NÁDAI PÁL: FRANCIA ÍZLÉS

NÁDAI PÁL: FRANCIA ÍZLÉS. •

•II II •

•II II • II •

ranciaországban az ízlés, a híres francia ízlés az utolsó trónuson ülő eszme, melyet még nem fordítottak fel a köztársasági forradalmak. Az értelem már rég behódolt merész, radikális áramlatoknak, de az érzelmi élet még valahol a tizennyolcadik században él és versaillesi stílusokban fürdik. Ebben a szürke, politikus világban az ízlés még a régi fényességben sütkérezik, piros brokátban, acajoutrónuson bronzveretekkel, egy régi királyság omló cafataiban. Furcsa dolog az ízlés és hogy semmi köze a politikai világnézethez, azt sehol sem érzi annyira az ember, mint Párisban. Ott, ahol minden eszme előttünk jár századokkal és a technikai haladás vakmerően robog, de a masamód-kisasszony álmaiban olyan nyoszolyák jelentkeznek, aminőkön a boldog Lavallière pihent egykor. Furcsa dolog az ízlés, de ellentmondásai érthetők. A francia lélek számára semmi különös sincs abban, hogy az ember nappal viharos radikális és este enyhe szimbolista költészetbe olvad. Az ember nappal a kolostorok ellen szavaz a kamarában, és este az éjjeli szekrényéről leemeli a divatos Péguyt vagy Paul Claudelt s szentekről szóló strófákban gyönyörködik. Mert az ízlés éppen pihentető, simogató erő, arravaló, hogy a lét és érzés ellentmondásait segítsen kiegyenlíteni. A francia ízlés azért volt és marad egy kicsit mindig misztikus. Még egy olyan kissé Ínséges területen is, mint a mai iparművészet, megérzik a miszticizmus lehellete. Ez adja meg neki az örökkévalóság mosolyát, ezt az ellenállhatatlan, finom valőrt. Mi egyéb a nancy-i iskola, mint ennek az iparművészet nyelvére fordítója? Lépjünk be egy Majorelle-szalonba s megértjük, hogy egy szék vonalai lehetnek végső fokon való megtisztulásai annak, amit a természet inspirál a léleknek. Fordítsunk az ablak felé egy Gallé-üveget és ez egymásba olvasztott s összemosódó színekben egy himnuszt fogunk megérezni, egy himnuszt üveghangokon. Egy kiállításon egy nagy üveghasáb alatt állott egy asztali lámpa és semmi egyéb dísze nem volt, mint egy remegő csipkeernyő, melyet a La Gregovia című istoirei iskola növendékei készítettek. Az üveghasábban magányosan, fojtva égett a lámpa. És lehetetlen volt az arramenőnek a Maeterlinck „Vakok" című dramoletjére nem gondolni... A francia ízlés misztikus és ami még fontosabb jellemvonása : asszonyos. A miszticizmus csak egy csipetnyi sót vegyít hullámaiba, de az asszonyiság végigömlik rajta, színét, illatát, magnetizmusát felejti benne. Ennek bizonyára mély történeti okai vannak és talán faji okai is. A férfiasság és a nőiesség egyensúlyállapota francia földön nem ugyanaz, mint másutt s ebbe nemcsak Jeanne d A r c példájánál ütközik bele a figyelmes szemlélő, de magában az utcai és társadalmi életben is. A férfiak ugyanis lágyak, összeomlók, az asszonyból parancsoló akarat sugárzik. Őérte van mindenki : bankár, troubadour és nőszabó. Ő a rejtelme politikai öldöklésnek, miatta robbannak a bombák és az ő kedvéért virul ki a matériák költészete, az iparművészet. Csak be kell lépni egy kiállítási terembe, csak végig kell sétálni a Rue de la Paix-n tea után, csak lapozni kell egy iparművészeti folyóiratban s egyszerre világos lesz, milyen mágikus középpontja ma az egész francia ízlésnek az asszony. A legjobb (sőt sokak szerint az egyetlen) francia iparművész még ma is Lalique, és minden ékszere egy kis szimfónia ékkövekből. S mögötte ott van sok-sok asszony: láthatatlan, fehér nyakak, büszke, illatos hajak, lebegő kis cipők, csupa sejtelemhez csinál keretet Lalique. Hogy egyetlen ékkő körül milyen ratfinált tűzijátékot tud gyújtani apró gyémántokból és gyöngyökből — az nem is újság. Ami új, az az ő és iskolájának (Fouquet, Vever, Boucheron, Rivaud) nagy megfinomodása a stilizáltság felé. Míg régebben egy-egy naturalisztikus ötlettel : egy libellula, egy bagoly, egy tövises gally, egy pók formáival biztosították maguknak az cariè&ie.

Magyar Iparművészet.

2

•

• » y • $ • H V • « V Jí » V í! y • u í y • ?! y • « V • » • X V • « V Jí » • S y • •

eredetiségei, ma minden hatást a színek játékának rendelnek alá és a vonalat szinte átszellemítik. Minden asszonyiság, sőt több: párisi asszonyiság. A raffináltságnak, a kacérságnak, a szomjasságnak összefoglalása. Ugyanennek a Laliquenak egy fehér szalonját láttuk, végesvégig grésből, csodálatosan opalizáló világossággal és végigsuhanó ornamentikával s ez a szalon a maga meztelen fehérségével vérbizseregtető volt. Mindennek az asszony a kacagó középpontja. Nagy és kis dolgok őérette vannak e világon : és ez a sok száz cizellált, ötvözött, emaillozott, csiszolt és berakott ezüst szelence, kézitükör, puderos doboz, flacontartó, cigarettatárca, kesztyűskatulya, úti nécessaire és illatszertartó mind jókedvű troubadurok hódolata az ő lábainál. Dúskáljon mindabban, ami drága és szép e földön. A francia iparművészet formákban, kompozícióban, ornamensekben nem túlötletes, de hihetetlen leleménye van a nagyszerű pipereanyagok felfedezésében : a csiszolt kövek, metszett üvegek, egészen sajátos tűzű kerámia mellé odaállítja apródoknak a gyöngyházat, az elefántcsontot, a teknősbékát, a bőrt, a szarut és ki tudja még mi mindent. S a néző beleszédül abba a zsonglőr-könnyűségbe, amivel az anyagokkal bánni tud egy Desrosiers, egy Wazoquier, egy Bastard, egy Despret, egy René Kiefer, egy Clement Mère. A konstrukciót, a szolidságot és a polgári jólétet bizonyára az angolok és a németek kedvéért találta ki a jó Isten, de költeményt lehelni az anyagba és ehhez való pénzt, meg asszonyt a franciáknak adott, Az asszonyiság olykor egészen görögös formában jelentkezik a kerámiájukban (Méthey), a plakettjeiken (Chaplain, Roty, Bottée, Patey, Dubois) és abban a szellemben, ahogy a tánc ritmusát viszik át az életbe. Callypso talán már az öreg gauloiskat is csiklandozta lebegő fátylaival, testének néma hajlásával. Hol volt még akkor a mi egész tánckulturánk, hol volt Dalcroze, hol volt Hellerau, hol volt az orosz ballet, mikor Páris már megbódult Lóíe Fuller selymének tűzszerpentinjeitől és M. et Mme Curie világítottak neki a színfalak mögül rádiummal ? Még azóta sem ábrándultak ki belőle egészen. Plakáton és gipszográfiában, üvegbeedzve és gouach-sal festve még találkozunk vele vagy Isidora Duncan-nal, akit tavaly görög tunikájával és görögnyelvű Orestes-előadásaival egy pár hétre újra emlékezetbe idézett, a testvére Raymond Duncan. Ez a pompás növényevő férfiú, aki hajadonfővel, meg szandálban sétált a nagy boulevardokon nővéreivel, a különböző skót és ír misszekkel és ámbár Páris mulatott rajtuk, a művészet, meg az iparművészet mégis beleesett újra a görögség lázába. De haj, ez a görögség nem a franciák hagyományos graecizmusa többé. Nem ama tizennyolcadik századi racine-es és diderot-s és nem ama tizenkilencedik századi Leconte de Lisle-en még Antoine-on nyugvó. Ezen a görögségen müncheni íz érzik meg és egy olyan esemény hatása, amely két év előtt zajlott le Párisban, de még ott muzsikál az iparművészek fülében : a Salon d'Automneban rendezett kiállítás, müncheni iparművészeti reminiszcenciáiban. Igen, München eljött ide és még mindig nem ment egészen haza. Sőt úgy látszik, mintha egyre veszedelmesebben áradna ide a müncheni forma és ez nemcsak motívumokon vagy felfogásokon érzik meg, mint Franz Waldraff akvarelljein és Lebourgeois fába faragott állatain, meg síremlékein. De megérzik jelentős

• í y • H • íí » • M V • £ « H » • £ y • y • ?í y • M V • » • J y • »

iparművészeti elvek változásán. Azaz, hogy a berendezőművészet sorra feladja a régi, diszkrét, de kissé ingadozó formákat, a letompított színeket, a nagyon nyugodt harmóniáját a citrom-, rózsa- vagy jávorfának, az eper- vagy ibolyaszínű selyemmel. Azt a hagyományos Selmersheim-Grasset-síílust, melyben ma Follot a legnagyobb. Viszont emebben az új, münchenies ízlésben Süe és Huillord pazar készsége ragadja magával az utánzókat. Az idők változnak és Párisban nemcsak a német muzsika fog szalonképessé válni, és nemcsak Nietzsche filozófiája, de hova-tovább a biedermeier-formák és a népművészet pántlikás színkeverései is, ami máris megejtette a fiatal André Groult-t. Persze, még sok-sok megalkuvás árán történik a dolog, mint Szabó vagy Róbert kovácsolt és domborított fémmunkáin, amelyeken németes keménység, franciás szeszély és angolos praktikusság vegyül össze. De mindegy : a jövő előreveti árnyékát és ez az a jövő, amely nem keseregni fog Strassburg felett, hanem versenyre kel a németséggel. Ez az a jövő, amelyen — ki tudja? — megfordulhat az egész francia iparművészet stílusa és ahelyett, hogy szalonok és boudoire-ok, a nagy mondainek és a kis színésznők lantosa lenne, odaáll a francia polgári kényelem szolgálatába. Odaáll ebédlőkredencet, nyomott kartont, jó könyvkötéseket tervezni. Hiszen máris érezhető, hogy a nagy árúházak (Printemps, Bonmarché) pályázatokat írnak ki és megbízásokat adnak a tervezőknek (Dufrène, Landry, Rapin) arra, hogy étkező-servicet, polgári lakást, irodaberendezést tervezzenek, mert végre is nem mindenki szaladhat Waringhoz és Maples-hoz, kivált, mikor nem directoirszekrényre van szüksége, csak előszobafalra. A jövő tehát Párisra nézve is csak sejtelmeket jelent és a bizonytalanság ingerét. A jósolás azonban még az ízléskutató esztétikusnak sem lehet feladata. De ez felesleges is. A francia iparművészet jelene egyáltalában nem olyan vigasztalan, hogy érdemes ne volna belemerülni friss és elegáns formákért, érdekes szempontokért. Nem is szólva a női divatnak arról a kisajátíthatatlan dominiumáról, melyen minden nagyszerű lelemény az ő sajátjuk volt és marad — még mindig gazdag regiszterük van gyengéd, kellemes formákból arra, hogy felfrissítsék a néha nehézkes és lassúvérű Európát. Csak nem a mi kirakataink selejtes bronzaiból, rossz brokátjaiból, műmárvány óráiból és cifra nippjeiből kell őket megítélni, hanem megértő közelségből. Oda kell menni közéjük és velük járni a gesztenyefás utcákat s velük kaparni a kandallók parazsát s az ő költőiket olvasni. É s akkor rögtön eszünkbe jut, hogy az életformájuk kényelmetlen a külsőségekben, de gazdag belső szenzációkban, felvillanó szépségekben. Hogy az álmaink villáját és kertjét angol építésszel kell terveztetnünk és német művésszel berendeztetnünk, de az álmaink királynői francia csipkelegyezőre és francia ékszerre áhítoznak és ebben igazuk van.

• íí y • £ • íí y • ?! V • £ V íí y • í V • £ • íí y • í V fi y • ft $ • »

GEORGES LECHEVALLIER-CHIGNÀRD: A KERÁMIA ÉS AZ ÜVEGESSÉG. kerámia a hanyatlás hosz- lassanként teleszítták magukat perzsa és szú korszaka után,amelyben csak a technikai haladásra törekedett, mintegy harminc esztendő óta újra tekintélyes helyet foglal el Franciaország iparművészetében és nem egyszer valósággal előőrsi merészségről tett tanúságot. Emberek akadtak : Chapleí majd Delaherche, Bigot és mások, akik egy három évszázad óta elhanyagolt anyaghoz, a kőagyaghoz (grès) fordultak eszméik megvalósítása céljából. Azt tartották, hogy a dekoratív hatásnak a forma és szín tökéletes harmóniájából kell létrejönnie, anélkül, hogy bármilyen idegen dekoráció alkalmazására lenne szükség. Kiváló mesteremberek voltak ezek, anyaguknak szenvedélyes szerelmesei és befolyásuk bizonyos szempontból hasznos volt: az a szeretet, amellyel az ő érdemeik folytán a közönség a kőagyag iránt viseltetik, ennek az anyagnak az építészetben való felhasználására vezetett és ismert dolog, hogy a dekoráció ezen módja, amelynek technikai előfeltételeit Sèvres-ben már 1900 előtt tanulmányozták, ma már milyen fontos és értékes. El kell ismernünk, hogy a mai keramisták, anélkül, hogy az elért eredmények közül bármit is feladnának, más irányba törekszenek. Oly hatalmas egyéniségekre, mint : André Methey, Decoeur, Lenoble, Massoul sokkal nagyobb hatással van a szép szín, mint a szép anyag. Mindegyikük, más más eszközökkel, tüzes színekből előálló harmóniára törekszik és amíg elődjeik mindegyike arra törekedett, hogy önönmagában szép anyagot állítson elő, a mai fazekasmesterek az anyagnak semmi jelentőséget sem tulajdonítanak a keresett színhatás elérése után. Ez a felfogás magyarázza meg a porcellán elhanyagolását, ennek dekoratív jelentőségét túl szegénynek tartják, és ezzel szemben előnyt adnak a mázos agyag, a fayence és nyers kőanyag alkalmazásának. Abban a meggyőződésben, hogy a szép anyag kultusza végeredményében csalódáshoz vezet és hogy semmi sem helyettesítheti a dekoráció legfőbb elemét : a színt, azt az elvet fogadták el, hogy nincs anyag, amely méltatlan volna arra, hogy belőle szép tárgy készüljön. Ez az ízlés, e törekvések végzetes eredményre kellett, hogy vezessenek : miután műveikben a dekoratív motívumok állottak előtérben,

arab művészettel, anélkül azonban, hogy a keleti művészet finomságait megközelítették volna. így egyikük-másikuk szinte megelőzte az iparművészet mai mozgalmát. Jóval azelőtt, hogy a modern iparművészetben a muzulmán és perzsa művészet hatalmas befolyása érezhető lett volna, Methey, Lenoble, Decoeur már éreztették ezt a befolyást, anélkül, hogy számot adtak volna róla maguknak. Ezek a művészek képviselik ma a francia kerámika egyik irányát, sőt egynéhány amatőr véleménye szerink ők képviselnének e téren minden érdemes törekvést. Véleményünk szerint ez nagyon veszedelmes állásfoglalás, melynek következményei súlyosak lehetnek. Egy ilyen kérdésben, ahol a művészet oly közelről érinti az ipart, mindig azt kell tekintetbe venni, hogy milyen lehet egy mozgalom befolyása az általános termelésre. Ebből a szempontból az imént tárgyalt művészek elszigetelt egyéniségekként jelennek meg. Alkotásaik semmikép sem alkalmasak a közönséges használatra, és irányuknak valószínűleg nagy része van abban a hanyatlásban, amelyet szorosan vett keramikai iparunkban észlelhetünk. Ezek a mesterek megtagadták a legszebb kerámikai anyagokat, főleg a porcellánt. Ma egész Franciaországban seholse produkálnak művészi porcellánt, a sèvres-i Manufakture-ön kívül, és ez annál is inkább sajnálatraméltó, mert ez a tiszta, a hozzáértő kezében oly gazdag anyag a legfőbb eleme az általános használati tárgyaknak. Ebből a szempontból az új törekvések gyengék maradnak és Franciaországot kétségbevonhatatlanul megelőzték más országok. Ennek a körülménynek sok más oka is van, így a mellőzés, amellyel néhány modern kerámikusmester a porcellánt sújtja, a XVIII. század kiváló porcellánjának az emléke, amely mindig kísérti a művészi múltjának emlékeibe szerelmes francia közönséget, amely szívesen elhiszi, hogy ehhez hasonló szépet korunk ebből az anyagból nem teremthet. Valósággal újra kell nevelni ezt a közönséget és meg kell győzni arról, hogy a porcellán könnyen és sikeresen alkalmazható a modern formák tervezésére is. Tizenöt esztendő óta törekszik arra Sèvres, hogy ezt az igazságot bebizonyítsa, Határozottan változtatott ekkor az öreg porcellángyár régi álláspontján, amely miatt már már kezdett elposványodni, hogy habozás nélkül részt vegyen abban a mozgalomban, amely 1900-ban már tetőpontjára jutott. Vég-

leg leszámolt akkor avval a kicsinyes és ismertsége folytán már könnyű modorral, mellyel művészei azelőtt éltek és a jövőben nem akart megelégedni azzal a tiszteletreméltó hellyel, mely már hosszú dicsőséggel teljes múltja miatt megillette, de hódítani akart, mást, újat, a legmodernebb művészethez illőt. Tradícióinak nyomasztó láncát széttörve, azzal kezdte, hogy saját magánál megreformált mindent és úgy jöttek létre egyszerre egyszerű, jól elgondolt s észszerű formák, tiszta, a gyártás normális feltételeinek megfelelően elképzelt gyártmányok. Vállalkozott arra, hogy érvényre juttassa a kerámikai díszítésre alkalmazható összes eljárásokat. A „nagy tűz" (grand feu) volt már akkor is a keramika észszerű díszítésének az egyedüli módja és a Manufacture minden igyekezetét olyan darabok gyártására fordította, amelyeknek díszét a tűz ereje szolgáltatta. Ez a törekvés a porcellán díszítésének elveit természetesen lényegében megváltoztatta. „A cartouches à personnages" kicsinyes és ügyetlen „arrangement"-jait a Manufacture a stilizált növényekkel és geometriai díszekkel helyettesítette, amiként azt a modern irány követelte. Itt azonban csakhamar azt a veszélyt vették észre, hogy ebből a logikus eljárásból még hiányzik a francia szellem bája és hangja; csakhamar belefáradtak az unalmas szabályosságba, az egyenes és görbe vonalak örökös, változatosság hijján levő váltakozásaiba, amik nem kötik le eléggé a figyelmet. Ezenkívül észrevették azt is, hogy milyen nehezen fogadja el a francia szellem ezt a teljesen új művészetet. Éppen azért mintegy három esztendő óta Sèvres valami nyugalmasabb, eredetibb, színesebb formát keres. A „nagy tüzet" el nem hagyva, egy kissé a modern fazekasok elveit követi, akik semmi kiviteli eszközt sem tartanak alkalmatlannak a keresett hatás elérésére. Olyan művészek, mint René Lalique ösztönzésére megkíséreli, hogy ha újat is alkot, ne térjen el túlságosan a harmónikus és kedves bájosságból, fantáziából és előkelőségből lett francia hagyománytól. Félve az elunalmaskodástól, amire a „nagy tűz" állandó és kizárólagos alkalmazása vezetne, hatalmasabb, élénkebb, a természethez és az élethez közelebb álló harmóniák létrehozására törekedett. Más oldalról a Manufacture napról napra jobban igyekszik arra, hogy kivergődjön eddigi elszigeteltségéből ; rajta kívül álló művészeket vonz magához, magáévá teszi új eszméiket, és mindent elkövet, hogy ezeknek plasztikus formát adjon. Reprodukcióink között látható p. o. egy tavaly a turini kiállítás számára készült budoir, amellyel

a Manufacture a porcellánnak az építészeti dekorációra való alkalmazhatóságát akarta megmutatni. És ezzel az öreg sèvres-i gyár megfelel hivatásának, amely az ipar útját kell hogy kijelölje. Legújabb termékeinek sikere érdekesen bizonyítja, hogy a közönség szívesen szeretné meg újra a porcellánt, ha arra törekednének, hogy ezt a kiválóan értékes anyagot a modern iparművészet igényeihez idomítsák. Kívánatos volna, ha az egész agyagipar követné a példát és a régi stílusok utánzását elhagyva, határozottan kivenné a maga részét korunk művészi fejlődéséből. A kerámika művészetének reneszánszát ez a két párhuzamos irány jellemzi : egyrészt teljesen eredeti, szenvedélyes, színrajongó, de elszigetelt művészek, akik egy dekoratív rajzban csak a színes harmóniákra való alkalmat látják és akik e réven sokszor túlságosan egyszerűsített kompozíciókhoz jutnak ; más oldalról pedig az a törekvés, amely a modern iparművészet céljainak a kerámiákban való megtestesítéséf keresi és amely színkölteményeinek megörökítésére a porcellán anyagát választotta. Mindkét párt törekvései azonban, fájdalom, túl arisztokratikus jellegűek maradtak, és nem gyakorolnak elegendő befolyást az ipari produkcióra. Most pedig lássuk a tűz művészetének másik ágát, az üvegességet. Mindenekelőtt azt látjuk, hogy az evolúció itt sokkal gyorsabb és eredményben sokkal gazdagabb volt. Ezelőtt húsz esztendővel Franciaországban csakis a fehér üveget ismerték, és egy-egy darab dekoratív hatását csakis a fénynek a csiszolt oldalakon való játékával érték el. Akkor jött Gallé, aki az üvegben „a művészi dísz eszközét" kereste és ebben az engedelmes anyagban dekoratív elemet látott, amelynek révén a modern lakásba színes és harmónikus tónusokat vihet be. Gallé törekvései a modern iparművészetnek az 1900-ki kiállításon elért nagy sikeréből kivették jogos részüket, de a tulajdonképeni üvegességre befolyás nélkül maradtak, mert művei tisztán csak dekoratívek voltak használati cél nélkül. Ujabban Henri Cros az üvegben kereste az anyagot, mely felveheti a versenyt a szobrászat régi anyagaival és tonalitásaiban a viaszra emlékeztet. Kezei között a „pâte de verre" maszkokká, bájos és finom bas-relifekké alakult. Művészete érdekes folytatóra talált fiában, míg ugyanez a technika a kiváló művész Delaherche kezében, ha nem is használati cikkek, de legalább is olyan tárgyak alkotására szolgál, amelyek az üvegesség szokásos formáihoz sokkal közelebb állanak, mint Cros szobormunkái. A polychromia, a szín felé való törekvés, jellemzi a „pâte de verre" mai

művészetét: fájdalom ez anyag megmunkálásának rendkívüli nehézsége, a termelést egynéhány igazán magas művészi értékű darabra korlátolja. René Lalique-ot kell szerintünk ma az üveg művészetének újjáteremtőjéül tekinteni. Az ő első kísérleteinek architektónikus rendeltetésük volt, de ma már főtörekvése odairányul, hogy az üvegből készült használati tárgyak formáját újjáalkossa. Illatszer-flaconokat, bonbonnière-eket, rizspordobozokat stb. tervez. Lalique üvege öntött üveg s formái egyszerűek és logikusak : p. o. egy palack formája magas, karcsú, önként kínálkozik a hely, ahová a kéz helyezkedik, mikor a tárgyat fel akarja emelni. Dekorációja végtelenül változó : diszkrét és simuló, amikor a tárgy felületén jelentkezik, ellenben hatalmas relieffé lesz, amikor úgyszólván a tárgynak anyagába van belefogalva. Motívum gyanánt sokszor választja a virágot, még többször azonban az emberi testet, arcot, és főleg ebben felülmúlhatatlan. Valósággal koronája mindannak, amit a francia művészet alkotott, amióta megérezte a klasszikus ókor hatását. Lalique figurine-jeinek báját valami csodálatos frisseség jellemzi, a görög vagy pompeji művészet legszebb példányai jutnak eszünkbe. Ez a művész elérte a modern művészet tökéletes formáit és egyidejűleg meg tudta őrizni hagyományait, ezzel pedig létrehozta ama feltételeket, amelyek olyan országban, mint Franciaország, a tartós siker alapjai. A színt Lalique egészen más módon alkalmazza, mint

Gallé és a «pâte de verre" mesterei és csak arra szorítkozik, hogy vele az anyagban magában érjen el színes hatást. Az ő üvegje rendesen átlátszó marad, a tompa és fényes részek egyszerű szembeállításával, néha megelégszik azzal, hogy kontúrjait nagyon szelid barna árnyékkal hangsúlyozza, máskor azonban erősen színezett üveget használ, ilyenkor anyagát valóságos drágakőként kezeli, amely azután a legszebb ékszerek között foglalhat helyet. Lalique művészete a modern üvegességben rendkívüli fontossággal bír, úgy művészi, mint technikai szempontból. Új formákat jelent, előrehaladást a francia fejlődésben, anélkül azonban, hogy bárminemű idegen elem vegyülne bele ; technikája az üveg természetes tulajdonságainak a kihasználása. Befolyása az iparra egészen világos. Nem egy zárkózott művész elszigetelt munkájával állunk itt szemben, hanem olyan törekvéssel, melynek elterjedése a legegyszerűbb eszközök révén mehet végbe. Ezért Lalique munkáinak már eddig is, de ezután is nagy befolyása lesz az ipari üvegesség termelésére. A kerámika és az üvegesség tehát Franciaországban a fejlődés útján van. Művészetüket szenvedélyesen szerető művészek szentelték nekik munkásságukat, és ha az üvegesség talán már nagyobb tökélyt mutat, a kerámikától még többet remélhetünk, feltéve, hogy az i p a r megérti, milyen elsőrangú érdeke, hogy a modern törekvésekért folytatott küzdelemből kivegye a maga részét.

O

Albertine B e r n o u a r d .

v

y

I F. BERNOUARD: A MŰVÉSZI KÖNYV. ! Claude Chereau-nak ajánlom e sorokat, aki évek óta társam a művészi könyvért való küzdelmemben.

osszú évek után ismét felébredt a jóízlésű emberekben a szép könyvek utáni vágy, a modern könyvek azonban, amelyeket a különböző kiadók kínáltak nekik, igényeiket egyáltalában nem elégítették ki. A mult századok könyveihez tértek rövidesen vissza, amelyek tipográfikus szépségeik, szép papirosuk és nyomásuk folytán magasan fölötte álltak a modern könyvipar termékeinek. A könyvművészetnek reneszánsza érdekében Franciaországban az elmúlt esztendők folyamán több könyvkereskedőtársaság alakult különféle nevek alatt s ezek szép papiroson ízlésesen nyomtatott könyveket igyekeztek a piacra hozni. Fájdalom azonban, jóakaratú törekvéseikben már első kísérleteiknél csalatkoztak, a nyomdászvállalkozó hibája folytán, aki a bibliofilek kívánságaira mesterségének igaz ismerete nélkül azt felelte, hogy „ezt nem lehet megcsinálni", avagy „ez nem lesz nyomdaszerű" (tipográfikus). A könyvkedvelők lassan-lassan maguk is e vulgáris mesteremberek véleményét fogadták el és nem merték többé követelni azt, amit szerettek. Természetesen ezekután ők is kijelentették, amit más országok könyvkedvelői is kimondottak már: „Nincs többé könyvnyomdász", amiben persze viszont ők tévedtek. Minden ország közönsége, konstatálván a könyvnek hazájabeli szomorú állapotát, más országokat irigyel, amelyek „szép könyveket produkálnak", ami viszont ismét tévedés, mert a Föld minden avagy majdnem minden országában sok kitűnően berendezett nyomda van, amelyekben igazán tökéletesen nyomtatnak, és amelyek mégis mind igen rosszul nyomtatott könyveket bocsátanak forgalomba. A kitűnően nyomtatott, csúnya könyvek azért lehetségesek, mert a nyomdákban nincs többé olyan jóízlésű ember, aki megértené, hogy a könyvkiállítás művészet és aki ezt a művészetet lelkéből szeretné. Mindenki vagy művész szeretne lenni és pedig hamarosan híres, avagy kereskedő, aki sok pénzt keres. Senki se akar egyszerű mesterember maradni, jóllehet a mesterember az átlagművésznek társadalmi szempontból fölötte áll, mert utóbbiak között alig akad száz között egy tehetséges és tízezer között egy, aki igazán zseniális.

A mai nyomdászemberek, amint valamikor Geffroy Thory megkívánta tőlük: „fehérre feketét tesznek", de úgy, hogy ezzel lehetőleg a legtöbb pénzt keressék. Pelletan, aki az utolsó esztendők egyik legjobb kiadója volt, művészetének definíciója gyanánt szintén Thory mondatát idézte : „a könyvnyomdászat a feketének fehéren való művészete", ami szerintünk tévedés, mert paradoxon nélkül a könyvnyomdász ép úgy tehet szürkét sárgára, avagy kéket fehérre, mint feketét fehérre, egyedül az fontos, hogy ízlése legyen és ízlését szép és jó papiroson kifejezésre juttassa. Az eddig mondottakat összefoglalva, azt állítjuk tehát, hogy a könyvnyomdászat két részre oszlik, egyrészt a nyomtatásra, amely bizonyos ismert jeleknek papirra való nyomása, másrészt a szedésre, komponálásra, ami az ismert jeleknek bizonyos elvek szerint a nyomtatás céljára történő egymásmellé rakását jelenti, ezt más szóval tipográfiának nevezhetjük. Már most azt állítjuk, hogy minden országban van jó nyomda, de igen ritka kivételektől eltekintve, nincs jó tipográfus. Ezért téves az általános vélemény, hogy nincs többé jó könyvnyomda és ebben kell keresni a könyv modern dekadenciájának az okát. A ma majdnem halott tipográfiát a kiadó gyilkolta meg. Nem tudjuk bizonyosan, hogy mikor jelent meg az első hivatásos kiadó, tudjuk azonban, hogy a szó (éditeur) Littré szerint csak 1797 óta ismeretes a francia nyelvben. Már pedig ha Darwin teóriája : „A funkció teremti meg a szervet" igaz, akkor egy szó valamely nyelvben csak akkor jelenik meg, mikor szükség van rá. Ha tehát a szó csak 1797-ben fordul elő először Franciaországban, feltehetjük, hogy a kiadó mestersége ez időtájt még nem volt nagyon öreg. Azelőtt csak nyomdászok voltak Franciaországban, kik könyvárusbódékat tartottak maguknyomtatta könyveik eladhatása céljából, a

Carlègle.

• •íí

• •H •H •H

- J 95

Dunoyer de Segonzac.

könyvkereskedéseknek azonban a mai könyvkereskedéssel nincs semmi közösségük. A régi könyvnyomdász méltóságteljes és tudományos ember volt, tudnia kellett latinul és görögül, sőt egy kicsit héberül is, mondják a régi szakkönyvek, s azt hisszük, hogy így is volt ez az Estienne-ek, a Cramoisi-k, a Manuces-ek, Plantin-ek és más híres nyomdászok körében. Mi ezzel szemben a mai könyvkiadó ? Egy-két kivétellel ignoráns közvetítő, aki éppen csak annyit ismer a könyvnyomdászat mesterségéből, amennyi a közönség megszédítésére szükséges és akit korlátolt ismeretei csak arra képesítenek, hogy mennél jobban kihasználhassa a szerzőt, a közönséget és a nyomdászt. Keveset törődik a könyvnyomtatás művészetével, a papiros, a forma szépségével. De nem is ért hozzá. Legfőbb érdeme, hogy rátudta oktrojálni a közönségre a maga különös számtanát, amely szerint háromszor ötven centimes, három francs és ötven centimes.* *

*

*

A modern Franciaországban akadt egynehány ritka, a könyvért rajongó szellem, akik gátat akartak emelni az átlag könyvek hatalmas árjának. Egyetlenegy érdemli meg közülük a megemlítést: Edouard Pelletan, ki egynehány hónappal ezelőtt meghalt. Csak kiadó volt és nem nyomdász, ami felfogásunk szerint azt jelenti, hogy nem volt mindig tisztában azzal, hogy mit csinál és mit kellett volna csinálnia. Azt hisszük, hogy betűinek megvá* A francia könyvek rendes ára három francs ötven centimes.

lasztásában sokszor csalatkozott. A Dudotféle betűknek, amelyek olyan kitűnően megfelelnek korunk kaszárnyastílusának, alkalmazásában tévedett és a kéziprés alkalmazása szerintünk szintén tévedés volt. Nem fölösleges-e a kéziprés alkalmazása, mikor a hengeresprés éppen olyan jó, de gyorsabb munkát tesz lehetővé ? A kéziprés alkalmazása korunkban olyan előítélet mint az, hogy illusztrációkat külön e célra készült fametszetekről kell klisiroztatni és a klisékkel nyomtatni. A fába nemcsak azért metszünk, mert a fának külön rendeltetése van, hanem azért is, mert régi francia nyomdászkifejezés szerint: „le bois a de l'amour avec le papier".* Pelletan egynéhány kiadásának nagy sikere volt, ezekből példaképen közlünk egy oldalt. Egy könyvet és két apróbb füzetet adott ki magáról a tipográfiáról, amelyekben bár sok olyat mond, amiben igazat adunk neki, sokszor viszont igen ingadozó megállapításokat tesz. Pelletan és társai törekvésein kívül a modern könyvnyomdászatért még a betűöntők tettek valamit, mikor új betűk öntését kísérelték meg. Közülök egynek, a Grasset-félének volt is átmeneti sikere, ma azonban már teljesen abbahagyták azt is és csak vidéki nyomdák alkalmazzák még néha. Kitűnően kifejezésre jutott benne a francia modern stílus : nehezen olvasható, logikátlan deformációja volt ez a garmondbetünek. Egy másik ábécét Auriol kísérelt volt meg, ennek betűi barokkok és szemsértők voltak. Körülbelül egy hónap előtt ismét megjelent egy új betű, me* „A fa szerelmes a papirosba."

LA

REINE

PÊDAUQVE.

21 j

de même dans la rue, elle rit m'envoya un baker. Sur quoi, une main, paßant par la croisée, lui donna sur la joue un soufflet dont elle fut si étonnée quelle lâcha le pot à eau, qui tomba, peu s'en faut, sur la tête de mon bon maître. Puis la belle souffletée disparut le souf fleteur, paraißant à sa place à la fenêtre, se pencha sur la grille & me cria : — Dieu soit loué, monsieur, vous n'êtes point le capucin ! Je ne puis souffrir que ma maitreßf envoie des baisers à cette bête puante qui rôde sans ceße som cette fenêtre. Cette fois du moins je n'ai point à rougir de son choix. Vom me semble^ honnête homme, <é>° je crois vom avoir déjà vu. Faitesmoi l'honneur de monter. Il y a céans, un souper préparé. Vom m'obligerez^ d'y prendre part avec M. l'abbé qui vient de recevoir une potée d'eau sur la tête qui se secoue comme un chien mouillé. Après souper, nom jouerons

II. MELLÉKLET.

MAGYAR IPARMŰVÉSZET, 1913, III,

fA' vN (Skc^VV^I .TÁRA

ANATOLE F R A N C E : ,,LA ROTISSERIE OE LA REINE P É D A U Q U E " C Í M Ű MÜVÉNEK EGYIK LAPJA. (E. PELLETAN KIADÁSA.) A FRANCIA TIPOGRÁFIÁNAK J E L L E M Z Ő PÉLDÁJA.

PAGE EXTRAITE DE „ L A ROTISSERIE DE LA REINE P É D A U Q U E " DE MR ANATOLE FRANCE. I M P R I M É MODERNE FRANÇAIS.

124.

124. René Lalique : A sèvresi nemzeti porcellángyár boudoirja, f e h é r g r é s - a n y a g b ó l berakott p l a t i n a - z o m á n c d í s z f f é s s e l .

Magyar Iparművészet.

124. M a n u f a c t u r e Nationale de S è v r e s : Boudoir en g r è s blanc, d é c o r é d ' i n c r u s t a t i o n s d ' é m a u x s u r platine.

2

125.

125. M a s s o u l ; 126. D e c o e u r ; 127. H e n r y edényvázák.

98

Simmen

Kő-

125—127. V a s e s en g r è s d e g r a n d feu.

•il

•H

128. E . L e n o b l e : M a g a s lűzű d í s z e d é n y e k . — 129—131. Émile Decoeur : Kőedénytányérok és váza.

128—131. P l a t e s et v a s e en g r è s d é c o r é s

en g r a n d

feu. •

•H

2*

99

132.

132—135. S è v r e s i nemzeti Iánok é s b i s c u i t e k .

100

porcellángyár : Újabb porcel-

132—135. M a n u f a c t u r e Nationale de S è v r e s :

Porcelaines.

•il

•H M •

II

R e n é Lalique : 136. S z á r n y a s f e h é r ü v e g . — 137. S z ü r k e ü v e g - m a s z k o k k a l díszített v á z a . — 138. B o n b o n n i è r e m e t szett f e k e t e ü v e g b ő l . — 139. V é s e t t illatosító ü v e g c s e . — 140. Marinot : Z o m á n c o l t U v e g s z e l e n c e .

136. V a s e à a i l e t t e s en v e r r e blanc. — 137. V a s e o r n é de m a s q u é en v e r r e g r i s . — 138. B o n b o n n i è r e en v e r r e noir. — 139. F l a c o n à p a r f u m s . — 140. Boîte en v e r r e , décorée d'émaux

-J101

103

145.

145. Adrien K a r b o w s k y : Lyoni Tassinari és Chatel gyárából.

104 !=•=

préselt

bársonyszöver.

145. V e l o u r s ciselé de Lyon.

lyet Bernard Naudin rajzolt volt, szándékosan archaikus és formában nem eléggé megállapodott. Miután eddig csak mintanyomtatványt láttunk belőle, teljes véleményt még nem alkothattunk róla, annál kevésbé, mert a mintanyomtatvány tipográfikus szempontból igazán nem kifogástalan. A közönséget igazán érdeklő törekvések csak az egyszerűséget kereső kísérletek lehetnek, amelyekben az író és rajzoló tehetségén kívül érezhető lesz egy olyan ember szelleme is, ki alaposan ismeri a könyvnyomdászat minden csinját-binját. Az ilyen könyvnyomdász nem sokat kell hogy törődjék majd az új találmányokkal, a könyv számára ezek nem hoznak semmit, a fototípia és a hengeresprés neki elegendők. A hengeresprést tökéletes szabatossága és gyorsasága miatt kell alkalmazni, a fotografikus klisét pedig akkor, amikor az illusztráló művész nem maga vési fába vagy rézbe rajzait, mert mindig többet ér a fényképklisé hideg pontossága, mint a fametsző interpretációja. Reméljük, hogy a jövő könyvei sokban el fognak térni a maiaktól. A rajzok összefoglalják majd ama fejezeteket vagy verseket, amelyeknek díszítésére hivatva vannak és általában nem fognak könyveket illusztrálni, hanem csak dekorálni. Az illusztráció és deko-

ráció között óriási a különbség. Az illusztráció azt akarja kifejezni, amit az olvasó nem ért meg, avagy amiről feltételezik, hogy nem érti meg, ami az olvasóra nézve sértő, és viszont kissé hivalkodásra valló az illusztrátor részéről, míg a dekoráció csak arra törekszik, hogy kellemesebbé, tetszetősebbé tegye a könyvet. Az utolsó esztendők illusztrátorai közül, hadd említsem meg Bellery-Desfontaine-t, aki méltó hírnevére és akinek többet köszönhetünk, mint sokan gondolják, Steinlent, ki igazán rendkívüli jelesség volt. Huart szépen illusztrálta Balzac-ot. A legifjabb nemzedékből Maxim Dethomas, Charles Guérin, Dresan, Louis Sue, P. de Segonzac, Roubille, Trebout, Jon. Gordoni, L. A. Moreau, Maril, Laurencin és még egynéhányan, kiknek nevére hirtelen nem emlékezünk, napról-napra fejlődnek. Még csak arra kérjük az olvasót, bocsássa meg nekünk, hogy ilyen rosszul fejezzük ki eszméinket, amelyekkel pedig tisztában vagyunk, mert néhány év óta már a könyvnyomdászat művészetének szenteltük életünket. De hogy szabadon mondhassuk el álmainkat és fájdalmainkat a régi és modern könyvekről, oly sok helyre volna szükségünk, hogy itt alig találunk eleget a legszükségesebbek számára.

HENRI CLOUZOT VAS, BRONZ É S MÁS FÉMEK. A XVIlI-ik század ismert mesterművei után

francia iparművészet öszszes ágai között talán a megmunkált fémeké az, amelyik a legőszintébben vette át az új formákat és fogadtatta el őket a közönséggel. Ennek okait könynyű megmagyarázni. Míg szokásaink, erkölcseink, ruházatunk nem változtak 1789 óta annyira, hogy ne foglalhatnánk helyet egy XVI. Lajos idejéből ránk maradt karosszékben vagy ne írhatnánk egy empire íróasztalon, addig tudományos fejlődésünk megajándékozott bennünket az automobilokkal, a liftekkel, a villamos világítással, a telefonnal és még sok más új eszközzel, amelyek mind új formák után kívánkoznak. Természetes tehát, hogy ez új találmányokat formában kifejező iparművészek, a régi stílusok alkalmazásával való rövid kísérletezés után, új és eddig nem látott modelleket igyekeztek előállítani. Ennek tulajdonítható a kovácsolt vas, a cizellált bronz, a vágott és domborított réz gyors diadala a francia társadalomban.

Magyar Iparművészet.

a kovácsság művészete hanyatlásnak indult. A mult század elején a kovácsolt vas szeszélyes csavarodásait a divatos etruszk, görög, római vagy pompéi-i stílus számára frivolnak találtak, túl könnyűnek, túlszabadosnak. Később pedig a vasöntés elterjedésével, az építészek a dekoratív vasmunkákat készen kapták és viszont a csodált régieket könnyen sokszorosítottak. Az öntés olcsósága és könynyen kezelhetősége szintén hozzájárult annak gyors népszerűségéhez. Az utánzatok és a galvanikus sokszorosítások uralma idején, vagyis jóformán az egész XIX. század folyamán, a vasművesség, mint művészet veszendőbe ment. Mikor azután egynéhány jószándékú építész erkélyek, lépcsőkarfák számára ismét szép és jó anyagot keresett, arra a szomorú tapasztalatra jutott, hogy n i n c s e n e k k o v á c s o k . A fémipar-reneszánsza az 1899-iki világkiállítás ideje körül kezdődött és az 1900-iki idején már jóformán fénykorában volt. Tökéletes logikával két egymással ellentétes áramlatot követve alakult ki. A modern művészethez fordult új vonalakért és formákért, a

2

technika dolgában pedig visszatért az elmúlt virágokat tűztek szerkezeteikre. Az aszidők tradícióihoz és az újdonsült műkovácsok, talosokat utánozva, a kovácsok kalapácsai a műhely tüzében, maguk vették kezükbe a alól nenuphar-gyertyatartók, mákvirág-Iámpák kalapácsot. Ügyes kezük alatt az anyag való- kerültek ki. ságos átváltozáson ment át. A hideg, banáMai kovácsaink már lecsendesültek. Élülis és súlyos öntvények helyett, ismét meg- kön E. Brandttal és Szabó Bélával, megint jelent a vas, amely még magán viselte a elérték a régi francia kvalitásokat, a könykalapácsütések nyomait. nyűséget, a világosságot, és a jó ízlést. Ez volt a kezdet heroikus korszaka, egyút- A dekoráció túlbőségéből, a dísztúlhalmotal korszaka a modern stílusért folyt keser- zásból csak a lényeget tartották meg. Csak vesharcoknak, annyit adnak korszaka a csíma már, amire pő kritikáknak, éppen szükség az olcsó trévan. Ez az előfáknak, valakelő mértéklemint az ügyettesség a koválen túlzásokcsolt vasat a nak, a „galandmodern dekoférges", „maráció egyik elkaronis",nyúlsőrangútényeványos motízőjévé teszi.— vumoknak. A Nemcsak a movas sem tudta dern építészelkerülni e ranek van rá elgályt, de még kerülhetetlen a legrosszabb szüksége, de Jaulmes. i d ő k b e n is meghódította a megőrzött valami nyugodt méltóságot, amelyet lakást magát is, ahol meleg és matt tónusa kiaz iparművészet más ágaiban ezidőtájt hiába tűnően illik a divatos, világos berendezésekhez. kerestünk volna. Ezt a nagyértékű tulajdonsá- ; J A modern lakásban, a vasnak mindenesetre got főleg annak köszönhette, hogy'mintáit nem kemény versenytársa a cizellált és aranyozott egyedül iparművészeti rajzolók fantáziája szülte, bronz. Fájdalom azonban, a francia bronzgyáhanem gyakran építészek állapították meg, mi- rosok, bár végtelen gondot fordítanak a gyárnek folytán szerketási technikára,csözetben jók, céljuk könyösen ellenszenak kitűnően meggülnek a modern felelőek, és formáiparművészetnek. ban kifogástalanul Egynéhány az újért, logikusak voltak. az eredetiért hozott A Petit és Grand áldozat után, viszPalais ajtai, rácsai, szatértek a régi stívalamint az Union lusok utánzásához. des Arts DécoraTermészetesen tifs pavillonjai e akad számos kivékorszakról jó képet tel. A dekoratív szaadnak. Ezen úgylonok mindegyikészólván klasszikus Louis Sue. ből k e r ü l t m á r modellek mellett, melyek a második császárság egynehány bájos új darab. Kis számuk alkotásaitól sokszor csak alkalmazásukban és azonban eltűnik az utánzatok özönében. A szép anyagukban különböznek, a szeszélyes és bronz reneszánszához hiányzanak a művéelkínzott formák valóságos viruló erdeje bur- szek, akik egyúttal mesteremberek. A bronzjánzott fel, amelyhez mintául a fauna és tárgyak készítése nagy berendezést kíván, sok a flóra szolgált és bár ezekben is voltak munkabért és tőkebefektetést, amire csak bájos részletek, talán éppen a túlbőség, a tőkegazdag gyárosok képesek. Iparművészek, túlterhelés volt a legnagyobb hibájuk. Hogy mint Dufréne, építészek mint Th. Lambert a régi stílusok megszokott akanthusait, kénytelenek hozzájuk fordulni, ha terveiket volutáit, arabeszkjeit elkerüljék, válogatás el akarják készíttetni. A gyárosok meg is nélkül kovácsoltak össze articsókát, fenyő- csinálják, amit a modern művészet nevétobozt, útilaput és majdnem természetes ben követelnek tőlük, de árúba csak a

régiekről készült hatalmas kópiahalmazt bo- kell a modern építészekről, mint Plumet, Bicsátják. Világítóeszközeinknek, ha nem is net, Sorel, Bouwens, Lecoeur, Meyer, Herbtökéletes, de legalább elfogadható mintája scher, Saywage, Genuys, Ventre, Guimard, még a jövő zenéje, és a külföld úgy látszik Laudry, Chedanne, akik elődeik mintájára ezen a téren nem előzte meg Franciaországot. nem elégednek meg azzal, hogy épületeik terA lángkoronák, a kupolaformájú függőlám- veit adják, hanem maguk rajzolják meg a pák és másfajta luszterek inkább eredetiségre, legcsekélyebb részleteket is. Ugyancsak itt és talán bizarrságra törekednek, mint a jól említendők meg azon iparművészek Dufrène, megtalált formák harmóniájára. Ugyanezt el- Follot, Lambert, Majorelle, Seimersheim és még sok más, kik nem szorítkoznak egyemondhatjuk a kandalló díszítéséről is. dül a bútorasztalos És a bútordíszítő anyagára, hanem elbronzok ? Bizonyos, sajátítanak minden hogy túlritkán találipari technikát és kozunk velük ; de egyaránt komponálnem a bronzkészínak a vas és bronz, tők hibájából. A movalamint a tapéta dern iparművészek és papirkárpitgyáros ugyanis majdnem telszámára, és akiknek jesen száműzték búrajzai mindig eredetoraikról a bronzot. tiek és céljuknak Ez a szép öntött megfelelők. Ide soaranydísz, amely oly rolandók az illuszmeleggé, oly gaztrátorok is, Bellerydaggá és oly kelleDes Fontaines, kimessé teszi a bútort, nek halálát máig ha mértékletesen és gyászolja a francia ízléssel van elosztva, Carlègle. i p a r m ű v é s z e t , E. majdnem eltűnt a bútorzatról. Alig-alig látunk egy kis sávot Grasset, kinek tehetsége úgyszólván encikloaz íróasztal vagy vitrina lábán, egynehány pédikus és szinte vezérli korunk művészi újjákulcslyukkeretet, fiókgombot. Hogy fejlődhe- születését. Ő többet tett a modern francia tett volna ki ilyen körülmények között a fémiparért, mint bárki más. Már 1906-ban modern bútordíszítő bronz? kiadott egy füzetet „Ouvrage Meg kell elégednünk azzal, de ferronnerie" címen, nagyhogy szerény szerepkörében, szerű ajándékot nyújtva vele formái szépek és eredetiek. a tervezés szegényeinek. Kívánatos volna, hogy ezt a Amennyi teret a bútordígesztusát mások is kövessék szítésben a bronz vesztett, és hogy nagy értékű füzete első ugyanannyit nyert a réz. A régi könyve legyen a még megasztalosok, André Boulle kialkotandó „Modern fémművételével, sohase használták ves könyvtárának". a rezet. A bútoroknak rézzel való díszítése korunk újítása. Még sok művészt kellene Különösen új és eredeti a kimegemlítenünk,sok műről bevágott réz; Schiedecker munszélnünk. Azt hisszük azonkái, amelyek a rézművesség ban, hogy eleget mondotDrésa. legjobb korszakaira emlékeztunk annak bizonyítására, tetnek, tökéletes megmunkálásukkal és anya- hogy a fémek művészetében, valamiként az guknak egészséges megértésével. El kell is- iparművészet más ágaiban, Franciaország mernünk, hogy a réznél semmiféle fém nem ismét elfoglalta azt a „place d'honneur"-t, illik jobban a modern interiőrök előkelő és amely múltjánál jogva megilleti. Kétségkívül komoly tónusához. megelőzték más országok De a mozgalom nálunk is megindult, A fém művészetében, inkább mint bárhol egyebütt, az első hely azokat a mestereket és ha másutt szorosabb fegyelmet, a deilleti meg, akiknek kivételes tehetsége meg- koratív formanyelvet illetőleg nagyobb egyetengedi, hogy alkotásaiknak úgy terveit, mint értést, egy szóval karakterizáltabb „mokivitelét személyesen eszközölhessék, mint dern stílust" találunk is, sehol se taláEmile Róbert, Brandt, Szabó, Guillerey, Schenk, lunk több eredetiséget, könnyedséget és jó Schiedecker. Ezek mellett azonban szólnunk ízlést.

3*

ÉMILE BELVILLE: ÉKSZEREK É S DÍSZTÁRGYAK. indcn kor ékszerkészítői Legelső és legszorosabb követői Henry •

«II

•

•H

•

•H

két csoportra oszthatók : az e g y i k b e t a r t o z n a k azok, kik előtt a drágakő a fontos elem és a foglalat csak nélkülözhetetlen tartószerkezet ; a másikba azok, akik ellenkezőleg a foglalattal akarják a tulajdonképeni hatást elérni. — Az első csoport jóformán teljesen távol maradt ama mozgalomtól, amely húsz esztendő óta Franciaország iparművészetének minden ágában oly hirtelen és oly gyökeres változásokat hozott létre. E mozgalom befolyása itt a növényi elemek félénk alkalmazásában, az ornamentális növénydísz nagyobb térfoglalásában, a dissymmetria hangsúlyozásában és a görbe vonalak szabadabb deformációjában merül ki. A modern ékszer tervezése több, igen fontos feltételen alapszik, ilyenek : az alapanyag és a díszítőeszközül szolgáló drágakövek közti egyensúly ; a forma végnélküli szabadsága és a színek harmóniája, az ékszernek célszerűsége és sokszor még a jövendőbeli tulajdonos egyénisége is. A modern ékszer törvényeit, melyeket kortársaink elfogadtak, René Lalique működése állapította meg. Ez a csodálatos művész, kinek első kísérletei oly nagy meglepetést keltettek és akinek későbbi művei, bár egyenetlen értékűek, de mindig artisztikusak, állandóan elől járt a jó példával és mindig egyéni eredményekre jutott azokkal a formákkal, amelyeket oly sokan alkalmaztak utána. Lalique-nak köszönhető a formák és a szín szabadságán kívül, bizonyos anyagoknak, mondhatnók : megnemesítése, többek között a szarué, az üvegé és gyöngyházé, amelyeknek használata ma már általános, de amelyeknek első megjelenése a fényűzési tárgyakon kezdetben hallatlan merészséget jelentett. Kitűnő művészek később nagyértékű anyagra találtak bennök. Lalique alkalmazásukban megőrizett egy egyéni tulajdonságot, amiben nehezen fogják felülmúlni : csodás gyengédségű színérzékét. Nevének minden a modern ékszerről szóló tanulmány bevezetésébe bele kell kerülnie, nemcsak mert senki sem alkotott e téren több jelentékeny művet, hanem azért is, mert még a legfüggetlenebb művészek is azon az úton haladnak, amelyet ő jelölt meg. Az ékszert az árúcikkből műtárggyá nemesíti és ezzel módot adott minden tehetségnek, még a legeredetibbnek is,az érvényesülésre.

Vever és Lucien Gaillard voltak, kik azonban elég hamar el is távolodtak tőle, az első a nagyközönség ízlésének tett engedményeket, a másik a japánok technikai eljárásának hódolva alkot egyéni ízlésű és vonzó műveket. Feuillâtre, aki mindenekelőtt zománcoló, az ékszerben művészetének csak egyik alkalmazási terét látta s művészetének hatáskeltő eszközeit jelentékeny termelésének egyes ágai szerint változtatta. A kettős reliefen c s i p e g e t e t t c l o i s o n n á l t z o m á n c (émail t r a n s l u c i d e en C a b o c h o n ) körülbelől egyedüli művelője du Suan de la Croix, kinek tónusai nyersek és kompozíciója hanyag, mert azokat teljesen feláldozza eljárásának, mely egyébiránt végtelen ügyességet igényel. E két művészt külön azért említem, mert mindketten főleg a zománccal foglalkoznak és az ékszerhez csak a zománc révén jutottak. Azok az iparművészek, akik az iparművészet minden ágát művelik, nem egyszer adtak az ékszernek is igazán egyéni és ízléses karaktert. Az elsők egyike Grasset, kinek terveit Vever dolgozza fel, tervei eredetiek, de kissé nehézkesek ; Theodore Lambert az ékszer művészetében túlröviden vendégszerepelt, érzékeny és találékony elméje valóságos chefd'oeuvreket alkotott. A Templier-cég közreműködésével Maurice Dufrène, Pierre Seimersheim, Henri de Waroquier, Follot, Belville (bocsánat, hogy ezt az utolsót is megemlítem) számos terveik után és felügyeletük alatt készült ékszert mutattak be a különféle kiállításokon. Az ékszerész mesterek közül, kik műveiket részben vagy teljesen önönmaguk készítik, megemlítendő Charles Rivaud, kinek erős, egészséges, kifogástalan technikájú művészetét majdnem mindig az antik művészet inspirálja. Haugeant és Boutet de Monvel, kik között bizonyos művészi rokonság van, majdnem furcsa eredetiséget, valami szándékosan kezdetleges kivitelt adnak terveiknek. Szabó és Brandt műkovácsok szép násfákat és tűket kovácsolnak ; Arthur Jacquin, aki művészeink közül talán a legtöbb művészi eljárás iránt érdeklődött, néhány ékszert és sok dísztárgyat alkotott, fájdalom, egynéhány esztendő óta abbahagyta ezirányú működését és a fametszésnek szentelte magát. Henri Nocq a medailleur és Victor Prouvé, a sokoldalú lothringiai művész egynéhány szép, iparilag sokszorosított ékszert terveztek. A legfiatalabb nemzedékből Raymond Templiert kell megemlítenem, kinek a véletlen

146. S z a b ó A. G. : Csillár kovácsolt vasból é s rézből. — 147. C l é m e n t Mère : Vésett elefántcsont szelence a r a n y - é s d r á g a k ő b e r a k á s s a l . — 148. M a s s o u l : Nagy k ő e d é n y v á z a , kék d í s z í t é s s e l . 146. L u s t r e en fer et cuivre f o r g é . — 147. Boîte en ivoir patiné, g r a v é et inc r u s t é d ' o r et p i e r r e s fines. — 148. G r a n d v a s e en g r è s , bleu d ' É g y p t e .

109 Magyar Iparművészet.

4

1401.

149. E d g a r B r a n d t : L é p c s ő k o r l á t k o v á c s o l t v a s b ó l .

149. D é p a r t d e r a m p e d ' e s c a l i e r .

4*

152. S z a b ó A. G. : L a k á s a j t a j a k o v á c s o l t v a s b ó l .

152. Petite grille d ' i n t é r i e u r en fer f o r g é .

szerencse megengedi, hogy tervei kivitelét maga ellenőrizhesse apja műhelyében és Iribe rajzolót, ki mint karrikaturista odafejlődött ugyan, hogy egynéhány híres és botrányéhes női szabónak nagyon nevetséges ruhaterveket készített, de evvel szemben olyan ékszerterveket rajzolt, amelyek épen nem voltak nevetségesek. A Luisèler-cég, amely elkészítette őket, igazán bájos dolgokat csinált belőlük. Azt hiszem, hogy nem túlzok, ha azt állítom, hogy ő az egyedüli, aki igazán újat hozott a mai ékszertervezésbe. Az ékszerről szólva a dísztárgyról is meg kell emlékeznünk, amely ugyanazon kezekből kerül ki, ugyanazon kiviteli tulajdonságokat kívánja meg. Lalique-nak sok „vitrina ékszert" vetettek a szemére, amelyek, ha hordanák őket, igen sokat veszítenének a szépségükből. Nagyon valószínű, hogy sok közülök tényleg csak a vitrina számára készült. Ide tartozik kétségkívül az a sokféle kis serleg, váza, papírvágó, doboz, ládácska és más mindenféle tárgy, aminek nincs más célja, mint a szemnek való tetszés és amelyekre oly sok művészetet, oly minuciózus kidolgozást fordítottak a modern ékszerészek, akiknek majdnem mindegyike foglalkozott« ezzel a fajtával. Természetesen az elsők között az emaillőrök említendők. Igen tiszteletreméltó csoportot alkotnak : Paul Grand'homme, a női test finoman érző interpretálója, Tourrette, Hirtz, Feuillâtre tüzes koloristák, Arthur Jacquin, kinek értékét műveinek csekély száma növeli, Mme de Boduat, aki a dekoratív díszítésben magasabb finomságokra való törekvéseket tanúsít; végül Fernand Thesmar fia, aki kétségkívül méltó utódja lesz apjának, a porcellánba foglalt átlátszó email e csudás mesterének. Eddig elért eredményei finomak és szinte ijesztően tökéletes technikájúak. Edmond Becker a cizelláló, nagyszámú, finom dísztárgyat tervezett és készített is, különösen keményfatárgyai és elefántcsonttárgyai vonzók. Georges Bastard a gyöngyházat választotta anyagul, a legyező királya név joggal megilleti. Henri Hamm egyike volt az elsőknek, akik a szarut dolgozták fel kitűnő ízléssel, az ő hatása alatt ihleti ugyanez az anyag és az elefántcsont Mlle Onkint szerencsés alkotásokra. Mme Gaston Lecreux szintén ízléssel foglalkozik a szaruval. Külön foglalkozunk Clément Mêre-rel, kinek • •M tizenöt esztendős megszakítás nélküli működését a közönség csak részben ismeri, de aki a közel jövőben az Artistes Décorateurs egyik szalonjában fog bizonyságot tenni egész

Magyar Iparművészet.

Claude Chereau.

tehetségéről. Clément Mère a fa, a bőr és az elefántcsont nemes patinálására törekszik, apró dísztárgyai formájukban mindig bájosak. Díszítő motívumai a színes felületeknek váltakozásából származnak, amelyeket egy aranyvonással, egy drágakővel emel ki, eljárása nem japáni és nem utánzata a japánnak, bár a japán befolyást meg lehet érezni ezeken a munkákon, ezt a befolyást azonban szerencsésenellensúlyozza alkotójuknak erős egyénisége. Nem nevezhettük meg mindazokat a művészeket, akik szerencsés kézzel foglalkoztak az ékszer művészetével határozottan modern értelemben. Csak azokat említettük meg, akik kiviláglóbb vagy egyénibb hangot tudtak belevinni az alkotásaikba ; számuk elegendőképpen mutatja, hogy e mozgalomnak Franciaországban a változatosság és az eredetiség adta a legélénkebb vonzóerőt, Napjainkban az ékszer művészete megtartja elfoglalt állását, de egynéhány különálló kísérlettől eltekintve nehéz volna megállapítani, hogy milyen irányban és mikor leszen további fejlődése, haladása. Korunk iparművészete bizonyos idő óta valami mesterséges „naivitás" krízisén megy keresztül, amelyen szívesen nevetnénk tiszta szívünkből, ha nem féltenők a francia ízlés jó hírnevét, ha nem félnénk attól, hogy külföldön sem tekintik egyébnek, mint egy szellemes ember szeszélyének, aki száraz gúnnyal mulat a modern snobizmuson, miután beadta neki a leglehetetlenebb újításokat. Ez a különös esztétika eddig nem produkált nagyot az ékszer művészetében, eltekintve attól a szeszélytől, amely többre becsüli a cabochon-t, a csiszolt és vésett kőnél, amely

5

•

•H

a jade, a hegyi kristály, a sárga borostyán, az át nem látszó kövek diadalát okozta, és amely a foglalatot egyszerű felfűzéssé egyszerűsítette a „kőkorszak" naiv divatjának példájára. Ez elv egyébként a művészi követelményekkel nem összeférhetetlen és a legrosszabb extravaganciák mellett akadunk igazán szerencsés eszmékre is. Óriási borostyánolajbogyókból készült nyakéket látunk, amelyeket apró elefántcsont, korall- vagy kristálygyöngyök választanak el egymástól (addig is, míg elkövetkeznek a kagylók és apró madárkoponyák) és amelyek egyszerű selyemzsinórra vannak fűzve, melynek színét gondosan úgy választják meg, hogy lehetőleg „ordítson"

a gyöngyök tónusa mellett. Azt hiszem, még megérjük a naiv vadgesztenye-nyakéket, a gyermekkor legelső ékszerének megjelenését is, talán nem is vagyunk tőle már nagyon messze. Kívánatos, hogy az ékszer m ű v é s z i m u n k a maradjon, annak ellenére, hogy manapság díszítő szerepe mellé sokszor használati szerep is járul: tulajdonosa gazdagságának cégtáblája lett. A jó cégtáblának azonban könnyen olvashatónak kell lennie, s e miatt sokszor kerülünk abba a kísértésbe, hogy a művészi értéketfeláldozzuk a könnyebben értékelhető kereskedelmi értéknek ; helytelen volna azonban, ha a „naivitás" szeretete a művészetet kizárná az ékszerek gyönyörűséges birodalmából.

LOUIS SUE: A MODERN BÚTOR. francia b ú t o r m ű v e s s é g tónusok között váltakozott s az erősebb színmodern törekvései az 1910. évi Salon d'Automne-nal vették kezdetüket. A Salon d'Automne ez évi kiállítására ugyanis Francis Jourdain, a Salon elnöke meghívta a bajor iparművészeket. A modern irány képviselőinek párisi látogatása azután felélesztette a francia iparművészekben az ambíciót és a verseny utáni vágyat, hogy a vendégművészekkel való összehasonlításban is dicsőséget szerezzenek a francia alkalmazott művészetnek. Ekkor és így történt először, hogy francia építészek, festők és iparművészek egymással kezetfogva olyan berendezések, szobabelsők megalkotására törekedtek, amelyek az iparművészet modern felfogásainak, elveinek adtak kifejezést. És habár az eredményen meglátszott az első lépések naivitása, kétségtelen, hogy ezek a művészek alkotásaikban sok érdekes, új nézőpontot világítottak meg és képzelőtehetségüknek új lendületéről tettek bizonyságot. Ha azokat a jelenségeket vizsgáljuk, amelyekben a törekvések újszerűsége leginkább megnyilatkozott, elsősorban a színnek új szerepére kell figyelemmel lennünk. Az utolsó esztendőkben, talán a preraphaelitizmus hatása alatt, a szín a bútortervezésnél Franciaországban csakúgy, mint az egész világon kissé háttérbe szorult. Burne Jones, Walter Crane befolyása következtében a tervezőművészek a bútoroknak és az interiőrnek a formák és főként a vonal stilizált szépségével igyekeztek művészi hatást adni s a színnek a bútortervezésnél egészen semleges szerep jutott. Egy berendezés egész színharmóniája a szürke és zöld, a barna és barnásszürke

1401.

hatást legfeljebb itt-ott egy narancssárga folt képviselte. Az impresszionista festészet erős színhatásairól az alkalmazott művészet alig vett tudomást. A modernségre törekvő művészek már mostan különösen a színhatásokban keresték az eredetiséget. Formában visszatértek a régi, klasszikus motívumokhoz, különösen az empirhez és a Louis Philiphez, amelynek csak az ornamentika különösségével — amelyet leginkább a naturalisztikus növénydísz jellemez — igyekeztek némi egyéni jelleget adni. Ezzel szemben azonban egészen új és önálló életet adtak a színnek. Erős tónusokat keresnek, ravaszul kiaknázták a komplementärhatások titkait és főként merész és izgató színharmóniákra törekszenek. A zöld és viola, a narancssárga és fekete, a tiszta kék és vörös nyernek nagy népszerűséget. A szín uralkodik a formán, a bútorok arányai és vonalrendszere a színes hatás követelményei szerint alakulnak át és a színrajongás a berendezésekben éppen olyan féktelen, mint a XIX. század festészetében. A szín ad az interiőröknek életet, levegőt, hangulatot és igazán nem csoda, ha ma, az elevenségtől vibráló, színesen ragyogó szobák után, sivárnak és szürkének találjuk a Grand Palais interiőrjeit, amelyeket pedig azelőtt a lakásművészet netovábbjainak tartottunk. A másik nagy és elhatározó elv, amely a modern törekvésekben kifejezésre jutott, a bútor ingó jellegének hangsúlyozása. Erre szintén igen nagy szükség volt, mert az utóbbi évek tervezői a szobáknak a bútorok és esetleg a falburkolat összekötése által bizonyos merevséget és zárkozottságot adtak, ami a lakályosság rovására ment. Az ágy és ruhaszekrény, a könyvespolc és kerevet össze-

kombinálása a szobák meghittségét és az ember kényelmi érzését zavarta és kiölte az interiőrből az életet. Ezek a szobák nagyon hasonlóak voltak az elsőosztályú hajókabinokhoz. A modern művészek megtanulták, hogy egy szoba egységét nemcsak az egy és ugyanazon szín és egyfajta fa alkalmazásával lehet elérni, hanem még sokkal inkább a különböző tónusok összehangolása által, ami amellett még megőrzi a szoba elevenségét is. Itt is erősen segítségére volt a lakásművészefnek a modern festészet, amely megtanította a művészeket a legkülönbözőbb szín- és fényhatások összehangolására. A szobák nagyobb elevensége által elérték azt is, hogy az interiőrnek ahhoz, hogy művészi legyen, nem kell mozdulatlannak lennie. Nem szükséges, hogy minden váza, minden kép egy és ugyanazon a helyen maradjon. Ez a lakás változatosságát kelle-

mesen növeli és teret enged a lakó egyéni ízlésének is, mert hiszen a tervezés ilyen kötetlensége mellett kedvére vásárolhat egy-egy új műtárgyat és elhelyezheti lakásában anélkül, hogy annak hangulati egységét megbontaná. Ezek az elvek tették lehetségessé a francia bútorművesség modern megújhodását s ezek értették meg a közönséggel, hogy nemcsak akkor szolgál a művészetnek, ha régi dolgokat vásárol, mert a modern törekvéseknek is megvan a maga artisztikus értéke, amely évről évre mindig erőteljesebben jelentkezik. Karakterében, természetesen még változni fog, de bizonyos, hogy amíg olyan művészek munkálkodására számíthat, mint Jaulmes, Raignères, Groult, Miss Lloyd, Marc, Duchamp, Villosz, Richard, Desvallières, Follot, Huillard, Sue, Gampert, Tauzin, Mallet, Stevens stb., addig fejlődése biztosítva van.

C h . Hébert.

Z

SOLNAY MIKLÓS FŐREND. Örömmel és őszinte megelégedéssel vettük a Zsolnay Miklóst ért magas kitüntetés hírét s bizonyára nem is szükséges, hogy örömünket és megelégedésünket olvasóink előtt megokoljuk. A magyar közönség előtt ismeretes az az eredménydús, előkelő munka, amelyet Zsolnay Miklós, követve családja tradícióit, a magyar agyagművesség jegyében kifejtett s amelynek nemcsak Magyarországon, hanem immár az egész világon igen nagy sikerei voltak. Úgyszólván alig volt külföldi kiállítás, amelyen a pécsi Zsolnay-gyár artisztikus termékei ne aratnának elismerést, sőt hódolatot és Zsolnay Miklósnak mindenesetre elsőrangú érdeme, hogy becsületes munkájával igaz dicsőséget szerzett a magyar ipar hírnevének. De ezen az érdemén felül tisztelettel és hálával kell, hogy megemlékezzünk azokról az érdemeiről is, amelyeket a magyar ipar felvirágoztatása céljából más tereken szerzett. Évek óta alelnöke az Iparművészeti Társulatnak, elnöke a gazdasági bizottságnak és mindkét minőségben sohasem habozott, hogy széleskörű tapasztalatait, tudását, energiáját a társulat rendelkezésére bocsássa. A kitüntetés tehát annál kevésbbé érhetett volna méltóbb embert, mert hiszen Zsolnay

Miklós személyében magát a magyar ipart tisztelték meg, eleget téve annak a sajnos eddig elég elhanyagolt szempontnak is, hogy a magyar ipar vezetőemberei az ország törvényhozásában képviselve legyenek. Annál örvendetesebb, hogy az uralkodó választása olyan emberre esett, aki meggyőződésünk szerint a legtisztább lelkiismerettel és hazafisággal fogja elvégezni a képviselet munkáját. Z s o l n a y Miklós született Pécsett 1857-ben. Atyja, Zsolnay Vilmos, a világhírű keramikus, a kereskedelmi felsőbb iskolák elvégzése után azonnal maga mellé vette, hogy a megnagyobbodott és már exportra is berendezett gyár kereskedelmi részét intézze. Közben a gyártást is alaposan megtanulta és igen nagy része van benne, hogy a magyar kerámia részben művészetté finomult. Zsolnay Vilmos halála után ő vette át a pécsi és a közben létesült budapesti gyár vezetését. E gyárak óriási fejlődésükkel és üzemképességükkel nemcsak hogy teljesen kiszorították a külföldi versenyt, de a külföldön is dicsőséget szereznek a magyar kerámiai iparnak. Szűkebb hazájában, Pécsett, amelynek díszpolgára Zsolnay Miklós, minden társadalmi mozgalomnak az élén van és lelke minden közérdekű törekvésnek. Az 1907-iki pécsi országos kiállításnak ő volt a kezdeményezője, és páratlan erélyű, fáradhatatlan megteremtője és annak, valamint a turini nemzetközi kiállítás magyar részének óriási sikerét, mely ugyancsak az ő páratlan elnöki és vezetői energiájának tudható be, a király is elismerte, amidőn több m a g a s érdemrenddel tüntette ki. Több külföldi rendjelnek is tulajdonosa.

4*

•

•it

•

•H

W

EGENERNÉ OLGA JULIA khínai gyűjteményeinek az Országos Magyar Iparművészeti Múzeumban rendezett kiállítását február hó 21-én nyitották meg. A rendkívül értékes és tanulságos művészi tárgyak a múzeum földszinti nagy csarnokát és középső folyosóját egészen megtöltik és nagy érdeklődést keltenek. Akiállítás katalógusában R a d i s i c s Jenő, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatója következő sorokkal jellemzi Wegenerné gyűjteményét: Khína hosszú időkön át a maradi furcsaságok országa gyanánt élt a köztudatban. Művészete pedig Európában nem számított, jóllehet ereje már egy ízben, a XVII. század végén megnyilatkozott, mikor messze idegenben, éppen a nyugaton, a XIV., majd a XV. Lajosról elnevezett stílusok kialakulását elősegítette. Még sem vette észre, még sem számolt vele senki. Iparművészete lépte át elsőnek a hirhedt khínai falat. Porcellánja a XVII., illetőleg a XVIII. században közkedveltségnek, sőt bámulatnak örvendett. Idők multával, III. Napoleon korában, a Palikao generális által Khína ellen vezetett hadjárat nyomán áradtak be hozzánk a rekeszzománcok, szövetek és hímzések, inkább kíváncsiságot, mint esztétikai gyönyörűséget keltve. Művészetének ősforrása, e nép lelkének legsajátosabb világa, a festészet, azonban a legújabb időkig abba a titokzatos felhőbe volt burkolva, melyben a Khínát jelképező mesebeli sárkány megszületett. Anglián kezdve lépésről lépésre hódította meg magának Európát, a porcellánedények megkapó mázaival, a rajtuk látható színes ábrázolásokkal, a többrétegű, bámulatosan köszörült üvegekkel, az erőtől duzzadó bronzokkal, a szivárványos szövetekkel és metszett féldrágakőedényekkel, míglen végül akadtak, akik a khínai művészet erejétől mintegy megittasodva, hazájában keresték fel a mindezeket tápláló geniust s azt — a festészetben megtalálták. Valamennyi apostola között a khínai művészetnek legelői haladWegenerné Olga Julia aszszony, kinek gyűjteményét közönségünknek való bemutatás céljából harmadiknak sikerült megszereznünk, miután az eddig csak Berlinben s Londonban volt kiállítva, egy része egyáltalában még sehol nem volt közszemlére kitéve. A hatásról, melyet a két említett kulturközpontban kiváltott, a vele kapcsolatos irodalom számolt be. Egy szóval kifejezve : hatalmas volt. Azt hiszem, hogy a jelen kiállítás láttára a mi közönségünk is azzal a benyomással fog távozni a múzeumból, hogy egy magas színvonalú, ősi

erejű, eredeti művészet megnyilatkozását élvezte, mely szülőanyja a japáni művészetnek. A khínai művészet, kivált pedig festészete megértéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy más a kiindulási pontja, mint a mienknek s ami szintén lényeges, más eszközökkel dolgozik. Az európai festészetnek az ember a központja, tárgyai elsősorban az emberiség története, az ember lelki világával összefüggő események, vagy az ember maga, az arckép : az ember mintegy ki van ragadva az őt környező természetből s attól elválasztva, urává téve. Nem úgy a khínai festészetben. A khínai szemében a természet nagy egység, melynek egyik eleme az ember. Fontosabb a többinél, amennyiben neki egyedül adatott meg a természeti erők törvényeit megismerni, a maga céljaira értékesíteni, alkotni,új értékeket létrehozni; mégis,alapjában véve, csak olyan teremtménye a mindenségnek, akár a madár vagy a virág, születik s elmúlik, mint az, mert a természet törvényei nem ismernek kivételt. A khínai világnézet tehát a miénknél magasabbrendű, általánosabb és a lét megismerését tisztábban visszatükrözi. Innét van az, hogy legnagyobb művészeik egyazon gonddal, szeretettel foglalkoztak mindenha az úgynevezett holt természettel, a tájképpel, az állattal, a virággal és az emberrel s mindezeket egyformán megfigyelték, hogy sajátságaikat megértsék s a művészet szemüvegén át nézve, visszaadják. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a khínai művész a mi felfogásunkhoz képest ritkábban vette ecsetére az embert, míg másfelől a kakasnak meg a libának még a lelkét is elleste. A khínai festmény külső megjelenése is más, a hozzája használt anyagoknál fogva. Alapanyaga selyem s vízfestékkel készült: alakjára nézve rendesen hosszúkás, függélyes mező. Az alap nem tűnik el, sőt belejátszik a képbe, hatását módosítja. A színek áttetszők, anyaguk tömegével nem hatnak s ekkép a selyem diszkrét fényével és textúrájával kombinálva, előttünk ismeretlen hatásokat és elérhetetlen finomságú árnyalatokat hoznak létre. Ezeket segíti elő az a körülmény, hogy a képek általában inkább világosak — kivált voltak, mikor megszülettek — s kerülik az erős árnyékolásokat. Nélkülözzük nagyjában a khínai képekben a nekünk megszokott távlati hatásokat, de nem azért, mintha a festők képtelenek lettek volna ilyeneket előállítani (I. erre nézve a 39. sz. festmény baloldali részét), hanem mivel a távlat egyúttal megkötöttséget is jelent, a kompozíciónak a térben való kényszerű elhelyezését követeli; korlátokat szab az egyéni képzeletnek, melynek pedig annyira döntő a szerepe a művészeti alkotásoknál. Mindezekhez járul a természet hosszú időkön át folytatott éles megfigyelésének eredményeként a látottak egyszerűsítése, a leg-

lényegesebb vonások felismerése s visszaadása a rajzban, a vonalmenetnek akkora biztosságával, aminővel rendelkezett nálunk teszem a könyveket másoló szerzetes a középkorban, mikor írt. További jellemvonása a khínai művészetnek, hogy nem ismer rangkülönbséget a művészet egyes ágai között, sem nem osztályoz a feldolgozott anyagokhoz képest: festmény, bronzés agyagművesség egyformán becses a szemében, amennyiben ihletett kéz munkája. Drága selymekbe burkolva, féltő gondal őrzi a kis szürke mázas agyagcsészét, ha tökéletes s véres harcokat folytatott egymással egy-egy híres bronzedény bírhaíásáért. Szerelmese a bronznak, melyet pénz gyanánt is használ. És áhítattal szemléli az utolérhetetlen varázsú selyemgobelineket a „Cho-ssü"-t, melynek technikai kivitele is csodálatos. Wegenerné öt ízben Khínába tett útjai alkalmával szerezte gyűjteményét fáradtságot nem ismerve, költséget nem kímélve. Vásárolt a legelőkelőbb forrásokból, aminek bizonyítéka a sok császári pecséttel ellátott kép. Gyűjtötte lelkével, nem a szemével. Egyike ama lényeknek, akiknek lelke valamennyi húrját sajátságos, szinte titokzatos módon rezgésbe hozta Khína művészete. A kiállított gyűjtemény anyaga ekként oszlik meg. Festmény 90 db; selyemgobelin „Chossü" 14 db; bronz 46 db; üveg 12 db; agyagmunka 10 db; ruhanemű, szövet 35 db; piperetárgy és ékszer mintegy 139 db; szőnyeg 9 db; végül kiegészítéskép 12 db mongol erszény, illetőleg gyujtótartó,néhány faragvány és bútor. Az érdekes kiállítást március hó 16-án bezárják. MŰKEDVELŐK KIÁLLÍTÁSÁNAK ELAz Országos Magyar Iparművészeti Társulat kiállítási bizottsága, Nádler Róbert elnöklésével február 17-én tartott ülésén elhatározta, hogy a folyó év tavaszára tervezett műkedvelő kiállítást ez év őszére halasztja el. Az eddig beküldött és bejelentett anyagból ugyanis megállapította a bizottság, hogy ennek az anyagnak a kiállításával nem érheti el azt a célt, hogy kiváló munkák bemutatásával irányító és nemesítő befolyást gyakoroljon a magyar műkedvelők munkásságára. Ezért a bizottság elhatározta, hogy a legkiválóbb külföldi amatőr szövetségektől és egyes műkedvelőktől is szerez be művészi szempontból magas színvonalon álló amatőr-munkákat és ezeket kiállítja. Minthogy az ilyképpen megbővült kiállítás előkészítése hosszabb időt igényel, a kiállítás őszre marad.

À HALASZTÁSA.

A

Z 1916. ÉVI PÁRISI NEMZETKÖZI IPAR-

L MŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS elhelyezésének kérdését hosszas vajúdás után úgy látszik

végre sikeresen oldották meg a franciák. Volt szó arról, hogy Puteaux szigetén, majd Passytól nyugatra jelölnek ki helyet a kiállítás számára. Ezek a javaslatok csakúgy kivihetetleneknek bizonyultak, mint a később felmerültek, amelyek a Mars mezején, vagy a Cours de la Reine-en akarták megvalósítani a kiállítást. Végre abban állapodtak meg az illetékes körök, hogy a katonai szempontból immár teljesen hasznavehetetlen ama erődítmények helyére, amelyek Páris városától nyugatra vannak, kerüljön a tervezett nagy kiállítás. E szerint az új kiállítási terület az Auteuil melletti Szajna, a Porte Dauphine és a Bois de Boulogne főbejárója közé esik. Megállapodtak még abban is, hogy ez alkalommal többé nem építenek óriási csarnokokat az ösmert világkiállításistílusban, hanem az egyes nemzetekre bízzák, hogy épületeik egyéni művészi megoldásában is mutassák meg a modern architektúrában való jártasságukat. IPARMŰVÉSZETI EGYESÜLET. A BÉCSI A bécsi iparművészeti egyesületnek a Bräunerstrasseban 11. sz. a. levő fényesen átalakított helyiségei február 18-án nyíltak meg egy, a müncheni Gewerbeschau mintájára rendezett kiállítással kapcsolatban. Az épület átalakítási munkáit Bressler Emil építészeti tanácsos vezette és — mint a bécsi sajtó és a közönség egyértelműleg konstatálta — a feladatot nagyszerűen oldotta meg. A tulajdonképpeni kiállítási termek a volt udvarban vannak elhelyezve, mely stílusos üvegtetőzetet kapott, úgy, hogy ragyogó világosság ömlik be fölülről és a kiállítási tárgyak csakugyan a legjobb világításba vannak helyezve. Összesen hét a kiállítási helyiségek száma, melyek közül több a közvetlenül megvásárolható tárgyak bemutatására szolgál. Az egyesület ugyanis nemcsak az iparművészet művészi színvonalának az emelésére törekszik, hanem a vevőközönség meghódítása, az iparművészet gazdasági érdekeinek az előmozdítása is a célja. Maga a mostani kiállítás a legsikerültebbek közé tartozik és különösen a lakásberendezési csoportok a Iegkiválóbbat nyújtják, amit ezen a téren ma produkálni tudunk. LIPCSEI GRAFIKAI KIÁLLÍTÁS MAGYAR BIZOTTSÁGI ELNÖKE. A jövő évben, Lipcsében rendezendő grafikai kiállításon Magyarország részvételét előkészítőbizottság küldöttsége február hó 18-án tisztelgett Roszner Ervin báró előtt s felajánlotta neki az előkészítőbizottság elnökségét. A küldöttség szónoka Szalay Imre báró volt. Roszner Ervin báró abban a reményben fogadta el az elnökséget, hogy az összes érdekeltek támogatni fogják munkásságát.

À

„MAGYAR IPARMŰ-

Olvasóink ebben a füzetben meg fogSZÁMA. ják találni azoknak az eredményeknek, amelyekhez a szorosan vett modern iparművészeti törekvések Franciaországban vezettek, jellemző példáit, kiváló termékeit és ezenkívül azokat az írásbeli felvilágosításokat, amelyeket a francia iparművészetről, francia rókkal Írattunk. Maga az a jellemzés, hogy a f*„Magyar Iparművészet" egy számát a francia művészetnek szenteli, nem szorul semmiféle megokolásra, avagy bármiféle kísérő szavakra. A „Magyar Iparművészet" programmjának egyik sarkalatos pontja a magyar alkalmazott művészet propagálása, tanítása és bizonyos értelemben vezetése mellett, idegen országok haladott iparművészetének a magyar művészekkel és közönséggel való megismertetése. Ezért foglalkoztunk külön füzetekben 1904-ben a St. Louisi világkiállítás kapcsán az amerikai iparművészetiéi, majd 1908-ban a finnek hatalmas művészetével, 1909-ben két füzetben a svéd iparművészettel és háziiparral, 1910-ben pedig ismertettük a két legnevezetesebb modern angol iparművész : Baillie Scott és C. H. Ashbee alkotásait. Ha tehát a francia iparművészethez való fordulásunkat meg kellene okolni, az legfeljebb abban az irányban történhetne, hogy miért tesszük ezt olyan későn, mert hiszen 1900 óta egyáltalában nem volt alkalmunk a franciákkal behatóbban foglalkozni. Most azonban, a francia számmal való kapcsolatban nekünk valami sokkal fontosabb mondanivalónk van, ami részben a magyar közönségnek a francia iparművészethez való viszonyára, részben pedig magára a magyar közönségre s még inkább a magyar iparművészet érdekeire vonatkozik.

À VÉSZÉT" FRANCIA

Azt hisszük, hogy ennek a füzetnek ábrázolásai meglepetést hoznak nemcsak a laikus közönség, hanem az iparművészek számára is. Mert arról, hogy a francia iparművészet múltja nagyszerű, minden művelt embernek tudomása van, a francia modern iparművészettel ellenben alig kötöttek néhányan ismeretséget. Magyarországon általános az a felfogás, hogy modern francia iparművészet egyáltalában nincsen, nincsen pedig azért, mert Franciaország szerelmes a maga nagy történelmi múltjába és nem tud annak emlékeiről lemondani. A régi ragyogó francia iparművészet, a híres stílusok, a Louis XIV., XV. és XVI., e szerint még ma is annyira reánehezednek

a francia ízlésre, hogy az a modern formák elfogadására teljesen képtelen, modern feladatok megoldására alkalmatlan. Franciaország tehát ki van zárva az egész modern iparművészeti mozgalomból. Nem kétséges előttünk, hogy honnan ered ez a felfogás. Magyarország érintkezése a francia kulturával nem elég közvetlen. Annál közvetlenebb azonban az a befolyás, amelyet a német kultúra gyakorol reá. Magyarország el van árasztva német iparművészeti folyóiratokkal s ezek állandóan torkukszakadtából ócsárolják a francia iparművészetet. Ők, a németek felhasználták azt a látszólagos előnyt, hogy ők, tradíciók és eredetiség híjjában hamarább, könnyebben vették át az angoloknál megszületett modern formákat, mint a szellemi önállóságukra féltékeny franciák és egyszerűen halálra ítélték a modern francia iparművészeti kulturát. Szinte mulatságos, hogy ha az ember végiglapoz egy csomót a gombamódra termő német folyóiratok közül, mindegyikben és minden számukban talál egy cikket a francia iparművészet hanyatlásának okairól és a gazdasági, társadalmi, irodalmi és művészeti adatok hosszú sorával bizonyítják, hogy az iparművészet modern reneszánsza Franciaországon sohasem is lehetséges. A magyar közönség pedig, mint láttuk, fel is ült a német merkantil érdekeknek. Mert igaz, hogy a tradiciókkal, ősi dicsőséggel rendelkező francia művészet nehezebben fogad be új eszméket, mint a kevésbé jelentős múlttal és különösen kevesebb faji különösséggel bíró német, de ez még nem jelenti, mintha a francia művészet nem haladna a korral. És ha csakugyan elfogulatlanul vesszük szemügyre a francia iparművészet helyzetét, nem lehet elzárkóznunk az elől a megállapítás elől, hogy tulajdonképen csak a bútorművesség volt az, amely nehezebben fogadta be az új eszméket. A németek elfelejtik, hogy az iparművészeinek sok más ágában — a keramikában, üvegességben, ötvösségben és a díszítőfestészetben egyaránt, tulajdonképpen a franciák voltak a modern stílus kezdeményezői. Minden tekintetben méltók maradtak tehát hírnevükhöz, amely régen nekik tulajdonítja a kezdeményezést, az új eszmék kitalálását s meg vagyunk róla győződve, hogy az 1916-iki kiállításon, amelyet éppen a modern alkalmazott művészet számára rendeznek, régi fényében fog ragyogni a francia iparművészet. Ennek a ragyogásnak némi visszfényét akartuk a magyar közönség szeme elé tárni ebben a füzetben. S ezt nem is annyira a franciák érdekében tettük, mint inkább a saját érdekünkben. Mert nekünk magyaroknak nagyon is szükségünk

?! y V • íi » « • íí » V • ít j; V • it » • • íí y V • í » « • ít y « • íí y V • íí y • • it í

van annak tudomásul vételére, hogy van még iparművészet — Németországon kívül is. A magyar publikum ma már alig képes annak felismerésére, olyan erős volt a roham, amelyet a német kultúra ellenünk intézett. Nem kell bizonyítanunk, megokolnunk, hogy miért jelent számunkra nemzeti veszedelmet a német befolyás felülkerekedése, csak egyszerűen utalunk arra, hogy ma úgyszólván az egész magyar iparművészeti termelés elnémetesedett és a német észjárás egyenruházó hatása alatt kezd megfeledkezni nemzeti sajátságainkról. Ha a nemzeti formanyelv kiaknázása és ennek segítségével egy önálló, eredeti magyar stílus megteremtése igen lassú tempóban halad, annak javarészt a német kultúra prepoíenciája az oka s ezek után igazán nem kétséges, hogy mindazoknak, akik a magyar iparművészet sorsát a szívükön viselik, legfőbb kötelességük, hogy a magyar iparművészeiét az idegen befolyás béklyóiból kiszabadítsák és faji öntudatra, önállóságának, eredetiségének büszke érzésére ébreszszék. Ennek a kötelességnek akarunk eleget tenni akkor, amikor egy olyan nemzet művészetére utaljuk a magyar közönség és iparművészet figyelmét, amely nemzet amellett hogy megértette a modern idők szellőjét, soha, egy pillanatig sem mondott le nemzeti sajátosságairól. Mi sem áll tőlünk távolabb, minthogy ezáltal talán a francia formák követését ajánljuk. Sőt ellenkezőleg. Ez éppen egy intés, egy figyelmeztetés akar lenni, amely arra utal, hogy nemzetek, amelyekben van életképesség és erő, nem adták be a derekukat semmiféle idegen befolyásnak, hanem mindenekfelett valónak tartották az önállóságukat. S az eredmény, amelyet ilyen módon elértek, egészen világosan kijelölik a magyar iparművészet számára a boldogulásnak egyedűli lehetséges útját. ***

V • íí ü V • u y • • M y • • » y •

Még csak néhány szót akarunk mondani azokról az írókról, akik a magyar közönség számára a modern francia iparművészeti mozgalomról e helyen számot adnak. Hein Bélának, a Magyar Iparművészet párisi munkatársának, akit e füzet megszületésének érdeme legnagyobbrészt illet, sikerült őket úgy összeválogatni, hogy az iparművészet minden ágáról az arra legilletékesebb író mond kritikát, jórészt olyan írók, akik irodalmi tevékenységükön kívül jelentős részt vettek magának a modern francia iparművészetnek megteremtésében is. G e o r g e s L e c h e v a l l i e r - C h i g n a r d helyettes igazgatója a sèvresi porcellángyárnak ; B e r n o u a r d a „Belle Edition" nevű híres könyvkiadóvállalat igazgatója, akinek hervad-

•

•

ÍI

hatatlan érdemei vannak a modern francia Jí könyvművészet terén s akinek kiadványai ma már nemcsak hazájukban, hanem az egész • világon megtalálták a kellő elismerést. • C l o u z o t a Fornay-könyvtár őre és kitűnő í munkatársa a legelőkelőbb francia művészeti y folyóiratnak, a Revue de l'Art ancien et • moderne-nek ; J; E. Bel vi lie az Art et Decoration-nak volt » igazgatószerkesztője ; y Louis S u e kiváló iparművész, akinek külö- « nősen meglepő, finom színhatásokra célzó • interiőrjei valóságos remekei a modern fran- íí cia iparművészetnek. y Mindezeknek a jeles íróknak a Magyar Ipar- V művészet szerkesztője ezúton mond köszö- • netet azért a szívességükért, amellyel a fran- Jí cia iparművészet és a magyar közönség közötti » ismeretség közvetítésére vállalkoztak. De V különös köszönetének akar kifejezést adni • kiváló munkatársával, Hein Bélával szemben, ?! akinek páratlan buzgalma, agilitása és szak- y értelme a füzet megalkotását lehetségessé V teszi. Ami hasznot a magyar iparművészet • és közönség e lapokról ez alkalommal merít- Jí het, mindazért őt illeti az elismerés és köszönet. » •H

M

ONSIEUR

Mai francia iparművészetről

•

LINCKE.

szólva, ha csak egy percre Jí is, de meg kell állni Monsieur » Lincke alakjánál, mert nem volna teljes a mai « helyzet elgondolása enélkül. Monsieur Lincke • ugyanis nemcsak tipus, ő több : szimbólum, J! Huszonöt évvel ezelőtt még Ausztriából Pestre » került asztaloslegény, aki napi 1 pengő forintért V járt a Soroksári-utcán egy műhelybe dolgozni, • ma Páris egyik legnagyobb bútorgyára az övé, Jí amerikai milliomosoknak, az orosz cárnak a » szállítója és Vilmos császár négysoros saját- V kezű ajánlással ajándékoz neki egy albumot. • De ha elmégy hozzá s beszélgetsz vele, ma Jí is a régi asztalossegéd szerénységét és a » soroksáriutcai mesterek szorgalmát találod V meg az ő személyében. S Monsieur Lincke • úgy vezeti a vendégét végig az ő nagy bútor- Î! gyárán, raktárain órák hosszat, hogy semmit y sem érezni meg benne a parvenük gőgjéből. V Nem is lehet. Mert ő, aki oly tökéletes hűség• gel másolgatja a Louvre, Versailles, a Cluny- Jí múzeum összes íróasztalait, szekrényeit, trón- y székeit, baldachinos ágyait,óracsodáit,kandalló V oltárait és Riesener meg Levasseur egyéb • fába, üvegbe, bronzba lehelt alkotásait, ő látja í csak igazán, hogy nincs az a tökéletes Louis y quinze-darab a világon, amelyiket utána ne V lehetne csinálni legalább is olyan tökéletesen. • Az ember önkénytelenül is filozófussá válik » Monsieur Lincke helyén, kivált, ha amellett y ez a filozófia milliomossá tesz egypár év alatt. V •

H

S e filozófiának, vagy a millióknak az érdemc-c, hogy Monsieur Lincke a legbecsületesebb stílus utánzó ma a föld kerekségén, mert ő még sohasem adott el egyetlen darab hamisítványt sem régiségnek, amivel Párisban is, Pesten is hamarább válik az ember milliomossá. Ott készül mindenki szeme láttára az ő műhelyeiben minden fa-, bronz- és cizellőrmunka és mikor „felépül" a bútor, nem kell, hogy bepatinázzák, műrozsdázzák, vékony seréttel telelövöldözzék, mert a bútor azért a kétszázötvenezer koronáért, amibe került, bátran mondhatja magáról, hogy én „újnemes" vagyok. S akár Potsdamba kerül, akár Chiemseebe,mindenütt jól fest a környezetben, még a kifogástalan ősiségű társai közt is. De egy ilyen rövid séta, amely műtörténeti élvezettel s morális elégtétellel jár, végül mégis egy kis csüggedtséggel végződik. Mert az ember önkéntelenül is arra gondol, hogy a mai berendezőművészek között hány zseni fog addig elkallódni vagy koplalni, mire százötven év múlva az ő terveiből is milliomosokká lesznek — a hű kopirozók. FRANCIA

SZÉP-

Abban az évi jelentésben, melyet K Ö L T S É G V E T É S E É S Simyan, a szépAZ IPARMŰVÉSZET. művészeti tárca költségvetésének előadója most terjesztett be a francia kamarához, érdekes adatokat találunk a francia iparművészet és a muzeális ügy újabb fejlődésére nézve. Részletesen elő van adva ebben az állami gyárak, mint amilyen a beauvais-i és a gobelin gyár üzemeinek jelenlegi állapota, továbbá jelzi az előadói jelentés a sèvres-i porcellángyárban meghonosított új mintákat. A nemzeti műkincsek őrzése tekintetében — okulva a Monna Lisa példáján — újabb reformok léptet életbe, s az egész rendszer tökéletesült, úgy, hogy most a gyűjteményeket olykép rendezik, hogy minden esetleges hiány azonnal fölfedezhető. Az az indítvány, mely az állami múzeumokba nem csekély belépti díj meghonosítását javasolta, kivihetetlennek bizonyult. Remény van arra is, hogy a törvényhozás megszavazza azt a 2 millió frankot, mely a Luxembourg múzeumnak jelenlegi helyéről a régi Saint Sulpice szemináriumba való költöztetéséhez szükséges, mert a harminc év óta használt jelenlegi helyiség többé már nem alkalmas a múzeum számára. Érdekesek a jelentésnek azon adatai, melyek a nyilvános épületek és műemlékek fenntartási költségeire és értékesítésére vonatkoznak. E célra évenkint közel másfél millió frankot irányoznak elő, mely összeg bővebb megokolására az előadó érdekes fölbecsléseket sorol fel az állami középületekről, melyeknek összes

À MŰVÉSZETI TÁRCA

értékét több mint másfél milliárd frankban veszi föl. Az Arc de Triomphe majd 20 millió frankkal szerepel, a St. Germain kastély ennek körülbelül kétszeresével, a Vendôme-szobor 4 millióval, az Invalidusok palotája 41 millióval, míg a Place de la Concorde híres luxori obeliszkje 130 ezer frankra van becsülve. A Louvre és a Tuileriák becsértéke harmadfélszáz millión felül van, a versaillesi palotáé és a Trianoné 700 millióhoz áll közel. Általában a jelentés szerint a fenntartás költségei az épületek és műemlékek értékének 200-ad részére rúgnak, úgy, hogy az eddigi másfél millió frank helyett a kiadásoknak évi tizenegy millióra való emelése nagy mértékben megokolt.

E

GY KÖNYVRŐL É S EGY KRITIKÁRÓL.

A könyvet Roger Marx írta, a könyvről szóló kritikát Anatole France. Mindkét név olyan, hogy nemcsak megérdemli, de meg is követeli, hogy szellemük minden megnyilvánulásával számoljanak. Roger Marx neve kevésbbé ismerős a közönség előtt, de azok, akik közelről szemlélik a művészet életét, tudják, hogy egyénisége és céljai a legtiszteletreméltóbbak és legérdemesebbek. Mint Amerikában Emerson, Angliában William Moriss, úgy Franciaországban Roger Marx a szociális művészet apostola. Életének és működésének egyetlen célja van : a művészet általánosítása, a művészet szellemének a nagy néptömegekkel való közlése. Ezeknek a céloknak a jegyében írta meg új és jelentős könyvét a L'Art socialt, amelyről kritikát Anatole France írt a Temps hasábjain. Ez a kritika pedig sokkal fontosabb és jelentősebb egy egyszerű könyvbírálatnál, mert eltekintve attól, hogy Roger Marx eszméinek az elismerés által különös súlyt ad, magában foglalja magának a nagy írónak művészeti hitvallását. Ez a hitvallás pedig a szabad, demokratikus, általános művészet krédója, a szociális művészet úgy, ahogy a buzgó újítók megálmodták. Minő jogon meri — kérdezi Anatole France — egy törpe kisebbség a maga számára kisajátítani a művészetet, amelynek áldásaihoz minden embernek veleszületett joga v a n ? Miért tagadják meg a gazdagok az esztétikai örömöket azoktól, akik sokszor munkájukkal az ő számukra is lehetővé teszik az örömök élvezését? A népnek, a szegényeknek, a munkásoknak joguk van a művészethez, sőt inkább van joguk, mint bárki másnak, éppen azért, mert elesnek az élet másfajta gyönyörűségeitől. A munkásokat hozzá kell engedni a művészethez. Valamint az az éltető nedv, amely a fák koronáját táplálja, felfrissíti a lombokat és a virágok szirmait, üdévé teszi a gyümölcs

153.

155. 153. Hímzeit tiillcsipke. 155. Irlandi csipke.

—

154.

Makramé-szalag.

—

153. Dentelle tulle brodé. — 154. (jalon m a c r a m é cordonnet, sole artificielle. — 155. E n t r e d e u x guipure d'Irlande.

121 Magyar Iparművészet.

6

1401.

156. (1—7) R. T e m p l i e r ;

(8) M. D u f r è n e : É k s z e r e k .

156. (1—8) O b j e t s de p a r u r e .

ShE*^ . . V. . guwsv HMWI

157. Jean C r o s : S z i n e s p â t e d e v e r r e . — 158. Th. L a m b e r t : A r a n y ö v c s a t g y ö n g y ö k k e l . — 159. E . Belville : Zománcolt arany nyakék gyémántokkal és gyöngyökkel.

157. P â t e d e v e r r e c o l o r é . — 158. B o u c l e d e ceinture. O r et p e r l e s . — 159. P l a q u e de collier. O r émaillé, brillant, p e r l e s .

to • • i!

160. FoIIot: Ebédlő.

V

160. Salle à

V

 p T "

^

H

i

•

160.

-1ÊÊÊÊÊ -"'1

• • «

y

161. G. H. Jaulm e s : Nyaraló belseje.

161. Installation de campagne.

CO Qj\

il

it•

•

• •

165. S u e & H u i I lard: Kis s z a l o n . — 164. A n d r é M a r e : Kis h á l ó szoba.

^ ^ B

'ŰR T P

•^^^Î^ÊÊÊÊS^^K^KÊÊÊIÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊil^M • - ' Sül 1 JêÊl

^M

1 H •

JL — -

i HB 163.

H Ebi * ' Smai&sM'jä^

-'jüu^tfÉfli^^^^lHH^B^^^HÍ^HB

•1

*

•

1 í ffi^ i M •

% jfciJB 164.

• •

165.

1401.

165. A n d r é Mare : Polgári s z a l o n . — 166. Follot : P a m l a g .

165. Un S a l o n b o u r g e o i s . — 166. C h a i s e l o n g u e .

•

•í i

H • H •

ízét, úgy fogja felüdíteni a művészet a munkásosztálynak kemény munkába fáradt lelkét és a művészet eszméi új irányt* új harmóniát fognak kölcsönözni szikkadt képzeletüknek. A művészet szocializálásának nevében üdvözli a nagy író Roger Marx könyvét és azután igen érdekesen foglalkozik annak egyes tételeivel. Különösen érdekes az a rész, amely a grand art és az alkalmazott művészet közötti különbséget tárgyalja és tévedésnek nyilvánítja a különböztetést magasabb- és alsóbbrendű művészet között. Azt értsük ez alatt — kérdezi —, hogy az alkalmazott művészet, mert kötve van az anyaghoz, nem emelkedhetik fel a tiszta szépségig ! Ennek a szerencsétlen megkülönböztetésnek az alapján az iparművészet elszegényedne, elsorvadna s viszont a grand art is arra a sorsra jutna, amely az elszigetelt jelenségekre nézve egyképpen vészes. Anatole France, Franciaország legnagyobb szelleme a legteljesebb szabadságot és egyenlőséget követeli a művészet számára és ennek a nevében üdvözli Roger Marxot, akinek méltatását Emerson szavaival végzi : „Legyen áldott az, aki felébreszti a tömegeket, eloszlatja kábultságukat és megteremti bennük a mozgást !"

ŰVÉSZETI OKTATÁS

L

•

•H

A SÇCIÉTÉ DE L'ART APPLIQUÉ AUX - MÉTIERS. Ez a művészeti egyesület a legfrissebb és talán a legfontosabb azok között, amelyek a francia művészet sorsával foglalkoznak. Nemrégen alakult a Conservatoire national des arts et métiers égisze alatt, művészek, írók, gyárosok és amatőrök a tagjai, s célja a régi tradíciókhoz híven az iparművészet fejlődésének elősegítése, különösen az iparművészeti oktatás megreformálása által. E célból egyelőre egy kurzust szervezett, amelyen Lucien Magne, a műemlékek országos felügyelője tartott előadásokat az iparművészet anyagairól. Az egyesület programmját szintén Lucien Magne fejtette ki. Előadja, hogy az iparművészet nivóját a legújabb időben az a körülmény szállította le, hogy a céhek eltűnése óta a rajzoktatást különválasztották a mesterségtől. így a művészek nem ismerkedtek meg eléggé anyagukkal s ennek az lett a következménye, hogy a közönség igen rossz véleménnyel viseltetik a modern iparművészet iránt és inkább a régi korszakok maradványai felé fordul. Igaz, hogy ebben nagy része van a sznobizmusnak, mert akárhány modern művész van, aki bátran felveheti a versenyt a régi mesterekkel. Az egyesület célja tehát úgy a közönség konzervati-

Magyar Iparművészet.

nizmusának megdöntése, mint a modern iparművészet nívójának emelése. Mindkettőt csak az oktatás megreformálásával lehet elérni. Erre céloznak az előadások, amelyeket az egyesület rendez, a kiállítások, amelyek segítségével be akarja bizonyítani, hogy a modern iparművészet méltó a régihez, de különösen idetartozik az anyagok kulturája. Ez utóbbit részben a műhelyoktatás erőteljes megszervezésével, részben a kultúra decentralizációjával kívánják elérni. A műhelyoktatás természetesen az elméleti képzéssel párosul és a régi művészet szemléletén kívül, különösen a természettel való érintkezés lehetővé tételére törekszik, legfőbb ambíciója azonban a mesterség és az elmélet olyan összekapcsolása, amely a régi művészi ipar magaslatára emelje az éppen a kapcsolat hiánya miatt hanyatlott iparművészetet. A művészet decentralizációja tekintetében igen nevezetes az a törekvés, amely az egyes vidékek, városok hajdan híres, ma megszűnt helyi iparágait kívánja feléleszteni s egyáltalában a vidéki munkásokat is olyan oktatásban részesíteni, amely lehetővé tegye az egész ország területén az iparművészeti kultúra reneszánszát. A mozgalom vezetői szerint a nagy forradalom elvágta a francia művészi ipar haladásának, diadalmas fejlődésének fonalát, ezt a fonalat akarják felvenni a modern apostolok, hogy bebizonyítsák, miszerint a hosszú szünet nem jelent elmúlást, hanem csak egy ideiglenes stagnációt, amely azonban nem ártott a francia szellem bájának és finomságának.

A

TÖRTÉNELMI STÍLUSOK OKTATÁSA.

Az O. M. Iparművészeti Iskola tanári kara módszeres tanácskozásai során egységes megállapodás jött létre a történelmi stílusok oktatásáról. A történelmi stílusok tanítása hasznos, ha azokat nem szolgai másolás céljából tanítjuk, hanem azért, hogy rajtuk mintegy demonstráljuk, hogy egy-egy kor az ő feladatait - melyek jórészt különböztetik is a miénktől - , hogy oldotta meg. Ebből azt a tanulságot vonjuk le, hogy hasonlóképpen magunknak is elkerülhetetlen kötelességünk, a mi korunk feladatait megoldani. Ha ezeknek a legkülönfélébb feladatoknak és megoldásoknak történelmi fejlődését adjuk, nagyon meggazdagíthatjuk vele az ifjú lélek alkotási képességét, fokozhatjuk bátorságát, mert megismeri, hogy milyen végtelen gazdagsággal helyezkedik el az emberi fantázia ezekkel a feladatokkal szemben — de persze az ifjúnak —, ha igazán művészi nevelést akarunk neki adni, egy percig sem szabad abban kételkednie, hogy neki is ugyanaz a joga van, ami máig minden kornak : hogy neki is kötelessége az ő fantáziájával egy neki megfelelő megoldást ke-

5

resnie. — Ezzel az érzéssel és tudattal bátran másoltathatunk velíik akármilyen stílusbeli kompozíciót, vagy formát — ez csak megfinomíthatja az ő művészi felfogását. Persze történelmi stílusok szolgai másolása, hogy azok formanyelvét mintegy reáhuzzuk a nem belőlük fakadó feladatra — mint minden organikusságot nélkülöző kísérletek, az iskola céljával és feladatával merőben ellenkeznek. FRANCIA IPARMŰVÉSZETI OKTATÁS.

À A francia iparművészeti nevelés a hetvenes •

•II •II

•

•II II • II •

•

II • II •

•

II •

•II

130 v=

évek óta jóformán folyton és megszakítások nélkül hanyatlik. Egész sereg akció, újságcikk, heves kritika támadta azt a rendszert, amely Franciaország iparművészeti nevelését egészen a történeti stílusok jármába fogta és ezzel a francia ízlésnek eladdig vitathatatlan elsőségét kétségessé tette. A praktikus franciák nemcsak a régi dicsőség hanyatlását siratták meg a feltolakodó angolok és németek oldalán, hanem jelentős műipari jövedelmeik megcsappanásán is okkal keseregnek. Ha az ember iparművészeti iskoláik között jár, cseppet sem csodálkozik e sirámokon, de érthetetlen előtte, hogy miként lehetséges ilyen rendszerű nevelés mellett az, hogy pompás ízlésű és ötletesen könnyed tervezőművészek egyáltalában vannak. Az állami iparművészeti iskola már a belépés pillanatában lehangoló érzéseket kelt az idegenben. Ez az iskola, mely a fiú- és leánynövendékeket két különböző épületben s egységes igazgatás, de részben különböző tanári testületek vezetése alá helyezi, természetesen a férfiak oktatására helyezi a nagyobb súlyt s erre a célra szolgál a Rue de L'École de Médecine 5. számú épület. Az iskola 1767 óta áll fenn, de ez az épület legalább kétszáz évvel idősebbnek látszik, szűk, sötét és dohos tantermei egyenesen fegyencek számára s nem művészi ihlet kiváltására valók. Az igazgató, M. Morand, egy igen szimpatikus és nagyműveltségű szakember, röstelli is a dolgot eléggé s biztosít bennünket, hogy ez egy-két év múlva, egy új, nagyszerű iskolában másként lesz. Addig azonban csak itt bajoskodnak az oktatással, amely semmiesetre sem merítheti ki túlságosan a tanári testületet, mert az egész tanév alig tart októbertől áprilisig s a tanárok ez alatt is igen kényelmesen tartják meg heti pár órájukat. Műhelyoktatás — úgy látszik — inkább csak papiroson van : a fa, a fémek, a szövetek, a papiros, egyszóval az anyagok feldolgozására, a valóságban e műtermeket gondosan elrejtik az idegen fürkésző szeme elől. Amit megmutatnak : az az ornamentális rajzoktatás és a természet után való rajzolás, amelyekben azonban nem a rendszeres fejlesztés, hanem a növendékek ízlésének tág szabadsága nyi-

latkozik meg. Az egész oktatáson megérezni, hogy nem annyira gyakorlati iparművészek képzésére törekszik, mint inkább a nagyipari üzemeket akarja ellátni jó és kevésbbé jó rajzolókkal, olyanokkal, akik egy selyemgyár részére époly gyorsan tudjanak mintákat rajzolni, mint egy bútorgyárost kielégíteni, aki egy directoire-sfílű szekrényt kíván velük kopiroztatni. A tárgyaik közt rajz, modellálás, építészet (külön építészeti szakosztály is van), anatómia, perspektíva és műtörténet van, valamint egy pedagógiai kurzus oly növendékek részére, akik egy államvizsga letétele után valamely állami vagy városi iskolában rajzot fognak tanítani. Sokkal biztatóbb az a szellem, mely a Páris községtanácsa által fenntartott két városi ipariskolában uralkodik: a Germain Pilon (rajz) és a Bemard Palissy (kerámiai) szakiskolákon. E kettő is egységes vezetés alatt áll s az előbbiben az oktatás súlypontja a rajzon, festésen és mintázáson meg a tervezésen nyugszik, az utóbbiban csaknem kizázólag: a kisplasztikán és a kerámiai eljárásokon. Szó sincs róla : a régi sèvresi dicsőség nem ebből az iskolából fog újra kihajtani s a másikon sem érzik meg Anglia közelsége. De ez iskolákban több élet, több frisseség van s a növendékek, akiket négy középiskola elvégzése és egy próba sikeres kiállása után vesznek fel, úgy látszik itt rendszeresebb vezetés alá kerülnek. A rajzolásban persze itt is az ismert s untig elcsépelt modern francia ornamentumok dominálnak, de itt legalább nem rabjai annyira a stílusoknak, mint másutt és általában több a praktikum. Érdekes a Germain Pilon-ban a M. Helsnek, a Theatre Odeon kosztüm-tervezőjének vezetése alatt álló kosztümrajzoló-kurzus, ahol az Odeon színház újdonságai számára való történeti s exotikus kosztümöket készítik elő, még pedig a gyors felvázolástól egészen a kivitelig. Efféle képességek ott, ahol annyi színház van, mint Franciaországban, mindenkor hálásak anyagi szempontból is. A franciák történeti hírű grafikus és könyvkötő iskolája: az École Estienne, új és impozáns épületben, óriási területen fekszik és a sokféle reprodukáló, nyomtató, tervező, fotomechanikai műhelyt csak végigjárni is órákhosszat tart. Itt többnyire szakbeli mesteremberek — akik egy felvételi vizsgát sikerrel állottak ki — vezetik a 13—14 éves növendékek technikai kiképzését. E növendékeknek a tervezést is maguknak kell elvégezniök. De az iskola legsikerültebb alkotásai sem állják ki a versenyt a külföld más ilynemű iskoláinak produktumaival. Grasset motívumai, Henry van de Velde, Simmen és egy levitézlett szecesszió szeszélyes könyvdíszei zajlanak itt még tovább

és a könyvkötő-műhely — bár mindenütt kitűnően van eszközökkel s gépekkel felszerelve — produktumai jóságával, szolidságával meg sem közelíti a párisi hires bibliofil-könyvkiadók mintaszerű könyveit. Ez iskoláról is, a többiekről még sokszor kell elhangzaniok olyan haragos, de megérdemelt kritikáknak, aminőkben csak nemrég részesítette az École Estiennet az Art et Décoration. A francia művészeti kritika mindig csak a dicséret superlativusaiban beszél az eseményekről s egyesekről. Ha egyszer majd valóságos kritikává válik, talán a francia iparművészi nevelés is újra méltó lesz nagy történeti előzményeihez. N. MŰVÉSZI NEVELÉS A FRANCIA ISKOLÁBAN. A művészi nevelés kérdése ma már nem olyan mostoha gyermek a francia népoktatásban és középiskolában, mint a mi német műveltséggel telített s német hazugságokkal ámított művészetnevelő köreinkben hiszik. Az utolsó pár esztendőben a francia iskolák jelentős lépéseket tettek ebben az irányban, ami főleg egy nagyon ügyes szervezetnek a Société Nationale de l'Art à l'École-nak s egy igen lelkes esztétikusnak, Roger Marxnak az érdeme. Ez a szövetség, amelynek elnöke Couyba szenátor, nemcsak programmokon, de a valóságban is arra törekszik, hogy „általánossá tegyék az ízlés nevelését a külső dísz segítségével s a gyerekeket bevezessék a formák világába, a színek, a hangok, a mozgás szépségének megéreztetésével". A szövetségnek csaknem minden nagyobb vidéki városban van fiókja és pedig abból a célból, hogy minden kérdést, amely az új iskolaépületek külső és belső esztétikájára vonatkozik, e fiókok oldjanak meg. A francia kormány egyáltalában nem szűkkeblű ilyen esztétikai törekvésekkel szemben. Újabb iskolák dekorálásánál éppen úgy, mint nálunk Budapesten, egész sereg festőt foglalkoztatnak, köztük olyan jeleseket, mint Besnard, Testard, Rivière faliképei még német iskolák falain is ott lógnak. Az iskolaterem belsejének művészi kiképzésére olykor neves iparművészeket: Plumet-t s másokat szólítanak fel, máskor — főleg népiskolákban s óvodákban — maguknak a növendékeknek kell az iskolaterem s a folyosók díszéről, virágairól, kézimunkáiról a kezük ügyes felhasználásával gondoskodni. Az École Alsacienne talán valamennyi iskola közt legsikerültebb művészi dekorálás szempontjából. Ami a rajztanulást illeti, ebben is jelentős a haladás az utolsó években ugyanazoknak a helyes elveknek az alapján, amelyek segítségével — s ezt jól esik hangsúlyoznunk — a mi fővárosunk iskolái már jóval előbb oly szép eredményeket értek el. A növendékeket

À

•

•II

már nemcsak a virágok, apró tárgyak rajzolása s a természetmegfigyelés, meg a stílizálókészség rendszeres fejlesztésével nevelik jó meglátásra, de kiviszik őket az iskolák közelében levő parkokba s a Luxembourgban, vagy a Tuileriák kertjében sétálva, itt is, ott is egy sereg gyerekre bukkanunk, akik a rajztanáruk vezetésével ott a kertben tartják a rajzórát, Fák, szobrok, perspektíva, élő és mozgó állatok, emberek felvázolásában gyors és biztos meglátást tanúsítanak rajzaik, amelyek csendesen odakerülnek az iskola rajzgyüjteményébe, anélkül, hogy előbb dobszóval bejárnák a világot, mint a német mester teszi a növendékrajzokkal. A francia ízlésnek azonban nemcsak ezek a jegecesedési pontjai az iskolában. Ott vannak azok minden költészeti órán, minden énekgyakorlatban, ott vannak az iskola vidám életében s kint a városban, melynek fái és kertjei, régi palotái és pompás vedutái a ködfátyolképek szépségével lebegnek folytonosan a szemeik előtt,

•

•H

•

•H

A

KORÁNYI É S FRÖHLICH redőnygyáros cég megbízásából az Országos Magyar Iparművészeti Társulat pályázatot hirdetett a cég árjegyzékének címlapjára. A pályázat bírálóbizottsága (elnök : Nádler Róbert, tagjai : Helbing Ferenc és Meyer Antal tanárok és a cég két képviselője) a 100 koronás első díjat Erbits Jenőnek, az 50 koronás második díjat pedig Fekete Oszkárnak ítélte oda. ÁLYÁZAT MONUMENTÁLIS MAJOLIKAVÁZÁNAK É S TALAPZATÁNAK TERVEZETÉRE. Tervező művészeink különös figyelmébe ajánljuk az e számunk hivatalos rovatában közölt igen érdekes pályázati felhívást. Arról van szó, hogy Magyarország épúgy, mint a többi kulturnemzet a maga különleges iparművészetével hozzájáruljon a hágai békepalotának belső díszítéséhez. Az előzetes tárgyalások során abban történt megállapodás, hogy Magyarország négy nagyobbarányú majolikavázát ad, melyeket a m. kir. miniszterelnökség a világhírű pécsi Zsolnay-gyárban akar megrendelni. E vázák terveire hirdet pályázatot az Országos Magyar Iparművészeti Társulat és reméli, hogy e jelentős versenyen a magyar tervezőművészek színe-java részt vesz és ezzel biztosítja annak sikerét.

P

M

ŰKEDVELŐMUNKÁK terveire is hirdet pályázatot az Országos Magyar Iparművészeti Társulat. A pályázati felhívást e számunk hivatalos rovatában találja az olvasó.

=•» 131 7*

J

E S S E N AZ ÚJ NÉMET IPARMŰVÉSZETRŐL. A kölni „Lesegesellschaft"-ban a berlini királyi iparművészeti múzeum igazgatója, Jessen, igen tanulságos felolvasást tartott az új német iparművészeti föllendülésről, tekintettel arra, hogy a német „Werkbund" 1914. évben kiállítás rendezését határozta el Kölnben. Ranke ismert mottóját vette kiindulási pontul, mely a német-francia háború alatt kelt szárnyra : „Mi XIV. Lajos ellen harcolunk". Amint XIV. Lajos századokra kihatólag rányomta bélyegét a francia nemzet politikai szellemére, úgy művészi és gazdasági téren is Franciaország túlsúlyát megalapította Európában. Németország is francia befolyás alá jutott a művészeti és műipari ízlésben. Később még ehhez járult Anglia befolyása is, mely különösen a polgári, jobban mondva a falusi lakóház józanon, célszerű és tetszetős kiképzésében nyilvánult meg a XVIII. századkori minták alapján. Ezzel szemben a németségnek semmije sem volt, amiből a szomszéd népek kölcsönözhettek volna. Amit a németek produkáltak, merő utánzás volt. Az egyes iparágak rohamos kifejlődése azonban a világverseny megfeszített küzdelmében, a német iparművészetet is önállóságra serkentette. Megtanulták, hogy az anyagvalóságra, a szolid munkára, a gyakorlati használati formákra gondos figyelemmel legyenek, amiket ezelőtt gyakran a díszítési düh túltengő kórsága szorított háttérbe. A múltban nem hiányoztak ugyan a jó példák, de a termelési föltételek alapjukban megváltoztak. A munkamegosztás elve uralkodott az iparművészetben is. Míg azelőtt egy mester készítette el az egész darabot s így a munka egyöntetű volt, addig most többen működnek közre annak létrehozásán. Vállalkozók és közvetítők tolakodnak a termelő és fogyasztó közé. A műalkotás egységét újra el kellett érni. De hog y a n ? Az iparművészet nem térhetett vissza kézművességhez. Arról volt tehát inkább szó, hogy az egyesek nagy számát, egységes akarattal hassák át. A nagy háború után az iparművészeti tevékenység rossz eredményeket mutatott ugyan föl, de szükséges előkészítőül szolgált. A kijózanodás hamar beállott; nevezetesen, mikor látták, hogy menynyivel mélyebben fogta fel e problémát az angol Ruskin és Morris. De ki vállalkozzék erre Németországon? A gyárosok, iparművészkedők, építőművészek teljesen a régi formanyelvnek voltak rabjai. Ekkor lépett föl

először Münchenben 1897-ben néhány festő, tele új gondolatokkal, a gyakorlati formának a díszítéshez való viszonya, a felület kezelése, s az addig elhanyagolt szín tekintetében, mint Riemerschmied, Pánkok, Schultze-Naumburg, Eckmann, Bruno Paul stb. Nem romantikusak voltak ezek, akik papírra vetett szép versektől mámorosodtak meg, hanem egyesítették magukban a művészt a kézművessel, nem egyes objet d'art-okra szorítkoztak, hanem az egész lakás megreformálását tűzték ki célul. Az új iparművészet mélyen akart szántani. Dacára új formáinak a régi műiparral rokon maradt abban, hogy fölszabadította magát a vak utánzástól s minden tárgyat rendeltetési céljából fejlesztett ki. De egyszersmind szélesen is terjeszkedett. Kézműves-egyleteket alapított, törvényeket írt elő az iparnak, az építőművésznek, s a fogyasztónak, főleg a középosztálynak is irányt szabott. Végre, bár habozva, a gazdagabb osztályok is meghódolni voltak kénytelenek. Ismeretes ugyanis, hogy a gazdagabb osztályoknál, a tehetősebb kapitalistáknál, Németországon épúgy mint Franciaországban, a modern iparművészeti mozgalmak nagyobb ellenállásra találtak, aminek oka, épp a vagyon. Franciaországban a históriai stílusok nem csupa etikettek, a jó gyárak nem produkálnak rút „StyIbäckerei"-okat, mint azelőtt a németek, hanem szolid bútorokat, melyek hűen követik a régi bevált mintákat. Minden jobb francia bérlakásban szilárdan befalazva vannak a XV, XVI. Lajosstílú, vagy Empire ízlésű márványkandallók és sok családban fiúról fiúra öröklődnek az értékes, régi darabok. A régi formákkal az új iparművészet ritkán egyezik össze. Ámde már pénzérték szempontjából is nehéz dolog megválni a régitől s kidobni azt, hogy újjal pótolják, amiről legjobb esetben sem lehet tudni, nem lesz-e pár év múlva divatját mult. Hasonló az eset Németország vagyonosabb osztályainál. Igen sokszor megesik, hogy az, amit régibb stílformájú szolid tárgyakban bírnak, sokkal jelentékenyebb, semhogy indokoltnak látnók minden újítás előtt gyorsan kaput nyitni. A tucatárú ellenben, melyet legújabb időkig a német középosztálynak kínáltak, dacára pöffetegségének oly selejtes és szegényes, hogy annak kiküszöbölését mindjobban követeli ma a szép és célszerű párosítása iránt fölébredt érzék. Különösen örvendetesnek találja Jessen az iparművészet növekvő hatását a nagyiparra, minek érdekes példája többek közt, hogy az általános villamos társaság művészi bizottságot szervezett kebelében, melynek gondja kiterjed minden reklámcédulára, szerszámokra, épületekre és a munkáslakásokra.