V RÉSZ MIÉRT NEM LETTEM BESUGÓ?

Bötönéveim 5.rész V RÉSZ

MIÉRT NEM LETTEM BESUGÓ?

. A most következő visszaemlékezésemről írott dokumentum is van, melyet pár évvel ezelőtt adtak a kezembe tanítványaim. Ők a Történeti Levéltárban kutattak saját diplomatervük miatt, és épp az egyházüldözés témáját kellett kidolgozniuk. Az én kézírásommal írt 43 oldalnyi dokumentumredetinak e száma O-11802/5. Az Állambiztonsági Szolgálat levéltári száma (oldalak) 257-299. Az ÁVO mindenképpen szeretett volna engem beépíteni a titkos szolgálatba, és bizonyára az egyházzal kapcsolatos megfigyelésekre akartak volna használni. Ennek egyik főpróbája volt az, ami 1959. november 2-án, Halottak napján történt. Az őr kiszólított a folyosóra, és átvitt a parancsnoki épületbe. Betettek egy üres szobába, leültettek az íróasztalhoz, melyen egy csomag fehér írógéppapír és toll volt. Ők félrevezetően csak annyit mondtak, hogy írjam le az önéletrajzomat, és abba dolgozzam bele mindazt, amit a táborban megfigyeltem, és fontosnak tartok, hogy a parancsnokság figyelmét felhívjam rá. Ez nem volt más, mint burkolt felszólítás arra, hogy legyek a besúgójuk. Ennek a szövegnek a kezemben tartott másolatáról szeretnék beszámolni. Az első oldalt ezekkel a sorokkal kezdtem: „A fent említett feladatot legjobban úgy tudom megoldani, ha három részre bontom eddig leélt 40 évemet. Röviden átfutom iskolai éveimet, azután tanári, ill. papi működésemet 1951-ig. És végül 1951-1958. márc.-ig eltelt időszakról fogok beszámolni.” a.Három napot adtak a feladat elvégzéséhez. A dokumentum eredeti szövegében a nyomozó vastag tollal aláhúzott olyan sorokat, melyek az ÁVO számára fontosak voltak. Az első részben pl. azok a mondataim vannak aláhúzva, melyekkel igazolni akartam, hogy első elemista koromtól kezdve keresztény világnézetben nevelkedtem. Így került aláhúzásra a püspöki gyakorlóiskola négy elemi osztálya, a ciszterci pécsi reálgimnázium, majd cserkész és kongreganista mivoltom. De az is fontos volt számukra, hogy Széchenyi és a magyar ifjúság címmel pályadíjas munkát írtam érettségim előtt. ”Célom egyedül az volt, hogy Istent és embert szolgálva éljem le életemet. Rajongásig szerettem és szeretem az ifjúságot, a magyar nép kultúráját.” b./A második részben a zirci éveimről számolok be. A nyomozók ebből az írásomból értesültek a zirci szerzetesek igen kemény aszketikus életéről. Az aláhúzott részek között szerepel a két olaszországi utam, melyet apát urunk szorgalmazott, hogy, mint leendő olasz tanár az olasz nyelvet jól elsajátítsam. Megdöbbentő a hatodik oldaltól kezdve az a két lap, melyben leírom vallomásszerűen, hogy mit jelent paptanárnak lenni: a szenteléskor esküvel fogadjuk, hogy halálunk órájáig hűen szolgáljuk egyházunkat, és hirdetjük az evangéliumot akár alkalmas, akár

alkalmatlan időben. Most következik öt vastagon aláhúzott sor: „Az esküm arra kötelez, hogy a prédikációt, a szentmisét, a gyóntatást, a hitoktatást… mindig becsületesen végezzem el, ha kell életem kockáztatása árán is.” Ezt az alkalmat is fölhasználtam arra, hogy ezeket a szerencsétlen ateista embereket felvilágosítsam arról, hogy nem egyéni passzióból tettem mindazt, ami miatt most elítélnek, hanem kötelességből, hivatásból, küldetésből. Ugyancsak aláhúzásra került a két hónapi tábori lelkész kiképzésemről készült beszámoló (1944. július, augusztus). Folytatásként beszámoltam rövid magyarpolányi káplánságomról, kihangsúlyozva, hogy a megszálló szovjet csapatok parancsnoka adott utasítást arra, hogy folytassuk papi munkánkat. Nekem kellett újból elindítanom a község életét. Tudtam jól, hogy mi érdekli a nyomozókat, ezért részletesebben beszámoltam római tanulmányévemről, a vatikáni könyvtárban végzett kutatásaimról. Szándékosan hosszabban írtam arról a munkámról, mellyel pályadíjat nyertem, melyet a később kommunistává vedlett Ortutay Gyula miniszter jelentétében adtak át. De beszámoltam arról is, hogyan tiltottak ki az egyetemről, ahol 60 hallgatóm volt, és csak azért tiltottak ki, mert paptanár vagyok. Szándékosan írtam tudományos munkáimról, hogy lássák, kit némítottak el. Ezután a 16 oldalon végig aláhúzott sorok következnek. Ezzel is jelezte a nyomozó, hogy nagyon fontos beszámolót írtam az 1948-51-ig tartó ciszterci plébánián töltött éveimről Ezeken az oldalakon foglaltam össze azt a kettős „játszmát”, melyről, lehet, hogy ők nem is tudtak. Tudniillik az akkor esztergomi helynök, Hamvas püspök hivatalosan átvett a papi keretbe, de 51-ben ugyanő értesített egy negyed ív papíron, hogy 1951 júliusától kezdve abba kell hagyni kápláni szolgálatomat, mert nincs módjában tovább alkalmazni. „Egyúttal jelezte, hogy ez csak a nyilvános istentiszteletek, megtartására vonatkozik, és arra buzdított, hogy maradjak meg továbbra is az egyház hűséges papjának.” (16. oldal). c./ A 20. oldaltól a 43-ig a harmadik időszakkal foglalkoztam, melyet a nyomozók illegális egyházi munkának neveztek. A 21. oldalon két nevet húztak alá és a margón két felkiáltójelet tettek. A két név Eglis István és Simon László volt. Tudtam, hogy már mindketten halottak. Leírtam, hogyan szerveztem meg azt az apostolkodást, melyet a bibliában Az apostolok cselekedeteiből mindenki olvashat: „Az apostolok házanként, családonként jöttek össze, ott megbeszélték az ünnepek témáját, agapéra, közös étkezésekre jöttek, utána imádkoztak. Működésüket nem nevezték illegálisnak, sem szervezkedésnek,…..”. Ezután bőven írtam arról, hogy mennyire vigyáztam, hogy a fiatalok találkozásain csak hittanról legyen szó. Két oldalon keresztül beszámoltam arról a Luka Lászlóról, akiről már tudtam, hogy, mint egyetemista sósavval öntötte le Lenin szobrát, és valóban terrorcselekményekre szánta el magát. Ezért le is tartóztatták. Nyugodtan írhattam róla, szembeállítva a saját tevékenységemet és kidomborítva, hogy az én vezetésem alatt ilyen mellékvágányra nem vihették a fiatalságot. A 29. oldalon próbáltam megmagyarázni, hogy letartóztatásom a „népi demokrácia ellen irányuló szervezkedés miatt történt”. Azzal érveltem, hogy szervezkedni valamilyen céllal, valaki, vagy valami ellen lehet. Kijelentettem, hogy tevékenységem nem volt szervezkedés jellegű, se nem volt politikai jellegű. És senki vagy semmi ellen nem irányult. Egyedül papi hivatásomat teljesítettem.

1953 óta Gölniczi Mária, (Fonzi nővér) volt a munkatársam. Megkértem őt arra, hogy a lányokat csoportokba osztva tanítsa hittanra, vigye őket kirándulni, és készítse fel őket a gyakorlati életre pl. főzés. Őt 1955 decemberében letartóztatták. E miatt nem mentem haza lakásomba, hanem Budapestről eltávozva Hatvanba mentem egy Laci nevezetű barátomhoz, aki fuvaros volt. Itt felsoroltam azokat a helyeket, ahol hetekig, hónapokig tartózkodtam, bujkáltam. Az október előtti hónapokban már szabadabban mozogtam, és így siklósi családi otthonunkba mentem, és itt töltöttem el a véres napokat. Budapestre november közepén jöttem vissza. Jelentkeztem a Krisztina úti plébánián Szabó Imre püspök úrnál, aki felkért vasárnapi misékre és prédikációra. 1957 januárjában a Márvány utcai Technikumban hittanárként működtem hivatalosan, a XII. kerületi tanácstól kaptam írásos engedélyt. A tanítás teljesen lekötötte időmet, hiszen 35 órám volt hetenként. Mindössze két hónapig tartott a hitoktatás. Egyszerre szüntették meg mind a templomi, mind az iskolai munkámat. Jelentkeztem előbbi munkahelyemen Dávid Katalinnál a Szépművészeti Múzeumban a Művészettörténeti dokumentációs központnál. Ezzel párhuzamosan folytattam a családoknál a hitoktatást, az előbbi formában Körmendy Szilveszter vezetésével. Oldalakon keresztül fölsoroltam olyan neveket, akikkel kapcsolatban álltam, de legtöbbjükről már tudtam, hogy róluk újat nem mondok, mert őket is kihallgatták, vagy letartóztatták. Eddig tartott az előbb említett önéletrajz, melyet az internáló táborban 1959. november 2-4.-e között írattak velem. Nagyon nem voltak megelégedve a beadott szövegemmel, hiszen semmi új adathoz nem jutottak általam, másrészt látták, hogy nem vagyok alkalmas karakter a besúgásra.

Szabadlábon, de rendőri felügyelet alatt 1960. Miután az internálásra kiszabott teljes időt letöltöttem, az ÁVO-nak döntenie kellett, hogy szabadlábra enged, vagy a bíróságnak ad át. Mivel ekkor még az illegális hitoktatás elleni nagy per helyett az 56-os forradalom ügyeivel voltak elfoglalva, ezért szabadlábra helyeztek, de állandó rendőri felügyelet alatt voltam. Természetesen az ő mentalitásuk alapján erről senkinek nem beszélhettem. Első utam Siklósra, a családi házba vezetett, ahol drága szüleim és testvéreim végtelen szeretettel öleltek magukhoz. Aki végigélte az ÁVO poklát, annak van fogalma, hogy milyen nehéz visszatalálni a mindennapi élet ritmusába. Hetek teltek el, míg valahogyan az otthoni élet szokásos napirendje véremmé vált. Szerencsére szüleim 50. házasság évfordulója (1960. január 21.) foglalta le a család mindennapjait, az ő aranylakodalmukra készültem én is. Tudtam, hogy nekem kell a főrendezőnek lennem, hiszen, én fogom az aranylakodalmi misét bemutatni az ő szobájukban. Ekkor ők már a ház hátsó részében laktak két külön kis szobában. Mivel gyűrűjük már nem volt, Andrássyné, Ilonkától kaptam meg az ő szüleinek arany gyűrűit. Ez volt a nagy meglepetés. A jubileumi misén, megáldásuk után a gyűrűt ujjaikra húztam. – Mekkora utat tettek meg drágáim a kassai boldog esküvő napjától, 1910. január 21,től a siklósi 1960. január 21. aranylakodalomig? Az első. világháború után kitoloncolták őket, velem együtt Kassáról, majd a második világháborúban újból mindent elvesztettek, és öreg

korukra semmijük sem maradt. Édesapámtól még a tábornoki nyugdíját is elvonták. Mégis hihetetlen erkölcsi mélységgel élték át ezeket a szörnyű évtizedeket, és soha nem panaszkodtak. Mindmáig életüket csodának tartom, és ebből élek mind a mai napig. Siklóson nem maradhattam tovább egy hónapnál, mert az internáláskor kapott végzésben külön nyomatékosan az állt, hogy egy hónapon belül állást kell vállalnom. Rendi kapcsolataim révén Pécsre mentem, ahol egyik rendtársam, Horányi Lukács plébános volt a Havas Boldogasszony templomban, a Tettyén. Ott volt egy kápláni szoba. Ő fogadott be, és közel egy évig, mint harangozó voltam bejelentve. Azt természetesen nem mondhattam el, hogy havonta miért tűnök el három napra. Ekkor ugyanis Budapestre kellett mennem, mert az ÁVO havonta követelte jelentkezésemet. Ez úgy történt, hogy előre megmondták, hogy Budapest melyik presszójában legyek. Ilyenkor napot, helyet, órát előre kijelölték. Erről még családomnak sem mondhattam semmit. A plébánostól meg is kaptam a bírálatot. Azt mondta másoknak, hogy jó ember ez a Szabolcs, csak kiszámíthatatlan. Azt természetesen nem tudtam, hogy eközben minden lépésemet figyelték. Erről az itt mellékelt dokumentumok tanúskodnak. A 4-es, 5-ös, 6-os számmal jelzett jegyzőkönyvek mutatják, hogy egy egész beépített megfigyelő csoportot hoztak létre, hogy engem és a velem szoros kapcsolatot tartó apostolaimat, csoportjaikat, azok családjait megfigyeljék. Hátborzongató csak végig gondolni is, hogy egy ilyen – lényegét tekintve semmitmondó ügyből- ekkora cirkuszt csináltak, és ezredesek, századosok, főhadnagyok foglalkoztak megfigyelésemmel. Az 5-ös számú dokumentum 1960. november 24. Az első oldal néhány sorát idézem. Ebből most, 53 év után tudtam meg, hogy engem az AVO „Barkás” fedőnévvel látott el „10.22 h-kor „Barkás” kijött a Sziget espressóból és kényelmes léptekkel, közben állandóan hátra nézve a Szt. István krt-on az uttesten átfutva a 12-es jelzésű autóbusz megállóba ment, ahol felszállt egy beérkező 12-es jelzésű autóbuszra, melyen ülve a végállomásig utazott. Leszállás után kényelmes léptekkel közben több esetben hátra nézve elindult a Moszkva téren, Krisztina krt-on, majd 10.30 h kor bement a Krisztina krt. 6 szám alatti posta épületébe, ahol egy táviratot adott fel Barlay János névre Siklósra…..” Megdöbbentő az, hogy percről percre jelentést kellett írni a megfigyelőnek rólam. A jegyzőkönyv második oldalán ugyanis még azt is rögzítette a rám épített – számomra ismeretlen – ügynök, hogy 10.46-kor kijöttem a Magyar Jakobinusok terén található eszpresszóból, de 10.47-kor már bementem a tér 47-es számú házába. Itt lakott az Andrássy család, melyről az ÁVÓ tudott. A jegyzőkönyvben ugyanis zárójelben szerepel „ismert”. S ezután következik az elképzelhetetlen, de mégis igazolt tény, hogy az ügynököm 6 óráig várt a háznál, mert íme 16.45-kor történt a következő feljegyzés, mely a Molnár utcai lakásomba való távozásomat rögzíti. De még ez sem elég, mert „17.40 h-kor „Barkás”-t délelötti öltözetében, kezében képesujságot tartva felvettük figyelésre, amint a Sörház utca irányából a Molnár utcán haladva bement a Molnár u. 20 szám alatti lakóépületébe.23.00 h ig lakóépületét nem hagyta el, ekkor a megfigyelést megszakítottuk.”

A megjegyzés rovatban egy összképet állított össze rólam: „Barkás mozgásában figyelmességet és nagy körültekintést tapasztaltunk.” Ha ezeket a jelentéktelen semmiségeket lemérjük, és megnézzük, hogy milyen magas állásban lévő ávós tisztek asztalára került, akkor láthatunk bele igazán ennek a rendszernek sátáni bugyraiba. A dokumentumok ugyanis pontosan jelzik, hogy a Belügyminisztérium II/9-c Alosztályának vezetője Dobróka János rendőr alezredes és Pirnyik Róbert százados és Balogh József főhadnagy szignálta a jelentéseket. Ez azonban csak az egyik része a dolgoknak. Az én életem ugyanis teljesen megváltozott, hiszen Pécsett éltem. Első félévben a Tettyén, mint harangozó éltem, utána Patton János plébános fogadott be nagy szeretettel a plébániájára. Itt sekrestyés és egyházi pénzbeszedő voltam. Unokaöcsémtől megvettem egy kis motort, a „Pannit”, ezzel jártam haza olykor Siklósra. Természetesen nem sejtettem, hogy közben mi folyik az ÁVO berkeiben. Senki nem sejtette, hogy egy óriási egyházüldözés évei következnek. Így még jobban látható, hogy mi meg úgy viselkedtünk, mintha semmi sem történt volna. Apostol csoportom vezetői határozottan kérték, hogy folytassuk a földalatti hittant cserkészmódra, mint eddig. Mivel tudtam, hogy kétévi internálásom alatt, ők hősiesen folytatták a hitoktatást, ezért úgy éreztem, hogy nekem, mint az egész mozgalom vezetőjének kötelessége a példamutatás. Hétről-hétre elkészítettem azokat a brosúrákat, amelyek segítségével a vezetők végezhették munkájukat. A hit és erkölcs témáit dolgoztam föl, rendszerbe szedve. Amikor ezt Stéger Pityu megmutatta Pantol Márton regnumista atyának ezeket a szavakat mondotta: „Büszkék lehettek, hogy ilyen anyagot készít nektek az atyátok!” (Emlékszem arra, hogy 1961. januári letartóztatásomkor is egy ilyen anyagot gépeltem siklósi otthonomban éjjel 11-kor. De erre az órára majd visszatérek). Néhány mondat erejéig összefoglalom azokat a havonta történő pesti „beidézéseimet”, melyeket az ÁVO rendezett meg, látszólag emberies körülmények között. Tudniillik nem a Fő utcára voltam berendelve, hanem minden alkalommal egy-egy előre kijelölt presszóban kellett megjelennem. Pontosan kijelölve a napot, a helyet, az órát. Egyikre különösen is emlékszem, hiszen számomra igen veszélyes események előzték meg. Tudniillik a Hűvösvölgyi plébánián újmisét mutatott be az egykori diákom, és arra én Panni motorommal mentem egyik vasárnap délután. Úgy emlékszem május lehetett. A Panniról tudni kell azt, hogy nagyon könnyen lehet felborulni, hiszen a két gumikerék nagyon keskeny. Ráadásul, én balga, a lábam közé tettem azt a bőröndöt, amelybe a reverendámat csomagoltam. Már jó messze jártam a belvárostól, amikor a nedves aszfalton elcsúszott a gépem. Csak arra emlékszem, hogy zuhantam, majd a mentők szirénázására egy-két percig fölébredtem. Tehát nem tudok beszámolni arról, ami az esés pillanatától történt velem. A mentő már kb. a Gellért szobor táján szirénázott, amikor kinyitottam a szememet, és azt láttam, hogy fölém hajol valaki (bizonyára a mentőorvos), de nekem elsőként a mentős sapkájának vörös csillaga tűnt fel. Azonnal arra gondoltam, hogy megint a börtönbe kerültem. Pedig csak az történt, hogy a mentők az aznapra kijelölt kórházba, a Tétényi útiba vittek. Ott több, mint egy hétig voltam, mert közben kiderült, hogy az esés következtében agyrázkódást kaptam. Alighanem a járda szélére zuhantam a fejemmel. Napok teltek el, mire választ tudtam adni, mi a nevem, hol születtem. A röntgenkép

kimutatta, hogy egy kis rög van az agyvérzés helyén. Szédelegve jártam, és közben azon törtem a fejem, hogy fönt a Tettyén a plébános mit gondolhat rólam, hogy időben nem érkeztem haza. Azt is tudtam ugyanis, hogy semmit nem szabad elmondanom az ávosokkal való kapcsolatomról Félelmemben úgy döntöttem, hogy aláírom azt a nyilatkozatot, melyben leírtam, hogy saját felelősségemre távozok a kórházból. Bizony ez nagy felelőtlenség volt, hiszen hónapokig csak a fal mellett tudtam menni, az erős szédülés miatt bizonytalan volt a járásom. + 6-os számú dokumentum 1960. november 25. Ezen már a megfigyelés időpontjának kezdete és vége is jelezve van. Ebből kiderül, hogy az ügynöknek reggel 5 órától, éjjel 23 óráig kellett szolgálatban lennie. Ez részletesen foglalkozik azzal a „bűnömmel”, hogy a Déli pályaudvar közelében lévő Diadal moziban 17.45-kor jegyet vásároltam és a 15. sor 7-8-as helyére váltottam jegyet. Ezután felugorván a 63-as villamosra az első kocsi második peronján álltam a Kálvin térig. Azt is jelentette az ügynök, hogy a Kálvin téren egy telefonfülkébe mentem, ahol a telefonkönyvből az F betűs névsort kerestem: „Valamilyen nevet keresett, majd tárcsázott, de vonalat nem kapott”. A megfigyelő rögzítette, hogy ezután egy másik telefonfülkében 3 percig telefonáltam, majd a Nemzeti Múzeumba mentem 15.40-kor. És most jön a nagy „bűnöm”. Tudniillik 17 óra 30-kor elindultam a Diadal mozihoz, ahol a mozi előtt „találkozott az op. osztály által ismert nővel, akit kézfogással üdvözölt…. A mozi előcsarnokában „Barkás” valamit magyarázott a nőnek. Így 17.56-kor a Krisztina krt. 79 szám alatti tejboltba mentek, ahol kiflit vásároltak, majd 17.57-kor a vásárolt kiflit „Barkás” elfogyasztotta…19.45-kor kijöttek a moziból és kényelmes léptekkel a Krisztina korúton haladtak. Közben „Barkás” többször hátranézett… 20 órakor Barkás kézfogással elbúcsúzott a nőtől.” Ez a megdöbbentő idézet is jelzi, hogy minden lépésemről, cselekedetemről jelentést kellett írnia a megfigyelést elrendelő alezredesnek. Ezt mutatja az is, hogy még mindig nem fejeződött be a megfigyelésem, mert a szerencsétlen elkísért a Déli pályaudvarra, ahol a Pécs felé induló vonat mozgópostájába egy levelet dobtam be. Bizonyára „nagyon fontos” adat van abban is, hogy 20.10-kor a Dimitrov téren találkoztam egy olyan személlyel, akinek testalkatát, arcát, orrát, „hullámos orrélét, kissé szétálló orrcimpáját” is feljegyezte az ügynök. A dokumentumból megtudható, hogy az illető is, hozzám hasonlóan megfigyelés alatt állt, fedőneve „Sittes” volt. Bizonyára közeli munkatársam lehetett, mert karonfogva kísért hazáig a Molnár utca 20-as számig. És most jön a lényeg: Egyik hónapon jelentkeznem kellett Budapesten a Sziget presszóban, a Vígszínház melletti jó hírű cukrászdában. Még nem volt ott a két fiatal nyomozó, és, hogy ne ők fizessenek nekem, magam rendeltem meg a feketekávémat. Rövid időn belül megjelentek. Ilyenkor úgy kellett viselkedni, mintha jó barátok lettünk volna: kezet kellett fogni, és bájosan beszélgetni. Első mondatuk a következő volt: „Na, Barlay, mi láttuk, hogyan esett le a motorjáról!” Ebből következtettem, hogy minden lépésemet figyelték, ahogy ezt igazolják is az előbbi jelentések. Tudtak rólam mindent. Jelen esetben azt, hogy egy primiciára voltam hivatalos a hüvösvölgyi plébánián. A Panni motoromra ültem,-reverendámat betettem egy bőröndbe, és a lábam közé szorítva boldogan mentem célom felé. Az aszfalt nedves

volt, és valahogy megcsúsztam, és úgy estem, hogy fejemet a járda szélébe ütöttem. Elvesztettem eszméletemet, és csak a mentőautóban tértem pár percre magamhoz Tétény úti kórházban megállapították, hogy kisebb agyvérzésem van, ami hetekig tartó kezelést igényel. Nekem viszont mielőbb a pécsi munkahelyemen kellene lennem. Hiszen főnököm, a Havas Boldogasszony plébánosa mit sem tudhatott a budapesti „ávósrandevúimról”. Igy a magam felelősségére egy hét múlva hazamentem Pécsre. Igen rossz állapotban voltam: szédültem, az utcán csak a fal mellett tudtam menni…. Csak a Sziget espressóban tudtam meg, hogy ávósok mindezt tudták: a rám épített emberük nyomomban volt mindenütt. Azt is tudták melyik kórházban voltam, és mikor mentem haza Pécsre. Ekkor napokig olyan állapotban voltam, hogy teljesen kilátástalannak láttam a jövőmet, hiszen rá kellett ébrednem, hogy hermetikusan körülzártak, és teljesen elvesztettem szabadságomat. Leírhatatlan volt ez az érzés. Még rettenetesebb volt az, hogy senkinek semmiről nem beszélhettem ezekről a presszós kihallgatásokról. Az egy külön téma, hogy miről is volt szó ezeken a találkozásokon? Ki gondolta volna akkor, hogy ellenségeim, ezek a fiatal nyomozók jobban ismerik rendem és rendtársaim történetét, mint én. A kommunista nyomozókat ugyanis nagyon kiképzik, mielőtt bevetik őket. Mivel azt kérték tőlem, hogy számoljak be nekik, milyen rendszerellenes dolgokra lettem figyelmes, minden alkalommal egy-egy meghalt rendtársamról mondtam történeteket, gondolván, hogy ezeknek már úgy sem ártok semmit. A nyomozók nagyon ravaszak voltak, és meg is dicsértek, hogy csak így tovább. Csak későbbi Fő utcai kihallgatásaim közben derült fény arra, hogy ők az első perctől kezdve tudták, hogy ezekkel a bemondásokkal félrevezetem őket. Meg is mondták, hogy ezért külön börtönbüntetés jár (hatóság félrevezetése).

Így zajlott ez az egy évem 1960-ban. (Közben jó, ha visszapergetjük az eseményeket, és akkor látjuk, hogy miközben éltem a magam életét, ők hogyan készültek a nagy perre, amely 1961. februárjában kezdődött letartóztatásommal.

Folytatom