Marni Bates Itt a vége, lúzer véle!

Marni Bates Itt a vége, lúzer véle!

1. fejezet Szerelemtől izzik a levegő a Smith Gimnáziumban! A fiúk szmokingot kölcsönöznek, a lányok megigazíttatják báli ruhájukat. Mindössze egy hónap, és itt a varázslatos iskolabál… vele együtt pedig a kérdés mindannyiunk számára: vajon táncba hív-e a Nagy Ő? Lisa Anne Montgomery „Báli készülődés” cikkéből, megjelent a Smithsonianben

című

Egyszerűen nem létezik jó alkalom arra, hogy közöld a barátnőddel, belezúgtál az öccsébe. Ez nem az a fajta infó, amit csak úgy elejtesz egy könnyed telefonbeszélgetés közben. „Szia, itt Melanie. Figyi, ott van a közelben Dylan? Mert arra gondoltam, hárman is lóghatnánk együtt. Hogy miért? Mert lehet, hogy neked ő csak az idegesítő öcséd, én viszont totál nem testvérien érzek iránta.” Hát igen, ettől tutira kibukna. Valójában már Dylan nevének említése is veszélyes lehet az egészségemre. Rossz ötlet felhergelni egy öccsét féltőn őrző nővért, márpedig az egymáshoz

vagdosott sértések zápora ellenére Mackenzie és Dylan tök jól kijönnek egymással. Ha Mackenzie meghallja, hogy egy gimis csaj a nyolcadikos öccsére bukik, hát bősz grizzlyként kel a védelmére. Nem hinném, hogy érdekelné, miszerint mindössze egy év korkülönbség van kettőnk között, továbbá, hogy jövőre Dylan elsős lesz a gimiben, én meg másodikos. Azután meg ő lesz másodikos, én pedig harmadikos. Vagyis nincs ebben semmi rossz, nem igaz? Ha nem az öccséről lenne szó – és kétlem, hogy Mackenzie Wellesley valaha is szem elől tévesztené ezt a tényt –, mi ketten aligha keltenénk feltűnést, ha egy párként jelennénk meg a jövő évi iskolabálon. Odáig már csak alig valamivel több, mint tizenkét hónap van hátra. – Hé, Melanie! Tudod, hogy a pasim fenekét stírölöd? Pedig szó sem volt erről. Elkalandozott a figyelmem, s a szemem önállósította magát egy időre. Mackenzie csillogó tekintete elárulta, hogy remekül szórakozik. Ezért ahelyett, hogy tagadni próbáltam volna, hátradőltem a székemen, és újra belekortyoltam a forró csokoládéba. Aztán a jégpályára mutattam, ahol a Smith gimi hokicsapata tartotta az edzését. – Nem az én hibám, ha olyan… húúú! – Na ja. – Mackenzie még szélesebben mosolygott, ahogy Logan elkorizott mellettünk. Látszott az arcán, hogy kizárólag a játékra koncentrál. – De ha ő is észrevenné, hogy bámulod, az azért egy kicsit gáz lenne, és… Jaj, ne! Épp időben fordultam meg, hogy végignézzem, hogyan üti ki és küldi a jégre Patrick Bradford Logant. Megvetően elfintorítottam az orromat – mindig így tettem, valahányszor egy légtérbe kerültem Patrickkel. Szerencsére ez nem fordult elő gyakran, mivel nem

alacsonyodott le holmi jelentéktelen elsősökhöz. Különben is, minden figyelmét lekötötte, hogy egyre feljebb kapaszkodjon a Smith gimi társadalmi ranglétráján. Majd bolond lett volna egy percet is áldozni azokra, akik csak lehúznák. Patrick nagyzási mániája hidegen hagyott volna, ha annak idején nem látom, hogyan kámpicsorodik el Mackenzie arca, amikor végül rájött, hogy a srácot igazából váratlan YouTube-celebbé válása érdekli, és nem ő maga. Totál kiborult szegény. Máig mardos a bűntudat, valahányszor arra az estére gondolok. Az első gimis bulim estéjére. Ami egyúttal életem legelső bulija is volt. Mackenzie azért hívott el magával, hogy erkölcsi támaszt nyújtsak neki, ehelyett mit tettem? Hagytam, hogy a sárga földig leigya magát, mert közben az öccsével flörtöltem, és nem figyeltem rá eléggé. Bár az igazat megvallva, Dylan kezdett el velem flörtölni. Ettől azonban még ugyanúgy tabunak számított. Ezért még most, amikor Mackenzie szinte hányingerkeltőn boldog volt Logan Beckett-tel, sem tudtam elfelejteni Patrick disznóságait. Meglehet, hamarabb sikerült volna, ha nem fordul saját hokicsapatának kapitánya ellen holmi ostoba macsóvetélkedés miatt. De valószínűleg akkor sem. Mackenzie megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor Logan feltápászkodott a jégről, és legjobb barátja, Spencer King odakorizott Patrickhez, hogy alaposan lehordja. Senki nem kételkedett benne, hogy ha összekapnak, hát bemos neki egyet. – Oké, minden rendben – mosolygott rám Mackenzie. – Mit mondtál?

Gondoltam, letesztelem, képes-e figyelni rám, miközben alig néhány méterre tőlünk a jégen a srácokat majd szétrobbantja a tesztoszteron. – Ööö… azt, hogy édi a barátod. – Na ja. Ez kétségtelen… A fenébe, mi az már megint? Logan ugyanis mondott valamit Patricknek, mire a srác rávicsorgott, majd közelebb korizott hozzá. Ilyen közelről akár egymásnak is eshettek volna. – Ahogy látom, még mindig forrnak lent az indulatok. – Ühüm – bólintott Mackenzie szórakozottan, majd izgatottan kihúzta magát ültében, mert Patrick félredobta a hokibotját, és a csapatkapitányra vetette magát. – Ha Logan agyrázkódást kap, megölöm ezt a szemetet! Már így is nehéz vele tanulni. – Nem lehet, hogy azért, mert már nemcsak a magántanára vagy? – vetettem oda fanyarul. Nyílt titok volt, hogy Logan Beckett ki nem állhatja az emelt szintű töriórákat; holott ez hozta össze kettejüket, még mielőtt Mackenzie-t híressé tette az a hülye YouTube-videó. Most, hogy már jártak, az volt az érzésem, Logan új módszerekkel próbálkozik, hogy elvonja a barátnője figyelmét a könyvekről. Mivel Mackenzie nyakig elpirult, sejtettem, hogy a próbálkozása nem volt teljesen sikertelen. – Dehogy, a kettőnek semmi köze egymáshoz! Hitetlenkedve néztem rá. – Én tudom, én járok vele – kötötte az ebet a karóhoz. – Tényleg, Mackenzie? És az, hogy kiszívta a nyakadat, csak merő véletlen? Kilátszik a pólód alól. – Igen, az. Elnevettem magam, de rögtön elkomolyodtam, mert most Logan belendült, és gyomorszájon vágta Patricket.

– Jó, hiszek neked. Különben a végén még rám uszítod a pasidat. – Mindketten tudjuk, hogy Logan totál ártalmatlan – nevette el magát. Patrick tutira másként gondolhatta, mivel az egész csapat kettejük köré csődült. Ekkor Spencer elkapta Patrick mezét, és barátságosan elvonszolta a barátja mellől. Onnan, ahol Mackenzie-vel ültünk, nem láttuk, ő rántotta-e a jégre a szemétládát, mindenesetre határozottan élveztem, ahogy szánkázott vagy két métert… a pofáján. – Huh, ez nem volt semmi! Mackenzie felém fordult. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, rossz nyomon jár. – Tényleg? Mert történetesen tudom, hogy Spencer szingli a javából. – Aha… csak legyen. – Ti ketten jól összeillenétek, Melanie. Mint a Szépség és a Szörnyeteg. Spencerre sandítottam, aki közben levette a sisakját, és épp a helyzetet magyarázta az edzőnek, mialatt Patrick a sértődöttet adta, Logan pedig a fogát vicsorította rá. Spencer szőke haja szexisen a homlokába hullott, ahogy széles gesztusokkal mutogatott egyik csapattársáról a másikra. A srác a jelek szerint határozottan élvezte a béke angyalának szerepét, noha az volt az érzésem, jobban csípte volna, ha inkább ő is bemoshat Patricknek egy párat. – Ebben a szereposztásban, gondolom, én vagyok a Szörnyeteg. – Eltaláltad, Melanie. Ahogy elnézem, rád férne néhány divattanács. Várjunk csak, nem: azt eddig te adtál nekem! Igazság szerint a barátja, Corey ragaszkodott legjobban hozzá, hogy az öltözködését divatossá tegye.

Én történetesen csak jelen voltam, egy magányos újonc, aki hozzájuk csapódott. – Helyesbítek. Egész pontosan a Szépség és a Szépség lobbanna így szerelemre – emelte égre a szemét Mackenzie. – Viszont amit korábban mondtam, azt tartom. Lapoztam egyet a tankönyvben. Kezdettől fogva ebben kellett volna elmélyednem, hiszen „tanulni” jöttünk ide, nem pedig azért, hogy egy csapat hokijátékoson legeltessük a szemünket. Legközelebb, ha kiülök egy edzésükre, akkor jövök, amikor nincs más dolgom. A végén még, ha elég sokáig bámulom a srácokat, elmúlnak a Dylan iránti érzéseim. Legjobb barátnőm, Isobel Peters persze egyből rámutatott volna a tervem gyenge pontjaira. Pedig Izzie még csak nem is volt érdekelt abban, hogy elterelje a beszélgetést Spencer Kingről. – Szóval… ami ezt az egész bostoni teadélutánt illeti… Teázott ott valaki egyáltalán, Mackenzie? És sütiket is sütöttek hozzá? Mert ha igen, akkor csorog a nyálam. – Valld be, hogy az amerikai történelemmel akarod elterelni a figyelmem Spencerről! – Ühüm. – Ez aljasság! Elvigyorodtam, mert mérget mertem volna venni, hogy egy olyan törimániás, mint amilyen Mackenzie, belehal, ha nem válaszolhatja meg a kérdésemet. – Tán volt ott fánk… huh… tejszínnel. Ugye ismerték akkor már a tejszínt? Mackenzie-nek már fülig ért a szája, mert a csapat tagjai kezdtek elszállingózni a jégről. Mielőtt nekilátott volna a pakolásnak, halk puffanással becsukta a tankönyvemet.

– Nem fogsz ilyen könnyen leszerelni. Szerintem ti ketten jól összeillenétek. Kicsit bulizósnak tűnik ugyan a srác, de ha közelebbről megismered, kiderül, milyen jó fej. Ráadásul olyan hűséges, hogy az már túlzás. – Na ja – horkantam fel. – Ezért itatott le téged tequilával a buliján, ugye? Mert fehér a lelke, mint a hó. – Csak fel akart vidítani egy kicsit. Emlékszem, hogy elkomorodott Dylan lágy, barna tekintete, mikor rájött, mennyire elázott a nővére, miközben ő velem táncolt. És a helyzeten csak tovább rontott, amikor Mackenzie tök piásan a faterjáról kezdett el hadoválni. Ez volt az a pont, amikor Dylan arca hideg, kifürkészhetetlen maszkká merevedett. Aznap este már alig szólt hozzám, azután sem, hogy sikeresen Logan kocsijába vonszoltuk Mackenzie tehetetlen hátsóját. Csak motyogott valamit, hogy segítenie kell Spencernek felügyelni a bulizókat, aztán eltűnt a tömegben. Én meg álltam ott egyedül, mint egy rakás szerencsétlenség. Szerencsére befutott Corey, aki a saját randijáról érkezett, és felajánlotta, hogy elvisz minket a Wellesley-házba. Nem mintha ez randinak számított volna Dylannel. Hogyan is lehetne annak venni, mikor a srác hirtelen gondol egyet, és órákig rád se bagózik? – Igen, Spencer határozottan mindent megtett, hogy különlegessé varázsolja azt a bulit. Ha még egy kicsit tovább tökéletesíti, hát meg sem állsz a gyomormosásig. – Az én hibám volt! – tiltakozott Mackenzie. – Én piáltam tovább, annak ellenére, hogy megpróbált leállítani. És tanultam a leckéből. Hallani se akarok többé a tequiláról. De ettől az egésztől Spencer még nem rossz srác. Várj csak, bebizonyítom!

– Mit forgatsz a fejedben? – néztem rá gyanakodva, ő azonban félbeszakított, és lekiabált a jégre: – Szép játék volt, Spencer. Hé, ismered a barátnőmet, Melanie-t? „Hát… az én hibám, hogy belesétáltam ebbe a csapdába.” Kigyulladt a képem, mintha én is lent izzadtam volna a pályán, nem pedig a lelátón iszogattam volna a forró csokoládémat. Mégis nehéz volt közömbösnek maradnom, mikor az egyik legmenőbb harmadikos mért végig tetőtől talpig. – Hát helló újra, Pocahontas! Összerezzentem a névre. Mindig kiakadok, mikor azzal húznak, hogy a bőröm színe történetesen egy árnyalattal sötétebb, mint egy átlagos oregonié, ami nem nagy ügy egy olyan államban, ahol mindenki hullafehér. Még az általánosban én kaptam Sakakawea, a soson indián idegenvezető szerepét, míg a többiek a Lewis és Clark-expedíció valamelyik más tagjának öltöztek be. – Helló, beképzelt tuskó! Mackenzie feltűnés nélkül bokán rúgott, miközben én ártatlan mosolyt varázsoltam az arcomra. – Mi ezzel a gond? Azt hittem, jópofa gúnyneveket ragasztgatunk egymásra, kizárólag az első benyomás alapján. Spencerben legalább volt annyi kurázsi, hogy a szemem közé merjen nézni. – Oké, nem volt a legjobb indítás. Segítene, ha elárulnám, hogy kölyökkoromban odavoltam Pocahontasért? Tudod, mikor azt énekli, hogy „Ezernyi színnel száll a szél”, az ütős – rándult mosolyra a szája. Önkéntelenül is elengedtem magam. – Na igen, ennek ellenére továbbra sem rajongok az összehasonlításért – vontam vállat.

– Talán a hosszú barna hajad az oka – vélte Mackenzie. – És a szemed. – Meg a bőröm színe. Nincs rajta mit titkolnom, srácok. – Szerintem főleg a szemed. – Spencer közelebb hajolt hozzám, mintha tüzetes szemrevételezésre lett volna szükség a kérdés eldöntéséhez. – Csaknem olyan sötét csokoládészínű, mint amit iszol. – Oké, felfogtam. Nem akartál bunkó lenni. Vettem az üzenetet. A flörtöt meg jobb, ha hanyagolod – pislogtam rá. Felnevetett, és Mackenzie-re pillantott. – Mindenkit így kioszt a barátnőd? „Csak ha nem látom teljesen tisztán, miféle játékot űznek velem. Ki tudom nyitni a számat, pláne, ha ezzel megelőzöm a bajt. Talán azért, mert nem egykönnyen takarítok fel senki után, anélkül, hogy kiborulnék. Ezért van, hogy igazából csak néhány ember társaságában engedem el magam, akik nem merészkednek túlságosan messzire a szívatásomban. Főleg, ha a Dylan iránti érzéseimről van szó!” – Ümm… talán még soha nem… – Helló, Mack – szakította félbe Mackenzie szavait egy gyors puszival Logan. Nem mintha a barátnőm bánta volna, legalábbis abból ítélve, hogy milyen vadul markolászta a hokimezét. – Láttad az előbb a műsort? – Ugyan már, volt jobb dolgom. – De az arcán elterülő hülye vigyor egyből elárulta az igazságot. – Melanie meg én a bostoni teadélutánt tárgyaltuk ki. – Könyörgök, hagyjuk már a törit! – nyögött fel Logan. – Pedig arra gondoltam, hogy négyen megnézhetnénk együtt a Pocahontast. Basszus!

Logan rápillantott legjobb barátjára, akinek e pillanatban képtelen voltam olvasni az arcából. – Hát… nem mernék megesküdni, hogy Spencer odavan a történelmi tényekért, Mack. – Épp most mesélte Melanie-nak, mennyire rajongott a filmért kiskorában. Így volt, Spencer? – Én… – Szuper! Akkor ezt meg is beszéltük. Holnap este várunk benneteket Loganékhez. Mondjuk… hatra? – Hátára kapta a hátizsákját, kezét Loganébe csúsztatta. Ezek ketten annyira imádni valóan összeillettek, hogy majd elhánytam magam tőle. – Akkor ott találkozunk! Ezzel ki is lejtettek a hokipályáról. Magamra hagytak egy hokissal, miután belerángattak egy olyan mozis randiba, amit a hátam közepére se kívántam. Mert közben továbbra is ostobán rajongtam valaki másért. Jól kiszúrtak velem, az fix! 2. fejezet Hamarosan kiosztják a diákok között a báli udvartartásra szóló szavazócédulákat. Noha a gimnázium másodikos tanulója, Samantha „Sam” Wilson élénken tiltakozott e hagyomány ellen – szerinte ez a „népszerűségi verseny csak tovább erősíti az ország patriarkális szemléletét” –, sokan úgy vélik, egyszerűen savanyú a szőlő… Lisa Anne Montgomery „Báli cikkéből, megjelent a Smithsonianben

készülődés”

című

– Szóval egytől tízes skálán szerinted mennyire gáz ez a helyzet?

Spencer olyan jól szórakozott az egészen, hogy engem is megnevettetett. Magamban kezdtem átértékelni, amit eddig róla gondoltam. Legalább jó a humora… erre pedig mindkettőnknek szükségünk lesz, ha Mackenzie kerítőnőnek áll. – Mackenzie semmi rosszat nem akar – vontam meg a vállam. – Az ítélőképességében ugyan nem bízom, amikor… izé… tudod, miről van szó… – Rólam? – Na ja. Lehuppant az ülésre, ahonnan Mackenzie az előbb felállt. – Jogos. Nézd meg például, milyen sráccal jár. Nem okés. Fikarcnyit sem bízom abban a tagban. Láttad, az előbb is úgy kellett lefognom. Újra lejátszottam magamban, hogyan rángatta el Logant Patrick mellől, és elmosolyodtam a poénon. – Hát igen, Logan a lehető legrosszabb. – Én is ezt mantrázom évek óta. Csak szép csöndben várok, hogy a szüleim megvásárolják nekem a kapitányi rangot. Talán kitelne tőlük. A verebek is csiripelték, hogy a gimi új épületszárnya a King család vagyonából épült meg. Jól megnéztem magamnak a srácot, az igazság után kutatva a vicces szavak mögött. Zöld szeme csak úgy ragyogott, gyanítottam azonban, hogy ennek kevesebb köze van a hokihoz, mint ahhoz, hogy épp engem fűz. – Miért, tényleg csapatkapitány akarsz lenni? – Á, nem igazán. Akkor nekem kéne lelkesítő beszédeket tartanom a meccsek előtt! – horkant fel. – Meg korán ott lennem. És a többi sza… baromság. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy hirtelen megfékezte a nyelvét. Talán el akart bűvölni a lovagiasságával, vagy csak pedagógiailag tartotta

helytelennek, hogy káromkodjon egy fogékony lelkű elsős csaj előtt. A gunyoros hangnem, amely minden mondatát áthatotta, megkérdőjelezte, képes-e komolyan venni bármit is. Úgy tűnt, hogy az egész élet egyetlen hatalmas vicc a szemében. – És az olyan rossz lenne? – kérdeztem. – Hát Patrick tutira nem járna jól, ha én lennék a kapitány. – Lepillantott a mobiljára. – Figyi, Poc… mármint Melanie. Örülök, hogy összefutottunk, de dolgom van; találkoznom kell még pár arccal, aztán beugrom néhány buliba. – Naná, mi mást csinálnál – vágtam egy grimaszt. – Akkor holnap este találkozunk. Felállt. Tudtam, hogy ha nem nyitom ki a számat, ellejt a hokipályáról, mintha az övé lenne – ami féligmeddig igaz is volt. A szülei pénzelték a felújítást. – Nem értem – törtem ki, még mielőtt két lépést tehetett volna. – Semmi közös nincs bennünk. Mi a fenéért akarnál velem lógni? Ha ki szeretnél szállni a buliból, Mackenzie-t könnyen meggyőzheted, hogy ejtse az ötletét. – Elég, ha én értem – rándult mosolyra a szája. – Te meg csak találgass! – Ez komoly? Nem tudtál volna valami eredetibbel előállni? – Nem, de legközelebb talán sikerül. Csá, Melanie! – kacsintott rám. Pont erre volt szükségem! Különösen, ha Spencer tényleg érez irántam valamit, nekem pedig mentegetőznöm kell Mackenzie előtt, miért nem akarok összejönni az egyik legszexibb harmadikos sráccal. „Bocs, Mackenzie, de inkább randiznék az öcséddel, mint a fiúd legjobb barátjával. Ugye nem bánod?” Egy ilyenfajta magyarázkodásnál csak egyvalamitől rettegtem jobban: hogy bárkit bemutassak apunak.

Hogyan is tehetném, amikor minden egyes nap először becsiccsent, aztán addig vedel, amíg délután ötre teljesen kiüti magát. Nem számít, hogy nem az a dühöngő fajta részeg. Így is utáltam, hogy a végtelenségig bambulja a tévét, miközben idő előtt halálra issza magát. Tökéletesen kizárt, hogy ilyen állapotban bárki más is láthassa. Ezért vártam meg a másnap reggelt, hogy suli előtt kikérjem Izzie tanácsát. – Szóval… csak elméletileg érdekel, hogy ha valaki megpróbálna összeboronálni Spencer Kinggel… hogyan másznál ki a csávából? Alig nézett fel emelt szintű statisztikatankönyvéből, amelyet egy fának támasztott. Tökéletesen rálátott így a környezetére, ő viszont többé-kevésbé takarásban maradt. Nem mintha Isobel Petersnek valaha is segítségre lett volna szüksége ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. – Megkérnék egy megbízható sárkányt, hogy rendezze le az ügyet. Vagy egy boszorkánymester barátomat, hogy avatkozzon közbe az érdekemben. Mindkettő valószínűbb, mint hogy valaha is Spencer Kinggel randiznék. Legalábbis ami engem illet. Mi a hézag, Mel? – Oké. Mondjuk, valaki megpróbálna engem összehozni a sráccal. Már csak elméletileg, persze. Feljebb tolta orrán a szemüvegét, és elképedve meredt rám. – Nekem semmi nem tűnik elméletinek ebben a beszélgetésben. Vagy határozzuk meg újra ezt a fogalmat? – Oké… szóval… az egész Mackenzie bűne! Izzie elvigyorodott, és hangos csattanással becsapta a könyvét.

– Hadd találjam ki: Mackenzie azért akar összehozni Spencerrel, mert ő Logan legjobb haverja, és lelkifurdalása van, amiért bekavart a barátságukba. Izzie nem szeretett rivaldafényben lenni, ez azonban soha nem tartotta vissza attól, hogy figyelemmel kísérje mások zűrös magánügyeit. Ha ehhez hozzávesszük az elemzőképességét, meg hogy képtelen lett volna a szemembe hazudni – mindez a világ legjobb bizalmasává avatta. Bízhattam abban, hogy ha valaki, ő tutira megőrzi a titkaimat. Kábé, mintha egy papnak gyónnék, hiszen ami a gyóntatószékben elhangzik, az hétpecsétes titok. „Bocsáss meg, atyám! Bűnös gondolataim támadtak a legjobb barátnőm öccsével kapcsolatban. Olyanok, amelyek tán megbotránkoztatnák magasztos elveit vagy mi…” Hát nem bíztam abban, hogy tizenöt üdvözlégy bármit is segítene ebben az esetben. Így aztán megtartottam magamnak, hogy szégyenszemre belezúgtam Dylanbe. Szerencsére Izzie nem akart kicsikarni belőlem minden apró részletet ahhoz, hogy tanácsot adjon. Ezért tartottam a Smith gimi legértékesebb titkának az ő „lelkianyai” képességeit. Senki nem fordulna a párkapcsolati bajaival egy olyan csajhoz, aki úgy él, mintha egy szuperszámítógép chipjét ültették volna az agyába. Izzie talán kiismerte az embereket, mégsem volt éppen társaságkedvelő. – Szerintem Mackenzie kerítőnősdit akar játszani, de nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne Loganhez vagy a kapcsolatukhoz – szögeztem le. Izzie a képembe nevetett. – Ha így lenne, nem gondolod, hogy mostanra észrevette volna, hogy belezúgtál az öcsikéjébe? – Miről beszélsz? Én nem…

Megszólalt a háromperces figyelmeztető csengő. Döbbent csendben néztem, hogyan kezd módszeresen bepakolni a hátizsákjába Izzie. – Bocs, de miért hiszed, hogy ez titok? Hiszen egyfolytában róla áradozol, Mel. – Elvékonyította a hangját, hogy engem utánozzon, ami kétszeresen groteszkül hangzott az ő szájából. – „Szóval Mackenzieéknél aludtam, és Dylan tök vicces történetet mesélt a fociedzéséről. Aztán kihívta egy kosármeccsre Mackenzie-t, és mikor ő kifogásolta, hogy Dylannek túl nagy az előnye, felajánlotta, hogy játsszanak görkoriban!” Éreztem, hogy pipacspirosra vörösödöm. – Nem emlékszem, hogy ennyire belementem volna a részletekbe. Izzie azonban elemében volt, s a szeme csillogásából sejtettem, hogy nem áll le egyhamar. – „Szóval fogták Mackenzie görkoriját, és elmentek egy közeli udvarra. Ott mindketten felkötöttek egyet. Én voltam a bíró.” – Izzie most saját, fátyolos hangján folytatta: – A történetnek ezen a pontján üveges tekintettel bámultál a semmibe. Igazat beszélt. Mert akkor jutott eszembe, hogy Dylan barna haját összeborzolta a szél, miközben azzal volt elfoglalva, hogy tönkreverje a nővérét. Mikor pedig felnézett rám, a mosolyától a csontjaim is olvadozni kezdtek. – Már megint elbambultál! Kényszerítettem magam, hogy Isobelre figyeljek. – Nézd, Dylan nem… mi csak… én nem… – dadogtam összevissza. Izzie vigyora, ha lehet, még tovább szélesedett. – Aha, ez mindent megmagyaráz!

– Semmi nem történhet kettőnk között, világos? Anélkül legalábbis, hogy tönkre ne verje a barátságomat Mackenzie-vel. Szóval… ejtsd a témát! Nyomban elkomolyodott, egyenesen a szemembe nézett, és bólintott. – Vedd úgy, hogy ejtettem. De ha bármikor beszélni szeretnél róla, hát itt vagyok. Ezt akár mondania se kellett volna. Naná, hogy bármikor meghallgat! Így van ez, ha általános felsőtől vagytok a legjobb barátnők valakivel. Úgy értem, ha azt az időszakot túléli a barátságotok, akkor mindent kibír! Nekünk az igazi próba hetedikben érkezett el, amikor Izzie váratlanul megjelent nálunk, és meglátta aput részegen elterülni a kanapén. Totál lebénultam; mozdulni se tudtam, úgy szégyelltem magam. Minden reményem abba vetettem, hogy valahogy talán nem veszi észre… és az állott sör undorító bűzét sem érzi meg, ami pedig betöltötte a szobát. Felvérteztem hát magam az elkerülhetetlenre: vártam, hogy szánakozva nézzen rám, és ürügyet keressen arra, hogy leléphessen. „Most jut eszembe, hogy… elígérkeztem valahová. Sürgősen mennem kell. Bocs, Mel. Viszlát holnap. Vagy… valamikor.” Elképzelni se tudtam, hogyan lehetne másként. Akinek csak egy csöpp esze van, nem akarhat belebonyolódni családi életem undorító valóságába… legalábbis miután beleszagolt. Voltak napok, amikor úgy hittem, hiába mosom ki ezredszer is a cuccaimat, nem jön ki belőlük teljesen ez a szag. Napok, amikor a kinti kukát ellenőrizve próbáltam kitalálni, mire számíthatok, miután kinyitom a bejárati ajtót. Éjszakák, amelyeket azzal töltöttem, hogy egyfolytában apu körül keringtem, és halk szuszogását hallgattam, hogy meggyőződjek

róla, lélegzik-e még. Aztán a közeli asztalon hagytam neki egy nagy pohár vizet meg aszpirint. Ha lett volna kiút ebből a pokolból, hát rég elpucolok. Tehát, minthogy felkészültem Izzie reflexszerű menekülésére, nem haragudtam volna érte. Elfogadom, mint a dolgok szükségszerű rendjét. Ő azonban nem lépett meg, hanem habozva a vállamra tette a kezét. „Mit akarsz, mit tegyek?” – kérdezte. Ezért nem érdekelt, ha a Smith gimiben mindenki megütközött azon, miért tartok ki egy dagi stréber mellett, mikor pedig a legnépszerűbb arcokkal lóghatnék együtt. Ehhez mindössze Izzie-t kellett volna dobnom, és attól fogva együtt ülhetek a többi Menővel a menzán. Azt leshetik! Mert ha választanom kell a Menők klikkje és Isobel Peters barátsága között, akkor nem volt kérdés, melyikük mellett döntök. – Kösz, Izzie – néztem most rá hálásan. – Szóval elkezdtél valamit mondani Spencer Kingről – görbült félmosolyra a szája. – Már persze csak „elméletileg”… Elnevettem magam. – Mackenzie-nek az a nagy ötlete támadt, hogy meghív minket mozizni Loganékhez ma estére… és nem tudom, hogyan úszhatnám meg. Ezért van szükségem a zseniális tanácsodra. Izzie kelletlen arcot vágott. – Fantasztikus tanácsaim vannak, ha próbaérettségit szeretnél írni. A Spencer Kinghez hasonló alakokról viszont, akik jól néznek ki, gazdagok, és akár egy gyilkosságot is megúsznának büntetlenül… hát igen, róluk semmit nem tudok. – Ugyan már, Izzie! Tegyél úgy, mintha valami antropológiai kérdést tettem volna fel. Mondjuk, a

homo… nem, a hoki erectusról kérdeznék. Hogyan rázhatnám le a srácot anélkül, hogy be ne pöccenjen? Izzie elgondolkozott. – Fenn hordja az orrát, nem igaz? Gondolom, megszokta, hogy minden úgy történik, ahogyan ő akarja, és természetes, hogy mindenben győz. Csinálj úgy, mintha a dolog az ő ötlete lenne. Mindaddig, amíg elvonod a figyelmét valamiféle kihívással vagy hőstettel, amivel bizonyíthatja a macsóságát, talán még arról is elfeledkezik, hogy létezel. – Behúzta a cipzárt a hátizsákján, aztán elgondolkozva elhallgatott. – Bocs, csak az én létezésemről feledkezne el. Te ehhez túl csinos vagy… ezért gőzöm sincs, hogyan kerülhetsz ki a pácból. Majd azért értesíts róla. Leporolta a nadrágja hátulját, és megindult a természettudomány-órája felé, miközben én mellé szegődtem. Talán annyiban kellett volna hagynom a dolgot, és az angol szárny felé venni az irányt, amely történetesen átellenben van, de nem tudtam megtenni. Nem, amíg ki nem csikarok tőle egy megbízható, működőképes tervet. Nem adhattam fel, most, amikor Mackenzie azon mesterkedik, hogyan vethetne a fiúja puszipajtása elé. Szükségem volt egy elterelő hadműveletre. Amit Izzie biztosíthatna. – Tudod, hogyan vonhatnám el legjobban a figyelmét, Izzie? Úgy, ha valaki más is velem jönne, és akkor az egész nem tűnne kettős randinak. Az tényleg csökkentené a feszültséget. Már csak meg kéne győznöm valakit, akiben megbízom – néztem rá sokatmondón –, hogy jöjjön el ötödiknek erre az egyetlen vacak estére. – Á, igen? – adta az értetlent. – Tuti, hogy gond nélkül találsz jelentkezőt. Ahogy elnézem, Spencernek

elég bármelyik csajra rávigyorognia, és az a karjába ájul. Fura, én például semmi különlegeset nem láttam a mosolyában. Mármint jóképű srác, ez igaz, de az én ízlésemnek túl… sima modorú. Mindenből képes kidumálni magát, és bőven él is ezzel a képességével. Totál el tudtam képzelni róla, hogy ha valami visszataszító nevet ad a kutyájának, mondjuk, Nőcsali, akkor is telefonszámmal a zsebében távozna egy-egy ismerkedés után. Nehéz volt elhinni, hogy akad bárki, aki beveszi a dumáját, kivált nem egy ilyen kis gimiben, ahol mindenki tudja rólad, mit tettél tavaly nyáron, mivel valószínűleg ott volt veled – és ha ő nem, legalábbis ismert valakit, aki igen. Talán az magyarázta Spencer hirtelen támadt érdeklődését irántam, hogy az elsősökkel igyekezett kibővíteni a szóba jöhető csajai körét, mert mindenki mással kavart már. Minimum a legjobb barátnőkkel, amivel kihívhatta maga ellen a Csajok Véd- és Dacszövetségét. Ennek ellenére gyanítottam, akadnak elegen, akik semmibe vennék e szövetség íratlan törvényeit, ha rástartolhatnak Spencer Kingre. Azt is el tudtam képzelni, hogy ugyanennyi lány érezhette magát hiszékeny libának, amikor a srác belekezdett a „Nem akarok komoly kapcsolatot” szövegébe. A Smith gimiben betéve ismertük ezt, ennek ellenére a pórul járt csajok továbbra is bőgve zárkóztak be a klotyóra, hogy áthúzzák a szíveket, amelyekbe korábban beleírták kettejük nevét. Dylan mosolya ezzel szemben… Igen, az ő nevét érdemes belevésni a budik ronda, kékre festett, lepattogzott falába. Nem mintha valaha is megpróbálkoznék ezzel. Valószínűleg nem.

– Nem érdekel, hogy buknak rá a lányok. Szükségem van rád, Izzie! Kérlek, gyere velem! Légyszí, légyszí! Megszaporázta a lépteit, és úgy tett, mintha megnézné az óráját. – Jaj, már ennyi az idő! Nekem most… – Egyetlen estéről van szó, Izzie. Megnézünk velük egy hülye filmet, aztán irány hozzátok, a szokásos vasárnap esti fagyikelyhünkhöz. – Nem akarok menni. Kisöpörtem egy hosszú barna hajtincset a számból, ami valahogyan odakeveredett. – Mégis megteszed értem, ugye? – Tartozol nekem ezért – nyögött fel Izzie. – És jobb, ha tudod, hogy könyörtelenül be fogom vasalni rajtad. – Áll az alku! Te vagy a legjobb! Legszívesebben a levegőbe öklöztem volna örömömben, de meggondoltam magam, mert a folyosókat mostanra ellepték körülöttünk a diákok. Ehelyett hátraarcot csináltam, és megindultam árral szemben. Csak egy pillanatra álltam meg, hogy még átszóljak a vállam fölött: – Abszolút a legjobb! De még Izzie biztonságos jelenlétének ígérete sem csökkentette a pánikomat, amikor a mobilom rezgése jelezte, hogy SMS érkezett Mackenzie-től: „Változott a terv. Mozi nálunk! Szia!” Ami azt jelentette, hogy nemcsak egy beképzelt Menőt kell kerülgetnem, hanem az egyetlen srácot is, akiért odavagyok, de nem lehet az enyém. Marha jó, mondhatom! 3. fejezet A báli udvartartás tagjait az osztályok legjobbjaiból válogatják ki. Ebben az évben minden szem a harmadikosokra szegeződik. Vajon idén is megkoronázzák Logan Beckettet, a hokicsapat

kapitányát? Netán elveszíti esélyét a címre, amiért együtt jár a Smith Gimnázium Legbénább Csajával, Mackenzie Wellesley-vel? Sokan feltételezik, hogy ezúttal Spencer King lesz a befutó, családja nevéhez méltón… Lisa Anne Montgomery „Báli cikkéből, megjelent a Smithsonianben

készülődés”

című

– Vegyük végig még egyszer. Ha köhögni kezdek… Izzie körbepillantott az iskola előtti parkolón, mintha azt várná, hogy Logan bármelyik pillanatban megjelenik, és elröpít minket Mackenzie-ékhez. – Témát váltok – fejezte be helyettem a mondatot. – És ha megnézem az órámat? – Akkor magyarázkodni kezdek, hogy el kell mennünk hozzátok, mert megígértük a mamádnak, hogy segítünk kifesteni a nappalit. – Helyes. Izzie feltolta orrán a szemüvegét, és megvárta, amíg kibököm: – Ha pedig azt mondom: „Á, szia, Dylan! Örülök, hogy látlak.” – Lássuk csak – szaladt ráncba a homloka a megjátszott erőlködéstől. – Kihívom a zsarukat, és kimentelek onnan. Jó lesz így? Vagy kezdjük mindjárt az FBI-jal? – Marha vicces. Válaszolj a kérdésemre! – Minden lehetséges eszközzel kimentelek a karmaik közül. Már végigmentünk ezen, Mel. Felfogtam, mi a dolgom. Nem arra kértél, hogy itt és most bizonyítsam be a Fermat-sejtést. – Oké, most úgy teszek, mintha érteném, miről halandzsázol itt nekem. – Nagy levegőt vettem, mert

éreztem, miként kúszik végig gerincemen a jéghideg borzongás, csigolyáról csigolyára. – De ha van róla elképzelésed, hogyan tudnánk úgy kibújni a dolog alól, hogy oda se toljuk a képünket, hát rajta, ki vele… szabad a gazda. Isobel lehalkította a hangját, mert Mackenzie közeledett felénk. – Nem gondolod, hogy bolhából csinálsz elefántot? Hiszen csak egy filmet nézel meg a barátaiddal. Miért irtózol tőle ennyire? Nem is tudom… ki örülne egy atomrobbanásnak? Márpedig ebből akár az is lehet. Elméletileg… bár úgy döntöttem, hogy ezúttal befogom a számat. Másra se volt szükségem, mint Izzie lesújtó pillantására. – Helló, Isobel! – Mackenzie, aki most ért hallótávolságon belül, a legjobbkor szakította félbe a haditanácsot. – Sam is velünk jön? – Megpördült, mintha azt várná, hogy feltűnjön legfurább közös barátunk, mondjuk, az ötvenes évek szerelésében és motoroscsizmában. – Nem, büntetésben van – rázta meg a fejét Izzie. – Már megint. Nem hinném, hogy ki tud lógni. Jó, ha év végére szabadul. Talán. – Ezúttal mit művelt? – vigyorodott el Mackenzie. – Várj csak, hadd találjam ki… – Kitapétázta vécépapírral az igazgatói irodát? – vetettem fel. – Vagy durva hangú levelet írt a Smithsonian szerkesztőjének – biggyesztette le a száját elgondolkozva Mackenzie. – Nem hibáztatnám érte. A cikk, amit Lisa Anne összehozott róla, tök durva. De a suliújság szerkesztőségében Jane-en és talán Scotton kívül senki sincs, aki egy hangyányi helyet is adna a kiigazításra. Mivel pedig Jane a saját lapja beindításával van elfoglalva, Scottot pedig szinte semmi más nem

érdekli, csak a Nikonja… nem hinném, hogy egyhamar sor kerülne rá. Hálát adtam az égnek, hogy Jane újabban felszívódott a közelemből. Talán azért rágott be rám, mert olyan hamar összehaverkodtam Mackenzie-vel a YouTube-videó utáni időkben. Hetekig tök undok volt velem, és csak miután Scott mindenhová követni kezdte, szállt le rólam. Talán azért, mert a fotós pasija lekötötte minden figyelmét. Egy srác, aki nem rokona a közös legjobb barátnőnknek. Hogy egyes csajok mekkora mázlisták! Sietve eltereltem a figyelmet Jane-ről. – Lehet, hogy Sam a fiúöltözőt ragasztotta tele nemi erőszak ellen tiltakozó kiáltványokkal. – Megvan! – kiáltott fel Mackenzie ragyogó képpel. – Azért bukott le, mert tüntetést próbált szervezni az iskolabál ellen! Most büntetésből csillámló feliratokat kell gyártania a bálra. Izzie a fejét rázta, de láttam rajta, hogy ő is élvezi a játékot. – Hát… egyikőtök sem találta el. Akkor csípték el, amikor óvszereket osztogatott a folyosón. – Már megint? Vagy profibban kéne intéznie ezeket a dolgait, vagy jobban kellene lapítania. Előbb-utóbb még felfüggesztik – fontam keresztbe a karomat. – Ő tehet róla, Mel – vont vállat Izzie. – Tegnap mondta, hogy igazán nem engedheti, hogy az iskolatársai semmit ne tudjanak a fogamzásgátlásról, és egyedül önmegtartóztatással védekezzenek, amikor kikerülnek az életbe… Nem hinném, hogy egykönnyen el lehetne tántorítani a küldetésétől. Mindenesetre továbbítani fogom neki a javaslataitokat, tuti, hogy értékeli majd.

– Nem éppen javaslatnak szántuk – jegyezte meg Mackenzie, Izzie azonban még szélesebb mosolyra húzta a száját. – Na ja. Próbáld ezt elmagyarázni Samnek. Kíváncsi vagyok, sikerül-e. Kétlem, hogy Mackenzie sokra menne. A dirink is megerősíthetné, hogy ha Sam rákattan egy ügyre, teljes erőbedobással küzd érte, akár velünk, akár nélkülünk. Végül még mi leszünk azok, akik a csillámló feliratokat írják… a fogamzásgátlás különböző módszereiről. – Szóval, ha nem Samre vártok… – Mackenzie nem fejezte be a mondatot, mert nem akarta, hogy úgy tűnjön, beavatkozik Izzie ügyeibe. – Ööö… nem szeretnél eljönni hozzánk? – kérdezte tőle. – Megnézünk egy filmet. Szívesen látlak, ha van kedved hozzá. Mackenzie hajlamos gondolkodás nélkül kimondani, ami eszébe jut, de aranyból van a szíve! – De, szeretne – vágtam közbe, még mielőtt meglóghatna. – Nem igaz, Izzie? – Ööö… oké. Szeretnék – mondta beletörődve. Tudtam, hogy csapnivaló barát vagyok. Mikor kettesben vagyunk, Izzie magabiztos és éles nyelvű, mások társaságában viszont elbújik a páncélja mögé. Összehúzza magát, és a szemüvegét igazgatja. Az én okos, gunyoros barátnőm jelentéktelenné törpül. Ha Mackenzie egyedül nem is váltja ki belőle ezt a hatást, a Smith gimi hokicsapatának két legszexibb harmadikosa már tutira. Fordított esetben Izzie biztos nem rángatna ilyen kínos helyzetbe. Egyedül menne a vesztőhelyre. Meglehet, egész idő alatt idegesen babrálná a szemüvegét, de soha nem kérne senkitől ilyen áldozatot. Hagynom kellett volna, hogy kihátráljon a dologból.

Most azonban felszegte az állát, és bár a válla merevebb volt, mint máskor, látszott rajta, hogy még kedve is van velünk tartani. Jó, ez talán erős kifejezés. Inkább úgy érezhette, hogy ezzel bebizonyít valamit önmagának. Elég önző vagyok ahhoz, hogy megkönnyebbüljek… és büszke legyek rá. Tényleg piszkosul büszke voltam a legjobb barátnőmre, amiért vette magának a fáradságot, hogy kimerészkedjen a komfortzónájából. – Jane és Scott is jön? – kérdezte Mackenzie-t. – Nincs idejük. Valami zűr van a suliújsággal. Mint mindig. Izzie csalódottnak látszott, nekem meg újra bűntudatom támadt. Ő és Jane újabban már nemcsak felületes ismerősök voltak, akik azért csevegnek az iskolabuszon, hogy ne kelljen egyedül ülniük. Mindez akkor változott, amikor Alex Thompson, a Smith gimi legnagyobb szemétládája – aki mellett Patrick nem több szemtelen piaci légynél – mindenki előtt kigúnyolta Izzie-t az ebédlőben a súlya miatt. Nyilván azt gondolta, hogy sem ő, sem Jane nem fog túl erélyesen tiltakozni. Hát tévedett. És nem is utoljára aznap. Mit nem adtam volna, ha láthatom, milyen képet vág, amikor a jó kislány Jane Smith nekiveselkedett, és behúzott neki egyet, egyenesen az arcába. Valójában csak öt másodperccel korábban kellett volna érkeznem, hogy megelőzzem Jane-t. Ehelyett Mrs. Paralovnak magyarázkodtam, miért késtem el az órájáról nyolcadszor a tanévben. Arról persze mélyen hallgattam, hogy reggelente rendszeresen ellenőriznem kell, be tud-e apu fuvarozni az iskolába, vagyis kialudtae már az éjszakai piálást. Ha nagyon kiütötte magát, megfázásra szokott hivatkozni. Hát igen, erről nem szándékoztam beszámolni.

Így aztán csak hümmögtem, és buzgón ígérgettem, hogy pontosabb leszek, mialatt Jane Smith megvédte a legjobb barátnőmet. Én már csak a katasztrófa következményének voltam tanúja. Isobel az elkövetkező néhány héten alig evett, csupán a villájával turkált a kajában. A hokipályának meg a közelébe se merészkedett. Hiszen fennállt a veszélye, hogy ott összeakad Sminkkel és Pinkkel (Mackenzie ragasztotta ezeket a totál találó gúnyneveket a gimi két übernépszerű csajára) és persze a Menők teljes sleppjével. Izzie most csak kényszeredetten elmosolyodott, amikor észrevette a felénk közeledő Spencert és Logant. Mindketten tudtuk, hogy legszívesebben lelécelne. Észrevétlen meglöktem a vállammal, amit néma baráti támogatásnak szántam. Közben magamban villámgyorsan újra végigpörgettem a haditervünket. Isobel tanácsa tök egyszerűnek tűnt eddig: „Vond el a figyelmét valamiféle kihívással vagy hőstettel, amivel bebizonyíthatja a macsóságát, és talán még arról is elfeledkezik, hogy létezel.” Briliáns ötlet… de csak elméletben. Jóval nehezebb volt a gyakorlatba is átültetni, most, amikor Spencer úgy vigyorgott mindhármunkra, mint a vadalma. Főleg, mert én még vissza is mosolyogtam rá – pedig eszem ágába sem jutott flörtölni vele. Csak volt valami ragadós a mosolyában. Talán azért is, mert sejteni lehetett, hogy Spencer kilencvenéves apácákkal is ugyanilyen kedvesen bánna. Született csábító, aki pár jól irányzott poénnal bárkit képes ellazítani. Nos, a „bárki”-be Izzie nem tartozott bele. Ő éppenséggel görcsösebb lett, mint valaha, és ismét a szemüvegét kezdte igazgatni. – Szia, Melanie – köszönt Spencer, és még csak meg se próbálta elrejteni elégedettségét, amiért emlékszik a

nevemre. Gondolom, egy ilyen aranyifjúnak épp elég női nevet kellett elraktároznia egyszerre. – Mizu? – Kösz, megvagyok. Ismered Isobelt? – A szó szoros értelmében feléje taszítottam szegényt, csak hogy leszálljon rólam. – Ööö… szeret olvasni, nehéz matekfeladatokon agyalni, meg… – Hosszú sétákat tenni a tengerparton? Vágtam egy grimaszt. Ennyit arról, milyen könnyű lazának és oldottnak maradni. Én hülye, úgy mutattam be Izzie-t, mintha strandszépségversenyen indulna. Lelki szemem előtt megjelent barátnőm, amint bikiniben végiglejt az emelvényen. Kis híján elröhögtem magam. Abszurd látomás volt. Izzie inkább háromszor egymás után leérettségizne, semhogy egyszer is benevezzen egy ilyen versenyre. Ha pedig valaki mégis bele akarná rángatni, hát tutira lenne néhány briliáns ötlete, hogy kihátráljon a dologból. Most gyilkos pillantást vetett mindkettőnkre, és alig észrevehetően felszegte az állát. – Isobel tényleg szívesen sétálgat a tengerparton. De tudjátok, mi az, amit úgy istenigazából szeret? Ha nem beszélnek róla egyes szám harmadik személyben. Spencer meglepetésében pislogni kezdett. Talán, mert abban a pillanatban leírta magában Izzie-t, amint a szemüvegével kezdett babrálni, ahelyett hogy egyenesen a szemébe nézett volna. Fanyar félmosolyra húzta a száját, amitől furamód egy gödröcske jelent meg az arcán – rosszfiúkra nem jellemző az ilyen. Izzie enyhén elpirult. „Lehet, hogy nem is lesz olyan szörnyű ez az este?” – villant át az agyamon. De túl hamar örültem. Mert mindannyiunk jókedve nyomtalanul elpárolgott, amint Smink és Pink – vagyis Steffani Larson és Ashley

McGrady – megjelent a sarkon, és fixírozni kezdte kis ötös fogatunkat. – Oké, nem folytatnánk inkább Mackenzie-éknél? – Technikai értelemben ez kérdés volt, csakhogy Spencer nem hagyott időt a tiltakozásra, és egyből a parkoló felé terelt minket. – De hát én… – tiltakozott volna Mackenzie. – Mozgás, mozgás! – hadarta Spencer. – Rajta, szedd a lábad! Logan elképedve nézett a barátjára. – Csak nem paráztál be, hogy így megfutamodsz? A bálig még két hét van hátra. Ha most nem tudod kezelni a helyzetet, hogyan fogod, amikor igazán beindulnak a dolgok? – Később, ne most! – Spencer arcán nyoma sem volt a korábbi mosolynak. A szeme dühösen szikrázott, és ha nem tévedek, csipetnyi pánikot is tükrözött. A jelenet mindenesetre egy kérdésemre választ adott: tegnap határozottan kamuzott a vezetői képességeiről. Ha csak feleennyire tudja ráerőltetni az akaratát a többiekre a pályán, nem hiszem, hogy gondja lenne a csapat irányításával. Most is elég volt ránk mordulnia, és mind a négyen pucoltunk a két közeledő banya elől. – Tartsatok ki… már majdnem ott vagyunk – morogta bátorítón. Mackenzie hátrafordult, hogy meggyőződjön róla, eléggé eltávolodtunk-e a két vészbanyától, csakhogy elvesztette az egyensúlyát, és eltaknyolt. Az egyik pillanatban még velünk együtt kapkodta a lábát, aztán egyszer csak… paff! Logan rögtön letérdelt mellé a járdára. – Jól vagy, Mack? – Szelíd és aggódó volt a hangja, bár mintha egy szikrányit szórakozott is volna a szitun. – Felsegítselek, vagy… hmm… ez is egy újabb jógapóz?

Az volt az érzésem, hogy a „jógapózok” csak Mackenzie ügyetlenkedéseit takarják… tök ügyetlenül. És mivel gyakran megbotlott a saját lábában, vélhetőleg elég sűrűn kellett magyarázkodnia. Nem mintha bármelyikünk – őt magát is beleértve – elhitte volna, hogy Logan bedől neki. Most rámosolygott a barátjára, de félreütötte a felajánlott segítő kezet. – Semmi gond. Csak a lefelé néző kutyapózt gyakorlom. – Feltápászkodott, és lesöpörte a koszt a térdéről. – Tégy úgy, mintha megsérültél volna! Gyorsan! – adta ki a kétségbeesett ukázt Spencer, de elkéstünk. Steffani Larson már elég közel ért hozzánk, hogy beleüsse plasztikázott orrát a dolgunkba. Valójában még sajnáltam is Sminket. Egyszer végiglapoztam Mackenzie elsős évkönyvét. Steffani képe akkor még emberi vonásokat mutatott – enyhén pisze orrával meg a sötétszőke hajával, ami legalább a természetes színe volt. Jó, a sajnálat kifejezés enyhe túlzás. A csajnak az volt a szokása, hogy kiszúrta magának a legkönnyebb prédákat az elsősök közül, és halálra szívatta őket. Ugyan hogyan rokonszenvezhettem volna egy ilyen szadistával? Ennek ellenére furdalta az oldalam a morbid kíváncsiság, vajon hogyan sikerült ilyen hamar totál… művivé plasztikáztatni magát. – Helló, Spencer – fuvolázta, mintha Marilyn Monroet alakítaná egy meghallgatáson. – Rég láttalak. – Aha. Tényleg régen. Vicces, hogy repül az idő. – De nem látszott rajta, hogy bármi vicceset találna ebben az egészben. Ashley is rávillantott egy bájmosolyt. Fehér fogsora szinte világított narancssárga árnyalatúra szolizott

arcából. De hiába erőlködik, őt soha senki nem hívja majd Pocahontasnak. – Megígérted tegnap, hogy beszélünk a hokiedzés után – nyafogta. – Miért nem hívtál? – Hát tudod… – dadogta Spencer, miközben egy jókora lépést tett hátrafelé. Véletlenül éppen Izzie háta mögé került, mintha csak fedezékként használná a frontvonalban. Az én zseniális legjobb barátnőm azonban teljesen megfeledkezett arról, hogy célponttá vált, talán, mert úgy bámult egyik félről a másikra, mintha egy különösen izgi szappanoperát nézne. – Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy részleteket várnak tőled – mormolta halkan. – Használj egészen rövid szavakat. Lehetőleg egy vagy két szótagúakat. Totál viccesnek találtam Izzie benyögését. Csak sajna ezzel egyedül voltam. Mindenki más elképedve meredt rá. – Ostobának neveztél? – hördült fel Steffani, ügyet se vetve Spencerre, és úgy nézett a barátnőmre, mintha el akarná hamvasztani a tekintetével. – Jaj, dehogy! – léptem közbe, mielőtt végképp eldurvul a helyzet. – Izzie csak azért aggódik, hogy nem érünk oda idejében… arra az izére – néztem sokatmondóan ócska karórámra. – Mennünk kell, srácok! Sziasztok! Spencer hálás mosollyal jutalmazott, miközben kilőttünk a fiúk kocsija felé. Csak miközben bekötöttem magam, jöttem rá, hogy a hálájára van a legkevésbé szükségem, már amennyiben a baráti zónán belül akarok maradni. Ennyit arról, mennyire volt érdemes megfogadni Izzie tanácsát. 4. fejezet

A kiváló King családról szólva: egy hírforrásunk fülébe jutott, hogy újabb adományt készülnek juttatni a Smith Gimnázium számára, éspedig azért, hogy felejthetetlenné tegyék az idei iskolabált. Noha a hírt nem sikerült megerősítenünk, Taylor igazgató célzásaiból az derül ki, hogy ilyen értelmű bejelentésre kerülhet sor Kingék huszonhatodik házassági évfordulóján. Ha a gimis bál csak feleannyira fényűző és dekadens lesz, mint a Spenceréknél évenként megtartott családi ünnepség, akkor is felülmúlhatatlan mércét állít a jövendő évfolyamok számára. Lisa Anne Montgomery „Báli cikkéből, megjelent a Smithsonianben

készülődés”

című

– Oké, Spence, volnál szíves elmondani, mi volt ez az egész? Fura volt hallanom, hogy Mackenzie ilyen lazán beszél egy hokissal, hiszen mielőtt híres lett, ő is ugyanolyan betoji volt a jelenlétében, mint Izzie. Most viszont úgy viselkedett, mintha totál normális lenne, hogy miután Spencer lehúzódott a járdaszélre, úgy slattyog tovább, mintha nem ő repesztett volna el az előbb a parkolóból, olyan begyulladva, mintha a pokol kutyái loholnának a sarkában. Ami, valljuk be, nem is állt olyan távol az igazságtól… És Mackenzie számára talán az ilyen szituk már megszokottak. Spencer elmosolyodott, láthatóan készen arra, hogy újra átmenjen hódító üzemmódba. – Jelentéktelen apróság. Viszont érdekel az a jógapóz, amiről az előbb meséltél. Át lehet belőle váltani egyéb érdekes pozitúrákba?

Mackenzie elvörösödött, de azért látszott, hogy esze ágában sincs meghátrálni. – Komolyan kérdeztem, Spencer. – Ó, én is komolyan beszélek. Kipróbáltatok Logannel új, haladó pózokat? Mert boldogan adnék néhány tanácsot a haveromnak. – Spencernek per pillanat csajgondjai vannak – válaszolt helyette Logan, amivel vélhetőleg megszegte barátságuk íratlan szabályait. Persze megesküdtem volna, hogy egy gyors oldalba bokszolás elég lenne, hogy feloldozást nyerjen. Izzie meg se próbálta leplezni megvetését. – Hogyhogy? Kifogyott a csajokból, akiket lefektethetne, vagy mi? Valószínűleg máris gyors fejszámolást végzett, hány százaléknyit döntött meg Spencer az egyes osztályokban. – Egyelőre nem, ez nyilvánvaló. Mindamellett kész vagyok javítani az átlagomon. – Spencer ráérősen végigmérte a barátnőmet. Megesküdtem volna, hogy Izzie a füle tövéig elvörösödött. – Mit szólsz hozzá, Isadore? – Isobel. – Tök mindegy – vont vállat Spencer. – Nem, Isobel a becsületes nevem! – tolta feljebb a szemüvegét Izzie. – Ezek után nem lep meg, hogy Spencernek gondjai vannak a csajokkal. Éppenséggel azon csodálkozom, hogy egy is megmarad mellette annyi ideig, hogy gondot okozzon. Spencer erre felnevetett. Csak akkor hallgatott el, amikor Mackenzie diszkréten oldalba bökte. – Nos… az a gond velük, hogy nem akarnak leszállni róla.

Hüledezve meredtem előbb Loganre, miközben a szavain rágódtam, aztán Spencer Kingre, akit azonban nem egykönnyen lehetett kihozni a sodrából. Ami azt illeti, ez azért nem hangzott túl komoly problémának. – Nem értem, hol itt a gond – szólalt meg Izzie tök váratlanul. – Spencer a jelek szerint hamar dobja a csajokat. Miért baj, ha ők vetik utána magukat? Spencer hirtelen elindult felé, és bár nem volt ebben a pár lépésben semmi nyíltan fenyegető, Izzie nyomban összehúzta magát. A srác egészen addig nyomult előre, míg majdnem összeért az orruk – smároláshoz is ideális távolságra álltak egymástól. Szegény barátnőm minden erejével azon volt, hogy talpon maradjon. Azt hittem, igyekezetében, hogy eltávolodjon Spencertől, még elbotlik a saját lábában. De kibírta. Éppenhogy. – Egy dolog az érdeklődés, és teljesen más, ha valaki letámad. Történetesen nem díjazom, ha nem tartják tiszteletben a határaimat. – Spencer felvetette a fejét, és fürkészőn nézett Izzie arcába, aki próbált természetes ritmusban lélegezni. – Na, milyen érzés? Nehéz lett volna megmondani, mi ez: érvelés vagy lelki terror? Bárhogy volt is, ösztönösen éreztem, hogy legjobb véget vetni az egésznek. Izzie nem állt készen Spencer kisded játékaira. Más sem hiányzott, mint hogy beleessen egy srácba, aki képtelen hűséges maradni. Hiszen épp most kezdett el újra normálisan enni. Ha Spencer dobná Sminkért vagy Pinkért, ki tudja, mennyi ideig tartana, míg újra összekaparja az önbizalmát? Logan azonban megelőzött, és ő lépett közbe: – Dugulj el, Spencer!

A jelek szerint pont erre volt szüksége. Rögtön ellazult a válla, miközben nekivetette a hátát Mackenzieék elülső tornácának. – Rendicsek. Majd nagy vígan fütyörészni kezdett. Összenéztünk Izzie-vel. „Mi a fészkes fenét keresek én itt? Ments ki innen!” – üzente félreérthetetlenül a tekintete. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem hagyhat cserben épp most. Pont, amikor kínos csönd ülte meg a levegőt. Spencer tényleg befogta a száját, amíg Mackenzie ajtót nem nyitott. Ám miután a bejárati ajtó kitárult, mintha valamiféle gondosan megszerkesztett drámába csöppentünk volna. A túloldalon ugyanis Dylan Wellesley állt. Csupa mocsok volt. Kosz borította az arcát, a haját és végig az egész bal oldalát. Úgy festett, mintha egy hegy oldalához dörgölőzött volna, vagy sikertelenül próbált feltartóztatni egy földcsuszamlást. Akár viccesnek is találhattam volna, hogy vastag piszokréteg lepi, de még egy rekedt hörgésre sem telt tőlem, úgy lebénult minden porcikám. A szívem ezerrel vert. Úgy megugrott a pulzusom, mintha egy egész falka Menőcsaj eredt volna a nyomunkba, hajlakkal és szemöldökcsipesszel felszerelkezve. Sietve zsebre vágtam a kezem, ne lássa senki, mennyire remeg. Nevetséges vagyok! Bárcsak Izzie kimentene innen, és elvonszolna, hogy ne legyek szem előtt! Nem Dylan volt az első srác, akitől elgyöngült a térdem, és nem is ő lesz az utolsó, ennek ellenére rohadtul utáltam, hogy ilyen hatással van rám. Legyünk reálisak: a legtöbb gimis szerelem szakítással végződik. A párok megtörnek a nyomás alatt, míg az egyetemi felvételi eredményét várják, aztán totál összeomlanak, mikor a dolog távkapcsolattal folytatódik.

Persze vannak, akik ezt is átvészelik, és összeházasodnak. Olyanok is akadnak, akik az élet minden búja-baja közepette együtt maradnak. Másfelől, miért nyernék épp én a lottón, csak mert mások is megütik a főnyereményt? Pont arra volt szükségem, hogy egy kapcsolat bonyolítsa tovább az életemet! El kellett végeznem a gimit… sikeresen letenni a vizsgáimat… és elbűvölni a pályaválasztási tanácsadókat, akik a jövőm kifürkészésére két kézzel zúdították rám a tesztjeiket. „Á, látom, jó lett a spanyol haladó érettségid. Ez, remélhetőleg, kiegyenlíti a pocsék matekjegyeidet. Gratulálok, mégsem kell minimálbérért gürizned valami lepra helyen!” Kár, hogy a vágtázó pulzusomra nem hatottak az észérvek, miért rossz ötlet pont most összejönni bárkivel… főleg, ha az illető az egyik legjobb barátnőm kisöccse. – Ööö… szia, Dylan – motyogtam. – Örülök, hogy látlak… úgy értem, szevasz. Izzie-re sandítottam, veszi-e a lapot, rákattan-e a megbeszélt jelszóra. De túlságosan lefoglalta, hogy sietve megtisztogassa a szemüvegét. Ennyit az emberi természet sasszemű megfigyelőjéről, aki minden rezdülésemre reagál. Dylan elvigyorodott, mintha a tény, hogy a küszöbükön lát, minden aznapi bosszúságát elfújta volna. Lerítt a képéről kölcsönös vonzalmunk, amit pedig mindenáron igyekeztem eltitkolni. Ezen az se változtatott, hogy csupa kosz volt az álla, az orra bal fele meg a halántéka. Legszívesebben elkönyveltem volna helyes, kedves kissrácnak, aki nyíltan imád, akár egy kutyakölyök. Majd túl lesz rajta, és az életére visszatekintve kellemes emlékei maradnak Melanie Morrisról. Ha történetesen

eszébe jutok, Dylan Wellesley talán unatkozva elmélázik, hogy hová vethetett a sors, aztán vállat von, és üdvözli dögös barátnőjét, aki, mondjuk, a reggeli futásból tér haza. Megérdemli ezt a fajta boldogságot, hogy minden reggel közösen kávézhasson a lelki társával. És ez a lány soha nem lehetek én, mert nem ilyen életre születtem. Nem, amikor időm nagy részét azzal töltöm, hogy megakadályozzam, hogy apám a saját hányásába fulladjon. Dylan zavartan letörölte a sarat a képéről. – Szia, Melanie. Nem láttalak, amióta… – Aha, jó régóta. – Összerezzentem, amikor rájöttem, hogy csaknem ugyanazokat a szavakat használom, amelyekkel Spencer próbálta lerázni Sminket és Pinket. – Ööö… csak egy filmet akartunk megnézni, de tulajdonképpen rengeteg a házim, szóval inkább… Dylan valamiért nem volt hajlandó érteni a szóból. Pedig láttam rajta, hogy vette az üzenetet. A szeme résnyire szűkült, az álla megfeszült, és alig észrevehetően bólintott. Ugyanakkor nem úgy festett, mint akit sikerült elijesztenem. Közben végig le nem vette rólam azt a titokzatos, csokoládébarna tekintetét. – Lefogadom, hogy a tesóm szívesen segít a házidban – vetette oda könnyedén, és félreállt az útból. – Igaz, Mack? – Persze, de úgy emlékszem, tök jól sikerült a töridogád, Mel, miután tegnap együtt tanultunk… – Mackenzie nem fejezhette be a mondatot, mert Izzie félbeszakította: – Popcorn van? Legalább töri magát, hogy oldja a helyzetet, gondoltam hálásan.

– Majd megveszek… a popcornért… mostanában – tolta feljebb az orrán frissen megtisztogatott szemüvegét. – Szóval ha nincs, gondoltam, beszerzünk belőle Melanie-val a mozizás előtt. Talán ha… Izzie ugyanolyan ügyetlenül falazott nekem, mint ha én csinálnám. Fura módon mégis működött. Mackenzie az égvilágon semmit se gyanított. Átkarolta Izzie vállát, és bevezette a házba. Spencer gúnyosan felvont szemöldökkel nézett utánuk. – Asszem, van itthon popcorn. Hacsak a kisöcsém fel nem falta mindet megint – mondta Mackenzie. Dylan megjátszott ártatlansággal emelte fel a kezét. – Hozzá se nyúltam! A ropi viszont… nos, az már a múlté. Mackenzie felnevetett, és játékosan meglökte az öccsét. Logan azonban, aki szorosan a barátnője nyomában maradt, most megállt, és sokatmondón pillantott Dylanről rám, mint aki valamiféle figyelmeztetést szeretne közölni a tekintetével, mert szavakra már nem futja. Csaknem megsajnáltam szegény srácot, hogy még a barátnője egy szem öccsére is neki kell ügyelnie. Szerencsére tartotta a száját, és követte Izzie-éket. Spencer ment utána, kaján vigyora azonban elárulta: ha valaki, ő átlát rajtam és Dylanen. Naná, hiszen ismerte az előzményeket. Az ő buliján táncoltunk együtt, mielőtt elszabadult a pokol. Talán ezért fogadta el Mackenzie meghívását… Legalábbis nekem úgy rémlett, mintha rám kacsintott volna, mielőtt bebattyogott a házba. Én meg tök egyedül maradtam Dylannel. Komolyan megfordult a fejemben, hogy elfutok. Átgázolok a gyomos füvön, átugrom a sáros focilabdát, amelyik egy fa árnyékában hevert, és kisprintelek az utcára. Három háztömbnyire onnan, ahol álltam, van egy általános iskola. Újabb háztömbbel arrébb egy

szupermarket. Ha odáig elérek, Dylan tutira nyomomat veszti, ha esetleg követne. Csak hát hogyan magyaráztam volna meg később Mackenzie-nek, miért futottam el az öccse elől? Dylan nem tett semmi rosszat – hacsak nem számítjuk a csábos pillantásokat, arról viszont nem igazán óhajtottam lelkizni a nővérével. Mackenzie időnként szórakozott, de nem hülye. Ha nem leplezem jobban az érzéseimet, egy idő után mindenre rájön. – Szóval újabban kerülsz? – kérdezte Dylan. Szavaihoz nem illett arcának tökéletes közönye. – Vagy valami más oka van, hogy úgy festesz, mint aki mindjárt elmenekül? Francba! Ennyire tudok titkolózni. – Nem, dehogy, egyáltalán… fogalmam sincs, miről beszélsz. – Szerintem gondold át ezt a választ. – Dylan elvigyorodott. – Mert amikor a múltkor együtt voltunk, a derekadon volt a kezem, aztán pedig… Kigyulladt a képem, ahogy magamban újra átéltem azt a pillanatot Spencer buliján. Nem volt szükség Dylan emlékeztetőjére, hogy felidézzem, milyen érzés volt a nyaka köré fonni a karom, miközben ujjaim a hajával játszottak, testem az övéhez simult, és együtt ringtunk a zene ritmusára. Ahogyan neki sem kellett felidéznem, hogyan simogatta végig lassan, lefelé haladva a hátamat, aminek könnyen véget vethettem volna, ha akarok. Csakhogy nem akartam. Dühösen fújtam egyet, és kényszerítettem magam, hogy közelebb lépjek hozzá. – Kösz, de tökéletesen emlékszem. Csak éppen nem hiszem, hogy lenne mit beszélnünk arról az estéről.

Tévedés volt, ez nem kérdés. Ezért… a legjobb, ha annyiban hagyjuk, Dylan. – Annyiban hagyjuk? – Úgy tett, mintha fontolgatná a lehetőséget, de közben egyre közelebb nyomult. Minden porcikám bizsergett, ahogy karnyújtásnyi közelségbe kerültünk. Félig-meddig abban reménykedtem, hogy visszahátrál a házba, és anélkül mehetek el mellette az előtérben, hogy megsértené a személyes teremet. Hiába reménykedtem. Most, hogy alig pár lépésre álltunk egymástól, volt valami a tekintetében, ami ugyanúgy hatott rám, mint amikor összefonódtunk a táncparketten. – Van valami, ami miatt ez lehetetlen, Melanie. Valami, amiről láthatóan elfeledkeztél. – Tényleg? – vágtam vissza megjátszott harciassággal, miközben az ajtófélfához préselődtem, nehogy véletlenül hozzáérjek. – Na és mi lenne az? Előrehajolt. Vissza kellett fognom magam, nehogy kisöpörjek egy sárrögöt a hajából. – Megígértetted velem, hogy a közeledben maradok. Megállt bennem az ütő, mert még közelebb lépett. – És én mindig megtartom az ígéretemet, Melanie. 5. fejezet Ezen a héten kezdik el árusítani a bálra a jegyeket. Egy személyre 12 dollár, kettőre 20 dollár. Ideje hát összeszednetek a bátorságotokat, és elhívni szívetek választottját a bálba. Ne feledjétek, ennek az estének az emléke egy egész életre szól! Aki mer, az nyer! Lisa Anne Montgomery „Báli cikkéből, megjelent a Smithsonianben

készülődés”

című

Mackenzie hangját hallottam, a nevemen szólított. Kihasználtam az alkalmat, hogy Dylan is felfigyelt rá, és elosontam mellette. Nem létezik, hogy ne vette volna észre, mennyire kikészültem a közelségétől. Nem vak, láthatta, milyen vadul lüktet az ér a halántékomon; milyen szaggatottan lélegzem, és hogyan kényszerítem ujjaimat a farmerem zsebébe, nehogy máshová kalandozzanak. Olyan érzésem volt, mintha jókora feliratot ragasztottak volna a homlokomra a következő szöveggel: „Melanie Morris belezúgott Dylan Wellesley-be”. De tudtam, hogy nyomban félreáll, ha rászólok. Mindössze annyit kellett volna mondanom: „Már nem akarom, hogy betartsd az ígéreted, Dylan” – és ő tiszteletben tartaná a kívánságomat. Még csak nem is trükközne, hiszen ha bárki hasonlóval próbálkozna a tesójánál, hát elevenen tépné szét. Ő és Logan tök jól kijöttek, de csöppnyi kétségem sem volt, hogy ha Logan megríkatná Mackenzie-t, Dylan azonnal bemosna a hokicsapat kapitányának. Nem hiszem, hogy díjazta volna, de ha Dylanre gondoltam, egyből az „édes” szó jutott eszembe. Édes, akár a forró csokoládé. Az a fajta, amelyik melegséggel és biztonsággal tölt el, miközben úgy olvadozom, mint a pillecukor. Szóval meg se próbált megállítani, mikor a többiek után siettem, pedig tudtam, hogy valószínűleg abban reménykedik, megválaszolom az egyetlen kérdést, ami változatlan súllyal nehezedett ránk: hajlandó vagyok-e esélyt adni kettőnknek, vagy sem? De pillanatnyilag erre egyetlen reális válasz létezett: most nem. – Á, itt vagy, Melanie! – Mackenzie, kezében a Pocahontas-DVD-vel, a kanapéra mutatott, ahol Izzie szorongott idegesen két Menő-hokijátékos között,

ölében egy tál popcornnal. – Na, készen állsz a mozizásra? – Ööö… persze. Izzie megkísérelt felállni, megkockáztatva, hogy kiborítja a tálat. – Gyere, ülj a helyemre, Mel! – nézett rám kétségbeesett könyörgéssel. – Maradj csak! – Hozzá hasonlóan nekem se volt semmi kedvem Spencer King közelébe kerülni. Még nem dolgoztam fel a srác iménti kacsintását. Ezért ahelyett, hogy hagytam volna biztonságosan elmenekülni a barátnőmet, a padlóra telepedtem, és a kanapénak vetettem a hátamat. Gyakorlatilag a szó szoros értelmében csapdába került mögöttem. Előrehajolt, és a fülembe súgta: – Ezért még kinyírlak, Mel! Amikor a legkevésbé számítasz rá. – Haha, ez nagyon jó, Izzie! – sikerült egy elképesztően hamisan csengő kacajt kipréselnem magamból. – Mi olyan vicces? – nézett ránk gyanakodva Spencer. – Á, semmi… csak a szokásos Isobel Peters-féle humor. Hihetetlen ez a csaj! Izzie ujjai elfehéredtek, akkora erővel markolta meg a tálat. Láthatólag nehezére esett, hogy ne borítsa a fejemre a popcornt. – Én már csak ilyen vicces vagyok – jegyezte meg szárazon, mialatt Mackenzie betette a DVD-t a lejátszóba, és visszaült a kanapéra Logan mellé. Szegény Izzie ettől még közelebb préselődött Spencerhez. Nem tudtam nem észrevenni, hogyan húzza el a barátnőm a mutatóujját a nyaka előtt, annak egyezményes jeleként, hogy hamarosan kinyiffant.

Mikor azonban Spencer rápillantott, ugyanazzal a kezével sietve megigazította a szemüvegét, mintha kizárólag ez lett volna a szándéka. Kétlem, hogy a srác egy másodpercig is bevette, főként, mert a szája sarka felfelé rándult, mint aki marha jól szórakozik. Logan viszont ránk sem bagózott. Mackenzie szorosan hozzábújt, és a pasi mosolyából ítélve ez automatikusan azt jelentette, hogy minden rendben van a világegyetemmel. Közben visszadőltem a kanapéhoz, készen arra, hogy jó képet vágjak a dologhoz, végignézzem a filmet, aztán magam mögött tudjam ezt az egész kínos kettős randit. Ám ekkor valaki megeresztette a vízcsapot. Eltéveszthetetlen hang volt. Érthető. Dylan nyilván megelégelte, hogy merő sár és izzadság. Persze hogy le szeretne zuhanyozni egy focimeccs után. Ez csak természetes. Csak sajna hiába tudtam, hogy három helyiség és két ajtó választ el minket egymástól, mégis majd kiugrottam a bőrömből. A legrosszabb az volt benne, hogy egyből bűntudatom támadt. Hiszen milyen ember az, aki elmegy mozizni a barátnőjéhez, aztán az elkövetkező húsz percben azon görcsöl, nehogy véletlenül elképzelje, hogyan fest az öccse a zuhany alatt. Ez egyszerűen… helytelen. Izzie ugyanolyan feszültnek látszott, mint én. Az egyik lábával dobolni kezdett idegességében. A popcornnak is nekiesett, mintha ehhez menekülne szorongatottságában. Ha a tarkóm bizsergése nem csalt, Spencernek mindez nem kerülte el a figyelmét. Egyedül Mackenzie-t kötötte le a film; valószínűleg azért, mert történelmi pontatlanságokra vadászott a cselekményben. Nem volt különösebben nehéz dolga,

mert totál átfényezték benne, hogyan bántak az angolok az indiánokkal. Ennek ellenére kezdett idegesíteni, hogy ötpercenként kiszúrt egy-egy újabb tévedést. – Huh, rossz zászlót tűztek ki a hajójukra! – hördült fel, miközben én azon tipródtam, mi lenne, ha lelépnék innen… és mit kapnék ezért később Izzie-től. – NagyBritannia csak 1707-ben egyesült ilyen zászlók alatt. Logan hitetlenkedve csóválta a fejét. – Őszintén, honnan tudsz te ilyeneket, Mack? Mackenzie enyhén elpirult, ahogy szembefordult vele. – Kigugliztam. – Tök édi vagy! – vigyorgott rá Logan. Oké, határozottan itt volt az ideje, hogy lelépjek. Éreztem, hogy az „Ezernyi színnel száll a szél”-ig se bírnám ki. Tény és való, nem volt türelmem sem cuki animált mosómedvékhez, sem Amerika történelmileg pontatlan ábrázolásához. Ha már kioktatnak az utóbbiról, hát legalább az osztályteremben történjen. Ott legalább visszatart a tilalom, hogy ne fogjam menekülőre. – Hát ez jó buli volt, de azt hiszem… – kezdtem volna, ekkor azonban Dylan slattyogott be a szobába. Haja még vizes volt, és szanaszét meredezett; gondolom, mert épp csak megtörölgette. Felkapott egy széket, és leült közénk. Na ja. Nyilván másra sem vágyik, mint hogy megnézzen egy Disney-filmet a nővérével, a nővére pasijával, a csajjal, akivel járni akar, a csaj legjobb barátnőjével… na meg Spencerrel. – Mit akartál mondani, Melanie? – kérdezte Mackenzie szórakozottan. Izzie popcornjára vetettem magam, egy marékra valót a számba tömtem, aztán hátradőltem a kanapé lábához. – Mmmmmmit.

Spencer meg sem próbálta visszafojtani a röhögését. Égett a képem, mégis eltökéltem magamban akkor és ott, hogy Izzie tervét követem: tolom magamba a popcornt, a para meg majdcsak elmúlik. A film után pedig felveszem a nyúlcipőt; anélkül, hogy Mackenzie egyetlen kérdésére is felelnem kéne. Addig már igazán kibírom. Nem nagy ügy, gondoltam, amíg el nem értem a mélypontot. Mármint a tál mélyét… vagy mi. – Ööö… nézd csak, elfogyott! – rántottam ki Izzie markából az üres tálat, amivel valószínűleg újabb fekete pontot szereztem magamnak a „Hányszor vetett a farkasok elé Melanie Morris” rubrikában. Majd pitizhetek neki, hogy megbékítsem. Izzie-vel ellentétben viszont nekem nem probléma a könnyebb utat választani. Főleg, amikor a nehezebb az lett volna, hogy gyötörhetem az agyamat azon, vajon a legjobb barátnőm öcsikéje tényleg mindenáron meg akar-e győzni arról, hogy „lelki társak” vagyunk… vagy valami hasonló ökörségről. Ennyit a nyugis mozizásról. Az igazat megvallva senki se figyelt oda a filmre igazán. Izzie egyedül a popcornra koncentrált; Logan és Mackenzie lopva csókolóztak, amikor azt hitték, senki nem látja őket; Spencer meg percenként az órájára pillantgatva tovább játszotta az élet császárát, akit sürgősen újabb buliba szólít a kötelesség. – Izé… megyek, és újratöltöm a popcornkészletet – mondtam bénán. Nagyon reméltem, senki nem akad fenn azon, hogy két elsős csaj hamarabb befalta a kukoricát, mint a Smith gimi hokicsapatának két bajnoka. – Majd én segítek – ugrott máris Dylan.

Máris megbántam, hogy nem akkor álltam elő a javaslattal, amikor még elég popcorn volt a tál alján – úgy némileg hihetőbb lett volna, ha visszakozom. – De hát ez csak popcorn. Elbírok vele. Dylan láthatóan élvezte a szitut. – Tudod egyáltalán, hol tartjuk? – Nyilván a konyhában. Oké, elismerem, kissé undokabb voltam a kelleténél, de annyira túlpörögtem a lehetőségtől, hogy megint négyszemközt maradok vele, mintha három energiaitalt nyakaltam volna be egyhuzamban. Nem bírtam volna idegekkel. Hogy is bírtam volna, amikor Dylan haja még nedvesen csillogott a zuhany után. Vagy amikor a tesójától csupán egy fal választott volna el minket. – Miféle házigazda lennék, ha hagynám, hogy a vendégeim magukat szolgálják ki? – Az a fajta, aki nem is házigazda, hanem hívatlan vendég! – vágtam vissza. Gondoltam, ezzel egyszer és mindenkorra véget vetek az egész Dylan-ügynek: a flörtölésnek, a szemezésnek meg a totál átlátszó kifogásoknak, amikkel megpróbálta elérni, hogy kettesben maradhasson velem. Úgy számítottam, nem kell más hozzá, mint bebizonyítani, hogy igenis tudok ilyen undok dög lenni. Rendszerint igyekszem elrejteni ezt az oldalam, ám ha provokálnak… nos, akkor hamar bevadulok. Talán azért, mert éveken át fel kellett vérteznem magam az apámat ért gúnyos megjegyzések ellen. Csupán néhány olyan ünnep volt az évben, mikor az általa vásárolt pia mennyisége nem keltett megütközést: Szent Patrik napján, a Szuperkupa vasárnapján, hálaadáskor és karácsonykor.

Bármikor máskor fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy nem ünnepel semmit, sem családi, sem baráti körben, hanem csak újra le akarja inni magát. Dylan úgy tett, mintha meg se hallott volna, csupán a szeme villant fel, mintha eszébe jutott volna valami. Ez persze még inkább bepöccentett. Létezik valamiféle különóra srácoknak, amiről nem tudok, és ahol megtanulják, hogyan vágjanak fapofát a sértő megjegyzésekre? Kezdtem azt hinni, hogy igen. Nem várta meg, hogy mit teszek, ehelyett kikapta a kezemből az üres tálat, sarkon fordult, és a konyha felé indult. Visszaülhettem volna, hogy megjátsszam, mintha mi se történt volna, a szobában azonban vágni lehetett a feszültséget. Mackenzie értetlenül, Izzie rosszallóan, Logan és Spencer pedig hitetlenkedve meredt rám. Jobbnak láttam hát, ha eltűnök a szemük elől. Némán Dylan után eredtem, arra készültem, hogy bocsánatot kérek a bunkóságomért. Hogy véget vessek annak, ami közöttünk van, és ami ennyire összezavarja a fejemet. Hogy eltépjem az összegabalyodott szálat, ami összeköt kettőnket. Kész, vége. Ügy lezárva. – Nézd, Dylan… – vágtam bele gyorsan, még mielőtt újra elgyávulnék – bocs az előbbiért. De nem akarlak félrevezetni. Barátok vagyunk, igaz? És azt hiszem… ennyiben is kéne maradnunk. Jó? Szóval… ugye nincs harag? – Kíváncsi lennék, hány klasszikus szakítószöveget tanulmányoztál végig, mielőtt kikötöttél a „maradjunk barátok” verziónál. Védekezőn keresztbe fontam a karomat. – Ez nem szakítás. Ahhoz előbb járnunk kellett volna. Dylan sötétbarna szeme fájdalmasan megvillant, mire nyomban egy rakás szarnak éreztem magam.

Helyesbítek, inkább döglégynek, amelyik beleragadt abba a bizonyos rakásba, még ha próbáltam is a legjobbat kihozni ebből a totál szar helyzetből. Jobb, ha most okozok egy kis fájdalmat neki, mint hogy azzal áltassam, lehet kettőnk között valami. – Ha viszont nem szakítunk, minek ez a nagy felhajtás? Nem rémlik, hogy szerelmet vallottam volna, és levelekkel sem ostromoltalak. Nem mintha tudnám, hol laksz, mert amikor a múltkor hazakísértelek, szerintem legalább két háztömbbel előbb leráztál. Ami azt illeti, három háztömb volt. De ennek semmi köze Dylanhez. Tényleg. Csak nem akartam az ajtónkhoz érve kifogásokat keresni. Azt meg, hogy bejöjjön, semmiképp sem engedhettem. Korán megtanultam, hogy úgy bírom ki az életemet, ha rekeszekre osztom. Dylan a külső világhoz tartozott, és ott is kellett maradnia. Ezért a három utolsó háztömböt egyedül tettem meg, és reméltem, hogy nem tulajdonít ennek túl nagy jelentőséget. A jelek szerint hiába reménykedtem. – Nézd… én csak… szóval én Spencerrel vagyok itt – böktem ki. – Ezért azt gondoltam, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. A mikró felcsipogott, Dylan azonban rám figyelt, miközben egyre mélyebbre süllyedtem a hazugság mocsarába. Már megint. Az volt a legfélelmetesebb az egészben, hogy ha Mackenzie-n múlna, nem is hazudnék. – Érdekes – mondta Dylan megfontoltan. – Nem látom, hogy együtt lennétek. Megvetően elhúztam a számat. – Na és? Mit akarsz ezzel mondani? Nem vagyok tűzcsap, amit lepisilhetsz, csak hogy kinyilvánítsd elsőbbségedet a környék többi kutyájával szemben.

Felnevetett. Egy röpke másodpercre szinte elhittem, hogy újra barátok lettünk, amilyenek a buli előtt is voltunk. Mielőtt órákig tartó flörtöléssel bonyolítottuk volna a helyzetünket… – Szép hasonlat. Mit akarsz, gomboljam ki a sliccemet a pontosság kedvéért, és… Halkan kopogtattak az ajtón, ami szerencsére elhallgattatta. Vannak dolgok, amiket jobb kimondatlanul hagyni. Az volt az érzésem, hogy ez is közéjük tartozik. Dylan előbb az ajtóra pillantott, aztán rám. – Vársz még valakit? Daráld le nyugodtan Spencernek is a „legyünk barátok” beszédet, és akkor szabadon randizhatsz azzal, aki odakint vár. – Hú de vicces! – csattantam fel, miközben a kopogtatás hangosabb lett. – Nyiss ajtót, Dylan! – szólt ki Mackenzie. Tudtam, ha én nem teszem meg, idecsődül az egész társaság, hogy kiderítsék, ki csap ekkora lármát. Márpedig nem kértem többet sem Izzie bepánikolt pislogásából, sem Spencer vesébe látó tekintetéből. – Majd én kinyitom! – kiáltottam, és sietve megindultam az ajtó felé; még mielőtt Dylan kifogásolhatta volna, mennyire otthon érzem magam. Szélesre tártam a bejárati ajtót. Egy barna hajú férfi épp akkor engedte le az öklét. Az ötvenes évei elején járhatott. Amolyan lezser üzleti szerelésnek szánt hacuka volt rajta: méretre szabott, bő khakinadrág, kigombolt gallérú ing. Akár egy golfpályára vagy a belvárosi Kacu szusiétterembe is indulhatott volna, ahelyett hogy késő délután tiszteletét teszi a Wellesley családnál. – Ööö… segíthetek valamiben? – kérdeztem feszengve. Ha ez a pasi valami tiszteletbeli nagybácsi

vagy keresztapa, akkor én most rémesen összekutyulom a helyzetet. – Mackenzie, te vagy az? Hogy megnőttél, és… le is sültél. Elnevettem magam, mert már a gondolat is nevetséges volt, hogy bárki összetéveszthet minket. – Nem, ő odabent van. Kihívjam, vagy… – Ne fáradj – vágott közbe Dylan. Megfordulva arra számítottam, hogy tele szájjal vigyorog, de még csak a mosoly nyomát se láttam az arcán. – Rég láttalak… apa – mondta. 6. fejezet Én vagyok itt az egyetlen, akinek herótja van a bál emlegetésétől? Bárhová nézek, falragaszok hirdetik, hogy a Smith Gimnázium Amerika legrégibb karneváljának stílusát, a Mardi Grast kövesse. Ez komoly? Most komolyan! Ugyan mi írja elő, hogy egy oregoni iskolabál csillogó estélyikből, csiricsáré bizsukból és dzsesszzenéből álljon? Várjatok csak! Semmi. Semmi az égadta világon. Névtelen levélíró, megjelent a Smithsonianben – Talán… izé… jobb lesz, ha idehívom Mackenzie-t. Rendben? Be kellett volna fognom a számat, de nem hagyhattam Dylant magára ebben a helyzetben. Főleg, amikor majd szétvetette a harci düh. – Nagyszerű! Örülök, hogy megismerhettelek! – A jövevény (vagyis Dylan apja! – javítottam ki magam gondolatban) lelkesen bólogatott, ám ugyanebben a pillanatban a fia azt mondta: – Hagyd őt ki ebből az egészből!

Nem voltam teljesen biztos, kire gondol: rám vagy a nővérére. Az apjának azonban szemlátomást esze ágában sem volt hátat fordítani és eltűnni a színről. – Hiányoztál, Dilisem! A becenév után néma űr támadt, miközben Dylan a hallottakat emésztette. A srác, aki nyílt elutasításom ellenére az előbb még vígan heccelődött velem, csak állt ott, mint egy téglafal. Jó, mintha megtört volna kissé a tartása, itt-ott már voltak repedések a falon, de láttam rajta, hogy nem fog meginogni az istennek sem. Legalábbis addig nem, amíg az apja mérföldekre nem kerül tőle. – Na ja. Hát tényleg elég letörtnek tűntél azokon a nyári üdvözlőlapokon, amiket az évek során küldözgettél nekünk. Hogy van Chase és Adam? A legutóbbi karácsonyi fotón remekül néztek ki mindnyájan. – Jól vannak. – Egyiküknek sincs szüksége veseátültetésre? Az apját láthatóan megdöbbentette a kérdés. – Nem, nincs. – Akkor jó – bólintott Dylan. – Pompás. Ezt örömmel hallom. Mert őszintén szólva ez lett volna az egyetlen ok, amiért hajlandó lettem volna további öt percet áldozni rád az időmből. Na, most, hogy ezt tisztáztuk, el is mehetsz. – Azt reméltem, beszélgethetünk. Mármint négyszemközt – sandított rám feszengve. – Én pedig azt reméltem, hogy anyu mellett nem kavarsz más nőkkel. Úgy látszik, mindkettőnknek csalódnunk kellett. – Meglepett, milyen szenvtelenül dobja a bombát az apja arcába. Aztán felém fordult, és nyugodt hangon folytatta: – Melanie, légy szíves, lépj hátrébb. Azt hiszem, itt a pillanat, hogy rávágjam az ajtót a képére. Tudom, hogy túlreagálom, és kicsit gyerekes viselkedés, de leszarom. Az ember nem

mindennap dobja ki az apját, aki egészen eddig tojt rá, nem igaz? – Ööö… – hörögtem artikulálatlanul. – Biztos vagy benne, hogy… – Mi történt, Dylan? – jelent meg az előtérben Mackenzie. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az öccse kővé dermedt arcára, és odarontott hozzá. – Minden rend… – De nem folytatta, mert meglátta az ajtóban a látogatójukat. – A rohadt életbe! Most hallottam először káromkodni, és bár elég enyhe volt, az ő szájából ez se tűnt helyénvalónak. Dylan nem habozott tovább. Hátrébb húzott, és becsapta az ajtót. Egyenesen az apja képébe. Aztán, mintha ott se lettem volna, csak a nővérére koncentrált. – Azt mondja, veled akar beszélni. – Chase-ről vagy Adamről van szó? – kérdezte Mackenzie. Az egészből ez lepett meg legjobban. Volt két féltestvérük, akiknek a létezéséről nem is hallottam. Ami azt illeti, az apjukat se emlegették soha. Eddig azt hittem, talán meghalt autóbalesetben még kiskorukban, vagy valami ilyesmi. Elég röhejes, hiszen ha valaki, hát én tudhatnám, hogy csak mert egy apa nincs képben, nem jelenti feltétlenül azt, hogy meghalt. – Nem, nekik semmi bajuk – felelte Dylan. Mackenzie bólintott, de a tekintete elködösült. A bulvárlapok címlapfotóin nézett így, még amikor az a hülye YouTube-videó híressé tette. – Hogy vagy? – kérdezte az öccsét. Dylannek megrándult a szája széle, de olyan félelmetes volt, amilyennek még sose láttam. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy ha a faterja pár

órával korábban bukkan fel, nyakig sárosan látja viszont a fiát. Az valahogy jobban illett volna a szituhoz, ami határozottan kezdett eldurvulni. – Jól – hazudta Dylan olyan meggyőzően, hogy még én is bevettem volna, ha nem látom az előbb, hogyan bánik az apjával. – Hogy akarod lejátszani, Mackenzie? Nem hinném, hogy apánk egyhamar elmegy a küszöbünkről. Úgy néz ki, elszánta magát, hogy mindenképpen beszél veled. – Fogalmam sincs, miért – ismerte be Mackenzie. – Hiszen felénk se nézett már vagy… mióta is? Általános óta? – Igen, de aztán te lettél Amerika Legbénább Csaja. Arra tippelek, hogy esetleg el akarja adni a viszontlátás megható történetét valamelyik bulvárlapnak. – Hát… – Mackenzie-nek láthatóan lövése sem volt, mit mondhatna erre, ezért visszatért a sürgetőbb kérdéshez: – Mit gondolsz, mit csináljunk? – Nem miattam jött – vont vállat Dylan. – Ha nosztalgiázni szeretnél, vagy mi, hát csak tessék. Ha viszont nem akarsz szóba állni vele, távol tartom tőled, amíg Logan elvisz hozzájuk. Akárhogy is, de döntened kell. – Miért megyünk át hozzánk? – szólalt meg Logan a hátam mögött. Összerezzentem a hangjára. Megfordulva láttam, hogy a műsor Spencer és Isobel érdeklődését is felkeltette. Mind a hárman az előtérben tolongtak. – Na, mi legyen, Mackenzie? – kérdezte Dylan higgadtan. – Döntsd el, és én elintézem. Mackenzie szeme elkerekedett a rémülettől. Lerítt róla, hogy semmi kedve ekkora döntést hozni. Nem volt nehéz beleélnem magam a helyzetébe. Úgy értem, ha az én apám hagyná abba az ivást, és a bocsánatomat

kérné, amiért éveken át csak döglött a tévé előtt holtrészegen, én se tudnám, hogyan reagáljak. Ne értsetek félre, odalennék a boldogságtól. Csak nagyon nehezen tudnám elhinni, hogy komolyan is gondolja. Bizonyos esetekben, szóval… lehet, hogy már a legszívfacsaróbb bocsánatkérés is elkésett. Bár a jelen helyzetben nem igazán láttam jelét annak, hogy Dylan és Mackenzie apja szánná-bánná a vétkeit. Szemlátomást azt hitte, hogy ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna, a gyerekei is követik a példáját. Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem ismeri őket. – Beszélni akarok vele – döntött végül Mackenzie; aztán megismételte a szavait, mintha önmagát akarná meggyőzni. Logan a kezébe csúsztatta a kezét, néma jeleként annak, hogy ott áll a barátnője mellett. Azon kaptam magam, hogy képtelen módon irigykedem erre a röpke mozdulatra. Nem mintha Logannel akartam volna kézen fogva járni, csak szerettem volna én is szabadon megfogni annak az embernek a kezét, akiről tudtam, hogy szenved. Még ha úgy is tett, mintha az egész jelenet tök mindennapos lenne. – Oké – bólintott lassan Dylan, majd Loganhez fordult. – Maradj itt, a nővérem mellett! Nem kérés volt, hanem utasítás. – Rendben. – Hé, ez nem az én ügyem egyedül? – mutatott rá Mackenzie, talán, hogy oldja kissé a hangulatot. Dylannek azonban mondhatta. – Nem. Főleg akkor nem, ha… ha be akarod hívni apát a házba. Ami benneteket illet – nézett végig rajtunk, noha kétlem, hogy észrevette, Izzie milyen

jelentéktelenné próbálja összehúzni magát merő tapintatból, vagy hogy Spencer már elő is húzta a zsebéből a kocsikulcsát. És ha rólam gondolt bármit egyáltalán… hát totál nem látszott rajta. – Vidd haza a lányokat! Ezt Spencernek címezte. Újfent nem kérésként hangzott. – Nélküle is hazajutok – szúrta közbe Izzie gyorsan. – És Melt is hazaviszem. Csak felhívom előbb anyut, és… – Félsz a kocsimba ülni, Isosceles? – Az egy egyenlő szárú háromszög. – Izzie feljebb tolta orrán a szemüvegét, és megsemmisítő pillantást vetett Spencerre. – Különben pedig nem félek. – Szuper! – vigyorodott el a srác. – Akkor irány a nappali, szedjétek össze a cuccotokat, amíg én… Ám még mielőtt befejezhette volna a mondatot, Dylan kinyitotta az ajtót. Félig-meddig azt vártam, hogy a faterja már lelépett. Annak alapján, amit az előbb hallottam róla, az a fajta volt, aki elhúz, mikor gáz van. Miért pont most változtatott volna ezen a szokásán? De nem, ugyanott állt, ahol az előbb. Néhány centivel arrébb lépett ugyan, hogy rákönyökölhessen a tornác korlátjára, de ez csak részletkérdés. Lényeg, hogy nem úgy festett, mint aki hajlandó meghátrálni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és Mackenzie-re sandítottam, hogyan kezeli a dolgot. Nagyon úgy hangzott, hogy évek óta most először látja az apját! Vélhetőleg nem így képzelte el a viszontlátást. Törimániáját számításba véve talán több időre lett volna szüksége, haditervet kovácsolni. Elég időre ahhoz, hogy kibúvókat gyártson, amennyiben visszavonulót kéne fújnia, és újragondolni a stratégiáját.

De legalább maga mellett tudhatta a fiúját. Logan pillanatnyi késedelem nélkül előrelépett, mintegy testével védelmezve a szerelmét az érzelmi sérülésektől. – Szia… apu. Dylan arca úgy rándult meg erre a megszólításra, mintha pofon csapták volna. – Édes kislányom! Hogy van az én kis Mack-mekem? Mackenzie mintha meg se hallotta volna a kérdést. Talán, mert nem akarta az apja képébe vágni, hogy rég elvesztette a jogát mindenfajta gyerekkori becézésre. – Fel kellett volna hívnod, mielőtt idejössz. Spencer megköszörülte a torkát, és az ajtó felé oldalazott. – Kösz a mozizást… Érdekes volt. Gyere, Poca… Melanie. Ideje lelépnünk. Nekem azonban földbe gyökerezett a lábam. Csak bambultam Mackenzie-re, figyeltem, ahogy érzelmek egész áradata tükröződik az arcán. Feszengés. Harag. Sértettség. Remény. Évek ki nem mondott szenvedése izzott a levegőben. – Pedig hívtalak. Többször is. Anyád megígérte, hogy átadja az üzenetemet. Mackenzie hátrahőkölt e szavak hallatán, és szeme azonnal az öccsére villant. – Én pedig megmondtam anyunak, hogy hallani sem akarok rólad. Értened kellett volna a szóból. – Ha már arról beszélünk, ki miből ért… mennünk kell, Melanie! Most rögtön! – sziszegte Spencer, és megindult a kocsija felé. Izzie-nek nem kellett kétszer mondani, hogy lépjen le innen. Nagyon durvának érezhette a szitut, ha hajlandó volt inkább kettesben maradni Őmenőségével. Ami azt jelenti, hogy lesz mi miatt vezekelnem a jövőben.

– Miért nem beszéljük ezt meg kettesben, Mackenzie? Ismerek egy csodás mexikói éttermet… – A nyakamat rá, hogy bárhová vinné Macket, elvenné az étvágyát. Tudtommal a lányának nagyon határozott véleménye van az ilyen seggfejekről. – Logan kétkedve vonta fel a szemöldökét, mikor Mackenzie apja kihúzta magát, hogy félelmetesebbnek tűnjön. – Érdekes – folytatta –, mindig görénypofával képzeltem el… Meg kell mondanom, csalódtam. – Logan, ne csináld! Ez nem segít – bökte oldalba Mackenzie. – Tényleg? – Tényleg. – Bocs – szorította meg Mackenzie kezét. És ez az egyszerű gesztus elégnek bizonyult ahhoz, hogy bocsánatot nyerjen. Nem volt azonban időm, hogy a kapcsolatuk szépségén merengjek, mivel Dylan újra biccentett. Nem válaszképpen, hanem mintha maga előtt igazolt volna valamit. Majd sarkon fordult, és elment az apja mellett. Még csak a vállával se lökte meg. Nem vágott a fejéhez sértéseket, nem vicsorgott rá, nem volt itt semmiféle alfahím-melldöngetés, annak jelzésére, hogy immár nem az apa, hanem a fiú a ház ura. Dylan vigyázott, hogy hozzá se érjen. Elszánt, higgadt léptekkel járt. Elképedve bámultunk távolodó alakja után. A másodperc törtrészéig azt reméltem, beül Spencer kocsijába, és ráparancsol a Menőre, hogy indítson. Akkor négyesben elmehettünk volna megnézni egy akciófilmet. Na nem a posztapokaliptikus fajtából, ami totál lelombozza az embert – pláne egy fagypontra hűtött moziteremben. De Dylan nem lassított le a kocsi mellett. Még csak egy pillantást se vetett Izzie-re és Spencerre.

Ekkor már tudtam, hogy egész hátralévő életemre le leszek kötelezve a legjobb barátnőmnek. Mert nem ülök be mellé a kocsiba. Futni kezdtem az utcán Dylan után. 7. fejezet Kedves Névtelen! A Mardi Gras-tematikát a báli bizottság választotta ki. Nyavalygás helyett legközelebb próbálj a döntéshozók közé kerülni. Ha pedig tényleg herótot kapsz a bál emlegetésétől, hát maradj otthon! Üdvözlettel: Lisa Anne Montgomery Lisa Anne Montgomery „Helló, cikkéből, megjelent a Smithsonianben

Névtelen”

című

Nem is tudom, mire számítottam. Egy rom-komban Dylan tutira megáll, ha utánakiáltok. Aztán lassított felvételben elkezdünk futni egymás felé. Hosszú hajam szépségesen terülne szét mögöttem. Romantikusan pihegve érnék a közelébe, persze egy csepp izzadság nélkül, ő pedig perzselő csókkal jutalmazna. „Tudtam, hogy utánam jössz” – mormogná, majd a következő pillanatban én tapasztanám a szám az övére. „Örökké veled maradok.” És már jöhetne is a végfőcím. Sajna az életben ez nem így működik. – Hé! Várj meg, Dylan! – Már amikor kimondtam, tudtam, előbb veszem rá Izzie-t, hogy vegyen fel a suliba tízcentis tűsarkút, mint hogy megállítsam. De legalább nem gyorsított. Öles léptekkel haladt előre, bár nem futott a szó szoros értelmében. Összekaptam magam egy komplett sprint erejéig, és

már csak másodpercek választottak el attól, hogy beérjem. Izzadtam, mint egy ló, amiben nem volt a világon semmi romantikus. Dylan viszont még csak rám sem nézett. – Nem túl jó az időzítés, Melanie – közölte higgadtan, mintha egy fogorvosi kezelésről volna pár perces késésben. Nem feleltem – részben, mert nem kaptam levegőt, részben pedig azért, mert ugyan mit is mondhattam volna erre? „Hé, haver, sajnálom, hogy a faterod ekkora szemét. Ha az segít, elárulom, hogy az enyém ideje legnagyobb részében a sörösüvegek fenekét nézegeti.” Hát ezt passzolom. – Huh… hová megyünk? – kérdeztem végre, mikor újra kaptam levegőt. – Számít? – vont vállat. – Gondolom, nem. Dylan újra hallgatásba merült, mialatt elhaladtunk egy… kettő… három háztömb mellett. Elhagytuk az általános sulit és az aszfaltozott kosárlabdapályát, ahol alig néhány hete a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Mackenzie-n nevettünk, aki győzelmi táncot lejtett, mert végre bedobta a kosárba a lasztit görkorisan is. Azon tűnődtem, hogy Dylannek is ez jutott-e az eszébe, vagy valami egészen másra gondol. Mondjuk, egy távoli gyerekkori emlék, amikor még az apja része volt az életének. Megpróbáltam kis pisisként magam elé képzelni, amint a szomszédos focipályán totyog fülig érő szájjal, és az jutott eszembe, hogy vajon mikor lehetett utoljára olyan gondtalan. – Vegyem úgy, hogy nem akarsz beszélgetni? – szólaltam meg végül. Egyikünknek csak meg kellett már törnie a csöndet, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem ő lesz az.

– Nem igazán. – Zavar, ha én beszélek? Vállat vont, de kerülte a tekintetemet. – Ki tart vissza? Nagy levegőt vettem. – Oké. Nagyon úgy érzem, hogy bocsánatkéréssel tartozom neked. – Tényleg? – torpant meg egy pillanatra, de már ment is tovább. – Hát, ami azt illeti, több dolog miatt is. – Kezdd, ahogy akarod. Ábécésorrendben, számsorrendben, vagy akár témák szerint. Tök mindegy. Szuper. Egy fikarcnyit se enyhült meg. Most jöttem rá, milyen pokoli helyzetbe keveredtem. Azt terveztem ugyanis, hogy azt mondom majd, csupán a barátja szeretnék lenni – hogy segítsek lerendezni ezt az apaügyet –, az azonban csak e percben világosodott meg előttem, hogy bármiféle bocsánatkérés elkerülhetetlenül elvezet az igazsághoz: vagyis hogy viszontszeretem. Holott továbbra se tudtam, mihez kezdjek az érzéseimmel. – Rondán viselkedtem az előbb. Ezen eltöprengett egy pillanatig, aztán felém fordult, hogy megnézzen magának; ezúttal úgy istenigazából. Először azóta, hogy Mackenzie hajlandó volt szóba állni az apjukkal. – Nem tudnál konkrétabb lenni? Belerúgtam egy fenyőtobozba. Hosszan pörgött előttünk, miközben keményen furdalni kezdett a lelkiismeret. – Tudod… a konyhában, amikor kimentem popcornért. Lassított valamelyest. Ennek ellenére az volt az érzésem, hogy elég egy rossz szó, és faképnél hagy.

– Annak kábé negyedórája, Melanie. Képzeld, tisztán emlékszem a beszélgetésünkre. – Kemény negyedórád volt. Évek óta először láttad viszont a papádat, és… – Térj a lényegre – szakított félbe. – Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam. Erre nyomban megtorpant. Kész röhej, hogy miközben hat-hét háztömbnyit loholtam utána, végig azt reméltem, hátha megáll a kedvemért, most meg, miután megtörtént, és végre rám nézett, boldogan fogadtam volna bármi zavaró körülményt. Mondjuk, egy telefonhívást, egy SMS-t, a francba, akár egy Twitterüzenetet is, ha elég ürügyet szolgáltat arra, hogy ne kelljen szembenéznem vele. Majd a szívem szakadt meg ugyanis a sötétbarna szempárban csillogó csalódás és szenvedés láttán. – Nem igazán vagyok most vevő a kisded játékaidra, Melanie. Úgy értem, máskor sem lennék az, de per pillanat a lehető legrosszabbkor próbálkozol. Azt mondod, Spencer jön be jobban neked? Oké. Menj, és járj vele. Nem állítalak meg. – Nem ezért… – Akkor miért? – vágott a szavamba. – Nem ezt akarod? Biztos vagy benne? Mert az az érzésem, pontosan ő az, akire vágysz, Melanie. Hiszen az egyik legnépszerűbb srác a suliban. Nem egy egyszerű Menő… de piszkosul gazdagok is! Ráadásul harmadikos gimisként a bálba is elvihet. Amit valószínűleg nagyon nem bánnál. Szóval miért nem mész báli ruhát válogatni, és hagysz engem békén? – Mert ő nem te vagy! – bukott ki a számon, de egyből elé is kaptam a kezem, mintha ezzel visszaparancsolhatnám a kimondott szavakat. Nem volt ekkora szerencsém. Ezért csak álltam ott, ostobán, miközben Dylan elhűlve meredt rám.

– Komolyan beszélsz? Nem akarhatsz engem, Melanie. Ha bűntudatod van, amiért lerázod a legjobb barátnőd öccsét, hát tedd túl magad rajta! Nekem tutira sikerülni fog. Mélyet sóhajtottam, és emlékeztettem magam, hogy elég baja van szegénynek per pillanat. Hogy megérdemlem, amit kaptam; kellett nekem játszadoznom vele! Igaz, nem szándékosan tettem, de Dylannek abban igaza van, hogy vegyes jelzéseket adtam le. Ennek ellenére valaha abban reménykedtem, hogy amikor először vallok szerelmet egy srácnak, tudjátok, úgy igazán, nem érzem magam ilyen rettenetesen kiszolgáltatottnak. Hogy felragyog a másik arca a vallomásomtól. – És… mi van akkor… ha nem akarom, hogy túltedd magad rajta? Hátrébb lépett, és úgy nézett rám a válla fölött, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nem holmi fortélyos átejtés áldozata. Egy ideig a torkát köszörülte, csak azután válaszolt: – Azt mondanám, eddig nem tudtam, hogy ennyire önző vagy. Na, ez már fájt. Nem fájt, égetett. – Mit akarsz, Melanie? – kérdezte. Külön hangsúlyozott minden egyes szót, és én úgy éreztem, mintha mindegyik egy-egy pofon lett volna. – Nem tudom! Nem járhatunk. Tudod, hogy nem. Akkor pedig… istenem, semmit se tudok már! Keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Megint kezded? Egész pontosan miért nem járhatunk? Ha most eltekintünk attól, hogy sosem kértelek rá.

Gyilkos pillantást vetettem Dylanre. Ha nem is tett nyílt ajánlatot, azért igencsak világossá tette a szándékait. Ahogy most forgatta a szót, az… azt sugallta, hogy nekem nincs ki a négy kerekem. Hogy totál dilis vagyok. Ugyanakkor tudtam, hogy nem én képzeltem az egészet. És ha nem lett volna… – Mackenzie öccse vagy! – mondtam ki hangosan a gondolatomat, noha úgy kellett kipréselnem magamból a szavakat. – Az ilyesmi tabu. – Na ne már! Bármelyik államban, sőt a világ bármelyik országában együtt lehetünk, ha ezt akarjuk. Nincs törvény, amelyik megtiltaná, hogy valaki a barátja tesójával járjon. – Ez olyan… íratlan szabály a csajok között – motyogtam zavartan, hogy ezt ki kell mondanom. – Bocs, de nem hallottalak. Egy fenét nem, gondoltam keserűen. De Dylan egyenes választ érdemel. Az apjától talán soha nem számíthat hasonlóra, tőlem viszont igen. – Íratlan szabály tiltja a csajok között – ismételtem meg dacosan. A beállott csöndben egyre ostobábban éreztem magam. – Ja, szóval íratlan szabály! Egész pontosan miféle szabályt sértek meg? Igazán kíváncsi lennék. Eddig azt hittem, csak a barátnő exével tilos kezdeni. A jelek szerint nem vagyok elég tájékozott. – Na… ja. Csak hát tudod… nekem komolyan sokat jelent Mackenzie barátsága. Újra elindult. Megpróbáltam lépést tartani vele. – Oké, akkor lehetőleg ne kezdj ki Logannel. Ezenkívül viszont…

– És mi lesz, ha összeveszünk? – fakadtam ki. – Úgy istenigazából. Mondjuk, elhívsz valahová, én viszont nem mehetek veled… – Te így képzeled el a veszekedést? – szaladt ráncba a homloka. A tekintete azonban továbbra is a lelkembe látott, a hamis magabiztosság mögé, amivel az idegességemet palástoltam; egy olyan csaj szíve közepébe, akinek elege van abból, hogy eljátssza, minden rendben vele. Kisimítottam az arcomból egyik hosszú hajtincsemet, próbáltam leplezni a zavaromat. – Hát… igen. – Ha elhívnálak valahová, te pedig nem tudnál eljönni, csalódott lennék. Ennyi, és nem több. – Oké – nevettem fel rekedten. – Szóval egyszerűen csalódott lennél, ha nem mennék el az általános iskolai ballagásodra, mert úgy érezném magam, mint egy vén nyanya? – Egyetlen év van közöttünk, Melanie! Egy évvel vagyok fiatalabb nálad. És igen, szarul esne, ha nem jönnél el. Ezt akartad hallani? A francba! – Ment tovább, aztán váratlanul megint megtorpant. – Akarod tudni, miért gyűlölöm az apámat? Akartam. Minden titka érdekelt. Azt akartam, hogy megbízzon bennem, és úgy érezze, nekem bármit elmondhat, akkor is, ha épp fenekestül felfordul az élete. Persze azért rettegtem, mit fogok hallani. – Igen. – Mindössze ennyit tudtam kinyögni. Neki azonban ennyi is elég volt. – Amiért cserbenhagyott bennünket. Ezért gyűlölöm. Élhetett volna az új feleségével, aki elvette anyutól, meg a két közös gyerekükkel. Nem hiszem, hogy valaha megbocsátom neki, hogyan bánt az anyámmal, de továbbra is szerettem volna.

Némán bólintottam. – Csakhogy ő tiszta lappal akart indulni. Ezért tett úgy, mintha Mackenzie és én nem is léteznénk. A könnyebb utat választotta. Pofára ejtett minket. Ez a három szó megállás nélkül visszhangzott tovább a fejemben. „Pofára ejtett bennünket. Pofára ejtett bennünket. Pofára ejtett bennünket.” Beleremegett a gyomrom a gondolatba, hogy én is ugyanezt műveltem Dylannel. Elhitettem vele, hogy rajta kívül álló okok miatt nem elég jó nekem. – És soha nem vontam felelősségre ezért. – Oké, de hány éves is voltál akkor, Dylan? Öt? Keserű mosollyal nyugtázta a megjegyzést. – Igen, de amint látod, most már jóval idősebb vagyok. Mégsem hívtam fel soha. Nem üvöltöztem vele a telefonban. Egyszer sem. Ajkamba haraptam, miközben a megfelelő szavak után keresgéltem. – És most… ne forduljunk vissza? Nem szeretnél beszélni vele? – Fölösleges – rázta meg a fejét. – Mackenzie-nek talán szüksége van rá, hogy feltegye neki a kérdéseit, de nekem nincs. Évekkel ezelőtt megkaptam a választ: tojok rátok. Nem lehetett félreérteni. Összerezzentem. Mintha éntőlem is ugyanezt az üzenetet kapta volna. Vagy mégsem? Többé már semmit se tudtam. – Nem rejtegetem többé senki előtt az érzéseimet, Melanie! Még a te kedvedért sem. Szóval ha tényleg akarod, hogy legyen köztünk valami… hát megvan a számom. Ezúttal, mikor újra elindult, már nem mentem utána. Úgy éreztem, nincs jogom a közelében maradni.

Hiszen hazudtam neki. Ha nem is szándékosan, de félrevezettem. Nem az a baj, hogy Dylan túl fiatal hozzám. Nem egy éretlen kölyök. Nem hiányzik belőle semmi. Én nem vagyok elég jó neki. És előbb-utóbb rájön erre. 8. fejezet Az iskolabálnak már a gondolata is elhibázott. Egyetlen hosszúra nyúló, romantikus estének szánják. Limóval érkezel a nagy Ő kíséretében, kirittyentve, báli ruhában, hozzá illő virágcsokorral. A lélegzete is eláll annak, aki rád néz. Csak az a bibi, hogy amennyiben a nagy Ő a Smith gimiben rejtőzik, hát én elkerültem valahogyan. Pedig nem vagyok hajlandó kevesebbel beérni, és békákat csókolgatni, hátha átváltoznak szépséges királyfivá. Vida Condon „Ne várj túl sokat” című írásából, megjelent a Smithsonianben Gyalog mentem haza. Más választásom nemigen volt. Isobel vélhetőleg szóba se állt volna velem, hiszen sorsára hagytam Spencerrel Dylanék háza előtt. Mackenzie-nek pedig igazán nem hiányzott, hogy akkor hívjam fel, és kérjek fuvart Logantől, amikor évek óta most először beszél újra az apjával. Anyu még dolgozott, és nem díjazta volna, ha felhívom munkaidőben a „Minden, ami varrás”-nál. Aput pedig hiába kérném, és nemcsak azért, mert fura műszakban dolgozott ezen a héten a vaskereskedésben. Ha történetesen otthon van már, hát a harmadik sörnél és a New York-i helyszínelők vagy az Esküdt ellenségek: különleges ügyosztály negyedik epizódjánál tart.

Ez a sok sorozat totál összefolyt a tudatomban. Valakit kinyírnak. Erre a „jó fiúk” egy csoportja addig gyötri az agyát, amíg el nem kapja a tettest. A végén mindig megoldják az ügyet, és teljes hangerővel felbömböl a főcímdal. Nekem is lett volna megoldandó ügyem apám számára: az egyre rosszabb állapotban lévő mája. Sokkal hasznosabb lenne, ha inkább azzal törődne. Csakhogy őt nem érdekelte, hogyan tölthetné hasznosan az idejét. Hogy mi érdekelte egyáltalán az életben… nem igazán tudom. A kábaság, talán. Vagy egyszerűen olyan régóta iszik, hogy már nem is teszi fel magának ezeket a kérdéseket. Semmi más nem izgatta, kizárólag a sörösüveg. Aztán egy újabb és megint egy újabb. Nem számított, hogy anyám és én kétségbeesetten szerettük volna, hogy leszokjon valahogyan az italról. Igaz, nyíltan soha nem kértem rá. Elfogadtam, hogy ez az életem. Felébredek. Reggelit készítek. Iskolába megyek. Hazajövök. Talán vacsorát főzök. Az együtt töltött idő során apu jószerével csöndben iddogált. Néha beszélgettünk egy keveset… arról, milyen volt a napom, vagy azokról az idiótákról, akik nem tudnak megkülönböztetni egy Phillips csillagcsavarhúzót egy villáskulcstól. Efféle unalmas témákról csevegtünk, mialatt kivégezte az első üveget, és nekilátott a másodiknak. Amit a harmadik és a negyedik követett. Ilyenkor rendszerint kaptam magam, és elvonultam a szobámba leckét írni. Mire anyu hazaért, reklámszatyrában egy foltvarrásos paplan legújabb mintájával, többnyire már a hatodik sörénél tartott. Hacsak nem váltott át töményre. Ez esetben nem lehetett tudni, nem találom-e ájultan heverve, teljesen kiütve a kanapén.

Ám soha nem vontam nyíltan kérdőre. Anyuval ugyan felvetettük néha ennek a lehetőségét, de úgyis hiába lett volna minden. Hasztalan adnánk neki ultimátumot. Ugyan mihez kezdünk, ha átlát a szitán, hogy csak blöffölünk? Mit csinálunk, ha tovább iszik? Elhagyjuk? Már a hét végére kipurcant volna. Nem az éhezéstől, vagy mert képtelen gondoskodni magáról. Ha a pia nem tudja úgy elkábítani, hogy ne érezze a visszautasítás fájdalmát, hát golyót repít a fejébe. Én legalábbis ilyen végkifejlettől tartottam. És ha már választani kellett aközött, hogy a férfi, akit mindennek ellenére szeretek, lassan halálra issza-e magát, avagy a szomszéd telefonál rám, hogy lövést hallott a házunkból, de senki nem nyit ajtót, hát én mindenképpen a piát választottam. Ennek ellenére nem tudtam kiverni a fejemből Dylan szavait. „Pofára ejtett bennünket.” Dettó, mint apu. Talán Dylannek igaza volt. Abba kellene hagynom a menekülést. A menekülést minden elől. Éppcsak megálltam a szelektív hulladékgyűjtő üvegrészlege előtt – öt sörösüveget és egy üveg olcsó gint találtam benne, az előző éjszaka termése –, aztán nagy levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságomat, és kinyitottam a bejárati ajtót. – Szia, édes. – Apu hangja tök józan volt, ami azt jelentette, a felénél se járhat a legutóbbi rekesz sörnek. Helyes. – Milyen volt a napod? Fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre a kérdésre. „Borzasztó! Együtt kellett lennem a sráccal, akibe belezúgtam. Ami tök jó lett volna, ha nem szúrok el mindent végleg. Ráadásul gőzöm sincs, miért zúdítottam

rá azt a sok zagyvaságot. Miért rettegek ennyire attól, hogy bevalljam, mit érzek iránta?” – Remek volt – hazudtam. – Ööö… beszélhetnénk? Apu meglepetten oldalra billentette a fejét. – Hát nem azt csináljuk? – Nem… jó, persze, igen. Csak most… igazából beszélgessünk – mutattam a kanapéra. Leült a kedvenc helyére, oda, ahol a huzaton óriási folt éktelenkedett az elmúlt évtized során rádőlt, kiömlő italoktól. Az előző kanapén is minden bizonnyal ugyanilyen folt terjengett. – Mi ez az egész? Valaki bánt az iskolában? – Apu belehúzott a sörébe, mint aki felkészült a legrosszabbra. De lehet, hogy egyszerűen csak még többet akart inni. Gyakran előfordult, hogy nem tudtam eldönteni, ki keres több kifogást az alkoholizmusára: ő vagy én. – Ööö… én… izé… – dadogtam bénán, majd végképp elakadtam. Késő volt visszakozni. Tudtam azonban, abban a percben, ahogy megtöröm a csöndet, az életem egyszer és mindenkorra megváltozik. Apámmal való viszonyomat végérvényesen megváltoztatja ennek a szembesítésnek a kimenetele. – Aggódom érted – hadartam egy szuszra. – Túl sokat iszol, apu! Elnevette magát. Erre a lehetőségre egyáltalán nem számítottam. Inkább komor bólogatásra egy újabb korty előtt, vagy mielőtt védekezésbe megy át. Arra, hogy tüskés lesz, elzárkózó, elutasító. Valamilyen. Ehelyett úgy viselkedett, mintha egy gyermeki csínyt követtem volna el. – Jól rám hoztad a frászt, Melanie! Azt hittem, valami komolyról van szó – nevetett fel újra. – Csak szeretem

hűs söröcskével leöblíteni a napi fáradtságot. Nincs ebben semmi rossz. Úgy, szóval hárítani fog. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. – Nem egy hűs söröcskével, apu, hanem nyolccal! – Remegni kezdett a kezem, ezért a farmerem oldalához szorítottam. – És ha egy vevő kiakasztott a boltban, a csövekkel meg a zárakkal szívatott, vagy ilyesmi, akkor se így kellene lenyugodnod. Megdörzsölte a homlokát, mintha miattam fájdult volna meg a feje. Mintha azt akarná tudtomra adni, hogy egy hosszú, kimerítő munkanap után majd pont arra van szüksége, hogy a lánya kioktassa, hogyan lazítson. Befogtam a számat, de egy szemernyi megbánást sem éreztem, amiért arcába vágtam az igazságot. „Pofára ejtett.” Lehet, hogy Dylan nem várt válaszokat a saját apjától, de én úgy éreztem, még nem adhatom fel. – Semmi bajom, Melanie. Felfújod ezt a dolgot. Mit mondhattam volna erre? Nem, apu, nem fújom fel. Az alkoholizmusod sokkal súlyosabb, mint amilyennek látszik. Egy gyors puszit nyomott a homlokomra. Borostája a bőrömet súrolta, és megcsapott a sör túlontúl ismerős bűze. Ráadásul még a hajamat is összeborzolta. Úgy éreztem magam, mint egy hatéves kiskölyök. Joggal, mivel semmi, de semmi nem változott azóta. – Megyek leckét írni – motyogtam. Ahogy elindultam a szobám felé, még hallottam hátam mögött a távkapcsoló gombjának kattanását, és apám figyelmét újabb sorozatgyilkos kötötte le. Ütni-vágni támadt kedvem. Vagy széttépni valamit. Falhoz vágni egy tányért, hogy ripityára hulljon szét. Valami botrányosat művelni, amire apu is felfigyel

végre. Ehelyett elhevertem az ágyamon, és magzatpózba kuporodva térdemet a mellkasomhoz szorítottam. Közben igyekeztem úrrá lenni az egész testemet rázó zokogáson, ami csak nem akart abbamaradni. Nem akartam hangosan sírni. Hogyan is venné ki magát a mindig összeszedett Melanie Morrisnál? Aki egyaránt elboldogul a Smith gimi Menőivel és Láthatatlanjaival. Csak nem fog bőgni, mert az apja nem hajlandó leszokni az italról?! A testem mégsem engedelmeskedett az akaratomnak, mert kövér könnycseppek gördültek végig az arcomon. Akármilyen sietve töröltem le őket, máris jött az utánpótlás. Moccanni se bírtam. Dylan szavai visszahangoztak a fejemben. Ezúttal nem az apjáról, aki pofára ejtette őket. „Mit akarsz, Melanie? Mit akarsz, Melanie?” – ezt játszotta le az agyam újra meg újra. „Mit akarsz, Melanie?” Legszívesebben felsikoltottam volna: „Nem tudom!” De még kimondanom se sikerült, hiszen hazugság lett volna. Dylannek igaza volt: pontosan tudtam, mit akarok. Egy olyan apát, aki többre tart a sörösüvegeknél. Márpedig azt leshetem. Majd a szívem szakadt meg, ahogy belém villant ez a nyilvánvaló igazság. Apám soha nem lesz az a szülő, akire szükségem lenne. Bármi is az ok – nehéz gyerekkor egy elutasító anyával, akit soha nem láttam, netán genetikai hajlam az alkoholizmusra –, ez meghaladja az erejét. Totál kivoltam. Pontosan ezért nem próbáltam eddig szembeszállni vele. Addig legalább volt remény, amíg azt hihettem, hogy ha egyszer mégis összeszedem magam, és beszélek a fejével, nyomban megváltozik. A

képzeletemben élő apám hajlandó volt legsötétebb démonaival is szembenézni a kedvemért. Csakhogy ez az apa nem létezett. Összeszedtem magam, megpróbáltam hatni rá, de hiába. És ez pokolian fájt. Ugyanakkor meg is könnyebbültem. A képzeletemben élő apa talán tovább kísérti még ábrándjaimat szeszmentes leheletével és simára borotvált arcával. Mégsem okolhatom magamat tovább, ha mindez köszönő viszonyban sem áll a valósággal. Jó, ez talán túlzás, egy sereg „mi lenne, ha” továbbra sem hagyott nyugodni. Mi lenne, ha a szakszerű beavatkozás meggyőzné, és elmenne elvonóra? Mi lenne, ha elcipelnénk a Névtelen Alkoholisták üléseire? Mi lenne, ha anyuval lelépnénk, hogy elérje végre a mélypontot? Ha olyan mélyre jutna, hogy muszáj lenne változtatnia? Nagyon úgy néz ki, hogy még évekig rágódhatok ezeken a kérdéseken. Már ha lesz ekkora szerencsém, és nem issza magát a sírba hamarább. De a lényeg mégis az, hogy beszéltem vele. Végre elmondtam, mit gondolok. Ez a tudat megnyugvással töltött el, akkor is, ha elutasítás lett a vége. Most már csak azt kellett megemésztenem, hogy az ember nem kapja meg mindig, amit szeretne. De ha az a valami vagy valaki fontos volt nekünk, érdemes megsiratni. Különben pedig van még valaki, aki fontos nekem. A valódi kérdés ezek után az, van-e elég erőm elviselni egy újabb visszautasítást. 9. fejezet

– Ez nem igazság! – biggyesztette le a száját Bethany Smarson, miközben szembefordult ideiglenes barátnőjével, állandó vetélytársával, Ashleigh Brodyval. – Mi vagyunk a legnépszerűbb csajok a gimiben. Hogyan lehetséges akkor, hogy még nem hívtak el minket a bálra? Ashleigh elborongott ezen a mélységes filozófiai problémán, majd ellenőrizte, nem hagyott-e foltokat bőrén a barnító krém. – Miért… te kivel szeretnél menni? – Egyelőre nem tudom – morogta Bethany álnokul. Hazudott, és ezt Ashleigh is tudta. Jane Smith „Aki hátba szúr a bál előtt” című írásából, megjelent a Wordsmithben Dylan azt mondta ugyan, hogy hívjam fel, ha már kifilóztam, mit akarok, de nem hiszem, hogy ezt szó szerint értette. Amúgy is csak személyesen bírtam volna lefolytatni ezt a beszélgetést. Ennek ellenére elképzeltem, milyen lenne, ha a Twitteren üzennék: SZIA, @DYLANWELLESLEY. TETSZEL NEKEM. AKARSZ VELEM NYILVÁNOSAN IS MUTATKOZNI? MÁRMINT RANDIZNI. #BOCS-ATEGNAPIAKÉRT# AZ ÉN HIBÁM VOLT. Igen, ez könnyebben menne. Kivéve, ha a válasz olyan kurta lenne, hogy bőven beleférne a száznegyven karakternyi maximumba. NEM, KÖSZ, @MELMORRIS. Viszont ha telefonon tárgyalunk, akkor legalább nem aláz porig nyilvánosan.

Csak hát az nem túl romantikus megoldás. Mert tegyük fel, hogy megbocsát – előbb időpontot kellene egyeztetnünk, hogy végre megcsókolhassuk egymást a békülés jeleként! Annyira meglódult a pulzusom, ahogy elképzeltem a száját a számon, hogy kis híján a tervemről is lemondtam. Bizonyos értelemben ugyanis Dylan visszautasítása rosszabb lenne, mint az, hogy apu nem hajlandó szembenézni az alkoholizmusával. Ő továbbra is az életem része marad, és – minden gyengesége ellenére – tudom, hogy feltétel nélkül szeret. De Dylan? Lehetséges, hogy totál elege van belőlem. Ahogyan nekem is önmagamból. Viszont: azután sem mondott le rólam, hogy a buli után leráztam. Kétszer is próbált velem beszélgetni később, a saját otthonában. Talán nincs még veszve minden. Csak hát mindez azelőtt történt, hogy a képébe vágtam, nem akarok a nyilvánosság előtt mutatkozni vele. Nehéz elképzelni, hogy ezen simán túlteszi magát. Valójában az is szinte lehetetlennek tűnt, hogy ezek után még szóba áll velem. Nem mintha ne talált volna magának könnyen valaki mást helyettem. Biztos egy csomó csaj állt érte sorban az osztálytársai közül. Ők aztán boldogan szurkolnának neki a lelátóról egy-egy focimeccs alatt, miközben rájuk villantja sármaszatos mosolyát. Próbáltam győzködni magam, hogy ha mással akar járni, hát legyen, a lényeg, hogy boldog legyen. Nem vagyok olyan önző, amilyennek tegnap nevezett. Ha nem kellek neki, hát… valószínűleg jobban is jár egy olyan csajjal, aki kevésbé zűrös nálam. De a zűrösségemet többé nem próbálom titkolni magam előtt.

Másnap lehajtott fejjel jöttem-mentem a gimiben. Igyekeztem elkerülni Mackenzie-t, nehogy még arról kezdjem el faggatni, hogyan viselte Dylan a drámai apai látogatást. Isobel elől azonban nem bújhattam el. – Nem tudod, mibe rángattál bele! – sziszegte, mikor elvonszolt a szekrényem elől, meg egy csapat kíváncsi törtető mellől, akik másra se vágytak, mint hogy bejussanak a Menők köreibe. Az ilyenek, ha kellett, lelkifurdalás nélkül gázoltak át a náluk alantasabbakon. – Na ja, ami a tegnapot illeti… bocsánatkéréssel tartozom neked. Isobel szeme villámokat szórt. – Még hogy bocsánatkéréssel! – hápogta. – Annál sokkal-sokkal többel tartozol! Rábeszéltél, hogy kísérjelek el Mackenzie-ékhez, aztán se szó, se beszéd, faképnél hagytál Spencer Kinggel! Hoppá! Az már egészen biztos, hogy idén nem kapok tőle „Az év legjobb barátnője” feliratú bögrét. – És nem jöttetek jól ki egymással? Isobel feljebb tolta orrán a szemüvegét, a lencse azonban nem tompította gyilkos pillantását. – Ráadásul a telefonod se vetted fel! Kísértésbe estem, hogy elmondom, miért. Hogy elmagyarázom, egész éjjel fenn virrasztottam, és egy nem létező apát sirattam. Hogy megpróbáltam tompítani a szívfájdalmamat, és közben bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy szembe merjek nézni a félelmeimmel. Mindez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy végre elkezdjek olyan döntéseket hozni, amikre később szégyenkezés nélkül gondolhatok vissza. Ennek ellenére persze felvehettem volna a telefont. Most szégyenkezhetek, amiért ejtettem a legjobb

barátnőmet, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Tény és való, cserbenhagytam. – És miről beszéltetek a kocsiban? Isobel lopva körbepillantott, aztán láthatóan úgy döntött, hogy ez a hely nem elég biztonságos hétpecsétes titkok közléséhez. – Valamiről, ami valószínűleg a halálomat okozza – motyogta. – Nem dramatizálod kissé túl a helyzetet? – néztem rá hitetlenkedve. – Egyáltalán nem. Steffani Larson nem egy észlény, de Ashley McGradyből kinézem, hogy képes lenne megmérgezni. Ráadásul ha akar, szerintem hozzá tud férni halált okozó vegyszerekhez azokban a hülye szépségszalonokban, ahol narancssárga lesz a bőre. – Ez üldözési mánia, Izzie. Lehet, hogy tegnap nem tetted rájuk a legjobb benyomást, de azért kötve hiszem, hogy a véredet kívánják. – Fogalmad sincs, mi folyik itt, Melanie! – acsargott. – Lövésed. Sincs. Róla. Tanúvédelmet kellene kérnem. Hanem hol leszel te akkor, mi? Megmondanád?! Zavartan meredtem rá. – Biztosan jól vagy, Iz? Soha nem láttalak még ilyennek. Hatalmasat fújt, ami meglebbentette a frufruját, aztán valami effélét motyogott: – Dr. Who, ideje felbukkannod a tardis-ban! A következő pillanatban viszont valami másra villant a tekintete a hátam mögött. Pontosabban valaki másra. Spencer Kingre. Aki egyenesen felénk tartott. – A francba! – horkant fel Izzie. – Fedezz! Ezzel elspurizott. Nem nyújtott túl épületes látványt. Nem egy sportos alkat, és súlyos léptei hangos visszhangot vertek a folyosón. De nem törődött ezzel,

egyedül az érdekelte, hogy minél messzebb kerüljön a Menők koronázatlan királyától. Spencer felé fordultam, készen arra, hogy ízekre tépem, amennyiben nem lesz megfelelő válasza arra az egyszerű kérdésre, hogy mivel akasztotta ki ennyire Izzie-t. – Á, szia, Melanie! Közelebb léptem hozzá. Nem érdekelt, ki lát meg minket. – Ha megbántottad a legjobb barátnőmet, hát én… – Nyugi. Instagram meg én remekül kijövünk egymással. – Isobelnek hívják. – Oké. És nincs semmi gond. Kétkedő pillantást vetettem rá. – Akkor megmagyaráznád, miért rohant el úgy, mintha Smink és Pink próbálná becserkészni sminkbemutatóra? – Gőzöm sincs róla, miről beszélsz – vetette oda könnyedén. – De mindenképp megkérdezem tőle. Suli után a könyvtárba szokott menni, ugye? Azon kaptam magam, hogy ösztönösen is bólogatni kezdek. Aztán hirtelen észbe kaptam. – Jaj, nem, dehogy! Nem, ő… – Bénán hazudsz, Melanie – vigyorodott el. – Most meg tudnálak fojtani! Ettől azonban még kajánabbul vigyorgott. – Mondom, bénán hazudsz. De nyugi, kifejezetten jól áll, amikor kamuzni próbálsz. Ez mindig is tetszett benned. Talán nem is baj, hogy változtattam a terveimen. Aztán anélkül, hogy kifejtette volna talányos megjegyzését, fütyörészve továbbállt. Lövésem sem volt, mi folyik itt.

Talán nem volt szép tőlem, hogy vállat vontam erre, hadd rendezze le az ügyet Izzie egymaga. De nagyon úgy tűnt, hogy távol tudja tartani magától Spencer Kinget. Jó, tegyük hozzá, icipicit kíváncsi is voltam, mi történik kettejük között külső beavatkozás nélkül. És az is igaz, ha nem kötött volna le annyira, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat a Dylannel folytatandó beszélgetéshez, talán több energiám marad arra, hogy a legjobb barátnőmmel törődjek. Már megint hagytam, hogy egy fiú visszatartson a baráti kötelességeim teljesítésétől. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal egy csöppet se bántam, mert végre harcolni akartam azért, amire a legjobban vágytam. És bár Izzie-nek minden oka megvolt a panaszra legújabb árulásomért, azt is tudtam, hogy büszke lesz rám. Mármint utólag. Megtehettem volna persze, hogy órákon át azon rágódom, miféle fura játszma kezdődött közte és Spencer King között, akkor azonban nem készülök fel arra, hogy mit mondjak aznap délután Dylannek. Az angolóra alatt semmi érdemleges nem jutott eszembe, és ugyanez volt a helyzet törin is. Akkor sem lettem okosabb, mikor elindultam a házuk felé. Totál üres volt a fejem abban a percben is, amikor letelepedtem a lépcsőjükre. Dylan ütött-kopott lasztija alig karnyújtásnyira hevert tőlem. Szórakozottan arra gondoltam, ha a ház falának rugdosom, talán képes leszek majd valami eredetibbel is előállni, mint azzal, hogy: „Hellóóóó, Dylan! Ööö… micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk! Pont a házatoknál! Tiszta véletlen, nem igaz?”

Ehelyett idegesen csavargattam egyik ezüstgyűrűmet a bal kezemen, és puszta akaraterővel próbáltam felgyorsítani az idő múlását. Óráknak tűnt, mire megláttam őt a ház felé közeledni, laza, könnyed léptekkel. Egyetlen futó pillanatra megengedtem magamnak a luxust, hogy úgy tegyek, mintha a tegnapi események meg se történtek volna. Mintha ide se toltam volna a képem Mackenzievel meg a barátaival. Mintha meg se próbáltam volna lerázni őt. És persze mintha az apja se jelent volna meg. Megint egy merő sár volt, nyilván most is fociedzésről jött. Amint meglátott, valami különös csillant fel a tekintetében. Valami, amitől megizzadt a tenyerem. Körbepillantva nyugtázta a helyzetet: – Azt hittem, Mackenzie ma Logant korrepetálja. Felálltam, azt reméltem, hogy ez a pluszmagasság hozzáad valamennyit szélsebesen elillanó önbizalmamhoz. – Hát, szóval, én… én rád vártam. Dylan tovább lépkedett felém, miközben engem a frász kerülgetett. Már két méterre volt tőlem, aztán már csak félre. Pár centire. És még ekkor sem állt meg. Ehelyett a farmere zsebébe nyúlt, és előhalászta a kulcsát, mintha naponta gimis lányok várnák a tornácukon. Mintha ez olyan mindennapos fordulat lenne, hogy inkább az lepné meg, ha senki nem ülne a lépcsőn. – Bejössz? – kérdezte, és a szája széle vigyorra húzódott döbbent arckifejezésem láttán. – Ööö… persze. – Összerezzentem, mert nem annyira állítás volt ez, mint kérdés. Dylan totál kikészített. Nem ismertem ki magam rajta. Ha haragudna még a tegnap történtek miatt, nyilván nem hívna be.

Talán jobban is örültem volna, ha még mindig pipa rám. Ha elküld melegebb éghajlatra, ott helyben, a tornácon. Akkor legalább tudom, mi a pálya. De ez a közöny az idegeimre ment. – Szuper. Érezd magad otthon, amíg lezuhanyozom. – Elfintorította az orrát, mintha megcsapta volna a saját izzadságszaga. Válaszomat meg se várva elindult a szobája felé, én meg csak álltam ott, az ajtóban, és bambán befelé bámultam… Még megfordulhattam és elspurizhattam volna. Nagy volt a kísértés. A küszöböt átlépve végigfutott a hátamon a hideg, de kényszerítettem magam, hogy behúzzam az ajtót. Nem volt többé visszaút. 10. fejezet A Görény Gimnáziumban mindenki tudta, hogy Bethany és Ashleigh nem néz sem istent, sem embert, csak hogy elnyerje a bálkirálynői koronát. Halálra sértik a vetélytársnőket, gonosz pletykákat terjesztenek róluk… Nem létezett olyan aljasság, amitől visszariadt volna a Véreskezű Kettős. De a koronát csak egyféleképpen lehetett elnyerni… ha valaki a legnagyobb, legalávalóbb Görény lesz, akit valaha látott a gimnáziumunk. Jane Smith „Aki hátba szúr a bál előtt” című írásából, megjelent a Wordsmithben Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Dylan elzárta a vízcsapot. Újabb ezredévig vártam a konyhában, hogy átöltözzön. A mosogató fölötti falióra minden egyes tiktakolását külön hallottam, mintha lenyeltem volna a vekkert, mint a Pán Péter aligátora. Persze önmagában az is elég fura, hogy Disney-filmeken járatom az agyam.

Már épp Mackenzie-t és a Pocahontas-filmet kezdtem hibáztatni érte, amikor eszembe jutott, hogy anélkül most nem beszélgetnék az öccsével. Egyelőre nem tudtam eldönteni, jó-e ez, vagy ellenkezőleg, nagyon, de nagyon rossz. Talán, mert mindez azon múlt, mire jutunk most Dylannel. Idegességemben körözni kezdtem a helyiségben, és a kezdő mondatokat próbálgattam. Nem mondhatom például azt, hogy: „Látom, lezuhanyoztál”, vagy: „Hú de jó az illatod! Akkor beszéljünk?” De nem tudtam semmi mást kitalálni arra, hogy megtörjem a jeget. – Nagyon beindultál. Nem akarsz leülni? Vagy tovább keringesz körbe-körbe? Nagyot ugrottam ijedtemben. Ami nevetséges, hiszen pont rá vártam, az ő konyhájukban, mialatt az ő faliórájuk ketyegését hallgattam – amibe már majdnem belezakkantam –, mégis sikerült meglepnie. – Én… huh… szia. Elvigyorodott. Ezúttal őszintén. Hirtelen… megkönnyebbültem. Eszerint hajlandó végighallgatni. És tudtam, hogy figyelni fog rám. Mást nem is vártam tőle. – Apu alkoholista. Egy másodpercig némán meredt rám, láthatóan a hallottakat emésztette. – És emiatt nem tudsz leülni? Leroskadtam az egyik konyhaszékre. – Nem, de igen! Hogyne, persze. Csak… gondoltam, nem árt, ha tudod. – Oké – mondta lassan. Aztán a folytatást várta, több azonban nem telt tőlem, annyi érzés gyűlt fel bennem hirtelen. Sértettség. Félelem. Szégyen. Bűntudat. Harag.

Szinte fuldokoltam az évek során visszafojtott, magamba temetett haragtól. – Akarsz beszélni róla? Ugyanezt kérdeztem én is tőle tegnap, azt remélve, hogy ha kibeszéli magából, az talán hozzásegíti, hogy lezárja az apjával kapcsolatos ügyet. Most a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen vacak érzés, amikor neked teszik fel ezt a kérdést. – Mit mondhatnék erről? Alkoholista, és kész – motyogtam. – Otthon vagyok a témában, Melanie. Milyen típusú alkoholista? Felpattantam a székről, és rámeredtem. Véremben ezerrel dübörgött az adrenalin. – Nem erőszakos, mikor iszik, ha erre vagy kíváncsi! Dylan csokoládébarna szeme rám szegeződött. – Örülök neki, de nem erre gondoltam. Lassan visszaereszkedtem a székre. Égett az arcom szégyenemben. Meg kellett értetnem Dylannel, azt akarom kinyögni, hogy járni akarok vele, nem pedig nekiesni, csak mert megemlíti az apámat. Ezért nem kellett volna szóba hoznom őt. – És azt várja, hogy falazz neki? – Akkora tapintattal kérdezte, hogy sírhatnékom támadt. Mégis sokkal könnyebb volt felelnem a kérdéseire most, amikor úgy éreztem, őszintén érdekli, mi van velem. Jobban, mint egy barátot. – Azt… hiszem – dadogtam. – Bár soha nem kért tőlem hasonlót. Csak valakinek muszáj, nem igaz? Dylan nem felelt, nekem pedig hirtelen szómenésem lett: – Valakinek vigyáznia kell rá, hogy ne fulladjon bele a saját hányásába. Ellenőrizni, hogy jól van-e, anyám pedig nem tudná ezt egyedül csinálni. Próbálja szegény,

de szenved tőle, amit nézni se bírok… ezért valakinek tartania kell a frontot. – És muszáj, hogy ez a valaki te legyél? – Miért, ki más? – feleltem elcsukló hangon, és már megint bőgtem. Mintha a könnymirigyeim elfelejtették volna, hogy tegnap éjszaka kiürültek, és most teljes erővel rázendítettek. A szemem is elködösült, még Dylant se láttam. Ekkor már nem akartam tettetni, hogy engem soha nem hagy el az önuralmam. Totál összeomlottam. A karomba temettem az arcom, és ráborultam az asztalra. Rázott a zokogás, mindenért, amiről tudtam, hogy hiába is várom. Most, hogy hangosan kimondtam, apám alkoholista, az egész valahogyan sokkal valóságosabbá vált, mint korábban. Mintha eddig valamiféle gonosz varázslat bénította volna meg a nyelvem. Éveken keresztül azt reméltem, hogy ha nem teszem szóvá, nem is létezik a probléma. Holott fájdalmasan, elviselhetetlenül valóságos volt. Dylan bőgőmasinának nézhetett, akinek elég egy szó, hogy sírva fakadjon. Felkaptam a fejem. Csak el innen, mielőtt tovább rontok a helyzeten! Mondjuk, nem tudom, mivel tudtam volna fokozni a szitut – maximum azzal, ha benyögöm Dylannek, hogy szeretem, miközben megpróbál kituszkolni az ajtón –, de nem akartam kockáztatni. – Bocs… – hüppögtem. – Nem akartam… ne haragudj. Ott találtam az arcát az enyém mellett. Miközben sírtam, közelebb húzódhatott, mert már csak centik választottak el minket egymástól. Éreztem, ahogy megnyugtató mozdulatokkal simogatja a hátamat – aminek semmi köze nem volt a flörtöléshez, csak néma, baráti támaszt nyújtott.

Idétlenül felvihogtam, mikor letörölt egy könnycseppet. – Szuper időzítés, igaz? Tegnap évek óta először láttad viszont a papádat, erre másnap megjelenek én, és összeomlok az enyém miatt. Dylan meleg ujja az arcomat cirógatta. Szinte kedvem lett volna tovább bőgni, hogy legyen oka ott tartani a kezét. – Semmi gond, Melanie. Örülök, hogy átjöttél. – Szája mosolyra húzódott, és ez a mosoly ugyanolyan kedves volt, mint a szavai. – Mindig örülök, ha láthatlak. – Tegnap nem örültél nekem – dünnyögtem. – Dehogynem. – Elvette az ujját az arcomról. Menten elöntött a csalódás. De csak addig, amíg gondosan a fülem mögé nem igazított egy hajtincset. – Néha persze azért falra tudnék mászni tőled. – Akkor… nem haragszol rám? – nevettem fel. Leengedte a kezét, és hátradőlt a székén. Nem győztem ostorozni magam, amiért feltettem ezt a kérdést. A körülményekhez képest minden tök jól ment addig, amíg ki nem nyitottam azt a lepcses számat. – Inkább csalódott voltam, mint dühös, Mel – mondta lassan, külön kihangsúlyozva minden egyes szót. – Nem tudom, mit akarsz, és nem igazán élvezem, hogy találgatnom kell, ezért… – Téged – nyögtem ki rekedten. – Téged akarlak. Meg se moccant. Egy rettentő pillanatig azt hittem, az apja lépett a konyhába, mert ugyanolyan feszült lett, mint amikor tegnap váratlanul betoppant. – Komolyan gondolod? – Nyoma sem volt a viselkedésében a hetyke focistának, akinek nem okoz gondot hívatlanul belejteni egy gimis buliba, vagy flörtölni a nővére barátnőjével. És jól is volt ez így, mert a szorongás, félelem és remény elegye, amit kihallottam a hangjából… én ugyanezt éreztem.

De nem bántam, hogy mindketten be vagyunk egy kicsit ijedve. – Igen, komolyan gondolom. Téged akarlak, Dylan! Hirtelen újra bezárult az arca, mintha lehúzták volna a redőnyt. – De nem a nyilvánosság előtt, ugye? – nézett félre. – Továbbra is meg akarod játszani, hogy semmi sincs kettőnk között. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy eloszlassam a kételyeit. Ezért előrehajoltam, és megcsókoltam. Esetlen csóknak indult, részben, mert nem a legjobb szögből próbálkoztam, részben pedig, mert arra gondoltam, hogy ott van az ajkamon a könnyeim íze. Szerettem volna, ha az első csókunk édes, nem sós. Elhúzódtam tőle, épp csak annyira, hogy a szemébe nézzek, és újra elsuttogtam az egyetlen szót, ami betöltötte a tudatomat: – Téged. Ekkor magához vont, és ő is bedobta magát. Bebizonyította, hogy igenis édes lesz az első csókunk. a vége… 1. fejezet A Smith Gimnáziumnak mostanában indult egy diákok által szerkesztett orgánuma, amely szépirodalmat készül megjelentetni. A Wordsmith… A lap azonban máris bebizonyította, hogy alapjaiban elhibázott, és kontárok szerkesztik. Az utolsó számban volt egy „Aki hátba szúr a bál előtt” című förmedvény, amit a harmadikos Jane Smith követett el. Nem volt ez más, mint prózának álcázott, kicsinyes bosszú. Senki nem kételkedhet abban, hogy Smith a Wordsmith

szerkesztőjeként személyes leszámolásra használja fel ezt az újdonsült fórumot. Ideje véget vetni hamvába holt kísérletének. Lisa Anne Montgomery „Elég háborújából” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben

legyen

a

szavak

Melanie Morris halott. Az én számomra legalábbis. Tőlem mostantól nem kunyizhat ki semmit. Nem várhatja, hogy a stréber Isobel Peters valamiféle csoda folytán majd kimenti a zűrjeiből. Többé. Ez. Nem. Fordulhat. Elő. Egyszer még belerángathatott abba, hogy együtt lógjak a Menőkkel. Az én hibám volt. De hogy faképnél hagy Mackenzie Wellesley háza előtt a Smith gimi legbeképzeltebb srácával? Na ez már kizárólag Melanie szégyene. Nem mintha megvárta volna, hogy elmondjam, mit gondolok a barátság íratlan szabályainak ilyen égbekiáltó megszegéséről. Nem, ő Dylant vette üldözőbe. Ha nem hagy kettesben Spencerrel, akinek a homlokára van írva, hogy gyakorlatilag az egész város az övé, még együtt is éreztem volna vele. Mel megpróbált úgy tenni, mintha Mackenzie öccse iránt csak amolyan testvéri érzésekkel viseltetne. Aminek persze senki sem dőlt be, kizárólag Mackenzie. Normál esetben felpiszkálja a bennem élő leendő pszichológust a társas viszonyok változása, most viszont nem törődhettem Mellel, amikor ott ragadtam egy sráccal, aki vagy narcisztikus, vagy megalomán személyiség. De lehet, hogy közönséges tuskó. Néha a legegyszerűbb diagnózis a helytálló, csak az emberek hajlamosak megfeledkezni róla egy hangzatos

címke miatt. Több eszem lehetne, mint hogy figyelmen kívül hagyjam, ami ordítóan nyilvánvaló, főleg, mivel olyan gimibe kényszerültem, amelyik dugig van a legkülönbözőbb tökfejekkel. Akik a legkülönbözőbb méretben fordulnak elő. Na, a színük egyöntetűen hullasápadt, mivel Forest Grove olyan helység Oregon államban, ahol mindenki úgy fest, mint egy vámpír. Ha napfény ellen védő gyűrű nélkül hagynánk el a városunkat, tutira hamuvá égnénk. Bőrszínüktől függetlenül azonban ezek a bunkók egytől egyig több-kevesebb stréberszívatással dobják fel unalmas napjaikat. És mivel jómagam egyszerre vagyok kocka, elsős és dagi, hát gyakran vagyok a célpontjuk. Vannak napok, amikor azt kívánom, bárcsak elköltözhetnék, és újrakezdhetném egy másik gimiben. Olyanban, ahol nem üvöltheti rám a menzán holmi hígagyú focista, hogy „Hordd arrébb a segged, Dagikám!”, ráadásul akkora hangerővel, hogy ötvenméteres körzeten belül bárki meghallja. De még ezt is megpróbáltam túlélni. Nem mintha szemtől szembe támadtak volna. Csupán elfojtott vihogást hallottam a hátam mögött, valahányszor feltettem a kezem a jeles tanulóknak szervezett pszichológiaórán. Nem tudtam pontosan kivenni, mit mondtak. Lehetett „stréber”, „lúzer”, de legnagyobb valószínűséggel „nagy seggű”. És bár Spencer King személy szerint nem rúgott belém az elmúlt egy évben, a drágalátos barátai egyáltalán nem fogták vissza magukat. Most pedig, hogy Melanie benne hagyott a pácban, hátha ő is kihasználja az alkalmat, és megszívatja a dagi tyúkot. Ja, jó buli. „Ha sírva fakad, tíz pont jár érte. Ha meg elfut, tizenöt.”

– Na, jössz vagy nem? – Spencer a válaszomat meg se várva kinyitotta a vezetőülés ajtaját, és becsusszant a volán mögé. Melanie távolodó alakja után pillantottam, aztán a Wellesley-házra, ahol alig félórája úgy tettem, mintha egy Disney-film kötne le. Ami így visszanézve nevetségesen dedós dolognak tűnt. Főleg, miután megjelent Mackenzie apja, ami érzelmileg kábé egyenértékű volt azzal, mintha atombombát dobtak volna őrá és Dylanre. Nem igazán volt kedvem maradni, hogy tanúja legyek az utóhatásnak. Na, ez nem teljesen igaz, valójában mindent meg akartam tudni a szituról. Akár még jegyzeteket is készítettem volna. Csakhogy a saját káromon tanultam meg, hogy a legtöbb ember nem csípi, ha esettanulmányként kezelik – pont, amikor a legsebezhetőbb, vagy persze bármikor máskor. Mivel pedig nem óhajtottam azt a maroknyi gimist is elvadítani magamtól, aki nem érezte szükségét, hogy egy hozzám hasonló okostojás strébert megszívasson, bemásztam inkább az utasülésre, és izzadó tenyérrel bekötöttem magam. Felkészültem, hogy Spencer nekem esik. Persze nem a szó szoros értelmében. Az túl könnyű lett volna. Nem, majd valami körmönfont szadizással. Később azzal nyugtathatja a lelkiismeretét, hogy csupán „poénkodott”, és ha én megsértődöm, hát az azért van, mert a jelek szerint nincs humorérzékem. Hát igen, nincs is viccesebb annál, mint amikor megkérdik az embert, kér-e muffint, aztán a pocakjára bökve megjegyzik: „De hiszen neked már van is!” De a legrosszabb, amikor a kínzód a bordád alatt kezdődő domborulatra mutat, és azt súgja a füledbe: „Választottál már nevet a kicsinek?”

Smink elnyerte ezért a maga tizenöt pontját. – Szóval hová vigyelek? – Spencert láthatóan teljesen hidegen hagyta, hogy a Smith gimi legnagyobb stréberével kell vesződnie. Nem csodálkoztam volna, ha morogni kezd, amiért Logan rálőcsölte ezt a hájpacnit, akkor azonban még nem tudtam, hogy az ő lelki egyensúlyát semmi, de semmi nem ingathatja meg. Jó, a suli udvarán egy kicsit mintha begazolt volna: amikor Smink és Pink letámadta. De még egy ilyen szorongatott helyzetet is sokkal több hidegvérrel kezelt, mint bárki más, rólam nem is szólva. Ha már eszembe jutott, hát megkérdeztem: – Miért rohantál el Smink és Pink elől? – A szavak akaratomon kívül buktak ki a számon. Azon kaptam magam, hogy idegesen igazgatni kezdem a szemüvegem. „Mi közöd hozzá, Dagi?” Spencer rám sandított. Volt valami a tekintetében, amit nem tudtam hová tenni. Valami hamiskás, ami fájdalmasan tudatosította bennem, hogy képtelenség a pszichológia-tankönyvek alapján bármely személyiségtípusba besorolni. Lénye egyik fele rosszfiú, a másik azonban… Akaratlanul is megborzongtam erre a gondolatra. Másik felét ember nem tudta kiismerni a Smith gimiben. Már Logan Becketten kívül, de az volt az érzésem, hogy a hokicsapat kapitánya nem egyhamar adja ki a legjobb barátja titkait. – Steffani és Ashley… – hangsúlyozta nyomatékkal, mire égett a képem az előbbi nyelvbotlásom miatt – más az érdeklődésük, mint az enyém. Ez minden. – Miért, van érdeklődésük? Mégis micsoda? – kérdeztem leplezetlen bámulattal.

Nem jópofizni akartam, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyiküket is érdekelné… hmm… bármi a világon. Megítélésem szerint egyedül a divattal és a népszerűségükkel törődtek. Na meg azzal, hogy bálkirálynőként kerüljenek be a gimi évkönyvébe, hogy egy szép napon majd – hajukat hátravetve – eldicsekedjenek vele a porontyaiknak. – A bál miatt kellesz nekik, nem igaz? – Alig ejtettem ki a szavakat, éreztem, egyszerűen éreztem, hogy telibe találtam. – Nézzük, jól látom-e. Oké, szóval Smink és Pink is a bálkirálynői címre pályázik, csakhogy a korábbi pasijaik nem olyan népszerűek, hogy elnyerhessék oldalukon a koronát. Ami addig nem is volt gond, amíg Chelsea Halloway ide járt, mivel napnál világosabb volt, hogy az ő fejére kerül. De most, a távozása után hatalmi űr keletkezett… és a két csaj ebbe próbál téged beszippantani! – Hát ezt… hmm… elég találóan kifejtetted – kapott köhögőrohamot Spencer. – A csajok úgy spekulálnak, hogy elég behálózniuk téged, és máris övék a korona. – Elismerően füttyentettem egyet. – És tudod, talán igazuk is van. Ha bálkirály akarsz lenni, nincs más riválisod Loganen kívül. De mivel ő Mackenzie-vel jár, a te szüleid állják viszont a bál költségeit… szinte holtbiztos befutó vagy. – Hát kösz, hogy ezt megosztottad velem. Merre forduljak a lámpánál, jobbra vagy balra? – Balra – vetettem oda szórakozottan. – Valami akkor sem stimmel. – Miért nem csodálod inkább a tájat? – mutatott ki az ablakon. – Asszem, valamiféle erdei állatok mellett is elmentünk. Talán őzek lehettek, vagy… – Te nem kérsz ebből az egészből! – kiáltottam fel, mert képtelen voltam türtőztetni az izgatottságomat,

mikor a hiányzó részletek és a döntő indítékok kezdtek a helyükre ugrani, és lassan összeállt a teljes kép. Spencer beletúrt divatosra nyírt hajába, ami összekócolva csak még tökéletesebb lett. Az élet átkozottul igazságtalan! – Mi lenne, ha az utat mutatnád, ahelyett, hogy inkvizíciót játszol? – Enyhén feszült volt a hangja, ami eddigi tapasztalataim szerint annyit jelentett, hogy komolyan bepipult. Persze nehéz ezt megítélni valakinél, akit gyakorlatilag nem lehet kihozni a sodrából. De most úgy tűnt, kezdi… felhúzni magát. – A lámpánál fordulj megint balra. – Ujjaimmal türelmetlenül doboltam a térdemen. Kinéztem ugyan az ablakon, mégsem láttam igazán a mellettünk elsuhanó tájat. – Eszerint nem akarsz bálkirály lenni. – Hátradőltem a szuperkényelmes ülésen. Nem lepett meg ez a luxus… a King család tagjainak mindenből a legjobb járt. – Azt hittem pedig, hogy ez része a genetikai kódodnak vagy mi. – Biztos átugrott egy nemzedéket. – Állj meg! – kiáltottam, mire gond nélkül lehúzódott az út szélére, és megállt. – Miért, itt laksz a közelben? – nézett körül. – Nem. – Felé fordultam az ülésen, hogy szembenézzek vele, de egyből meg is bántam a meggondolatlanságomat. Túl… sok volt nekem ez a srác. – Nem egyszerűen idegenkedsz ettől a bálkirályügytől, hanem mindent meg is teszel, nehogy megválasszanak. Megpróbálod szabotálni az esélyeidet! Spencer hatalmasat sóhajtott. – Ez most komoly? Ezért kényszerítettél, hogy megálljak? – Nem kényszerítettelek én semmire – motyogtam idegesen, és megpróbáltam kitérni hitetlenkedő tekintete elől. Hozzászoktam a Menők undok

pillantásaihoz, ilyen közelségben azonban még nem volt benne részem. És csapdában sem éreztem magam soha. – Hihetetlen vagy, Isotope! – rázta meg a fejét. – Ez még csak nem is név. Akkor beszélünk egy elem izotópjáról, amikor a protonok száma egyenlő, ellenben… – Képzeld, tudom! Kétkedve néztem rá. Nem tartozott az éltanulók közé, többnyire épphogy átvitte a lécet. Ami részben elbűvölő személyiségének, részben a szülei nagylelkű adományainak volt köszönhető. – Valóban? – Valóban. Te viszont egy kiállhatatlan, hülye liba vagy. Kösz, hogy beigazoltad a gyanúmat. A francba, ez durva volt. „Meg se nyikkanj! A szemed se rebbenjen! Pókerarc, Izzie! Mintha meg se hallottad volna.” – A következő lámpánál jobbra kell majd fordulnod. – A szélvédőt bámultam, és vártam, hogy visszasoroljon a forgalomba. De csak álltunk tovább. Fészkelődni kezdtem, mert hirtelen melegem lett. Talán, mert beindult az ülés fűtőszerkezete. A kocsinak most… pénzszaga volt. Tömérdek pénztől szaglott. – Azt akarod, hogy… kiszálljak? – kérdeztem elszoruló szívvel. Mi mást akarna? Nyilván már bánta, hogy sofőrnek ajánlkozott. – Azt hiszem, jobb, ha innen már hazagyalogolok. Kösz a… na, akkor szia! Próbáltam úgy elköszönni, ahogy Melanie-tól láttam: könnyedén, vidáman, lazán. Nem úgy, mint egy pomponlány, inkább lezserül, „utánam a vízözön” stílusban.

A baj csak az volt, hogy a hangom elcsuklott a végén. – Rajta, nyögd ki végre a kérdésedet, Isadore! Piszkosul fúrhatja az oldaladat. Ezúttal meg se próbáltam kiigazítani. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Spencer. Fura volt kiejteni a nevét. Túl közvetlenül hatott. Nem voltunk barátok, ami azt illeti, még osztálytársak se, lévén, hogy őt jobban érdekelte a fafaragás, mint a világtörténelem. Mindössze futó ismeretség kötött minket össze, és most még annak is annyi. – Tudni akarod, miért nem szeretnék bálkirály lenni? – bökte ki nyersen. – Gyerünk, kérdezd meg! Nincs semmi titkolnivalóm. – Miért kérdezném? – Spencer erre kétkedve felvonta a szemöldökét. Nem tudtam visszafojtani egy elégedett félmosolyt, mielőtt folytattam: – Magamtól is kitaláltam. Hitetlenkedve felhördült, kikapcsolta a motort, aztán hátradőlt az ülésen, mintha időmilliomos lenne. – Ki vele, hadd halljam! Kihúztam magam. „Gondolkodj úgy, mint egy pszichológus, Izzie! – biztattam magam. – Mintha Spencer csupán egy esettanulmány lenne. Minek is nevezte őket Melanie? Hoki erectusnak.” – Hát… tele vagytok zsozsóval, ez nyilvánvaló – mutattam a kocsi műszerfalára. – Nálad vannak a legjobb bulik. – Azt hittem, nem adsz a pletykákra, Isolde. Tudtommal egyetlenegy bulimon se voltál. Mert ha igen, emlékeznék rád – kacsintott rám. „Na ja, arra egy csomóan emlékeznének, ha a buli fő szórakozása az elsős stréber megszívatása lenne.”

– Jó, helyesbítek. Állítólag nálad vannak a legjobb bulik. Neked minden ujjadra jut csaj. Ezt bizonyítja a mai találkozás is Sminkkel és Pinkkel. Mivel erre nem tudott mit mondani, folytattam: – Gyanítom, hogy egész életedben ugyanilyen sikeres emberek vettek körül. Van egy bátyád, aki gimis korában szintén legendás bulikat rendezett. A szüleid neked is elnézik, hiszen a te helyzetedben ez az elvárás. Ez betonozza be a hozzád hasonlók népszerűségét. És le merném fogadni, hogy az őseid tudnak olyan takarítóvállalatról, amelyik csodákat művel, mikor a sörfoltokat kell eltávolítani a szőnyegekből. – Érdekes elmélet, csak továbbra sincs köze a bálhoz. – Majd arra is rátérek. Azt mondod, a hátad közepére se kívánod a népszerűséget. Hát tudod, ezt nem hiszem. Szerintem igenis imádod, hogy a figyelem középpontjában lehetsz, mindössze azt gondolod, hogy eleged van belőle. – Logikusnak hangzik – bólintott. – Csakhogy épp itt a bökkenő. Tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna – mutattam szexisen összekócolt hajára és hanyagul meggyűrődött ingére –, megdönthetsz annyi csajt, amennyit csak akarsz… – Rosszindulatú pletyka – szakított félbe. De én rá se bagóztam: – Az a gond ezzel a képpel… mármint a sok-sok gond egyike, hogy a bál közeledtével az összes csaj arra pályázik, hogy te legyél a kísérője. Márpedig te nem szeretsz csalódást okozni. Ujjai ideges táncot jártak a volánon. – Ezt meg honnan veszed? Nem illene ahhoz a pénzes, beképzelt seggfejhez, amilyennek beállítasz. – Logan legjobb barátja vagy. – Csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy ez milyen döntő tényező

számomra. – Kell lennie néhány jó tulajdonságodnak. Lefogadom, hogy ez az egyik. – És Logan Beckett újra megment… Hogy miért „újra”, arról lövésem se volt, de nem lepett meg, hogy Logan többször is kihúzta már különböző csávákból. Inkább az a fura, hogy erről semmit nem csiripeltek a folyosókon. Főként csajok siránkoztak azon, hogy Spencer nem hívta őket vissza… meg hasonlók. Soha nem érdekelt igazán. – Úgyhogy nemigen van más választásod, mint visszavonulni a ringből. Ehhez azonban meg kell találnod a megfelelő csajt. Olyan valakit, akit nem sértesz vérig azzal, amikor majd bevallod, hogy igazából nem volt köztetek semmi. Egyvalamit viszont továbbra sem értek. Spencer fürkészően nézett rám. Egészen lebénultam ekkora figyelemtől. Nincs nekem jogom a dolgaiban turkálni, nemhogy elvárni, hogy őszinte választ is adjon a kérdésemre. Végül is Menő. Viszont nem volt mit veszítenem. – Igen, és mi lenne az? – Miért Melanie Morrist használod pajzsnak? Egy pillanatra úgy ledöbbent, hogy képtelen volt megszólalni. Egy pont az elsős javára. 2. fejezet Itt, a Wordsmithnél mindenki az utolsó szóig egyetért Lisa Anne Montgomeryvel. Semmi meglepő nem lenne abban, ha valaki személyes bosszú céljaira kívánna felhasználni egy iskolai lapot. Minket mégsem ez érdekel. Egyszerűen lehetőséget szeretnénk adni diáktársainknak, hogy az irodalom segítségével újraalkossák képzeletükben a világot. Bármely hasonlóság valódi személyekkel vagy eseményekkel merőben a véletlen műve. Ezért hátrább az agarakkal, Lisa Anne!

Jane Smith „A Wordsmith szerkesztési elvei” című cikkéből, megjelent a Wordsmithben – De hát szó sincs erről! Vicces volt, mennyire kifordult magából Spencer erre a vádra. Főleg, mert a csontom velejéig éreztem, hogy beletrafáltam a közepébe. – Nem túl meggyőző a kamu udvarlásod – folytattam nyájasan. – Pedig ez volt a terv, igaz? Melanie mögé bújva akartad átvészelni a közelgő vihart. Valódi érzésekről szó sincs – hogyan is lehetne, amikor Dylan után ácsingózik? Erre nagyot nevetett. – Szerintem nem lett volna szabad elárulnod ezt az apró kis részletet. Sőt tuti biztos, hogy tartanod kellett volna a szádat. Égett az arcom a bűntudattól. Tök igaza volt. Melanie rám bízta a titkát, én pedig most világgá kürtöltem. De ha a baj már megtörtént, muszáj volt meggyőznöm Spencert, hogy igenis lehet velem őszintén beszélni, és hogy nem én, hanem ő kamuzik egyfolytában. – Mintha nem jöttél volna rá magadtól is – szegtem fel az állam. – Mindketten tudjuk, mi az ábra. – Ugye utálod beismerni, ha hibáztál? – vigyorodott el. Keresztbe fontam magam előtt a karomat, és nagyot fújtam. Nem volt semmi félnivalóm. Hiszen a vak is láthatta, hogy csak ugrat; a szeme árulta el, a szexis mosolyráncaival. Jó eséllyel úgy fog majd megöregedni, mint Robert Redford, egy olyan pasi hűvös önuralmával, aki hosszú évek óta elégedett azzal, amivé lett.

– Észre sem venném, olyan ritkán fordul elő. És tudod, nem nehéz hinni az igazadban, mikor körülötted mindenki látványosan téved. Jó, ez azért túlzás. Erős túlzás. Nem arról van szó, hogy nincs senki a Smith gimiben, aki felvenné az eszemmel a versenyt. Sok okos diák jár ide, például Mackenzie Wellesley, Jane Smith és Scott Fraser. Jó, Scott-tal nem jártam még közös órára, mert ő csak nemrég jött a sulinkba, de feltételeztem, hogy penge a srác. Jane nem vesztegetné az idejét senkire, akivel nem tud értelmesen eldumálni, és pláne nem randizna olyasvalakivel, aki nem áll vele azonos szellemi szinten. Mivel pedig ők ketten ugyanolyan szép pár voltak, mint Logan és Mackenzie, le mertem volna fogadni, hogy Scott tudja tartani vele a lépést. Az egyedüli gubanc az volt ezzel, hogy egyikük sem elsős, engem pedig nem tett túl népszerűvé az osztálytársaim körében, hogy emelt szintű órákra járok. Ha Melanie nem lenne a barátnőm, folyton engem szívattak volna. Jó, ott volt még Sam is. (Sam – soha nem Samantha!) Vele aztán senki sem mert ujjat húzni. Már ha anélkül óhajtotta átvészelni a gimit, hogy kotonok röpködjenek körülötte. Spencer jót nevetett a harciasságomon, és bár nem először hallottam így nevetni, mégis úgy hatott rám az elismerése, mintha hájjal kenegetnének. Különös, áramütésszerű hullám söpört végig minden porcikámon… amitől egyszeriben életre keltem. Hirtelen megértettem, miért gyűlik köré annyi csaj. Semmi köze a családja pénzéhez, sem az osztályban kivívott rangjához. Volt valami a jókedvében, ami másokra is átragadt. De én nem akartam, hogy engem is megfertőzzön vele, bármi legyen az.

– Lazítanod kéne, Isobel. Komolyan mondom. Feljebb toltam a szemüvegem, félig abban a hiszemben, hogy csak képzeltem a Spencer képére kiülő mosolyt, vagy a lencse torzít így. Ám ha a szememnek nem is hittem, a fülemnek már muszáj volt. – Nem tévesztetted el a nevemet. – Tényleg? – vont vállat látszólagos közönnyel, a mosolyráncai azonban elmélyültek, miközben tátott szájjal meredtem rá. Közelebb hajolt hozzám, és a másodperc törtrészéig bennem akadt a lélegzet. Úgy éreztem magam, mint az általános végén, nem is, mint a legelején, mikor izzadó tenyérrel és egekbe szökő pulzussal próbáltam dumálni a menő srácokkal. – Melanie gyönyörű lány – böktem ki végül. A kijelentésnek logikailag semmi köze nem volt az iméntiekhez, mégis egyedül ez oldotta fel a mellkasomra nehezedő nyomást. Ez volt az egyedüli módja, hogy nyugodtabb vizekre tereljem vissza a beszélgetést. Hiszen Spencer továbbra is Menő marad, a csajok bálványa, én pedig az okvetetlenkedő okostojás, aki most mélylélektani elemzést tart arról, mit akar valójában a legjobb barátnőjétől. – Igen, az – értett egyet velem. Ettől végre alábbhagyott a remegés, ami elfogott a közelségétől. Naná, hogy szépnek találja Melanie-t! Ez nem volt kérdés. Azok közé a lányok közé tartozik, akire az összes csaj irigyen tekint. „Istenem – sóhajthatták –, de jó lehet neki, hogy minden reggel ez az arc néz rá vissza a tükörből.” Én legalábbis ezt gondoltam. – Miért hiszed akkor, hogy megúszod a koronát, ha megjátszod, hogy tetszik neked Mel? – Ránézni se mertem, olyan végtelenül tolakodónak éreztem a kérdésemet, ezért inkább csak sejtettem, mint láttam,

hogy kibámul a vezetőülés ablakán, aztán újra besorol a forgalomba. – Nem játszom én meg semmit – mondta óvatosan, mire megvetően felhördültem. – Ha annyira érdekelne Melanie, akkor most nem velem ülnél egy autóban. Mert ez volt az igazság. Tényleg őt üldözné, mondjuk, felajánlotta volna, hogy hazaviszi. És ha Dylan elutasítja Melanie-t, akkor Spencer vállán sírhatná el a bánatát… ami ki tudja, mibe torkollna. Jobbra fordult a lámpánál. Jóleső melegség öntött el a gondolatra, hogy egy Spencerhez hasonló srác, aki megszokta, hogy mindenben ő diktál, ezek szerint igenis odafigyelt arra, amit korábban mondtam neki. Még ha csak egy ilyen apróságról volt is szó. – Melanie kedves lány – mondta most egyszerűen. – Szeretek vele lenni. Ez biztos nem nagy újság neked, hiszen állítólag a legjobb barátnőd, vagy mi. Nem tűnt túl időszerűnek, hogy közbeszúrjam, per pillanat a legszívesebben holtan látnám Melt, amiért kitett ennek a tortúrának. Hogy könyörgött, hogy menjek vele! „Szükségem van rád, Izzie. Kérlek, gyere velem! Légyszí, légyszí!” És én hülye, beleegyeztem. Egy életre adósom marad, az tuti! – Neked viszont kész terved volt. Mackenzie nem csalhatott volna el hozzájuk egy süket Disney-filmmel, ha nem tudod előre, mit akarsz csinálni. Egy pillanatra levette szemét az útról, ám csak egy futó pillanatra. – Te mindig ilyen gyanakvó vagy? Hát, ami azt illeti… igen. Másfelől én nem voltam Menő. Nem várhattam el, hogy belejtek valahová, és mindenki körül akarjon dongni. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg.

– Jó, akkor hadd magyarázzak el valamit. Tudod, a legtöbben hátsó szándék nélkül is szívesen töltik az idejüket a legjobb barátjukkal meg annak a barátnőjével. – Igen, csakhogy te nem tartozol a nagy átlaghoz. – Hát… ha nem ismernélek jobban, még azt hihetném, hogy belém zúgtál – vigyorgott fülig érő szájjal. Megremegett a gyomrom attól, ahogy rám kacsintott. Biztos csak baráti gesztusnak szánta, de nekem újra megizzadt a tenyerem. – Nyugi, Isocrates. Nem hiszem azt. – És tessék… megint elfelejtetted a nevemet. Habár nem gondoltam komolyan. Kezdtem gyanítani, hogy végig tudta, csak élvezte, ha cukkolhat. A másik lehetőség, hogy így akart összezavarni, és elejét venni, hogy – jó szokásom szerint – minden szavának rejtett jelentőséget tulajdonítsak. Bár nem kizárt, hogy túl sokat képzeltem Spencerről. – Ha megkockáztathatnék még egy feltevést… – Csak nyugodtan – vágta rá azonnal. – Úgy kalkuláltál, hogy ha egy zöldfülű elsőssel jössz össze, az végérvényesen kiszorít az esélyesek sorából. Csakhogy totál eltájoltad magad. Melanie mellett még nyugiban megválaszthatnak bálkirálynak. A hokicsapatodban az összes srác gratulálna neked: „Haver, az új csajod állati dögös!” – mélyítettem el három oktávval a hangomat. – Szerinted tényleg így beszélünk? – nevette el magát. – „Irány Spencerék háza, haver! Zsír jók a bulijai” – folytattam az ugratást. A saját fülemnek kissé hamisan csengett, de hát nem voltam a hoki erectus klán tagja. Csak tippelni tudtam. Ami viszont tök váratlanul ért, az

a jóleső melegség újabb hulláma, ami szétáradt bennem Spencer King elismerő nevetése hallatán. Ha béna lúzer vagyok is, a Menők Királya mégis viccesnek talált. Ami nem semmi. – Szóval igazam van? – kérdeztem, miután alábbhagyott a nevetése, és megint figyelni tudott. – Nem, sose mondunk ilyeneket. – Igenis voltak hátsó szándékaid Melanie-val – erősködtem. – A táblánál fordulj balra! – Ez így olyan… ördöginek tűnik. És kiszámítottnak. Távolról se vagyok olyan sátáni, amilyennek a jelek szerint látsz. Bár meg kell hogy mondjam, tetszik ez az alteregó, amit kitaláltál nekem. Terjeszd csak nyugodtan, hogy ilyen ördögi vagyok. Talán még megérem, hogy rólam mintázzák a rosszfiút egy képregényben. – Elhallgatott, és elfilózott ezen. – Igen, azt hiszem, élvezném a kettős életet. – Én pedig szeretnék csökkentett gimnáziumi büntetést kapni a jó magaviseletemért, és aztán kihagyok minden egyes idióta osztálytalálkozót. Ahogy elnézem, kettőnk közül csak egyikünknek teljesülhet a vágya. – Tehát úgy tervezed, hogy elmész a tizedik vagy a huszadik évi találkozóra? – bólintott bölcsen. Nevetni kezdtem, ugyanakkor nem tudtam nem csodálni az önbizalmát. Nem volt kétsége, hogy megszerzi magának, amit akar, és nem tágít, amíg el nem érte a célját. A fenébe is, az élet császára, akár egy Nike-reklám hőse! – Egyikre sem megyek el. Na és te, Clark Kent? Visszalátogatsz majd, hogy újraéld egykori dicső napjaidat? Rosszallón csóválta a fejét. – Micsoda rövidlátás ez tőled, Instagram! Ráadásul tele vagy előítélettel. Meg kéne tanulnod elrejtened a

mások iránti megvetésedet, főleg, ha pszichológus akarsz lenni. – Hát ezt meg honnan tudod? – döbbentem le. – Mondjuk, onnan, hogy azóta nem vájkáltak így a lelkemben, amióta utoljára az iskolai agyfürkésznél jártam. Különben pedig csomó embert ismerek a pszichológiaórádról. Ösztönösen megdermedtem, és vártam az elkerülhetetlen sértést. Például effélét: „Igen, a barátaim mind panaszkodtak egy idegesítő elsősre, aki megkeseríti az életüket. Legszívesebben kidobnák az osztályból.” – Becka Cloober úgy egy hónapja említette, hogy valami csoportos feladatot kapott veled közösen. – És te emlékszel erre? – Meglehet, igaza volt, amikor megrótt az előítéleteimért. Soha nem hittem róla ugyanis, hogy bármi másra oda tud figyelni önmagán kívül. – Hogyne emlékeznék, ezért halasztottuk el a… randinkat. – Legragyogóbb mosolyát villantotta rám, miközben lassított. – Mindjárt ott vagyunk nálatok, ugye? A sárga, emeletes épületre mutattam, amelyben születtem. Végig az általánosban, sőt még a középiskola alatt is, a szüleim a telek sarkában álló fa mellett szoktak lefényképezni. Göcsörtös, vén fa volt, mégsem hagytak rajta nyomot az évek. Mindig biztonságban éreztem magam a közelében… meg persze gyöngének és kicsinek is. Spencer leparkolt, és felém fordult, miközben a biztonsági övvel bajlódtam. – Jó meglátásaid voltak az előbb – mondta, mielőtt elpályázhattam volna. Erre abbahagytam a matatást.

– Sok jó meglátásom volt – mondtam lassan. – Konkrétan melyikre gondolsz? – Ha járni kezdenék Melanie-val, attól még nem csökkenne a népszerűségem. Lenyomtam a csatot, mire a biztonsági öv halkan visszasiklott a helyére. – Hát… ez igaz. Szinte borítékolható. De nem aggódom, biztos ki tudsz találni egy újabb totál idióta tervet. – Már ki is találtam. – A szeme még mindig nevetett, de ezúttal láttam, hogy nem viccnek szánja, amit mond. Olyan komolynak látszott, amilyen egy pénzes zsúrfiú csak lehet. – Tényleg? És mi lenne az? – Te vagy a tervem. 3. fejezet A gimi kész népszerűségi verseny, és soha nem olyan kézenfekvő ez, mint a bál előtt, akár elismeri ezt a suli vezetősége, akár nem. Névtelen levélíró, megjelent a Smithsonianben – Még hogy én??? – visítottam fel. – Nem és nem és nem!!! Szó sem lehet róla! – Miért, mi rossz van ebben? Különben meg épp csak felvetettem – mutatott rá Spencer logikusan. Túl logikusan is. Nem gondolhattam másra, mint hogy ezek összebeszéltek ellenem. Játsszuk újra a Carrie remakejét. A stréber csaj elmegy a bálba, ahol rájön, hogy rajta röhög az egész gimi. Voltaképpen nem volt ebben semmi új Brian de Palma horrorfilmjéhez képest, talán csak a bált követő vérfürdő és természetfeletti képességeim hiányoztak.

– Oké, még meggondolom. – Hallgattam egy sort, aztán bólintottam. – Meggondoltam. Felejtsd el! Van még más is? – El kell ismerned, hogy lenne értelme – mondta Spencer, aki lelassította az autót a környékünkön. – Ha úgy tennék, mintha veled járnék, hát esélyem se lenne a koronára. Leolvashatta az arcomról, mennyire megbántott, mert zavart pislogással hozzátette: – Bocs, nem úgy értettem. – Miért, talán bóknak szántad? Lehet jó szándékúan is közölni valakivel, hogy megtorpedózhatja egy srác népszerűségét? – kérdeztem keserűen. Spencer idegesen beletúrt a hajába. – Nézd, ki szeretnék jutni ebből a csávából, és hálás lennék, ha segítenél. Újfent szívességet kértek tőlem, holott torkig voltam ezzel. Feljebb toltam a szemüveget az orromon. – Hadd találjam ki. Annyira akarod csak aláásni a népszerűséged, hogy ne válasszanak meg bálkirálynak, odáig viszont már nem akarsz elmenni, hogy a kockákkal kelljen lógnod. – Pedig lógtam már kocka csajjal. Jó buli volt. A csaj rengeteg mindent tudott. És nem mindent a tankönyvekből. – Szélesen vigyorgott. Éppúgy lehetett ugratás is, mint ahogy igaz. – Kösz a nagylelkű ajánlatot, de… – Még nem is hallottad az ajánlatomat. – Nem, de mérget veszek rá, hogy tucatnyi romkomban láttam hasonlót. Népszerűvé tennél, nem igaz? Esetleg találnál valakit, aki átvarázsolná a külsőmet. Hát cseszd meg, Spencer! Én szeretek farmerben és pulóverben járni! – Nem ezt akartam javasolni.

Felvontam a szemöldököm, leutánzandó a nagy bölcs arckifejezését. – Talán tanulnál egy kis lazaságot. Ennyi. Nem próbálnék Chelsea Hallowayt faragni belőled. – Mert nem is lehetne. Belőle csak egy van. Bárki, aki azt képzeli, hogy elfoglalja a helyét, annak elment az esze. – Ahogy mondod. De mivel nekem nem ment el az eszem – kivárta, amíg kétkedve felhördülök –, meg se kísérelném. – Eszerint arra kérsz, játsszam el néhány hétig, hogy a barátnőd vagyok… de mit adsz cserébe? – Mit kérsz? – Bocs, de nem jól hallottam. – Bulimeghívásokra vágysz? Bemutassalak valakinek, akit régóta kinéztél magadnak, de nem merted megszólítani? Pénzre van szükséged? – Nem néztem ki senkit magamnak. – Vélhetőleg jó darabig nem is fogok, ha igaz, amit az agyfürkész tankönyveim mondanak, mert ehhez nyitottság kellene. Még Melanie-val, Jane-nel és Sammel is nehezemre esik barátkozni, pedig ők a legkevésbé előítéletesek a Smith gimiben… El vagyok én cseszve rendesen. – És nem kell a pénzed. – Oké… akkor mit szeretnél? Ettől a kérdéstől teljesen lefagytam. Rengeteg idő eltelt azóta, hogy utoljára feltettem magamnak, és akkor is csak gondolatban. Ha kívánságaim lennének, újra meg újra csalódnék, amiért nem teljesülnek. Különben pedig a legtöbb kívánságomtól… bűntudatom támad. Például karcsú szeretnék lenni. Hogy elégedetten nézzek a tükörbe, és a tömérdek rucim egyikében se érezzem magam daginak. „Helló, szépségem! Mit szeretnél ma felvenni?” – szólnék gondtalanul a

tükörképemhez. Akkor a Menőket sem kellene nagy ívben kikerülnöm, nehogy újabb sértéseket vágjanak hozzám. Nem, nem is ezt akarom, ábránd törölve. Valójában arra vágyom, hogy ne érdekeljen, mit mondanak rólam mások, mivel tudnám, hogy hiperszuperül nézek ki. Hogy be merjek mutatni minden seggfejnek, aki bántani mer. Csakhogy sajnos nem vagyok ilyen. Márpedig nem lett volna könnyű bevallani, hogy azt szeretném, ha több tartásom lenne. Spencer sajnálatából pedig egyáltalán nem kértem. Talán, mert igazából valahogy… én szántam őt. – Tőled mindenki akar valamit, igaz, Spencer? Ez jár a királyléttel? Hozzátartozik az életedhez? Lefogadom, csomószor hallod: „Hé, haver, tégy meg nekem egy szívességet!” Ami azt illeti, én is gyakran hallom mostanában. Némán bámult rám. Miután éveken át én voltam az osztály legnagyobb strébere, hozzászoktam a megsemmisítő pillantásokhoz, amelyek mintha azt üzenték volna: „Hogy mersz nekem ilyet mondani, te lúzer?” A másik eshetőség ritkább volt: „Hú, a különc csaj mond valamit.” – Előfordul – vont vállat könnyedén Spencer. Mégsem hittem el neki, hogy annyira nem érdekli, amennyire mutatja. – Van egyáltalán bárki az életedben, aki nem akar tőled valamit? – töprengtem el hangosan, aztán én magam válaszoltam meg a kérdésemet: – Megvan, Logan az! Oké, szóval egy ilyen ember mégis akad. De csajok nincsenek. Jól tippelek? – Á, rengeteg csajom van – mosolyodott el kajánul. Vakon a kilincs után tapogatóztam.

– Ha továbbra is a beképzelt seggfejet játszod, hát csináld, de nélkülem. Viszont, ha alkut akarsz kötni… – Jó, befogom a szám – fejezte be helyettem a mondatot. – Szóval, hol is tartottál? – Hogy neked nincsenek lány barátaid. Ha nem vetted volna észre, nem barátnőt mondtam. Nem olyan csajra gondolok, aki a barátodnak adja ki magát, annak reményében, hogy valami több sülhet ki a dologból. Hanem olyan barátra, aki történetesen nőnemű. Van lány barátod, Spencer? – Nekem… hát… – Nem hinném, hogy lenne. – Na tisztázzuk: azt ajánlod, hogy a barátom leszel? Ez volt életem legfurább pillanata. Furább, mint amikor Melanie elhívott, hogy nézzek meg egy filmet vele meg néhány Menővel. Furább, mint az, hogy hazavitettem magam a Menők Királyával. Nem akartam én szétcincálni a lelkét, de ha már belekezdtem… nem visszakozhattam. Megtehettem volna persze, de nem akartam. És nem csupán azért, mert furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy igazam van-e; vagy hogy jól mértem-e be, milyen egy Menő élete. Nagyon úgy tűnt ugyanis, hogy az aranyifjú álarca mögött olyan valaki rejtőzik, akinek segítségre van szüksége. És az ilyesmit soha nem tudtam csak úgy a szőnyeg alá söpörni. Főleg, mert engem is számtalanszor néztek levegőnek. – A következőt tudom felajánlani. – Szinte ömlött belőlem a szó, még mielőtt meggondolhattam volna magam: – Én leszek az első, francokat, az egyetlen lány barátod, éspedig mindenfajta hátsó szándék nélkül. A sulinak nevezett pokolban azt mondasz erről, amit csak szeretnél, egyedül nekem nem hazudhatsz! Na, mit szólsz hozzá, szépfiú?

Nem hagytam időt neki a válaszra. Kiugrottam a kocsijából, még mielőtt szavamon foghatott volna. Hiszen én magam is alig hittem el, hogy ilyen ajánlatot mertem tenni az előbb! Meg sem álltam a szobámig. Ott az ágyra vetettem magam, és a párnámba sikoltottam. Mindig ezt csinálom, valahányszor rájövök, hogy elvesztettem azt a maradék józan eszem! 4. fejezet Az iskolabál máig élő hagyomány, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben is annak kell maradnia. A sajtgörgető versenyek is véget értek a közelmúltban. A résztvevők nyaktörő sebességgel rohantak-gurultakbukfenceztek le egy meredek domboldalon, hogy elsőnek kapják el a legördített sajtot. Idővel aztán rájöttek az emberek, okosabb szimplán megenni, mint csontot törni miatta. Miért nem jutott hát senkinek sem eszébe, hogy az iskolabál is fölösleges? Vida Condon „Számoljuk hagyományokat” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben

fel

az

elavult

Többé látni se akarom Spencer Kinget. Nem is volt miért, mivel 1. úgyse fogadná el az ajánlatomat; 2. amúgy is visszavonom. Talán hosszabban is kifejtem, miért nem vállalhatom a kamu randizást Spencerrel, ha Melanie kegyeskedik felvenni azt a rohadt telefont. Mondjuk, egymagam is összelapátoltam annyi ellenérvet, amennyi elég volt ahhoz, hogy felfogjam, nyakig ülök a pácban. Egyszóval… új tervet kellett kovácsolnom. A jelszavam mostantól: „Fedezékbe!”

Ugyanakkor csak megfordult a fejemben, hátha Spencert mégis érdekli a javaslatom, dacára annak, hogy minél többet filóztam erről, annál nagyobb ökörségnek tűnt. Ugyan hogyan lehetnék olyan srác barátja, aki még csak nem is rokonszenves. A barátsághoz bizalomra van szükség. Tiszteletre. Megbecsülésre. Egyáltalán, valamire. A Spencerrel töltött idő alatt végig azon agyaltam, hátha a gimibe beépülő cylon, aki így akarja kifigyelni az embereket. Ez megmagyarázta volna makulátlan megjelenését, és azt, hogy minden útjába kerülő probléma fölött átsiklik. Oké, el kell ismernem, hogy jó a humora, már amikor nem megy át épp tahóba. Nem vette magát túl komolyan, és mivel jómagam soha nem tudom kikapcsolni az agyam, irigylem ezt a lezserséget. Ő aztán tutira nem forgolódik álmatlanul éjszakánként, miközben újrajátssza aznapi kudarcait, és rendre mindért magát ostorozza. Ha el is követett holmi társas bakit, nyilván kitörölte a fejéből, és kész. Ami sokkal egészségesebbnek tűnt, mint hajnali kettőkor zavaros érzelmek közt hánykolódni – ahogy én szoktam. Szóval talán nem teljesen lehetetlen, hogy tiszteljem Spencer Kinget… csak hihetetlenül valószínűtlen. Másfelől nem kevésbé valószínűtlen, mint az, hogy egy Menő megkér, játsszam el a barátnője szerepét, csak hogy megmeneküljön a báli koronától. Annyira nem, hogy be is következett. Kimerülten megdörzsöltem a homlokom. Ami engem illet, alhattam volna akármennyit, vagy dönthettem volna magamba a kávét, akkor sem találok értelmes magyarázatot a szitura.

Ezért nem kérdeztem meg másnap Melanie-t, dűlőre jutott-e Dylannel. A bocsánatkérését se engedtem végigmondani. Bár ennek részben az volt az oka, hogy megláttam, amint Smink felém veszi az irányt, ami rossz előérzettel töltött el. Tegnap még totál levegőnek nézett, azt se tudta, hogy létezem. És amennyiben Spencer a szavamon fog… ha komolyan veszi az agyament ajánlatomat… a Smith gimi összes undok csaja vérre szomjazik majd. Egészen pontosan az én véremre. – Még hogy bocsánatkérés! – fuldokoltam a dühtől. – Annál sokkal-sokkal többel tartozol! Rábeszéltél, hogy kísérjelek el Mackenzie-ékhez, aztán se szó, se beszéd, faképnél hagytál Spencer Kinggel! De nem úgy tűnt, mintha felfogná a helyzet súlyosságát. Hogyan is foghatta volna fel? Kizárólag azért nem ült a Menők asztalánál az összes többi népszerű arccal, mert fontosnak tartotta a barátságomat. Holott az isten is a Menők királynőjének teremtette. Ilyen anyagból gyúrták. Ő akkor repült be az ellenség légterébe, amikor úgy hozta a kedve, engem viszont abban a pillanatban lepuffantottak volna, hogy lőtávolon belül kerülök. Valahol vicces, hogy épp a lelövetésemről fantáziáltam, amikor megláttam a felém igyekvő Spencert. Ugyanazzal a nyegle, laza járással lépkedett, mint mindig, és ami olyan veleszületett mozgáskoordinációról árulkodott, ami belőlem gyerekkorom óta hiányzott. Mondanom se kell, totál bepánikoltam. – Fedezz! – kiáltottam oda Melanie-nak, és kilőttem az ellenkező irányba. Talán ha most megúszom, és nem állok szóba Spencerrel, nem kéri rajtam számon az

ígéretemet. Ejti a témát, én pedig nem bőgök le, amiért nem bírok együtt lógni egy Menővel. Mert legyünk őszinték: úgysem menne. Sajnos a Spencertől való távolodás közelebb vitt Sminkhez – ő pedig egyáltalán nem örült meg nekem. Nyilván azért, mert tegnap nem tudtam befogni azt a nagy számat, és lejárattam őt Spencer előtt. Na jó, ami azt illeti, ő járatta le saját magát. Sajna azonban az a tapasztalatom, hogy a népszerű csajok nem szívesen ismerik be a tévedéseiket. Ez ugyanis azt bizonyítaná, hogy ők is ugyanolyan esendők, mint bárki más; ami aláásná a mítoszt, amelynek a felépítésére annyi időt és energiát áldoztak. Sokkal egyszerűbb móresre tanítani a szájas lúzert, hadd lássa ország-világ, hogyan jár az, aki elveti a sulykot. Persze a nevelési tanácsadóink első dolga, hogy biztosítsák a giminkbe iratkozó diákokat arról, hogy „semmi rossz” nem érheti őket e falak között. Kiutat kerestem, de hiába. Ha elbújok a klotyón, átmenetileg sikerül távol tartanom ugyan Spencert, mindez azonban nem segített a másik Menőproblémámon, aki magabiztosan, fodros-bodrosan lejtett felém. A fodrokat soha nem szabad lebecsülni, megtévesztik az embert. Szemüvegem lassan csúszni kezdett lefelé az orromon, talán az arcomra kiülő veríték tette síkossá a bőröm. Megesküdtem volna, hogy olyan vagyok, mint a főtt rák, noha nem állt szándékomban ellenőrizni ezt a női mosdó éles neonvilágításában. Rég megtanultam, hogy ha valamennyire is jól akarom érezni magam a bőrömben, hát messze elkerülöm a fluoreszkáló égőket, amelyek minden kósza szőrszálat, mitesszert és pattanást kegyetlenül megvilágítanak.

Talán még Chelsea Hallowayt se kímélték volna, ha történetesen belenéz ugyanebbe a tükörbe. A valódi ok azonban, amiért nem a klotyóra menekültem, az volt, hogy hírhedten ez a leggázosabb hely a gimiben. Mármint a szekrényes öltöző és az ebédlő mellett. Noha békés egymás mellett élésre teremtettek, mégis életveszélyesek. Néha megússza az ember egy szánakozó pillantással, amelyik a kelleténél tovább időzik el domborodó pocakján vagy rengő combján, de rendszerint a gúnyos megjegyzések sem váratnak sokáig magukra: „Bámulatos, nem igaz, hogy a segge egyáltalán belefér a nadrágjába! Jól meggyötörheti a farmerét.” „Ha valaha felveszek ilyen kinyúlt pulóvert, kérlek, égesd el a kedvemért! Ennek a csajnak már nem sok hiányzik a diliházig. Elég néhány képzelt barát, és megkapja a flepnit.” Az arcom még jobban égett a feltoluló emlékektől. Alig kaptam levegőt, miközben egyre csökkent a távolság Steffani Larson és közöttem. Már gondosan kihúzott szeme is előttem táncolt, ahogy szempilláját rezegtetve, ellenségesen méregetett. Láttam, hogy ajakfénnyel kikent száját szólásra nyitotta. Nyilván valami bunkó megjegyzést akart tenni. És nem volt semmi égen és földön, ami megállíthatná. Hányszor reméltem máskor is, hogy csoda történik, és megúszom. Túl sokszor ahhoz, hogy hihettem volna benne. Steffani ócsárolni kezd, én lebénulok, a folyosón ácsorgók pedig idegesen nevetgélnek, hogy oldják a feszültséget. Mindenki azt reméli, hogy őket békén hagyja Smink. Én pedig a nap hátralévő részében igyekszem majd megállni, hogy ne bőgjek. Ha ahhoz nem is volt elég merszem, hogy visszavágjak neki valami igazán sértő megjegyzéssel,

legalább a könnyeimet megtanultam elfojtani. Ez is valami, nem? Különben meg okosabb hagyni, hadd adja ki magából Steffani, ami a bögyét nyomja, mert utána legalább leszáll rólam. Úgy tűnik, én vagyok a mindenkori stresszlabdája, amit feszültséglevezetésre használ. Csakhogy hiába tudta az eszem, hogy ő is csak a bajaival vívódik, ettől még fikarcnyit sem álltam meg önérzetesebben vele szemben a folyosón. Nem, mert egy hang azt súgta, hogy senkinek sincs joga belém törölni a lábát. – Nem akarlak megbántani… – kezdett rá Steffani, amint hallótávolságon belül kerültem. Nem kellett észlénynek lenni ahhoz, hogy tudjam, ez semmi jót nem ígér. Ez a nyitás, vagy a „Ne sértődj meg, de…” az undok dögök harcmodorához tartozik. Így akarják kellő érzelmi távolságba helyezni magukat az áldozatuktól. A folytatás most sem késett tovább egy nanoszekundumnál: – …de mindig ilyen pulóvereket hordasz? Ez valami kultusz része? Vagy várj… a vallásod tiltja, hogy lánynak nézzenek? Mozgósítanom kellett volna a bennem élő, vagány rossz lányt, és alaposan beolvasni neki: „Én sem akarlak megbántani, de mi kifogásod van az ellen, hogy érző emberi lényként viselkedj? Nehezedre esne?” Csakhogy sehogyan se jöttek nyelvemre a szavak. Gombócot éreztem a torkomban, alig kaptam levegőt. „Bele lehet fulladni egy sértésbe?” – futott át az agyamon. Csak álltam ott lecövekelve a folyosón. Leginkább egy fényszórótól ledermedt őzre hasonlítottam, noha semmi kecs és báj nem volt bennem. Egyszer át is éltem ezt, amikor a szüleimmel az Oregon állambeli Ashland

felé repesztettünk, hogy ott megnézzünk valami Shakespeare-darabot. Bambi unokatesója ekkor hiperűrsebességgel nekivágódott az autónknak. Szerencsére épp a pirosnál várakoztunk. Éppenséggel Steffani nézett rám most ártatlan őzikeszemmel, miközben esztelenül nekem rontott. Az volt csak a különbség, hogy ezúttal nem hívhattam autómentőt. Ezen a szitun az égvilágon senki nem segített. Melanie ki tudja, hová lett, a minket körülálló bámészkodóknak pedig eszük ágában se volt beavatkozni. Gondolom, azzal voltak elfoglalva, hogy kiszámolják, hány pontot érdemel a Menő-csaj találata. Ekkor azonban éreztem, hogy valaki mögém lép. Ijedtemben előrelendültem. A Sminkkel való párbajnál csak az lehetett rosszabb, hogy erősítést kap, és egy Menő hátulról cserkész be. Mondjuk, Alex Thompson, aki a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül folytatná ott, ahol Steffani abbahagyta. Összerázkódtam, mert egy meleg kéz nehezedett a vállamra. Noha elválasztott tőle a pulóverem anyaga, mégis túl tolakodónak, túl bensőségesnek éreztem ezt az érintést. Már csak az hiányzott, hogy valaki fogdosson, ez már mindennek a teteje! Hiába ugrottam azonban ösztönösen előre, az idegen keze maradt, ahol volt. Nem tudtam rávenni magam az azonosításra, hátha úgy még rosszabb lesz. Legszívesebben szorosan behunytam volna a szemem, hogy azt kántáljam: „Ez nem a valóság, ez nem a valóság…” – egészen becsengetésig, amikor mindenki elpályázik az osztályába. – Hé, már mindenhol kerestelek! Az ismerős fanyar hangban mintha nevetés bujkált volna. Azon kaptam magam, hogy kienged a görcs a

gyomromban, ahogy Spencer ragyogó zöld szemébe néztem. Jó, elég homályosan láttam, mivel a szemüvegem megint lecsúszott az orromra. De a srác még így elmosódottan is jól festett. Senkinek nincs ilyen nemes metszésű arca, hacsak nem huszonnégy éves színész, aki gimnazista kamaszt alakít egy tévésorozatban. – Tényleg? – kérdeztem kábán, miközben igyekeztem nem a földre ejteni a szemüvegem. Viselhettem volna kontaktlencsét is, akkor nincs ez az örök vesződség, de az igazat megvallva élveztem igazgatni a szemüvegkeretet. Volt benne valami megnyugtató. – Aha. – Közelebb hajolt, és noha tudtam, hogy a közelsége szikrányit sem javít a helyzetemen, a pulzusom valamiért nem vette az üzenetet, és az egekbe szökött. Hozzásimultam. Nagyot nézett, mintha nem számított volna egyébre dühös sziszegésnél, aztán a szája mosolyra görbült. – Szuper volt veled tegnap, főleg, amikor kettesben maradtunk. Ugye áll még a ma este? Délután hokiedzésem lesz, de utána mindenestül a tiéd vagyok. Fogtam az adást, pontosan értettem, mire célzott az utolsó mondattal, ahogyan mindenki más is körülöttünk. Steffani döbbenten meredt ránk. Durcásan lebiggyesztette kikent alsó ajkát, ami tök előnytelenné tette az arckifejezését; olyan lett, mint egy felduzzadt szájú, tátogó guppi az akváriumban. – Te vele jársz? – szögezte Spencernek a kérdést. Ő azonban átnézett rajta, épp csak rápillantott, aztán ismét velem foglalkozott. Fura volt ez a heves érdeklődés. Korábban nem vettem észre, milyen energikus, pedig a volán mögött is letagadhatatlan erő és hozzáértés sugárzott a lényéből. Mondjuk, az sem ártott, hogy történetesen egy álomautóban ültünk.

– Nem is tudom. Járunk mi, Belle? – Tök szexisen ejtette ki újdonsült becenevem, akkor is, ha engem takart. – Ööö… – Minden szem rám szegeződött a folyosón, mire a kezem még jobban kezdett remegni, mint az előbb. – Igen. Spencer bólintott, mintha nem lett volna kérdés, hogy igent mondok. Keze közben lazán végigsiklott a hátamon, végül már az egész karja a vállamra fonódott. Ez a lezser, hétköznapi mozdulat, ami Melanie-nak is a szokása volt, most mintha villamos árammal töltött volna fel. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. – De hát… mit tudtok ti egyáltalán csinálni együtt? – nyögte ki Steffani megbotránkozva, mire újra görcsbe rándult a gyomrom. – Ó, rengeteg minden jut eszembe hirtelen. – Spencer hangjában kifejezett gonoszkodás bujkált, miközben könnyedén megszorította a vállam, és továbbra is összeölelkezve megindult velem a folyosón. Emelt hangon folytatta, hogy közel és távol mindenki hallja, mit mond: – A kérdés csak az, mit csináljunk legelőször. Így lettem én a Smith gimi legképtelenebb párjának lúzer fele. 5. fejezet Só és bors. Cica és kosara. Bálkirály és bálkirálynő – vannak dolgok, amelyek úgy összeillenek, mint egy ruha és az ízlésesen megválasztott kiegészítők. Csakhogy újabban a Smith Gimnázium néhány párjáról ezt… nem lehet elmondani. Csupán az egyik fél rendelkezik akkora népszerűséggel, amiből kinéz egy jelölés. És mi történik a szerencsétlen utánfutóval? Szánalomból ő is begyűjt voksokat? Vagy a Smith Gimnázium hű marad elveihez,

miszerint noha mind egyenlőnek születtünk, azért nem mindenkit illet meg a korona? Lisa Anne Montgomery rémálompárok” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben

„Álompárok

vagy

Bámulatos, milyen villámsebesen terjed a pletyka. Mire Spencer elengedett, hogy az út hátralévő részét egyedül tegyem meg a pszichológiaóra felé, már megtörtént a baj. A Smith gimiben mindenki arról suttogott, hogy Spencer felszedett valami Isodore nevű csajszit. Annyi fáradságot se vettek, hogy megtudják a nevemet, arról nem is szólva, hogy ellenőrizzék a hír valódiságát. Ugyan miért zavartatták volna magukat olyan lényegtelen aprósággal, mint az igazság, mikor jót röhöghettek rajtam? Nem akartam hallani a rosszindulatú sugdolózást. Előre tudtam, hogy a sztorik, amiket rólam terjesztenek, a legrosszabb fajtából valók. Például, hogy azért állt össze velem Spencer, mert nimfomániás vagyok. Vagy én írom meg az összes háziját. Esetleg a hokicsapat egyik tagja vette rá, hogy próbáljon meg lefektetni. Ám bármelyik változattal álltak elő, abban egyetértettek, hogy Spencer alaposan bevásárolt velem. Vajon mit mondanának, ha világgá kiáltanám az igazságot? Hogy én csak a barátságomat ajánlottam fel neki. Valószínűleg tudták is, hogy természetesen Spencer King igazából nem feküdne le egy ilyen jelentéktelen lúzerrel, mint én. Elvégre vannak elvárásai. Nagyszerű hely a gimnázium! Ennek ellenére lehajtottam a fejem, és az óráimmal törődtem a nap hátralévő részében. Már csupán három

évet kell így kibírnom, és az egész lidércálomból szórakoztató anekdota lesz, amit majdani egyetemistatársaimnak mesélhetek. És mind tök megértő lesz. „Viccelsz, Izzie?! Te egy bombázó vagy! Nem tudom, hová tették a szemüket azok a kölykök.” Én pedig majd rábólintok erre, vállat vonok, és valami effélét mondok: „Á, a gimi! Szinte teljesen kitöröltem a tudatomból. Nincs az a pénz, amiért hajlandó lennék újraélni azokat az éveket!” Aztán a társalgás más témákra kanyarodna, és az eljövendő Isobel, ahelyett, hogy a múlton rágódna, izgalmas másnapi terveire gondolna elalvás előtt. Csupán időt kellett adnom magamnak, hogy ezekre az évekre a feledés jótékony homálya boruljon. Talán még megérem, hogy visszakívánom a Melanie, Jane és Mackenzie társaságában elköltött ebédlői kajákat. Talán… de erősen kétlem. Ugyanakkor nem voltak fölös óráim arra, hogy a leendő Izzie érzelmein merengjek, amikor az egész suli árgus szemmel leste minden mozdulatomat. Ha ilyen a Menő-lét, hát tartsák meg maguknak a népszerűségüket. Én nem kértem belőle, az hétszentség! Csaknem hangosan felnevettem, amikor eszembe jutott, hogy tegnap Spencer is ezzel a mézesmadzaggal próbált magához édesgetni. Akinek csak egy csöpp esze van, kerüli ezt a fajta nyilvánosságot. De legalább senki nem vágta egyenesen az arcomba a pletykákat. Eddig. Ám csak idő kérdése, amíg megkörnyékez egy csaj valamelyik órán, és az állítólagos barátságunkra hivatkozva megpróbál szaftos részleteket kicsikarni belőlem. Aztán, ha lepattintom, megsértődik. Ha az egyik barátom lenne kíváncsi a részletekre, azt nem

bánnám. De olyan valaki, aki max., ha a tollamat elkérte egyszer, nem érdemli meg a bizalmamat. Nem mintha túl sok megosztanivalóm lett volna, hiszen lila gőzöm sem volt arról, mire megy ki ez az egész. Spencer ugyan azt mondta, találkozni szeretne velem a hokiedzés után, de lehet, hogy csak Steffani Larsont akarta ezzel távol tartani. Vagy így próbálta beindítani a pletykaláncolatot. Mindenkivel el akarta hitetni, hogy csak egy kósza numera erejéig találkozunk. Elszorult a gyomrom. Nem akartam én ezt! Nem gondoltam bele eddig eléggé. Elég lett volna, ha azt hiszik rólunk, találkozgatunk, és nem keverik bele a szexet. Nem vettem számításba, hogy Spencer King esetében a szex mindenki szerint benne van a pakliban. Most, hogy én is érintve voltam ezekben a találgatásokban, engem is melegen érdekelt, rászolgálte a rossz hírnevére. Abban egy percig se kételkedtem, hogy lefeküdt néhány csajjal a gimiből. Ez köztudott volt. Ugyanakkor soha nem dicsekedett el a hódításaival. Komolyan sem beszélt róluk, inkább, mintha vicc lenne az egész. Vélhetőleg humorral védekezett az általános érdeklődés ellen, ami engem is úgy kiborított. Mikor az osztálytársai sugdolózni kezdtek a nőügyeiről, ő csak felvonta a szemöldökét, és cinikusan somolygott, míg valaki más nem került a középpontba. Kétségkívül életképesebb stratégia, mint szemüveget igazgatni, vagy izzadt tenyeremet elnyűtt farmerem oldalába törölni. Az egész napban az volt a legfurább, mikor azon kezdtem el tépelődni, vajon felbukkan-e nálunk délután Spencer. És szóljak-e előre a szüleimnek, hogy a kicsi lányuk esetleg fiúlátogatót kap. Olyat, aki saját kétes céljaira akar felhasználni egy kockát… Ráadásul még azt se tudtam, akarom-e ezt a barátságot.

Az is fura, milyen meggondolatlanul fogadtam el, hogy Spencer King csakis jót hozhat rám, anélkül, hogy alaposabban végigrágtam volna, mi jár vele. Túlontúl megtetszett az ötlet, hogy kitüntethetem ezzel magam; hogy emlékezetes jó cselekedettel a hátam mögött hagyom ott a gimit. Hogy bármilyen fényes élet vár is Spencerre, mindig szeretettel fog gondolni a jótét lélekre, aki segítő kezet nyújtott neki. Kitörölhetetlen nyomot akartam hagyni magam után, amely tanúsítja, hogy Isobel Peters egyszer a Smith gimibe járt. Kérdés, ugyan mennyiben lettem volna több ettől, mint ennek a szerencsétlen helynek bármelyik diákja. Ahhoz képest, hogy sokan azt hitték rólam, mindenre tudom a választ, túl gyakran maradtam tanácstalan. De lehet, hogy csak rossz kérdéseket tettem fel magamnak, jóval tovább, mint hajlandó voltam elismerni. Normál esetben kikértem volna Melanie tanácsát, de épp, mikor a parkolóba értem, már elindult Mackenzie-ék felé. A jelek szerint nem zárta le az ügyet Dylannel, ami leszűkítette választási lehetőségeimet: segédkezhettem Jane-nek és Scottnak, hogy átvegyék az uralmat a Smithsonian szerkesztőségétől, vagy küldhettem egy SMS-t Samnek, akit elzártak legutóbbi „polgári engedetlenségi akciójáért”. Csakhogy nem voltam biztos abban, ki akarom-e tárgyalni Spencert bárkivel, legkevésbé azzal a két csajjal, akik nagyon is belefolytak a gimi közösségi életébe. Ha valakik, hát ők aztán nem hagynák, hogy tovább terjedjenek a pikáns pletykák arról, mi minden történt állítólag Spencer és köztem. Már másra sem volt szükségem, mint hogy egy riporter meg egy megrögzött bajkeverő mindenáron meg akarjon védeni. Ezért inkább hazacaplattam, és vártam.

Azzal nyugtattam magam, hogy nem vagyok holmi szánalmas kiscsaj, aki várja, hogy a srác megtegye az első lépést. Kényelmesen elnyújtózva szándékoztam végigélvezni a Csillagközi romboló második évadját, és ha közben történetesen meg is fordult a fejemben, hogy Lee Adama kapitány Spencer King idősebb, barna hajú változata, hát ez csupán egy jelentéktelen megfigyelés volt a sok közül. Ahogy az se számított sokat, hogy leállítottam a filmet, amikor a félmeztelenre vetkőzött Adama megpróbált kirúgni egy riportert a pilóták öltözőjéből. Mindössze kutatásokat végeztem. Nem tudtam még, mire lesz jó mindez, de egy nap jól jöhet. Elővettem a matekfüzetemet, és írni kezdtem a házit, mialatt Starbuck vehemensen védelmezte a galaktikus flottát anyu kivénhedt laptopján. Megnyugtató érzés volt odaodapillantani a képernyőre. Épp elégszer láttam a sorozatot ahhoz, hogy kívülről fújjam a cselekményt, de az izgalmas részek továbbra is magukkal ragadtak. – Ne tedd, Apollo! – intettem a kapitányt, miközben ellenőriztem a tankönyv végén, hogy jól számítottam-e ki a példát. – Ne merészkedj be oda! Higgy nekem… pucolj el! Szedd a lábad! Annyira lekötöttek a képernyőn pergő események, hogy meg se hallottam a halk kopogtatást az ajtómon. Apu a dolgozószobájában ült a földszinten, s vélhetőleg véget érni nem akaró papírmunkával bíbelődött. Különben is, a szüleim túl jól ismertek ahhoz, hogy ilyen tapintatosan jelezzék belépési szándékukat. Akár a Csillagközi rombolót nézem, akár nem, sokkal hangosabban kell dörömbölniük ahhoz, hogy kiszakítsanak abból, amivel épp foglalkozom. Ezért amikor „minőségi idő”-t kívánnak velem tölteni, rendszerint küldenek előtte egy SMS-t.

Vagy addig dörömbölnek az ajtón, amíg ki nem nyitom. Igazán jó fejek, ennek ellenére nem értem, miért fújják úgy fel a közös főzőcskézéseket, amikor hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Apám és én ilyenkor megszálljuk a konyhát, miközben anyám megteríti az asztalt. Minden mástól távol tartja magát. Akkor tiltottuk el a főzéstől, amikor az olajjal kis híján felgyújtotta a konyhát, aztán vízzel próbálta eloltani a lángokat. Noha testem ösztönösen is megfeszült, miközben jeleket adott le agyamnak, hogy nem vagyok többé egyedül a szobámban, még csak a küszöbre se pillantottam. – Rajta! Mozgás! – Nem is tudtam, hogy sportrajongó vagy, Izzie. Kizuhantam a székemből. Túl hirtelen fordultam meg ugyanis, hogy lássam, ki tört be a személyes terembe, és amikor felálltam, a két cipőm valahogyan összeakadt. A következő pillanatban totál más nézőpontból szemléltem a világot: más szóval arcom a szőnyegnek préselődött. – Ez… – nyögtem – nem sport… hanem… sci-fi. Szia. Spencer nevetése olyan volt, amilyen a járása: könnyed és laza. – Felsegítselek? – nyújtotta a kezét, mint aki, ha későn is, de ráébredt, hogy miatta hasalok a szőnyegen. – Mi lenne, ha inkább visszamennénk az időben, és felhívnál, mielőtt átjössz? – háborogtam, miközben azt latolgattam magamban, elfogadjam-e a felkínált kezet. Váratlan megjelenése a szobámban sokkolóan hatott rám, de nem akartam, hogy észrevegye. Hanem meleg, kérges tenyerének érintése még jobban kibillentett egyensúlyomból, mint az iménti hasra esés.

– Nincs meg a számod. Szóval… hadd találjam ki. Úgy döntöttél, hogy kipróbálod Mackenzie különleges jógapózait? Elvigyorodtam. Lehetetlen volt megállni mosolygás nélkül, ahogy eszembe jutott, milyen képet vágott Mackenzie, amikor tegnap eltaknyolt. Így már én sem éreztem magam kétballábasnak, amiért elvágódtam a tulajdon szobámban. Előfordul az ilyesmi. Ám nem mindenki veszi olyan könnyedén, mint Spencer King. – Ebben nagyon jó vagy – motyogtam. – Egy csomó mindenben jó vagyok. Nem lennél konkrétabb? Bosszúsan néztem rá. – Feloldod a hangulatot. Igaz, rendszerint a tahóságoddal. – Soha nem vagyok tahó. Viszont ha ilyen, amikor lelazulsz – nevetett fel harsányan –, akkor nagyon nagy szükséged van arra, hogy kiengedd a gőzt. Úgy nézel ki, mint aki egy testcseltől retteg. – Micsodától? – bámultam rá zavartan. – Hokis kifejezés. Bocs. – Fülig ért a szája, s a szeme is nevetett. – Egészen cuki vagy, amikor zavarba jössz. Totál ledermedtem. Talán, ha másmilyen csaj vagyok – olyan, aki a Menő-partikat látogatja –, tudom, hogyan fogadjak para nélkül egy megjegyzést, amely egyrészt bók, másrészt valami egész más. Mondjuk, visszaflörtöltem volna. „Te sem nézel ki rosszul, szépfiú.” De ilyesmi nem hagyhatja el a számat. Soha ebben az életben! Ezért flörtölés helyett felhorkantam. – Lassan a testtel, Rómeó. Egy szóval se mondtam, hogy több leszek, mint barát. Comprende, amigo?

Lassan, elgondolkozva bólintott, a szeme azonban megcsillant – gyanúsan úgy, mintha izgalomba hozta volna valami. Melanie-nak adott tanácsom jutott eszembe: „Mindaddig, amíg elvonod a figyelmét valamiféle kihívással vagy hőstettel, amivel bebizonyíthatja a macsóságát, talán még arról is elfeledkezik, hogy létezel.” Az volt csak a bibi, hogy jelen esetben én jelentettem a kihívást a szóban forgó macsónak. Ráadásul lényem egy nagyon kicsi, ostobán optimista része – amelyik már attól elérzékenyül, ha meglát egy párt, akik valószínűleg fél évszázada kitartanak egymás mellett – talán nem is bánta volna annyira, ha a versengő macsó végül megszerzi magának. Még ha később beleszakadna is a szívem. 6. fejezet Minden továbbit eldönt az, hogyan hív meg a bálba a partnered. Stílusosan? Romantikusan? Bolondosan? Vagy egyszerűen csak vállat von, és odaveti: „Hé, nincs jobb dolgom. Odatoljuk a képünket?” Amennyiben ebben a fajta felkérésben részesülsz, nyugodtan húzd fel a legmagasabb tűsarkúdat, mert valószínűleg nem fogsz táncolni. Te és a partnered lesztek azok, akik a terem sarkából nézik a táncolókat. Lisa Anne Montgomery „Báli cikkéből, megjelent a Smithsonianben

készülődés”

című

– Mindent összevetve egész jól ment ma a suliban. Hitetlenkedve meredtem Spencerre. Agyam egyszerűen megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó feldolgozni e mondat összes lehetséges értelmezését. Mi akar ez lenni? Irónia? Viccelni próbál? Vagy annyira nem

ismeri a stréberek világát, hogy fogalma sincs, mennyire betett nekem? Egyszerre zúdult tudatomba a nap összes szívatása, a minden lépésemet körülvevő sugdolózás. Éreztem, hogy átszakad a gát. Ellenállhatatlan erővel. – Tényleg? Jó napod volt? Ezt örömmel hallom. Fura, de én nem emlékszem, hogy benne lett volna a napirendemben, hogy az egész suli az én szexuális életemen csámcsogjon. Tessék, ellenőrizd! Ezzel felkaptam az órarendemet, és a képébe vágtam. – Nagyon szép a kézírásod. – Neked pedig nagyon zavaros fogalmaid vannak a barátságról. Komolyan azt gondoltad, hogy hajlandó vagyok ilyen messzire elmenni? Hát tudd meg, szépfiú, hogy nem! Bólintott, de azért halvány félmosolyra húzódott a szája sarka. Megpróbálta persze elrejteni a nevetését. Azt, hogy kinevet. Hirtelen vörös köd ereszkedett a szememre, és ennek semmi köze nem volt a szobám dekorációjához. – Mi olyan vicces? – csattantam fel. – Hadd nevessek én is! Rám férne. – Bocs, csak másodszorra nevezel „szépfiú”-nak. Ööö… elvonja a figyelmemet. – Megcsóválta a fejét, aztán elkomolyodott. – Ne haragudj, ha túllőttem a célon. Láttalak Steffanival, és gondoltam, szükséged van egy kis támogatásra. A többi magától jött. Ennyi volt, esküszöm! Kétkedve néztem rá. – Esküszöl? – Igen. Márpedig nem szoktam hazudni. Kérdezz meg bárkit. – Mintha eszébe jutott volna aztán, hogy nem igazán áll módomban kifaggatni a hokicsapat

tagjait. Megrándította az inge gallérját, és más lehetőséget ajánlott: – Megkérdezheted Logant és Mackenzie-t, ha akarod. – Kösz, de passzolom. – Azért, mert megbízol bennem? Ezen hosszabban elgondolkoztam, mint talán kellett volna. Ilyen kérdést akkor teszel fel, amikor azt várod, hogy a másik pont azt feleli majd, amit hallani szeretnél. Például, amikor a barátod megkérdi a fodrász után, hogy nem úgy fest-e, mint egy vadászgörény, akkor rövid, megnyugtató válaszra számít, ami nem gázol a lelkébe. De kérdés: elhiszem-e a Menők királyáról, hogy őszinte velem? Meglepő módon… igen. Hallottam ugyan néhány csajt azért bőgni a klotyón, mert Spencer már azelőtt véget vetett a kapcsolatuknak, mielőtt kiírhatták volna a Facebookra, hogy a párkapcsolati helyzetük „bonyolult”, de hazugsággal még egyik se vádolta. Valójában határozottan emlékeztem, inkább az a hír járta róla, hogy már a legelején tisztázza a randizás feltételeit. Például nem kezd olyan lánnyal, aki leissza magát a buliján. És soha nem ígér olyat, amit ne tudna betartani. Ennek ellenére csalódott csajok tömegeit hagyta maga után. – Elhiszem, hogy segíteni próbáltál – mondtam végül. – De nem kellett volna túljátszanod. Anélkül is odajöhettél volna, hogy úgy teszel, mintha lenne köztünk valami. Megdörzsölte a halántékát. Ekkor vettem csak észre állkapcsán egy vörös horzsolást, aminek a színe egyre sötétedett. – Azt hittem, segítségre van szükséged – mondta újra. – Leülhetek? Ma jól kicsináltak az edzésen. – Mi történt? Csak nem egy… testcsel áldozata lettél?

Felcsillanó szemmel nézett rám, láthatóan tetszett neki az élcelődésem. Éreztem, hogy elpirulok. Sietve felnyaláboltam az ágyon szétszórt tankönyveimet, és a helyükre tettem őket az íróasztalomon. Ő közben letelepedett az ágyam szélére, és szórakozottan a térdét dörzsölgette. Egy pillanatra összerezzent a fájdalomtól, de nyomban úgy tett, mintha semmi baja nem lenne. – Volt egy kis balhé a jégen. Patrick bevitt egy szerencsés ütést. Vagy kettőt. – Karját keresztbe fonta a mellkasán. Nem kellett a testbeszéd szakértőjének lenni ahhoz, hogy megállapítsam, még mindig zabos, amiért kicselezték. – Nem kérsz rá mirelit borsót vagy hasonlót? – szökkentem talpra. – Hozhatnék… – Ne izgasd magad emiatt. Viszont nem árt, ha tudod, hogy a papád elkapott a tornácon, és kifaggatott a szándékaimról, mielőtt felengedett hozzád. Égnek emeltem a szemem. – A szüleim kissé túlzásba viszik az aggódást. – És ez még enyhe kifejezés. – Meglep mindenesetre, hogy apunak nem adtál be valami sztorit. Miután a gimit mindenestül rám uszítottad. – Azok a csajok mindenképpen kitárgyaltak volna minket, tök mindegy, mit mondok – közölte háborítatlan nyugalommal, mintha fikarcnyit se érdekelné, hogy az iskolai pletykák kereszttüzébe állított kettőnket. – Én csak egyértelművé tettem, hogy én startoltam rád. – És az mire volt jó? – kérdeztem, és én is keresztbe fontam a karomat. – Mert ha azt hiszik, hogy te hajtottál rám, egy életre nevetségessé tesznek – vágta a képembe. Libabőrös lett a hátam, ahogy belegondoltam a következményekbe. – Szar ügy ez a kettős mérce, mindenesetre nem akartam, hogy ízekre tépjenek, csak mert szívességet teszel nekem.

Miért, az mennyivel lenne rosszabb annál, amit nap mint nap el kell viselnem? Ha a gimis tapasztalataimat hullámvasúthoz hasonlítanám, Szarmageddon lehetne a neve, amely tele van fájdalmas, gyomorforgató, éles kanyarokkal. Szar élmény, tény és való, de legalább tudom, mire számíthatok. Noha az idő múlásával egyre nagyobb szívás volt bejárni, eddig többé-kevésbé sikerült ép ésszel kibírnom. Csakhogy mindez még azelőtt volt, hogy Spencer Vezúv-méretű robbanást idézett elő a társas életemben. – Meggondoltam magam. Nem megy ez nekem. – Úgy éreztem, nem kapok levegőt, annyira elszorult a mellkasom. Spencer szórakozottan bólintott. Láthatóan lefoglalta a szobám feltérképezése. Mindent alaposan megszemlélt: az Einstein-posztert, a ReadySet banda autogrammal ellátott promófotóját és a falak élénkvörös színét. A szüleim nem rajongtak túlságosan ezért az ötletemért, de amikor megígértem, hogy magam festem ki a szobámat, végül beadták a derekukat. A mai napig őriztem a komód legfelső fiókjában egy elnyűtt pólót, amely tele van karmazsinvörös festékfoltokkal. – Föld Spencernek! – próbáltam magamra vonni a figyelmét. – Nem megy ez nekem. – Igen, az előbb is hallottam. Csak nem tudom, mit mondhatnék erre. Túl vagyunk már azon a ponton, ahonnan még vissza lehetne lépni. Hiába mondanám holnap, hogy ugratás volt az egész, akkor se hinnének nekem. Zsibbadtan leroskadtam mellé az ágyra. Túlontúl lefoglalt helyzetünk reménytelensége ahhoz, hogy nyugtázzam magamban a tényt, csaknem összeér a lábunk.

– Mibe keveredtem? – motyogtam. – Nyilván elment a józan eszem, mikor ezt javasoltam. – Az igazat megvallva, még dobhat is a hírneveden, ha azt hiszik rólunk, hogy… – hirtelen elhallgatott, és láthatóan jól meggondolta következő szavait, olyan mérgesen néztem rá – izé… közelebb kerültünk egymáshoz. – Nem ilyen hírnévre áhítoztam! Játékosan megtaszított a vállával. – Fel a fejjel, Belle! Hiszen ez csak a gimi. – Könnyen beszélsz. Téged nem szívatnak minden áldott nap. Miért is tennék? Te vagy Spencer King – morogtam gúnyosan. Meglepődtem, amikor észrevettem, hogy hirtelen megfeszül mellettem, és átható tekintetű zöld szeme felvillan. – Alex még mindig szórakozik veled? Nyomban megbántam, hogy bármi is kiszaladt a számon. Más se hiányzott, mint egy újabb bunyó miattam az ebédlőben. Akkor inkább hanyagoljuk a témát. – Nem érdekes – feleltem kitérően. Újra meglökte a vállam, ezúttal erősebben. – Azt hittem, barátok vagyunk. Ebben állapodtunk meg tegnap. Ez így is volt, csakhogy kezdtem megbánni az ajánlatomat. Spencernek talán tényleg szüksége lett volna olyan csajra, akinek nincsenek hátsó szándékai, nekem viszont a hátam közepére se kellett egy beképzelt, bosszantó, lehetetlen… – Mert, tudod, barátként segíteni szeretnék neked. Azt is tudom, hogyan foghatnánk be a pofájukat. Idegesen meredtem rá. Ezúttal holt komoly maradt, de ez még nem jelentette azt, hogy nem forgatott a fejében valami képtelenséget. Egy ilyen srácnál sose lehetett tudni.

– Ugyan már, Belle! Merj végre élni egy kicsit! Végül is mi rossz történhet? Nem tudtam, de reméltem, hogy nem a saját bőrömön fogom megtapasztalni. 7. fejezet Az iskolabál csak egyike azoknak az idétlen rendezvényeknek, amiket a gimink szervez. Akkor pontosan miért is feszengenek annyira a srácok, hogy elhívjanak valakit? Elvégre ez nem az Erzsébet-kori Anglia, emberek! És nem is a Downton Abbey. Ha tetszik valaki, hát kérjétek meg, hogy menjen el veletek! Ja, és nem árt, ha alább adtok az elvárásaitokból, mert a való élet nem egy Disney-film. Névtelen levélíró, megjelent a Smithsonianben – És… máris belevágunk ebbe a te… tervedbe? Spencer előbb rám pillantott, aztán az indamintás, ezüstszínű ágytakaróra, amin ült. Eldőlt az ágyon, s egész testsúlyát az alkarján nyugtatta. Talán túl sokat néztem a Csillagközi rombolót, de nem tudtam nem észrevenni, milyen… izmos és erős a karja. Ahogy mosolyogva elnyúlt az ágyamon, kész felhívás volt a bűnre. A pulzusom rendesen megugrott. – Miért, van más is, amit szívesen művelnél velem? – kérdezte közönyösen, mire az íróasztalomhoz menekültem, és megragadtam egy széket. – Igen – mondtam, és lovagló ülésbe helyezkedtem. A filmekben vagány póznak tűnik, a valóságban azonban tök kényelmetlen. Ennek ellenére a háttámlára könyököltem, és egyenesen Spencer szemébe néztem. – Kíváncsi lennék, miért hajtasz ennyire a szexre.

– A szexre? – vigyorodott el. – Nem emlékszem, hogy ajánlatot tettem volna. – Úgy látom, valakinek itt nagyon piszkos a fantáziája. – Valaki pedig megígérte, hogy mindig igazat mond nekem – kötöttem az ebet a karóhoz. – Ezért még egyszer megkérdezem: miért hajtasz rá minden csajra három kilométeres körzetben? A mosolynak a nyoma is eltűnt az arcáról. – Csak szívesen barátkozom, ez minden. – És ez neked… barátkozás? – mutattam az ágyra, amelyet kisajátított magának, és akaratlanul elnevettem magam. – Mert szerintem nem az. – Nem árt, ha figyelembe veszel valamit: csak azért, mert valaki nem felel meg az elvárásaidnak, még nem biztos, hogy hazudik. Én barátságos csávó vagyok. És inkább leszek a társaság középpontja, semhogy később azon rágódjak, mi mindent hagytam ki. Ez egy kicsit felhúzott. – Azt hiszed, én… – Elbújsz a világ elől – fejezte be helyettem a mondatot. – Ami sokkal könnyebb, mint bevállalni a visszautasítást. Hú… aszta! Tekintve, hogy én készültem pszichológusnak, réges-rég eszembe kellett volna jutnia ennek a lehetőségnek. Jó, persze ezerszer könnyebb mást megítélni, mint önmagunkat kiismerni. – Én meg azt gondolom, hogy megjátszod magad – bukott ki belőlem. – Lehet, hogy félek a nyilvánosságtól, te viszont hiába vagy a társaság középpontja, mégsem lát senki igazán. És nem is kell mást tenned ehhez, mint belebújnod egy olyan pasi bőrébe, aki egyszer majd valószínűleg legendás legénybúcsút tart Las Vegasban. Meg se rezzent a vádra. Sőt gúnyos mosolyra húzta a száját. – Pontosan ilyen srác vagyok, Isobel.

– Ezt nem veszem be! Nevetve felült az ágyon. – Tanulmányozni akarsz? Rendben. Akár még jegyzetelhetsz is menet közben. De ne próbálj megmenteni, Belle! Nincs szükségem rá. – Én nem is… – vörösödtem el. – Nem te lennél az első, aki megpróbálja. – Felállt, aztán megrázkódott, a karját az oldalához emelte, mintha olyan ütést igyekezne kivédeni, amit már bevittek neki. – Jó fej vagy. Tényleg. Sajnálom, hogy ez az ügy jobban elfajult, mint vártad. Ennek ellenére nem fogsz megváltoztatni. A kezelés alapszabálya ugyanis az, hogy csak azon segíthetsz, aki kéri. Hát én nem kérek belőle. Feltartottam a kezem, mint aki megadja magát. – Nem akarlak én semmiből kigyógyítani, szépfiú! – Helyes. – Ellazult, és ismét a régi önmaga lett. Aki ura a helyzetnek. – Akkor elmenjünk valahová, vagy mi legyen? Úgy tudom, meg kell oltalmaznunk a jó híredet. Követtem az ajtóig, és csak ott böktem ki: – Sokkal okosabb vagy, mint amilyennek mutatod magad. – Tényleg? – fordult felém csillogó szemmel. – Te pedig sokkal szórakoztatóbb, mint amilyennek látszol. Akkor is, amikor engem nyuvasztasz. Nem tudtam, hogyan felelhetnék erre a kétes bókra, ezért inkább csak bólintottam. Aztán küldtem egy SMS-t apunak, hogy valószínűleg késni fogok a vacsoráról. Utána nyomban felvettem a nyúlcipőt, még mielőtt apa is nekilátna Spencer lelkének elemzéséhez. Fura volt, hogy lett egy titkom, amiről a szüleim nem tudhatnak. Eddig se traktáltam őket életem apró-cseprő részleteivel, az azonban, hogy elmegyek valahová Spencer Kinggel… hogy is mondjam… Menő-esemény volt. Amit nem óhajtottam az orrukra kötni.

Jó, nem tudtak arról sem, hogy Alex Thompson mindenki előtt nevetségessé tett az ebédlőben. Vannak dolgok, amik jobb, ha nem jutnak a fülükbe. Például az, hogy ma még furábban éreztem magam, mint tegnap, amikor beültem Spencer kocsijába. Bizonyos értelemben egyre rejtélyesebbnek láttam. Tegnap még tévedhetetlennek hittem magam vele kapcsolatban. Most viszont mindössze abban voltam biztos, hogy sokkal bonyolultabb jellem, mint amilyennek eddig hittem. – És hová megyünk? – kérdeztem, csak hogy elindítsam a társalgást. Nem mintha ez annyira jó ötlet lett volna, mert valahányszor beszélni kezdett, mindig vita lett a vége. Ezért is lehetett, hogy szemének pimasz villanása, ami valahogyan gyakoribba vált a közelemben, elgondolkodtatott, kiismerem-e valaha is. – Ha előre elárulnám, nem lenne meglepetés. – Épp elég meglepetésben volt részem az utóbbi időben. – Valld be, hogy jól szórakozol – vonta fel a szemöldökét. – Még hogy jól szórakozom! – hördültem fel. – Ezek szerint mi ketten totál másképp értelmezzük ezt a szót. Tudod, mi nekem a szórakozás? – Gőzöm sincs – mondta. – Az, ha melegítőben pizzázunk a barátaimmal. Ha tudom, hogy akkor se nevetnek ki, amikor tökhülyét csinálok magamból. Ha… a Csillagközi rombolót nézhetem! – Ha így van, alkut ajánlok – vigyorodott el. – Mert a legutóbbi olyan pazarul bevált – vetettem közbe.

– Ha ma én választhatok programot, holnap tied a pálya. Összezavarodva néztem rá, várva, hogy szája sarka beszédesen felfele görbüljön, annak jeleként, hogy megint csak ugrat. – Mire gondolsz? – A Csillagkövi tombolót fogjuk nézni. – Csillagközi romboló. Önelégülten bólintott. – Pontosan. Közösen nézzük. Akár még pizzát is viszek. Eltátottam a számat, ahogy elképzeltem, hogyan terül el mellettem a nappaliban, és hogyan figyeljük, amint a cylonok elfoglalják a Caprica nevű bolygót. – Na, arra befizetek – morogtam kétkedve. Átpillantott rám a válla fölött, aztán beállt a helyi Wells Fargo bankház előtti parkolóba. – Csak nem bankrablást tervezel? Sok mindenre hajlandó vagyok, de bűnrészes azért nem leszek érted. Felnevetett. – Ebben az esetben húzzuk el a csíkot, Belle! Én azonban nem moccantam. – Már többször hívtál így. Kifogytál a lehetőségekből, és kikötöttél egy olyan becenév mellett, amelyik a legkevésbé se illik rám? Szó nélkül megfogta a kezem. Tenyerének meleg érintése, mielőtt ujjaink egymásba kulcsolódtak… igen, hát az olyan érzés volt, amitől nekem is totál elakadt a szavam. – Pedig jól hangzik. Belle… Hosszan, elnyújtva ejtette ki. Menten elgyöngült a térdem. Tök igazságtalan, hogy csupán ki kell mondania egy csaj nevét, és az mást se akar már, mint mindkét kezével beletúrni sötétszőke hajába, hozzásimulni, és hagyni, hogy a szája szavak nélkül beszéljen.

Velem legalábbis ezt művelte. Hidegen is hagyhatott volna a dolog. Ha klinikai eset vagyok. Frigid. Érzéketlen. És ha nem arra gondolok magamban, miközben elindultunk az utcán, milyen jó, hogy szereti a nevemet ismételgetni, mert én már lassan elfelejtem a sajátomat. Ösztönösen is lépést tartottam vele, és ezt valahogy kezdtem természetesnek érezni. Normálisnak. Mintha teljesen rendben lenne, hogy kézen fogva lejtünk mindenki szeme láttára. Ahogy azok a párok, akik szeretik egymást, és nem érdekli őket, ki tudja meg. Mire Spencer lelassított, minden porcikám bizsergett. Szabadon maradt kezemmel sietve feljebb toltam a szemüvegem, majd körülnéztem, hogy hová igyekszünk. A Joghurt Kuckóba. – Túl késő visszafordulni – súgta a fülembe, mielőtt belökte az ajtót, majd megszorította a kezem, és egyenesen belökött a fenevad feneketlen bendőjébe. Pontosabban az idesereglett Menők legközepébe. Ami egy és ugyanaz, ha engem kérdeztek. A fagyasztott joghurtot áruló helyben nem volt semmi különleges. A falakat élénksárgára festették. Talán volt is valami tréfás fantázianevük, mondjuk: Pitypangos Rét vagy Mosolygó Citrom. A rádióból teljes hangerővel bömböltek a slágerlistás számok. Olyan volt, mint egy átlagos, családbarát fagyizó. Sajna azonban a Menők is előszeretettel gyűltek ide suli után egy kis pletykálkodásra. Ami azt jelentette, hogy ide besétálni nagyjából azzal volt egyenértékű, mintha közhírré tettük volna: „Figyelem! Ezennel bejelentem, hogy ez a két diák a mai naptól szent kapcsolatra lépett egymással.” Nem egészen erre gondoltam, mikor közöltem Spencerrel, hogy el szeretném oszlatni a rólam keringő rágalmakat.

Ennek pont az ellenkezője történt. – Gyere, bébi, be akarlak mutatni a csapattársaimnak – mondta, miközben a Menők asztalához vonszolt. Elég hangosan ahhoz, hogy minden jelenlévő hallja. Smink és Pink egymás mellett gubbasztott a magas bárszékeken. Vélhetőleg mindenkivel flörtöltek, aki csak élt és mozgott a közelben. Pillantásukat, amivel most fájdalmas lassúsággal végigmértek, csak még ijesztőbbé tette a füstös árnyalatú szemfesték. Fölöslegesen fárasztották magukat: ugyanaz a cucc volt rajtam, mint délelőtt a suliban. Kényelmes farmer meg egy lila póló, ami alig látszott ki Dr. Who-s pulóverem alól. Egy kocka ünnepi szerkója. Láttam, amint Patrick odafordul valakihez, akire simán rábízhatták volna az egyik Bikanyakú Tahó szerepét a legutóbbi tinifilmben. – Szerinted ezt most vicc? – súgta oda félhangosan. Eltalálta, igen, az. – Ezért még kinyírlak – sziszegtem Spencer fülébe. Tudtam persze, hogy nem veszi komolyabban a fenyegetésemet, mint Melanie, vagy bárki más, aki hülyét szokott csinálni belőlem. Sajna nem vagyok túl ijesztő jelenség. Talán a szemüveg teszi. Spencer elnevette magát, de nem azon a fátyolos, rekedtes hangon, amihez kezdtem hozzászokni kétnapi folyamatos szócsatánk után. Jelenleg ez is a szerepéhez tartozott. Mint ahogy az is, ahogyan hozzám hajolt, és könnyű puszit lehelt a homlokomra. A szüleim számtalanszor megpusziltak ugyanígy, amikor beteg voltam. Nem volt ebben semmi új. Azzal a különbséggel. hogy most nem a mamámtól kaptam. – Belle, ismerkedj meg a haverjaimmal. Srácok, ő a barátnőm, Isobel.

A szívem vad dobszólóba kezdett; félő volt, hogy izzadt tenyerem még kicsúszik Spencer szorításából. – Sz… sziasztok – csikartam ki magamból a szavakat. Válaszul biccentések, dörmögések és minden lelkesedés nélküli üdvözlések érkeztek a srácoktól, mosolynak álcázott durcás fintorok a csajoktól. Szívélyes köszöntés volt, meg kell hagyni. Nagyjából így nézhettek az Idő Urai a dalekokra a Dr. Who-ban. – Gyere, válasszunk valamit, Belle – vette kezébe Spencer könnyedén az irányítást, tudomást se véve az úgynevezett haverjai elképedt tekintetéről. Elengedte a kezem, felkapott egy poharat, és megindult az önkiszolgáló pulthoz. – Mit szólsz az alpesi vaníliához? Nem lett volna ellene semmi kifogásom, ha nem egy légtérben kell elfogyasztanom a Menő-hordával. Csöpp kedvem se volt a jelenlétükben enni. Épp elég ezt hetente ötször végigszenvednem az ebédlőben. Kösz, de nem kérek belőle. – Huh… oké – motyogtam. – Biztos, hogy nem kérsz előtte kóstolót? – villant meg ravaszul Spencer tekintete. Aztán olyan villámgyorsan, amit ki se néztem volna nyugis lazaságából, mutatóujját a jeges édességbe mártotta, és az alsó ajkamra kente a hideg krémet. Rémülten hőköltem hátra, s hitetlenkedve meredtem rá, miközben ő… kacsintott. Önkéntelenül elnevettem magam, olyan… képtelenül vicces volt ez az egész. Egyrészt, hogy eljátszom, Spencer Kinggel randizom a Menők orra előtt. Aztán ő maga, aki olyan gyerekesen viselkedik, hogy még azt a nyamvadt fagyasztott joghurtot se tudja normális ember módjára megvenni. Nem bírtam abbahagyni a röhögést.

– Szeretnél még? – cukkolt Spencer, és ismét a joghurtba nyúlt. – Mert van itt bőven. Megelégeltem a dolgot, és a helyiség túloldalán álló önkiszolgáló pulthoz siettem, hogy messzebb kerüljek tőle. Így is csak max. három méterre növelhettem a kettőnk közti távolságot. Több hely nem volt a manőverezéshez. Sem arra, hogy elrejtőzzem. Spencer pedig ragadozó arckifejezéssel közeledett felém. – Elkaplak, Belle! Fuldokoltam a nevetéstől, az izgatott várakozástól meg valamiféle enyhe szorongástól. – Tényleg, szépfiú? – szegtem fel dacosan az állam. – Abból nem eszel! Van itt neked valami más! – Megrántottam a joghurtadagoló fogantyúját. Spencer ekkor ért mellém. Ösztönösen felé hajítottam a jéghideg édességet, mielőtt olvadni kezdett volna a tenyeremben. Elégedetten nyugtáztam, amint tompa puffanással landol a mellkasán, aztán ragacsos masszaként csurogni kezd lefelé. Hirtelen csönd támadt a Joghurt Kuckóban. Na nem tökéletes csönd! Arra nem utasíthattam a személyzetet, hogy a zenét is lekapcsolják, vagy ilyesmi. Valami elviselhetetlen énekesnő ömlengett a pasijáról… vagy arról, hogy legyen a pasija? Nem igazán tudtam koncentrálni. Ugyanis Spencer kötötte le minden figyelmemet. A Menők Királya most hajszálra úgy festett, mint Jegeske, a Hóember. Egy szó nem sok, annyit se szólt, ahogyan más sem a jelenlévők közül. Lélegzetvisszafojtva lesték az évszázad leglátványosabb szakításának fejleményeit. Azt azonban nem látták, hogy Spencer szeme szinte ragyog jókedvében.

Belemártotta ujját a joghurtjába, az ajkához emelte, majd elgondolkozó arcot vágott, miközben megízlelte. – Nem, az alpesi vanília jobban bejön. Egy húszas évei elején járó egyetemista jött oda hozzánk feszengve. – Ööö… arra kell kérnem titeket, hogy távozzatok. – Ő kezdte! – mutattam Spencerre, aki a zsebébe nyúlt, és elővette a pénztárcáját. – Többé nem fordul elő – jelentette ki rutinosan, mint aki már többször is zűrbe került itt. Amennyire ismerem, biztosan. – Egy perc, és elhúzunk. Sietve megtöltötte a poharát három különböző fagyasztott joghurttal meg kismillió feltéttel. Én közben idegesen pillantgattam hol a kiszolgálóra, hol a Menőkre, akik továbbra is szemmel tartották minden mozdulatomat. Spencer azonban nem zavartatta magát. Bár a pólóján továbbra is ott díszelgett egy joghurtplecsni, változatlanul úgy festett, mint Superman szőke és fiatalabb változata. Idegesen nyúltam a szemüvegemhez. Későn jutott eszembe, hogy a kezem még csupa ragacs a joghurttól. Sikerült rákennem a lencsére és az orrom bal oldalára. Spencer vigyora még szélesebbre váltott, ahogy szembefordult velem. – Sehová se vihetlek… – morogta megjátszott haraggal, miközben felkapott egy szalvétát, és törölgetni kezdte az arcomat. Ellöktem a kezét. – Na persze. Mert én csapok mindenhol botrányt, mi? Ne röhögtess! Közelebb hajolt hozzám, úgy súgta oda: – Valld be, hogy jól szórakozol. Ezzel letett a pultra húsz dollárt, és kézen fogott. Nyomban vágott is egy fintort, mert túl későn jött rá,

hogy nemrég ugyanezzel a kézzel markoltam a joghurtba. Az ajtó felé húzott. Elképedt haverjainak egy laza „csá”-t vetett csak oda. – Mi volt ez? – nyögtem ki végül, mikor az autója közelébe érve lelassított. – Meggondoltam a dolgot. A te programod életképesebbnek tűnik ma estére, mint az enyém. Hová rendeljük a pizzát, hozzánk vagy hozzátok? – Soha nem fogok kiigazodni rajtad – pislogtam rá a szemüvegem mögül. – Nem bizony. – Kezembe nyomta a joghurtot, miközben a hozzáadott szalvétával matatott. – De gondolj csak bele, mennyire fogod élvezni, amíg ezzel próbálkozol. Magamba lapátoltam egy nagy kanálnyit – jókora darab csokis keksz volt benne –, miközben elképzeltem, milyen lesz, ha a szüleim egyre minket zargatnak, mialatt a pizzán és a fagyasztott joghurton osztozunk. Kösz, de inkább passzolom. – Menjünk hozzátok – döntöttem, és becsusszantam az ülésre. – De eszedbe ne jusson bármivel is próbálkozni. barátom! Nem tudtam persze, kinek szánom inkább a figyelmeztetést, magamnak, vagy neki. 8. fejezet Három kézenfekvő oka lehet, hogy a nagy Ő miért nem hívott még meg a bálba (noha már csak három nap van hátra, ami rémesen kevés idő, nem gondolod?), éspedig a következők: 1. Erkölcsileg kifogásolja a léha szórakozást. Hajszálra, mint azok, akik idióta levelekkel bombázzák a szerkesztőt. Meglehet, szíved választottja is közöttük van. (Bár hidd el nekem, sokkal jobbat is találhatnál nála.)

2. Egyelőre még össze kell szednie a bátorságát. Nincs félelmetesebb a visszautasításnál. A gond tehát esetleg nem az, hogy nem viszonozza az érzelmeidet, hanem hogy nem biztos a tiedben. 3. Több vasat tart a tűzben. Legyünk őszinték: ilyen közel a nagy naphoz tömegével maradtak hoppon, akik közül kedvére válogathat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy neked is alább kéne adnod az elvárásaidból. Ha már témánál vagyunk: ki tudja, vajon miért érdeklődik Spencer King Isobel Peters iránt?! De tényleg! Ki tudja, mi van a háttérben? Részleteket követelek! Lisa Anne Montgomery „A célegyenes előtt” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben Hallottam már ezt-azt Spencerék házáról. Melanie mesélte, hogy a kertjükben van egy szökőkút és egy kis nyári lak, ami totál illik a hely viktoriánus stílusához. Az összhatás döbbenetes. A klotyón meg kihallgattam egy beszélgetést arról, hogy az épület mögött van egy jakuzzi, ahol kényelmesen elférne a hokicsapat fele… a barátnőikkel egyetemben. A másodkézből beszerzett infók azonban meg sem közelítették azt az élményt, mikor a kerekek alatt megcsikordult a kavics az udvaron, mielőtt Spencer bekormányozta a kocsit az üres garázsba. Kioldotta a biztonsági övét, és rám pillantott. Nem kerülte el a figyelmét, milyen görcsösen szorongatom a fagyasztott joghurtos poharat. – Szóval… hol a várbörtön? – kérdeztem. Elnevette magát. – Ez csak egy ház, Belle. Buli sincs kilátásban. Valószínűleg senki nincs itthon. Ha ez kényelmetlenül érint, azonnal hazaviszlek. Nem erőltetek rád semmit.

– Gyakran csinálsz ilyet? – nem tudtam fékezni a hangom ideges vibrálását. – Már hogy csajokat hozok haza? Naná. Nem is egyszer. Viszont te vagy az első lány barátom, szóval ilyen még nem volt. Erőt vettem magamon, és a szemébe néztem. – És továbbra is úgy gondolod, hogy barátok vagyunk? Valójában nem ez fúrta az oldalamat, hanem az, nem találja-e furcsának, hogy idehoz, amikor a napnál világosabb, hogy nem illek a világába. Hisz az előbb vágtam hozzá a joghurtot. Mindenki szeme láttára. Az összes hokis haverja előtt. Ráadásul nem bántam meg. Mindössze azt sajnáltam, hogy az arca helyett a mellkasát találtam el. De ha már kicsúszott a számon a kérdés, semmi pénzért sem vontam volna vissza. Muszáj volt megtudnom, hogy tényleg csak mezei barátság van-e köztünk, mert már nem voltam tisztában az érzéseimmel. Ha meg kellene határoznom őket, azt mondanám, elég zavarosak és vegyesek. És az egészet átszőtte valami rejtett vonzalom, ami minden volt, csak baráti nem. – Szerintem ez attól függ – felelte Spencer elgondolkozva. – Például, hogy megnézed-e velem a Csillagközi rombolót. Egy baráttól elvárható ez, nem igaz? Ezen jót nevettem, és nyilván ezt is akarta elérni. Hirtelen nem okozott gondot kimásznom a kocsijából, kezébe nyomni a fagyasztott joghurtot, amit jócskán megdézsmáltam az autózás alatt, hogy aztán oldalba bökjem: – Akkor gyerünk! A lábával nyitott ajtót, talán, hogy ne koszolja össze azt is a joghurtos kezével, majd ugyanígy ment be a

fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Követtem a példáját, noha nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy le ne fröcsköljem közben. – Ezt meg miért kaptam? Nem fárasztottam magam a válasszal. Ehelyett felszaladtam a lépcsőn, mielőtt visszaadta volna a kölcsönt. Idiótán vigyorogtam, mivel minden porcikámban éreztem a visszavágás lehetőségét. Spencernek igaza volt: tényleg jól szórakoztam. Akkor is, ha agyam egy elhanyagolható része, amely a horrorfilmek alatt riadót szokott fújni, most is jelzett. Nem mintha attól tartottam volna, hogy Spencer letámad. Jó, egyedül voltam egy idegen helyen egy sráccal, akit nem ismertem eléggé, de ez még nem jelenti azt, hogy féltem. Oké, ez így nem teljesen igaz. Be voltam gyulladva, de ez csak normál mértékű szorongás, ami a sötétben vagy az otthonom falain kívül szokott rám törni. A fejemben szüntelenül kattogó hang figyelmeztetett, mekkora kockázatot vállalok. Hogy a nemi erőszakot zömmel ismerősök követik el, ezért talán hiba megbíznom Spencerben. De valószínűbb, hogy a statisztikai adatokkal csupán gyáva meghátrálásomat próbálom igazolni. Emlékeztettem magamat, Spencer felajánlotta, hogy hazavisz, és amúgy is csak barátkozni jöttem el hozzá. Még ha érdekeltem volna is másképpen (ami kizárt), épp elég világossá tettem, hogy nem viszonzom az érzelmeit. Többé-kevésbé. Úgy értem, tény és való, a szemem kicsit hosszabban időzött el az előbb a mellkasán, mint… nem is tudom, más srác esetében. Ez azonban mindössze egy vizuális ingerre adott hormonális reakció volt. Spencer lenne az utolsó, aki bármi jelentőséget tulajdonítana ennek,

pláne, ha figyelembe vesszük, milyen sebességgel mozdul rá mindenre, amin szoknya van. Még szerencse, hogy farmerben voltam. – Szép helyen laksz – mondtam. Megpróbáltam nem elájulni a látottaktól, mikor a lépcsőpihenő után egy tágas helyiségben találtam magam. A visszafogott dekorstílus egy vagyonba kerülhetett. A falakat a bézs különböző árnyalataira festették; „francia vanília” vagy „világos mandula” színűre… vagy valami hasonlóra, ami elég drágán és előkelően hangzik. Volt valami ebben a kifinomult ízléssel berendezett szobában, amitől egyszeriben jelentéktelen senkinek éreztem magam. Agyam gépiesen sorra vette a tárgyakat, amelyekben kárt tehetnék (és közben az árcédulájukról sem feledkeztem meg). Mondjuk, ha megbotlanék a saját lábamban, és elvágódnék a padlón, feldönteném a közeli oldalasztalkán álló modern szobrot. Vagy ha Spencer rám villantaná azt a lefegyverzően pimasz mosolyát, én pedig lányos zavaromban elejteném a joghurtos poharat, az egyenesen a szürkésbarna szőnyegre pottyanna. – Otthon, édes otthon – jegyezte meg szárazon. Nem állt meg mellettem, hanem lassítás nélkül a folyosó felé indult. Birkaként követtem, akár egy elveszett kutyakölyök… jobban mondva, egy birka. – És hol vannak a szüleid? Ésszerű kérdésnek tűnt, annál inkább, mert a mobilom kijelzőjére pillantva láttam, hogy hét SMS-em érkezett, és mind anyuéktól. „Mikorra érsz haza?” „Kivel vagy? Apád szerint egy fiúval!” „A jövőben értékelnénk egy előzetes értesítést.”

Az utolsó üzenetre összerezzentem. Naná hogy alaposan megnéznek mindenkit, akivel az időmet töltöm! Még kész szerencse, hogy nem tudnak Spencer rossz híréről, különben el se engednének vele. Ami azért szerény véleményem szerint több mint túlzás lenne. „Melanie veled van?” „Hívj fel, ha fél kilencnél tovább maradsz.” „Iskola van, Isobel! Legkésőbb fél tízre itthon!” „Vigyázz magadra, édes! Hívj, ha fuvarra szükséged.”

van

Aranyosak. Néha nyomasztó ez a sok gondoskodás, mégsem adtam volna oda semmiért. Főleg nem, amikor Melanie újabban késő este hívogatott, és ezekből a telefonokból fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmel náluk. Nyíltan ki nem mondta volna az istennek sem, de a feszültség ott vibrált a hangjában. Mindössze annyit tehettem, hogy hagyom, hadd beszéljen, amíg ki nem adja magából a keserű csalódást, a csontig hatoló tehetetlen dühöt, hogy az apja a sírba issza magát… Inkább egymillió aggódó SMS, mint hogy akár csak egyetlenegy napra is cserélnem kelljen Melanie-val. Még akkor sem, ha ilyeneket kell válaszolnom a szüleimnek: „Takarodóra otthon. Itt minden rendben. Szeretlek titeket!” Miközben azon vagyok, nehogy véletlenül feldöntsek vagy leverjek valamit, ami többe kerül, mint egy félév valamelyik bölcsészettudományi magánegyetemen. Vajon hogyan bonyolítja le Spencer a bulijait egy házban, amelyik leginkább múzeumra emlékeztet? Egyáltalán szívesen lakik olyan helyen, ahová valószínűleg rendszeresen ki kell hívni a

takarítóvállalatot, hogy a ház megőrizze ezt a lenyűgöző eleganciát? Kíváncsi lettem volna, mit gondol a mi otthonunkról. A kérdések megválaszolását azonban nyugodtabb időkre napoltam el, mert ekkor kinyitotta a szobája ajtaját. Pénztárcáját a komódra hajította, és besétált az öltözőszobájába. Én meg csak álltam ledermedve az ajtóban, mint egy kornyadozó vámpír, az engedélyére várva, mikor léphetem át a küszöböt. Közben azért járt a szemem ide-oda, és ugyanolyan tüzetes szemlét tartottam a szobája felett, amilyet ő az enyémen. Kupi volt. Jó, legyünk igazságosak, nem tűnt volna fel ennyire, ha a ház többi része nem úgy fest, mintha épp most árulnák. Valójában sokkalta rosszabbra számítottam. Nem láttam a falakon félpucér csajokat ábrázoló posztereket, ami persze nem jelentette azt, hogy másutt nincsenek (és csupán innen, a küszöbről nem látszanak). Talán azért hiányoztak, mert a hatalmas ablakok, amelyek néhány fára és a nyári lak egy részére néztek, elvették előlük a helyet. A szoba azonban anélkül is határozottan macsós volt, hogy lebarnult, fürdőrucis modellek biggyesztették volna ránk felpumpált ajkukat. Az íróasztaltól balra felfedeztem egy céltáblát. A falban körülötte tátongó lyukakból ítélve Spencer akkor is lődözhetett rá, amikor nem volt teljesen józan. Az íróasztal másik oldalán súlyzók sorakoztak, meg egy elnyűtt bokszkesztyű. Nyakamat nyújtogatva keresgéltem a plafonról alácsüngő bokszzsákot, hátha épp a vakfoltomra esik, azért nem látom. Aztán rájöttem, hogy Kingék nem a lakószobákban tárolják a nagyobb sportcuccokat, hanem nyilván a házi edzőteremben. – Akarod, hogy… – kezdtem volna, de belém szorult a szó, mert Spencer kivett egy pólót a komódból, majd

egyetlen fürge mozdulattal lerántotta magáról a rajta lévőt. A lélegzetem is elakadt. Megfordult a fejemben, hogy esetleg elfeledkezett arról, hogy itt állok. Vagy csak annyira jól érzi magát a saját közegében, hogy nem érdekli, ki lesz tanúja rögtönzött vetkőzőszámának. A harmadik lehetőség, hogy szándékosan ki akarja verni a fejemből a plátói barátságra vonatkozó gondolatokat. Ha így van… hát sikerült neki. Kiszáradt a szám, miközben agyam teste minden apró részletét leltárba vette, például azt, milyen sokat megmutat a csípőfarmere a hasizmából. Szinte vártam, hogy kiáltás harsanjon mögöttünk: „Csapó! Tökéletes felvétel volt, Spencer! Most másik szögből is lekaplak. Csak ugyanolyan szexisen, mint eddig.” Nem mintha valaha is meg kellett volna ehhez erőltetnie magát. Valóságos feromonfelhő úszott utána. Ez magyarázza, miért kap minden ujjára csajt, miközben köztudott, hogy a párkapcsolat nem az erőssége. Hacsak… hacsak nem az van, hogy le akar tesztelni. Idegesen nyeltem egyet, aztán az ajtófélfának támaszkodtam. A póz inkább azt a célt szolgálta, hogy meg ne roggyanjon a térdem, semmint hogy lezsernek mutasson. – Szóval… most azt várod, hogy beájuljak tőled? Némán áthúzta a fején a tiszta pólót, ami közben összeborzolta a haját. A joghurtosat a markába gyűrte, és a szennyeskosárba hajította. Pontosan beletalált. Csak nehezen álltam meg grimaszolás nélkül. „Hé, figyelem, emberek! Spencer Kinget látják. Céloz… és talál.” – Inkább ne tedd. Keményfa padlónk van, tudod. Tisztítani elég könnyű, de elterülni rajta nem valami kényelmes. Én csak tudom – villantotta rám a mosolyát.

– Már megint kezded. Lerogyott az ágyára, és türelmesen várta, amíg kifejtem a gondolatomat. – Megint a szexre hajtasz! – Díjazom, hogy ilyen nagyra tartod az erőnlétemet, ennek ellenére… – Ezzel akarsz imponálni nekem? – szögeztem neki a kérdést. – Hogyan csinálod máskor, Spencer? Hazahozod a csajt, körbevezeted a királyi lakban, felcipeled a szobádba… és aztán? Csak felvonod a szemöldököd, és ő egyből vetkőzni kezd? Meg se próbálta leplezni, milyen jól szórakozik. – Látod, ez tetszik. Hasznos lehet a jövőre nézve. Szerinted elég, ha csak az egyik szemöldökömet vonom fel? Vagy próbáljam egyszerre mindkettőt, hátha akkor kétszer olyan gyorsan lekerül minden a csajról? – Hú de vicces! – morogtam. – Az is. Majdnem annyira, mint az, hogy úgy nézel rám, mint Piroska a farkasra. – Nem tudhatom, nem vagy-e az. Vállat vont, aztán felállt, és elindult felém, a ragadozók könnyedségével, ami nem sokat segített, hogy változtassak a véleményemen. Most azonban nem nyomult annyira közel, mint Mackenzie-éknél; megállt úgy bő karnyújtásnyira. – Ez azért van, mert amilyen okos vagy, olyan gyanakvó. – Közelebb húzódott egy lépéssel. Elakadt a lélegzetem, amikor felemelte a kezét, és… összeborzolta a hajam, mintha durcás ötéves lennék. – Gyere, haver! Rendeljük meg azt a pizzát! 9. fejezet A szavazócédulákat holnap kiosztják. Az eljárás egyszerű. Minden osztály öt fiút és öt lányt jelöl a báli udvartartásba. Az eredményeket a diáktanács összegzi, és a bálon hirdeti ki. Egyesek szerint el kellene érni,

hogy ebben az évben átláthatóbb legyen a szavazás folyamata. Az erről beszámoló tudósító azonban úgy véli, így már nem is lenne izgalmas az egész. Nyugalom hát, emberek! Lisa Anne Montgomery „A bálra vonatkozó jóslatok” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben Megálltam, hogy végignézzem az egyik folyosót kitapétázó családi fényképeket. Spencert alig néhányon fedeztem fel. Pontosabban ott volt ő is, persze, de a legkevésbé sem emlékeztetett önmagára. Jól fésült hajjal feszengett mindegyik felvételen, a mosoly meg ráfagyott az arcára, ahogy ott állt mereven, kifogástalan öltözékben a bátyja oldalán, egy másik idősebb, elegáns úr mellett, akiben az apját sejtettem. Ez a fénykép beillett volna akár az elnöki könyvtárba, vagy egy választási kampányba is. Nem volt nehéz elképzelnem, miféle anyagot hozhatott össze a kampánystáb egyik holtfáradt tagja a fotó mellé Spencer bátyjának a támogatására: „Brandon King tudja, mit jelent a család. Ez a tisztelettudó fiú és szerető testvér keményen dolgozik, hogy továbbvigye a jótékonykodás családi hagyományát. Naponta felteszi magának a kérdést: »Mit tehetnék a közösség érdekében?* Ideje, hogy most a közösség tegyen valamit saját magáért azzal, hogy beválasztja őt a kongresszusba.” Azt is könnyen magam elé képzeltem, hogy e kampányban Spencer kénytelen-kelletlen szórólapokat osztogat, és idegenekkel ráz kezet. És persze közben flörtöl a stáb valamelyik tagjával, mondjuk, egy gyakornokkal, vagy egy politikus hozzá hasonlóan unatkozó lányával, míg rajta nem kapják őket a

kampányközpont raktárában: Spencer haja összekócolódott, és lefelé haladó irányban beszédes rúzsnyomok sorakoznak a testén. Lebukását fülig érő vigyorral fogadja. Még egy erről készült pillanatfelvétel is jobb lett volna, mint ez a kamerába bambuló, üres tekintet. Az legalább ő lenne. A falon lógó, nyársat nyelt srác saját dögunalmas alteregójának látszott. A mellettem álló hús-vér Menő össze tudta zavarni a fejem… és felborzolni az idegeimet. Pillanatnyi kétségem sem volt, hogy mérhetetlenül érdekesebb, mint bárki a rokonságából. – Na, mi a meglátásod, Freud? – vont kérdőre. – Vagy a csecsemőkori fotóimra is szükséged van az érdemi diagnózishoz? – Most, hogy mondod, miért ne? Érdekelne például, hogy ezüstkanállal a szádban születtél-e. Felnevetett, de nem a megszokott, kellemes torokhangján. Inkább úgy, ahogy a gazdagok kuncognak, mielőtt valami sértő hagyja el a szájukat: „Ugyan, micsoda ostobaság!” Vagy ilyesmi. – A kérdéses kanál tizenhat karátos arany volt, és nemzedékről nemzedékre öröklődik. A King család semmit se csinál fél gőzzel. Elgondolkozva biggyesztettem le a számat, és a szemem sarkából rásandítottam. Fölösleges volt, a szemüvegem nélkül elmosódó pacának láttam csupán. Nem kellett azonban látnom ahhoz, hogy megérezzem a feszültséget, amely egyszeriben betöltötte az üres folyosót. – Vajon a pizzafeltét is a családi hagyomány része? Mert azon igazán ne spóroljunk. – Azt szerettem volna, ha újra laza, és mosolyog. Nem tudtam pontosan, mitől lett ilyen ingerült: a pénz vagy a család emlegetésétől-e.

Valami határozottan kiakasztotta. Bűntudatom támadt, hogy minek frocliztam. Kimondatlan egyezségünk szerint bármiről kérdezhettem, ennek ellenére tapintatlanság volt a magánélete részleteit firtatni. A pizzafeltétes mondat viszont megtette a hatását. Megint nevetés táncolt a szemében, miközben a blézerem ujjánál fogva újabb szobába vezetett. A „házi szórakoztató-központ” kevés lenne a pontos meghatározáshoz. A sík képernyős tévét bőrkanapék vették körül, a helyiség közepén pedig hatalmas biliárdasztal állt. Már-már arra számítottam, hogy házigazdám titkos budoárba nyit be, ahol konyakkal és cigivel kínál. – Határozottan. A pizzát halálosan komolyan vesszük. Milyen feltétet kérsz? – A szardellán kívül bármit – vágtam rá habozás nélkül. Bólintott, elővette a mobilját, és némán a kanapéra mutatott, hogy üljek le végre. Ha Smink vagy Pink teszi ugyanezt, zavarba jöttem volna a bénázásom miatt, de hát ők tutira tettek volna valami undok megjegyzést is: „Te se sűrűn szoktál emberek közé járni, igaz, kockafej?” „Figyi, lúzer! Nem muszáj vigyázzállásban kivárnod, amíg megjön a kaja.” Alex Thompson még nagyobb bunkóságot nyögött volna be: „Hé, dagi! Tedd már le azt a hatalmas segged!” Leültem a vajpuha bőrhuzatra, és megpróbáltam törölni tudatomból a képzeletbeli sértések sortüzét. Spencer semmi rosszra nem gondolt. Ez tuti. Ahogyan az is, hogy az elismerő pillantásai sem jelentenek semmi különöset. Nála ez sima reflex.

– Igen, nagy pizzát kérek szardellával – mondta a telefonba. – Sok szardellával. Rakják meg alaposan, oké? Totál ledermedtem ültömben. Daruval, mentőhelikopterrel vagy egy kommandós csapattal lehetett volna csak elmozdítani a kanapéról. – Hogy mi?! – Visszafizetem a fagyasztott joghurtot – vetette oda széles vigyorral, aztán folytatta a rendelést: – Igen, és kérek még egy nagy pepperonis pizzát olajbogyóval, paradicsommal meg zöldpaprikával. Fokhagyma nélkül. – Közben sokatmondón felvonta a szemöldökét, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy az idióta megjegyzésemre gondol, amit a szobájában eresztettem meg az egyetlen pillantására levetkőző csajokról. Elnevettem magam. – Abból ugyan nem eszel! – súgtam félhangosan. Megadta a címét, bontotta a hívást, és mellém telepedett a kanapéra. – Justin Bieber bölcs szavait idézve … – Dugulj el! – Ösztönösen is előrelendültem, hogy befogjam a száját. Megpróbált félreugrani, én azonban nem adtam fel egykönnyen. Nevetve próbálta érthetően elismételni a dal szövegét: – „Soha nem mondom azt, hogy… mmmm!” Rávetődtem. Valójában végig se gondoltam, mit művelek, csupán ez volt a leggyorsabb módja, hogy elhallgattassam… ami tulajdonképpen sikerült is. Spencernek egyetlen hang se hagyta el többé a száját. A mosoly lehervadt az arcáról, zöld szeme viszont szinte izzott… mintha minden porcikámat külön látná. Ami egyszerre volt izgató és ijesztő, pláne, hogy a

testem gyakorlatilag az övéhez préselődött. Tudtam, hogy „telt idomaim” (anyu meghatározása) minden hajlatát érzékeli, miközben a kanapéra tepertem. Igyekeztem a karommal megtartani a súlyom egy részét, de ebben a testhelyzetben ez nehezen volt megoldható. Ahelyett, hogy növeltem volna a kettőnk közötti távolságot, ügyetlenül a térdére ültem. Egy futó pillanatra totál bepánikoltam. Ez az igazság pillanata, semmiféle trükkel nem tudom soványabbnak mutatni magam. Hiába húzom be a hasamat, a súlyom elárul. Ekkor azonban Spencer szemébe néztem, és végképp elfeledkeztem a testtömegindexemről vagy arról, mit mutat odahaza a fürdőszobamérleg. Mindez nem befolyásolta az ujjongó, mámorító örömöt, ami elfogott most, hogy végtagjaink összegabalyodtak, és nagyfeszültségű szikrák pattogtak kettőnk között. Kívánt engem. A felismerés lényem legmélyéig megrázott. Az se számított, hogy valószínűleg minden csajra rágerjed, aki rámászik. Hogy számára mindez talán nem több egy átlagos csütörtök esténél. Hogy esetleg még arra sem méltat majd, hogy engem is felvegyen a gimis hódításainak listájára. Ebben a pillanatban én is kívántam őt. Pupillája kitágult, légzése felgyorsult. Tekintete előbb a számra siklott, aztán újra a szemembe mélyedt. Kimondatlan kérdés ült benne. „Meg akarsz csókolni?” Igen! Nem adtam magamnak időt, hogy végiggondoljam a lehetséges következményeket, és észérvekkel vegyem elejét egy égbekiáltó tévedésnek. Mert persze tudtam, hogy az. Ebben egy másodpercig se kételkedtem. Nem éppen úgy képzeltem el életem első csókját, hogy lerohanom a Smith gimi leghírhedtebb szívtipróját.

Inkább arra tippeltem, hogy a Nemzetközi Képregényfesztiválon történik majd meg, valami cuki, szemüveges kocka sráccal, aki élvezettel boncolgatja a politikai diskurzusok finomságait a Csillagközi romboló harmadik évadában. Nem egy ilyen… szépfiúval. Ennél több eszem is lehetne! Csakhogy a jelek szerint mindenkit félrevezettem állítólagos értelmi képességeimet illetően, önmagamat is beleértve, mert enyhén félrefordítottam a fejem, hogy az orrunk ne ütközzön össze… és megcsókoltam Spencert. Sokáig tartott a csók, és édességét egyedül az alpesi vaníliának köszönhette, ami rajta ragadt mindkettőnk száján. Gyöngédek se voltunk, egyikünk sem. Két kézzel markoltam a karját e felhevült ütközetben, amelyről gyanítottam, hogy nem lehet győztese. Vagy ha igen, hát kettő. Avagy kismilliárd. Totál összekuszálódtak a gondolataim. Soha korábban nem éreztem magam olyan csodásan a bőrömben, mint ebben a pillanatban; mert a testem hibátlanul működött, miután az agyamat végre kikapcsoltam. Nem volt értelme túlragozni az egészet. Minek, amikor még életemben nem éreztem ennyire elevennek magam? Spencer keze a derekam köré fonódott, és a világ forogni kezdett körülöttem. Megpróbáltam visszanyerni a lélegzetemet a repeta előtt. Sok-sok repetára vágytam. És ő is totál egy hullámhosszon volt velem, mert a két keze lejjebb siklott, és szorosabban markolászott, még azelőtt, hogy minden tótágast állt körülöttem. A szemüvegem végképp lecsúszott, azt se tudtam, merre van felfelé, de ennek nem is volt jelentősége, mert a testünk még mindig egymáshoz simult.

– Belle… – mondta rekedten, de én azt hallottam ki belőle, hogy „igen, egy álló hétig így akarok maradni veled, összeforrva”, amitől madarat lehetett volna fogatni velem. És nemcsak azért, mert a becenevemen szólított, hanem mert ez azt bizonyította, tudja, hogy engem csókol. Engem, Isobel Peterst, a Smith gimi legnagyobb stréberét. A csajt, akivel csak azért akar kamuból járni valaki, mert ezzel mélypontra süllyesztheti a népszerűségét. Ez a gondolat elnémította bolond szívemet, ami addig olyan hangosan vert, mintha zenei meghallgatáson lenne. Már nem éreztem szexisnek és ellenállhatatlanul nőiesnek magam. Minden lelkesedésem egyszeriben elszállt. – Ne… állj le! – ennyit tudtam csak kinyögni, miközben Spencer a nyakamat harapdálta, én pedig kis híján felnyögtem, annyira élveztem. Felemelte a fejét, és rám bámult. – Úgy érted, ne álljak le, mert olyan jó, vagy… Megpróbáltam ellökni magamtól, amivel csak azt értem el, hogy majdnem legurultam a kanapéról. Ami végzetes lett volna, amennyiben ráesem a szemüvegemre. De nem estem le, mert Spencer megtartott. Csak utána emelte fel megadóan a kezét. – Oké, kitaláltam a választ. – Beletúrt a hajába, én pedig mélyet sóhajtottam, hogy összeszedjem magam. A szemüvegemet is a helyére csúsztattam. – Mi a gond, Belle? Minden… A szívdöglesztő külseje, a kedvessége; az őrületes csókjai, amik egy időre elvették az eszemet… mindez együtt piszkosul nagy gondot jelentett. Ezt azonban nem közölhettem vele.

Elhúzódtam tőle, olyan messze, amennyire csak a kanapé engedte. – Hibát követtünk el. Lassan, elgondolkozva bólintott, az arca érzelemmentes maradt. – Oké. Nem lennél kicsit konkrétabb? Az volt a hiba, hogy ledugtad a nyelved a torkomon, vagy az, hogy hagytad, hadd markolásszam a feneked? Mert, szivi, le se tagadhatod, mennyire élvezted az egészet. Céklavörös lettem. – Ez nem… én nem… én nem olyan lány vagyok! – Tudod, sosem bírtam ezt a dumát. Ha engem kérdezel, ködös és előítéletes. Túl könnyű módja annak, hogy elhatárold magad holmi elképzelt ribancszereptől, és még csak a szót se kelljen kiejtened a szádon. Szóval mondd csak, Belle, miféle lány vagy pontosan? Tátott szájjal bámultam rá. Jó lett volna félresöpörni a megjegyzését, mint valami enyhén bosszantó és idegesítő beszólást, amit jobb meg se hallani. Csakhogy totál igaza volt, ráadásul a megállapítása éles szemű megfigyelőre vallott. Ami még inkább felbőszített. Úgy értem, mindig nehezen találtam olyan barátokat, akik tartani tudják velem a lépést; akiket nem zavar, hogy kicsit zűrös helynek látom a világot; akik rákényszerítenek, hogy ne vegyek mindent készpénznek. Hát igen, az ilyen emberek rettentően ritkák. Ugyanakkor nem akartam, hogy Spencer King is közéjük tartozzon. Mennyivel könnyebb lett volna, ha szemétkedni kezd, mondjuk: „Mindketten tudjuk, hogy nálam jobbat úgyse kaphatsz, Isolúzerkém!” Én erre sértetten elrobognék, aztán kiönteném a szívemet Jane-nek. Később, attól függően, mennyire fájt a megjegyzése, akár bosszút is

forralnék Sam segítségével. A francba, ha Spencer olyan szemét lenne, mint bármelyik gátlástalan Menő, rászabadítanám Samet! Még ha a végén mindkettőnket el is zárnak büntetésből a gimiben… Tudtam, hogyan kell visszavágni a Menők leprázására, vagy legalábbis minimálisra csökkenteni a károkat. Lehetőleg megúszni drámázás és könnyek nélkül. Eddig azonban még Smink és Pink sem állt elő olyannal, ami felkészített volna a jelen helyzetre. Hiszen Spencer semmi egyebet nem tett, csak mélyen a szemembe nézett – kicsinyes játszmák és mellébeszélés nélkül –, és nekem szögezte a kérdést, mit is akarok valójában. Ettől szorult el igazán a mellkasom, és akadt el végleg a szavam. Nos, eddig nem volt más célom, mint hogy baj nélkül átevezzek a gimis éveken, és magasról tegyek bárki véleményére. Az a fajta lány akartam lenni, aki nem vágyik egyetlen klikkbe sem, mert totál jól elvan egyedül. Aki két smacizás között azt mondhatja a suli legnépszerűbb pasijának, hogy: „Szeretnék többet megtudni rólad. Aztán hozzád bújnék, és megismertetnélek a világ legklasszabb sorozatával, a Csillagközi rombolóval. De leginkább arra vágyom, hogy engem válassz! Nem azért, hogy ne jelöljenek bálkirálynak, hanem mert bármilyen furán indult is a kettőnk dolga… valamiért… összeillünk.” Csakhogy sajna nem ilyen lány voltam. – Semmi komolyra nem vágyom… mármint veled – hebegtem sarokba szorítva, miközben igyekeztem nem észrevenni, hogy a zöld szempár izzása több fokkal alább esett. – Oké. Folytassuk akkor lazán, ahogyan elkezdtük. Pizzával és mozizással. Aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

– Nem, nem menne. Én nem… Nézd, Spencer, kedves srác vagy, meg minden… – Nem muszáj folytatnod. Mégis ezt tettem. – Csak nem vagy az esetem, oké? Életemben nem hazudtam még ekkorát. 10. fejezet Az a hír járja, hogy talán celebek is fellépnek a bálon. A ReadySet frontembere, Timothy Goff nemrég színt vallott, és jelenleg nyíltan randizik Corey O’Neallel, a suli egyik harmadikos tanulójával. A 200 dolláros kérdés – ennyibe fájnak a rocksztárról készült magán fotók – az, vajon felcseréli-e a vörös szőnyeget egy szimpla gimis buli kedvéért. Lisa Anne Montgomery „A ReadySet is fellép a bálon?” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben – Ne kímélj! Pontosan miért is nem vagyok az eseted, Isobel? Hadd találjam ki: mert nem vagyok se nyakkendős, se szemüveges, igaz? – Úgy vetette neki a hátát a kanapé karfájának, mint akinek a világon semmi gondja. Mintha a nyelvünk nem vívott volna párbajt alig néhány perccel ezelőtt. Mintha egyáltalán nem hatott volna rá, milyen hévvel estünk egymásnak. Talán így is van, és csak nekem sajog valamiért az alsó ajkam, amit valószínűleg megharaphatott a csók hevében. Hogy pontosan mikor, nem emlékszem, a részletek kicsit összefolytak. – Nem érdekes. Nem értem, miért beszélünk róla egyáltalán, amikor nem is akarsz járni senkivel. Nem ez a módszered. Jönnek-mennek a csajok az életedben… nevezd ezt bárhogy, de tuti, hogy nem valódi kapcsolat.

– Azt hittem, te sem vágysz semmi komolyra. – Karját összefonta a mellkasán. Akaratlanul is eszembe villant, milyen jól mutatna ugyanez a mozdulat félpucéron, mint korábban. Alkarján megfeszültek az inak. Azt kívántam, bárcsak felém irányulna ez az erő. Engem ölelne, engem szorítana le ez a kar. Hogy soha többé ne engedjen el. – Nem is vágyom. És nem fogom a füzeteimbe firkálni a neved, cuki piros szívecskék közepére. Úgyhogy a héten megspórolhatod magadnak a szokásos „nem te vagy a hibás, hanem én” szövegedet. Barátok vagyunk, semmi több. Nem akarok a háremedbe tartozni. Ennyi, és pont. Ez váratlanul érte. Össze kellett szednie magát a válaszhoz. Mikor megszólalt, olyan hideg volt a hangja, mint még soha: – Tény és való, élvezem a csajozást, és igen, a szexet. Nem szégyellem. El tudod mondani magadról ugyanezt, Belle? – Nem így hívnak, és ez az egész nem rólam szól. – Dehogynem. Gőzöm sincs, honnan vetted azt a baromságot az elején, hogy a barátom akarsz lenni. De nem ezért vagy most itt. – Tényleg? – vágtam vissza dacosan, noha lényem egy része – na jó, hatalmas része – igazán kíváncsi volt, hová akar kilyukadni. – Akkor szerinted miért vagyok itt? – Mert tanulmányozni akarsz, megfigyelni természetes környezetemben. Kérdéseket feltenni, hogy a válaszaim alapján felcímkézhesd a hibáimat, és aztán ennek ürügyén tartsd tőlem a három lépés távolságot. Mert túlságosan félsz minden valódi emberi kapcsolattól. – Felült a kanapén, és újra keresztbe fonta karját a mellkasán. – Mindezt persze nem mondhatod ki nyíltan, mert szánalmasnak tűnnél, nem igaz? Csak veszítenél

vele, és még a megfigyelés eredményét is befolyásolná. Azt pedig nem engedheted meg magadnak. – Te pedig egyszerűen a képébe vághattad volna Sminknek és Pinknek, hogy egyikük sem jön be. Nem kellett volna ilyen szövevényes cselt szőnöd a hírneved aláásására, miközben magaddal rántasz engem is a süllyesztőbe! De persze mit izgat az téged?! – Nem tetszik, ahogy a mindentudó agyfürkészt játszod. – Nekem meg az, ahogy az eljövendő egyetemi aranyifjút és diákszövetségi tagot játszod. Szóval szerintem egálban vagyunk. Nem vártam, hogy ettől elhallgat. Azt hittem, mindössze felvonja a szemöldökét, aztán elejt egy megjegyzést arról, hogy a diákszövetségek belépőt jelentenek az amerikai politikai életbe. Mégse tette, talán, mert mindketten tudtuk, mit akartam igazából mondani: hogy beképzelt, elkényeztetett seggfejnek tartom. Nagy lett a csönd a szobában; vágni lehetett volna a feszültséget a kimondott és ki nem mondott szavaktól. Spencer idegesen a hajába túrt, de aztán bólintott. – Ha ez a véleményed rólam, akkor már értem, miért nem vagyok az eseted. Tényleg jobban teszed, ha távol tartod magad tőlem. Nehogy még rossz hatással legyek rád. Utolsó szemétnek éreztem magam. – Te igazán… – Szerintem ne ragozzuk tovább. A jövőre nézve viszont nem árt, ha finomítasz a „nem te vagy a hibás, hanem én” beszédeden. Csak néztem rá némán, és közel jártam ahhoz, hogy kibökjem az igazságot. Hogy igenis ő a hibás, ez kétségtelen. Hogy hatalmas nyomást jelentene a gimi legnépszerűbb srácával járni. Előbb vagy utóbb úgyis

lecserélne egy dögösebb csajra, akkor pedig a béka feneke alá süllyedne az önbecsülésem. Vagy az egyik „barátja” tenne rám bunkó megjegyzést, ő pedig együtt nevetne a többiekkel. Tutira tizenöt pontos poén. – És te mit akarsz, Spencer? – kérdeztem inkább. – Tényleg járni szeretnél velem? – Egy dögös csajnak sose tudok ellenállni. Görcsbe rándult a gyomrom. Az a szikrányi remény is elenyészett, hogy azt feleli: „Igen, Belle. Pontosan ezt akarom, mert okos vagy és vicces, és történetesen őrülten rád kattantam.” Ennek tehát lőttek. Elvégre Spencer Kingről van szó, arról a srácról, aki a mosolyával és a dumájával hódít. Akinek mindene a szex. Mekkora idióta voltam, hogy másmilyennek hittem. – Szuper. Jó szórakozást hozzá, szépfiú! Komolyan, ne fogd vissza magad… – Felkászálódtam a kanapéról, és kifelé indultam, el a biliárdasztal mellett. – Na szia! – Várj, mi lesz a pizzával és… – Asszem, az lesz a legjobb, ha elmegyek. De hé, semmi gond: legalább rendezhetsz egy újabb vad bulit, és nem leszek itt, hogy elrontsam a hangulatot. Hallottam a lépteit, ahogy utánam jön a folyosón, de nem lassítottam. Ki akartam kerülni ebből a házból, el a nyársat nyelt csoportképektől, minél messzebb a sráctól, aki miatt megkérdőjeleztem, hogy tudok-e egyáltalán emberi kapcsolatokat teremteni. – Belle! El akartam bújni előle, kibőgni magam, anélkül, hogy arra gondolnék, hány pontot jelentene ekkora megaláztatás a Menőknek. Első csókomat egy olyan sráctól kaptam, aki az én segítségemmel akarta megtorpedózni saját népszerűségét.

Lelki szemem előtt szinte ott lebegtek azok a bizonyos pontok, ahogy elmentem a konyha mellett, és kinyitottam a bejárati ajtót. – Belle, kezd sötétedni. Hazaviszlek. Csak hagyok pénzt a tornácon a pizzáért, és… Őszinte aggodalmat hallottam ki a hangjából, de tudtam, hogy ha rápillantok, végem. Könnyezni kezdenék, amiből egyből kitalálná, mennyire felkavart, amit elkezdtünk a kanapén… bármit is jelentett. De lehet, hogy már a Joghurt Kuckóban kezdődött… vagy amikor hazavitt Mackenzie-éktől. Nem mintha számítana a hol és mikor. – Kösz, inkább járok egyet. – Oké, de szeretném, ha biztonságban hazaérnél. Ha látni se bírsz, úgyis jó. Felhívhatom Logant, és… Erre megálltam. – Akár hiszed, akár nem, nekem is van kit felhívnom. Olyanokat, akiket nem érdekel, milyen a kocsim, miféle házban lakom, vagy milyen bulikat rendezek. Azért szeretnek, amilyen vagyok! Az utolsó mondatot már kiabáltam, habár fogalmam sincs, miért. Hiszen nem próbált meg Hamupipőkéből bálkirálynőt faragni. Annál jobban ismerte az életet, hogy sejtse, néhány kiló smink, egy vadiúj ruhatár meg egy kis Photoshop-varázslat sem alakíthatna át Menővé. Hiszen pont ezért esett rám a választása. Kenhettem volna magamra bármit, öltözhettem volna akármibe, akkor sem kerülhetek be az ő köreibe. Szavaim bizonyságaként előrántottam a mobilomat, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, hogy nem rángatom bele ebbe a kusza szituba, felhívtam Samet. Nem mintha ne akaszkodott volna össze szívesen valamelyik Menővel. Izgi élménynek tartotta volna, amire kellemes lesz visszaemlékezni a gimis évekből.

– Szia, Isobel! – köszönt vidáman. – Épp jókor hívsz. Mit gondolsz a betörésről? – Ööö… azon vagyok, hogy lehetőleg ne legyen priuszom. Figyi, nem tudnál hazavinni? Anélkül, hogy Spencerre pillantottam volna, elindultam az utca felé. Ennek ellenére ott éreztem őt magam mögött. Épp elég horrorfilmet láttam, ahol az éjszakában egyedül kóborló csajokra reggel brutálisan feldarabolva találnak rá, hogy megkönnyebbüljek, amiért nem hagyott egyedül. Jócskán besötétedett, mialatt mi odabent… hmm… smároltunk. Hirtelen úgy kellett kényszerítenem magam, hogy oda tudjak figyelni a telefonbeszélgetésre, de legalább már egyáltalán nem éreztem hűvösnek az esti levegőt… – Oké. Tíz perc múlva nálatok vagyok. Máris indulok. – Nem otthon vagyok, hanem Spencer Kingéknél. – Esetlenül buktak ki a számon a szavak, de tudtam, finomabban nemigen szőhetem a beszélgetésbe ezt az infót. Nyomban aggódóvá vált a hangja: – Jól vagy, Isobel? Újabb kérdés, amire nem tudtam a választ. Határozottan vesztésre álltam ebből a szempontból, és az volt az érzésem, Sam kérdések özönével áraszt majd el, ha előkerül. – Igen, jól – mondtam, mert ez tűnt a leginkább helyénvalónak. Hogyan is bocsátkozhattam volna részletekbe, mikor Spencer alig egy méterre állt mögöttem. „Hát ha már így rákérdeztél, Sam… kezdem azt hinni, hogy Stockholm-szindrómám van, vagy valami hasonló. Jó, tudom, Spencer King nem rabolt el a szó szoros értelmében, de most őszintén, mi másért érzem akkor ezt a fura… vonzalmat iránta?”

– Nyolc perc, és ott leszek. – Tompább lett a hangja, aztán mintha valami puffanást hallottam volna a háttérben; egy cipő lehetett, vagy egy transzparens. Samet ismerve mindkettőnek megvolt az esélye. – Már elindultam. – Tudod az utat? – Legrosszabb esetben Spencer kezébe nyomom a mobilt. – Naná hogy tudom. Egyszer majdnem tüntettem a szülei alapítványa ellen, amikor… Hét perc, és ott vagyok! – szakította félbe magát, és kinyomta a mobilt. Magamra hagyott Spencerrel. Nem mintha nem ugyanez lett volna előbb is a szitu, de együtt sétálni az éjszakában… valahogyan túl meghitt volt… És túl csábító is. Megborzongtam, mikor egy fuvallat összeborzolta a hajam a tarkómon. Olyan egyszerű lett volna Spencerhez bújva felmelegedni. Eljátszani, hogy beérem ezzel a könnyed flörttel. Hogy a legkevésbé se zavarna, ha az állítólagos barátai kiröhögnek minket a hátunk mögött. Vagy éppen a képembe nevetnek. – Percek múlva itt lesz – közöltem megjátszott nyugalommal. Közben nem hagyott nyugodni a gondolat, mi lenne, ha újra egymásnak esnénk. Csakhogy az első kör tapasztalatai alapján nem voltam biztos benne, hogy le tudnék-e állni, sőt hogy egyáltalán itt tudnám-e hagyni őt. – Nyugodtan elmehetsz. – Addig nem, amíg a barátnőd ide nem ér. – Olyan lezserül lépkedett mellettem, mintha időmilliomos lenne. – És mi legyen holnap? Meghökkenve pislogtam. Az is zavart, hogy a sötétben alig láttam az arcát. – Nem tudom. – Továbbra is eljátsszuk, hogy járunk? Vagy hagyjuk az egészet? Nem akarsz eljönni a…

– Lila. Gőzöm. Sincs – mondtam külön ejtve minden egyes szót, hogy felfogja végre. – Aha, így már minden tiszta. Kösz szépen, Belle. – Tőlem várod, hogy tisztázzam a helyzetet?! – Szinte fuldokoltam dühömben. – Komolyan? Miért, talán nekem vannak kettőnk közül kétes indítékaim? Még arról sincs lövésem, miért nem akarod, hogy a fejedbe nyomják azt a hülye koronát! Keresztbe fonta a karját, mire az a nevetségesen szexi ín ismét megfeszült az alkarján. Ezt annyira igazságtalannak éreztem, hogy kis híján gyűlölni kezdtem érte. – A bátyámat bálkirálynak választották. Azonnal megálltam, aztán felé fordultam, hogy az arcába nézzek. A gyér holdvilág nem igazán segített, de azért nem úgy nézett ki, mint aki át akarna rázni. A védjegyének számító vigyornak nyoma se volt. – Okééé… – mondtam lassan. – Mi köze ennek bármihez? – Nem akarok olyan lenni, mint ő. Soha, semmiben. Nem tanácsos a nyomába lépni. Ha az őseim azt látnák, hogy megfelelek az elvárásaiknak, élvonalbeli egyetemekre akarnának küldeni, és helyi politikusok keze alá adni. – Továbbra se látom, mi itt a probléma – mondtam. – Tudtommal a bálkirályi korona egy éjszakára szóló dicsőség. Nyilván nem kell szó szerint uralnod a terepet… legalábbis nem jobban, mint eddig. Plusz lefogadom, hogy ezer és egy módon tudnád bosszantani az őseidet, és ezek közül egyikhez sincs rám szükséged. Beletúrt a hajába, amely égetett arany árnyalatot kapott az éjszakában. – Megismétlem: nem tanácsos elindulni ezen az úton. Ami téged illet… te csak úgy közbejöttél.

– Közbejöttem? – szaladt ráncba a homlokom. – Ez meg mit akar jelenteni? – Azt, hogy közbejöttél. Nem kell túlragoznod. – Na ja – mondtam gúnyosan. – Mert ha valamiben, hát ebben jó vagyok. Csak megnyomok egy gombot, és… – Tűzoltó szeretnék lenni – vágott közbe. – A szüleim egyetlen esetben írják csak alá jövőre a tűzbiztonsági osztály látogatásához szükséges engedélyt, ha elhitetem velük, hogy semmi magasabb rendűre nem vagyok alkalmas. – De hát ez tiszta őrültség! – hördültem fel. – Barátilag kérdem… mi a bajuk ezzel? A tűzoltók… izé… – Szexisek, gondoltam. – Nélkülözhetetlenek. Ők gondoskodnak a közösség biztonságáról. És te tutira jó lennél ebben. A szüleidnek örülniük kéne a választásodnak. Noha nehéz volt megállapítanom a sötétben, de mintha elmosolyodott volna. – Miből gondolod, hogy jó lennék? – kérdezte lassan. Felhorkantam, mintha nem érteném a kérdést. – Á, nem is tudom! Sportember vagy. Kitartó. Vág az eszed. És az az érzésem, mindent megszerzel magadnak, amire vágysz. Ha feleennyire szeretnél a hokicsapat kapitánya lenni, akkor most rajtad lehetne az a flancos mez Logan helyett. – Ugyanolyan, mint a többi mez, Belle. Egyedül a K betű különbözteti meg. – Akkor is – vontam vállat. – A lényeget érted. Egyedül te állsz önmagad útjában. Be kell látnod végre. Egy másodpercre elhallgatott, de amikor megszólalt, olyan kemény volt a hangja, hogy felállt a szőr a hátamon: – Jó tanács. Mi lenne, ha te is megfogadnád?

Megkímélt a választól, hogy egy fényszóró hasított a sötétbe; Sam érkezett. Legalábbis feltételeztem, hogy ő az. Vespával jött, és a motorossisak elrejtette az arcát. Megállt előttem, leugrott a járgányról, majd egyetlen gyakorlott mozdulattal felemelte az ülést, és kivett alóla egy tartalék sisakot. És még mielőtt kielemezhettem volna ezt az újabb veszélyforrást, levettem a szemüvegemet, feltettem a sisakot, és felpattantam mögé, a hátsó ülésre. Közben egy mukk sem hagyta el a számat, hacsak a „Hijjááá!” felkiáltás nem számít annak, mikor berúgta a motort, és elporzottunk az éjszakába. Spencert magunk mögött hagytuk a porfelhőben. 11. fejezet A Görény Gimnáziumban alig várják a bál kezdetét… mert utána sokkal egyszerűbb lesz az élet. Nem úgy nyitják majd ki a suliújságot, hogy a bálról szóló vezércikk a partnerük alapján ítéli meg őket. A folyosón sem kell lopva osonniuk attól való félelmükben, hogy elég a legkisebb fennakadás a báli előkészületükben, és kiszerkesztik őket az első oldalon. Jane Smith „A Görény Gimi titkos hírforrása” című cikkéből, a Wordsmithben Mint kiderült, Sam éppúgy nem ismer félelmet az országúton, mint a Smith gimi folyosóin. Ami azt illeti, nagyobb biztonságban érezhettem volna magam, ha Smink, Pink vagy akármelyik Menő fuvaroz haza. Kezdtem sajnálni, hogy nem fogtam a szaván Spencert, és nem vele vitettem el magam. Tény és való, necces lett volna beülni mellé a kocsijába mindazok után, ami közöttünk történt, de legalább a testi épségemet nem fenyegette volna semmi. Nem

kellene attól tartanom, hogy lesodor valami Sam motorjáról. Miközben gyorsított, görcsösen átkaroltam a derekát. Ha azt tervezte, hogy hazavisz, mindenképpen kerülő utat választott. De túlságosan féltem attól, hogy lerepülök a Vespáról, ha lazítok karom szorításán, és felemelem a bukósisak ellenzőjét, hogy belekiabáljam a szélbe, merre menjünk. Reméltem, hogy Sam esti kikapcsolódáson nem azt érti, hogy elpucolunk az államból. Csak akkor lassított, amikor a régi általános iskolám elé értünk. Nem hiszem, hogy tudott volna arról, hogy idejártam. Akkoriban öt elemi működött a városunkban, aztán, amennyire emlékszem, egymás után bezártak. Abban az évben, amikor felsős lettem, mi, ötödikesek jótékonysági sütivásárt rendeztünk az iskolánk megmentésére. Mondanom se kell, pár száz gluténmentes biorétessel nem sokra mentünk. Úgy rémlett, mostanában valami művészeti stúdió működik itt, ahol a helybeliek műtermet bérelhettek, de persze lehet, hogy teljesen el vagyok tájolva. Több mint öt éve eszembe sem jutott ez a hely. Most persze bántam, hogy nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. Sam leállította a Vespát. Elgémberedett tagokkal szálltam le, és beletelt egy kis időbe, mire szilárdan megálltam a lábamon. A csontjaim szinte rezegtek az erős rázkódástól. A kanapén űzött akrobatamutatvány és a robogótúra után alig vártam, hogy bezuhanjak az ágyikómba, és aludjak, mint a bunda. Egyvégtében tíz órát. Ehelyett levettem a bukósisakot, és azt a homályos valamit bámultam, ami ülve maradt a halált osztó masinán. – Oké, ez rémisztő volt! – illesztettem vissza szemüvegemet az orromra, amitől menten élesben

élvezhettem, milyen remekül szórakozik Sam. – Szabad egyáltalán itt lennünk? Egyetlen könnyed mozdulattal leszökkent a Vespáról, mire belém mart a sárga irigység. Olyan magabiztosan járt-kelt a világban. Ami… hmm… Spencerre emlékeztetett. – Addig igen, amíg visszafogod magad, és nem kezded el telefirkálni a falakat. Még elképzelni is nevetséges volt, hogy vandál dühvel nekiesek itt bárminek. Ugyanezt Samről már nem lehetett elmondani. – Csak nem… – néztem rá gyanakodva. Épp csak elmosolyodott. Tudtam, hogy ha bármit elkövetett, nem köti az orromra. Ehelyett élvezettel figyeli, hogyan jövök rá magam a dolgokra. Mit ad isten, ebben is Spencerre emlékeztetett. Megráztam a fejem, hátha ettől kitisztulnak a gondolataim. Nem agyalhattam folyton Spenceren. Bármit is érzek iránta, ezek az érzések nem vezetnek sehová. Minél hamarabb elfojtom őket, annál jobb. – Beszéljünk inkább rólad. Mit kerestél Spencer Kingnél? Hallottam ugyan néhány kósza pletykát, de nem hittem el. Képtelenség, hogy sokáig el tudnám titkolni ezt az egész tébolyt. Legalábbis Sam elől. Egyszer ő mondta nekem, hogy bármi, amit tudni érdemes a Smith gimiben, azért elzárás jár. Márpedig ha volt valaki a giminkben, aki kívülről-belülről ismerte ezt a világot, az ő. Nem lepett volna meg, ha a büntetéseket a fakultációk közé sorolja. Bár azt is gyanítottam, hogy minden ilyen alkalmat kellően túldramatizál. Mint túlzott, indokolatlan eljárást a polgári engedetlenségi akcióiért.

Mindegy, itt volt az ideje eloszlatni a félreértéseket. Amit azonban könnyebb volt mondani, mint megvalósítani. Már akkor vegyesek voltak az érzelmeim, amikor kikötöttem Spencer kanapéján. Holott csak azután vallotta be, hogy tűzoltó szeretne lenni. Tippelni se mertem, mit jelenthet nála ez a hirtelen támadt közlési kényszer. – Ez nem az, aminek látszik – böktem ki, aztán zavartan hunyorogni kezdtem a közhely hallatán. Ugyan már, Isobel, megy ez neked jobban is! – De lehet, hogy éppen az. Nem tudom, mit gondolsz a dologról… Mindenesetre a pletykák egyáltalán nem igazak. – Ezek szerint nem hordod a szíved alatt Spencer titkos szerelemgyerekét? Akkor hiába keresgéltem annyi nevet a kicsinek! – sopánkodott megjátszott felháborodással. – Pedig csupa olyat válogattam, ami nincs nemhez kötve. Mit szólnál a Konghoz? – Kong? – mondtam utána. – Mármint a gong, ami kong? – Nem, a King Kong. Pontosabban, esetünkben Kong King – vetett rám egy önelégült mosolyt. – Nem kell most rögtön döntened. Majd megszokod. – Ne már! – nevettem el magam. – És persze hogy nem hordom a szívem alatt… – pirultam rákvörösre – Spencer King szerelemgyerekét… – Aha, értem. Akkor tényleg nem igaz a pletyka. – Mi csak… tudod… – Együtt várjátok a kicsit? – segített ki. – Mindössze barátok vagyunk! Ezt fontolóra vette, ahogy a lábát lógázta a Vespán. – Hmm… figyi, ezt nehezen veszem be. Biztos, hogy nincs a képben egy Kong baba? Igyekeztem nagyon csúnyán ránézni. – Bocs. Csak, tudod, nehéz elképzelni, hogy szimpla barátságból lógsz Spencer Kinggel.

Szúrós pillantást vetettem Samre, holott részben igazat adtam neki. Mert igaz, hogy a Joghurt Kuckóban még csak barátságot éreztem Spencer iránt, de aztán… Fura, hogy az a futó látogatás, ami alig tartott tovább húsz percnél, milyen fontosnak tűnt hirtelen. Mintha életem egyik legjelentősebb pillanata lenne. Amire, ha visszatekintek majd, azt gondolom: „Igen, akkor jöttem rá, hogy…” Mire is? Sajna ezúttal elmaradt a megvilágosodás. – Úgy volt, hogy megnézzük együtt a Csillagközi rombolót. – Gőzöm sincs, mit akartam ezzel bizonyítani, de valamiért fontosnak éreztem. Mintha a tény, hogy Spencer hajlandó lett volna egy légtérben megnézni velem a világ legizgibb tévésorozatát, segítene eldönteni, hogy szimplán plátóiak-e az érzései irántam, vagy sem. – Ja, az más! Akkor ez igaz szerelem a négyzeten – kapcsolt rá Sam a gúnyolódásra. Én azonban hallgattam, mert bár a megjegyzést nyilvánvalóan cikizésnek szánta, azért a szavak tovább visszhangoztak a fejemben. Igaz szerelem. Igaz szereleeeem. Nevetséges szavak, olyanok, amiket karaokén szokás teli torokból elordítani. Eddig soha nem vettem komolyan ezt a szirupos maszlagot. Akkor sem, ha bevallottam magamnak, hogy igen, én is vágyom párkapcsolatra. Hiszen a statisztikák szerint ezrek léteznek valahol, akiknek bejönne az őrületnek az a fajtája, ami csak rám jellemző. Talán mire magam mögött hagyom a Smith gimit, határozottabb és magabiztosabb leszek, és milliószorta több kilátásom lesz a romantikára.

Csakhogy újra meg újra eszembe jutott, hogyan hajolt hozzám Spencer, és kérdezte meg: „Szóval mondd csak, Belle, miféle lány vagy pontosan?” Nos, a jelek szerint az a fajta, aki képtelen megállni, hogy ne skatulyázza be az embereket. – Spencer… – Azt se tudtam, hol kezdjem. Titokzatos. Izgalmas. Nem az én súlycsoportom. – Meg nem született gyermeked apja? Jó, csak poénkodom – tartotta fel védekezően a kezét Sam. – Több van benne, mint gondolnád, oké? Mintha valami olyasmit morgott volna, hogy olyan alacsonyra állítottam a lécet, hogy még Spencer is képes volt átugrani. Aztán hamar mosolyt erőltetett az arcára. – Oké. Szóval bejön neked a srác. – Csak barátok vagyunk – mondtam akkora határozottsággal, amit a legkevésbé sem éreztem. – Na persze. Mi vagyunk barátok – mutatott kettőnkre. – Felhívhatsz… este kilenckor – nézte meg az óráját –, és én hazaviszlek. Bármi van is köztetek Spencerrel, a nyakam rá, hogy nem ilyen. – Jó, de mi se azonnal barátkoztunk össze! – tiltakoztam. – Nem máról holnapra történt. Különben sem volt köztünk semmi… – kétségbeesetten kerestem a megfelelő szó után, de hiába. – Izé… romantikus szikra. – Ez nem teljesen igaz – nézett el mellettem. – Szóval ez a dolog Spencerrel… Várj csak, hogyan?! Vállat vont, és olyan elmélyülten tanulmányozta hátam mögött a régi szép napokból itt maradt hintát, mintha nem lenne ennél csodálatosabb a világon. – Én… azonnal megkedveltelek. – Persze, de nem úgy kedveltél. – A helyszínt okoltam azért, hogy úgy beszélek, mint egy dedós.

– De igen, úgy – torzult mosolyra Sam szája. – Ne nézz már olyan rémülten! A leszbiség nem fertőző. – Nem azért… nem, dehogy… – Erőnek erejével becsuktam hápogó számat. Mindig tudtam, hogy leszbi, de hogy ő pont engem… – Ejha! – Jól mondod, Keanu Reeves. Gőzöm sem volt, mire céloz, de nem tűnt jó időzítésnek, hogy a popkultúra finomságairól faggassam. – Megtisztelve érzem magam – mondtam végül. – Te csodálatos csaj vagy, Sam. Hízelgő, amit… ööö… mondtál. Jesszusom, miket hordok itt össze! Nem ez a megfelelő válasz, mikor valaki a szívét teszi ki eléd. Mégse jutott eszembe semmi épületesebb. – Ahá, hízelgő. Oké, Isobel. Megértem, ha beparáztál – fonta össze karját. – Jaj, dehogy! – pánikoltam be. – Egyáltalán nem! Én… nézd, azt szeretném, ha mi ketten barátok maradnánk! Ez az egész nem változtat a barátságunkon, ugye? A gimi önmagában is szívás, nem tudom, hogyan tudnám nélküled elviselni. Felnevetett, és bár a nevetése nyersebb volt, mint máskor, azért őszintének hangzott. – Mondom, hogy részemről minden oké. Mikor megkérdezted, rá vagyok-e kattanva Valerie McDobbsra, sejtettem, hogy nem sok reményem lehet. Erről totál elfelejtkeztem. Részben, mert Sam jót nevetett a kérdésemen, aztán azt javasolta, keressük meg Jane-t és Scottot. Akkor azt gondoltam, talán a Wordsmithben szeretné elhelyezni egy írását, hogy betegyen vele Lisa Anne-nek. Hát nem ez volt a helyzet. – És még… mindig… – nem igazán tudtam, hogyan szövegezzem meg a kérdésemet, ezért megpróbáltam nem totojázni… ahogyan a gézt tépi le az ember a

sebről. Mondjuk, én inkább leáztatom a kádban, és megvárom, amíg lejön magától, de ez más eset volt. – Szóval még mindig… kedvelsz? Mármint úgy? – Túl vagyok rajta, Isobel. Hiszed, vagy sem, nem vagy ellenállhatatlan – mosolyodott el savanyúan. A gondolat, hogy valamennyire is az lennék, olyan röhejes volt, hogy félszegen felnevettem. – Hidd el, Sam, sokkal jobbat is kaphatsz nálam. – Nyilván! – horkantott fel. – Kezdetnek például megteszi egy csaj, aki nem heteró! Nevetésünk hangja felverte a játszótér csöndjét, amitől, ha lehet, még elhagyatottabbnak tűnt, ugyanakkor mégis némi élettel telt meg. Eltűnődtem, vajon a gyerekkorom rajta hagyta-e ezen a helyen a lenyomatát. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de mintha gyerekkacagást is hallottam volna. Vagy mivel későre járt, azt szerettem volna, ha a sötétben gyülekező árnyakat inkább költőinek láthatom, mintsem fenyegetőnek. – Ráadásul inkább olyan valakivel randiznék, aki nem tagadja kétségbeesetten az érzéseit. Elkaptam tekintetem a hintáról, mert eddig azt néztem. – Én nem… – Kétségbeesetten tagadod – ismételte Sam keményen. – Még egy vak is megérezné a kettőtök közti feszültséget. Szemre sincs hozzá szükség. Elég, ha megáll egy szobában veletek, és érzékeli a rezgéseket, amiket leadtok. – Milyen rezgéseket? Nincs itt semmiféle rezgés – tiltakoztam ernyedten, miközben megigazítottam szemüvegem az orrnyergemen. Nem szívesen másztam fel újra Sam halálosztó járművére, ám ha ez volt az ára, hogy véget vessek

ennek a beszélgetésnek, hajlandó voltam az életemet és a testi épségemet kockáztatni. – Rendben. Mit szólsz a vágy hullámaihoz? A feromonok árjához, amelyek betöltik az eget? Lüktetve… – Jó, felfogtam. – Jobban el se pirulhattam volna. Ha történetesen a gimiben szívat ezzel, a neonvilágítás jobban elárulja, mennyire zavarba hozott. Sam bólintott, aztán egy szempillantás alatt elkomolyodott. Gőzöm sincs, hogyan tudta ilyen hirtelen váltogatni a hangulatát, engem azonban úgy meglepett, mintha kupán vágtak volna. Akárha rekordsebességgel süvített volna végig az utcán a Vespájával, hogy a következő pillanatban a fékre taposson. – Anyám sokszor mondja, hogy nincs mitől félnem, a félelmet magát leszámítva. De szerintem ez az idézet egy nagy rakás szar. Rengeteg mindentől félhetünk, Isobel. A gimi is ijesztő. Aki az ellenkezőjét állítja, kamuzik. Most kéne rájönnünk, kik vagyunk valójában, és a tetejében kezdenünk is magunkkal valamit. Az igazság viszont az, hogy megjátsszuk magunkat, éspedig olyan brutálisan, hogy ordít rólunk a kétségbeesés. Alig hittem a fülemnek, hogy ezeket a szavakat pont az ő szájából hallom. Eddig mindig azt feltételeztem, Samet hidegen hagyja, hogy társas értelemben a Smith gimi valóságos aknamező. Ugyan miért szállna szembe a tanári karral, és vállalná fel a sorozatos elzárásokat, ha igazából be szeretne illeszkedni? – Te pontosan tudod, ki vagy, Sam – mondtam szinte vádlón. Felnevetett, de volt valami sötét mellékzönge a hangjában. – Valamennyire, talán. Az alapokat, mondjuk. A formanyomtatványokon ki tudom tölteni az adataimat. Tizenhét éves, fehér lány, nincs priusza, ő alapította

meg a gimi Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű és Transzvesztita körét, továbbá társalapítója a Főzőklubnak – sorolta monoton hangon. – De tudom a nevem, a születési dátumom és a társadalombiztosítási számom is. Ez még nem jelenti azt, hogy lenne bármi fogalmam, ki rejtőzik e mögött a sok baromság mögött. – Pedig nagyon úgy tűnik, hogy tudod – motyogtam. – Jó, meg tudom játszani magam, ahogy a Menők is. De tudod, mitől kell igazán félni? Hogy egy életen át az elmulasztott lehetőségeinken gyötrődünk. Igaza volt. Fájdalmasan, abszolúte igaza volt mindenben… talán az egy Roosevelt-idézetet leszámítva. A magam részéről ugyanis gyanítottam, hogy a saját bénázásom mélyén a konfliktuskerülés húzódik meg; a félelem attól, hogy a rövidebbet húzom a Menőkkel szemben, vagy kolosszális hibát követek el. Ezért húzódtam a háttérbe, ezért örültem, ha levegőnek néznek a gimi hátralévő három évében. Nem hazudhattam Samnek, most, hogy szembesített önmagammal. Amúgy se hitt volna nekem, ha kamuzni kezdek. – Én nem vagyok harcos természet – vallottam be. – Semmi olyanra nem vállalkoznék, amiért elzárnának veled együtt. Azt szeretném, ha simán bejutnék az egyetemre. Sam jólelkűen oldalba bökött. – Na ja. Azt rebesgetik, hogy tök jól teljesítesz a kreatív problémamegoldó teszteknél. Talán ideje, hogy ezt a képességedet a való életben is kamatoztasd. – Öklével megkocogtatta a bukósisakot, amit most is a kezemben fogtam. – Gyere, hazaviszlek. Ennél jobb ötletet egész este nem hallottam. 12. fejezet

A Wordsmith legfrissebb számában Jane Smith nem túl finoman célozgatott rá, hogy a jelen kiadvány ki akarja teregetni a Smith gimi diákjainak szerelmi életét. Ebből egy árva szó sem igaz! Mindenekelőtt azért, mert a legtöbben nem elég érdekesek ehhez. Ennek ellenére kíváncsi lennék, mit eszik Spencer King egy nyamvadt kis elsősön… Lisa Anne Montgomery „A Wordsmith hazudik a szerelmi életetekről” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben Nem aludtam annyit, hogy pihenten ébredjek. Órákon át Sam szavai jártak a fejemben. Holmi briliáns, magvas visszavágás után keresgéltem, ami nemes, magasztos színben tüntetné fel a gyávaságomat. Például: nem a könnyebbik utat választom, csak óvatos vagyok. Nem arról van szó, hogy a félelmeim szorításában nem merek teljes életet élni, hanem az ösztöneimre hallgatok. Az ösztöneim pedig azt súgják, hogy jobban járok, ha nem jövök össze egy Menővel, aki lehet, hogy képes SMS-ben dobni! Egy Spencer King-féle srác valószínűleg három emotikont se pazarolna rám. Pont ez hiányzott volna nekem. Csak az a bökkenő, hogy a testem nem vette az adást, mert amikor épp nem Sam kifakadásán agyaltam, minden egyes másodpercet újrajátszottam magamban, amit Spencer kanapéján töltöttem. Lassított felvételben. És hát jó néhány jelenetnél beragadt az ismétlő. Spencer tenyerének érintése a derekamon, vagy selymes haja, amibe beletúrtam… hát igen, ezek az apró részletek egész éjszaka kísértettek. Az igazat megvallva hajnalok hajnaláig. Mikor pedig nem épp azokon a mennyei perceken járattam az agyam, magam előtt

láttam Spencer lézerizzású szemét, mikor megkérdezte, megfogadom-e a tulajdon tanácsomat. Bár egy órát töltöttem azzal, hogy beszámoljak a szüleimnek az estéről – természetesen pár részlettől eltekintve –, még ettől se zökkentek vissza a dolgok a normális kerékvágásba. Pedig máskor a faggatózásuktól helyükre kerültek a dolgok. Az aggódásuk terhes volt ugyan, de a jó szándékukban egy percig se kételkedtem. Hiába köszörülik rajtam a nyelvüket a Menők, ez mit sem változtat azon, ahogyan a szüleim látnak. Lehet, hogy ez nem túl sok, de egyelőre beérem ennyivel. Ennek ellenére nem volt könnyű másnap megjelennem a gimiben. Az iskolabuszon is a nyakát tekergette mindenki, nekem pedig úgy kellett tennem, mintha fel se venném. Sugdolóztak, és nem tudtam, rólam sugdolóznak-e, vagy kitört rajtam az üldözési mánia. Ezért megpróbáltam távolról szemlélni az egész jelenséget, akár egy néprajzos, aki egy eddig alig ismert törzs szokásait tanulmányozza. Ezen a buszon mindenki benyalizott a táplálékláncban nála magasabban állónak, lesve, hogyan reagál. Mígnem a Menő-ranghoz legközelebb álló seggfej – akinek a szülei nem engedhették meg maguknak, hogy kocsit vegyenek a fiacskájuknak – kajánul elmosolyodott, de csak némán elnézett a fejem felett. Talán, mert egy ilyen alantas lény, mint én, még egy megsemmisítő megjegyzést sem érdemel, vagy éppenséggel tartott Spencer King megtorlásától, ha beszól nekem. Bármi volt is az ok, a rám irányuló figyelemtől elszorult a gyomrom, és még jobban összehúztam magam bő szürke pulcsimban. Behunytam a szemem, de ettől csak erősebben éreztem a rosszindulatú pillantásokat. Testem minden rezdülésének tudatában voltam, főleg a légzésemnek: valahányszor Spencerre

gondoltam, elakadt. És valahányszor el akartam hitetni magammal, hogy semmi különös nem történt közöttünk tegnap… elfogott a köhögés. Mintha így tiltakozott volna a tüdőm a hazugság ellen. Mert tényleg hazugság volt. Már tudtam a választ a tegnap elhangzott legfontosabb kérdésre. Összeszedtem hát minden bátorságomat, a felsőm zsebéből előhalásztam a pénztárcámat, és amint leszálltam a buszról, elindultam a világ két legundokabb teremtménye, Smink és Pink felé. Vagyis Steffani és Ashley, javítottam ki magam, mert méltányos akartam maradni, nehogy utólag bármit is megbánjak. Ugyanolyan tisztelettel kell bánnom másokkal, ahogy azt tőlük is elvárom. Erőt vettem magamon, és görnyedt hátamat kihúztam, ahogy beálltam a sorba a bálba szóló jegyekért. Ashley kezelte a kasszát, legalábbis ő ült mögötte, arcán tökéletes elbizakodottság. Mint akinek joga van ítélkezni mások felett. Mindkét csaj beillett volna egy tinimagazinba, árcédulával minden egyes ruhadarabjukon. Nagy levegőt vettem. Igenis meg tudom csinálni. Csak végig kell állnom ezt a hülye sort, és leperkálnom húsz dolcsit. Aztán suli után következik tervem második része, amikor lesz egy kis nyugtom. Már csak öten voltak előttem. Ketten közülük – egy szerelmespár – valósággal egymásba bújtak, ami négy vevőt jelentett. Feltételezve, hogy egy vétel nem tarthat tovább három percnél, azzal számolhattam, hogy húsz percen belül kikerülök innen. Ennyi ideig gyönyörködhetnek bennem a Menők. – Hé, rossz sorba álltál be, dagikám! Süteményt a büfében osztogatnak.

Összerándultam a durva hangra, noha tudtam, hogy a gyengeségnek ez a nyilvánvaló jele legalább öt pontot ért Alex Thompsonnak. – Fogd be, Alex! – szólt rá Ashley az asztal mellől. A jelenlévők hüledezve fordultak felé. Ha valakitől, tőle aztán a legkevésbé sem várták, hogy a védelmemre kel. Ahogy én sem. Ashley ekkor undokul elmosolyodott. – Nem bánhatsz így egy terhes lánnyal. – Már hogy lenne terhes? – nevetett fel Steffani. – Ahhoz le kéne feküdnie valakivel. És ugyan kit tudna rávenni erre? – Akkor hogyhogy még innen is látom a domborodó hasát? Alex egyenesen a fülembe röhögött, amitől totál lebénultam; ugyanúgy, mint a múltkor az ebédlőben. Izzadni kezdett a tenyerem. Gyors fejszámolást végeztem: vajon hány pontot veszítenék a szemükben, ha menekülőre fognám? Elszáguldanék az angol épületblokk felé, és meg sem állnék a könyvtárig. Ám ez megfutamodás lett volna, márpedig csak úgy kaphatom meg, amit akarok, ha harcolok érte. Ezért kiálltam a sorból, egyenesen az asztalhoz sétáltam, amelyen hatalmas felirat reklámozta csillogó betűkkel a bálok bálját, és lecsaptam rá a húszdollárost. – Két jegyet kérek – közöltem fogcsikorgatva. Sietve feljebb toltam a szemüvegem, mert bár a vagány csajt adtam, azért továbbra is látni szerettem volna, vaksi hunyorgás nélkül. – Bocs, de a bálba csak felsősök mehetnek. Nem holmi lúzer elsősök. – Egy harmadikossal megyek. Na ide a jegyekkel! – Á, értem – jegyezte meg Ashley kajánul. – És miért nem a srác fizet be? Vagy ezzel vetted rá, hogy elvigyen? A végén még megsajnállak.

Nagyot fújtam, mintha gyomorszájon vágtak volna. Még hogy megsajnál! Most betelt a pohár. Előrehajoltam, hogy a képébe vágjam: – Tudod mit, Ashley? Vannak napok, amikor én is sajnálom magam. Napok, amikor felébredek, a tükörbe nézek, és egy nyomoronc néz vissza rám. A fejemben meg hallom, ahogy a hozzád hasonlók azt ismételgetik: egy senki vagyok. És vannak napok, amikor ezt el is hiszem. – Hatásszünetet tartottam, majd folytattam: – A helyzet a következő: lehet, hogy én naponta harcot vívok a tükörképemmel, de ha egyszer visszagondolok a gimire, legalább nem furdal majd a lelkiismeret, hogy szándékosan beletapostam mások lelkébe. Neked viszont ezzel a tudattal kell együtt élned. Szóval nyugodtan dugd fel magadnak a sajnálatodat! Én megleszek nélküle, kösz szépen. Közelebb toltam hozzá a húsz dolcsit, miközben elégedetten vettem tudomásul, hogy leesett az álla. Talán attól kapott sokkot, hogy egy lúzer ki mert állni magáért. De az is lehet, hogy nem volt olyan szívtelen, amilyennek mutatta magát, és a szavaim hosszú éveken át kísérteni fogják. Mindez totál hidegen hagyott. Nem érdekelt. Engem aztán nem. Nem túloztam, amikor azt mondtam Spencernek, hogy akadnak néhányan, akik törődnek velem. Olyan jó fejek, mint Sam. Voltak barátaim, akik nem várták el, hogy megváltozzak ahhoz, hogy szeressenek. – Te nem vagy százas. – Alex ezt jó hangosan mondta, hogy ötméteres körzeten belül mindenki meghallja. Bólintottam, és felnyaláboltam a jegyeket, amiket Steffani habozva letett elém. – Eltaláltad – mondtam. – Kérdezd meg, érdekel-e.

– Engem érdekel. Megperdültem a sarkamon. Olvastam, hogy harci helyzetben a katonák mindent sokkal élesebben érzékelnek: a színeket, ízeket, anyagokat, még a látszólag jelentéktelen részleteket is. Az előbb abban a hiszemben voltam, hogy a Menőkkel való szócsata az összes adrenalint az ereimbe pumpálta, a felém tartó Spencer látványa azonban további rejtett tartalékokat is mozgósított. Jó, ez részben kémiai reakció volt. Merthogy Spencer totál szexin nézett ki, ahogy a szeme villámokat szórt, és a képe eltorzult a gyilkos dühtől. Ennyit a jópofizó szépfiúról. Akit most magam előtt láttam, nem úgy festett, mint aki sorra bontogatja a rekesz söröket, vagy megpróbálja viccel oldani a feszültséget. Hanem mint aki mindjárt laposra veri Alexet. És noha könnyen el tudtam képzelni a hősies jelenetet, amiben megküzd a becsületemért (tisztán láttam magam előtt például, hogy a bunyó során valahogy lekerülne róla a póló, én pedig újra legeltethetném a szemem csodás izmain), a jelen szituban ez nem lett volna a legjobb ötlet. Különben is kezdett elegem lenni abból, hogy mások védelmére szorulok. – Hé! – álltam el Spencer útját. – Van itt neked valami. Kurtán bólintott, de közben nem vette le a szemét Alexről. – Azt hittem, a múltkor Logan meg én eléggé világossá tettük, hogy tartsd meg magadnak a véleményedet. De most boldogan emlékeztetlek rá. A két srác közé vetettem magam, még ha ezért hátat is kellett fordítanom Alexnek. Reméltem, annyi józan ész csak szorult belé, hogy nem hergeli tovább az amúgy is

zabos Spencert, másfelől viszont soha ne bízzon meg az ember egy tökfej szellemi képességeiben. – Erre semmi szükség! – kiáltottam. – Menj arrébb, Belle! Megkönnyebbültem, milyen könnyedséggel ejtette ki a becenevem. Akkor talán nem gyűlölt meg, amiért bepánikoltam a tegnap esti csókunktól. Mondjuk, az is lehet, hogy csak azért állt mellém, mert a kockák és lúzerek hősies védelmezőjének képzeli magát. Hogy melyik eshetőségről van szó, azt egyetlen módon deríthettem ki. – Azt lesheted, Spencer! Lábujjhegyre álltam, és átkaroltam a nyakát. Reméltem, hogy a körülöttünk állók romantikus gesztusként értékelik a mozdulatomat, amihez a moziban andalító zenei kíséret járna. Holott nem volt ez más, mint kétségbeesett kísérlet arra, hogy megakadályozzam, nehogy összeverekedjen egy focistával. – Na, most ki hajt a szexre? – görbült fanyar mosolyra Spencer szája. Igaza volt. Rögtön elengedtem, amitől enyhén megtántorodtam. Mindenki minket bámult, mintha valami nyomdafestéket nem tűrő beszólást várnának tőle… Túl sok volt ez nekem. Ezért taktikát változtattam, elkaptam a csuklóját, és elvonszoltam a sorban állók közül. El Ashley és Steffani mellett, akiknek megsemmisítő pillantását a tarkómon éreztem; el a bámészkodóktól, akik nyakukat nyújtogatva próbálták kiélvezni egy megjátszott kapcsolat végvonaglását. – Mi az, büntibe hurcolsz? – Spencer ezt is könnyedén, játékosan vetette oda, és ha nem azzal töltöm a tegnapot, hogy kiismerjem ezt a viccei mögé bújó srácot, hát elhittem volna neki, hogy csak a

kíváncsiság beszél belőle. – Azért kapom, mert spoilereket olvastam a Csillagközi rombolóhoz? – Hogy mit csináltál?! – torpantam meg. – Olvasgattam ezt-azt… – Állj! – emeltem fel figyelmeztetőn a kezem. – Remélem, nem azt mondod ezzel, hogy lelőtted a poént a világ egyik legjobb tévésorozatában! Mert ha igen, vége a barátságunknak. Felvonta azt az átkozott szemöldökét, és noha ez totál ösztönös reakció lehetett, aminek semmi köze a tegnapi, szexszel kapcsolatos megjegyzésemhez, mégis éreztem, ahogy elpirulok. – Szóval újra barátok vagyunk? – kérdezte. Keresztbe fontam a karomat. – Igen, gondolkoztam az éjszaka. A barátod akarok lenni. – Ugyanazzal az ellentmondást nem tűrő hangsúllyal jelentettem ezt ki, mint amit percekkel korábban Alex Thompsonnal szemben is használtam, ezúttal azonban jóval csekélyebb volt a hatása. Talán, mert furán rekedtes lett a hangom… soha ilyennek nem hallottam még. – Rendben… – bólintott mereven Spencer. – A barátod akarok lenni – ismételtem meg. – És igen, jobban meg szeretnélek ismerni… Valamicskét ellazult a tartása, a tekintete azonban továbbra is kemény maradt. – Mit akar ez jelenteni, Belle? Fejtsd ki bővebben! Mert ha a szaftos kis titkaimra pályázol, akkor nincs szerencséd. Nem leszek senkinek sem a sötét lovagja. Idegesen felnevettem. Átfutott az agyamon, hogy hátraarcot csinálok, és elhúzom a csíkot. Talán elérhetnék a legközelebbi klotyóig anélkül, hogy túl sokan röhögnének ki, noha a cikizést teljesen úgysem úszhatnám meg. Egy vécéfülke biztonságából aztán felhívhatnám Melanie-t, hogy adjon tanácsot. Ő nyilván

csapot-papot otthagyna, és rohanna hozzám. Kopogtatna a mozgássérültek vécéjének ajtaján, ott ráülne a korlátra, füle mögé simítaná hosszú, fekete haját, és türelmesen végighallgatna. Csakhogy én elszántam magam, hogy kipróbálom új, problémamegoldó módszeremet, vagyis pluszpontokat szerzek mínuszok helyett. Emellett becsületesen megválaszolom Spencer tegnapi kérdését. Azzal legalább száz pontot érdemelnék ki. – Újra meg akarlak csókolni. – Nem mertem ránézni, hátha attól inamba száll minden bátorságom. Ehelyett az elnyűtt tornacsukám kirojtosodott oldalára szögeztem a tekintetemet. – És még mindig szeretném megnézni veled a Csillagközi rombolót… csak most nem maradna el a pizza. De akkor sem az a fajta lány vagyok… – Itt elhallgattam, és megpróbáltam máshogy fogalmazni: – Most kezdelek csak megismerni, szóval azt szeretném, ha barátok lennénk… Barátok, akik azért smárolnak is. – Az arcára villant a tekintetem. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a széles Spencer-vigyort. – A barátnőm akarsz lenni. – Nem egészen… – hebegtem. – Úgy értem… mi lenne, ha hanyagolnánk a címkéket? Ujjával felemelte az állam, így kénytelen voltam átható zöld szemébe nézni, ami szinte lézerként fúródott az enyémbe. – Jobban meg szeretnél ismerni. – Igen – ismertem el. – És azt se akarod, ugye, hogy másokkal is smároljak? Elszorult a gyomrom erre a gondolatra. Hevesen megráztam a fejem. A jegyekre mutatott, amelyeknek már csak másodpercek kellettek, hogy galacsinná gyűrjem őket a markomban.

– Helyes. Ha jól sejtem, az egyik az enyém. – Ööö… Igen. – Ennyit arról, hogy én hívom majd el a bálba. – Oké. Most már tuti, hogy megint a kanapémon akarsz kikötni – vigyorgott. – Majd meghalsz azért, hogy… Oldalba böktem, de mivel csak nem hagyta abba a nevetést, másfajta módszerrel próbálkoztam. Olyannal, ami tök jól bevált, amikor legutóbb kettesben maradtunk. Hosszú, nagyon hosszú csókkal hallgattattam el. Totál elvesztettem a fejem, ahogy a szája az enyémre tapadt. Nem érdekelt, ki bambul ránk vagy pusmog rajtunk. Max. Taylor diri tudná elrontani a hangulatot, ha torkát köszörülve figyelmeztetne minket, hogy ideje órára menni. Arra viszont fütyültem, mit gondolnak a többiek a rosszfiú és a kocka heves smárjáról. Mert nem számított semmi más a világon, csak Spencer meg én. Gyöngéden beleharapott az alsó ajkamba, aztán szívdöglesztően elvigyorodott, amikor halkan felsóhajtottam. – Szeretnék elmenni veled a bálba. De ha akarod… – itt szünetet tartott, hogy végigcsókolja az arcomat egészen a bal fülemig – korán leléphetünk. Megtaníthatsz nekem mindent a cylonokról. – Jobb ötletem van. – Nekem is – mosolyodott el. – Mackenzie jógapózai tök szórakoztatónak tűnnek… Játékosan a karjába öklöztem, de nem tudtam visszafojtani a nevetésem. Vicces volt, az önbizalma hatalmas… és én alig vártam, hogy újra kettesben maradjunk. – Megtaníthatnál biliárdozni.

– Mi lenne, ha sztriptízzel kötnénk össze? – ugratott tovább. Aztán hirtelen elkomolyodott. – Miért gondoltad meg magad ilyen hirtelen, Belle? Kettőnkről. Tegnap még nem úgy tűnt, mintha biliárdleckéket akarnál venni tőlem. Nos, a fél éjszakát azzal töltöttem, hogy azon agyaltam, nem ment-e el a maradék eszem. Még a Stockholm-szindróma tüneteinek is utánanéztem, biztosan nem szenvedek-e attól. De a válasz – a létező legőszintébb – egyszerűen az volt minderre, hogy… beleestem Spencerbe. Még az is bejött, ahogy a sztriptízes biliárdról poénkodott. – Ideje megküzdenem azért, amit akarok – mondtam lassan. – És ez… izé… ebbe te is beletartozol, asszem. De most én teszem fel neked ugyanezt a kérdést. Te mit látsz bennem? Mindketten tudjuk, hogy nincs már szükséged arra, hogy hazavágjam a népszerűséged. Akkor viszont mi az ok? – Például, hogy mindent megteszel a barátaidért. Akár azt is, hogy Disney-filmeket szenvedj végig idegenek társaságában. – Lehalkította a hangját, amely most bensőségesebben csengett. – Okos vagy és vicces, és még egy joghurtcsatában is megállod a helyed. Ráadásul úgy csókolsz, mint egy hangyás könyvtárosnő – izzott fel a tekintete. – És tapasztalatból mondom, hogy azt is imádom, amikor… Bármit készült mondani, szavait félbeszakította a csengetés. Talán valami tök ártatlan lett volna a mondat vége, mondjuk, hogy imádja a mosolyom. Vagy a nevetésem. Netán az, hogy mindketten egyformán vágyunk arra, hogy minél szorosabban préselődjünk egymáshoz, ő pedig arról fantáziál, milyen lenne ez minél kevesebb akadállyal kettőnk között… Elvigyorodott, mintha kitalálta volna a gondolatomat.

– Hagyom, hogy végigrágd az összes lehetőséget, Belle. Gyors csók következett, aztán elindult az első órájára. Én meg csak álltam ott döbbenten, összezavarodva… idiótán mosolyogva, miközben minden porcikám boldog várakozástól bizsergett. Ő is szeret! Ömagamért. Nem az érdekli, hogy megfúrja a Menő-csajok báli terveit. Hiába nézett lúzer strébernek az egész gimi, az ő szemében a Menőknél is többet értem. Neki én Belle voltam, a bál szépe. Ezé a hülye bálé. Ami totál bejött nekem. lúzer véle! 1. fejezet A báli bizottság úgy egy hete megváltoztatta a bál tematikáját. Nem a Mardi Gras lesz, amit olyan sokan rühelltek, hanem „Hollywoodi csillogás”. Egyelőre egy szó se esik arról, nem az-e a cél, hogy bizonyos híres előadók otthonosan érezzék magukat körünkben… Lisa Anne Montgomery „A Hollywoodba megy” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben

Smith

Gimnázium

Régebben irigyeltem azokat, akik rocksztárokkal randiznak. Nem csupán velük, hanem a hollywoodi elittel, a díjnyertes színészekkel és forgatókönyvírókkal, akik márkás cuccokban tűnnek fel a vörös szőnyegen. Jó lehet egy ilyen párjának lenni, gondoltam; tudni, hogy több mint nyolcvanezer sikoltozó rajongó közül épp rám esett a választása. De abba sosem gondoltam bele, milyen nehéz megszervezni, hogy néhány meghitt pillanatot a

barátommal tölthessek. Kivált most, hogy az új testőre, Darryl, mindig ott tornyosult mögöttünk. Nem így képzeltem ezt az egészet. A médiát lerázni elvileg tök szexinek, lenyűgözőnek és baromira izgatónak kellett volna lennie. Csakhogy semmi szexit nem találtam abban, hogy valahányszor kézen akarom fogni a páromat, hátra kell pislognom, nem szegeződik-e a hátamnak egy homofób puskája. Még ha ez nem is az én feladatom volt, hanem Darrylé. Mondjam ezt el a szüleimnek, akik még a múlt heti halálos fenyegetéseket emésztették? – Jól vagy, Corey? – ölelte át a vállamat Tim azzal a birtokló mozdulattal, amibe, mint minden alkalommal, most is beleremegtem. – Látom rajtad, hogy valahol egészen máshol jársz. Kicsoda? Én? Nem, eszembe se jut, hogy az ország – mit ország, a világ! – összes szupermarketében a mi képünk díszíti a magazinborítókat. Mert, ugye, az volt minden álmom, hogy százezrek vitassák a kábeltévék műsoraiban, vajon a kapcsolatunk Isten ellen való vétek-e. Ugyan, hol zavar ez engem! Könnyedén vállat vontam, miközben elfogadható mentséget kerestem. – Bocs, de Mackenzie felhívott tegnap. A jelek szerint a faterja vissza szeretne térni az életébe. Épp most, miután híres lett. Tim megállt a járdán, arcára kiült az aggodalom. – És hogy van? Nem kéne elugranod hozzá? – Beletúrt a hajába, amivel szexisen össze is kócolta. Ettől még rocksztárosabb lett. – Tehetek érte valamit? – Nem, azért jól van – nyugtattam meg, miközben kezemet a derekára csúsztattam. Közben azt kívántam, bárcsak Darrylnek hirtelen sürgős dolga akadna. –

Mackenzie-n nem lehet csak úgy átgázolni. Azt is tudja, hogy bárhogy határoz, mellette állunk. Tim felhorkant, én pedig szorosabbra fogtam magamon a kardigánt. Hadd higgye, hogy azért borzongtam meg, mert hűvös van itt, Portlandben, és nem azért, mert fülig szerelmes vagyok belé. Belé, a fiúmba. Még mindig alig hiszem el, hogy ez valóság. Talán azért, mert amikor először kettőnkről faggatták, azt kamuzta, hogy csak annyira meleg, mint a szomszéd srác. Hazugság, hacsak persze, a szomszéd srác nem meleg. Semmi nem hozhatott vissza gyorsabban a földre, mint ez az emlék. Időnként azon kaptam magam, hogy rápislogok, és azon agyalok, hogyan lehetséges, hogy egy ennyire figyelmes és a zenei tehetségében szikrányit se kételkedő srác engem a hiénák elé vetett. Igaz, hogy ráíratta egy hülye hirdetőplakátra, mennyire szeret, de a múltat ezzel se lehetett eltörölni. Legalábbis teljesen. – Utálom az ilyeneket! – fakadt most ki. Sietve elvettem a kezem a derekáról, ahogy visszatértünk a portlandi Rose Gardenbe. Az én ötletem volt, hogy járjunk egyet, mialatt felhordják a színpadra a banda cuccát. Most azonban az járt a fejemben, nem lett volna-e okosabb a színfalak mögött maradni, a többiekkel együtt. Azt is javasolhattam volna éppen, hogy vegyünk ki együtt egy hotelszobát. Mindketten tudtuk, merre tart a kapcsolatunk. Hónapok óta jártunk már, és ha Tim nem Los Angelesben dolgozik az új albumán, miközben én itt senyvedek Oregonban, már megtörtént volna a dolog. Hacsak nem titkolt előlem valamit, amit egyre elképzelhetőbbnek tartottam. Különben hogyan

lehetséges, hogy már három kerek órája vagyunk ugyanabban az államban, sőt ugyanabban a városban, és mindössze néhány nyamvadt csókot kaptam. Jó, nem voltak éppenséggel nyamvadtak. De mind nyilvános helyen csattant el, ahol nem fajulhatott tovább a dolog letartóztatás nélkül. Más se hiányzott, mint arról magyarázkodni ügyvéd apámnak, miért rángatnak bíróság elé közszeméremsértésért. Akármennyi szivárványos matricát ragasztottak a szüleim a kocsijuk lökhárítójára, azért voltak dolgok, amiket nem kötöttem az orrukra a magánéletemről. – Olyanok, mint a kullancsok! – füstölgött tovább Tim. Igyekeztem újra rá figyelni. Talán igaza volt, amikor az előbb nehezményezte, hogy elkalandoztak a gondolataim. – „Szia, Tim, emlékszel rám? – ront rám, mondjuk, az egyik. – Az unokatestvérem, Bradley együtt baseballozott veled gyerekkorotokban. Ja, amúgy van egy saját bandám. Szeretnénk veletek együtt turnézni. Tutira magasabb szintre tornásznánk fel a ReadySetet.” Olyan imádni valóan megbotránkozott képet vágott, hogy akaratlanul is felnevettem. – Azt hihette, hogy annak idején bejött neked Bradley. – Megjátszott féltékenységgel magamhoz vontam. – És milyenek voltak ezek a meccsek, Tim? Mire emlékszel belőlük? – Lövésem sincs, ki ez a Bradley. Ismerek viszont egy másik srácot. Okos. Vicces… – Éreztem, hogy keze a hajamba túr. Akkorára nőtt már, mint a pulik szőre, mert nem volt időm levágatni. – Totál szexi… Még ha tudtam is, hogy rólam beszél – hiszen hogyan vette volna ki magát, hogy másról áradozik a jelenlétemben –, azért nehéz volt elhinnem. Nem mintha rondának tartanám magam, vagy ilyesmi. Ebben a kardigánban például állati jól néztem ki. Elegánsan. Mintha rám öntötték volna.

De nem ütöttem meg a hollywoodi mércét. Senki sem fog modellszerződéseket az orrom alá dugni. Megpróbáltam viccre venni a dolgot: – Azt mondod? Nem adod meg a srác számát, Tim? Mert lehet, hogy egy rocksztárral randizni mégsem akkora buli, mint ahogy a lapok beállítják. Nem teljesen ugratásnak szántam, ő azonban nem vette a lapot. – És mi lenne, ha ezek a randik sokkal könnyebbek lennének a jövőben? – Gőzöm sincs, miről beszélsz – pislogtam értetlenül. Rám vigyorgott. – Beszéltem a srácokkal, és hajlandók velem együtt átköltözni Portlandbe. – Elhúzta a száját. – Jó, Nick egy ideig még L. A.-ben szeretne maradni, mert a barátnője, Holly ott lakik. – De a többieknek semmi kifogásuk az ellen, hogy többet legyünk itt. Megbeszéltük, hogy egyelőre ideiglenes lenne a dolog, de miért ne egyeznének bele később, hogy állandóra maradjunk? Szuper ez a város. Az emberek is kedvesek. A forgalom kibírható. Tuti, hogy a srácokat előbb-utóbb megemlítik a Portlandia valamelyik részében. Én pedig többet lehetnék a közeledben. Ezúttal határozottan sikerült lekötnie a figyelmemet, viszont annyira ledöbbentem, hogy totál lebénult a nyelvem. Egyrészt legszívesebben rászóltam volna Darrylre, hogy kopjon már le, hadd maradjunk végre kettesben, hogy halálra smárolhassam a fiúmat. Másrészt az izgatott, végiggondolta-e a tervét. Ugyanis ha kizárólag azért költözne egy totál idegen városba, mert egyelőre én is itt lakom, nos, ez nem egy sima romantikus gesztus lenne, amit viszonozni tudnék. Nem ugyanaz, mint egy Valentin-napi csokor, vagy egy nekem írt dal a most megjelenő albumukon. Ezeket még kezelni tudom valahogy.

Na de ezt? Ez túl sok. Hiszen ha mégse működik kettőnk dolga, akkor mindenki – Tim menedzserétől a rajongókig – engem hibáztatna a kavarodásért. Különben is, bármennyire bele voltam zúgva, voltak pillanatok, amikor elgondolkoztam, nem túl nagy falat-e ez nekem. Régebben csak röhögtem, amikor a szappanoperákban efféléket hallottam: „Mi különböző világban élünk!” Holott több igazság volt ebben, mint amit szívem szerint elismertem. Tim L. A.-ben lakott, én Portlanden. A postai irányítószám megváltozásával nem csökkenne a kettőnk közötti távolság. Főleg, mivel az egész túlpörgetett életmódját magával hozná. A rajongói slepp ide is követné. Várakozón nézett rám, és mintha enyhe félelem suhant volna át az arcán. – Na? – sürgetett. – Nem örülsz? „Dehogyisnem. Odavagyok meg vissza a gondolattól, hogy több időt tölthetnénk együtt. Csak… izé… várnál egy pillanatot? Előbb még lerendezem a mosdón a pánikrohamomat.” Idegesen pillantottam hátra Darrylre. – Hogyne örülnék. De nem tudnánk ezt… négyszemközt megbeszélni? – Darryl semmit sem ad tovább – legyintett. – Erre való a titoktartásról szóló záradék a szerződésében. Tudtam, azt várja, hogy elvigyorodom, és elsütök egy poént. Például: „Hűha, ahhoz képest, hogy milyen sokáig nem mertél színt vallani, hirtelen egész jól megy neked ez a kitárulkozósdi. Vagy akad még kiteregetni való szennyesed?” Nem, visszavonom. Soha nem számítana tőlem ehhez hasonló passzív-agresszív szövegre. Talán azért sem, mert a ritka alkalmakkor, amikor együtt voltunk, mindent elkövettem, hogy egy kis extra időt lopjak

magunknak. Teszem azt, felajánlottam, hogy én viszem ki a reptérre, mert ez is megnyújtotta pár perccel az együttlétet. Így eljátszhattuk, hogy tök normális a kapcsolatunk, csupán két átlagos srác vagyunk, nem pedig egy Grammy-díjas sztár… és a gimnazista fiúja. Fura, most, amikor készült megoldani, ami miatt hetek óta panaszkodom – hogy több minőségi időt tölthessünk együtt –, ahelyett hogy belelkesültem volna, tele voltam kétellyel. Legszívesebben nekiszegeztem volna a kérdést: „Biztos vagy ebben? Mert semmi kedvem megihletni a következő slágerlistás dalodat, aminek az lenne a címe: »Életem legnagyobb tévedése«.” – Ez… izé… tényleg… szuper – nyögtem ki bénán. – És mivel rávettem a srácokat, hogy a koncert után ismerkedjenek meg Portlanddel, egy darabig itt maradunk. Ezért arra gondoltam… Nem voltam teljesen biztos abban, kész vagyok-e meghallgatni legújabb zseniális tervét, de annyira elégedett képet vágott, hogy nem akartam csalódást okozni. Ezért bátorítón rámosolyogtam, miközben elszoruló szívvel észleltem, hogy alig pár háztömbre vagyunk csak a koncertteremtől. Nem telik bele néhány perc, és ő lelép Darryllel, én meg az elkövetkező tizenkét órában semmit se látok belőle… hacsak egy váratlan esemény nem változtat a programján. – Mi a véleményed az iskolabálról? – kérdezte. Döbbenten meredtem rá. – Nagyjából semmi. Nem érdekel a téma. Mindig is túl nyálasnak tűnt nekem. Oké, klassz lehet azoknak a csajoknak, akik ilyenkor átélik a nagy hollywoodi pillanatot, hogy a rivaldafényben levonulnak a lépcsőn, egyenesen a szívszerelmük kitárt karjába, vagy mi. De a legtöbb lány nem kapja meg ezt az élményt. Én meg aztán végképp nem… szóval…

– Én nem lennék olyan biztos ebben, Corey. A srácokkal elvállaltuk, hogy fellépünk a bálotokon. Na, erre leesett az állam. Az sem érdekelt, hogy úgy festek, mint egy tátogó ponty, ami kajára vadászik a víz felszínén. – Te… eljössz az én bálomba? – Lassan, tagoltan ejtettem ki a szavakat, hátha így megvilágosodik az értelmük. – Nickkel és Chrisszel. Gyorsan lezavarunk majd egykét számot, aztán csatlakozunk hozzád, és együtt bulizunk. Nem nagy ügy. – Én… tudtad, hogy a tornateremben rendezik? Ami azt jelenti, hogy valószínűleg bazi nagy lesz a lábszag. Biztos, hogy ezek után is jönni akarsz? – Azt elhallgattam, hogy a King család adományának köszönhetően kibérelték Portland legnagyobb rendezvényközpontját arra az estére… Hé, még visszavonhatják a felajánlást, nem? – Most, hogy így kedvet csináltál hozzá… ki nem hagynám! – öklözött gyengéden a gyomromba, amolyan szerelmes gesztussal. – Mi van, nem akarsz együtt mutatkozni velem a bálotokon? Akartam én, hogyne akartam volna. De leginkább arra vágytam, hogy hagyjuk a bánatba az egész baromságot, menjünk el egy hotelbe, és zárjuk magunkra az ajtót vagy tizenhat órára. Sajna azonban a dolgok nem így működnek, főleg, ha egy rocksztárral jársz. 2. fejezet Megerősítést nyert, hogy a népszerű rockbanda, a ReadySet fellép az idei iskolabálon! Minket fog irigyelni Amerika minden gimnáziuma. Lisa Anne Montgomery ReadySet!” című cikkéből,

„Vigyázz,

kész…

jön

a

megjelent a Smithsonianben – Szóval… Tim arra gondolt, hogy Portlandbe költöztetné a bandát. Nem lepett volna meg, ha Mackenzie ujjongva felugrik a székéről a hírre, fütyülve arra, ki hallja meg az ebédlőben. Reméltem, nem próbál megölelni, mert őt ismerve képes és elhasal a szék lábában, és végül az asztalon keresztül szánkázna felém, tálcákat söpörve le menet közben. – Komolyan? Ez király! – villantotta rám sugárzó mosolyát. – Piszkosul jót tenne nektek! Akkor mind összejárhatnánk. Mármint rendszeresen. Csinálhatnánk közös programokat. – Elgondolkozott, majd felcsillant a szeme. – Akár megint összehozhatnánk közösen egy dalt a bandával. Esetleg. De nehogy szólj erről Timnek, különben az istennek se száll le rólam. Szóval csak azt mondom… győzd meg őket mindenáron, hogy költözzenek ide! Elnevettem magam. Mackenzie lelkesedése rám is átragadt. Többek között ezért vártam ki, hogy személyesen közöljem vele a hírt. Ha valaki meg tud győzni arról, hogy egyedül én látom sötéten a helyzetet, hát az Mackenzie és Jane. Rajtam kívül másnak eszébe sem jutna emiatt parázni. Hiszen minden épeszű embert feldobna, ha a rocksztár fiúja hajlandó az egész életét hozzáigazítani, csak hogy ne kelljen távkapcsolatban élniük. – Figyi, ez még nem minden… – folytattam. – Tényleg? – húzta széles mosolyra a száját Mackenzie. – Tim is eljön a bálba! Ööö… velünk. Mostanra gőzöm se volt, pontosan mik a báli terveink. Mielőtt Tim úgy döntött, csatlakozik hozzánk, úgy képzeltem, hogy a haverokkal közösen bérelünk egy

limót, és együtt megyünk: Mackenzie, Logan, Jane, meg a pasija, Scott. Ezenkívül bárki, aki hozzánk akar csapódni. Totál stresszmentes estére számítottam, hiszen senki előtt nem kellett volna viselkednem. Ehelyett valószínűleg az lesz a programom, hogy megpróbálom valahogy lerázni Darrylt. Mackenzie boldogan izgett-mozgott a székén. – Akkor együtt is mentek a bálba? Most már tuti: ez lesz a világ legjobb estéje! A legeslegjobb! – Biztos vagy ebben, Mack? – vigyorgott rá Logan. – Nekem tök kellemes emlékeim vannak a múlt csütörtökről is… Mackenzie elpirult, én meg félrenéztem, mintha ott sem lennék, és kínomban legszívesebben fütyörészni kezdtem volna. – Oké, helyesbítek, akkor ez lesz a legjobb este, amiről mások előtt is beszélhetek – javította ki magát pironkodva. – A lényeg az, hogy bitang jól fogjuk érezni magunkat. – Ne már, ez itt a gimi! – húztam el a számat. – Nem várhatod, hogy egy terembe zárod az összes felsőst, és nem lesz semmi zűr. De ha már témánál vagyunk… gyakoroltad, hogyan vágj meglepett képet, amikor megválasztanak bálkirálynőnek? – kacsintottam rá cinkosan. – Ezzel még viccelni se merj! – sziszegte Mackenzie, aztán hangosabban folytatta: – Én aztán nem leszek bálkirálynő! – Mack attól fél, hogy mindenki előtt eltaknyolna – nevette el magát Logan. Nem esett nehezemre magam elé képzelni a jelenetet. Mackenzie beleöklözött a fiúja karjába. – Boldogan táncolok veled, mielőtt és miután királlyá koronáznak. De ha megpróbálsz felrángatni magaddal a

színpadra, hát búcsút mondhatsz a csütörtököknek, Logan! – Ezt erősen kétlem, Mack. – Hosszú időre búcsút mondhatsz. Felnevettem, és Jane vörös loboncát kerestem az ebédlőben. Amióta irodalmi lapot indított a giminkben, a legtöbb ebédjét a notebookja mellett ülve töltötte, a szedéstükrön piszmogva. Most azonban sehol sem láttam, és mivel egy bizonyos zöld szemű, fényképezőgépet lengető bajkeverőt sem fedeztem fel, feltételeztem, hogy együtt dolgoznak a lapon valahol. Valaki más viszont felkeltette a figyelmemet. – Az ott… csak nem Isobel Peters? – mutattam elképedve a Menők asztalára, ami mellett rendszerint Smink, Pink és a hozzájuk hasonlók trónoltak. – Ugye nem ma van a fordított nap? Mert pillanatnyilag ez lenne az egyetlen értelmes magyarázat. – Ugyan már, Corey! Ne légy utálatos! – nézett rám megjátszott rosszallással Mackenzie. Majdnem félrenyeltem az üdítőt. – Viccelsz velem? Bírom a csajt, de ugyanúgy nem való a Menők közé, mint te vagy én… Te jó ég! Spencer épp most ül le mellé! Ismétlem, Spencer King leül Isobel Peters mellé! – Kösz a helyszíni tudósítást – jegyezte meg Logan szárazon. – Nekünk is van szemünk. – Oké, elmagyarázza akkor valaki, hogy mi az ábra? – Haboztam, felálljak-e, hogy Isobel segítségére siessek. – Nem kéne kimentenünk onnan? Ekkor Spencer elcsórt egy szemet Isobel sült krumplijából, mire ő rámosolygott, és elvett kettőt az övéből. Hátradőltem a székemen. Jó, ez megválaszolta a kérdésemet… többé-kevésbé.

– Aha, határozottan szüksége van egy nagy, erős férfira, amilyen te vagy, nehogy ellopják a sült krumpliját! – jegyezte meg Mackenzie szarkasztikusan. – Micsoda elvetemült gazfickó! – Azért nem vagyok annyira gizda – jegyeztem meg, Mackenzie azonban rám se bagózott. – A kópé! – állt elő egy újabb röhejes névvel. – A csibész! – tódította Logan is. – Igen, ez tetszik – nevette el magát Mackenzie. – „Spencer King, a Csibész.” – Széttárta a kezét, mintha csak egy plakátról olvasná ezt a feliratot. – Oké, felfogtam, srácok. Csak nem tudtam, hogy összejöttek. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne bökjem ki a nyilvánvalót: erre a fejleményre senki nem számított a Smith gimiben. Kezdtem azt hinni, hogy az iskolabál mindenki fejét összezavarja. Ami megmagyarázná, miért támadt hirtelen kedve a fiúmnak, hogy felszámolja az életet, amit kiépített magának az Angyalok Városában… kizárólag miattam. – Nem tuti még, hogy járnak – vont vállat Logan. Na erre egyből felpattantam. – Ha csak szórakozik vele, hát én… Szerencsére Mackenzie vette át a szót, mivel fogalmam sem volt, hogyan fejezném be a mondatot. Mégis mit csinálhatnék én Spencerrel? Rongyosra verném? Nem valószínű. Nem éppen én vagyok a legerősebb srác a suliban. Talán még Jane is két vállra fektetne, bár ő önvédelmi órákra jár. Mindenesetre nem tűnt nyerő ötletnek kikezdeni egy hokissal. Ugyanakkor nem nézhettem ölbe tett kézzel, hogy ezek a gimis tahók tönkrezúzzanak valakit, csak mert egy kicsit más, mint ők. Főleg nem azután, hogy engem

is számtalanszor nekilöktek a tesiöltözőben a szekrényeknek, szimplán azért, mert át akartam öltözni. Jó, azt én se hittem, hogy Spencer fizikailag bántalmazná Isobelt. De ha rosszul bánna vele – ha csak unaloműzésre használna egy Izzie-hez hasonló kockát –, az jobban fájna szegénynek bármiféle sérülésnél. Én már csak tudom. Azóta piszkáltak, amióta elsőévesen színt vallottam. Habár nem hiszem, hogy annak lehet nevezni, ha valaki hangosan rád üvölt az ebédlőben, hogy meleg vagy. Soha nem bocsátom ezt meg Alexnek, noha kétlem, hogy ezzel álmatlan éjszakákat okoznék neki. – Nyugi, Corey. Spencer nem fogja bántani Isobelt. – És ezt honnan veszed? – vontam fel kétkedőn a szemöldököm. – Mert láttam, hogy nézett rá, amikor a múlt héten nálam moziztunk. Higgy nekem, Spencer nem próbálja lejáratni Izzie-t. Erre már Logan is felnézett. – Ha már itt tartunk… nem tűnt fel esetleg valami más is aznap? Mackenzie ármányosan elmosolyodott. – Arra gondolsz, hogy Melanie randizik az öcsémmel? De igen, leesett. Mellesleg kösz, hogy előre figyelmeztettél – bökte oldalba Logant. – Hé, semmi közöm az öcséd szerelmi életéhez! Ki akarok maradni belőle. Mackenzie bólintott. – Én viszont örülök, mert elvonja a figyelmét a… szóval lefoglalja ezekben a napokban. Rossz volt hallani, hogyan változik meg nyomban a hangja, amint szóba kerül a faterja. Valahogy habozóvá, bizonytalanná vált, mint aki eltévedt, és meg kell állítania egy vadidegent, hogy megkérdezze az utat.

Utoljára akkor akadt ki ennyire, amikor YouTubesztár lett belőle, Amerika Legbénább Csaja. Bizonyos értelemben azt még könnyebb is lehetett elviselni. Tudta például, hogy a „tizenöt perc hírnév” nem tart örökké, de ez a mostani szitu… az apjától nem fog tudni ilyen könnyen megszabadulni. A kérdés csak az, akarja-e, hogy az élete része legyen. – Jól vagy, Mackenzie? – szóltam oda hozzá halkan. – Tudod, ha beszélni akarsz bármiről, hát… Elhallgattam, kimondatlanul hagyva a nyilvánvaló folytatást, azaz, hogy hozzám bármikor fordulhat. De nem is mondhattam volna tovább, mert rám mosolygott, és a fejét rázta, mintha így próbálna lelket verni magába. – Jól vagyok. Tényleg. Fura, hogy gyakran látom aput, az életemről kérdezget, meg ilyenek. Egyelőre még nem értem, mi ezzel a célja. – Kell, hogy bármi célja legyen vele? – kérdezte Logan. Mackenzie meg én elképedve meredtünk rá. – Ha valaki tíz évig rá se néz a gyerekére, aztán váratlanul felbukkan, akkor igenis van valami rejtett célja – válaszoltam meg Mackenzie helyett a kérdést. – Lehet, hogy csak jóvá akarja tenni a mulasztását. – Vagy meg akarja pumpolni a lányát, mert azt hiszi, hogy dől hozzá a lé. – De ez nem igaz! – tiltakozott Mackenzie. – Nem én posztoltam azt a hülye videót, úgyhogy nem is nyertem rajta semmit. – Ettől még hihetik, hogy vastag vagy – vont vállat Logan. – Különben meg szépen csengettek az után a szám után is, amit a ReadySettel énekeltél fel. – Ez csak annyit jelent, hogy egy évig fizetni tudom a bölcsészettudományi tanulmányaimat egy

magánegyetemen, feltéve, ha leakasztok egy fantasztikus ösztöndíjat. Messze nem vagyok abban a helyzetben, hogy ki tudjam segíteni az apámat, aki most bukkant elő a semmiből. Akaratlanul is az égre emeltem a szemem. – Azért csak légy résen, Mackenzie! Az sosem árt. Mostanra épp eléggé megtanulhatta szegény. Elvégre sokáig Patrick Bradfordba volt beleesve, és csak sokára jött rá, hogy a srác nem olyan, amilyennek hinni szerette volna. Szerintem Patrick majdnem ugyanakkora tetű, mint Alex. Jó, ő nem lökött fel szándékosan a folyosón, de tétlenül nézte, amikor megtörtént. Alex homofób, szemétláda bunkó, ezt mindenki tudta. És nem rejtette véka alá az előítéleteit. Patrick viszont az a típus, aki alaposan mérlegeli a lehetőségeket, mielőtt a kisujját is mozdítaná. Tudta, hogy Alex leállítása lenne a helyes lépés, ám ha beavatkozik, a végén még azzal kezdik ugratni, hogy bukik rám. Ez pedig elegendő ok volt, hogy befogja a száját. – Oké, én úgy látom a helyzetet, hogy ha apu lóvéra pályázik, és megérti, hogy arra aztán várhat, hát lelép, és kész. – És neked ez így megfelel? – kérdeztem. Mert ezt egy pillanatig sem hittem el. Hiába próbálta beadni Mackenzie, hogy ellesz ő a faterja nélkül, azért ez pokolian fájhatott neki. – Nem, a legkevésbé sem felel meg – harapott az ajkába –, de semmit sem tehetek ellene. Ha erre fut ki az egész… hát belenyugszom. – Mosolygott, de ez a mosoly nem volt őszinte. – Nem először fordulna elő, hogy apu eltűnik az életemből.

Logan a barátnője térdére fektette a kezét. Elfogott az irigység a gesztus láttán. Az összetartozás egészen apró jele volt, mégis ezer szóval felért. Vagy talán az ért fel ezer szóval, hogy nem tudtam elképzelni, amint a barátom ugyanezt teszi. – Én viszont nem megyek sehová, Mack. Romantikus pillanat lett volna, ha Alex Thompsonnak nem támad az az ötlete, hogy megtörje a varázst. 3. fejezet Nem mindenki ért teljesen egyet azzal, hogy a Grammy-díjas rockbanda, a ReadySet fellépjen a Smith Gimnázium iskolabálján, kivált miután az együttes frontembere nyilvánosan felvállalta másságát. Városunk több tagja megfogalmazta aggodalmait az iskolatanács felé. Lisa Anne Montgomery „Riadó… jön a ReadySet!” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben – Hát itt a mi meleg barátunk, aki majd jól megtorpedózza nekünk a bált. Van más hagyomány is, amit sikerült tönkrevágnod az utóbbi időben? Tudtam, bármi hagyja is el Alex száját, megvetéstől és lenézéstől bűzlik, arra azonban nem számítottam, hogy egyszer még ilyen talányosan fogalmaz. Legtöbb sértése tök érthető volt. Hozzászoktam például az olyan beszólásokhoz, hogy ha egy srác érdeklődni kezd utánam, a végén csalódottan fedezi majd fel, hogy nem lány vagyok. Korábban azt reméltem, hogy a szüleim fenyegetése, miszerint beperlik zaklatásért, ha nem hagy békén, rákényszeríti, hogy visszafogja magát. Arra persze nem számíthattam, hogy teljesen leáll. A zúgolódást, a sötét pillantásokat és a szemét megjegyzéseket a fiúöltözőben

nem úszhatom meg. Az iskolai klotyót továbbra is kerülnöm kell, nehogy bárkinek eszébe jusson lökdösődéssel bebizonyítani a férfiasságát. De azt hittem, hogy legalább az ebédlőben nyugalmam lesz. Tévedtem. Logan és Mackenzie már talpon volt, mielőtt Alex befejezhette volna a mondatot. A franc se tudta, mire készültek, talán, hogy leüssék? Ami elég ironikus, ha azt vesszük, hogy úgy néztek rám, mintha elment volna az eszem, amikor pillanatokkal korábban én is felpattantam. – Térj a lényegre, Alex! – nyomtam el egy megjátszott ásítást. – Fogd be a szádat, te nyomi! Hála neked meg a kis barátodnak, lehet, hogy nem is tartják meg a bált! – Ja, persze – csettintettem az ujjammal –, majdnem elfelejtettem, hogy melegbacikat terjesztek majd magam körül a teremben! Szívás lesz, ha te is elkapod, és teljesen rám kattansz. Alex nekem rontott, de Logan kettőnk közé állt. – Állj le, haver! – Igen? A buzi barátocskádnak kellett volna leállítania magát, mielőtt meghívta a bálba a pasiját. Miattuk most az egész ország rajtunk röhög! – „Indítsd a kombót, pajti, nem kap el úgy a ravaszdi” – énekeltem egy nintendojáték zenéjét. – Húzz a francba! Csak előbb közöld mindenkivel, hogy nem mész a bálba! – acsargott Alex. – Mondd meg az iskolatanácsnak is. Különben lefújják az egészet, csak hogy politikailag korrektek maradhassanak. – Jaj, haver, nincs rosszabb a politikai korrektségnél! – jegyezte meg Mackenzie szarkasztikusan. – Még a végén a hozzád hasonló szívatóknak felelniük kell a tetteikért.

Láttam rajta, hogy lenne még mit mondania, de Jane jelent meg az ajtóban, ami elhallgattatta. – Corey, jó, hogy itt vagy. Taylor diri vár az irodájában! – mondta anélkül, hogy bárki másra egyetlen pillantást vesztegetett volna. – Elkísérlek. Fáradtan megdörgöltem a szemem, miközben eszembe villant, milyen volt az élet akár még néhány hónapja is. Mielőtt egy rocksztárral kezdtem randizni. Mielőtt az egyik legjobb barátom híres lett. Mielőtt… minden megváltozott. Talán akkor is kimerített a folytonos ellenállás, de tutira nem ennyire. Jó, Alex Thompson állandóan a képembe lihegett… ebben nincs semmi új. Ám még mielőtt szupernóvaként felrobbant egész addigi világom, ez csak a kettőnk ügye volt. Most viszont az összes barátomat belerángattam ebbe a zűrzavarba. – Nem megyek sehová! – makacsoltam meg magam, mire Jane méltatlankodva morogta, hogy miért kell neki folyton makacs pasikkal vesződnie, akik csak rontanak a nyakasságukkal a helyzetükön. – Nézd, lefogadom, hogy a szüleid percek múlva itt lesznek, ami azt jelenti, hogy vagy itt, mindenki szeme láttára tárgyalsz velük, vagy megvárod őket a diri irodájában. Nekem az utóbbi megoldás sokkal simábbnak tűnik. Pláne, ha a papád perrel fenyegeti Taylort. Mindkét szülőm jogász. Anyám vállalati joggal foglalkozik, apám pedig orvosi műhibaperekkel, emellett azonban időt és fáradságot nem kímélve jogi tanácsokat is osztogatnak bárki emberfiának. Soha meg se fordult a fejükben, hogy bárkit bírósággal fenyegessenek, ám ha rólam van szó, minden lehetséges fegyverüket bevetik. Első a gyerek, minden más utána következik. Ha szuperhősök volnának, talán ez lenne a jelszavuk.

Bizonyos alkalmakkor jól is jön a segítségük, máskor viszont jobb szeretném magam intézni az ügyeimet. Szent meggyőződésem, hogy a mai napig ötéves dedósnak néznek. Sőt lehet, hogy vissza kell mennünk az időben egészen addig a pillanatig, amikor ujjongva felkiáltottak, hogy „fiú”, aztán boldog-boldogtalannak elújságolták a nagy hírt. Mindenesetre számíthattam arra, hogy amint megjelennek, kimentenek innen, és hazavisznek, ahol biztonságban ellehetek. Már ha biztonságnak nevezhetem, mikor egy rakás lesifotós táborozik a gyepen, készen arra, hogy kérdésekkel bombázzanak. Sőt bármire készen, ha ez olyan reakciót vált ki belőlem, amit kitehetnek egy szennylap címoldalára. „Mélypontra jutott Timothy Goff, a ReadySet frontemberének fiúja! Bővebben a 26. oldalon…” Ezúttal a cikk nem is hazudna. Basszus, tényleg mélyponton voltam. – Asszem, megspórolom nekik az utat – közöltem Jane-nel, majd nyugisan összeszedtem a cuccomat, a kaja maradékát pedig kiöntöttem. Totál elment az étvágyam. – Majd beszélünk, srácok. Tök ijesztő volt, milyen jól meg tudom játszani, hogy semmi bajom. Oké, hogy a fiúm rocksztár, én viszont tutira megkapnám a legjobb színészi alakításért járó Oscart. Remélhetőleg James Dean alakjának megformálásáért, mivel többnyire az ő bőrébe bújtam, amikor Alex Thompson belém kötött. Jamesnek a szeme se rebbenne, ha szembe kellene szállnia egy ilyen baromarcúval. Így hát kilejtettem az ebédlőből, el a hüledező diáktársaim előtt, és egyenesen a parkoló felé tartottam. Csakhogy nekem nem olyan barátaim vannak, akik sorsomra hagynak egy ilyen helyzetben.

– Jól vagyok – jelentettem ki, mikor Jane és Mackenzie is odapattant mellém, hogy elkísérjen. Rosszabbat is el tudtam képzelni ennél; mondjuk, mikor Darryl minden mozdulatomat lesi. És ha esetleg mégis összeroppanok attól, amivel szembe kell néznem, legalább olyan emberek legyenek velem, akikben megbízom. – Tudom – bólintott Mackenzie, de láttam rajta, hogy csak meg akar nyugtatni. – Én csak el akarom újságolni Jane-nek a jó hírt. Gőzöm se volt, miről beszél, de ő már mondta is: – Tim meghívta Corey-t a bálba. Szíven ütött Mackenzie hangjának erőltetett vidámsága; ha tehettem volna, hát elhallgattatom. Alig néhány perce őszintén örült a hírnek. Most azonban csak el akarta terelni a figyelmemet. – Aha, tudok róla – mondta Jane. – Tele van vele a net. Ebben nem volt semmi meglepő… újabban életem minden rezdülése a nyilvánosság előtt zajlott. Mégis ledermesztett, mikor ismételten bebizonyosodott, amit amúgy is tudtam: hogy a fél világ erről az ostoba iskolabálról beszél. De talán az akasztott ki, hogy mindenki azt hitte, Tim hívott el a bálba. Holott nem küldött szerencsesütibe csomagolt meghívót, és azt se várta meg, hogy én hívjam el őt; nem, csak mintegy mellékesen tudatta velem a tervét. Megtehette, hiszen világhíres énekes volt, egy listavezető rockbanda frontembere. Ettől azonban még kikérhette volna a véleményem, ahelyett, hogy tök természetesnek veszi a beleegyezésem. Az volt a legijesztőbb az egészben, amitől a gyomrom is görcsbe rándult, hogy nem voltam biztos abban, mit válaszolok, ha egyáltalán megkérdez.

„Hé, szivi! Mi lenne, ha hagynánk a fenébe az iskolabált, és helyette elbújnánk kettesben a világ elől? Játszhatnánk, mondjuk, szókirakót – a disznó változatot. Aztán valami mást is csinálhatnánk pár óráig…” Az igazság az, nem nagyon izgatott, mi a program, amíg kettesben lehetünk. De nagyon úgy tűnt, hogy erről még jó darabig lemondhatok. Miközben a sarkot megkerülve elindultam a járdán a parkoló felé, csak ködösen hatolt el a tudatomig Jane és Mackenzie beszélgetése, akik a helyzetemet tárgyalták ki. Szinte minden erőmet lekötötte, hogy egyik lábamat a másik elé helyezzem. – És mit írtak a neten? – faggatta Mackenzie kíváncsian Jane-t. Ő azonban csak a vállát vonogatta mellettem. – Valami olyasmit, hogy mindenki felejthetetlen estére számít a gimiben, a ReadySet fellépésének köszönhetően. Viszont azt is latolgatták, vajon felkészült-e a sulink egy ekkora horderejű esemény lebonyolítására. – Tavaly sem okozott semmi nehézséget – morogtam erőltetett nyugalommal. – Igen, de az más volt… Figyi, a ReadySet-rajongók elég megszállottak. A helyi kemény mag tutira megpróbál majd belógni a gimibe. Tavaly a vezetőségnek nem kellett egy rakat üvöltöző, sikongató tinilánytól tartania, akik a kapuban tolongnak, és bármit megtennének egy autogramért a banda bármelyik tagjától. Fura volt elgondolni, hogy volt idő, amikor semmiben sem különböztem ezektől a rajongóktól. Azért akartam magamnak Timothy Goffot, mert szexis és tehetséges, és mert alkottam róla egy képet a fejemben. Már akkor biztosra vettem, hogy jól kijönnénk egymással, amikor nem is tudtam, hogy meleg. Hogy ha

megismerné a valódi énemet, rájönne, mennyire hasonlítunk. Hogy órákig jól ellennénk a hollywoodi lakásán, és nem lenne benne semmi fura. Jót nevetnénk azokon, akik szinte bálványozzák, ugyanakkor tudná, hogy én nem vagyok ilyen. Hacsak nem tévedtem, és nem vagyok mégis pontosan olyan, mint a többi rajongó: akik egy magazinborítóba zúgnak bele a hús-vér srác helyett. – A nyakam rá, hogy Lisa Anne szállította nekik az infót! – acsargott Jane. – Nem baj, majd kiosztom a lapomban. Összehozok valamit arról, miféle szemétség „hírek” ürügyén beletúrni más magánéletébe. Akaratlanul is elmosolyodtam. Vicces volt elképzelni a kis vörös hajút, ahogy szembeszáll a világgal a védelmemben. Máris jobb lett tőle a kedvem. Az életem még mindig totál kusza volt, de arra legalább mérget vehettem, hogy a barátaim a végsőkig kitartanak mellettem. – Hmm… nem hinném, hogy egyetlen cikk mindent megoldana – morogta Mackenzie rémülten, mert a kocsimhoz közeledve láttuk, mekkora tömeg verődött össze körülötte a pophírek posztolása óta. Kiszállt a helyi tévéadó. Ott tolongtak ezek a magukat tudósítónak nevezett, szánalmas korcsok a mikrofonjukkal, készen arra, hogy bárkit félretaszítsanak az útból, csak hogy lecsapjanak egy mondatnyi nyilatkozatra. Körülöttük szájtáti bámészkodók toporogtak botrányra éhesen. Megértettem őket. Olyan ez, mint amikor balesetet látsz az úton: nem bírod megállni, hogy lelassíts és nézelődj. Pláne, mert az Oregon állambeli Forest Grove-ban dögunalom az élet. Aki izgalomra vágyik, magának kell gondoskodnia róla. A firkászok vérlázítóak voltak, és a mobiljukkal engem fényképező vadidegenek se sokkal jobbak, velük

azonban még elbírtam volna valahogyan. Mondjuk, mosolyt erőltetek az arcomra, amíg beszállok az autómba. Legrosszabb esetben a zsarukat is kihívhatom, ha például a lesifotósok elállják a parkoló kijáratát. A hatalmas transzparenseket tartó emberektől viszont megállt bennem az ütő. ISTEN GYŰLÖLI A MELEGEKET! A BUZI SZEX BŰN. A HOMÓK NEMZETBIZTONSÁGI JELENTENEK! ÁDÁM ÉS ÉVA, NEM ÁDÁM ÉS BÉLA. HOMÓK HAZA!

KOCKÁZATOT

Némelyik transzparens bibliai idézeteket is meglengetett a hátoldalán. Másokon a gyehenna lángjai nyaldosták körül az átkokat, intő figyelmeztetésül, ha magamtól nem jöttem volna rá, mi vár rám a túlvilágon. És bár tudtam, hogy minden, a homoszexualitást tiltó bibliai szövegrésszel szembeállítható egy ugyanolyan nevetséges tilalom, amelyik, teszem azt, a házasságtörő asszonyok megkövezésére vonatkozik; vagy az újabb időkből, mondjuk, hogy ne hordjunk kétféle anyagból való holmit, és ne együnk rákkoktélt (sőt szigorúan véve még a sajtburger is tilos); szóval hiába tudtam mindezt, attól még ugyanúgy beletiportak a lelkembe. Forgott a gyomrom, forgott velem a világ. Persze könnyebb volt nevetni a szitkokon, mikor azt láttam, milyen bátran kiáll például a színész George Takei a melegekért. De túl sokan gyűltek most ide. Túl sok volt a transzparens. Mint a gimi folyosója – ahol pedig jogom volt járni –, ami pusmogással és utánam kiáltott förtelmekkel telik meg, hiába próbálom süketnek tettetni magam.

És noha a környezetemben mindenki azt bizonygatta, minden egy csapásra megváltozik, ha magam mögött hagyom a Smith gimit és ezt az oregoni kisvárost, nehéz volt hinnem nekik. Főleg most, amikor középkorú embereket láttam olyan táblákat lengetni, amelyek a halálomat kívánták. Amelyek szerint már a puszta létem is beszennyezi a földet. Jane ösztönösen elém lépett, hogy a testével védelmezzen. Nem nagyon tudom, mit akart ezzel elérni, mivel bő harminc centivel alacsonyabb nálam. Ha egyetlen fotóst kellett volna elintéznie, önvédelmi ismeretei talán megtették volna a magukét, de az egész bagázst nem tartóztathatta fel. – Várd meg inkább a szüleidet, Corey – sziszegte. – Mackenzie-vel addig kihívjuk a zsarukat, ők majd féken tartják a tömeget. De ahhoz túl késő volt. A lesifotósok már észrevettek. 4. fejezet Bizonyos rémhírek szerint a ReadySetet övező botrány esetleg arra indítja az iskolatanácsot, hogy lefújja a bált. Ilyenre még nem volt példa gimnáziumunk történetében. A pletykát különben egyik informátorom sem erősítette meg. Ezért korai még visszaadni a jegyeket, emberek! Lisa Anne Montgomery „Lefújják az iskolabált?” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben A kocsim felé sprinteltem, miközben a szívem majd kiugrott a mellkasomból. Egy nyúl érezheti magát így, mikor egy falka véreb elől menekül, amelyet a félelem szaga vezetett a

nyomára. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy butaság félni. Hogy a legrosszabb, ami történhet a kamerák kereszttüzében, az az, hogy kénytelen leszek félrelökni egyeseket. Aztán persze majd magyarázhatom a szüleimnek, az iskolatanácsnak vagy bárki másnak, hogy nem, nincsenek erőszakos hajlamaim. Az igazság azonban az, hogy a kamerák és a mikrofonok nem tudnak megállítani egy golyót. És elég egyetlen felfegyverzett ámokfutó is ahhoz, hogy egészen más híreket szolgáltassak a médiának. Kinyitottam a vezetőülés ajtaját, lesunyt fejjel bemásztam a kocsiba, és azt motyogtam: „Nem nyilatkozom.” Addig ismételgettem, amíg ez a két szó érthetetlen mormogássá nem olvadt össze a nyelvemen. Egyik barátom se volt már olyan közel hozzám, hogy meghallja. Jane és Mackenzie ugyanis a lesifotósok elé vetette magát. El tudtam képzelni, mit kaptak. Ráadásul mindkettőnek meggyűlt már a baja a médiával, tudták hát, mire számíthatnak. Ha azonban Tim komolyan gondolta, hogy eljön a bálba, és ideköltözik Portlandbe, valamennyiünknek hozzá kell majd szoknunk ehhez a fajta nyilvánossághoz. Kihagyott a lélegzetem, ezért homlokomat a volánra hajtottam, amíg újra levegőhöz nem jutok. Ha lefotóznak így kipurcanva, hát üsse kő. Nem tetszene a dolog, de kibírnám. Ha viszont rárókáznék a műszerfalra, azon életem végéig röhögnének a pletykalapok. Hogy elvonjam figyelmemet a jelenről, megpróbáltam a volán bolyhos, kék bevonatára koncentrálni – Jane születésnapi ajándéka. Egyes pontokon már kirojtosodott vagy meggyűrődött, és borítékolhattam, hogy egy-két hónap múlva jókora szöszök ragadnak rá belőle a szárítógép szűrőjére.

Ennek ellenére most szinte békés volt itt gubbasztani és elképzelni, hol mindenhol tapadnak majd hozzá a kék szálak a kabátomhoz. Ugyanúgy rám tapadnak, mint a riporterek. Azzal a különbséggel, hogy a szöszök semmi rosszat nem forraltak ellenem. Nem akartak betörni a magánéletembe, és kérdésekkel bombázni a legszemélyesebb dolgaimról. És nem lehetett annyi összecsomósodott pihe, amennyi megakadályozhatta volna, hogy a kocsim oltalmában kirepesszek a parkolóból. Másfelől, ha eltekintek a jelentéktelen részletektől, végső soron ugyanarról volt szó. Úgymond ugyanabból az anyagból szabták mind a kettőt. Szójátéknak béna volt ugyan, de legalább elmosolyodtam, miközben a rendőrszirénák sivítására vártam. Éppenséggel fennakadhattam volna azon, vajon miért nem helyezte állandó megfigyelés alá a giminket a közeli rendőrőrs. Végül is nem először fordult elő, hogy elszabadult a sulinkban a média. Talán a zsaruk azt várták, hogy a szüleim kivesznek a közoktatásból, és magántanárt fogadnak mellém, vagy hogy elköltözünk. Az itteni erők mindkét variációnak örültek volna. Persze… talán én is. Volt idő, amikor feldobott a lehetőség, hogy máshol újrakezdhetném. Természetesen hiányzott volna Jane és Mackenzie, ugyanezt azonban nem mondhattam el a folyosón portyázó Menők többségéről, főleg nem Alex Thompsonról. Most, hogy Tim azt tervezi, áttelepíti a bandát Portlandbe… nos, ez mindent megváltoztat. Összerázkódtam, amikor megpróbáltam elképzelni, hogyan közlöm vele, hogy én költözöm máshova. „Hé, bébi! Tudod, mondtad, hogy itt akarsz lakni a közelemben, mert torkig vagy a távkapcsolattal. Hát az

van… hogy én lécelek le. Nem miattad. Na jó, de igen, miattad. Mert akárhová mész, a lesifotósok is követnek. Szóval… izé… sok szerencsét Oregonhoz!” Ha Tim fanatikus rajongóinak valaha a fülébe jutna valami hasonló, hát már nemcsak a homofób transzparensek halálos fenyegetéseitől kellene rettegnem… Hanem a rajongók is ezrével küldenének hasonlókat, mert összetörtem imádottjuk szívét. És ez nem csak üres képzelgés. Amikor Tim felvállalta a másságát, és ország-világ előtt bejelentette, hogy velem akar randizni, elárasztottak az üzenetek, kábé effélék: „Ha bántani mered, halál fia vagy!” És ezek még a normálisabbak voltak. A buggyantabb rajongók megkértek, fotózzam le nekik Tim lábfejét, vagy hogy továbbítsam a mobilszámukat, hadd tudja meg, mit veszít, amiért velem jár. Ó, és volt egy levél, amiben egyszerűen ennyi állt: „Az arcodat akarom.” Nem tudtam, mi ez: fenyegetés, vagy egy plasztikai sebész ajánlata… mindenesetre a hátam borsódzott, amikor olvastam. Időközben egyenletessé vált a légzésem, bár a szorongásom egy fikarcnyit se csillapodott. Minél tovább gunnyasztottam a kocsiban, annál többet filóztam azon, kamuzott-e Alex. Ha azt vesszük, mennyire imád másokat szívatni, esélyes, hogy holmi kisebb, bállal kapcsolatos fennakadást szándékosan apokaliptikus katasztrófának állít be. Ugyanakkor a média nem csődült volna ide, ha nincs rá oka. A zsaruk érkezéséig meg se lehetett mozdítani az autómat, ezért úgy döntöttem, amíg nem jönnek, utánanézek a neten, miféle szalagcímeket említett Jane alig néhány perce.

A pletykák nem lehetnek rosszabbak annál, amit elképzeltem. Tévedtem. Timothy nyilatkozik

Goff

az iskolabálra

vonatkozó

terveiről

A ReadySet frontemberét, Timothy Goffot semmi nem tántoríthatja el attól, hogy részt vegyen ezen a bálon új párjával, Corey O’Neallel. „Még soha nem voltam iskolabálon – vallotta be Goff. – Túlságosan lefoglalt ehhez a zenei karrierem. Ezért alig várom, hogy Corey oldalán felfedezzem, mit mulasztottam.” Nem is ez itt a bökkenő. A Smith Gimnázium házirendje megengedi ugyan, hogy felsős tanulói olyan kísérővel jelenjenek meg a bálon, aki nem az iskola tanulója, ugyanakkor az igazgatóság kitilthat olyan vendégeket, akikről joggal gondolja, hogy fenyegetést jelentenek a diákságra nézve. John Taylor, a Smith Gimnázium igazgatója nem válaszolt kérdéseinkre, ellenben közreadta a következő nyilatkozatot: „A Smith Gimnázium rendkívül komolyan veszi valamennyi tanulója biztonságát. Az iskolatanácsnak kell eldöntenie, rendjén való-e beengedni a kiskorúak közé egy nagykorúságot elért idegent.” A Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű és Transzvesztita egyesület képviselői abbéli véleményüknek adtak hangot, hogy Goff valójában nemi irányultsága miatt nem szívesen látott vendég az intézményben. „Éveken keresztül megalapozatlan összefüggést véltek felfedezni a homoszexualitás és a pedofília között – jelentette ki az egyik aktivista, aki azonban jobb

szeretné megőrizni névtelenségét. – A felvetés, hogy Timothy Goff veszélyezteti a kiskorúak biztonságát, vérforraló homofóbia!” Hitetlenkedve meredtem mobilom parányi képernyőjére. Elképedésemet azonban gyorsan éktelen düh váltotta fel. Már attól remegni kezdett a kezem, hogy Timet meggyanúsítják, bárkinek is ártana. Tapasztalatból tudom, korántsem olyan tökéletes, mint egyesek hiszik – sokszor figyelmetlen, karrierista, ráadásul szentül hiszi, hogy előbb-utóbb mindenkit meggyőz az igazáról –, ugyanakkor a csontja velejéig becsületes is. Sokkal könnyebb lett volna a helyzetem, ha veszélyt hordoz a gimisekre nézve. Ha így lenne, megmondhatnám, hogy végeztünk, mert csakis akkor vagyok hajlandó kitartani mellette a rivaldafényben, ha halálos biztonsággal tudom, hogy a vele való szakítást egy életen át bánnám. Lelkifurdalás nélkül továbbléphetnék abban a pillanatban, hogy a kapcsolatunk a „jóban, rosszban” kitétel második feléhez érne. Nem mintha valaha is lehetségesnek tartottam volna kettőnk számára a házasságot. Jobbára nem. Csakhogy mindez nem jogosította fel a gimimet arra, hogy úgy bánjon Timmel, mintha a Pedofilt fogtam című dokuműsor tetten ért celebe lenne, nem pedig meghívott vendég. Jó, van köztünk pár év korkülönbség. Az bezzeg senkit sem érdekel, mikor egy harmadikos elsőst hív el a bálba… már amennyiben heterókról van szó. És persze ha a srác az idősebb. Ellenkező esetben a csaj se ússza meg néhány „cukrosnéni” beszólás nélkül. A jelek szerint az íratlan erkölcsi kódex azt sem tűri, hogy két srác menjen el együtt. Túl nagy kockázatot jelentene. Nehogy még néhány eltájolt diák azt higgye,

nyugodtan lehet meleg, transznemű és aszexuális, vagy bármilyen más beállítottságú. A gimi nem vállalhat be ilyen kétes helyzeteket. Azt aztán nem! Sokkal okosabb azt feltételezni, hogy a tinik képtelenek felmérni tetteik következményeit – amennyiben nézőpontjuk nem egyezik a hivatalos állásponttal. A vezetőség akár azt is kijelentheti, hogy a tudomány mai állása szerint a kamaszok agya még nem elég fejlett, hogy átlássa egyegy szitu finomságait. Mi más ez, mint sima, üvöltő diszkrimináció?! Mégsem háborított fel eléggé. Jó, éreztem azért némi haragot. Dühöt, főleg Tim nevében. Lényem egy része azonban… szinte megkönnyebbült. Mert ha a vezetőség nem engedélyezi Tim részvételét a bálon, akkor mehetek a barátaimmal. Legalább azon az estén úgy viselkedhetek, mint minden normális srác. Nem az én hátam mögött súgnak össze, nem az én esetemet vitatják. Nem rajtam próbálnak áttörni visítozó-kiáltozó rajongók Tim felé. Részt vehetek egy tök átlagos bálon, anélkül, hogy a bűntudat mardosna, mert otthon hagytam a fiúmat. Tim újabban hagyta, hogy a média minden mozdulatunkat kövesse, de én visszasírtam azokat az időket, amikor még rejtőzködött, és nyugtunk volt tőlük. Akkor legalább nem kaptak lábra a bulvársajtóban nyílt spekulációk a szexuális életemről. Rezegni kezdett a mobilom. Majdnem a hátsó ülésre hajítottam, anélkül, hogy lenéztem volna a kijelzőre. Mert megint működésbe lépett a gyerekkori hárító mechanizmusom, amit mostanra talán ki kellett volna nőnöm, újabban mégis elhatalmasodott rajtam. Kiskölyökként hajlamos voltam arra, hogy fejemre borítsam a takarót, és azt ismételgessem: „Nincsenek szörnyek a szekrényben.”

A mobilra pillantva csöppet sem lepődtem meg, hogy a képernyőről Tim arca néz rám. Akkor készült a fotó, amikor Mackenzie-vel egy ötletszerű kiránduláson elkísértük a bandát Los Angelesbe. Tim kimerültnek látszott gyűrött ingében, amelyet a padlóról vett fel, és kapott magára oda se figyelve. A bal alsó részén kávéfolt éktelenkedett, ami a fotón nem látszik, engem viszont megmosolyogtatott, mivel tudtam a létezéséről. Ezért nem cseréltem le a képet, pedig Tim undorodva elfintorodott, amikor meglátta. Ezen a felvételen nem úgy festett, mint Amerika legszexibb rocksztárja, és a mosolya se azt célozta, hogy tinilányok ezrei vegyenek jegyet a koncertjeire. Kizárólag rám nézett és engem látott. Fogadtam a hívást. – Szia, Tim. Hogy… – Jól vagyok – szakított félbe. – Már elindultam hozzád. Hazamentél, vagy még a suliban vagy? A kocsi körül rajzó lesifotósokra pillantottam. – Valahol a kettő között. Amivel nagyjából egész életemet jellemeztem. – Oké, most beszéltem meg egy találkozót Taylor igazgatóval. A szüleid úton vannak a suli felé, igaz? Sosem árt, ha ilyenkor egy-két jogász is jelen van. – Fura, de az emberek többsége másként gondolja – eresztettem meg egy erőtlen poént. – Az emberek többsége nem készül arra, hogy bepereljen egy középiskolát szexuális diszkrimináció miatt. Nincs ellenemre, hogy meghallgassam a szüleid jogi tanácsát, Corey. Piszkosul elszántnak és magabiztosnak tűnt. Ha arról beszélt volna így, mennyire szeretne velem kettesben maradni, hát odáig lettem volna az örömtől. Sajna azonban a perek lehetősége nem dobogtatta meg a szívemet.

– Biztosan ezt akarod? – Hirtelen recsegni kezdett a vonal. Nem tudtam, hallja-e, amit mondok. – Mi lenne, ha csak… tudod… szépen otthon maradnánk. Mármint elbarikádoznánk magunkat egy hotelszobában. – Akkor… Taylornál… találkozunk… Szia. Király. Ezek szerint a hoteles tervemnek lőttek, az életem viszont tovább bonyolódik… Mintha nem lett volna eddig is kész őrület az életem a suliban. 5. fejezet Bár a korábbi méhkirálynő, Chelsea Halloway maga mögött hagyta a Smith Gimnáziumot, és Portlandben jár suliba, úgy tűnik, a vezetőségünk erről megfeledkezett. Chelsea neve ott áll a bálkirálynő-választói cédulán. Ez valami vicc, ugye? Lisa Anne Montgomery „Chelsea… mint bálkirálynő?” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben Haboztam, ne hajtsak-e egymagam a naplementébe. Mindössze dudálnom kellett volna, és kifarolnom a parkolóból… hogy azután kiket ütök el, kiket nem, az már nem az én bajom. Akik a kocsit körülrajzották, tudták, mit vállalnak. Ha őket nem érdekelte a biztonságom, nem várhatták el tőlem sem, hogy törődjek az övékkel. Ehelyett megvártam, hogy a kiérkező zsaruk jelvényük felmutatásával hátrébb tereljék a médiahiénákat. Végre anélkül nyithattam ki az ajtót, hogy a képembe nyomják a mikrofonjaikat. A zsernyákok bekísértek Taylor diri irodájába. Közben elhaladtunk a szájtáti diákok sorfala mellett, és a részvéttől sugárzó Mackenzie-t meg Jane-t is magunk mögött hagytuk.

Túlságosan lefoglalt, hogy fegyveres őrök vigyáznak rám, meg hogy mindjárt a diri elé kerülök, ezért nem tudtam foglalkozni a barátaimmal. Reméltem, hogy nem veszik magukra. Nem jött volna jól, pont most, amikor egy kiakadt rocksztárt és két felháborodott szülőt is meg kellett békítenem. Ennek ellenére nehéz volt visszanyelnem a poént, hogy újabban az igazgatói a második otthonommá vált. Szerintem többet ingáztam Taylor irodája és a nevelési tanácsadó szobája között, mint a gimi összes diákja együttvéve. Már Samet kivéve persze. Az a csaj több időt töltött szemtől szemben a vezetőség tagjaival, mint a saját hitvesük. A kettőnk múltját ebből a szempontból összehasonlítgatni ugyanolyan hiábavaló, mint egy megrögzött guberáló magyarázkodása arról, hogy az otthona nem a bacik tanyája. Az űzött tekintetű titkárnő, Sally Murphy felmutatta az ujját szolidaritása jeleként, miközben besétáltam az irodába. – Szia, aranyom. Vár téged – üdvözölt ideges mosollyal. Bólintottam, aztán mikor kezem már a kilincsen volt, odaszóltam a zsaruknak: – Innen már egyedül is elboldogulok, fiúk. És kösz a segítséget. – Semmi gond, kölyök. Megvárunk idekint. Na ja. Nem lepett meg, hogy a szakállas, enyhén pocakos zsernyák a kávézóasztalt megkerülve máris miss Murphy íróasztala felé igyekezett. Partnere a People magazin egy példányával szolgálta ki magát, azzal telepedett le. Mire hazakísérnek, biztosan értesül a rólam szóló legfrissebb szaftos pletykákról. Nagy levegőt vettem, és próbáltam lazára venni a figurát, mielőtt benyitottam a dirihez.

– Taylor igazgató, milyen kár, hogy mindig csak itt találkozunk! – köszöntöttem. Nyomban láttam rajta, hogy ugyanolyan nyúzott, mint a titkárnője. Tutira nem számított arra, hogy ennyi minden zúdul a nyakába ebben az évben. Elképzeltem egy golfpályán, barátai körében, miközben a nyugdíjba vonulásáról ábrándozik. Ehelyett mit kapott? Amerika Legbénább Csaját és problémás haverjait. Már majdnem szánni kezdtem a homofób tökfejet. Majdnem. – Szervusz, Corey – üdvözölt. – A szüleid bármely percben befuthatnak. Foglalj helyet, mielőtt… Ekkor nyílt az ajtó, és Tim viharzott be az irodába. Minden ízében azt a rocksztárt alakította, aki a magazinok borítóján is feszített. Haja szexisen kócos, talán a kezével túrt bele párszor. – Köszönöm, hogy időt szakított rám, Mr. Taylor – kezdte könnyedén. – Örülök, hogy ilyen gyorsan elintézhetjük ezt a problémát. – Amint már Corey-nak is említettem – mutatott rám a diri, mire Tim megfordult, és olyan szívdöglesztő mosolyt küldött felém, hogy véremet rögtön elárasztotta az adrenalin –, mindenképpen meg kellene várnunk a szüleit. Tim utálkozva pillantott a közeli székekre tornyozott papírhalmokra. De lehet, hogy a padlón heverő, üres burgonyapelyhes zacskók látványától undorodott. Ami azért elég vicces egy olyan sráctól, aki heteken át eszméletlen kupiban lakik a turnébuszokon. Ám ha ezzel az volt a terve, hogy amíg a diri rendet tesz, odasúghassa: „Jól vagy?”, akkor az elterelő csel bevált. Némán bólintottam, mert képtelen lettem volna szavakba önteni mindazt, amit éreztem.

Zavarodottságot. Idegességet. Pánikot. Baljós előérzetet. Bizsergető izgalmat Tim közelségétől. Nem mutathattam ki mindezt a diri előtt, hacsak nem akartam újra hallani nem túl finom célzásait tanulmányaim otthoni folytatásáról. Amivel jócskán megkönnyíteném a dolgát. Akkor nem kellene… nem is tudom, elrejteni a nyilvánosság elől tök nyilvánvaló homofóbiáját. Vége lenne a „melegproblémá”-nak. Oké, ott volt még a nyakán az egész a leszbi-melegtransznemű-transzvesztita kör. Mindenesetre közülük egyedül nekem sikerült országos botrányt kavarnom. Újra elfogott a düh, mint az előbb az ebédlőben. – Nem kellene összehívni telefonbeszélgetésre az egész iskolatanácsot? – javasoltam. – Akkor azonnal tudnánk, mihez tartsuk magunkat. Taylor diri félbehagyta a lagymatag takarítást, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. – Nem hinném, hogy erre egyelőre szükség lenne. Talán kiérezte a hangomból alig palástolt dühömet, mert Tim nyomban átvágott a szobán, és mellettem termett. – Szóval… nem hiszem, hogy ezzel sikerül bevágódnom a szüleidnél, Corey – mondta. Akaratlanul is felnevettem. – Már találkoztatok, és imádtak téged. – Igen, de ez azelőtt volt, hogy a fiuk az igazgatóiban kötött ki miattam. Elvigyorodtam, és kezébe csúsztattam a kezem. Taylor már ettől az apró érzelemnyilvánítástól is összerándult. – És ott van még az a sok lesifotós, aki elözönlötte a gimit. Meg a hozzánk kipostázott halálos fenyegetések. Vagy.

– Oké, vettem az adást – torzult el Tim arca. – Nem muszáj tovább sorolnod. – Szeretnek téged. – Lehalkítottam a hangom, és közel hajoltam hozzá, hogy a folytatást már a fülébe súgjam: – Majdnem annyira, mint én. Elhúzódtam tőle, a szemébe akartam nézni, hogy lássam, megértette-e, nem viccelek. Hogy nem azért dobtam be az „sz” betűs szót, mert így próbálom megnyugtatni. Komolyan gondoltam. Halálosan. A kapcsolatunknak ez a része nem volt kérdéses. Hogy azután hogyan bírom kezelni a hírnevét és a sorsdöntő elhatározásait, már más lapra tartozik… Annyira kérdéses volt, hogy éjszakákon át ezen rágódtam. De mikor behunytam a szemem, mindig azt kívántam, hogy miután kinyitom, ő is ott legyen az oldalamon. Most megszorította a kezem. Egy röpke pillanatra el tudtam hitetni magammal, hogy kettesben vagyunk. Egészen addig, amíg a diri meg nem köszörülte a torkát. – Khmm… Nem kérnek vizet? Ott van a… A szüleim ebben a pillanatban léptek be. Taylor arcán hatalmas megkönnyebbülés tükröződött. Gondolom, attól tartott, hogy Timmel smacizni kezdünk. Itt, az ő irodájában. Mihez kezdett volna akkor? Talán gyorsan papért küld, hogy fokhagymával és szenteltvízzel szabadítsa meg a szobát az ártó melegrezgésektől. – Elmagyarázná valaki, egész pontosan miért tiltották ki a fiunkat a tulajdon iskolabáljáról? – ripakodott apám a dirire. Egész lénye szinte sarkvidéki hideget árasztott. Élvezettel figyeltem, hogyan foszlik le Taylor képéről a megkönnyebbülés, s adja át helyét a szüleimmel szembeni rettegésnek.

– Ööö… megértem a felháborodásukat, de Corey-t nem tiltottuk el a báltól. Szabadon részt vehet, akárcsak a többi diákunk. Anyám gyanakodva méregette. – Akkor miért járnak a sarkunkban a riporterek? – Miattam – jegyezte meg Tim spártai tömörséggel, mielőtt elengedte a kezemet. – Miattam vannak itt. Arra kíváncsiak, miért nem kísérhetem el a barátomat a gimis báljába. – Megsemmisítő pillantást lövellt a diri felé, mintha ő lenne a felelős kapcsolatunk alakulásáért. Ő azonban nem lett volna iskolánk elöljárója, ha nincs elég magához való esze. Most is alaposan megválogatta a szavait: – A gimnázium házirendje tiltja, hogy idegenek vegyenek részt a diákok rendezvényein. – Chelsea Halloway nem is ide jár, mégis jelölték a bálkirályok udvartartásába – emeltem égnek a szemem. – Elmagyarázná, hogyhogy ezt lehetővé teszik a szabályok? Taylor megköszörülte a torkát. – Chelsea csak a közelmúltban iratkozott át másik iskolába, előtte azonban három évig itt tanult. Mi ezt a körülményt mérlegeltük. – Igen? Hát a barátom viszont rocksztár, aki még soha nem vett részt iskolabálon. Ezt a körülményt is mérlegre tehetnék! – csattantam fel. – Nyugi, Corey! – súgta a fülembe Tim, de mikor elképedve néztem rá, fanyar félmosolyra húzta a száját. – Gimnáziumunk szabályzata a… höööhööö… idősebb személyek részvételét sem támogatja. – Három év korkülönbség van köztük. Tim nem valami aggastyán – szűkült résnyire apám szeme. – Hacsak nem rejtegetsz valamit, fiam. Lehetséges, hogy a negyvenes éveidet taposod, csak jól titkolod?

– Nem, uram, semmi ilyenről nincs szó. – Tim alig bírta visszafojtani a nevetését. – Hát akkor hol itt a probléma? A diri mély levegőt vett: – A Smith Gimnázium szabályzata… – kezdte, de anyám félbeszakította: – Ne adja be nekem, hogy egyetlen diákjuk sem hívott meg soha senkit egy másik gimnáziumból! – fonta össze karját a mellkasán. – Igen, csakhogy Mr. Goff nem diák – vágott vissza Taylor. – Huszonegy éves, nagykorú felnőtt, akinek semmi keresnivalója egy gimnáziumi rendezvényen! Az irodára baljós csönd borult, mialatt a szavait emésztettük. Tim ösztönösen ellépett mellőlem;egész tartása megfeszült. Anyám szája reszketni kezdett a dühtől. – Nincs joga megítélni a fiam párkapcsolatát. És amennyiben bármelyiküket eltiltja a báltól, hamarabb kap diszkriminációs pert a nyakába, mint ahogy kimondhatná: „Nem vagyok homofób!” – De hiszen nem is vagyok az! – háborgott Taylor. – Ez nem volt túl meggyőző – mosolyodott el anyám hidegen. – Ne aggódjon, biztos csak gyakorolnia kell. Hogy bármikor beadhassa az illetékeseknek ezt a szemenszedett hazugságot. – Ennek semmi köze Mr. Goff… ööö… az ő… – Mr. Goff meleg – jelentette ki apám egyszerűen. – Ahogyan a mi fiunk is. És mondhat bármit, ha Corey heteró lány lenne, még a létezésükről se tudna. Maga csak azt nem akarja, hogy híre keljen, kesztyűs kézzel bánik a melegekkel. – Igen, sokkal jobb keményen megdolgozni őket – nyögte be Tim fapofával. Hitetlenkedve meredtünk rá. – Túl korai még viccelődni? – kérdezte ártatlanul. – Hát… igen. Túl korai.

– Csak oldani próbálom a hangulatot – vont vállat. – Senki nem akar pert a nyakába. – Én ebben nem lennék annyira biztos! – pattogott anyám. – A bálnak rég vége lesz, mire elindítanánk a pert. Ezért azt remélem, találunk olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel. Taylor diri hevesen bólogatott, talán, mert belegondolt, miféle sztárügyvédeket sorakoztatna fel ellene egy Timothy Goffhoz hasonló híresség. – Mire gondol? – Annak alapján, hogy a báli bizottság megkereste az együttesemet, feltételezem, a diákok szívesen vennék, ha fellépnénk a rendezvényen. Na ja, ezt elég biztosra vehette, mivel a legutóbbi országos turnéjukra percek alatt elfogytak a jegyek – pontosabban tizennyolc percre volt ehhez szükség. – Az volt továbbá a benyomásom – folytatta Tim –, hogy nincs megszabva az előadók életkora. Legyen akkor ez a forgatókönyv: Corey és én együtt érkezünk, aztán fellépek az együttessel, utána pedig távozunk. Nem sértjük meg a házirendet, mégis a barátommal együtt élvezhetem a bált. Mindenki megkapja, amit akar. El kellett ismernem, nem kis kompromisszumkészségről tett tanúságot. Így ő is eljöhetne ebbe a hülye bálba, méghozzá úgy, hogy nem kellene felperesi keresetet fogalmaznunk, se bírói illetéket leperkálnunk. Mindezt megúsznánk. Együtt mehetnénk a bálba… már többé-kevésbé. De mivel továbbra se voltam teljesen biztos abban, érdekel-e egyáltalán ez az egész, tök fura volt, hogy a fiúm beszéli meg részvételem részleteit az iskolaigazgatóval. Most már vissza se léphettem. Nem javasolhattam Timnek, hogy miután mindezt

végigcsinálta az ügy érdekében, vonuljunk el valahová kettesben. – Ez így járható útnak tűnik számomra – rántotta meg újra a diri a nyakkendőjét. – Majd tudatom az iskolatanáccsal, hogy sikeresen rendeztük a kérdést. – Remek! – Tim megnézte az óráját, és felsóhajtott. – Corey, egy óra múlva hangolnunk kell a Rose Gardenben. De pénteken találkozunk. Megismersz majd a limóról és a csokorról. – Lezseren odaintett a szüleimnek, hogy megússza az érzékeny ölelkezős búcsúzkodást, és már nyitotta is az ajtót. A következő pillanatban Darryl is a küszöbön termett. Naná! Még az iskolabált se beszélhetjük meg anélkül, hogy ne ólálkodna odakint a testőre. Jó, nem sokat vethettem a szemére, mikor engem meg két rendőrtiszt kísér majd ki a kocsimig. – Pénteken – mondta újra Tim, s még egy utolsó perzselő pillantást vetett rám, mielőtt kilépett az ajtón. Alig vártam a pénteket. 6. fejezet Most, hogy Spencer King az elsős Isobel Petersszel jár (egy elsőssel, ezt adjátok össze – valaki jócskán csökkentette az elvárásait), nagyon úgy tűnik, hogy az idei bálon nem lesz lehengerlő álompár. Hacsak Patrick Bradford és új szerelme, Steffani Larson nem nyeri meg magának a diákok szavazatait. És még ez sem lehetetlen. Ha Spencer és az okostojás románcát vesszük… őrültebb dolgok is történtek már! Lisa Anne Montgomery „A bálra vonatkozó jóslatok” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben

– Te teljesen megzakkantál? Hiszen nem is bírod Chelsea Hallowayt! Mackenzie bűnbánóan nézett fel rám a szobája padlójáról. – Hé, Corey! Tudod, létezik olyan, hogy kopogtatás. Nem hallottál még róla? – Ahogy a diliháznak nevezett intézmény is létezik. Oda csukják többek között azokat a csajokat, akik posztereket gyártanak a fiújuk exének. Megpróbálta a farmerébe törölni a kezét, de csak azt érte el, hogy a csillámpor szerteszét repült. – Mi ebben a különös? – kérdezte. – Legyen Chelsea Halloway a bálkirálynő! – olvastam fel hangosan a plakát feliratát. – Komolyan gondolod ezt, Mackenzie? Nem tehetsz ki ilyet a gimiben! – Pedig igenis kiteszem! – jelentette ki harciasan. – Piszkosul sokat dolgoztam azon, hogy ezt a csillogó izét rákenjem a poszterre. Nem fogom ezek után kidobni. Különben attól még, hogy Chelsea-re adtam le a voksomat, nem biztos, hogy bárki más is rá szavaz. A légben szálldosó csillámpor felhőit gondosan kikerülve letelepedtem mellé törökülésben, hogy megszemléljem a művét. A plakátok úgy festettek, mintha egy jó szándékú óvodás ügyeskedte volna őket össze, de elhatároztam, hogy egy rossz szót se szólok rájuk. – Elmondanád, miért kampányolsz egy olyan csajért, aki három teljes évedet tette pokollá egy szál magában? – Ez azért túlzás – grimaszolt Mackenzie. – Chelsea jó ideig azt se tudta, hogy létezem. Most pedig, hogy másik suliba jár, és új fiúja is van, tudod… – Nem próbálja meggyőzni Logant, hogy dobjon téged? – Eltaláltad – rázkódott össze. – Szóval most, hogy mindez megszűnt, majdhogynem… barátnők lettünk.

– Duma! – Összefontam a karom, úgy vártam, hogy kikotyogja az igazságot. Nem igazán tudott titkot tartani, főleg velem szemben. – Jó, a „barátnők” kifejezés tényleg enyhe túlzás. De ellenségek se vagyunk. – És ezért kampányolsz az érdekében? – veregettem meg a nyomaték kedvéért az egyik csillámporos posztert. – Neked elment az eszed. – Miért, mit gondolsz, ki méltóbb nála a koronára? – kiáltotta belelkesülve. – Ha Smink vagy Pink nyerne, csak még undokabbak lennének… már ha ez egyáltalán lehetséges. Ha pedig valamiféle balszerencsés véletlen folytán engem választanának meg a miatt az idióta YouTube-ügy miatt… az még rosszabb lenne! – Nem tudom, miért vagy annyira ellene ennek az ötletnek – mondtam, mert tényleg nem értettem. – Szerintem te szuper királynő lennél. „Éljen soká Mackenzie! – Úgy tettem, mintha tósztra emelnék egy boroskupát. – A kockák királynője!” – Kösz, de ebből ennyi is elég – nevette el magát. – Tudtad, hogy van egy külön tánc a királynak és a királynőnek? Úgy ám! Egyedül ők táncolnak, miközben mindenki őket bámulja. Túl nagy lenne a nyomás rajtam. Inkább akkor táncolok majd Logannel, mikor senki nem lesi árgus szemmel minden mozdulatomat. Ez érthető. Ha pár poszter összehozásával megúszhatnám, hogy a szájtáti tömeg engem bámuljon, hát tetőtől talpig beborítanám magam csillámporral. Noha azt is gyanítottam, hogy az én posztereimen a dísz nem úgy nézne ki, mint egy polip és egy egyszarvú kereszteződése. Felvettem egy ragasztós üvegcsét, hogy a gyakorlatba is átültessem az elméletemet. – Előfordul, hogy azt kívánod, bár ne járnál Logannel? – vetettem oda közömbösen, mintha nem

lenne ennél természetesebb kérdés. – Akkor nem kellene ilyen hülyeségekkel szórakoznod. – Ahogy körbemutattam, csak úgy szállt mindenfelé a csillámpor. – Persze. Felkaptam a fejem, és Mackenzie barna szemébe néztem, nem ugrat-e. – Ez komoly? – Már hogyne jutott volna eszembe! – nevetett fel. – Valahányszor végigmér valaki, aztán a fejét rázza, mert nem érti, mit lát bennem Logan… hát az rosszulesik. És igen, minden sokkal simább lenne nélküle. Több időm lenne a házira, az tuti. – Bánatosan az íróasztalára halmozott tankönyvrakásra pillantott. – Jane-nel is többet lóghatnánk együtt. Mondjuk, nem olyan biztos, most, hogy totál lefoglalja a Wordsmith, meg hogy Scott-tal jár. – Akkor miért nem szakítasz? – Közben rózsaszín csillámport szórtam azokra a virágszirmokra, amelyeknek a körvonalát körberajzoltam az enyvvel. Nem is lett olyan béna. Úgy nézett rám, mintha nem lennék százas. – Kapásból? Mondjuk, mert mindig megnevettet, és nem érdekli, hogy én vagyok Amerika Legbénább Csaja. Vagy mert akkor is velem akar járni, ha totál lejáratom magam az exe előtt… Amikor teljesen magamba zuhanok az apámmal való találkozás után. És én se akarom megváltoztatni őt! Sem a diszlexiáját, sem a fene nagy népszerűségét, sem eltörölni a múltját a tündibündi Chelsea Hallowayjel. – Futó pillantást vetett a kezem alatt lassan alakot öltő rózsára, majd homlokát ráncolva a maga által kreált szívre meredt. Ami egy förmedvény volt, szerintem. – Miért, te nem így érzel Timmel kapcsolatban?

– Tim soha nem randizott a tündibündi Chelsea Hallowayjel – feleltem kitérően. – Ha így lenne, mostanra tudnék róla. – Talán igen – nevetett fel Mackenzie. – Mondjuk, kettőjüknek eszméletlenül gyönyörű gyerekeik lennének. Nem volt nehéz magam elé képzelni a kis totyogóst, aki Chelsea hatalmas kék szemét és Tim sűrű, szénfekete loboncát örökölte. Pár év elteltével ugyanez a kiskölyök pusztán a személyisége erejével uralná az óvodát… már amikor nem a vörös szőnyegen csúsznamászna, persze. – Oké, akkor Chelsea-t inkább nem javaslom béranyának – mondtam, és úgy tettem, mintha ezen el kellene rágódnom. – De azért együtt tudok élni ezzel a tudattal. – Számíthatsz az emberi faj hálájára – bólintott Mackenzie. – De most komolyan, hogy állnak a dolgok Timmel? Nekiláttam, hogy hosszú szárat ügyeskedjek a rózsának, amire tüskéket is biggyesztettem. Sok-sok tüskét. – A Facebook bölcs megfogalmazása szerint: bonyolult a kapcsolatunk. – Igen? Akkor miért nem beszéljük meg, hátha leegyszerűsíthetjük. Pont ezért jöttem el hozzá, mostanra azonban már nem voltam olyan biztos benne, hogy lelkizni akarok. Épp elég megnyugtató volt az is, hogy együtt lóghatok az egyik legjobb barátommal. Úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Nem tudom, Mackenzie! – bukott ki belőlem. – Totál össze vagyok zavarodva, érted? Ezt akartad hallani? Tim megy a maga feje után, aztán elvárja, hogy kövessem. Eddig azzal áltattam magam, a nagy távolság

a legnagyobb gond kettőnk között, meg hogy soha nem maradhatunk kettesben… de asszem, bennem van a hiba. Vagy benne. Már gőzöm sincs! – Hűha! – képedt el Mackenzie. – Figyi, biztos hülye ötlet, de… miért nem próbálod megbeszélni vele?! Túl sok ragasztót nyomtam ki az egyik poszterre. Ez olyan ronda trutymót eredményezett, amelyik Mackenzie legocsmányabb virágaival vetekedett. – Szerinted mégis mikor hozakodhatnék elő ezzel? – horkantam fel gúnyosan. – Közvetlenül azután, hogy közli, át akarja telepíteni Portlandbe a komplett bandát, csakis miattam? Vagy az igazgatói irodában, amikor a szüleim jelenlétében alkudja ki, hogy eljöhessen a bálba? Éppenséggel a bálban is balhézhatnék vele, lehetőleg az egész gimi előtt. – Biztos vagy abban, hogy balhé lenne belőle? Hiszen szeret, Corey! Biztosan van rá mód, hogy túljussatok ezen. – Van javaslatod, hogyan koptathatnánk le a lesifotósokat, akik folyton a sarkunkban lihegnek? Mert ha igen, csupa fül vagyok. Megragadta a kezem, mert éppen kék csillámport akartam szórni a trutyira, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Hirtelen azt kívántam, bár ne tette volna, mert a tekintetében ülő aggodalom túl sok volt nekem. – Nincs abban semmi szégyen, ha nehezen viseled a hírnévvel járó felhajtást – mondta halkan. – Nem mindenkinek való a rivaldafény. Ha valaki, én aztán tudom. Ugyanúgy, ahogyan egy katonával sem tud mindenki járni. Ez még nem jelenti azt, hogy nem szereted Timet. – Azt hittem, a szerelem mindent legyőz. Bólintott, és együtt érzőn elhúzta a száját a keserű szavakra.

– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy az időzítés mindig a legjobb. Szórakozottan megdörgöltem az arcom a kezemmel. Későn jöttem rá, hogy csupa csillámpor lett tőle a képem. – Te jó ég, el se hiszem, hogy ez én vagyok! Emlékszel, amikor kiröhögtük azokat, akik azt képzelték, hogy a gimiben ismerik meg életük nagy szerelmét? Mégis mikor lettem én is olyan, mint a többi idióta? – Hé, én se vagyok különb! – nevette el magát. – Néha, amikor Loganre nézek, azt gondolom: „Hmm… hogy a fenébe lehetséges, hogy ez a srác belém zúgott? El tudná magyarázni valaki, hogyan történhetett ez meg?” És most, látod, Chelsea Hallowaynek gyártok posztereket! – mutatott a lábunknál elterülő műremekekre. – Egyvalami biztos: semmi nem úgy alakult, ahogyan vártam. – És tényleg azt reméled, hogy az egyetem alatt is együtt maradtok Logannel? Szemét dögnek éreztem magam, hogy nekiszegeztem ezt a kérdést. Hiszen ezzel valószínűleg hangot adtam egy olyan félelemnek, ami mindannyiszor elfogta, valahányszor egyetemek tájékoztató füzeteit lapozgatta. – Remélem – vont vállat. – De még ha nem így lesz is… az nem változtat azon, ahogy most érzek iránta. És ennyi elég nekem. Rekedten felnevettem. – Oké, ki vagy te, és mit műveltél a legjobb kocka barátommal? Elvigyorodott, egy jókora ragasztópacába mártotta az ujját, és bekente vele az orra hegyét. – Na, így már felismersz? – Még mindig nem, de asszem, azért kezdesz rá hasonlítani.

Bólintott, és a vörös csillámporért nyúlt. Mégse jutott belőle az orrára, mert közben egy részét belélegezte. – A fenébe, hogy lehetek ekkora ökör! – nyögött fel, miközben az orrcimpája vészesen kitágult. – Nem muszáj ennyire röhögnöd rajtam, te dög! De nem bírtam abbahagyni a nevetést. – Szeretlek, Mackenzie! Úgy nézett rám, mint egy kisiskolás, akit a kelleténél jobban meghat egy Valentin-napi üdvözlet. – Én is szeretlek – mondta elérzékenyülve. – Mindig szerettelek, és szeretni is foglak. Most pedig segítenél végre befejezni ezeket a hülye posztereket? Hát… ennyi még telt tőlem. 7. fejezet A báli udvartartás kijelölése soha nem váltott még ki ilyen heves vitákat a Smith Gimnáziumban! Eddig simán elfogadtuk, hogy a diákok a barátaikra szavaznak. Most azonban a sulit elborítják a harmadikosokat népszerűsítő plakátok… egyikük még csak nem is jár ide! Lisa Anne Montgomery megszavazása” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben

„Az

udvartartás

Belementem, hogy az éj leple alatt az iskolába szállítom Mackenzie-t. Bár még csak tizenegyre járt az idő, mire odaértünk, sokkal későbbnek tűnt. Talán, mert órákat töltöttünk azzal, hogy minden jottányi felületet csillámporral vonjunk be a plakátokon. Amatőr munkának tűntek a szememben, a suli „nonkonformistáira” azonban talán így is hatnak majd. A magam részéről semmi nonkonformizmust nem találtam abban, ha valaki csupa feketében jár, és underground zenét hallgat, amit kis költségvetésű,

független filmekből tölt le. Ugyanakkor még az is előfordulhat, hogy épp ők hozzák a döntő szavazatokat. Ezért is kellett titokban tartanunk a kilétünket. Mackenzie terve csak akkor működik, ha a kitaszítottak akciójának tűnik a jelenleg „hatalmon levő” Menő-klikk megbuktatására. Így történhetett, hogy noha a Smith gimi az utolsó hely a földön, ahol szívesen időzöm csütörtök este – ami azt illeti, leginkább soha –, mégis odaadó türelemmel ragasztottam fel egy posztert az ebédlőn kívül a következő felirattal: „Chelsea Halloway nem árthat neked… de miért kockáztatnál?” – Biztos jó ötlet ez, Mackenzie? – kérdeztem, remélve, hogy sikerült száműzni hangomból a kétkedést. – De még mennyire – csodálta meg a művünket. – Szerintem pont a megfelelő adag félelmet generálja. – Eddig azt hittem, nem vagy az alattomos játszmák híve. – Ha van valami, amit tudok a politikáról, hát az az, hogy elképesztő hatása van, amikor az emberek jogos aggodalmára játszanak. Ami pedig Chelsea-t illeti… hát féljenek csak. Féljenek nagyon, de nagyon! – Na az tuti, hogy eredetibb ötlet, mint a szórólapok, amiket Patrick és Steffani osztogattak tegnap – nevettem el magam. – Tudtad, hogy járnak? Csak akkor jöttem rá, amikor összebújva láttam őket a jegypénztár előtt. – A két Menő csicsás plakátjára mutattam, amely alig néhány centire pompázott Mackenzie alkotásától. – Ne turbózzam fel egy kicsit? Karját keresztbe fonva vizsgálgatta Patrick gyöngyfogakat villantó mosolyát, mint aki egy modern művészeti múzeumban próbál értelmet találni valami elszállt kiállítási darabban. – Pontosan mire gondolsz?

– Átírhatnánk a szöveget – javasoltam. – „Tegyük együtt szebbé a bált!” – nem tök hamis ez így? Mennyivel jobban hangzana: „Tegyük együtt tönkre a bált!” Sajnálkozva rázta a fejét. – Jól hangzik, de én becsületes küzdelemben szeretném őket legyőzni. Vállat vontam. Talán az erkölcsi züllöttség jele, de én nagyon szívesen rajzoltam volna, mondjuk, egy bajuszt Steffani felső ajkára. Azok után, hogy milyen szemét módon bántak ezek ketten a barátaimmal, kicsit sem izgatott. Csak azt kapják, amit érdemelnek. – Te vagy a főnök, Mackenzie. De ne feledd, hogy a szavazás kilenc óra múlva elkezdődik – néztem meg az órámat. – Kétlem, hogy bárki vevő lenne erre a parfümreklámplakátra. Akkor már sokkal jobban érdekel, mennyibe kerülhetett. – Hogy mi van? – Látszik, hogy ezt a képet megbuherálták Photoshoppal – mutatott Steffani ábrázatára. – Profi munka. Mivel ezek csak két napja jöttek össze, a fotósnak gyorsan kellett dolgoznia. Jane-től tudom, hogy ez Scott szerint is rendkívüli teljesítmény. De honnan volt rá pénzük? – Ezek Menők, Mackenzie! – hördültem fel akaratlanul. – Tuti, hogy a szüleik csengették ki a lóvét. Tovább méregette a posztert, miközben a magyarázatomat latolgatta. – Nem hiszem, hogy jómódúak lennének. Emlékszel, hogy Patrick megvádolt, a pénzéért hajtok Loganre? – Na igen. Elég rád nézni, és ordít rólad, hogy számító dög vagy – mordultam fel. – Az a srác egy idióta!

– Egyetértünk. De ha a szülei hajlandók ekkora összeget leperkálni egy ilyen baromságért, akkor miért tekinti döntő szempontnak a pénzt? Ez volt Mackenzie: mindenben a logikát kereste. Akkor is, amikor a válasz magáért beszélt. – Megsértetted a hiúságát. Mi, macsók sokkal sértődősebbek vagyunk ám, mint mutatjuk – vertem rá öklömmel a mellkasomra. – Erre még csak nem is válaszolok – horkant fel Mackenzie. – Túlragozod a kérdést – vigyorodtam el. – Patrick vissza akart vágni, amiért elutasítottad. Ennyi volt, és nem több. – Akkor is… – a jelek szerint nemigen tudtam meggyőzni. – Fura, hogy ennyire ácsingózik a koronára, nem gondolod? – Te még nála is nagyobb igyekezettel próbálod Chelsea Hallowayt királynővé választatni – nevettem fel. – Igen, de ez más. – Tudom, hogy ez meglep, Mackenzie, de nem mindenki retteg úgy a nyilvános szerepléstől, mint te. Van, aki egyenesen élvezi az ilyen összeröffenéseket. Mint például ő – mutattam Patrick édelgő mosolyára. – Na és te, Corey? Örülnél, ha te nyernéd el a bálkirályi koronát? – Mackenzie arcáról lefagyott a mosoly, amikor nem válaszoltam azonnal. – Szent Habakuk! Egész idáig ez meg se fordult a fejemben. Én vagyok a legrosszabb barát a világon! – Megragadta a karomat, és húzni kezdett az elhagyatott parkoló felé. – Ha most rögtön hazamegyünk, fél tucat poszterrel elkészülünk még a suli előtt. Ráadásul… – Nyugi, nyugi, Mackenzie! Állítsd le magad, oké? Nem akarok bálkirály lenni. Fürkészőn nézett a szemembe, felfedezi-e rajtam a füllentés legkisebb nyomát.

– Biztos vagy ebben, Corey? Megjelent lelki szemem előtt a bálterem, oly sok tinifilm romantikus színhelye. Többségükből nem hiányzott a lépcső, a rivaldafény meg egy lélegzetelállító estélyi ruha. Hát igen, az estélyi nyilván nem érdekelt különösebben… de az a bizonyos tökéletes pillanat annál inkább. Szinte hallani véltem, ahogyan elhangzik a nevem, felkapaszkodom a lépcsőn a színpadra, s ott felfedezem Timet, aki sugárzó mosollyal áll Mackenzie és Jane mellett. Az ábrándos álomképet a való életben azonban valószínűleg félbeszakítaná Alex Thompson vicsorgása: „Ki szavazott erre a buzeránsra?” A többiek meg úgy tennének, mintha meg se hallották volna. A legdurvább az egészben, hogy még ha el is nyerném a koronát, nem táncolhatnék utána a fiúmmal. – Határozottan biztos – borzongtam össze. – Most pedig leléphetünk innen végre? A frászt hozza rám ez a hely. Mackenzie körbepillantott a néptelen iskolában, és pajkosan felcsillant a szeme. – Azt mondod, hogy boldogtalan diákok szelleme kísért a falak között? – Széttárta a karját, és elváltoztatta a hangját, hogy túlvilágibbnak hasson: – Coreeeey! Jövök érteeeeed! Tudtam, hogy hülyeség, de igencsak szedtem a lábam a kocsi felé, hogy minél távolabb kerüljek tőle. – Hú de vicces, Mackenzie! – Kiiii az aaaaa Maaackeeenzie? – Per pillanat piszkosul utállak! – Megsééérteeetteeem a féérfiiibüüüszkeséégeeeedet? – A mondat közepén elcsuklott a hangja, úgy nevetett, de ez csak még kísértetiesebbé tette az egész jelenetet. Megfordult a fejemben, hogy kamuzzak, de aztán az igazság mellett döntöttem.

– Fején találtad a szöget. Ha így folytatod, mehetsz haza egyedül. – Oké. – Nyomban leengedte a karját. – Jó pillanat ez, hogy megemlítsem, hozzányúlok egy kicsit az egyetemre félretett pénzemhez, és veszek egy autót? – Mi köze ennek bármihez? – vontam fel a szemöldököm. – Azt reméltem, gyakorolhatom a vezetést. A te kocsidban. Mit szólsz hozzá, haver? – Azt lesheted – nevettem fel. – Majd ha nem kerül negyedórádba, hogy megkülönböztesd a jobb kezedet a baltól. – Ennyire azért nem vagyok rossz. Úgy tettem, mintha fontolóra venném a választ. – Igaz. Rosszabb vagy. Visszaváltott zombipózba, én pedig a férfiasság minden látszatát feladva sprinteltem a kocsim felé. Mackenzie a hasát fogta a röhögéstől a gyávaságomon. Hirtelen elfogott az érzés, hogy egyszer majd, amikor visszagondolok a gimis éveimre, ez a hűvös este – mikor a legjobb barátom elől menekültem, és komplett idióták módjára viselkedtünk – ama kevés emlékem közé fog tartozni, amitől nem borsódzik a hátam. A kérdés csak az, a bál is felkerül-e erre a listára, vagy sem. 8. fejezet Oké, végre felfogtuk! A Smith Gimnázium egyikmásik téveszméket hajszoló, művészileg visszamaradott diákja Chelsea Hallowayt akarja bálkirálynőnek. Majd ha fagy! Verjétek ki a fejetekből! Lisa Anne Montgomery „Chelsea? Még mit nem!” című cikkéből, megjelent a Smithsonian online kiadásában

– Ó, Chelsea imádni fogja ezt! – Tegnapi művünkről Jane jókedvtől pukkadozó képébe bámultam, aki előkapta a mobilját, és megörökítette a plakátot. – Azt bizonygatja, semmi köze az ügyhöz, de lehet, hogy csak kamuzik, mert nem akarja, hogy leközöljem a lapomban. Részben ez volt az oka, amiért Mackenzie meg én úgy döntöttünk, hogy befogjuk a szánkat. Ha arról lenne szó, hogy nekem jönne holmi fegyverlengető ámokfutó, Jane képes, és a földre rántana, hogy helyettem fogja fel a golyót. A titoktartás azonban nem az erőssége. És most, hogy a gimi irodalmi lapját, a Wordsmitht szerkeszti, egyre-másra fedeztem fel valós elemeket a novelláiban. Mindenkinek úgy volt hát a legjobb, ha homály fedi, ki a Chelsea-plakátok alkotója. – Miért, egész ügyes húzás – mondtam bénán. Jane-t azonban túlságosan lefoglalta egy bejövő SMS ahhoz, hogy felfigyeljen a tőlem szokatlanul semmitmondó válaszra. – Chelsea üzeni, hogy ma este találkozunk a bálon. A jelek szerint magával hozza Houstont. Szerinted szemétség, ha azt remélem, hogy nagy leszámolás készül Sminkkel és Pinkkel? – terült el széles vigyor az arcán. – Nem, dehogy szemétség. Akár fogadást is indíthatnánk rá. – Ne már, ki az az idióta, aki ne tenné a pénzét Chelsea-re? – horkant fel Jane. – Attól még, hogy nem jár ide, nem vesztett a… Chelsea-ségéből – csettintett az ujjával, hogy végre megtalálta a megfelelő kifejezést. – De ha már a bálról beszélünk… Te Timmel jössz? Eddig csak pletykákat hallottam a dologról.

Reméltem, hogy bármely másodpercben becsengethetnek, és nem kell megfelelnem egyetlen bállal kapcsolatos kérdésére sem. Nem volt ilyen szerencsém. – A banda belement, hogy fellép. Mindössze ennyit tudok – vontam vállat, de túl mereven, mert begörcsölt a vállizmom. Jane aggódó képet vágott. – Hát… a zsaruk barikádot emeltek a suli köré, nehogy a média rád törhessen itt. Remélhetőleg a bál biztonsági felügyeletét is megerősítik. – Nem lesz semmi bajom, Jane – borzoltam meg vörös loboncát. Ösztönösen lábujjhegyre állt, és hozzám bújt. – Tudom. Csak sajnállak, hogy bajlódnod kell ezzel az őrülettel. – Fényképezőgép kattanását hallottuk. Jane azonnal elengedett, és hátrált egy lépést. – Ez nem az a pillanat, amit meg kell örökítened, Scott. – Nem értek egyet, Korrektorkám. Abszolút üdvözlőlapra való jelenet. Jane felnyögött, és bocsánatkérő pillantást vetett rám. – Corey nem csípi, ha az engedélye nélkül lekapod, Scott. Főleg most, amikor a parkolóban meg lesifotósok várják. Mindenki legnagyobb örömére… Szinte hihetetlen, hogyan tudtam tegnap is észrevétlenül elvergődni Mackenzie-ékhez. Lefogadom, azért szálltak le rólam a médiahiénák, mert arra számítottak, hogy Tim koncertjén leszek, a Rose Gardenben. Végül is miféle ember az, aki nem tolja oda a képét a fiúja fellépésére, amely egy egész stadiont tölt meg? Mint a mellékelt ábra mutatja, olyan, aki ugyanezen idő alatt csillámport szór holmi báli poszterekre.

– Bocs, de túl jó volt a pillanat ahhoz, hogy kihagyjam – mondta Scott, mint akit meglepetésként ér bármelyikünk tiltakozása. – Később küldök róla másolatot. Becsengettek, mielőtt azt felelhettem volna: „Kösz, de az utóbbi időben több mint elég felvétel készült rólam… amiket rendszerint magazinborítókon láttam viszont. Ezt most inkább passzolom.” – Később még beszélünk, Corey. – Jane kézen fogta Scottot, és mindketten megindultak a tantermük felé. Dermedten néztem távolodó alakjuk után. Milyen… könnyű nekik. Kézen fogva járhatnak, szerelmesen nézhetnek egymásra ország-világ szeme láttára. Semmit sem kell eltitkolniuk. Rejtőzködés, félelem, szégyen nélkül élhetnek. Én is ugyanerre a fajta szabadságra vágytam Timmel. Hogy végigmehessünk együtt a gimim folyosóin, vagy akár egy utcán, netán együtt korizhassunk, a francba is, anélkül, hogy minden mozdulatunkat bírálat övezné. „Nincs abban semmi szégyen, ha nehezen viseled a hírnévvel járó felhajtást – ezt mondta Mackenzie. – Ez még nem jelenti azt, hogy nem szereted Timet.” Ekkor valami elsős, akit addig sose láttam, lefényképezett a telójával. A srác még csak oda se biccentett, mikor elment előttem. Mintha azzal, hogy lekapott, megszűntem volna létezni a számára. – Boldooog karácsonyt neked is! – kiáltottam utána, csak hogy kiadjam magamból a mérgemet. – Boldooog hanukáááát, tahókám! – Hmm… asszem, vagy lekésted, vagy marha korai még. – A hang irányába fordultam, és Isobel mosolygó arcát pillantottam meg. – Ettől persze nyugodtan mondhatod neki. Sőt: jó mulatást a Kwanzáán, tökfej! – engedte ki még jobban a hangját.

Nevetni kezdtem. Gondolom, ez volt a célja. – Elkísérjelek az osztályodig? – ajánlotta fel, majd idegesen feljebb tolta orrán a szemüvegét. – Úgyis kerestelek már. Lenne egy kérdésem. – Oké, ki vele! Az ajkát harapdálta, miközben sodródni kezdtünk a tömeggel. – Izé… mekkora a felhajtás ezen a bálon? Csak azután kezdtem az öltözködésre gondolni, miután megvettem a jegyeket. – Ugye tudod, hogy nem minden meleg divatguru? – kérdeztem. – Persze – nevette el magát. – Ezért nem akárkit kérdezek meg, legyen meleg vagy heteró, hanem kizárólag téged. Szóval… lehet tornacsukát felvenni a bálba? – Kizárt – meredtem rá elképedve. – De ha… mondjuk… csak elméletben… valaki azt viselne, borzasztó lenne szerinted? – Borzasztó? Már mihez képest? Egy éhínséghez? – sikertelenül próbáltam visszafojtani a röhögésemet, és Isobel is gúnyos mosolyra húzta a száját; önmagán nevetett, persze. – Határozottan az éhínséghez mérhető. Mert szerintem a tornacsuka egy fokkal azért jobb a lánykereskedelemnél, a gyűlöletbeszédnél… vagy annál, hogy Smink és… mármint Steffani és Ashley mellé kell ülnöm a Menők asztalánál. Mindezeknél vitathatatlanul jobb. – Hogyan említheted egy napon a közös ebédet bármivel? – folytattam a poénkodást. – Ezek a csajok mindenkinek elveszik az étvágyát. – Szóval… mit gondolsz? Mármint a tornacsukáról – firtatta tovább, mire üres tekintettel néztem rá. – Muszáj akkor magas sarkúban mennem, vagy mi?

Halálkomolyan kérdezte, amitől totál összezavarodtam, mert eddig egyáltalán nem érdekelte a divat. Az igazat megvallva a legtöbb lány barátom hallani sem akart az öltözködésről vagy a sminkelésről. Mackenzie elsápadt, amikor megpróbáltam feldobni egy kicsit a ruhatárát, Jane meg menekülőre fogta, amikor nála is hasonlóval kísérleteztem. Isobel volt aztán mindennek a teteje, ő gyakorlatilag le se vetette a melegítőfelsőjét. És az volt az érzésem, hogy ha kivételesen mást venne fel, a bál egész ideje alatt csak a szemüvegét igazgatná, meg azon tipródna, hogy mekkora hibát követett el. – Nem hiszem, hogy szükséged lenne a tanácsomra, Isobel. – Meg szeretném lepni Spencert – halkította le a hangját, mintha valami oltárian szégyenletes lenne a vallomásában. – Nem is járunk igazán. Jó, valamennyire azért… igen. Valamennyire. – Hát ez sokat megmagyaráz – vetettem oda szárazon. – Barátok vagyunk, akik… oké, akik tökre szeretnek smárolni. De lécci, ne ítélj el – pislogott idegesen. – Eszemben sincs – tartottam fel védekezőn a kezem. – Szerintem különben szuper, hogy összejöttetek. És ami az előző kérdésedet illeti, nem kötelező a magas sarkú. – Tényleg? – Akkora megkönnyebbüléssel nézett rám, hogy inkább elhallgattattam a bennem élő divatszakértőt. – Persze. Vegyél fel valami csini lapos sarkút. De ha tornacsukában érzed magad a legjobban, kit izgat, mások mit gondolnak? Az a fő, hogy önmagad legyél.

– Oké – sóhajtotta, mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről. – Kösz, Corey. Nem voltam még bálon, nem tudom, milyen lesz. – Valószínűleg nem sok elsős lesz ott rajtad kívül. Mackenzie és Logan szokás szerint le sem veszik majd a szemüket egymásról, Jane-t és Scottot meg leköti, hogy sztorira vadásszanak. De ha bármikor támogatásra lesz szükséged, rám számíthatsz. – Kösz, Corey. Kétlem, hogy bármelyikünk is rászorulna, de ha bármi adódna, én is ott leszek neked. Akkor később találkozunk, oké? Ezzel eltűnt az osztályteremben. A nap hátralévő része újabb meglepetés nélkül telt el. Jobbára kényelmetlen műanyag székeken feszengtem, miközben úgy tettem, mintha az órára figyelnék. Mielőtt hazahúztam, még lazán odaintettem a lesifotósoknak, akik a rendőri barikád ellenére is ott ólálkodtak a suli környékén. Otthon egyenesen a garázsba kormányoztam az autót, ahogyan a szüleim is szokták – mielőtt a világ a szájára vette a magánéletemet –, aztán a szobámba indultam. Felhívhattam volna Mackenzie-t is, hogy ismét hozzá meneküljek, csakhogy akkor valószínűleg végig kellett volna hallgatnom, hogyan korrepetálja Logant amerikai történelemből. Tudtam, hogy Mackenzie ezt várja el tőlem, mégis kényelmetlenül éreztem magam, mikor délelőtt, a szünetben én is Chelsea-re adtam le a voksomat. Nem mintha az egésznek lenne jelentősége, hiszen ez még csak nem is a mi végzős bálunk. Ezúttal azonban senkinek nem volt kifogása az ellen, hogy a gimi figyelme a harmadikos jelöltekre irányuljon. A végzősök között senki nem volt Menő. Ennek egyetlen magyarázata az lehetett, hogy ittléte idején Chelsea uralta a terepet. És miután elment, a negyedikesek nem

voltak olyan fürgék, mint Smink és Pink, hogy betöltsék a távozása után támadt hatalmi űrt. Mindenesetre nem óhajtottam ezt boncolgatni a barátaimmal. Sem azt, hogy mit vesznek fel, sem azt, hogy szerintük ki nyeri el a koronát… semmit az égvilágon. Azon sem akartam filózni, nem esünk-e pofára, amiért túl sokat várunk ettől az estétől. Mindez túl nagy érzelmi ráfordítást kívánt volna tőlem, márpedig jócskán kimerültek a tartalékaim. Ezért elnémítottam a mobilom, majd rádobtam az íróasztalomon heverő házikra. És nehogy azon kezdjek el görcsölni, ki hív – vagy ami fontosabb: ki nem –, bekapcsoltam a zenémet, és elmerültem a plafon tanulmányozásában. „Nincs abban semmi szégyen, ha nehezen viseled a hírnévvel járó felhajtást.” A fejemben lévő Mackenzie-t elhallgattatni jóval nehezebb volt, mint az élőt. Szinte láttam magam előtt, hogyan szór villámokat a szeme, miközben rám förmed, hogy találjam ki végre, mi a bajom, és oldjam meg. Megpróbáltam én, naná hogy próbáltam, ám valahányszor megfordult a fejemben, hogy szakítanom kellene Timmel, nem kaptam levegőt. Ott fuldokoltam a tulajdon ágyamon. Úgy fájt, hogy majd belepusztultam. Csontomig hatoló fájdalom volt, amit sehogyan se tudtam elűzni. Pedig igazán megpróbáltam. Magamban sorra vettem az összes esetet, amikor ott dekkoltam, míg Tim a tengernyi rajongóját köszöntötte. Az összes olyan alkalmat, amikor megzavartak minket ebéd, séta… vagy csókolózás közben. Vagy amikor magazinok borítóján láttam viszont a képemet, mondjuk, ilyen aláírással: „Zátonyra futott a rocksztár kapcsolata?”, és azon agyaltam, nem maradtam-e le valamiről.

Újrajátszottam aprólékos, idegtépő részletességgel, milyen érzés volt, amikor először verte nagydobra a kapcsolatunkat a média, és Tim mindent letagadott. Hogyan gázolt át rajtam. Az volt az egészben a legbosszantóbb, hogy ez még mindig nem fájt eléggé ahhoz, hogy szakítsak vele. Hogyan tehettem volna, amikor – jutott eszembe ez is – olyan elkeseredetten könyörgött, hogy fogadjam vissza? Mikor szinte hörögve bizonygatta, mennyire hiányzom; hogy megőrül értem, és akár világgá is kiáltaná ezt a legközelebbi hollywoodi luxusvilla tetejéről. Hogy kérve kér, adjak neki egy második esélyt. Államat dörzsölgetve most azt képzeltem el, milyen lenne, ha otthagynám a nyomom valahol a csodás testén. Mondjuk, szerelmi harapást helyeznék a szíve fölé. Vigyorogva élveztem képzeletben döbbent arckifejezését, amikor végigcsókolom a nyakát… már ha valaha is kettesben maradhatunk. A barátommal ölelkezni jóval kisebb élvezet lenne, ha Darryl ott posztolna az ajtó előtt. Bár utáltam magam érte, de végül csak engedtem a kísértésnek, és megnéztem, nem hívtak-e. Két SMS is várt. „Szia, Corey, a srácokkal tárgyalok. Később felhívlak.” Mindig viccesnek tartottam, mekkora figyelmet szentel Tim a legrövidebb üzenetnek is. Soha nem rövidítette a szavakat, akkor sem, ha épp rohant valahová. Szinte láttam magam előtt, hogyan hunyorog a képernyőre a rajongók gyűrűjében, mivel fontosnak tartja, hogy minden vessző a helyén legyen. A második SMS még lényegre törőbb volt. „Szeretlek.” Görcs állt a gyomromba a bűntudattól. Alig tudtam rávenni magam, hogy bepötyögjem a válaszomat. Nem

volt könnyű, mert folyton Mackenzie szavai jártak a fejemben: „Nincs abban semmi szégyen, ha nehezen viseled a hírnévvel járó felhajtást. Ez még nem jelenti azt, hogy nem szereted Timet.” Nem voltam teljesen biztos abban, hogy hiszek-e neki. Ezért ezt írtam válaszul: „Alig várom, hogy találkozzunk a bálon!” Reméltem, hogy a felkiáltójel pótolja a részemről hiányzó lelkesedést. Ez azonban még megváltozhat. Amint felveszem az öltönyömet, feltétlenül báli hangulatba kerülök. Miért is ne? Csakhogy nem így történt. Annak ellenére, hogy őrjöngő SMS-ek tömkelegét kaptam Mackenzie-től. Nehéz volt megállnom nevetés nélkül, hogyan váltott át a hangnem könyörgőről hamarosan fenyegetőre. „Gyere már át, Corey! Most!” „Csak mert még nem öltem embert, nem jelenti azt, hogy nem is fogok!” Jó érzés volt, hogy szüksége van rám. Más kérdés, hogy abban a pillanatban megbántam a felajánlott segítséget, amikor Mackenzie kinyitotta a bejárati ajtót, végigmért, és felsóhajtott: „Hála istennek!”, aztán berángatott a házba. Megpróbáltam lecövekelni az előtérben. – Ööö… mi folyik itt? – Mindjárt meglátod – vágott egy grimaszt. – Aztán, kérlek, vesd be a varázserődet, és szüntesd meg. Csak azután engedte el a zakómat, miután átléptem a szobája küszöbét. Úgy festett, mintha a ruhásszekrénye felrobbant volna. Minden lehetséges felületről ruhák és szoknyák csüngtek. A kupi közepén ott ült Isobel Peters, tök nyugisan, a lepukkant tornacsukájában. Rajta kívül csak

Dylan látszott nyugodtnak a jelenlévők közül. Gyanítottam, hogy azért, mert annyira se izgatja a bál, mint engem. – Nem hagyhatom, hogy így menj el, Izzie! – jelentette ki Melanie, miközben Mackenzie újabb fiókját túrta fel. – Nem viselhetsz farmert és tornacsukát a bálban! – Corey azt mondta, megtehetem. – Hé, hagyjatok ki ebből az egészből, oké? – kiáltottam védekezőn. – Üdv a pokolban – súgta oda Dylan, noha ragadozó mosolya elárulta, hogy a „dráma” minden egyes percét élvezi. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy jókedve forrása ugyanaz az elsős csaj, aki épp készült leharapni a fejemet. – Meglátod, milyen jól fogod magad érezni, Izzie – buzdította barátnőjét Melanie. – Ez lesz a legfantasztikusabb bál a bálok történetében! – Te vagy a törimániás – pillantottam Mackenzie-re. – Van valamiféle írásos feljegyzés az eddigi iskolabálokról? Most hallom először. – Naná, a történetük hosszú hagyományra tekint vissza – vigyorodott el. – A legendák tanúsága szerint a legjobbra 1968-ban került sor, valahol Colorado államban. – Mindketten borzalmasak vagytok! – panaszolta Melanie, a maradék pár ruhadarab között kutakodva, melyek még egyáltalán Mackenzie szekrényében lógtak. – Alig egy óránk van, mielőtt Spencer és Logan megjelenik. Volnátok szívesek segíteni, hogy meggyőzzem Izzie-t? – Nekem tök jó így, Mel. Hidd el végre! Melanie harciasan keresztbe fonta a karját. – Nem akarom, hogy rosszul érezd magad a bőrödben, és a kispadról figyeld a többieket.

– Ümm… Mel… Ezzel nagyjából össze is foglaltad az életemet – nevetett fel Isobel. – A legjobbat érdemled mindenből. – Melanie hangján érezni lehetett, hogy nem hajlandó meghátrálni. Bár a Dylan-ügyben hónapokra volt szüksége, hogy összeszedje a bátorságát, Isobellel szemben gond nélkül szabadjára engedte erőszakos énjét. – Per pillanat kényelmes lábbeliben szeretném kiélvezni a nekem kijáró jót – jegyezte meg Isobel szárazon. – Miért nem segítesz inkább Mackenzie-nek? Vagy… hátha Corey-nak van szüksége valamire. – Corey úgy néz ki az öltönyében, mintha most lépett volna ki egy magazinból! – horkant fel Melanie. Ezért is vettem meg. Tim egyszer elhívott egy elegáns fogadásra L. A.-ben, ekkor szereztem be ezt az öltönyt, amit mintha rám öntöttek volna. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki lefikázza az öltözködésemet. Nem mintha sokat használt volna ez akkor. Volt valami időegyeztetési gubanc vagy mi… nem figyeltem oda, miután Tim sajnálkozni kezdett: „Ne haragudj, Corey, de kizárt, hogy el tudjak menni…” – Logan meg lehidal, ha meglátja Mackenzie-t ebben a kék ruhában – mondta tovább Melanie. – Szóval ne próbáld velük elterelni a figyelmem, Izzie! – Kössünk alkut, Mel – sóhajtott fel Isobel. – Ha bármikor az este során azon kapom magam, hogy megbántam, amiért nem fogadtam meg a tanácsodat, jövőre te választhatod ki a ruhámat. Akár még vásárolni is elcipelhetsz. Mackenzie felnyalábolt több blúzt, és Melanie karjába nyomta. – Fogadd el a feltételeit, Melanie! – Oké, Izzie. De ebben a cipő is benne van. – Akkor, ha a sarka nem magasabb öt centinél.

Melanie kimerülten fújt egyet, aztán beleegyezően bólintott. – Helyes – jelentette ki Mackenzie érezhető megkönnyebbüléssel. – Mi lenne, ha miután leléptünk, rendet tennétek? A szobám most úgy néz ki, mint egy drograzzia után. Melanie azonban nem felelt, talán, mert Dylan ekkor lépett a ruhásszekrényhez, egy maréknyi fogassal a kezében. – Melanie?! – Ühüm – motyogta ő. – Drograzzia. Persze. Semmi gond. Mackenzie elvigyorodott. Gondolom, legszívesebben magához húzta volna egy csoportölelésre az öccsét és a barátnőjét is. Ezért sietve megnéztem a mobilomat, hogy eltereljem a figyelmét. – A srácok mindjárt itt lesznek, ugye? Isobel bólintott. – Spencer rábeszélte Logant, hogy felejtsük el a limót. Úgy tippelem, nagyobb szabadságot akart, ha… izé… mi ketten hamarabb lelépünk. – Enyhén elpirult. – Azt mondta, hét körül várhatók. És valami vacsorát is emlegetett, szóval fogalmam sincs, mikor érünk oda egyáltalán a bálba. És ti? Várjunk csak! – fordult hirtelen izgatottan az ajtó felé. – Timothy Goff is idejön? – Nem, ő épp tárgyal. Úgyhogy… csak ott találkozunk. – Megpróbáltam jókedvet erőltetni a hangomba, de tudtam, hogy Mackenzie-t nem rázhatom át. Ahogyan önmagamat sem. A lelkem mélyén reméltem, hogy együtt sétálunk be a kibérelt bálterembe. Ugyanúgy, mint minden más gimis pár. Csakhogy újra a kispadra kerültem. És a jelek szerint azzal se vigasztalhattam magam, hogy a barátaim limóval repítenek a helyszínre.

Csengettek, ezért mosolyt kentem a képemre, és mentem ajtót nyitni. Aztán félreálltam, hadd csodálják meg zavartalanul az ajtóban álló srácok a világ két legkedvesebb, legcsinosabb… kocka csaját. 9. fejezet Nem fér hozzá kétség, hogy a bálra jól és rosszul is fel lehet öltözni. Lányok számára ajánlott viselet: báli ruha. Hosszú vagy rövid, testhezálló, rafinált… de legalább a minimumot takarja el, az istenért! És persze magas sarkúban gyertek! Fiúknak: tilos a farmer, az edzőcipő, a melegítőalsó. Próbáljunk megfelelni az elvárásoknak, rendben? Lisa Anne Montgomery „A megfelelő viselet” című cikkéből, megjelent a Smithsonian online kiadásában Logan olyan képet vágott, mintha sokkolóval bénították volna le. Tátott szájjal bámult Mackenzie-re, aki kivételesen nem botlott el a saját lábában. – Ez… egyszerűen… – Csini, ugye? – vigyorgott rá Mackenzie fülig érő szájjal, aztán megigazította a ruhaderekát, amire amúgy a legkevésbé sem volt szükség. – Az nem kifejezés – húzta magához Logan. Bármit készült is azonban felelni Mackenzie, sosem tudtuk meg, mert Isobel lépett elő a hálószobából. Tekintete menten egybekulcsolódott Spencerével. Logan és Mackenzie nagy pillanata után nem tudtam, mire számíthatunk. A másodperc törtrészéig attól tartottam, hátha Spencer agyoncsapja az egész estét valami tahósággal, például: „Ööö… megvárom, amíg átöltözöl”, de aztán láttam, hogy kitartóan tovább mosolyog.

– Szia, Belle! – Szia, szépfiú! Szép a csokrod. Spencer lepillantott a csuklójára erősített csokorra, mintha teljesen elfeledkezett volna róla. – Hát… mivel te hívtál meg, gondoltam, úgy igazságos, hogy megtartom a virágot. – Persze, persze. – Isobel kézen fogta, és a kijárat felé kezdte húzni. – Hát… jól éreztem magam veletek, srácok, de úgy rémlik, Spencer lóg nekem egy pizzával. – Jó sok szardellával, ha más is kér belőle. Senki? Helyes – öklözött a levegőbe játékosan Spencer. – Na, akkor sziasztok. Épp csak hátraintettek, és már rohantak is Spencer kocsija felé. – Én nyertem, szépfiú! – kacagott fel Isobel, aztán beszálltak, és elhajtottak. – Úgy tűnik, a tornacsuka mégiscsak jó választás volt – csóválta a fejét Melanie, mintha ez segített volna megemészteni a történteket. – Igazad volt, Corey. – Nem tudom, miért lepődsz meg ezen – mondtam fensőbbségesen, tudva, hogy megnevettetem ezzel Mackenzie-t. – Ami azt illeti, nekünk is indulnunk kell. – Várj, Mackenzie – szedett elő egy fényképezőgépet Dylan. – Anyu ma éjszakás, de megígértette velem, hogy lefotózlak benneteket. Gyerünk, álljatok pózba! – Szerintem bízzuk a fényképezést inkább Scottra. A bálban biztosan kattogtatni fogja a masináját… – Az nem elég. Mackenzie, most repül a kismadár! A nővére merev mosolyt kényszerített az arcára, de ez egyből megváltozott, mikor Logan derékon kapta, drámaian hátradöntötte, és szenvedélyesen megcsókolta. Dylan készített pár felvételt, de aztán kezdte megelégelni a dolgot.

– Mondd, muszáj most nekiesned a nővéremnek? Ez… így… nem… oké. Logan kibontakozott a csókból, de azért magához szorította a kipirult Mackenzie-t. Ha Dylannek volt is ez ellen kifogása, a tesójának láthatóan egy csöpp se. Csak úgy ragyogott, és ennek semmi köze sem volt a ruhájához. – Rendben, akkor induljunk – vetette oda Logan könnyedén, és ajtót nyitott a barátnője előtt. Nem tudom, hogy a csóktól gyöngült-e el Mackenzie térde, vagy a magas sarkú cipője hozta elő a szokásos ügyetlenségét, de amikor tett egy lépést előre, majdnem hasra esett. – Akkor a bálban találkozunk, Corey – mondta mégis akkora lelki nyugalommal, mintha az előbbi botlást egyenesen betervezte volna. Aztán csak álltam ott Mackenzie-ék házának előterében, púpnak egy pár hátán, akik alig várták, hogy elhúzzam a csíkot. – Hát… örülök, hogy láttalak – veregetett hátba Dylan, miközben kikísért a tornácra. – Legyen szép estéd! Melanie szeme izgalomtól csillogott, mire önkéntelenül elmosolyodtam. – Nektek is. A srác szinte az orromra csapta az ajtót, de még hallottam Melanie tiltakozását: – Nem dobhatod ki így, Dylan… A hirtelen támadt csöndből ítélve nem volt kétségem, hogy az este hátralévő részében nem kerülök szóba. Olyan aranyosak voltak együtt, hogy elvigyorodtam, miközben bemásztam a kocsimba. A mosoly azonban hamarosan lehervadt az arcomról, ahogy céltalanul keringtem Forest Grove utcáin. A bál csak egy óra múlva kezdődik, nekem viszont nem volt kedvem sehová se

beülni addig. Nem akartam egyedül búsongani jól szabott öltönyömben, és úgy tenni, mintha élvezném a magányt. „Asztalt kérek, egy személyre. Á, igen, van valakim. Csak éppen nem mutatkozhat velem a nyilvánosság előtt.” Ezért azzal ütöttem el az időt, hogy a kertvárosban köröztem. Közben időnként a visszapillantó tükörre sandítottam, nem követnek-e. Gyanítottam, hogy a média nem engem, hanem Timet vette üldözőbe; de ezzel kapcsolatban tévedtem már korábban is. Ezért inkább áthajtottam Portlandbe. Úgy siklottam el a bál épülete mellett, hogy meg se próbáltam beállni elé. Tény és való, lesifotósok tömege zárta el a kijáratot. Láthatóan nem élvezték a társalgást az ügyeletes kidobóemberrel. Még az is lehet, hogy Darryl volt az; nem láttam oda eléggé. Egyvalamit tutira vehettem, odabent leszek csak biztonságban. már ha elmondható ez egy olyan helyről, ahol Alex Thompsonhoz hasonló tahók rontják a levegőt. Letettem hát a kocsit a szomszédos parkolóban, és felkészítettem magam az elkövetkezőkre. – Ide jöjjön, Corey! – Találkozik Timothy Goff-fal? – Ki tervezte a ruháját? Megpróbáltam lesunyt fejjel átverekedni magam közöttük, ez azonban sokkal nehezebben ment, mint a magazinok alapján gondolnánk. Közben szentül megfogadtam, soha nem nevetem ki azokat a celebeket, akik kezüket az arcuk elé téve védekeznek a fotósok támadásai ellen. Már csak másodpercekre voltam attól, hogy áttörjek a frontvonalon. A biztonsági őr megállás nélkül káromkodott, a lesifotósok felém nyomultak, és pont, mikor visszavonulót fújtam volna – mondjuk, küldök egy SMS-

t Timnek azzal, hogy inkább kihagyom a bált, és érezze jól magát helyettem is –, csillogó neon rózsaszín kar nyúlt ki a semmiből, és előrelökött. Hunyorogva próbáltam kivenni, ki lehet az, de nem sokat segített, hogy a fényképezőgépek vakuitól színes karikák táncoltak a szemem előtt. Aztán felismertem: Sam volt az. Böhöm nagy, puffos báli ruhája a térdéig ért, kilátszott alóla vészjósló küllemű katonai bakancsa. A vállán átvetett szalag feliratát nem tudtam hirtelenjében elolvasni. Szemhéjára annyi arany csillámfestéket kent, hogy egy pillanatra nem hittem a szememnek. Ahogyan elsőre a sötét karmazsinvörösre festett száját is érzékcsalódásnak véltem. Rajta kívül ember nem mert volna ilyen külsővel megjelenni a Smith gimi diákjai közül. – Roham! – üvöltötte (amivel talán egy élet vágyálma teljesedett be), miközben mindketten átnyomakodtunk az ajtón. A kidobóember nyitotta ki előttünk, és gyakorlatilag belökött minket. Nem mintha hibáztatnám ezért. Brutális egy meló lehet féken tartani a lesifotósok hordáját. És legjobb tudomásom szerint a ReadySet visítozó rajongói még csak ide se értek. Pedig ők aztán nem semmik. Rendszerint akkora hangerővel sikoltoznak, hogy tizenöt méteres körzetben minden élő – a kutyákat is beleértve – legszívesebben elpucolt volna. Az ajtótól két méterre kerülve térdem felmondta a szolgálatot. A falnak támaszkodva próbáltam megtartani magam. Szemem előtt még mindig színes pontok táncoltak. Ahogy lassan kitisztult a látásom, rájöttem, hogy felbukkanásom nem maradt észrevétlen. A Smith gimi összes felsőse megrökönyödve bámult rám.

Na ja, én sem úgy képzeltem el a belépőmet életem első iskolabáljára, hogy remegek, mint a nyárfalevél egy tízperces közelharc után a médiahiénákkal. Mondjuk, az sokat segített, hogy Sam ott volt mellettem. Akik vihogni kezdtek, amikor megpillantottak, egyből befogták, amint ránéztek. „Soha ne becsüld le a katonai bakancsok hatását!” – ezt örökre az agyamba véstem. – Kösz, Sam. Igazán hálás vagyok a… – Itt elakadt a szavam, mert csak most tudtam kiolvasni, mi áll a szalagján. – Azt írtad rá, hogy Kotonkirálynő? – A Koton Tündérkeresztanya nem fért rá – magyarázta. Amikor a megértés legcsekélyebb szikráját se tudta felfedezni a tekintetemben, varázspálcát vett elő, és felém lengette. – „Csiribí-csiribá. Biztonságos szexet! Olyat, amit mind a két fél élvez.” Ezzel kikattintotta egy jókora retikül csatját, és kotonok hosszú füzérét rántotta elő. Egyetlen könnyed mozdulattal letépett kettőt, és az öltönyöm zsebébe gyömöszölte. – Tessék, használd egészséggel! – Ööö… ezt komolyan gondolod? – Olyan komolyan, amilyen komoly a nem várt terhesség. Jó, neked nem kell ettől tartanod… – vágott egy fintort. – De a nemi betegségekkel neked is vigyáznod kell, és… – Nézd csak – hátráltam sietve egy lépést, és körbenéztem a körülöttem hömpölygő tömegen. – Itt ez a sok ember. Emberek, akik nem ilyesmiről beszélnek… Megyek, köszönök nekik! – Ez véresen komoly, Corey… Á, jó estét, Taylor igazgató! Örülök, hogy látom. Gondolom, nem azért csörtetett ide, hogy megcsodálja a vállszalagomat. Ha bárki másról van szó, hát melléállok, hogy erkölcsi támogatást nyújtsak. Most azonban nem volt

kétségem afelől, hogy a diri lesz az, aki feladja a küzdelmet, és eloldalog egy éktelen migrénnel. – A szalagja ellenkezik az öltözködési előírással, Samantha. – Érdekes. Tudja, kiknek a ruházata ellenkezik még a szabályokkal? Ashley McGradyé és Steffani Larsoné. Határozottan mélyebb a dekoltázsuk, mint ami egy gimnáziumban megengedett. Ezért most szépen megvárom, amíg lerendezi őket. Hitetlenkedve és nem kis csodálattal csóváltam a fejem, miközben elhaladtam a fotós sarok meg az izgatottnak látszó párok nevetségesen hosszú sorfala mellett, hogy megkeressem a fiúmat. Látni egyelőre nem láttam, de pontosan tudtam, hol keressem. Őt soha nem volt nehéz megtalálni. Egyszerűen csak a legnagyobb és leghangosabb lánycsoportot kellett kiszúrnom a teremben. „Jajistenem, jajistenem, jajistenem!” „Szeretlek, Tim!” „Mikor szakítottam a pasimmal, vagy ezerszer meghallgattam a dalodat, a Gyere vissza/Akarlak-ot. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküled.” „Adnál egy autogramot a hátamra?” Átküzdöttem magam a női rajongók nyáján, amíg már senki nem állt kettőnk között. Kivéve egy rakás fülét hegyező, nyakát nyújtogató diák és tanár kíváncsi pillantása… arról nem beszélve, hogy egyetlen Instagram-fotó választott el attól, hogy az egész ország is lásson minket. – Szia, szépségem – villant meg Tim szeme, és egy pillanatig minden maga volt a tökély. A sok tépelődéssel eltöltött óra egyszeriben képtelen ostobaságnak tűnt – sőt szánalmasnak –, mert Tim… hát igen, ő bámulatos volt!

– Szia neked is. – Nem tudtam megállni, hogy ne söpörjek le a válláról valami képzeletbeli szöszt. – Jó, hogy itt vagy. Nem volna kedved inkább rapperbuliba menni? – Na ja… nekem is megfordult a fejemben. Vagy oda, vagy egy pókermeccsre Jay-Z-vel, de ő most a kislányával lóg. Nincs szerencsém. – Örülök, hogy engem választottál – nevettem el magam. – Mindig – vágta rá szemrebbenés nélkül. – Megeszem a fejem, ha nem a második kedvenc oregoni haverunkat látom – szólt oda a ReadySet dobosa, Dominic Wyatt. – De rég láttalak, Corey! Hé, nem láttad Mackenzie-t? – Nem, mert korábban jöttek. Miért? – Arra gondoltunk… – kezdte volna Nick sátáni mosollyal, de Tim fejezte be helyette a mondatot: – Hogy odaköszönünk neki. Chris mondott valamit arról, hogy jól jönne neki egy csaj tanácsa. Most hallottam először, hogy a basszusgitárosuknak segítségre lenne szüksége ezen a fronton. A rajongótábora kifogyhatatlan utánpótlással szolgált. Hacsak nem történt vele valami, amiről nem értesültem… – Szeretlek, Chris! Megpördültem, hogy lássam a nem is olyan titkos imádót, mielőtt beleveszne a báli ruhák tengerébe. Néha eljátszottam azzal, hogy megpróbálom előre elképzelni, milyen lehet az a csaj – vagy akár srác –, aki belekiabálja a világba a banda egyik tagja iránt érzett szerelmét. De vagy a hatodik érzékem mondta fel a szolgálatot, vagy az univerzum űzött tréfát velem, mert a figyelemre éhes rajongó nem volt más, mint… Lisa Anne Montgomery! Na, ha valakire, hát rá aztán a legkevésbé se számítottam. Sehogyan se passzolt ez

össze elit egyetemi ambícióival és a Smithsonianben megjelent megvető cikkeivel. Persze csak mert itt sivalkodott egy celebért, azért még nem kellett megkedvelnem. – Corey, majd később beszélünk. Most el kell szórakoztatnunk a tömeget. – Chris megveregette a mikrofont, és elvigyorodott, mert már ez a jelentéktelen mozdulat is visításra késztetett több tucat csajt. – Helló, Portland! Jó, hogy újra látunk titeket. Tudom, ez egy különleges este, ezért a következő számmal kezdjük… Miközben játszani kezdték egyik listavezető dalukat, Tim le se vette a szemét rólam. Ami nekem tökre megfelelt. 10. fejezet Sokan azt remélik, hogy a bál a legjobbat hozza ki az emberekből. Holott nemritkán épp ellenkező a hatása… Kapjátok hát össze magatokat! Lisa Anne Montgomery „Viselkedjünk!” című cikkéből, megjelent a Smithsonianben Nem sok mindent kezdhet magával az ember egy iskolabálon. Alapjában véve három lehetőség van: táncolsz a barátaiddal; a terem szélére húzódsz, és időről időre megdicséred valaki szerelését; vagy eszel. Miután bő egy órán át tolongtam és tülekedtem megveszekedett ReadySet-rajongók tömkelegében, úgy döntöttem, ideje visszavonulót fújnom. Azaz irány a svédasztal. Mondjon bárki, amit akar az iskolabálokat övező felhajtásról és kicsinyes áskálódásról, a ráksaláta akkor is etette magát. Ráadásul innen szemmel tarthattam az összes barátomat, anélkül, hogy fölösleges harmadiknak

éreztem volna magam. Mackenzie súgott valamit Logan fülébe, miközben a táncparkett egy kevésbé népes részén ringatóztak. Tutira szándékosan húzódtak oda, hogy elejét vegyék egy újabb elhasalásnak… ha például Mackenzie-nek megbicsaklik a bokája a magas sarkúban. Isobel és Spencer nem táncolt, de azért ilyen boldognak még nem láttam Izzie-t, főleg, amikor Spencer levette a virágcsokrot a csuklójáról, és az övére csúsztatta. Isobel ugyan az orrát fintorgatta, és mondott valamit, amire viszont Spencer hangosan felnevetett. Jane és Scott minden jel szerint javában munkálkodott. Le mertem volna fogadni, hogy Jane jegyzetfüzetet és tucatnyi tollat rejteget a retiküljében sminkcucc helyett; Scott pedig elmaradhatatlan fényképezőgépét kattogtatta. De közben folyton olyan pillantásokat vetettek egymásra, ami elárulta, hogy igencsak hamar le akarnak lépni. Ha nem lett volna ilyen tökéletes kifogásuk, hogy megússzák a táncot, szerintem el se jönnek. Én közben tovább ettem, hogy elüssem az időt. Már épp nekiláttam a második süteményemnek, amikor Jane halkan felkiáltott. Elsuhant mellettem fekete szaténruhájában, majd megállt, és mímelt közönnyel keresztbe fonta a karját. – Na, épp ideje, hogy idetoltad a képed! Látom már, hogy megy ez. Kambodzsa után nem vagyunk elég jók neked. Chelsea rávillantotta döbbenetesen tökéletes mosolyát – giminkbeli uralkodása idején sosem láttam ilyennek. Sugárzóan szép volt térdig érő aranyruhájában, amely kiemelte hosszú szőke haja mézszín árnyalatát.

– Bocs, de ismerjük egymást? – biggyesztette le a száját elgondolkodva. – Emlékeztetsz egy kis pisisre a régi időkből, de… – Dugulj el, Chelsea! – ölelte magához Jane. – Azt lesheted, stréberkém! A két csaj mellett sötét loboncú pasi feszengett rosszul szabott öltönyében. – Oké, adj valami feladatot, kérlek! Bárki vagy bármi megteszi. – Azt mondod, bármi? – vonta fel kajánul a szemöldökét Chelsea. – Érdekes… lennének ötleteim. A magas, barna, kockának tűnő srác Jane-hez fordult segítségért. – Hé, Jane, elismételnéd az utolsó mondatodat? – Azt, hogy dugulj el, Chelsea? – Tökéletes. Kösz. Mondogasd minél sűrűbben, légyszi. Chelsea nyelvet öltött rá. Majdnem dobtam egy hátast! A Menő-királynő úgy viselkedik, mint egy… kocka. – Á, szia, Corey! – fordult ekkor hozzám Chelsea. – Ismered a barátomat, Nashville-t? A srác vágott egy grimaszt, majd kezet nyújtott. – Houston. – De jobb szereti, ha Tallahassee-nek hívják. Vagy, amit ennél is jobban bír, az… – Most kéne közbelépned, Jane – nézett a barátnőmre Houston. – Máris – mondta Jane szolgálatkészen. – Dugulj el, Chelsea! – Oké. Látom, lesz mit mesélnünk egymásnak. Csak előbb rázok egyet Atlantával. – Még mielőtt ideje lett volna tiltakozni, Chelsea a parkettre húzta Houstont. Bár a srác nem nagyon tiltakozott; akkor is csak vigyorgott, mikor Chelsea megragadta a karját, és forogni kezdett.

– Még mindig hihetetlen, hogy Chelsea egy Houstonhoz hasonló főiskolással jár – fogta át a derekam Jane. – Már kezdtem félni, hogy örökké Logan után fog sóvárogni. Chelsea egy pillanatra játékosan hozzádörgölőzött a barátjához, aztán felkuncogott, amikor Houston kínjában szabadulni próbált a parkettről. A pasi csupa esetlen szögletesség volt Chelsea légies könnyedségéhez képest, de ez az ellentét csak még inkább összeillőnek mutatta őket. Nem igazság! Chelsea – aki már nem is járt a giminkbe – bezzeg magával hozhatta a főiskolás fiúját, ezzel szemben én még csak meg se foghattam a párom kezét! Ám ha felhánytorgatnám ezt Taylornak, mindössze annyit érnék el, hogy tönkretenném Chelseaék estéjét. Amire nem vitt rá a lélek. A helyzet méltánytalansága mégis görcsbe rántotta a gyomromat. – Hé, portlandiek! Jó a buli? Nem tudtam rávenni magam, hogy kitörő lelkesedéssel reagáljak Tim kérdésére. Persze nem is volt rá szükség; megtette ezt a rajongótábor – rekedtre ordították, hujjogták és visítozták magukat. – Mi is tök jól éreztük magunkat veletek – folytatta Tim –, de most ideje, hogy üdvözöljétek a bálkirályt és a bálkirálynőt. – Utolsó szavait elnyelte a tömeg kiabálása, meg kellett várnia, amíg lecsillapodnak kissé a kedélyek. – Ezért minden további felhajtás nélkül… átadom a szót Taylor igazgatónak. Ökölbe szorult a kezem, amikor a diákság kötelességtudón megéljenezte azt az embert, aki úgy vélte, mindenkinek joga van élvezni az iskolabál örömeit… kivéve, ha meleg. A diri most magához húzta a mikrofont, és megköszörülte a torkát:

– Ööö… köszönöm, Mr. Goff. Mindenekelőtt szeretném figyelmeztetni a tanulóifjúságot, hogy a korhatár alatti szeszfogyasztás a saját és a környezetünk biztonságára is veszélyes. Csak okosan, hogy valamennyien élve távozhassunk innen. – Idétlenül elhallgatott, talán, mert a felcsattanó tapsra és nevetőorkánra várt, ez azonban elmaradt. – Ööö… – esetlenül feltépett egy borítékot, mint egy Oscar-díjátadón. – A harmadikosok bálkirálya… Logan Beckett! Ujjamat a számba véve lelkesen füttyentettem, miközben a hokicsapat kapitánya felment az emelvényre, ahol kedélyes vállvonogatással és mosollyal átvette a koronát. Ennél is jobban érdekelt azonban, hogyan fogadja a hiúságára mért csapást Patrick. De sehol se láttam a flitterek és öltönyök tengerében, ezért helyette Steffanit kezdtem keresni a szememmel. Csillogó ezüst báli ruháját lehetetlen volt nem észrevenni, annál is inkább, mert hasítéka a combja közepéig húzódott. Ki is szúrtam hamar. Patrick ott vicsorgott mellette táncversenyhez illő öltönyében. Steffani marka satuként fonódott a karjára, nemigen foghatta hát menekülőre. Megindultam feléjük. Szikrányi kétségem sem volt, hogy ha valaki zargatni kezdi Mackenzie-t, amennyiben ő nyeri a koronát, hát ők lesznek azok. Le se lassítottam, amíg már csak egyetlen magas csaj választott el a két elvetemült Menőtől. – A harmadikosok bálkirálynője pedig… Miközben a diri a kezében lévő papirossal szerencsétlenkedett, Mackenzie-re sandítottam. Még idejében, mert láttam, hogy lassan a kijárat felé oldalaz. – Chelsea Halloway! Erre pokoli zűrzavar támadt. – Még csak nem is jár ide! – nyafogta Steffani, Mackenzie viszont teli torokból kiabált:

– Éljen Chelsea! – Ilyen nincs! Ez mindent megkap, amit csak akar. Nem igazság! – Szeretünk, csajszi! Chelsea viszont mintha meg se hallotta volna a kiáltásokat. Elegánsan a király mellé libegett tízcentis tűsarkújában, és olyan kecsesen fogadta el a tiarát, mint senki más. Mackenzie-nek végig igaza volt: egyes csajok bálkirálynőnek születnek, és Chelsea Halloway közéjük tartozott. Nem hallottam, mit mondott Steffani Patricknek, ám még így is, hogy lehalkította a hangját, világos volt, hogy fuldoklott a dühtől. Remélve, hogy haragjában se hall, se lát, közelebb oldalaztam, hogy hallgatózzak. Jó, tudom, nem szép dolog. Ki kellett volna inkább élveznem a pillanatot, és végignéznem a többiekkel, hogyan kap koronát a két végzős jelölt – bár őket jóval lagymatagabban tapsolták meg. Chelsea és Logan újra lekörözte a végzősöket. Minden szem kettejükre szegeződött, mialatt mindkét pár elfoglalta helyét a táncparketten, hogy ellejtsék az ilyenkor szokásos táncot. Engem viszont jobban érdekelt a két pofára esett Menő kiborulása. – Mondtam én neked! – sziszegte Steffani Patricknek. – Chelsea-t nem lehet tisztességes eszközökkel legyőzni. Te erre persze betojtál. – Egy francot tojtam be! Csak nincs olyan feltűnési viszketegségem, mint neked. Ahogy láttam, ez a kapcsolat nem éli túl a mai estét. – Még hogy nekem van feltűnési viszketegségem?! Hát ez jó! Nem én posztoltam azt a YouTube-videót névtelenül, mert féltem, mit szólnak hozzá a többiek. – Hallgass, Steffani! – hörögte Patrick.

– Vagy mi lesz? Az én ciki pillanataimat is megosztod a világgal? Sok szerencsét hozzá! Szerencsére én nem vagyok olyan gáz, mint Mackenzie Wellesley. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal. Köpninyelni nem tudtam… miközben jeges marok szorongatta a szívemet. Patrick Bradford volt az, aki megalázta Mackenzie-t. Azért tette fel azt a videót, hogy előnyt kovácsoljon a barátnőm megszégyenítéséből. Hogy egyáltalán megfordult-e a fejében, mekkora médiacirkusz lesz belőle, az már rohadtul nem érdekelt. Nem számított, öt emberrel akarta-e megosztani Mackenzie lebőgését, vagy ötmilliárddal. Ott helyben megfogadtam, nem ússza meg, hogy ártott a legjobb barátomnak. 11. fejezet Ha nem vagy jó szónok, ne erőltesd a beszédet egy nyilvános rendezvényen. Nemcsak neked lesz kínos, de mindenki másnak is, aki téged hallgat. Lisa Anne Montgomery „Báli cikkéből, megjelent a Smithsonianben

szónoklatok”

című

Fura volt nézni Chelsea és Logan táncát. Ők ketten tagadhatatlanul szép pár lettek volna: nem mindennapi magabiztosságuk és az a félelmetesen tökéletes genetikai állományuk olyan sugárzóvá varázsolta őket, ahogyan az arany csillogott-villogott Chelsea ruháján. Egymással szemben is tök fesztelenül viselkedtek. Tekintetbe véve, hogy exek, némi feszültségre, feszélyezettségre számítottam kettejük között… vagy bármire. Ehelyett a Menők királynője bájosan rámosolygott Loganre, miközben ő hajszálra

úgy döntötte hátra, mint pár órája Mackenzie-t… csak ezúttal a smár elmaradt. Sűrűn Mackenzie felé pislogtam, bírja-e a gyűrődést. Egy dolog ugyanis posztereket gyártani egy korábbi ősellenség támogatására, és megint más tehetetlenül nézni, ahogy a fiúd körbeforgatja tündökletesen szép exbarátnőjét a táncparketten. Mackenzie azonban úgy mosolygott rájuk, mintha az ötlet az ő fejéből pattant volna ki. Ami valószínűleg igaz is volt. Ezért ahelyett, hogy odasasszéztam volna hozzá erkölcsi támasznak, amint az udvartartás tánca véget ért, egyenesen az emelvény felé indultam. Lassan értem el odáig, mivel át kellett furakodnom a párok között, akik talpalatnyi helyet se hagytak maguk között a táncparketten… ami azt illeti, másnak sem. – Hé, Houston, hogy tetszik az új kiegészítőm? – libbent nevetve a pasija elé Chelsea. – Nemhiába neveztelek mindig is királylánynak. – Igen, csakhogy többnyire nem bóknak szántad – emlékeztette Chelsea. A választ már nem hallottam, mert megnyílt egy keskeny rés előttem a tömegben, és én megragadtam az alkalmat, hogy előrenyomakodjak. Mire a színpad elé értem, Tim épp egy dal felénél tartott, amit Nickkel közösen írt még L. A.-ben. A számát semmiképpen nem akartam megzavarni, ezért Darryllel az oldalamon kivártam, amíg befejezi. Tim rögtön látta rajtam, hogy baj van. Félrebillentett fejjel vizslatta a terepet, hogy felfedezze és elhárítsa az engem fenyegető veszélyforrást, de legalábbis mozgósítsa Darrylt, hogy ő rendezze le.

Törődésének meg kellett volna melengetnie a szívemet, de amióta kihallgattam Patricket, reszkettem a dühtől féktelen haragomban. Villámló szemmel vártam ki a dal végső akkordjait. – Ööö… Corey O’Neal, emberek! – nyögte ki Tim bénán, miután felrontottam mellé a színpadra. – Jól vagy, Corey? – suttogta aztán a fülembe. Idegesen biccentettem, nagy levegőt vettem, majd tagolt, tiszta hangon beszélni kezdtem a mikrofonba: – Üdvözlök mindenkit! Tudom, hogy már túl vagyunk a királyok és királynők megkoronázásán, de vannak még itt páran, akiknek meg kellene köszönnünk a hozzájárulását a mai estéhez. Verjük hát össze a tenyerünket, és tapsoljuk meg Lisa Anne Montgomeryt, a Smithsonian legpocsékabb újságíróját, aki csak a lealázásban utánozhatatlan. Gratulálunk, Lisa Anne! Mindenki – beleértve azt a néhány tanárt és szülőt, akik felügyelőként voltak jelen – döbbenten meredt rám. Akár vicces is lehetett volna, hogy ez a sok jól öltözött ember tátott szájjal bámul, ha nem tajtékzom épp a dühtől. És még közel sem végeztem: – Neked is gratulálok, Alex Thompson. Mérhetetlen homofóbiád a Smith Gimnázium első számú zsarnokává emelt, ami nem kis érdem, mert nem semmi versenytársaid voltak. A szemem sarkából láttam, hogy Taylor kétségbeesetten mutogat valakinek, kapcsolja ki a mikrofonomat, ezért rövidebbre fogtam mondandómat: – Ugyanebben a kategóriában, a lányok között döntetlent ért el Ashley McGrady és Steffani Larson. Közöttetek lehetetlen volt választani, hölgyeim. Hallgatóságom kezdett magához térni a sokkból. Több felnőtt felém nyomult a tömegben, hogy lehozzon a színpadról.

– A Smith Gimnázium legtetűbb tanulójának járó díj Patrick Bradfordot illeti. Bravó, Patrick! A jelek szerint az emberi tisztesség minimumával sem rendelkezel, hiszen te voltál az, aki a YouTube-videóval megpróbáltad megszégyeníteni Mackenzie Wellesley-t. Holott ő legrosszabb formájában is milliószorta többet ér, mint te a legjobban. És íme, máris érkezik a kísérőm, aki kitaszigál majd a kijárathoz. Aki úgy döntött, nem vehetek részt a bálon a párommal, a nemi irányultságom miatt. Hallgassuk meg hát Taylor igazgatót! – Tényleg feljön ide, Corey! – Tim megragadta a kezem, és keresztülvonszolt az emelvényen, hogy minél távolabb kerüljek a diritől. – Húzzunk innen! Mindössze annyi időre álltam meg, hogy ledobjam a mikrofont a földre. Aztán belevetettem magam a tömegbe. Tim két lépéssel előttem járt. Nem tudom, ki kezdhetett el tapsolni, de a döbbent csöndet hamarosan valóságos tapsvihar követte. A banda másik két tagja is hamar magához tért, és akcióba léptek. Nick veszettül dobolt, Chris pedig skandálni kezdte a mikrofonba: „Co-rey, Co-rey!” Az volt a legmeglepőbb az egészben, milyen hamar csatlakoztak az éljenzőkhöz ugyanazok, akik tétlenül bámulták az ebédlőben, hogyan szadizza a barátaimat és engem Alex Thompson. Elég volt egy rockbanda támogatása, és máris ellene fordultak… Jellemző. Na nem mintha bántam volna, főleg, amikor a tömeg szétvált, hogy utat csináljon Timnek és nekem. Talán, mert féltek feldühíteni Darrylt, ezt a félelmetes hústornyot, aki közvetlenül mögöttünk csörtetett. Tim meg én így is egy kicsit kifulladtunk, mire a hatalmas ajtóhoz értünk, amely kizárta a bálból a riportereket.

Arra azonban nem volt időnk, hogy végiggondoljuk, hogyan cselezzük ki őket. Ezért ez egyszer meg se próbáltuk. Tim felrántotta az ajtót, és a parkoló felé rohant. Én azonban még hátrafordultam, hogy egy utolsó pillantást vessek a káoszra, amit magam mögött hagyok. Volt egy olyan érzésem, hogy egy napon még arról mesélek az unokáimnak, hogyan villant meg a vörös és ezüst lufikon a lesifotósok vakuinak fénye. A mennyezeti szarufákon lengedező villanykörték vidám kontrasztot alkottak a diri ellilult fejével, aki egyelőre nem adta fel, hogy utolérjen minket. Aztán megfordultam, futottam tovább, és Timmel hirtelen a médiahiénák gyűrűjében találtuk magunkat. – Hová fut, Timothy? – Hogy érezte magát? – Ide, ide, Timothy! Tim egy hajszálnyit se lassított, akkor sem, amikor a sportkocsijához értünk. Zsebéből előrántotta a távkapcsolót, az ajtó sípolva kinyílt. Épp csak azt várta meg, hogy bevágódjam mellé, és már indította is a motort, mintegy figyelmeztetésül a dögkeselyűknek, hogy el az útból. Annyit se mondott, hogy kössem be magam, vagy kapaszkodjak jó erősen – semmit, ami az akciófilmek üldözési jeleneteiben általában elhangzik. Egyedül az érdekelte, hogy minél messzebb kerüljünk az egész bagázstól. Ahogy kirepesztettünk a parkolóból, és ráhajtottunk Portland számos egyirányú utcájának egyikére, diadalittas harci kiáltás hagyta el a torkomat. – Na, mit szólsz? – Leengedtem az ablakot, hogy a szél szanaszét fújja a hajamat. Hogy a levegő is keresztüljárjon, mint a testemet az ujjongás. – Fantasztikus volt! Tim bólintott, de az úton tartotta a tekintetét.

– Hát… nem volt semmi. – Ezt meg hogy érted? Fantasztikus volt! – javítottam ki. – Bárcsak évekkel ezelőtt megtettem volna. – Muszáj volt pont mára időzítened? A bálra? – Tim hangja nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mégis kiéreztem belőle a rosszallást. – Nem tudtad volna máskor kiosztani őket? Alig hittem a fülemnek, hogy ilyeneket vág a fejemhez. – Mégis mikor, Tim? Az iskolagyűlésen? Egy Elleninterjúban? Szerinted mikor lett volna jó az időzítés arra, hogy a nyilvánosság előtt megbélyegezzem mindazokat, akik pokollá tették az életemet? Ezen elgondolkozott egy pillanatig, csak azután válaszolt: – Nem hibáztatlak érte, Corey. Tudom, hogy amit tettél, ahhoz nem kevés bátorság kellett. Csak jobb szerettem volna, ha balhé nélkül élvezhetjük a ma estét. Feléje fordultam a drága bőrülésen. – Nem értem, miért olyan fontos neked ez a hülye bál. Hiszen ez csak a gimi. Csomagolhatod, ahogy akarod, akkor is szívás. És sokunk számára az iskolabál a gimis éveink foglalata. – Azt reméltem, velünk más lesz a helyzet – mondta Tim mereven. Ez egyből le is hűtötte előbbi lelkesedésemet. Úgy párolgott el, mint a víz a járdán egy L. A.-i hőhullám idején. – Le tudsz itt húzódni? Vagy menjünk el egy hotelbe, ahol normálisan beszélhetünk. Vannak dolgok… – alig bírtam folytatni, minden erőmet össze kellett szednem, hogy kinyögjem: – Vannak dolgok, amiket el kell mondanom.

„Nincs abban semmi szégyen, ha nehezen viseled a hírnévvel járó felhajtást. Ez még nem jelenti azt, hogy nem szereted Timet.” Nincs értelme folytatni a kapcsolatunkat, ha nem tudjuk tisztázni a gondjainkat. Hirtelen visszakívánkoztam a bálba. Inkább szembenéztem volna a tömeggel, amelyik nem bírja eldönteni, hogy hősnek tekintsen-e, vagy meglincseljen. Sokkal könnyebb volt a nagy nyilvánosság előtt kimondanom az igazságot. Az semmi ahhoz képest, mint kiönteni a szívemet a fiúm előtt. 12. fejezet Lisa Anne Montgomerynek minden jel szerint ismét igaza volt: a Smith Gimnázium diákjai még évekig emlegetik az idei iskolabált… Jane Smith „Az iskolabál és az előítéletek” című cikkéből, megjelent a Smithsonian online kiadásában Tim meg én egy szót se szóltunk az út hátralévő részében, egészen addig, amíg meg nem állt egy közeli hotel előtt. Féltem megszólalni, nehogy ez legyen az utolsó szó kettőnk között. Nem kockáztathattam, hogy mindent elszúrok, még mielőtt belekezdünk a nagy beszélgetésbe. Ezért némán vártam, amíg Tim átnyújtja a recepciósnak a hitelkártyáját, ad pár autogramot a személyzet kérésére, végül elkéri a szobakulcsot. Minél tovább hallgattunk azonban, annál világosabbá vált, hogy az első mondat, ami elhagyja a szánkat, totál ütős kell hogy legyen. Valami, ami megszabja a továbbiak alaphangját.

Közben gőzöm se volt, hogyan mentsem, ami menthető. Az este hátralévő részét… vagy a kapcsolatunkat, aminek hőfoka nagyjából ugyanolyan ütemben szállt alá, ahogyan a lift emelkedett velünk rejtekhelyünk felé. Tim villámsebesen elhúzta a mágneskártyát az ajtó zárszerkezete előtt. Bent felgyújtotta a villanyt, majd az előbbi céltudatos léptekkel az ágyhoz robogott, és rároskadt. – Szóval… mit akarsz megbeszélni velem, Corey? – Szeretlek – tört ki belőlem. Megkönnyebbültem, mert láttam, hogy lassan ellazul a válla. – Oké… – De ne költözz ide… – Bocs, ki vagy te? A portlandi rendőrkapitány? – fonta keresztbe a karját. Tudtam, hogy poénnak szánja, mégsem akartam elviccelni ezt a beszélgetést. Túl fontos volt ez ahhoz, hogy az ember megfutamodjon előle, és egy mosollyal meg holmi édelgéssel intézze el az ügyet: „Minden okééé, ééédes…” – Nem költözhetsz ide csak miattam. – Leültem az ágy szélére, és úgy fordultam, hogy szembenézzek vele. Elméletben megkönnyítette a dolgomat, hogy olvashatok az arcából, csakhogy sajna elmerültem mogyoróbarna szemének mélységében, ami eléggé összezavart. – Szeretlek, Tim, de nem alapozhatsz egyedül rám ilyen horderejű, életre szóló döntést. Nem bírok el ekkora nyomást. – Szóval kínlódjunk inkább tovább a távkapcsolattal? – túrt bosszúsan a hajába. – Nincs eleged az időrend folytonos egyeztetéséből, az SMS-ek küldözgetéséből, meg hogy megjátsszuk, ennyi elég is?

– Naná hogy elegem van! De mi lesz, ha ideköltözöl… mi meg szétmegyünk? Én leszek a bűnbak, amiért felforgattam az életedet… a semmiért! Pár pillanatra halálos némaságba burkolózott. – Ez úgy hangzik, mintha máris vissza akarnál táncolni. – Nem. Veled akarok maradni, Tim! Azt akarom, hogy működjön ez a dolog kettőnk között. De nem szeretném közben hazavágni a karriered. Nem akarok a Yoko Onód lenni! – Ugye tudod, hogy Lennon házassága korántsem volt olyan idilli, mint a legtöbben hiszik? – Nem akarok most belemenni a Beatles történetébe! – emeltem fel a karomat. – Csak azt szeretném… ha lehetne magánéletünk. Túl sokat kérek ezzel? – Szóval tisztázzuk, jól értem-e: azt mondod, szeretsz. Velem akarsz maradni. Ugyanakkor nem szeretnéd, ha Oregonba költöznék, és a nyilvánosság előtt sem akarsz mutatkozni velem. Mi a fenének vállaltad fel egyáltalán, hogy meleg vagy, ha utána továbbra is rejtőzködsz? Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. – Van azért különbség aközött, hogy elfogadom magam, vagy hagyom, hogy a bulvárlapok csámcsogjanak a kapcsolatomon – mondtam csöndesen. – De nekem nincs hatalmam efölött! – ugrott fel az ágyról, és úgy kezdett fel-alá járkálni a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. – Nincs varázspálcám, hogy eltüntessem a lesifotósokat. Mit gondolsz, miért nem akartam olyan sokáig felvállalni a nyilvánosság előtt a másságomat? – Mert attól féltél, hogy betesz a karrierednek. Attól tartottál, hogy csak lehúználak. És látod, igazad volt. – Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, levegő után kapkodtam. Úgy éreztem magam, mint akit ízekre

téptek, kizsigereltek: mintha ezek az utolsó szavak legbelső, legsötétebb félelmeimnek adtak volna hangot, amelyekről eddig nem akartam tudomást venni. Tim hirtelen megtorpant, én azonban csak a széles hátát láttam. Nem fordult meg, amiért külön hálás voltam. Nem tudtam, mi lenne rosszabb: ha ugyanazt a szenvedést látnám a szemében visszatükröződni, ami az enyémben is ül, vagy ha totál érzelemmentes lenne a tekintete. Ha ez az egész nem érdekelné. Mind a kettő szívás lett volna. – Ne haragudj, Corey – mondta lassan. Soha ilyen rekedtnek nem hallottam még a hangját. – Nem akartalak megbántani… én igazán… – Egyik tenyerével végigsimított az arcán, aztán folytatta: – Remélem, találsz majd valakit, akitől megkapod, amire szükséged van. Megsajdult a szívem ezekre a szavakra. Úgy roskadtam magamba, mint egy csokifelfújt, amelyik megpróbálja ugyan tartani a formáját, de végül elveszti a csatát a gravitációval szemben. Tim nem akar engem. Nem eléggé. Mindennek vége. Erőt vettem magamon, és visszanyeltem a könnyeimet, amelyek azzal fenyegettek, hogy végigcsorognak az államon, le az öltönyre, amit az ő kedvéért vettem fel. Nem láthatta meg, hogy sírok miatta. Nem, amikor valószínűleg már elkönyvelt magában mint fatális tévedést; mint egy ostoba rajongót, aki csak rózsaszín szemüvegben képes elviselni egy rocksztár mellett az életet. Alig bírt el a lábam, mégis felkászálódtam valahogy. – Én… huh… – krákogtam. – Gondolom, nem hiszed már el nekem, de igenis szeretlek, Tim! Vigyázz magadra… oké?

Megrándult az arca. Ahogy elindultam az ajtó felé, végképp elvesztettem a könnymirigyeim ellen vívott csatát. Letöröltem a kézfejemmel a sós csíkokat a képemről. Egyik kezem már a kilincsen volt. Minden idegszálammal azt reméltem, hogy utánam szól, mert nem akarhatja, hogy ez legyen a végső búcsúnk. Hogy érdemes harcolni azért, amit eddig kiküzdöttünk magunknak. Hogy szeret, és képtelen elengedni. Nem ez történt. A kettőnk közé telepedő fülsiketítő csöndben nem tehettem mást, kiléptem a folyosóra. Nem maradhattam tovább abban a hotelszobában, ahol a bézs színű szőnyeggel itattam fel a könnyeimet. Nem, erre képtelen voltam. Megroggyant a térdem, mikor az ajtó hangos kattanással becsukódott mögöttem. A mágneskártya rése vörösen felvillant. Ha eddig nem vettem volna az üzenetet, ebből megtudhattam, hogy nemkívánatos vagyok itt a továbbiakban. A folyosó tapétás falának vetettem a hátam. Zihálva szedtem a levegőt, miközben letaglózott a fájdalom. Senki nem járt erre. Bár az se érdekelt volna, ha a Smith gimi valamennyi diákja végigvonul előttem, hogy kiröhögje az ostoba meleg srácot, aki volt olyan naiv, hogy elhiggye, majd pont ő kell Timothy Goffnak. Hogy harcolni fog érte. Hogy szeretni tudja. Hirtelen elárasztottak az emlékek, újraéltem minden gyötrelmes pillanatot. Térdemet átölelve reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél, mialatt magamban újrajátszottam minden egyes lökdösődést az ebédlőben, minden sokatmondó pillantást a fiúöltözőben, minden buziviccet, amelyet, ha fogcsikorgatva is, kénytelen voltam végighallgatni, hiszen ha tiltakozom, hát a

fejemhez vágják, hogy még humorérzékem sincs. Azt is el kellett tűrnöm, hogy nemes egyszerűséggel mindenki csak Mackenzie meleg barátjaként emlegessen, mintha ennyivel elintézhetnének. Mikor ugyanezek az alakok Jane esetében elfelejtették megjegyezni, hogy Mackenzie legjobb heteró barátnője. Elöntött a szégyen, félelem, bűntudat és harag, ám egyik se feledtette a még mélyebben lüktető fájdalmat. Tim szakított velem. Ellöktem magam a faltól, és minden figyelmemet arra az akadályra fordítottam, amely elválasztott az egyetlen sráctól, aki mellett önmagam lehetek – márpedig ez mindennél többet jelentett nekem. Teljes erővel verni kezdtem az ajtót. – Nyisd ki, Tim! – kiáltottam. – Én nem akarok szakítani! Egy közeli szobából valaki kidugta a fejét: – Este tíz múlt, kölyök. Pofa be! – Addig nem, amíg a fiúm nem enged be! Hallasz, Tim? – Ezt már ordítottam. – Nem megyek el innen, amíg nem beszélsz velem! Nyiss ajtót! – Kuss legyen! – Ez kész röhej! Nem azért fizettem ezért a helyért, hogy egy őrült kölyök felverjen álmomból. Édes, hívd a recepciót! Igyekeztem nem törődni a méltatlankodó hangokkal, miközben tovább dörömböltem az ajtón. – Ha nem engedsz be, letartóztatnak csendháborításért. Tényleg ezt akarod, Tim? Hogy a sitten töltsem a bál éjszakáját? Ez hatott. Ajtót nyitott, és bosszúsan bámult rám vörösre sírt szemével. – Ez övön aluli ütés volt.

– Nem tagadom. – Belöktem a szobába, és behúztam magunk mögött az ajtót. – Kérdezd meg, érdekel-e. – Érdekel? – Hogy jelenetet rendeztem, ráadásul tisztességtelen eszközöket vettem igénybe? Kicsit sem. De hogy te érdekelsz-e? – Mindkét kezével a hajába túrtam, és lesmároltam. Szívemet-lelkemet beleadtam ebbe a csókba. Minden szenvedélyemet, kiéhezettségemet, félelmemet… mindent. És amikor szorosan átkarolt, mintha csak meg akarna győződni arról, hogy valóban ott vagyok, az összes félelmem elszállt. – Szeretlek. Téged. Tim. – Minden egyes szót külön csókkal pecsételtem meg, mielőtt egy kicsit elhúzódtam tőle. – És tudom, hogy te is viszontszeretsz. Imádni valóan zavart képet vágott. – Persze hogy szeretlek. – Helyes. De azért néha emlékeztess erre, légyszi. Amerika nem érti, mit eszel rajtam, és időnként én sem. Ezúttal ő húzott magához. Miközben borostája az államat súrolta, a legkevésbé se érdekelt, elhalasztjuk-e a további lelkizést pár órára… vagy akár napra. – Tetszett, ahogy kiálltál arra a színpadra, hogy világgá kiáltsd az igazadat – mondta szenvedélyesen, mikor végre levegőhöz jutottunk. – Imádom, hogy olyan bátor vagy, hogy ekkora a szád, és imádom a hatalmas… – Végigcsókolta a nyakamat a bal fülemig, mialatt úgy nevettem, mint… hát… mint egy szerelmes gimis kölyök. – Szívedet – fejezte be a mondatot, miközben az ágyra rogytunk. – Néha gondot okoz, hogy ilyennek lássam magam. – Majd emlékeztetlek rá. – És néha sok nekem ez a nagy médiafelhajtás. Még mindig nem tudom, hogyan birkózunk meg vele.

Tim ujjbegye lassú, lusta köröket rajzolt a fülem tövére. – Egyik napról a másikra. Kezemet az övére helyeztem. A mozdulattól elködösült az agyam. – Megígéred? – Megígérem. – Felhagyott a fülem cirógatásával, ehelyett kezét az enyémbe csúsztatta… és ott is hagyta. Mikor megszorította, éreztem, amint ostoba vigyor terül szét az arcomon. A fiúm kezét szorongatom, mint bármelyik pár, akikre úgy irigykedtem a bálban. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem fényképezkedtünk le mi is együtt, mert azt szerettem volna, ha életem végéig nem felejtem el ezt az estét. Csak én erre a pillanatra akartam emlékezni, mikor a szüleim elkerülhetetlenül megkérdik, jól éreztem-e magam. Habár jobb, ha erről mélyen hallgatok előttük. Aztán kis híján felnevettem, amikor eszembe jutott, nincs nekünk szükségünk hivatásos fényképészre, ott vannak a lesifotósok. Ők tutira nem hagyták ki akciófilmbe illő menekülésünket. – Akár Portlandbe költözöm, akár nem, lesz, hogy napokra ki se teszem majd a lábam a stúdióból. Éjszakákat virrasztok végig, és ha egyáltalán küldök neked SMS-t, tőszavakból áll majd. És neked ezzel együtt kell szeretned. – Menni fog – bólintottam nyugisan. – Viszont utána három teljes napra be szeretnék zárkózni veled egy hotelszobába. Felnevetett, de abba is hagyta, ahogy az arcomba nézett. – Látom, komolyan beszélsz. – Tök komolyan. Harcolni fogok érted, Tim! Például úgy, hogy egy csomó közös pihinapot szervezek

magunknak. De egyelőre… koncentráljunk a mai estére. Oké? Ezt döbbenetes, lélegzetelállító csók követte. Válasznak vettem.

Köszönetnyilvánítás A búcsú mindig nehéz. Ezek a regényalakok állandó társaim voltak az elmúlt öt évben. Négy kontinenst utaztunk be, hét országba látogattunk el, és számtalan várost fedeztünk fel együtt. Nem egy kérdésben tőlük kértem tanácsot. Velem voltak jó és rossz, vagy éppen „közömbös” időkben. Meg is maradtak volna a képzeletemben, ha nincs egy csapat, amelyik másként gondolja. Hihetetlenül hálás vagyok Megan Recordsnek és Alicia Condonnak, továbbá mindenki másnak a KTeen Kiadónál, amiért hajlandók voltak foglalkozni őrült ötleteimmel; hogy igent mondtak erre a sok lúzer tinire, beképzelt rocksztárra, sőt még egy gátlástalan kambodzsai drogbáróra is. Hittek az álmaimban… akkor is, amikor írás helyett inkább felfaltam volna a frigóm tartalmát. Köszönöm Laurie McLeannek, hogy képviselte a sorozatot. A kedves Marina Adair éles szemű bírálatai többször is visszahoztak a földre. Ő a legjobb barátom, kollégám és állhatatos bátorítóm. Remélem, egyszer én is olyan csodálatos kapcsolatban élek majd, mint ő. Az írói életforma gyakran fárasztó, kivált a szerző családja számára! Köszönöm nektek, hogy olyan türelmesek és megértőek voltatok velem. A legnagyobb megtiszteltetés, ami érhet, ha engem is Hocspocsnak neveztek. A legnagyobb hálával, azt hiszem, mégis olvasóimnak tartozom. Köszönöm Nektek, hogy ugyanúgy szeretitek a szereplőimet, ahogyan én.