Miért lettem, vagyok és maradok egészségügyi szakdolgozó? Készítette: Végvári Viktória dietetikus Valójában korábban sosem akartam igazán dietetikus lenni. Amikor az lettem, kétszeres pályaelhagyóvá váltam. Most mégis ebben a szakmában dolgozom immár 17 éve. Hogy történhetett mindez? A pályaválasztásom idején, amikor a Deák Ferenc Szakközépiskolát elvégezve a dietetika szak mellett döntöttem, csak nagyon keveset tudtam erről a szakmáról. Talán pont ez vonzott, kíváncsivá tett mit takar; valamint csábítónak tűnt egy egyetemi városba költözni és a Pécsi Orvostudományi Egyetem főiskolás diákjának lenni. Kevesen tudják, de Magyarországon a diétás ellátás történeti kezdete csaknem száz évre nyúlik vissza. Az 1922-ben elinduló diétásnéne képzést, 1957-ben diétásnővér-képző iskola megalakulása követte, majd 1975-től főiskolai szintre emelkedett az oktatás. A korai elnevezések lassan koptak ki a köztudatból, a pályám elején többnyire engem is diétás nővérnek szólítottak, amit én nagy öntudattal javítottam mindig dietetikusra. Az is megesett, hogy egy –tanult, bizonyára sokat látott- bírónőnek le kellett betűzzem a szakmámat, mert még soha nem hallott róla. Dialektikus? Dianetikus? Diabetikus? Teljes volt az értetlenség. Olyan is akadt, aki csak úgy hívott: Etetős. Mert mi más dolga lehetne a dietetikusnak, mint etetni? Manapság már közismert a szakma létezése, feladata, sőt felkapottnak mondható. Ugyanakkor sajnos nem annyira az egészségügyben, mint a versenyszférában számít divatosnak. Az államvizsgán az oktatóim mindenkitől megkérdezték, mik a tervei, hova mennek dolgozni. Én a legnagyobb elszántsággal feleltem: Afrikába megyek, hogy segíthessek a rászoruló embereknek. De nem mentem. Elhelyezkedtem a Balatonfüredi Szívkórházban, abban a reményben, hogy az ország eme patinás intézményében lehetőségem lesz alkalmazni mindazt a tudást, amit a főiskolán elsajátítottam. Óriási csalódás lett belőle. Mindössze két hónap alatt sikerült kiölni belőlem minden ambíciót. Egész nap irodában ültem, papírok fölé görnyedve számokat adtam össze keresztben, majd hosszában1. Közben vérre menő vitában próbáltam megértetni a nyolc elemit végzett – így táplálkozástudományi ismeretekkel nem rendelkező- élelmezésvezetővel, miért nem lehet a cukorbetegeknek minden ebédhez süteményt adni. Pontosan emlékszem arra is, amikor beültem az orvosok, gyógytornászok tanulságos eseteket bemutató megbeszélésére, ami után a főnököm „helyre rakott”: Kinek hiszed te magad? Na, tünés a konyhába! Ekkor 1994-et írtunk, nem volt a maihoz hasonló közalkalmazotti bértábla, és senki sem keresett kevesebbet a kórházakban a dietetikusnál – még a takarítónő sem. Emlékszem az érzésre, mikor zuhogó esőben a munkából hazafelé igyekezve kettészakadt az átázott cipőm, és nekem nem volt annyi pénzem, hogy vegyek egy másikat. A munkám sem erkölcsi, sem anyagi, sem szakmai értelemben nem volt megbecsülve. Egyik napról a
1
Ez volt a kézzel készített étlap-, energiaszámolás-, és kiszabáskorszak
másikra mondtam fel öt hónap után. Elhatároztam, tanulok valami mást. Felvételiztem levelező történelem tanári szakra Szombathelyre. Felvettek, tanultam, s közben, hogy megéljek, vendéglátásban dolgoztam a főiskola mellett. Időközben a párom is elvégezte az egyetemet és Mosonmagyaróvárra ment dolgozni, logikusnak tűnt hát nekem is ott keresni állást. Gondoltam, teszek még egy próbát az egészségüggyel, hátha csak Füreddel nem volt szerencsém. A városi kórházban roppant örömmel fogadtak, azonnal munkába is állhattam, így a négy státuszon már ketten lettünk dietetikusok. Az ottani vezetőmet nagyon kedveltem, sokat tanított, támogatott engem, ám az általános helyzete a szakmának mit sem változott: papírmunka kifulladásig, tányérrakodás a konyhán. Az igazi hidegzuhany azonban akkor ért, amikor az orvos kizavart vizitről… Hat hónap után, összezsugorodott önbecsüléssel és azzal a belátással mondtam fel, hogy ez nem nekem való szakma. Ismét vendéglátásban helyezkedtem el. Amikor a diabetológus főorvosnő meglátott a cukrászdában, ahol dolgoztam, teljesen elszörnyedt: „Viktória mit keres itt? Fagylaltgombócokat rakosgat itt egymásra én meg egyedül rendelek a diabetológián. és nincs aki a betegeket diétás tanácsadásban részesítse.” Akkor még nem fogalmaztam meg, de már éreztem: nincs megalázó munka, csak megalázó fizetés, ami azt üzeni: a te munkád csak ennyit ér… A Zala Megyei Kórházba gyermekem születése után jöttem dolgozni, 2000-ben. A korábbi tapasztalatok tükrében eredetileg nem terveztem túl hosszúra az itteni munkaviszonyomat, talán engem lepett meg legjobban, hogy végül maradtam. Annak, hogy megállapodtam itt, összetett okai vannak. A dietetikusi munka presztízsét intézményünkben volt vezetőnk, Szabó Gyuláné teremtette meg, akitől személy szerint én is rengeteg támogatást és szakmai segítséget kaptam, amiért most is hálás vagyok. Visszatekintve óriási szerencsének látom, hogy érkezésemkor éppen az Általános Sebészet osztályon volt betöltendő dietetikusi állás, mert mára bebizonyosodott, ez a pörgős légkörű, változatos betegállománnyal működő közeg áll leginkább közel a habitusomhoz. Az osztályon dolgozó orvosok részéről a szakmámhoz való újszerű hozzáállással találkoztam, mikor azt mondták, csináljam, amit jónak látok, hiszen, ők nem tanulták, nem tudják, hogyan kell táplálni a beteget. Ha tudnák, rám itt nem is lenne szükség. Úgy vélem jót tett a szakmai fejlődésemnek, amikor kiszabott korlátok helyett viszonylag szabad mozgásteret biztosítottak. Hamarosan kiderült az is, melyek azok a területek, amelyekben tovább kell képeznem magam, mert kevés a hozzáértő és képzett szakember. Úgy mint a mesterséges táplálás területén. Számtalan továbbképzés, kurzus résztvevőjeként szereztem tudást és jártasságot a témában olyannyira, hogy az Onkológia Osztály jubileumi rendezvényén már jómagam tartottam ebben a témában előadást. Szinte hihetetlen mekkora fejlődésen ment keresztül a szakmánk. A kezdetekben alkalmazott 5-10 féle diéta mára 40-50-re bővült. Annak a felismerésével párhuzamosan, hogy milyen sok betegség hozható összefüggésbe a helytelen táplálkozási szokásokkal; a gyógyélelmezés keretein jóval túlmutatva a táplálkozás preventív szerepe is felértékelődött. Ezért van az, hogy amikor ma egy dietetikus tanácsot ad, valójában egészségfejlesztő tevékenységet is végez. Megelégedettséggel tölt el bennünket, hogy egyre
több helyről kapunk felkérést táplálkozással kapcsolatos előadások, tájékoztatók tartására. Jómagam is minden évben iskolák, szociális otthonok, cégek, nyugdíjas klubok, egyesületek kérésének eleget téve bővíthetem a lakosság táplálkozással kapcsolatos ismereteit. A dietetikus kórházi munkája során hatékony működésének érdekében sok társszakmával tart kapcsolatot. A beteg étrendjével, táplálásával kapcsolatban szoros együttműködésre szorul orvossal, nővérrel, de nem egyszer segítheti munkáját az adminisztrátornak is. Fontos összekötő szerepet vállal az élelmezési osztály és a gyógyító osztályok dolgozói között, a minden szempontból (törvényi előírások, szakmai követelmények, finanszírozási és kapacitásbeli lehetőségek, betegek ízlésvilága) megfelelőnek mondható étrend kialakításának érdekében. Ezen feladatok ellátása közben azonban könnyen ütközőponttá is válhat. Roppant kedvezőnek tartom a Dietetikai Szolgálat intézményünkben fennálló működési módját, amelynek legnagyobb pozitívuma, hogy közvetlenül a betegellátó osztályokon tevékenykedünk, így napi kapcsolatban vagyunk mind a többi egészségügyi dolgozóval, mind pedig a betegekkel. Ez sokkal közvetlenebb kapcsolat kialakítását teszi lehetővé, és könnyen nyomon követhető a beteg állapotának változása is. Ha valaki igényli, többször is vissza tudunk hozzá menni, átbeszélni a diétáját. Nagyon fontosak azok a visszajelzések, amit a páciensektől kapunk, hiszen azonnali javulás a diétától jellemzően nem várható. Azt is eredménynek könyveljük hát el a mindennapokban, ha a betegnek csökkenek a panaszai vagy egyszerűen csak elfogyasztja az ebédet, mert ízlett neki. Feladataink köre is jelentős változáson ment át, az utóbbi 10-20 évben. A korai kép a dietetikusról, aki megtervezi az étlapot, megrendeli, majd kiosztja az ételt idővel megváltozott. A betegélelmezéshez kötődő dokumentációs munkát lassan felváltotta a kifejezetten szakmai dietetikai dokumentáció, amelyben a beteg anamnézisét, táplálási szükségleteit, táplálási folyamatát rögzítjük. De állítottunk össze protokollt is, számtalan betegségre készítettünk diétás tájékoztatót. Intézményünkben a vezetésemmel elindítottuk az ambuláns diétás tanácsadói tevékenységünket, hogy azok számára is elérhetővé váljon ez a szolgáltatás, akik nem kórházban fekvő betegek. A Diétás Szakrendelésünkön évről-évre egyre többen jelennek meg. Ha arra keresem a választ mit szeretek leginkább a szakmámban, az oktatás jut elsőként eszembe. Ami nem csupán azért kedves nekem, mert van pedagógus végzettségem is, hanem mert ez egy olyan szegmens, amelyben lehetőség nyílik megmutatni tudásunk széles tárházát, beszélni olyan témákról, amelyeket a mindennapi gyakorlatban nem áll módunkban használni, akár hallgató, akár beteg, akár egészségfejlesztői oktatásról van szó. Ennek jelentősége a mindennapokban is megmutatkozik, hiszen a táplálkozástudománnyal kapcsolatosan számtalan tévhit él a köztudatban, melyek eloszlatásához szükséges a hiteles forrásból származó útmutatás. Roppant izgalmasnak találom azt is, amilyen ütemben a táplálkozástudományi ismeretek fejlődnek. Folyamatosan figyelni kell a legújabb kutatások eredményeit, szakmai ajánlásokat, forgalomba hozott termékeket, felkapott divatdiétákat.
Régi terve vált valóra 2012-ben a Dietetikai Szolgálatnak, amikor önálló kreditpontos továbbképzést szervezett a MESZK Területi Szervezetének támogatásával Új kihívások a táplálkozástudományban címmel. Különösen jóleső érzéssel töltött el bennünket, hogy továbbképzésünket Nagykanizsára és Pécsre is meghívták. Manapság a fiataloktól tanulok sokat, akik hihetetlen tárgyi tudásukon túl nap mint nap lenyűgöznek újszerű látásmódjukkal, ötletességükkel, teherbírásukkal. Mint minden jó egészségügyi szakember, azt vallom, a legtöbbet mégis a betegektől tanultam. Ami a könyvekben nem található meg, ami csak emberi kapcsolatokon keresztül elsajátítható, azt tőlük kaptam. Még mindig előfordul, hogy olyan kérdést tesznek fel, ami bennem fel sem merült volna, nem is tudok rá válaszolni, amíg utána nem olvasok. Jó érzés, ha ilyen érdeklődést tapasztalhat meg az ember. Ki a szakdolgozó? A szakdolgozó az, aki utoljára kap fizetésemelést és elsőként veszik el tőle a pótlékot. Ugyanakkor ő az is, aki odaül a beteg ágyához, beszélget vele, meghallgatja, rámosolyog. Meggyőződésem, hogy nem szabadna lebecsülni ezek jelentőségét sem a gyógyításban. Egyszer a nagylányom bejött a kórházba és egy arra járó kollégáról megkérdezte, ki ő. Amikor elárultam, hogy gyógytornász, kikerekedett szemekkel mondta, hogy le merte volna fogadni, hogy nem itt dolgozik - mert mosolygott. Egészségügyi szakdolgozónak lenni folyamatos harc. A mi szemszögünkből nem a beteggel van a baj, hiszen aki belátja önnön szerepét a gyógyulás folyamatában, az együttműködő, így igényli és elfogadja a segítséget. Ha pedig nem, ott viszonylag keveset tehetünk. Sokkal aggasztóbb ennél, amikor mindennapos küzdelmet kell vívnunk az egészségügy egyéb szereplőivel, akik nem értik, nem tudják, mi a mi feladatunk, dolgunk, hogy egyáltalán miért van ránk szükség. Az egészségügyben elég lenne orvos és ápoló, a többi csak töltelék - szomorú hogy ezt a véleményt, a megbecsülés hiányát olykor a kollégáinktól is tapasztaljuk. Nem véletlen, hogy azok a talpraesett hallgatók, vagy végzett dietetikusok, akik az utóbbi években megfordultak nálunk, hamar tovább álltak – ma már ez a szakma is bőven talál lehetőséget más területeken. Elhelyezkedhetnek szállodában, élelmezésen, fitnesscentrumban. Persze az sem árt, ha az intézmény felső vezetése igényli és támogatja a szakdolgozók munkáját. Ezt a fajta attitűdöt a korábbi munkahelyeimen sajnos nem, szerencsére itt a Zala Megyei Szent Rafael kórházban azonban megtapasztalhattam. A mai társadalom a lojalitás semmilyen formáját nem ismeri el annak értéke szerint - legyen szó akár hazához, társhoz, munkahelyhez való hűségről. Nincs ez másképp az egészségügyben sem. Ám számomra olyan ez, mint, egy soha meg nem kötött alku. Hűségemért cserébe biztonság. Mert én még emlékszem azokra az időkre, amikor, pedagógus, mérnök, munkás vált egyik napról a másikra munkanélkülivé, vagy rettegett éveken át, hogy arra a sorsra jut. Mi ellenben bízhatunk abban, hogy a kórház holnap is állni fog. A jövő nagy feladata felfedezni és kiaknázni azt a tudást, ami bennünk van - lehetőleg ott, ahol
születtünk. Mert én már tudom, ahhoz, hogy segítségre szoruló embert találjunk, nem feltétlenül kell elutazni a világ másik végére. A jövőbeni elképzeléseinket illetően a diétás szakrendelés kibővítését, valamint egy újabb táplálkozástudományi továbbképzés szervezését szándékozzuk megvalósítani. Jó lenne jelen lennünk az alapellátásban, ahol sokkal több emberrel találkozhatnánk, ráadásul a betegségek korai fázisában hatékonyabban tudnánk együttműködni. Hosszabb távon pedig izgalmas kihívást jelenthet olyan betegségek kezelésében való aktív közreműködés, amelyről nem feltétlenül gondolnánk, hogy táplálkozási vonatkozásai vannak – úgy mint immunológiai, idegrendszeri vagy reumatológiai betegségeknél. Tudom, van még bőven tennivaló, de érzek magamban erőt is hozzá. Azért vagyok itt, mert úgy vélem, szükség van a munkámra és jóleső érzéssel tölt el, amikor nagyvizit előtt a főorvos szól: Viktória, gyere, nélküled nem kezdjük el! Hát így jár a szakdolgozó, ha filozofálni kezd arról, vajon miért született ugyanazon a napon, mint Kossuth Zsuzsanna…
