Dezse Krisztina OKJ –Ápoló
Miért lettem,vagyok és maradok egészségügyi szakdolgozó?
Miért lettem ápolónő?
1
Erre a kérdésre egészen kis koromra kell mindig visszagondolni, amikor ezzel a témával foglalkozom. 2013 óta vagyok hivatalosan is ápolónő, mondhatnánk, hogy ez a röpke három és fél év nem túl nagy idő, mégis úgy éreztem a pályázati felhívást olvasva, hogy nekem meg kell írnom a saját tapasztalataimat. Gyermekkorom nagy részét apai nagyszüleimnél töltöttem, nagymamám csípőficammal született, így nem tudott sok mindent egyedül megcsinálni, nagypapámról pedig kiderült amikor én 8 éves voltam -, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved. Kisgyermekként nem igazán értettem ez mivel jár, de láttam, hogy egyre gyengébb és kedvetlen, erőtlen lesz. Sajnos nem volt operálható, így a mellkas becsövezése maradt az egyetlen lehetőség, melyhez segítségre volt szükségünk. A faluban van egy nagyon kedves barátnőm, akinek az anyukája ápolónő volt már akkor, ő nap mint nap jött, cserélte a kötést, öblítette, illetve cserélte a zsákokat. Eleinte mi kisgyermekek ezt nem nézhettük, ezért egyszer megkérdeztem a barátnőm anyukáját: Ti mit csináltok ott? Ő azt mondta, én azért vagyok, hogy segítsek a papán. Én erre azt kérdeztem: Te hogy tudsz rajta segíteni? Ő csak annyit mondott: Ápolónő vagyok. Ezek a szavak nagyon meghatározóak az életemben, ezek után kérdezgettem sokszor, hogy mi miért történik, egyszer még be is lopóztam hozzájuk. Papám nagyon örült nekem, azt mondta: Te is olyan kedves vagy, mint itt a néni, aki segít nekem, egyszer akár te is lehetsz ápolónő, ha szeretnél. Akkor nem gondoltam még, hogy ezek a pillanatok meghatározóak lesznek majd az életemben. Papám halála után mamámnak sokat kellett segíteni, gyermekkoromat meghatározta a segíteni akarás és gondoskodás igénye, egy idő után automatikussá váltak ezek a szándékaim, kedvenc tantárgyam az iskolában a biológia volt, pályaválasztás előtt nagymamám is elment. Egyszerűen teljesen világossá vált számomra, hogy mit szeretnék csinálni, felvételikor csak egyetlen helyet jelöltem meg, ami valljuk be, így utólag elég nagy merészség volt, de tudtam, én ápolónő akarok lenni, tehát jelentkeztem is a Deákba. Szüleim szerették volna, ha legalább még egy helyet megjelölök, de hajthatatlan voltam, mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy felvételt nyerhessek az egészségügyi szakra. Soha nem felejtem el azt a pályaválasztási kiállítást, ahol rabul ejtettek azok a kis apró morzsák, amit az akkori hallgatók mutattak be nekünk.
Végül 2006-ban felvettek az iskolába, nagy volt az örömöm és büszke voltam, hogy 2
sikerült elérni célom első lépcsőfokát. Sok támadás ért emiatt a kortársaimtól: Biztos ezt akarod? Úgysem fogod bírni. Később büszkén újságolhattam az általános iskolás osztálytalálkozón, hogy sikeresen befejeztem az iskolát, a kórházi gyakorlatok minden percét imádtam, és igen, Ápolónő vagyok, szívesen írnám csupa nagybetűvel. 2013-ban, az OKJ képesítés után egy nagyot álmodtam, beküldtem a jelentkezésemet diplomás ápoló szakra a Semmelweis Egyetemre. Egész nyáron nagy volt az izgalom, de lefoglalt a munkába állás izgalma is, mert 2013. július 1-től a Zala Megyei Szent Rafael Kórház I. Belgyógyászatán dolgozom. Az osztály fő profilja a haematológiai, endokrinológiai és inmunológiai kórképekben szenvedők ellátása, illetve kivizsgálása. Nagyon szeretem a munkám, és szerencsésnek mondhatom magam, mert a kollégák tényleg azon voltak, hogy minden feltétel meglegyen a gyors beilleszkedéshez, szeretettel és türelemmel fogadtak, a mai napig nem félek hozzájuk fordulni, ha kérdésem van. Az osztály jellegéből adódóan nagyon sok beteg havonta, félévente visszajár különböző infúziós, illetve transzfúziós kezelésekre, szinte elkerülhetetlen, hogy ezeket a betegeket jobban megismerjük, illetve közel kerüljenek hozzánk. Persze fontos, a magunk érdekében is, hogy ez a kötődés beteg és ápoló viszonynak megfelelő mértékű maradjon. Pályám kezdetén minden beteg így fogadott: Nővérke kedves, magát még nem láttam itt. Nagy örömmel töltött el, hogy kifejezték érdeklődésüket irántam. A ponthatárok kihirdetése napján együtt izgultunk a betegekkel, hogy sikerült-e a felvételim. Egy emberként izgultunk és egy emberként örültünk annak, hogy 2013 őszétől a Semmelweis Egyetem hallgatója lettem. Levelezős hallgatóként több hetet távol vagyok és nagy örömmel tölt el, hogy amikor visszajövök, ezzel fogadnak: Hol volt idáig? Meg vannak a vizsgák? Nagyon beteg vagyok, de minden erőmmel drukkoltam!Fontos szavak ezek, ilyenkor azt érzem, jól csinálok valamit, fontos a munkám, fontos vagyok a betegeknek. Az utcán sok kedves arc szokott fogadni, hálás mosollyal köszönnek, vagy ha idejük engedi, beszélgetünk is pár szót. A betegek osztályról való hazatávozásakor, ami szerintem a legjobb érzés, hálásak és szeretettel gondolnak vissza ránk. Úgy érzem ettől többek leszünk, lélekben biztosan. Ha csak egy embernek változtatjuk is meg egy napját a kórházban, vagy hozzájárulhatunk a gyógyulásához, ez mindennél többet ér számomra.
3
Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy a pályánk nehezebb területén is kellőképpen helytálljunk. A közelmúltban sajnos elvesztettem egy közeli családtagomat, és igazán ekkor értettem meg, hogy a halál vagy haldoklás folyamatában milyen nagy szerepe van egy szakdolgozónak, milyen nagy teher van a vállán, hiszen ott van maga a haldokló, a hozzátartozó. Mi is érző emberek vagyunk, megdöbbentő volt számomra, hogy hány embernek „kell” egyedül elmennie, fontosnak tartom, hogy ha erre mód van, mint szakdolgozó nyújtsunk biztos támaszt, mind a haldoklónak, mind a hozzátartozónak. Ha nem is mondunk semmit, legyünk ott, érezzék, hogy számíthatnak ránk. A kompetencián belül rengeteg feladatunk van, melyet pontosan, precízen kell elvégezni, melyhez elengedhetetlen az eredményes team munka. Szerencsés vagyok, hogy a munkahelyemen erre minden feltétel adott. Igyekszem minden olyan információt átadni kollégáimnak, amiből ők is tanulhatnak, ha hallok valami érdekeset az egyetemen, vagy valamilyen újítás, változás van a korábbihoz képest. A szakmai fejlődést is nagyon fontosnak tartom, ezért is tanulok, illetve továbbképzéseken is szeretek részt venni. Jelenlegi gyakorlataim alapján is pozitív tapasztalatok érnek, amelyek megerősítenek, mert néha-néha elgondolkodom, milyen nehéz is tanulni az aktív munka mellett, de mindenki segített, ki így, ki úgy, bátran kérdezhettem, minden oktató nővér készséges volt, és olyan erőt adtak a folytatáshoz, ami mindennél többet jelentett egy-egy vizsgaidőszak alkalmával. Nagyon szeretem a történelmet, így az ápolástörténet tantárgy az egyik kedvencem volt. Érdekes volt megismerni, hogy milyen volt egy múlt századi ápoló, ápolónő. Egy biztos, követendő példák, példaképek mindig voltak és lesznek is. Említhetem Florence Nightingale-t és Kossuth Zsuzsannát is, de a mottóm az, hogy a példaképek köztünk is jelen vannak, soha nem tudhatjuk, hogy egy kedves szóval kinek tudunk segíteni, például, hogy belevágjon valamibe, amihez nem volt mersze. Szakmai téren is szeretnék olyan pályát bejárni, amivel maradandót tudok alkotni. Büszke vagyok rá, hogy ezen a pályán vagyok, sokszor egy nehezebb nap után próbálom elképzelni, hogy mi lenne, ha nem ezt csinálnám? Egyszerű a válasz, bármilyen nehéz is egy nap, mindig úgy hajtom le a fejem, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretnék, és annyi lelki töltetet ad a betegek mosolya, köszönete, hogy szeretném még nagyon sokáig ezt folytatni. A jó ápoló tulajdonságai tanulásakor arra gondoltam, talán egyszer majd az összes tulajdonsággal rendelkezem majd. 4
Mindig is foglalkoztatott a téma, hogy vajon másokat, a kollégáimat mi vezette ide, miért lettek egészségügyi dolgozók. Szakdolgozatomat is ebben a témában fogom írni, melynek címe: Az ápolóvá válás folyamata. Szeretnék kitérni a szakdolgozatomban többek között arra is, hogy milyen társadalmi, vallási és környezeti tényezők befolyásolják a hivatástudat kialakulását, terveim szerint több korosztály, a jelenleg aktív, a nyugállományban lévők és a tanulók körében is szeretném kitölteni a kérdőívemet, két fő osztályon dolgozóra szűkítve a kört. Mivel én is belgyógyászaton dolgozom, az egyik a belgyógyászat típusú osztályokon, a másik pedig a sebészeti jellegű osztályokon dolgozók köre. Remélem felállított hipotéziseimre megkapom a válaszokat. Szeretnék élni a személyes interjú lehetőségével is. Elengedhetetlen a munkánkhoz az empátiás képesség, remélem az évek alatt szerzett tapasztalatok segítik fejleszteni ezt a képességemet. Szerintem egy ápoló akkor jó, ha együttműködik a kollégákkal, tud alkalmazkodni az adott helyzethez, első helyre a beteget teszi, saját magához képest a legmagasabb szinten teljesít szakmailag, de mindenek előtt mindig emberséges, becsületes, EMBER marad.
5
