PoLíSz. Az ember dallama A százhuszonöt éve született Áprily Lajosról 148. Baráti jegyzet. A lap ára: 500 Ft október. PoLíSz 148

Baráti jegyzet

PoLíSz

Az ember dallama A százhuszonöt éve született Áprily Lajosról

Bertha Zoltán

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Csak hadd legyek fanatikus és bár volna még sok más társam. [...] Ostromlott várban vagyunk mi is, az ellenség nem pihen, még egy pillanatra sem, hanem bővíti a rést, amelyet már a mi gyöngeségünk ütni engedett.” Wolfner Farkas Pál: Meddő küzdelem, 1903

Áprily Lajos 125. és Balaskó Jenő 75. születésnapjára emlékezünk Bertha Zoltán és Bukovits Klára írásával ● Pátrovits Péter az indogermán és a magyar ‚Haza’ fogalom képzeteiről ● Deák-Sárosi László Libás Matyi című szatirikus regéje ● Nyirő József Néma küzdelem című regényét Major Zoltán mutatja be ● Ujlaky István azerbejdzsáni útinaplója

PoLíSz 148. – 2012 OKTÓBER

Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegző, szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét. Aki verselégiáiban szívbemarkoló mélységsugallatokkal zendítette meg az erdélyi bércek, fák és fenyvesek muzsikáját, s a legendás Apáczai hű feleségének a nevét is zeneként dalolta a tavaszi házsongárdi temetőben. Aki érzelmesen halk szavú lírikusként is vezéregyéniségévé vált a transzszilván literatúrának, mert buzdított a Trianon utáni „produktív fájdalom” termékenységére, a rabságra vetett szarvas hördüléséből is orgonazúgást: a szenvedést átnemesítő szépségvágyat hallva ki, s mert „Golgota-fellegek tövében” élve is hirdette a teremtő megmaradás parancsát – ódát zengve A Fejedelemhez, a példázatos akaratú Bethlen Gáborhoz, templom és iskola örök reménységét táplálva, merthogy „a szellem elrendeltetése: élet, / feltámadás és örök diadal!” A titokzatos, mitikus, „morajos szikla-ország” Erdélyt elhagyva is hegyek és völgyek közül üzente a fény tisztító hatalmát, prédikálta a magyar sorstörténelem fölé emelkedő igazság örökkévalóságát, s minden katasztrófákat felülhaladó végső esélyként és menedékként az isteni bizodalommal vigasztalt: „S mikor völgyünkre tört az áradat / s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, / egyetlenegy kőszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.” A most százhuszonöt éve született klasszikus remekíró, Áprily Lajos is autentikus irodalmi kultúránk fenntartója és felejthetetlen ébresztője. Nemzeti identitás nem volt és nem lesz, mert nem is lehet nélküle – mint ahogy többi szellemóriásunk nélkül sem. Emberség és magyarság az erkölcsi és művészi minőség értékszférájában egyesült az ő életművében is. Ahogyan Németh László mondta róla: „az ember dallamát őrizte meg nekünk.”

2012 október

148. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA

Szerkesztőségi közlemény

Bognár Stefánia

Balaskó Jenő 75. születési évfordulója

Élet-csipkék

A magyar költészet nagyon sokak által és hosszú időre háttérbe szorított

Ha rímre mozdul ajkam, belső hallásom halkan odaszól Beethovennek: szavak zenéjét engedd   dobogni bennem!

Ha fű sarjad a dombon, múltból gulya kolompol, jövő csipkézi fáim, hűvös jelen csodáin   nem kell merengnem.

Ha dobszólóba kezdek, csitulnak a félelmek, és megtörik az ármány a csendek tágulásán.   Békémet esdem.

Vagyok zenekar része, s a karmester-intésre szólaltatom a hangszert, vagy eldobom, ha azt kell…   Érdemre-lelten…

elsőrangú költője anyakönyvi kivonata szerint 1937. október 12-én született. A Balaskó-család és a költő könyvkiadója (a KRÁTER MŰHELY EGYESÜLET) ezen az ünnepi napon helyesbíti az eddig különböző életrajzokban közzé tett születési dátumot, s a birtokában lévő hivatalos irat szerint ünnepli meg az évfordulót. Még a jubileumi évben költői est keretében kívánnak BALASKÓ JENŐ EMLÉKESTET tartani. Egyben várják az ünneplőkhöz kapcsolódó barátok, ismerősök fényképeit, dokumentumait és visszaemlékezéseit. (Számunk Bukovits Klára írásával emlékezik a költőre.)

A PoLíSz című lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

…

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervező titkár Máté Zsuzsa Enikő Telefon/fax/e-mail: (26) 325321 [email protected] • Szöveggondozó Soltész Márton • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika) [email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás) szappanosg@gmail. com, Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

1971 májusában a Kárpátia vendéglő teraszán – B. J. a jobbszélen.

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Bukovits Klára: „Csillag leszek, egymagam” Balaskó Jenő egyes versei nyomtatásban (1962–1987) ...................................................................................................... Egyed Emese versei ................................................................................................................... Magyari Barna versei ................................................................................................................ Ujlaky István: Bóklászó birkák a luxusnegyed szélén (Utazzunk Azerbajdzsánba!) .......... Deák-Sárosi László: Libás Matyi Egy igazi magyar rege négy levonásban ............................

2 10 13 14 20

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VII. Major Zoltán: Néma küzdelem – meddő küzdelem (Nyirő József regényének ismertetője) .... 32 EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XV. RÉSZ Pátrovics Péter: A „haza” fogalmához kapcsolódó képzetekről a magyarban és egyes indoeurópai nyelvekben (tanulmány) ............................................................. 38

VILÁGBESZÉD Andrzej Szczeklik (Lengyelország): Halhatatlanság. Az orvostudomány prométheuszi álma (esszék, Pálfalvi Lajos fordítása) ............................................................ 47 Rainer Maria Rilke A régi házban – folytatás (versek, Tandori Dezső fordításai)................ 61

MERÍTETT SZAVAK Tar Ildikó: A vándor (novella).................................................................................................... Cs. Sándor Richárd versei ........................................................................................................ Nády Mária versei ..................................................................................................................... Kérész Gyula: A bajai evezős regatta (novella) ...................................................................... Barcsa Dániel Brüniszkáld (beszély 13. folytatás) ...................................................................

66 71 72 72 74

TÁJOLÓ Soltész Márton: A Bárka Noéja Megkésett előszó Elek Tibor könyvéhez.................................. Bágyoni Szabó István Toronygombi feljegyzések (emlékirat 13. rész) Tudománnyal és cselekedettel ............................................................................................. Marczinka Csaba: Az éntelenségtől Orpheuszig és tovább Kántás Balázs verseskötetei ........ Sz. Tóth Gyula: Keretes költői kép: a józanság lírája Kaiser László verseskönyvéről................ Baán Tibor: „Virágzó rejtelem” Antal Barnabás: Hárfa ........................................................... Véghelyi Balázs: Gótikus szilveszter (Bozók Ferenc verseskötetéről)...................................... Lisztóczky László: A Dsida Jenő Baráti Kör tizenöt éve .......................................................

80 81 83 85 87 89 90

E lapszámunkat Zsigmond István és a Turcsány család mezőségi fotói illusztrálják. A boríróképen Nyirő József a Mezőségről szóló Néma küzdelem című regény írója látható. A borítókon Bognár Stefánia verse, Bertha Zoltán baráti jegyzete Áprily Lajosról és a PoLíSz Balaskó-felhívása található. Helyreigazítás A 2011 júniusi lapszámunkban a lengyel Stanisław Vincenz egyik utánközölt írása téves adatokkal jelent meg. A könyv címe helyesen: Beszélgetés a szovjet megszállókkal, fordítója pedig Pálfalvi Lajos. A kiváló fordítótól ezúton is elnézést kérünk!

PoLíSz

Bukovits Klára

„Csillag leszek, egymagam” Balaskó Jenő egyes versei nyomtatásban (1962–1987) Több évtizede postázott levelek a hatvanas–hetvenes évek mostanára elrongyolódott borítékjaiban, megöregedett papírokon üzenetek, levlapok, nekem dedikált verskéziratok, egy-egy költemény eredeti megfogalmazása és változatai – meg a korabeli Pajtás fényképezőgéppel ügyetlenül elkattintott fekete-fehér pillanatok. Aztán később már színes fényképek, meghívók, plakátok, újságkivágások a publikációiról, fénymásolatok a cikkeiről, a kapott kritikákról. És csak évtizedek múltán – a Mini Ciklon válogatott versei a 15. JAK füzetben, narancsszín borítóján a megtisztelő sorokkal: „Végre = Bukovits Klárikámnak, akivel húsz éve várjuk ezt a könyvet. Ő jobban bízott benne, mint én. B. Jenci, 1985. dec. 10.”

Majd a „nagy kötet” és az újságok hasábjain napvilágot látott írásainak gyűjteményes kötetei. – Ez Balaskó Jenő papírhagyatéka a gardróbszekrényemben és a könyvespolcomon. De felolvasott verseinek (már a hajdani baráti körben is szállóigévé vált) egyes sorai segítenek. Csiszolnak valamit a gyarló emlékezeten, arra bátorítva, hogy felidézhessem ifjúságom mára végképp utolérhetetlen szabadságát és hiteit. Lapozom a foszladozó papírokat, próbálom időpontokhoz rögzíteni a történéseket, a töredezett fotókhoz is illene dátumokkal szolgálni. Hova tűnt az a vörös-bordó kordbársony zakó? Nem volt ilyen senkinek széles Európában. Egy őszvégi, csak percekig tartó hószállingózásban ebben a legendás vörösbordó bársonyban, sötét nadrágban, hóna alatt az elmaradhatatlan mappával, felmagasodik hirtelen az Akácfa utca sarkán, ott az örök Bástya mozinál, és megindul át a villamossíneken a szemközti csupa-üveg kávéház felé. Látom, a korai hópelyhek megülnek hosszúra eresztett, rendőrileg tiltott, nyakba eresztett hajfürtjein. Boldog, mint mindig, a hóesésben. Nagy léptekkel jön. Egyenesen be: Hungáriába! Ez di, ez cső, ez csődiadal! – köszönt. Na, mi ez már megint, csak nem egy verstöredék?!

Az első levél története Szüleimmel 1955-től Budapestről Miskolcra költöztünk. Amikor középiskolásként a Költészet Napjára rendezett városi szavalóversenyen első helyezett lettem, bizonyos fokig kivételezett helyzetet élvezhettem a gimnáziumban. Az egyébként szigorú intézményben engedélyezték, hogy a Nehézipari Műszaki 2

A történelem faggatása Egyetem előadásain és a miskolci írók, költők irodalmi rendezvényein vagy vidéki kultúrházakban „tájolva” velük, versmondóként és rövidebb novellák felolvasásával nemcsak a városi, hanem a fővárosi szerzők estjein is fellépjek. A miskolci irodalmi estek a TIT szervezésében bonyolódtak le, többnyire az először 1962. március 1-jén megjelent folyóirat, a Napjaink szerzőgárdájának szereplésével. A Napjaink nemcsak a nagy iparváros, hanem az egész ország kiemelten kezelt irodalmi-kulturális lapja volt, mely a megyei irodalmárokon kívül szélesebb kör felé is nyitott, és számos fővárosi vagy máshol élő költőnek, írónak biztosított publikációs lehetőséget. A negyedik gimnáziumi évet már Budapesten kezdtem meg. Magántanuló voltam, és a Széchényi Könyvtár köteteit habzsoló, jegyzetelő, mindennapos helyben-olvasója. Versrajongó, bámulója a nyugatosoknak. Felettük csak egyetlen halhatatlan állt: 14 éves korom óta József Attila volt számomra „a költő”. Egy közös festő ismerősünk révén ismertem meg Balaskó Jenőt l962-ben. A belépőjegyem a vele való ismeretséghez természetesen József Attila kívülről citált versei voltak, ott szavaltunk egymás szájából kapkodva a verssorokat a „vörös szalonban”, egy szimpla kávé mellett. Eztán fél életemet a könyvtárban, a másik felét a Hungária Kávéházban töltöttem. Hogy milyen lehetett az én romantikus nekibuzdulásom, amikor először olvastam Jenő verseit, az sejthető a leveléből, mert hallván, hogy a székesfővárosban csak hitegetik a versei közlésével, egyből felajánlottam, leviszem a verseit az általam ismert miskolciakhoz, és el is képzeltem, amint a Napjaink azonmód ünnepi számmal jelentkezik, telis-tele Balaskó-versekkel. De mikor legyen az ember romantikus, ha nem tizennyolc éves korában? Nagy paksaméta verset válogattunk össze, és Jenő egy külön kartonlapon felsorolva aláhúzta, hogy melyeket szeretné leginkább nyomtatásban látni: Dal (a tintával írt strófa nélkül), Szólalj meg!, A galamb, a víz, Régi tánc! (Dózsa), Séta, Dobszóló, Hangtalanul, Színtelen, Fű folyik át, Ilyen éjszakát hagytaFöljegyzés verscímekkel, 1962 tok – közülük a Régi tánc!-ot és a Dobszólót csillaggal külön is megjelölte. Balaskó Jenő akkori helyzete és elképzelései, vélekedése a költészetről, az az irány, amit kijelölt magának – nyomon követhető a nekem írt első, 1962. november 20-i keltezésű leveléből. S hogy milyen volt a miskolciak reagálása a versekre (akármenynyire diplomatikusan is írhattam meg Jenőnek), az ugyebár ebből az általa írt válaszlevélből feketén-fehéren kikövetkeztethető. 3

PoLíSz Kedves Klári! Leveled épp jókor jött, mert én már borítékba raktam az enyémet, amit már majdnem feladtam, és mivel nem szeretek szemrehányást tenni senkinek, így most is örültem, mert Téged különösen félek bántani. Pedig megérdemelnéd, ha a dolgok lélektani oldalát búvárkodom, mert ha valaki olyan lelkesedéssel nyalábolja fel verseimet, mint Te, akkor vajon nincs képmutatás ebben, mivel több mint egy hétig kellett izgulnom – és Te hagytad ezt! –, továbbá tudod azt is, hogy immár egy árva példányom sincs saját verseimből, és úgy látszik, nem is lesz, hacsak az Úr valamelyik angyala nem küld nekem 220 forintot, hogy egy írógépet kölcsön vegyek. No de menjünk tovább, aranyos Klárikám! Állandóan szorongó érzéseim vannak lelkesedésedet illetőn, mert sanyarú tapasztalatok gyűltek fel bennem, – és sokkal tehetősebb korifeusok okozták, mint a miskolci derék cimborák! – hogy tudniillik annyi lelkesedéssel találkoztam már, hogyha abból csak egy elenyésző részben is a kitartás és felelősség nőtt volna ki, valamiféle hivatásszerű vállalkozó kedv, vagy ha valaki is mert volna annyira önálló lenni, hogy egy kicsit is magáénak érezte volna költészetemet, akkor már nem csupán ilyen silány adminisztratív problémák állnának verseim elé, mint eddig, mert ez őrjítő és kezd fájdalmasan unalmassá válni a sokat hangoztatott meg nem értettség. Mert ha így állunk, akkor inkább ne értsen meg senki, mert a hülyék, az ördögök, a rossz szellemek értelmére nem is reflektálok! Mivel kissé nagyképű vagyok – mint mondják –, ó, a kicsinyhitűek! –, az analógia plaszticitása kedvéért idézem Kossuth Lajos 1848-ban tett kijelentését: „Csak annyi szívós elszántságot a kivitelben, mint amennyi lelkesedést láttam a megajánlásban, és Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg!” (Körülbelül így mondta.) Nekem pedig azt mondta Fodor József:1 „Az a szándékuk, hogy önbecsülésedet vegyék, hogy hitedet vegyék, hogy magad szándékából vonulj vissza, vagy akaszd fel magad! Hát ez is csak téged bizonyít, és tedd, amit tenned kell!” – tanúk előtt mondta ezt Fodor és erre büszke is vagyok, és pozitívan reagálok, legalábbis igyekszem a rossz szellemeket kifüstölni önmagamból is. Ilyenkor mindig jó dolgokat csinálok. Mondd meg mindenkinek: minden nép költészetének folytonossága, hagyománya, tehát kötelezettségei vannak, aminek hátat lehet fordítani –amit meg is tettek mindég egyesek és meg is fognak tenni –, de büntetlenül az édesanyját senki sem tagadhatja meg, még ha anyja mostohán is bánt vele, mert az anyaság fogalma nemcsak a szülőágynál kezdődik, hanem: az maga a létezés! Ha tetszik, ha nem! Én végigpásztáztam a világirodalmat, és belekóstoltam korunk dühöngő izmusaiba is, korunk ficánkoló 80 éves „bölcs fiataljainak” elaszott, viaszos kezecskéi is megsimogatták fejemet, és fiatal 25 éves véneink szakállán is meghimbált a szellő, volt idő, hogy Petőfit kevésnek éreztem és Berzsenyire esküdtem, vagy Cocteau-ra, vagy versolvasó nagynénikém tortáit falatoztam és borait ittam üres gyomorra, megéltem, hogy századunkban a forradalmat kisajátították az idióták, mint egy péküzletet, s hogy utálják a jakobinusokat szinte intézményesen, s hogy legszebb utópiáink is sárosak, mint a járda, hogy legtisztább „érdeknélküliségeink” is olyanok, mint egy baronesz vőlegénye az eljegyzési torta szagában! – megértem, megértem és talán még nem is tudatosítottam mindezt kellőképp, hiszen szinte lehetetlen, hiszen a belátott törvényszerűségek,

4

A történelem faggatása a természeti és társadalmi „jól belátott” szükségszerűségek annyira kötik az ember „hűségét” a „józansághoz”, mint egy kézelős hivatalnokot köt a hűsége elhízott bájdad feleségéhez, aki ezt el is várja, de amikor nem látják, mindenkivel kurválkodik, azután a kongresszuson meggyónja vagy megszökik egy katonatiszttel! – Beláttam. Beláttam, hogy amíg mi is nem teremtünk egy plebejus költészetet – nem csasztuskát! – hanem modern, levegős, világos, nyílt, lenyűgöző plebejus költészetet, addig itt nincs irodalom, s ahol nincs irodalom, ott nincs élet! Nálunk az úgynevezett „dekadensek” is azért jók – és mindenütt! – mert olyan jakobinus oszlopok tartják az épületet, mint Petőfi – Arany – Attila, és ezen az épületen azért szép minden, tiszta, világos, áttekinthető, és roppant súlyos! Én ezt a kapcsolatot keresem, azért van jogom káromkodni, és jogom imádkozni, elkeseredni és hinni – Elnézésed kérem, ha elszaladt velem a ló, de ha mostanság felülök, akkor visz, hála Istennek, hallgat rám, alig tudom aztán megállítani. (Pedig értek a lovakhoz.) Drága Klári, – ne haragudj szkepsziseimre, mert ha alaptalanok, akkor az mindnyájunknak jó lenne. Légy szíves, válaszolj részletesen a következőkre: Hogy a csodába nem kellett az „Ilyen éjszakát hagytatok”, a „Dózsa” és ugyanakkor a Lóránt miért olyan bátor, hogy az „Egy vita után” kell neki? – És hogy akarja ő közölni a „Könyörgés hitért”-et? Hol van arra hely? Ha valóban olyan aranyos és olyan okos, mint írtad, akkor végtelenül örülnék egy jó harcos cimborának, mert akkor ő végeredményben így vagy úgy, de boldog ember, mert csak egy bátor van, aki bátrabb!2 és milyen jó azoknak! De azt sem értem, hogy nem rezonáltak a „Galamb, a víz”-re, vagy talán te írtál felületesen! Mondd meg Lórántnak, hogy én üzenem felelősségem tudatában, hogy nem is sejtik, milyen nagy tét van a kezükben, mert ha ők kezdeményezni mernek, abból csodaszép dolgok fognak kifejlődni, és őket illeti akkor minden dicsőség! (mert ilyen is van és ez milyen jó!) És egy igen nagy kérésem lenne! Van! Előadom a következőket: a tegnapi nappal hozzájárulással el kellett jönnöm munkahelyemről, mert hetekig alig dolgoztam valamit, azt a verset kerestem, amit most el is küldök Neked, és amit, látni fogod, alaposan meg is találtam. A plebejus líra első láncszeme, próbáld megérteni, nem nehéz, a sorok ön-ritmusának engedj, és jól tördeld, jól adagold a dinamikát, és a végén csendben imádkozzál. De a közepén ordítsd el, hogy: „Szállj, fenséges pára!” – és utána csírd el, cikítsd el, hogy: „szállj, nyomorult pára, annak hivatalára...” stb. Tehát ünnepeljétek meg méltóképp, utólag is a 17-es forradalom 45. évfordulóját! Én megünnepeltem, és utána két napig majdnem eszméletlen voltam. (Nem ittam!) A munkahelyemről levelet írtak, ami pontosan ebben a hangulatban talált meg, és én nem kérdeztem, hogy „ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg” – írtam egy

5

PoLíSz olyan válaszlevelet, hogy behívattak és a személyzetis menyecske ezt mondá: „Ne übermencskedjen!”, mire én megmondtam néki, hogy szerintem azt sem tudja, mi az és még más egyebeket és kértem kilépésemet. Hát így vagyok most, telve adóssággal, amikből egyszer már kiverekedtem magam, és a szónak leggyönyörűbb értelmében azt sem tudom, mi lesz velem holnap. Tehát Klári, értesd ezt meg valahogy Lóránttal, és ha egy mód van rá, tegye meg nékem, hogy a következő számban közöljön, – mert a Fodor sem tud most pénzt adni, december végén csupán – vagy pedig ha lehet, vegye meg valamilyen formában azokat a verseket, vagy mit tudom én, mit csináljon, persze csak akkor, ha érdemesnek tart rá, és amit lehetőségei megengednek –. Nem tudom, nem lenne-e jó a személyes találkozás, most fejezem be kötetem rendezését és iszonyú verseket raktam bele, esetleg kíváncsi rájuk. Ha idegenkednek némely versemtől, az nem baj, megszoktam a „fenntartásokat”, majd más is megszokja verseimet, nálam már teljesen tudatos, hogy mit csinálok, az iskolát már kijártam. Magasabb igényű hozzászólásokat viszont igénylek, mert abból ma legalább olyan kevés van, mint a jó versből. Drága Klári, teljesen hazataláltam az utóbbi napokban, viszont olyan nyomasztó fáradtságot érzek, és ilyen hosszú levelet már régen írtam, ezért most már befejezem, az írásomból is láthatod, hogy milyen türelmetlen vagyok. Ha jónak látod, megmutathatod e levelet Lórinak, akit melegen ölelek, és add át üdvözletem Lajosnak is. Téged pedig cimborásan ölellek, csókollak, azonnal írj, én személyes dolgokról is írok majd, hamarosan, Jenő –

A levélben említett Fodor József költő atyai jó barátja volt Balaskónak, és több ízben anyagilag is támogatta. Lóri, Lóránt: Kabdebó Lóránt3 akkoriban miskolci tanár, irodalomtörténész és a Napjaink rovatvezetője, Lajos pedig Barát Lajos író.4 Azon a kartonlapon, amire Jenő az általa közlésre ajánlott verseit írta, alul ceruzával emlékeztető szavakat találok, nyilván arról, hogy mit is mondtak Jenő verseivel kapcsolatban a Napjaink szerkesztőségében, hogy ezeket megírhassam, illetve hűen közvetíthessem neki. Az Alliteráció allergiás napokra című verséhez például azt írtam fel emlékeztetőül magamnak, hogy a szerkesztőség szívesen megjelentetné – „ha már befutott lenne”. Így, szó szerint. Ezt a kitételt biztosan nem írtam meg Jenőnek. Mert mozarti férfi-bája mellett rettenetes haragokra is tudott gerjedni! – „Ha már befutott lenne” – mi ez? A Könyörgés a hithez: békéért, függetlenségért, testvériségért. Könyörgés hitért című nagyszabású költemény kéziratából kiderül keletkezésének dátuma, a hétoldalas gépirat végén ugyanis ceruzával írva ez áll: „Balaskó Jenő – 962. júli. 8.” Erre a nagyszabású költeményre utal Jenő a közölt levélben azzal, hogy „Hol van erre hely?” Nyilvánvaló, hogy semmiféle hely nem volt erre a hosszú versre, és később visszaszármaztatták hozzám a szerkesztőségből. Legelőször kényelmetlennek tarthatták egyenesen elutasítani. Pedig a vers címe alá Jenő ezt gépelte: „A Moszkvai Béke-Világkongresszusnak ajánlom”. 6

A történelem faggatása Volt humora. De az is lehet, hogy a család barátjának, Mezey Andrásnak rábeszélő naiv-idealista baloldaliságát reagálta le ezzel az ajánlással. (Ez a Mezey András filozófus hajlandóságú civil volt, nem művész, pusztán névrokon, semmiképpen sem azonos a Szőnyei Titkos írás című műve második kötetének Balaskó-fejezetében tévesen vele azonosnak vélt Mezei András költővel! A költő Mezeivel Jenőnek nem volt közelebbi kapcsolata, és így Jenő 1965-ös letartóztatásakor a szervek nem is hozhatták kettejüket semmilyen összefüggésbe. A valóságban a „civil” Mezeyt hallgatták ki.) Hosszú leveléhez Balaskó mellékelte legújabb nagy költeményének ötoldalas gépiratát, ez volt, ahogy a levélben írta – az „alaposan megtalált plebejus líra első láncszeme” –: a Preludium és fuga. Ceruzás kézírással „1.” példánynak jegyezve, két helyen golyóstollal belejavítva, a végén pedig a vers születésének dátuma: „1962. XI. 12.” – a születésnapja. A többi Miskolcra levitt verset is visszakaptam. Az archívumokban eddig hiába kerestem a Napjainknak azt az 1962-es számát, amelyben egy-két kisebb versét közölték. Pedig lehozták még abban az évben azt a pár „legártalmatlanabb” szerelmes költeményt, amelyeket a feleségéhez, Hummel Gittához írt. És ezek voltak Balaskó Jenő első nyomtatásban megjelent versei Magyarországon, az édes hazában.

Jövő Mérnöke Hungária... Mint kiderült, csak egyesek voltak fizető vendégek, a ketteseket a szervek fizették. Némelyek ebből a megszolgált pénzből Jenőt is meghívták egyegy üveg sörre. Ki azért, hogy az asztalához ülhessen és a jelentésébe jól-rosszul bekörmölendő egy-egy mondatát elkapja, ki azért, hogy kéziratot „vásároljon” tőle, és a megbízók asztalára tegye. Egy részükről sejtettük, hogy miféle, egy részükről csak képzeltük, de egy részük sajnos a kebelbarátunk volt… Jenőt 1965-ben letartóztatták, verseit elkobozták, majd a versei nélkül kiengedték. Fejből pótolta a hiányokat, ezért is szerepel némelykor (véleményem szerint) téves keletkezési évszám a később megjelent vagy átdolgozott versek alatt, a nálam kezdettől meglévő (és soha be nem gyűjtött!) példányokkal öszszevetve. Nyomtatott megjelenésre nem számíthatott. De nagyon is jelen volt költészete és megosztó személyisége a fiatal író-költő nemzedék köreiben, és ezt nem pusztán a végletekig feszített, de mindig aggályos pontosságra törekvő vitáival érte el, hanem főként briliáns zongorajátékkal kísért irodalmi estjeivel. A Gabnai Katalin által szervezett Bem-rakparti estéktől kezdve a Szkéné Műegyetemi Színpadon rendszeresen megtartott előadásokig egyaránt megjelentek a rajongók és az ellenlábasok. „A 60-as évek második felében a Jövő Mérnöke c. lapnak lettem a szerkesztője, s itt közöltem Dózsa Györgyről szóló hatalmas versét, aminek része volt abban, hogy az egyetemi pártbizottság eltanácsolt a laptól. […] Évtizedes isme-

7

PoLíSz retség, mondhatom, barátság fűzött hozzá, remélem, később még lesz lehetőségem arra, hogy részletesebben is elmondjam véleményemet kivételes személyiségéről és tehetségéről”

– írja 2009. február 23-án Földesi József, megrendülten Jenő halálának hírére. Földesi József kivételes bátorságának köszönhetően a Jövő Mérnökében nyílt meg Jenő számára az újabb, második megjelenési lehetőség a nyomtatott sajtóban.

Új Symposion – Élet titokban, a harmadik nyomtatott megjelenés Ekkortájt beteg édesanyámat ápoltam Miskolcon. Hetente jártam fel Pestre. Jenő rendszerint a Keleti pályaudvaron várt, vagy ha nem volt a beérkező vonatnál, a Hotel Metropolban, a hallban vagy a sörözőben találkoztunk, illetve ott hagyott számomra üzenetet. 1970. október 8-i levelében ajándékot ígért. Az ajándék az újvidéki Új Symposion 61. számában, a 12–15. oldalon megjelent, sajátosan tördelt Élet titokban fúga volt, 1966-os datálással a nyomtatásban. Saját születésnapjára szóló prezentnek is szánhatta, mert ezt írta a nekem adott Symposion címoldalára: „Bukovits Klárinak sok-sok saját magamat = Jenő – 970 – okt. 12.”

IM – Tedd a falra! Egy, a hátoldalán 1971. június 2-ával keltezett színes levelezőlap nagyságú fényképen négyen ülnek a Kárpátia étterem teraszán: a legendás sötét-bordó zakóban Balaskó Jenő – Szentjóby Tamással és barátaival. A fénykép hátoldalán vörös golyóstollas kézírással többek között ott áll ez a sor is: „Vedd meg a május havi Ifjúsági magazint! Tedd a falra!” 1971 májusában az akkortájt egyetlen ifjúsági lapban, az IM-ben (Ifjúsági Magazin, VII. évf., 5. sz., főszerk. Gerencsér Miklós, szerk. Földesi József – hát felbukkant megint!) a 26. oldalon két kisebb, de hangvételében merész verssel szerepel. Az egyik az 1967-ben írt Megnyeri. Utolsó versszaka: „Óramillió és szivárgás, / boldog, lapos és emberi. / És nem kell már a felvonulás. / Egyedül ő is megnyeri.” – Hogy ki az, aki felvonulás nélkül egyedül is megnyeri, azon el lehetett gondolkodni. Talán az első titkár.5 Mindenesetre „hivatalos” hazájában ekkor jelenik meg nyomtatott Balaskó-vers harmadízben. A másik közölt vers az én kéziratpéldányaim között az 1965-ben íródott Balassi, melynek külön érdekessége, hogy két szövegváltozata is van. Az a kézirat, amit én kaptam tőle dedikálva 1965. december 19-én (Balassi Jenő névaláírással) azonos az IM szövegével (aláhúzás tőlem): „Éjszaka, halál bőre, dübögő levegő: csönd! A szétvert doboknak: csönd! 8

A történelem faggatása A résen át az égi visszhang, át a véren az égi árnyék, hallgat, árad át idegenbe. Omló várfal – dalol egy fáklya! Lobogás, csönd: a rémes dobokban – Halálom üsse az ország szívét! Riadó, végvári vitéz: szökik a szerelmed!” De később, az 1985. decemberében megjelent Mini ciklon kötetben (JAK füzetek, 15) a vers az érzékletes „Éjszaka, halál bőre” helyett „Éjszaka, hazám őre” kezdősorral olvasható. Az első sor egyértelműbbé vált, és most már kétség sem fért hozzá, hogy ennek a vitéznek, akivel Jenő azonosította magát, sőt egy időben a Balassi nevet végleg fel is akarta venni, ennek a végvári vitéznek egyetlen szerelméről, a hazájáról van szó.

És csak most következik az ÉS! A nagy tekintélyű, péntekenként megjelenő irodalmi hetilap (főszerk. Bata Imre, h.-főszerk. Faragó Vilmos és Zöldi László) XXXI. évfolyamának 1987. április 10-i, 15. számában megjelent egy Balaskó-vers, a lap 4. oldalán. A Költészet Napja előtti napon, és ez a körülmény jelentéssel bírt Jenő számára József Attila miatt, akit a legnagyobb költőnek tartott. A Kívánom a lépted a régebbi versek közül való, és mintha csak a miskolci Napjaink negyed évszázaddal korábbi óvatossága köszönne vissza ezúttal is az „ártalmatlannak” ítélt vers kiválasztásában. Ám a december 18-i, 32 oldalas karácsonyi számban már vállalkozóbb kedvűek voltak a szerkesztők. A 8. oldalon a minden újraolvasásakor engem változatlanul megrendítő Önarckép történelmi háttérrel című versét közölték. (Alcíme: Változatok és változatlanok Kárpáti Kamill versére).

Ilyen éjszakát hagytatok Jenő ekkor, a második ÉS-beli megjelenésekor, 1987. október 12-én már elmúlt 50 éves! Sőt az 53. életévét is betölti, amikor megjelenik 1990-ben az Ilyen éjszakát hagytatok című nagy kötete a Kráter Kiadó gondozásában. S bár a Ring szerkesztőségének támogatásával a Fiatal Művészek Klubja csak 1990. október 11-én ünnepelte az 50. születésnapját, Jenő hagyta, hadd legyen még csak ötven. Talán azért, mert így fiatalabb lehetett három évvel. Talán mert vágyott egy kis „ez di, ez cső, ez csődiadal”-ra. Vagy Ő szégyenkezett érett kora miatt az évtizedeken 9

PoLíSz át Őt mellőzők helyett? Mondjuk azt, hogy a hiúsága bólintott a kétféle születési dátumra. Mondjuk azt, hogy feladott egy könnyű rejtvényt az utókornak. Akármi is az igazság: járt neki legalább két születésnap, és akkor még kevéssel beérte. Hiszen sejtette, tudta a sorsát. Az egyik l963-as versét (Csillag leszek, egymagam) fegyelmezett, pontos sorokkal zárja: „Szeretem az életem, kiválasztom halálom: levegőből levelet csillagtalan világon, csillag leszek, egymagam, csillag lesz virágom, s amit tőlem elvettetek, életem, kivárom.” Igaza volt. Várhat, aki halhatatlan. JEGYZETEK: 1 Fodor József költő, műfordító (1898–1973). A Nyugatban publikált, kétszeres Baumgarten-díjas (1934, 1943). 1950 és 1956 között hallgatásra kényszerült, 1957-ben Kossuth-díjat kapott. (A szerk.) 2 Utalás Ady Endre A tűz csiholója című költeményére. (A szerk.) 3 Kabdebó Lóránt irodalomtörténész (1936–). 4 Baráth Lajos író (1935–2006). 1970-ben SZOT-díjjal tüntették ki. 5 Kádár János (eredetileg Csermanek János, Fiume, 1912. május 26. – Budapest, 1989. július 6.) 1956 novembere és 1988 májusa között az MSZMP első titkára, később pedig főtitkára. (A szerk.) (Balaskó Jenőről szóló megemlékezésünk folytatása a hátsó borító belsején található.)

Egyed Emese

Gyászballada A Sólyom utca 1-ben napsütés. Kutyák ugatnak végeérhetetlen. Kiszáradt vén fák, csóka lassú röpte. Lebocsátkozunk eléd kőre, rögre. Lehajtott fejjel kebeledbe térünk, Atyánk, vezérünk. Saját szavunk nincs, segíts imádsággal, Ősi szavakkal, ősi igazsággal, Erőnk is tőled, reménységük tőled. A halandót, a mulandót megölted, Kisarjadsz bennünk végtelen tavasszal, Érzem erődet. Megvallottuk hívságunk s bűneinket. Kék eged kékje, jóságod megillet, Parancsod hallom, saját hangom hallom, Engedd meg könnyem imába foglalnom. A napsütésben megváltást üzensz te, 10

A történelem faggatása Tebenned bízom régtől, mindörökre Szültél örömre. Szültél örömre, földi fájdalomra, Testemre küldtél gyors halált orozva, Küldtél, mint írást tanulatlanoknak. Családnak, népnek, kétségben lakóknak, Neved dicsérem, fennszóval szólítlak, Gondviselőmet tanullak, tanítlak, Hét nap, harminc nap. Hét nap, harminc nap, szorongásunk múltán, Tarts meg, gyöngéket, igazságod útján. Tarts meg, ha úgy kell, te tudod, hogy meddig, Sólyom út 1-ig.

Könyörögtem Semmi se kell, hagyj, Tirsis, alábuknom a semmi mélybe. Hagyj, Clotho, megszakadnom, mint a fénysugárnak, amidőn rossz kocsisnál a gyeplő, s Phoebus az égre feljő, s lezuhan, mint az angyal! Lezuhanok, mint mázsás kő a ködben. De messze vagy. Ezer év közted s köztem. (Tirsis, a vers: álarc! Könyörögtem, hogy engem válassz. Be kellett látnom, hazudik a vágy.) Hazudni önmagunknak lopva, loppal Mélybe zuhanni lázadt angyalokkal. Köpenye lebben, ajka villan. Pendül a penge álmainkban. Zendül a hangja, hallod, hallom. 11

PoLíSz

Titkok kapujában Honnan jött, nem tudom. Tihanyi őse a rijjadó leány, rég megszökött. Forrásvizeknek lett, erdőknek őre. Megfoghatatlanságba öltözött. Szépen felel Csokonai dalában, eljátszik, hang a magány kapujában, elmúlást jele virulók között. * Sóhegy tárnái réges-rég bezárva, járatok között Poszeidón leánya faggatná már a sorsot, ha lehetne. Ekhó, felelj! Egy nevet mondok, kérdek, mondom háromszor is, ha csak úgy érted. És súgom, hogy kereslek (ennyit merhet ki magát kérdi, magának felelget –)

Aludj csendesen Aludj csendesen, Ányos István Pál, oltár alatt, régi templom falában. Versed álmok sziklakövébe vágtam. Eltűnt hangoddal álom kergetőzik. Aludj, poétám, világtalan csöndben. Elfeledett homályba költözötten. Régvolt papok, asszonyok szomszédjában, verssé, porrá, lélekhamuvá váltan. Szent István oltára fények lakása. Üres templomra tölgyfa kapu zárva, kórus: a dísze hangszeres tanulmány. S hold árnya ül a veszprémi vár ormán, élénk tekintet hangszeres halomból, Gizella, Imre lelke jár bolondul – (Elillant sorok, szavak, eltűnt zengés. Aludj, Ányos Pál: Szerelem, felejtés.) 12

A történelem faggatása

Magyari Barna

Levitték az élet árát esteledik a kertben nagy sötétség fújja el a zölden lobogó fákat a mindenség is nagymosást tart néha szóhuzalon a vers ruhája szárad

szellőpárnán már alszanak a bokrok ajtóm előtt a félhomály is ásít de bent a lélek mélyén stressz-morajok szórják szerteszét csöndem csigolyáit

mocorog minden ami belül éget sejtfalaimon sportol az indulat valakik levitték az élet árát sorsunkban a pénz az emberen mulat

Szenny az ördög körmén sohasem izgult költő még ennyire a kozmoszt most a vers vetkőzteti le jajblúzon átüt a világ köldöke a gond kérdezi éjszaka hörgök-e

a jelen asztalán eldőlt a nagy sakk álnokok a jellemnek mattot adtak a fifikás magát teszi a pultra kínálja lelkét méterre és súlyra

bár hittem lehet gigantikus örvény lírám csak vékony szenny az ördög körmén sejtekkel éneklek bőrömben bent én életdalomban lélegzet a refrén

sokak sorsában virág helyett kő lett kedvesük a baj ölelgeti őket de a válság leplét a vágy szakítja át remény tompítja a sorstragédiát

ami szép volt hiszed visszajön egykor s a csoda vize benned újra felforr ám vélt gyönyörök közt hiába edzel beszervez téged is a stressz-menedzser

Örök tartalék a valóság testén embernyi rögök néha bennük pár bódulat gőzölög kikben a drog tőmondata megremeg extasytól érzik hogy a vers meleg

fehér lapon sötét zoknik a betűk miket a szó centrifugája betűr s a végtelent tornáztatva eszemmel sűrű rímek közt könnyen veszem el

mikor túlbuzog bennem az értelem van úgy hogy ami van azt is képzelem a költő naponta magát adja még de belül hány szó az örök tartalék 13

PoLíSz

Ujlaky István

Bóklászó birkák a luxusnegyed szélén (Utazzunk Azerbajdzsánba!) Csepel-szigeten ismerkedtünk meg. Azerbajdzsáni fiú egyetemisták építőtábora dolgozott a szomszédunkban, mi pedig egy olyan táborban laktunk, ahol tíz egyetemista felügyelt száz gimnazista lányt. A két tábor számára esti bulit rendeztünk. Egy padon magyar lány és azeri fiú. A lány megkért, odamennék-e tolmácsolni. Aztán öt perc múlva felment papír zsebkendőért, és nem jött vissza. Haragudnom kellene rá, hiszen eszközként használt engem ahhoz, hogy lerázza a kéretlen partnert. Én mégis hálás vagyok ennek a lánynak, mert így ismerkedtem meg Talibbal. Egy órácskát beszélgettünk, aztán egy évig leveleztünk, mígnem meghívtam hozzánk. Tizenhat napot töltöttünk sülve-főve együtt. Két kis epizódja rémlik fel a Magyarországon töltött heteknek. Talib kezében ötvenforintos. Kérdezi: „Mit ábrázol? Mi ez a harc?” Mondom, magyarok osztrákok ellen, próbálom magyarázni a Rákóczi-szabadságharcot. „Nem jó ez így, egymás ellen uszítja a népeket!” „Mi nem haragszunk az osztrákokra. Nálatok mi van a pénzeken?” „Lenin.” „Ja…” A másik apróság. Megmásztuk a Salgó-várat. Aztán átgyalogoltunk Somoskőre, a Petőfi-kunyhóhoz. A szögesdrót túloldalán géppisztolyos határőr. Pillanatnyi ötlettel megkérdeztem tőle: nem mehetnénk át megnézni a somoskői várat meg a bazaltömlést? Véletlenül épp szlovákiai magyar volt. „Menjetek, fél órán belül legyetek itt.” Így jutottunk át Csehszlovákiába. Talib nem tudott betelni a dologgal, szigorúbb határőrizethez szokott. Aztán harminckét évig nem láttuk egymást. Az interneten kutatott fel, és meghívott, feleségemmel együtt hozzájuk, Bakuba. Azerbajdzsán valamivel kisebb területű és lakosságú, mint Magyarország. De ha az összehasonlításba Monacót és Kanadát is bevonnánk, a két ország akár egyformának is mondható. A kaukázusi kis népek egy nagyhatalmi háromszögben élnek. A háromszög csúcsai: Oroszország, Irán, Törökország. Hasonló a helyzet a Benelux államok esetében is: ott brit–német–francia hatalmi háromszög zár közbe három kis országot. Az ilyesfajta földrajzi helyzet rémisztő hátránya a nagyhatalmi beavatkozások, hódítások sora. De előnye is van: némi esély közvetítő szerepre, kereskedelemre, kulturális importra. No persze, a Kaukázus vidékén mindez két számmal szegényesebben és véresebben működött, mint a Benelux államoknál, arról nem is beszélve, hogy utóbbiak legalább egymással nem háborúztak az elmúlt kétszáz évben, ami Azerbajdzsán környékéről, bizony, nem mondható el. Országuk Kelet és Nyugat határán fekszik, mondták, többször is vendéglátóim; olyannyira, hogy úgy tűnt, ez identitásuk fontos eleme. Nem akartam fontoskodva megállapítani, erre a kelet–nyugat közötti hídszerepre lengyelek és görögök, magyarok és törökök is aspirálhatnának, akárcsak Oroszország, Ciprus, Izrael vagy Macedónia – toposzról van tehát szó. A Budapest nagyságú Baku viharosan fejlődik, látványosan építkezik. Beton, 14

A történelem faggatása acél, üveg pontházak emelkednek a magasba. Hogy szépek-e, ízlés kérdése. De hogy alkotóik céltudatosan kerülni szeretnék a sablont, a szürkét és unalmasat, hogy törekednek az egyedire, az bizonyos. Egy sor kifejezetten szellemes és ötletes megoldást látni. Aki egy posztszovjet kisállam kőolajtermelő ipari (fő) városaként gondol Bakura, alighanem meglepődik azon, mennyi szép régi épület található itt: egyfajta sajátos orosz-török klasszicizmus termékei. A keleties, törökös, iszlám és nemzeti elemek (hogy most akkor keleti, török, moszlim vagy nemzeti, azt művészettörténész tudná elkülöníteni, ha egyáltalán…) majd minden épületen láthatók: a kovácsolt vas vagy réz erkélyrács, hatalmas, diadalívnél nagyobb kőcsipke kapuzat, fríz és stukkó, aprólékosan megmunkált fémkapu, vagy épp a legújabb toronyház tetejének valódi funkció nélküli, oszlopokon nyugvó kis pihenő kupolái: rendre keleti motívumok. Mindez nem tolakodó, nem propagandisztikus és nem erőltetett. Ellenkezőleg: ízléses és valahogy magától értetődő. Ám ugyanakkor ott vannak a nyugati elemek is: a leggyakoribb a korinthoszi oszlop, de láthatni timpanont, jón oszlopot, itt-ott még neogótikát is. Temérdek épület között teremt összekötő kapcsot a sárga homokkő alapanyag (vélhetőleg a városhoz legközelebbi építőkő), melyet nem kell vakolni, festeni. Hasonlót Jeruzsálemben láttam. Élénk kék és finom világoszöld felületek adnak szép kontrasztot a sárga homokkővel: jobbára tükröző ablakok formájában. A félig lakatlan, skanzenszerű történelmi óvárost középkori falak veszik körül. A hasonló óvárosokban megszokott zegzugos sikátorok, hangulatos kis terek, kávézók mellett markáns törökös vonás a kő- vagy téglaépületekből kiemelkedő fa kiugró vagy erkély (ilyesmi házban élt ezer kilométerrel odébb Rodostóban a nagyságos fejedelem). Ezek a fa épületelemek néhol az óvároson kívül, a huszadik századi házakon is feltűnnek. Az óváros kincse egy vallási épületegyüttes: a tizenkettedik században kezdték építeni, és bővítések, toldások után a tizenötödikben fejezték be. A világörökség része. A bakui modern művészetek múzeuma cseppet sem provinciális, bárhol lehetne Európában. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy épp a bakui szépművészeti múzeumban látok majd eredeti Raffaello Santit (ha nem is a legismertebb képek közül valót) és több antik római portrészobrot, köztük egy első századi Seneca-fejet. A múzeum időszaki kiállításán egy kortárs azeri művész szürrealista képei a falakon: rémmese-illusztrációk. A termek közepén meg – üvegvitrinekben – ókori és középkori fémedények. Hogy ez merész és nagyvonalú múzeumrendezői koncepció, vagy csak helyszűke szülte kényszer, nem tudom. György Péter tollára való. Néhány metróállomást moszkvai mintára művészi igénnyel díszítettek ki. Keleti eposzok és mesék motívumait ábrázolják, mozaikokon. Ezek egyikén lovas, lándzsás vitéz, amint épp sárkányt öl. Barna bőrű, szakállas, lófarkas török. Kedvenc azeri műalkotásom egy kisplasztika. Sokszoros életnagyságú, irdatlan póklábakon emberfej, szemüveggel. A fej tarkóoldalán billentyűzet, mint egy mobiltelefoné. A fejtetőn kalitka, benne kismadár. A címe: az új arisztokrata. Az embernek olyan érzése van: ez a város, ez az ország több turistát, nagyobb hírverést, komolyabb idegenforgalmat érdemelne. 15

PoLíSz Baku telis-tele szép parkokkal – ami persze nem kis bravúr. A sivatagi csapadékmennyiség mellett minden egyes fa civilizációs vívmány: ember ültette s öntözi. Nélküle nem élhetne. A város télen-nyáron 3 fokkal melegebb, mint Dél-Magyarország, és ez a kis különbség már elég ahhoz, hogy (egyébként nem őshonos) pálmafákkal, melegkedvelő mediterrán fenyőkkel találkozzunk a parkokban, az öntözött ültetvényeken pedig gyapottal és rengeteg szőlővel. A legdélebbre nyúló kis lenkorányi medencében – ami további egy-két fokkal melegebb, s monszunhatás éri – megterem a citrom, mandarin, teacserje is. Habár Magyarország az egy főre számított GDP alapján fél lépéssel fejlettebb Azerbajdzsánnál, a fiatal állam tele van ambíciókkal. Baku olimpia rendezésére pályázik. A Kaszpi-tengerre egymillió lakosú városrészt akarnak építeni, kis mesterséges szigetekre. (Amúgy van itt egy eléggé régi mesterséges sziget: Nyeftyányije Kamnyi, magyarul „kőolajsziget”. Nem csak fúrótornyok vannak rajta, de gyárak, boltok, mozik is. Város a városban). És persze Azeri akarja megépíteni a világ első 1000 méternél magasabb felhőkarcolóját. Egy nem túl fejlett ország csak akkor engedhet meg magának ennyi presztízsberuházást, ha a megtermelt jövedelem nagyobb részét központosítja, vagy másképp: kevesebbet fizet ki bérekben, ellátásokban. Kelet és Nyugat nemcsak az építészetben találkozik, de a családban, akár egyetlen családban is. Talib barátom két lánya példa erre. Ayten – a Nyugat. Neve valami olyasmit jelent: Nap és Hold. Ayten orvostanhallgató. Festi a haját, körmét, ajkát, szemét. Szeret strandolni, táncolni. Öltözködésével, viselkedésével budapesti egyetemista is lehetne. Gunay – a Kelet. Neve: Félhold. Török fejkendőt visel, eltakarva haját, tarkóját, nyakát. De a lábszára, alkarja is fedett, idegen férfi csak az arcát, kezét láthatja. Főiskolás – egy vallási iskolában szeretne majd tanítani. Nem jár úszni, sem táncolni, mert ezeket a tevékenységeket Allah ellenzi. És mit látunk az utcán? Ayten (a Nyugat) a gyakoribb. A kegyetlen, ostoba arab-perzsa csadort egyetlen nőn sem láttam, de a törökös fejkendőt is legfeljebb ha tíz nőből egy viseli. Az emberek divatosan, nyugatiasan öltözködnek. Igaz, a bugyi és a popsi egy részét is megmutató csípőnadrágot itt senki sem hordja, a dekoltázsok is illedelmesek. És míg a nő és férfi autóvezetők aránya Budapesten 1:1, Bakuban inkább 1:10. A férfiak kicsit konzervatívabban öltözködnek, mint nálunk, de a különbség nem nagy, inkább csak fokozati: itt több az ing és kevesebb a póló, senki sem hord rövidnadrágot, és még léteznek férfi és női színek. Barátom harmadik gyermeke a tizenhat éves fiú, Orkhan. Vele leveleztem leginkább a kapcsolat-újrafelvétel hónapjaiban. Nos, Orkhan (majdnem) iszlám fundamentalista. Egyik levelében megemlítette, hogy apját, az én Talib barátomat Allah meg fogja égetni, mert nem igazi moszlim. Felhívtam figyelmét a zsidó, keresztény és muzulmán vallás közös gyökereire, hasonló vonásaira. A mi Mózesünk náluk Musza, József Juszuf, Ábrahám Ibrahim, Jézus Isza. Tiltakozott: akiket említettem, mind iszlám próféták. Aztán személyes találkozásunkkor már ő említette valakinek ezeket a párhuzamokat. Ez persze inkább kamasz, semmint iszlám jellegzetesség: szenvedélyesen vitatkozni valakivel, aki16

A történelem faggatása nek az álláspontját később már Úton a nyájjal Búza felé magunkéként védjük mással szemben. Megkérdeztem, van-e barátnője. „Nálunk – válaszolta Okhan – három-négy személyes találkozás után illik megkérni a lány kezét, én pedig erre még ráérek.” Orkhan gyűlöli Örményországot, Oroszországot, Iránt, Franciaországot, Izraelt, az USA-t. Ha jól emlékszem, kamasz fiúként én is fekete-fehérben gondolkodtam, megfontolatlan és változékony szenvedélyekkel – azonban nem hiszem, hogy valaha is komplett országokat, egész népeket gyűlöltem volna. Furcsa lehet egy nagyon fiatal ország polgárának lenni – olyan évezredes államok között, mint a visegrádi négyek: az 1100 évnél idősebb cseh, lengyel és magyar állam, meg a húszéves szlovák. Mennyi kisebbségi érzést szülhet ez! Azerbajdzsán 1992-ben született, és közvetlen előzményének a Szovjetköztársaság, illetve az 1918–1920 közötti rövid függetlenség tekinthető. Mellette Örményország és Irán, mindkettő ókori múlttal. De még a kora középkori születésű Grúzia is: mi Baskíriában vagy Levédiában legeltettük lovainkat, amikor ők keresztény királyságban éltek. No persze, Azeri csak akkor fiatal, ha a mai államra, területre, nemzeti identitásra gondolunk. Mert civilizációs előzmény akad bőven. A mai ország helyén volt a keresztény kaukázusi Albánia. Tegyük hozzá: ehhez az államhoz épp annyi köze van a mai azeri népnek, mint a magyaroknak a római Pannóniához. A szeldzsuk-török törzsek a magyar honfoglalással egy időben jelentek meg ezen a földön. Azeri egész történelme önvédelmi harc: arabok, perzsák, mongolok, oszmán-törökök, oroszok ellen. Hunyadi Mátyás korában létezett egy magyar–azeri szövetség. Ugyanennek a koalíciónak volt tagja Velence, Nápoly és Perzsia. A nagyvonalú diplomáciai akció a fenyegető oszmán-török terjeszkedés ellen irányult. Nem volt túl eredményes: a korabeli hírközlés mellett nem lehetett ekkora távolságokat hatékonyan áthidalni. És persze, a szövetségeseket épp az ellenség, az Ottomán Birodalom választotta el egymástól. Az azeri identitás két pillére: az örmények iránti gyűlölet és a törökök iránti szeretet. Ami az örményeket illeti, a napi politikai ellentétek mögött ott az eltérő 17

PoLíSz társadalmi szerkezet és a bonyolult történelem. Évszázadokon át: a török röghöz kötött, adózó paraszt – vagy zsoldos katona, hivatali és katonai nemes. Velük szemben sok örmény: kézműves, kereskedő, az újkorban értelmiségi. Egy kicsit a zsidók európai helyzetéhez hasonló szituáció. Aztán a nagy fordulat a XX. század elején: megtalálják a bakui kőolajmezőt. A semmiből születik meg az azeri burzsoázia és proletariátus, ehhez képest az örmény, immár, elmaradott kispolgári nép. A cári Oroszország a Kaukázus-vidéken a keresztény örményekre támaszkodott a moszlim népekkel szemben. A múltbéli ellentéteket az 1992-es háború tette elevenné: Örményország elfoglalta Karabah tartományt. Az egyik azeri városban vérengzésre is sor került, melyet az ENSZ elítélt. Persze bonyolultak a dolgok: az örmények egy örmény lakta tartományt foglaltak el. Ha az a vérfürdő nincs, akár rokonszenvezni is lehetne ezzel, mint nemzeti felszabadítással. Az örményeket viszont anno az oroszok telepítették ide, hogy földrajzilag elválasszák egymástól az azeri és törökországi törököket. De mit tehetnek erről a mai örmények – az akkoriak ükunokái? És: bizonyos értelemben így szilárdultak meg az azeri nép mai körvonalai… A bakui nemzeti múzeumban több, azerieket sújtó örmény vérontásról olvashatni. Nekem kicsit gyanús a dolog. Mintha az örmények az örök agresszor, az azeriek az örök (ártatlan) áldozat szerepében lennének. Tárgyilagos és dialektikus szemléletre (húsz évvel egy véres agresszió után) aligha lehet még reálisan számítani. Vajon mit mondana ugyanerről egy örmény történelmi múzeum? Jártunk egy történelmi emlékhelyen. 1990-ben kiáltották ki először a független Azerbajdzsánt – akkor ezt a szovjet hadsereg még megakadályozta. Százak vetették magukat (szó szerint!) az orosz tankok elé. Az áldozatok zöme felnőtt férfi, de 15 és 21 éves ifjú, sőt gyerek is akadt. A másik esemény az 1992-es „örmény agresszió”. E két háborús konfliktus emlékét örökíti meg a dombtetőn fekvő emlékhely, sírokkal, arcképekkel, sétánnyal, s egy moszlim stílusú emléktoronynyal. Az egész méltóságteljes, ízléses, komoly és komor. Azt hiszem, bizonyos értelemben internacionalista vagyok. Mégpedig a szó eredeti értelmében. Internacionalista az, aki át tudja érezni egy másik nép fájdalmát és örömét, ismeri a szolidaritás érzését akkor is, ha nem magyarokról van szó. Hogy ezt az eszmét kissé lejáratták? Igen. Miért, melyik eszmét nem? A történelem mindent bekent már sárral és vérrel, a demokráciától a kereszténységig, a liberalizmustól a nacionalizmusig, a szocializmustól az iszlámig. (Igen, igen, ne tessék csodálkozni, az iszlám lényege: hit, béke, szeretetet. Másfél milliárd moszlimból talán ha pár tízezer terrorista van). Viszont érdekes: a rokonszenvet átveszi az ember, a gyűlöletet nem. Megértem azeri barátaim fájdalmát, de ettől még nem fogok sem oroszokat, sem örményeket gyűlölni. Mindazok, akik ellenszenvvel emlegetik a multikulturalizmust, valószínűleg még nem részesültek ilyen élményben: hazánktól kétezer kilométerre, fehér asztalnál, három-négy nyelven beszélgetni. Megtalálni a közöset, rácsodálkozni a különbözőre. Az orosz uralom kulturális lenyomata: a teakultúra. Nem filterrel, dehogy! Szamovárral, teaeszenciával – naponta többször! És keserű az emlékezete: a 18

A történelem faggatása sztálini időkben háromszázezer azerit deportáltak. Voltak az együttélésnek békés évtizedei is – például amikor anno megismerkedtünk Talibbal. Finn és észt nyelvrokonok, lengyel barátok, Németország, mint legfőbb kereskedelmi, gazdasági és kulturális partner, a történelmi szomszéd osztrák sógorok – ez több nép. Az azeriek számára mindezt a szerepet együtt a törökök töltik be. Nyelvrokon, példakép, szövetséges nagyhatalom. Az azeriek annyira különböztetik meg magukat a törököktől, mint morvák a csehektől, székelyek a magyaroktól. A morva és a székely: szubetnikum – a cseh és magyar nemzet „fiók-nemzetrésze”. De az azerieket mégsem lehet szubetnikumnak nevezni: saját országuk van, s a lélekszámuk a mi nemzetünkének kétszerese. Vannak ugyanis „határon túli azeriek” is. Még pedig többen, mint odahaza. Miközben nyolcmillió azeri él a saját országában, vagy húszmillió lakik Iránban. Vannak közös szavaink. Árpa, alma, anya, szakáll, kicsi. Nyilván több is – mi enynyit fedeztünk fel. Megerősítik ezek a szavak a finnugor fősodor mellett kétségtelenül létező török elemet a magyar nyelvben, népben. Egyébként bennünket magyarnak, országunkat Magyarisztánnak nevezik. Miközben angolok, franciák, németek, oroszok rendre onogurnak mondanak bennünket (Hungarian, hongrois, Ungarisch, vengreszkíj – mindegyikben az onogur szó lappang, melylyel talán összetévesztettek vagy azonosítottak bennünket). Az azeriek europidok. Kicsit alacsonyabbak és sötétebb bőrűek, mint mi, magyarok. Talib barátomat idehaza romának néznék. Három nyelvet beszél, vezető beosztású olajmérnök, egy rahedli pénzt keres. Furcsa dolog egy barátunkat 32 év után újra látni. Néhány apróság még. A brit gyártmányú lila taxikat a nép padlizsánnak nevezi. Az autóparkolókban öregek őgyelegnek, némelyikük kis széket is visz magával. Ha valaki be- vagy ki akar állni autójával, segítenek. Ezért egy kis pénzt kapnak. Talib barátom gazdag olajmérnök és vállalkozó. Luxusnegyedben áll új villája. Milyen érdekes: a pompás házak között kátyús kis utca. (Pedig amúgy az utak állapota nem rosszabb, mint nálunk…) Meglepő volt látni a gazdag negyed szélén legelésző birkákat. Gyerekkori vicces definícióm: falu az, ahol bármikor és bárhol előtűnhet egy-két kapirgáló tyúk. Nos, a bakui elit negyed peremén is látható néhány példány. Politika? A független Azerbajdzsán első elnökéről, Haydar Aliyevről repülőteret, parkot, létesítményeket, utcákat neveztek el, szavait hatalmas táblák idézik mindenfelé. Aliyev anno az SZKP Politikai Bizottságának (moszlimként első) tagja volt. Egy étteremben támadt megvilágosodásom. Bekeretezett fénykép, feltűnő helyen. Rajta két, politikus külsejű, mosolygós egyén. „Politikusok?” – kérdezem. „Igen.” Ösztönös intuícióval: „A régi és az új elnök?” Erre Talib: „Igen, apa és fia”. Megemlítem neki: 32 évvel ezelőtt minden levele felbontva érkezett. A belügyesek még arra sem figyeltek oda, hogy a borítékot visszaragasszák. Talib válasza: náluk meg zaklatta a belügy az édesapját, miért levelezik a fia külföldiekkel? Azért komoly baj nem lett a dologból, épp csak utánajártak a két szövetséges ország egyetemistái között zajló magánlevelezésnek. Érdekes, nem? 19

PoLíSz

Deák-Sárosi László

Libás Matyi Egy igazi magyar rege négy levonásban „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal Adta jelét olykor bosszújának…” (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi)

Jámbor olvasó! Kérdjed bár, ki e történet szerzője, a válasz Nem könnyű, hisz a nép, aki hozta, s az életük írta. Nem kósza s nem hír, hanem ez magyar és az igazság Érkezvén a Dunától innen meg Tiszatúlról. Hallgassad nyílt szívvel s ésszel hát, okulásul, Borral színezzed – ha a vég nem csattan – a kedved: Elmésként, vagy az ábécét lóval ha tanultad. Tudjuk, mily szörnyű veszedelmes e hexameterlánc, Nem kímél hamisat, lett légyen az úr s kutya pór lény, S kétélű kardként fenyeget költőn meg a célján. Védjen mégis minket meg hagyomány s az igazság, És fogadalmunk, hogy ki miről tud – félve ne rejtse. Elszabadítjuk örökre e történettel a versem. Az féljen, ki a népet nyúzván visszaeső lesz! Három után se marad már rest a magyar s az igazság! Írtam mindezt mint borozós jókedvre találván, A kiadó.

Türelmes olvasó! Egykor nem csak a szóban gyúlt fel a nép dühe, bosszút Állni azon, ki hamis bírája a jámbor egyednek. Bőrét szalmával tömték tele bő jutalomként, S köztéren tűzték ki karóra a jó madaruk, hol Lássa világgal: háza tüzén mint bűne kitisztul. Aztán eljöve még az idő, mikoron szavak által Bűnhődött meg mind, ki hatalmát csak bitorolta. Legfőbb törvénybíróként sújtott le a gúnyvers, Mint a Hibernia távoli gael szigetén vala egykor, Itt, mifelénk is féltek a hírhedt ritmusi vádtól. 20

A történelem faggatása Teltek az évek, s még az idő vad szelleme nem múlt, Bár a honunkban van törvény és marha sok is tán, S van, ki uralkodik itt a kiválasztott joga-címén; Nyája morog, bizalom híján nevet is csuda módon. Fél kicsi és nagy: Döbrögi, Mátyás – műve kitudódván. Budapestről, december 5-én, 2009-ben.

ELSŐ LEVONÁS Élt Döbrögben egy úr, népnyúzó, bíraja-féle, Más égövről jött – azt mondják – egykor az őse. Jól pödrötte a bajszát apja, az ük meg a szép is, Míg olybá nem lett, mint farka a mangalicának. Nem választották őket, sem a nép sem a rendek, S nem kaptak pallosjogot érdemükért Budapestről. Döbrögi, Minden hájjal megkent (több neve is volt) Már emberfeledéstől itt bitorolta hatalmát, Úgy ideiglenesen, míg el nem múlik a válság Ígérvén választást, majd, szabadon s csupa jó lét. Említették mint Föld és marhák nagy urát is, Rászolgált a nevére, mivel volt állata, földje, Kincsei, vára körül szolgája ezer s mulatója. Törvény volt ő egymaga, böszmén bírta hatalmát, Bézáratta a kórházat meg az iskola házát, Megtiltotta leírva, kiejtve a lúd s liba szót is. Döbrög könyveinek mind tűzben vette a hasznát, Annak legfőként, amelyik Lúdas Matyiról szólt. Félt mindenki az úrtól, még ő is remegett már, Bár szolgáit jól tartotta a sült ürücombbal. Volt egy rossz siheder fia Döbröginek, s a mihaszna Fő tudománya mi volt? Lábát lógatni a földig, S űzni unalmát száját tátva kinézve a ködbe. Bár oktatni akarták, prímásként hegedüljön, Ő csak kontrázott, s a vonó kiesett a kezéből. Tétlenségében jobb híján bőgni szokott még, Így lett Kisbőgő neve – rászolgált igazán ő. Néhai anyja fiát Matyinak hívták csecsemőként. Bár e nevét tiltotta az apja a mord szigorával, Hadd legyen itt, soraim közt inkább ő Matyi mégis.

21

PoLíSz Történt egyszer, míg Matyi támasztotta a semmit, Bőgését megszánta a legvénebb kutya zsellér. „Jöjjön, drága fiam, velem ossza meg ördögi búját, Én meg az étkemet osztom jó szívvel, falatozzunk!” Ellágyult Matyi: „Nem pór vagy, nemes, én öregem, te!” Elkezdték eszegetni, de bűzlött már az uzsonna. „Honnan jön kedves bátyám ez az orrfacsaró szag?” „Hát, ez az étkünk nap mint nap, nem tudja az úrfi?” „Ezt így nem tűrhetjük! Lázadjunk, gyere bátyám!” „Jaj, csak nem tehetünk így jó nagyságos urunkkal!” Nem volt mit Matyinak magyarázni, vonult sebesen már Atyja felé, a nyomában a vén s még száz dühös ember. Döbrögi úr éppen rágyújtott volna pipára, Mint meglátta fiát a vicsorgó szolgahad élén. „Hé, mit akartok, nincs jó dolgotok itt, kutya fattyak? Fel, munkára, talán nem eléggé ízlik a sült hús? És vakarék fiam itt mit bűzlesz még te közöttük?” „Én nem bűzlök apám, csak a romlott száz ürücombod, Kérjük, sőt követeljük a friss húst ennivalónkhoz! Szép szót, több bért, nyomban, s adj nekik emberi munkát!” Hej, mily sok vér gyűlt fel Döbrögi homloka táján! Szólni se bírt, csak fogta a kedvenc kis karabélyát, S durrantott nagyokat le a zsellérekre, fiára. Lett nagy pánik, mind menekült, aki bírta a lábát. Eltűzött Matyi is, sebesebben a puskagolyónál. Meg nem is állt, csak a dombon túl, hol a bérese szántott. Tudta a béres, marhák mord ura nyúzza fiát is, Szánta a sorsát, s meghallgatta, miért menekült el. „Álruha kell!” Ellátta vele, s mint atyja legényét, Küldte világgá, járjon el úgy mint hív, igaz ember. Ment Matyi, nem gondolt bele gondba s az útravalóba. Pár mérfölddel odébb látott oly szép libacsordát, Mint azelőtt sose. (Döbrögben nem volt liba, szárnyas.) „Mily csodaszép madarak, tán hattyúk-é, öreg ángyóm?” „Nem hattyúk, de libák, nincs más vagyonunk a falunkban.” „Mennyit kérnek e sok libafőért úgy, ha eladnák?” „Nincs értéke, mióta betiltották a nevét is.” „Bízzák csak rám, megfial énnálam s aranyárban!” Meghányták, vették öreg ángyóék Matyi dolgát, S szerződésben bízták rá a reményt idegenre.

22

A történelem faggatása Nem volt ő idegen (Matyinak Matyi), és a libákkal Ment melegebb égöv fele, földi s tengeri útra, Ám rájött, s megtért, mert Döbrögben vala vásár: Arra terelte libáit a nép ijedelme között is. Minden hájjal megkent úr fent szedte a dézsmát, S nem gondolta, hogy álruha is lehet itt a legényen. „Mennyi e tiltott szárnyas fője, te rossz kölökember?” „Három pénz, az apámnak sem kevesebb, ide süssön!” „Egy pénz egy fő, hé, siheder többet ne remélj itt.” „Így légyen, megkötve az üzlet Döbrögi úr hát!” Örvendett Marhák nagy ura, s Matyi is legalább úgy: Döbrögi olcsó húsnak, míg Matyi száz felepénznek. Újdonsült kupecünk kedvéhez jó mulatót lelt: Minden hájjal megkentét Döbrög közepében. Száz liba ára felét kevesellte Matyink jutalékként, Így gondolta, a pénzről: kártyán megfial itt, most, Jut majd ángyóéknak is ám több lúdra, libára. Jól tervezte, mivel nem volt oly nagy zsugaértő Mint Matyi még, csak a Hájjal kent úr két kibicével, Ők, akik elnyerték reggelre a száz liba árát. Ej, megbúsúlt Mátyás, földön húzta az orrát. „Most mehetek bujdosni, amerre a két szemem ellát.” Fogta a botját, és szaporán elhagyta a várost. Pár mérföldre a jó vén ángyó tűnt fel az úton. „Merre fialnak a szárnyasaink már jó kupec úrfi?” „Megvannak, s jó külhoni pénzen majd gyarapodnak!” „Úgy legyen ám!” – szólt egy libafalvi erős bikaizmú. „Mert mi különben háromszor verjük le terajtad!” „Jó” – motyogott Matyi és esze szállt már citrusok ágán, S szedte a léptét még melegebb tájak fele húzván.

MÁSODIK LEVONÁS Telt az idő, lassan nyúlt Döbrögben s Libafalván. Főleg a Minden hájjal kent zsellérei arcán, Kiknek már a rohadt ürücombból ünnepi koszt lett, S rettegték a dühödt úr megtöltött karabélyát. Koldusbottal jártak az egykori jó libagazdák, Míg Matyi eltűnt, mint a szamár fia hajnali ködben. Hol járt, merre, csak ő tudná megmondani híven. Tán Taliánországban holt s élt tengereken túl, 23

PoLíSz Titkos nyelveken át míg megköszörülte tudását. Még ha nem ült is eléggé mívelt iskolapadban. Történt mégis a hosszú nélkülözés közepette: Döbrögben, mi hiányzott legjobban, nem a hús volt. Búzavetésről mind a betűé járt az eszében Pórnak, béresnek, papnak meg kocsmafiának, Mert nem fért el minden törvény már a rováson, S mert Föld és marhák ura kis birkái tanultak Nyírást tűrni az egykori iskola épületében. Titkon fogta magát az a pár száz bölcs, konok ember, S új házat vályogból építettek a végen Minden döbrögi és libafalvi gyerektudománynak. Míg a tető tetejénél tartott már a kaláka Béfödték a közügy viskóját épp becsülettel, Hát feltűnt a határban az úton egy úrias ember. Ékes volt, oly szép mentéje, süvegje s a kardja, Hogy megkérdezték, „Nem-e ügynök a jó deli fess úr?” Az kacagott hosszan, mivel ő biz’ külhoni ember, Nem hallott semmit se a döbrögi nép nyomoráról. „Aztán mért építkeztek már jó kora reggel?” „Suttyomban tesszük, félünk mind Döbrögi úrtól, Mert birkáinak adta erővel az iskola házát.” „Nem kell félnetek, én megvédem a köz tudományát! Építsünk még szebb, magasabb, jobb házat e célra! Ennél többet is érdemel ily deli népnek a sarja.” Tetszett ám ez a mézes szó az alázatosoknak. „Tégy úgy, mint jónak látod, bátran követünk mind!” S ezzel a külhoni ember gyűjteni kezdte a pénzt már Akkora zsákba, milyet nem látott kétkezi ember. Senki se hinné, mennyire rúg az a kis legutolsó Pénz, amit összekuporgata pár száz döbrögi lélek Elvonván a családjai szűk betevőinek árát. S ezzel a jó idegen megmázoltatta a házat, Fölfesttette az iskola új „i”-jére a pontot, S lám, az a zsák maradott tele pénzzel (nem csudaokból), Melyből csaptak tort a sok éhes száj örömére. „Jertek légyen ez ünnep, a „mint-a-tudás”-sikeréé!” Jöttek az ételszagra, az ingyen-kosztra a népek. Nem kellett háromszor hívni, elég volt kétszer, S jöttek a zajra a Döbrögi-porta felől sisakos fők, 24

A történelem faggatása Kik riadalmat nem keltettek az iskolaháznál, Mert ők is csak a borra s a húsos tálra tolultak. Lett rettentő, égig zengő, földi tivornya. Éhes szájak s lelkek szörnyű nagy zabanapja. Az, kibe nem fért több, megtoldá rókafarokkal. Elpusztítottak, mit a szem-száj ingere diktált: Húst, kenyeret, süteményt, tortát, tésztát, csalamádét, Sört, pálinkát, bort, s mindezt az utolsó cseppig. Úgy nézett ki az iskola kertje, akár csata végén, Ott fetrengtek az ünneplők szétszórva halomba. Látván ezt a derék jótévő, bölcs idegenfi Szólni nyitá száját, hogy jöjjön a „kell” kifelé is. „Testvérek, lám, itt áll ékes, mesteri munkánk, Döbrög népének Libavégen szól a dicsőség.” Erre a szóra a földön elindult némi mocorgás. „Nem csak az építésben vagytok azért jelesek, hé! Ismeritek csínját-bínját az evésnek-ivásnak, Ej, de derék mulatónép vagytok, sőt a javából!” Megcsillant a szemében a fény egy Böske nevűnek, Úgy bámult a beszéden, mint gúnárra tojója. „Hadd kamatoztassunk ebből a jeles tudományból! Légyen e ház a magyar mulatásnak az iskolaszéke!” Hümmögtek többen fölemelve kobakjuk a földről. „Jertek, erősítsétek e tervet meg szavazással!” Több kéz kúszott fölfele, tápászkodtak a jámbor Döbrögiek négykézlábról épp talpra kerülvén. Megszámlálta a jó idegen: fenn volt valahány kéz. „Egyhangú ítélet, s érte dicséret e népnek! Egy kérdés van még, mulató-akadémia ügyben, Pénzetek úgysincs már több, hozzunk hát a világból, Hívjunk külhonból egy vállalkozni tudó főt, Van nekem egy haverem, ki a megváltást idehozza!” „Megváltást?” Néztek kissé értetlenül össze. „Külhoni kocsmáros jön séfnek az iskolaszékbe? Azt nem!” – S nyúltak máris a fess próféta nyakához. Ő azt hitte, ez ügyben is egyhangú szavazás lesz, Mégis akadt, kinek ökle a rész-igazát követelte, Lévén, hogy Böskénk elrikkantotta magát, így: „Hagyjátok Matyit, én megvédem a testemen át is!” „Mátyás lenne e fickó? Döbröginek fia-borja? 25

PoLíSz Ellátjuk bajodat, népnyúzók korcs ivadéka!” Böske visított: „Nem bántjátok a szép Matyi úrfit!” „Várj, ne nyuvaszd még!” – ordított egy bölcs libafalvi, Nem Matyi, ő a mi jó kupecünk, aki hozta a pénzünk, Külhonból, kamatostul a száz töltött liba árát.” „Nem kupec ez, csak a rossz Matyi! Üsse, ki látja, ki éri!” Minthogy senki se tudta, minek higgyen s kinek is már, Kit döngessenek el lepocsékolt indulat árán, Egymáson verték el a bosszú ördögi mérgét. Kaptak a jó mulatók egymástól fejre, gyomorra; Legtöbbet Matyi tán, kinek épp csak lába maradt ép, S merről jött haza, annak irányát tartva eliszkolt.

HARMADIK LEVONÁS Megmenekült hát Mátyás egynéhány dudor árán, Addig inalt, míg bírta erővel, s még azután is, Nyögdécselt, fájlalta fejét, karját s ülepét még, Így lepihent a határban hűs forrás vize mellett. Teltek-múltak a napjai, étlen várta halálát. Mint pihegett csak, látta, megáll egy ló szekerestől, Vándorszínészek küldték fejüket pihenésre. Ő odakúszott melléjük halkan lopakodva, Elcsent tőlük, amit bírt: gúnyát s ennivalókat. Vánszorgott málhájával, s bár húzta az ág is, Felgyorsult, amikor megkergették a kutyákkal. Döbrögnek fordult, mert tudta komédiaságnak Írmagját sem tűrte az apja maradni feléjük. Jól számított, mert hagyták tovatűnni a színész Emberek őt Libafalva határa felé közeledvén. Szívéről nagy kő pottyant le, lehuppant ő is, Falta a zsákmányát, már nem fenyegette kimúlás. Jóllakván felvett egy jelmezt, szép mutatósat. Úgy festett s jól (!) benne, akár egy doktori felcser, S megkönnyebbülvén új gúnyában tovaindult, Cókmókját otthagyta az úton gondjai mellett. Döbrögvégre beérve, ahol nemulassukat írták, Kórházat látott a kis iskola háza helyében. Itt ápolták mind, kiket eldöngöltek a fess úr Példás körbeverése helyetti, miatti vitában. 26

A történelem faggatása Meglátták Matyit és rosszat nem sejtve behívták, Minthogy nem számoltak az újabb álruhaszínnel, S mert Matyi képét jól átgyúrta ököl s feledés is. „Jöjjön kedves doktor uram, tiszteljük a címét, Nézze szerény hajlékunk… Mit látnak szemeim? Jaj! Doktor uram, hiszen ön beteg, inkább most mi segítünk!” Elkapták Matyit, öltözetéből jól kicibálták, Ágyba parancsolták, ellátták gyógypakolással. Nem volt ily jó dolga sehol sem a rossz sihedernek, Tízen is ápolták, egy nyekktől szöktek a lányok. Békenték talptól fejbúbig, körberajongták, Tömték arcát mézes-mázas falnivalók is, Úgy töltötték, mint Libafalván egykor a gúnárt. Meggyógyult Mátyásnak a teste s a lelke ugyancsak. Ott sündörgött még körülötte a Böske leány is, Mert megsejté, mily doktort rejtett az a jelmez. Ráaggatta Matyinkra az ékes doktori gúnyát, Tiszteletük hogy tennék néki a döbrögi népek. Tették is, kinevezték fődoktornak az embert! Mátyás békésen csak tűrte a Fortuna csókját. Jöttek fürgén hajbókolni az ifjak, a vének, Vékonypénzűek, tehetősebbek s nyavalyásak. Eljött még a hatalmasságos Döbrögi úr is. Őt nem látták régtől szívesen itt, Libavégen Elszívlelték mégis most férges levegőjét, Légyen békesség, türelem bár percnyi időre. Ékesszólás nem volt sok, csak bólogatások, Tisztét Mátyás átvette s végezte a dolgát. Úgy tűnt, nem rosszul, mert hírét messzire vitték. Külhonból is jöttek gyógyírért Libavégre: Grófok, bárók, hercegi válogatott roma ifjak. Jól szolgáltak a vendégeknek a döbrögi lányok, Száz cicomával s még inkább csak lenge ruhában. Meggyógyult, aki vastag zsebbel jött ide (főleg), S lelkével volt csak beteg, úgy derekán alul inkább, Elmúlt annak az összes túlérlelt daganatja. Épült, szépült, duzzadozott Libavégen a kórház, Felnőtt majdnem az égig a döbrögi köz vigadója. Nézte a jámbor nép csak, bámulták a csodáját. Azt sem tudták, hol kezdődik, s merre a vége. 27

PoLíSz Legfőképp a bejárata volt elrejtve előlük, Mentek volna pedig gyógyulni a pór nyavalyások, Kiknek nemcsak a lelkük fájt, de a tyúkszemük is még, Bőrük, zörgő csontjaik és az eszüknek a tokja. Zörgettek bár volna egyéb helyen, és biza mást is, Hogyha nem őrizték azt volna a fegyverek oly jól. Történt ám, ami nem látszott jól nappali fényben, Nem rejthette el azt köd már, sem az éjszaka leple. Meglesték titkát azon álkórház fala mellett Gyermeki lelkek, kik vétlen játszottak a tűzzel. Nézték, mint taligákat buzgón tolnak az útra Külhoni fegyveresek suttyomban mindenik éjjel, S mint lepotyognak róluk aranypénzek meg ezüstök! Kellett volna-e több a derék libafalvi szülőknek, Kik nem láttak már pénzt vasból, nemhogy aranyból, Felkeltek reggel, szintúgy, mint rég, de korábban. Népgyűlést hirdettek meg suttogva serényen. Mentek máris a pórok a tág libafalvi mezőre, Hozta egy ember az elrejtett nagy könyveiket mind: Törvényekkel, az ősi Ezüstbullával az élen. „Emberek!” – így szólt egy vénséges döbrögi szerzet,

Anyóka Melegföldváron

28

A történelem faggatása „Nem tűrhetjük a törvényünket a sárba tiporni, Elherdálni közös munkánk, vagyonunk s igazunk is! S hagynunk tolni a pénzt ki a városból taligákkal! Élnünk kell az Ezüstbullánknak az ősi jogával, Bírót választunk, aki törvényt ül, ki felett kell!” Ekkor meglátták Mátyást mint doktori felcsert. „Fojtsátok meg a disznót!” – ordította egy ember. „Állj! Törvényt kell ülnünk, bíró nézzen ügyére!” „Nem bántjátok az én Matyimat kutya állati lények!” „Adjon elébb pénzt, kérjük tőle a száz liba árát!” Elkapták Matyit, eltángálták, majd beledöglött. Volt, aki védte, s lett így aztán nagy kalamajka. Jól elverte magáét gyenge, erős, kicsi és nagy, Majd beleszólt a vitába az úrnak több karabélya, S Mátyás hirtelen eltűzött a szokásos irányba.

NEGYEDIK LEVONÁS Menten vége szakadt az igazságosztogatásnak, S adta helyét hipp-hopp már vissza a fosztogatásnak. Rendet raktak a Minden Hájjal Kent katonái, Megtisztították a mezőt csont- s bőrmaradéktól, S Döbrögi cégért írt a neves kórház-mulatóra. Közben túljárt árkon-bokron a jó Matyi úrfi. Száz sebből vérzett, s mégis szöktette a lába Messze, hová nem szálltak tán vándormadarak sem. Felgyógyult a makacs siheder valahol bizonyára, Mert feltűnt egy év múltán Döbrög fele tartván. Mily szándékkal ment oda – hol megkapta magáét, Nem véletlenből s érdem nélkül, nem is egyszer –, Tudja manó, de ki sejti, az elmondhatja nekünk is. Mátyás nem hordott már rejtő álruhajelmezt, Úgy sétált haza, mint aki jól végezte a dolgát, Mint aki csak háztűznézőben járt, Libavégen. Mégsem tángálták el a jól átvert libagazdák, Bosszúsak, s irigyek, kik a törvényt rákövetelték. Mátyás lépdelt nyugton, hogy még megsüvegelték, Ő biccentett, mint Kisbőgő s Döbrögi úrfi. Nagy sokaság gyűlt éppen a főtérnek közepére. Megkérdett Matyi egy bérest: „Mit akarnak a néppel?” 29

PoLíSz „Bíróválasztást, az idénit, tudja kegyelmed.” Tudta is ezt Matyi, úgy nézett, mint birka betűre, Nem hallott otthon törvényt, mást: apja parancsát, Külhonban szintén másként oktatta az élet. Döbrögben nem választott százötvenöt éve Bírót nép, amióta a Mátyás ősei voltak Őrei törvénynek, becsületnek, népakaratnak S méregnek, mi a választottnak járt jutalomként. Így nem akadt, ki jelöltként lépett volna a színre, Bár évenként eljátszották rendben a műsort. Helytartóként mindig a Döbrögieknek a vére Bírta egy évig a bíró címét és a hatalmát. Irtották pallossal a bűnös kétkezi embert, Őket számon nem kérhette viszont ez a törvény, Mert a helyettesről nem volt még passzus a könyvben, Nem nyúzhatták meg hamis ítéletre ha tévedt, Nem tömhették köztéren soha így ki a bőrét, S tűz nem tisztíthatta ebül szerzett vagyonát sem. Döbrögi feltűnt erkélyén, s intett a kezével. „Bírót választunk ma, ahogy megszabja a törvény! Emberek! Álljon elő, ki jelöltként indul a tisztért!” Egy nesz sem hallatszott, némán álltak a népek. „Mert ha jelölt nincs…”; „Itt vagyok én, elvállalom én azt!” Döbrögi meghökkent fia láttán, szólni se bírt már. Mátyás felmászott egy fára a tér közepében. Nézték csak szájtátva felismervén a jelöltet Szolgák és szabadok, libafalvi s döbrögi népek. Nézett Mátyás is szintúgy, farkasszemet állva. „Emberek én Kisbőgő volnék, s más Matyinak hív, Kint a világban jártam, s hoztam nagy tudományból. Hadd legyek én bírótok, s eljön nyomban a jólét.” „Mért higgyünk neki? Külhoni ügynök meg libatolvaj!” – Morgott egy nannyó, mert ő rábízta libáit. „Mátyásnak neve szállt rám, felkent népi királyé, Általam áll majd helyre a törvény és az igazság!” Még mélyebb csend szállt le a zsúfolt döbrögi térre, Egy vénséges vén ember mert szólni sokára, „Döbrögiek, válasszuk bírónak Matyi úrfit!” Mintha a ménkő vágott volna a Döbrögi úrba! „Neem!” – ordított Minden Hájjal Kent, de hiába. 30

A történelem faggatása Megválasztották Mátyást sebtében a tisztre, Feldobták háromszor, az úrt meg gúzsba kötözték. Megrémültek a testőrök, s vártak megadóan. Döbrög népe pedig gyakorolta az ősi hatalmát. „Testvérek, hallgassuk a bírót, szóljon a néphez!” – Mondta a vénséges vén, s Mátyást vállra emelték. Ám Matyi nem volt oly rétor, mint vélte magáról, Torkán forrt minden szó, úgy tűnt, szíve kiugrik. S nem csak a tapsot várta, hogy oldódjon meg a nyelve. „Bíró úr, ugye megszüntetjük a zsarnoki rendszert? Minden jobbágyot meg zsellért felszabadít ma?” Mátyás úgy tett, mint aki érti, s bólogatott is, Majd átdöfte a nézés szíve fölött a ruháját. „Jó, jó, nem lesz korbács meg karabély s mutyizás sem” – Próbált Mátyás szépet tenni a nép fele buzgón. „Ítéletre kerülnek a bírák? Mondja ki tüstént!” „Úgy lesz, mondom, persze, a zsarnokok és hamisak mind!” „És elsíbolt pénzek gazdáit hova küldi? Nem menekíti a bőrét senki hamis fia, úgy-e?” Ez már nem tetszett Mátyásnak, látta a vének Elszántságát, mint a kanóccal Döbrögi úrnak Háza felé indították a veres kakas útját, És Minden Hájjal Kentet sebesen kikötözték, Elkezdvén bőrének a törvényes levetését. „Álljon már meg a bosszú, állati gyilkosok, álljon!” „Mondja a bíró úr, hogy járjunk el, mi a törvény?” „Rossz az a törvény! Átírjuk, felmondok egyébként!” „Nem mondhat fel egy évig, mert vállalta e tisztet!” „Mondok, s végkielégítésem kérem azonnal!” „Azt megkapja bizony, kielégíthetjük a végén!” Elfogták Mátyást, megszíjazták iziben jól. „Ezt olvassa, mit ír a hamis bíróra a törvény!” „Nem bántjátok a jó Matyi úrfit!” – Böske kiáltá, És elvágta a Mátyás szíját, s Döbrögiét is. Hogy, hogy nem, tovatűntek egérútjukra találván. „Kapják már el a bájgúnár kupecet, libatolvajt!” „Döbrögit is!” – de hiába eredtek a népek utánuk, Üthették fejüket bottal, s célozva kaviccsal, Eltűztek hárman melegebb égöv fele, mégis. Itt legyen, itt van a vége, ne fuss el véle se vélük! 31

PoLíSz

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VII. Major Zoltán

Néma küzdelem – meddő küzdelem Létharc a polgárosult magyar középosztályért Erdélyben, a XX. század elején „Sohasem volt fogalmam a mezőségi útról. Egész nap meleg volt. Vetést érlelő, derült meleg. Ragyogó idő. Pagocsán, míg egy házban nézegettük a varrottneműket, egy fekete felhő mászott a hegyek felé, s sebes esőcske szaladt végig a tájon néhány percig. A nap mosolygott utána mindjárt. Aztán ismét nagy cseppek estek. Egy negyedóráig tartott. Könny és mosoly az égből.” (Petelei István: Mezőségi út. 1884)1 Az utóbbi időben a művelt közvéleményben is fellángoltak a viták elfeledett-elfelejtetett magyar íróink munkásságának irodalomtörténeti megítéléséről, az úgynevezett kánonban elfoglalt helyükről. Elég, ha itt csak a Wass Alberttel kapcsolatos – sokszor indulatos és áldatlan – diskurzusokra utalunk. Örvendetes, hogy a mai olvasóközönség régi íróink műveihez a nehézségekkel küzdő könyvkiadás erőfeszítései révén könnyebb úton-módon is hozzájuthat. Medvigy Endre jó szemét és kitartó szorgalmát, valamint a Kairosz Kiadónak az egyoldalú piaci kockázat vállalásával szemben a nemzeti missziót teljesítő bátorságát dicséri, hogy (ha objektív okokból lassan is, de) szépen halad előre Nyirő József életművének kiadása. A legújabb, Néma küzdelem című – ízléses, vajszínű keményborítójú – kötet, ahogy ezt a szöveg gondozója színvonalas és adatgazdag utószavában kiemeli, nemcsak az esztétikai szempontokra igényes irodalmár, hanem az adatok pontosságára és a jelenségek valósághű bemutatására kényes történész érdeklődésére is számot tarthat. Nyirő József soha nem volt igazán a politikai élet élvonalában. Az 1944-es könyvnapokra megjelent egyéni és sajátos stílusú „kollektív regényében”2 – az Isten igájában után – ismét visszatért ifjúkora színhelyére, papi pályája kezdeteinek eseményeihez. A személyes élmény ezúttal az aprólékos részletek hitelessége mellett a korabeli írásos források segítségével egy szociológiai pontosságú elemzéssé, amolyan falukutató írássá lényegül. Ez a körülmény rokonítja a népi írók falukutató írásaival, bár Nyirő mind származás, mind szervezeti kapcsolódás, mind szemlélet tekintetében kívül állt a „népi” címkével jelzett szerzői körön. Ugyanakkor az erdélyi magyar néplélek már-már belülről történő áb32

A történelem faggatása rázolásában – az egyedüli Tamási Áron kivételével – kevesen versenyezhettek vele. Érzésünk szerint regényének címe, ha nem is tudatos, de nem is teljesen véletlen utalás Kovács Imre A néma forradalom című, nagy port vert szociográfiájára. Nyirőnél persze nincs szó forradalomról, inkább kilátástalannak tűnő küzdelemről – amint azt a cím is kifejezi. A szerző négy évtized távlatából néz vissza olthatatlan keserűséggel a századelő, a „boldog békeidők” árnyékos és sötét világára. Ebben a korban a kétértelmű szabadelvű-liberális dogma jóvoltából maradandó alkotások születtek, ezeket a hasonló eszmei alapokon álló XXI. század eleje az újabb keletű modernizáció jegyében most, szemünk láttára veri szét esztelen módon. Ne felejtsük el hozzátenni: ezek a maradandó alkotások nagy emberi áldozatok árán valósultak meg! A vasutak, az ipari létesítmények, gyárak nagyrészt a parasztság mint önálló tulajdonnal rendelkező osztály mobillá, földönfutó bérmunkássá alakítása árán jöttek létre. Sokan ábrázolták már ezt a kort a szépirodalomban is, a szöveg gondozója fel is sorolja a műveket Bánffy Miklóstól Makkai Sándorig. A kortárs közéleti nagyságok közül néhányan az 1910-es évek elejére már világosan látták a nemzetiségi és agrárkérdés összefonódásának tragikus jelentőségét. Az előzmények persze messzire, az 1848–49-es szabadságharc bukásáig és a jobbágyfelszabadításig vezetnek. Az ipar és a kereskedelem fejlesztésére összpontosító gazdaságpolitika (a földművelésügynek 1889-ig nem volt önálló képviselete a kormányban, csupán az említett két gazdasági ággal közös) abban is megnyilvánult, hogy az adóés egyéb kedvezmények elkerülték a mezőgazdasági vállalkozásokat. A mezőgazdaságból élők érdekeinek képviseletét zászlajára tűző mozgalom, Károlyi Sándor, Bernát István (Gazdaszövetség) és Balogh Elemér (Hangya) vezetésével a XIX–XX. század fordulójára erősödött meg. Darányi Ignác „földmívelésügyi” minisztersége alatt a századfordulón, illetve 1906 és 1910 között már jelentős lépések történtek a földművelés érdekeinek felkarolására. Témánkhoz kapcsolódóan a perifériális, mai divatos szóval hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatására jelentékeny, bár nem elégséges lépések történtek – s itt a tragikus sorsú Egán Ede kormánybiztos nevével fémjelzett rutén, valamint a székely akcióra utalhatunk. Bánffy Miklós trilógiájában visszatérő részletességgel tárgyalja az akkori idők szóhasználatában agráriusnak nevezett mozgalmat, s a hozzá köthető szövetkezeti szervezkedéseket – a Hangya és a Gazdaköri hálózatokat. Az agráriusok elképzelése épp az volt, hogy a gazdasági és érdekvédelmi szervezkedéssel, olcsó hitellel, a kevésbé tehetős és művelt rétegekre történő odafigyeléssel segítsék egy szélesedő középbirtokos osztály kialakulását, mérsékeljék a kiáltóan nagy vagyoni egyenlőtlenségeket. Az agráriusok így a magyarságra hirtelen reászakadt szabad verseny káros hatásainak mérséklésére törekedtek. Szabó Dezső írja nagyhatású művében, Az elsodort faluban a következőket: „A magyar fajt a demokrácia úgy érte, mint az úszni nem tudót a hirtelen áradás. Sem múltjában, sem képességeiben, sem moráljában nem volt elkészülve a szabad versenyre. A nyugati nemzeteknek a kifejlett polgárság, erős ipari

33

PoLíSz és kereskedelmi élet kitűnő előiskola volt, hogy teljesült ügyességgel és ránevelt izmokkal kezdjék meg a demokrácia lihegő futását.”3

Nyirő József az agráriusokhoz köthető két – nem éppen jelentéktelen – találmánnyal, az úgynevezett altruista (magyarul: önzetlen, nem profitra dolgozó) bankkal és a hosszúlejáratú örökbérletek intézményével részletesen foglalkozik, de a sokkal fontosabb, a kor nagy jelentőségű gazdasági szervezkedésének nevezhető szövetkezés szót, érdekes módon, egyszer sem írja le művében. Ez a körülmény általánosabb okokban leli magyarázatát. A XX. század negyedik évtizedére a szövetkezés szó baljós előérzettel telt meg. Ennek oka a mára rosszemlékűvé vált, de épp a harmincas–negyvenes években a Szovjetunióban kibontakozó kényszerszövetkezésben, a kolhozrendszertől való általános elutasítottságban keresendő. Nyirő gondolkodásától a kényszerszövetkezés nyilván annyira távol állt, hogy az önkéntes szövetkezés gondolatát is öntudatlanul elháríthatta. A kép teljességéhez persze hozzátartozik, hogy a Mezőség (Erdélynek is sajátos tájegységeként, távol a nagy tőkeképző központoktól és forgalmi csomópontoktól) a kapitalista árugazdálkodás következtében kialakuló szegénységet még egy darabig inkább a régi (Wass Albertnél erősen túleszményített, de még Bánffy Miklósnál is nosztalgikusan ábrázolt) földesúri és paraszti formákkal igyekezett oldani, elviselhetőbbé tenni. A klasszikus szövetkezés mindenesetre a húszas évekre túljutott delelőjén. A kapitalizmus kinövéseit nyesegető, a tömegeket tájékozott gazdálkodó polgárrá nevelő agrárius és szövetkezeti mozgalom vesztett lendületéből. Az erőszakos megoldások keresése és megtalálása a fontolva haladókat fokozatosan lesöpörte az útról. Nyirőre jellemző, hogy regényében a népiekkel, főleg azok balszárnyával ellentétben, akik a grófot forradalmi hevületükben pusztulásra szánják, ő szinte együtt érző színekkel festi alakjait. Az általa ábrázolt gróf, ha későn is, megvilágosodik, kár érte, jobb sorsra érdemes, ha el is járt felette az idő, ő is a magyar történelem részese… Érdekes párhuzam figyelhető meg a Bánffy trilógiájában ábrázolt Abády Róza grófnő és a Néma küzdelem gróf ura közt. Az arisztokrácia rajza mindkét műben az ábrázolt személy utolsó szabad levegőn tartott birtokszemléje után bekövetkező halálával zárul. A román bankok erdélyi birtokvásárlásának témája a regény fő szociologikus vonulata. A téma a kár szereplőit, érintettjeit, illetve azok képviselőit is mélyen foglalkoztatta. Ne feledjük: Petelei István már 1884-ben, Mezőségi út című „tényfeltáró” írásában az „oláhosításra” és az uzsorára panaszkodik. Haladva az időben, a szabadelvű Beksics Gusztáv a folyamatot már részletesen feltérképezi 1895-ben írt, A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon című, 242 oldalas művében,4 és külön fejezetben (A kultúra és a vagyon a fajok küzdelmében5) írja le a román bankok egyre terjeszkedő, új „román középföldbirtokos osztályt” teremtő, az apró(bb) birtokokat összevásárló tevékenységét. Diagnózisának néhány összefoglaló sorát talán hasznos szó szerint is fölidézni: 34

A történelem faggatása „A földbirtokos középosztály a legújabb idők válságáig a Királyhágón túl is nemzeti, vagyis magyar volt. Oláh középföldbirtokos csak itt-ott létezett. […] Az erdélyi kis- és középbirtokos magyarság részben tönkrement, s ennek a helyét akarják most pótolni a román nemzeti ügy hallgatva dolgozó munkásai oláh elemekkel. Nem kevesebbet akarnak, mint a magyar gentry ritkuló sorait román gentryvel helyettesíteni. […] Ha egyszer sikerült Erdélyben román középföldbirtokos osztályt teremteni, akkor a román nemzeti politikának nyert s a magyar nemzeti politikának vesztett ügye van.”6

Már Beksics is felfigyelt arra, hogy a magyar állam a központtól távol eső területek magyarságát gazdasági téren magára hagyja; ezen próbáltak később segíteni az említett akciókkal. Csakhogy: „sem a kormány, sem a törvényhozás nem védelmezi a magyar fajt azon kisajátítási műveletekkel szemben, melyeket a román pénzintézetek véghezvisznek. Németország 100 millió állami segéllyel védi és terjeszti Posenben a német kolóniákat. Az erdélyi magyarságot sem az állam, de még a magyar pénzintézetek sem védik”.7

A korabeli forrásokból egyértelműen kiderül, hogy sokszor különböző pártállású és gondolkodású személyek is hasonlóan írták le a folyamatokat, mondhatni, diagnózisuk azonos volt. A szabadelvűség mégis általában ragaszkodott a saját maga által (nem véletlenül) felállított dogmáihoz, és ódzkodott a gazdasági folyamatokba történő beavatkozásoktól. Ez a kor (is) a „Laisser faire, laissez passer!” („Hadd történjék, amint történik!”) ideológiájának aranykora volt. Az állam nehezen mozdult és nem eléggé, Darányi földvédő politikájának is alig adtak időt a kifutásra. Az önálló kis- és középbirtokos osztály kialakulását támogató „földosztó” Sztolipint is rövid úton meggyilkolták… Mégis figyelemre méltó, hogy a balról, a polgári radikálisok felől jött, szalonszocialistának is csúfolt, a Társadalomtudományi Társaságból indult, később őszinte nemzeti szabadelvűvé (e minőségében Tisza István barátjává és nem utolsósorban lángoló magyar hazafivá) vált Wolfner-Farkas Pál – talán épp ezért ásták el őt gondos kezek – izzó nemzeti érzéstől áthatott munkássága. 1903-ban írt 200 oldalas regényének címe Nyirőt előlegezi: Meddő küzdelem. A szerelmi történetbe ágyazott cselekmény a magyar és román vetélkedést állítja középpontba. Az elszánt, kitartó, tehetséges magyar vállalkozó fűrészüzeme sok magyarnak és székelynek nyújt tisztes megélhetést, ám a szervezett és kíméletlen román verseny, a magyar közigazgatás érzéketlensége, a magyar társadalom összetartásának hiánya megfojtja vállalkozását. A szerző szócsövének tekinthető főhős mégsem esik kétségbe, sőt példájának követésére szólít fel; úgy tartja, meddő küzdelemben föláldozni magunkat a közjó oltárán – egyenesen kötelesség: „Hát hadd legyek fanatikus. Azt hiszi, hogy ebben a szerencsétlen országban, amelyben annyi a számító, megalkuvó, mérlegelő, okos ember, nincsen

35

PoLíSz szükség a fanatikusra? Kivált amikor ezek az okos emberek el vannak telve kicsinyes, léha, önző célokkal és a nemzetnek a nagy érdekeit félvállról veszik. Csak hadd legyek fanatikus és bár volna még sok más társam. […] Ostromlott várban vagyunk mi is, az ellenség nem pihen, még egy pillanatra sem, hanem bővíti a rést, amelyet már a mi gyöngeségünk ütni engedett”.8

Reveláció erejével hat az agráriusok elméletileg legfelkészültebb és a napi gyakorlatban is helytálló vezetőjének, Bernát Istvánnak a visszaemlékezése; szerinte Tisza István 1918-ban szűkebb körben beismerte: hiba volt magára hagyni és politikailag nem szervezni a parasztságot, szemben az idegen érdekek mentén jól szervezett munkássággal. Wolfner, regénye megjelenése után, 1907-ben Az oláh kérdésről című, 48 oldalas politikai röpiratában már Farkas Pál néven tűzi tollhegyre a románság erdélyi gazdasági térfoglalását. Az írás közvetlen reagálás Bethlen Istvánnak ugyanabban az évben „a román irredenta mozgalmak ügyében” tett interpellációjára. A szerző beszámol arról, hogy amikor 1902-ben Trewelyan angol tanárt meghívta Erdélybe, az „egy könyvet mutatott nekem, amelyben azt olvasta, hogy a Kárpátok alján egy néptörzs, Traján vére, szomorú rabságban senyved. Az ellenvetéseinkre csak a vállát vonogatta.”9 Az illusztris angol utazó hamarosan meggyőződhetett arról, hogy – mai divatos szóval élve – előítélettel jött Magyarországra, mígnem: „Verespatakon azután egészen váratlanul végre hallott a földkérdésről is. A Csetatje-Maret néztük meg ketten és estefelé gyalog jöttünk visszafele. Útközben egy oláh paraszt szegődött hozzánk, aki igen büszke volt arra, hogy németül is tud, mert katona volt. Az angol rengetegül megörült neki. Végre egy igazi, bocskoros paraszt. Ez kétségkívül szociális szempontokat fog adni. – Maga idevaló? – kérdezte tőle. – Nem, uram. Hunyad megyéből jöttem, Szászváros mellől. De most itt keresek állást a bányáknál. – Aztán miért jött el hazulról? – Kellett, uram. Ami kis földem volt, azt elárvereztette a bank. – Úgy, úgy, a bank elárvereztette a földjét? A budapesti bank? – Nem, uram, a szászvárosi. – A magyar bank? – Nem, uram, az oláh bank. Az Ardealana. Nem tudtam kifizetni a kamatot, hát árvereztetett. Az angol maga elé bámult. Az oláh földkérdésnek erre a formájára nem volt elkészülve.”10

A hangulatos és csattanós módon informatív életkép mellett Farkas Pál egzakt adatok sorával szolgál a román „bankszektor fejlődéséről” (amely ekkor már fejlettebb volt az Ókirályság vidéki hálózatnál), az alakuló erdélyi román

36

A történelem faggatása középosztály belső szerkezetéről. Szerinte 3 millió román van Magyarországon, ebből a „középosztály, még ha az összes pópákat és összes tanítókat is hozzájuk számítjuk, alig közelíti meg a nyolcezer lelket”.11 Nyirő 1944-es regényéből leginkább a századelő szegényebb magyarságának elhagyatottsága, elárvultsága tűnik elénk. Farkas Pál írásában is kárhoztatja a hatékony, a néphez közelálló közigazgatás hiányát: „Minden öntudatos állami élet a végvidékekre különös gondot és figyelmet fordít. Legjobb tisztviselőit odaküldi. Intézményeket állít föl, amelyek az állam kulturális és gazdasági életét az exponált pontokon fejlesszék. Nálunk mindennek éppen az ellenkezője történik. Az oláh részek érdekeivel a központ soha sem törődött, és mindenki, aki e megyékből valamilyen módon el tud kerülni, hanyatt-homlok menekül kifelé.”12

S így tovább ecseteli a Hunyad megyei áldatlan állapotokat, ahol már a román pénz korrumpálja a szegény magyar köztisztviselőt. Mutatis mutandi… Könny és mosoly – jeleztük mottónkban Peteleivel. Az irodalom végső soron nem függetleníthető az író személyiségétől. Szomorú olvasmány a Néma küzdelem – szomorú az ábrázolt kor valósága is. Nyirő kezdettől mély belső megrendüléssel élte meg a távoli, majd a megszűnő, aztán részben visszatérő magyar államiság gyengéit, gyengeségét, hiányát. A természet és az egyszerű székely nép ábrázolása, a tragédiákkal telítettség ellenére egyfajta megnyugvást, vigaszt, talán még a jobb jövő reményét is nyújthatta számára. A közeledő bolsevik hadigépezet hatására talán nem véletlenül nyúlt az első világháború előtti Erdély sok párhuzamot sejtető, mély elhagyatottság-érzést sugalló korához. Mosolyra kevés, vagy éppen semmi oka sem volt. Belekapaszkodott az annyit hiányolt, a még mindig a szervezettség kétes jeleit mutató, ezer sebből vérző magyar államba. Közben meghasadt a szíve Erdélyért, a székelyeiért, hiszen ő is egy volt a sok közül. 2012 Pünkösdjén talán megérzi a mosolyt is – sok-sok szenvedés után –, amely népe szeretetéből árad felé… 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12

Jegyzetek Petelei István, Búcsújárás, Szeged, Lazi Kiadó, 2009, 57. A kifejezés Pomogáts Bélától származik. Szabó Dezső, Az elsodort falu, Bp., Táltos Kiadó, 1919, II, 35–36. Beksics Gusztáv, A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon, Bp., Athenaeum Kiadó, 1895. Uo., 158–187. Uo., 168. Uo., 169. Wolfner Pál, Meddő küzdelem, Bp., Singer–Wolfner Kiadó, 1903, 163. Farkas Pál, Az oláh kérdésről, Bp., Singer–Wolfner Kiadó, 1907, 5. Uo., 7–8. Uo., 8–9. Uo., 38.

37

PoLíSz

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XV. RÉSZ Pátrovics Péter

A „haza” fogalmához kapcsolódó képzetekről a magyarban és egyes indoeurópai nyelvekben A múlt század utolsó évtizedeiben születik meg az az irányzat, amelyet általánosan csak kognitivizmusnak szokás nevezni. Filozófiai alapját a tapasztalati realizmus képezi, amely szerint a tapasztalat meghatározó szerepet játszik az emberi gondolkodás és világlátás alakításában. A latin cum ‘együtt, teljesen’ és a gnoscere ‘ismer, tud’ elemekből képzett kognitív kifejezés valójában azt a tudást jelöli, amely az emberi érzékelésen-észlelésen alapuló megismeréssel és az azt kísérő mentális folyamatokkal áll összefüggésben; ezért is tűnik föl rendre az említett jelenségekkel foglalkozó tudományágak neve mellett. A filozófián, a pszichológián, a neurológián vagy az antropológián kívül ezen szaktudományok sorába tartozik például a nyelvtudomány is (Bańczerowski 2008: 94; Ernst 2004: 22). A kognitivizmus fő tézise szerint „az emberi elme csak a testben létezhet, »le van horgonyozva« benne, tehát fogalmi rendszerünk sem létezhet a testen kívül” (Bańczerowski 2009: 259). Mindez azt jelenti, hogy a külvilágra vonatkozó állításaink valójában a saját mentális állapotainkra vonatkoznak. Jelen érzéseink, emlékeink és az általunk tapasztalt dolgok mind-mind agyunk állapotába kódoltan léteznek. Ebből adódóan a kognitív felfogás szerint a jelentésnek (pl. egy szó, egy kifejezés jelentésének) szubjektív jellege van, azt tükrözi, hogy az egyén (vagy az egyénekből álló adott nyelvközösség) hogyan látja az objektív valóságot (illetve annak egy szeletét). Ezen az alapon foglalkozik a kognitív nyelvészet a világ nyelvi képének rekonstrukciójával, amelyet úgy értelmez, mint „a nyelvben rögzült objektív valóság alanyi interpretációját” (Bańczerowski 2009: 258). A jelen tanulmány a világ nyelvi képét a „haza” fogalmának vonatkozásában vizsgálja a magyar és néhány indoeurópai nyelv (német, olasz, angol, lengyel) kontextusában, teret engedve olykor a fordítástudománnyal, a transzlatorikával kapcsolatos egynémely kérdésnek is. A haza fogalmáról a világ magyar nyelvi képében nemrégiben Bańczerowski Janusz nyelvészprofesszor írt cikket Bárdosi Vilmos társszerzőségével, amely a Magyar Nyelvőr című nyelvészeti folyóirat hasábjain jelent meg, majd e munka később Bańczerowski külön tanulmánykötetében is helyet kapott (Bańczerowski 38

A történelem faggatása 2008: 246–254). Ebben a szerzők A magyar nyelv értelmező szótárából (ÉrtSz), valamint a Magyar nemzeti szövegtárból (MNSZ) vett adatok alapján kifejtik, hogy a „haza”, valamint a „hon” a magyar beszélő számára (röviden összegezve a szerzők állításait) jelentheti: 1. az országot, ahol valaki született és ahol él, és ezen ország népe tagjának tartja magát; 2. a vidéket, amelyről valaki származik, illetve ahol él; 3. a politikai, társadalmi alkotó közösséget, illetve egy meghatározott ideológiai eszmék szerint szervezett társadalmat, amely az ország történelme alapján alakult ki; 4. a lakóvagy tartózkodási helyet (otthont, hajlékot, lakást); 5. az országot, a vidéket, ahonnan valaki eredetileg származik (ahol valami elterjedt és ma is honos); 6. az „égi hazát”, a másvilágot, a mennyországot (Bańczerowski 2008: 247–249). Bańczerowski és Bárdosi szólnak arról is, hogy Európa számos nyelvében a magyar „haza”, illetve „hon” megfelelői az a) anya, az b) apa, a c) szülő, az d) hatalom vagy a e) ház szóból képzett alakok. Ez utóbbi csoportba (e) tartozik a magyar nyelv is, hiszen a haza–ház, valamint a hon–otthon alakok közötti hasonlóság könnyen észrevehető.

Igen szemléletes a hivatkozott cikkben szereplő (és további elemekkel kiegészíthető) példasor (Bańczerowski 2008: 246), amely újabb kérdések feltevésére és további következtetések levonására ösztönöz. anya – ang. motherland, mother country, fr. mére patrie, sp. madre patria, n. Mutterland (vö. m. „anyaország”) apa – bolg. otecsesztvo, tatkovina, cs. otčizna, le. ojczyzna, lit. tevyne, or. otecsesztvo (ennek emelkedettebb változata az otcsizna), sze. otadžbina, fr. patrie, sp. patria, ol. patria, n. Vaterland, svéd fädernesland szülő – bolg. rodina, belor. radzina, or. rodina, lit. gimtine, fr. terre natale, pays natal, sp. tierra natal, país natal, svéd fosterland (vö. m. „szülőhaza”, „szülőföld”) ház – ang. homeland, cs. domovina, horv. domovina, ném. Heimat(land), svéd hembygd, hemtrakt

A fenti példákat szemlélve azonban fontos tudatosítani, hogy az esetenkénti hasonlóságok vagy egyezések nem (vagy nem egyszerűen csak) a hasonló világlátásból fakadnak, hanem sok esetben tükörfordítások1 következményei. Így például az „apa” nevéből képzett megfelelő bolgár, cseh, svéd, lengyel vagy orosz szóalakok végső soron mind a német Vaterland szóra mennek vissza, amelynek viszont a szó szerint ‘apaország’ jelentésű latin patria<pater a végső forrása.2 De vajon igazunk van-e, ha a fenti analógiák alapján mindjárt hasonló világlátásról, vagy egyenesen hasonló világképről beszélünk? Elöljáróban annyit mindenesetre szögezzünk le: a fentihez hasonló összehasonlítások (nevezzük ezeket most az egyszerűség kedvéért szó szintű összehasonlításoknak) és az ezek alapján születő okfejtések a téma feltárásának csupán az „első lépcsőfokát” jelentik: a hasonló, vagy annak tűnő felszín mögött sok esetben egymástól meglehetősen 39

PoLíSz eltérő világlátások, vagy egyenesen más „univerzumok” húzód(hat)nak meg. Talán érdemes ezzel kapcsolatban az Ausztriában ismert krimiszerző és publicista, Heinrich Steinfest egy szellemes hasonlatát idézni, amelyet a kultúrák közötti párhuzamok felállítása kapcsán fogalmazott meg: „Nem szabad, hogy az utazót megtévesszék a saját kultúrájával való egyezések. A különbségek mindig nagyobbak, mint a hasonlóságok. Egyes mesékben a teáskannák első látásra pontosan ugyanúgy néznek ki, mint azok, amelyeket a hősök otthonról ismernek, de ezek itt beszélni és vándorolni is tudnak. S aligha lehet nagyobb különbség annál, mint ami egy beszélni tudó és egy beszélni nem tudó teáskanna között van. [...] Soha ne engedjék leszoktatni magukat az egészséges gyanakvásról, csak azért, mert bizonyos dolgok, emberek vagy tárgyak nagyon hasonlónak tűnnek azokhoz, amelyeket a saját hazájukból ismernek. Ne tévessze meg tehát Önöket a kávés- vagy a teáskanna, amelyik ott áll maguk előtt egy szó nélkül, teljesen ártalmatlanul. Hogy némának tűnik, még nem jelenti azt, hogy nem tud megszólalni, ha akar. S az edény, amelyik ilyen adottságokkal rendelkezik – tehát a megfelelő pillanatban tartani tudja a száját (ugyan melyik ember képes erre?) –, szóval, hogy az ilyen edény még más boszorkányságokra is képes, az már csak természetes.” (Steinfest 2011: 9–10. Saját fordítás – P. P.)

Egyelőre még a szó szintű megfeleltetéseknél maradva: feltűnő, hogy a magyar ‘haza’ szónak bizonyos nyelvekben több megfelelője is lehet. Az egyik legkézenfekvőbb példa erre talán a német, amelyben több más kifejezés mellett a két leggyakrabban használt megfelelő az ‘apa’ alapszóra visszamenő Vaterland, illetve az ‘otthon’ szóból képzett Heimat(land) lehet. A németül tudók körében viszonylag jól ismert az a distinkció, hogy míg az első szón többnyire az egész országot (egész Németországot, Ausztriát) – tehát par excellence ‘a hazát’ – értik, addig a második a szűkebb értelemben vett ‘hazát’, vagyis inkább a szülőföldet, az otthoni tájat jelöli, más szóval azt a régiót, ahonnan az ember származik (Györffy 2003: 93). A dolog ennél persze bonyolultabb. A Heimat szó esetében fontos hangsúlyozni, hogy elsősorban azt a helyet jelöli, amelyet az ember az otthonának érez. Ha például valakinek a szülei Olaszországból valók (esetleg ő maga is ott született), de már régtől fogva él Ausztriában – amit tulajdonképpen az igazi otthonának érez –, mondhatja: Mein Vaterland ist Italien, aber meine Heimat ist Österreich. Ezt a tartalmat talán a „Szülőföldem/Szülőhazám Olaszország, de a hazám (ahol élek) Ausztria” mondattal lehetne adekvát módon visszaadni. Az ilyen embert nevezik aztán a született osztrákok Wahlösterreichernek (tehát olyasvalakinek, akinek a „választott hazája Ausztria”), ahogy a tősgyökeres bécsiek is Wahlwienernek hívják a betelepült bécsieket. Maga a Vaterland kifejezés kétszer is szerepel a H. Hoffmann von Fallersleben által írott német himnusz harmadik versszakában3 csakúgy, mint a Léonhard Widmer szövegével énekelt svájci himnuszban, az osztrák császárdalban azon40

A történelem faggatása ban a Land, vagyis tulajdonképpen az ‘ország’ szó szerepel ‘haza’ értelemben.4 A császárdal első sorának magyar változatában ezt a ‘közhaza’ szóval fordítják: „Isten óvja császárunkat, császárunk, s a közhazát!” Ugyancsak a Land szó fordul elő a mai osztrák himnusz Paula von Preradovictól származó szövegének első sorában: „Land der Berge, Land am Strome...” („A hegyek országa, a folyó melletti ország...”), néhány sorral lejjebb azonban már megjelenik a Heimat, majd a harmadik – talán legemelkedettebb hangulatú – versszakban a Vaterland szó is. Az egyes ausztriai tartományok (pl. Tirol, Karintia, Stájerország) himnuszaiban viszont már mindenütt csak a Heimat vagy Heimatland (néha nyelvjárásias alakban mint Hoamat, ill. Hoamatland) szavak szerepelnek. A „szűkebb haza/szűkebb pátria” értelemben tehát mindenképpen a Heimat szó a megfelelő: Wien ist meine zweite Heimat („Bécs a második otthonom/hazám”), vagy ahogyan a dal szól: „Vivat St. Pauli! Du bist meine Heimat, hier fühl’ ich mich zu Haus.” („Vivát St. Pauli! Te vagy a hazám, itt érzem magam otthon.”) A nagy zeneszerzőnek, Liszt Ferencnek az ausztriai Kismartonban álló szobra alatt olvasható az alábbi felirat: „Dem großen Sohne des Burgenlandes. Seine Heimat” („Burgenland nagy fiának. A haza”).5 A Heimat szó – amely a nemzetiszocialista korszak miatt nem mentes a negatív konnotációktól sem (a vele alkotott némely szóalak még az úgynevezett „Szörnyszavak lexikonában” is előfordul (lásd: Schlosser 2000: 80) –, előtagként számos összetételben ‘nép-’ vagy ‘népi/népies’ jelentéssel bír: Heimatfest („népünnepély”), Heimatfilm („népi film”), Heimatlied („népdal, népies műdal”). A fentiekhez hozzátartozik még, hogy egy, a szerző által 2004-ben végzett egyéni felmérés szerint a németek és az osztrákok döntő többsége (a megkérdezetteknek kb. a 98%-a) hovatartozását illetően az első helyen a szűkebb hazát említette, csak a második helyen az államhoz (Deutschland/Österreich), és csupán a harmadik helyen az Európához való tartozást (Pátrovics 2005: 96). A Freddie Röckenhaus által készített Deutschland von oben (Németország a magasból) című film 2012-es bemutatója kapcsán a Spiegel magazin ez év áprilisi száma Was ist Heimat? (Mi a haza?) címlappal jelent meg, s több oldalas cikket szentelt a témának (Kurbjuweit 2012: 60–71). Az ebben hivatkozott 1999-es adatok szintén igen figyelemreméltóak. A „Mihez társítja elsősorban a »haza« fogalmát?” kérdésre a válaszadók 33%-a a lakóhelyet, 31%-a a családot, 18%-a a szülőföldet, 12%-a Németországot, és 5%-a a barátokat jelölte meg. Arra a kérésre, hogy „Értékelje egy 1-től 10-ig terjedő skálán az alábbi megállapításokat, ahol a 0 az »egyáltalán nem értek egyet«, míg a 10 a »teljesen egyetértek« kijelentésnek felel meg”, a következő válaszok születtek: a haza a) fontos egy nép számára (8,0); b) a személyiségem része (7,8); c) támaszt és biztonságot nyújt (7,4); d) számomra már inkább tartozik a múlt fogalmaihoz, mint a jelenhez (4,2); e) valami romantikusoknak való dolog (3,6); f) korlátoz. A szerző fontosnak tartja megjegyezni, hogy 2012-ben a válaszadók 64%-a mondta azt, hogy „egyre inkább globalizálódó világunkban” növekedett számára a haza jelentősége; 1999-ben ez az arány még csak 56% volt (Kurbjuweit 2012: 63). Elgondolkodtató az is, hogy a cikkben szereplők mást és mást jelölnek meg saját hazájukként: egy kicsi bajor falu lakói legszűkebb lakóhelyüket; a fentebb 41

PoLíSz már említett, dortmundi illetőségű Freddie Röckenhaus magát Dortmund városát; egy kettős kötődésű, fiatal németországi török lánynak a saját szobája a hazája; míg egy 27 éves kelet-berlini fiú számára Berlin mellett elsősorban a világháló jelenti a „hazát”. A megkérdezettek közül csupán egyetlen ember válaszolt a feltett kérdésre úgy, hogy az ő hazája Németország – egy 61 éves, a volt Kelet-Németországban szocializálódott tanár. A német Heimat szó jelentéstartományának ilyen mértékű tágulása a német „haza” fogalom értelmezésének változását jelzi. Megállapítható még, hogy a Heimat szónak az anyanyelvi válaszadók szerinti értelmezései sokszor jelentős eltéréseket mutatnak a szótári definícióhoz képest (vö. Wahrig 1994: 755). A fentiek alapján persze az is nyilvánvaló, hogy a szűkebb régióhoz való kötődés kiemelkedően fontos a németek számára. Hasonlóképpen tapasztaljuk ezt az olaszok esetében is, akiknek külön szavuk is van a „szűkebb pátriához” való kötődésre, ez az úgynevezett campanilismo, ami szó szerint a „szülőfalu haranglábjához való hűséget” jelenti. Bár a németek és az olaszok (különösen ez utóbbiak) esetében sokan hajlamosak leegyszerűsíteni a különbségeket, és egy Észak és Dél közötti határral (vö. Weißwurstäquator, polentone6) magyarázni az eltérést, a helyzet valójában jóval összetettebb. Az, hogy a legtöbb német vagy olasz számára a „haza” elsősorban a szűkebb régiót jelenti, ezen nyelvek és kultúrák többközpontúságával, szakszóval: policentrikusságával magyarázható, ami sajátos történelmi fejlődés következménye. Mindkét esetben igen hosszú ideig állt fönn a területi megosztottság állapota,7 ennek lenyomatát pedig természetesen megtaláljuk a nemzeti identitásban és ennek megfelelően nyelvi síkon is (Haarmann 1996: 219). A német esetében már eleve több nyelvi variánsról beszélhetünk (pl. német német, ausztriai német, svájci német), de az egyes nyelvjárásokon kívül még a nagyobb városoknak is megvan a maguk sajátos zsargonja (pl. Berlinnek az úgynevezett berlinerisch vagy Bécsnek a wienerisch8). Az olasz esetében az egyes régióknak ugyancsak megvannak a saját jellemző nyelvjárásaik. Ezek mind szerkezetüket, mind szókészletüket tekintve jelentősen különböznek az irodalmi olasztól. Az olaszok rendkívül büszkék szülőföldjükre, saját szűkebb pátriájukra: a régióra, a megyére, a városra vagy a falura, ahonnan származnak, s ezt a kötődést életük végéig őrzik és ápolják. Ennek megfelelően erős az egyes szomszédos régiók, városok vagy falvak közötti versengés9 is. Ebben a versengésben természetesen mindenki a saját szülőföldjéről valókat tartja a legjobbnak, legelőrevalóbbnak. Az identitásnak tehát fontos eleme a tudat, hogy vagyunk „mi” és vannak a velünk szemben álló „gli altri”, ‘a mások’. Hasonló mentalitást tükröz a német nyelvjárásias mir san mir = wir sind wir „mi mi vagyunk”, „mi magunk vagyunk” mondás is.10 (Az Allporttól származó [Allport 1977: 77], úgynevezett Wir-Gruppe „mi-csoport” fogalmáról és ennek szerepéről az identitás kialakulásában/kialakításában lásd: Huber 2012: 128). Úgy tűnik, nem túlzás kijelenteni, hogy a németek vagy az olaszok esetében a nemzeti identitásnak nemcsak része a szülőföldhöz, illetve a „szűkebb hazához” való kötődés, hanem a legtöbb esetben szinte azonos vele. A „haza” fogalma számukra elsősorban a szülőföldet jelenti. 42

A történelem faggatása Más a helyzet az angolok vagy az amerikaiak esetében, akiknek sokszor korántsem egyszerű a dolguk, ha a származásuk kerül szóba, vagy ha egyszerűen csak arra a kérdésre kell válaszolniuk, hogy hová valósiak. A nyelvi etikett oldaláról közelítve a kérdéshez – főként az amerikai angolban – bizonyos témák egy kulturált társalgásban eleve kerülendők. Ezek közé tartoznak a faji témák, amelyek gyakran érintik a származás kérdését is.11 Ez azonban a dolognak csak az egyik oka. A másik, hogy – megint csak ismert történelmi adottságok folytán (mint például a bevándorlás) – igen sokan rendelkeznek közülük kettős (olaszamerikai, lengyel-amerikai, kínai-amerikai, orosz-amerikai, zsidó-amerikai stb.) identitással, ami szintén nem teszi egyszerűvé a válaszadást. Az angol-amerikai nyelv vezető világnyelvi szerepe (ami együtt jár a hozzá tartozó kultúra világméretű elterjedtségével), illetve a volt gyarmattartó státusz következményeiből fakadó adottságok ugyanakkor együttesen erősítik azt az érzést is, hogy az angol ember bizonyos szinten csaknem mindenhol „otthon van” a világban. Jól példázza ezt a nagy angol író, Rudyard Kipling életútja, aki Bombayban született, s bár iskoláit Angliában végezte, valójában életének igen jelentős részét az anyaországtól távol töltötte. Ettől függetlenül azonban mindvégig nemcsak hogy igazi brit ember – „true Briton” – maradt, de a brit birodalmi eszme hirdetője, sőt dicsőítője is volt. Kipling példája az életút változatosságát tekintve nem kivételes. A „Hová valósi vagy?” kérdésre angolok esetében ma is gyakoriak az efféle válaszok: „Hát nem is tudom... Lássuk csak, hogy is van ez... Manchesterben élek, viszont Göteborgban születtem, aztán nemsokára Angliába költöztünk, Londonban végeztem az egyetemet, de az első munkám New Yorkhoz kötött...” Mindez természetesen a „haza” kérdéséhez szorosan kapcsolódó „honvágy” fogalmát is meglehetősen „képlékennyé”, nehez(ebb)en megragadhatóvá teszi a hasonló háttérrel rendelkezők számára. Összegezve tehát az eddig elmondottakat: azt kell látnunk, hogy a német nyelvterület vonatkozásban a „haza” – lexikálisan is manifesztált módon (Vaterland vs. Heimat) – többszintű fogalom, amelynél elsősorban a „szűkebb pátria”, a lakóhely (város, régió, tartomány) jelenti a kötődés első, legerősebb szintjét, és ezt követ(het)i(k) más (családhoz, szülőföldhöz, barátokhoz) vagy valamiféle nagyobb entitáshoz (nemzethez) való kötődés(ek). Az olasz esetében ez a „szűkebb pátriához” (mindenekelőtt a szülőföldhöz) való kötődés az egyetlen, az egész életre meghatározó adottság, amely valójában a számukra nehezebben körvonalazható nemzeti azonosságtudat helyére lép, illetve tulajdonképpen azzal azonos. Az angolok vagy amerikaiak esetében a „haza” értelmezése egy magasabb rendű entitáshoz (nemzet) való, magától értetődő kötődésen túl más, egyéni (regionális) kötődéseket is megenged. A ‘haza’ szó és különböző idegen nyelvi megfelelői (Vaterland–Heimat, patria, homeland) tehát a legtöbbször egymástól igen eltérő tartalmakat fednek. A „haza” fogalom és a hozzá kapcsolódó képzetek még talán Közép-KeletEurópa kis népeinek (és nyelveinek) esetében mutatják a legnagyobb fokú rokonságot. Ennek fő oka a „közös kód” megléte, az, hogy a közép-kelet-európai népek esetében a disszonanciák ellenére is föllelhető a „közös történelmi sors”; 43

PoLíSz mindenhol hasonló körülmények között ment végbe a XIX. században a modern nemzetté válás (Kiss Gy. 2011: 34–37). A közép-kelet-európai népeknek ehhez a szellemi rokonságához a múlt század elején még a Monarchia biztosított történelmi keretet, amelyben a nemzeti ébredések és identitásképzések időszakában a német elem – kulturträger szerepénél fogva – egyszerre volt mintaadó, viszonyítási pont, ugyanakkor egyfajta ellenpont is. A közép-kelet-európai „szellemi rokonság” ténye nyelvi szempontból is meggyőzően igazolható (vö. Nyomárkay 2012: 1–12). A jelen cikk első részében tárgyalt (német, olasz, angol-amerikai) és a fent említett, kis közép-kelet-európai kultúrák között meglévő lényeges különbség, hogy az utóbbi (döntően monocentrikus) kultúrák esetében a német és az olasz kapcsán említett lokálpatriotizmus létezik ugyan, de gyenge, s szinte mindig felülírja az erős hazafias érzület, a nemzethez való kötődés. Az itt ismertetett témához kapcsolódó, feldolgozásra váró kérdés lehetne még a haza fogalmához kapcsolódó közmondások, irodalmi idézetek és történelmi alakok számbavétele az egyes nyelvekben (kérdőíves felmérés alapján), de érdekes eredményt hozhatna annak vizsgálata is, hogy miként alakul a hazakép, illetve a magyarságkép13 a kettős identitással rendelkezők (akár a magyarországi nemzetiségek14) esetében. Fontos kérdés lehet az is, hogy az egykor Európában meghatározó jelentőségű, a jelenben azonban egyre inkább háttérbe szoruló (szorított?) kereszténység, a keresztény vonások vajon mennyire lényeges elemei, egyáltalán: elemei-e még a mai ember hazaképének? Mindezek azonban már újabb tanulmányok kiindulópontjául szolgálhatnának. Írásunkat abban a reményben adjuk közre, hogy nemcsak újabb elemekkel gazdagítja a tárgyról szóló eddigi ismeretanyagot, de egyben a benne fölvetett kérdések továbbgondolására is ösztönöz. Jegyzetek 1. Arról, hogy a német (és esetenként a magyar) nyelv milyen komoly hatással volt a térség nyelveire (például a tükörfordítások létrejöttében), érdemes elolvasni Nyomárkay István néhány, a kérdéssel foglalkozó tanulmányát (Nyomárkay 2004/a: 59–77; 2009: 211–217; 2011: 111–113; 2012: 1–12). 2. Witold Gombrowicz, a 20. századi lengyel irodalom zseniális alakja Transz-Atlantik című regényében éppen az ojciec-re (‘apa’) visszavezethető ‘haza’ jelentésű ojczyzna szót használja föl arra, hogy Lengyelországtól, a „régi hazától” megkülönböztesse Argentínát, az „új hazát”, mégpedig oly módon, hogy az ojczyzna alakból a ‘fiú’ jelentésű syn hozzáadásával megalkotja a synczyzna szót, ezt a sajátos neologizmust. Mindez persze csaknem megoldhatatlan probléma elé állítja a fordítót, aki a magyar változatban – jobb megoldást nem találván – a Pátria (vö. „pater”)–Fitria (vö. „fiú”) párral tükröztette a különbséget. (Gombrowicz 1987) 3. Ma a H. Hoffmann von Fallersleben által 1841-ben írott „Deutschland, Deutschland über alles” kezdetű vers harmadik versszaka, az „Einigkeit und Recht und Freiheit für das deutsche Vaterland!” („Egységet, jogot és szabadságot a német hazának!”) a Németországi Szövetségi Köztársaság hivatalos állami himnusza. 4. A nyelvekben nem egyedi jelenség, hogy az ‘ország’ jelentésű szó szerepelhet ‘haza’, ‘hon’ értelemben is. A németben fentebb már láthattunk erre példát, de jól illusztrálja ezt az ismert angol mondás is, melyben az eredetileg ‘ország’ jelentésű country jelenik meg ilyen szerepben: „Right or wrong, my country” („Jóban-rosszban, a hazám”). Tehát akár jó, akár rossz ügyben kötelezte el magát az országom, ki kell tartanom mellette, mert a hazám. Az angolban elég általánosnak számít, hogy csak a country szó szerepel ‘haza’ jelentésben, mint például a Kennedy elnök 1961-

44

A történelem faggatása es beiktatási beszédjéből való, sokat idézett Kaliba Noszoj felé mondatban is: „Ask not what your country can do for you, ask what you can do for your country” („Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért”). A lengyelek egymás közötti, bizalmas beszélgetéseiben hangozhat el például a Kiedy jedziesz do kraju? (szó szerint: „Mikor utazol az országba?”) kérdés. A kraj ‘ország’ szón ebben az esetben kizárólag a ‘hazát’, azaz Lengyelországot értik. 5. A dolog pikantériája, hogy Liszt Ferenc életében maga a „Burgenland” fogalom még nem létezett, azt csak 1921-ben, a nagy zeneszerző halála után 35 évvel alkották meg. 6. A Weißwurstäquator szó jelentése „fehérkolbászegyenlítő”. Ez a dél- és a közép-, illetve északnémet terület közötti határvonal tréfás, köznyelvi megnevezése, utalva a dél-német konyha egyik specialitására, a Weißwurstra, amely a borjúhússal töltött, különlegesen fűszerezett kolbász (Pátrovics 2005: 224). Polentonenak, azaz gúnyosan „polentazabálónak” nevezik a dél-olaszok az északiakat, mivel a polenta, a ‘kukoricakása’ vagy ‘puliszka’ jellemző észak- és közép-itáliai étel (Sztanó 2008: 222). 7. A német államok egyesítése, hosszabb távon az egységes Németország felé vezető úton az első jelentős lépés az 1834-ben Poroszország kezdeményezésére létrehozott vámszövetség volt, amelyhez 1852-ig Ausztria kivételével minden német állam csatlakozott. Az egységes Német Birodalom az 1870–1871-i francia–porosz háború eredményeként, Otto von Bismarck kancellár kormányával születik meg. A francia uralom elleni harc időszakából származó – ma Németország hivatalos zászlajaként használt – fekete-arany-piros színű trikolór 1848-ban, a nemzeti ébredés időszakában jelenik meg újra, de csak a weimari alkotmány elfogadása, 1919. július 31-e után válik Németországban először hivatalossá. Olaszországra mint egységes nemzetre csak 1861 után hivatkozhatunk. 8. Nagyvárosi zsargonokról természetesen más nyelvek esetében is beszélhetünk, sokuk azonban ma már nem, vagy nem eredeti formájában létezik. A „pesti nyelv”, amelynek a kiváló nyelvész-etimológus, Bárczi Géza egész monográfiát szentelt 1932-ben, eredeti formájában ma már nem létezik, csupán néhány kifejezés él belőle a mai köznyelvben. Amikor Bronisław Wieczorkiewicz, az elismert lengyel nyelvtudós még a hetvenes évek elején kiadta a varsói nyelvről szóló, több száz oldalas művét, igazi értékmentést végzett. A varsói városi zsargon ugyanis – legalábbis háború előtti, eredeti formájában – akkor már csaknem 30 éve nem létezett. 9. Közép-európai, pontosabban lengyel vonatkozásban hasonlóan közmondásos, több mint 400 évre visszatekintő rivalizálás folyik Krakkó és Varsó között. A krakkóiak ugyanis máig nehezen viselik, hogy a lengyel fővárost 1596-ban Krakkóból Varsóba helyezték. Ennek a versengésnek egyik megmosolyogtató momentuma volt az az eset, amikor egy pápai audiencián II. János Pál pápának (aki egyetemi tanulmányait Krakkóban végezte) a krakkói Jagelló Egyetem rektora mint Lengyelország legrégebbi, a Varsói Egyetem rektora pedig mint Lengyelország legjobb egyetemének a rektora mutatkozott be. 10. A Bayern München focicsapat mezén olvasható: Mia san mia jelmondat a Mir san mir bajor változata. A kifejezés továbbá főnévként is használatos Mir-san-mir-Mentalität formában. 11. Ez mára változni látszik, hiszen az angolok és az amerikaiak számára egyre kevésbé kerülendő téma az etnikai hovatartozás, az ethnicity kérdése. Talán ezzel hozható összefüggésbe az is, hogy a kiejtés identitásjelölő funkciójának szerepe egyes anyanyelvű beszélők szemében kezd felértékelődni. Míg a brit angolban egy-két évtizede még abszolút kötelező érvényű volt a Received Pronunciation, ma egyre több angol igyekszik „színesíteni” kiejtését olyan elemekkel, amelyek társadalmi osztályára vagy származási helyére utalnak. George Mikes mondja az RP

45

PoLíSz szinonimájaként használatos oxfordi akcentusról, hogy az olyan megerőltető, hogy néha maguk az angolok is belefáradnak abba, hogy folytonosan ezt használják. Akkor viszont megeshet, hogy egyszer csak kizökkennek belőle és elkezdenek természetesen beszélni. Ha azonban ez megtörténik az emberrel, akkor fölmerül a kérdés, hogy ki is ő valójában? 12. Bańczerowski fentebb hivatkozott cikkében több ilyen magyar vonatkozású példát is hoz (Bańczerowski 2008: 246–254). 13. A szerbek és a horvátok magyarságképéről alapos elemzést közöl tanulmánykötetében: Nyomárkay 2004/b: 5–21. A Pécsi Tudományegyetem Európa és Ibero-Amerika Kutatócsoportja már 2007 óta végez kutatásokat a külföldön élő Magyarország-kép egyes aspektusairól. Az eredményekről a csoport tagjai konferenciákon számolnak be, ezek anyagát pedig kötetekben publikálják (vö. Hornyák–Vitári 2009, 2010). Ezekben a kutatásokban a jelen cikk szerzője is részt vesz. 14. A magyarországi német nemzetiségre vonatkozóan folynak az identitás kérdését vizsgáló újabb kutatások (vö. Huber 2012: 123–133). Felhasznált irodalom  Allport, G. W. 1977. Az előítélet, Bp., Gondolat Kiadó.  Bańczerowski, J. 2008. A haza fogalma a világ magyar nyelvi képében = A világ nyelvi képe: A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban, Bp., Tinta Kiadó, 246–254.  Bańczerowski, J. 2009. A világ nyelvi képének fogalma mint a kutatás tárgya = Quo vadis philologia temporum nostrorum?: Korunk civilizációjának nyelvi képe, szerk. Bárdosi, V. Bp., Tinta Kiadó, 43–52.  Ernst, P. 2004. Germanistische Sprachwissenschaft, Wien, WUV Facultas Verlags- und Buchhandlungs Ag.  Haarmann, H. 1996. Identität = Kontaktlinguistik: Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung 1., szerk. Halbband, Goebl, H. et al., Berlin, New York, Walter de Gruyter, 218–233.  Hornyák, Á – Vitári, Zs. (szerk.) 2009. A magyarságkép a közép-európai tankönyvekben a 20. században, Pécs, Pécsi Tudományegyetem (Kutatási Füzetek, 14).  Hornyák, Á – Vitári, Zs. (szerk.) 2010. Idegen szemmel: Magyarságkép 19–20. századi útleírásokban, Pécs, Pécsi Tudományegyetem (Kutatási Füzetek, 16).  Huber, Á. 2012. Ethnische Identität im Zeitalter der Globalisierung am Beispiel der ungarndeutschen Minderheit = Tanulmányok: Nyelvtudományi Doktori Iskola, szerk. Bárdosi, V., ELTE BTK (Asteriskos, 1), 123–133.  Gombrowicz, W. 1987. Transz-Atlantik, Bp., Magvető Kiadó (ford. Kerényi, G., Fejér, I.).  Györffy, M. 2003. Német–magyar kulturális szótár, Bp., Corvina Kiadó.  Kiss, Gy. Cs. 2011. A közös kód: Egy testvér a magyar és a lengyel, Múlt Kor, 2011, 2. sz., 34–37.  Kurbjuweit, D. 2012. „Mein herz hüpft”, Spiegel 2012, 15. sz. (április 4.), 60–71.  Nyomárkay, I. 2004/a. Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban = Nyelveink múltja és jelene, Bp., ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék (Opera Slavica Budapestinensia Lingue Slavicae), 59–77.  Nyomárkay, I. 2004/b. A szerbek és a horvátok magyarságképe = Nyelveink múltja és jelene, Bp., ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék (Opera Slavica Budapestinensia: Lingue Slavicae), 5–21.  Nyomárkay, I. 2009. Nyelvújítások Közép-Európában = Quo vadis philologia temporum nostrorum?: Korunk civilizációjának nyelvi képe, szerk. Bárdosi, V., Bp., Tinta Kiadó, 211–217.  Nyomárkay, I. 2011. Egy érdekes nyelvi kölcsönhatás = Tegnapi filológiánk mai szemmel, szerk. Bárdosi, V., Bp., Tinta Kiadó, 111–113.  Nyomárkay, I. 2012. A közép-kelet-európai nyelvek szellemi rokonsága = Magyar Nyelvőr, 2012, 1. sz., 1–12.  Pátrovics, P. 2005. Német kulturális és országismereti kislexikon, Debrecen, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft.  Schlosser, H., D. 2000. Lexikon der Unwörter, Bertelsmann Lexikon Verlag.  Steinfest, H. 2008. Gebrauchsanweisung für Österreich, Zürich, Müchen, Piper.  Sztanó, L. 2008. Olasz–magyar kulturális szótár, Bp., Corvina Kiadó.  Wahrig, G. 1994. Wahrig Deutsches Wörterbuch, Gütersloh, Bertelsmann Lexikon Verlag GMBH

46

Világbeszéd

Andrzej Szczeklik (Lengyelország) Andrzej Szczeklik (1938−2012) komoly nemzetközi elismerést szerzett a szív- és a tüdőgyógyászat szakértőjeként, emellett olyan nagy egyéniségeket kezelt Krakkóban, mint Czesław Miłosz, Wisława Szymborska és Andrzej Wajda. Az Orvostudományi Akadémia rektora volt (1993−1996). Maga is a város nevezetességévé vált, részt vett a művészeti életben, szívesen improvizált zongorán a főtéri Kosfejes Ház pincéjében. Élete utolsó évtizedében a tudomány, a mitológia és a művészettörténet határterületeit bejáró esszéistaként is nagyot alkotott. Első két kötete – Katharszisz. A természet és a művészet gyógyító erejéről (2005), Koré avagy az orvoslás lelke (2008) – magyarul, majd számos más nyelven is megjelent. A harmadik és egyben utolsó könyv javításait már az intenzív osztályon fejezte be. Mindenkinek elállt a lélegzete Lengyelországban, amikor 2012 húsvétján, két hónappal a szerző halála után megpillantotta a Halhatatlanság borítóját a könyvesboltok kirakatában. A magyar fordítás 2013-ban jelenik meg az Európa Könyvkiadónál.

Halhatatlanság. Az orvostudomány prométheuszi álma Túlvilági utazások Vajon a halál tényleg mindent lezár? Eltűnünk nyomtalanul, mint a füst? Szertefoszlunk a levegőben? És már sosem lesz folytatás? James George Frazer így ír erről: „Arra a kérdésre, hogy az ember tudatos személyisége túléli-e a halált, majd minden emberfajta igennel válaszolt. Alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerünk ebben a kérdésben szkeptikus vagy agnosztikus népeket.”1 E szavakat alátámasztják a kőkorszaki sírokban talált használati eszközök. Úgy érezték, az embernek a halála után is szüksége van ételre, italra, ruhára, és ugyanúgy vágyik szórakozásra is. Senki sem szentelt olyan nagy figyelmet a halálnak, mint az ókori egyiptomiak. Már az is erre ösztönözte őket, hogy rövid életük volt. Tizenévesen lettek szülők, harmincöt éves korban haltak meg. Minden évben kiöntött a Nílus, ebben a természet ciklikus újjászületését látták, hisz a fenyegető áradat mintegy felsőbb parancsra visszahúzódott korábbi határai közé, hátrahagyva a termékennyé vált talajt. És arra a meggyőződésre jutottak, rendíthetetlenül hittek abban, hogy az ő életük is képes újjászületni a halál után. Határ volt, de át lehet lépni. Átjuthat az ember a túlvilágba, ha tudja a módját, ismeri a mágiát. Felkészítették a holttestet a rá váró útra. Eltávolították a belső szerveket, csak a szívet hagyták meg. A mumifikálás nemcsak tartósította a porhüvely status quo-ját, hanem meg is tisztította, felkészítve ezzel az új életre, amelynek a múmia bábjából kellett kikelnie. Napközben viszont kiröppent a múmiából a ba, 47

PoLíSz az ember esszenciája, életereje. A mi fogalmaink szerint ez a lélek megfelelője. Gyakran láthatjuk rajzokon és festményeken. Emberfejű madár alakját ölti. De minden éjjel vissza kell térnie a sírba, egyesülnie kell a múmiával. A napisten, Ré példáját követi, aki napnyugtakor elhagyja az égboltot, és a sötétség istenével, Ozirisszel egyesülve jut el az újjászületéshez. Minden éjszaka leple alatt megtörténik a titokzatos egyesülés, ez a ciklus adott örök életet az isteneknek, ez tartotta fenn a földi életet. Ősrégi szimbólum volt, megtalálható Indiában, Mezopotámiában és Görögországban – ott rendszerint két kígyó alakjában jelent meg. És mikor Zeusz visszatért emlékezetével a múltba, atyjánál, Kronosznál is régebbi időkbe, egyre mélyebbre hatolt az időben, végül megállt egy ponton, „amely a végső pont volt ezen az úton, mert ez volt az első pontja is”.2 Akkor látta az egyesült királyi párt, mozdulatlanná dermedve: az Időt, öregség nélkül, és Anankét.3 Az ő egyesülésükből született a világ. A halott egyiptomira váró utat akadályok jelezték, tele volt veszélyekkel. Az embernek ismernie kellett a varázsigéket ahhoz, hogy végig tudjon menni rajta. Ezek már az egyiptomi civilizáció kezdetén, a harmadik dinasztia idején, mintegy 2600 évvel Krisztus előtt megjelennek. Varázsigék borítják a piramisokban rejlő sírkamrák falát, pár száz évvel később pedig a múmiákat rejtő koporsókra kerülnek. Semmi sem adja vissza jobban az álom és a mágia atmoszféráját annál, hogy a koporsó hieroglifáin látható kígyók testrészeit szándékosan megnyomorították – minden eshetőségre felkészülve, nehogy eszükbe jusson fölébredni és az elhunytat veszélyeztetni. Végül 1700 körül papiruszra kezdik írni a mágikus feliratokat, azt pedig közvetlenül a holttestre helyezik. A bámulatos illusztrációkkal díszített papirusztekercsek hossza egy métertől negyven méterig terjedt. Sokáig úgy gondolták, hogy ezek a „halottas-könyvek”4 nem tartalmaztak olyan szöveget, amely visszaadja az életet. Nem is a túlvilági utak térképei voltak. Ezekben varázsigéket és jelszavakat gyűjtöttek össze, amelyek megvédik az elhunytat a veszedelmektől. Erőt adnak neki ahhoz, hogy átjusson a borzalmak világán. Az isteneknek szóló himnuszokat és imádságokat, a ragadozókat megbűvölő varázsigéket és olyan mondókákat sugalmaztak neki, amelyekkel levegőhöz, élelmiszerhez és vízhez juthat, voltak nála készenlétben bizonyos mondatok, melyek az ártatlanságát tanúsítják Ozirisz bírósága előtt. De még ezeknél is jelentőségteljesebbek voltak a nevek. A dolgok, állatok, szörnyek és istenek nevei. A névben rejlett az esszencia. A kimondásuk hívta életre őket, hatalmat adott. A helyesen megnevezett kapuk maguktól tárultak ki, a rettenetes őrök elálltak az útból, ha a nevükön szólították őket. Meghátrált a kígyó, ha meghallotta a nevét, a csónak kész volt fölvenni az embert, ha látta, hogy felismerték. Ez színtiszta mágia, a mindenható szavak erején alapuló rendszer volt. Ki kellett mondani a szavakat ahhoz, hogy hassanak, ezért a halott „szájának kinyitása” volt a kulcsfontosságú szertartás. Ezt egy pap végezte, miközben kántált és áldozatot mutatott be. Olyan eszközzel nyitotta ki az előtte álló múmia száját, amelynek meteoritból kinyert vasból készítették az élét. Archaikus eredetű rituálé lehetett, az Ó-birodalom korai időszakáig nyúlhatott vissza, amikor hasonlóképpen nyitották ki az újszülöttek száját, majd eltávolították a nyálkát, 48

Világbeszéd hogy átjusson a levegő. Az elhunyt „a száj kinyitása” után léphetett az újabb születésekhez vezető útra. Vándorunk varázsigéket mormolva, a rá leselkedő katasztrófákat elkerülve végül Ozirisz színe elé léphet. A „halottas-könyvek” számos illusztrációján örökítették meg az ítélet jeleneteit, melyekben a szív játssza a főszerepet. A végső dolgok titokzatosságát és nyugalmát árasztják. Isten az oszlopcsarnokban vár a jövevényre. Egyenes derékkal ül a trónon, a magas mérleget figyeli, már ott sürgölődik mellette a sakálfejű Anubisz, előkészítve a finálét. A mérleg tetején a pávián alakban megjelenő Thot figyeli az utolsó jeleneteket. De a szív ismeri az elhunyt titkait, és az utolsó pillanatban képes felfedni, hangosan megnevezni földi vétkeit. A jövevény fel van készülve erre az eshetőségre. Szkarabeuszt visel a mellkasán, olyan varázsigével, amely képes elcsitítani a szívet. És így hárul el az utolsó veszedelem. Anubisz munkához lát. Az elhunyt szívét helyezi a mérleg egyik serpenyőjébe. A másikba meg egy strucctollat, amelyet Ré napisten lánya, Maat hajából vett ki, aki mindig a fején hordja, mert ez a hieroglifikus jel felel meg a nevének. Maat személyesíti meg a rend és a törvény isteni elemét, ezeket a törvényeket sosem foglalták írásba tízparancsolat formájában. Kevesebbet kellett nyomnia az egyiptomi szívének a madár tollánál a mérleg serpenyőjében, mert ha nehezebb, a rá várakozó krokodilfejű, oroszlántestű és vízilófarú szörny állkapcsai közt pusztul el. Gyalázatos véget ér egyszer s mindenkorra az egyiptomi élete. Tehát azonnal döntenek a sorsáról. Ezt tudatják Ozirisszel. Thot, az írnokok pártfogója, a hieroglifák feltalálója már emberalakban, íbiszfejjel, írónáddal és palettával a kezében jegyzi fel az ítéletet. Különböző utak vártak a tiszta szívekre. Egyesek a napisten, Ré csónakjába kerültek, és végigjárták vele az eget, minden éjszaka fiatalon születtek újjá. Mások olyan vidéken találták magukat, amely a szülőföldjükre, a zöldellő, termékeny völgyekre és a Nílus deltájára emlékeztette őket. Itt, a Nádas-mezőkön művelték a földet, mert így nevezték ezt a paradicsomot, betakarították a mindig gazdag termést, csónakáztak a folyón, és találkoztak az istenekkel. Nem volt olyan nehéz a munkájuk, mint az előző életükben, mert mindenkinek voltak segédei. Fából készült kis figurákat, usebktiket helyeztek a sírba az elhunyttal, ezekre rá volt írva az „aktiváló kód”, a varázsige, amely életre keltette őket, és már készen is álltak a munkára. Elég volt kimondani a varázsigét... még a paradicsomban is. A halál utáni bírósági eljárás koronázta meg az egyiptomi ember utazását. A görög hitvilág is hatott, az orphikus tanítások közvetítésével. De korábban jelenítette meg a föld alatti világot Homérosz, és ez a kép évezredeken át jelen volt az irodalomban. Először Odüsszeusz szemeinek mutatta meg, akit Kirké küldött a holtak birodalmába, hogy megtudja a jövendőmondó Teiresziásztól, mi vár rá. Az anyjával, Agamemnónnal, Akhilleusszal és Héraklésszel is beszélt odalenn Odüsszeusz. Végeláthatatlan, hideg és kihalt síkság volt az ő világuk, sápatag lelkek tévelyegtek a tomboló viharban, akik olyan közönyössé váltak, mint az aggok házának lakói. A mélységből tűnnek elő, amikor meglátogatja őket Odüsszeusz, tömegestül törnek elő a kísértetek hordái. Az őszi szélben raj49

PoLíSz zó leveleknek látja őket. Aeneas is a lelkek hasonló légióival találkozik a túlvilágon. A folyó partján nyüzsögnek, ahol száz évig kell várniuk, mielőtt átkelhetnek Kharónnal a túlsó partra. De ez a rémisztő költői leírás Vergilius egyik leghíresebb sorával végződik: „Tendebantque manus ripae ulterioris amore”. Nagy sokaság sietett, csak özönlött egyre a partra, férfiak és az anyák, akik életüket befejezték, nagyszívű hősök, kisfiúk és még gyenge leányok, ifjak, akik szüleik szeme láttára égtek a máglyán, mint mikor ősz elején a hidegtől hull le az erdő fájáról a levél [...] Álltak mind könyörögve, vigyék át őket először, Karjukat esdve a túlsó part felé vágyva kitárták.5 Vergilius tehát Homérosztól vette az őszi levelek metaforáját, Dante is ezt a képet idézte tizenöt évszázaddal később. Amikor Dante az Isteni színjátékban Vergilius kíséretében átlép a Pokol kapuján – mint azelőtt Odüsszeusz és Aeneas –, az Akherón partjait és a holtak légióit látja: Mint ősszel a levél elhagyja fáját, egymásután leválva, míg az ág a földön látja az egész ruháját.6 Ez az erőteljes hasonlat, mely szerint a holtak lelkei olyanok, mint a szélben földre hulló őszi levelek, még visszatér különböző változatokban John Miltonnál, Percy B. Shelleynél, Paul Verlaine-nél és Gerard Manley Hopkinsnál.7 Meszsziről érkezhetett az ihlet Homéroszhoz. Észrevették ugyanis, hogy ez a túlvilág emlékeztet a babiloni és a bibliai holtak országára. A Gilgames-eposz utolsó énekében megjelenik a hős előtt a halott bajtárs, Enkidu. Mintha szél fuvallatát érezné. Ez a jelenet az Íliász utolsó oldalaira emlékeztet, ahol Akhilleusz találkozik legjobb barátjával, Patroklosszal, aki elesett a csatában. Homérosznál kegyetlen büntetés jár a súlyos bűnökért. Odüsszeusz látja, hogy Sziszüphosz egyre csak görgeti a sziklát föl a hegyre, mindhiába. Tantalosz soha véget nem érő éhségben és szomjúságban szenved, Titüoszt pedig keselyűk marcangolják. Valahol a gyémántoszlopokon álló hatalmas kapun túl, amelyen mindenkinek át kell lépnie, hogy aztán már sose térhessen vissza, az óriási fekete teremben ül aranytrónján Perszephoné mellett Hádész, fogazott koronával a fején, jogarral a kezében. Az ő vára alatt rejtőzik a vészterhes Tartarosz, a bűnösök vesztőhelye, ahol a lelkiismeret-furdalást megszemélyesítő erünniszeket, a három förtelmes nővért tartják őrizet alatt. De csak az orphikusok jóvoltából terjedt el széles körben a halál utáni ítélkezés. Ekkor már olyan büntetést kapnak a bűnösök, amely nem tart örök időkig. A megtisztulás időszaka után a lélek visszatér a földre, és új testbe lép, hogy vezekeljen az előző életében elkövetett bűnökért. Az orphikus tanítások vigaszt hoztak, az ember reménykedhetett 50

Világbeszéd abban, hogy jobbra fordul a sorsa. Ekkoriban kezdték messzi vidékekről érkezett új istenek betölteni a görög Olümposzt. Különösen a csodák ősrégi országa, Egyiptom ejtette ámulatba és vonzotta a görögöket, akik hittek abban, hogy titkos bölcsesség rejlik a Nílus-parti szentélyekben. Onnan érkezett hozzájuk Ízisz, aki már korábban is jelen volt Kis-Ázsiában, a görög partokon, és a Krisztus előtti III. századtól kezdve hatalmas tömegben sereglettek köréje a hívek. Az ő érkezése után kezdtek kis teleírt táblákat helyezni a holtak sírjába. Bár ezek nem voltak mesterien kalligrafált, színes papirusztekercsek – „halottas-könyvek” −, ezek is tartalmaztak bizonyos előírásokat, arra okították az elhunytat, hogyan viselkedjen a túlvilágon, miféle jelszavakat kell kimondania ahhoz, hogy megváltásban részesüljön. Akik ezt elnyerték, már Homérosznál is a Boldogok Szigetére kerültek. Ott lakomáztak fényes társaságban az Elíziumi Mezőkön, a ligetekkel körülvett zöld réteken. Az ember csodálatosképpen egy gyönyörű távoli szigetre kerül – ez a motívum alighanem az özönvízről szóló sumér elbeszélésből ered. Lehet, hogy az „elíziumi” kifejezés az egyiptomi iaru vagy ialu szó görög kiejtéséből ered, ez pedig nádat jelent. Tehát az Elíziumi Mezők a Nádas-mezők, az egyiptomi túlvilág távoli visszhangjai lennének?8 Mások úgy gondolják, ez a titokzatos elnevezés a görög enélüszion vagy enélüsziosz szóból alakult ki, amely villámsújtotta embert jelent, aki „leterített és kiválasztott egyszerre”.9 * Hogy milyen „ott”, a túlvilágon, arról a költők énekelnek, de láthatjuk festményeken, és a vallások tanításaiból is tudhatjuk. De most először hallhatjuk ezt a feltámasztottaktól. Azoktól az emberektől, akik meghaltak, de visszatértek az életbe. A legutóbbi időkig abszolút kivételes esemény volt, ha valaki visszatért az életbe. Ezt már fiatal orvosként megtapasztalhattam. Külföldön történt, hasműtétnél asszisztáltam, amikor megállt a szív. Egy pillanatra sem vesztette el a lélekjelenlétét a műtétet vezető orvos, egy másodperc alatt döntött, következett az ugrás a sötétbe. A kitűnő sebész a hastól a mellkashoz ugrott, egyetlen vágással kinyitotta, kivette a szívet a szívburokból, és ritmikusan nyomkodni kezdte a markában. Pumpálta a vért. És a szív beindult. Volt bőven komplikáció a következő napokban, de, ahogy mondani szokás, saját lábán távozott a beteg. Ehhez azonban kivételes szerencse kellett. Jó kezekben volt, és a műtőasztalon feküdt, amikor megállt a szív. Pár évvel később rájöttek arra, hogy nem kell kézbe venni a szívet, anélkül is lehet masszírozni. Anélkül is végezhetjük, hogy megsértenénk a mellkas falát. Elég, ha az illető háta kemény felületre támaszkodik, ehhez mintegy odaszorítjuk a szívet, és nyomjuk felülről a rugalmas mellcsontot. Szájból szájba lélegeztetjük, és már meg is van az újraélesztés. Elterjedt az a mondás, hogy vannak olyan szívek, amelyek túl jók ahhoz, hogy hagyjuk meghalni őket (the hearts too good to die), bevezették a defibrillátorokat, a lélegeztetőgépeket, és – már iskolában is tanítják az újraélesztés szabályait. 51

PoLíSz Amikor a hirtelen haláltól megmentett emberek visszatérnek hozzánk, arra gondolok: Hol lehettek? Mit láthattak? Hogy nézett ki az „élet utáni életük”? Ha meghallgatja őket az ember, én pedig több százat hallgattam végig, azt látom, nincs semmi érdekes mondanivalójuk. Bár vannak ritka kivételek. Olyanok, akik hallgatnak, nem akarnak beszélni erről. Ha egyáltalán megnyílt itt valamiféle titok, akkor pontosan ők pillanthattak bele. Ha hirtelen halál esetén késve indul az újraélesztés, megint dobogni kezd a szív, lélegzik a tüdő, de a tudat már nem tér vissza. Reménykedve vár a család és az orvos, számolják a napokat, aztán heteket, de a beteg nem ébred fel a kómából. Így a megkésett újraélesztés más létállapotba helyezi a megmentett beteget, az emberiség nem ismert ilyet története során. Ez a vita vegetativa. Vajon ezek a betegek tényleg a növények életét élik? Hisz helyhez kötik őket a gyökereik, és nem reagálnak. Morgó hangokat adnak ki magukból, néha megmozdítják a kezüket, kinyitják a szemüket, de üres marad a tekintetük. Hol vannak? Vajon a lelkük már eltávolodott a testüktől, mint az a madárfejű kis egyiptomi figura, amely oly sokszor jelenik meg a „halottas-könyvek” papiruszain? Felszabadult volna a hosszú fogság után, és most itt röpül valahol, mint Pszükhé a görög amforákon? Az ilyen kérdések lázba hozzák a képzeletet, egyesek az ezekre adott válaszokban látnak esélyt arra, hogy feltárják a test és a lélek dualizmusát. De van aktuálisabb kérdés is, amely bele van írva a hic et nuncba, ezt pedig nem kerülhetjük meg. A végre vonatkozik a kérdés. Meddig kell fenntartani a létezés ilyen vagy más állapotát? Ki dönt erről? Vannak országok, ahol ezt jogilag szabályozzák. A mi országunk nem tartozik ezek közé. Ezért rendszerint az orvosok döntenek, némán. És így késlelteti a távozást, így próbálja visszatéríteni a beteget a túlvilági utazásról a modern orvostudomány. Igencsak meghosszabbítja az életet, ha ugyan még életnek lehet nevezni azt az időszakot, amikor az értelem elhal, a test pedig egyik katasztrófából a másikba zuhan. Most azokra a fiatal emberekre gondolok, akiket 2011 telén gyógyítottunk az intenzív osztályon. DélLengyelországban ők fertőződtek meg a legsúlyosabban a sertésinfluenza (A/ H1N1) vírusától. Azt láttuk, hogy ugyanannál a páciensnél rohamosan csökken a vér oxigénszintje, olyan ritmusban kezd dobogni a szíve, amelyet nem tudunk kontrollálni, a tüdeje megszűnik lélegezni, és heteken át kell pumpálnunk a vérét az oxigenátorba, oda-vissza, leáll a veséje, mindennap dialízisre van szüksége, a láza eléri a negyvenegy fokot, a vérében pedig baktériumok tenyésznek, leáll az alvadás, folyik a vér orrán-száján, nagy területeken ömlik szét a bőr alatt. És amikor hosszú hónapokig tartó küszködés után megjelentek a gyógyulás első, bizonytalan tünetei, kezdtek reagálni a betegek, végül a maguk erejéből lábra álltak, nemcsak örömet okoztak, hanem mélységesen meg is döbbentettek minket. Ha valaha is láttam kísérteteket, őket láttam, ők voltak emberi testben lévő szellemek. Mint Odüsszeusz, mindegyikük ellátogatott a túlvilágra, aztán hazatért. S bár hozzá hasonlóan mindegyikük érzi a múlt terhét, megint elindul, „küzd, keres, talál s nem hagyja magát”.10 52

Világbeszéd

Hova tűnt a hisztéria? Nincs még egy betegség, amely ennyire bővelkedne kifejezőeszközökben. Ami a tüneteket illeti, mindegyiknél gazdagabb. Évezredek óta ismerik, mégis kisiklik minden definíció alól. Ugyanolyan illékony, mint amilyen érthetetlen. És lenyűgöző. A XIX. század végén orvosokat vonzott Párizsba, mert az lett e betegség fővárosa. Döbbenten nézték, aztán visszatértek hazájukba, a kórházukba, a praxisukba, és továbbra is ezen törték a fejüket, megőrizték emlékezetükben, írtak róla. És amikor már az egész világ a szájára vette, afféle női makrancossággal kezdett szép lassan visszavonulni. Mintha megfogyatkozott volna, más betegségek mögé rejtőzött, ködbe burkolózott, és végül – eltűnt. El sem akarták hinni. Akik viszont régóta gyanakvással tekintettek rá, nem vártak tovább. Gondjuk volt arra, hogy a betegségek hivatalos listájáról is eltűnjön. Tehát hivatalosan is megerősítették az eltűnését, formálisan is kiiktatták. Egyszerűen törölték a jegyzékből. Már nem volt létjogosultsága. Mit mondtak volna erre a nagy antik mesterek? Hippokratész, aki azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a női testben vándorol a méh? Innen kapta a nevét a betegség (az anyaméh görögül hüsztera), ezzel próbálták legelőször megragadni a lényegét. A példáját követő Celsus és Galénosz felsorolta azokat a szerveket, amelyeket nyom a nyugtalan, csillapíthatatlan anyaméh. És globus hystericust, azaz a torokban álló golyót, légzéskor és nyeléskor érzett szorítást, állandó ingerültséget és nehéz légzést diagnosztizált. Talán kevésbé csodálkozott volna a XIX. századi amerikai ideggyógyász, Silas W. Mitchell, aki egy vagyont keresett a hisztéria kezelésével. Őt tartották a legjobb szakértőnek, pedig amikor úrrá lett rajta a kétségbeesés, azt kiabálta: „Ez nem hisztéria! Ez misztérium!”11 Több mint száz évvel később csatlakozott hozzá Edward Shorter kanadai történész: „Megírni a történetét egy ilyen amorf jelenségnek, amely állandóan változtatja a lényegét, az olyan, mintha az ember meg akarná írni a por történetét”.12 Ilyen intelmek után nem is próbáljuk megírni a hisztéria történetét. De jegyezzük meg, hogy egészen a felvilágosodás koráig élt az a bámulatosan erős meggyőződés, hogy ok-okozati kapcsolatban áll a szervezetben vándorló anyaméhvel. És 1651-ben még a vérkeringést felfedező, nagy hírű tudósnak, William Harveynak sem voltak kétségei a tekintetben, hogy ez „a legfontosabb női szerv, mindegyik mással kölcsönhatásban áll, különböző irányban mozog, borzalmas aberrációkat, kedélyhullámzásokat okoz [...], mintha varázslat lenne úrrá az ettől érintett személyen”.13 Csak a XVIII. század hoz radikális változást: a méh anatómiai elhelyezkedése nem teszi lehetővé a szabad vándorlását, a hisztéria pedig idegi eredetű, és minden valószínűség szerint az agy a székhelye. Akkoriban ez volt az egyik leggyakoribb betegség, azt írták, a Londonban élő nők negyede ebben szenved, bár a férfiak között is akad néhány eset. Természetesen a legkülönbözőbb lelki nyavalyákat helyezték a „hisztéria” feliratú címkével jelölt fiókba, a hirtelen hangulatváltozásoktól egészen a mély depresszióig. Változott a gyógyítása, akárcsak maga a betegség, és időnként az előbbi is épp olyan döbbenetes volt. Sir Richard Blackmore-nak nem voltak kételyei, ő tudta, 53

PoLíSz hogy kell gyógyítani a hisztériát, és az 1726-ban megjelent Értekezés a lépről és a kedélyhullámzásokról, avagy A hipochondriás és hisztérikus viselkedésről című művében olyan gyógyszereket ajánlott, amelyektől a páciens „sugárban hány, megállíthatatlan hasmenést kap, és erősen vérzik”. És még ezt is hozzátette: „Fontos, hogy gyakran ismételjük”.14 Milyen különös, a betegek is elfogadták ezeket a javaslatokat, mint ahogy azt is, hogy az idegrendszerben keresendő a betegség forrása, mert nem akarták, hogy idegbajosoknak vagy hipochondereknek tekintsék őket, mégiscsak jobb, ha „igazi” betegségben szenvednek. És amikor John Radcliffe udvari orvos bátorkodott azt sugallni Annának, királyi páciensének, hogy hisztérikus „kedélyhullámzásban” szenved, Anna ezt úgy értette, képzelt betegséget diagnosztizáltak nála, és rögtön menesztette is a kitűnő orvost. Amikor már a legdrasztikusabb eljárások is megszokottá váltak, színre lépett Franz Anton Mesmer. Az idegrendszerre ható állati magnetizmus felfedezőjének nevezte magát. Ezt a világmindenségben munkáló új erőnek tartotta, hisz különbözik mindazoktól, amelyeket mind az ideig leírtak a fizikusok. Ez természetes gyógyító energia, „fluidum”, a szervezetre gyakorolt hatása irányítható, fokozható. Különleges magnetikus képességekkel rendelkező személyek kívülről is átadhatják. Mesmer érintéssel próbálta átvinni ezt az energiát, a beteg testén húzogatta a kezét, sőt pusztán az akaratával is megkísérelte, ebben pedig kétségkívül szerepet játszott a hipnózis. Kádfürdőt is ajánlott, ilyenkor vaspálcát kellett tartani, szorosan, hogy átadják a magnetizmusuk egy részét. Bécsből Párizsba költözött, ott fejlesztette ki a csoportterápiát. Tömegesen várnak rá a páciensek, nagy részük a legmagasabb körökhöz tartozik, aztán láthatjuk, ahogy megjelenik levendulaszínű selyemtógában a halvány fényekkel megvilágított tükörszalonban. Átvonul az egybegyűltek között, hosszú magnetikus vaspálcát húz végig rajtuk. Egy-egy pillanatra megszakítja a sétát, az üveghárfához ül, gyakorlottan játszik rajta. Az egybegyűltek a tanultaknak megfelelően fokozzák a magnetikus erőket. Kétségkívül egyre emelkedettebb hangulatba, majd eksztázisba kerülnek a betegek. Szenvedők tömegei vették körül Mesmert, a kollégákat viszont egyre jobban gyötörte a szakmai féltékenység. Ez végül oda vezetett, hogy a Francia Tudományos Akadémia különleges bizottsága Antoine Lavoisier és Benjamin Franklin részvételével elítélte a praxisát. Ledorongoló volt az ítélet, Mesmer elhagyta Párizst, visszatért a szülőföldjére, a Boden-tó partjára, felhagyott az orvosi praxissal. Még sokáig fejlődött a mesmerizmus, immár az alkotó közreműködése nélkül. A romantika korában amúgy is kedvelt téma volt az, hogy az emberek magnetikus hatással vannak egymásra, később pedig spiritualista körök érdeklődtek iránta. Nem egészen egy évszázaddal Mesmer kényszerű távozása után diadallal visszatért Párizsba a hisztéria, nagy feltűnést keltő látványosságok hősnője, és valamelyes cirkusz is lett belőle. A Sorbonne Orvostudományi Karán oktató Jean-Martin Charcot, a patológiai anatómia, később pedig a neurológia profeszszora irányítása alatt lenge öltözetű hölgyek léptek fel e botrányos cirkusz színpadán, kataleptikus erotikus pózokban vonaglottak, és érzékien nyögdécseltek a lelkes közönség előtt. Nagy példányszámban terjesztett rajzok és fényképek 54

Világbeszéd bővítették a nézők körét, ezek az erotikus alapon kifejlődő női betegségek ikonjait ábrázolták. Pedig Charcot nem sarlatán, hanem analitikus gondolkodású, tehetséges orvos volt. Egy kocsigyártó szegény fia kiemelkedett az orvostanhallgatók közül, és igen hamar főorvos lett Párizsban, a Salpêtrière női kórházban. Koldusok, prostituáltak, kerítőnők, nemi betegek, szellemileg leépült öregasszonyok, tébolyodottak kerültek a keze alá. Ez, az „emberi nyomorúság birodalma” Charcot szerint „a patológia élő múzeuma” (une sorte de musée pathologique vivant) volt, „minden képzeletet felülmúlóan gazdag gyűjteménnyel”.15 Charcot kiváltságos emberként léphetett ebbe a múzeumba, és ez hozta meg neki a világhírt. Szédületes tempóban özönlöttek a páciensek, mert a halandóság is magas maradt. Nem jelentett problémát a boncolási engedély megszerzése. Charcot gondosan tanulmányozta a betegeit, katalogizálta a betegségük tüneteit, aztán felboncolta a holttesteket, és megkereste, hogyan tükröződik mindez az idegrendszerben. És meg is találta. Így alakult át a Salpêtrière a kitaszítottak menedékhelyéből „a tudomány szentélyévé”. Ehhez persze kellett tehetség, ambíció, munkabírás – de Charcot bővelkedett mindezen erényekben. A XIX. század hatvanas éveiben azonosította a sclerosis multiplexet, a vitustáncot, az afáziát, az oldalsó kötegek szklerózisát, a Tourette-szindrómát és a Charcot–Marie-Tooth-szindrómát, hogy csak a legismertebb példákat említsem, amelyek ma már az ideggyógyászat klasszikus tételei. Ezeknek az eredményeinek köszönheti a világhírét. Kétségbevonhatatlannak tartották a diagnózisait. Ekkor végre már azzal is foglalkozhatott, ami a legjobban izgatta, a hisztériával. Az orvosi körökben uralkodó felfogással ellentétben nem gondolta, hogy a hisztéria „szemétkosár” lenne, „ahová a felhasználatlan tüneteket szórja az orvostudomány”, nem is tekintette rafinált színészi játéknak a hisztériás nők alakítását, akik örömüket lelik abban, hogy becsapják az embereket. Azt állította, hogy vannak bizonyos idegrendszeri alapjai a hisztériának. De ezek nyomtalanul eltűnnek a beteg halálával. Ki másnak hihettek volna, ha nem neki? Annak az orvosnak, aki elsőként vette észre a betegágy mellett, hogy miben különbözik a Parkinson-kóros beteg remegése a sclerosis multiplexben szenvedő páciens remegésétől. És felfedezte, hogy az utóbbi esetben az agyban és a gerincvelőben lévő, szigetszerűen szétszórt gócpontok okozzák ezt a tünetet a betegségre jellemző más fontos tünetekkel együtt. A legkifinomultabb módszerekkel különböztette meg a betegségeket, kikövetkeztette, milyen lesz a lefolyásuk, s ezzel le is rakta a belgyógyászattól elkülönülő neurológia alapjait. Olyan betegségek tartoznak ide, amelyek akkoriban még százszázalékosan gyógyíthatatlanok voltak, és nagyrészt ma is azok. Amikor kiderült, hogy hiába keresi aprólékos munkával a hisztériát a boncasztalon, Charcot azzal a javaslattal fordult a klinikához, hogy a tünetek alapján értelmezzék a betegséget. A neurológiában pedig más szakterületektől eltérően láthatóvá kell tenni, elő kell idézni a tüneteket. 1887-ben készült a közismert kép, amelyen Charcot az asszisztenseknek, köztük a fiatal Sigmund Freudnak demonstrál. Az előtte álló beteg Józef Babiński, Charcot első asszisztensének ki55

PoLíSz nyújtott karjaiba hanyatlik. A csípőjét előrelöki, alig fér el a melle a blúzában, a keze jelentőségteljes mozdulattal a mellette álló professzorra mutat, arcát az ellenkező irányba fordítva a szerelmi beteljesülés eksztázisába dermed. A beteg, Blanche Wittman a hisztéria királynője. Egy évvel azelőtt fogadták be a Salpêtrière-be, tizenhat évig maradt ott, orvosi utasításra lépett fel a klinika színpadán. Miután elhagyta a kórházat, laboránsként dolgozott Marie SkłodowskaCurie mellett. Néhány évvel ezután idült rádiumfertőzés miatt amputálni kellett mindkét lábát és az egyik kezét. A bűbájos tizenöt éves lány, Augustine esete is közismert volt. Ma már tudjuk, hogy tizenhárom éves korában az anyja szeretője borotvával fenyegette, majd megerőszakolta. A kórházban feltárták a pszichikumát, de nem érték be ennyivel. Állandóan fényképezték, anyagot gyűjtöttek róla a Salpêtrière ikonográfiai katalógusához. Ez a sokkötetes mű a tünetek széles skáláját mutatta be az érzéketlenségtől, a paralízistől, a merevségtől és a görcsöktől egészen a hisztérikus idegrángásig. A páciensek arca döbbenetet, vallási eksztázist vagy haragot fejez ki, nevető- vagy sírógörcsöt kapnak, a testbeszéd pedig ezekhez az érzésekhez igazodik. Nagy hisztériás rohamokat is regisztráltak, ilyenkor az egész test ívben meghajlott (arc de cercle). Augustine volt a klinikai demonstrációk sztárja, aztán öt év után egy nap férfiruhába öltözött, és eltűnt a kórházból. Nyoma veszett, bár a szürrealisták és a feministák ikonjává vált, ők megőrizték emlékét. Páciensek légióit vetették alá nyilvános hipnózisnak, egyre nagyobb közönség előtt. Írók, újságírók, orvosok, művészek, iparbárók és ismert félvilági alakok gyűltek itt össze. Egyetlen szabad hely sem maradt a nagy amfiteátrumban a keddi bemutatókon. A fekete zakóban megjelenő, komor képű Charcot volt a ceremóniamester, és hipnotikus transzba ejtett pácienseket mutatott a döbbent közönségnek. Kéjesen szívták magukba az ammóniákos üveg kipárolgását, amikor meghallották, hogy rózsavíz van benne, csokoládéként kínált széndarabokat ettek, négykézláb futottak, ugattak, amikor megtudták, hogy ők kutyák, végül altatókat dúdoltak, karjukban ringatva egy kalapot, amely állítólag csecsemő volt. A nagy orvos lelketlen anatómiai objektumoknak tekintette a betegeit, nem pedig szenvedő emberi lényeknek. Mindig kész volt kíváncsi szemek előtt kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket, nem törődött azzal, hogy fájdalmat okoz nekik. Ezért egyre erősödtek a kritikus hangok, a bírálok közt Tolsztoj és Maupassant is megszólalt. A párizsi Revue Scientifique des Femmes a leghatározottabban tiltakozott „a nők élveboncolása ellen, amelyet a betegség kutatásának ürügyén végeznek, noha ennek okát maga a boncolóorvos sem ismeri, és gyógyítani sem tudja”.16 De Charcot nem volt nőgyűlölő; hangsúlyozta, hogy férfiak is szenvednek hisztériában, nők is voltak a tanítványai és az asszisztensei között. De mikor egyre ismertebb lett a világban, a francia orvostudományban pedig egyre nagyobb hatalomra tett szert, egyre többen rajongták körül. Alkatilag képtelen volt elviselni, hogy bárki is ellentmondjon neki, ez pedig fokozta az elszigeteltségét és tekintélyelvűségét. Vajon megrendezhették-e fellépés előtt azokat a nevezetes keddi bemutatókat? Semmi jele annak, hogy Charcot részt vett ilyesmiben, vagy tudott erről, de élete 56

Világbeszéd vége felé már ez a forgatókönyv sem zárható ki, a közeli munkatársai képesek lehettek ilyesmire. A közös termekben zajló kórházi élet kétségkívül kedvezett az ilyen sugallatokra hajló nők szerepjátszásának. Charcot halálával a hisztéria hatalmas építménye, amelyet ő emelt, ingadozni kezdett, és tizenöt–húsz év múlva öszszedőlt. Ebben a tanítványok keze is benne volt. Mindaz, ami rendíthetetlen volt, „szertefoszlott az illékony levegőben”. Maga a „hisztéria” szó is szédítő tempóban párolgott el a francia orvostudományból. Bécsbe helyeződött át az epicentruma. „1900 körül végleg leáldozott Charcot csillaga.”17 * Különös alakban jelent meg a hisztéria a viktoriánus Angliában: mint válasz az iparosításra. Ezt Charles Dickens is tapasztalhatta 1865-ben. Kisiklott a vonat, amelyen utazott, a szerelvény fele a folyóba zuhant a viaduktról. Dickens kocsija a szakadék fölött lógott. Az író nagy lélekjelenléttel segített a fülkében lévő útitársainak, akik nagy nehezen összeszedték magukat, aztán lemászott a szakadék mélyére utasokat menteni. Egy idő után megint fölkapaszkodott a szakadék fölött lógó vagonba, épp csak annyi időre, hogy biztonságba tudja helyezni készülő könyvének kéziratát.18 Röviden leírta ezeket a jeleneteket a Közös barátunk utószavában. Bár abban a hitben menekült meg a katasztrófából, hogy karcolás nélkül megúszta, tíz–tizenöt nappal ezután két hétre elvesztette a hangját. Hosszú hónapokon át szenvedett ismétlődő idegrángásokban, még egy évvel az eset után is bénító pánikrohamok törtek rá. Akkoriban nem mentek ritkaságszámba az ilyen reakciók. Gyakoriak voltak a vasúti balesetek, mert elromlottak a jelzőrendszerek, csődöt mondtak a fékek, a mérnökök pedig még nem tudtak az anyagfáradásról. Angliában és Németországban is viharos gyorsasággal fejlődött az igen jövedelmező biztosítási üzletág. A katasztrófák olyan áldozataihoz is orvost hívtak, akiken nyoma sem volt testi sérülésnek, ezért el kellett gondolkodniuk azon, hogy milyen alapon nyújthatnak be keresetet. Képzelődtek? Színleltek? Vagy valahol, mélyen elrejtve az agyban tényleg nyomot hagytak a balesetek? Az első világháborúban harcoló katonák esetében is lelki megrázkódtatás volt a hisztériajárvány alapja. Mielőtt meghaltak, heteken, hónapokon át vesztegeltek a szögesdrót akadályok mögött Franciaország és Flandria sáros lövészárkaiban, miközben robbanó lövedékekkel tüzeltek rájuk, és mérges gázokkal támadták őket. Ezek újfajta, korábban ismeretlen, kegyetlen fegyverek voltak. Még rosszabb volt a mindennapi félelem, az az érzés, hogy az ember már nem tudja uralni a reménytelen helyzetet. 1917 végéig egymillió francia katona esett el, és nagyjából kétszer annyi német. A harcoló csapatokban ijesztő tempóban nőtt az idegbetegek száma, ezeket hisztériaként vagy idegbajként (shell shock), a korabeli terminológia szerint harctéri idegességként határozták meg. Kik voltak azok a katonák, akik egyik pillanatról a másikra elvesztették a beszédkészségüket vagy a hallásukat, ha rohamot kaptak, különböző végtagjaik lebénultak, görcsökben vonaglottak, eszüket vesztve zokogtak vagy ordítottak, kis híján idegösszeomlást kaptak a rémálmok57

PoLíSz tól, képtelenek voltak harcolni? Olyan tömegesek voltak a hasonló reakciók, hogy ez már a tábornoki karnak is álmatlan éjszakákat okozott. A hadsereg gyáváknak tekintette őket, a betegeket fájdalmas elektrosokknak vetették alá a pszichiáterek, de csak a háború végén szabadultak a gyötrelmektől. * Miután Freud visszatért Párizsból Bécsbe, minden idejét lekötötte a hisztéria. Szinte naponta láthatta a magánpraxisában. Tanulmányt írt róla, ez két kiadásban is megjelent. Lassan eltávolodott a hipnózistól a terápiában, több esélyt adott a szabad képzettársításoknak. Hagyni kellett, hogy arról beszéljen a beteg, ami izgatja, amíg csak föl nem tárul az igazság. A felszín alatt rejlik, elzárva a tudatalattiban, amelyet a tudat cenzúráz. Apja halála után Freud hisztérikus idegösszeomlást kapott. A gyógyulás időszakában kezdett derengeni neki a pszichoanalízis elmélete. A libidót nyilvánította az embert mozgató leghatalmasabb erőnek. A hisztéria pedig az idegbajhoz hasonlóan a gyerekkori elfojtott emlékekből és erotikus fantáziákból ered. A gyerek számára veszedelmes és rémisztő pszichodrámák színhelye volt a család, ezek töltötték be a tudatalattiját, elfojtva pedig pszichopatológiához vezettek. Gyorsan elterjedtek ezek a koncepciók. Egyre inkább kezdték felkelteni Freud figyelmét a hisztériától különböző neurózisok. Szédületes sikereket aratott a pszichoanalízis elmélete, aztán összeomlott és szétporladt a múlt század hetvenes éveiben. Arra a következtetésre jutottak, hogy „hisztériás nő gyermeke volt”.19 Akkor pedig már senki sem beszélt a hisztériáról. Én még láttam az egyetemi gyakorlat idején. Behoztak a wrocławi klinikára egy középkorú nőt, aki hirtelen elvesztette a hangját, mindkét lába lebénult, számos érzékelési zavar alakult ki az egész testében. Másnap tartott vizitet a professzor. Egy nagy tudású docens számolt be az esetről. Rámutatott a tünetek rendkívüli konstellációjára, igen színvonalas, differenciált diagnózist állított fel latinul a ritka neurológiai tünetegyüttesről. A professzor a kifogástalan modor mintaképe volt, jó sokáig hallgatta szótlanul. Némán nézett végig a betegen, majd ráförmedt, de úgy, hogy zengett bele az egész kórterem: „Tessék fölállni! De most rögtön!” És a beteg nő föltápászkodott, az ágy mellé állt, és beszélgetni kezdett vele. A wrocławi kórterem is ugyanolyan neogótikus volt, mint amilyeneket a Salpêtrière-ben alakítottak ki, épp csak az ifjú Freud és Józef Babiński hiányzott. Egyetemi éveim alatt már borzasztó ritka volt a hisztéria. Nem sokkal ezután el is tűnt a szemünk elől. Vajon a világ „varázstalanításával”, racionalizálásával távozott volna? Nem maradt hely neki, amikor az értelem kezdte birtokba venni a mágia utolsó erődítményeit? Vagy talán – mint már annyiszor a múltban − pontosan akkor öltözött át új ruhába, akkor vette föl egy másik betegség alakját? Ezt próbálták egyszer s mindenkorra megelőzni azzal, hogy, mint az ördögűzők, eltávolították a pszichiátriából. Gondjuk volt arra is, hogy ne szerepelhessen betegség diagnózisaként a hisztéria. Az Egyesült Államokban néhány évente ki58

Világbeszéd adják a lelki betegségek tárát (Diagnostic and Statistical Manual),20 ez egyezik a betegségek nemzetközi minősítésével. Futkos az ember hátán a hideg, ha látja, hányféle betegség fenyegeti az elménket. A harmadik kiadásban száznyolcvanat sorolnak fel, a javítottban kétszázkilencvenkettőt, a negyedik és utolsó kiadásban pedig több mint négyszázötvenet! Hiába keresnénk benne a hisztériát, de vajon igazából mi rejlik az ilyen diagnózisok mögött: „poszttraumatikus stressz okozta megbetegedés”, „szomatikus jellegű differenciálatlan szindróma”, „hisztrionikus személyiségzavar” és végül „színlelt zavarok”? A pszichiáterek újradefiniálják a területeiket. A lelkesebbek úgy gondolják, a tudomány ezáltal kiszorította az előítéleteket, hiedelmeket, a kritikusok szerint viszont feltámasztották a XVIII. századi orvostudomány egzotikus nozológiáját. Érdekes magyarázatot ad a hisztéria evolúciójára Edward Shorter.21 Azt állítja, hogy az évszázadok során mindig is jelentek meg „betegségbe menekülő” emberek. Ezt nem tudatosan tették, nem a beteg státusával járó előnyök vonzották őket. Szomatikus tünetekké alakították félelemmel terhelt durva érzelmi tapasztalataikat. A korabeli kultúra, a társadalmi viszonyok és az elfogadott orvosi koncepciók határozták meg, milyenek legyenek ezek a tünetek. Ezekből állt össze a testi szimptómák készlete, amelyből választani lehetett. Ilyen volt a XVIII. században az ájulás, a XIX. században a járászavar, az idegrángás és a bénulás. És a mi korunkban? Valószínűleg ilyen az úgynevezett krónikus fáradtság szindróma (chronic fatigue syndrome).22 Az ebben szenvedő betegek állandó kimerültségre panaszkodnak, már reggeltől kezdve, és ezt nem a megerőltetés okozza, pihenés után sem múlik el. Általános izomfájdalmakkal és gyakran ízületi bántalmakkal, fizikai és pszichikai gyengélkedéssel és más, változó szindrómákkal jár együtt. Az alapos biokémiai és képi vizsgálatok képtelenek közös nevezőre hozni az igen szétszórt klinikai szimptomatológiát. Nem rendelkezünk saját diagnosztikai teszttel. A betegek – mind a mi országunkban, mind az Atlanti-óceán túlsó partján – egyik orvostól a másikhoz vándorolnak. Ők maguk is tiltakoznak a „krónikus fáradtság szindróma” ellen, úgy gondolják, ez nagyon szokványosnak állítja be a betegségüket, azt követelik, hogy váltsák fel az „izomfájdalommal járó agyvelőgyulladás” (myalgic encephalomyelitis) vagy a „vírusfertőzés utáni kimerültség szindrómája” elnevezéssel. A média is szerepet játszik abban, hogy ilyen nagy hírverést kap a problémájuk. Olyan művek jelennek meg elismert tudományos lapokban, amelyek azt sugallják, hogy valami megfoghatatlan tényező idézi elő ezt a betegséget, legutóbb például az egérleukémia vírusát emlegették. Ezek a munkák aztán nem igazolódnak, de igen élénk vita folyik róluk. A definiálhatatlan tünetek gazdagsága... Milyen illékonyak, érthetetlenek... Azt várják a betegek, ismerjék el, hogy szervi, nem pedig idegi eredetű betegségben szenvednek... Nagy nyilvánosságot kapnak az ilyen jellegű bántalmak... Nem emlékeztet mindez valamire? Lehet, hogy ő lenne az? Tehát nemcsak a nevét venné a női szervről, hanem az állítólagos mozgékony, vándorló természetét is? Más alakban, öltözetben jelenik meg. Dacolva mindazokkal, akik írásba adták, hogy nem létezik. Vajon nem vezetett-e félre minket már annyiszor az 59

PoLíSz évszázadok során? Ne legyünk hát olyan biztosak abban, hogy örökre feledésbe merült. Mert „nem hal ki egykönnyen egy olyan nagy múltú, hangzatos szó, mint a hisztéria. Az ilyenek rendszerint túlélik a gyászolókat.”23 1

2 3 4 5 6 7 8 9 10

11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23

J. G. Frazer, The Belief of Immortality, London, 1913, I, 33. Idézi: E. R. Dodds, A görögség és az irracionalitás, Bp., Gond-Cura Alapítvány, Palatinus Kiadó, 2002, 338. (Ford. Hajdu Péter) R. Calasso, Zaślubiny Kadmosa z Harmonią, Krakkó, Znak, 1995, 206. A végzetet megszemélyesítő görög istennő. (A szerk.) Journey through the Afterlife: Ancient Egyptian Book of Dead, ed. J. H. Taylor, London, The British Museum Press, 2010. Vergilius, Aeneis, Bp., Kozmosz Könyvek, 1987, 136. VI. ének, 305–316 sorok. (Ford. Kartal Zsuzsa) Dante Alighieri, Isteni színjáték, Bp., Európa Kiadó, 1974, 17. Pokol, III. ének. 132–134. sorok. (Ford. Babits Mihály) A. Manuel, Homer: Iliada i Odyseja, Varsó, Muza, 2010, 95. Journey through the Afterlife... i. m. W. Burket, Greek Religion, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1985, 196. A. Tennyson, Odysseus = Klasszikus angol költők, Bp., Európa Kiadó, 1986, II, 279. (Ford. Szabó Lőrinc) Köszönöm az értékes bibliográfiai segítségét a Jagelló Egyetem Latin Filológiai Tanszékén oktató Stanisław Stabryła professzornak. S. W. Mitchell. Idézi: A. Scull, Hysteria: The Biography, Oxford, Oxford University Press, 2009, 7. E. Shorter, The invention of hysteria, Times Literary Supplement, 1994. június 17., 26. W. Harvey. Idézi: A. Scull, I. m., 31. R. Blackmore. Idézi: A. Scull, I. m., 40. C. Goetz, M. Bonduelle, T. Gefland, Charcot: Constructing Neurology, Oxford, Oxford University Press, 1995, 17. Idézi: S. L. Gilman (és mások), Hysteria Beyond Freud, Berkeley, California, University of California Press, 1993, 317. A. Scull, I. m., 130. J. Matus, Psychological Trauma Victorian Style: From Perpetrators to Victims, Lancet, 2010, 376. sz., 410. C. Smith-Rosenberg, The Hysterical Woman = Disordery Conduct: Visions of Gender in Victorian America, New York, Knopf, 1985, 17. R. Grinker, The Five Lives of the Psychiatry Manual, Nature, 2010, 468. sz., 168. E. Shorter, From Paralysis to Fatigue, New York, Free Press, 1992, 10. Chronic Fatigue Syndrome: Going Viral?, Lancet, 2010, 376. sz., 930. A. Lewis, The Survival of Hysteria, Psychological Medicine, 1975, 5. sz., 9. Pálfalvi Lajos fordítása

60

Világbeszéd

Rainer Maria Rilke

A régi házban (folytatás) Tandori Dezső fordításai A nép dala Liebscher úr kartonvázlata nyomán Kezét legényke homlokára halkan teszi a géniusz, hogy lenne ezüst cérnaszála, kedvesének szivére – juss.

Szerelem s honi táj: e szépek nyomják kezébe a vonót, és hull, virágszirommal, ének, nem lehet nála álmodóbb.

S a legény emlékszik talán még, anyja mit is dúdolt neki; bensőjéből e hang-ajándék szól, mint hegedű szavai.

S nagy költők hallgatják, dicsők bár, az egyszerű dalt. Amiképp Sinai hegyén várta a nép már hite szavát, az Istenét.

Falusi vasárnap Puccos padlójú fogadóban ropja víg, fürge ifjúság; kérges kéz szorítja valóban hű szerelmes derekát; zenészek húzzák sörfolyóban „Eladott menyasszony” dalát.

„Ivás! Az én számlámra megy ma!” Így a pap úr. Örömet áld. Asztalánál készen fogadja híveit, ki lányát-fiát; s künn az est fordul ó-aranyba, ablakain mosolyog át.

Szülőházam Emlék. Nem hagyja mögöttem, tűnőben gyerekkorom. Hol képeskönyvön örültem, itt a kékselyem szalon.

Hol sötét hívást kihallván, lett a vers halk kezdemény; hajósdit játszva a padkán, villamost – vígadtam én.

Hol babaruha, ezüstje oly dús szál, bólintgatott; s hol a „Számtan” könnyeimre adott sok keserv okot.

Hol egy kislány odaintett szomszéd grófi ház felől… A palota: tűnt tekintet; áll, de álma már bedől.

És – nevetve – szőke gyermek, mert fiúcska csókot int! Tűntek. Legalább pihennek? Ha sosem élnek megint. 61

PoLíSz

Barbárok Tudok egy óriási parkról, hol a város már megszűnik. Fejsze jár ott. Úgy mondva, arról, Hogy parcellázzák, rend ez itt. A Clam-Gallas hercegi park más, bérkaszárnyás hasznú lehet. A liget, ahol néha Pallász jósolt lehetőségeket. A lehetőség másoké már, profán együttes friss szava, mely új korok zaján fölé száll, s így istenül meg Püthia.

In dubiis I Hang se hozzám a nemzetek vad viszályából el nem érhet; van igaza bármelyikének? Ily jog egyiknél sem lehet. És mert örök e jó tanács: Horatiusé – hallgatok rá; mintha ma is bölcselme szólná: Aurea mediocritas. II Őt látom a legnagyobbnak, ki zászlón nem esküszik; részt hagy, része egy nagyobbnak, világnak, itt és nem itt. Hona ily világ; egyéb hon nem szűkíti, védené; házában lehet csak otthon, azt építi – hon köré.

62

Nyári est Szétszikrázott a nap, e nagyság, de lázban ég a nyári est, odatárja még rőtes arcát, sóhajt: „Vágyom még… ezt nem… Ezt…!” Majd újra: „Bágyadok… badarság…” Litániás bokorsorok. Szentjánosbogár süt, remegve, mint örökfény, alig forog; és egy kis fehér rózsa teste piros glóriával lobog.

Ítéltetett A „Körút”… egykor itt egy vérpad állt, rég, de ha a hold, e kerekded, csókol városházát, kivált, támadnak szentségén a Teynnek valamikor-ítéltetettek… Mind kínra vált! Jaj, ki látta. Sok úr veszett; sok más úr nyugtát nem találta – egy éj vonultán lehetett: Krisztus volt, Urunk, a találka, Komoly arca nagy búra válva… Látták szemek. Látta szempár. Festő szeme. Röptén festett ily „Körutat”. Mely szellemúttal felmutat utat, Krisztus Úr járta be – Fest a festő... lázálmokat… S meghal bele.

Világbeszéd

Mese a felhőről

Éji kép

Csöndesül a nap, hangok árján, kalapácsütés, ha a végső. Arany dinnye hold, puszta-sárgán, körötte gyomok estje, késő.

Kocsifelhajtó – a színház még kívül is megürül. Ívlámpa, hiú, de hív máz: hintótető, tükreül.

S egy felhőcske, tolvaj lopózó, ínyenckedő – beléharapna. Néki emez igére oly jó, szökken, fél fogára bekapja.

Üres járda kaptatóján fény ráng. – És a ház felett, manzárdablakok, ez órán: nem mint a kisírt szemek?

S menekül. Visszanézeget még, issza a fényt, a maradékot. …Fény és felhő: egymást megették; melyikük tűntéhez elég ok?

Ünnephangzatok Csehország népe! Köreidben ébred új Géniusz, vele régi szabadság szelleme, szavakkal, mik intelmeikben mondják: „rajta”! azt szólva: „ne”! Mi hova törne széjjel innen?

Schmihov mögött Forró alkonyvörösön át mennek a gyári férfiak, nők – izzadt homlokok, bús, kihalt fők, viszik kormos sorsuk baját. Tompult arcok kifejezése. Ily szemek. Talpak, csosszanók, por és sár cuppant torz hahót; földhözragadt istenverése.

Nyár Vita-poéták csalogatva trombitálnak; darabokat tanulsz, te, nép, törvényt fogad márvány váza, frázis darabra törvén, örvény, melynek alakja jövőd lenne; te tudd magad. Szív s elme mélyén, hű gyepen dalok elvetett magja támad, költők szólnak egy más Hazának, az ő tavaszuk intelem: rügy, bomolj. E bomlott világnak még csöndes tette megterem.

Nyár. Egy kis gőzöst visz a Moldva. Hullámán, Zlichovunk felé. Templomocska vár rá talán. Kék ködön Schmichov átbomolva, Jobbra sóska zöldell elé, Balra „Loreley” büszke lány. Kikötünk, és tessék, öreg köszönt minket, hogy „Hé szlován!” Temetőfal támasztja hátunk. – Fenn az ég, kéklő enciánunk, pille száll álmunk oldalán, szárnyán a napméz szétpereg.

63

PoLíSz

Temető Tárult ódon érc ajtaja. Virág, virág. Hol itt a kripta. Fátylak. Csak a tavasz maga. Illatba és fénybe borítva: halotti óda szállt, szava lengett, az egeket szorítva.

Láttuk, hallgattunk mind a ketten… Körül nyárdéli fény. Legyek zümmögtek orgonatövekben. – S egy koponya. Egy szédület a szemüregből: ím, kilebben egy nefelejcs, néz téveteg.

Vigíliák I

III

A sápadt földek, szunnyadón. Szívem virraszt csupán. Rőt vitorlát az est bevon kikötő hajlatán.

Halld, az éj, lépteivel, elhal, csendbe, messze. Asztallámpám ciripel, maga árva tücske.

Álomboldog vigília! Az éj indul körén. A hold, fehér lilioma, elővirul kezén.

Könyvespolcokon sok gerinc, könyvek tarkasága; híd – ív, pillér – így tekints szellemek honába.

II

IV

Szobám nyitott ablakából az éjbe felálmodok, kihajolva, A hold ezüstös hullámgyűrű fénye… Torony fekete gombja.

Egykor egy éjszakát, félig gyerek, kislány, holt anyja mellett tölthetett. Sírt, beléaludt, majd felébredett – és átélt éveket, át, mélyeket, amaz éjre nem s nem emlékezett.

A messziségből oly kevés világ. A ház szűk udvara magányos. Fény dereng, nem mutatván csillagát; élet – sivárságot, mi mást hoz.

64

De egy éj, dúlt izzás, bűnöket ébresztgetett, forrongó kéjeket. S nevető ajka égőn élvezett Akkor hirtelen megemlékezett: holtvirrasztó éj árnya lépkedett.

Világbeszéd

Az utolsó napüdvözlet Benes Knüpfer emlékére Olvadt a Nap, a büszke, fehér tenger ölén. Két szerzetes, ott ülve: Szőke, s egy agg, szegény.

Emez eszmélt: pihenni milyen béke lehet. S amaz: nem adja semmi ily diccsel üdvömet.

Rudolf császár Magasan fenn égi trónja, csillagtérképre hajolva Rudolf császár trónol ott. Szálló csillag kutatója, várva várt az, de mióta, jöttére megannyi ok.

És a vén halkan felelve szól: „A csillag, rajta lelke, pályáján híven suhan!” Éter Délnek néz, amerre császár sejtheti, merengve, földi birtokán, mi van.

S kérdi ő a csillagértőt, ki az égi íven égőt, minden utat ismer, ím: „Balsors csalja meg, s miként, őt, ki a csillagkép szerén köt sorsot – balsors térein?”

Sápadt. Romlás jönne Délről? Mátyás. Sok örököséből mohóság. Hradzsin marad, csak? A császár szól, szívéből tör: „Elég mind az elégből! Haljak meg! Tán – boldogabb.

Érte! Nézésünk fogadja – igazad! – a csillag adta sorsot, földi ívekét. Ám kik törnek magasabbra, sötét létet fognak arra, fényt ér tán, vég életét!”

Udvarház pusztulása Katonán

65

PoLíSz

Tar Ildikó

A vándor Leült a nyári nap perzselő erejétől kifakult füves-poros árokszélre, egy csenevész vadalmafa árnyékába, és lehúzta posztócipőit. Ez időbe és néhány felszisszenésbe került, mert a bütykei erősen felduzzadtak, a körmei berepedeztek és a húsába vájódtak a hosszú gyaloglástól, de aztán ormótlan lábai boldogan szellőztek a szétterülő lábujjakon át. Megérdemelték a pihenőt. Hány éve is már annak, hogy útra kelt és a szélrózsa-világot járta? Beleharapott egy kesernyés vadalmába, és hanyatt dőlt a zizegő, melegszagú fűbe. Ahogy felette az égen a szélfútta felhők, úgy sorjáztak elé gyermek- és kamaszkora évei. Volt kisinas, később segéd itt és ott, de sehol nem volt maradása – szülei nagy bánatára, akiknek egyetlen vágya volt, hogy valamely mestertől ellesvén a szakma csínját-bínját, majdcsak letesz idővel a fiuk valamiféle mestervizsgát. Ezekben az években az apja szeme egyre szigorúbb lett, olykor egészen résnyire szűkült, az anyja keze belefáradt a rengeteg tördelésbe, torka pedig a rikoltozásba. Aztán, hosszú idő múltán, messze-messze jártában falubeliekkel találkozván, hallotta, hogy a szülei kiés megtagadták őt keserűségükben, csalódottságukban. Emlékszik a fájdalomra, mely a hír hallatán belecsapott a mellkasa közepébe. Miért is nem értette meg soha az apja, hogy ő nem lehet olyan, mint a többi fiú? Hogy nem lehet maradása? Miért is nem csókokkal és ölelésekkel óvta, gyógyította őt az anyja, miért is nem hajthatta soha élettől fáradt fejét 66

az ölébe? Miért ez a zárt, gránitkemény anyaarc? Miért ez a keskenyre összepréselt száj, ez az őt levegőnek néző tekintet? Miért a száj, ha nem csókra? Miért a szemek, ha nem látásra? Miért ezek a lógó karok, melyek soha nem lendültek fel a hirtelen örömtől őt, a fiát meglátván? Miért a karok, ha nem ölelésre? Miért szórt az ő sajgó, fájó léleksebeibe még további maró-tépő mérget az ő édese? Miért nem szerettél anyám, egyetlen szerelmem, miért?! – Anyád tart tőled, fél tőled, ne riogasd, tudod, a doktor is mondta, kíméletre szorul – az apja szavai a szoba félhomályában. Hát verje a fejét falba? Fusson ki a világból? Haljon meg, hogy ne kelljen félnie annak, akit ő a leghívebben szeret? Hogy ne szenvedjen? A szeretettől? Egyetlen gyermeke mohó vágyától, hogy szeretve legyen és szerethessen? A kitagadás kósza híre után még keserűbbé és megveszekedettebbé vált nyugtalan vándorlása: egyik mestertől a másikig, faluról falura, városból városba. Keresett valamit. – Nem találtam, amit kerestem – szólított meg egy katicabogarat, miután hasra fordult, és belebámult az orra előtt elterülő törpebirodalom szikkadt fűerdejébe, melyben három hangya egy hatalmas döglött legyet vonszolt. – Nem találtam meg, amit kerestem – közölte nyomatékkal újra a bogárral, az meg is állt egy pillanatra, töprengett, majd felmászott egy fűszálra. Majd pont egy bogár fogja elárulni neki a titkot, az ő élete nagy titkát,

Merített szavak hogy mi az, ami őnéki olyannyira hiányzik, hogy a hiánya telirakta a lelkét égető, nyugtalan sóvárgással, a lábára pedig rengeteg mérföldet kötözött, egy bogár – hümmögött magában –, egy bogár, amikor évekig hiába faggatott erről istent és embert. Amikor asszonyölek mélyére fúrta magát a titokért, vagy legalább kegyelemért. Az isten hallgatott, az emberek szavakat adtak neki, és női karok-lábak ölelő öble óvta, enyhülést adva néhány pillanatra, órára, napra, de aztán… A vándor oly hatalmasat sóhajtott, hogy vihart kavart a fűdzsungelben, megrezegtetve a légytetem szárnyait. Egy aprócska fadarabbal billegtetni kezdte a hangyavacsorát. Hatalmasra nyíló, üvöltő szájak jutottak eszébe: – Mit tetvészkedel itt, te gyerek? – Te büdös kis kurafi, takarodj, dolgozz a kenyeredért! Ingyenért senki sem él! Hányszor hallotta, de hányszor ezeket a mérges kígyó mondatokat, melyek körülfonták, és lelke közepébe öklendezték mérgüket. És a kiadós verésvacsorák, melyek nyomán virágzásnak indultak a testén és a lelkében a sebek? Hányszor lopott, hogy éhen ne haljon, hogy falt rejtett helyeken kis állat módjára. Isten látja lelkét, hogy ő nem tetvészkedett, ő nem dolgot került, hanem töprengett, vagy csodálkozott! A virágok illata, a halott madár teteme felett érzett döbbenete, a csillagok lehelete hűvös nyáréjszakákon, az arcokat megszépítő mosoly titka, a létezés csodái töltötték pattanásig minden sejtjét. Ő tudta, ő tudta: a lét egyetlen nagy ima, epekedő esengés az istenhez, az isten után. De olybá tűnt, ő tudja egyedül. A többiek éltek, ő gon-

dolkozott. A többiek természetességgel tették a dolgukat, ő csodálkozott a létezésen. A többiek templomba jártak, ő ég felé tartott karokkal, térdre borulva sírt, zokogott a villám- és esőverte mező közepén. Mondták: egyszer majd megcsapja a villám, ha keresi a bajt magának. Bolond ez a kölök! Ő Isten válaszára várt. Kódorgó gyerek volt, sokszor látták egyedül csatangolva a határban. Ha ilyenkor valami dolga után siető falubéli hangosan rámondta a „Jó napot!”ot, úgy rezzent fel, mintha meglökték, vagy hátba döfték volna. Mit tudták ezek a népek, hogy hol jár ő a fejében, milyen csillagléptékű életet él odabent a lelke mélyén! Fák, kóbor kutyák, patakok, utak, a szél voltak a társai. Lassan kivirágzott a lelkében a hit, hogy vannak emberek, akik nem péknek, vagy béreslegénynek születnek, sem fészekalja gyermekről gondoskodó felelősségteljes családapának, de még városatyának sem – hanem gondolkodónak és csodálkozónak. Akik a maguk és mások nevében is gondolkodnak és csodálkoznak a létezésen, mert a többiek erre nem érnek rá, mert teszik, amit tenniük kell: szülnek, temetnek, istállót takarítanak, a főtéren botoztatnak, tetőt fednek, cipókat sütnek. Ez a gondolat, ez az eszmélés valamiféle nyugalmat gyökereztetett a lelkébe. Néhány év múlva széles mellkasú, erős lábú és karú férfivá érett. Ekkor már a szeme elé penderültek a zord atyák friss, patakszagú lányai is. Ingó derekukkal hajladoztak körülötte, csillagszemükkel vezették, és mindig nedves szájukkal beszéltek hozzá leánytitkokról. Mondták: van a szemében valami delej. Csak kacagott rajtuk. 67

PoLíSz A lányok olykor vele nevettek, olykor sírásra görbülő szájjal vonogatták vállukat, és bizonygatták, hogy márpedig ők tudják, amit tudnak. Patakszagú lányok és gyümölcs ízű asszonyok töltötték meg az orrát illatokkal, a száját ízekkel. A gazdák pézsmaillatú, puha feleségei voltak vánkosai, paplanjai. Csókokra emlékszik, apró sikolyokra, Jézusmáriákra, megfeszülésekre és elernyedésekre, szénakazlakra, padlásokra, csillagos égboltra, de arcokra, nevekre nem. Öszszeálltak egyetlen női arccá, az egyetlen Nővé, aki átlátszó, lebbenő alakban gyakran suhan felé holdsütötte réteken, hogy elenyésszen, amikor már épp elérné erős férfikarjaival. Mint ahogy a csalásra, lopásra rádöbbenő, eltorzult fejjel ordító, sziszegő, sápadó gazdák arca is egyetlenegy már. Itt kísért a lelke mélyén. És aztán a futás is a hangok, ütlegek és káromlások elől, mintha egyetlen örök futás lenne az egész élete, árkonbokron át. De történtek furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok is. Egy idő után feltűnt számára, hogy ahol őt megütik, éheztetik, főtéren lopás miatt botoztatják, megalázzák, ott annál a háznál előbb-utóbb savanyú lesz a lefejt tej, az ökrök véreset vizelnek, a boltost meglopják, a gazdának reggelre kihull az összes haja, a vihar leviszi a fél háztetőt, ráesik a ló lábára az istállóajtó. Emlékszik, akkortájt, mikor tudata felneszelt erre, eltelt a szíve gőggel: – Bosszút áll értem az Isten! – súgta az asszonyok nyakába, akik buján felkacagtak, és egészen közel nyomták hozzá mohó csípőjüket. Mindenható akart lenni, mert kis senki volt. 68

– Riadt kis állat, életre ítéltetve – ahogy egyszer mondta rá egy jólelkű nő. Az asszonyok aztán továbbsúgták a fiú vallomását, és idő múltával a suttogás már a gazdák, a városatyák, a falubírák fülét kiabálta tele egy garabonciásról szóló hírrel. Az emberek csendben vártak. Szemek figyeltek, fülek hegyeződtek, orrok szimatoltak: – Vajon igaz? Valóban garabonc jár közöttünk? Alkonyatkor, lobogó tüzek mellett szájak meséltek egy különös deákról, aki ördögszekéren repül, és esténként szállást kér. Úgy néz ki, mint bármely közönséges utazó deák. Ahol emberségesen fogadják, onnan békével távozik másnap reggel, és áldást hoz a házra, ahol azonban tisztességtelenül bánnak vele, ott a háznépe még az éjjel szembesül a másik, az ijedelmes, rémisztő arcával: iszonyú vihart kavar, és az emberekre rontás, átok száll. A fentiek hallatán a gyerekek nagyra tágult szemekkel húzódtak anyjuk szoknyájának menedékébe, a lányok mélyen elpirultak és vihogtak, a nők pedig, a maguk ősi bölcsességével, azzal a fajtával, ami csak az érett aszszonyoké, elhatározták, hogy rajtuk ugyan nem fog múlni az igen-igen készséges fogadtatás. Holdfényes éjjeleken, mikor a hitvesi ágyban éber izzásban feküdtek szörtyögő férjeik mellett, szinte már hallani vélték a szekér suhanását. Néhány gazda csak legyintett a deákról szóló mondára, de voltak olyanok is, akik a vasvillát készültek volna a hátába állítani a hozzájuk bezörgető idegennek. Hisz egy akárki, egy jöttment, lophat is, gyilkolhat is, becsteleníthet is! Jobb a bajt

Merített szavak megelőzni. Vannak, mindig is voltak nagyon józan, két lábbal a földön járó emberek, akiket nem lehetetett elkábítani holmi gyerekriogató misztikus történetekkel deákokról, tündékről, manókról, szerzetekről, lidércekről, miegyébfityfenékről. És attól, mert ilyennyire józanok, még lehetnek éppenséggel rendes polgárok. A papok pedig többet szónokoltak a felebaráti szeretetről ezekben az időkben a miséken, és arról is, hogy nem kell hinni a buta, pogány babonáknak, de esténként kétszer is megnézették a templomszolgával, hogy jól be vannak-e lakatolva az ajtók éjszakára, és sokáig égették a gyertyát. A vándort ettől kezdve megelőzte a híre, bárhová ment. – Garabonciás, garabonciás! – ezt olvasta le félig elforduló szájakról, a szegletek mögé bújó, ijedten kukucskáló gyerekfejekről, ezt zúgta még a szél is. Emlékszik, hogy mily nagyon megrémült, mikor először kiáltották ezt rá, aztán emlékszik a testén-lelkén – a rémület ellenére – hirtelen és váratlanul végigömlő hűvös nyugalomra, mely a gerincét bizsergette. Érteni kezdte az érthetetlent. Igazolást kapott a léte. Mintha homályos ködfátylakat lebbentettek volna el szeme elől. Látni kezdett. Látta a világot, és látta benne önmagát. És látta önmagában is a világot. A Végtelen Univerzum Közepében állt. Pontosan a Közepén. És ezentúl bárhová ment is, mindig Középen volt. Újra és újra köré rendeződött a világ, mintegy állandó mozgásban. Együtt lélegzett vele a Mindenség. És ez csodálattal és hálával töltötte el a lelkét. A hangyák már elcipelték a poros fűerdőben egy lyukig a legyet, mely utolsó útján elvesztette fél szárnyát.

Igen, ez az ő világa, állapította meg sokadszorra: fű, fa, szabad levegő, felhők játéka az égen: Távlatok, utak, Isten. Egyszer tért csak vissza a szülői házhoz. Az anyja a ház ajtajában fogadta. (Jaj, ez a fia látásától nem-örömre-gyúló test!) Nem állt félre, nem hívta be. (Jaj, ez a nem-befogadó márvány anyaméh!) Ruhája fekete, arca szürke, karjait szorosan teste mellett tartotta. (Jaj, ez az ölelésre nem-lendülő kar!) A szó is fekete volt, ami végül előbukkant az anyja, az ő édese szájából: – Mikor apád hírét vette az érkezésednek, a fejéhez kapott, és két óra kínlódás után meghalt. Két napja temettük. (Jaj, ez az érzelmektől mentes, tárgyilagos hang! Hol maradnak a könnyeid, anyám?) – Be sem engedsz, anyám? Hazajöttem – a hangja mintha mély kútból jönne. – Menj, innen, fiam! Az Isten szerelmére, elég a bajból. (Jaj, ez a gránitkemény arc!) – Csak a rossz jár veled. Csak a rossz. Az emberek mindenfélét sutyorognak. Én mindig tudtam, hogy vigyázni kell veled, nem értek meglepetésként a rólad szóló hírek. (Jaj, ezek a pengeéles szavak!) – Anyám, vigyázz, mit beszélsz! Hát nem fogadsz emberségesen? Nincs benned egy cseppnyi tisztesség? A fiad vagyok… – a hangja erőteljesen fenyegetővé vált, felhorgadt benne a férfi, de a lelke zokogott. Tett egy lépést az asszony felé. Meg szerette volna ütni, erősen, véresen, és szerette volna ölébe 69

PoLíSz hajtani a fejét az egyetlen nőnek, akinek az arca volt az egyetlen lelkébe vésett női arc, szerette volna kisírni magából az egész viharos-kódorgó életét, szeretett volna nem-menni, nem-futni, elernyedni, megnyugodni, nem-lenni, de erre az egyetlen felé tett lépésre az anyja merev arcára riadalom ült ki, és oly tiltakozón lendültek hirtelen a karjai, mint azok a hosszú botok, amikkel a pestises hullákat lökdösik undorral a mély árkok fenekére, hogy mihamarább eltakarítsák Isten szégyenét. Ekkor hirtelen hatalmas fekete, villámlövellő fellegek gyűltek a falu fölé. A vándor látta a felleget, és búcsút sem véve rohanni kezdett. Csak el a faluból, el ettől a helytől, nehogy bajt hozzon anyjára, a szülői házra, de belül sírva-kacagva-káromkodva tudta, hogy de igenis, igenis akarja egész szívével, egész viszonzatlan szerelme dühével, elkergetett gyermekszíve kőkemény keserűségével, hogy csapjon bele az Isten összes menydörgős istennyila abba a házba, abba a fekete varjúnőbe, hogy soha többé ne láthassa gránitarcát, hogy gyújtsa fel rideg testét, hogy égesse el keserves gyökereit, és aztán őt is csapja agyon ebben a nagy futásban. Zihálva állt meg egy magaslaton. Lenézett a völgybe. A falu egyetlen háza sem égett. – Vigyáz rám az Isten – vélte, és nem tudta, örüljön-e, vagy bosszankodjon ezekben a pillanatokban. A következő években egyetemekre járt, tanulmányokba fogott. Régmúlt korok költői, írói, filozófusai lettek a társai. A többi Gondolkozó és Csodálkozó, akik más korokban gondolkodtak és csodálkoztak a maguk és a mások nevében, mert a többiek nem értek 70

rá, hisz tették a dolgukat. Egyszer egy öreg könyvtár még öregebb könyvében különös versre bukkant. Sajnos, a szerző nevére nem emlékszik, de a sorokat megtanulta, és álmélkodó szívvel, gyermeki csodálattal mondta el magának újra és újra: „Élhettem volna gyönyörűen, megvolt a képességem rá, de valaki az utakat a lábamhoz kötözte, és azóta a házak énbennem épülnek, és énbennem dőlnek össze….” Hasonszőrű lélek ez a költő. Jó útitárs válna belőle talán – gondolt erre sokszor. Persze csak ha nem félne tőlem – somolygott, de tudta, az, aki ilyen sorokat tud leírni, már kevés dologtól fél. – Bár – folytatta az újra előbukkanó katicabogárnak –, hál’ Istennek, nincs dupla fogsorom, úgy nézek ki, mint bármely hétköznapi vándor. Garabonciás? Ugyan, ugyan – somolygott az orra alá. Felült, és jó alaposan, de a sebeire vigyázva megmasszírozta a lábait. A távolból felhangzott egy harang kongása. – Emberek – neszelt fel riadtan. Olykor még mindig előtörtek régi félelmei. De ő már nem a kisinas többé, nem is segéd. Tanult ember, vándortanító. Már-már mester – biztatta magát. Tisztelettel várják, és ami még fontosabb, mosolyodott el: ebéddel. Óvatosan felhúzta a cipőit, felállt, gyulladt körömágyai azonnal lüktetni kezdtek, „azuristenit” – szisszent fel, nyújtózott, majd a lábai alá tette az utat. Amit a múltban nem vetettünk, azt a jelenben nem arathatjuk le. Amit kerestem magam előtt, az mindvégig

Merített szavak mögöttem volt, úgy, ahogy Isten adta – sóhajtott –, de mögöttem volt. De van valami, ami mindig is itt volt velem, pontosan itt a lábam alatt: az út. A végtelen út. Ha egyszer… – és érezte magában a hirtelen felszökő örömöt –, ha egyszer találkozhatnék azzal a vándorköltővel, akkor a közös lábszellőztetés, felhőnézés alatt megbeszélhet-

nénk, hogy az utak, az összeomlások a maguk fájdalmasságában miért gyönyörűek mégis. Nagy szükségünk lenne erre, ha már egyszer épp embernek születtünk – sóhajtott. A közeli város templomtornya éppen delet harangozott. A vándor arrafelé tartott. Előtte odaadottan kanyargott az út.

Cs. Sándor Richárd

Sors

Ébredés

Kezdettől fogva hátamon Cipelem a halált, Meredek, sáros utakon Megfeszült háttal, Mint a húr a hegedűn, S szívem ajka nyílik már Az ég harmat fátyla felé, És távoznék már a fekély Szagú életből.

Ujjaim között a percek Homokszemként peregnek Megérint a valóság Ismeretlen ismerős Itt körülöttem minden A száraz valóságot Feszítjük az égre Mint egykoron Jézust A Golgotán S elenyészik itt a csend Mely átnyújtja jutalmát Az ébredést.

Tovatűnés Az ősz maradéka elhullott: Mily messze már a nyár, A dér árnyéka vetül a tájra, S elpárolog a nyár szerelmes illata.

Két testvér Feketelakról

Szabadság Kinyíló ajtókról lehulló lakat Elengedett mély sötétből érő kezek Most már értem a fényt Útra engedett a szabadság.

71

PoLíSz

Nády Mária

A létra Nehéz Ég és Föld között föl, le fokokat kúszva járni Inogva folyton egyensúlyozni várakozó, suttogó csendben Érzed pulzusod lüktetését Koncentrált lélegzettel egyszer csak remegve írni kezded a szavakat, amik jönnek, amiket mintha régen, régen hallottál egyszer agyadban, szívedben zengve zokogni

Haiku

Valami...

Csendimádó lettem Sokarcúsága felemel – lélekmentő –

Időtlen sírást hallok Porremegésben Romok sóhaján

Kérész Gyula

A bajai evezős regatta – Hol van a faterod? – kérdezték az evezősök, akikkel a tata együtt készült a tatai edzőtáborban. – Bajra utazott – mondtam. – Azt üzeni nektek, hogy összekeverte Bajt és Baját, mert a régi baji anyakönyvekben Bajának írták a falu nevét. – Biztosan megint valami nő van a dologban – mondta a főevezős. – Tavaly Tátra utazott egy sífutó lánnyal, ahelyett, hogy a Tátrába ment volna síversenyre, pedig Tátot sohasem írták Tátrának. – Aha – mondták az evezősök. – Most hogy fogja megvédeni a bajnokságát? – kérdeztem. – Ne izgasd magad – mondta a főevezős –, majd téged nevezünk be a faterod helyett, legalább nem tátod ott a szádat. – Hol kell eveznem? – kérdeztem. – Hát a Sugovicán – mondták az evezősök. Megpróbáltam tréfára venni a dolgot. – A tata azt mondta, hogy ne igyak Sugovicát – mondtam –, mi lesz, ha belefordulok? – Ne félj, jut is, marad is – röhögcséltek az evezősök. – Igazából attól félek – mondtam –, hogy én is

72

Merített szavak tüdőbajt kapok, mint a grósztata a bárbajtól. – Mi az a bárbaj? – kérdezték az evezősök. – Amikor a haragosok megvívnak egymással – magyaráztam nekik. – Aha – mondták az evezősök. – Egy bárban vívtak – tettem hozzá –, kézi lőszerrel. – És hogy kapott tüdőbajt a grósztatád a bárbajtól? – kérdezték az evezősök. – Az úgy volt – kezdtem –, hogy a grósztata helyett a grósztata táti rokona állt ki bárbajra a grósztata haragosával, mert a grosztata elvesztette egyik karját az Első Világháborúban, és nem is lett meg. – Miért nem lőtt a másikkal? – kérdezték az evezősök. – Azért – feleltem –, mert a Második Világháborúban a másik karját is amputálni kellett neki. Majdnem otthagyta a fogát, de egy fogorvos szerencsére kihúzta a bajból. – És hogy kapott tüdőbajt a grosztatád a bárbajtól? – kérdezték az evezősök. – Az úgy volt – kezdtem –, hogy a grósztata haragosa lepuffantotta a grósztata táti rokonának a fejéről a kalapot, és ebből kifolyólag nedves lett a grósztata nadrágja. – Behugyozott? – kérdezték az evezősök. – Pont a nadrágjába – mondtam –, és úgy felfázott, hogy hónapokig nyomta a sódert. Amputálni kellett az egyik lepényét. – Ne izgulj – mondták az evezősök –, mi is belefordultunk már, és látod, hogy itt vagyunk. – De hát én azt sem tudom, hogyan kell evezni – mondtam. – Még sohasem eveztél? – kérdezték az evezősök. – De igen, egyszer – mondtam –, amikor a tata, tévedésből, engem vitt le a tatai tóra az evezők helyett. A parton kellett tolnom a csónakot, mert nem ért le a lábam a vízben. – A faterod is agybajos? – kérdezték az evezősök. – Nem, ő nem – mondtam –, csak felfázott, amikor lefeküdt az autónk alá, hogy megszerelje az első ajtót, a baloldalit, mert kettő van rajta, a másik jobboldalt. A baloldali mindig leesik, és ő vagy fordítva rakja vissza, a belsejét kívülre, s akkor a kocsi mellé ül, vagy megcseréli a két ajtót, és akkor háttal ül a kormánynak. Ilyenkor persze a kormányt szidja. Pedig a kormány az szépen forog, körbe-körbe, de csak balra vagy jobbra. Mondta is az a baji lány, hogy baj lesz belőle. – Szegeld be az ajtót – mondta neki –, és a lyukon közlekedj. Ugyanis a grósztata jóvoltából lyukas az autó teteje. Oda se neki – bíztattak az evezősök –, csak holnap lesz a verseny, addig még megtanulhatsz evezni, a partnál sekély a víz. – És én egész éjjel gyakoroltam, és borzasztóan elfáradtam, mert lyukas volt a csónak, és elmerült a térdig érő vízben, mégsem neveztek be, mert másnap megérkezett a tata azzal a lánnyal, amelyik olyan jól síel, és olyan gyorsan evezett, mint még soha, mert imponálni akart a lánynak. Csak az volt a baj, hogy az utolsó pillanatban érkeztek meg, s a tata siettében fordítva ült a csónakba, s annyira azért ő sem tud evezni, hogy kontraposzton nyerjen. Kiabáltam neki, hogy evezzen a másik irányba, de ő nem hallott semmit, mert motorkerékpárral jöttek, és nem volt ideje levenni a bukósisakot. Így aztán nem ő lett az idei bajnok, hanem én mentem helyette a Tátrába azzal a sífutó lánnyal. – A grósztatád is agybajos? – kérdezte tőlem a lány, mielőtt lelécelt. – Nem, ő nem – lihegtem –, neki a prosz… tatája rossz… amikor… tata… rozta… a házát… leesett a tető… ről… az autónk… tetejére… én utána… kaptam… és sikerült is… elkapnom… mind… a két… műkezét… így… aztán… a keze… nélkül… pottyant… a kocsira… akkor lyukadt ki… az autónk… teteje… azóta… ütődött… a grósztata… prosz… tatája.

73

PoLíSz

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély 13. folytatás) Levelek bársonyán rubinok miriádja. Lebeé Anna alig jutott szóhoz. − Bogyó, ez… ez… gyönyörű! − No, ugye! – szólt a leány olyan elégült büszkeséggel, mintha ő teremtette volna e csodát. – S még úgy kellett nekem, erőnek erejével, kötéllel iderángatnom a küsasszont!... No, megbánta-e? A „küsasszon” megrázta a fejét. Bogyó, vissza se nézve, nekilódult. Legszívesebben Lebeé Anna is követte volna szolgálóját, de visszafogta magát. Tudta, mikor az ember szája teli málnával, nehéz a falást abbahagyni. S azalatt könnyű megfeledkezni az otthon lévőkről. Már pedig ő két kászut is meg akart szedni: egyet testvérének, Lászlónak, egyet Bogyó anyjának, a dajkájának. Kissé boszszantotta is, hogy társa csöppet se gondol másokra. − Állj sza’ meg, Bogyó! – kiáltott utána szigorú hangon. A leány bosszúsan fordult meg. − A súly essen belé! Most meg mi a baj? ... Me’étt nem szedi mán a lábát? Bogyó gyakran megfeledkezett a köteles tiszteletről. Nehezen szokta – tíz esztendő is kevés volt számára megtanulni –, hogy az, akit sokáig kishúgának hitt, s aki fölött zsenge korában az idősebb jogán gyakran basáskodott, valójában az úrnője. A grófkisasszony megemelte a hangját. − Jobb, ha te szeded a lábod! Hamar, de ne mondjam kétszer!... Elébb kászut kell csinálni! 74

Bogyó, mint a csiga, visszahúzta tüskés szarvacskáit, tisztelettudó képet vágott, s ha vonakodva is, de engedelmeskedett. Anna pedig – a győzelem elégültségével az arcán – megfordult és széjjeltekintett. Alkalmas fát keresett. Az övén lógó tokhoz nyúlt, s megindult egy magányosan álló fenyő felé. Mikor odaért – a kászu teste számára –, az eléhúzott késsel egy téglalap körvonalát kezdte róni a fa kérgébe. Aztán tartófülnek egy hosszúkás vésést tett, olyant, mint egy szalag. A körülhatárolt kérget lefejtette, majd megismételte az előbbi mozdulatokat. Miután a kezében volt már két edényke teste és füle, egy másik – lombos – fáról apró ágacskákat vágott. Ezekkel tűzte össze a kászuk oldalát és alját, s erősítette fel a füleket. Csendben szorgoskodott, s ugyanígy tett már Bogyó is, ki nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta. Ámde hiába iparkodott, mert ha versenynek gondolta a dolgot, máris veszített. Ő még mindig csak az első darabon dolgozott, mikor úrnője már végzett a másodikkal is. − E’ sokkalta szebb lesz ám! – mondta vigasztalásul inkább önmagának, mert nehezen viselte, ha a „küsasszon” bármiben is ügyesebbnek bizonyult nála. Lebeé Anna, Bogyó mögé kerülve, alaposan megnézte a készülő tárgyat. A kászu szélei nemigen passzoltak, s az ágacskáknak ütött likak se voltak egymástól szabályos távolságban. − Hogyne. Szebb… – állapította meg lebiggyesztve alsó ajkát. – Szép, mint Fruzsina nénéd.

Merített szavak − Jó, jó! De a küsasszonnak könynyű! A küsasszont még úrfi korában az ügyes kezű László úr tanította fúrni-faragni, de ingemet az a sütőlapát tenyerű apám! Lebeé Anna elkacagta magát. Nevetése majd egészében elröppent a távoli hegyek felé, egy kicsi karéja azonban csendes mosolyként megült a szája sarkában. Eszébe jutott az az idő, amikor a bátyja mennyire igyekezett átadni neki mindazt, amit csak megtaníthat az idősebb fiútestvér a kisebbiknek. Faragtak közösen sípot, kicsi szekeret – elé nagyszarvú ökrökkel –, de vívásra fakardot is, meg csináltak gyermeknek való íjat, nyílvesszőket, s ki emlékszik már, hogy mi mindent! László együttlétük alatt sose mondta őt húgomnak, mindig „öcsémnek” szólította. A koravén gyermek komolyságával magyarázta el nem is egyszer Annának, hogy ha ő netán „magtalan halna”, akkor a nemes Lebeé-házat – „fiúleányként” – neki, a leánynak kell fenntartania. (Éppen ezért Anna minden este tiszta szívből imádkozott bátyja életéért, mert úgy vélte, erején felüli kötelességet akar reá róni. Hiszen ő csak az udvar sarkában álló kutyaházat próbálta megemelni, s az se ment: akkor hogyan tartsa majd fenn gyenge karjaival a nyilván hatalmasabb Lebeé-házat?) Nos, végre elkészült – igaz, úrnője hathatós segítségével – Bogyó két kászuja is. − Te kinek viszed a málnát? – kérdezte Anna kisasszony. − Biza, ezen még nem gondolkodtam… – vallotta be a szolgáló. – Az egyiket talán édesanyámnak… A másikat meg… − Édesapádnak?

− ’Desapám kap anyámtól, ha kap. A másikról még nem döntöttem. Azonban, higgye meg a küsasszon, a’ se fog megszottyosodni! − De meg ám! Mind megromlik, mire a vőlegényed a kacska kezivel kiszedegeti nagy nehezen a kászuból! − Menjen mán a küsasszon, hagyjon nekem békit! Ne akarja reám erőltetni azt a nyomorú lovászt! ... Inkább avval törődjék, hogy kit küldjön el a maga málnájával Brüniszkáld grófhoz. Tán, ha megkéri László urat, ő biztoson örömest átlovagol vélük Kővárra! Ily módon évődtek volna egymással talán még az ítélet napja után is, ha közben hirtelenjében nem akadt volna a szájuknak fontosabb dolga a beszédnél. Külön-külön, egymástól meglehetős távolságra fogtak neki a bokrok lecsupaszításának. Lebeé Anna azt a stratégiát követte, hogy egy málnaszemet a két ajka közé tolt, egy másikat meg a kászuba pottyantott. S tette ezt megállás nélkül – hát teltek is szépen a kéregedénykék. Ezzel szemben a szolgálója az apró veres-darabontok regimentjével szemben nem dolgozott ki semmiféle határozott haditervet. Ő – ösztönös lényként a – „ pusztuljon az ellen!” jelszavát hirdette. Foglyot így nemigen ejtett: szinte üres is maradt a karján mind a két kászu-tömlöc. Gondolta – ha egyáltalán gondolkodott ezen –, ráér majd később is gyűjteni az otthoniaknak, ha már végleg eltelik a rubin-szemek édességével. Egyszer csak Bogyó keze megállt a levegőben. Úrnője felé meredt. − De küsasszon! – szólalt meg tettetett felháborodással – E’ nemcsak Zsomborig, de tán egészen Kővárig is elhallatszott. 75

PoLíSz − Ejsze, te vótál! Me’t én osztán nem – válaszolta minden zavar nélkül Anna. Fülelni kezdtek. Lassan bizonyossá lett, hogy kettejükön kívül – a málnavész túloldalán – kell lennie még egy harmadiknak is. Lelkesnek, vagy lelketlennek. Aztán hirtelen úgy tűnt, mintha valaki tövestül akarná kitépni a cserjéket. A pusztítás hangjait cuppogás-csámcsogás és elégedett dörmögés követte. Nyilvánvaló, hogy az újabb látogató nem volt híve a szemezgetve szedés ráérős és kevéssé hatékony módjának: átölelt egy-egy bokrot, és az érett gyümölcsöket egyszerűen lenyalta róluk. − Medve! – Bogyó legszívesebben visította volna e felismerést, de a torka elszorult, s ezért a sikoltásból csupán valami szánalmas nyöszörgés lett. Anna kisasszony azonban még ezt is sokallotta. Némán, ujját a szája elé kapva, hallgatást parancsolt. Megijedt ő is, de reménykedett, hogyha nem is maradtak észrevétlenek az erdei fenevad számára, de az érdeklődését talán még nem keltették fel. Lassan, igen lassan, lábujjhegyen megindult sóbálvánnyá dermedt szolgálója felé. A foga többször is összekoccant, s mivel attól tartott, hogy ezzel is nagy zajt lehet kelteni, igyekezett mennél nagyobbra tátani a száját. − Jer bátron! – lehelve ejtette ki e szavakat Anna, mire képes lett rá. Megfogta rémült társa kezét, és húzni kezdte, ám a leány lába alig-alig engedelmeskedett. Az a rövidecske út a völgyben megbúvó patakmeder felé most borzasztóan hosszúnak tűnt. Egy örökkévalóság telt el, és még mindig csak alig húsz–harminc lépésnyit távolodtak el a málnabokroktól.

76

Bogyó nem állta meg, hogy vissza ne forduljon. − Nezze, küsasszon, nezze! – a legrosszabbkor lelte föl a hangját. Úgy vijjogott, mint a saskeselyű. Anna is hátranézett, s látta, egy hatalmas barnamedve áll fölegyenesedve, tőlük alig egy-két bakugrásnyira. A rémisztő jelenés imbolygó járásával tett feléjük pár lépést, aztán megállt. Rövidlátó szemeit meresztgetve szimatolt. Képe nem árult el rosszindulatot, de a leányok – Erdőelve szülötteiként – tudták: a medve kedvességében bízni olyan, mint hinni az ördög önzetlen jóakaratában. Lebeé Anna hátrálni kezdett. Vélte, szolgálója követi, de nem talált utánzóra. Ezért aztán visszalépett, Bogyó kezét a levegőben megcsípte, s erőteljesen megszorította, hogy maga után vonja. A szolgáló azonban egyetlen rántással kiszabadította a jobbját, s ugyanavval a lendülettel az övéhez kapott. − Ne, Bogyó, ne! – kiáltotta Anna, de elkésett. Lehet, hogy „az a sütőlapát tenyerű apa” nem tanította meg a leányát szépen faragni, de kést hajítani annál inkább. A szálló penge nem ívet írt, nem pörgött a levegőben, hanem egyenesen a cél felé tartott, mint a biztos kezű íjász által útjára bocsátott vessző. A medve felbődült, s megpróbálta kitépni a mellébe fúródott vasat. − Iszkiri! – visította a jeles késdobáló, és futásnak eredt. Úrnője – kit érdekel ilyenkor a nemes Lebeé-ház jó hírneve!? – követte példáját. Ha valaki úgy gondolná, hogy a medve lomha állat, akkor nem is tévedhetne nagyobbat. A menekülők s a

Merített szavak felbőszült, sebzett vad közötti távolság rohanvást fogyott. A leányoknak hamar le kellett mondaniuk arról a szándékukról, hogy a patak felé nyerjenek egérutat. Így – kissé irányt váltva – egy lombos fa felé iszkoltak. Bogyó – miközben egy pillanatra se hagyta abba a malac-sivítozást – elsőnek érte el a menedéket. A fa legalsó ágát elkapta, s egy majom ügyességével tornázta fel magát. − Küsasszon! Küsasszon! Hamar… A „küsasszon” azonban elkésett. Bogyó kétségbeesetten nyújtogatta le a kezét, hogy – ma immár másodjára – kirántsa úrnőjét a bajból. Ám Annának már esélye sem volt arra, hogy – mielőtt még elérné a fenevad – fölkapaszkodjék a fára. Így a leány a fa törzsének vetette a hátát, és szembefordult üldözőjével. Két kászuját – szinte hihetetlen! – még mindig ott szorongatta a baljában. Az edénykéket villámgyorsan átlökte a másik kezébe, s azokat teljes erejéből a vadállat pofájába vágta. Persze a kászu korántsem számít medveölő fegyvernek – hiszen még Bogyó kése se árthatott komolyan a dúvadnak –, de a támadó egy pillanatra annyira megzavarodott, hogy Anna kisaszszony egy sikkantással még a fa mögé ugorhatott. A szolgáló fejében megfordult, hogy az ágról leszökve feláldozza magát szeretett „küsasszonyáért” – nemes tettét sokáig emlegetnék is a várnépek a zsombori kastély alsó traktusaiban –, de amint lenézett a rettenetes fenevadra, inkább letett szándékáról. Ám hogy úrnője mégse érezze úgy, hogy cserbenhagyták, Bogyó apró ágakat tört a menedéket nyújtó fáról, s azokkal megpróbálta a medve pofáját eltalálni.

S hogy e segélynyújtása még hatékonyabb legyen, válogatott sértések, és ordas kifejezések tömkelegét zúdította alá, amelyekben már abban az időben is ugyancsak bővelkedett a székely népnyelv. Ki tudja, milyen véget ért volna e kaland, ha a közelben egyszer csak nem roppannak az ágak, nem nyílnak szét a levelek, s nem hangzik fel egy erőteljes – Halt! – rikkantás. Előbb Artus rontott ki a cserjésből, mint akit egy kőfal se állíthat meg. Ám amint megpillantotta a tekintélyes termetű barnamedvét, azonnal fékezte lendületét. És bár a szőrét harcra készen felborzolta, hozzá még hátborzongatóan vicsorított és morgott is, mindazonáltal inkább átengedte a kezdeményezést az utána jövőknek. Vadászebet egy-két pillanat múltán Brüniszkáld követte – a német „megállj” kiáltást is ő eresztette meg teli tüdőből, hátha az erdő ura ért az emberi szóból. (Még akkor is, ha az emberi szó német, s az erdő ura állat.) Aztán, harmadikként, némi késedelemmel – eme kis felmentő sereg utóvédjeként – Sebastian, az ifjú gróf fegyvernöke érkezett meg, rögtön térdére-könyökére. Egy kúszónövény indája vetett neki hurkot. Mialatt föltápászkodott, hangos szitokszavak szakadtak ki zsigereiből. Ennél fogva a kővári vadászok akkora zajjal rontottak a harctérre, hogy megjelenésük észrevétlen nem maradhatott. Bogyó halotta és pillantotta meg őket elsőre magaslati figyelőhelyéről, s ujjongó sikkantásokba tört ki. A medvének ellenben – úgy tűnt – csöppet sem volt ínyére, hogy újabb szereplőkkel bővült a játszma: dühös üvöltéssel indult a frissen érkezők elé. 77

PoLíSz Lebeé Annát üldözője eddig túlságosan is lefoglalta, ezért a külvilág egyéb jelenései nemigen jutottak el hozzá. Így aztán igencsak meglepte, hogy a szörnyeteg, akinek mindeddig a legfőbb vágya volt az ő vérét inni, most hirtelen, csak úgy „szó nélkül”, faképnél hagyja. Ezen annyira meghökkent, hogy még örülni is elfelejtett. Brüniszkáld azonnal átlátta a helyzetet: az egyik megmentendő székely leány a medve elől felkúszott egy lombos fa ágára – közvetlen veszélyben nincs ugyan, de bizonyos biztonságban sem, hisz a medve, ha nem is mókus, de azért ügyes fáramászó –, a fa alatti másik teremtés viszont azonnali, sürgető segítségre szorul, hisz az előbbi perceket is csak szűk szerencsével élte túl. Számszeríját a gróf már korábban felajzotta egyetlen feszítő mozdulattal – tizenhat esztendős kora óta nem volt szükséges számára az időrabló tekerőszerkezet használata –, így elég volt egy pillanat, hogy fegyverét – a nyílvessző vájatba helyezésével – lövésre kész állapotba hozza. Amennyire a józanész határt szabott, annyira közel engedte magához a medvét. A húr pattant, s a nagy erejű, de rövid lövedék kiröppent, majd eltűnt a vastag hájrétegben. A sebzett vad megtorpant, felüvöltött, de talpon maradt. A lövés nem bizonyult halálosnak. A medve egy-két pillanatig tétovázott, bal mancsával olyan mozdulatot tett, mintha kibuggyanó vérét akarná elkenni, aztán, ahogy testét átjárta a fájdalom, a súlyos sebtől megtébolyult állat hörögve rohant támadójára. Brüniszkáld, hogy időt nyerjen – s újra tölthesse fegyverét –, Artust szólította. 78

A vadászeb eddig tétlenül ugyan, de tettre készen, feszült figyelemmel követte az eseményeket. Egész testében remegett – nem félt a szörnyetegtől, csak irtózott tőle –, s parancsra várt. Most, midőn végre szabad teret kapott, szemből rontott a vadra. Torokra ment. Fogait belemélyesztette a medvébe, s úgy csüngött rajta, mint egy viharban rázkódó-hajladozó fán a túlérett gyümölcs. A medvét vastag szőr védte, ebbe tudott belecsimpaszkodni Artus, ámde ugyanez meg is akadályozta a kutyát abban, hogy komoly sebet ejtsen. A sok medvekalandot átélt jószág ezen a napon tehetetlennek bizonyult. A védekező vad meglepően könnyedén rázta le ellenét: az eb – szárnyak nélkül is – messzire szállt. Ekkor avatkozott a küzdelembe Sebastian. A fenevad és ura közé rontva belévágta vadászgerelyét a medve oldalába, ám ez se állíthatta meg a dühöngőt. A gerely nyele eltört, és Sebastian megtiporva nyúlt el a füvön. Artus azonban, új harcra készen, ismét rárohant a medvére. Ámde vigyázatlan volt: a fenevad egyetlen csapással törte el a gerincét. Brüniszkáld, ezalatt, újratölthette fegyverét. Szinte a medve szájában volt, ezért bízvást hihette, hogy az újabb, közeli találat halálos lesz. A medve azonban alig tántorodott meg, és harci kedve se csillapult. Szörnyű erejű ütést akart mérni ellenfelére, ám az ifjú ezúttal még ügyesen félrehajolt, s a karmok épp csak a képén sebzették föl a bőrt. De az újabb csapást már a gróf nem védhette ki: erőtlenné vált kezéből kihullott a számszeríj. Brüniszkáld még megpróbálta baljával elővonni vadásztőrét, de balog nem

Merített szavak lévén, nemigen számíthatott sikerre, s kifogyott az időből is. A fenevad kitárta karjait egy utolsó, halálos ölelésre. Tudta már, hogy ezt a kalandot ő sem éli túl, ezért ezt az embert – „Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” –, magával akarta vinni, hogy legyen, ki tenyeréből lédús gyümölcsöt nyújt számára az Örök és Végtelen Málnavészben. Minden fogyó erejét összeszedve szorította a lelket ki áldozatából: bordák ropogtak, s ifjú hősünk előtt elsötétült a világ. Brüniszkáld így tehát nem láthatta, hogy a málnabokrok irányából Lebeé László közeledik két emberével rohanvást, s azt sem, amikor három nyílveszsző indult el gyilkos, sziszegő útjára.

Szegény mackónak ez már sok volt. Nem ártott eddig neki a mesterien elhajított kés, sem a véreb agyarai, a vadászgerelyt is könnyedén hárította, s talpon maradt azután is, hogy Brüniszkáld kétszer eltalálta számszeríjával. Sőt, dacolt Lebeé Anna két kászujával, s a Bogyó hajigálta ágacskákkal is, ám a székely harcosok nyilai elhozták számára a véget. A medve, mancsai közül, kelletlenül engedte ki áldozatát. Megfordult saját tengelye körül – mintha utoljára még szét akarna tekinteni ezen a világon –, aztán, belefáradván a hosszú küzdelembe, úgy döntött, végleg elheveredik pihenni – puha ágyelőként egy grófi ágyasház padlózatán.

(Folytatjuk)

Lovak Légenből

79

PoLíSz

Soltész Márton

A Bárka Noéja Megkésett előszó Elek Tibor könyvéhez Szerencsés alkat Elek Tibor, hiszen – ahogy Zsávolya Zoltán hangsúlyozza mindig, ha neve fölmerül egy-egy asztaltársaságban – debreceni posztgraduális tanulmányai ellenére „nem szédítette meg az irodalomelmélet”, azaz mind a mai napig (s aligha hiszem, hogy ez már érdemben változni fog) hű maradt az irodalmi mű különféle – poétikai, nemzeti-közösségi, szociológiai stb. – megközelítései közötti egyenrangúság elvéhez; nem csatlakozott, s nem is adott indításokat semmiféle iskolához; sőt: uniformizálás helyett éppen a sokféleség megőrzésének roppant igyekezete, a kulturális színesség, változatosság védelmezésének irregularitása jellemzi őt. Elek mint folyóirat-szerkesztő ismeretségünk kezdetétől a szavát feltétel nélkül betartó, mindennemű hízelgést és támadást karakán módon visszautasító, higgadt szellemi ember mintaképe számomra. Mint irodalomtörténész széleskörűen olvasott, ugyanakkor szerény és visszafogott filosz; lelkes esszéista és kultúraszervező, egyszóval: tanszéki szobák, katedrák és pozíciók delejese-részege helyett az olvasó nép – elsősorban a kultúráját feledő-elhagyó ifjúság s a művészetben menedéket kereső érett generációk – alázatos szolgája. A meghallgatás, a bemutatás és beavatás, a felfedezés és közvetítés tudós irodalmára; a kiállás, a fegyelmezett véleményformálás, a (fel)vállalás és bátor szembeszállás, a Kárpát-medencei keresztkötődések diplomatája ő. Mint irodalmár nem nép-nemzeti, nem liberális, sem radikális, nem egyszerűen jobb- vagy baloldali, kizárólag – és épp ezért – magyar. Olyan magyar, akit, ha még élne, a huszadik század kilencvenes éveinek legzseniálisabb vallomását, a Magyar vagyok című programesszét megalkotó bibóiánus gondolkodó, Csalog Zsolt is jó szívvel magyarnak tekintene. Higgadt, egyenes, megfontolt Ember, aki a magyar lelket és szellemet gyilkoló politikai demagógiákkal, kulturális és etikai járványokkal meri és tudja időről időre fölvenni a mind képtelenebb harcot; aki nem károg, nem dühöng, nem fúr és nem magasztal – egyszerűen csak dolgozik. Egy könyvtáros, egy tanár, egy szerkesztő, egy (olvasó) Író, aki mestereihez – Széchenyi Istvánhoz, Kosztolányi Dezsőhöz, Székely Jánoshoz, Gion Nándorhoz és Görömbei Andráshoz hasonlóan – sosem fárad (mert nem is fáradhat!) bele a kultúramentésbe s -építésbe. Irigyen és zavartan lapozgatom most Elek Tibor új könyvét, amely nem csak külsejében, de tartalmában is ragyogóan korszerű. Korszerű – igen, ez a megfelelő kifejezés –, hiszen az Állítások és kérdések közel háromszáz oldalát egyetlen nap alatt olvastam végig, s ez még akkor is nagy dolog, ha hozzátesszük, hogy az itt egyberostált szövegek jó részét a Hitelben, a Bárkában, a Kortársban, sőt már a kötet megjelenése előtt kéziratban is módom volt elolvasni. Megvallom, irigye vagyok ennek a dúsan és tisztán áradó esszényelvnek, ennek a túlbonyolítás és áltudományoskodás nélküli természetességnek, ennek a frivol, frusztrációmentes igazmondásnak. Tetszik, hogy minden előadás, tanulmány, vitacikk és kritika mögött ott áll egy-egy gondosan megszerkesztett programvázlat, a beszélgetések mögül ellenben – s ez még jobban imponál! – hiányzik minden természetellenes determináltság, irányítottság, műviség. A tematika: pályakezdés, érvényesülés, kulturális értékrendek, a rendszerváltozás drámai megjelenítései, a határoktól független, egyetemes magyar irodalom (folyvást visszatérő) ügye, a cigánykérdés, fiatalabb és idősebb kortárs íróink lírája-prózája a megalkotottság és az olvashatóság tükrében, kortárs életutak és pályaképek (olvasmányos dialógusformában), a könyv halála, a különféle előjelű politikai radikalizmusok és a konzekvens, támadó félreolvasások elemző leleplezése, végül a továbblépés lehetőségeinek felvázolása – mintha csak egy ideális Művelődési Minisztérium napirendi előterjesztését olvasnám. S ha most megnézzük, mi mindenről, ki mindenkiről szól Elek Tibor új könyve, látni fogjuk: személy- és értékválasztásait egyaránt áthatja folyóiratának, a Bárkának szállóigévé vált pluralizmusa. Az Állítások és kérdések, miként a békéscsabai periodika: „nyitott, befogadókész… minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre származásra és lakhelyre, az uralkodó és a háttérbe szorított kánonokhoz, a különböző művészeti irányzatokhoz való tartozásra… tudatos kánontörés… olyan termékeny eklektika…, amely a különböző szemlélet- és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza, talán nem ellenére a szerzőknek sem, de mindenképpen az olvasók örömére… a regionalitás és az egyetemesség, a minőség- és értékelvű szemlélet- és gondolkodásmód keretei között…” (A Bárka küldetésnyilatkozatából) Így kerülhet e kötetben egymás mellé a cigánykutató Takács Géza és a felvidéki költőfejedelem, Tőzsér Árpád; Ricardo Reis „magyar hangja”, a próteuszi

80

Tájoló lélek, Bogdán László és a keresztény gondolkodó, a tanító író, Czakó Gábor; a Fordított zuhanás Csender Leventéje és a kérdező kritikus, Bedecs László; a hajmeresztő nyelvi és történetvezetési megoldásairól méltán híres színpadi szerző, Egressy Zoltán és a Shakespeare-t rendező Bereményi Géza; végül a magyarságkutató költő, Iancu Laura és a Szentek hárfájának szerzője, a neves irodalomtörténész – Jókai-szakértő – Szilasi László. Rövidke bevezetőm végén mindössze egyetlen mondatot „olvasnék föl” Elek A könyv halála című, Kosztolányi 1930-as előadásának retorikáját működtető könyvheti megnyitójából. „»Csak az ember olvas« – szoktuk idézni egyre gyakrabban Márai Sándor velős mondatát, de nem szoktuk továbbgondolni, hogy aki nem olvas, az vajon ember-e.” Bizony, kemény kijelentés ez, mégis minél többet töröm rajta a fejem, annál mélyebben látom be igazságát. A kultúra egyedül az Ember joga és lehetősége, sőt: csak a Kultúra tehet emberré – üzeni Márai. S bárhol nyitom ki új könyvét, akárcsak előző nyolc kötetében, az Állítások és kérdések írásaiban ugyanezt hangsúlyozza Elek Tibor, a Bárka Noéja is. (Elek Tibor: Állítások és kérdések. Tanulmányok, esszék, kritikák, beszélgetések, viták, Bp., Kortárs Kiadó, 2012.)

Bágyoni Szabó István

Toronygombi feljegyzések (Emlékirat, 13. rész) „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzenő Időt toronygombok világegyetemet sejtető gömbjei őrzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon miről is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly

Tudománnyal és cselekedettel A nagyenyedi könyvtáros, Vita Zsigmond emlékére „Erős erővel meggyőzni nem mindég lehet – hanem a bölcsesség győz mindenütt” – olvassuk Széchenyi István Naplójában. Ezzel a gondolattal indította útjára nemzeti akadémiánk évekkel ennek előtte, egy novemberi napon, a magyar tudományosság ünnepi hetét. Hogy van-e abban valami sorsszerűség, mert a magyar tudományosság hétnapos rendezvénye az elmúltakra, az elődeinkre való gyertyalángos emlékezés napja közelében kezdődik – kétséges dolog. (Persze tudjuk, nem véletlen, hiszen Széchenyi István ezen a napon, november 3-án ajánlotta fel jövedelme egy évi kamatját a hazai tudományosság részére.) Annak viszont nem szabad véletlennek lennie, hogy ilyenkor azokra a neves és névtelen nagyságokra is fölhívjuk a feledékenységre hajlamos utókor (netán jelenkor) figyelmét, akikről máskor igen-igen ritkán beszélnénk. Tudatosan, vagy tudtunk nélkül. Szántszándékkal, vagy önhibánkon kívül. Volt idő, hogy a Széchenyi-féle eszmét, mármint a bölcsesség mindenek-felettiségét csak épp a magunk

portáján nem voltunk képesek elismerni, alkalmazni. Közelítvén a lényeghez: amikor a magyar tudományosságot valakik nem a nyelvi (észbeli), hanem a politikai diktátumok szabta határok övezte területre korlátozták. Így kellett kiesnie a magyar tudósok, szellemi nagyságok arcképcsarnokából olyanoknak, akik épp Pozsonyban, Kassán, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Nagyenyed városában, Gyulafehérváron, Temesvárt, avagy Szabadkán, netán Los Angelesben éltek és munkálkodtak. Ennek a „gondolkodásmódnak” esett áldozatul sokáig például a két Bolyai szellemi teljesítménye – és nem csupán a nevük. Bolyai. Szinte hihetetlen, de még ma is akad olyan plajbászos magyar ember, sajtóban, égi újságok oldalain, aki hosszú Ó-val, BÓLYAI-nak írja ezt az istenáldotta nevet! Fájdalmas emlékemet is kénytelen vagyok itt szóvá tenni. Az újra indított és nagy nemzetközi figyelmet kivívott szárszói találkozón, 1993 augusztusában Európa-hírű atomfizikusunk, Bolyai-szakértőnk, a temesvári román egyetemen oktató Toró Tibor professzor panaszolta volt: „Úgy nézz rám, kedves Bágyoni barátom, mint egy temesvári turistára, aki most […] a Balaton hullámait követve figyeli, bölcs Bolyaiként, a végtelenben egymásba futó párhuzamos hullámokat…”

81

PoLíSz Mivel vigasztalhattam volna? „Itt vagy, és jelenléteddel a magyar sorskérdéseket hajdan itt tisztázó tudományosságba és fájdalmas irodalmi emlékeinkbe egyaránt kapaszkodó Szárszót tiszteled! Tisztelhetjük!” Lehet-e vigasztalni azt a tudóst, aki az ünnepi asztal helyett két kolozsvári íróbarát társaságát – Kocsis István drámaírónak (a Bolyai János estéje szerzőjének) és e sorok szerzőjének balatonszárszói boros asztalát – kellett elviselnie!? Míg József Attila utolsó földi pillanatainak felidézésével próbáltuk elterelni a figyelmét?... Tudós barátunk jelezte: jólesik ügyködésünk, nyoma sincs – vagy csak az – lelkében a sértődöttségnek, mert tudva tudja, miszerint ennek a tudóstalálkozónak a tisztelt szervezői (és nem a Püski család! – emelte figyelmeztetőre mutatóujját) „felejtették ki” a meghívandók listájáról. Hagyták ki (folytattuk a gondolatot, legalább önmagunknak), s épp Őt, aki otthon – a költő Székely János és a művelődéstörténész Benkő Samu mellett –, a Bolyaiak földjén őrködött és őrködik a nagy erdélyi tudóselődök emléke fölött.

Gyekei asszony kérdez

82

Mások mellett, vagy mások után? Toró Tibor tanár urat így sem lehetett megsérteni… „A tudomány nem érzékenykedik!” Hívatlanul ugyan, de az előadássorozatok egyik estéjén szót kért. Mintha megszeppent volna a szárszói sátor. Tömör és keményhangú előadásában arról beszélt, hogy mennyire minket határoz meg, és menynyire európai a magyar tudomány. A tudományosságunk és a kultúránk. Tudósaink, tanulni vágyó ifjaink (peregrinusaink) ugyan külhoni akadémiákon sajátították el annak idején a megtartó tudást, épp azt, amit fontosnak véltek a talpon maradáshoz, s majd adták tovább szülőföldjükön – de hogy ennek a FÖLDNEK, amely lelki és szellemi ágyvetéshez kellett, MIRE van szüksége, bizony nem érezhették volna a – hétköznapinak mondott – SZÜLŐI ragaszkodás, szeretet magasztos parancsa nélkül. És hivatkozott nyomdászokra, oskolamesterekre és -alapítókra, a matematikus Bolyai-elődökre, tudós társaságok szervezőire. Így a marosvásárhelyi nyelvművelő Aranka Györgyre például, aki ennek előtte két évszázaddal, 1793-ban (mikor Bolyai Farkas már kétéves volt!) akadémiai rangú intézményt alapított városában.1Ellenben átok követi a magyar tudományosságot: sok mindenről hajlamosak vagyunk manapság megfeledkezni. Emberről, munkáról. De a minket lehetetlenné tevő bécsi, netán moszkvai, esetenként budapesti „udvarokra” nem vagyunk képesek odafigyelni. Csupán egyvalamire: a kánonra, az épp futó, vagy futtatott nevekre, témákra. A felemelkedett NEMZETET megtartó pillérekre csak nagyritkán. Egy dologról viszont nem ejtett szót akkor és ott a professzor úr. Vajon miért? Így e kérdés inkább a mi fejünkben fogalmazódott meg: szót sem szólt arról, ami lelkét nyomhatta: vajon őt (és néhány más kifelejtett társát) kik nem tartották magyar tudósnak? Avagy csupán a szervezők feledékenységével kell számolnunk? Bizonyára ez utóbbi magyarázat a helytálló. Azzal már jómagam szórakoztattam egy pohár bor mellett Toró professzort, hogy Bolyai János „Appendix”-ét egyik pesti „szakemberünk” (tanárember, de hát az iskoláink csak-csak nyomot hagytak a lelkünkben, olyat, amilyet!) vakbélnyúlványnak fordította...

Tájoló Tudom: tudománytalan dolgok ezek. De elgondolkodtatják az embert. Történelem már mindez. Már Püski Sándor és Toró Tibor is Fentről, valahonnan a Jövőnkből figyeli Jelenünket… Azt a jelent, amelynek pár éves vívmánya, hogy a magyar kultúra és tudományosság fölé nem lehet határhurkokat vonni. Pár éve tudjuk, vagy legalább is szabad tudnunk, miszerint az említett Széchenyi-gondolat őelőtte is megfogalmazódott. Erdélyben ki is mondatott például, hogy önálló házra van szüksége a magyar tudományosságnak! Ámde cselekedni nem volt módjukban. Maradt az óhaj, a Lélek Háza. Az egekig érő. Mert hiszen sem Apáczainak, sem Bod Péternek, sem Aranka Györgynek, de Jósika Miklósnak sem volt akkora ménese, akkora birtoka, amelynek jövedelméből hozzákezdhettek volna egy Erdélyi Tudományok Háza megépítéséhez. Pedig – Istenem! – mekkora és minő bölcs nép lennénk már, ha intézményeink sorsa másként alakul Széchenyiék után. Szerte anyanyelv-országainkban… Mégsem vagyunk elveszve! – sommázhatjuk a Kárpát-medence magyarságának újabb kori „tudományos állagát”. Ifjú tudósgenerációink nemzetközi teljesítménye a garancia arra, hogy – az egykori „atomkorszak” híres magyar tudósai után is – maradt még valami „nagy-nagy” reménységünkből. A megtartóból. *

Mikor e sorok után pontot teszek: telefonok és újságok hozzák a hírt – s akár toronygomb-közeli hangokat, figyelem őket. Az Erdélyi Sapientia Tudományegyetem anyaországi támogatással Európa gazdasági válságait (is) túl fogja élni… Ami számunkra nemzeti iskoláink megmentését, jövendőnk várható tudós nemzedékeinek biztonságát is jelent(het)i! Nagyváradon, Csíkszeredában, Kolozsvárt… Reménykedjünk, hogy Marosvásárhelyt, Udvarhelyen, Nagyenyeden és Temesvárt is… Jegyzet: 1 Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság 1793ban alakult meg Marosvásárhelyen. Tudós kezdeményezője Aranka György, aki 1791-ben tette közzé Kolozsvárott Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat című röpiratát. A tervezett tudós társaság célja: intézményes keretek között biztosítani az anyanyelv művelését és a nemzeti nyelvű tudomány felvirágoztatását. Noha az 1791. évi kolozsvári országgyűlés elfogadta Aranka György javaslatát, a királyi leirat nem hagyta jóvá a társaság alapítását. Végül gróf Bánffy György, Erdély kormányzója védnöksége alatt alakult meg 1793. december 3-án, titoknoka Aranka György lett. A társaság tevékenysége , Bécs politikai nyomására, 1806-ban szűnt meg.

Marczinka Csaba

Az éntelenségtől Orpheuszig és tovább Kántás Balázs verseskötetei A fiatal költő mindössze huszonöt éves, mégis már egy „egész életműnyi” kötettel rendelkezik. E kötetek egy része tanulmány és kritika, de ezeket leszámítva is meglett költőket idéző a versgyűjtemények száma. Költészetére nagy hatást gyakorolt – az általa is fordított és elemzett – Paul Celan lírája. Celan mellett azonban számos egyéb irányzat (a beatköltőktől Eliotig és Petri Györgyig) hatása kimutatható versein. A celani indíttatáshoz és motívumokhoz azután számos egyéb inspiráció járult hozzá a későbbiekben. Kántás tehetségét mutatja, hogy e sokféle, eltérő jellegű késztetést és motívumot sikerrel építette bele saját költői világába. E sokféleség és a különböző költői szerepek dacára Kántás Balázs lírája valójában – a legbelső lényegét tekintve – puritán és szikár, tömör és sűrített nyelvi megformálású. Bár kiválóan kezeli a versformákat, alapvetően idegen tőle a „nyelvvarázsló” öncélú virtuozitása. A tárgyias személytelenségtől – sűrűn egymást követő köteteiben – eljutott egy szereplírában megnyilvánuló, újfajta személyességhez. Ezt részben a kötetcímek is jelzik: Az ablaküvegek közötti tér (2008) és az Éntelen ének (2009) kötetektől göröngyös út vezetett az Orpheuszon át (2011) a Röntgenképig (2012). A szintén 2008-ban megjelent Öngyulladás – amely az első Napkút Kiadónál megjelent könyve – még a korábbi, személytelenebb lírai hangot idézi. A 2010 után fölerősödő újfajta, „szereplírás” személyesség legjellegzetesebb alkotása az Orpheusz-ciklus és a belőle született kötet. De mellette az idén megjelent Röntgenkép is már az újfajta, személyesebb hangot idézi. A korábbi, személytelenebb, gyakran mikronaturális (mikrorealista) vagy tárgyszimbolikus versek mellett egyre erőteljesebb a könnyed, ironikusan személyes dalok, chansonok és helyzetdalok szerepe (Homeless chanson, Reggeli helyzet/dal, Konyakos sanzon). Az Éntelen ének – a személyességet radikálisan elutasító – négysorosaitól (Irodalom, Éntelen ének, Megfejtetlen) hosszú út vezetett az Orpheusz és a Röntgenkép

83

PoLíSz személyesebb hangvételéhez. Ez utóbbi kötetek attitűdje persze már egy újfajta személyesség, nem tévesztendő össze az ihletet közvetlenül „kidaloló” hagyományos személyesség kategóriájával. Ez az új hangvétel azonban nem jelent teljes lírai fordulatot Kántás költészetében, inkább csak a hangsúlyok rendeződnek át, s mintha nagyobb szerepet kapna a dalforma, a chanson. A Paul Celan költészetének újrafordításával és újraértelmezésével ifjan tekintélyt szerzett műfordító-költő új versciklusát tartalmazza az Orpheusz-kötet. A költő itt Orpheusz bőrébe bújva ír korunk egyéni és közösségi problémáiról. Az ókori mitológia lantköltőjének alakja nemcsak a lírai költészettel kapcsolódott össze. Orpheusz a neki tulajdonított titokzatos beavatási szertartásoknak, az orphikus misztériumoknak is szülőatyja. Egész vallási kultusz és beavatási rendszer fonódott alakja köré. Kántás Balázs lantosa nem varázsló, túlvilági isteni személy, de ő is megjárja az alvilágot, magányra és némaságra ítéltetik „lantjátéka” miatt („Hangszerekről letépett / húrokkal tekered / körül a visszafordíthatatlant.”; „Néma nyelven akarsz szólni.”). A versek néhány sorosak, s címük mindig az első sor – a költő szándéka szerint így alkotnak egy 50 tételes versszimfóniát. Celan mellett – az Orpheusz kapcsán – tagadhatatlan Rilke hatása, míg a magyar költészetből – József Attilától Payer Imréig – szintén számos költői dikció hatása érződik Kántás nyelvi fordulatain. A meghaló és feltámadó ókori dalnok sorsába saját sorsát és a posztmodern kori költősorsot általában is beleírta a fiatal lírikus: „A mélyből géphangok kiáltanak föl – megnyirbált mítosz-remix. Vak szemeken át kanyarognak az acélsínpárok – a letépett fej már nem keresi a testet, nem a jövőről énekel.” Felidéződik Celan Halálfúgája és a Radnóti kései költészetét domináló Erőltetett menet. A „fehérmozdulatú” Eurüdiké (Orpheusz mitológiai szerelme) is a halált idézi. A megidézett múlt szatirikus iróniával jelenik meg: „Graffitikkel telefújt / dór oszlopfők röhögnek”. Még maga a költői nyelv is megkérdőjeleződik: „Fogatlan kőszáj / rágja a nyelvet”. A klasszikus kifejezésmód és a posztmodern argó olykor egy soron belül is egymást váltogatja. A pusztulás képei hangszermotívumokkal (pl. az elkártyázott lanttal) és fegyverek képeivel (pl. a pisztollyal) váltakoznak. Rilkéhez hasonlóan töredékben (testrészekben) láttatja Orpheuszt, az árvaság jelképeként. Ahogy Szepes Erika is megállapítja utószavában, több helyen utal Orpheusz antik nevének köznévi alapjára (orphanosz), amely „árvát” jelent. A mai világ (graffiti, basszusgitár) ütközik a régivel (oszlopfő, lant). S a Ma csupán romlott-torzult karikatúrája a réginek. Rilke nyomán Kántás Orpheusza is a töredék, a „törtség” és befejezetlenség formáit eszményíti, amely itt nem egyszerűen csonkaság, hanem az önmagán való túlmutatás kifejeződése. Végül a posztmodern Orpheusz elnémul: „Ne szólj hozzá Orpheusz – minden metafora utánad, de már nélküled született meg.” Kántás Balázs ötödik verseskötete nem csupán érett, tudatos költőt mutat, de már első korszakának egyfajta összegzése is. A kérdés az, hogy e szintézis után merre vezet az útja következő köteteiben. Várható-e korszakváltás és esetleg teljes lírai fordulat? Vagy e lehetőségek kizárhatók? Hiszen a fiatal költő már eddig is majdnem egy életműnyi anyagot tett le az asztalra… (Kántás Balázs: Röntgenkép. 56 vers 7 stációban, Bp., Napkút Kiadó, 2012.)

84

Tájoló

Sz. Tóth Gyula

Keretes költői kép: a józanság lírája Kaiser László verseskönyvéről Mint lágyszívű jószágok, vérre vágyó vicsorgó fogak között tengődünk… – Ez volt az első benyomásom Kaiser László verseskötetének borítóját nézegetve: Galambok és vérebek. (Nem elírás, túl szép lenne.) Veszettül finom cím, borzol, sokat sejtet. Egy bemutató esten Madarász Imre, a kötet szerkesztője, a Kaisermunkásság alapos ismerője elemző összefoglalót adott, melynek nyomán sokoldalú, termékeny művészember képe rajzolódott ki: az irodalom művelője, terjesztője, szervezője, gerjesztője. És persze rendezője; magam is tanúsíthatom: műsort csinál szavakból. Könyvet gyúr életekből, művekből, életműveket tár föl („bábáskodik életre”, ahogy mondani szokta). Most harminchárom verset gyűjtött vékony kötetébe saját érzéseiből, gondolataiból, néhány műfordítással megtoldva. A művészi borító kifejezőn tükrözi a belső hangulatot: béke is van s tusakodás, szelíd (stílusosan: galamb) lelkek és torzak együtt, repülni vagy vért szívni. Vajon ki győz? A könyvecske éppen akkora, hogy elfér a belső zsebben, a szív fölött. Akár egy jóféle flaska, bármikor előhúzható, véd és vigasztal. Mi van benne? Amolyan erős, keserédes magyar vegyes. Mielőtt a kötet fenekére néznénk, el kell mondani, hogy egy irodalmi esten „élőben” is találkoztunk a könyvvel. Ahol felhangzott a zene: Dinnyés József saját költésű dallamaival, ihletett énekléssel keltette szárnyra a verseket. Jacques Prévert megzenésített költeményei jutottak eszembe, az írott dal, a chanson, a hangzó vers szépsége. A szerző-előadó ráérzett a versek ízére, kompozíciói együtt lélegeztek a költeményekkel, a költővel, hisz régtől jó ismerősök, baráti szálak kötik az érzéseket, a gondolatokat, hangokat: az énekes-zene, visszaadva a költő mentalitását, megemelte a költészetet. Kesergő egészség, egészséges kesergő csendült fel – élet és halál vitalitásban. Egy mottóvers mindjárt az elején: Jó ez így. Majd öt fejezet fogja össze a termést (39), ebből hét műfordítás. A gondolatlírát esszé zárja: A költészetről, a versírásról, az ős-emberről. Nincs titok, kiterítettem lapjaimat, mondja a költő: ilyen vagyok – keretbe foglalt vallomás. A lírai én bolyong a világban, nem téveszti össze magát vele, a világ összes baját nem veszi magára, de érzi, hát birkózik, küzd. Nem terül ki mártírként, nem oszt magára ilyen szerepet, nem is lesz „mégis-hős”, sem osztályharcos költő. Az egyedi és az általános

összetett bonyolultságában a józanságot keresi. Ezért már harcolni is képes – hát ír. És ha kifejezte magát, kiírta magából érzeteit-érzéseit-gondolatait, máris boldogabb, ha csupán pillanatokra is. Mindezt pontosan tükrözik a versekből választott fejezetcímek: Vert sereg, Mint a bozótharcos, Dőzsölés a roncstelepen, Valaki altatja a gyermekét. A műfordítások híven csatlakoznak ehhez a versgombolyaghoz. Mi árad a költeményekből? A mottóversből: nem szenteskedő megbékélés, de kiegyezés, bölcsesség, nem hedonista öröm, nem frivol polgárpukkasztás, nem a saját bú kiteregetése és általánosra emelése (a „kijáró” csodálat óhajtásával). Társadalmi sóhajok kélnek a lapokon, a városi flaszter is rögös: küzdések–örömök, csalódás–boldogság – ember, keresd az egyensúlyt! Költőnk cselekvő író – írva cselekvő. Hangsúly a cselekvőn, mert sokan írnak, de szavaik mentesek a cselekvéstől. Kaiser, szavai vonalának jelölésére, nagy személyiségpéldákat hoz elő, itt van Kazinczy Ferenc (ebben a kontextusban fontos: a költő, író, a nyelvújító akadémikus) a „józan gondolkodás” okán, Nagy László, Osváth Ernő a költők és az irodalom viszonyának tisztázására, és Márai, Szervác József, tisztelgőn erkölcsi tisztaságuknak. Végül egy rokon is felbukkan, az ötven év után Egerbe visszatelepült unokabáty. Húzzunk hát bele, kövessük a verseket a szerkesztés nyomán. Az első fejezetben kifejeződik a kulturális alapállás, a művészetről vallott felfogás, az írók, a művészek helye. A „túl”-ok kétfelé szakasztanának: a „túlmagyarok” erről ütnek, a „túlmodernek” arról ütnek. Hé, költő, melyik út megyen a Parnasszusra? Velünk tartasz? A költő dönt. Érzelemmel-ésszel fogant benyomásait fejezi ki, irányt szab a tévutaktól és tévutasoktól hemzsegő világban. Mindezt „szeretettel” teszi – a „Vadmagyarok, tartsunk össze!” és a „Posztmodernek, tartsunk össze!” című, szellemes, mondhatni tükörversekben. A második fejezetben sorjáznak az okok, az indokok. Súlyos érvei vannak: „Félsz, bújsz, harcolsz, / talán fennmaradhatsz, / talán megmaradhatsz, / önkommandós / szegény értelmiségi!” (Mint a bozótharcosok) Kerüli a „dögszagot”, választja a „napszagot”, inkább a talányos sors, mint a „Hordamagány”! Majd filozófiától a lélektanig: feltárul a legbelső világ, a hű társak szűkebb köre, a bizonytalanság, a „Talán”, marad a tudatos várakozás, és össze-

85

PoLíSz szorított fogakkal a kötelező „Összegzés”. A beszédes verscímek röviden ütnek, találnak, filozófiai-lélektani létállapotokra utalnak, a fájdalmas „dőzsölésre a roncstelepen”, ahol „Korunk hősé”-nek marad a „Lebegés”, a templom nélküli hívő önelszámoltatása, s kétségek között is egy „Utolsó ámokfutás”, a keserves, a mármár józanul is kétségbeesett kérdéssel: „és mi marad és mi marad?” A harmadik fejezet versei nagyon mélyről jőve, mint „józan zokogás” törnek fölfelé, mint nekibuzdulás egy utolsó galoppra. Ami erőt ad finom kérésekkel: a felnövő „kicsi” leány, a feleség, az eltávozott szülők közeli emléke. Különösebb verstani elemzés nélkül is látható a forma: izzó soroktól feszülő strófák, egy versszakos és több, a hat szótagostól a tizenhat szótagos verssorig, ez utóbbiban „Kérés” száll, de egy versszakban. A többnyire négysoros versszakok tömörsége alkalmas a fojtott józanság – a tisztánlátó fájdalom kifejezésére: hogy ura legyünk önmagunknak. Jön a vers, nem klaszszikus tervezetten, hanem ahogy kiszakad a költőből, úgy zubog fülünkbe. Egy vers = egy dráma; versdrámák hatása alatt vagyunk, amit az énekes-zenés előadás még inkább felforrósít. Verstani elemzés helyett: belekortyolni a versbe, az ám a jó! Mint a jó borba. Nem azért, hogy részegítsen, csak bódítson gyengéden. Hogy katalizátor legyen, mint ahogy Roger Scruton, a britként is angol filozófus szól a bor finom erejéről. Kaiser verseinek jelentése és tulajdonsága van, ízét keressük, zamatát. A bor felidézhet bizonyos dolgokat, de csak a költészet (a zene mellett) fejezheti ki őket. Az első hatásokat láttuk, átéreztük, lejjebb szállunk: ezúttal a megértés felől, a jelentést keresve közelítünk Kaiser László verseihez. Így próbálkozunk, ő is kormányozza, lavírozza magát, igyekszik kordában tartani viharait – értelemre ható verseket nyújt át. A verseket hangzó és formai fonal köti össze, a rímek között a hangzók akkordokba rejtett dallama telíti-sűríti a feszültséget. A közlő feszültségét, az érzést hangsúlyozó melodikus hangsorokon át, az olvasás mint „testszerű érintés” oldja – a közlés értelme és (ön)azonossága (sajátossága, hitelessége) megragadható. Ilyenkor, a nagy összekapcsolódásokban, közelebb jutunk a költői kifejezés fogalmához, s érezzük, szinte látjuk, hogy a költemény által belőlünk előhívott szavak miként írják (írhatják) le a költeményben lejátszódó folyamatokat. A versek hangjai egyben

86

intenciókból szövődnek („intenciók által megjelölt gesztusok”). Olvasással, s hallgatásuk során gyakorolt kommunikációs aktussal, egy más által előhozott lelkiállapot – lírai gyengédségre hangolt – szándékos átadásával találkozunk. (Így lesz a nem előre eltervezett, nem „szándékolt” intencióból szándékosság.) Szinte hallatszik a kifejtés folyamata, a forma és a tartalom együtt halad, nyomul előre. Az intenció meghúzódik a forma és a tartalom mögött, ha megkóstoljuk, olvassuk, hallgatjuk, nemcsak az eredményt látjuk, de ízleljük – olvasva, hallgatva – a szándékot, a költői belevetettséget. Ezt kapjuk, ha megpróbáljuk „megértéssel” megfejteni Kaiser László költészetét, a verseken keresztül így jutunk közelebb a költő-emberhez. A borítón ott vicsorít az ordas. Miért ez ugatás, miért e fenekedő vonyítás? Fölül a szárnyak árnya, alul a véreb vinnyogása – azért a galamb az úr. De nem is az a kérdés, ki az úr, hanem inkább az: hogyan viseled az életet. Az életed. És hogyan alakítod. Karcsú, inkább vékony kötet, szemnek jó, zsebbe való versekkel. Magaddal viheted, bármikor előhúzhatod, buszon, sétálva, vita közben, meg-megállva, belegondolva. A versflaska (nem laposüveg, rozsdamentes, időálló) csinosan és diszkréten lapul a belső zsebben. A szív fölött. Ha lőnek, golyóálló. Belekortyolhatsz, veszélyhelyzetben lélekmelegítő. De húzhatsz belőle csak úgy, ha kedved szottyan, mert éppen jó érzések táplálnak – lélekmelegítő. Így lesz Kaisernál a vers lélekmentő. Költő, aki nem hosszú strófákban zengi világfájdalmát, könnyed futamokkal pendíti a lelket. Költészete olvasható, elgondolkodtató, pihentető, vigasztaló. S ennyi bőven elég. Miért írok verseket? – teszi fel a kérdést maga költő. Nyomban meg is válaszolja: „Mert valamiért muszáj. Ha nem írnék, rosszabb lenne.” Németh László szavaival nyomatékosít a záró vallomásban: „Az ember akkor használ a legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával.” Írni is, rendbe jönni is: „Mert érdemes!” Miként szól a hűséges-dacos üzenet Vincent-nek, aki „ecsettelfeszülettel” mutatott példát. Én meg úgy érzem, muszáj írnom erről a kötetről, mert érdemes. Hogy jobb legyen. Hogy jól érezzük magunkat, kortyolva is józanul. Hogy kicsit rendbe jöjjünk önmagunkkal. (Kaiser László: Galambok és vérebek, Bp., Hungarovox Kiadó, 2012.)

Tájoló

Baán Tibor

„Virágzó rejtelem” Antal Barnabás: Hárfa Nincs homályosabb és megfoghatatlanabb a költészetben, mint az ezotéria felmutatása. Már csak azért is, mert az ilyen irányba lombosodó líra olyannyira magasba kíván emelkedni, hogy közben, mint ezt Komjáthy Jenő életműve példázza, „elvet mindent, ami földi, ami érzéki”. Teszi ezt „a gnózis szellemének érvényesítése kedvéért”. (Rába György) Egészen más történik viszont Pilinszky János verseiben, aki a misztikát a valósághoz való viszony iránytűjeként használta. Költészete egy percre se veti el a földi létezés terheit, hanem cipeli, mint a keresztet. Evangéliumi esztétikájának lényeges eleme az engedelmesség, amely minden mondatában úton van. Valójában a „pokol és a menny közé szorított köztes helyen”, a földön gyalogol, vánszorog, botladozik. A végső és hamisítatlan igazságot keresi. A korszak igazi írásjeleit. Tagadhatatlan, hogy ez a kontúros, végletekig átgondolt drámai világkép, mint a fény és a sötétség harca, az emberi egzisztencia megszenteléséért vívott küzdelem, óriási hatást gyakorolt a magyar irodalomra. Többek között a Kádár-korszakban bebörtönzött Antal Barnabás költészetére is, akinek könyvei: Az elsüllyedt katedrális (Szépirodalmi, 1981) és a Prospero köpenyében (Szépirodalmi, 1987) rémisztő késéssel – Szentkuthy Miklós és Vas István javaslatára – jelentek meg, holott Antal már fiatalon érett verseket írt. Ezek a korai darabok a hatóság kezei között megsemmisültek, ám a költő egyikét-másikát emlékezetből reprodukálta. Olvashatók most ezek is a szerző legújabb, az életmű summájaként megjelent könyvében, a Hárfában, melynek ezoterikus versvilága sokat mond arról, miért nem törhette ketté, legfeljebb csak hátráltathatta Antal Barnabás költői kibontakozását az áldozati élethelyzet és az ezt követő mellőzöttség. A válasz minderre, hogy ez a líra végső soron a transzcendencia időfelettiségébe nyújtózik, ahonnan szemlélve a világ és annak dolgai másképpen látszanak. Másképpen látszik az életút is. A történelmi kataklizmák és tragédiák (kitelepítés, amelyet gyermekfővel élt át, bebörtönzése stb.) mögött és fölött ez a líra az isteni gondviselés égboltjára szegezi pillantását. Mondandója ennek megfelelően – amint erre Beney Zsuzsa Az elsüllyedt katedrálisról írt elemzésében rámutatott – „a nyelven túli nyelv övezeteiben” helyezkedik el. „Itt a költészet […] nem a tudott, vagy sejtett tartalom megfogalmazása, hanem a mondhatatlan, a csak-sejthető, a szavakkal elérhetetlen világ leírása”. Az idézett megállapítás nyomvonalán haladva és a verseket elemezve nem nehéz rájönni arra, hogy Antal Barnabás költészetében szabadon örvénylenek, szinte közegellenállás nélkül a valóságos világ tényei, tárgyai, emlékei és víziói, hiszen leginkább erről van szó. Egyfajta dematerializálásról, absztrakcióról, melyben a vers-én élményeit a zenével rokon látomássá transzponálja. E lírának alighanem ez a legfontosabb újdonsága, mely annak dacára, hogy szemmel láthatóan érintkezik Pilinszky János költészetének extatikus hangsúlyaival és Weöres Sándor (Mallarmé irányába is tájékozódó) tartalmaival, ugyanakkor – épp a felfokozott világátélésnek köszönhetően – alapvetően a létezés meghaladására, a nehézkedés legyőzésére törekszik. Az extatikus létérzékelés kifejezése a gomolygó, áradó költői kép – mint a lélek belső, spirituális látomása, érzése, magyarázata –, mely himnikus derűvel oldódik fel a kozmikus időtlenség élményében, ahol minden az isteni harmóniáról szól, a létezés végtelen ünnepéről. Mindennek ismeretében aligha tekinthető véletlennek, inkább a tudatos kötetépítkezés és önismeret gesztusának, hogy a nyitó, cikluselőző vers, a címével is sokat mondó Himnusz, mely hasonlóan a kötet más verseihez mellőzi, pontosabban minimalizálja a központozást. Ennek a vizuális gesztusnak jelentősége van. Nevezetesen a költő zenei gondolkozásmódjának kifejezése, amely a megfogható és határolt valóság helyett a határtalant, az áradót kívánja felmutatni. Például így: „távol felizzó zsarátnok / leng a színek erdejében / hangok hűvös rejtekén / útnak indul a remény / madarak, lombok és virágok / szétsugárzó vérkörén / földből forrásból szivárog / lerombol és létrehív / hol mily árnyban éjszakázott / mily tér napja lett a szív”. Az idézett első

87

PoLíSz strófa alapján képet kaphatunk e líra következetesen alkalmazott módszeréről, melyben a felidézett valóságelemek sajátos érzelmi viszonyba kerülnek egymással, szüntelen lebegésben vannak. Máskor azonban, íme a költő indulásának jellemző verstípusa, ennek ellenkezője történik. Az Alfa című vers esetében csupa tragikus mozzanat festi az emberi egzisztencia drámáját. Így: „örökre kifosztottalak / üres erdő a házad / körülfonnak a csöndfalak / ledőlnek és bezárnak”. A közlés drámai lihegése a megtorpantó igék után sem szakad meg, kíméletlenül folytatódik: „szűkölhetsz mint az állatok / letaszítva a földre / átfonja torkod mint kapocs / a mindenség nyakörve”. A vers halmozó jellegű képei és egyre kegyetlenebb igéi (kifosztottalak, körülfonnak, ledőlnek, bezárnak, szűkölhetsz, letaszítva) sokkoló hatást gyakorolnak az olvasóra. Kegyetlen lírai történések részesei vagyunk, ahol a kínzatás, a kifosztás, a földi pokol eseményei mennek végbe. Ami meglepő, hogy Antal Barnabás ezt a Pilinszky verseiből ismert szituációt, az újholdas líra legnagyobb titkát, mely többek közt a feszültség következetes fokozását jelenti, nem akármilyen módon, szinte anyanyelveként ismeri. Innen mozdult el ez a líra a kozmikus életünnepet kifejező, a földi nehézkedést legyőző áradás irányába. Egy alig megnevezhető imaginárius világ érzékelése felé, melyben a dolgok és jelenségek egyre újabb arcukat mutatják. A költő mondandója maga a változás. Az elsüllyedt katedrális című, Szabó Vladimir festményét idéző vers némi képet adhat e sajátos verstípus természetéről. „tajtéktükörben rőzsetűz / időtlen árnyak szőttesében / iszapéjben ragyog a szűz / az ima buborékszelében / mormoló hínárkarok / algák csillagok vonulása / szikraikra nedvkeringés / fényhíd páratemplomon át / míg képzelt harangszavát / kongatja álomremegés / fénye és árnya illatára / szellemrózsa habon mennybolt / hullámsírban ami menny volt”. A teljes terjedelmében idézett versben a szürrealisztikusan gomolygó képi láttatásra helyeződik a hangsúly – a vízióra, melyben még minden az egységről beszél. A teremtés örök jelenéről. Mindennek kifejezői (többek közt) a szóösszetételek. Nem úgy, ahogyan ezt Juhász Ferencnél tapasztaljuk, aki a biológiát mint vonatkozási rendszert használja, nem is úgy, mint Komjáthy Jenőnél, aki szimbolikus szóösszetételekkel dolgozik. Antal Barnabás szóösszetételei az anyagi világ fölé emelt, anyagtalanná, szellemivé párolt képi látomás egyszerre festői, ugyanakkor imaginárius kifejezései. Az iszapéj, a tajtéktükör, a buborékszél, az álomremegés, a páratemplom természetesen utal a megidézett művészi alkotásra, ugyanakkor a mögötte lévő lelkiséget is felmutatja. Ez a fajta gesztus – a valóság légiesítése, transzponálása egy elképzelt szellemi dimenzióba – Antal Barnabás költészetének meghatározó jegye. A versek gyakran mitikus alakok (Orpheusz, Sziszüphosz), a Bibliából ismert figurák (Pilátus, a tékozló fiú), szentek (Szent Johanna, Keresztes Szent János), költők írók, festők, zenei géniuszok jellemrajzai. Híres művek (képek, zenei élmények) átiratai, valóságos és lelki tájképek ezoterikus lenyomatai. Az elmélkedés centrumában azonban minden esetben a megnevezhetetlen megszólítása (Hívás) áll. A kötet tengelye a Lauda orbis című szintézisigényű óriáshimnusz. Műfaja a korlátlan áradás, a teremtett világ ünneplése: mint az idő hullámverése, „a hatalmas rózsa üzenete” (I.), „sugarak közt kavargó ködök / kapujában a sivatag lüktetése”, a „kiterjedés határtalanja és megújulása az útnak” (II.), „a Nagy Arc vándorainak aranyával / lobogó lángkút és szerelme a tűznek”, „halhatatlan sugár a csönd küszöbénél” (VI.), „a fény meg a szétvert lehelet fohásza”, „titkosírás a maszk feketeségén/ a félelem oltárán ismeretlen név, / kifosztott szó mennydörgésben” (X.), „szivárvány harangja és szél harangja / és álmok harangja” (XIV.), „rend az áttekinthetetlenben” (XVIII.). Az idézett metaforák a sóvárgott egység és rend elképzelt megtapasztalásáról, nincs rá jobb szó: misztikus élményről adnak hírt, amelyben az én félelmei feloldódnak a végtelen idő és tér mámorában, ahol a halál A kötet borítója

88

Tájoló is élet, ahol a rend kisiklása mögött egy nagyobb rend káprázata lángol. Ez az alig megfogható, leginkább az enciklopédikus felsorolással kifejezett döbbenet sajátos színt és élménykört jelent, melynek hátterében a Teremtő költői megszólítása áll, azé, aki szétosztotta létét, mindenütt ott van és még sincsen sehol. A szavak legfeljebb csak álruhái annak a határtalannak, mely egy és ezer, millió és egy. Tagadhatatlan, hogy ennyire elvont, szubtilis élményt ez idáig kevesen fogalmaztak meg a magyar lírában. Ez a körülmény azonban erősen behatárolja e líra olvasótáborát. A költő képzelet ugyanis légnemű anyagból építkezik: látomásokból, kijelentésekből – filozófiát és képet egymásba úsztató meditációkból, melyek áramlásszerűen jönnek és mennek. A kötetzáró ciklusok (Kontúrok, Vesszőfutás) verseiben a filozofikus tartalmak – mint képpé, többnyire mozgóképpé alakított életérzések – a kialakított formakincs és beszédmód birtokában továbbra is a határtalan távlat énekesének mutatják a költőt. Végül nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egyre több drámai hangoltságú verssel találkozhatunk. A költő hatalmas felfedező útja végén – úgy tűnik – a szavak szétrobbantása, talányos égi alakzatokká bontása után ismét a koncentráltabb megfogalmazások irányába lép előre, kanyarodik vissza. A minden és a semmi könyörtelen présében „minden alakot vált” (Resurrexit), ám a poeta doctus tudásával hirdeti a valóság fölötti reményt, a Bach fantázia kifejezésével a múlhatatlant, hogy tudniillik: „hallgatózik a hallgatás”. (Antal Barnabás: Hárfa, Pomáz Kráter Kiadó, 2011.)

Véghelyi Balázs

Gótikus szilveszter Bozók Ferencnek jó érzéke van a címadáshoz. Első három kötetének borítóján eredeti szóöszszetételek hívogatják az olvasót: Szélkutya; Tükörkrisztus; Azúrtemető. Negyedik könyvének címe is azonnal felkelti az érdeklődésünket: Rubinpirosat visz a nyárba, és igaz ez 2011-ben napvilágot látott gyűjteményes kötetére, a Szilveszteri gótikára is. A borítón – a címbeli jelzős szerkezet elsődleges jelentéséhez igazodva – jégcsapok gótikája tűnik elő az éjszakából, mint egy középkori templomrészlet. Van azonban egy mélyebb értelme is ennek a címnek, ezt azonban csak akkor érthetjük meg, ha elolvassuk a könyvet. Szilveszter ugyanis az összegzés ideje, ebben a kötetben pedig összegződik a szerző költői és esszéírói munkássága, ezáltal eddigi élete is. A gótika pedig a művészettörténetnek az a szakasza, amelyben különös jelentősége volt a díszes formáknak, különösen a templomépítészetben. Bozók Ferenc költeményei majdnem kivétel nélkül időmértékes formát öltenek és gazdag képvilággal bírnak, ezzel némi „gótikus” színezetet adva a piarista szerzetes, pap és tanár lírájának. S míg a szilveszter inkább a könnyed felszabadultság pillanata, addig a gótika fegyelmezett formát és komolyabb,

komorabb világképet idéz fel bennünk. Ez a kettősség Bozók Ferenc költészetében is tetten érhető. A gyűjteményes kötet két nagy egységből áll össze egésszé: versekből és esszékből. Verseit alfabetikus sorrendben közli, az olvasókra és a kritikusokra bízva a hangsúlyok megtalálását. Kevés kivétellel valamennyi költemény időmértékes lüktetésű, és valamennyi vers a lehető legtömörebb formában íródott, nincs olyan, amelyik több lapot követel magának. Szerzetesi önmérséklet? Tanáros tömörítés? Vagy egyszerűen csak – életrajzi tényektől független – költői szűkszavúság? Lényegtelen. Sokkal fontosabb az a tény, hogy a költőnek saját stílusa és ahhoz kapcsolódóan egyéni világlátása van, ami nagy erény a poétai szekértáborok, s e szekértáborok melegében egymáshoz idomuló versek idején. Bozók úgy pap és úgy költő, ahogy Pilinszky volt költő és katolikus, tehát ugyanúgy nem tekinthető a szó Mécs László-i értelmében papköltőnek, ahogy Pilinszky János is elutasította a katolikus költő bélyegét. A Bozók-verseknek nem témái az egyházi dogmák, ahogy a keresztény erkölcs írott-íratlan törvényeit sem akarja rímekbe szedni. Egyik esszéjében egye-

89

PoLíSz nesen kijelenti: „moralizáló költészetből ritkán születnek eredeti és izgalmas művek”. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik verseiben transzcendens kérdésekkel, csupán azt, hogy önmagát nem egyházi személyként, hanem egyszerű, olykor esendő, a Teremtő művére rácsodálkozó és szándékait fürkésző hétköznapi emberként pozícionálja Istennel folytatott párbeszédében: „Keress meg engem, Istenem / az arctalan tömegben. / Idáig én kerestelek. / Csitíts szelíd öledben.” (Keress meg) Ugyancsak foglalkoztatják őt a magyar és az egyetemes kultúra nagy alakjai. Néhány soros, de egész életműveket és sorsokat megvilágító pillanatképben tárul föl előttünk Chopin, Heidegger vagy éppen Byron alakja. A költő szeret játszani a nyelvvel, ehhez olykor segítségül hívja a magyar és a világirodalom költői örökségét is: „Bóbita, bóbita szkájpol, / körben a hackerek ülnek. / Adminodat törik éppen, / töltögetésbe merülnek.” (A tündér). De komorabb, nosztalgikusabb húrokat is megpendít: „Talán nem ezt, nem így akartam. / Így tünődsz magadba, mozdulatlan, / de évre év, s te mozdulatlan ülsz, / s a megszokás vizére rávetülsz. / Hová merült megannyi régi vágyad? / A vén Dunán lobogva leng az árnyad.” (A Dunánál) Olykor egészen vérfagyasztó hangot is megüt: „Mécseseink ha kioltja / szárnysuhogása az éjben, / vad nevetése kirobban, / kénszaga táncol a szélben. // Lánghaja fényteli kígyó, / perzsel a lángja dühének, / éjbe vivő dala hallszik / kárhozatos örömének.” (Éjjeli rém) Többszólamú líra ez, miközben a szólamok ütemei gyakran egyazon ritmusra járnak. Esszéiben sokkal inkább tetten érhetjük mind a tanárt, mind a papot. Tanárosan (de nem iskolásan) közöl tényeket, tesz fel kérdéseket, magyaráz és értelmez. Pap módjára gyóntat klasszikus írókat és költőket a műveiken keresztül. Baudelaire és a sátánizmus. Verlaine és

Rimbaud homoszexuális kapcsolata. Burns és az alkoholizmus. A szerző nem ítélkezik, épp ellenkezőleg: cáfolja, hogy Baudelaire sátánista lenne, és Verlaine vallásos verseiben is megtalálja egy tisztább élet igényét. Fel is oldozná őket, de inkább csak megérteni szeretné zseniális elődeit. Gyóntatás helyett mondhatnánk tehát egyszerű lelki beszélgetést is, amelyben ő kérdez, s a költő felel. Ha vallásos művekről ír, nemcsak a Georges Bernanos-féle keresztény írók foglalkoztatják, hanem olyan szerzők is, mint Kassák Lajos vagy Váci Mihály, akiknek munkáiban, ha rejtetten is, de időről időre felbukkannak vallási motívumok és keresztény gondolatok. Móricz Zsigmond Árvácskájáról írt elemzése a regény evangéliumi párhuzamait világítja meg, A Karamazov testvérekben pedig a pravoszláv egyházi szertartások leírását veszi szemügyre – szigorúan úgy, ahogy Dosztojevszkij látta és láttatta. Ahogy a jó tanár és a jó pap, ő csak közvetít mű és befogadó között. Kutatja a rejtett tartalmakat, és amit talál, azt megosztja velünk. Néha azonban esszéiben is háttérbe szorul a tanári és a papi attitűd. Például amikor dohányfüstben és parfümillatban idézi Somlyó Zoltánt, s vele a régi Budapest kávéházi légkörét, vagy amikor egy csésze fodormenta tea gőzéből az elfeledett Czóbel Minka különös költői világa tárul elé(nk). Ezek a legszemélyesebb írásai, amelyekből nemcsak Somlyó vagy Czóbel Minka, hanem, félretéve közvetítői szerepét, Bozók Ferenc arcéle és lelkialkata is elővillan. Esszéiben, ahogy verseiben is, igyekszik tömören fogalmazni, annak szellemében, amit egyik írásának végén ekképpen fogalmaz meg: „Talán újra meg kellene tanulnunk hallgatni, hogy méltók lehessünk a megszólalásra.” (Bozók Ferenc: Szilveszteri gótika, Kecskemét, Porta Kiadó, 2011.)

Lisztóczky László

A Dsida Jenő Baráti Kör tizenöt éve Az első – és hosszú ideig az egyetlen – irodalmi egyesületet, amelynek a kiváló erdélyi költő a névadója, tizenöt éve hozta létre egy alkalomszerűen, de korántsem előzmények nélkül összeverődött, s mindössze négy főből álló baráti társaság. Az ötlet e sorok írójától, az egyesület későbbi elnökétől származott. A további három alapító tag – Hunyadi Zsuzsanna, Román Éva és Szalai Katalin – régi és hűséges tanítványaim táborából került ki.

90

Tájoló Közülük ketten az én irányításommal Dsida Jenő költészetéből írták diplomadolgozatukat az egri Eszterházy Károly Főiskola Irodalomtudományi Tanszékén. Négyünk aláírása olvasható az egyesület létrejöttéről tudósító jegyzőkönyv záradékában is. Szövegét teljes terjedelmében ideiktatom: 1997. július 24-én baráti találkozó zajlott le Egerben, a Honfoglalás utca 21. szám alatt, amelynek résztvevői Dsida Jenő Baráti Kör néven új keretek közé foglalták együttműködésük korábbi gyakorlatát. A Kör alapvető célja a Dsida-kultusz ápolása. Tagjai meghatározó élményüknek tekintik a „poeta angelicus” emberi és költői magatartását, „szelíd mosollyal” néznek földre és égre, életre és halálra, rendületlenül hisznek az erdélyi magyarság értékteremtő hivatásában, a szépség és a jóság missziójában. A Körnek tisztségviselői és protokolláris szabályai nincsenek. Tagja lehet bárki, aki azonosulni tud szellemével, s akinek a belépését a közösség osztatlanul támogatja. Elhatározását e jegyzőkönyv aláírásával szentesíti. A Kör tagjai minden év nyarán összegyűlnek az alapító ülés színhelyén, és kötetlen beszélgetés formájában adnak számot egymásnak arról, hogy előző találkozásuk óta mit tettek a fenti eszmények megvalósításáért. Az idézett jegyzőkönyvet rövid kommentár kíséretében, egy Dsidáról szóló dolgozat szövegébe foglalva közreadtam Erdélyi arcok című, 1997 karácsonyán megjelent tanulmánykötetemben. A személyes hírverésen kívül elsősorban ennek köszönhető, hogy a kezdeményezést viszonylag széles körben megismerték, hatósugara ma már Egertől Szombathelyig, Kassáig, Beregszászig és Sepsiszentgyörgyig ível: felvidéki, kárpátaljai és erdélyi jelentkezőkkel is gazdagodott közösségünk. A tagság zömét azonban továbbra is régi és új tanítványaim és barátaim alkotják, közöttük azok a volt magyar szakos egri főiskolások, akik konzulensi közreműködésemmel a „poeta angelicus” életművét választották diplomadolgozatuk tárgyául. Közös megegyezésünk alapján hagyománnyá vált, hogy az alapítás – és egyben az első „közgyűlés” – időpontjához legközelebb eső hét végén évről évre találkozunk. Ezekről az ülésekről csak indokolt és igazolt esetben maradhat távol bárki is. Az első összejövetelek legfőbb napirendi pontja az volt, hogy mindannyian elmondtuk: a mögöttünk álló esztendőben mit tettünk az alapító okiratban rögzített elvek megvalósításáért, a Dsida-kultusz ápolásáért. Később székfoglalókkal, előadásokkal, könyvbemutatókkal, kiállításokkal és egyéb kulturális programokkal is kiegészült a találkozó. Törekvéseink három irányban kristályosodtak ki a mögöttünk álló esztendők során. Az első és a legfontosabb természetesen névadónk költészetének és emberi példájának népszerűsítése. Ezzel fonódik össze az a segítő szándék, amely a határon túli magyarság gondjainak megismerésére és enyhítésére, kultúrájának népszerűsítésére irányul. Tevékenyen bekapcsolódtunk Eger és Heves megye szellemi életébe, részt veszünk művelődési hagyományainak ápolásában és propagálásában. Végül egyöntetűen magunkénak valljuk, gondolkodásunk és magatartásunk ösztönzőjévé, formálójává avatjuk azokat a szellemi és erkölcsi értékeket, amelyek Dsida Jenő verseiből áradnak. E hármas törekvés jegyében kulturális programokat is szervezünk Egerben, amelyhez keretet ad a Keresztény Ifjúsági Klubbal, a Forrás Gyermek- és Ifjúsági Központtal, a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárral és a Segít a Város Alapítvánnyal kialakított együttműködésünk. A Dsida Jenő Baráti Kör által képviselt értékrend egyik legjellemzőbb alkotóelemét egymás között a legkézenfekvőbb és a legegyszerűbb szavakkal „életöröm”-nek, „életszeretet”-nek szoktuk nevezni. Ehhez Dsida Jenőnek a keresztény hagyományokban gyökerező embersége és költői világképe ad számunkra ösztönzést. Kevés olyan örömtudó, napragyogású, Assisi Szent Ferenc-i szellemiséggel, kozmikussá táguló áhítattal és szeretettel átitatott életművet ismerünk, amilyen az övé. Megragadottságát, lényegesség-élményét tragikus sorsa diktálta: veleszületett, korai halált ígérő szívbetegségben szenvedett. Arra kényszerült, hogy a sír szédítő mélységeivel fokról fokra szembenéző egészséges embernél hamarább és intenzívebb módon döbbenjen rá a soha meg nem szakadó nagycsütörtök esték üzenetére, szívközelből ismerje s késedelem nélkül megtalálja az élethez vezető – A varázshegy című Thomas Mann-regényben is emlegetett – „zseniális” utat, a halált. Annak fénytörésében nőtt benne olyan mitikus értékűvé és jelentőségűvé az egész létezés. A halál fenyegető közelsége, az átmenetiség, az ideiglenesség minden pillanatába és idegsejtjébe beivódó tudata, a „vendéglét” élménye formálta olyan tökéletessé érzékeiben és költészetében a „megkapaszkodás” ösztönét, indította el őt otthonkereső, a végesség sorompóival is dacoló szellemi expedíciójára. Otthon akart lenni a világban földrajzi és spirituális értelemben egyaránt. Ezért szerette úgy Erdélyt, és ezért szerette úgy Istent is. Életintenzitása, életszeretete követendő példa és mérce számunkra. Tanácskozásainkat a mámoros életöröm, a kivételes izzású, egymás iránt is megnyilatkozó „dsidás

91

PoLíSz szeretet” hangulata hatja át. (A „dsidás szeretet” szókapcsolattal az először közénk látogató Dsida-kutató, Láng Gusztáv ajándékozott meg minket.) Ez a szeretet avatja a Dsida Jenő Baráti Kör legszebb ünnepévé Jézus születését. December 28-án évről évre nyolcvanan–kilencvenen találkozunk irodalmi egyesületünk „székházában”, az alapító-elnök és felesége, Margó néni otthonában. Ebben az épületben zajlik a Dsida Jenő Baráti Kör „magánélete”, itt szervezzük meg nyári tanácskozásainkat is. Ezen a két összejövetelen mutatják be a szülők újszülött gyermeküket, akiket a „tagjelölteknek” kijáró örömmel és szeretettel köszöntünk. Margó néni a karácsonyfa csúcsán, a betlehemi csillag alatt középen Jézuska, két oldalán pedig a Dsida Kör újszülötteinek a nevét helyezi el mézeskalácsra „írókázva”. A gyertyákat a gyerekek gyújtják meg, annak fényénél imádkozunk, énekelünk, muzsikálunk és verseket mondunk. Görög katolikus lelki atyánk, Demkó Balázs és felesége, Ács Katalin közreműködésével hálát adunk a Teremtőnek azokért a kegyelmekért, amelyekkel elhalmozott minket az elmúlt esztendőben. Az ünnepi áhítat végén Margó néni egy régimódi szakajtóból névre szóló mézeskaláccsal ajándékozza meg az összes jelenlevőt. A „dsidás szeretet” ösztönzött minket arra is, hogy 1998-as összejövetelünkön megszervezzük a Kör gyermektagozatát. Ide az egyesület munkájába bekapcsolódó felnőttek gyermekei – a korábbi „tagjelöltek” – jelentkezhetnek, s belépésük feltételéül először csupán azt szabtuk, hogy tanuljanak meg könyv nélkül egy Dsida-verset, s mondják el azt valamelyik rendezvényünkön. Később úgy határoztunk, hogy ki-ki maga döntheti el, milyen témában és műfajban tartja meg „székfoglalóját”. 1998-ban Nádasdi Zsuzsanna és György, később Molnár Anna és Flóra, Salánki Teodóra, tehetséges rajzaival és bohócmutatványaival Pintér Áron, majd Németh Anna és Lacika esett át a próbán. Tóth Anna azzal szerzett jogot a tagsághoz, hogy 2002-ben a Dsida Jenő Baráti Kör karácsonyfája előtt a saját furulyáján játszotta el a Csendes éj dallamát. A 2003-as nyári találkozón Gaál Anna édesanyja ölében szavalta el Dsida Jenő Ki-ki a maga mesterségét című versét. Karácsonyfa előtti éneklésével és muzsikálásával lépett be a gyermektagozatba 2003-ban Deé Anna és Ungvári Zsófia, 2004-ben Okos Viola, Salánki Zsófia, Tóth Ilona és Ungvári Anna… Az életkori sajátosságok figyelembevételével a gyermektagozat tagjaira is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a felnőttekére. Eddigi legnagyobb vállalkozásuk az a közös „képzőművészeti” kiállítás volt, amelyet a 2001-es nyári találkozó alkalmából rendeztünk meg. A 2004-es találkozó programját Pintér Áron egyéni rajzkiállítása gazdagította. A gyermektagozat és kis tagjelöltjeink látványosan szaporodó létszáma jelenti számunkra a reményt, hogy a Dsida Jenő Baráti Kör emléke és szelleme talán akkor is élni fog még, amikor mi már nem leszünk. Az 1999. július 24-én és 25-én megtartott, sorrendben a harmadik összejövetelünk önmagában is visszaigazolta a kezdeményezés értelmét – a vendéglátó házaspárral együtt összesen harminchárom sugárzó szemű és szívű résztvevője volt. (Azóta ez a létszám – a Dsida Jenő Baráti Kör szűkebb tagsága – több mint a háromszorosára emelkedett.) Bekapcsolódott eszmecserénkbe Kárpátalja „küldötte”, Füzesi Magda költőnő, aki elmondta, hogyan őrzik Dsida Jenő emlékét Beregszászon. Vallasek István fizikus, egyetemi tanár Kolozsvárról jött közénk és hozott híreket: ő a „kincses város”-nak abban az utcájában és házában lakott, ahol a Dsida-család élt az 1930-as években. Ez indította őt arra, hogy Dsida-relikviákat gyűjtsön, s kis múzeumot alapítson a költő hajdani szobájában. Turcsány Péter Pomázt és Budapestet képviselte az ülésen, s bemutatta az egybegyűlteknek Dsida egykori fölfedezettjét, Lakatos Demeter csángó költőt és mai utódját, Duma-István Andrást. Ő és az általa vezetett Kráter Műhely Egyesület, mely a Polísz című folyóiratot megjelenteti, a leghívebb támogatóink közé tartozik. Cseh Károly, a Mezőkövesden élő tanár, művelődésszervező és poéta az égő gyertyák mellett, Dsida-versek társaságában eltöltött nagycsütörtök esték varázsát; Ködöböcz Gábor irodalomtörténész és főiskolai tanár Kányádi Sándor lírájának Dsida-reminiszcenciáit idézte. Miközben a felnőttek a kertes családi ház teraszán komoly – bár sok-sok nevetéssel fűszerezett – tanácskozásukat folytatták, a gyermektagozat tagjai és tagjelöltjei – néhányan még édesanyjuk karjában – a befüvesített udvart vették birtokukba, hogy önfeledt játékkal, kiabálással és kacagással mulassák az időt. Olykor a terasz magaslatáról figyelmeztetni is kellett őket, hogy egy kicsit csöndesebben vigadjanak, mert alig értjük egymás szavát. Az említett eseményekkel egy időben a porta szalonnasütésre kiszemelt helyén egy nagy bográcsban főtt a halászlé. Ezt a vele párhuzamosan zajló történésekkel teljes mértékben egyenrangú műveletet a háziasszony, Margó néni irányította pár önként jelentkező és hozzáértő tagunk segítségével. Amikor a halászlé illata ellenállhatatlanul elárasztotta az udvart, a teraszt és az egész környéket, s a felnőttek az élet megfejthetetlen titkai és lenyűgöző hiábavalóságai, a gyermekek pedig a labda utáni futkosásba végképp belefáradtak, kezdetét vette a Dsida-versekből ismert – bár az ott leírtaknál valamivel fegyelmezettebb –, másnap kora délutánig tartó, s csak rövid alvással megszakított „vidám keresztényi lakoma”, a puhára főtt hal ízének dicsérete szóval és szájhoz

92

Tájoló emelt kanállal. Mindezt később kiegészítette a „tarisznyában” hozott gyümölcsökből és süteményekből történő – nem csupán a létfenntartás ösztönétől vezérelt – jókedvű falatozás, illetve az azzal összefonódó, kötetlen beszélgetés. 2000 januárjában új fejezet kezdődött közösségünk életében: bíróság által is bejegyzett „közhasznú” egyesületté alakultunk. Ugyanakkor beléptünk az Irodalmi Társaságok Szövetségébe (az ITÁSZ-ba), mely nevét később a „Kárpát-medencei” jelzővel, mozaikszavát pedig K betűvel egészítette ki. Ettől az évtől kezdve – az elnyert támogatások révén – Eger nyilvánossága előtt is bemutatkozhattunk. A Keresztény Ifjúsági Klubban, később a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárban megszervezett összejöveteleink általában nagy érdeklődést keltettek. A Keresztény Ifjúsági Klubban megtartott rendezvényeinken sokszor el sem fért a teremben valamennyi érdeklődő, előfordult, hogy az előtérben és a nyitott ablakok előtt is sokan álldogáltak. Zsúfolt nézőtér előtt zajlott le például az erdélyi Művelődés című folyóirat és a Kriterion Könyvkiadó alkotói közösségének bemutatkozása; Romsics Ignác fejtegetése a trianoni békeszerződésről; Lisztóczky László és Ungvári P. Tamás Trianon a magyar költészetben című irodalmi estje; Eperjes Károly összeállítása a modern magyar líra istenkereső verseiből; a Turcsány Péter, Medvigy Endre és Szabó András közreműködésével megtartott Wass Albert-est; Láng Gusztáv Dsida-előadása; Ungvári P. Tamás Angyalok citeráján című Dsida-műsora; Jelenits István nagyhéti elmélkedése a XX. századi magyar líra szenvedésélményéről és Pilinszky János költészetéről; Benkő Samu áttekintése Erdélynek a magyar művelődéstörténetben betöltött szerepéről és jelentőségéről, vagy Jankovics Marcel Lékiratok című memoárjának bemutatója. A Keresztény Ifjúsági Klub dsidás programjait önfeláldozóan segítette Mandák Attila, a Segít a Város Alapítvány vezetője. Néhány éve a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár szolgál a Dsida Jenő Baráti Kör nyilvános rendezvényeinek helyszínéül. Ott tartottuk meg telt ház előtt például Gömöri György és Bozók Ferenc költői estjét; Szervátiusz Tibort, a Kárpát-medencei magyarság szobrász-szószólóját; a doberdói csatamezőn folyó hadtörténeti kutatásokat, amelyeknek aktív résztvevője egyik legrégibb és leghűségesebb tagunk, Pintér Tamás. Programjaink sikeréhez hozzájárul az a tehetséges és lelkes előadói gárda, mely mindig önzetlenül a rendelkezésünkre áll: a Gajdos Együttes vezetője, Okos Tibor és lánya, Viola zene- és énekszámaival, Ungvári P. Tamás pedig szavalataival színesíti műsorainkat. A könyvtár munkatársai közül Kelemenné Csuhay Zsuzsannától kapjuk a legtöbb segítséget. A Dsida Jenő Baráti Kör és a Kulturális és Művészeti Központ közösen hívta meg Egerbe Sándor György humoralistát, aki Válogatott rögtönzéseim címmel a Bartakovics Béla Közösségi Házban tartott nagy sikerű előadóestet. Egy alkalommal aktuális évfordulók kapcsán Holt költők társaságában címmel az angolkisasszonyok kápolnájában – az Egri Görög Katolikus Szervezőlelkészséggel karöltve – Benedek Elekre, Dsida Jenőre, Kazinczy Ferencre és Radnóti Miklósra emlékeztünk. Nyári összejöveteleinken a „székház” udvarán fölállított sátor alatt is sűrűn hangzanak el értékes előadások. Tavaly például Sipos Lajos, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke Babits Mihály levélhagyatékáról, Bozók Ferenc Verlaine Isten-kereséséről, Fülöp Lajos pedig Áprily Lajos költészetéről értekezett. Közhasznú egyesületként kedvező feltételei teremtődtek annak is, hogy régi tervünk valóra váljon, s irodalmi egyesületünk a Dsida-kutatás egyik központjává, szellemi műhelyévé alakuljon. Ennek érdekében fölvettük a kapcsolatot a Dsida-életmű jeles kutatóival, például Gömöri Györggyel, Kabán Annamáriával, Láng Gusztávval, Marosi Ildikóval és Mózes Hubával. Számos rendezvényünk az ő közreműködésükkel zajlott le. A Dsida-életmű kutatását és feltárását gazdagították azok a kiadványok, amelyek a Dsida Jenő Baráti Kör emblémájával láttak napvilágot. Gyertyaláng az éjszakában címmel 2000 áprilisában jelent meg egy dokumentumgyűjtemény a PoLíSz című folyóirat mellékleteként. A Kocsárdtól az Olajfák hegyéig (A megváltás emberarca) című összeállítást Dsida Jenő remekművének, a Nagycsütörtöknek nemrég közreadott négy szövegváltozata inspirálta. Ez is a PoLíSz melléklete volt 2002 júniusában, szerzői között szerepelt Kabán Annamária, Láng Gusztáv, Lisztóczky László és Mózes Huba, előszavát pedig titkárunk, Hunyadi Zsuzsanna írta. Ennek a kiadványnak a folytatása és párja az az összeállítás, amely A sorsvállalás drámája címmel a Psalmus Hungaricus elemzésére vállalkozott az imént fölsorolt szerzők közreműködésével, s ugyancsak a PoLíSz mellékleteként jelent meg a 2004. évi június–júliusi számban. A Dsida Jenő Baráti Kör és a gyöngyösi Pallas Kiadó összefogásának eredményeként 2001-ben látott napvilágot Szent lant címmel a méltatlanul elfelejtett – Eger irodalmi hagyományaihoz is erős szálakkal kötődő – papköltő, Pájer Antal válogatott versgyűjteménye, melyet a Kör elnöke előszavazott és szerkesztett. Ezt a

93

PoLíSz kötetet nagy érdeklődés és elismerés fogadta. A Vigilia recenzense úgy vélekedett, hogy a „reprezentatív válogatás pontosan mutat be egy olyan 19. századi költőt, aki (talán öntudatlanul) egyszerre kapcsolódik a régi magyar vallásos költészet hagyományaihoz, ugyanakkor már a század második felében jelentkező modern líra érzékeny olvasója is”. Tóth Sándor azzal zárta az Új emberben megjelent méltatását, hogy a versgyűjtemény „keresztény eszmeiségű irodalmunk elveszni látszó múltjának egyik példás megelevenítése”. Néhány év múlva újabb kötetekkel gazdagodott a Pájer-életmű. 2007-ben Jászapáti hitszónoka címen a Dsida Jenő Baráti Kör és a jászapáti római katolikus plébánia közös kiadásában láttak napvilágot prédikációi, melynek anyagát az egri Főegyházmegyei Levéltár kéziratos hagyatékából válogatta a Szent lant összeállítója. A következő évben Csipkebokor címmel Pájer Antal legszebb istenes verseit tette közzé a jászapáti római katolikus plébánia. A művek föltárását és közreadását a kutatási eredmények összegzése zárta: 2009-ben Az egyházi költészet Petőfije címmel Pájer Antal pályaképét rajzolta meg az említett kötetek szerkesztője. A kismonográfia a jászapáti városi könyvtár gondozásában látott napvilágot. Pájer Antalnak a Gyöngyösön született, Egerben meghalt Zalár József volt a legjobb és a leghűségesebb barátja. Válogatott versei Hol van az a régi zászló? címmel, a Dsida Jenő Baráti Kör és a gyöngyösi Pallas Kiadó emblémájával jelentek meg 2009-ben. E kötet előzménye a Szabadság és igazság fényei című antológia, mely a Dsida Jenő Baráti Kör gondozásában látott napvilágot 2006-ban, s az 1848–’49-es forradalom és szabadságharc gyöngyösi és a városhoz erős szálakkal kötődő költőit – közöttük Pájer Antalt és Zalár Józsefet – mutatja be. E tárgykörhöz kapcsolódik a Vachott Sándor és Pomáz című összeállítás is, mely 2010-ben jelent meg Egerben irodalmi egyesületünk kiadásában. A fölsorolt kötetek sokatmondóan illusztrálják, hogy szívügyünknek tekintjük Eger és a tágabb szülőföld, Heves megye irodalmi hagyományainak kutatását és népszerűsítését is. Egyik legnagyobb vállalkozásunk a Poeta angelicus (Írások Dsida Jenőről és költészetéről) című tanulmánygyűjtemény kiadása volt. A 2003-ban megjelent 192 oldalas kötet – melyet e sorok írója szerkesztett és Mózes Huba lektorált – közzétett egy ismeretlen Dsida-verset, s fölvonultatott kilenc kiváló Dsida-kutatót. A munka szépségéről és nehézségeiről is képet ad, ha lakóhelyük föltüntetésével megnevezzük a szerzőket: Cseke Péter (Kolozsvár), Gömöri György (Cambridge), Kabán Annamária (Miskolc), Láng Gusztáv (Szombathely), Lisztóczky László (Eger), Marosi Ildikó (Marosvásárhely), Mózes Huba (Miskolc), Pomogáts Béla és Sas Péter (Budapest). A kötetben megjelent tizenkét tanulmányt két ciklusba rendeztük. Az első Krisztus követése címmel Dsida Jenő szakrális költészetéről – elsősorban Assisi Szent Ferenchez fűződő viszonyáról – tár föl új adatokat; a második A teljesebb Dsida-képért címmel a költő és Erdély kapcsolatáról – elsősorban újságírói és szerkesztői tevékenységéről – szerzett ismereteinket egészíti ki, de kitér arra is, hogy a költő miként tudott felülemelkedni a kisebbségi lét „szemhatárszűkítő” determinációin, életműve milyen érintkezési pontokat talált a világirodalom két kiemelkedő alakjának, Edgar Allan Poe-nak és Georg Traklnak a költészetével. A kötetről számos recenzió jelent meg helyi és országos lapokban. Czegő Zoltán például így méltatta Dsida Jenő, épp Egerben című cikkében: „Az egri Dsida Jenő Baráti Kör […] rakosgatja a maga tégláit Erdélyország felé, gyűjtögeti a perselypénzeket, tudván, hogy azt nem lopják el ilyen-olyan hivatalfik. Gyönyörű tanulmánykötetet tettek most a szakma (figyelem: minden rangú tanárok) és a szépért rajongó, a művészetet belülről is érteni, látni akaró olvasók asztalára.” Bemutatóját az egri Eszterházy Károly Főiskola Irodalomtudományi Tanszékével összefogva 2003. november 11-én rendeztük meg a Keresztény Ifjúsági Klubban. Dacolva diaszpóra-helyzetünkkel, legyőzve a Kolozsvár és Cambridge közötti távolságot, először gyűlt össze és folytatott eszmecserét a Dsida-kutatók öt főből álló közössége: Cseke Péter, Gömöri György, Kabán Annamária, Lisztóczky László és Mózes Huba. Az emelkedett hangulatú esten közreműködött Hegyesi Hudik Margit énekművész, Okos Tibor, a népművészet ifjú mestere és Ungvári P. Tamás előadóművész is. A Dsida-életmű mélyebb megismeréséhez és népszerűsítéséhez két további kiadványunk is hozzájárult. 2007-ben látott napvilágot az Emlékezések városában című kötet, mely Dsida Jenő életének főbb helyszíneit mutatja be régi képeslapokon. A tipográfiai szempontból is igényes és nagy sikert aratott mű szerkesztését Elbe István és Sas Péter segítségével e sorok szerzője végezte. 2008-ban jelent meg A költő feltámadása címmel az alapító-elnök Dsida-tanulmányainak gyűjteménye, amely többek között a „poeta angelicus”-hoz írt verseket is tartalmazza. Itt említjük meg, hogy 2009-ben közzétettük Dsida Jenő egyik kortársának és barátjának, Erőss Alfréd költőnek, teológusnak, Erdély 1949-ben Kolozsvárott titokban fölszentelt püspökének 1944–’45 fordulóján írt háborús naplóját.

94

Tájoló Ungvári P. Tamás Angyalok citeráján című Dsida-műsorának hangfelvételéből elkészült első CD-lemezünk is, amellyel 2004 karácsonyán ajándékoztuk meg tagjainkat. Az összeállítás és a kiadás gondját Kovács Mihály vállalta. Kiadványainkat külön rovatban tüntetjük föl honlapunkon, többségüket ott el is olvashatják az érdeklődők (www.dsidakor.hu). A honlap megtervezése és elkészítése Kovács Mihály érdeme, aki Dsida Jenő költészetéről írt diplomadolgozatot az egri Eszterházy Károly Főiskolán. Az összeállítás dokumentumokat közöl névadónk életéről, bemutatja összes versét és műfordítását. Meghívók, plakátok és fényképek segítségével betekintést nyújt rendezvényeink tárgykörébe és hangulatába, néhánynak a hangfelvételét is tartalmazza. Növeli értékét az a színes és érdekes bibliográfia, amely címlapok és illusztrációk fölhasználásával minden olyan kötetet számba vesz, amelynek Dsida Jenő a szerzője vagy tárgya. Az említett rovatokat hangzóanyag egészíti ki, mely Dsidaverseket szólaltat meg jeles előadóművészeink tolmácsolásában. Többes számban idézve a költő egyik vallomását: mindenekfölött hittel hiszünk Erdélyben. Ezt szemlélteti, hogy nagyszámú erdélyi vagy onnan származó, az országrész kultúrájához erős szálakkal kötődő íróval, tudóssal és szerkesztővel alakítottunk ki együttműködést. Vendégül láttuk például Szabó Zsoltot, a Művelődés című kolozsvári folyóirat főszerkesztőjét és munkatársait; Gábor Dénest, a kolozsvári bibliográfust, aki ex libris-kiállítást rögtönzött számunkra; Cseke Péter művelődéstörténészt, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzorát, a Korunk szerkesztőjét; Szabó Gyulát, a Kriterion Könyvkiadó igazgatóját; Czegő Zoltánt, a Sepsiszentgyörgyről elköltözött, majd újra hazatért költőt, aki székfoglalóul verset írt és olvasott föl Dsidáról; Deé Nagy Anikót, a marosvásárhelyi Teleki Téka nyugalmazott igazgatóját; Beke Györgyöt, a XX. századi Erdély Orbán Balázsát; Benkő Samut, a kiváló kolozsvári művelődéstörténészt; Szervátiusz Tibort, a Kolozsvárról elszármazott, nemzetközi rangú szobrászművészt. Egyik összejövetelünkön Szabó Zsolttal és Sas Péter művelődéstörténésszel arról folytattunk eszmecserét, milyen szerepet játszott Kolozsvár Dsida Jenő életében és a magyar művelődéstörténetben. Háromszor is vendégünk volt a Szatmárnémetiben született, Kolozsvárról Szombathelyre áttelepült Dsidakutató, Láng Gusztáv. Először a Kriterion Könyvkiadó alkotói közösségével érkezett, s ismertette akkor megjelent Dsida-monográfiáját, második alkalommal előadást tartott Krisztus követése (Az imitáció két jelentése Dsida Jenő költészetében) címmel, harmadszor pedig Urbán László társaságában bemutatta a Dsida Jenő Összegyűjtött verseiből készült DVD-t, a költő eddigi legteljesebb versgyűjteményét, amelynek anyaga nemrég könyv alakban is napvilágot látott. Ugyancsak három alkalommal keresett föl minket a szintén kolozsvári származású házaspár, Dsida Jenő életének és költészetének két rangos kutatója, Kabán Annamária és Mózes Huba. Első alkalommal bemutatták Égi mezőkön (Vallomások versben és prózában) című könyvüket, amelyet Dsida Jenő hátrahagyott – jórészt ismeretlen vagy megcsonkítva közzétett – műveiből állítottak össze, majd a Poeta angelicus bemutatóján vettek részt, később ők nyitották meg Gy. Szabó Béla képzőművészeti kiállítását a Keresztény Ifjúsági Klubban, melynek a Dsida Kör volt a házigazdája. „Csángúknak is vannak kültűik” címmel Lakatos Demetert, Duma-István Andrást és Iancu Laurát mutattuk be a Keresztény Ifjúsági Klubban a Dsida Jenő Baráti Kör és az egri Petrás Incze János Baráti Kör közös szervezésében. Az irodalmi esten Iancu Laura személyesen is megjelent. A Dsida Jenő Baráti Kör irodalomtörténész tagjait gyakran meghívják előadói konferenciákra. Különösen jó kapcsolat fűz minket a költő szülővárosában, Szatmárnémetiben tevékenykedő Kölcsey Körhöz és annak vezetőjéhez, Muzsnay Árpádhoz. A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége által szervezett tanácskozásokon is rendszeresen részt veszünk és előadásokat tartunk. 2008. július 11. és 13. között mi láttuk vendégül Egerben a KITÁSZ XVII. Vándorgyűlését. Ennek záró rendezvényén kaptuk meg eddigi legnagyobb kitüntetésünket, a 2008. évi KITÁSZ-díjat. Irodalmi egyesületünk pártfogol néhány egri kulturális kezdeményezést is. Személyes közreműködésünkkel és könyvjutalmak, különdíjak felajánlásával segítjük például Az ötágú síp üzenete című szavalóversenyt, a határon inneni és túli magyar diákok közös versünnepét, melyet a Forrás Gyermek- és Ifjúsági Központ szervez meg évről évre a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Szívügyünknek tekintjük a József Attila-szavalóverseny támogatását is, melyet minden évben április 11-én, a Költészet Napján rendez meg a Szilágyi Erzsébet Gimnázium Heves megyei kollégisták számára. Az utóbbi években az egri Ünnepi Könyvhetek megszervezésébe is bekapcsolódtunk. 2011. április 2-án, nagypénteken súlyos veszteség érte közösségünket: itt hagyott minket Margó néni, a Dsida Jenő Baráti Kör nagyasszonya, tevékenységének egyik legfőbb ösztönzője és részese, sokunk barátja és eszményképe. Füzesi Magda ezzel a verssel köszönt el tőle:

95

PoLíSz Istennek bölcs leánya voltál, míg köztünk jártál észrevétlen, társunk a búban, elmúlásban, a nevetésben, a beszédben. Úgy hagytad itt ránk a világot, hogy még a hiányod se fájjon, mert mosolyogtál, hogyha bántott, s ott ragyogsz minden rózsaágon. Elbújsz egy ékes csigaházban? Megcsillansz egy cinke szemében? Talán csillaggá változol, s vigyázol ránk viharos éjben. Alig tudtunk fölocsúdni a gyászból, a fájdalomból, hiszen Margó néni nélkülözhetetlen és pótolhatatlan szerepet játszott irodalmi egyesületünk életében, különösen a nyári találkozók és a közös karácsonyok megszervezésében. Mindannyiunknak példát mutatott önzetlen, tiszta szeretetből és a szenvedés zokszó nélküli, méltóságteljes elviseléséből. Április 9-i temetésén ott volt a Dsida Jenő Baráti Kör csaknem teljes tagsága. Július 31-én az eddigi legnagyobb létszámú résztvevővel az Ő emlékének szenteltük nyári találkozónkat, amelyen első lelkipásztorunk, Mikolai Vince és Margó néni néhány családtagja is megjelent. Demkó Balázs és Ács Katalin imát mondott lelki üdvéért, majd Meskó Bánk, Fülöp Lajos, Turcsány Péter, Kékessy Dezső és Román Éva megrendült szavakkal idézte föl hozzá fűződő emlékeit. Ezen az összejövetelen mutattuk be az Istennek bölcs leánya voltál (Margó nénire emlékezünk) című könyvet, melyben barátai búcsúztak el drága halottunktól. Ungvári P. Tamás például így: „Margó néniről nekem mindenekelőtt a mézeskalács jut eszembe. A Dsida Kör »magánéletének« legmeghittebb pillanatait, a karácsonyi összejöveteleket tette még emlékezetesebbé ez a névre szóló finomság. Margó néni felénk – a Dsida Kör minden tagja felé – sugárzó szeretetét testesítette meg a saját kezűleg készített ajándék. Olyan volt, mint Ő maga: szerény, kedves… pótolhatatlan. Köszönjük, Margó néni!” Erdélyből, Korondról Ambrus Lajos és Judit küldte ezt az üzenetet: „Drága Barátunk! Áldott legyen a föld, mely Margó testét befogadta, érte ejtenek majd égőpiros könnyeket Székelyföldön is a cseresznyefák, s bár hiánya átjár minket is, mint huzat a házat, Isten akaratát tudomásul véve osztozunk mély fájdalmadban, mert Őt nagyon szerettük.” Hisszük, hogy Margó néni végtelen jóságával, szeretetével odaátról is figyel minket, őrangyalként vigyáz ránk, segíti tevékenységünket. Neki is tartozunk azzal, hogy hűségesek maradunk ahhoz az irodalmi egyesülethez, amellyel élete elválaszthatatlanul összefonódott, s amelyet annyira szeretett. Az Ő emlékének áldozunk azzal is, ha megőrizzük a Dsida Jenő Baráti Kör régi szellemét, melyet mindenekelőtt az egymás iránti szeretet és áldozatkészség jellemez. A kezdetektől tudatosan védekezünk a bürokratizálódás veszélye ellen, ügyelünk arra, hogy látszatok és formaságok ne helyettesítsék a szellemi értékek gyarapítására irányuló, tényleges tevékenységet. Ennek is köszönhető, hogy irodalmi egyesületünk megalakulása óta, minden nehézséggel és gátló körülménnyel dacolva, dinamikusan fejlődik és gazdagodik. A közösség tagjai között mély barátságok szövődnek, összefogunk és megosztjuk egymással gondjainkat a hétköznapi életben is. Az a „szellem és szerelem”, ami minket régóta összeköt, és a közénk jövőket is magával ragadja, eleve megszabja a továbblépés esélyeit és formáit. A lényeg semmiképpen sem változhat: százegynéhány embernek közös, messzire sugárzó hite, álma, öröme és gondja van, ami a legkevésbé sem lehet közömbös széthulló, uniformizálódó és elgépiesedő világunkban.

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96