1 Pintér László Hogyan lettem milliomos Szokásom szerint, a bárpultnál álldogáltam, iszogattam a whiskymet, amikor belépett a helyiségbe, Palkó. Talán húsz, vagy huszonöt évvel azelött találkoztam vele utoljára. Nehezen ismertem meg: az őszülő haj a halántéka mentén, a pocak, a nehézkes járás, megváltoztatta hajdani kinézetét. Ezüst, kutyafej fogantyús sétabotot fogott a kezében. Jól öltözött férfiakkal körülült asztal felé igyekezett. Réges-régen, ő is az Old Viennába járt le kártyázni, meg pénzbe sakkozni. Munkanélküli segélyből élt, mint mi, mindannyian, akik ott töltöttük el, egy csésze kávé mellett, üres délutánjainkat. Aztán, egyik napról a másikra elmaradt, nem jött többet. Azt beszélték Palkóról, hogy meggazdagodott, hogy éjjel-nappal az üzletével foglalkozik. Senki se tudta mit csinál, soha többet nem találkoztunk vele. Néhány évvel ezelőtt hallottam róla, illetve olvastam egy újságban, hogy multimilliomos lett, cégei uralják Európát, sőt, kezdik behálózni az egész világot. Hát nagyon megörültem, hogy megjelent a bárban, ez a régi, jó ismerős. Mielőtt leült volna, egy pillanatra rám pillantott. Láttam rajta, nem ismert meg. Az asztaltársaság előkelő vendégeit üdvözölte, oda ült le közéjük, a számára kikészített, pohárpezsgő mellé. Csak amikor sokkal később, a mosdóból visszajövet elment mellettem, akkor szólítottam meg: Szevasz, Palkó. Nem ismersz meg? Hunyorított szemmel nézett rám. Hosszú ideig keresgélt a régi arcok között. A képek között rám kerülhetett a sor, mert lekezelően csak ennyit mondott. Szevasz, Pista. Ugye Pista a neved? Igen – válaszoltam, és végignéztem acélszürke öltönyén. – Szép az öltönyöd mondtam. - Hogy vagy? Minden rendben van? Igen – válaszolta röviden, és udvariasságból, megkérdezte: és te? Veled mi van? Te nem az Old Viennában voltál pincér? Még mindig ott vagy? Nem, már nem dolgozom - válaszoltam. Leszázalékoltak? Beteg vagy? Áh! Dehogy! Most éppen szünidőre készülődünk az asszonnyal, meg a gyerekekkel. Egy hét múlva indulunk. Hány gyereked van? Öt. Még megkérdezte, hogy hova megyünk, de akkor már menni indult, vissza a barátaihoz, úgy, hogy a válaszomra fordult mégis csak felém. Mit mondtál? – kérdezte összerántott szemöldökkel. - A Hawaii szigetekre mentek? Hogyhogy? Ott minden méregdrága. Csak rövid időre megyünk – nyugtattam meg Palkót. – Maximum három hónapig maradunk, aztán, a Bali szigetre megyünk át. Ott kellemesebb az éghajlat. Őszes haját hátra akarta simítani, de keze, megállt a levegőben. Félretartotta a fejét. Mit mondtál? Három hónap a Hawaii szigeteken, aztán a Bali-ra mentek? És én ezt elhiggyem? Mennyibe kerül a repülőgép, hét személyre? Semmibe – válaszoltam. – Én vezetem a gépet. Te? – nyitotta nagyra a szemét. - Pilóta lettél? Dehogyis! A saját gépemről beszélek. Közelebb jött, kért egy pohár Portóit. Mélyen nézett a szemembe. Szórakozol velem? Neked saját repülőgéped van? Igen. Miért vagy így meglepődve? Neked is saját géped van. Nem? Jó de ... – a meglepetéstől nem tudta befejezni a mondatot. - Te tudsz gépet vezetni?
1
2 Hát azzal nem dicsekedhetek. A múltkor is a frász jött ránk az asszonnyal, mert egyik londoni gyárgyalásomról hazafelé jövet, nem találtam meg a repülőterünket. Képzelheted! Egy fél óráig keringtem a levegőben, mire ráleltem a leszállópályámra. Már alig volt egy pohárra való kerozénem. Megitta a Portóit, kért egy másik pohárral. Hiába kiabáltak neki az asztaltól a barátai, hogy menjen vissza a helyére, ott maradt mellettem. Ne haragudj - mondta, - én úgy emlékszem vissza rád, mint a világ legszerencsétlenebb emberére. Se lóversenyen, se lottón, se kártyán, sose nyertél egy fillért se. Mindig, mindenen veszítettél. A zsidók, akik feljártak a Viennába zsugázni, már évek óta nem fogtak kezet veled, mert féltek, hogy tönkremegy az ékszerüzletük. Emlékszel rá? Így volt? Igen, így – sóhajtottam egy nagyot. – Régi szép idők! Fiatalok voltunk, azt csináltunk, amit akartunk, melyikünk gondolta volna akkor, mennyi gond van a vagyonnal, a milliókkal. Istenem! Foltozott nadrágban jártunk, de azt csináltunk, amit akartunk. Palkó tekintete megakadt a háromkarátos gyémántgyűrűmön. Majdnem dadogva kérdezte: Te! Ez a gyűrű! Ez a gyűrű az ujjadon! Legalább egy milliót ér. És arany karpereces Patek Philiped van? Ne haragudj, hogy ilyeneket kérdezek: mi történt? Hogyan gazdagodtál meg ennyire? Ahogyan te – válaszoltam. – Elkaptam az Isten lábát, és belekerültem a kötényébe. Ott már nem volt nehéz tovább ügyködni. Mély szomorúság szántott végig az arcán. Alig hallottam, a hangját. Tudod-e, hogy majdnam, teljesen tönkrementem? A konzorciumom feloszlott, a társaim, akik százmilliókat kerestek velem, még időben kiszálltak az üzletből. Egyedül folytatták azt, amivel én gazdaggá tettem őket. Én, a csőd szélén állok! A csőd szélén! Igen – mondtam talán túlságosan közömbösen -, az üzletvilágban, nagyon kell vigyázni. Az ilyen helyzeteket, hamar kihasználják a ravaszok! Teli vagyunk sakálokkal, akik csak a kellő pillanatra várnak, hogy felfaljanak bennünket. – Kértem egy pohár whiskyt. Rágyújtottam egy havannaira. – Én ilyesmitől nem félek – folytattam -, mert vasbetonszerződéseket kötök az üzletfeleimmel. Ne vedd dicsekvésnek, de a tegnapelőtti volt életem egyik legnagyobb üzlete. – Akaratlanul, elnevettem magamat. - Te, hogy ez a Bill Gates, milyen jelenetet rendezett a szerződés aláírása után! Minden áron azt akarta, hogy ő is rajta legyen a fényképen, velem együtt, amit a Times első oldalára szántak a riporterek. S, hogy a neve okvetlen ott szerepeljen az enyémé mellett. Milyen Bill Gates? – szólt közbe Palkó. Hát ennek a Microsoft bulinak a tulajdonosa. Microsoft buli? Te vele kötöttél üzletet? De milyet! Palkó a fejéhez kapott. Megáll az eszem! Ilyen emberekkel kötsz üzletet, ilyen gazdag vagy, és itt ácsorogsz egyedül a bár előtt, mint aki nem tudja, mit fog ebédelni, vagy vacsorázni? Ja? – nevettem el magamat. – Nem vagyok egyedül. A bejárati ajtónál ül a libériába öltözött sofőröm. Láttad azt az ezüst Rolls Royce-t, ami itt áll a járdán, fél lábbal? Azzal jöttünk. Nem vagyok egyedül. Palkó nyelt egy nagyot. Rágyújtott egy cigarettára. Vállamra tette a kezét, és kissé megrázott. Te, Pista! Ha nem titok, mond el, hogyan jutottál el Bill Gates-ig, a világ leggazdagabb emberéig? Körülnéztem. Megláttam egy üres asztalt. Szívesen elmondom. Van öt perced? Még ötven is – válaszolta.
2
3 Leültünk. Rendeltem egy Portóit, meg egy whiskyt. Palkó szívta a cigarettáját, én tovább szopogattam a havannait. Megkérdeztem: Melyiket mondjam el? A Bill Gates üzletet, vagy azt, hogy hogyan gazdagodtam meg? A szavamba vágott. - A Bill Gates-et! - Oh, ez egy egyszerű történet. A másik, hogy hogyan indultam el, hogyan kerültem ki a nyomorból, az érdekesebb. Idegesen ütött az asztalra. - Ezt a Bill Gates-et meséld! - Csalódni fogsz, mert ez egy ócska ötleten alapszik. Számítógépeket adtam el neki. Azonnal, egymilliárdnyi példányt rendelt meg belőlük. Kidülledtek a szemei. Levegő után kapkodott. Számítógépet adtál el a Bill Gates-nek? Igen. Milyen számítógépet? Olyat, amilyen neked is van. Közönséges számítógépet. Elmagyarázom! Egyszer, a feleségem, gépelés közben hátradőlt, és azt mondta, hogy milyen buták az emberek, hogy nem szerkesztenek egy olyan gombot a számítógépre, amit ha lenyom a titkárnő, a képernyőből, azonnal tükör lesz. Megnézhetné az arcát, rendbetenné a haját, kirúzsozhatná a száját, szóval kiszépítkezhetne pillanatok alatt. Nem kellene kimennie, hogy félórákat elvesztegessen beszélgetés, meg miegymás közepette, a mosdóban. Hálát adtam az Istennek, hogy most az egyszer odafigyeltem, hogy mit mondott az asszony. Elkezdtem gondolkodni. Egymás után jöttek az ötletek. Amikor a műszaki rajzok, és pontos leírások, erről az újfajta gépről elkészültek, legyártattam az őspéldányt. Ezen a mintapéldányon, amit Bill Gates-nek bemutattam, valóban ott volt ez a gomb. Amikor lenyomtam, a képernyő tükörre váltott át, és a számítógép aljából, egy lapos fiók csúszott ki, tucatnyi rekesszel. A rekeszekben szemöldök csipesz, körömvágó olló, rúzsok, szempilla festékek, cigaretták voltak bekészítve. Az egyik kör alakú rekeszbe, a feleségem tanácsára, aki évekig dolgozott, mint titkárnő, még gumi óvszereket is betettem. Ennyi az egész. Ezt az új számítógépet Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban már hirdetik, sőt árulják is. A titkárnők, ezekben az országokban, csakis ilyen számítógépen akarnak dolgozni. – Elgondolkozva mondtam: - Nem tudom, elég lesz-e kezdésnek, egymilliárdnyi példány belőle. Palkó néma fejcsóválással hallgatta szavaimat. Nem tudott betelni a hallottakkal. És mennyit keresel ezen az üzleten? Nem tudom – válaszoltam -, mert a kislányom foglalkozik ezzel az üzletággal. Nem is nagyon érdekel. Azt hiszem tíz, vagy tizenkét dollárom van gépenként. Rendelt két pohár italt, másik cigarettára gyújtott rá. Csak nagy sokára kérdezte meg, hogy mi mást akartam még elmesélni? Mi volt az a másik történet, ami, még ennél is érdekesebb. Hát azt akartam elmesélni, hogy hogyan indult el a meggazdagodásom. Mert gondolhatod, hogy a mintapéldánynak, a Toshibánál való legyártatása, a világszabadalom kifizetése, az ügyvédek, és a kötelező slepp, ami egy ilyen üzletet körülvesz, nehéz milliókba kerültek. – Levertem a havannai hamuját a hamutálba. - Na, jó! Elmondom. Mond, te emlékszel a kopasz Kovácsra? Ő is pincér volt az Old Viennában. Ő volt a váltóm. Egyszer, zárás után – ez öt, vagy hat évvel ezelőtt történt -, csakhogy ne kelljen hazamenni, bementünk az egyik bárba, egy italra. Nagyon el voltam keseredve, mert a délutáni első futamban, elveszítettem a lakbéremre félretett pénzemet. Egy gebe futott be, a favorit helyett. Nem szoktam keseregni, de amikor este tízkor, éhgyomorra iszik az ember egy pohár whiskyt, az megrengeti az ember lelkét. Panaszkodni kezdtem Kovácsnak, hogy milyen szerencsétlen
3
4 vagyok, hogy soha, semmi se sikerül nekem, az életben. Hozzányúlhatok bármihez, annak befellegzett. Hát ezt mondtam az előbb – szólt közbe Palkó. - Hogy már nem akartak kezet fogni veled az ékszerészek. Igen! Na, szóval, kiöntöttem neki, a lelkemet. Ittam a whiskyből, beleszívtam a szivarba. - Ekkor – folytattam -, egy nagyon furcsa dolog történt ott, a bárpultnál. Már korábban észrevettem, hogy a mellettünk álló férfi hallgatja, mit mesélek a barátomnak. Egyszer csak odafordult hozzám az illető, és azt mondta, hogy fél füllel hallotta a beszélgetésünket, és nagyon megesett a szíve rajtam, és találkozni szeretne velem. Ne legyek elkeseredve, mondta, mert lenne egy munkaköre a számomra, ami, biztos megtetszene nekem, s ami megváltoztatná az életemet, pozitív irányba. Átadta a névkártyáját. Helfenstein Yasának hívták. Nekem is le kellett írnom a címemet. Azzal váltunk el, hogy másnap 10 órára küld valakit értem, és majd beszélgetni fogunk az ajánlatáról. És eljött valaki? El. Egy taxisofőr. Kivitt a külvárosba, egy közepesen modern épületbe. A tízedik emeleten megmutatta, melyik ajtón kell bekopogtatnom. Ez a Helfenstein nyitott ajtót. Hatalmas, üres irodában találtam magamat. Csak egy íróasztal, meg két szék volt az egyik sarokba elhelyezve. Elkezdődött a beszélgetés. Azt mondta Helfenstein, hogy biztos benne, hogy az ajánlatával meg fog szűnni a balszerencse sorozatom. Ezentúl, szerencsés ember leszek, és sok pénzt fogok keresni. Tátott szájjal hallgattam, ő pedig, a következőket mondta: Uram! A szerencse, mint olyan, létezik! A szerencsét ösztökélni kell, ki kell rázni tespedt helyzetéből, nem szabad várni rá, hanem eléje kell menni. Ha a tanácsaimat követi – tette hozzá - sok pénzt fog keresni velem. Holnaptól kezdve, a tőzsdén fog játszani! Körülnéztem, hogy ugyan kinek beszél, ez a Helfenstein. Azt hittem, álmodom. Képzelheted! Én, meg a tőzsde! Fogalmam nem volt róla, hogy mi lehet az. Ha azt mondta volna, hogy ismeretlen csillagzatokat kell felfedeznem az éjszakai égbolton, elfogadhatóbbnak találtam volna, mint a tőzsdét. És belementél? Elfogadtad az ajánlatát? Várj! – kiáltottam. – Nem tudod elképzelni, mi történt ez után. Azzal folytatta, hogy nem számít, hogy azt se tudom, mi fán terem a tőzsde, ő majd segíteni fog, megmondja, milyen papírokat vásároljak, és meglátom, hogy majd belejövök, és minden sikerülni fog. Bolond volt az illető? Nem! Zseni volt! Azt mondta, kisebb vállalatokkal kell kezdenem, s ha felmennek a részvények értékei, elkezdünk nagyobbakkal foglalkozni. Adott mindjárt ezer eurót azzal, hogy menjek el a Central Bankba, és nyissak a nevemre egy folyószámlát. Ha ez megvan, vásároljak MOLBEK részvényeket. Megtettem, amit kért. Másnap reggel telefonált, hogy nem kell bemennem az irodába, várjunk egy hetet, hogy megfigyelje, hogyan válaszol a tőzsde árfolyama, a vásárlásomra. És? Nem fogod elhinni! Egy hét múlva telefonált, hogy minden, amire számított, bejött! Azonnal menjek be, és vegyem fel a jutalékomat. Felmentek a MOLBEK értékei? Micsoda? Négyszázhatvan eurót kerestem, ennyit számolt le Helfenstein az asztalra. Utána adott ötezer eurót, amin FTBE részvényeket kellett vásárolnom. És miért nem ő vásárolta ezeket a papírokat? Ő is vásárolt! Csakhogy az a pénz, amit az én oldalamon keresett, nem került be a könyvelésébe. Rólam nem tudott az adóhivatal. A dupla jövedelem heteken belül meglátszott, az iroda berendezésén. Először három, majd hat íróasztal bővítette az irodája bútorzatát. Ezek
4
5 mögött titkárnők, könyvelők dolgoztak. Két hónap múlva, Helfenstein kivett egy másik irodát is az emeleten. Az is tele lett alkalmazottakkal. Te mennyit kerestél ezeken az üzleteken? Milliókat! Volt olyan hetem, hogy túlszárnyaltam az ötszázezer eurót. Tegeződtünk Yasával. Mindig mondogatta: látod, öreg? Létezik a Szerencse Istennő! Csak fel kell rázni a tespedtségéből! Szóval szerencsés ember lett belőled – jegyezte meg Palkó. Megvakartam a fejemet. Forgattam a szivart az ujjaim között, bámultam a kékes füstjét. Csak nagy sokára pillantottam fel Palkóra. Halkan mondtam. Igenis, meg nem is. Milliókat kerestél, és panaszkodsz? Nem, nem panaszkodom. De, az éremnek mindig van egy másik oldala is. Én a kapott utasításokat, az értékpapír vásárlásokat, mindig telefonon bonyolítottam le. Egyszer azonban, be kellett mennem a bankba, valamilyen ügyemet elintézni. Amikor megmondtam a nevemet, az alkalmazott csodálattal nézett föl rám, az ablak mögül. Azt kérdezte, hogy én vagyok-e az, aki olyan nagy összegekkel játszik a tőzsdén? Mondtam, hogy igen, én vagyok az. Erre odahívta a munkatársakat, akik csodálattal néztek rám. Volt, aki tapsolt, volt, aki lefényképezett a telefonjával. Nem tudom elmondani, milyen boldog voltam. Nem akartam elhinni, hogy belőlem, a hajdani palimadárból, ilyen híres ember lett. Meg is kérdeztem tőlük, hogy miért csodálnak ennyire? Tudod, hogy mit válaszoltak? Mit? Azt mondták, hogy még sose láttak olyan valakit, mint én, aki milliókat veszít a tőzsdén, és tovább folytatja a részvények vásárlását! Mert bármelyik részvényt eddig megvásároltam, azok értékei másnapra zuhanni kezdtek, azok a vállalatok, mind tönkrementek. Palkó egy ideig némán bámult rám. Azt akarod mondani, hogy ez a Helfenstein, veled tetette tönkre a rivális cégeit, a konkurenseit? Igen! Tönkretette, majd fityingekért felvásárolta a csődbejutott vállalatokat. Hatalmas piaci területeket nyert velem! Meggazdagodott. Kastélyt, drága autókat vásárolt, szeretőket tartott. A cége ma már a NASDAQ, sőt a New Yorki Stock Exchange nagy vállalatai között szerepel. Hát, így történt Palikám! De az is igaz, hogy a szerencsétlenségemnek köszönhetem, a meggazdagodásomat. Elbúcsúztunk egymástól. Elindult, aztán visszafordult. Elhaló hangon kérdezte: Mond, Pista! Vásároltál OKLAP részvényeket is? OKLAP-ot? Hát hogyne! Ez a hatalmas vállalat, a NASDAQ listáján szerepelt. Ismered a céget? Ha fordítva olvasod ki az OKLAP nevet, akkor te is rá fogsz ismerni. Viharos veszekedés közepette búcsúztunk el egymástól. Palkó minden áron a zsebembe akart gyűrni egy ötezer dolláros csekket azzal, hogy vásároljak rajta Helfenstein részvényeket. Dehogy vásárolok, kiáltottam tiltakozva. Ezt nem tehettem meg, a jótevőmmel. Helfenstein nélkül, sose jutottam volna el, Bill Gates birodalmáig. Arról nem beszélve, hogy Helfenstein csődje, nem keltené életre az OKLAP haldoklását. Palkó dúlt-fúlt mérgében. Kereszteket hányt magára, közben mindenemet elátkozott. Azt kiabálta, hogy menjek tönkre én is, az összes számítógépemmel együtt, és soha többet ne találjam meg, a leszálló pályámat. Csak mosolyogtam, mert akkor még nem tudtam, hogy az átokszórásnak, még a huszonegyedik században is, földöntúli hatalma van. Ugyanis, ma már minden számítógépnek - a találmányom szerint -, van fiókja, és tükörje is. De nem lehet tudni miért, egyik fiók se nyílik ki, és a képernyők se váltanak át, tükörre. Ez az átok bejött!
5
6 A leszállással kapcsolatban, nem fogott Palkó átkozódása. Nem kell már a madzag vékony leszállópályámat keresgélnem. A tengerparton lakunk! A kerekes repülőimet eladtam, s mivel a tengert könnyőszerrel megtalálom, csakis, hidroplánokkal repülök. ***
6
