• Wanda Reisel • LEVELEK R.-NEK
Wanda Reisel
Levelek R.-nek D
rága R.! A zsidók sem tudták elôre, hogy a Bibliából bestseller lesz. Érthetô, hogy a konkurensek megírták a Második részt. Isten megpróbálja a két kôtáblát elpasszolni a Föld legnagyobb népének, a németeknek. Ôk azonban túl rövidnek találják a mondatokat. Megpróbálja eladni a franciáknak. Nincs benne elég erotika. Aztán végül a zsidókhoz ér, és ôk ezt mondják: – Kettô van belôle? Becsomagolhatod! Öngyûlölet? Humor? Szerintem minden Mózessel és a monoteizmussal kezdôdött. Mózes – a számûzött zsidó, aki Egyiptomban született és az egyiptomi udvarban nevelkedett – forradalmi vezérré növi ki magát. A zsidóknak – akiknek rabszolgákként köveket kell görgetniük a piramisokhoz – megkülönböztetô jelet ad: a monoteizmust, a körülöttük lévô többistenhittel szemben. Plusz: tíz szabályt, hogy egybetartsa a csoportot. Tíz nem is olyan sok, annyit kívülrôl is meg lehet tanulni. Tíz erkölcsi szabály, társas érintkezési formák, udvariassági formák, illendôségi normák. Abban a helyzetben találták ki, amikor a nép el volt nyomva. A számûzetés kiélezi az érzékszerveket, ilyenkor még több humánus törvényre van szükség. Vagyis: forradalomra. A Biblia a zsidó népet „csökönyösnek” nevezi. Ôk magukat kiválasztottaknak. Csökönyösség. Eredet. Az irritáció forrása. Elit társaság. Aki beleszületik, automatikusan tagjává válik, de semmit sem kell érte tennie, ha nem akar. Soha nem kell megmutatkoznia, de ha mégis elôkerülne, tárt karokkal fogadják. Exkluzív klub. Nem toboroz tagokat. Aki viszont tag akar lenni, annak vizsgákat kell tennie. Titkos szavazás. A mózesi törvények egyfajta morál megfogalmazásai. Elôírások az erkölcsös élethez. Egy erkölcsi lebeny megformálása az agyban: a lelkiismeret. Megszületése annak, amit kultúrának hívunk. Fegyelmezettség. Lelkiismeret. Az Apa hangja.
(Bálvány)képek készítésének tiltása: it’s all in the mind. Világosan le van írva: Isten sehol nem jelenik meg mint kép az Ószövetségben. Mint füstcsóva, igen. Mint égô csipkebokor, igen. Mint hang. Mint nyelv. Az absztrakció születése. A négy betû JHVH, az a pár betû, amit együtt nem lehet kiejteni, és amit úgy gondoltak, hogy nem is szabad kimondani, mert Isten nem szó, nem kép, Isten egy eszme, egy absztrakció. A betûk a „lenni” ige szótövébôl származnak. Általában így használják a jelentését: „Vagyok, aki vagyok.” Mivel a héber írás többféle módon interpretálható, ezért „Vagyok, aki vagyok, voltam és leszek” is levezethetô ebbôl a tôbôl. Ezt nyilvánvalóan jól átgondolták. A hordozható Isten. Könnyû vinni a sivatagban. Egy kis baldachin, néhány pergamentekercs, tizenhárom tizenhárom évnél idôsebb férfi, és mehet. A bálványképeket túl nehéz cipelni, bonyolult logikát kívánnának meg, ami azért megterhelô egy ilyen sátras vándorúton. Negyvenéves vándorlás a sivatagban, ami végül is valamivel tovább tartott. De ezt sem tudhatták a zsidók elôre… egy nappal késôbb… Drága R.! Felkértek, hogy írjak valamit Az elefánt és a zsidó probléma címû kötethez arról, hogy milyen kihatással van zsidó létem az életemre, a munkámra, a… De hogyan lehet ezt anélkül megtenni, hogy az ember ne essen mindenféle kétségekbe, hogy ne gondoljon mindennel kapcsolatban arra: vajon a zsidóságom befolyásolta volna az életemet? Vagy a szüleim, a barátaim, az iskoláim, a saját gondolataim, a…? Ez egy lehetetlen feladat, vagy egy életfeladat? Vajon le tudom mindezt tíz oldalban írni, meg tudok ilyesmit egyáltalán fogalmazni? Ez az „egyáltalán” (überhaupt), ez nem a zsidó intellektuális miliô tipikus szóhasználata, ahonnan én magam is származom? Az úgynevezett „fehér asztalterítôs zsidóságé”.
• 103 •
• Wanda Reisel • LEVELEK R.-NEK
A sabbatot énekléssel, abroszokkal, kristálypoharakkal és mindenfélével ünnepeltük. Széderesten, hanukán, a nagy ünnepnapokon az imaházba mentünk. Errôl el akartam mesélni neked valamit: az imaház gyerekkoromban az a liberális imaház volt, a De Lairessestraaton, azt hiszem, Soetendorp rabbi háza. Egyszerû, nagy lakóház volt, Amszterdam déli részén. Sabbatkor soha nem mentünk az imaházba. Hattól tizenkét éves koromig héberre jártam kedd délutánonként Ereira úrhoz, aki énekelni is szépen tudott. A zongoraórák mellett a héber is a kötelezettségek közé tartozott. Egy narancssárga könyvbôl kellett ivrit házi feladatokat írni, de mivel úgy gondoltam, hogy az iskolában már így is elég dolgom volt, lusta voltam megírni ezeket a feladatokat. („Nagypapa és nagymama narancsot vesz a piacon.”) Fél órával azelôtt, hogy héberre kellett mennem, kopogtattam apám rendelôjének ajtaján, és megkérdeztem, hogy megírná-e a leckémet. Ilyenkor egymás mellett ültünk nagy orvosi asztalánál, és amennyire lehetett, próbáltam az általa lefordított héber mondatot megjegyezni. Így amikor az órán rám került a sor, hosszasan elgondolkodtam, mintha valóban fordítanék, ajkaimmal néha motyogtam valamit, aztán megpróbáltam szélsebesen elôhalászni agyamból az apám által lefordított mondatot. Késôbb a középiskolában ugyanezt a módszert alkalmaztam latin és görög szövegeknél, amiket anyámmal fordíttattam le. Hogy ezekbôl a tantárgyakból egyáltalán átjutottam az érettségi vizsgán, isteni rejtély volt számomra, és úgy gondoltam, valami misztikus dolgozik bennem, „valami”, ami bizonyos dolgokat egy kicsivel jobban tudott annál, amit én magam fel tudtam fogni. Tulajdonképpen azt akartam elmesélni, hogy az imaház a De Lairesse utcában túl kicsi volt ahhoz, hogy befogadja mindazokat a zsidókat, akik ros hasonakor vagy jom kippurkor a zsidósághoz való tartozásukat akarták kinyilvánítani. A Nieuwe Rainál felépített Liberális Zsinagóga elkészülése elôtt a nagy ünnepeket a Concertgebouw kistermében tartottuk: istentiszteletet a kultúra templomában. Énekeltünk, ami illett egy koncertterembe, és volt egy kis színjátszás is, Ko van Dijk és Jacob Soetendorp rabbi vezetésével (talán éppen ô – színjátszó ösztönével és szikrázó kék szemével – szerettette meg velem a színjátszást. Ahogy jom kippurkor fején a talesszal, fehér tornacipôjében rákezdett az éneklésre és a dicséretre, és a sófárt a szájához
vette, már úgy szólván láttam magam elôtt a sivatagot). Istentisztelet a Concertgebouwban és egy fehér tornacipôs rabbi: minden eléggé forradalminak tûnt ahhoz, hogy ebben a zsidóságban is lássunk valamit. Bár ez csak késôbbi felismerés. Kamaszkoromban és utána is sokáig tiltakoztam zsidó mivoltom ellen, azt hiszem azért, mert nem akartam különbözni nem zsidó barátaimtól. Talán ez azt akarta jelenteni: az ember ne akarjon olyannak mutatkozni, ami mások szemében „idegenebbé” vagy „mássá” teheti, mint amilyennek érzi magát. Különösen apám hangsúlyozta olykor a környezettôl való „eltérés” tényét: „Mi… és a gojok”, „a család erôs vár”, „a nem egészen megbízható külvilág”. Ez a külvilág csomó veszélyt hordozott magával, nemcsak autókat, amik elgázolhattak, vagy cukros bácsikat, akik magukkal vihettek a parkba, de voltak ott még olyan kinagyított képregényszerû figurák is, mint a nácik, akik valami módon a nagypapát és a nagymamát és egy egész sor nagybácsit meg nagynénit küldtek a gázkamrába. „Távol innen, az Xxx-ek országában nagyon kegyetlen emberek éltek…” Hétéves koromban rémálmaim voltak razziákról a Vondelparkban, ahol anyámmal az árokban kellett meglapulnunk. Párhuzamot láttam a mesék és gyerekkönyvek világa, valamint a család és a zsidóság története között. Az egyiptomi kivonulás története például, amit széderestén részletesen elmeséltek, mindig nagy hatással volt rám, és talán a legmeghatározóbb volt a zsidósághoz való kötôdésemben. A széderest elôkészülete színházi jellegû volt. Nem elég, hogy az amúgy is hosszú asztal – mely hattagú családunknak adott helyet – még egy asztallal meg lett toldva, hogy néhány vendég számára is elég hely legyen, de még az a különös, kerek, emeletes tál is az asztalra került, amibe maceszt öntöttek. A macesz szaténbe volt csomagolva, bibliai jelekkel és rajzokkal mintázott huzatokba, amilyeneket máskor soha nem láttam. A konyhában nagy volt a sürgésforgás, mert a vacsorához el kellett készíteni a speciális összetevôket: Perzselt tojást (ki hallott még errôl?), sült csontot, reszelt tormát (úgy emlékszem, általában nem ettük meg), és valamit, amit „habarcsnak” hívtunk (alma, mazsola, mandula, fahéj és azt hiszem, vizes macesz olyan állagú keveréke, amelynek azt a habarcsot kellett szimbolizálnia, amit a zsidó rabszol-
• 104 •
• Wanda Reisel • LEVELEK R.-NEK
gák Egyiptomban az építkezéshez használtak), retket, petrezselymet és egyéb zöldségeket, egy kisedénnyi sós vizet és egy serleget Ézsaiás prófétának, aki olyan Mikulás volt, aki soha nem jelent meg. Az összetevôket a tálcára tették, és a gyerekek tudták, hogy ezekhez egy történet fûzôdik, amit ezen az estén megint elmesélnek majd. Az összetevôk szemléletessé tett szimbolikája is már fényponttá varázsolta az estét. Itt azt hiszem, az a fontos, hogy a történetet minden évben elmondták, és hollandul mondták el. Ez az oka, hogy meg tudtam jegyezni. A kivonulás történetének megfejtése – apám által különösen hangsúlyozott tény, hogy a történetet természetesen nem szó szerint, hanem szimbolikusan kell érteni – volt az a pillanat, amikor összeállt a kép, és megértettem, megéltem valamit, ami fontos volt számomra: elôször is annak a ténynek a hangsúlyozása, hogy ez az este más, mint a többi, és a tradicionális kérdés, amit ezen az estén a legkisebb fiú tesz fel. Volt ebben valami szimpatikus, hogy ilyenkor a legifjabb feladatot, szerepet kap, ami máskor csak az „apáké”. Az este másságának megnevezése számomra megegyezett a zsidó lét általános érzésével. Másodszor, így kaptam meg az elsô (szöveg)értelmezô és szemléleti órámat. Szóval a tálca a különbözô rekeszeivel és rajta a kis tálacskákkal szimbólum volt: a három rekesz az ôsi csoportfelosztást jelentette Izraelben: a kohaniták (papok), a leviták és a köznép. A macesz a zsidók kovásztalan kenyere, amihez nem volt idejük megkeleszteni a tésztát, mivel el kellett menekülniük. A sült csont a korábbi pészachi bárány emlékére készült, a zöld az ókori étkezés emlékére, amikor a friss zöldség még luxusnak számított, az almás keverék a habarcsot jelentette, a torma (a keserû fû) pedig a zsidók keserû rabszolgasorsát szimbolizálta. Mindez megmozgatta a gyerekek fantáziáját. És valójában ez volt a széderest lényege, hogy a gyerekek kérdezgessenek a zsidóság lényegérôl és eredetérôl. Mivel mindez látványos és teátrális módon történt, megértettem, hogy mi a szimbólum, és mindenekelôtt, hogy vannak dolgok a világban, amelyek így vagy úgy megmutatkoznak, de a jelentésük más és átfogóbb: a tojás (amit tûzön megperzseltek) a templom lerombolása után már meg nem hozható áldozat szimbóluma, ovális formája az élet ciklikusságának és a remény megôrzésének képét idézi elô. És így volt ez a többi szimbólummal is, és magával a történettel
és mi magunkkal is, ahogy széderestén az asztalnál ültünk. Más szóval „a dolgok mögött egy történet” rejtôzött. Ennek a történetnek meg kellett mutatkoznia. Vagyis, több dolgok vannak e világon. Harmadszor a széderest ezt a mondatot hangsúlyozza: „Emlékezzetek rá, hogy szolgák voltatok Egyiptomban!” Nem „Ôk”, nem. „Ti”. Szolgák. Egyiptomban. Nem elfelejteni! Utólag számomra ez egyfajta humanista-szocialista gondolkodásmód alapjává vált, melynél az igazságosság és igazságtalanság, elnyomás és számûzetés kifejezések megértése különösen nagy szerepet játszott. Így óvodás koromban rögtön felmerült a cipôfûzô nagy filozófiai problémája: épp akkor tanultam meg befûzni a cipômet, és mivel mindkét cipôvel egyforma igazságosan akartam bánni, próbáltam a mûveletet részekre felosztani, de ez nem segített, mert az egyik cipô mindig elôbb készen volt, mint a másik. Isten létezése vagy nem létezése gyerekkoromban soha nem volt semmilyen kétség tárgya. Isten nem létezett, mert Isten egy gondolat volt, annyi más gondolathoz hasonlóan. Isten nyilvánvaló módon nem egy személyt jelentett, és nem is valamit, ami fentrôl szemléli a világot. Ebben az értelemben a zsidóság megélése a mi családunkban teljesen tradicionális és ateista volt. Például a sok kis csíptetô, amire a szobánkban a színpadi függönyt akasztottuk, szintén Isten volt. Isten nem különbözött nagymértékben Walt Disneytôl vagy Annie M. G. Schmidttôl. Ezzel kapcsolatban el akarok mesélni neked egy kis anekdotát: otthon volt nekünk egy jó pár amerikai 8 mm-es gyerekfilmünk, egy rakás rosszcsont mosómedvérôl, meg csimpánzokról, akik repülôgépet lopnak, és egy rajzfilm egy Woody Woodpecker-szerû varjúról, aki összeveszik egy jóindulatú, pipogya kutyával. Élethalálharcuk csúcspontján a varjú mérgesen fel-alá járkál a rúdján, aztán támad egy ötlete, levesz egy könyvet a könyvespolcról, leül elé, egy Hitler-hajtincset húz dühösen homlokára és kinyitja a könyvet. A borítón látható a felirat: Mein Krampf (kb. A görcsöm [holl.]). Ezt a filmet rongyosra vetítettük. Isten nem volt ott az iskolában, nem volt ott, mikor az utcán játszottam. Tulajdonképpen még az imaházban vagy sabbaton sem volt ott, mivel ilyenkor héberül énekeltek, azon a nyelven, amit én amúgy sem értettem. Isten négy nyelvtörô héber betû volt. Vagyis: absztrakció.
• 105 •
• Wanda Reisel • LEVELEK R.-NEK
Néha pedig csak az a furcsa füstcsóva – valamelyik sci-fi filmbôl –, aki népét kivezette Egyiptomból. Ha létezett is, mint szakállas bácsi a felhôkön, „mások” Istene volt, nem az én saját használatomra lett kitalálva. Azáltal, hogy gyerekkoromban a hébert csupán zenének, absztrakciónak véltem, a hangzás és a hangulat hatására erôs érzelmet keltettek bennem azok, akik énekeltek. Fôképp az otthoni ünneplés volt különleges rituálé. Azonkívül nagyon finomat ettünk, csokoládét és süteményt, és más zsidó ünnepnapokon is mindig volt valami édesség, alma mézzel és bor. A PR is mindig egész jól meg volt szervezve. Más istentiszteletekrôl semmit sem tudtam, és egészen felnôttkorom elejéig tartott, míg a kereszténységen belüli különbözô felosztásokat megértettem. Mindeközben anyám brácsázott a Máté- és Lukács-passió elôadásain, apám próbálta kitalálni az autórádióból szóló Bach- és Mozartmûvek opusszámát, néha pedig, de nem túl gyakran megemlítették, hogy olyan emberek, mint Einstein vagy Freud mégiscsak zsidók voltak. Mikor Jézus korát túléltem (és aki kicsit fogékony a képzelôdésre és a szimbólumokra, még ha zsidóként egy kálvinista társadalomban él is, nem gondolja, hogy nem éli meg a 33-at), valami fokozatosan megváltozott. Kamaszkoromtól kezdve ugyebár, kissé távol tartottam magam a zsidóságtól. Nem akartam többé a kötelezô péntek estét betartani, alig voltak zsidó barátaim; de ennek ellenére részt vettem a szocialista-cionista ifjúsági mozgalomban, a Habonimban, ahová egy barátnômön keresztül kerültem, és ahol játékokat játszottunk, 8 mmes filmeket és nagy hangzavart csináltunk. A kimondottan zsidó témáknál – amik ott néha felmerültek – gyakran nagy ásítozás kezdôdött és ez lecsillapította a lármát. Ami engem leginkább megfogott, hogy ez egy meglehetôsen szervezetlen, anarchista banda volt, amiben a hatvanas és hetvenes években erôsen füveztek, szipóztak és még más Isten által tiltott dolgokat csináltak. Egészen más világ volt ez, mint a sápadt, szemüveges, kapedlis fiúcskáké, akiket egyébként nem ismertem, és akik derekasan túljutottak a bar micvójukon, és az iskolában természetesen kitûntek matematikából és fizikából. De mégis, a másság, amit a „zsidó” szó takart, enyhe szégyent keltett bennem. Lehet, hogy kamaszkoromban az én és „mások” közötti kü-
lönbséget akartam volna a minimumra redukálni? Azt hiszem, igen. Félelem volt ez a kiközösítéstôl, amelyet a másságnak akár a legenyhébb érzése is elôidézhet. De egyáltalán mibôl állt ez a másság? Mindenképp a megfelelô alap hiányából, amivel magát a másságot lehetne igazolni vagy megvédeni. Vagyis, nem fogadtam el minden további nélkül a zsidóság „csoportidentitását”, csak azért, mert kéretlenül hozzám tapadt. Azt az identitást, amelyet születésem által vetettek hozzám, és amelyet kétségekkel kezdtem szemlélni. Furcsa módon azonban neveltetésem más, nem közvetlenül zsidó befolyásaiban nem kételkedtem. A hangsúly sokkal inkább a körülöttem levô világból való lehetô legnagyobb mennyiségû tudás megszerzésén, egyfajta kozmopolitizmuson, a lehetô legsokrétûbb, zsidó értékekkel alátámasztott gondolkodáson volt, mint egy speciális csoportba való visszahúzódáson. De vajon zsidó létem elfogadása körüli kételyem nem annak a szemléletnek az elsajátítása volt, amivel „az ember” a „külvilágot” a „zsidókkal” szemben tekinti? És hogy visszautasítottam, hogy azonosítsanak egy csoporttal, mint egésszel, amelyrôl tudtam, hogy heterogén személyekbôl áll? Egy olyan csoporttal, amit néha kritizálnak, néha túlzott irigységgel vagy megvetéssel néznek, amelyet a történelem során üldöztek, legyilkoltak, feláldoztak: hogy túl sok olyan dolog tapad hozzá, aminek abban a pillanatban nem volt közvetlen kapcsolata az én életemmel, legalábbis azt hittem. Akkor ez most tipikus asszimiláns viselkedés? Vagy az öngyûlölet tökéletes kifejezése? Vagy az alkalmazkodó viselkedésé, ahogy azt a külvilág elvárja az embertôl, az a külvilág, ami explicit nem antiszemita, de kimondatlanul mégis „korrekciót” vár el? Vagy csak úgy tûnik? Életem során eddig még soha nem tapasztaltam közvetlenül az antiszemitizmus semmilyen egyértelmû formáját. Elálló füleimrôl több megjegyzést hallottam életemben, amit nagyon a szívemre vettem. Különben meg a CIDI-bôl (Izraeli Információs és Dokumentációs Központ) Ronny Naftaniël hatványozott húgának kellene lenni ahhoz, hogy e mögött antiszemitizmust keressen az ember. De tényleg, még soha nem tapasztaltam antiszemitizmust? Vagy elsajátítottam – egy számomra nem ismeretlen – sztoikus magatartást, hogy „zsidó lelkemet” – magamat – megvédjem? A születésemnél rám szabtak volna egy – úgyszólván – vízálló búvár-
• 106 •
• Wanda Reisel • LEVELEK R.-NEK
ruhát egy bizonyos mentális hajlékonyság és talán egyben keménység formájában is? Engem nem könnyû megsérteni. De talán nem is veszem észre, amikor megsértenek. Néha tettetett süketséget veszek magamnál észre – egyfajta büszkeséget, talán a megszerzett sebezhetetlenségre –, mintha genetikai szöveteimbôl egy golyóálló mellényt állítottam volna elô. És ebbe a burokba zárva a tényleges valóságom talán csak belülrôl létezik, abban az akváriumban, ami én magam vagyok, amiben mint író a szavakkal fodrozhatom vagy habosíthatom a vizet... pár nappal késôbb... Drága R! Ez így nem jó! Égesd el kérlek az utolsó két levelemet, amit küldtem neked. Ez az átkozott zsidó viszonyítgatás az, ami mindent megingat. Ebben a hónapban olvastam Philip Roth Operation Shylockját és a Dolly Cityt Orly CastelBloomtól, attól a fiatal izraelitôl, aki a mai izraeli társadalom nyomását és ôrületét rémálomszerûen írja le. A fôszereplô, Dolly – érvénytelen papírokkal rendelkezô orvosként – otthon mindenféle beteges állatkísérletek végzésével foglalkozik, hogy megtalálja a rák ellenszerét. Egy napon talál egy csecsemôt, és elhatározza, hogy felneveli. Mérhetetlenül túlzott gondoskodásában mindenféle „preventív operációkat” hajt végre a gyereken, és végül a bébi hátára karcolja Izrael térképét az 1967-es határokkal, majd ragasztóval hozzáragasztja saját hátához a gyereket. A „zsidó problematika” kifacsartsága ôrületes módon (Philip Rothot ezért Portnoy’s Complaint címû könyvének megjelenése idején az amerikai zsidó közösség agyonverte volna) kerül terítékre. Ez viszont nagyon megnyugtató. A zsidók néha olyan megdöbbentôen szentimentálisan és túl érzékenyen tudnak reagálni az ilyen dolgokra, hogy az ember azt gondolja, soha nem lehet ilyesmirôl beszélni; és közben azt kérdik maguktól, hogy miért nem jutnak levegôhöz. Hogy a mai Izraelbôl ilyen könyv származik, a jövôre nézve – ôszintén szólva – engem reménnyel tölt el. Az Operation Shylockban Philip Roth játszik – mint már ôsidôktôl fogva – a jelentésekkel és a jelentésrétegekkel, zsonglôrködik, kitöröl, eltüntet, becsap, vagyis Houdinizálja az olvasót az egész regényen keresztül. Ennek nagy mestere. A fôszereplôt úgy mutatja be ebben a könyvben, mint a teljesen realisztikus Philip Rothot
New Yorkban idôzvén, akinek alteregója – szintén Philip Rothnak hívják – Jeruzsálemben bukkan fel a Demjanjuk-perek idején. Ezzel a Philip Rothtal, vagyis nem a valódival interjút készítenek, és ekkor kifejti „diaszpóra-elméletét”: ahhoz, hogy a mai Izraelben elkerüljük a holokausztot, minden askenázi származású zsidónak vissza kell mennie Európába, Lengyelországba, Oroszországba, ahonnan eredetileg is származnak, és ahol jelentôs mértékben enyhült az antiszemitizmus azon beszélgetések szerint, amit ez a Philip Roth például Lech Walesával („Szükségünk van a zsidókra!”) folytatott. A diaszpóra az eredet, Izrael állama csak egy köztes állapot volt, vagyis minden európai származásúnak vissza kell mennie. A könyv tökéletes módon és rejtett iróniával adja vissza a zsidók ellentmondásos véleményét a „zsidó problémát” illetôen. Az elsô oldalakon a másik, az eredeti Philip Roth mondja el, hogy egy ideig depressziós volt, és ellene Halcion nevû szert szedett, de mivel a szernek veszélyes pszichotikus mellékhatásai voltak, kivonták a forgalomból (ez mind igaz). Most, hogy már nem szedi ezt a nyugtatót, és miután egy ideig tényleg a skizofrénia egyes formáiban szenvedett, már sokkal jobban érzi magát. Aztán jön a telefonhívás Izraelbôl, és megindul a keresés egy egészen más (?) fajta elszemélytelenedés vagy skizofrénia után, nevezetesen egy ôrjítô gondolkodás után, amely sok ellentmondást tartalmaz, mely a fikciót nem tudja megkülönböztetni a tényektôl, amely egy regényt kierôszakolt vallomássá, egy autonóm írót pedig a Mossad ügynökévé tehet. És ezzel ismét visszatérek a nyelvhez, a gondolkodáshoz és az absztrakcióhoz, és ahhoz a szerephez, amit a zsidók mindebben a mózesi törvények megfogalmazása óta játszottak. Ahhoz a jelentôséghez, amit a zsidók évszázadokon keresztül mindig adtak a szavaknak, a generációról generációra továbbadott ismeret és szemlélet „hordozható” értékének, és ahhoz a (nyilvánvaló módon irigységet keltô) kettôs pozícióhoz, amit a zsidók gyakran meg tudtak tartani, nevezetesen, hogy mindig egyaránt tudtak „belül” és „kívül”, világiak és vallásosak lenni, a jiddist és a németet egyaránt beszélték, képesek voltak az egyik és a másik oldalt is látni – az iróniát és az abszolút komolyságot –, a vitát és az ellentmondást életelixírként használni, a talmudot szövegértelmezésként, a Szöveget pedig nem dogmaként tekinteni. És hogy mindez egy forrás, egyike azon forrásoknak, amelybôl a kö-
• 107 •
• Wanda Reisel • LEVELEK R.-NEK
zös gondolkodás fakad. És bár nincs mélyreható ismeretem a talmudi bölcsességekrôl, és magamat sem tartom semmi esetre sem bölcsnek, a zsidók e világi dichotómiájának elfogadása által, sôt a paradoxon – vagy mindenesetre a gondolkodás kiindulópontjának tekintett dialektika – által szert tettem egyfajta „tekintetre”, ami számomra – mint író számára – a motort jelenti: nevezetesen egy bizonytalan helyzetbôl, egy történelmi és drámai perspektívából, a megfigyelô önkéntesen felvett pozíciójából vetett tekintetre. A regényíró minden konfliktusban magától értetôdôen kívülálló, fültanúja, képnyelôje, ószerese a szavaknak, aki keresi az anyagot, ami mások számára jóllehet értéktelen, az író számára azonban minden apró kis ötlet megéri a kutatás fáradozásait. Zsidónak születni (és ez érvényes minden etnikai, faji vagy vallási kisebbségre is) annyit jelent: mint két székkel tanulni korcsolyázni, jobb és bal kézzel írni, az empátiás készséget elsajátítani, hogy a dolgoknak mindkét oldala látható legyen. Félreértések elkerülése végett van olyan ember, aki e nélkül a tapasztalat nélkül jut ugyanerre a szemléletre, vagy zsidó neveltetése ellenére mégsem jut. Semmire sincs szabály, de ha saját elnyomott kisebbséged sorsát közvetlenül látod, az elvileg érzékenyebbé és éberebbé tehet az igazságtalanság megnyilvánulásaira. De természetesen még ez sem általánosítható. A zsidókat (négereket, homoszexuálisokat, cigányokat stb.) a fehér-keresztény többségen belül a Másik megtestesítôjeként szemlélik, és ezáltal nagyítót tartanak eléjük. A nagyító alatt elôjönnek a másság „bizonyítékaként” az olyan külsô különbségek, mint a nyelv és a tradicionális szo-
kások. De másokban az idegen és a rossz feltüntetése erôsen szûk látókörû tevékenység, ami meglátásom szerint csupáncsak félelem szüleménye. A félelem pedig a szabadság ellensége. Modern életünkben a pszichoterápiától az útépítésig, az abortusztól a demokráciáig, minden arra van berendezkedve, hogy a félelmet amennyire lehet csökkentse, a szabadság megteremtésének reményében. Hogy ez valaha teljes mértékben sikerül-e, nagyon kérdéses, de az erre való törekvés nyilvánvaló tendencia a mai nyugati kultúrában. Az örök antiszemita – ez esetben fajankó – az az ember, aki nem hajlandó önmagába nézni, mert fél, hogy odabent nagy felfordulást talál. Az ilyen ember az, aki nem hajlandó saját magát megvizsgálni, és így mindig a Másikat hibáztatja. Ebbôl származnak a háborúk. Én csak figyelmeztetek. Különben pedig, drága R., az a véleményem, hogy a zsidók éppannyira jó vagy nem jó fejek, mint bárki más, beleértve a homokosokat, négereket, kínaiakat, marokkóiakat, a pápát és a VPRO mûsorfüzetét. a mielôbbi viszontlátásra, a te jiddis egérkéd, W. P. S. A kötethez a történetet Joop ter Heul & az NSB-nek akartam nevezni. Hogy tetszik ez a cím? HOLLANDBÓL
FORDÍTOTTA:
HARASZTI ADRIENN
1084 Budapest, VIII. ker. Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELÔ KFT.
• 108 •
http://www.observer.hu
