Nem és emlékezet a táplálkozási élettörténet-írásokban a holokauszt idején és után 1

104-140 Vasvari.qxp_Layout 1 2017. 01. 28. 10:06 Page 104

• Louise O. Vasvári • 2016/4

NEM ÉS EMLÉKEZET A TÁPLÁLKOZÁSI ÉLETTÖRTÉNET-ÍRÁSOKBAN

Louise O. Vasvári

Nem és emlékezet a táplálkozási élettörténet-írásokban a holokauszt idején és után1 BEVEZETÉS: A TÁPLÁLKOZÁSI ÉLETTÖRTÉNET-ÍRÁS [ALIMENTARY LIFE WRITING] Jelen tanulmányban arra törekszem, hogy az ételkészítés és -fogyasztás társadalmi és kulturális gyakorlatait interdiszciplinárisan elemezzem a Gender Studies és a holokauszt-kutatások alapján, és így megmutassam, hogy milyen kulturális és nemhez kapcsolódó jelentôsége volt annak, hogy a háború idején a koncentrációs táborokban éhezô nôi foglyok recepteket osztottak meg egymással, valamint annak, hogy az ételrôl való beszéd és írás fontos maradt a holokauszt után is a túlélôk és leszármazottaik emlékezeti munkájában. A képzeletbeli fôzés és receptkészítés sok fogoly számára lehetôséget teremtett arra, hogy megôrizzék az identitásukat, és kapcsolódjanak az etnikai és családtörténetükhöz. Az étellel kapcsolatos emlékek felelevenítése tovább folytatódott a túlélô nôk háború utáni memoárírásában is.2 Az ételrôl való beszéd továbbélését úgy is vizsgálom, mint a generációk közti emlékezés és emlékátadás genealógiáját a másod- és harmadgenerációs nôi (és nagy ritkán férfi) leszármazottak utóemlékezeti írásaiban. Manapság különösen fontos, hogy tanulmányozzuk a holokauszthoz kapcsolódó többgenerációs táplálkozási élettörténet-írásokat, hiszen gyorsan közeledünk ahhoz a biológiai és kulturális törésponthoz, amikortól kezdve eltûnnek a túlélôk, és új közvetítô formákra lesz szükség ahhoz, hogy a jövô számára újrateremtsük a holokausztról szóló emlékeket. Az ételnek mint kulturális kategóriának a története és jelentôsége elsôsorban a szociológiában, a néprajzban és az antropológiában bír nagy fontossággal, ahol is az ételt olyan nagy hatású társadalmi nyelvként tanulmányozzák, amely kulturális tradíciókat és rasszbeli, osztálybeli és etnikai identitáso-

kat alakít ki és örökít át. Georg Simmel, aki egyike volt az elsô német szociológusoknak, már 1910-ben közzétette a maga „gasztronómiai szociológiáját”, amelyben az ételnek a gazdasági, társadalmi, vallási, politikai és kulturális jelentôségére mutatott rá. Mégis nagyrészt antropológusok voltak azok, akik elsôként vették észre az étel fontosságát a kultúrákban, így mindenekelôtt Claude Lévi-Strauss, aki arra törekedett, hogy a nemzethez, etnikumhoz és valláshoz kapcsolódó étkezési szokások történetét a mindennapi élet történetének keretei között tanulmányozza. Lévi-Strauss, abból az elôfeltevésbôl kiindulva, hogy a fôzés nyelv, és mint minden nyelvnek, a fôzésnek is tudattalan struktúrája van, amellett érvelt, hogy a történetmondás, a mûvészet és a vallás gyökerei összefüggenek a fôzéssel. Vagy vegyük Roland Barthes-nak az ételpreferenciákra vonatkozó lélektani-szociológiai megközelítését, és azt, hogy az ételt kommunikációs rendszerként kategorizálta, noha addig már nem ment el, hogy azt is vizsgálja, mi a kommunikatív szerepe az ételnek, ha írásos szövegekben fordul elô. De az ételtörténet csak a francia Annales-iskolával vált a társadalomtörténet egyik komoly kutatási területévé, mely terület az 1980-as években szökkent igazán szárba, az Annales-iskola harmadik generációjával, melynek tagjai szakácskönyvek, irodalmi források és orvosi szövegek szoros olvasásán keresztül érzékeltették, hogy mi az intellektuális értéke az étel mint kulturális rendszer szimbolikus és társadalmi szempontú elemzéseinek.3 Míg a táplálkozástörténetet eleinte fôleg a falusi ételkészítés és -fogyasztás gazdaságtörténeteként tanulmányozták, a városiasodás folyamatával a táplálkozástörténet a mindennapok történelmének részévé vált, ami keresztbe metszi a család, a szexualitás, a társasélet és az identitások történetét, és illeszkedik az átfogó táplálkozástörténet, a Gender Studies és a trauma-, háború- és holokauszt-történet tágabb multidiszciplináris kere-

• 104 •


• Louise O. Vasvári • NEM ÉS EMLÉKEZET A TÁPLÁLKOZÁSI ÉLETTÖRTÉNET-ÍRÁSOKBAN

tei közé is. A táplálkozástörténet ennyiben szerves része az összehasonlító kritikai kultúratudományoknak is, ahogyan azt Tötösy és Vasvári definiálják.4 Úgy tûnik, hogy az ételrôl való beszéd és írás népszerûsége annak számlájára írható, hogy az étel elementáris erôvel hat a szaglórendszerünkre, és ebbôl következôen az emberi agy limbikus rendszerére is, ahol az emlékeket tároljuk, és az érzelmeket szabályozzuk. Híres Marcel Proust Az eltûnt idô nyomában címû regényének az a része, amelyben a szerzô azt írja, hogy a Madelaine-teasütemény képe révén – ami számára az érzékek érzelmi emlékezetét jelentette, és amit megkülönböztetett a hagyományos emlékezettôl – vissza tudott menni az idôben, mivel régóta elfeledett gyerekkori emlékek rohanták meg. Az ilyen, illat és íz kiváltotta önéletrajzi emlékek Proust-jelenségként híresültek el, és kísérletek nemrégiben igazolták, hogy ezek az emlékek rendszerint erôsebbek, érzelemtelibbek, és hatékonyabban idéznek fel régi élményeket a korábbi életszakaszokból, mint a többi érzékhez kötôdô emlék.5 Az illatalapú emlékek a mély emlékezetnek és a nosztalgikus emlékezésnek is fontos komponensei, ahogy a poszttraumás stressz-zavarnak is, ahogy ez majd hamarosan kiderül. Az ételnek és az evésnek az egyik legfontosabb kulturális funkciója, hogy az egyént összekapcsolja a tágabb társadalmi szférával, elôször is az anya és a család révén, aztán pedig a tágabb társadalmi csoport viszonylatában. Az ételkészítés és -fogyasztás társadalmi és kulturális gyakorlatai arra is szolgálnak, hogy jóváhagyják egy adott csoport társadalmi, etnikai és vallási kapcsolatait és önmeghatározását, továbbá arra, hogy elválasszanak csoportokat egymástól az ételpreferenciáik vagy a tiltott ételeik révén.6 Az ételek a nemi szerepek mentén is változnak, és nemcsak abból a szempontból, hogy milyen nemû az, aki megtermeli, megszerzi és elkészíti az ételt, hanem a nemhez kötôdô rituálék és tiltások révén is. Így például sok kultúrában a nôk készítik el és szolgálják fel az ételt a férfiak számára, de ôk maguk csak akkor ehetnek, ha a férfiak már ettek; ugyanakkor a vallási és rituális alkalmakra elkészített ételek, amiket szintén nôk készítenek el, gyakran egy társadalom legmélyebb értékeit fejezik ki. Mint Hasia Diner7 írja, a judaizmusban az étel a bibliai forrásoktól kezdve egészen a modern írásokig mindig is a szent terület középpontja volt, hiszen a szentség és az étel bensôséges viszonyban álltak, az egyes ünnepeknek megvoltak a maguk sajátos ételei, és a sabbat volt a zsidók számára a legszentebb ételélmény. Azok, akik ilyen világban nevelkedtek, mindig az identitás jelölôiként beszéltek és írtak az ételekrôl. Ételt elkészíteni, ételbôl enni

2016/4

és ételrôl beszélni egyben elkerülhetetlen kapcsolódási pontot is teremt a nemi szerepekhez, hiszen az ételek különös jelentôséggel bírnak a nôk életében és tágabb családi szerepeikben, mint amilyen az anyai és a gondoskodó szerep, és az ételek a nôk gazdasági és osztálybeli helyzetének függvényében is változnak, és kihatnak arra is, ahogy a nôk és mások a nôiségüket és nôi mivoltukat látják.8 Különösen jellemzô ez a tradicionális kultúrákban, ahol a nôknek igen kevés a hatalma a kinti világban, és ahol ezért az ételhez és a nemi szerepekhez kötôdô házimunkák gyakran az önmegerôsítés, az etnikai identitás, a kulturális és családi emlékezet fenntartásának egyedüli forrásai.9 Arra, hogy az ételkészítés és -fogyasztás társadalmi és kulturális gyakorlatainak milyen gazdag szimbolikája van a nôk életében, kiváló példa Susan Starr Sered tanulmánya, amit Jeruzsálemben élô idôs, írástudatlan, közel-keleti zsidó nôkrôl írt, azaz egy olyan csoportról, mely a zsidó történelemben máskülönben marginálisnak számítana. Sered úgy tanulmányozta ezeknek a nôknek a vallásosságát, hogy ahelyett, hogy különféle konkrét vallási tevékenységekre összpontosított volna, mint például az imára vagy a zarándoklatra, amik nagyrészt elérhetetlenek ezen nôk számára, azt vizsgálta, hogy számukra a szentség milyen módon testesül meg a maga teljességében a mindennapi profán házimunkában, és hogy az életük és identitásuk milyen módon összpontosul a hagyományos kóser ételek elkészítése és mások élelmezése köré. Ezen nôk számára a fôzés a sabbat és az ünnepek esszenciája, és úgy tûnik, tényleg azt remélik, hogy az ételek rituáléja révén a gyerekeik az ôseik hitét veszik magukhoz. Az étellel, receptekkel és receptkönyvekkel kapcsolatos asszociációk meghatározó jelentôségûek a nemekhez kapcsolódó családi kapcsolati hálókban és a nôk identitáspolitikájában is. Az ételeknek, amiket fôleg nôk készítenek el, a társadalmi és fiziológiai dimenziói közé odatartozik az ételeknek a „vigasztaló” avagy nosztalgikus funkciója is, amit mostanában össze szokás kapcsolni a szorongásoktól való megszabadulással, mint azt majd ezen tanulmány második felében részletesebben látni fogjuk. Nosztalgiaételeket készíteni vagy róluk beszélgetni központi elemei lehetnek egy nosztalgikus diskurzusnak. A receptmegosztás, a maga történetmesélésbe nyúló gyökereivel, közeg a nôk számára ahhoz, hogy történeteket osszanak meg, és hogy újra-megerôsítsék az identitásukat a közösségen belül annak révén, hogy olyan személyes történeteket elevenítenek fel másokkal együtt, melyek középpontjában az étel áll. Lynne Ireland állt elô azzal az elképzeléssel, hogy a szakácskönyvek nemcsak

• 105 •




kulturális dokumentumok, hanem egyfajta kollektív önéletrajzként is értelmezhetôek, amikben, mint azt Ann Romines kifejti, a háztartási rituálék és háztartási nyelvezet otthoni cselekménye gyakran láthatatlan mindazok számára, akik nem tanulták meg, hogyan kell azt olvasni. Lásd például Linda Murray Berzok ételtörténésznek a What Family Recipes Tell Us About Who We Have Been [Amit a családi receptek elárulnak arról, hogy kik voltunk] címû munkáját, melyben különféle etnikai háttérrel rendelkezô nôk osztanak meg „recepteket mint történeteket”, ezzel szemléltetve azt, hogy a receptek hogyan reflektálnak az egyes nôk és közösségek identitására. Berzok a recepteket néhány nagyobb téma köré csoportosította, mint amilyen például nosztalgikus történetek nôkrôl mint az otthoni nôi hagyományok ôrzôirôl, de barátságokról, emberi kapcsolatteremtésrôl és az érzelmi egyensúly visszanyerésérôl is. Berzok maga is úgy talált rá erre a témára, hogy az anyja halála után megtalálta annak több száz megjegyzetelt receptjét, amit aztán találóan így kommentált: „néhány nô naplókat hagy hátra, az én anyám recepteket hagyott” (xvi). Feminista tudósok olyan tárgyi leleteket kezdtek tanulmányozni – mint például „beragasztós könyveket”, kézimunkákat, kötéseket, hímzett terítôket –, valamint nem irodalmi írásos közlésformákat – mint például leveleket, naplókat és recepteket –, amiket valaha szokás szerint mind személyesnek és triviálisnak tekintettek, de amiket a nôk, akiket az otthon szférájába számûztek, arra használtak, hogy „megírják, milyen egy nôi élet”.10 A tudósok az otthonhoz kapcsolódó élményeket és rituálékat nemmel ellátott nyelvként vizsgálták, aminek a segítségével töredékeiben feltárható a nôk élete. Különösen azon nôk számára, akiknek nem állt rendelkezésére egyéb kreatív önkifejezési forma, a fôzés egy hagyományos módja volt annak, hogy megmutassák a tehetségüket, és hogy befolyást szerezzenek a háztartásban és a közösségben. A receptgyûjtemények és szakácskönyvek gyakran a nôk közti társadalmi cserekapcsolatoknak és közös írásnak a példái, még akkor is, ha egyetlen név alatt kerültek publikálásra, mint amilyenek például az Egyesült Államokban széles körben használatos, jótékony célú közösségi szakácskönyvek voltak, közülük is elsôsorban a Settlement Cookbook [kb. Letelepedési szakácskönyv]. A Settlement Cookbook, melyet a Milwaukee-ben született, német zsidó származású Lizzie Black Kander (1858–1940) állított össze, elôször 1901-ben jelent meg azzal a céllal, hogy a kelet-európai zsidó bevándorló nôknek segítsen elsajátítani a háztartás-vezetéshez szükséges képességeket az új országban, és az ezt követô

• 106 •

A Milwaukee-ban született, német zsidó származású Lizzie Black Kander (1858–1940) és a Settlement Cookbookjának elsô kiadása 1901-ben



száz év folyamán több mint kétmillió példányt adtak el belôle, amivel minden idôk legnagyobb példányszámban elkelt szakácskönyvévé vált.11 Az interdiszciplináris kutatásokat végzô Barbara Kirshenblatt-Gimblett, aki megértette, hogy milyen fontos szerepet is játszanak ezek a szakácskönyvek a zsidó nôi kultúrában, olyan kulturális tárgyi emlékekként tanulmányozta a zsidó közösségi szakácskönyveket, mint amelyek egyedi módon vezetnek el a zsidó nôiség és családi étkezési hagyományok vizsgálatához. Zsidó nôk filantróp szervezeteit, bevándorlási mintázatokat és regionális, társadalmi és vallási hatásokat vizsgált, hogy bemutassa, ezek a szakácskönyvek milyen módon testesítenek meg lényegi kulturális értékekeket, és ezek alapján fontos gondolatokat fogalmazott meg a nôk mûveltségérôl, hatalmi helyzetérôl és etnikai, vallásos valamint egyéb csoportokhoz való tartozásáról. A feminista tudósok amellett, hogy a recepteket és receptgyûjteményeket a nemmel ellátott közösségi élettörténet-írás egy epizodikus és anekdotikus, nem kronologikus formájaként értékelték újra, azt is vizsgálták, hogy a háztartási rituálék miként alakították a nôk szigorúbb értelemben vett irodalmi mûveit és életírását. A nôk mûveiben az ételkészítés gyakran segíti a fôszereplôt abban, hogy megbirkózzon a gyásszal, a reményvesztéssel, és vigaszt nyújt annak révén, hogy a konyhai feladatokra összpontosítás eltereli a figyelmet. A modern nôi én-elbeszélések jelentôs része azzal indít, hogy a fôszereplô különféle megpróbáltatásoktól és depreszsziótól szenved, mivel az élete átalakulóban van, és erre az ételkészítés – ami a szexuális és genderidentitás szimbóluma – a gyógyír.12 Így például Nora Ephron Heartburn [Gyomorégés] címû 1983ban megjelent mûvében, ami az étellel való élettörténet-írás mûfaján belül az egyik elsô nagyobb bestseller volt, Ephron enyhén fikcionalizált alteregója, egy szakácskönyvíró úgy küzd meg a fájdalommal, amit az okozott neki, hogy a férje elhagyta egy fiatalabb nôért, amikor héthónapos terhes volt a gyerekükkel, hogy sokat fôz, és megoszt mintegy két tucat receptet, köztük olyanokat, amelyek a saját amerikanizált zsidó bevándorló származásához kötôdnek, mint amilyen a marhaszegy, de amerikai recepteket is, kezdve a szalonnás hasétól a körtés limababon át a key lime pie-ig (zöldcitromos pite). Vagy ilyen Mimi Sheraton ételíró legutóbbi mûve is, a 2014-ben megjelent 1000 Foods to Eat Before You Die [Ezer étel, amit meg kell kóstolnod, mielôtt meghalsz], ami az 1979-es From My Mother’s Kitchen [Anyám konyhájából] címû mûvének a folytatása, és egyben egy etnikai memoár is a saját erôs személyes kötôdésérôl a kóser askenázi konyhához, már

2016/4

amilyen ez a konyha volt valaha a második világháború után a városi kispolgárság felívelésekor egy olyan zsidó amerikai családban, amelyet nem érintett a holokauszt. Sheraton szót ejt arról, amit ô az anyja konyhája szentháromságának hív, azaz a csirkelevesrôl, a csirkemájpástétomról és a halkrokettrôl, de az általa legkevésbé kedvelt zsidó ételrôl is, a p’tcháról, azaz az aszpikos borjúlábról, ami valaha egy bevett zsidó falusi étel volt, de ma már inkább csak amolyan öreg családi bútordarab, mivel nem igazán vonzza a fiatalabb generációkat. Összevetésre érdemes Ruth Reichl 1998-ban megjelent Tender at the Bone [Csontig porhanyós] címû munkája is, ami memoár a felnôtté válásról, arról, hogy milyen volt felnevelkedni az ötvenes években egy zsidó anya diszfunkcionális családjában, ahol a bajokat csak az étkezés és a fôzni tanulás tudta enyhíteni. Reich elsô memoárját még további kettô követte, a Comfort Me with Apples [Vigasztalj almával] 2001-ben és a Garlic and Sapphires Memories [kb. Fokhagyma- és zafíremlékek] 2005-ben, mindkettôben szerepelnek receptek és a szerzônek a saját életével kapcsolatos felismerései is az étel, a szex és a kései anyaság örömeirôl, melyeket gyakran receptek illusztrálnak, mint például a barackospitéé, amit a szerzô az elsô férjének készített, amikor a házasságuk felbomlott, vagy a dacquoise-é (egy mandulásmogyorós süteményé), amit egyik szerelme ismertetett meg vele egyik párizsi útja során. Az étkezésrôl szóló írások egyaránt szólhatnak negatív és pozitív kapcsolatokról a nôi generációk között, így például Miriam Meyers A Bite of Mama’s Plate: Mothers and Daughters Connection Through Food [Egy falat anya tányérjáról: anyák és lányok kötôdése az étel révén] címû munkája azt a pozitív szerepet dicséri, amelyet az étel játszik az anya–lány kapcsolatokban, míg Stacey Harwood a Pursuit of Poppyseed [A mákszem keresése] címû munkájában azt eleveníti fel, hogy megkeseredett nagyanyjától sosem kapta meg a mohnkichlacknak, „egy bizonyos zsidó mákos sütinek” a receptjét, de semmi másét sem, mert a nagyanyja nem volt hajlandó megosztani vele a receptjeit, mondván, „azok velem jönnek a sírba”. Mint azt nemsokára látni fogjuk néhány zsidó utóemlékezeti szöveg sajátos példáján, annak gyakorlata, hogy ételek révén írnak meg nôi életeket, kiterjed a második generációra is, ahol több lánygyerek is örökölt receptek segítségével írja meg az anyja élettörténetét. Így például Diana Tye néprajzkutató, a fentebb idézett Berzokhoz hasonlóan, szintén úgy olvassa az anyja recepjeit, ahogy más azt egy naplóval tenné, és azoknak a történeteknek a révén rajzolja meg az anyja portréját, melyek az anyja megkopott és megjegyzetelt receptkartoték-

• 107 •




gyûjteményének darabjaiban rejtôznek, és egyben tágabb értelemben betekintést nyújt a huszadik század közepének háztartási kultúrájába is.13 Sidomie Smith és Julia Watson a közösen írott Reading Autobiography [Önéletrajz-olvasás] címû munkájuk új, átdolgozott kiadásában az élettörténet-írást annak teljes multikulturális összetettségében vizsgálják, azaz nem pusztán az irodalom kontextusában, hanem az imperializmushoz, patriarchátushoz és globalizációhoz való viszonyában is, továbbá a háborúk és új nacionalizmusok rá gyakorolt hatására tekintettel. Hatvan alkategóriát javasolnak az élettörténet-írás fajtáinak megkülönböztetésére, köztük azt a kategóriát is, amit újfajta memoároknak hívnak, mivel az ide tartozó mûfajokat korábban marginálisnak volt szokás tekinteni. Ide sorolják be a gasztrográfiát, és a „személyre szabott receptkönyveket” is, ami alatt az élettörténetírás azon fajtáját értik, amelyben a fôszereplô élete szorosan kötôdik ételek elôállításához, elkészítéséhez és/vagy elfogyasztásához. Carol Bardenstein számtalan további javaslattal állt elô ez utóbbi mûfajnak a megnevezésére, mint például a szakácskönyvmemoár, a receptes memoár, a konyhamûvészeti memoár, a közösségi emlékezeti szakácskönyv, a nosztalgia-szakácskönyv stb. elnevezésekkel, melyek annyiban különböznek egymástól, hogy eltérô bennük a receptek és a történet aránya, illetve a kettô közti viszony, továbbá a különböznek a szerzôséget tekintve is, attól függôen, hogy ételszakértô, professzionális író vagy más írta. Noha ezek az alkategóriák hasznosak, mégis szükség van egy tágabb értelmû szakkifejezésre is, egy olyanra, ami felöleli mindezeket a változatokat, továbbá azokat a traumatikus háborús és utóéleti élettörténet-írásokat is, melyek recepteket is tartalmaznak, és amelyekrôl a tanulmányom további része szól. Mivel a gasztrográfia egyszerre túlzottan is orvosi hangzású, és ténylegesen is használatban van már az orvostudomány területén a gyomorröntgen megnevezésére, melyet fôleg a rák kiszûrésére használnak, ezért a világosabb értelmû táplálkozási élettörténet-írás [alimentary life writing] kifejezést javaslom, ahol a „táplálkozási” nem csakis konkrétan az ételre vonatkozik, hanem arra a tevékenységre is, hogy valaki valakit táplál, azaz emberi kapcsolatokra, sôt, mint azt Anne Goldman javasolja, lévén a fôzés a kultúra metonímiája, a táplálkozási élettörténet-írás egyben metaforája a szerelemrôl és a vágyról – nagyrészt a nôkérôl – szóló írásoknak is, mint azt látjuk majd az itt következô rész bôséges példáin.

TÁPLÁLKOZÁSI ÉLETTÖRTÉNET-ÍRÁS MINT HOLOKAUSZT- ÉS HÁBORÚS TRAUMAIRODALOM A legtöbb ételhez és háborúhoz kapcsolódó tudományos munka hajlamos arra, hogy olyan témákkal foglalkozzon, mint a háború hatása az élelmiszertermelésre, élelmiszerhiány, ételosztás, jegyre adott élelmiszer a katonák és civilek között és az éhezés. De az is fontos, hogy az élelmiszert kapcsolatba hozzuk annak vizsgálatával, hogy hogyan éltek a családok a háború idején. Így például a náci Németországban a Jüdischer Frauenbund (JFB), azaz a „Zsidó Nôk Szövetsége”, amit még a weimari Németország idején alapítottak kifejezetten zsidó nôk számára, egy mérsékelt, középosztálybeli feminista mozgalom részeként, meg akarta erôsíteni a zsidó nôket a hitükben, és emelni a házimunka értékét. A JFB 1926-ban Düsseldorfban jelentette meg a Kochbuch für die jüdische Küche [A zsidó konyha szakácskönyve] címû mûvet, és egészen 1938-ig, amikor Hitler feloszlatta, arra bátorította a nôket, hogy írjanak szakácskönyveket, és így próbáljanak meg fenntartani egy normális életet.14 A II. világháború idején M. F. K. Fisher az 1942-ben megjelent How to Cook a Wolf [Hogyan fôzzünk meg egy farkast] címû mûvében a háborús élelmiszerjegyrendszerrôl és az élelmiszer-politikáról írt, és elmagyarázta a háziasszonyoknak, hogyan fôzzenek a feketepiacon kapható szûkös összetevôkbôl; az 1943-ban megjelent, saját felnôtté válásáról szóló memoárjában, a The Gastronomical Me [A gasztronómiai én]-ben pedig kitért arra, hogy milyen ínyenc ételekben volt része egy olyan hajó fedélzetén, ami felkavaró geopolitikai körülmények között tartott Európából az Egyesült Államokba, azaz például több, Európából menekülô zsidó is akadt az utastársai közt.15 Jan Dusselier egy nemrégiben megjelent tanulmányában, melyben arról írt, hogy az Egyesült Államok 1942-tôl kezdve miként internálta a japán származású amerikaiakat, akik legtöbbje amerikai állampolgár volt, arra használta a leveleket, naplókat, tanúvallomásokat és a foglyok által megôrzött fényképeket, hogy dokumentálja, hogy a bebörtönzött családok milyen nyomorúságos körülmények között éltek, de arra is, hogy megmutassa, hogy ezek a családok miként teremtettek meg maguknak egy saját teret az étkezési kultúrájuk révén, azaz úgy, hogy zöldségeket termesztettek, és leleményes recepteket tettek közzé a tábori lapokban. A náci uralom szándékos éheztetési politikát alkalmazott, ami Hungerplanként ismert, ahol is az állam az élelmiszert háborús fegyverként használta,

• 108 •



és tudatosan tervelte ki milliók éhezését, akik legtöbbje nem is csak zsidó volt, hanem lengyel és szovjet civil, a legtöbb áldozat pedig fogságba került szovjet katona, nôk és férfiak egyaránt. A nácik elvágták az orosz városok élelmiszer-utánpótlási vonalait, és ennek révén csak Leningrádban milliók halálát okozták, valamint ugyanennyi szovjet hadifogoly halálát is, akik éhenhaltak. A „felesleges élelmiszerpusztítók” egy másik csoportját, több millió zsidó kényszermunkást nem azonnal gázosítottak el, hanem halálra éheztettek, és természetesen az éhezés volt a norma a szovjet munkatáborokban és a japán POW-táborokban is.16 Annak ellenére, vagy éppen azért, mert a táborokban éheztek, a foglyok gyakran vállalták a kockázatot, hogy akár egyénileg, akár közösen, de elôállítsák a háborús irodalom egyik almûfaját, a korábban észrevétlen, ám, mint azóta kiderült, igen elterjedt receptirodalmat, amit a tágabb értelemben vett börtönirodalom részének kell tekinteni.17 Bár ezt a mûfajt elsöprô többségében nôk mûvelték, több kivétel is akad, köztük az 1946-ban megjelent Recipes out of Bilibid [Receptek Bilibidbôl], melyet H. C. Fowler, az Egyesült Államok hadseregének ezredese írt, aki túlélte a bataani halálmenetet és három, Bilibidben töltött évet, ahol is tizenhárom különbözô nemzetiségû férfitól gyûjtött össze papírcetliken recepteket. Jaroslav Budlovsky (1914–2002) pedig, akit elôször Theresienstadtba deportáltak, késôbb pedig Auschwitzba, majd túlélt egy tizenkilenc napos halálmenetet, mely végül a felszabadításával ért véget 1945. május 7-én, naplót vezetett, mely recepteket is tartalmazott (ezeket jelenleg a Beit Theresienstadt ôrzi az izraeli Givat Chaym Ichudban). A háború után Budlovsky az energetika professzora lett a Cseh Mûszaki Egyetemen, és több energetika témájú könyvet publikált.18 Anne Georget a 2014-es Festins imaginaires [Képzelt lakomák] címû dokumentumfilmjében számtalan további személyt említ, akik háborús idôkben recepteket gyûjtöttek, náci koncentrációs táborokban, a Gulág táboraiban és japán POW-táborokban egyaránt, és akik között további férfiak is találhatóak, így például egy másik receptgyûjtô Bilibidbôl, Warren Stewart amerikai ôrmester, aki 175 oldalon örökítette meg alabamai szülôvárosa azon ételeit, amik után sóvárgott. Georget dokumentumfilmjében szerepel a sztálini Gulág potmai koncentrációs táborát megjárt Vera Bekzadian is, aki ruhanyagokból készített szakácskönyvet.19 Lásd még a kanadai Ethel Mulvany (1904–1992) receptgyûjteményét, a Changi Jail Cookbook-ot [A Changi börtön szakácskönyve], amit Mulvany egy szingapúri japán hadifogolytáborban gyûjtött nôi fogolytársaitól, és mindössze

2016/4

Vera Bekzadian receptkönyvet készített ruhaanyagokból a sztálini Gulágban, Potmában

38.5 kilogrammot nyomott, amikor a gyûjteményt összerendezte. A szakácskönyvet 1946-ban publikálta, amikor visszatért Kanadába, ahol egy mindeddig kiadatlan memoárt is írt a háborús élményeirôl.20 Összevetésre érdemes a brit gyarmatokról származó Lilla Eckfort szakácskönyve is, amit Eckfort a kínai Weihsien-beli japán POW-táborban írt.21 Ezek a receptgyûjtemények, mint azt Georget is hangsúlyozza a dokumentumfilmjében, sokat elmondanak az emberrôl mint olyanról, és azoknak az emlékeirôl, álmairól és reményeirôl, akik vigaszt találtak abban, hogy megalkották ezeket a mûveket. Jobbára csak néhány holokauszttal foglalkozó nôi történész az, aki egyáltalán figyelembe veszi, hogy az ételrôl írni háborús idôkben túlélési stratégiát is jelentett.22 Ezzel szemben néhány férfi tudós igazságtalanul azzal vádolta meg a mûfajt, hogy giccs , mint ezt tette például Andrew Furman, aki úgy hivatkozik az In Memory’s Kitchenre [Az emlékezés konyhájában] – a De Silva által 1996-ben szerkesztett, elsô széles körben ismert holokausztszakácskönyvre, aminek a tragikus történetét részletesebben késôbb ismertetem – mint „pszeudo-szakácskönyvre”: „pseudo-cookbook that collects grossly inaccurate ingredients, amounts, glaring misspellings and crucial omissions, […] whose publication posthumously humiliates these women who painstakingly labored when starvation had robbed them of every clear thought” [„ami durván pontatlan összetevôket és adagokat, égbekiáltó elírásokat és lényegi kihagyásokat gyûjt egybe (…), és amiknek az utólagos publikálása posztumusz megalázza ezeket a nôket, akik lelkiismeretesen fáradoztak akkor is, amikor az éhség már megfosztotta ôket a világos gondolkodástól”].23 Hasonlóképp, Tim Cole a Selling of the Holocaust [A holokauszt kiárusítása] címû munkájában – a „holo-

• 109 •




kausztipar” egyik közismert kritikusára, Norman Finkelsteinre hivatkozva – szintén a holokausztot kihasználó mûként sorolja be az In Memory’s Kitchent, ami szerinte az „értéktelen” irodalmi mûvekhez és a haláltábor-turizmushoz hasonlítható.24 Noha Cole másutt igen ékesszólóan írt a táborokbeli éhezésrôl, úgy tûnik, nem értette meg, hogy ezek a szakácskönyvek milyen módon kapcsolódnak épp a táborokbeli éhezéshez. Efraim Zuroff történész és nácivadász, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója szintén „betegnek” nevezte ezeket a szakácskönyveket és „képzelet alkottának”.25 Ezzel szemben Michael Berenbaum, az amerikai Holocaust Memorial Museum korábbi igazgatója, aki az In Memory’s Kitchen elôszavát írta, megvédte a receptgyûjteményt, és úgy értelmezte, hogy a nôket az motiválta a receptek megosztására, hogy így spirituális módon birkózzanak meg az éhezéssel és azzal, hogy megfosztották ôket emberi mivoltuktól. Berenbaum azt is hozzáfûzi, hogy a receptgyûjtemények legalább annyira fontos dokumentumai a holokausztnak, mint a Terezínbôl/Theresienstadtból elôkerült gyerekrajzok és versek, és a sok, késôbb publikált napló. Találó dolog egybevetni a recepteket mint tanúságtevô tárgyakat a rajzokkal és versekkel, hiszen ezek egyben mind olyan tárgyi leletek is, amelyek a nosztalgikus diskurzus tanúságtevô tárgyaiként szolgálhatnak, mivel a múlt emlékének nyomait hordozzák, és közben megtestesítik saját átörökítésük folyamatát is. Marianne Hirsch és Leo Spitzer a Testimonial Objects: Memory, Gender and Transmission [Tanúságtevô tárgyak: emlékezet, gender és átörökítés] címû munkájukban, éles ellentétben azzal, ahogy a korábban említett történészek elutasították a holokauszt korabeli receptgyûjteményeket, kifejezetten a tanúságtevô tárgyak példáiként hivatkoznak a recepteskönyvekre, illetve azokra a könyvekre, melyeket a terezíni és vapniarkai koncentrációs táborokban készítettek miniatúramûvészek. Hirsch és Spitzer a tanúság egy tágabb értelmû megközelítésére tesz javaslatot Barthes-nak a Camera Lucidában kifejtett punctum fogalmát felhasználva, ahol az ilyen tárgyak a jelen és a múlt közti személyes és kulturális emlékezet pontjaiként szolgálnak, továbbá Hirschnél és Spitzernél annak nyomatékosítására is, hogy a gender hogyan játszik szerepet az emlékezet és az átörökítés aktusaiban. A holokauszt idején született receptek fizikai megôrzése hasonlítható a tábori naplók megôrzéséhez is, vagy éppen ahhoz a monumentális projekthez, melyre a varsói gettóban vállalkozott a fogvatartottak egy csoportja Emanuel Ringelblum társadalomtörténész vezetése alatt, amikor az Oneg Shabbat Archívumba (magyarul

ismertebb nevén: Ringelblum-archívum) gyûjtötték a gettó mindennapi életével kapcsolatos tárgyakat, aztán pedig a mintegy 35 000 oldalnyi dokumentumot tejeskannákba és fémdobozokba rakták, amiket a gettó épületei alá rejtettek abban a reményben, hogy elpusztulásuk után egyszer majd megtalálják ôket, és így tanúskodhatnak a gettó életérôl.26 Noha a táplálkozási élettörténet-írás számos esetben, mint arról röviden már szó esett, a nôk azon küzdelmébôl ered, hogy megoldást keressenek személyes és családi traumáikra, legyen az az anya elvesztése okozta gyász, egy szülô által történt elhagyatás, hûtlenség, válás, elvándorlás vagy helyváltoztatás, vagy abból, hogy megkíséreljenek létrehozni új személyes és közösségi identitásokat az új hazájukban, azonban háborús idôkben a táplálkozási élettörténet-írás, azaz amikor például hadifogolytáborokban vagy koncentrációs táborokban írják, többé már nem egyéni cselekvés, és nem is a nosztalgia egyik formája, hanem a táborbeli mindennapi élet lényegi és állandó eleme. Az ételrôl való beszéd és írás segített létrehozni a koncentrációs táborok „mindennapi”, Alltag börtönkultúráját, ugyanúgy, ahogy például a zene is segített, mint azt Guido Fackler leírja a több mint hatszáz oldalas Des Lagers Stimme [A tábor hangja] címû munkájában, és ahogyan ezt jól példázza az a koncentrációs táborbeli zene is, mely Francesco Lotoro momunentális gyûjteményébôl került elô, ami többezer partitúrányi, koncentrációs táborokban komponált zenét tartalmaz, melyek közül néhányat vécépapírra vagy naplókba jegyeztek le.27 Ám míg az mindenféle fogollyal megeshetett, hogy zenét szerzett, elôadott vagy hallgatott, vagy hogy elvont módon beszélt ételekrôl, ezzel szemben a receptek szóbeli megosztása, leírása, nem is szólva a táborbeli szakácskönyvek létrehozásáról, néhány fontos kivételtôl eltekintve, melyekrôl nemsokára részletesebben is szó esik, alapvetôen olyan nôiesként kódolt tevékenység volt, aminek a történetét csak most kezdjük megismerni. A koncentrációs táborokban az élelmiszer-megvonás volt az egyik legfôbb fegyver, amivel a foglyokat kontrollálták, és az élelmiszer, valamint az élelmiszerhez való hozzáférés jól jelezte az egyénnek a táborbeli hierarchiában elfoglalt helyét. A táborbeli zsargonban a fressen igét, amivel rendszerint az állatok táplálkozásának a mikéntjére szokás utalni, használták az essen ige helyett, így fejezve ki azt a valóságot, melyben az éhezô embereket vadállatokká változtatta az ínség. A táborbeli nôk, hogy ellensúlyozzák azt, hogy megfosztották ôket emberi mivoltuktól, próbáltak képzeletben visszatérni az otthonukba és a családjukhoz, és folyton

• 110 •



A nôk nemcsak különféle recepteket osztottak meg a spirituális ellenállás egyik formájaként, hanem rajzokat és hímzéseket is készítettek, egymást apróbb ajándékokkal és versekkel lepték meg, és amikor csak lehetett, számon tartották a születés- és ünnepnapokat. Itt látható egy újévi kártya (Rijkmuseum, Amsterdam); egy baba, amit egy ravensbrücki rab készített és egy Ravensbrücköt ábrázoló hímzett zsebkendô, valamint több apró kis tárgy (Center for Holocaust & Genocide Studies Virtual Museum)

ételrôl beszéltek egymás között; recepteket cseréltek egymással, melyeket az emlékezetükbôl hívtak elô, teljes menüsorokat állítottak össze, sôt, terítékeket és elképzelt teázásokat, hogy így küzdjenek meg spirituálisan az éhezéssel. Az ételrôl való beszéd ezen módja, melyre a mai angolban a „cooking with the mouth” (szájjal fôzni) terminussal szokás utalni (a magyarban, akárcsak a németben, pedig a „fejben fôzés”-sel), a nosztalgia egyik nemmel ellátott formája volt, ami segített ezeknek a nôknek

2016/4

abban, hogy visszanyerjék a méltóságukat, és hogy megteremtsék a nôk közötti összetartozás érzését, aminek révén nemcsak emlékeket oszthattak meg, hanem a jövôre vonatkozó reményeket is. Az, hogy felidézték halott anyjuk receptjeit, és reménykedtek abban, hogy továbbörökíthetik a következô generációnak a konyhamûvészetüket, néhány nô számára egyben a végrendelkezés és örökhagyás egyik formájának számított, ahogy egy másik oldala is annak a régóta fennálló zsidó hagyománynak, mely a halottakra való emlékezést a napi és ünnepnapi imák révén formalizálja. Rachel Saidel, más tudósokhoz hasonlóan, a ravensbrücki nôi koncentrációs táborról szóló tanulmányában példákat hoz fel arra, hogy a nôk nemcsak különféle recepteket osztottak meg a spirituális ellenállás egyik formájaként, hanem rajzokat és hímzéseket is készítettek, egymást apróbb ajándékokkal és versekkel lepték meg, és számon tartották a születés- és ünnepnapokat, amikor csak lehetett.28 Lásd még Huhák29 munkáját, ahol további példák is szerepelnek, köztük magyar nôi foglyok készítette naplók, versgyûjtemények (bennük obszcén versek is), Lagerlieder (tábori dalok) és kézzel rajzolt levelezôlapok, mindenekelôtt pedig az az útlevél, melyet az egyik fogolynak, Bárd Sándornénak sikerült megôriznie, és amit végül arra használt, hogy a lapokra recepteket írt, így például a túrós és a káposztás pogácsáét. Míg dalokat és verseket mindkét nembeliek írtak, és a nôk és férfiak egyaránt beszélgettek ennivalóról, a férfiak inkább fogásokról fantáziáltak, melyeket otthon vagy étteremben ettek, néha pedig arról, hogy extra ételadaghoz jutnak a táborban. Így például Primo Levi arra az utolsó étkezésre emlékezik vissza, amelyet partizántársaival költött el, közvetlenül azelôtt, hogy elért volna hozzájuk a hír, hogy másnap deportálják ôket, és ekkor, mint mondja, „már nekiláttunk a tésztának (de jó is volt, szép sárga, tömör), de mi, bolondok, mi, oktalanok otthagytuk – pedig ha tudtuk volna!” (93). Késôbb a tábor egyik különösen jó napjára emlékezik, amikor a csapatának sikerült egy nagyobb levesadagra szert tennie, és ezért a nap végén úgy érezték, tényleg ettek:

• 111 •

…s minthogy most – legalábbis pár órára – valamennyien jól vagyunk lakva, nem veszekszünk, jónak érezzük magunkat, és a kápó sem akar bennünket megverni; most gondolhatunk az anyánkra, a feleségünkre, ami egyébként nem igen fordul elô. Pár óráig szabad ember módjára lehetünk boldogtalanok (96).




Bárd Sándorné útlevélkönyvének egyik lapja, receptekkel (Holokauszt Emlékközpont Gyûjtemény 2011.1265.1)

Egy másik, nemrégiben publikált forrás az Auschwitz Photographer [Az auschwitzi fényképész], ami Wilhelm Brassénak, egy 1940 szeptemberében fogságba került lengyel fogolynak az auschwitzi fényképeit tartalmazza, aki hivatásos fotográfusként több mint 50 000 fényképet készített. A kötetben az auschwitzi mindennapi életrôl is szerepelnek felvételek és utalások arra, hogy a foglyok ételrôl beszélgettek a férfi koncentrációs táborban. Ilyen például Władysław Fejkrel visszaemlékezése arra, hogy az éhségtôl beteg férfiak miképp álmodoztak pazar vendégségekrôl vagy éttermi ételekrôl, amiket „jó éttermekben és lebujokban, mint amilyen a Polonias, a Bakchuses, a Pollers” szerettek volna elkölteni, vagy kellemes és barátságos vidéki zsidó fogadókban. Ugyanebben a kötetben további két beszámoló is szerepel arról, hogy férfiak egymást közt ételrôl beszélgettek, sôt, receptet is írtak, de a megadott receptek képtelenek, nem az összeállítóik konyhamûvészeti jártassága diktálta ôket, hanem az éhség): 30 We talk more and more about food. At night hungry people make up dream menus for when they are free. Sometimes in the coats of the deceased you find some recipes, written down on a piece of cement sack. A dream: a huge pot or pan, and in it, mixed together, anything that is fit for eating. Apart from dreams some more imaginative guys would make various notes and memos. They would

put together recipes for various extremely greasy and from the culinary point of view, nonsensical treats. (Egyre többet beszélünk ételrôl. Éjjelente az éhes emberek álommenüket állítanak össze arra az esetre, ha majd kiszabadulnak. Néha az elhunytak kabátjában recepteket találunk, amit egy darabka cementeszsákra írtak. Az álom: egy hatalmas fazék vagy serpenyô, és benne összevegyítve minden, ami csak alkalmas a fogyasztásra. Az álmodozáson kívül néhány jobb képzelôerejû fickó rendszeresen készít különféle feljegyzéseket és jegyzeteket. Recepteket állítanak össze különféle szélsôségesen zsíros és étkezési szempontból tekintve képtelen vendégségekhez.)

A holokauszt idején a táborokban a humornak csakúgy, mint az ételrôl való beszédnek kritikai, összetartó és küzdeni segítô szerepe volt, és az éhezés közepette e kettôt idônként mindkét nembeli foglyok összekapcsolták, vicceket gyártva az ételrôl és az éhezésrôl, ahogy például az a férfi is tette, aki „szórakoztató” álmot fabrikált a jövôrôl, amikor majd hazatér, és meghívják egy elegáns vacsorára, ahol majd könyörögve kéri a háziasszonyt, hogy a levest „az aljáról” mérje.31 Összevetésre érdemes annak a hat magyar nônek az esete is, akiket Auschwitz-Birkenauból a németországi Sömmerdában található lôszergyárba küldtek kényszer-

• 112 •



munkásként. A gyárban papírfecnikhez és ceruzához jutottak, és megszervezték a tábori lapot, a Szürkeújságot, ahol tragikomikus fekete humorral írtak „divatról”, ételrôl és a tábor egyéb aspektusairól.32 A Konyhamûvészet címet viselô rovatban a rovatvezetôk egyike ezt írta: Az eddigektôl eltérôen most kizárólag az mûvészet, ha a blockban megfôzünk valamit. Megszeppent häftling társunk, aki pont krumpli kontroll idején tett szert 2 krumplira, lefogyott mellének helyére tette, s így megmenekült a bajtól.

kapcsolatban, hogy milyen mély hatást gyakorolhatott az ételrôl való beszéd a nôk identitására és közösségére. Frankellal éles ellentétben Suzanne Birnbaum (1904– ?), aki Párizsban született, és az Une française juive est revenue. Auschwitz, Belsen, Ragun [Egy francia zsidó nô visszatért. Auschwitz, Belsen, Ragun] címû, az egyik legelsôként, 1946-ban publikált holokausztmemoárnak volt a szerzôje, részletesen elbeszéli, milyen jelentôséggel bírtak az ilyen képzelt receptek és lakomákról szóló beszámolók: Nous faisions nous aussi des menus, mais imaginaires. Et, crevant de faim en attendant notre pauvre maigre soupe, nous nous invitions mutuellement. Quelles receptions! Quels festins! Selon la province d’où venait l’une ou l‘autre, nous mangions une cuisine alsacienne, bretonne, auvergnate ou meridionale, et aussi arabe, grecque, polonaise ou juive. Que de choucroutes, de poulets, de jambons, de homards, de couscous, de poisons farcis et de boulettes de toutes sortes avons-nous degustés, moralement, l’eau nous en venait a la bouche! [62]

Elsôsorban a nôk voltak azok, akik recepteket cseréltek egymással; és amikor papírfecnikhez és tûhöz és cérnához jutottak, vagy elcserélték értük a kenyerüket, akkor némelyikük szakácskönyvet gyártott. A szakácskönyvek iránti érdeklôdés nemhez kötött jellege nem meglepô, és nemcsak azért, mert az ételkészítés kapcsolódik a nôknek a háború elôtti háztartásbeli identitásához, hanem azért is, mert, mint azt Ilana Rosen felfedezte a túlélôkkel készített interjúi során, a holokausztról szóló nôi beszámolókból rendszerint több van, és ezek teljesebbek is a férfiakénál, és gyakran lehet úgy értelmezni ôket, mint antropológiai leírásokat, amikben a nôk eleven képet adnak a holokauszt elôtti életükrôl, kitérnek a mindennapi élet apró részleteire, mint például ételfogásokra és ruhadarabokra, és foglalkoznak azzal is, milyen volt az anya–lány viszonyuk, valamint a nôvéreikkel és a barátaikkal való kapcsolatuk a háború elôtt és után. Ezzel szemben a férfiakat rendszerint jobban kell noszogatni ahhoz, hogy részletes információkat adjanak. A „FEJBEN FÔZÉST” MEGÖRÖKÍTÔ NÔI HOLOKAUSZT ÉLETTÖRTÉNET-ÍRÁSOK ÉS A KONCENTRÁCIÓS TÁBORBELI RECEPTÍRÁSOK Viktor Frankl pszichológus már igen korán, 1946ban megemlíti a koncentrációs táborról szóló memoárjában, hogy az étel utáni vágyakozás volt a legfôbb primitív ösztön, ami köré a foglyok gondolatai szervezôdtek, amit ô Magenomaniának (gyomormániának) nevezett el.33 Frankl azt mondta, hogy az ételrôl való beszéd veszélyekkel járt, mert igaz ugyan, hogy idôlegesen lelki vigaszt nyújtott, de ha a fogoly túl sokáig elmerült benne, azt kockáztatta, hogy elveszíti a kapcsolatát a valósággal. Az ételek iránti nosztalgiát élesen elutasító Frankl meglepô értetlenségrôl tett tanúbizonyságot azzal

2016/4

(Menüket is összeállítottunk, de képzeletbelieket. És meghívtuk egymást, miközben haldokoltunk az éhségtôl, és a szegényes, soványka levesadagjainkra vártunk. Micsoda fogadások! Micsoda lakomák! Annak megfelelôen, hogy ki milyen tájékról érkezett, ettünk elzászi, breton, auvergne-i és délfrancia ételeket, de arab, görög, lengyel és zsidó ételt is. És micsoda choucroute-okat, csirkét, sonkát, homárt, kuszkuszt, töltött halat és mindenféle húsgombócokat kóstoltunk, és lélekben összefutott a nyál a szánkban.)

Birnbaum, miután részletekbe menôen ismerteti ezeket a szakácsmûvészeti remekeket, pontosan megadja a napi fejadagok mennyiségét is: egy gyenge leves délben és 20 dkg kenyér este, amit a foglyok legtöbbje azonnal lenyelt, és csak a legokosabbak tartottak meg belôle egy darabkát a másnap reggelre. Egy késôbbi jelenetben Birnbaum újra felidézi, hogy a receptmegosztás miként vált képzeletbeli estélyek részévé (110), ahol a foglyok úgy tettek, mintha fogadnák egymást, és mindegyikük leírta, milyen ruhát visel, az állítólagos háziasszony pedig megszervezte az estélyt, a menüt és a vendégek szórakoztatását is. Birnbaumnak sikerül bensôségességet kölcsönöznie ezeknek a leírásoknak, melyek az ételrôl való beszédrôl szólnak, és elevenné tenni ôket annak révén, hogy a baráti körének tagjait egyéníti, akik, mint mondja, mániákusan éte-

• 113 •




A bécsben született Ruth Klüger (1931–) tábormemoárja, amit angolul (Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered, 1992) és németül (Weiter leben: eine Jugend, 1994) is megírt, most jelent meg magyarul Élni, tovább címmel

A máramarosszigeti Gisella Perl (1907–1988) Bergen-Belsenben volt nôgyógyászként fogoly. 1947-ben jelent meg az I Was a Doctor in Auschwitz [Orvos voltam Auschwitzban] címû memoárja

lekrôl beszélgettek, és petits plats mijotés-rôl (lassan párolt húsételekrôl): ott volt Rosette, a gyógyszerész, Dany, az orvostanhallgató, Alice, a franciatanár, Marie, a gyógyszerészhallgató, mind párizsiak, akik képzeletbeli vendégségeik közepette irodalomról, filmmûvészetrôl, színházról és filozófiáról beszélgettek. Arról, hogy az ételrôl való beszéd annak a tágabb bensôségességnek a részét képezte, amelyben a táborbeli nôk megosztották egymással személyes életük mozzanatait, részletesen ír az 1947-ben megjelent I Was a Doctor in Auschwitz [Orvos voltam Auschwitzban] címû munkájában Gisella Perl (1907–1988), aki Auschwitzban volt nôgyógyászként fogoly. Perl itt leírja, hogy miután egyik este kábult állapotban kellett elmenekülnie egy lengyel fogolytól, aki cserébe azért, hogy szexel vele a latrináknál, cipôfûzôt ígért neki, amire nagy szüksége volt a túlméretezett férficipôje miatt, azt tervelte ki, hogy ráveszi fogolytársnôit arra, hogy beszéljenek a régi életükrôl, hogy így megôrizhessék az emberi méltóságukat: The same evening, after retiring to our bunks, I began to put my plan into effect. Instead of going to sleep as usual, I began talking in a low voice to the women lying close to me. I told them about my old life Máramaros Sziget, about my work, my husband, my son, the things we used to do, the books we used to read, the music we used to listen

• 114 •

to…. To my surprise they listened with rapt attention, which proved that their souls, their minds were just as hungry for conversation, for companionship, for self-expression as mine. One after the other, they opened up their hearts, and from then on half our nights were spent in conversation. Later, as we came to know one another better, we invented games to keep our minds off the sordid present. We recited poetry, told stories of the books we had read and liked, and sang songs, in a low voice, with tears in our eyes, careful that the Blockova shouldn’t hear us [59]. (Ugyanazon az estén, miután visszatértünk a barakkjainkba, elkezdtem megvalósítani a tervemet. Ahelyett, hogy szokás szerint álomba merültem volna, halkan beszélni kezdtem a körülöttem fekvô nôkhöz. A máramarosszigeti régi életemrôl meséltem nekik, a munkámról, a férjemrôl, a fiamról, arról, hogy miket szoktunk csinálni, miket olvasni, milyen zenéket hallgatni... Meglepetésemre feszült figyelemmel követtek, ami azt mutatja, hogy az ô lelkük, elméjük is legalább annyira ki volt éhezve a beszélgetésre, a társaságra és önkifejezésre, mint az enyém. Egymás után öntötték ki a szívüket, és onnantól kezdve az éjszakáink fele beszélgetéssel telt. Késôbb, amikor már jobban ismertük egymást, játékokat találtunk ki, hogy eltereljük a figyelmünket a mocskos jelenrôl. Verseket szavaltunk, elmeséltük a történetét a könyveknek, amiket olvastunk és szerettünk, és halkan dalokat énekeltünk, könynyezve és óvatosan, hogy a nôi blokkparancsnok [Blockova] meg ne halljon minket.)



2016/4

a képzeletbeli sütôversenyeiken. Sokat nem is ismertem azok közül az ételek közül, amiket így megfôztek, és korgó gyomorral hallgattam ôket, csakúgy, ahogy kiéhezett képzelettel hallgattam az utazásokról, vendégségekrôl, randevúkról és egyetemi tanulmányokról szóló történeteiket – azaz „az emlékezetük vagyonát”, ahogy Karmel Ilona regényíró hívta ezeket.)

Susan Cernyak-Spatz (1922– ) tábormemoárja elôször németül jelen meg (Ich wollte leben. Theresienstadt, Auschwitz-Birkenau und Ravensbrück. Drei Stationen meines Lebens, 2009), majd késôbb angolul (Protective Custody: Prisoner 3402, 2013)

A nôk tábori visszaemlékezései tele vannak ilyen beszélgetésekrôl szóló leírásokkal, függetlenül attól, hogy röviddel a kiszabadulásuk után vagy évtizedekkel késôbb írták ôket, és gyakran említik a receptekrôl való beszélgetést is mint fontos jellemzôt. Az itt következô leírásban, ami Bécsben született Ruth Klüger (1931– ) Élni, tovább címû mûvében szerepel, aki mindössze tizennégy éves volt, amikor anyjával együtt a táborba került, Klüger feleleveníti, hogy az idôsebb nôk, tágabb nôi diskurzusuk részeként, ételekrôl beszélgettek, ô maga pedig verseket szavalt (2003: 117): At night a favorite game was to surpass each other with the recital of generous amounts of butter, eggs, and sugar in fantasy baking contests. I didn’t even know many of the dishes they cooked and listened with a growling stomach, just as I listened with a hungry imagination to their tales of travel, parties, dates, and university studies – their ‘estates of memory,’ as the novelist Ilona Karmel has called them.

Klüger fiatal tizenévesként nem vett részt ebben a nôi tevékenységben, de volt néhány nála alig idôsebb nô, akik ugyan szintén nem voltak járatosak a sütés-fôzésben, mégis gyakran részt vettek, mint például a szintén bécsi Susan (Eckstein) CernyakSpatz (1922– ), aki arról számolt be, hogy „a vicces az volt, hogy sokan olyan korúak voltunk, hogy soha nem jártunk fôzôiskolába, de a lehetô legvadabb képzelgéseink voltak arról, mit fôznénk”.34 A magyar Judith Magyar Isaacson (1925–2015) is írt arról a Köszönöm az életet címû mûvében (1990: 77), hogy a tábor kezdete óta „everybody talked of home now – mostly of recipes and men” („mindenki az otthoni életérôl beszélt – fôleg receptekrôl és férfiakról”). Marcelline Loridan-Ivens (1928– ), akit tizenhat évesen deportáltak Auschwitz-Birkenauba, elmeséli, hogyan tanult meg blanquette de veau-t készíteni odabenn, és késôbb azzal szórakoztatta a barátait, hogy az ételt az ottani recept alapján meg is fôzte.35 Ábel Olga (1905–1987), aki egy generációval idôsebb, mint az elôbbi bekezdésben említett memoárírók, az Egy újságíró magánjegyzeteiben (1986) részletesebben is ír a receptekrôl való beszédrôl, és elmagyarázza, hogy a nôk nemcsak versengtek egymással a receptkészítésben, és egymást túlszárnyalva dicsekedtek, hogyan tettek eleget férjük gasztronómiai szeszélyeinek, de menüket állítottak össze arra az esetre is, amikor majd kiszabadulnak, és azt tervezték, hogy ekkor édességeket készítenek, mint például palacsintát vagy túrógombócot, de elképzelték azt is, hogy a háború után idegen földre emigrálnak, és ott magyar éttermet nyitnak: Maradt tehát a répaleves. Ám mûködni kezdett a fantázia. A nôk egymással versengve „tálalták fel” maguknak és priccsszomszédjuknak a jobbnál jobb fogásokat. „Tudod, én csak olívaolajat használok” – mondta egyikük olyan természetes egyszerûséggel, mintha most vette volna le a tûzhelyrôl a gondosan elkavart fôzeléket. „Az én férjem meg a fôtt ételt sem enné meg, ha olajjal készül, fôzelékekre is besamelt teszek.” A receptek után következtek a tervek, ki mit fog legelôször fôzni, ha kiszabadul a lágerpokolbol. Volt, aki elhatározta, fel nem áll

(Éjszakánként az egyik kedvenc játékuk az volt, hogy felülmúlják egymást abban, ki képes bôkezûbb vaj-, tojás- és cukormennyiségekkel elôállni

• 115 •




We were starved in Austria and to alleviate our numerous hunger pangs, we invented frequent “dream meals” ranging between coffee klatches, luncheons, informal and formal dinner parties. We planned our menus carefully for hours and in great detail. Our favorite dishes and desserts took priority and were frequently repeated. The table settings, the color of dishes, tablecloths, napkins, flowers for each occasion and the seating arrangements were also discussed… This may sound delusional I know, but during these meal planning sessions we were briefly transported to a normal world, a world that was so far from our miserable reality. We actually tasted the dishes we prepared and our hunger pangs disappeared during the hours of planning. We could hardly wait for the next planning session. (Ausztriában éheztünk, és hogy enyhítsük a gyötrô kínt, amit az éhség sokszor okozott, gyakran „álométkezéseket” találtunk ki, amik a közös kávézgatástól az ebéden keresztül hivatalos és baráti vacsoraestélyekig terjedtek. Órákon keresztül és részletekbe menôen tervezgettük a menüket. Elsôbbséget élveztek kedvenc ételeink és édességeink, és gyakran repetáztunk. Megbeszéltük a terítéket, az ételek színét, az asztalterítôt, a szalvétákat, a virágdíszeket is minden egyes alkalommal, és az ültetési rendet is... Tudom, ez érzékcsalódásnak hangozhat, de miközben ezeket az étkezéseket tervezgettük, rövid idôre átkerültünk a normális világba, abba a világba, ami oly távol volt a mi nyomorúságos valóságunktól. Meg is kóstoltuk az ételeket, amiket elkészítettünk, és az éhség okozta gyötrô kín eltûnt a tervezgetés óráiban. Alig bírtuk kivárni, hogy sor kerüljön a következô tervezgetésre.)

Lillian Berlinert Kolozsvárról hurcolták Auschwitzba és Bergen-Belsenbe. And the Month Was May címû memoárja 2009-ben jelent meg

az asztaltól, amíg húsz palacsintát be nem kebelez, volt, aki túrógombócra készítette elô a gyomrát. De a szerényebbje beérte egy jó tányér ízletes köménymaglevessel. Hogy ki kezdte, honnan indult el, jó ég tudja, de a nôk hozzáfogtak az egymástól tanult receptek feljegyzéséhez. Némelyek nem csupán kedvtelésbôl. „Ha elkerülök Palesztinába, Spanyolországba vagy Törökországba, magyar vendéglôt nyitok” (164).

A magyar Lillian Berliner (1928, Kolozsvár – ), aki az anyjával együtt élte túl Auschwitzot, és aki 1947-ben érkezett az Egyesült Államokba háborús menyasszonyként, Ábel Olgához hasonlóan írta le a koncentrációs táborokbeli, receptekrôl szóló beszélgetést az And the Month Was May [És a hónap május volt] címû memoárjában (2009: 18):

Noha Ruth Krüger, aki akkor még fiatal lány volt, nem szerette, hogy az idôsebb nôk recepteket cseréltek egymással, én eddig mindössze két felnôtt nôi memoárírót találtam azon sok száz között, akiket elolvastam, akik egyetértettek Viktor Frankllal abban, hogy az ételrôl való beszéd patologikus lenne. Egyikük Giuliana Tedeschi (1914–2010), aki azt írja (208–209), hogy rákiáltott ezekre a nôkre, hogy hagyják már abba, mert annyira éhes lett attól, amit hallott. Tedeschi abban is némiképp szokatlan, hogy a memoárjában egyetlen szót sem ejtett a tábor elôtti életérôl, arról, hogy feleség és anya volt, és arról sem, hogy a gyerekeit sikerült elbújtatni. A másik érdekes tanúvallomás, ami igen negatívan vélekedik a táborbeli receptgyûjtésrôl, csak nemrégiben került napvilágra, annak ellenére,

• 116 •



hogy 1944 karácsonya és 1945 januárja között írta meg (Radvány) Szondi Ilona (Lili) (1902–1986), a híres pszichiáter, Szondi Lipót felesége egy menekülttáborban, ahová nem sokkal korábban érkezett 1600 társával, egy bergen-belseni kitérô után, a közismert Kasztner-vonaton, amiért amerikaiak egy csoportja nagy váltságdíjat fizetett Eichmannnak. Noha a túlélôk ezen csoportja igen nehéz körülmények között élt a táborban, és csak nagyon korlátozott fejadagokat kapott, a helyzetük mégsem hasonlítható azokéhoz a foglyokéhoz, akik állandó jelleggel voltak ott. Szondi, mihelyt épségben megérkezett Svájcba, levelet írt Kerényi Magdának, Kerényi Károly feleségének arról, hogyan éhezett Bergen-Belsenben, és a receptírást, amit a többi csoportjabeli nô viselkedésében megfigyelt, patologikusnak tekintette:36 Soha annyi kulináris örömben nem volt részem, mint Bergen-Belsenben. Teljesen tisztában voltam vele, és most beigazolva látom, hogy soha nem fog úgy nekem semmi ízleni, mint ott egy vékony szelet vajas kenyér. Farkasné és lánya, Widrichné szenvedéllyel nekiülnek receptek másolásának, de 10 tojáson aluli receptre rá sem néznek. A receptírás különben majdnem, mint lelkibetegség lépett fel a táborban. Mindenki recepteket másol. Az illetôk abban a hitben írják, hogy amint normális életet fognak élni, úgyis egész nap sütni és fôzni fognak, én azonban tudom, hogy ebben a formában élik ki háziasszonyi szükségleteiket, azonkívül legalább írásban kóstolgatják és próbálják elképzelni például az oroszkrém tortát.

Utolsó példám azokról, akiknek nem tetszett, hogy más asszonyok a táborban receptekrôl beszéltek, különösen érdekes: a párizsi születésû Nadine Heftler (1928–2016), aki az anyjával együtt 1944 júniusában került Auschwitzba, és aki az elsô példámhoz, a szintén párizsi Suzanne Birnbaumhoz hasonlóan már 1946-ban megírta a visszaemlékezését (amelyet ugyancsak 1992-ben adtak ki), csakhogy Birnbaum ekkor negyvenéves szegény aszszony volt, aki egyedül került a táborba, Heftler azonban egy tizenhat éves úrilány. Az anyjával lenézték és kibeszélték azokat a francia asszonyokat és lányokat, akikrôl azt gondolták, azért hazudnak az otthoni körülményeikrôl, mert szegény környezetbôl származtak, ezért kiszínezték a múltat, dicsekedtek, hogy nekik annak idején mindenük megvolt. Ezt receptekkel is próbálták bizonyítani, sikeresen. Heftler hozzáteszi, hogy anyjával szerencsére jobb, hozzájuk illô társaságot is találtak a

2016/4

(Radvanyi) Szondi Ilona (Lili) (1902–1986) és férje, a híres pszichiáter, Szondi Lipót

sorstársak között, de sajnos ezek a kifinomultabb asszonyok néhány hét leforgása alatt rendszeresen elpusztultak. Ugyanakkor érdekes módon a magyar lányokat a következô részben dicséri, mondván, jobbára vidékiek, de nagyon jó modorúak és kulturáltak. Ezek a lányok kifejezetten szerették Franciaországot, néhányan tudtak egy kicsit franciául, volt, aki Racine-verset is szavalt – de hamarosan a magyarok, akikre még számot sem tetováltak, eltûntek. Öt hónappal késôbb Heftler anyját szelektálják, ô pedig, elôszor életében, egyedül marad. Ekkor kezd összebarátkozni más lányokkal, akikkel késôbb, 1944 decemberében-1945 januárjában egy halálmenetbe kerül, részben gyalog, részben nyitott vagonokba zsúfolva, étel-ital nélkül, mínusz 30 fokban hajtják ôket. Mintha elfelejtette volna, milyen kritikus volt még júniusban azokkal szemben, akik ételekrôl meséltek, most elmondja, hogy útközben a lányok azt a „játékot” találták ki, hogy mindegyikük leír egy különleges menüt, majd utána kiválasztják a gyôztest:

• 117 •

Homards à l’armoricaine, dindes farcies, gigots, mokas, tranches milanaises defilent devant nos yeux, mais c’est l’eternel bifsteck-pommes frites qui remporte nos suffrages. Cependant, pour la première fois de ma vie, j’entends parler de confitures de roses et de plats orientaux dont Estelle seule detient le secret et qu’elle nous décrit comme étant delicieux. Puis un autre jeu consiste a decrier les demeures que l’on a déjà habitées où que l’on souhaiterait habiter. Certes, ces jeux n’étaient pas d’une haute portée intellectuelle, mais nous étions bien incapables de faire l’effort voulu pour en trouver de plus relevés. (Homár à l’armoricaine, töltött pulyka, báránycomb, mokkatorta és milánói szelet sorjázik a sze-




münk elôtt, de mégis az örök bifsztek és sült krumpli miatt szenvedünk legjobban. Ugyanakkor életemben elôször hallok rózsalekvárról és más keleti ételekrôl, melyek titkait csak Estelle ismeri, és amelyekrôl azt meséli, hogy finomak. Egy másik játék abból áll, hogy mindenki irjon le helyeket, ahol már élt, és olyanokat is, ahol majd lakni szeretne. Persze, ezek a játékok nem képviseltek magas szellemi szintet, de mi képtelenek voltunk anynyira összeszedni az erônket, hogy magasabb színvonalúakat találjunk ki.)37

workers’ wages, but I overlooked the words underneath. I wrote the ingredients down, hardly able to grip the stump of a pencil, the recipes of nameless women – whoever happened to pass by. I kept on writing down the ingredients, words enshrouded in secret meaning and language in my mind [….] Unnoticed was the delicate idea of my friend Eszter, who collected my scraps of paper and bound them into a recipe book, which she returned to me as a gift (81–82). (Talán egy különösen éhes napon kezdôdött ez a receptekre való emlékezés. „Csokoládé, tojás, mogyoró és vaj.” „Keverjük addig, míg könnyû állagú nem lesz...” „...óvatosan hajtogassuk”. És körülöttünk minden szürke volt. A gyár, a gépek, az ég, a nôk, az arcuk, a cafatos rongyaik, minden szürke volt, reménytelenül szürke, és mi éheztünk. „Az ünnepekre szoktam ezt elkészíteni, ezt a csokoládékrémmel töltött tortát, cukros mogyoróval díszítettem...” Szégyenkezve hallgattam a bennem lévô ôrültet, akit hallgatni ráadásul olyan volt, mintha olyan állapotokról hallgatnék, amik soha nem is léteztek, vagy ha igen, az már nem számít. Szégyelltem, hogy hagytam magamat bevonódni. Szégyelltem a jelenbeli valóságot. Mintha csak nem lettem volna tudatában a kérdésnek: „Mire jó?” De a távoli, erôs kép szót követelt magának: az elkészítés szeretetteljes munkája és az odaadás, mûvészet és szépség a megalkotásban, a büszkeség, és a tisztelet azok arcán, akik az ünnepi asztal körül ülnek, és akik ismerték a TORTA mélyebb jelentését. Gyorsan leírtam mindent, amit csak tudtam. Papírfecnikre írtam le, a papírfecniket szemetesbödönökben találtam a gyárban – elvettem, elloptam ôket. A fecniket ceruzás feljegyzések borították a német munkások bérérôl, de nem foglalkoztam az alul lévô szavakkal. Leírtam az összetevôket, miközben alig bírtam tartani a ceruzacsonkot, névtelen nôk receptjeit – aki éppen arra járt. Folytattam az összetevôk leírását, az agyamban a szavak titkos jelentésbe és nyelvbe burkolóztak […] Senki nem vette észre barátnôm, Eszter remek ötletét, aki összegyûjtötte a papírfecnijeimet, és úgy adta vissza, hogy ajándékul szakácskönyvvé fûzte össze ôket.)

Az eddigi példák arról, hogy a koncentrációs táborban beszédtéma volt az evés, túlélôktôl származnak, de néhány nô, noha nem maradt életben, mégis örökül tudott hagyni valamit az életébôl a lejegyzett receptjein keresztül, ahogy azok is, akik ugyan túléltek, de nem írtak naplót vagy memoárt, hanem csak recepteket gyûjtöttek. A magyar Elisabeth M. Raab, eredeti nevén Raab Böske (1921– ), aki mindkét szülôjét és a kislányát is elvesztette Auschwitzban, recepteket írt a munkatáborban, de egy memoárt is, And Peace Never Came [És sosem jött el a béke] címmel (1997), ahol részletesen ismerteti nemcsak azt, hogy hogyan és miért volt lelki szükséglet a mániákus receptmásolás, hanem azt is, hogy hogyan csinálta, annak ellenére, hogy szégyenkezett miatta: It might have started on a specially hungry day, this recalling of recipes. “Chocolate, eggs, the nuts and butter.” “Stir it till fluffy…” …. fold it carefully.” Around us everything was grey. The factory, the machines, the sky, the women, their faces, their tattered rags; all was grey, hopelessly grey, and we were starving. “… for holidays. I used to make it, this chocolate-cream-filled torte, I decorated it with candied nuts….” I listened ashamed of the fool in me who even felt like listening to circumstances which had never existed or, if they had, no longer counted. I was ashamed to let myself be drawn in. I was ashamed of present reality. As if unaware of the question, “What’s the use?” But a strong distant picture demanded voice: the loving labour of preparing it, and the devotion, art and beauty in its creation, the pride, the respect of those faces around the festive table who knew a TORTE’s deeper meaning. I jotted down all that I could I jotted it down on scraps of paper found in trash cans in the factory – taken, stolen. They were pieces covered in penciled recordings of German

Raab felidézi, hogy Eszter, a táborbeli nôvére, aki segített neki a túlélésben, szakácskönyvet fûzött össze neki, aminek a borítóját szemétben ta-

• 118 •



lált, olajjal átitatott rongyokból készítette (könyv fényképe a memoár 80. oldalán szerepel). Noha Raabnak a háború utáni zûrzavarban, 1946-ban megszakadt a kapcsolata a barátnôjével, 53 évvel késôbb még mindig birtokában volt a könyv, és abból vette a gesztenyekrémes diótorta receptjét. (Vö. a Raabtól idézett részletben azt a sokatmondó leírást, hogy a táborban minden szürke volt, ami megmagyarázza, hogy a hat lány a sömmerdai táborban, akikrôl korábban szó volt, miért is hívta a tábori újságját Szürkeújságnak). Íme Raab igen pontatlan receptje, aminek pontatlanságát úgy magyarázza, hogy a magyar receptek nem szoktak kitérni minden egyes mozzanatra, mivel a kultúra olyan, hogy feltételezi, hogy a szakács tudja, mit kell csinálni (83): Walnut Torte 6 yolks, 171/2 sugar, 14 ground walnuts, 10 chocolate softened, 6 beaten egg whites. Cream: 10 chocolate, 10 sugar, 1 dcl water, all mixed and warmed. Add 3 yolks, one by one, when cooled to lukewarm, then beat in 15 butter.

there were so many recipes! Cod, meat… And then I made a small dictionary of all the languages. (Fogtam az eldobott papírokat, amiket a szemetesben találtam, papírt, ami már nem kellett az irodában; kisimítottam, összefûztem tûvel és cérnával, kis könyvet csináltam belôle, és az oroszok, a franciák, és mindenki, akivel csak beszéltem, mindegyikük adott nekem recepteket... Ó, rengeteg recept volt! Tôkehal, hús... Aztán csináltam egy kis szótárat a nyelvekhez.)

A receptgyûjtemények egy kis részét, mint például ezeket is, véletlenül megtalálták, és néhányat még publikáltak is az elmúlt húsz évben; de sok még a Jad Vasemben és más archívumokban porosodik katalogizálatlanul, mert nincsen külön katalógus-besorolásuk, mások pedig magángyûjteményekben maradtak fenn, mint azt nemsokára néhány példával megvilágítom. Említésre érdemes a Jad Vasemben található Trude Kassowitz (1907, Fiume – 2002, USA) tanúvallomása is, aki szerint:

Chestnut Cream I kg chestnuts cooked in milk. Add rum, butter, sugar, chocolate to taste.

I’d pretend to visit someone as her guest and she’d pretend to serve me coffee and cake. She would share a recipe and I’d write it down. We did it to overcome the sense of hunger.

(Diótorta 6 tojássárgája, 171/2 cukor, 14 ôrölt dió, 10 enyhén megolvadt csokoládé, 6 tojásfehérje felverve. A krémhez: 10 csokoládé, 10 cukor, 1 dl víz. Keverjük mind össze, és melegítsük fel. Adjunk hozzá 3 tojássárgáját egyesével, és amikor langyosra hûl, akkor verjünk bele 15 vajat.

(Úgy csináltam, mintha vendégségbe mennék valakihez, és ô is úgy csinált, mintha kávéval és süteménnyel kínálna. Ilyenkor megosztotta velem a receptet, és én leírtam. Azért csináltuk, hogy legyôzzük az éhségérzetet.)

Gesztenyekrém 1 kg tejben fôzött gesztenye. Tegyünk hozzá rumot, vajat, cukrot és ízlés szerint csokoládét.)

Pierina Bianco in Struzzi (1913–2004), aki nem volt zsidó, hanem partizánként került Ravensbrückbe, és aki ezért a zsidó foglyoknál könnyebben jutott papírhoz, szóbeli tanúvallomásában beszél arról, hogyan talált megoldást szörnyû magányára azzal, hogy recepteket kezdett gyûjteni és lejegyezni, valamint kisebb többnyelvû szótárakat összeállítani:38 I took waste paper, which I found in bins, paper no longer useful in the office; I set it right, sewed with needle and thread and made it into a small book, and with the Russians, the French, with whoever I would talk, each gave me recipes… Oh,

2016/4

Trude, aki azért tudott papírt és írószerszámokat szerezni, mert a Kommando Kanadánál dolgozott, ahol a foglyok holmiját szortírozták, németül írta a receptjeit, így például egy Raabéhoz hasonló diótortáét, amiben viszont hat tojás helyett nyolc szerepelt, és a töltött halét (gefilte fish).39 A töltötthalreceptje igen érdekes, mivel, mint a neve is mutatja, a hagyománynak megfelelôen egész halból készül, ami középkori nyugat-európai zsidó tradícióra vezethetô vissza, és kevésbé felel meg annak, amit ma a legtöbben töltött halnak gondolnak, ami valójában halkrokett, gyakran édes ízesítéssel, ez utóbbi viszont a keleti jiddis hagyományból ered, azaz Trude receptje a konyhamûvészet terén, csakúgy, mint a nyelv terén, egy világos kelet–nyugati kulturális-földrajzi kontinuumot mutat.40 Íme Trude receptje:

• 119 •




Gefilte fish Skin from the head down, remove meat from the back, run through the meat grinder with lots of onions, pre-soaked bread roll, parsley, black pepper, salt, 2 eggs. Insert stuffing. Steam. (Töltött hal Tisztítsuk meg a fejétôl lefelé, távolítsuk el húst a hátuljától kezdve, nyomjuk át húsdarálón sok hagymával, beáztatott zsemlével, petrezselyemmel, feketeborssal, sóval és két tojással. Tegyük bele a tölteléket. Pároljuk.)

A legelsô kéziratos holokauszt-szakácskönyvet, amirôl tudunk, Andela Hrg készítette, aki nem zsidó politikai fogolyként került a horvátországi Jasenovácban található Stara Gardiska-Veljaca koncentrációs táborba, amit a fasiszta usztasa rezsim mûködtetett. Hrg apróbetûs kézírással egy kis iskolai füzetbe nyolc receptet írt le, csupa édességét: kukoricalisztbôl készült sütemény, fügegolyó, háborús sütemény (azaz amibe nem kellett tojás), kukoricás sütemény, bosnyák sütemény, gesztenyés tekercs, mákos sütemény és kávés buhte, azaz bukta. A füzet elsô oldalán, aminek az egyszerû Recepti címet adta, Hrg azt írja, hogy 1942. január 3. és 26. között nem volt élelmiszer a táborban, és utána is csak naponta egyszer, ami sovány zabkásából vagy babból állt. Kifejezetten leszögezi, hogy gyerekei vannak, és hogy a számukra szeretné megôrizni ezeket a recepteket, és akiknek évekkel késôbb sikerült is átadnia a tábori receptesfüzetét. A receptesfüzet és más tárgyak is egészen az 1990-es évekig fennmaradtak Jasenovában, aztán eltûntek a délszláv háborúban, de késôbb szinte csodával határos módon újra felbukkantak, és a róluk készített digitális másolat ma már elérhetô az egyesült államokbeli Holocaust Memorial Museum weboldalán41 A Jad Vasemben megtalálható több tábori recept eredetije, így például Valy Kohn (1918, Csehszlovákia – ?, Izrael) receptjeié, aki Mauthausenben, a lenzingi altáborban jegyezte le ôket, ahová néhány Auschwitzban töltött hét után került. Mivel nem volt papírja, ezért náci propaganda-szórólapok hátoldalára írt, még egy Hitler-fényképét körülvevô margókra is recepteket jegyzett le.42 Az idônként mániákusba átforduló receptírás fontosságát így írja le: After a day of work we returned to the barracks. We were very tired and I wrote about food, what somebody said was best; we ate with our thoughts; I recorded what others said about food-recipes. We wrote about food all night.

Mivel nem volt papírja, Valy Kohn (1918–?) náci propagandaszórólapok hátoldalára jegyezte le a recepteket

(Az egész napos munka után visszamentünk a barakokkba. Nagyon fáradtak voltunk, és én az ételrôl írtam, amirôl valaki azt mondta, hogy nagyon jó; gondolatban ettünk; és én feljegyeztem, amit mások mondtak az ételreceptekrôl. Ételrôl írtunk egész éjszaka.)

A Jad Vasemben található egyik különösen érdekes recept egy részletes magyar ételsort vegyít azzal a fajta humorral, amirôl a feljebb említett Szürkeújság is bizonyságot tett a krumplilopásról szóló, feketehumorú viccében. A recept Yehudit (Aufrichtig) Taube (1914, Magyarország – 2003, Izrael) tanúvallomásából való, aki 1938-ban vándorolt ki Magyarországról Amszterdamba, hogy egy zsidó család gyerekeire vigyázzon, ahol aztán csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, de egy holland nô elárulta, ezért Westerborkba, majd a Berlintôl északra található Ravensbrückbe deportálták, ami az egyetlen nagyobb nôi koncentrációs tábor volt, és ahol egy Siemens-gyárba vezényelték mun-

• 120 •



2016/4

Magyar Yehudit (Aufrichtig) Taube (1914–2003), akinek a receptkézirata Jad Vasemben található

kára. A gyárban a barátaival „fantáziarecepteket” és szakácskönyveket írtak, amirôl így mesél:43 We had low quality white paper. We took out a large sheet and folded it into small pieces. I brought a thread and needle and sewed it that it would not come apart, and we wrote in it. I will never forget how a Dutch woman told me: “I have pear kugel, write it down.” I replied: “I’ve never eaten it, so I don’t long for it.” She insisted: “But it would give me such pleasure to talk about it. So I did her a favor and noted it down. (Rossz minôségû fehér papírunk volt. Elôvettünk egy nagy lapot, és kisebbre hajtogattuk. Tût és cérnát hoztam, és összefûztem úgy, hogy ne essen szét, és abba írtunk. Sosem felejtem el, amikor egy holland nô azt mondta nekem: „Van körtés kugelem, írd le.” Azt válaszoltam: „Sosem ettem olyat, ezért nem is kívánom.” Erôsködött: „De olyan boldogság lenne, ha beszélhetnék róla.” Szóval szívességet tettem neki, és lejegyeztem.)

Ezen a weboldalon szerepel egy kézírással írt különleges kis levél is, az eredetihez teljesen hû másolatban magyarul, valamint angol fordításban, amit Taubének táborbeli legjobb barátja, Gombus

Edit írt, és amit egy darabka kenyérrel adott oda neki, amikor Yehudit beteg volt, és ezért elmulasztotta a napi ételosztást. Edit itt igen részletes leírást ad öt képzeletbeli fogásról, amit egy másik barátjukkal, Klárival fogyasztottak el a nap folyamán, és ami egybevágott azzal az osztrák-magyar étrenddel, amit Joseph Wechsberg írt le a háború elôtti Prágában (1954: 14), ahol az volt a szokás, hogy reggeliztek, utána tíz órakor volt a dejeuner à la fourchette, majd ebéd, délután jause, végül vacsora. Az ételeket itt nem úgy írta le, mint amiket „képzeletben fôztek”, mint a korábbi példákban, hanem csak mint amit „képzeletben ettek”, és Klári beszámol arról is, hogy pukkadásig ették magukat, és Yehuditnak csak azt a darabka kenyeret tették félre, amit át is adtak neki a részletes menü kíséretében. Az Edit által felsorolt fantáziaételek között szerepelt „lángos” friss vajjal, „tejfeles krumplifôzelék”, „spárga vajban”, „vese velôvel és sült krumplival”, ahogy egy csomó édesség is ebédre, délutánra és vacsorára, köztük „sült alma vaníliás mártásban”, „csokoládé tejszínhabbal”, „mandulás tejeskalács”, „darázsfészek”, mindez „aprósütemény”-nyel megfejelve. Ravensbrückbôl több további recepteskönyv került még elô, mindegyikük sok évvel a háború után. Cara De Silva, az In Memory’s Kitchen: A Legacy of

• 121 •




A belga Rebecca (Becky) Teitelbaum (?–1998) már tizenhét hónapja volt Ravensbrückben, amikor 1943-ban sikerült ételért cserébe papírhoz, ceruzához, tûhöz és cérnához jutnia, és összefûznie egy 110 oldalas könyvecskét, amibe aztán franciául írta le a receptjeit, köztük a mousse au chocolat-t

the Women in Terezin (1996) címû könyvnek a szerkesztôje, amirôl lentebb majd részletesebben is szólok, három ilyen recepteskönyvet sorol fel az izraeli Beit Theresienstadtból, melyek közül egyet Jaroslav Bodlovsky írt, aki a kevésszámú férfi szerzô között fentebb már szóba került, a további kettôt pedig Malka Zimmer és Arnoštka Klein[ova]. Zimmer, aki az ausztriai Lenzingben (Mauthausen egyik altáborában) volt rab, csehül és németül írt, és terjedelmes szakácskönyvének egyik részét birodalmi szórólapokból készítette, a Hitler fényképe körül üresen maradt részeket a spenótos rolád és a töltött káposzta receptjével töltve ki (vö. a fentebb említett magyar Valy Kleint, aki hasonló lapokat használt a receptjei lejegyzéséhez). Míg a legtöbb tábori szakácskönyv receptek véletlenszerû gyûjteményét tartalmazta, azokét, amit a többi nô épp meg akart osztani, Zimmer szakácskönyve klasszikus formátumot követ, négy kötetében más és más étrendi fogásokkal, és komplikált, magas konyhamûvészeti kreációk is szerepelnek benne, mint például mikádótorta égetett karamellöntettel, továbbá tipikus cseh ételek, mint a karlsbadi gulyás

tejföllel és savanyúkáposztával, és szigorúan zsidó ételek is, mint a matzobrei (maceszomlett) borral és szilvával. Klein, mint a receptírók legtöbbje, édességrecepteket is lejegyzett, így például a Sacher-tortáét és a londoni szeletét. Rochelle G. Saidel The Jewish Women of Ravensbrück [A ravensbrücki zsidó nôk] címû munkájában még négy receptírót is felsorol (2004: 53–37): Anna Maria Berentsen-Droogot, egy nem zsidó politikai foglyot, Rebecca Buckman Teitelbaumot, Eva Hesse Ostwaltot (akirôl részletesebben lásd alább) és Francesca Kwester-Sternt [sic], akit Szlovákiából deportáltak mindössze tizenhárom évesen. Anna Maria Berentsen-Droog (1922–2011), egy holland túlélô a Florida Holocaust Museumnak adományozta a kézírásos füzetét és néhány kisebb kézmûves tárgyat – egy babát, egy rongyokból készített nôi táskát és egy üdvözlôlapot –, amik a spirituális ellenállást képviselték.44 A belga Rebecca (Becky) Teitelbaum (?–1998) már tizenhét hónapja volt Ravensbrückben, amikor 1943-ban sikerült ételért cserébe papírhoz, ceruzához, tûhöz és cérnához jutnia, és összefûznie egy 110 oldalas

• 122 •



könyvecskét, amibe aztán franciául írta le a receptjeit, köztük a mousse au chocolat-t és a gelée de groseille-t. Teitelbaum kis rajzokat is készített a tábori rabokról, ahogy néhány pakli játékkártyát is. A kényszerevakuálás során elveszítette a könyvecskét, de egy idegen megtalálta, és két évvel késôbb visszaadta neki Belgiumban, de ô nem tett vele semmit egészen addig, míg az unokaöccse, akit fiaként nevelt, mivel a szülei elpusztultak, meg nem

2016/4

találta, miközben Teitelbaum kórházban feküdt. A kézirat jelenleg a Vancouver Holocaust Centerben található (és bemutatták az intézmény 2002-es Ravensbrück: Forgotten Women of the Holocaust [Ravensbrück: a holokauszt elfeledett nôi] címû vándorkiállításán). Saidel elmeséli (247), hogy 2003 februárjában a vancouveri kiállításon hogyan sikerült megkóstolnia a gateau a l’orange-t, amit Teitelbaum receptje alapján készítettek el.45 Saidel szerint Francesca Kwester-Sternrôl [sic!] nincs elérhetô információ azon kívül, hogy a receptesfüzetét kiállították a Jad Vasem No Child’s Play. Children in the Holocaust: Creativity and Play [Nem gyereknek való játék. Gyerekek a holokausztban: kreativitás és játék] címû jeruzsálemi kiállításán, amit annak a mintegy másfél millió gyereknek a tiszteletére rendeztek meg, akik a hatmillió meggyilkolt áldozat között voltak.46 Ám a Saidel által idézett receptgyûjtemény szerzôje él, eredetileg Františka Quastlernek (Pozsony, 1931– ) hívták pontosan, csakhogy miután kivándorolt Izraelbe, és ott férjhez ment, Nurit Sternre változtatta a

Nurit Stern 2012-ben, Izraelben Františka Quastler (késôbbi nevén Nurit Stern) édesanyjával, Olgával Svédországban, 1945-ben

Františka Quastler (késôbbi nevén Nurit Stern) recept- és emlékkönyve

• 123 •




nevét. Számos családtagjával fél évig el tudtak rejtôzni a náci megszállás alatt, de aztán felfedezték és deportálták ôket. Ôt és anyját, Olgát Auschwitz-Birkenauba vitték, onnan pedig késôbb a ravensbrücki Siemens „munkagyárba”, a Siemenslagerbe. Sikerült bekerülniük egy speciális transzportba, amellyel 1945. április 25-én eljutottak Svédországba. Kiderült, hogy a családfô, az apa is túlélte a deportálást, így tíz hónapnyi svédországi tartózkodás után visszatértek Pozsonyba, ahol hamarosan ismét megfosztották ôket javaiktól, ezúttal a kommunista rezsim. 1950-ben a család ki tudott vándorolnia Izralbe. Ott Františka Quastler hozzáment a budapesti gettót túlélô Shmuel Sternhez (1928–2013), aki késôbb igen megbecsült izraeli kardiológus lett. Két gyermekük született, Nurit pedig harminc évig tanárként dolgozott egy vakok intézetében. 2016. május 26-án a Canadian Society for Jad Vasem által szervezett A Taste to Remember [Emlékidézô ízek] nevet viselô vacsorán elkészítettek egy menüsort azoknak a recepteknek az alapján, amelyeket hét, különbözô lágerekben raboskodó nô jegyzett le – így a májas zsidó tojást, a töltött káposztát, a „gulash”-t (a magyar gulyással ellentétben nem leves, hanem marhapörkölt), a sóletet, valamint a kishkét (maceszlisztbôl, liba- vagy csirkezsírból, zöldségekbôl valamint fûszerekbôl álló kolbászféle). Az eseményt Nurit Stern nyitotta meg, felidézve, miképp hallgatta, ahogy a felnôtt nôk receptekrôl beszéltek körülötte. „Kislány voltam, egyáltalán nem tudtam fôzni. Megjegyeztem a recepteket, és leírtam ôket.”47 Elmesélte, hogy amikor megérkeztek Svédországba, a járványveszély miatt egyetlen kabátját, ruháját, mindent, ami nála volt, elégették. De szerencsére visszakapta a fertôtlenített receptkönyvet, és a háború után is írt bele. Nurit szerepel Magnus Gertten Every Face Has a Name [Minden névnek arca van] címû 2015-ös svéd dokumentumfilmjében. Ebben a rendezônek sikerült felkutatnia egykori névtelen foglyokat (fôképp nôket), akik a Folke Bernadotte gróf nácikkal folytatott tárgyalása (15 000 táborlakót akart kimenteni) révén kerültek Svédországba, és akiknek Malmöbe érkezését filmre vették. Nurit elmondja, hogy a gyárból lopott papírból készítette a könyvét, és szintén lopott dróttal fûzte össze, a textilborítóhoz pedig egy szakadt harisnyát használt, és ráhímezte piros fonállal a F. K. L. – Frauen-Konzentrationslager – rövidítést. Az albumot, amely nem csupán receptfüzet, hanem más foglyok által írt dedikációkat is tartalmaz, Nurit a Jad Vasemnek ajándékozta 2006-ban, ott tekinthetô meg. Az elsô nyomtatásba került holokauszt-szakácskönyvet 1986-ban jelentette meg a bosnyák-magyar

Edith Peer (1914–?) Ravensbrückben egy 56 oldalas magyar nyelvû gyûjteményt állított össze, amibe zsidó és nem zsidó fogolytársak egyaránt írtak recepteket mindenféle országból, nagyrészt édességeket és hagyományos, ún. „vigasztaló ételeket”

zsidó Edith Peer (1914, Zágráb – ?), aki túlélte Auschwitzot és Ravensbrücköt, és a háború után Ausztráliába vándorolt ki. Mivel Peer tudott németül, ezért Ravensbrückben „irodai munkához” jutott, ami lehetôvé tette számára, hogy papírt és ceruzát lopjon. Sûrû, apróbetûs írással egy 56 oldalas magyar nyelvû gyûjteményt állított össze, amibe zsidó és nem zsidó fogolytársak egyaránt írtak recepteket, és mindenféle országból, nagyrészt édességeket és hagyományos ún. „vigasztaló ételeket”, mint amilyen a túrógombóc, májgombóc, csokoládés marquise, csirkemájjal töltött gombafejek és töltött palacsinta. A kézirat eredeti példánya ma a Sydney Holocaust Museumban található, de a Ravensbrück 1945, Fantasy Cooking Beyond Barbed Wire [Ravensbrück 1945, képzeletbeli fôzés a szögesdróton túl] címet viselô nyomtatott változat 500 példányának nagy része szemétre került, mivel Peer a példányok egy részét holokausztmúzeumoknak szerette volna adományozni, de az ajánlatát visszautasították, mert a receptek legtöbbje nem volt kóser.48 Míg Edith Peer kinyomtatott szakácskönyve sosem került kereskedelmi forgalomba, az elsô nyomtatott receptgyûjtemény, ami sikeres lett, az In Memory’s Kitchen volt (De Silva szerkesztésében), ez viszont, mint arról már szó esett korábban, számos történész megvetésének kereszttüzébe került. Az eredetileg német nyelven íródott, nyolcvankét receptet tartalmazó Kochbuchnak, melyet Mina Pächter (1869–1944) állított össze 1942-ben Theresienstadtban, rettenetesen szomorú a története. Pächter egy Csehszlovákiába emigrált osztrák-ma-

• 124 •



Edith Pächter unokájával, Dáviddal, aki ötven évvel késôbb angolra fordította a szakácskönyvet

gyar nagypolgári családból származott, és 1939ben, amikor 67 éves volt, nem volt hajlandó követni lányát, vejét és unokáját Palesztinába. Theresienstadtban végezte, ahol mûvészettörténészként még mindig tartott elôadásokat, de végül 1944-ben jom kippurkor éhen halt. A halála elôtt még sikerült az értékes könyvet rábíznia egy barátjára, egy csomaggal együtt, amiben néhány levél volt és versek, amiket a nôk barakkbeli életérôl írt, továbbá egy 1939-ben készült fénykép róla és az unokájáról (a fénykép, ahogy a levelek és a táborban írott versei is mind szerepelnek a könyvben). A könyvecske bámulatos módon és sok-sok ember közvetítésével végül eljutott a lányához, de csak negyed évszázaddal késôbb, 1969-ben, amikor az már 62 éves volt. A kézirat kézzel összefûzött törékeny papírokból áll, és tétova, gyakran hibás németségû kézírással íródott, ami lapról lapra változik, és az elhalványodó szavak ma már szinte kiolvashatatlanok. Pächter lánya, Anne sokáig várt, míg végül kinyitotta a csomagot, és mivel szentnek tekintette, évekig képtelen volt rá, hogy alaposabban is szemügyre vegye, és még további évek teltek el, mire beszélni bírt róla. Csak az 1990-es években mutatta meg a könyvet Dalia Carmel ételírónak, aki arra bíztatta, publikálja angolul. Noha a könyvecske végül kisebbfajta kiadói sikertörténet lett, elôtte 35 kiadó is visszautasította. Pächter unokája, David Stern volt az, aki lefordította a verseket és a leveleket, de a recepteket németbôl angolra Bianca Steiner Brown ültette át, aki korábban maga is Theresienstadtban raboskodott, és késôbb a Gourmet magazin társszerkesztôje lett. Brown így emlékezett vissza a táborban töltött idôre: „Folyton kenyérre gondoltunk, mivel a fejadagjaink annyira kicsik voltak. Emlékszem, egyszer véletlenül meghallottam, hogy két nô azon vitatkozik, hogy kik sütik a jobb süteményt – a bécsiek vagy a csehek. Akkor azt gondoltam, »Nincs

2016/4

jobb dolgotok, mint ilyesmiken gondolkodni, amikor több kenyérre éhezünk«”.49 A Pächter-receptek, mint ahogy sok más recept is ezekben a gyûjteményekben, lehetetlenek, mivel hiányoznak belôlük fontos összetevôk és lépések, és idônként tíztojásos édességek is szerepelnek bennük, bár vannak olyanok is, melyekben tükrözôdik a háborús élelmiszerjegyrendszer. Csakúgy, mint Peer szakácskönyvében, a receptek gyakran nem kóserek, és idônként még csak nem is zsidók. A 82 recept között szerepel például libamell, csirkekocsonya, csokoládétorta, szilvásgombóc, gulyás, Dobos-torta, linzertorta, mazelokich (maceszból és gyümölcsbôl készült réteges édesség, amit tipikusan a cseh zsidók fogyasztottak húsvétkor), Gesundheitskuchen azaz „jóegészségsüti”, amit a szülés után kapott az anya, és egy csokoládétorta, a Pächtertorte, amit Pächter saját magáról nevezett el.50 Rona Kaufmann fontos észrevétele az In Memory’s Kitchenrôl (2004: 28), hogy bár az egy holokauszt-dokumentum, mely a traumát tanúsítja, ezen keret nélkül a receptek nem tanúskodnának semmirôl, és De Silva éppen ebbôl a meggondolásból fûzött részletes elôszót a kötethez, és Pächter néhány levelét és versét is megjelentette benne. Míg, amint azt láttuk, néhány férfi történész elítélte az In Memory’s Kitchen megjelentetését, mondván, hogy az giccs, ugyanakkor más, nôi olvasók a másik szélsôségbe estek, és a gyûjteményt szent szövegnek kezdték tekinteni, ami érinthetetlen és felhasználhatatlan, így például Marie J. Drews megsértôdött azon, hogy 1996-ban a Newsweek egyik recenzense odáig merészkedett, hogy megsütötte Pächter csokoládétortáját, és a torta elfogyasztásának bûnét Drews egyenlônek tekintette azzal, mintha valaki szimbolikusan bekebelezte volna Pächter testét. Elsa Oestreicher (1878–1963), aki csak kilenc évvel volt fiatalabb Pächternél, sikeres konyhamûvészeti oktató és szakácskönyvszerzô volt Berlinben, a Mehr Milch. Ein Milch-Kochbuch für Jederman [Több tejet. Tejes szakácskönyv mindenkinek] címû szakácskönyve 1926-ban jelent meg. 1942-ben ôt is Theresienstadtba deportálták, ahol szakácsként dolgozott, és a leveseskonyha fônöke volt az 1945-ös felszabadításáig, ami után egy ideig egy DP-táborban kellett élnie a németországi Deggendorfban, míg végül kivándorolhatott Svédországon keresztül az Egyesült Államokba. Oestreicher érdekes írásai, melyeket egyelôre nem publikáltak, a New York-i Leo Baeck Institute-ban találhatóak (Elsa Oestreicher Collection AR 328). Ezekben Oestreicher dokumentálja az útját Theresienstadtból a DP-központba, és több versben is bemutatja az ottani nyomorúságos életkörülményeket, ahol a

• 125 •




Elsa Oestreicher (1878–1963) sikeres konyhamûvészeti oktató és szakácskönyvszerzô volt Berlinben. Itt látható egy oklevél, melyet Oestreicher 1914-ben nyert el kimagasló teljesítményéért egy szakácsversenyen, amit egy nôi hetilap, a Praktische Berlinerin hirdetett meg

Ewa (Hesse) Os[t]walt (1902–2010), aki 108 éves koráig élt, Ravensbrückben fôleg nem zsidó sorstársaitól gyûjtött recepteket

rabok még mindig állandóan éheztek. A gyûjtemény tartalmaz egy oklevelet is, melyet Oestreicher 1914-ben nyert el kimagasló teljesítményéért egy szakácsversenyen, amit egy nôi hetilap, a Praktische Berlinerin szervezett; továbbá a rabtársai által kézzel festett üdvözlôlapokat, és, ez a legfontosabb, sok-sok kézzel írott receptet, amik nem véletlenszerûen elrendezettek, mint az a legtöbb receptgyûjteményre jellemzô, hanem gondosan kategorizáltak, és például csak gombócból több mint egytucatnyi variáció szerepel köztük. Csakúgy, mint Oestreicher recepteskönyve, Eva (Hesse) Os[t]walt (1902–2010) részletes receptgyûjteménye is, melyet sok rabtársának segítségével rakott össze Ravensbrückben, mindmáig kiadatlan, néhány oldalt leszámítva, amik egy félig életrajzi, félig interjúkötetben jelentek meg, amit Dagmar Schroeder-Hildebrand írt az életérôl, amikor Oswalt már kilencven éves volt (de 108 éves koráig élt). Míg a könyv nagy része Oswalt tágabb értelemben vett élettörténetével foglalkozik, az utolsó fejezetben („Vacsora két személyre”, 206– 219) szóba kerül néhány, a kéziratából kiválasztott recept is, annak apropóján, hogy Oswalt ezek közül többet is büszkén megfôz az interjúztatójának. Schroeder-Hildebrand hátborzongatónak érzi

ezeknek a fantáziarecepteknek az újra elkészítését, és azon tûnôdik, hogy vajon az elkészítésük nem zavarja-e össze a ravensbrücki nôi foglyok emlékezetét. Ostwaltnak nincsenek ilyen fenntartásai, és egyértelmû, hogy igen büszke a szakácsmûvészetére. Azt is részletekbe menôen elmondja, hogy mit változtatott az eredeti recepteken, amikor újra megfôzte ôket, és élvezi azt is, hogy beszélhet azokról, akiktôl a különféle recepteket kapta, különösen Madame Aubertinrôl, aki ugyan nem volt túl járatos a német nyelvtanban, de akitôl a legtöbb recept származik, különösen a sütést igénylô fogások, és sok kiváló francia recept, mint például a Provençalisches Hühnchen (provanszál csirke), a Nieren in Madeirasauce (vese Madeira-szószban) és a Marseiller Bouillabaisse, ami alá nemetül azt írta: Fischsuppe (halleves). A receptek nem kimondottan zsidó receptek, sôt, még olyan is van köztük, mint amilyen például a Blutwurst (véreshurka) receptje, ami elmagyarázza, hogy a disznó leölésekor szerzett friss disznóvért szalonnával kell vegyíteni. Mint a receptkönyvek legtöbbje, Ostwalté is tele van édességekkel, amelyek közül sokról bevallja, hogy még csak nem is hallott róluk, mielôtt leírta ôket, de szerepel benne a Vanillekipfel (vaníliáskifli) is, ami talán az egyik leggyakrabban elôforduló recept ezekben

• 126 •



a gyûjteményekben. Ostwalt verziójában 150 gramm kell hozzá lisztbôl, vajból és tejbôl egyaránt, némi sütôpor, vaníliáscukor, ôrölt mandula és kevéske rum. Ostwalt csodálatosan részletezi nemcsak a receptjeit, de arra is emlékszik, hogy melyik receptet melyik fogolytársától kapta. Amikor Ostwalt kihúzza a csodálatosan illatozó sütôbôl a Mandelkranzot, amit az utolsó közös vacsorájukra sütött, azt mondja Schroeder-Hildebrandnak, hogy a receptjét egy fiatal holland lánytól kapta, de arra már nem emlékszik, miért volt a táborban a lány, milyen színû háromszöget viselt. Ostwalt visszaemlékezik arra, hogy ô maga nem sokat tudott a receptekrôl annak idején, és hogy mindössze három német recepttel járult hozzá a gyûjteményhez, a bajor almásrétes receptjével, ami nem azonos a bécsiével, a Himmel und Erde mit Blutwurst receptjével, ami krumplipüré almakompóttal és véreshurkával, és a metéltfelfújtéval. A többi recept más nôktôl eredt, Európa minden tájáról, így például a bájos Susanne-tól, aki mellette ült a gyár kötôtermében, míg a oroszországi Szonja a borscs és a pirozski recepjét adta neki. Ostwalt értett egy keveset franciául, és a nôk többsége tudott valamennyire németül. Legtöbbször a barakokkban beszélgettek a receptekrôl, de néha munkában is, bár ott nem volt szabad beszélgetniük, de a felügyelô nem tudott mindenhol ott lenni, hogy folyton ellenôrizze ôket, és így tudtak beszélni. Schroeder-Hildebrand megkérdezi Ostwalttól, hogy vannak-e zsidó receptjeit is, mire azt mondja, igen, vannak, de nem sok, mivel nem találkozott sok zsidóval Ravensbrückben, aztán hozzáteszi, hogy a saját Nudeltorte (metélttorta) receptje zsidó, és azonnal fel is ajánlja, hogy aznap este vacsorára azt szolgálja fel. A receptje az étel egy igen egyszerû verziójának tûnik (210): In eine gut gebutterte, feurfeste Form eine Lage der nicht zu weich gekochten Nudeln geben, darüber eine Schicht gemahlene Nusse, wieder eine Schicht Nudeln, Butter und alles im Ofen backen. (Tegyél egy réteg nem túl puhára fôzött metéltet egy kivajazott tûzálló formába, és tegyél rá egy réteg ôrölt mogyorót, vajat, és süsd meg a sütôben.)

Amikor Ostwalt az édességek között megemlíti a Scheiterhaufent, azaz a máglyrakást, SchroederHildebrand megdöbben azon, hogy a koncentrációs táborban egy ilyen nevû ételrôl beszélgettek, ezért Eva megadja neki a receptet, ami egy sült kenyérfelfújt almával, mazsolával, a belsejében pedig mogyoróval vagy édes túróval. Amikor az interjúztató megkérdezi Ostwaltot, akinek az elsô férje a holo-

2016/4

Lana Pressner Stern recepteket írt a Mogilev, avagy Mogiljov-Podolszkij tranzittáborban, ahol azokat a zsidókat gyûjtötték össze, akiket Besszarábiából és Bukovinából ûztek el a Dnyeszteren túlra. Itt látható csecsemôjével és férjével, Dr. Fabian Sternnel, aki mogiljovi kórház egyik orvosa volt

kauszt idején halt meg, hogy ô és a második férje miért hagyták el Németországot, hiszen ô akkor már 57 éves volt, Ostwalt azt válaszolja, hogy a férje szerette a hazáját, és nagyon szeretett volna maradni, de úgy érezte, hogy a háború utáni német antiszemitizmust már nem bírja elviselni. Sok nô számára, akik a táborokban mániákusan receptekrôl beszélgettek, sosem adatott meg a lehetôség, hogy leírják ezeket, akár csak egy papírfecnire is, amint azt egy túlélô is megfogalmazta: „Ha lett volna papírunk Auschwitzban, arra is recepteket írtunk volna. Egy több ezer oldalas szakácskönyvünk lett volna.”51 Ugyanakkor sok gyûjtemény eltûnt a háború alatt vagy után, vagy az örökösök kidobták ôket. Így például a Bukovina Cookbookban [Bukovinai szakácskönyv], ami Bukovinából elszármazott zsidók és a leszármazottaik kéziratos receptgyûjteménye, annak a mintegy kétszáz receptnek az eredetije található, amit Sylvie Gsell nagynénje, Lana Pressner Stern (?– ?) írt le, és amit Gsell egy régi füzetben talált meg.52 A receptek némelyikén megjegyzések vannak, mint például gut (jó), sehr gut (nagyon jó) és fabelhaft (nagyszerû). Az egyik recepten az szerepel, hogy Moquilev, és Gsell azt gyanítja, hogy a nagynénje akkor kaphatta, amikor a Dnyeszteren túlra deportálták. Mogilev, avagy Mogiljov-Podolszkij egy tranzittábor volt azon zsidók számára, akiket Besszarábiából és Bukovinából ûztek el a Dnyeszteren túlra, és a nagynéni Dr. Fabian Sternnek, a mogiljovi kórház egyik orvosának volt a felesége.

• 127 •




A KÖVETKEZÔ GENERÁCIÓ FELÉ: A RECEPTGYÛJTÉSTÔL AZ ÉTELMEMOÁRIG A holokauszt idején készült receptek a holokauszttúlélô családok másfeledik és második generációjában is élettörténet-írások alapját képezik. A nôk, akikrôl eddig szóltam, a háború közepette írtak, sokan 1944-ben, néhányan még 1945 elején is. (Slovak) Biró Sári/ Charlotte Biro (1904–1995), aki 1925-ben kötött házasságakor egy füzetet kapott ajándékba, hogy abba írja a recepteket, jó át-

Erdéi Istvánné Weisz Hedvig (1914–2012) receptjei, a Szakácskönyv a túlélélésrôl (2013), az elsô magyar nyelvû holokauszt-szakácskönyv, Czingel Szilvia szerkesztésében

Egy másik példa arra, hogy családi archívumokban elfeledett receptek maradtak, Erdéi Istvánné Weisz Hedvig (1914–2012) receptjei, a Szakácskönyv a túlélélésrôl (2013), az elsô magyar nyelvû holokauszt-szakácskönyv, a néprajzkutató és zenetudós Czingel Szilvia szerkesztésében, aki 2001 és 2008 között szóbeli visszaemlékezéseket gyûjtött a Centropa számára. A receptgyûjtemény eredetije Erdéiné szakácskönyvébôl hullott ki 2007-ben, amikor a visszaemlékezô meg akart mutatni az interjúkészítônek egy flódnireceptet annak illusztrálásaképpen, hogy milyen ételeket készített annak idején az édesanyjával. Erdéiné alig néhány hétig élt együtt férjével, aki ezután eltûnt a munkaszolgálatban. A kötet oral history részében elmeséli a budapesti Nagycsarnokhoz közel zajló életét, amibôl igen érzékletesen kirajzolódik egy alsó középosztálybeli család két világháború közötti képe.53 2014-ben a Gólem Színház a Kôleves vendéglô emeletén bemutatott egy színdarabot a szakácskönyv alapján, ahol ételt is tálaltak a közönségnek.

Charlotte Biro két lányával, mielôtt azok kivándoroltak az Egyesült Államokba. Majd csak Biró egyik lánya, Agnes Biró Rothblatt (balra), egy másfeledik generációs túlélô lesz az, aki a saját, 2010-ben megjelent töredékes emlékiratában olyan kontextusba helyezi az anyja recepteskönyvét, amit az anya nem engedhetett meg magának

• 128 •



kötésként szolgál a nôk azon csoportjához, akikrôl utolsóként és csak röviden szólok, azaz a túlélôk gyerekeinek azon csoportjához, akik évekkel késôbb ételekrôl írtak. Biró újabb és újabb recepteket jegyzett le a füzetébe, és a saját társasági körében, ami budapesti nagypolgári zsidókból állt, jól ismert szakácsnô lett. A füzetet, amit egyben naplóként is használt, magával vitte a gettóba, aztán háború után a börtönbe, ahol azért tartották fogva hónapokig, mert megpróbált átszökni a határon. Amikor a börtönben kiderült a fôzôtudománya, felkérték, hogy fôzzön a személyzetre és a rabokra. Amikor végül 1957-ben, férjét hátrahagyva, sikerült elhagynia Magyarországot, az Amerikában élô lányaihoz ment, akik már 1948-ban távoztak. Ott elôször egy gyerekre vigyázott, aztán sütni kezdett, és magánszemélyeknek fôzött. Átváltotta az összes receptjét amerikai mértékegységekre, míg végül megírta a Flavors of Hungary: Recipes and Memoirs [kb. Magyarország ízei: receptek és emlékiratok] (1973) címû munkáját, ami feltûnô borítójával, amin parasztlányok táncolnak hagyományos viseletben, bestsellerré vált, és több kiadást is megért. A könyv alcíme, ahogy a reklámszövege is, mely szerint „keserédes emlékirat... történet egy elszegényedô gazdagról (a riches-to-rags tale)” az emlékirat megjelölést használja, és a rövid Elôszóban a szerzô csakugyan keserédes emlékeket elevenít fel a szülôföldjérôl. Biró ugyanakkor kitartóan kerüli, hogy felfedje, hogy zsidó, ami nem volt szokatlan eljárás a feltörekvô, asszimilációpárti magyar zsidók körében. Egy képzeletbeli önéletrajzot agyal ki magának arról, hogy gazdag és feltehetôen nem zsidó lány volt, és amikor a háború kerül szóba, egyetlen szót sem ejt a zsidóüldözésrôl és arról, hogy gettóban volt, hanem azt állítja, hogy a családja azt nagyrészt egy légvédelmi menhelyen töltötte, ugyanakkor elmesél több részletet arról, hogy a kommunista uralom idején bebörtönözték. Majd csak Biró lánya, Agnes Biró Rothblatt, egy másfeledik generációs túlélô lesz az, aki a saját, 2010-ben megjelent töredékes emlékiratában olyan kontextusba helyezi az anyja recepteskönyvét, amit az anya nyilvánosan nem engedhetett meg magának. Biró Rothblatt meghatóan ír arról, hogy az anyja mennyire ragaszkodott a recepteskönyvéhez a viszontagságok közepette: Sárika took her cookbook along [to the ghetto]. It became her diary and was her journal. The changes in lifestyle, cooking method, and family events were all in there. Memories of her mother, Mama, her life as an aspiring socialite, her attempts as a creative cook, caring mother, and, later, survivor

2016/4

in a war-torn city, were recorded on those pages. The book’s cover was no longer shiny but worn and faded.… She covered the book with a clean newspaper and tucked it into her air raid shelter pack. Maybe it would be useful after the war is over, she thought, or her two daughters might read it when the world normalized again (6) (Sárika magával vitte a szakácskönyvét [a gettóba]. Naplójává és krónikájává vált. Az életvitelében és a fôzési módszereiben beállt változások, a családi események mind benne vannak. Emlékei az anyjáról, a Mamáról, arról, hogy hogyan áhítozott egy elôkelô élet után, próbálkozott ötletes szakács lenni, mint volt gondos anya, és késôbb egy háború sújtotta városban túlélô, ezek mind meg vannak örökítve a lapokon. A könyv borítója már nem fénylett, hanem megviselt és kifakult lett... A könyvet egy tiszta újságpapírba csomagolta, és elrakta a légiriadós menhelycsomagjába. Talán még jó lehet valamire, ha vége lesz a háborúnak, gondolhatta, vagy majd talán a két lánya elolvassa, ha a világ visszazökken a normális kerékvágásba.)

Biró története, vagyis az, hogy jártassága a szakácsmûvészetben kulcsszerepet játszott abban, hogy új életet tudott teremteni magának egy új hazában, korántsem szokatlan generációjának nôtagjai között. Így például Paula Stern Kissinger, Henry Kissinger anyja is beszámol 1996-ban, 96 évesen arról, hogy amikor 1938-ban Németországból az Egyesült Államokba érkezett férjével és két fiatal fiával, szükségbôl megélhetésüket szakácskodással kereste, hogy eltartsa a családját, mivel a férjének nem volt elég jó az angolja ahhoz, hogy középiskolai tanárként álláshoz jusson (Nathan). Birónál egy évtizeddel korábban, 1962-ben Jolie Gabor (1896?, Budapest – 1997, New York), a Gábor-nôvérek anyja is megjelentetett egy magyar szakácskönyvet, a Jolie Gabor’s Cookbookot [Jolie Gabor szakácskönyve], önéletrajza folytatásaként, mely önéletrajzot titokban másvalakivel íratott meg, és amiben egy új, nem zsidó múltat talált ki magának. Mindezek ellenére több receptje is egyértelmûen zsidó eredetû, így például a grillezett csirkemájból készült pástétom receptje, de azt is, hogy a töltöttkáposztát és a szegedi gulyást is marhával készíti, nem disznóhússal, vagy hogy a fôzéshez csirkezsírt használ, továbbá, hogy szerinte a túrós metéltet cukorral, és nem szalonnával kell tálalni. Részben válaszul az In Memory’s Kitchen 1996-os megjelentetésére, melyrôl fentebb már szó esett, és ami a theresienstadti nôknek állított emléket, akik

• 129 •




pekkel a háború elôtt feltehetôen boldog családokról. A könyvben az ételek nem fogások szerint vannak elrendezve, hanem aszerint, hogy melyik túlélôcsoporttól származnak. Ennek az emlékállító szakácskönyvnek az egyik közremûködôje Lillian Berliner, egy túlélô, akinek a memoárjából fentebb már idéztem azt a részletet, melyben arról ír, hogy Auschwitzben receptekrôl beszélgettek. Ebben a könyvben Berliner a liptói túrókrém és a palacsinta receptjével szerepel, ahol is az elôbbi, a gyûjtemény sok más darabjához hasonlóan, amerikai összetevôkre van adaptálva, azaz az eredeti juhtúró helyett krémsajt szerepel: Liptauer spread (dairy) 8 oz. whipped cream cheese 4 oz margarine 11/2 TB minced onion 2 squirts anchovy paste (not too much, since very salty) paprika – to redden the spread Mix well. Refrigerate. Serve with crackers or bread. (Liptói túrókrém [tejtermék] 8 uncia felvert krémsajt 4 uncia margarin 11/2 teáskanálnyi hagyma felvágva 2 pötty szardellapaszta (ne túl sokat, mert nagyon sós) paprika – a krém színezéséhez Keverjük jól össze. Tegyük hûtôbe. Sós keksszel vagy kenyérrel tálaljuk.)

Joanne Caras, egy holokauszttúlélô lánya állította össze és jelentette meg magánkiadásban az emlékállító Holocaust Survivor Cookbookot

a holokauszt áldozatai voltak, a 2000-es évek második felétôl kezdve számtalan memoárjellegû recepteskönyv jelent meg, amiket a túlélôk gyerekei állítottak össze, akik a recepteket vagy közvetlenül a túlélôktôl szerezték, vagy azt elevenítették fel, hogy a saját anyjuk vagy nagyanyjuk milyen ételeket fôzött, és így kapcsolták össze a holokausztot a zsidó konyhamûvészetrôl szóló emlékeikkel, idônként szándékosan áthelyezve a hangsúlyt a receptekrôl az áldozatok túlélésének a történetére. Ilyen gyûjtemény a többkötetes Bukovina Cookbook: Bukovina Food and Food Stories [Bukovinai szakácskönyv: bukovinai ételek és ételtörténetek] is, amirôl már szó esett korábban, és amit Merle Bette (Malka Basha) Kastner állított össze, egy zsidó családfakutató, akinek az ôsei a romániai Radautiból származtak. Egy másik ilyen gyûjteményt, a 2007-ben megjelent Holocaust Survivor Cookbook: Collected from Around the World -t [A holokauszttúlélô szakácskönyve: gyûjtés a világ minden tájáról] Joanne Caras, egy holokauszttúlélô lánya állította össze és jelentette meg magánkiadásban. Caras nem próbálta ki a recepteket, hanem úgy jelentette meg ôket, ahogyan kapta, azaz gyakran hiányos vagy elavult állapotban, száz túlélô története kíséretében, és ké-

Caras kötetéhez hasonlóan June Feiss Hersch Recipes Remembered: A Celebration of Survival [Felidézett receptek: a túlélés ünneplése] címû, 2011-ben megjelent munkája is emlékállító receptgyûjtemény, melynek borítóján egy feltûnô és ugyanakkor hátborzongató fénykép szerepel: egy Dávidcsillag formájú süteményszaggató forma épp belevág a süteményestésztába. Hersch szerint a célja az volt, hogy szót adjon a túlélôk étellel kapcsolatos emlékeinek, és azoknak az elképesztô szerencsérôl szóló történeteknek is, melyek gyakran a túléléshez vezettek. Carastól eltérôen Hersch olyan recepteket kínál az olvasóinak, amelyeket kipróbált és megváltoztatott, továbbá közli nyolcvan túlélô történetét is, sok-sok fénykép kíséretében, melyeken vagy a túlélôk szerepelnek a családjukkal, vagy családi receptekrôl készült felvételek, és kötet pedig mindezt földrajzi tájegységek szerint rendezi el. Míg az elôbb említett emlékállító gyûjteményeket olyan nôk állították össze, akik a háború után születtek, és akiknek ezért csak áttételes emlékeik

• 130 •



2016/4

Ruth Glasberg úgy ôrzi meg gyerekkora eltûnt világát, hogy megtanulja újjáteremteni halott anyja és nagynénje konyhájának ízeit. Ebbôl az élményébôl elôször egy memoárt írt 1996-ban, amit 2010-ben egy szakácskönyv követett

Doris Schechter At Oma’s Tablee: More than 100 Recipes and Remembrances from a Jewish Family Kitchen [Oma asztalánál: több mint 100 recept és emlék egy zsidó család konyhájából] címû, 2007-ben megjelent szakácskönyvében több mint ezer, mind szigorúan kóser receptet ad meg emlékezetbôl a nagymamája stílusában, bécsi, olasz és amerikai ízeket vegyítve

voltak a háborúról, az a szerzô, aki a legközvetlenebben kapcsolja össze a háborús holokauszt élettörténet-írást a háború utáni emlékállító táplálkozási élettörténet-írással, Ruth Glasberg Gold, aki tizenegy évesen elveszítette mindkét szülôjét és fiútestvérét Berságyban [Bershad], egy Dnyeszteren túli koncentrációs táborban. Gold azt mondja, hogy még túl fiatal volt ahhoz, hogy bármit is meg tudjon fôzni a tojáson kívül, de eltökélte, hogy úgy ôrzi meg gyerekkora eltûnt világát, hogy megtanulja újjáteremteni halott anyja és nagynénje konyhájának ízeit. Ebbôl az élményébôl elôször egy memoárt írt 1996-ban, Ruth’s Journey amit 2010-ben egy szakácskönyv követett, Delicious Bukovinian and Other Ethnic Dishes. Gold próbálkozása, hogy gyerekkora receptjeit saját, illatok ihlette érzelmi emlékei révén teremtse újra, ami más néven a „Proust-jelenség”,

újfent az ételnek mint az emlékeknek és a mély emlékezetnek a raktározásában betöltött fontos szerepét hangsúlyozza, és ez a szerep nem függ attól, hogy valakinek boldog gyerekkora volt-e, de lehetôvé teszi, hogy az ételemlékek révén újjáteremtôdjön a gyerekkor fikciója.54 Doris Schechter, aki Goldhoz hasonlóan gyerektúlélô, de szerencsére életben maradt az egyik nagyanyja, lengyel származású, de Bécsben született, és az At Oma’s Table: More than 100 Recipes and Remembrances from a Jewish Family Kitchen [Oma asztalánál: több mint 100 recept és emlék egy zsidó család konyhájából] címû 2007-ben megjelent mûvében elmeséli, hogyan menekült a szüleivel Ausztriából Olaszországba, ahol aztán bujkáltak. 1944-ben bekerültek azon 982 háborús menekült közé, akik Eleonor Roosevelt közbenjárása révén

• 131 •




beléphettek az Egyesült Államokba. A háború után lengyel nagyanyja, Leah Goldstein, akinek a férje, egy fia és a lánya is odaveszett a táborokban, vigyázott a gyerekekre és fôzött a családra. A nagyanya sosem írta le a recepteket, de Schechter a szakácskönyvében több mint ezer, mind szigorúan kóser receptet ad meg emlékezetbôl, bécsi, olasz és amerikai ízeket vegyítve. A receptek között minden országé megtalálható, amin csak átutazott a család, hagyományos zsidó receptektôl kezdve, mint amilyen a sólet, a közép-európaiakon át, mint amilyen a liptói túrókrém (melynek négy verzióját is megadja) és a bécsi Backhendl (rántott csirke) egészen az amerikai, hálaadásnapi maradékokból készített turkey pot pie-ig (kb. sült pulykás pite). Schechternek évek óta egy sikeres kóser vendéglôt is vezet Manhattanben, „My Most Favorite Food” névvel. Nemrégiben jelent meg még egy szakácskönyv egy omáról, a lebilincselô Oma and Bella: The Cookbook [Oma és Bella szakácskönyve], ami abból a 2012-es dokumentumfilmbôl nôtt ki, amelyet Alexa Karolinski készített az akkor 84 éves nagyanyjáról, Regina Karolinskirôl (aki a címben szereplô Oma) és legjobb barátnôjérôl, az akkor 88 éves Bella Katzról, aki azóta már elhunyt 2014-ben, 90 évesen. Mindkét nô Kelet-Európából származott, és jiddis ajkú holokauszt-túlélô volt, akik a háború után Németországba kerültek, és ott is maradtak. A film készítésekor már hatvan éve ismerték egymást, egy lakásban laktak, együtt fôztek, és együtt elevenítették fel a gyerekkorukat és az örökségüket, ahogy a rettenetes háborús élményeiket is. Mint Bella a filmben elmondta, még csak egy fényképet sem tudott megmenteni a szüleirôl, akiket megöltek, és ezért az emlékei kizárólag gyerekkori ételeinek az ízeiból és illataiból állnak. A két nô borscslevest, knyist (knish – krumpliból, vagdalt húsból, káposztából és egyéb összetevôkbôl készített keleteurópai sós, kelesztett sütemény, a piroghoz hasonló), palacsintát (blintz) és csirkelevest fôzött együtt, és Oma azt mondta a film elején, hogy lehet, hogy a többi ember modern lett, és már mindenfélét megeszik, de ô csakis zsidó ételeket fogyaszt.55 A zsidó táplálkozási élettörténet-írás különösen fontos darabja, és ezért külön szót érdemel Clara Sereninek (1946 – ) a Casalinghitudine [kb. Háztartásvezetés] címû önéletrajzi regénye (1987), ami a kortárs olasz irodalom egyik klasszikusa, és aminek az ételek és szertartások iránt megnyilvánuló érdeklôdése arra megy vissza, hogy Sereni elveszítette az édesanyját, nehéz gyerekkora volt, és a zsidó gyökerehez olyan ételeken keresztül próbált meg visszatalálni, mint amilyen a pasta e fagioli (tészta babbal), polpettone (egybesült fasírt) és a frittata

di zucchini (cukkinis omlett). Sereni fejezetei, melyek 105 recept köré szervezôdnek, tipikus menüsorok fogásait követik, és azokról is lettek elnevezve, továbbá minden egyes recept a szerzô életének egy-egy különleges pillanatához kapcsolódik. Sereni, Lévi-Strauss-szal és Barthes-tal egybehangzóan, azt állítja, hogy az étel hatékonyabb nyelv tud lenni, mint a szavak, továbbá hogy az idô, amit ételek készítésével és annak különféle szertartásaival tölt az otthonában, ideális hely arra, hogy az emlékezés révén visszanyerjük a nôk elvesztett nyelvét. Receptek segítségével megkísérli rekonstruálni a traumatikus eseményekból álló családi örökségét, egy korai oroszországi forradalmi mozgalommal indítva, ahonnan az anyai nagyszülei jöttek, a két világháborúig, az olasz fasizmusig és az olasz zsidók üldözéséig. Sereni, aki az 1960-as években nôjogi területen dolgozott Olaszországban, hisz abban, hogy a nôk, amikor megszakították a kapcsolatukat a fôzéssel és az étellel, életük egyik fontos örömforrásáról mondtak le, és elszakították magukat a hagyományoktól is. Könyvét a conservare (megôrizni) szóval fejezi be, ami egyszerre vonatkozik a befôttkészítésre és annak megtanulására is, hogy hogyan ôrizze meg az emlékeit anélkül, hogy azok felemésztenék az identitását, és végtére is azt mondja, hogy a receptjei az ô túlélési stratégiája, és annak révén szorosabban magához tudja kötni az embereket és a tárgyakat (Menozzi, Clementi).56 A táplálkozási élettörténet-íráson keresztül történô leszármazás és emlékezés egy másik példája Elizabeth Ehrlich ételmemoárja, a Miriam’s Kitchen: A Memoir [Miriam konyhája: emlékirat] (1998), amiben Ehrlich elmeséli, hogy ô, a nem vallásos amerikai zsidó, akinek a családját nem érintette a holokauszt, hogyan kezdett el segíteni anyósának, Miriamnak a konyhában, aki nagy szeretettel készítette a kóser ételeket, és közben fájdalomteli történeteket mesélt neki arról, hogy hogyan élt túl az anyjával és a férjével egy náci koncentrációs tábort Lengyelországban, és mindeközben még megtanította Ehrlichet arra is, hogy hogyan készül a csirkemáj nudlival. A történetek felébresztették Ehrlichben a vallásosságot, ami arra késztette, hogy az ortodox életet válassza. A könyv legalább annyira a meny, mint az anyós memoárja, és mindkettôt ételek szövik át, köztük huszonnégy kóser recept, köztük a mézeskalács, a metéltfelfújt és más hagyományos ételek receptjei, de ezek nem mindegyike megbízható. Az elbeszélés egyben szöveggé átültetése is annak, amire Carole Counihan a „konyhamûvészeti csevegés” avagy konyhaasztal melletti etnográfia nôi szóbeli mûfajaként hivatkozik, ami lazán szerkesztett interjúkból áll, amit nôk-

• 132 •



2016/4

Klara chérit ce lien. Son alphabet intime ce sont ces voyelles paprika, ces consonnes galuska, ces accents graves au gout de noix, aigus a l’amertume du concombre. (Klára nagy becsben tartotta ezt a kapcsolatot. Bensô ábécéje a paprika magánhangzóiból és a galuska mássalhangzóiból áll, „tompa” ékezetei a dióbélé, az élesek pedig az uborka keserûje.)59

Viviane Chocas (1961–), magyar szülôknek Franciaországban született lánya ír magáról harmadik személyben a Magyar Bazárban [Bazar Magyar], melynek alcíme Les saveurs du passé sur le bout de la langue [A múlt ízei a nyelv hegyén]

kel vesznek fel a konyhájukban, miközben azok ételt készítenek, étkezéseket terveznek meg, és esznek a családjukkal vagy a barátaikkal.57 Ehrlichtól eltérôen, akinek az élete radikálisan megváltozott az anyósa holokauszt-történetei által, még ha neki magának nem is volt közvetlen kapcsolata a holokauszttal, Viviane Chocas (1962– ) csak nehezen rakta össze töredékes magyar identitását, amirôl magyar szülei, Zsuzsa és Péter, akik 1956-ban menekültek Franciaországba, nem akartak beszélni, és akik még csak magyarul sem szóltak hozzá. Chocas feleleveníti, hogy az egyetlen kapcsolata a magyar gyökereivel az volt, hogy az apjával rendszeresen jártak egy párizsi magyar fûszereshez, ahol hallhatott egy kevéske magyar szót, továbbá az anyja fôztje, aminek ízét Chocas nagy becsben tartotta, mert az helyettesítette számára a nyelvet, és számára ebben a nyelvben a magánhangzók paprikából álltak, a mássalhangzók pedig galuskából. Így ír magáról harmadik személyben a Magyar Bazárban (Bazar Magyar), melynek alcíme Les saveurs du passé sur le bout de la langue [A múlt ízei a nyelv hegyén]:58

Sok évbe telt, mire Chocas rájött, hogy a családja azért nem beszélt, mivel az anyja és nagyanyja zsidó múltjukat rejtegették. A Magyar Bazár fejezetei mind magyar ételek nevét viselik, így például a „Farsangi fánk” címû fejezetben Chocas azt meséli el, hogy 1973-ban, amikor 11 éves volt, miként tért vissza elsô ízben a családja Magyarországra a nagyapja temetésére, és felsorolja, hogy ott milyen ételekkel kínálták, többek között csirkelábas csirkelevessel, töltött paprikával, almásrétessel és barackos gombóccal. A „Bejgli” címû fejezetben azt részletezi, mint tanult titokban magyarul egy magyarnyelvtan-könyvbôl, és hogyan olvasott fel belôle egy rövid szöveget, ami arról szólt, hogyan készül a karácsonyi beigli. A „Töltött káposztá”-ban azt írja le, hogy huszonnégy évesen hogyan érzett erôs késztetést arra, hogy Magyarországra utazzon, és miután leírja, hogy mit evett ott, valamint hogy hogyan esett szerelembe egy magyarral, akinek az anyja töltött káposztát készített neki, azzal zár, hogy a magyar ételeket a bôrén, az ereiben, a szemérmében érzi, ami végül szexuális kielégülés határára juttatja. Egészen 2005-ig, a táborok felszabadulásának hatvanadik évfordulójáig kell várni, mire Chocas anyja, aki akkor hetvenéves, végre elkezd részleteket elárulni az életébôl, és elmeséli, hogy 1944-ben mint viselt tízévesen sárga csillagot, de még ebben a késôi idôpontban is csak az készteti vallomásra, hogy a bátyja, aki idôközben professzor lett Párizsban, a nyugdíjba vonulása után megírta az emlékiratait a család zsidó származásáról. Éppen azért, mivel a táplálkozási élettörténetírás alapvetôen nôi mûfaj, fontos, hogy néhány férfi szerzô példáját is megemlítsük, amit én Körner András, egy Amerikában élô másfeledik generációs túlélô munkájával fogok szemléltetni, továbbá Dés Mihályéval (1950– ), aki másodgenerációs magyar túlélôként felnôtt élete egy részét Barcelonában élte le, de aztán visszatért Magyarországra. 2003-ban Körner szakácskönyvet jelentetett meg, A Taste of the Past: The Daily Life and Cooking of a NineteenthCentury Hungarian Homemaker-t, amit anyai dédnagyanyja, (Berger) Baruch Thereza (Riza) (1851– 1938) kéziratos receptjei inspiráltak, melyeket a

• 133 •




Férfi magyar receptkönyvírók: Körner András és Dés Mihály

dédnagymama 1869ben kezdett összegyûjteni, és folyamatosan bôvítette a gyûjteményt majdnem egészen a haláláig. A szakácskönyv 2016-ban magyarul is megjelent Kóstoló a múltból. Egy XIX. századi magyar zsidó háziaszszony mindennapjai és konyhája címen. A dédnagymama három évvel az 1848-as magyar forradalom után született, és egy évvel a II. világháború kitörése elôtt halt meg, és annak ellenére, hogy németül írt, magyarnak vallotta magát. Körner nemcsak recepteket gyûjtött, hanem adatokat is ôse, a 19. században élt középosztálybeli zsidó nô szokásairól, ünnepeirôl és étkezési kultúrájáról. A szakácskönyv tágabban reflektál egy apró magyar zsidó közösség társadalmi és vallásos életére, visszakövetve a magyar zsidók étkezési szokásainak változásait és az egyéb

életmódbeli elmozdulásokat a 19. század második felében és a 20. század elején, mely korszak a fokozódó asszimiláció és integráció ideje volt, de a receptek között sok szigorúan zsidó étel is szerepel, mint például a csukakocsonya tormával, a sólet és az almakugli. Körner, aki 1986ban az Egyesült Államokba költözött, ahol építészként dolgozott, a magyar zsidó mindennapok történésze lett.60 Dés Mihály 77 pesti recept. Gasztronómiai anyaregény (2013) címû mûvének elsô fele egyfajta családregény, melyben ugyan a holokauszt is szóba kerül, de a fô hangsúly arra esik, milyen volt az élet a Kádár-korszakban. Egyben anyaportré is egy nôrôl, aki szegény zsidó családból származott, és idôs koráig nem is kezdett el komolyabban fôzni,

• 134 •



2003-ban Körner András szakácskönyvet jelentetett meg, amit dédnagyanyja, (Berger) Baruch Thereza (Riza) (1851–1938) kéziratos receptjei inspiráltak, amelyeket a dédi 1869-ben kezdett gyûjteni, és folyamatosan bôvítette a gyûjteményt majdnem egészen a haláláig. A képen a dédnagymama látható 1870-ben

de akkor már recepteket is gyûjtött, egészen kilencvenvalahány éves koráig. Amikor Dés hazatért a Barcelonában töltött évek után, az, hogy nézte az anyját, miközben az fôzött, és hogy leírta az anyja receptjeit, módot adott neki arra, hogy kapcsolatot teremthessen az anyjával, és hogy megôrizhesse a recepteket a gyerekei számára, akik Barcelonában nôttek fel, és akiknek ezért a nagymama fôztje a magyarságukkal való azonosulás egyik módja volt. A kötet második fele a 77 receptbôl áll, telis-tele olyan háziasan készített levesekkel és fôzelékekkel, amiket a mai Magyarországon a nagyi fôztjének hívnak. Ugyanabban az idôben, amikor a holokauszt másfeledik és második generációjába tartozó gyerekek táplálkozási élettörténet-írásokba kezdtek, hasonlóan tett néhány harmadik generációs író is, mint például Nancy Ring, aki a Walking on Walnuts: My Grandmother’s Recipes for Rugelach, Romance,

2016/4

and Surviving the Real World [Dión sétálni: nagyanyám receptjei Rugelachért, a szerelemért és a való világban való túlélésért] címû, 1996-ban megjelent munkájában ír zsidó családjáról, akik elmenekültek Oroszországból, és az apjáról, akinek szintén menekülnie kellett a holokauszt miatt, valamint saját elhatározásáról, hogy New York-i éttermekben fog dolgozni. Ring rámutat, hogy a hagyományos zsidó családoknál, miközben a férfiak az asztalfôn a kenyér és a bor felett elmondják az áldást, a nôk azok, akik az ételekrôl gondoskodnak, és akiknek szintén megvan a maguk ételhez kapcsolódó szerepe. Izraelben Ofer Vardi, aki 1973ban született Beer Shevában, és aki szabrénak vallja magát, de megôrizte a magyar kulturális identitását is, hihetetlenül népszerû receptrovatot vezet egy izraeli lapban, ahol rendszeresen közöl a magyar konyhamûvészet körébôl recepteket, de családtörténeteket is, különösen szeretett nagyanyjáról, aki felnevelte és etette ôt, és akinek a történetére úgy tekint, mint ami a 20. századi magyar zsidóságot képviseli. Vardi mind a négy nagyszülôje magyar ajkú holokauszt-túlélô volt, akik 1949ben és 1956-ban vándoroltak ki Izraelbe, és Vardi magyar ételeken nôtt fel, amikrôl azt állítja, hogy korábban „elfelejtette” ôket, de amikor 1999-ben egy évet töltött Magyarországon, akkor az összes ízemlék visszatért; és hogy nagyanyja 2001-ben bekövetkezett halála után, annak ütött-kopott receptesfüzetével felfegyverkezve megpróbálta újra elôállítani az olyannyira megkedvelt ízeket és emlékeket. A „Paprikásra fel!” [Going Paprikash] címet viselô rovatát 2006-ban kezdte el, és késôbb bestseller szakácskönyv lett belôle (jelenleg angolul is elérhetô iPhone-könyv formátumban, melyben egy családi videó is szerepel és magyar zenék). Vardit számtalan országból keresik meg levelekkel az olvasók, amikben gyakran írnak olyasmiket, mint például hogy: „Majdnem sírva fakadtam, mert a nagyanyámra emlékeztetett.”61 De míg a receptek maguk sikeresen idézik fel egy-egy zsidó nagymama dédelgetett emlékét. Idônként az étel maga csalódást okozhat. Marjorie Ingall meséli, hogy mindig is nagy-nagy szeretettel idézte fel magában a bubbéja receptjét a fekete-fehér aprósüteményrôl (ami az amerikai, különösen a New York-i zsidóság egyik szimbóluma), aztán amikor egyetemre került, úgy döntött, hálaadásra elkészíti, és a szülei házának alagsorában meg is találta a nagymama foltos kartotékcéduláját. Amikor a cédulát a kezében tartotta, és felismerte rajta a nagymamája kézírását, amit „kismillió” születésnapi üdvözlôlapról ismert már, Ingall zsigeri kötôdést érzett. De jaj, amikor megsütötte a süteményt, akkor az, az emlékeivel el-

• 135 •




Marjorie Ingall és az amerikai zsidó “black and white cookie”, amit csak egy született amerikai képes kedvelni

lentétben, „émelyítôen édesnek, száraznak és a szájba véve gyomorforgatónak” bizonyult.62 Daniela Blei az Every Cookbook Tells a Story [Minden szakácskönyv elmond egy történetet] (2015) címû cikkében, amit elhunyt nagyanyja receptjeirôl írt, melyek megtöltöttek egy teljes töredezett lapokból álló, vajfoltokkal tarkított füzetet, azt a találó észrevételt teszi, hogy „a receptekkel teleírt füzetek nem annyira az általuk kínált ízek, mint inkább azok miatt a történetek miatt érdekesek, amiket elmesélnek” (16). Blei elbeszéli, hogy frissen összeházasodott nagyszülei, Lola és Lajos mint hagyták el Prágát 1948-ban dédnagymamája, Flora kíséretében, és hogy mindhárman túlélték a holokausztot, de a család összes többi tagja elpusztult. Végül Buenos Airesben telepedtek meg, ahol a nagymamája receptesfüzete az argentin matambrito (hideg marharolád) receptjével indít, melyet az argentin szokásoknak engedelmeskedve franciasalátával javasol tálalni, de a helyi fogás után már kelet-európai diótorta és gyümölcslepény következik benne, és az Imperial Torte receptje, mely egy tucat tojássárgáját és egy bögre vajat igényel. De Lola receptjei mint konyhamûvészeti szövegek egy további történetet is tartalmaznak, történetet az elvándorlásról és arról, hogy a bevándorlók számára az étel az egyik módja annak, hogy a múltra emlékezhessenek, és hogy Lola újra megerôsíthesse magát abban, ami: zsidó, európai és argentin, jó szakács, de nem rendkívülien jó. Blei végül arra kö-

Daniela Blei

Daniela Blei és az „argentin” nagymamájának magyar receptgyûjteménye

vetkeztetésre jut, hogy a nagyanyja receptjei nem annyira önmagukért érdekesek, hiszen a legtöbbjük semmitmondó és régimódi, hanem inkább azért, mert ezek a receptek a nagyanyja életrajzával azonosak, hiszen megmagyarázzák, hogy „ki volt ô, és hová tartott, a Kárpátok-beli faluból a Confíteria Orientalba”. Egy teljesen másfajta történet szerepel receptekrôl, családi örökségrôl és történeti emlékezetrôl Szabó István A napfény íze címû családtörténeti filmjében (1999), ami egy magyar zsidó család

• 136 •



négy generációjának balszerencsés történetét követi végig egy évszázadon keresztül, és ami azzal végzôdik, hogy a család dédunokája kidobja megmaradt családi örökséget, az antik bútoroktól kezdve a recepteskönyvig, amelyben annak az alkoholos fôzetnek a titkos receptje is volt, amivel annak idején a család alapítóatyja, aki egy fillér nélkül érkezett Galíciából, megcsinálta Magyarországon a szerencséjét.63 Angolból fordította Horváth Györgyi

ÍDÉZETT MÛVEK Ábel Olga: Egy újságírónô magánjegyzetei. Budapest: Magvetô Könyvkiadó, 1986. Andrievskikh, Natalia: “Food Symbolism in Sexuality and Gender Identity in Fairy Tales and Modern Women’s Bestsellers.” Studies in Popular Culture 37.1 (2014): 137–153. Bardenstein, Carol: “Transmission Interrupted: Reconfiguring Food, Memory, and Gender in Cookbook-Memoirs of Middle Eastern Exiles.” Signs 28.1(2002): 353–387. Barthes, Roland: “Pour une psycho-sociologie de l’alimentation contemporain.” Annales Economies, Societés, Civilisations 16.5(1961): 977–986. Berenbaum, Michael: “Is the Memory of Holocaust Being Exploited?” Midstream April 2004 www.midstreamthf. com/200404/feature.html Berliner, Lillian: And the Month Was May. New York: iUniverse. Berzok, Linda Murray, ed.: Storied Dishes: What Family Recipes Tell Us About Who We Are and Where We Have Been. Santa Barbara: Praeger, 2011. Birnbaum, Suzanne: Une française juive est revenue. Auschwitz, Belsen, Ragun. Paris: Editions du Livre Français. Biro, Charlotte Slovak: Flavors of Hungary: Recipes and Memoirs. New York: Scribner, 1973. Blei, Daniela: “Every Cookbook Tells a Story.” Forward. March 13, 2015: 16. Bower Anne: “Bound Together: Recipes, Lives, Stories, and Reading. Recipes for Reading: Community Cookbooks, Stories, Histories. Ed. Anne Bower. Boston: U of Massachusetts P, 1997: 1–14. Caras, Joanne, comp.: The Holocaust Survivor Cookbook: Collected from Around the World. Port St. Lucia: Caras and Assoc. Inc., 2007. Carruth, Allison: “War Rationing and the Food Politics of Late Modernism.” Modernism/Modernity 16.4(2009): 767–795. Carruth, Allison: Global Appetites: American Power and the Literature of Food. Cambridge: Cambridge UP, 2013. Chocas, Viviane: Magyar Bazár. Budapest: Palatinus, 2007. Fordította Pacskovszky Zsolt. (Eredeti megjelenés: Chocas, Viviane. Bazar Magyar. Paris: Héloïse d’Ormesson, 2006.) Chu, Simon and John J. Downes: “Odour-Evoked Autobiographical Memories: Psychological Investigations of Proustian Phenomena.” Chemical Senses 25.1(2000): 111–116. Clementi, Federica K . 2013. “Natalia Ginzburg, Clara Sereni & Lia Levi: Jewish Italian Women Recapturing Cities, Families and National Memories.” European Journal of Women’s Studies 20.1: 1–16.

2016/4

Cole, Tim: Selling the Holocaust from Auschwitz to Schindler: How History is Bought, Packaged and Sold. New York: Routledge, 1999. Collingham, Lizzie: Taste of War: World War II and the Battle for Food. London: Allen Lane, 2011. Consonni, Manuela: “The Written Memoir: Italy 1945–1947.” The Jews Are Coming Back. The Return of the Jews to their Countries of Origin after World War II. Ed. David Bankier. Jerusalem: Yad Vashem, 2001: 169–185. Counihan, Carole: The Anthropology of Food and Body: Gender, Meaning and Power. New York: Routledge, 1999. Counihan, Carole. “Gendering Food.” The Oxford Handbook of Food History. Ed. Jeffrey M. Pilcher. Oxford: Oxford UP, 2012: 99–116. Cernyak-Spatz, Susan: 2013. Protective Custody: Prisoner 34042. n.p.: Amazon Digital Services Czingel Szilvia (s.a.r., bev.): Szakácskönyv a túlélésért. Lichtenwörth, 1944–45. Budapest: Corvina, 2013. De Silva, Cara, ed.: In Memory’s Kitchen: A Legacy of the Women of Terezin. Trans. Bianca Steiner Brown. Northvale: Jason Aronson, 1996. Dés Mihály: 77 pesti recept. Gasztronómiai anyaregény. Budapest: Corvina, 2013. Diner, Hasia R.: Hungering for America: Italian, Irish and Jewish Foodways in the Age of Migration. Cambridge: Harvard UP, 2001. Drews, Marie J.: “Cooking In Memory’s Kitchen. Re-Presenting Recipes, Remembering the Holocaust.” Edible Ideologies: Representing Food and Meaning. Eds. Kathleen Le Besco and Peter Naccarato. Albany: State U of New York P, 2008: 53–78. Dobrowolska, Anna: 2015. The Auschwitz Photographer. Warszawa: Rekontrplan GFR, Grupa Filmowa. Duruz, Jean. “Food as Nostalgia: Eating in the Fifties and Sixties.” Australian Historical Studies 30.1(1999): 23–50. Dusselier, Jan: 2002. “Does Food Make Place? Food Protests in Japanese American Concentration Camps.” Food and Foodways 10.3(2002): 137–165. Ehrlich, Elizabeth: Miriam’s Kitchen: A Memoir. New York: Jason Aronson, 1998. Ericksson, Sofia, Madeleine Hastie, Tom Roberts, eds.: Eat History: Food and Drink in Australia and Beyond. Newcastle upon Tyne: Cambridge Scholars, 2013. Evans, Suzanne: “Culinary Imagination as a Survival Tool. Ethel Mulvany and the Changi Jail Prisoners of War Cookbook, Singapore, 1942-1945.” Canadian Military History 22.1(2015): 39–49. Fackler, Guido: 2007. “Musik als Komponente des Lagertages.” Online-Publikationen des Arbeitskreig Studium Populärer Musik 6 http://www.aspm-samples.de/Samples6/fackler.pdf Ferst, Devra: “Recipes Recall Darker Days: A Crop of Books Link the Holocaust with Culinary Memories.” The Jewish Daily Forward June 13, 2011 www.forward.com Fisher, M. F. K.: How to Cook a Wolf. New York: Duell, 1942. Fisher, M. F. K.: The Gastronomical Me. San Francisco: North Point P, 1943. Flanzbaum, Hilene: “The Americanization of the Holocaust.” Journal of Genocide Research 1.1(1991): 91–104. Floyd, Janet and Laurel Forster, eds.: The Recipe Reader: Narratives, Contexts, Traditions. Aldershot: Ashgate, 2010. Frankl, Viktor Emil: Ein Psychologe erlebt das Konzenrationslager. Vienna: Verlag für Jugend und Volk, 1946. Furman, Andrew: 1999. “Inheriting the Holocaust: JewishAmerican Fiction and the Double Bind of the Second-Ge-

• 137 •




neration Survivor.” The Americanization of the Holocaust. Ed. Hilene Flanzbaum. Baltimore: Johns Hopkins, 88–101. Gerhard, Gesine: Nazi Hunger Politics: A History of Food in the Third Reich. Lanham: Rowman and Littlefield. Gilbert, Sandra: The Culinary Imagination: A Cultural History. New York: W. Norton, 2014. Godderis, Rebecca: “Dining In: The Symbolic Power of Food in Prison.” Howard Journal of Criminal Justice 45.3(2006): 255–267. Giunta, Edvige and Joseph Sciorra, eds.: Embroidering Stories Interpreting Women’s Domestic Needlework from the Italian Diaspora. Jackson: UP of Mississippi, 2014. Godderis, Rebecca: “Dining In: The Symbolic Power of Food in Prison.” Howard Journal of Criminal Justice 45.3(2006): 255–267. Goeller, Alison D: “The Hungry Self - The Politics of Food in Italian-American Autobiography.” Prose Studies 27.3(2005): 235–247. Gold, Ruth Glasberg: Ruth’s Journey: A Survivor’s Memoir. Bloomington: iUniverse, 2009[1996]. Gold, Ruth Glasberg: From Ruth’s Kitchen with Love: Delicious Bukovinian and Other Ethnic Dishes. Bloomington: iUniverse, 2010. Goldenberg, Myrna: “Food Talk: Gendered Responses to Hunger in the Concentration Camps.” Experience and Expression: Women, the Nazis, and the Holocaust. Elizabeth Baer and Myrna Goldberg , Eds. Detroit: Wayne State UP, 2003: 161–79. Goldman, Anne: 1992. “‘I Yam What I Yam’ Cooking, Culture, and Colonialism.” De/colonizing the Subject: The Politics of Women’s Autobiography. Sidonie Smith and Julia Watson, Eds. Minneapolis: U of Minnesota P, 1992: 169–195. Goldstein, Dara: “Women under Siege in Leningrad 19411942.” From Betty Crocker to Feminist Food Studies: Critical Perspectives in Women and Food. Arlene Voski Avakian and Barbara Haber, Eds. Amherst: U of Massachusetts P, 2005: 143–16. Goody, Jack: 1982. Cooking, Cuisine and Class: A Study in Comparative Sociology. Cambridge: Cambridge UP. Harwood, Stacey: “Pursuit of Poppyness.” Tablet Nov 11, 2011. http://www.tabletmag.com/jewish-life-and-religion/ 82946/pursuit-of-poppyness Heftler, Nadine: 1992. Si tu t’en sors… Auschwitz, 1944–1945. Preface de Pierre Vidal-Naquet. Paris: La Découvertetémoins. Hersch, June Feiss: Recipes Remembered: a Celebration of Survival. New York: Museum of Jewish Heritage, 2011. Herczog Mária: „A két Anna.” Sós kávé. Elmeséletlen nôi történetek. Szerk. Pécsi Katalin. Budapest: Novella, 2007: 124–127. Herzog, Marvin et al. eds.: 2000. The Language and Culture Atlas of Ashkenazik Jewry. Vo. 3. The Eastern Yiddish-Western Yiddish Continuum. Tübingen: Max Niemeyer Verlag. Hirsch, Marianne and Leo Spitzer: “Testimonial Objects: Memory, Gender and Transmission.” Poetics Today 27.2(2006): 353–383. Honigman, David: 2015. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/ 42a58974-e175-11e4-9b30-00144feab7de.html Hrg, Andela: Recepti. Trans. Unknown. Logor Stara GradiskaVeljaca Jasenova Collection. U.S. Holocaust Museum, 1942. Huhák Heléna: „Nôi szerepek, nôi terhek a vészkorszakban.” Archivnet 09. 22. 2014 http://archivnet.hu/pp_hir_nyomtat. php?hir_id=495 Ingall, Marjorie: “Jewish Food and the Recipes of Our Lives.”

Tablet Julius 5, 2016. http://www.tabletmag.com/scroll/206968/ jewish-food-and-the-recipes-of-our-livelihood Ireland, Lynne: “The Compiled Cookbook as Foodways Autobiography.” Western Folklore 40.10(1981): 107–114. Isaacson, Judith Magyar. Köszönóm az életet. Forditotta Baik Éva. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2008. (Eredeti megjelenés: Seed of Sarah: Memoirs of a Survivor. Chicago: U of Chicago P, 1991, 2nd ed.) Jochnowitz, Eva: “All You Need is a Potato: The Culinary Performances of Grushenka Abramova.” Women and Performance: A Journal of Feminist Theory 21.3 (2011): 367–384 Kaplan, Marion: “Jewish Women in Nazi Germany: Daily Life, Daily Struggles 1933–1939.” Feminist Studies 16(1990): 579–606. Kastner, Merle ed.: Bukovina Food and Food Stories (http://czernowitz.ehpes.com/cookbook/ cookbook.html Kaufman, Rona: “Testifying, Silencing, Monumentalizing, Swallowing: Coming to Terms withIn Memory’s Kitchen.” JAC: A Journal of Rhetoric, Culture and Politics 24.2(2004): 427–445. Kirshenblatt-Gimblett, Barbara: “Recipes for Creating Community: The Jewish Charity Cookbook in America.” Jewish Folklore and Ethnology Review 9(1987): 8–12. Klüger, Ruth. Élni, tovább. Budapest: L’Harmattan, 2016. Cziglényi Boglárka fordítása. (Angolnyelvû megjelenés: Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered. New York: Feminist Press, 2001.) Koenig, Leah: 2016. “As American as Pot Roast and Potato Salad.” Tablet April 20. http://www.tabletmag.com/ jewish-life-and-religion/199721/settlement-cook-book Koerner, András: A Taste of the Past: The Daily Life and Cooking of a Nineteenth-Century Hungarian Jewish Homemaker. Hanover: UP of New England, 2006. Kovács András Bálint: „Egy kézirat sorsa.” Szombat 06-222016. http://www.szombat.org/tortenelem/egy-kezirat-sorsa Levi, Primo: Ember ez? Fegyvernyugvás. Budapest: Európa, 1994. Ford. Magyarósi Gizella. (Angol nyelvû kiadás: Survival in Auschwitz: The Nazi Assault on Humanity. New York: Simon and Schuster, 1996.) Lévi-Strauss, Claude: “The Cultural Triangle.” New Society 22(1966): 937–940. Locher, Julia L, William C. Yoels, Donna Maurer, and Jillian van Ellis: “Comfort Foods: An Exploratory Journey into the Social and Emotional Significance of Food.” Food and Foodways 13.4(2006): 273–297. Lupton, Deborah: Food, the Body, and the Self. London: Sage, 1996. MaNishtana: 2015. “Black and White and Not All Right.” Tablet, november 11. http://www.tabletmag.com/scroll/194964/ black-and-white-and-not-all-right Martinelli, Katherine: “Tasty iPhone Cookbook: Going Paprikash.” Tablet May 26, 2011. http://forward.com/ food/tag/goulash-legolash/ Menozzi, Giuliana: 1994. “Food and Subjectivity in Clara Sereni’s Casalinghitudine. Italica 71.2: 217–227. Miller, Peter N.: 2014. “How Objects Speak.” The Chronicle of Higher Education Aug. 11.http://chronicle.com/article/HowObjects-Speak/14877 Morreall, John: 2001. “Humor in the Holocaust: Its Critical Cohesive and Copying Function.” Holocaust Teacher Resource Center http://www.holocaust-trc.org/humor-in-the-holocaust/ Nathan, Joan: “At Rosh ha-Shanah, Poignant Memories of Holidays Past.” The New York Times. http://www.nytimes.

• 138 •



com/1996/09/11/garden/at-rosh-ha-shanah-poignant-memories-of-holidays-past.html Németh Vanyi Klári: „Humor a nyomorúságban.” Hetek 19. 17, 04. 24. http://www.hetek.hu/hatter/201504/humor_a_ nyomorusagban Osborne, Frances: Lilla’s Feast: A True Story of Love, War and a Passion for Food. London: Doubleday, 2004. Peer, Edith: 1986. Ravensbrück 1945: Fantasy Cooking Behind Barbed Wire. Sydney: Concord Printing, 1986. Raab, Elisabeth M.: And Peace Never Came. Waterloo: Wilfrid Laurier UP, 1997. Ring, Nancy: Walking on Walnuts: My Grandmother’s Recipes for Rugelach, Romance, and Surviving the Real World. New York: Bantam, 1996. Romines, Ann: The Home Plot: Women, Writing, and Domestic Ritual. U of Massachusetts P, 1992. Rosen, Ilana: Sister in Sorrow – Life Histories of Female Holocaust Survivors from Hungary. Detroit: Wayne State UP, 2008. Rothblatt, Agnes Biro: A Journey from the Chain Bridge to the Golden Gate. Amherst: SmallBatch Books, 2010. Saidel, Rochelle G.: The Jewish Women of Ravensbrück Concentration Camp. Madison: U of Wisconsin P, 2004. Sanders, Ivan: “An Artist, a Robber, a Cook.” The Hungarian Quarterly 46.179(2005): 146–152. Schechter, Doris: At Oma’s Table: More than 100 Recipes and Remembrances from a Jewish Family Kitchen. London: Penguin, 2007. Sciolino, Elaine: 2012. “In Cookbook an a Film, Food as a Touchstone.” New York Times. http://dinersjournal.blogs. nytimes.com/2012/11/01/in-cookbook-and-a-film-food-asa-touchstone/?_r=0 Schroeder-Hildebrand, Dagmar: Ich sterbe vor Hunger!: Kochrezepte aus dem Konzentrationslager Ravensbrück. Bremen: Donat, 1999. Sered, Susan Starr: “Food and Holiness: Cooking as a Sacred Act among Middle Eastern Women.” Anthropological Quarterly 6.3(1988): 129–139. Shiri Zsuzsa: 2007. „Magyar ízek: izraeli bombasiker.” hvg.hu, április 12. http://hvg.hu/velemeny/20070411_izrael_magyar_recept Silverstein, Barbara. 2016. “Dinner Features Recipes by Concentration Camp Inmates.” The Canadian Jewish News May 23 Simmel, Georg: “Sociology of the Meal In Georg Simmel on Culture: Selected Writings.” David Frisbert, Mike Featherstone, eds. London, 1997 [1910]: 130–135. Smith, Sidonie and Julia Watson, eds.: Reading Autobiography: A Guide for Interpreting Life Narratives. Minneapolis: U of Minnesota P, 2nd ed. 2010. Sogno, Anne: “Les bouleversants Festins imaginaires.” L’Observateur 9. 02. 2015. http://teleobs.nouvelobs.com/actualites/ 20150205.OBS1736/les-festins-imaginaires.html Snyder, Timothy: “Stalin and Hitler: Mass Murder by Starvation.” The New York Review of Books. Ju 21, 2012 http://www.nybooks.com/articles/2012/06/21/stalin-hitlermass-murder-starvation/ Suleiman, Susan: 2002. “Central European Jewish Family History and Sunshine.” Comparative Central European Culture. Ed. Steven Tötösy de Zepetnek. West Lafayette: Purdue UP: 169–188. Szondi-Radvány Lili: „Egy nap Bergenben.” Szombat 06-062019. http://www.szombat.org/tortenelem/szondi-radvanyilili-egy-nap-bergenben Tedeschi, Giuliana: There Is a Place on Earth. New York: Pantheon, 1992.

2016/4

Theophano, Janet: Eat My Words. Reading Women’s Lives through the Cookbooks They Wrote. New York: Palgrave Macmillan, 2002. Tötösy de Zepetnek, Steven and Louise O. Vasvári: „About the Contextual Study of Literature and Culture, Globalization, and Digital Humanities.” Companion to Comparative Literature, World Literature, and Comparative Cultural Studies. Steven Tötösy de Zepetnek and Tutun Mukherjee, eds. New Delhi: Cambridge UP India, 2013: 3–35. Tye, Diane: Baking as Biography: A Life Story in Recipes. Montreal: McGill Queens UP, 2010. Vasvári, Louise O.: „Lefordított traumák, lefordított életek: holokauszt-túlélô magyar nôk az emigrációban.” Múlt és Jövô 20.1 (2009): 35–62. ______________. „Magyar nôk holokauszt-életírásai a megosztott nemzeti emlékezet kontextusában, 1944–2014.” Múlt és Jövô 25.3 (2014): 64–84. ______________. “Introduction and Bibliography to Alimentary Life Writing and to Recipe Writing as War Literature.” CLC Web: Comparative Literature and Culture 17.3 (2015) http://dx.doi.org/10.7771/1481-4374.2781 Watts, Syndey: “Food and the Annales School.” The Oxford Handbook of Food History. Ed. Jeffrey M. Pilcher. Oxford: Oxford UP: 3–22. Waxman, Barbara Frey: “Food Memoirs: What They Are, Why They Are Popular, and Why They Belong in the Literature Classroom.” College English 70.4(2008): 363–383. Wechsberg, Joseph. 1954. Blue Trout and Black Truffles: The Peregrinations of an Epicure. New York: Knopf. Zweiniger-Bargielowska, Ina, Rachel Duffett, and Alain Druard, eds. Food and War in Twentieth-Century Europe. Burlington: Ashgate, 2011.

JEGYZETEK 1

2

3 4

5 6

7 8

9

10

• 139 •

E tanulmány elkészítését a Közép-európai Egyetem Felsôfokú Tanulmányok Intézetének (Central European University, Institute of Advanced Studyes) tapasztalt kutatóknak szóló, 2015–2016-ra szóló ösztöndíja tette lehetôvé. A nôk memoárírásáról lásd Vasvári 2009-ben ebben a folyóiratban megjelent cikkét. Watts 2012. Ashley et al., akik az ételtörténetet a kritikai kultúrakutatás kibontakozásának keretei között tárgyalják; továbbá Arnott et al., Frandrin és Montanari, Albara, Gilbert és Scholliers munkáit, akik közül az utóbbi a „Twenty Five Years” címû munkájában az étel kultúrtörténetének a társadalmi-gazdasági és etnográfiai megközelítéseibôl adódó különbségeit tárgyalja. Chu és Downes 2000, Waxman 2008: 363, Larsson 2013. A konyhamûvészeti kultúra és kulturális identitás kapcsolatáról lásd még: Goody, Teuteberg et al., Ericksson et al., és Scholliers, Food. Diner 2001: 5–6, 150–151. Avakian, Counihan, McGee 3–5, 15, Locher et al., Floyd és Foster. Lásd például Goeller, Giunta és Sciorra írásait az amerikai olasz nôkrôl, melyek más etnikumokra is jól alkalmazhatóak; valamint Jochnowitz írását a jelenleg az USÁ-ban élô Grushenka Abramova konyhamûvészetérôl, aki jiddisajkú gyerekként romániai és német gettókban élte túl a holokausztot. Idézet Carolyn Heilbruntôl, lásd Bower, „Bound Together” 2.



11 12 13

14 15 17 18

19 20 21 22 23 24 25 26 27 28

29

30 31 32

33 34 35 36 37 38 39

40 41 42


Koenig, Theophano. Andrievskikh. A táplálkozási fikció történetéhez és sok-sok példához további etnikai csoportokból, elsô- és másodgenerációs szerzôktôl egyaránt lásd Vasvári 2015. Kaplan 1990. Carruth Global 65–68, Gilbert 6. fejezet. Godderis. http://katalog.terezinstudies.cz/eng/TI/newsletter/newsletter 20/budlovsky, és „USC Shoah Foundation Institute Testimony of Jaroslav Budlovsky,” http://collections.ushmm. org/search/catalog/vha25059. Sogno; Georget. Evans 2015. Osborne 2004. Goldenberg 2003, Saidel 2004. Furman 1995: 95. Cole 1999: 15, n. 60; 16. Drews 2008. Miller 2014. www.musicaconcentrationaria.org. Néhány példához az üdvözlôlapokra és egyéb mûtárgyakra, melyeket nagyrészt nôi foglyok készítettek, lásd a következô linket: www.chgs.umn.edu/museum/exhibitions/ ravensbruck/spiritualResistance.html „Nôi szerepek, nôi terhek a vészkorszakban.” Archivnet 09. 22. 2014. http://archivnet.hu/pp_hir_nyomtat.php? hir_id= 495 Dobrowolska 2015, 76, 117, 118. Morreall 2010. Németh – Ványi; a kézirat a budapesti Holokauszt Emlékközpontban található. Frankl 1946: 43. Goldenberg 2003, 169. Sogno 2015. Kovács 2016, Szondi-Radványi 2016. Heftler 1992: 155. Idézi Consonni 2001, 175. www.yadvashem.org/yv/en/exhibitions/spots_of_light/ trude_kassowitz.asp Herzog 2000, 292. A tárgyak jegyzékszáma WJ-0010-8. Lásd ugyanazt a weboldalt, mint a már említett Kassowitznál.

43

44

45

46

47 48

49

50

51 52 53 54 55 56 57 58 59

60

61 62 63

• 140 •

(http://www.yadvashem.org/yv/en/education/artifacts/ yeudit_taube.asp http://chgs.umn.edu/museum/exhibitions/ravensbruck/ spiritualResistance.html A recepteskönyvrôl készült képekhez és a recepthez, amiben a mennyiségeket bögrékre számolták át, lásd http://www.vhec.org/images/pdfs/recipe_book.pdf A kiállítás nem a statisztikákra összpontosított, hanem a gyerekek játékaira, mûalkotásaira, naplóira és verseire mint egyéni történetük részére (http://www.yadvashem.org/yv/ en/exhibitions/nochildsplay/ Barbara Silverstein, 2016. Gilletz 2003, US Holocaust Memorial Museum VHA Interview Code 12595. Nathan 1996: http://www.nytimes.com/1996/09/11/ garden/at-rosh-ha-shanah-poignant-memories-of-holidayspast.html A kézirat eredetije jelenleg a Washington D. C.-beli Holocaust Museumban található; lásd továbbá Anne Georget 2008-as dokumentumfilmjét, a Festins imaginaires-t: http://www.fondationshoah.org/FMS/Les-Recettes-deMina-Terezin-1944. De Silva xxix. Kastner 2010. Lásd bôvebben, Vasvári 2015, ebben a folyóiratban. Floyd és Foster 7, Lupton, Duruz. Sciolino 2012. (Menozzi 1994; Clementi 2013. Counihan 2012, 99. A magyar fordításból (2007) az alcím hiányzik. A könyv magyar kiadásában Pacskovszky Zsolt fordítása ettôl jelentôsen eltér: „A múlt csupán az ételekben elevenedett meg, csak rajtuk keresztül hagyományozódott át szabadon, a paprika magánhangzóival, a galuska mássalhangzóival, a dióbél és a savanyú uborka ékezeteivel.” (12) Lásd Holly Case történész Körnernek szentelt lebilincselô blogját, ahol sok családi fotó szerepel, köztük Körner dédnagyanyjáé, de egy darabka oral history is Körner nehéz természetû anyjáról: www.blogspot.hu/2014/05/extendedprofile-andras- korner.html; lásd még Sanders. Shiri 2007; Martinelli 2011. Ingall 2016: MaNishtana 2015. Suleiman 2002.

Nem és emlékezet a táplálkozási élettörténet-írásokban a holokauszt idején és után 1

Recommend Documents