagság idejében, mint a XX. század végén, mikor a gyakorlati fejl√dés minden addiginál látványosabb, az a bizonyos fényév a minimálisra tud csökkenni, hiszen az ötletek azonnali megpróbálása és tökéletesítése rögtön újaknak enged teret. Nyilván a technika nem indukál fejlettségével arányosan gazdagabb szellemi életet, s√t általában annak kiüresedését segíti el√. Viszont ráébreszt az ideák id√tlenségére. Sem a gótika, sem a modern, vagy a barokk nem exkluzívan id√höz köthet√k és csak-akkor-létez√k. Az egyes épületek természetesen igen, de nem a szemlélet. Ma, amikor a korszellem annyira vegyes, mint a finomf√zelék, a barokk téreszmény és a koramodern eszköztár képesek a századvég technikai színvonalán egy m∫vé desztillálódni, ahol már nem kell perspektivikus freskót és gipszstukkót hazudni a tér szerkezete mögé. Az illúzió eszméje kitermelte a maga természetes eszközeit, ezzel megszerezve számára az √szinteség jogát. A barokk alkotások legnagyobb része – mai szemmel –, valljuk meg, igen émelyít√, és ezt éppen tökéletlen megvalósulásának és √szintétlenségének köszönheti. Én a barokkot azóta méltányolom, mióta Leiviskä templomaiban megértettem valamit annak zsenijéb√l.
Ú
jabb látogatók. Két id√s ember, meg egy fiatal n√ a kislányával. De az is lehet, hogy kisfiú. Állnak és néznek. Látni, hogy tetszik nekik. Tekintetük megnyúlik, a lebeg√ gy∫r∫ket figyelik. A kisgyerek nem kérdez, tudja, hogy templomban van. Nem látja a feszületet. A fény-lényeket ismeri és érzi, hogy ez az √ házuk. Indulok. A tért√l nem kell még elbúcsúznom, struktúrája odakintr√l is jól kivehet√: egymást utánzó falak és falközök. Csönd és vonatfütty. A harangtorony pengéi kihasítják az égbolt hideg vásznát.
135
