MARNI BATES SEGÍTSÉG, YOUTUBE-SZTÁR LETTEM!

MARNI BATES

SEGÍTSÉG, YOUTUBE-SZTÁR LETTEM!

A mű eredeti címe: Awkward Copyright © 2012 by Marni Bates Published by arrangement with Kensington Publishing Corp., New York, USA and Andrew Nürnberg Ltd-Budapest. All Rights Reserved Fordította: Béresi Csilla Sorozatterv: Lonovics Zoltán Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedély- köteles felhasználása - beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését - szigorúan tilos! A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu Hungarian translation © Béresi Csilla, 2013 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2013 60 éve családtag Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja ISBN 978 963 11 9433 3 A kiadásért felel Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója Szerkesztette: Zalotay Melinda • Felelős szerkesztő: Merényi Ágnes Sorozatszerkesztő: Pavlovié Tijana • Műszaki szerkesztő: Somos Péter Terjedelem: 17 (A/5) ív • IF 8775 Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2013 • E-mail: [email protected] Alföldi Nyomda Zrt. (6201.49.02), Debrecen Felelős vezető:

György Géza vezérigazgató

1. FEJEZET Azt hiszitek, ismertek... Nana, értem én. Valószínűleg valamelyik hírportálon olvastatok rólam, esetleg Conan O'Brian vagy Jon Stewart sütött el egy idevágó poént, és azt hallottátok. De az sem baj, ha nem ismertek, sőt jobb is. Csak hát az egész világon tudnak Mackenzie Wellesley-ról és az ő égbekiáltó bénázásairól. Talán csak Burmában és Szudánban nem... Értitek. A helyzet az, hogy akármennyit témáztak is rajtam (és nem keveset), alig néhány ember tudja valójában, hogyan alakultam át egyetlen hét leforgása alatt unalmas gimnazistából valóságos popikonná. Ezért is magyarázkodom most. Nyugi... Nem lesz ez holmi újabb hülye celeb önvallomás, amelyben lefestem sanyarú múltamat és sajnáltatom magam - az én múltam egyáltalán nem sanyarú, hanem mindössze... béna. Mindenekelőtt leszögezem, soha nem ácsingóztam népszerűségre. Az öcsém, Dylan az, aki mindig is a Nagy Pillanatra várt. Mondjuk, hogy a hosszabbítás utolsó másodperceiben szerzi meg a labdát, hogy bevigye a győztes touchdownt. Hátborzongató gondolat... hogy egy egész stadion engem figyeljen! Talán az általánosbeli balettelőadás miatt van ez. Minden részletre tökéletesen emlékszem. Anyu ott ült a nézőtéren, ölében a pici Dylannel, amikor a színpadra lebbentem. A nyakamat nyújtogatva kerestem aput a tömegben, aggódtam, hogy nem jött el. Ekkor azonban felfedeztem a színpad szélén,

közvetlenül a függöny takarásában... javában smárolt a tánctanárnőmmel. Az előadást videóra vették. Lehet látni abból, ahogy a barna szemem elkerekedik és vállig érő hajam az arcomba csapódik, amikor apámról boldogan integető anyámra kapom a pillantásom, hogy egy világ omlik össze bennem. És ekkor a java még hátravolt. Teljesen lebénultam, miközben a többi kislány köröttem pörgött és szökellt. Kibotorkáltam az alakzatból, és a rivaldafénytől elvakítva hasra estem a kihangosító kábelben. A függönynek vágódtam, és magammal rántottam - a világ szeme elé tárva smacizó apámat. Ekkor éreztem először, hogy jobb láthatatlannak maradni, mint eltenyerelni egy nevetséges rózsaszín tüllruhában. Freud erre bizonyára azt mondaná, hogy ezért félek a tömegtől és a szerepléstől. És ez esetben azt hiszem, igaza is lenne. Az óta az átkozott előadás meg a válás óta üldözési mániám van. Kerülöm a nyilvánosságot. Mondhatjuk azt is, hogy a névtelenséget keresem. De totál elégedett vagyok a különcségemmel, akar a fene bulikba járni! Ha nem hívnak meg, hát nem. Megkülönböztetett helyem van a gimiben... én vagyok az itteni balfék. Megdolgoztam ezért a szerepért. Na igen, és bár egy átlagos napomon három emelt szintű órám is van, nem olyan vészes ez. Kicsit húzós, de nekem megfelel. Nem beszélve arról, hogy az ösztöndíj- bizottságok is jó szemmel nézik. Szóval elégedett vagyok az életemmel. Vannak barátaim, tanulok, a jegyeim is szédületesek, remélhetőleg bejutok velük egy jó egyetemre...

legalábbis így éreztem. Egészen addig, amíg híres nem lettem.

2. FEJEZET Helló, Kenzie! Nem találod ki, mi történt! - Ezzel üdvözöl legjobb barátnőm, fané Smith szinte minden reggel az iskolabuszon tizenegy éve. Szegény feje, minden idők leg- szokványosabb nevével van megverve. Egyedül ő hívhat bármi másnak a Mackenzie-n kívül. Elvégre engedményeket kell tennünk a barátainknak, akiket az ovi óta ismerünk. Macknek azonban még Jane sem nevezhet. Mindennek van határa. Oké, mi történt, Jane? - kérdeztem elkerekedő szemmel. Jane elvigyorodott, és füle mögé simított egy rőtbarna hajtincset. - Szóval tudod, ott ülök a könyvtárban... - Nahát, nem mondod! - szakítottam félbe megjátszott meglepődéssel. Ami az észt és a szorgalmat illeti, Hermione Granger elbújhat fané mellett. Ha nem temetkezik épp egy könyvbe az iskolai könyvtárban, akkor a Fikció Addikció antikváriumban tolja magába a cuccot. De vicces. Szóval épp megírtam a könyvtárban az emelt szintű matekleckét, amikor Josh megkérdezte, láttam-e a Galactica '80-at. - Felsóhajtott. Nem vicc, Jane tényleg hatalmasat sóhajtott. - Ez azt jelenti, hogy bejövök neki? Ismét néztem egy nagyot, és megpróbáltam megbocsátani legjobb barátnőmnek, hogy egy olyan -

srácért van oda, aki gyakorlatilag ki se lát a World of Warcraft-ból. Végül is nem tehet arról, hogy javíthatatlanul romantikus... ahogyan én sem a cinizmusomról. - Aha. - Aztán csomó ideig dumáltunk minden idők legnagyobb sci-fi sorozatairól. - Ühüm. - Ami azt jelenti... Hogy teljesen odavan érted. Úgy gondoltam, tudom, mit kell mondanom az együtt érző legjobb barátnő szerepében, de valószínűleg mégsem tanúsítottam elegendő lelkesedést, mert most Jane nézett rosszallóan. Alig várom, hogy Corey visszajöjjön a vitabajnokságról. Corey a legjobb barátunk volt hatodik óta. Ezért amikor bevallotta, hogy meleg, mi még több sportrendezvényre ültünk be a kedvéért, hogy a hozzá illő srácokat skubizzuk. És mivel Jane meg én többnyire tanultunk ahelyett, hogy társas életet éltünk volna, ésszerűnek tűnt, hogy barátnőm inkább Corey tanácsára várjon ilyen ügyben. Elnevettem magam a válaszán, amikor épp megállt a buszunk a Smith Gimnázium előtt. Nem, nem Jane-ről nevezték el a gimit Smithnek... ez a két totál unalmas név balszerencsés egybeesés. Hogy unalmas, az persze megfelelő jelző az Oregon állambeli Forest Grove-ra is, ami Portland egyik külvárosa, és egyben a szülőhelyem. A gimi Alvin és Abigail Smithről kapta a

nevét, akik egészen addig misszionáriuskodtak, amíg rá nem jöttek, hogy az európai betegségek végeztek az indián őslakossággal. Én nem neveznék el egy sulit misszionáriusokról, ha már egy teljes kultúra kinyírását képviselik. Erről azonban mélyen hallgattam. Rájöttem ugyanis, hogy nem veszi jól ki magát, ha ilyeneket mond az ember Forest Grove-ban. A suliban aztán a szekrényeink felé vettük az irányt, gondosan elkerülve az iskolaudvart, ami a Menők felségterülete volt. Tudjátok, a mi sulinkban két alapvető társadalmi réteg létezik: a Menők (ők uralják a terepet) és a Láthatatlanok (mint például... nyilván sejtitek, kicsodák). Nem voltunk olyan agyalágyultak, hogy sokáig az ő területükre merészkedjünk. Aki a lúzerek közé tartozik, megtanulja, hogyan váljon terepszínűvé, és lehetőleg hordában közlekedik. Ezért amikor a Menő csajok legmenőbbje, Chelsea Halloway hosszú, sötétszőke haját hátravetve egyenesen rám nézett, igyekeztem úgy tenni, mintha rettentő lelkesen hallgatnám Jane-t, ahogy már vagy századjára hiányolja a Joss Whedon Firefly sorozatát a képernyőről. Chelsea egyetlen pillantása ugyanis a közelgő végzet baljós előjele a Smith Gimnáziumban. Különös tehetsége van ahhoz, hogy finoman és ügyesen kiutáljon bizonyos csajokat. Ám ha olyan szerencséd van, hogy például Logan Beckettet az ismerőseid között tudhatod (ő a legmenőbb srác a gimiben), megmenekülhetsz a strébereknek kijáró legdurvább szekálástól. Én tehát - mint Logan történelemkorrepetitora - viszonylag biztonságban voltam. Chelsea rendszerint levegőnek nézett. Ez a váratlan

szemkontaktus-kísérlet példa nélkül való volt. Hmm - morogta Jane feszengve. - Azt hiszem, Chelsea téged néz. Eszerint nem csak én vettem észre. - Mit csináljak? - sziszegtem a fogam között. - Nem tudom... talán menj oda hozzá. Idegesen összenéztünk. Te is velem jössz, rendben? - súgtam oda. Aztán harsányan elnevettem magam, mintha Jane valami irtó vicceset mondott volna. Ümm... menni fog, Kenzie. A szekrényeknél várlak, alig pár méterre tőletek. Lélegezz mélyeket, hívd segítségül a benned lakozó vámpírvadászt, vagy ilyesmi. Kösz, sokat segítettél - mondtam gúnyosan. Egyre közelebb kerültünk Chelsea-hez. Ideje volt támadásba lendülni és megszólítani... vagy megfutamodni. „Mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége" - valamiért ez jutott eszembe, majd: „Hát nem volna király, ha mindenki menő lenne, amíg be nem bizonyosodik a bénasága?" De aztán hamar észre tértem. Hiszen: 1. A gimiben nem így mennek a dolgok. 2. Kismilliószor bebizonyítottam, hogy igenis béna vagyok.

Hiába korrepetálok, így is megvetett pária maradok. „Basszus!" - ez volt az egyetlen gondolatom, mikor Chelsea-től pár lépésre Jane faképnél hagyott. Nem hibáztathattam, amiért nem akar ebbe belekeveredni. Ennyi volt a maximum, amit egy baráttól el lehet várni, akkor is, ha az ember legjobb barátnője. Chelsea felé kaptam a fejem - elég neurotikusra sikerült a mozdulat -, és már épp valami őrülten menőt mondtam volna (például azt, hogy helló), amikor totál érthetetlenül rám jött a szómenés. Szóval - kezdtem a normálnál egy oktávval magasabb hangon - hogy vagy? Mizujs? Van valami izgi programod hétvégére? A Menők undorodva bámultak rám. Persze, alig várom már - felelte Chelsea könnyedén. - Figyuzz, segítségre lenne szükségem egy dogánál. Holnap beugranék vele Loganhez, amikor ott vagy. Már ha nincs más terved... Ki nem állhatom, ahogy némely csajok tök jól nevelten tudják széttépázni mások önbecsülését. Hisz Chelsea valójában ezt mondta: „Akkora lúzer vagy, hogy tutira nincs más programod. Ezért ezennel a szolgálatomra rendellek. Na csá!" És még igaza is volt. Nem hívtak engem sehová, legfeljebb a leckével lehettem elfoglalva. Király! - mondtam lelkesen, de aztán rájöttem, csak a lúzerek lelkesednek be attól, hogy megírhatják valaki helyett a házi dogát. - Úgy értem, 3.

még jó is, hogy odajössz. Két legyet ütök egy csapásra. - Még én is elcsodálkoztam, hogy jöhet ki ilyen béna közhely a számon. - Már amennyiben Logan nem bánja. Oké, nem mondtam igazat. A legkevésbé sem tetszett, hogy Chelsea ott teszi-veszi magát Logan körül, miközben neki az amerikai függetlenségi háborúra kellene koncentrálnia. Bizonyára elvonja majd a figyelmét a hajrázogatásával meg a dekoltázsával... Nem azért mondom, mert lapos vagyok, mint egy deszka, és irigylem a nagy dudákat. Chelsea most elfordult, hogy száját negédesen elhúzva ránézzen valakire. Én is odapillantottam, és elszorult a gyomrom. Ki más állt volna ott, ha nem Logan Beckett? Ő nézte végig egyetlen mukk nélkül, amint a külön tanára zavarba jön egy szimpla kéréstől. Ilyen az élet. Otthon leszel háromkor? - Chelsea kis híján dorombolt. Jó, ha odamegyek? Logan úgy méregette Chelsea-t, mintha átlátott volna a kis női trükkjén. Ami jópofa volt, mert régebben együtt jártak. Mindenkit meglepett, amikor hetedikben szakított az álompár. Csak akkor értettük meg, miért, amikor Chelsea az új fiújával - egy tizedikessel - jelent meg az iskolabálon. Aztán miután a srác elment egyetemre, szárnyra kapott a hír, hogy Chelsea és Logan újra összejönnek. Corey és Jane még fogadtak is a végkifejletre. Szóval csak álltam ott, mint egy idióta,

miközben Logan alig észrevehetően elhúzta a száját. Akár meg is könnyebbülhettem volna, hogy Chelsea kacérkodásával van elfoglalva és nem velem, mégis sértett a dolog, nem is kicsit. Elvégre elrángattak a barátnőmtől, ki a komfortzónámból, és ingyen korrepetálást varrtak a nyakamba, mondhatni, erőszakkal (Chelsea meg én jól tudtuk, miféle rémségeket kezdene el terjeszteni rólam, ha nemet mondanék), és cserébe csak azt kaptam, hogy közben kegyesen levegőnek nézzenek. Ez a tapintatlanság volt az oka, hogy Loganre csak mint védőpajzsra és rendszeres pénzforrásra tekintettem. Nem mintha számított volna. A hozzá hasonló srácok átnéznek a magamfajta csajokon... és ha nem, akkor is csak futó érdeklődést tanúsítanak egészen addig, amíg fel nem tűnik valaki, akinek hosszabb a lába vagy mélyebb a dekoltázsa. Lelombozó, de így van. Másfelől nem esett nehezemre megfejteni Logan fanyar félmosolyait. Még sajnáltam is volna Chelsea-t, ha nem olyan kegyetlenül érzéketlen, mint egy barrakuda - a halfaj előnyösebb tulajdonságai nélkül. Logan Beckett ezzel szemben maga volt a tökély: klasszikus arcéi, pénz, státusz, ráadásul ő volt a hokicsapat kapitánya. Hanem bocsássátok meg nekem, ha nem esem hasra ettől. Nem személyes érdem, ha valaki gazdagnak születik, szuper génekkel. A hoki sem bizonyít többet, mint hogy képes eltalálni a korongot. (Ide most képzeljetek egy kis szemforgatást.) Persze minderről mélyen hallgattam Logan előtt. Freud talán elfojtást emlegetne.

Ez esetben azonban az elfojtás kifizetődik, a szó legszorosabb értelmében. Szükségem van erre a melóra. Ha továbbra is ilyen csigalassan haladunk, Logan doki szüleinek pénzén megvehetem az egyetemi tankönyveimet, és talán egy laptopra való is összejön. Nem akartam hát magam alatt vágni a fát. - Okés - válaszolt Logan Chelsea korábbi kérdésére az iménti félmosollyal, mire ő csábosán pillogott rá. Ahogy felnézett a srácra, a szempillái is hosszabbnak tűntek. Honnan a fenéből tud ilyen trükköket?! - Nem bánod, hogy megzavarlak a tanulásban? Logan félmosolya nyílt vigyorrá szélesedett, mintha Chelsea akarata ellenére valami irtó szórakoztatót mondott volna. - Azt hiszem, megoldom. - Oké. Akkor szombaton tanulok Logannel déltől, meddig is... háromig? - Minden egyes másodperccel bénábbnak éreztem magam. - fő, akkor beírom a mobilomba. Viszlát szombaton. - Chelsea királynői fejbólintására olyan pánikszerűen hátráltam el, hogy csaknem elvágódtam. Ekkor vettem észre Patricket, aki nyilván a beszélgetésünk minden szavát hallotta. Szinte éreztem, amint magasabb sebességfokozatra kapcsolok. Logan nem sokat jelentett nekem, de Patrick Bradfordba évek óta bele voltam esve, azóta, hogy félszegen tizenkét dolcsit kért kölcsön a könyvtárban késedelmi díjra. Az sem zavart, hogy nem fizette vissza; hogyan zavarhatott volna, amikor azzal az olvadt- csokoládészínű szemével nézett rám?

Most beparáztam, hogy ilyen közel áll hozzánk. Amikor sietve elfordultam, a hátizsákommal leütöttem a futballcsapat egyik megtermett játékosát. Alex Thompson sokat adott arra, hogy kiállása igazán férfias legyen, de most százhatvanhét centimmel és az ügyetlenségemmel sikerült ledöntenem a lábáról. Egész pontosan az emelt szintű órákra magammal hurcolt tankönyveim súlya röpítette le a lépcsőről, amely elválasztotta egymástól a Menőket és a Láthatatlanokat. Az a sejtésem, hogy Alex nem a hírnevén esett csorbát fájlalta legjobban, amikor lelöktem, és hátborzongató puffanással ért földet. Teljesen kiakadtam. Botladozva mellette termettem, kis híján ráestem. Nem vérzett, de sápadt volt, és nem mozdult. „Nagy ég, tennem kell valamit!” - egyedül erre tudtam gondolni. Zavarodottan motyogtam magamban. Átvetettem fölötte az egyik lábam, ráültem, és módszeresen kezdtem újraéleszteni. Nem emlékeztem, hogy kizárólag szívrohamnál szokás-e ilyen masszázst alkalmazni, de buzgón nyomkodtam a mellkasát. Közben orvosért kiáltoztam, meg efféléket ordítoztam: Jól csinálom? Nem ölöm meg ezzel? Mondja már meg valaki! Nem ölöm meg ezzel? Két erős kéz ragadott ki hisztériás rohamomból és vonszolt el Alextől. A világ elhomályosodott körülöttem, mint egy életlen fotón, és nehezen szedtem a levegőt. Alig vettem észre, amikor valaki a térdem közé nyomta a fejem, mint holmi szirupos romantikus regény hősnőjének, aki bármely pillanatban elájulhat. Normál körülmények között hülyét kaptam volna az

ilyenfajta segítségtől. Meglehetősen önálló vagyok, kösz szépen. Csakhogy ez nem volt éppen normális helyzet. Alex Thompson nem mozdult. Mintha nem is lélegzett volna. „Megöltem - gondoltam kábán. Megöltem a bénaságommal!" Úgy éreztem magam, mintha minden szervem mozsárban zúzták volna szét, miközben valamiféle életjelben reménykedtem. Szinte magam is megdöbbentem, amikor Alex felült. Nyilván nem volt könnyű dolga azok után, hogy egy kábé hetvenkilós csaj rátelepedett és keményen megdolgozta a mellkasát. Nem látszik rajtam, de erős vagyok. Alex Thompson most megtapasztalhatta ezt... és nem volt oda a gyönyörtől. Mi a bánat volt ez?! - robbant ki, amikor újra lélegzethez jutott. - A francba, neked elment az eszed! Annyira megörültem, hogy megszólalt, hogy nem törődtem a sértésekkel. Ne haragudj! Tényleg! jól vagy? Piszkosul sajnálom. Baleset volt. Nem láttalak meg... amíg fel nem löktelek... és ráadásul itt, mindenki előtt. Elég szerencsétlen helyet választottam. Nem mintha lenne jó hely fellökni valakit. - Befogtam a számat, de már csak akkor, amikor fájdalmasan világossá vált, hogy semmi értelmes nem telik tőlem. - Szükséged van segítségre, vagy inkább elmenjek? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ugye? Alex rám se bagózott. Felállt, és Loganhez fordult. Az övé lehetett a titokzatos kéz, amely véget vetett első újraélesztési kísérletemnek.

-

Hogy bírod elviselni ezt a lökött csajt,

haver? Már azt kívántam, bárcsak ne tért volna magához, ám még mielőtt egyetlen szót szólhattam, a tekintetem összeakadt Jane-ével. A szekrények mellett állt, s kezét a szájára szorította. Pontosan tudtam, mit motyoghat, mert mindig ugyanazt szokta, valahányszor hülyét csinálok magamból. - Jaj, Kenzie! Valahogy sikerült ezt a két egyszerű szót olyan szánakozva, hitetlenkedve, mégis együtt érzőn és elnézően kiejtenie, mint aki képtelen hinni a szemének, pedig előre látott mindent...

3. FEJEZET Nem kértem Alex és Logan sértéseiből, ezért gyorsan elhúztam a csíkot. Miközben az utolsó öt percet játszottam vissza magamban, becsöngettek. Sikerült egy csomó zöldséget összehordanom, aztán fellöknöm (és meglovagolnom) egy focistát, szánalmas újraélesztési kísérlettel próbálkoznom, aztán tovább locsognom... Jól kiszúrtam magammal már megint, még a szokásosnál is jobban. Az órán legalább nem kellett Alex - egyszerre elképedt és szenvedő - arckifejezésére gondolnom, amikor a kövezeten landolt. Ámbár a „lökött" jelző határozottan csökkentette a bűntudatomat. „Vajon mit válaszolhatott neki Logan?" - ez járt a fejemben. Talán valami affélét, hogy „jól jön ő nekem, haver". Vagy épp a szüleire kente a helyzetet, kijelentve ott, mindenki előtt, hogy valamivel muszáj volt leráznia őket. De az is lehet, gondoltam keserűen, hogy csak vállat vont. Pedig ő kért meg, hogy korrepetáljam, még a tanév első hetében. Máris elmaradt a kötelező olvasmányokkal, és csak állt ott a szürkéskék szemébe lógó sötétbarna, borzas hajával, várva, hogy berakodjak a hátizsákomba. Totál zavarba jöttem, mert nem mindennap történt meg velem, hogy rám vár a suli legszexibb sráca. Ööö... segíthetek valamiben? - Ez úgy hangozhatott, mintha a könyvtárosnő kérdezte volna tőle, ne hosszabbítsa-e meg valamelyik könyv lejáratát.

- Talán igen - mondta. Óvatosan körbepislantottam, nincs-e a környéken más Menő is, mert szeretnek falkában járni. - Oké. Itt? Mert még órám lesz... azt hiszem, neked is. Szóval... olyasmi, ami időigényes? Mert ha igen, nem ez a legjobb pillanat... - Nem tudnál korrepetálni? - szakított félbe, legnagyobb megkönnyebbülésemre. - Most azonnal? Mert az amerikai történelmet nem lehet ilyen hamar lezavarni. Úgy értem, még ha nem is olyan nagy anyag, mint, mondjuk, Európa története... Úgy nézett rám, mintha komplett idióta lennék, ami az adott körülmények között érthető is volt. A szüleim hajlandók fizetni a melóért... ha elvállalod. Leesett az állam, ami nem lehetett túl szép látvány. A szüleid fizetnének nekem, hogy készítselek fel abból a tárgyból, amit én is még csak tanulok? - kérdeztem hitetlenkedve. Pontosan - és végigmért a szokásos lenéző pillantásával. - Tudsz járni, miközben a szádat tátod, mert akkor indulhatnánk. Némán felálltam, és hátamra vetettem a táskám. Rossz érzés fogott el... Csapdát sejtettem. „Vajon mi nem stimmel?" - gógyiztam. A hozzám hasonló átlagos külsejű csajok (egyenes szálú barna haj, barna szempár, barna pecsétek a turkálóból vett ingeken) nem

szoktak Menőkkel együtt lógni. Kihasználni és eldobni őket oké, de ilyen hosszú távú melóra felfogadni... Eszerint törit tanulunk - tisztáztam a helyzetet. - És pénzt kapok érte? Miért, másfajta fizetségben reménykedtél? - Laza modora ellenére nem titkolta, milyen jól szórakozik. - Mert ha igen... - A pénz rendben van - szakítottam félbe, és azt kívántam, bárcsak az ír-olasz génjeim ellenállóbbak lennének a pirulással szemben. - De miért van szükséged korrepetálásra? Elég értelmesnek látszol. És csak a kreténeknek lehet szükségük tanulótársra? Ezt akartad mondani? Logan jókedve visszaváltott méla undorra. Úgy nézett rám, mint egy undok varangyra. Nem ezt mondtam - habogtam, habár ez a gondolat is megfordult a fejemben. - Miért akarsz akkor korrepetitort? Logan arckifejezése megmerevedett. Akar a halál - mondta. - De az lenne az értelmes megoldás, ha elvállalnád. Szóval igen vagy nem? Oké, tudom, azt kérditek erre, miért fogadtam el az ajánlatát. De ez a meló és a lóvé azt jelentette, hogy abbahagyhatom a gyerekvigyázást. Logan Beckett minden hibája ellenére legalább szobatiszta volt. - A minimál-órabér fölött kapok? - Igen. - Milyen gyakran akarod, hogy tanuljunk?

- A hokiedzésektől függ. Mondjuk, kétnaponta és szombaton. Akaratom ellenére újra rábámultam. Ez komoly? Felsóhajtott, és elkomorodott. Úgy nézek ki, mint aki viccel? Megcsóváltam a fejem, és még jobban feszengeni kezdtem. Hisz Logan Beckett Menő. És srác. Egyik demográfiai csoporttal sem szoktam eddig közösködni. Akkor ezt megbeszéltük. Talán nem kellett volna elsietnem a dolgot, de tudtam, Corey és Jane kiakadna, ha visszautasítanám a nagy Logan Beckettet. Életek múlhatnak ezen a Smith Gimnáziumban. Mindez kábé két hete volt. Alig két hét múlva a Menők már ujjal mutogattak rám. Kezdődött a tánc. Miután kicsengettek az emelt szintű amerikai történelemóráról, megpróbáltam elcsípni Logant. Nem azért, hogy megtárgyaljuk az Alexszel történteket, vagy hogy kísérgessem a folyosón, hanem Mr. Helm hülye felmérője miatt, amely azt volt hivatott mutatni, hol tartunk a vizsgára való felkészülésben. Amennyiben Logan jól írta meg, nem kell idegeskednem, amiért Chelsea tönkreveri a következő közös tanulást. Ha viszont nem ment jól neki, akkor valami gyors megoldást kell kieszelnem. Logan sokkal gyorsabban lépkedett nálam, talán mert nem volt két bal lába, és nem hurcolászott

magával súlyos tankönyveket. Valójában ritkán mutatkozott hátizsákkal, többnyire csak egy spirálfüzet volt nála, meg a beletűzött toll. Néha azt is elvesztette, ilyenkor kölcsönkért egyet valakitől a közelben... Vélhetőleg sok lökött csaj naplóbejegyzéseit szaporítva oldalakon át ilyen szövegekkel: „Huh! A kezem hozzáért az övéhez! Megérintett!" Buta libák! Szóval Logan már javában vonult a zsúfolt folyosón, amikor a tanteremből kilépve kénytelen voltam utánakiáltani, hogy észrevegyen: Hé! Talán konkrétabbnak kellett volna lennem, mert egy csomóan megfordultak, ő azonban nem. Hmm... Logan! - próbálkoztam újra. Megdermedt kissé a hangom hallatán, mintha direkt azért sietett volna, hogy engem elkerüljön. Totál szívás volt. Hé! - mondtam bénán, amikor beértem. Szóval... izé... hogy sikerült a felmérőd? - Éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom a tekintetek kereszttüzében. - Durva volt, nem? Főleg a feleletválasztós része. Még szerencse, hogy az igazi vizsga odébb van, és... Igen, tudom, szómenésben szenvedek. Pedig dolgozom rajta. Logan mégsem hallgattatott el. Láthatóan még szórakozott is rajtam... mintha kísérleti nyúl lennék, egy olyan példány, amelyiknél hibádzik a motoros funkciók összehangolása. A végén én állítottam le

magam. Szóval... izé... hogy sikerült a felmérőd? - ismételtem meg sután az előbbi kérdést. Vállat vont, és csak ment tovább a folyosón. - Várj csak, ez azt jelenti, hogy jól ment? Mármint a vállvonogatás jót jelent? Sejtettem, hogy nem így van, de gondoltam, megkockáztatom. Felmérő volt. Hát fel lettem mérve. Jó, de én is szeretném tudni az eredményt. Logan a mostanra kiürült osztályterem felé bökött az állóval. Mr. Helm azt mondta, ne engedjünk a kíváncsiskodó osztálytársak tolakodásának. A hangja mesterkélten kenetteljes volt. Rendben. De nem egy osztálytársad kérdez, hanem a korrepetitorod. Nekem pedig az a dolgom, hogy tudjam, hogy állsz jelenleg. Láthatnám azt a felmérőt? Nem kérdésnek szántam az utolsó mondatot, de nehezemre esett Logant utasítgatni. Ezen előbb-utóbb változtatnom kéne. Eltartotta tőlem a lapot. Lánynak ugyan nem vagyok alacsony, de azért ő jó pár centivel magasabb, és nem is kicsit erősebb. Hacsak a kezembe nem nyomja a dolgozatát, vagy sípcsonton nem rúgom, sose fogom megtudni, mit írt. Úgy döntöttem, egy ilyen rúgást fontosabb alkalomra tartogatok egy felmérőnél. -

Na és mi van, ha nem adom oda? kérdezte gyerekesen. Szuper, újra az óvodában éreztem magam. És ha megmondom a szüleidnek? Gáz! Logan elvigyorodott, ahogy megérezte a habozást a hangomban. - Ja. Az iskolában meg se mukkansz, de a szüleimnek persze mindent elmondasz. Oké, valószínűleg nem mondok nekik semmit. – Úgy döntöttem, hogy kipróbálom rajta a „csúszós lejtő" érvelés- technikát. - Ha nem mutatod meg, nem tudom majd, miben szorulsz a segítségemre, és rossz tanárod leszek. Ha rossz a tanárod, a vizsga is rosszabbul fog sikerülni. Márpedig ennek a következményei... - Jó - mondta, csak hogy fogjam be végre a számat. - Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet. Szuper, legalább visszaérkeztünk az elemibe! Miért nem mutatod meg, és kész, ennyi? Logan megrázta a fejét, mire tincsei szexin a szemébe hulltak. Nem. Miért nem mutatod meg előbb te a tiédet? Nem sikerült jelesre? Szeme megvillant erre az ötletre. Mit volt mit tennem, kinyitottam a táskám, elővettem a felmérőt, és az orra elé tartottam. -

Oké, elszámolok háromig, és cserélünk. Logan ezt meg se hallotta, ehelyett könnyedén kicserélte a papirosokat. Huszonkilenc százalékot ért el, nekem kilencvennyolc jött össze. Nem tudom, melyikünknek volt kínosabb az eredmény. Kilencvennyolc százalék! - Logan nem látszott meglepettnek, mindamellett szemlátomást méltányolta a teljesítményem, és kicsit szórakoztatta is. - Ezt meg hogyan csináltad? A fekete Converse csukám méregettem. Izé... mondjuk, tanultam? - Egek, nem pont így beszél egy stréber? - Sokat. Sokat tanultam. Mindig is a töri volt a kedvenc tantárgyam, ezért... - A kezemben tartott dogájára néztem. - Talán beiktathatunk egy extra órát, vagy kipróbálhatunk valami új módszert. Visszaadta a dolgozatomat, és bólintott. Mit szólsz a vasárnaphoz? Per pillanat mosolynak nyoma sem látszott az arcán. Rendszerint igyekeztem szabadnak megőrizni a vasárnapjaimat, ezért nem voltam oda az örömtől, hogy azt is a gyarmatosítással kell töltenem. Szuper! - adtam vissza a felmérőjét. Mackenzie, te hatökör! - Izé... szuperül hangzik. Akkor szombaton és vasárnap tanulás. Egy egész hétvége a történelem jegyében. Mindeközben már a szekrények felé tartottunk. Minél közelebb értünk legutóbbi leégésem -

színhelyéhez, annál esetlenebbnek éreztem magam, mintha hirtelenjében még nőttem volna pár centit. Pedig elhihetitek, elég magas vagyok már így is. Kezdtek ránk odafigyelni körülöttünk. Persze nem annyira rám, mint inkább Loganre. Menők köszöntek rá elmenőben, ő pedig lazán visszabiccentett. Én a magam részéről igyekeztem nem hasra esni vagy totál lefagyni. A vasárnapi tanulás iránti lelkesedésemet újabb gunyoros pillantással jutalmazta. „Szórakoztató kis güzü vagy" - mondta ez a tekintet. Éreztem, amint elvörösödöm. Nem éppen előnyömre. Az arcom ilyenkor kigyullad, amitől a szeplőim kicsit kevésbé látszanak ugyan, de más haszna nincs a színeváltozásnak. Úgy értem, persze hogy nem tanulni vágyik az ember hétvégén - próbáltam kevésbé strébernek látszani. - De azért be tudom illeszteni valahova... Miért van az, hogy a „humoros" fiúk mintegy varázsütésre előkerülnek, valahányszor ne adj' isten szexuálisan is értelmezhető dolgot mond az ember? Mert most is épp időben csapódott hozzánk Spencer, egy másik Menő hokis, hogy rávágja: De be ám... így megy ez! Ami, elismerem, kicsit még vicces is volt. Infantilis, de vicces. Arcom a paradicsom legérettebb árnyalatát öltötte, mialatt Logan pasis üzemmódra váltott át. Hé, Spence, mi az ábra?

Máris felesleges harmadiknak éreztem magam. Hokiról, bulikról meg más menőségekről nem beszélhettem, befogtam hát a számat. Épp most szúrtam el egy algebratesztet felelte Spencer. Talán legközelebb kikölcsönzöm a csajt. - Kedvesen vigyorgott, és elismerően végigmért. Nem hinném, hogy az eseted - mondta Logan, mintha ott se volnék. - Mack aztán rendesen rád szállna a jegyeid miatt, ami pedig a szülők dolga. Nem bírnád a gyűrődést. Jó, hogy fafaragásból négyesre feltornáztunk, hogy benne maradhass a csapatban. Kezdtem utálni Logan Beckettet. Egész pontosan ezt a „nem az eseted" kitételt. Spencer leginkább közepes tanuló volt, bár ha nem lett volna olyan jó sportoló, akár ki is bukhatott volna. Meg persze ha a szülei nem adományoztak volna valami épületet a sulinknak. Nem csak a magániskolák ájulnak ám el egy rakás pénztől. Zsozsóért Oregonban minden kapható, diszkrét orrplasztikától a jobb osztályzatokig. Nem mintha egyik téma is közelebbről érintett volna, de a pletykákból meg a kábeltévéből értesültem errőlarról. Spencer észrevehetően igyekezett még vagányabbul menni. - Tudod, hogy utálom a korai kelést. Reggel nyolcra bejárni... semmi értelme! - Hát nagy úr a másnaposság. - Totál igazad van. Tényleg, jössz ma este Kyle bulijára? A hétvége csütörtökön kezdődik, haver!

- Ma péntek van - javítottam ki segítőkészen. Nem mintha amúgy egyetértettem volna a véleményével. - Akkor pláne. Benne vagy? Vártam, hogy Logan szabadkozva visszautasítsa, mondván, tanulnia kell. De nem volt ilyen szerencsém. Ott leszek. A következő órám (emelt szintű kormányzati ismeretek) tanterme elé értem. Elegánsan le kellett lépnem, ami nem könnyű, mikor a Menők levegőnek néznek. - Akkor holnap - mondtam Logannek. - Csá, Mack. Még csak rám se pillantott közben, és mielőtt a megszólítás ellen tiltakozhattam volna, eltűnt a sarkon Spencerrel. Utálom, ha Macknek hívnak. Mit utálom, gyűlölöm! Ott álltam a többi hozzám hasonló, órára váró stréber gyűrűjében. Menőtlenül. Mackenzie, nem Mack - morogtam a fogam között. Szívás.

5. FEJEZET A vacsora minden volt, csak nem kellemes aznap este Wellesley-éknél. Hiába sikerült a nap további részében elkerülnöm a Menőket, a baj megtörtént. Mikor hazaértem, fáradtan az egész napos tanulástól és a megaláztatástól, öcsém, Dylan magából kikelve fogadott. - Mégis mi a fenét képzelsz? - üvöltötte. - Helló, öcsike - köszöntöttem. Azért tettem hozzá a kicsinyítő képzőt, hogy ezzel is bosszantsam. Egy nővérnek ez a dolga. De már annyira a plafonon volt, hogy fel se fogta az újabb sértést. - Miért álltál szóba Chelsea Hallowayjel? Nem tudod, hogy nem egy súlycsoportba tartoztok? - A saját súlycsoportoddal törődj, Dylan. Nekem eszem ágában sincs közéjük tolakodni. De te, ha eleget jársz edzőterembe, és pár IQ-pontot leadsz, még bekerülhetsz a köreikbe. A szteroidokat is ajánlom. Leendő kebelbarátod, Alex Thompson szerez majd neked receptet. Ezt borítékolhatjuk. - Alex Thompson nem szed szteroidokat! kiáltotta felháborodottan. - Csak arra kérlek... ne baltázd el nekem is. A te dolgaid rám is rossz fényt vetnek. Lógj inkább Jane-nel és Corey-val, oké? A népszerűséget meg hagyd azokra, akik nyilvánosan is ki tudnak nyögni egy ép mondatot. Ja, és az isten szerelmére, ne lökj fel focistákat!

Rendben, elismerem, ez szíven ütött. Totál megalázó volt, hogy a hetedikes öcsém olvassa a fejemre az esetlenkedésem. Különben honnan tudod? - kérdeztem színlelt közönnyel. Viszolyogva nézett ram. - Viccelsz velem? Valahányszor szégyent hozol a fejedre, SMS-t kapok róla. Fel tudod fogni, mennyibe kerülsz? Havi tizenöt dolcsival tartozom anyunak a korlátlan előfizetésért, neked hála. - Te akartad így, hogy a kis barátaiddal kitárgyalhassátok Chelsea miniszoknyáit. Nem mintha lenne esélyed nála. - Beletúrtam a hajába. - Nem hiszem, hogy per pillanat pisisekre vágyna. Nem rájuk vetette ki a hálóját. Ellökte a kezem, és rám vicsorgott. Jobbak az esélyeim nála, mint neked Logan Beckettnél! Egyetértőn bólintottam. Ez igaz. A különbség csak az, hogy engem nem érdekel Logan Beckett, ahogy senki más sem a Menő bagázsból. - Már Patricket leszámítva, de ezt az én kisöcsémnek nem volt muszáj tudnia. - Ami azt jelenti, hogy akármikor eláshatom magam... vagy akár téged előttük. Dylan elborzadva meredt rám. Egyetlen szót se mondhatsz rólam! Értetted, egyetlen szót se! Anyu ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen.

Nyilván hallotta, hogy ordítozunk egymással (pontosabban, hogy Dylan ordítozik velem). Mi folyik itt? - kérdezte bizonytalanul, mint aki nem is igazán kíváncsi a válaszra. Őszintén szólva talán nem is volt. Semmi új. Mackenzie nyilvánosan lebőgette magát. Sokadszorra. Nem tudnád valahogyan megállítani vagy elsuvasztani valahová? Bármi áron! - Semmi baj a nővéreddel - jelentette ki anyu határozottan. - Ő egy sajátos személyiség. Nem éppen ezt akartam hallani. Sajátos nevelési igényű, ja - sziszegte undokul Dylan a foga között. Anyu meg én felhördültünk. - Miért, nem az? - fújt visszavonulót az öcsém. - Azért jár annyi emelt szintű órára. Társaságba egyáltalán nem való, bár az IQ-ja... Anyu azonban nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. Azt ajánlom, nyugodjunk le mindhárman vacsora előtt. Dylan, a nővéred nem jár bulizni, fogadd ezt el! És Mackenzie... te meg miért nem próbálsz kicsit jobban beilleszkedni, feloldódni az iskolában? Nos, akinek már az anyja is rámutat a balfékségére, az tényleg reménytelen eset. - Igazán kösz, anyu - mondtam gúnyosan. - Azt mondod, feloldódni? Nem inkább felszívódni? - Elindultam a lépcsőn a szobám felé, úgy kiabáltam vissza: Valahogy így. - A nyomaték kedvéért hangosan magamra vágtam az ajtót.

De anyura nem tudtam sokáig haragudni. Egy óráig duzzogtam ugyan a lecke fölött, aztán lementem megteríteni az asztalt, kivinni a szemetet, felsöpörni a konyhát és le- törölgetni a konyhapultot. így megy ez egy csonka családban... van meló bőven. Szegény anyunak tényleg nem arra volt szüksége, hogy a mi ostoba civakodásainkra jöjjön haza. Ráadásul még igaza is volt valamelyest. Másnap aztán igyekeztem tényleg felszívódni a suliban: valahányszor szóba került az „Alex Thompson újraélesztéses sztori, a könyvtárba menekültem. A könyvtárosnő jó fej, hagyta, hadd bástyázzam el magam valahol hátul, a légfrissebb könyvek társaságában. Gondoltam, majdcsak elfelejtik nekem ezt az egészet. Ha pénteken semmi nem történik, számítgattam, hétfőn már újra felvehetem a terepszínt, és végre mindenki szokás szerint levegőnek néz. Szombat reggel minden oké volt. Korán keltem, felkötöttem a görkorit, és addig körözgettem, amíg csodásán kitisztult a fejem. Az agyam csak akkor lassít le igazán, amikor alszom vagy korizom. Ezért járok el az általános iskola pályájára hetente egyszer. Enélkül nem tudnám fenntartani rendezett, de zsúfolt napirendem. Azután fel kellett készülnöm lélekben egy Menővel való találkozásra. Mialatt belebújtam a legkényelmesebb farmerembe, hangosan buzdítottam magam: Nem számít, hogy Logan Beckett beképzelt, felvágós alak, mivel én meg erős, magabiztos, agilis nő vagyok, aki majd gatyába rázza.

Nem fogok pincérnőként itt rekedni egy oregoni külvárosban, mint az anyám, hogy két gyereket neveljek egyedül, nem én! Majd mikor már egyetemista leszek, és visszagondolok a gimis éveimre, azt mondom minderről: „Egek, hogy utáltam Logan Beckettet korrepetálni! De legalább jól fizetett." Ezzel biztattam magam akkor is, amikor a Hamilton-ház előtt Loganre vártam, hogy felvegyen. Nem mintha szégyellném a saját házunkat, nyugtattam magamat, miközben úgy egyensúlyoztam a járdaszegélyen, mint egy tornatermi gerendán. De ha Logan Beckett történetesen azt hiszi, hogy a viktoriánus Hamilton-lak a mienk... abban sincs semmi rossz. Nem akartam, hogy lesajnáljon a kertünk láttán, amit felvert a gyom, vagy lássa a lerobbant falakat, amelyekről pergett a festék. Ha valamit ki nem állhattam, az az émelyítő sajnálat volt, amit mindenki ránk zúdított a válás után. Hát nem borzasztó! - szörnyülködtek a népek. Lelépett a balett-tanárnővel! Most mihez kezdtek? Ti szegények!" A sikítófrász kerülgetett, amikor az öreglányok megcsipkedték az arcomat: „Apukád biztosan hazajön, aranyoskám." Nem jött haza, én meg a hátam közepére kívántam. Egy kocsi azért nem jött volna rosszul. Akkor nem kellene Loganre várnom, aki késett. Amikor végül befutott, pocsékul nézett ki, mintha most lett volna vége a bulinak. De még így is szexi volt, szexisen gyűrött. Én a helyében úgy festettem volna, mint egy

zombi. Csak néhányszor éjszakáztam tavaly, az emelt szintű tesztekre készülve, de ez a pár alkalom is megtanított arra: ha nem akarom, hogy azonnal orvoshoz küldjenek, minimum hat óra alvásra van szükségem. Ja, ha nem alszom eleget, azonnal megkérdezik, beteg vagyok-e. Kérsz valamit? - kérdezte Logan, miközben beállt a Starbucks parkolójába. Szinte meghatódtam, hogy ilyen udvarias. Beletúrtam a hátizsákomba a pénztárcámért. - Egy mokka frapucsínó jól jönne. - Mekkora? - Izé... kicsi? Jó, nem igazán értem a Starbucks-méreteket. Nem én tehetek róla, ha mind óriásinak tűnik. Mire megtaláltam a pénztárcámat, Logan már nyitotta is a kocsi ajtaját. Várj egy kicsit! - szóltam rá, miközben negyeddolláros után kotorásztam. Félig mulatva, félig bosszankodva nézett rám. Hagyd csak - mondta. Ebből is látszik, mennyire nem ismer. Én ugyanis mindig ki szoktam fizetni, amit rendelek. Ő azonban már messze járt. Megfordult a fejemben, hogy utánaeredek, és a pultra csapom a gyűrött egydollárost meg a negyeddollárost és a tízcentest, de aztán úgy döntöttem, hogy magunk között is elintézhetjük... az kevésbé kellemetlen. Ám ekkor megláttam Patrick

Bradfordot, aki arrafelé tartott, és teljesen leállt az agyműködésem. Patrick. Mivel egyenesen felém jött, minden megtépázott idegszálammal reméltem, hogy végre beszélhetünk egymással kettesben. Akkor ő is rájön majd, mennyire összeillünk. Olyan lehetőség volt ez, amit nem hagyhattam ki. Összeszedtem hát minden bátorságomat, kinyitottam a kocsiajtót, és leléptem a járdára. Hé, Patrick! Nem, ez nem az én hangom volt. A köszönés irányába fordulva láttam, hogy Chelsea Halloway üldögél két barátnőjével a Starbucks előtt. Jane-nel Smink és Pinknek neveztük el kis kettősüket, mivel Steffani Larson a MAC kozmetikumok és a Clairol-féle szőke hajfesték közös terméke volt - a pletykák szerint pár diszkrét plasztikai sebészi beavatkozáson is átesett -, Ashley McGrady meg hatodikos kora óta szolizott. Úgy látszik, a Menők a Starbucksban gyülekeznek bulik után, itt gyógyítják a macskajajukat, gondoltam. Mit mondhattam volna erre? Hisz nincs olyan srác, aki inkább velem foglalkozna ahelyett, hogy ezekkel a csajokkal édeleg. Patrick sem volt kivétel. Nem mintha Chelsea és Steffani ugyanúgy ácsingóztak volna utána, mint más Menő srácok (khm, khm, például Logan) után. De hát ez várható volt. Patrick épp csak belefért a Menők társaságába, de bármikor ki is paterolhatták onnan. Ami megmagyarázza, miért biccentett épphogy csak felém és ment tovább egyetlen mukk nélkül. De lehet, hogy engem akart megkímélni a

Menők piszkálódásaitól. A csajok vihorászni kezdtek valamin, amit mondott, én meg nem tehetek róla, de azt kívántam, hogy fulladnának bele a habos kávéba, és bénulna le az agyuk az oxigénhiánytól. Hülyén éreztem magam Logan csillogó fekete kocsijának oldalához dőlve, miközben tátott szájjal lesem a Menőket. Tuti, hogy a három banya észrevett, de még csak felém se intettek. Akkor is ott álltam, amikor Logan kijött, kezében a két kávéval. Logan! Ez megint nem az én hangom volt. Chelsea sikkantotta, de mivel néhány óra múlva amúgy is jelenése volt a srácnál, kissé mintha túljátszottá volna a lelkesedést. De persze Logan nem bánta. Mindössze a szemöldökét vonta fel a viharos köszöntésre. Talán így fogják a pasasokat a Chelsea-féle csajok: nem lankadó lelkesedéssel és mély dekoltázzsal. Szeva, haver! - Patrick szájából ez a köszönés olyan Mesterkélten hangzott, hogy kis híján elnevettem magam. Gondolom, nem mert lazább megszólítással próbálkozni (mondjuk: „Csá, öreg, mizu?"), nehogy kiröhögjék az erőlködése miatt. Szerintem viszont imádnivaló volt. Mély lélegzetet vettem. „Oké - utasítottam magam elég legyen a beszariskodásból! Logan most már bármelyik pillanatban odaléphet hozzám a kávémmal, és akkor a többi Menő sem tehet úgy, mintha meg sem látna."

Ezért inkább én tettem meg az első lépést. Egyenesen odamentem a csoporthoz. Közben nem vettem le a szemem a mokka frapucsínóról. Csak stílusosan, biztattam magam. De amikor már elvettem a kávét, a taktika nem működött tovább. - Ööö... kösz - motyogtam. - Később kifizetem. - Ugyan már - vetette oda Logan könnyedén. Akaratom ellenére elfogott az irigység. Hát igen, ha valakinek nem kell az egyetemi tandíj miatt aggódni, az könnyen nagylelkűsködik. Nem retteg attól minden kis kiadásnál, hogy a laptopját kockáztatja. Nem, később mindenképpen rendezzük makacskodtam. Mi van, ti jártok? - kérdezte Patrick bizonytalanul. Félrement a mokka, de nem a nevetéstől. Jó poén! - vihogott fel Chelsea. - Hogy ők egy pár... Ez durva volt, kösz. Jaj, nem, dehogy, nem, nem! tiltakoztam vadul. Talán egy „nem" is elég lett volna. Patrick elvigyorodott, amitől elgyengült a térdem. Tök cuki volt az olvadt csokoládé színére emlékeztető szemével... tisztára, mint a mokka frapucsínó a kezemben. Kicsivel közelebb húzódtam hozzá. Vonzott a mosolya, képtelen voltam ellenállni. - Csak kávét vettünk - mondta Logan. Igen - helyeseltem. - Élénkíti az

agyműködést, ezért hasznos a tanulásnál. Tudtátok, hogy volt idő, amikor a kávét fizetőeszközként használták? Patrick némán csóválta a fejét, jelezve, mekkora bakit követtem el. A csajok hitetlenkedve meredtek rám, mialatt Logan az italát hörpölte. Szemlátomást kitűnően szórakozott. - És miért kellene tudnunk? - csattant fel Chelsea. - Izé... mert érdekes? Le nem vettem a szemem Patrickről, hogy megőrizzem a melegséget a szívem táján. Ha pillantásom a három banya valamelyikének fagyos tekintetével találkozik, még jéggé dermedek a végén. Logan a vállamra tette a kezét (nyomban el is hallgattam), és azt mondta: Akkor viszlát, srácok. Aztán a kocsihoz terelt. Megvártam, amíg mindketten beülünk az autóba, és csak utána fordultam oda hozzá. - Érdekes, hogy kávéval fizettek, nem? kérdeztem. - Aha, jópofa. Meglepett, hogy helyesel. Fürkészően, gyanakodva méregetett szürkéskék szemével. Megpróbáltam nyugodtan állni a tekintetét. Néha olyan érzésem volt, hogy ő próbál tanítani engem, és én vagyok az, aki elhasal a vizsgán.

6. FEJEZET Nem is tudtam, hogy odavagy Patrickért. Logan ezt teljesen közönyösen mondta, noha szemlátomást kissé mulatott a dolgon. - M... m... miből gondolod? - nyögtem ki végül. - Mondjuk, a nyálcsorgatásodból. Képtelen voltam olvasni az arckifejezéséből. Erősen eltúlozta egy kissé suta helyzet jelentőségét, és közben nagyon elégedett volt magával. Még hogy én csorgattam a nyálamat? Miről beszél? Nem tudtam megállni, hogy ne tisztázzam a helyzetet. Egyenesen a szeme közé néztem. Nem szokásom flörtölni. Van jobb dolgom. - Reméltem, hogy ez elég meggyőzően hangzott. - Most pedig: használni akarod az agyadat, vagy hagyod elsorvadni? Hallgatás telepedett ránk. Jó, elismerem, túlontúl felvettem Logan megjegyzését... és bepipultam. Nem holmi baráti ugratás volt ez, mivel nem voltunk barátok. Ő Menő, én Láthatatlan vagyok, és ha el is feledkeztem volna róla, az iménti jelenet a Starbucksnál észre térített. - Oké, mi a baj? - törtem meg a csöndet, mert nem bírtam tovább. Vállat vont. Ennél kevésbé kommunikatív nem is lehetett volna. - Mi ütött beléd? - Semmi - vetette oda. -

- Nézd, nem tudom, mi a problémád, de tedd túl magad rajta! Nem tudunk tanulni, ha hozzám se szólsz. Pedig szükségem van erre a melóra, hogy vehessek egy Mac-Bookot. - Ezért csinálod? - kérdezte hitetlenkedve. Egy laptopért? - Ööö... igen - mondtam. - Mégis mit gondoltál, miért vállaltam el, a Nobel-díjért? A kérdésre ügyet sem vetett, csak elgondolkozott. Ennek van értelme. Még a név is stimmel. Értetlen képem láttán elvigyorodott. Mackenzie MacBookra gyűjt. A kezem ösztönösen ökölbe szorult, vigyáznom kellett, hogy ne kapjam fel a vizet. Hű de vicces! Ezt még nem hallottam soha. Jaj, várj, mégis! És nem Macknek hívnak. Nem hinném, hogy figyelt volna, mert épp akkor álltunk be a kocsifelhajtójukra. Néhány perc múlva már a konyhájukban ültünk a nyitott tankönyvekkel. Vagyis a francia-indián háború... kik között tört ki? - próbálkoztam újra. Logan bosszúsan beletúrt a hajába, és elmélyülten tanulmányozta a kicirkalmazott krikszkrakszot, amit a törikönyvébe kanyarintott. - A franciák és az indiánok között? így nem egészen pontos.

Akkor miért így hívják? - kérdezte elgyötörtén. - Nos, azért, mert a győzteseké az elnevezés joga. És kik győztek, a franciák vagy az indiánok? Egyikük sem. - A Logan szemében megjelenő viszolygás láttán gyorsan hozzátettem: - A britek és a telepesek. Tudod, túl hosszú lenne, ha úgy neveznénk: a britek és a telepesek háborúja a franciák és az indiánok ellen. - Halvány félmosoly volt a jutalmam, ezért folytattam: - A britek nyertek a telepesekkel együtt. Azért nevezték el francia-indián háborúnak, mert ők voltak az ellenség. Logan épp mondani készült valamit, amikor beléptek a szülei. Szervusz, Mackenzie - üdvözölt a mamája kedvesen. - Hogy megy a tanulás? Jó napot, Mrs. Beckett és Mr. Beckett. Közben azon gógyiztam, ne Dr. Beckettnek hívjam-e mindkettőjüket, vagy ezzel csak összezavarnám a dolgokat. - Azt hiszem, remekül. Most éppen a legfontosabb eseményeket nézzük át az órai anyagból. Igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy tökéletesen uralom a helyzetet, holott nyilvánvaló volt, hogy nem. Logan huszonkilenc százalékra teljesítette a felmérőt, amit mindennek lehetett nevezni, csak jó eredménynek nem. Semmi nem maradt meg a fejében az órákról. Leginkább a füzetét firkálta tele. Lerajzolta az osztálytársait, de viharban hányódó hajók és hosszú

nyakú zsiráfok is szorongtak a margón. Fantasztikus! - És önök hogy vannak? - kérdeztem, hogy témát váltsunk. - Ó, kitűnően - felelte Logan mamája, aki sültpulyka-szeleteket vett elő a frigóból, és nekilátott, hogy szendvicseket készítsen. Beckették háza ragyogott a tisztaságtól, itt minden drága és ízléses volt. Ami nem csoda, ha két doktor keres egyetlen gyerekre, és nem egy pincérnő nevel kettőt soványka fizetéséből meg a nőcsábász exférjétől kapott gyermektartásból. Történt valami izgalmas a kórházban? - Semmi érdekes. Néhány alkoholmérgezéses kölyöknek lei kellett mosni a gyomrát. Nagy buli lehetett az éjszaka. Itt még a felnőttek is tájékozottabbak voltak buliügyben, mint én. Én nem hallottam róla - tiltakoztam, igazi jó tanuló és jó kislány módjára. - Nem iszom alkoholt. Nem az én stílusom. Logan egyenesen a szemem közé nézett. Komoly? Ki nem találtam volna. Tahó! Így kell ezt - mondta a mamája csevegő hangnemben. Dicséretes, ha valaki ismeri a határait, és ehhez tartja magát. Nem gondolod? - fordult a fiához. Igen. Logan szemlátomást a nevethetnékjével küzdött. - De még mennyire.

Mindketten tudtuk, miért nem iszom. Ha nem hívnak meg ezekre a bulikra, ugyan hol részegedhetnék le? Már épp mondtam volna valamit, amikor megszólalt a csengő. Majd én - mondta Logan papája, aki kezében egy diétás kólával indult az ajtó felé. Jó napot, Mr. Beckett. Azonnal felismertem ezt a hangot. Sátáni volt, olyan lányé, akinek minden szava ármány és bujaság. Hazudsz, Mackenzie, csak annyit lehetett tudni a hangról, hogy Chelsea Hallowayé. Az összes többi puszta feltételezés, bár annak igen megalapozott. Logan, egy barátod jött látogatóba. - A papája hangsúlya sejteni engedte, hogy nem épp ez a legtalálóbb megjelölés. Nem mintha az én dolgom lett volna. Becsuktam a törikönyvet, és lélekben felkészültem a Chelsea-vel való találkozásra. Nem tudom, mi van ebben a csajban - talán a trendi frizurája vagy a tökéletes sminkje -, de mindig beparázom tőle. Bárhol bukkant fel - a suliban, a Starbucksban vagy Logan Beckett konyhájában - áradt belőle a felsőbbrendűség illata... vagy valami Victoria's Secret parfümé. - Helló, Chelsea - üdvözöltem lazán, mikor megjelent a konyhában. Felálltam, és megindultam a banános muffin felé. Dr. Beckették már a közös tanulás első napján arra biztattak, hogy érezzem otthon magam náluk, ami

azt jelentette, hogy nem kell minden alkalommal engedélyt kérnem, valahányszor megrohamozom a frigójukat. Az iskola utáni nassolásban legalább olyan jó vagyok, mint a tanulásban. Helló - vetette oda Chelsea, majd ragyogó mosollyal Mrs. Beckett felé fordult. „Gyönyörű lány vagyok, pontosan a fiához való” - mondta ez a mosoly. Benyali tyúk. - Hogy van, Mrs. Beckett? - kérdezte Chelsea negédesen. - Köszönöm, jól, Chelsea. És te? Chelsea hátravetette a haját. Szakasztott, mint egy glancos Pantene hajreklám. Pompásan. Mentek valahová Logannel, miután Mackenzie végzett a korrepetálással? Meglepett, hogy a nevemet hallom. Iparkodtam a frigóba olvadni, miközben begyűjtöttem egy diétás kólát. Hanem Mrs. Beckett szemlátomást nem az a fajta volt, aki levegőnek néz egy lúzert, amint egy népszerű csaj feltűnik a színen. - Ami azt illeti, Mackenzie most nekem is segít a fogalmazásírásban - jelentette ki Chelsea magabiztosan. De hát ő mindenben ugyanilyen magabiztos volt. Ha majd Logan-nel gyerekeik lesznek, biztos azok is nagyon magabiztosak lesznek. - Bírod még, Mackenzie? - kérdezte Mrs. Beckett kedvesen. - Nem hajtod túl magad? - Nem, dehogy, menni fog - feleltem.

Mi mást mondhattam volna? Az igazat? „Bocs, Chelsea, de tropára ment az agyam. Kénytelen leszel egyedül megírni azt a fogalmazást. Gondolom, emiatt majd bosszúból undok pletykákat terjesztesz rólam a lányöltözőben. Felhívhattalak volna, hogy visszamondjam a dolgot, de hát te nem adod meg a telefonszámod holmi Láthatatlannak." Igen. De jó is lenne! Ehelyett mit mondtam? Nem vagyok fáradt. Logan addig pihenhet, vagy akár átnézhet pár tesztkártyát, amíg Chelsea-nek segítek. Aztán újra nekiveselkedünk a tankönyvnek. Mrs. Beckett bólintott, miközben befejezte a szendvicse összeállítását. Akkor sok szerencsét. - Ezzel a férjével együtt kivonult az úszómedencéhez. Magamra maradtam a két Menővel. Hát szerencsére aztán tényleg szükségem volt, hogy ezt megússzam.

7. FEJEZET Nem hiszem, hogy tudok segíteni mondtam Chelsea-nek a fogalmazását átolvasva. Szívás volt rájönni, hogy ez tényleg így van. Nem igazság, hogy a suli legcsinosabb és legnépszerűbb csaja ráadásul okos is. A francba! Valami hibája csak kell hogy legyen (azon túl, hogy velejéig gonosz), különben kénytelen leszek azt hinni, hogy egy másik bolygóról idecsempészett kiborg. Mintha nem tudna hibázni... Halvány fogalmam sincs, miért kért meg, hogy nézzem át a fogalmazását, hacsak nem egy újabb csel volt, hogy Logannel lehessen. Miért, mi a baj vele? - ment át Chelsea védekezésbe. Kihúzta magát a székén, még jobban közszemlére téve a dekoltázsát, amit Logan láthatóan élvezett. Mondhattam volna, persze, hogy nincs vele semmi baj. „Jó kis fogalmazás ez! Nincs okod aggódni, Chelsea, az angoltanárodnak tetszeni fog." De ez nem lett volna teljesen igaz. - Nos - mutattam az előttem fekvő könyvre. Te úgy gondolod, hogy Janié, az Istent látták főszereplője végül rátalál az igaz szerelemre? - Igen. Csak mert én is olvastam a könyvet, de szerintem egyáltalán nem a szerelemről szól. Erre felkapta a fejét. -

- Miről beszélsz? - kérdezte viszolyogva. Arról szól, hogy előbb rossz pasikat szed össze, mielőtt a hozzá illőt megtalálná. - Az utolsó, lesütött szemmel elmondott szavakat Logannek szánta. Flörtölt ezerrel. - Szerintem meg szánalmas nő - jegyeztem meg, mire Chelsea megvetően nézett rám, Logan viszont megint jól mulatott. - Hagyja magát kihasználni a kapcsolataiban, míg a végén le kell lőnie a férjét, akit megharapott egy veszett kutya. A valódi üzenet szerintem az, hogy... a férfiak nem jobbak a kutyánál. Logan erre felvonta a szemöldökét. - Hé... ez nem igaz - mondta halál nyugisán. - Persze, nem mindig. Nem minden pasas, de a jelenlévők nem feltétlenül kivételek. Chelsea majd felnyársalt a tekintetével, Logan viszont elvigyorodott. Hát akkor kösz - mondta Chelsea, és kimondatlanul is hozzáértette, hogy „a nagy semmit". - Bocs, hogy nem tudtam többet segíteni. Szóval, Logan, hogy is állunk a francia-indián háborúval? - Őrült izgi - mondta faarccal. - Alig várom, hogy megtudjam, mi lett a vége. Fogadok, hogy a telepesek győztek vigyorodtam el. Ne lődd le a poént! - Ezzel becsukta a könyvét, ezért nekem kellett kinyitnom a magamét a megfelelő oldalon.

Ami azt illeti, tényleg izgi. Vegyük például ezt a csatát... De Logan rám se bagózott. Chelsea ugyanis előrehajolt, miközben úgy tett, mintha a fogalmazására koncentrálna. Mondtam én, hogy a férfiak nem jobbak a kutyáknál! A korrepetálás hátralévő része eseménytelenül telt el. Jórészt azért, mert valahányszor Logan megpróbált rám vagy a tankönyvre figyelni, Chelsea leejtette a ceruzáját. Ilyenkor bazi mélyen le kellett hajolnia, hogy felvegye. Vagy hátravetette hosszú hajót, amely lágyan visszahullott az arcába. A vak is láthatta, hogy a fogalmazása fikarcnyit sem érdekli, Logan pedig nem bánta a műsort. Mivel Chelsea kis magánszáma alatt Logan nagyjából annyi ideig tudott figyelni, mint egy guppi, a tanulásnak lőttek. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. A napnál világosabb volt, hogy Logan fejébe nem lehet beleverni az anyagot. Még szerencse, hogy vasárnap újra tanulunk, gondoltam magamban. A Hamilton-ház előtt tett ki, én pedig hazabattyogtam, miután csillogó fekete autója eltűnt szem elől. Dylan odakint várt rám. Úgy állt ott, mintha meghalt volna valaki házban. De tényleg. Hamuszürke ábrázatát látva rohanni kezdtem felé, azzal sem törődve, hogy csapdossa a hátamat a tatyóm. Mi történt, Dylan? Anyu jól van? kiáltottam. Egy szót sem szólt, amíg mellé nem értem, és -

akkor is csak karon ragadott, és bevonszolt a házba. Ezt látnod kell! Ezzel egyenesen a családi számítógéphez vezetett. Több millió éves darab, és egy örökkévalóságig tartott, amíg elindult. Dylan rátenyerelt az egérre, mire eltűnt a képernyő- védő anyu és kettőnk nevető strandfotójával. Ami helyette megjelent, annak láttán kis híján visszaadtam a befalt muffinokat. Egy Youtube-videó volt, kövérrel szedett címmel: Mackenzie Wellesley - minden idők legcikibb csaja! Már ettől legszívesebben elsüllyedtem volna. De az alatta lévő videó ennél is rosszabb. Mert ott volt az egész jelenet megörökítve, hogy milliók röhögjenek rajtam. Dylannek csak rá kellett klikkelnie, én pedig képkockáról képkockára újraélhettem mindent. Láttam magam, amint kiütöm Alex Thompsont a hátizsákommal, majd megrémülök, amikor nem ad életjelt, és lábamat a hasán átvetve megpróbálom feléleszteni. A legrosszabb az volt az egészben, hogy miközben a mellkasát püfölöm, Alex leplezetlen rémülettel és elképedéssel mered rám... ernyedten védekezve ellenem. Hogyhogy nem vettem észre? Annyira lefoglalhatott az újraélesztés, hogy nem vettem tudomást lankadt csapkodásáról. Valahányszor megmozdult, hogy levessen magáról, a következő erőteljes nyomástól visszahanyatlott a betonra. Kétségbeesett bocsánatkérésem minden egyes szavát hallani lehetett: „jól vagy? Piszkosul sajnálom. Baleset

volt. Nem láttalak meg... amíg fel nem löktelek... és ráadásul itt, mindenki előtt." Elsápadtam. Sejtelmem sem volt, hogy mindent ennyire elbaltáztam. Többé nem megyek Alex közelébe, az hétszentség! A videó alatt meg ott volt egy rakás komment. Mindjárt az első ez volt: „Hahaha! LOL. Ezt a gáz csajt!" Csak bámultam a képernyőre, miközben az agyamban egyre ez a mondat kattogott: „Ezt a gáz csajt! Ezt a gáz csajt! Ezt a gáz csajt!" Nehezen szedtem a levegőt, és tudtam, hogy bármelyik pillanatban eleredhet a könnyem. Egyetlen lehetőséged maradt - jelentette ki Dylan. - El kell költöznöd... talán valaki befogad. Ennyi bőven elég volt, sietve a szobámba takarodtam. Ott ágyba bújtam, fejemre húztam a takarót, és úgy tettem, mintha valahol egészen máshol lennék, nem itt. De nem igazán segített. Ha tudtam volna, mi vár még rám, soha többé nem hagyom el a szobámat.

8. FEJEZET Anyu azzal nyugtatott, hogy nem olyan nagy ügy ez az egész. Nem tudom, komolyan gondolta-e, amit mondott, de kijelentette, hogy népszerű iskolatársaimat csak zavarba ejti szellemi felsőbbrendűségem, ne vegyem hát fel a dolgot. Na igen. Ezért lettem köznevetség tárgya az interneten. Anyu épp ott tartott, hogy a YouTube-ot úgyse nézi senki, mikor felhívott Jane, hogy figyelmeztessen. Nem volt rá szükség, mert amúgy is kétóránként trappoltam le a földszintre, hogy ellenőrizzem, mennyien láttak. Úgy harmincezernél megálltam. Valahányszor megláttam a számlálót, aztán olvasni kezdtem az új kommenteket, az egekbe szökött a vérnyomásom. Jó volt hallani Jane nyugodt hangját. - Ümm... Kenzie - mondta, amikor felvettem a készüléket. - Beszélnünk kell. - Hadd találjam ki! Az egész gimi rajtam röhög? Elhallgatott. Hát... igen - mondta nagyon lassan formálva a szavakat. Jane őszinteségére mindig is számíthattam. - És mégis mit tanácsolsz? - tértem a lényegre. Újabb hallgatás következett. _ Mondjuk, találd meg a benned lakozó

vámpírvadászt. A telefonra meredtem. - Ennyi? Ez a tanácsod? Hisz eddig mindenre találtál megoldást. Gyerünk, gondolkozz! - Bocs, Kenzie - nevette el magát, aztán elkomolyodott. - Hogy bírod? - Az ágyamba menekültem. De majdcsak elviselem valahogy. Egy leégéssel több vagy kevesebb igazán nem számít. Jane újra felnevetett. Végül is nem ez a legrosszabb. Emlékszel, amikor általánosban elfingtad magad jóga közben? Ez a baj a régi barátokkal, az ember minden kis ingására emlékeznek. - Vagy amikor két éve olyan svunggal dumáltál annak a cserediáknak, hogy a végén teleköpködted az arcát? - Emlékszem - mondtam szárazon. - És külön kösz, hogy felidézed ezeket a szép pillanatokat. - Mindössze azt akarom mondani, hogy ennek is vége lesz egyszer. Kösz - mosolyodtam el. - És hogy ment a mai korrepetálás? A Menők nem emlegették a videót, ugye? - Nem, még nem - húztam el a szám. - De láttam Patricket a Starbucksnál. - Atyaég! Hogy oda ne rohanjak!

Ez nem volt túl szép tőle, ha azt vesszük, hogy én mindig végighallgattam a szerelmi nyűglődéseit. De hiába faggatom, mi a baja Patrickkel, mindig elhárítja a kérdést. Ezért úgy döntöttem, hogy meg se hallom ezt a kis gonoszkodást. - Aztán tanultunk Logannel. Elég fura volt. - Nem találtad meg a hangot egy Menővel? Ki gondolta volna? - Talált, süllyedt - nevettem el magam. - De ez valahogy más volt... Oké, először is tett egy szemét megjegyzést arra, hogy ájuldoztam Patricktől. - Jane meglepetten felszisszent. - Pedig nem is. De a legfurább az az egészben, hogy mennyire felkaptam a vizet. Hogyhogy? - kérdezte most már aggódva. - Jól vagy? Igen, persze. De azért alaposan nekimentem. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Menő, és úgy beszéltem vele, mint veled. Azaz, mint egy kötekedő kekec? Köszi - vigyorodtam el. - Kedves tőled, hogy ezt mondod. Tényleg. És meglepődött? Ezen elgondolkoztam. Fogjuk rá. Inkább azt mondanám, hogy mulattatta. Még oldotta is valamelyest a feszültséget. Csönd támadt a vonal túloldalán. - Fogalmam sincs, mit jelent ez - mondta végül

Jane. - Az égvilágon semmit - nevettem el magam. - Csak légy óvatos, Kenzie! Nem mehetsz át másik suliba. Corey meg én nem éljük túl a gimit nélküled. Ezért vagyunk a legjobb barátok Jane-nel az általános óta. Ne félj, nem lesz semmi baj. Hacsak Dylan nem nyír ki álmomban... Ilyen egy szerető, támaszt nyújtó családtag válsághelyzetben. Dylan kiviharzott a konyhából. Hagytam, hadd menjen. Nem lehet könnyű, ha az egész gimi az ember nővérén röhög, és hát tényleg mindenki rajtam röhögött. Erre már másnap rájöttem a suliban. A YouTube-videó végigkísért a folyosókon, úgy dongott körül, mint egy pimasz légyraj. Az egyik tahó még a barátját is oldalba bökte, amikor elmentem mellettük: Nem ölöm meg ezzel? - sipította magas fejhangon. Ami azt illeti, elég bénán utánzott. Lesunytam a fejem, és a magántanulói státuszt fontolgattam... legalábbis amíg ennyire ciki alaknak számítok. Mindössze annyi jó történt, hogy Corey visszatért a vitabajnokságról. Jane nyilván tájékoztatta legújabb (és legnagyobb) lebőgésemről, ezért mindketten igyekeztek lekötni a figyelmemet ebéd közben. - Nem is bámulnak - nyugtatott Jane idegesen,

amikor újra körbesandítottam az ebédlőben. - Dehogynem. - Jó, egy kicsit - vont vállat Corey mímelt közönnyel. - Nem olyan nagy ügy. Összehúztam magam a széken. Könnyen beszélsz. Neked senki nem ajánlgatja, hogy megtanít az újraélesztésre. Corey megint vállat vont. Rosszabb is lehetne. - Tényleg? Hogyan? - ellenkeztem. - Szemét megjegyzéseket írhatnának rólad a mosdó falára. Vagy rád szállhatnának a szekrényeknél. Leönthetnének jégkásával. Ilyenek Corey túl sok tévéműsort néz a lúzerek szívatásáról. Mégis úgy döntöttem, hogy nem vitatkozom vele, inkább a szendvicsemre koncentráltam. Mire hazaértem, teljesen lefáradtam. Kikészített, hogy hol a suttogó megjegyzésekre fülelek, hol meg próbálom teljesen kizárni őket a tudatomból. Még az emelt szintű órákon sem nyugodtam le. Folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy bogár a mikroszkóp alatt. De legalább Logannel nem kellett tanulnom aznap. Örültem, hogy senki nem volt odahaza. Dylan fociedzésre ment, anyu meg dolgozott. Összeütöttem valami kaját, zenét hallgattam a konyhában, elvégeztem a házimunkát, és tanulni kezdtem. Nem tudtam megállni, hogy kicsit álmodozzak is.

Elképzeltem, hogy leérettségizem ezen a borzalmas helyen, a Smith Gimnáziumban. Aztán egyetemre megyek. Leakasztok valami szuper ösztöndíjat. A tízéves osztálytalálkozóra minden sutaságom elpárolog. Chelsea Halloway még ekkorra sem fejezi be tanulmányait a helyi kis vacak főiskolán. Legalábbis én így képzeltem. Mindenkivel kellemesen elcsevegek majd a találkozón, és Patrick rájön, mennyire hiányoztam neki. Majd odaoldalog hozzám egy itallal meg azzal az olvatag tekintetével, és sétálni hív. Én angyalian rámosolygok, aztán kézen fogva otthagyjuk a többieket. Később pedig, még aznap este... hát... szóval abban aztán nem lenne semmi sutaság! Már vagy egy órája a kormányzati ismeretekkel szöszmötöltem, mikor hazajött anyu. Fáradt volt, de azért nekiveselkedett egy akkora tál ragunak, amin egy hétig elélhetünk. Utált főzni, én pedig megpróbáltam bemenekülni a szobámba, mert tudtam, hogy nem telik bele öt perc, és az ABBA üvölt a konyhában, minden létező felületet elborítanak a hozzávalók, és ha anyám szeme elé kerülök, a segítségemet kéri. Mivel én nála is pocsékabb szakács vagyok, haladéktalanul elpucoltam. Mackenzie - kiáltott utánam -, légy szíves, vágd fel azt a... Szerencsére megcsörrent a telefon. - Majd én felveszem. - Megörültem, hogy kihúzhatom magam a konyhai szolgálat alól. - Halló, Mackenzie Wellesley-vel szeretnék beszélni.

Meglepődtem, mert engem szinte soha nem hívtak. Ööö... én vagyok az. - Üdvözlöm. Az AOL Newstól hívom. Tudni szeretnénk, mit gondol a YouTube-videóról. - Izé... hát nem is tudom - hebegtem. Kínosnak érzi? - Természetesen. - Ezt a hülye kérdést! Lehetett volna anélkül végignézni a balfék újraélesztési kísérletemet, hogy ne akarnék menten elsüllyedni? Ha csak eszembe jutott a szitu, rám tört az ájulhatnék. - És mi zavarja benne a legjobban? - Nem is tudom - kezdtem el fel-alá járkálni. Talán ahogy Alex rángatózott, mialatt én... A vonal túloldalán fojtott nevetést hallottam, mire menten elhallgattam. Elnézést - köhécselt a pasi. - Már csak pár kérdéssel zavarom. Milyen érzés, hogy ön lett a „Hogyan ne viselkedjünk társaságban?” kampányarca? Hogy mi lettem?! Bocs, de nem értem. Semmiféle kampányarc nem vagyok. Kuncogást hallottam a vonalban. Rendben. És milyen érzés, hogy milliók nézték meg a videót? Értetlenül meredtem a készülékre, arra gondolva, hogy félrehallottam. - Bocsánat, de jól értettem, hogy milliókat mondott? - kérdeztem udvariasan.

- Bizony. Amióta a videó felkerült a YouTubera, a Fail-blogra, a Facebookra és a Twitterre, ekkora figyelmet keltett. Hatalmas levegőt vettem. Az oxigén hasznos dolog, gondoltam bágyadtan. Az a lényeg, hogy lélegezzek. - Nem is tudom, de azt hiszem, kellemetlen nekem ez az egész - folytattam a járkálást. - Csak még néhány kérdés. Ez most már inkább utasításnak hangzott, és nem tudtam, hogyan vethetnék véget a beszélgetésnek. Milyen érzés híresnek lenni? Erre teljesen elképedtem. - Nem tudom. Velem soha nem történt meg. - De hisz ön híres! - Nem, nem vagyok az - makacskodtam. Rendben - mondta a pofa csillapítóan. És az milyen érzés, hogy Ashton Kutcher emlegeti a Twitteren? - Mit csinál Ashton Kutcher? - Igazán nem akartam fel üvölteni. Azt még kevésbé akartam, hogy Dylan berontson a parányi dolgozószobánkba. - Ez most valami átverő show? - Nem tudta? - Az AOL-os pasi hallhatóan ledöbbent, de aztán hamar magához tért. - Milyen érzés feltörni a semmiből, mint Susan Boyle? - Nem vagyok Susan Boyle. Susan Boyle brit. Bekapcsoltam a számítógépet, hogy megnézzem a Twittert. Amíg vártam, hogy betöltsön, egyfolytában

járt a szám. - Susan Boyle egészen más eset. Ő tagadhatatlanul tehetséges. Egy focistát bárki fellökhet. - Rákattintottam a böngészőmre. - Azaz nem vagyok se híres, se fontos ember. Ez az egész egy nagy kamu, és én nem vagyok hajlandó bevenni. - Mi a hézag, Mackenzie? - üvöltötte Dylan. Az egyetlen hang, amit a vonal túloldalán hallottam, folyamatos kopogás volt. Valaki dühödten verte a billentyűt, hogy rögzítse a hallottakat. Begépeltem a Google-ba: Ashton Kutcher, Twitter. Aztán meredten bámultam az eredményre: „Hú! Oltári ez a videó! Nem tudunk ráunni az asszonnyal." És a linket is megadta... hozzám. Nagy ég! A telefon kicsúszott a kezemből, és berohantam a fürdőszobába. Annyira kiborultam, hogy majdnem hánytam. Szerencsére Dylan nem jött utánam. Letette helyettem a telefont, és kezében egy pohár vízzel az ajtóban várt. Jól vagy? - kérdezte idegesen. Megnéztem magam a fürdőszobatükörben. Semmi kétség, úgy néztem ki, mint egy vízi hulla. Olyan sápadt és nyúzott volt az arcom, hogy Rachel Evan Wood hozzám képest maga volt a kicsattanó egészség Marylin Manson-féle gót korszakában. Egyre hangosabban zúgott a fejem, olyan értelmetlennek tűnt az egész. Próbáltam volna elemezni vagy összerakni a helyzetet és kitalálni rá valamit, de csak a vécécsésze szélében találtam kapaszkodót. A pánik minden jel szerint a gyomromra ment.

Elvettem Dylantől a poharat, a víz felét magamra locsoltam, de még mielőtt összecsuklottam volna a fürdőszoba padlóján, jót húztam belőle. Igyekeztem kerülni az öcsém tekintetét. Én... Mi lesz most... van egyáltalán... Nem. Nekem végem. Egy ép mondatot nem tudtam kinyögni. Dylan habozott egy darabig, aztán leült mellém, és megfogta a kezem. - Minden jóra fordul, Mackenzie. - Ez már nem. Azért tovább ücsörgött mellettem a padlón, fogta a kezem, és azzal vigasztalt, amiben egyikünk sem hitt, hogy minden rendbe jön.

9. FEJEZET Innentől aztán elszabadult a pokol. Anyu a fürdőszoba padlóján kuporogva talált ránk, amikor vacsorázni hívott. Mindketten úgy tettünk, mintha meg se hallanánk, hogy csöng a telefon. Anyu a kagylóért nyúlt, de Dylan félrevonta, és elmagyarázta a helyzetet. Az egész olyan röhejes, olyan abszurd volt, hogy ha nem néztem volna ki úgy, mint aki fél lábbal a sírban van, anyu el se hitte volna. Továbbra sem sikerült megemésztenem, hogy minden jel szerint híres lettem. A legszívesebben többé meg se mozdultam volna. Nem bírtam enni, aludni, vagy akár levegőt venni. De tudtam, hogy nem maradhatok örökké a fürdőszobában - anélkül legalábbis, hogy a frászt ne hozzam anyura, márpedig neki amúgy is volt elég baja. Ezért leültem az öcsém és az anyám mellé vacsorázni, magamba erőltettem valami tésztaszerűséget, és megjátszottam, hogy semmi bajom. Aztán felbattyogtam a szobámba, lerúgtam a cipőmet, és ruhástul bebújtam a takaró alá. Másnap reggel, amikor minden egyszerre eszembe jutott, megálltam, hogy üvöltsék. Megpróbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Felöltöttem szokásos ruházatomat: fekete Converse csuka, farmer és egyszínű barna póló. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint eddig. De ezt csak addig lehetett eljátszani, amíg a buszra szállva le nem ültem Corey mellé, aki engem várt. Azonnal elfogott a bűntudat, amiért nem vettem fel a mobilomat előző

este. Corey csakis miattam ült most fel a buszra, különben sosem megy a közelébe. Amióta megtanult vezetni, nem bajlódott a tömegközlekedéssel . Miért nem voltál hajlandó velem beszélni? - rohant le nyomban. - Elfoglaltak az interjúk és a celebélet? Jobb lett volna, ha a végét nem ordítva mondja. - Miféle interjúk? - kérdeztem. - Mackenzie, fent vagy az AOL-on! Valami olyasmit írnak, hogy te nem vagy Susan Boyle... De feltettek a Facebookra, a Twitterre és a YouTube-ra is. Mostanra mindenki látta a videót az államokban. A nagyanyám szerint fergeteges. Még jobban összehúztam magam az ülésen. - Szuper... - De most nem is ez a lényeg - Corey hangja dühösen csengett. - Miért nem hívtál vissza? Mert a fenébe kívántam ezt az egészet. Corey a hallottakat emésztette, majd bólintott. Hát az tuti, hogy a „húzzuk meg magunkat" projektet jól elcseszték neked. Jane szállt fel a buszra, és kezembe nyomott egy baseballsapkát. - Nesze, vedd fel - mondta. - UCLA sapeccal és farmerben senkire nem figyelnek oda. Hátha segít. - Mármint miben? - érdeklődött Corey. - Hát abban, hogy békén hagyják. - Láttam rajta, hogy szíve szerint Jane még hozzátenné: „Mi a

szöszért?", de visszafogja magát. Ma már senki nem beszél így. - És miért kéne Mackenzie-nek elbújnia? Értetlenül bámultunk Corey-ra. - Oké, hallgassatok végig! - folytatta. - Tudom, hogy Mackenzie hozzászokott ahhoz, hogy észrevétlenül meghúzza magát, de muszáj ennek így maradnia? Mi volna, ha inkább előremenekülne? - Hogyan? - kérdezte Jane kétkedve. Corey sokat tudón mosolygott. Nos, igaz, hogy Mackenzie szíve szerint örökre észrevétlen maradt volna, de mivel ez a videó jelenleg a legmenőbb cucc a YouTube-on, ez a lehetőség kizárva. A média rád száll majd, Mackenzie. Új terepszínt kell keresned. Vegyülj a Menők közé, de most komolyan, akkor békén hagynak. Különben nézzünk szembe a tényekkel - felkerülsz a legrosszabbul öltözött hírességek toplistájára. Végignéztem kellemesen viseltes farmeremen. - Mi a baj a szerelésemmel? - Semmi - vigyorodott el Corey. - A kitérdelt, uniszex farmernadrág és az egyszínű póló összeállítás a legújabb milánói trend. - Dugulj el! Nézd, a lényeg az, hogy meg kell változnod - szajkózta tovább Corey a magáét, szándékosan oda se bagózva arra, amit mondok. - Ha átlagos maradsz, ráfázol, Mackenzie! Emlékszel A csaj nem jár egyedülre? Amikor a nagymenő srác érdeklődni kezd a művészlélek lány iránt, a csajnak ki kell

öltöznie, hogy ne keltsen feltűnést. Komolyan egy kilencvenes évekbeli Freddie Prince jr.- film alapján akarsz tanácsot adni? tiltakozott Jane. - Akkor már ott van Az ördög Pradát visel, ahol a rendes csaj kivetkőzik magából, számító érdekember lesz, és azokat is félresöpri az útból, akik a legtöbbet jelentették neki. Igen, de milyen dögös lett Anne Hathaway, miután beújított pár menő cuccot! Mackeznie is ilyen lehetne! Majd még meggondolom a dolgot ráztam le Corey-t, csak hogy elhallgattassam. A busz megállt a gimi előtt. Itt ért az aznap reggeli első sokk. Mert a hely dugig volt mikrofonokkal felfegyverkezett riporterekkel, akik egyetlen arcot kerestek a diákok tömegében... az enyémet. Igen, azt hiszem, kénytelen leszel meggondolni - mondta Corey, miután mindhárman leszálltunk. - Nem hinném, hogy a baseballsapka kiment a pácból. Hát tényleg nem könnyű átfurakodni a riporterek tömegén. Most már értem, miért rázzák le olyan kegyetlenül a paparazzókat a celebek. Elég kellemetlen, ha rád vetik magukat, fényképeznek, és ilyesmiket kérdeznek: „Beiratkozik elsősegélytanfolyamra, Mackenzie?" vagy: „Mackenzie, mi a kedvenc tévéműsora?" Tudom, hogy a filmekben, amikor az elnököt üldözi a sajtó, csak megy előre lesunyt fejjel, és azt

motyogja: „Nem nyilatkozom, nem nyilatkozom." Én ezt mindig butaságnak gondoltam. Nem lenne egyszerűbb felelni a kérdésekre, és úgy lerázni a riportereket? Most aztán én is rájöttem, hogy a médiát nem lehet csak úgy lerázni. Csak felelgettem, felelgettem a riportereknek, miközben próbáltam utat törni magamnak közöttük. Ööö... nem iratkozom be elsősegélytanfolyamra - morogtam a fogam között, ettől azonban csak még jobban bevadultak. - Milyen a szerelmi élete? - kiáltotta oda valaki. - Miféle szerelmi életem? - kérdeztem. - Nem nyilatkozunk! - visította Jane, aki egy komplett focicsapatot megszégyenítően sietett védelmemre. Két barátom fedezékében végül sikerült bespuriznom az épületbe, totál káoszt hagyva magam mögött. A többiek csak bámultak, és a mobiljukkal fotókat készítettek a lesi- fotósokkal vívott közelharcomról. Szuper! Corey-hoz fordultam, aki mellettem lihegett. Hogy fogom ezt túlélni? - Ugyan már, tök vicces volt! - vigyorodott el. - Na ja - sóhajtottam. - Mindig az volt a vágyam, hogy a csőcselék elől meneküljek. - Figyuzz, Mackenzie - bökött oldalba Jane. Mr. Taylor felénk tart. Mr. Taylor, a diri, kész röhej. Megtermett,

vastag nyakú figura, akinek bömbölő nevetése csak úgy visszhangzott a folyosón. Határtalanul büszke az iskola sportolóira, ezért maradhatnak meg a Spencerhez hasonló alakok a hokicsapatban a jegyeik ellenére. Korábban nem izgattam magam emiatt, mivel Mr. Taylor azt se tudta, hogy létezem. Most Jane-hez fordult. - Mackenzie, beszélnünk kell! - Akkor talán beszéljen vele - vihogott fel a barátnőm, és rám mutatott. - Tudja, ő lett híres. Persze, persze. Jöjjön velem, Mackenzie - hadovált a diri, amihez Corey szalutált. Sose volt erőssége, hogy jól kezelje a tekintélyszemélyeket, különösen ha azok többre tartották a focicsapatot a vitaklubnál. Igenis, uram - mondta gúnyosan. - Jó szerencsét - súgta még a fülembe, mielőtt elvonszolta onnan Jane-t. Hát nem egészen így képzeltem el a napomat. Mr. Taylor némán az irodájába vezetett, a diáksereglet ámuló tekintetétől kísérve. Továbbra is kattogtak a mobilvakuk, nem győztem a fejemet kapkodni. Ne kapcsoljon be senkit! - harsogta Mr. Taylor a titkárnőjének, majd felém fordult. - Nos, Mackenzie. Úgy néz ki, hmm... hogy helyzet van. Nem mondod, Sherlock?!” - feleltem volna legszívesebben, de befogtam a számat. Őszintén szólva aggódom a

biztonságáért. - Ezzel a diri ölembe ejtette az Oregonian legfrissebb számát, amelyen a következő szalagcím díszlett: „Mit mond minderre a kétbalkezes Mackenzie Wellesley?" Olvasni kezdtem: A 16 éves Mackenzie Wellesley, amikor megpróbálta újraéleszteni iskolatársát, nem gondolta volna, hogy a bulvársajtóba lehel új életet. A nevezetes balfogásról készült videofelvételt több millióan látták, amióta felkerült a Youlube-ra. Miss Wellesley országos hírességgé válását elősegítette, hogy olyan ismert nevek nyilatkoznak róla, mint Ashton Kutcher vagy a Hivatal sztárja, Rainn Wilson. Nem valószínű, hogy ez a kis hölgy egyhamar eltűnik a szemünk elől. „Dehogy vagyok olyan, mint Susan Boyle! Ugyan már! nyilatkozta miss Wellesley, nyomatékosan hangsúlyozva a kettejük közti különbséget. Nagyon úgy tűnik, hogy jó ideig hallunk még róla és az inkriminált videóról. Nem sok újat találtam a cikkben. Kicsit mégis forogni kezdett velem a világ, hogy magamról olvastam az újságban. Megpróbáltam nem kiakadni, amennyire tőlem telt. - Lélegezz mélyeket!" - intettem magamat, és teleszívtam a tüdőmet. És mit kíván tenni a biztonságom érdekében? - kérdeztem Mr. Taylort. Valami effélét vártam: „Nos, a hasonló esetekre a következő az eljárás. Ahhoz, hogy minimálisra csökkentsük az ön mindennapi életének megzavarását..." Természetesen nem mondta ezt, mivel ilyen eljárás nincs. Nincs az iskolának semmiféle terve, vészforgatókönyve arra az esetre, ha egy diákjuk egyik

napról a másikra híressé válik. Ilyen még nem fordult itt elő. Már amíg velem meg nem történt. Mr. Taylor fontoskodón hátradőlt a székén. Ami nevetséges volt, hisz a vak is láthatta, hogy a legkevésbé sem ura a helyzetnek. Az édesanyja hamarosan ideér, hogy kicsit elbeszélgethessünk hármasban. Nyomban mardosni kezdett a bűntudat. Mennyit gürizik meg túlórázik anyu abban a jó kis étteremben, hogy kijöjjünk a pénzből. Mindig nagyon vigyáztam, hogy ne zavarjam a munkahelyén. Erre semmi szükség - tiltakoztam. Nincs velem semmi gond. Találjunk ki valamit, és majd én elmondom anyunak. Ám alig ejtettem ki e szavakat, amikor anyu viharzott be az irodába fekete kosztümjében és magas sarkúban. Jól vagy, drágám? - kérdezte, tudomást sem véve Mr. Taylorra. Az ér anyukám mindig is ilyen volt. A legfőbb gondja az, hogy biztonságban tudja a gyerekeit, nem pedig, hogy bárki mcs feldúlt lelkivilágával bajlódjon. Jól vagyok, anyu. Mr. Taylor megköszörülte a torkát. - Mrs.Wellesley... - Ms. Wellesley - javította ki anyám. Mr. Taylornak a szeme se rebbent.

Nos, az ön lánya igencsak nehéz helyzetbe került, Ms. Wellesley. És akkor még nagyon enyhén fogalmazott. Igen, tudom - helyeselt anyu higgadtan. Mit tehetünk az érdekében, igazgató úr? Mr. Taylor felfújta magát, mint egy gömbhal. Nos, úgy vélem, a legfontosabb ez esetben Mackenzie biztonsága, másodsorban pedig a tanulmányi eredménye. Kitilthatom talán a sajtót az iskola területéről, ennek majd utánanézek, de vegyük sorra a többi lehetőséget is. Anyu egyetértőn bólintott, Mr. Taylor pedig folytatta: - A... hmm... közelmúlt eseményeire való tekintettel az volna a legjobb, ha Mackenzie változtatna kissé a napi beosztásán. Ugyanazokat a tárgyakat viheti tovább úgy is, ha beül a könyvtárba tanulni, ahol nem zavarják... és ő sem lesz zavaró tényező. Döbbenten meredtem rá. - Szó sem lehet róla! - kiáltottam. - Van fogalma arról, hány emelt szintű tárgyam van ebben az évben? Három! Semmi kifogásom az ellen, hogy felmentsen a tornaórák alól, de a többi tanórát semmiképp nem hagyhatom ki. Soha nem érném be a lemaradásomat. És nem sikerülnének a központi vizsgák. Nem kapnék egyetemi ösztöndíjat. Akkor pedig... Látom, hogy nagyon szívén viseli az előmenetelét, Mackenzie - szakított félbe a diri. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy felfogta, -

mire vállalkozik. A figyelem középpontjába kerül. Biztos abban, hogy nem akar mégis a könyvtárba beülni? Kihúztam magam. Pontosan tudtam, mi vár rám. A többiek majd suttyomban fotóznak az iPhone-jaikon. A szerelmi életemről és a szerelésemről sutyorognak. Folyvást arról a hülye videóról kérdezgetnek. De az egyetem ezt is megéri, oda pedig az emelt szintű tárgyakból letett vizsgák vezetnek. Igen, biztos vagyok - mondtam határozottan. - Ez a... kellemetlenség nem akadályozhat meg abban, hogy úgy éljek, mint eddig. Hogy ugyanazok legyenek a barátaim, és ugyanazokra az órákra járjak. - Felberregett az utolsó figyelmeztető csengő. Felkeltem a székemről. - Anyu, suli után felhívlak a mobilomon. És köszönöm a javaslatát, Mr. Taylor, de most órám van. Ezzel távoztam. Ahogy végigtrappoltam az üres folyosókon, elszántam magam arra, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Hamar kiderült azonban, hogy ezt úgyse veszi be senki. A tanteremben minden fej felém fordult. látott szájjal bámultak, Logan Beckettet is beleértve.

10 FEJEZET Az óra akadozva folyt, főleg azért, mert mindenki engem nézett Mr. Helm helyett. Mintha vártak volna valamire, mondjuk, hogy elbőgjem magam. És mivel eddigi életcélom az volt, hogy radarmagasság alatt repüljek, nem lelkesített túlságosan, hogy most az összes „monitor"-on látható vagyok. Minden egyes mozdulatomat vizsla tekintetek követték és értékelték. Az óra végére totál lefáradtam. Minden erőmet elvette, hogy meg kell játszanom magamat. A legszívesebben közöltem volna a dirivel, hogy igaza van... aztán otthon fagyival vigasztalnám magam. De nem ment. Képtelen lettem volna beismerni, hogy kudarcot vallottam. Ezért amikor megláttam Logant a tanterem előtt, meg sem próbáltam elkerülni. Helló - mondta. Nem azt, hogy: „Jól vagy?” vagy: „Mondd csak, Mackenzie, milyen érzés, hogy Ashton Kutcher viccesnek tart?" Mindössze annyit, hogy helló. Szia, mizu? - motyogtam. Nem szoktunk itt a suliban beszélgetni, vagy csak ritkán. Miért is tettük volna? Én az órákon remekeltem, ő pedig a folyosó királya volt. Totál más a kettő. - Tanulunk azért ma? - Mintegy mellékesen vetette oda, ahogy sodródni kezdtünk a tömeggel. - Természetesen. - Egy pillanatra megálltam. -

Nem akarom elveszteni ezt a melót. Különben is... majd később megbeszéljük - szakítottam félbe magam, mert két irányba indultunk, két különböző osztályterem felé. - Jó, akkor találkozzunk Helm terme előtt. Ezzel elment. Sötétbarna hajával és farmeres alakjával elvegyült a hasonló szerelésű srácok tömegében. Én meg pofázhattam, mivel fogad majd délután: „Bocs, Mackenzie, nem te vagy az oka. Vagy voltaképpen mégis te. Nagyon jó, ha egy YouTube-on elhíresült balfék osztja az észt." Még másfél óra múlva, az ebédnél is ezen agyaltom. A burritómat stíröltem, remélve, hogy az íze jobb lesz, mint a külleme... ami nem lett volna nagy teljesítmény, mivel ehetetlennek látszott. Corey és Jane szokás szerint mellém ültek. Amint egymás mellé kerültünk, nyomban megeredt a nyelvünk: Oké, most az a legelső dolgunk, hogy felturbózzuk a ruhatáradat - mondta Corey, és elővette a jegyzetfüzetét. - Kémiaórán készítettem pár skiccet. Amint látod, itt olyan farmert viselsz, ami kiemeli azt az imádnivaló popsidat, és széles, kerek kivágású pólót - ezt külön is lerajzoltam a hajadat pedig leengeded. Mi a baj a lófarkammal? - nyúltam hátra a hajamhoz. Lerontja az összhatást - mondta Corey, és előrelapozott a füzetében. - Ez meg itt egy mélykék színű ruha. - Szerinted Mackenzie majd ilyenekben jár suliba? - horkant fel Jane. - Ami azt illeti, máshová

sem fogja felvenni... Pedig igazán csini - mondta, miután jobban megnézte a rajzot. - A régi Mackenzie-re mindez igaz volt. Csakhogy az újat bárhova meghívhatják, mondjuk, klubokba, meg ilyenek. Tizenöt percre lakunk Portlandtől - mutatott Corey széles gesztussal az ablak felé -, a kultúra és a szórakozóhelyek városától. Már így is egy rakás koncertről lemaradtunk, mert még nem vagyunk nagykorúak. Mostantól azonban beengednek minket. - Ettől olyan izgatott lett, hogy a többit gyakorlatilag visította: - Mit gondoltok, Miley Cyrusnak olyan nagy ügy bejutni egy klubba? Nem! Egyszerűen csak besétál, és kész. - És az egyenletben én lennék Miley Cyrus? kérdeztem elhűlve. _ Gondolj a Party in the U. S. A-re, Mackenzie! Mindenre fel kell készülnünk. - Hát engem még ez a burrito is váratlanul ért... - mondtam egy újabb falat után. - Megyek, veszek inkább egy muf- fint. Kér valaki? - Én igen - mondta Jane. - Zabkorpás-fahéjast. - Majd hozzáírom a többihez - eresztettem meg egy félmosolyt. Jane-nel majdnem két éve már felváltva vettünk egymásnak muffint. Képtelenség volt számon tartani, ki tartozik kinek. Mosolyogva álltam be a sorba és vettem elő a pénztárcámat. A menzán fenségesek a muffinok, a legmélyebb depiből is kihúzza az embert, ha ilyen finomságot tart a kezében. Ezért nem vettem észre a

padlóra ömlött üdítőt. És ez így is maradt volna, ha nem löknek meg - jó erősen -, épp amikor fizetni akartam a pénztárnál. Minden olyan volt, mint egy lassított felvételen. A lábam megcsúszott, megtántorodtam, és elterültem a padlón. Két kezem ösztönösen előrelendült, hogy felfogjam az esést, de csak a muffinokat sikerült kilapítanom. A pénztárcám szétnyílt az ütéstől, s pennykkel, öt- és tízcentesekkel, meg még néhány negyeddollárossal borította be a ragacsos padéót. Nem keltem fel azonnal. A fejemet jól bevertem, és forgott velem a világ. Egy pillanatig csak a fájdalmat éreztem, de még hogy! Az agyamat mintha centrifugába dugták volna. Karok nyúltak utánam és emeltek fel a földről. Lassan elhatolt a tudatomig, hogy Jane és Corey az. - Mi... - kezdtem volna, de Jane elhallgattatott. - Engedd, hogy bevigyünk a kezelőbe! Corey azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Seggfejek! - üvöltötte a röhögő focistákra, akik körülvették Alex Thompsont. Ekkor jöttem rá: ez nem véletlen menzabaleset volt, hanem kitervelték. Chelsea elégedett mosolyából ítélve ő is pontosan látta, mi fog történni, és esze ágában sem volt szólni. Annyit sem, hogy: „Jaj, Mackenzie, vigyázz!" Gondolom, Alex Thompson és a Menők együtt főzték ki, hogy megszívatnak. Fájdalomtól elködösült szemmel végigmértem Chelsea puszipajtásait. Az asztalnál ülők többsége tele szájjal nevetett. „Na már megint a Kétballáb! Micsoda lúzer!”

- gondolhatták. Kábán megdörzsöltem a tarkómat. Tekintetem ekkor találkozott Loganével, aki határozott léptekkel felém tartott. Fura volt, hogy nem ült együtt a Menőkkel, de már abban sem voltam biztos, hogy valaha is láttam őt az asztaluknál. Mintha fejfájásom lüktetése a lépteit visszhangozta volna. Beismerem, pánikba estem... újra. Ahogy megláttam, nyomban az a gondolatom támadt, hogy most rúg ki. Hisz nézzünk szembe a tényekkel, úgymint: 1. Ő Menő. 2. Újfent nyilvánosan leszerepeltem. 3. Neki viszont meg kell óvni a jó hírét. 4. Amit én mindenképpen veszélyeztetek. Mégsem hagyhattam, hogy kirúgjon. Le kellett lépnem, mielőtt munka nélkül maradok, vagy a legjobb barátomat veszítem el, akin látszott, alig várja, hogy összeakaszkodjon egy focistával. Megragadtam Corey vállát. Ne húzd fel magad! - mondtam bénán. Tűnjünk innen! Már hogyne húznám fel magam? sziszegte. - Ezek azt képzelik, elhasaltathatnak, és csak úgy megússzák? Harsányan és meglehetősen csúnyán szitkozódott, legalábbis az én ízlésem szerint. Alex Thompson azonban csak vigyorgott. Revans, bár talán meg is kellett volna

lovagolnom a csajt, hogy egálban legyünk. Rosszul voltam. Nem csupán azért, mert zúgott a fejem, és féltem, hogy minden mozdulatomat filmezik. Alex a jelek szerint úgy érezte, nincs abban semmi, ha a padlóra küld, vagy azon viccelődik, hogy rám mászik... és mindezt egy jelentéktelen malőr miatt! Gondolom, ezzel akarja fitogtatni a férfiasságát. Botladozva feléje indultam. Többé ne merj bántani se engem, se a barátaimat! Mindezt igyekeztem hidegvérrel, közönyösen mondani... több-kevesebb sikerrel. - És ha nem, akkor mi van? - röhögött a szemembe. Megszívod, ahogy egy jó kislány csak megszívathat - mosolyogtam rá. - Hidd el, megtehetem anélkül, hogy egy ujjal is hozzád nyúlnék. - Corey-hoz és Jane-hez fordultam, akik tátott szájjal, megrökönyödve bámultak rám. - Na, mehetünk, srácok? Bólintottak, és kis hármasunk elvonult. Először fordult elő a két év alatt, hogy úgy éreztem, most vagányul viselkedtem Kár, hogy ez az érzés nem tartott sokáig.

11 FEJEZET Jól csináltad. Megpróbáltam kitalálni, miről beszél Logan, mikor suli után Mr. Helm osztálytermétől a parkoló felé sétáltunk. Mármint mit? - kérdeztem, még mindig a halántékomat dörzsölgetve, hogy enyhítsem a borzalmas fejfájást, ami negyedórával azután tört rám újra, hogy távoztam az ebédlőből. Hát ahogy Alexet meg a haverjait kiosztottad. Feltűnt, hogy nem azt mondta, a „haverjaimat". Ez meg mit jelentsen? Ha nem ment volna tropára az agyam, talán valamiféle mélyebb jelentést is tulajdonítottam volna ennek, így azonban csak vállat vontam. - Ja, szerintem is jól elintéztem őket. - Mi az hogy! - mosolyodott el, legnagyobb meglepetésemre. Akaratlanul is viszonoztam a mosolyát. És az enyém volt az utolsó szó. Hallottad? Keményen befenyegettem a srácot. Igyekeztem nem észrevenni, milyen észvesztő, ahogy Logan barna haja a szemébe hullik, mialatt kinyitja a kocsija ajtaját, hogy beüljek. - Szóval szerinted sikerült ráijesztenem? Kihúzott a parkolóból. -

-

Igen, de kétlem, hogy sokat árthatnál

neki. Hátradőltem az ülésen. - Először én is erre gondoltam. De azért, azt hiszem, ha kitalálnék valamit, simán megúsznám. Ki hinné el a suli legjobb tanulójáról... vagy legalábbis majdnem legjobb tanulójáról - javítottam ki magam -, hogy valami disznóságot csinál? Logan a kormányon dobolt az autórádióból szóló zene ritmusára. - Na igen. - A fenyegetésem azért volt hatásos, mert most fogalma sincs, mire számítson. Nem tudhatja, a szekrényében teszek-e kárt, az ellenőrzőjében, vagy a bizonyítványában. A képzelet mindig félelmetesebb a valóságnál. Ez a lélektani hadviselés alapja. - Szóval az idegeit vetted célba. A magam részéről jobb szeretek egyenesen támadni. Bele a közepébe. - Hogyan? - kaptam fel a fejem. Már azt se tudtam, miről beszélünk, mert közben arról kezdtem ábrándozni, milyen lenne, ha a tarkómra tenné a kezét, vagy felemelné az államat, hogy megcsókoljon. Persze nem volt értelme ilyesmiről fantáziálni, mert Logan nemcsak hogy Menő, hanem valószínűleg (újra) Chelsea-vel kezd járni, aztán elveszi feleségül, hogy a tízéves osztálytalálkozón a vasgyúró féléves kisbabájukkal jelenjenek meg. - A harcról beszélek - világosított fel. - Pár kemény ütés a jégen, és sokkal jobban érzem magam.

Elképzeltem, ahogy Alexre vetem magam az ebédlőben, és ütöm-vágom. Lefogadom, nem vinné el szárazon... mielőtt engem bevinnének a gyengélkedőbe. - Verekedni én is tudok - magyaráztam. - Néha be kellett húznom egyet-egyet, különben kénytelen lettem volna min den hétfő este a focimeccset nézni. - Bátyáid vannak? - kérdezte. Most jöttem rá, milyen keveset tudunk egymásról. Nem, egy öcsém, Dylan. Hátvéd az általános iskolai csapatban, és mindenkit istenít, aki lábszárvédőt visel. Logan elgondolkozott egy pillanatra. Sovány, vörös hajú? Igen - bámultam rá csodálkozva. Jó srác - vont vállat. - Edzettem a nyári sporttáborban. Veszi az instrukciókat. - A tieidet talán igen - mondtam. - De nem töri össze magát, hogy nekem bármiben is segítsen. Mondjuk, az igaz, hogy tegnap este tök rendes volt, amikor felhívtak a... - Nem fejeztem be a mondatot, mert most jöttem rá, mitől is volt hiányérzetem: a sajtó. Egész nap rettegtem, hogy rám szállnak ezek a kullancs riporterek, de nyomtalanul felszívódtak. A szó szoros értelmében tizenöt percnyi hírnév jutott nekem, mielőtt kifújt volna. - Te, ezek elmentek! - Majd kibújtam a bőrömből örömömben.

- Kik? - A riporterek meg a többi sajtos. Mind eltűntek. - Sóhajtva nyújtóztam el az ülésen. - Végre megint Láthatatlan lehetek. Király! És ezt holt komolyan gondoltam. Logan beállt a hosszú, elegáns kocsifelhajtójukra... Az élete valószerűtlenül tökéletes volt. Azt akarod, hogy levegőnek nézzenek? kérdezte elképedve. - Hát igen. - Szerintem ez elég kézenfekvő volt. - Ha aközött kell választanom, hogy rám se bagóznak, vagy köznevetség tárgyává tesznek és elhasaltatnak, miközben sorban állok a menzán, akkor nem nehéz a választás. - És mi van a harmadik lehetőséggel? Csodálkozva néztem rá. Ugyanabba a suliba járunk, nem igaz? Számomra nincs harmadik lehetőség. Ezért tanulok olyan keményen, hogy bejussak az egyetemre. - Logan erre nem szólt semmit, mialatt kiszálltunk a kocsiból. És a te terveid? - kérdeztem kíváncsian. - Egyetem. Valahol. A szüleim azt szeretnék, ha az ő sulijukba, a USC-re mennék, de nem vagyok biztos benne, hogy az nekem való. - Durva, nem? Ahogyan a felnőttek elvárják, hogy az egész jövőnket előre kitaláljuk. Mintha azzal, hogy bekerülök az egyetemre, el is lenne boronálva minden. Elvégzem a töri szakot, aztán történész leszek.

De mi van, ha megtetszik, mondjuk, a szociológia, és Ausztráliába szeretnék költözni, hogy az aborigin kultúrát tanulmányozzam? - Aborigin kultúra... nem semmi - mondta Logan. - Látom, nagyban gondolkozol. - Így van - bólintottam, miközben bementünk a házukba. Ott elővettem a tankönyvet, és szétnyitottam kettőnk előtt a konyhaasztalon. - Hol is hagytuk abba?

12. FEJEZET Másnap kimerültén ébredtem. Logan korrepetálása elvette az időt a saját házimtól. Rengeteg leckém volt a kormányzati ismeretek órára, és mindössze öt órát aludtam. Nem vagyok korán kelő típus. Ha ki is kászálódom időben az ágyból, sokáig morc és ingerült maradok, hamar begurulok Amikor a konyába érve láttam, hogy Dylan minden tejet megivott, nem lett tőle jobb kedvem. Elővettem néhány gofrit, és a kenyérpirítóba löktem. Ekkor sikítást hallottam. Úgy hangzott, mintha Dylan egyszerre törte volna el a lábát, az összes kézközépcsontját, és húzódott volna meg néhány ina. Dylan! - ordítottam. Minden hülye nővéri védelmező ösztönöm riadót fújt. - Dylan, mi történt? Mikor a számítógép előtt találtam, ahol a képernyőre mutogatott, meg tudtam volna ölni. Szórakozol velem? Halálra ijesztettél, te kretén! Dylan azonban kitörésemre fittyet hányva továbbra is a monitorra mutatott. Nem érdekel, mit mondanak rólam, oké? A dolognak vége. Holnapra lecseng az egész. Felfogtad végre? Dylan azonban a fejét rázta, és ráklikkelt a képernyőre.

Egy másodpercre összezavarodtam. Dylan a YouTube-ot hívta be, de nem engem nézett, hanem a ReadySet rockegyüttes legújabb klipjét. Gondolom, ismeritek őket. Hogyne ismernétek, hiszen a ReadySetről beszélünk. A dalaik az első pillanattól óriási kert aratnak, és a banda híres a zseniális klipjeiről. Mint a frontemberükről, Timothy Goffról hallanotok kellett arról a tizennyolc éves srácról, aki egy csapásra meghódította a zenei világot. Máig lenyűgöz az a teljesítmény, ahogy bravúrosan beledolgoztak engem az Alice című pörgős számuk klipjébe. Lassított felvétel mutatja a levegőbe repülő Alexet, majd abban a pillanatban, ahogy a földre vágódik, megszólalnak a dobok. Annyira művészi: a változó háttérszínek, a vágás, a közeliek... minden. Egészen úgy nézett ki, mintha az én kis „baleset"-emet egyenesen erre a dalra koreografálták volna. És a szöveg is totál passzol. Különösen ezek a sorok: Olyan vagy, mint aki átment a tükrön, megesküdtél, hogy visszajössz, de itt egy írásos dokument azt mondja, örökre ott maradsz. Látszik az arcomon a totális pánik, amitől a jelenet egyszerre megrázó és humoros. Tökéletes összhatás és azonnali siker. Totál kiakadtam. Seee-sem-miség az egész - dadogtam. De tudtam, hogy nem így van. Még elhíresült mondatom - „Nem ölöm meg ezzel?" - is

belekomponálták a dalba. Istenien hangzott. Dylan a szemembe nézett. Talán megint védelmező ösztönöm lépett működésbe, de olyan kicsinek látszott: keszeg kis mitugrász volt a borzas vörös üstökével és a szeplőivel. Én pedig tönkreteszem az életét. Mackenzie - lassan, tagolva ejtve a nevemet, mintegy külön ízlelgetve minden egyes szótagot. - Egy Youlube-videót még elfelejtenek, de ez egészen más tészta... Már a nyelvemen volt, hogy köszi, de a médiával is egész jól elboldogultam. Hanem bármennyire nehezemre esett igazat kellett adnom neki. Az életem már azelőtt is kész káosz volt, mielőtt megihlettem volna Amerika legnagyobb rockszenzációját. Ha eddig bárki lemaradt nyilvános meg- szégyenülésemről, most megnézheti a negyvenes toplistán vagy az MTV-n. Mindenki meg akar majd ismerni. Az ember nem néz meg úgy egy szuper zenés videót, hogy ne lenne kíváncsi a benne szereplőkre. Ezért lett olyan híres az a fiatal pár, amelyik végigtáncolt az esküvőjén a padok között. Először a Youlube-ra kerültek fel, aztán az AOL-re, majd a Hivatalban is parodizálták őket, amitől beindult ellenük a hadjárat, amiért Chris Brown dalát használták fel (aki addigra arról lett hírhedt, hogy megverte az akkori barátnőjét, Rihannát). Végül be kellett menniük a Jó reggelt, Amerikába, és pénzt adományozni a párkapcsolati erőszak elleni küzdelemre. Mindezt csak azért, mert valaki felvette az egybekelésüket, és felpakolta a netre.

Kész őrület, de ez a helyzet. Nekem most suliba kell mennem mondtam gyorsan. A konyhába oldalogtam, hogy elkészítsem anyu reggeli kávéját. Közben végig azzal biztattam magam, hogy hamarosan újra átlagos tini lehetek, aki átlagos középiskolába jár az Oregon állambeli Portland külvárosában. Na és ha nem ért véget a tizenöt perces hírnevem? Mi van akkor? Majd elviselem a következő tizenöt percet. Talán. Próbáltam összeszedni magam. Odaadtam anyunak a bögréjét, és megkértem, hogy vigyen el az iskoláig. Bólintott miközben a kávét kortyolgatta. Bár soha nem mondta, hogy „Mackenzie, nem érek rá téged fuvarozni", nyomorultul éreztem magam. Volt neki elég baja nélkülem is. Majd meg kell hálálnom valamivel, ezen az egy csésze kávén kívül. Amíg anyu kávézott, sietve végiggondoltam a napirendemet, mikor lenne időm egy kis takarításra valamikor a suli, a korrepetálás meg a tanulás után, de még vacsora előtt. Anyu tekintete közben felélénkült, a kávé eloszlatta a szürke ködöt, ami féléber állapotban jellemezte. Bárcsak az ő égszínkék szemét örököltem volna az apám jellegtelen barna szempárja helyett! A lángvörös hajáról meg aranykincsen táncot lejtő manók jutottak eszembe. Induljunk - mondta. A kocsifelhajtónál nem várakozott egyetlen riporter sem, se a gazos, bokáig érő fűben. Talán nem is olyan nagy ügy a ReadySet-klip. A suli elé érve

megbizonyosodhattam arról mekkorát tévedtem. Olyan volt, mint tegnap... csak épp kismilliószor rosszabb. Mi a...! Nem engedtem, hogy anyu befejezze mondatot, mert féltem, hogy inamba száll a bátorság a riporterek serege láttán. Kinyitottam a kocsiajtót, és futásnak eredtem. Alig pár lépés után elnyelt az öltönyök, felvevőgépek és hangtechnikai eszközök erdeje. Tehetetlenül forogtam körbe-körbe, kétségbeesetten keresve a tekintetemmel valakit, akit ismerek aki segíthetne... Nem voltam én erre felkészülve, teljesen bepánikoltam. Valaki mikrofont nyomott a képembe. Mialatt a kiutat keresgéltem, megmarkoltam. Mi a mérete, Mackenzie? Maga is ReadySet-rajongó? Elmegy a csütörtöki koncertjükre? Izé... - Túl sok kérdés volt ez egyszerre! - A méretem, azt hiszem, tizenkettes. Igen, szeretem a ReadySetet. Ki nem? De nincs jegyem a koncertre, biztosan el is fogyott. - Igaz, hogy találkozgat a frontemberükkel, Timothy Goff-fal? - Még csak nem is láttam őt élőben! Megfordult a fejemben, hogy elhajítom a mikrofont, és elfutok, de féltem, hogy kifizettetik velem a kárt. - Mit szokott viselni, Mackenzie? - Izé... farmert?

- Van kedvenc divattervezője? Hitetlenkedve meredtem a riporternőre, aki tök elegáns volt sötétkék selyemblúzában és méretre szabott nadrágkosztümjében. És még ő kérdez engem a divatról! Turkálóból vásárolok - motyogtam. - Én nem... De máris új kérdésözön várt. Hová jelentkezik egyetemre? Ki a kedvenc sztárja? Milyen érzés Amerika legcikibb csajának lenni? Jár most valakivel? Követni se bírtam a kérdéseket. Elnézést - mondtam udvariasan. - Igazán. Tudom, hogy maguk csak a munkájukat végzik, de nekem most órára kell mennem. Különben is a frászt hozzák rám. - Elpirultam, és a mikrofont néztem. - Már bocsánat, de nem engem kellene kérdezgetniük, hanem valamelyik Menőt a suliból - mondtam, de jobban tettem volna, ha ott helyben leharapom a nyelvemet. Nem hordok márkás cuccokat, nincs rá pénzem. És mivel emelt szintű vizsgákra készülök, tanulok és tanítok, nincs időm erre a felhajtásra. - Állati hülyére sikerült a dumám. - Ezért köszönöm, hogy idefáradtak, de most dolgom van. Megkönnyebbülten láttam, hogy egy mindenre elszánt rendőrnő verekszi át magát a felvevőgépek erdején. Sietős, céltudatos lépteivel úgy

festett, mint egy zsarufilm főszereplője. Gondolom, fél életében bizonyítania kellett, mígnem ő lett a legkeményebb zsaru az őrsön. Megragadta a vállam, és az egyik épület felé kormányzott. Ne törődjön velük! - utasított, miközben a riporterek tovább kiáltoztak: - Mackenzie, kik azok a Menők? - Nehéz csonka családban felnőni? Láttam, hogy a rendőrnő érkező társai felé biccent, hogy borítsák vissza a riportereket. Elég volt azonban hátrasandítanom, hogy meggyőződjek róla, az interjúknak nincs vége. A siserahad most Chelsea, Smink és Pink köré gyűlt. A szemem sarkából láttam, amint Chelsea hátraveti aranyijának teljes zuhatagát. Olyan volt, mint egy istennő, én meg, mint egy pancser. Nem először kívántam, hogy ő legyen híres helyettem. A rendőrnő keményen markolta a vállamat, amíg biztonságos távolságba nem kerültünk a lesifotósoktól. Még az épületben sem engedett szabadon, hanem a legközelebbi csaphoz terelt. Igyon! - rendelkezett. Ösztönösen engedelmeskedtem. A szám jócskán kiszáradt a rögtönzött interjú alatt, de eddig észre sem vettem. Ahogyan azt sem, hogy a kezem úgy reszket, mint egy kolibri szárnya. Jobban van? - kérdezte a rendőrnő, amikor eleget ittam.

Nem bíztam a hangomban, ezért némán bólintottam. Helyes - mért végig fejét csóválva. Mintha szánalmat láttam volna a tekintetében. - A legközelebb fejet le, vállat kihúzni, semmi szemkontaktus, semmi megingás, és minden rendben lesz. Most pedig irány az osztályba! - Épp azon voltam, hogy kövessem az utasításait, amikor utánam szólt: Miss Wellesley. - Hátrafordultam. - Sok szerencsét! Nem is sejtette, mekkora szükségem volt rá.

13. FEJEZET Mindenki engem nézett. Bármerre fordultam, vagy fél tucat vizslató tekintetbe ütköztem. Minden egyes mozdulatomat követték, és meg is örökítették a mobiljukkal. Még azt az ideges szokásomat is, hogy a fülem mögé simítom a tincseimet. Egyfolytában hallottam a telefonok kattogását. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne rezzenjek össze, ne rejtsem el az arcomat, és ne bújjak el a mosdóban. Soha nem éreztem magam ennyire magányosnak, amióta csak a Smith Gimnáziumba jártam. De legalább nem nevettek ki többé. Az a lökött alak, aki a minap fejhangon utánzott, most érdeklődéssel mért végig, egyetlen szó nélkül. Többé nem voltam Láthatatlan, ezt borítékolhattam. Mintha új kategóriát kellett volna gyártani a kedvemért, én lettem a Látványosság. Mindenki észrevett, szólni viszont nem szóltak hozzám. Legalább ezt kibuliztam. Még Jane-re és Corey-ra is hatással volt a közhangulat. Úgy tettek, mintha minden olyan lenne, mint régen, de szemlátomást zavarta őket ekkora közfigyelem. Jane folyton a többi asztal felé pislogott az ebédlőben, mintha támadástól tartana. Például valaki elkiáltja magát: „Abban a klipben nekem kellett volna szerepelnem!” - majd sortüzet nyit az asztalunkra. Amennyi hülyeségre a tinédzserek képesek... Szóval elmész? - kérdezte Corey csevegő

hangnemben. Felnéztem a muffinról, amit módszeresen egy halom morzsává nyomkodtam szét. Hová? Hát a holnapi ReadySet-koncertre. Itt lépnek fel a közelben? - kérdeztem értetlenül. Portlandben, a Rose Gardenben, holnap este, fél nyolckor. Jane-re néztem. Továbbra is azokat bámulta, akik meg felénk pillogtak. Király! - Okééé - mondtam lassan. - ló eséllyel elfogyott má r a jegy, meg pénzem sincs. - Azt reméltem, fel tudod használni az... izé... kapcsolataidat, hogy jegyet szerezz magunknak. Kis híján félrenyeltem a diétás kólát. Milyen kapcsolatok? Nincs semmiféle kapcsolatom! - Mivel benne vagy a klipben, tök helyénvaló, hogy meghívjanak a fellépésükre - villantotta rám Corey ördögi mosolyát. - És talán néhány barátodat is magaddal vihetnéd, akik ölni tudnának, hogy bejussanak egy ReadySet-koncert-re. Akik a benzinköltséget is állnák Portlandig. Felfogtam - nevettem el magam. Nem lehet haragudni valakire, aki ennyire átlátszóan próbál manipulálni. - Ha adódik valami, ígérem, szólok. Elégedetten dőlt hátra a székén. Kockás inget és csőnadrágot viselt, ami valamiért nem állt rosszul rajta,

holott a legtöbb srác siralmas látványt nyújt ilyen szerelésben. Oldalra kapta a fejét, és hosszú frufruja engedelmesen suhant át a túloldalra. Úgy állt a haja, ahogy csak akarta... Bár az enyém is ilyen lenne! - És te, Jane? - kérdeztem. - Érted is tehetek valamit? - Hogyan? - kapcsolódott be barátnőm a társalgásba. - Bocs, de elvonta a figyelmem, hogy mindenki minket néz! - Figyu, ez már csak így megy. Néhány nap múlva vége. - Esetleg addig is felkérhetnél egy stylistot... nem gondoltál rá? Még mielőtt felelhettem volna Corey-nak, Logan csusszant egy üres székre Jane mellé. A menzára egy pillanatig néma csönd borult, majd a tömeg felmorajlott. Jane eltátotta a száját - ami, teszem hozzá, nem állt jól neki - és döbbenten meredt Loganre. A Menők mindig sokkolják az embert. Mint egy nagy adag koffein. Corey kihúzta magát, de úgy tett, mintha semmi meglepő nem lenne abban, hogy egy Menő leült közénk. Szinte hallani véltem, ahogy csipognak a melegkijelzői, mialatt felméri Logan nemi irányultságát. Nekem hírhedten rossz a szimatom az ilyesmiben, de arra tippeltem, hogy heteró, mivel úgy kiguvadt a szeme Chelsea dekoltázsa láttán. - Sziasztok - köszönt ránk Logan a világ legtermészetesebb hangján, mintha semmi rendkívüli nem volna abban, hogy két Láthatatlan és egy

Látványosság társaságában fogyasztja el a hamburgerét meg a sült krumpliját. - Ööö... szia - nyögtem ki. Jane-nek több időre volt szüksége, hogy megoldódjon a nyelve. - Hogy vagy? - kérdezte végül. - Jól. - Kézbe vett egy szem krumplit. Ekkor nézett körbe az ebédlőben, ahol mindenki minket bámult. - Ez egy kicsit durva - mondta. Nem mondod! Nekem fel sem tűnt gúnyolódtam. Corey oldalba bökött, de Logan tovább vigyorgott. Jane és Corey lassan kezdtek feloldódni. Szóval... még mindig zavarog ez az Alex? - kérdezte Logan, mintegy mellékesen. Ezúttal őszintén elmosolyodtam. Egyszer láttam ugyan Alexet a menzán, de messzire elkerült. Pont, ahogy szerettem volna. Úgy látom, hatott, hogy tegnap megfenyegettem! - mondtam, és visszaböktem Corey-t, kicsit erősebben is, mint amilyet az ő előbbi bökése megkívánt. - Mondtam, hogy elbírok vele. Biztos nagyon begazolt - jegyezte meg jane, nem túl meggyőzően. Miért, írhattam volna róla a Teen Peoplenek, vagy ilyesmi. Jó, nem hiszem, hogy lett volna hozzá bátorságom - tettem hozzá rövid mérlegelés után. Corey szájában megállt a pizzafalat. Kétszer

annyi gyors- éttermi kaját tolhat a képébe, mint én, mégis négyes a cső- nacimérete. A srácok és a hülye anyagcseréjük! Jobban is teszi, ha békén hagy, Mackenzie - mondta. Jane és Logan egyetértőn bólogattak, ami kicsit fura volt. Mit érdekli Logan Beckettet, hogy zaklat-e engem egy focista, vagy sem? Hacsak nem éppenséggel barátkozni akar. De ez lehetetlen! Nincs neki szüksége barátokra a Láthatatlanok közül. Valószínűleg így is épp elég buliba hívják meg, és annyi sört ihat, amennyi belefér. Nehezen tudtam volna elképzelni, ahogy beül egy moziba hármunkkal. - Hogy megy a töri? - kérdeztem, csak hogy végre ne rólam beszéljünk. Ezt talán nem kellett volna. Nem értettem, amiről Helm ma magyarázott. - Gondolj arra a fejezetre, amelyikben... kezdtem volna. - Nem tanulunk suli után? Rám férne - szakított félbe. Persze, miért ne - vágtam rá. - Szuper - bólintott. - Óra után találkozunk. Aztán Corey-hoz fordult, és kérdezett valamit fafaragásügyben. Miközben ők ketten a cseresznyefa csiszolási technikáiról értekeztek, Jane-nel némán jeleket váltottunk egymással

Egy alig észrevehető fejrázás azt jelentette, hogy odavan a csodálkozástól. Válaszul vállat vontam, jelezve, hogy én sem értem a dolgot. Jane ekkor Logan felé pillantott, majd sokat sejtetően rám nézett. Határozottan megráztam a fejem. A legkevésbé sem vagyok a srác zsánere, mert ő (természetesen) a magas, nyúlánk, szőke és bogyós csajokat szereti. Ezért illik össze Chelsea-vel. Ugyanúgy, ahogyan én is tökéletesen passzolok Patrickhez. Jane felvonta a szemöldökét. Szerencsére a fiúk nem figyeltek oda, így nem hallották megvető kis koccintásomat. Logan Beckett és én csak akkor jöhetnénk össze, ha felborulna a világ meglévő rendje. Amire nem sok esély volt.

14. FEJEZET Nem tudtam, hol kellene várnom rá. Azt mondta, „óra után”, de nem fejtette ki bővebben. Úgy értette, hogy várjam meg én kormányzati ismeretek után? Ezt az ötletet nem díjaztam volna. Jó, hogy félek a rivaldafénytől, de azért alázatos Hamupipőke sem vagyok. Rég megtanultam, ha másokra számít az ember, rendszerint pofára esik. Nem gondolom persze, hogy minden pasi balett- tanárnőkre pályázik... annyira azért nem vagyok lelki sérült. Mindössze annyit könyveltem el, hogy egyedül magamban bízhatok. Csakhogy ennek ellenére sem tudtam, hol találkozunk Logannel... és mit mondjak neki. Például ezt: „Szia, rég láttalak.” Talán mégsem. Vagy: „Érdekes ebéd volt." Ez sem az igazi. Na és ez: „Mit szívtál, hogy leültél az asztalunkhoz? Ugye tudod, hogy ha Láthatatlanokkal lógsz, az árt a hírnevednek?" Ekkora marhaságot! Még akkor is azon törtem a fejem, mit mondjak neki, amikor megjelent Logan, lazán, mint mindig. - Helló - mosolygott rám, mintha nem a hülye külön- tanára lettem volna, akit a szülei varrtak a nyakába. Persze ez a barátságos mosoly jobb, mint az állandó közönyös vállvonogatása.

Különben is miért akart velem megint találkozni? Sok hasznát még nem láthatta annak, hogy velem tanul. Vagy talán mégis Corey-ra akar rányomulni? Meg kell kérdeznem tőle, szerinte melege Logan, vagy sem. - Szóval ami a mai tanulást illeti... Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Meglepetten nézett rám. Lemondod? - Neeem. Magamban azonban azt sikoltottam: „De igen! Lehet, hogy odakint lesifotósok várnak rám! Hát nem fogod fel?” - Helyes - biccentett a kijárat felé. - Akkor menjünk. Reméltem, hogy a sajtó nem lesz ott. Hogy elmentek még a tanítás vége előtt, ahogyan tegnap is, és mi anélkül jutunk el az autójáig, hogy a Teen People emberei lefotóznának a nyamvadt farmeremben és ingemben. - Szóval hallottál a... Logan azonban nem tudta befejezni a mondatot. Pedig a paparazzóknak rég el kellett volna tűnniük. így is épp eleget hallottak. Mit reméltek még ezek a dögkeselyűk? Újabb jelenetet? Szinte láttam magam előtt az egészet: Én (a vakuvillanásoktól elvakítva): M... mi az? Első riporter: Mackenzie, kit okol a hírnevéért? Második riporter: Mackenzie, megbánta az

újraélesztési kísérletét? Harmadik riporter: Mackenzie, milyen érzés híresnek lenni? Én: Brrr! Aztán a saját lábamban csaknem elhasalva Loganbe fogódzom, aki engedve az ütemes biztatásnak - „Csó-kold-meg! Csó-kold-meg!" -, vigyorogva eleget tesz a kérésnek. Hoppá, ez meg hogy jutott eszembe? Biztos nem aludtam ki magam, ez lehet az egyedüli értelmes magyarázat. Freud tutira élvezte volna az iménti fantáziámat, ráadásul az eleje totál bejött. Az újságírók körülfogtak. A kérdések úgy záporoztak rám, mint a gránátok. Mikor egy operatőr kis híján fellökött, Loganbe kapaszkodtam, hogy el ne essek. - Tűnjünk innen! - üvöltöttem teli torokból, hogy túlkiabáljam a lármát. Logan válaszát meg se várva futásnak eredtem a parkoló felé, elrángatva őt is. Szinte elégedett voltam magammal, hogy milyen jól hozom a tökös „te seggfej, ha nem mozdulsz, véged” rendőrnő figuráját. A gyorsaságot használtam fegyverként, és átsüvítettem a tömegen. A kérdések azonban sokkal rosszabbak voltak annál, mint amit elképzeltem. Ki a barátja, Mackenzie? Maguk ketten egy pár? - Mit gondol az Alkonyatról? Ezúttal nem válaszoltam. Csak rohantam, ahogy

a lábam bírta. Még szerencse, hogy tornacipő volt rajtam. Logan könnyedén szökellt előre a hosszú lábával, alig tudtam vele lépést tartani. Ami kicsit piszkálta a csőröm, mert különben játszva lefutom a városi futások távjait. Kézen fogva futottunk, hogy el ne szakadjunk egymástól. A szirupos rom-komok kedvelői talán romantikusnak hihetnék ezt, pedig semmi romantikus nincs abban, ha valaki belemászik az ember képébe a könyökével. Azért szerencsére komolyabb sérülések nélkül értük el Logan autóját. Nem vesztegette az időt. Vigyázva vezetett, nehogy egy fotósból fekvőrendőrt csináljon, de azért jól rákapcsolt. Én a két karommal takartam el az arcomat, mialatt ő káromkodva repesztett, hogy megszabaduljunk kéretlen kíséretünktől. - Tudod egyáltalán, mit művelsz? - kérdeztem. Mert én az autós üldözéseket csak a Bourne-rejtélyből ismerem. Gondoljuk végig, mielőtt valami hülyeséget csinálnánk. Logan a fejét rázta. - Pontosan tudom, hová megyünk. - Oké - mondtam, és vártam, hogy folytassa. Mivel hallgatott, csak meg kellett kérdeznem: - Szóval akkor hová? - Meglepetés. Éles kanyar következett, és én hálát adtam, hogy feltalálták a biztonsági övét. - Nem igazán rajongok a meglepetésekért. Pláne

mostanában. A nyomaték kedvéért a minket követő paparazzók felé mutattam. - Szerintem néhány még belefér - mondta, és ráfordult a sztrádára. - Benyomhatnál valami zenét tette hozzá. - Jó ötlet. Beletúrtam a hátizsákomba, bedugtam az iPodom zsinórját a kocsi hangszórójába, behívtam a lejátszási listát, és már szólt is a zene. - A Wilco? - kérdezte. Meglepetten bólintottam. Na lám, a rockhoz is ért, nem csak a hokihoz. Jó cucc. Épp kérdezgetni kezdtem volna, hogy milyen zenét szeret, amikor rájöttem, hogy már elhagytuk Forest Grove-ot. Ami azt illeti, elég messzire. A város felé tartottunk. - Portland? - állt el a lélegzetem. - Portlandben akarod lerázni őket? - Van jobb ötleted? - Izé... én... izé... nem - habogtam. - Akkor irány Portland, Mack. Túlontúl feldúlt a szitu ahhoz, hogy reagáljak a becenévre. - De hát a benzin ára... Nincs elég... Logan azonban félbeszakított: - Az én ötletem volt, én állom.

Megkönnyebbültem, mert nem tudtam volna kifizetni a benzint, még a kávé árával is lógtam neki. Ugyanakkor totál szívás is volt. Nem akartam azok közé az ostoba libák közé tartozni, akik pasikon élősködnek. Fogalmam sem volt, hogyan kezeljem tanítványom költekező hajlamát. „Majd mindent felírok - gondoltam. - És amint lehet, vissza is fizetem neki." - Már majdnem ott vagyunk - mondta, és behúzott egy mélygarázsba. - Ez egy bevásárlóközpont. Viccelsz velem? Egy bevásárlóközpontba viszel?! Tudod, ez elég bizarr. Igen. - Ennyi volt a válasz, nem több. Ki nem állhatom a srácok egyszavas feleleteit. - Fussunk! Megfogadtam a tanácsát, és berohantunk a Lloyd Centerbe, sarkunkban még mindig a lesifotósokkal. Most kezdtem átlátni Logan tervének zsenialitását. Odakint könnyű préda lettünk volna, itt bent viszont elvegyülhetünk a tömegben. Csodálkoztam is, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe. - Gyere! - szólt hátra Logan. Engedelmesen csörtettem a nyomában, mindaddig, amíg meg nem láttam az üzletet, amit becéloztunk. - Nem, erről szó sem lehet - ráztam a fejem ellentmondást nem tűrően. - Nézd, vagy ez - mutatott a Victoria's Secret világ csúfja, babarózsaszín kirakatára vagy az. Hátranéztem, ahol a riporterek javában pásztázták a terepet.

Jó, de akkor is tiltakozom - mondtam, és Logannel együtt bespuriztunk a boltba. Benyúlt egy hupirózsaszín fiókba, és kihúzott onnan egy sötétlila melltartót. - Nem gondolod, hogy ez egy kissé... átlátszó? vontam fel a szemöldököm. De rám se hederített. - Csak viselkedj természetesen - mormogta, és a kezembe nyomta. Aztán, mintha naponta ezt csinálná, behúzott az egyik öltözőfülkébe. Elégedetten letelepedett az ülőkére, én meg döbbenten meredtem rá. A Victoria's Secretben dekkoltam Logannel, kezemben egy lila melltartóval és nyomomban a sajtóval. Az életem vitathatatlanul furábbá vált, mint egy Tim Burton-film. - Ide nem jut eszükbe bejönni - tájékoztatott Logan, mire leroskadtam a padlóra. Bólintottam, és a lábfejemet bámultam. - És... gyakran jársz ide? Erre felnevetett. Kezdett felvillanyozni a különös helyzet. Fura volt, mégis kellemes, és főleg tök váratlan. - Állandóan. Ide szervezem a randijaimat. Meghitt hely, nem? - Szép a színhatás - mutattam a lila melltartóra és a rózsaszín ülőkére. - A rózsaszín most a legmenőbb - mondta. Állítólag. -

Kihúztam a gumit a hajamból. - Naná hogy! - vettem Menőre a figurát. - Én is tudom! Irtó milyen is... na, olyan! Pont olyan! - ment bele Logan is a játékba. És szerinted lassan már kimehetünk? Vállat vont. - Talán, de tervet kellene készítenünk. - Tervet? Igen. A riporterek tudják, hogyan nézünk ki. Álruhában kellene elhagynunk a terepet - mondta, is látszott, hogy remekül szórakozik. Elképedve meredtem rá. - Álruhában. Hát persze. Kár, hogy ér hülye a Superman- szerelésemet a másik táskámban hagytam egy kötegnyi bankóval együtt... Logan elővette a pénztárcáját, de nem adtam rá esélyt, hogy megszólaljon. - Viccelsz velem? Nem pénzelhetsz, mint valami cukrosbácsi. Igen, azt mondtam én, Logan Beckettnek, hogy cukrosbácsi. Ebbe bele kell pusztulni. Logan szélesen elvigyorodott. - Kölcsönre gondoltam. Kölcsönre? - kérdeztem vissza. Igen. A szüleim tíz dolcsit fizetnek egy

óráért, nem? - Bólintottam, mire átnyújtott egy ötvendollárost. - Hát akkor lógsz nekem öt órával. Nem, öt és féllel - sóhajtottam. - Ott van még a múltkori Starbucks-tartozás. Szóval nem felejtetted el - mosolyodott el. - Naná. Tehát öt és fél óra, az... - gyors fejszámolást végeztem. - Ha most elkezdjük a tanulást, a hét végére letudom a tartozást. - Helyeslően bólintottam. - Megoldható. - Tudod, a kávét költségként is elszámolhatjuk. - Költségként? - visszhangoztam kétkedve. - Igen, a kávé élénkíti az agyműködést, ezért hasznos a tanulásnál... és volt idő, amikor pénz helyett használták. - Szóval nem felejtetted el! - Hihetetlen volt, hogy emlékezett valamire, amit mondtam. Akkor talán mégsem én vagyok a világ legrosszabb különtanára. - Hogyne - felelte, tökéletesen utánozva a hanglejtésemet. Elnevettem magam. — Jó. Öt és fél óra, és kiegyenlítettem a számlát. - Szó sem lehetett róla, hogy tartozzak neki. Már az is idegesített, hogy ott a kezemben az ötvendollárosa. Vagy épp a könnyedség, amivel odaadta. Mindkettő kiakasztott. - De talán nincs is rá szükség - próbáltam visszaadni a pénzt. - Tényleg. Majd... Logan bosszúsan a hajába túrt. Ezt a mozdulatot

akkor láttam csak tőle, amikor a törikönyvre bámult üres tekintettel. - Figyelj, fogadd el, hogy végre leléphessünk innen! Ha túl sokáig maradunk, az eladóknak gyanús lesz, hogy mit művelünk idebent. - Sokat sejtetően felvonta a szemöldökét. - Jó, menjünk - mondtam gyorsan. - Találkozzunk a jégpályán háromnegyed óra múlva Mikor kiléptünk az öltözőfülkéből, jó hangosan megjegyezte: - Annyira nem áll jól ez a melltartó. A fekete a te színed Mack. A legszívesebben behúztam volna egyet neki, de már csak a hátát láttam. Otthagyott a Victoria's Secretben, egyik kezemben egy melltartóval, a másikban ötven dolcsival Pedig az előbb már kezdtem azt gondolni, hogy furább helyzetbe nem is kerülhetek. Nos, tévedtem.

14. FEJEZET Szóval megfogadtam Corey tanácsát. Végtére is a média arra a Mackenzie-re vadászott, aki nem sminkeli magát, és semmi érzéke a divathoz. Trendinek kellett mutatkoznom, ami nem könnyű egy csóró csajnak. Beszereztem egy szűk fazonú sötétlila pólót, amivel már a farmerem se látszott olyan „kitérdeltnek és uniszexnek", hogy Corey-t idézzem. Éppenséggel szexi is voltam, mondjuk, mint egy olyan típusú csaj, aki dzsúdóóra után megy randira. Diszkrét szempillaés szemfesték meg ajakfény - mindez a kitett mintaadagokból -, és mintha kicseréltek volna! Elképesztő, mit tesz egy kis smink, amikor az ember lánya álcázni szeretné magát- Fura volt kimázolni magam, de így nagyobb biztonságban távozhattam a plázából. Elhatároztam, hogy női harci festésként vagy halloweenmaszkként gondolok kipingált arcomra. Iparkodtam könnyed léptekkel a jégpálya felé lejteni, akár egy Menő. Elképzeltem, hogy nem Mackenzie VVellesley vagyok, az Esetlenség Királynője, hanem Chelsea Halloway, a Smith Gimnázium úrnője. Vajon ő rogyadozó térddel vagy futólépésben tartana-e a jégpálya irányába? Tuti nem. Hát akkor én sem fogok. Még Logan is alig ismert rám. Ő egy puha anyagú, szürke kardigánnal álcázta magát, hogy olyan főiskolásformának tűnjön, ami nem igazán jött össze. Továbbra is úgy festett, mint egy Menő srác a gimiből, a tökéletes szabású farmerjében és a kócos hajával. A szürke kardigántól csak a szeme színe nyert még füstösebb árnyalatot.

- Hű... de más lettél - mondta, amikor meglátott. - Te viszont nem sokat változtál. - Elég, ha nem vagyok feltűnő. Megpróbáltam megállni nevetés nélkül. Még hogy nem volt feltűnő! Az összes csaj pasiérzékelője vadul becsipogott tőle a körzetben. - Akkor már csak korit kell szereznünk. A portlandi Lloyd Center kicsi, zsúfolt jégpályával rendelkezik. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez hozzátartozik a varázsához. A párok és a családok vége nincs köröket rónak a jégen, miközben a kiskölykök körülöttük bukdácsolnak. Rendben. Tizenöt perc múlva korcsolyával a lábamon azon jártatattam az agyam, mibe is keveredtem. Ha nem kezdjük el gyorsan a korrepetálást, nyomasztani fog az adósság. De soha nem töriztem korcsolyázás közben. - Gondolod, hogy jó ötlet? - kérdeztem tétovázva. - Miért nem ülünk be valahová, hogy átvegyük a függetlenségi háborút? - Beijedtél? Ezt nem hagyhattam annyiban. Határozott mozdulatokkal a jégre vonultam (már ahogy ez korival sikerült), és kissé ingatagon megpördültem, hogy szembenézzek vele. Jössz? Tanulnunk kell. Logan pillanatokon belül mellettem termett. A gimi folyosóján is otthonosan mozgott, de itt, a jégen

teste mintha a korcsolya meghosszabbítása lett volna. Elém vágott, majd könnyed mozdulattal megfordult, és szembenéztünk egymással. - Oké, kérdezz! Ki volt az Egyesült Államok második elnöke? - pislogtam át a válla fölött, nehogy nekimenjen egy kiskölyöknek. John Adams. Nyugi, tudok vigyázni. És a harmadik? - Thomas Jefferson. Meginogtam. Helyes. Na, kérdezel nehezebbet is? Ez meglepett. - Azt hittem, jobban szereted a könnyű kérdéseket. Ezen elgondolkozott. - Nem, állok elébe a nehezének is. Jó, mondok egy nevet, egy évszámot vagy egy eseményt te pedig mindent elmondasz, amit tudsz róla. Csak fél szemmel érzékeltem, hogy bólint, mivel minden erőmet lekötötte, hogy megtartsam az egyensúlyomat. A görkoris tudásomnak itt nem sok hasznát vettem, noha volt annyi eszem, hogy hokikorcsolyát kérjek ki. Logan felvonta a szemöldökét, amikor meglátta. De mindössze annyit kellett mondanom, hogy a recés orrút nem szeretem, és

máris értette. Azzal azonnal elhasalnék. - Samuel Adams. - Sör - vágta rá azonnal. - Tessék? De túl gyorsan kaptam fel a fejem, és elvesztettem az egyensúlyomat. Az a süket kori kiment alólam, én pedig majdnem elterültem a jégen. Hanem meg is érdemeltem a hülyeségemért. Hogy gondolhattam, hogy egyszerre tudok korrepetálni és korizni? A görögöknek van egy találó szavuk az ilyen elbizakodottságra: hübrisz. Rendszerint ez előzi meg a kiadós, fájdalmas hasalásokat. - Jaj! - Valami szilárdnak ütköztem, de nem volt hideg, ezért nem lehetett a jég. Mikor rájöttem, hogy én, hatökör, Logan vadonatúj kardigánját szorongatom, sietve elnézést kértem: - Bocs. Időbe kerül, amíg belejövök. A görkori oké, de a jég az... - Másfajta mozgás - mondta, a tekintete azonban továbbra is óvatos maradt. Hát igen. Eleresztettem a kardigánját, és felegyenesedtem. Szóval görkorizol. Mióta? Gyors fejszámolást végeztem. - Tizenkét éve és... öt hónapja. Logan ezen mintha mulatott volna. Hú, ez aztán a pontos válasz.

- Van miért emlékeznem rá - mondtam, de nem mosolyodtam el. - Miért, mi történt? - Hát...akkor ment el apu. Tizenkét éve és öt hónapja Közvetlenül azután, hogy... - Ekkor befogtam a számat. Miután? Ránéztem, jelezve, hogy semmi köze hozzá. - Nincs értelme erről beszélni. - Sebaj! De tilos kinevetni! Igenis A balettfellépés után - motyogtam, remélve, hogy egy szót se ért belőle. - Te baletteztél? - csodálkozott. - Ez komoly? - Kértelek, hogy ne nevess! Csak pár hónapig. Anyu azt remélte, hogy apu ettől talán... izé... jobban elfogadja... hogy lány vagyok. Miért, nehezére esett? - vonta fel Logan a szemöldökét. Mosolyogtam, noha egy kicsit erőltetettem - Végig azt hitte, hogy fiú leszek. Az ultrahangot se nézte meg, mert meg volt győződve erről. El is nevezett Macknek. Végül kénytelen lett kiegészíteni a nevet Mackenzie-re. Még szerencse, hogy ilyen könnyen ment. Hát igen, ha a Toddot választja, az durva lett volna.

- Igen - nevettem fel. - Szóval a szobám fala kék volt, teleaggatva baseballcuccokkal... - Amikhez soha sem nyúltál, ugye? - Sok gyerek nincs oda a sportért. Történetesen én is közéjük tartoztam. Apu megpróbált labdázgatni velem, de nem sok sikerrel. A szem-kéz koordinációm mindig is a nullával volt egyenlő. Anyu azt gondolta, a balett majd javít rajta. - Oké - mondta Logan lassan. - De még mindig nem értem, hogy jön ide a görkori. - Nos, a fellépésünk után apám lelépett. - Azt kihagytam, ahogy a balett-tanárnőmmel smárolt előtte. - Egy álló hétig nem voltam hajlandó megszólalni. Anyu nagyon beijedt, és megpróbált rávenni, hogy öntsem szavakba az érzéseimet. Akkor azt mondtam, inkább vessenek az elefántok elé, mint hogy még egyszer balettezzek. - Elefántok elé? - Tetszett ez a kép. Szóval megkértem anyut, vigyen el egy sportboltba, ahol felmarkoltam az első olyan sportszert, ami nem járt repülő tárgyak elkopásával. - Ez volt a görkori. - Aha. Így kezdődött. Miközben erről beszéltem, egyre jobban felvettem a kori siklásának lendületét. És az apád? - Mi van vele? - néztem fel a jégről. Látott valaha görkorizni?

- Nem. Új családot alapított. Időről időre írunk egymásnak ünnepekkor. Két gyerekük van, mindketten fiúk... Boldognak tűnik. - Nekem meg egy seggfejnek. Ez meglepett. - Az is stimmel - nevettem el magam. - Azért persze továbbra is Macknek foglak hívni. Mi másnak? - húztam el a számat. - Habár nem szeretném, ha fiú lennél. A mosolyától kissé felgyorsult a pulzusom. - Neked viszont... izé... jó fejnek látszanak a szüleid. - Ezt azért mondtam, hogy megtörjem a flörtölős hangulatot Vagy csak képzeltem volna? Nehéz megmondani. Igen, azok - bólintott. - Időnként mégis jól jönne egy tesó. Néha túl keményen fognak. Például különtanárt fogadnak melléd? Ez borzasztó! - kaptam a szám elé a kezem megjátszott rémülettel. Látnod kéne, miféle hangyás alakkal kell bajlódnom - vigyorodott el. - Lány, de fiúneve van, és olyan de olyan... Meglegyintettem a karját, mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot. - Folytassuk a tanulást! Beszélj Sam Adamsről. - Már nyitotta a száját, de megelőztem: - És ki ne ejtsd a sör szót!

16. FEJEZET Igen, tanultunk. Kemény keresztkérdéseknek vetettem alá, és kijavítottam, ha rosszul mondott valamit. Még figyelt is... ami kellemes meglepetés volt a rá jellemző unott arckifejezés és örökös firkálgatás után. Olyan volt az egész, mint a szülinapi zsúrok az általánosban... egy futó pillanatra minden tökéletesnek tűnt. Nem volt ott a sajtó, nem bámultak meg, nem volt semmi feszkó. Azt hiszem, Logan is jól érezte magát. Nevetett rajtam, amikor elcsúsztam, és felsegített Aztán vigyorogva megragadta a kezem, és tett velem egy kört. Olyan volt, mint egy randi, ahol a srác együtt akar lenni a csajjal, és nem azért, mert ki van fizetve az óra. Persze nem ez volt a helyzet. Mert médiafigyelem ide vagy oda, én továbbra is a béna Mackenzie Welesley maradtam. Az egész a büféig tartott - ez az egész randihangulat és felszabadultság. Ott aztán mindent elbaltáztam. Tök lazák voltunk, a kedvenc filmjeinkről beszélgettünk, ahogy sorban álltunk a cuppogós kínai kajaért, amikor azt mondtam, na, most vegyük végre elő a tankönyvet. Esküszöm, ennyit mondtam csak, mire ő azonnal lemerevedett, még az állkapcsa is befeszült. Pedig nem kellett volna úgy felfújni a dolgot. A szülei elvégre azért fizettek, hogy tanítsam őt, nem pedig azért, hogy holmi randikről képzelegjek vele kapcsolatban. Nem fogadhattam el a pénzüket, ha nem

dolgozom meg érte. Ha nem is éppen jómódú a családom, soha nem alacsonyodtam odáig, hogy potyázzak. És takarékoskodni is megtanultam. Általánosban a ballagási ruhámat hetvenöt centért vettem egy turkálóban. Ezt kapd ki, Chelsea Halloway! Gondolom, ő valami álomszép fehér ruhakölteményben Pompázott, ami fedetlenül hagyta a vállát, és lefogadom, hogy egy vagyonba került. Szóval odafigyelek a pénzre. Ezért miután tovább növeltem ötvendolcsis tartozásom a brokkolis marhahússal, elővettem a tankönyvet. Egyúttal körbe is kémleltem. Riporter egy szál se, tiszta volt a levegő. - Oké - mondtam. - Ott hagytuk abba, hogy britek előnyben voltak... - Jó darabig lapozgattam, mire megtaláltam a kérdéses helyet. - Evés közben olvasd el. Megpróbáltam visszatérni az iménti békés, baráti hangnemhez, mert mindössze egy pirinyó asztal meg két tálka kínai kaja választott el egy morcos tekintetű Menőtől. - Tudod mit, állítsuk meg az órát - javasolta Logan könnyedén. - Együnk, majd aztán folytatjuk. - Csak öt perc még! - erősködtem. A jégen ment minden mint a karikacsapás. Nem akartam holmi kínai kaja miatt lefékezni a nagy áttörés lendületét. - Látod, itt az áll, hogy a Brit-szigetek lakossága háromszorosa volt a... - De elhallgattam, látva, hogy Logan összeszorított szájjal mered a kérdéses passzusra. Tekintete lassan araszolt előre az ujjamtól a folytatás irányában. - Nem tudsz olvasni? - tört ki belőlem, anélkül hogy meggondoltam volna, mit mondok.

Logan szeme villámokat szórt. Ösztönösen összébb húztam magam a székemen. - Tudok olvasni - mondta dacosan, de ellentmondást nem tűrően becsukta a könyvet. - Oké - szúrtam a villámra egy falat brokkolit. De... - De mi? Nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar. - Mondd el! - kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek, és nem kis megkönnyebbülésemre leginkább frusztráltságot olvastam ki a tekintetéből. Látom, hogy elhallgatsz valamit, amit nekem mint a különtanárodnak muszáj volna tudnom. Az utolsó szavakat már hadartam, nehogy közben cserbenhagyjon bátorságom. Logan ezalatt kényelmesen hátradőlt a székén. Diszlexiás vagyok. - Nyugodtan mondta, csipetnyi kerűséggel- - Ezt akartad hallani? - Óóó! - Kezdett összeállni a kép. - Na igen, óóóó - nevetett fel. - Pont ilyennek képzeled a kretén hokisokat, nem igaz? - Az nem a diszlexia miatt van, hanem amiért úgy bámulod Chelsea Halloway mellét. Jézus ereje! Ezt tényleg én mondtam? Rám bámult, aztán szívből jövőn felnevetett. - Ööö... Úgy értettem, hogy a diszlexia nem egyenlő a butasággal - javítottam ki magam. Valójában a diszlexiások mozgáskoordinációja átlagon felüli, fejlett az empátiájuk és a művészi érzékük. - A

telefirkált füzete felé intettem Q fejemmel. - Ha a hokit és a rajzaidat vesszük, ez máris kettő a három jó tulajdonságból. Logan hitetlenkedve meredt rám. - Te fejből tudsz ilyesmit? - Naná - feleltem. - De csak mert szinte fotografikus a memóriám. Steven Spielberg, John Lennon, Walt Disney, Steve Jobs... ők mind diszlexiások voltak. Meg még ott van... - Felfogtam - szakított félbe Logan. - Rendben. Amint látod, nincs miért szégyenkezned. - Nincs? - Ez az egyszavas válasz mintha kérdésként hangzott volna. - Nincs. - A szemébe néztem, és eltökéltem, hogy ezt most nem szúrom el. - Viszont új haditervet kell kieszelnünk. - Kioltottam a füzetem, lecsavartam a tollam kupakját, és írni kezdtem. - Hagyjuk a tankönyvet, és nézzünk utána hangmeg képanyagoknak. - Szórakozottan az alsó ajkamhoz ütögettem a tollam. - Készült egy minisorozat John Adamsról, ami jól jöhet. És biztos rengeteg történelmi film van a könyvtárban. - Elhallgattam, mert most jöttem rá, mire lesznek jók a videokazetták: fölöslegessé tesznek engem Segítek válogatni ajánlottam fel gyorsan. - Majd felhívsz mindegyik után, és megbeszéljük. Együtt is megnézhetnénk őket. - Nem hagyhatom, hogy a szüleid a mozizásért fizessenek! - csattantam fel.

Mack, nem olyan nagy ügy. - De igen. Te hozzászoktál a pazarláshoz, de nem mindenki engedheti meg magának ezt a luxust, én pedig kedvelem annyira a szüléidét, hogy ne élősködjek rajtuk. - Rendben. Majd akkor újratárgyaljuk a filmnézés bérezését. Probléma kipipálva. Mintha az olyan természetes lenne, mint ahogy mondta. Mintha nem tátongana kettőnk között az a szakadék, amitől rém fura lenne nekem náluk mozizni. - Ühüm, ez esetleg lehetséges - nyögtem ki sután. Mi mást mondhattam volna? „Logan, a többi Menő, Chelsea-vel az élen, pokollá tenné az életünket, ha azt látnák, hogy együtt lógunk. Téged azzal húznának, hogy hova süllyedtél, nekem meg folyton beszólnának a lányöltözőben. Csak szólok." Mennyire hangzott volna ez cikin? Elvégre ez egy gimi, nem a hindu kasztrendszer, ahol az érinthetetlenek nem „szennyezhetik be" a felső kasztokat... Oké, a kettő talán nem is különbözik olyan nagyon, de akkor is hülyeség ezzel a Menő/Láthatatlan felosztással tökölődni. Ugyanabba az emelt szintű töriosztályba járunk. Ennyi. Logannek szemlátomást nem tűnt fel, hogy túráztatom az agyam jó étvággyal falta a kung pao csirkét. Én is farkaséhes voltam, úgyhogy félretettem a tanulást, és nekiláttam a kajámnak. Gyerekkönyveket is kivehetnénk a könyvtárból - mondtam. -

Logan felvonta a szemöldökét. - Azért már megtanultam olvasni. - A gyerekkönyveket rendszerint jobban tagolják, az anyag áttekintésekor ez nekem is nagyon jól jön. - Fotografikus a memóriád, de gyerekkönyveket nézegetsz az emelt szintű vizsgák előtt - vigyorodott el. - Csak majdnem fotografikus, az alapokat meg mindig hasznos újra és újra átvenni. Te is dolgozol az ütőállásodon, nem? Ez se más. - Fura egy lány vagy te. Megállt a kezemben a villára szúrt brokkoli. - Miért? Kívülről tudod, kik voltak diszlexiások, gyerekkönyveket olvasol, és azt hiszed, a kínai kaja belélegzéssel is fogyasztható. - Ebből semmi nem fura - vontam vállat. - Azt hittem, az egyensúlyzavaromat meg a szómenésemet fogod említeni, ami a barátaid láttán rám tör. - Ha már szóba hoztad... ez meg miért van? - Mi van miért? - Miért vagy olyan görcsös? Ha elengeded magad, közel sem vagy annyira... hmmm... Idétlen? Ijesztő. Leesett az állam. - Én? Ijesztő? Na persze! És Chelsea Halloway akkor mi? Csak nem titkos önkéntes egy

hajléktalanmenhelyen? Logan felnevetett, aztán elkomolyodott. - Tényleg, nagyon ijesztő tudsz lenni. Komolyan mondod? Ennél meglepőbbet nem hallottam, amióta kiderült hogy híres lettem. - Igen. Főleg órákon. - Logan elmélyítette a hangját, hogy totál Mr. Helmére emlékeztetett. - Á, igen, Mackenzie, összefoglalná az osztálynak a bélyegtörvényt? Elpirultam. - Oké, az órákon tényleg kicsit sokat szerepelek. Ettől azonban még nem leszek ijesztő! - Valóban? - Logan kezdett belemelegedni a témába. - Akkor se, amikor kiabálni kezdtél a helyettesítő tanárral? - Nem kiabáltam! - tiltakoztam. - De ha mégis, az a pasi megérdemelte. Totál nem volt igaza, és csak azzal tudott érvelni, hogy neki van diplomája, nekem meg még nincs. Mintha ez változtatna a történelmi tényeken! - Elhallgat' tam. - De te nem is voltál ott azon az órán. Hogyhogy hallottál róla? - Spencertől tudom - mondta Logan magabiztos félmosollyal. - Azt mondta, jól nekiestél az ürgének. - De hát a fafej nagyon el volt tájolva csóváltam a fejem viszolyogva. - És ezek után sem tartod ijesztőnek magad? - Hát nem festek úgy, mint egy Menő.

- Micsoda? - kapta fel a fejét, és én megint hülyén éreztem magam. A titkos gúnynevek első számú szabálya ugyanis az, hogy titkosak. Mármint hogy te Menő vagy mutogattam a villámmal -, én meg Láthatatlan. Legalábbis eddig az voltam - mondtam újabb falat brokkoli után. - Most meg Dr. Phil akar beszélgetni velem. Logannek csaknem az orrába ment a kóla. - Dr. Phil felhívott? - Valami ilyesmi. A részletek egyelőre elég homályosak. Dylan küldött egy SMS-t, hogy meghívtak a View-ba... - Letettem a villát. Elment az étvágyam a gondolattól, hogy jelenésem legyen egy országos tévécsatornán. - És nem akarsz elmenni? - kérdezte Logan. - Persze hogy nem! - bámultam rá. - Épp elég dilinyós vagyok anélkül is, hogy hivatalosan is Amerika legcikibb csajának nyilvánítsanak. - Nem vagy dilinyós - nyugtatott meg Logan. Az ő étvágya bezzeg nem csökkent, én pedig irigyen néztem, amint felnyársalja az utolsó falat csirkét. Különcnek különc vagy- de nem dilinyós. - Kösz szépen - mondtam gúnyosan, pedig jólesett, hogy Logan Beckett nem tart sült bolondnak.

17. FEJEZET Tudhattam volna, hogy a média nem fog leszállni rólam. Annyira megörültem, hogy egyetlen fotóst sem látok a kocsi körül, hogy gondolkodás nélkül beültem. Nehéz lett volna még a paparazzókra is koncentrálnom, mikor Logan-nal voltam... Nemcsak szívdöglesztő külseje miatt, hanem mert soha nem tudtam, mire számítsak nála. A száraz gunyoros megjegyzései, amelyeket változatlanul megeresztett, akár idegesíthettek is volna, ha nem annyira viccesek. Jó volt vele lenni, ezért nem észleltem a bajt, amíg be nem ütött. Már épp leálltunk volna a Hamilton-ház előtt, amikor megláttam, hogy alig néhány lépésnyire az otthonunk ostromzár alá került. Az udvart úgy ellepték a riporterek, mint a mogyoróvaj a lekváros szendvicsemet, amit anyu szokott kenni. Leesett az állam. Jesszusom... hajts tovább! - utasítottam Logant, miközben a padlóra kuporodtam. - Ne állj meg! Nem kellett kétszer mondanom. Logan nem gyorsított fel, nem hagyott guminyomot magunk után, csak elhajtott a házunk mellett, meg sem állva a kosárlabdapályáig, ahol görkorizni szoktam. - Érdekes... - mondta rám sandítva. - Szóval itt laksz. Visszavackolódtam az ülésre. - Nézd, engedd, hogy megmagyarázzam!

-

Lefogadom, hogy ostoba egy magyarázat

lesz. - Igen? - szegtem fel dacosan az állam. - Ugyan miért- Mert nem lehet értelmes okod arra, hogy letagadd, hol laksz. - Neked sem, hogy elhallgasd a diszlexiát. Haragosan rám villantotta a szemét. - Ez nem ugyanaz. - Dehogynem - szálltam vele vitába. - Egyikünk se akarja hogy sajnálják. Meg természetesen azt is el akartam kerülni, hogy a hokicsapatod megrohamozza a házunkat és elcsórja a bugyijaimat, de különben dettó egyezik a kettő. Megrándult a szája széle. Láttam rajta, hogy a legszívesebben nevetne. Lehet persze, hogy továbbra is haragudott, mindamellett a humorérzéke sem hagyta cserben. - A bugyijaidat? - Nézek tévét - vontam vállat. - Túl sok béna tinifilmet, úgy látom. - Megmutathattam volna korábban is a házunkat. De az emberek követnek el ostobaságokat. Ezért megköszönném, ha visszamennénk, és szépen kitennél. Logan újraindította a motort. - Arra kérsz, hogy tegyelek ki, és hajtsak tovább?

- Ühüm. - Amikor nyüzsögnek a házatok előtt a riporterek? - Majd megoldom valahogy - mondtam dühösen. Kezdett az agyamra menni, hogy ilyen tehetetlennek éreztem magam. Jó, általában gyáva nyúl vagyok, de eddig kezelni tudtam a helyzeteket. Nem hagytam, hogy a riporterek, Alex Thompson, Chelsea Halloway vagy bárki szétzilálja rendes kis életemet. Ami azt jelenti, hogy sokkalta erősebb vagyok, mint gondolnák. - Megoldom egyedül. - Na persze - biccentett Logan kurtán. - Neked aztán nincs szükséged senki segítségére. Ezer bocsánat. Tudtam, hogy ez bántás akart lenni, azt azonban nem hogyan vághatnék vissza. Ezért csak ránéztem, és azt mond tam: - Csak tegyél ki, és kész. Nem akarom, hogy fotók jelenjenek meg rólunk a sajtóban, és a szerelmi életem kerüljön terítékre. Bólintott, és a kocsi befordult az utcánkba. - Oké, kicsivel közelebb... na, most állj meg! irányítottam. Még mielőtt egy szót szólhatott volna, elrugaszkodtam az ajtónk felé, hátizsákommal takarva el az arcomat. Egyetlen gondolatom az volt, hogy megállás nélkül végig kell vágtatnom ezen a pár lépésnyi távolságon. Záporoztak felém a tolakodó kérdések, míg végül már zúgott tőlük a fejem. Ki volt ez, Mackenzie?

Randiről jön? - Biztos abban, hogy a fiúját nem csak a hírneve érdekli? A legutolsó kérdés hallatán kis híján elnevettem magam. Már a gondolat is, hogy Logan Beckett rajtam keresztül akar bekerülni az újságba, kész röhej volt. Valószínűleg ugyanúgy a háta közepére kívánta ezt a ramazurit, mint én. Az efféle dolgokban meg szoktam bízni az ösztöneimben. Dylan húzott be a négy fal közé... ami nem volt könnyű a kinti riporterhad és az előszobánkat elárasztó küldemények figyelembevételével. Úgy festett, mintha ideöntötték volna egy csomagszállító teherautó tartalmát. A címkéken ugyanaz a szöveg állt: „Gyorspostai küldemény Mackenzie Wellesley számárra." Ez már több volt, mint szürreális. Dylan az egyik csomagot a kezembe nyomta. Megpróbáltam nem leejteni. - Ez meg mi a túró? - A szobádba kéne vinnünk őket. Eltakarítani innen, mielőtt anyu hazajön. Ő is felkapott egy csomagot, és elindult. Legtöbbször úgy gondoltam rá, mint egy bosszantó öcsikére, holott ugyanúgy szívén viselte a család gondját, mint én. - Csipkedd magad! - A hangjában jókora adag bosszúság csengett. - Anyu mindjárt itt lesz. Követtem őt, a csomaggal a kezemben. De az ágyamat meglátva képedtem csak el igazán, mert totál -

elborították a levelek, üzenetek és Post-it matricák. Dylan nem hagyott időt, hogy kiakadjak. Ledobta a csomagját, és rám ripakodott, hogy gyerünk tovább. Beletelt vagy háromnegyed órába, amíg mindent felvittünk az emeletre. Közben tartottam öt perc szünetet, hogy sajgó karomat masszírozzam. Ennyi cipekedés után soha többé nem akart-am csomagot látni. Hol itt böktek, hol ott, úgyhogy a végén egy merő horzsolás volt a bőröm. Megpróbáltam nem felnyögni, valahányszor testem tiltakozott a megpróbáltatások ellen. Loholás a lesifotósok elől, korizás, most meg a csomagok emelgetése - túl sok fizikai erőfeszítés volt ez egy napra. Akármilyen fáradt voltam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne kukkantsak a titokzatos küldeményekbe. Felkaptam egy ollót, és néhány jól irányzott mozdulattal megtámadtam az egyik csomagot. Aztán elhűlten bámultam a tartalmát. Reszkető kézzel nyúltam a dobozba, és a selyem sima anyaga izgatóan siklott ki ujjaim közül. Nem vitás, hogy ilyen káprázatos, rafinálton szexi rucit életemben nem láttam. Egy ilyen cucc viselője előtt fejet hajt a világ. Elképzeltem benne trójai Helénát, noha vélhetőleg már magáén a ruháért harcba szállt volna vagy ezer gálya. Csinos volt muris, és elég merész ahhoz, hogy jó sokat mutasson a viselője lábából... aki én kell hogy legyek, ezek szerint. Kábán simogattam az anyagot, miközben a legszívesebben egyszerre sírtam is, meg nevettem is volna. Az árcédula szerint a BCBG Max Azria kreációja volt. A ruhát félretolva kiemeltem a

dobozban még lapuló magas sarkút. Hamupipőke vizsgálgathatta így a varázslatos üvegcipellőt. - Szent atyám! - ez volt minden, amit ki tudtam nyögni, miközben letéptem lábamról a tornacsukát, és belebújtam a szexi, fekete, nyitott orrú magas sarkúba. Fogalmam sem volt, honnan találták ki a cipőméretemet, de pontosan illett a lábamra. Ott ültem a vadiúj márkás cipőmben, és sehogyan se akarózott felállnom. Nem azért, mintha nem bíztam volna meg a vékonyka, tűhegyes sarokban, hanem mert tudtam, hogy ha felállók, nem lesz többé visszaút. Ez a cipó csalhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy megváltozott az életem... hogy én, aki eddig turkálókból öltöztem, most csodálatos luxusholmik tulajdonosa lettem. Végre volt valamim csak úgy, a móka kedvéért. Ezért amikor megálltam a nagy tükör előtt, teljesen feljött, amit láttam. Először fordult elő, hogy alig ismertem magamra. Vajon miféle ember lehet ez az új csaj... és szeretni tudom-e, tűnődtem.

18. FEJEZET Aznap este nem hívtam fel Corey-t, se Jane-t. Szemtől szembe szerettem volna látni a reakciójukat. Arra számítottam, hogy ledöbbennek... sokkot kapnak attól, hogy legjobb barátnőjük, Mackenzie Wellesley márkás cuccokban jelenik meg a suliban. Totál dögös cuccokban. Oscar de la Renta által tervezett lapos sarkúban, Calvin Klein farmerben és Antropologie topban. És a tankönyveim? Hát igen, azokat egy csini, méretes Hobo táska dajkálta. Még ki is sminkeltem magam egy pirinyót aznap reggel. Csak ajakfényt és szemfestéket tettem fel, de már szó sem lehetett orról, hogy a legrosszabbul öltözködők listáját vezessem. Mindehhez a szokottnál korábban kellett felkelnem vagy másfél órával. Bevallom, izgi volt úgy megjelenni a suliban, mint egy milliomos lány. Hisz a francba is, majdnem egy milka volt rajtam. Jó, legyünk pontosabbak, alig több, mint ötszáz dolcsi, de a régi farmeremmel összevetve (amit huszonöt centéit irtottam) ez is egymilliónak számít. Ebben a szerelésben és ezzel a sminkkel még a médiafelhajtás is csak játéknak nem valóságosnak. A felvevőgépek kereszttüzében úgy tettem, mintha véremben lenne ez az elegancia, és fittyet hánytam a sajtó lihegésére. Az volt a legőrültebb, hogy azt hiszem, még ment is a dolog. De sok minden más is megváltozott. A srácok is megnéztek a folyosón, és szemlátomást leginkább az

új, laza, szexi külsőm miatt. Vagy ez volt az ok, vagy mégis túl erősen húztam ki a szemem, és mindenki azt gondolta: „Huh, egy panda!" Ám ha az elismerő, elmélázó tekintetekből következtetni lehet bármire is, akkor mégsem erre a kiváló erdei állatra emlékeztettem. Mire délben megvettem az ebédlőben a sajtburgerem meg a sült krumplim, a barátaim is feldolgozták Mackenzie-tlen küllememet. - Csini vagy! - nyugtázta Jane könnyedén, mikor leültem melléje. Rámosolyogtam, aztán Coreyhoz fordultam. - Mit gondolsz? Nem túl sok ez egy kicsit? Ne kímélj! Elgondolkozva biggyesztette el az ajkát. - Jane-nek igaza van. Csini, dögös, de nem hivalkodó. Csak a szemedhez ne nyúlj, mert az borzasztó következményekkel járna. És kösd ki a lófarkadat. Kivettem hajamból a befőttesgumit, és a következő szelet hasábburgonyánál már vállig érő barna haj keretezte az arcom. - Van valami tervetek ma estére? Jane megrázta a fejét. Nem tudott beszélni, mert a szája tele volt muffinnal. - Nem - mondta Corey búsan. - Tanulok, mint máskor. - Á, értem. De nem volna kedvetek eljönni velem a Ready-Set-koncertre?

Corey eltátotta a száját. - Atyavilág! Szereztél jegyeket? Jane nyomban előkapott egy tankönyvet. - Na, akkor előre kell készülnöm, hogy kiérdemeljem a kimenőt. A koncertig megállás nélkül tanulok... most kezdem. Nem tehettem róla, egyfolytában csak vigyorogtam, mint egy idióta. - Még mindig jó vagy egy fuvarra, Corey? Csak bólintott, mert nem tért magához. - Helyes ragadtam meg két újabb hasábburgonyát. - Kár lenne elvesztegetni a back- stage-belépőket. Corey elragadtatott visítása végigvisszhangzott a menzán. A szó szoros értelmében átvetette magát az asztalon, és megölelgetett. - Ez kész őrület! Fantasztikus! Nagy vagy, Mackenzie! Érted? Baszottul nagy! - Na, ezt azért elhagyhatta volna. - Találkozzunk fél hétkor, hogy átnézhessem koncert előtt az új ruhatáradat. Jól hangzik. Jane, te is benne vagy? Szórakozottan intett. - Ja, persze. Szuper. De most koncentrálok. Jane szerette tropára kínozni az agyát, mielőtt megengedett magának egy esti kimenőt. Corey meg én hiába próbáltuk leszoktatni erről. Ezt meg hogy buliztad ki, Mackenzie? ragyogott Corey az izgalomtól. - Bemehetünk a színpad mögé? Ez valami rohadtul nem semmi! - Ott volt a leveleim között, egy egész rakást

kaptam. El se hinnétek, mennyi meghívás. Behívtak például Tyra Banks műsorába. Jane felkapta a fejét. - Az a Tyra Banks, aki arról beszélt, hogy a szemünkkel is mosolyoghatunk? - Szmosolynak hívják - jegyezte meg Corey bennfentesen. - És elmész? Mármint hogy én a műsorba? Tyra elevenen felfalna. - Az arcomra mutattam. - Ne tévesszen meg benneteket a sminkem. Csak addig van, amíg a sajtó le nem száll rólam. Egy kerek órámba került, mert valahányszor a szemceruza hozzáért a szememhez, pislogni kezdtem. Ne szokjatok hát hozzá, kőcök! Corey még javában vigyorgott, amikor két kilencedikes jött oda az asztalunkhoz. Leülhetünk hozzátok? Annak a csajnak, aki megszólított minket, hosszú fekete haja volt, a szerelése meg laza és drága... egy tinimagazin borítóján is elment volna. Mindketten olyan divatos nagylánynak öltöztek, hogy inkább tűntek évfolyamtársainknak, mint ifjoncoknak. - Gyertek csak - feleltem. Mi mást mondhattam volna? „Nem akartok inkább a Menőkhöz ülni? Akkor néhány év múlva ti lennétek az elit." Átpislogtam Chelsea-re. Minket figyelt, és ahogy most eltátotta a száját, halra emlékeztetett. Pár székkel odébb Patrick ült, szívdöglesztő volt. Tekintetem aztán azon a távoli asztalon állapodott meg, amelynél Logant fedeztem fel

Spencer társaságában. Összenéztünk, mire felvonta a szemöldökét Óhatatlanul is elmosolyodtam, mert most először fogtam fel istenigazából, hogy mi történt: menőbb lettem a Menőknél. Sirály! A csajok aranyosak voltak, miután túltettem magam a Disney hercegnős külsejükön. Melanie Pocahontas szakasztott mása volt, Rachel meg a hableányból lánnyá változott Arielre emlékeztetett. Corey-nak igaza lehetett, amikor arról beszélt, hogy az én esetlenségem oldja a hangulatot, mert addig csevegtünk mi öten a tanárokról, az ehetetlen menzakajáról meg a leckékről, amíg egészen össze nem haverkodtunk. Ami egyáltalán nem volt természetes. Idegesítő, feszült helyzetnek kellett volna lennie, ami máskor beindítja a pánikreakciómat, és poénkodni kezdek, hisz ez szokott bekövetkezni, valahányszor a figyelem középpontjába kerülök. De Melanie és Rachel olyan... ártalmatlannak tűnt. Eddig az volt a legfőbb életcélom, hogy észrevétlen maradjak, ami annyira nem sikerült, hogy mostanra a fél világ hallott rólam. Vadidegenek látták el rólam adalékokkal a riportereket. Lényem egy része - az ostobábbik - úgy érezte, hogy ez valamiért klassz dolog. Ne értsetek félre, továbbra is azt kívántam, hogy bárcsak ne így lenne, ugyanakkor előnyei is voltak a népszerűségnek. Vagy talán csak túl sok időt töltöttem Corey társaságában. Másfelől, éveim mentek rá, hogy a partvonalról nézzem, amint Chelsea uralma alá hajtja a gimit. Most viszont lett egy kis hatalmam. Először fogtam fel,

miért pályázik népszerűségre némelyik undok csaj. Soha nem értettem, miért olyan gonoszak, most azonban kezdtem kapiskálni. népszerűség jó móka. Legalábbis jól szórakoztam most, hogy dumálgattam Melanie-val és Rachellel. Mivel nem éreztem késztetést, hogy leborotváljam a fejem (mint Britney Spears), drogos legyek (mint Lindsay Lohan), vagy összetörjek egy autót (mint Shia LaBeouf), még azt is hihettem, hogy jól kezelem a hírnevet. Minden változóban volt körülöttem: a ruhatáram, a gimibeli helyzetem, az esti programjaim... minden de minden. Gőzöm sem volt, hogy történt, de a korábbi jól szervezett, rendezett, szokványos életstílusom, ami az észrevétlenségen alapult, nyomtalanul eltűnt. Elképzeltem magam, amint így panaszkodom egy pszichiáter díványán: „Tudja, doki, addig minden jól ment (azt leszámítva, hogy az apám faképnél hagyott minket), amíg híres nem lettem. Á, maga is látta azt a videót? Szuper!" Többé semmi nem tűnt igazán valóságosnak. Ugyanaz a lány voltam, ugyanazokkal a barátokkal ültem az ebédlőben, mégis: semmi nem volt már olyan, mint egy héttel ezelőtt. Semmi! És fogalmam sem volt, hogyan mászom ki ebből az egészből.

19. FEJEZET Nem tudtam, mire számítsak. Mondjuk, hogy sokkoló lesz? A szarkazmust félretéve, hihetetlennek tartottam, hogy a koncertkulisszák mögé mehetek. Még szerencse, hogy nem egyedül. Mondanom sem kell, nem örültem túlságosan amikor Corey és Jane a házunk elé beállva egyetlen pillantással végigmértek, és rám parancsoltak, hogy öltözzek át. - Miért, mi a baj? Ebben voltam suliban is... próbálkoztam. Corey beterelt a szobámba. - Ez egy koncert, Mackenzie. Nem a suli. Kösz, hogy felvilágosítasz, de azért még nem látom be, miért... Jane csak fintorgott. - Tedd, amit mond, Kenzie. Ez az egyetlen módja, hogy elhallgattasd. Igaza volt. így aztán leültem az ágyamra. Mialatt Corey átfésülte jócskán kibővült ruhatáramat, elismerő hangokat hallatott a gardróbból. - Egek! Ez csak nem egy Valentino estélyi? Röhej! Nekem mondod? Nem fogok ilyen csicsás cuccokat magamra venni... Felém fordult. Ha nem veszed fel valamikor ezt az

észvesztő ruhát, hát megöllek! Aztán teszek róla, hogy ebben temessenek el. - Szóval mit kényszerítesz rám ma estére? nevettem el magam. Sötét színű farmert hajított az arcomba, amit szexi blúz követett. - Te viccelsz velem? - mutattam a mély nyakkivágásra. - Ez garantáltan nem az én stílusom. Jane bíráló szemmel vizsgálgatta a topot. Nekem tetszik. Corey a magasba emelt egy teli talpú magas sarkút. Ebben nem úgy festenél, mint valami pisis gimis. - De hát gimibe járok - pislogtam rá idegesen. Mi a baj azzal, ha annyinak látszom, amennyi vagyok? - Az emberek többsége még a gimit se nézi ki belőled, szivi - villantott rám Corey egy mosolyt. - Ne már! Ez igaz? - fordultam Jane felé. - Hát, ha úgy vesszük... - kezdte. - A francba! - Az a nagy, kerek őzikeszemed az oka magyarázta. - Kicsit... Bambira emlékeztet. - Egy őzre hasonlítok?! Jane hallgatott egy sort, majd folytatta: - Igen, de pozitív értelemben. Huh, kölcsönvehetem a cipődet?

Az új Kate Spade lapos sarkúmra mutatott. Beszuszakoltam magam az új szerelésbe. Persze. Mehetünk akkor? Corey azonban felfedezte új MAC sminkkészletemet. - A francba! - mondtam újra, mialatt Corey támadást intézett az arcom ellen. Mikorra a srác mindhármunkat koncertkésznek nyilvánított, úgy néztem ki a füstszürke szemfestékemmel, mint egy vámpír, de nem a vérszívó fajtából. Inkább abból, amelyik a sötét oldalra csalogatja át az áldozatait. Corey határozottan tehetséges, állapítottam meg. Anyunak elkerekedett a szeme, amikor beléptem a konyhába. Mit gondolsz, anyu, vegyek fel valami mást? - mutattam a blúz kivágására. Anyu végigmért, majd elmosolyodott. Kölcsönkérhetem valamikor? Az a szomorú a dologban, hogy borítékolom, ő dögösebben nézne ki az új cuccaimban, mint én. Gyönyörű nő, bomlanak is utána a pasik az étteremben. Persze - mondtam. - Használd bátran a ruhatáramat. Mi már csak így vagyunk egymással. Néha az az érzésem, mindketten szülők vagyunk, akik ugyanazért a családért felelünk. - Érezd jól magad, drágám! - Egy hajfürtöt a fülem mögé igazított. - Tudom, hogy nem volt időnk

kitárgyalni semmit, de... - biccentett a szerelésem felé. Fáradt volt munka után, és ez a hajcihő körülöttem szintén betett, ezért nem tudtuk kilelkizni, mennyire megváltozott az életem. Pedig anyu mindig is nagy volt abban, hogy időt találjon Dylanre és rám. Amióta apu lelépett, mi ketten sokszor telepedtünk le a kanapéra jókora bögre forró csokoládéval a kezünkben, hogy kielemezzük életünk megannyi apró eseményét. Anyu egyszerre volt a legjobb barátnőm és a lélekgyógyászom. Csak hát ahogy nőttem, egyre elfoglaltabb is lettem... és egyre több mindent nem tudtam már megosztani vele. Nem tehetett erről egyikünk sem, egyszerűen csak így alakult. - Tudod, semmi olyat nem kell tenned, amihez nincs kedved - mondta most. Gondolom, nem lehetett könnyű nyugtáznia, hogy felnőttem. Meg hogy egyik napról a másikra internetszenzáció lettem. - Tudom. - Tűrögettem ide-oda a topomat, nem mintha ez sokat jelentett volna. - De ezt muszáj. Corey rohamot kapna, ha lecserélném. Koncert után sietek haza - ígértem. - A leckém kész, a mobilomat feltöltöttem. Minden oké. Bólintott, én pedig a jóleső izgalom és idegesség keverékével ültem be Corey kocsijába. Ami azt illeti, óriási megkönnyebbülés volt, hogy a sajtó minden jel szerint leszállt aznapra a házunkról. A suli környékén is alig bukkantak fel. A felfrissített ruhatáram keltett ugyan némi feltűnést, de a személyem körüli felhajtás kezdett lecsengeni. És most mindjárt - igen, mindjárt - csupán egy átlagos csaj

leszek a ReadySet-rajongók hangos táborában. Ez a kulisszák mögé jutás lesz vélhetőleg az utolsó celebpotyázásom, gondoltam, és sokkal jobban izgatott a koncert, mint bármilyen hülye cucc (a Valentino-kreációt is beleértve). Gondoltam, kihozom még belőle, amit lehet, és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, amikor egy űzött tekintetű technikusnő a színpad mögé vezetett minket. Szemlátomást nem örült, hogy eggyel több feladatot kapott. Oké, mindig is ostobaságnak gondoltam a celebek körüli felhajtást. Soha nem értettem azokat a csajokat, akik az Alkonyat-mozik premierjén sóhajtoznak: „Robert! Jaj istenem, Robert!" Pláne hogy aztán meg kis híján elájulnak, ha Pattinson visszamosolyog rájuk. Egy olyan alak, aki azt bírja mondani, hogy „a film az élete". Gáz. Szóval úgy gondoltam, nem nagy ügy ez a találkozás a bandával. Jó, nekem nagy ügy, de meg fogom oldani. Na persze. Az asszisztensnő vagy technikusnő kopogtatott egy ajtón, és miután kikiáltottak, hogy lépjünk be, belökött, majd magunkra hagyott minket. A helyiség olyan volt, mintha valami fotózáshoz rendezték volna be: krémszínű falak és a kényelmesnek látszó bőrkanapék. Egy kis faasztalon félig teli ásványvizes üvegek meg sörösdobozok álltak egy óriási tál M&M csokigolyó társaságában. - Á, sziasztok! - biccentett felénk Timothy Goff a kanapéról. Onnan figyelte, amint a banda többi tagja egy Wii-konzol köré csoportosul. - Örülök, hogy

eljöttetek. Előreimbolyogtam a teli talpas vörös magas sarkúban. Timothy Goff nem csak a zenéje miatt aratott. Oltári szexi srác volt. Ha engem kérdeztek, Róbert Pattinson elbújhat mellette. Világosbarna haj, égszínkék szempár, mosolyra álló száj. A jobb szemöldöke fölött végighúzódó kis forradás visszavont valamit tökéletes szépségéből, és csipetnyi sötét árnyalattal gazdagította külsejét. - Szia - feleltem elcsukló hangon. - Mackenzie vagyok. Mackenzie Wellesley. Ööö... és ők itt a barátaim... Corey meg Jane. - Tim vagyok - mutatkozott be ő is. Visszanyeltem a bizarr késztetést, hogy vihogva a képébe sikoltsam: „Tudom!" - Ő ott Dominic, jelenleg vesztésre áll Chrisszel szemben - mutatta be a társait, mivel ők fel se pillantottak a játékból. Mind nagyon fiatalnak látszottak, nyugodtan elmehettek volna egyszerű Menőnek a Smith Gimnáziumban. nem tudtam képzelni, milyen lehet tizenhét évesen egy rock. bandával járni az országot. E gondolat kifejtése akár egy egyetemi felvételi esszé témája is lehetne. - Nem akartok beszállni egy Wii-teniszpartiba? Alig hittem a fülemnek. Timothy Goff, aki egyszerűen Timként mutatkozott be nekünk - mintha olyan könnyű lenne csak így haverkodni vele: „Szia, Tim!" vagy: „Hogy s mint, Tim?” -, meghívott minket egy Wii-meccsre. Timothy Goff!

Teljesen lebénultam. Egy szó nem sok, annyi se jutott eszembe. Csak álltam és hápogtam ott, mialatt Tim (!) úgy tett, mintha tök természetes volna, hogy az emberek szájzárasak lesznek a jelenlétében. Talán az is volt. - Én játszom. Mindenki legnagyobb meglepetésére fané beállt a játékosok közé. Felvett egy távirányítót, és harcba szállt Dominickel. Corey-val döbbent pillantást váltottunk, mielőtt a hátuk mögé álltunk, hogy nézzük a meccset. Nem tudom, egész pontosan mikor oldódott fel a feszültség, de az egyik pillanatban még sután tébláboltunk a kanapé körül, a másikban azonban már mindenki egyszerre kiabált, ujjongott vagy szitkozódott, amikor Jane adott egy védhetetlen fonák szervát. És bár Tim volt az egyetlen celeb, akivel életemben találkoztam, olyan laza volt, hogy szinte... kellemesen éreztem magam a társaságában. Már persze a kezdeti sokk után. - Meg akartam kérdezni - fordult hozzám, miközben Chris kihívta Jane-t egy újabb meccsre hogy mit gondolsz a klipünkről. Jane tenyeres szervája eléggé elvonta a figyelmem, ezért normális választ adtam. - Szuperjó: művészi, de nem elszállt. Imádnám, ha nem lennék benne én is. Elvigyorodott. Erre megroggyant a térdem. Már félni kezdtem, hogy beállók a sóhajtozó rajongók

táborába. - A médiafelhajtás sok egy kicsit, tudom... de az a videó ellenállhatatlan volt. Ebben a pillanatban amúgy sem tudtam volna ellenállni semminek, akárhogyan lefilmezhetett volna. Tudom, tudom: szánalmasan olvadoztam egy celeb láttán. - Hát - próbáltam magam összeszedni - ez az egyik legjobb dalotok. Valahol a lelkem mélyén hízeleg, hogy belevettetek. - Elgondolkoztam egy pillanatra: - Végül is. - Vagy kismilliószor meghallgatta a Dialects of the Unemployed CD-teket, amikor kijött - tájékoztatta Corey Timet. És görkoris koreográfiát tervezett minden egyes számhoz. Naná hogy megtisztelve érzi magát. - Megpróbáltam laza lenni, nem látod? öklöztem bele Corey gyomrába. - Te görkorizol? - Igen - feleltem, azt kívánva, bárcsak valami extrább hobbival állhatnék elő. Például, hogy remekül játszom ukulelén, vagy ilyesmi. - Tudom, hogy a nyolcvanas években volt divat. Márpedig valljuk be, az az évtized nem volt éppen a legzseniálisabb. - Nem is tudom... a szűk bőrnacim még ma is divatos jegyezte meg Tim. Egy fájdalmas pillanatig Corey meg én szörnyülködve meredtünk rá, de aztán kipukkant belőle

a nevetés. - Vicc volt. - Akkor jó, mert szerintem olyat még te se vehetnél fel büntetlenül - mondta Corey, és végigjártatta a szemét Timen. Lehet, hogy csak képzelődöm, de az volt az érzésem, hogy olyan vibrálás indul közöttük, aminek semmi köze a celebek iránti elfogódottsághoz. Bármit gondolt is azonban Corey, hamar összeszedte magát, és elmosolyodott. - Arról nem beszélve, hogy az állatvédők vörös festékkel locsolnák le a nacidat. Megdobtak engem már mindenfélével ismerte el Tim. Rendszerint... izé... melltartókat hajigáinak a színpadra a nekivadult női rajongók. Egyszer a Better off Broken szám közepén valaki egy uborkát vágott hozzám. Nem talált el, de hajszál híja volt. - Meg ott volt az a „Vegyél feleségül, Timothy!” tábla, ami feldöntötte a mikrofonállványunkat - tette hozzá Dominic. - Nehéz elfelejteni. - És amikor szétdurrant az a dinnye? De a rajongók többnyire megelégszenek az ásványvizes palackokkal és az alsóneművel - szólt közbe Chris, miközben továbbra is főleg a meccsre figyelt. Jane újabb pontot szerzett. - Basszus! Te aztán jó vagy! Jane elégedetten mosolygott, úgy, mint aki naponta kap bókot rockbandák dobosaitól.

Kösz. Látnod kellene, hogyan játszom a Robot Unicom Attackben. Jane gyakran szokott büszkélkedni azzal, milyen jó a PC- játékokban. Sokan ezt furának tartják, én jópofának. Semmi nem úgy történt, mint amire számítottam. Hiszen messze nem volt magától értetődő, hogy három unalmas gimnazista (hírnév ide vagy oda, én is dögunalmas vagyok) ilyen jól kijöjjön három rocksztárral, még ha korban egyeznek is. Azt vártam, hogy váltanak velünk pár szót, aztán kipaterolnak minket. Ehelyett Chris beígérte Jane-nek, hogy elveri rajta a port Wii-tekében, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a koncert után is együtt lógunk. Tim még a telefonszámunkat is beírta a mobiljába, hátha elkeveredünk a koncert utáni zűrzavarban. Nem csalás, nem ámítás, kedvenc rockbandámnak megvan a számom. És a java még most következett! -

20. FEJEZET A ReadySet aztán tudja, hogyan adjon fantasztikus koncertet. Corey, Jane és én egy ütemre dobáltuk a testünk a színpad szélén a forró, száguldó ritmusra. A levegő szinte sistergett, és mi végre nem a tömegben tolongtunk. Senki nem könyökölt a gyomromba, megúsztuk a nézőtéri klausztrofób rémálmot. Csak én voltam ott, meg a két legjobb barátom, és három szuper rocksztár, akik egy-egy dal között Vigyorogtak ránk. Lehet persze, hogy csupán az ostoba táncikálásunkat nevették ki. Akárhogy is volt, imádtam az egészet. Épp belekortyoltam az ásványvízbe, amikor Tim bele- üvöltött a mikrofonba: Helló, Portland, hogy vagytok? A kitörő éljenzésből nyilvánvaló volt, hogy mindenki csodásán érzi magát. Tim megizzadt az énekléstől és a reflektorokból áradó hőségtől, de még így is úgy festett, mint egy görög isten... már amennyiben ez utóbbiak farmert meg kockás flanelinget viselnek, és gitár van a kezükben. Szóval a múlt hónapban jött ki a Good to Go című CD-nk. Elhallgatott, és várta, hogy elüljön a szavai nyomán támadó rivalgás. - Kösz. Most készült el a klipünk Alice címmel, amiben... ümm... Mackenzie Wellesley szerepel. Láttátok, nem? A válaszul felhangzó éljenzés és füttyögés

hallatán minden izmom megfeszült. Olyan volt, mint egy rossz álom. Tim nem járathat így le az egész világ előtt. Hisz alig néhány perce még olyan aranyosnak tűnt! Igen, vicces videó. De épp Mackenzievel dumáltam az előbb a kulisszák mögött, és azt mondom, a média állati nagyot tévedett. Egek ura! - hunytam be a szememet. Most mindjárt azt hallom: „Sokkal cikibb a csaj, mint amilyennek a YouTube-on látszik. Tisztára idegbajos!" Ha így lesz, én itt pusztulok. Talán szerencsém lesz, és fejen talál egy spotlámpa- Mert egy csöppet sem béna - folytatta Tim. Belevaló csaj! Erre felkaptam a fejemet. - Micsoda? - motyogtam a hozzám hasonlóan ledöbbent Jane-nek és Corey-nak. - Tényleg azt mondta, hogy „belevaló”? Húúú! - Nagyot ugrottam, mert Corey rondán a karomba csípett. Rávicsorogtam. - Csak hogy tudd, nem álmodsz - mondta. - Ezért megkérjük Mackenzie-t, jöjjön ki a színpadra, és énekeljük el együtt a dalát. Ahogy elmosolyodott, még inkább úgy festett, mint Apollón. - Jaj, nem! Nem és nem! - motyogtam magamon kívül. - Ez nem lehet igaz! Végignéztem az arcok tengerén... és rám tört a pánik. Képtelen lennék kilejteni a színpadra, mindenki

szeme láttára! Ennyi rám szegeződő tekintet előtt. A taps kitartóan erősödött... nagyon begazoltam. Aztán már nem volt más választásom. Corey megragadta a karomat, miközben én álltam földbe gyökerezett lábbal, és azt suttogtam: - Hogy mi? Nem! Várj! Hogy képzeled? - De ő kilökött a színpadra. A közönség jót nevetett, ahogy imbolyogva tettem meg az első lépéseket a magas sarkúban, ami mostanra csúnyán bontott. Magamban azt kívántam, bárcsak a barátaim mellém álltak volna, ahelyett hogy szívtelenül az oroszlánok elé vetnek. Egész testemben remegtem, a lábam meg úgy rángott, mint egy erős turbulenciába került repülőgép. Igyekeztem Tim arcára fókuszálni, arra a csillogó kék szempárra, és nem meglátni mögötte a tömeget. Chris közben valami lassú és csipetnyit szexi ritmust dobolt. Ez elvonta annyira a figyelmem, hogy felnézzek, és szembetaláltam magam hetyke, gunyoros mosolyával, ami a legkevésbé sem nyomta le a pulzusomat. Elmosolyodtam, amikor biztatóan rám hunyorított. - Egy, kettő, három - számolt be Tim, és a banda rázendített. Gőzöm sem volt, mi lenne a dolgom. Közvetlenül az oldalamon Tim ezt énekelte: „Olyan vagy, mint aki átment a tükrön", és tényleg valóban úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban. Egy ismeretlen világban, ahol

pancserből celebbé változtam, majd ismét vissza lúzerré, és így tovább, megállás nélkül. És akik körülvettek? Igen, Fehér Nyusziból sem volt hiány. Ott volt mindjárt az öcsém. Csak ő nem azt ismételgette, hogy „Jaj istenem, még elkésem", hanem hogy „Fenn vagy a YouTube-on!". Én meg mikor már kezdtem azt hinni, hogy ura vagyok a helyzetnek, tessék, újra a szó szoros értelmében belöknek a ringbe. Csak álltam a színpadon, mozdulatlanul. Valaki azt sikoltotta a fejemben: „Táncolj, Mackenzie! Ringj a zene ritmusára! Csinálj valamit!" De egyetlen porcikámat sem tudtam megmozdítani. Komolyan. Tim nekem búgta a dalt, a közönség biztatóan kiáltozott, én azonban rákvörös lettem ekkora figyelemtől. Továbbra is ott álltam volna, mint egy idióta, de Corey megmentett... ami méltányos is volt, mivel ő lökött ki a színpadra. Kifutott, és magához húzott. Soha olyan hálás nem voltam azért, hogy ismerős arcot lótok, mint most. Corey-val és Jane-nel egyszer beiratkoztunk egy ingyenes argentintangó-tanfolyamra, amit két hónap múlva otthagytunk, mert a tanárunk egy perverz alak volt, aki arról tréfálkozott, hogy tinilányokkal randizna. Életemben nem gondoltam, hogy egyszer még jól jöhet az ott szerzett tánctudásom. Corey annak idején csak azzal tudott rávenni, hogy elmenjek, hogy akár az egyetemi felvételi jelentkezésnél is beírhatom. Arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy egy koncerten fogok tangózni. Corey könnyedén vezetett. Testem ösztönösen követte a mozdulatait, és hallottam, hogy a közönség lelkesen éljenez. Corey

szíve összevissza vert, ám ahelyett, hogy pánikba esett volna, csak táncolt velem. Ahogy a szemébe néztem, átragadt rám a mosolya. Mindeközben több ezren néztek bennünket. Aztán hirtelen véget ért a varázslat, és Corey karjáról átpenderültem Timébe. Ott álltam ennek az ünnepelt rocksztárnak az oldalán, mialatt ő az én dalomat énekelte, mintha csak mi ketten lennénk a világon. És amikor felém billentette a mikrofont, én is rákezdtem. Jó, soha nem leszek megasztár, de azért nem rossz az énekhangom. Jane szerint túl rekedtes, de ezt csak féltékenységből mondja, mert az övé kritikán aluli. Láttam, mint kerekedik el Tim szeme a meglepetéstől, de aztán még szorosabban ölelt magához. Próbáltam kizárni a külvilágot, ami nem is volt nehéz, tekintve hogy minden elhomályosodott körülöttem. Nem vicc ez a rivaldafény. Gyakorlatilag totál elvakított. A hátamról meg csurgott a verejték, nem volt túl kellemes. Még szerencse, hogy Corey jó kivágott topot kényszerített rám. Annyira melegem volt hogy azt vártam, gőzölögni kezdek. Továbbra is a dalra koncentráltam, mindent beleadtam Már ennél a résznél tartottunk: Azt mondtad, álmodozni jó, épp csak átukkolok, azt mondtad, ne légy tyúkanyó, és hogy megállsz a lábadon. De mindketten tudtuk, minden tükör csalóka.

Alice, drága, van mit tanulnod, megéri neked ez a móka? Jól hangzott. Átkozottul jól! Nem tudom, hogy csinálja, de Tim még a meséket is úgy képes megidézni a dalaiban, hogy abban legyen valami sötét és izgató. Ott volt például az a sor, hogy ,,megéri-e'' nekem. Egészen szíven ütött, mert ez a dal többszörösen is az enyém volt. Hisz én is kockára tettem az egész jól szervezett, bejáratott életemet, és nem tudhattam, hogy jövök ki mindebből. Számomra is megmagyarázhatatlan okokból tovább folytattam ezt a veszedelmes játékot. Hisz én voltam, aki márkás farmerben mentem iskolába, én jöttem el erre a koncertre, én haverkodtam a kulisszák mögött a ReadySettel, és most én énekelek, szemben a közönséggel. Tény és való, hogy nem magamtól léptem erre az útra, hanem úgy löktek, taszítottak, mégis az en döntéseimen múlt a dolog. Egy pillanatig azt se tudtam, mi a félelmetesebb: az, hogy már megint a média figyelmének középpontjába kerültem, vagy hogy a jelek szerint már nem is izgat annyira. Akár így, akár úgy, belepottyantam a Nyúl üregébe.

21. FEJEZET Ha most ReadySet-pletykákat vártok tőlem, csalódnotok kell. Miután nekem is belegázoltak a magánéletembe, értem már, miért gyűlölik a celebek a lesifotósokat. Még ha el is könyvelik támadásaikat a népszerűség velejárójaként, ez nem teszi kevésbé tolakodóvá és bosszantóvá ezt a bagázst. Jó, persze a banda tagjai nem viselkedtek ártatlan szüzekként, de arról a vadulásról, amit a riporterek kihoztak belőle, szó se volt. Timék totál beérték azzal, hogy együtt ejtőzhetnek Corey-val, Janenel és velem, miután lezuhanyoztak és átöltöztek. Mi hárman nem ittunk. Corey azért nem ihatott, mert ő vitt minket haza, Jane-nel pedig beértük a kólával. Még valami céklalét is visszautasítottunk, ami nem esett nehezünkre. Mindenesetre Tim megkérdezte: Hány évesek vagytok, srácok? - Corey tizennyolc, én tizenhét, Jane tizenhat, de egy évfolyamra járunk. Ilyen korkülönbséggel? - jegyezte meg Dominic. Én alaposan évvesztes vagyok. - Corey ezt olyan közönyösen mondta, mintha nem bosszankodott volna állandóan a dolgon. - A szüleim olvastak egy tanulmányt arról, hogy jobb az iskolai teljesítménye azoknak a fiúknak, egy évvel tovább maradnak az óvodában. - Vállat vont. - Nem vészes. Na persze, ilyen pisisekkel kerültem össze - mutatott ránk -, de rosszabb is lehetne.

- És te? - fordult Chris Jane felé. Láttam a barátnőmön, hogy hálás, amiért őt is kérdezik. Jó, neki elég megdicsérni a Wii-győzelmeit, és máris boldogan vigyorog. Könnyű préda. - Kicsit fiatal vagyok a tizenegyedikbe mondta. - De ez már senkinek se tűnik fel, mivel Kenzie-vel egy osztályba járunk - mióta is? - második óta. Igen, a Smith Általános Iskola óta bólintottam. Jane felnyögött, én pedig önkéntelenül is elvigyorodtam. Az ő általánosbeli tapasztalatai sem voltak különbek az enyéimnél. Egyikünk sem nézett vissza nosztalgiával a „régi szép időkre". Jobb, ha nem is emlékeztetsz rá! Erre mindenki felfigyelt. - Miért, mi történt? - tudakolta Chris. A barátnőm szemlátomást nem készült megválaszolni a kérdést, ezért közbeszóltam, hogy kisegítsem: - Jane teljes neve Jane Smith. És mivel városunk rögeszmésen mindent arról a másik Smith családról nevez el, Jane-t sokat csúfolták ezzel. A keresztnevével meg a családnevével is húzták rendesen. így barátkoztunk össze. - A legszívesebben elbőgtem volna magam vetette közbe Jane. Most, miután oldottam a zavarát, láthatóan örömmel vette át a szót. - A srácok a

szünetben csúfoltak. „Te Jane, én Tarzan" mondogatták. Kiskoromban tényleg a szívemre vettem - vigyorodott el. - Hanem Kenzie bevetette magát, és a halálsugár-tekintetével rájuk rivallt: „Ő Jane, te hülye!" Tim rám villantotta gyönyörű mosolyát, amelyhez mellékelni lehetne a figyelmeztetést: „Vigyázat! Nőknél szívrohamot okozhat." Bátor dolog volt. - Na igen - dadogtam. - Azóta jó nagy nyuszi lettem. - Tényleg? - hördült fel Corey. - Azért támadtad le Alex Thompsont a menzán, mert gyáva vagy? hadarta tömény szarkazmussal. - És én még úgy gondoltam, kiálltál magadért... Jólesett, ahogy így „szidalmazott”. Valóban megvédtem magam az ebédlőben, ráadásul egy izompacsirta tahóval szemben. De nem akartam az egészet kitálalni a ReadySet előtt. Bántottak benneteket, srácok? Laza kérdésnek hangzott, de Tim közben le nem vette a szemét Corey-ról. - Semmi komoly, csak azzal szívattak, hogy nyulak vagyunk - mondtam gyorsan. - Mellesleg, kösz azért, amit ma este mondtál. Tudod, hogy izé... belevaló vagyok. Dominic elismerően végigmért. Jól énekeltél. Chris is bólogatott.

- Nem érdekel a pálya? Kis híján félrenyeltem a kólámat. - Engem? Nem, jaj, dehogy! Jobb szeretek a háttérbe húzódni - És te? - kérdezte Tim Jane-t. - Én szoktam énekelni - vágta rá kaján vigyorral. - De csak amíg meg nem fenyegetnek, hogy ráülnek a számra. Miért, erős a hangod - rúgta barátion bokán Corey. - Csak hát hamis. A Wii-tekebajnokságot viszont megnyerted. Hajnali fél kettőkor hagytuk ott őket, mikor a srácok (Dominic ugyan vonakodva) elismerték, hogy Jane a Wii-játékok koronázatlan királynője. Ha másnap nem lett volna iskola, tovább is maradhattunk volna. Rég nem éreztem ilyen jól magam senkivel, Jane-en és Corey-n kívül. Illetve talán a meneküléskor Logannel, meg amikor elbújtunk a Victoria's Secretben, és a korizáskor... de ez biztos csak a kimerültség miatt jutott eszembe. Majdnem elaludtam Corey kocsijában, és Jane is álmosabban lapozgatott az elmaradhatatlan tankönyvében. Mint aki az ájulás határán van. Nem maradt már energiám arra, hogy elmerengjek a siker nagy pillanatán, vagy azon agyaljak, milyen lesz másnap a suliban. Bementem a szobámba, az ágyamba zuhantam, és már aludtam is, mint a bunda. Másnap későn ébredtem. Tényleg későn. Kába fejjel próbáltam rájönni, vajon átaludtam-e az ébresztőóra csengetését. Ahogy rángattam magamra a

ruháimat, fel-alá rohangáltam a szobámban, hogy összeszedjem a tankönyveimet, a szétszórt papirosaimat meg a leckémet. Berontottam a konyhába. Az igazat megvallva pocsékul néztem ki. Éjjel elfelejtettem lemosni a sminkem, és most úgy festettem, mint egy zombi. Kicsit kivert a verejték is, ahogy pánikoltam, amitől csak még elnyűttebb meg maszatosabb lett a képem. Anyu mindezt szó nélkül hagyta. Csak ült a konyhaasztalnál, mialatt én felragadtam a' málnás sütit, hogy menet közben bekapjam. - Á, felébredtél! Remek - mondta csöndesen. ülj le csinálok rendes reggelit. Beszélnünk kell. - Nem lehet, anyu! - mondtam, mert már nem annyira Alice-nek, mint inkább a Fehér Nyuszinak éreztem magam. Elkések! - Tudom, édesem. Kicsivel később érsz be. Most pedig ülj le! Anyunak nem lehet ellentmondani, ha egyszer valamit a fejébe vesz. Leültem. - Milyen volt a koncert? - kérdezte, miközben tojást vett elő a frigóból. Megdörzsöltem a szemem, amivel még jobban elmázoltam a szemfesték maradékát. Remek volt, anyu. - És mivel a reggelivel foglalatoskodott, folytattam. - Találkoztunk a bandával, aztán Jane mindenkit megvert a Wii-n. Jól

éreztem magam. Furcsa volt ezt mondani, hiszen a celebek nem a mi fajtánk, inkább olyanok, mint a Menők, csak épp kokainon élnek. - Örülök, szívem. Gyanakvóan méregettem. Anyu szokott néha becézni minket, de az „édesem” meg ez a „szívem” egymás után kicsit sok volt. - Van valami, amit... izé... tudnom kellene? kérdeztem. Én is épp ezt szeretném megtudni. Ügyesen a tányérra csúsztatta a tojást. - Nyisd csak ki az újságot, aranyom! Hmmm. Most meg „aranyom". Nem jó jel. Belelapoztam a napilapba, és leesett az állam. Önnön képmásom nézett vissza rám, ráncba szaladt vonásokkal, ahogy épp a tankönyvet bújom. Egy osztálytársam vehetett le órán, és adhatta el a fotót. Durva érzés volt, hogy így megleshetnek. De ami igazából kiborított, az a szalagcím volt: „Izgalmas románc Mackenzie Wellesley és Timothy Goff között?" Alatta több fotó volt látható... az elsőn Timhez tapadva énekelek a mikrofonba. Nyomban elmerültem a cikkben. Meglehet, a tizenhét éves Mackenzie Wellesley-t alig egy hét leforgása alatt tette híressé egy YouTubevideó, neki azonban az sem okoz gondot, hogy még nagyobb sebességre kapcsoljon, és összemelegedjen legnagyobb sztárunkkal... Tegnap este Mackenzie

megmutatta, hogy a színpadon is megállja a helyét. A portlandi Rose Gardenben gondosan megkoreografált táncot adott elő, és az énekhangja is döbbenetes! Bár korábban úgy tudtuk, hogy kerüli a nyilvánosságot, ez a fiatal lányka a jelek szerint szemrebbenés nélkül lép a rivaldafénybe új barátja oldalán. Kérdés azonban, nem szállt-e máris fejébe a népszerűség. Egy közeli hírforrás, aki szeretne névtelen maradni, így nyilatkozik erről: „Mackenzie veszedelmes útra lépett. Kizárólag az érdek hajtja... Timothy Goffot ugyanúgy eldobja majd a megfelelő időben, ahogy újabban a márkás cuccait váltogatja." Miss Wellesley szemlátomást komolyan felkeltette Mr. Goff figyelmét. Alig két napja még úgy nyilatkozott, hogy nincs is szerelmi élete, ám ez a fotó egészen másról árulkodik. Az imént idézett hírforrás így folytatta: „Azt hiszem, Mackenzie átlátszó pasifogási trükkjeivel rossz példát mutat. Ne várjunk mást, mint hogy megsebzi Timothy Goff és az utána következő srácok szívét. A szülei kicsivel több önbecsülésre taníthatták volna." A csonka családból származó Miss Wellesley talán jobban teszi, ha megkeresi édesapját, mielőtt kiderül, valójában miért is nevezte őt a megérdemelten sikeres Timothy Goff mindenki füle hallatára „belevalónak". Talán nem egyedül szenzációs énektudása aratott viharos tetszést tegnap este. Mr. Goff sajtószóvivője per pillanat nem erősíti meg, de nem is tagadja a kapcsolatot. - A-a-anyu - kezdtem akadozva. - Ebből egy szó sem igaz. Tudod, hogy nem vagyok férfifaló, léha

erkölcsű érdekember. Ez egyszerűen felfoghatatlan! dörzsöltem meg a szemem újra. - Életemben nem csókolóztam még, ennek ellenére azt kéne bizonygatnom, hogy nem vagyok rocksztárokra pályázó ribanc! - Vigyázz a nyelvedre, Mackenzie! Anyu nem tűri a csúnya szavakat, ha azok átlépik a 12 éven felülieknek szóló besorolást. - Oké, akkor így mondom: tudod, hogy nem kenyerem a promiszkuitás. Elmosolyodott, nekem pedig feloldódott a görcs a gyomromban. Anyu ért ahhoz, hogyan nyugtasson meg. Hogyne tudnám. Csakhogy, szívem, tetszik-e, vagy sem, az emberek továbbra is a szájukra vesznek. A hazugságtól sem riadnak vissza, és neked nem szabad tudomást venni róluk. Okos, független nőnek neveltelek, Mackenzie, ezért nem akarom, hogy megzavarjon ez az egész. Most pedig edd meg a tojást. Számba vettem egy falatot. - Kösz, anyu. Leült mellém az asztalhoz, és sokat tudón a szemembe nézett. Nem igaz, hogy tud olvasni a gondolataimban. - Bízom benned a fiúügyekben, Mackenzie. A cikk utolsó bekezdése az, amiről beszélnünk kell. - Ümm... a koncertről? - néztem rá értetlenül. Anyu, rögtönzés volt. Corey lökött ki a színpadra. - Nem erről van szó, habár szívesen láttam volna. Mindig is kellemes hangod volt. Nem kellett volna úgy elbújnod a kórusban...

- Akkor mi a baj? - szakítottam félbe, nehogy rám erőltessen holmi újabb kórust. - Az apád. Lemerevedtem, mint akit eltalált egy kábító lövedék. Anyuval nem szoktunk apámról beszélni. Soha. Nincs mit mondanunk róla. Ami Dylant meg engem illet, számunkra egyszerűen nem létezik. Mindenkinek így a jobb. Mi van vele? - Drágám, nos... felhívott. A tojás, ami alig egy másodperce olyan finom volt, most cementté állt össze a gyomromban. - Fel... felhívott? Mikor? - Ma reggel. Ezért kapcsoltam ki az ébresztőórád és hagytalak aludni. - Csillapítón megsimogatta a hajam. Ez a mozdulat megnyugtató volt és szívmelengető. Ugyanolyan, mint tizenkét évvel és öt hónappal ezelőtt, amikor apu kisétált az életünkből. Émelyegni kezdett a gyomrom. - Hát igen. - Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy a gyerektartáson kívül is szóba áll velünk. - És mit akart? - Azt mondta... azt mondta, hogy beszélni akar veled. Anyu felkelt, hogy elmosogassa az edényeket. Kényszeresen ezt csinálta mindig, ha valami aggasztotta. Csöndben emésztettem a hallottakat, aztán megkérdeztem:

- És Dylan? - Mi van vele? - nézett rám anyu értetlenül. Azt hiszem, ez a tekintet mindent elmondott. Aput Dylan nem érdekelte. Nem hívott volna, ha nincs ez a felhajtás körülöttem. Ő már csak ilyen. - Szóval ennyi - bólintottam. - Csak úgy felhívott, és... mit is mondott? Hogy tizenkét év után bájcsevegni óhajt? - Ümm... az utóbbi cikkek zavarják - tördelte a kezét. - Á, már értem! - tört ki belőlem. - Felőle lehetek ribanc, csak ne írja meg az újság. - Hogy beszélsz, Mackenzie? - De anyu! Mitől jobb, ha azt mondom, partnerváltogató? Elkomorodott, és rögtön tudtam, hogy ostobaság volt megkérdőjeleznem nyelvhasználati elveit. - Igenis számít, Mackenzie, hogy hogyan beszélünk. Megértem, hogy kijöttél a sodrodból. - Újra megsimogatta a hajam. - Nem muszáj beszélned vele. Semmi nem kötelez erre, ugyanakkor jogod volt tudni erről a hívásról. Le kellett foglalnom magam valamivel, ezért kiöntöttem egy pohár narancslevet, aztán csöndben ültem tovább. Jó - mondtam végül. - Nem hívom vissza. Bocs, hogy kiakadtam. - Jaj, drágám! - Körém fonta a karját, én pedig hozzábújtam. Egyformán szükségünk volt a testi

közelségre. Felemelte az állam, hogy a szemembe nézzen. - Aggódom miattad. Hisz még gyerek vagy. Látom, milyen keményen hajtod magad. Bárcsak ne éreznéd úgy, hogy ez a kötelességed! Időnként az se baj, ha leeresztesz egy kicsit - folytatta a vállam masszírozva. - Nem foglak kevésbé szeretni, ha a teszteredményeid nem maximálisak. Egészen közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam. - Anyu - mondtam lassan. - Mindennek én vagyok az oka. Ha nem vágódom el azon a hülye baletten, nem jössz rá, hogy apu megcsal. Még ma is itt lenne. Nem hagyott volna el minket... Éreztem, hogy anyu ujjai görcsösen megrándultak a vállamon. - Nem jöttem volna rá, ott és akkor. De remélhetőleg rájöttem volna előbb-utóbb. Mindez semmit nem változtatott azon, milyen ember az apád, édesem. Én örülök annak az esésednek. Elképedve néztem rá. - Tényleg? Igen! - nevetett fel. - Mert megtudtam, milyen vacak a házasságom. De akkor se változtatnék semmin, ha visszamehetnék az időben. Kimentettelek téged meg Dylant abból a zűrzavarból, és ti ketten vagytok az életem értelme. Éreztem, hogy könnyek gördülnek végig az arcomon, lassan, de folyamatosan. Még csak le sem töröltem őket. - Nem bánod?

- Nem. - Megborzolta a hajam. - Tudod mit, zuhanyozz le, addig én körülnézek kicsit a szekrényedben, aztán beviszlek a suliba. - Szeretlek, anyu! - mosolyogtam rá. -

-

mondta.

- Jaj, édesem! Én is nagyon szeretlek -

22. FEJEZET Végül csak délben értünk be a suliba, mert anyu szinte minden cuccot felvetett velem, hogy lássa, hogyan áll rajtam. Kiválasztott belőlük néhányat a saját ruhatára számára. Élveztem ezt a csajos délelőttöt. Főleg amikor anyu fogta az egyik új körömlakkomat, és rávett, hogy fessük ki egymás kéz- meg lábkörmét. Azért láttam, hogy nem megy ki a fejéből, amit apuról beszéltünk, de többé nem említette. - Jaj, szívecském! - sóhajtotta, amikor végre előkerültem a szobámból Forever 21 farmeremben és Bebe topomban. - Csodásán nézel ki! - Kösz mindent. Hogy elviszel, és hogy beszélgettél velem. De az ébresztőóra kikapcsolását nem javaslom a továbbiakban. Megegyeztünk! Kecsesen becsusszant a vezetőülésre. - És ma miattam nem mentél munkába? - Nem, dehogy. Pénteken délután háromkor kezdek, nem emlékszel? Nem emlékeztem, de megkönnyebbültem. Talán nem kellene ennyire aggódnom anyu miatt, de én már csak ilyen vagyok. Nem tehetek róla. - Van valami programod ma estére? - Logant korrepetálom, aztán be kell hoznom a saját lemaradásomat. Otthon is maradhattál volna, de tudom,

bepánikolnál egy teljes napi kihagyástól. Igen, idegesít, ha nincsenek meg az órai jegyzetek. Igazi neurotikus kényszerbeteg vagyok. - Nem, csak egy szorgalmas diáklány - mondta anyu határozottan. Megállt a suli előtt. - Szóval ha változás áll be a terveidben, szóljál. - Úgy lesz. Egyenesen az ebédlő felé indultam, hogy megkeressem Corey-t és Jane-t. Arra azonban nem számítottam, hogy két legjobb barátomat egy csapat fruska veszi körül; a ReadySet koncertről tartottak nekik kiselőadást. Melanie és Rachel is ott volt, meg a barátnőik. Az asztaltársaságunk most sokkalta izgalmasabbnak tűnt, mint a Menőké. Vélhetőleg Chelsea Halloway legnagyobb bánatára. Megjelenésemre felbolydult a menza népe. Mackenzie! Épp a tegnap esti koncertről beszélünk! - húzódott arrébb Melanie, hogy helyet csináljon nekem. - A YouTube-on van egy videó arról, ahogy énekelsz. Király! Ezt nevezem! Pont egy újabb YouTube-videóra volt szűk ségem! Kösz - mondtam, lenyelve a bosszúságom. Nem feltételeztem róla, hogy nyalizni próbál, mert híres vagyok. De mit tudhattam én? Az is lehet, hogy az összes csaj márkás táskákat remél tőlem. Semmi egyebet nem kellett azonban mondanom mert valami váratlan történt... Olyasmi, amire még nem volt példa a Smith Gimnázium ebédlőjében.

Chelsea felállt - Smink, Pink és Patrick kíséretében és a termen átvágva megállt a Láthatatlanok asztala előtt. Olyan volt, mint egy alaposan átgondolt sakkhúzás: a királynő a Dl-ről a D2-re lép. - Szia, Mackenzie! - üdvözölt, mintha kebelbarátnők lennénk, akik együtt sminkelnek meg pletyiznek rendszeresen. - Uff, sziasztok. Igyekeztem mind a négyüket egyszerre köszönteni. Patrick úgy nézett, mintha minden arcvonásomat bele akarná égetni az emlékezetébe. Meglódult a szívverésem, és elpirultam, még ha nyomban le is hűtöttem romantikus énemet, hogy nem, Patrick nem ebben a szempillanatban jön rá arra, hogy milyen tökéletes párt alkotnánk mi ketten. - Nem maradhatok sokáig - intett Chelsea, mintha én erre kértem volna, ő meg királynőién megtagadja a kérésemet. - Csak annyi, hogy tetszik az új szerelésed. Imádnivaló! - csiripelte Smink is, szemernyi őszinteség nélkül. Nehezen álltam ellen a kísértésnek, hogy idegesen igazgatni ne kezdjem a topomat. Holott a hadviselés első számú szabálya: ne mutasd ki a gyengeséged! - Kösz. - Reméltem, hogy a bókokról áttérünk valami normál társalgásra. - Ti is jól néztek ki. - Azt már nem tettem hozzá, hogy „mint mindig". - Ó, ez kedves tőled! - nevetett fel Chelsea hátravetve hosszú, selymes haját. - Szóval eljössz ma este Spencer bulijára? Mintha mondta volna, hogy meghívott. Leesett az állam elképedésemben.

- Izé... nem tudok róla. - Túlságosan lefoglalnak a celebek... - Újabb rafinált koccintást hallatott, amitől a hideg futkározott a hátamon. Akkor ma este kilenckor, rendben? - Meg se várta, hogy válaszoljak. - Szuper! Akkor ott találkozunk. Smink és Pink kilejtettek vele az ebédlőből. Én meg ott maradtam az elnémult asztalnál a sráccal, akibe reménytelenül bele voltam zúgva... Mióta is? Amióta csak az eszemet tudom! - Csatlakozol hozzánk? - kérdeztem sután. Erre kisimította piszkosszőke haját olvatag, csokoládébarna szeméből, és leült velem szemben. Persze - duruzsolta. Corey-hoz és Jane-hez fordultam, hogy úrrá legyek hormonjaim viharán. - Szóval - törte meg Corey a ránk telepedő feszélyezett csöndet. - Mit gondoltok, mindhármunkat meghívtak, vagy csak Mackenzie-t? Persze hogy nem csak engem - kértem ki magamnak. - Túl nagy tahóság lett volna, ha egyedül engem hívnak meg a jelenlétetekben. A meghívás, srácok, rátok is vonatkozik Patrickhez fordultam megerősítésért. - Igazam van? Hrrrm. - Ez úgy hangzott, mintha azt kérdeztem volna mi India legfőbb exportcikke (a textiláru). - Hát Spencer nagy bulikat rendez, úgyhogy senki nem akad majd fent rajta

Nem épp a legszívélyesebb invitálás. Leginkább azt sugallta: a Láthatatlanokat akkor tűrjük meg köreinkben, ha azok is maradnak. A meghívás mindamellett elég volt ahhoz, hogy Melanie, Rachel és a barátnői izgalomba jöjjenek. Nyomban vitatni kezdték, miféle szerelést igényel egy ilyen társasági esemény. Jane-re és Corey-ra néztem. - Eljöttök? Jane úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. Ja persze! Ha már itt tartunk, nem kéne egy füst alatt Franciaországba is átrepülnünk? Egyik este koncert, a másikon buli... mi az nekem, nem vet vissza a tanulásban cseppet sem! Jane az effélében nem ismer tréfát. Még nálam is komolyabban veszi a dolgát. Corey vállat vont. Én veled megyek. Hármunk közül Corey volt a legszabadabb a döntéseiben. A szülei a megengedő nevelés hívei voltak, jó fejek. Amíg Corey nem él vissza a bizalmukkal, mindent megtehet, o meg a nővére is. Azt sem ellenezték, amikor egyszer nálunk maradt éjszakára. Amikor mondtam neki, hogy ez milyen szuper, csak vállat vont. Annak idején, amikor bejelentette, hogy meleg, a szülei nyomban pólókat rendeltek a neten, pedig Forest Grovebon nem túl biztonságos ilyen feliratot viselni, hogy: „A meleg jogok heteró támogatója vagyok." Ha te mész, megyek én is - búgta Patrick lágyan.

A lélegzetem is elállt. Hát nem romantikus? Akkor azt hiszem, nem hagyhatom ki a bulit. Igen, bizony, flörtöltem vele! És még csak hülyét se csináltam magamból közben! Patrick már majdnem felelt valami imádnivalót (rá volt írva az arcára, hogy erre készül), amikor valaki a háta mögött elvonta a figyelmét. - Á, szia, Logan. Ő előbb nyájasan feléje biccentett, majd Coreyhoz fordult. - Láttam, hogyan táncoltatok a koncerten. Király volt! Corey visszavigyorgott rá. - És ez még semmi ahhoz képest, amikor beindulunk a cukortól vagy egy Glee-epizódtól. Logan felnevetett, és leült Jane mellé. - Nem láttalak a színpadon. Corey nem volt elég gyors, hogy mindkettőnket a nézők elé lökjön. Én jobb szeretek magamban táncolni. Mackenzie isteni volt! - tört ki Patrickből, megszakítva a beszélgetés menetét. Logan felvonta a szemöldökét, mintha csak most vett volna észre engem. Igen, Mack jó volt. Ennyi. Ennyire vett tudomást rólam, mielőtt bemutatkozott Melanie-nak, Rachelnek és a többi kiscsajnak. Fura, de még hálás is voltam, hogy nem

lihegte túl a dolgot. Amúgy is kellemetlennek éreztem egy kicsit a Menőknek ezt a nagy rajongását. Chelsea helyében biztos nekem is tetszene, hogy én állok a figyelem középpontjában... de én nem ilyen vagyok. Talán azért, mert ha én vagyok a középpontban, a barátaim a perifériára kerülnek. A csajok valósággal elolvadtak Logantől. Nem kárhoztathattam őket érte. Hisz olyan laza a srác. Akaratlanul is csodáltam, milyen ügyesen beszélteti az embereket, és aztán hagyja, hogy a beszélgetés alakuljon magától. Ha ezt a készséget a diszlexia hozta elő belőle, akkor úgy is mondhatnám, hogy megérte. - Mennem kell - szakította félbe a történetet Patrick, amit Melanie valami hangyás nagynéniről mesélt. Az órámra néztem. Még vagy negyedóra volt hátra az ebédidőből, és semmi okát nem láttam, miért kell elrohannia. Persze lehet, hogy egy tanárral van megbeszélése. - Ööö... persze - motyogtam ostobán. - Majd látjuk egymást. - Számítok rá. Ezzel le is lépett. Én meg azon töprengtem, hátha mégis lehetséges, hogy az ábrándjaim valóra válnak.

23. FEJEZET Corey-nak is a legjobbkor kell megszólalnia. Mert ha Patrick távozott is az asztaltól, Logan még ott ült velünk. Figyelmeztető pillantást küldtem Corey felé, de ő csak mondta tovább a magáét - Úgy értem, ez a srác még soha nem méltóztatott meg tisztelni minket a jelenlétével. - Szinte sütött róla a rosszai lás, és sokatmondó pillantásokat váltott Jane-nel meg Logannel. Kissé túl cinkosan is az én ízlésemnek. Főként, hogy engem kizártak a „bizalom köré"-ből. - Ezen a héten sok minden először történik vontam vállat. Még mielőtt Corey válaszolhatott volna, megszólalt a mobilom. Na, ez megmentett - vigyorodtam el, és felpattintottam a készüléket. - Halló! - Szia, Mackenzie, Tim vagyok. Miféle Tim? Csak ültem ott, és törtem a fejem, ismerek-e ilyen nevű embert. Ha az iskolából akar beszélni velem valaki, miért hív fel, miért nem sétál ide? De lehet, hogy egy perverz szatír, aki valahogyan megszerezte a mobilszámom. Számításba véve, hányán jelöltek ismerősnek a Facebookon, ezt sem zárhattam ki. - Tim - súgtam oda Jane-nek és Corey-nak, hátha ők okosabbak nálam. Ekkor esett le a tantusz. Hát persze! Timothy Goff, a rockszupersztár. Kész őrület!

- Szia, Tim - húztam ki magam a széken. - Hogy vagy? - Jól. Figyuzz. Van még egy szabad esténk... és... izé... holnap visszamegyünk Los Angelesbe, mivel... jelenésünk van Ellennél, utána meg össze kell hoznunk valami anyagot a következő CD-nkre. - Hallottam, amint nagyot sóhajt a vonal túloldalán. - Lehet, hogy rossz nyomon járok, de... csak arra gondoltam, szerinted... Corey szabad? Akkor sem lepődhettem volna meg jobban, ha Jane rám ront egy elektromos sokkolóval. - Szabad? - kérdeztem vissza. - Nagy ég, nem lenne szabad ezt csinálnom! Szánalmas vagyok. A végén még egy lapot teszek Corey elé három rubrikával, hogy ikszelje be, mennyire vagyok jó nála. Hagyjuk az egészet! - Nem, dehogy - mondtam, miközben információtúlterheléssel küszködtem. - Tudom, úgy tűnik, hogy nagyon nyomulok, de csak azért, mert mindjárt elutazunk. És el is tájolhattam magam, nem igaz? Vagy talán van valakije. Szent isten, ugye nem barátnője? - Izé... szingli - dadogtam, mert még nem fogtam fel, hogy a jelek szerint egy rocksztár kér támogatást tőlem a szerelmi életéhez. - Szingli a javából. - Ó! - Egy másodpercre ez elhallgattatta Timet. Szóval mit gondolsz, esetleg érdekelné... - Meghiszem azt! - Széles vigyort küldtem Corey felé, aki Jane-nel együtt minden szavamat figyelte.

- Tényleg? - Tim a hangjából ítélve meglepődött, megkönnyebbült, és megörült egyszerre. - Gondoltam, esetleg... de nem voltam biztos benne. - Elhallgatott, mialatt a szavaimat emésztette. - Kösz, Mackenzie! Az első pillanattól fogva volt veled kapcsolatban egy megérzésem. Elnevettem magam. - Tényleg? És mit súgott a megérzésed? Hogy fogalmad sincs, mennyire klassz vagy. - Huh, még elpirulok itten - mondtam, magamon is mulatva, mert éreztem, ahogy az arcom jobban elvörösödik mint amikor Patrickkel beszéltem. Talán azért, mert tudtam, hogy Tim őszintén beszél El végre sokkal híresebb, tehetségesebb, népszerűbb és gazdagabb, mint én. Ezért ha azt mondja, hogy klassz vagyok akkor talán van benne valami. Megszólalt az órakezdet előtti öt percet jelző figyelmeztető csengő. - Figyuzz, Tim, most mennem kell. Később még beszélünk. Bekattintottam a mobilt. Felpillantva láttam, hogy mindenki engem néz. Még Logan sem látszott olyan halvérűnek, mint egyébként. Hát persze, nem mindennap hallhatja, amint egy garantáltan lökött csaj a szingli legjobb barátjáról cseveg egy rocksztárral. Ugyanakkor nem akartam, hogy bárki kitalálja, miről beszéltem Timmel. Még Corey se. Megérdemelte, hogy tőle magától hallja, miután összeszedte magát annyira a csávó, hogy felhívja.

Szóval, Mackenzie - törte meg Melanie a döbbent csöndet. - Megyünk akkor a buliba? Eszembe jutott, mit mondott anyu a reggelinél arról, hogy időnként nem ártana tiniként viselkednem. - Igen - feleltem. Hirtelen szuperjó ötletem támadt. Nyájasan Melanie-ra, Rachelre és a két másik lányra, Isobelre és Claire-re mosolyogtam. - Ha Corey elvisz minket a kocsiján, öltözzetek át nálam, csajok. Corey beleegyezőn bólintott, én pedig kitéptem egy lapot a jegyzetfüzetemből, és felírtam rá a címünket meg a telefonszámunkat, aztán odaadtam Melanie-nak. Szükségem lesz rátok, nehogy valami bazi nagy divatbakit kövessek el. Vicc akart lenni, noha fájdalmasan tudatában voltam, hogy ez bizony nagyon is valós lehetőség. Aztán felnyaláboltam a könyveimet. - Logan, akkor óra után tanulunk, rendben? - A parkolóban várlak. Ennyit mondott, mielőtt Spencer odakiáltott neki, és ő eltűnt a tömegben. Isobel sóváran felsóhajtott. Alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy vele sóhajtsak én is. Hiába súgta egy makacs kis hang a fejemben, hogy Logan egy Menő, azt azért észrevettem, milyen szexi. Értettem hát, miért sóhajtozik Isobel. De hát volt jobb dolgom is, mint hogy egy srác után veszkődjek. Bármelyik után is... Patricket leszámítva. Jane megrángatta a dzsekimet, mielőtt bementem volna a kormányzati ismeretekre. -

- Ugye vigyázol magadra, Kenzie? Nem kell aggódnunk miattad? Az én barátaimnak nincs párja! - Ne aggódj! - nyugtattam meg. - Tökéletesen uralom a helyzetet. Óra után osztályteremről osztályteremre kellett rohannom, hogy megtudjam, mi a lecke a mulasztott órákon. Néha nyomasztó, ha az ember kötelességtudó. Már mardosni kezdett a bűntudat, amiért megváratom Logant... de aztán megláttam őt Chelsea társaságában. Talán még örült is, hogy anélkül élvezheti ki a... hm... bájait, hogy ott rontanám a levegőt mellettük. Amint meglátták, hogy feléjük tartok, nyomban elhallgattak. - Bocs, hogy késtem - mondtam én, a felesleges harmadik. Chelsea felém fordult. Vártam, hogy valami lesújtót mondjon, például: „Semmi gond, nem hiányoztál." A hozzá hasonló csajok még ilyen poénokat is megengedhetnek maguknak. Ez azonban most elmaradt. Az iménti homlokráncolás helyett óriási mosoly jelent meg az arcán. - Szia, Mackenzie! - Még meg is ölelt! Túl gyorsan ahhoz, hogy elhátráljak, ezért csak álltam ott idiótán. - Beszélnünk kell a ma esti buliról! Együtt öltözünk át, rendben? Hát igen, erre nem számítottam. - Izé... már megbeszéltem másokkal. Ne haragudj! - igyekeztem minél kíméletesebben fogalmazni, mert jó eséllyel eddig még soha senki nem utasította vissza.

Jó, persze - legyintett, mintha nem is számított volna másra. - Csak nem akartam, hogy egyedül indulj el. Hát akkor... - vetett Loganre egy sokatmondó pillantást, amitől felment a pumpám sziasztok. - Kinyitotta a kocsija ajtaját, és beült, előtte azonban még odakiáltott: - Jó tanulást! Megvártam, amíg elhajt. - Jesszusom, ez tök fura volt! Logan vállat vont. - Nem furább, mint hogy fent vagy a YouTube-on. Most meg ezek a bulik és celebek... Csoda, hogy még korrepetálsz engem. Ezen elgondolkodtam. Igaza volt, pénzzé is tehetném a hírnevemet. De az nem én volnék. - Nem akarok feladni egy biztos melót mondtam, miközben bemásztam mellé az autóba. Pedig megtehetnéd. - Ezt olyan közönyösen vetette oda, mint aki ezt se bánná nagyon... mintegy finoman jelezte, hogy elege van belőlem. - Az az új éneklős videód nagyon népszerű. - Tim miatt, nem miattam. Soha nem lehetne belőlem énekes. Mármint olyan, aki fellép és turnézik. Ha Corey nem lök ki a színpadra, magamtól nem megyek fel. fané meg én jobban érezzük magunkat a tankönyveink mellett. - Ha te mondod - vont vállat Logan. - És miért mész akkor el ma este a bulira? Megpróbáltam nem tudomást venni agyongyötört, kialvatlan agyam tompa sajgásáról. -

- Nem tudom. Mondhatnám azt, hogy bizonyítani szeretnék ezzel valamit, vagy hogy el akarok menni, vagy hogy most először hívtak el bulizni, és nem szeretnék később azon agyalni, mit vesztettem. De az az igazság, hogy nem tudom. Elmegyek és kész. Kinyitottam a hátizsákomat, és előhúztam a törikönyvet. - Koncentráljunk inkább arra, amihez értek. Lássuk a konföderáció törvénycikkelyeit...

24. FEJEZET Alig egy órája tanultunk, amikor a mobilom játszani kezdte az I need Hero dallamát. Jó hangosan, - Timothy Goff? - vonta fel a szemöldökét Logan. Megráztam a fejem, és beleszóltam a készülékbe: Szia, Corey. Aztán eltartottam magamtól a mobilt, de izgatott üvöltözése így is a fülemet hasogatta. - Mackenzie! Nem hiszed el, ki... Ez fantasztikus! Istenem, atyám, nem kapok levegőt! Belepusztulok! Sokkot kaptam! Nem találod ki, ki hívott fel! - Tim. - Ezt olyan magától értetődően mondtam, hogy menten elhallgatott. - És hová mentek ma este? - Beülünk egy étterembe Portlandben. Még nem tudom, hova. Nyolcig megbeszélése van a producerével vagy kivel, ezért kései vacsora lesz. Muszáj együtt rákészülnünk! Nem parázhatok be a randim előtt! És mivel Jane ma este óhajtja az univerzum összes létező matematikai képletét a fejébe verni, te vagy az egyedüli mentsváram. - Örülök, hogy másodjára eszedbe jutottam nevettem el magam. Én is! - Annyira boldog volt, kétlem, hogy észrevette az enyhe gúnyt a megjegyzésemben. - Akkor később találkozunk! Becsuktam a mobilt, és elvigyorodtam, mert elképzeltem, hogy jár fel-alá még vagy negyedóráig

Corey, mielőtt újra normálra áll be a pulzusa. Ő az első randijára megy, én az első bulimra (talán randi is sikeredik majd Patrickkel), Jane pedig... nos, ő tanul ma este, ami unalmas, de hát így döntött. Alig tudtam elhinni, hogy egyetlen YouTubevideó tönkreteszi az életemet, aztán valahogy mégis minden jóra fordul. Szóval Corey miatt hívott délben? Kis híján elfelejtkeztem Logan jelenlétéről. Annyira izgatott voltam. Úgy éreztem magam, mint egy hurrikánban röpködő szivacs. - Igen, Corey és Tim randira megy ma este - csóváltam meg a fejem boldogan. - Őrültség, de ha valaki képes fenntartani egy távkapcsolatot egy rocksztárral, akkor Corey az. persze egyelőre még csak találkoznak, de... jól is elsülhet. Lekopogom. - És te nem bánod? - Ümm... nem. A legjobb barátom találkozik egy rendes, tehetséges és szexi csávóval. Még hogy bánom-e? Odavagyok az örömtől! - Rendben, de nem magadnak kívántad volna ezt a randit? - Hogy szívesen randiznék-e valakivel, aki megfelel az említett feltételeknek? Naná! De ez nem változtat azon, amit Corey iránt érzek. Tudod, Jane-nel mindig is sejtettük, hogy először ő talál magának valakit. Azt persze legvadabb álmunkban sem gondoltuk, hogy egy rocksztár lesz a nagy 0... mindamellett a sorrendet jól tippeltük. -

-

Logan

szemlátomást

a

hallottakat

emésztette. - Rendes volt tőled, hogy meghívtad az új csajokat - mondta aztán. - Mi? - Fogalmam sem volt, miről beszél. -

- Mármint hozzátok... noha gőzöm sincs, mit művelnek a lányok együtt buli előtt. Azt hittem, dobod őket Chelsea miatt. Visszanyeltem, ami a nyelvemen volt. Oké, először is: soha nem tennék ilyet. Aranyos csajok. És ha nem vetem magam alá a készülődés szent rituáléjának, a végén farmerben és edzőcipőben jelenek meg. A jelszóm továbbra is: vegyülj el a tömegben! – mutattam jócskán feljavított szerelésemre. Szegény Mack, ki kell öltöznöd a bálra vigyorodott el Felhördültem, de különösebb harag nélkül. - Gúnyolódsz, de nem tudod, milyen magas sarkút viselni. Miért vagy olyan biztos ebben? - vonta fel a szemöldökét. Értetlenül bámultam rá, neki pedig mosolyra rándult a szája. - De igazad van, nem volt még rajtam. - Hát... - dadogtam. Láthatóan jól szórakozott, amitől szikrák gyúltak a szemében. Ha szeretnék bármi értelmeset mondani neki, előtte ki kell aludnom magam, döntöttem el.

- A magas sarkú piszokul kényelmetlen. Öt percig még oké, de azután már... kevésbé. - Miket hordok én itt össze? Szuper! Pedig már kezdtem azt hinni, hogy normálisan tudok társalogni Logannel. - Európában az 1400-as években terjedtek el a magas sarkú cipők. A nők csak szolgák és sétabotok segítségével tudtak benne járni, ami nem lehetett kellemes. De miről is beszéltünk az előbb? - Chelsea-ről és a kilencedikesekről. Logan hátradőlt a székén, és az én izmaim is ellazultak, ahogy átvettem a testtartását. - Na igen, bírom a csajszikat. Nem igazán ismerem őket, de rendesnek látszanak. Ma új arcot is láttam közöttük. Azt hiszem, Isobelnek vagy hogy hívják. Csöndesnek látszik, de jól elbeszélgetett Jane-nel... ami tök szuper. És Corey is átjön! Chelsea-vel nem éreztem volna magamat igazán - megfelelő szót kerestem kényelmesen. Szóval nem volt nagy áldozat kitartani mellettük. - A lányok annyit drámáznak. - Tárgyilagosan nézve a dolgot, a fiúk jóval zűrösebbek. - Tárgyilagosan, hah! - Igen, bizony - mondtam. - Azaz részrehajlás nélkül. Felnevetett, de azért egy csipetnyi komolyság is volt a hangjában. - Hogy érted azt, hogy zűrösek?

Oké, elismerem, a legszívesebben a fülébe ordítottam volna: „Te magad vagy a zűr, TE! Miért kell úgy összezavarnod, a fenébe is! Kedves és okos vagy, aztán amikor együtt látlak Chelsea Hallowayjel, a napnál világosabb, hogy nem vagy még túl rajta. Aminek semmi értelme, hisz ő dobott téged másvalaki kedvéért, aki menőbb volt nálad... ebből megtanulhattad volna, mit várhatsz tőle! Mégis, ha odajött hozzád, amikor még Láthatatlan voltam, le se vetted róla a szemed. Nem veszed észre magad? Az egyik pillanatban tök rendes vagy, aztán Menő, és vissza. Úgyhogy gőzöm sincs, milyen is vagy valójában. Miért van ez, Logan?" De persze bölcsen befogtam a számat. - Semmi konkrétra nem gondoltam, csak úgy általában mondtam. De ha már általános összefüggésekről beszélünk, a amerikai függetlenségi háború... - És a törire tereltem a társalgást. Fura volt, hogy most először úgy visz haza, hogy mindketten tudjuk, aznap este még találkozunk egy igazi Menőbuliban. Pedig ez volt az ábra: Logan hazavitt, csak hogy egyik márkás cuccból átöltözhessek a másikba. Chelsea baráti jobbot nyújtott, és vadidegenek ülnek oda hozzánk ebédelni. Nehéz volt elhinni, hogy az életem ekkorát váltó egyetlen hét leforgása alatt. - Akkor... izé... este találkozunk. Jó tudni, hogy legalább az esetlenségem nem sokat változott. Logan bólintott. Láthatóan valami fontosat készült mondani, mert nagy levegőt vett.

- Figyuzz... - idáig jutott csak, mert közben Corey teljes erővel megnyomta a dudát. - Nem baj, mindegy. Akkor később. Ezzel elment. Ha Corey-t nem menti fel a józan viselkedés szabályai alól, hogy első randijára készül, esküszöm, megölöm! És kétlem, hogy megbántam volna.

25. FEJEZET - Bedilizek, Mackenzie! Bedilizek! - kiabálta. Ebben szemernyit sem kételkedtem. Fel-alá rohangált a szobában, és közben bele-beletúrt a hajába. - Talán le kellene mondanom. Rossz ötlet volt. Úgy értem, mi érdekeset találhat bennem egy olyan srác, mint Timothy Goff? - Ó, nem is tudom - horkantam fel. - Mondjuk, hogy kedves vagy, intelligens, csodás, ráadásul eszelősen szexi. - Rávertem a hátsójára. Ezt a szeretetteljes gesztust évek óta megengedem magamnak. Ilyenkor általában nagyot ugrott meglepetésében. - Hát nem mostanában mondtam, hogy azt akarom legyél a gyermekeim apja? - De megállapodtunk, hogy csak a legvégső esetben - nevetett fel. A viccelődés oldott valamit az idegességén. - Jó lesz, meglátod. - A gardróbomra mutattam. Tessék, rendelkezz velem. De most leszek utoljára a saját, külön bejáratú Barbie babád. Csengettek. Otthagytam, hadd élvezkedjen a cipőkkel. - Jövök! - kiáltottam ki, de Dylan megelőzött, és ő nyitott ajtót. - Uff... Jó napot! Melanie állt az ajtóban, kezében egy sporttáskával és zavart arckifejezéssel.

- Itt lakik Mackenzie? - kérdezte, és megnézte újra a házszámot. Dylan némán bámult rá, míg én kitártam az ajtót, és úgy tettem, mintha nem venném észre a jellegzetes Wellesley pírt az arcán. - Helló, Melanie! Örülök, hogy idetaláltál! Félretoltam Dylant, hogy be tudjon jönni. - Melanie, ő az öcsém, Dylan, pedig Melanie - mutattam be őket egymásnak. - Igen. Szia. - Le mertem volna fogadni, hogy Dylan hangja egy teljes oktávval mélyebb lett. - Azt hiszem, találkoztunk tavaly egy focimeccsen. Ekkor döbbentem rá, hogy az öcsém pirulása nem csupán hormonális reakció egy dögös lány érkezésére, hanem kifejezetten ennek a lánynak a megjelenése váltotta ki. - Aha, igen. - Lehetetlen volt megállapítani, hogy Melanie valóban emlékszik-e rá, vagy csak megjátssza. Örülök hogy újra találkozunk. Kösz, hogy áthívtál fordult aztán hozzám. - Majd nem leszel olyan hálás, ha Corey kezelésbe vesz vigyorodtam el. - Odalesz a boldogságtól, hogy végre olyan valakivel beszélhet a divatról, akinek van ízlése. Melanie felnevetett. Kellemes, oldott volt a nevetése, egészen más, mint Chelsea vihorászása. Hú, mi vár itt rám! A lépcsőre mutattam. - Az első ajtó jobbra.

Dylan csak azután nyerte vissza a hangját, miután a szobám ajtaja bezárult Melanie mögött. - Miért nem szóltál, hogy meghívtad hozzánk Melanie Morrist? - Nem vagyok köteles beszámolni neked a dolgaimról, öcskös - vontam fel a szemöldököm. - Anyu elengedett a buliba, úgyhogy te se kekeckedj. Már indultam volna a szobámba, de ő megragadta a karom. Bulizni mész ma este? - Ezt mondtam, nem? - Nem ártana, ha elkísérnélek. Elképedve meredtem rá. Helyben vagyunk. Feltétlen vinnem kell a kisöcsémet is az első gimis buliba, ahová elmegyek. Pompás ötlet! Elpirult. - Ugyan, Mackenzie. Nem én égetem folyton a családot. Tudod mit, akkor se jöhetsz! - Kérlek, vigyél magaddal. Nagyon kérlek! Sejtettem, mennyire nehezére eshet ez a pitizés. Könnyebb lett volna cukkolni, ha nem ilyen kutyaszernekkel néz rám. Tudta a kis aljas, hogy nehezen állok ellen ennek a tekintetnek. - Szó sem lehet róla. Anyu úgysem engedné meg. Elmosolyodott.

- Fogadjunk! Ha azt mondom, hogy rád akarok vigyázni, egy szempillantás alatt beadja a derekát. Felsóhajtottam. - Dylan, semmi kedvem... De félbeszakított, mielőtt befejezhettem volna: - Komolyan aggódom, Mackenzie! Elvégre ez egy buli, és eddig nem éppen a társasági sikereidről voltál híres. Szükséged lesz valakire, aki rajtad tartja a szemét. Gyanakodva méregettem. Bármennyire idegesített is néha, azért mégiscsak az öcsém volt... aki fontos dolgokban soha nem hazudott. - Ha igent mondok, akkor azt nagyon meg kell hálálnod. Boldogan elvigyorodott. - A, épp kvittek leszünk. - Mackenzie! Idetolod végre azt a formás hátsódat? - harsogta Corey nem túl udvariasan. - Jövök már! - kiáltottam. Aztán megböktem Dylan mellkasát. - Ne okozz csalódást! Inkább Corey miatt kellett volna aggódnom. Irtó rossz ötlet volt, hogy rászabadítottam a ruhatáramra. Mikor végre beléptem a szobámba, Melanie-val már javában sóhajtoztak a cuccaim fölött. A máskor rendben tartott kuckóig most úgy festett, mintha egy ruhagyár robbant volna fej szétköpködve tartalmát mindenfelé. - Buli van! - rontott nekem Corey. - Oké, háromféle összeállításból választhatsz. Összenéztem Melanie-val. Meglepett, hogy ilyen könnyen megtaláltam vele a hangot. Persze kár, hogy

Jane nem jön velünk, akár úgy is, hogy hozza magával a tankönyvet... de ha nem, hát akkor Melanie-val is jól megleszünk. Mire vársz? - szólt rám Corey. - Próbáld fel őket! Csipkedd magad! - Aztán Melanie-ra összpontosította a figyelmét. - Lássuk csak... szerintem neked a visszafogott megjelenés áll jól. - És én? - tiltakoztam. - Én miért nem öltözhetek fel visszafogottan? Fogd be, és öltözz át! - ripakodott rám Corey, aki láthatóan élvezte a helyzetet. - Neked nincs olyan csontszerkezeted, mint neki. - Kösz... azt hiszem, ezt bóknak veszem - mondta Melanie bizonytalanul. - Mackenzie, itt maradhatnék nálatok éjszakára? Isobelnél szerettem volna aludni, de bepánikolt, és visszamondta. Ha nem túl kényelmetlen... - Miért ne? - vágtam rá azonnal. - Király lesz! Corey, haza tudnál hozni minket a randid után? Szívesen leszek a sofőrötök, de akkor későn értek haza. Melanie szeme felcsillant, ami még vonzóbbá tette. - Nekem jó. - Szuper. És... izé... Dylan is jönni akar. - Remek - mondta Corey. - Most pedig döntsd el: el egy kislány vagy, hogy felvedd végre ezt a ruhát, vagy én adjam rád? A legszívesebben tiltakoztam volna. Ehelyett csak hallgattam, és készültem az első bulimra.

De semmiféle ruci, sminkfortély, sem a barátok támogató jelenléte nem készíthetett fel arra, ami ezután következett.

26. FEJEZET Örültem, hogy Dylan nem tesz megjegyzést a szerelésemre. Nyitotta volna már a száját, valószínűleg, hogy azt javasolja, öltözzek át, de aztán gyorsan meggondolta magát. Nem tudom, hogy figyelmeztető tekintetem, vagy Melanie volt-e az ok. Az utóbbira tippelek, mivel az öcsém soha nem tartott tőlem, Melanie viszont úgy nézett ki - hogy Corey-t idézzem mint egy dögös rockhercegnő. Még szerencse, hogy anyu éjszakai műszakban dolgozott, mert nem tudom, mit szólt volna a... hmm... öltözékünkhöz. A ruhám ugyanis rövid volt, lángvörös, és ordítóan szexi. Legalábbis ezt gondoltam róla, amikor Corey rámutatott az ágyamon. De Melanie is egyetértett vele, hogy ez való a buliba. Biztosítottak, hogy inkább nézek ki benne drága és diszkrét call girlnek, mint strichelő örömlánynak. Reméltem, hogy ezt csak poénból mondták. Hiába hajtogatták, hogy istenien festek, és a ruci olyan, mintha rám öntötték volna, a legszívesebben visszamentem volna a szobámba, egy farmert húzzak. Végül csak úgy egyeztem bele, hogy ezt viselem, ha Jane is véleményt nyilvánít Skype-on azt mondta, dögös vagyok, és hogy mindenről tudni akar a buli után. Kis irigységet éreztem, amiért én nem fészkelődhetek be a fotelba, tankönyvvel a kezemben, flanelpizsamában meg valami öreg pólóban, forró csokoládéval töltekezve Megtehettem volna, ha nem válik belőlem híresség. Melanie és Corey kétoldalt karon ragadtak, így vonszoltak le a lépcsőn, végig a halion, ki az ajtón és be Corey autójába. Az öcsém némán trappolt mögöttünk.

Észrevettem hogy ő is átöltözött. Felborzolt hajával akár szexinek is mondhattam volna, ha nem az öcsémről van szó. Lehet, hogy csak képzelődtem, de Melanie szorítása erősödött a karomon, amikor meglátta. Majd akkor törődöm ezzel, döntöttem el, ha már a gyomrom nem ráng úgy, mintha kígyók tekergőznének benne. Corey bekapcsolta a rádiót, én pedig oda se figyelve énekeltem a dalt, ami szólt. - Hú, neked tényleg jó a hangod! - mondta Melanie. Megmenekültem a választól, mert Corey megállt. Itt vagyunk. Kiszállás! Alaposan megnéztem Spencer házát. Tudtam, hogy a családja jómódú, de egy dolog ezt tudni, és más saját szememmel látni ekkora fényűzést. A ház átalakított viktoriánus épület volt, szép nagy, fehér és patinás; balkonokkal és oszlopokkal, meg ami kell. Még egy pavilon is állt a kertben. Amerre csak a szem ellátott, mindenütt tinik voltak. Bömbölt a zene, és nevetés úszott a levegőben. - Biztosak vagytok benne, hogy... - motyogtam. - Igen! - kiáltotta kórusban Melanie, Corey és DytanKilibbentem a kocsiból, és átmentem Corey-hoz a túloldalraSok szerencsét a randidhoz - mondtam. - Meglesz - mosolygott Corey magabiztosan, noha tudtam, hogy most is csupa ideg.

- Te vagy a legjobb srác a világon - hajoltam közelebb az ablakhoz. - Neked köszönhetem, hogy itt vagyok. Mint a jó tündér a Hamupipőkében vigyorodtam el. - De remélem, a kocsim nem változik tökké éjfélkor. - Csak nem! - nevettem el magam. - Különben is, ma te találkozol a királyfival. - Átnyúltam a letekert ablakon, és megszorítottam a karját. - Senki nem érdemli meg nálad jobban a happy endet. - Siess, Mackenzie! Fázom - dörzsölgette a karját Melanie. - Oké. Később találkozunk. - Elléptem Corey-tól, egyenesen az ismeretlenbe. Számíthatsz rám - kiáltotta utánam. Aztán lehajtott hátrafelé a kocsifelhajtóról, és nekivágott ő is az éjszakának. Nem volt időm azon borongani, hogy elszakadtam két legközelebbi barátomtól. Melanie megragadta a karomat, és bependerített Spencer házába; ugyanúgy, ahogyan kivonszolt a magaméból. - Gyerünk! - Nem viszed kicsit túlzásba a főnökösdit? kommentálta a dolgot Dylan. - De igen. Főleg amikor éhes vagyok és fázom. Melanie belépett az ajtón, kikerülve egy csapat éktelenül vihorászó Így mindjárt jobb. Ebben nem voltom olyan biztos.

A ház tele volt emberekkel, színekkel, lármával és mozgással. A zene szinte lebénította az agyamat és minden érzékszervemet. Már épp valami béna kifogáson törtem a fejem, hogy meghátráljak, még ha be is fagy a fenekem odakint, amikor megláttam Logant. Lazán a falnak támaszkodott, és Spencerrel diskurált, aki egyértelműen egy szűk farmert és ujjatlan topot viselő lányt skubizott. Megböktem Melanie karját. - Látod? Rajta is naci van! Miért nem hagyta Corey, hogy én is farmert húzzak? - Mert neki talán nincs ilyen ruhaköltemény a gardróbjában, amit muszáj megmutatni a világnak. Igen, de nem is fog felfázni. - Mindjárt bemelegszünk idebent. Pokoli itt a hőség. Nem túlzott: a testekből csak úgy áradt a hő. Lássuk, ismerünk-e itt bárkit is. Alig ejtette ki a szavakat, amikor Logan végre felnézett, és a tekintete találkozott az enyémmel. Én találtam valakit. Ráparancsoltam magamra, hogy olyan lazán menjek oda hozzá, mintha csak ezt tanítanám. - Szia - igyekeztem magabiztosnak látszani, noha nagyon hülyén éreztem magam. Csak álltam ott a tűzpiros miniruhámban, és azt gondoltam: „Ezer hála és köszönet, Corey! Beöltöztetsz ebbe a nevetséges hacukába, aztán lelépsz." Ebben a pillanatban megvilágosodott előttem, hogy Corey, Jane és Melanie

óriási tévedésben voltak. Hogy állhat jól rajtam ez a kivágott hátú nyakpántos ruci, ilyen mély dekoltázzsal? Hozzám képest a Jersey Shore-ban a csajok az elegancia élő szobrai. Logan alaposan végigmért. A legszívesebben behúztam volna egyet Corey-nak. Vélhetőleg úgy festettem, mint egy hátulgombolós, aki kiöltözősdit játszik. Hirtelen mindent túlzásnak éreztem magamon: a sminket, a ruhát, a fülbevalót az egész hóbelevancot. A legszívesebben lekuporodtam volna egy jó könyv mellé valami kinyúlt mackófölsőben. - Hmmm... szia - válaszolta. A házat megtöltötték a vendégek, és a konyhapultot elborította az alkohol, a chips meg a műanyag poharak garmadája. Logan kartávolságra állt tőlem, ám még ezt is túl közelinek éreztem. Megfordult a fejemben, hogy a táskámba nyúlok, előveszem a mobilomat, és azonnali hatállyal iderendelem Corey-t, vigyen el innen. Ezenkívül rendesen leteremtem. Megértetem vele, hogy az élet nem holmi ostoba romkom. - Hát te... - Logan elhallgatott, mert Spencer átkarolta a vállam. Úgy látszik, elvontam a figyelmét a szűk farmeres csajról. - Volnál szíves bemutatni minket? - vigyorgott Loganre. Nem ismert meg. Évek óta ugyanabba a suliba jártunk, és nem tudott hová tenni. Biztonságban voltam az álruhámban, most, hogy a vörös ruhás buja nőstényt alakítottam.

Hirtelen ötlettől vezérelve Spencer karjára dőltem, és egyenesen a szemébe néztem. - Mackenzie Wellesley vagyok. - Nem is próbáltam titkolni, hogy szórakoztat a dolog. Mindkét srácra rávigyorogtam. - Csak nagyon keveseknek Mack. Spencer még szélesebben vigyorgott, ahogy újra végig mért. - Ki hitte volna? - jegyezte meg könnyedén. Csini a ruhád. - Kösz. Új. Logan előrelépett, és legnagyobb meglepetésemre Spencer elengedte a karomat. Kicsit olyan volt, mint egy természetfilmben, ahol az alfahím szerepéért küzdenek a farkasok. Kellemetlenül éreztem magam. - Ümm... ő Melanie - mutattam be sietve mindenkit mindenkinek. Ám amikor megláttam a felénk közeledő, lecsapni készülő Chelsea-t, Sminket és Pinket, fehér lettem, mint a fal. - Ő pedig... izé... Dylan. - Szevasz - lépett az öcsémhez Logan. - Nem láttalak a tábor óta. Hogy vagy? Meglepett, hogy nyomban sportról kezdenek el beszélgetni. El is felejtettem, hogy ismerik egymást. - Mackenzie! - Chelsea hangja ugyanolyan mézesmázos volt, mint a múltkor. - Úgy örülünk, hogy el tudtál jönni! Profin kikent szempillái alól egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Megfeszültek az izmaim, mikor tekintete Melanie-ra és Dylanre siklott.

- És magaddal hoztad az öcsédet meg egy barátnődet! Milyen kedves tőled... Nyilván az ellenkezőjét gondolta. A hangjából kiérződött, megütközik azon, hogy elhurcolom egy bulira a testvéremet. Ami valahol érthető volt. A jellegzetes Wellesley pír megjelent mindkettőnk arcán, Smink és Pink meg csak vihogtad - Ami azt illeti, Chelsea, Dylan velem van. Melanie egyszerre volt erélyes és ártatlan. Belekarolt az öcsémbe, akinek a mosolya hetyke vigyorrá szélesedett. - A basáskodó éltesebb nők képtelenek ellenállni nekem. Elnevettem magam, Melanie meg gyomron öklözte. - Táncolni megyünk - mondta. - Később találkozunk, Mackenzie. Pá - vetette oda Dylan a válla fölött. Gyere, nagyfőnök! Eltűntek a ringatózó testek tömegében, egyedül hagyva engem a Menőkkel. Szívás! - Izé... micsoda buli - motyogtam. Spencer közelebb nyomult. Láttam, hogy a ruhámat méregeti sandán, ami nevetséges volt, mert velem nem szokása a srácoknak így viselkedni. Nem és kész! Körbevezesselek? - kérdezte. Úgy tűnt, hogy a beképzelt külső mögött kedves fiú rejtőzik. Miközben azon gondolkoztam, talán még

barátok is lehetnénk, összekapcsolódott Logannel a tekintetünk. Butaság volt amolyan mentsvárként tekinteni rá, de ő olyan Pontosan tudta, mit csinál, én meg mindenben nagyon bizonytalan voltam. - Szuper ötlet! - nyilatkoztatta ki Chelsea. Steffani és Ashley úgyis mennek italért. - Közelebb nyomult Loganhez, és a ruhája, egy csillogó fekete kis cucc, csábosán feszült rajta. - Kölcsön kell kérjelek egy pillanatra. Ujjaim görcsösen megmarkolták a helyes kis retikülöm ami Corey és Melanie szerint remekük illett a rucihoz. valaki meglökött. Megtántorodtam a magas sarkúban. Spencer karjába kellett csimpaszkodnom, hogy el ne essek. - Szívesen veled megyek, de beléd kell majd kapaszkodnom néha, hogy megtartsam az egyensúlyomat - mondtam. - Egyelőre még nem jöttem rá, hogyan kell járni ebben a cipőben. Nem tévedtem a magas sarkúval kapcsolatban, valóban életveszélyes volt számomra a viselete. Spencer csak vigyorgott. Soha nem okozott gondot, ha egy csinos csaj belém kapaszkodik. - És sokan teszik? - nevettem el magam. Rengetegen. - Talán a lovagias modorodnak köszönheted. Nem engedtem el a karját, mi több, vissza is kellett fogni magam, nehogy még görcsösebben

fogóddzam belé, amikor észrevettem, hogy minden szem ránk szegeződik. Igyekeztem olyan laza lenni, mintha világéletemben Spencerrel flörtöltem volna. - Majd jövünk, srácok. Ezzel leléptünk, Steffanival és Ashley-vel a nyomunkban, hogy Chelsea és Logan végre magukra maradhassanak. Kézen fogva az ajtó felé sodródtak. No lám, a Smith Gimnázium álompárja! Nem is tudom, miért, de úgy éreztem, mintha gyomron öklöztek volna.

27. FEJEZET - És... jó gazdagnak lenni? Oké, nem egészen ezt akartam kérdezni, de mikor az ember egy olyan házban jár, ahol a lépcsőfordulókban díszes csillárok függnek, nehéz ellenállni a kísértésnek. - Megvannak az előnyei. Spencer a büféasztalra mutatott, ahol Smink és Pink olcsó sört iszogattak a pasijukkal. - Látom. - És a hálószobákat is megmutassam? Olyan sokatmondóan kérdezte, hogy egyből elnevettem magam. - Nálatok minden csak látszat és játék, nem igaz? Tudtam, hogy ezt az életben nem ismerné el. - Kész, most megsértettél. - Könnyed mosolya azonban elárulta, hogy jó nyomon járok. Aztán a mosoly eltűnt az arcáról. - Azért van olyan játék is, amibe én soha nem mennék bele. Remélem, Logan ezúttal tudja, mit csinál. - Ezúttal? - mondtam utána, észlelve az ingerültséget Spencer hangjában. Soha nem láttam még ilyen komolynak. Chelsea és Logan nagyon felhúzhatta valamivel. Vállat vont, de valahogy feszülten. - Némelyik srác mindig bedől ugyanannak a trükknek, bármilyen átlátszó is. - Megpróbálta lerázni

magáról a rosszkedvét. - Férfiátok, hogy a nők így játszhatnak velünk - Mondta aztán filozofikusan. Apropó... - Patrick felé biccentett, aki felénk közeledett. Oké, elismerem, egy pillanatig elábrándoztam arról milyen lenne, ha addig csókolna, míg a nevemet is elfelejtem... mint valami Taylor Swift-videoklipben, ahol a szimpi esetlen lány (ez vagyok én) győz az igaz szerelem erejével Bárcsak a való világ is így működne! Ehelyett Patrick megállt előttünk, mint aki mondani akar valamit, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá. E hosszúra nyúló hallgatás után levettem a kezem Spencer karjáról... ami azzal járt, hogy bármely pillanatban megint elveszíthetem kényes egyensúlyomat. Később majd elkaplak - hunyorított rám Spencer sokat sejtetően. Ezzel odaállt egy sereg lány közé, ahol mintha egy szűk farmer is feltűnt volna. - Téged kerestelek. Miért is olvadtam el e két rövid szó hallatán? De hát olyan édesen mondta. „Talán Corey-nak és Melanienak mégis igaza volt, mikor ezt a ruhát tukmálták rám" jutott eszembe hirtelen. - Huh... tényleg? Ez az én formám. így válaszolok egy szuperszexi fiúnak, amikor azt mondja, egyfolytában engem keresett. A legszívesebben elsüllyedtem volna. Igen. Menjünk valami csöndesebb helyre, ahol beszélhetünk.

És még mielőtt ezt is elszúrhattam volna, kézen fogva az ajtóhoz vezetett... pontosan úgy, ahogyan már oly sokszor elképzeltem. Azzal a különbséggel, hogy képzeletemben nem magassarkút viseltem, ami elszorítja a láb vérkeringését inkább szelíd andalgást képzeltem el, ahelyett hogy a kezemnél fogva rángat az imádottam. Ábrándjaimban nem botlottam bele minden másodpercben emberekbe hogy folyton bocsánatot kelljen kérnem. Ennek ellenére király volt. Tényleg. Jólesett kimenni a friss levegőre, ami üdítőé r~1 hűvös volt a zsúfolásig telt házban uralkodó hőséghez kéjpest. Itt legalább a zene bömbölését sem kellett túlkiabálnunk. Nem mintha egyedül lettünk volna... Tinihadak élvezték a díszkert szépségét, ami kisebb vagyonba kerülhetett Spencer szüleinek. Volt ott egy szökőkút is. Nem vicc, egy valódi, csobogó szökőkút, amelyet csodásán világítottak ki. Az egész olyan romantikus volt. Az elülső tornác faragott, fehér kerítésoszlopai is jól néztek ki. És legalább nekitámaszkodhattam, és még állni is bírtam, miközben Patricket néztem. Némelyeknek jól áll a holdfény, Patrick tekintetének barna bársonyosságát is elmélyítette. Noha nem volt rajtam dzseki, kezdett melegem lenni. - Mi jár a fejedben? - kérdeztem egyszerűen. Minden tökéletes volt. Még a levegőben terjengő enyhe marihuánaillat is. - Te jársz a fejemben.

Közelebb húzódott, mire a szívem vad vágtába kezdett. Patrick mindjárt megcsókol! Egy perc, és megtörténik ez volt minden gondolatom. - Miért... mi...ii van velem? Miért nem tudtam befogni a számat, hogy végre megtörténjen? - Szeretlek! Elhúzódtam tőle, megtörve a holdfényből áradó varázst. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy el ne essek Remegett a lábam. Hogy mi? - kérdeztem hitetlenkedve... és talán kissé rémülten is. Kicsit olyan volt az egész, mintha azt mondta volna- „Félig krokodil vagyok." Vagy: „Drogelhárító titkos ügynök vagyok." - Azt mondtam, szeretlek - a hangja kicsit sértődötten csengett. Be kellett volna fognom a számat. Csak bólintanom és annyit búgnom: „Óóó! Mutasd meg, mennyire!" Aztán máris smároltunk volna. De képtelen voltam rá. - Nem. - Megráztam a fejem, miközben magamban imádkoztam, hogy ébredjek fel végre ebből a rossz álomból, ahol majd felnyársal a tekintetével. - Nem, nem szeretsz. Miről beszélsz? Csak tudom, hogy érzek, Mackenzie! Hát igen, nálam jobban senki nem tudja tönkrevágni a romantikus pillanatokat.

- Te csak... te nem szerethetsz, mert... nem is ismersz még! Ez volt, ami hiányzott, jöttem rá, miközben ő jeges hidegséggel nézett rám. Egészen az utolsó hétig nem mutatott érdeklődést irántam. Egyetlen beszélgetés a menzán, és máris ez a forró vallomás? Ne már! Patrick hallgatott egy percig, amíg felfogta a helyzetet. Aztán mintha ellágyult volna a tekintete. Talán érti már, gondoltam. „Talán megérti: ahhoz hogy szeressünk valakit, egész lényét el kell fogadnunk... a különcségeivel együtt. Reméltem, hogy azt mondja: „Jó, akkor ismerjük meg egymást. - Aztán kedvesen kezet rázna velem, mintha most mutattak volna be bennünket egymásnak. - Patrick vagyok. Mindent elmondok magamról, amire kíváncsi vagy, de előbb te jössz." Ha ezt teszi, elvesztem volna, és a tenyeréből eszem. Ehelyett azonban mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: Ismerlek én, Mackenzie. Kár, hogy ezt mondta, nagy kár. - Ez így retorikai hiba. A kérdés megkerülésének nevezik. Nem próbáltad meg cáfolni az állításomat, miszerint nem ismersz, hanem csak megismételted a saját állításodat, miszerint ismersz. - Mosolyogni próbáltam, de cefetül éreztem magam. - Látod, nekem így működik az agyam... mindig, így is szeretsz? Jeges hallgatását visszakozásnak vettem. - Talán tévedtem.

Ez fájt! Talán nem kellett volna, hogy fájjon, hiszen én utasítottam vissza, a mondat mégis égetett, mint a medúza csípése. Ilyen az, amikor az ember olyan srác után epekedik éveken át! aki nem is létezik. - Sajnálom - mondtam, és komolyan is gondoltam. Mindkettőnk miatt sajnáltam. - Bárcsak én lettem volna az a lány, akit keresel. De... nem én vagyok. Patrick még csak vállat sem vont. Pedig mondhatta volna, hogy maradjunk barátok. Ehelyett szabadjára engedte a haragját: - Nem erről van szó. Azt hiszed, jobbat kaphatsz nálam, ugye? A hangjából kiérződő düh úgy megrémített, hogy legszívesebben hátrálni kezdtem volna, ha nincs a hátam mögött a korlát. - Hogy mi? Nem, dehogy! Most, hogy híres lettél, már nem alacsonyodnál le egy gimnazistához. - Úgy mérte végig a ruhám, hogy meztelennek éreztem magam. - Vagy talán nem vagyok elég gazdag hozzád. Ezért törleszkedsz Spencerhez és Loganhez! Az sem lett volna fájdalmasabb, ha pofon vág. - Ejha! - Ez volt minden, ami e percben telt tőlem, mert hát mit is mondhattam volna? - Szerelmet vallasz, a következő harminc másodpercben pedig azzal vádolsz, hogy pénzes palikra utazom. Ez nem semmi! Gondolom, ha még szerelmesebb lennél, le is kurváznál. - Kihúztam magam, és elengedtem a korlátot. Ideje volt megállnom a lábamon. - Ha azt hiszed, hogy a bankszámlája miatt akaszkodom rá valakire, akkor egyáltalán nem ismersz -

néztem keményen a szemébe. - Ez inkább a te stílusod, nem igaz? Csak azután kezdtél el kedveskedni, hogy Tim klassznak nyilvánított. Ha nem remélnéd, hogy bekerül a fényképed a lapokba, nem sokáig kellenék neked. Kegyetlenül görcsbe rándult a gyomrom. - Én pedig voltam olyan ostoba, hogy bedőljek. Most jobb lenne, ha elmennél. - Még megbánod ezt, Mackenzie! A hangja mostanra lehiggadt. Higgadt volt és jéghideg. „Talán nem ma, talán nem holnap. De hamarosan az életed végéig” - ismételtem meg a Casablanca mondatait, de több szarkazmussal, mint Humphrey Bogart. - Micsoda? - kérdezte bizonytalanul. - Semmi... csak egy film közismert mondata. Felejtsd el! - Neked szótár van a szíved helyén, Mackenzie – mondta lassan. És már ott se volt. Visszament a házba. - Enciklopédia - javítottam ki, és belebámultam az éjszakába. Gyönyörű és magányos volt egyszerre, ahogy kis lámpások világították meg az utat a szökőkúttól a pavilonig. - Enciklopédia van a szívem helyén. Ezt motyogtam magamban akkor is, amikor megláttam, hová tűnt el Logan és Chelsea. A pavilon belsejében álltak, és ha nem nézek épp arrafelé, miközben a könnyeimet nyeldesem, nem látom meg, hogyan veszi két kezébe Logan arcát Chelsea, és hogyan csókolja meg.

„Ezek határozottan újra összejöttek" - gondoltam. Ekkor derült ki, mekkorát tévedett Patrick. Mert ha a szívem helyén valóban enciklopédia lett volna, akkor az egészet tökéletes lelki nyugalommal nézem végig. Ehelyett feldúltan megfordultam, és visszamasíroztam a buliba. Nemhiába vedelik a lázadó tinik az alkoholt, gondoltam. Ideje kipróbálni. Nos, ennél rosszabb ötletem nem is támadhatott volna.

28. FEJEZET Nyomban Spencert kerestem. Mivel ő volt az egyetlen ember, akit addigra már nem csupán felületes folyosói köszönésekből ismertem, ez érthető volt. Jó ötletnek tűnt, hogy olyan valaki legyen a kalauzom aki ismeri a terepet. Mint amikor a kezdő búvár egy haverjával merül a víz alá. Akárhogy is, megragadtam a karját, hogy elrángassam egy csoport csajtól a rögtönzött bár irányába. Nem mintha nem tetszene ez a rámenősség - kezdte, de aztán észrevette, hogy a szeszre szegezem a szemem. – Mi az ábra? Elmosolyodtam. Először lazultam el egy picit azóta, hogy eljöttem erre a hülye bulira. - Tölts nekem egy italt! - Most? - kérdezte széles vigyorral. - Ühüm. - Előrehajoltam, és elvettem egy piros műanyag poharat a pohártorony tetejéről. - Mit ajánlasz? - Attól függ. Mit szeretsz? Vállat vontam. - Gőzöm sincs, és kétlem, hogy bármelyik is ízlene. - Mégis inni akarsz? A kezébe nyomtam a poharat.

- Töltsd tele! - Oké. Kaphatsz valami csajoknak való gyümölcsöset, vagy tequilát, ami után citromot kell nyalni. Hamis dilemma - motyogtam. - Mi? - Egy érvelési hiba. Úgy mondtad, mintha csak két lehetőség létezne... na mindegy, ide vele! Spencer pár gyakorlott mozdulattal sót szórt a tenyerembe, és egy szelet citromot adott mellé, ami a pulton árválkodott. - Szóval, amint látod, egyszerű. Só, ital, citrom. Érted? Néhányszor végigvettem fejben a sorrendet. Só, ital, citrom. Só, ital, citrom. „Egek, nekem elment az eszem? Ez nem én vagyok!" - Értem. - Oké, akkor csináld! Mostanra kisebbfajta tömeg gyűlt körénk. Gondolom, végig akarták nézni, hogyan veszi magához az első pohár szeszt a stréber Mackenzie Wellesley. Ha már tömegnyomásról beszélünk, vadidegenek vettek körül, akik így biztattak: „Meg tudod csinálni!" „Lássuk, rajta!" Lenyaltam a sót a kézfejemről, visszahőköltem az ízétől, majd egy hajtásra kiittam a tequilát, úgy, ahogyan a filmekben láttam. Kis híján megfulladtam.

Olyan volt, mintha kitört volna bennem egy vulkán. Különös tűz öntötte el a torkomat, amit átható, kissé savas íz követett. Sietve beleharaptam a citromba ezt általános éljenzés fogadta. Miközben Spencerre néztem, a melegség lekúszott a gyomromba, és megült ott, a számat meg betöltötte a citrom savanyúsága. - Megcsináltam! Még akkor sem hittem el, amikor feltartottam az üres poharat. Nem tudom, mit vártam előtte: isteni beavatkozást, egy ránk törő szülőt, vagy talán egy aggódó barátot, aki elvonszol onnan. Mindenesetre álmomban sem hittem, hogy valaha is lesz merszem ledönteni egy pohár tequilát. - Láttad ezt? - kiáltottam oda Spencemek. Megcsináltam! - Igen, benyakaltad, mint egy igazi hős. Kérsz még egyet? Olyan jó volt ez a melegség, főként miután Patrick mirelitté fagyasztott. És talán a képzeletem játszott velem a feszültségem is mintha oldódott volna. - Benne vagyok! - döntöttem el. Szavaimat újabb éljenzés követte, miközben mindenkire rámosolyogtam az egybegyűltek közül. - Ki csatlakozik hozzám? Fél órával később már remekül éreztem magam. Spencer sorra töltögette az italokat, mígnem valami felfordulás támadt a konyhában, és ott kellett hagynia. De egy másik hokis, valami Kevin készségesen átvette a helyét. Úgy éreztem, lebegek, és éppcsak éreztem a testem. Ha nem élvezem annyira, tán meg is rémülök ettől az érzéstől.

- Király! - közöltem boldogan Kevinnel és a barátnőjével, Annie-vel, miközben a citromot szopogattam. - Olyan jó fejek vagytok, srácok! Hát nem őrület, hogy ugyanabba a suliba járunk, és még soha nem beszéltünk? Nevettek, úgy, ahogyan a becsípett ember helyesel egy részegnek. Annie-hez fordultam. - Nagyon csini vagy. Lefogadom, jó móka neked lenni. Kevin, szerinted is jó Annie-nek lenni? A hangszóróból Lady Gaga üvöltött. - Táncoljunk! - javasoltam. - Ez a Poker Face. Erre táncolni kell! Nem adtam nekik időt, hogy tiltakozzanak. Hárman nevetve csatlakoztunk a táncolok tömegéhez a rögtönzött táncparketten, ami különben a nappali volt. Minden porcikám ellazult, nem tudom, mitől, a szesztőle vagy a zenétől. Azt akartam, hogy ez már mindig így legyen, és testem át- meg átjárja a ritmus. Melanie! - kiáltottam oda, amikor megláttam őt félrevonulva egy sarokban. Odafutottam hozzájuk. táncoljatok velem! Meg kell ismernetek Kevint és Anniet! - Miért ne? - mondta Melanie engedékenyen, de ahogy jobban megnézett, ráncba szaladt a homloka. - Jól vagy, Mackenzie? - Csodásan! Na, az enciklopédiát leszámítva. Dylan követett minket a táncparkettre. Melanie ijedten fordult hozzá.

-

Te értetted ezt?

Az öcsém a fejét rázta, és megpróbált lefogni. - Mackenzie, bevettél valamit? - Só, ital, citrom. Hát nem hihetetlen? Nem is tudom, mit vártam, de piszok melegem lett tőle. Árad belőlem a hő, mint a radioaktív sugárzás. Mintha egy atombomba lennék! Bomba vagyok! Gondolt már valaki arra, hogy az alkoholt energiaforrásként is fel lehetne használni? - Erősen koncentráltam, hogy pontosan artikuláljak. - Úgy nézek ki, mint egy bólogató fejű kütyü? Mert nem tudom abbahagyni a bólogatást. Egy fűszoknyás hawaii baba érezheti magát így. Tudjátok, a szélvédőn. - Dylan az ajtó felé kezdett húzni. - Miért rángat ma este mindenki? - címeztem a levegőnek a kérdést. - Miért nem mehet valaki a saját lábán? Én szeretek járni. Jó érzés. A görkori jobb, de az itt nem menne. - Dylan, mit csináljunk vele? - kérdezte Melanie izgatottan. - Kiütötte magát. Nem kerülhet így a mamád elé! Álmosan rámosolyogtam, mert hirtelen elgyengültem. Átkaroltam Dylan vállát. - Anyuval nem lesz semmi gond, de nem aludhatnék egyszerűen a válladon? Jó testvér vagy. Biztos nem mondom eleget. És apu azért igazán kérdezhetett volna valamit rólad is. Éreztem, ahogy Dylan lemerevedik. - Apu hívott minket? - Igen. Híressé kellett válnom, hogy az eszébe jussak. - Átkarolta a derekamat, hogy megtámogasson. -

Nem lett volna szabad elhagynia téged - suttogtam, közelebb húzódva hozzá. - Te vagy a legjobb. Mi történt vele? Felkaptam a fejem, ahogy meghallottam Logan hangját. - Á, szia! Király egy buli! Azt hiszem, forog velem a világ. - Ködösen észleltem, hogy Spencer és Chelsea is ott áll mellette. - Helló, haver! Só, ital, citrom! Felfogtam ám! Mennyit ivott? - fordult Logan Spencerhez. - Amikor otthagytam, nagyjából két és fél pohár volt benne. Abba akartam hagyatni vele, Logan. Esküszöm! Logan maga felé fordított, hogy a szemembe nézzen. Oké, Mack. Ittál azután is, hogy Spencer otthagyott? - Naná! - vágtam rá fürgén, felvillanyozva az érintésétől. Olyan volt, mint egy újabb adag tequila. Kevinnel és Annie-vel. Basszus! - foglalta össze Dylan a helyzetet. Oldalba böktem. Hogy beszélsz? - iparkodtam anyut utánozni. Oké, ki kell józanítanunk. Ki hogy megy haza?

Corey később hazavisz minket - mondta Melanie idegesen. - A randija után. De nem hiszem, hogy Mack bírja addig. Jó - bólintott Logan. - Ti ketten józanok vagytok? - megvárta Dylan igenlő válaszát, és csak azután folytatta: - Helyes. Akkor maradjatok itt kocsikulcs-felelősnek, én meg hazaviszem. Naná hogy elviszed, amilyen idióta vagy! pattogott Chelsea, majd elviharzott. - Uh, oh, zűr a mennyben. - Felnéztem Spencerre, aki az aggodalom és bűntudat keverékével méregetett. - Én tényleg a mennyben érzem magam! Micsoda vicces ház, még szökőkútja is van! - böktem meg újra Dylant. - Láttad a szökőkutat? Menjünk mind, nézzük meg! De többé senki nem figyelt rám. Logan elővette a kocsikulcsokat a zakója zsebéből, és odaadta Dylannek. - Ezeket ne add vissza senkinek, csak ha józan a tulaj. Van több is a szekrényben, a bár mellett. Rendben? - Értem. -

- Oké. Spencer, akkor én mégsem leszek sofőr a buli után. Találj helyettem mást, de gyorsan! Most pedig vigyük Mackenzie-t a kocsihoz! Ám még mielőtt átkarolhatta volna a vállamat, Dylan szólalt meg, halálosan komoly hangon: Ő a nővérem, haver. Ha csak egy ujjal is hozzányúlsz, nagyon megbánod! Világos? -

Kedves volt tőle, hogy megfenyegetett egy felsőévest, aki Péppé veri, ha ölre mennek. Bár ha arra került volna a sor, az öcsém biztosan foggal-körömmel harcol. Világos. -

- Hé! - tiltakoztam, miközben Logan felnyalábolt. - Én is itt vagyok! Semmi bajom. Rendes volt tőled, Dylan, igazán, de meg tudom védeni magam. Ökölbe szorítottam a kezem. - Látod? Igen, félelmetes vagy.

Melanie-hoz fordultam. Érted, mit mondok, ugye? Úgy bánnak velem, mint valami bajba jutott királykisasszonnyal, de erre semmi szükség! Elismerem, az utolsó szavakat inkább már vinnyogtam. Csak mint egy királykisasszonnyal mondta, és kinyitotta nekem Logan kocsijának ajtaját. Hű, ez gyors volt! - Ekkor fogtam fel, hogy itt hagyom a bulit. - Várjunk csak! Egy pillanat és kijózanodom, Melanie. Nem így akartam. Úgy sajnálom, nem akartam elszúrni az ottalvós bulinkat! Hátrasimította a hajam. - Semmi gond, Mackenzie. Csak legyél jobban, rendben? Miután a biztonsági övem a helyére kattant, már el is repesztettem első gimis bulimról. Bűzlöttem, mint egy csehó, és pocsékul éreztem magam. Az oldalamon meg ott volt... Logan.

Hát nem erre számítottam.

29. FEJEZET Istenem, de hülye vagyok! - közöltem vele az ülésen dülöngélve. A világ egyre csak forgott velem. - Nem vagy az. Általában. Ujjaival dobolt a kormányon. - Tévedsz. Tökhülye vagyok. Tényleg. Csak jól titkolom. Tudtad ezt? - fordultam felé. - Nem. Eszerint sikerült átráznod. Kiegyenesedtem az ülésen. - Tényleg? Pedig te olyan... - egy pillanatig a megfelelő szót kerestem - belevaló vagy. Ha akarsz, úgy tudsz nézni - utánoztam az arckifejezését mint akinek röntgenszeme van! - Röntgenszeme - mondta utánam, mintha szórakoztatónak találná. Igen! Mintha mindenkiről tudnád, mire gondol éppen. Csak néha egész lüke tudsz lenni, már ne haragudj. - Orromat az ablaküveghez szorítottam, mert élveztem a hidegét. Mikor marad abba ez a forgás? -

- Hamarosan. Azt mondod, lüke vagyok? - Hát igen. De csak a csajokkal, azt hiszem. Különben tök okos vagy. Nagy ég, én viszont milyen buta vagyok! - Ezt már mondtad.

- Oké. Nem akarom magam ismételni. Miért kellett ennyit innom? Nem volt okos tőlem. - A biztonsági övét rángattam, hogy szembefordulhassak vele. - Máskor tök felelősségteljes vagyok. Mackenzie Wellesley soha nem tenne ilyet. Több esze van annál, hogy lerészegedjen a tequilától egy bulin. Rossz döntés volt. - Nyugodj le, Mack! Szóval azt mondod, hülyén viselkedem a lányokkal? - Hát igen, először is, bejön neked Chelsea Halloway. Ami nagy hülyeség. Valóban - nem tudtam megállapítani, kérdés-e ez vagy állítás. - Vagy csak a melle - vihogtam el magam. - Talán be kéne fognom a számat. - Nem, dehogy! Mesélj csak! Hát, egy szép napon helyes kis Menőgyerekeitek születnek. Nyilván átlagon felüli immunrendszerrel, ami előny. Magamon éreztem Logan átható tekintetét, de folytattamPersze lehet, hogy ezek a gyerekek kőszívűek, kegyetlenek és kíméletlenek lesznek... de hát ez benne van a pakliban. - Hátradőltem az ülésen, mert újra forogni kezdett velem a világ. - Kőszívű, kegyetlen és kíméletlen - mondtam újra. - Azért egy jó kis alliteráció még mindig felvillanyoz. Ezért vagyok okos, nem igaz? - De igaz. Csak a társasági készségeimet kellene még csiszolnom. De ma mintha bírták volna a burám. -

Megrántottam az inge ujját, élvezve a tiszta gyapjú tapintását. - Te is észrevetted? Igen - ujjai szorosabban fonódtak a kormányra. - Észrevettem. Közel hajoltam hozzá, és bizalmasan odasúgtam: - Azt hiszem, a ruci az oka. Csupán egyetlen pillantást vetett rám, ahogy megálltunk a piros lámpánál, de ez elég volt, hogy meglóduljon a pulzusom. - Szuperszexi ruha, Mack. - Kösz, de a melltartóm sem akármi ám! Nézd csak! Lecsúsztattam a ruhám pántját, láthatóvá téve a melltartó egyik csücskét. A kocsi mintha nagyot zökkent volna, de lehet, hogy csak képzeltem. - Jesszusom! Hagyd ezt abba! Erőnek erejével igyekeztem nyitva tartani a szememet. - Hát nem indultál be tőle. - Ne szórakozz velem! - Hihetetlen, hogy itt ülök részegen... az autódban. Holnap Mackenzie tényleg totál hülyén érzi majd magát. - Hangosan kordult egyet a gyomrom. - Nem lett volna szabad üres gyomorra innom, ugye? Azt hiszem, ez is öngól volt. - Persze, miért is ettél volna? Csodás! Kétségbeesetten a hajába túrt. - Hozzánk viszlek, Mack.

- Bocs, de mit mondtál? - húztam ki magam erényes felháborodásomban. - Ezt nem teheted! - Na és miért nem? - Chelsea miatt! - Mi köze ennek hozzá? Ebben a pillanatban én sem tudtam pontosan. - Hát... az, hogy megtudja. - Na és? Más nem jutott eszembe. - Oké - mondtam. - De csak addig, amíg már nem forog velem a világ. Egyszer abbahagyja, nem igaz? Mert kezd nem tetszeni a dolog. - Rendbe jössz. Csak egy ideig nem akarsz majd alkoholt inni. Az ajtóhoz simultam. De az a meleg... az kellemes volt! Majdnem sikerült elfelejtenem, hogy Patrick lekurvázott. Jaj de csúnyán beszélek! - sóhajtottam. Hogy mit csinált?! - Mintha dühös lett volna a hangja, de lehet, hogy csak képzeltem. Hát, tulajdonképpen azzal kezdte, hogy belém van esve - Akkor mindjárt érthető... Halkan felnevettem, és behunytam a szemem. De a világ tovább hintázott velem. - Azt hiszi, miattad... és Spencer miatt mondtam nemet.

-

Miért, mi van velünk?

Mosolyogni próbáltam, de arcizmaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. - Nem olyan bonyolult. Szerinte a társadalmi felemelkedéshez kelletek nekem. Ti ketten gazdag, szexi Menők vagytok. Ha a ti köreitekbe vágynék, nem is lenne olyan őrült ötlet. Nem mondtam neki, hogy eleve kizárt ügy. - Ásítottam. Ne aludj el, Mack! Mindjárt ott vagyunk. Mi kizárt? Patrick vagy én? - Te, természetesen. Egyrészt, mert Menő vagy. Másrészt, Chelsea miatt. Harmadrészt, mert tényleg rendes is tudsz lenni, ha akarsz. Logan beállt a kocsifelhajtóra. - Álljon meg a menet: azért nem jöhetek szóba, mert rendes vagyok? Micsoda süket érv ez? Megpróbáltam jobban belegondolni, de ködös volt hozza az agyam. - Hát... Menő vagy, és mindig tök jól nézel ki. Mindig. Ami nem igazság. Ráadásul - Chelsea-t meg a tökös kis utódaitokat félretéve is - mindenki azt gondolná ha velem látna: „Hát ez a srác meg hová tette a szemét?" Mire te gondolkodóba esnél, és dobnál. Én meg jól megszívnám. - Szóval nem tetszik, hogy népszerű vagyok, és nem botlom fel a saját lábamban. - Lassan mondta, hogy még inkább átérezzem az ostobaságomat. - És nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg mégse dobnálak?

- Nem - feleltem, mert így is gondoltam. - De mindegy, neked Chelsea tetszik. Akarsz hallani valami bazi nagy őrültséget? ; -Halljuk! - A legszívesebben gyűlölném a csajt, mert mellette tök bénának érzem magam. De közben igaza van: béna vagyok. - Méltatlankodva széttártam a karom. Tudod, milyen szánalmas voltam a YouTube előtt? Senkinek nem bírtam nemet mondani. „Hé, Mackenzie, át tudnád nézni a dolgozatomat?" „Hogyne, semmi gond.” „Szuper! Majd közben úgy teszünk, mintha nem is léteznél... már kezdhetjük is!" - Felsóhajtottam. - Négy évig voltam beleesve Patrickbe. Négy évig! És csak most jöttem rá, hogy a srác, akit szeretek... nem létezik. - A biztonsági övem gyűrögettem. - Azt hiszem, hányni fogok. Logan rekordidő alatt kitámogatott a kocsiból, egyenesen a bokrokhoz, ahol kiadhattam magamból az összes benyelt tequilát, sót és citromot. - Ne haragudj! - nyögtem, mielőtt rám tört az újabb roham. Furcsa volt, mintha különváltam volna a testemtől, mintha egy másik csaj rókázna a szemem előtt. Valaki más zúdítana a sövényre rossz döntése folyományát... egy nálam sokkal ostobább csaj. - Jól van, Mack. Mindjárt elmúlik - biztatott Logan, és hátrafogta a hajam, hogy le ne hányjam. Rogyadozott a lábam. Nem akartam mást, csak aludni, amíg a világ újra élhető nem lesz. Igazán rendes vagy.

-

Igen, ezt már mondtad.

- Még mindig rosszul érzem magam. A zakójára hajtottam a fejem, hogy magamba szívjam a belőle áradó meleget. - Ügyelnünk kell arra, hogy ki ne száradj. Elektrolitokat kell bevinned a szervezetedbe. - Valahogy eltámogatott az ajtóig. - Kapsz Gatorade-ot, vizet, meg talán egy kis kaját is. Gyorsan rendbe jössz. Csak maradj csöndben, a szüleim alszanak. Kinyitotta az ajtót, mialatt én a falnak vetettem a hátam. Aztán behúzott a konyhába, amely már ismerős és otthonos volt. Leültem a konyhapult előtt az egyik bárszékre, és néztem, ahogy kitölt egy pohár vizet. Átnyújtotta, majd szemügyre vette a frigó tartalmát. Belekortyoltam a vízbe. - Miért jártál vele? - Több okból is. Igyál csak! - A külsején kívül milyen okod lehetett rá? kérdeztem, mielőtt engedelmesen a vízre koncentráltam. - Halasszuk ezt a beszélgetést máskorra. Megtalálta a Gatorade-ot, kinyitotta és a kezembe adta. Idd meg a vizet, aztán ezt. - Nem! - erősködtem. - Holnap már nem mernélek ilyesmiről faggatni. Mondd el most! - Gyanakvón méregettem az energiaitalt. - Ha azt akarod, hogy megigyam ezt a kék löttyöt, tartozol ennyivel nekem. - Jó, akkor tartozom neked - nevette el magát. Aztán csak leült mellém. - Elmondom. Ötödikben az első napon láttam meg Chelsea-t. Egyenesen odajött hozzám,

és bemutatkozott. Az egyik pillanatban a szekrényem zárkombinációját memorizáltam, a következőben meg ott állt előttem ez a bombázó csaj. Igyál közben! - Újabb korty következett. Chelsea mindig megkapja, amit akar, és nem buta. Nem éppen éltanuló, de azt tudja, hogyan fordítson a maga javára bármilyen helyzetet. Igyál! Felkelt, hogy újra megtöltse a vizespoharat, miközben én próbaképpen beleittam az előttem álló világoskék folyadékba. Nem lettem tőle jobban, de nem tettem szóvá. - És miért mentetek szét? Mert ez eddig úgy hangzik, mintha egymásra találtatok volna. Homlokomat a pult hűvös gránitfelületéhez szorítottam. - Nem sok közös volt bennünk, azt hiszem. Chelsea szeret mindig a középpontban lenni. Ezért együtt kezdtünk bulikba járni. Eleinte tűrte, hogy én szállítom haza az embereket, aztán elege lett belőle. Nem hibáztatom. Unatkozott, bosszankodott, és egyedül érezte magát, én meg egyik problémáján sem tudtam segíteni. Aztán amikor találkozott Jake-kel, rögtön szakított velem. - Egy másodpercig elgondolkozva nézett maga elé. - Jól megvoltak együtt, csodálkoztam is, miért nem próbálták meg a távkapcsolatot. De mint mondtam, Chelsea azt szereti, ha van választási lehetősége. Rázós volt a szakítás? - Rázósabb is lehetett volna. Meg persze könnyebb Nem a legjobb buli, ha az ember meghallja, hogy a barátnője mással találkozgat... mindezt egy nappal

a hetedikes évzáró buli után. - Vállat vont, és az újratöltött vizespoharat a Gatorade mögé állította. - Minél több folyadékot iszol ma, annál jobban érzed magad holnap. - Oké, de még mindig forog velem a világ. Szorosan becsuktam, majd kinyitottam a szemem. - Nem tudom, miért mondod el nekem mindezt. Mert kérdezted... Most pedig engedd, hogy én kérdezzek. Nagyvonalúan intettem, csaknem felborítva a vizet. Nyitott könyv vagyok. - Diszlexiám van. Elnevettem magam. - Kérdezz bátran! - Miért utasítottad vissza Patricket ma este? - Több okom is volt rá. - Mint például? Én írtam a szövegét. Logan értetlenül nézett rám. Hogy érted ezt? - Mármint a fejemben. Elképzeltem, milyen szép is lenne, ha ezt vagy azt mondaná és csinálná. Úgy éreztem... úgy éreztem, ha elég kitartóan hiszek ebben, ő lesz az, akit keresek. Pedig hát én... - Elhallgattam, mert kicsit elködösödött a fejem. - Igen... - sürgette a folytatást.

- Többre vágyom - fejeztem be a mondatot. - Nem én akarom megírni a fiúm szövegét! Azt szeretném, ha meglep- kihívást jelentene, ha kihozná belőlem, hogy több legyek, mint Mackenzie Wellesley, az Esetlenség Királynője. Nem akarok futó kaland lenni. Márpedig Patrick abban a pillanatban dobna, amint vége a népszerűségemnek. Nem akartam ezt meglátni, de ettől még igaz. Nem az örök szerelemre áhítozom így rögtön elsőre, elvégre még csak gimisek vagyunk, de amikor Patrick azt mondta, szeret, olyan tisztán láttam magam előtt a történet végét, mint egy HD-kép- ernyőn. Ott hevernék az ebédlő padlóján, ugyanúgy, mint amikor Alex Thompson elhasaltatott, ő meg ott állna fölöttem, és azt mondaná: „Vége, Mackenzie." Mialatt én köpninyelni nem tudnék, ő megadná a kegyelemdöfést: „Ha bevetted eddig ezt a szirupos baromságot, nem vagy olyan okos, mint amilyennek hisznek." - Újra belekortyoltam az italba. - Bocs, de mi volt a kérdés? - Amire válaszoltál. - Akkor jó. - Újra kavarogni kezdett a gyomrom. Azt hiszem, megint hányingerem van. Logan kitámogatott a fürdőszobába. Azzal biztatott, hogy mindjárt jobban leszek, miközben én kékre festettem a Gatorade-dal a vécéjüket. Mikor azután a falnak dőlve leroskadtam a vécécsésze és a mosdó közé, utánam hozta a vizet a konyhából. - Nem szabad kiszáradnod. — Miközben ezt mondta, én Mindössze kiöblítettem a számat a vízzel, aztán kiköptem. - Holnap átkozottul másnapos leszel. - Végül is megérte - vontam vállat. - Kétlem.

- Nem, tényleg - erősködtem. - Azt hittem, rossz lesz az ital szaga és az íze. A szagot továbbra sem csípem – fintorodtam el -, de az a melegség, ami átjárt tőle... az csodás És most legalább tudom, milyen ez az egész. Bizalmasan lehalkítottam a hangomat. - Mindig az a legrosszabb, amikor nem tudunk valamit. Mert akkor ott marad az ember a megválaszolatlan kérdéseivel. - Hát holnap mindent megtudsz majd a másnaposságról. - Vicces vagy - vigyorodtam el. - Jól kikészítetted magad - mondta, miközben talpra segített. - Szükségem lenne a mobilodra. - Minek? Várj csak! Mi lenne, ha részegen telefonálgatnék? Ez is része az élménynek, nem igaz? Felmarkoltam a retikülömet a konyhapultról. - Jaj de izgi! Kit hívjak fel, vagy inkább SMS-ezzek? Logan egyetlen jól irányzott mozdulattal kikapta kezemből a mobilt. - Per pillanat nem hívsz fel senkit! Te csak idd a Gatorade-ot, amíg én megtelefonálom az öcsédnek, hogy itt töltöd az éjszakát. Most pedig igyál! - Ez a filmekben sokkal izgalmasabb. - Hát nesze neked, Hollywood. Halló, Dylan... nem, jól van. - Lerángattam a cipőmet, és felvihogtam, mikor csattogva a padlón landolt. - Még részeg, és hány is, de majd rendbe jön. Itt alszik nálunk. Mondd azt az anyádnak, hogy elment aludni valami barátnőhöz... Hosszan hallgatott. Rendben, oké.

-

Logan - sziszegtem. - Hé, Logan!

Bosszúsan nézett fel. Mi van?

Mondd meg Dylannek, hogy ő a legjobb! Dylan, te vagy a legjobb! - kiáltottam nagyjából a telefon irányában. - Azt mondja, te vagy a legjobb - mondta utánam Logan, vélhetőleg, hogy elhallgattasson. - Oké, megmondom neki. Igen. Kösz, haver. - Na mit mondott? - kérdeztem, miután bepattintotta a mobilt. Hogy legközelebb figyelmeztesd, mielőtt támadást indítasz a májad ellen. Jó srác. - A legjobb. - Visszatuszkoltam a mobilt a retikülbe. - Húú, de szédülök! - Logan vállára hajtottam a fejem. - Lefekhetnék? Logan a válla köré kulcsolta a karomat, és a derekamnál fogva tartott meg. Azt gondolnátok, hogy mivel részeg voltam, őrülten álmos, és az imént dobtam ki a taccsot, hidegen hagyott ez az érintés, pedig nem. Csak valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy mit is érzek. Logan még felmarkolt egy salátástálat, mielőtt kivezetett a konyhából. - Hová megyünk? - motyogtam valahová az ádámcsutkája közelébe. - Nem akarok sehová menni! Aludni akarok! - Ezért fektetlek le.

A szemem se rebbent erre. Annyira kába voltam, hogy azt hiszem, akárhogy érthette volna. A szesz és én... nem túl jó kombináció.

30. FEJEZET De Logan Beckett nem használta ki a helyzetet. Kölcsön adott egy melegítőnadrágot meg egy pólót, és kiment a szobájából, amíg átöltözöm. Akkor is újra az ajtó elé állt, ami kor rájöttem, hogy fordítva vettem fel a pólót. Talán mégse kellett volna kimennie, mert én meg nyomban kihasználtam a távollétét, és az ágyába bújtam. A kóma határán hevertem ott, mikor kopogtatott, hogy hogy állok az öltözködéssel. - Bújj be! - motyogtam. - Á, szia! Jó kis ágyad van, bírom! - Örülök, hogy tetszik. Most pedig kelj fel, mert átviszlek a vendégszobába. Még szorosabban magamhoz szorítottam a párnáját. - Azt már nem! Sóhajtott, és letette az ágy mellé a salátástálat. - Jó. Ha émelyegni kezd a gyomrod, használd ezt. - Körbejárt a szobában, amíg rá nem talált egy vizespalackra. A tál mellé helyezte. - Igyál tovább is folyamatosan! Reggel találkozunk. - Micsoda? - méltatlankodtam. - Hová mész? - A vendégszobába. - Ezt nem teheted velem! - hörögtem. - Itt kell maradnod, különben még meghalok. - Nem hiszem, hogy erre sor kerülne. Pedig a halálomon vagyok.

Tényleg úgy éreztem, mintha valami szörnyű kór vert volna le, mondjuk, skorbut vagy malária. Megveregettem a mellettem lévő ágyrészt, mire tétován leült- Olyan lesz, mint amikor Corey-val alszom. - Igen, csakhogy én nem vagyok meleg. - Figyi már, nincs ebben semmi, te nem úgy nézel rám, mint egy lányra. Nem fogsz megcsókolni. Pedig megteheted. Talán nem is lenne rossz. Mégsem teszed meg. - Lehúztam magamhoz, úgyhogy a takaróra huppant, elég közel ahhoz, hogy megcsókoljon. - Mondd el egy titkodat! - Hát már soha nem dugulsz el? Aludjál! - Nem és nem! Én vagyok a főnök! Szóval hadd halljam azt a titkot! - A diszlexián kívül? Felnevettem. - Fogadni mernék, hogy sokan tudják. - Elvesztenéd a fogadást. Nem kürtölöm világgá a defektjeimet. Megböktem a vállammal. - Akkor sem számítom be. Szóval, mi a titkod? Felnevetett, aztán hirtelen elkomolyodott. - Én... én... egyáltalán nem értelek téged - mondta akadozva. - Ez sem számít bele. - Oké. Aznap, amikor a Starbucksnál úgy néztél Patrick- re, mint aki megcsinálta a kalaptrükköt...

- Mi csinált meg? - szakítottam félbe. - A mesterhármast a hokiban. Szóval az nagyon nem tetszett. - Mert te akartad volna a trükk-kalapot? Logan elmosolyodott. A legszívesebben félresimítottam volna a tincseit, hogy alaposabban megnézzem magamnak, inkább kék vagy szürke-e a szeme. Addig persze úgy sem nagyon ment volna, amíg mindent duplán látok. - Így is mondhatjuk. - Vidáman suttogta a fülembe. - És ez még csak nem is titok. Rajtad kívül mindenki kitalálta már. Ekkor valahogy teljesen beájulhattam, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egyedül voltam, teljesen összezavarodva. Nem szokásom idegen ágyban, más cuccaiban felébredni. Lassan felültem. Hasogatott a fejem, ahogy ködös tekintettel körbenéztem a szobában, amit az este meg sem néztem, olyan kimerült voltam. Szép tiszta volt. Nem hevertek szanaszét piszkos ruhahalmok, mint Dylannél. Az ajtón sem lógott Megan Fox szexi posztere. Ehelyett az egyik falon jókora világtérkép függött. Piros és sárga rajzszögek álltak ki belőle különböző pontokon, akár a tarajos sül tüskéi. Más poszterek éppen átbukó óriáshullámokat ábrázoltak. Volt még egy dartstábla is, körülötte a jócskán eltévesztett dobások nyomaival. Logan asztalán egy akváriumban vitorláshal úszkált boldogan. Legalábbis magamhoz képest boldognak láttam.

Felálltam, hogy közelebbről is megnézzem az íróasztal fölött kitűzött rajzokat. A lábam is sajgott, kis híján összecsuklottam. Halkan felnyögtem, és két kezembe fogtam a fejemet. Hogy sajnáltam most, hogy magas sarkút vettem fel. Elszidtam magamban a hülye patriarchális kultúránkat az ostoba szépségideáljaival... meg magamat, amiért voltam olyan idióta, hogy engedtem ennek. A magas sarkúra gondolva képek sora hasított belém. Ahogy betipegtem a bulira Melanie és Dylan társaságában. Ahogy Spencerrel dumáltam. Ahogy végérvényesen kinyiffantottam egyetlen esélyemet, hogy nekem is legyen fiúm a gimiben. Ahogy végignéztem Logan és Chelsea smárolását a pavilonban. Émelygett a gyomrom, amit a másnaposságnak tulajdonítottam. Hogyan lehettem ilyen ostoba? Ki mond olyat, hogy „tévedsz", amikor egy srác felkínálja a szerelmét? Nem csoda, hogy Patrick olyan tahón viselkedett utána. Még ha tényleg szerelmes lett volna belém, akkor is helyből össze- roppantom, mint egy tragacsot az ócskavastelepen. Ezzel azonban nem ért véget a belső diavetítés. Undorodva dörzsöltem a fejem, miközben azt motyogtam: „Só, ital, citrom." Homályosan arra is emlékeztem, hogyan táncoltam Kevinnel... meg valami Amyvel? Keményen be lehettem állva akkor már. Gyönyörű, mondhatom. Ez volt az első bulim, és a kisöcsémnek kell összevakarnia! Ezt az aprócska tényt Dylan, míg élünk, nem felejti el nekem, főleg amikor majd szívességet kér tőlem.

Kényszerítettem magam, hogy felálljak és az akváriumhoz menjek, mert ezen a ponton az emlékeim komolyan összemosódtak. Volt valami Chelsea-vel... aztán kocsiba ültünk Logannel. Rókáztam is volna? Ebben szinte biztos voltam. A nagy kérdés azonban, hogy: hol? A kocsiban? Szedem dörgölve továbbmentem az íróasztalhoz. A falon itt parafa tábla függött. A rajta lévő rajzok valószínűleg mind Logan művei voltak. Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem őket magamnak. Egy egész rajzsorozat volt, aprólékosan kidolgozott karikatúrafélék. Az elsőn egy stréber kinézetű csaj (én?) áll egy asztal tetején, és onnan kiáltja: „Ideje felforgatnunk a világot! Jogom van arra, hogy észrevegyenek!" Ez egész rendben volt, ha úgy vesszük, csakhogy a következő rajzon Chelsea megvető pillantással méri végig a strébert: „Látlak én. Hallottál már sminkről?" Na, ez már nem volt annyira rendben. Végignéztem a rajtam lötyögő melegítőn meg pólón, és pánikba estem. Vajon hogyan került rám ez az idegen cucc? Vélhetőleg én magam vettem fel. Megdörgöltem a szemem, és közben csak remélni bírtam, hogy így történt. - Látom, ismerkedsz Kutyával. Összerezzentem. Szívem meglódult dobogása fejem lüktetésének ritmusához igazodott. Sarkon perdülve szembetaláltam magam Logannel, aki az ajtófélfának támaszkodott, olyan lazán, mintha minden reggel csajok ébrednének fel a szobájában. Hogy miii? - dadogtam.

- A halammal. Kutyának nevezted el a haladat? masszíroztam meg a fejemet. - Még mindig részeg lennék? Elnevette magát. Mivel allergiás vagyok a kutyákra - vont vállat -, mindössze ennyit tehettem. Bólintottam, de aztán azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Úgy éreztem, majd szétreped a fejem. - Hogy érzed magad? - kérdezte vigyorogva, látva, hogy mennyire nem jól. Megvagyok. - Most megreggelizel, és beveszel egy Advilt mondta, és a konyha felé terelt. Gyomrom görcsbe rándult az étel gondolatára. - Legyen inkább két Advil. A reggelit meg kihagyjuk. - Alig egy hete nem ugyanitt jelentetted ki, hogy ismered a határaidat? Felnyögtem. - Logan, tégy meg nekem egy szívességet: fogd be! Hátam mögül kuncogás hallatszott, ezért sarkon penderültem. Logan szülei léptek nesztelenül a konyhába. Minden szavunkat hallották. - Elnézést... elnézést kérek - dadogtam. Magam sem tudtam pontosan, miért. Talán mert így beszélek a fiukkal, vagy mert itt állok másnaposon a

konyhájukban, belehánytam a vécéjükbe, Logan hálószobájában töltöttem az éjszakát... valószínűleg mindezért együttvéve. - Á, mi is egyfolytában elhallgattatjuk - mondta Logan mamája. - Jól vagy, Mackenzie? - Persze. Hamarosan rendbe jövök. De a fejem majd kettéhasadt. Logan papája kitöltött egy jókora pohár narancslevet, és felém nyújtotta. Ülj le inkább, és próbáld ki a Beckett család másnaposság elleni, orvosilag igazolt kúráját kacsintott rám. Leroskadtam az egyik konyhaszékre, és irigyeltem Logant, amiért mindkét felmenője ilyen jó fej. Láthatóan tökéletesen összeszokott pár voltak. Úgy mozogtak a konyhában vagdalták fel a paprikát és reszelték a sajtot -, hogy egyetlen pillanatig sem kerültek egymás útjába. Vajon az én szüleim egyszer is átélték-e ezt, jutott eszembe. Letolta-e apám nevetve az anyámat, hogy ne csak dirigáljon főzés helyett? De talán jobb nem is gondolni erre. A narancslevet kortyolgattam, megköszöntem Logannek az Advilt, és lenyeltem, miközben az omlett sisteregve sült a tűzhelyen, és egy karéj kenyér került a pirítóba. - Ne segítsek? - kérdeztem. - Nem, azt hiszem, elboldogulunk magunk is. Mesélj inkább a tegnapi buliról!

- Hát izé... azt hiszem, jó buli volt. - A narancsléhez menekültem, hogy legyen időm végiggondolni a választ. - Nincs sok összehasonlítási alapom. - Önmagomon utálkozva megdörzsöltem a homlokomat. - Nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett velem, és őszintén sajnálom, hogy betörtem ide. Bulikon lerészegedni... ez nem az én stílusom. - Szoktál bulizni? - kérdezte Logan papája. - Nem - felelt helyettem Logan. Elég csúnyán néztem rá, aztán felsóhajtottam. - Tényleg nem. Akkor, gondolom, ideje volt megtapasztalnod, milyen ez. De ennek nem lett volna szabad megtörténnie! - méltatlankodtam. - Azt kellett volna megértenem, mit esznek a tinik a bulikon, aztán a saját ágyamban felébrednem. Ehelyett mi lett? - mutattam körbe. Mrs. Beckett elnevette magát. - Kicsit több, mint amire számítottál. - Odaadta a pirítóst. - Nos, örülök, hogy jó kezekbe kerültél. - A fiához fordult. - Itattál vele elég vizet? - Természetesen - válaszolta Logan gyakorlottan szemrehányó hangsúllyal, hogy mar megint valami nyilvánvaló dolgot kérdez az anyja. - No, Mackenzie, akkor edd meg ezt, és kutya bajod se lesz. - Köszönöm - mosolyogtam mindhármukra. Igazán hálás vagyok.

- Semmiség. - Mr. Beckett az asztalra tette a sót és a borsot. - Logan, nem hoznád be az újságot? Nem kérés volt ez, hanem ukáz. Mindannyian tudtuk, mit jelent: a szülők mondani akarnak valamit... csak nekem. Alighogy Logan kitette a lábát a konyhából, Mrs. Beckett elkezdte: - Tudod, Mackenzie, már napok óta szeretnénk veled beszélni. Bólintottam, hiszen mi mást tehettem volna. - Tudjuk, hogy az életed az utóbbi időben kissé... bonyolulttá vált. Megnéztük a YouTube-videót, és nevette el magát - igazán viccesnek találtuk. Természetesen szívesen megtanítunk az újraélesztésre, hogy... - Mr. Beckett oldalba bökte a nejét, aki észbe kapott, és folytatta - mindamellett erre a sok őrültségre mi sem számítottunk. - Hát én sem - mondtam őszintén. - Szeretnénk, ha tudnád: megértjük, ha a korrepetálás per pillanat túl nagy teher neked. Most magadra gondolj mindenekelőtt! Igyekeztem felfogni a hallottak értelmét. - Ez azt jelenti... hogy lemondják a különórákat? Elszorult a szívem erre a gondolatra. Beleharaptam a kenyérbe, ne lássák rajtam, mennyire meg szeretném tartani ezt a melót. Hisz eddig még ki se próbálhattam az új ötleteimet Loganen. Nem néztünk történelmi filmeket, nem nevettük ki azokat a béna

rizsporos parókákat... semmi nem történt. És csak most jöttem rá, mennyire vártam, hogy vele lóghassak. - Szó sincs róla - mosolygott rám a papája. - De megértjük, ha ez most túl sok neked. Tudjuk, hogy Logant nem a legkönnyebb tanítani. - Mármint a diszlexiája miatt? - Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Talán mert butaságnak éreztem, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnék róla. - Az is megnehezítheti - mosolyodott el Mrs. Beckett. - Én azonban inkább a munkamoráljára gondoltam. Szívesen hagyja annyiban a dolgokat. Ezért is lepődtünk meg, amikor azt javasolta, különtanárra lenne szüksége... Pedig korábban nem rajongott az ötletért. Eszembe jutott, milyen félvállról fogadott fel. - Hát... a legkevésbé sem rajongott. Éppenséggel ellenséges is volt eleinte. - Örülök, hogy beszélt neked a diszlexiájáról. Általában nem szívesen hozza szóba. Bólintottam, miközben a hallottakat emésztettem. Annyi minden történt egyszerre, és én még a tegnapi éjszaka eseményeit sem dolgoztam fel. Úgy éreztem, nem szolgálok rá Beckették bizalmára... pláne hogy a buli után összerondítottam a fürdőszobájukat. Az egész olyan fura volt. Még mielőtt egy szót szólhattam volna, már jött is Logan. Dühösnek látszott. Nyomban kiderült, mi bosszantotta fel, amikor lecsapta elém az újságot. A szalagcím a következő volt: „Wellesley bevadult!"

Nehogy bárkinek kétségei maradjanak, miféle vadulásról van szó, egy jókora fotó engem mutatott a tegnapi rucimban, kezemben citrommal, amint Kevinre nevetek. Nem vettem észre, hogy bárki is fotózott volna a bulin, de akkor már három pohár tequila volt bennem, és nem sok mindent vettem észre magam körül. Miután nyugtáztam bárgyú mosolyomat és üveges tekintetemet, aminek tán inkább a fáradtsághoz volt köze, mint a szeszhez, elolvastam a cikket. A tizenhét éves Mackenzie Wellesley hihetetlen népszerűségre tett szert a közelmúltban két YouTube-videójával, és ez a népszerűség azóta sem csökken. Most azonban szélsőséges viselkedésével is felhívta magára a figyelmet: bulizik, iszik, és némely hírek szerint drogozik is. A szerelmi élete még ennél is zavarosabbnak tűnik. Dacára annak, hogy ő és Timothy Goff állítólag „megőrülnek egymásért", és „sülve-főve együtt vannak", Miss Wellesley egy partin mulatozott, ahelyett hogy a barátjával találkozott volna a közeli Portlandben. Az ittas Wellesley egy ismeretlen fiatalember társaságában távozott az összejövetelről. Látva, hogy hírneve üstökösként ívelt a magasba, ez a fajta esztelen viselkedés felveti a kérdést: elronthat-e a hírnév egy korábban rendes lányt? - Még hogy drogozom! - tört ki belőlem. Életemben nem drogoztam! - Logan szülei elé tartottam a karomat. - Esküszöm! Megvizsgáltathatnak, tiszta vagyok, a teszt is igazolni fogja. Logan mamája szelíden megfogta a kezem.

- Nem kételkedünk benne. - Nem is tudom - viccelt Mr. Beckett. - Nekem megrögzött narkósnak tűnsz. Loganhez fordultam. Látom, a papádtól örökölted a humorérzékedet. Ez fájt! - Haza kell mennem. - Lapoztam egyet az újságban, hogy ne kelljen bámulnom saját ostoba képemet. - Meg kell magyaráznom anyunak. Hogyne - értett egyet azonnal Mrs. Beckett. - Logan hazavisz. - Nagyszerű - fordultam újra hozzá. - És izé... kölcsönvehetek valamit a te cuccaid közül? Inkább nem azt a tegnapi ruhát venném fel. - Semmi gond - mondta, miközben megindultunk a kocsija felé. De tévedett. Lett gondunk, nem is kevés.

31. FEJEZET Öt perc múlva a kocsijában ültünk kettesben... mialatt egyik zavaros emlékkép a másik után tódult az agyamba. - Állj meg itt! - utasítottam az általános iskola előtt. Megkönnyebbültem, amikor szó nélkül engedelmeskedett. - Én... én bocsánatot szeretnék kérni. Mindenért, ami tegnap este történt. Nem tudom pontosan, mi mindent mondtam vagy tettem, de arra emlékszem, hogy hánytam, és általában is rém idegesítő lehettem. És hogy semmi szükséged nem volt arra, hogy egy részeg csaj elcsessze a péntek estédet. Kösz, hogy elviseltél. Szóval ha sikerülne elfelejtened ezt az egészet, az remek lenne. - Nem is tudom... az a sztriptíz azért nehezen megy majd ki a fejemből. - Micsoda? - kapkodtam levegő után. Csak poén volt. - Cseppet sem vicces. - Nézd, semmi nem történt. - Kicsatolta a biztonsági övét, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. - Kicsit elengedted magad tegnap este. Ha legközelebb ilyesmire készülsz, szervezz be jó előre sofőrt, aki hazafuvaroz. - Igazad van - nyögtem fel. - Hiba volt engednem, hogy valaki felvigyen magához. Az áldozatok zöme ismeri a nemierőszak-tevőt. Plusz az elfogyasztott alkohol mennyiségét tekintetbe véve kétlem, hogy

hatékonyan tudtam volna védekezni. Szerencsém, hogy az este nem ütött ki rosszabbul. Erre az eshetőségre hideg futkározott a hátamon. Amikor tegnap benyakaltam az első pohár tequilát, mindössze arra gondoltam: „Patrick gyűlöl, és az életem egy lyukas garast sem ér. Ugyan mit veszíthetek?" Mint látszik, bőven lett volna veszítenivalóm. - Álljon meg a menet! Jól tetted, hogy beültél a kocsimba. Részeg voltál. Kellett valaki, aki vízzel itat, és vigyáz, nehogy belefulladj a saját hányásodba. Összerezzentem, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet. - Ezért egy barátod kisegített. - Tényleg az lennél? A barátom? morfondíroztam hangosan. Persze. Dumálunk, együtt lógunk, és vannak közös barátaink. Becsülettel visszaadod a kölcsönpénzt, én meg kisegítettelek, amikor rád szálltak. Nekem úgy tűnik, barátok vagyunk. Már majdnem egyetértettem vele. Tényleg. Kis híján azt mondtam: „Nicsak, lett egy Menő-barátom!" De nem, nekem ezt is tönkre kellett tennem. - Micsoda... amikor ki szállt rám? - kérdeztem. Logan azonnal elhallgatott, ami még kíváncsibbá tett. Gyerünk, Logan, ki vele! - próbáltam kiszedni belőle. - Nem nagy ügy - mondta végül. - Spencer meg én elbeszélgettünk egy kicsit Alexszel, miután

eltaknyoltatott a büfében. Értésére adtuk, hogy szálljon le rólad. Gond letudva. - Te megőrültél? - bámultam rá. - A problémát nem ti oldottátok meg, hanem én, oké? Én vágtam Alex képébe, hogy hagyjon békén. Nincs szükségem védelemre. Azt képzeled, hogy csak mert nagykutya vagy, a hokicsapat kapitánya, jogod van beleütni az orrod a dolgaimba?! - Nem, de muszáj volt. Elhasaltál miatta, Mack! Féltem, hogy újra megpróbálja. Segítségre volt szükséged. - Pontosan tudom, mit művelt - mondtam jéghidegre vált hangon. - Amint mondtam, elbántam vele. Tudok vigyázni magamra. Különben pedig meg kellett volna kérdezned, mielőtt te meg a haverod a lovagot játsszatok, és beleavatkoztok az életembe. Logan tekintete fagyossá vált. Nem erről volt szó. De igen! Miért, azt vártad, hogy majd azt mondom: „köszönöm, Logan, hogy megvédelmeztél"? fújtam egyet dühömben. - Eddig is elvoltam anélkül, hogy ilyen-olyan pasik védjenek meg a csúnya, gonosz világtól. Összekeversz az apáddal, Mack. Micsoda hülyeség! Ne légy már ilyen szánalmas! Szedd össze magad! Apunak ehhez semmi köze! - köpködtem arcába a szavakat. - A dolog a határokról és a személyes tér megsértéséről szól. -

Na persze - hördült fel Logan. - És amikor a diszlexiámról meg Chelsea-ről kérdezősködtél, te vajon tiszteletben tartottad a személyes teremet? Részeg voltam! -

A múlt héten nem. Akkor sem, amikor elhatároztad, hogy kideríted a titkaimat. Ekkor jöttem rá, mi az ábra. Soha megvilágosodás rosszabbkor nem jöhetett volna: belezúgtam Logan Beckettbe. Igaza volt, amióta együtt koriztunk, folyamatosan igyekeztem kiismerni őt. Nem mert a magánéletében akartam vájkálni, hanem mert érdekelt. Aztán egyre többször hívott Macknek, és még ez is jólesett, pedig kiakadhattam volna rajta, mert tényleg utálom, ha így hívnak... legalábbis utáltam, egészen addig. De meglehet, hogy már kicsivel előtte is tetszett. Talán a Starbucksnál kezdődött az egész, amikor értékelte az okoskodásomat. Valószínűleg én vagyok a legtompább agyú tinilány a világon. Azt gondolnátok, ugye, hogy segített rajtam ez a felismerés, és ahelyett hogy olyan ostobaságon kötözködöm, hogy ki ijesztette el végül is Alex Thompsont, valami effélét mondok: „Nézd, Logan! Ez csak az én iszonyatos bizonytalanságom és hülyeségem. Ne haragudj! Egy másodperc, és újra normális leszek. Nem akarnál randizni velem, miután kihevertem ezt a pokoli másnaposságot?" Nagyjából ezt kellett volna mondanom. De persze nem ezt mondtam. Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a felismerés a lehető legrosszabbkor jött, és totál -

beparáztam tőle. Hisz már az első közös tanulásunk előtt is megfogadtam magamnak, hogy nem jutok az összes többi csaj sorsára, és nem eshetek bele Logan Beckettbe. Ezer és egy okom volt rá... nem csupán az a három, amit homályos emlékeim szerint elsoroltam neki az elmúlt éjjel. Nem működne a dolog. Nem illánk össze. Miért is akarna egy srác (egy Menő) egy hozzám hasonló lúzerrel járni, amikor ott van neki a szupermagabiztos és állati dögös Chelsea Halloway? Nem evett meszet. Ezért beparáztam. A Patrickkel tegnap este folytatott beszélgetés óta legalább azt elmondhattam magamról, hogy nem vagyok óvodás bőgőmasina. Ha viszont belezúgtam Logan Beckettbe, akkor ez azt jelenti, hogy huszonnégy óra leforgása alatt másodszor fogják összezúzni a szívemet. Talán abba kellene ezt hagynunk hallottam saját szavaimat, noha alig hittem a fülemnek. Többé nem voltam ura az akaratomnak. Működésbe léptek ősi, „menekülj vagy harcolj" reflexeim, és minden sejtem azt sikoltotta: „Te egy hülye kis Láthatatlan vagy, nem érted? Pucolj innen, amíg rá nem jön, milyen szánalmas vagy." Nem akarod, hogy tolakodjak. Rendben. Tökéletesen érthető. Különben se illek a világodba. Keress magadnak olyan különtanárt, aki nem ilyen ciki és röhejes. Talán Chelsea segít találni valakit. Úgyis nagyon összemelegedtetek ti ketten a pavilonban tegnap este. Egymásnak vagytok teremtve. Te kémkedtél utánam? - Logan hitetlenkedve nézett rám, mialatt én kicsatoltam a biztonsági övemet, készen az azonnali távozásra.

Nem! - kiáltottam. Nem tudom, mikor kapcsoltam át nagyobb hangerőre, de tény, hogy szinte már teli torokból üvöltöttem. - Nem kémkedtem! Nem az én hibám, hogy ország-világ előtt smároltál vele. Ha nem akarod mindenki szeme láttára lenyomni a nyelved a torkán, vonuljatok négy fal közé! Te kémkedtél utánam - motyogta újra, mintha meg se hallott volna. Ne áltasd magad! Vagy tudod mit? Beletrafáltál. Igenis kémkedtem utánad. Mert titokban őrülten, szenvedélyesen beléd estem. Ó, bébi, ó, bébi! Az utolsó mondatokat közönyös fahangon mondtam, vitriolos gúnnyal. - Mondd, idiótának nézel engem? Logan álla megfeszült. Mert csak egy idióta zúg bele egy hozzám hasonló sportolóba, mi? Csak egy idióta hagyja, hogy olyan valaki játsszon vele, akit jobban érdekel a népszerűség, mint maga az ember. Nem tudom, honnan vettem ezt. Talán a Patrickügyből visszamaradt düh dolgozott bennem, de túlontúl pipa, ijedt és sértett voltam ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkodni. - Én soha nem játszottam veled, Mack - mondta csendesen és valami eltökélt véglegességgel. - Te használtál engem, hogy pénzt kereshess... És ez rendben is van. Azért kellett neked ez a meló, hogy megvehesd a hőn áhított Mac-Bookodat. Eddig értem. De senki nem kényszerített semmire Nem volt kötelező elvállalnod a korrepetálást, és a Ready-Settel sem volt muszáj együtt -

énekelned. Ami azt illeti, tegnap este sem kellett volna tequilát nyakalnod a bulin, sőt eljönnöd sem volt muszáj. Mindezt te vállaltad be, ezek a saját döntéseid. Ne vádolj hát azzal, hogy játszom veled, mikor te vagy az, aki megszabja a játékszabályokat, Mack. Visszakattintotta a biztonsági övét, és indított. Miközben némán emésztettem a szavait, az általános iskola eltűnt szem elől. Fogalmam sem volt, hogyan fajulhatott idáig, amit eredetileg bocsánatkérésnek szántam. Ezt jól elbaltáztam! Király... Mackenzie. - Rekedt volt a hangom, amikor ezt mondtam, de tudtam, hogy mielőbb ki kell szállnom ebből az autóból, hogy minél távolabb kerüljek Logantől, és sietve visszabújjak normál, nem márkás cuccaimba, még mielőtt szánalmas bőgőmasinává változom. Kihúztam magam, és mereven magam elé néztem. Közben úgy éreztem, mintha a szívemet egy óriási gyümölcsprés facsarná. Semmi egyebem nem maradt, csak a büszkeségem. - Mackenzie, nem Mack. Természetesen - ez volt minden, amit mondott. - Mackenzie, nem Mack. És ez a beletörődés valahogy keményebb csapás volt minden előbbinél.

32. FEJEZET Otthon felrohantam az emeletre, bevetettem magam a szobámba, és egyenesen az ágyam felé indultam, hogy a fejemre húzzam a takarót, mint akkor, amikor az a hülye videó először felkerült a netre, és minden egy csapásra megváltozott. Vissza akartam kapni a régi, nyugalmas életemet. Amikor ugyan bele voltam már esve Logan Beckettbe, de még nem tudtam róla. Még mielőtt olyan szörnyű döntéseket hoztam, amik így lebőgettek. Mikor az volt a legnagyobb gondom, hogy a Glee vagy a Hivatal egyik epizódját nézzem-e meg lazításként. Kétségbeesetten visszavágytam azokba az időkbe, amikor még nem kavartam így meg az életemet. Logannek abban az egyben igaza volt, hogy színt kell vallanom, és vállalni a felelősséget a döntéseimért. Jó, lehet, hogy az első YouTube-videó akaratom ellenére tett ismertté, de ez nem jelenti azt, hogy későbbi tetteimmel ne alakítottam volna magam is az eseményeket. Ha nem megyek bele a játszmába; nem bújok bele a márkás cuccokba; nem hitetem el magammal, hogy akár egy Menő gyenge utánzata is lehetnék, akkor nem lesz ilyen felfordulás körülöttem. Kis időre egyedül akartam maradni a szobámban, hogy mindezt végiggondoljam. De még ez sem adatott meg nekem. Az ágyam ugyanis per pillanat foglalt volt. - Á, szia. Megjöttél? - mondta Melanie, kisimítva hosszú haját a szeméből. - Hogy érzed magad?

Nem is tudtam, mit felelhetnék erre. „Hát, a tequila miatt már nem rókázom. De újra a saját hülyeségemnek köszönhetem, hogy megint émelyeg a gyomrom." Ez nem venné valami jól ki magát. Leültem az ágyam végébe, és mellemhez szorítottam egy párnát. Furcsán jóleső érzés volt. Kérdezhetek valamit? - mondtam. -

Persze.

- Miért ültél oda hozzánk? Úgy értem, az a rólam készült videó már fent volt a Youlube-on, és az egész suli rajtam röhögött. Azzal, hogy leültél közénk ebédelni, örökre eláshattad volna magad a többiek előtt. Szóval miért csináltad? Melanie felült az ágyban. - Akarod hallani az igazságot? - Azt hiszem, el tudom viselni. - A videót látva az jutott eszembe: „Ez a csaj tiszta hülyét csinált magából." - Hátrahőköltem e szavak hallatán. - De aztán arra gondoltam: „Egész rendes tőle. Mindenki tudja, hogy Alex egy nagyképű állat, ő mégis kétségbeesetten kiabál orvosért, meg nyomkodja a mellkasát." Ezért ültem oda hozzátok - vonta meg végül a vállát. - Nem a ruhák vagy a felhajtás miatt? - Nem ruhákkal barátkozom - nevette el magát. A felhajtás persze érdekes, de nem érte volna meg hozzátok odaülni, ha unalmasak vagytok.

Meglehet, elvadítottam magamtól a srácot, akibe régen bele voltam esve, és azt is, akibe most, de legalább szereztem egy új barátot. - Hadd kérdezzek valamit - folytatta Melanie. Miért hitted, hogy csak a felhajtás izgat? Megfogott ezzel a kérdéssel, és ezt mindketten tudtuk. Szorosabban öleltem magamhoz a párnát. - Nem tudom. Patricket csak ez érdekelte. Melanie kétkedve nézett rám. - Csak nem képzeled, hogy mindenki hasra esik a hírnév előtt? Szerintem ezt te se gondolod komolyan. Rajta, Mackenzie, ki vele! - Tudod... ez lett volna a természetes - ringattam magam előre-hátra. - Béna lúzer vagyok, aki eltaknyol a saját lábában. Ráadásul amikor ideges vagyok, hetethavat összehordok. És hiába tudom magamról mindezt, a jelek szerint képtelen vagyok változtatni rajta. Ezért a válaszom: nem. Gőzöm sincs, miért akarna bárki velem lógni. - Mackenzie - mondta Melanie kedvesen. - Te egy szuper csaj vagy. Vicces és icipicit kiszámíthatatlan is. Plusz melletted soha nem kell attól tartanom, hogy kinevetsz, ha valami hülyeséget mondok. Jó, te is poénkodsz és ugratsz, persze, de nem rosszindulatból. Ezért kedvelnek az emberek. Az órán félelmetes tudsz lenni, de ha valaki a segítségedet kéri, nem mondasz nemet. - Pont ez a baj: nem tudok nemet mondani! Hagyom, hogy bárki átgázoljon rajtam.

- Kezd elegem lenni ebből az önsajnálatból mondta erre gyors mosollyal, hogy elvegye szavai élét. Mackenzie, csomó jó tulajdonságod van. Jól nézel ki, szépen énekelsz, elképesztően jól vág az eszed, de ha te nem látod mindezt magadban, tök mindegy, én mit gondolok. - Felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. Érthető? Igen. És bár az életem továbbra is kész káosz volt, ez a beszélgetés visszahozta a jókedvemet. - Helyes. Akkor talán zuhanyozz le, amíg felöltözöm. Aztán kifosztom a frigótokat - ásított. Meghalok éhen. Persze - nevettem el magam. - Szolgáld ki magad. Így is tett. Mire végre leértem a földszintre topis farmerben és szimpla barna pólóban, épp gabonapelyhet majszolt a konyhában Dylan társaságában. Amin megütköztem, mert már délelőtt tizenegy volt, és az öcsém bizonyára jóval korábban megreggelizett. Erre tessék, itt ül egy újabb tál gabonapehely előtt Melanieval. Valaki itt bele van zúgva valakibe... nem is kicsit. - Épp ideje, hogy hazaértél - fogadott Dylan. Egy csomó SMS-t küldtem, és többször hívtalak is. Ez akkor lehetett, amikor Logan ágyában ébredeztem. A retikülöm letompíthatta a hangot, meg én is túl kába voltam, hogy meghalljam. - Bocs, nem vettem észre. És... milyen volt a buli, miután én... elmentem? - kérdeztem a szavakat keresgélve.

- Szuper- mondta Melanie. Dylan csak közönyösen vállat vont. Irtó izgi. Nagyrészt azzal foglalkoztunk, hogy Spencernek segítettünk leápolni a részegeket. Nem volt elég embere, mivel Logan melletted bébiszitterkedett. Megpróbáltam arra gondolni: Dylan az öcsém, joga van pár éles nyelvű megjegyzéshez. Mellém állt tegnap este, amikor szükségem volt rá, pedig nyilván nem díjazta, hogy a nővére kiüti magát egy bulin. Ezért a bébiszitterkedesre vonatkozó kitételt eleresztettem a fülem mellett. De mindent lerendeztünk, mire Corey felvett minket. Arra kér, hogy sürgősen hívd vissza. Bólintottam, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Hirtelen eszembe jutott, hogyan diktálta belém Logan a Gatorade-ot. Erre az emlékre letettem a poharat, mintha megégetett volna. - Egy perc, és hívom. És anyu... mit szólt mindehhez? - Hálás lehetsz, nem is kicsit, Mackenzie, amiért falaztam neked - vigyorodott el Dylan. - Azt mondtam, egy barátnődhöz mentél, és biztos elaludtatok. Ebben maradtunk, amikor elment dolgozni. Egyelőre tehát még nem tudja, hogy leittad magad, és Logannél töltötted az éjszakát. - Vesébe látó tekintettel figyelt. Ezt akkorra tartogatja, mikor hazugságon akar fogni. - És minden rendben ment odaát? - Minden.

Nem is hazudtam, biztattam magam. Loganéknél még minden rendben volt közöttünk. Beszélgettünk, és hátrafogta a hajam, amikor rókáztam. Egyáltalán, olyan borzasztóan rendes volt, hogy a kocsiban kis híján azt mondtam, barátok vagyunk. De nem akartam arra gondolni, milyen rettentően elszúrtam ezt az egészet. - Imádkoztam a porcelánistenekhez - vetettem oda közönyösen, mintha olyan jó poén lett volna, hogy a fejem a vécécsészébe lóg (a bokrokról nem is szólva). De már jól vagyok. Dylan gyanakodva nézett rám, aztán újra Melanie-ra figyelt. Gondolom, már ennyi is a testvéri szeretet netovábbja volt tőle most, hogy Melanie is ott ült velünk egy légtérben. Maradsz még egy kicsit? - kérdezte tőle, miközben felkelt hogy a mosogatóba tegye Melanie gabonapelyhes tálját. Az arcán kiütő enyhe pír arról árulkodott, hogy a válasz nagyon is sokat számít neki. De nem hinném, hogy Melanie észrevette. - Sajnos mennem kell - mondta, és rám mosolygott. - így legalább egy darabig Mackenzie-é lesz a ház. Igaza volt, nagyon is. Bármennyire kedveltem és kezdtem úgy gondolni rá, mint egy új barátra a régi hármasfogatban - Jane és Corey mellé -, mégis szükségem volt arra, hogy kicsit leeresszek. Az életem persze talán leegyszerűsödhetett volna most, hogy munka nélkül maradtam, de valójában csak még jobban

összegabalyodott minden. Végig kellett gondolnom, mi fontos, mi nem... És az anyagi helyzetemet is felül kellett vizsgálnom. Kiszámolnom például, hány órányi bébicsőszködésre lesz szükség ahhoz, hogy megvehessem a laptopot. Ezért megöleltem Melanie-t. Igazán örülök, hogy eljöttél. Bocs, hogy nem voltam jó vendéglátó. Legközelebb jobb lesz. Megígérem, hogy veled maradok majd éjszakára. Becsszó! Elnevette magát. - Ne aggódj! Add át üdvözletem Corey-nak. Aztán felnyalábolta a táskát, amit magával hozott az este. jönnek érted a szüleid? - kérdezte Dylan. - Nem - vetette oda gyanúsan közönyösen. Inkább járok egyet. Szép az idő. - Veled megyek - Dylan ezt olyan magától értetődően mondta, hogy nem is ajánlatnak hangzott. Mackenzie így legalább magára maradhat a házban. Melanie meglepettnek látszott, de nem sokáig. - Oké - egyezett bele. - Akkor ezt akár viheted is. - Ezzel Dylan kezébe nyomta a táskáját. - Szia, Mackenzie. - Belekarolt Dylanbe. - Most pedig meséld el a nővéred legnagyobb lebőgéseit. - Ha megteszed, megöllek! - szóltam utánuk. De nem féltem, hogy Dylan bármit kibeszélne. Sokkal jobban tud titkot tartani, mint én.

Ahogy néztem őket, mielőtt befordultak a sarkon, óhatatlanul eszembe jutott, hogy én soha nem vitettem még senkivel a táskámat. Mikor Logannel együtt mentünk hozzájuk, magam cipeltem az egész úton a hátizsákom, több tonna tankönyvvel megrakva. Eszem ágában se volt a segítségét kérni, hisz én is elbírtam. Csakhogy Melanie sem látszott gyengének, ahogy most Dylan engedelmesen vitte mellette a csini táskáját, amiben benne volt a ruhája, a magas sarkúja és a nessesszerje. De most nem háborodtam fel ezen. Nem gondoltam, hogy: „Na tessék, itt egy újabb csaj, aki megjátssza a gyenge nőt az erős férfi oldalán." Nem, nagyon is helyénvalónak tűnt az egész. Ekkor döbbentem rá, hogy noha eddig azzal hízelegtem magamnak, hogy nyitott vagyok, hisz kiállók a melegek jogaiért és a nemek egyenjogúságáért, azért mégiscsak csőlátásban szenvedek. Attól, hogy egy srác viszi a táskánkat, vagy a segítségünkre siet, még nem válik az ember törékeny virágszállá. És Patricket sem jogosította fel mélyen dekoltált vörös ruhám arra, hogy leribancozzon. Nagyon nem szívesen, de beláttam, anyunak igaza volt, az ilyen szavak, hogy ribanc meg kurva, állati gázosak. Az én esetemben meg pláne hiba ilyen következtetésre jutni egyetlen öltözékből, mert tőlem aztán igazán távol áll a szexuális szabadosság. Eddig abban bíztam, hogy nem változtat meg a hirtelen jött hírnév; hogy a nagy hajcihő, a márkás farmerek és az ajakfény mellett is Mackenzie Wellesley maradhatok. Tévedtem. Amint belebújtam az első magas sarkúba, kicsit más ember lettem... és nem voltam biztos

abban, hogy vissza tudok-e változni valaha. Az életben nincs „visszaállítás" opció. Ha mindenemet odaadom a Vöröskeresztnek, akkor sem leszek újra a régi Mackenzie Wellesley. De talán ez nem is akkora baj. Könnyű volt korábban büszkének lenni arra, hogy olcsó cuccokban járok, és elhitetnem magammal, hogy engem nem érdekelnek a külsőségek... Ami színtiszta önáltatás volt. Igenis élveztem az új hacukákat! Amikor elárasztották a szobámat azok a gyönyörű holmik, lebénultam ugyan, de azért tetszett a dolog. Talán gyengeség volt tőlem, hogy a megjelenésemből próbáltam bátorságot meríteni, mégis szükségem volt néhány dögös ruhára ahhoz, hogy ki merjek állni a színpadra, nemet mondjak Chelsea-nek, és elmenjek az első bulimra. Jó, nem a ruha teszi az embert, mégis könnyebb volt lazának mutatkozni a márkás cuccokban. Segítettek elhinni, hogy talán mégse vagyok olyan béna, kétballábas lúzer, amilyennek addig gondoltam magam. Logannek igaza volt: lett már hatalmam, hogy meghozzam a döntéseket, csak még nem nőttem fel a feladathoz. Nagyon elegem volt magamból, ezért visszamasíroztam a konyhába, elővettem egy sárga jegyzettömböt, és belekezdtem abba, ami eddig mindig hasznomra vált: listát írtam Mi az, amitől Mackenzie Wellesley-nek meg kell szabadulnia: 1. Önbizalomhiány. Komolyan, mi okom van erre? Fantasztikus barátaim vannak, akik nem vesztegetnék az idejüket egy balfékre. Ideje elnézőbbnek lenni magammal.

Az egész Menő/Láthatatlan-ügy. Patrick bebizonyította tegnap este, hogy ez a fajta gondolkodás nemcsak elhibázott, de ostobaság is. 3. Minden apura vonatkozó sirám. Elvégre elment tizenkét és fél éve. Ideje túllépni ezen! 4. Az idétlenségem (lásd 1. pont). Egy kis szómenésbe még senki se halt bele... azt hiszem. 5. A visszautasítástól való félelem (lásd 3. pont). Csak mert apu lelécelt, még nem kell azt hinnem, hogy minden srác lábtörlőnek használna. 6. Az egész görcsölés az egyetem és a pénz miatt. Biztos akad majd olyan iskola, amelyiknek kellek. Ahol elegendő anyagi segítséget kapok. Nem kellene agyonhajszolnom magam az emelt szintű órákkal és a korrepetálással. 7. Félelem a rivaldafénytől. A lapok írhatnak, amit akarnak, anyu akkor is szeretni fog, az öcsém tovább bosszant, és a barátaim változatlanul nevetnek rajtam/velem. Én Pedig pontosan ezt akarom. 8. Nem szabad törődnöm mások véleményével (lásd pont). Ne zavarjon, hogy mit olvas rólam Chelsea/Patrtck/Smink és Pink, vagy bárki a szennylapokban. 9. Elsietett következtetések. Amennyire tudni lehet, Chel sea és Logan között egyetlen csók csattant el, talán épp a régi szép idők emlékére. Vagy így van, vagy nem. És amíg nem tudok valamit holtbiztosán, nem kellene a legrosz szabbra gondolnom. 10. Logan (?) 2.

Toliamat a számhoz ütögetve az utolsó ponton töprengtem. Az összes többi gyerekjátéknak tűnt ehhez az egyhez képest. Talán át kéne húznom a kérdőjelet, és élnem tovább az életemet. Eltenni a polcra ezt az ügyet a vastagodó dossziéba, ami Mackenzie egykori szerelmeit tartalmazza. Eszembe jutott, milyen gyilkos tekintettel méregetett Logan, amikor reggel kiszálltam a kocsijából... Határozottan okosabb ennyiben hagyni az egészet. Ahogy azonban a nevét bámultam, homályosan arra is visszaemlékeztem, hogyan engedte át az ágyát - ha kissé zsörtölődve is - és virrasztott mellettem, amíg el nem aludtam. Ő volt az első srác Corey-n kívül, aki meglátta az igazi énemet. Ami a többiek előtt rejtve maradt a locsogásom, okoskodásom és a kétbalkezességem miatt. És ez azt jelenti, ha visszautasít, nem írhatom annak számlájára, hogy ostoba izomagy, aki nem ismer fel egy jó csajt, mikor az a fülébe üvölti: „Engem! Engem válassz!" Ellenben ha csak a legcsekélyebb esélye van annak, hogy mégis bejövök neki, és csupán azért smárolt Chelsea-vel, mert... nos, nem azért, mert újra összejöttek, ez esetben elkerülni őt az év hátralévő részében életem legnagyobb tévedése lenne. Fejcsóválva kihagytam egy kis helyet, és új listába kezdtem. AMIRE MACKENZIE WELLESLEY-NEK TÖREKEDNIE KELL: 1. Lerendezni végre ezt a hülye YouTube-ügyet. 2. Megbízni az ösztöneimben. 3. Megragadni a lehetőségeket, hogy a saját utamat járjam.

Miközben azon tökölődtem, hogyan finomíthatnék a harmadik ponton, megszólalt a telefon. Annyira lefoglalt a listám, hogy csak a második csöngetésre vettem fel, miközben azon agyaltam, milyen új pontot iktathatnék életjavító programomba. - Halló. -

Halló, Mackenzie Wellesley-vel beszélek?

Zavarba jöttem a hivatalos hangnemtől. - Izé... igen. Pompás. Én Mary Connelly vagyok, az Ellen DeGeneres-show szerkesztője. Arra gondoltunk, hogy Ellen beszélgetne önnel a hétfői műsorban, aztán élőben előadnának egy számot a ReadySettel. Mit szól hozzá? Hadarva beszélt, mintha minden pillanatban attól tartana, hogy lemerül a mobilja. Megesküdtem volna, hogy valaki a háttérben azt mondja: „Kis adag mokka frapucsínó". - Várjunk csak! Azt akarja, hogy énekeljek az Ellen-show- ban? - Ezért hívom. Lepillantottam a listámra. „Lerendezni a médiát, megbízni az ösztöneimben, megragadni a lehetőségeket" - olvastam. Volt egy olyan érzésem, hogy most élesben kipróbálhatom, hogyan sikerül mindez. - Vállalom. - Egész testem belezsibbadt a döbbenetbe, de továbbra is fülemhez szorítottam a telefont. - Ellen miatt, mert szeretem a műsorát. Egek, nem hiszem el, hogy ez velem történik!

- Nagyszerű, édesem! A repülőjegyet és a szállodát két főre mi álljak, plusz valamennyi étkezési költséget is térítünk. Hétfőn kora reggel várjuk a stúdióban. Bocs, de miért két főre? Mert kísérőre is szükség van, hiszen nem múlt még el tizennyolc, ha nem tévedek. Minden kiskorút tizennyolc évnél idősebb személynek kell kísérnie. És szülői beleegyezésre is szükség lesz. A formanyomtatványokat azonnal átküldőm online. Mi az e-mail címe? Megadtam neki, mialatt a hallottakat emésztettem. - Megkaphatom a számát? Amint mindent elrendezek, visszahívom. Legelőször az engedélyt kell megszereznem. Csak rajta, édesem. Intézze el, aztán hívjon vissza! Úgy gondoltuk, Lady Gagát keddre tesszük be, de ha nem jelentkezik hamar, övé lesz a hétfő. Alig hittem a fülemnek, hogy egy mondatban említi valaki Lady Gaga nevét meg az enyémet. - Értem. Lekörmöltem a számot, amit elhadart. - Kösz, Mary... a... hú... az ajánlatot! - Szívesen, édesem. Csak legyen ügyes, hogy tető alá hozzuk. Kikapcsolta a mobilját. Én pedig egyedül maradtam a házban, hogy kidolgozzam életem első haditervét. -

33. FEJEZET Talán túl optimista voltam, de mire anyu hazajött ebédelni, már be is csomagoltam. Nem mintha könnyű dolgom lett volna, mert a csomagolás új életemben korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. Fel-alá rohangáltam a szobámban, miközben próbáltam eldönteni, melyik márkás cucc tükrözi legjobban az egyéniségemet, s melyiknek kell új gazdát keresnem, talán az eBayen. A vörös rucit egy fiókba suvasztottam, ne is lássam. Ha minden jól megy, néhány napig még nem kell döntenem róla, gondoltam. - Mackenzie? - kiáltott fel anyám a lépcsőről. Mit keresel itthon? Nem mentél tanítani? Félretoltam a bőröndöt, és lesiettem. - Szabadságot kaptam. Anyu, nem találod ki, ki hívott fel! Az Ellen DeGeneres-show szerkesztője! Felkértek, hogy repüljek L. A.-be. Ha megkapom a szülői beleegyezésed, és elkísérsz, le van rendezve az egész. Miután Maryvel beszéltem, jöttem rá, mennyire szükségem van erre az útra. Muszáj kikerülnöm Oregonból, ha csak egy napra is, és muszáj kikerülnöm a média karmai közül. - Álljon meg a menet, drágám! - tartotta fel anyu a kezét, hogy elhallgattasson. - Ezt meg kell beszélnünk. Tudom, én magam mondtam neked, hogy viselkedj tiniként, de mindennek van határa. Nem bulizhatsz minden éjjel, hogy azután L. A.-be repülj, és fütyülj az itteni feladataidra.

Elém tette az újságot. - Erről is beszélnünk kell... - Anyu, nem volt az olyan durva, mint amilyennek feltüntetik - szakítottam félbe. - Életemben nem drogoztam esküszöm! Jó, többet ittam a kelleténél, meg is bántam. De Dylan és a barátaim tettek róla, hogy rosszabb ne történjen Már teljesen jól vagyok. ígérem, amíg nagykorú nem leszek egy kortyot sem iszom... talán később sem. Megsemmisítő anyai pillantásával mért végig. - Miért nem hívtál fel az este? Hazahoztalak volna, inkább a te telefonodra ébredjek, mint a kórházéra. - Sajnálom - mondtam, és úgy is gondoltam. - Fel kellett volna hívjalak. De nagyobb biztonságban voltam, mint gondolnád. Az a srác vitt el minket, aki a többieket is hazafuvarozta, ő pedig tökéletesen józan volt, esküszöm. Minden rendben volt velem. De megfogadom, hogy ha legközelebb sor kerül ilyenre - de nem fog -, azonnal felhívlak. - Helyes. Most pedig beszéljünk erről a felkérésről. - Oké. Szóval a szerkesztő azt akarja, legyek ott hétfő reggel, ami azt jelenti, hogy haladéktalanul repülőre kell ülnünk. A szállást és a repülőjegyet fizetik, még az étkezésünket is állják, vagy ilyesmi. - Nem tudok veled menni. Leesett az állam elképedésemben. - Anyu, de hát az Ellen-show-ról beszélünk!

- Tudom, miről beszélünk, Mackenzie. De nem mehetek el csak úgy ripsz-ropsz. Valakinek helyettesítenie kellene, és Darlene csúnyán megfázott. Sajnálom, szívecském, de nem megy Leroskadtam a díványra. Minden tervem odalett! Ha anyu nem jön, nem mehetek el, nem szakadhatok ki egy kicsit az itthoni életemből, hogy valami rálátást kapjak a dolgaimra. Nem is tudom, mit mondtam volna „Ne izgasd magad emiatt, anyu! Nem nagy ügy. Máris kicsomagolok, a szobámban leszek, ha szükség van rám" -, ha nem szólal meg a mobilom. A konyha csöndjét betöltötte az I Need a Hero dallama. Kipattintottam a mobilt. Szia, Corey. Milyen volt a randid? - Sirály! - A hangja úgy bugyborékolt, mint a forró tűzhelyen felejtett leves. - A legjobb első randi az első randik történetében! Jaj, Corey, annyira örülök! És csúnyán irigyellek is, mondta egy gonosz kis hang a fejemben, de azért mégis inkább örülök. - Igen. És Tim az előbb telefonált, szuper hírekkel! Azt mondta, felhívta az ügynöke azzal, hogy együtt kellene fellépnetek az Ellen-show-ban. Tudsz róla? Igen, nekem is szóltak. Na szóval, még mielőtt intézni kezdenéd a foglalásokat, hallgass végig. Tim azt mondja, mindkettőnknek van hely a turnébuszban. Velük -

mehetnénk. L. A.-ben szállodában aludnánk, aztán hétfő este repülőre ülnénk, és kedden már mehetnénk is suliba. Tökéletes, nem igaz? - Úgy érted, hogy egy rockbandával zötykölődjünk L. A.- be, két álló napon át? Mit szólnak hozzá a szüleid? - Úgy látszik, még nem józanodtól ki teljesen nevetett fel Corey. - Az én szüleimről beszélünk, igaz? Azt mondtam nekik, soha vissza nem térő alkalom ez, hogy megismerkedjem a szórakoztatóipar világával belülről is. Azt is megemlítettem, hogy nélkülem a mamád biztosan nem engedne fel arra a buszra, három vadidegen srác közé. Elfüttyentettem magam. - Fantasztikus vagy! Tanítanod kellene, hogyan viheti keresztül az ember az akaratát. Inkább maradok a vitaklubnál. De most bele kell húznunk. Tim, Dominic és Chris egy óra múlva indulni szeretne. Úgyhogy kérd el magad, csomagolj össze, aztán irány a dzsungel! Fél szemmel anyura sandítottam. Épp sajtot szelt magának a pulykás szendvicséhez. - Mindjárt visszahívlak. - De... Visszahívlak - mondtam újra, és kikapcsoltam a mobilt. - Anyu, Corey hívott. Megjátszott közönnyel nézett rám.

- Erre magam is rájöttem. Ha jól értem, valami alternatív útitervvel állt elő. Leültem az asztal mellé, és összekulcsoltam a kezem. - Elengedsz, ha mi ketten... - a hangom itt lehalkult és elbizonytalanodott - a ReadySet turnébuszával utaznánk? Kérlek, kérlek! Anyu rám meredt. - Soha többé nem mondom, hogy viselkedj úgy, mint egy tini. Mackenzie, nem dobhatod sutba a kötelességeidet, hogy világgá menj valami fiúbandával, akiket nem is ismersz! És az iskola? A korrepetálás? - Igenis ismerem őket, találkoztunk már, anyu! tiltakoztam. - Rendes srácok. Különben pedig Corey is ott lesz. Nem lesz semmi bajom. A korrepetálást meg felfüggesztettem egy időre. Azt nem említettem, hogy talán végleg. Anyu elfintorította a száját. Ez a testbeszéd határozott nemet jelentett. - Tegnap este buliztál, előtte koncertre mentél. Igazán kimulathattad magad. Nem hiszem, hogy túl sokat kérek, ha elvárom, hogy a hétvégét itthon töltsed. Igazad van - bólintottam. - A felkérés az utolsó pillanatban érkezett. Tudom, hogy ennél rosszabb nem is lehetne az időzítés. Tegnap este leittam magam, érthető, ha per pillanat nem bízol bennem. De anyu, a te lányod vagyok! Tudod, hogy megbízhatsz bennem. Szükségem van erre az interjúra! Be kell bizonyítanom magamnak, hogy elbírok a médiával. Le kell rendeznem ezt a dolgot egyszer és mindenkorra. Emlékezz csak,

hányszor próbáltál kirángatni a csigaházamból. Hát most készen állok rá, anyu. Elgondolkodott azon, amit mondtam. - Ha betartasz bizonyos feltételeket... elmehetsz. Felugrottam, és átöleltem. Megteszem, amit csak akarsz! - Lassan a testtel! Rendszeresen fel kell hívnod útközben. Ha én hívlak, mindig felveszed a telefont. Nem ihatsz. Nem drogozhatsz. Nem bulizhatsz. Megbízom benned, Mackenzie! - Az utolsó mondatot lassan, szótagolva mondta, hogy legyen időm megemészteni. - Áll az alku! Rohantam a számítógéphez, hogy kinyomtassam a szülői beleegyezést. - Itt írd alá! - mutattam. Ennyi volt. Pár telefonhívással később felszálltam a buszra a bőröndömmel, a legjobb barátommal és a kedvenc rockegyüttesemmel. Jövök, Hollywood, mutasd meg, mit tudsz! Csak erre tudtam gondolni.

34. FEJEZET A srácok tök rendesek voltak. Nem tudom, Tim tett-e róla, de a busz ragyogott a tisztaságtól, amikor Corey meg én felszálltunk a cuccainkkal. Sehol egy Playboy magazin vagy piszkos gatya. Ami nagy könnyebbséget jelentett, mert kettőnkkel együtt igencsak szűkösen voltunk. Nem mintha egyikünk is bánta volna. A minifrigó tele volt üdítővel. Nekem csak hátra kellett dőlnöm a totál kényelmes bőrkanapén, kinyitni egyet, és ellenni négy jó fej sráccal. Mikor pedig Tim és Corey megfogta egymás kezét, az olyan szívmelengető pillanat volt, hogy senki nem szólt semmit, nehogy elrontsuk. - Mackenzie, még mindig nem meséltél a buliról! - Corey szavai nyomban felkeltették mindenki érdeklődését. Belekortyoltam a kólámba, és azon gógyiztam, hogyan üssem el a dolgot. Bizonyos részletekre csak homályosan emlékszem. - Sokat ittál? - nevette el magát Dominic. - Igen. Tequilát. De ez volt az első és utolsó alkalom. - Persze, fogd csak a piára - vigyorodott el Tim. Jót nevettek a Jamie Foxx dalára tett utaláson. - A tegnapi este... zűrös volt. Patrick a fejemhez vágta - nem vicc —, hogy egyedül a srácok pénzére és népszerűségére hajtok. Corey szeme bosszúsan villant.

- Micsoda idióta! - Aztán tanúja voltam, amint Logan és Chelsea egymással smároltak. Nem akartam én mindezt kibeszélni, de komolyan! Ami egy pavilonban történik az éj leple alatt, az magánügy. Na persze jobb helyet is kereshettek volna, ha már annyira titkolózni akarnak. Legalábbis ezzel igazoltam magam, amiért az első lehetséges alkalommal kikürtöltem az esetet. - Ki az a Logan? - érdeklődött Tim. Corey válaszolta meg helyettem a kérdést. - Egy állati jó fej srác, akivel Mackenzie szívesen járna, de túl fafej ahhoz, hogy bevallja magának. - Én nem... na jó... igen - fogtam a fejem a két kezem közé. Hogy lehetséges, hogy Corey mindent előbb észrevesz nálam? Nem igazság! - De ez még nem minden. Dominic, Chris és Tim összenézett. Kényelmesen hátradőlve várták a folytatást, mint aki semmit sem imád annyira, mint az érzelmi katasztrófákat. - Először inni kezdtem. - Corey erre összerezzent. - Igen, tudom, rossz ötlet volt. Aztán Logan hazavitt magukhoz, mert hamar kiderült, hogy ki kell vonni a forgalomból. - Tudod jól, hogy én is érted mentem volna mondta Corey a homlokát ráncolva. - Nem akartam tönkretenni az estédet pillantottam közben mosolyogva Timre. - Pont egy

idiótára lett volna szükségetek, hogy elszúrja a randitokat. Szóval Logan hazavitt magukhoz. Dominic felkelt egy újabb doboz üdítőért. - Ez jól hangzik. - Nem volt benne semmi különös. - Azt hiszem, ez fájt a legjobban az egészben. - Ő vállalta, hogy mindenkit hazaszállít a buli után... de ez nem fontos. Én meg kidobtam a taccsot, és ő mindent elmondott Chelsearől. - Nem minden részlet volt világos még most sem, hiába kerestem köztük összefüggést. - Valami olyasmit, hogy milyen rámenős a csaj, meg hogy egy iskolai banzáj után dobta. - Akkor mi itt a probléma? - kérdezte Tim. Ez már nagyon régen volt, de a csaj most megint flörtölni kezdett vele, ő meg folyton a mellét bámulja. Aztán a pavilonban smároltak. - Oké. Mi van még? - szólt közbe Corey. Kihagysz dolgokat, ez világos. Logan tök rendes volt. Vizet itatott velem. Adott pár cuccot, amiben alhatok. Nem, nem segített átöltözni - mondtam, mielőtt Corey rákérdezhetett volna. - Minden szuper volt. Elárulta egy titkát vagy mit, aztán elaludtam. És mi volt az a titok? - kapcsolódott be Chris is a beszélgetésbe. A többiek rosszalló tekintetére szabadkozni kezdett: Mi a baj azzal, ha érdekel a titok? Nem is volt az. Arról mondott valamit, hogy nem komálta, ahogy egyszer Patrickre néztem.

Corey izgalmában ösztönösen megszorította Tim kezet. - Ezt mondta?! Igen, valami ilyesmit. Aztán azt mondta, legyünk barátok. Nem éppen erre vágytam, de gondoltam, rosszabb is lehetne. Minden rendben ment addig, amíg egy valódi titok ki nem pattant. A jelek szerint ugyanis a hátam mögött megfenyegette Alex Thompsont. Éreztem, hogy önt el megint a felháborodás. - Várj csak, ki az az Alex Thompson? - kérdezte Tim. - Egy tökfej, aki megszívatta Mackenzie-t. - Ó! És miért baj, hogy Logan megfenyegette? értetlenkedett Tim. - Mert nem kérdezett meg előtte! Ostoba macsó húzás volt, amire semmi szükségem! - Ácsi! - szólt közbe Corey. - Mióta kell kikérni az engedélyedet, hogy megvédjenek? Logan azt akarta, hogy Alex hagyjon téged békén, és ezt meg is oldotta. - Én voltam az, aki megoldottam! - A probléma eszerint az, hogy sérti a hiúságod? Hát... ezt még végig kell gondolnom. Talán... - Na és mi lenne, ha rólam lenne szó? - Ezt nem értem. Ha elmondanám neked, hogy Alex egyfolytában szívat a fiúöltözőben, és gusztustalan meleg

vicceket süt el a fülem hallatára. Mit tennél akkor? Ökölbe szorult a kezem. Éreztem, hogy bepipulok. - De miért csinált ilyet, Corey? Nem jelentetted a dirinek? - Ugyan már, az öregfiú egész életét a sportolóinkra tette fel- Semmi olyat nem tenne, amivel a sztárocskái hírnevét kockáztatja. - Keserűség csengett a hangjában. - A francba! Én... én nekimennék! Azt se bánnám, ha megtépne, de én is őt! - Csak lestem ökölbe szorított kezemet. - Érdekes... De ugye nem kérnéd ki hozzá előbb az engedélyemet? - Ez egészen más helyzet - tiltakoztam. - Már miért lenne az? Neki akarsz menni, de nem azért, mert gyengének tartasz, hanem mert a legjobb barátod vagyok, ő pedig ordítóan homofób. Mikor az ember úgy érzi, a barátjának szüksége van rá, nem okvetlenül gondolkozik világosan. Megeshetne, hogy úgy mosunk fel utána az ebédlő padlójáról - vigyorgott rám. - Hé! Azért ne becsülj le! - sértődtem meg. A lényeg az, hogy ha nem is értesz egyet Logan módszereivel, azért hatott, bármit tett. És én mint a legjobb barátod, csak örülni tudok ennek. Ami azt illeti, sajnálom, hogy nem én álltam ki melletted. - Corey, per pillanat ez nem olyan fontos. Alex még mindig nem hagy békén? Nézd - vigyorodott el -, megtettem, amit lehetett, úgyhogy nem kell nekimenned egy tankönyvvel,

rendben? Miután a diri lerázott, jelentettem az esetet a családsegítő központnál, akik beidéztek minden érintettet. - Derűsen elmosolyodott. - A szüléimén a szivárványos pólójuk volt, tudod, a „Mit nem értesz azon, hogy egyenlőség?" felirattal. Amint látod, volt, aki mellém álljon. Remélem, Alex nem azért szállt rád, mert rajtam akart bosszút állni - komolyodott el hirtelen. - Nem - nevettem el magam. - Utál engem ő enélkül is. De azért korábban is elmondhattad volna. Corey arcán megjelent elmaradhatatlan vigyora. Nem akartam, hogy valami meggondolatlanságot művelj. De... mi történt a hisztérikus rohamod után? - Nem volt hisztérikus roham! - javítottam ki a pontosság kedvéért. - Heves vita volt, nem több. Jó, de mi történt azután? Fura volt, hogy mennyi minden kiment a fejemből alig pár óra alatt. Bizonyára még a tequila hatása, i -Megpróbáltam kijelölni a határaimat, vagy ilyesmi... idióta helyzet volt. A vége az lett, hogy kirúgattam magam, és totál bepipult rám. - Vállat vontam, mintha nem érdekelne, mit gondol rólam Logan, holott persze nagyon is érdekelt. - Mintha valami olyasmit is mondtam volna, hogy Chelsea-vel igazán összeillenek. Végignéztem a hitetlenkedő arcokon. - Miért, mi van? - Ez jobb, mint egy valóságshow - jelentette ki Chris. Dominic a fejét rázta. - Olyan vagy, mint a baleset az út szélén. Nem lehet nem odanézni.

- Annyira azért nem vagyok vészes - tiltakoztam, majd Corey-hoz fordultam megerősítésért. - Nem igaz? - Rosszabb vagy - mondta. - Ezzel az erővel akár egy tűhegyes ceruzával is ledöfhetted volna. Ha már annyira benne voltál a svungban. Teljesen összezavarodtam. A tankönyveket értem, a töri órák sem jelentenek gondot, de a hús-vér emberek... hát, melléjük nem ártana valami képes használati utasítás. - Miről beszélsz? Beléd van zúgva. Vagy volt. Corey a másik három sráchoz fordult megerősítésért - Igen. - Nagyon úgy fest a dolog. - Határozottan. Ez is mutatja, milyen különös irányt vett az életem. Tök normális volt már, hogy rocksztárok ítélőszéke elé viszem a szerelmi ügyeimet. - Ugyan már! - Gondold csak meg jobban! - ingatta a fejét Corey. Így is tettem. Hátradőltem az elegáns bőrülésen, és amíg a srácok elvoltak maguk között, én Logan Becketten töprengtem. Ezúttal igyekeztem tárgyilagos maradni... ahogy egy tudós vizsgálódna a serdülők szerelmi jeladásainak témájában. Ez a tárgyilagosság nem igazán működött, amikor eszembe jutott, hogyan terelte el rólam Logan a

beszélgetést a menzán, hogyan ült le Jane mellé, és figyelt oda rá igazából. Még az is lehet, hogy Jane-be van beleesve, vontam vállat gondolatban. Vagy egyszerűen csak egy kedves srác, aki vele születetten udvarias. Egyik lehetőség sem azt sugallta, hogy érdekelném. Hanem amikor újrajátszottam azt a délutánt a plázában, ami félig-meddig randivá fajult, paparazzókkal a nyomunkban, kezdtem igazat adni Corey-nak. Ahogy Logan rám mosolygott a kung pao csirke fölött, még mielőtt a diszlexiájáról beszélt, az jelenthetett valamit. Hanem azért mindent együttvéve... - A francba! - kiáltottam fel. Számból vetted ki a szót - bólintott rá Corey. A srácok hagyták, hogy magamba szálljak, és felfogjam végre: Logan, a legmenőbb Menő többet lát bennem egyszerű különtanárnál. Most már csak ki kellett találnom, hogyan hozhatnék helyre mindent.

35. FEJEZET Vagy tízszer hívtam fel anyut útközben. A srácok kissé sokallták, de hát őt ez tette boldoggá. Úgy gondoltam, hogy a munkából hazaérve, mikor leül, hogy meghallgassa az üzenetrögzítőt, méltányolni fogja az üzeneteimet. Például ilyeneket: Én: Szia, anyu! Megint én vagyok. Épp most vagyunk... hol is, Corey? Oké, azt mondja, Ashland vagy Medford közelében... valami efféle. Ő se tudja pontosan. A lényeg, hogy a sofőr tudja, és akkor minden a legnagyobb rendben. Kösz szépen újra, hogy elengedtél. Mennem kell, mert Tim azzal abajgat, hogy próbáljuk el duettben az új dalát. Talán hallod is a gitárt a háttérben. Ez ő. Tudod, ki, ismered. Hallod, nem? Oké, most már tényleg mennem kell. Hamarosan újra hívlak. Csók! Kattanás. Corey-val Jane-t is felhívtuk a buszból. Azt mondta, örül, hogy jól érezzük magunkat, és mindenképpen megnézi Ellen műsorát. Emellett mindketten jól tennénk, ha tanulnánk is a buszon, különben soha nem hozzuk be a lemaradásunkat. Pontosan erre a biztatásra volt szükségünk, hogy kinyissuk a magunkkal hozott tankönyveket. Jane egy kicsit túl komolyan veszi az iskolát, de a legalkalmasabb személy hogy visszatérítse az embert a földre. Ezért nekifeküdtem a leckéknek. Ami irtó nehéz dolog, ha az ember belevaló rockzenészekkel buszozik együtt. Még hogy koncentrálni! Tanultam, amíg bírtam szusszal, aztán Dylan-nel kellett foglalkoznom. Felhívott

ugyanis, hogy megtudja, jól vagyok-e (ennyiben maradtunk), és elutasító választ kapjon kérésére, hogy dedikált CD-t szerezzek neki a fiúktól. Ilyenek az öcsikék. Akkor is az idegeidre mennek, ha őszintén aggódnak érted. De még a leckék és a telefonok sem vettek el túl sok időt. Bőven maradt arra, hogy lazán eldiskuráljak a srácokkal, és közelebbről is megismerjem őket. Lefogadom, hogy mindent tudni akartok. Ne is álmodjatok róla! Nézzétek meg a VHl-on a Behind the Music következő adását, mint mindenki más. Annyit azért elárulhatok, hogy az ötös úton zenélgettünk egy keveset, ami egészen jól sikerült. Korábban azt gondoltam, hogy kizárólag a szerencsének köszönhetem az együtt éneklős YouTube-videó sikerét. Azt vártam, hogy most, amikor beállók énekelni, menten felsikoltanak: „Hagyd abba! Pokoli fals! Kibírhatatlan!" Ehelyett Tim ilyeneket mondott: - Próbáljuk meg úgy, hogy két ütemmel korábban lépsz be, azaz előttem kezdesz. Oké, jól hangzik. Most pedig mi lenne, ha... Bő három órán keresztül ment ez így A végére a dal észvesztőén jó lett. A vokálokat szépen összeraktuk, nagyszerű hangzás jött ki. Édes, ragadós, réteges... mint a baklava. Végül a hangom annyira beleszövődött a dalba, hogy én is a magaménak éreztem. Jó, nélkülem is elment volna, mégis ez volt az a csepp méz, ami egyberagasztotta a rétegeket. Igen, pontosan, egy csepp méz.

Ezért amikor Ellen producere felhívott, énekeleke együtt a ReadySettel, azonnal igent mondtam rá. Ennek a dalnak szüksége volt rám, hogy magát Timothy Goffot idézzem. Mi több, Tim elintézte, hogy a műsor után egy stúdióban fel is vegyük. Erre azonban egyelőre gondolni sem mertem, épp eléggé majréztam az Ellen-interjútól is. A régi Mackenzie Minél közelebb ért a busz az úti célunkhoz, annál inkább felpörögtem. Olyan volt, mint valami kisebbfajta gutaütés. Javában kacarásztam valami tréfán, és tömtem a kaját magamba valami gyorsétteremben, amikor bevillant az agyamba: „Alig tizenkét óra múlva adásban leszek Ellennel!” Minden idegszálam, izmom görcsbe rándult. Talán nem is igaz ez az egész, talán csak én találtam ki, jutott eszembe. Bármelyik pillanatban felébredhetek. Kiderül, hogy mindössze Logan ciki különtanára vagyok, a ReadySet nem is hallott rólam, és nem hívtak meg semmilyen talk show-ba. Az egész jóval inkább tűnt a felajzott képzelet szüleményének vagy valami igencsak különös álomnak, mint valóságnak. Hanem amikor Dominic felrázott a második éjszaka után, amit a bőrkanapén töltöttem, az túlontúl valóságosnak tetszett ahhoz, hogy csak kitaláltam volna. Ám még így is, miután bekajáltam a banánkenyerem, és utánaküldtem a mokka frapucsínómat, alig tudtam elhinni, hogy már gördülünk be a stúdió területére, beengednek minket az épületbe, ahol nyomban megjelennek a sürgölődő asszisztensek, hogy a sminkszobába siessenek velünk. Még épp elkaptam Corey kezét, mielőtt elragadott volna egy nő, aki efféléket vakkantott a fejhallgatója

mikrofonjába: „A sminkes és a ruhatáros álljon készen!" „Greg, ellenőrizted a mikrofonokat? Csináld meg, légyszí!” Mosolyogva vezetett minket át a kanyargós folyosókon, amelyeket megtöltöttek a kellékek, a műszaki felszerelés és az emberek. Rém izgatottak vagyunk a ma esti show miatt. Jól utaztatok? - Mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, a sminkszoba elé értünk. - Pompás! Oké, itt is vagyunk. Sajnálom, hogy nincs időnk beszélgetni. Őrület, mi van most itt! - Megnyomott egy gombot a fejhallgatón. - Cynthia, drágám, mondtam, hogy majd a jövő héten... - Majd felénk fintorított. Rendben, csak ügyesen! - Gyorsan eltűnő mosolyával mindenféle választ lehetetlenné tett. - Charlene majd tesz róla, hogy gyönyörű legyél. - Sietősen megveregette a vallómat. - Kéz- és lábtörést, aranyom! Aztán kicsörtetett, ugyanolyan szélsebesen, ahogyan beviharzott, azonnali helyzetjelentést követelve valami Bryanttől. Mit gondolsz, Hollywoodban mindenkit becézgetnek? - súgtam oda idegesen Corey-nak, mialatt Charlene egy rakás kozmetikumot gördített mellém. Naná, cicukám! így legalább nem kell emlékezni senkinek a nevére. Charlene felkuncogott. Mély, telt, megnyugtató volt a hangja. Michelle egy kicsit túl energikus, de megy is nála minden, mint a karikacsapás. - Egyetlen mozdulattal, amely meglehetős ügyességről és sokéves tapasztalatról árulkodott, több szemfesték kupakját is

kipattintotta. - Itt mindenki koffeinnel és elszántsággal működik. Engem is beleértve. Nos, lássuk csak, mi legyen veled, édesem! - Alaposan megnézte az arcomat, mintha minden egyes pórusom külön vizsgálatot igényelne. - Hibátlan a bőröd - közölte velem, miközben elővett egy pamacsot. - Nem lesz szükség alapozóra. Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Soha nem volt egyetlen pattanásod se, ugye? Nem tudtam, mit is mondhatnék erre. -

Ümm... nem. Soha nem okozott gondot.

-

Charlene újra felkuncogott.

Milyen szerencsések egyesek! Hát... nagyon megkönnyíted a dolgomat. Csukd be a szemed, légy szíves! Fura volt, hogy valaki szerencsésnek nevezett. Hisz éveken keresztül azt gondoltam, hogy pár dolgot - anyu, öcs, barátok - leszámítva egy rakás szerencsétlenség vagyok. A külsőmmel sem voltam soha elégedett. Túl jelentéktelen volt. Barna haj, barna szempár. Ha meg elpirultam, olyan lett az arcom, mint a túlérett paradicsom. Charlene munka közben folyamatosan kommentálta az eseményeket. Ha én végeztem, Michael megcsinálja a frizurádat. Biztos lesz valami jó ötlete, ami illik ehhez a ruhához. Irtó vagány. Hol vetted? Vállat vontam. Rögtön sejtettem, hogy ez nagy hiba volt, mert felszisszent, és hátrakapta a kezét, nehogy elkenje a festéket, amit felvinni készült. Tudtam, hogy jó szerelést választottam. Tegnap este korántsem voltam -

ilyen biztos a dolgomban, amikor kétségbeesetten nézegettem a ruhákat, amiket rohanvást pakoltam a bőröndömbe. De amikor megláttam azt a mélykék rucit, amelytől elállt a lélegzetem az első nap, amikor kezdtek beérkezni a csomagok, tudtam, hogy ez az igazi. Szinte rám várt, hogy ráérezzek nemes egyszerűségére és arra a diszkrét eleganciára, amellyel idomaimra simul. A vörös nyakpántos cucc, amit a bulin viseltem, vicces volt és kihívó, de nem illett úgy rám, mint ez. Lehet, hogy butaság, de komoly előrelépésnek éreztem, hogy magam választottam ki a ruhámat. Örültem, hogy Corey füttyentett, amikor meglátta rajtam - a srácok meg farkasüvöltésben törtek ki -, de tudtam, akkor sem gondolom meg magam, ha azt mondja: „Nézd, Mackenzie, klassz, de jobbat is találhattál volna." Cseppnyi kétségem nem volt, hogy jól választottam, és először történt meg velem, hogy egyedül ez számított. - BCBG, Max Azria - fura volt márkanevekkel dobálózni. - Csini - jegyezte meg Charlene, majd hozzátette: - Szépen kiemeli a bőröd színét és a szemed barnaságát. Gőzöm sem volt arról, miről beszél. Elvégre a szemem olyan nyilvánvalóan barna, kétlem, hogy bármilyen ruha még olyanabbá tehetné. Mindamellett ez úgy hangzott, hogy Charlene jóváhagyta a választásomat, ezért jobbnak láttam, ha befogom a számat. - Tudod, kire emlékeztetsz? - kérdezte elgondolkozva, miközben újabb réteg nemtudommit vitt fel a szemhéjamra. Kezdtem unni a dolgot. - Anne Hathawayre. Nem úgy néz ki, mint Anne Hathaway

fiatalabb kiadásban? Még rögtön a Neveletlen hercegnő után. - Igen, tulajdonképpen tényleg, most, hogy mondod... - Corey hangjából kihallottam, hogy remekül szórakozik. Kísértésbe estem, hogy kinyissam a szemem és rálessek, megkockáztatva ezzel, hogy felbosszantom Charlene-t. Aztán eszembe jutott, hogy épp most húzza ki a szemem, ezért bölcsen úgy döntöttem, hogy behunyva tartom. Keira Knightley-nak is elmenne. Charlene most a számat vette kezelésbe. Rákent valamit, ami csípett, de nem kellemetlenül. - Igazi szépség, csak szerintem túl sovány. Ráférne pár heti jófajta házi koszt. Csettintett a nyelvével. Azt szokták mondani, hogy Hollywoodban nem lehet elég sovány az ember, de hidd el, szívem, ez nem igaz. El ne kezdd éheztetni magad! Itasd fel kicsit a rúzst. - Nem fogom - ígértem meg, miközben követtem az utasításait. Helyes. Mikor a szempillafestéshez értünk, egyfolytában mondogatnom kellett magamnak, hogy meg kell bíznom a szakemberben, miközben a spirál egyre közelebb nyomult a szememhez. Nehezen tudtam megállni, hogy ne kapjam hátra a fejemet. - Na, kész is vagy. Michael következik, édeském. - Elégedetten csukta össze a sminkkészletet. Csak légy önmagad, és minden rendben lesz. -

Kitűnő tanács volt, és egyfolytában ezt ismételgettem magamban, miközben Michael a műsorról meg azokról a celebekről mesélt Corey-nak meg nekem, akiknek ő készítette a frizuráját. Valóságos mantrává tettem Charlene szavait: „Legyek önmagam! Csak legyek önmagam! Légy hű önmagadhoz." Vagy ez a fogadkozás töltötte be a tudatomat, vagy a kétség: „Nagy ég, mire vállalkoztam!?" Ez a két mondat járt felváltva a fejemben, miközben a díszlet szélén álltam, jelenésemre várva. Aztán elkezdődött az adás. -

36. FEJEZET Ellen DeGeneres, mielőtt bemutatott volna, lejátszotta a YouTube-videót, már legalábbis kábé az utolsó húsz másodpercet belőle. Ez is elég volt ahhoz, hogy a közönség lássa eszelős arckifejezésemet és Alex döbbent tekintetét, mialatt a mellkasát döngölöm. Elsikoltott kérdéseim („Nem ölöm meg ezzel?" stb.) általános derültséget keltettek a teremben, így aztán, amikor rogyadozó lábbal kitántorogtam a színpadra, a stúdió közönségének tapsa és nevetése fogadott. A nézőtéren ülőkre mosolyogtam, akik már a ReadySet egyik bomba jó számára ringatóztak, mialatt én arra koncentráltam, hogy el ne botoljak saját lábamban. Ellen váratlanul barátion átölelt. Közelről még csinosabb, mint a tévében. Rövidre nyírt szőke haja és kék szeme csillogott az erős fényben. Érdekelt volna, van-e állandó styliststábja, akik egyfolytában a nyomában ügetnek. De nemigen hiszem. Túl laza ehhez a külseje. Most is egyszerű farmert, edzőcipőt, fehér inget és hozzá mellénykét viselt. Nem mindenkin áll jól az utóbbi, de neki meglepően előnyös volt. - Szia, Mackenzie - köszöntött, és elengedett, így mindketten letelepedhettünk a szuperkényelmes fotelekbe. - Szia. Kösz, hogy meghívtál a műsorba. Helyes. Meg tudtam szólalni. Ez jó jel volt. Köszönöm, hogy eljöttél. Nos, ami a YouTube-videót illeti...

Kínomban felnevettem. - Igen, hát az elég szégyenletes... - Ugyan már, eget verően jó! Ilyen murisat életemben nem láttam! Mikor a srác vonaglani kezd alattad, te meg visszadöngölöd a kövezetre... - nevetett fel. - Tényleg nem sejtetted, hogy kutya baja? Megráztam a fejem. Bárcsak vicc lett volna, de nem az. Nem vagyok jó színész. Őszintén beijedtem, amit képtelen lettem volna megjátszani. - Nem gondoltál arra, hogy beiratkozz egy életmentőtanfolyamra? Rávigyorogtam, noha ez a kérdés folyamatosan ott kísértett a Smith Gimnázium folyosóin. Leginkább olyan pofátlanságok formájában, mint: „Hé, Mackenzie! Nem akarsz szájból szájba lélegeztetést?" Ennél rosszabb nemigen volt. Ami azt illeti, el is gondolkoztatott, nem tett-e ez ügyben is valamit az érdekemben Spencer és Logan. Most azonban a kérdésre kellett koncentrálnom. Nagy pillanat volt ez, hogy az országos tévében szerepelhettem, nem arra való, hogy egy srácon járjon az eszem. Akkor sem, ha Logan az. - Pillanatnyilag nem szerepel a terveimben. Ez után az eset után különben az orvosi pálya sem jöhet már szóba. Beszélj akkor erről a videóról. Ki filmezett? Meglepően jó minőségű felvétel. Hát sejtelmem sincs róla. Örök rejtély marad. Mindössze annyi történt, hogy amikor hazaértem, az öcsém, Dylan magából kikelve fogadott.

- És mit mondott? - vigyorodott el Ellen. - Hát... arról kezdett el ordítozni, hogy tele van velem az internet. Aztán arról beszélt, hogy el kellene bújnom a világ elől, amíg elül körülöttem a botrány. Azt hiszem, a legszívesebben kitagadott volna. Ez igazán testvéri gesztus. Ellen ezt olyan fahangon mondta, hogy megnevettette vele a közönséget. Nem, különben nagyszerűen viselkedett. Először talán nem, de amúgy a családom és a barátaim mind mellém álltak. Holott nekik sem volt könnyű. Aki azt hallja, hogy híres lettem a YouTube-on, azt hiheti, hogy az életem mostantól rocksztárok és márkás cuccok körül forog. Nos, ez részben igaz is, a dolog azonban ennél bonyolultabb. Az a rengeteg ember, aki lefényképez, a paparazzók, akik üldöznek... és ez nem minden. Ott az a sok buggyant pletyka... - Miféle pletyka? - Hát a szexről... drogról... rock and rollról. Ha már a rock and rollról beszélünk csapott le Ellen, és a közönség felnevetett, mert mindenki tudta, hová akar kilyukadni. - Úgy tudjuk, fölöttébb közel kerültél az egyik rockénekeshez. Háta mögött a képernyőn ekkor megjelentünk Timmel a koncerten. A háromszoros nagyítás kellőképpen láthatóvá tette félájult arckifejezésem. Ennek inkább a színpadi énekléshez volt köze, mint a szerelmi mámorhoz... ezt azonban rajtam kívül senki se tudta. - Na igen - ennyit tudtam kinyögni. - Ez Tim.

Ó, már Timnek hívod? Másként nem emlegeted? Mint mondjuk: a pasim. Akaratom ellenére prüszkölve felnevettem. Ami biztos nagyon vonzó lehetett a képernyőn, de hát ez nevetséges volt. Ellen találgatásait hallva a szerelmi életemről (meg Tiniéről), a legszívesebben azt mondtam volna: „Nem, Ellen, Tim a legjobb barátommal, Coreyval randizgat." Amire Corey sután beintegetne a kamerába a nézőtérről. De bár tudtam, hogy Ellen imádna egy ilyen jelenetet, nem adhattam ki a legjobb barátomat és új rocksztár fiúját az ország nyilvánossága előtt. Ehelyett azt mondtam: - Nem, Ellen, Tim csak jó barát. Igazán nagyszerű srác de semmi ilyen nincs köztünk. Ami azt illeti, momentán van is valakije. A közönség felsóhajtott... vélhetőleg a nőnemű fele. Ha tudnák azt, amit én! - De állati jó párkapcsolati tanácsokat ad... és az összes többi srác is. És másokhoz nem kerültél közel az együttesből? - Uhh... mármint Chrishez és Dominichoz? Persze. Az ő turnébuszukkal jöttem ide. - Akkor rendesen kisebbségben voltál, mármint a nő-férfi arányt tekintve. Nem tudtam, hogyan feleljek erre. - Ööö... igen. Azt hiszem. De ez nem igazán számított, a srácok fantasztikusak voltak. -

- Naná! Igyekeztem visszafojtani egy újabb felhördülést. - Nem erről van szó. Ezek a fiúk a barátaim. Meglepően hamar egymásra hangolódtunk. Ámbár ha az ember két napon át utazik együtt valakikkel, azt hiszem, előfordul az ilyesmi. - Azt mondod, két napon át utaztál együtt egy sereg rocksztárral. És miféle közös témátok akadt? Fura volt. Mikor a barátom, Corey a szerelmi életemről kezdett el kérdezősködni, hirtelen az összes srác magyarázni kezdte, mi mit jelent hapsinyelven. - Á, hapsinyelv? Ez olyan, mint a ne-vem-tuvu-do- vom? Ellen mindenre rá tud kontrázni. De hát ez a dolga. - Szóval én nem értek a fiúk nyelvén. Ezért mindenki tanácsokat adott a randizásról. Nagyon hasznos tanácsokat. Ellen szeme megvillant. - Aha! Miért, olyan zavaros a szerelmi életed? - Hát igen. - Mesélj nekünk erről! - Nos, itt van ez a két srác... nem, nem hiszem el, hogy ezt a tévében mondom! - Már nem hagyhatod abba! Holott valószínűleg ezt kellett volna tennem.

- Hát azt hiszem, mind a kettő tetszett, csak erre sokáig nem jöttem rá. De mivel egyikük se vett különösebben tudomást rólam, mindegy is volt. Egészen a Youlube-videókig, mert azután már szóba álltak velem. - Ez már tetszik! - helyeselt Ellen. - Na igen. Úgy látszik, ha az ember híres, odafigyelnek rá. Aztán elmentem egy buliba, ahol határozottan nem drogoztam be. Igyekeztem viselkedni valahogy, mert ez volt életem első bulija, de akkor ezek a srácok megjelentek. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Tudtam, hogy holnap az egész suli ettől a sztoritól lesz hangos, de nem érdekelt. Ura voltam a helyzetnek. - Tyűha! Hát igen. Aztán az egyikük kivitt a kertbe. Igyekeztem nem elbotolni a magas sarkúban, mert először volt rajtam ilyen cipő, és addigra már jócskán elszorította a vérkeringésemet. - Jaj! - kiáltott fel Ellen együtt érzőn. - Ezért hordok én í edzőcipőt. - Abban én is sokkal jobban éreztem volna magam! Szóval kint vagyunk a kertben, csodás az éjszaka, és a srác ábrándosan a szemembe néz. - Ellen felé fordultam, és elkerekítettem kissé a szemem, hogy szemléltessem a dolgot. - Valahogy így. Már annak is örültem, hogy egyáltalán tudja a nevemet, ekkor azonban... szerelmet vallott. Vágtam egy grimaszt, amiből mindenki tudhatta, hogy nem ájultam el Patrick vallomásától. A legfurább az volt, hogy bár tudtam, be kéne fogni a számat, mégis úgy

éreztem, méltányosan járok el. Patrick azzal vádolt, hogy csak a hírnév után ácsingózom. Most bánhatja ezeket a szavakat. Nem csekély élvezetet okozott, hogy részese lehettem a karma munkálkodásának. - Micsoda szemtelenség! Beléd mert szeretni! Ez szörnyű! Ellen nem tudta megőrizni a komolyságát. - Az igazat megvallva, rosszul reagáltam. Nagyon rosszul. Azt mondta: „Szeretlek", tőlem pedig csak annyi telt, hogy: „Nem, nem szeretsz." - A közönség dőlt a nevetéstől. - Komolyan. És miközben mi ott huzakodtunk, megláttam, hogy a másik srác javában smárol a gimi legnépszerűbb csajával. - Mindenki együtt érzőn sóhajtozott, ami marhára jólesett. Eddig nem sejtettem, milyen terápiás hatású, ha az ember kitálalja a magánéletét a televízióban. - Szóval ezért kellett egy busznyi srácnak tanácsokkal ellátnia. - Esetleg elnézést is kérhetsz. - Ellen a kamerába nézett. - Innen üzenem „a fiúnak, aki azt mondta, szeretlek", hogy Mackenzie nem gondolta komolyan. - De sajnos igen. - Nem értem. Mi a baj vele? - Igazából semmi. Csak... Oké, szóval ő az a típus, aki rózsát vesz Valentin-napra. Ami voltaképpen szuper. Semmi bajom a rózsával. De akkor is rózsát kapnék tőle, ha előtte céloznék rá, hogy jobban szeretnék egy articsókát - mondjuk, rózsaszín szalaggal átkötve. Ami engem illet... - Neked inkább articsóka kell.

Ellen nevetett azon, amiket összehordtam, de nem bántóan, inkább mintha tényleg vicces lenne a szövegem. - Igen. Rájöttem közben, hogy nem is olyan butaság ez a hasonlat. Logan egy articsóka. Többrétegű, kissé szúrós is, ugyanakkor eredeti és vicces, más, mint a többiek. Erre korábban is rájöhettem volna, de túlontúl elijesztett a Menő-volta. - Nos, lefogadom, megkapod az articsókát. Tehát az első sikeres YouTube-videó után énekelni kezdték Csodás hangod van. Mesélj róla, hogy történt! - Hát... Tim meghívott a portlandi koncertjükre, én pedig két barátommal, Corey-val és Jane-nel meglátogattam őket a színpad mögött. - Kicsit bamba vigyorral beleintegettem a kamerába: - Hahó, fané! Ellen is velem integetett. - Hahó, Jane! Imádni fogja. Szóval mi hárman elmentünk a koncertre, és miután lenyugtattam magam, hogy a sztárok is csak emberek, megismerkedtünk a fiúkkal. Aztán amikor Tim kihívott a színpadra, Corey... ő ott Corey - mutattam rá, ő pedig ijedten a kamerába bámult, amely nyomban ráközelített - úgy döntött, kipenderít az emberek elé. Én totál beijedtem, mert pocsékul táncolok. Persze nem kellett volna feladnom Ellennek a labdát, aki vigyorgott, mint a vadalma. Pedig könnyű. Lássuk, hogy megy.

Mivel már ki is pattant a székéből, és javában rázta a zene ritmusára, ami most felcsendült, nem mondhattam nemet. De már a közönség is éljenzett. így perdültem táncra az Ellen DeGeneres-show-ban, holott előtte szentül megfogadtam, hogy erről szó sem lehet. Hál' istennek nem tartott soká, és miután visszaültünk a helyünkre, Ellen kedvesen rám mosolygott. Szemlátomást derült rajtam. Jól csináltad. Ó, kösz. Kedves, hogy ezt mondod. A koncerten viszont teljesen lebénultam, ezért Corey is kirohant a nézők elé, hogy kisegítsen. Aztán Tim úgy gondolta, vicces lenne, ha egy darabig együtt énekelnénk... a többi fent van a YouTube-on. - Nos, ez irtó jól hangzik. Vannak terveid az énekléssel? - Nem, szó sincs ilyesmiről. Hízeleg, hogy tetszett az embereknek a klip, de nincs bennem különösebb késztetés... ami pedig elengedhetetlen ehhez a szakmához. A buszon elbolondoztunk egy kicsit a srácokkal... - Aha! - Már úgy értem, együtt zenéltünk! - nevettem el magam. - Egy dalon dolgoztunk, amit azt hiszem, eléneklünk majd neked. És amennyiben senki nem dobál meg paradicsommal, úgy tudom, egy stúdióban is felvesszük... de aztán kész, ennyi. Megyek haza, és készülök az emelt szintű vizsgákra, meg korrepetálok. -

Az utóbbit nem kellett volna említenem, tekintettel a Logan és köztem újabban kialakult feszült viszonyra. - Nos, alig várjuk, hogy meghallgassuk azt a dalt. De előtte van még egy ajándék a számodra. Megmerevedtem ültömben. - Nem kellett volna. Tényleg, Ellen, hisz épp eléggé izgalmas már az is, hogy itt lehetek. - Pedig kitaláltunk valamit, ami minden szorgalmas, esetlen lánynak jól jöhet. Különösen ha kapcsolatban akar maradni rocksztár „barátjával". Ezzel átadott egy téglalap alakú csomagot, aminek komoly súlya volt. Gyors, óvatos mozdulatokkal letéptem róla a csomagolópapírt. Amint megláttam, mi van alatta, a szívem vad dobolásba kezdett. Egy laptop volt. Egy vadiúj MacBook. Erre azonnal rájöttem, amint kitapintottam a masina sima burkolatát, amelyen természetesen Ellen arca volt látható, rajta a felirat: EllenBook - ettől még észbontóbb lett az ajándék. Nem sikoltottam fel. Ami már önmagában is kisebbfajta csoda, ha azt vesszük, hogy Ellen DeGeneres pont azt a tárgyat nyomta kezembe, amire hónapok óta úgy fájt a fogam. Hány és hány órán át számítgattam, mennyi korrepetálás után lehet az enyém! Vagy mi lenne, ha bébiszitterkednék hétvégeken? Hány hónapig kell kuporgatnom a dollárokat, mire összejön egy laptopra való? És most megkaptam, minden gürizés nélkül, csak úgy ajándékba.

Eszembe jutott Logan vádja, hogy egyedül ezért tanítom... amiben eleinte talán igaza is volt. Persze érdekelt a feladat, komolyan vettem a felelősséget, örültem a pénznek, de az ő személye nem különösebben foglalkoztatott. Mostanra ez teljesen megváltozott. És ha folytathatom a tanítását, tudni fogja, hogy nem a laptopért teszem. Hisz az már az enyém lett... és ennek semmi köze hozzá Hitetlenkedve markoltam a gépet. - Nagy ég! Nagyon szépen köszönöm! Csodás! Ellen szélesen elmosolyodott. Örülünk, hogy örülsz. És akkor a reklám után lássuk ezt a híres bandát, a ReadySetet. Maradjanak velünk! Ezután végre reklám következett.

37. FEJEZET Mielőtt lélegzethez jutottam volna, Tim, Chris és Dominic már ott állt a színpadon, bevetésre készen. Közvetlenül Tim mellett egy mikrofon rám várt. Ami kész őrület, mert amit Ellennek mondtam a jó kis hangomról, tökéletesen igaz volt... ha a kicsire tesszük a hangsúlyt. Belőlem aztán nem lesz American Idol Izgulsz? - kérdezte Ellen, noha a válasz szerintem nyilvánvaló volt. - Jaj, rettentően félek! Nagyszerű leszel! Nagyobb szükségem volt arra, hogy ezt halljam tőle, mint amennyire bevallottam magamnak. - Igazán hálás vagyok - mutattam a laptopra. – Vad érzés itt lenni... de köszönöm. - Beletúrtam a hajamba, aztán meg is ijedtem, hogy véletlenségből nem tettem-e tönkre Michael fáradságos munkával létrehozott alkotását. - Csak arról van szó, hogy korábban soha nem szerepeltem nyilvánosság előtt. És nem is akartam! Mindig az a fajta suta lány voltam, akit csak akkor vesznek észre, ha szükség van rá a leckeírásnál. Most pedig fél Amerika előtt feltárom a magánéletemet, és együtt énekelek egy neves zenekarral. Őrület ez az egész! Ellen komolyan figyelt rám. Azt hiszem, azért olyan jó ő a szakmájában, mert tudja, hogyan kell igazán figyelni valakire. Elég, ha önmagadat adod.

- Tudom! - próbáltam megállni, hogy fel ne nyögjek. - Úgy értem, folyton ezt hallom mindenkitől. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Mert mi van akkor, ha az igazi énem unalmas? Vállat vont. Annak tartod magad? Felnevettem, és a mikrofonra néztem. - Most éppen nem. - Akkor, azt hiszem, nem kell ezen törnöd a fejed. Nekem nagyon is érdekes lánynak tűnsz. Nagyszerű leszel, meglátod! - Ellen, kezdődik a visszaszámlálás! Öt, négy, három, kettő... - jelentette be hangosan az egyik operatőr. Helló, mindenki! Újra itt vagyunk Mackenzie Wellesley-vel és a ReadySettel. Felkészültél, Mackenzie? - Azt hiszem - mosolyodtam el. Először esett meg velem az elmúlt két hétben, hogy biztos voltam a dolgomban. Órákon keresztül gyakoroltam a buszban ezekkel a srácokkal. Ha rossz lettem volna, szólnak. Ezért elfoglaltam a helyem az együttesben, majd intettem Timnek A banda belendült, és rólam szólt a nóta. Még jobbak is voltunk, mint a Rose Gardenben. Részben, mert ezúttal pontosan tudtam, mit vár el tőlem Tim... épp eleget próbáltunk. Most is éreztem ugyan, hogyan önti el ereimet az adrenalin, és hatalmasodik el bennem a félelem, de elnyomtam. Egy belső hang azt súgta: „Ez az utolsó fellépésed, Mackenzie, a nagy nyilvánosság előtt! Sikerülnie kell!"

Ringatóztam a zene ütemére. Végig Corey-t néztem a közönség soraiban, és úgy énekeltem a dalt teli tüdőből, mintha odahaza, a szobámban lennék. Az a jó az éneklésben, hogy közben nem kell táncolnod. Timmel mindent beleadtunk a dalba. Corey talán azt mondta volna erre, hogy nagyon egyedien énekelek. Mintha egy Sasha Fierce bújt volna a bőrömbe, de közben én is jól éreztem magam, sőt nagyon bátornak. Az egész ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. Levezettek a színpadról, mialatt Ellen már a következő interjúalannyal foglalkozott, egy igazi élvonalbeli sztárral (azt hiszem, Robert Pattinson reklámozta legújabb filmjét). Nem mintha érdekelt volna, mert alig kerültünk a színfalak mögé, az egész banda körém gyűlt, úgy ölelgettek. Tim egyre azt harsogta: - Ezt kapjátok ki! Báró jók voltunk! Na nem pontosan ezekkel a szavakkal, de nem utasítottam rendre a beszédéért. - Ez... bámulatos volt! - leheltem, mikor végre levegőhöz jutottam. Tim előkapta a mobilját. - Megkérdezem, nem tudnak-e előbb beosztani minket a stúdióban. Szeretném, ha minél előbb kint lenne ez a lemez. - Legelbűvölőbb mosolyát villantotta rám. Haláli voltál! A fenébe is, Mackenzie! Egyszerűen tökéletes! Nem mehetsz vissza Oregonba! Szükségünk van a hangodra. Persze most sem azt mondta, hogy „fenébe”, engem azonban jobban lefoglalt, ahogy Chris és Dominic egy ütemre bólogatott erre a javaslatra, mint két bábu.

Egyetlen pillanatig elábrándoztam arról, milyen is lenne az életem a ReadySet tagjaként. Úton és stúdiókban tölteni a napjaimat, fényes partikra járni, mint például a Grammy-gála, és elcsevegni - teszem azt - Robert Pattinsonnal közös barátainkról, mondjuk, Ellenről. Átkozottul jó lett volna... csakhogy... Haza kell mennem, ahogy ide is el kellett jönnöm, hogy bebizonyítsam, nem falhat fel a média. Most viszont hátat kell fordítanom a show-biznek, és eltűnni a nyilvánosság elől - vontam vállat. Timnek leesett az álla. - Te viccelsz velem? Hisz ez csak a kezdet! Nem hagyhatod most abba! Te is jól érezted magad a színpadon! Elképzeltem, ahogy Jane és Melanie nélkülem ebédel az új csajokkal a távollétemben. Otthon is jó lesz. Most felvesszük a dalt, aztán ha bármelyikőtök Portland környékén jár, nálunk mindig alhattok. Nagyon fogtok hiányozni, fiúk! karoltam át Christ és Dominicot. – De tetszik, vagy sem, még nem fejeztem be a gimit. Timet nem volt könnyű meggyőznöm. A nap hátralévő részében próbált jobb belátásra bírni, hogy „ne legyek már ilyen hülye" - ezek már a saját szavai. Tudtam, hogy szeretetből mondja, ezért nem haragudtam rá. Voltaképpen tetszett is, hogy ennyire ragaszkodnak hozzám. Boldogan énekeltem a szólamomat a stúdióban... bár egy örökkévalóságig tartott a munka. Pizzát rendeltünk, mert arra se volt időnk, hogy kiugorjunk

valahova enni, hiszen másnap reggel már repültünk vissza Portlandbe. Még kempingágyakat is hozattunk be, hogy ledőljünk kicsit, amíg a technikusok elpepecselnek a felszereléssel. Mire felénekeltem a magam részét, valamennyien annyira kimerültek voltunk, hogy épp csak álmos viszlátokat vetettünk oda egymásnak. Megígértem, hogy nemsokára felhívom őket, és később is gyakran beszélünk. Tim megfogadtatta velem, hogy kapcsolatban maradunk, még akkor is, ha most „eldobok magamtól egy életre szóló lehetőséget". Dominickal és Chrisszel lementünk, hogy fogjunk egy taxit. így Corey és Tim négyszemközt búcsúzhattak el egymástól. Corey szemének csillogásából ítélve határozottan tovább mentek a kézfogásnál. Erről tanúskodott az is, hogy a reptérig, aztán pedig Portlandig egyfolytában arról beszélt, hogy a távkapcsolatok is működhetnek. Hallgattam, hogyan győzködi magát, hogy menni fog ez, mint a karikacsapás. Aztán ámuldoznom kellett a rengeteg SMS-en, amelyet az út során ő meg Tim egymással váltottak Reméltem, hogy én soha nem leszek ilyen idegesítő, ha a fiúügyeimről van szó. Mintha minden túlságosan klappolt volna... Minél közelebb értünk Portlandhez, annál jobban begörcsöltem. Mi a frászért kellett a teljes magánéletemet Ellenre zúdítanom? Mostani szómenésem minden eddigit felülmúlt, ráadásul nem korlátozódott érdekes történelmi adalékokra. „A fiú, aki azt mondta, szeretlek", bizonyára a legszívesebben megölne. És talán nem egyedül ő. Megfordult a fejemben, hogy listát írok azokról, akik okkal fenik rám a fogukat.

Patrick. Alex. Chelsea. Logan. Most fogtam fel, hogy egy ország előtt utaltam Loganre... és ami ennél is rosszabb, nyilvánosan beismertem, hogy bele vagyok zúgva. Reméltem, hogy az a smár Chelsea-vel nem maradt sokáig titokban, mert ha igen, most határozottan megszűnt az lenni. Valószínűleg Spencer is meggyűlölt. A jelek szerint nem kevés megalázó mentegetőzésnek néztem elébe. Még akkor is ezen rágódtam, amikor Corey szülei felvettek minket a reptéren. Szerencsére ők voltak az egyetlen fogadóbizottság. Ezzel a tévéinterjúval mintha elértem volna, amit a bujkálással nem; nem voltam téma többé. Tim is mondta az este, hogy mivel tagadtam, hogy járunk, C listára kerültem a celebek sorában. Legalább ennyit elkönyvelhettem. A kocsiban nem kellett megszólalnom, mert Corey-ból szinte dőlt a szó... és így legalább zavartalanul elboronghattam a saját dolgaimon. Az anyagi helyzetem is alaposan megváltozott. Még fel se igen fogtam, micsoda szerencse, hogy van saját CD-m, amikor Tim ügynöke átnyújtotta a dal honoráriumára vonatkozó iratokat. Bizony: honoráriumot kapok! Meglehet, nem kellett volna meglepődnöm ezen, de az igazat megvallva, muszájból csináltam végig az egész lemezfelvételt. Annyi melót fektettünk a szám csiszolgatásába a buszon, hogy nem húzhattam ki magam alóla. Őszintén szólva meg se fordult a fejemben, hogy fizetség jár a CD- ért. Az meg végképp nem érdekelt,

hogy Tim szerint ennek a sokszorosát kereshetném, ha velük tartanék. De azért ez a honoráriumdolog mindent megváltoztatott. Jó, csak egyetlen dalról van szó, de ha a CD kijön (és mivel a ReadySetről van szó, borítékolhatom, hogy platinalemez lesz), küldeni kezdik a csekkeket. Őrület volt ez az egész, nem beszélve arról, hogy milliók töltik majd le a dalt az iTune-ról. Még ha csak öt centet kapok is minden egyes letöltésért... az sem lesz semmi. Ha szép új házat nem is vásárolhatok anyunak a bevételemből, az nem tűnt már lehetetlennek, hogy egy vagyonnal felérő diákhitel nélkül végezzem el az egyetemet. Arról nem beszélve, hogy bomba jó témát találtam a felvételi esszémhez! Csupáncsak le kellett járatnom magam az interneten, és minden álmom valóra vált. Na jó, a többségük. Volt olyan ábránd, amelyik rémálomba fordult teszem azt, Patrick szerelmének vagy apu figyelmének elnyerése de a családomnak nem esett bántódása. Más vágyaim viszont, például, hogy Corey-n és Jane-en kívül új barátokat is szerezzek, szenzációsan beteljesedtek. Ráadásul bátran viselkedtem. Miután évekig meghúzódtam az észrevétlenségben, most a figyelem középpontjába kerültem. A Menőknél is menőbb lettem, és mindennek dacára ugyanaz maradtam. Ha ennyi mindennel elbírtam, akár még Chelsea Halloway-el is

szembeszállhatok, gondoltam... bár ezt jobb lenne elkerülni. Most már csak azt kellett kitalálnom, hogyan kérjek bocsánatot attól a valakitől, aki nagy valószínűséggel a pokolba kíván.

38. FEJEZET Alig pár teendőt zavartam le hazaérkezésem után, és már indultam is a hokipályára. Corey szülei elvittek hazáig. Miután felhurcoltam a cuccom a szobámba, felhívtam anyut, hogy ne aggódjon miattam. Aztán lezuhanyoztam magamról az izzadságot. Volt mitől megizzadnom, a gépen az egyik szomszédom egy elhízott tahó volt, aki gátlástalanul elterpeszkedett mellettem. A suliba már semmiképp nem érhettem be. Jó, technikailag nem volt lehetetlen, hogy bemenjek és megkérdezzem a leckét, de ez várhatott egy napot. Ezért fél szemmel az órát figyelve laza szerelést öltöttem magamra: farmert, lapos sarkút, bő flanelinget az egyszínű póló fölé, meg dzsekit. „Csak semmi feltűnés!" - adtam ki a jelszót. Normális, átlagos viselet, amilyen illik hozzám. Miután felöltöztem, felkaptam a jókora kézitáskám, Dylan egy régi hokikorcsolyáját és az iPodomat. Sietnem kellett, nehogy inamba szálljon közben a bátorságom. Végig a repülőúton azon merengtem, „mi lenne, ha", erről azonban csak egyetlen módon tudtam megbizonyosodni. Ezért most a legvidámabb, legdallamosabb számaimat hallgatva megpróbáltam jól érezni magam séta közben. Az idő meglepően szép volt Forest Grove-i viszonylatban. Voltak ugyan felhők az égen, Oregon állam nélkülük elképzelhetetlen, de itt-ott átkandikált az ég hideg kékje. Még a levegő hűvössége is

kellemesen bizseregtette a bőrömet. De ezért méltányoltam a bankban uralkodó meleget, amikor besétáltam, hogy évek óta először végre ne pénzt tegyek be, hanem pénzt vegyek fel. Fura érzés volt, hogy tele vagyok pénzzel. Még csak pénztárcát se hoztam magammal, nem is gondoltam rá, hiszen korábban nem volt ilyesmire szükségem. Megszaporáztam a lépteimet, és benyitottam egy videoüzletbe. Megpróbáltam nem túl sokat agyalni. „Kövesd az ösztöneidet - mondtam magamnak -, mint egy vadmacska, vagy hasonló." Fejemet csóválva az ügyetlen hasonlaton, csak annyi időt hagytam magamnak, hogy „alaposan megfontolt hirtelen ötlettől vezérelve" vásárolt szerzeményemet a korcsolya mellé suvasszam a táskába. A jégpályához közeledve azzal biztattam magam, hogy azt teszem, amit kell. Sokkal több értelme van ennek, mint egy személytelen SMS-nek, vagy egy béna telefonüzenetnek, amiben azt nyökögöm: „Hé, szia, Logan. Én vagyok az, Mackenzie. Ööö... na, ez kínos, de van rám időd, hogy izé... beszéljünk?" Ha megvárom a hokipályán, az nem számít üldözésnek, nyugtattam meg magam. Nem tehetek róla, hogy kívülről tudom a napirendjét. Ha titkolni akarta volna, nem kér fel különtanárnak. Nem várhatta el, hogy most, miután már nem tanítom, az időrendje is nyomban kimenjen a fejemből. És sokkal jobb, ha ennek a jelenetnek nem az iskola a színtere. Ahogy a hokipályára léptem, megcsapott a jég felől rám áradó hideg. Felhúztam a

dzsekim cipzárját, és éreztem, amint az adrenalin elönti az ereimet. „Nyugi, kislány! - mondtam magamnak. - Ellen műsorát is kibírtad, ki fogod bírni ezt is." Beültem a lelátóra. De most nem tankönyvet vettem elő, megjátszva, hogy tanulok, miközben titokban lesem a srácokat, hanem felkötöttem a korit. Idegesen vártam az edzés végét. Mikor lefújták a mecset, felálltam, és elindultam lefelé. A srácok mind az edző köré gyűltek, hogy meghallgassák a tanácsait. Megálltam a kijárat mellett, ahogy a fiúk egyenként szállingózni kezdtek elfele. Legtöbbjük kíváncsian végigmért, de aztán továbbment az öltöző irányába. A fejemben egy hang azt sikoltotta: „Vészhelyzet! Vészhelyzet! Akció lefújva!!!" És hallgattam rá? Hát nem! - Á, szia, Patrick! - üdvözöltem, ahogy elment mellettem. Hogy vagy? - Hát ez nagyon gáz! A tekintete nagyjából olyan fagyos volt, mint a jég, amit elhagyni készült. Szívből reméltem, hogy nem látta Ellent. Jól.. -

Akkor jó.

Biccentett, és otthagyott. Fura elégedettség töltött el, hogy ezt ennyivel megúsztam. Talán nem is utál olyan nagyon. Már ez is valami.

Spencer barátságos mosolyt küldött felém, amikor meglátott. Elmerült a Logannel és az edzővel folytatott beszélgetésben, de mintha megbökte volna Logant, és alig észrevehetően felém intett a fejével. Logan hosszasan nézelődött, mielőtt a pillantása megállapodott volna rajtam. Hosszú pillanat volt ez. Moccanni sem bírtam. Alig öt méterre állt tőlem, az edzőt hallgatta, engem pedig levegőnek nézett. Spencer dörmögött valamit, amit nem értettem, de Logan közönyös vállrándítása magáért beszélt. A legszívesebben eliszkoltam volna. Muszáj volt emlékeztetnem magamat, hogy nem futhatok el, valahányszor kényelmetlen helyzetbe kerülök, zavarban vagyok, vagy megsértenek. Amúgy se tudtam volna sikkesen távozni a koriban. Legjobb esetben is vissza kellett volna botorkálnom a padsorokhoz, és visszavennem az edzőcipőmet... de az mekkora gyávaság lett volna! Ezért kihúztam magam, és megmarkolva a táskámat, vékony jégre merészkedtem - átvitt értelemben, meg szó szerint is. Az edző - egy köpcös, kopaszodó, anorákos krapek - megveregette Logan vállát, és mondott valamit a védelmi vonalról, mielőtt elkorcsolyázott tőlük. Óvatosan közeledtem feléjük. Olyan volt, mint egy rossz álomban, amikor a célvonal mindig előrébb ugrik, valahányszor már épp el érnénk. Lassan belejöttem a jégen való csúszkálásba, így végül sikerült eléjük siklanom. Huh, sziasztok - mondtam, és előbb Spencer felé fordultam, mert ez könnyebb volt, mint szembenézni a Loganből áradó tökéletes közönnyel. -

- Bocs, amiért... tudod, amiért kipurcantam a bulidon. Nem az volt életem legdicsőbb pillanata. Legközelebb csak kólát ihatsz - nevette el magát. Ez a „legközelebb" némi reménnyel töltött el. Valami olyasmit jelentett, hogy bár elsőre hülyét csináltam magamból, azért nincs veszve minden. Talán nem estem ki teljesen a pikszisből. Loganre néztem, hogyan reagál erre a „legközelebbre", de továbbra is látványosan unatkozott. Akkor mégis kiestem a kegyeiből. Jól hangzik - nyögtem ki végre. - Jó, kis rumot azért töltünk bele - nyugtázta Spencer gyors, jólelkű mosollyal. - Mennem kell. Később találkozunk, haver. - Az utolsó mondatot már a válla fölött kiáltotta vissza, ahogy gyakorlott mozdulatokkal, sebesen a kijárat felé siklott. Magunkra maradtunk Logannel. Ami nem is volt olyan félelmetes vagy ijesztő. Vagy várjunk csak... mégis az volt! - Hát... - kezdtem sután - beszélnünk kellene. - Rendben, beszélj! Nem igazán könnyítette meg a dolgom. Igyekeztem ugyanolyan laza maradni, mint ő. Elindultam a jégen. Cseppet sem lepett meg, hogy minden erőfeszítés nélkül tartotta velem a tempót. - Tartozom egy bocsánatkéréssel. Igazán rendes volt tőled, hogy kisegítettél a bulin, holott egyáltalán nem lett volna kötelességed. Őszintén hálás vagyok érte.

Vállat vont, továbbra is unottan. - Ennyi? - Nem. - Vigyáznom kellett, nehogy felhúzzam magam. Sajnálom, hogy kiakadtam rád a miatt az Alex-dolog miatt. Megszoktam, és jobban is szeretem én magam lerendezni az ügyeimet, de azért rendes volt tőled, hogy helyreraktad az agyát - még ha nem is vagyok oda az elintézés módjáért. - Oké. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, arra gondolva, ugyan miért vesztegetem az időmet és energiámat egy ilyen Logan Beckettre. Én itt kiköpöm a tüdőmet, hogy tisztázzam a helyzetet, ő meg úgy néz rám, mintha a százlábúak életciklusát magyaráznám. Mintha bármely pillanatban kómába esne tőlem, annyira untatnám. - Tudod mit? Ennyit akartam mondani. Ennél több pitizésre ne számíts tőlem. Ha nem elég, úgy is jó. A felháborodás sokkal kellemesebb volt, mint az előbbi görcs a gyomromban. A zsebembe túrtam, és elővettem ötven dollárt. - Tessék - nyomtam a kezébe fortyogó dühvel. Ösztönösen elvette, aztán ahogy ökölbe szorult a keze, akaratlanul is összegyűrte. - Akkor most lerendeztem a számlát. - Szerinted! - vágott vissza. - Miért csinálod ezt, Mackenzie? Anyagot gyűjtesz a legközelebbi tévés szereplésedhez? Ezért kémkedtél utánam, hogy legyen mivel elszórakoztatnod a rajongóidat, vagy most valami más miatt jöttél?

A szeme haragosan megvillant. Egyetlen pillanatra ugyanolyan sértettnek látszott, amilyennek én is éreztem magam, aztán újra közönyösnek. Csak tisztázni akartam a helyzetet mondtam, noha ebben nem voltam egészen biztos. Ezt az indokot találtam ki magamnak, amiért megkeresem, de lényem egy része - a butábbik - remélte, hogy minden rendbe jöhet kettőnk között. Hogy újra taníthatom, Chelsea megint dobja, mi pedig összejövünk. Mekkora ökörség volt tőlem! - Nem is kémkedtem utánad! - mondtam egy oktávval magasabb hangon. - Hányszor kell még elmondanom? Épp kint voltam a kertben, és akkor láttam meg, hogy ti ketten smároltok, oké? Nem nagy ügy. Úgy értem, vettem az adást. Nektek múltatok van, márpedig a múlt ismétli önmagát. Különben sem tartozik rám, ha Chelsea-vel smárolsz. Sajnálom, hogy szóba hoztam a tévében. Ezt elég nehezen nyögtem ki, hisz ha látta az interjút, akkor azt is tudja, hogy bele vagyok esve. Szerettem volna, ha rájön, hogy jobban járna olyan valakivel, aki rendes, okos... és jó, egy kicsit esetlen. Aki megnevetteti. Ez a valaki természetesen én lennék, ha nem lenne ilyen makacs, és észrevenné végre. - Nem smároltunk - mondta kurtán. - Miről beszélsz? - vontam kérdőre. - Hisz ott voltam. Láttam, hogy megcsókoltátok egymást. - Nem. Azt láttad, hogy ő csókolt meg. Nagy különbség.

Nagyot dobbant a szívem, amit nehéz volt palástolni. Nem úgy néztél ki, mint aki kézzel-lábbal tiltakozik. - Nem is tettem. Megcsókolt, én pedig megmondtam neki, hogy ez volt az utolsó alkalom. Ennyit az elméleteidről - mosolyodott el fagyosan. - Ó! - Úgy éreztem magam, mint egy idióta. Hát... izé... jó tudni. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, ami azt illeti... - Atyavilág, miket hordok én itt össze?! - Rendben, felejtsük el. Nem fontos. - Könnyedén megfordult a jégen, és a kijárat felé siklott. - Várj! - csaknem eltenyereltem, ahogy megpróbáltam beérni. - Én... izé... hoztam neked valamit. Sötétkék szemében meglepetés villant, ahogy szembefordult. - Hoztál valamit... - mondta utánam lassan nekem? Hirtelen ötlet volt - mosolyodtam el, és miközben elővettem az ajándékot a táskámból, a szívem újra hatalmasat dobbant. - Tudod, csak a béke kedvéért. Tessék. Odaadtam, és néztem, amint lassan forgatja kezében az ajándékomat. - John Adams? - Igen. Az HBO valamikor készített róla egy minisorozatot. Nem láttam, de úgy tudom, jó - vontam vállat idegesen.

Megértem, ha visszautasítod. Csak tudod, gondoltam, érdekes lenne megnézni. Együtt. Csodáltam magam, hogy egyáltalán hang jött ki a torkomon. Kiszáradt a szám, és a tenyerem is izzadt. Az az igazság, hogy van, ami sokkal félelmetesebb, mint nyilvánosság előtt énekelni, kiteregetni a szerelmi életünket egy tévéműsorban, vagy paparazzók elől menekülni. Ez pedig az, amikor meg kell mondanunk egy fiúnak (vagy éppen lánynak), hogy szeretjük. Ami engem illet, én gondolkodás nélkül az Ellen-show választom. De most nem volt választásom. Szóval - nézett Logan a DVD dobozára, aztán vissza rám - tovább akarsz korrepetálni? Igen is meg nem is. - Nagyot sóhajtottam. -

A levegő különösen hideg volt itt, a jég közelében. Őszintén reméltem, hogy nem követek el hatalmas hibát. Egyetlen másodpercig haboztam csak, amíg újra felidéztem magamban Logan titkát. Amiről talán azt hitte, el is felejtettem reggelre részegségemben. Hogy mennyire utálta, amikor Patricktől olvadoztam. Azt gondoltam, akár amolyan randi is lehetne. - Ezt a mondatot olyan hadarva ejtettem ki, hogy a szavak összefolytak. - Minden felhajtás nélkül. Csak egy mozi meg popcorn. De ha nem, úgy is jó. Vagy tudod mit... De a folytatást már egyikünk sem tudta meg, mert Logan hirtelen megragadta a dzsekimet. Ahogy odasiklottam hozzá a jégen, jól nekimentem, de a

jelek szerint nem bánta. Legalábbis erre utalt, hogy szája abban a pillanatban az enyémre tapadt. „Hú!" - mondtam volna legszívesebben. Ha valaki megkérdi e pillanatban, ki volt az Egyesült Államok második elnöke (John Adams, természetesen), nem tudtam volna... mert amikor Logan Beckett megcsókolt, az agyam megszűnt működni. Az összes gondolatom, aggodalmam, gondom, az a sok stressz semmivé foszlott, és a fejem úgy kiüresedett és olyan néma lett, mint a jégpálya körülöttünk. Egyedül Logan ajkát érzékeltem az enyémen. Na igen, és a szívem sem normál tempóban dobbant már, hanem sebes iramban, forrón vert. És visszacsókoltam Logant, vissza én! Akkor... - hebegtem, amikor újra levegőhöz jutottam - akkor ezt vegyem igennek a randira? Olyan szorosan bújtunk össze, hogy a szürke pöttyöket is észrevettem a sötétkék szempárban, és láttam, mint húzódik vigyorra a száj, ami az imént az enyémre tapadt. Magabiztos, elégedett vigyor volt. Soha nem hittem, hogy egyszer majd nekem szól. Hisz remélni sem mertem, hogy valaha többet lát bennem güzü különtanárnál. Ez is mutatja, milyen gyorsan megváltozhat minden. Vedd bizony igennek, Mack. - A fülem mögé igazította egy hajtincsemet. - Tudod - folytatta társalgási hangnemben, mialatt ajka az enyémet súrolta -, szerintem találtunk valamit, amiben nem vagy ügyetlen. A csókolózás?

-

Ühümmm...

Az agyam kis híján rövidzárlatot kapott, amikor felemelte az államat. Akkor, gondolom, folytatnunk kéne. -

És pontosan így tettünk. VÉGE