PoLíSz. Az ember dallama A százhuszonöt éve születe Áprily Lajosról megjelenés. Baráti jegyzet. A lap ára: 500 Ft

PoLíSz

Baráti jegyzet

Az ember dallama A százhuszonöt éve születe Áprily Lajosról

Bertha Zoltán

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – bels udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Csak hadd legyek fanatikus és bár volna még sok más társam. [...] Ostromlo várban vagyunk mi is, az ellenség nem pihen, még egy pillanatra sem, hanem bvíti a rést, amelyet már a mi gyöngeségünk ütni engede.” Wolfner Farkas Pál: Medd küzdelem, 1903

Áprily Lajos 125. és Balaskó Jen 75. születésnapjára emlékezünk Bertha Zoltán és Bukovits Klára írásával  Pátrovits Péter az indogermán és a magyar ‚Haza’ fogalom képzeteirl  Deák-Sárosi László Libás Matyi cím szatirikus regéje  Nyir József Néma küzdelem cím regényét Major Zoltán mutatja be  Ujlaky István azerbejdzsáni útinaplója

PoLíSz 148. – 2012 OKTÓBER

Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegz, szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítaal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét. Aki verselégiáiban szívbemarkoló mélységsugallatokkal zendítee meg az erdélyi bércek, fák és fenyvesek muzsikáját, s a legendás Apáczai h feleségének a nevét is zeneként dalolta a tavaszi házsongárdi temetben. Aki érzelmesen halk szavú lírikusként is vezéregyéniségévé vált a transzszilván literatúrának, mert buzdíto a Trianon utáni „produktív fájdalom” termékenységére, a rabságra vete szarvas hördülésébl is orgonazúgást: a szenvedést átnemesít szépségvágyat hallva ki, s mert „Golgota-fellegek tövében” élve is hirdee a teremt megmaradás parancsát – ódát zengve A Fejedelemhez, a példázatos akaratú Bethlen Gáborhoz, templom és iskola örök reménységét táplálva, merthogy „a szellem elrendeltetése: élet, / feltámadás és örök diadal!” A titokzatos, mitikus, „morajos szikla-ország” Erdélyt elhagyva is hegyek és völgyek közül üzente a fény tisztító hatalmát, prédikálta a magyar sorstörténelem fölé emelked igazság örökkévalóságát, s minden katasztrófákat felülhaladó végs esélyként és menedékként az isteni bizodalommal vigasztalt: „S mikor völgyünkre tört az áradat / s már hegy se volt, mely ment csúccsal intsen, / egyetlenegy kszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.” A most százhuszonöt éve születe klasszikus remekíró, Áprily Lajos is autentikus irodalmi kultúránk fenntartója és felejthetetlen ébresztje. Nemzeti identitás nem volt és nem lesz, mert nem is lehet nélküle – mint ahogy többi szellemóriásunk nélkül sem. Emberség és magyarság az erkölcsi és mvészi minség értékszférájában egyesült az  életmvében is. Ahogyan Németh László mondta róla: „az ember dallamát rizte meg nekünk.”

2012 október

148.

megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA

S  

Bognár Stefánia

Balaskó Jen 75. születési évfordulója

Élet-csipkék

A magyar költészet nagyon sokak által és hosszú idre háérbe szoríto

Ha rímre mozdul ajkam, bels hallásom halkan odaszól Beethovennek: szavak zenéjét engedd dobogni bennem!

Ha f sarjad a dombon, múltból gulya kolompol, jöv csipkézi fáim, hvös jelen csodáin nem kell merengnem.

Ha dobszólóba kezdek, csitulnak a félelmek, és megtörik az ármány a csendek tágulásán. Békémet esdem.

Vagyok zenekar része, s a karmester-intésre szólaltatom a hangszert, vagy eldobom, ha azt kell… Érdemre-lelten…

elsrangú költje anyakönyvi kivonata szerint 1937. október 12-én születe. A Balaskó-család és a költ könyvkiadója (a KRÁTER MHELY EGYESÜLET) ezen az ünnepi napon helyesbíti az eddig különböz életrajzokban közzé te születési dátumot, s a birtokában lév hivatalos irat szerint ünnepli meg az évfordulót. Még a jubileumi évben költi est keretében kívánnak BALASKÓ JEN EMLÉKESTET tartani. Egyben várják az ünneplkhöz kapcsolódó barátok, ismersök fényképeit, dokumentumait és visszaemlékezéseit. (Számunk Bukovits Klára írásával emlékezik a költre.)

A PoLíSz cím lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felels Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

…

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Fszerkeszt-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervez titkár Máté Zsuzsa Enik Telefon/fax/e-mail: (26) 325321 [email protected] • Szöveggondozó Soltész Márton • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika) [email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás) szappanosg@gmail. com, Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhet: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az elfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

1971 májusában a Kárpátia vendégl teraszán – B. J. a jobbszélen.

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Bukovits Klára: „Csillag leszek, egymagam” Balaskó Jen egyes versei nyomtatásban (1962–1987) ...................................................................................................... Egyed Emese versei ................................................................................................................... Magyari Barna versei ................................................................................................................ Ujlaky István: Bóklászó birkák a luxusnegyed szélén (Utazzunk Azerbajdzsánba!) .......... Deák-Sárosi László: Libás Matyi Egy igazi magyar rege négy levonásban ............................

2 10 13 14 20

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VII. Major Zoltán: Néma küzdelem – medd küzdelem (Nyir József regényének ismertetje) .... 32 EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XV. RÉSZ Pátrovics Péter: A „haza” fogalmához kapcsolódó képzetekrl a magyarban és egyes indoeurópai nyelvekben (tanulmány) ............................................................. 38

VILÁGBESZÉD Andrzej Szczeklik (Lengyelország): Halhatatlanság. Az orvostudomány prométheuszi álma (esszék, Pálfalvi Lajos fordítása) ............................................................ 47 Rainer Maria Rilke A régi házban – folytatás (versek, Tandori Dezs fordításai)................ 61

MERÍTETT SZAVAK Tar Ildikó: A vándor (novella).................................................................................................... Cs. Sándor Richárd versei ........................................................................................................ Nády Mária versei ..................................................................................................................... Kérész Gyula: A bajai evezs regaa (novella) ...................................................................... Barcsa Dániel Brüniszkáld (beszély 13. folytatás) ...................................................................

66 71 72 72 74

TÁJOLÓ Soltész Márton: A Bárka Noéja Megkése elszó Elek Tibor könyvéhez.................................. Bágyoni Szabó István Toronygombi feljegyzések (emlékirat 13. rész) Tudománnyal és cselekedeel ............................................................................................. Marczinka Csaba: Az éntelenségtl Orpheuszig és tovább Kántás Balázs verseskötetei ........ Sz. Tóth Gyula: Keretes költi kép: a józanság lírája Kaiser László verseskönyvérl................ Baán Tibor: „Virágzó rejtelem” Antal Barnabás: Hárfa ........................................................... Véghelyi Balázs: Gótikus szilveszter (Bozók Ferenc verseskötetérl)...................................... Lisztóczky László: A Dsida Jen Baráti Kör tizenöt éve .......................................................

80 81 83 85 87 89 90

E lapszámunkat Zsigmond István és a Turcsány család mezségi fotói illusztrálják. A boríróképen Nyir József a Mezségrl szóló Néma küzdelem cím regény írója látható. A borítókon Bognár Stefánia verse, Bertha Zoltán baráti jegyzete Áprily Lajosról és a PoLíSz Balaskó-felhívása található. Helyreigazítás A 2011 júniusi lapszámunkban a lengyel Stanis aw Vincenz egyik utánközölt írása téves adatokkal jelent meg. A könyv címe helyesen: Beszélgetés a szovjet megszállókkal, fordítója pedig Pálfalvi Lajos. A kiváló fordítótól ezúton is elnézést kérünk!

PoLíSz

Bukovits Klára

„Csillag leszek, egymagam” Balaskó Jen egyes versei nyomtatásban (1962–1987) Több évtizede postázo levelek a hatvanas–hetvenes évek mostanára elrongyolódo borítékjaiban, megöregede papírokon üzenetek, levlapok, nekem dedikált verskéziratok, egy-egy költemény eredeti megfogalmazása és változatai – meg a korabeli Pajtás fényképezgéppel ügyetlenül elkainto fekete-fehér pillanatok. Aztán késbb már színes fényképek, meghívók, plakátok, újságkivágások a publikációiról, fénymásolatok a cikkeirl, a kapo kritikákról. És csak évtizedek múltán – a Mini Ciklon válogato versei a 15. JAK füzetben, narancsszín borítóján a megtisztel sorokkal: „Végre = Bukovits Klárikámnak, akivel húsz éve várjuk ezt a könyvet.  jobban bízo benne, mint én. B. Jenci, 1985. dec. 10.”

Majd a „nagy kötet” és az újságok hasábjain napvilágot láto írásainak gyjteményes kötetei. – Ez Balaskó Jen papírhagyatéka a gardróbszekrényemben és a könyvespolcomon. De felolvaso verseinek (már a hajdani baráti körben is szállóigévé vált) egyes sorai segítenek. Csiszolnak valamit a gyarló emlékezeten, arra bátorítva, hogy felidézhessem i úságom mára végképp utolérhetetlen szabadságát és hiteit. Lapozom a foszladozó papírokat, próbálom idpontokhoz rögzíteni a történéseket, a töredeze fotókhoz is illene dátumokkal szolgálni. Hova tnt az a vörös-bordó kordbársony zakó? Nem volt ilyen senkinek széles Európában. Egy szvégi, csak percekig tartó hószállingózásban ebben a legendás vörösbordó bársonyban, sötét nadrágban, hóna ala az elmaradhatatlan mappával, felmagasodik hirtelen az Akácfa utca sarkán, o az örök Bástya mozinál, és megindul át a villamossíneken a szemközti csupa-üveg kávéház felé. Látom, a korai hópelyhek megülnek hosszúra ereszte, rendrileg tilto, nyakba ereszte hajfürtjein. Boldog, mint mindig, a hóesésben. Nagy léptekkel jön. Egyenesen be: Hungáriába! Ez di, ez cs, ez csdiadal! – köszönt. Na, mi ez már megint, csak nem egy verstöredék?!

Az els levél története Szüleimmel 1955-tl Budapestrl Miskolcra költöztünk. Amikor középiskolásként a Költészet Napjára rendeze városi szavalóversenyen els helyeze leem, bizonyos fokig kivételeze helyzetet élvezheem a gimnáziumban. Az egyébként szigorú intézményben engedélyezték, hogy a Nehézipari Mszaki 2

A történelem faggatása Egyetem eladásain és a miskolci írók, költk irodalmi rendezvényein vagy vidéki kultúrházakban „tájolva” velük, versmondóként és rövidebb novellák felolvasásával nemcsak a városi, hanem a fvárosi szerzk estjein is fellépjek. A miskolci irodalmi estek a TIT szervezésében bonyolódtak le, többnyire az elször 1962. március 1-jén megjelent folyóirat, a Napjaink szerzgárdájának szereplésével. A Napjaink nemcsak a nagy iparváros, hanem az egész ország kiemelten kezelt irodalmi-kulturális lapja volt, mely a megyei irodalmárokon kívül szélesebb kör felé is nyito, és számos fvárosi vagy máshol él költnek, írónak biztosíto publikációs lehetséget. A negyedik gimnáziumi évet már Budapesten kezdtem meg. Magántanuló voltam, és a Széchényi Könyvtár köteteit habzsoló, jegyzetel, mindennapos helyben-olvasója. Versrajongó, bámulója a nyugatosoknak. Feleük csak egyetlen halhatatlan állt: 14 éves korom óta József Aila volt számomra „a költ”. Egy közös fest ismersünk révén ismertem meg Balaskó Jent l962-ben. A belépjegyem a vele való ismeretséghez természetesen József Aila kívülrl citált versei voltak, o szavaltunk egymás szájából kapkodva a verssorokat a „vörös szalonban”, egy szimpla kávé melle. Eztán fél életemet a könyvtárban, a másik felét a Hungária Kávéházban töltöem. Hogy milyen lehete az én romantikus nekibuzdulásom, amikor elször olvastam Jen verseit, az sejthet a levelébl, mert hallván, hogy a székesfvárosban csak hitegetik a versei közlésével, egybl felajánloam, leviszem a verseit az általam ismert miskolciakhoz, és el is képzeltem, amint a Napjaink azonmód ünnepi számmal jelentkezik, telis-tele Balaskó-versekkel. De mikor legyen az ember romantikus, ha nem tizennyolc éves korában? Nagy paksaméta verset válogaunk össze, és Jen egy külön kartonlapon felsorolva aláhúzta, hogy melyeket szeretné leginkább nyomtatásban látni: Dal (a tintával írt strófa nélkül), Szólalj meg!, A galamb, a víz, Régi tánc! (Dózsa), Séta, Dobszóló, Hangtalanul, Színtelen, F folyik át, Ilyen éjszakát hagytaFöljegyzés verscímekkel, 1962 tok – közülük a Régi tánc!-ot és a Dobszólót csillaggal külön is megjelölte. Balaskó Jen akkori helyzete és elképzelései, vélekedése a költészetrl, az az irány, amit kelölt magának – nyomon követhet a nekem írt els, 1962. november 20-i keltezés levelébl. S hogy milyen volt a miskolciak reagálása a versekre (akármenynyire diplomatikusan is írhaam meg Jennek), az ugyebár ebbl az általa írt válaszlevélbl feketén-fehéren kikövetkeztethet. 3

PoLíSz Kedves Klári! Leveled épp jókor jö, mert én már borítékba raktam az enyémet, amit már majdnem feladtam, és mivel nem szeretek szemrehányást tenni senkinek, így most is örültem, mert Téged különösen félek bántani. Pedig megérdemelnéd, ha a dolgok lélektani oldalát búvárkodom, mert ha valaki olyan lelkesedéssel nyalábolja fel verseimet, mint Te, akkor vajon nincs képmutatás ebben, mivel több mint egy hétig kelle izgulnom – és Te hagytad ezt! –, továbbá tudod azt is, hogy immár egy árva példányom sincs saját verseimbl, és úgy látszik, nem is lesz, hacsak az Úr valamelyik angyala nem küld nekem 220 forintot, hogy egy írógépet kölcsön vegyek. No de menjünk tovább, aranyos Klárikám! Állandóan szorongó érzéseim vannak lelkesedésedet illetn, mert sanyarú tapasztalatok gyltek fel bennem, – és sokkal tehetsebb korifeusok okozták, mint a miskolci derék cimborák! – hogy tudniillik annyi lelkesedéssel találkoztam már, hogyha abból csak egy elenyész részben is a kitartás és felelsség n volna ki, valamiféle hivatásszer vállalkozó kedv, vagy ha valaki is mert volna annyira önálló lenni, hogy egy kicsit is magáénak érezte volna költészetemet, akkor már nem csupán ilyen silány adminisztratív problémák állnának verseim elé, mint eddig, mert ez rjít és kezd fájdalmasan unalmassá válni a sokat hangoztato meg nem érteség. Mert ha így állunk, akkor inkább ne értsen meg senki, mert a hülyék, az ördögök, a rossz szellemek értelmére nem is reektálok! Mivel kissé nagykép vagyok – mint mondják –, ó, a kicsinyhitek! –, az analógia plaszticitása kedvéért idézem Kossuth Lajos 1848-ban te kelentését: „Csak annyi szívós elszántságot a kivitelben, mint amennyi lelkesedést láam a megajánlásban, és Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg!” (Körülbelül így mondta.) Nekem pedig azt mondta Fodor József:1 „Az a szándékuk, hogy önbecsülésedet vegyék, hogy hitedet vegyék, hogy magad szándékából vonulj vissza, vagy akaszd fel magad! Hát ez is csak téged bizonyít, és tedd, amit tenned kell!” – tanúk el mondta ezt Fodor és erre büszke is vagyok, és pozitívan reagálok, legalábbis igyekszem a rossz szellemeket kifüstölni önmagamból is. Ilyenkor mindig jó dolgokat csinálok. Mondd meg mindenkinek: minden nép költészetének folytonossága, hagyománya, tehát kötelezeségei vannak, aminek hátat lehet fordítani –amit meg is teek mindég egyesek és meg is fognak tenni –, de büntetlenül az édesanyját senki sem tagadhatja meg, még ha anyja mostohán is bánt vele, mert az anyaság fogalma nemcsak a szülágynál kezddik, hanem: az maga a létezés! Ha tetszik, ha nem! Én végigpásztáztam a világirodalmat, és belekóstoltam korunk dühöng izmusaiba is, korunk cánkoló 80 éves „bölcs ataljainak” elaszo, viaszos kezecskéi is megsimogaák fejemet, és atal 25 éves véneink szakállán is meghimbált a szell, volt id, hogy Pett kevésnek éreztem és Berzsenyire esküdtem, vagy Cocteau-ra, vagy versolvasó nagynénikém tortáit falatoztam és borait iam üres gyomorra, megéltem, hogy századunkban a forradalmat kisajátítoák az idióták, mint egy péküzletet, s hogy utálják a jakobinusokat szinte intézményesen, s hogy legszebb utópiáink is sárosak, mint a járda, hogy legtisztább „érdeknélküliségeink” is olyanok, mint egy baronesz vlegénye az eljegyzési torta szagában! – megértem, megértem és talán még nem is tudatosítottam mindezt kellképp, hiszen szinte lehetetlen, hiszen a beláto törvényszerségek,

4

A történelem faggatása a természeti és társadalmi „jól beláto” szükségszerségek annyira kötik az ember „hségét” a „józansághoz”, mint egy kézels hivatalnokot köt a hsége elhízo bájdad feleségéhez, aki ezt el is várja, de amikor nem látják, mindenkivel kurválkodik, azután a kongresszuson meggyónja vagy megszökik egy katonatiszel! – Beláam. Beláam, hogy amíg mi is nem teremtünk egy plebejus költészetet – nem csasztuskát! – hanem modern, levegs, világos, nyílt, lenygöz plebejus költészetet, addig i nincs irodalom, s ahol nincs irodalom, o nincs élet! Nálunk az úgyneveze „dekadensek” is azért jók – és mindenü! – mert olyan jakobinus oszlopok tartják az épületet, mint Pet – Arany – Aila, és ezen az épületen azért szép minden, tiszta, világos, áekinthet, és roppant súlyos! Én ezt a kapcsolatot keresem, azért van jogom káromkodni, és jogom imádkozni, elkeseredni és hinni – Elnézésed kérem, ha elszaladt velem a ló, de ha mostanság felülök, akkor visz, hála Istennek, hallgat rám, alig tudom aztán megállítani. (Pedig értek a lovakhoz.) Drága Klári, – ne haragudj szkepsziseimre, mert ha alaptalanok, akkor az mindnyájunknak jó lenne. Légy szíves, válaszolj részletesen a következkre: Hogy a csodába nem kelle az „Ilyen éjszakát hagytatok”, a „Dózsa” és ugyanakkor a Lóránt miért olyan bátor, hogy az „Egy vita után” kell neki? – És hogy akarja  közölni a „Könyörgés hitért”-et? Hol van arra hely? Ha valóban olyan aranyos és olyan okos, mint írtad, akkor végtelenül örülnék egy jó harcos cimborának, mert akkor  végeredményben így vagy úgy, de boldog ember, mert csak egy bátor van, aki bátrabb!2 és milyen jó azoknak! De azt sem értem, hogy nem rezonáltak a „Galamb, a víz”-re, vagy talán te írtál felületesen! Mondd meg Lórántnak, hogy én üzenem felelsségem tudatában, hogy nem is sejtik, milyen nagy tét van a kezükben, mert ha k kezdeményezni mernek, abból csodaszép dolgok fognak kifejldni, és ket illeti akkor minden dicsség! (mert ilyen is van és ez milyen jó!) És egy igen nagy kérésem lenne! Van! Eladom a következket: a tegnapi nappal hozzájárulással el kelle jönnöm munkahelyemrl, mert hetekig alig dolgoztam valamit, azt a verset kerestem, amit most el is küldök Neked, és amit, látni fogod, alaposan meg is találtam. A plebejus líra els láncszeme, próbáld megérteni, nem nehéz, a sorok ön-ritmusának engedj, és jól tördeld, jól adagold a dinamikát, és a végén csendben imádkozzál. De a közepén ordítsd el, hogy: „Szállj, fenséges pára!” – és utána csírd el, cikítsd el, hogy: „szállj, nyomorult pára, annak hivatalára...” stb. Tehát ünnepeljétek meg méltóképp, utólag is a 17-es forradalom 45. évfordulóját! Én megünnepeltem, és utána két napig majdnem eszméletlen voltam. (Nem ittam!) A munkahelyemrl levelet írtak, ami pontosan ebben a hangulatban talált meg, és én nem kérdeztem, hogy „ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg” – írtam egy

5

PoLíSz olyan válaszlevelet, hogy behívaak és a személyzetis menyecske ezt mondá: „Ne übermencskedjen!”, mire én megmondtam néki, hogy szerintem azt sem tudja, mi az és még más egyebeket és kértem kilépésemet. Hát így vagyok most, telve adóssággal, amikbl egyszer már kiverekedtem magam, és a szónak leggyönyörbb értelmében azt sem tudom, mi lesz velem holnap. Tehát Klári, értesd ezt meg valahogy Lóránal, és ha egy mód van rá, tegye meg nékem, hogy a következ számban közöljön, – mert a Fodor sem tud most pénzt adni, december végén csupán – vagy pedig ha lehet, vegye meg valamilyen formában azokat a verseket, vagy mit tudom én, mit csináljon, persze csak akkor, ha érdemesnek tart rá, és amit lehetségei megengednek –. Nem tudom, nem lenne-e jó a személyes találkozás, most fejezem be kötetem rendezését és iszonyú verseket raktam bele, esetleg kíváncsi rájuk. Ha idegenkednek némely versemtl, az nem baj, megszoktam a „fenntartásokat”, majd más is megszokja verseimet, nálam már teljesen tudatos, hogy mit csinálok, az iskolát már kártam. Magasabb igény hozzászólásokat viszont igénylek, mert abból ma legalább olyan kevés van, mint a jó versbl. Drága Klári, teljesen hazataláltam az utóbbi napokban, viszont olyan nyomasztó fáradtságot érzek, és ilyen hosszú levelet már régen írtam, ezért most már befejezem, az írásomból is láthatod, hogy milyen türelmetlen vagyok. Ha jónak látod, megmutathatod e levelet Lórinak, akit melegen ölelek, és add át üdvözletem Lajosnak is. Téged pedig cimborásan ölellek, csókollak, azonnal írj, én személyes dolgokról is írok majd, hamarosan, Jen –

A levélben említe Fodor József költ atyai jó barátja volt Balaskónak, és több ízben anyagilag is támogaa. Lóri, Lóránt: Kabdebó Lóránt3 akkoriban miskolci tanár, irodalomtörténész és a Napjaink rovatvezetje, Lajos pedig Barát Lajos író.4 Azon a kartonlapon, amire Jen az általa közlésre ajánlo verseit írta, alul ceruzával emlékeztet szavakat találok, nyilván arról, hogy mit is mondtak Jen verseivel kapcsolatban a Napjaink szerkesztségében, hogy ezeket megírhassam, illetve hen közvetíthessem neki. Az Alliteráció allergiás napokra cím verséhez például azt írtam fel emlékeztetül magamnak, hogy a szerkesztség szívesen megjelentetné – „ha már befuto lenne”. Így, szó szerint. Ezt a kitételt biztosan nem írtam meg Jennek. Mert mozarti fér -bája melle reenetes haragokra is tudo gerjedni! – „Ha már befuto lenne” – mi ez? A Könyörgés a hithez: békéért, függetlenségért, testvériségért. Könyörgés hitért cím nagyszabású költemény kéziratából kiderül keletkezésének dátuma, a hétoldalas gépirat végén ugyanis ceruzával írva ez áll: „Balaskó Jen – 962. júli. 8.” Erre a nagyszabású költeményre utal Jen a közölt levélben azzal, hogy „Hol van erre hely?” Nyilvánvaló, hogy semmiféle hely nem volt erre a hosszú versre, és késbb visszaszármaztaák hozzám a szerkesztségbl. Legelször kényelmetlennek tarthaák egyenesen elutasítani. Pedig a vers címe alá Jen ezt gépelte: „A Moszkvai Béke-Világkongresszusnak ajánlom”. 6

A történelem faggatása Volt humora. De az is lehet, hogy a család barátjának, Mezey Andrásnak rábeszél naiv-idealista baloldaliságát reagálta le ezzel az ajánlással. (Ez a Mezey András lozófus hajlandóságú civil volt, nem mvész, pusztán névrokon, semmiképpen sem azonos a Sznyei Titkos írás cím mve második kötetének Balaskó-fejezetében tévesen vele azonosnak vélt Mezei András költvel! A költ Mezeivel Jennek nem volt közelebbi kapcsolata, és így Jen 1965-ös letartóztatásakor a szervek nem is hozhaák keejüket semmilyen összefüggésbe. A valóságban a „civil” Mezeyt hallgaák ki.) Hosszú leveléhez Balaskó mellékelte legújabb nagy költeményének ötoldalas gépiratát, ez volt, ahogy a levélben írta – az „alaposan megtalált plebejus líra els láncszeme” –: a Preludium és fuga. Ceruzás kézírással „1.” példánynak jegyezve, két helyen golyóstollal belejavítva, a végén pedig a vers születésének dátuma: „1962. XI. 12.” – a születésnapja. A többi Miskolcra levi verset is visszakaptam. Az archívumokban eddig hiába kerestem a Napjainknak azt az 1962-es számát, amelyben egy-két kisebb versét közölték. Pedig lehozták még abban az évben azt a pár „legártalmatlanabb” szerelmes költeményt, amelyeket a feleségéhez, Hummel Giához írt. És ezek voltak Balaskó Jen els nyomtatásban megjelent versei Magyarországon, az édes hazában.

Jöv Mérnöke Hungária... Mint kiderült, csak egyesek voltak zet vendégek, a keeseket a szervek zeék. Némelyek ebbl a megszolgált pénzbl Jent is meghívták egyegy üveg sörre. Ki azért, hogy az asztalához ülhessen és a jelentésébe jól-rosszul bekörmölend egy-egy mondatát elkapja, ki azért, hogy kéziratot „vásároljon” tle, és a megbízók asztalára tegye. Egy részükrl sejteük, hogy miféle, egy részükrl csak képzeltük, de egy részük sajnos a kebelbarátunk volt… Jent 1965-ben letartóztaák, verseit elkobozták, majd a versei nélkül kiengedték. Fejbl pótolta a hiányokat, ezért is szerepel némelykor (véleményem szerint) téves keletkezési évszám a késbb megjelent vagy átdolgozo versek ala, a nálam kezdel meglév (és soha be nem gyjtö!) példányokkal öszszevetve. Nyomtato megjelenésre nem számíthato. De nagyon is jelen volt költészete és megosztó személyisége a atal író-költ nemzedék köreiben, és ezt nem pusztán a végletekig feszíte, de mindig aggályos pontosságra törekv vitáival érte el, hanem fként briliáns zongorajátékkal kísért irodalmi estjeivel. A Gabnai Katalin által szerveze Bem-rakparti estéktl kezdve a Szkéné Megyetemi Színpadon rendszeresen megtarto eladásokig egyaránt megjelentek a rajongók és az ellenlábasok. „A 60-as évek második felében a Jöv Mérnöke c. lapnak leem a szerkesztje, s i közöltem Dózsa Györgyrl szóló hatalmas versét, aminek része volt abban, hogy az egyetemi pártbizoság eltanácsolt a laptól. […] Évtizedes isme-

7

PoLíSz retség, mondhatom, barátság fzö hozzá, remélem, késbb még lesz lehetségem arra, hogy részletesebben is elmondjam véleményemet kivételes személyiségérl és tehetségérl”

– írja 2009. február 23-án Földesi József, megrendülten Jen halálának hírére. Földesi József kivételes bátorságának köszönheten a Jöv Mérnökében nyílt meg Jen számára az újabb, második megjelenési lehetség a nyomtato sajtóban.

Új Symposion – Élet titokban, a harmadik nyomtato megjelenés Ekkortájt beteg édesanyámat ápoltam Miskolcon. Hetente jártam fel Pestre. Jen rendszerint a Keleti pályaudvaron várt, vagy ha nem volt a beérkez vonatnál, a Hotel Metropolban, a hallban vagy a sörözben találkoztunk, illetve o hagyo számomra üzenetet. 1970. október 8-i levelében ajándékot ígért. Az ajándék az újvidéki Új Symposion 61. számában, a 12–15. oldalon megjelent, sajátosan tördelt Élet titokban fúga volt, 1966-os datálással a nyomtatásban. Saját születésnapjára szóló prezentnek is szánhaa, mert ezt írta a nekem ado Symposion címoldalára: „Bukovits Klárinak sok-sok saját magamat = Jen – 970 – okt. 12.”

IM – Tedd a falra! Egy, a hátoldalán 1971. június 2-ával kelteze színes levelezlap nagyságú fényképen négyen ülnek a Kárpátia éerem teraszán: a legendás sötét-bordó zakóban Balaskó Jen – Szentjóby Tamással és barátaival. A fénykép hátoldalán vörös golyóstollas kézírással többek közö o áll ez a sor is: „Vedd meg a május havi I úsági magazint! Tedd a falra!” 1971 májusában az akkortájt egyetlen i úsági lapban, az IM-ben (I úsági Magazin, VII. évf., 5. sz., fszerk. Gerencsér Miklós, szerk. Földesi József – hát felbukkant megint!) a 26. oldalon két kisebb, de hangvételében merész verssel szerepel. Az egyik az 1967-ben írt Megnyeri. Utolsó versszaka: „Óramillió és szivárgás, / boldog, lapos és emberi. / És nem kell már a felvonulás. / Egyedül  is megnyeri.” – Hogy ki az, aki felvonulás nélkül egyedül is megnyeri, azon el lehete gondolkodni. Talán az els titkár.5 Mindenesetre „hivatalos” hazájában ekkor jelenik meg nyomtato Balaskó-vers harmadízben. A másik közölt vers az én kéziratpéldányaim közö az 1965-ben íródo Balassi, melynek külön érdekessége, hogy két szövegváltozata is van. Az a kézirat, amit én kaptam tle dedikálva 1965. december 19-én (Balassi Jen névaláírással) azonos az IM szövegével (aláhúzás tlem): „Éjszaka, halál bre, dübög leveg: csönd! A szétvert doboknak: csönd! 8

A történelem faggatása A résen át az égi visszhang, át a véren az égi árnyék, hallgat, árad át idegenbe. Omló várfal – dalol egy fáklya! Lobogás, csönd: a rémes dobokban – Halálom üsse az ország szívét! Riadó, végvári vitéz: szökik a szerelmed!” De késbb, az 1985. decemberében megjelent Mini ciklon kötetben (JAK füzetek, 15) a vers az érzékletes „Éjszaka, halál bre” helye „Éjszaka, hazám re” kezdsorral olvasható. Az els sor egyértelmbbé vált, és most már kétség sem fért hozzá, hogy ennek a vitéznek, akivel Jen azonosítoa magát, st egy idben a Balassi nevet végleg fel is akarta venni, ennek a végvári vitéznek egyetlen szerelmérl, a hazájáról van szó.

És csak most következik az ÉS! A nagy tekintély, péntekenként megjelen irodalmi hetilap (fszerk. Bata Imre, h.-fszerk. Faragó Vilmos és Zöldi László) XXXI. évfolyamának 1987. április 10-i, 15. számában megjelent egy Balaskó-vers, a lap 4. oldalán. A Költészet Napja eli napon, és ez a körülmény jelentéssel bírt Jen számára József Aila mia, akit a legnagyobb költnek tarto. A Kívánom a lépted a régebbi versek közül való, és mintha csak a miskolci Napjaink negyed évszázaddal korábbi óvatossága köszönne vissza ezúal is az „ártalmatlannak” ítélt vers kiválasztásában. Ám a december 18-i, 32 oldalas karácsonyi számban már vállalkozóbb kedvek voltak a szerkesztk. A 8. oldalon a minden újraolvasásakor engem változatlanul megrendít Önarckép történelmi háérrel cím versét közölték. (Alcíme: Változatok és változatlanok Kárpáti Kamill versére).

Ilyen éjszakát hagytatok Jen ekkor, a második ÉS-beli megjelenésekor, 1987. október 12-én már elmúlt 50 éves! St az 53. életévét is betölti, amikor megjelenik 1990-ben az Ilyen éjszakát hagytatok cím nagy kötete a Kráter Kiadó gondozásában. S bár a Ring szerkesztségének támogatásával a Fiatal Mvészek Klubja csak 1990. október 11-én ünnepelte az 50. születésnapját, Jen hagyta, hadd legyen még csak ötven. Talán azért, mert így atalabb lehete három évvel. Talán mert vágyo egy kis „ez di, ez cs, ez csdiadal”-ra. Vagy  szégyenkeze ére kora mia az évtizedeken 9

PoLíSz át t mellzk helye? Mondjuk azt, hogy a hiúsága bólinto a kétféle születési dátumra. Mondjuk azt, hogy felado egy könny rejtvényt az utókornak. Akármi is az igazság: járt neki legalább két születésnap, és akkor még kevéssel beérte. Hiszen sejtee, tudta a sorsát. Az egyik l963-as versét (Csillag leszek, egymagam) fegyelmeze, pontos sorokkal zárja: „Szeretem az életem, kiválasztom halálom: levegbl levelet csillagtalan világon, csillag leszek, egymagam, csillag lesz virágom, s amit tlem elveetek, életem, kivárom.” Igaza volt. Várhat, aki halhatatlan. JEGYZETEK: 1 Fodor József költ, mfordító (1898–1973). A Nyugatban publikált, kétszeres Baumgarten-díjas (1934, 1943). 1950 és 1956 között hallgatásra kényszerült, 1957-ben Kossuth-díjat kapott. (A szerk.) 2 Utalás Ady Endre A tz csiholója cím költeményére. (A szerk.) 3 Kabdebó Lóránt irodalomtörténész (1936–). 4 Baráth Lajos író (1935–2006). 1970-ben SZOT-díjjal tüntették ki. 5 Kádár János (eredetileg Csermanek János, Fiume, 1912. május 26. – Budapest, 1989. július 6.) 1956 novembere és 1988 májusa között az MSZMP els titkára, késbb pedig ftitkára. (A szerk.) (Balaskó Jenrl szóló megemlékezésünk folytatása a hátsó borító belsején található.)

Egyed Emese

Gyászballada A Sólyom utca 1-ben napsütés. Kutyák ugatnak végeérhetetlen. Kiszáradt vén fák, csóka lassú röpte. Lebocsátkozunk eléd kre, rögre. Lehajto fejjel kebeledbe térünk, Atyánk, vezérünk. Saját szavunk nincs, segíts imádsággal, si szavakkal, si igazsággal, Ernk is tled, reménységük tled. A halandót, a mulandót megölted, Kisarjadsz bennünk végtelen tavasszal, Érzem erdet. Megvallouk hívságunk s bneinket. Kék eged kékje, jóságod megillet, Parancsod hallom, saját hangom hallom, Engedd meg könnyem imába foglalnom. A napsütésben megváltást üzensz te, 10

A történelem faggatása Tebenned bízom régtl, mindörökre Szültél örömre. Szültél örömre, földi fájdalomra, Testemre küldtél gyors halált orozva, Küldtél, mint írást tanulatlanoknak. Családnak, népnek, kétségben lakóknak, Neved dicsérem, fennszóval szólítlak, Gondviselmet tanullak, tanítlak, Hét nap, harminc nap. Hét nap, harminc nap, szorongásunk múltán, Tarts meg, gyöngéket, igazságod útján. Tarts meg, ha úgy kell, te tudod, hogy meddig, Sólyom út 1-ig.

Könyörögtem Semmi se kell, hagyj, Tirsis, alábuknom a semmi mélybe. Hagyj, Clotho, megszakadnom, mint a fénysugárnak, amidn rossz kocsisnál a gyepl, s Phoebus az égre felj, s lezuhan, mint az angyal! Lezuhanok, mint mázsás k a ködben. De messze vagy. Ezer év közted s köztem. (Tirsis, a vers: álarc! Könyörögtem, hogy engem válassz. Be kelle látnom, hazudik a vágy.) Hazudni önmagunknak lopva, loppal Mélybe zuhanni lázadt angyalokkal. Köpenye lebben, ajka villan. Pendül a penge álmainkban. Zendül a hangja, hallod, hallom. 11

PoLíSz

Titkok kapujában Honnan jö, nem tudom. Tihanyi se a rjadó leány, rég megszökö. Forrásvizeknek le, erdknek re. Megfoghatatlanságba öltözö. Szépen felel Csokonai dalában, eljátszik, hang a magány kapujában, elmúlást jele virulók közö. * Sóhegy tárnái réges-rég bezárva, járatok közö Poszeidón leánya faggatná már a sorsot, ha lehetne. Ekhó, felelj! Egy nevet mondok, kérdek, mondom háromszor is, ha csak úgy érted. És súgom, hogy kereslek (ennyit merhet ki magát kérdi, magának felelget –)

Aludj csendesen Aludj csendesen, Ányos István Pál, oltár ala, régi templom falában. Versed álmok sziklakövébe vágtam. Eltnt hangoddal álom kergetzik. Aludj, poétám, világtalan csöndben. Elfelede homályba költözöen. Régvolt papok, asszonyok szomszédjában, verssé, porrá, lélekhamuvá váltan. Szent István oltára fények lakása. Üres templomra tölgyfa kapu zárva, kórus: a dísze hangszeres tanulmány. S hold árnya ül a veszprémi vár ormán, élénk tekintet hangszeres halomból, Gizella, Imre lelke jár bolondul – (Elillant sorok, szavak, eltnt zengés. Aludj, Ányos Pál: Szerelem, felejtés.) 12

A történelem faggatása

Magyari Barna

Leviék az élet árát esteledik a kertben nagy sötétség fújja el a zölden lobogó fákat a mindenség is nagymosást tart néha szóhuzalon a vers ruhája szárad

szellpárnán már alszanak a bokrok ajtóm el a félhomály is ásít de bent a lélek mélyén stressz-morajok szórják szerteszét csöndem csigolyáit

mocorog minden ami belül éget sejtfalaimon sportol az indulat valakik leviék az élet árát sorsunkban a pénz az emberen mulat

Szenny az ördög körmén sohasem izgult költ még ennyire a kozmoszt most a vers vetkzteti le jajblúzon átüt a világ köldöke a gond kérdezi éjszaka hörgök-e

a jelen asztalán eldlt a nagy sakk álnokok a jellemnek maot adtak a kás magát teszi a pultra kínálja lelkét méterre és súlyra

bár hiem lehet gigantikus örvény lírám csak vékony szenny az ördög körmén sejtekkel éneklek brömben bent én életdalomban lélegzet a refrén

sokak sorsában virág helye k le kedvesük a baj ölelgeti ket de a válság leplét a vágy szakítja át remény tompítja a sorstragédiát

ami szép volt hiszed visszajön egykor s a csoda vize benned újra felforr ám vélt gyönyörök közt hiába edzel beszervez téged is a stressz-menedzser

Örök tartalék a valóság testén embernyi rögök néha bennük pár bódulat gzölög kikben a drog tmondata megremeg extasytól érzik hogy a vers meleg

fehér lapon sötét zoknik a betk miket a szó centrifugája betr s a végtelent tornáztatva eszemmel sr rímek közt könnyen veszem el

mikor túlbuzog bennem az értelem van úgy hogy ami van azt is képzelem a költ naponta magát adja még de belül hány szó az örök tartalék 13

PoLíSz

Ujlaky István

Bóklászó birkák a luxusnegyed szélén (Utazzunk Azerbajdzsánba!) Csepel-szigeten ismerkedtünk meg. Azerbajdzsáni ú egyetemisták építtábora dolgozo a szomszédunkban, mi pedig egy olyan táborban laktunk, ahol tíz egyetemista felügyelt száz gimnazista lányt. A két tábor számára esti bulit rendeztünk. Egy padon magyar lány és azeri ú. A lány megkért, odamennék-e tolmácsolni. Aztán öt perc múlva felment papír zsebkendért, és nem jö vissza. Haragudnom kellene rá, hiszen eszközként használt engem ahhoz, hogy lerázza a kéretlen partnert. Én mégis hálás vagyok ennek a lánynak, mert így ismerkedtem meg Talibbal. Egy órácskát beszélgeünk, aztán egy évig leveleztünk, mígnem meghívtam hozzánk. Tizenhat napot töltöünk sülve-fve együ. Két kis epizódja rémlik fel a Magyarországon töltö heteknek. Talib kezében ötvenforintos. Kérdezi: „Mit ábrázol? Mi ez a harc?” Mondom, magyarok osztrákok ellen, próbálom magyarázni a Rákóczi-szabadságharcot. „Nem jó ez így, egymás ellen uszítja a népeket!” „Mi nem haragszunk az osztrákokra. Nálatok mi van a pénzeken?” „Lenin.” „Ja…” A másik apróság. Megmásztuk a Salgó-várat. Aztán átgyalogoltunk Somoskre, a Pet -kunyhóhoz. A szögesdrót túloldalán géppisztolyos határr. Pillanatnyi ötleel megkérdeztem tle: nem mehetnénk át megnézni a somoski várat meg a bazaltömlést? Véletlenül épp szlovákiai magyar volt. „Menjetek, fél órán belül legyetek i.” Így jutounk át Csehszlovákiába. Talib nem tudo betelni a dologgal, szigorúbb határrizethez szoko. Aztán harminckét évig nem láuk egymást. Az interneten kutato fel, és meghívo, feleségemmel együ hozzájuk, Bakuba. Azerbajdzsán valamivel kisebb terület és lakosságú, mint Magyarország. De ha az összehasonlításba Monacót és Kanadát is bevonnánk, a két ország akár egyformának is mondható. A kaukázusi kis népek egy nagyhatalmi háromszögben élnek. A háromszög csúcsai: Oroszország, Irán, Törökország. Hasonló a helyzet a Benelux államok esetében is: o brit–német–francia hatalmi háromszög zár közbe három kis országot. Az ilyesfajta földrajzi helyzet rémiszt hátránya a nagyhatalmi beavatkozások, hódítások sora. De elnye is van: némi esély közvetít szerepre, kereskedelemre, kulturális importra. No persze, a Kaukázus vidékén mindez két számmal szegényesebben és véresebben mködö, mint a Benelux államoknál, arról nem is beszélve, hogy utóbbiak legalább egymással nem háborúztak az elmúlt kétszáz évben, ami Azerbajdzsán környékérl, bizony, nem mondható el. Országuk Kelet és Nyugat határán fekszik, mondták, többször is vendéglátóim; olyannyira, hogy úgy tnt, ez identitásuk fontos eleme. Nem akartam fontoskodva megállapítani, erre a kelet–nyugat közöi hídszerepre lengyelek és görögök, magyarok és törökök is aspirálhatnának, akárcsak Oroszország, Ciprus, Izrael vagy Macedónia – toposzról van tehát szó. A Budapest nagyságú Baku viharosan fejldik, látványosan építkezik. Beton, 14

A történelem faggatása acél, üveg pontházak emelkednek a magasba. Hogy szépek-e, ízlés kérdése. De hogy alkotóik céltudatosan kerülni szeretnék a sablont, a szürkét és unalmasat, hogy törekednek az egyedire, az bizonyos. Egy sor kifejezeen szellemes és ötletes megoldást látni. Aki egy posztszovjet kisállam kolajtermel ipari (f) városaként gondol Bakura, alighanem meglepdik azon, mennyi szép régi épület található i: egyfajta sajátos orosz-török klasszicizmus termékei. A keleties, törökös, iszlám és nemzeti elemek (hogy most akkor keleti, török, moszlim vagy nemzeti, azt mvészeörténész tudná elkülöníteni, ha egyáltalán…) majd minden épületen láthatók: a kovácsolt vas vagy réz erkélyrács, hatalmas, diadalívnél nagyobb kcsipke kapuzat, fríz és stukkó, aprólékosan megmunkált fémkapu, vagy épp a legújabb toronyház tetejének valódi funkció nélküli, oszlopokon nyugvó kis pihen kupolái: rendre keleti motívumok. Mindez nem tolakodó, nem propagandisztikus és nem erltete. Ellenkezleg: ízléses és valahogy magától értetd. Ám ugyanakkor o vannak a nyugati elemek is: a leggyakoribb a korinthoszi oszlop, de láthatni timpanont, jón oszlopot, i-o még neogótikát is. Temérdek épület közö teremt összeköt kapcsot a sárga homokk alapanyag (vélhetleg a városhoz legközelebbi építk), melyet nem kell vakolni, festeni. Hasonlót Jeruzsálemben láam. Élénk kék és nom világoszöld felületek adnak szép kontrasztot a sárga homokkvel: jobbára tükröz ablakok formájában. A félig lakatlan, skanzenszer történelmi óvárost középkori falak veszik körül. A hasonló óvárosokban megszoko zegzugos sikátorok, hangulatos kis terek, kávézók melle markáns törökös vonás a k- vagy téglaépületekbl kiemelked fa kiugró vagy erkély (ilyesmi házban élt ezer kilométerrel odébb Rodostóban a nagyságos fejedelem). Ezek a fa épületelemek néhol az óvároson kívül, a huszadik századi házakon is feltnnek. Az óváros kincse egy vallási épületegyües: a tizenkeedik században kezdték építeni, és bvítések, toldások után a tizenötödikben fejezték be. A világörökség része. A bakui modern mvészetek múzeuma cseppet sem provinciális, bárhol lehetne Európában. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy épp a bakui szépmvészeti múzeumban látok majd eredeti Ra aello Santit (ha nem is a legismertebb képek közül valót) és több antik római portrészobrot, köztük egy els századi Seneca-fejet. A múzeum idszaki kiállításán egy kortárs azeri mvész szürrealista képei a falakon: rémmese-illusztrációk. A termek közepén meg – üvegvitrinekben – ókori és középkori fémedények. Hogy ez merész és nagyvonalú múzeumrendezi koncepció, vagy csak helyszke szülte kényszer, nem tudom. György Péter tollára való. Néhány metróállomást moszkvai mintára mvészi igénnyel díszíteek ki. Keleti eposzok és mesék motívumait ábrázolják, mozaikokon. Ezek egyikén lovas, lándzsás vitéz, amint épp sárkányt öl. Barna br, szakállas, lófarkas török. Kedvenc azeri malkotásom egy kisplasztika. Sokszoros életnagyságú, irdatlan póklábakon emberfej, szemüveggel. A fej tarkóoldalán billentyzet, mint egy mobiltelefoné. A fejtetn kalitka, benne kismadár. A címe: az új arisztokrata. Az embernek olyan érzése van: ez a város, ez az ország több turistát, nagyobb hírverést, komolyabb idegenforgalmat érdemelne. 15

PoLíSz Baku telis-tele szép parkokkal – ami persze nem kis bravúr. A sivatagi csapadékmennyiség melle minden egyes fa civilizációs vívmány: ember ültee s öntözi. Nélküle nem élhetne. A város télen-nyáron 3 fokkal melegebb, mint Dél-Magyarország, és ez a kis különbség már elég ahhoz, hogy (egyébként nem shonos) pálmafákkal, melegkedvel mediterrán fenykkel találkozzunk a parkokban, az öntözö ültetvényeken pedig gyapoal és rengeteg szlvel. A legdélebbre nyúló kis lenkorányi medencében – ami további egy-két fokkal melegebb, s monszunhatás éri – megterem a citrom, mandarin, teacserje is. Habár Magyarország az egy fre számíto GDP alapján fél lépéssel fejleebb Azerbajdzsánnál, a atal állam tele van ambíciókkal. Baku olimpia rendezésére pályázik. A Kaszpi-tengerre egymillió lakosú városrészt akarnak építeni, kis mesterséges szigetekre. (Amúgy van i egy eléggé régi mesterséges sziget: Nyeyánye Kamnyi, magyarul „kolajsziget”. Nem csak fúrótornyok vannak rajta, de gyárak, boltok, mozik is. Város a városban). És persze Azeri akarja megépíteni a világ els 1000 méternél magasabb felhkarcolóját. Egy nem túl fejle ország csak akkor engedhet meg magának ennyi presztízsberuházást, ha a megtermelt jövedelem nagyobb részét központosítja, vagy másképp: kevesebbet zet ki bérekben, ellátásokban. Kelet és Nyugat nemcsak az építészetben találkozik, de a családban, akár egyetlen családban is. Talib barátom két lánya példa erre. Ayten – a Nyugat. Neve valami olyasmit jelent: Nap és Hold. Ayten orvostanhallgató. Festi a haját, körmét, ajkát, szemét. Szeret strandolni, táncolni. Öltözködésével, viselkedésével budapesti egyetemista is lehetne. Gunay – a Kelet. Neve: Félhold. Török fejkendt visel, eltakarva haját, tarkóját, nyakát. De a lábszára, alkarja is fede, idegen fér csak az arcát, kezét láthatja. Fiskolás – egy vallási iskolában szeretne majd tanítani. Nem jár úszni, sem táncolni, mert ezeket a tevékenységeket Allah ellenzi. És mit látunk az utcán? Ayten (a Nyugat) a gyakoribb. A kegyetlen, ostoba arab-perzsa csadort egyetlen nn sem láam, de a törökös fejkendt is legfeljebb ha tíz nbl egy viseli. Az emberek divatosan, nyugatiasan öltözködnek. Igaz, a bugyi és a popsi egy részét is megmutató csípnadrágot i senki sem hordja, a dekoltázsok is illedelmesek. És míg a n és fér autóvezetk aránya Budapesten 1:1, Bakuban inkább 1:10. A fér ak kicsit konzervatívabban öltözködnek, mint nálunk, de a különbség nem nagy, inkább csak fokozati: i több az ing és kevesebb a póló, senki sem hord rövidnadrágot, és még léteznek fér és ni színek. Barátom harmadik gyermeke a tizenhat éves ú, Orkhan. Vele leveleztem leginkább a kapcsolat-újrafelvétel hónapjaiban. Nos, Orkhan (majdnem) iszlám fundamentalista. Egyik levelében megemlítee, hogy apját, az én Talib barátomat Allah meg fogja égetni, mert nem igazi moszlim. Felhívtam gyelmét a zsidó, keresztény és muzulmán vallás közös gyökereire, hasonló vonásaira. A mi Mózesünk náluk Musza, József Juszuf, Ábrahám Ibrahim, Jézus Isza. Tiltakozo: akiket említeem, mind iszlám próféták. Aztán személyes találkozásunkkor már  említee valakinek ezeket a párhuzamokat. Ez persze inkább kamasz, semmint iszlám jellegzetesség: szenvedélyesen vitatkozni valakivel, aki16

A történelem faggatása nek az álláspontját késbb már Úton a nyájjal Búza felé magunkéként védjük mással szemben. Megkérdeztem, van-e barátnje. „Nálunk – válaszolta Okhan – három-négy személyes találkozás után illik megkérni a lány kezét, én pedig erre még ráérek.” Orkhan gylöli Örményországot, Oroszországot, Iránt, Franciaországot, Izraelt, az USA-t. Ha jól emlékszem, kamasz úként én is fekete-fehérben gondolkodtam, megfontolatlan és változékony szenvedélyekkel – azonban nem hiszem, hogy valaha is komple országokat, egész népeket gylöltem volna. Furcsa lehet egy nagyon atal ország polgárának lenni – olyan évezredes államok közö, mint a visegrádi négyek: az 1100 évnél idsebb cseh, lengyel és magyar állam, meg a húszéves szlovák. Mennyi kisebbségi érzést szülhet ez! Azerbajdzsán 1992-ben születe, és közvetlen elzményének a Szovjetköztársaság, illetve az 1918–1920 közöi rövid függetlenség tekinthet. Mellee Örményország és Irán, mindke ókori múlal. De még a kora középkori születés Grúzia is: mi Baskíriában vagy Levédiában legelteük lovainkat, amikor k keresztény királyságban éltek. No persze, Azeri csak akkor atal, ha a mai államra, területre, nemzeti identitásra gondolunk. Mert civilizációs elzmény akad bven. A mai ország helyén volt a keresztény kaukázusi Albánia. Tegyük hozzá: ehhez az államhoz épp annyi köze van a mai azeri népnek, mint a magyaroknak a római Pannóniához. A szeldzsuk-török törzsek a magyar honfoglalással egy idben jelentek meg ezen a földön. Azeri egész történelme önvédelmi harc: arabok, perzsák, mongolok, oszmán-törökök, oroszok ellen. Hunyadi Mátyás korában léteze egy magyar–azeri szövetség. Ugyanennek a koalíciónak volt tagja Velence, Nápoly és Perzsia. A nagyvonalú diplomáciai akció a fenyeget oszmán-török terjeszkedés ellen irányult. Nem volt túl eredményes: a korabeli hírközlés melle nem lehete ekkora távolságokat hatékonyan áthidalni. És persze, a szövetségeseket épp az ellenség, az Oomán Birodalom választoa el egymástól. Az azeri identitás két pillére: az örmények iránti gylölet és a törökök iránti szeretet. Ami az örményeket illeti, a napi politikai ellentétek mögö o az eltér 17

PoLíSz társadalmi szerkezet és a bonyolult történelem. Évszázadokon át: a török röghöz kötö, adózó paraszt – vagy zsoldos katona, hivatali és katonai nemes. Velük szemben sok örmény: kézmves, keresked, az újkorban értelmiségi. Egy kicsit a zsidók európai helyzetéhez hasonló szituáció. Aztán a nagy fordulat a XX. század elején: megtalálják a bakui kolajmezt. A semmibl születik meg az azeri burzsoázia és proletariátus, ehhez képest az örmény, immár, elmarado kispolgári nép. A cári Oroszország a Kaukázus-vidéken a keresztény örményekre támaszkodo a moszlim népekkel szemben. A múltbéli ellentéteket az 1992-es háború tee elevenné: Örményország elfoglalta Karabah tartományt. Az egyik azeri városban vérengzésre is sor került, melyet az ENSZ elítélt. Persze bonyolultak a dolgok: az örmények egy örmény lakta tartományt foglaltak el. Ha az a vérfürd nincs, akár rokonszenvezni is lehetne ezzel, mint nemzeti felszabadítással. Az örményeket viszont anno az oroszok telepíteék ide, hogy földrajzilag elválasszák egymástól az azeri és törökországi törököket. De mit tehetnek errl a mai örmények – az akkoriak ükunokái? És: bizonyos értelemben így szilárdultak meg az azeri nép mai körvonalai… A bakui nemzeti múzeumban több, azerieket sújtó örmény vérontásról olvashatni. Nekem kicsit gyanús a dolog. Mintha az örmények az örök agresszor, az azeriek az örök (ártatlan) áldozat szerepében lennének. Tárgyilagos és dialektikus szemléletre (húsz évvel egy véres agresszió után) aligha lehet még reálisan számítani. Vajon mit mondana ugyanerrl egy örmény történelmi múzeum? Jártunk egy történelmi emlékhelyen. 1990-ben kiáltoák ki elször a független Azerbajdzsánt – akkor ezt a szovjet hadsereg még megakadályozta. Százak veteék magukat (szó szerint!) az orosz tankok elé. Az áldozatok zöme feln fér , de 15 és 21 éves i ú, st gyerek is akadt. A másik esemény az 1992-es „örmény agresszió”. E két háborús koniktus emlékét örökíti meg a dombtetn fekv emlékhely, sírokkal, arcképekkel, sétánnyal, s egy moszlim stílusú emléktoronynyal. Az egész méltóságteljes, ízléses, komoly és komor. Azt hiszem, bizonyos értelemben internacionalista vagyok. Mégpedig a szó eredeti értelmében. Internacionalista az, aki át tudja érezni egy másik nép fájdalmát és örömét, ismeri a szolidaritás érzését akkor is, ha nem magyarokról van szó. Hogy ezt az eszmét kissé lejáraák? Igen. Miért, melyik eszmét nem? A történelem mindent bekent már sárral és vérrel, a demokráciától a kereszténységig, a liberalizmustól a nacionalizmusig, a szocializmustól az iszlámig. (Igen, igen, ne tessék csodálkozni, az iszlám lényege: hit, béke, szeretetet. Másfél milliárd moszlimból talán ha pár tízezer terrorista van). Viszont érdekes: a rokonszenvet átveszi az ember, a gylöletet nem. Megértem azeri barátaim fájdalmát, de el még nem fogok sem oroszokat, sem örményeket gylölni. Mindazok, akik ellenszenvvel emlegetik a multikulturalizmust, valószínleg még nem részesültek ilyen élményben: hazánktól kétezer kilométerre, fehér asztalnál, három-négy nyelven beszélgetni. Megtalálni a közöset, rácsodálkozni a különbözre. Az orosz uralom kulturális lenyomata: a teakultúra. Nem lterrel, dehogy! Szamovárral, teaeszenciával – naponta többször! És keser az emlékezete: a 18

A történelem faggatása sztálini idkben háromszázezer azerit deportáltak. Voltak az együélésnek békés évtizedei is – például amikor anno megismerkedtünk Talibbal. Finn és észt nyelvrokonok, lengyel barátok, Németország, mint legfbb kereskedelmi, gazdasági és kulturális partner, a történelmi szomszéd osztrák sógorok – ez több nép. Az azeriek számára mindezt a szerepet együ a törökök töltik be. Nyelvrokon, példakép, szövetséges nagyhatalom. Az azeriek annyira különböztetik meg magukat a törököktl, mint morvák a csehektl, székelyek a magyaroktól. A morva és a székely: szubetnikum – a cseh és magyar nemzet „ ók-nemzetrésze”. De az azerieket mégsem lehet szubetnikumnak nevezni: saját országuk van, s a lélekszámuk a mi nemzetünkének kétszerese. Vannak ugyanis „határon túli azeriek” is. Még pedig többen, mint odahaza. Miközben nyolcmillió azeri él a saját országában, vagy húszmillió lakik Iránban. Vannak közös szavaink. Árpa, alma, anya, szakáll, kicsi. Nyilván több is – mi enynyit fedeztünk fel. Megersítik ezek a szavak a nnugor fsodor melle kétségtelenül létez török elemet a magyar nyelvben, népben. Egyébként bennünket magyarnak, országunkat Magyarisztánnak nevezik. Miközben angolok, franciák, németek, oroszok rendre onogurnak mondanak bennünket (Hungarian, hongrois, Ungarisch, vengreszkíj – mindegyikben az onogur szó lappang, melylyel talán összetéveszteek vagy azonosítoak bennünket). Az azeriek europidok. Kicsit alacsonyabbak és sötétebb brek, mint mi, magyarok. Talib barátomat idehaza romának néznék. Három nyelvet beszél, vezet beosztású olajmérnök, egy rahedli pénzt keres. Furcsa dolog egy barátunkat 32 év után újra látni. Néhány apróság még. A brit gyártmányú lila taxikat a nép padlizsánnak nevezi. Az autóparkolókban öregek gyelegnek, némelyikük kis széket is visz magával. Ha valaki be- vagy ki akar állni autójával, segítenek. Ezért egy kis pénzt kapnak. Talib barátom gazdag olajmérnök és vállalkozó. Luxusnegyedben áll új villája. Milyen érdekes: a pompás házak közö kátyús kis utca. (Pedig amúgy az utak állapota nem rosszabb, mint nálunk…) Meglep volt látni a gazdag negyed szélén legelész birkákat. Gyerekkori vicces de nícióm: falu az, ahol bármikor és bárhol eltnhet egy-két kapirgáló tyúk. Nos, a bakui elit negyed peremén is látható néhány példány. Politika? A független Azerbajdzsán els elnökérl, Haydar Aliyevrl repülteret, parkot, létesítményeket, utcákat neveztek el, szavait hatalmas táblák idézik mindenfelé. Aliyev anno az SZKP Politikai Bizoságának (moszlimként els) tagja volt. Egy éeremben támadt megvilágosodásom. Bekereteze fénykép, feltn helyen. Rajta két, politikus külsej, mosolygós egyén. „Politikusok?” – kérdezem. „Igen.” Ösztönös intuícióval: „A régi és az új elnök?” Erre Talib: „Igen, apa és a”. Megemlítem neki: 32 évvel ezel minden levele felbontva érkeze. A belügyesek még arra sem gyeltek oda, hogy a borítékot visszaragasszák. Talib válasza: náluk meg zaklaa a belügy az édesapját, miért levelezik a a külföldiekkel? Azért komoly baj nem le a dologból, épp csak utánajártak a két szövetséges ország egyetemistái közö zajló magánlevelezésnek. Érdekes, nem? 19

PoLíSz

Deák-Sárosi László

Libás Matyi Egy igazi magyar rege négy levonásban „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal Adta jelét olykor bosszújának…” (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi)

Jámbor olvasó! Kérdjed bár, ki e történet szerzje, a válasz Nem könny, hisz a nép, aki hozta, s az életük írta. Nem kósza s nem hír, hanem ez magyar és az igazság Érkezvén a Dunától innen meg Tiszatúlról. Hallgassad nyílt szívvel s ésszel hát, okulásul, Borral színezzed – ha a vég nem csaan – a kedved: Elmésként, vagy az ábécét lóval ha tanultad. Tudjuk, mily szörny veszedelmes e hexameterlánc, Nem kímél hamisat, le légyen az úr s kutya pór lény, S kétél kardként fenyeget költn meg a célján. Védjen mégis minket meg hagyomány s az igazság, És fogadalmunk, hogy ki mirl tud – félve ne rejtse. Elszabadítjuk örökre e történeel a versem. Az féljen, ki a népet nyúzván visszaes lesz! Három után se marad már rest a magyar s az igazság! Írtam mindezt mint borozós jókedvre találván, A kiadó.

Türelmes olvasó! Egykor nem csak a szóban gyúlt fel a nép dühe, bosszút Állni azon, ki hamis bírája a jámbor egyednek. Brét szalmával tömték tele b jutalomként, S köztéren tzték ki karóra a jó madaruk, hol Lássa világgal: háza tüzén mint bne kitisztul. Aztán eljöve még az id, mikoron szavak által Bnhdö meg mind, ki hatalmát csak bitorolta. Legfbb törvénybíróként sújto le a gúnyvers, Mint a Hibernia távoli gael szigetén vala egykor, I, mifelénk is féltek a hírhedt ritmusi vádtól. 20

A történelem faggatása Teltek az évek, s még az id vad szelleme nem múlt, Bár a honunkban van törvény és marha sok is tán, S van, ki uralkodik i a kiválaszto joga-címén; Nyája morog, bizalom híján nevet is csuda módon. Fél kicsi és nagy: Döbrögi, Mátyás – mve kitudódván. Budapestrl, december 5-én, 2009-ben.

ELS LEVONÁS Élt Döbrögben egy úr, népnyúzó, bíraja-féle, Más égövrl jö – azt mondják – egykor az se. Jól pödröe a bajszát apja, az ük meg a szép is, Míg olybá nem le, mint farka a mangalicának. Nem választoák ket, sem a nép sem a rendek, S nem kaptak pallosjogot érdemükért Budapestrl. Döbrögi, Minden hájjal megkent (több neve is volt) Már emberfeledéstl i bitorolta hatalmát, Úgy ideiglenesen, míg el nem múlik a válság Ígérvén választást, majd, szabadon s csupa jó lét. Említeék mint Föld és marhák nagy urát is, Rászolgált a nevére, mivel volt állata, földje, Kincsei, vára körül szolgája ezer s mulatója. Törvény volt  egymaga, böszmén bírta hatalmát, Bézáraa a kórházat meg az iskola házát, Megtiltoa leírva, kiejtve a lúd s liba szót is. Döbrög könyveinek mind tzben vee a hasznát, Annak legfként, amelyik Lúdas Matyiról szólt. Félt mindenki az úrtól, még  is remege már, Bár szolgáit jól tartoa a sült ürücombbal. Volt egy rossz siheder a Döbröginek, s a mihaszna F tudománya mi volt? Lábát lógatni a földig, S zni unalmát száját tátva kinézve a ködbe. Bár oktatni akarták, prímásként hegedüljön,  csak kontrázo, s a vonó kiese a kezébl. Tétlenségében jobb híján bgni szoko még, Így le Kisbg neve – rászolgált igazán . Néhai anyja át Matyinak hívták csecsemként. Bár e nevét tiltoa az apja a mord szigorával, Hadd legyen i, soraim közt inkább  Matyi mégis.

21

PoLíSz Történt egyszer, míg Matyi támasztoa a semmit, Bgését megszánta a legvénebb kutya zsellér. „Jöjjön, drága am, velem ossza meg ördögi búját, Én meg az étkemet osztom jó szívvel, falatozzunk!” Ellágyult Matyi: „Nem pór vagy, nemes, én öregem, te!” Elkezdték eszegetni, de bzlö már az uzsonna. „Honnan jön kedves bátyám ez az orrfacsaró szag?” „Hát, ez az étkünk nap mint nap, nem tudja az úr ?” „Ezt így nem trhetjük! Lázadjunk, gyere bátyám!” „Jaj, csak nem tehetünk így jó nagyságos urunkkal!” Nem volt mit Matyinak magyarázni, vonult sebesen már Atyja felé, a nyomában a vén s még száz dühös ember. Döbrögi úr éppen rágyújto volna pipára, Mint megláa át a vicsorgó szolgahad élén. „Hé, mit akartok, nincs jó dolgotok i, kutya fayak? Fel, munkára, talán nem eléggé ízlik a sült hús? És vakarék am i mit bzlesz még te közöük?” „Én nem bzlök apám, csak a romlo száz ürücombod, Kérjük, st követeljük a friss húst ennivalónkhoz! Szép szót, több bért, nyomban, s adj nekik emberi munkát!” Hej, mily sok vér gylt fel Döbrögi homloka táján! Szólni se bírt, csak fogta a kedvenc kis karabélyát, S durranto nagyokat le a zsellérekre, ára. Le nagy pánik, mind menekült, aki bírta a lábát. Eltzö Matyi is, sebesebben a puskagolyónál. Meg nem is állt, csak a dombon túl, hol a bérese szánto. Tudta a béres, marhák mord ura nyúzza át is, Szánta a sorsát, s meghallgaa, miért menekült el. „Álruha kell!” Elláa vele, s mint atyja legényét, Küldte világgá, járjon el úgy mint hív, igaz ember. Ment Matyi, nem gondolt bele gondba s az útravalóba. Pár mérfölddel odébb láto oly szép libacsordát, Mint azel sose. (Döbrögben nem volt liba, szárnyas.) „Mily csodaszép madarak, tán hayúk-é, öreg ángyóm?” „Nem hayúk, de libák, nincs más vagyonunk a falunkban.” „Mennyit kérnek e sok libafért úgy, ha eladnák?” „Nincs értéke, mióta betiltoák a nevét is.” „Bízzák csak rám, meg al énnálam s aranyárban!” Meghányták, veék öreg ángyóék Matyi dolgát, S szerzdésben bízták rá a reményt idegenre.

22

A történelem faggatása Nem volt  idegen (Matyinak Matyi), és a libákkal Ment melegebb égöv fele, földi s tengeri útra, Ám rájö, s megtért, mert Döbrögben vala vásár: Arra terelte libáit a nép edelme közö is. Minden hájjal megkent úr fent szedte a dézsmát, S nem gondolta, hogy álruha is lehet i a legényen. „Mennyi e tilto szárnyas fje, te rossz kölökember?” „Három pénz, az apámnak sem kevesebb, ide süssön!” „Egy pénz egy f, hé, siheder többet ne remélj i.” „Így légyen, megkötve az üzlet Döbrögi úr hát!” Örvende Marhák nagy ura, s Matyi is legalább úgy: Döbrögi olcsó húsnak, míg Matyi száz felepénznek. Újdonsült kupecünk kedvéhez jó mulatót lelt: Minden hájjal megkentét Döbrög közepében. Száz liba ára felét kevesellte Matyink jutalékként, Így gondolta, a pénzrl: kártyán meg al i, most, Jut majd ángyóéknak is ám több lúdra, libára. Jól tervezte, mivel nem volt oly nagy zsugaért Mint Matyi még, csak a Hájjal kent úr két kibicével, k, akik elnyerték reggelre a száz liba árát. Ej, megbúsúlt Mátyás, földön húzta az orrát. „Most mehetek bujdosni, amerre a két szemem ellát.” Fogta a botját, és szaporán elhagyta a várost. Pár mérföldre a jó vén ángyó tnt fel az úton. „Merre alnak a szárnyasaink már jó kupec úr ?” „Megvannak, s jó külhoni pénzen majd gyarapodnak!” „Úgy legyen ám!” – szólt egy libafalvi ers bikaizmú. „Mert mi különben háromszor verjük le terajtad!” „Jó” – motyogo Matyi és esze szállt már citrusok ágán, S szedte a léptét még melegebb tájak fele húzván.

MÁSODIK LEVONÁS Telt az id, lassan nyúlt Döbrögben s Libafalván. Fleg a Minden hájjal kent zsellérei arcán, Kiknek már a rohadt ürücombból ünnepi koszt le, S reegték a dühödt úr megtöltö karabélyát. Koldusboal jártak az egykori jó libagazdák, Míg Matyi eltnt, mint a szamár a hajnali ködben. Hol járt, merre, csak  tudná megmondani híven. Tán Taliánországban holt s élt tengereken túl, 23

PoLíSz Titkos nyelveken át míg megköszörülte tudását. Még ha nem ült is eléggé mívelt iskolapadban. Történt mégis a hosszú nélkülözés közepee: Döbrögben, mi hiányzo legjobban, nem a hús volt. Búzavetésrl mind a beté járt az eszében Pórnak, béresnek, papnak meg kocsma ának, Mert nem fért el minden törvény már a rováson, S mert Föld és marhák ura kis birkái tanultak Nyírást trni az egykori iskola épületében. Titkon fogta magát az a pár száz bölcs, konok ember, S új házat vályogból építeek a végen Minden döbrögi és libafalvi gyerektudománynak. Míg a tet tetejénél tarto már a kaláka Béfödték a közügy viskóját épp becsüleel, Hát feltnt a határban az úton egy úrias ember. Ékes volt, oly szép mentéje, süvegje s a kardja, Hogy megkérdezték, „Nem-e ügynök a jó deli fess úr?” Az kacago hosszan, mivel  biz’ külhoni ember, Nem hallo semmit se a döbrögi nép nyomoráról. „Aztán mért építkeztek már jó kora reggel?” „Suyomban tesszük, félünk mind Döbrögi úrtól, Mert birkáinak adta ervel az iskola házát.” „Nem kell félnetek, én megvédem a köz tudományát! Építsünk még szebb, magasabb, jobb házat e célra! Ennél többet is érdemel ily deli népnek a sarja.” Tetsze ám ez a mézes szó az alázatosoknak. „Tégy úgy, mint jónak látod, bátran követünk mind!” S ezzel a külhoni ember gyjteni kezdte a pénzt már Akkora zsákba, milyet nem láto kétkezi ember. Senki se hinné, mennyire rúg az a kis legutolsó Pénz, amit összekuporgata pár száz döbrögi lélek Elvonván a családjai szk betevinek árát. S ezzel a jó idegen megmázoltaa a házat, Fölfesee az iskola új „i”-jére a pontot, S lám, az a zsák marado tele pénzzel (nem csudaokból), Melybl csaptak tort a sok éhes száj örömére. „Jertek légyen ez ünnep, a „mint-a-tudás”-sikeréé!” Jöek az ételszagra, az ingyen-kosztra a népek. Nem kelle háromszor hívni, elég volt kétszer, S jöek a zajra a Döbrögi-porta fell sisakos fk, 24

A történelem faggatása Kik riadalmat nem kelteek az iskolaháznál, Mert k is csak a borra s a húsos tálra tolultak. Le reent, égig zeng, földi tivornya. Éhes szájak s lelkek szörny nagy zabanapja. Az, kibe nem fért több, megtoldá rókafarokkal. Elpusztítoak, mit a szem-száj ingere diktált: Húst, kenyeret, süteményt, tortát, tésztát, csalamádét, Sört, pálinkát, bort, s mindezt az utolsó cseppig. Úgy néze ki az iskola kertje, akár csata végén, O fetrengtek az ünneplk szétszórva halomba. Látván ezt a derék jótév, bölcs idegen Szólni nyitá száját, hogy jöjjön a „kell” kifelé is. „Testvérek, lám, i áll ékes, mesteri munkánk, Döbrög népének Libavégen szól a dicsség.” Erre a szóra a földön elindult némi mocorgás. „Nem csak az építésben vagytok azért jelesek, hé! Ismeritek csínját-bínját az evésnek-ivásnak, Ej, de derék mulatónép vagytok, st a javából!” Megcsillant a szemében a fény egy Böske nevnek, Úgy bámult a beszéden, mint gúnárra tojója. „Hadd kamatoztassunk ebbl a jeles tudományból! Légyen e ház a magyar mulatásnak az iskolaszéke!” Hümmögtek többen fölemelve kobakjuk a földrl. „Jertek, ersítsétek e tervet meg szavazással!” Több kéz kúszo fölfele, tápászkodtak a jámbor Döbrögiek négykézlábról épp talpra kerülvén. Megszámlálta a jó idegen: fenn volt valahány kéz. „Egyhangú ítélet, s érte dicséret e népnek! Egy kérdés van még, mulató-akadémia ügyben, Pénzetek úgysincs már több, hozzunk hát a világból, Hívjunk külhonból egy vállalkozni tudó ft, Van nekem egy haverem, ki a megváltást idehozza!” „Megváltást?” Néztek kissé értetlenül össze. „Külhoni kocsmáros jön séfnek az iskolaszékbe? Azt nem!” – S nyúltak máris a fess próféta nyakához.  azt hie, ez ügyben is egyhangú szavazás lesz, Mégis akadt, kinek ökle a rész-igazát követelte, Lévén, hogy Böskénk elrikkantoa magát, így: „Hagyjátok Matyit, én megvédem a testemen át is!” „Mátyás lenne e ckó? Döbröginek a-borja? 25

PoLíSz Ellátjuk bajodat, népnyúzók korcs ivadéka!” Böske visíto: „Nem bántjátok a szép Matyi úr t!” „Várj, ne nyuvaszd még!” – ordíto egy bölcs libafalvi, Nem Matyi,  a mi jó kupecünk, aki hozta a pénzünk, Külhonból, kamatostul a száz töltö liba árát.” „Nem kupec ez, csak a rossz Matyi! Üsse, ki látja, ki éri!” Minthogy senki se tudta, minek higgyen s kinek is már, Kit döngessenek el lepocsékolt indulat árán, Egymáson verték el a bosszú ördögi mérgét. Kaptak a jó mulatók egymástól fejre, gyomorra; Legtöbbet Matyi tán, kinek épp csak lába maradt ép, S merrl jö haza, annak irányát tartva eliszkolt.

HARMADIK LEVONÁS Megmenekült hát Mátyás egynéhány dudor árán, Addig inalt, míg bírta ervel, s még azután is, Nyögdécselt, fájlalta fejét, karját s ülepét még, Így lepihent a határban hs forrás vize melle. Teltek-múltak a napjai, étlen várta halálát. Mint pihege csak, láa, megáll egy ló szekerestl, Vándorszínészek küldték fejüket pihenésre.  odakúszo melléjük halkan lopakodva, Elcsent tlük, amit bírt: gúnyát s ennivalókat. Vánszorgo málhájával, s bár húzta az ág is, Felgyorsult, amikor megkergeék a kutyákkal. Döbrögnek fordult, mert tudta komédiaságnak Írmagját sem trte az apja maradni feléjük. Jól számíto, mert hagyták tovatnni a színész Emberek t Libafalva határa felé közeledvén. Szívérl nagy k poyant le, lehuppant  is, Falta a zsákmányát, már nem fenyegee kimúlás. Jóllakván felve egy jelmezt, szép mutatósat. Úgy feste s jól (!) benne, akár egy doktori felcser, S megkönnyebbülvén új gúnyában tovaindult, Cókmókját ohagyta az úton gondjai melle. Döbrögvégre beérve, ahol nemulassukat írták, Kórházat láto a kis iskola háza helyében. I ápolták mind, kiket eldöngöltek a fess úr Példás körbeverése helyei, miai vitában. 26

A történelem faggatása Megláák Matyit és rosszat nem sejtve behívták, Minthogy nem számoltak az újabb álruhaszínnel, S mert Matyi képét jól átgyúrta ököl s feledés is. „Jöjjön kedves doktor uram, tiszteljük a címét, Nézze szerény hajlékunk… Mit látnak szemeim? Jaj! Doktor uram, hiszen ön beteg, inkább most mi segítünk!” Elkapták Matyit, öltözetébl jól kicibálták, Ágyba parancsolták, elláák gyógypakolással. Nem volt ily jó dolga sehol sem a rossz sihedernek, Tízen is ápolták, egy nyekktl szöktek a lányok. Békenték talptól fejbúbig, körberajongták, Tömték arcát mézes-mázas falnivalók is, Úgy töltöék, mint Libafalván egykor a gúnárt. Meggyógyult Mátyásnak a teste s a lelke ugyancsak. O sündörgö még körülöe a Böske leány is, Mert megsejté, mily doktort rejte az a jelmez. Ráaggaa Matyinkra az ékes doktori gúnyát, Tiszteletük hogy tennék néki a döbrögi népek. Teék is, kinevezték fdoktornak az embert! Mátyás békésen csak trte a Fortuna csókját. Jöek fürgén hajbókolni az i ak, a vének, Vékonypénzek, tehetsebbek s nyavalyásak. Eljö még a hatalmasságos Döbrögi úr is. t nem láák régtl szívesen i, Libavégen Elszívlelték mégis most férges levegjét, Légyen békesség, türelem bár percnyi idre. Ékesszólás nem volt sok, csak bólogatások, Tisztét Mátyás átvee s végezte a dolgát. Úgy tnt, nem rosszul, mert hírét messzire viék. Külhonból is jöek gyógyírért Libavégre: Grófok, bárók, hercegi válogato roma i ak. Jól szolgáltak a vendégeknek a döbrögi lányok, Száz cicomával s még inkább csak lenge ruhában. Meggyógyult, aki vastag zsebbel jö ide (fleg), S lelkével volt csak beteg, úgy derekán alul inkább, Elmúlt annak az összes túlérlelt daganatja. Épült, szépült, duzzadozo Libavégen a kórház, Feln majdnem az égig a döbrögi köz vigadója. Nézte a jámbor nép csak, bámulták a csodáját. Azt sem tudták, hol kezddik, s merre a vége. 27

PoLíSz Legfképp a bejárata volt elrejtve ellük, Mentek volna pedig gyógyulni a pór nyavalyások, Kiknek nemcsak a lelkük fájt, de a tyúkszemük is még, Brük, zörg csontjaik és az eszüknek a tokja. Zörgeek bár volna egyéb helyen, és biza mást is, Hogyha nem rizték azt volna a fegyverek oly jól. Történt ám, ami nem látszo jól nappali fényben, Nem rejthee el azt köd már, sem az éjszaka leple. Meglesték titkát azon álkórház fala melle Gyermeki lelkek, kik vétlen játszoak a tzzel. Nézték, mint taligákat buzgón tolnak az útra Külhoni fegyveresek suyomban mindenik éjjel, S mint lepotyognak róluk aranypénzek meg ezüstök! Kelle volna-e több a derék libafalvi szülknek, Kik nem láak már pénzt vasból, nemhogy aranyból, Felkeltek reggel, szintúgy, mint rég, de korábban. Népgylést hirdeek meg suogva serényen. Mentek máris a pórok a tág libafalvi mezre, Hozta egy ember az elrejte nagy könyveiket mind: Törvényekkel, az si Ezüstbullával az élen. „Emberek!” – így szólt egy vénséges döbrögi szerzet,

Anyóka Melegföldváron

28

A történelem faggatása „Nem trhetjük a törvényünket a sárba tiporni, Elherdálni közös munkánk, vagyonunk s igazunk is! S hagynunk tolni a pénzt ki a városból taligákkal! Élnünk kell az Ezüstbullánknak az si jogával, Bírót választunk, aki törvényt ül, ki fele kell!” Ekkor megláák Mátyást mint doktori felcsert. „Fojtsátok meg a disznót!” – ordítoa egy ember. „Állj! Törvényt kell ülnünk, bíró nézzen ügyére!” „Nem bántjátok az én Matyimat kutya állati lények!” „Adjon elébb pénzt, kérjük tle a száz liba árát!” Elkapták Matyit, eltángálták, majd beledöglö. Volt, aki védte, s le így aztán nagy kalamajka. Jól elverte magáét gyenge, ers, kicsi és nagy, Majd beleszólt a vitába az úrnak több karabélya, S Mátyás hirtelen eltzö a szokásos irányba.

NEGYEDIK LEVONÁS Menten vége szakadt az igazságosztogatásnak, S adta helyét hipp-hopp már vissza a fosztogatásnak. Rendet raktak a Minden Hájjal Kent katonái, Megtisztítoák a mezt csont- s brmaradéktól, S Döbrögi cégért írt a neves kórház-mulatóra. Közben túljárt árkon-bokron a jó Matyi úr . Száz sebbl vérze, s mégis szöktee a lába Messze, hová nem szálltak tán vándormadarak sem. Felgyógyult a makacs siheder valahol bizonyára, Mert feltnt egy év múltán Döbrög fele tartván. Mily szándékkal ment oda – hol megkapta magáét, Nem véletlenbl s érdem nélkül, nem is egyszer –, Tudja manó, de ki sejti, az elmondhatja nekünk is. Mátyás nem hordo már rejt álruhajelmezt, Úgy sétált haza, mint aki jól végezte a dolgát, Mint aki csak háztznézben járt, Libavégen. Mégsem tángálták el a jól átvert libagazdák, Bosszúsak, s irigyek, kik a törvényt rákövetelték. Mátyás lépdelt nyugton, hogy még megsüvegelték,  biccente, mint Kisbg s Döbrögi úr . Nagy sokaság gylt éppen a ftérnek közepére. Megkérde Matyi egy bérest: „Mit akarnak a néppel?” 29

PoLíSz „Bíróválasztást, az idénit, tudja kegyelmed.” Tudta is ezt Matyi, úgy néze, mint birka betre, Nem hallo ohon törvényt, mást: apja parancsát, Külhonban szintén másként oktaa az élet. Döbrögben nem választo százötvenöt éve Bírót nép, amióta a Mátyás sei voltak rei törvénynek, becsületnek, népakaratnak S méregnek, mi a választonak járt jutalomként. Így nem akadt, ki jelöltként lépe volna a színre, Bár évenként eljátszoák rendben a msort. Helytartóként mindig a Döbrögieknek a vére Bírta egy évig a bíró címét és a hatalmát. Irtoák pallossal a bnös kétkezi embert, ket számon nem kérhee viszont ez a törvény, Mert a helyeesrl nem volt még passzus a könyvben, Nem nyúzhaák meg hamis ítéletre ha tévedt, Nem tömheék köztéren soha így ki a brét, S tz nem tisztíthaa ebül szerze vagyonát sem. Döbrögi feltnt erkélyén, s inte a kezével. „Bírót választunk ma, ahogy megszabja a törvény! Emberek! Álljon el, ki jelöltként indul a tisztért!” Egy nesz sem hallatszo, némán álltak a népek. „Mert ha jelölt nincs…”; „I vagyok én, elvállalom én azt!” Döbrögi meghökkent a láán, szólni se bírt már. Mátyás felmászo egy fára a tér közepében. Nézték csak szájtátva felismervén a jelöltet Szolgák és szabadok, libafalvi s döbrögi népek. Néze Mátyás is szintúgy, farkasszemet állva. „Emberek én Kisbg volnék, s más Matyinak hív, Kint a világban jártam, s hoztam nagy tudományból. Hadd legyek én bírótok, s eljön nyomban a jólét.” „Mért higgyünk neki? Külhoni ügynök meg libatolvaj!” – Morgo egy nannyó, mert  rábízta libáit. „Mátyásnak neve szállt rám, felkent népi királyé, Általam áll majd helyre a törvény és az igazság!” Még mélyebb csend szállt le a zsúfolt döbrögi térre, Egy vénséges vén ember mert szólni sokára, „Döbrögiek, válasszuk bírónak Matyi úr t!” Mintha a ménk vágo volna a Döbrögi úrba! „Neem!” – ordíto Minden Hájjal Kent, de hiába. 30

A történelem faggatása Megválasztoák Mátyást sebtében a tisztre, Feldobták háromszor, az úrt meg gúzsba kötözték. Megrémültek a teströk, s vártak megadóan. Döbrög népe pedig gyakorolta az si hatalmát. „Testvérek, hallgassuk a bírót, szóljon a néphez!” – Mondta a vénséges vén, s Mátyást vállra emelték. Ám Matyi nem volt oly rétor, mint vélte magáról, Torkán forrt minden szó, úgy tnt, szíve kiugrik. S nem csak a tapsot várta, hogy oldódjon meg a nyelve. „Bíró úr, ugye megszüntetjük a zsarnoki rendszert? Minden jobbágyot meg zsellért felszabadít ma?” Mátyás úgy te, mint aki érti, s bólogato is, Majd átdöe a nézés szíve fölö a ruháját. „Jó, jó, nem lesz korbács meg karabély s mutyizás sem” – Próbált Mátyás szépet tenni a nép fele buzgón. „Ítéletre kerülnek a bírák? Mondja ki tüstént!” „Úgy lesz, mondom, persze, a zsarnokok és hamisak mind!” „És elsíbolt pénzek gazdáit hova küldi? Nem menekíti a brét senki hamis a, úgy-e?” Ez már nem tetsze Mátyásnak, láa a vének Elszántságát, mint a kanóccal Döbrögi úrnak Háza felé indítoák a veres kakas útját, És Minden Hájjal Kentet sebesen kikötözték, Elkezdvén brének a törvényes levetését. „Álljon már meg a bosszú, állati gyilkosok, álljon!” „Mondja a bíró úr, hogy járjunk el, mi a törvény?” „Rossz az a törvény! Átírjuk, felmondok egyébként!” „Nem mondhat fel egy évig, mert vállalta e tisztet!” „Mondok, s végkielégítésem kérem azonnal!” „Azt megkapja bizony, kielégíthetjük a végén!” Elfogták Mátyást, megszíjazták iziben jól. „Ezt olvassa, mit ír a hamis bíróra a törvény!” „Nem bántjátok a jó Matyi úr t!” – Böske kiáltá, És elvágta a Mátyás szíját, s Döbrögiét is. Hogy, hogy nem, tovatntek egérútjukra találván. „Kapják már el a bájgúnár kupecet, libatolvajt!” „Döbrögit is!” – de hiába eredtek a népek utánuk, Ütheék fejüket boal, s célozva kaviccsal, Eltztek hárman melegebb égöv fele, mégis. I legyen, i van a vége, ne fuss el véle se vélük! 31

PoLíSz

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VII. Major Zoltán

Néma küzdelem – medd küzdelem Létharc a polgárosult magyar középosztályért Erdélyben, a XX. század elején „Sohasem volt fogalmam a mezségi útról. Egész nap meleg volt. Vetést érlel, derült meleg. Ragyogó id. Pagocsán, míg egy házban nézegettük a varronemket, egy fekete felh mászo a hegyek felé, s sebes escske szaladt végig a tájon néhány percig. A nap mosolygo utána mindjárt. Aztán ismét nagy cseppek estek. Egy negyedóráig tarto. Könny és mosoly az égbl.” (Petelei István: Mezségi út. 1884)1 Az utóbbi idben a mvelt közvéleményben is fellángoltak a viták elfelede-elfelejtete magyar íróink munkásságának irodalomtörténeti megítélésérl, az úgyneveze kánonban elfoglalt helyükrl. Elég, ha i csak a Wass Alberel kapcsolatos – sokszor indulatos és áldatlan – diskurzusokra utalunk. Örvendetes, hogy a mai olvasóközönség régi íróink mveihez a nehézségekkel küzd könyvkiadás erfeszítései révén könnyebb úton-módon is hozzájuthat. Medvigy Endre jó szemét és kitartó szorgalmát, valamint a Kairosz Kiadónak az egyoldalú piaci kockázat vállalásával szemben a nemzeti missziót teljesít bátorságát dicséri, hogy (ha objektív okokból lassan is, de) szépen halad elre Nyir József életmvének kiadása. A legújabb, Néma küzdelem cím – ízléses, vajszín keményborítójú – kötet, ahogy ezt a szöveg gondozója színvonalas és adatgazdag utószavában kiemeli, nemcsak az esztétikai szempontokra igényes irodalmár, hanem az adatok pontosságára és a jelenségek valóságh bemutatására kényes történész érdekldésére is számot tarthat. Nyir József soha nem volt igazán a politikai élet élvonalában. Az 1944-es könyvnapokra megjelent egyéni és sajátos stílusú „kollektív regényében”2 – az Isten igájában után – ismét visszatért i úkora színhelyére, papi pályája kezdeteinek eseményeihez. A személyes élmény ezúal az aprólékos részletek hitelessége melle a korabeli írásos források segítségével egy szociológiai pontosságú elemzéssé, amolyan falukutató írássá lényegül. Ez a körülmény rokonítja a népi írók falukutató írásaival, bár Nyir mind származás, mind szervezeti kapcsolódás, mind szemlélet tekintetében kívül állt a „népi” címkével jelze szerzi körön. Ugyanakkor az erdélyi magyar néplélek már-már belülrl történ áb32

A történelem faggatása rázolásában – az egyedüli Tamási Áron kivételével – kevesen versenyezheek vele. Érzésünk szerint regényének címe, ha nem is tudatos, de nem is teljesen véletlen utalás Kovács Imre A néma forradalom cím, nagy port vert szociográ ájára. Nyirnél persze nincs szó forradalomról, inkább kilátástalannak tn küzdelemrl – amint azt a cím is kifejezi. A szerz négy évtized távlatából néz vissza olthatatlan keserséggel a századel, a „boldog békeidk” árnyékos és sötét világára. Ebben a korban a kétértelm szabadelv-liberális dogma jóvoltából maradandó alkotások szüleek, ezeket a hasonló eszmei alapokon álló XXI. század eleje az újabb kelet modernizáció jegyében most, szemünk láára veri szét esztelen módon. Ne felejtsük el hozzátenni: ezek a maradandó alkotások nagy emberi áldozatok árán valósultak meg! A vasutak, az ipari létesítmények, gyárak nagyrészt a parasztság mint önálló tulajdonnal rendelkez osztály mobillá, földönfutó bérmunkássá alakítása árán jöek létre. Sokan ábrázolták már ezt a kort a szépirodalomban is, a szöveg gondozója fel is sorolja a mveket Bán y Miklóstól Makkai Sándorig. A kortárs közéleti nagyságok közül néhányan az 1910-es évek elejére már világosan láák a nemzetiségi és agrárkérdés összefonódásának tragikus jelentségét. Az elzmények persze messzire, az 1848–49-es szabadságharc bukásáig és a jobbágyfelszabadításig vezetnek. Az ipar és a kereskedelem fejlesztésére összpontosító gazdaságpolitika (a földmvelésügynek 1889-ig nem volt önálló képviselete a kormányban, csupán az említe két gazdasági ággal közös) abban is megnyilvánult, hogy az adóés egyéb kedvezmények elkerülték a mezgazdasági vállalkozásokat. A mezgazdaságból élk érdekeinek képviseletét zászlajára tz mozgalom, Károlyi Sándor, Bernát István (Gazdaszövetség) és Balogh Elemér (Hangya) vezetésével a XIX–XX. század fordulójára ersödö meg. Darányi Ignác „földmívelésügyi” minisztersége ala a századfordulón, illetve 1906 és 1910 közö már jelents lépések történtek a földmvelés érdekeinek felkarolására. Témánkhoz kapcsolódóan a perifériális, mai divatos szóval hátrányos helyzet térségek felzárkóztatására jelentékeny, bár nem elégséges lépések történtek – s i a tragikus sorsú Egán Ede kormánybiztos nevével fémjelze rutén, valamint a székely akcióra utalhatunk. Bán y Miklós trilógiájában visszatér részletességgel tárgyalja az akkori idk szóhasználatában agráriusnak neveze mozgalmat, s a hozzá köthet szövetkezeti szervezkedéseket – a Hangya és a Gazdaköri hálózatokat. Az agráriusok elképzelése épp az volt, hogy a gazdasági és érdekvédelmi szervezkedéssel, olcsó hitellel, a kevésbé tehets és mvelt rétegekre történ oda gyeléssel segítsék egy szélesed középbirtokos osztály kialakulását, mérsékeljék a kiáltóan nagy vagyoni egyenltlenségeket. Az agráriusok így a magyarságra hirtelen reászakadt szabad verseny káros hatásainak mérséklésére törekedtek. Szabó Dezs írja nagyhatású mvében, Az elsodort faluban a következket: „A magyar fajt a demokrácia úgy érte, mint az úszni nem tudót a hirtelen áradás. Sem múltjában, sem képességeiben, sem moráljában nem volt elkészülve a szabad versenyre. A nyugati nemzeteknek a kifejle polgárság, ers ipari

33

PoLíSz és kereskedelmi élet kitn eliskola volt, hogy teljesült ügyességgel és ránevelt izmokkal kezdjék meg a demokrácia liheg futását.”3

Nyir József az agráriusokhoz köthet két – nem éppen jelentéktelen – találmánnyal, az úgyneveze altruista (magyarul: önzetlen, nem pro tra dolgozó) bankkal és a hosszúlejáratú örökbérletek intézményével részletesen foglalkozik, de a sokkal fontosabb, a kor nagy jelentség gazdasági szervezkedésének nevezhet szövetkezés szót, érdekes módon, egyszer sem írja le mvében. Ez a körülmény általánosabb okokban leli magyarázatát. A XX. század negyedik évtizedére a szövetkezés szó baljós elérzeel telt meg. Ennek oka a mára rosszemlékvé vált, de épp a harmincas–negyvenes években a Szovjetunióban kibontakozó kényszerszövetkezésben, a kolhozrendszertl való általános elutasítoságban keresend. Nyir gondolkodásától a kényszerszövetkezés nyilván annyira távol állt, hogy az önkéntes szövetkezés gondolatát is öntudatlanul elháríthaa. A kép teljességéhez persze hozzátartozik, hogy a Mezség (Erdélynek is sajátos tájegységeként, távol a nagy tkeképz központoktól és forgalmi csomópontoktól) a kapitalista árugazdálkodás következtében kialakuló szegénységet még egy darabig inkább a régi (Wass Albertnél ersen túleszményíte, de még Bán y Miklósnál is nosztalgikusan ábrázolt) földesúri és paraszti formákkal igyekeze oldani, elviselhetbbé tenni. A klasszikus szövetkezés mindenesetre a húszas évekre túljuto deleljén. A kapitalizmus kinövéseit nyeseget, a tömegeket tájékozo gazdálkodó polgárrá nevel agrárius és szövetkezeti mozgalom veszte lendületébl. Az erszakos megoldások keresése és megtalálása a fontolva haladókat fokozatosan lesöpörte az útról. Nyirre jellemz, hogy regényében a népiekkel, fleg azok balszárnyával ellentétben, akik a grófot forradalmi hevületükben pusztulásra szánják,  szinte együ érz színekkel festi alakjait. Az általa ábrázolt gróf, ha késn is, megvilágosodik, kár érte, jobb sorsra érdemes, ha el is járt felee az id,  is a magyar történelem részese… Érdekes párhuzam gyelhet meg a Bán y trilógiájában ábrázolt Abády Róza grófn és a Néma küzdelem gróf ura közt. Az arisztokrácia rajza mindkét mben az ábrázolt személy utolsó szabad levegn tarto birtokszemléje után bekövetkez halálával zárul. A román bankok erdélyi birtokvásárlásának témája a regény f szociologikus vonulata. A téma a kár szereplit, érintejeit, illetve azok képviselit is mélyen foglalkoztaa. Ne feledjük: Petelei István már 1884-ben, Mezségi út cím „tényfeltáró” írásában az „oláhosításra” és az uzsorára panaszkodik. Haladva az idben, a szabadelv Beksics Gusztáv a folyamatot már részletesen feltérképezi 1895-ben írt, A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon cím, 242 oldalas mvében,4 és külön fejezetben (A kultúra és a vagyon a fajok küzdelmében5) írja le a román bankok egyre terjeszked, új „román középföldbirtokos osztályt” teremt, az apró(bb) birtokokat összevásárló tevékenységét. Diagnózisának néhány összefoglaló sorát talán hasznos szó szerint is fölidézni: 34

A történelem faggatása „A földbirtokos középosztály a legújabb idk válságáig a Királyhágón túl is nemzeti, vagyis magyar volt. Oláh középföldbirtokos csak i-o léteze. […] Az erdélyi kis- és középbirtokos magyarság részben tönkrement, s ennek a helyét akarják most pótolni a román nemzeti ügy hallgatva dolgozó munkásai oláh elemekkel. Nem kevesebbet akarnak, mint a magyar gentry ritkuló sorait román gentryvel helyeesíteni. […] Ha egyszer sikerült Erdélyben román középföldbirtokos osztályt teremteni, akkor a román nemzeti politikának nyert s a magyar nemzeti politikának veszte ügye van.”6

Már Beksics is fel gyelt arra, hogy a magyar állam a közponól távol es területek magyarságát gazdasági téren magára hagyja; ezen próbáltak késbb segíteni az említe akciókkal. Csakhogy: „sem a kormány, sem a törvényhozás nem védelmezi a magyar fajt azon kisajátítási mveletekkel szemben, melyeket a román pénzintézetek véghezvisznek. Németország 100 millió állami segéllyel védi és terjeszti Posenben a német kolóniákat. Az erdélyi magyarságot sem az állam, de még a magyar pénzintézetek sem védik”.7

A korabeli forrásokból egyértelmen kiderül, hogy sokszor különböz pártállású és gondolkodású személyek is hasonlóan írták le a folyamatokat, mondhatni, diagnózisuk azonos volt. A szabadelvség mégis általában ragaszkodo a saját maga által (nem véletlenül) felállíto dogmáihoz, és ódzkodo a gazdasági folyamatokba történ beavatkozásoktól. Ez a kor (is) a „Laisser faire, laissez passer!” („Hadd történjék, amint történik!”) ideológiájának aranykora volt. Az állam nehezen mozdult és nem eléggé, Darányi földvéd politikájának is alig adtak idt a kifutásra. Az önálló kis- és középbirtokos osztály kialakulását támogató „földosztó” Sztolipint is rövid úton meggyilkolták… Mégis gyelemre méltó, hogy a balról, a polgári radikálisok fell jö, szalonszocialistának is csúfolt, a Társadalomtudományi Társaságból indult, késbb szinte nemzeti szabadelvvé (e minségében Tisza István barátjává és nem utolsósorban lángoló magyar haza vá) vált Wolfner-Farkas Pál – talán épp ezért ásták el t gondos kezek – izzó nemzeti érzéstl áthato munkássága. 1903-ban írt 200 oldalas regényének címe Nyirt ellegezi: Medd küzdelem. A szerelmi történetbe ágyazo cselekmény a magyar és román vetélkedést állítja középpontba. Az elszánt, kitartó, tehetséges magyar vállalkozó frészüzeme sok magyarnak és székelynek nyújt tisztes megélhetést, ám a szerveze és kíméletlen román verseny, a magyar közigazgatás érzéketlensége, a magyar társadalom összetartásának hiánya megfojtja vállalkozását. A szerz szócsövének tekinthet fhs mégsem esik kétségbe, st példájának követésére szólít fel; úgy tartja, medd küzdelemben föláldozni magunkat a közjó oltárán – egyenesen kötelesség: „Hát hadd legyek fanatikus. Azt hiszi, hogy ebben a szerencsétlen országban, amelyben annyi a számító, megalkuvó, mérlegel, okos ember, nincsen

35

PoLíSz szükség a fanatikusra? Kivált amikor ezek az okos emberek el vannak telve kicsinyes, léha, önz célokkal és a nemzetnek a nagy érdekeit félvállról veszik. Csak hadd legyek fanatikus és bár volna még sok más társam. […] Ostromlo várban vagyunk mi is, az ellenség nem pihen, még egy pillanatra sem, hanem bvíti a rést, amelyet már a mi gyöngeségünk ütni engede”.8

Reveláció erejével hat az agráriusok elméletileg legfelkészültebb és a napi gyakorlatban is helytálló vezetjének, Bernát Istvánnak a visszaemlékezése; szerinte Tisza István 1918-ban szkebb körben beismerte: hiba volt magára hagyni és politikailag nem szervezni a parasztságot, szemben az idegen érdekek mentén jól szerveze munkássággal. Wolfner, regénye megjelenése után, 1907-ben Az oláh kérdésrl cím, 48 oldalas politikai röpiratában már Farkas Pál néven tzi tollhegyre a románság erdélyi gazdasági térfoglalását. Az írás közvetlen reagálás Bethlen Istvánnak ugyanabban az évben „a román irredenta mozgalmak ügyében” te interpellációjára. A szerz beszámol arról, hogy amikor 1902-ben Trewelyan angol tanárt meghívta Erdélybe, az „egy könyvet mutato nekem, amelyben azt olvasta, hogy a Kárpátok alján egy néptörzs, Traján vére, szomorú rabságban senyved. Az ellenvetéseinkre csak a vállát vonogaa.”9 Az illusztris angol utazó hamarosan meggyzdhete arról, hogy – mai divatos szóval élve – elítélettel jö Magyarországra, mígnem: „Verespatakon azután egészen váratlanul végre hallo a földkérdésrl is. A Csetatje-Maret néztük meg keen és estefelé gyalog jöünk visszafele. Útközben egy oláh paraszt szegdö hozzánk, aki igen büszke volt arra, hogy németül is tud, mert katona volt. Az angol rengetegül megörült neki. Végre egy igazi, bocskoros paraszt. Ez kétségkívül szociális szempontokat fog adni. –Maga idevaló? – kérdezte tle. –Nem, uram. Hunyad megyébl jöem, Szászváros melll. De most i keresek állást a bányáknál. –Aztán miért jö el hazulról? –Kelle, uram. Ami kis földem volt, azt elárvereztee a bank. –Úgy, úgy, a bank elárvereztee a földjét? A budapesti bank? –Nem, uram, a szászvárosi. –A magyar bank? –Nem, uram, az oláh bank. Az Ardealana. Nem tudtam ki zetni a kamatot, hát árvereztete. Az angol maga elé bámult. Az oláh földkérdésnek erre a formájára nem volt elkészülve.”10

A hangulatos és csaanós módon informatív életkép melle Farkas Pál egzakt adatok sorával szolgál a román „bankszektor fejldésérl” (amely ekkor már fejleebb volt az Ókirályság vidéki hálózatnál), az alakuló erdélyi román

36

A történelem faggatása középosztály bels szerkezetérl. Szerinte 3 millió román van Magyarországon, ebbl a „középosztály, még ha az összes pópákat és összes tanítókat is hozzájuk számítjuk, alig közelíti meg a nyolcezer lelket”.11 Nyir 1944-es regényébl leginkább a századel szegényebb magyarságának elhagyatosága, elárvultsága tnik elénk. Farkas Pál írásában is kárhoztatja a hatékony, a néphez közelálló közigazgatás hiányát: „Minden öntudatos állami élet a végvidékekre különös gondot és gyelmet fordít. Legjobb tisztviselit odaküldi. Intézményeket állít föl, amelyek az állam kulturális és gazdasági életét az exponált pontokon fejlesszék. Nálunk mindennek éppen az ellenkezje történik. Az oláh részek érdekeivel a központ soha sem tördö, és mindenki, aki e megyékbl valamilyen módon el tud kerülni, hanya-homlok menekül kifelé.”12

S így tovább ecseteli a Hunyad megyei áldatlan állapotokat, ahol már a román pénz korrumpálja a szegény magyar köztisztviselt. Mutatis mutandi… Könny és mosoly – jeleztük moónkban Peteleivel. Az irodalom végs soron nem függetleníthet az író személyiségétl. Szomorú olvasmány a Néma küzdelem – szomorú az ábrázolt kor valósága is. Nyir kezdel mély bels megrendüléssel élte meg a távoli, majd a megszn, aztán részben visszatér magyar államiság gyengéit, gyengeségét, hiányát. A természet és az egyszer székely nép ábrázolása, a tragédiákkal telíteség ellenére egyfajta megnyugvást, vigaszt, talán még a jobb jöv reményét is nyújthaa számára. A közeled bolsevik hadigépezet hatására talán nem véletlenül nyúlt az els világháború eli Erdély sok párhuzamot sejtet, mély elhagyatoság-érzést sugalló korához. Mosolyra kevés, vagy éppen semmi oka sem volt. Belekapaszkodo az annyit hiányolt, a még mindig a szervezeség kétes jeleit mutató, ezer sebbl vérz magyar államba. Közben meghasadt a szíve Erdélyért, a székelyeiért, hiszen  is egy volt a sok közül. 2012 Pünkösdjén talán megérzi a mosolyt is – sok-sok szenvedés után –, amely népe szeretetébl árad felé… 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12

J P István, Búcsújárás, Szeged, Lazi Kiadó, 2009, 57. A kifejezés Pomogáts Bélától származik. S Dezs, Az elsodort falu, Bp., Táltos Kiadó, 1919, II, 35–36. B Gusztáv, A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon, Bp., Athenaeum Kiadó, 1895. Uo., 158–187. Uo., 168. Uo., 169. W"# Pál, Medd küzdelem, Bp., Singer–Wolfner Kiadó, 1903, 163. F# Pál, Az oláh kérdésrl, Bp., Singer–Wolfner Kiadó, 1907, 5. Uo., 7–8. Uo., 8–9. Uo., 38.

37

PoLíSz

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XV. RÉSZ Pátrovics Péter

A „haza” fogalmához kapcsolódó képzetekrl a magyarban és egyes indoeurópai nyelvekben A múlt század utolsó évtizedeiben születik meg az az irányzat, amelyet általánosan csak kognitivizmusnak szokás nevezni. Filozó ai alapját a tapasztalati realizmus képezi, amely szerint a tapasztalat meghatározó szerepet játszik az emberi gondolkodás és világlátás alakításában. A latin cum ‘együ, teljesen’ és a gnoscere ‘ismer, tud’ elemekbl képze kognitív kifejezés valójában azt a tudást jelöli, amely az emberi érzékelésen-észlelésen alapuló megismeréssel és az azt kísér mentális folyamatokkal áll összefüggésben; ezért is tnik föl rendre az említe jelenségekkel foglalkozó tudományágak neve melle. A lozó án, a pszichológián, a neurológián vagy az antropológián kívül ezen szaktudományok sorába tartozik például a nyelvtudomány is (B$#% 2008: 94; E#" 2004: 22). A kognitivizmus f tézise szerint „az emberi elme csak a testben létezhet, »le van horgonyozva« benne, tehát fogalmi rendszerünk sem létezhet a testen kívül” (B$#% 2009: 259). Mindez azt jelenti, hogy a külvilágra vonatkozó állításaink valójában a saját mentális állapotainkra vonatkoznak. Jelen érzéseink, emlékeink és az általunk tapasztalt dolgok mind-mind agyunk állapotába kódoltan léteznek. Ebbl adódóan a kognitív felfogás szerint a jelentésnek (pl. egy szó, egy kifejezés jelentésének) szubjektív jellege van, azt tükrözi, hogy az egyén (vagy az egyénekbl álló ado nyelvközösség) hogyan látja az objektív valóságot (illetve annak egy szeletét). Ezen az alapon foglalkozik a kognitív nyelvészet a világ nyelvi képének rekonstrukciójával, amelyet úgy értelmez, mint „a nyelvben rögzült objektív valóság alanyi interpretációját” (B$#% 2009: 258). A jelen tanulmány a világ nyelvi képét a „haza” fogalmának vonatkozásában vizsgálja a magyar és néhány indoeurópai nyelv (német, olasz, angol, lengyel) kontextusában, teret engedve olykor a fordítástudománnyal, a transzlatorikával kapcsolatos egynémely kérdésnek is. A haza fogalmáról a világ magyar nyelvi képében nemrégiben Ba&czerowski Janusz nyelvészprofesszor írt cikket Bárdosi Vilmos társszerzségével, amely a Magyar Nyelvr cím nyelvészeti folyóirat hasábjain jelent meg, majd e munka késbb Ba&czerowski külön tanulmánykötetében is helyet kapo (B$#% 38

A történelem faggatása 2008: 246–254). Ebben a szerzk A magyar nyelv értelmez szótárából (ÉrtSz), valamint a Magyar nemzeti szövegtárból (MNSZ) ve adatok alapján kifejtik, hogy a „haza”, valamint a „hon” a magyar beszél számára (röviden összegezve a szerzk állításait) jelentheti: 1. az országot, ahol valaki születe és ahol él, és ezen ország népe tagjának tartja magát; 2. a vidéket, amelyrl valaki származik, illetve ahol él; 3. a politikai, társadalmi alkotó közösséget, illetve egy meghatározo ideológiai eszmék szerint szerveze társadalmat, amely az ország történelme alapján alakult ki; 4. a lakóvagy tartózkodási helyet (ohont, hajlékot, lakást); 5. az országot, a vidéket, ahonnan valaki eredetileg származik (ahol valami elterjedt és ma is honos); 6. az „égi hazát”, a másvilágot, a mennyországot (B$#% 2008: 247–249). Ba&czerowski és Bárdosi szólnak arról is, hogy Európa számos nyelvében a magyar „haza”, illetve „hon” megfeleli az a) anya, az b) apa, a c) szül, az d) hatalom vagy a e) ház szóból képze alakok. Ez utóbbi csoportba (e) tartozik a magyar nyelv is, hiszen a haza–ház, valamint a hon–ohon alakok közöi hasonlóság könnyen észrevehet.

Igen szemléletes a hivatkozo cikkben szerepl (és további elemekkel kiegészíthet) példasor (B$#% 2008: 246), amely újabb kérdések feltevésére és további következtetések levonására ösztönöz. anya – ang. motherland, mother country, fr. mére patrie, sp. madre patria, n. Muerland (vö. m. „anyaország”) apa – bolg. otecsesztvo, tatkovina, cs. ot izna, le. ojczyzna, lit. tevyne, or. otecsesztvo (ennek emelkedeebb változata az otcsizna), sze. otadžbina, fr. patrie, sp. patria, ol. patria, n. Vaterland, svéd fädernesland szül – bolg. rodina, belor. radzina, or. rodina, lit. gimtine, fr. terre natale, pays natal, sp. tierra natal, país natal, svéd fosterland (vö. m. „szülhaza”, „szülföld”) ház – ang. homeland, cs. domovina, horv. domovina, ném. Heimat(land), svéd hembygd, hemtrakt

A fenti példákat szemlélve azonban fontos tudatosítani, hogy az esetenkénti hasonlóságok vagy egyezések nem (vagy nem egyszeren csak) a hasonló világlátásból fakadnak, hanem sok esetben tükörfordítások1 következményei. Így például az „apa” nevébl képze megfelel bolgár, cseh, svéd, lengyel vagy orosz szóalakok végs soron mind a német Vaterland szóra mennek vissza, amelynek viszont a szó szerint ‘apaország’ jelentés latin patria<pater a végs forrása.2 De vajon igazunk van-e, ha a fenti analógiák alapján mindjárt hasonló világlátásról, vagy egyenesen hasonló világképrl beszélünk? Elöljáróban annyit mindenesetre szögezzünk le: a fentihez hasonló összehasonlítások (nevezzük ezeket most az egyszerség kedvéért szó szint összehasonlításoknak) és az ezek alapján szület okfejtések a téma feltárásának csupán az „els lépcsfokát” jelentik: a hasonló, vagy annak tn felszín mögö sok esetben egymástól meglehetsen 39

PoLíSz eltér világlátások, vagy egyenesen más „univerzumok” húzód(hat)nak meg. Talán érdemes ezzel kapcsolatban az Ausztriában ismert krimiszerz és publicista, Heinrich Steinfest egy szellemes hasonlatát idézni, amelyet a kultúrák közöi párhuzamok felállítása kapcsán fogalmazo meg: „Nem szabad, hogy az utazót megtévesszék a saját kultúrájával való egyezések. A különbségek mindig nagyobbak, mint a hasonlóságok. Egyes mesékben a teáskannák els látásra pontosan ugyanúgy néznek ki, mint azok, amelyeket a hsök ohonról ismernek, de ezek i beszélni és vándorolni is tudnak. S aligha lehet nagyobb különbség annál, mint ami egy beszélni tudó és egy beszélni nem tudó teáskanna közö van. [...] Soha ne engedjék leszoktatni magukat az egészséges gyanakvásról, csak azért, mert bizonyos dolgok, emberek vagy tárgyak nagyon hasonlónak tnnek azokhoz, amelyeket a saját hazájukból ismernek. Ne tévessze meg tehát Önöket a kávés- vagy a teáskanna, amelyik o áll maguk el egy szó nélkül, teljesen ártalmatlanul. Hogy némának tnik, még nem jelenti azt, hogy nem tud megszólalni, ha akar. S az edény, amelyik ilyen adoságokkal rendelkezik – tehát a megfelel pillanatban tartani tudja a száját (ugyan melyik ember képes erre?) –, szóval, hogy az ilyen edény még más boszorkányságokra is képes, az már csak természetes.” (S" 2011: 9–10. Saját fordítás – P. P.)

Egyelre még a szó szint megfeleltetéseknél maradva: feltn, hogy a magyar ‘haza’ szónak bizonyos nyelvekben több megfelelje is lehet. Az egyik legkézenfekvbb példa erre talán a német, amelyben több más kifejezés melle a két leggyakrabban használt megfelel az ‘apa’ alapszóra visszamen Vaterland, illetve az ‘ohon’ szóból képze Heimat(land) lehet. A németül tudók körében viszonylag jól ismert az a distinkció, hogy míg az els szón többnyire az egész országot (egész Németországot, Ausztriát) – tehát par excellence ‘a hazát’ – értik, addig a második a szkebb értelemben ve ‘hazát’, vagyis inkább a szülföldet, az ohoni tájat jelöli, más szóval azt a régiót, ahonnan az ember származik (G'# 2003: 93). A dolog ennél persze bonyolultabb. A Heimat szó esetében fontos hangsúlyozni, hogy elssorban azt a helyet jelöli, amelyet az ember az ohonának érez. Ha például valakinek a szülei Olaszországból valók (esetleg  maga is o születe), de már régtl fogva él Ausztriában – amit tulajdonképpen az igazi ohonának érez –, mondhatja: Mein Vaterland ist Italien, aber meine Heimat ist Österreich. Ezt a tartalmat talán a „Szülföldem/Szülhazám Olaszország, de a hazám (ahol élek) Ausztria” mondaal lehetne adekvát módon visszaadni. Az ilyen embert nevezik aztán a születe osztrákok Wahlösterreichernek (tehát olyasvalakinek, akinek a „választo hazája Ausztria”), ahogy a tsgyökeres bécsiek is Wahlwienernek hívják a betelepült bécsieket. Maga a Vaterland kifejezés kétszer is szerepel a H. Ho mann von Fallersleben által íro német himnusz harmadik versszakában3 csakúgy, mint a Léonhard Widmer szövegével énekelt svájci himnuszban, az osztrák császárdalban azon40

A történelem faggatása ban a Land, vagyis tulajdonképpen az ‘ország’ szó szerepel ‘haza’ értelemben.4 A császárdal els sorának magyar változatában ezt a ‘közhaza’ szóval fordítják: „Isten óvja császárunkat, császárunk, s a közhazát!” Ugyancsak a Land szó fordul el a mai osztrák himnusz Paula von Preradovictól származó szövegének els sorában: „Land der Berge, Land am Strome...” („A hegyek országa, a folyó mellei ország...”), néhány sorral lejjebb azonban már megjelenik a Heimat, majd a harmadik – talán legemelkedeebb hangulatú – versszakban a Vaterland szó is. Az egyes ausztriai tartományok (pl. Tirol, Karintia, Stájerország) himnuszaiban viszont már mindenü csak a Heimat vagy Heimatland (néha nyelvjárásias alakban mint Hoamat, ill. Hoamatland) szavak szerepelnek. A „szkebb haza/szkebb pátria” értelemben tehát mindenképpen a Heimat szó a megfelel: Wien ist meine zweite Heimat („Bécs a második ohonom/hazám”), vagy ahogyan a dal szól: „Vivat St. Pauli! Du bist meine Heimat, hier fühl’ ich mich zu Haus.” („Vivát St. Pauli! Te vagy a hazám, i érzem magam ohon.”) A nagy zeneszerznek, Liszt Ferencnek az ausztriai Kismartonban álló szobra ala olvasható az alábbi felirat: „Dem großen Sohne des Burgenlandes. Seine Heimat” („Burgenland nagy ának. A haza”).5 A Heimat szó – amely a nemzetiszocialista korszak mia nem mentes a negatív konnotációktól sem (a vele alkoto némely szóalak még az úgyneveze „Szörnyszavak lexikonában” is elfordul (lásd: Schlosser 2000: 80) –, eltagként számos összetételben ‘nép-’ vagy ‘népi/népies’ jelentéssel bír: Heimatfest („népünnepély”), Heimatlm („népi lm”), Heimatlied („népdal, népies mdal”). A fentiekhez hozzátartozik még, hogy egy, a szerz által 2004-ben végze egyéni felmérés szerint a németek és az osztrákok dönt többsége (a megkérdezeeknek kb. a 98%-a) hovatartozását illeten az els helyen a szkebb hazát említee, csak a második helyen az államhoz (Deutschland/Österreich), és csupán a harmadik helyen az Európához való tartozást (P=#> 2005: 96). A Freddie Röckenhaus által készíte Deutschland von oben (Németország a magasból) cím lm 2012-es bemutatója kapcsán a Spiegel magazin ez év áprilisi száma Was ist Heimat? (Mi a haza?) címlappal jelent meg, s több oldalas cikket szentelt a témának (K@#Q@% 2012: 60–71). Az ebben hivatkozo 1999-es adatok szintén igen gyelemreméltóak. A „Mihez társítja elssorban a »haza« fogalmát?” kérdésre a válaszadók 33%-a a lakóhelyet, 31%-a a családot, 18%-a a szülföldet, 12%-a Németországot, és 5%-a a barátokat jelölte meg. Arra a kérésre, hogy „Értékelje egy 1-tl 10-ig terjed skálán az alábbi megállapításokat, ahol a 0 az »egyáltalán nem értek egyet«, míg a 10 a »teljesen egyetértek« kelentésnek felel meg”, a következ válaszok szüleek: a haza a) fontos egy nép számára (8,0); b) a személyiségem része (7,8); c) támaszt és biztonságot nyújt (7,4); d) számomra már inkább tartozik a múlt fogalmaihoz, mint a jelenhez (4,2); e) valami romantikusoknak való dolog (3,6); f) korlátoz. A szerz fontosnak tartja megjegyezni, hogy 2012-ben a válaszadók 64%-a mondta azt, hogy „egyre inkább globalizálódó világunkban” növekede számára a haza jelentsége; 1999-ben ez az arány még csak 56% volt (K@#Q@% 2012: 63). Elgondolkodtató az is, hogy a cikkben szereplk mást és mást jelölnek meg saját hazájukként: egy kicsi bajor falu lakói legszkebb lakóhelyüket; a fentebb 41

PoLíSz már említe, dortmundi illetség Freddie Röckenhaus magát Dortmund városát; egy kes kötdés, atal németországi török lánynak a saját szobája a hazája; míg egy 27 éves kelet-berlini ú számára Berlin melle elssorban a világháló jelenti a „hazát”. A megkérdezeek közül csupán egyetlen ember válaszolt a felte kérdésre úgy, hogy az  hazája Németország – egy 61 éves, a volt Kelet-Németországban szocializálódo tanár. A német Heimat szó jelentéstartományának ilyen mérték tágulása a német „haza” fogalom értelmezésének változását jelzi. Megállapítható még, hogy a Heimat szónak az anyanyelvi válaszadók szerinti értelmezései sokszor jelents eltéréseket mutatnak a szótári de nícióhoz képest (vö. W\# 1994: 755). A fentiek alapján persze az is nyilvánvaló, hogy a szkebb régióhoz való kötdés kiemelkeden fontos a németek számára. Hasonlóképpen tapasztaljuk ezt az olaszok esetében is, akiknek külön szavuk is van a „szkebb pátriához” való kötdésre, ez az úgyneveze campanilismo, ami szó szerint a „szülfalu haranglábjához való hséget” jelenti. Bár a németek és az olaszok (különösen ez utóbbiak) esetében sokan hajlamosak leegyszersíteni a különbségeket, és egy Észak és Dél közöi határral (vö. Weißwurstäquator, polentone6) magyarázni az eltérést, a helyzet valójában jóval összeteebb. Az, hogy a legtöbb német vagy olasz számára a „haza” elssorban a szkebb régiót jelenti, ezen nyelvek és kultúrák többközpontúságával, szakszóval: policentrikusságával magyarázható, ami sajátos történelmi fejldés következménye. Mindkét esetben igen hosszú ideig állt fönn a területi megosztoság állapota,7 ennek lenyomatát pedig természetesen megtaláljuk a nemzeti identitásban és ennek megfelelen nyelvi síkon is (H#^"" 1996: 219). A német esetében már eleve több nyelvi variánsról beszélhetünk (pl. német német, ausztriai német, svájci német), de az egyes nyelvjárásokon kívül még a nagyobb városoknak is megvan a maguk sajátos zsargonja (pl. Berlinnek az úgyneveze berlinerisch vagy Bécsnek a wienerisch8). Az olasz esetében az egyes régióknak ugyancsak megvannak a saját jellemz nyelvjárásaik. Ezek mind szerkezetüket, mind szókészletüket tekintve jelentsen különböznek az irodalmi olasztól. Az olaszok rendkívül büszkék szülföldjükre, saját szkebb pátriájukra: a régióra, a megyére, a városra vagy a falura, ahonnan származnak, s ezt a kötdést életük végéig rzik és ápolják. Ennek megfelelen ers az egyes szomszédos régiók, városok vagy falvak közöi versengés9 is. Ebben a versengésben természetesen mindenki a saját szülföldjérl valókat tartja a legjobbnak, legelrevalóbbnak. Az identitásnak tehát fontos eleme a tudat, hogy vagyunk „mi” és vannak a velünk szemben álló „gli altri”, ‘a mások’. Hasonló mentalitást tükröz a német nyelvjárásias mir san mir = wir sind wir „mi mi vagyunk”, „mi magunk vagyunk” mondás is.10 (Az Allporól származó [A`# 1977: 77], úgyneveze Wir-Gruppe „mi-csoport” fogalmáról és ennek szerepérl az identitás kialakulásában/kialakításában lásd: H@# 2012: 128). Úgy tnik, nem túlzás kelenteni, hogy a németek vagy az olaszok esetében a nemzeti identitásnak nemcsak része a szülföldhöz, illetve a „szkebb hazához” való kötdés, hanem a legtöbb esetben szinte azonos vele. A „haza” fogalma számukra elssorban a szülföldet jelenti. 42

A történelem faggatása Más a helyzet az angolok vagy az amerikaiak esetében, akiknek sokszor korántsem egyszer a dolguk, ha a származásuk kerül szóba, vagy ha egyszeren csak arra a kérdésre kell válaszolniuk, hogy hová valósiak. A nyelvi etike oldaláról közelítve a kérdéshez – fként az amerikai angolban – bizonyos témák egy kulturált társalgásban eleve kerülendk. Ezek közé tartoznak a faji témák, amelyek gyakran érintik a származás kérdését is.11 Ez azonban a dolognak csak az egyik oka. A másik, hogy – megint csak ismert történelmi adoságok folytán (mint például a bevándorlás) – igen sokan rendelkeznek közülük kes (olaszamerikai, lengyel-amerikai, kínai-amerikai, orosz-amerikai, zsidó-amerikai stb.) identitással, ami szintén nem teszi egyszervé a válaszadást. Az angol-amerikai nyelv vezet világnyelvi szerepe (ami együ jár a hozzá tartozó kultúra világméret elterjedtségével), illetve a volt gyarmaartó státusz következményeibl fakadó adoságok ugyanakkor együesen ersítik azt az érzést is, hogy az angol ember bizonyos szinten csaknem mindenhol „ohon van” a világban. Jól példázza ezt a nagy angol író, Rudyard Kipling életútja, aki Bombayban születe, s bár iskoláit Angliában végezte, valójában életének igen jelents részét az anyaországtól távol töltöe. El függetlenül azonban mindvégig nemcsak hogy igazi brit ember – „true Briton” – maradt, de a brit birodalmi eszme hirdetje, st dicsítje is volt. Kipling példája az életút változatosságát tekintve nem kivételes. A „Hová valósi vagy?” kérdésre angolok esetében ma is gyakoriak az e éle válaszok: „Hát nem is tudom... Lássuk csak, hogy is van ez... Manchesterben élek, viszont Göteborgban szüleem, aztán nemsokára Angliába költöztünk, Londonban végeztem az egyetemet, de az els munkám New Yorkhoz kötö...” Mindez természetesen a „haza” kérdéséhez szorosan kapcsolódó „honvágy” fogalmát is meglehetsen „képlékennyé”, nehez(ebb)en megragadhatóvá teszi a hasonló háérrel rendelkezk számára. Összegezve tehát az eddig elmondoakat: azt kell látnunk, hogy a német nyelvterület vonatkozásban a „haza” – lexikálisan is manifesztált módon (Vaterland vs. Heimat) – többszint fogalom, amelynél elssorban a „szkebb pátria”, a lakóhely (város, régió, tartomány) jelenti a kötdés els, legersebb szintjét, és ezt követ(het)i(k) más (családhoz, szülföldhöz, barátokhoz) vagy valamiféle nagyobb entitáshoz (nemzethez) való kötdés(ek). Az olasz esetében ez a „szkebb pátriához” (mindenekel a szülföldhöz) való kötdés az egyetlen, az egész életre meghatározó adoság, amely valójában a számukra nehezebben körvonalazható nemzeti azonosságtudat helyére lép, illetve tulajdonképpen azzal azonos. Az angolok vagy amerikaiak esetében a „haza” értelmezése egy magasabb rend entitáshoz (nemzet) való, magától értetd kötdésen túl más, egyéni (regionális) kötdéseket is megenged. A ‘haza’ szó és különböz idegen nyelvi megfeleli (Vaterland–Heimat, patria, homeland) tehát a legtöbbször egymástól igen eltér tartalmakat fednek. A „haza” fogalom és a hozzá kapcsolódó képzetek még talán Közép-KeletEurópa kis népeinek (és nyelveinek) esetében mutatják a legnagyobb fokú rokonságot. Ennek f oka a „közös kód” megléte, az, hogy a közép-kelet-európai népek esetében a disszonanciák ellenére is föllelhet a „közös történelmi sors”; 43

PoLíSz mindenhol hasonló körülmények közö ment végbe a XIX. században a modern nemzeé válás (K G. 2011: 34–37). A közép-kelet-európai népeknek ehhez a szellemi rokonságához a múlt század elején még a Monarchia biztosíto történelmi keretet, amelyben a nemzeti ébredések és identitásképzések idszakában a német elem – kulturträger szerepénél fogva – egyszerre volt mintaadó, viszonyítási pont, ugyanakkor egyfajta ellenpont is. A közép-kelet-európai „szellemi rokonság” ténye nyelvi szempontból is meggyzen igazolható (vö. N^=# 2012: 1–12). A jelen cikk els részében tárgyalt (német, olasz, angol-amerikai) és a fent említe, kis közép-kelet-európai kultúrák közö meglév lényeges különbség, hogy az utóbbi (dönten monocentrikus) kultúrák esetében a német és az olasz kapcsán említe lokálpatriotizmus létezik ugyan, de gyenge, s szinte mindig felülírja az ers haza as érzület, a nemzethez való kötdés. Az i ismertete témához kapcsolódó, feldolgozásra váró kérdés lehetne még a haza fogalmához kapcsolódó közmondások, irodalmi idézetek és történelmi alakok számbavétele az egyes nyelvekben (kérdíves felmérés alapján), de érdekes eredményt hozhatna annak vizsgálata is, hogy miként alakul a hazakép, illetve a magyarságkép13 a kes identitással rendelkezk (akár a magyarországi nemzetiségek14) esetében. Fontos kérdés lehet az is, hogy az egykor Európában meghatározó jelentség, a jelenben azonban egyre inkább háérbe szoruló (szoríto?) kereszténység, a keresztény vonások vajon mennyire lényeges elemei, egyáltalán: elemei-e még a mai ember hazaképének? Mindezek azonban már újabb tanulmányok kiindulópontjául szolgálhatnának. Írásunkat abban a reményben adjuk közre, hogy nemcsak újabb elemekkel gazdagítja a tárgyról szóló eddigi ismeretanyagot, de egyben a benne fölvete kérdések továbbgondolására is ösztönöz. J 1. Arról, hogy a német (és esetenként a magyar) nyelv milyen komoly hatással volt a térség nyelveire (például a tükörfordítások létrejöében), érdemes elolvasni Nyomárkay István néhány, a kérdéssel foglalkozó tanulmányát (N^=# 2004/a: 59–77; 2009: 211–217; 2011: 111–113; 2012: 1–12). 2. Witold Gombrowicz, a 20. századi lengyel irodalom zseniális alakja Transz-Atlantik cím regényében éppen az ojciec-re (‘apa’) visszavezethet ‘haza’ jelentés ojczyzna szót használja föl arra, hogy Lengyelországtól, a „régi hazától” megkülönböztesse Argentínát, az „új hazát”, mégpedig oly módon, hogy az ojczyzna alakból a ‘ ú’ jelentés syn hozzáadásával megalkotja a synczyzna szót, ezt a sajátos neologizmust. Mindez persze csaknem megoldhatatlan probléma elé állítja a fordítót, aki a magyar változatban – jobb megoldást nem találván – a Pátria (vö. „pater”)–Fitria (vö. „ ú”) párral tükröztee a különbséget. (G^#% 1987) 3. Ma a H. Ho mann von Fallersleben által 1841-ben íro „Deutschland, Deutschland über alles” kezdet vers harmadik versszaka, az „Einigkeit und Recht und Freiheit für das deutsche Vaterland!” („Egységet, jogot és szabadságot a német hazának!”) a Németországi Szövetségi Köztársaság hivatalos állami himnusza. 4. A nyelvekben nem egyedi jelenség, hogy az ‘ország’ jelentés szó szerepelhet ‘haza’, ‘hon’ értelemben is. A németben fentebb már láthaunk erre példát, de jól illusztrálja ezt az ismert angol mondás is, melyben az eredetileg ‘ország’ jelentés country jelenik meg ilyen szerepben: „Right or wrong, my country” („Jóban-rosszban, a hazám”). Tehát akár jó, akár rossz ügyben kötelezte el magát az országom, ki kell tartanom mellee, mert a hazám. Az angolban elég általánosnak számít, hogy csak a country szó szerepel ‘haza’ jelentésben, mint például a Kennedy elnök 1961-

44

A történelem faggatása es beiktatási beszédjébl való, sokat idéze Kaliba Noszoj felé mondatban is: „Ask not what your country can do for you, ask what you can do for your country” („Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért”). A lengyelek egymás közöi, bizalmas beszélgetéseiben hangozhat el például a Kiedy jedziesz do kraju? (szó szerint: „Mikor utazol az országba?”) kérdés. A kraj ‘ország’ szón ebben az esetben kizárólag a ‘hazát’, azaz Lengyelországot értik. 5. A dolog pikantériája, hogy Liszt Ferenc életében maga a „Burgenland” fogalom még nem léteze, azt csak 1921-ben, a nagy zeneszerz halála után 35 évvel alkoák meg. 6. A Weißwurstäquator szó jelentése „fehérkolbászegyenlít”. Ez a dél- és a közép-, illetve északnémet terület közöi határvonal tréfás, köznyelvi megnevezése, utalva a dél-német konyha egyik specialitására, a Weißwurstra, amely a borjúhússal töltö, különlegesen fszereze kolbász (P=#> 2005: 224). Polentonenak, azaz gúnyosan „polentazabálónak” nevezik a dél-olaszok az északiakat, mivel a polenta, a ‘kukoricakása’ vagy ‘puliszka’ jellemz észak- és közép-itáliai étel (S" 2008: 222). 7. A német államok egyesítése, hosszabb távon az egységes Németország felé vezet úton az els jelents lépés az 1834-ben Poroszország kezdeményezésére létrehozo vámszövetség volt, amelyhez 1852-ig Ausztria kivételével minden német állam csatlakozo. Az egységes Német Birodalom az 1870–1871-i francia–porosz háború eredményeként, Oo von Bismarck kancellár kormányával születik meg. A francia uralom elleni harc idszakából származó – ma Németország hivatalos zászlajaként használt – fekete-arany-piros szín trikolór 1848-ban, a nemzeti ébredés idszakában jelenik meg újra, de csak a weimari alkotmány elfogadása, 1919. július 31-e után válik Németországban elször hivatalossá. Olaszországra mint egységes nemzetre csak 1861 után hivatkozhatunk. 8. Nagyvárosi zsargonokról természetesen más nyelvek esetében is beszélhetünk, sokuk azonban ma már nem, vagy nem eredeti formájában létezik. A „pesti nyelv”, amelynek a kiváló nyelvész-etimológus, Bárczi Géza egész monográ át szentelt 1932-ben, eredeti formájában ma már nem létezik, csupán néhány kifejezés él belle a mai köznyelvben. Amikor Bronis aw Wieczorkiewicz, az elismert lengyel nyelvtudós még a hetvenes évek elején kiadta a varsói nyelvrl szóló, több száz oldalas mvét, igazi értékmentést végze. A varsói városi zsargon ugyanis – legalábbis háború eli, eredeti formájában – akkor már csaknem 30 éve nem léteze. 9. Közép-európai, pontosabban lengyel vonatkozásban hasonlóan közmondásos, több mint 400 évre visszatekint rivalizálás folyik Krakkó és Varsó közö. A krakkóiak ugyanis máig nehezen viselik, hogy a lengyel fvárost 1596-ban Krakkóból Varsóba helyezték. Ennek a versengésnek egyik megmosolyogtató momentuma volt az az eset, amikor egy pápai audiencián II. János Pál pápának (aki egyetemi tanulmányait Krakkóban végezte) a krakkói Jagelló Egyetem rektora mint Lengyelország legrégebbi, a Varsói Egyetem rektora pedig mint Lengyelország legjobb egyetemének a rektora mutatkozo be. 10. A Bayern München focicsapat mezén olvasható: Mia san mia jelmondat a Mir san mir bajor változata. A kifejezés továbbá fnévként is használatos Mir-san-mir-Mentalität formában. 11. Ez mára változni látszik, hiszen az angolok és az amerikaiak számára egyre kevésbé kerülend téma az etnikai hovatartozás, az ethnicity kérdése. Talán ezzel hozható összefüggésbe az is, hogy a kiejtés identitásjelöl funkciójának szerepe egyes anyanyelv beszélk szemében kezd felértékeldni. Míg a brit angolban egy-két évtizede még abszolút kötelez érvény volt a Received Pronunciation, ma egyre több angol igyekszik „színesíteni” kiejtését olyan elemekkel, amelyek társadalmi osztályára vagy származási helyére utalnak. George Mikes mondja az RP

45

PoLíSz szinonimájaként használatos oxfordi akcentusról, hogy az olyan megerltet, hogy néha maguk az angolok is belefáradnak abba, hogy folytonosan ezt használják. Akkor viszont megeshet, hogy egyszer csak kizökkennek belle és elkezdenek természetesen beszélni. Ha azonban ez megtörténik az emberrel, akkor fölmerül a kérdés, hogy ki is  valójában? 12. Ba&czerowski fentebb hivatkozo cikkében több ilyen magyar vonatkozású példát is hoz (B$#% 2008: 246–254). 13. A szerbek és a horvátok magyarságképérl alapos elemzést közöl tanulmánykötetében: N^=# 2004/b: 5–21. A Pécsi Tudományegyetem Európa és Ibero-Amerika Kutatócsoportja már 2007 óta végez kutatásokat a külföldön él Magyarország-kép egyes aspektusairól. Az eredményekrl a csoport tagjai konferenciákon számolnak be, ezek anyagát pedig kötetekben publikálják (vö. H#"=–V=# 2009, 2010). Ezekben a kutatásokban a jelen cikk szerzje is részt vesz. 14. A magyarországi német nemzetiségre vonatkozóan folynak az identitás kérdését vizsgáló újabb kutatások (vö. H@# 2012: 123–133). F\"= #q^ x A`#, G. W. 1977. Az elítélet, Bp., Gondolat Kiadó. x B$#%, J. 2008. A haza fogalma a világ magyar nyelvi képében = A világ nyelvi képe: A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban, Bp., Tinta Kiadó, 246–254. x B$#%, J. 2009. A világ nyelvi képének fogalma mint a kutatás tárgya = Quo vadis philologia temporum nostrorum?: Korunk civilizációjának nyelvi képe, szerk. B=#q, V. Bp., Tinta Kiadó, 43–52. x E#", P. 2004. Germanistische Sprachwissenscha, Wien, WUV Facultas Verlags- und Buchhandlungs Ag. x H#^"", H. 1996. Identität = Kontaktlinguistik: Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung 1., szerk. H"q, Goebl, H. et al., Berlin, New York, Walter de Gruyter, 218–233. x H#"=, Á – V=#, Zs. (szerk.) 2009. A magyarságkép a közép-európai tankönyvekben a 20. században, Pécs, Pécsi Tudományegyetem (Kutatási Füzetek, 14). x H#"=, Á – V=#, Zs. (szerk.) 2010. Idegen szemmel: Magyarságkép 19–20. századi útleírásokban, Pécs, Pécsi Tudományegyetem (Kutatási Füzetek, 16). x H@#, Á. 2012. Ethnische Identität im Zeitalter der Globalisierung am Beispiel der ungarndeutschen Minderheit = Tanulmányok: Nyelvtudományi Doktori Iskola, szerk. B=#q, V., ELTE BTK (Asteriskos, 1), 123–133. x G^#%, W. 1987. Transz-Atlantik, Bp., Magvet Kiadó (ford. K#{", G., FQ{#, I.). x G'#, M. 2003. Német–magyar kulturális szótár, Bp., Corvina Kiadó. x K, G. Cs. 2011. A közös kód: Egy testvér a magyar és a lengyel, Múlt Kor, 2011, 2. sz., 34–37. x K@#Q@%, D. 2012. „Mein herz hüp”, Spiegel 2012, 15. sz. (április 4.), 60–71. x N^=#, I. 2004/a. Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban = Nyelveink múltja és jelene, Bp., ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék (Opera Slavica Budapestinensia Lingue Slavicae), 59–77. x N^=#, I. 2004/b. A szerbek és a horvátok magyarságképe = Nyelveink múltja és jelene, Bp., ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék (Opera Slavica Budapestinensia: Lingue Slavicae), 5–21. x N^=#, I. 2009. Nyelvújítások Közép-Európában = Quo vadis philologia temporum nostrorum?: Korunk civilizációjának nyelvi képe, szerk. B=#q, V., Bp., Tinta Kiadó, 211–217. x N^=#, I. 2011. Egy érdekes nyelvi kölcsönhatás = Tegnapi lológiánk mai szemmel, szerk. B=#q, V., Bp., Tinta Kiadó, 111–113. x N^=#, I. 2012. A közép-kelet-európai nyelvek szellemi rokonsága = Magyar Nyelvr, 2012, 1. sz., 1–12. x P=#>, P. 2005. Német kulturális és országismereti kislexikon, Debrecen, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó K. x S\#, H., D. 2000. Lexikon der Unwörter, Bertelsmann Lexikon Verlag. x S", H. 2008. Gebrauchsanweisung für Österreich, Zürich, Müchen, Piper. x S", L. 2008. Olasz–magyar kulturális szótár, Bp., Corvina Kiadó. x W\#, G. 1994. Wahrig Deutsches Wörterbuch, Gütersloh, Bertelsmann Lexikon Verlag GMBH

46

Világbeszéd

Andrzej Szczeklik (Lengyelország) Andrzej Szczeklik (1938 2012) komoly nemzetközi elismerést szerze a szív- és a tüdgyógyászat szakértjeként, emelle olyan nagy egyéniségeket kezelt Krakkóban, mint Czes aw Mi osz, Wis awa Szymborska és Andrzej Wajda. Az Orvostudományi Akadémia rektora volt (1993 1996). Maga is a város nevezetességévé vált, részt ve a mvészeti életben, szívesen improvizált zongorán a ftéri Kosfejes Ház pincéjében. Élete utolsó évtizedében a tudomány, a mitológia és a mvészeörténet határterületeit bejáró esszéistaként is nagyot alkoto. Els két kötete – Katharszisz. A természet és a mvészet gyógyító erejérl (2005), Koré avagy az orvoslás lelke (2008) – magyarul, majd számos más nyelven is megjelent. A harmadik és egyben utolsó könyv javításait már az intenzív osztályon fejezte be. Mindenkinek elállt a lélegzete Lengyelországban, amikor 2012 húsvétján, két hónappal a szerz halála után megpillantoa a Halhatatlanság borítóját a könyvesboltok kirakatában. A magyar fordítás 2013-ban jelenik meg az Európa Könyvkiadónál.

Halhatatlanság. Az orvostudomány prométheuszi álma Túlvilági utazások Vajon a halál tényleg mindent lezár? Eltnünk nyomtalanul, mint a füst? Szertefoszlunk a levegben? És már sosem lesz folytatás? James George Frazer így ír errl: „Arra a kérdésre, hogy az ember tudatos személyisége túléli-e a halált, majd minden emberfajta igennel válaszolt. Alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerünk ebben a kérdésben szkeptikus vagy agnosztikus népeket.”1 E szavakat alátámasztják a kkorszaki sírokban talált használati eszközök. Úgy érezték, az embernek a halála után is szüksége van ételre, italra, ruhára, és ugyanúgy vágyik szórakozásra is. Senki sem szentelt olyan nagy gyelmet a halálnak, mint az ókori egyiptomiak. Már az is erre ösztönözte ket, hogy rövid életük volt. Tizenévesen leek szülk, harmincöt éves korban haltak meg. Minden évben kiöntö a Nílus, ebben a természet ciklikus újjászületését láák, hisz a fenyeget áradat mintegy felsbb parancsra visszahúzódo korábbi határai közé, hátrahagyva a termékennyé vált talajt. És arra a meggyzdésre jutoak, rendíthetetlenül hiek abban, hogy az  életük is képes újjászületni a halál után. Határ volt, de át lehet lépni. Átjuthat az ember a túlvilágba, ha tudja a módját, ismeri a mágiát. Felkészíteék a holestet a rá váró útra. Eltávolítoák a bels szerveket, csak a szívet hagyták meg. A mumi kálás nemcsak tartósítoa a porhüvely status quo-ját, hanem meg is tisztítoa, felkészítve ezzel az új életre, amelynek a múmia bábjából kelle kikelnie. Napközben viszont kiröppent a múmiából a ba, 47

PoLíSz az ember esszenciája, életereje. A mi fogalmaink szerint ez a lélek megfelelje. Gyakran láthatjuk rajzokon és festményeken. Emberfej madár alakját ölti. De minden éjjel vissza kell térnie a sírba, egyesülnie kell a múmiával. A napisten, Ré példáját követi, aki napnyugtakor elhagyja az égboltot, és a sötétség istenével, Ozirisszel egyesülve jut el az újjászületéshez. Minden éjszaka leple ala megtörténik a titokzatos egyesülés, ez a ciklus ado örök életet az isteneknek, ez tartoa fenn a földi életet. srégi szimbólum volt, megtalálható Indiában, Mezopotámiában és Görögországban – o rendszerint két kígyó alakjában jelent meg. És mikor Zeusz visszatért emlékezetével a múltba, atyjánál, Kronosznál is régebbi idkbe, egyre mélyebbre hatolt az idben, végül megállt egy ponton, „amely a végs pont volt ezen az úton, mert ez volt az els pontja is”.2 Akkor láa az egyesült királyi párt, mozdulatlanná dermedve: az Idt, öregség nélkül, és Anankét.3 Az  egyesülésükbl születe a világ. A halo egyiptomira váró utat akadályok jelezték, tele volt veszélyekkel. Az embernek ismernie kelle a varázsigéket ahhoz, hogy végig tudjon menni rajta. Ezek már az egyiptomi civilizáció kezdetén, a harmadik dinasztia idején, mintegy 2600 évvel Krisztus el megjelennek. Varázsigék borítják a piramisokban rejl sírkamrák falát, pár száz évvel késbb pedig a múmiákat rejt koporsókra kerülnek. Semmi sem adja vissza jobban az álom és a mágia atmoszféráját annál, hogy a koporsó hieroglifáin látható kígyók testrészeit szándékosan megnyomorítoák – minden eshetségre felkészülve, nehogy eszükbe jusson fölébredni és az elhunytat veszélyeztetni. Végül 1700 körül papiruszra kezdik írni a mágikus feliratokat, azt pedig közvetlenül a holestre helyezik. A bámulatos illusztrációkkal díszíte papirusztekercsek hossza egy métertl negyven méterig terjedt. Sokáig úgy gondolták, hogy ezek a „haloas-könyvek”4 nem tartalmaztak olyan szöveget, amely visszaadja az életet. Nem is a túlvilági utak térképei voltak. Ezekben varázsigéket és jelszavakat gyjtöek össze, amelyek megvédik az elhunytat a veszedelmektl. Ert adnak neki ahhoz, hogy átjusson a borzalmak világán. Az isteneknek szóló himnuszokat és imádságokat, a ragadozókat megbvöl varázsigéket és olyan mondókákat sugalmaztak neki, amelyekkel leveghöz, élelmiszerhez és vízhez juthat, voltak nála készenlétben bizonyos mondatok, melyek az ártatlanságát tanúsítják Ozirisz bírósága el. De még ezeknél is jelentségteljesebbek voltak a nevek. A dolgok, állatok, szörnyek és istenek nevei. A névben rejle az esszencia. A kimondásuk hívta életre ket, hatalmat ado. A helyesen megneveze kapuk maguktól tárultak ki, a reenetes rök elálltak az útból, ha a nevükön szólítoák ket. Meghátrált a kígyó, ha meghalloa a nevét, a csónak kész volt fölvenni az embert, ha láa, hogy felismerték. Ez színtiszta mágia, a mindenható szavak erején alapuló rendszer volt. Ki kelle mondani a szavakat ahhoz, hogy hassanak, ezért a halo „szájának kinyitása” volt a kulcsfontosságú szertartás. Ezt egy pap végezte, miközben kántált és áldozatot mutato be. Olyan eszközzel nyitoa ki az ele álló múmia száját, amelynek meteoritból kinyert vasból készíteék az élét. Archaikus eredet rituálé lehete, az Ó-birodalom korai idszakáig nyúlhato vissza, amikor hasonlóképpen nyitoák ki az újszülöek száját, majd eltávolítoák a nyálkát, 48

Világbeszéd hogy átjusson a leveg. Az elhunyt „a száj kinyitása” után léphete az újabb születésekhez vezet útra. Vándorunk varázsigéket mormolva, a rá leselked katasztrófákat elkerülve végül Ozirisz színe elé léphet. A „haloas-könyvek” számos illusztrációján örökíteék meg az ítélet jeleneteit, melyekben a szív játssza a fszerepet. A végs dolgok titokzatosságát és nyugalmát árasztják. Isten az oszlopcsarnokban vár a jövevényre. Egyenes derékkal ül a trónon, a magas mérleget gyeli, már o sürgöldik mellee a sakálfej Anubisz, elkészítve a nálét. A mérleg tetején a pávián alakban megjelen Thot gyeli az utolsó jeleneteket. De a szív ismeri az elhunyt titkait, és az utolsó pillanatban képes felfedni, hangosan megnevezni földi vétkeit. A jövevény fel van készülve erre az eshetségre. Szkarabeuszt visel a mellkasán, olyan varázsigével, amely képes elcsitítani a szívet. És így hárul el az utolsó veszedelem. Anubisz munkához lát. Az elhunyt szívét helyezi a mérleg egyik serpenyjébe. A másikba meg egy strucctollat, amelyet Ré napisten lánya, Maat hajából ve ki, aki mindig a fején hordja, mert ez a hierogli kus jel felel meg a nevének. Maat személyesíti meg a rend és a törvény isteni elemét, ezeket a törvényeket sosem foglalták írásba tízparancsolat formájában. Kevesebbet kelle nyomnia az egyiptomi szívének a madár tollánál a mérleg serpenyjében, mert ha nehezebb, a rá várakozó krokodilfej, oroszlántest és vízilófarú szörny állkapcsai közt pusztul el. Gyalázatos véget ér egyszer s mindenkorra az egyiptomi élete. Tehát azonnal döntenek a sorsáról. Ezt tudatják Ozirisszel. Thot, az írnokok pártfogója, a hieroglifák feltalálója már emberalakban, íbiszfejjel, írónáddal és paleával a kezében jegyzi fel az ítéletet. Különböz utak vártak a tiszta szívekre. Egyesek a napisten, Ré csónakjába kerültek, és végigjárták vele az eget, minden éjszaka atalon szüleek újjá. Mások olyan vidéken találták magukat, amely a szülföldjükre, a zöldell, termékeny völgyekre és a Nílus deltájára emlékeztee ket. I, a Nádas-mezkön mvelték a földet, mert így nevezték ezt a paradicsomot, betakarítoák a mindig gazdag termést, csónakáztak a folyón, és találkoztak az istenekkel. Nem volt olyan nehéz a munkájuk, mint az elz életükben, mert mindenkinek voltak segédei. Fából készült kis gurákat, usebktiket helyeztek a sírba az elhunyal, ezekre rá volt írva az „aktiváló kód”, a varázsige, amely életre keltee ket, és már készen is álltak a munkára. Elég volt kimondani a varázsigét... még a paradicsomban is. A halál utáni bírósági eljárás koronázta meg az egyiptomi ember utazását. A görög hitvilág is hato, az orphikus tanítások közvetítésével. De korábban jelenítee meg a föld alai világot Homérosz, és ez a kép évezredeken át jelen volt az irodalomban. Elször Odüsszeusz szemeinek mutaa meg, akit Kirké küldö a holtak birodalmába, hogy megtudja a jövendmondó Teiresziásztól, mi vár rá. Az anyjával, Agamemnónnal, Akhilleusszal és Héraklésszel is beszélt odalenn Odüsszeusz. Végeláthatatlan, hideg és kihalt síkság volt az  világuk, sápatag lelkek tévelyegtek a tomboló viharban, akik olyan közönyössé váltak, mint az aggok házának lakói. A mélységbl tnnek el, amikor meglátogatja ket Odüsszeusz, tömegestül törnek el a kísértetek hordái. Az szi szélben raj49

PoLíSz zó leveleknek látja ket. Aeneas is a lelkek hasonló légióival találkozik a túlvilágon. A folyó partján nyüzsögnek, ahol száz évig kell várniuk, miel átkelhetnek Kharónnal a túlsó partra. De ez a rémiszt költi leírás Vergilius egyik leghíresebb sorával végzdik: „Tendebantque manus ripae ulterioris amore”. Nagy sokaság siete, csak özönlö egyre a partra, férak és az anyák, akik életüket befejezték, nagyszív hsök, kisúk és még gyenge leányok, i ak, akik szüleik szeme láára égtek a máglyán, mint mikor sz elején a hidegtl hull le az erd fájáról a levél [...] Álltak mind könyörögve, vigyék át ket elször, Karjukat esdve a túlsó part felé vágyva kitárták.5 Vergilius tehát Homérosztól vee az szi levelek metaforáját, Dante is ezt a képet idézte tizenöt évszázaddal késbb. Amikor Dante az Isteni színjátékban Vergilius kíséretében átlép a Pokol kapuján – mint azel Odüsszeusz és Aeneas –, az Akherón partjait és a holtak légióit látja: Mint sszel a levél elhagyja fáját, egymásután leválva, míg az ág a földön látja az egész ruháját.6 Ez az erteljes hasonlat, mely szerint a holtak lelkei olyanok, mint a szélben földre hulló szi levelek, még visszatér különböz változatokban John Miltonnál, Percy B. Shelleynél, Paul Verlaine-nél és Gerard Manley Hopkinsnál.7 Meszszirl érkezhete az ihlet Homéroszhoz. Észreveék ugyanis, hogy ez a túlvilág emlékeztet a babiloni és a bibliai holtak országára. A Gilgames-eposz utolsó énekében megjelenik a hs el a halo bajtárs, Enkidu. Mintha szél fuvallatát érezné. Ez a jelenet az Íliász utolsó oldalaira emlékeztet, ahol Akhilleusz találkozik legjobb barátjával, Patroklosszal, aki elese a csatában. Homérosznál kegyetlen büntetés jár a súlyos bnökért. Odüsszeusz látja, hogy Sziszüphosz egyre csak görgeti a sziklát föl a hegyre, mindhiába. Tantalosz soha véget nem ér éhségben és szomjúságban szenved, Titüoszt pedig keselyk marcangolják. Valahol a gyémántoszlopokon álló hatalmas kapun túl, amelyen mindenkinek át kell lépnie, hogy aztán már sose térhessen vissza, az óriási fekete teremben ül aranytrónján Perszephoné melle Hádész, fogazo koronával a fején, jogarral a kezében. Az  vára ala rejtzik a vészterhes Tartarosz, a bnösök veszthelye, ahol a lelkiismeret-furdalást megszemélyesít erünniszeket, a három förtelmes nvért tartják rizet ala. De csak az orphikusok jóvoltából terjedt el széles körben a halál utáni ítélkezés. Ekkor már olyan büntetést kapnak a bnösök, amely nem tart örök idkig. A megtisztulás idszaka után a lélek visszatér a földre, és új testbe lép, hogy vezekeljen az elz életében elkövete bnökért. Az orphikus tanítások vigaszt hoztak, az ember reménykedhete 50

Világbeszéd abban, hogy jobbra fordul a sorsa. Ekkoriban kezdték messzi vidékekrl érkeze új istenek betölteni a görög Olümposzt. Különösen a csodák srégi országa, Egyiptom ejtee ámulatba és vonzoa a görögöket, akik hiek abban, hogy titkos bölcsesség rejlik a Nílus-parti szentélyekben. Onnan érkeze hozzájuk Ízisz, aki már korábban is jelen volt Kis-Ázsiában, a görög partokon, és a Krisztus eli III. századtól kezdve hatalmas tömegben seregleek köréje a hívek. Az  érkezése után kezdtek kis teleírt táblákat helyezni a holtak sírjába. Bár ezek nem voltak mesterien kalligrafált, színes papirusztekercsek – „haloas-könyvek” |, ezek is tartalmaztak bizonyos elírásokat, arra okítoák az elhunytat, hogyan viselkedjen a túlvilágon, miféle jelszavakat kell kimondania ahhoz, hogy megváltásban részesüljön. Akik ezt elnyerték, már Homérosznál is a Boldogok Szigetére kerültek. O lakomáztak fényes társaságban az Elíziumi Mezkön, a ligetekkel körülve zöld réteken. Az ember csodálatosképpen egy gyönyör távoli szigetre kerül – ez a motívum alighanem az özönvízrl szóló sumér elbeszélésbl ered. Lehet, hogy az „elíziumi” kifejezés az egyiptomi iaru vagy ialu szó görög kiejtésébl ered, ez pedig nádat jelent. Tehát az Elíziumi Mezk a Nádas-mezk, az egyiptomi túlvilág távoli visszhangjai lennének?8 Mások úgy gondolják, ez a titokzatos elnevezés a görög enélüszion vagy enélüsziosz szóból alakult ki, amely villámsújtoa embert jelent, aki „leteríte és kiválaszto egyszerre”.9 * Hogy milyen „o”, a túlvilágon, arról a költk énekelnek, de láthatjuk festményeken, és a vallások tanításaiból is tudhatjuk. De most elször hallhatjuk ezt a feltámasztoaktól. Azoktól az emberektl, akik meghaltak, de visszatértek az életbe. A legutóbbi idkig abszolút kivételes esemény volt, ha valaki visszatért az életbe. Ezt már atal orvosként megtapasztalhaam. Külföldön történt, hasmtétnél asszisztáltam, amikor megállt a szív. Egy pillanatra sem vesztee el a lélekjelenlétét a mtétet vezet orvos, egy másodperc ala döntö, következe az ugrás a sötétbe. A kitn sebész a hastól a mellkashoz ugro, egyetlen vágással kinyitoa, kivee a szívet a szívburokból, és ritmikusan nyomkodni kezdte a markában. Pumpálta a vért. És a szív beindult. Volt bven komplikáció a következ napokban, de, ahogy mondani szokás, saját lábán távozo a beteg. Ehhez azonban kivételes szerencse kelle. Jó kezekben volt, és a mtasztalon feküdt, amikor megállt a szív. Pár évvel késbb rájöek arra, hogy nem kell kézbe venni a szívet, anélkül is lehet masszírozni. Anélkül is végezhetjük, hogy megsértenénk a mellkas falát. Elég, ha az illet háta kemény felületre támaszkodik, ehhez mintegy odaszorítjuk a szívet, és nyomjuk felülrl a rugalmas mellcsontot. Szájból szájba lélegeztetjük, és már meg is van az újraélesztés. Elterjedt az a mondás, hogy vannak olyan szívek, amelyek túl jók ahhoz, hogy hagyjuk meghalni ket (the hearts too good to die), bevezeék a de brillátorokat, a lélegeztetgépeket, és – már iskolában is tanítják az újraélesztés szabályait. 51

PoLíSz Amikor a hirtelen haláltól megmente emberek visszatérnek hozzánk, arra gondolok: Hol leheek? Mit láthaak? Hogy néze ki az „élet utáni életük”? Ha meghallgatja ket az ember, én pedig több százat hallgaam végig, azt látom, nincs semmi érdekes mondanivalójuk. Bár vannak ritka kivételek. Olyanok, akik hallgatnak, nem akarnak beszélni errl. Ha egyáltalán megnyílt i valamiféle titok, akkor pontosan k pillanthaak bele. Ha hirtelen halál esetén késve indul az újraélesztés, megint dobogni kezd a szív, lélegzik a tüd, de a tudat már nem tér vissza. Reménykedve vár a család és az orvos, számolják a napokat, aztán heteket, de a beteg nem ébred fel a kómából. Így a megkése újraélesztés más létállapotba helyezi a megmente beteget, az emberiség nem ismert ilyet története során. Ez a vita vegetativa. Vajon ezek a betegek tényleg a növények életét élik? Hisz helyhez kötik ket a gyökereik, és nem reagálnak. Morgó hangokat adnak ki magukból, néha megmozdítják a kezüket, kinyitják a szemüket, de üres marad a tekintetük. Hol vannak? Vajon a lelkük már eltávolodo a testüktl, mint az a madárfej kis egyiptomi gura, amely oly sokszor jelenik meg a „haloas-könyvek” papiruszain? Felszabadult volna a hosszú fogság után, és most i röpül valahol, mint Pszükhé a görög amforákon? Az ilyen kérdések lázba hozzák a képzeletet, egyesek az ezekre ado válaszokban látnak esélyt arra, hogy feltárják a test és a lélek dualizmusát. De van aktuálisabb kérdés is, amely bele van írva a hic et nuncba, ezt pedig nem kerülhetjük meg. A végre vonatkozik a kérdés. Meddig kell fenntartani a létezés ilyen vagy más állapotát? Ki dönt errl? Vannak országok, ahol ezt jogilag szabályozzák. A mi országunk nem tartozik ezek közé. Ezért rendszerint az orvosok döntenek, némán. És így késlelteti a távozást, így próbálja visszatéríteni a beteget a túlvilági utazásról a modern orvostudomány. Igencsak meghosszabbítja az életet, ha ugyan még életnek lehet nevezni azt az idszakot, amikor az értelem elhal, a test pedig egyik katasztrófából a másikba zuhan. Most azokra a atal emberekre gondolok, akiket 2011 telén gyógyítounk az intenzív osztályon. DélLengyelországban k fertzdtek meg a legsúlyosabban a sertésinuenza (A/ H1N1) vírusától. Azt láuk, hogy ugyanannál a páciensnél rohamosan csökken a vér oxigénszintje, olyan ritmusban kezd dobogni a szíve, amelyet nem tudunk kontrollálni, a tüdeje megsznik lélegezni, és heteken át kell pumpálnunk a vérét az oxigenátorba, oda-vissza, leáll a veséje, mindennap dialízisre van szüksége, a láza eléri a negyvenegy fokot, a vérében pedig baktériumok tenyésznek, leáll az alvadás, folyik a vér orrán-száján, nagy területeken ömlik szét a br ala. És amikor hosszú hónapokig tartó küszködés után megjelentek a gyógyulás els, bizonytalan tünetei, kezdtek reagálni a betegek, végül a maguk erejébl lábra álltak, nemcsak örömet okoztak, hanem mélységesen meg is döbbenteek minket. Ha valaha is láam kísérteteket, ket láam, k voltak emberi testben lév szellemek. Mint Odüsszeusz, mindegyikük ellátogato a túlvilágra, aztán hazatért. S bár hozzá hasonlóan mindegyikük érzi a múlt terhét, megint elindul, „küzd, keres, talál s nem hagyja magát”.10 52

Világbeszéd

Hova tnt a hisztéria? Nincs még egy betegség, amely ennyire bvelkedne kifejezeszközökben. Ami a tüneteket illeti, mindegyiknél gazdagabb. Évezredek óta ismerik, mégis kisiklik minden de níció alól. Ugyanolyan illékony, mint amilyen érthetetlen. És lenygöz. A XIX. század végén orvosokat vonzo Párizsba, mert az le e betegség fvárosa. Döbbenten nézték, aztán visszatértek hazájukba, a kórházukba, a praxisukba, és továbbra is ezen törték a fejüket, megrizték emlékezetükben, írtak róla. És amikor már az egész világ a szájára vee, a éle ni makrancossággal kezde szép lassan visszavonulni. Mintha megfogyatkozo volna, más betegségek mögé rejtzö, ködbe burkolózo, és végül – eltnt. El sem akarták hinni. Akik viszont régóta gyanakvással tekinteek rá, nem vártak tovább. Gondjuk volt arra, hogy a betegségek hivatalos listájáról is eltnjön. Tehát hivatalosan is megersíteék az eltnését, formálisan is kiiktaák. Egyszeren törölték a jegyzékbl. Már nem volt létjogosultsága. Mit mondtak volna erre a nagy antik mesterek? Hippokratész, aki azzal az elképzeléssel állt el, hogy a ni testben vándorol a méh? Innen kapta a nevét a betegség (az anyaméh görögül hüsztera), ezzel próbálták legelször megragadni a lényegét. A példáját követ Celsus és Galénosz felsorolta azokat a szerveket, amelyeket nyom a nyugtalan, csillapíthatatlan anyaméh. És globus hystericust, azaz a torokban álló golyót, légzéskor és nyeléskor érze szorítást, állandó ingerültséget és nehéz légzést diagnosztizált. Talán kevésbé csodálkozo volna a XIX. századi amerikai ideggyógyász, Silas W. Mitchell, aki egy vagyont kerese a hisztéria kezelésével. t tartoák a legjobb szakértnek, pedig amikor úrrá le rajta a kétségbeesés, azt kiabálta: „Ez nem hisztéria! Ez misztérium!”11 Több mint száz évvel késbb csatlakozo hozzá Edward Shorter kanadai történész: „Megírni a történetét egy ilyen amorf jelenségnek, amely állandóan változtatja a lényegét, az olyan, mintha az ember meg akarná írni a por történetét”.12 Ilyen intelmek után nem is próbáljuk megírni a hisztéria történetét. De jegyezzük meg, hogy egészen a felvilágosodás koráig élt az a bámulatosan ers meggyzdés, hogy ok-okozati kapcsolatban áll a szervezetben vándorló anyaméhvel. És 1651-ben még a vérkeringést felfedez, nagy hír tudósnak, William Harveynak sem voltak kétségei a tekintetben, hogy ez „a legfontosabb ni szerv, mindegyik mással kölcsönhatásban áll, különböz irányban mozog, borzalmas aberrációkat, kedélyhullámzásokat okoz [...], mintha varázslat lenne úrrá az ettl érinte személyen”.13 Csak a XVIII. század hoz radikális változást: a méh anatómiai elhelyezkedése nem teszi lehetvé a szabad vándorlását, a hisztéria pedig idegi eredet, és minden valószínség szerint az agy a székhelye. Akkoriban ez volt az egyik leggyakoribb betegség, azt írták, a Londonban él nk negyede ebben szenved, bár a fér ak közö is akad néhány eset. Természetesen a legkülönbözbb lelki nyavalyákat helyezték a „hisztéria” feliratú címkével jelölt ókba, a hirtelen hangulatváltozásoktól egészen a mély depresszióig. Változo a gyógyítása, akárcsak maga a betegség, és idnként az elbbi is épp olyan döbbenetes volt. Sir Richard Blackmore-nak nem voltak kételyei,  tudta, 53

PoLíSz hogy kell gyógyítani a hisztériát, és az 1726-ban megjelent Értekezés a léprl és a kedélyhullámzásokról, avagy A hipochondriás és hisztérikus viselkedésrl cím mvében olyan gyógyszereket ajánlo, amelyektl a páciens „sugárban hány, megállíthatatlan hasmenést kap, és ersen vérzik”. És még ezt is hozzátee: „Fontos, hogy gyakran ismételjük”.14 Milyen különös, a betegek is elfogadták ezeket a javaslatokat, mint ahogy azt is, hogy az idegrendszerben keresend a betegség forrása, mert nem akarták, hogy idegbajosoknak vagy hipochondereknek tekintsék ket, mégiscsak jobb, ha „igazi” betegségben szenvednek. És amikor John Radcli e udvari orvos bátorkodo azt sugallni Annának, királyi páciensének, hogy hisztérikus „kedélyhullámzásban” szenved, Anna ezt úgy értee, képzelt betegséget diagnosztizáltak nála, és rögtön menesztee is a kitn orvost. Amikor már a legdrasztikusabb eljárások is megszokoá váltak, színre lépe Franz Anton Mesmer. Az idegrendszerre ható állati magnetizmus felfedezjének nevezte magát. Ezt a világmindenségben munkáló új ernek tartoa, hisz különbözik mindazoktól, amelyeket mind az ideig leírtak a zikusok. Ez természetes gyógyító energia, „uidum”, a szervezetre gyakorolt hatása irányítható, fokozható. Különleges magnetikus képességekkel rendelkez személyek kívülrl is átadhatják. Mesmer érintéssel próbálta átvinni ezt az energiát, a beteg testén húzogaa a kezét, st pusztán az akaratával is megkísérelte, ebben pedig kétségkívül szerepet játszo a hipnózis. Kádfürdt is ajánlo, ilyenkor vaspálcát kelle tartani, szorosan, hogy átadják a magnetizmusuk egy részét. Bécsbl Párizsba költözö, o fejlesztee ki a csoporerápiát. Tömegesen várnak rá a páciensek, nagy részük a legmagasabb körökhöz tartozik, aztán láthatjuk, ahogy megjelenik levendulaszín selyemtógában a halvány fényekkel megvilágíto tükörszalonban. Átvonul az egybegyltek közö, hosszú magnetikus vaspálcát húz végig rajtuk. Egy-egy pillanatra megszakítja a sétát, az üveghárfához ül, gyakorloan játszik rajta. Az egybegyltek a tanultaknak megfelelen fokozzák a magnetikus erket. Kétségkívül egyre emelkedeebb hangulatba, majd eksztázisba kerülnek a betegek. Szenvedk tömegei veék körül Mesmert, a kollégákat viszont egyre jobban gyötörte a szakmai féltékenység. Ez végül oda vezete, hogy a Francia Tudományos Akadémia különleges bizosága Antoine Lavoisier és Benjamin Franklin részvételével elítélte a praxisát. Ledorongoló volt az ítélet, Mesmer elhagyta Párizst, visszatért a szülföldjére, a Boden-tó partjára, felhagyo az orvosi praxissal. Még sokáig fejldö a mesmerizmus, immár az alkotó közremködése nélkül. A romantika korában amúgy is kedvelt téma volt az, hogy az emberek magnetikus hatással vannak egymásra, késbb pedig spiritualista körök érdekldtek iránta. Nem egészen egy évszázaddal Mesmer kényszer távozása után diadallal visszatért Párizsba a hisztéria, nagy feltnést kelt látványosságok hsnje, és valamelyes cirkusz is le belle. A Sorbonne Orvostudományi Karán oktató Jean-Martin Charcot, a patológiai anatómia, késbb pedig a neurológia profeszszora irányítása ala lenge öltözet hölgyek léptek fel e botrányos cirkusz színpadán, kataleptikus erotikus pózokban vonagloak, és érzékien nyögdécseltek a lelkes közönség el. Nagy példányszámban terjeszte rajzok és fényképek 54

Világbeszéd bvíteék a nézk körét, ezek az erotikus alapon kifejld ni betegségek ikonjait ábrázolták. Pedig Charcot nem sarlatán, hanem analitikus gondolkodású, tehetséges orvos volt. Egy kocsigyártó szegény a kiemelkede az orvostanhallgatók közül, és igen hamar forvos le Párizsban, a Salpêtrière ni kórházban. Koldusok, prostituáltak, kerítnk, nemi betegek, szellemileg leépült öregasszonyok, tébolyodoak kerültek a keze alá. Ez, az „emberi nyomorúság birodalma” Charcot szerint „a patológia él múzeuma” (une sorte de musée pathologique vivant) volt, „minden képzeletet felülmúlóan gazdag gyjteménnyel”.15 Charcot kiváltságos emberként léphete ebbe a múzeumba, és ez hozta meg neki a világhírt. Szédületes tempóban özönlöek a páciensek, mert a halandóság is magas maradt. Nem jelente problémát a boncolási engedély megszerzése. Charcot gondosan tanulmányozta a betegeit, katalogizálta a betegségük tüneteit, aztán felboncolta a holesteket, és megkereste, hogyan tükrözdik mindez az idegrendszerben. És meg is találta. Így alakult át a Salpêtrière a kitaszítoak menedékhelyébl „a tudomány szentélyévé”. Ehhez persze kelle tehetség, ambíció, munkabírás – de Charcot bvelkede mindezen erényekben. A XIX. század hatvanas éveiben azonosítoa a sclerosis multiplexet, a vitustáncot, az afáziát, az oldalsó kötegek szklerózisát, a Touree-szindrómát és a Charcot–Marie-Tooth-szindrómát, hogy csak a legismertebb példákat említsem, amelyek ma már az ideggyógyászat klasszikus tételei. Ezeknek az eredményeinek köszönheti a világhírét. Kétségbevonhatatlannak tartoák a diagnózisait. Ekkor végre már azzal is foglalkozhato, ami a legjobban izgaa, a hisztériával. Az orvosi körökben uralkodó felfogással ellentétben nem gondolta, hogy a hisztéria „szemétkosár” lenne, „ahová a felhasználatlan tüneteket szórja az orvostudomány”, nem is tekintee ra nált színészi játéknak a hisztériás nk alakítását, akik örömüket lelik abban, hogy becsapják az embereket. Azt állítoa, hogy vannak bizonyos idegrendszeri alapjai a hisztériának. De ezek nyomtalanul eltnnek a beteg halálával. Ki másnak hiheek volna, ha nem neki? Annak az orvosnak, aki elsként vee észre a betegágy melle, hogy miben különbözik a Parkinson-kóros beteg remegése a sclerosis multiplexben szenved páciens remegésétl. És felfedezte, hogy az utóbbi esetben az agyban és a gerincvelben lév, szigetszeren szétszórt gócpontok okozzák ezt a tünetet a betegségre jellemz más fontos tünetekkel együ. A legki nomultabb módszerekkel különböztee meg a betegségeket, kikövetkeztee, milyen lesz a lefolyásuk, s ezzel le is rakta a belgyógyászaól elkülönül neurológia alapjait. Olyan betegségek tartoznak ide, amelyek akkoriban még százszázalékosan gyógyíthatatlanok voltak, és nagyrészt ma is azok. Amikor kiderült, hogy hiába keresi aprólékos munkával a hisztériát a boncasztalon, Charcot azzal a javaslaal fordult a klinikához, hogy a tünetek alapján értelmezzék a betegséget. A neurológiában pedig más szakterületektl eltéren láthatóvá kell tenni, el kell idézni a tüneteket. 1887-ben készült a közismert kép, amelyen Charcot az asszisztenseknek, köztük a atal Sigmund Freudnak demonstrál. Az ele álló beteg Józef Babi&ski, Charcot els asszisztensének ki55

PoLíSz nyújto karjaiba hanyatlik. A csípjét elrelöki, alig fér el a melle a blúzában, a keze jelentségteljes mozdulaal a mellee álló professzorra mutat, arcát az ellenkez irányba fordítva a szerelmi beteljesülés eksztázisába dermed. A beteg, Blanche Wiman a hisztéria királynje. Egy évvel azel fogadták be a Salpêtrière-be, tizenhat évig maradt o, orvosi utasításra lépe fel a klinika színpadán. Miután elhagyta a kórházat, laboránsként dolgozo Marie Sk odowskaCurie melle. Néhány évvel ezután idült rádiumfertzés mia amputálni kelle mindkét lábát és az egyik kezét. A bbájos tizenöt éves lány, Augustine esete is közismert volt. Ma már tudjuk, hogy tizenhárom éves korában az anyja szeretje borotvával fenyegee, majd megerszakolta. A kórházban feltárták a pszichikumát, de nem érték be ennyivel. Állandóan fényképezték, anyagot gyjtöek róla a Salpêtrière ikonográ ai katalógusához. Ez a sokkötetes m a tünetek széles skáláját mutaa be az érzéketlenségtl, a paralízistl, a merevségtl és a görcsöktl egészen a hisztérikus idegrángásig. A páciensek arca döbbenetet, vallási eksztázist vagy haragot fejez ki, nevet- vagy sírógörcsöt kapnak, a testbeszéd pedig ezekhez az érzésekhez igazodik. Nagy hisztériás rohamokat is regisztráltak, ilyenkor az egész test ívben meghajlo (arc de cercle). Augustine volt a klinikai demonstrációk sztárja, aztán öt év után egy nap fér ruhába öltözö, és eltnt a kórházból. Nyoma vesze, bár a szürrealisták és a feministák ikonjává vált, k megrizték emlékét. Páciensek légióit veteék alá nyilvános hipnózisnak, egyre nagyobb közönség el. Írók, újságírók, orvosok, mvészek, iparbárók és ismert félvilági alakok gyltek i össze. Egyetlen szabad hely sem maradt a nagy am teátrumban a keddi bemutatókon. A fekete zakóban megjelen, komor kép Charcot volt a ceremóniamester, és hipnotikus transzba ejte pácienseket mutato a döbbent közönségnek. Kéjesen szívták magukba az ammóniákos üveg kipárolgását, amikor meghalloák, hogy rózsavíz van benne, csokoládéként kínált széndarabokat eek, négykézláb futoak, ugaak, amikor megtudták, hogy k kutyák, végül altatókat dúdoltak, karjukban ringatva egy kalapot, amely állítólag csecsem volt. A nagy orvos lelketlen anatómiai objektumoknak tekintee a betegeit, nem pedig szenved emberi lényeknek. Mindig kész volt kíváncsi szemek el kiaknázni a bennük rejl lehetségeket, nem tördö azzal, hogy fájdalmat okoz nekik. Ezért egyre ersödtek a kritikus hangok, a bírálok közt Tolsztoj és Maupassant is megszólalt. A párizsi Revue Scientique des Femmes a leghatározoabban tiltakozo „a nk élveboncolása ellen, amelyet a betegség kutatásának ürügyén végeznek, noha ennek okát maga a boncolóorvos sem ismeri, és gyógyítani sem tudja”.16 De Charcot nem volt ngylöl; hangsúlyozta, hogy fér ak is szenvednek hisztériában, nk is voltak a tanítványai és az asszisztensei közö. De mikor egyre ismertebb le a világban, a francia orvostudományban pedig egyre nagyobb hatalomra te szert, egyre többen rajongták körül. Alkatilag képtelen volt elviselni, hogy bárki is ellentmondjon neki, ez pedig fokozta az elszigeteltségét és tekintélyelvségét. Vajon megrendezheék-e fellépés el azokat a nevezetes keddi bemutatókat? Semmi jele annak, hogy Charcot részt ve ilyesmiben, vagy tudo errl, de élete 56

Világbeszéd vége felé már ez a forgatókönyv sem zárható ki, a közeli munkatársai képesek leheek ilyesmire. A közös termekben zajló kórházi élet kétségkívül kedveze az ilyen sugallatokra hajló nk szerepjátszásának. Charcot halálával a hisztéria hatalmas építménye, amelyet  emelt, ingadozni kezde, és tizenöt–húsz év múlva öszszedlt. Ebben a tanítványok keze is benne volt. Mindaz, ami rendíthetetlen volt, „szertefoszlo az illékony levegben”. Maga a „hisztéria” szó is szédít tempóban párolgo el a francia orvostudományból. Bécsbe helyezdö át az epicentruma. „1900 körül végleg leáldozo Charcot csillaga.”17 * Különös alakban jelent meg a hisztéria a viktoriánus Angliában: mint válasz az iparosításra. Ezt Charles Dickens is tapasztalhaa 1865-ben. Kisiklo a vonat, amelyen utazo, a szerelvény fele a folyóba zuhant a viaduktról. Dickens kocsa a szakadék fölö lógo. Az író nagy lélekjelenléel segíte a fülkében lév útitársainak, akik nagy nehezen összeszedték magukat, aztán lemászo a szakadék mélyére utasokat menteni. Egy id után megint fölkapaszkodo a szakadék fölö lógó vagonba, épp csak annyi idre, hogy biztonságba tudja helyezni készül könyvének kéziratát.18 Röviden leírta ezeket a jeleneteket a Közös barátunk utószavában. Bár abban a hitben menekült meg a katasztrófából, hogy karcolás nélkül megúszta, tíz–tizenöt nappal ezután két hétre elvesztee a hangját. Hosszú hónapokon át szenvede ismétld idegrángásokban, még egy évvel az eset után is bénító pánikrohamok törtek rá. Akkoriban nem mentek ritkaságszámba az ilyen reakciók. Gyakoriak voltak a vasúti balesetek, mert elromloak a jelzrendszerek, csdöt mondtak a fékek, a mérnökök pedig még nem tudtak az anyagfáradásról. Angliában és Németországban is viharos gyorsasággal fejldö az igen jövedelmez biztosítási üzletág. A katasztrófák olyan áldozataihoz is orvost hívtak, akiken nyoma sem volt testi sérülésnek, ezért el kelle gondolkodniuk azon, hogy milyen alapon nyújthatnak be keresetet. Képzeldtek? Színleltek? Vagy valahol, mélyen elrejtve az agyban tényleg nyomot hagytak a balesetek? Az els világháborúban harcoló katonák esetében is lelki megrázkódtatás volt a hisztériajárvány alapja. Miel meghaltak, heteken, hónapokon át vesztegeltek a szögesdrót akadályok mögö Franciaország és Flandria sáros lövészárkaiban, miközben robbanó lövedékekkel tüzeltek rájuk, és mérges gázokkal támadták ket. Ezek újfajta, korábban ismeretlen, kegyetlen fegyverek voltak. Még rosszabb volt a mindennapi félelem, az az érzés, hogy az ember már nem tudja uralni a reménytelen helyzetet. 1917 végéig egymillió francia katona ese el, és nagyjából kétszer annyi német. A harcoló csapatokban eszt tempóban n az idegbetegek száma, ezeket hisztériaként vagy idegbajként (shell shock), a korabeli terminológia szerint harctéri idegességként határozták meg. Kik voltak azok a katonák, akik egyik pillanatról a másikra elveszteék a beszédkészségüket vagy a hallásukat, ha rohamot kaptak, különböz végtagjaik lebénultak, görcsökben vonagloak, eszüket vesztve zokogtak vagy ordítoak, kis híján idegösszeomlást kaptak a rémálmok57

PoLíSz tól, képtelenek voltak harcolni? Olyan tömegesek voltak a hasonló reakciók, hogy ez már a tábornoki karnak is álmatlan éjszakákat okozo. A hadsereg gyáváknak tekintee ket, a betegeket fájdalmas elektrosokknak veteék alá a pszichiáterek, de csak a háború végén szabadultak a gyötrelmektl. * Miután Freud visszatért Párizsból Bécsbe, minden idejét lekötöe a hisztéria. Szinte naponta láthaa a magánpraxisában. Tanulmányt írt róla, ez két kiadásban is megjelent. Lassan eltávolodo a hipnózistól a terápiában, több esélyt ado a szabad képzeársításoknak. Hagyni kelle, hogy arról beszéljen a beteg, ami izgatja, amíg csak föl nem tárul az igazság. A felszín ala rejlik, elzárva a tudatalaiban, amelyet a tudat cenzúráz. Apja halála után Freud hisztérikus idegösszeomlást kapo. A gyógyulás idszakában kezde derengeni neki a pszichoanalízis elmélete. A libidót nyilvánítoa az embert mozgató leghatalmasabb ernek. A hisztéria pedig az idegbajhoz hasonlóan a gyerekkori elfojto emlékekbl és erotikus fantáziákból ered. A gyerek számára veszedelmes és rémiszt pszichodrámák színhelye volt a család, ezek töltöék be a tudatalaát, elfojtva pedig pszichopatológiához vezeek. Gyorsan elterjedtek ezek a koncepciók. Egyre inkább kezdték felkelteni Freud gyelmét a hisztériától különböz neurózisok. Szédületes sikereket arato a pszichoanalízis elmélete, aztán összeomlo és szétporladt a múlt század hetvenes éveiben. Arra a következtetésre jutoak, hogy „hisztériás n gyermeke volt”.19 Akkor pedig már senki sem beszélt a hisztériáról. Én még láam az egyetemi gyakorlat idején. Behoztak a wroc awi klinikára egy középkorú nt, aki hirtelen elvesztee a hangját, mindkét lába lebénult, számos érzékelési zavar alakult ki az egész testében. Másnap tarto vizitet a professzor. Egy nagy tudású docens számolt be az esetrl. Rámutato a tünetek rendkívüli konstellációjára, igen színvonalas, di erenciált diagnózist állíto fel latinul a ritka neurológiai tünetegyüesrl. A professzor a kifogástalan modor mintaképe volt, jó sokáig hallgaa szótlanul. Némán néze végig a betegen, majd ráförmedt, de úgy, hogy zenge bele az egész kórterem: „Tessék fölállni! De most rögtön!” És a beteg n föltápászkodo, az ágy mellé állt, és beszélgetni kezde vele. A wroc awi kórterem is ugyanolyan neogótikus volt, mint amilyeneket a Salpêtrière-ben alakítoak ki, épp csak az i ú Freud és Józef Babi&ski hiányzo. Egyetemi éveim ala már borzasztó ritka volt a hisztéria. Nem sokkal ezután el is tnt a szemünk ell. Vajon a világ „varázstalanításával”, racionalizálásával távozo volna? Nem maradt hely neki, amikor az értelem kezdte birtokba venni a mágia utolsó erdítményeit? Vagy talán – mint már annyiszor a múltban | pontosan akkor öltözö át új ruhába, akkor vee föl egy másik betegség alakját? Ezt próbálták egyszer s mindenkorra megelzni azzal, hogy, mint az ördögzk, eltávolítoák a pszichiátriából. Gondjuk volt arra is, hogy ne szerepelhessen betegség diagnózisaként a hisztéria. Az Egyesült Államokban néhány évente ki58

Világbeszéd adják a lelki betegségek tárát (Diagnostic and Statistical Manual),20 ez egyezik a betegségek nemzetközi minsítésével. Futkos az ember hátán a hideg, ha látja, hányféle betegség fenyegeti az elménket. A harmadik kiadásban száznyolcvanat sorolnak fel, a javítoban kétszázkilencvenket, a negyedik és utolsó kiadásban pedig több mint négyszázötvenet! Hiába keresnénk benne a hisztériát, de vajon igazából mi rejlik az ilyen diagnózisok mögö: „poszraumatikus stressz okozta megbetegedés”, „szomatikus jelleg di erenciálatlan szindróma”, „hisztrionikus személyiségzavar” és végül „színlelt zavarok”? A pszichiáterek újrade niálják a területeiket. A lelkesebbek úgy gondolják, a tudomány ezáltal kiszorítoa az elítéleteket, hiedelmeket, a kritikusok szerint viszont feltámasztoák a XVIII. századi orvostudomány egzotikus nozológiáját. Érdekes magyarázatot ad a hisztéria evolúciójára Edward Shorter.21 Azt állítja, hogy az évszázadok során mindig is jelentek meg „betegségbe menekül” emberek. Ezt nem tudatosan teék, nem a beteg státusával járó elnyök vonzoák ket. Szomatikus tünetekké alakítoák félelemmel terhelt durva érzelmi tapasztalataikat. A korabeli kultúra, a társadalmi viszonyok és az elfogado orvosi koncepciók határozták meg, milyenek legyenek ezek a tünetek. Ezekbl állt össze a testi szimptómák készlete, amelybl választani lehete. Ilyen volt a XVIII. században az ájulás, a XIX. században a járászavar, az idegrángás és a bénulás. És a mi korunkban? Valószínleg ilyen az úgyneveze krónikus fáradtság szindróma (chronic fatigue syndrome).22 Az ebben szenved betegek állandó kimerültségre panaszkodnak, már reggeltl kezdve, és ezt nem a megerltetés okozza, pihenés után sem múlik el. Általános izomfájdalmakkal és gyakran ízületi bántalmakkal, zikai és pszichikai gyengélkedéssel és más, változó szindrómákkal jár együ. Az alapos biokémiai és képi vizsgálatok képtelenek közös nevezre hozni az igen szétszórt klinikai szimptomatológiát. Nem rendelkezünk saját diagnosztikai teszel. A betegek – mind a mi országunkban, mind az Atlanti-óceán túlsó partján – egyik orvostól a másikhoz vándorolnak. k maguk is tiltakoznak a „krónikus fáradtság szindróma” ellen, úgy gondolják, ez nagyon szokványosnak állítja be a betegségüket, azt követelik, hogy váltsák fel az „izomfájdalommal járó agyvelgyulladás” (myalgic encephalomyelitis) vagy a „vírusfertzés utáni kimerültség szindrómája” elnevezéssel. A média is szerepet játszik abban, hogy ilyen nagy hírverést kap a problémájuk. Olyan mvek jelennek meg elismert tudományos lapokban, amelyek azt sugallják, hogy valami megfoghatatlan tényez idézi el ezt a betegséget, legutóbb például az egérleukémia vírusát emlegeék. Ezek a munkák aztán nem igazolódnak, de igen élénk vita folyik róluk. A de niálhatatlan tünetek gazdagsága... Milyen illékonyak, érthetetlenek... Azt várják a betegek, ismerjék el, hogy szervi, nem pedig idegi eredet betegségben szenvednek... Nagy nyilvánosságot kapnak az ilyen jelleg bántalmak... Nem emlékeztet mindez valamire? Lehet, hogy  lenne az? Tehát nemcsak a nevét venné a ni szervrl, hanem az állítólagos mozgékony, vándorló természetét is? Más alakban, öltözetben jelenik meg. Dacolva mindazokkal, akik írásba adták, hogy nem létezik. Vajon nem vezete-e félre minket már annyiszor az 59

PoLíSz évszázadok során? Ne legyünk hát olyan biztosak abban, hogy örökre feledésbe merült. Mert „nem hal ki egykönnyen egy olyan nagy múltú, hangzatos szó, mint a hisztéria. Az ilyenek rendszerint túlélik a gyászolókat.”23 1

2 3 4 5 6 7 8 9 10

11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23

J. G. F##, The Belief of Immortality, London, 1913, I, 33. Idézi: E. R. Dqq, A görögség és az irracionalitás, Bp., Gond-Cura Alapítvány, Palatinus Kiadó, 2002, 338. (Ford. HQq@ Péter) R. C, Zalubiny Kadmosa z Harmoni, Krakkó, Znak, 1995, 206. A végzetet megszemélyesít görög istenn. (A szerk.) Journey through the Aerlife: Ancient Egyptian Book of Dead, ed. J. H. T#, London, The British Museum Press, 2010. V#@, Aeneis, Bp., Kozmosz Könyvek, 1987, 136. VI. ének, 305–316 sorok. (Ford. K# Zsuzsa) Dante A\#, Isteni színjáték, Bp., Európa Kiadó, 1974, 17. Pokol, III. ének. 132–134. sorok. (Ford. B Mihály) A. M"@, Homer: Iliada i Odyseja, Varsó, Muza, 2010, 95. Journey through the Aerlife... i. m. W. B@#, Greek Religion, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1985, 196. A. T""", Odysseus = Klasszikus angol költk, Bp., Európa Kiadó, 1986, II, 279. (Ford. S Lrinc) Köszönöm az értékes bibliográ ai segítségét a Jagelló Egyetem Latin Filológiai Tanszékén oktató Stanis aw Stabry a professzornak. S. W. M\. Idézi: A. S@, Hysteria: The Biography, Oxford, Oxford University Press, 2009, 7. E. S\##, The invention of hysteria, Times Literary Supplement, 1994. június 17., 26. W. H#>. Idézi: A. S@, I. m., 31. R. B^#. Idézi: A. S@, I. m., 40. C. G, M. B"q@, T. G"q, Charcot: Constructing Neurology, Oxford, Oxford University Press, 1995, 17. Idézi: S. L. G^" (és mások), Hysteria Beyond Freud, Berkeley, California, University of California Press, 1993, 317. A. S@, I. m., 130. J. M@, Psychological Trauma Victorian Style: From Perpetrators to Victims, Lancet, 2010, 376. sz., 410. C. S^\-R"#, The Hysterical Woman = Disordery Conduct: Visions of Gender in Victorian America, New York, Knopf, 1985, 17. R. G#"#, The Five Lives of the Psychiatry Manual, Nature, 2010, 468. sz., 168. E. S\##, From Paralysis to Fatigue, New York, Free Press, 1992, 10. Chronic Fatigue Syndrome: Going Viral?, Lancet, 2010, 376. sz., 930. A. L%, The Survival of Hysteria, Psychological Medicine, 1975, 5. sz., 9. Pálfalvi Lajos fordítása

60

Világbeszéd

Rainer Maria Rilke

A régi házban (folytatás) Tandori Dezs fordításai A nép dala Liebscher úr kartonvázlata nyomán Kezét legényke homlokára halkan teszi a géniusz, hogy lenne ezüst cérnaszála, kedvesének szivére – juss.

Szerelem s honi táj: e szépek nyomják kezébe a vonót, és hull, virágszirommal, ének, nem lehet nála álmodóbb.

S a legény emlékszik talán még, anyja mit is dúdolt neki; bensjébl e hang-ajándék szól, mint heged szavai.

S nagy költk hallgatják, dicsk bár, az egyszer dalt. Amiképp Sinai hegyén várta a nép már hite szavát, az Istenét.

Falusi vasárnap Puccos padlójú fogadóban ropja víg, fürge i úság; kérges kéz szorítja valóban h szerelmes derekát; zenészek húzzák sörfolyóban „Elado menyasszony” dalát.

„Ivás! Az én számlámra megy ma!” Így a pap úr. Örömet áld. Asztalánál készen fogadja híveit, ki lányát- át; s künn az est fordul ó-aranyba, ablakain mosolyog át.

Szülházam Emlék. Nem hagyja mögöem, tnben gyerekkorom. Hol képeskönyvön örültem, i a kékselyem szalon.

Hol sötét hívást kihallván, le a vers halk kezdemény; hajósdit játszva a padkán, villamost – vígadtam én.

Hol babaruha, ezüstje oly dús szál, bólintgato; s hol a „Számtan” könnyeimre ado sok keserv okot.

Hol egy kislány odainte szomszéd gró ház fell… A palota: tnt tekintet; áll, de álma már bedl.

És – nevetve – szke gyermek, mert úcska csókot int! Tntek. Legalább pihennek? Ha sosem élnek megint. 61

PoLíSz

Barbárok Tudok egy óriási parkról, hol a város már megsznik. Fejsze jár o. Úgy mondva, arról, Hogy parcellázzák, rend ez i. A Clam-Gallas hercegi park más, bérkaszárnyás hasznú lehet. A liget, ahol néha Pallász jósolt lehetségeket. A lehetség másoké már, profán együes friss szava, mely új korok zaján fölé száll, s így istenül meg Püthia.

In dubiis I Hang se hozzám a nemzetek vad viszályából el nem érhet; van igaza bármelyikének? Ily jog egyiknél sem lehet. És mert örök e jó tanács: Horatiusé – hallgatok rá; mintha ma is bölcselme szólná: Aurea mediocritas. II t látom a legnagyobbnak, ki zászlón nem esküszik; részt hagy, része egy nagyobbnak, világnak, i és nem i. Hona ily világ; egyéb hon nem szkíti, védené; házában lehet csak ohon, azt építi – hon köré.

62

Nyári est Szétszikrázo a nap, e nagyság, de lázban ég a nyári est, odatárja még rtes arcát, sóhajt: „Vágyom még… ezt nem… Ezt…!” Majd újra: „Bágyadok… badarság…” Litániás bokorsorok. Szentjánosbogár süt, remegve, mint örökfény, alig forog; és egy kis fehér rózsa teste piros glóriával lobog.

Ítéltete A „Körút”… egykor i egy vérpad állt, rég, de ha a hold, e kerekded, csókol városházát, kivált, támadnak szentségén a Teynnek valamikor-ítélteteek… Mind kínra vált! Jaj, ki láa. Sok úr vesze; sok más úr nyugtát nem találta – egy éj vonultán lehete: Krisztus volt, Urunk, a találka, Komoly arca nagy búra válva… Láák szemek. Láa szempár. Fest szeme. Röptén feste ily „Körutat”. Mely szellemúal felmutat utat, Krisztus Úr járta be – Fest a fest... lázálmokat… S meghal bele.

Világbeszéd

Mese a felhrl

Éji kép

Csöndesül a nap, hangok árján, kalapácsütés, ha a végs. Arany dinnye hold, puszta-sárgán, köröe gyomok estje, kés.

Kocsifelhajtó – a színház még kívül is megürül. Ívlámpa, hiú, de hív máz: hintótet, tükreül.

S egy felhcske, tolvaj lopózó, ínyencked – beléharapna. Néki emez igére oly jó, szökken, fél fogára bekapja.

Üres járda kaptatóján fény ráng. – És a ház fele, manzárdablakok, ez órán: nem mint a kisírt szemek?

S menekül. Visszanézeget még, issza a fényt, a maradékot. …Fény és felh: egymást megeék; melyikük tntéhez elég ok?

Ünnephangzatok Csehország népe! Köreidben ébred új Géniusz, vele régi szabadság szelleme, szavakkal, mik intelmeikben mondják: „rajta”! azt szólva: „ne”! Mi hova törne széjjel innen?

Schmihov mögö Forró alkonyvörösön át mennek a gyári fér ak, nk – izzadt homlokok, bús, kihalt fk, viszik kormos sorsuk baját. Tompult arcok kifejezése. Ily szemek. Talpak, csosszanók, por és sár cuppant torz hahót; földhözragadt istenverése.

Nyár Vita-poéták csalogatva trombitálnak; darabokat tanulsz, te, nép, törvényt fogad márvány váza, frázis darabra törvén, örvény, melynek alakja jövd lenne; te tudd magad. Szív s elme mélyén, h gyepen dalok elvete magja támad, költk szólnak egy más Hazának, az  tavaszuk intelem: rügy, bomolj. E bomlo világnak még csöndes tee megterem.

Nyár. Egy kis gzöst visz a Moldva. Hullámán, Zlichovunk felé. Templomocska vár rá talán. Kék ködön Schmichov átbomolva, Jobbra sóska zöldell elé, Balra „Loreley” büszke lány. Kikötünk, és tessék, öreg köszönt minket, hogy „Hé szlován!” Temetfal támasztja hátunk. – Fenn az ég, kékl enciánunk, pille száll álmunk oldalán, szárnyán a napméz szétpereg.

63

PoLíSz

Temet Tárult ódon érc ajtaja. Virág, virág. Hol i a kripta. Fátylak. Csak a tavasz maga. Illatba és fénybe borítva: haloi óda szállt, szava lenge, az egeket szorítva.

Láuk, hallgaunk mind a keen… Körül nyárdéli fény. Legyek zümmögtek orgonatövekben. – S egy koponya. Egy szédület a szemüregbl: ím, kilebben egy nefelejcs, néz téveteg.

Vigíliák I

III

A sápadt földek, szunnyadón. Szívem virraszt csupán. Rt vitorlát az est bevon kiköt hajlatán.

Halld, az éj, lépteivel, elhal, csendbe, messze. Asztallámpám ciripel, maga árva tücske.

Álomboldog vigília! Az éj indul körén. A hold, fehér lilioma, elvirul kezén.

Könyvespolcokon sok gerinc, könyvek tarkasága; híd – ív, pillér – így tekints szellemek honába.

II

IV

Szobám nyito ablakából az éjbe felálmodok, kihajolva, A hold ezüstös hullámgyr fénye… Torony fekete gombja.

Egykor egy éjszakát, félig gyerek, kislány, holt anyja melle tölthete. Sírt, beléaludt, majd felébrede – és átélt éveket, át, mélyeket, amaz éjre nem s nem emlékeze.

A messziségbl oly kevés világ. A ház szk udvara magányos. Fény dereng, nem mutatván csillagát; élet – sivárságot, mi mást hoz.

64

De egy éj, dúlt izzás, bnöket ébresztgete, forrongó kéjeket. S nevet ajka égn élveze Akkor hirtelen megemlékeze: holtvirrasztó éj árnya lépkede.

Világbeszéd

Az utolsó napüdvözlet Benes Knüpfer emlékére Olvadt a Nap, a büszke, fehér tenger ölén. Két szerzetes, o ülve: Szke, s egy agg, szegény.

Emez eszmélt: pihenni milyen béke lehet. S amaz: nem adja semmi ily diccsel üdvömet.

Rudolf császár Magasan fenn égi trónja, csillagtérképre hajolva Rudolf császár trónol o. Szálló csillag kutatója, várva várt az, de mióta, jöére megannyi ok.

És a vén halkan felelve szól: „A csillag, rajta lelke, pályáján híven suhan!” Éter Délnek néz, amerre császár sejtheti, merengve, földi birtokán, mi van.

S kérdi  a csillagértt, ki az égi íven égt, minden utat ismer, ím: „Balsors csalja meg, s miként, t, ki a csillagkép szerén köt sorsot – balsors térein?”

Sápadt. Romlás jönne Délrl? Mátyás. Sok örökösébl mohóság. Hradzsin marad, csak? A császár szól, szívébl tör: „Elég mind az elégbl! Haljak meg! Tán – boldogabb.

Érte! Nézésünk fogadja – igazad! – a csillag adta sorsot, földi ívekét. Ám kik törnek magasabbra, sötét létet fognak arra, fényt ér tán, vég életét!”

Udvarház pusztulása Katonán

65

PoLíSz

Tar Ildikó

A vándor Leült a nyári nap perzsel erejétl kifakult füves-poros árokszélre, egy csenevész vadalmafa árnyékába, és lehúzta posztócipit. Ez idbe és néhány felszisszenésbe került, mert a bütykei ersen felduzzadtak, a körmei berepedeztek és a húsába vájódtak a hosszú gyaloglástól, de aztán ormótlan lábai boldogan szellztek a széerül lábujjakon át. Megérdemelték a pihent. Hány éve is már annak, hogy útra kelt és a szélrózsa-világot járta? Beleharapo egy kesernyés vadalmába, és hanya dlt a zizeg, melegszagú fbe. Ahogy felee az égen a szélfúa felhk, úgy sorjáztak elé gyermek- és kamaszkora évei. Volt kisinas, késbb segéd i és o, de sehol nem volt maradása – szülei nagy bánatára, akiknek egyetlen vágya volt, hogy valamely mestertl ellesvén a szakma csínját-bínját, majdcsak letesz idvel a uk valamiféle mestervizsgát. Ezekben az években az apja szeme egyre szigorúbb le, olykor egészen résnyire szkült, az anyja keze belefáradt a rengeteg tördelésbe, torka pedig a rikoltozásba. Aztán, hosszú id múltán, messze-messze jártában falubeliekkel találkozván, halloa, hogy a szülei kiés megtagadták t keserségükben, csalódoságukban. Emlékszik a fájdalomra, mely a hír hallatán belecsapo a mellkasa közepébe. Miért is nem értee meg soha az apja, hogy  nem lehet olyan, mint a többi ú? Hogy nem lehet maradása? Miért is nem csókokkal és ölelésekkel óvta, gyógyítoa t az anyja, miért is nem hajthaa soha élel fáradt fejét 66

az ölébe? Miért ez a zárt, gránitkemény anyaarc? Miért ez a keskenyre összepréselt száj, ez az t levegnek néz tekintet? Miért a száj, ha nem csókra? Miért a szemek, ha nem látásra? Miért ezek a lógó karok, melyek soha nem lendültek fel a hirtelen örömtl t, a át meglátván? Miért a karok, ha nem ölelésre? Miért szórt az  sajgó, fájó léleksebeibe még további maró-tép mérget az  édese? Miért nem szereél anyám, egyetlen szerelmem, miért?! – Anyád tart tled, fél tled, ne riogasd, tudod, a doktor is mondta, kíméletre szorul – az apja szavai a szoba félhomályában. Hát verje a fejét falba? Fusson ki a világból? Haljon meg, hogy ne kelljen félnie annak, akit  a leghívebben szeret? Hogy ne szenvedjen? A szeretel? Egyetlen gyermeke mohó vágyától, hogy szeretve legyen és szerethessen? A kitagadás kósza híre után még keserbbé és megveszekedeebbé vált nyugtalan vándorlása: egyik mestertl a másikig, faluról falura, városból városba. Kerese valamit. – Nem találtam, amit kerestem – szólíto meg egy katicabogarat, miután hasra fordult, és belebámult az orra el elterül törpebirodalom szikkadt ferdejébe, melyben három hangya egy hatalmas döglö legyet vonszolt. – Nem találtam meg, amit kerestem – közölte nyomatékkal újra a bogárral, az meg is állt egy pillanatra, töprenge, majd felmászo egy fszálra. Majd pont egy bogár fogja elárulni neki a titkot, az  élete nagy titkát,

Merített szavak hogy mi az, ami néki olyannyira hiányzik, hogy a hiánya telirakta a lelkét éget, nyugtalan sóvárgással, a lábára pedig rengeteg mérföldet kötözö, egy bogár – hümmögö magában –, egy bogár, amikor évekig hiába faggato errl istent és embert. Amikor asszonyölek mélyére fúrta magát a titokért, vagy legalább kegyelemért. Az isten hallgato, az emberek szavakat adtak neki, és ni karok-lábak ölel öble óvta, enyhülést adva néhány pillanatra, órára, napra, de aztán… A vándor oly hatalmasat sóhajto, hogy vihart kavart a fdzsungelben, megrezegtetve a légytetem szárnyait. Egy aprócska fadarabbal billegtetni kezdte a hangyavacsorát. Hatalmasra nyíló, üvölt szájak jutoak eszébe: – Mit tetvészkedel i, te gyerek? – Te büdös kis kura , takarodj, dolgozz a kenyeredért! Ingyenért senki sem él! Hányszor halloa, de hányszor ezeket a mérges kígyó mondatokat, melyek körülfonták, és lelke közepébe öklendezték mérgüket. És a kiadós verésvacsorák, melyek nyomán virágzásnak indultak a testén és a lelkében a sebek? Hányszor lopo, hogy éhen ne haljon, hogy falt rejte helyeken kis állat módjára. Isten látja lelkét, hogy  nem tetvészkede,  nem dolgot került, hanem töprenge, vagy csodálkozo! A virágok illata, a halo madár teteme fele érze döbbenete, a csillagok lehelete hvös nyáréjszakákon, az arcokat megszépít mosoly titka, a létezés csodái töltöék paanásig minden sejtjét.  tudta,  tudta: a lét egyetlen nagy ima, epeked esengés az istenhez, az isten után. De olybá tnt,  tudja egyedül. A többiek éltek,  gon-

dolkozo. A többiek természetességgel teék a dolgukat,  csodálkozo a létezésen. A többiek templomba jártak,  ég felé tarto karokkal, térdre borulva sírt, zokogo a villám- és esverte mez közepén. Mondták: egyszer majd megcsapja a villám, ha keresi a bajt magának. Bolond ez a kölök!  Isten válaszára várt. Kódorgó gyerek volt, sokszor láák egyedül csatangolva a határban. Ha ilyenkor valami dolga után siet falubéli hangosan rámondta a „Jó napot!”ot, úgy rezzent fel, mintha meglökték, vagy hátba döék volna. Mit tudták ezek a népek, hogy hol jár  a fejében, milyen csillaglépték életet él odabent a lelke mélyén! Fák, kóbor kutyák, patakok, utak, a szél voltak a társai. Lassan kivirágzo a lelkében a hit, hogy vannak emberek, akik nem péknek, vagy béreslegénynek születnek, sem fészekalja gyermekrl gondoskodó felelsségteljes családapának, de még városatyának sem – hanem gondolkodónak és csodálkozónak. Akik a maguk és mások nevében is gondolkodnak és csodálkoznak a létezésen, mert a többiek erre nem érnek rá, mert teszik, amit tenniük kell: szülnek, temetnek, istállót takarítanak, a ftéren botoztatnak, tett fednek, cipókat sütnek. Ez a gondolat, ez az eszmélés valamiféle nyugalmat gyökereztete a lelkébe. Néhány év múlva széles mellkasú, ers lábú és karú fér vá ére. Ekkor már a szeme elé penderültek a zord atyák friss, patakszagú lányai is. Ingó derekukkal hajladoztak körülöe, csillagszemükkel vezeék, és mindig nedves szájukkal beszéltek hozzá leánytitkokról. Mondták: van a szemében valami delej. Csak kacago rajtuk. 67

PoLíSz A lányok olykor vele neveek, olykor sírásra görbül szájjal vonogaák vállukat, és bizonygaák, hogy márpedig k tudják, amit tudnak. Patakszagú lányok és gyümölcs íz asszonyok töltöék meg az orrát illatokkal, a száját ízekkel. A gazdák pézsmaillatú, puha feleségei voltak vánkosai, paplanjai. Csókokra emlékszik, apró sikolyokra, Jézusmáriákra, megfeszülésekre és elernyedésekre, szénakazlakra, padlásokra, csillagos égboltra, de arcokra, nevekre nem. Öszszeálltak egyetlen ni arccá, az egyetlen Nvé, aki átlátszó, lebben alakban gyakran suhan felé holdsütöe réteken, hogy elenyésszen, amikor már épp elérné ers fér karjaival. Mint ahogy a csalásra, lopásra rádöbben, eltorzult fejjel ordító, sziszeg, sápadó gazdák arca is egyetlenegy már. I kísért a lelke mélyén. És aztán a futás is a hangok, ütlegek és káromlások ell, mintha egyetlen örök futás lenne az egész élete, árkonbokron át. De történtek furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok is. Egy id után feltnt számára, hogy ahol t megütik, éheztetik, ftéren lopás mia botoztatják, megalázzák, o annál a háznál elbb-utóbb savanyú lesz a lefejt tej, az ökrök véreset vizelnek, a boltost meglopják, a gazdának reggelre kihull az összes haja, a vihar leviszi a fél háztett, ráesik a ló lábára az istállóajtó. Emlékszik, akkortájt, mikor tudata felneszelt erre, eltelt a szíve gggel: – Bosszút áll értem az Isten! – súgta az asszonyok nyakába, akik buján felkacagtak, és egészen közel nyomták hozzá mohó csípjüket. Mindenható akart lenni, mert kis senki volt. 68

– Riadt kis állat, életre ítéltetve – ahogy egyszer mondta rá egy jólelk n. Az asszonyok aztán továbbsúgták a ú vallomását, és id múltával a suttogás már a gazdák, a városatyák, a falubírák fülét kiabálta tele egy garabonciásról szóló hírrel. Az emberek csendben vártak. Szemek gyeltek, fülek hegyezdtek, orrok szimatoltak: – Vajon igaz? Valóban garabonc jár közöünk? Alkonyatkor, lobogó tüzek melle szájak meséltek egy különös deákról, aki ördögszekéren repül, és esténként szállást kér. Úgy néz ki, mint bármely közönséges utazó deák. Ahol emberségesen fogadják, onnan békével távozik másnap reggel, és áldást hoz a házra, ahol azonban tisztességtelenül bánnak vele, o a háznépe még az éjjel szembesül a másik, az edelmes, rémiszt arcával: iszonyú vihart kavar, és az emberekre rontás, átok száll. A fentiek hallatán a gyerekek nagyra tágult szemekkel húzódtak anyjuk szoknyájának menedékébe, a lányok mélyen elpirultak és vihogtak, a nk pedig, a maguk si bölcsességével, azzal a fajtával, ami csak az ére aszszonyoké, elhatározták, hogy rajtuk ugyan nem fog múlni az igen-igen készséges fogadtatás. Holdfényes éjjeleken, mikor a hitvesi ágyban éber izzásban feküdtek szörtyög férjeik melle, szinte már hallani vélték a szekér suhanását. Néhány gazda csak legyinte a deákról szóló mondára, de voltak olyanok is, akik a vasvillát készültek volna a hátába állítani a hozzájuk bezörget idegennek. Hisz egy akárki, egy jöment, lophat is, gyilkolhat is, becsteleníthet is! Jobb a bajt

Merített szavak megelzni. Vannak, mindig is voltak nagyon józan, két lábbal a földön járó emberek, akiket nem lehetete elkábítani holmi gyerekriogató misztikus történetekkel deákokról, tündékrl, manókról, szerzetekrl, lidércekrl, miegyéb tyfenékrl. És aól, mert ilyennyire józanok, még lehetnek éppenséggel rendes polgárok. A papok pedig többet szónokoltak a felebaráti szeretetrl ezekben az idkben a miséken, és arról is, hogy nem kell hinni a buta, pogány babonáknak, de esténként kétszer is megnézeék a templomszolgával, hogy jól be vannak-e lakatolva az ajtók éjszakára, és sokáig égeék a gyertyát. A vándort el kezdve megelzte a híre, bárhová ment. – Garabonciás, garabonciás! – ezt olvasta le félig elforduló szájakról, a szegletek mögé bújó, edten kukucskáló gyerekfejekrl, ezt zúgta még a szél is. Emlékszik, hogy mily nagyon megrémült, mikor elször kiáltoák ezt rá, aztán emlékszik a testén-lelkén – a rémület ellenére – hirtelen és váratlanul végigöml hvös nyugalomra, mely a gerincét bizsergee. Érteni kezdte az érthetetlent. Igazolást kapo a léte. Mintha homályos ködfátylakat lebbenteek volna el szeme ell. Látni kezde. Láa a világot, és láa benne önmagát. És láa önmagában is a világot. A Végtelen Univerzum Közepében állt. Pontosan a Közepén. És ezentúl bárhová ment is, mindig Középen volt. Újra és újra köré rendezdö a világ, mintegy állandó mozgásban. Együ lélegze vele a Mindenség. És ez csodálaal és hálával töltöe el a lelkét. A hangyák már elcipelték a poros ferdben egy lyukig a legyet, mely utolsó útján elvesztee fél szárnyát.

Igen, ez az  világa, állapítoa meg sokadszorra: f, fa, szabad leveg, felhk játéka az égen: Távlatok, utak, Isten. Egyszer tért csak vissza a szüli házhoz. Az anyja a ház ajtajában fogadta. (Jaj, ez a a látásától nem-örömre-gyúló test!) Nem állt félre, nem hívta be. (Jaj, ez a nem-befogadó márvány anyaméh!) Ruhája fekete, arca szürke, karjait szorosan teste melle tartoa. (Jaj, ez az ölelésre nem-lendül kar!) A szó is fekete volt, ami végül elbukkant az anyja, az  édese szájából: – Mikor apád hírét vee az érkezésednek, a fejéhez kapo, és két óra kínlódás után meghalt. Két napja temeük. (Jaj, ez az érzelmektl mentes, tárgyilagos hang! Hol maradnak a könnyeid, anyám?) – Be sem engedsz, anyám? Hazajöem – a hangja mintha mély kútból jönne. – Menj, innen, am! Az Isten szerelmére, elég a bajból. (Jaj, ez a gránitkemény arc!) – Csak a rossz jár veled. Csak a rossz. Az emberek mindenfélét sutyorognak. Én mindig tudtam, hogy vigyázni kell veled, nem értek meglepetésként a rólad szóló hírek. (Jaj, ezek a pengeéles szavak!) – Anyám, vigyázz, mit beszélsz! Hát nem fogadsz emberségesen? Nincs benned egy cseppnyi tisztesség? A ad vagyok… – a hangja erteljesen fenyegetvé vált, felhorgadt benne a fér , de a lelke zokogo. Te egy lépést az asszony felé. Meg szeree volna ütni, ersen, véresen, és szeree volna ölébe 69

PoLíSz hajtani a fejét az egyetlen nnek, akinek az arca volt az egyetlen lelkébe vése ni arc, szeree volna kisírni magából az egész viharos-kódorgó életét, szerete volna nem-menni, nem-futni, elernyedni, megnyugodni, nem-lenni, de erre az egyetlen felé te lépésre az anyja merev arcára riadalom ült ki, és oly tiltakozón lendültek hirtelen a karjai, mint azok a hosszú botok, amikkel a pestises hullákat lökdösik undorral a mély árkok fenekére, hogy mihamarább eltakarítsák Isten szégyenét. Ekkor hirtelen hatalmas fekete, villámlövell fellegek gyltek a falu fölé. A vándor láa a felleget, és búcsút sem véve rohanni kezde. Csak el a faluból, el el a helytl, nehogy bajt hozzon anyjára, a szüli házra, de belül sírva-kacagva-káromkodva tudta, hogy de igenis, igenis akarja egész szívével, egész viszonzatlan szerelme dühével, elkergete gyermekszíve kkemény keserségével, hogy csapjon bele az Isten összes menydörgs istennyila abba a házba, abba a fekete varjúnbe, hogy soha többé ne láthassa gránitarcát, hogy gyújtsa fel rideg testét, hogy égesse el keserves gyökereit, és aztán t is csapja agyon ebben a nagy futásban. Zihálva állt meg egy magaslaton. Lenéze a völgybe. A falu egyetlen háza sem ége. – Vigyáz rám az Isten – vélte, és nem tudta, örüljön-e, vagy bosszankodjon ezekben a pillanatokban. A következ években egyetemekre járt, tanulmányokba fogo. Régmúlt korok költi, írói, lozófusai leek a társai. A többi Gondolkozó és Csodálkozó, akik más korokban gondolkodtak és csodálkoztak a maguk és a mások nevében, mert a többiek nem értek 70

rá, hisz teék a dolgukat. Egyszer egy öreg könyvtár még öregebb könyvében különös versre bukkant. Sajnos, a szerz nevére nem emlékszik, de a sorokat megtanulta, és álmélkodó szívvel, gyermeki csodálaal mondta el magának újra és újra: „Élheem volna gyönyören, megvolt a képességem rá, de valaki az utakat a lábamhoz kötözte, és azóta a házak énbennem épülnek, és énbennem dlnek össze….” Hasonszr lélek ez a költ. Jó útitárs válna belle talán – gondolt erre sokszor. Persze csak ha nem félne tlem – somolygo, de tudta, az, aki ilyen sorokat tud leírni, már kevés dologtól fél. – Bár – folytaa az újra elbukkanó katicabogárnak –, hál’ Istennek, nincs dupla fogsorom, úgy nézek ki, mint bármely hétköznapi vándor. Garabonciás? Ugyan, ugyan – somolygo az orra alá. Felült, és jó alaposan, de a sebeire vigyázva megmasszírozta a lábait. A távolból felhangzo egy harang kongása. – Emberek – neszelt fel riadtan. Olykor még mindig eltörtek régi félelmei. De  már nem a kisinas többé, nem is segéd. Tanult ember, vándortanító. Már-már mester – biztaa magát. Tiszteleel várják, és ami még fontosabb, mosolyodo el: ebéddel. Óvatosan felhúzta a cipit, felállt, gyulladt körömágyai azonnal lüktetni kezdtek, „azuristenit” – szisszent fel, nyújtózo, majd a lábai alá tee az utat. Amit a múltban nem veteünk, azt a jelenben nem arathatjuk le. Amit kerestem magam el, az mindvégig

Merített szavak mögöem volt, úgy, ahogy Isten adta – sóhajto –, de mögöem volt. De van valami, ami mindig is i volt velem, pontosan i a lábam ala: az út. A végtelen út. Ha egyszer… – és érezte magában a hirtelen felszök örömöt –, ha egyszer találkozhatnék azzal a vándorköltvel, akkor a közös lábszellztetés, felhnézés ala megbeszélhet-

nénk, hogy az utak, az összeomlások a maguk fájdalmasságában miért gyönyörek mégis. Nagy szükségünk lenne erre, ha már egyszer épp embernek szüleünk – sóhajto. A közeli város templomtornya éppen delet harangozo. A vándor arrafelé tarto. Ele odaadoan kanyargo az út.

Cs. Sándor Richárd

Sors

Ébredés

Kezdel fogva hátamon Cipelem a halált, Meredek, sáros utakon Megfeszült háal, Mint a húr a hegedn, S szívem ajka nyílik már Az ég harmat fátyla felé, És távoznék már a fekély Szagú életbl.

Ujjaim közö a percek Homokszemként peregnek Megérint a valóság Ismeretlen ismers I körülöem minden A száraz valóságot Feszítjük az égre Mint egykoron Jézust A Golgotán S elenyészik i a csend Mely átnyújtja jutalmát Az ébredést.

Tovatnés Az sz maradéka elhullo: Mily messze már a nyár, A dér árnyéka vetül a tájra, S elpárolog a nyár szerelmes illata.

Két testvér Feketelakról

Szabadság Kinyíló ajtókról lehulló lakat Elengede mély sötétbl ér kezek Most már értem a fényt Útra engede a szabadság.

71

PoLíSz

Nády Mária

A létra Nehéz Ég és Föld közö föl, le fokokat kúszva járni Inogva folyton egyensúlyozni várakozó, suogó csendben Érzed pulzusod lüktetését Koncentrált lélegzeel egyszer csak remegve írni kezded a szavakat, amik jönnek, amiket mintha régen, régen halloál egyszer agyadban, szívedben zengve zokogni

Haiku

Valami...

Csendimádó leem Sokarcúsága felemel – lélekment –

Idtlen sírást hallok Porremegésben Romok sóhaján

Kérész Gyula

A bajai evezs regaa – Hol van a faterod? – kérdezték az evezsök, akikkel a tata együ készült a tatai edztáborban. – Bajra utazo – mondtam. – Azt üzeni nektek, hogy összekeverte Bajt és Baját, mert a régi baji anyakönyvekben Bajának írták a falu nevét. – Biztosan megint valami n van a dologban – mondta a fevezs. – Tavaly Tátra utazo egy sífutó lánnyal, ahelye, hogy a Tátrába ment volna síversenyre, pedig Tátot sohasem írták Tátrának. – Aha – mondták az evezsök. – Most hogy fogja megvédeni a bajnokságát? – kérdeztem. – Ne izgasd magad – mondta a fevezs –, majd téged nevezünk be a faterod helye, legalább nem tátod o a szádat. – Hol kell eveznem? – kérdeztem. – Hát a Sugovicán – mondták az evezsök. Megpróbáltam tréfára venni a dolgot. – A tata azt mondta, hogy ne igyak Sugovicát – mondtam –, mi lesz, ha belefordulok? – Ne félj, jut is, marad is – röhögcséltek az evezsök. – Igazából aól félek – mondtam –, hogy én is

72

Merített szavak tüdbajt kapok, mint a grósztata a bárbajtól. – Mi az a bárbaj? – kérdezték az evezsök. – Amikor a haragosok megvívnak egymással – magyaráztam nekik. – Aha – mondták az evezsök. – Egy bárban vívtak – teem hozzá –, kézi lszerrel. – És hogy kapo tüdbajt a grósztatád a bárbajtól? – kérdezték az evezsök. – Az úgy volt – kezdtem –, hogy a grósztata helye a grósztata táti rokona állt ki bárbajra a grósztata haragosával, mert a grosztata elvesztee egyik karját az Els Világháborúban, és nem is le meg. – Miért nem l a másikkal? – kérdezték az evezsök. – Azért – feleltem –, mert a Második Világháborúban a másik karját is amputálni kelle neki. Majdnem ohagyta a fogát, de egy fogorvos szerencsére kihúzta a bajból. – És hogy kapo tüdbajt a grosztatád a bárbajtól? – kérdezték az evezsök. – Az úgy volt – kezdtem –, hogy a grósztata haragosa lepu antoa a grósztata táti rokonának a fejérl a kalapot, és ebbl kifolyólag nedves le a grósztata nadrágja. – Behugyozo? – kérdezték az evezsök. – Pont a nadrágjába – mondtam –, és úgy felfázo, hogy hónapokig nyomta a sódert. Amputálni kelle az egyik lepényét. – Ne izgulj – mondták az evezsök –, mi is belefordultunk már, és látod, hogy i vagyunk. – De hát én azt sem tudom, hogyan kell evezni – mondtam. – Még sohasem eveztél? – kérdezték az evezsök. – De igen, egyszer – mondtam –, amikor a tata, tévedésbl, engem vi le a tatai tóra az evezk helye. A parton kelle tolnom a csónakot, mert nem ért le a lábam a vízben. – A faterod is agybajos? – kérdezték az evezsök. – Nem,  nem – mondtam –, csak felfázo, amikor lefeküdt az autónk alá, hogy megszerelje az els ajtót, a baloldalit, mert ke van rajta, a másik jobboldalt. A baloldali mindig leesik, és  vagy fordítva rakja vissza, a belsejét kívülre, s akkor a kocsi mellé ül, vagy megcseréli a két ajtót, és akkor háal ül a kormánynak. Ilyenkor persze a kormányt szidja. Pedig a kormány az szépen forog, körbe-körbe, de csak balra vagy jobbra. Mondta is az a baji lány, hogy baj lesz belle. – Szegeld be az ajtót – mondta neki –, és a lyukon közlekedj. Ugyanis a grósztata jóvoltából lyukas az autó teteje. Oda se neki – bíztaak az evezsök –, csak holnap lesz a verseny, addig még megtanulhatsz evezni, a partnál sekély a víz. – És én egész éjjel gyakoroltam, és borzasztóan elfáradtam, mert lyukas volt a csónak, és elmerült a térdig ér vízben, mégsem neveztek be, mert másnap megérkeze a tata azzal a lánnyal, amelyik olyan jól síel, és olyan gyorsan eveze, mint még soha, mert imponálni akart a lánynak. Csak az volt a baj, hogy az utolsó pillanatban érkeztek meg, s a tata sieében fordítva ült a csónakba, s annyira azért  sem tud evezni, hogy kontraposzton nyerjen. Kiabáltam neki, hogy evezzen a másik irányba, de  nem hallo semmit, mert motorkerékpárral jöek, és nem volt ideje levenni a bukósisakot. Így aztán nem  le az idei bajnok, hanem én mentem helyee a Tátrába azzal a sífutó lánnyal. – A grósztatád is agybajos? – kérdezte tlem a lány, miel lelécelt. – Nem,  nem – lihegtem –, neki a prosz… tatája rossz… amikor… tata… rozta… a házát… leese a tet… rl… az autónk… tetejére… én utána… kaptam… és sikerült is… elkapnom… mind… a két… mkezét… így… aztán… a keze… nélkül… poyant… a kocsira… akkor lyukadt ki… az autónk… teteje… azóta… ütdö… a grósztata… prosz… tatája.

73

PoLíSz

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély 13. folytatás) Levelek bársonyán rubinok miriádja. Lebeé Anna alig juto szóhoz.  Bogyó, ez… ez… gyönyör!  No, ugye! – szólt a leány olyan elégült büszkeséggel, mintha  teremtee volna e csodát. – S még úgy kelle nekem, ernek erejével, kötéllel iderángatnom a küsasszont!... No, megbánta-e? A „küsasszon” megrázta a fejét. Bogyó, vissza se nézve, nekilódult. Legszívesebben Lebeé Anna is követte volna szolgálóját, de visszafogta magát. Tudta, mikor az ember szája teli málnával, nehéz a falást abbahagyni. S azala könny megfeledkezni az ohon lévkrl. Már pedig  két kászut is meg akart szedni: egyet testvérének, Lászlónak, egyet Bogyó anyjának, a dajkájának. Kissé boszszantoa is, hogy társa csöppet se gondol másokra.  Állj sza’ meg, Bogyó! – kiálto utána szigorú hangon. A leány bosszúsan fordult meg.  A súly essen belé! Most meg mi a baj? ... Me’é nem szedi mán a lábát? Bogyó gyakran megfeledkeze a köteles tiszteletrl. Nehezen szokta – tíz esztend is kevés volt számára megtanulni –, hogy az, akit sokáig kishúgának hi, s aki fölö zsenge korában az idsebb jogán gyakran basáskodo, valójában az úrnje. A gró}isasszony megemelte a hangját.  Jobb, ha te szeded a lábod! Hamar, de ne mondjam kétszer!... Elébb kászut kell csinálni! 74

Bogyó, mint a csiga, visszahúzta tüskés szarvacskáit, tiszteleudó képet vágo, s ha vonakodva is, de engedelmeskede. Anna pedig – a gyzelem elégültségével az arcán – megfordult és széjjeltekinte. Alkalmas fát kerese. Az övén lógó tokhoz nyúlt, s megindult egy magányosan álló feny felé. Mikor odaért – a kászu teste számára –, az eléhúzo késsel egy téglalap körvonalát kezdte róni a fa kérgébe. Aztán tartófülnek egy hosszúkás vésést te, olyant, mint egy szalag. A körülhatárolt kérget lefejtee, majd megismételte az elbbi mozdulatokat. Miután a kezében volt már két edényke teste és füle, egy másik – lombos – fáról apró ágacskákat vágo. Ezekkel tzte össze a kászuk oldalát és alját, s ersítee fel a füleket. Csendben szorgoskodo, s ugyanígy te már Bogyó is, ki nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta. Ámde hiába iparkodo, mert ha versenynek gondolta a dolgot, máris veszíte.  még mindig csak az els darabon dolgozo, mikor úrnje már végze a másodikkal is.  E’ sokkalta szebb lesz ám! – mondta vigasztalásul inkább önmagának, mert nehezen viselte, ha a „küsasszon” bármiben is ügyesebbnek bizonyult nála. Lebeé Anna, Bogyó mögé kerülve, alaposan megnézte a készül tárgyat. A kászu szélei nemigen passzoltak, s az ágacskáknak ütö likak se voltak egymástól szabályos távolságban.  Hogyne. Szebb… – állapítoa meg lebiggyesztve alsó ajkát. – Szép, mint Fruzsina nénéd.

Merített szavak  Jó, jó! De a küsasszonnak könyny! A küsasszont még úr korában az ügyes kez László úr tanítoa fúrni-faragni, de ingemet az a sütlapát tenyer apám! Lebeé Anna elkacagta magát. Nevetése majd egészében elröppent a távoli hegyek felé, egy kicsi karéja azonban csendes mosolyként megült a szája sarkában. Eszébe juto az az id, amikor a bátyja mennyire igyekeze átadni neki mindazt, amit csak megtaníthat az idsebb útestvér a kisebbiknek. Faragtak közösen sípot, kicsi szekeret – elé nagyszarvú ökrökkel –, de vívásra fakardot is, meg csináltak gyermeknek való íjat, nyílvesszket, s ki emlékszik már, hogy mi mindent! László együlétük ala sose mondta t húgomnak, mindig „öcsémnek” szólítoa. A koravén gyermek komolyságával magyarázta el nem is egyszer Annának, hogy ha  netán „magtalan halna”, akkor a nemes Lebeé-házat – „ úleányként” – neki, a leánynak kell fenntartania. (Éppen ezért Anna minden este tiszta szívbl imádkozo bátyja életéért, mert úgy vélte, erején felüli kötelességet akar reá róni. Hiszen  csak az udvar sarkában álló kutyaházat próbálta megemelni, s az se ment: akkor hogyan tartsa majd fenn gyenge karjaival a nyilván hatalmasabb Lebeé-házat?) Nos, végre elkészült – igaz, úrnje hathatós segítségével – Bogyó két kászuja is.  Te kinek viszed a málnát? – kérdezte Anna kisasszony.  Biza, ezen még nem gondolkodtam… – valloa be a szolgáló. – Az egyiket talán édesanyámnak… A másikat meg…  Édesapádnak?

 ’Desapám kap anyámtól, ha kap. A másikról még nem döntöem. Azonban, higgye meg a küsasszon, a’ se fog megszoyosodni!  De meg ám! Mind megromlik, mire a vlegényed a kacska kezivel kiszedegeti nagy nehezen a kászuból!  Menjen mán a küsasszon, hagyjon nekem békit! Ne akarja reám erltetni azt a nyomorú lovászt! ... Inkább avval tördjék, hogy kit küldjön el a maga málnájával Brüniszkáld gró~oz. Tán, ha megkéri László urat,  biztoson örömest átlovagol vélük Kvárra! Ily módon évdtek volna egymással talán még az ítélet napja után is, ha közben hirtelenjében nem akadt volna a szájuknak fontosabb dolga a beszédnél. Külön-külön, egymástól meglehets távolságra fogtak neki a bokrok lecsupaszításának. Lebeé Anna azt a stratégiát kövee, hogy egy málnaszemet a két ajka közé tolt, egy másikat meg a kászuba poyanto. S tee ezt megállás nélkül – hát teltek is szépen a kéregedénykék. Ezzel szemben a szolgálója az apró veres-darabontok regimentjével szemben nem dolgozo ki semmiféle határozo haditervet.  – ösztönös lényként a – „ pusztuljon az ellen!” jelszavát hirdee. Foglyot így nemigen ejte: szinte üres is maradt a karján mind a két kászu-tömlöc. Gondolta – ha egyáltalán gondolkodo ezen –, ráér majd késbb is gyjteni az ohoniaknak, ha már végleg eltelik a rubin-szemek édességével. Egyszer csak Bogyó keze megállt a levegben. Úrnje felé meredt.  De küsasszon! – szólalt meg tettete felháborodással – E’ nemcsak Zsomborig, de tán egészen Kvárig is elhallatszo. 75

PoLíSz  Ejsze, te vótál! Me’t én osztán nem – válaszolta minden zavar nélkül Anna. Fülelni kezdtek. Lassan bizonyossá le, hogy keejükön kívül – a málnavész túloldalán – kell lennie még egy harmadiknak is. Lelkesnek, vagy lelketlennek. Aztán hirtelen úgy tnt, mintha valaki tövestül akarná kitépni a cserjéket. A pusztítás hangjait cuppogás-csámcsogás és elégede dörmögés kövee. Nyilvánvaló, hogy az újabb látogató nem volt híve a szemezgetve szedés ráérs és kevéssé hatékony módjának: átölelt egy-egy bokrot, és az ére gyümölcsöket egyszeren lenyalta róluk.  Medve! – Bogyó legszívesebben visítoa volna e felismerést, de a torka elszorult, s ezért a sikoltásból csupán valami szánalmas nyöszörgés le. Anna kisasszony azonban még ezt is sokalloa. Némán, ujját a szája elé kapva, hallgatást parancsolt. Megedt  is, de reménykede, hogyha nem is maradtak észrevétlenek az erdei fenevad számára, de az érdekldését talán még nem kelteék fel. Lassan, igen lassan, lábujjhegyen megindult sóbálvánnyá dermedt szolgálója felé. A foga többször is összekoccant, s mivel aól tarto, hogy ezzel is nagy zajt lehet kelteni, igyekeze mennél nagyobbra tátani a száját.  Jer bátron! – lehelve ejtee ki e szavakat Anna, mire képes le rá. Megfogta rémült társa kezét, és húzni kezdte, ám a leány lába alig-alig engedelmeskede. Az a rövidecske út a völgyben megbúvó patakmeder felé most borzasztóan hosszúnak tnt. Egy örökkévalóság telt el, és még mindig csak alig húsz–harminc lépésnyit távolodtak el a málnabokroktól.

76

Bogyó nem állta meg, hogy vissza ne forduljon.  Nezze, küsasszon, nezze! – a legrosszabbkor lelte föl a hangját. Úgy vjogo, mint a saskesely. Anna is hátranéze, s láa, egy hatalmas barnamedve áll fölegyenesedve, tlük alig egy-két bakugrásnyira. A rémiszt jelenés imbolygó járásával te feléjük pár lépést, aztán megállt. Rövidlátó szemeit meresztgetve szimatolt. Képe nem árult el rosszindulatot, de a leányok – Erdelve szülöeiként – tudták: a medve kedvességében bízni olyan, mint hinni az ördög önzetlen jóakaratában. Lebeé Anna hátrálni kezde. Vélte, szolgálója követi, de nem talált utánzóra. Ezért aztán visszalépe, Bogyó kezét a levegben megcsípte, s erteljesen megszorítoa, hogy maga után vonja. A szolgáló azonban egyetlen rántással kiszabadítoa a jobbját, s ugyanavval a lendüleel az övéhez kapo.  Ne, Bogyó, ne! – kiáltoa Anna, de elkése. Lehet, hogy „az a sütlapát tenyer apa” nem tanítoa meg a leányát szépen faragni, de kést hajítani annál inkább. A szálló penge nem ívet írt, nem pörgö a levegben, hanem egyenesen a cél felé tarto, mint a biztos kez íjász által útjára bocsáto vessz. A medve felbdült, s megpróbálta kitépni a mellébe fúródo vasat.  Iszkiri! – visítoa a jeles késdobáló, és futásnak eredt. Úrnje – kit érdekel ilyenkor a nemes Lebeé-ház jó hírneve!? – kövee példáját. Ha valaki úgy gondolná, hogy a medve lomha állat, akkor nem is tévedhetne nagyobbat. A menekülk s a

Merített szavak felbszült, sebze vad közöi távolság rohanvást fogyo. A leányoknak hamar le kelle mondaniuk arról a szándékukról, hogy a patak felé nyerjenek egérutat. Így – kissé irányt váltva – egy lombos fa felé iszkoltak. Bogyó – miközben egy pillanatra se hagyta abba a malac-sivítozást – elsnek érte el a menedéket. A fa legalsó ágát elkapta, s egy majom ügyességével tornázta fel magát.  Küsasszon! Küsasszon! Hamar… A „küsasszon” azonban elkése. Bogyó kétségbeeseen nyújtogaa le a kezét, hogy – ma immár másodjára – kirántsa úrnjét a bajból. Ám Annának már esélye sem volt arra, hogy – miel még elérné a fenevad – fölkapaszkodjék a fára. Így a leány a fa törzsének vetee a hátát, és szembefordult üldözjével. Két kászuját – szinte hihetetlen! – még mindig o szorongaa a baljában. Az edénykéket villámgyorsan átlökte a másik kezébe, s azokat teljes erejébl a vadállat pofájába vágta. Persze a kászu korántsem számít medveöl fegyvernek – hiszen még Bogyó kése se árthato komolyan a dúvadnak –, de a támadó egy pillanatra annyira megzavarodo, hogy Anna kisaszszony egy sikkantással még a fa mögé ugorhato. A szolgáló fejében megfordult, hogy az ágról leszökve feláldozza magát szerete „küsasszonyáért” – nemes teét sokáig emlegetnék is a várnépek a zsombori kastély alsó traktusaiban –, de amint lenéze a reenetes fenevadra, inkább lete szándékáról. Ám hogy úrnje mégse érezze úgy, hogy cserbenhagyták, Bogyó apró ágakat tört a menedéket nyújtó fáról, s azokkal megpróbálta a medve pofáját eltalálni.

S hogy e segélynyújtása még hatékonyabb legyen, válogato sértések, és ordas kifejezések tömkelegét zúdítoa alá, amelyekben már abban az idben is ugyancsak bvelkede a székely népnyelv. Ki tudja, milyen véget ért volna e kaland, ha a közelben egyszer csak nem roppannak az ágak, nem nyílnak szét a levelek, s nem hangzik fel egy erteljes – Halt! – rikkantás. Elbb Artus ronto ki a cserjésbl, mint akit egy kfal se állíthat meg. Ám amint megpillantoa a tekintélyes termet barnamedvét, azonnal fékezte lendületét. És bár a szrét harcra készen felborzolta, hozzá még hátborzongatóan vicsoríto és morgo is, mindazonáltal inkább átengedte a kezdeményezést az utána jövknek. Vadászebet egy-két pillanat múltán Brüniszkáld kövee – a német „megállj” kiáltást is  eresztee meg teli tüdbl, hátha az erd ura ért az emberi szóból. (Még akkor is, ha az emberi szó német, s az erd ura állat.) Aztán, harmadikként, némi késedelemmel – eme kis felment sereg utóvédjeként – Sebastian, az i ú gróf fegyvernöke érkeze meg, rögtön térdére-könyökére. Egy kúszónövény indája vete neki hurkot. Miala föltápászkodo, hangos szitokszavak szakadtak ki zsigereibl. Ennél fogva a kvári vadászok akkora zajjal rontoak a harctérre, hogy megjelenésük észrevétlen nem maradhato. Bogyó haloa és pillantoa meg ket elsre magaslati gyelhelyérl, s ujjongó sikkantásokba tört ki. A medvének ellenben – úgy tnt – csöppet sem volt ínyére, hogy újabb szereplkkel bvült a játszma: dühös üvöltéssel indult a frissen érkezk elé. 77

PoLíSz Lebeé Annát üldözje eddig túlságosan is lefoglalta, ezért a külvilág egyéb jelenései nemigen jutoak el hozzá. Így aztán igencsak meglepte, hogy a szörnyeteg, akinek mindeddig a legfbb vágya volt az  vérét inni, most hirtelen, csak úgy „szó nélkül”, faképnél hagyja. Ezen annyira meghökkent, hogy még örülni is elfelejte. Brüniszkáld azonnal átláa a helyzetet: az egyik megmentend székely leány a medve ell felkúszo egy lombos fa ágára – közvetlen veszélyben nincs ugyan, de bizonyos biztonságban sem, hisz a medve, ha nem is mókus, de azért ügyes fáramászó –, a fa alai másik teremtés viszont azonnali, sürget segítségre szorul, hisz az elbbi perceket is csak szk szerencsével élte túl. Számszeríját a gróf már korábban felajzoa egyetlen feszít mozdulaal – tizenhat esztends kora óta nem volt szükséges számára az idrabló tekerszerkezet használata –, így elég volt egy pillanat, hogy fegyverét – a nyílvessz vájatba helyezésével – lövésre kész állapotba hozza. Amennyire a józanész határt szabo, annyira közel engedte magához a medvét. A húr paant, s a nagy erej, de rövid lövedék kiröppent, majd eltnt a vastag hájrétegben. A sebze vad megtorpant, felüvöltö, de talpon maradt. A lövés nem bizonyult halálosnak. A medve egy-két pillanatig tétovázo, bal mancsával olyan mozdulatot te, mintha kibuggyanó vérét akarná elkenni, aztán, ahogy testét átjárta a fájdalom, a súlyos sebtl megtébolyult állat hörögve rohant támadójára. Brüniszkáld, hogy idt nyerjen – s újra tölthesse fegyverét –, Artust szólítoa. 78

A vadászeb eddig tétlenül ugyan, de tere készen, feszült gyelemmel kövee az eseményeket. Egész testében remege – nem félt a szörnyetegtl, csak irtózo tle –, s parancsra várt. Most, midn végre szabad teret kapo, szembl ronto a vadra. Torokra ment. Fogait belemélyesztee a medvébe, s úgy csüngö rajta, mint egy viharban rázkódó-hajladozó fán a túlére gyümölcs. A medvét vastag szr védte, ebbe tudo belecsimpaszkodni Artus, ámde ugyanez meg is akadályozta a kutyát abban, hogy komoly sebet ejtsen. A sok medvekalandot átélt jószág ezen a napon tehetetlennek bizonyult. A védekez vad meglepen könnyedén rázta le ellenét: az eb – szárnyak nélkül is – messzire szállt. Ekkor avatkozo a küzdelembe Sebastian. A fenevad és ura közé rontva belévágta vadászgerelyét a medve oldalába, ám ez se állíthaa meg a dühöngt. A gerely nyele eltört, és Sebastian megtiporva nyúlt el a füvön. Artus azonban, új harcra készen, ismét rárohant a medvére. Ámde vigyázatlan volt: a fenevad egyetlen csapással törte el a gerincét. Brüniszkáld, ezala, újratölthette fegyverét. Szinte a medve szájában volt, ezért bízvást hihee, hogy az újabb, közeli találat halálos lesz. A medve azonban alig tántorodo meg, és harci kedve se csillapult. Szörny erej ütést akart mérni ellenfelére, ám az i ú ezúal még ügyesen félrehajolt, s a karmok épp csak a képén sebzeék föl a brt. De az újabb csapást már a gróf nem védhee ki: ertlenné vált kezébl kihullo a számszeríj. Brüniszkáld még megpróbálta baljával elvonni vadásztrét, de balog nem

Merített szavak lévén, nemigen számíthato sikerre, s kifogyo az idbl is. A fenevad kitárta karjait egy utolsó, halálos ölelésre. Tudta már, hogy ezt a kalandot  sem éli túl, ezért ezt az embert – „Elem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” –, magával akarta vinni, hogy legyen, ki tenyerébl lédús gyümölcsöt nyújt számára az Örök és Végtelen Málnavészben. Minden fogyó erejét összeszedve szorítoa a lelket ki áldozatából: bordák ropogtak, s i ú hsünk el elsötétült a világ. Brüniszkáld így tehát nem láthaa, hogy a málnabokrok irányából Lebeé László közeledik két emberével rohanvást, s azt sem, amikor három nyílveszsz indult el gyilkos, sziszeg útjára.

Szegény mackónak ez már sok volt. Nem árto eddig neki a mesterien elhajíto kés, sem a véreb agyarai, a vadászgerelyt is könnyedén hárította, s talpon maradt azután is, hogy Brüniszkáld kétszer eltalálta számszeríjával. St, dacolt Lebeé Anna két kászujával, s a Bogyó hajigálta ágacskákkal is, ám a székely harcosok nyilai elhozták számára a véget. A medve, mancsai közül, kelletlenül engedte ki áldozatát. Megfordult saját tengelye körül – mintha utoljára még szét akarna tekinteni ezen a világon –, aztán, belefáradván a hosszú küzdelembe, úgy döntö, végleg elheveredik pihenni – puha ágyelként egy gró ágyasház padlózatán.

(Folytatjuk)

Lovak Légenbl

79

PoLíSz

Soltész Márton

A Bárka Noéja Megkése elszó Elek Tibor könyvéhez Szerencsés alkat Elek Tibor, hiszen – ahogy Zsávolya Zoltán hangsúlyozza mindig, ha neve fölmerül egy-egy asztaltársaságban – debreceni posztgraduális tanulmányai ellenére „nem szédítette meg az irodalomelmélet”, azaz mind a mai napig (s aligha hiszem, hogy ez már érdemben változni fog) h maradt az irodalmi m különféle – poétikai, nemzeti-közösségi, szociológiai stb. – megközelítései közötti egyenrangúság elvéhez; nem csatlakozott, s nem is adott indításokat semmiféle iskolához; st: uniformizálás helyett éppen a sokféleség megrzésének roppant igyekezete, a kulturális színesség, változatosság védelmezésének irregularitása jellemzi t. Elek mint folyóirat-szerkeszt ismeretségünk kezdetétl a szavát feltétel nélkül betartó, mindennem hízelgést és támadást karakán módon visszautasító, higgadt szellemi ember mintaképe számomra. Mint irodalomtörténész széleskören olvasott, ugyanakkor szerény és visszafogott losz; lelkes esszéista és kultúraszervez, egyszóval: tanszéki szobák, katedrák és pozíciók delejese-részege helyett az olvasó nép – elssorban a kultúráját feled-elhagyó ifjúság s a mvészetben menedéket keres érett generációk – alázatos szolgája. A meghallgatás, a bemutatás és beavatás, a felfedezés és közvetítés tudós irodalmára; a kiállás, a fegyelmezett véleményformálás, a (fel)vállalás és bátor szembeszállás, a Kárpát-medencei keresztkötdések diplomatája . Mint irodalmár nem nép-nemzeti, nem liberális, sem radikális, nem egyszeren jobb- vagy baloldali, kizárólag – és épp ezért – magyar. Olyan magyar, akit, ha még élne, a huszadik század kilencvenes éveinek legzseniálisabb vallomását, a Magyar vagyok cím programesszét megalkotó bibóiánus gondolkodó, Csalog Zsolt is jó szívvel magyarnak tekintene. Higgadt, egyenes, megfontolt Ember, aki a magyar lelket és szellemet gyilkoló politikai demagógiákkal, kulturális és etikai járványokkal meri és tudja idrl idre fölvenni a mind képtelenebb harcot; aki nem károg, nem dühöng, nem fúr és nem magasztal – egyszeren csak dolgozik. Egy könyvtáros, egy tanár, egy szerkeszt, egy (olvasó) Író, aki mestereihez – Széchenyi Istvánhoz, Kosztolányi Dezshöz, Székely Jánoshoz, Gion Nándorhoz és Görömbei Andráshoz hasonlóan – sosem fárad (mert nem is fáradhat!) bele a kultúramentésbe s -építésbe. Irigyen és zavartan lapozgatom most Elek Tibor új könyvét, amely nem csak külsejében, de tartalmában is ragyogóan korszer. Korszer – igen, ez a megfelel kifejezés –, hiszen az Állítások és kérdések közel háromszáz oldalát egyetlen nap alatt olvastam végig, s ez még akkor is nagy dolog, ha hozzátesszük, hogy az itt egyberostált szövegek jó részét a Hitelben, a Bárkában, a Kortársban, st már a kötet megjelenése eltt kéziratban is módom volt elolvasni. Megvallom, irigye vagyok ennek a dúsan és tisztán áradó esszényelvnek, ennek a túlbonyolítás és áltudományoskodás nélküli természetességnek, ennek a frivol, frusztrációmentes igazmondásnak. Tetszik, hogy minden eladás, tanulmány, vitacikk és kritika mögött ott áll egy-egy gondosan megszerkesztett programvázlat, a beszélgetések mögül ellenben – s ez még jobban imponál! – hiányzik minden természetellenes determináltság, irányítottság, mviség. A tematika: pályakezdés, érvényesülés, kulturális értékrendek, a rendszerváltozás drámai megjelenítései, a határoktól független, egyetemes magyar irodalom (folyvást visszatér) ügye, a cigánykérdés, atalabb és idsebb kortárs íróink lírája-prózája a megalkotottság és az olvashatóság tükrében, kortárs életutak és pályaképek (olvasmányos dialógusformában), a könyv halála, a különféle eljel politikai radikalizmusok és a konzekvens, támadó félreolvasások elemz leleplezése, végül a továbblépés lehetségeinek felvázolása – mintha csak egy ideális Mveldési Minisztérium napirendi elterjesztését olvasnám. S ha most megnézzük, mi mindenrl, ki mindenkirl szól Elek Tibor új könyve, látni fogjuk: személy- és értékválasztásait egyaránt áthatja folyóiratának, a Bárkának szállóigévé vált pluralizmusa. Az Állítások és kérdések, miként a békéscsabai periodika: „nyitott, befogadókész… minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre származásra és lakhelyre, az uralkodó és a háttérbe szorított kánonokhoz, a különböz mvészeti irányzatokhoz való tartozásra… tudatos kánontörés… olyan termékeny eklektika…, amely a különböz szemlélet- és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszeren dialóguskényszerbe hozza, talán nem ellenére a szerzknek sem, de mindenképpen az olvasók örömére… a regionalitás és az egyetemesség, a minség- és értékelv szemlélet- és gondolkodásmód keretei között…” (A Bárka küldetésnyilatkozatából) Így kerülhet e kötetben egymás mellé a cigánykutató Takács Géza és a felvidéki költfejedelem, Tzsér Árpád; Ricardo Reis „magyar hangja”, a próteuszi

80

Tájoló lélek, Bogdán László és a keresztény gondolkodó, a tanító író, Czakó Gábor; a Fordított zuhanás Csender Leventéje és a kérdez kritikus, Bedecs László; a hajmereszt nyelvi és történetvezetési megoldásairól méltán híres színpadi szerz, Egressy Zoltán és a Shakespeare-t rendez Bereményi Géza; végül a magyarságkutató költ, Iancu Laura és a Szentek hárfájának szerzje, a neves irodalomtörténész – Jókai-szakért – Szilasi László. Rövidke bevezetm végén mindössze egyetlen mondatot „olvasnék föl” Elek A könyv halála cím, Kosztolányi 1930-as eladásának retorikáját mködtet könyvheti megnyitójából. „»Csak az ember olvas« – szoktuk idézni egyre gyakrabban Márai Sándor vels mondatát, de nem szoktuk továbbgondolni, hogy aki nem olvas, az vajon ember-e.” Bizony, kemény kijelentés ez, mégis minél többet töröm rajta a fejem, annál mélyebben látom be igazságát. A kultúra egyedül az Ember joga és lehetsége, st: csak a Kultúra tehet emberré – üzeni Márai. S bárhol nyitom ki új könyvét, akárcsak elz nyolc kötetében, az Állítások és kérdések írásaiban ugyanezt hangsúlyozza Elek Tibor, a Bárka Noéja is. (Elek Tibor: Állítások és kérdések. Tanulmányok, esszék, kritikák, beszélgetések, viták, Bp., Kortárs Kiadó, 2012.)

Bágyoni Szabó István

Toronygombi feljegyzések (Emlékirat, 13. rész) „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzen Idt toronygombok világegyetemet sejtet gömbjei rzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon mirl is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly

Tudománnyal és cselekedeel A nagyenyedi könyvtáros, Vita Zsigmond emlékére „Ers ervel meggyzni nem mindég lehet – hanem a bölcsesség gyz mindenütt” – olvassuk Széchenyi István Naplójában. Ezzel a gondolattal indította útjára nemzeti akadémiánk évekkel ennek eltte, egy novemberi napon, a magyar tudományosság ünnepi hetét. Hogy van-e abban valami sorsszerség, mert a magyar tudományosság hétnapos rendezvénye az elmúltakra, az eldeinkre való gyertyalángos emlékezés napja közelében kezddik – kétséges dolog. (Persze tudjuk, nem véletlen, hiszen Széchenyi István ezen a napon, november 3-án ajánlotta fel jövedelme egy évi kamatját a hazai tudományosság részére.) Annak viszont nem szabad véletlennek lennie, hogy ilyenkor azokra a neves és névtelen nagyságokra is fölhívjuk a feledékenységre hajlamos utókor (netán jelenkor) gyelmét, akikrl máskor igen-igen ritkán beszélnénk. Tudatosan, vagy tudtunk nélkül. Szántszándékkal, vagy önhibánkon kívül. Volt id, hogy a Széchenyi-féle eszmét, mármint a bölcsesség mindenek-felettiségét csak épp a magunk

portáján nem voltunk képesek elismerni, alkalmazni. Közelítvén a lényeghez: amikor a magyar tudományosságot valakik nem a nyelvi (észbeli), hanem a politikai diktátumok szabta határok övezte területre korlátozták. Így kellett kiesnie a magyar tudósok, szellemi nagyságok arcképcsarnokából olyanoknak, akik épp Pozsonyban, Kassán, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Nagyenyed városában, Gyulafehérváron, Temesvárt, avagy Szabadkán, netán Los Angelesben éltek és munkálkodtak. Ennek a „gondolkodásmódnak” esett áldozatul sokáig például a két Bolyai szellemi teljesítménye – és nem csupán a nevük. Bolyai. Szinte hihetetlen, de még ma is akad olyan plajbászos magyar ember, sajtóban, égi újságok oldalain, aki hosszú Ó-val, BÓLYAI-nak írja ezt az istenáldotta nevet! Fájdalmas emlékemet is kénytelen vagyok itt szóvá tenni. Az újra indított és nagy nemzetközi gyelmet kivívott szárszói találkozón, 1993 augusztusában Európa-hír atomzikusunk, Bolyai-szakértnk, a temesvári román egyetemen oktató Toró Tibor professzor panaszolta volt: „Úgy nézz rám, kedves Bágyoni barátom, mint egy temesvári turistára, aki most […] a Balaton hullámait követve gyeli, bölcs Bolyaiként, a végtelenben egymásba futó párhuzamos hullámokat…”

81

PoLíSz Mivel vigasztalhattam volna? „Itt vagy, és jelenléteddel a magyar sorskérdéseket hajdan itt tisztázó tudományosságba és fájdalmas irodalmi emlékeinkbe egyaránt kapaszkodó Szárszót tiszteled! Tisztelhetjük!” Lehet-e vigasztalni azt a tudóst, aki az ünnepi asztal helyett két kolozsvári íróbarát társaságát – Kocsis István drámaírónak (a Bolyai János estéje szerzjének) és e sorok szerzjének balatonszárszói boros asztalát – kellett elviselnie!? Míg József Attila utolsó földi pillanatainak felidézésével próbáltuk elterelni a gyelmét?... Tudós barátunk jelezte: jólesik ügyködésünk, nyoma sincs – vagy csak az – lelkében a sértdöttségnek, mert tudva tudja, miszerint ennek a tudóstalálkozónak a tisztelt szervezi (és nem a Püski család! – emelte gyelmeztetre mutatóujját) „felejtették ki” a meghívandók listájáról. Hagyták ki (folytattuk a gondolatot, legalább önmagunknak), s épp t, aki otthon – a költ Székely János és a mveldéstörténész Benk Samu mellett –, a Bolyaiak földjén rködött és rködik a nagy erdélyi tudóseldök emléke fölött.

Gyekei asszony kérdez

82

Mások mellett, vagy mások után? Toró Tibor tanár urat így sem lehetett megsérteni… „A tudomány nem érzékenykedik!” Hívatlanul ugyan, de az eladássorozatok egyik estéjén szót kért. Mintha megszeppent volna a szárszói sátor. Tömör és keményhangú eladásában arról beszélt, hogy mennyire minket határoz meg, és menynyire európai a magyar tudomány. A tudományosságunk és a kultúránk. Tudósaink, tanulni vágyó ifjaink (peregrinusaink) ugyan külhoni akadémiákon sajátították el annak idején a megtartó tudást, épp azt, amit fontosnak véltek a talpon maradáshoz, s majd adták tovább szülföldjükön – de hogy ennek a FÖLDNEK, amely lelki és szellemi ágyvetéshez kellett, MIRE van szüksége, bizony nem érezhették volna a – hétköznapinak mondott – SZÜLI ragaszkodás, szeretet magasztos parancsa nélkül. És hivatkozott nyomdászokra, oskolamesterekre és -alapítókra, a matematikus Bolyai-eldökre, tudós társaságok szervezire. Így a marosvásárhelyi nyelvmvel Aranka Györgyre például, aki ennek eltte két évszázaddal, 1793-ban (mikor Bolyai Farkas már kétéves volt!) akadémiai rangú intézményt alapított városában.1Ellenben átok követi a magyar tudományosságot: sok mindenrl hajlamosak vagyunk manapság megfeledkezni. Emberrl, munkáról. De a minket lehetetlenné tev bécsi, netán moszkvai, esetenként budapesti „udvarokra” nem vagyunk képesek odagyelni. Csupán egyvalamire: a kánonra, az épp futó, vagy futtatott nevekre, témákra. A felemelkedett NEMZETET megtartó pillérekre csak nagyritkán. Egy dologról viszont nem ejtett szót akkor és ott a professzor úr. Vajon miért? Így e kérdés inkább a mi fejünkben fogalmazódott meg: szót sem szólt arról, ami lelkét nyomhatta: vajon t (és néhány más kifelejtett társát) kik nem tartották magyar tudósnak? Avagy csupán a szervezk feledékenységével kell számolnunk? Bizonyára ez utóbbi magyarázat a helytálló. Azzal már jómagam szórakoztattam egy pohár bor mellett Toró professzort, hogy Bolyai János „Appendix”-ét egyik pesti „szakemberünk” (tanárember, de hát az iskoláink csak-csak nyomot hagytak a lelkünkben, olyat, amilyet!) vakbélnyúlványnak fordította...

Tájoló Tudom: tudománytalan dolgok ezek. De elgondolkodtatják az embert. Történelem már mindez. Már Püski Sándor és Toró Tibor is Fentrl, valahonnan a Jövnkbl gyeli Jelenünket… Azt a jelent, amelynek pár éves vívmánya, hogy a magyar kultúra és tudományosság fölé nem lehet határhurkokat vonni. Pár éve tudjuk, vagy legalább is szabad tudnunk, miszerint az említett Széchenyi-gondolat eltte is megfogalmazódott. Erdélyben ki is mondatott például, hogy önálló házra van szüksége a magyar tudományosságnak! Ámde cselekedni nem volt módjukban. Maradt az óhaj, a Lélek Háza. Az egekig ér. Mert hiszen sem Apáczainak, sem Bod Péternek, sem Aranka Györgynek, de Jósika Miklósnak sem volt akkora ménese, akkora birtoka, amelynek jövedelmébl hozzákezdhettek volna egy Erdélyi Tudományok Háza megépítéséhez. Pedig – Istenem! – mekkora és min bölcs nép lennénk már, ha intézményeink sorsa másként alakul Széchenyiék után. Szerte anyanyelv-országainkban… Mégsem vagyunk elveszve! – sommázhatjuk a Kárpát-medence magyarságának újabb kori „tudományos állagát”. Ifjú tudósgenerációink nemzetközi teljesítménye a garancia arra, hogy – az egykori „atomkorszak” híres magyar tudósai után is – maradt még valami „nagy-nagy” reménységünkbl. A megtartóból. *

Mikor e sorok után pontot teszek: telefonok és újságok hozzák a hírt – s akár toronygomb-közeli hangokat, gyelem ket. Az Erdélyi Sapientia Tudományegyetem anyaországi támogatással Európa gazdasági válságait (is) túl fogja élni… Ami számunkra nemzeti iskoláink megmentését, jövendnk várható tudós nemzedékeinek biztonságát is jelent(het)i! Nagyváradon, Csíkszeredában, Kolozsvárt… Reménykedjünk, hogy Marosvásárhelyt, Udvarhelyen, Nagyenyeden és Temesvárt is… Jegyzet: 1 Az Erdélyi Magyar Nyelvmível Társaság 1793ban alakult meg Marosvásárhelyen. Tudós kezdeményezje Aranka György, aki 1791-ben tee közzé Kolozsváro Egy Erdélyi Magyar Nyelvmível Társaság felállításáról való Rajzolat cím röpiratát. A terveze tudós társaság célja: intézményes keretek közö biztosítani az anyanyelv mvelését és a nemzeti nyelv tudomány felvirágoztatását. Noha az 1791. évi kolozsvári országgylés elfogadta Aranka György javaslatát, a királyi leirat nem hagyta jóvá a társaság alapítását. Végül gróf Bán y György, Erdély kormányzója védnöksége ala alakult meg 1793. december 3-án, titoknoka Aranka György le. A társaság tevékenysége , Bécs politikai nyomására, 1806-ban sznt meg.

Marczinka Csaba

Az éntelenségtl Orpheuszig és tovább Kántás Balázs verseskötetei A atal költ mindössze huszonöt éves, mégis már egy „egész életmnyi” kötettel rendelkezik. E kötetek egy része tanulmány és kritika, de ezeket leszámítva is meglett költket idéz a versgyjtemények száma. Költészetére nagy hatást gyakorolt – az általa is fordított és elemzett – Paul Celan lírája. Celan mellett azonban számos egyéb irányzat (a beatköltktl Eliotig és Petri Györgyig) hatása kimutatható versein. A celani indíttatáshoz és motívumokhoz azután számos egyéb inspiráció járult hozzá a késbbiekben. Kántás tehetségét mutatja, hogy e sokféle, eltér jelleg késztetést és motívumot sikerrel építette bele saját költi világába. E sokféleség és a különböz költi szerepek dacára Kántás Balázs lírája valójában – a legbels lényegét tekintve – puritán és szikár, tömör és srített nyelvi megformálású. Bár kiválóan kezeli a versformákat, alapveten idegen tle a „nyelvvarázsló” öncélú virtuozitása. A tárgyias személytelenségtl – srn egymást követ köteteiben – eljutott egy szereplírában megnyilvánuló, újfajta személyességhez. Ezt részben a kötetcímek is jelzik: Az ablaküvegek közötti tér (2008) és az Éntelen ének (2009) kötetektl göröngyös út vezetett az Orpheuszon át (2011) a Röntgenképig (2012). A szintén 2008-ban megjelent Öngyulladás – amely az els Napkút Kiadónál megjelent könyve – még a korábbi, személytelenebb lírai hangot idézi. A 2010 után fölersöd újfajta, „szereplírás” személyesség legjellegzetesebb alkotása az Orpheusz-ciklus és a belle született kötet. De mellette az idén megjelent Röntgenkép is már az újfajta, személyesebb hangot idézi. A korábbi, személytelenebb, gyakran mikronaturális (mikrorealista) vagy tárgyszimbolikus versek mellett egyre erteljesebb a könnyed, ironikusan személyes dalok, chansonok és helyzetdalok szerepe (Homeless chanson, Reggeli helyzet/dal, Konyakos sanzon). Az Éntelen ének – a személyességet radikálisan elutasító – négysorosaitól (Irodalom, Éntelen ének, Megfejtetlen) hosszú út vezetett az Orpheusz és a Röntgenkép

83

PoLíSz személyesebb hangvételéhez. Ez utóbbi kötetek attitdje persze már egy újfajta személyesség, nem tévesztend össze az ihletet közvetlenül „kidaloló” hagyományos személyesség kategóriájával. Ez az új hangvétel azonban nem jelent teljes lírai fordulatot Kántás költészetében, inkább csak a hangsúlyok rendezdnek át, s mintha nagyobb szerepet kapna a dalforma, a chanson. A Paul Celan költészetének újrafordításával és újraértelmezésével ifjan tekintélyt szerzett mfordító-költ új versciklusát tartalmazza az Orpheusz-kötet. A költ itt Orpheusz brébe bújva ír korunk egyéni és közösségi problémáiról. Az ókori mitológia lantköltjének alakja nemcsak a lírai költészettel kapcsolódott össze. Orpheusz a neki tulajdonított titokzatos beavatási szertartásoknak, az orphikus misztériumoknak is szülatyja. Egész vallási kultusz és beavatási rendszer fonódott alakja köré. Kántás Balázs lantosa nem varázsló, túlvilági isteni személy, de  is megjárja az alvilágot, magányra és némaságra ítéltetik „lantjátéka” miatt („Hangszerekrl letépett / húrokkal tekered / körül a visszafordíthatatlant.”; „Néma nyelven akarsz szólni.”). A versek néhány sorosak, s címük mindig az els sor – a költ szándéka szerint így alkotnak egy 50 tételes versszimfóniát. Celan mellett – az Orpheusz kapcsán – tagadhatatlan Rilke hatása, míg a magyar költészetbl – József Attilától Payer Imréig – szintén számos költi dikció hatása érzdik Kántás nyelvi fordulatain. A meghaló és feltámadó ókori dalnok sorsába saját sorsát és a posztmodern kori költsorsot általában is beleírta a atal lírikus: „A mélybl géphangok kiáltanak föl – megnyirbált mítosz-remix. Vak szemeken át kanyarognak az acélsínpárok – a letépett fej már nem keresi a testet, nem a jövrl énekel.” Felidézdik Celan Halálfúgája és a Radnóti kései költészetét domináló Erltetett menet. A „fehérmozdulatú” Eurüdiké (Orpheusz mitológiai szerelme) is a halált idézi. A megidézett múlt szatirikus iróniával jelenik meg: „Graftikkel telefújt / dór oszlopfk röhögnek”. Még maga a költi nyelv is megkérdjelezdik: „Fogatlan kszáj / rágja a nyelvet”. A klasszikus kifejezésmód és a posztmodern argó olykor egy soron belül is egymást váltogatja. A pusztulás képei hangszermotívumokkal (pl. az elkártyázott lanttal) és fegyverek képeivel (pl. a pisztollyal) váltakoznak. Rilkéhez hasonlóan töredékben (testrészekben) láttatja Orpheuszt, az árvaság jelképeként. Ahogy Szepes Erika is megállapítja utószavában, több helyen utal Orpheusz antik nevének köznévi alapjára (orphanosz), amely „árvát” jelent. A mai világ (grafti, basszusgitár) ütközik a régivel (oszlopf, lant). S a Ma csupán romlott-torzult karikatúrája a réginek. Rilke nyomán Kántás Orpheusza is a töredék, a „törtség” és befejezetlenség formáit eszményíti, amely itt nem egyszeren csonkaság, hanem az önmagán való túlmutatás kifejezdése. Végül a posztmodern Orpheusz elnémul: „Ne szólj hozzá Orpheusz – minden metafora utánad, de már nélküled született meg.” Kántás Balázs ötödik verseskötete nem csupán érett, tudatos költt mutat, de már els korszakának egyfajta összegzése is. A kérdés az, hogy e szintézis után merre vezet az útja következ köteteiben. Várható-e korszakváltás és esetleg teljes lírai fordulat? Vagy e lehetségek kizárhatók? Hiszen a atal költ már eddig is majdnem egy életmnyi anyagot tett le az asztalra… (Kántás Balázs: Röntgenkép. 56 vers 7 stációban, Bp., Napkút Kiadó, 2012.)

84

Tájoló

Sz. Tóth Gyula

Keretes költi kép: a józanság lírája Kaiser László verseskönyvérl Mint lágyszív jószágok, vérre vágyó vicsorgó fogak között tengdünk… – Ez volt az els benyomásom Kaiser László verseskötetének borítóját nézegetve: Galambok és vérebek. (Nem elírás, túl szép lenne.) Veszettül nom cím, borzol, sokat sejtet. Egy bemutató esten Madarász Imre, a kötet szerkesztje, a Kaisermunkásság alapos ismerje elemz összefoglalót adott, melynek nyomán sokoldalú, termékeny mvészember képe rajzolódott ki: az irodalom mvelje, terjesztje, szervezje, gerjesztje. És persze rendezje; magam is tanúsíthatom: msort csinál szavakból. Könyvet gyúr életekbl, mvekbl, életmveket tár föl („bábáskodik életre”, ahogy mondani szokta). Most harminchárom verset gyjtött vékony kötetébe saját érzéseibl, gondolataiból, néhány mfordítással megtoldva. A mvészi borító kifejezn tükrözi a bels hangulatot: béke is van s tusakodás, szelíd (stílusosan: galamb) lelkek és torzak együtt, repülni vagy vért szívni. Vajon ki gyz? A könyvecske éppen akkora, hogy elfér a bels zsebben, a szív fölött. Akár egy jóféle aska, bármikor elhúzható, véd és vigasztal. Mi van benne? Amolyan ers, keserédes magyar vegyes. Mieltt a kötet fenekére néznénk, el kell mondani, hogy egy irodalmi esten „élben” is találkoztunk a könyvvel. Ahol felhangzott a zene: Dinnyés József saját költés dallamaival, ihletett énekléssel keltette szárnyra a verseket. Jacques Prévert megzenésített költeményei jutottak eszembe, az írott dal, a chanson, a hangzó vers szépsége. A szerz-eladó ráérzett a versek ízére, kompozíciói együtt lélegeztek a költeményekkel, a költvel, hisz régtl jó ismersök, baráti szálak kötik az érzéseket, a gondolatokat, hangokat: az énekes-zene, visszaadva a költ mentalitását, megemelte a költészetet. Keserg egészség, egészséges keserg csendült fel – élet és halál vitalitásban. Egy mottóvers mindjárt az elején: Jó ez így. Majd öt fejezet fogja össze a termést (39), ebbl hét mfordítás. A gondolatlírát esszé zárja: A költészetrl, a versírásról, az s-emberrl. Nincs titok, kiterítettem lapjaimat, mondja a költ: ilyen vagyok – keretbe foglalt vallomás. A lírai én bolyong a világban, nem téveszti össze magát vele, a világ összes baját nem veszi magára, de érzi, hát birkózik, küzd. Nem terül ki mártírként, nem oszt magára ilyen szerepet, nem is lesz „mégis-hs”, sem osztályharcos költ. Az egyedi és az általános

összetett bonyolultságában a józanságot keresi. Ezért már harcolni is képes – hát ír. És ha kifejezte magát, kiírta magából érzeteit-érzéseit-gondolatait, máris boldogabb, ha csupán pillanatokra is. Mindezt pontosan tükrözik a versekbl választott fejezetcímek: Vert sereg, Mint a bozótharcos, Dzsölés a roncstelepen, Valaki altatja a gyermekét. A mfordítások híven csatlakoznak ehhez a versgombolyaghoz. Mi árad a költeményekbl? A mottóversbl: nem szentesked megbékélés, de kiegyezés, bölcsesség, nem hedonista öröm, nem frivol polgárpukkasztás, nem a saját bú kiteregetése és általánosra emelése (a „kijáró” csodálat óhajtásával). Társadalmi sóhajok kélnek a lapokon, a városi aszter is rögös: küzdések–örömök, csalódás–boldogság – ember, keresd az egyensúlyt! Költnk cselekv író – írva cselekv. Hangsúly a cselekvn, mert sokan írnak, de szavaik mentesek a cselekvéstl. Kaiser, szavai vonalának jelölésére, nagy személyiségpéldákat hoz el, itt van Kazinczy Ferenc (ebben a kontextusban fontos: a költ, író, a nyelvújító akadémikus) a „józan gondolkodás” okán, Nagy László, Osváth Ern a költk és az irodalom viszonyának tisztázására, és Márai, Szervác József, tisztelgn erkölcsi tisztaságuknak. Végül egy rokon is felbukkan, az ötven év után Egerbe visszatelepült unokabáty. Húzzunk hát bele, kövessük a verseket a szerkesztés nyomán. Az els fejezetben kifejezdik a kulturális alapállás, a mvészetrl vallott felfogás, az írók, a mvészek helye. A „túl”-ok kétfelé szakasztanának: a „túlmagyarok” errl ütnek, a „túlmodernek” arról ütnek. Hé, költ, melyik út megyen a Parnasszusra? Velünk tartasz? A költ dönt. Érzelemmel-ésszel fogant benyomásait fejezi ki, irányt szab a tévutaktól és tévutasoktól hemzseg világban. Mindezt „szeretettel” teszi – a „Vadmagyarok, tartsunk össze!” és a „Posztmodernek, tartsunk össze!” cím, szellemes, mondhatni tükörversekben. A második fejezetben sorjáznak az okok, az indokok. Súlyos érvei vannak: „Félsz, bújsz, harcolsz, / talán fennmaradhatsz, / talán megmaradhatsz, / önkommandós / szegény értelmiségi!” (Mint a bozótharcosok) Kerüli a „dögszagot”, választja a „napszagot”, inkább a talányos sors, mint a „Hordamagány”! Majd lozóától a lélektanig: feltárul a legbels világ, a h társak szkebb köre, a bizonytalanság, a „Talán”, marad a tudatos várakozás, és össze-

85

PoLíSz szorított fogakkal a kötelez „Összegzés”. A beszédes verscímek röviden ütnek, találnak, lozóai-lélektani létállapotokra utalnak, a fájdalmas „dzsölésre a roncstelepen”, ahol „Korunk hsé”-nek marad a „Lebegés”, a templom nélküli hív önelszámoltatása, s kétségek között is egy „Utolsó ámokfutás”, a keserves, a mármár józanul is kétségbeesett kérdéssel: „és mi marad és mi marad?” A harmadik fejezet versei nagyon mélyrl jve, mint „józan zokogás” törnek fölfelé, mint nekibuzdulás egy utolsó galoppra. Ami ert ad nom kérésekkel: a felnöv „kicsi” leány, a feleség, az eltávozott szülk közeli emléke. Különösebb verstani elemzés nélkül is látható a forma: izzó soroktól feszül strófák, egy versszakos és több, a hat szótagostól a tizenhat szótagos verssorig, ez utóbbiban „Kérés” száll, de egy versszakban. A többnyire négysoros versszakok tömörsége alkalmas a fojtott józanság – a tisztánlátó fájdalom kifejezésére: hogy ura legyünk önmagunknak. Jön a vers, nem klaszszikus tervezetten, hanem ahogy kiszakad a költbl, úgy zubog fülünkbe. Egy vers = egy dráma; versdrámák hatása alatt vagyunk, amit az énekes-zenés eladás még inkább felforrósít. Verstani elemzés helyett: belekortyolni a versbe, az ám a jó! Mint a jó borba. Nem azért, hogy részegítsen, csak bódítson gyengéden. Hogy katalizátor legyen, mint ahogy Roger Scruton, a britként is angol lozófus szól a bor nom erejérl. Kaiser verseinek jelentése és tulajdonsága van, ízét keressük, zamatát. A bor felidézhet bizonyos dolgokat, de csak a költészet (a zene mellett) fejezheti ki ket. Az els hatásokat láttuk, átéreztük, lejjebb szállunk: ezúttal a megértés fell, a jelentést keresve közelítünk Kaiser László verseihez. Így próbálkozunk,  is kormányozza, lavírozza magát, igyekszik kordában tartani viharait – értelemre ható verseket nyújt át. A verseket hangzó és formai fonal köti össze, a rímek között a hangzók akkordokba rejtett dallama telíti-sríti a feszültséget. A közl feszültségét, az érzést hangsúlyozó melodikus hangsorokon át, az olvasás mint „testszer érintés” oldja – a közlés értelme és (ön)azonossága (sajátossága, hitelessége) megragadható. Ilyenkor, a nagy összekapcsolódásokban, közelebb jutunk a költi kifejezés fogalmához, s érezzük, szinte látjuk, hogy a költemény által bellünk elhívott szavak miként írják (írhatják) le a költeményben lejátszódó folyamatokat. A versek hangjai egyben

86

intenciókból szövdnek („intenciók által megjelölt gesztusok”). Olvasással, s hallgatásuk során gyakorolt kommunikációs aktussal, egy más által elhozott lelkiállapot – lírai gyengédségre hangolt – szándékos átadásával találkozunk. (Így lesz a nem elre eltervezett, nem „szándékolt” intencióból szándékosság.) Szinte hallatszik a kifejtés folyamata, a forma és a tartalom együtt halad, nyomul elre. Az intenció meghúzódik a forma és a tartalom mögött, ha megkóstoljuk, olvassuk, hallgatjuk, nemcsak az eredményt látjuk, de ízleljük – olvasva, hallgatva – a szándékot, a költi belevetettséget. Ezt kapjuk, ha megpróbáljuk „megértéssel” megfejteni Kaiser László költészetét, a verseken keresztül így jutunk közelebb a költ-emberhez. A borítón ott vicsorít az ordas. Miért ez ugatás, miért e feneked vonyítás? Fölül a szárnyak árnya, alul a véreb vinnyogása – azért a galamb az úr. De nem is az a kérdés, ki az úr, hanem inkább az: hogyan viseled az életet. Az életed. És hogyan alakítod. Karcsú, inkább vékony kötet, szemnek jó, zsebbe való versekkel. Magaddal viheted, bármikor elhúzhatod, buszon, sétálva, vita közben, meg-megállva, belegondolva. A versaska (nem laposüveg, rozsdamentes, idálló) csinosan és diszkréten lapul a bels zsebben. A szív fölött. Ha lnek, golyóálló. Belekortyolhatsz, veszélyhelyzetben lélekmelegít. De húzhatsz belle csak úgy, ha kedved szottyan, mert éppen jó érzések táplálnak – lélekmelegít. Így lesz Kaisernál a vers lélekment. Költ, aki nem hosszú strófákban zengi világfájdalmát, könnyed futamokkal pendíti a lelket. Költészete olvasható, elgondolkodtató, pihentet, vigasztaló. S ennyi bven elég. Miért írok verseket? – teszi fel a kérdést maga költ. Nyomban meg is válaszolja: „Mert valamiért muszáj. Ha nem írnék, rosszabb lenne.” Németh László szavaival nyomatékosít a záró vallomásban: „Az ember akkor használ a legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával.” Írni is, rendbe jönni is: „Mert érdemes!” Miként szól a hséges-dacos üzenet Vincent-nek, aki „ecsettelfeszülettel” mutatott példát. Én meg úgy érzem, muszáj írnom errl a kötetrl, mert érdemes. Hogy jobb legyen. Hogy jól érezzük magunkat, kortyolva is józanul. Hogy kicsit rendbe jöjjünk önmagunkkal. (Kaiser László: Galambok és vérebek, Bp., Hungarovox Kiadó, 2012.)

Tájoló

Baán Tibor

„Virágzó rejtelem” Antal Barnabás: Hárfa Nincs homályosabb és megfoghatatlanabb a költészetben, mint az ezotéria felmutatása. Már csak azért is, mert az ilyen irányba lombosodó líra olyannyira magasba kíván emelkedni, hogy közben, mint ezt Komjáthy Jen életmve példázza, „elvet mindent, ami földi, ami érzéki”. Teszi ezt „a gnózis szellemének érvényesítése kedvéért”. (Rába György) Egészen más történik viszont Pilinszky János verseiben, aki a misztikát a valósághoz való viszony iránytjeként használta. Költészete egy percre se veti el a földi létezés terheit, hanem cipeli, mint a keresztet. Evangéliumi esztétikájának lényeges eleme az engedelmesség, amely minden mondatában úton van. Valójában a „pokol és a menny közé szoríto köztes helyen”, a földön gyalogol, vánszorog, botladozik. A végs és hamisítatlan igazságot keresi. A korszak igazi írásjeleit. Tagadhatatlan, hogy ez a kontúros, végletekig átgondolt drámai világkép, mint a fény és a sötétség harca, az emberi egzisztencia megszenteléséért vívo küzdelem, óriási hatást gyakorolt a magyar irodalomra. Többek közö a Kádár-korszakban bebörtönzö Antal Barnabás költészetére is, akinek könyvei: Az elsüllyedt katedrális (Szépirodalmi, 1981) és a Prospero köpenyében (Szépirodalmi, 1987) rémiszt késéssel – Szentkuthy Miklós és Vas István javaslatára – jelentek meg, holo Antal már atalon ére verseket írt. Ezek a korai darabok a hatóság kezei közö megsemmisültek, ám a költ egyikét-másikát emlékezetbl reprodukálta. Olvashatók most ezek is a szerz legújabb, az életm summájaként megjelent könyvében, a Hárfában, melynek ezoterikus versvilága sokat mond arról, miért nem törhee keé, legfeljebb csak hátráltathaa Antal Barnabás költi kibontakozását az áldozati élethelyzet és az ezt követ mellzöség. A válasz minderre, hogy ez a líra végs soron a transzcendencia idfeleiségébe nyújtózik, ahonnan szemlélve a világ és annak dolgai másképpen látszanak. Másképpen látszik az életút is. A történelmi kataklizmák és tragédiák (kitelepítés, amelyet gyermekfvel élt át, bebörtönzése stb.) mögö és fölö ez a líra az isteni gondviselés égboltjára szegezi pillantását. Mondandója ennek megfelelen – amint erre Beney Zsuzsa Az elsüllyedt katedrálisról írt elemzésében rámutato – „a nyelven túli nyelv övezeteiben” helyezkedik el. „I a költészet […] nem a tudo, vagy sejte tartalom megfogalmazása, hanem a mondhatatlan, a csak-sejthet, a szavakkal elérhetetlen világ leírása”. Az idéze megállapítás nyomvonalán haladva és a verseket elemezve nem nehéz rájönni arra, hogy Antal Barnabás költészetében szabadon örvénylenek, szinte közegellenállás nélkül a valóságos világ tényei, tárgyai, emlékei és víziói, hiszen leginkább errl van szó. Egyfajta dematerializálásról, absztrakcióról, melyben a vers-én élményeit a zenével rokon látomássá transzponálja. E lírának alighanem ez a legfontosabb újdonsága, mely annak dacára, hogy szemmel láthatóan érintkezik Pilinszky János költészetének extatikus hangsúlyaival és Weöres Sándor (Mallarmé irányába is tájékozódó) tartalmaival, ugyanakkor – épp a felfokozo világátélésnek köszönheten – alapveten a létezés meghaladására, a nehézkedés legyzésére törekszik. Az extatikus létérzékelés kifejezése a gomolygó, áradó költi kép – mint a lélek bels, spirituális látomása, érzése, magyarázata –, mely himnikus dervel oldódik fel a kozmikus idtlenség élményében, ahol minden az isteni harmóniáról szól, a létezés végtelen ünnepérl. Mindennek ismeretében aligha tekinthet véletlennek, inkább a tudatos kötetépítkezés és önismeret gesztusának, hogy a nyitó, cikluselz vers, a címével is sokat mondó Himnusz, mely hasonlóan a kötet más verseihez mellzi, pontosabban minimalizálja a központozást. Ennek a vizuális gesztusnak jelentsége van. Nevezetesen a költ zenei gondolkozásmódjának kifejezése, amely a megfogható és határolt valóság helye a határtalant, az áradót kívánja felmutatni. Például így: „távol felizzó zsarátnok / leng a színek erdejében / hangok hvös rejtekén / útnak indul a remény / madarak, lombok és virágok / szétsugárzó vérkörén / földbl forrásból szivárog / lerombol és létrehív / hol mily árnyban éjszakázo / mily tér napja le a szív”. Az idéze els

87

PoLíSz strófa alapján képet kaphatunk e líra következetesen alkalmazo módszerérl, melyben a felidéze valóságelemek sajátos érzelmi viszonyba kerülnek egymással, szüntelen lebegésben vannak. Máskor azonban, íme a költ indulásának jellemz verstípusa, ennek ellenkezje történik. Az Alfa cím vers esetében csupa tragikus mozzanat festi az emberi egzisztencia drámáját. Így: „örökre kifosztoalak / üres erd a házad / körülfonnak a csöndfalak / ledlnek és bezárnak”. A közlés drámai lihegése a megtorpantó igék után sem szakad meg, kíméletlenül folytatódik: „szkölhetsz mint az állatok / letaszítva a földre / átfonja torkod mint kapocs / a mindenség nyakörve”. A vers halmozó jelleg képei és egyre kegyetlenebb igéi (kifosztoalak, körülfonnak, ledlnek, bezárnak, szkölhetsz, letaszítva) sokkoló hatást gyakorolnak az olvasóra. Kegyetlen lírai történések részesei vagyunk, ahol a kínzatás, a kifosztás, a földi pokol eseményei mennek végbe. Ami meglep, hogy Antal Barnabás ezt a Pilinszky verseibl ismert szituációt, az újholdas líra legnagyobb titkát, mely többek közt a feszültség következetes fokozását jelenti, nem akármilyen módon, szinte anyanyelveként ismeri. Innen mozdult el ez a líra a kozmikus életünnepet kifejez, a földi nehézkedést legyz áradás irányába. Egy alig megnevezhet imaginárius világ érzékelése felé, melyben a dolgok és jelenségek egyre újabb arcukat mutatják. A költ mondandója maga a változás. Az elsüllyedt katedrális cím, Szabó Vladimir festményét idéz vers némi képet adhat e sajátos verstípus természetérl. „tajtéktükörben rzsetz / idtlen árnyak szesében / iszapéjben ragyog a szz / az ima buborékszelében / mormoló hínárkarok / algák csillagok vonulása / szikraikra nedvkeringés / fényhíd páratemplomon át / míg képzelt harangszavát / kongatja álomremegés / fénye és árnya illatára / szellemrózsa habon mennybolt / hullámsírban ami menny volt”. A teljes terjedelmében idéze versben a szürrealisztikusan gomolygó képi láatásra helyezdik a hangsúly – a vízióra, melyben még minden az egységrl beszél. A teremtés örök jelenérl. Mindennek kifejezi (többek közt) a szóösszetételek. Nem úgy, ahogyan ezt Juhász Ferencnél tapasztaljuk, aki a biológiát mint vonatkozási rendszert használja, nem is úgy, mint Komjáthy Jennél, aki szimbolikus szóösszetételekkel dolgozik. Antal Barnabás szóösszetételei az anyagi világ fölé emelt, anyagtalanná, szellemivé párolt képi látomás egyszerre festi, ugyanakkor imaginárius kifejezései. Az iszapéj, a tajtéktükör, a buborékszél, az álomremegés, a páratemplom természetesen utal a megidéze mvészi alkotásra, ugyanakkor a mögöe lév lelkiséget is felmutatja. Ez a fajta gesztus – a valóság légiesítése, transzponálása egy elképzelt szellemi dimenzióba – Antal Barnabás költészetének meghatározó jegye. A versek gyakran mitikus alakok (Orpheusz, Sziszüphosz), a Bibliából ismert gurák (Pilátus, a tékozló ú), szentek (Szent Johanna, Keresztes Szent János), költk írók, festk, zenei géniuszok jellemrajzai. Híres mvek (képek, zenei élmények) átiratai, valóságos és lelki tájképek ezoterikus lenyomatai. Az elmélkedés centrumában azonban minden esetben a megnevezhetetlen megszólítása (Hívás) áll. A kötet tengelye a Lauda orbis cím szintézisigény óriáshimnusz. Mfaja a korlátlan áradás, a teremte világ ünneplése: mint az id hullámverése, „a hatalmas rózsa üzenete” (I.), „sugarak közt kavargó ködök / kapujában a sivatag lüktetése”, a „kiterjedés határtalanja és megújulása az útnak” (II.), „a Nagy Arc vándorainak aranyával / lobogó lángkút és szerelme a tznek”, „halhatatlan sugár a csönd küszöbénél” (VI.), „a fény meg a szétvert lehelet fohásza”, „titkosírás a maszk feketeségén/ a félelem oltárán ismeretlen név, / kifoszto szó mennydörgésben” (X.), „szivárvány harangja és szél harangja / és álmok harangja” (XIV.), „rend az áekinthetetlenben” (XVIII.). Az idéze metaforák a sóvárgo egység és rend elképzelt megtapasztalásáról, nincs rá jobb szó: misztikus élményrl adnak hírt, amelyben az én félelmei feloldódnak a végtelen id és tér mámorában, ahol a halál A kötet borítója

88

Tájoló is élet, ahol a rend kisiklása mögö egy nagyobb rend káprázata lángol. Ez az alig megfogható, leginkább az enciklopédikus felsorolással kifejeze döbbenet sajátos színt és élménykört jelent, melynek háerében a Teremt költi megszólítása áll, azé, aki szétosztoa létét, mindenü o van és még sincsen sehol. A szavak legfeljebb csak álruhái annak a határtalannak, mely egy és ezer, millió és egy. Tagadhatatlan, hogy ennyire elvont, szubtilis élményt ez idáig kevesen fogalmaztak meg a magyar lírában. Ez a körülmény azonban ersen behatárolja e líra olvasótáborát. A költ képzelet ugyanis légnem anyagból építkezik: látomásokból, kelentésekbl – lozó át és képet egymásba úsztató meditációkból, melyek áramlásszeren jönnek és mennek. A kötetzáró ciklusok (Kontúrok, Vesszfutás) verseiben a lozo kus tartalmak – mint képpé, többnyire mozgóképpé alakíto életérzések – a kialakíto formakincs és beszédmód birtokában továbbra is a határtalan távlat énekesének mutatják a költt. Végül nem lehet gyelmen kívül hagyni, hogy egyre több drámai hangoltságú verssel találkozhatunk. A költ hatalmas felfedez útja végén – úgy tnik – a szavak szétrobbantása, talányos égi alakzatokká bontása után ismét a koncentráltabb megfogalmazások irányába lép elre, kanyarodik vissza. A minden és a semmi könyörtelen présében „minden alakot vált” (Resurrexit), ám a poeta doctus tudásával hirdeti a valóság fölöi reményt, a Bach fantázia kifejezésével a múlhatatlant, hogy tudniillik: „hallgatózik a hallgatás”. (Antal Barnabás: Hárfa, Pomáz Kráter Kiadó, 2011.)

Véghelyi Balázs

Gótikus szilveszter Bozók Ferencnek jó érzéke van a címadáshoz. Els három kötetének borítóján eredeti szóöszszetételek hívogatják az olvasót: Szélkutya; Tükörkrisztus; Azúrtemet. Negyedik könyvének címe is azonnal felkelti az érdekldésünket: Rubinpirosat visz a nyárba, és igaz ez 2011-ben napvilágot láto gyjteményes kötetére, a Szilveszteri gótikára is. A borítón – a címbeli jelzs szerkezet elsdleges jelentéséhez igazodva – jégcsapok gótikája tnik el az éjszakából, mint egy középkori templomrészlet. Van azonban egy mélyebb értelme is ennek a címnek, ezt azonban csak akkor érthetjük meg, ha elolvassuk a könyvet. Szilveszter ugyanis az összegzés ideje, ebben a kötetben pedig összegzdik a szerz költi és esszéírói munkássága, ezáltal eddigi élete is. A gótika pedig a mvészeörténetnek az a szakasza, amelyben különös jelentsége volt a díszes formáknak, különösen a templomépítészetben. Bozók Ferenc költeményei majdnem kivétel nélkül idmértékes formát öltenek és gazdag képvilággal bírnak, ezzel némi „gótikus” színezetet adva a piarista szerzetes, pap és tanár lírájának. S míg a szilveszter inkább a könnyed felszabadultság pillanata, addig a gótika fegyelmeze formát és komolyabb,

komorabb világképet idéz fel bennünk. Ez a kesség Bozók Ferenc költészetében is teen érhet. A gyjteményes kötet két nagy egységbl áll össze egésszé: versekbl és esszékbl. Verseit alfabetikus sorrendben közli, az olvasókra és a kritikusokra bízva a hangsúlyok megtalálását. Kevés kivétellel valamennyi költemény idmértékes lüktetés, és valamennyi vers a lehet legtömörebb formában íródo, nincs olyan, amelyik több lapot követel magának. Szerzetesi önmérséklet? Tanáros tömörítés? Vagy egyszeren csak – életrajzi tényektl független – költi szkszavúság? Lényegtelen. Sokkal fontosabb az a tény, hogy a költnek saját stílusa és ahhoz kapcsolódóan egyéni világlátása van, ami nagy erény a poétai szekértáborok, s e szekértáborok melegében egymáshoz idomuló versek idején. Bozók úgy pap és úgy költ, ahogy Pilinszky volt költ és katolikus, tehát ugyanúgy nem tekinthet a szó Mécs László-i értelmében papköltnek, ahogy Pilinszky János is elutasítoa a katolikus költ bélyegét. A Bozók-verseknek nem témái az egyházi dogmák, ahogy a keresztény erkölcs íro-íratlan törvényeit sem akarja rímekbe szedni. Egyik esszéjében egye-

89

PoLíSz nesen kelenti: „moralizáló költészetbl ritkán születnek eredeti és izgalmas mvek”. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik verseiben transzcendens kérdésekkel, csupán azt, hogy önmagát nem egyházi személyként, hanem egyszer, olykor esend, a Teremt mvére rácsodálkozó és szándékait fürkész hétköznapi emberként pozícionálja Istennel folytato párbeszédében: „Keress meg engem, Istenem / az arctalan tömegben. / Idáig én kerestelek. / Csitíts szelíd öledben.” (Keress meg) Ugyancsak foglalkoztatják t a magyar és az egyetemes kultúra nagy alakjai. Néhány soros, de egész életmveket és sorsokat megvilágító pillanatképben tárul föl elünk Chopin, Heidegger vagy éppen Byron alakja. A költ szeret játszani a nyelvvel, ehhez olykor segítségül hívja a magyar és a világirodalom költi örökségét is: „Bóbita, bóbita szkájpol, / körben a hackerek ülnek. / Adminodat törik éppen, / töltögetésbe merülnek.” (A tündér). De komorabb, nosztalgikusabb húrokat is megpendít: „Talán nem ezt, nem így akartam. / Így tündsz magadba, mozdulatlan, / de évre év, s te mozdulatlan ülsz, / s a megszokás vizére rávetülsz. / Hová merült megannyi régi vágyad? / A vén Dunán lobogva leng az árnyad.” (A Dunánál) Olykor egészen vérfagyasztó hangot is megüt: „Mécseseink ha kioltja / szárnysuhogása az éjben, / vad nevetése kirobban, / kénszaga táncol a szélben. // Lánghaja fényteli kígyó, / perzsel a lángja dühének, / éjbe viv dala hallszik / kárhozatos örömének.” (Éjjeli rém) Többszólamú líra ez, miközben a szólamok ütemei gyakran egyazon ritmusra járnak. Esszéiben sokkal inkább teen érhetjük mind a tanárt, mind a papot. Tanárosan (de nem iskolásan) közöl tényeket, tesz fel kérdéseket, magyaráz és értelmez. Pap módjára gyóntat klasszikus írókat és költket a mveiken keresztül. Baudelaire és a sátánizmus. Verlaine és

Rimbaud homoszexuális kapcsolata. Burns és az alkoholizmus. A szerz nem ítélkezik, épp ellenkezleg: cáfolja, hogy Baudelaire sátánista lenne, és Verlaine vallásos verseiben is megtalálja egy tisztább élet igényét. Fel is oldozná ket, de inkább csak megérteni szeretné zseniális eldeit. Gyóntatás helye mondhatnánk tehát egyszer lelki beszélgetést is, amelyben  kérdez, s a költ felel. Ha vallásos mvekrl ír, nemcsak a Georges Bernanos-féle keresztény írók foglalkoztatják, hanem olyan szerzk is, mint Kassák Lajos vagy Váci Mihály, akiknek munkáiban, ha rejteen is, de idrl idre felbukkannak vallási motívumok és keresztény gondolatok. Móricz Zsigmond Árvácskájáról írt elemzése a regény evangéliumi párhuzamait világítja meg, A Karamazov testvérekben pedig a pravoszláv egyházi szertartások leírását veszi szemügyre – szigorúan úgy, ahogy Dosztojevszk láa és láaa. Ahogy a jó tanár és a jó pap,  csak közvetít m és befogadó közö. Kutatja a rejte tartalmakat, és amit talál, azt megosztja velünk. Néha azonban esszéiben is háérbe szorul a tanári és a papi aitd. Például amikor dohányfüstben és parfümillatban idézi Somlyó Zoltánt, s vele a régi Budapest kávéházi légkörét, vagy amikor egy csésze fodormenta tea gzébl az elfelede Czóbel Minka különös költi világa tárul elé(nk). Ezek a legszemélyesebb írásai, amelyekbl nemcsak Somlyó vagy Czóbel Minka, hanem, félretéve közvetíti szerepét, Bozók Ferenc arcéle és lelkialkata is elvillan. Esszéiben, ahogy verseiben is, igyekszik tömören fogalmazni, annak szellemében, amit egyik írásának végén ekképpen fogalmaz meg: „Talán újra meg kellene tanulnunk hallgatni, hogy méltók lehessünk a megszólalásra.” (Bozók Ferenc: Szilveszteri gótika, Kecskemét, Porta Kiadó, 2011.)

Lisztóczky László

A Dsida Jen Baráti Kör tizenöt éve Az els – és hosszú ideig az egyetlen – irodalmi egyesületet, amelynek a kiváló erdélyi költ a névadója, tizenöt éve hozta létre egy alkalomszeren, de korántsem elzmények nélkül összeverdött, s mindössze négy fbl álló baráti társaság. Az ötlet e sorok írójától, az egyesület késbbi elnökétl származott. A további három alapító tag – Hunyadi Zsuzsanna, Román Éva és Szalai Katalin – régi és hséges tanítványaim táborából került ki.

90

Tájoló Közülük ketten az én irányításommal Dsida Jen költészetébl írták diplomadolgozatukat az egri Eszterházy Károly Fiskola Irodalomtudományi Tanszékén. Négyünk aláírása olvasható az egyesület létrejöttérl tudósító jegyzkönyv záradékában is. Szövegét teljes terjedelmében ideiktatom: 1997. július 24-én baráti találkozó zajlott le Egerben, a Honfoglalás utca 21. szám alatt, amelynek résztvevi Dsida Jen Baráti Kör néven új keretek közé foglalták együttmködésük korábbi gyakorlatát. A Kör alapvet célja a Dsida-kultusz ápolása. Tagjai meghatározó élményüknek tekintik a „poeta angelicus” emberi és költi magatartását, „szelíd mosollyal” néznek földre és égre, életre és halálra, rendületlenül hisznek az erdélyi magyarság értékteremt hivatásában, a szépség és a jóság missziójában. A Körnek tisztségviseli és protokolláris szabályai nincsenek. Tagja lehet bárki, aki azonosulni tud szellemével, s akinek a belépését a közösség osztatlanul támogatja. Elhatározását e jegyzkönyv aláírásával szentesíti. A Kör tagjai minden év nyarán összegylnek az alapító ülés színhelyén, és kötetlen beszélgetés formájában adnak számot egymásnak arról, hogy elz találkozásuk óta mit tettek a fenti eszmények megvalósításáért. Az idézett jegyzkönyvet rövid kommentár kíséretében, egy Dsidáról szóló dolgozat szövegébe foglalva közreadtam Erdélyi arcok cím, 1997 karácsonyán megjelent tanulmánykötetemben. A személyes hírverésen kívül elssorban ennek köszönhet, hogy a kezdeményezést viszonylag széles körben megismerték, hatósugara ma már Egertl Szombathelyig, Kassáig, Beregszászig és Sepsiszentgyörgyig ível: felvidéki, kárpátaljai és erdélyi jelentkezkkel is gazdagodott közösségünk. A tagság zömét azonban továbbra is régi és új tanítványaim és barátaim alkotják, közöttük azok a volt magyar szakos egri fiskolások, akik konzulensi közremködésemmel a „poeta angelicus” életmvét választották diplomadolgozatuk tárgyául. Közös megegyezésünk alapján hagyománnyá vált, hogy az alapítás – és egyben az els „közgylés” – idpontjához legközelebb es hét végén évrl évre találkozunk. Ezekrl az ülésekrl csak indokolt és igazolt esetben maradhat távol bárki is. Az els összejövetelek legfbb napirendi pontja az volt, hogy mindannyian elmondtuk: a mögöttünk álló esztendben mit tettünk az alapító okiratban rögzített elvek megvalósításáért, a Dsida-kultusz ápolásáért. Késbb székfoglalókkal, eladásokkal, könyvbemutatókkal, kiállításokkal és egyéb kulturális programokkal is kiegészült a találkozó. Törekvéseink három irányban kristályosodtak ki a mögöttünk álló esztendk során. Az els és a legfontosabb természetesen névadónk költészetének és emberi példájának népszersítése. Ezzel fonódik össze az a segít szándék, amely a határon túli magyarság gondjainak megismerésére és enyhítésére, kultúrájának népszersítésére irányul. Tevékenyen bekapcsolódtunk Eger és Heves megye szellemi életébe, részt veszünk mveldési hagyományainak ápolásában és propagálásában. Végül egyönteten magunkénak valljuk, gondolkodásunk és magatartásunk ösztönzjévé, formálójává avatjuk azokat a szellemi és erkölcsi értékeket, amelyek Dsida Jen verseibl áradnak. E hármas törekvés jegyében kulturális programokat is szervezünk Egerben, amelyhez keretet ad a Keresztény Ifjúsági Klubbal, a Forrás Gyermek- és Ifjúsági Központtal, a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárral és a Segít a Város Alapítvánnyal kialakított együttmködésünk. A Dsida Jen Baráti Kör által képviselt értékrend egyik legjellemzbb alkotóelemét egymás között a legkézenfekvbb és a legegyszerbb szavakkal „életöröm”-nek, „életszeretet”-nek szoktuk nevezni. Ehhez Dsida Jennek a keresztény hagyományokban gyökerez embersége és költi világképe ad számunkra ösztönzést. Kevés olyan örömtudó, napragyogású, Assisi Szent Ferenc-i szellemiséggel, kozmikussá táguló áhítattal és szeretettel átitatott életmvet ismerünk, amilyen az övé. Megragadottságát, lényegesség-élményét tragikus sorsa diktálta: veleszületett, korai halált ígér szívbetegségben szenvedett. Arra kényszerült, hogy a sír szédít mélységeivel fokról fokra szembenéz egészséges embernél hamarább és intenzívebb módon döbbenjen rá a soha meg nem szakadó nagycsütörtök esték üzenetére, szívközelbl ismerje s késedelem nélkül megtalálja az élethez vezet – A varázshegy cím Thomas Mann-regényben is emlegetett – „zseniális” utat, a halált. Annak fénytörésében ntt benne olyan mitikus értékvé és jelentségvé az egész létezés. A halál fenyeget közelsége, az átmenetiség, az ideiglenesség minden pillanatába és idegsejtjébe beivódó tudata, a „vendéglét” élménye formálta olyan tökéletessé érzékeiben és költészetében a „megkapaszkodás” ösztönét, indította el t otthonkeres, a végesség sorompóival is dacoló szellemi expedíciójára. Otthon akart lenni a világban földrajzi és spirituális értelemben egyaránt. Ezért szerette úgy Erdélyt, és ezért szerette úgy Istent is. Életintenzitása, életszeretete követend példa és mérce számunkra. Tanácskozásainkat a mámoros életöröm, a kivételes izzású, egymás iránt is megnyilatkozó „dsidás

91

PoLíSz szeretet” hangulata hatja át. (A „dsidás szeretet” szókapcsolattal az elször közénk látogató Dsida-kutató, Láng Gusztáv ajándékozott meg minket.) Ez a szeretet avatja a Dsida Jen Baráti Kör legszebb ünnepévé Jézus születését. December 28-án évrl évre nyolcvanan–kilencvenen találkozunk irodalmi egyesületünk „székházában”, az alapító-elnök és felesége, Margó néni otthonában. Ebben az épületben zajlik a Dsida Jen Baráti Kör „magánélete”, itt szervezzük meg nyári tanácskozásainkat is. Ezen a két összejövetelen mutatják be a szülk újszülött gyermeküket, akiket a „tagjelölteknek” kijáró örömmel és szeretettel köszöntünk. Margó néni a karácsonyfa csúcsán, a betlehemi csillag alatt középen Jézuska, két oldalán pedig a Dsida Kör újszülötteinek a nevét helyezi el mézeskalácsra „írókázva”. A gyertyákat a gyerekek gyújtják meg, annak fényénél imádkozunk, énekelünk, muzsikálunk és verseket mondunk. Görög katolikus lelki atyánk, Demkó Balázs és felesége, Ács Katalin közremködésével hálát adunk a Teremtnek azokért a kegyelmekért, amelyekkel elhalmozott minket az elmúlt esztendben. Az ünnepi áhítat végén Margó néni egy régimódi szakajtóból névre szóló mézeskaláccsal ajándékozza meg az összes jelenlevt. A „dsidás szeretet” ösztönzött minket arra is, hogy 1998-as összejövetelünkön megszervezzük a Kör gyermektagozatát. Ide az egyesület munkájába bekapcsolódó felnttek gyermekei – a korábbi „tagjelöltek” – jelentkezhetnek, s belépésük feltételéül elször csupán azt szabtuk, hogy tanuljanak meg könyv nélkül egy Dsida-verset, s mondják el azt valamelyik rendezvényünkön. Késbb úgy határoztunk, hogy ki-ki maga döntheti el, milyen témában és mfajban tartja meg „székfoglalóját”. 1998-ban Nádasdi Zsuzsanna és György, késbb Molnár Anna és Flóra, Salánki Teodóra, tehetséges rajzaival és bohócmutatványaival Pintér Áron, majd Németh Anna és Lacika esett át a próbán. Tóth Anna azzal szerzett jogot a tagsághoz, hogy 2002-ben a Dsida Jen Baráti Kör karácsonyfája eltt a saját furulyáján játszotta el a Csendes éj dallamát. A 2003-as nyári találkozón Gaál Anna édesanyja ölében szavalta el Dsida Jen Ki-ki a maga mesterségét cím versét. Karácsonyfa eltti éneklésével és muzsikálásával lépett be a gyermektagozatba 2003-ban Deé Anna és Ungvári Zsóa, 2004-ben Okos Viola, Salánki Zsóa, Tóth Ilona és Ungvári Anna… Az életkori sajátosságok gyelembevételével a gyermektagozat tagjaira is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a felnttekére. Eddigi legnagyobb vállalkozásuk az a közös „képzmvészeti” kiállítás volt, amelyet a 2001-es nyári találkozó alkalmából rendeztünk meg. A 2004-es találkozó programját Pintér Áron egyéni rajzkiállítása gazdagította. A gyermektagozat és kis tagjelöltjeink látványosan szaporodó létszáma jelenti számunkra a reményt, hogy a Dsida Jen Baráti Kör emléke és szelleme talán akkor is élni fog még, amikor mi már nem leszünk. Az 1999. július 24-én és 25-én megtartott, sorrendben a harmadik összejövetelünk önmagában is visszaigazolta a kezdeményezés értelmét – a vendéglátó házaspárral együtt összesen harminchárom sugárzó szem és szív résztvevje volt. (Azóta ez a létszám – a Dsida Jen Baráti Kör szkebb tagsága – több mint a háromszorosára emelkedett.) Bekapcsolódott eszmecserénkbe Kárpátalja „küldötte”, Füzesi Magda költn, aki elmondta, hogyan rzik Dsida Jen emlékét Beregszászon. Vallasek István zikus, egyetemi tanár Kolozsvárról jött közénk és hozott híreket:  a „kincses város”-nak abban az utcájában és házában lakott, ahol a Dsida-család élt az 1930-as években. Ez indította t arra, hogy Dsida-relikviákat gyjtsön, s kis múzeumot alapítson a költ hajdani szobájában. Turcsány Péter Pomázt és Budapestet képviselte az ülésen, s bemutatta az egybegylteknek Dsida egykori fölfedezettjét, Lakatos Demeter csángó költt és mai utódját, Duma-István Andrást.  és az általa vezetett Kráter Mhely Egyesület, mely a Polísz cím folyóiratot megjelenteti, a leghívebb támogatóink közé tartozik. Cseh Károly, a Mezkövesden él tanár, mveldésszervez és poéta az ég gyertyák mellett, Dsida-versek társaságában eltöltött nagycsütörtök esték varázsát; Ködöböcz Gábor irodalomtörténész és fiskolai tanár Kányádi Sándor lírájának Dsida-reminiszcenciáit idézte. Miközben a felnttek a kertes családi ház teraszán komoly – bár sok-sok nevetéssel fszerezett – tanácskozásukat folytatták, a gyermektagozat tagjai és tagjelöltjei – néhányan még édesanyjuk karjában – a befüvesített udvart vették birtokukba, hogy önfeledt játékkal, kiabálással és kacagással mulassák az idt. Olykor a terasz magaslatáról gyelmeztetni is kellett ket, hogy egy kicsit csöndesebben vigadjanak, mert alig értjük egymás szavát. Az említett eseményekkel egy idben a porta szalonnasütésre kiszemelt helyén egy nagy bográcsban ftt a halászlé. Ezt a vele párhuzamosan zajló történésekkel teljes mértékben egyenrangú mveletet a háziasszony, Margó néni irányította pár önként jelentkez és hozzáért tagunk segítségével. Amikor a halászlé illata ellenállhatatlanul elárasztotta az udvart, a teraszt és az egész környéket, s a felnttek az élet megfejthetetlen titkai és lenygöz hiábavalóságai, a gyermekek pedig a labda utáni futkosásba végképp belefáradtak, kezdetét vette a Dsida-versekbl ismert – bár az ott leírtaknál valamivel fegyelmezettebb –, másnap kora délutánig tartó, s csak rövid alvással megszakított „vidám keresztényi lakoma”, a puhára ftt hal ízének dicsérete szóval és szájhoz

92

Tájoló emelt kanállal. Mindezt késbb kiegészítette a „tarisznyában” hozott gyümölcsökbl és süteményekbl történ – nem csupán a létfenntartás ösztönétl vezérelt – jókedv falatozás, illetve az azzal összefonódó, kötetlen beszélgetés. 2000 januárjában új fejezet kezddött közösségünk életében: bíróság által is bejegyzett „közhasznú” egyesületté alakultunk. Ugyanakkor beléptünk az Irodalmi Társaságok Szövetségébe (az ITÁSZ-ba), mely nevét késbb a „Kárpát-medencei” jelzvel, mozaikszavát pedig K betvel egészítette ki. Ettl az évtl kezdve – az elnyert támogatások révén – Eger nyilvánossága eltt is bemutatkozhattunk. A Keresztény Ifjúsági Klubban, késbb a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárban megszervezett összejöveteleink általában nagy érdekldést keltettek. A Keresztény Ifjúsági Klubban megtartott rendezvényeinken sokszor el sem fért a teremben valamennyi érdekld, elfordult, hogy az eltérben és a nyitott ablakok eltt is sokan álldogáltak. Zsúfolt néztér eltt zajlott le például az erdélyi Mveldés cím folyóirat és a Kriterion Könyvkiadó alkotói közösségének bemutatkozása; Romsics Ignác fejtegetése a trianoni békeszerzdésrl; Lisztóczky László és Ungvári P. Tamás Trianon a magyar költészetben cím irodalmi estje; Eperjes Károly összeállítása a modern magyar líra istenkeres verseibl; a Turcsány Péter, Medvigy Endre és Szabó András közremködésével megtartott Wass Albert-est; Láng Gusztáv Dsida-eladása; Ungvári P. Tamás Angyalok citeráján cím Dsida-msora; Jelenits István nagyhéti elmélkedése a XX. századi magyar líra szenvedésélményérl és Pilinszky János költészetérl; Benk Samu áttekintése Erdélynek a magyar mveldéstörténetben betöltött szerepérl és jelentségérl, vagy Jankovics Marcel Lékiratok cím memoárjának bemutatója. A Keresztény Ifjúsági Klub dsidás programjait önfeláldozóan segítette Mandák Attila, a Segít a Város Alapítvány vezetje. Néhány éve a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár szolgál a Dsida Jen Baráti Kör nyilvános rendezvényeinek helyszínéül. Ott tartottuk meg telt ház eltt például Gömöri György és Bozók Ferenc költi estjét; Szervátiusz Tibort, a Kárpát-medencei magyarság szobrász-szószólóját; a doberdói csatamezn folyó hadtörténeti kutatásokat, amelyeknek aktív résztvevje egyik legrégibb és leghségesebb tagunk, Pintér Tamás. Programjaink sikeréhez hozzájárul az a tehetséges és lelkes eladói gárda, mely mindig önzetlenül a rendelkezésünkre áll: a Gajdos Együttes vezetje, Okos Tibor és lánya, Viola zene- és énekszámaival, Ungvári P. Tamás pedig szavalataival színesíti msorainkat. A könyvtár munkatársai közül Kelemenné Csuhay Zsuzsannától kapjuk a legtöbb segítséget. A Dsida Jen Baráti Kör és a Kulturális és Mvészeti Központ közösen hívta meg Egerbe Sándor György humoralistát, aki Válogatott rögtönzéseim címmel a Bartakovics Béla Közösségi Házban tartott nagy siker eladóestet. Egy alkalommal aktuális évfordulók kapcsán Holt költk társaságában címmel az angolkisasszonyok kápolnájában – az Egri Görög Katolikus Szervezlelkészséggel karöltve – Benedek Elekre, Dsida Jenre, Kazinczy Ferencre és Radnóti Miklósra emlékeztünk. Nyári összejöveteleinken a „székház” udvarán fölállított sátor alatt is srn hangzanak el értékes eladások. Tavaly például Sipos Lajos, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke Babits Mihály levélhagyatékáról, Bozók Ferenc Verlaine Isten-keresésérl, Fülöp Lajos pedig Áprily Lajos költészetérl értekezett. Közhasznú egyesületként kedvez feltételei teremtdtek annak is, hogy régi tervünk valóra váljon, s irodalmi egyesületünk a Dsida-kutatás egyik központjává, szellemi mhelyévé alakuljon. Ennek érdekében fölvettük a kapcsolatot a Dsida-életm jeles kutatóival, például Gömöri Györggyel, Kabán Annamáriával, Láng Gusztávval, Marosi Ildikóval és Mózes Hubával. Számos rendezvényünk az  közremködésükkel zajlott le. A Dsida-életm kutatását és feltárását gazdagították azok a kiadványok, amelyek a Dsida Jen Baráti Kör emblémájával láttak napvilágot. Gyertyaláng az éjszakában címmel 2000 áprilisában jelent meg egy dokumentumgyjtemény a PoLíSz cím folyóirat mellékleteként. A Kocsárdtól az Olajfák hegyéig (A megváltás emberarca) cím összeállítást Dsida Jen remekmvének, a Nagycsütörtöknek nemrég közreadott négy szövegváltozata inspirálta. Ez is a PoLíSz melléklete volt 2002 júniusában, szerzi között szerepelt Kabán Annamária, Láng Gusztáv, Lisztóczky László és Mózes Huba, elszavát pedig titkárunk, Hunyadi Zsuzsanna írta. Ennek a kiadványnak a folytatása és párja az az összeállítás, amely A sorsvállalás drámája címmel a Psalmus Hungaricus elemzésére vállalkozott az imént fölsorolt szerzk közremködésével, s ugyancsak a PoLíSz mellékleteként jelent meg a 2004. évi június–júliusi számban. A Dsida Jen Baráti Kör és a gyöngyösi Pallas Kiadó összefogásának eredményeként 2001-ben látott napvilágot Szent lant címmel a méltatlanul elfelejtett – Eger irodalmi hagyományaihoz is ers szálakkal kötd – papkölt, Pájer Antal válogatott versgyjteménye, melyet a Kör elnöke elszavazott és szerkesztett. Ezt a

93

PoLíSz kötetet nagy érdekldés és elismerés fogadta. A Vigilia recenzense úgy vélekedett, hogy a „reprezentatív válogatás pontosan mutat be egy olyan 19. századi költt, aki (talán öntudatlanul) egyszerre kapcsolódik a régi magyar vallásos költészet hagyományaihoz, ugyanakkor már a század második felében jelentkez modern líra érzékeny olvasója is”. Tóth Sándor azzal zárta az Új emberben megjelent méltatását, hogy a versgyjtemény „keresztény eszmeiség irodalmunk elveszni látszó múltjának egyik példás megelevenítése”. Néhány év múlva újabb kötetekkel gazdagodott a Pájer-életm. 2007-ben Jászapáti hitszónoka címen a Dsida Jen Baráti Kör és a jászapáti római katolikus plébánia közös kiadásában láttak napvilágot prédikációi, melynek anyagát az egri Fegyházmegyei Levéltár kéziratos hagyatékából válogatta a Szent lant összeállítója. A következ évben Csipkebokor címmel Pájer Antal legszebb istenes verseit tette közzé a jászapáti római katolikus plébánia. A mvek föltárását és közreadását a kutatási eredmények összegzése zárta: 2009-ben Az egyházi költészet Petje címmel Pájer Antal pályaképét rajzolta meg az említett kötetek szerkesztje. A kismonográa a jászapáti városi könyvtár gondozásában látott napvilágot. Pájer Antalnak a Gyöngyösön született, Egerben meghalt Zalár József volt a legjobb és a leghségesebb barátja. Válogatott versei Hol van az a régi zászló? címmel, a Dsida Jen Baráti Kör és a gyöngyösi Pallas Kiadó emblémájával jelentek meg 2009-ben. E kötet elzménye a Szabadság és igazság fényei cím antológia, mely a Dsida Jen Baráti Kör gondozásában látott napvilágot 2006-ban, s az 1848–’49-es forradalom és szabadságharc gyöngyösi és a városhoz ers szálakkal kötd költit – közöttük Pájer Antalt és Zalár Józsefet – mutatja be. E tárgykörhöz kapcsolódik a Vachott Sándor és Pomáz cím összeállítás is, mely 2010-ben jelent meg Egerben irodalmi egyesületünk kiadásában. A fölsorolt kötetek sokatmondóan illusztrálják, hogy szívügyünknek tekintjük Eger és a tágabb szülföld, Heves megye irodalmi hagyományainak kutatását és népszersítését is. Egyik legnagyobb vállalkozásunk a Poeta angelicus (Írások Dsida Jenrl és költészetérl) cím tanulmánygyjtemény kiadása volt. A 2003-ban megjelent 192 oldalas kötet – melyet e sorok írója szerkesztett és Mózes Huba lektorált – közzétett egy ismeretlen Dsida-verset, s fölvonultatott kilenc kiváló Dsida-kutatót. A munka szépségérl és nehézségeirl is képet ad, ha lakóhelyük föltüntetésével megnevezzük a szerzket: Cseke Péter (Kolozsvár), Gömöri György (Cambridge), Kabán Annamária (Miskolc), Láng Gusztáv (Szombathely), Lisztóczky László (Eger), Marosi Ildikó (Marosvásárhely), Mózes Huba (Miskolc), Pomogáts Béla és Sas Péter (Budapest). A kötetben megjelent tizenkét tanulmányt két ciklusba rendeztük. Az els Krisztus követése címmel Dsida Jen szakrális költészetérl – elssorban Assisi Szent Ferenchez fzd viszonyáról – tár föl új adatokat; a második A teljesebb Dsida-képért címmel a költ és Erdély kapcsolatáról – elssorban újságírói és szerkeszti tevékenységérl – szerzett ismereteinket egészíti ki, de kitér arra is, hogy a költ miként tudott felülemelkedni a kisebbségi lét „szemhatárszkít” determinációin, életmve milyen érintkezési pontokat talált a világirodalom két kiemelked alakjának, Edgar Allan Poe-nak és Georg Traklnak a költészetével. A kötetrl számos recenzió jelent meg helyi és országos lapokban. Czeg Zoltán például így méltatta Dsida Jen, épp Egerben cím cikkében: „Az egri Dsida Jen Baráti Kör […] rakosgatja a maga tégláit Erdélyország felé, gyjtögeti a perselypénzeket, tudván, hogy azt nem lopják el ilyen-olyan hivatalk. Gyönyör tanulmánykötetet tettek most a szakma (gyelem: minden rangú tanárok) és a szépért rajongó, a mvészetet belülrl is érteni, látni akaró olvasók asztalára.” Bemutatóját az egri Eszterházy Károly Fiskola Irodalomtudományi Tanszékével összefogva 2003. november 11-én rendeztük meg a Keresztény Ifjúsági Klubban. Dacolva diaszpóra-helyzetünkkel, legyzve a Kolozsvár és Cambridge közötti távolságot, elször gylt össze és folytatott eszmecserét a Dsida-kutatók öt fbl álló közössége: Cseke Péter, Gömöri György, Kabán Annamária, Lisztóczky László és Mózes Huba. Az emelkedett hangulatú esten közremködött Hegyesi Hudik Margit énekmvész, Okos Tibor, a népmvészet ifjú mestere és Ungvári P. Tamás eladómvész is. A Dsida-életm mélyebb megismeréséhez és népszersítéséhez két további kiadványunk is hozzájárult. 2007-ben látott napvilágot az Emlékezések városában cím kötet, mely Dsida Jen életének fbb helyszíneit mutatja be régi képeslapokon. A tipográai szempontból is igényes és nagy sikert aratott m szerkesztését Elbe István és Sas Péter segítségével e sorok szerzje végezte. 2008-ban jelent meg A költ feltámadása címmel az alapító-elnök Dsida-tanulmányainak gyjteménye, amely többek között a „poeta angelicus”-hoz írt verseket is tartalmazza. Itt említjük meg, hogy 2009-ben közzétettük Dsida Jen egyik kortársának és barátjának, Erss Alfréd költnek, teológusnak, Erdély 1949-ben Kolozsvárott titokban fölszentelt püspökének 1944–’45 fordulóján írt háborús naplóját.

94

Tájoló Ungvári P. Tamás Angyalok citeráján cím Dsida-msorának hangfelvételébl elkészült els CD-lemezünk is, amellyel 2004 karácsonyán ajándékoztuk meg tagjainkat. Az összeállítás és a kiadás gondját Kovács Mihály vállalta. Kiadványainkat külön rovatban tüntetjük föl honlapunkon, többségüket ott el is olvashatják az érdekldk (www.dsidakor.hu). A honlap megtervezése és elkészítése Kovács Mihály érdeme, aki Dsida Jen költészetérl írt diplomadolgozatot az egri Eszterházy Károly Fiskolán. Az összeállítás dokumentumokat közöl névadónk életérl, bemutatja összes versét és mfordítását. Meghívók, plakátok és fényképek segítségével betekintést nyújt rendezvényeink tárgykörébe és hangulatába, néhánynak a hangfelvételét is tartalmazza. Növeli értékét az a színes és érdekes bibliográa, amely címlapok és illusztrációk fölhasználásával minden olyan kötetet számba vesz, amelynek Dsida Jen a szerzje vagy tárgya. Az említett rovatokat hangzóanyag egészíti ki, mely Dsidaverseket szólaltat meg jeles eladómvészeink tolmácsolásában. Többes számban idézve a költ egyik vallomását: mindenekfölött hittel hiszünk Erdélyben. Ezt szemlélteti, hogy nagyszámú erdélyi vagy onnan származó, az országrész kultúrájához ers szálakkal kötd íróval, tudóssal és szerkesztvel alakítottunk ki együttmködést. Vendégül láttuk például Szabó Zsoltot, a Mveldés cím kolozsvári folyóirat fszerkesztjét és munkatársait; Gábor Dénest, a kolozsvári bibliográfust, aki ex libris-kiállítást rögtönzött számunkra; Cseke Péter mveldéstörténészt, a kolozsvári Babe–Bolyai Tudományegyetem professzorát, a Korunk szerkesztjét; Szabó Gyulát, a Kriterion Könyvkiadó igazgatóját; Czeg Zoltánt, a Sepsiszentgyörgyrl elköltözött, majd újra hazatért költt, aki székfoglalóul verset írt és olvasott föl Dsidáról; Deé Nagy Anikót, a marosvásárhelyi Teleki Téka nyugalmazott igazgatóját; Beke Györgyöt, a XX. századi Erdély Orbán Balázsát; Benk Samut, a kiváló kolozsvári mveldéstörténészt; Szervátiusz Tibort, a Kolozsvárról elszármazott, nemzetközi rangú szobrászmvészt. Egyik összejövetelünkön Szabó Zsolttal és Sas Péter mveldéstörténésszel arról folytattunk eszmecserét, milyen szerepet játszott Kolozsvár Dsida Jen életében és a magyar mveldéstörténetben. Háromszor is vendégünk volt a Szatmárnémetiben született, Kolozsvárról Szombathelyre áttelepült Dsidakutató, Láng Gusztáv. Elször a Kriterion Könyvkiadó alkotói közösségével érkezett, s ismertette akkor megjelent Dsida-monográáját, második alkalommal eladást tartott Krisztus követése (Az imitáció két jelentése Dsida Jen költészetében) címmel, harmadszor pedig Urbán László társaságában bemutatta a Dsida Jen Összegyjtött verseibl készült DVD-t, a költ eddigi legteljesebb versgyjteményét, amelynek anyaga nemrég könyv alakban is napvilágot látott. Ugyancsak három alkalommal keresett föl minket a szintén kolozsvári származású házaspár, Dsida Jen életének és költészetének két rangos kutatója, Kabán Annamária és Mózes Huba. Els alkalommal bemutatták Égi mezkön (Vallomások versben és prózában) cím könyvüket, amelyet Dsida Jen hátrahagyott – jórészt ismeretlen vagy megcsonkítva közzétett – mveibl állítottak össze, majd a Poeta angelicus bemutatóján vettek részt, késbb k nyitották meg Gy. Szabó Béla képzmvészeti kiállítását a Keresztény Ifjúsági Klubban, melynek a Dsida Kör volt a házigazdája. „Csángúknak is vannak kültik” címmel Lakatos Demetert, Duma-István Andrást és Iancu Laurát mutattuk be a Keresztény Ifjúsági Klubban a Dsida Jen Baráti Kör és az egri Petrás Incze János Baráti Kör közös szervezésében. Az irodalmi esten Iancu Laura személyesen is megjelent. A Dsida Jen Baráti Kör irodalomtörténész tagjait gyakran meghívják eladói konferenciákra. Különösen jó kapcsolat fz minket a költ szülvárosában, Szatmárnémetiben tevékenyked Kölcsey Körhöz és annak vezetjéhez, Muzsnay Árpádhoz. A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége által szervezett tanácskozásokon is rendszeresen részt veszünk és eladásokat tartunk. 2008. július 11. és 13. között mi láttuk vendégül Egerben a KITÁSZ XVII. Vándorgylését. Ennek záró rendezvényén kaptuk meg eddigi legnagyobb kitüntetésünket, a 2008. évi KITÁSZ-díjat. Irodalmi egyesületünk pártfogol néhány egri kulturális kezdeményezést is. Személyes közremködésünkkel és könyvjutalmak, különdíjak felajánlásával segítjük például Az ötágú síp üzenete cím szavalóversenyt, a határon inneni és túli magyar diákok közös versünnepét, melyet a Forrás Gyermek- és Ifjúsági Központ szervez meg évrl évre a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Szívügyünknek tekintjük a József Attila-szavalóverseny támogatását is, melyet minden évben április 11-én, a Költészet Napján rendez meg a Szilágyi Erzsébet Gimnázium Heves megyei kollégisták számára. Az utóbbi években az egri Ünnepi Könyvhetek megszervezésébe is bekapcsolódtunk. 2011. április 2-án, nagypénteken súlyos veszteség érte közösségünket: itt hagyott minket Margó néni, a Dsida Jen Baráti Kör nagyasszonya, tevékenységének egyik legfbb ösztönzje és részese, sokunk barátja és eszményképe. Füzesi Magda ezzel a verssel köszönt el tle:

95

PoLíSz Istennek bölcs leánya voltál, míg köztünk jártál észrevétlen, társunk a búban, elmúlásban, a nevetésben, a beszédben. Úgy hagytad itt ránk a világot, hogy még a hiányod se fájjon, mert mosolyogtál, hogyha bántott, s ott ragyogsz minden rózsaágon. Elbújsz egy ékes csigaházban? Megcsillansz egy cinke szemében? Talán csillaggá változol, s vigyázol ránk viharos éjben. Alig tudtunk fölocsúdni a gyászból, a fájdalomból, hiszen Margó néni nélkülözhetetlen és pótolhatatlan szerepet játszott irodalmi egyesületünk életében, különösen a nyári találkozók és a közös karácsonyok megszervezésében. Mindannyiunknak példát mutatott önzetlen, tiszta szeretetbl és a szenvedés zokszó nélküli, méltóságteljes elviselésébl. Április 9-i temetésén ott volt a Dsida Jen Baráti Kör csaknem teljes tagsága. Július 31-én az eddigi legnagyobb létszámú résztvevvel az  emlékének szenteltük nyári találkozónkat, amelyen els lelkipásztorunk, Mikolai Vince és Margó néni néhány családtagja is megjelent. Demkó Balázs és Ács Katalin imát mondott lelki üdvéért, majd Meskó Bánk, Fülöp Lajos, Turcsány Péter, Kékessy Dezs és Román Éva megrendült szavakkal idézte föl hozzá fzd emlékeit. Ezen az összejövetelen mutattuk be az Istennek bölcs leánya voltál (Margó nénire emlékezünk) cím könyvet, melyben barátai búcsúztak el drága halottunktól. Ungvári P. Tamás például így: „Margó nénirl nekem mindenekeltt a mézeskalács jut eszembe. A Dsida Kör »magánéletének« legmeghittebb pillanatait, a karácsonyi összejöveteleket tette még emlékezetesebbé ez a névre szóló nomság. Margó néni felénk – a Dsida Kör minden tagja felé – sugárzó szeretetét testesítette meg a saját kezleg készített ajándék. Olyan volt, mint  maga: szerény, kedves… pótolhatatlan. Köszönjük, Margó néni!” Erdélybl, Korondról Ambrus Lajos és Judit küldte ezt az üzenetet: „Drága Barátunk! Áldott legyen a föld, mely Margó testét befogadta, érte ejtenek majd égpiros könnyeket Székelyföldön is a cseresznyefák, s bár hiánya átjár minket is, mint huzat a házat, Isten akaratát tudomásul véve osztozunk mély fájdalmadban, mert t nagyon szerettük.” Hisszük, hogy Margó néni végtelen jóságával, szeretetével odaátról is gyel minket, rangyalként vigyáz ránk, segíti tevékenységünket. Neki is tartozunk azzal, hogy hségesek maradunk ahhoz az irodalmi egyesülethez, amellyel élete elválaszthatatlanul összefonódott, s amelyet annyira szeretett. Az  emlékének áldozunk azzal is, ha megrizzük a Dsida Jen Baráti Kör régi szellemét, melyet mindenekeltt az egymás iránti szeretet és áldozatkészség jellemez. A kezdetektl tudatosan védekezünk a bürokratizálódás veszélye ellen, ügyelünk arra, hogy látszatok és formaságok ne helyettesítsék a szellemi értékek gyarapítására irányuló, tényleges tevékenységet. Ennek is köszönhet, hogy irodalmi egyesületünk megalakulása óta, minden nehézséggel és gátló körülménnyel dacolva, dinamikusan fejldik és gazdagodik. A közösség tagjai között mély barátságok szövdnek, összefogunk és megosztjuk egymással gondjainkat a hétköznapi életben is. Az a „szellem és szerelem”, ami minket régóta összeköt, és a közénk jövket is magával ragadja, eleve megszabja a továbblépés esélyeit és formáit. A lényeg semmiképpen sem változhat: százegynéhány embernek közös, messzire sugárzó hite, álma, öröme és gondja van, ami a legkevésbé sem lehet közömbös széthulló, uniformizálódó és elgépiesed világunkban.

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdete rejtvény helyes megfejti közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96