276
§
VA L A H O G Y E U R Ó PÁ B A
Mindent összevetve: a Harmincötök Uniója valószínű lehetőség, de a Negyveneké kizárható. A fent ismertetett geográfiai-politikai mozgások nem hagyták érintetlenül az Unió karakterét sem. A belső szféra hatalmi átrendeződéseiről már szóltunk e fejezetben. Legalább ilyen fontos, hogy az Unió alapterülete közelíteni kezdett a kontinens államainak összterületéhez. A Hatok szűk körű válogatottja, mely Európa követendő példájaként, előőrseként definiálta magát, a bővüléseket követően ma már alig különböztethető meg a kontinens államainak összességétől. Az 1950-es telosz már-már elértnek, a küldetés szinte befejezettnek tekinthető. Nem pusztán arról van szó, hogy a tagállamok közössége kiterjesztette volna működési területét. Idézzük ismét Schlögelt, aki a 2004-es bővítés előestéjén így írt: „Európa átalakulóban van. E folyamat útja azonban nem az »A« pontból tart a »B« pont felé (mint azt sok tanult fő tudni véli), hanem egy általunk már ismert »A« pontból egy általunk egyelőre mind Nyugaton, mind Keleten ismeretlen állapot felé. (…) Nyugat-Európa hosszú időre kiesni látszik az európai történelemből, vagyis Európa tapasztalati és életöszszefüggéseinek összességéből. Az EU Európájának meg kell barátkoznia az »Európához való visszatérés« gondolatával.”140 Az Unió minden valószínűség szerint a jövőben már nem puszta hiúságból viseli nevében a tekintélyes „Európai” jelzőt.
2. AZ I K E R T O R N Y O K U T Á N 2001. szeptember 11-én az Európai Tanács soros elnöke, az Európai Bizottság elnöke és az Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője Jaltában tartózkodott. Nem az Európa térképét újrarajzoló 1945-ös tanácskozás emlékét jöttek feleleveníteni. Verhofstadt, Prodi és Solana az évente megrendezett EU–Ukrajna csúcsra érkezett. A három uniós tárgyaló nem sokkal dél után értesült a New York elleni terrortámadásról. A tárgyalásokat félbeszakították, és azonnal hazaindultak. A Brüsszelbe tartó repülőúton még csak azt tudták, hogy több ezer ember rekedt a WTC tornyaiban. A tornyok összeomlásáról nem értesültek, videofelvételek nem jutottak el hozzájuk. Verhofstadt, Prodi és Solana még a gép fedélzetén megszövegezte az ilyen esetekben szokásos sajtóközleményt.
II. RÉSZ
§
SORSFOR DULÓK
§
277
Az igazi meglepetés kora délután, a brüsszeli repülőtéren érte őket, ahol több száz izgatott újságíró várt rájuk. „Ekkor fogtuk fel igazán, mi történt.”141 „Jalta” ezúttal elmaradt, de a világ megváltozott. A történelem végének a vége A berlini fal leomlásának hatásáról sokat elárul, hogy 1989 után többen is úgy vélték: a történelem lényegében véget ért, a további események már az epilógushoz tartoznak. E benyomás filozófiai meghangszerelésére Francis Fukuyama vállalkozott, aki – Hegeltől nem keveset kölcsönözve – 1989-ben megírta A történelem vége című tanulmányát. Fukuyama írása szerint a történelmet az emberek elismerés, illetve egyenlőség iránti vágya mozgatja. Az elsőt a modern liberális demokráciák, a másodikat a piacgazdaság elégítette ki. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és Japán mindkét történelmi rendszert megvalósította, így elérkeztek a történelem végső fázisába. A világ többi része igyekszik majd csatlakozni hozzájuk, a Föld lakosságára pedig tartós béke vár. E kényelmes történelemértelmezést hamar magukévá tették az európaiak: újabb kellemetlen látogató nem várható, a keleti szomszédokat még át kell segíteni a küszöbön, de aztán nincs több teendő. S ami rájuk nézve ennél is hízelgőbb: a jog és egyenlőség elvére épülő európai államrendek mindenki számára példát nyújthatnak. 1990 októberében még Bush is így nyilatkozott: „Az európai egység példáján új, osztatlan és szabad világ épül – nem csak Európában, de az egész világon.”142 Eltartott egy ideig, míg felismerték, hogy a „történelem vége” tulajdonképpen a pax americana néven is emlegetett amerikai hegemónia szinonimája vagy (hogy kritikusabb hangokat is idézzünk) ködös ideológiai igazolása volt. A hidegháború utáni USA – behozhatatlan katonai és technológiai fölényének köszönhetően – egy unipoláris világrend középpontja, egyben a gazdaság (úgymond államok feletti) globalizációjának legfőbb védelmezője és haszonélvezője volt. Washington egyre határozottabban egy egyetemes küldetés szavaival beszélt az amerikai érdekekről – hatalmat és erényt azonosítva egymással. Az USA katonai fölénye minden geopolitikai együttállást meghatározott. Lehet, hogy 1989 után a történelem vége jött el Európában – de ez egyedül az amerikai védőernyőnek volt köszönhető. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások gyökeres fordulatot hoztak a politikai-történelmi gondolkodásban. Robert D. Kaplan amerikai publicista néhány nappal később már „tizenkét éves tűzszünetként” definiálta
278
§
VA L A H O G Y E U R Ó PÁ B A
az 1989–2001 közötti periódust,143 egyúttal az összecsapások és a hatalmi gondolkodás új korát, a nemzetbiztonsági érvek egyetemes emberi jogokkal szembeni visszatérő primátusát prognosztizálta. A fordulatot az elemzők később „a történelem visszatérésével” azonosították, s e meghatározás több volt puszta frappáns fordulatnál. Ugyanezt a „visszatérést” tapasztalták azok, akikre komoly politikai felelősség nehezedett. Joschka Fischer német külügyminiszter négy évvel később az alábbi címmel publikálta könyvét: Die Rückkehr der Geschichte. Die Welt nach dem 11. September und die Erneuerung des Westens.144 Az alig néhány nap alatt kikristályosodott történelmi benyomás tartósnak bizonyult. 2001. szeptember 11-e kettős megrázkódtatást jelentett Európának. Az iszlám terrorizmus egyrészt európai városokban is felütheti a fejét: ha Washingtont és New Yorkot támadás érte, Madrid, London vagy Amszterdam sem jelenthet kivételt – különösen, ha tudjuk, hogy az amerikai támadásokat részben Európában készítették elő. De ugyanilyen megrendítő volt a tudat: Amerika sem sérthetetlen. A legfőbb védelmező addig áthatolhatatlannak tűnő védőernyőjén lyukak keletkeztek. Mi történik, ha megszűnik e védelem? Európa első reakciója a feltétlen szolidaritásé volt. A NATO európai miniszterei szeptember 12-én kinyilvánították, hogy alkalmazhatónak ítélik a Washingtoni szerződés kollektív védelmi rendelkezéseit (5. cikk). Európai újságokban vissza-visszatért a fordulat: „Mindannyian amerikaiak vagyunk.” A politikusok szinte versengtek, ki látogathat először a Fehér Házba. (A versenyt a francia elnök nyerte; másodiknak a brit miniszterelnök, harmadiknak a német külügyminiszter futott be.) Az Unió azonban csak kereste a szerepét az első napokban. A német kancellár már szeptember 12-én rendkívüli EU-csúcsot sürgetett. Indítványát elutasították.145 Az Európai Tanács soros elnöke, a belga Guy Verhofstadt több sajtótájékoztatón is szabadkozni kényszerült: mindeddig nem sikerült telefonon elérnie George W. Bush amerikai elnököt. A Fehér Ház munkatársai valószínűleg nem tudták, ki ő. Mindezek ellenére jó két hónappal később joggal mutatott rá az Európai Parlament egyik képviselője: „Bin Laden talán többet tett az európai integrációért, mint Delors óta bárki más.”146 A Tizenötök ugyanis – a biztonsági intézkedések területén – valóban határozott választ adtak az eseményekre. Ha nem is azonnal, de 2001. szeptember 21-ére sikerült összehívni az Európai Tanács rendkívüli ülését. A vezetők kinyilvánították, hogy a terrorizmus elleni harc minden korábbinál magasabb prioritást élvez. Utasították a Miniszterek Tanácsát, hogy három hónapon belül készítse el a legsürgetőbb igazságügyi lépé-
II. RÉSZ
§
SORSFOR DULÓK
§
279
sek tervezetét.147 A szokatlanul sürgető retorika igazolni látszik Carl Schmitt tételét: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról (Ausnahmezustand) dönt.” A tagállamok decemberben elfogadták a „terrorizmus” közös definícióját, ezzel megtették az első lépést a büntetőjogi harmonizáció felé, mely néhány hónapja még elképzelhetetlennek tűnt. Ezzel egy időben elvi megállapodás született a letartóztatási parancsok kiadásának közös rendszeréről – e kérdésről is éveken át folytak terméketlen viták. A legsúlyosabb bűncselekmények esetében valamely tagállam bírósága ettől kezdve az addigiaknál egyszerűbb eljárás keretében kérheti egy másik tagállamtól a gyanúsított(ak) kiadatását. Csak a kedélyek lecsillapultával jelentkeztek a nehézségek; egészen pontosan akkor, mikor újra kellett definiálni Európa és a támadást elszenvedett védelmezője, Amerika viszonyát. Asztalfő Az európaiak egyértelműen támogatták az USA első külpolitikai válaszlépését, vagyis az afganisztáni talibán rezsim 2001. októberi megdöntését. Ami Washington második lépését, Szaddám Huszein eltávolítását és az iraki háború megindítását illeti – melyet az amerikai közvélemény számára a terrorizmus elleni háború (war on terror) részeként definiáltak –, már megosztottság jellemezte Európát. Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország, Dánia, Portugália, valamint három tagjelölt: Csehország, Lengyelország és Magyarország vezetője feltétel nélküli támogatásáról biztosította Washingtont – erről még az iraki invázió előtt nyílt levelet tettek közzé a Wall Street Journal 2003. január 30-i számában.* Franciaország, Németország és Belgium azonban mereven ellenezte a beavatkozást. Az európaiak megosztottsága sem a Fehér Házat, sem a Pentagont nem hátráltatta. 2003. március 20-án megtámadták Irakot; április 9-én bevették Bagdadot. Mindeközben Brüsszelben a tagállamok és az intézmények képviselői már több mint egy éve tanácskoztak az Európai Unió jövőjéről. A 2001 decemberében összehívott Európai Konvent 2003 tavaszán komoly kérdésekkel szembesült. Lehet-e egyáltalán európai alkotmányt szövegezni, ha a tag* A „Nyolcak” levelének aláírói: José Maria Aznar (Spanyolország), Silvio Berlusconi (Olaszország), Václav Havel (Cseh Köztársaság), Leszek Miller (Lengyelország), José Manuel Durão Barroso (Portugália), Tony Blair (Egyesült Királyság), Medgyessy Péter (Magyarország), Anders Fogh Rasmussen (Dánia).
280
§
VA L A H O G Y E U R Ó PÁ B A
államok nem értenek egyet háború és béke kérdéseiben? Az iraki válság mindazonáltal nem hátráltatta az európai vitát. A Konvent önképében meghatározó szerepet játszott a külpolitika. A világ színpadán egységes hangon megszólaló Unió számos küldött szemében az elérhető eredmények legszebbjének tűnt. A Konvent egyik munkacsoportja 2002 decemberében a többségi szavazások hatókörének bővítése mellett érvelt. Mások egy európai „külügyminiszteri” tisztség létrehozását szorgalmazták. A vonatkozó szerződéscikkekkel kapcsolatos vitákat kétségkívül beárnyékolta az iraki válság. Ekkoriban talán a „várakozó álláspont” volt a tanácskozások jelszava. Később egyre gyakrabban bukkant fel az érvelés, miszerint a közös külpolitikához elengedhetetlen „közös akaratot” nélkülözi az Unió (ez nyilvánvaló volt), s ezt sem rendeletekkel, sem a szerződés cikkeivel nem lehet kikényszeríteni (ezzel a Konvent föderalistái már nehezebben békéltek meg), ebből következően a legjobb esetben is csak felkészülni lehet a jövőre. E gondolatmenet mögé a Konvent alelnöke, Jean-Luc Dehaene komoly erőket sorakoztatott fel. Mindazonáltal a „politikai akarat” fogalmaival való beszéd félrevezető lehet. Ez az akarat soha nem nélkülözheti azt a keretet, melyben kifejezésre jut. Joggal mutat rá – igaz, más kontextusban – két angol elemző, hogy „azt sugallni, hogy a kormányok irányvonalainak összehangolásához egyedül »politikai akarat« szükséges, kissé olyan, mint Molière tanácsa, aki szerint az álmatlanság kezeléséhez mindössze a »kellően álmosító testhelyzetet« kell megtalálnunk.”148 Szükség van ugyanis arra az intézményes térre is, melyben testet ölthet a közös akarat. Az Unióban az Európai Tanács képezi ezt a teret. A külpolitikai irányvonalakról az állam- és kormányfők közös asztalánál születik döntés. Természetesen a vezetők nem mindig értenek egyet – ilyenkor döntés sem születik. De az idő előrehaladtával, a közös érdekek térnyerésével (vagy legalábbis a nemzeti érdekek egymáshoz közeledtével) egyre gyakrabban sikerült közös elhatározásra jutniuk. Sokan azonban nem ítélték kielégítőnek a helyzetet. Ha a vezetők asztalánál nem születik megállapodás, Európa elnémul. Az akadékoskodó asztaltársakat kétféleképpen lehetne kordában tartani: szabályokkal vagy tekintéllyel. Az első módszer, vagyis a külpolitikai döntéshozatal belső szférába helyezése mellett a Konvent, a Parlament, a Bizottság, illetve néhány kisebb tagállam törvényhozásának és kormányának a képviselője érvelt. Ez a Bizottság hatáskörének kibővítését jelentené, mely bizonyos kérdésekben
II. RÉSZ
§
SORSFOR DULÓK
§
281
(pl. a nemzetközi kereskedelem vagy a harmadik világnak juttatott segélyek kapcsán) már eddig is fellépett a világ színpadán. 2003 januárja és márciusa között azonban világossá vált – ha addig kételkedtek volna benne néhányan –, hogy ez az út járhatatlan. A nagyobb tagállamok, mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország egy percig sem hagynák, hogy a belső szféra irányítsa a nagypolitikát. Az Unión belül London és Párizs rendelkezik messze a legbefolyásosabb diplomáciával – hogy atomfegyvereikről vagy a Biztonsági Tanács állandó székeiről ne is beszéljünk. Míg a kisebb tagállamok jóformán tét nélkül érvelhettek az általános érdekek és a külpolitikai döntések többségi elven való meghozatala mellett, e két „dicső nemzetnek” vesztenivalója is volt. Párizs és London ugyanakkor elismerte, hogy számos esetben kívánatos volna a közös fellépés – ezért inkább a közös asztal tekintélyének kiterjesztése mellett foglaltak állást. Minden egyes tagállam a saját, a geográfia és a történelem kijelölte helyét foglalja el a világban – ehhez nem kell szerződés. Ha a tagállamok nagyobb súlyt kívánnak adni közös fellépésüknek, akkor a létező kapcsolatoknak, pozícióknak és érdekeknek nem az elvetése, hanem az összehangolása szükséges. Ez pedig csak ott lehetséges, ahol ezek egymás mellé helyezhetők: az Európai Tanácsban. A megoldás a következő volt: a jövőben vezesse állandó elnök az Európai Tanácsot. A félévenként váltakozó soros elnökség elsősorban a nagyobb tagállamoknak okozott fejfájást. Az Európai Tanács elnöke az egész világ előtt képviseli az Uniót. De mi történik, ha egy világméretű válság kitörésekor épp Csehország vagy Málta adja a soros elnököt? A kisebb országok vezetői minden bizonnyal kevésbé hathatósan képviselhetik Európa érdekeit a nagyhatalmak párbeszédében. Csak két intő példa: 2001. szeptember 11. után Guy Verhofstadt képtelen volt telefonon elérni George W. Busht; 2003 tavaszán Kosztasz Szimitisz nem tudta megakadályozni, hogy Európa két táborra szakadjon az iraki háború megítélése kapcsán. Nyilvánvaló volt, hogy egy több évre kijelölt állandó elnök ígéretes alternatívát nyújthat. Párizsban már régóta beszéltek erről. Giscard d’Estaing, a Konvent elnöke (1974-ben francia elnökként ő hozta létre az Európai Tanácsot) egyenesen legfőbb küldetésének tekintette, hogy állandó elnök vezesse a testületet. Chirac elnök szívből támogatta az elképzelést, 2002-ben Nagy-Britannia (Blair) és Spanyolország (Aznar) is felsorakozott a terv mögé, melyre nem sokkal ezután – a támogatók vezetékneve alapján – ABC-tervként utaltak. Már csak Németország hiányzott, de Berlin nem látott fantáziát az elképzelésben. A németek
282
§
VA L A H O G Y E U R Ó PÁ B A
inkább a belső szféra hatalmát növelték volna. Mint oly sokszor, ezúttal is egy francia–német kompromisszum hozta el a fordulatot, melyet 2003. január 15-én, egy héttel az Adenauer és De Gaulle megkötötte Elysée-szerződés 40. évfordulója előtt jelentettek be.149 A kompromisszum lényege: állandó elnök az EiT élén, a Bizottság elnökét a Parlament választja meg.* A francia– német egyezség után már semmi nem állt az állandó elnökség útjában. A kisebb tagállamok körében nyugtalanságot szült a javaslat. Úgy érezték, a nagy államok magukhoz ragadták a hatalmat, egyúttal aláásták a Bizottság tekintélyét. A vita azonban az elvi kérdések helyett hamar az állandó elnök hatásköre körül csúcsosodott ki. Giscard d’Estaing az alkotmánytervezet szövegében alaposan körülbástyázta az elnök funkcióit, így az ellenzők energiáját a hatáskörök megnyirbálása emésztette fel: se saját hivatala, se saját feladatai ne legyenek az állandó elnöknek. Végül kialakult a konszenzus, melyet nehezen lefordítható szavakkal úgy írhatnánk körül, hogy a leendő elnök inkább chairman legyen a vezetők asztalánál – semmint Európa président-ja. A szerződés vonatkozó részéből két mondatot kell részletesebben idéznünk (mindkettő szerepel a Konvent alkotmánytervezetében, illetve a 2007-es Lisszaboni szerződésben). Az első így hangzik: „Az Európai Tanács elnöke – a saját szintjén és e minőségében – ellátja az Unió külső képviseletét a közös kül- és biztonságpolitikához tartozó ügyekben.”150 Európa nevében a legmagasabb szinten (értsd: a Fehér Házban vagy a Kremlben) a jövőben az állandó elnök beszél. Bár az Uniónak 1999 óta volt közös kül- és biztonságpolitikai főképviselője, őt nem lehetett Bushhoz vagy Putyinhoz küldeni. Most már ezt az állást is betöltötték. A második fontos mondat: „Az Európai Tanács elnöke semmilyen nemzeti tisztséget nem tölthet be.”151 Rövid, de forradalmi szabály. A vezetők asztalánál az állandó elnök az egyetlen, aki nem otthonról hozza a székét.** Míg az addigi soros elnököknek kettős megbízatása volt – Merkel Németország * Hogy az állandó elnök gondolatával a németek milyen nehezen birkóztak meg, az 2003 júniusában, a huszonöt kormány képviselőinek informális találkozóján végképp világossá vált. A francia kormány küldötte „roppant fontosnak” nevezte, hogy a legközelebbi szerződés már rögzítse az állandó elnöki tisztséget. Ezután Joschka Fischer kért szót, aki így folytatta: „Ennél már csak az fontosabb, hogy az állandó elnök semmit ne tegyen.” (Jacques Keller szóbeli közlése, 2009. január 16.) ** Az Európai Tanácsnak a Bizottság elnöke is a tagja, de a játékszabályok szerint a soros elnökségi körből ő kimarad – nem beszélhet tehát az egész asztal nevében. A bizottsági elnök EiT-széke ugyanakkor elengedhetetlen a belső és a tagállamok köztes szférája közti párbeszédhez. Ennek jelentőségét a brüsszeli körökben félve tisztelt Delors pontosan felismerte: a vezetők fórumára nem a Bizottság konkurenciájaként, hanem – kihasználva Mitterrand-nal és Kohllal ápolt jó kapcsolatát – a saját terveihez szükséges politikai tekintély forrásaként tekintett.
II. RÉSZ
§
SORSFOR DULÓK
§
283
és Európa, Topolánek Csehország és Európa nevében beszélt –, az állandó elnök kizárólag az Uniót képviseli. Sosem valamely főváros, és nem is „Brüsszel” vagy „Strasbourg” nevében, hanem a tagállamok összességének hangján szól. Szavait ráadásul nemcsak a külvilághoz, de a tagállamok lakóihoz is intézi. Szerződésjogi hatásköre mindazonáltal csekélynek nevezhető. Sikere mindenekelőtt személyes kvalitásain – a vezetők előtti tekintélyén, illetve nyilvános karizmáján –, valamint az Európát cselekvésre sarkalló eseményeken múlik majd. A virtù Fortunára, Fortuna a virtù-ra vár. Az Unió ma már tisztában van azzal, hogy a történelem nem ért véget. Azt is tudja, hogy a külpolitika eszközei nem merülnek ki diplomáciai nyilatkozatok megfogalmazásában vagy az elsősegély nyújtásában. Európa 2001 óta számos helyen lépett fel és cselekedett a világban. Egyik polgárától egy alkalommal hősi áldozatot is követelt. Mindez nem is olyan régen még elképzelhetetlennek tűnt. 2004-ben JanWerner Müller nem minden irónia nélkül vetette papírra az alábbi sorokat (utalva egyúttal Habermas „alkotmányos patriotizmus” fogalmára, illetve az ebből sarjadó kezdeményezésekre): „Ha az európai egység lakmusztesztjét – mint azt nemrég a Timesban felvetették – valóban annak a kérdésnek a megválaszolásával végezhetnénk el, hogy készek-e az európaiak »a vérüket áldozni Solanáért«, akkor úgy tűnhet, a józan patriotizmus ma már nem elegendő (…) Nem állnak rendelkezésre ugyanis olyan európai haderők, melyeket a dulce et decorum est pro Javier mori jelszavával mozgósíthatnánk.”152* Az Uniónak nincs hadserege – ez 1954 óta tabu Európában. Uniós védelmi együttműködés azonban létezik. A tagállamok hadseregei ad hoc alapon közös fellépésekre is vállalkoznak: némi kitartással összetelefonálhatók az emberek és az eszközök. Ez néha sikerül, néha nem. Az EU Katonai Bizottságának elnöke, szűkös brüsszeli irodájában, kitűnő érzékkel tapintott rá az európai paradoxonokra: „A közös, állandó hadsereg hiányával már rendelkezik Európa.”153 Az Unió 2003 óta vesz részt katonai és civil válságkezelési műveletekben a béke, illetve a jogállami struktúrák megteremtése érdekében. E sorok írásakor – 2009 elején – több ezer európai vesz részt ezekben a műveletekben, szerte a világon. Boszniában katonai és rendészeti, Koszovóban átfogó rendészeti missziót hajtanak végre. A Kaukázusban többek közt uniós * „Édes, dicső dolog Javierért meghalni” – utalás Horatiusra: Dulce et decorum est pro patria mori: Édes, dicső dolog a hazáért meghalni – a ford.
284
§
VA L A H O G Y E U R Ó PÁ B A
megfigyelők is ellenőrzik a 2008. augusztusi orosz–grúz tűzszünet betartását. Irakban, Afganisztánban és a palesztin területeken jogászok, rendőrök és határőrök teljesítenek szolgálatot. 2008 végén az Unió hajókat küldött az Adeni-öböl szomáliai kalózai ellen, akik több ezer, a Szuezi-csatornán áthaladó európai hajó biztonságát veszélyeztetik. Csád és Szudán határszakaszán tizenkilenc európai tagállam több mint háromezer katonája szolgál. A legveszélyesebb területnek Csád, Szudán és a Közép-Afrikai Köztársaság hármashatára számít. 2008. március 3-án ebben a térségben érte halálos lövés Gilles Polin őrmestert, aki francia egyenruháján az EU jelét is viselte. Egységében, melyet egy francia százados vezetett, svéd, ír, belga, osztrák és francia katonák szolgáltak. Műveletüket egy ír altábornagy irányította. Gilles Polin temetésén Sarkozy francia elnök, Hervé Morin védelmi miniszter, Michèle AlliotMarie belügyminiszter és Bernard Kouchner külügyminiszter mellett az Unió külügyi főképviselője, Javier Solana is részt vett. Az Unió tehát, Fortuna istenasszony feltartóztathatatlan nyomásának engedve, üggyel-bajjal ugyan, de kievezett a nagypolitika vizére – ami a múlt ismeretében váratlan fordulatnak nevezhető. Európai katonák válságövezetekbe vezénylése (legyen szó Közép-Afrikáról vagy a világ más vidékeiről) jóval többet jelent szavak és gesztusok diplomáciájánál, még ha a kilencvenes évek végén úgy is tűnt, Európa nem ítéltetett többre. Az új szerep természetesen szerényebb annál, mintha – tegyük fel – európai szárazföldi csapatok és ágyúnaszádok védenék az ukrán Krím-félszigetet az orosz hadseregtől. Idézzük egy érintett külügyminiszter szavait, aki az európai külpolitika eredményeit így jellemezte: „A múlttal összehasonlítva óriásiak. A szükségessel összevetve nullának nevezhetők.” Majd így figyelmeztetett: „Csak az bizonyos, hogy nagy árat kell majd fizetnünk. A történelem könyörtelen.”154
3. MA U T Á N Hogyan tovább? Modellezhetünk folyamatokat, extrapolálhatunk népességi adatokat, kiszámíthatjuk energiakészleteinket, előállhatunk modernizációs tervekkel, mérhetjük a tenger szintjét és még megannyi mindent. De bármely eseménytelen napunk bizonyulhat november 8-ának vagy szeptember 10-ének utólag. Hogy a holnap mit hoz, nem tudhatjuk.