MARNI BATES LÁTHATÓSÁGI MELLÉNY LÚZEREKNEK

1

MARNI BATES

LÁTHATÓSÁGI MELLÉNY LÚZEREKNEK

2

A mű eredeti címe: Invisile © 2013 by Marni Bates Published by arrangement with Kensington Publishing Corp., New York, USA and Andrew Nurnberg Ltd-BUDAPEST Fordította: VÁNDOR JUDIT

Sorozatterv: LONOVICS ZOLTÁN Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása - beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését - szigorúan tilos! A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu MAGYAR BRANDS Hungarian translation © Vándor Judit, 2014 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2014

3

A könyv azoknak szól, akik tudják, milyen az, amikor csak mellékszereplők mások életében. Soha nem késő a saját életetekben eljátszani a főszerepet! Külön köszönet magyar olvasóimnak. Ti aztán tudjátokhogyan szerezzetek örömöt egy írónak! Imádlak titeket!

4

1. FEJEZET Attól, hogy egy középiskolás lány egyik pillanatról a másikra YouTube-sztár lesz, a legjobb barátnőjét még senki sem veszi észre. Ami sok szempontból nem is baj. így legalább nem az én külsőmet értékelgeti a neten több ezer ember a „legdögösebb csajok" skálán. Egyetlen hetilap se irkái arról, hogyan öltözködik a Smith Gimnázium ismeretlen diáklánya, Jane Smith. A legrosszabb, ami történhet - és meg is történik -, hogy szóviccekkel bombáznak, mert egy szerencsétlen véletlen folytán a vezetéknevem megegyezik a suli nevével. Viszont nem kell megcáfolnom alaptalan pletykákat arról, hogy megcsalom a fiúmat, aki az iskolai hokicsapat kapitánya. Nincs is fiúm. Hát ezért örültem maradéktalanul annak, hogy nem én, hanem Mackenzie Wellesley - aki mellesleg általános iskola óta a legjobb barátnőm - nyerte el az „Amerika Legesetlenebb Lánya" címet. Annak is nagyon örültem, hogy a másik legjobb barátom, Corey O'Neal a ReadySet szólóénekesével jár. Természetesen voltak kételyeim, hogy meddig tarthat Timothy Goff-fal ez a titkos távszerelem... de akkor is drukkoltam Corey-nak. Mindkét barátomnak drukkoltam. Őszintén. De az örömöm nem jelentette azt, hogy könnyen megszoktam az új helyzetet. Hiszen úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. A Smith gimiben senki nem sejthette, hogy két stréber barátom egy héten belül kiemelkedik a Láthatatlanok tömegéből, és híressé válik. Valahogy sikerült megelőzniük a Menőket - tudjátok, azokat, akik a kisujjukat se mozdítják meg, mégis népszerűek, és akikről az iskolapszichológusok minden új diáknak azt mondják, nem is léteznek. Ismeritek ezt a típust: lányok rövid szoknyában, nagy... nos, pomponjai; kisportolt 5

fiúk, akik az előbb említett lányokra gerjednek. Kenzie-t a váratlanul nyakába szakadt hírnév rakétasebességgel emelte a magasba, valódi stréber szuperhősnő lett. Láthatatlan még sose volt ennyire közismert. Ami neki szuper volt. És nekem? Nem annyira. Amíg Kenzie és Corey buliból buliba járt, rocksztárokkal utazgatott, szerepelt az Ellen DeGeneres Show-ban, addig én a leckémet írtam. Nem arról van szó, hogy a két legjobb barátom kizárt az életéből - bár nehéz nem így látni -, hanem arról, hogy sok volt a dolguk, hirtelen nagyon elfoglaltak lettek. Ezért jutott rám kevesebb idejük. Helyesbítek. Ezért egyáltalán nem jutott rám idejük. Mert új kapcsolataik odafigyelést és törődést igényeltek. Így maradtam... egyedül. Akkor kezdett nyugtalanítani a Láthatatlanságom. Régebben, mikor még egy csapatot alkottunk, minden rendben ment. Nem érdekelt, ha a suliban ügyet se vetettek rám, mert a legjobb barátaim ugyanebben a cipőben jártak. Ettől volt buli. Élveztük, hogy a magunk kis kocka világában biztonságban lehetünk. Függetlenül attól, hogy milyen kellemetlenségek vártak ránk a gimiben, a mi barátságunk érintetlen maradt. Így álltak a dolgok, amíg Mackenzie híres nem lett: miután tök fölöslegesen újra akart éleszteni egy focistát, akinek az volt az egyetlen szervi baja, hogy bekattant barátnőm rátehénkedett, és szívmasszázst próbált alkalmazni rajta... Utána én maradtam az utolsó buzgómócsing. Ezért döntöttem úgy, hogy a változatosság kedvéért megpróbálok figyelmet követelni magamnak. Csak... nos, nem hittem, hogy úgy történik majd meg, ahogy megtörtént. Senki nem figyelmeztetett rá, hogy rossz hatással van az emberre, ha a legjobb barátai VIP-jegyekkel járnak a koncertekre, az öltözők körül lebzselnek, és mindent megkapnak, amit Hollywood kínál. Gondolom, azért nem 6

szóltak, mert... Jóformán senkinek nem volt ilyen gondja a környezetemben. Ezzel egyedül kellett szembesülnöm. Ahogy azzal is, hogy ha a gazdagokat, hatalmasokat és híreseket akár akaratlanul is felingerled, akkor minden eszközzel bosszút állnak rajtad. Az egyenletnek ezt az oldalát sajnos túl későn vettem számításba. Akkor, amikor magamon tapasztaltam meg, milyen könnyű az újság utolsó oldaláról a címlapra kerülni... és hogy egyetlen cikk menthetetlenül szétbombázhatja rendezett, szabályozott és megtervezett életemet.

7

2. FEJEZET - Biztos, hogy felkészültél, Jane? - Ühüm... igen. - De te nem bírod a konfliktusokat. Kicsit sem. Szóval... talán nem túl jó ötlet szólni Mr. Elliotnak, hogy változtatni akarsz az iskolaújságon. Kihúztam magam, és az iskolabusz műbőr ülésének vetettem a hátam. - Nahát, köszi, hogy ennyire bízol bennem, Isobel. Sokkal jobban érzem magam. A barátnőm, Isobel idegesen feltolta az orrán a szemüvegét, de a mozdulat közben megdermedt. - Bocs, Jane, nem úgy értettem... Óriási. Nem elég, hogy szinte remegtem az idegességtől, de sikerült kiborítanom az egyetlen barátnőmet, aki nem lett híres az elmúlt napokban. Milyen jó lenne, ha Kenzie most is velem buszozna. Ő azonnal tudná, hogy a gúnyolódással csak a félelmemet akarom - rosszul - leplezni. De amióta a Smith gimi hokicsapatának kapitányával, Logan Beckett-tel járt, a srác kocsival fuvarozta suliba. Igyekeztem a változást nem mellre szívni, de akkor is hiányzott. Ne értsetek félre: Isobel nagyszerű barát. Csak nincs közös múltunk. Nincsenek közös vicceink és jelentős összenézések, amivel minden gondolatunkat szavak nélkül is el tudjuk mondani. Ami azt jelenti, hogy bocsánatot kellett kérnem. - Nem, én bocs, hogy felhúztam magam. Csak... az idegeim - magyarázkodtam. - Ez komolyan nagyon fontos nekem... Légyszi, nyugtass meg, hogy nem követek el óriási hibát! Isobel bagolypislantással mért fel, rendszerint így néz a szarukeretes szemüvege mögül. - Lehet, hogy nem lesz katasztrofális. Vagyis nem adott egyenes választ. - Tehát szerinted rá tudom venni Mr. Elliotot, hogy irodalmi 8

rovatot indítson a suliújságban? Isobel elgondolkodott. Tudtam, most minden oldalról megvizsgálja, alaposan elemzi a helyzetet, és csak azután áll elő tanáccsal. Éppen ezért volt ő az első, akinek elmeséltem, hogy szeretnék nagyobb szerepet vállalni a Smithsonian-ban. Ráadásul biztosra vehettem, hogy őszinte lesz velem, még akkor is, ha olyat kell mondania, amit nem szívesen hallok. Mert Isobel nem tud jól hazudni, max. ha az élete függne tőle... de lehet, hogy akkor se. Nagyot sóhajtott, rám nézett, a tekintete csupa aggodalom. - Mr. Elliot-ról beszélünk! ízekre szedi az embereket. Nem te mesélted, hogy múlt héten egy lány elsírta magát miatta? Hogy akarnád pont te meggyőzni bármiről is? Nem jó ötlet, egyáltalán nem jó. Tökéletesen igaza volt. Csak sajnos ez az egyetlen terv jutott az eszembe. Pontosabban ez az egyetlen megvalósítható terv, ha eltekintünk az időutazástól. Mert akkor egyszerűen visszamennék egy hónappal ezelőttre, és megakadályoznám, hogy Kenzie YouTube-híresség legyen. Az mindent megoldana. Előredőltem, hagytam, hogy a fejem hangos puffanással az előttem lévő műbőr ülésnek koppanjon. - Sajnálom, Jane. Tudod, hogy szeretlek, de... nálad nagyobb lúzer még nem járt a Smithbe. - Hé! - Pedig igaz! Vegyük például azt az angolházit, ami miatt múlt héten panaszkodtál. A magad feladatán kívül gyakorlatilag Shake helyett is elvégezted a teljes kutatómunkát, és még meg is írtad a dolgozatot. Bambán bámultam. Na nem azért, mert eltévesztette a Rémes Hármas - Chelsea, Smink és Pink - egyik tagjának gúnynevét, hanem mert még soha nem nevezett lúzernek. Milyen alapon kritizál engem, mikor már attól remeg a térde, ha valamelyik Menő ötven méterre megközelíti? - Smink - helyesbítettem. - Nem Shake. 9

De magamban megállapítottam, hogy ez a név is tökéletesen illik a csajra. Különösen, ha arra gondolok, hogy valahányszor egy Menő srác közelébe kerül, azonnal riszálni meg rázni kezdi a... hm... tartozékait. De mivel Steffani Larson a műkörme hegyétől a szőke haja tövéig a legkülönfélébb kozmetikumok egyvelegéből van összerakva, hát nem akartam, hogy megváltozzon eredeti gúnyneve. - Mégis mit tehettem volna, Isobel? - védekeztem. - Ha nem végzem el helyette a kutatást, az egész előadásunknak annyi. - Talán dolgozott volna ő is, ha nem biztos benne, hogy úgyis mindent megcsinálsz helyette. Hitetlenkedve néztem rá. Smink majd akkor végzi el a rá kirótt munkát, ha zombik érkeznek a suliba, és mindenkinek kiszürcsölik az agyát. Sőt még akkor is valószínűbb, hogy addig fűzné az egyiket, amíg ráveszi, hogy a stréberekkel kezdjék a lakomát. De akkor, abban a pillanatban nem a kikent-kifent csaj lelkét akartam elemezni. Tanácsra, bátorításra volt szükségem. Csak nem tudtam, kitől kérjek. Logan, Kenzie és Corey helyből közölték volna: feleslegesen szorongok amiatt, hogy magamra maradok. Hogy a bolhából is elefántot csinálok. Na persze, könnyű egy hokijátékosnak, egy YouTube hírességnek és egy rocksztár pasijának vállat vonni és azt mondani: „Á, ez semmiség!" Nem őket nevezték „Mackenzie kis barátnőjé"nek. Hanem engem. Ebből egy életre elegem van! Különösen azért, mert mostanra sikerült valahogy kiverekedni magam a nővérem árnyékából. Jó, ez így enyhe túlzás, igazából nem sokat tettem azért, hogy elszakadjak az egykori Menő-királynő, Elle Smith örökségétől - kivéve azt, hogy semmiben nem vettem részt, amiben annak idején ő. És mivel a nővérem gyakorlatilag mindenhol ott nyüzsgött, társadalmi életem eléggé szűk határok között mozoghatott. Hacsak nem óhajtottam volna örökösen „Elle Smith kocka hugicája" maradni. Ez a lehetőség pedig cseppet sem vonzott. 10

Cseppet sem. Tehát a tánccsoport közelébe se mehettem. Pomponlány se lehettem. A színjátszó szakkört is kizárhattam. Ahogy az évkönyv szerkesztőbizottságát is. És nagyon-nagyon messzire elkerültem a Miss Portland Szépségversenyt. Maradt tehát kábé két vállalható lehetőség, már ha az irodalmi rovat nem jön be: a vitakör (ami azt jelentené, hogy nyilvánosan kell megszólalnom... naná, de nem ebben az életemben!) vagy a sakkszakkör (amivel valószínűleg csak ráerősítenék buzgómócsing hírnevemre). Ha nem vagyok elég óvatos, elkap a stréberség szürke örvénye, és örökre magába szippant. Akkor aztán tényleg Láthatatlan leszek. Tehát tovább kell keresnem a potenciális lehetőségeket. Talán ki kellene várnom a következő számot, és abban kérni egy irodalmi oldalt? Talán óra után kéne beszélnem Mr. Elliottal? Talán be kellene tartanom a hivatalos utat, és előbb engedélyt kérhetnék felelős szerkesztőnktől és mindenesünktől, Lisa Anne-től? Talán... Képtelen voltam dönteni! Mr. Elliottal még a szemkontaktus is életveszélyes. - Szóval mit tanácsolsz, Isobel? Hogy örökké csak a nyelvtani hibákat javítgassam? Isobel megint feltolta a szemüvegét. Megcsináltathatta volna, és akkor nem csúszik le örökké, de szerintem ez a lehetőség még sose jutott az eszébe. - Azt gondolom, meg kellene beszélned vele. De nem hiszem, hogy meg fogod. - A busz hirtelen zökkenéssel megállt az iskola előtt, de Isobel csak mondta tovább a magáét: Ezúttal tényleg kiállsz magadért? Nos, ha így teszi fel a kérdést... - Én... azt hiszem... remélem. - Akkor sok szerencsét! És pókerarc! Ne kegyelmezz! Meg minden hasonlót! Rámeredtem, aztán kitört belőlem a nevetés. - Te tisztára megőrültél! 11

Isobel elmosolyodott. - Nem szoktam lelkesítő beszédeket tartani. Úgyhogy... csak menj és kapd el őket, vagy mi. - Igenis, főnök! Isobel a vállára vetette dugig tömött hátizsákját. Aztán addig huzigálta fakóbarna haját, míg a lófarkából kiszabadult tincsek az arcába hullottak. - Akkor ne légy nyúl! Ahhoz képest, hogy nem kedveli a lelkesítő beszédeket, egész jól csinálta. És közben rátapintott a lényegre. Bármennyire nem szívesen ismerem el, hajlamos vagyok halogatni a fontos beszélgetéseket. De soha semmi nem fog megváltozni, ha továbbra is némán javítgatom mások irományában a hiányzó pontosvesszőket, ahelyett hogy én magam írnék cikkeket. Engem többet nem tolnak háttérbe! Sajnos amikor beléptem az újságíróórára, Mr. Elliot már javában magyarázott... hát csukva tartottam a számat. Nem volt szokatlan, hogy kiabált, még a legjobb napokon is kiszámíthatatlanul viselkedett. Abban a hiszemben élt, hogy ordibálással kell kimutatnia, mennyire törődik velünk. Ha ez az érvelés helyes, akkor tényleg törődött velünk. Nagyon is. A legjobb, ha ilyenkor hagyjuk, hogy befejezze hosszú lére eresztett beszédét, csak utána lehet valami vitatható tevékenységbe fogni, mondjuk, hangosan levegőt venni. Bár erősen kétlem, hogy az „itt az ideje, hogy még többet hozzatok ki magatokból" típusú közhelyekkel sikerült volna bármit is elérnie a tanítványainál. A csoportban kétfajta diák ült. Az egyik azért vette fel ezt a tárgyat, hogy jó pontokat szerezzen a suliknál, ahova majd felvételizik, a másik azért, mert úgy gondolta, innen könnyű kilógni, hogy a tornaterem mögött elszívjon egy cigit. Csak páran voltunk, akiket valóban érdekelt a Smithsonian minősége, mi pedig Lisa Anne fennhatósága alá tartoztunk. Ő az újság főszerkesztője, jövendő Yale- vagy Harvard-hallgató, abszolút sikeresélyes. Nem volt 12

nehéz elképzelni ragyogó jövőjét, nem kizárt, hogy majd Emmy-díjas politikai beszélgető műsorokat vezet. „Jó reggelt! Élőben Lisa Anne-nel! Ideje köszönteni első vendégünket, az egykori alelnököt, A1 Gore-t. Nos, Al, most éppen min dolgozik?" A média imádná. Szerintem tíz éven belül a Smith gimi könyörögni fog Lisa Anne-nek, hogy ő tartsa meg a végzősök avatóbeszédét... de sajnos vissza kell utasítania a felkérést, mert sebesült katonákkal, dühös dzsihádosokkal vagy valami ilyesfélékkel készít éppen interjút. Nem mintha féltékeny lennék rá. Legalábbis nem nagyon. - Smith! Felkaptam a fejem a füzetemből, ahova apró sírköveket rajzoltam, mindegyiken a saját nevem. Nem vagyok túlságosan babonás, de ez azért nem jó jel. Bár ami az ördögi praktikákat illeti, a morbid feliratoknál sokkal pokolibb, hogy kiszúrnak Mr. Elliot szónoklata alatt. Remélem, senki nem vette észre, hogy remegni kezdett a kezem. Tessék. Mr. Elliot karmozgása zseniálisan utánozta a szélmalom lapátját. - Az elmúlt évben Smith remek munkát végzett a korrektúrákkal és... hm... a tördeléssel. Az újságírásnak ez a része is roppant fontos! Mások is csatlakozhatnának hozzá! Itt az ideje, hogy még többet hozzatok ki magatokból! Akár meg is dicsőültem volna, ha nem ér teljesen váratlanul a tiráda. És ha vette volna magának a fáradságot, hogy a keresztnevemen szólítson, amiről szerintem lövése sincs. Marhára utálom, hogy mindenkit (kivéve Lisa Anne-t) a vezetéknevén szólít, mintha a seregben parancsra váró katonák lennénk. Ilyenkor mindig hiperérzékeny leszek a tényre, hogy a két Smith lány közül én vagyok a kis stréber. 13

Úgyhogy mély levegőt vettem, és mielőtt még elvesztettem volna a beszédképességemet, megszólaltam: - Az a helyzet, Mr. Elliot... Az egész osztály pillantása rám szegeződött. Lehetetlennek éreztem, hogy egy teljes mondatot megformáljak. - Mi van, Smith? - csattant fel türelmetlenül a tanár. Határozottan okosabb lett volna, ha befogom a számat. De most már késő. - Csak az... hogy már harmadik éve korrektúrázok. Arra gondoltam, talán csinálhatnék... szóval valami mást. Mr. Elliot gondterhelten elkomorodott, nekem meg összeszorult a gyomrom. Nemet fog mondani. Kijelenti, hogy a lap szempontjából létfontosságú, hogy én legyek a korrektor. Jövőre érettségizek, és úgy hagyom el az iskolát, hogy csak az írásjeleim jelentek meg a Smithsonianben... És továbbra sem vesz tudomást rólam senki, miközben a két legjobb barátom nélkülem röppen el Hollywoodba. - Figyelem! - mordult fel Mr. Elliot, miközben körbepásztázta a termet. - Pontosan erről beszélek! Smith végre ugrásra kész! És mi vele tartunk. - Átható tekintettel végigmért. - Smith, tiéd az első oldal. Beszélj Lisa Anne-nel! A döbbenettől eltátottam a számat, de képtelen voltam kinyögni, hogy: „Nem az első oldalt szeretném, hanem novellát írni", mert felemelt keze belém fojtotta a szót. - És működjön a dolog, Smith! Nos, hol is tartottunk? Igen... javítani kell a hirdetésen... Azzal simán témát váltott, én meg gyötrődhettem tovább magamban. Az első oldal? Soha nem akartam az első oldalt. Abban reménykedtem, hogy ha a novellaírás nem válik be, talán előléptet, és írhatok a menzáról. Egy cikket a csokis muffinról valami kisebb témáról, ami megfelel az íráskészségemnek. Soha nem vártam, hogy egyik pillanatról a másikra korrektorból első oldalas riporterré nevezzen ki. Ilyen csak a 14

tündérmesékben fordul elő, amikor Hamupipőke egy csapásra átváltozik báli ruhás szépséggé, csakhogy jelen esetünkben a szerencsétlennek fogalma sincs, hogyan kell táncolni egy királyi bálon. És szeretné, ha lenne ideje megtanulni a lépéseket, hogy lehetőleg ne botoljon meg a saját cipője orrában, és ne essen pofára a bálteremben! Ötletem nem volt. Tervem nem volt. Tapasztalatom meg végképp semmi. Viszont kaptam egy spontán utasítást egy megbízhatatlan tanártól - na meg egy dühös Lisa Anne-t, aki abban a pillanatban hozzám robogott, ahogy Mr. Elliot befejezte a lapértékelést. - Hát ez meg mi a fene? - kérdezte ingerülten. - Amatőr! Hadd fogalmazzak egyszerűen, korrektorkám: lehet, hogy Mr. Elliot a tanár, de felelősséggel nekem tartozol. Ha tehát nem hozod a legforróbb, legszexibb, legizgalmasabb címlapsztorit, személyesen gondoskodom róla, hogy a korrektúránál soha ne kerülhess közelebb az újságíráshoz! Világos? Na ja. A csaj igazi médiacukiság lesz... de adáson kívül valódi, terrorista. Már látom is a teljesíthetetlen követelményeitől kiégett gyakornokok végeláthatatlan sorát. - Igen, világos - nyeltem nagyot. - Remek. - Lisa Anne megigazgatta az ingblúza gallérját. Ő volt az egyetlen felsőéves, aki mindig úgy járt, mintha a Harvard felvételi beszélgetésére készülne. Szerintem már azért fel kellene venni, mert rendszeresen az előkészítősök norvég mintás szvetterét viseli. Végül is már úgy néz ki, mint aki közéjük tartozik. - Feltehetően még nem állsz azon a szinten, hogy egyedül végezd el ezt a feladatot - folytatta a kioktatást. Igaz ugyan, hogy én is pontosan ezt gondoltam, de ahogy a szavak megvetően elhagyták tökéletesen csillogó, rúzsos ajkát, azonnal védekezni kezdtem: - Én tudok ír... - Ha személyeskedni akarnék, nem használtam volna a „feltehetően" szót. Erről nem nyitunk vitát. 15

Nem tetszett, de nem mondhattam ellent. Az ő kezében a hatalom, és ezt mind a ketten tudtuk. És ismétlem, Lisa Anne soha nem kételkedett saját képességeiben: addig nyomult, amíg megszerezte, amit akart. És még akkor is irigyeltem elképesztő magabiztosságát, amikor így, egyetlen mondattal lesöpört. Belőle aztán sose lesz mellőzött, jelentéktelen legjobb barátnő. - Scott! - kiáltotta. Felkaptam a fejem. - Mit művelsz? - sziszegtem. - Minden rendben lesz. Nincs szükségem rá. Menni fog. A sztori gyakorlatilag már kész is van. - Lisa Anne felvonta egyik szemöldökét, várta, hogy kifogyjak a hazugságokból. - Komolyan, nem fontos. Kérlek, ne! - Nem érdekel, te mit tartasz fontosnak. Nekem az újság az első. A címlapsztorihoz címlapfotó kell. - Elhallgatott, és figyeltük, ahogy közeledik rettegett végzetem, Scott Fraser. 180 cm magas, elképesztően jóképű, fekete Converse cipőben, sötétkék farmerben, cseppet gyűrött fekete pólóban, szürke zakóban, és kezében az elmaradhatatlan Nikon. - Scott, Jane istápolása az új feladatod. A srác zöld szemében apró, barna pöttyök. Leplezetlen gúnnyal mondta: - De jó nekem! Lisa Anne vállat vont. - A te felelősséged, hogy ne szúrja el, nekem nincs időm bébicsőszködni. Kedden meg kell jelennünk. Szóval tegyél meg mindent, hogy működjön a dolog. - Megint felém fordult. - Vésd a fejedbe, korrektorkám, ha ezt elcseszed, soha többet nem írhatsz a Smithsonianbe. - Ördögien elmosolyodott. Azért csak lazán! Nekem végem.

16

3. FEJEZET - Szóval mi a terved? Nem tudtam magamhoz térni a sokkból, hogy itt ülök, szemben Scott Fraserrel, mintha semmi nem történt volna köztünk. Mintha nem barátkoztam volna vele, amikor valami Los Angeles-i magániskolából idekerült. Aztán jól hátba döfött azzal, hogy azt mondta Lisa Anne-nek: „Jane? Szerintem nem alkalmas újságírónak. Valami hiányzik belőle." Szó szerinti idézet. Azt hiszem, ha valaki jóképű tizenhét éves srác, tehetséges fotós, akkor amint megtalálja a helyét, úgy söpri le magáról a strébereket, mint más a porszemet. Legalábbis Scott ezt tette. Nem mintha valaha is a fejére olvastam volna azt a „hiányzik belőle" ügyet. Isobelnek igaza volt. Kerülöm a konfliktusokat. Szóval nem álltam elé, és nem estem neki: „Honnan tudod, hogy nincs érzékem hozzá? Eddig még egy muffinról se írhattam! Kösz, hogy a hátam mögött leszóltál, hülyegyerek!" Helyette száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és egyetlen hang nélkül bevonultam a könyvtárba. A legrosszabb az volt az egészben, hogy én tényleg úgy éreztem, kezdünk összebarátkozni Scott-tal. Azon a napon például azért érkeztem korábban az újságíróórára, hogy megkérdezzem, van-e kedve Corey-val, Kenzie-vel és velem átugrani Portlandbe. Gondoltam, biztos örülne, ha kiszabadulhatna egy kicsit Forest Grove unalmából. Éppen meg akartam hívni, amikor meghallottam, miről dumál Lisa Anne-nel. Szerencsére sikerült észrevétlenül elillannom (mert még olyankor is a láthatatlanná válás mestere tudok maradni, amikor engem savaznak). Közben úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Ennek ellenére szerettem volna megadni neki az ártatlanság vélelméhez való jogot. Persze annak a valószínűsége, hogy elnézést kérne, vagy magyarázkodna, hogy valami fatális 17

félreértésről volt szó... hát ha erre fogadok, biztos vesztek. Vagyis legbelül tudtam én, hogy soha nem fog megtörténni. Ebben az életben legalábbis. Csak nem akartam elfogadni. Kenzie akkoriban vált híressé, én meg akkoriban kezdtem kapiskálni, hogy semmi nem marad úgy, ahogy volt. Mert az amerikai közönség vagy imádni fogja a barátnőmet, vagy kegyetlenül kigúnyolja, de a rivaldafény mindenhová követi. Engem meg az árnyékba száműz. Ezért reménykedtem, hogy csak én fújom fel a dolgokat Scott-tal kapcsolatban. Nem akartam semmi rosszat elhinni az új barátomról. Róla, aki nem ismer alsós korom óta, akit nem érdekel a nővérem népszerűsége, aki nem bánik úgy velem, mint egy szánalmas kívülállóval. Na, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna ezzel a görénnyel kapcsolatban! Kiderült, hogy az iskolában töltött első hetében nem azért vacakolt annyit mellettem a Photoshoppal, mert okos vagyok, vagy mert esetleg lenyűgözte a személyiségem, a gödröcskés mosolyom. Nem, hanem csak úgy tett, mintha kedvelne, hogy Kenzie közelébe férkőzhessen. Már a legelején sejtenem kellett volna. Először elvakított, hogy Lisa Anne nyilvánosan gratulált neki, amiért olyan klassz felvételt készített az én legjobb barátnőmről: a képen Mackenzie dermedten áll a félelemtől, amikor az újságírók rávetik magukat. Scott aznap lőhette a képet, amikor be akartam mutatni őket egymásnak. Végül egyáltalán nem is kellettem a híres fotóhoz - úgyhogy visszasüllyedhettem a teljes homályba. Akkor még nem tudtam, de azon a napon alakult át teljesen. Az Új Srácból mindenki kedvenc görénye lett. Úgyhogy amikor Lisa Anne felsorakoztatott bennünket, hogy tapsoljuk meg, leforrázva valami kifogást motyogtam, és kiszöktem a mosdóba. Azóta Scott-tal gondosan kerüljük egymást. Ha nagy ritkán a számítógépek korlátozott száma miatt egymás mellé 18

kényszerültünk, mindketten elővettük az iPod-unkat. Kész csoda, hogy eddig megúsztuk a közös munkát. Örültem volna, ha ez a csoda tovább tart. Fáradtan megdörzsöltem a homlokomat. Azzal biztattam magam, hogy biztos tervvel felfegyverkezve képes leszek kezelni a Scott Fraser-jelenséget. És ez be is vált volna, ha negyedórával korábban Mr. Elliot nem zavar össze mindent. - Bocs, megismételnéd? - motyogtam, amikor végre észrevettem, hogy várakozóan bámul rám. Ez is egy módja, hogy jelezzem, nem félemlített meg a feladat. Nem ám! - Azt kérdeztem, mi a terved - mondta kétnegyedrészt unottan, egynegyedrészt ingerülten és egynegyedrészt azzal az önelégült magabiztossággal, ami jelezte, hogy biztosra veszi, úgyse sikerül megírnom a címlapsztorit. - Még nem tudom - ismertem be. Összefonta a karját. Szerettem volna mondani valamit, bármit, amitől lelohad az az ostoba vigyor a képéről. De sajna éreztem, hogy igaza van: nem állok készen a feladatra. - Van valami elképzelésed? - Ööö... nincs? - Talán jobb lett volna, ha nem úgy hangzik, mint egy kérdés. - Na, ezzel sokat segítettél, Korrektor! Rábámultam. Brad, a sportriporterünk egyetlenegyszerkérte tőle, hogy szerkesszen meg egy cikket, mire Scott legyintett, és azt mondta: „Majd a Korrektor megcsinálja." Ez az idióta gúnynév úgy terjedt, mint a bozóttűz, és attól fogva az újságnál tulajdonképpen senkinek nem kellett bajlódnia azzal, hogy megtanulja a nevemet. Sajnos nem tehettem meg, hogy gyerekes bosszút állok rajta. Éretten kellett viselkednem, mert be akartam bizonyítani, hogy a helyesíráson kívül máshoz is értek. Akkor komolyan vennék, ha azt javasolnám, legyen irodalmi rovat az újságban. Előbb tehát meg kell írnom ezt a cikket. 19

- Nem jegelhetnénk egy kicsit az ellenségeskedést, Scott? Öt perce sincs, hogy megkaptam a feladatot. Adj egy kis időt, oké? Rendületlenül vigyorgott. - Jöjjek vissza a jövő héten? - gúnyolódott. - Addigra kitalálod? Mély levegőt vettem, és elképzeltem, hogy vigyorgó iguánává változtatom, és egy kézigránáttal a levegőbe röpítem. Máris jobban éreztem magam. - Függetlenül attól, hogy mit gondolsz, Scott, a cikket én írom. És mivel a te hírnevedet is befolyásolja, legalább annyira érdeked, mint nekem, hogy sikerüljön. Természetesen blöfföltem. Egyáltalán nem egyforma kockázatot vállaltunk. Ha pocsék képet készít, azt mondják, pechje volt. Ha én elszúrom, érettségiig a Korrektor maradok, vagy ami még rosszabb, teljesen Láthatatlanná válók. De Scottnak ezt nem kell tudnia. - Azt hiszed, elmeszelhetsz az újságnál? - Ha lehet, még szélesebben vigyorgott, mintha a gondolat annyira nevetséges lenne, hogy azt szavakkal nem is lehet kifejezni. - Ebben az életben soha, Korrektor! Senki másnak nem bírtam volna lelkifurdalás nélkül a képébe hazudni, csak hogy védjem magam, de Scott Frasernek... simán! Előrehajoltam, és farkasszemet néztem vele. - Még új vagy itt. És mindketten tudjuk, hogy néhány elfogadható fotó... - Elfogadható?! - hördült fel. - Ühüm. Bár inkább átlagosnak mondanám - hazudtam. Szóval a lényeg, hogy ettől még nem vagy bebetonozva ide. Tehát ha nem szállítjuk a bomba jó sztorit - mi ketten -, seccperc a negyedik oldal alján találod magad. Scott arcáról varázsütésre eltűnt a vigyor. Mégiscsak be kéne lépnem a színjátszó szakkörbe. Igaz,a nővérem érettségi előtt minden létező darabban szerepelt, és ezzel az örökséggel nem lehet versenyezni... de talán nem is 20

olyan rossz ötlet. Ha meg tudtam etetni Scott-tal ezt a teljes marhaságot, akkor tutira szorult belém színészi tehetség. Persze pszichológus is lehetnék, mert pontosan tudtam, hogyan vegyem rá a srácot, hogy segítsen. Csak rá kellett erősíteni az „új fiú vagyok" bizonytalanságra, és hagyni, hogy beparázzon a tökéletesen kiszámíthatatlan Mr. Elliottól. Legalábbis mindenki másnál így működött volna a dolog. Scott viszont önelégült magabiztossággal nézett rám. - A képeimmel nem lesz semmi gond. Ha van cikk, lesz fotó. Eszedbe jutott már valami? Igyekeztem felidézni Lisa Anne utasításait. Valami szexit akart az első oldalra. Valami provokatívat. Valami botrányszagút. Na ja. Hát semmi ilyesmi nem jutott az eszembe. Viszont meghökkentően könnyű volt Scott képébe hazudni: - Még szép, hogy vannak ötleteim! - Várakozva meredt rám. - Én... szóval... beépülök. Nem is próbálta leplezni gúnyos nevetését. - Nagyszerű. Jane Smith: „Az álruhás riporter és az elveszett ebédpénz esete". Sajnos igaza volt. Elméletben persze nagyon izgalmas a kémkedés, de értelmetlen, ha az íráson kívül nincs más cél. Előbb ki kell szemelni a célpontot, csak utána lehet beépülni, és ezzel visszakerültem a kiinduló helyzetbe: vagyis nekem végem. - Meg tudom csinálni - makacskodtam. - Naná, Nancy Drew. - Nancy Drew nyomozó, nem riporter. Csak a pontosság kedvéért. - Miattam nem kell aggódnod, Korrektor. Tiéd a címlapsztori. Szóval vagy találj ki valamit, vagy spurizz vissza az egérlyukba! Nekem mindegy, mit csinálsz, amíg nem az én időmet pazarolod. Kihúztam magam, és gondolatban a drága kameráját az iskola előtti széttaposott rágógumikkal teleszórt járdához 21

csaptam. - A nap végére tudni fogod. Legkésőbb. Remélhetőleg. Bólintott. - Ebédnél találkozunk. Mielőtt tiltakozhattam volna az ötlet ellen, felkapta a hátizsákját, és egy szabad számítógéphez caplatott, ahol nyugodtan trükközhetett a képeivel. Nincs is jobb, mint az ősvégzet rád szegeződő fényképezőgép-lencséje előtt ásni elő a címlapsztorit, miközben újdonsült sztárbarátaiddal ebédelsz. Még hogy minden rendben lesz! Na persze.

22

4. FEJEZET - Izé... Jane? Ne borulj ki, de szerintem Scott Fraser be akar cserkészni. Isobel szeme a meglepetéstől elkerekedett, amikor mindössze megrántottam a vállamat erre a hírre. De nem hagyta annyiban. Suttogóra fogta: - Beszéltél Mr. Elliottal? Ezért akar Scott Fraser... Elhallgatott, csípőre tette a kezét. - Valamit eltitkolsz, igaz? Kikukucskáltam a válla fölött. Scott türelmesen álldogált a szendvicses sorban, hűséges gépe a nyakában lógott. Lassan körbepásztáztam az egész ebédlőt, nehogy azt higgye, őt keresem. Fölösleges erősíteni amúgy is túl nagyra nőtt egóját. Bár nem volt könnyű feltűnés nélkül sasolni a srácot, mert Isobel izgatottan igazgatta mellettem a szemüvegét, hogy jobban lásson. Megjegyzem, nem valami diszkréten. - Bonyolult a helyzet. Jelenleg afféle próbaidős beépített riporter vagyok. Scott azért lóg körülöttem, mert ő a fotós. Isobel arca felfénylett. - Jane, ez fantasztikus! Gratulálok! Engem viszont annyira nyomasztott, hogyan kerülhetném el Lisa Anne haragját, hogy nem maradt erőm ünnepelni az előléptetésemet. Még nem. Majd akkor, ha pontot tettem az ire, áthúztam az utolsó t-t, és nyelvtanilag is tökéletes cikkemet leadtam Mr. Elliotnak. - Kösz, Isobel. Most már csak egy sztorira lenne szükségem. Valami provokatívra. - De Jane, te soha nem provokálsz senkit! - ingatta a fejét kételkedve. Örökösen ez a „Jane, te képtelen vagy erre meg arra" szöveg! Komolyan, kezdek kiakadni. Jó, Lisa Anne-től és Scott-tól nem vártam mást, de legalább Isobel hihetne bennem egy kicsit jobban. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 23

felszólaltam az osztály előtt. Oké, végül nem álltam elő az irodalmi rovattal, de előbb-utóbb sor kerül arra is. - Csak a cikknek kell provokálónak lennie. Nem nekem magyaráztam, talán kicsit túl védekezően. - A kettő teljesen más. - És Scott a képek miatt állandóan követni fog? - Igen. Isobel elgondolkodva bólogatott. - Hát... az igazat megvallva kétlem, hogy bármilyen eredményre jutnál, ha minden rezdülésedet szemmel tartja. - Mert annyira bunkó? - rántottam meg a vállam. - Elbírok vele. - Mert annyira cuki. Eltereli a figyelmedet. Hitetlenkedve bámultam Isobelre. Eddig ő volt a csoport racionális tagja, aki mindent tárgyilagosan mérlegelt. - Nincs Scottban semmi cuki. Hidd el nekem, a látszólag nyugodt felszín alatt egy dühöngő egomán rejtőzik! Isobel már-már klinikai alapossággal szemrevételezte a srácot. - Igazad van. Nem cuki. - Na ugye! - A ketchupért nyúltam, a sült krumplimnak szüksége volt némi ízesítésre. A menzánk táplálkozástudományi szempontból sok kívánnivalót hagy maga után... - A vonásai túl klasszikusak ahhoz, hogy cukinak mondhassuk. Az orra markáns, de nem aránytalan. A rövid, borzas, sötétbarna haj és a zöld szem kombinációja általában a „dögös" kategóriába tartozik, és vagy valami elképesztő anyagcseréje van, vagy rendszeresen edz. Tökéletes formában van a srác. Isobel nem tévedett, ezeket a jeleket már én is határozottan észrevettem. Ami nem jelent semmit. Ilyesmi előfordul, mert a hormonok nem figyelmeztetik az embert, hogy az a bizonyos őrületesen dögös pasi a fényképezőgépével alapvetően egy gennygóc. 24

Hátba szúrós gennygóc, hogy egészen pontos legyek. - Hát engem a felszín alatti dolgok jobban izgatnak. Mit mondhatnék? Válogatós vagyok. Isobel megvonta a vállát. - Szóltál Mackenzie-nek vagy Logannek vagy... - Húzd arrébb a segged, dagi! Nem, ezt nem én mondtam Isobelnek. Az érdem a focista Alex Thompsoné, az egyik Menőé, aki a Smith Gimnázium minden idők legnagyobb seggfeje. Durva beszólásai mérföld hosszú listája mellett a Scott-tál kapcsolatos sérelmeim eltörpülnek. Ha csak annyi lenne Alex Thompson rovásán, amiket elsős korában a legjobb barátommal, Corey-val művelt - már azért gyűlölnöm kéne. Annak a délutánnak az emléke azóta is kísért. Corey mellett álltam az ebédlőben, amikor Alex Thompson odakiáltott: - Megjött a köcsög! - Mindenki füle hallatára. Corey elsápadt, a bőre viaszsárga lett, miközben gyakorlatilag az egész suli kínosan feszengve vihogott. Rajta. De senki nem állt fel és nem ordította le Alexet, hogy mekkora barom! Corey-t figyelték várakozva - gondolom, abban reménykedtek, hogy elsírja magát, mert akkor még izgalmasabb lett volna a helyzet. Én pedig tudtam, hogy órákon belül mindenki Corey szexuális beállítottságán csámcsog majd. Hogy a tesiöltöző nem lesz számára biztonságos hely, mert azt fogják terjeszteni, hogy folyton a többieket kukkolja. - Sírni fogsz, kis tündér? - szívatta tovább Alex. Szánalmas. Olyan szorosan fogtam azt az ostoba műanyag tálcát, hogy elfehéredtek az ujjperceim, a távolságot méregettem a között a szemét disznó és a legjobb barátom között, és... Nem csináltam semmit. Alex Thompson kegyetlen vigyorral méregetett, provokált minket, hátha ráugrunk. Én meg ott álltam, tökéletesen tehetetlenül, és csak bámultam arra a széles vállú focistára, aki 25

képes volt erre az értelmetlen gonoszságra. Ha Corey nem rángat arrébb, valószínűleg örökre ott ragadok, és tátott szájjal meredek Alexre. Odakint se tudtam megszólalni. Némán bólintottam, amikor Corey megesketett, hogy nem beszélek a történtekről. Még arra sem próbáltam rávenni, hogy legalább Mackenzie elől ne titkolja. Csak hallgattam, és megöleltem. És amikor két évvel később Alex Thompson az ebédlőben elhasaltatta Kenzie-t, kiderült, hogy még mindig egy konfliktuskerülő, gyáva nyúl vagyok: mert úgy álltam ott, mint Bálám szamara. Úgyhogy nem kellett volna meglepődnöm, hogy Alex Thompson az ebédlőben sértegeti Isobelt, hisz amúgy is ez a kedvenc terepe. Csak azért reménykedtem, hogy mostanra visszavesz a szemétkedésből, mert Logan - a hokicsapat kapitánya, egyben Mackenzie fiúja - figyelmeztette, hogy szálljon le rólunk. Egyébként ezen össze is balhéztak akkoriban Kenzie-vel, mert a barátnőm nem szereti, ha mások vívják meg helyette a csatáit. Általában egyetértek vele, de ha olyan vadállatokról van szó, mint Alex Thompson, akkor sokkal fontosabbnak tartom, hogy vége legyen a stréberkínzásnak, mint azt, hogy előadjuk az erős és önálló nőt. De Alex vagy nem fogta fel Logan üzenetét, vagy úgy gondolta, a védelem Isobel-re már nem terjed ki. Különben is új hús, és se Logan-hez, se Mackenzie-hez nincs sok köze. Könnyű célpont. És igaza lett volna, ha az elmúlt pár napot nem azzal töltöm, hogy mentálisan felkészüljek a Mr. Elliottal való összecsapásra. Nem is igyekeztem visszafogni a hangerőmet, amikor ráordítottam Alexre: - Szóltál? - meredtem a lehető legellenségesebben a szemébe. (Ugyanazzal a pillantással, ami Scottnál pár órával korábban amúgy teljességgel hatástalannak bizonyult.) Minden porcikám abban reménykedett, hogy meghunyászkodva azt 26

motyogja: „Egy szót se szóltam", és akkor annyiban hagyhatjuk a dolgot. - Azt mondtam: „Húzd arrébb a segged, dagi!" De ezúttal nem csak úgy mondta. Gyakorlatilag olyan hangosan üvöltötte, hogy az egész ebédlő hallotta. Isobelnek nem sok kellett, hogy elsírja magát, reszkető ujjakkal tolta fel az orrnyergén a szemüvegét. A legrosszabb a beletörődő tekintete volt - mint aki elejétől fogva tudta, túl szép ez a nap ahhoz, hogy így is maradjon. Ekkor csaptam le. A pultra dobtam a tálcámat, meglendítettem az öklömet, és Alex Thompson képébe vágtam. Keményen. Meglepődtem, milyen éles fájdalom hasított a kezembe. „Basszus, ez fáj!" - gondoltam. Mintha kiszakadtam volna a testemből, ahogy azokban az undorító horrorfilmekben látni. Ha nem éreztem volna a fájdalmat, na meg nem látom Alex Thompson gránitkemény arcán a gyilkos dühöt, még meg is győzöm magam, hogy csak képzeltem az egészet. De valóság volt, ahogy Alex ökle is. Magam elé kaptam a kezem, de nem tudtam kivédeni az ütést, ami olyan erővel csapott le rám, hogy hátratántorodtam. Az agyam kiürülhetett, de a testem tutin érezte, amikor találkozott az ebédlő betonpadlójával. Az égető fájdalomtól elakadt a lélegzetem, de igyekeztem feltápászkodni. - Harc! Harc! Harc! - skandálták körülöttünk a többiek. Mindenki, kivéve Isobelt. Azt hiszem, annyira meghökkent, hogy képtelen volt megszólalni. Alex a következő támadásra készült, amitől a női önvédelmi foglalkozáson (meglehetősen korlátozott mértékben)elsajátított tudásom beugrott, az agyam meg kikapcsolt. Ütöttem, csíptem, karmoltam, téptem, rúgtam, ahol értem. Csak homályosan éreztem, hogy ismeretlen karok megpróbálnak szétválasztani bennünket, miközben még egy utolsó lendülettel bemostam volna neki, de a tanár vasmarka ellen nem győzhettem, 27

erőszakkal elvonszolt. Hallottam, hogy Kenzie és Logan a nevemet ordibálja, de nem láttam őket, mert Scott vakuja ideiglenesen megvakított. A küzdelem alatt is hallottam a gép szakadatlan kattogását - klikk, klikk, klikk -, de nem nagyon izgatott. Sőt inkább totál hidegen hagyott. Amikor egy háromajtós szekrényhez hasonló focista ökle közeledik a szemedhez, akkor az élet apróbb részletei valahogy érdektelenné válnak. Az utolsó, amit az ebédlőben láttam, mielőtt barlanglakó módjára kivonszoltak, az a négy barátom, akik rohanva siettek a segítségemre. Meg persze Scott, aki újabb felvételeken örökítette meg drámai távozásomat. És Isobel még csodálkozik, hogy ki nem állhatom ezt a srácot!

28

5. FEJEZET - Tehát, Jennifer, elmagyaráznád, mi történt az ebédlőben? Hitetlenkedve bámultam Rob Shelderre, az iskola nevelési tanácsadójára. Mégis mi a fenét vár? Mondjam azt: „Bocs, azt hittem, jó ötlet ok nélkül megtámadni a focicsapat legnagyobb bikáját"? De mivel én vagyok a drága jó Jane Smith, visszafojtottam a szarkasztikus megjegyzést, és inkább azt tettem, amiben a legjobb vagyok: gondosan lepleztem az érzéseimet. - Izé... Jane a nevem. Nem Jennifer. Egyébként Alex Thompson bántotta a barátomat, ezért húztam be neki. - Értem. - Mr. Shelder lejegyzett valamit, majd a lehető legodaadóbb tanácsadói figyelemmel az arcán felnézett. Gyakran véded meg a barátaidat? - Nem. Rendszerint gerinctelen vagyok. - Ugyan, ez biztosan nem igaz - nyugtatgatott. - Semmi szégyenletes nincs abban, ha az ember kerüli a konfliktusokat, különösen, ha azok tettlegességgé fajulhatnak. - Na persze, marha erényes hagyni, hogy mindenféle tetű alakok szemétként bánjanak a barátaimmal. A keserű szavak feltartóztathatatlanul buktak ki belőlem, amitől iszonyú kényelmetlenül éreztem magam, és inkább a kétes tisztaságú padlót bámultam. Képtelen voltam Mr. Shelder szemébe nézni, mert pontosan tudtam, mit látnék: rosszul leplezett lenézést. A hangjában már felfedeztem. Amikor majd hazamegy, a fejét csóválja, és valami hasonló ostobaságot motyog maga elé: „Kamaszok... Miért kell mindent annyira felfújniuk?" - Az erőszak soha nem megoldás, Jenny. Könnyen beszél. Nem ő tett úgy, mintha nem hallaná, hogy az ebédlőben a helyünket a „köcsögök és kancsók" asztalának nevezik. Ami engem illet, már évekkel ezelőtt pofán kellett volna vágni a srácot. Kicsit csodálkozom is, hogy eddig nem 29

történt meg. A mutatóujjammal óvatosan megtapogattam bekékült szemem sarkát. Kegyetlenül lüktetett. Természetesen - feleltem Mr. Sheldernek. Arra se vettem a fáradságot, hogy megint kijavítsam a nevemet. Túl sok energiába került volna, és nem is izgatott. Különösen, hogy a szemem legalább olyan ritmusban lüktetett, mint a ReadySet leggyorsabb rockszáma. Azon gondolkoztam, vajon melyik daluk illene legjobban hozzá, miközben igyekeztem kiiktatni a tanácsadót a tudatomból. - Remek. Örülök, hogy hajlandó vagy elnézést kérni. Valóban így lehet legmegnyugtatóbban rendezni a helyzetet. Na ez már kizökkentett a fájdalom okozta bénultságból. - Hogy micsoda?! Nem létezik, hogy én elnézést kérjek attól a... Mr. Shelder most azt a rosszallását tökéletesen tükröző arckifejezését öltötte fel, amivel a hozzám hasonló szófogadó lánykákban bűntudatot ébreszt. Csakhogy amióta bepörögtem azt hiszem -, már nem vagyok annyira szófogadó kislány. Nincs az az isten, hogy bocsánatot kérjek Alex Thompsontól! Azok után, amiket a barátaimról mondott. - Janice, gondolkodj értelmesen. Tudod, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül. Megtámadtál egy futballistát egy héttel a nagy mérkőzés előtt. Szerencséd, hogy nem hívatom be a szüléidét. Ja persze, világos. A bűnöm nem is az, hogy behúztam valakinek, hanem hogy éppen egy focistának mostam be, ráadásul a hülye iskolák közti bajnoki meccs előtt. A suli tényleg nagy szívás. - De mivel ez az első vétséged - folytatta a tanácsadó -, szerintem egy órák utáni elzárás elegendő elrettentés lesz számodra. A vállamra lódítottam a táskámat. - Legközelebb majd visszafogom magam, miközben péppé vernek. Sőt vigyázni fogok, hogy lehetőleg udvarias hangon 30

utasítsam rendre az illetőt. A hirtelen beállt csend beindította a bűntudatreflexemet. Nem Mr. Shelder tehet arról, hogy bajba keveredtem. Ha kiállna értem, és valóban meg akarná változtatni az iskola bevett rendjét, talán az állását kockáztatná. - Elnézést - motyogtam. - Nem verekszem többet. Rendesen viselkedem. írok egy erőszakellenes cikket az iskolai újságba. - Helyes! Várj csak... Milyen cikket? - Semmilyet. Ne is törődjön velem. - Összerezzentem, amikor felfogtam a szavaim értelmét. - Nem lesz túl nehéz dolga. Azzal kisétáltam az irodájából. És szembekerültem a barátaimmal. - Jane! Hivatalosan hős vagy! Fantasztikus voltál! Ahogy pofán vágtad... - Corey elismerően füttyentett. - Életemben nem láttam ennél szebbet! Isobel még mindig nem jutott szóhoz. Állt a folyosón, és engem bámult. Sajnos Kenzie-nek soha nem okozott gondot elmondani a velem kapcsolatos véleményét: - Begolyóztál?! Mégis mire gondoltál? Jaj, majd elfelejtettem! Egyáltalán nem gondolkodtál! Komolyan, Jane, mi nem világos abból, hogy „bazi nagy futballista"? Logan a barátnője vállára tette a kezét, amitől ő egyből lenyugodott. Még most se tudom megszokni, pedig már egy hónapja járnak, hogy Kenzie tekintete mindig ábrándossá válik, ha Logan a közelében van, és egyáltalán, pont úgy viselkednek, mint a szerelmespárok. A legjobb barátnőm egy Menővel jár, aki úgy bánik velem, mint egy okostojás húgocskával... Hát igen, idő kell, amíg megszokom. - Mack, lélegezz mélyeket! Jane, hogy érzed magad? A szemeden kívül fáj még valamid? Az égő fájdalom, amit az ebédlőben éreztem, nem csitult, én meg igyekeztem nem zokon venni, hogy az úgynevezett barátaim csak hadováinak összevissza, ahelyett hogy segítenének. Például nyugtató injekciót lőhetnének belém, 31

hogy öntudatlan legyek, amíg el nem múlik ez a kín. Vagy legalább a fejfájásomra adnának valami gyógyszert. Minden jobb lenne, mint Kenzie tirádáját hallgatni. - Mennyire... - Megköszörültem a torkomat, és újra próbálkoztam. - Mennyire nézek ki vészesen? - Nem vészesen nézel ki, hanem vagányul! - közölte Corey. - És az is vagány volt, ahogy nekimentéi Alexander Thompsonnak. Úgy estél neki, mint a kölykeit védő anyafarkas! Horkantást hallottam. Kénytelen voltam elfordítani a fejemet, hogy a jó szememmel megállapíthassam, honnan jön a hang. Scott. Természetesen. - Valami gond van, haver? - meresztette rá acélszürke szemét Logan. Remélem, engem soha nem fog ilyen hideg tekintettel méregetni. Néha azért jól jön, ha az embernek az iskolai hokicsapat kapitánya a haverja. Különösen, amikor rettenetes, sérülésből eredő fejfájás teszi lehetetlenné a józan gondolkodást. Scott ügyet se vetett Loganre, hozzám beszélt: - Érdekesen vadászol témákra, Korrektorkám. Klassz terv. Semmi nem nyűgözi le jobban a tanárokat, mint amikor ronggyá vereted magad egy focistával. Üzembiztos. - Cikket akartál írni? Miért? - kérdezte Corey, miközben védelmezően átfogta a vállamat. Megrándultam, mert pont ott érintett meg, ahova Alex behúzott. Fájt minden porcikám. - Jane cikket ír az iskolaújságba - magyarázta Isobel. Elég soká tartott, mire megtalálta a hangját. - Azt tervezi... - Isobel! - szakítottam félbe figyelmeztető hangon. A legkevésbé sem akartam, hogy Scott tudomást szerezzen a tervemről - különösen nem az előtt, hogy Mr. Elliot engedélyezi. Irodalmi rovatot létrehozni merész vállalkozás, de nem lehetetlen. Vagyis nem az, ha esélyt sem adok Scott-nak, hogy ellenem hangolja Lisa Anne-t vagy a tanárunkat. - Ne 32

most, rendben? Mindenki láthatta, ahogy nem túl diszkréten Scott felé biccentek. A srácot egyáltalán nem zavarta, hogy a figyelem középpontjába került. Vigyorgott. - Miattam ne hagyd abba, Isobel. Mit akartál mondani? - Hát... hogy az erőszak sosem jó válasz. Jane, nem lett volna szabad megütnöd Alexet. - Messze nem a szokásos lendülettel beszélt, nyilván sokkolták a történtek. De halványlila gőzöm se volt, mit mondhatnék, amitől jobban érezné magát. - Figyelj! Már hallottam a „fordítsd oda a másik orcádat" szöveget - nyögtem fáradtan. - Felfogtam. Tényleg. - Szerintem felesleges volt odafordítanod a másikat is mondta Scott. Közelről alaposan szemügyre vett, majd újabb képet készített. - Ha jól látom, mind a két orcád elég ramaty állapotban van. Logan nem tudta tovább visszafogni magát. - Mi a franc bajod van, ember?! Vidd az arcából azt az átkozott gépet! - Logan! - Most Kenzie volt az, aki figyelmeztetően a pasija vállára tette a kezét, nehogy eldurranjon az agya. - Fogadd meg a saját tanácsodat, és higgadj le! Logan mérgesen felé fordult. - Alex megütötte Jane-t! A mi Jane-ünket! Ez a baromarc meg csak állt és fényképezett! Nem tudtam, mit kezdjek ezzel a „mi Jane-ünk"-kel, deaz állítás többi része igaz volt. Illetve... Scott pontosan azt tette, amit Mr. Elliot és Lisa Anne akart. Sőt valószínűleg azt hitte, én is ezt várom el tőle: hogy végezze a munkáját. Nem mintha védeni szeretném. - Tudtam, hogy valamit otthon felejtettem, Logan: a hófehér paripámat! Tiszta szerencse, hogy te időben érkeztél. Nélküled mi lett volna Jane-nel? Soha nem nyerő ötlet felbosszantani a suli egyik 33

élsportolóját, még ha az olyan visszafogott is, mint Logan Beckett. Az ilyenek hajlamosak rá, hogy jó keményen bemossanak, és ezt saját tapasztalatból mondhatom megtanultam rendesen a leckét Alextől. Bár Scott nem úgy nézett ki, mint akinek segítségre lenne szüksége, ha be kéne húznia valakinek. Az izmai ugyan nem dagadtak a proteininjekcióktól, viszont nagyon formásak voltak. Mint ő maga. Jesszus, irtóra beverhettem a fejem, amikor Alex a padlóra küldött! Nincs más logikus magyarázat arra, hogy itt állok, Scott karjáról álmodozom, miközben a hokicsapat kapitánya legszívesebben seggbe rúgná. - Logan! - intette Kenzie, és ezúttal határozott figyelmeztetést hallottam a hangjában. A helyzet eldurvult, úgyhogy erőt vettem magamon, hogy helyre tegyem Scottot, mielőtt bárki ostobaságot követne el. - A királyfi fehér lovon is jobb, mint egy seggfej - hadartam -, szóval... dugulj el! A srác szája mintha mosolyra rándult volna, én meg tudtam, most játszottam el minden esélyemet, hogy komolyan vegyen. Viszont sikerült valamelyest lecsillapítanom Logant. A tartása végre ellazult, és megint rám figyelt. - Nincs agyrázkódásod, Jane? Egy szavadba kerül, itt hagyjuk a sulit, és megyünk hozzánk. - Már ápolónő is vagy? - vonta fel Scott a szemöldökét. - A szüleim orvosok. - Logan feszült hangja elárulta, micsoda erőfeszítéssel uralkodik magán. - Anyám az éjszakai ügyeletet alussza ki, de biztos megnézné Jane-t. - Jól vagyok, nyugi! Nincs szükségem orvosra. - A suliból pedig nem lehet csak úgy egyszerűen lelépni figyelmeztette ingerülten Kenzie. - A különtanárodnak egyáltalán nem tetszik, hogy időnként lógsz az órákról. Mivel Kenzie Logan barátnője és különtanára egyben, világos, hogy ismeri saját hivatalos álláspontját. - De hát vannak enyhítő körülmények. - Logan most 34

vigyorodott el először azóta, hogy engem kiütöttek. - Nézz csak rá! - Hm... van benne valami. - Hahó! - szóltam közbe. - Én is itt vagyok. - Tényleg elég pocsékul néz ki - bólogatott Corey, amikor egy újabb fejfájáshullám rohant meg. - Még mindig itt vagyok, srácok! Isobel zavartan állt egyik lábáról a másikra, közben a hátam mögötti szekrény horpadását fixírozta. - Miattam nem kellett volna, Jane... Komolyan. Nem nagy ügy. És akkor fogtam fel, hogy a monoklim sokkal hamarabb tűnik el, mint az önbecsülésén ütött seb. Ez nem tisztességes! Alexnek nem volt joga hozzá, hogy kipécézzen egy félénk elsőst, akinek a legmerészebb álma feltehetően, hogy beolvadjon az ismeretlenségbe a többi stréber társaságában. Hát ilyen az iskola. - Magam miatt tettem, Isobel. - Szerintem tudta, hogy hazudok. Tényleg miatta tettem meg. De ettől még helyesen cselekedtem. - Alex egy tahó! Isobel feltolta a szemüvegét, és ez a mozdulat elárulta, hogy pontosan annyira kínos neki erről beszélnie, mint nekem. - Nem lett volna szabad megütnöd, Jane. - Más nem jutott az eszembe - rántottam meg a vállam. - Csak... többet ne tegyél ilyet miattam, jó? Eltorzult az arcom, újabb fájdalomhullám söpört át rajtam. Hát tönkrevert izmaim tutira jobban örültek volna, ha inkább Gandhi útját követem, és nem Muhammad Aliét. De azért kipréseltem magamból egy mosolyt. - Megfontolom. Megszólalt az ötperces figyelmeztető csengő, a barátaim beolvadtak a különböző órákra siető diákok seregébe, de előtte Logan sokatmondó pillantást vetett Scottra: „Ha bántod, szétrúgom a segged! És élvezni fogom." - Akkor kész is vagyunk? - kérdezte közömbösen az 35

ősellenségem. Mikor bambán bámultam, megkocogtatta a fényképezőgépét. - Te megcsináltad a sztorit, én a képeket. A feladat a terv szerint végrehajtva. - Én ezt egyáltalán nem terveztem el! - tiltakoztam, habár sejtettem, hogy úgysem hisz nekem. - Nem úgy mentem ebédelni, hogy közben azon járt az agyam: „Hm... azt hiszem, ma összeverekszem egy futballsztárral." - De nem bántad meg. Ha visszamehetnél, és változtathatnál a történteken, nem tennéd meg. - Ez állítás volt, nem kérdés. - Dehogynem! - A szememre mutattam. Az biztos, hogy vakolókanállal kell majd felvinnem a festéket. - Először is lebuknék az ütés elől. Mosoly villant az arcán, aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt. - Még nem válaszoltál a kérdésemre. - Melyikre? Elég sokat kérdeztél. - Megdörgöltem a homlokom, és nagyon reméltem, hogy nem kaptam agyrázkódást. Már így is rengeteg házi várt rám, nem lett volna jó, ha le kell lassítanom. - Kész vagyunk a cikkel? - Azt hiszem, az iskolai bántalmazásról a kelleténél is több anyagot gyűjtöttem. - A vállamra vettem a táskámat. - És most órára kell mennem, különben a végén kétszeresen zárnak be délután. Scott bólintott, de nem engedte, hogy azonnal lelépjek. Belenyúlt a hátizsákjába, és adott egy doboz Pepsit. Én meg némi zavarral bámultam a békepipának is tekinthető ajándékra. - Öööö... kösz. Nem ezt szoktam inni, de azért... kösz szépen... Nem a legfrappánsabb köszönőbeszéd, de nem csoda, mert félig-meddig attól tartottam, hogy megrázza a dobozt, kipattintja, és az arcomba fröcsköli a kólát. Nem ezt tette, hanem megmarkolta a kezemet, felfelé irányította, és a hűvös dobozt a bedagadt szememhez nyomta. Felszisszentem a 36

váratlan fájdalomtól, de a hideg megtette a hatását. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így lesz. - Hé, most meg miért vagy hirtelen kedves hozzám? kérdeztem, mielőtt inamba szállt volna a bátorságom. - A frenetikus sorozatért. Király modell vagy, Korrektor! vigyorgott. A Korrektor miatt szerettem volna szúrósan ránézni, de sajna a szemem nem engedelmeskedett. - És máris visszatért a régi éned... - sóhajtottam. - Akkor később találkozunk, Scott. Vetett még rám egy vidám pillantást, majd bevonult a legközelebbi tanterembe. Végre egyedül maradtam. Miközben az órára bicegtem, Scott legutolsó megjegyzésén rágódtam. Én? Modell? Az egész suliban én vagyok a legkevésbé modellnek való lány. A modelleket mindenütt észreveszik mint a Menők királynőjét, Chelsea Hallowayt. Na, ő aztán trendi forgatási helyszínné változtatta volna az ebédlőt. Neki még az iskola lehetetlen, zöldes neonvilágításában is olyan a szőke hajzuhataga, mintha most lépett volna ki egy samponreklámból. De az lehet, hogy mégsem vagyok annyira unalmas a fényképezőgép előtt, mint korábban hittem. Azért ez jó érzés volt.

37

6. FEJEZET A bezárás semmiben sem hasonlít a Nulladik órához. Leültem a kemény műanyag székre, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem számíthatok a nyolcvanas évek nyálas zenéjével kísért fellobbanó szerelemre, táncra és szívet melengető pillanatokra. (Persze ha nincs John Hughes filmje, akkor nem is vár hasonlót az ember.) Bámulhattam a padomra vésett graffitit, bezárva egy lógósokkal teli tanterembe, ahol az unott képű spanyoltanárt sokkal jobban érdekelték a javítandó dolgozatok, mint a tanulók. A srácok többsége vagy zenét hallgatott, vagy SMS-ezett a haverjaival, gondolom, arról, mennyire béna hely a Smith gimi. Mivel nem volt jobb dolgom, bekapcsoltam az iPodomat, és nekiláttam a cikknek. „Meglehetősen nagy hűhó volt ma az ebédlőben." Hűhó? Ez lenne a nyitómondatom? Kitöröltem, elölről kezdtem. „Az igazság a mezek mögött: Amit eddig nem tudtál a Smith Gimnázium futballcsapatáról." Ez terjengős és közhelyes. „Újabb ebédlői vészhelyzet." Béna. Szédülni kezdtem, úgyhogy ittam egy kis üdítőt, reméltem, a cukorinfúzió segít összerendezni a gondolataimat. Tudtam, a legrosszabbon már túl vagyok. Mindent figyelembe véve elmondhattam, hogy van történetem, van anyagom. Csak formába kellett öntenem. A vállam fájt, és nem találtam a megfelelő szavakat. Legalábbis azokat, amelyekkel azt írhattam volna le, amit Lisa Anne és Mr. Elliot szeretett volna olvasni. Ha megengednék, hogy kitalált történetet írjak... nos, az egész más lenne. Órákig képes vagyok írni, ha nem várnak el tőlem semmi komolyat, mondjuk, egy esszét, amelyben halott fehér pasik híres könyveit kell összehasonlítani mivel is... ja igen: más, szintén halott fehér pasik könyveivel. 38

A ceruzámmal a pad tetejét ütögettem, és reméltem, valahogy csak kivágom magamat. Az egyetlen módja, hogy bármi támogatást kapjak egy irodalmi rovathoz, ha bebizonyítom, hogy képes vagyok cikket írni. „Hétfő délután az ebédlőben hosszú a sor. Ez volt az eddigi legrosszabb kezdés. Békén hagytam a jegyzetfüzetemet, összevert arcomat a hűvös padra fektettem, és vártam, hogy véget érjen a bebörtönzésem. - Hé! - Egy élénkpiros tornacsuka orra bökdöste a lábamat. Te vagy az a csaj, aki behúzott Alex Thompson-nak? Felkaptam a fejem, és ugyanazzal a mozdulattal lesöpörtem a jegyzetfüzetemet. Hangos puffanással pontosan az alá a cipő alá került, amelyik az előbb megzavart. Felnéztem, hogy megismerjem sorstársamat. Vagy sorstársnőmet. Nem is tudom, mi a helyes megnevezés ilyenkor. A mellettem lévő széken bő farmerben, lepattogzott, fekete körömlakkal, megszámlálhatatlan ezüst nyaklánccal feldíszítve, lazán elterülve egy irtó átható tekintetű lány ült. Nem nevezném kifejezetten gátnak, de az egyszer biztos, hogy nem spórolt a szemceruzával. Az ilyen sűrű csajok rendszerint észre se vettek. Igaz, általában senki sem vett észre. - Ööö... igen - bólintottam, és kisöpörtem a frufrumat a homlokomból. - Én vagyok. Az ismeretlen előrehajolt, és lehalkította a hangját. - Milyen érzés volt? - Azt hiszem... szuper. - Majd a már szivárvány színeiben játszó szememre mutattam. - Ez a része már kevésbé. Jane vagyok. - A Nulladik óra talán mégsem akkora marhaság. - Sam - felelte. Barna szeme fenyegetően összeszűkült. Soha nem Samantha! - És milyen bűnt követtél el? - Bűnt? Én? - Lehet, hogy azt gondolta, széles, csupa fog mosolya ártatlannak mutatja, de engem nem csapott be: látszott rajta, hogy igazi bajkeverő. Nem bírtam megállni, hogy ne 39

vigyorogjak vissza rá. - Elkaptak, amikor belógtam a fiúvécébe. - Aha. - Fogalmam sem volt, erre mégis mi mást mondhatnék. - A diri kapott el. - Úgy meresztgette a szemét, mintha semmiség lenne rendkívül konzervatív nézeteket valló igazgatónknál kihúzni a gyufát. - Nem akarok kíváncsiskodni, de... mit kerestél odabent? - Felőlem kíváncsiskodhatsz - vonogatta a vállát. -Nem titok, hogy mór hónapok óta óvszereket ragasztok a budik falára. Most mákja volt, és rajtakapott. Elnevettem magam. - Mr. Taylor biztos kiakadt. - Köztudott, hogy igazgatónk minden, az elveinek ellentmondó diáktevékenységet vasököllel igyekezett szétverni. - A bezárás nem nagy ár, ennyit megér, hogy tartom magam a meggyőződésemhez. Ráadásul tök jó téma a házi dolgozatomhoz. Harc a rendszer ellen, meg ilyenek. - A hátizsákjából előhúzott egy óvszert. - Kéred? - Hát... nem hiszem... Idegesen méregettem a kis csomagot. Ha Kenzie most itt ülne velünk, biztos marha viccesnek találná, hogy Jane Smith, a romantikus regények nagy rajongója egy koton láttán fülig vörösödik. De lehet, hogy inkább az izgatná, hogyan tudná észrevétlenül zsebre vágni. Na nem... Ezt a gondolatot muszáj azonnal törölnöm. Sajnos Sam nem vette észre, hogy kínosan érzem magam, és frizbi stílusban az asztalomra dobta a gumit. - Miért nem? - Nincs barátom. Illetve van, de ő tényleg csak barát barát. Egyébként is komoly kapcsolatban él egy fantasztikus pasival, szóval... izé... nem igazán venném ennek hasznát. - Attól még megtarthatnád - nevetett. - Biztos, ami biztos alapon. Minden eshetőségre. Hitetlenkedve néztem. 40

- Arra az eshetőségre, ha már nem lesz meleg? Sam felhorkantott. - Arra az esetre, ha úgy döntesz, behatoló heteroszexuális nemi aktust létesítesz. De használhatod fog... - Értem. - Gyorsan félbeszakítottam, és ha lehet, három árnyalattal vörösebbre pirultam. Nem tisztességes, hogy végtelen magabiztossággal képes olyan szavakat kiejteni a száján, mint „behatoló heteroszexuális nemi aktus", miközben én egy pillanattal se bírom tovább elviselni ezt a beszélgetést. A csomagot a pad tetejéről egy mozdulattal a táskámba löktem. Nem azért, mintha szükségem lett volna rá, hanem hogy senki még csak véletlenül se lássa meg. - Gondolom, az elővigyázatosság sosem árt. Sam bólintott, majd szemügyre vett. Szabvány farmer. Sima póló. Egyszerű ezüst fülbevaló. - Ne vedd sértésnek, de ha nem lennél tele kék-zöld foltokkal, tisztára úgy néznél ki, mint egy uncsi stréber. Most én rántottam meg a vállam. Nem mondott semmi olyat, amit eddig magamtól ne tudtam, vagy ne hallottam volna legalább ezerszer. Fájni akkor fájt a legjobban, amikor Menő nővérkém szájából hangzott el hasonló. - Semmi gond. Nem sértettél meg. De amikor felvette a füzetemet, akaratlanul is összerándultam. - Ez micsoda? - vonta fel kérdőn a szemöldökét. Belelapozott. Pont ott ütötte fel, ahol az a történet kezdődött, amit matekórán írtam, ahelyett hogy figyeltem volna. - Semmi. Tényleg. Visszaadnád? De Sam inkább hangosan olvasni kezdte: - „Jane Smith élete merő unalom volt... - Összerezzentem, de Sam vagy nem vette észre, mennyire kényelmetlenül érzem magam, vagy nem érdekelte. - ...amíg egy nap úgy érezte, az öklével kell megvédenie a barátját." - Most már abbahagyhatod! 41

- Ne szakíts félbe! Kezd izgi lenni: Jane beleszeretett a verekedésbe. Kezdte élvezni az erőt minden egyes ütésében. Belefeledkezett a harc izgalmába, élvezte, hogy felszökik az adrenalinszintje, magával ragadta a csont törésének hangja. De mindennek ára van: sürgősségi sebészet, felfüggesztések és végeláthatatlan szülői szónoklat. Mivel rengeteg időt töltött a baleseti sebészeten, a hosszadalmas kórházi kezelések miatt nem tudott időben leérettségizni, az ünnepséget kénytelen volt a tribünről figyelni. Egyedül. Jane Smith soha nem járt egyetemre. Sikerült munkát találnia egy mocskos, lepukkant kocsmában, ahol az ökle volt az egyedüli és utolsó védőbástyája. Esténként megtöltötte a poharakat, elhessegette a tapizó mancsokat, szétválasztotta a részeg dulakodókat, miközben a botfülű, testhez tapadó szoknyás lányok a karaokegéppel sorra megbecstelenítették Shania Twain legjobb számait. Kopott, borús, szomorú lakásban élt, úgy jöttek-mentek nála a férfiak, mintha forgóajtó lenne a bejárat. Egy dolog volt csak közös bennük: egyik se akart maradni... Jane Smith úgy halt meg, hogy szét akart választani két verekedő kuncsaftot a kocsmában. Pontosabban akkor vesztette életét, amikor egy kés véletlenül belevágódott a szemébe. Miközben a világ merő vörösséggé olvadt; Jane azért imádkozott; hogy soha többé ne kelljen hallania, ahogy valaki az I feel like a womaní süvölti a mikrofonba. Soha többé ne kelljen kilökdösnie a részegeket záráskor. Soha többé ne kelljen visszamennie a kopár, elhagyatott lakásába, a mocskos egyéjszakás kalandjai mellé. És életében először fané Smith megkapta, amit kívánt. - Ezt te írtad? - kérdezte kíváncsian Sam. - Nem néztem ki belőled ennyire morbid sztorit. - Igen. Ma írtam, mert... szóval néha előfordul, hogy 42

elképzelek különböző halálnemeket. - Habár ezt nem szívesen osztom meg senkivel. Felvonta egyik tintafekete szemöldökét. - A Shania Twain-karaoke tökre feldobta. Tetszett. - Ez a néhány keresetlen szó volt talán a legszebb bók, amit valaha kaptam. Amikor képzeletbeli halálokról írok, úgy érzem, ura vagyok a sorsomnak, és erre különösen olyankor van szükségem, amikor a nővérem is ott a közelemben. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy olyan jövőt teremtsek magamnak, ahol nem hasonlítanak össze Elle-lel. Szerettem történeteket kitalálni, de... soha nem tudtam, jó-e, amit írok. Ilyesmit nem ad körbe az ember azzal, hogy mondjanak róla kritikát, hacsak nem akar sok időt tölteni az iskolapszichológusnál. Márpedig arra nagyon nem vágytam. - Kösz. Olyankor irkálok, amikor nagyon unom az órát. - Csúcs! - mormolta Sam, és a szemembe nézett. - Általában hogy szoktál meghalni? - Háát... az változó. Mindenféle képtelenségtől. Az unalomtól, egy hegyezőtől, ilyesmi. Nincs igazi halálvágyam, azt ne hidd. - Akkor miért borultál úgy ki, amikor beleolvastam? Haboztam. - Csak, mert... tudom, bénán hangzik, de nekem fontos, amit írok. Ezért is szeretném, ha az iskolaújságnak lenne irodalmi rovata. Sam mosómedveszeme elkerekedett. - Te azokkal a nagyképű újságírókölykökkel írsz együtt? A szomorú igazság, hogy erre nem felelhettem őszinte igennel. - Én vagyok a mindentudó korrektor - vallottam be szégyenlősen. - Amúgy nem mind nagyképű. - Ha te mondod. Ezen elrágódtam. 43

- Csak egy kicsit erőszakosak. Majd jobb lesz... idővel. - Sok szerencsét! Nem irigyellek. Én semmi pénzért nem dolgoznék együtt azzal a szemét Lisa Anne-nel. Teljesen kiakaszt. Nincs ember, akinek ennyi különórája lenne. - Igen, de ő a Harvardra jelentkezik - feleltem, mintha ez mindent megmagyarázna. Ami tulajdonképpen igaz is. Megleszek, Sam. Visszahanyatlott a székére, és megvonta a vállát. - Talán. Én nem tudok ennyire optimista lenni. Szerintem a dolgok mindig lehetnek még rosszabbak. Vigyorogva mutattam a monoklis szememre. - Komolyan? Mert szerintem, ami az ebédlőben történt, az volt a mélypont. Mi lehetne annál rosszabb? Vagy nem is, visszavonom: a bezárás mindennek az alja. És tényleg így gondoltam. Amíg első kézből meg nem tapasztaltam, hogy ha a gödör aljára zuhansz, az sokkal jobban fáj, mint amikor ököllel behúznak egyet a szemed alá. Akkor is, ha nem maradnak utána kék foltok.

44

7. FEJEZET Anyám nem volt kifejezetten boldog, hogy értem kell jönnie a suliba. Szerencsére annyira lekötötte az arcom - főleg az egyik szemhéjamon végighúzódó sötétkék véraláfutás -, hogy nem maradt ereje azon sopánkodni, miért kell neki minden alkalommal taxisofőrt játszani, ha lekésem a buszt. Habár annyira elszörnyedt, amikor úgy istenigazából szemügyre vett, hogy talán nem is akkora szerencse. - Mi történt, Jane?! Úgy nézel ki, mint akit összevertek. Szomorú, de nagyjából éppen ez történt. Igyekeztem gyorsan lezárni a témát: - Semmi különös, anyu. Kisebb baleset az ebédlőben. Megbotlottam. - Egy százkilós focista öklében. De ezt megtartottam magamnak. - Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Egy kereszteződésnél várakoztunk, anyám az arcomat vizsgálta, én meg magamban bűvöltem a jelzőlámpát, váltson már zöldre, hogy anyu végre a forgalomra, és ne rám figyeljen. Nem volt ekkora szerencsém. - Elestél? - ismételte hitetlenkedve. - Ühüm... ühüm... - igyekeztem közömbösen hümmögni. Nem szerettem volna, ha megsejti az igazat, viszont hazudni sem akartam. De amikor az anyád megkérdezi: „Milyen volt a napod, drágám?", nem azt a választ várja, hogy: „Hú, képzeld, ma bunyóztam egy jót!" Tehát ügyesen megkerültem az igazságot. - Tudod, milyen kétballábas vagyok. Kész csoda, hogy eddig nem történt meg. Na, több se kellett az anyámnak, azonnal közölte, hogy nem vagyok kétballábas, minden az ő hibája, nem kellett volna engednie, hogy hétévesen abbahagyjam a balettet, mert ha folytatom, pontosan olyan kecses lennék, mint Elle. 45

Ezt a szöveget olyan gyakran hallottam már, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül elengedtem a fülem mellett:' A kocsi elgurult a gondosan feliratozott „Smith" levélláda és a fehérre festett palánkkerítés mellett, majd begördült a garázsba. - Tegyél fel egy kis sminket, jó? Tudod, abból a festékből, amit a szülinapodra vettem. Majd szólok, ha kész a vacsora. Mit szólsz? Azt szólom, hogy ilyesmit legfeljebb egy párhuzamos univerzumban élő hasonmásom művelne. Beleharaptam a számba, hogy ne vágjak vissza. - Persze. Remek ötlet, anyu. Kivágtam a kocsi ajtaját, és igyekeztem a lehető leggyorsabban felmenekülni a szobámba. A legkevésbé sem vágytam arra, hogy újabb kérdések elől kelljen kitérnem, vagy végigszenvedjek egy újabb kioktatást. A konyha mellett sajnos nem sikerült észrevétlenül elsurrannom. - Jesszus, mi történt az arcoddal? Motoros baleset? Még a szokásosnál is pocsékabbul nézel ki. Ó, micsoda öröm, ha az embernek nővére van! Törölve. Mennyire dühítő egy idősebb, népszerűbb testvér, aki épp hazajött az egyetemről (csoda, hogy el bírt szakadni a drágalátos Théta Béta Omega szövetségbeli barátnőitől), és arra vár, hogy megkezdje gyakornoki munkáját a hajléktalanokat segítő programban. Ahogy mondom, hajléktalanokat segít! Miért nem tud legalább unalmas és sekélyes lenni a csaj, mint a filmekben a diákszövetségi lányok? Elle a nappali kanapéján hevert, ösztöndíjpályázatokat töltött ki, miközben a tévében valami ócska sorozatot bámult. És még arra is jutott ideje, hogy engem cukkoljon. Nem mintha ez szokatlan lett volna tőle. - Köszönöm, Lane - jól kihangsúlyoztam a teljes nevét, csak azért, hogy bosszantsam. 46

Lane és Jane Smith. Komolyan, nem tudom, mire gondolhattak a szüléink, amikor ezeket a neveket választották. Természetesen a nővérem ezt is az előnyére fordította. Már felsőben mindent egy „L"-lel írt alá. Ennyi. A keresztneve kezdőbetűje. L. Smith. A rövidítés annyira bevált, hogy még a szüléink is természetesebbnek találták, mint az eredeti nevét. Most már az lenne furcsa, ha másképp szólítanák. Sajna becenév szempontjából az én nevem nem ilyen rugalmas. Elméletben persze én is aláírhatnám magam, mondjuk, J. Smithként. De a „Jay” névvel eddig kizárólag madaraknál és kopaszodó, középkorú férfiaknál találkoztam, ezért nem szívesen választanám állandó nevemül. Ami azt illeti, időszakosan sem. A nővéremnek mindig akkora mázlija van! Elle összefonta a karját, és önelégülten vigyorgott. - Csak az igazat mondom. Nem az én hibám, hogy iszonyúan festesz. Határozottan ideje felmenekülni a szobám magányába. - Annyira örülök, hogy itthon vagy, Lane - szóltam vissza a vállam felett, miközben felbaktattam a lépcsőn. - Már csak öt hét és két nap az utazásodig. Nem mintha számolnám vagy ilyesmi. Jól bevágtam magam mögött az ajtót, hogy ne halljam a válaszát. Csak akkor engedtem ki az eddig visszatartott levegőt, amikor a zár nyelve a helyére kattant. Kezdett oldódni bennem a feszültség. Imádom a szobámat. Hatéves koromban rávettem a szüléimét, hogy nekem adják nagymama ágyát, miután szegény meghalt. Még a „halálos tetvek" kockázatát is vállaltam - noha az osztálytársaim, beleértve Kenzie-t, óva intettek tőlük -, mert soha életemben nem láttam pazarabbat annál az ágynál. A hatalmas, faragott keret négy sarkában egy-egy vékony oszlop csavarodott felfelé, majd eltűnt a felettem hullámzó dús, aranysárga baldachin között. 47

És ez az enyém! Elsősorban azért, mert mire Elle felfogta, hogy a „halálos tetvek" miatt nem kell izgulni, apám szent esküvéssel megfogadta, ebben az életben egy centivel se mozdítja arrébb ezt a tetves bútort! Az volt az egyetlen alkalom, hogy a nővérem irigykedett rám. Az ágyra rogytam, a baldachin mintáit figyeltem, ahogy az elmúlt tizenegy évben minden reggel megtettem. Megnyugtató érzés, hogy másnap reggel ugyanez a minta fog köszönteni. Különösen, hogy már semmi sem biztos az életemben. A barátaim rocksztárokkal haverkodnak, miközben néhány focista valószínűleg azt tervezi, hogy belegyömöszöl a kukába. Ezért szerettem volna nyugiban szemlélni az ismerős mintákat. Legalábbis amíg maradt egy jó szemem, amivel megtehetem. Megszólalt a mobilom. Ennyit a békés nézelődésről. - Isobel mindent elmesélt! - közölte Corey, ahelyett hogy előbb köszönt volna, mint minden normális ember. - Arról, hogy enyém az első oldal az újságban? - Aha. Valaki nagyon elfoglalt volt mostanában... Szóval most egy cikken dolgozol? Fura, hogy eddig egy szóval sem említetted. - Ó! - Na ja, szerintem is ez a legmegfelelőbb kifejezés! Azt hittem, megállapodtunk, hogy ha valami nagy dolog történik veled, mindig én leszek az első, akit felhívsz. Mi történt, barátom? Egyszerre nem vagyok elég jó neked? Vigyorogtam. Corey-nál senki nem tudja jobban tettetni a felháborodást. - Nem hát. Kicsit se vagy fontos. - Gondoltam. - Hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Nem mintha meg szoktam volna osztani veled a titkaimat és a kínos pillanataimat. Vagy várj csak... Ja de, meg szoktam. - Nos - folytatta melodramatikus hangon - jelen esetben nem hallottam csörögni a telefonomat. 48

Grimaszoltam, de azonnal meg is bántam, mert tüzes nyílként szúrt belém a fájdalom. - Vegyük úgy, hogy megkaptam érte a megfelelő büntetést, oké, Corey? Bár azon el kellett gondolkodnom, hogy egész pontosan mikor is avathattam volna be az életembe. Nem könnyű kapcsolatot tartani egy olyan emberrel, aki ideje nagyobbik részét azzal tölti, hogy valaki másra vár a Skype-on. Ha mégis eltávolodik a számítógépétől, akkor örökösen a telefonját lesi, nehogy véletlenül kihagyja a szuper elfoglalt rocksztár pasija hívását. Az utóbbi időkben Corey-val beszélgetni leginkább olyan volt, mintha egy figyelemhiányos kiskölyköt próbálnék rávenni, hogy tegye le a színes krétáit. De ezt nem mondhattam el neki, különben megsértődik. A legjobb fiú barátomat pedig a legkevésbé se szerettem volna megbántani. - Oké, most, hogy ezt tisztáztuk: marha büszke vagyok rád! Jane Smith a kockák javára fordítja a tehetségét. Ez csúcs! És miféle szenzációról fogsz tudósítani? - Lassíts! Nem diktátorokat vagy elnököket interjúvolok meg, ami egyébként tiszta szerencse. Biztos hebegnékhabognék, belezavarodnék, és a végén valahogy húsz évre ítélnének. - Neeeem... Negyventől életfogytig, ez a legkevesebb. Felségsértésért. Bizsergett az ujjam, úgy kellett volna egy cerka, hogy leírjam a következő álhalált. Szinte nevetségesen könnyű volt elképzelni magam, amint narancssárga kezeslábasban magyarázkodom, hogy ez valami végzetes félreértés, miközben Lisa Anne megparancsolja az őrnek, hogy kísérjen vissza a cellámba. De sikeresen elhessegettem a képet. - Részleteznéd, milyen tehetségre gondoltál? Az egomnak jót tenne egy kis simogatás. 49

- Tudod te - mondta könnyedén Corey, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy fogalmam sincs róla. - Például mindig tudod, melyik a helyes: a „barátaim és én", vagy „én és a barátaim". Na, ettől maró, savas íz töltötte meg a számat, de igyekeztem nem tudomásul venni. - Ja. Gyakorlatilag egy hajszál választ el a Pulitzer- díjtól. Corey felnevetett, bennem pedig enyhült a feszültség. - Tudod, hogy értem, Jane. Figyelsz a részletekre, meg minden. Hát így is lehet fogalmazni, de Corey még nem fejezte be: - Ráadásul nagyon jó hallgatóság vagy, odafigyelsz az emberekre. Aha, hát amikor a legjobb barátaidat annyira lefoglalja a pasijuk, hogy elfelejtik megkérdezni, milyen volt a te napod, akkor rendesen gyakorolhatod a hallgatást. De ezt se mondhattam ki hangosan. - Ez a hallgatózás finomabb megfogalmazása? poénkodtam. - Igen. - Túlélem. - Figyelj, Jane, ezt a feladatot seccperc megoldod. Fogadok, hogy a felével már el is készültél. Eszembe jutott, mit kínlódtam - hiába -, hogy összekaparjak valami használható cikket ma délután. - A helyedben nem fogadnék rá - mormoltam. - A sztori... nehezen alakul. Talán hagynom kéne a fenébe, és inkább a te elsöprő románcodról írnék pár sort. - Fél oktávval mélyebbre vettem a hangom, tökéletesen utánoztam egy tolakodó riportert. - Árulja el, milyen érzés Amerika leg- dögösebb fiatal rocksztárjával, Timothy Goff-fal randizni? Corey felhorkant. - Nem neveznék elsöprőnek egy olyan kapcsolatot, ahol a pasidat gyakrabban látod a tévében, mint Skype-on. Éreztem, mennyire elkeseredett. 50

- Nem működik a távkapcsolat? - Nem is tudom... Összesen kilenc napot töltöttünk együtt, ebből ötöt Mackenzie-vel és a bandával. Igaz, szilveszterre eljött, és az... hát az fantasztikus volt. De utána visszament Los Angelesbe, egy új lemezen dolgozik, ami a mostaninál valamivel fiatalabb rajongóknak szól. Azt hiszem, nagy rajtuk a nyomás, hogy a lehető leginkább családbarátnak adják el magukat. - Gondolom, nem egészen illik bele ebbe a képbe, hogy a szólóénekes meleg. - Nem volt nehéz eljutni eddig a következtetésig. Corey csalódott hangja jelezte, hogy messze nincs minden rendben. - Pontosan. Tim egyre azt hajtogatja, hogy ez a bújócska csak ideiglenes, és nyilvánosságra akarja hozni a kapcsolatunkat. Én pedig bízom benne, komolyan, de... azt hiszem, az ideiglenes nála nem ugyanazt jelenti, mint nálam. - Hónapokat? - kérdeztem együtt érzőn. - Inkább éveket! Tudom, hogy nevetséges, de azt szeretném, ha a Facebook-oldalunkon is megjelenne, hogy együtt vagyunk. Egy pár. Ehelyett még szilveszterkor sem mert megcsókolni, nehogy egy lesifotós lekapjon bennünket. Corey mély levegőt vett, mielőtt folytatta: - Nézzünk szembe a tényekkel: bárkit megkaphat, akit csak akar, és erre előbbutóbb ő is rájön. És ha megtörténik, én max. a People címlapjáról fogom megtudni. - Ne már, te sem hiszed, hogy ilyet tenne! - tiltakoztam. - Igazad van - sóhajtott Corey. - Tim túl kedves ahhoz, hogy így átverjen. Majd Skype-on dob. - Nevetséges vagy. - Nem olyan biztos, Jane. Ha híresség lennél, te akarnál egy gimissel járni? Hitetlenkedve felhorkantam. - Először: még hogy én, celeb? Kizárt. Ezt meghagyom Kenzie-nek. Másodszor: ha találkoznék egy jóképű, okos, vicces és kedves sráccal, aki viszontszeret... akkor igen, 51

szeretnék randizni vele. Na és kire illik ez a leírás? - Ez nem ilyen egyszerű. - Pedig az - mondtam, miközben fel-alá járkáltam a szobámban. - Csak túl ostoba és bizonytalan vagy. Márpedig az az én szerepem, rémlik? - Ostoba, na persze! - nevetett Corey. - Igen, Mr. Taylor pont ezt fogja majd mondani rólad az évzárón. Közvetlenül a tanévzáró búcsúbeszéded előtt. - Még nem biztos, hogy én tartom a záróbeszédet figyelmeztettem. - Különben is, tudod, hogy ennek semmi jelentősége. Amúgy azt igazán nem lehet mondani, hogy nehéz jelest kapni a sulinkban. Te csak azért nem vagy kitűnő, mert állandóan Portlandben lébecolsz, és ezért mindig késve adod be a feladatokat. - Igaz. És ha már feladatokról beszélünk... van valami terved estére? - Lecke, de semmi, amit ne lehetne elhalasztani. Miért? - Oké, akkor figyelj! Olyan hosszú volt a csönd, hogy már azt hittem, megszakadt a vonal. - Corey? - Figyu, ha már ilyen nagymenő lettél, mi lenne, ha felturbóznánk egy kicsit a ruhatárad? A kitágult trikó és a bő gatya minden, csak nem trendi. - Ööö... - Ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek, nem nézhetsz ki úgy, mint aki felsős kora óta nem cserélte le a cuccait. Hidd el, ha holnap úgy mész suliba, mint egy bombázó, te leszel a gimi következő sztárja! A szavaitól megfagyott bennem a vér. - De... én nem akarok... Corey ügyet se vetett a tiltakozásomra. - Hallgass rám, Jane! Holnap így is, úgy is a figyelem középpontjába kerülsz. Mindig ez van, ha az addig elnyomott jó kislány bemos a kínzójának. A nagy kérdés, hogy képes 52

vagy-e meglovagolni a helyzetet. Hangosan beszívtam a levegőt, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne bukjak ki. Ezt akartam, nem igaz? Több figyelmet a sulitársaimtól. Egy kis tiszteletet. Az elképzelés elméletben sokkal kevésbé volt rémisztő. - Hát ha már így szóba hoztad... nem vagyok benne biztos. Corey megint nevetett. - Ezért vagyok itt neked én. Csak várj szépen, Jane! Mindjárt ott leszünk. A telefonra bámultam. - Figyi, most fejedelmi többest használsz, vagy mások is átjönnek veled együtt? - Mind átmegyünk - felelte lazán. - De ne csinálj jelenetet! Hát ez jó. Úgy mondja, mintha én fújtam volna fel ezt az egész ügyet. Csakhogy Corey még nem fejezte be: - Maradj veszteg, Jane! Mindent megszervezek. Majd meglátod. - Várj, mit akarsz... - De addigra letette a kagylót. Emlékeztető saját magamnak: „Legközelebb ne hagyd,hogy a világ leglobbanékonyabb embere összezavarja az életed!" Akkor sem, ha történetesen a legjobb barátod.

53

8. FEJEZET Alábecsültem Corey-t. Erre akkor jöttem rá, amikor vacsora után - épp a mosogatógépbe pakoltam az edényt - becsörtetett Kenzie-vel, Isobellel és a nyomukban szégyenlősen kullogó új barátjukkal, Melanie-val. Mel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, amikor belépett a szobámba, talán azért, mert tisztában volt vele, mi ketten nem vagyunk barátnők - csak két lány, akinek történetesen sok a közös ismerőse. És hiába tudtam, hogy Kenzie és Corey soha nem barátkoznának vele, ha nem lenne kedves, aranyos meg ilyesmi... azért egy kicsit nehezteltem, mert ő volt az egyik oka, hogy a legjobb barátaimnak kevesebb ideje jutott rám. De nem volt időm ezen görcsölni, mert négy látogatóm ruhákkal megtömött szatyrokat dobált az ágyamra. A matekkönyvem tompa puffanással landolt a padlón, én meg hitetlenkedve bámultam az egyre növekvő halmot. - Mi folyik itt, srácok? - kérdeztem nyugtalanul. - Azért jöttünk, hogy kihúzzunk a gödörből - ragyogott Corey. - Gödörből? Nem vagyok gödörben. Jó, egy kicsibe belecsúsztam. Bár ha jobban belegondolok, ez inkább csak egy kis kátyú. Szót sem érdemel. Lassan pásztáztam az arcokat, beveszik-e. Nem vették. Hirtelen rám tört a klausztrofóbia. Isobelre néztem, aki rettenetes kínban egyik lábáról a másikra állt. - Te is benne vagy? - Alig tudtam elhinni. Isobel még nálam is kevesebbet törődött a divattal. Az igaz, hogy nincs egy Menő nővére, aki a ruháit kizárólag kétféleképpen értékelné: 1. förtelmes; 2. „a kukából rángattad ki". Elle szavai ugyan szúrtak, de sokszor megmentettek attól, 54

hogy olyasmit viseljek, amit később nagyon megbánnék. Norvég mintás harisnyát farmersorttal. Nem nyerő. - Erkölcsi támasznak jöttem - felelte Isobel, és óvatosan pislogott egy halom ruhára. - Hm... kösz, de azt hiszem, ez az egész felesleges. - Te viccelsz? - kiáltotta Corey. - Van róla fogalmad, milyen régóta várok erre a pillanatra? Nem, ne is válaszolj! Ülj le, én majd mindent elintézek. - De... honnan van ez a rengeteg cucc? - Két hétig híres voltam, emlékszel? - kérdezte Kenzie, és hozzám vágott egy farmert. - Ezek tervezői darabok, de kicsik rám. És mivel lapultál, amikor Corey engem alakított át, gondolom, ez most karmikus büntetés. Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Kenzie az egyetlen, aki akkor is megnevettetne, ha épp farkasok szaggatnának darabokra. Jó, ez így elég morbid, de a lényeg, hogy ha alsós korotoktól fogva a legjobb barátnők vagytok, nem sértődhetsz meg egyetlen átváltoztatás miatt. Különösen, mert Mackenzie-nek igaza volt. Amikor Corey őt vette kezelésbe, csendben meghúztam magam. Természetesen azért, nehogy én legyek a következő áldozat. A karmikus büntetés nagy szívás. - Na, felveszed, vagy én préseljelek bele? - kérdezte Corey. - Mintha képes lennél rá! A srác alig nyomott többet nálam. Ezt azért tudom biztosra belőni, mert az anyám szerint az igazi családi szórakozás a kalóriabevitel megvitatása. Pozitívum: penge vagyok súly és fogyókúra témában. Negatívum: ki a fene akar ennyi mindent tudni például a brokkoliról? Corey sóhajtott. - Vedd fel azt a gatyát, Jane! Előbb megvártam, amíg elfordul. Nem mintha zavart volna, hogy lát, elvégre 1. csak egy barát; 2. jár valakivel; 3. meleg. Viszont anyámra jellemző, hogy kopogtatás nélkül nyit be, és amikor csak lehet, szeretem elkerülni a kínos helyzeteket. 55

- Izé... milyen volt a bezárás? - próbálkozott Melanie, miközben az íróasztalom melletti székre telepedett. Még így, idegesen is kedves volt. - Nem vészes. - Lerúgtam a tornacipőmet, és belebújtam a farmerbe. - Ismeritek Samet? - Lehetne egy kicsit pontosabban? - Corey az iPodomon a zenéim között keresgélt, ami azt jelentette, hogy a hangszóróból bármelyik pillanatban kirobbanhatott Lady Gaga. Kifejezetten Corey kedvéért tartottam a listámon. - Rövid, fekete haj, rengeteg ékszer; indulatos, de jó értelemben az. Ó, és óvszert ragaszt a mosdók falára. - Ja, ő! Együtt járunk amerikai történelemre. - Kenzie elgondolkodott. - Klassz csaj, bár kissé... szélsőséges. - Ő mentett meg attól, hogy halálra unjam magam. Felhúztam a cipzárt. - Oké, szóval mi az ítélet? Corey összepréselte az ajkát. - Hát az nem kérdés, hogy a pólótól meg kell szabadulnod. Tessék, próbáld fel ezt. - Valami selymes kékséget lökött felém. - Biztos vagy benne? Fenyegetően méregetett. - Igen! És ne dumálj annyit, hanem tedd, amit mondok, rendicsek? - Igenis. - Nyilvánvalóan nem ez az a pillanat, amikor felvethetem, hogy szerintem az iskolai házirendben előírtakhoz képest ez a blúz túl kivágott. Befogtam a számat, belebújtam, közben a gyomrom nem is remegett, hanem szabályosan rengett az idegességtől. - Hogy nézek ki? „Hülyén. Pocsékul. Mint aki túlságosan erőlködik..." - Fantasztikusan! - vigyorgott Kenzie. - Egyáltalán nem hasonlítasz magadra. Corey a tükör elé taszigált. - Ismerkedj meg az új, javított kiadású Jane Smithszel! - Óriási! Mindig erre vágytam - gúnyolódtam, majd mély levegőt vettem, és szembesültem a tükörképemmel. 56

Visszafogottan elegáns. A sötétszürke farmert mintha rám öntötték volna, a blúz csillogott, akár a nedves meténg. Életem végéig tudtam volna simogatni azt a finom, hímzett selymet. A dekoltázsa pedig sokkal többet mutatott, mint... mint amit eddig hordtam. - Szerintetek nem vagyok benne... izé... ribis? - húzogattam a szélét. - Viccelsz? - háborgott Corey. - Istenien nézel ki. Na, most ezt próbáld fel! - Egy bordó ruhát nyomott a kezembe. - Siess, még sok a dolgunk! - Tényleg? - kérdeztem, miközben átöltöztem. - Cipő, haj, smink, kiegészítők. Ez mind hátravan. Miért, mit gondoltál? Melanie-val és Isobellel idegesen pislogtunk egymásra. Bár nem értettem, Mel miért aggódik. Ha Scott kiszúrta volna őt, biztos megkéri, hogy álljon modellt neki. Sőt valószínűleg hason csúszna, hogy rábeszélje. Szerintem ez eddig még azért nem történt meg, mert a srác csak idén érkezett, és egy harmadikost amúgy sem izgatnak különösebben az elsősök. Az az érzésem, elég lenne neki két perc Melanie társaságában, és módosítana az álláspontján. - Bocs, hogy ilyen korán lelépek, de haza kell mennem. Melanie megvárta, amíg Corey hátat fordított, és némán tátogta: - Sok szerencsét! - Gyors búcsút intett, kikerülte az ajtóban felhalmozott ruhákat, és eltűnt. Olyan kedvesen csinálta, hogy igazából neheztelni se tudtam rá. Inkább arra összpontosítottam, hogy hiba nélkül hajtsam végre Corey utasításait. Aminek az lett az eredménye, hogy Kenzie kiselejtezett holmijainak köszönhetően - egy vadiúj ruhatár totál kiborult tulajdonosaként rogytam az ágyamra. A barátnőm egyfolytában azt mantrázta, hogy már rég meg akart szabadulni ezektől a göncöktől, de az én lelki szemem előtt azért csak ott lebegtek a Valentino ruhák meg a többi márkás cucc árcédulái. 57

Akkor kezdtem ráérezni egy kicsit ennek az egész átalakítási cécónak az ízére, amikor még Isobel is talált magának valamit: egy bulis gladiátorsarut. A szemem se rebbent, amikor Corey azt javasolta, több kilónyi festékkel takarjuk el a verekedés nyomait. Sőt akkor se tiltakoztam, mikor előszedte a kozmetikai táskát, amit anyám abban a reményben vett a születésnapomra, hogy attól majd olyan nőies leszek, mint Elle. A régi fényképek, amiken anyu pomponlányruhában pózol, önmagukért beszélnek: amilyen az anyja, olyan... az egyik lánya. Corey felrakta a szemhéjpúdert, és a kezembe nyomott egy bontatlan szempillaspirált. - Csodálom, hogy hozzá se nyúltál ezekhez. A mamádnak jó szeme van a sminkekhez. A bólogatás nem volt veszélytelen, könnyen kiszúrhattam volna a szemem a spirállal. - Izé... és hogy ellenőrizzük az új stílusom hatását? Nem valószínű, hogy bulizni megyünk a hétvégén. Isobel a lábujjait mozgatta az új sarujában. - Attól, hogy nem jársz bulizni, még festheted magad. - Igaz. Csakhogy az nem én lennék. Corey felhorkantott. - Ja, és a végén tényleg olyan leszel, mint egy szobanövény. Na, ez fájt. - Ma azért bemosott Alex Thompsonnak - jegyezte meg Isobel. - Nem mintha örülnék neki, de... - Megállta a helyét - fejezte be a mondatot Kenzie. - Logan szerint néhány ütésed lenyűgöző volt. Figyelmeztettem, hogy irtózatos a jobbegyenesed is. Mosolyogtam, és úgy döntöttem, nem kötök bele, mekkorát változott a véleménye délután óta. Biztos Kenzie-nek is szüksége volt egy kis időre, hogy túltegye magát a sokkon. - És ha holnap az egyik új szerelésedben jelensz meg, rakétaként emelkedik majd az értéked - lelkesedett Corey. Csak ne feledkezz meg rólunk, amikor a Menőkkel bratyizol. 58

- Bratyizok?! - prüszköltem haragosan. - Na ja. Majd együtt ebédelek Chelsea Hallowayjel, mi? Kapj már az agyadhoz! - Hát mára végeztünk - csapta össze elégedetten a tenyerét Corey, majd a tükör felé intett. - Menj, csodáld még egy kicsit magad! Fura érzés volt, mintha egy filmben szerepelnék, amikor a kamera ráközelít a merész hősnő arcára, és premier plánban mutatja érzelmei minden rezdülését: őzike tekintetű ártatlanság, zavar, csodálkozás és idegesség. Pontosan így néztem ki: kicsit rémülten, de azért csinosan. És a „csinos" jelzővel eddig nem sűrűn illettek. Ha mindent bedobtam, akkor is csak a „helyesig jutottam, de rendszerint az „elmegy" szintjén ragadtam meg. A tükörbeli lány viszont jobban hasonlított egy sztárra, mint megbízható mellékszereplőre. Egy dolog mindenesetre nyilvánvaló: többé nem leszek Láthatatlan.

59

9. FEJEZET Másnap szó szerint betartottam Corey utasításait. Na jó, a többségét. A sötétszürke farmert választottam egy hímzett selyemblúzzal, felvettem egy vaskos nyakláncot, mert (nem érdekel, mit hadovál Corey) valamivel kisebb dekoltázsra vágytam. Úgy bevakoltam az arcom, hogy alig látszottak a véraláfutások. Gyakorlatilag felismerhetetlenné akartam válni. Becsapni önmagam, elhinni, hogy titkos ügynök vagyok, aki egy föld alatti pincébe készül betömi, ahol sikeresen feltöröm a szigorúan bizalmas adatokat tároló rendszert, és megszerzem a nukleáris robbanószerkezet indítókódját. Mert szerintem ez mind sokkal kevesebb feszültséggel járt volna, mint átlépni a sulim küszöbét... - Jane?! - Anyám úgy bámult rám, amikor beléptem a konyhába, mintha egy párhuzamos világegyetemből érkező Jane Smith vette volna át a helyem. - Tessék. Az öltözékem szemlátomást felkavarta. - Én... nos... édesem, milyen csinos vagy! - Könnyes lett a szeme. - Nagyon csinos! Jaj ne! - A kislányom felnőtt - szipogta. - Nálad van a fényképezőgéped, Jane? Csináljunk egy fotót rólad! - Izé... lemerült az elem, anyu - hazudtam minden bűntudat nélkül. Úgy viselkedett, mintha ez lenne az első napom az iskolában. Ha tudtam volna, hogy így felfújja a dolgot, inkább a suliban cicomázom fel magam. - Jó reggelt, hölgyeim - lépett be apám, de amint megpillantott, hirtelen lefékezett. - Csak nem így akarsz iskolába menni? - nézett döbbenten hol rám, hol anyura. - Ugye nem így megy iskolába? 60

Felkaptam néhány kihűlt palacsintát, gondoltam, okosabb, ha lelépek, mielőtt anyám sírni kezd, apu meg rám parancsol, hogy öltözzek át. Vagy Elle megjegyzéseket tesz az új külsőmre. - Tessék. - Apa kibújt a cipzáras kardigánjából, és felém nyújtotta. - Vedd fel! A tied. Tartsd meg! Használd! Élvezd! - Mennem kell. Később találkozunk, apu. Magamat is megleptem, amikor váratlanul megöleltem. Nem tudom, melyikünknek volt nagyobb szüksége a biztatásra, de ő zavartan pislogott, miközben anyám meghatot- tan szipogott. Legszívesebben felrohantam volna a szobámba, belebújok a pizsamámba, és a fejemre húzom a takarót. Nem tudtam letenni apu kardigánját. Olyan volt, mintha egy plüssállatot adott volna az első ott alvós táborozás előtt. Tudom, gyengeség, de képtelen lettem volna otthon hagyni. Belebújtam, és felhúztam a cipzárt. Derékig mindent elrejtett. A dekoltázs kérdése ezzel megoldódott. Bűntudatom volt, hogy megint meghunyászkodtam, de nem akkora, hogy lehúzzam a cipzárt. Ennek akkor örültem különösen, amikor felszálltam a buszra, és mindenki tátott szájjal bámult. Erdőtűzként térjedhetett a híre a tegnapi verekedésnek. Vagy mindenki a saját szemével látta az ebédlőben, ahogy összeakaszkodom Alex Thompsonnal. Kíváncsi voltam, hogy adták tovább a sztorit. Határozottan azt a változatot pártoltam, amelyben az abszolút félelmetes csaj állón vágta a bunkó focistát, és utáltam volna, ha azt mesélik, hogy egy dilis kiscsaj mindenki szeme láttára bekattant. Az általános figyelem miatt irtó hálás voltam Corey tegnap esti „arcplasztikájáéért. A zúzódásaimat nem tüntethettem volna el másképp. Az átalakulás többi részét pedig... hát rejtse a jótékony cipzáras kardigán, amíg össze nem kaparom minden önbizalmamat, hogy le merjem venni. Közben egy újabb kitalált halállal foglaltam le magam, mert Isobel még nem bukkant föl. 61

Jane Smith élete unalmasan pergett... mindaddig, amíg váratlanul verekedést nem kezdeményezett. Ekkor az emberek felfigyeltek rá. Csakhogy Jane nem a folyosókon parádézott, hanem elrejtőzött az árnyékban, behúzódott a sarokba. Ennek ellenére több száz szempár követte minden mozdulatát. Jane ettől teljesen kiakadt, véletlenül rossz rejtekhelyei talált magának: bemászott egy szellőzőcsőbe. És éhen halt, mert beszorult. Hmm. Ez a halálnem mintha nem lenne elég, nem is tudom... Talán... - Smith! - harsogta Mr. Elliot. Ahogy beléptem a tanterembe, a képzeletbeli halálok víziója a tudatalattimba süly- lyedt. A tanárom hozzám viharzott, körülötte mindenki összehúzta magát. - Mi a fenét képzeltél?! Tudtam, hogy nem fogja halkabbra a hangját. Nem érdekelte, ha az egész iskola hallja az átkozódását. Csak abban reménykedhettem, hogy innen átvált az általános „határozottabbnak kellene lenned" közhelyre anélkül, hogy különösebben személyeskedne. Nem volt ilyen szerencsém. - Verekszel egy futballistával! Remélem, meg tudod magyarázni! És ne merészeld azt mondani, hogy ennek köze van a cikkhez! A Smithsonian nem tűri az efféle viselkedést! Leesett az állam. Azt tudtam, hogy a diákok között elterjedt a verekedés híre, de arra számítottam, hogy a tantestületet annyira lefoglalja a költségcsökkentés tragédiája, hogy nem érnek rá velem foglalkozni. - Honnan hallott róla a tanár úr? - Ha valakit megtámadnak, Smith, akkor a hír szárnyakon jár! - mért végig utálkozva. - Nem csak úgy spontán rátámadtam - tiltakoztam. - Azt akarod mondani, hogy előre eltervezted? - Dehogy! 62

Mr. Elliot rosszallása cseppet sem enyhült. - Ő ütött először? - kérdezte. - Hát... nem. Én voltam a... kezdeményező. Elhalt a hangom, Mr. Elliot pedig belekezdett mélylégzési gyakorlatába, amitől körülbelül úgy hangzott, mint egy dühödten fújtató bika. - Miért tetted, Smith? Alaposan mérlegeltem a szavaimat. - Kibékíthetetlen ellentétnek nevezném. Egyfajta... személyes ügy. Bár írhatnám úgy is... - Az én újságomban erről aztán nem fogsz írni! - csapott ököllel a legközelebbi padra. - Biztos? Mert arra gondoltam, hogy... - Nem fejezhettem be. - Fraser! - bömbölte Mr. Elliot. - Gyere ide! Egy pillanatra behunytam a szemem. „Ez nem történik meg - mondtam magamban. - Ez. Nem. Történhet. Meg." Scott felnézett, majd a legnagyobb nyugalommal odasétált. Mintha észre se venné, hogy a tanárnak gyakorlatilag habzik a szája. - Gratulálok, Fraser. Hála Smith végtelen ostobaságának, te fogod felügyelni a munkáját. - Hogy mi? - levegő után kapkodtam. - De Mr. Elliot, egyedül is elboldogulok! Ő azonban a füle botját sem mozdította, csak beszélt tovább Scotthoz: - Meg akarod mutatni, mire vagy képes, Fraser? Itt a lehetőség. Mostantól szabad kezet kapsz, te alakítod a cikket. - De ez az én sztorim! - próbáltam tiltakozni. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy bebizonyítsam, több vagyok, mint egy korrektor. Vagy Mackenzie Wellesley kis barátnője. Mr. Elliot felém fordult. - Gondoltál volna erre előbb! Köszönd meg, hogy nem a futballcsapatról kell írnod, a sportrovatba, Smith! Ki nem állhatom ezt a „lányok nem szeretik a sportot" 63

sztereotípiát. Rengeteg csaj szívből rajong a sportért, sokan mindenüket odaadnák egy ilyen feladatért. Igaz, közülük viszonylag kevesen ismerkedhettek meg közvetlen közelről egy focista öklével. - Semmi bajom a sporttal! - törtem ki. - Nagyon szívesen készítek interjút Logan Beckett-tel a hokicsapatról. Kemény írás lenne. Csak kérem, ne adja át az irányítást Scottnak! A srác amúgy tökéletesen elégedettnek tűnt, ahogy a padnak támaszkodva figyelte az eseményeket. Pedig leeshetett volna neki, hogy így még szorosabban kell majd együttműködnünk. - De átadom - felelte ridegen Mr. Elliot. - Tekintsd ezt büntetésnek, amiért az iskolaigazgató engem vett elő, hogy vajon nem bátorítom-e a diákokat erőszakos viselkedésre! Aha, tehát erről van szó. Ezért ilyen dühös. (Nem mintha ürügyre lenne szüksége ahhoz, hogy üvöltözzön velünk.) - Igazán nagyon sajnálom, Mr. Elliot. De kérem, ne... A kamera villanása egy pillanatra belém fojtotta a szót. Pislogtam néhányszor, amíg kitisztult a látásom, és eltűntek a szemem előtt viliódzó színes karikák. Közben Scott a következő felvételre készült. - Mosolyogj! - Mr. Elliot, kérem... A tanár esélyt sem adott. - Belőletek remek csapat lesz. - Elfordult, hogy a továbbiakban valaki mást ostorozzon, én meg ott maradtam a legrettenetesebb rémálmom kellős közepén. Scott leengedte a gépet, most látszott, hogy vigyorog, mint a rosszindulatú Grincs. - Na, ez érdekes fejlemény, partner.

64

10. FEJEZET - Nem vagyunk társak. - Ebben igazad van - bólogatott Scott. Meglepődtem, hogy ilyen könnyen megadja magát. - Inkább a főnököd vagyok. Jaj ne! - Nem vagy a főnököm! - Dehogynem. Ha gondolod, szívesen idehívom Mr. Elliotot, ha nem volt elég világos az üzenet. Arra a gondolatra, hogy Mr. Elliot a többiek előtt megint elkezd üvöltözni velem, felfordult a gyomrom. - Nem kell. Szélesen elvigyorodott, és akkor már tudtam, hogy Scott Fraser maga az ördög. Pokoli nehéz lehetett elrejteni a szarvait. - Helyes. Na, akkor beszéljünk a cikkről. - Miért teszed ezt velem? - kérdeztem dühösen. - Tegnap kicsit sem érdekelt a sztori. Elég egy bunyó, és máris csapatjátékos lettél? Mit akarsz elérni? - A fényképek érdekelnek - húzta ki magát. - Ennyi. És ezért vállaltam, akár tetszik neked, akár nem, a felelősséget. - Te és a felelősség! Nyomorúságos visszavágás, de nem könnyű szellemesnek lenni, amikor egy sportos, mérhetetlen önuralommal rendelkező dög az orrod alá dörgöli, hogy ő a főnököd. Nagyon nehezen álltam meg, hogy ne az öklömmel töröljem le a képéről azt az önelégült vigyort. Nem mintha képes lennék rá. Az ebédlőben történtektől eltekintve még soha senkit nem ütöttem meg. Az persze nem számít, amikor Elle-lel a távirányítóért öljük egymást. - Valamiért az az érzésem, nem lesz szükségem a barátaimra a haditengerészetnél, hogy rávegyelek az együttműködésre, Korrektorkám. Nem úgy tűnt, mint aki viccel, de akkor sem voltam 65

hajlandó meghátrálni. - Nézd, Scott, túl sok forog kockán ahhoz, hogy vakon kövessem az utasításaidat. - Nem is figyelt rám. - A lap kedden jelenik meg, tehát az anyagnak legeslegkésőbb hétfőre kész kell lennie. Szoros határidő még azoknak is, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És a képeim mellett amatőr lesz a cikked, ha nem fogadod meg a tanácsaimat. Megmerevedtem az „amatőr" szó hallatán. Rendben, nem írtam még vezércikket, ellentétben Lisa Anne-nel, de ez nem azt jelenti, hogy a munkám értéktelen. A Smithsoniancsak azért nem hemzsegett a hibáktól, mert megjelenés előtt én korrektúráztam a szövegeket. Csakhogy a nevem nem jelent meg, ezért aztán senkit nem érdekelt. - Ide hallgass, te fősznob! A cikkemmel nem lesz semmi gond - csattantam fel. Scott mosolyában nem volt semmi megnyugtató. Úgy nézett ki, mint egy ravasz fekete párduc, aki most cserkészi be a sérült lajhárt. - Teszek róla, hogy így legyen. Vágtam egy grimaszt. - Ura vagyok a helyzetnek. Nem írhatok a verekedésről, úgyhogy... - körbenéztem, milyen hirdetményt szúrtak a faliújságra. - Elmegyek a drámaszakkör megbeszélésére. Scottot nem nyűgözte le, hogy milyen gyorsan vág az eszem. - Marha izgalmas lesz. Már látom a szalagcímet: „A földhözragadt Korrektor: portré". - Nem vagyok földhözragadt. - Tényleg? Annyira ragaszkodsz az ostoba szokásaidhoz, hogy minden lépésedet előre lehet tudni. Ezzel az erővel a homlokodra celluxozhatnád a napirendedet - gúnyolódott. - Óriási, akkor mit javasolsz? Halljuk azokat a „jaj de 66

remek" ötleteket! - Vágj bele valami izgalmasabba! - Közelebb hajolt, mély tüzű tekintetében volt valami... vonzó. Mi a fene bajom van? Olyasmire gondolok - folytatta Scott a kioktatást -, amit a barátaid még nem ellenőriztek, nem próbáltak ki helyetted. Egy lépést hátráltam, abban a reményben, hogy ha valamivel távolabb kerülök tőle, kitisztul az agyam. - Vagyis azt javasolod, hogy a barátaim helyett, akik eddig tévútra vezettek, inkább benned bízzak meg? Hogy ez miért nem jutott előbb az eszembe! Jelentőségteljes pillantást vetett rám. - Nem tudsz addig jó cikket írni, amíg ők babusgatnak. - Elnézést, hogy mit csinálnak?! - Ne már, ne mondd, hogy nem vetted észre! „Jaj, a mi kis Jane-ünk bajban van! Meg kell mentenünk!” - Scott összecsapta a kezét, és utálkozva elhúzta a száját. - Egyáltalán nem ilyenek - tiltakoztam. - Dehogynem. Meg akartam mondani neki, hogy hova dugja fel az életemmel kapcsolatos idióta meglátásait, de uralkodtam magamon. Teljesen mindegy, mit gondol rólam. Nincs más dolgom, mint megírni azt a nyomorult cikket... és reménykedni, hogy ezzel megváltom magam, és kikerülök ebből a pokolból. - Mivel te vagy a kvázi tanácsadóm, minden idevágó javaslatodat alaposan megfontolom - közöltem emelkedett stílusban. - De arra kérlek, tartózkodj a magánéletemre vonatkozó vélemény-nyilvánítástól. Scott erre vigyorogni kezdett. - Sajna ez lehetetlen. Ne feledd, nálam a labda! Ha nem tetszik, beszéld meg Mr. Elliottal. - Ez zsarnokság! Még szélesebben vigyorgott. - Ez újságírás. - Mélységesen megvetlek. 67

Scott viharvert bőrdzsekije szinte meg se mozdult, amikor megvonta a vállát. - Túlélem. Szóval ebédszünetben a színjátszó szakkör. És suli után az lesz, amit én mondok. - Nem megy - ráztam a fejem, és nem is kellett hazudnom. Délután dolgozom. Kedden, pénteken és vasárnap. - Oké - bólintott. - És hol? - Miért? - kérdeztem gyanakodva. - Csak beszélgetni próbálok. - Az Irodalom Birodalom Antikváriumban. - Szereted? - Igen. - Már a bolt gondolatára elmosolyodtam. - Még most sem hiszem el, hogy megkaptam ezt a munkát. Lélekben felkészültem valami csípős válaszra: „Én sem értem, miért akarna bárki is alkalmazni téged." De semmi ilyet nem mondott. Viszont rám mosolygott. Rájöttem, azóta, hogy kihallgattam, mit mondott rólam Lisa Anne-nek, ez az első alkalom, hogy normálisan beszélgetünk. - Sokan jelentkeztek? - Amennyire tudom, nem. De a főnöknőm nagyon... sajátosan vezeti az üzletet. Unalmas fedelű könyvet például egyáltalán nem vesz be. Azt mondja, az ő boltja, ő dönt, és úgy, ahogy az neki tetszik. - Nem mindennapi nő lehet. - Tényleg nem az! - nevettem. - Szuper. Ha már úgyis oda kell mennem, legalább érdekes emberekkel lóghatok. Felháborodottan néztem rá. - Ugratsz? Csak azért hoztad szóba, hogy becserkészd a munkámat? Mégis mi volt az az előbb? Figyelemelterelő kedvesség, vagy mi? - Az attól függ, kedvesnek tartottál-e. - Nem nagyon. - Akkor nyilván nem az volt. Szerettem volna azt hinni, hogy azért nem jut eszembe 68

semmi szellemes visszavágás, mert fáj a fejem, sajog a testem, és amúgy is egy érzelmi hullámvasúton érzem magam. Ma már helyére kellett tennem egy szentimentális anyát, egy aggódó apát, egy dühöngő tanárt és most egy diktátorrá változott ördögöt - nem akartam, hogy ezek közül bármelyik probléma is elkísérjen a munkahelyemre. - Nem jöhetsz velem a boltba. - Már hogyne mehetnék - vigyorgott szélesen. - A bolt és a színjátszó szakkör. Biztos akarok lenni benne, hogy lesz egy címlapra érdemes sztorink. Viszlát, Korrektor! Alig győzöm kivárni!

69

11. FEJEZET Nem lett volna szabad megtennem! Tudhattam volna, hogy baj lesz abból, ha irodalmon kinyitom a jegyzetfüzetemet. Viszont tényleg nem akartam, hogy Scott Fraser végig mellettem loholjon, amikor dolgozni megyek. Úgy gondoltam, ha elkészülök a színjátszó szakkörről szóló cikk vázlatával, talán sikerül megúsznom a dolgot. Igaz, még nem tudtam pontosan, miről akarok írni... de ez nem jelenti, hogy ne tudnék néhány csattanós szalagcímet kipréselni magamból. „Színjátszó szakkör: ahol semmi nem rendezett" Béna. Idegesen kocogtattam a toliam, miközben Ms. Heisenberg a Doktor Faustusról tartott előadást. Lehet, hogy Scott- nak kivételesen igaza volt, és a színjátszó kör mégsem a legizgalmasabb téma. Lisa Anne egyértelműen fogalmazott: szenzációs történetet vár. Valami sokkolót. Nekem egyetlen ilyen sztori jutott eszembe. ZÁTONYRA FUTOTT A ROCKSZTÁR LEGÚJABB KAPCSOLATA? Amerika legsikeresebb rockbandája, a ReadySet énekese, Timothy G o f f nem szívesen nyilatkozik a magánéletéről. A pletykák számos fiatal hollywoodi sztárral hozták össze, többek között Taylor Swifttel (ezt a szóbeszédet a sztárok szóvivői se cáfolni, se megerősíteni nem akarták), de most végre kiderült az igazság! G o f f titokban a tizennyolc éves Corey O'Neallel randevúzik. A Smith Gimnázium tanulójával először egy koncertjük kulisszája mögött találkozott. A fiatalokat Mackenzie Wellesley YouTube-híresség hozta össze. A pár ugyan rendszeresen SMS-ezik, telefonál és Skype-ol, a távolság így is komoly akadályt jelent. 70

„Nem neveznék elsöprőnek egy olyan kapcsolatot, ahol a pasidat gyakrabban látod a tévében, mint Skype-on panaszkodik O'Neal. - Azt szeretném, ha a Facebookoldalunkon is megjelenne, hogy együtt vagyunk. Egy pár." Reménykedjünk, hogy a két szerelmes helyzete megoldódik! Fogalmam sincs, mi a fenének írtam le. Soha nem jelentetem meg. Ha Corey titokban akarja tartani a kapcsolatát Timmel, ajkamon (illetve jelen esetben tollamon) pecsét. Az ő kapcsolata, az ő döntése - senki másé. A legkevésbé arra vágytam, hogy valamelyik pletykalap szerkesztője pikáns történetté turbózza, és az köszönjön vissza minden újságstandról. Valami mással kellett előrukkolnom. De azért elgondolkoztam a szövegen. Stilárisan volt olyan erős, mint maga a történet... - Szemen szúrták egy kocsmai verekedésben. - Tessék? - rezzentem össze. Hát ezért nem szabad elbambulni órán. - Christopher Marlowe - mondta tagoltan Ms. Helsenberg, mintha ez tökéletesen egyértelmű lenne. Az is lett volna, ha legalább egy kicsit odafigyelek. - Gyanús körülmények között szúrták le egy kocsmai verekedés során. Lehetséges, hogy kém volt. - Kém - ismételtem ostobán. - Nahát, milyen izgalmas. - Szerintem is - bólogatott Ms. Helsenberg. - Ha tényleg érdekel, óra után keress meg, Jane. Nos, hol is tartottam... Igen, Marlowe... Kész voltam. Képtelenség, hogy elmondjam a tanárnőnek az igazságot: „Elnézést, nem igazán érdekel. Előre olvastam az anyagot, és Marlowe halála valahogy beépült az írásaimba. Csak meglepődtem egy pillanatra, de most már rendben vagyok. Azt hiszem, jobb, ha megyek." Akárhogy nézem, ebből nem jönnék jól ki. Különösen, mert tudtam, Ms. Helsenberg milyen lelkesen csap le azokra a 71

diákokra, akik a legkisebb érdeklődést is mutatják a tárgya iránt. Én meg nem szeretnék csalódást okozni neki... - Tehát beszélgessünk, Jane - mondta derűsen, miközben közém és az ajtó közé állt. - Izé, nagyon szívesen, de tényleg mennem kell. Csak negyedóra a szünet, és... - Biztos megoldod. Legfeljebb futsz, ha muszáj. - Igen, de... - Idén először szólaltál meg az órámon, Jane! Igaz, most sem beszéltél sokat, de ez is több a semminél. Szeretném tudni, mi az oka ennek az örömteli változásnak. - Hát talán az, hogy érdekel a halál - vallottam be szégyenlősen. Azután eszembe jutott, hogy ha tanárral beszél az ember, okosabb még csak célozni sem olyasmire, hogy egészségtelen érdeklődést tanúsítunk a borzongató dolgok iránt. - Szigorúan elméleti szinten, természetesen. - Értem. Szóval jól vagy? - Úgy kérdezte, mint aki valóban aggódik. - Persze - feleltem automatikusan. - Biztos? Hallottam a... - A tegnapi kis csetepatéról - fejeztem be helyette. - Már túl vagyunk rajta. Nem nagy ügy. „És ha ezt beveszed, akkor... a kutyám ette meg a leckémet." - Nekem úgy tűnik, valami kreatív tevékenységre lenne szükséged, Jane. Gondoltál már a színjátszásra? - Színjátszásra? - hápogtam. - Én? - Persze. Új személyiségeket próbálhatnál ki, anélkül hogy bármi állandósulna. - Ez nagyon... - „Borzalmas! Rettenetes! Mint egy biztos katasztrófa." - ...érdekes, tanárnő. Úgy terveztem, elmegyek a színjátszó szakkör mai megbeszélésére, de nem... Ms. Helsenberg legyintett. - Egyszerűbb, ha holnap eljössz a Romeo és Júlia meghallgatására. Én vagyok a Shakespeare-szakértőjük. Úgyhogy várlak háromkor. 72

- De... - Futnod kéne! Összezavarodva bámultam. - Fussak? Gondolja, hogy az atlétikacsapatba is jelentkeznem kéne? Elmosolyodott. - Úgy értem, a következő órádra kéne futnod. - Igen. Órára. Persze. Kedvesen kitaszigált az ajtón. A diákok már gyülekeztek az órájára. - Holnap találkozunk, Jane. Szerettem volna mondani valamit, mondjuk, hogy: „Persze, de nem fogok elmenni, mindenesetre kösz a tippet!" Sajnos túl sokan bámultak leplezetlen kíváncsisággal, és a tekintetük a torkomra forrasztotta a szót. így aztán csak bólintottam, és elrohantam, ahogy tanácsolta. A következő órán pedig igyekeztem kitalálni, mi a fenét csináljak az ebédszünetben. A sulidarabra kihirdetett meghallgatás sokkal ígéretesebbnek hangzott, mint a színjátszó szakkör ülése, úgyhogy az eredeti tervemet töröltem. Most már csak azt kellett eldöntenem, szóljak-e Scottnak, vagy hagyjam, hadd várjon rám potyára. Komolyan nagy volt a kísértés, hogy átverjem, de a lelkem mélyén attól féltem, valami ördögi módon megtalálja a módját, és visszafizet. Úgyhogy SMS-eztem neki. A válasz tömör volt: „Oké." Zsebre tettem a telefont. Nevetséges, hogy ennél többet vártam. Elvégre a legkevésbé se szerettem volna a kelleténél akár csak egy perccel is többet tölteni a srác társaságában. Tehát tiszta hülyeség, hogy csalódott vagyok, amiért nem törte magát, hogy megtudja, mi újat tervezek ebédidőre. És abban is értelmetlen volt reménykedni, hátha aggasztja egy kicsit, hogy visszatérek a „csatatérére. De hát két ember helyett is rettegtem belépni az ebédlőbe. 73

Nem leszek rá képes. A reggeli buszutat is csak Corey „arcplasztikájá"-nak köszönhetően bírtam ki... nem vágytam rá, hogy most a fél suli engem figyeljen. Már attól a gondolattól is émelyegtem, hogy egy sorba kell állnom Alex Thompsonnal vagy valamelyik focista haverjával. Az külön rontott a helyzeten, hogy tudtam, Corey ragaszkodni fog hozzá, hogy levegyem apám kardigánját. Tehát elbújtam a könyvtárba. A nap további részében robotpilóta üzemmódra váltottam. Nem kellett gondolkoznom a napi rutinon, mert minden az volt: rutin. Nem szívesen ismerem be, de Scottnak igaza, volt, amikor kiszámíthatónak nevezett. Szerettem volna, ha mindenben téved: kezdve az ostoba fényképeitől a személyiségemre vonatkozó feltételezésekig. De sajnos ezúttal telibe trafált. Nem szívesen rágódtam ezen, miközben szekrényembe zártam a két füzetemet, majd elindultam a belvárosba. Anélkül, hogy megvártam volna egy bizonyos fotóst... Ha komolyan gondolta, hogy mindenhova követ, tudja, hol talál meg. Ráadásul ha várok rá, elkéshetek. Anyám már elég morcos volt, hogy előző nap haza kellett fuvaroznia; minimum egy hónap, amíg hajlandó lesz elszállítani az Irodalom Birodalomba. Útközben esetleg felhívhatnám, de úgyis azt mondaná, fussak gyorsabban. Na ja, komoly hátrányokkal jár, ha valakinek testedző a mamája. Egyébként ha rögtön suli után indulok munkába, rendszerint élvezem a sétát. Hangosan hallgathatok zenét, és Elle nem szól rám, hogy: „Vedd már le a hangot arról a rohadt emóról!" Vagy amikor az iskola Menői még nem fedezték fel Kenzie-t és Corey-t, felhívtam valamelyiküket, és egészen a boltig beszélgettünk. Hiányoztak azok az idők. Különösen azért, mert ma a séta nem nyugtatott meg. Minden lépéssel egyre jobban aggasztott az az ostoba 74

újságcikk. Vagyis ideje felhívnom Corey-t, és tanácsot kérni. Azt tudtam, hogy az órán skicceit szöveg nem jelenhet meg nyomtatásban, de talán hallott valamit, amit ki lehet szivárogtatni. Néhány héttel ezelőtt mintha arról beszélt volna, hogy a ReadySet újabb filmzeneírásra kap megbízást... Ezzel talán Lisa Anne is elégedett lenne. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem számít csalásnak, ha a barátaim kapcsolatait használom fel arra, hogy lenyűgözzem Mr. Elliotot. Végül is nem azért barátkoztam össze Kenzie- vel alsós korunkban, mert sejtettem, hogy egy nap majd YouTube-sztár lesz. Szóval talán nem baj, ha nem az új ruha az egyetlen előnye a barátságunknak. Megálltam, hogy a hátizsákomból előhalásszam a mobilomat. Corey seccperc előhozakodik egy olyan briliáns ötlettel, amitől még Lisa Anne álla is leesik. Ebben egészen biztos voltam. Ekkor egy erős, férfias marok nehezedett a vállamra. A jeges rémület megbénított. Alex Thompson. Ő az, vagy valamelyik haverja. És a szorítás erősségéből ítélve - akárki volt is az illető - nem fog megelégedni egy kis markolászással. Valószínűbb a „kapd el és lökd fel a kis strébert” akció... ha szerencsém van. A gyomrom görcsbe rándult, gondolatban alaposan lehordtam magam, hogy voltam olyan ostoba, és elhittem, az ökölharc az ebédlőben véget ért. Alex soha nem nyeli le, hogy nyilvánosan bemosott neki egy csaj. Most biztos bosz- szút akar állni. Ahogy én is küzdenék, ha valaki ki akarna ütni. Éles csatakiáltással kifordultam a szorításból, és térdemet a támadó izmos hasába nyomtam. Mély elégedettség cikázott át rajtam, részben a pontos találat, részben támadóm meglepett és fájdalmas kiáltása miatt. A vállamon enyhült a szorítás, a srác kétrét görnyedt a fájdalomtól. - Megérdemelted, te disznó! - Az adrenalin úgy szökött fel bennem, mintha három doboz energiaitalt döntöttem volna le. A haverjaid nélkül már nem vagy olyan kemény, mi? 75

gúnyolódtam, és teljes erővel a Converse cipős lábra tapostam. Talán nem a legjobb ötlet tovább hergelni egy agresszív barmot, de azon már túl voltam, hogy ilyesmivel törődjek. - Ezt kapd ki! Csakhogy ezúttal a könyököm, amelynek oldalról kellett volna telibe kapnia a srác képét, egy marok fogságába került. Egy fürge mozdulattal, amit az önvédelmi edzésen nem tanultunk, kitekerte a csuklómat, és hátracsavarta a karomat. - Francba, Jane! - mondta egy túlságosan is ismerős hang. Mi az isten bajod van? Elernyedtem. - Scott? - Igen. Mást vártál? - Nem - mondtam gyorsan. - Eressz el! Hosszú, elgondolkodó csend. - Inkább nem. Félek, hogy újra behúzol egyet. Megpróbáltam kirántani a karomat, de csak alaposan megrándítottam. Két verekedés két nap alatt. Új rekord a Smith gimiben. Igaz, pár tömbnyivel odébb voltunk, úgyhogy ez talán mégsem számít iskolai verekedésnek. Nem mintha ettől jobban éreztem volna magam. - Scott, mindenem fáj. Hasogat a fejem, és azt hiszem, most már a paranoiát is felvehetem a kiakasztó személyiségjegyeim listájára. Légy szíves, engedd el a karom, nem szeretnék elkésni a boltból. Higgadt, józan érvelésem megtette hatását, mert lejjebb eresztette a karomat, majd szabadon engedett. Felé fordultam. - Kösz. Sajnálom, hogy behúztam neked - mondtam erőltetett udvariassággal. - Véletlen volt. - Szép kis véletlen! Pokoli egy térded van, Korrektor. Jól hallható bosszúságától vigyorogni kezdtem. - Így jár az, aki védtelen lányok után oson. Hitetlenkedve bámult, zöld szeme felháborodottan villogott. - Háromszor szóltam! Amit meghallhattál volna, ha nem üvölt a füledbe a zene. Ha gépfegyver ropog melletted, azt sem 76

veszed észre. - Ó! - Lenéztem. A járdán úgy hevert az iPodom, mint egy ütközéses baleset áldozata. Úgy belém ivódott, hogy a boltba sétálva mindig zenét hallgatok, hogy már észre se vettem. Ahogy mást sem, ha már erről van szó. - Bocs. Az én hibám. - Az hát! Amúgy mitől görcsöltél be ennyire? - Semmitől. Kisöpörte a szeméből kócos barna haját, és hosszasan szemügyre vett. Megpróbáltam összeszorítani a térdem, ne vegye észre, hogy hirtelen reszketni kezdett. Szerettem volna azt hinni, hogy a röpke, ámde annál hevesebb verekedés miatt megemelkedett adrenalinszintem az oka, de alapvetően rettenetesen megijedtem. Nem támadtak meg, viszont ez nem azt jelenti, hogy nem akar levadászni a teljes feldühített futballcsapat. Alex Thompson talán kivárásra játszik. Nem valami biztató kilátás. - Jól vagy? - kérdezte eddig soha nem hallott gyengédséggel a hangjában Scott. Vagyis észrevette a remegést. - Jól. Mi mást mondhattam volna? „Amilyen a formám, holnap valószínűleg agyba-főbe vernek. Kösz a kérdést. És te hogy vagy mostanság?" Azt hiszem, ezt mégsem kéne. Scott bólintott. - Figyelj, mert csak egyszer mondom. Ha komoly bajban vagy, akkor szólnod kéne az őrző-védő kutyáidnak. Megpróbáltam elképzelni, hogyan reagálnának a barátaim, ha megtudnák, hogy Alex Thompsontól rettegek. Kenzie bepánikolna, Corey aggódna, Isobel bűntudatos lenne, Logan pedig megszervezné, hogy mindig legyen mellettem egy hokis, aki egyik teremből a másikba kísér. Csupa jó szándék, de megfojtanának. Eddig nem is vettem észre, hogy a haverjaim néha tényleg rám telepszenek... Már amikor nem foglalják le őket a romantikus randik annyira, hogy közben tökéletesen megfeledkeznek rólam. 77

- Jól vagyok - ismételtem. - Kicsit talán ideges. Beszerzek egy buzogányt. Esetleg egy gázpisztolyt. Az szuper lenne! - Na pont az hiányzik! Te és egy veszélyes fegyver a kezedben! A végén lelőnél egy öreg nénit, aki csak az utat kérdezné tőled. Nevettem, de a hangom még idegesen vibrált. - Ne izgulj, Scott. Lövés előtt meggyőződöm róla, hogy te vagy-e a célkeresztben. - Ja, gondolom. - Lehajolt, felemelte az iPodomat, majd a vállára lendítette a táskámat. - Milyen messze van az a könyvesbolt? - Nagyjából tíz perc. Hagyd, majd én viszem! - nyúltam a cuccom felé. - Te most csak lazíts, Korrektorkám! Mivel ez a rövid küzdelem a tegnapi verekedés minden fájdalmát felszínre hozta, úgy döntöttem, nem tiltakozom, ha cipelni akarja a tankönyveimet. Hé, ő ajánlkozott, nem?

78

12. FEJEZET A könyvesbolt a második otthonom... csak nagyobb a kupi. Minden fal más színű, semmi nem illik semmihez, a könyvespolcok pedig labirintusszerűen kanyarognak. De engem nem zavart, mindig megnyugtatott a hely. Talán azért, mert gyerekkoromban két választásom volt: vagy itt dekkolok, vagy a nővéremmel balettórára megyek. Elle pedig királyi hisztivel fenyegetett, ha nem az Irodalom Birodalmat választom. Feleslegesen aggódott. Már kiskoromban is pontosan annak láttam Mrs. P. balettiskoláját, ami volt: titkos egyesület, amely egységbe tömöríti a Menő lányokat. Innen már csak egy lépés a világuralom - de minimum a Smith gimi társas életének teljes irányítása. Bizonyíték: Chelsea Halloway. És a nővérem. Érthető, ugye, miért nem ugráltam örömömben, hogy biztos menedékemet éppen Scott Fraserrel kell megosztanom. Minél közelebb jártunk, annál eltökéltebben akartam megvédeni a boltot. „Ha csak egy rossz szava lesz a dekorációról, esküszöm, leütöm - gondoltam pillanatnyi indulatomban. - Egyetlen megjegyzés, hogy a tulajnak szemészhez kéne mennie, mert valószínűleg színvak, és a drágalátos gépe a járdán landol." Még magamat sem tudtam meggyőzni, hogy komolyan gondolom. Így nem maradt más lehetőségem, megcibáltam a bőrdzsekijét, várva, mikor lesz hajlandó megtisztelni a figyelmével, hogy elmagyarázzam a helyzet komolyságát. - Mrs. Blake ma velem dolgozik. Ha csak egy sanda pillantást vetsz rá, én... gondoskodom róla, hogy egyetlen jó képet se készíts. Scottot nem rendítette meg a fenyegetés. - Nyugi, Korrektor. Nem járatlak le a főnököd előtt. Hosszan, keményen néztem rá, hogy biztosan tudjam, nem 79

csak vakítani akar. - Helyes. Mert ha... - Szervusz, Janie - Mrs. Blake a kirakatüveg mögül integetett, és ezzel belém is fojtotta a szót. - Miért pörlekedsz ezzel a fiatalemberrel odakint? - Egy. Szót. Se - sziszegtem Scottnak. - Ez csak természetes, Janie. Hát ez se jobb, mint a Korrektor. Még mindig a kabátjába kapaszkodtam, úgy tuszkoltam be magam előtt a boltba. - Nem perlekedünk, Mrs. Blake. Ő Scott. A... barátom, akivel együtt dolgozunk az iskolaújságnál. Azon igyekeztem, hogy ne akadjon a torkomon a „barát" szó, de Mrs. Blake félreértette a habozást, és valami egészen másra gondolt. - Hogy mik vannak! - csapta össze a kezét, amitől ösz- szes gyűrűje és karperece csilingelt. - Az én kis Janie-mnek udvarlója van! És milyen jóképű! Most már értem, miért voltál olyan válogatós, drágám. Biztos már korábban kiszemelted. - Jaj dehogy, Mrs. Blake! Semmi kiszemelés, vagy ilyesmi. - Értem. Persze romantikusabb, hogy ő szúrt ki a tömegben, de szerintem semmi rossz nincs abban, ha egy lány teszi meg az első lépést. Bár, hogy őszinte legyek, amikor Frankkel járni kezdtünk, hagytam, higgye csak, hogy ő irányítja a találkáinkat. - Rám kacsintott. - De mindig az én kedvenc éttermeimbe mentünk. - Érdekes. - Talán valami frappánsabb megjegyzéssel kellett volna reagálnom, de soha nem tudtam, mit kezdjek Mrs. Blakekel, amikor rákattan egy - szerinte érdekes - témára. A legrosszabb volt, amikor felsőben örökösen arról faggatott, megérkezett-e már a „havi látogatóm". Nem mondhattam, hogy „mi a fene köze hozzá", mert az olyan lett volna, mintha Julié Andrews-zal kiabálnék. Vagy undok lennék Betty White-tal. - Frank a férje? - érdeklődött mellettem az álruhás ördög. 80

- Jaj dehogy! Azokból hármat elfogyasztottam, mire összekerültünk. - Megint kacsintott, a változatosság kedvéért most Scottra. - Frank az élettársam volt. Scott rávillantotta mosolyát. Azt a bizonyosat, amitől egy héten belül bekerült a Smithsonian elit csapatába, miközben rólam gyakorlatilag három évig tudomást se vettek. - Szerencsés fickó lehetett. - Ó, le akarsz venni a lábamról, igaz? - kérdezte nevetve Mrs. Blake. Lehet, hogy különc, de ravasz, mint a róka, ismeri az embereket, pont ezért reméltem, hogy nagyobb fenntartással fogadja majd Scottot. Talán csak azért kedves vele, mert kedvelni akarja azt, akit az udvarlómnak hisz. Nem mintha az lenne. Mármint az udvarlóm. - Szép pár vagytok. A jósnőm előre megmondta! Múltkor kérdeztem őt rólad, Janie. Azt jósolta, mesés szerelem vár rád. Egyébként épp itt az ideje, ha engem kérdezel. - Az arca sugárzott, én meg rettentő erőfeszítéssel uralkodtam magamon, hogy ne ránduljak össze. - Hát... akkor Annette végre egyszer nem tévedett lódítottam. Jesszus, mi a fene ütött belém?! De tudtam, ha hamarosan nem mutatok fel Mrs. Blake-nek egy pasit, még képes, és regisztrál a nevemben egy társkereső oldalra! Ez a nő valami egészen új jelentést ad a kitartó szónak. Úgyhogy nem törődtem Scott döbbent tekintetével, és finoman átkaroltam a derekát. Egy pillanatra megfeszült, aztán elengedte magát, és félig-meddig átölelt, mintha már régóta várt volna erre. Mint aki végig tudta, csak idő kérdése, hogy megadom magam ellenállhatatlan vonzerejének. Na persze, majd pont én! Azért jó volt érezni, ahogy összetapad a testünk. De igyekeztem nem erre figyelni. - Igen, Scott a barátom - préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat. 81

- Janie meg az én kis napsugaram. Legszívesebben megint a lábára tapostam volna. Jó keményen. Oké, hazudtam, de attól nem kell a rovásomra szórakoznia. - Olyan boldog vagyok, Mrs. Blake, hogy arra nincsenek szavak... - morogtam, pedig nagyon is voltak szavaim a helyzetre: kínos, dühítő, kellemetlen. - És Annette beszélt a szerencsés negyedikről? - Negyedikről? A főnököm Scottra mosolygott, és belekezdett az általam már százszor hallott történetbe: - Az első férjemmel az egyetemen ismerkedtem meg, féktelenek voltunk, élveztük az életet. Aztán belépett egy vállalathoz, és az kiszívott belőle minden életörömöt. Jól nevelten váltunk el. Egy könyvtárban találkoztam a második férjemmel. Egyszerre nyúltunk a Büszkeség és balítéletért. Hatalmasat sóhajtott. - A kedvenc könyvem. Tizenöt évig éltünk együtt. - Mi történt vele? - Scott olyan mély érdeklődéssel hallgatta, hogy nem tudtam eldönteni, csak a középkorú hölgy kedvéért teszi, vagy annyira élvezi a sztorit, mint én. - Tőle is elváltam - vállat vont, legyintett. - Csodás volt, amíg tartott, és azóta is jó barátok vagyunk. Évekkel később ő mutatott be Franknek. De az William után történt. - William? - Ő sajnos tévedés volt, de a tanulópénzt bőven megérte. Suttogva folytatta: - Soha ne házasodjatok, csak mert jó a szex! - Észben tartom - ígérte Scott, és szemlátomást nehezére esett megőrizni a komolyságát. A szex említésére azonnal le akartam fejteni magamról a karját, de nem engedte, megszorította a vállam, és szorosan magához vont. - Különösen Janie esetében. Ő igazi tigris. Na, ezzel túllőtt a célon! Mrs. Blake elgondolkodva méregetett. 82

- Édesek vagytok. Együtt dolgoztok az iskolaújságnál, ugye? Az egy fényképezőgép, Scott? - Igen, asszonyom. Asszonyom! A srác tényleg mindent bevet, hogy elbűvölje. Amire persze semmi szükség, hiszen igazából nem is járunk. Elég lett volna, ha udvariasan köszön, és nézelődik a polcok között. Elvégre azért jöttünk, hogy megbeszéljük a cikkünket. - Csodás! Készíthetnél rólam pár felvételt! Igazán mókás lenne. Adj egy percet, rendbe hozom magam, és kezdhetjük is. Mrs. Blake-ben van valami dívaszerű. - Igazán felesleges - tiltakoztam. - Egy hölgy mindig frissen rúzsozza a száját a sajtónak. - Hogyne. Persze. Csakhogy mi nem fotózunk a sajtónak. Azért jöttem, hogy rendet rakjak a polcokon - mutattam körbe. - De előbb megnézem, kell-e segíteni valakinek. Mrs. Blake ragyogó mosolyt küldött felém. - Milyen szorgos a mi kis Janie-nk! Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. - Megigazgatta aranyszőke haját, ami - hála a mértéktelen mennyiségű hajlakknak - soha nem vesztett a formájából. - Mutasd meg az udvarlódnak a memoárrészleget! Az emlékiratok a polclabirintus közepén, egy kis benyílóban kaptak helyet, éppen ezért rendszerint elhagyatott - többnyire párok szoktak ott romantikázni. Mrs. Blake-kel magunk között Csókolózó Központnak, CSÓKÁ-nak neveztük. Igyekeztem úgy tenni, mintha a főnököm nem azt javasolta volna éppen, hogy a kamu barátommal smárolni menjünk. - Á, nem! Nekünk nincs rá szükségünk... Köszönjük. Dolgoznom kell. A gyerekkönyveknél leszünk. Elrángattam Scottot, nehogy még egyértelműbb utasításokat kapjunk Mrs. Blake-től. A gyerekkönyvek biztonságában kimerültén a falnak támaszkodtam, és behunytam a szemem. - Egy. Szót. Se. Szólj. - Nem értem, mit izgulsz. Igazán nem tűnik törékeny virágszálnak. 83

- Nem is mondtam, hogy az. - Akkor meg mi a gond? Attól félsz, nem fogad el udvarlódnak? Megcsóváltam a fejem. - Először is: soha többet ne használd az udvarló szót. Másodszor: ez az „úgy teszünk, mintha járnánk" dolog meg sem történt. Töröld ki a memóriádból! Most rögtön. - Nem is tudom... Hallottad, lehet, hogy én vagyok a kozmikus végzeted. - Gúnyosan vigyorgott, és felém hajolt. - A jósnős részét is felejtsd el. Annette Lovegood max. annyit sejt a jövőről, hogy melyik cicája fogja legközelebb követelni a macskaeledelt. Mrs. Blake csak azért jár hozzá, hogy támogassa. - Akkor miért kérdezősködött a szerelmi életedről? - Scott vigyora még szélesebb lett. - Janie talán nehezen talál pasit? - Ne nevezz Janie-nek! Nem tehetnénk úgy, mintha ez a pár perc meg sem történt volna? Csak azért hazudtam Mrs. Blakenek, hogy ne akarjon már állandóan összehozni a legjobb barátnője unokájával - vallottam be. - Nem azért, mintha bármi baj lenne azzal, hogy szívesebben maradok egyedül. Nos, a „szívesebben" nem egészen pontos. Szeretnék járni valakivel? Szeretnék. De ez nem olyan, mint az autós meki, ahol begurulsz, és leadod a rendelést: „Szia, egy pasit kérek. Okos, kedves, jópofa és dögös legyen. Igen, a hűség nagyon fontos. És mellé barátságot is kérek. Két dolcsi? Tökéletes. Akkor megyek az ablakhoz." Szóval nem így megy. Az se kizárt, hogy állandósult szingli státuszom fő oka, hogy képtelen vagyok megállapítani, mikor flörtölnek velem. Kenzie-vel sokszor szórakoztunk ezen. Például elmeséltem neki valamit, ami velem történt, hogy kiderüljön, volt-e valami flörtre utaló jel, amit benéztem. Ilyenkor rendszerint a szemét forgatva kijelentette: „Á, nem, dehogy, a szerelő egyáltalán nem flörtölt veled, amikor a könyvtárban kicserélte a villanykörtét." 84

Az én hibám. - Úgy tűnik, a jóságos kis Jane Smithért nem sok gavallér vetélkedik - vigyorgott rendületlenül Scott. Védekezően összefontam magam előtt a karom. - Hol élünk, az 1800-as években, vagy mi? - Nem vizitál nálad elég ifjú úriember. - Zöld szeme csúfondárosan csillogott. Összeszorítottam a számat. Nevetséges. Nem kell igazolnom magam. Felesleges a szintjére süllyednem, és folytatnom ezt a beszélgetést. - Talán nem érdekelnek az ifjú úriemberek. Ezt meg miért mondtam? Kiegyenesedett, felvonta a szemöldökét. - Akkor talán a hölgyek? Egy röpke pillanatig gondolkoztam, hogyan reagáljak erre, majd előrébb léptem, és kihívóan az ajkamba haraptam, ahogy a nővéremtől láttam, amikor a Menő Jeff-fel randizott. - Ha megcsókolnék egy lányt... - fogtam suttogóra a hangom, és még közelebb hajoltam - nem mesélném el. Nem ilyen olcsó húzással gerjesztenélek be. - Ööö... értem. Úgy tűnt, egy pillanatra sikerült kisütnöm néhány agysejtjét. Egy-null a javamra. - Dolgoznom kell. - Pakolni kezdtem a gyerekasztalokon hagyott könyveket, közben finoman súroltam a testét. Beismerem, ez hatalommal való visszaélés. De nem mindennap kerülök testközelbe egy ilyen dögös sráccal. Különben is, kicsit tényleg bánt, hogy nincs szerelmi életem. Könnyű azt mantrázni, hogy az értékemet nem a pasik érdeklődése szabja meg - elhinni már nehezebb. Pláne most, hogy Kenzie és Corey komoly kapcsolatban él, én meg minden este otthon ülök. A barátaim szerelmesek, én meg azt se tudom, milyen a vágyakozás. Néhány enyhébb eset előfordult, de semmi komoly. Egyébként pedig az volt az érdekem, hogy valahogy egy 85

súlycsoportba kerüljek Scott-tal. Csakhogy ezúttal, azt hiszem, elvetettem a sulykot. Scott megpördült, így azok a testrészeim, amelyek eddig épp csak súrolták, most határozottan érintkeztek vele. A szívdobogásom felgyorsult, és ezúttal nem azért, mert attól féltem, hogy egy felbőszült focista akar rajtam bosszút állni. - Mi van, Korrektorkám, el akarsz csábítani? Azonnal elhúzódtam, de a mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. - Kicsoda? Én? Résnyire szűkítette zöld szemét, mintha egy kirakójáték darabkáit nézné, amit sehogy se tud összeilleszteni. Én meg a lehető legártatlanabbul pillogtam rá. - Ugyan, mit tudhat ilyesmiről az a szegény, jóságos kis Jane Smith? - kérdeztem vissza a saját szavaival. - De most muszáj dolgoznom. Nem tudod valahol másutt fényezni az egódat? - Felkaptam egy könyvet, és játékosan meglegyintettem vele. Erre előrántotta a gépét, és lekapott, mielőtt tiltakozhattam volna. Aztán megnézte a képernyőt. - Rettenetes! Egyszerűen szörnyű. Olyan vagy, mint... Nevettem, és fenyegetően meglengettem a kezemben lévő könyvet. - Csak vigyázz! - Nem, azt hiszem, találtunk végre egy nyerő képet a címlapra! Most komolyan azt kívántam, bárcsak ne hallottam volna, mit mondott rólam akkor Lisa Anne-nek. De hallottam. Scott Fraser egyszer már hátba döfött. Nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen.

86

13. FEJEZET Jólesett a munka. Rendet raktam a gyerekrészlegen, átfutottam a Starbucks- ba üdítőért, záróráig segítettem a vevőknek - mindezt úgy, hogy egy bizonyos fotós közben örökösen kattogtatta a gépét. Scott amúgy rendes volt, mert amikor a vevőkkel kellett foglalkoznom, békén hagyott. Egy kisfiúnak még Lego űrhajót is épített, miközben a nővérének könyveket ajánlottam. Persze az élettörténetünket nem osztottuk meg egymással a polcok között. Lehet, hogy önként járt a nyomomban, de magáról nem mesélt semmit. Viszont kitartóan ugráltatott, ideoda állított (mindent a tökéletes felvételért...), és mire elkattintotta a gépet, én merő ideggörcs lettem. Tudatában voltam minden rezdülésemnek, és kicsit sem éreztem jól magam ebben az állandó figyelemben. Úgyhogy fintorogtam, összerezzentem, elbújtam, és nyomatékosan közöltem vele, hogy a könyvtári munka nem kifejezetten első oldalas cikkek témája. Ha viszont megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen miért jött, vállat vont, és újabb utasítást adott. „Fordulj balra! Nézz jobbra! Kicsit feljebb! Még feljebb! Ez az!" Záporoztak a parancsai, mint a géppuskatűz, nekem meg minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne bújjak egy könyv fedezékébe. Akkor viszont komolyan aggódni kezdtem, mikor Mrs. Blake megkérte, hogy készítsen rólunk egy felvételt. Olyan nincs, hogy a főnöknőm pózol a kamera előtt, és azután anynyiban hagyja a dolgot. Másolatokat fog követelni, és kitűzi őket a személyzeti pihenőben. És mindegy, jók-e, rosz- szak-e, ott végzik a családi képek között, ahol Mrs. Blake az unokáját, Joyt ölelgeti, aki nemrégiben emo lett, és azóta nem hajlandó mosolyogni. Libabőrös leszek, valahányszor megpillantom }oy barátságtalan arcát a hűtőmágnes alatt. 87

De semmit nem tehettem, ki kellett várnom, amíg Mrs. Blake újfent kirúzsozza magát, közben meg Scott a tökéletes helyszínt kereste a fotóhoz. - Állj oda! - mondta, miközben a keresőbe nézett. - Kicsit jobbra. Közelebb a történelmi regényekhez. Nem. Várj! Mindegy. - Hagyd abba! Tedd le a gépet! - Most én utasítottam. - Csak az idődet vesztegeted. Mrs. Blake úgyis az emlékiratoknál akarja majd a képet. Leengedte a kamerát. - Mi olyan különleges az emlékiratokban? - Semmi. De azt akarja majd, hogy a CSÓKÁ-nál fényképezz. Szerinte valami romantikus hangulat lengi be. - Mert a csókákat annyira romantikusnak tartja? Muszáj volt vigyorognom nyilvánvaló zavarán. - Nem. Magunk között így nevezzük azt a benyílót. - Akkor mit jelent a CSÓKA? Most már nem fogja ejteni a témát. És ha tőlem nem tudja meg, megkérdezi Mrs. Blake-et. Ő aztán nem fog habozni, megadja neki a választ. Hosszú távon az még cikibb lenne. - Csókolózó Központ - motyogtam. - Bocs, nem hallottam jól. - Csókolózó Központ. - Szóval a főnököd azt akarja, hogy megcsókolj - vigyorodott el. - Nem. Mrs. Blake azt szeretné, ha a fiúm csókolna meg engem - pontosítottam. - És mivel igazából nincs olyanom, kénytelen lesz elviselni a csalódást. - Nekem úgy tűnik, te leszel csalódott. Az volt az érzésem, frissen bimbózó flörtölési készségem még nem tudott volna mit kezdeni ezzel a megjegyzéssel. Tehát úgy tettem, mintha el se hangzott volna. - Átmegyünk az emlékiratokhoz... - A Csókolózó Központba - helyesbített Scott. - Rendszerint az a legjobb, ha teljes nevén nevezzük a dolgokat. 88

- Szóval odamegyünk, elkészíted a hülye képeidet, és annyi. De tényleg jók legyenek, mert a frigó már így is borzalmas. Joy úgy néz ki, mint akit megszállt a gonosz... bár ez valószínűleg nem a fotós hibája. - Jól hallom? Gúnyolódsz? Azt hittem, a drága jó Jane Smithnek az ilyesmi tilos. Nagy lépést tettél előre, Korrektor. - Pofa be, Scott! - Drámai hatásszünetet tartottam. - A gúnyolódás már nem okoz gondot, világos? Két verekedéssel is bizonyíthatom. A fejét csóválta, tudtam, nem hisz nekem. - A két verekedésből az egyik én voltam. Az nem számít. - Dehogynem. Elintéztelek. Ezt talán nem kellett volna mondanom... Scott azonnal kihúzta magát. - Én meg hátracsavartam a karodat. Ha szerinted elintéztél, akkor szakember segítségére van szükséged. - Kiszabadultam volna - hazudtam. - Simán. - Igazán? - letette a fényképezőgépet. - Kipróbáljuk? - Felesleges. - Visszakoztam. Közelebb lépett. - Semmi gond, folytassuk, ahol abbahagytuk. Ha jól emlékszem, a jobb karodat fogtam le. - Rendben, Mr. Spielberg. Kész vagyok. Soha nem örültem ennyire Mrs. Blake-nek. Egyik, gyűrűkkel borított kezét Scott karjára tette, és úgy vezette keresztül a könyves labirintuson. Egyenesen a Csókolózó Központba. Mintha a valódi szerelmekről szóló könyvek hatására Scott majd elkap, és a szuszt is kicsókolja belőlem. Na persze. Közben azért azon járt az eszem, mit mondana Kenzie, ha elmesélném neki, hogy Scott az előbb mintha flörtölt volna velem. Valószínűleg hangos nevetésben törne ki, és figyelmeztetne, hogy túlságosan elszabadult a képzelőerőm. Kár, hogy Mrs. Blake nem így viselkedett. - Szörnyen izgatott vagyok - pihegte, majd csücsörített a 89

kamerának. - Annette Lovegood mindig azt hajtogatja, hogy a világegyetem érzékenysége időnként összezavarja a jóslatait. Viszont azt is mondta, hogy miután valamelyik szerettem erős és értékes kapcsolatot létesít, szenvedélyes viszonyom lesz. Kicsit elfordult, és hetykén csípőre tette a kezét. - Talán most már felbukkan a következő Nagy Ő az életemben. - Az ötös számú? - érdeklődött Scott, miközben a gépét babrálta. - Négyes a szerencseszámom. Csak megfelelő sorrendbe kell rakni a férjeket. Volt egy undok, utána egy kedves, megint egy undok... ideje, hogy megérkezzen a következő kedves. Ezt már ismertem, úgyhogy bölcsen befogtam a számat. - És mi van Frankkel? - kérdezte Scott. Mrs. Blake jobb pózba állított, mielőtt válaszolt: - Jaj, Frank nem számít! Az undok és a kedves csak a férjekre vonatkozik. Tudom, szőrszálhasogatás, de nem érdekel. És most, hogy Janie... - Annette beszélt mások szerelmi életéről is? - szakítottam félbe, hogy lehetőleg ne terelődjön rám a beszélgetés. - Természetesen! A múlt héten például megjósolta, hogy Joy a világ legédesebb dédunokájával ajándékoz meg. - J-joy? - hebegtem. - Hány éves is? Tizenöt? - Jövő héten lesz tizenöt és fél. - Scott-tal elképedve bámultunk a nőre. - Nos, nem azonnal. Gondolom ez is egy későbbre várt esemény. Annette elmagyarázta, hogy a szellemek időnként összezavarják a dolgokat. Különféle lelki energiákról beszélt, de sajnos ezt nem egészen értettem. - Érdekes - jegyezte meg Scott. - Gyakran találkozik az unokájával? Jane, hajtsd jobban félre a fejed. Remek. Szót fogadtam, és csak utána jutott eszembe a fogadalmam, hogy nem hagyom magam irányítani. Ha mindig balek módjára viselkedem, soha nem fognak komolyan venni a suliújságnál. Közben viszont az engedelmesség valahogy belém égett. Az azonnali, teljes megvonás egyenlő a lehetetlennel. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy szándékosan nem 90

engedelmeskedtem - már ha egyáltalán előfordult ilyesmi. - Joy minden vasárnap délután bejön a boltba, és segít szortírozni a könyveket. Utána joghurtos fagyit eszünk. - Az unokája említésére még kedvesebb lett a mosolya. - Regényt írunk. Együtt - tette hozzá. Scottról rám siklott a pillantása, de olyan gyors volt az egész, hogy nem tudtam eldönteni, képzelem-e csupán, hogy valami rejtélyes kifejezés suhant át az arcán. - Még nagyon az elején járunk. - Igen, értem - felelte Scott, de már másra figyelt. - Jane, karold át Mrs. Blake derekát. Ne állj olyan mereven! Ez az, így tökéletes. Ne mozdulj! - Miről szól? - kérdeztem. Könnyebb volt ellazulni, ha nem vettem tudomást színlelt fiúm kócos hajáról, az arca előtt ugráló kameráról, helyette inkább a mellettem álló huncut nagymamára összpontosítottam. - Egy kamasz lányról - felelte könnyedén. - Scott, tudod, hogy a mi Janie-nk egy szót se mesélt rólad? Pedig azt hittem, azonnal beavat, ha udvarlója lesz. Úgy érzem, rengeteg a pótolnivalónk. Mesélj: hogy ismerkedtetek meg? - Hmmm... - morogta oda se figyelve, mert a megfelelő pillanatot akarta elkapni. - Az újságnál találkoztunk. - Igyekeztem a lehető legközelebb maradni az igazsághoz. - Szerkesztettem. Scott csak álldogált, mindenki más dolgozott. Na erre felfigyelt. - Az volt az első napom - mondta védekezően. - Jane pedig figyelmeztetett, hogy üljek le, ha nem akarok bajba kerülni. - Te pedig nem fogadtad meg a tanácsomat. - Nem hittem, hogy komolyan beszélsz. Igyekeztem felidézni, miket vágott Mr. Elliot Scott fejéhez. Valami olyasmit ordibált, hogy kapja össze magát... hogy egyszer végre ebben a szánalmas életében csináljon valami hasznosat. Természetesen Mr. Elliotnak még véletlenül sem tűnt fel, hogy Scott új fiú. 91

Lassan megcsóváltam a fejem. - Nem szoktam viccelni, ha Mr. Elliotról van szó. - Most már tudom. De akkor nem sokat segítettél. Önkéntelenül összefontam magam előtt a karomat. - Mi? Nem az én hibám volt! - dühösen meredtem rá. Védekezni? Én? Soha! - Jaj de romantikus! - Mrs. Blake elragadtatva csapta össze a tenyerét. Én semmi romantikusát nem láttam abban, hogy olyasmivel vádolnak, ami még véletlenül sem az én bűnöm. Elismerem, többet is tehettem volna, hogy megmentsem a srácot Mr. Elliot dühkitörésétől, elvégre új volt még... viszont Scott nem egy védtelen kisbaba, vagy ilyesmi. Nélkülem is remekül kezelte a helyzetet. Nagyot sóhajtott, nyilván Mrs. Blake-nek játszotta meg magát. - Mr. Elliot leüvöltötte a fejem, Janie meg csak némán bámulta a képernyőt. - Mintha bármit is tehettem volna... - Amikor túljutottunk a krízisen - folytatta Scott, mintha meg se szólaltam volna -, Jane felém fordult, bemutatkozott, és kedvesen üdvözölt a pokolban. Abban a pillanatban tudtam, hogy különleges lány. Tulajdonképpen ez aranyos volt. Pláne, hogy tudtam, a lehetőségekhez képest ő is igyekszik tartani magát az igazsághoz. Jó, az a rész, hogy különleges lennék, hazugság. Ha őszinte lett volna, azt mondja: „Abban a pillanatban láttam, hogy egy idegbajos liba." De ez az új változat azért jobban tetszett. - Szóval így ismerkedtünk meg - vágtam közbe. - Azt hiszem, itt végeztünk. Jé, hogy elrepült az idő... Anyám bármelyik pillanatban itt lehet értem. Úgyhogy... - De hogy hívtad el az első randevúra? - makacskodott Mrs. Blake. - A teljes történetet szeretném hallani, hogy Joyjal... nos, tudod, milyen pletykásak vagyunk, Janie. 92

Igen. Tudtam. Ezért is nem vállaltam a vasárnapi műszakot. Hogy ne kelljen kettőjükkel együtt lennem. Ezért, és mert Joy tekintete, ahogy meregeti rám a szemét, halálosan megrémít. - Izé... - Az sem semmi sztori, de tegyük el egy másik alkalomra. Scott rendületlenül fotózott tovább. - Le a kardigánnal, Korrektor! Ösztönösen lehúztam a cipzárt, elfelejtettem, mit viselek alatta. - Nahát, de csinos! - örvendezett Mrs. Blake, és ujja közé vette a hímzett selymet. - Milyen finom a tapintása. Hol szerezted, Janie? Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy Scott egy ideig alaposan belemerült a látványba, majd őrülten kattogtatni kezdett. Nem hibáztattam. A kék blúzom nyilván sokkal jobban mutat a képen, mint apám viseltes kardigánja. De rettentő kiszolgáltatottnak éreztem magam. Megértettem, apu miért nem akarta, hogy így menjek suliba. - Kenzie-től kaptam. - Milyen kedves tőle! Még mindig azzal a jóképű fiatalemberrel jár, akivel pár hete láttam? - Logannel. Igen, együtt vannak. Scott gúnyosan mosolygott. - Nem tudom elképzelni itt a Hokist, hacsak nem azzal etettétek, hogy összefuthat Wayne Gretzkyvel. A pillantásommal ölni tudtam volna, flörtnek nyoma sem volt benne. - Csak hogy tudd, az amerikai történelemről kerestek könyveket. - Szóval a Hokis barátnőjét érdeklik a könyvek. - Scott bólintott, mint aki most már mindent ért. - Jobbat érdemelne a csaj. - A neve Mackenzie Wellesley, és nem a „Hokis barátnője". Logan pedig rengeteg időt töltött a művészettörténetpolcnál. Nagyon tehetségesen fest. 93

Nem tudom, miért éreztem kényszert, hogy megvédjem Logant. Egy cseppet se érdekelné, mit gondol róla a suliújság fotósa. De ezt az ellenséges viszonyt akkor sem értettem. Scott alig egy hónapja járt a gimibe, és ez alatt a rövid idő alatt sikerült maga ellen fordítania a legnormálisabb srácokat. - Értem. A hokiszerelés alatt egy művész érző szíve dobog csúfolódott. - Mi a fene bajod van? - Ööö... csináljak kettőtökről egy képet? - Mrs. Blake nyilván abban a hiszemben volt, hogy szerelmesek civódását szakítja félbe. Még csak az kéne! De legalább eszünkbe jutott, hogy van hallgatóságunk, és elnémultunk. Hihetetlen, hogy megfeledkeztem Mrs. Blake jelenlétéről, ha csak kis időre is. Pedig igazán nem az a fajta, aki beleolvad a háttérbe. Scott szégyenlősen átadta a gépet. - Elnézést, asszonyom. Nézeteltérés. És ezzel egyből bűnbocsánatot nyert. - Értem én. Williamnek is volt egy barátja, Jennifer undorodva összeszorította az ajkát. - Soha nem kedveltem azt a nőt. A legförtelmesebb parfümöt spriccelte magára, igazán émelyítőt. „Eau de kétségbeesés" - szoktam mondogatni Williamnek. Aztán egy nap arra jövök haza, hogy ettől a pacsulitól bűzlenek a párnák... - Megvonta a vállát. - Nos, végül is így volt a legjobb. Scottra néztem, de ő se tudta, erre mit kéne mondania. - Essünk neki annak a felvételnek - mondtam merészen, bár arra vágytam legkevésbé, hogy a srác közelébe álljak. Csakis Mrs. Blake kedvéért tettem. Minden utasításának eleget tettem, engedtem, hogy Scott átkarolja a derekamat. Még arra is hajlandó voltam, hogy kedvesen a fényképezőgépbe mosolyogjak. Kényszeredett mosolyom még ott ült az arcomon, amikor 94

anyám belépett... és a kislányát egy idegen srác karjában találta. Ha ez a karmikus büntetésem egy apró füllentésért, akkor soha többé nem hazudok egyetlen kedves középkorú hölgynek sem.

95

14. FEJEZET - Ööö... szia, anyu. Jobb nem jutott az eszembe. Mondjuk, amúgy sincs olyan sok lehetőség, amikor az anyád rajtakap, hogy egy jóképű, zöld szemű fiúval ölelkezel egy könyvesboltban, miközben a főnököd épp arra utasít, hogy „bújj közelebb hozzá". Talán a klasszikus „ez nem az, aminek látszik" szöveggel kellett volna próbálkoznom. De akkor Mrs. Blake rájön, hogy becsaptam, és nem akartam megbántani. Gyűrtem az agyam, hogyan jöhetnék ki a legjobban ebből a helyzetből. - Nahát, Susan, mennyire örülök, hogy látlak. Gondolom, már ismered Janie udvarlóját. Na még csak ez kellett! - Nem mondhatnám - felelte anyám, és jelentőségteljes pillantást vetett Scott derekamon nyugvó karjára. Lezsibbadtam, mozdulni sem tudtam. Scottnak viszont nem voltak ilyen gondjai. Előrelépett, és anyám felé nyújtotta a kezét. - Scott Fraser. Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Smith. Anyu megrázta a kinyújtott kezet, utána rám nézett, mintha az várná, hogy mindjárt kiderül, az egész csak félreértés. Vagyis még a saját anyám is elképzelhetetlennek tartotta, hogy pasim legyen. Nyilván felfoghatatlan számára, hogy a kisebbik lánya egy fiút úgy érdekeljen. Ami természetesen csodákat tett az önértékelésemmel. Vagyis nem annyira... - Szervusz, Scott. Jó, hogy végre arc is kapcsolódik a névhez. Már olyan sokat hallottam rólad. Belül összerándultam ezekre a szavakra. Scott is tudta, ha tényleg megemlítettem otthon... akkor semmi jót nem meséltem róla. De legalább nem én vagyok az egyetlen hazudós a családban. - Egyik nap eljöhetnél vacsorára - folytatta anyu, mire 96

egyből tiltakozni kezdtem: - Figyi, ez... - Végtelenül kedves - szakított félbe Scott. - Nagyon szeretném megismerni Jane egész családját. És meghallgatni az összes kínos történetet róla - tette hozzá szerintem marhára önelégült mosollyal. - Nos, ez a hét még őrültek háza, de... mit szólnál jövő hétfőhöz? Ráérsz akkor, Scott? „Sajnálom, de nem. Témazárót írunk kedden. Talán majd valamikor máskor." Bármilyen kifogás működött volna. - Persze. Alig várom. - Remek. Akkor ezt megbeszéltük. Úgy tűnik, nekem nincs szavam abban, hogy a kamu barátomat meghívjuk-e, vagy sem vacsorára. Talán azért, mert csak Scott és én tudtuk, hogy az egész humbug. De miért kell nekem együttműködnöm, amikor bele akar kavarni az életembe? - Nem biztos, hogy Scott el tud szabadulni. Zsúfolt hétvégéje lesz. Anyám hosszan, szigorúan rám nézett. - Van fontosabb a családi programnál? Ezt persze nem kérdésnek szánta. - Nincs, csak... - Jane-t az aggasztja, hogy nem lesz elég időm az iskolaújságra. - Scott magától értetődően átkarolt, ami meglepően jólesett, ahhoz képest, hogy ez az egész kavarodás elsősorban az ő hibája. - Nem lesz semmi gond, bébi. Bébi?! Ez tényleg a pokol. - Abban biztos vagyok, hogy neked nem lesz gondod préseltem ki magamból. - De szerintem meg kellene vitatnunk a cikk határait. Nehogy valakinek kényelmetlenséget okozzon... - Elvigyorodott. - Érdekes, én meg úgy gondolom, mélyebbre kéne ásnunk, hogy tutira feltárjunk minden részletet. 97

Sem anyu, sem Mrs. Blake nem vették a mögöttes üzenetet. - Jane, menjünk. Még be kell vásárolnom vacsorára. Scott, örülök, hogy találkoztunk, hétfőn este várunk. - Feltétlenül. Szia, Jane, akkor holnap. A dög még rám is kacsintott. A nyelvembe haraptam, hogy ne üvöltsem le a fejét. - Persze, szia, Scott. Aztán anyu kivezetett a könyvesboltból, bevezetett a szupermarketbe, ahol egyidejűleg vásárolta be a grillezett zöldséghez szükséges hozzávalókat, és faggatott ki a kamu pasimról. Nem volt könnyű, mert a legtöbb kérdésre nem tudtam a választ. Lövésem sem volt Scott legalapvetőbb dolgairól. Hogy például mivel foglalkoznak a szülei, meg vannak-e testvérei. Akkor se lett könnyebb az életem, amikor személyesebb témákra tért át, vagyis: mióta titkolom ezt a kapcsolatot? Mintha aknamezőn járnék. Összességében azért - azt hiszem - jól teljesítettem. Azt mondtam, pár napja kezdett alakulni köztünk valami Scott-tal, de nem akartam nagydobra verni, amíg nem ismerjük meg egymást jobban. Nem akartam, hogy anyu túlságosan beleélje magát, ha kiderül, mégsem működik. Bár talán okosabb lett volna, ha megmaradok a „nincs komment" fordulat mellett. Akkor talán nem lábad könnybe a szeme a fagyasztott zöldségeknél arra a gondolatra, hogy milyen gyorsan felnőtt a kislánya, aki már sminkeli is magát, hogy lenyűgözze a fiúját. Természetesen nem válaszolhattam azt: „Á dehogy, anyu, a festékkel csak a pszichopata focistától kapott zúzódást akartam eltakarni." Megtöltöttük a bevásárlókocsit, közben megtörölgette a szemét, és üdvözölt „a nők világáéban. Gyűlöltem, hogy hazudozok, de nem tudtam, hogyan visszakozhatnék anélkül, hogy egyikünknek se legyen túl égő. Könyörögtem, hogy ne beszéljen erről senkinek, de csak 98

reménykedhettem, hogy nem fog nagy ügyet csinálni belőle. Szinte még le se tette Elle elé a grillezett zöldséget, máris dobta utána a bombát: - Jane-nek fiúja van! Terjed a hír, mint elsőben a fejtetű. - Hogy micsodád van? - hitetlenkedett Elle, és majdnem kiköpte az almaiét. - Majd pont neked! - Fiúm - erősítettem meg, pedig hát nem is volt. De annyira dühített, hogy azt feltételezték, ilyesmivel viccelnék, amikor soha nem hazudtam nekik. Különben is: nincs nekem semmiféle kóros beilleszkedési zavarom, és leprás sem vagyok. Nevetséges, hogy a családom úgy hitetlenkedik, mintha azt jelentettem volna be, hogy holnap jön el a Messiás. Apám olyan arcot vágott, mint akit hasfájás gyötör. - Vagyis... ez azt jelenti, hogy el kell beszélgetnünk...? Pontosan tudtam, milyen beszélgetésre céloz, és határozottan nem vágytam rá. Sem a vacsoránál, sem négyszemközt vele. Soha! - Nem, apa. Jól vagyok. A suliban manapság már mindent megtanítanak erről. Elle előbb felmordult, majd hosszú, szenvedő sóhajt hallatott. - Ne izgulj, apu. Majd én mindent elmondok neki a nemi betegségekről és a védekezésről. Bár azt magyarázta volna el valaki, mi a fenéből gondolja a nővérem, hogy épp hozzá fordulnék ezzel a témával. Ez tényleg magas volt nekem. A villámra tűzött paprikára összpontosítottam minden figyelmemet. - Nincs szükségem felvilágosításra. Apa és anya összenéztek. - Ti már... - NEM! - Éreztem, hogy zavaromban tüzel az arcom. Ejthetnénk a témát? - Látod, anya? Ha ahhoz nem elég érett, hogy beszéljen a 99

szexről, csak nem képzeled, hogy csinálja? Elle-re bámultam. - Az, hogy nem vacsora közben szeretném megbeszélni a nemi életemet, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok elég érett... izé, hogy... csináljam. - Óóó... azt mondta, „csináljam"! Hát nem haláli? - Dugulj el, Lane! Megfeszült az állkapcsa. - Nem az én hibám, hogy még nem állsz készen egy tartós, komoly kapcsolatra. Lefordítva: soha nem lesz olyan kapcsolatod, amilyen az enyém Jeff-fel. Ez annyira felbosszantott, hogy jóformán észre sem vettem, hogy a villa kicsúszott a kezem közül, és hangos kop- panással a tányéromra esett. - Ebből elég! Scott-tal csak most kezdtünk járni. Még nem tartunk ott, hogy felkutassuk a város legolcsóbb motelszobáját, amit kibérelhetünk egy órára. És ígérem, ha lefekszünk egymással, azt a lehető legbiztonságosabb módon tesszük. Nem mintha rátok tartozna, de most is van nálam - egy csomag óvszer. Szigorúan véve nem hazudtam, mivel a koton, amit Samtől kaptam, még most is a hátizsákomban rejtőzött. Az más kérdés, hogy eszem ágában sem volt Scott-tal - vagy bárki mással használni. Apám bősz pillantást vetett anyámra, de nem tett megjegyzést, gondolom, azért, nehogy megvaduljak, és elinduljak egy olyan olcsó motelszobát keresni. Nem tudom, mi sokkolta jobban a családomat: a bejelentés, hogy fiúm van, vagy a koton. - Elmehetek? Elmúlt az étvágyam. A szüleim beleegyezően bólintottak, valószínűleg azért, hogy távozásom után azonnal megbeszélhessék a legújabb fejleményeket. Eszemben sem volt hallgatózni. Ha még egyszer meghallom, hogy anyám azt szipogja, a kicsi lányából 100

nő lett, akkor felrobbanok. Felrohantam a szobámba, teljes hangerőre kapcsoltam a zenét, és megnéztem az ősi családi laptopon, ki van fenn a^neten. Reméltem, a Skype-on ott találom Kenzie-t, de vagy leckét írt, vagy Logannel randizott, szóval nem volt elérhető. Egy hete még nekifogtam volna a házinak, ahogy egy jó kislányhoz illik. Persze egy hete nem oktattak volna ki a vacsoraasztalnál a biztonságos szexről. Gondoltam, akkor a Facebookon töltök el egy kis időt. Nem akartam senkinek üzenni, csak úgy éreztem, elterelheti a figyelmemet a kínos családi jelenetről. Vagyis ezt hittem, amikor kalandozni kezdtem az értelmetlen posztok között többségük unalmas, hosszú idézet ismeretlen emberektől, meg kajafotók. De úgy tűnt, ennél sajnos nincs jobb dolgom. Kenzie és Logan közös képeit nézegettem, amikor Scott bejelentkezett. Soha eszembe nem jutott volna, hogy magamtól bejelöljem, de Mr. Elliot ragaszkodott hozzá, hogy az újságíróóra diákjai mind felvegyék egymást ismerősnek. Azt állította, ez erősíti a csapatszellemet. Bennünket viszont marhára dühített, hogy így beletenyerel a magánéletünkbe. Természetesen ezt senki nem mondta meg neki. Miután az elmúlt két napban Scott azzal az ostoba gépével folyton a nyomomban volt, vele akartam aztán a legkevésbé chatelni. Viszont miatta vált irányíthatatlanná ez az egész kamu barátos helyzet. Hát ezért hagytam ki az udvariassági köröket, és azonnal a tárgyra tértem. JANE: Mégis mit képzeltél? SCOTT: Kifejtenéd? JANE: A vacsora! Megáll az ész! Szerinted JÓ ötlet? Sokkal könnyebben fejezem ki a dühömet, ha gépelek. Valószínűleg azért, mert ilyenkor nem vághatnak képen. SCOTT: Egész jó modell vagy, ha beállítanak. Úgyhogy beleveszlek a portfoliómba. 101

JANE: Portfolió? Miről beszélsz? Mi köze ennek a vacsihoz? SCOTT: Családi képekre vadászom. Gondolhattam volna. Ha Scott Fraser beleegyezik valamibe, akkor biztos hátsó szándékkal teszi. Ebben az esetben a szent cél: a tökéletes kép. JANE: Ugye tudod, hogy a fényképezésen kívül is van élet? SCOTT: Mondani is akarsz valamit, vagy megint csak az időmet vesztegeted? Pár pillanatig emésztenem kellett az olvasottakat, csak utána tudtam válaszolni. Hogy őszinte legyek, a szükségesnél valamivel erősebben nyomkodtam a billentyűket. JANE: Igen, akarok. Betegedj meg! SCOTT: Most? Szinte láttam magam előtt gúnyos vigyorát. JANE: Igen. Súlyos legyen, de nem halálos. SCOTT: Szóval a halálomat azért nem akarod. Jó tudni. JANE: Nem. Csak torz legyél és bárányhimlős. Légyszi! SCOTT: ÉS mikor csapjon le rám a szörnyű kór? Erre nem volt nehéz válaszolni. JANE: A VACSORA ELŐTT! Mélyet lélegeztem, és folytattam a gépelést. JANE: Nem érted? Már most faggatnak rólad. Honnan jöttél? Mit csinálnak a szüleid? Dolgoztál-e valaha? Őrület. Fuss, amíg teheted! SCOTT: L. A.-ben születtem, több helyen laktunk. Apa újságíró. Anya szociális munkás. Dolgoztam, főleg pincér/mosogató/ csapos melók. Néhányszor esküvői fotós is voltam. Ha többet akarsz tudni, személyesen kell megkérdezned. Hú, nem számítottam ennyi infóra tőle. Kábé soha. JANE: Igazából nem is akarsz jönni. SCOTT: Vedd úgy, hogy már túl is vagyunk rajta. JANE: Oké, de irtóra fogod bánni. És akkor nagyon finoman fogalmaztam! Öt perc a nővéremmel, aki passzív-agresszív megjegyzéseket tesz, 102

apámmal, aki még mindig az óvszeren fog rágódni, anyámmal, aki életmódváltozásomat könnyezi meg, és Scott az életbe tíz méternél nem jön közelebb hozzám. SCOTT: Untatsz. Mi a holnapi terv? Nem tudtam, nevessek-e, vagy csak döbbenten bámuljam a képernyőt. A srác nyers, udvariatlan és... izgalmas. Minden második szavától kiütést kaptam, de soha nem tudtam, mi lesz a következő mondata. Legalább nem kiszámítható. JANE: A barátaimmal ebédelek, utána úgy tervezem, elmegyek a szereplőválogatásra. Remélem, történik valami megírható. SCOTT: Akkor ott találkozunk. JANE: A szereplőválogatáson? SCOTT: Nem, nemcsak ott. Mindenütt. A fenébe, azt ne! JANE: Ugye nem akarsz újabb képeket készíteni Kenzie-ről? Leszállhatnál róla. SCOTT: Rólad készítek képeket, nem Mackenzie-ről. Már elfelejtetted, hogy együtt kell megcsinálnunk a cikket? Elismerem, talán túlságosan védeni akartam a barátaimat... de az is lehet, hogy megint hátulról akar támadni. Nem ez lenne az első alkalom, hogy arra használ, Kenzie közelébe kerülhessen. JANE: Szóval rákaptál, hogy minden étkezésemre meghívasd magad. SCOTT: Attól félsz, nem leszek elég udvarias a bandád... akarom mondani, a barátaid előtt? JANE: Honnan veszed ezt a bandadolgot? Egyáltalán nem azok. Scorr: fa persze. Akkor biztos egy másik hokis figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol tőled. Elképedve meredtem a képernyőre. JANE: MI? Scorr: Azt hittem, te uszítottad rám a verőembereidet. JANE: NEM! Igaz, hogy elmeséltem ezt a „nem alkalmas újságírónak" 103

dolgot. Erre élénken emlékszem, mert hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy Kenzie megkérdezte, milyen volt a napom, én meg éltem a lehetőséggel, és panaszkodtam. De eszembe sem jutott, hogy a történet az asztalunknál messzebbre is eljut majd. Úgy látszik, tévedtem. SCOTT: Csak csínján a nagybetűkkel, Korrektor. Nem ez a megoldás! JANE: MI TÖRTÉNT? SCOTT: Semmi. Na persze. Egy beszélgetés Scott és a hokisok között, aminek én vagyok a témája, nem nagy ügy. Kivéve persze, hogy pont attól izgi, hogy én voltam a téma - még az ebédlői verekedés előtt! -, és mégis csak most hallok róla. JANE: Mit mondott Logan, Scott? Ha nem árulod el, a legnyálasabb becenevekkel foglak bombázni hétfő este. Ugye érted, cuki-muki aranyom? SCOTT: Ne merj még egyszer így nevezni! JANE: MI TÖRTÉNT? SCOTT: A lovagod és a haverja közölte, hogy aki téged megbánt, annak elég kellemetlen iskolai élményekben lesz része. Ennyi. JANE: Megölöm! Csak szólnom kell Kenzie-nek, és Logan halott. Elsősorban azért, mert nem szólt, hogy a védelmemre kel, és el akarja ijeszteni Scottot. Mindegy, addig nem is szeretnék beszélni velük erről, amíg tisztába nem jövök az érzéseimmel. Bosszant, hogy Logan beavatkozott? Örülök, amiért szemlátomást vagyok annyira fontos neki, hogy rászálljon miattam Scottra? Dühít, hogy képtelennek tart arra, hogy kiálljak maga- mért? Nem tudom. Nem lehetett egyetlen vállrándítással elintézni, hogy a srác szerint nem vagyok képes megvédeni magam. Vagy attól félek, esetleg igaza van? Mert oké, hogy képen töröltem Alex 104

Thompsont, de azt sem magamért tettem. Nem igazán. Hanem Isobelért. SCOTT: Nézhetem? JANE: Nem. Szóval ezért vagy olyan undok velem, vagy ez csak úgy jön? Talán jobban is fogalmazhattam volna, de ezen a ponton már nem tudtam tisztán gondolkodni. SCOTT: Csak úgy jön. JANE: Remek. SCOTT: Akkor holnap ebédnél. JANE: Jó. Várj! Mi??? De már kilépett.

105

15. FEJEZET Másnap nagy gonddal készültem a suliba. De nem a szokásos módon, vagyis nem ellenőriztem kétszer, hogy minden tankönyvemet bepakoltam-e, és ha igen, akkor tökéletes rendben sorakoznak-e a táskámban. Egy lépéssel közelebb kerültem a Seventeen Magazine-t olvasó, kikentkifent, csajos lányokhoz, ugyanis magam állítottam össze a szerelésem. A nővérem büszke lehetett volna rám, ha képes szájhúzogatás nélkül végignézni, hogy sikeresen megoldok egy feladatot. Ezúttal jobban tudtam, milyen látványt szeretnék nyújtani. Az előző napi, apám cipzáras kardigánja alá rejtett öltözékemnél lényegesen visszafogottabbat választottam. Olyasmit, amiben meg merek jelenni a nyilvánosság előtt anélkül, hogy fülig vörösödnék zavaromban. Ez már csak azért is fontos szempont, mert ott akartam lenni a szereplőválogatáson. Tehát a külsőmnek azt kellett sugallnia: „Nem akarok játszani. De ha mégis, akkor tökéletesen elboldogulnék a színpadon." Bár inkább mennék bevetésre Scott állítólagos haditengerészeti haverjaival, mint hogy nyilvánosság előtt megszólaljak. Valamiért abban reménykedtem, hogy ha Ms. Heisenberg ajánlatát Kenzie divatos csizmájában utasítom vissza, akkor nem tartanak majd nyúlbélának. A magabiztosság látszatát sötét, szűk szárú farmerrel, katonai stílusú dzsekivel és egy Rubber Souing-gell fokoztam. Ezek után csak a véraláfutást álcázó sminktortúrán kellett túlesnem, és már indulhattam is. Viszolyogva néztem az órára. Több mint egy órába telt, hogy elkészüljek! Heves nosztalgiát éreztem a régi szép idők iránt, amikor kiugrottam az ágyból, magamra kaptam valami tiszta cuccot, és 106

negyedóra múlva már úton voltam a suli felé. Ijesztő, hogy mindez csupán két nappal ezelőtt is igaz volt. De legalább itt van még nekem Isobel. Zavart mosollyal köszönt, amikor felszálltam a buszra. - Lemaradtam valamiről? A múltkor Corey nőiesebb külsőért dolgozott, most meg úgy nézel ki, mint egy merénylő. Igyekeztem hozni a magabiztos figurát. - Úgy gondoltam, illik a monoklimhoz. - Azt mondod, így akarod leplezni a tényt, hogy a héten bemostak a szemed alá? Finoman megérintettem az arcom, azonnal jelentkezett az ismerős, lüktető fájdalom. Persze lehetett volna sokkal, de sokkal rosszabb is. - Miért akarnám leplezni? Nem nagy ügy, ez a becsületrendem. - Minden tartalékomra szükség volt, hogy megőrizzem látszólagos hidegvéremet. - A ruhával együtt teljesen normális, nem? - Deee... Hátradőltem az ülésen. - Mennyire rémes? Isobel együtt érzőén mosolygott. - Engem nem csapsz be a ruhával és a sminkkel, de valószínűleg azért, mert nem elég meggyőző a viselkedésed. És mert nem tudtam nem észrevenni, hogy tegnap ellógtad az ebédet. Pontosan tudtam, hova akar kilyukadni. - Nem kerülheted el örökké az ebédlőt, Jane. Hidd el, ha lehetne, már rég éltem volna a lehetőséggel. Ebben igaza volt. A gyengeség jele, hogy egész nap a könyvtárban rejtőzködtem. Akkor is, ha azért tettem, mert nem akartam könnyű célponttá válni. Csak úgy bizonyíthatom be, hogy képes vagyok kiállni magamért, ha nem bujkálok többet. - Igazad van, Isobel. Vége a lapulásnak. Majdcsak kibírom. Ahhoz képest, hogy elfogadható cikket kell írnom, meg szakítanom Scott-tal... ez semmiség. 107

- Hogy mit kell csinálnod?! Szélsebesen járt az agyam. - Felhívom Corey-t, adjon tanácsot. Lisa Anne szexis és botrányszagú vezércikket akar, és ha van köztünk valaki, aki ért ehhez a témához, az Corey. Nem gáz, hogy segítséget kérek tőle, ugye? Csak forrásnak használnám. - Te Scott-tal randizol?! - Dehogy! - elképedve bámultam a barátnőmre. - Honnan veszed ezt a marhaságot? - Az előbb mondtad, hogy szakítanod kell vele! - Tényleg? - Már magam sem tudtam, miket hordok össze. Nem érdekes. Úgy tettem, mintha járnánk, hogy levakarjam magamról Mrs. Blake-et. Aztán megjelent anyu. Úgyhogy most el kell játszani, hogy szakítunk, de hihetőnek kell tűnnie, mert ha Elle rájön, hogy az egész kamu volt, halálba cikiz. - Hű, nyugi! Vegyél már levegőt. Engedelmeskedtem. - De ez mind nem számít. Mert a cikkre összpontosítok, és akkor minden rendbe jön. Isobel feljebb tolta a szemüvegét az orrán. - Épp most mesélted, hogy kamu kapcsolatban vagy az iskola egyik legdögösebb pasijával. Igazad van: kicsit sem számít. - Persze hogy nem - nevettem. - Mert nem jelent semmit. Isobel habozott. - Nem szeretném éppen most tovább bonyolítani az életedet, de... engem nem győztél meg. Szerintem még egy kamu kapcsolatba sem mentél volna bele, ha legalább egy hangyányit nem érdekelne a srác. - Engem csak az érdekelt, hogy le tudjam rázni Mrs. Blakeet - hördültem fel. - Semmi sincs köztem és Scott Fraser között. „Na jó, kicsit flörtöltünk a könyvesboltban. De ez nála biztos csak reflex, szó sincs valódi érdeklődésről." Isobel elgondolkozva beszívta az alsó ajkát. 108

- Nem tudom. Azért ez necces. Szerintem... Fogalmam sincs, mit akart mondani, mert mindent elnyomott a buszról leözönlő diákok trappolása. - Jane! Felkaptam a fejem, kerestem, ki szólít. Énem egyik része Kenzie-ben reménykedett. Hogy a megállóban vár, és együtt mehetünk be a suliba. Azután észrevettem Samet. Találkozott a pillantásunk. - Ööö... szia, Sam! - köszöntem, és nagyon reméltem, nem veszi észre, hogy zavaromban elpirultam. Nem tehetek róla, de eszembe jutott a tóTe kapott óvszer... meg az, ahogy bejelentettem a családomnak. - Ismered Isobelt, a barátnőmet? Nehezen tudtam elképzelni ezeket ketten egy társaságban. Különösen, hogy Isobel a khakisortot és a legombolható gallérú ingeket kedvelte, míg Sam a térdig érő, fekete katonai bakancsot. - Még nem találkoztunk - felelte új ismerősöm, és feketével vastagon körberajzolt szeme megpihent Isobelen. - Sam vagyok. - Oké. - Isobel megigazította a szemüvegét. - Ezt felfogtam. Tudtam, hogy nem akart gúnyolódni, hiszen azzal provokálná Samet... márpedig Isobel a világon senkinél sem szereti kihúzni a gyufát. A szavak egyszerűen csak kibuggyantak belőle. - Te vagy az a csaj, aki miatt Jane bunyózott - vigyorodott el Sam. - Ööö... - Isobel elvörösödött. - Én voltam a katalizátor. Bár ebben már nem vagyok annyira biztos. Van egy elméletem, hogy Jane valami veszélyeset szeretett volna csinálni, és Alex Thompson szemétkedése jó ürügynek tűnt. - Micsoda?! - tiltakoztam. - Egyáltalán nem ez történt. Isobel vállat vont. - Szerintem van értelme. Bár egyelőre inkább hipotézis, nem igazi elmélet. Ugyanakkor nagyra értékelem, amiért annyira kötődsz hozzám, hogy meg akartál menteni, Jane. Hülyeség 109

volt, de nagyon kedves. - A hipotéziseden még sokat kell dolgoznod - morogtam. - Megfontolom a javaslatodat. - Betegesen hasonlítotok egymásra - nevetett Sam. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a kijelentéssel. Igaz, hogy mind a ketten igazi stréberek vagyunk, egy körben mozgunk, de ezen túl... - Szó sincs róla - tiltakozott Isobel, mielőtt kinyithattam volna a számat. - Nagyon is különbözünk. Jane például két véglet között ingadozik: egyszer szeretne a háttérben ma. radni, máskor meg a barátaival lenne a reflektorfényben. Én meg erre nem vágyom. Túl sok pszichoblabla volt ez így, korán reggel... Tulajdonképpen azt vártam, hogy Sam nevet rajta, és témát vált. Nem ez történt. Szemmel láthatóan érdekelte a dolog. - Szóval te nem törődsz vele, hogy figyelnek-e rád? Isobel vállat vont. - Rengeteg figyelmet kapok - felelte -, csak épp elsősorban a haladó tárgyakból elért eredményeim miatt. - Te nem elsős vagy? - De igen. - Akkor hogy vehettél fel haladóknak való tárgyakat? Isobel hirtelen érdeklődéssel kezdte szemrevételezni a cipőfűzőjét. - Tavaly két évet végeztem el. - De mi a fenének?! - akarta tudni Sam. - Nem volt jobb dolgom - vonogatta a vállát Isobel. Abból, ahogy Sam tátott szájjal bámult, világos volt, nem erre a válaszra számított. De én pontosan értettem. Az igazság az, hogy legtöbbször így voltam a házi feladatokkal. A dolgozatok előtt nem azért tanultam, mert a búcsúbeszédet tartó diák szerepére áhítoztam. Azt meghagyom Lisa Annenek. A tanuláson kívül egyszerűen nem volt más dolgom... és hát ezt várták el tőlem. Sam füttyentett. 110

- Szükséged van egy kis társas életre. - Persze. Úgy értem... ez nálad mit jelent, Sam? - Isobelen látszott a megkönnyebbülés, mikor végre képes volt konkrét kérdést feltenni. - Rendszerint bandázást a haverokkal, de most még egy hétre bezártak, mert tegnap is osztogattam az óvszert. Bár az ember ott is találhat új barátokat. - Rám mosolygott. - Olykorolykor összefutok érdekes arcokkal. Amúgy a főzőklub alapító tagja vagyok. Lenne kedvetek belépni? Ebédszünetben ülünk össze. Én bocsánatkérően ráztam a fejem. - Ma muszáj az ebédlőben ennem. Ideje visszatérni a tetthelyre. - És te, Isobel? Téged érdekelne? A barátnőm elhűlve nézte. Feltehetőleg, mert nem hívják túl gyakran sehova - még az olyan kevéssé értékelt eseményekre sem, mint a főzőklub megbeszélése. Közben igyekeztem elképzelni, hogy áll Samnek a magas, fehér kuktasapka. Azt hiszem, több van új, mosómaci szemű barátnőmben, mint hittem. Becsöngettek, rohannom kellett az újságíróórára, így nem hallhattam Isobel válaszát. Rájöttem, abban reménykedem, hogy elutasítja a meghívást. Tudom, önzés, de nem akartam, hogy nélkülem menjen. Mert... a legrégebbi barátaimnak már nincs rám idejük. Nem szerettem volna, ha a legújabbak is jobb társaságot találnak nálam. De ennél sokkal nyomasztóbb gondok vártak rám a tanteremben, ahol Lisa Anne a többiek elől rejtett sarokba húzott. Az egésznek volt valami maffia jellege, különösen, amikor türelmetlenül ropogtatni kezdte az ujjait, - Hogy állsz a cikkel? Ennyit a beszélgetést megkönnyítő csevegésről. Azt hiszem, az olyan udvarias üdvözlést, mint: „Szia, Jane! Hogy vagy?" felesleges lenne Lisa Anne-től elvárni. - Jól - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Kezd alakulni. 111

„Rémálmaimban." A pillantása elárulta, hogy egy szavamat se hiszi. - Miről szól? - Ööö... az iskolai színdarabról... - Képtelen voltam uralkodni remegő hangomon. - Jaj de édi - csúfolódott Lisa Anne. - Csakhogy már nem alsósok vagyunk. Ennél ütősebbre gondoltam, Korrektor. Vagy emlékeztesselek, mi a tét? - Felesleges. - Hétfőre itt legyen a cikk, különben személyesen... - Teszed tönkre írói karrieremet - fejeztem be helyette. Felfogtam. Egy pillanatra kizökkentette, hogy félbeszakítottam, de gyorsan magához tért. - Helyes, mert nem fedezlek. Mintha ez valaha is eszembe jutott volna. - Értettem. - Nagy nehezen megálltam, fintorgás nélkül. - És hogy állsz Scott-tal? Ez meg hogy jön ide? - Jól - feleltem közönyösen, és puhatolózni próbáltam: Miért? - A legjobb fényképészünk, ezért fontos, hogy a tehetségét maximálisan kihasználjuk. - Ööö... oké. - A cikkednek előnyösen kell kiemelnie a felvételeit. Kezdtem arra gondolni, a követeléseknek soha nem lesz vége. Friss legyen és szórakoztató, modern és érett, szexi és botrányos, és most már gyakorlatilag Scott felvételeinek „aláfestő zenéje" is. Mintha azt hinné, varázsló vagyok, aki nyuszikat bűvöl elő a cilinderéből. De ha beszólok, búcsút inthetek az irodalmi rovatomnak. - Nem lesz gond, Lisa Anne. - Akkor jó. Ja, és még valami, Jane! Scott arról készít képet, amiről akar, értve? - Nem egészen - ingattam a fejem. - Miről beszélsz? 112

Még arra sem vette a fáradságot, hogy a szemembe nézzen. A blúza gallérját igazgatta, hogy tökéletesen párhuzamosan álljon a pulóvere kivágásával. - A rólad készült fotókból állítja össze a portfolióját - vágott egy grimaszt, jelezve, hogy megvan a véleménye Scott ízléséről. - Noha a magam részéről rossz választásnak tartom, a Smithsonian mindenben támogatja. Ahogy én is. Azon töprengtem, így akarja-e felhívni magára a srác figyelmét. Flörttechnikailag nem rossz húzás, hiszen Scottot az ostoba fényképezőgépén kívül más nem nagyon érdekli. Ezt nem lett volna szabad elfelejtenem, amikor a Facebookon a portfolióról hadováit, de nem törődtem vele, mert azt hittem, csak a maga hibbant módján poénkodik. Különben is túl sokra értékelte a képeit ahhoz, hogy olyasvalakit dokumentáljon, akit ki nem állhat. Szóval arra gondoltam, azért állt elő a portfolióval, hogy összezavarjon. Most meg kiderül, hogy szó sincs viccről. Csakhogy nekem nincs kedvem nevetni. Lisa Anne felemelt mutatóujja belém fojtotta a tiltakozást. - A jó újságírás megköveteli a csapatmunkát. Számítok a teljes együttműködésedre. A „különben" fenyegetően lógott a levegőben. Nem volt nehéz kitalálni, mit akart mondani: „Különben mehetsz vissza a korrektúrákhoz. Különben a kutyát sem fogsz érdekelni a gimiben." És Lisa Anne megoldaná, hogy a fenyegetések mindegyike valósággá váljon, ha nem engedelmeskedem Scott minden szeszélyének. Ebben nem kételkedtem. Körbenéztem, majd némi keresgélés után megpillantottam minden bajom okozóját. Nem hittem, hogy van képe rezzenéstelenül viszonozni a pillantásomat, miután megszervezte ezt a kis fényképészeti puccsot. Összeszorítottam a számat. „Kezdődjék a játszma!" Lisa Anne folytatta a kioktatást, egészen addig magyarázott a csapatmunkáról és a hivatástudatról, amíg észre nem vette, 113

hogy az egyik zugdohányos ki akar slisszolni a teremből. Ahelyett hogy végighallgattam volna, amint szavaival keresztre feszíti a szerencsétlent, megragadtam az alkalmat, és Scotthoz mentem. Egyetlen könnyed mozdulattal kihúztam a széket, és mesterlövész módjára letelepedtem: tekintet előre, hát egyenes, állkapocs eltökélten összeszorítva. - Egyenesen Lisa Anne-hez futottál? - csattantam fel. Komolyan, Scott? Komolyan? így akartál meggyőzni, hogy legyek a modelled? Nem túl okos húzás. Scott zöld szemét ugyan részben eltakarta előrehulló, sötétbarna haja, de nem látszott bűntudatosnak. Egyáltalán nem. Éppen olyan arrogánson nézett, mint mindig. - Beszéljük meg akkor, amikor kevésbé vagy kibukva. Vágtam egy grimaszt. - Mit akarsz ezen megbeszélni, Scott? Megkaptad, amit akartál, mert belekényszerítettél. Ne tégy úgy, mintha bántana, hogy zsarolással érted el. Hátradőlt a székén. - Rendben, nyugi, Korrektor! Bolhából csinálsz elefántot. - Ja persze. Az én hibám. Ugrálnom kéne az örömtől, hogy semmibe sincs beleszólásom... - Megtört a hangom, de annyira dühös voltam, hogy már nem törődtem semmivel. - Úgy viselkedsz, mintha rabszolgának adtak volna el. - Nem, ez szerződéses szolgaság. És az én szempontomból továbbra is rohadtul mocskos! - Túl nagy ügyet csinálsz belőle. Összefontam a karomat. - Fogadok, fordított helyzetben nem ezt mondanád. Mikor végre válaszolt, a hangjában nyoma sem volt a könyvesboltban tegnap hallott játékosságnak. - Ha én lennék ebben a helyzetben, arra ügyelnék, hogy elvégezzem a munkát. De ha te sipákolni akarsz, csak rajta. - Nem állok neked modellt. Ez ugyanúgy nem rázta meg, mint semmi, amit eddig mondtam. 114

- Figyelj, nem terveztem, hogy te leszel a portfolióm modellje. Úgy gondoltam, ezt a projektet már úgyis elbuk- tad, és a tehetségemet más irányba fordítottam. De úgy tűnik, az „átalakulás" marha divatos téma a művészeti sulikban, és mivel a verekedésről eszméletlen képeket lőttem - megvonta a vállát , úgy döntöttem, mindenhová követlek, akár tetszik neked, akár nem. Hátat fordított, belépett az egyik gépre, és matatni kezdett az ebédlőben készített képekkel. Muszáj volt a válla fölött belelesnem, és megérte, mert fantasztikus akciófelvételeket láthattam a képernyőn a gyakorlatilag felismer- hetetlen önmagámról: az öklöm a magasban, a szememben gyilkos indulat. Nyugtalanító érzés volt, és nemcsak azért, mert egészen másképp néztem ki, hanem mert erősnek látszottam. Egy félelmet nem ismerő lány arca nézett vissza rám, aki épp harcba indul a hazája védelmében. És bár nem különösebben boldogított, hogy ezt az arcomat örökítette meg a kamera, nem tagadhattam, hogy a sorozatból kiderült, mennyire tehetséges fotós. Sajna nem kérhettem másolatot, mert akkor fejébe száll a dicsőség. Azt meg végképp nem akartam, hogy amúgy is elviselhetetlen egója még nagyobbra nőjön. Főleg azok után, hogy Lisa Anne teljhatalommal ruházta fel. És hogy szemmel láthatóan végtelen élvezettel kavarta meg az életem. Lehet, hogy nem akartam címlapsztorin dolgozni, de attól még nem örültem, hogy Scott beleszólhat abba, miről írok. Szerintem Scott és Lisa Anne kapcsolata a pokolban köttetett. Nem volt nehéz elképzelni, milyen lesz majd norvég mintás pulóveres, ördögi ivadékuk, aki ugrálva kattog- tatja a gépét, és megörökíti, amikor szerencsétlen osztálytársai a cipőjük talpára tapadt vécépapírral jönnek ki a mosdóból, és gonoszán röhög, mert tudja, hogy az első oldalon fogja leközölni a fotót. Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a képtől. Csak egy módon kényszeríthettem őket meghátrálásra: meg kellett írnom az évszázad cikkét. 115

Mennyivel könnyebb mondani, mint megtenni!

116

16. FEJEZET Elég nyomorultul nézhettem ki, amikor az asztalra tettem a tálcámat, mert Kenzie lefejtette Logan válláról a karját, és hetek óta először tényleg rám figyelt. - Mi a baj, Jane? Pont úgy, mint régen. Éppen csak fogalma sem volt róla, mi minden zajlik az életemben. Nem tudta, hogy Scott a kamu pasim. Hogy milyen rettentően szeretnék fontos szerephez jutni az újságnál. Hogy mennyire hiányzik a legjobb barátnőm. - Az a feladatom, hogy álljak modellt Scottnak - szakadt ki belőlem. - De semmi gond. Jól vagyok. Logan ültében kihúzta magát, és elengedte Kenzie térdét az asztal alatt. Ezek ketten tényleg igyekeztek, hogy nyilvános taperolásaiktól meg ömlengéseiktől mások ne kapjanak hányingert... de nem mindig jött össze. - Mi történt? - kérdezte „aggódó báty" üzemmódban Logan. - A portfolióját készí... de tudod mit? Beszéljünk erről majd később. Most inkább arra lennék kíváncsi, egész pontosan mit mondtál Scottnak pár hete. El sem tudom hinni, hogy én, a kis Jane Smith csak úgy faggatni merem a nagy Logan Beckettet ebéd közben. De a szavak már elhangzottak, és eszemben sem volt visszaszívni őket. Jóképű arcáról abban a pillanatban eltűnt az értem való aggodalom. A helyét óvatosság váltotta fel. - Logan? - nézett rá összevont szemöldökkel Kenzie. A srác képtelen csalódást okozni a barátnőjének, ezért tudtam, hogy csak percei vannak, és megtörik a vallatás alatt. - Semmi különöset nem mondtam - felelte visszafogottan. - De hisz megbeszéltük, hogy egy szót sem szólsz Scott-nak - emlékeztette Kenzie. - Ahogy Alexszel se ugrasz össze a verekedés miatt. 117

- Nem terveztem el előre. Csak úgy jött. A lehető legszigorúbb képet igyekeztem magamra erőltetni nem sok sikerrel. Mert oké, hogy a srác a legjobb barátnőmmel járt, de akkor is a Menők közé tartozott. És a Smithben mindenki tudta, hogy csúnyán nézni egy Menőre, hát... árthat az egészségnek. Csodálom is, hogy a közegészségügyi felügyelő ezt még nem hirdette ki. - Ha nem tervezted előre, mégis hogyan történt? kérdeztem. Logan sóhajtott, összefonta a karját. - Nagyon letörtél az újságírás beszólása miatt. És amikor Spencer meg én véletlenül összefutottunk vele a parkolóban... talán megemlítettük, hogy nem vesszük jó néven, ha a barátainkkal kekeckedik. Kenzie a könyökével oldalba bökte. - Ez beavatkozás! - Nem nagy ügy. - De igenis az! - tiltakoztam. - Nagyon nagy ügy. Együtt dolgozunk az újságnál. És most, hála neked, a helyzet még lehetetlenebb. Esetleg te javasoltad azt is, hogy Korrektornak hívjon? Ezt az utolsó mondatot nem gondoltam komolyan, és arra vártam, hogy Logan hevesen tiltakozzon. De ő csak elmélyülten eszegette a sült krumpliját. - Talán mondtunk valami ilyesmit Spencerrel. - Mi?! - Hát nem veszi észre a srác, hogy egyre mélyebbre ássa magát? - Valami olyasmit mondhattunk, hogy ne menjen a közeledbe... - Egy pillanatra elakadt, amikor meglátta elképedt arcunkat. - Szóval, hogy ne bratyizzon veled, ne szólítson a keresztneveden se. - Ugye viccelsz? - Az asztalra hajtottam a fejem, és komolyan fontolgattam, hogy többször beleverem. Kenzie megragadta Logan vállát. - Mégis, mit képzeltél? 118

- Nem nagy ügy, Mack - felelte Logan. Most először nem irigyeltem Kenzie-t, amiért van pasija. Elég nagy nyűg lehet, ha külön el kell magyaráznod a fiúdnak, miért rossz ötlet elriasztani egy másik srácot a legjobb barátnődtől annak a háta mögött. - Fogadok, azóta nevez Korrektornak. - Lebénultam. - A jövőre nézve, ha azt mondom: „Csak szeretném kipanaszkodni magam, ne avatkozz a dolgaimba", az nem valami titkos kód arra, hogy: „Légyszi, félemlítsd meg a srácot, akivel minden áldott nap egy osztályban vagyok." Logan erre nem válaszolt, talán azért, mert megdöbbent, hogy a drága jó Jane Smith mindjárt leszedi a fejét. Kenzie megköszörülte a torkát. - Jane? Biztosan jól vagy? - Teljesen. Logan és Kenzie kétkedő pillantásokat váltottak, miközben én a tányéromon tekergő tésztát próbáltam levadászni. - Hahó, srácok - csusszant mellém Corey. - Hogy vagy, Jane? - Teljesen jól - felelte gyorsan Kenzie, talán azért, mert úgy néztem ki, mint aki mégis meggondolja magát, és a fejét az asztalba veri. - Az klassz. Szóval már nem aggódsz a cikk miatt? Logan felvonta a szemöldökét. - Milyen cikk? - Jane küszködik a feladattal, amit újságírásórán kapott magyarázta Kenzie, miközben átnyúlt Logan előtt, és elcsent a tányérjáról egy sült krumplit. Erre belém hasított a féltékenység. Én is olyan kapcsolatra vágytam, ahol könyökkel oldalba bökhetem a barátomat, mert idióta volt, ellophatok tőle egy szem krumplit, utána pedig az asztal alatt tovább taperolnánk egymást. - Nem érdemes kiakadnod miatta, Jane - mondta Kenzie. Ez csak egy iskolai lap. Nem jelent semmit. „Nem jelent semmit." 119

Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy lehet ennyire érzéketlen? Amikor a kontár újraélesztési kísérlete négymillió találatot kapott a YouTube-on, talán én is azt mondtam, feleslegesen borult ki? „Az csak az internet, Kenzie. Nem jelent semmit." Nem, nem ezt mondtam. A Smithsoniannel kapcsolatos gondjaim nyilván nem mérhetők ahhoz, ha minden késő esti humorista rajtad élcelődik a tévében, de ettől nekem semmivel sem lesz kisebb probléma. Szükségem lett volna a legjobb barátnőm megértésére, még akkor is, ha annyira a partvonalra szorultam, hogy jóformán nem is látszom. Nem mertem megszólalni, nehogy olyasmi csússzon ki a számon, amit megbánok, úgyhogy inkább az ebédlőt pásztáztam. Logan legjobb barátja, Spencer, meg a teljes hokicsapat a Menők asztalánál ült. Az asztalfőn Chelsea Halloway trónolt. A srácoknak legalább a felén látszott, hogy ha az kell, a csapatot is otthagyják, csak randizhassanak a csajjal. Szombat este... Vagy vasárnap délután. Egy kettesben eltöltött szerdai ebédért a veséjüket is szívesen eladták volna. - Ezt Chelsea is tudta. Két talpnyalója, Smink és Pink a közelében csivitelt, miközben Chelsea kecses mozdulattal a válla mögé söpörte a haját, és elfogadott egy doboz diétás üdítőt az egyik hódolójától. Minden rebbenése olyan volt, mint egy gondosan megkoreografált táncmozdulat. Nagyon szerettem volna tudni, hogy lehet valaki a legkisebb erőfeszítés nélkül ilyen népszerű. Chelsea Halloway tanulmányai területén talán nem jeleskedett, de az összes többi megmozdulása tökéletes volt. Mintha genetikailag arra lett volna kódolva, hogy mindent megkapjon, amit csak akar, vagyis majdnem mindent. Mert azt nem sikerült elérnie, hogy megint összejöjjön Logannel. És Kenzie szerint nem azért, mert keveset próbálkozott. Persze nem tűnt bánatosnak. Sőt készen állt, hogy bármelyik 120

helyes sráccal flörtöljön. Ha nagy ritkán az asztalunk felé pillantott, lesajnálóan Loganre mosolygott: „Rossz lányt választottál, és ezt mind a ketten tudjuk." Én legalábbis így értelmeztem. - Föld hívja Jane-t! - bökött oldalba Corey. - Bocs, a Menőket bámultam. Miről maradtam le? - Nem válaszoltál a kérdésemre. - Meg kell ismételned, ha választ akarsz - sóhajtottam. - Még mindig a cikk miatt görcsölsz, vagy mi? - kérdezte türelmetlenül. - Ja, igen. - A gyomrom, ha lehet, még erősebben összerándult. - Sajnos nem megy valami jól. Corey megpaskolta a térdemet, együtt érzőén cicegett, majd belekezdett saját drámájába. Nem mintha bármi újat tudott volna mondani. „Nem tudom elérni a világhírű rocksztár barátomat, szegény én!" Már abban se voltam biztos, hogy ez valóban gondnak számít-e. A távkapcsolat biztos nem könnyű, de Corey nyavalygása nagyon unalmassá vált. Különösen, mert ellentétben azzal, amit gondolt, nem minden barátja élt felhőtlenül boldog párkapcsolatban. Néhányuk (na jó, csak én) kedves idős hölgyeknek hazudozott, hogy ne boronálják össze holmi unokákkal. Mindegy, épp elkapott a lelkiismeret-furdalás, hogy nem törődöm eléggé Corey magánéleti nyűgeivel, amikor hirtelen szélesen elvigyorodott. - A jó hír... Tim a hétvégén Portlandbe jön. És nem ezzel kezdte a beszélgetést. Nem bizony, előbb meg kellett teremtenie a feszültséget. - Nem létezik! - Ez óriási, öregem! Én Loganékkel együtt bólogattam. - Nagyon örülök, Corey. Esküszöm, a srác ragyogott. 121

- A menedzser, Mitch Monroe közös lemezt tervez a Wilcoval. Amikor kiderült, hogy a Wilco-koncerten az előzenekar helyére valaki mást keresnek, a srácok azonnal ráugrottak a lehetőségre. Ami azt jelenti, hogy Corey magánya egy időre feloldódik. - Mikor lesz a koncert? - kérdezte Kenzie, és próbált még egy sült krumplit elcsenni, de Logan játékosan félreütötte a kezét. - Holnap este. - És erről eddig nem szóltál? Corey, ha lehet, még szélesebben mosolygott. - Én is most tudtam meg. És mondtam már, hogy a menedzser szeretne veled találkozni? Kenzie előbb meglepődött, majd megrázta a fejét. - Elegem van a rivaldafényből. Komolyan. - Jó, de Mr. Monroe-nak erről nem kell tudnia. Addig legalábbis nem, amíg át nem adja a belépőt a színfalak mögé. Mindannyian kaptunk egyet! - Két jegyet vett elő a hátizsákjából, és átadta Kenzie-éknek. - A srácok szeretnének veled újra találkozni. És megismerkedni Logannel, mert már annyit hallottak róla. - Corey a szemét forgatta, jelezve, hogy Mackenzie a Portlandtől Los Angelesig tartó buszúton egyfolytában Logan-ről beszélt. Engem nem hívtak magukkal. Soha eszükbe se jutott. Egyszerűbb azt feltételezni, hogy a szüleim úgysem engednének el, és ha mégis... inkább otthon maradnék matekot tanulni. Pedig tévedtek. De nem fogadhatok el olyan meghívást, ami nem nekem szól. És nem mehetek el az új ReadySet-koncertre, pedig arról biztosan remek cikket írhatnék. És Corey-tól elvártam volna, hogy ez eszébe jusson. Bámultam Kenzie markában a jegyeket, és igyekeztem megemészteni a történteket. Együtt kellene örülnöm Corey-val, hogy Tim Portlandbe érkezik. Örülnöm kéne Kenzie-vel, hogy 122

a pasijával a kulisszák mögé mehet. És ami a legfontosabb, nem kéne kiakadnom amiatt, hogy a legjobb barátaimnak eszébe se jutott, hogy magukkal vigyenek. Kinyitottam a számat, valami barátságosat akartam mondani: „Hű, ez klassz! Istenien fogjátok érezni magatokat", amikor egy tálca landolt az enyém mellett. Felnéztem. Scott. Jaj ne!

123

17. FEJEZET - Bocs, hogy elkéstem. Totál kiment a fejemből, hogy Scott azt tervezte, együtt ebédelünk. Talán azért, mert ha „szerződéses szolgaság"- gal vádolsz valakit, utána nincs sok kedved barátságosan eldumálni az illetővel ebéd közben. Egyébként is, az én szünetemben ne ücsörögjön az én barátaimmal. Függetlenül attól, mit gondol erről Lisa Anne, jogom van a magánélethez. Bár kétlem, hogy a srác megjelenésének bármi köze lenne hozzám. Biztos csak Logant akarta idegesíteni azzal, hogy hozzánk ült. Gyanítom, Scottnak már az is jólesett, hogy bosszanthatja a legmenőbb hokijátékost. - Szia. Nem számítottam rád. Scott csak biccentett, és hatalmasat harapott a pizzájából. Ekkor látta meg Kenzie kezében a jegyeket. - Koncertre megyünk, Korrektor? - Izé... engem nem hívtak meg. Fájt, hogy ezt kellett mondanom. Talán kevésbé lettem volna szánalomra méltó, ha kitalálok valami kifogást: „Nem mehetek. Rengeteg a leckém. Millicent dédnagynéni virrasztására kell mennem. Ellóghatnám, de nagyon közel álltunk egymáshoz. Igen, Millie néni tizenöt macskájából hármat örökbe fogadunk." Egyik se lett volna annyira megalázó, mint bevallani az igazat. Nagyon elmélyülten bámult, tudtam, a Millicent nénis sztorit nem venné be. - Miért nem hívtak meg? - Hát mert... szóval... - nyökögtem. „Mert a barátaimnak eszébe sem jut, hogy esetleg el akarnék menni." Ezt nem mondhattam. Akkor se, ha ez volt az igazság. - Nem gondoltam, hogy jönni akarnál, Jane - mondta Corey, 124

és aggodalmasan ráncolta a homlokát. - Általában sok a leckéd hétvégén. - Semmi gond. Úgy látszik, kísért ez a mondat. Tulajdonképpen készíthetne rólam valaki egy videomontázst, amikor újra meg újra elismétlem: „Semmi gond. Jól vagyok. Jól. Én? Tényleg jól vagyok." Viszont nem akartam, hogy Corey vacakul érezze magát. Elvégre nem szándékosan bántott meg... egyszerűen nem látta értelmét, hogy meghívjon, ha egyszer úgyse megyek. Azért elgondolkodtam, milyen más lehetőségekről maradtam le. - Milyen szerencse, hogy a hétvégén mind a ketten ráérünk, igaz? - mondta Scott, és újra beleharapott a pizzába. Kínos csend telepedett az asztalra. - Szólok Timnek, hátha tud még jegyet szerezni. Nem ígérem, de megpróbálom. Az ördög mellettem elvigyorodott. - Legyen mindjárt kettő. Én leszek a Korrektor kísérője. - Soha! - mordult fel Logan, mert már nem tudta visszafogni magát. - Sehova nem mész vele! - Gondolod? Miért nem kérdezed meg erről őt? Az az érzésem, ezúttal mellém áll. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Corey nyilván azt szerette volna, ha kihátrálok, Logan, ha elküldöm Scottot, Scottnak a fényképek voltak a legfontosabbak (és hogy tovább bosszantsa Logant). És Kenzie? Fogalmam se volt róla, mit gondol erről az egészről a legjobb barátnőm. Ezúttal képtelenség, hogy mindenki kedvére tegyek. - Hát... Én... A barátaim várakozva néztek, éreztem, ahogy az ellenállásom lassan összeomlik. „Semmi gond. Komolyan. Érezzétek jól magatokat!" Valószínűleg ezt mondtam volna, ha nem visszhangzik a fejemben Lisa Anne fenyegetése. Scottnak egy szót se kellett 125

szólnia. Magamtól is tudtam, hogy itt a nagy lehetőség, olyan sztorit kerekíthetek, amit Lisa Anne vár, ez viszont azt jelenti, Scott-tal együtt kell mennem. - Két jegynek nagyon örülnék - nyögtem ki végül. - Rendben, rajta leszek. - Corey elővette a mobilját, és pötyögni kezdett Timnek. - Tudom, hogy a srácok gyakorolnak a Wiire, készülnek, hogy megint megmérkőzzenek veled, Jane. Egyszer találkoztam a ReadySettel, és porig aláztam őket a játékban. Nem tudnak szépen veszíteni, talán ez magyarázta, hogy a banda két heteró tagjának eszébe sem jutott, hogy randizzon velem utána. - Felőlem, bár esélyük sincs - vigyorogtam. - Annyira jó vagy? Ha más mondja, annak veszem, ami, egyszerű udvariassági kérdésnek. De Scottnak mindig van valami hátsó szándéka... hacsak nem tévedtem vele kapcsolatban az első perctől fogva. Ami nem túl valószínű. De miért ne válaszolhatnék erre az ártalmatlan kérdésre? - Profi vagyok minden játékban, amihez távirányító kell. Scott szélesen vigyorgott. - Fogadjunk, hogy legyőzlek! Sok srác hiszi, hogy versenyezhet velem, csak mert gyerekkorában a Super Mario Brothersszel játszott. Aztán persze besértődnek, amikor kiderül, tévedtek. Kenzie elnéző mosollyal nézett Scottra. - Jane mindenkit ronggyá ver a wii teniszben. Ne vedd személyes sértésnek. - Gondolom, ti ketten sokat versenyeztek. Nekem rengeteg mellékzöngével terhelt mondatnak tűnt, de Kenzie semmi gyanúsat nem látott benne. - Egy fenét! Nem rúgok labdába Jane mellett. Ő akkor jár a legjobban, ha maga ellen játszik. Scott bólintott, minden idegszálával Kenzie-re összpontosított. - Sportolsz? 126

- Ha sportnak számít a görkori. - Érdekes. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a beszélgetéssel, viszont Logan legalább visszafogta magát, és nem lövellt halálosan fenyegető pillantásokat Scottra. Nem mintha egyszerre csupa mosoly lett volna az arca, és szivárvány lebegne körülötte, de mintha csendben átértékelte volna a srácot. Szerettem volna tudni, most mit gondol róla. Mondjuk, Logan nem túl jó emberismerő. Elvégre egy évig járt Chelsea Hallowayjel... ez azért elég komoly hiba. És kezdetben Mackenzie-ben is csak a stréber töritudort látta. Oké... ebben nem tévedett akkorát. Azért fura volt itt ülni és hallgatni, ahogy Scott és Kenzie úgy dumálnak, mint a régi barátok. Elvártam volna a barátnőmtől, hogy valamivel több szolidaritást tanúsítson a srác „nem alkalmas újságírónak" megjegyzése után. Másrészt az is lehet, hogy Kenzie így akarta megszüntetni a feszültséget a két srác között, ami a parkolóbeli vita óta egyre nőtt. Mackenzie Wellesley, a jóakarat nagykövete. Bár hamar rájöttem, jobban örülök, ha inkább Scott-tal beszélget, mint ha engem próbál szavak nélkül kifaggatni. Mert abban a pillanatban, hogy Loganék belemelegedtek a különböző egyetemi csapatok összehasonlításába, Kenzie Scott felé biccentett, majd jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. Évekig kérdezgettem, hogy jól működik-e a flörtradarom, ő meg csak húzogatta a száját. És pont most gyanakszik arra, hogy érik valami a felszín alatt? Scott-tal?! Ha eszembe jutott is ilyesmi, a gondolat hamvába holt abban a pillanatban, amikor a hátam mögött beszélt Lisa Anne- nel - már másodszor. Kettőnk közt soha nem lesz romantikus kapcsolat. Pont. Mindezt egyetlen fejrázással közöltem Kenzie-vel. Ebben a pillanatban felőlem Scott azt is mondhatná: „Jane, drágám! Annyira sajnálom, hogy azt állítottam, nem vagy jó újságíró. 127

Elragadtattam magam, mert teljesen levettél a lábamról..." Mire én udvariasan közölném, mit kezdjen a megkésett bocsánatkérésével. Jó, lehet, hogy nem merném nyíltan a szemébe mondani, de nagyon hangosan gondolnám. Persze az egész tárgytalan, mert Scott soha nem kérne bocsánatot, akkor sem, ha szembesíteném azzal, amit hallottam. A srác egy vállrándítással elintézne, és elcsórná a színfalak mögé szóló belépőmet. Viszont ha megírtam a sztorit a koncertről, ez egyáltalán nem fog számítani. A Korrektor megszűnik létezni. Feltéve, ha túlélem a szereplőválogatást. Nem az én asztalom, akkor se volt, amikor még élt bennem az újságírói ösztön. Imádom a boldogan éltek, míg meg nem haltak típusú történeteket, szóval nekem a Romeo és Júlia... tiszta szívás. Most komolyan, egy tizenhárom éves lány kiborul és megöli magát, mert a fiúja kiborult és megölte magát, mert azt hitte, hogy a csaj meghalt. Engem ez valahogy nem szórakoztat. És szerintem az egész tök gáz, nem pedig romantikus. Szóval körülbelül annyira vártam, hogy megfigyelhessek egy csapat versenyszellemtől hajtott, ideggörcsben fet- rengő kölyköt - akik egy olyan darab szerepeiért küzdenek, amit szívből utálok -, mint, mondjuk, egy közös ebédet Lisa Annenel valami puccos étteremben. Nem mintha lett volna választásom. Ezt mantráztam magamban, amikor suli után besurrantam a színházterembe, ahol lelkes színészpalánták nyelvtörőket hadartak, olyan odaadással, amit addig csak vallási fanatikusokról tudtam elképzelni. Ms. Helsenberget teljesen lefoglalta, hogy kiossza a meghallgatásra kijelölt szövegrészeket. Majdnem megragadtam a lehetőséget a szabadulásra. Sajnos a lelkes jelentkezők zűrzavarában a fejvesztett rohangálás még mélyebbre rántott az örvénybe, és lehetetlenné tette a feltűnésmentes visszavonulást. 128

Ha viszont nincs visszavonulási útvonal, marad a kificamított boka, esetleg egy kitalált halálos betegség. Vagy , még jobb: addig ordibálom, hogy „Macbeth", amíg a babonásabb jelöltek testületileg követelik az eltávolításomat. - Mac... - kezdtem, de a mellettem álló lány megszállottszerű pillantása gyors újratervezésre késztetett: ...Kenzie az egyik legjobb barátnőm. Nem láttad erre véletlenül? Épp csak arra volt ideje, hogy tagadólag megrázza a fejét, és már ment is fel a színpadra. A szereplőválogatással összevetve a bezárás kifejezetten aktív társadalmi tevékenységnek tűnt. Villanást láttam, megfordultam. Scott két lányt fűzött, akik boldogan kapkodtak a kamerája után. Ez az alak azt is mondhatná, hogy a Dungeons & Dragons szakértője, akkor is fürtökben lógnának rajta a csajok (ahelyett hogy elkönyvelnék szánalmas strébernek). Persze a fotós körítés sem hátrány. Kilószámra szórhatja a béna bókjait, mégsem tartja senki hülyének. „Lefényképezhetlek? Annyira fotogén vagy. Gondoltál már arra, hogy modell légy?" Pfuj! Ugyanakkor első kézből tudtam, milyen hatásos ez a modellkedés szöveg, hogy az ember azonnal különlegesnek érzi magát tőle. Bár lehet, hogy minden a meggyőző alakításon múlik. Én például majdnem elhittem, hogy Scott komolyan gondolja a dicséretet, amikor a kezembe nyomta a hideg kólásdobozt. A drámás lányok mindenesetre abszolút bevették a bókokat, mert tovább pózoltak - meg nem mondtam volna, melyikük a lelkesebb. A felismerés akkor csapott fejbe, mikor egyikük úgy fordult, hogy még jobban látszódjon a feszes trikó alatt domborodó melle. Smink. Chelsea Halloway egyik udvarhölgye. Igyekeztem uralkodni a rám törő pánikon, mikor megláttam magát a királynőt, aki a drámakör legmenőbb pasijával flörtölt. 129

Chelsea valószínűleg a nevemet se tudta. Amíg a nézőtér legsötétebb sarkában húzom meg magam, ez így is maradhat. Talán nem jön rá, hogy én vagyok Kenzie legjobb, buzgómócsing barátnője. Csakis így hagyhatom el sértetlenül a színháztermet. Máskülönben, és ebben biztos voltam, minden hatalmát felhasználja, hogy tönkretegye a társadalmi életemet. Nem mintha sok munkájába kerülne. - Jane! - Ms. Helsenberg a vállamra tette a kezét, úgy üdvözölt. - Örülök, hogy itt vagy. Féltem, nem tudsz majd eljönni. - Nem hagytam volna ki semmi pénzért - hazudtam. - Hova üljek? - Ne butáskodj! Töltsd ki ezt a nyomtatványt, aztán átfutunk egy jelenetet. Kicsit énekelsz, és végeztünk is. - Énekelek? - a szívem még hevesebben vert. - Nem tudok énekelni. Komolyan. Még a szüleim szerint se. Akkor is hamis lennék, ha az életem függne tőle. És... várjunk, ez a Romeo és Júlia musicalváltozata? - Néhány betétszám, de egyik sem különösebben nehéz felelte Ms. Helsenberg könnyedén. - Bármit énekelhetsz. Néhány sor a Boldog szülinapotból is megteszi. - Képtelenség. - Ugyan, csak ideges vagy. - Nem hagyott időt a tiltakozásra, a fülemhez hajolt, úgy súgta: - „Van, aki nagynak születik; van, aki naggyá teszi magát; és van, akinek tálcán kínálják a nagyságot."1 Merj nagy lenni, Jane! Azzal eltűnt a tömegben, abban a biztos tudatban, hogy egy Shakespeare-idézettel mindent megoldott. Megnéztem, milyen papírt nyomott a kezembe. Talán akkor rájön a tévedésére, ha lebetűzöm neki. A „Zene/Tánc tapasztalat" rubrikába nyomtatott nagybetűkkel beírtam: BOTFÜLŰ. Reméljük, ez elég lesz, és Ms. Helsenberg meggondolja magát. 1 Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én. II. felv., 5. szín (Nádasdy Ádám ford.)

130

Ha mégsem válna be, Scott talán eljátssza, hogy sürgős újságírói munka vár ránk. Ms. Helsenberg nem hibáztathat azért, mert az egyik tanártársa elhivat. Csak Scottot kell valahogy rávenni, hogy velem együtt lépjen le innen. Nem lesz könnyű, különösen azért nem, mert Smink és a Menő barátai még most is önfeledten pózoltak a kamerának. Scott szemlátomást nagyon elégedett volt magával, pláne amikor Chelsea odaringott hozzá. Valamit Scott fülébe susogott, mire a srác szélesen elmosolyodott. Igyekeztem tárgyilagosan értékelni, milyen páros lennének. Fizikailag tökéletesen kiegészítették egymást: Scott kócos barna haja szemben Chelsea szabályos szőke hullámaival. És mind a kettejükből csak úgy áradt a magabiztosság. Ütős páros. Az pedig, hogy Scottot a fényképezés érdekli, egyértelműen mellettük szól. A srác már eddig is annyi képet készített Chelsea tökéletes balerinaalakjáról, hogy azokkal egy teljes emlékkönyvet meg lehetne tölteni. Nem mintha izgatott volna. Nem volt szükségem Scott figyelmére, sem fényképészként, sem másként. Szerintem ugyanis a srác idegesítő és sértő, sőt többnyire mindkettő, függetlenül attól, az arca előtt tartja-e azt a gépet, vagy sem. Ha Chelsea Halloway részt akar venni a manipulativ kis játékaiban, én nem fogok az útjába állni. Hála az égnek, hogy ettől megszabadultam! Scott felém nézett, vigyorgott, azután mondott valamit a lányoknak, amitől csengő kacagás töltötte meg a termet. Biztosan tudtam, hogy rajtam nevetnek, amikor a srác felvonta a szemöldökét, és kihívóan rám nézett. És én nem is hagyom válasz nélkül ezt a néma kihívást. Kihúztam magam, és habozás nélkül elindultam feléjük. Közben persze végig szidtam magam az ostobaságom miatt. Chelsea Halloway nem tudja tönkretenni a társasági életemet, mivel olyanom gyakorlatilag nincs is. Sőt, minden kiszámított fondorlatossága végre elkerülhetetlenné teszi, hogy beszéljek 131

Kenzie-vel. Logan tökéletes exbarátnő- je az egyik téma, amit Kenzie nem szívesen tárgyalt meg a fiújával. - Sziasztok - köszöntem vagányul, mikor Scott csodálóinak félköréhez értem. - A meghallgatásra jöttetek? Chelsea elnézett mellettem, mintha máris annyira untatnám, hogy az azonnali távozást fontolgatja. - Igen. - Nagyszerű. Tényleg. A szereplőválogatás mindig érdekes. Belül elfintorodtam. Az nem szerepelt a terveim között, hogy a higgadt fellépés helyett úgy beszélek, mint egy dagályos robot. - Neked sok tapasztalatod van benne? - érdeklődött aljasul Chelsea. - Ki se néztem volna belőled. Juj! Persze igaza volt. Soha életemben nem vettem részt egyetlen szereplőválogatáson sem. Főleg azért, mert Elle kijelentette, már azzal gonoszul megbabonázom, ha csak nézem őt a meghallgatáson, és a végén olyasmit csinálna, amitől leég a haverjai előtt. Egyébként is, miért akartam volna elmenni? Hogy aztán végig halálosan fenyegető pillantásokkal méregessen, ami aztán testvérgyilkossággá fajul? Vagy ami ennél is rosszabb: hagytam volna, hogy folyton csak Elle kishúgaként emlegessenek? Elméletileg járhattam volna meghallgatásokra azután, hogy leérettségizett, de tudtam, semmi nem menthet meg attól, hogy még nem végzett társai örökösen a nővéremhez hasonlítgassanak. Lehet, hogy-nem rajongok azért, ahogy Scott szólít, de a Korrektor még így is ezerszer jobb, mint az „Elle kishúga". Fura módon volt egy része a színjátszásnak, amit szerettem. Amikor az előcsarnokban vártam, hogy a nővérem átöltözzön előadás után, és átadhassam azt a csokor virágot, amit a szüléink vettek. Ilyenkor megölelt, és egy röpke pillanatra idősebb és sokkal tehetségesebb nővérem szeretett. Ez a pillanat többet ért minden rivaldafénynél. De most szembesülnöm kellett visszahúzódásom 132

következményeivel. Fényévnyi távolságra kerültem a komfortzónámtól. Irtózatosan rosszul éreztem magam. Nem ismertem a nyelvtörőket, nem ismertem a hangjegyeket, nem tudtam skálázni, és nem tudtam a magasba emelni a lábam... és ezt Chelsea tudta, elég volt egy pillantást vetnie rám. Nemhiába ő a királynő. Senki nem képes egyetlen mondattal olyan tökéletesen összetörni egy Láthatatlan önbizalmát, mint Chelsea Halloway. Másrészt viszont az ebédlői verekedés óta már nem voltam teljesen Láthatatlan. A szilvakék véraláfutás is bizonyította. Fapofát vágtam, emlékeztettem magam, hogy Alex Thompson ökle összetörhetett, viszont Chelsea szavai nem bánthatnak - túlságosan -, és könnyedén odavetettem: - Személyesen nem vettem még részt szereplőválogatáson. A rivaldafényt a nővéremnek engedtem át. Talán ismered is. Elle Smith. Ms. Helsenbergnek talán igaza volt a színészi képességeimmel kapcsolatban, mert előadásom magára vonta mind a három népszerű lány figyelmét. Scottot teljesen elfelejtették. Mindig ez történik, ha egy korábban uralkodó Menő nevét említik. Egy pillanatra a hódolat halk hangjai töltik meg a szobát, majd a jelenlévő összes új Menő azon igyekszik, hogy segítségével bebiztosítsa a saját helyét. „Igen, emlékszem rá! A Diótörőben én voltam a beugrója, mikor még csak elsős voltam." Szóval ilyesmi. Ebben a pillanatban eszembe jutott az a milliónyi ok, ami miatt megtartottam magamnak ezt a kis családi örökséget. Nemcsak azért, mert Elle megfenyegetett, hogy tönkreteszi az életemet, ha elterjesztem, hogy a húga vagyok, hanem a Tekintet miatt. Ami nyilvánvalóvá tette, hogy Mackenzie Wellesley unalmas barátnője nem lehet örökös. Szélsőségesen stréber státuszára való hivatkozással diszkvalifikálni kell 133

minden jogától megfosztani. Pontosan annyira fájt, amennyire magamban előre elképzeltem. Ezért nem használtam fel a nővérem hírnevét, noha tudtam, lenne akkora ereje, hogy javítson az enyémen. Amikor Kenzie és Corey ugyanolyan Láthatatlan volt, mint én, nem láttam sok értelmét. Természetesen ha nem engedtem volna ki mindent a kezemből, a családi kötelék elegendő lehetett volna ahhoz, hogy megvessem a lábamat a szentélyben, vagy legalább a belső körön kívül rekedt Menők közé tartozzak. De akkor mindenki Elle-hez hasonlított volna. És én nem ezzel a módszerrel akartam felhívni magamra a figyelmet. Amióta viszont Kenzie-t véletlenül átsorolták a Menők közé, felesleges volt szándékosan félrehúzódnom. A saját barátaim körében is csak a kispadon ültem. Az, hogy ismeretlenek gond nélkül félrelöknek, kevésbé fájt, mint az, hogy Corey-ék nem törődnek velem. Vagyis nem volt mit veszítenem. - Elle a nővéred? - Smink arcára kiült az őszinte döbbenet, ami azt jelenti, hogy nem maradhat sokáig a csúcson. Egy vérbeli Menő soha nem mutatja ki az érzéseit, nem tartozik az a pórnépre. Ezt onnan tudom, hogy volt alkalmam megfigyelni Elle-t. - Születésem óta. Mégis mit gondoltak, mit felelhetek egy ilyen hülye kérdésre? „Nem, csak időnként azt játsszuk, hogy rokonok vagyunk." Tényleg annyira elképzelhetetlen, hogy egy Menő és egy Láthatatlan ugyanabból a génállományból származik? Ugyanaz a vezetéknevünk. Ez azért elég komoly utalás. Ha Chelsea meglepődött, nem mutatta. - Hogy van Elle? Ezer éve nem láttam. Zavarba hozott a meleg hang, mintha Elle egy régi kedves bébicsősze vagy a mentora lett volna, aki elköltözött. Nem tudtam, Chelsea őszinte-e, vagy csak így akarta megőrizni Menő voltának hitelességét - nem mintha bármit is bizonyítania 134

kellett volna ezzel kapcsolatban. Azért fura, hogy így reagált. Én mindig rémálomként éltem meg a nővéremet, aki kritizálja a ruhámat, a barátaimat. Nem olyasvalaki, akinek az említésétől elködösülne a tekintetem. Igaz, Elle rajtam kívül mással nem szemétkedett. Szerinte ez a kishúgok kiváltsága. Szerintem meg egy nagy marhaság. - Jól van. Sőt nagyon jól - tettem hozzá. - Hamarosan gyakorlatra megy, de majd szólok neki, hogy hívjon fel. Óriási! Láthatatlanból előléptem a nővérem titkárnőjévé. - Kösz. Szívesen találkoznék vele. - Chelsea mosolya kifejezetten kedves volt. Elvesztette minden megközelíthetetlenségét. - Izgulsz a meghallgatás miatt? - Hát... tudod, hogy van ez. Közepes halálfélelem - feleltem őszintén, mert Chelsea Halloway azonnal kiszúrta volna, ha hazudok. Egyébként bárki más is. Elég volt a kifehéredett ujjamat nézni, úgy kapaszkodtam a papírba, mintha az életem függne tőle. Chelsea nevetésében nyoma sem volt annak a rosszindulatú élnek, amit Smink hangjában hallani véltem. A Menő-királynőt szemlátomást szórakoztatta a válaszom, mintha nem számított volna rá, hogy van bennem ennyi tartalék. Kenzie egyszer bizalmasan bevallotta, hogy mikor Logannek előhozta Chelsea-t, ő azt mondta, sokkal több van benne, mint amennyit mutat. Vagy valami hasonlót... Kenzie emlékei kicsit zavarosak, mert a beszélgetés élete első buliján történt. Amikor életében először ivott. És állítása szerint utoljára is, mert az egész estéből legélénkebben a Loganék vécéjével kötött szoros kapcsolat maradt meg. Akkor csak nevettem azon, hogy Chelsea Hallowayben több lehet a társadalmi helyzeténél. Még mondtam is Kenzie-nek, hogy Logan biztos azért dicsérte az exét, mert nem akart felszínesnek tűnni, hogy kizárólag a külseje miatt járt vele. Szerintem Logan Beckett ebben a kérdésben nem megbízható tanú. Most viszont arra gondoltam, talán mégis igaza volt. 135

Scott villanó vaku ja hozott vissza a földre. Biztos azt a címet adja majd a képnek: A Szépség és a Stréber. Megint befeszültem. - Én is izgulok. Chelsea biztos hazudik. Hogy lehetne a tánccsapat vezetője, Mrs. P. minden produkciójának sztárja ugyanannyira lámpalázas, mint én? De azért kedves, hogy ezt mondja. Különösen, mert semmi más oka rá, mint az, hogy jobban érezzem magam. És a legfurcsább, hogy működött. - Jaj, én is! - csivitelte Smink. - Minden alkalommal remeg a gyomrom. Scott köhögéssel leplezte megvető horkantását. Önkéntelenül is rámosolyogtam. Az a gyanúm, hogy Smink színészi képességeivel, pontosabban annak hiányával kapcsolatban teljesen egyetértünk. - Azt hiszem, készülnöm kéne - jelentette be Smink egyik nem annyira Menő ismerőse, de meg se moccant. Mintha arra várt volna, hogy távozása hallatán tiltakozzunk, nekem viszont halvány gőzöm se volt, mit kéne mondanom. Talán azért, mert a megjegyzést nem nekem címezte. Szemlátomást abban reménykedett, hogy valamelyik Menő tudomást vesz a létezéséről, de megszegte az egyik alapvető szabályukat: soha ne mutasd ki, mennyire áhítozol a figyelemre. Bár az se kizárt, hogy elnézték volna ezt a kis botlását, ha nem csörtetek közéjük. Ha halványan is, de felkeltettem Chelsea érdeklődését, Smink pedig kötelességszerűen mindent „lenyűgöződnek talált, amit a királynője. Véletlenül a figyelem középpontjába kerültem. Nem hiszem, hogy a kis-Menőt vigasztalta volna, ha tudja, hogy épp újra fontolóra vettem a menekülés lehetőségét. Kell hogy legyen valami módja annak, hogy súlyosabb következmények nélkül megússzam ezt az egészet. Ráadásul nem akartam senkit megbántani. Igaz, nem ismerem ezt a lányt, de elég időt töltöttem Elle társaságában 136

ahhoz, hogy tudjam, milyen pocsék, amikor a népszerű csajok tudomást se vesznek rólad. - Ööö... kéz- és lábtörést - mondtam hát óvatos, de kedves mosollyal. - Neked is - húzta el a száját. Az az érzésem, ezzel nem szerencsét akart kívánni.

137

18. FEJEZET Chelsea lépett elsőnek a színpadra. Érthető, mindenben ő az első a suliban. És az előadása csak megerősítette a helyzetét, nem sok esélye maradt utána senkinek. A legtehetségesebb és legodaadóbb színjátszás se várhatott többet Lady Capulet vagy a dajka szerepénél, mivel Mrs. Snider gyakorlatilag ott helyben kijelentette, hogy Júlia szerepe Chelsea-é. Aminek a többi lány persze nem örült túlzottan. Nem mintha bárki meglepődött volna. Én magától értetődőnek tartottam már akkor, amikor Chelsea a felolvasás felénél tartott a partnerével, Miles Kenttel. De amikor előadta a You Don't Own Me-1, a lassúbb felfogásúak számára is világossá vált. Tökéletes volt. Koreográfiával együtt. A meghallgatáson senki nem múlhatta felül, bár a lányok megtettek minden tőlük telhetőt. Sorban jöttek, leadták a kitöltött nyomtatványt, bemutatták a jelenetet, énekeltek, és az adrenalintól remegve lementek a színpadról. Figyeltem a folyamatot, és valahányszor az énekes hangja megbicsaklott, mélységesen együtt éreztem vele. Egyre kevesebben maradtak, főleg elsősök vártak még a sorukra. Aztán már csak én. Nekem viszont nem állt szándékomban a színpadra lépni. Annyival biztonságosabb volt Scott mellett megbújni. Mrs. Snider felemelkedett a székéről. - Köszönöm mindenkinek, nagyon... - Várjunk! Hol van Jane Smith? - szakította félbe Ms. Helsenberg. - Látta valaki Jane Smitht? - Itt áll! Tudhattam volna, hogy Scott-tól nem várhatok segítséget. Rábámultam, de semmit nem tehettem, mert minden szem rám szegeződött. 138

- Nagyszerű! Jane még nem ment el. Gyere fel! Nem tehettem meg, hogy mindenki előtt ellenszegülök az egyértelmű utasításnak. Merev léptekkel fölmentem a színpadra. Hirtelen eszembe jutott, amikor azt tanácsoltam Kenzie-nek, keresse meg magában a mélyen rejtőző vámpírvadászt, mielőtt szembeszáll a Menőkkel. Azt hittem, ha egy kevésbé nyafka, Buffy-szerű lény a pajzsa, Chelsea Halloway nem lesz majd annyira félelmetes. A terv nem volt igazán hatékony... Konkrétan egyáltalán nem vált be. Mikor aztán ott álltam a színpadon, a kezem jobban reszketett, mint egy amatőr videósé, aki családi strandfelvételeket készít. Miles felkapta a földről a szövegkönyvet, és lapozgatni kezdte, kereste a jelenetünket, én meg kerestem a hangomat. Kell lenni valaminek (bárminek!), ami megszabadít ebből a helyzetből. Sajnos attól, hogy mindenki engem figyelt, gondolkozni is elfelejtettem. Hunyorogtam, mikor Scott a nézőtérről megint lekapott, de utána kizárólag a partneremre figyeltem. Ez valamennyit segített, mert tudtam, Miles mellett féligmeddig elfogadható lehetek a jelenetben. Az ő feladata egyszerű volt, lévén az egyetlen hivatalosan is tehetségesnek tartott jelentkező a meghallgatáson: igazi, élő Rómeóként jelent meg az önjelölt Júliák mellett. Így aztán Mrs. Snider és Ms. Helsenberg eldönthette, működik-e a kémia a színpadon a címszereplők között. Miles annyira jó, hogy valószínűleg azt is el tudná hitetni egy nézőtérnyi gimissel, hogy egy kősziklába szerelmes. Ráadásul tényleg jóképű srác, göndör szőke haja kiemelte erőteljes orrát és határozott vonalú állkapcsát. A profilját egy reneszánsz szobrász is faraghatta volna. Ha a farmerét és csíkos pólóját korabeli jelmezre cseréli, pontosan úgy nézett volna ki, mint egy Shakespeare-hősszerelmes. 139

Miközben ugyanez rólam határozottan nem mondható el. Miles a szövegkönyvvel eltakarta az arcunkat, úgy súgta: - Biztos készen állsz? Ha akarod, segíthetek, hogy megúszd a meghallgatást. Nagyot nyeltem, kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. Szürkésbarna, igazán drámai hatású tekintet. Áradt belőle az őszinte aggodalom. Normális esetben úgy meg lettem volna illetődve, hogy se nyelni, se köpni nem tudtam volna. Különösen, mert icipicit tetszett azóta, hogy Kenzie-vel és Corey-val együtt megnéztük a Szentivánéji álomban. Nagy volt a tét. Elfogadjam-e az ajánlatát, vagy se. Abban egészen biztos voltam, hogy megtalálná a módját, hogy kisegítsen ebből a rettenetből. Úgy tűnt, ő is az a fajta srác, mint Logan, vagyis nem bírja tétlenül nézni, hogy egy lány mellette kis híján összecsuklik a félelemtől. Viszont Logannel ellentétben Milest szerintem nem a baráti felelősségérzés vezérelte. Ezt főleg abból gondoltam, hogy a pillantása elidőzött az új blúzomon... Az ellenkező nem érdeklődésének felvillanó szikrája nem segített abban, hogy normálisan vegyem a levegőt. Ha elfogadom az ajánlatát, megint elszököm valami elől. Arról nem beszélve, hogy Scott halálra piszkálna. - K-készen vagyok - dadogtam. - Kösz. Csak... izgulok. Ez nem az én jelenetem. - Odébb lapoztam a szövegkönyvben. Nevetett az esetlenségemen, de egyáltalán nem rosszindulatúan. Én meg óvatosan rámosolyogtam. - Ha a két szerelmes készen áll, kezdhetnénk - szólt fel Mrs. Snider. - Más dolgunk is van. - Igen, bocsánat. - Tovább kerestem a kiválasztott jelenetet. - Rendben, kezdhetjük. Megpróbáltam elképzelni, mit érezhetett Júlia. Fiatal, ostoba, beleszeret egy srácba, akit kerülnie kéne, és a sors csúnyán kiszúrt vele. A kelleténél sajnos sokkal többet tudtam ebből magamra vonatkoztatni. - „Ó, Romeo, mért vagy te Romeo? - Remegett a térdem, 140

miközben olvastam. - Tagadd meg atyád és dobd el neved!"* Lefordítva: Ne hívd meg a családodat az ünnepekre, szépfiú. Nem kell találkoznom velük, hogy tudjam, rémesek. Mindannyian. - „S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé / S majd én nem leszek Capulet tovább." - * Shakespeare: Romeo és Júlia.II. felv., 1. szín (Mészöly Dezső ford.) Miles egy lépést tett előre a színpadon, bele se nézett a szövegkönyvbe, úgy mondta: - „Hallgassak még? Vagy feleljek neki?" Olvastam tovább, de a szavak élettelenül visszhangzottak a számból, nyilvánvaló, hogy csak ismétlem azokat a sorokat, amelyeket valaki más írt. Még ha szemet hunynak is attól, hogy remegett a hangom, a legkevésbé se lehetett rám fogni, hogy átéléssel szavaltam. Láthatóan hiányzott belőlem a szenvedély. Hallottam, hogy Mrs. Snider idegesen kocogtatja ceruzájával az asztalt. Miles mindent megtett, hogy megmentse a jelenetet, kettőnk helyett is áradt belőle a hév. De még az ő szakértelme se leplezhette, hogy egy csepp tehetség se szorult belém. Viszont észrevettem, hogy a profikra nem jellemző módon nevetett a szeme, mikor az arcomat kendőző leányos pírról beszéltem. Szóval nemcsak nekem esett nehezemre komolyan venni Shakespeare-t. Az idő kínzó lassúsággal vánszorgott, miközben kétségbeesetten markoltam a szövegkönyvet. Énem racionális része tudta, hogy az egész meghallgatás csak percekig tartott, de mikor befejeztük, megesküdtem volna, hogy hosszú órákig álltam fent. Napokig. Hónapokig. Évekig. Ki akartam kerülni innen, mielőtt elérem a klimaxot. - Hát... akkor köszönöm - mondtam Ms. Helsenberg- nek és Mrs. Snidernek, bár nem igazán voltam hálás, amiért belekényszerítettek ebbe a megalázó helyzetbe. 141

- Ne siess, Jane! Még nem énekeltél. Összerándult a gyomrom. - Nem fontos. - Énekelj! - Nem tudok. Szeretnék leülni... Mrs. Snider szúrós tekintete megbénított. - Mindenki énekel. - De én nem tudok. Nem szerénykedem, vagy ilyesmi. Fizikailag képtelen vagyok rá. - Egy pár taktust a Boldog szülinapotból - biztatott Ms. Heisenberg. - Nem kérünk sokat. - De én... - Kezdd már el! - csattant fel Mrs. Snider. Hallottam, hogy a nézőtéren egyesek már kuncogtak. Hamarosan sokkal több okuk lesz a nevetésre. A gyomrom kavargott, és arra gondoltam, hogy itt esem össze, mindenki szeme láttára. - Mit énekeljek? - Bármit. - Rendben. Vettem egy nagy lélegzetet. „Ennél mélyebbre nem süllyedhetek" - gondoltam. - „Ain't no mountain high enough, ain't no valley low enough - nyekeregtem. - Ain't no river wide enough to keep me from you-o-o..." Miles elfojtott nevetése pokolian rosszulesett. És döntöttem. Ha már közröhej tárgya leszek, legalább legyek emlékezetes. Sajnos a szöveget elfelejtettem, csak arra emlékeztem, hogy van benne valami olyasmi, hogy „hívj, ha kellek", de a részletek összezavarodtak. Úgyhogy elölről kezdtem. Ezúttal kieresztettem a hangomat, és minden erőmmel igyekeztem elnyomni a remegést. A rettenetes lárma hallatán az első sorokban ülő lányok alig bírták megállni, hogy ne fogják be a fülüket. Kenzie azzal szokott viccelődni, hogy épp abban rejlik az erősségem, hogy olyan sok hangot eltévesztek. Ha valaki el 142

akarna rabolni, elég, ha mély levegőt veszek, kieresztem a hangom, és a többit a Földöntúli Hangzavar magától elintézi. Ami azt is jelenti, hogy csak súlyos fizikai kényszer hatására szabad utat engednem neki. A nézőtéren, azt hiszem, mindenki ugyanerre a következtetésre jutott. - Köszönjük, Jane, ennyi elég lesz! - mondta gyorsan Ms. Helsenberg, mikor befejeztem a második versszakot. Gondolom, rettegett, hogy folytatom. - Ez... hm... igen figyelemreméltó volt. Nem kételkedtem benne, hogy számtalan megjegyzést tesznek majd erre az „igen figyelemreméltó" énekhangra. És közülük egy se lesz dicsérő. Forgott a gyomrom a megalázottságtól. A kijárat felé botorkáltam. Az se érdekelt, hogy a nézőtéren mindenki hirtelen távozásomon nevet. Csak egy dolgot akartam: a lehető legmesszebb kerülni a való világ lidércnyomásától. - Hé, Jane, várj! Chelsea Halloway állt közém és a szabadulás közé. Ha egyszerűen elrohanok előle, akkor semmivé lesz minden, amit eddig elértem. Csak a mazochisták hagyják szándékosan figyelmen kívül a Menőket. Mondjuk, engem úgysem tudtak volna olyasmivel büntetni, hogy ezentúl nem hívnak meg valamelyik buliba, vagy ilyesmi, de így se tűnt jó ötletnek. Megálltam, megfordultam, és felkészültem a sértésre. - Bátor voltál. - Mi?! Nemcsak engem lepett meg Chelsea bókja. Smink előbb rémülten bámult, majd lassan elvigyorodott. Chelsea gúnyolódott. Hát persze! Csak így van értelme. De... az arca őszintének tűnt. Sőt mintha valamiféle elismerés villant volna a szemében. - Kész katasztrófa voltam! - tört ki belőlem. - Hát igen... Nem vicceltél, amikor azt mondtad, nem tudsz énekelni. Mintha kisiklott volna egy vonat. 143

Au! - De akkor is bátor voltál - folytatta Chelsea. - Pláne, hogy tudtad, milyen gáz lesz. Összerezzentem, mégis önkéntelenül rámosolyogtam. Chelsea Halloway bátornak tart. Engem! - Te viszont nem voltál gáz. Ami persze nem meglepő. - Azt vártam, hogy a válla mögé veti a haját, és teszi magát, de nem. - Biztos megkapod a szerepet. - Kösz. - A szemét csak akkor érte el a mosoly, amikor Scott is odajött hozzánk. Akkor egyszerűen démoni lett. Lóghatnánk valamikor együtt. Nincs kedvetek hétfőn velünk ebédelni? Ez inkább volt királynői kijelentés, mint kérdés, de akár így, akár úgy, nem olyan meghívás, amit vissza lehet utasítani. Az az érdekes, hogy nem is akartam. Chelsea nem tett semmilyen undok megjegyzést katasztrofális szereplésemre, és nem hasonlította össze Elle fantasztikus alakításaival. Semmi szurkapiszka arról, hogy én lennék a család szégyene. Szóval ha tényleg velem akar lógni, én nem utasítom el. Különösen azért, mert ha Kenzie meglátja, hogy Chelsea Halloway asztalánál ebédelek, megöli a féltékenység. Annyira, hogy talán fel is hív, mint a Logan előtti időkben. - Remek. Benne vagyunk. Scott felvonta a szemöldökét. - Ezek szerint én is csatlakozom. - Akkor hétfőn tali. - Chelsea megfordult, hosszú, magabiztos léptekkel távozott. Smink a nyomában loholt. - Sikerült jó képeket készítened? Annyira lefoglalt a Menő-királynővel való beszélgetés, hogy csak akkor vettem észre a mögöttünk álló Miles Kentet, amikor megszólította Scottot. Akkor viszont nagyon is éreztem a közelségét. Scott szorosabban markolta a gépét. - Igen. Van köztük néhány elég ígéretes. - Tök klassz, haver. - Miles olyan észrevétlenül siklott 144

mellém, hogy szinte fel se tűnt. - Még mindig úgy gondolod, hogy a színház nem a te tereped, Jane? - Nem nyilvánvaló azok után, amit az előbb produkáltam? nevettem. - Egy kis irányítással nem is lennél olyan rossz. Hitetlenkedve meredtem rá. - Rendben, sok irányítással - ismerte el. - Nem segítene, hidd el! Reménytelen eset vagyok. - Talán csak megfelelő partnerre van szükséged. Ekkor esett le, hogy ez az oda-vissza adogatás gyanúsan emlékeztet a flörtölésre. És álltam a sarat. Nem hebegtem, nem szöktem el, nem mutattam be kétségbeesetten másik lánynak, hogy eltereljem magamról a figyelmet. Könnyedsége engem is könnyeddé tett, és elképzeltem, milyen lenne randizni vele. Akkor is ennyire magabiztos lennék? - Nem kizárt - vontam vállat lazán. A Scott-tal való gyakorlás megtérült, mert ismét megfelelően reagáltam. És úgy tűnt, működik! Miles közelebb hajolt. - Örömmel ajánlom fel szolgálataimat. Holnap, suli után ráérsz? - Igen. Semmi nem akadályozhat meg, hogy holnap randizzak. Életem első randija! És nem más, mint Miles Kent hívott el. Szinte hallottam, ahogy a vágó felkiált: „És... Csapó! Szép volt, Miles!" - Mert annyira hihetetlen az egész, komolyan. De ha egy őszintén kedves, irtó jóképű srác egy olyan kis kockával akarja tölteni az idejét, mint én, nem fogok tiltakozni. Ellenkezőleg, igyekszem lazára venni a figurát. - A holnap megfelel. A holnapnak jónak kell lennie! - Akkor a parkolóban találkozunk. - Oké. Holnap. Suli után. A parkolóban. Értem. - Csúcs, megdumáltuk! - Mosolygott, és a pulzusom felment kábé ezerre. 145

Azzal elbaktatott. Erős, magabiztos és egyszerűen imádni való. Nem bírtam másra gondolni, mint hogy egész életemben csak néztem a romantikus vígjátékokat, de most az életben is belebotlottam a tökéletes hősszerelmesbe. Aki randizni akar velem! - Jane! - He? - Észre se vettem, hogy Scott szólongat. Az érzékeimet ideiglenesen eltompította a Miles okozta adrenalinszint-emelkedés. De lassan visszatértem a valóságba. - Te jó ég! Randira hívott! Scott biccentett. - Észrevettem. - Erre nem vagyok még kész. Nincs is mit felvennem! Fájdalmasan közhelyes és ostoba mondat, de ez az igazság. Kenzie-től mindenféle cuccot kaptam, viszont nem volt köztük egy sem, amiről ordított volna, hogy: „Engem vegyél fel az első randidra!" - Menj meztelenül. - Haha, marha vicces vagy, Scott. - Majd kitalálsz valamit. - De nem csak a ruháról van szó. - Hanem? - Hát... - Egyszerre mindenféle zsongott a fejemben. - Mi van, ha nincs mit mondanom? Tök helyes srác, de nekem nincs randitapasztalatom, és ha ő jó fej lesz, én meg csak nyöszörgők, és az egész egyetlen hosszúra nyúlt kínszenvedés, és... - Biztos eszedbe fog jutni valami - szakított félbe Scott. Szemlátomást untatta a téma, az ajtó felé pislogott, mint aki azt méricskéli, meddig kell még hallgatnia idegbeteg újságírótársa nyavalygását, és mikor léphet le végre. - Remélem. Holnap... terveztem holnapra valamit? A munka! Fel kell hívnom Mrs. Blake-et, és lemondom. Magragadtam Scott ingujját. - Még soha nem mondtam le a munkát! Mit mondjak? Hazudjak? Rossz ötlet, igaz? Amikor 146

legutóbb hazudtam, a barátnődként végeztem. Scott ügyet se vetett az akaratlan sértésre. - Mondd azt, hogy randid van. Majd azt hiszi, velem vagy. - Zseniális! Kösz. Ha esetleg nem vetted volna észre, egy kicsit kiborultam. Azt hiszem, a meghallgatás utóhatása. Általában nem vagyok ennyire... zizi, vagy mi. - Észrevettem. - Oké, szóval... - Nem tudtam, mi mást mondhatnék. - Kösz, hogy jó fej voltál, mikor Miles elhívott. És hogy nem szóltál semmit. - Ez csak természetes. Akkor holnap, suli után a parkolóban találkozunk. - Igen, te... hogy mi?! - Amíg nem írtad meg a sztorit, és nincs kész a portfolióm, ahova te mész, oda megyek én is. - De hát ez egy randi! Az én randim! - Tudom. És alig várom. Na eddig tartott rövid életű jó szerencsém.

147

19. FEJEZET Megpróbáltam nem hazudni Mrs. Blake-nek, amikor szabadnapot kértem. Gondoltam, kevésbé valószínű, hogy lesújt rám a rossz karma, ha csak csúsztatok egy kicsit, ezért elnézést kértem, amiért az utolsó pillanatban szólok, aztán annyit mondtam, hogy nagyon szeretnék holnap randira menni. A szóban forgó srác nevét pedig egész véletlenül elfelejtettem megemlíteni. Ezután igyekeztem minél előbb befejezni a beszélgetést, hogy ne legyen ideje faggatni. Mrs. Blake megnyugtatott, hogy tökéletesen boldogul nélkülem, sőt ragaszkodott hozzá, hogy vegyem ki a szombatot is. Volt egy kis lelkiismeretfurdalásom, de azért nem tiltakoztam. Imádom a munkámat, viszont szükségem volt most ezekre az ajándék órákra, hogy legyen időm tanulni. Az újságcikk már így is rengeteg időmet felemésztette, és nem ronthattam a jegyeimen. Még az első randim kedvéért sem. Miután megbeszéltük Mrs. Blake-kel, hogy szerdán megyek legközelebb, azonnal felhívtam Kenzie-t. Tudtam, nem fogja megoldani a „mit vegyek fel" problémámat, de amíg nem mesélek el neki mindent, az egész olyan lesz, mintha csak álmodtam volna. Évekkel ezelőtt megfogadtuk, hogy azonnal értesítjük a másikat, ha valamelyikünknek végre kinéz egy kis romantika. Nekem most is fontos volt ez az ígéret, noha Kenzie nem tartotta be a megállapodást. Még mindig fáj, hogy úgy tudtam meg, Logannel jár, mint mindenki más: a Facebookról. Ezzel gyakorlatilag teljesen tönkrevágta a nagy pillanatot. Én nem akartam elkövetni ezt a hibát, nem részleteztem semmit a hangpostáján, csak egy titokzatos üzenetet hagytam a mobilján, hogy azonnal hívjon vissza. Aztán, mivel kénytelen voltam a parkolóban várni, amíg az apám értem jön, 148

megpróbálkoztam az otthoni számával is. Az öcs- cse, Dylan vette fel. - Tessék. - Hallottam, hogy rágózik. - Szia, Dylan. Kenzie otthon van? - Nincs. Portlandbe ment vásárolni Melanie-val. - Dylan hangja fellelkesült. - De felhívhatom őket. Mit üzensz Melanienak? Csúnyán belehabarodhatott az elsős lányba, de kétlem, hogy az érzés kölcsönös lett volna. Nem hiszem, hogy Melanie mást is látott volna benne, mint Mackenzie kisöccsét. Csak egy évvel volt idősebb nála, de a srác nyolcadikos az általánosban, Melanie pedig mégiscsak gimis. Nehezen tudtam őket egy párként elképzelni. Igaz, azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy Kenzie szabad akaratából vásárolgat. Utálta a vásárlást, többek között eddig ez is összekapcsolt bennünket. - Mégis mire lehet szüksége? - kérdeztem. - Már nem kapja ingyen azokat a márkás ruhákat? - Ne engem kérdezz! Talán a jövő heti nagy bulira kellenek új cuccok. Elakadt bennem a szusz. Gyorsan elköszöntem, és kinyomtam a hívást. Kenzie egy héttel előre készül egy bulira, amiről nem is hallottam, és eszébe sem jut, hogy szólhatna nekem. Nem kellett volna meglepődnöm, de akárhányadszor fordult elő hasonló eset, mindig ugyanúgy fájt. És nem tudtam, hogyan szüntethetném meg a fájdalmat. Fura, mert úgy éreztem, mintha az a lány, aki korábban a Menőkkel dumált, nem is én lettem volna. Utólag olyan volt, mint egy testen kívüli élmény, az igazi Jane Smith figyelte álmegtestesülését, akinek nem volt más dolga, mint mosolyogni, amíg ki nem lép a meghallgatásról. Utána visszatértem normál énemhez. Csakhogy, az a Jane egy igazán jóképű pasival fog randizni holnap. Azt a Jane-t a Menők meghívták ebédre. Az a fané nem 149

könyörgött szánalmasan a legjobb barátnője figyelmének töredékéért. Lehet, hogy ideje lenne állandósítani a változást. A telefonom új üzenetet jelzett, és rögtön nevetségesnek éreztem magam. Hát persze hogy Kenzie beszélni akar velem. Biztos belerángatták ebbe a vásáriósdiba, és később akart felhívni, mikor már száz százalékig rám tud koncentrálni. Talán még a titokzatos buliba is elhív. Máris jobban éreztem magam. Legalábbis addig, amíg meg nem láttam, hogy Corey küldte az SMS-t: „Nem tudok beszélni. Van 2 jegy. Később." A csalódás keményen küzdött az izgatott várakozással. A rövid üzenet nem egészen az volt, amire vártam, de az biztos, hogy ott leszek a Wilco-ReadySet-koncerten... rögtön életem első randija után. Összeszorult a gyomrom. Rettenetesen szerettem volna felhívni Corey-t. Oké, egyértelműen azt írta, hogy most nem ér rá, de ezúttal a divattanácsadásnál sokkal többre volt szükségem. Addig nem múlik el a pánik, amíg nem erősíti meg a normális énemet - aki a lehető legrosszabb időpontot választott a visszatéréshez -, hogy nem tragédia randizni egy jóképű sráccal (akiért mellesleg csörgött a nyálam, amikor megláttam a színpadon szűk harisnyában). Hogy a normális emberek mind ezt teszik. Végiggörgettem a híváslistámat, megnyomtam a hívó gombot, és megkönnyebbültem, mikor a csengetés után Isobel hangját hallottam: - Szia, Jane? Mi a helyzet? - Semmi különös, csak úgy felhívtalak. Milyen volt a főzőtanfolyam? - Jaj, annyira szórakoztató, Jane! Csokis sütit sütöttünk, és Claire... ismered Claire-t? Claire Ip...ling? Vagy Ipston? Mindegy, a lényeg, hogy csuda jópofa. - Igen? - kérdeztem, mert úgy éreztem, mondanom kell erre valamit. 150

- Neki kellett felolvasnia a receptet... de valahogy elkeveredett. A végén a hozzávalók feléből háromszor annyit vettünk, úgyhogy a maradékot is meg kellett háromszoroznunk. Összevissza kevertük, de a tészta végül mégis összeállt. Azt hiszem. Bár megkóstoltatni mással fogom. - Az lesz a legokosabb - nevettem. - Igen. De még nem meséltem a legviccesebbet. Sam kitalálta, hogy fagyasszuk le a tészta felét. Akkor süthetünk a jövő héten, meg az utána következőn. Vagy mind a két héten. De a tésztából szobrot készített, és a megszólalásig hasonlít Taylor igazgatóra! Elképesztő, milyen remekül eltalálta azt a rosszalló arckifejezését. Még a nyakában lógó futballsípot is megmintázta. - Nem semmi! - Még soha nem hallottam Isobelt ennyit beszélni. - Úgy tűnik, jól érezted magad. - Bárcsak te is eljöttél volna! Sam... szóval nem annyira ijesztő, mint eleinte gondoltam. - Engem azért meg tud félemlíteni, de biztos csak ugat, és nem harap - vigyorogtam. - Ilyen messzire azért nem mennék, főleg mert felajánlotta, szétveri miattam Alex Thompson fejét. És azt is mondta, el ne higgyem a marhaságait, mert - Isobel suttogva folytatta - nincs semmi baj a testemmel. - Igaza van. Ezt én is megmondhattam volna. Csak annyira lefoglal ez az újságírás dolog, és... mindegy, mondanom kellett volna. - Semmi gond! - vágta rá gyorsan Isobel. - Nem nagy ügy. De igenis nagy ügy volt. - Sam kérdezte, hogy velünk ebédelnél-e holnap. Szívesen tettem volna megjegyzést erre a „velünk"-re, de mégse tettem. Isobel valahogy megtalálta a helyét Sam köreiben, én pedig úgy döntöttem, vele örülök. Még akkor is, ha kicsit féltékeny voltam, amiért neki olyan könnyen sikerült. - Muszáj Kenzie-vel és Corey-val beszélnem... - Nem 151

fejtettem ki bővebben. - Majd máskor, jó? - Oké, persze. - Hosszú csend. - Akkor holnap találkozunk. - Rendben. Holnap - ismételtem. Valahogy elsodródtam azoktól, akik a legtöbbet jelentették, és nem tudtam, kinek a hibájából. Valószínűleg az enyémből. - Jane? - Tessék? - Örülök, hogy hívtál. - Én is. - Megérkezett az apám. - Figyi, most mennem kell. De... Kösz, Isobel. Mindenért. - Kinyomtam a hívást, kinyitottam a kocsi ajtaját, és beugrottam. - Szia, kölyök! Milyen volt a napod? Túl bonyolult lenne elmagyarázni... nem mintha kíváncsi lett volna a részletekre. Apám tutira nem akarta volna végighallgatni, ahogy azon rágódom, mit kéne felvennem az első randimra. Ez ugyanis egyáltalán nem volt jellemző rám. Elle az, aki örökké azért nyafog, mert „nincs egyetlen tisztességes rongya", miközben én megvártam, amíg a pólóim gyakorlatilag elenyésznek, és csak utána gondolkoztam azon, hogy újakat kéne beszereznem. De most valami csinos, kényelmes és talán kicsit... szexis darabot szerettem volna felvenni. Olyan ruhára vágytam, ami tudat alatt azt sugallja Milesnak, hogy kedvelem, de lassan kell haladnunk, mert számomra ismeretlen területen járunk. Na ja, simán találok ilyen göncöt, nem igaz? És ha már itt tartunk, egy új cipő seccperc megoldhatná az éhező világ problémáját... Egy ruhahalom alatt félig eltemetve matattam éppen, mikor Elle berobogott a szobámba - természetesen a kopogtatással most sem fárasztotta magát. - Mindjárt vacsorázunk és... te meg mi a fenét csinálsz? Nem hagytam, hogy megzavarjon. - Elle, most nem érek rá. - Te komolyan trendi akarsz lenni? - Felnéztem rá, a meglepődés az arcára volt írva. - Azt hittem, csak átmeneti. 152

- Holnap randim lesz. Nem is értem, miért mondtam el. Eredetileg azt terveztem, tartom a szám a nővérem előtt. Egyszerű biztonsági intézkedés, arra az esetre, ha valami balul sülne el. Amíg Elle nem tud róla, simán úgy tehetek, mintha meg se történt volna. „Randizni? Én? Ugyan!" A barátaimnak még nem szóltam, de a nővérem - életem megkeserítője - mintegy harminc másodperc alatt kiszedte belőlem az igazságot. Elle az ágyamra rogyott, mintha bizalmas fecsegésre invitáltam volna. - Tudom, hogy nincs fiúd. Tegnap úgy hajtottad félre a fejed, ahogy akkor szoktad, amikor nem mondasz igazat. Igyekeztem leplezni zavaromat. - Holnap randim lesz, és irtó ideges vagyok. Úgyhogy légyszi, most tényleg ne szórakozz velem! - Ne bukj már ki ennyire! Csak kedves akartam lenni, tökfej - húzta ki magát. A nővérem egészen fantasztikus, amikor a barátairól van szó. De amikor rólam? Nem jellemző. Bár lehet, hogy nála ez a testvéri kötődés jele. Próbál kapcsolatot keresni velem. Én meg elszalasztottam a pillanatot. - Bocs - szabadkoztam. - Csak... nagyon feszült vagyok. - Hát... - Elle szemügyre vette a kezemben lógó felsőt ebben olyan leszel, mint egy kimosott púderpamacs. - Kösz. Most már sokkal jobban érzem magam... - Csak őszinte vagyok. Válaszd inkább ezt - mutatott egy sötétzöld blúzra, amit Mackenzie hozott át. - És hozzá azt a szürke szoknyát, a mintás harisnyanadrággal. De eszedbe ne jusson tornacipőt venni. Csakis magas sarkú jöhet szóba. Rendszerint idegesít, amikor Elle rákapcsol. De most összeállt előttem a szerelés, és bár ordított róla, hogy ilyesmit csak egy flancos Menő viselne, mégis tetszett a kép. Talán a ruha majd megadja azt a magabiztosságot, amire vágyom. Esetleg ebédnél megkérdezhetem erről Chelsea-t. 153

Vagy mégse. - A véraláfutásra pedig elsőnek azt a sárgás korrektort tedd fel, és csak utána a szemhéjpúdert. Akkor nem csomósodik annyira össze - mondta enyhe undorral. A „csomósodás"-t erős túlzásnak éreztem. Igazán ügyesen rejtettem el a zúzódásaimat. A suliban senki nem kritizált... szembe legalábbis nem. - Az eszedbe se jutott, hogy, mondjuk, aggódj miattam? Éreztem, ahogy gyűlik bennem a harag. Elle megdöbbent, aztán elnevette magát. - Miattad? Nem. Elestél, mi van abban? Anya ezt mondta. Jesszusom, hisz a legnagyobb veszedelem, ami rád leselkedik, hogy egy könyvlap megvágja az ujjad. - Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél! - Na persze. - Elle csípőre vágta a kezét. - Figyelj, Jane, ne újabb drámázással próbáld izgalmasabbnak feltüntetni magad. Elég az eddigi is. - Kösz. - Felrántottam az ajtót. - Kívül tágasabb. - Oké. jó randizást. - A randizást két-két ujjával idézőjelbe tette, jelezve, hogy egy szavamat se hiszi. Pedig most igazat mondtam. Miles Kent megvár tanítás után, és elvisz... valahova. Remélem, nem kirándulni, mert a kiválasztott szerelésem nem bírná ki, ha letérnénk a kitaposott útról. - Kösz. Meglesz! - vágtam még oda drága nővéremnek. És most először el is hittem. Nem ismertem jól Milest, de nem hittem, hogy szemétkedni kezd, amint elhagyjuk a suli területét. Isteni lesz vele. Ezt mondogattam, valahányszor a másnapi randi elterelte a gondolataimat a leckémről. Minden sikerülni fog. Híres barátaimnak köszönhetően megírom a cikket a koncertről, olyan sztorit kerekítek, hogy a tanáromnak és a vadonatúj fiúmnak is leesik tőle az álla. De előbb be kell fejeznem a haladó-matekházimat. 154

Hajnalig tartott. Ezért mikor néhány röpke órával később megszólalt a vekkerem, alig bírtam magamhoz térni annyira, hogy kinyomjam a szundi gombot. De legalább - hála Elle-nek pontosan tudtam, mit vegyek fel, szóval nyertem egy kis időt. A következő pillanatban viszont bevillant, hogy az este második részében koncertre megyek Corey-val. Ez pedig váltóruhát követel, mert a legjobb barátom megvétózhatja Elle választását. Legszívesebben a legkényelmesebb kardigánomat pakoltam volna be, csak hogy bosszantsam a srácot. Üzenetet hagytam a konyhaasztalon, hogy késő este Kenzievel és Corey-val programom van. Nem kellett engedélyt kémem, se megírni, mikorra érek haza. A stréberlét egyik nagy előnye, hogy a szüleim soha nem aggódnak amiatt, hogy rossz döntéseket hozok. Addig biztos nem, amíg egy őrült éjszaka számomra F/refly-maratont és - csak hogy teljes legyen a Joss Whedon-feszt - a Dr. Honible's Sing-Along Blog Show-1 jelenti. Ami talán azt is megmagyarázza, hogy Elle-lel ellentétben engem miért nem hívnak sehova... Így aztán nem tettem említést se a koncertről, se a randiről, és viszonylag tiszta maradt a lelkiismeretem, mert szigorúan véve nem hazudtam. De azért azt reméltem, a szüleim nem tudják meg, mit jelent pontosan a késő esti program, mert nem hiszem, hogy elfogadták volna a „technikai értelemben" nem hazudtam érvelésemet. Nincs abban semmi rossz, ha meghagyom őket abban a hitükben, hogy éppen olyan unalmasan élek, mint eddig. Sőt az iskolabuszon még igaznak is éreztem, mikor Isobellel azt tárgyaltuk meg, mivel szórakoztassa Samet, amikor majd náluk alszik. Én a Buffy egyik epizódját tartottam legmegfelelőbbnek. Ebben megegyeztünk, és Isobel elment, hogy megkeresse Samet, egyeztetni vele a részleteket. Ekkor vett észre Chelsea, aki a parkoló beton félholdjában álldogált, abban a zárt térben, amely elválasztja a 155

Láthatatlanokat a Menőktől. Megtorpantam. A Félhold szent hely, stréber oda a lábát be nem teheti... illetve szent hely volt, amíg Kenzie randizni nem kezdett Logannel. Csakhogy Chelsea Halloway tökéletesen manikűrözött ujjával hívogatóan integetett. Nekem. Nem tehettem úgy, mintha nem venném észre. Mint ahogy azt is képtelenség nem észrevenni, ha egy krokodil bekap egy bohócot. Ijesztő, de attól, hogy azt kívánjuk, bárcsak ne történne meg, még nem lesz kevésbé valóságos. Szóval egyet tehetünk, reménykedünk, hogy ép végtagokkal megússzuk. Őszintén szólva Chelsea-t bármilyen hüllőnél félelmetesebbnek tartottam. Akkor is, ha nem volt meg a hüllőléthez szükséges mennyiségű foga... Tegnap kedves volt velem, de ez nem jelenti azt, hogy megbízhatok benne. Már csak azért sem, mert tudtam, a legjobb barátnőmre vadászik. Másrészről viszont nem lehetetlen, hogy ez a bizonyos krokodil megváltozik. Hiszen azt sem gondoltam soha, hogy egy Menő valaha meghív ebédelni! Ezért aztán nem dermedtem meg, mint ahogy egy nappal korábban tettem volna, hanem lazán intettem, mintha mindennapos dolog lenne, hogy a Menők királynőjét üdvözlöm. Az előttem magasodó épületszárnyra mutattam, és olyan arcot vágtam, amit remélhetőleg úgy értelmez: „Bocs, órára kell mennem, később találkozunk." Bólintott, hogy érti. Nekem csak ennyi kellett. „Oké, stréber, akkor később" - üzente a szeme. Mit mondjak, bizarr, hogy szavak nélkül kommunikálok Chelsea Hallowayjel, de nem volt időm ezen morfondírozni. Ostoba vigyorral az arcomon beléptem az újságíróórára. Lassan kezdtem megtanulni a társas lét elemeit. Ruha. Koncertek. Randi. Ehhez képest egy cikk megírása semmiség. Ekkor pillantottam meg Scottot, aki rémült arcomat photoshopolta. A képet a szereplőválogatáson készíthette. 156

Az a rettenetes érzésem támadt, hogy a dolgok mégsem lesznek olyan egyszerűek.

157

20. FEJEZET - Kaptunk jegyet. Ezt tudtam mondani. Semmi „Jó reggelt!", semmi „Mi a helyzet?". Nehogy már azt higgye, hogy szívesen töltök egy percet is a társaságában. Mert nem is. Igaz, Mrs. Blake-nél nagyon szórakoztató volt. De amikor kettesben maradtunk, már nem annyira. A végén mindig megsértett. Mégis, a „kaptunk jegyet" szerintem még mindig barátságosabb üdvözlés, mint ha azt mondom: „Gratulálok, sikerült megint a nyakamba varrni magad.” Bár ezt sokkal szívesebben mondtam volna. Scott fel se nézett, épp a színeket javította. - Óriási. Később majd add ide. Mielőtt randizol Rómeóval. - Nem mondtad komolyan, hogy velünk jössz. - Ez állítás volt, nem kérdés, mert biztosra vettem, hogy csak szórakozik velem. Egyetlen normális srác sem vállalkozna arra, hogy egy strébert elkísérjen az első randijára. Még az a srác sem, aki most éppen a számítógép képernyője előtt matat. - Igen. - Igen, vagyis nem mondtad komolyan? - próbáltam tisztázni. - Igen, vagyis veletek megyek. - Szórakozottan mosolygott, ahogy a begépelt parancssort követően kiélesedett a felvétel. Semmi pénzért nem hagynám ki. - Megpróbálom udvariasan megfogalmazni - hazudtam akarja a halál, hogy ott legyél! - Megpróbálok udvariasan fogalmazni: nincs választásod. Elegem volt már abból, hogy ezt állandóan az orrom alá dörgöli. Vagy elegem lett abból, hogy ezt mondogatom magamnak. Akár így, akár úgy, nem bírtam magammal. 158

- Tényleg? Mióta? - csattantam föl. - Azóta, hogy Mr. Elliot előléptetett, vagy azóta, hogy Lisa Anne szabad kezet adott, hogy te legyél a portfolióm alanya. Döntsd el te. - Mondtam már, abból a portfolióból nem lesz semmi. - Mit gondolsz, mennyi esélyed van rá, hogy megakadályozz? - vigyorgott szélesen. Egy a millióhoz. Idegesen a magasba emeltem a kezemet. - Miért?! Miért akarod végignézni a randimat? Komolyan nem értem, mi a jó neked ebben. - Hogy lekaphassam Jane Smitht és a Rómeóját? Ne hülyéskedj, ez mindent megér! - Kösz szépen - húztam el a szám. - Szívesen. Kell hogy legyen valami kibúvó. - Mivel tudnálak meggyőzni, hogy ne gyere el? Hallgatott, mint aki komolyan fontolgatja a választ. - Egy meztelen képpel. Persze ízlésessel. - A helyedben soha nem próbálkoznék a dumaszínházzal... feleltem szárazon. Vigyorgott, mint aki élvezi, ahogy oda-vissza osztjuk egymást. Fura, de én is kezdtem belejönni, pedig az Alex Thompson-esettől eltekintve nem szoktam szembeszállni az emberekkel. Kibékülésre vagy láthatatlanságra törekszem, semmi esetre sem szemtől szembeni harcra. Csakhogy Scottnál az első kettőre nincs esélyem. - Á, azt hiszem, tehetségemet inkább másutt kamatoztatom mondta megjátszott komolysággal. - Azért ne add fel a reményt! - Eszemben sincs. Éppen ezért találkozom veletek suli után, a parkolóban. Ennyit sikerült kiszednem belőle. Visszatért a képeihez, olyan eltökéltséggel, ami idegesítő volt ugyan, de azért lenyűgözött. 159

Mikor legutóbb ilyen megszállottan írtam, tragikus ételmérgezés végzett velem. Jó írás volt. Kíváncsi lennék, mit szólna hozzá Mr. Elliot, ha olvasná! Valószínűleg üvöltözni kezdene: „Nem így értettem, hogy hozz ki magadból többet, Smith!" És már küldene is a nevelési tanácsadó irodájába, hogy Mr. Shelder megvitassa velem a lelkiállapotomat. Természetesen nem kell azon aggódnom, hogy valamelyik tanárom, vagy bárki más elolvassa az írásaimat. Nem állnak sorba az emberek, hogy belekukkanthassanak a titkaimba. A barátaim például még arra sem méltatnak, hogy visszahívjanak... Oké, igaz, ez nem jelenti azt, hogy ne törődnének velem. Persze hogy törődnek. Csak mostanában nem érdeklődnek annyit... Egyelőre. Ami nem feltétlenül rossz, mert még én se tudom, mennyit szeretnék megosztani velük. Ha rögtön visszahívnak, akkor viszont kötelességemnek éreztem volna, hogy mindenről beszámoljak. Így legalább bűntudat nélkül tarthatok meg magamnak bizonyos részleteket. Azért Kenzie-nek akkor is kell valamit mondanom, mert... függetlenül attól, hogy az új legjobb barátnőjével ment bevásárlókörútra, mégsem tarthatom teljes sötétségben. Vagyis nem tartottam volna, ha ebédnél tudtunk volna beszélni. Coreynak folyamatosan járt a szája, csak addig állt le, amíg levegőt vett, és a kezembe nyomta a két jegyet. Beszélgetni nem sikerült. - Nem vihetem el Jane-t. Tudom, hogy általában az én dolgom, de pár óra múlva Portlandbe megyek. Igen, igen, marha korán, és lehet, hogy ettől kétségbeesettnek fogok tűnni, de nem érdekel. Már csak egy nyomorult fizikadoga választ el Timtől! - Hatalmasat sóhajtott. - Ilyen közel van! Szóval előttetek akarok ott lenni. És fogalmam sincs, mikor jövök vissza. A koncertnek körülbelül éjfélkor lesz vége, de muszáj találkoznom vele, ugye értitek? Igen, értettük. Corey nem az a típus, aki némán és hősiesen 160

szenvedi el a távkapcsolat nehézségeit. Nem mintha hibáztatnám. Ha Logan rocksztár lenne, és Kenzie nem találkozhatna vele rendszeresen, valószínűleg ő is ugyanígy viselkedne. Ettől persze időnként idegesítő volt a srác. - Ne aggódj, elvisszük magunkkal - mondta Logan, mintha egy zsák krumpliról lenne szó. - Semmi gond. Tényleg nincs gond. Scott úgyis minden mozdulatomat követi, szóval a legegyszerűbb, ha vele megyek. - Nincs szükségem fuvarra, srácok. Senki nem figyelt rám. - Csúcs! Rendes tőled, Logan. Annyira izgatott vagyok! Corey széles mosolya az ebédlő összes diákjára sugárzott. Említettem már, hogy ma nagggyon jó napom van? Eddig még csak ezerötszázszor. Remélem, a barátaimban lesz annyi tisztesség, hogy szólnak, ha valaha egy kapcsolatban ilyen gyomorforgatóan viselkedem. De annyit mindenképpen elvárnék tőlük, hogy ha kell, órákon keresztül bólogatva hallgassanak végig. Édes lesz a bosszú! Elkomorodtam. Igazából dehogy akarok bosszút állni, vagy megbüntetni a barátaimat. Csak szeretném, ha megértenék, néha olyan jó lenne együtt állni a reflektorfényben. Nem az egész suli előtt, vagy ilyesmi. De olykor- olykor... Átnéztem Chelsea Hallowayre, aki egyszerre uralta a Menők asztalát, és testesítette meg minden stréber legrosszabb rémálmát. Dacolt minden logikával, mégis úgy éreztem, hogy a szereplőválogatás utáni rövid beszélgetésünk nem volt egyoldalú. Talán van abban valami, amit Scott mondott: hogy néha olyasmit is tennem kéne, amit a barátaim nem szentesítenek. Mert az biztos, hogy Kenzie nem örülne, ha többet kéne együtt lógnia a Menőkkel - különösen nem a pasija exével de ez nem azt jelenti, hogy nekem sem szabad új barátokat szereznem közülük. Például most rögtön odamehetnék az asztalukhoz... vagy 161

megkereshetném Milest. Ebéd közben folyton nézelődtem, hátha kiszúrom a tömegben. Nem volt szerencsém, így aztán fogalmam se volt, mire számítsak délután. Lehetséges, hogy a flört nem az én asztalom, de egy randi előtti véletlenszerű összekoccanás szerintem sokat dobna a helyzeten. Ha - mondjuk - a magabiztos, céltudatos és eltökélt Miles csak azért ugrana be az ebédlőbe, hogy váltson velem pár szót, na, az nagyon jo jel lenne. Ha viszont nem venne rólam tudomást, amikor a barátaival van - az már nem lenne annyira jó jel. Még azt se tudtam megkérdezni tőle, milyen programra számítsak. Egyébként majdnem átvettem a farmeremet. Lehet, hogy a nővérem nagyon ért a divathoz, de én akkor sem vagyok oda a szoknyákért - különösen nem Forest Grove-ban, Oregon államban, ahol rendszerint hideg van, és kilencven százalék, hogy esni fog. Még Kenzie mintás harisnyanadrágjában se kaptam hőgutát. A kényelemről nem is beszélve. Szorongtam és fáztam. Legszívesebben ugráltam volna, hogy felmelegedjek, miközben a parkolóban vártam, hogy Miles felültet-e. Nagy volt a tömeg, mindenki sietett és lökdösődött, hogy a lehető leghamarabb a legnagyobb távolság legyen közte és a suli között. A diákok türelmetlenül dugták ki a fejüket az ablakon, és hangosan ordibáltak: - Gyerünk, seggfej, mozgás! Csodás. A hatalmas nyüzsgésben igazán nem lehetett kiszűrni senkit, én meg szívem szerint elbújtam volna egy sarokban. - Szia, Jane! Készen állsz a kiképzésre? Felkaptam a fejem. Milesra mosolyogtam, aki pontosan olyan jóképű volt, ahogy emlékeztem rá a meghallgatásról. Megnyugtató, hogy nem túloztam el a külsejét abban a rettenetes drukkos idegállapotban. Nem szeretem a Scott- féle gúnyneveket, de a Rómeó tökéletesen illik rá. Sötétszőke haja 162

borzason szélfútta. Tökéletes. - Szia - köszöntem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Ez az egész randidolog teljesen kiborított, ebben a pillanatban a flörtölés tűnt a világon a legnehezebb dolognak. Miközben Milest néztem, frissen szerzett önbizalmam elpárolgott. - Ööö... izé... két dolog, mielőtt elmegyünk. - Rajta, ki vele! - mosolygott rám. - Az első, hogy... hát... Scott is velünk jön. - Alig bírtam rávenni magam, hogy kiejtsem ezeket a rettenetes szavakat. - A projektjéhez fényképez, és mindenáron utánunk akar jönni. Tudom, hogy ciki, és normál körülmények között elhajtanám... de itt ez a csaj, Lisa Anne, az újságíróóráról, aki alig várja, hogy a korrektúraasztalhoz láncolhasson, és megteszi, ha csak egyet is nyikkanok... - hadartam. - Nagy gáz? - Á, nem gond. - Tényleg? - Persze. Készít néhány fotót, aztán leszáll rólunk - vont vállat. - Nem nagy ügy. És mi a másik? - A másik? Ja igen. Nem tudom, mit terveztél, de én szeretnék Portlandbe menni. Nyugodtan mondhatsz nemet... Komolyan. Nem sértődöm meg. - Portland remekül hangzik. Nem akartam hinni a szerencsémnek. Bár nem tudom, miért gondoltam, hogy Miles begurul, és olyasmit mond, hogy: „Portlanddel nem lenne semmi baj, ha előre szóltál volna!" De egy igazi Rómeó nem szemétkedik. Felmosolyogtam rá, kellemes meleg bizsergett bennem, és azon gondolkoztam, vajon ilyen érzés-e, amikor... szerelmes az ember. Bár a szerelem túl erős kifejezés, és kicsit nyálas is. Legyen inkább vonzalom. Azt tudom kezelni. Sajnos pont ekkor jelent meg Scott. - Szia, Miles - mondta közömbösen, mintha teljesen normális lenne, hogy belerondít egy első randiba. - Ma egész nap a nyomotokban leszek a fotózás miatt. Remélem, nem 163

gond. Majdnem őszintének hangzott. - Gyere csak, haver! Nem gáz. - Szuper. Hova megyünk? Miles vállat vont, és átkarolt. - Ahova a hölgy óhajtja. Nana hogy erre nem tudtam mit mondani, mert eddig még senki nem nevezett hölgynek. Nem szoktam meg a beceneveket sem, hacsak a Korrektor nem annak számít. És ahogy az osztályban használták, azt hiszem, a válasz határozott nem. - Hát... - nyögtem, és irtó kínosan éreztem magam. Portland a terv. Scottot ez szemlátomást szórakoztatta, de nem tett rá megjegyzést. - Jövök utánatok - szólt vissza a válla felett, miközben kinyitotta az autója horpadt ajtaját. - Mehetünk? - érdeklődött Miles udvariasan és annyira kedvesen, hogy nem is értettem, miért féltem ettől a randitól. Már az is nevetséges, hogy annyit foglalkoztam azzal, mit veszek fel. Nem csoda, ha anya és Elle úgy néztek rám, mintha egy kiborg költözött volna a testembe. Nem kellett volna ilyen jelentéktelen dolgon fennakadni. Milest nem riasztotta volna el, ha - mondjuk - egy ócska farmerben jelenek meg. A kedves pasik, akik kínban feszengő lányokat védenek a színházi meghallgatáson, sokkal okosabbak annál, hogy puszta külsőségek alapján hívjanak randira valakit. Tehát miközben mindent túlbonyolítottam és agyonelemeztem, csak azt hagytam ki a számításból, hogy kifogok egy ilyen jó fej srácot. Az egyik legjobbat! Ha sikerül kizárnom a tudatomból rámenős fotósunkat, akkor minden rendben lesz.

164

21. FEJEZET Az út Portlandbe remek volt. Mondhatni, tökéletes. Miles bekapcsolta a rádiót, úgyhogy ha nem a válogatásról beszélgettünk, zavartalanul hallgathattunk. Az se baj, ha nem azonos a zenei ízlésünk. Nem nagy ügy. Bár kicsit furcsa volt, amikor énekelni kezdte Taylor Swifttől a Love Songot. Az viszont kifejezetten kínos volt, hogy arra kért, dúdoljam én is, mert a Romeo és Julia utalás miatt ez a „mi" dalunk. Nem adta fel, talán azt hitte, a színházban csak az idegesség miatt kornyikáltam olyan rémesen. Pedig figyelmeztettem, hogy a hangom nem változik meg varázsütésre csak azért, mert egy autóban ülök. De nem akartam, hogy unalmasnak vagy kiszámíthatónak tartson. Úgyhogy felvérteztem magam egy adag játékos cukkolás ellen, és elkezdtem kornyikálni a rádióval. Miles néhányszor összerezzent, de legalább nem nevetett ki, inkább gyorsan megkérdezte, mi a véleményem a darab szereposztásáról... És még a beszédtémából sem fogytunk ki. Ez azért lepett meg, mert Corey (meleg) plusz Logan (a legjobb barátnőmmel jár) kivételével fiúkkal nem tudtam beszélgetni. Ja, és ott van még Scott. Viszont az ő életcélja, hogy felbosszantson, ezért nem tudom, a vitáinkat ide lehet-e számítani. Scott amúgy nem volt valami beszédes kedvében, mikor leparkoltunk Portland belvárosában, néhány tömbnyire a Pioneer tértől. Sőt kifejezetten komornak tűnt, mikor aprót dobott a parkolóórába. - Éhes vagy? - kérdezte Miles, talán mert észrevette, merre kalandozik a figyelmem. - Igen - vágtam rá habozás nélkül. - Mit szólnál a thai kajához? - vigyorgott. - Tökéletes. Mielőtt Scott utolérhetett volna bennünket, Miles kézen 165

fogott, és minden gyalogost leelőzött a járdán. Ilyen kardiotréninget szokott a mamám javasolni az edzőteremben, mikor valaki nem hajlandó futni. Volt egy olyan érzésem, hogy Miles csak azért fogja vissza magát, mert nem akarja, hogy megbotoljak abban az ostoba magas sarkúban. De legalább loptunk magunknak egy kis időt - fotós nélkül. Alig bírtam elnyomni a nevetést, amikor hátranéztem, és megpillantottam Scott csalódott arcát. Ideje, hogy ő is pofára essen. Hamar utolért bennünket, és onnantól végig kattogtatta a gépet, de nemcsak engem kapott le. Úgy tűnt, mindent le akar fotózni, a fekete táblára felírt kínálatokat, a színes cégéreket, az utcai árusok ennivalótól gőzölgő bódéit, a boldogan habzsoló embereket... volt itt minden, a mexikóitól a mongol konyháig. Portland borús ege tökéletes hátteret biztosított az utca színes forgatagának, a bódék vidáman hívogatták a vendégeket. Csak egy bajom volt, sehova se lehetett beülni. A park egyik padján ücsörögve enni nem a legromantikusabb megoldás, különösen, mert a szürke felhőkből eső permetezett. Hacsak nem arra vágytál, hogy a feneked a nap hátralévő részében nedves legyen. Mindig nagyon élveztem, amikor Kenzie-vel és Corey-val az utcán állva tömtük a fejünket, de olyankor farmerben és pulóverben álltam, nem pedig kis szoknyában cidriztem. Gyorsan megnéztem, mit kínál a thai étterem étlapja, de zavart Scott közelsége. Pad thait rendeltem, és elővettem a pénztárcámat. Miles megrázta a fejét. - Hagyd csak, Jane, majd én elintézem. Elle valószínűleg csábos pillantást vetne rá, és azt dorombolná: „Nahát, köszönöm, Miles... Milyen kedves tőled!" Majd nagylelkűen elfogadná a kaját, és továbbmenne. Én viszont zavartan bámultam. - Biztos? - Elővettem egy tízdollárost. - Mert van nálam. Komolyan. Én... 166

Miles hitetlenkedve mosolygott. - Jane, ez thai kaja egy utcai árustól. Nem homár és kaviár. Nyugi! De nem nyugodtam meg. Olyan... fura volt, hogy valaki más fizet helyettem. És az se segített, hogy közben Scott az egész huzavonát dokumentálta. Ebben a pillanatban a portfoliója a következő címet kapta: „Jane Smith - egy bukás története". Gondolatban átlapoztam az elmúlt napok történéseiről készült képeket. Alex Thompson ökle belecsap az arcomba... rémült arcom a szereplőválogatáson... és most a randiprotokoll ismeretének nyilvánvaló hiánya. Valahogy sürgősen törölni kéne Scott gépének memóriáját. Elvigyorodtam. Egy villámcsapás, és a játék véget ér. Vagy ha véletlenül egy bűntény helyszínét fényképezné le, a rendőrség bizonyíték gyanánt elkobozná a gépét. Attól fogva már bármi megtörténhet: ráömlik a kávé. Bezárják egy páncélszekrénybe, és Scott elveszíti mindenét. (Legalábbis elméletileg.) - Mi olyan vicces? - kérdezte Miles, én pedig gyorsan emlékeztettem magam, hogy randin vagyok, és arra kéne összpontosítanom. Randin! Velem kapcsolatban még mindig nagyon viccesen hangzott a szó. - Semmi. Üljünk le a padra? - főbb, mint ostobán ácsorogni kajával a kezünkben. Persze csak ha Scott nem veszi fel közvetlen közelről, ahogy egy pad összefarigcsált karfáján kuporogva rágok. Simán kinéztem belőle, hogy teljes idiótát varázsol belőlem a fotón. - Jó, de mi lesz a... - Milesnak nem kellett befejeznie a mondatot, tudtam, hogy a nemkívánatos „harmadik kerék”-re utal. - Hé, Scott, kéne egy kis szünet! - Egy középkorú párra mutattam, akik szendvicset rendeltek. - Szerintem örülnének 167

neked. Foglalkozz velük! Összeszűkült a szeme, gondolom, mert olyan hangon szóltam hozzá, mint egy kutyához szokás. Majdnem összeütöttem a tenyeremet is: „Fogd meg!", de Scott nem vitázott, vállat vont, és a közeli görög standnál leszólított egy barna lányt. Összerándult a gyomrom, de csak mert megsajnáltam a csajt. Komolyan. Miles nevetett. - Gondolom, nincs köztetek semmi. Nem kérdés volt, és nem is tudtam, mit kéne felelnem. Valami megnyugtatót? „Á, dehogy, engem csak te érdekelsz." Hát ilyet komoly képpel nem tudok kiejteni a számon. Akkor mi marad? Valami csípős megjegyzés? „Naná hogy van köztünk valami. Kölcsönös utálat." Csakhogy ez így nem teljesen fedte a valóságot. Igaz, hogy az Irodalom Birodalomban az idő felében legszívesebben megfojtottam volna Scottot, de olykor kifejezetten élveztem a társaságát. Legalábbis azt, amilyen emberré a közelében váltam. Soha nem tudtam, hogy az a Jane Smith mikor tesz valami merészet vagy meggondolatlant. Azokat a kacér szavakat, amiket az antikváriumban mondtam neki, soha senki másnak nem tudnám megismételni. Még Miles, a tökéletes Rómeó se tudna úgy elszédíteni, hogy teljesen elengedjem magam. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy Milesszal nincs meg köztünk az a bizonyos szikra. Hiába, ilyen a formám: végre valaki randira hív, erre a kettőnk közt lévő feszültség egy napelemes lámpa erejét se éri el. Valami különleges remegést kellett volna ereznem, de még a szendvicsevés is olyan volt, mintha a meleg haverommal lógnék együtt. Ha a romantikus regények nem vezetnek teljesen félre, akkor ez nem sok jóval kecsegtet. Másrészt az sem kizárt, hogy a bizsergés kialakulásához idő kell. 168

Talán. - Jane? Visszatértem. Mit mondott? Ja igen. Nincs semmi köztem és Scott között. Egyáltalán semmi. Céltalanul kószáltunk Portlandben, és úgy tettünk, mintha a levakarhatatlan fotósunk nem járt volna a sarkunkban. Nem volt könnyű figyelmen kívül hagyni Scottot, már csak azért sem, mert a vaku örökösen elvakított bennünket. Ha hárman csak úgy együtt lógunk, még szórakoztató is lett volna nézni, hogy keresi a legtökéletesebb beállítást. (Persze ha nem rólam készít képet.) De életem első randiján egyáltalán nem szórakoztatott. Milest mintha nem zavarta volna sem az, hogy Scott körülöttünk kering, sem az, hogy nincs semmi célunk, tervünk. Könnyedén vett mindent, és gyanítottam, hogy tulajdonképpen semmi nem izgatja különösebben. Ahelyett, hogy egy adott irányba terelt volna, megállt, a kirakatokat és a következő koncertek plakátjait nézegette. - Sokszor jársz színházba Portlandbe? - kérdezte, miután kívülről megtanulta, mely napokon játsszák a Mary Poppinst. - Hát... ritkán - ismertem be. - Ez inkább a nővérem asztala. - Ha a nővéred szeret valamit, az nálad automatikusan kilőve? Vállat vontam. - Felosztjuk magunk között a dolgokat. Övé a színház, enyém a World of Warcraft. Övé a balett, enyém a helyi antikvárium. Ő Menő, én meg... Elhalt a hangom. Nem akartam azzal előállni, hogy én meg Láthatatlan. Érthető, nem igaz? Különösen mert Scott szégyentelenül hallgatózott. - Hát úgy látom, nálad működik. Ez irtó kedves volt Milestól, bár az, hogy Scott kételkedve vonogatta a szemöldökét, sokat elvett a pillanat szépségéből. - Kösz. 169

A beszélgetést barátságos csend követte, én pedig megpróbáltam elképzelni, milyen lenne az életem, ha a sors nem terhel meg egy tökéletes nővérrel, aki lehetetlenné tette, hogy a nyomába érjek. Talán balettórákra jártam volna, és én is Menővé válók. Talán nem is ez lenne az első randim, mert a srácok már felsős korom óta törnék magukat, hogy járhassanak velem. Talán Chelsea lenne a legjobb barátnőm, és nem Kenzie. Épp azon gondolkodtam, hogy elmesélem Milesnak az Elle nélküli alternatív világot, amikor rezegni kezdett a mobilja, a képernyő kijelzője szerint „Anyu" hívta. Mélyet sóhajtott, mielőtt felvette. - Szia, anyu. A köszönést követő méltatlankodó vijjogás nem sok jót jelzett. - Azt hittem, Alicia meghallgatása csak holnap lesz. További sivítozás. - Jól van, jól van, értem. Nem akarod egyedül hagyni Felicityt. Máris indulok haza, oké? Gondolom, a randinak ezzel hivatalosan vége. Kár, mert igaz, hogy Miles és köztem nem vibrált a levegő, de azért nem örültem, hogy véget ér a közös délután. Jó érzés volt olyasvalakivel flangálni, aki nem a Korrektort vagy a kis Jane Smitht látja bennem. Énem egy része nem akart még lemondani erről az élményről. Csakhogy nincs választásom. Miles kinyomta a telefont. - Az anyám volt - közölte kis fintorral. - Igazi színházi szülő. Erre elmosolyodtam, pedig már indultunk is vissza a kocsijához. - Szóval miatta színészkedsz? - Aha. Színjátszás, balett, korcsolya. Amit a húgaim szívesen csinálnak, az nekem is kötelező. - Balett? 170

- Az is. - És a színpad nyert. Úgy tűnt, nagyon lazán veszi az egészet. - Igen. Nem akarok rájátszani a három lánytestvér ügyre, de mellettük tényleg nem lehet szabadulni a drámától. De a színpadon legalább előre megírt szöveget kapok, így nem tévedhetek - bánatosan csóválta a fejét viszont otthon garantált, hogy legalább havonta egyszer valami rosszat szólok. Nevettem, miközben gyors lépésekkel közeledtünk a kocsija felé. - Akkor még látjuk egymást. - Jó. Hé! Ennyi? „Még látjuk egymást"? Ez legalább annyira bizonytalan, mint a „majd hívlak". Mikor? Hol? Miért? Nem tudtam, hogy újabb randit akar-e, vagy átirányít a barát zónába. Persze nem hibáztatom, biztos ő is észrevette, hogy nem repkednek körülöttünk a szikrák. Viszont ha több időt töltenénk együtt - kettesben talán kialakulhatna valami. Lehet, hogy túl hosszú gyújtózsinórú bomba vagyok: idő kell, amíg a vágy felrobban bennem. Megtörténhet. - Mit csinálsz a következő hétvégén? - kérdezte. Alig tudtam visszafojtani megkönnyebbült sóhajomat. Talán mégsem szúrtam el menthetetlenül a randit. - Semmit. - Remek. Nem sürgetett. A kocsinál se igyekezett úgy helyezkedni, hogy megcsókolhasson. Egyszerűen csak megölelt. - Hazavigyelek? - jelentőségteljesen pillantott Scottra. Kitehetlek a házatok előtt. Nem gond. Komolyan. - Kenzie-vel és Corey-val találkozom később - vallottam be, miközben kiabáltam a hátizsákomat és a váltóruhát tartalmazó szatyrot a járgányából. - Úgyhogy... talán így a legjobb. Kicsit várt, hogy esetleg meggondolom magam, de mikor biztatóan rámosolyogtam, bemászott a kocsiba, és szó nélkül 171

elhajtott. Magamra hagyott Portland belvárosában Scott-tal.

172

22. FEJEZET - Nekem úgy tűnt, jól ment a dolog Rómeó-val. Némán meredtem rá, és csak akkor rebbent meg a szemem, mikor ezt az arckifejezésemet is megörökítette, hogy bővíthesse rémes képeim számát. - Túl korai? Gondolom, még nem kell, hogy Júliának nevezzelek. - Ezt nem veled fogom megbeszélni. - Nem érdekelt, hogy nagyképűen hangzik. Nem én kommentáltam az ő Szerelmi életét. Persze erről eszembe jutott, van-e egyáltalán szerelmi élete. Talán L. A.-ben él egy lány, aki az iskolai szekrényében az ő fényképét őrzi, és ebben a pillanatban is a hiánya miatt bőg. Talán Scott szobájában is van egy fénykép. Kényelmetlenül feszengtem, amiért Scottnak talán hiányzik az ismeretlen lány. Természetesen csak azért kavargóit a gyomrom a gondolattól - eltekintve attól, hogy túl gyorsan burkoltam be a thai kaját mert a srácnak biztos a Lisa Anne típusú lányok jönnek be: okosak, hatékonyak, szorgalmasak, irányításmániások... és egészében véve undok dögök. Vagy ez, vagy az ellentéte, a lekvámyuszik, akik csak azt tudják mondani: „Igen, Scott, ez remekül hangzik, Scott! Zseni vagy, Scott!" - függetlenül attól, mit tesz éppen a srác. Ez a legvalószínűbb. Biztos az olyan üresfejű Menő csajokéit van oda, mint Smink. Undorító. - Készítettem néhány klassz képet. - El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy ezt hallom. Oké, ez talán a kelleténél kicsit gúnyosabbra sikerült. De figyelembe véve, hogyan ólálkodott végig a közelemben az első randimon, úgy éreztem, jogom van hozzá. Scott viszont nem értette. 173

- Most mi bajod? - kérdezte. - Miles talán letapizott, amikor elköszönt? Megint csak bámultam. - Jaj, tényleg, nem is értem, mi a fenéért vagyok kiakadva. Hiszen egyáltalán nem arról van szó, hogy hazavágtad a randimat azzal, ahogy játszattad a paparazzót, és folyton körülöttünk kóvályogtál. Vagy mégis? a igen, pontosan ezt tetted! De Scott még ettől sem jött zavarba. - Időnként kettesben hagytalak titeket. Vágtam egy grimaszt. - Három egész percre. - Semmit nem vágtam haza. Úgy teszel, mintha vad orgiát rendeztél volna, ha én nem vagyok ott. - És ha igen? Talán letépem a ruhámat, és ráugrom Milesra, amíg sorba állunk a thai kajáért. Fogalmam sincs, hogy jutott eszembe ilyen nevetséges hazugság, amikor zéró a valószínűsége, hogy valaha ekkora őrültséget elkövetnék. Scott egy pillanatig döbbenten bámult, majd hangos röhögésben tört ki. Összefontam a karom, de én is elmosolyodtam, amikor, a jókedv letörölte arcáról a leereszkedő kifejezést. - Majd ha Lisa Anne állami egyetemet választ a Harvard helyett - mondta még mindig nevetve. - Hát... ha a kettő között kell választani, akkor, azt hiszem, az állami egyetem a valószínűbb - ismertem el. Vigyorgott. - Én is azt hiszem. - Szóval... mit akarsz csinálni a koncertig? - Az órámra néztem. - Még van két óránk. - Menjünk a Powell'sbe. Ettől majdnem hátast dobtam. Jól hallottam? A világ legnagyobb, új és használt könyveket árusító könyvesboltja egy hozzám hasonló kockának a szentélyek szentélye. Csak azért 174

nem javasoltam korábban, mert nem tartottam megfelelő helyszínnek egy első randihoz. „Szia, Miles, de jó, hogy elhívtál. Mi lenne, ha egy olyan helyre mennénk, ami szerintem annyira izgi, hogy tutira nem figyelek majd rád?” Nem biztos, hogy így tettem volna rá a legjobb benyomást. - Igen, igen! - Lelkesedésemben megragadtam Scott karját, de a testem még az ingén keresztül is ijesztően erősen érzékelte a közelségét. Azonnal eleresztettem, mintha csak megperzselt volna. A srác zöld pillantása éppen olyan meglepődést és felismerést tükrözött, mint amit én éreztem. Megrémültem, és eliramodtam. A hideg szél az arcomba csapott, de úgy döntöttem, nem lassítok, míg el nem érem a Powell's biztonságos menedékét. Talán még akkor sem. Scott nem kiáltott utánam, hogy várjak. Egy szót se szólt. Rohant mellettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy lány sarkában lohol. Ekkor váltottunk át versenyfutásra. Neki persze jogtalan előnye volt a tornacipő és a farmer miatt, plusz nem cipelt ruhászacskót meg iskolatáskát. Csak a fényképezőgépét hozta. De biztos voltam benne, hogy nem fog lassítani. És ennek különös módon örültem. Még két tömb. Már csak egy. Győzni fogok... Ekkor sárgán kezdett villogni a lámpa. Ösztönösen megálltam, és mérgesen néztem, ahogy Scott kényelmesen átsétál a bolthoz. A lusta ballagás miatt még jobban fájt a vereség, miközben arra vártam, hogy az ostoba lámpa zöldre váltson. - Nem ér! - kiáltottam a túloldalra. A legundokabb mosolyát villantotta rám. - Csak azért mondod, mert vesztettél. Lehet, de nem fogom bevallani. - Megszegted a legalapvetőbb közlekedési szabályokat. Szerintem ez azt jelenti, hogy elveszíted a győzelmet. - Nem létezik, Korrektor! Te voltál túl lassú. 175

Zöldre váltott a lámpa, nekem meg önuralmam utolsó morzsáira is szükségem volt, hogy átérve ne fojtsam meg. - Vond vissza! - És ha nem? Megversz? - A vigyorából tudtam, az jutott eszébe, milyen könnyedén tett harcképtelenné legutóbb. Mindketten tudjuk, mi lenne a vége. Jobb ötletem van. A leggyengébb pontodon alázlak meg. - Komolyan? Na és szerinted mi az? - A fényképeid. - A gépért nyúltam. - Add ide! Scott nem engedelmeskedett. - Nem bízom rád. Felsóhajtottam. - Igazad van, mert egy lány, aki még a közlekedési szabályokat se képes áthágni, biztos súlyos kárt tesz más tulajdonában. Ezen egy kicsit elgondolkodott, majd óvatosan a kezembe adta féltett kincsét. - De ha csak megkarcolod a lencsesapkát... - Nyugi! - A legközelebbi fához siettem. - Tudom, mit csinálok. A gépet a fejem fölé emeltem, és anélkül, hogy bármit beállítottam volna, kattogtatni kezdtem. Majd elégedetten visszaballagtam, és a képébe nyomtam a kamerát. - Na, most nézd meg. Megnyomta a lejátszás gombot, hogy együtt csekkoljuk a kis képernyőn a felvételeket. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy összeért a vállunk. - Mit kéne látnom? - Egy kezdő fotós munkáját, aki az égvilágon semmit nem tud a beállításokról, mégis pontosan olyan művészi felvételeket készít, mint te, aki órákat szenvedsz vele. Alaposabban megnézte a fotókat. - Meg sem közelítik. De nem rosszak. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy gonoszkodva vigyorogj - Szerintem azt akartad mondani, hogy: „Jane, ezek 176

fantasztikus felvételek! Milyen érdekes technikát alkalmazol," - Épp az a lényeg, hogy nincs technikád. - Nem, a lényeg az, hogy nem kell nagyképű majomnak lenni ahhoz, hogy jó fényképeket készíts. Lehet egyszerűen csak élvezni. Kétkedve felvonta a szemöldökét. - Mióta tart a suli legnagyobb balekja kiselőadást arról, hogyan kell élvezni az életet? - Hé! Nem vagyok balek! Kiállók magamért - tiltakoztam. - Aha, lefogadom, Lisa Anne-nek is jól megmondtad, hova dugja fel a fenyegetéseit. - A Lisa Anne ügyet teljesen kézben tartom - méghozzá konfliktus nélkül -, nagyon szépen köszönöm. Egyébként honnan tudod, hogy fenyegetett? Ez a „te viccelsz" arckifejezés köteteknél többet mondott. - Lisa Anne-ről beszélünk! Ha nem készülsz el a cikkel, örökre hozzáláncol a helyesírási szótárhoz. És nem érdekli, ki tud róla. - Neked pedig eszedbe se jutott, hogy segíts? Marha rendes tőled! Vállat vont. - Jó nyelvtanos vagy, én pedig nem szeretem a csillogó páncélos lovagot játszani. Mert rendszerint más emberek csatáinak áldozatává válnak. Éles hangjából arra következtettem, hogy már nem Lisa Anne-ről beszél. - Személyesen ismersz ilyen hősöket? Egy pillanatra úgy nézett, mint akit gyomorszájon vágtak. Majd ismét a képeimet kezdte vizslatni, de kerülte a tekintetemet. - Még nem. Egyszer említette, hogy vannak ismerősei a seregben. Facsartam az agyam, hogy eszembe jussanak a részletek. - Afganisztán? - buggyant ki belőlem. - Ja. Többek között. 177

- Barátok? Tovább nézegette a képeket. - Család. - Apukád? - próbálkoztam. - Hogy? Nem. - Végre felpillantott. - Ő külföldi tudósító, sokat utazik, időnként hadtestekkel is, de nincs a seregben. - Akkor ki? - A bátyám. - Azt hittem, nincs testvéred. - Rosszul hitted. - Soha nem beszéltél róla. - Soha nem kérdezted. Ebben igaza volt. Semmit nem kérdeztem a múltjáról. Először azért, mert úgy gondoltam, bunkóság egy új osztálytársat személyes dolgokról faggatni, később meg a „nem alkalmas újságírónak" szöveg miatt hidegen hagyott min* den, ami vele kapcsolatos. - Szóval a bátyád... haditengerész, jól van? - Igen. - Akkor jó - bólintottam. Hátrébb húzódtam, és a karjába öklöztem. - Au! Ezt meg miért kaptam? - Mert baleknak neveztél. Mielőtt szóval vagy máshogy visszavághatott volna, berobogtam a könyvesboltba. Mennyivel könnyebb volt Scottot emberi érzelmekre képtelen, kamerafüggő baromnak elkönyvelni. Most már nem tudtam, mit gondoljak róla. Az egyik pillanatban sérteget, a következőben szórakoztat, aztán kicsit flörtöl, de a lényeg, hogy soha nem azt teszi, amire épp számítok. Ezért randiztam inkább Milesszal. Az én Rómeóm kétségtelenül jó fiú, akiben bízhatok, aki soha nem bántana meg. Ha Scott valaha részt venne egy meghallgatáson, tutira Hamlet szerepét osztanák rá: rágódik a dolgokon, és közben fogalma sincs róla, milyen fájdalmat okoz másoknak. 178

Nincs az a normális lány, aki Rómeó helyett Hamletet választaná. Igazam van?

179

23. FEJEZET Imádom a Powells’t. Szóval nem igazán esett nehezemre két órát eltölteni ott Scott-tal. Persze bárkivel megyek be egy könyvesboltba, mosolyogva jövök ki. Mégis meglepett, milyen jól eldumáltunk, megvitattuk kedvenc könyveink filmes adaptációinak előnyeit, és véletlenül még azt is bevallottam, hogy imádom a szerelmes regényeket. Nem szándékosan tettem, de amikor bűnös kis titkomra fény derült, nem volt visszaút. Scott nem szállt le a témáról. Addig nyaggatott, míg bevallottam, hogy akkor kaptam rá, amikor Elle a kezembe nyomott egyet a portlandi reptéren. Nem önzetlenül tette, ha jól emlékszem, a pontos szavai a következők voltak: „Olvasd ezt, és fogd be a szád!" Viszont a terve bevált. Sajnos annyira rettegtem, hogy utas- társaim megtudják, mit olvasok, hogy a szexis részeket csak átlapoztam. Scott ezen marha jól szórakozott, és megkérdezte, mé< most is átlapozom-e. Megtagadtam a választ. A koncertről is teljesen megfeledkeztem. Scott emlékeztetett rá. Addigra a fenyegető felhőkből valóságos özönvíz zúdult a városra, kövér esőcseppek kopogtak a járdán. - Jó. Egy pillanat, átöltözöm, és... Arra se adott lehetőséget, hogy befejezzem a mondatot. Vigyorogva elindult a kocsijához, én meg tipródhattam: átöltözzek-e a könyvesbolt mosdójában, vagy kocsival vigyenek a koncertre. Valódi választásról persze szó sem volt, mert szinte kizártnak tartottam, hogy Scott megvárna, taxira meg nem lett volna elég a pénzem. így azután mögötte szaladtam a nevetséges kis szoknyámban, miközben az eső az arcomba tapasztotta a hajamat. Elle biztos azt mondta volna, 180

úgy nézek ki, mint egy ázott egér. Nem egészen erre készültem ébredéskor. Scott kinyitotta az ajtót, bemásztam, és kotorászni kezdtem a szatyromban. - Csukd be a szemed! - utasítottam. Erre összehúzta. - Minek? Kibújtam a cipőmből. Reméltem, hogy ha a harisnyára felhúzom a farmert, attól kicsit felmelegszem. - Az emberek többsége egyedül szeret öltözködni. Fura, igaz? Nekem is kész rejtély, hogy egyesek miért nem Örülnek, ha a bokájukra csúszott gatyában látják meg őket. - Kicsit késő már, hogy az image-ed miatt aggódj - közölte Scott, akiről lepergett a szarkazmusom, de legalább becsukta a szemét. - Különösen a szereplőválogatás után. - Igyekszem elfelejteni, hogy egyáltalán megtörtént. - Addig tekergőztem, míg sikerült magamra rángatni a nadrágot. Elérte nem létező, fiús csípőmet, ahol begombolhattam volna, ha a szoknyám nem gyúródik be. - De kösz, hogy emlékeztettél. Türelmetlenül dobolt a kormánykeréken. - Tudod, a Powell'sben van egy olyan lenyűgöző helyiség, amit mosdónak neveznek. Teljesen elzárt terület. Elképesztő, milyen messzire jutott a társadalom. - Nem gondoltam, hogy esni fog. - Portlandben vagyunk, ha nem tudnád. - Kösz a felvilágosítást. Egyébként meg nem szoktam harisnyanadrágot hordani. Kigombolt szoknyám a földre csúszott, miközben gyorsan kibújtam a blúzomból. Azért mertem megtenni, mert úgy gondoltam, a meleg levegőtől az autó ablaka annyira bepárásodott, hogy úgyse lehet belátni, ha pedig Scott mégis leselkedne, a melltartóm még annyira se botrányos, mint egy bikinifelső. - Kész - jelentettem be. Scott viszont most már nem sietett annyira beindítani a 181

kocsit. - Most sokkal jobban hasonlítasz arra a lányra, akivel először találkoztam. Vállat vontam. - Ez volt az egyetlen cucc, amit Corey jóváhagyott, mielőtt Kenzie YouTube-videója mindent megváltoztatott. - Igen, ez elég nyilvánvaló. - Mégis mire célzol ezzel? - kérdeztem. - Hogy a barátaimnak kell felöltöztetniük? Az a szomorú benne, hogy tényleg szükségem volt Coreyra, Elle-re vagy valaki másra, aki megmondja, mit vegyek fel, különben megmaradok a kedvenc kardigánomnál és a baseballsapkámnál. De akkor is unom, hogy mindenki emiatt piszkál. Nem arról van szó, hogy nem tudok egyedül felöltözni... csak divatosan nem szokott sikerülni. - Hoppá, azt hiszem, érzékeny pontra tapintottam. - Pofa be, Scott! - Mivel testképproblémáid vannak, talán mégsem kéne a hivatásos modellpályát választanod. - Pedig már annyira beleéltem magam! - gúnyolódtam. - Ez azt jelenti, hogy soha nem vonulhatok végig a kifutón egy milliókat érő gyémánttal a melltartómon? Milyen kár. Scott kigördült a forgalomba. - Tudod, Korrektor, időnként egész szórakoztató tudsz lenni. Úgy döntöttem, ezt bóknak veszem. Lehetek bármilyen dühös, tombolhatok, ahogy csak tudok, soha nem érhetek a nyomába annak a káosznak, ami egy koncert színfalai mögött tombol. Világítók, technikusok, asszisztensek ellenőriznek és újraellenőriznek mindent, mielőtt intenének, és közölnék, hol a helye az erősítőknek. Őrület! Mire átverekedtük magunkat a bolondokházán, és megtaláltuk a ReadySet öltözőjét, máris negyedórás késésben voltunk. De ez senkit nem zavart. Corey és Tim delíriumos 182

mámorban bújtak össze a kanapén, szemlátomást sikerült kifilózniuk, hogyan működtessék a távkapcsolatot. A banda másik két tagja, Dominic és Chris Kenzie-vel meg Logannel nevetgélt, mintha ők négyen évek óta a legjobb barátok lennének. Azonnal a felesleges harmadiknak éreztem magam. Felesleges ötödiknek, hogy pontos legyek, mert a legjobb barátaimon annyira látszott, hogy párban élnek. De csak álltam, miközben Scott megörökítette szemmel látható kínomat. Nagyszerű. - Scott... - motyogtam. - Könyörgök! Fotózz valaki mást! Ellőtt még egy képet rólam, azután felmérte a környezetet. - Tényleg látszik rajtuk, hogy járnak. Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, hogy megjegyzést tegyen Corey és Tim kettősére. Ahogy a legjobb barátom a rocksztár vállán pihentette a fejét, igazán árulkodó volt Mégse gondoltam, hogy meg kellene könnyítenem Scott helyzetét. - Kikre gondolsz? - kérdeztem ártatlanul. - Kenzie-re és Loganre. - Mackenzie. - Engem is meglepett az ösztönös javítás, de hát nem hagyhattam szó nélkül. - Egyedül én hívhatom Kenzienek. - Igen? És miért? - Hát... mert elsős korunk óta a legjobb barátnők vagyunk. Ez az én kiváltságom. Ekkor vett észre bennünket Kenzie. - Jane, hát itt vagy! - Hálásan Scottra mosolygott - Kösz, hogy elhoztad. Teljesen kiment a fejemből, hogy egyeztessünk. Scott visszamosolygott, de nyoma sem volt annak az ön elégültségnek, ahogy rám szokott nézni. Nem szólt egy szót se. Talán arra várt, hogy Kenzie-re zúdítom a randim összes részletét. Be is vallottam volna mindent, ha tudom, hogyan kezdjek a lehető legtapintatosabban hozzá. „Sziasztok! Mondtam volna korábban, de egyikőtök se figyelt... Most randiztam egy szuper sráccal. És úgy néz ki, tényleg kedvel, még akkor is, ha nem izzott köztünk a levegő. 183

Oké, valójában olyan volt, mintha Kenzie öccsével randiztam volna.” Igen, ez aztán nagyon tapintatos megfogalmazás. Akkor se nyitottam ki a számat, mikor Logan odajött, és a vállamra tette a karját. - Kérsz valamit inni, Jane? - Egyenesen az üdítők felé irányított. Nyilvánvaló, hogy a Smith Gimnázium hokicsapatának felelősségteljes kapitánya nem enged az ütős cuccok közelébe. Nem mintha alkoholra vágytam volna... csak a választás lehetőségére! - Nem bízom ebben a srácban - súgta a fülembe Logan, mikor mindenkitől kellő távolságra húzott. - Túl sokat nézeget téged. Felesleges lett volna elmagyaráznom, hogy a suliújság fotósaként ez a feladata, mert Kenzie pasijának úgysem felelne meg semmilyen kifogás. Úgy kezelt, mint a védelemre szoruló, kocka kishúgát. Úgyhogy ahelyett, hogy a helyzet tisztázásával fárasztottam volna magam, rávigyorogtam. - Védeni próbálsz? Logan rémülten nézett, mikor rájött, erre a kérdésre nincs jó válasz. Vagy hazudik, vagy azt sugallja, hogy szerinte nem vagyok képes gondoskodni magamról. Akár így, akár úgy, veszélyes vizekre evez. - Ööö... talán? Igen. - Igen, vagyis védeni akarsz? Kihúzta magát, mint aki felvértezi magát egy viharos szónoklat ellen, amiket hasonló esetben Kenzie szokott rázúdítani. Azt hiszem, a srác tudta, hogy hajlamos túlzásba vinni az aggódást és a törődést, de úgy döntöttem, most annyiban hagyom. Egyelőre. - Igen, védeni akarlak - ismerte el végül Logan. - Úgy látszik, Kenzie csípte fel az utolsó tisztességes srácot a gimiben... - sóhajtottam megjátszott szomorúsággal. - Biztos 184

nem tudlak rábeszélni, hogy szökj meg velem? Úgy borzolt bele a hajamba, mintha már évek, és nem csak hetek óta lógnánk együtt. Ez hozzátartozik Logan vonzerejéhez. Nincs az a feszültség, amit ne tudna hatásta lanítani - fontos tulajdonság, ha a barátnőd Amerika Legesetlenebb Lánya. Azért muszáj volt szívatnom egy picit. Csak egy icipicit. - Talán összehozhatnál valamelyik haveroddal. Mondjuk... Spencerrel. Jár valakivel? Logan még annál is jobban elsápadt, mint apám, amikor szóba hoztam az óvszert. - Hogy mi? Egy frászt! Soha! Felejtsd el! - Miért? - cukkoltam tovább. - Nem vagyok az esete? - Spencer-nek bárki jó, csak nőnemű legyen - erősítette meg gyanúmat legjobb barátjával kapcsolatban. - De te tabu vagy. - Mégis miért? Hitetlenkedve meredt rám. - Mert messziről kerüli a komoly kapcsolatokat, te meg... ööö... Nevettem, pedig egy cseppet se találtam már viccesnek a helyzetet. Miért van az, hogy másoknak szabad könnyed, múló kapcsolatokat keresniük, engem viszont már azelőtt kizárnak a játékból, hogy eldönthetném, részt akarok-e venni benne. Teljesen mindegy, hogy eszem ágában sincs Spencer-rel randizni... itt az elv számít. Szerettem volna, ha valaki megmondja, mi mindenre nem tartanak még képesnek. Hogy azután bebizonyítsam, mekkorát tévednek.

185

24. FEJEZET A ReadySet menedzsere egyszerre sürgette a színpadon álló srácokat, és győzködte Kenzie-t. Hajlandó lenne pár számban együtt szerepelni a fiúkkal? Egyetlenegyben? Az is megteszi, ha egy kicsit táncolna odafenn. A pasas nyilván nem ismerte a legjobb barátnőmet, Kenzie udvariasan elmagyarázta, hogy sokkal jobban élvezné a koncertet a színfalak mögül. Nem megjátszott szerénységről volt szó. Kenzie pontosan tudta, mit veszít - és mit nyer - azzal, ha nem használja ki a YouTube-nak köszönhető hímevét. A hátrány egyszerűen többet nyomott a latban, mint az előny. Ami az én szempontomból nagyon szerencsés, mert ha nem volna mellettem a legjobb barátnőm, a gimiben az élet nem vacak lenne, hanem pillanatok alatt elviselhetetlen. Másrészről viszont, ha koncertkörutakra és filmbemutatókra járna, legalább nem maradna ideje, hogy feltételezéseket gyártson az életemmel kapcsolatban. Talán még fel is hívna valahonnan útközben, hogy dumáljunk. Csak úgy. Szép lenne. Szerencsére nem sokkal azután, hogy Timék felmentek a színpadra, megcsörrent a menedzser telefonja, és elvonult, hogy valaki mást idegeljen. így nyugiban élvezhettük a ReadySet műsorát. A srácok bebizonyították: mindegy, hogy ők az előzenekar vagy a főműsorszám, lényeg, hogy színpadon legyenek. A koncert alatt teljesen megfeledkeztem az ostoba cikkről. Élveztem viszont a tömeget, a levegőben sistergő izgalmat, a zene mindent megrengető, a padlóból is áradó dübörgését. Szerettem volna, ha örökké tart ez a pillanat, | de azután a 186

Wilco lépett a színpadra, és kis csoportunk a kulisszák mögött lényegesen nagyobbra nőtt. Corey azonnal Timre tapadt, miközben Dominic és Chris Kenzie-ékhez csatlakozott. A klikk akkor alakulhatott ki, amikor nem figyeltem oda. Vagyis hivatalosan Láthatatlanná váltam a legjobb barátaim között is. Úgy tettem, mintha nem lenne fájdalmasan igaz rám a Wilco nagy slágere, az I Am Trying to Break Your Heart. Ehelyett ott álldogáltam, az arcomon hatalmas, kényszeredett mosoly, és igyekeztem legyűrni a vágyat, hogy elrohanjak. [Abban a nevetséges magas sarkúban nem lett volna egyszerű egészen a Powell'sig iszkolni, ráadásul ki az a hülye, laki el szeretne menni, amikor szó szerint körbeveszik a rocksztárok... én mégis ki akartam jutni innen. Mielőtt a Wilco befejezhette volna a ráadást, úgy éreztem, ha továbbra is tettetnem kell magam, felrobbanok. „Srácok, szerintem nektek tök mindegy, itt vagyok-e, vagy sem. Ez túlságosan fáj, úgyhogy szeretnék elmenni. Hazavinne valaki?" Sajnos ezt egyiküknek se mondhattam, így aztán, miközben mindenki tapsolt, csápolt és füttyögött, én megrángattam Scott karját. - Leléphetnénk egy kicsit korábban? - Tőlem. - Felemelte a hangját, hogy a rettentő zajban hallják a többiek. - Jane-nel elmegyünk. Örülök, hogy találkoztunk. Logan felkapta a fejét. - Mackkel később hazaviszünk, fané. Nem gond. Nekem igen. Nem tudok tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben Láthatatlan vagyok. - Kösz, de nem kell. Érezzétek jól magatokat. Még leckét kell írnom. - Péntek este? - hitetlenkedett Logan. Biccentettem, legyűrtem a torkomban formálódó gombócot, amikor Kenzie egy pillanatra megölelt. 187

- Szia. Később találkozunk. Gondolom, ebben az esetben a „később" a hétfői ebédszünetet jelentette, mert a leckék és Logan korrepetálása között nem lesz ideje átugrani hozzám. Többé már nem. - Oké. Majd akkor elmesélhetem neki azt is, milyen volt az első randim Milesszal. Később. Tizenöt perce utaztunk már Portlandből hazafelé, amikor Scott feltette azt a kérdést, amit Kenzie-től szerettem volna hallani. Azt az egy kérdést, amire talán még magamnak se tudtam volna őszintén válaszolni: - Jól vagy? - Persze. Szuper volt a koncert. - Megpróbáltam lelkesnek tűnni, de nem sikerült. Kiürültem. - Úgy nézel ki, mint akinek éppen most ütötték el a kutyáját. - Nincs kutyám. - Akkor mi a baj? Az ablakon át a Willamette-folyó fölött hunyorogó fényeket bámultam. - Nincs semmi bajom, oké? Semmi életveszély vagy ilyesmi... - Nyögd már ki, Korrektor! Nem akarok egész hazáig ezzel foglalkozni. Tíz másodperced van, hogy abbahagyd a durculást. - Nem durculok. - Dehogynem! Felé fordultam. - Egyszerű: Kenzie-ék ejtettek. Nincs rám szükségük. Új barátokat szereztek, koncertekre járnak... már nem vagyok az életük része. És egyetlenegyszer sem jutott eszükbe, hogy nekem ez rosszuleshet. Nem tudom, hogy szakadt ki belőlem mindez. Ez volt az igazság... de nem terveztem, hogy megosztom Scott-tal. 188

Lassan bólintott, és vezetett tovább. - Sehova se tartozni... az szívás. - Igen, az. - Hátradőltem, a kitörésem kivett belőlem minden erőt. - Olyan, mintha költöznél. Hirtelen senki nincs körülötted azok közül, akik fontosak neked, és a semmiből kell felépítened mindent. Az idő nagy részében úgy teszel, mintha értenéd, min nevetnek a többiek, pedig lövésed sincs. Nyugtalanul tekergettem egy vizes tincsemet. - Most bűntudatot próbálsz kelteni bennem? Mert ha így akarsz vigasztalni... - Nem, hanem arra célzok, hogy nemcsak te érzed magad egyedül - nevette el magát. - Na ja! Látszott rajtad a nagy magány, amikor Lisa Anne és Mr. Elliot előléptettek. Ismerd be: mostanra jobban beilleszkedtél, mint én. - Azért tudnék mit kezdeni még egy baráttal. - És szerinted ez nekünk menne? - Nehezen bírtam elhinni. Az idő nagy részében sértegettük egymást, és ez nem túl jó alap. Különösen nem úgy, hogy alám tett Lisa Amiénél. - Fura, amikor megismerkedtünk, nem úgy tűnt, mintha nagyon vágynál a barátságomra. Megdermedt, én meg egyből megbántam, hogy ha érintőlegesen is, de arra utaltam, csak felhasznált, hogy Kenzie közelébe jusson. Kicsit sem akartam most emiatt veszekedni. - Azt hiszem, igazad van. Levegőt venni is elfelejtettem. Szó bennszakadt. Mikor elképzeltem, milyen lesz, ha majd Scott beismeri, hogy érdekből haverkodott velem, azt gondoltam, ilyesmiket mond: „Igaz, először a híres barátnődet szerettem volna lefényképezni, de később már csak a barátod akartam lenni." Szívesen képzeltem olyat is, hogy elsírja magát, és a bocsánatomért esedezik. De azt soha nem hittem, hogy Scott Fraser beismeri, igazam van. 189

- Van valami oka, hogy miért ne lehetnénk mostantól barátok? - kérdezte, és a szokásos öntelt vigyornak ezúttal nyoma sem volt az arcán. - Komolyan mondod? - Igen, miért is ne - felelte nyeglén. - Jól jöhet, ha az embernek van egy korrektor haverja. Ha Mr. Elliot írat velem egy cikket, te majd ellenőrződ a helyesírást, oké? - Felejtsd el! - nevettem. - Visszavonulok a vesszők sziporkázó világából. Egyébként kösz, hogy rám ragasztottad a Korrektor nevet. - Nem okozott gondot. Erre csak vágtam egy pofát, de nagyon reméltem, hogy működhet köztünk ez a barátság. Részben, mert az újságírásban minden segítségre szükségem volt, de főleg azért, amit mondott. Tényleg pocsék egyedül lenni, viszont ennek nem kell örökre így maradnia. Én döntöttem úgy, hogy Kenzie-ék után nyavalygok, és szépen kivárom, amíg megint odafigyelnek rám. Hát ez a terv nem vált be. Talán ahelyett, hogy sajnálom magam, amiért a barátaim gyakorlatilag kizártak az életükből, a magam útját kéne járnom. Tudtam, hogy addig nem kezdhetek bizalomgyakorlatokba, amíg nem pótlom be az elmaradt leckéimet, és nem végzek a cikkel. Kiderült, hogy ez a két feladat a teljes hétvégémet kitölti. Mégsem bántam, hogy nem volt jobb dolgom (mondjuk, bulizás vagy ilyesmi...), mert így legalább hétfőn a kész cikkel a kezemben léphettem a tanterembe. Éljen! Még az se rémített meg, mikor Lisa Anne bevonult Ennyire biztos voltam benne, hogy jót írtam. - Lejárt az időd, Korrektor - mosolygott gonoszul. - Mit hoztál nekem? Kinyitottam a jegyzetfüzetem, és átadtam belőle egy lapot. Talán buta és ódivatú szokás, de szeretem az első vázlatot kézzel írni. A szavak így sokkal személyesebbek. 190

És amíg Lisa Anne nem hagyja jóvá, szerintem maradjon is csak vázlat. Jóformán el se olvasta. - Ugye csak viccelsz? - Izé... nem. Felnevetett, de távolról se vidáman. - „A ReadySet együtt ráz a Wilcóval." Ez minden? - Igen. A Wilco menő banda, komoly hírneve van a rock világában, és az, hogy a ReadySethez hasonló, populárisabb rockbandával játszik együtt, műfaji keveredést és növekvő bevételt jelent. Ez mind benne van a cikkben. - Melyik részét nem értetted annak, hogy izgalmas, botrányszagú cikket várok tőled, Korrektorkám? Scott azt mondta, hogy belépőd volt a színfalak mögé! És ez minden, amire képes voltál? Szánalmas. - De azt gondoltam... - Nem! Látod, ez a baj: nem gondolkodtál. És ebbe belebuktál. Mehetsz vissza a vesszőidhez. Gratulálok! - De ez nem... vagyis... - Hé, Korrektor! Átnéznéd ezt nekem? - Brad Crenshaw a kezembe nyomta a fociról szóló cikkét. - Kösz. - Persze. - Nem fogok bőgni az egész osztály előtt. - Oké. Leültem, és kizárólag a mondatszerkezetre koncentráltam, meg hogy hova kell vessző vagy gondolatjel. Közben mindent megtettem, hogy elhessegessem az ostobaságom miatt érzett elkeseredésemet. Milyen végtelenül ostoba voltam, mikor azt képzeltem, Lisa Anne-nek tetszeni fog a cikkem. Scott pedig némán nézte végig a helyéről, hogy engem nyilvánosan megaláznak. Persze, lehetünk barátok... csak éppen nem ismeri a szó jelentését. Az sem sokat segített, hogy az első naptól fogva azt sulykolta belém, nem fogom tudni megoldani a feladatot, és a végén neki lett igaza. - Légyszí, ne szólj semmit - motyogtam, mikor megéreztem, hogy fölém tornyosul. Le nem vettem a szemem a nyelvtani hibáktól hemzsegő szövegről. 191

- Mi történt? Teljesen szétestél. Szóval ezt az egyetlen, egyszerű kérést sem érti meg. - Nem estem szét. - Az egyik percben jól vagy, a másikban szétesel. - Mit akarsz, Scott? - Idegesen a hajamba túrtam. Kárörvendeni? Rendben, igazad volt. Ezt akartad hallani? Nem győzöm ismételni: igazad volt. Kifelé Brad kezébe nyomtam az ostoba cikkét. Scotton kívül senki nem is vette észre, hogy elhagytam a termet.

192

25. FEJEZET Még mindig állt Chelsea ebédmeghívása. De azok után, ahogy Lisa Anne szétcincálta a cikkemet, nem volt erőm odamenni a Menők asztalához. Lehet, hogy Chelsea-t rosszul ítéltem meg korábban, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki mást is félreismertem. Még ahhoz se volt kedvem, hogy Miles-szal találkozzak. Persze visszamosolyogtam, amikor integetett az ebédlőben, de miután az ennivalóm maradékát a szemétbe öntöttem, csengetésig a könyvtárba menekültem. Ha hűséges jegyzetfüzetemet véletlenül nem hagytam volna az újságíróteremben, akkor ebédszünetben feltehetőleg képzeletbeli halálnemekről írtam volna. Igaz, egyre jobban vonzott a krimi. Lisa Anne Montgomery rejtélyes eltűnésével kezdődött volna. Csak az volt a bibi, hogy miután percekig fantáziáltam arról, milyen borzalmak történjenek később a csajjal, bűntudatom támadt, kicsinyesnek és szívtelennek éreztem magam. Lisa Anne-nek talán meg kéne néznie Az ördög Pradát viselt, hátha attól megvilágosodik, és rájön, nem azzal kell bizonyítania saját nagyszerűségét, hogy másokat összezúz. Na persze, és miközben visszaadja a jegyzetfüzetemet, mindjárt fel is kér, hogy írjak novellákat a Smithsonian irodalmi rovatába. Hát erre se fogadnék nagy összegben. A nap hátralévő részében nem voltam igazán összeszedett. Mikor arra a problémára kellett volna megoldást találnom, hogy ha f(x) függvény folyamatos az (a, b) nyitott intervallumban, és F(x) határozatlan integrálja a... egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy rendesen odafigyeljek. Minden összemosódott, miközben lepergett előttem, hogy majd leérettségizem, agyonizgulom magam a felvételin, kijárom valamelyik egyetem négy évét, aztán belépek a való világba, és 193

kiderül, hogy siralmasan felkészületlen vagyok, mert közben a fejemet ki se dugtam a tankönyveimből. A rengeteg gondolkodástól iszonyúan megfájdult a fejem. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondogattam magamnak, hogy ez csak egy hülye iskolai újságcikk. Egy kudarc a suliújságban, nem a világ vége! Ezzel még nem írtam le magam örökre. Egy szép napon majd nevetve fogok visszaemlékezni, hogy mekkora feneket kerítettem ennek a semmiségnek... Viszont a pillanatnyi túlélés érdekében okosabbnak tűnt, ha erről a kudarcról nem számolok be sem Elle-nek, sem a szüleimnek. Délután bezárkóztam a szobámba, és megpróbáltam újra megírni a ReadySet-sztorit. Újabb ötszáz szó gazdagította a kukát. - Janie! - szólt be anyu az ajtón. - Most már gyere le! Néha komolyan annyira szeretném, ha Jane-nek szólítana, mint mindenki más. - Csak egy perc! - Itt a barátod. A kicsodám?! - ugrottam fel. - A barátod. Scott. Meghívtuk vacsorára, nem emlékszel? Azt hittem, épp átöltözöl. Nyilván úgy képzelte, hogy épp egyik ruhát próbálom fel a másik után, ami nem is akkora őrültség, ha belegondolok, pár napja mennyire kicsíptem magam Miles kedvéért. Igaz, anyu nem tudta, hogy randim volt Rómeóval. De Scott esetében a cicoma felesleges időpocsékolásnak látszott. Kit érdekel, hogy színben összeillő szerkóban feszíteke, vagy a legszakadtabb farmeremben? Egyik sem segít azon, hogy soha nem lesz irodalmi rovatom a lapnál. Nem vacakoltam azzal, hogy megfésüljem zilált hajamat, az viszont nagyon is izgatott, hogy kamu fiúm milyen történetekkel traktálja a családomat. - Ööö... szia - köszöntem feszengve, amikor leértem. - Mit keresel... illetve, hogy vagy? 194

Felvillanó mosolya jelezte, hogy meghallotta a nyelvbotlást. - Jól vagyok. Lisa Anne arra kért, ezt adjam vissza neked. Scott átnyújtotta a jegyzetfüzetem, én meg majd elbőgtem magam a megkönnyebbüléstől. Legalább ezt nem kell már keresnem. Vagy megkérdeznem Lisa Anne-től, látta-e. - Kö... - Elhozta a leckéjét! Milyen kedves - suttogta anyu. - Hát nem kedves, Henry? Apu arca eltorzult, gondolom, mert anyám könyökkel jól oldalba bökte. - De, nagyon kedves. Elle legragyogóbb mosolyát villogtatta, arra az esetre, ha nem lenne világos, miért annyira népszerű. - És mióta jártok? - Ne foggatózz! - avatkoztam közbe, és megragadtam kamu fiúm karját. Valamit meg kell mutatnom Scottnak. Most felmegyünk. - Az ajtó maradjon nyitva! - rikoltotta utánunk apám. Nem tudhatta, hogy nincs oka a nyugtalanságra, de ő mindig aggódni fog a kislányáért. Mivel nem akartam, hogy Elle „véletlenül" kihallgasson minket, ezért be kellett csuknom az ajtót. - Nem vicceltél a családoddal kapcsolatban. - Scott mosolyától hihetetlenül esetlennek éreztem, ahogy ott állok a saját szobámban. Az se segített, hogy sötétzöld, legombolt nyakú inge kiemelte gyönyörű szemét. Átfutott az agyamon, vajon miért öltözött át. - Nagyon... lendületesek. - Igen, tudom. Kínos csend telepedett közénk, miközben Scott felmerte a rendetlenséget. A baldachinos ágyon gyűrött takarók, a szennyeskosár tetején a fehérneműm, a kukát gyakorlatilag a pereméig megtöltötte a sok pocsékra sikeredett cikk kísérlet. Erőt vettem magamon, és nem magyarázkodtam. - Klassz szoba. - Kösz. 195

Újabb hosszú szünet. - Elmehetek, ha akarod. Majd azt mondom a szüleidnek, hogy valami közbejött. - Ne! - tört ki belőlem. - Nem teheted! - Komolyan azt akarod, hogy maradjak? - nézett rám kételkedve. - Hát... igen. Anyámat már nem lehet leállítani. Túlságosan lázba jött. - Vágtam egy grimaszt. - Muszáj ragaszkodnunk a... történetünkhöz. - Nem akarod inkább az igazi pasidat bemutatni? Biztos vagyok benne, hogy Rómeó lenyűgözné őket. Összefontam magam előtt a karom. - Nem a pasim... egyelőre. Ahhoz nem elég egy randi. Vállat vont, és az íróasztalomnak dőlt. - Azt hittem, pipa vagy rám. - Általában igen - feleltem élesen. - Tudod, az emberek rendszerint nem szívesen hallják, ha valaki azt olvassa a, fejükre, hogy nyomás alatt szétesnek. De már túltettem magam rajta. Látszott, hogy egyetlen szavamat se hiszi. - Biztos? Most rajtam volt a vállvonogatás sora. - Ez csak egy gimis újság. És akkor mi van, ha minden, amit írok, kukába való? Nem számít. A hangom túl nyersen csengett. Nem tetszett. - Nem arról van szó, hogy nem tudsz írni. - Scott nem törődött a hangomban rejlő gúnnyal, és a szemetesre mutatott. Az írás iránti szenvedélyed átjön a sorok közt. - Ezt mégis honnan tudod? - Lisa Anne után elolvastam a cikkedet. Eszméletlen jó szakdolgozati téma, de nem vezércikk. Nem a megfelelő... hang. - Nyugodtan kimondhatod, amit gondolsz, Scott. Nyilvánvalóan a „szakdolgozati téma" burkoltan annyit tesz, hogy unalmas. Vettem az üzenetet. 196

Értetlenül nézett. - Nem így értettem. - Tényleg? - Minden korábbi feszültségem kirobbant belőlem. - Milyen érdekes. Akkor miért mondtad egy hónapja Lisa Anne-nek, várjál, hogy is fogalmaztál... Ja igen: „nem vagyok újságírónak való". Na ezt hogy értetted, Scott? Zöld szeme résnyire szűkült. - Szóval ezért nem álltál szóba velem. Kihallgattál egy beszélgetést, és a barátaidhoz rohantál, ahelyett hogy engem vontál volna kérdőre. Ez sok mindent megmagyaráz. - Ellökte magát az asztalomtól. Egész teste megfeszült. - Csak a rend kedvéért: most sem hiszem, hogy jó újságíró vagy. Apám azt mondta, ahhoz, hogy valaki igazán az legyen, kell lennie valami mélyről jövő késztetésnek az emberben, hogy mindenáron a sztori mélyére ásson. Ezt nem lehet tettetni. Akármennyire akarod, akkor se. Hamis lesz. Mint amikor éneklés helyett gargalizáltál a színpadon. - Hé! - Amikor először találkoztunk, azt gondoltam, szégyenlős vagy és... jópofa. De nem faggattál. Nem akartál semmit kiszedni belőlem. Ha meglenne benned a zsigeri újságírói ösztön, próbáltál volna kideríteni valami izgit rólam. És igen, amikor Lisa Anne a véleményemet kérdezte rólad, elmondtam neki. Ahogy azt is, hogy Brad és Kyle még az angol nyelvtan alapjaival sem tud megbirkózni. Szóval egyáltalán nem arról volt szó, hogy próbállak rossz színben feltüntetni, vagy elkaszálni. De ha nem bírod elviselni az őszinteségemet, jobb, ha elmegyek. Én komolyan azt gondoltam, szemétség volt tőle, hogy kritizálta az újságírói képességeimet Lisa Anne előtt. Talon azért, mert az az egyetlen terület, ahol nem vetült rám Elle árnyéka. Tehát amikor az új fiú aláásta az önbizalmamat, talán elsietve vontam le következtetéseket. Akárhogy is, nem szívesen magyaráztam volna el a családomnak, hogy a „barátom"-nak miért kellett sürgősen 197

távoznia vacsora előtt. - Ne... maradj - nyögtem ki végül. - Bocs, nem kellett volna szóba hoznom. Scott tagadóan rázta a fejét. - Nem, nem sajnálod. Minden szavadat komolyan gondoltad. Fogadok, ha a családod nem várna minket, már rég kirúgtál volna. - Bocsánatot kértem, nem ejthetnénk a témát? - És pontosan miért kértél bocsánatot? Mert elhamarkodottan, alaptalanul vontál le következtetéseket? Mert nyafogva rohantál a barátaidhoz, anélkül hogy utánajártál volna, mi is történt? Vagy azt sajnálod, hogy most a fejedre olvasom? Miért kérsz bocsánatot, Jane? Áruld el! Ahogy így hallgattam, már-már azon voltam, hogy minden vádpontban bűnösnek vallom magam. De... - Szóval azt mondod, tévedtem?! - fortyantam fel. - Mármint mindenben? Mert nagyon úgy rémlik, rögtön azután, hogy elástál Lisa Anne-nél, úgy döntöttél, fotózni kezded a legjobb barátnőmet. Ismerd be, arra használtál, hogy Kenzie közelébe férkőzz! - Tisztázzunk valamit: nem használtalak fel, elsősorban azért, mert ezen a téren nincs szükségem semmilyen segítségre. Tökéletesen boldogulok egyedül. - Logan nem hagyta volna, hogy rászállj Kenzie-re - fontom össze a karom. - A Hokis nyilván rossz szemmel nézte volna, de ha akarok valamit, azt megszerzem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, mi van, ha az a valami épp a legjobb barátnőm? Határozottan úgy tűnt, mintha Scottot érdekelné Mackenzie. És nem is hibáztathatom, mert Kenzie annyira... kedves és jó fej. Ettől még nem tudtam megállni, hogy ne csikorgassam a fogam. - Ugye tudod, hogy nem fog szakítani Logannel? Scott megvetően mért végig. 198

- Igen, ez elég nyilvánvaló. Bár szerintem jobbat érdemel. Visszafogtam magam, és nem vágtam a képébe, hogy: „Tényleg? Mert veled jobban járna, mi? Erre gondolsz?” Legkevésbé se akartam, hogy azt higgye, esetleg féltékeny vagyok. - Oké - kerestem a szavakat -, akkor... - Kész a vacsi! - kiáltott odalentről Elle. Ideges pillantást vetettem Scottra, nem tudtam, hogy fog reagálni. - Szóval... maradsz? Visszafojtott lélegzettel vártam a választ, mert tudtam, ettől függ, hogy a következő pár hónapban hogyan bánik velem a családom. Közönyösen vállat vont. - Felőlem... Essünk túl rajta. Ekkora lelkesedés mellett ugyan mi baj történhet?

199

26. FEJEZET A vacsora lehetett volna rosszabb is. Apám nem követelte, hogy Scott nyilatkozzon a szándékairól a kisebbik lányával kapcsolatban, anyám csak a vacsora felében szipogott könnyes szemmel azon, hogy „kiléptem a kislány korból". Elle megállta, és kihagyott néhány lehetőséget, amikor hülye kis strébernek állíthatott volna be. Nagy megkönnyebbülésemre mindenki a legjobb formáját hozta. És ha Scottban maradt is egy kis tüske, nem mutatta, hanem kötelességtudóan válaszolt a faggatózásra. Még akkor se jött zavarba, mikor apám száz kérdéssel bombázta a bátyja katonai pályafutásával kapcsolatban. Nyugodtan közölte, hogy hálás a modem technológia vívmányainak, mert így tarthatják a kapcsolatot. Majd témát váltott. Senki nem gyakorolhatott volna jobb benyomást a szüléimre, beleértve Milest is. Scott minden várakozásukat felülmúlta. Nem lesznek boldogok, mikor majd értesítem őket álszakításunkról. Azt meg különösen nehezen fogják lenyelni, ha a rákövetkező héten bemutatom az új fiúmat. Még Elle és híres-neves barátnői se váltogatják ilyen gyorsan a pasikat. Talán okosabb lenne várni a bemutatással addig, amíg Miles és én hivatalosan is járunk. Ha ez egyáltalán bekövetkezik. Nem szerettem volna, ha az apám agyvérzést kap. Bár inkább a látása miatt kellene aggódnom... Egy szemorvos biztos egészségtelennek tartaná, hogy az egész családom a konyhaablakhoz nyomja az orrát, úgy lesi, amikor kikísérem Scottot a kocsijához. Egyáltalán nem volt kínos... Jesszus, dehogynem! Irtó ciki! Scott szeme gonoszkodva csillogott az utcai lámpa fényében. - Műsorozzunk a közönségünknek? Egy gyors búcsúcsók 200

megkoronázná az egész esti előadást. Közel álltam hozzá, hogy igent mondjak. Csakhogy nem akartam életem első csókját arra pazarolni, hogy megtévesszem a szüléimet, ráadásul nem egy olyan fiútól szerettem volna kapni, aki jobban örülne, ha a legjobb barátnőm állna a helyemen. Már csak azért se, mert közben még mindig úgy nézett ki, hogy alakul valami köztem és a gimi egyik leghelyesebb sráca között. Miles például soha nem használt volna ki egy ilyen helyzetet. Szóval ha a szüleim nem néztek volna, akkor sem egyezem bele. És különben is, ez itt Scott. Scott Fraser! Soha! - Szó se lehet róla! - tiltakoztam. - Meg sem ölelsz? Szerintem az gyanús lenne. Ebben igaza volt. Próbaképpen átkaroltam, és meglepően jólesett az érintése. De ezt be nem vallottam volna. Utána viszont uralkodni kellett magamon, nehogy felvisítsak, amikor a keze lejjebb vándorolt, és az ölelés valami egész mássá alakult. - Hé, te! - Igen? - felelte ártatlanul Scott. - Mit művelsz? A szeme csillogása meghazudtolta közönyös vállrándítását. - Megcsúszott a kezem. Na persze. Ugyanakkor rettentő rossz ötlet lett volna a konyhaablakhoz tapadt családtagjaim szeme láttára veszekedni vele. Különösen, mert már majdnem megváltoztattam a csókkal kapcsolatos álláspontomat. - Hm... Oké. Később találkozunk. Egyenesen a szobámba robogtam, semmi kedvem nem volt végighallgatni, ahogy anyám lépésről lépésre kivesézi a vacsorát. így viszont nyugodtan elemezhettem az ölelés minden mozzanatát, amíg az egész a bőrömbe nem égett Ezt azonnal 201

meg kell osztanom Corey-val. Kivéve azt, hogy szerintem Scott bukik Kenzie-re. Úgy döntöttem, ezt az apró kis részletet szigorúan megtartom magamnak. Másnap az ebédszünettől elválasztó minden perc hosszabbnak tűnt hatvan másodpercnél. Megpróbáltam elképzelni, hogyan reagál majd Corey a véletlenül elkalandozó kézre. Valószínűleg nevet. Talán izgatottan tapsol, azután erőt vesz magán. De az biztos, hogy széles vigyorral fogja követelni a pontos részleteket. Csakhogy mikor végül elindultam szokásos asztalunk felé, Corey egyáltalán nem látszott jókedvűnek, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki viccelődni akar velem... vagy bárki mással, ami azt illeti. Az arca hamuszürke, a kezét ökölbe szorította, mellette Kenzie pedig valami olyasmit mormolt, hogy: „Minden rendben lesz, majd meglátod.” Leültem a helyemre. - Corey? Jól vagy? A szeme felvillant, amikor meglátott, de nem a szokásos módon. Nem azért, mert megörült nekem. A legjobb barátomból vegytiszta gyűlölet sugárzott. Egyenesen felém. - Húzz innen a francba! Döbbenten bámultam, a szavai visszhangoztak a hirtelen elnémult ebédlőben. Tulajdonképpen azt vártam, hogy nevetni kezd, amiért ilyen könnyen bedőltem. „Hát persze hogy viccelek, Jane! Tim szerint szerepet kaphatnék egy zenei videóban. Na, meggyőző voltam? Vagy az ökölbe szorított kéz kicsit túlzás?" De semmi ilyesmit nem mondott, Kenzie és Logan pedig némán meredt rám. - Mi van? Nem értettem az egészet. - Az egy dolog, hogy féltékeny vagy a fiúmra, de amit tettél, az megbocsáthatatlan, Jane! 202

Elkerekedett szemmel bámultam Corey-t, aztán Kenzie-t. - Mit követtem el? Mi a megbocsáthatatlan? Fogalmam sincs, miről beszéltek! Kenzie egyetlen szó nélkül odaadta a Smithsonianpéldányát, és ujjával a kiabáló szalagcímre mutatott: „ZÁTONYRA FUTOTT KAPCSOLATA?"

A

MELEG

ROCKSZTÁR

Megnéztem a szerzőt... Jane Smith. A gyomrom görcsbe rándult. Lisa Anne elolvasta, mit írtam Corey és Tim távkapcsolatáról, és kinyomtatta. Néhány kisebb változtatás, még több dráma. Felnéztem a cikkből, egyenesen Corey felháborodott ar cába. - Én nem... én nem akartam... én írtam, de nem azért... - Értem. „Véletlenül" adtál ki minket a sajtónak. Menj a pokolba, Jane! A szánalmas kifogásaiddal együtt! Rémülten pislogtam. - De tényleg nem akartam, Corey! Hidd el! A legjobb barátom vagy. De a baj már megtörtént. - Tűnj innen, Jane! - ismételte Corey, összeszorított kezén közben elfehéredtek a bütykök. - Tűnj innen, és ne gyere többé a közelembe! Annyira megdöbbentem, hogy mozdulni se tudtam. Ott álltam - megnémulva kezemben az iskolaújság, és vártam, hogy Kenzie vagy Logan segítsen. Hogy megvédjenek. Hogy megmagyarázzák Corey-nak, bármit megteszek, hogy helyrehozzam a hibámat, és ha kell, térden csúszok a bocsánatáért. De egyetlen szót se szóltak. Még annyit se, hogy felbőszült barátom legalább adjon esélyt, hogy bebizonyítsam, igazat mondok. Az arcomon csurogtak a könnyek, mikor rájöttem, egyikük se hisz nekem. Ez az árulás úgy fájt, ahogy fájdalmat 203

elképzelni se tudtam. Hivatalosan se tartoztam senkihez. - Annyira... sajnálom, Corey. Eddig jutottam, mikor Alex Thompson hangosan közbeböfögött. - Klassz cikk, lúzerkám! Mindig éreztem, hogy a Ready-Set bűzlik, csak azt nem tudtam, mitől. Logan és Kenzie egyszerre ugrottak fel, de mielőtt bárki behúzott volna a tapló focistának, egy tiszta hang zendült fel az ebédlőben: - Hallom, nehezen mozdítod a segged a pályán, Alex! Most már tudjuk, miért. Nem könnyű úgy futni, hogy benne van a fejed. Chelsea Halloway, a Menők királynője, akit szépségéért és finomságáért imádnak, lealázta egyik Menő társát. Erre nem számítottam. - Szánalmas vagy, tudod? - folytatta, és hátravetette hosszú, szőke haját. - Marha szánalmas. Hát ezt gondolja most itt mindenki. Szerintem viszont azt, hogy: „Mióta védi Chelsea Halloway a strébereket?" Íratlan szabály, hogy a királynő kizárólag a társadalmi rend megóvására tartogatja csípős megjegyzéseit. Szerintem még soha nem jutott eszébe megvédeni bárkit is, hiszen a társasága csakis Menőkből állt. Mostanáig. - Ehhez semmi közöd, Chelsea! - dühöngött Alex. - Megpróbálok egyértelműen fogalmazni: ha még egyszer belekötsz Jane-be vagy... hogyishívjákba... tönkretesziek. Értve? Alex kihúzta magát. - Nem ijedek meg egy ilyen kis ribanctól. Chelsea gyorsan Loganre pillantott, de őt túlság lekötötte, hogy lefogja Kenzie-t, aki tíz körömmel esett volna Alexnek. Erre Chelsea színpadias mozdulattal a szája hoz emelte a kezét, és ásítást mímelt. 204

- Untatsz, Alex. Menj, mocskolódj máshol! Gyere, Jane! Elvezetett a legjobb barátaimtól (mostantól volt legjobb barátaim), akik rám nézni se bírtak, és vitt egyenesen Menők asztalához. Sminket és Pinket csak egy futó pillantásra méltatta. - Légyszí, üljetek odébb! Helyet kell szorítanunk. Nem kérés, királynői utasítás volt. Arra számítottam, hogy Kenzie felugrik a helyéről, azt kiáltja: „Tiltakozom!", mintha egy tárgyalótermi dráma kellős közepén lennénk, azután elvonszol a bámuló tekintetek kereszttüzéből. De a szeme se rebbent, mikor leültem Chelsea mellé. És ezzel hivatalos lett: befogadtak.

205

27. FEJEZET - Kösz. Nem tudtam, mi mást mondhattam volna Chelsea-nek. „Köpni-nyelni nem tudok, amiért a hatalmadat jóra, és nem rosszra használod. Miért tetted?" Bár ez inkább burkolt sértésnek hangzott volna. Talán nem így kéne bánnom azzal, aki épp jót tett velem. Chelsea csak legyintett. - Semmiség. - Ha kölcsönadsz valakinek egy ceruzát, az semmiség. Kiosztani Alex Thompsont miattam... az óriási! Megvonta a vállát, de lassan önelégülten elmosolyodott. - Sajna Alex nem mindig a megfelelő testrészével gondolkozik. Ez minden. - Az a srác egy szörnyszülött. Chelsea a szememre mutatott, ami hál' istennek majdnem normálisan nézett ki. - Szerintem nem vagy egészen elfogulatlan vele. Halványan elmosolyodtam. - Lehet. Kösz, hogy közbeléptél. Nem vártam tőled, és... izé... nagyon kedves volt. - Azért nem vártad, mert olyan dög vagyok, igaz? - nevetett fel komoran. Erről nem szerettem volna beszélgetni, de tudtam, ha most kikerülöm a választ, Chelsea kevesebbre tart majd. Nem akartam csalódást okozni az egyetlen embernek, aki hajlandó szóba állni velem. - Hát... vannak rossz pillanataid - ismertem el habozva. Mint mindenkinek... - Pontosan tudom, mit gondolnak rólam az emberek szakított félbe. - Megrémítem őket, és ezért utálnak. De minél jobban utálnak, annál inkább hasonlítani akarnak rám. Miért változtassak, ha egyszer én vagyok a nyerő? 206

Nekem ez nem hangzott valami nyerőnek, de megértettem, hogy van abban jó is, ha valaki egy egész gimit irányíthat. A hatalomnak, a valahová tartozásnak, a Menőlétnek megvannak az előnyei. Ugyanakkor nehezemre esett elképzelni, hogy a barátaimat népszerűséget hajhászó emberekre cseréljem le, akik rohannak, hogy minden óhajomat teljesítsék. Másrészt eddig azt se tudtam volna elképzelni, hogy a barátaim semmibe vesznek, megvetnek, miután véletlenül kiadtam a sajtónak Amerika legsikeresebb rocksztárját és a fiúját. Pedig ez történt. A gyomrom fájdalmasan Összeszorult. Azt az ostoba cikket az interneten pillanatokon belül idézik, kiteszik, megosztják. Azon fognak csámcsogni, hogy Tim rocksztár létére meleg, ráadásul Amerika Legesetlenebb Lánya, Mackenzie Wellesley hozta össze Corey-val. A sajtó tele lesz velük. Megbántottam a legjobb barátomat, és nem hiszem, hogy ezt valaha jóvá tehetem. - Jane? Minden oké? Úgy nézel ki, mintha mindjárt elhánynád magad. Belenéztem Chelsea ragyogó kék szemébe, és legyűrtem a hirtelen rám törő pánikot. Nem ülhetek itt, a Menők asztalánál, nem dumálhatok a suli legnépszerűbb csajával, miközben az életem darabokra hullik! Egyetlen szereplőválogatás, és hirtelen úgy viselkedik, mintha évek óta a legjobb barátnők lennénk. Ezzel most nem tudok megbirkózni. - Olvastad a cikket? - törtem ki. Chelsea hűvösen méregetett, mielőtt válaszolt: - Láttam. Miért leplezted le a barátodat? - Véletlen volt. - Hogy lehet véletlenül írni valakiről? Megbotlottál, beverted a fejed, és véletlenül ráestél a laptopodra? Nem értékeltem a humorát. - Eszemben sem volt megjelentetni! Lisa Anne 207

megtalálhatta, elolvasta, és... - A többi elég egyértelműnek tűnt. - Szóval nem akartad, hogy ez történjen? - Persze hogy nem! Helyeslően bólintott. - Jó. Majd Sminkhez és Pinkhez... vagyis izé, Steffani-hoz és Ashley-hez fordult. A pillantásából egyből kiolvashatták, hogy nem szeretné, ha továbbra is itt hallgatóznának. A két lány hirtelen sürgős vágyat érzett, hogy megossza egymással, milyen pletykákat hallottak a ReadySet dobosa, Dominic Wayatt új barátnőjéről, Hollyról. Ezek szerint nem az én tévedésem volt az egyetlen PRgond, amivel az együttesnek meg kellett küzdenie mostanában. Ettől persze nem lett jobb a helyzetem, sőt. - És mihez kezdesz most, hogy a lúzer haverjaid nem hajlandóak tudomást venni rólad? Hát ez elég szókimondó volt... nyers... és nem teljesen igaz. Vagyis Corey tényleg dühöng, de nem hagyom annyiban. Nem hagyhatom annyiban! Végül kénytelen lesz elhinni, hogy véletlen volt. Legalábbis remélem. És egyikük sem lúzer. - Időre van szükségük... - kezdtem bizonytalanul. Kivárom, amíg Corey hajlandó meghallgatni. - Amerika legnépszerűbb rocksztárjáról kiderül, hogy meleg, és vele együtt a legjobb haverod is reflektorfénybe kerül. Hetekig róluk fognak cikkezni. Ezt nem lehet egyszerű bocsánatkéréssel rendbe hozni. - Akkor mit tanácsolsz? - A hangom rekedt volt a kétségbeeséstől. - Lógjak veled az érettségiig? Ezt nem akartam hangosan kimondani, különösen, mert a barátságunk annyira új még. De úgy látszik, a nyers szókimondás egyike kevés közös tulajdonságunknak. - Én elköltözöm, Jane. Majdnem hátast dobtam. - Micsoda?! 208

- A szüleim válnak. Nem akarják, hogy végignézzem, amikor eldurvulnak a dolgok. - Gúnyosan fintorgott. - Vagyis... amikor még jobban eldurvulnak. Ezért kerestek valami külföldi iskolaprogramot, és elpaterolnak Kambodzsába. - Miért mondod el nekem? Ez annyira... szóval magánügy. Chelsea felnevetett. - Jane, néhány hét múlva Kambodzsába utazom! Már bocs, de nem tudsz olyat tenni, amivel pocsékabbá tehetnéd az életem. Plusz úgy látszik, mind a ketten elég elkeseredettek leszünk ahhoz, hogy szívesen levelezzünk. Ha az egyetlen ember, aki a suliban hajlandó volt kiállni mellettem, elmegy, akkor... teljesen magamra maradok. Nem hittem, hogy lehetséges, de erre az eddiginél is jobban eluralkodott rajtam a rettegés. - Már néhány hét múlva utazol? Chelsea megrántotta a vállát. - Ha a szüleim egyszer döntöttek, gyorsan cselekszenek. És mivel nem számít, hogy én mit szeretnék, a folyamat zökkenőmentesen megy a maga útján. - Elég nyugodtnak látszol. A lehető leggúnyosabb Menő-pillantásával mért végig. - Miért, mit kéne tennem? Zokogni mindenki előtt? Azt már nem! - Azt hiszem, hiányozni fogsz. Döbbenetes, de igaz. Soha nem gondoltam, hogy összehaverkodom Chelsea Halloway-el, sőt még a lelkemet is kiöntöm neki. Viszont azt se hittem, van benne annyi bátorság, hogy kiossza Alex Thompsont. Semmi nem úgy működött, ahogy képzeltem. Rám mosolygott. - Ezt mondod most. De ha megkapod Júlia szerepét, más nótát fogsz fújni - pontosabban kornyikálni. - Naná! Majd pont a legtehetségtelenebb jelöltnek adjak a szerepet. Bár nem irigylem Ms. Helsenberget. Téged szinte 209

lehetetlen lesz pótolni, Chelsea. Fájdalmas volt a mosolya, talán mert arra kényszerítették, hogy lemondjon a trónról és Júlia szerepéről... Piszokul fájhatott. De olyan gyorsan összeszedte magát, hogy elbizonytalanodtam, valóban láttam-e azt a pillanatnyi gyengeséget. - Nagyon könnyű veled beszélgetni, Jane. - Tudom, sokan mondják. Elsősorban azért, mert hagyom beszélni az embereket, ők meg többnyire erre vágynak. Chelsea farkasszemet nézett velem. - Akkor is utálom a legjobb barátnődet. - Mackenzie-t? - Őt - húzta el a száját. - Pedig nagyon rendes. - Azt hiszi, mindenkinél okosabb. Ezen elgondolkodtam egy kicsit. - Hát tényleg okosabb, mint a legtöbben itt. - Csak ha a tanulásról van szó. De az emberekhez nem ért. Észrevettem, hogy Chelsea tekintete megpihent Logan-en. Azt hiszem, igazából az exfaktor miatt utálja Kenzie-t. Mert őt amúgy nagyon nehéz nem szeretni. Még akkor is, amikor annyira leköti a saját élete, hogy nem veszi észre, a legjobb barátnője teljesen kifordult önmagából. - Te... hm... - Elhalt a hangom. - Véletlenül nem tudod, ki tette fel róla a YouTube-ra azt a videót? Mert nem jöttünk rá, és az jutott az eszembe... - Hogy én voltam? Nem én posztoltam, és soha nem kérdeztem meg, ki tette. - A mosolya ismét széles, Chelseaszerű lett. - De sokszor megnéztem... több százszor! Hangosan felnevettem, mire minden fej felénk fordult. - Semmin nem változtat, ha pár hétig ennél az asztalnál ülsz, Jane. Hosszú távon semmiképp. Elmegyek Kambodzsába. Úgyhogy ki kell találnod valamit. Chelsea-nek abszolút igaza volt. Csakhogy fogalmam sincs, 210

mit kéne tennem. A gyomrom megint összeszorult, mert Miles éppcsak odaintett nekem. Az se segített, hogy a haverjai mind meredten bámultak: „Jane Smith, genya alak vagy, amiért kiadtad a legjobb barátodat!" És valahol igazuk volt. Nem én szivárogtattam ki a sztorit, de azzal, hogy véletlenül a tanteremben felejtettem a jegyzetfüzetemet, támadási felületet hagytam Lisa Anne-nek. És nem voltam büszke arra, amit azon a bizonyos irodalomórán írtam. Corey és Tim remekül összeillenek. Fontosak egymásnak, mindent megtesznek, hogy működjön a távkapcsolat. És ahelyett, hogy ezt emeltem volna ki, bizonytalannak és működésképtelennek állítottam be a párosukat. Fájdalmasan ironikus. Szállítottam a cikket, amit Lisa Anne akart - azt a történetet, amitől sztárújságíró lehetnék a Smithsonan-nél és most mégis azt kívántam, bárcsak soha ne akartam volna írni a suliújságnak. Inkább javítom érettségiig a nyelvtani hibákat, ha így a nap végén felhívhatom a barátaimat. Sajnos úgy néz ki, Corey kinyomná a készüléket, ha kijelzőn az én nevem jelenik meg. Csúcs. Halvány fogalmam se volt, mit kéne tennem, főleg amikor megláttam, hogy riporterekkel megpakolt autók parkolnak le a gimi előtt. A sztori bármelyik pillanatban megjelenhet valamelyik online lap oldalán, és milliók nyaggatják majd Corey-t a teljes történetért. És ha nem tudnak kapcsolatba lépni vele, akkor hozzám fordulnak. Mr. Shelder irodájába rohantam. Nem mintha a nevelési tanácsadó olyan hű de segítőkész lett volna az Alexszel lezajlott bunyó után... de a kétségbeejtő helyzet kétségbeesett megoldás után kiált. Esküdni mertem volna rá, hogy köszönés előtt Mr. Shelder 211

azt nézte, vannak-e újabb zúzódások az arcomon. - Jennifer! Örülök, hogy látlak. Remélem, nem verekedtél megint össze egy futballistával. Tehát emlékszik rám. Félig-meddig. - Jane. - Aha, értem. Elmondanád, min vesztél össze vele? - Nem. Én vagyok Jane. - Persze. Természetesen. Hallgatlak. Van valami, amiről beszélni szeretnél? Körbenéztem, magamba szívtam azokat az apró részleteket, amelyek legutóbb elkerülték a figyelmemet. Például a bekeretezett családi képek és egy poszteren távolba vesző, végtelen hosszú út. Mr. Shelder megköszörülte a torkát, én pedig szabályosan kiborultam: - Valami szörnyűséget követtem el, és nem tudom, hogyan tehetném jóvá! Azzal mindent elmeséltem. Legalábbis megpróbáltam. Kicsit megnehezítette a beszédet, hogy vörösre bőgtem a szemem, de akkor is jólesett, hogy valaki meghallgat, zsebkendőt ad, és megértően bólogat. Mikor megszólalt a csengő, meg se rezzentem. Életemben először szándékosan lógtam. Más körülmények között Corey talán azt mondta volna, hogy büszke erre a hozzám képest elsöprő lázadásra. De most nem érdekelné. Amikor aztán Mr. Shelder kiment egy percre, és a szobája előtt ülő titkárnővel bemondatta a hangosbeszélőbe, hogy „Corey O'Neal, gyere a tanácsadóba! Corey O'Neal, a tanácsadóba!" - kihagyott a szívverésem. Mr. Shelder talán meg tudja győzni a legjobb barátomat arról, hogy az egész egy nagy félreértés. De amint Corey megjelent - arca sápadt, a tartása merev és elutasító -, nyilvánvaló volt, hogy ez nem történik meg egyhamar. - Ööö... szia - mondtam idegesen, és egy gyűrött papírzsepit 212

nyomkodtam a szememhez. Ügyet se vetett rám. - Vele nem beszélek. Ha ezért hívatott, felejtse el! - Nem azért vagyok itt, hogy békülésre kényszerítselek, Corey. Ülj le! Jane már menni készült. Ez új volt. Nem hittem, hogy mindenféle tanácsadás nélkül elküldhet. Hiszen azért van itt, igaz? Nekem pedig egészen konkrét tanácsra lett volna szükségem. Mikor a szüleim azt mondták, menjek dolgozni, elmentem. Mikor a tanáraim házi feladatot adtak, időre elkészültem vele, kettes sortávval, kifogástalan nyelvtannal és helyesírással. így működöm. De most nem volt semmilyen útmutató, és az egyetlen ember, akiről azt hittem, kötelessége tanácsot adni, egyszerűen kirak az irodájából. Dermedten álltam az ajtóban. - Azért kérettelek ide, Corey - kezdte tanácsadónk -, hogy megbeszéljük az új, hm... helyzetedet. Azt hiszem, megvitathatnánk néhány együttműködési stratégiát. Van valami elképzelésed? Corey úgy bámult Mr. Shelderre, mintha elment volna a józan esze - ahogy a titkárnő nézhetett mindhármunkra a nyitott irodaajtón keresztül. - Nem, nincs semmilyen „együttműködési stratégiám"! Soha nem hittem volna, hogy a legjobb barátnőm hátba szúr, majd a barátom szakít velem, SMS-ben! - Aha. És ezt hogy viseled? Corey tekintete egyszerre tükrözött fájdalmat és dühöt. - Mit gondol, hogy viselem? Rettenetes. Látszott, hogy a kínok kínját állja ki. És ezért elsősorban én vagyok a felelős. Szerettem volna megnyugtatni, hogy ne aggódjon, Tim nyilván megrémült, de ez csak pillanatnyi visszalépés, túljutnak rajta. Túl szép ez a kapcsolat ahhoz, hogy eldobják maguktól. De ha ezt ki is mondom, talán új színt visz a már éppen 213

fakuló véraláfutásos szemem alá. - Értem - jegyezte meg Mr. Shelder óvatosan. - Szerintem viszont nem érti. Tudja, mi leszek mostantól? A nemzet melegeinek ikonja! Egy rohadt jelkép! Az emberek majd azt várják tőlem, hogy a közösséget képviseljem. Ha kiszivárog, hogy kifejezetten élvezem, amikor Mockenzie-t a randijaira öltöztetem, az aktivisták elátkoznak, amiért erősítem a meleg férfi sztereotípiáját. - Idegesen beletúrt a hajába. Egyetlen rohadt címkévé redukálnak: meleg leszek, semmi más. Úgyhogy ne merje nekem azt mondani, hogy érti! A szobában feszült csend lett. - Corey, azt hiszem, ez most nem a legmegfelelőbb környezet számodra. Megkértem Mrs. Morgant, hogy hívja fel a szüléidet. Az apád már úton van. Megvárod itt, az irodámban? - Most meg kicsapnak a suliból? - dühöngött, aztán rám mutatott. - Őt bezzeg, aki tönkretette az életemet, nem küldi haza! Nem. Csak a meleg srác kap egy egyirányú jegyet a kirekesztettségbe. Kösz, tartsa meg a sok jóindulatú tanácsát, és dugja fel... - Corey! - rohant be az apja végszóra az irodába. Az arca eltorzult az aggodalomtól. - Mi folyik itt? Azt mondták, sürgős. A barátom az apja láttán összeomlott. Furcsa volt ezt látni, hiszen Corey még a legkeményebb helyzetekben is tartotta magát. De azt hiszem, most olyan mély érzelmi válságba zuhant, ahonnan nem lehet segítség nélkül kimászni. Csak korábban ilyesminek nem voltam szemtanúja. - Mi folyik itt? - ismételte Corey papája, miközben félkarral magához ölelte a fiát. - Már megint az a Thom kölyök? A fenébe, Rob! Ha annak a kis görénynek a szülei nem csinálnak valamit, esküszöm, beperelem zaklatásért. - Nem, ez... sokkal bonyolultabb. Azt hiszem, haza kéne vinned Corey-t, bár a fiad... hm... tiltakozik az ötlet ellen. Mr. O'Neal kérdőn pillantott a fiára. Meleg barna szeme tele volt szeretettel és aggodalommal. 214

- Tőled függ, kisöreg. Hogy akarod ezt lejátszani? Corey-nak három menet Alex Thompsonnal a ringben meg se kottyanna, utána simán azt mondaná, készen áll a következő összecsapásra. De most az egyszer - talán mert tudta, hogy az apja támogatja, bárhogy dönt is - nem akart küzdeni. Megrázta a fejét, mint aki valami rossz álomból ébred. - Vigyél haza! - Oké. Már majdnem kiléptek az irodából, amikor Mr. O'Neal végre észrevett. Elmosolyodott. - Tudhattam volna, hogy itt leszel, Jane. Gondolom Mackenzie is hamarosan beugrik. Jössz velünk? Felhívom a szüléidet, és elmagyarázom a helyzetet. - Apa, ne! Menjünk már! Mr. O'Neal zavartan nézett a fiára, de volt valami Corey hangjában, ami miatt jobbnak látta nem kérdezősködni: - Rendben, kisöreg. Egyikük se nézett vissza rám.

215

28. FEJEZET Mr. Shelder azt feltételezte - tévesen hogy egyből visszamegyek órára. Én viszont nem voltam hajlandó elmozdulni az irodája elől, amíg kicsit tisztábban nem látom az életemet. Segítőkész legjobb barátból hirtelen álnok kígyóvá léptem elő - egyetlen nap leforgása alatt. De eszem ágában sincs egyedül fizetni valamiért, ami csak részben az én hibám. Ideje volt, hogy újonnan szerzett, meggondolatlan híremhez méltóan viselkedjek. - Mr. Shelder arra kéri, hívja ide Lisa Anne Montgomeryt hazudtam a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül a titkárnőnek.

Bólintott, en pedig mélységes elégedettséggel hallottam: „Lisa Anne Montgomeryt kérjük a tanácsadó irodába! Lisa Anne Montgomeryt a tanácsadó irodába!" Tökéletes. Magamban máris próbáltam a szövegemet, amivel érkezése pillanatában lerohanom: „Hogy merészelted az előzetes jóváhagyásom nélkül megjelentetni az írásomat?!" De Lisa Anne esélyt sem adott erre. Újabb tökéletes, felvételi beszélgetésre való ruhájában libbent elém, egy pillantást vetett rám, majd elfintorodott. - Tudhattam volna! Ugye nem akarsz nyavalyogni, Korrektorkám? Inkább legyél hálás, amiért kisegítettelek. Nem hittem a fülemnek. - Hálás? Neked? Miért? - Ha én nem vagyok, még mindig egy névtelen kis senki lennél, aki saját alkalmatlansága pöcegödrében reszket. - Ez nem igaz! - meredtem rá egyre mérgesebben. Dehogynem, Korrektor. Megmentettelek az ismeretlenségtől. így az emberek talán emlékezni fognak rád, amikor átlapozzák az évkönyvet. Tudod, ugye, hogy a vesszők beírása nem kíván valódi tehetséget? 216

Egyre közelebb lepett hozzám, bennem pedig annyira felhalmozódott a düh, hogy nem bírtam visszafogni magam, és nekilöktem a háta mögötti asztalnak. Az ütközés erejétől néhány, a depresszióval foglalkozó brosúra a földre repült. - Miért, szerinted te miben vagy tehetséges, Lisa Anne? Hogy tönkreteszed mások életét, mi?! Tudhattam volna, amikor a titkárnő egyre hangosabban köszörülte a torkát, és azt ismételgette: „Lányok, lányok! Halkabban!", hogy előbb-utóbb Mr. Shelder-nek is fel fog tűnni a ricsaj, és jól kioszt bennünket. Pontosítok: csak engem oszt ki. De még akkor sem voltam hajlandó visszavonulót fújni, amikor a tanácsadó kikiabált, hogy: - Az irodámba, Jean! - A nevedet se tudja! - károgta győzedelmesen Lisa Anne. Ne izgulj, a People magazin kedves riporterei pontosan fogják idézni a forrásukat. Nem sok kellett, hogy orrba vágjam. Egy jól irányzott ütés, és az orrából ömlő vér összemaszatolja azt a flancos norvég mintás pulóverét. De Mr. Shelder bevonszolt az irodájába, mielőtt megtehettem volna. Egy ideig némán ült és figyelt, várta, hogy újra normálisan vegyem a levegőt, és ellazítsam ökölbe szorított kezemet. - Jane, ugye? Bólintottam. - Nézd, az iméntiek fényében attól tartok, az Alex Thompsonnal való összetűzésed nem elszigetelt eset. Szerintem hajlamos vagy az erőszakra. Szeretném, ha pár napig otthon maradnál. Higgadj le egy kicsit. Felhívjam a szüléidet, hogy jöjjenek érted? - Ne! - Mély levegőt vettem. - Dolgoznak, és... hívok valaki mást, rendben? Elővettem a mobilomat, és keresgélni kezdtem a névjegyzékben, mielőtt még lehetősége lett volna beleegyezően bólintani. Bár az kevésbé fájna, ha a szüleim jönnének értem, 217

mert nem tudom, hogy a barátaim közül van-e, aki hajlandó szóba állni velem. Corey: nem. Kenzie: talán. Logan: kevésbé valószínű. Isobel? Egy pillanatig haboztam, kicsit szégyelltem, hogy róla teljesen megfeledkeztem. Az ebédlői bunyó óta talán ő az egyetlen, aki még mindig azt hiszi, tele vagyok jó szándékkal. De Isobel nem tud vezetni. Tulajdonképpen egyetlen embert kérhettem meg, hogy vigyen haza. Igaz, rettentő megalázkodások árán. - Fontos munkán dolgozom, szóval hacsak nem vérzel... - Haza kell vinned a suliból, Elle! Hosszú szünet. - Megsérültél? - Nem, de azt hiszem, felfüggesztettek. Megerősítést várva pillantottam Mr. Shelder-re, aki bólintott. Na, ez fantasztikusan mutat majd a jellemzésemben, közvetlenül a bezárás mellett. - Jane, ne szórakozz velem! Erre nincs időm! - Nem szórakozom, Elle. Légy szíves, vigyél haza! A parkolóban várlak, rendben? - Rendben. De az adósom vagy, és ne hidd, hogy nem hajtom be! Letette, kimentem az irodából, és megkönnyebbülten láttam, hogy Lisa Anne nem vár rám. Annak már kevésbé örültem, hogy Scott a folyosón, a szekrénynek támaszkodva álldogált. Szinte pontosan ott, ahol annak idején az Alexszel való verekedés után is. De akkor körbevettek a barátaim. Most csak ő volt ott. Alaposan szemügyre vett, hosszasan elidőzött könnyáztatta arcomon. - Jesszus, Jane! Szörnyen nézel ki. Kipréseltem magamból valami mosolyfélét. 218

- Úgy érted, most nem akarsz lefotózni? Ez lenne az első alkalom. - Nem szeretnék így emlékezni rád. - Hogyan? - Mint aki elvesztett mindent, amiért harcolt. - Van bennem egyáltalán harci szellem? - Kétlem. Sam harcolt azért, amit helyesnek gondolt, vagyis hogy óvszert ragasszon a mosdók falára, függetlenül attól, milyen büntetést szabott ki rá ezért Taylor igazgató. Én viszont elszúrom a dolgokat. A kettő nem ugyanaz. - Van benned harci szellem, Jane. Csak nem mindig tudod, mire használd. - Hát... a maradékot mindenesetre arra használtam, hogy felfüggesztessem magam. Az aggodalomtól elsötétült a pillantása. - Mi történt? - Szembeszálltam Lisa Anne-nel. - Vállat vontam, és elindultam a parkolóba. - Úgy tűnik, hajlamos vagyok az agresszióra. - Komolyan? - mosolyodott el. - Ezt elég nehéz elképzelni. Habár csaj csaj ellen... hajtépés volt? Elnevettem magam. - Nem sok kellett hozzá. De Mr. Shelder megállított, mielőtt kiélhettem volna magam. - Milyen kár! - De a vigyora mást mondott. - Szóval... felfüggesztettek. - Hát nagyon úgy néz ki. - Hazavigyelek? - A nővérem értem jön. Nagyon meglepődtem az ajánlatán, de... azért annyira mégsem. Scott igazán remek srác tud lenni, ha épp olyanja van. Például simán kihátrálhatott volna a tegnapi vacsorameghívásból, nem kellett volna eljátszania a szüleim előtt a „rendes barát" szerepét. Még én is majdnem elhittem, hogy van valami kettőnk között. De persze nincs. Mert ő 219

Kenzie-re bukik. Ezt nem szabad elfelejtenem. - Azért kösz - tettem hozzá. Ösztönösen átkaroltam a nyakát, és gyorsan megöleltem. A testéből áradó ismerős meleg biztonságot adott Olyan jó volt úgy tenni egy kicsit, mintha a világom nem robbant volna épp darabokra. Veszedelmesen jó. Egészen addig, amíg meg nem zavartak minket a világ legnyomulósabb lényei: a celebekre vadászó riporterek. Izgalmasnak kellett volna találnom, elvégre érdekelt az újságírás. Itt volt az óriási lehetőség arra, hogy megkocogtassam valakinek a vállát, és megkérdezzem, hogyan lett újságíró. Csakhogy láttam már, milyen, amikor belelendülnek. A legjobb barátnőm nekik köszönheti a hírnevét. Az ilyenek képesek hazáig követni a Kenzie-hez hasonló tiniket, miközben egyfolytában kattogtatnak. Ez a típus habozás nélkül fellökné a barátnőmet, hogy lehozhasson egy első oldalas cikket a következő szalagcímmel: „Belebukik a hírnévbe - a Mackenzie Wellesley-sztori". Miután Kenzie közölte Ellen DeGeneres-vel, hogy nem szeretne a rivaldafényben élni, valahogy elmaradtak a riporterek. De most visszatértek, azzal az eltökélt szándékkal, hogy Timothy Goff rocksztár és Corey O'Neal középiskolai diák románcáról annyi mocskot ássanak elő, amennyit nem szégyellnek. Soha nem szeretnék céltáblája lenni ennek a médiaőrületnek. Reméltem, Corey és az apja biztonságban hazajutottak, mielőtt a hiénák szagot kaptak volna. - Ismeritek Corey O'Nealt? - Szerintetek randizik Timothy Goff-fal? - Milyen érzés, hogy a sulitokba egy híresség szerelme jár? Bár nem mi voltunk a kiszemelt célpont, mégis azonnal ránk szálltak. Nyilván azért, mert a többiek órán voltak, Scott meg 220

én pedig lógtunk. Pontosabban ő lógott, engem felfüggesztettek. Scott könnyedén átkarolta a vállamat, és csak azt ismételgette: - Nincs mondanivalónk. - Egészen a parkolóig, ahol megálltunk ütött-kopott kocsija mellett. - Biztos, hogy itt akarod megvárni, amíg megérkezik a nővéred? Szaván fogtam volna, de mikorra előbányásztam a mobilomat, hogy szóljak Elle-nek, nem kell értem jönnie, bevágódott a suli elé, letekerte az ablakot, és... azonnal ordítozni kezdett: - Te szórakozol velem?! Ellógsz az óráról, hogy a pasiddal lehess, én meg rohanjak érted? Hát cseszd meg! És egy percig se képzeld, hogy fedezlek apu és anyu előtt! Arra sem volt időm, hogy kinyissam a számat, már el is porzott. Hát ennyit a nővéri segítségről. - Hát... - törte meg Scott a dermedt csendet - azt hiszem, az elhamarkodott következtetés nálatok családi vonás. - Izé... a hazavitel még... - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - De... de most mondtad... - néztem rá rémülten. - Csak hülyítelek, Jane! - nevetett. - Szállj be. Nem kellett kétszer mondania.

221

29. FEJEZET - Hova megyünk? Mindig a hátsó ülésen szoktam ülni. Szerencsére jó az irányérzékem, tökéletesen kiismerem magam a térképen ezért a szüleim rendszerint megkértek, hogy segítsek navigálni, különösen, ha messzire mentünk. De nem kellett tájékozódási zseninek lenni ahhoz, hogy észrevegyem, pontosan a házunkkal ellentétes irányba tartunk. - Nem tudom - felelte Scott. - Nem tudod? - bámultam rá csodálkozva. - Hiszen tegnap kocsival jöttél hozzánk. - Ja. Összeszorítottam a fogam, annyira felbosszantott, hogy nem képes normálisan válaszolni. - És mégse tudod, hova megyünk? - hitetlenkedtem. - Pontosan. - De... - Jane, most őszintén, tényleg szeretnél hazamenni? - nézett rám áthatóan. Nem akartam. Legalábbis amíg Elle le nem nyugszik, semmiképp. - Hát... nem. - Akkor mit számít, hova megyünk? Ebben igaza volt. Amennyire tudtam, a felfüggesztésnek van néhány előnye: nem kell sehova se mennem, senkivel se kell találkoznom, semmit se kell csinálnom. Akár a hasznomra is fordíthatnám, amíg nem kell mindent elmagyaráznom a családomnak, mert az a beszélgetés feltehetően nem fog jól elsülni. Szóval jobb, ha nem hagyom ki ezt a tuti lehetőséget a lazulásra, még ha csak ideiglenesen is... és Scott-tal. - Jól hangzik - dőltem hátra az ülésen. Scott zenét akart keresni, de félúton megállt a keze. - Megígéred, hogy nem énekelsz? Azt hiszem, nem bírnám 222

ki. - Nem fogok énekelni. - Szuper. Nem szegtem meg a szavam, pedig a válogatásban szerepelt néhány kedvenc Wilco- és ReadySet-számom is. Viszont nem tudtam ejteni a témát. - Azért előfordul, hogy tudok énekelni. - Oké, csak olyankor forduljon elő, amikor nem ülsz a kocsimban. - Értem... - húztam el a számat. - De néha... például, amikor legutóbb beteg voltam, tényleg jól utánoztam Macy Gray-t. Nem látszott rajta, hogy különösebben meghatódott volna. - Aki mindig olyan, mintha rekedt lenne? - Aha. És tök jól ment. - És még mikor tudsz énekelni? - vigyorgott. - Hmm... hát azt hiszem, egész jó vagyok a zuhany alatt, bár Elle mindig dörömböl, és azt ordibálja, hogy fogjam be végre. - Úgy látszik, szükséged lenne egy pártatlan bíróra. Hajlandó vagyok felajánlani a szolgálataimat. - Ez igazán nagylelkű tőled. - Én mindig csak örömöt akarok okozni. - Hát nem hiszem, hogy apám túlságosan örülne - nevettem. - Már így is azt hiszi, hogy szobára akarunk menni a legközelebbi motelben. Scott vigyora szélesebb lett. - Melyik motelre gondolsz? Még nincs késő, megfordulhatok. - Nem árulom el! - És honnan jött az ötlete? - Ööö... tőlem. Scott önkéntelenül erősebben szorította a kormányt. - Komolyan? Mit mondtál neki? - Megemlítettem, hogy van óvszerem, és nem félek használni. Azt hittem, nevetni kezd, esetleg tesz valami gúnyos 223

megjegyzést, hogy úgy látszik, már befűtöttem a kemencémet Romeónak, vagy ilyesmi. De nem ez történt. Akkor jöttem rá, Mr. Shelder jól tette, hogy hazaküldött. Nem voltam ura magamnak, vagy legalábbis nem úgy, ahogy egy héttel korábban. Az a Jane Smith soha nem lett volna képes ilyen lazán óvszerekről beszélgetni, különösen nem Scott Fraserrel egy autóban. - Hát ez... hú... oké... - keresgélte a szavakat. - Szóval... remek. - Scott? - Tessék? - Csak hülyéskedek. Vagyis az igaz, hogy megemlítettem az óvszert, de csak azért, hogy ne kezeljenek úgy, mint egy ovist. Mérhetetlen megkönnyebbülésemre Scott arcára visszaköltözött a vigyor. - És bevált? - Hát anyu egyfolytában azt ismételgeti, hogy a kislánya felnőtt lett - vontam meg a vállam. - Vajon akkor is így fogja érezni, ha megtudja, hogy felfüggesztettek? - Bambán bámultam az ablak mellett elhúzó fák zöld leveleit. - Nehéz lesz megemészteniük, hogy kidobtak, még ha csak ideiglenesen is. - Képtelen voltam Scottra nézni. Nem voltam biztos benne, hogy látni akarom a reakcióját. - De nincs bűntudatod, ugye? Ezen elgondolkoztam. - Nem igazán. Nem akarom bevallani a szüleimnek, mi történt, de nem érzem bűnösnek magam. Közben még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy Lisa Anne tényleg megjelentette az írásomat, úgyhogy lehet, a bűntudat majd csak később következik. - Nem tudtál róla? - Hát persze hogy nem! Soha nem adtam volna hozzá a nevem! Ha jobban belegondolok, nem Lisa Anne lehetett az egyetlen, akinek köze volt a cikkhez! Talán ő mozgatta a 224

szálakat, de Scott képei is ott vannak az első oldalon. Megpróbáltam visszaemlékezni, mit mondott előző este, amikor elhozta a jegyzetfüzetemet. „Lisa Anne arra kért, ezt adjam vissza neked." Akkor azt hittem, Scott szívességet tesz nekem. Közben azon mesterkedett, hogy a szövegem és az ő fotója megjelenjen a Smithsonian első oldalán. - Állj meg, Scott! Most! Lehúzódott az útról, kikapcsolta a biztonsági övét, és felém fordult. - Mi van? - Együtt dolgoztál Lisa Anne-nel a cikken, ugye? Ki se kellett nyitnia a száját, az igazság az arcára volt írva. - Igen. - De... azt hittem, barátok vagyunk. Még csak el se pirult. - Mi köze ennek az újsághoz? - Segítettél Lisa Anne-nek, hogy nyilvánosan tönkretegye a barátomat! - Én csak képeket adtam a lapnak. - Hogy mondhatod ezt ennyire közönyösen? - bámultam rá hitetlenkedve. - Van fogalmad róla, mit műveltél Corey-val? És velem? Ez egyszerűen... - Hadonászni kezdtem, mert nem jutott eszembe elég erős jelző. - Jane? - Mi van? - csattantam fel. - Mégis mit mondhatnál, ami javít a helyzeten? Ez volt az a pillanat, amikor felém hajolt, és... megcsókolt. Erre egyáltalán nem számítottam, és minden együtt: a düh, a bűntudat, az összezavarodottságom, hogy árulónak tartanak, és igen, még az az ostoba, de nagyon erős áramütésszerű érzés, amikor Scott beletúrt a hajamba, és a száját az enyémhez szorította... szóval mindez több volt, mint amit el bírtam viselni. - Ne! 225

Azonnal elengedett. - Mi a baj? - Te. Én. Ez az egész. Azt hittem... Én nem... ezt nem teheted, mert... rossz! Kiadtad a legjobb barátomat! Scott kibámult a szélvédőn. - Nem értelek, Jane. Az egyik pillanatban tök jól kijövünk, azt hiszem, érdekellek, a következőben meg jössz ezekkel az elmebeteg vádakkal. Tehát: vagy nem tudod, hogy ellentmondásos jelzéseket küldesz, és akkor ostoba vagy. Vagy nagyon is pontosan tudod, mit csinálsz, és csak szórakozol velem. A harmadik variáció, hogy tisztára megőrültél. Na, melyiket választod? - Én nem szórakozom veled! - Szóval ostoba vagy. Értem. Ezúttal nem érdekelt a véleménye. - Nem vagyok ostoba, és nem szórakozom veled. Kicsit flörtöltem... de nem ez a lényeg! Mégis mit gondoltál? Hogy megcsókolsz, és azzal minden rendbe jön? Scott megdörzsölte a homlokát, mintha a beszélgetésünktől migrént kapott volna. - Nem, nem ezt gondoltam. De engem már nem lehetett leállítani. - Azt hitted, boldog leszek, mikor kiderül, hogy segítettél tönkretenni a barátom életét? - Ez baromság! - kiabálta. - Másokat akarsz hibáztatni? Rendben. Lisa Anne kiadta a szövegedet, én meg csatoltam a felvételeket. Gondolom, kicsit sem számít neked, hogy eszem ágába se jutott volna ezt tenni, ha nem hiszem szentül, hogy előtte mindent tisztáztál Corey-val. – Kimerülten sóhajtott, és valamivel nyugodtabban folytatta: - Nem akartam üvöltözni. Bocs. Azt hittem, Timmel azt szeretnék, ha a cikkből kiderült, mennyire nehéz fenntartani egy kapcsolatot, ami a nyilvánosság előtt zajlik, és azt is gondoltam… mindegy, nem érsz ennyit. Ez fájt. 226

- Hát ezt meg hogy értsem? - kérdeztem sértődötten. - Úgy értsd, hogy te a mesebeli hercegre vársz, aki majd magával ragad a középszerűség hű de izgi világába. - Ez nem igaz! - Nem fejeztem még be. Most megkaptad Rómeót, és ez „annyira csúcs". Amikor azt mondtad, nem jártok, én azt hittem... mindegy, mit hittem. Szívesebben játszod az áldozatot, és hagyod, hogy a barátaid átnézzenek rajtad, meg sem próbálsz kiállni magadért. Ezért nem kérted számon tőlük, hogy miért nem hívtak el a koncertre, igaz? Mert sokkal egyszerűbb jó képet vágni a dologhoz mindenki előtt, aztán bőgni, amikor nem látják. Kisebb a kockázat. Elkeserítő, mennyire nem vagy ura az életednek, Jane! És ha tényleg azt szeretnéd, hogy felnőttként kezeljenek, akkor követeld ki magadnak! Hordhatsz magaddal akár egy egész doboz kotont is, az nem fog segíteni ezen. Minden szava felért egy-egy ökölcsapással. - Légy szíves, vigyél haza, Scott! Azonnal! Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz.

227

30. FEJEZET A szobámban új sírásrekordot állítottam fel. Nem egészen ez volt a célom. Sőt az első tíz percben igyekeztem összeszedni és kirángatni magam az önsajnálatból. De fizikailag egyszerűen képtelen voltam rá, hiszen kábé öt másodperccel az első csókom után a srác gyakorlatilag nyíltan bevallotta, hogy megbánta, amiért elragadtatta magát. Úgy gondoltam, ezek után jogom van telesími a párnámat. Azzal kínoztam magam, hogy újra meg újra felidéztem az autóban történteket. Láttam Scott lemondó arcát, ahogy azt mondja: „nem érsz ennyit" - na, ettől órákig embrió pózban kuporogtam a takaróm alatt. Kenzie-nek talán igaza volt, amikor reménytelenül romantikusnak nevezett, de én mindig úgy képzeltem, hogy az első csókom édes lesz, gyengéd, amitől belül teljesen elolvadok. Úgy képzeltem, örökké tart a pillanat, és amikor mégis vége, felhívom a két legjobb barátomat, és hármasban elemezzük a csók minden részletét. Arra nem számítottam, hogy a srác majd kihátrál, és szánalmasnak nevez. Pontosabban nem szánalmast, hanem elkeserítőt mondott, de ez a lényegen nem változtat. Különösen azok után, hogy számító dögnek tart, mert szerinte csak húzom az agyát és cukkolom. Még hogy én cukkolom! Tiszta röhej! Tehát semmiben nem volt igaza. Kivéve... hogy elhamarkodottan ítéltem, amikor azt hit* tem, tetszik neki Kenzie. A középszerű élettel kapcsolatban pedig fájdalmasan közel járt az igazsághoz. Még a csók után is nehezen tudtam elképzelni, hogy bárki engem válasszon a barátnőmmel szemben - legyen szó bármiről Megszoktam, hogy másodrendű embernek tartsam magam, mert az élet biztonságosabb volt, ha egyszer elfogadtam ezt a helyzetet. Ha eleve nem várok el senkitől sokat, nem is érhet csalódás. 228

De elég pocsék lenne így leélni az életemet. A mobilom folyamatosan jelzett, úgyhogy felültem, ösztönösen megtöröltem az arcomat, majd megnéztem a négy új üzenetet. Isobel: Hogy vagy, Jane? Aggódom miattad. Chelsea: Ebéd, holnap? Sam: Hallom, megint elkaptad Alexet. Büntiben holnap? Miles: Szia, remélem, rendben vagy. Halványan elmosolyodtam. Jó érzés, hogy nem mindenki az ellenségem a suliban. Úgy gondoltam, egyen választ írok: „Szia! Jól vagyok, de felfüggesztettek. Nem tudom, meddig. Majd utána találkozunk!" Gyorsan ellenőriztem a helyesírást - nehogy valaki arra következtessen a hibákból, hogy vörösre bőgtem a szemem ~, aztán megnyomtam az Elküld gombot. Utána Corey-nak írtam személyre szabott üzenetet: „Sajnálom. Véletlen volt. Tehetek valamit?" Azonnal válaszolt: „Hagyj békén." Na jó, ez... baromira fájt. A helyzet tovább romlott, amikor hazajöttek a szüleim, és meghallgatták az üzenetrögzítőn a harmadik üzenetet: „Jó napot, Rob Shelder vagyok, a Smith Gimnázium nevelési tanácsadója, és Jane Smith felfüggesztése miatt telefonálok. Úgy gondoljuk, az utóbbi időben tanúsított problémás viselkedése szülői figyelmet igényel. Reméljük, segíteni fog, ha két napot otthon tölt, és elgondolkodik tettei következményén. Ha bármilyen kérdésük lenne, hívjanak bátran."

229

És gyorsan elhadarta az iskolai számot, mellékkel együtt. Majd letette. - Jane Elizabeth Smith! Ebben a pillanatban gyere le! Apámat a legkevésbé se hatotta meg sírástól dagadt szemem. Magyarázatot követelek! Azt se tudtam, hol kezdjem, de ösztönösen kihagytam az Alex Thompson-epizódot. Felesleges még mélyebbre ásni magam alatt a gödröt. Úgyhogy olyan egyszerűen magyaráztam el, amennyire csak lehetett. - Véletlenül elárultam, hogy Corey egy rocksztárral jár, mert Lisa Anne megjelentetett valamit a Smitsisonan-ben, amit én írtam. Ezért ordibáltam vele. A nevelési tanácsadó irodájában. - A nővéreddel soha nem volt ilyen gondunk - sóhajtott anyu. Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne szóljak vissza: könnyű Elle-nek, a barátnői közül egyik se lett YouTube-sztár! - Ez egyáltalán nem vall rád, Janie. Apu erre megcsóválta a fejét. - Nem vagyok ebben annyira biztos, szívem. Emlékszel, mikor elfelejtettük bepakolni a kedvenc takaróját? Addig nem higgadt le, amíg meg nem szerezte azt a nyavalyás rongyot. - Apu, de komolyan! - hitetlenkedtem. - Képes vagy most előhozni Binkyt? Elle nem bírta ki, hogy a konyhából, ahol szégyentelenül hallgatózott, ne adjon hangot a véleményének: - Hát ha úgy viselkedsz, mint egy ötéves... Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, és apára figyelni. - Sajnálom. Egyáltalán nem akartam, hogy ez az egész megtörténjen. - Ezt nem lehet egy bocsánatkéréssel megoldani, Jane. A nővérem persze megint nem bírta befogni. - És tőlem ki kér bocsánatot? Én rohanok a sulihoz, te meg ott csimpaszkodsz a fiúdon. Kösz, Elle. Nagyon kösz. Apám arca még jobban elkomorodott, ha ez egyáltalán 230

lehetséges. - Hogy mit csinált?! - Nem úgy volt! Scott kikísért a parkolóba, és utána hazahozott, mert Elle elviharzott, és otthagyott. Semmi nem történt. Nem sok értelme lett volna megemlíteni, hogy útközben a járda mellé húzódott, és megcsókolt. - Amíg ez a fiú meg nem jelent, soha nem keveredtél bajba. - Apám anyámhoz fordult megerősítésért. - Szerintem nincs rá jó hatással. Anyu elgondolkodva rágcsálta a szája szélét. - Azt hiszem, apádnak ebben igaza van, kicsim. - Ehhez Scottnak semmi köze! Egyedül hoztam meg a döntéseimet, és egyedül kerültem bajba. De tudjátok mit? Nem kell izgulnotok, mert dobott. Dobott! Mielőtt hazaértünk. Most boldogok vagytok? A szüleim egymásra néztek. Apám nem tudta leplezni a megkönnyebbülését. - Természetesen nem vagyunk boldogok, Jane. De akkor se tehetünk úgy, mintha semmi nem történt volna. Szobafogság. Anyámhoz fordult. - Két hét? Ő egyetértőén biccentett. - Két hét. Megértetted? Bólintottam, de eszembe jutott, vajon észrevették-e, hogy nem Elle áll előttük. A társadalmi életem nem olyan mozgalmas, hogy ezzel különösebb kárt okoznának benne. Főleg nem most, amikor a két legjobb barátom szóba se áll velem. Kétlem, hogy a szobafogság bármiben is befolyásolná a napjaimat. Azért persze nem adtam jobb bünti tippeket a szüleimnek. Némán megvacsoráztam, azután visszavonultam a szobámba... de a nővérem rám tört. - Most komolyan, Elle! Legalább megpróbálhatnál kopogni. Másoknak is sikerülni szokott. Nem méltatott válaszra, szórakozottan forgatta egyik 231

gyűrűjét az ujján. - Ööö... bocsánat. Ha ez a vacsoránál történik, a torkomon akad a falat. - Micsoda? Rám meredt. - Azt mondtam, bocsánat. - Oké... úgy érted, amiért nem kopogtál? - Én... hát... talán nem volt szép, hogy otthagytalak a parkolóban. Mondjuk, szerintem ebben nincs semmi „talán", de Elle-től a legkisebb tökéletlenség beismerése is óriási dolog. És abból ítélve, ahogy a gyűrűjét egyfolytában babrálta, még nem fejezte be. - És azt is sajnálom, hogy szakítottatok. Olyan arik voltatok együtt. - Hát ja... - Vállat vontam, mert más nem jutott az eszembe. Szerencsére már kibőgtem magam. - Biztos talál magának jobbat. Az is csoda, hogy egyáltalán megtörtént, igaz? Nem nevetett. Talán, mert ez nem volt vicces. Mély levegőt vett: - Segítenem kellett volna neked az első randidnál. Sajnálom... féltékeny voltam. - Te? Féltékeny? Scottra és rám? - bámultam hitetlenkedve. - Én csak... Figyi, nem vagyok rá büszke, oké? Nem tetszett, hogy a húgom árnyékába kerültem. Ahogy összebújtatok azzal a tökéletes kis barátoddal, az teljesen kiakasztott Valószerűtlen volt hallani, hogy Elle velem kapcsolatban bármit „tökéletes"-nek tartson. Pláne a Scott-tal való kapcsolatomat Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. - Hát most már vége - mondtam keserűen. - Te maradsz a tökéletes kislány, a népszerű... meg minden. Úgyhogy megnyugodhatsz. - Nem én vagyok a tökéletes kislány - rázta meg a fejét. - Na persze! - horkantottam hitetlenkedve. 232

- Komolyan. Nem vagyok az. Pokoli nehéz volt velem anyuéknak. - Kényszeredetten elmosolyodott. - Az ivászatok, a bulik... Gyűlölték. Mit gondolsz, miért aggódnak annyira miattad? Mert nem akarják, hogy úgy járd végig a gimit, mint én. - Vagyis ne legyek a tánccsoport vezetője, ne játsszak főszerepet az iskolai színdarabokban? Ismerd el, te voltál a legmenőbb csaj a suliban, Elle! - Csak egy ideig - vonta meg a vállát. - De én voltam az is, aki tuti biztos, hogy segg részegre issza magát egy bulin. És erre azért nem vagyok annyira büszke. - Hiszen mindenki olyan akart lenni, mint te! - Megemeltem a hangom, Smink sivítozását utánoztam: - „Te Elle Smith húga vagy? Az tökre lehetetlen!" - A legtöbb embert csak a látszat érdekli, Jane. A francba, akkoriban én nem is akartam önmagam lenni. - A faliórámra nézett, nyilván valami kifogást keresett a távozásra. - Vissza kell mennem, várnak a táblázataim. - Elle? - Igen? - állt meg az ajtóban. - Szeretlek. - Én is szeretlek, tökfej. Elalvás előtt arra gondoltam, hogy a mai nap mégsem volt teljes katasztrófa.

233

31. FEJEZET Másnap a ReadySet uralta a médiát. Ott voltak a pophonlapokon, a Twitteren, még a tévébe is bekerültek, ahol az egyik magazinműsor „szakértője" Tim arcvonásaiból próbált nemi irányultságára vonatkozó következtetéseket levonni. És mindenki megemlítette a cikkemet, mintha vitathatatlan tény lenne, mert a mögötte húzódó mélyebb igazság nem érdekelt senkit, amíg a hazugságokon csámcsoghattak. Mindenki a piszkos részleteket akarta tudni, beleértve - ha más okokból is - engem. Nem nagyon volt jobb dolgom, mint a híreket bámulni amiket véletlenül én hoztam mozgásba hiszen felfüggesztettek és szobafogságra is ítéltek. De legalább megint azt hordhattam, ami jólesett. A legócskább melegítő- nacimban és az apám cipzáras kardigánjában ücsörögtem, váltogattam a csatornákat, böngésztem a neten, kerestem valami jó riportot a ReadySetről, és nem annyira büntetésben, mint vakáción éreztem magam. Persze fura volt, hogy Elle a közelemben mindenféle papírokat tölt ki, különösen a tegnapi beszélgetésünk után. Elbújhattam volna a szobámban is, de nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha túl nagy jelentőséget tulajdonítanék az előző estének, amikor egy röpke pillanatra valódi testvéri kötelék alakult ki köztünk. De nyomban megfeledkeztem a nővéremről, mikor egyre újabb és újabb szalagcímek ugrottak be. „FEL VAGYOK HÁBORODVA" - GOFF VISSZAVÁG! Timothy Coff, a ReadySet tizennyolc éves énekese sajtóközleményben cáfolja a szexuális beállítottságáról szóló híreszteléseket. Tagadja, hogy valaha randevúzott a gimnazista Corey O'Neallel, és kijelentette: „Fel vagyok háborodva, 234

amiért az emberek összevissza beszélnek a magánéletemről." Hogy ki felelős a pletykákért? Mr. O'Neal iskolatársa, Jane Smith, akit Goff így jellemez: „Magányos lány, aki a szerelmi életem körüli botrányt használja segélykiáltásként, hogy szakszerű segítséget kapjon. ” Smitht erőszakos viselkedés miatt felfüggesztették. „Minden jót kívánok neki - mondja Coff Önzetlenül. - Remélhetőleg rájön, hogy a pletykálkodás nem a legmegfelelőbb módja a figyelemfelkeltésnek. És talán az eddiginél jobb gyógyszeres kezelést kap, amitől rendbe jön." Elborzadva bámultam a képernyőt, próbáltam megemészteni a szavakat. Aztán elolvastam a cikkhez fűzött kommenteket: „Jane Smithnek orvos kell! Jane Smith hazudozik! Jane Smith szánalmas, hírnévhajhászó médiapszichopata, törődjön inkább a saját dolgával! Jane Smithnek az a legnagyobb baja, hogy nincs saját élete." - Elle, találkoznom kell Corey-val! A nővérem fáradtan felnézett a nagy halom papírból. - Miért, mi van? - El kell mondanom neki az igazságot, akár akarja hallani, akár nem. - Remegett a lábam, mikor felálltam. - Most rögtön. Ha nem sikerül, nekem végem. - Jane, nem jó ötlet - figyelmeztetett. - Szobafogságot kaptál, plusz felfüggesztettek a suliból. Nem ez a legjobb alkalom, hogy meglátogass valakit, aki amúgy is rühell. Várd ki, amíg magától elsimul az ügy. Majdnem elnevettem magam. - Pontosan így kerültem ebbe a zűrbe! Vártam, hogy a dolgok jobbra forduljanak, nem álltam ki magamért, mert gyűlölöm a konfliktust. De ezt nem bírom tovább! Képtelenség! - De bírod. Könnyű. Ülj le, kapcsold be a tévét, és csak élvezd, ahogy néhány túlszolizott ember sikítozik. - Elmegyek Corey-hoz. Ha anyuék kérdezik... - vállat 235

vontam. - Mondd azt, hogy kiszellőztetem a fejem. Elle mélységes undorral nézett. - Nem vagyok a börtönőröd. Elég idős vagy ahhoz, hogy meghozd a saját ostoba döntéseidet. Nem pont így szerettem volna hallani, de ő legalább nem ovisként kezelt. Ez is több a semminél. - Rendben. - Kinyitottam az ajtót. - Ha hajlandó vagy kocsiba ülni, egész közelről láthatod a katasztrófát. - Arra akarsz rávenni, hogy elvigyelek? A szempillám se rezdült. j - Igen. - Változtat a dolgon, ha nemet mondok? - Nem. Csak később érek oda. Elle az ajtóhoz lépett, és levette a fogasról a kulcsot. Minden porcikájában igazi Menő-királynő módjára mozgott. - Oké. De ha valami baja esik a kocsimnak, te fizeted a javíttatást. Akkor viszont már nem mert kockáztatni, amikor meglátta a Corey-ék háza körül nyüzsgő paparazzókat. - Innentől egyedül vagy, tökfej. Semmi olyat ne tégy, amit én nem tennék! - Már késő. Nem hagytam időt neki további intelmekre, elindultam a ház felé. Senki rám se bagózott. Ha mégis megbámultak, legfeljebb apám gusztustalan szürke kardigánja miatt. Nem úgy néztem ki, mint akinek bármi hírértéke lehet. Amíg dörömbölni nem kezdtem a bejárati ajtón. Akkor aztán felvillantak a vakuk. - Corey! - kiáltottam. - Engedj be! Semmi nem történt. Kivéve azt, hogy egy csapat riporter gyűlt körém. - Szerinted még jár Timothy Goff-fal? - Miért ez a titkolózás? - Mi a véleményed Jane Smith elmeállapotáról? Tehát azt tettem, amit minden ideges kamasz tett volna, akit 236

bemocskolt a sajtó, akit megutáltak a barátai, és általában úgy bántak vele, mint egy felmosóronggyal: előkaptam a mobilomat. Csak annyit kellett mondanom az O'Neal család üzenetrögzítőjére, hogy: „Jane vagyok. Itt állok az ajtóban. Ha nem mehetek be, mindent elmondok a riportereknek." - És Corey papája már be is engedett. A fogadtatás a legkevésbé sem volt barátinak nevezhető. Corey szülei nyilván szabadnapot vettek ki, arra az esetre, ha a srácnak támaszra lenne szüksége. Mindig is tetszett ez a védelmező hozzáállás. Bár úgy, hogy most én a másik oldalon álltam, már nem értékeltem annyira. - Jó napot, Mr. és Mrs. O’Neal - köszöntem udvariasan. - Jane. - Corey apja ezt nem üdvözlésnek szánta, hangjában szemrehányás bujkált. - Beszélnem kell Corey-val. Azt hittem, nem engedik, de a mamája megszólalt: - A szobájában van, de tisztázzunk valamit: ha bántod a fiamat, beperellek zaklatásért. Értetted? - Bólintottam. - Akkor rendben. Ezzel elindultam, hogy szembenézzek egykori legjobb barátommal, és kiket találok nála? Kenzie és Logan ücsörögtek a szobájában, mintha ez is egy normális, suli után délután lenne. Mintha nem zártak volna ki az életükből. - Beszélnünk kell - álltam meg a nyitott ajtóban. A hangomra felkapták a fejüket, mindhárman meglepődtek, hogy ott látnak. - Tűnj a pokolba! - süvöltötte Corey. - Mackenzie, légy szí, dobd ki! Beljebb léptem, becsuktam magam mögött az ajtót. - Hallgass meg! Adj öt percet! Utána elmegyek. És soha többé nem zavarlak. Hosszú, fájdalmas csend után végre bólintott. - Oké. Öt perc. - Rendben. Tehát: Sajnálom, Corey. írtam valamit, amit 237

soha, de soha nem akartam megjelentetni. Csakhogy a jegyzetfüzetemet ellopták, és az engedélyem nélkül leközölték a szövegemet. Ebből lett ez az egész őrület. Eszem ágában sem volt megbántani téged. Remélem, egy nap majd elhiszed, hogy véletlen történt. - Corey arckifejezése semmit nem enyhült. Mély levegőt vettem, összefontam a karomat. - És most, hogy ezt tisztáztam: mind bekaphatjátok! Döbbenet és hitetlenkedés ült ki az arcukra. - Hé! - Nem fejeztem be! Még van négy percem. - Kenzie-hez fordultam. - Kezdjük veled! - Igyekeztem megtalálni és kipréselni magamból a megfelelő szavakat, mert fojtogatták a torkomat. - Általános óta a legjobb barátnők vagyunk, de eszedbe se jutott, hogy esetleg én is szenvedek a tegnap történtek miatt. Meg sem fordult a fejetekben, hogy esetleg vétlen vagyok. Nem hívtatok fel. Még egy SMS-t se küldtetek. Van tipped, ki üzent nekem, Kenzie? - Némán rázta a fejét. Chelsea Halloway. Az ősellenséged. A Menők királynője. Ő jobb barátom volt, mint bármelyikőtök. - Szóra nyitotta a száját, de én folytattam: - Amióta Logan-nel jársz, nem fontos neked a barátságunk. Soha nem hívtok magatokkal. Nem telefonálsz. Vásárolgatsz az új legjobb barátnőddel, Melanieval, és elfelejtesz erről szólni. Marha kényelmes megoldás. Kenzie elvörösödött, és tudtam, hogy igazam van. Nem akart ő engem magával hívni, se vásárolni, se a buliba. Nem egyszerűen elfelejtette, ahogy kétségbeesetten reméltem. A tenyerembe vájtam a körmömet, de kényszerítettem magam, hogy folytassam, és ne rohanjak el bőgve: - Úgy viselkedsz, mintha szégyellnél engem. Most, hogy itt a drágalátos pasid és a klassz haverjai, már nem akarod, hogy rajtatok lógjak. Mackenzie vadul tiltakozva rázta a fejét. - Jane, ez nem... - De én így érzem. Minden egyes alkalommal, amikor lepattintotok. És nem győzöm már kivárni az oldalvonalon, 238

mikor veszitek végre észre, hogy ne adj'isten nem esik jól, ha a legjobb barátaimnak is Láthatatlan vagyok! Hátrasimítottam a hajamat, tudtam, hogy valószínűleg pont olyan őrültnek tűnök, amilyennek Tim bemutatott az interjúban. A fájdalom nem akart elmúlni. Mindegy, mit mondok, a szívem darabokra szakad, és a végén csak véres cafatok maradnak a helyén. „A halál oka: a legjobb barátok árulása.” Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?! - Nézzük a tényeket - krákogtam rekedten. - Mikor több millióan röhögtek Kenzie-n a YouTube-on, mindenki mellé állt. De amikor én szúrok el teljesen véletlenül valamit, hirtelen megszűnik a barátság... Eszébe jutott valamelyikőtöknek, hogy ez a médiacirkusz az én életemet is tönkreteszi? Az esti hírekben részletesen taglalják, hogy felfüggesztettek a gimiben, aztán ezt megspékelik azzal a rengeteg visszataszító gyanúsítgatással, hogy most hagytam abba a gyógyszeres kezelést, amit egyébként el se kezdtem! Az egyetemek talán értékelik majd, ha Kenzie esszét ír arról, milyen egyetlen nap alatt YouTube-sztárrá válni, de kétlem, hogy repesve várnának egy olyan diákot, akit nyilvánosan feltűnési viszketegségben szenvedő, hazug médiapszichopatának bélyegeztek. - Az órámra néztem. - Harminc másodpercem maradt. Még csak annyit: akkor is fontosak vagytok nekem. Még ez után a sok... szarság után sem tudom egyszerűen kiradírozni a fejemből, hogy milyen jó csapat voltunk. Higgyétek el, sokkal kevésbé fájna, ha meg tudnám tenni. De van, ami még annál is rosszabb, ha titeket elveszítelek. Ha elveszítem saját magamat... Az utolsó megjegyzésem után győzött az ösztönös menekülésvágy: leszegett fejjel kirohantam a házból, el a paparazzók mellett. Érzelmileg teljesen kiürültem. Azt is csak akkor vettem észre, hogy dühös, forró könnyek peregnek az arcomon, amikor a számban megéreztem a sós ízt. Mint a fullánk, szúrt belém a felismerés, hogy a barátaimat, akik 239

egykor életem legjobb részei voltak, örökre elvesztettem. És nem sokat segített az se, hogy végre legalább kimondtam az igazságot. Elle egy szót sem szólt, amikor bemásztam mellé a kocsiba. Egyenesen hazavitt. Útközben a lehetőségeimen rágódtam. Meg akartam szabadulni az erőszakos, feltünésviszketegségben szenvedő pszichopata képétől, amit a sajtó aggatott rám. Szerettem volna nyilvánosan is tisztázni a helyzetet, akár úgy, hogy megírok mindent Timothy Goff és Corey O'Neal kapcsolatáról. Leginkább azt, hogy nem én találtam ki: igenis jártak. Most, hogy hármunk barátsága gajra ment, mi tartana vissza? Miért ne mondanám el az én verziómat, mondjuk, egy valag pénzért? De persze tudtam, hogy képtelen lennék rá. Az önbecsülésem többet ér ennél. Az igazság talán felszabadítana, de ez nem az én igazságom. Nem nekem kell elmondanom. Úgy tűnik, Scottnak igaza volt: nem újságírónak való anyagból gyúrtak. Legalábbis nem Lisa Anne mércéje szerint. Az igazi újságíró elszántan törekszik rá, hogy tudósítsa az embereket a legújabb hírekről, és a cikke alatt mindig ott a neve. Viszont vannak dolgok, amikről a nyilvánosságnak nem kell tudnia, mert nem rá tartozik. Egyetlen embert ismertem, aki segíthet összerakni, amit véletlenül eltörtem. Akinek hatalmában áll változtatni a híráramlaton. Ismét elővettem a mobilomat. Ezúttal egy rocksztárt hívtam.

240

32. FEJEZET Telefoncsengésre ébredtem. - Ki az? - kérdeztem álmosan, mert a kijelzőt se volt erőm megnézni. - Te vetted rá? Corey. Egyből kipattant a szemem. Éber álom, gondoltam, amíg az ébresztőre nem néztem: nincs az a lidércnyomás, ahol valaki olyan szadista, hogy hajnali hatkor telefonál, mikor végre a felfüggesztésnek köszönhetően - elméletileg - addig aludhatnék, ameddig akarok. Corey hangjából óvatosság és gyanakvás érződött, én viszont félálomban nehezen tudtam őt követni. - Miről beszélsz? - Tim említette, hogy felhívtad. Megdörzsöltem a szemem, égett a rengeteg sírástól, legszívesebben újra behunytam volna. - Aha. Ja. - Szóval te vetted rá erre? - Corey nyilvánvaló türelmetlensége megnyugtatóan ismerős volt. - Egészen pontosan mire? - A létező legédesebb, legromantikusabb gesztusra. Egy hatalmas hirdetőtáblát festett L. A.-ben... vagyis gondolom, hogy ő festette... bár másképp is készíthették, ezt nem tudom... - Maradjunk a tárgynál, Corey. Mi volt rajta? - Ráfestette, hogy: „Szeretlek, Corey O'Neal." És olvashatóan aláírta, hogy biztosan tudni lehessen, kitől van a tábla. Ütős. A rocksztárnak határozottan vannak jó húzásai. - Azután küldött egy képet magáról, ahogy ott áll a tábla előtt. És... - Corey hangja elcsuklott a túláradó érzelemtől - azt írta: „Nem bujkálok tovább. Sajnálom, hogy bepánikoltam. Megbocsátasz?" 241

- Hú... - Elakadt a szavam. - Hát ez tényleg irtó romantikus. - Aha! És most mit csináljak? Lassan megráztam a fejem, hogy végre kitisztuljanak a gondolataim. - Miért engem kérdezel? Azt hittem, tálcán szeretnéd megkapni a fejem. Hosszú szünet, én meg rögtön megbántam a szavaimat. Egy röpke pillanatra visszakaptam a legjobb barátomat: ha ez álom, nem akartam felébredni; ha véletlen, nem akartam épp én elrontani. - Mert csakis veled akartam erről beszélni. Senki mással. Összeszorult a torkom. - Tényleg? - Igen. De ez nem azt jelenti, hogy minden rendben köztünk - tette hozzá gyorsan. - Lehet, hogy csak véletlen volt... - Az volt! - Akkor is fájt, Jane! Bólogattam, mert elfelejtettem, hogy nem láthat. - De jól mondtad - sóhajtott fel Corey. - Akármilyen dühös voltam, én sem tudtam kiradírozni a barátságunkat a fejemből, még a legrosszabb pillanatokban sem. Szóval... felhívtalak. És ha vissza akarsz kerülni a kegyeim közé, akkor jobban teszed, ha most azonnal előállsz valami világrengető tanáccsal. Mit tegyek? Elnevettem magam, és a szívem körül oldódott a szorítás. - Oké, habár a tanácsosztogatás nem erősségem. A hirdetőtáblás szerelmi vallomás sem az én ötletem volt, szóval ne várj tőlem túl sokat. Viszont... Tim vagy egy órán keresztül nyaggatott, hogy viseled a szakítást. - Mire te azt mondtad, remekül, és marhára meg kell dolgoznia azért, hogy visszakapjon. - Nem. Azt mondtam, teljesen összezuhantál. - Corey felháborodott hangokat hallatott, de én nem törődtem vele. Úgy tűnt, ő is elég pocsékul érzi magát. - Tényleg? 242

- Hát persze! A srác őrülten szerelmes beléd, Corey! - Tim romantikus gesztusára gondoltam, és kijelentettem: - Világos, hogy vissza akar szerezni. - De hiszen dobott, és nyilvánosan hazudott rólunk. - Igaz. Hát akkor tessék, a tanácsom: azt kell eldöntened, hogy szakítasz-e vele azért, mert bepánikolt. Nem azt mondom, hogy helyes, amit tett, mert nem volt az. Csak azt mondom, a döntés a tied. - Tényleg gáz tanácsokat adsz - dohogta. - Mint egy vacak szerencsesüti. Elvigyorodtam, és kényelmesen az ágytámlának dőltem. - Pontosan. És te mit válaszoltál az SMS-ére? - Én... még nem hívtam fel. - Mi?! - visítottam. - Azonnal leteszem, és hívd! Utána viszont mindent tudni akarok! Rövid csend, majd a bizonytalan válasz: - Oké. Majd elmesélem, hogy ment. - Helyes! - És fülig ért a szám. Talán mégsem vesztettem el az összes barátomat azzal, hogy kipakoltam. Egyébként Corey-nak volt a legtöbb oka haragudni rám. Viszont ő a legmegbocsátóbb ember az egész suliban. Mivel már teljesen felébredtem, lementem, és feltúrtam a kamrát az omletthez szükséges alapanyagokért: sajt, hagyma, paradicsom. Abban reménykedtem, hogy a konyhában nyújtott jó magaviselet csökkentheti a büntetésemet. Vadul aprítottam a hozzávalókat, mikor a szüleim beléptek. - Ez igazán kedves meglepetés - vette szemügyre anyám a munkapulton sorakozó kellékeket. - Van valami különleges alkalom? - Corey felhívott hajnalban, és azt hiszem, lassan kibékülünk. - Janie, ez csodálatos! Apám visszafogottabban reagált: - Örülök, Jane. Tudom, hogy milyen fontos neked a 243

barátsága. - Igen, az. Remélem, éhesek vagytok. És utána talán újra megtárgyalhatnánk, meddig tart a büntetésem... Nem volt ilyen szerencsém. Apám éppen azt fejtegette, hogy a szülők nem egyezkednek kamasz gyerekeikkel, amikor Elle is betámolygott a konyhába. - Jane, egy srác vár rád odakint. Kirohantam a verandára, de megtorpantam, amikor megláttam, hogy Miles az. A ház falának dőlt, és most is tökéletes Romeónak tűnt. Meg sem lepődtem volna, ha idézni kezd a darabból, és átnyújt egy szál vörös rózsát... de akaratlanul is furcsa csalódást éreztem, amiért nem Scott állt a helyén. - Szia, Jane. Bocs, hogy csak úgy beállítottam, de Ms. Heisenberg szeretne a próbák idejére házit adni neked... és gondoltam, most jól jönne egy barát. Zavartan bámultam, igyekeztem megfejteni a szavai értelmét. Azt mondja, „lassítsunk", vagy azt, hogy „dobtalak"? - Egy barát - mondtam óvatosan. - Igen, szeretnék a barátod lenni. - A barátom - ismételtem ostobán. - Igen. Megdörgöltem a halántékom. Nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni. - Barátodként, azt hiszem, figyelmeztetnem kell, hogy a „nem a te hibád, hanem az enyém" szövegeden még sokat kell dolgoznod. Kényszeredetten elvigyorodott, azután átkarolta a vállam. Semmi szikra. Még egy kis bizsergés sem. - Á, nem! Határozottan a te hibád - közölte. Nevetnem kellett ezen a nemes egyszerűségen, különösen, mert nagyon megkönnyebbültem, hogy ilyen simán kijutottunk a randiövezetböl. Ezt az új helyzetet legalább képes vagyok kezelni. - Jogos. De akkor is klassz volt együtt lógni Portlandben. 244

- Szerintem is. Meg kellene ismételnünk. Barátokként. Megnézhetnénk egy színdarabot, vagy ilyesmi. - Benne vagyok. Egy pillanatig még álltunk ott, próbáltam megérteni, hogyhogy egy cseppet sem vágyom Miles csókjára, arra, hogy a nyelve a számba kerüljön. A srác hiába tökéletes, nem az én Rómeóm. És igen, fáj, hogy már nem érdeklem, de még mindig jobb, mintha azért jött volna, hogy újabb randit beszéljünk meg. - Akkor... később találkozunk? - kérdeztem bizonytalanul. A kezembe nyomta a házit, és rám kacsintott. - Később találkozunk, Jane. Otthagyott, én meg magyarázhattam a szüleimnek, hogy Miles a barátom (igaz), az iskolai színdarab szereplőválogatásán volt a párom (igaz), és csak segítőkészségből ugrott be (majdnem igaz, mert elhozta a leckémet, mielőtt segítőkészen ejtett volna). A kihallgatásnak csak az vetett véget, hogy a szüleimnek indulniuk kellett dolgozni, és Elle is elhitte végre, hogy nem tudom szaftos pletykákkal szórakoztatni. Fintorgott, de magamra hagyott, hogy felhívhassam Mrs. Blake-et, és még egy napra elkéredzkedjek az Irodalom Birodalomból. A nővérem így lemaradt arról, milyen tökéletes hanghatásokkal hitettem el a főnökömmel, hogy szakadozik a vonal... mert Scottról és a randinkről kezdett faggatni. Aztán nekiálltam a házinak. Még nyakig ültem a munkában, mikor valaki finoman kopogtatott az ajtómon. Biztos nem Elle, és mivel a többi ismerősöm iskolában volt, még csak tippelni se tudtam, ki lehet az. - Izé... Gyere be! Fájdalmasan ismerős arc kukkantott be a résen, de nem jött beljebb, mintha nem tudná biztosan, átlépheti-e a küszöbömet. Kenzie. - Szia, Jane. - Te meg mit keresel itt? - kérdeztem értetlenül. Korábban 245

Miles-ra sem számítottam, de az ő felbukkanása messze nem lepett meg annyira, mint az, hogy Kenzie bármilyen okból ellógjon egy óráról. Pláne miattam! - Nem a suliban kéne lenned? - Ebédszünetben elhúztam. Logan hozott el. Nincs túl sok időnk. De... látni akartalak. - Tényleg? - nem tudtam kiiktatni a hangomból a gúnyt, pedig minden porcikám azért remegett, hogy valahogy sikerüljön rendbe hozni a dolgokat. Ha kell, bocsánatkérés árán is. A legkisebb érzelemmorzsát is elfogadom, ha azzal megmenthetem a barátságunkat. - Érdekes. Mióta? Mert marha régóta nem kerestél magadtól. Kenzie szélesebbre tárta az ajtót, de nem jött beljebb. - Nézd, értem, hogy dühös vagy rám. Ezt tegnap elég egyértelművé tetted. És igaz, eszembe juthatott volna, hogy téged hogyan érint az a cikk. Tudtam, hogy szándékosan soha nem bántanád meg Corey-t, de az élete éppen darabokra hullott, és szüksége volt rám, és... Sajnálom, Jane. Nem tudtam, mit tegyek. Lassan bólogattam, de abbahagytam, mikor láttam, hogy még folytatja: - Viszont az sem volt tisztességes, ahogy tegnap ránk rontottál. Az nem ér, hogy valakit érzelmileg lebombázol, azután elrohansz, és nem adsz esélyt a védekezésre. A gyomrom összeszorult, felkészültem a legrosszabbra, és a karomat szorosan magam köré fontam. - Oké, hallgatlak. Mit akartál mondani? - Azt, hogy tudom, mostanában tényleg sűrű volt az életem, és ez szívás mind a kettőnknek, de megteszek minden tőlem telhetőt! Erőt vettem magamon, és nem ugrottam fel. - Kenzie! Megértem. Hidd el, folyton mentségeket gyártottam neked: haladó töri, korrepetálás, Logan... Ez önmagában is sok, pláne ha hozzávesszük az internetes hírnevedet. De mind a ketten tudjuk, igazából arról van szó, 246

hogy már nem vagyok a radarodon. Ezért nem hívtál magaddal sehová. - Ez nevetséges. Azért nem szóltam Spencer hülye bulijáról, mert tudtam, hogy úgyse akarnál eljönni. - A szavai ott lógtak a levegőben, de mielőtt teljesen letaglózott volna bennünket a kényelmetlen csend, kedvesebben folytatta: - Én is csak azért mentem el, mert azt reméltem, Melanie talán összejön Spencerrel. És mert lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Logan miattam olyan kevés időt tölt a legjobb haverjával. De nem feledkeztem el rólad, Jane. Te vagy a legjobb barátnőm. Alig láthatóan biccentettem. A szavai melegen fogtak körbe, eloszlatták a már túl régen bennem fészkelő, éles fájdalmat. Talán lúzerség, de annyira jólesett, hogy megint a legjobb barátnőjének nevezett. Jelen időben. Így minden egészen más. - Sajnálom, hogy elszúrtam a dolgokat. Megjavulok, ígérem. - Elvigyorodott, és ebben a pillanatban egy kicsit minden derűsebbnek látszott, mert Kenzie újra önmaga volt. Valahogy. Dolgozom rajta, oké? De ha megint Láthatatlannak érzed magad, ne találj ki nekem ostoba mentségeket, hogy aztán megint felkapd a vizet, amiért semmi nem változik! Nem vagyok gondolatolvasó. Használd a szavakat, ha már olyan jól írsz, és szólj, ha bajod van! Csak lehetőleg ne úgy, hogy a képembe ordítod. Nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy igenis tudni szeretné, ha szerintem valami rosszul működik köztünk. Úgy gondoltam, elvárja, hogy egyedül tegyem túl magam azon, ha például a kihagyott bulik miatt rosszul érzem magam. Kenzie talán elfelejtette, milyen az igazi barátság, de úgy tűnik, én is. Savanyúan mosolyogtam. - Azt hiszem, menni fog. - Jó. - Végre bejött a szobába, és elterült mellettem az ágyon. - Nincs sok időm, viszont rengeteget kell bepótolnunk. Elmeséled, miből maradtam ki? Felnevettem. 247

- Emlékszel a fotós srácra, akit Logan le akart csapni? Hát megcsókolt. Ehhez mit szólsz? Nem sok kellett hozzá, hogy Kenzie elkéssen a következő órájáról, mert mindent tudni akart. Csak akkor rohant el, amikor Logan már másodszor tülkölt. Azóta, hogy valaki kiposztolta őt a YouTube-on, most először éreztem, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba. Mert lehet, hogy soha nem sikerül igazán kikerülnöm a nővérem árnyékából és Kenzie hírneve mögül, de már nem vagyok Láthatatlan - a legjobb barátnőm szemében legalábbis nem. És fura módon ennyi bizonyosság elég is volt. Különösen, mert hamarosan megcsörrent a mobilom. - Na, újra összejöttetek? - kérdeztem, és közben majdnem elejtettem a telefont, annyira izgatott voltam. - Mit mondott, Corey? - Hát, tényleg ramatyul érzi magát nélkülem. - Ez nem újdonság. A lényeget akarom! - Bocsánatot kért, amiért beijedt, és megígérte, hogy soha többé nem fordul elő. Azt hiszem, a menedzsere közölte vele, hogy ez tönkrevághatja a zenei karrierjét, és... szóval bocsánatot kért. - Tehát együtt vagytok. - Megállapodtunk. Én nyögtem, ő meg nevetett nyilvánvaló türelmetlenségemen. - Corey, te most csak simán szadizol! - Túléled. Közöltem vele, hogy rendszeresen és előre meghatározott időpontokban kell Skype-olnunk, nem elég ez az összevissza SMS-ezés. Egy távkapcsolat csak így működhet. - Ez szuper terv! - És azt is mondtam, hogy nem vagyok hajlandó bujkálni. Teljes nyilvánosságot akarok, Facebook-profillal együtt. Úgy tervezi, hivatalosan Ellen műsorában robbantja a bombát, ahova a bandával együtt hívták. - Hú, ez óriási! 248

- Tudom - Corey hangja már nem volt annyira izgatott. Rettegek. Nem az interjútól, hanem a reakcióktól. Most csak azért imádkozom, nehogy a menedzsernek igaza legyen, és rámenjen a karrierje! Pontosabban: nehogy miattam menjen gajra. - És mit mond erről Tim? - Hogy beszélt a srácokkal, és mind mellette állnak. Függetlenül attól, mi történik. - Akkor legalább úgy vág bele, hogy tudja, mit kockáztat. - Aha. Elképesztően klassz pasi! A fiúm a köztévében ismeri el, hogy meleg, én meg egy focistától rettegek. Hülyeség, igaz? A hangom kemény lett, mint az acél. - Nem ostobaság! Hanem veszélyes. Szólnod kellett volna, hogy Alex nem száll le rólad. De te mindig mosolyogtál, úgy tettél, mintha nem zavarna, én meg komolyan elhittem, hogy lepereg rólad a szemétkedése. Corey nevetett. - Hát... annyira azért nem. - Csomóan vagyunk, akik támogatunk és megvédünk. Mondjuk, a felfüggesztés miatt most inkább nem mosnék be Alexnek, de Logan tutira megtiszteltetésnek venné a lehetőséget. - Nincs szükség verekedésre. A szüleim egyszerűen vádat emeltethetnek ellene. Eddig nem akartam, de most... szóval, ha folytatja, ez lesz a vége. - Helyes. - És kértem Timtől egy szívességet. - Micsodát? - Elmondja Ellen műsorában, hogy a sztori csak azért szivárgott ki, mert egy közeli barátom - nem egy vadidegen egyszerűen hibát követett el. Meg hogy szó sincs gyógyszerekről. Bár én még mindig úgy gondolom, meg kéne fizetnie annak, aki kirobbantotta ezt az egész cirkuszt. - A nyilvános helyreigazítást meg a nevem tisztázását köszönöm, de többre nincs szükség. A visszavágást felejtsük 249

el. - Mi?! Komolyan beszélsz? - Semmi jó nem sülne ki belőle. Legjobb esetben is tönkretennénk valakinek az életét. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én inkább hagynám, hogy a karma tegye a dolgát. - Hmm... - Corey nem volt igazán meggyőzve. - A szüleim szerint ki kellene várnom, amíg elül a botrány, és csak utána visszamenni a suliba. - Ésszerűen hangzik. - De már belepusztulok az unalomba! És állandóan ellenőrzik, jól vagyok-e. Eleinte élveztem, most viszont már rosszul vagyok, hogy örökösen rajtam lógnak. - Kész a kaja, Jane! - ordította Elle a konyhából. Felnevettem. - Pontosan tudom, mit érzel, éppen ezért majd később visszahívlak, oké? - Persze. Csak annyit... emlékszel, mikor azt mondtam, állj ki magadért? - Ja. Emlékszem. Kábé egymilliószor mondtad. - Büszke vagyok rá, hogy megtetted, még ha velem szemben is. Azt hiszem, tisztázni kellett a dolgokat. És abból ítélve, amilyen szerelésben megjelentél nálunk, marhára szükséged van rám. - Mi bajod a melegítőnaci-kardigán kombóval? - Soha ne viselj semmit a nyilvánosság előtt, amiben a „meleg" szó szerepel. - Lábmelegítőt se? - Na jó, az az egy kivétel. Elle újra kajabált. - Mennem kell, Corey. Csak a rend kedvéért, a divaton kívül rengeteg mindenben van szükségem rád. Amúgy az öltözködéssel már egyedül is boldogulok. Később beszélünk. Azzal lesiettem, hogy elcsendesítsem a családomat.

250

33. FEJEZET Úgy döntöttem, a két nap felfüggesztés nem változtathat vissza lúzerré. És semmi okát nem láttam, hogy ezt a tényt eltitkoljam a Smith Gimnázium elől. Kezdve az öltözetemmel. Kinyitottam a szekrényemet, és szinte habozás nélkül a legkényelmesebb farmeremet és Kenzie egyik márkás ingét vettem elő. Probléma megoldva. Felöltöztem, és most először azóta, hogy megbíztak, írjak vezércikket a Smithsonian-be, nem szorongtam. Nem agyaltam olyan jelentéktelen apróságokon, mint egy nyamvadt blúz kiválasztása. Így maradt időm az igazán fontos kérdéseken gondolkozni, például azon, hogyan mutassam ki Scottnak az érzéseimet. Mert az a helyzet, hogy belezúgtam abba a lökött fotósba. Úgy tűnt, nem számít, hogy kifejezetten anti-Rómeó, aki ugyanolyan valószínűséggel bosszant fel, mint csókol meg. Hogy inkább vigyorog, mint mosolyog. Nem számít az sem, hogy kiborítja a barátaimat, elszédíti az ősellenségemet, kigúnyolja, ahogy énekelek, tönkreteszi a randimat, vagy találkozik a családommal - bármit tesz, engem életre kelt. És nagyon valószínű, hogy én is életre keltettem őt. Nem Elle buzgómócsing kishúga. Nem Mackenzie legjobb barátnője. Nem a Korrektor. Én. Ideje befejezni, amit elkezdtem. Ezért a teremben egyenesen Mr. Elliot asztalához masíroztam - közben elhaladtam Scott mellett, aki látványosan kerülte a tekintetem -, és türelmesen kivártam, amíg a tanár minden figyelme rám irányul. Természetesen addigra már mindenki más is engem figyelt. Na jó, kivéve Scottot. Ő meredten bámulta a képernyőt, mintha annál érdekesebb látványt el sem tudna képzelni. - Írhatok novellát az újságba, Mr. Elliot? - szólaltam meg 251

végül. - De hiszen már írtál! - röhögött Brad. - Timothy Goff ezt állítja. Ma is elfelejtetted bevenni a gyógyszeredet, Korrektor? Nagy önfegyelemmel figyelmen kívül hagytam a disznót, és kizárólag a tanáromra összpontosítottam. - Természetesen erről szó sem lehet, Smith. Ez egy újság! Bólintottam. - Tehát nem tudom meggyőzni arról, hogy novellák és versek is megjelenjenek a lapban? Mr. Elliot a fejét rázta. - Szó se lehet róla, Smith. - Rendben. És bármilyen meglepő, tényleg rendben volt. Hittem annyira a tervemben, hogy rá merjek kérdezni. - Készen állok arra, hogy még többet hozzak ki magamból közöltem Mr. Elliottal, akit láthatóan megdöbbentett a beszélgetés ilyen nem várt fordulata. - Eeegen... Ennek örülök. Vagyis... Épp itt az ideje, Smith! - Egyetértek. Csak múlt időben. De ez akkor sikerülhet, ha a tanár úr is változtat a dolgokon. Az egész osztály levegő után kapkodott, és mindenki óvatosan figyelte, mit lép erre Mr. Elliot. - Hogy merészelsz! - kezdett ordítani. - Van néhány probléma, amit csak ön tud megoldani. Mélyen a szemébe néztem. - És nem vagyok hajlandó semmilyen korrektori munkára, ha nem teljesülnek bizonyos feltételek. Például mindenkitől meg kell követelnie, hogy legalább alapszinten ismerje a nyelvtant. Brad kényelmesen összefonta a karját. - Nem ez az egyetlen feladat, amit el tudsz végezni? - Alany és állítmány egyeztetése, Brad. Nem „ők fut". Hanem „ők futnak". Világos? - Visszafordultam Mr. Elliothoz. - Nem érdekel, ki korrepetál, de nem én leszek az. - Rengeteg értékes időt veszel el az osztály munkájából, Smith! - tiltakozott. 252

- Nem hinném. Ha ugyanis nem vállalom a korrektúrázást és biztosíthatom, nem fogok megtörni -, akkor senki nem végzi el helyettem. Hacsak ön nem hajlandó átfésülni az összes cikket. - Mind a ketten tudtuk, hogy erre egy válasz létezik: „A pokolba, én aztán nem!" - Részt akarok venni a szerkesztőségi megbeszéléseken, és szavazati jogot kérek. Nekem is legyen beleszólásom, milyen témákkal foglalkozunk a Smithsonionben. Mr. Elliot beleegyezően bólintott, és ekkor Lisa Anne nem bírta tovább türtőztetni magát. - Nem táncolhat be ilyen simán a vezetők közé! Ő... ő csak a Korrektor, az isten szerelmére! - Én voltam a Korrektor - helyesbítettem udvariasan. Mostantól felelős szerkesztő. Törődj bele! Te jó ég, milyen klassz érzés volt ezt a néhány szót a képébe vágni! Sokkal jobb, mint amikor az asztalnak löktem. A nevelési tanácsadónknak talán mégis igaza van: az erőszak nélküli problémamegoldás is marha nagy elégtétel lehet! - De Mr. Elliot, ezt nem akarhatja, azok után, amit elkövetett... - A helyedben ebbe nem mennék bele, Lisa Anne. Akár hiszed, akár nem, rengeteg újság vagyonokat fizetne, ha mesélnék nekik ezt-azt. Például arról, hogyan került az írásom az újság első oldalára. Most megfogtam, és ezt ő is tudta. Tökéletes Kisasszony nem kockáztathatta a felvételét a Harvardra vagy a Yale- re. Ha viszont megvádolom azzal, hogy aljasul leleplezte Amerika kedvenc rocksztárját... hát azzal nem nyűgözné le a felvételi bizottságot. Akkor különösen nem, ha Timothy Goff és a ReadySet tagjai megerősítik az állításaimat. Némán bámult rám, majd a számítógép elé telepedett, és teljes erővel verte a billentyűket. Talán a saját kis haláltörténetét fogalmazta. De van egy olyan érzésem, hogy az ő sztorijában inkább én leszek az áldozat. 253

- Még valami... - Elhallgattam, ki akartam élvezni a helyzetet. Először kívántam, bárcsak Scott előkapná a fényképezőgépét, mert szerettem volna, ha ez a tökéletes pillanat minden részletében fennmarad. - Mivel a tanár úr nem engedélyezi, hogy irodalom is megjelenjen a Smithsonian-ben, beindítom a saját iskolai lapomat. És maga lesz a tanácsadó, különben most rögtön kilépek. Mr. Elliot hitetlenkedve bámult. - Nincs időm egy másik... hm... újságra, Smith. - Nélkülem erre sem lesz ideje. A másikért viszont teljes felelősséget vállalok. - Elvigyorodtam. - The Wordsmith lesz a címe. De a részletekkel majd később foglalkozunk. Megállapodtunk, tanár úr? Egy pillanatig hallgatott, biztos arra várt, hogy Lisa Anne mentőkötelet dob felé. Mikor nem érkezett semmiféle segítség, kihúzta magát, és szokásos zengő hangján papolni kezdett, mintha naponta fordulna elő, hogy a legnyuszibb tanítványa megzsarolja. - Természetesen, Smith. Tudod jól, mindig bátorítottam a tanítványaim kezdeményezéseit. - Füttyentett, hogy mindenki rá figyeljen, nem mintha bárki is elkalandozott volna. - Ez az, amiről mindig beszélek, amikor azt mondom, hozzatok ki többet magatokból, lépjetek előre, be a sodrásba! Mosolyogtam, de ennyi kutató szempár kereszttüzében egyre fokozódott bennem a vágy, hogy gyorsan lelépjek. - Csak még egy dolog, Mr. Elliot. Kölcsönveszem a fényképészüket. Ideiglenesen. Lekaptam Scott fényképezőgépét a padról, és kivonultam az ajtón, egyenesen az iskolai könyvtár egyik kis benyílójába. Mindig ide futottam, ha el akartam tűnni. Most viszont egy fene ingerült fotós csörtetett a nyomomban. Kifürkészhetetlen zöld tekintetét az enyémbe fúrta. - Jane, add vissza a gépemet! A torkom kiszáradt, a gyomrom összeszorult. A Mr. Elliottal való szópárbaj semmi volt ahhoz képest, ami most 254

Scott-tal várt rám, de tartottam magam. - Tisztáztam a dolgot Corey-val - böktem ki. - Csúcs. Nem érdekel. Add vissza a gépemet! Folytattam, mintha meg se szólalt volna: - Kenzie-vel is minden rendbe jött. És tudod, miért? - Add. Ide. A gépemet. - Tegnap elmentem Corey-ékhoz. Kenzie-vel és vele is üvöltöztem. Hála neked. Scott összefonta maga előtt a karját. - Világos, szóval ez is az én hibám, mi? - Hallgass már meg! A cukkolós dologgal teljesen melléfogtál, de a kocsiban mondtál valamit, ami igaz. - Térj a tárgyra, vagy add vissza a gépemet! Mély levegőt vettem. - Azt mondtad, szánalmas, hogy mennyire nem vagyok ura az életemnek. Nem volt lenyűgözve. - A lényeg? - Fogd már be, Scott! Így is elég nehéz. Szeretném, ha tudnád, hogy szakítottam Miles-szal. - Felvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt. - Na jó, gyakorlatilag ő szakított velem. Bár talán nem is lehet szakításról beszélni, ha össz-vissz egyszer randiztunk. Hivatalosan soha nem jártunk. - Már megint összevissza hadováltam, de gyorsan visszatértem a tárgyra, nehogy alkalma legyen közbeszólni. - A lényeg, hogy Miles-szal csak barátok vagyunk. Viszont veled szerintem erről nem lehet szó, mert... - kétségbeesetten gesztikuláltam - itt vibrál köztünk ez a rengeteg feszültség. A cikken túlvagyunk, és megértem, ha nem akarsz többet velem lógni, de... én nem szeretném, ha véget érne, ami kettőnk között van. Megmozdult, tudtam, most azt fogja mondani: „Bocs, de nem érdekelsz. Nem csípem a neurotikus, bénán csókoló csajokat." Úgyhogy bepánikoltam. - Elhamarkodottan ítélkezem, szeretem a romantikus 255

regényeket, és folyton összehasonlítom magam Elle-lel, és... tudod, találkoztál vele, kettőnk közül ő a népszerű. De arra gondoltam... - Add ide a gépet, Jane. Tehát ennyi. Nem kapok második esélyt. Legalább félelmetesen jó anyagot gyűjtöttem a legújabb történetemhez. „A halál oka: elutasítás." Kihúztam magam, és azt gondoltam, az ő baja. Ha nem tud szemet hunyni néhány hibám felett, akkor jobbat érdemlek nála. Ezt mondaná Kenzie, Corey és Isobel. Chelsea valószínűleg hátradobná tökéletes, szőke hajzuhatagát, és flörttippeket adna. Sam meg a kezembe nyomna egy újabb óvszert. Mindegy, mennyire fáj, nem fogok szánalmasan könyörögni Scottnak, hogy szeressen viszont. Már csak azért sem, mert az érzései irántam nyilván nem voltak elég erősek. Úgyhogy visszaadtam a gépet, némán néztem, ahogy letekeri a lencsevédő kupakot, gyorsan ellenőrzi a beállítást, és készít rólam egy képet. - Ezt most miért csináltad? - csattantam fel. - Meg akartam örökíteni, hogy Jane Smith randira hívott. - Én nem... - De te igen. Elég megalázó volt önmagában a visszautasítás. Nem kellene az orrom alá is dörgölnie. - Oké, igaz. De ne izgulj. Nem akarok kínos jeleneteket az osztályban vagy a... Nem fejezhettem be a mondatot, mert a szája az enyémre tapadt. Elöntött a forróság, izzott minden porcikám, miközben átkaroltam a nyakát, és lábujjhegyre emelkedtem. Érdekes, amikor a könyvborítókon a hősnők ezt teszik, nem látni rajtuk, hogy közben elvesztik az egyensúlyukat. Velem ellentétben. Az is igaz, hogy azok a nők nem tudják ezt a megingást kifogásként használni arra, hogy még szorosabban öleljék a 256

hősüket. Nem mintha nekem szükségem lett volna kifogásokra. - Na és mikor lesz az a bizonyos randi? - kérdezte Scott, amikor levegőt vettünk. - Ööö... - Valahogy nem ment a beszéd. Olyan fölöslegesnek tűnt, ha egyszer a szája csók közelben van. Szobafogságban vagyok - nyögtem ki nagy nehezen. - Szóval szobafogságban... - Meg kellett emésztenie az új fordulatot. - Na és mennyi ideig leszel házi őrizetben? - Csak két hétig. - Kár. Egy pillanatra megmerevedtem, hátha azt mondja: „Nem várok rád olyan sokáig. De hé, ez a csók azért nem volt rossz. Majd valamikor ismételjük meg." Ekkor rászóltam a fejemben suttogó ostoba, bizonytalankodó hangra, hogy fogja be, és ettől megnyugodtam. Bíztam Scottban. Sőt ami ennél is fontosabb, bíztam annyira az ösztöneimben, hogy ne engedjem az idegeimnek tönkretenni a kapcsolatunkat. - Tudod, Jane, megígértem Mrs. Blake-nek, hogy beviszem neki a kettőtökről készült képet. Szélesen elmosolyodtam. - Így igaz... Megígérted. - Esetleg beugrom vele, amikor éppen dolgozol. - Könyvesbolt. Bárki bejöhet. - Természetesen csak a fényképek miatt megyek. - De a szeme csillogása mást mondott. - Természetesen. - Történetesen emlékszem, hogy van ott néhány nagyon elhagyatott, sötét sarok. - Azt hiszem, újra meg kell mutatnom neked az emlékiratrészleget - nevettem. - Szuper. Annyira szeretném elolvasni a... - Scott? - szakítottam félbe. - Tessék? - Visszatérhetnénk a csókolózáshoz? - Naná! 257

És pontosan ezt tettük. VÉGE

258

Köszönetnyilvánítás A szerző nem lakatlan sziget. Inkább olyanok vagyunk, mint egy sziget körül bukdácsoló hajó. A szigeten hemzsegnek az emberek, a legjobb barátaink, a bloggerek, a kritikusok és a barátságos pincérek, akik mindig ellátnak minket kávéval. Rettentően szeretlek benneteket! Külön hálás vagyok, hogy Laurie McLean, a legszuperebb ügynök a hajóm kapitánya. Nagylelkűen többször is megmentett attól, hogy a vízbe zuhanjak. Te vagy a csúcs, Laurie! Óriási köszönet fantasztikus szerkesztőimnek a KTeen-nél: Megan Recordsnak és Alicia Condonnak. Ha nincsenek ezek a hölgyek... nos, akkor az árbochoz kötöznek azok, akik... szóval akik szeretik, ha egy történet egyszer csak véget ér. Karén Bates, Abigail Dock és Marina Adair többször is megmentett a hajótöréstől. Segítettek kimerni a vizet, amikor gyorsabban süllyedtem, mint a negyven kilométer per óra sebességgel a tenger fenekére tartó Titanic. Végül köszönet nővéremnek, Shaynának. Tudom, nem könnyű elviselni, ha egy író él a családban, különösen, ha mindenki azt feltételezi, hogy nem kitalált történeteket, hanem tényeket ír le. Hát akkor tessék, leszögezek egy fontos tényt: ez a bizonyos hajó nagyon boldog, hogy lehorgonyozhat melletted. Nélküled elveszett lennék.

259