Madzsar József: A táplálkozás reformja* táplálkozás kérdését két fő szempont alól lehet vizsgálat alá venni. A táplálkozás legyen egészséges és gazdaságos; minden egyéb kérdés beletartozik az egyik vagy a másik kategóriába és végül még azt is látni fogjuk, hogy ez a két követelmény is össze esik, mert csak a gazdaságos, az olcsó táplálkozás lehet egyúttal egészséges is. Az ember normális táplálékát megállapíthatjuk először is az ember faji hovátartozóságából, mert hiszen az állatország fejlődése alatt a táplálék változásával párhuzamosan változott a táplálékot feldolgozó szervek szerkezete és működési módja is, úgyhogy az egyes állatok rendszertani helyzetéből és emésztő szerveinek szerkezetéből következtethetünk a táplálékra is. Az ember esetében pedig különösen fontos ennek a történelmi módszernek a követése, mert az ember aránylag nagyon rövid idő alatt technikai eszközeinek kifejlesztésével igen sokat változtatott természetes környezetén és a szervezetnek ez az idő nem volt elegendő arra, hogy önmaga is átalakuljon a környezet változásának irányában. Az ember a tápláléknak új forrásait fedezte fel, élvezhetővé tett egyébként alkalmatlan nyersanyagokat, a fogak és gyomor szerepének egy részét a konyhában végezteti el; emésztő szervei pedig nem változtak jelentősebben azóta, mióta elvált emberszabású majom-őseitől. Nagyon könnyen meglehet tehát, hogy az ember mai táplálékát nem lehet normális, egészséges tápláléknak tekinteni, diszharmónia fejlődhetett ki a táplálék és az emésztő szervek között, ami nem lehet közömbös az ember egészségére. Hiszen az ember ártalmas anyagokat is szokott „élvezni”, elegendő csak rámutatni az alkoholra, dohányra vagy ópiumra. Az emberszabású majmok táplálékának túlnyomó nagy része a növényországból kerül ki, főként gyümölcsből élnek és ehhez * Szerző felolvasta a Társadalomtudományi Társaságnak f. évi október hó 28. ülésén.
394
Madzsar: A táplálkozás reformja
csak nagyon kevés állati eredetű táplálék járul, ha pl. sikerül tojásokat lopkodniok egy-egy madárfészekből. Ehhez képest fejlődött ki emésztő szervük is, amely egészen más típus, mint a húsevő állatoké, a ragadozóké, de nem hasonlít a kérődzőkéhez sem. Ugyanilyen a típusa az ember emésztő szervének is, úgy hogy ebből következtetve a normális táplálék az ember számára is a növényi táplálék volna (gyümölcs, magvak stb.), amelyhez kevés állati eredetű tápanyag is járul. Ma az ember táplálkozása főként az állati eredetű anyagokra van felépítve, vagyis ebből az következnék, hogy az ember eltért természetes táplálékától. Ez azonban természetesen nem elegendő érv amellett, hogy reformálni kell táplálkozásunkat, mert ebből még nem következik, hogy ez az újabb fajta táplálkozás hátrányos a szervezetre, legföljebb ujjmutatásul szolgálhat, milyen irányban kezdjük a táplálkozás tudományos vizsgálatát. A tudomány első sorban elemzésnek vetette alá a táplálékot és kimutatta, hogy az embernek szüksége van fehérjére, zsírra, szénhidrátokra és szervetlen sókra (mész-, vas- stb. vegyületek).* Ezek az anyagok természetesen nem fordulnak elő teljesen tiszta állapotban, hanem keverve vannak táplálékainkban; mégis a fehérje példányképeül tekinthetjük a tojásfehérjét, amely csaknem tisztán fehérjéből és vízből áll, a zsírok közül a disznózsír 99% zsírt tartalmaz, a szénhidrátok típusa a cukor és a keményítő. Az ember szervezetében ezek a tápanyagok vegyi változásokat szenvednek, elégnek és ellátják energiával, fűtik az emberi testet, úgy, mint a kőszén a gőzgépeket. Ki is számíthatjuk, mennyi meleget fejlesztenek ezek a tápanyagok, ha elégetjük azokat. Ezt az értéket kalóriában szoktuk kifejezni.** Természetes, hogy a laboratóriumban talált értéket nem tekinthetjük közvetlenül mérvadónak a szervezetre, mert a szervezetben történő elégésnél számolni kell bizonyos veszteségekkel. A gyakorlat szempontjából az egyes táplálékoknak hasznos kalória értékét a következő számokkal szokták kifejezni: 1 gr. száraz fehérje 4.1 Kalória 1 gr. zsír. 9.3 „ 1 gr. szénhidrát. 4.1 „ Így tehát az ember napi táplálékszükségletét egyszerűen kifejezhetjük kalóriákban is. A gyakorlat szempontjából azonban * Ezekkel a tápsókkal, amelyekre Lahmann oly nagy súlyt helyezett (H. Lahmann: Die diätetische Blutentmischung. 15. Aufl. Leipzig, 1905.) fejtegetéseim további folyamán nem fogok foglalkozni, mivel csak féligmeddig észszerű táplálkozás mellett ezekben nem lehet hiányt szenvedni. Minél finomabb a liszt, annál kevesebb benne a tápsó, nagyon kevés van a húsban is, semmi sincs a kockacukorban, de alig találhatunk embert, aki kizárólag ilyen
anyagokból élne.
** Egy (nagy) kalória (Kal.) az a melegmennyiség, amely szükséges arra, hogy egy kilogramm tiszta vizet 1° C.-szal fölmelegíthessünk.
Madzsar: A táplálkozás reformja
395
mégsem elegendő, ha azt mondjuk, hogy az embernek szüksége van naponta 2000 vagy 3000 kalóriára, mert az egyes tápanyagok nem helyettesíthetik egymást korlátlanul, a táplálékban elő kell fordulni mind a három tápanyagnak. A táplálkozás kérdésének legfontosabb problémája lesz tehát annak a megállapítása, hogy az egészséges táplálékban milyen arányban legyen a három alkotó rész. Mivel azonban a tápanyagok között a fehérje a legdrágább, a gazdaságosság szempontjából annak a megállapítása válik szükségessé, vajon mennyit lehet megtakarítani a fehérjén, mennyi a minimum, amely mellett a táplálkozás még kielégítő. A tudomány már régóta foglalkozik ezzel a problémával és többféle úton is próbálta megoldani. Megvizsgálták éhező emberek anyagcseréjét, mennyi fehérjét használ el a szervezet naponta, ha semmi táplálékot sem kap. Mivel nitrogén csakis a fehérjében van, megállapították az exkrementumokban a nitrogén tartalmat s ebből kiszámították az elbomlott fehérje menynyiségét, amiből ismét következtetni lehetett a fehérje-szükségletre. Kísérleteket tettek továbbá embereken és állatokon különböző összetételű táplálékkal és végül megelemezték egyes embereknek a rendes napi táplálékát. A táplálkozási normák megállapításánál még ma is a C. Voit vizsgálatait tekintik alapvetőknek. Szerinte* felnőtt, dolgozó embernek naponta 3000 kalóriára van szüksége, még pedig 118 gr. fehérjére, 56 gr. zsírra és 500 gr. szénhidrátra. Munkát nem végző embernek kevesebb táplálék kell, nehéz munkát végzőnek ellenben több. Így pl. Voit szerint** a katonának szüksége van: Fehérjére Zsírra Szénhidrátra A garnizonban 120 gr. 56 gr. 500 gr. Manőverkor 135 „ 50 „ 500 „ Háborúban 145 „ 100 „ 500 „ Voit eredményeit mások is megerősítették. Atwater*** pláne még több fehérjét kivan, úgy hogy ezeket a számokat lassankint normáknak kezdették tekinteni és valahányszor nagyobb tömegek egyöntetű táplálkozásának a kérdéséről volt szó, alapul mindig ezeket az adatokat vették. Így pl. a katonák táplálékát békében egyes államok a következőképen állapították meg: grammokban Svédország Finnország Németország Oroszország Anglia Ausztria-Magyarország
Fehérje 179 139 121 154 122 116
Zsír 102 97 53 35 35 45
Szénhidrát 591 514 550 731 551 516
Kaloria 4105 3279 3244 3954 3085 3010
* Prof. C. Voit: Untersuchung der Kost in einigen öffentlichen Anstalten. München 1877. 20. l. ** Hirschler-Terray: A diaetetika tankönyve. Budapest, 1900. 172. 1. *** W. O. Atwater: Food and Diet. Yearbook of the U. S. Department of Agriculture 1894. Washington, 1895. 357.1.
396
Madzsar: A táplálkozás reformja
Ezek a vizsgálatok a táplálkozás problémáját voltaképen húskérdéssé tették, mert ilyen nagymennyiségű fehérjét a növényországból bajos szerezni, burgonyából pl. 6—8 kilót kellene naponta elfogyasztania annak, aki ezek szerint nem akar fehérjeszükséget szenvedni. És hozzá Voit még azt is állította, hogy a növényi fehérje nem olyan jól emészthető, mint az állati. A növényi fehérje egy része, egész 25%-ig, emésztetlenül távozik, míg az állati fehérje teljesen felszívódik. Ez a felfogás annyira átment a köztudatba, hogy ma általában a jó, az erőtadó táplálék alatt csakis a húst értik és még a háziasszonyok között is forradalom üt ki a húsdrágaság miatt. Ezekután persze szinte hihetetlenül hangzik, ha valahol azt halljuk, hogy egész népfajok élnek a földön, amelyek csak kivételesen látnak húst s amelyeknek táplálékában ősidők óta csak félannyi fehérje van, mint amennyit a Voit-féle norma megkíván. Így élnek pl. a japánok, hiszen nálunk is szinte közmondásossá lett az a bizonyos marék rizs, amelyik a japánnak egy napi táplálékát teszi. Ezt a „marék rizst” aztán pontosan meganalizálták és így pl. R. Inaba* a következő eredményekre jutott: A japán földmunkások tápláléka csaknem kizárólag növényi eredetű, amelyhez csak néha-néha járul sózott hal, hús és friss hal pedig csak kivételesen. A táplálékból a felhasznált tápanyagok menynyisége a következő volt: Fehérje Zsír Szénhidrát Kalória grammokban Első kísérleti sorozat 89.44 21.18 656.69 3257 Második „ „ 54.44 10.25 525.73 2498 „Az elmondottakból kiderül, hogy az általam megvizsgált földmunkások csaknem kizárólag növényi anyagokkal táplálkoztak, hogy mindazonáltal a tápanyagok praktikus megválasztása, összetétele és elkészítése következtében a koszt ízletes és könnyen emészthető és bár a fehérje mennyisége a Voit által kívánt értéket nem érte el és a zsírtartalom sem volt elegendő, mégis főként a szénhidrátok hatásos kihasználásával annyi kalóriát termeltek, amennyi elegendő volt fáradságos munkájukhoz és az elhasznált anyagok pótlására, minek következtében a fehérje elhasználásban takarékoskodtak, a zsírtartalmat növelték és ezáltal a test erőteljes fejlődését tették lehetővé.” (246. 1.)** Más japán vizsgálók is hasonló eredményre jutottak: M. Kumagava saját magán végzett kísérletek után a következőket írja: „Arra a váratlan eredményre jutottam tehát, hogy naponta 547 gr. fehérjével, kellő kalóriamennyiség mellett fölöslegem volt, bár valójában csak 42 gr. szívódott fel.” * R. Inaba: Über die Ernährung der Landarbeiter Japans. 1906. Rintaro Mori: Japan und seine Gesundheitspflege. Tokyo, 1911. 243. 1. ** Jellemző a tudományos dogmák hatalmára, hogy R. Inaba mindezek után tiltakozik az ellen, mintha ő ezt a táplálkozást helyesnek tekintené; szerinte Japánnak arra kell törekednie, hogy az állati tápanyagokat kellő mennyiségben megszerezhesse.
Madzsar: A táplálkozás reformja
397
Κ. Oshima eredményeit így foglalja össze: „Valószínűleg közel járunk az igazsághoz, ha azt a következtetést vonjuk le, hogy abban a néposztályban, amely főként növényi anyagokból él (és ez a népesség legnagyobb része) a napi táplálék fehérjetartalma kb. 60 gr.-ot tesz ki, ami 45 gr. emészthető fehérjének felel meg.”* Vajon mit szólnak ehhez a Voit-normák védői? Rubner pl. egy útleírásra hivatkozik, amely szerint a japánok fizikailag gyengék, csenevészek, izomzatuk gyöngén fejlődött s a rizstáplálék következtében szokványos gyomortágulásban és gyakori emésztési zavarokban szenvednek. Hasonlóan írnak mások is. Persze ez az argumentum az orosz-japán háború óta kikerült a forgalomból. De nemcsak a háborúban tettek tanúságot a japánok nagy testi erejükről és szívósságukról. Pl. a jinriksa-vonók kitartása szinte a hihetetlennel határos. 110 kilométernyi utat egy kocsi hatszoros leváltással 14 óra alatt tett meg, a kocsivonó pedig, aki 54 kgr.-os embert húzott és ugyanakkor indult, csak félórával később érkezett meg. Prof. Baeltz kísérleteket is tett, húst adott a kocsivonóknak. Ezek eleinte nagyon örültek, de néhány nap múlva kénytelenek voltak abbahagyni a húsevést, mert nem tudtak többé úgy futni, mint azelőtt.** Nem kell azonban Japánba menni, hogy megrendüljön a hitünk Voit normáinak helyességében; a vegetáriánusok Európában is elég példát szolgáltatnak arra, hogy a szervezet fentartására jóval kevesebb fehérje is elegendő. Maga Voit is megvizsgálta egy vegetáriánusnak az anyagcseréjét, s azt találta, hogy ez az ember teljesen egyensúlyban van, pedig a táplálékában csak 54 gr. fehérje, 22 gr. zsír és 557 gr. szénhidrát volt. Voit persze ezt a kísérletet nem tekinti bizonyítónak, mert amikor a laboratóriumi szolgának ugyanezt a kosztot adta, akkor nem tudott egyensúlyt elérni. Csakhogy ez a kísérlet mindössze három napig tartott és ma már tudjuk, hogyha a táplálékban a fehérje mennyiséget változtatjuk, a fehérje-egyensúly csak a 3—4-ik napon áll be, minélfogva mindazok az anyagcserekísérletek, amelyek három napnál nem tartottak hosszabb ideig, teljesen értéktelenek a fehérje-minimum meghatározására.*** Pedig már magában véve az is elegendő bizonyíték, hogy Európában oly sok ember él kizárólag növényi táplálékból (a szigorú vegetáriánusok) vagy húsmentesen, (a lakto-vegetariánusok, akik tejet, tojást és vajat is esznek). Persze a vegetáriánus táplálékkal nem függ össze szükségképen a fehérjeszegénység, hiszen vannak fehérje-dús növények is, pl. a babban, a lencsében 24%, a borsóban 22%, a dióban 18%, a mandulában 21%, az amerikai dióban 30% * L. Dr. M. Hindhede: Eine Reform unserer Ernährung. 1908. 54. és 206. 1. ** Idézi Dr. Albu: Die vegetarische Diät. 1902. *** Hindhede: i. m. 64. 1.
398
Madzsar: A táplálkozás reformja
fehérje van, tehát a vegetáriánus is elérhetné Voit fehérje-standardját. A tapasztalat azonban azt mutatta, hogy a vegetáriánusok általában véve jóval kevesebb fehérjével elégesznek meg. A kevés fehérje dacára a vegetáriánusok testi erő és egészség dolgában könnyen felveszik a versenyt a húsevőkkel. Exakt kísérleteket végzett ezen a téren Caspari, hogy megállapítsa, vajon csakugyan leszállítja-e a vegetáriánus koszt a test teljesítő képességét, amint azt sokan állították.* Alkalmat erre a vizsgálatra a nemzetközi gyalogló-verseny szolgáltatott, 1902 májusában Drezda és Berlin között, 202 kilométernyi távolságon. Caspari különösen két versenyzőt figyelt meg, az egyik húsevő, a másik vegetáriánus volt, mindkettő trenírozott atléta. A verseny a vegetáriánus fényes győzelmével végződött, aki az utat 26 óra 58 perc alatt tette meg, míg a húsevő már félúton kidőlt. Az első öt helyet mind vegetáriánusok foglalták le. Összesen 32-en indultak, a célt mindössze 13-an érték el, közöttük 9 vegetáriánus, az egyik pláne 59 éves volt. Caspari azért még sem ismeri el a vegetáriánus diéta fölényét, hanem azt mondja, hogy az a fanatizmus, amellyel a vegetáriánusok az ő elveikért küzdenek, fokozta annyira akaraterejüket és energiájukat. Ezt az argumentumot bajos elfogadni, mert az ilyen versenyekben csak versenyekhez szokott, trenírozott atléták vesznek részt, akik hozzá vannak szokva, hogy erejük végső megfeszítésével küzdjenek a győzelemért. Más versenyekben is nagyon szép eredménnyel szerepeltek a vegetáriánusok. 1907-ben ugyancsak orvosi felügyelet alatt folyt le a gyalogló-verseny Berlin körül, 216 kilométeren. A 29 induló közül beérkezett 6 s ezek közül csak egy volt húsevő, az ötödik. Vagy pl. egy 50 kilométeres gyaloglás katonai fölszereléssel, amelyben aktív katonák is résztvettek. Indultak 79-en, közöttük 7 vegetáriánus. A célt elérték 28-an, közöttük 4 vegetáriánus az 1., 2., 4. és 6. helyen. Még sok ilyen győzelemmel igazolták a német vegetáriánusok, hogy nemcsak húsból szerezhet az ember erőt, hanem még ilyen extrém feladatok elvégzésére is ad a növényi koszt elegendő energiát.** Mialatt így a gyakorlat mindinkább Voit ellen kezdett bizonyítani, a tudomány is hozzájárult a sok fehérjébe vetett hit megingatásához. A kísérletek, amelyeket a napi fehérjeadag csökkentésével végeztek, arra mutattak, hogy ha a szervezet elegendő kalóriát kap, nagyon csekély fehérjemennyiség mellett is beáll néhány nap alatt az egyensúly. A kísérletek közül természetesen csak a legfontosabbakat fogom ismertetni. Hirschfeld*** több héten át kísérletezett önmagán és azt * Caspari's Studien über Vegetarismus. Umschau, 1906. 64. és 88.1. ** W. Kaiser: Das Gehen und der Gehsport. II. Aufl. Leipzig részletesen közli a távgyalogló-versenyek eredményeit 1908-ig. *** F. Hirschfeld: Untersuchungen üb. d. Eiweissbedarf des Menschen. Pflüger's Archiv, 1887. 41. köt. 53*. 1.
Madzsar: A táplálkozás reformja
399
találta, hogy fehérje-egyensúlyt tudott elérni a következő tápanyagmennyiségek mellett: Fehérje Zsír Szénhidrát Alkohol Kalória Grammokban alk. nélkül 1. kísérl. sorozat (15 nap) 38,8 172,6 358,3 74,2 3236 2 „ „ (10 „ ) 38,3 173,9 398,5 72,5 3406 Ha ebből még levonjuk a meg nem emésztett fehérjét, marad naponta ca 25 gr. valóban felhasznált fehérje. Hirschfeld a kísérleti idő alatt nemcsak a rendes foglalkozását folytatta, hanem sportot is űzött és a kísérlet végén úgy érezte, hogy izomereje növekedett. Végeredményül a következőket mondja: „Mai ismereteink alapján sem a kísérletek, sem az elméleti megfontolások nem szolgáltatnak bizonyítékot arra, hogy a testi teljesítő képesség jelentékeny mennyiségű fehérje (átl. 100—120 gr. naponta felnőtt ember részére) élvezetétől függne.” (564. 1.) Atwater és Woods* néger családok táplálékát elemezték meg és bár ezek a négerek nehéz mezei munkát végeztek, a fehérje mennyisége a normán alul maradt, egy család napi átlag 26 gr. fehérje mellett egyensúlyban volt. Bryant** felnőtt néger napi táplálékában 52 gr. fehérjét talált 3235 Kal. mellett. Jaffa*** egy kaliforniai gyümölcsevő családot vizsgált meg és azt találta, hogy a felnőttek (asszonyok) 25 és 33 gr. napi fehérjével egyensúlyban vannak: „Ha szemügyre vesszük ezeket a tényeket és az eredményeket összehasonlítjuk az általánosan elfogadott standarddal, akkor úgy látszik, mintha az összes vizsgált egyének táplálékhiányban szenvednének, még akkor is, ha tekintetbe vesszük alacsony termetüket. Ha azonban arra gondolunk, hogy a két felnőtt ezen a koszton él már hét év óta és azt hiszik, hogy jobb egészségben vannak és több munkát tudnak végezni, mint azelőtt bármikor, úgy nem fogunk egykönnyen ítéletet mondani. A három gyermek egészséges és erős volt (bár magasságuk és súlyuk az átlag alatt volt).” Végeredményként Jaffa a következőket mondja: „Számos kísérletből kétségtelenül kiderült, hogy nagyon kevés fehérjével nitrogénegyensúlyt lehet fentartani, de nagy kérdés, vajon helyes-e, ha így cselekszünk?” Vajon nem célszerűbb-e mégis magas fehérje-standardra berendezkedni, nem növeli-e a sok fehérje a szervezet ellenálló képességét betegségekkel szemben, etc. Körülbelül ez volt az általános felfogás akkor, amikor Prof. Chittenden† ezt a kérdést számos kiváló pontosságú vizsgálattal, véleményem szerint, eldöntötte. A táplálkozás kérdésének vizsgálatára Chittenden volta* Atwater and Woods: id. Hindhede i. m. 67. 1. ** A. P. Bryant: Some Results of Dietary Studies in the U. S. Yearbook of the U. S. Department of Agriculture 1898. Washington, 1899. 445. 1. *** Jaffa: id. Hindhede i. m. 68. I. † R. H. Chittenden: Physiological Economy in Nutrition. London, 1905. 478. 1.
400
Madzsar: A táplálkozás reformja
képen Horace Fletcher bírta rá. Fletchert, aki fiatal korában egészséges, sportokat űző ember volt, a jómódú polgár ma szokásos élete annyira megviselte, hogy 44-éves korában életbiztosítási ajánlatát visszautasították. Ez persze gondolkozóba ejtette és elkezdte önmagát tanulmányozni. Rájött, hogy mindenféle bajainak főoka a bőség, különösen a táplálkozásban. Elkezdett tehát keveset enni, az ételt azonban nagyon alaposan megrágta, s így, mialatt feltűnően kevés táplálékkal érte be, sikerült visszaszereznie régi frisseségét, erejét és egészségét.* Fletchernek sikerült felkelteni Chittenden érdeklődését a táplálkozási kérdések iránt, aki elsősorban Fletcher anyagcseréjét vette vizsgálat alá és azt találta, hogy naponta elfogyaszt mindössze 45 gr. fehérjét, 38 gr. zsírt és 253 gr. szénhidrátot, összesen 1606 Kaloria értékben. A kísérlet tartama alatt Fletcher egy tornateremben végzett rendszeresen gyakorlatokat, s a terem igazgatója azt írja, hogy Fletcher feltűnő könyedén végezte a trenírozott atléták legnehezebb gyakorlatait, anélkül, hogy különösen kifáradt volna. Pedig Fletcher a kísérlet előtt hónapokon át semmiféle sportot nem űzött.** Ez az eredmény arra bírta Chittendent, hogy először is önmagán végezzen vizsgálatokat. Kilenc hónapon át minden nap megvizsgálta saját anyagcseréjét és egyensúlyban maradt napi 38 gr. fehérjével, ha a táplálék kb. 1600 Kal. értéket képviselt. Ez idő alatt egészségének és munkaképességének teljes birtokában volt. További kísérleteit Chittenden három csoportban végezte. Először szellemi munkásokkal kísérletezett, akik aránylag nagyon csekély testi munkát végeznek. A kísérletek 6—7 hónapig tartottak és valamennyien egyensúlyban voltak 40—59 gr. fehérjével.*** A második csoportba 13 katona tartozott, akik a fél évig tartó kísérlet alatt rendes napi foglalkozásukon kívül hetenkint egyszer tornáztak és izomerejüket havonta kétszer pontosan megmérték. A kísérlet eredményeképen Chittenden kimondja, hogy a katonák számára elegendő 50—60 gr. fehérje, emellett a katonák nagyon jól érzik magukat, a kísérlet ideje alatt testi erejük jelentékenyen növekedett, több esetben az eredetinek kétszeresére. Érdekes és kétféle menü összehasonlítása, Chittenden közli a táplálék összeállítását valamennyi napra. A kísérlet előtt a szabályszerű amerikai katona-kosztot kapták s a menü ilyen volt (grammokban): Reggeli: 222 beefsteak, 234 sült burgonya, 34 hagyma, 68 zsír, 144 kenyér, 679 kávé, 18 cukor. Ebéd 171 marhahús, 350 főtt burgonya, 55 hagyma, 234 kenyér, 916 kávé, 27 cukor. * Módszerét könyvben is leírta: The A. Β. C. of Our Own Nutrition New York, 1903. ** Chittenden i. m. 14. 1. *** Chittenden i. m. 129. 1.
Madzsar: A táplálkozás reformja
401
Vacsora: 195 besózott marhahús, 170 burgonya, 21 hagyma, 158 kenyér, 450 kávé, 21 cukor, 107 gyümölcs-zselé. A kísérlet végéről való azután a következő menü: Reggeli: 150 párolt rizs, 50 szirup, 130 alma, 200 sült batáta, 10 vaj, egy csésze kávé. Ebéd: 175 lioni burgonya, 25 sonka, 200 főtt répa, 130 pástétom, 75 kenyér, egy csésze kávé. Vacsora: 175 kétszersült, 25 vaj, 40 tojás, 150 párolt alma, egy csésze tea.* A legfeltűnőbb különbség a kettő között az, hogy az első menüben csaknem 600 gr. hús szerepel, a reformkosztban pedig csak 25 gr. És íme, a kísérlet bebizonyította, hogy ilyen húsés fehérjeszegény táplálék mellett is az izmokat erősen lehet fejleszteni. A harmadik csoportba 8 egyetemi hallgató tartozott, valamennyien trenírozott atléták, közöttük több rekorder és bajnok. Ezek öt hónapon át éltek olyan koszton, amelyben naponta csak 50—70 gr. fehérje volt, 2500—3000 Kal. mellett. (Atwater nagyon erős testi munkához 200 gr. fehérjét és 7500 Kalóriát kíván !**) Ezek az atléták a kísérleti idő alatt nemcsak jól érezték magukat, hanem testi erejük jelentékenyen fokozódott s a versenyekben is megtartották addigi helyüket, sőt egyikük a kísérleti idő alatt bajnokságot is szerzett. Az étlap a következő volt pl. 1904 május 24, kedd (grammokban): Reggeli: 115 főtt rizs, 48 szirup, 60 zsemlye, 14 vaj, 130 kávé, 14 cukor. Ebéd: 150 zeller-leves, 108 liszt-krokett, 48 szirup, 200 főtt burgonya, 22 kenyér, 7 vaj, 150 kávé, 14 cukor. Vacsora: 200 főtt burgonya, 167 tejföl-pástétom, 150 kávé, 25 tejszín, 14 cukor.*** Tehát nagyon erős testi munkát végző embereknek is elegendő a Voit és Atwater-féle normák egy harmadának megfelelő fehérjemennyiség. Ha már most mindezeket az adatokat és még számos itt fel nem sorolt kísérletet összefoglalunk, végeredményképen azt mondhatjuk, hogy az eddig elfogadott fehérje-norma nagyon magas, a táplálék helyes összeállítása, kellő kalóriaérték és gondos rágás mellett a szervezetnek elegendő napi 40 gr. fehérje, vagyis a norma egyharmada. A gyakorlatban az egyéni különbségekre való tekintettel és biztonság szempontjából valamivel nagyobb adagokkal, napi 60—70 grammal fogunk számolni.† * Chittenden i. m. 289. és 326. 1. ** Hindhede: i. m. 91. 1. *** Chittenden i. m. 423. 1. † Annyival is inkább, mert úgy látszik, különféle tápanyagok mellett az egyensúly különböző fehérjemennyiséggel jön létre. Rubner: Über die Aus-
402
Madzsar: A táplálkozás reformja
Most még csak egy kérdés marad eldöntendő; a fehérjemennyiséget ugyan kétségkívül le lehet szállítani, azonban vajon célszerű-e ezt megtenni? Abban kétségtelenül igaza van Rubnernek,* hogy a gyakorlat számára nem szabad sohasem minimális értékeket előírni; csakhogy ebből nem következik, hogy a gyakorlatban mindjárt a minimum háromszorosát követeljük, elég biztonságot ad, ha a minimum duplájával dolgozunk. „A bőséges hústáplálék fogyasztása a városokban valóságos visszaéléssé lett”. „A jómódú családok viselkedése divattá teszi a húskultuszt és ez azután átterjed mind szélesebb körökre”. „A sport és izommunka is összefér a fehérjében szegényebb koszttal”, mondja Rubner, aki a gyakorlatban mindazonáltal mégis a Voitféle normákat tartaná meg. A munkásosztály táplálékában legtöbbnyire nincs is annyi fehérje, mint amennyit az elmélet követel. Legújabban** a belga munkások táplálékát vizsgálták és bár a metodika ellen sok kifogást lehetne felhozni, nagyjából mégis megállanak a következő eredmények, amelyeket a 45. oldalon közölt táblázatból állítottam össze: A fehérje mennyisége grammokban
25 — 45 45 — 65 65— 85 85—105 105 — 13 130—160 160 —400
Az esetek száma
23 165 421 298 109 32 17
Szerzők ebből a táblázatból természetesen azt következtetik, hogy a belga munkás táplálékhiányban szenved s ezt a következtetést ugyanazon az oldalon vonják le, amelyen lenyomtatják Chittenden táblázatait az atlétákról, akik naponta 47—62 gramm fehérjét fogyasztottak. Szerzők annyira meg vannak győződve a Voit-féle normák helyességéről, hogy fölöslegesnek tartják bizonyítékokat felhozni amellett, hogy a belga munkások megsínylik-e ezt a táplálkozást. A sok fehérje azonban nemcsak fölösleges, hanem, úgy látszik, egyenesen káros a szervezetre. Chittenden önmagán azt figyelte meg, hogy „egészség, erő, szellemi és testi frisseség változatlanul megmaradtak és mindinkább arra a meggyőződésre jutok, hogy úgy a szellemi, mint a testi állapotban több irányban jelentékeny javulás állott be. Több mentesség a fáradságtól, nagyobb munkakedv, mentesség kisebb gyöngélkedésektől, ezek a szerző gonnützung einiger Nahrungsmitteln in Darmkanale des Menschen. Zeitschrift für Biologie. XV. köt. 117. 1. * Μ. Rubner: Volksernährungsfragen. Leipzig, 1908. 38. 1. ** A. Slosse et E. Waxweiler: l. Enquête sur le régime alimentaire de 1065 ouvriers belges. Instituts Solvay, Notes et Mémoires, fasc. 9. 1910.
Madzsar: A táplálkozás reformja
403
dolkodásában mind asszociálva vannak a csökkent fehérje-forgalommal és az élettani gazdaságossággal. A szerző természetesen tudatában van annak, hogy nagy óvatosságra van szükség, amikor valaki saját érzéseiből akar következtetni testi- és lelki állapotára, de a szerző nagyon gondosan ügyelt a kísérlet tartama alatt minden egyes jelre és tünetre és teljesen meg van győződve arról, hogy sok haszna van annak, ha az ember olyan táplálkozáshoz szokik, amilyen a szervezet élettani szükségleteivel jobban megegyezik. Ha egy 57 kilós ember egyensúlyban tarthatja magát teljes egészségében, erejében és frisseségében (nem is beszélve ezeknek esetleges javulásáról), napi 40 gr. fehérjével és annyi nitrogénmentes tápanyaggal, hogy összesen 2000 Kalóriát tegyen ki, miért terhelje meg szervezetét naponta háromszorannyi fehérjével, fölösleges zsírral, szénhidráttal és 3000 kalóriával.* De komolyabb bajokat is okoz a túlsok fehérje. Általánosan elfogadott nézet, hogy az ú. n. húgysavas diatéziseknél, pl. a köszvény keletkezésénél a túltáplálásnak valamiféle szerepe van. A köszvény a jómódú osztályok betegsége és pl. a japánoknál állítólag teljesen ismeretlen. Chittenden is azt tapasztalta, hogy a kísérleti egyéneknél a reumatikus és köszvényes tünetek eltűntek, úgy, hogy a fehérjeforgalom korlátozását hatásos módnak véli mindazon betegségek megelőzésére, amelyeknek okozójául általában a húgysavat tekintik. A köszvénynél különben ma már általánosan elfogadott gyógymód a vegetáriánus vagy hússzegény diéta.** A túltáplálást ezenkívül sokféle gyomor-, bél-, máj- és vesebetegség okául tudják be, mivel azonban ezek a kérdések még nem tisztázottak, ezekre nem térünk ki. Ennyi ok is már épen elegendő, hogy célszerűnek tartsuk a fehérje-mennyiség leszállítását táplálkozásunkban. A táplálkozás kérdése ezen a ponton azután átterelődik az egészségügy teréről a gazdasági térre. A tápláléknak ugyanis legdrágább része a fehérje s mivel napi 120 gr. fehérjét állati fehérje nélkül bajos megszerezni, ellenben 60 gr. fehérjéhez juthatunk hús nélkül vagy nagyon kevés hússal is, ennek a gondolatmenetnek következetes továbbvitele egyenesen a húskérdés megoldásához vezet. Annak a nagy árkülönbségnek az illusztrálására, amely a növényi és állati fehérje között van, álljon itt ez a kis táblázat:*** * Chittenden i. m. 51. 1. ** A köszvény húgysav-elméletét különben Dr. Haig dolgozta ki legrészletesebben és pontos előírásokat adott a húgysavmentes diéta keresztülvitelére. L Dr. A. Haig: Harnsäure als ein Faktor bei der Entstehung von Krankheiten. II. kiad. Berlin, 1910. Nagyon elterjedt szakácskönyvet adott ki Μ. Brandenburg: Die Harnsäurefreie Kost. III. kiad. Berlin, 1911. *** Ezt a táblázatot a Bókay: A célszerű és olcsó táplálkozás. Budapest, 1911. című füzetének 24. oldalán talált adatok alapján készítettem, az árak
404
A tápanyag neve
Sovány marhahús Sovány borjúhús Juhhús _ Sonka, füstölt Csuka Tehéntej Ementáli sajt Bab Borsó Lencse Finom búzaliszt Sárgakása Kukoricaliszt
Madzsar: A táplálkozás reformja
fehérje tartalma %-ban
20,06 19,07 18,— 24,— 15,— 3,— 27,16 23,60 22,60 24,80 8,09 11,81 9,58
1 kg. ára fillérben
208 320 170 280 300 27 288 34 48 40 35 32 28
100 gr. fehérjének megfelelő tápanyag ára fillérben
103 167 93 117 200 90 106 14 21 16 43 27 29
Látjuk ebből, mily feltűnően drága az állati fehérje a növényihez viszonyítva. Pedig a valóságban az árkülönbség még aránytalanabb, mert míg a húsban ezért a pénzért úgyszólván semmi egyebet, mint fehérjét, nem, kapunk, addig a növényekben egyúttal szénhidrát és zsír is van. Úgyhogy, ha a növényi tápanyagoknál csakis a szénhidrát szükségletre vagyunk tekintettel, csakis azt nézzük, hogy kellő kalória értéke le g ye n a tá p lá lé k n a k , f e h é r j e - s z ü k s é g e t e g yá lta lá b a n nem szenvedhetünk. 3600 kal. értékű burgonyában Rubner* szerint 54 gr. valódi fehérje van, ha tehát ehhez még kevés zsírt veszünk, megvan a napi táplálék. Rubner evvel a táplálékkal nemcsak egyensúlyt tudott elérni, hanem a test fehérjéjének gyarapodását is. Ugyanilyen eredményeket ad a kenyér, kása stb. és ha még számításba vesszük a magas fehérje tartalmú hüvelyeseket is, a fehérje-kérdést a táplálkozás kérdéséből egyszerűen kikapcsolhatjuk, fehérjét mindenképen kapunk eleget,** még ha a növényi fehérje 10 vagy akár 20%-a emészthetetlen is. Pedig ez sem áll. „A gyakran hallott és általánosan elfogadott állítás, hogy a vegetabiliák rosszabbul használódnak ki, mint az animáliák, tökéletesen téves; azt is állították, hogy az ember bélcsatornája rövidebb, semhogy a növényi táplálékokat jól kihasználhatná és ezek a kelleténél rövidebb ideig részben a tisztviselők fogyasztási szövetkezetének, részben egy kisebb detailkereskedésnek árai. Nagyon szemléltető grafikonokban tünteti fel ezt a különbséget König: Procentige Zusammensetzung und Nährgeldwert der menschlichen Nahrungsmittel. Berlin, 1902. * Rubner: Volksernährungsfragen, 19. 1. ** Kivételt csak néhány vegytiszta tápanyag tesz, a cukorban, tiszta zsírban, burgonyalisztben pl. nincsen fehérje, ilyen táplálékösszeállítás azonban a gyakorlatban nem fordul elő. De azért gyermekeknek cukor helyett célszerűbb más édességeket, pl. mézet, datolyát, fügét stb. adni, mert a sok cukor rontja az étvágyat s a szervezet szükséget szenvedhet egyes anyagokban.
Madzsar: A táplálkozás reformja
405
maradnak a bélben.* Rizs és fehér kenyér nagyon jól versenyezhetnek a tejjel és ez az energiaveszteség· szempontjából nem rosszabbul, hanem jobban használódik ki, mint a hús, ami a legnagyobb mértékben figyelemre méltó tény.”** Ezen a ponton ragadta meg a kérdést egy dán orvos, M. Hindhede, aki abból indult ki, hogy helyesnek elfogadva mindezeket a meggondolásokat, vajon mennyi az a legcsekélyebb összeg, amennyiből egy felnőtt, dolgozó ember teljes erőben, egészségben megélhet. Kiindulásul Hindhede összeállította táblázatban tápszereink elemzésének átlagos eredményeit, kalória tartalmukat és piaci árukat, továbbá kiszámította, hány kalóriát kap egy-egy őre-ért.*** Ha már most a napi szükségletet 2500 Kalóriára tesszük, akkor szitálatlan búzalisztből készített péppel már 12 fillérért meg lehet szerezni 2500 Kalóriát. (Valójában egy kissé többet kell számítani, mert a szitálatlan lisztben emészthetetlen részek is vannak, úgyhogy inkább 15 fillért mondhatunk.) No de ilyen egyhangú koszton természetesen senki sem akar élni. A tápanyagok táblázatában azonban egész sereg olyan anyag van, amiből egy őre-ért több mint 100 Kalóriát kapunk, és egy másik, szintén nagy csoport, amelyből 50—100 Kalóriát. Ha a táplálékot csupán ezekből az anyagokból készítjük, akkor már is változatos étrendet állíthatunk össze és megkapjuk a 2500 Kalóriát kb. 32 fillérért. Ezt az ideált próbálta elérni Hindhede kísérleteiben, amelyeket hosszú időn át önmagán és családján folytatott. Nagyon érdekes végignézni az étlapokat, amelyeket Hindhede két hónapról pontosan közöl. Eleinte bizony nagyon egyhangú, de amint az ételek összeállításában mind nagyobb gyakorlatra tett szert, mind jobbak, változatosabbak lesznek. Például néhány déli étlap: (grammokban) Júl. 13. 300 burgonya, 120 petrezselyemmártás, 20 hering, 200 rhebarbara-Grütze (pép? nem tudom a magyar egyértékesét), 70 édes tej: 580 Kal., 11 fill. Aug. 5. 250 zöldborsóleves, 120 burgonya, 40 barnakenyér, 210 szilvás omlett, 10 cukor: 807 Kal., 18 fill. Aug. 11. 300 rizs, 140 curry mártás, 35 barnakenyér, 120 szilva-Grütze, 60 lefölözött tej: 656 Kal., 11 fill.† reggeli volt pl.: 70 barnakenyér, 45 zsemlye, 30 sajt, 23 margarin,†† fél csésze tejes kávé: 487 Kal., 9 fill., vagy: centrifugált tejben főtt árpakása: 323 Kal., 4 fill. * König is ezen az állásponton van Chemische Zusammensetzung der menschlichen Nahrungs- und Genussmittel. IV. kiad. Berlin, 1903. 367. 1. ** M. Rubner: Physiologie der Nahrung und Ernährung. In: Leyden's Handbuch der Ernährungstherapie und Diätetik. Leipzig, 1897. I. köt. 121. 1. *** 1 dán őre 13 fill. † A pontos adatokat és a számítás módszereit lásd: Hindhede i. m 131 és köv. 1. †† Ez a margarin tulajdonképen növényzsír készítmény, amelyet külföldön gyakran használnak vaj helyett.
406
Madzsar: A táplálkozás reformja
Vacsora: Júl. 8. 100 barnakenyér, 160 fehérkenyér, 150 burgonya, 35 sárgarépa, 30 zöldborsó, 60 margarin, fél csésze tea: 1248 Kal., 20 fill. Júl. 20. 140 barnakenyér, 70 rozskenyér, 150 burgonya, 60 petrezselyem-mártás, 80 saláta, 35 margarin, fél csésze tea: 965 Kal., 15 fill. A két hónapos átlag naponta: 57 gr. fehérje, 2236 Kal. 34 fillérért. Egy másik kísérletező férfi átlaga: 60 fehérje, 2366 Kal. 31 fillérért. A család többi tagjai már nem éltek ilyen „spártai” módon, uzsonnáztak is, több tojást és gyümölcsöt fogyasztottak, úgy hogy az ő átlaguk felemelkedett 49 fillérre, amint az a tíz hónapnyi konyhaszámla átlagából kiderül. (Az elkészítés költségei, munka, fűtőanyag nincsenek sehol beleszámítva.) Átszámítva a táplálékot egy felnőtt férfi napi szükségletére, a konyhaszámla kitesz egy évben 201,46 koronát, vagyis egy napi átlag 56 fillért. Ezzel szemben 27 középosztálybeli dán család konyhaszámlájának átlaga fejenként és naponként 1,38 koronát tesz ki. A többletet a hús, kávé, tea és a szeszes italok teszik ki, amiből kiderül, hogy a többkiadásért az ember egyenesen betegségeket vásárol. A kísérleti év alatt a család kifogástalanul érezte magát. Hindhede azt mondja, hogy sohasem érezte magát olyan jól, mint amikor a legegyszerűbben élt. Közben hosszú bicikli-túrákat tett, így 27 óra alatt 248 kilométert, ami 45 éves, nem trenirozott embernél nagyon szép eredmény.* Már ez a tény is jobban bizonyítja minden tudományos levezetésnél, hogy Hindhede táplálkozása kielégítő volt, mert hiszen Rubner szerint** tökéletlen táplálkozással a kielégítetlenség és kényelmetlenség (Unbehagen) érzése jár együtt. A túltáplálkozás megszűntével együttjáró kellemes közérzetet különben sok kísérletező megfigyelte és én is tapasztaltam magamon, valamint mindazokon, akiket ilyen elvek szerinti életmódra rábírni sikerült. Sokat idézhetnék még Hindhede könyvéből, de csak két példát akarok még megemlíteni, amelyek már valóban elérik a lehetőségek alsó határát. Az egyik egy jómódú egyetemi hallgató, aki az elv iránti lelkesedésből odáig vitte, hogy testi súlyának és egészségének épségben maradása mellett napi élelmiszerszükségletét 21 fillérből tudta beszerezni. A másik egy kertész, öt év óta vegetáriánus, s mikor besorozták, nagynehezen keresztülvitte, hogy kosztpénzt kapott és maga gondoskodott a kosztjáról. Káplárjának bizonyítványa szerint tápláléka csaknem kizárólag * Pár évvel ezelőtt véletlenül alkalmam volt személyesen is megismerkedni Hindhede-vel. Nagyon friss, egészséges ember, aki mindenféle izommunkában, de különösen a futásban, feltűnő kitartást mutatott. ** M. Rubner Physiologie der Nahrung und der Ernährung. In Leyden's Handbuch der Ernährungstherapie und Diätetik. Leipzig, 1897. I. köt. 132. 1.
Madzsar: A táplálkozás reformja
407
száraz barnakenyérből és vízből állott, amihez csak néha jutott zsír és tej. Századában egyike volt a legerősebbeknek és a legkitartóbbaknak. Nagyon edzett volt, sohasem volt beteg. Szabad idejében mellékkereset után nézett és sokat olvasott. Szolgálati ideje alatt annyit takarított meg, hogy azután beiratkozhatott a népegyetemre. Itt táplálékra napi 26 fillért költött, s kapott ezért 62 gr. fehérjét és 1970 Kalóriát. Magassága 170 cm. Mellbőség: a) belégzés alatt 104 „ b) kilégzés alatt 91 „ Súlya 71 kg. Természetes, hogy ezt a két példát nem lehet általánosítani, bizonyára nem sokan lesznek, akik ilyen egyhangú koszttal beérik és akiknek az emésztő szervei olyan kifogástalan állapotban vannak, hogy a táplálékot ily kitűnően tudják hasznosítani. Inkább csak vigasztalásul szolgáljanak, hogy nem olyan könnyű éhenhalni, mint azt a legtöbben gondolják. Az étlapban általában több változatosság kell. Rubner a változatos és ízletes táplálékot és különösen a hústáplálékot azért tartja a városi lakosságnál szükségesnek, mert a testi mozgás, friss levegő stb. hiánya folytán az étvágy szenved és azt kell lehetőleg fokozni az elkészítés ízletességével. Ennek a követelménynek eleget lehet tenni azonban a gazdasági szempont figyelembevételével is, hogy hogyan, arra ismét Hindhede tanított meg, amikor kiadta szakácskönyvét.* A könyv célját mindjárt az első oldalon a következőképen határozza meg: „Ha azt kérdik, mit akarok a tanításaimmal, röviden ez a válaszom: 1. Azt az embert, akinek 10.000 márka jövedelme van, meg akarom tanítani, hogy sokkal egészségesebben is élhet, mint ahogy ma él. 2. Azt az embert, akinek 3000 márka jövedelme van, meg akarom tanítani, hogy sokkal olcsóbban élhet, mint ahogy ma él. Fölösleges, hogy naponta 1—l½ márkát adjon ki táplálékra: épen olyan jól, sőt jobban lehet élni 50—70 pfennigért. 3. Azt az embert, akinek csak 800—1200 márka jövedelme van, meg akarom tanítani, hogy nem kell éheznie, még ha naponta csak 30—35 pfenniget adhat is ki táplálékra.” Ezt a programmot Hindhede megvalósítja, a szakácskönyvnek csaknem 300 receptje még a kényesebb ízlésű embert is kielégítheti. Minden recept mellett ott van a felhasznált nyersanyagok ára is. Hús persze ebben a szakácskönyvben aránylag kis mértékben szerepel, nem azért mintha Hindhede elvből * Ökonomisk Kogebog, német fordításban is meg-jelent: Dr. M. Hindhede: Mein Ernährungs-System Berlin, W. Vobach & Co 1911.
408
Madzsar: A táplálkozás reformja
vegetáriánus volna, hanem mert a hús nagyon drága* és amint az elmondottakból kiderül, felesleges. Ennek a szakácskönyvnek Dániában szinte példátlan sikere volt. A dán kormány tüstént átlátta a kérdés fontosságát és laboratóriumot rendezett be, ahol Hindhede ma kizárólag táplálkozási kísérleteket folytat. De már a gyakorlatban is meg van a siker, Kopenhágában egymásután keletkeznek a „Hindhedepenziók”, amelyekben fiatal emberek, egyetemi hallgatók, katonatisztek stb. havonta kb. 17 dán koronát fizetnek a kosztért, holott a hasonló színvonalú régebbi penziókban 35—40 dán koronán alul nem lehetett ellátást kapni. A kosztosok súlyban gyarapodnak, mindenképen lelkesednek az új életmódért, szóval a Hindhede rendszere megállotta a gyakorlat tűzpróbáját is. Végeredményben tehát valóban összeesik a cikkem elején felállított két szempont: a táplálkozás higiénéje és gazdaságossága. És épen azért, mert az egészséges és olcsó táplálék tulajdonképen ugyanazt jelentik, van ennek a kérdésnek olyan óriási gazdasági jelentősége. A reform-táplálkozás elterjedésének a hatása ugyanaz volna, mintha a mezőgazdasági technika haladása nagy tápszerbőséget hozna létre, de mégis avval a különbséggel, hogy a mai állapothoz viszonyított tápszerbőség esetén beálló túltáplálás egészségi szempontból nagyon is kifogásolható s ezen az úton hamarabb** juthatnánk el arra az eredményre, amelyet a nemzetgazdászok a tápszerbőség fokozódásától várnak.*** Nem ugyan a képzelt, hanem a valódi tápszers z ü k s é g le t s z e mp o n tj á b ó l má r ma is tá p s z e r b ő s é g v a n . * A Voit-féle normák alapján próbálta ugyanezt a kérdést megoldani Dr. C. A. Meinert: Wie nährt man sichigut und billig? (Mainz Ε. S. Mittler) című könyvében. Normál tabellákat állít össze 800, 1100 és 1500 márka évi jövedelemre. A fehérje normát ugyan leszállítja 100 gr.-ra, de mégsem tud kijönni, úgy, hogy nagyon sokat szerepel könyvében a sajt (kilója 50 pf.!), a lefölözött tej (literje 8 pf.!) és a koszt általában nagyon egyhangú. Mennyivel változatosabb és ízletesebb táplálékot ad Hindhede olcsóbban, pedig az ő árai valóban a mai piaci árak. ** Bár ez az utóbbi nem olyan egészen bizonyos. A legkonzervatívabb intézmény mégis csak a konyha! *** Dániel Arnold: Földes társadalom. Budapest, 1911. Athaeneum VI. fejezet. Természetes, hogy Dániel fejtegetéseiben is mindenütt csak a relatív tápszerszükséglet szerepel, amelynek voltaképen az a mértéke, hogy ma az európai városi ember mit és mennyit szeretne enni. Evvel természetesen nem esik össze az az abszolút táplálékszükséglet, amelynek határait az egészségügyi követelmények adják meg. Ezért azután nem csuda, ha Dániel ilyen következtetést is levon: . . „minden bizonnyal fönnáll a jólléttel párhuzamosan egy bizonyos kenyér-degresszió, mely nem csupán hedonikai, de higiénai szempontból is a táplálkozás javulását jelenti”, holott a kenyér kétségtelenül a legegészségesebb táplálékok egyike, még ha a táplálkozás túlnyomó részben a kenyérre is van bazírozva. A hedonikai szempontot később még érinteni fogjuk.
Madzsar: A táplálkozás reformja
409
Ha ezen ismeretek terjesztésével sikerülne a tápszerkérdést már ma megoldani, mennyi felszabadult energia állhatna munkába az egészségi szempontból nagyon fontos és a mai állapot mellett megoldhatatlan lakáskérdés elintézésére! Természetesen erre a közel jövőben nincsen kilátás. Nagyon is belenevelték már az emberekbe a húsba vetett hitet és ebben nagyon sok hibát követett el épen az orvostudomány, amely nem helyesen értelmezett kísérletek alapján olyan pozitív bizonyossággal hirdette a hústáplálék egyedül üdvözítő voltát. Sok munkájába fog kerülni a tudománynak, amíg ezt a tévhitet megint kiirtja. Pedig a táplálkozás reformjával egyénileg is nagyon sok előny jár. Az ember függetlenebb lesz, nagyon sok ember vetheti végét anyagi gondjainak, ha a háztartásban ilyen megtakarítást tehet. De ha valaki nincsen is rászorulva erre, nem hasznosabb-e a társadalomra és nem nagyobb öröm-e, ha inkább a magasabb rendű szükségleteit elégíti ki? Az „asztal gyönyörei” bizonyára a legalacsonyabb rendű örömek és ezeket sem élvezhetjük zavartalan, mert hiszen ezekért számos betegséget és végül az élet megrövidítését szerezzük be, a reform-táplálkozással pedig egészség, életöröm és munkakedv jelentékeny fokozódása jár. Ezekért pedig érdemes valamiről lemondani. Pedig még lemondásról sincsen szó. Az evési örömökben sokkal nagyobb szerepe van a megszokásnak, mint az ízlő szervek természetes kívánságának. Az emberek ma valósággal mesterségesen trenírozzák nyelvüket olyan ízérzések elfogadására, amelyek először nagyon kellemetlenek. A gyermekek nagy többsége természetes ösztönénél fogva nem szereti a húst és a szülői tekintély egész súlyával kell velök megszerettetni. A hússal együtt jár az erős fűszerezés, evvel a szomjúság, a nyelv lassankint gyönyörűséget talál a sörben is, ami eleinte olyan csúnya keserű volt, azután jön még a dohányfüst is, úgy hogy nem csoda, ha ízlő érzésünk ma a természetes útról nagyon is eltévelyedett. Csak aki megpróbálja, hiszi el, hogy természetesebb életmóddal mennyivel több gyönyört okoz az evés, mennyivel jobb az étvágy és az étvágy javulásával párhuzamosan sokkal finomabb ízlésbeli gyönyörűségeket lehet találni a fekete kenyérben, vagy akár egy káposztatorzsában is, mint azelőtt a legpikánsabb mártásban, vagy a legvéresebb roszbifben. A barbár szokásoktól le nem nyűgözött ízlés ismét az ösztönszerű gyermeki kívánságok irányába igazodik. Érdekes megfigyelés, hogy az alkohol megvonása után alkoholistáknál hogyan fordul egyszerre az ízlés az édességek felé, holott azelőtt csak fűszeres, savanyú és pikáns ételeket tudtak enni. Ezek az elvek mégis nagyon lassan terjednek majd el a gyakorlatban. Nagyon kevesen vannak, akik öntudatosan tudnák életüket ilyen irányba terelni. A táplálkozás reformja egyszerűen kiegészítő része annak a világnézetnek, amely a testet nem tekinti többé csak a lélek porhüvelyének, hanem világos tudatában van, hogy ez a kettő voltaképen elválaszthatatlan egység. Nem lehet többé egészséges vagy beteg testről és lélekről
410
Madzsar: A táplálkozás reformja
beszélni, hanem csak egészséges vagy beteg emberről, és az egészséges embernek nem szabad túltömni a gyomrát táplálékkal. És hányan vannak, akik élnek az après nous le déluge elve alapján, akik őszintén kijelentik, hogy nem adják oda a szesz vagy szivar, vagy a tömött gyomor okozta gyönyörűséget azért a néhány esztendőért, amennyivel tovább élnének, ha minderről lemondanak. Ezeknek, akik életük esztendeinek értékét ilyen alacsony mértékegységgel mérik, akiknek nagyobb gyönyör az alacsonyrendű érzékszervek csiklandozása, mint az élet új napjainak új örömei, ezekkel természetesen hiába beszélünk. Nem ezekből lesznek a reformtáplálkozás apostolai. Sokkal fontosabb azonban annak a nagy többségnek a meghódítása, amely nem éli életét az öntudatnak ilyen magas fokán. Ezek számára be kell mutatni egyenkint azokat az apró előnyöket, amik az ilyen újításokból származnak, hátha sikerül valahol az elevenjére tapintani. Nagyon nehéz rést találni a megszokás bástyáján, pedig épen az étkezés tekintetében rabjai az emberek a megszokásnak. A konyha konzervativizmusa minden képzeletet felülmúl, s a kínálás barbár szokása még sokáig fogja rontani a gyomrokat. Igaz, hogy a táplálkozás terén tanítást vagy a felvilágosításnak nyomait is alig találjuk meg. A szokások öröklődnek anyáról leányra és legfeljebb a beteg ágy mellett mond néha az orvos valamit a diétáról, a társadalom pedig legföljebb az élelmiszerek hamisítását igyekszik megakadályozni. Pedig meg kellene tanítani a háziasszonyokat arra, hogy mennyi hát az a szükséges táplálék, aminél több már határozottan árt? Hogyan kell összeállítani a napi táplálékot, hogy benne legyen minden szükséges anyag? Azután ki kell oktatni őket, hogyan kell beszerezni a nyersanyagokat, mert hiszen láttuk, hogy a különböző nyersanyagokban ugyanazért az árért nagyon különböző tápértéket kaphatunk. Általános az a meggyőződés, hogy a finomabb minőségek tápérték szempontjából többet érnek, pedig gyakran megfordítva áll a dolog, a finomítás elvesz a tápértékből, úgyhogy sok esetben az olcsóbb minőség a jobbik tápanyag. És végül meg kellene tanítani a háziasszonyokat, hogyan kell elkészíteni ízletesen a táplálékot. Csudálatos például, mily lassan tör utat a főzőládika (Kochkiste) használata, amely pedig a főzést nagyon egyszerűsíti, olcsóbbá teszi és az anyagok kevesebbet veszítenek tápértékükből, mint a közönséges főzés mellett. A társadalom szempontjából ennek a reformnak beláthatatlan hordereje volna. Milyen megtakarítást jelentene ez pl. mindenütt, ahol tömegellátásról van szó, így a katonaságnál, kórházakban stb.* * Nem is olyan furcsa, mint első pillanatra látszik, hogy betegeknek Hindhede-kosztot adjunk, ha tudjuk, hogy még tuberkulózis szanatóriumokban is, amelyekben általánosan elfogadott elv volt a túltáplálás, nagyon kedvező eredménveket értek el evvel a táplálkozási rendszerrel. L. Hindhede: i. m. 105.1. Természetes, hogy minden ilyen változtatásnál számba kell venni a pszichikus momen-
Madzsar: A táplálkozás reformja
411
És milyen változásokat hozhatna létre ez a reform minden osztály, de különösen a munkásosztály életében! A jobb megélhetési viszonyokért, rövidebb munkaidőért, kellő pihenésért, egészséges lakásért és jó táplálékért folytatott küzdelemben a táplálék kérdése azért olyan kiválóan fontos, mert ez a reform megoldható már a mai viszonyok között és ennek az elmondottak szerinti megoldásával nagy anyagi és szellemi erők szabadulnának fel a többi irányban folyó küzdelmekre. Azt hiszem, ez sokkal hatásosabb módja volna a drágaság ellen való küzdelemnek, mintha pl. le akarjuk szállítani az élelmiszeruzsora profitját annak a százaléknak az elvonásával, amellyel eddig a közvetítő kereskedelem emelte az árakat. Ennek a kérdésnek a megoldására nem volna szabad sajnálni nagy áldozatokat sem: a társadalom szempontjából nincs jobb befektetés, mint amely az emberek egészségét javítja. Az átlagos életkornak csak csekéllyel való emelkedése megbecsülhetetlen értékű munkaerő és munkanap szaporodást jelent, a betegségek kevesbedése pedig sok improduktív kiadástól való szabadulást. A társadalomnak meg kellene csinálnia a táplálkozás vizsgálatára a nagy tudományos központot, amelynek hatása azután főzőiskolák és vándortanítók segítségével szétáradna a szélső perifériákra is. Evvel az ú. n. szociális kérdés megoldása bizonyára hatalmas lépést tenne előre. tumokat is. Ha a kórházi orvos vagy ápoló, vagy a kaszárnyában a káplár és hadnagy húst esznek, a húsban való hit mai elterjedtsége mellett a betegek és a legénység tüstént érezni fogják, hogyan „gyengíti” el őket az új koszt. Nagyon fontos jó példával járni elől!
Bosnyák Béla: Oros község gazdasági és társadalmi rajza Második és befejező közlemény — IV. A kisgazdák (folytatás ) Az előbbi fejezetben kifejtett körülmények okozzák hogy a kisgazdák pusztulnak, eladósodnak. A kisgazdák földjeire napról-napra új adósságokat tábláznak be, míg a törlések igen ritkák. Főleg öt esetben vesz fel a gazdaember kölcsönt. 1. Az örökség szétosztásánál. 2. Új föld vásárlásánál. 3. Perlekedéseknél. 4. Hasznos beruházások esetén. 5. Rossz termés idején. Az eladósodást különösen előmozdítja a fordulós gazdálkodás. Uralkodó örökösödési szokás ugyanis, hogy az apai házat pénzbeli kárpótlás fejében az elsőszülött fiú örökli, a földeket pedig szétosztják az összes gyermekek között. Az elsőszülött fiú tehát mindenesetre hitelre szorul, hogy testvéreit kifizethesse. De hitelre szorulnak a többiek is, mert a nyomásos gazdálkodás folytán földjeikre ki nem települhetnek, s így egy darabka belső telket kell szerezniök, hogy házat építhessenek. De fokozza az eladósodást az a körülmény, hogy a nyomásos gazdálkodás drága és végtelen határsértési perek szülőoka. A rendkívül feldarabolt földek ugyanis, mint mondottuk, az év tekintélyes részében közös legelőül szolgálnak. A közös használat idején a határvonalak könnyen, s gyakran eltolódnak. Ebből származnak azután a költséges határsértési perek, melyek főleg azért ismétlődnek folyton, mert az összes parcellák határai bizonytalanok, s eltérnek a telekkönyvi adatoktól, úgy hogy alapos rendezésük csak egy új általános telekkönyvi felmérés alapján volna lehetséges. Lássuk már most a hitelszerzés technikai részét. A gazda igen gyakran annyira járatlan, hogy maga még a bankba sem tud elmenni. Ügyvédhez fordul, ki honorárium fejében a kölcsönt kijárja. A kamat 6½—8% között ingadozik. A nyíregyházai bankok fontos üzlete a parasztkölcsön, ami azonban nem igen mondható mobilnak. Ámde a bankok tőkéjüket nem köthetik meg, mert akkor veszélyeztetik fizetőképességüket. Azért úgy kötik meg a parasztot, hogy az minden pillanatban szorítható legyen a fizetésre. Ez kétféleképen történhetik. Első eset a kötelezvénykölcsön, mely a hitelnyújtás szolídabb
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
413
módja. A bank adóslevelet állíttat ki a paraszttal, melyben kötelezi, hogy félévenként bizonyos összeget letörlesszen. „Ha ezt tenni egy ízben elmulasztanám, jogában áll a hitelező intézetnek, az egész tartozást felmondottnak tekinteni.” Ilyen paragrafusok vannak azonkívül az adóslevélben: „3. Köteles vagyok kölcsöntartozásomat a törlesztésre kiszabott idő előtt is feltétlenül azonnal készpénzben visszafizetni: „a) ha a hitelező intézet vagy engedményese által eszközölt helyszínelésből az tűnnék ki, hogy a jelzálog értéke oly csorbulást szenvedett, hogy a hitelező intézet vagy engedményesének megítélése szerint az adott kölcsönért alapszabályszerű értelemben vett teljes biztosítékot többé nem képez; ,,b) ha a megállapított erdészeti üzemtervet a hitelező intézet vagy engedményesének beleegyezése nélkül megváltoztatom, az ingatlan haszonélvezetében a megengedett mértéket túllépem és ha általában az ingatlan értéktelenedését okozó vagy okozható kezelés forog fenn; ,,c) Ha azon épület, melynek felépítése végett jelen kölcsönt felvettem, nem a kölcsönvétel alkalmából benyújtott tervek szerint építeném, vagy az építkezést bármi okból beszüntetném; ,,d) ha a jelen adóslevélben elvállalt fizetési vagy egyéb kötelezettségeim bármelyikét pontosan teljesíteni elmulasztanám; ,,e) ha vagyonom felett csőd nyittatnék, a jelzálogul szolgáló ingatlan bárki által kérelmezett végrehajtás útján részben vagy egészben elárvereztetnék, ha a jelzálog részben vagy egészben kisajátíttatnék, vagy eladás, átruházás, öröklés avagy bármely más címen tulajdonjogilag másra szállana át. „Mindezen esetekben jogosult intézet vagy engedményese saját választása szerint vagy kölcsöntartozásomat összes járulékaival együtt lejártnak tekinteni s azt rajtam a 4. pontban megállapított storno-díjjal együtt per útján behajtani, akár a kölcsön meghagyása mellett egyéb vagyonomból tetszése szerint fedezetet követelni, akár esetleges hátralékos kötelezettségeimnek a hat százalék késedelmi kamat és egy százalék bírság mellett való teljesítésre szorítani.” A hitelező intézet tehát, mint ebből a paragrafus-labirintusból kitűnik, bármely pillanatban pert zúdíthat a gazda nyakába, s kényszerítheti fizetésre. Ugyanezt az eredményt a bankok egy tekintélyes része úgy éri el, hogy váltót írat alá a gazdával, ami azért is igen hasznos, mert visszleszámítolás útján fokozhatja forgalmát. Ezek a bankok a parasztokkal 3—6 hónapos váltókat állíttatnak ki, s a váltóösszeg erejéig biztosítéki okirat alapján zálogjogot is szereznek. A kapott váltókat már most visszleszámítolhatják, az így kapott pénzt parasztkölcsönökben ismét megkötik, a kapott váltókat ismét leszámítoltatják stb. De a váltó nem való a paraszt kezébe. Elfogadó, forgató, stb. a paraszt előtt ismeretlen fogalmak, a paraszt csak „kezest” ismer. Nem ismeri a váltójog szigorú szabályait sem. Azt sem tudja, hogy mikor a régi váltót egy újjal cserélte ki, jogilag tulajdonképen fizetett és új kölcsönt vett fel, s azt hiszi, hogy aki az első váltón „kezese” volt, köteles a másodikon
414
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
is kezes lenni, mert a kezesség a hitel egész tartamára szól. Mindezekből azután gyakran származnak perek és egyéb kellemetlenségek, melyek csak a parasztnak kerülnek pénzbe. Ha hitelügyletéből per származik, akkor a gazda veszve van. Nemcsak azért, mert járatlan, csökönyös, és mert az ügyvédi költségek nagyok, hanem mert ilyenkor a bank is megnyúzhatja, ha akarja. Akármelyik adóslevélben a fizetési kötelezettség-ét elmulasztó fél kárára l% büntetés van megállapítva, ha pedig a bank a kötvénykölcsön lejárta előtt perelni kénytelen, szerződési joga van 2—3% storno-díj behajtására. A tudatlanság és a járatlanság a legfőbb előidézői annak, hogy a gazda hitelügyei folytán károkat szenved. Miután e két körülmény ellen nem veheti fel a harcot, nem segíthet gyökeresen a hitelviszonyokon az Orosi Hitelszövetkezet sem. Ε szövetkezet az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja. 1903. évben 85 taggal és 229 üzletrésszel alakult. Működését 1907-ig a következő adatok mutatják: Év 1904 1905 1906 1907
Tagok száma 125 158 194 235 Év 1904 1905 1906 1907
Üzletrészek Központi Takarékszám összege hitel betétek 278 2.608 Κ 20 fill.6.935 Κ 1.850 Κ 14 fill. 331 5.787 „ 80 „ 21.690 „ 7.717 „ 47 354 8.994 „ 20 „15.154 „ 22.807 „ 45 395 12.151 „ 80 „ 23.677 „ 2 7 . 3 9 0 „ — Váltó tárca Kötelezvény kölcsön 4533 Κ 7.121 Κ 6492 „ 26.818” 8100 „ 36.131” 5080 „ 50.092”
Adataink a legutóbbi évekből hiányoznak. De ha emelkedett is az utóbbi években a hitelszövetkezet forgalma, hatása a hitelviszonyokra nem érezhető. Ennek legfőbb oka az, hogy maga a hitelszövetkezet sem adhatja olcsóbban kölcsöneit, mint bármely más rendes pénzintézet. A hitelszövetkezetnek is vannak ugyanis költségei, a tisztviselők fizetést kapnak s 60 — 70 ezer koronás forgalom mellett a legkisebb költség is megdrágítja a kölcsönöket. 1909 augusztusában a szövetkezet 5¾%-ért kapta a pénzt a központtól, s tagjaitól 7½%-ot szedett a kölcsönök után. Ez pedig épenséggel nem mondható különösen kedvező kölcsönnek, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy a valóságban a hitelszövetkezeti kölcsön még egyéb drágító körülményekkel is jár. A kölcsönvevő ugyanis köteles üzletrészeket szerezni s azok után heti 20 fillért befizetni. Ha a fizetést elmulasztja 1 fillér késedelmi kamatot fizet. A fizetések csak az évek végétől kamatoznak, de a kamat az 1898. évi XXIII. t. c. értelmében 5%-nál több nem lehet. A paraszt tehát azért a pénzért, amit 1909-ben 5%-ra betett, (föltéve, hogy a késedelmi kamatok és az évközi kamatmentes fizetések ezt az 5 %-ot föl nem ették) 7 1 / 2 %-ot fizetett. A hitelszövetkezet tehát a mai viszonyok között nem fejthet ki eredményes tevékenységet.
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
415
De a parasztgazda eddigi bajaihoz még az igazságtalan adórendszer is járul, mely jórészt a zselléreket is éri, s így nagy része van a kivándorlás előmozdításában is. A legfontosabb adó a földadó, melyről hű képet adnak a következő statisztikák, melyek Oros kataszteri összesítése alapján készültek. Oros határának kataszteri becslése: Kataszteri hozadéka Hold Négyszögöl holdanként összesen Κ K Szántó 8984 1598 65.038.18 7.24 Kert 27 166 187.10 6.90 Rét 1059 1247 4.566.82 4.32 Szőlő 357 1043 4.857.54 13.58 Legelő 536 381 1.595.04 2.98 Erdő 655 1351 928.06 1.42 Nádas 100 723 186.88 1.86 Terméketlen 788 727 — — Összesen
12.510
836
77.359.62
6.18
Az orosi határnak holdankénti tiszta hozadéka a kataszteri becslés szerint 6 kor. 18 fillér. Miután a ma kiadott földek legolcsóbb bére 32 korona, s miután a holdankénti tiszta hozadék legalább is 100—120 K-t tesz ki, egész bátran állíthatjuk, hogy a kataszteri hozadék 15—20-szorosan alól van becsülve. De még érdekesebb a tényleges adófizetés. A birtok nagyHány %-a Fizet adót Az adó Mennyit sága holdakban területének koronát %-át fizeti holdanként 1 3,02 1570.58 8,1 4,76 1— 5 5 — 10 10 — 50 50 — 100 100— 500 500 — 1000
2,58 3,81 9,68 4,30 13,27 33,44 30,40
706.54 711.58 1808.76 566.22 2471.08 5997.94 5507.80
3,6 3,7 9,3 2,9 12,7 31,1 28,6
2,24 1,75 1,48 1,05 1,49 1,31 1,55
1000— Ε statisztikából látható, hogy míg a törpebirtokos 4.76 és 2.24 koronát fizet holdanként, addig a nagybirtokos csak 1 kor. 55 fillért. S míg a kisbirtokosok összes földje az összes ingat-
416
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
lanoknak csak 22,89%-át teszi ki, ők fizetik a földadó 27,6%-át. És az ellentétek ép a legszegényebb körökben a törpebirtokosok között, a legnagyobbak. Amióta e statisztika elkészült, a földadóról szóló új törvényt végrehajtották, de az adókataszteri kiigazítás a helyzetet nem változtatta meg, csupán néhány újabban művelés alá vett rét s mostanában telepített szőlő adókatasztere lett kiegészítve. Mint a kataszteri becslésből kitűnik, a földhozadéki adók oly alacsonyra vannak általában becsülve, hogy azok nem igen terhelnék meg a kisgazdákat. De az adók többi részét is úgyszólván teljesen a kisgazdák és a zsellérek fizetik.* Így a házosztályadó 1278 koronát tesz ki. Miután túlnyomó többségben parasztlakások vannak, ezt úgyszólván teljesen a szegényemberek fizetik. A szegény nép fizeti a 427 korona házbéradót is, mert úgyszólván csak a zsellérek bérelnek lakásokat. A munkások fizetik az 1305 korona elsőosztályú kereseti adó nagy részét is, az 1066 koronát kitevő másodosztályú kereseti adóról pedig egy nálunk szakavatottabb ember mondotta. „Ez a valódi magyar progresszív adó, mely csak addig halad felfelé, míg a szegény emberekről van szó, ellenben csökönyösen megáll, mihelyt az uralkodó osztályhoz érünk.” A III. oszt. kereseti adó összege 3794 korona. Ellenben az állandó fizetések a papok, a tanítók és jegyző adója, a IV. oszt. kereseti adó, szerény 180 korona. Az egyenes adóknak ezen nagyszerű egyenetlenségét még csak növelik a pótadók. A községi pótadó, mely 1906-ban csak 22% volt, 1908-ban 34%-ra emelkedett, most pedig, az újonnan épült községi iskolák nagy terhe folytán 50%-ot is meghalad. Ehhez járul az országos betegápolási és az általános jövedelmi pótadó, továbbá az útadó, mely 1908-ban 3470 koronát tett ki. 5% a vármegyei pótadó s 5% az egyházi iskolaadó is. Van azonkívül legelőadó, 2 koronát kell fizetni házanként az éjjeli őrnek s 1 korona jár minden kutya után is. A fogyasztási adók sem jelentéktelenek. Oros a fogyasztási adókat 900 koronáért bérli az államtól. Fogyasztási pótadó azonban nincs. Van közmunka is, melynek megváltása nem kötelező. Minden családfő 2 kézi napszám, s minden iga egy igásnapszám teljesítésére köteles. Előbbi 1 korona 20 fillérjével, utóbbi 3 korona 70 fillérjével váltható meg. Nem szabad azonban az egyházi adókról sem elfelejtkeznünk. Két véka rozs jár minden családtól a papnak, egy a tanítónak és egy fél véka a harangozónak párbér fejében. A gazdagabbak azonban többet is fizetnek. Ez azonban az egyházi szolgáltatásokat nem meríti ki. Így a gör. kath. lovasgazdák évente egy igásnapot szolgálnak a papnak, külön fizetnek az esketésért, a halottbúcsúztatásért, külön pénzbe kerülnek a misék, melyek igen gyakoriak, mert a fanatikus nép szárazság idején, sok eső alkalmával, ha járvány pusztít, ha nagy útra készül stb. stb. egyformán a szentlélek segítségét keresi és * Az itt következő adóösszegek az 1909. évi adókivetés végösszegei.
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
417
misét rendel. Szóval fizet az orosi szegény ember elég sok adót s hogy ez is egyik ok, mely a népet Amerikába hajtja, az kétségtelen. Az adókra elkeseredett gyűlölettel tekint a nép. Sok helyen, különösen a zselléreknél megnehezítette adataim összegyűjtését az, hogy kérdéseimből és abból, hogy lakásaikat felmértem, azt következtették, hogy valami új adót vetnek ki reájok. Az orosi kisgazda gazdasági élete elég primitív. Ugyanilyen politikai élete is. Az orosi 160 képviselőválasztó tekintélyes része kis- és törpe-gazda. Szavazati jogukat azonban rideg üzleti szempontból használják. Nemcsak hogy kereskedés folyik a szavazatokkal, hanem kritikus választásoknál a végső pillanatokig spekulálnak velők s mikor legkétségesebb a helyzet, akkor adják el a legtöbbet fizetőnek. A kisgazdák a falu politikájának is az irányítói. A községi politikában elvük a bizalmatlanság. A nagybirtokos virilistákkal szemben osztályhelyzetükből kifolyólag bizalmatlanok, a közigazgatás pedig szintén nem részesül a parasztság bizalmában. Így azután minden újítástól, bárkitől jöjjön is, bármily hasznos legyen is, idegenkednek. Nem akarják a vasútat, a telefont, nem akarnak iskolákat sem s minden kérdésben csak hosszas kapacitálások, valóságos presszió útján lehet megtörni a kisgazdák konzervativizmusát. Rendszeres politikai mozgalom a kisgazdák körében sem fejlődött ki Oroson s politikai felfogásuk is teljesen zavaros. Ennyi az, amit Oros kisgazdáiról mondhatunk. Mielőtt azonban tovább mennénk, röviden foglalkoznunk kell azokkal a kisgazdákkal, akik parcellázás folytán nyerték birtokaikat. Oroson 1908-ban egy 300 holdas birtokot parcelláztak s most van folyamatban egy másik 100 holdas birtok parcellázása. A parcellákat részint amerikaiak vették meg, részint zsellérek. Ez utóbbiak a vétel alkalmával csak igen keveset fizetnek, hanem csaknem az egész vételárat bekebeleztetik új földjeikre, valamint régebbi kisebb ingatlanukra, házukra, kertjükre. A földek ára 800—1000 korona között váltakozik k. holdanként. Miután olyan ember nincs, aki a megvett földet egyszerre kifizetheti, a parcellázási műveleteket a bankok finanszírozzák. A dolog banktechnikai része körülbelül a következő. A bank a vételár 75%-át előlegezi. A vevőnek tehát csak annyi pénz kell, hogy a vételár 25%-át s azonfelül a költségeket kifizethesse. Ha pl. valaki 4 hold földet vesz 1000 koronájával, akkor a bank kölcsönöz 3000 koronát, a mindenkori bankkamatláb fölött 2—3%-kal. Tehát a vevőnek kell 1000 koronát vételár, 105 koronát félévi előzetes 7% kamat s körülbelül 80 koronát ügyvédi és mérnöki költségek, bekebelezési díjak fejében, szóval 1185 koronát fizetni. Ennek az eljárásnak azonban meg vannak a maga káros hatásai. Sok vevőnek nem marad pénze beruházásokra s a súlyos kamatteher pedig sokat arra kényszerít, hogy a lehető legtakarékosabban éljen. Viszont az 1908-ban parcellázott 300 hold tulajdonosainak megvan az az előnye, hogy földjeik külön tagot képeznek s reá kitelepülhetnek s benne szabad gazdálkodást
418
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
folytathatnak. S így e földeken sokkal eredményesebb munkát folytathatnak, mint a többi birtokosoknak fordulókban lekötött s kimerült földjein. Az adósság-törlesztés nagy terhét pedig megelégedett örömmel viselik. V. A közép- és nagybirtokosok A mezőgazdasággal foglalkozók utolsó csoportjához, a középés nagybirtokosokhoz értünk. Egy rövid félszázaddal ezelőtt még az összes nagyobb birtokosok nemesek voltak, nemesi kézben volt csaknem az egész Oros. Ma mindössze egy 3800 holdas Dessewffy hitbizomány és egy 300 holdas Kállay birtok van. A Kállayak és a pazonyi Elekek helyét Burger Móric, Lichtblau Sie és Hartstein Péter stb. foglalták el. Az úgynevezett „magyar” középosztály tehát Oroson is pusztul. Hogy miért, arra feleletet ad Szabolcs Vármegye Monographiája. Érdekes vallomások az itt következő sorok: * Szabolcs vármegye mai társadalmának a mindenekfelett uralkodó hazaszereteten kívül jellemzője, hogy egyszerű őszinte szíves, vendégszerető a szó teljes értelmében. Igaz, hogy erre rá is ér, meg az enni-inni valót se veszi pénzen. Még vendégszeretőbb volt, az is igaz, nem is olyan régen, de a kártya, meg a cigány, meg a magyar lustaság, élhetetlenség, saját nagylelkűsége és a szükségben száz %-ra segítő jó emberei, máig bizony egy részét erősen megzilálták, nagy részét fel is emésztették. Nagyon sokból lett más szolgája, aki a maga ura volt, s nagyon soknak foglalta el a helyét az, aki hajdan őt szolgálta. A hirtelen való tönkremenésnek és a hirtelen való meggazdagodásnak annyi példája talán egy vármegyében sincs, mint Szabolcsban, valóságos társadalmi chassé croisé, amelyben mintegy felfordulván a társadalom addigi rendje, ma lent van, ami fent volt és fent, ami lent volt. De azért az ősnemes birtokososztály, amely e tekintetben a legtöbbet szenvedett, ma is „főtényezője” a társadalomnak.” Lustaság, élhetetlenség, nagylelkűség, ezek erkölcsi megítélések. A szociológia álláspontjáról a magyar középosztály pusztulásának okát egyszerűen abban látjuk, hogy nem volt képes alkalmazkodni a kapitalizmus teremtette viszonyokhoz. Szabolcsvármegye monográfiájában van még egy őszinte vallomás, mely legkitűnőbb példája ennek az alkalmazkodni nem tudásnak. Az pedig szól a következőképen: ** „Szabolcs vármegyének társadalmi életében mindenkor nagy szerepe volt a sportéletnek. Különleges híres sportja az agarászat . . . De hát ma már hanyatlott ez is, itt is, ebben is pusztulunk, veszünk. A földelkülönítések, a tagosítások nyomán felhasogatva mérve lett a dús rónaság tere, árkolások, ákácolások zavarják a nemes sport szabad kifejlését, oda van a fátlan nyíri bucka, nyírihomok. Ez megrontá az igazi szabad agarászat magas élvezetét, letörlé költészetét és disquali* 184. l. ** 185—186. lap.
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
419
fikálja mindjobban, napról-napra ezt az istentől jókedvében agarászatra teremtett földet.” Nos ezek az urak a párbajkodex szabályait alkalmazzák a szántóföldre. Az árkolások és a tagosítások s a produktív munka gyümölcsei disqualifikálják azt a földet, amelynek az úri morál szerint az a legnemesebb hivatása, hogy néhány .ember agarászó vágyait kielégítse. Ilyen viszonyok között nem csoda, ha a régi nemesi középosztály pusztul. Bezzeg nem pusztul a kapitalista szellemű, vállalkozó kedvű, alkalmazkodó városi polgárság, mely Oroson a régi nemes urak helyét elfoglalta. Ma már egyetlenegy dzsentri sem gazdálkodik Oroson. A gazdálkodás iránt a régi nemesi középosztály jó része semmi kedvet sem érez magában s aki földjét el nem adta, az bérbeadás útján igyekszik azt hasznosítani. Oroson nagy latifundiumok nincsenek. Az egyetlen háromezer holdas Dessewffy-hitbizomány is három bérelt területre szakadt· A birtokeloszlás káros hatása, mint láttuk, főleg abban érezhető, hogy a kisbirtok területe alig haladja meg a határ 20%-át s így a mezőgazdák legnagyobb produktivitásra képes része korcs, csenevész maradt. De ez ép a nagyobb birtokosok szempontjából igen kellemes, mert sem cseléd, sem munkáshiánnyal küzdeniök nem kell, a földnélküliek olcsó és bőséges munkaerőt szolgáltatnak. A közép- és nagybirtokosok között még a bérlők helyzete a legrosszabb, mert ezeket a nagy bérösszegek nyomják. A bérletek árai folyton növekednek, egy k. hold föld bére 24 kor.-ról 32, sőt 50 kor.-ra is felszökött az utóbbi időben. De a magas bérösszegek a modern gazdálkodás fontos terjesztői., A nagyobb bérösszegek arra kényszerítik a gazdálkodókat, hogy üzemükben új termelési ágakat honosítsanak meg, a régieket tökéletesítsék s így teremtsék elő a nagyobb bér összegét. A nagy- és középbirtokosok általában négyes forgásos gazdálkodást folytatnak. ¼ részben őszi, ¼ részben tavaszi kalászost, ¼ részben tavaszi kapást termelnek. ⅛ részét fekete, ⅛-át zöld ugarban hagyják. Ettől a formulától természetesen van sok eltérés, ami a speciális viszonyoktól függ. De a termelés alapja ez. A tavaszi kapás növényeket szokták rendszerint letrágyázni s pedig állati trágyával. Műtrágyát keveset és kevesen használnak, aminek legfőbb oka a csapadékhiányban rejlik. Mint mondottuk csak ősszel van elegendő csapadék s épen ezért az őszi vetést és az őszi munkát jobban kedvelik az orosi gazdák s ha tehetik még tavasszal is az őszi szántásba vetnek. Hogy számszerű adataim legyenek, egy 620 magyar holdban gazdálkodó bérlő munkáját figyeltem meg. Ε bérlőnek 1908-ban magyar holdakban számítva a következő volt a munkaterve. 220 hold búza és rozs, 50 h. árpa és zab, 80 h. dohány, 40 h. tengeri, 40 h. burgonya, 20 h. cukorrépa, 5 h. káposzta, 6 h. dinnye és tök, 20 h. lóhere, 10 h. lucerna, 30 h. lednek, 20 h takarmányrépa, 12 h. csalamádé, 32 h. konvenciós föld és 45 h. fekete ugar. Szóval 270 hold (43%) kalászos, 223 h. (36%)
420
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
kapás növény, 82 h. (12%) takarmány s 45 hold (9%) fekete ugar. Ezen föld megmunkálását ugyanekkor 29 család végezte. Foglalkoztatott ugyanis a gazda 1 ispánt, 1 kerülőt, 3 kocsist, 9 bérest, 14 dohányost, 1 kondást és 1 gulyást. Az éves cselédeken kívül természetesen napszámosok is dolgoztak s pedig mint az már közölt statisztikánkból kitűnik 1908-ban 1483 munkanapot. A nagyobb birtokosok és bérlők tevékenysége általában igen sokoldalú. Gazdálkodásuk ugyan nem üti meg a nyugateurópai mértéket, az újabb mezőgazdasági gépek még nem használatosak, modern talajművelés nincs, az istállók fölszerelése sem felel meg mindenütt a higiéné követelményeinek stb., mégis általában az elég alaposnak és intenzívnek mondható. A gazdálkodók vállalkozó kedvű, kapitalista szellemű emberek, kik újításoktól nem riadnak vissza s minden jövedelmező termelési ággal foglalkoznak. Cukorrépát, dohányt, káposztát általában mind termelnek. Néhányan zöldséget és paradicsomot is. Egyesek főleg ló- és marhatenyésztéssel foglalkoznak, mások disznóhizlalással vagy tejtermeléssel. Vannak, akik faüzlettel foglalkoznak, erdőket, határoló fasorokat vesznek meg s irtanak ki, mások parcelláznak, terménnyel vagy állattal kereskednek s biztosítási üzleteket is közvetítenek. Szóval az orosi nagyobb gazdák általában kereskedők is egyúttal, ebben rejlik jólétöknek kulcsa s ezért van az, hogy nem riadnak vissza újításoktól sem s hogyha a gazdálkodás modern eszközei még nem honosodtak meg, ez pusztán a gazdák elméleti kiképzésének hiányával magyarázható. A gazdálkodás Oroson kizárólag praxis, mely mögött tudományos ismeretek nem rejlenek s ezért a mezőgazdasági tudomány újabb vívmányai csak utánzás útján terjednek el s minden újítás legalább egy évtizeddel elkésve érkezik. A nagy- és középbirtokosok s bérlők személyileg nem tartoznak Oros községhez. A földtulajdonosok csaknem kivétel nélkül máshol, Pesten, Pozsonyban, külföldön élnek. A bérlők pedig 1—2 kivétellel Nyíregyházán laknak, de mindannyian oda gravitálnak, ott élik le társaséletüket s ott fedezik összes szükségleteiket is. Ilyen viszonyok között a gazdálkodók Oros kulturális és politikai életében szerepet nem játszanak. VI. A társadalom többi rétegei A társadalom többi rétegei között első helyen állanak az értelmiség emberei, a társadalom úgynevezett vezetői, a tanítók, a papok és a jegyzők. Ezek közül a tulajdonképeni vezetők a papok. A papokhoz mennek tanácsot kérni, a papok prédikálnak minden vasárnap morált a népnek s ők „prédikálják ki” minden vasárnap azokat, akik eleget templomba nem járnak. Pap áll a hitelszövetkezet élén is s pap volt a katholikus olvasókör vezetője, mely pár évvel ezelőtt érdeklődés hiánya folytán megszűnt. Az értelmiség többi részei főleg politikai mozgalmak idején szerepelnek. A brutális választási hadjáratok s az ezekkel kapcsolatos
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
421
evések, ivások, kapacitálások összehozzák mindazokat, kiknek politikai jogaik vannak. Az értelmiség emberei különben elég szerény anyagi viszonyok között élnek. A jegyzőnek, kinek legnagyobb a jövedelme, 1600 kor. fizetése van, melyhez természetbeni lakás és 11 hold föld haszonélvezete járul. Magánmunkálatokból eredő mellékjövedelmei a város közelsége miatt nem képviselnek valami nagy összeget. Szerződésekkel, telekkönyvi ügyekkel stb.,.melyeket más községekben a jegyzők intéznek, az orosi ember a közeli város fiskálisát keresi fel.* A két segédjegyzőnek csak 800—800 kor. fizetése van, ugyancsak kevés a tanítók jövedelme s a papoké sem nagyobb, mint a jegyzőé· Ezek az egyhangú falusi élethez kötött emberek borban és kártyában keresik az élet örömeit. A bor és a kártya uralkodik az orosi értelmiség körében. Ε kettőt még az asszonyok sem vetik meg. Huszonnégy órás névnapi mulatozások akármikor előfordulnak s valakit a földig inni nagy eseményt képez s az élet különös örömeihez tartozik. Magasabbrendű élvezeteket ezek az emberek már szerény anyagi viszonyaiknál fogva sem igen szerezhetnek maguknak. Némi magasabbrendű szórakozást a közeli Nyíregyházán találhatnak s ezért, hacsak tehetik, felkeresik a várost, hol nemcsak szellemi szükségleteiket fedezik, hanem a gazdaságiakat is. A nyíregyházai kereskedők és iparosok látják el mindennel a szomszédos községeket és így Orost is. Az értelmiség, a középés nagybirtokosok csaknem mindent a városban szereznek be, de a kisgazdák, a munkások és a cselédek is igen sokat vásárolnak a városban. Mindamellett van egy nagy szükséglettömeg, melyet pusztán forgalmi okokból a városban kielégíteni lehetetlen. Ez vonzotta Orosra az iparosokat és a kereskedőket. A nyugati államokban is tapasztalták azt, hogy a kapitalista vállalkozások versenye elől a kézműves-ipar a falvakba menekült. Kézmű alatt itt nem kézimunkát, hanem a termelés szervezésének azt a módját értjük, mely a kapitalista termelést megelőzte. A kézműves kicsiny üzemének munkása, vezetője és kereskedője egyaránt. Ilyen kézművesek Oroson szép számmal vannak s számuk napról-napra gyarapodik. Vannak először is vándoriparosok, kiknek számát megállapítani nem lehet. Ezek között vannak bognárok, kárpitosok, férfiszabók, fehérnemű-varrók, drótosok, üvegesek, köszörűsök, lakatosok stb. Ezek házról-házra járnak s pár krajcárért, néha ennivalóért, búzáért, éjjeli szállásért vállalják el a munkát. Nem nagy űr választja el ezeket a vándoriparosokat, kik az egész országot bebarangolják, a vándorkomédiásoktól és színészektől. A vándorkomédiások nyáron barangolnak. Az utca közepére leterített * Ez szerencsés körülménynek mondható, mert a jegyzők csinálta szerződésekből, különösen pedig a nagy pontosságot igénylő végrendeletekből a legkellemetlenebb parasztperek származnak, melyek csak a fiskálisoknak hajtanak hasznot.
422
Bosnyák: Oros község· gazdasági és társadalmi rajza
szőnyegen produkálják mókáikat s azután az összegyűlt közönség körében kéregetnek. Bezzeg alig akad egy kis kenyérre való. Télen talán ugyanezek a komédiások csapnak fel vándorszínészeknek. Előfordul, hogy az érdeklődés fölkeltése végett folytatásokban játszanak. Az első este a három darab három első felvonását adják, a második este a három másodikat s a harmadikon a három utolsót. Így igyekeznek a nép körében látogatót szerezni. A műsor igen változatos. Ilyen falusi színpadon láttam már Bánk-bánt, János vitézt, a Víg özvegyet stb. Ezeknek a vándoroknak, korunk eme igazi földönfutóinak igazán kétségbeejtő a helyzete. Faluról-falura járnak, soha a nyugodt, békességes élet örömét nem ismerik, mindig idegenek között vannak s hozzá még alig keresik meg a mindennapi koplalásra elegendőt. De igazán csak télen szomorú a helyzetük. Hányszor láttam fagyos, téli időben vándoriparosokat és vándorkomédiásokat az útszélen rakott tűznél melegedni. Melegítették rongyaikban meggémberedett tagjaikat. Ha pedig a havazások beállanak, akkor igazán csak a jó szerencse védi a vándort a pusztulástól. Gyakran olvasható a szabolcsi hírlapokban, hogy itt vagy ott találtak egy-egy árokban megfagyott embert. Ki volt? Nem tudják. Kiterítik közszemlére, azután örök nyugalomra helyezik a községi temetőben. Nyugodalmasabb élete van a községi kisiparosoknak, kik nem vándorolnak, hanem műhelyükben végzik el teendőiket. 1900-ban tulajdonképeni iparral Oroson 49 férfi és 2 nő, házi és népiparral 8 férfi és 1 nő foglalkozott. Ezen 60 iparos 117 családtagot tartott el. A tulajdonképeni iparosok közt volt 9 kovács és 3 más fémiparos, de lakatos egy sem, 4 gépész, 7 asztalos, 1 egyéb faiiparos, 5 cipész, 1 egyéb ruházati iparos, de szabó egy sem, 7 malmos, 3 hentes, 1 kőmíves, 7 ács, 3 vendéglős. Az összes iparosok között egyetlen malmos van, ki megérdemli a kapitalista vállalkozó elnevezést. A többi iparos, kiknek száma különben gyarapodóban van, csaknem mind segédmunkás nélkül dolgozik, legfeljebb tanulókat tartanak, kiknek száma mintegy tízre tehető. Ezek az iparosok még az ősi fajtából valók, gépeket alig használnak, üzletfeleikkel pedig patriarchális viszonyban vannak. Ipari tevékenység mellett kis kertjükben mezőgazdasági tevékenységet is folytatnak s munkáikért természetbeni díjazást is elfogadnak. Magán a munkán is van bizonyos fokú antik máz. Gazduram megveszi a bőrt, a cipész csinál belőle lábbelit a családnak, a kovácsmester ócska vasdarabokból heverő szegekből stb. állít össze valami újat, az asztalosnak adják a deszkát, melyből az asztalt faragja, az ács pedig maga választja meg a gerendának való fákat, ezeket maga vágja ki, maga faragja meg s rakja fel minden mérnöki terv nélkül, a hasonlóképen terv nélkül készült háznak tetejére. Azonkívül ezek az iparosok vásári árút is készítenek. Eljárnak a nyíregyházai, nyírbaktai, nyírbátori stb. országos vásárokra s itt értékesítik azokat az árúkat, amelyeket nem megrendelésre készítettek. Az iparos munka tekintélyes része foldo-
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
423
zásból is áll, némelyik iparos pedig a nagyobb gazdálkodásokban is kap munkát. Így egyik középbirtokos 180 koronából 2 köböl búzából és egy köböl rozsból álló évi pausalét fizet kovácsának, így tengetik-lengetik életüket a falu iparosai. Mühelyük kicsi és egészségtelen, munkásaikat, különösen tanulóikat agyondolgoztatják, s nemcsak ipari munkára használják fel. A tanulókat beküldik Nyíregyházára bevásárolni, kerti munkákra alkalmazzák őket, ellenben rendszeres tanulásban nem részesülnek. Kitől is tanulna az inasgyerek?! Tanonciskola nincs, a falusi kis kézművestől pedig igazán keveset lehet tanulni. Az iparos embernek azonban nagy a tekintélye a faluban. S ezért mind több és több zsellér és cseléd adja oda fiát a városba tanulónak. Ha ide követjük a falu gyermekeit, látjuk, hogy az ő olcsó munkaerejük fontos tényezője Nyíregyháza kisiparának. Itt látunk koplaló, de sokat dolgozó gyermekeket, kiket a régi patriarchális élet köntösében mindenféle munkákra, gyermekőrzésre, bevásárlásra, áruszállításra stb. stb. felhasználnak, kiknek nyughelye kicsi és egészségtelen, s kik, különösen a cipészeknél, 12—16 órákat is dolgoznak naponta. Ezen kis tanuló fiúk egy része örökre bent marad a városban, proletárrá válik. Egy része visszamegy a faluba s növeli a kisiparosok egyre gyarapodó számát. A hivatalos statisztika holmi népiparról s mellékesen folytatott ipari tevékenységről is számot ad. Ez azonban pusztulóban van és teljesen jelentéktelen. Van néhány szeszfőző s néhány asszony foglalkozik szövéssel, ennyi az egész. Az elsőt az adó öli meg, a másodikat pedig a gyári vászon versenye. A parasztlegény röstell mást, mint gyári árút felvenni, mert a leányok azt mondják róla, hogy „tölgyfa gatyában jár”. Így a régen virágzó kendertermelés teljesen megszűnt, s ma az egész népipar nem érdemli meg, hogy felemlítsük. Csak egy zsellérember érdemel figyelmet. Ezzel legénykorában az az óriási szerencse történt meg, hogy agyonvert egy másik legényt s elcsukták érte három évre. A börtönben jó iskolát talált. Megtanult írni, számolni, megtanult kerti székeket fonni, s ma ő látja el az egész vidéket font kerti székekkel s kitűnő téli keresete van. Van még egy malom is a faluban s ezt lehet az egyetlen ipari kapitalista vállalkozásnak nevezni. Azonban, ez a vállalkozás is gyenge lábon áll. Az orosi nép ebben a malomban őrölteti gabonáját és búzáját s fizet érte 10% vámot, ugyancsak itt préseltetik a gör. katholikusok a napraforgó olajat, melyet zsír helyett esznek s melyért az olajpogácsa ⅓-át s az olaj 16%-át adják. A nyíregyházai malmok szintén ezekért az árakért dolgoznak, de sokkal jobb lisztet produkálnak. De a nép mégis inkább az orosi malomhoz fordul, mert a beszállítás Nyíregyházára idő és pénzáldozattól eltekintve azért is kellemetlen, mert a kocsiút rossz. Az országútnak ugyanis csak a kátyúit, csak az eséseit kövezték ki, úgy okoskodván, hogy az emelkedésekről úgyis lefolyik a víz. De a vízből mégis marad fent annyi, hogy esős időben nagy sár legyen, száraz időjáráskor pedig tengelyig süpped a homokba a
424
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
terménnyel megrakott súlyos kocsi. Így mégis van dolga az orosi malomnak, mely az egyetlen iparvállalat. Sem Oroson, sem a környéken más iparvállalat, szesz-, cukor- vagy kendergyár nincsen s gyári napszámosmunkából az orosi nép egy fillért sem keres. Az ipari proletariátus ezen teljes hiányának is természetesen nagy része van abban, hogy a szocializmus Oroson kifejlődni nem tudott. Amilyen fejletlen az ipar, ép olyan a kereskedelem is. A hivatalos statisztika szerint 1900-ban Oroson 14 kereskedő volt, kik 29 családtagot tartottak el. Ezen kereskedők között legelőször a vándorkereskedők érdemelnek figyelmet, kik maguk is két főtipust képviselnek. Egyrészük elad, másrészük vesz. Az eladók szövötteseket (székelyek), vásznat, piócát, írópapírt és képeslapot, bádogosárúkat stb. árulnak, sokan közülük kéregetnek is. Ezeknek az eladó vándorkereskedőknek napról-napra szomorúbb a sorsuk. A falusi szatócsok terjeszkedése és a várossal való érintkezés megöli őket. Érdekesebbek a vevő kereskedők. Ilyen a „gyűrűs zsidó”, ki rongyos szekerével, melybe azonban csak egy girhes ló van fogva, kóborol faluról-falura. Csontot, rongyot, ócskavasat vásárol, s tilinkójával, mellyel valami különös monoton hangot ad, hívja fel az eladók figyelmét. Van azonkívül tejes-zsidó, kiről már mondtuk, hogy naponta 150 liter tejet vásárol, van egy másik, ki tojást és aprómarhát vesz. Ε kereskedők azonban minden elképzelhető árúval kereskednek. Tökmagtól kezdve búzáig mindent összevesznek, gyógyfüveket, körisbogarat, fát, ami épen akad s vagy ott a faluban vagy Nyíregyházán értékesítik. A kereskedők minden kínálkozó kereseti lehetőséget megragadnak. Közvetítenek munkásokat, vételeket és eladásokat. Megvesznek mindent, amit értékesíteni, s eladnak mindent, amin keresni lehet. Emellett nagyon takarékosan, valósággal zsugori módon élnek, s ha valamelyik néhány száz koronára tett szert, szatócsboltot nyit, de az új üzlet mellett is megmarad eddigi sokoldalú foglalkozása mellett. Oroson összesen 8 szatócs van, kik közül 4 korcsmáros, 2 pedig hentes is egyúttal. A szatócsboltok igen kicsinyek, primitívek s alig van bennük árú. A fő fogyasztási cikkek: cukor, kávé, só, rizskása, petróleum s ezekkel nagy forgalmat csinálni nem lehet, nagy haszonra pedig azért nem lehet szert tenni, mert a közeli város versenye szabályozza az árakat. A boltosok ellen mégis nagy az ellenszenv és sok a panasz. Azt mondják, hogy az árúk rosszak s hogy a boltosok csalnak. Különösen panaszkodnak azok, akik hitelben vásárolnak. „Hitelben vett árúknál a boltos diktálja az árakat, mondják, s annyit ad, amennyi jól esik.” Emellett bizonyos szívességeket kér az az adósoktól, melyek már az uzsora határát érintik. A hitelező boltosnak kijár itt-ott egy pár tyúk, 5—10 tojás, egy-egy ingyen fuvar, ami ha tekintetbe vesszük, hogy a tartozás 50 koronát úgyszólván sohasem halad meg, bizony nem mondható csekélynek. Mindezek a körülmények, melyeket kizárólag a parasztság tudatlansága és szel-
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
425
lemi inferioritása idéz elő, felébresztik a parasztság zsidók elleni gyűlöletét. A paraszt gyűlöli a zsidót, nem is nézi embernek. Meg is mondja, „zsidó az nem ember”, s nem hívja csak „vadlibának”. Minden zsidót kicsúfol. Vízileves, habart paszuly, tojó, égett-culáp, későnjött, rántás stb., közismert falusi zsidó csúfnevek. S nem csoda, ha idegenkedik a kaftános, taleszos, hosszú pajeszű zsidótól, ki nem beszéli az ő nyelvét s aki megvalósítja a Shyloki mondást: „Vásárlok maguktól, eladok maguknak, beszélgetek magukkal, sétálok magukkal s ami egyéb csak tetszik, de nem eszem magukkal, nem iszom magukkal, nem imádkozom magukkal”. Azonkívül bántja a parasztot az, hogy a zsidó ember mind gyarapodik, pénzhez jut, házat vesz, míg ő nyomorog. Így nem csuda, ha a falu egyik-másik beszédes részege beleordítja a néma éjszakába: „Magyarország zsidóország. De majd vágjuk még a zsidót, mint a répát, hogy nem megy egy sem, sem kaszálni, sem kapálni” stb. De ha a nép idegenkedik is a zsidóságtól, ha nem is tekinti embernek a zsidót, szorgalmát, ügyességét megbecsüli, „huncut, mint a zsidó” vagy „okos, mint a zsidó”, közkeletű mondások. Igen haragusznak a zsidókra azért is, mert állítólag igen rossz pálinkát mérnek. Oroson négy zsidó korcsmáros van, kik hetenkint kbelül 240 liter abszolút alkoholt árusítanak,* ami évi 12.480 liter alkoholt tesz ki, úgy hogy egy emberre csaknem három liter alkohol jut. Az alkoholfogyasztás azonban ennél sokkal nagyobb. Nemcsak azért, mert a városból is hoznak és ott is isznak pálinkát (annál is inkább, mert azt sokkal jobbnak tartják) s nemcsak azért, mert sört, bort is vesznek, hanem azért is, mert a szőlőbirtokos-gazdák egész termésüket megisszák.** Jellemzőbb talán Orosra, hogy én egyetlenegy embert sem ismerek, ki teljesen absztinens volna s legjobb eset, ha valaki csak vasárnap iszik pálinkát. Jellemző az is, hogy 1907-ben a gör. kath. iskola 136 tanulója között (ismétlők is közte vannak) egy sem volt, ki a szeszt nem ismerte volna, ellenben 86 mindennap ivott pálinkát. Meglátszik ez a kriminalitásban is. Gyakran vannak verekedések s a legények határozottan büszkék az akár kapott, akár adott fejbevágásokra. De térjünk vissza a kereskedőkhöz. A szatócsokat már láttuk s tudjuk a közép nagybirtokosokról is, hogy ezek is kereskednek. Tulajdonképen ezek Oros nagykereskedői, de üzletükből hiányzik az iparszerűség jellege, ők alkalmi kereskedők. De ha Oroson nincs is tulajdonképeni nagy kereskedelem, a világkereskedelem mégis elküldi a maga prófétáit Orosra megrendeléseket gyűjtő ügynökök képében· Ezek az ügynökök természetesen minden rábeszélőképességüket felhasználják s bár a modern technika és szükségletkielégítés eszközeit is elterjesztik, igen gyakran meg* Ez a szám nem megbízható, mert a korcsmárosok nem voltak őszinték. ** Itt nem a tót szőlősgazdákra gondolunk, hanem azokra a kisgazdákra, kiknek szőlője is van.
426
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
vétetnek a parasztokkal, de különösen a parasztasszonyokkal olyan gépeket, könyveket, képeket is, melyeket megfelelően hasznosítani nem képesek. Az orosi társadalom utolsó rétegéhez, a cigányokhoz érkeztünk. A cigányok száma ugyan csekély, de azért egy pontosan elhatárolt társadalmi réteget képeznek, mellyel a falu többi része semmiféle összeköttetést fent nem tart. A cigányok egy része megtelepült, a másik ma is vándorol. Hét család települt meg és ezek a falu Cigányköznek nevezett, piszkos, bűzös részében laknak. A cigányok nappal vályogvetéssel, este muzsikálással foglalkoznak s csendes, békés, munkás, bár kulturátlan emberek. A falu azonban nem bánik velök valami nagy szeretettel. A cigányt ép úgy megvetik, mint a zsidót. Ebben része van annak is, hogy a legalsóbbrendű munkákra is vállalkoznak. Ők ássák el az elhullott marhát s ők tisztítják a falu 20—25 árnyékszékét. Szerettem volna megtudni, hogy hogyan települtek le ezek az emberek, hogyan jutottak házakhoz. Erre azonban senki sem tudott felvilágosítást adni. Mikor pedig magukat a cigányokat kérdeztem, kétségbeesetten magyarázgatni kezdték, hogy a házakat őseik pénzért vették. Féltek, hogy elperelem tőlük a házakat. A cigányok élete piszokban folyik le. Kunyhóik tisztátalanok életnívójuk alacsony s még a döghúst sem vetik meg. De a megtelepült cigányoknál sokkal nyomorúságosabb életet folytatnak a vándorcigányok. Egész életük egy-egy rozoga szekérben folyik le, mellyel faluról-falura járnak. Életrendjük a koplalás és bőség, a döghús és a lopott aprómarha, a rongyok és az úri ruházat között váltakozik. A vándorcigányok lopnak, rabolnak, de még a veszedelmesebb bűntettektől sem riadnak vissza. S amit ezzel szemben a magyar közigazgatás tesz, azt a következőképen mesélte el nekem egy csendőrőrmester: „Minden csendőrőrs körzete egy bizonyos területre terjed ki. Ha ezen belül egy cigánykaravánt elfognak, azt elverik, aztán a körzet határáig kísérik. Itt a másik csendőrőrs akad rá, ez megint elveri az egész karavánt és a körzete határáig kíséri és ez így megy tovább. Közben a legbrutálisabb vallatások történnek.” Magam is láttam, hogy a cigánykaravánt kísérő csendőrök elszedik a szíjostorokat s azzal püfölik a férfiakat, az asszonynépet, a gyermekeket és aztán ezt nevezik toloncolásnak. Nos ez a rendszeres vadítás végkép csődöt mondott. Ez a rendszer a cigányból békés, munkásembert soha sem fog teremteni. VII. Kultúra, egészségügy és népesedés Aki valaha Oroson járt, azt legelőször föltétlenül a folytonos harangzúgás lepte meg. Csaknem mindig szól a harang s szinte matematikai formulába önthető, hogy a harangozás a vallásossággal egyenes, a kultúrával fordított arányban áll. Az orosi nép fanatikus, ami jórészt annak a következménye, hogy a lakosság nagy többségét a római és görög katholikusok képezik.
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
427
Oros lakossága 1900-ban így oszlott meg vallás szerint: róm. kath. 1376 34% gör. „ 1334 33% gör. kel 3 —% ágh.ev 621 15% ev. ref. 610 15% izr. 121 3% Ezek közül az ág. evangélikusok a tót szőlősgazdák, kik a szőlőkben laknak és a falu társadalmi életében, mint mondtuk, nem játszanak szerepet. A 610 evangélikus református ember szociális ereje pedig a 2710 katholikussal szemben egészen elenyésző. Az emberek általában rendkívül vallásosak. Minden apró-cseprő ünnepet megünnepelnek, ami különösen a gör. katholikusoknak árt sokat, mert az egész nyár csupa gör. kath. ünnep. Minden pénteken böjtölnek, ha nincs munka, minden reggel, de minden vasárnap föltétlenül elmennek a templomba. Az orosi paraszt minden útszéli keresztet megsüvegel, folyton keresztet vet, megsüvegeli a harangszót, megszenteli a vetést, minden pillanatban kész elmondani három miatyánkat és sorsát istenbe vetett szent nyugalommal tűri. Ehhez járul még, hogy minden pillanatban a paphoz fordul tanácsért. Az orosi ember pap nélkül nem tud születni, nem tud meghalni, ha házasodik, ha házát szenteli fel stb. stb. mindig a pap szent segítségét veszi igénybe. A pap vezeti a népet a búcsúkra is. A szabolcsmegyei búcsújáró hely Máriapócs. Orosi emberek véleménye szerint, amit különben tapasztalataim is igazolnak, nincs Oroson egyetlen-egy gör. vagy róm. katholikus ember sem, aki évente legalább egyszer Máriapócsra ne menne. Ezek a búcsúk az orosi emberek egyhangú életében a legnagyobb jelentőségű eseményt képviselik. A búcsújárás nemcsak kegyes cselekedet, hanem a legnagyobb szórakozás is, melynek emlékei hónapokon át foglalkoztatják az az embereket. Hetekkel előbb készülnek már a búcsúra, hova apró gyermekeket, eladó leányokat, beteg asszonyokat és megrokkant öregeket egyaránt magukkal visznek, mert a máriapócsi könnyező szűz Mária hatása mindenkire egyaránt csodálatos. Máriapócs Orostól félnapi járóföldre van. Ezt az utat énekelve, gyalog teszi meg a nép, gyakran a legnagyobb porban Máriapócson azután nemcsak idejét s pénzét áldozza fel az orosi ember, hanem testi egészségét is. Egy-egy búcsúra néha félszázezer ember is összesereglik; ide menekülnek egész keleti Magyarországból az egészséget kereső betegek, kik a templomban s környékén összeszorult embertömegben, a csókokkal s könnyekkel öntözött szentségek útján, minden ragályt elterjesztenek. De az erkölcs szempontjából sem valami kegyes hely Máriapócs. Az összesereglő embertömeg ugyanis, mely rendesen napokig tanyázik Máriapócson, nincs előkelő szállodákban elhelyezve. Pajtákban, istállókban húzódik meg a nép. Legények, leányok, asszonyok, férfiak össze-vissza hevernek s számos közszájon forgó népies legenda, meg hetyke legények elbeszélései egyaránt bizonyítják,
428
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
hogy a szeplőtlen szűz Mária közelében nem a legszeplőtelenebb dolgok történnek. A máriapócsi búcsúk különben egyéb szórakozásokban is bővelkednek. A hatalmas processziók megdöbbentően hatásosak; a templom alatt kifejlődő vásár s a korcsmák hosszú sora pedig egyformán hozzájárulnak ahhoz, hogy a búcsújáró nép ne unatkozzék. A nagyfokú vallásossággal szemben természetesen nem áll magas kultúra. A lakosság tekintélyes része sem írni sem olvasni nem tud. 1900-ban 4065 ember közül csak 1352, tehát csak 33% tudott írni-olvasni. 1907-ben 33 menyasszony közül csak 13, 33 vőlegény közül szintén csak 13 tudta aláírni a házassági anyakönyvet. 1908-ban pedig 44 vőlegény közül 17 (39%) s ugyanannyi menyasszony közül 28 (64%) volt analfabéta. Azonban még az írni és olvasni tudók nagy része sem rendelkezik elegendő ismerettel. Számolni a legkevesebben tudnak s ha beszédbe elegyedünk az emberekkel, kiderül, hogy néhány vagyonosabb kisgazda kivételével a legtöbbnek az élet legegyszerűbb jelenségeiről sincsenek világos ismeretei. A kultúrnívó emelésére az iskolák volnának hivatva. Egész a legújabb időkig Oros közoktatása igazán ázsiai állapotban volt. Három felekezeti iskola látta el a nagy falu egész népoktatását. Ezek az iskolák bent a falu közepén voltak, úgy, hogy a falun kívül az uradalmi tanyákon lakó cselédek, valamint a tót szőlősgazdák gyermekeiket egyáltalában nem küldhették iskolába. Ε három iskola 1908. évi működéséről a következő statisztika számol be:
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
429
Ebből a statisztikából kitűnik, hogy az iskolák elégtelenek voltak. Egy tanítónak 5—6 osztályba járó 50—80 gyermeket rendesen tanítani lehetetlenség. De még ebben a hiányos tanításban sem részesült a gyermekek tekintélyes része, egyszerűen azért, mert nem fért be a tanterembe.* Ez az állapot tovább már tűrhetetlen lévén, 1910-ben a község új iskolák felállítását határozta el, s 1911 január elsején tényleg hat új községi iskola nyílt meg, melyek közül három a falu határában, az uradalmi tanyák, s tót szőlősgazdák lakásainak közelében van szétszórva. Ezzel az elemi oktatás kérdése legalább az ifjabb generáció részére megoldódott, s 1911-től kezdve gondoskodva van arról, hogy minden tanköteles gyermek elemi oktatásban részesüljön. A tanítás eredményét azonban, amint a múltban, úgy előreláthatólag a jövendőben is csökkenteni fogja a tömeges mulasztás és a nép szegénysége. Télen igen sok gyermeknek nincs elegendő meleg ruhája, s ezért nem járhat iskolába. Tavasszal és ősszel igen sok gyermeket visszatart a napszámos munka, a dohánykertészek pedig mindaddig, míg a dohány simítása be nem fejeződött, nem engedik gyermekeiket iskolába. Sok gyermeknek nincsen pénze irkák, könyvek s egyéb taneszközök vásárlására s a legtöbb szülő teljesen indolens a gyermekével szemben, nem szívesen küldi iskolába s tehernek tekinti azt. Külön kell megemlékeznünk a zsidó iskoláról. A zsidó iskola, vagy ahogy általában nevezik a „heider” a templom előcsarnokában, egy kis, piszkos szobában van. A mintegy 15 gyermeket egy bócher tanítja, ki képesítését a homonnai rabbinustól szerezte. Az oktatás, mely szünet nélkül egész éven át tart, napi 11 órát vesz igénybe. Semmiféle taneszköz, tanterv nincs s a tanítás héber könyveknek olvasásából s magyarázásából áll. A magyar írás és olvasás csak mellékesen szerepel. Maga a tanító némi fizetést s „teljes ellátást” kap, ami alatt az értendő, hogy hét hetenként más és más zsidó családnál üti fel tanyáját. Ez a tanító úgy tanít, ahogy épen kedve tartja s mégis a zsidó ifjak lényegesen műveltebbek, mint a parasztság gyermekei. Ennek az az oka, hogy a falusi zsidóság vándorló hajlandóságú és rendkívül élénk érdeklődésű. A legtöbb zsidó olvas újságot, tud a világ fontos eseményeiről, kereskedelmi foglalkozása szintén ismeretek szerzésére kényszeríti. A zsidók sokra becsülik azt, aki tud, való* A régebbi állapotokra jellemző egyik iskola naplója, melyben főleg iskolaszéki tagoktól eredő ilyenfajta följegyzéseket találunk: „1899 okt. 30. Semmi rend nincs, tanító nincs, tanítás nincs, 13 gyermek volt az iskolában.” 1900 márc. 22-én a kerületi esperes a következőket írja: „A beírott tankötelesek közül hiányzott 44 tanköteles. Figyelmeztetik az iskolaszék, hogy az iskola pontos látogatására a hanyag szülők gyermekeit a legszigorúbban utasítsa és kötelezze.” 1904 december 13-án azt írja egyik iskolaszéki tag: „Az iskolában találtam 76 tanulót. A tanító jelen. De az iskola szennyes, a gyermekek részére ivóedény nincs, a gondnok figyelmeztetik, hogy az iskola tisztábban tartassék és vízedénnyel elláttassék.”
430
Bosnyák Oros község gazdasági és társadalmi rajza
sággal tátott szájjal hallgatják pl. az ügyvédet, ki nékik valamit magyaráz s mohón falnak fel minden értelmes szót. A zsidók autodidakták, magántanulás útján megtanulják mindazt, amit az iskolában meg nem tanulhattak. Ez utóbbi épen nem állítható a parasztokról. Pedig az iskola nekik sem nyújt elegendőt. De a parasztok, ha az elemi iskolából kikerültek, soha sem tanulnak egy szót sem. Iskolai továbbképzésről szó sincs. .,Ezt még a legtehetősebb parasztgazdának sem ajánljuk”, mondta nekünk az orosi értelmiség egyik tagja, „mert nem akarunk elégedetlen elemeket nevelni”. Ami pedig a nép későbbi nevelése érdekében történik, az alig több a semminél. Mert az, hogy egy néhány faj-aprómarhát elosztogatnak a faluban, hogy vármegyei mezőgazdasági kiállításokat rendeznek, hogy 1000 eperfát ültetnek, az csak nem nevezhető hatásos népnevelésnek. Vándortanító még eddig nem járt Oroson, s a Nyíregyházán már évek óta működő szalmafonó-iskolának, mellyel a háziipart akarják fejleszteni, sem mutatkozott felemlítésre méltó hatása. A parasztság ismereteit olvasással sem igen gyarapítja. Újságot csak kevesen, csak a tehetősebbek járatnak. Mintegy 35 példányban jár a Néplap s földműves embernek azonkívül alig jár még valami újság. Csak egy amerikai lap, a Magyarok Vasárnapja jár 3, s a Világszabadság 1 példányban. Olyan helyen, ahol olvasni tudnak, található még biblia vagy egy zsoltáros könyv, de azonkívül alig akad más, mint egy Rózsa Sándorról, Kinizsi Pálról, Munkácsy Mihályról stb. szóló piros vásári füzet. Mintegy 10 évvel ezelőtt a földmívelésügyi kormány egy kis könyvtárral ajándékozta meg a községet. Azonban ennek sincs maradandóbb hatása, egyrészt azért, mert a községi jegyző kezeli, kitől az egyszerű földmíves ember röstel könyvet kérni, másrészt mivel a könyvek sem alkalmasak arra, hogy a nép tényleg okuljon belőlük. A könyvtár 251 kötetből áll. Van benne 10 kötet Magyarország vármegyéi és városai, 10 drb magyar mesemondó és egy egész sereg egyéb mesés könyv, 20 kötet Jókai, egy csomó történeti munka Nagy Lajos, Hunyadi János, II. Lajos stb. életéről, Smilesnek Jellem, Önsegély, Takarékosság és Kötelesség című művei, 100 kötet minisztériumi kiadvány a gazdálkodásról stb. 1899-ben kapta a község a könyvtárat. Ebben az évben volt 159 olvasója. Azóta számuk folyton csökken. 1900-ban 42, 1901-ben 25, 1902-ben 5, 1907-ben 11, 1908-ban 2 volt a kikölcsönzők száma. Ha még hozzávesszük, hogy a néhány kikölcsönző a papokból és a tanítókból áll, tisztán áll előttünk, hogy a könyvtár szerepe teljesen jelentéktelen. Nem hagyhatunk ezek mellett figyelmen kívül két fontos nevelő intézményt, a börtönt és a katonaságot. A börtön valóságos szerencse az orosi legényre. Akivel ifjú korában megtörténik az, hogy egy-egy embert főbever, s néhány évet börtönben tölt, az ismeretekkel meggazdagodva, mint írni-olvasni, számolni tudó, mesterséghez értő ember tér haza. Az ilyen emberekre nagy szükség van. Ezekből lesznek a jobb fizetésű kerülők, kiknek
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
431
1908
4
2
2
3
2
7
összes
4
Decem
2 —
Novem
Június
1
2
4 10
2
33
2 —
7 11
3
44
1 —
Okt.
Május
5
Szept.
Márciu
2
Július Aug.
Februá
1907
Év
Április
Január
feladata körébe tartozik a munkások ellenőrzése és a munkanapok felírása is. Igen sok kerülő börtön-viselt ember. Kevésbbé vannak jó hatásai a katonaságnak. A katonaság, amellett hogy a nép ismereteit gyarapítja, demoralizál, megrontja a nemi erkölcsöt. A kaszárnyák nemi borzalmai nem a falusi népnek valók. Pedig azoknak híre gyorsan elterjed, elterjednek a kaszárnya trágár elbeszélései is. A katonaságból hozzák haza a nemi bajokat is, melyek egész nemzedékek egészségére kihatnak. A nemi bajok még általában elég ritkák s az orosi nép nemi erkölcse még szintén elég romlatlan. De hogy a falu itt sem a szent ártatlanság hazája, azt legjobban a születési anyakönyv bizonyítja, mely szerint 1907-ben 5, 1908-ban 6 volt a törvénytelen születések száma. Rendszerint mindkét nembeli ifjúság tekintélyes része már a házasság előtt folytat nemi életet, de az ifjúkori szerelmet nagy többségében házasság szokta követni. Vannak azonban olyanok is, kik úgyszólván prostituáltaknak tekinthetők. Öregedő özvegyasszonyok s olyanok, kiknek férje Amerikában van, vállalkoznak erre a szomorú szerepre. S az uralkodó osztály egyik-másik tagja is jó példával jár elől. A pletykakedvelő nép ujjal mutat némelyik alakra, kinek eredetét valamelyik előkelőbb állású férfiúval hozza összefüggésbe. A törvénytelen születések nagy része azonban olyan vadházasságokból származik, melyeket polgári házasságot gátló okok idéznek elő, s a szerelmi viszonyt rendszerint polgári házasság szokta követni, úgy hogy a nemi élet legnagyobb része a házasságok megszokott, normális keretében folyik le. Agglegény és aggszűz Oroson úgyszólván ismeretlen fogalmak. A legények 20—25, a leányok 18—20 éves korukban rendszerint a házas élet kötelékébe lépnek. A legtöbb házasságot az őszi munka elvégzése után, október és november hónapokban kötik. Ezt a következő statisztika is igazolja. Házasságkötések száma Oroson:
A házasság szempontjából a cselédek és zsellérek szemben a gazdákkal külön osztályt képviselnek, melyek a legritkább esetben házasodnak össze. Vegyes házasságok már gyakoribbak, de csak róm. és gör. katholikusok között. Az egy- és kétgyermekrendszer Oroson még teljesen ismeretlen. Minden családnál sok a gyermek s ha néhol elő is fordul, hogy csak 1—2 gyermek van, ez nem a gyermekhiány, hanem a gyermekhalandóság következménye. Az 1900-as statisztika
432
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
1907
27 14 19 20 16 18 17 10 14 13 13 18 199
1908
15 21 23 18 20 13 13 14 18 24 12 20 211 113
leány
fiú
összes
Decem.
Novem.
Okt.
Szept.
Aug.
Július
Június
Május
Április
Február Március
Év
Január
szerint Oroson 1557 házas, 2318 nőtlen és hajadon volt, úgy hogy egy házaspárra 3 gyermek esett. Az 1907—1908. év összes születéseit a következő, hónapokra kiszámított táblázat mutatja: Ebből
92 107 98
Láthatjuk tehát, hogy amint a házasságkötések, úgy a szülések is a téli hónapokban a leggyakoribbak. A tél a népesedési mozgalmak ideje. Ha a születések és a halálozások viszonyát keressük, akkor látni fogjuk, hogy az 1907 évi 199 születéssel 114 halálozás, az 1908 évi 211 születéssel 113 halálozás áll szemben. Ha ezzel szemben 30-ra becsüljük az évente Amerikába vándorlókat, 15-re azokat, kik cselédnek és iparostanoncnak a városba költöznek, ugyancsak 15-re az Amerikából visszavándorlókat, akkor Oros lakossága évente körülbelül 60-nal gyarapodik. De ez a gyarapodás még nagyobb volna, ha a gyermekhalandóság megszűnnék. 1907-ben a 114 meghalt közül 59 (52%), 1908-ban 113 közül 58 (51%) öt évnél fiatalabb volt. A meghaltak nagyobb fele tehát a krónikus gyermekhalandóság áldozata. A gyermekhalandóság a kultúrátlanságnak és az alacsony életnívónak szükségszerű következménye. De mielőtt a gyermekhalandóság közvetlen okaival foglalkoznánk, vessünk egy általános pillantást Oros egészségügyi viszonyaira. Az egészségügyi viszonyok Oroson általánosan kedvezőek, ha a dolgot bizonyos, krónikus bajok tömeges fellépése szempontjából nézzük. Így pl. szifilis csak néhány családban fordul elő. Hasonlóképen úgyszólván ismeretlen a tüdővész, mely csak egynéhány zsellércsaládban pusztít. Gyakrabban előfordul az angolkór, mely a rossz táplálkozás következménye. A községi orvos véleménye szerint a falu csaknem összes asszonyainak deformált lapos és szűk medencecsontja van. Ez szerinte évszázadokra visszamenő rossz táplálkozás következménye. De ha a szifilis és a tüdővész nem is pusztít, az egészségügyi viszonyok mégsem kielégítők. A nép a tisztaság és az egészség fogalmát nem ismeri. Ott, ahol tisztaság van, ez valami egészen ösztönszerű dolog, mert nincs Oroson egyetlenegy paraszt sem, ki a tisztaság morális, anyagi és kulturális jelentőségével tisztában volna. Már szólottunk arról, hogy a lakások jórésze nem higiénikus, hogy a levegője mindegyiknek rossz. A lakószobákat csak kevesen tartják tisztán. Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy az orosi nép folyton köpköd. A köpés hatásait nem ismeri. S hiába vannak
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
433
a vonatokban s egyéb nyilvános helyeken felírások, a fatalista és mindent istentől váró nép egyszerűen nem hiszi el, hogy a köpés egészségtelen. Az orosi népnek általában nincsenek skrupulusai a beteg emberek iránt. Magam is láttam, mint ebédelt együtt s mint ivott egy és ugyanazon vederből az orosi határban vagy nyolc cselédember, kiknek egyikén a szifilis félreérthetetlen és undorító nyomai látszottak. Az orosi ember nem fél a piszoktól. Ismertem egy parasztgazdát, ki kapával alaposan elvágta a lábát. Bekente disznózsírral, bekötötte, felhúzta a csizmáját s le nem húzta egész egy hétig. Amíg érezte, hogy fáj, nem húzta le a csizmát a lábáról csak, amikor már begyógyult. De az orosi ember nem is fürdik. Nyáron, mikor meleg van, még lehűtik magukat néha a Nyírvízszabályozó társaság kanálisában, de télben csak lekopik róluk a piszok. A bábák véleménye szerint még a teherben levő nők sem szoktak fürödni. Tisztes kivételt képeznének a tisztaság szempontjából a zsidók, ha fürdőhelyük egészségesebb volna. A vallásos zsidók ugyanis télen-nyáron mindennap, a kevésbbé vallásosak és az asszonyok pedig hetenként 2—3-szor megfürödnek a rituális fürdőhelyen, az úgynevezett „miqui”-ben. Ennek azonban nincs lefolyása s a piszok hónapról hónapra gyűl, úgy hogy az ember a hinduk fürdőgödreit sem képzeli undorítóbbaknak ezeknél a rituális fürdőhelyeknél. Ahogy nem ismeri az orosi nép a tisztaság fogalmát, úgy nem ismeri az egészségét sem. Nem tudja, hogy az egészség a megfelelő életmód következménye. A nép javasasszonyokban hisz s szomorúan mondja: „Még mindig beteg vagyok, pedig már a javasasszonynál is voltam.” Népies orvosságok vannak. Ilyen a köpölyüzés, a vérvétel, a piócával, meleg kukoricalével való gyógyítás. Vágott sebre zsírt, vagy mészport, genyedő sebre paradicsomot raknak. Hisznek babonákban. Nemcsak azt mondják, hogy meztelenül háromszor körül kell szaladni a káposztát, hogy elpusztuljon a hernyó, hanem a betegségnek is holmi babonás hókuszpókuszokban látják az ellenszerét. Orvoshoz már csak akkor mennek ha nagy baj van. A községi orvos havonta csak kétszer, 1-én és 15-én jön ki. Rendszerint addig megváratják a beteget, s igen nagy már akkor a baj, ha doktorért küldenek, vagy bemennek hozzá Nyíregyházára. Nyíregyházára kell menni a patikába is és ez is megnehezíti a gyors és biztos segélyt. A szüléshez ritkán hívnak orvost. Sőt a tanyákon lakók bábát sem hívnak, hanem öreg asszonyok végzik el a bábai teendőket. Bába 3 van a faluban s ezek nyolc napig látogatják a szülő nőt. Ez alatt az idő alatt rendszeresen gondozzák az újszülöttet, ki azontúl alig részesül megfelelő gondozásban. Uralkodó szokás, hogy a kisbaba fejét az első évben sohasem mossák, mert félnek, hogy a tiszta víz elveszi a gyermek szemevilágát s így némelyik gyermek fején ujjnyi vastag a piszok. De a gyermekeket nem is táplálják rendszeresen. Hét hetes, egy hónapos korában már burgonyával, sőt töltött káposztával etetik őket, sőt előfordul az is, hogy szopós babának már
434
Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza
pálinkát adnak, két éves korában pedig már minden fiúgyermek megkóstolta a pipálást is. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a gyermekhalandóság óriási. A gyermekeket mindenekelőtt a járványok pusztítják, melyek minden évben fölkeresik Orost. De a ragályok mellett pusztítja a gyermekeket a rossz táplálkozás is. Főleg a csecsemők kapnak gyakran gyomorhurutot, mely 1—2 nap alatt kivégzi őket. A nép pedig azt mondja erre, hogy valami rossz szem nézett a kisbabára. De különösen nagy a gyermekhalandóság januárban, a cselédköltözések idején, amikor az apró porontyok akárhányszor dermesztő hidegben szalmába pakkolva, lassú járású ökrös szekerén 20—30 kilométeres utakat is megtesznek. Ilyenkor hull is a sok gyermek, mint a tiszavirág; s a sok apró embert egy tollvonással meg lehetne menteni az életnek, ha a cselédköltözéseket január 1-ről november l-re helyeznék át. Novemberben még nincs nagy hideg, ellenben már a téli munkálatok befejeződtek; mindössze néhány fuvarral kellene több, mert november 1-én a cselédek termésének és konvenciójának tekintélyes része még nincs elfogyasztva. De a cselédköltözések áthelyezése, bár többször szóba került, még most sem valósult meg s így a gyermekek hullnak tovább rendületlenül. Mindebben csak az a vigasztaló, hogy a nép már megszokta a gyermekhalandóságot s egy-egy csecsemő pusztulása senkit sem rendít meg. Összefoglalás Végig néztük egy közönséges, tipikus magyar nagybirtokos falu életét s ha most befejezésül felállítjuk a látottak mérlegét, akkor arra az eredményre jutunk, hogy ennek a falunak ugyanaz a sorsa kicsiben, mint ami egész Magvarországé nagyban. Láttuk, hogy a nagybirtok túltengése következtében a termékeny vidéken élő, jómódra hivatott népesség legnagyobb része szegénységben él; az életmód primitív, a fogyasztás csekély s ennek megfelelően az ipar és a kereskedelem is elmaradott. Láttuk, hogy a nép kultúrája nincs azon a fokon, amelyet elérhetne s az ismeretek hiánya egyformán megszabdalja a nép jövedelmét, egészségét és életörömeit. Kultúra és jólét, ez a kettő hiányzik Oroson s e falu aprólékos vizsgálata is csak ahhoz a már ismert eredményhez vezetett bennünket, hogy a legfontosabb teendő ebben az országban, a nagy néptömegek jólétének és kultúrájának emelése.
Nádai Pál: Gépi iparművészet lig ötven esztendő időköz választja el egymástól az iparművészeti renaissance két legjellemzetesebb alakját: Ruskint és Van de Veidet. Egy hatalmas mozgalom kiindulópontján áll az egyik a tizenkilencedik század derekán s e mozgalmak ellenkező pólusán a másik. Két név, két típus. Csak lazán fűzi őket össze a gótika szeretete, a középkori építészet nagy, átfogó erejének csodálata. Erősebb rokonságot teremt köztük: a művészet szociális céljainak hangoztatása, ama szenvedély, mellyel előbb a polgárság s azután a munkás minden életnyilvánulásának művészi foglalatot akarnak teremteni. De mi ez az ő mérhetetlen nagy eltávolodásukhoz képest, mely az iparművészet lényegében felfogásukat jellemzi! Az egyik: a kézművesség nagy imádója, a középkori klastromélet visszaálmodója, az oxfordi agg nemzetgazdász, aki kézisajtón nyomatja ki írásait és hordozható széken viteti magát városról-városra, mert gyűlöli a vasútat, a gépeket, a mindent beszennyező technikát. A másik: a belga festő, építész és tervező, aki a gépnek lelkes csodálója, a modern vas-építkezésben látja egy új stílus anyagát és egy új célszerűségen alapuló szépség formáit keresi a mindennapos élet tárgyaiban. Az egyik apostol, bölcsész, nemzetgazdász; történeti iskolák értelmében. A másik agitátor, szociológus, társadalom-esztétikus radikális felfogás szerint. Mintha évszázadok ékelődtek volna közéjük, olyan messze esnek egymástól és ezek a mérföldek körülbelül útjelzői ama technikai, szerszámbeli haladásnak is melyet e fél évszázad alatt az ipar megtett.
436
Nádai: Gépi iparművészet
Az angol stílus fejlődése lezáródott, művészete — noha még igen termékeny művészek is vannak az angolok közt — beevezett ama polgári nyugalom révébe, melyben van harmónia, van rutin, van rég bevált igazságok értékesítése, de nincs művészi lendület, nincs éltető izgalom. Azon elkésett preraffaeliták és romantikusok, akik Morris és Walter Crane után még mindig az egyedül üdvözítő kézművességgel, a munkás művészi ízlésének kifejlesztésével és a kisiparosok organizálásával tartják fenn a régi hagyományokat: Ashbee, Baillie-Scott, Voysey, Gleeson White jobbára az építészet iskolájában nőttek fel és az ízléses, nyugalmas, belső berendezés tökéletes kifejlesztésén túl alig hoztak újabb eredményeket. Az angol polgárnak, a gazdag és szellemében zárkózott burzsoáziának egy puritán formájú, nagyvonalú, szolid anyagú lakásra van szüksége s ezen belül alig tűr újításokat. Így él tíz vagy száz, vagy ötszáz év óta, Erzsébet királyné kora óta és egyszer a rokokó hatott egy kissé az életformákra, máskor a barokk, de lényegében az ő szellemük mindig gótikusán öblös volt. S mikor Ruskin és Morris a feltörő kapitalizmus és az olcsó nagyipari produkció első szörnyűségeitől megrettentek és egy új művészet harsonáit fújták meg, a kézműiparhoz, a növényi és állati díszítőelemekhez, meg a népművészet ornamentikájához való visszatérést hangoztatva, akkor nem is annyira művészetük forradalmi voltán ütköztek meg az emberek, mint inkább szociálpolitikai radikalizmusokon. A művészetüket megfizették, a szocialista érzületüket kinevették. De a művészetüknek alig van valami köze politikai hitvallásukhoz. Polgári és előkelő ez a művészet és a fölfelé nyomuló osztályok nagy kultúrszomjúságával alig van összefüggése. Azt megteszik, hogy esti tanfolyamokon, vagy az inasképzés alkalmával odaülnek a munkás mellé a padba és együtt rajzolják, kalapálják, vésik és díszítik velük az anyagokat. Azt is megteszik e művészek, hogy termelő és fogyasztó szövetkezetekben egyesítik használható munkásaikat. És attól sem idegenkednek, hogy egy-egy célszerű munkáslakás tervével, kertvárosok körvonalaival, művészi községházak és népmúzeumok létesítésével szolgálják a munkásság fejlődését, de ez csak nagylelkűségük és sokoldalúságuk bizonyítéka. És ez nagyjából szimbóluma az egész angol szociálpolitikának, amely a kapitalizmus létét szolgálván, szelíden és ízlésesen meg-megcirógatja a munkásságot is. Mi más az az iparművészet, mely a nyolcvanas és kilencvenes években támadt Belgiumban, azután átúszta a francia
Nádai: Gépi iparművészet
437
történeti galantéria-csodálat ellenszenvét és igazi hazájára lelt Németországban. Bányák és kohók pörölycsattogása, hatalmas és izmos munkásszervezetek új életritmusa, egy feltörő fiatal költészet lázas szenvedélye volt a kísérő muzsikája. Van de Veldét, e mozgalom vezető egyéniségét egyik kritikusa gr. Hardegg Kuno úgy jellemzi, hogy az ő legigazabb feladata az volna, ha egy nagy vascsarnokot építhetne a munkástörekvések dicsőítésére és e csarnok falait Meunier Constantin palasztikája díszítené. Ε fiatal iparművészek törekvéseiben sokszor szertelen, olykor erőltetett és dagályos kifejezésekre bukkanunk, de mégis mindig olyasmi van, amiből új stílusok szoktak fermentálódni: amiben világnézet van. S nem idegen tőlük semmi, ami korszerű és amivel nagy emberi célokat lehet szolgálni. Még a legkisebb tárgy: egy lámpa, egy tentatartó, egy spiritus-főző konstrukciója sem kicsinylendő feladat. Csak géppel lehessen sokszorosítani. Csak milliók szellemi javára legyen. Csak szépséget, célszerűséget, okos egyszerűséget vigyen a legszerényebb háztartásba is. És csak segítsen közelebb hozni, életnyilvánulásaiban egyformábbá tenni az egész emberiséget. Henry Van de Velde szeretne egy várost csinálni, egy nagy és szép várost, mely egységes legyen, szép legyen, melyet egy gondolat, egy vágy, egy akarat teremtsen meg. Olbrich megértette őt és így keletkezett Darmstadt. írásaival, tanításaival szeretné egy új esztétika elveit hinteni szét a világba, hogy az emberek megértsék, mi a szép egy hídnak merész ívében, egy üveges csarnoknak nyugodt biztosságában, egy száguldó automobilnak vonalvezetésében, ahol az egész anyag és az egész forma egy gondolatba fut össze: a rohanás kifejezésében. És szeretné, ha mindenki megértené, hogy a művésznek nem lehet más célja, mint az életet közelebb vinni a szépséghez, termékenyebbé tenni a szegény ember miliőjét, olcsó, de kellemes tárgyakat vinni mindenki lakásába és kifejleszteni az emberi élet kereteit úgy, hogy enyhe örömök legyenek benne, nyugalom legyen benne, kiki a maga személyiségét teljesen kiélhesse benne és a szociális törekvésekben impulzív erőforrásokat találjon. Szeretné, ha leomlana a választófal a képzőművészet arisztokrata elfogultsága és az iparművészet modern demokráciája közt és szeretné, ha az új szépségtípus képviselői, a mérnökök megkapnák esztétikailag is azt az elismerést, mely őket megilleti. Van de Velde és társai (azelőtt a belgák, ma a németek legtöbbje is) abból indulnak ki, hogy a modern ember másként
438
Nádai: Gépi iparművészet
él, másként lakik, mosdik, ruházkodik és eszik, mint a premodern. „A premodern ember szentimentálisan mosdott, evett és dolgozott, mert a munkát bűnhődésnek fogta fel; utazása is szentimentális volt, mert a lassúság lírai érzéseket váltott ki belőle, szórakozása is szentimentális volt, mert romantikus pózokat keresett. A modern ember életstílusában logikát és józanságot keres. Kerüli tehát azokat a poharakat, melyek madárnak vagy virágnak hazudjak magukat; s nem eszik tálakból, melyeket zsiráffok tartanak a nyakukkal vagy amorettek táncolnak körül.” Új formákat, komolyságot, statikai biztosságot keresnek tehát mindenben és egy egészen nyugalmas díszítő-elemet, mely egyszerű és ritmikus legyen, mint a görög korsók dísze vagy a primitív népek egyszerű geometriai vonalformái. Ennek a stílusnak, a konstruktív stílusnak megteremtői nem lehettek szentimentálisak a nemzetgazdasági vonatkozások felismerésében sem. Ha azt mondják, hogy utilitárius művészettel van dolgunk, a hasznos és használható szépségek művészetével — mint a németek újabban nevezik: Nutzkunst-tal — akkor ennek természetes következménye az, hogy a tervező a gép számára dolgozzék. A régibb esztétikus és nemzetgazdász még kesergett a kapitalizmus művészetromboló hatásán, a termelésnek olcsóságra, tucatízlésre, bazári hitványságra való törekvésén: az újabb már felismeri, hogy mindezek inkább csak átmeneti bajok és nem a kézművességhez kell miattuk visszafutnunk, hanem egyrészt tökéletesebbé tenni a technikát, másrészt művészi neveléssel ízlésesebbé tenni a vásárló-közönséget. Már Wagner Richard megérezte a nagy szociálpolitikai mozgalomnak művészetet tisztító hatását és már ő utalt irataiban arra, hogy a modern erős és szép emberi ideálnak kifejlődésében nagy jelentősége lesz a gépnek, melynek a fizikai létfentartás kérdésében az lesz a szerepe, ami a görögöknél a rabszolgának volt, hogy a felszabadult erők azután a művészeti ösztönélet terén érvényesülhessenek. S csakugyan a gép iparművészete az, melynek e most ránk következő korszakban egyre nagyobb szerepe lesz az emberiség művészi kultúrája fejlesztésében. S kivált az 1899-iki chicagói világkiállítás óta, melyen ez a művészet a gépbútorok a préselt és gyártott világító-testek, a műüvegezés, a portálok és vendéglők, bárok stílusának tömérdek gazdag formáját mutatta be, azóta kétségtelen, hogy az indusztrializmus esztétikailag máris óriásit haladt a Ruskinékat elrettentő első gép-
Nádai: Gépi iparművészet
439
ipari szörnyszülöttekhöz képest. A fourniros, cifraveretű, enyvezett csigákkal és esztergályozott porfogókkal díszes lim-lomok helyett tömör, nagysíkú, erősvonalú bútorok termettek, melyeknek a legjelesebb német iparművészek, Riemerschmied, Behrens, Obrist a tervezőik. Az asztalomon itt áll egy gyertyatartó, préselt vaslemezből gép hajlította, kalapálta, formálta. Két márkáért minden nagyobb német áruházban százszámra árulják és ha tetszik, hozzávásárolhatok ugyancsak egy pár márkáért szivarkészletet. Gyertyatartót, tintatartót, asztalkát, ernyőtartót, tálcát, likõrösservicet, hamutálcát, kenyérkosarat, gyümölcs-tálat, órát, mindent. S mindben valamennyiben egy vonal: a nyugodt biztosság vonala. Mindben egy törekvés: őszintén bevallani, hogy őt a gép formálta. Mindben egy stílus: a legjelesebb és legdivatosabb német iparművészé, Bruno Paul kifejező ereje dominál. Még az olyan kézművestradíciókban gyökerező iparművészet is, mint a szőnyegtechnika, új sajátos dekoratív szépségeket kap a gép számára készült Paukok, Otto Eckmann és Van de Vedel-féle tervezésekben. Hogy a gobelinszövetek technikájában mennyi új formát és színt találtak a gépi művészet tervezői, azt modern bútoraink lépten-nyomon elárulják. És a hímzésben a géptechnika termékei (Margarete, Brauchitsch, Obrist) szinte tökéletesebb szépséget nyújtanak, mint aminőt a kézimunkaiskolák növendékei dilettáns-ízlésükkel, széles virág-stilizálásaikkal egyáltalában produkálni tudtak. A grafika, a könyvdísz és az új betűtípusok angol és német tervezőinek olyan nyomtatásbeli szépségeket köszönhetünk, amelyek ugyanannyi hangulatot tudnak a modern könyv lelkébe lehelni, mint hajdan, a renaissance-virágzás tetőpontján. És a német meg angol könyvpiac évenként százezrével ontja azokat a könyveket, melyeknek gépkötése szolíd, választékos és finom. Ezt persze csak a szorosan gépi előállítás-forma sokoldalúságát igazolja, de mennyi egyéb olyan ága van még az iparművészetnek, amelyikre nézve a modern technika más vonatkozásokban jelent rohamos haladást. A színes ékkövek nagy elterjedettsége és olcsósága (ékszerekben, világító-testeken) csak e köveknek mesterséges úton való előállítása után volt lehetséges. És a kerámiának az a hatalmas föllendülése, mely a tűzművészet (arts de feu) csodálatos zománc-szépségeit eredményezte és melynek Tiffany, Gallé, Köpping üvegeinek lágy, vibráló gyengédségét köszönhetjük, elképzelhetetlenek a kémiai s fizikai előállításmód fejlettsége nélkül. Színeket kaptunk, melyek
440
Nádai: Gépi iparművészet
heraldikus tisztaságukkal, vonalakat, melyek ujjongó szépségükkel hangulatossá tudják tenni a modern lakás kényelmét. És hogy az egész korunkbeli bútor-technikában mekkora haladást jelent a gép, az könnyen lemérhető ama szerepéből, melyet a fa szárításában, színes pácolásában, füstölésében és fűrészelésében játszik. Ez persze nemcsak a proletariátus művészi kultúráját szolgálja, hanem mindenkiét. A gép itt anyagi előnyöket biztosít a burzsoá-művészetnek, míg viszont ez bevált és praktikus formákat szolgáltat amannak. Azért persze így is meg fog maradni egy csillogóan színes vagy komoran előkelő stílus a vagyon művészi élvezőinek, azoknak, akiknek jómódja vagy épen fényűző-szeszélye a kézműves ipar szolídabb termékeit, esetleg objet d’art-jait is megtudja vásárolni berendezkedése számára. Mindig lesznek emberek, akiknek multakba visszaszálló lelke a francia Selmersheim, Plumet, Gaillard rokokó-ábrándjait, az angol Norman Shaw Queen Annabarokkját, a német Vogeler, Bruno Paul biedermeier-derűjét meg fogja fizetni, mindig lesznek ilyenek, kivált ama meggazdagodott parvenük közt, akiknek csak a történeti zománc hiányzik az előkelőségükhöz. És mindig lesznek az ízlésnek olyan hiperraffináltjai, akiknek álomvilága vágyódik a Macintosh-csoport lágy, gyöngyházragyogású, irizáló vonalai után vagy fehér síkjai, opalizáló üvegei és melankolikus lótuszai után. Mindig lesznek ilyenek. És mindig lesznek, akiknek pénzük is, kedvük is lesz hozzá, hogy a bécsi szecesszionisták Kolo Moser, Josef Hoffmann, Olbrich, Cissarz és a többiek előkelő nagyvonalúságát, drága anyagát, széles fehér-fekete technikáját megfizessék, azt az inyenc-művészetet, melynek belső architektúráját a külső dísz újszerűsége támogatja és amely így is annyi szép formát tudott beleplántálni a gépi művészet tervezéseibe. Mert úgylátszik — egyelőre legalább — az iparművészet útjai is a kapitalista burzsoá és az új kultúrszomjúságú proletariátus igényei szerint fognak elkülönülni. És lesz egy angolosan architektonikus polgári iparművészet és egy belga irányú gépi iparművészet. Ezért nincs igaza Werner Sombartnak, aki az iparművészet kultúrájáról írt s egyébként okos könyvecskéjében (Kunstgewerbe und Kultur) ugyanolyan sötét színekben látja a kapitalizmus művészietlenségének következményeit, mint hajdan Ruskinék. Nincs igaza, amikor azt hiszi, hogy az a gépstílus, melyet főleg Van de Velde teremtett meg, a „szegény emberek stílusa túlhaladta a delelőjét és szépség már csak azért sincs
Nádai: Gépi iparművészet
441
a technikai nagyipar művészetében, mert csupa szurrogátummal dolgozik.” Valójában az iparművészeti fejlődésnek is az a természeti törvénye, ami minden egyéb fejlődésnek: az erők folytonos differenciálódása, azután az egyes tényezők minél inkább való tökéletesedése és végül e lehető tökéletes tényezők közös célok szolgálatára való szervezése? Mit jelent ez az iparművészet nyelvére fordítva? Azt, hogy a polgári kézművességnek nagyipari tőkével oly szervezetekben kell egyesülni, aminők az angol Guilde of handicrafts-ek, a német Werkstätte-k, az egymással üzleti összeköttetésben álló bécsi, müncheni, drezdai és hamburgi műhelyek. Az iparművész, bármelyik jobb német tervező az ő bútortervét elviszi Karl Schmidthez vagy Bertschhez, ez üzletek valamelyik főnökéhez, aki azután e vázlatos terveket központi irodájában egy-egy rajzolóval színezve, méretekkel megnagyíttatja. Innét kerül azután az asztaloshoz, lakatoshoz, cizellőrhöz, tapétáshoz és keramikushoz kivitelre. Az elkülönülést itt a legvégsőkig fejleszti az, hogy ma már speciális Olbrich- vagy Van de Velde-rajzolók vannak, e művészek különös megértői. Viszont egységessé teszi és egy szervezetbe tömöríti az erőket, a gazdasági közösségen felül, az a belső konstruktív egység, mely egyetlen gondolatot fejleszt végig az egész berendezésen. S nem lehet más a gépi fejlődés útja sem. Itt is az erők hasonló megoszlottságának kell mindjobban érvényesülnie. Itt is csak az elfinomodás biztosítéka a jövőnek. És még egy tényező, amely egyre nagyobb hódolatra fogja kényszeríteni a gép urait. Ama nagy művészi kultúra, mely az új, előretörő emberrétegeket egy okos művészi és társadalmi neveléssel végigjáratja az ízlés iskoláján.
Határkérdések Hárnik Jenő: A mágiáról és mágikus kísérletekről
A
mágia évezredeken keresztül nagy és fontos szerepet játszik az emberi művelődés történetében. A mágikus műveletek és szertartások célja a természet rejtett s misztikus erőinek felkutatása s aztán ezeknek emberi törekvéssel és erővel, elsősorban pszichikus erőkkel, bizonyos emberi, célok szolgálatába való hajtása volt. Lényegileg tehát, ami különben természetes is, a mágikus műveletek nem különböznek a vallásiaktól, míg szociológiai nézőpontból eléggé pontos különbséget lehet közöttük felállítani. Hubert és Mauss definíciója szerint a mágikus szertartásokat a vallásiaktól organizálatlan mivoltuk különbözteti meg, az, hogy többnyire egy vagy csak néhány ember egyéni céljainak elérhetésére valók: tout rite, qui ne fait pas partié d'un culte organise, rite privé, secret, mystérieux et tendant comme limité vers le rite prohibé.* Ε disztinkciónak azonban nem tulajdoníthatunk nagy fontosságot ebben a dolgozatban, melyben a kérdést annak lélektani oldaláról igyekszünk megvilágítani s így, hacsak néhány szóban is, a vallásos és mágikus műveletek közös pszichikai forrásaira is rámutatni. A mágia eredetileg hozzá volt kötve a legkülönbözőbb emberi „művészetekhez”, a kulturális tevékenységek egyes ágaihoz: a zenéhez s a formai művészetekhez, az orvosi tudományhoz, a csillagászathoz (asztrológia), a kémiához (alkémia) stb. Ez utóbbi ágaiból fejlődtek ki lassanként a modern természettudományok. S igen érdekes már most épen azt tanulmányozni, mit tett hozzá a mágikus elgondolás ezen, a külvilág jelenségeivel foglalkozó tevékenységek eredményeihez, illetőleg — ez a dolog másik oldala — hogy melyik komponense például az asztrológiának vagy az alkémiának az, amelynek visszaszorításával, amelytől való fokozatos elvonatkoztatással modern tudományokká, asztronómiává és kémiává lettek. Tudjuk, hogy az alkimisták * H. Hubert et Μ. Mauss: Esquisse d'une théorie générale de la Magie L'Année sociologique, Vol. VII. p. 19.
Hárnik: A mágiáról és mágikus kísérletekről
443
és asztrológusok, mint a mágiával foglalkozók általában, az élettelen és élő természetet szellemekkel* és más misztikus erőkkel benépesítettnek képzelték — gondoljunk pld. az aranycsinálók szilfjeire és szalamandereire — s arra törekedtek, hogy e szellemeket és tulajdonságaikat s velük a természet titkait felismerjék (példa: csillagjóslás az asztrológiában) s aztán, hogy mágikus műveleteikkel őket megnyerjék, segélyükkel a külvilágban tetszésük szerint való változásokat idézzenek elő (példa: az elemek átváltoztatása, aranycsinálás). Úgy gondolom, hogy a külvilág tárgyainak és tüneményeinek szellemekkel és szellemhatásokkal való ez antropomorfisztikus felruházása a leglényegesebb (pszichikai) előföltétele minden mágikus műveletnek s így, hogy eredetének (pszichogenezisének) a kikutatása kiindulópontul kell hogy szolgáljon minden a mágiára vonatkozó lélektani vizsgálódásnál. A szóban forgó pszichikai folyamat lényegét akkor érthetjük meg legjobban, ha Freudnak mindinkább szélesbedő körű alkalmazásokat megengedő pszichoanalitikai kutatásaira támaszkodunk. Freud eredményeit ismertettem már a „nagy emberek” irodalmát összefoglaló tanulmányomban;** legyen szabad most csak tanának két kardinális tételére emlékeztetnem: először az öntudatlan lelki folyamatok és motívumok nagy fontosságára s másodszor a szexualitásnak döntő szerepére minden pszichikai történésben. Hogy már most e tételek segélyével a mágiánál szereplő fontos lelkifolyamatot megmagyarázhassuk, vizsgáljuk meg Freud nyomán egy analóg folyamatnak, a babonás hit keletkezésének pszichikai mechanizmusát.*** Az összehasonlítás annál biztatóbbnak látszik, ha tekintetbe vesszük, hogy mágia és babona állandó kölcsönviszonyban voltak egymással minden időben. Gondoljunk a következő példára: Egy „babonás” ember látszólag minden ok nélkül megbotlik a küszöbön; ez szerencsétlenséget, rosszat jelent, gondolja magában. Miféle folyamat ment végbe ennek az egyénnek a pszichéjében? Az elbotlás nem történt ok nélkül, mert mint Freud meggyőzően kimutatja, az ilyen látszólag „véletlen” botlások tudattalan gondolatsorok egymással való küzködésének eredményei és kifejeződései. Az illető ezt az okot épen öntudatlan voltánál fogva nem ismeri, viszont öntudatlanul érzi, hogy elbotlása ok nélkül nem történhetett. Ezt a konfliktust pedig úgy oldja meg, hogy az okot — az önönmagában lévő „rosszat” — a külvilágnak tulajdonítja, abba helyezi, vetíti ki (projiciálja): abban keres egy megtörtént vagy várható rosszat, esetleg — a projekció szuperlatívusza gyanánt — az elbotlás okául tekintett gonosz szelle* A szellem szót nem vagy csak kis mértékben kell a spiritiszták tanainak értelmében venni. ** V. ö. Huszadik Század, 1911. február. ***V. ö. Freud: Zur Psychopathologie des Alltagslebens, 3. Aufl. 1910. Wien-Leipzig. Magával a mágia kérdésével is foglalkozik egy pszichoanalitikus: Herbert Silberer Magie und Anderes c. dolgozatában, melynek eredményeit eddig csak egy nagyon rövid referátum alapján használhattam fel. L. Zentralblatt für Psychoanalyse, I. Jahrg., Heft 5/6. p. 272.
444
Hárnik: A mágiáról és mágikus kísérletekről
meket. A projekciónak itt körülírt fogalma egy univerzális jellegű pszichikai folyamatot fed, melynek közös forrásból fakadó megnyilvánulásai a babona, a mágikus hit, a mítoszok, a vallás. Ez a közös forrás az öntudatlan képzetkomplexumok, indulattelt képzettartalmak, vágyak és félelmek tömege. Idézett dolgozatomban röviden kifejtettem, hogy ezek a képzetkomplexumok öntudatlanokká azért lettek, mert a tudatra nézve tűrhetetlenek voltak közvetlen szexuális tartalmuk, vagy a szexualitással való összefüggésük miatt általában. Arra is rámutattam ugyanott, miként nyilvánulnak e cenzúrált képzettartalmak az álmokban és a mítoszokban és említettem a mitológiai projekció tényét, vagyis azt, hogy e komplexumok az öntudatlanból a külvilágra kivetített alakban térnek vissza a tudatba. Ezt az teszi lehetségessé, hogy a képzetkomplexumok tartalma nem eredeti, hanem átszellemített (szublimált) formában, a tudat számára közvetlenül érthetetlen szimbólumok alakjában jelenik meg a mítoszban. Ugyanígy van ez a mágikus hitnél. A mágiával foglalkozó egyén öntudatlan komplexumainak tartalmát szimbolikus formában (szellemek: szilfek, ördögök, stb. alakjában) a külvilágra projiciálja, akár fantáziájában, akár valóban átélt (patologikus) hallucinációkban. Ezután igyekszik őket, most már mini titkos természeti erőket, kiismerni és a saját törekvéseinek szolgálatára állítani. A projekció útján lesznek tehát a mágiánál is a belső történés formái és okai — szimbolizált alakban — észlelt vagy várt, vagy remélt külső történések okaivá. Hogy az itt vázolt folyamat tényleg univerzális jellegű s hogy a szóban forgó lelki tevékenységnél tényleg öntudatlan szexuális képzettartalmak jelennek meg szimbolikus formában, arról csak a pszichoanalízis irodalmának előítélet nélkül való tanulmányozásával lehet meggyőződni.* S így nem meggyőzés célzatával, hanem csak az elmondottak illusztrálására hozom fel a következő példát: Álmok analíziséből tudjuk, hogy a hold az egyéni öntudatlanban nőt jelent (többnyire az anyát), ennek a szimbóluma. Pontosan összevágnak evvel a következő néplélektani tények: 1. A holdnak mítoszokban többnyire női szerepe van. 2. A néphit és babona a holdat nőneműnek tekinti és — a babonára és mágiára tipikus felfogással — nagy befolyást tulajdonít neki a női életre (menstruáció, terhesség, szülés stb.). A babonás műveletek egész tömege szolgál még napjainkban is a hold e képességének szexuális célokra való felhasználására.** 3. Hasonlóképen nőnemű a hold a mágiában (pld. az asztrológiában) s irányítja a női nemi funkciókat.*** Nyilvánvaló már most, hogy a modern természettudományoknak a mágiából való kifejlődése úgy történt, hogy épen a mágiára specifikus elemek: az öntudatlanból a külvilágra projiciált, erős érzelmi * A legfontosabb pszichoanalitikai műveket megemlítettem idézett dolgozatomban. ** V. ö. B. P. Van der Voo: L'origine de la croyance à la métempsychose. (La Revue des Idées, 1911 április, 243—244. p.) *** V.o. Rollet: Médecins astrologues c. könyvéről szóló referátumot a La Revue des Idées 1911 márciusi számában.
Hárnik: A mágiáról és mágikus kísérletekről
445
velejáróval bíró képzettartalmak vesztek ki belőle, mint az exakt kutatáshoz nem méltó primitív, babonás elképzelések. Tényleg a tudomány fejlődése oda tendál, hogy mind kisebb és kisebb szerephez juttassa a kutatásnál az öntudatlan érzelmi elemeket, ideális végcélnak a külvilág jelenségeinek hideg objektivitással való vizsgálását tekintvén. S így mi csak betetőzzük a mágikus elképzelések sorsát, mikor a pszichoanalízis eredményeire támaszkodva helyet mutatunk nekik ott, ahonnan származtak: a tudattalan lélek indulattelt képzetkomplexumai között. II. Kitűnik az eddig mondottakból, hogy a mágiára nemcsak az ismeretlen természeti erők kikutatására való törekvés a jellemző, hanem egyúttal lelki erőknek és mechanizmusoknak egy sajátos dinamikája a mágiával foglalkozó egyénekben magukban. Ezeket a lelki folyamatokat hatásuk szerint két csoportra oszthatjuk. Az első csoportba tartoznak azok, melyek csak belső (szubjektív) változásokkal járnak; a fentebbiekben csak ezekre voltunk tekintettel. A másik csoportbasoroljuk azokat, melyek a külvilágban is idéznek elő objektíve észlelhető változásokat; ezekkel, mint tudományosan még eddig nem bizonyított tényezőkkel nem foglalkoztunk. Mindkét csoporthoz tartozó jelenségekről számol be Staudenmaier Ostwald filozófiai folyóiratának egy cikkében, melyben mint előzetes közlésben, tíz éven keresztül folytatott „fáradságos és nem ritkán életveszélyes” kísérleteinek eredményeit ismerteti.* Ε dolgozat referálásában a téma kényes voltára való tekintettel, lehetőleg pontosan igyekszem követni a szerző gondolatmenetét és minél többet az ő saját szavaival elmondani. a) A tudatos Én mágiája Ha pld. egy gyertyalángot veszünk szemügyre, bennünk egy megfelelő érzet keletkezik, miután az idegingerület a szem recehártyájáról az agykéregbe jutott. Előidézhetjük azonban — megfelelő pszichikai diszpozíció mellett és hosszas gyakorlással — a gyertyaláng képét, anélkül, hogy objektív inger érné látószervünket, pusztán intenzív elképzeléssel: hallucináljuk a gyertyaláng képét. Hasonlóképen begyakorolhatunk hallási hallucinációkat egyszerű hangoktól kezdve egészen a legbonyolultabb muzsikáig. Végül különböző érzékszervekre vonatkozó egyszerű hallucinációk kombinációjával elképzelhetünk s minden objektív inger nélkül a legérzékibb tisztasággal észlelhetünk, pld. egy beszélő alakot, egy illatos rózsát, stb. Ε folyamatnál az idegingerület az eredeti út fordítottját teszi meg, vagyis az agykéregből indul ki a periferikus érzékszervekhez.** Az a kérdés * Staudenmaier: Versuche zur Begründung einer wissenschaftlichen Experimentalmagie. Annalen der Naturphilosophie, Bd. IX. Ε cikkben azt igéri a szerző, hogy pszichikai fejlődésének menetét egy nagyobb munkában részletesen fogja majd ismertetni. ** Staudenmaiernek ez a felvétele ellentétben áll a pszichofiziológia eddigi tanításával, mely a hallucinációkat kizárólag a magasabb centrumok
446
Hárnik: A mágiáról és mágikus kísérletekről
már most, nem lehetnek-e ezek a tisztán szubjektív hallucinációk valamilyen módon objektíven is észlelhető realitássá. Vagyis, hogy nem közölhetne-e a szem recehártyájának ingerülete a körülvevő éterrel rezgéseket, melyeket egy más egyén a hallucinált gyertyaláng fénye gyanánt észlelhetne? Vagy nem hozhatná-e a hallási érzékszerv felé haladó idegingerület a dobhártyát rezgésbe, amely rezgés, a környező levegővel közöltetvén, a hallucinált hangok gyanánt volna észlelhető.* Elvben ez lehetséges, de az így kivetített képek és hangok nyilván nagyon kis intenzitásúak ahhoz, hogy más egyének által észlelhetők legyenek. Hogy nem-e lehetne igen érzékeny fizikai eszközökkel regisztrálni őket (pld. a hallucinált képet fotográfiai lemezre) ebben az irányban most folytat kísérleteket. Van mód a hallucinált képzetek intenzitásának erősítésére s ez a megfeszített figyelemmel járó erőltetett testtartásnak a kihasználása. Ilyenkor az izmok munkájából felszabadult energia, ahelyett, hogy hővé alakulna át, a megfelelő idegterületekre áramolva, azoknak ingerületét fokozza.** Így be lehet gyakorolni intenzív optikai hallucinációkat, ha egy tárgyra nézvén, egy ideig szemünket behunyjuk s erősen igyekszünk azt elképzelni. Többször ismételve ezt a kísérletet, végre sikerül csukott szemmel tisztán látni az illető tárgy hallucinációját, miközben testünk magától erőltetett és megerőltető helyzetbe jutott. Ugyanígy lehet távolbaérzést megtanulni és távolhatásokat előidézni a spiritisztikus írás módja szerint: egy papírra helyezett finom ceruzát mind gyengédebben tartva s végül már csak az ujj hegyéből kiáramló energia segélyével kormányozva. „Kitűnő eszköz gyengébb távolhatások begyakorolására és ellenőrzésére érzékeny mérleg alkalmazása, mely a miligramm törtrészeit még mutatja. Elébe ülünk, figyelmünket az egyik csészére irányítjuk s igyekszünk gondolatban a jobbkezünkkel, tehát egy képzelt kézzel (esetleg egész általánosságban anélkül is) érezni és lenyomni.” (336. p.) b) Az öntudatlan mágiája Kísérletei kezdetén Staudenmaier olyan gyorsan haladt, hogy azt remélte: nemsokára mindenkinek demonstrálhatja mágikus képességeit. Azonban sajátos nehézségek felmerülése megzavarta őt a tervszerű kísérletezésben s lassanként ennek abbahagyására kényszerítette. „Ha, hogy szándékolt távolbahatásoknak exakt mértékét kapjam, izgalmára vezeti vissza. Őneki azonban szüksége van rá további állításainak magyarázatánál. * Staudenmaier ez utóbbi dolgot a telefon példájával igyekszik érzékeltetni, amelynél szintén először rezgéseket közlünk egy lemezzel és így villamos áramot indukálunk egy tekercsben, melyből aztán az áram egy másik lemezhez tartozó tekercsbe megy, hogy amazt rezgésbe hozza. ** Itt figyelmeztet a szerző arra, hogy az előző korok minden mágikusánál milyen nagy szerepet játszottak a különféle (többnyire igen kellemetlen) megerőltető testi procedúrák.
Hárnik: A mágiáról és mágikus kísérletekről
447
egy nagyon érzékeny mérleg elé ültem és távolbanyomás által az egyik csésze sülyedését s evvel a mérleg nyelvének megfelelő kilengését igyekeztem előidézni, az gyakran nem abban az irányban mozgott, amelyben akartam, hanem egész világosan az ellenkező felé s ebben a helyzetben maradt hosszabb ideig. Mikor aztán annál inkább erőlködtem s végül persze bosszankodtam, mind világosabban merült fel a mérleg nyelvén egy hosszú orrú gúnyalak (Spottfigur) hallucinációja, mely látszólag csufondárosan vigyorgott rám. Egyébként is, minél inkább túlerőltettem magam és idegesebb lettem, abban a mértékben léptek fel félre nem érthetően ellenséges demonstrációk. Néha pld. ütés érte az ablakot, a szobában lévő tárgyakat, csattanás hallatszott, stb. . . „ De nem hiányoztak a barátságos vagy közömbös demonstrációk sem. „Különösen érdekes a következő eset: Midőn egyszer egy előttem fekvő durva szemcséjű anyagot szemléltem, ez legnagyobb meglepetésemre hirtelen elkezdett apró részecskékre töredezni, amennyiben egyik szem a másik után robbant szét látszólag valami belső erő hatása alatt, úgy hogy a keletkezett részecskék néhány deciméter távolságra ugrottak.” Ezt a tüneményt egy ismerősének is sikerült demonstrálnia (akinek a nevét nem adja meg). „Az illető anyaggal előbb és később is gyakran dolgoztam,* de sohasem mutatott különben ilyen viselkedést, úgy hogy az önmagától való szétmállás kizártnak tekinthető.” (338. p.) Így ment ez évekig; az akaratlan hallucinációk mindinkább szaporodtak, komplikálódtak és kombinálódtak. „Végül valóságos perszonifikációk keletkeztek, amennyiben pld. a fontosabb látási képek a megfelelő hallási képzetekkel törvényszerűen összekapcsolódtak, úgy hogy a felmerülő optikai képek beszélni kezdtek, nekem tanácsokat osztogattak, nemkülönben hallható és látható távolhatásokat idéztek elő. Jellegzetes és általános hibájuk e perszonifikációknak, hogy valóban annak tartják magukat, amit csak ábrázolnak vagy utánoznak. Már régóta igyekszem néhányat közülök tovább kialakítani.” (339. p.) Ezek a perszonifikációk pszichológiai szempontból igen érdekesek. Pl. az egyik közülök a „felség”: fejedelmi dolgok iránt érdeklődik, az előkelő életet szereti, a gyermekeket lenézi. A másik fontos perszonifikáció a „gyermek”: épen ellentéte az előbbinek. Miközben ezeket sikertelenül igyekezett kiegyeztetni, más, ellenséges, gonosz és ördögi perszonifikációk is léptek fel — teljesen akarata ellenére -— melyek felett uralkodni igen nagy megerőltetésbe került. De sohasem nyerhetett valamely perszonifikáció hatalmat felette, mert személyiségének ez a hasadása nem elmebetegségnek a következménye, hanem az éveken keresztül tartó gyakorlás eredménye volt. A továbbiakban kifejti szerző, hogy e perszonifikációkat öntudatlan lelki folyamatok eredményének tartja s hogy ezen az alapon magyarázza a spiritiszták „szellemeit” is. A spiritiszták tévedése abban rejlik, hogy nem tudják gonosz és rosszakaratú „szellemek” létezését más alapon elképzelni, amit pedig eléggé bizonyítnak Staudenmaier perszonifikációi. Úgy hogy pld. a * A szerző a kémia tanára.
448
Fülöp: Megoldható-e a materializmus és vitalizmus ellentéte?
spiritisztikus írás abban különböznék a fentebb leírt mágikustól, hogy a spiritisztikus írásnál nem a tudatos erőmegfeszítés, hanem az öntudatlan perszonifikációk irányítják az irónt. Végül azt hangoztatja, hogy a rendszeres mágikus kísérletezésnek, az öntudatlan lelki folyamatok s az okkult tünemények tanulmányozásának a mágiát a többi tudományok sorába kell emelnie. *** A magunk részéről e kísérletekre vonatkozólag a következőket mondhatjuk. Ami a leírt mágikus kísérletek folytán létrejött külső változásokat illeti, ehhez a kérdéshez egyelőre alig szólhatunk hozzá: be kell várnunk az igért részletes publikációt s az esetleges ellenőrző kísérleteket.* Ellenben, a mi a dolognak már most megfogható oldalát, nevezetesen a mágikusban végbemenő belső lelki folyamatokat illeti, ebben a tekintetben Staudenmaier csaknem eltalálja az igazságot: az ő perszonifikációi ugyanis nem egyebek, mint öntudatlan képzettartalmak szimbolikus megjelenései s láttuk bevezetésünkben, hogy e szimbólumoknak a külvilágra való projiciálása képezi a mágikus szellemhit lényegét és minden mágikus művelet előfeltételét.
Fülöp Zsigmond: Megoldható-e a materializmus és vitalizmus ellentéte?
A
tizenkilencedik és a megelőző századok természettudományi kutatása túlnyomólag leíró jellegű volt. Darwin fellépése a múlt század közepén jelzi a hatást, ahonnan kezdve az érdeklődés — főleg a nagyközönség részéről — a végső, természetfilozófiai problémák felé fordult. Félszázad óta tart az intenzív harc a címben jelzett probléma körül. Most legújabban Ritter amerikai tanár foglalkozott a kérdéssel** s az alábbiakban az ő gondolatait akarjuk megismertetni. Materializmuson érti azt a felfogást, hogy „az életjelenségek teljesen megmagyarázhatók azzal, hogy visszavezetjük őket az élő lényeket alkotó elemekre”. Hozzáteszi, hogy az újabban használatos „mechanizmus” elnevezés teljesen azonos a materializmus fogalmával. Pedig ez nyilvánvaló tévedés. Mert az eddigi szó- és fogalomhasználat szerint materializmus (anyagelvűség) azt a filozófiai felfogást jelölte meg, mely a világ, a lét primär alapjának az anyagot tartja s az erőt csak az anyag tulajdonságának, megnyilvánulási formájának, A mechanisztikus felfogás ettől a kérdéstől teljesen függetlenül azt tanítja, hogy az élet összes jelenségei egyszerű ismert természeti erőkre és törvényekre vezethetők vissza, azok megmagyarázásánál semmiféle természetfölötti ismeretlen erőkhöz nem kell folyamodnunk. * Személyes impresszióm az olvasottakból az, hogy jórésze az objektív gyanánt leírt változásoknak (így pld. a fentebb említett ütések és csattanások) szintén csak hallucinációk voltak. ** Ritter: The controversy between materialism and vitalism: can it be ended? Science, March 24, 1911.
Fülöp: Megoldható-e a materializmus és vitalizmus ellentéte?
449
Ritternek e tévedését helyreigazítván, hangsúlyozzuk, hogy a továbbiakban materializmus helyett mindig mechanizmus értendő, hiszen tulajdonképen csak az lehet ellentétben a vitalizmussal. A vitalizmus szerinte az a tanítás, hogy a szerves jelenségek nem magyarázhatók meg teljesen azzal, hogy visszavezetjük őket az élő lényeket alkotó anyagi elemekre, hanem, hogy van valami, külső vagy belső, nem egészen a természet rendjéhez tartozó dolog az élő lényekben. Ez a meghatározás azt akarja mondani, hogy valami egészen új dolog került a világba akkor, mikor az élő lények keletkeztek; valami különleges erő, elv, tényező: szóval akármi, ami azonban nem anyagi természetű. Továbbá ez a valami ősi, elemi, magánvaló természetű. Nem egészen az egyéni élet maga, inkább az életnek valami ezen kívül álló, formáló, támogató végső mozgatója. Ε meghatározásokkal a fogalmakat tisztázván, azt mondja Ritter, hogy a köztük lévő ellentét csak akkor fog megszűnni, ha nem tekintjük egyiket se abszolút, mindeneket kielégítő igazságnak, hanem csak mérföldjelző köveknek a haladás útján. Ezt a látszólagos kiegyeztető frázist meglepően érdekes históriai beállítással indokolja meg Ritter: a materializmus oldalági leszármazottja bizonyos őseink mágikus felfogásának, akik — bár nyersebb formában — nem kevésbbé vágyódtak a természetet megérteni. Ép így a vitalizmus más elődeink animizmusából eredt; valószínűleg későbbi eredetű és kevésbbé nyers, de nem kevésbbé komoly törekvés a megértésre. Ritter maga koncedálja, hogy a materializmus és vitalizmus eredetének ilyen beállítása, e két irány mai biológus-követőinek a mágikusokkal és okkultistákkal való kapcsolatba hozatala, annyira furcsának és nevetségesnek tűnik fel első pillanatra, hogy talán még megfontolásra se tartják érdemesnek a gondolatot. De felteszi a kérdést: evolucionisták vagyunk-e hát vagy nem? Honnan eredt a mi mai tudásunk? Néhány ezer év előtt nemcsak kevés ismerete volt az embernek a világról, de az se volt tudományos a mai értelemben, sem a megfigyelés és gondolkodás módszerében. Égi adományként kaptuk-e a tudásvágyunkat, vagy lassú fejlődés útján jött-e létre, ezer és ezer évnek számtalan benyomásából és hatásaiból? Ε kérdésre mindenkinek az ajkán lebeg az elméleti felelet: minden képességünk az evolúció terméke. Gyakorlatilag azonban úgy kezeljük a tudományunkat, mint azok az elődeink, akik azt hitték, hogy képességeiket közvetlenül az égből kapták. S ezzel kapcsolatban föltehetünk egy másik kérdést: Hova lett mindaz a miszticizmus, fetisizmus, mágia, animizmus stb., mely annyira jellemző minden civilizálatlan fajra és osztályra? Az evolúció törvényeinek és folyásának mai világánál föltehetjük-e észszerűen, hogy azok a lelki tulajdonságok, melyek elődeinket oly sok nemzedéken át misztikus hajlandóságúakká tették, a mai civilizált népekben semmi nyomot nem hagytak volna, kivéve néhány hivatásos médiumot, szellemidézőt stb.? Ritter természetesen tagadólag felel a kérdésre. Ragaszkodik ahhoz, hogy a miszticizmusra való hajlandóság mindenkiben megvan, mint öröklött ösztön, tekintet nélkül a szellemi fejlődésnek, a kultúrának általa elért fokára. Mondanunk sem kell, hogy a mi álláspontunk az ellenkező:
450
Fülöp: Megoldható-e a materializmus és vitalizmus ellentéte?
tisztán a tudatlanság vagy a nem kellőképen megalapozott s főleg a nem természettudományos műveltség az oka a miszticizmusra való hajlandóságnak. Ε hajlandóságnak tulajdonítja Ritter az „élet magjának”, lényegének kutatását, mely a biológiai laboratóriumokból már eljutott a nagy közönséghez s szerinte nem kevésbbé misztikus törekvés, mint a bölcsek kövének keresése; az életet meghosszabbító, örök ifjúságot biztosító elixírnek a keresését; a biológusoknak a szerves természet kevéssé ismert területein végzett intenzív vizsgálódását s még intenzívebb spekulálását, ama titkos vagy bevallott céllal, hátha megtalálnák azt a rejtett kulcsot, mellyel fel lehetne tárni a szerves világnak minden vagy csaknem minden misztériumát. Tehát: „az emberi léleknek rendkívüli hajlandósága a világ természetfölötti és misztikus értelmezésére, mely a primitív népeknél mint fetisizmus, animizmus és mágia, a mi fizikai tudományunkban, de főleg a biológiánkban, mint materializmus és vitalizmus érvényesül”. Ez a széleskörű általánosítás szűkebb lényegében megint a következő tételekhez vezet: Materializmus a mágiával együtt nem más, mint a) föltételezése bizonyos anyagi testek létezésének, hogy bizonyos megfigyelhető jelenségeket megmagyarázzunk, még ha a valóságban ilyen testek nem léteznének is, vagy ha létezésük kísérletileg sohasem lesz bizonyítható; másrészről b) föltételezése annak, hogy bizonyos testek olyan tulajdonságokkal bírnak, melyek alkalmasak bizonyos jelenségek megmagyarázására, még ha e tulajdonságok nem léteznének is a valóságban, vagy legalább közvetlenül sohasem volnának megfigyelhetők. A vitalizmus pedig az animizmussal együtt nem más, mint föltételezése nem-anyagi, lényegükben testen-kívüli erőknek vagy princípiumoknak, bizonyos jelenségek megmagyarázására, még ha ilyen erők vagy princípiumok létezése nem volna is bizonyítható. Mikor így a szofisztikus gondolkodó s a gyámoltalan vadember egyformán felismerik a világegyetem misztériumát, a megfejtési kísérletük is hasonló lesz. Ebben áll a Ritter kétségtelenül érdekes gondolatmenete. Csak egy baj van, hogy a címben feltett kérdésre nem kapunk kielégítő választ. S nem is kaphatunk már csak azért sem, mert a materializmus és vitalizmus szembeállítása erőszakolt. Jeleztük, hogy ő a materializmust és mechanizmust azonosnak veszi, pedig a két elnevezés egészen más fogalmakat jelent s így természetes, hogy a szavak zavaros használata a fogalmakban is konfúziót teremtvén, egészséges és világos megoldás lehetetlen.
Szemlék és jegyzetek Braun Róbert: „Kormányzóságom történeté”-nek védelme A fordítottam kis munka, Kormányzóságom története, e szemle múlt számában Vj. úr részéről oly bírálatban részesült, mely lényegtelen dolgokra nézve kedvező, a lényegben azonban, amin a dolog megfordul, kedvezőtlen. A szerzők helyett hadd legyen nekem szabad válaszolnom Vj. úr ellenvetéseire Annál bátrabban tehetem ezt, mert nemcsak teljes szolidaritást vallok e kis munkával, de mert jól tudom, hogy a szerzők, mint single taxer-ek, csak azt válaszolhatnák, amit én. Mindenekelőtt elhárítom a kritikának azt a részét, mely Oppenheimerre vonatkozik, akit a bíráló többször említ George-sal együtt. Oppenheimer műveit nem ismerem eléggé, de abból, amit tudok róluk, azt kell hinnem, hogy úgy elméletben, mint gyakorlati javaslataiban lényegesen eltér Georgetól. Már maga ez az egy kalap alá vevés is mutatja, hogy a bíráló nem vizsgálta a köteles gondossággal a megkritizált elméletet. Annyi legalább is világos, hogy George gondolatmenetét sem ismeri, sőt e kis könyvét sem. Másként lehetetlenség volna, hogy oly gondolatokat tulajdonítson Georgenak, amilyenekre legtávolabbi célzást sem tesz és amilyenek e kis könyvből sem olvashatók ki. A bíráló fölveti ugyanis azt a kérdést, hogy „mit csináljon a magántulajdonon és magántermelésen alapuló vagy George-féle társadalomban az az ipari munkás, aki novemberben, valamely termelési ágban beállott túltermelés folytán, munka nélkül marad? Mit használ neki, hogy messze az ország határán vagy a civilizált világ határán van szabad föld, amelyet ő művelés alá vehet? Abból, ami azon a jövő nyáron teremni fog, ő télen nem élhet meg!” Nehezen tudna a bíráló számot adni arról, hogy ugyan hol olvasta e könyvben vagy George bármely munkájában azt, amiből legtávolabbról is azt lehetne következtetni, hogy az emberek a jövőben nagyobb számban lesznek földművesek, mint ma. Mi sem állt Georgetól (és e kis könyvtől) távolabb, mint egy csupa farmerekből álló társadalom ideálja.
452
Braun: „Kormányzóságom történeté” -nek védelme
Itt a bíráló talán Oppenheimerrel téveszti össze Georgeot, ha ugyan nem egy másféle hibát követ el, t. i. azt, hogy amikor földről van szó, kizárólag vagy elsősorban mezőgazdaságra gondol. Azonban miért kellene egy munkanélkülinek szükségképen földművelőnek lenni? Odamegy majd termelni, ahol munkája a legeredményesebb lesz. Olyan föld pedig, ha majd a teljes földjáradéki adót kell fizetni, lesz bőven, még pedig nem „messze az ország határán vagy a civilizált világ határán”, hanem itt a legközvetlenebb közelünkben, pl. Budapesten. Vagy azt képzeli a bíráló, hogy ha a Károlyiak belvárosi kertjük után, melyért ma tíz millió korona vételárt kérnek,* évente 400—500.000 korona adót fizetnének, továbbra is képesek lennének egy világváros közepén magánparkot tartani? Vajon a telekspekulánsok, akik a lakásdrágaság fő okozói, akarnának és tudnának-e oly adót fizetni, mely üres vagy csak részben kihasznált telkük évi földjáradékának felel meg? Ε föld mind fölszabadulna, mert hisz az adót csak az fizetheti, aki kihasználja a földet. Ez pedig több munkaalkalmat jelent. Mihelyt van munkaalkalom és termelésre való kilátás, tőke azonnal akad. Sőt a tőke helyzete egy csapással megváltozik, mert nem heverhet többé parlagon, futnia kell befektetés után. A valódi tőke (gépek, eszközök stb.) nem várhatnak nagyon sokáig, mert romlanak és értékben egyre csökkennek. Hogy a földmonopólium nélkül mily gyönge a tőke, eléggé igazolja a bírált könyvnek az a passzusa, ahol a tőkések azzal fenyegetőznek, hogy kiéheztetik a munkásokat: „Ha összes gépeinket kivonjuk használatból, meggondolta-e, hogy ennek mik lennének a következményei? Nem, erre nem igen gondoltam; de mégis el tudom képzelni, hogy mi következnék. Amerika, Német-, Francia- és más országok alighanem örömmel hallanák, hogy van egy harminc millión fölüli lakosságú ország, mely mindenféle fölszerelés híján van és elárasztanák piacunkat a különféle egymással versengő nemzetek. Meggondolták-e önök, hogy ennek mi hatása volna az önök ócska ásói és ekéi árára? De mivel akarja megvenni ezeket a dolgokat, ha elvisszük tőkénket? Gabonával, gyapjúval, vassal, kőszénnel és mindenféle más termékekkel, melyektől ön és társai meg szoktak volt fosztani bennünket. Arról fecsegni, hogy harmincötmillió ember a föld egyik leggazdagabb országában mivel fog vásárolni! Uram, ön bizonyára Oxfordban vagy Cambridgeben tanult közgazdaságtant, különben lehetetlenség volna, hogy ilyen ostobaságokat kérdezzen.” Semmi ok sincs annak föltevésére, hogy az egyes tőkés másként gondolkoznék hasonló esetben, mint a fönti beszélgetés szerint Amerika, Német- és Franciaország. A bíráló azonban maga is megcáfolja vagy legalább is nagyon meggyöngíti a saját ellenvetéseit. Szerinte t. i. egy single taxer társadalomban munkabérminimumot a szabad földön gazdálkodó paraszt szabja meg, azonban az „ilyen társadalomban minden ipari munkásnak * Londonban az adóhivatal pontosan följegyezné e számot és az adókivetésnél döntő bizonyítékul használná az értékmegállapításnál.
Braun: „Kormányzóságom történeté”-nek védelme
453
lehet megtakarított pénze és így a munkanélküliséget könnyen kibírja! Lehet, de nem kell, hogy legyen; és így nincs kizárva, hogy egész munkáskategóriák, bárha nem hosszú ideig, nyomorogni kénytelenek.” Azonban egyáltalában nincs szükség a bíráló föltételezte megtakarított pénzre, mert ahol a föld szabad, ott munkanélküliség még kivételesen sem képzelhető el a dolgozni tudó és akaró számára. Több ízben van szó túltermelésről, mint valami veszedelemről. Túltermelés természetesen még soha a világon nem volt, legföljebb egyoldalú termelés és ez, valamint a földmonopólium által okozott termelési nehézség (t. i. a munka nem juthatott a földhöz) előidézhetett cserezavarokat, a gazdasági katasztrófákat azonban bátran tudhatjuk be a túlhajtott földspekulációnak. A mai termelést, a munkamegosztás e bámulatos és tökéletes rendszerét, mely az emberi haladás nem sejtett magaslatára juttatott bennünket, anarchiának nevezi a bíráló. Nem tudom, miféle utópisztikus mechanizmussal akarná ezt az anarchiát fölváltani. Aki azonban a gazdasági jelenségeket figyelemmel kíséri, az könnyen meggyőződhetik arról, hogy a mai társadalmi bajok javarészének oka nem a termelésben, hanem a termelt vagyon megoszlási rendjében keresendő. Rég ismert dolog, hogy az ipari termelés technikája már rég lehetővé tenné az ipari szükségletek kielégítését. A földművelésről ugyanezt Kropotkin kitűnő munkája bizonyítja, mely még nincs meg magyarul. Hogy azonban a földművelésre nézve mit jelentene a földtulajdonrendszer változása, azt eléggé bizonyítják talán az alábbi rövid jegyzetek, melyeket még a múlt évben írtam Amerikában és melyeket itt közlök változatlanul. A California University mezőgazdasági fakultásának vezetőjével, Prof. Wickson-nal a következő párbeszédet folytattam: Van-e Californiában még sok oly művelés alatt nem lévő föld, mely jelentékeny új népességet tarthatna el? — Ilyen föld nincs. Minden olyan föld, amely valamelyes értékkel bír, huszonöt év óta magántulajdon. Tudom, de úgy értem, hogy e magántulajdonban levő föld ki van-e használva? — Igen, minden föld valami módon használtatik, bár persze nem a legjobb módon. Már most föltéve, hogy törvényhozásilag vagy bármely más úton lehetővé tennők, hogy minden föld oly termelésre fordíttassék, amilyenre legalkalmasabb és hogy senki sem használhatna legelőnek szántóföldet, szántóföldnek kertiföldet stb., tisztán technikailag véve, képes volna-e California nagyobb lakosságot eltartani? Prof. Wickson elgondolkozott, aztán folytatta: — Ó, ha semmi jogi akadály nem volna, kétségkívül bő megélhetést találna egész Franciaország lakossága. Ha pl. az állam volna a földesúr* és bérbeadná a földet, kivihető volna-e ez? * Egy százszázalékos földjáradéki adó hatása e tekintetben teljesen az, mintha a föld az államé volna.
454
Braun: „Kormányzóságom történeté” -nek védelme
— Az amerikai jogi fölfogás és szokás teljesen ellenkezik az állami vagy bármiféle bérlet-formával. Mi azt akarjuk, hogy mindenki ura, tulajdonossá legyen annak a földnek, melyet megművel. — Technikailag lehetséges volna-e az, hogy 200 család, mely összesen 1000 személyből áll, 1000 acre (mintegy 700 kat. hold) földön megéljen, amint Kropotkin mondja ? — Egy család öt acre-en? Attól függ, hogy milyen a megélhetés. Persze játszóterekről, színházról stb. le kellene mondani. — Kropotkin nem úgy érti, hogy mindenkinek külön legyen öt acre-je, hanem hogy az egész község fölosztaná az 1000 acre-t szántóföldre, házhelyekre stb, és kimutatja, hogy fejenként több gabona, hús vetemény, gyümölcs stb. jutna egy emberre, mint ma bármelyik országban, amellett pedig bőven jutna hely középületekre, játszóterekre stb.-re. Technikailag lehetséges volna-e ez? — Ó, így persze másként áll a dolog. Semmiféle ok sincs, hogy ezt lehetetlennek mondjuk technikailag. Azonban ez minden angolszász jogi felfogással ellenkeznék. Ehhez hasonló beszélgetést folytattam mintegy 4—5 egyetem mezőgazdasági szakembereivel. Mindegyik lehetőnek tartotta a Kropotkin-féle tervezetet technikailag, de meglepő egybehangzással vitatták a jogi lehetőséget vagy helyességet. Miután azonban a kérdezettek csak mezőgazdaság-technikai szakértők, nem pedig jogiak, világos, hogy jogi véleményük nem tarthat több figyelemre igényt, mint bármely laikusé. Ε beszélgetések eloszlatták minden kételyemet Kropotkin megbízhatósága iránt. Az ipari termelésnél természetesen még világosabb, hogy a földtulajdonrendszer változása óriási változást okozna a vagyon megoszlásában és termelésében. Az ú. n. ipari tőke tulajdonképen igen kis részében valóságos tőke, hanem hatalma rendszerint földtulajdonon vagy ennek burkolt formáján és monopóliumon alapul, mely a magán földtulajdonnal együtt buknék el. Ezt úgy hiszem, a megbírált kis munka nagyon világosan bizonyítja. De minthogy annak példái Angliában vannak, keressünk közelebbi példákat. Nézzük meg pl. a Nicholson gépgyár részvénytársaságot. Azért választom ezt, mert ennek mérlege külön tünteti ki a föld- és telekértéket, nem pedig együttesen „ingatlan” címén, mint a legtöbb más részvénytársasági mérleg. Íme, az 1910 dec. 31-iki mérleg aktív oldala: Korona Föld (7400 öl2) Gy árépület Gyárberendezés Pénztár* Adósok Váltó Óvadék* Értékpapír Ny ersany ag készlet Árúkészlet* Előre fizetett biztosítási díjtétel*
256.831 311.781 845.964 129.600 3,940.882 443.446 358.270 1.947 520.654 627.325 11.017
7,447.707
Braun: „Kormányzóságom történeté”-nek védelme
445
A ritkított tételek (összesen 1,678.399 korona) jelzik a termeléshez tényleg szükséges tőkét, a *-gal jelzettek szintén vagyont — t. i. tőkét vagy javakat — képviselnek, noha a pénz csak amennyiben fémértéke van, azonban az egész „tőké”-ből legalább Κ 4,643.106 sem nem tőke, sem nem javak, hanem egyszerűen jogosítványok arra, hogy a részvényesek bizonyos egyénektől javakat követeljenek. Ha e követelések megsemmisülnének, vagyon (t. i. tőke vagy javak) nem semmisülne meg, mert amennyit a részvénytársaság veszítene, ugyanannyit nyerne más valaki. Szándékosan vettem olyféle „tőkét”, mely legkevésbbé bizonyít mellettem. Még sok mindent említhettem volna meg: pl. hogy a valódi tőkéhez szükséges nyersanyag ára ma monopolisztikus jellegű stb., de még így magyarázat nélkül is, úgy vélem, hogy a tőke hatalmának legendája a legkedvezőtlenebb esetben is redukálva van. Akit azonban az igazi áltőke érdekel, tanulmányozza át szakértő segítségével pl. a budapesti közúti társaságok mérlegeit, sohasem felejtve el, hogy egy oly társaságnak, melynél a köz általi megváltás állandó lehetőség, már ebből az egyetlen okból is elsőrendű érdek, hogy a befektetések értékét lehetőleg nagyítsa. Ha azonban e mérlegek labirintusaiban el lehetne igazodni és meg lehetne állapítani, hogy mennyi a valósággal befektetett tőke, t. i. oly javak, amelyek továbbtermelésre szolgálnak, kitűnnék, hogy az, amit a tőke hatalmának neveznek, igazában véve nem egyéb, mint különféle jogi formában kifejezett privilégiumok az adószedésre. Ε privilégiumok megszűnte megszüntetné a tőke hatalmát is. Ha pl. ma Amerikában bárkinek joga volna vasat bányászni ott, ahol ma van vas, de nem bányásszák, vagy petróleumkutat fúrni ott, ahol van petróleum, de nem szivattyúzzák, holnap vége volna Carnegie és Rockefeller hatalmának. Ez pedig megtörténnék, ha a bányák vagy petróleummezők után teljes földjáradékot kellene fizetni. A trösztök nem szűnnének meg, mert hisz kétségtelen, hogy a koncentráció olcsóbbá teszi a termelést és ez természetesen kívánatos, azonban megszűnnék a trösztök hatalma, t. i. az, hogy a trösztök többet követelhessenek szolgálatukért, mint amennyit nyújtanak. A verseny, mely ma nincs, a földjáradéki adó által szabaddá válnék és lehetetlenné tenné a monopóliumot. Érthető tehát ezen az alapon, hogy a georgeisták szerint nem a korlátlan szabad verseny a baj, hanem ellenkezőleg az, hogy a verseny nem szabad és nem korlátlan. Ne gondoljuk azt, mintha ezek a tények a gyakorlati emberek előtt rejtve volnának. Hogy mily kitűnően értik az egész ügy állását, annak bizonyítékául fordításban közlöm a Saturday Evening Post című lap egy cikkét. Ε lap, mely másfél millió példányban jelenik meg, leginkább a magyar Tolnai Vilaglapjá-hoz hasonló: nincs politikai célja, hanem olcsó pénzért ad nagy tömegeknek szórakozást és hasznos ismereteket. Ε cikk szerzőjének, mint az olvasó maga is megítélheti, eszeágában sincs a mai társadalmi rendet bírálgatni, sőt valószínűleg nem is sejti, hogy amit ír, csaknem elméleti közgazdaságtan. George maga is csak szebben írhatta volna meg, de nem világosabban azt, amit a cikkíró az amerikai üzleti stílus jellegzetes világosságával így mond el:
456
Braun: „Kormányzóság-om történeté”-nek védelme
Az ingatlanvásárlás szabályai Az első dolog, melyet a sikeres ingatlanüzletnél meg kell tanulni: különbséget tenni föld és épület közt és világosan megérteni, hogy fő jellemvonásaikban tökéletes ellentétei egymásnak. A föld értékében nőhet vagy nem nőhet, azonban az épület mindig veszít értékében elkészülésének pillanatától fogva és a földérték bármily növekvését vagy növelését mindig bizonyos fokig ellensúlyozza a befektetések értékcsökkenése. Egy vásárolható cikk értéke a felé irányuló kereslettől függ. Ha a kereslet a kínálatnál jobban nő, a cikk értékesebb lesz. A föld értéke abból a használatból származik, melyre az emberek fordítják: búzatermelésre, vasúti sínek lefektetésére, gyárépítésre vagy lakásra. A népesség növekvésével a kereslet is növekszik és az e viszonyok által érintett földterületek is emelkednek értékben. Ha valamely adott földdarab ingyen volna megszerezhető és költség nélkül volna megtartható, ez volna az ideális vagyon, mivel a népesség növekvése lassan, de biztosan növelné értékét; azonban az adókból terhek származnak a tulajdonosra nézve, melyeket csak az értéknövekedésből vagy a befektetések utáni jövedelemből lehet viselni. Mit kell minden tulajdonosnak tudnia Ennélfogva a tőkeelhelyezés szempontjából a földbe való befektetés szükséges rossz vagy helyesebben szólva, gazdasági kibúvó. Bármily gondosan is tervezd e befektetéseket, elkerülhetetlenül csökkennek értékben és így bizonyos tekintetben az értéknövekvés ellensúlyozói. Azért hangsúlyozom a föld és befektetések közti különbséget mindjárt kezdetben, mert ez mindenféle ingatlanra vonatkozik, amelyet számításba vehetsz; továbbá, mert az értékcsökkenés és növekvés elveinek megértése egyaránt fontos a sikerhez. Mielőtt tovább mennénk, ismételjük tehát az ingatlan-aritmetrika alapelvét: „A föld rendszerint nő értékében, az épület mindig csökken értékében”. A sarkok* kérdése A monopólium minden a közhasználatra szükséges cikk árának emelésére lényeges dolog. Növeld a monopolisztikus jelleget és növeld a hasznot is, egyenlő vagy nagyobb mértékben. Egynémelyfajta ingatlanban a monopólium jellege a legszélsőbb mértékben van meg, miután helyzete olyan, hogy semmiféle más ingatlan sem felelhet meg tökéletesen ugyanannak a célnak. Növeld e monopolisztikus jelleget és növeled a tulajdonnak mint tőkebefektetésnek kívánatosságát is. Némely ingatlan csaknem kizáró értelemben bír e monopolisztikus elemmel pl. a Broadway és Wall-street sarka New Yorkban. Különleges céljának sokkal hatékonyabban felel meg, mint egy szomszédos telek, minélfogva azzal a hatalommal bír, hogy csaknem határtalan béreket srófol ki és csaknem határtalan értéknövelési vagy növekvési lehetőségei vannak. * Lefordíthatatlan szójáték: corner sarok és mesterséges áremelés.
Braun: „Kormányzóságom történeté”-nek védelme
457
Véleményem szerint a növekvő városok üzleti részében a saroktelkek bírnak legszembetűnőbb módon a monopólium természetes jellegével; kívánatosságban utána sorakoznak e rész egyéb telkei, aztán következnek a bérkaszárnyák és raktárhelyiségek. Amint távozik az ember a központtól, az értékcsökkenés gyors, míg végül a monopolisztikus elem teljesen eltűnik és azután oly helyre jutunk, ahol annyi föld keres vevőt, hogy egy teleknek sincs kilátása nagyobb értéknövekedésre, mint amennyi a község általános növekvésével áll arányban. Néha a központtól távoli telkek sztratégiai fekvéssel bírnak, mint folyó- vagy tengerpartok, közlekedési vonalak találkozásai, vasúti összeköttetéssel bíró ipari telkek, szép kilátású háztelkek. Ennek az országnak a népessége évente 3—5%-al szaporodik; az egész városi földérték növekvési aránya körülbelül ennek felel meg és amennyire megállapíthattam, legtöbb amerikai városunk központjában a földérték természetes növekvése a város növekvésénél legalább kétszerte nagyobb, a város szélén pedig körülbelül félakkora. Noha ezt számtalan körülmény módosítja, elfogadható hozzávetőlegesen helyes becsléséül annak, hogy mit várhatunk az ingatlantól normális időkben. * Amit azonban az amerikai cikkíró a telekspekulánsoknak ajánl, ajánljuk a többi lakosság figyelmébe. A városi telekjáradék létének alapját oly szolgáltatásoknak és körülményeknek köszönheti, amelyeket a köz teremt. A városi telekjáradék nagysága megfelel mindama szolgáltatások értékének, melyeket a városi élet nyújt: vízhasználat, csatornázás, tűzvédelem, közegészség, rendőrség, múzeumok, parkok, közúti közlekedés, gáz- és villanyvilágítás, távíró, telefon, utak, hidak, iskolák, mindenféle középületek. Minél jobbak ezek, már pedig ezek jósága a kormányzás fejlettségétől, valamint a népesség számától és szorgalmától függ, annál nagyobb a földjáradék. A földjáradék joggal nevezhető természetes adónak ezen előnyök használatáért, melynek fizetése nemcsak méltányos, mert hiszen ellenértéke bizonyos élvezett előnyöknek, hanem oly adó is, mely szükségképen fizetendő. Fizetjük most is, azonban nem a köznek, hanem magánembereknek, a földtulajdonosoknak. Ha egy szegény rongyos ember egy jó tükörbe néz, onnan egy ép oly szegény, rongyos ember néz vele szembe; ha azonban tiszta ruhát ölt és ékszerekkel díszíti föl magát, a tükör ilyen embert fog mutatni. Egy tükör sem mutatja azonban hűbben a szemlélő képét, mint amilyen hűen mutatkoznak a közintézmények létesítette előnyök a földjáradék emelkedésében. Elképzelhetetlen bármily közkiadás, aminek hatása ne volna a földjáradék emelkedése. Bármily jobb utcakövezés, fásítás, iskola, kórház létesítése a legszükségszerűbb pontossággal emeli a földjáradékot. A vásárcsarnok közelében valamivel olcsóbbak az élelmiszerek, tehát valamivel drágábbak a lakások. A tisztviselők lakbérét emelik, tehát emelkedik a földjáradék. Sőt: az utcát kövezni fogják, tehát már emelkedik a földérték. Nincs
458
Braun: „Kormányzóság-om történeté”-nek védelme
érzékenyebb mutatója a gazdasági haladásnak a földjáradéknál: minden változást pontosan jelez.* Nagyon igaz az, amit Vj. úr mond, hogy „George is, Oppenheiner is azzal érvelnek a kommunizmus ellen, hogy általa megszűnik az egyéni szorgalom jutalma; az emberek csak akkor dolgoznak szorgalmasan, ha saját egyéni munkájuk az övék. Másfelől mindketten a termelés anarchiája ellen a szövetkezeti termelés által óhajtanának védekezni. Úgy tetszik, egyik sem látja, hogy ez a két dolog ellentmond egymásnak. Mert ha az emberek több század vagy ezred magukkal szövetkezetekben dolgoznak, úgy minden ember szorgalma gyümölcsének csak, mondjuk, egy ezredrészét kapja. De vajon lesz-e nekem kedvem csak azért szorgalmasnak lenni, mert szorgalmam gyümölcsének egy ezredrésze rám hárul? Nem fogom-e mondani: dolgozzon a többi 999, én majd lustálkodom, hisz úgyis megkapom az összes eredmény egy ezredrészét?” Azonban mindenekelőtt George sehol, soha sem mondja vagy sejtetti, hogy a mai termelést anarchikusnak tartja, valamint e kis könyv sem. A szövetkezetet pedig soha, sehol sem ajánlotta sem George, sem e kis könyv gyógyszerként. Mindössze az történik, hogy a regény hőse a szocialista azon állítására, hogy az emberek természetszerűleg hajlanak a közös termelés és kommunizmus felé, körülbelül azt feleli: ha ez csakugyan igaz, akkor kényszerítés nélkül majd maguk is meg fogják tenni. Azt ellenben, hogy: „dolgozzon a többi 999, én majd lustálkodom” stb., ne nekünk mondja a szerző, hanem saját magának és kommunista elvtársainak, akikkel együtt azt képzeli, hogy jobban lehet „a kommunizmusban a közérdek, az erkölcs és a kötelesség nevében munkára serkenteni az embereket”. Hogy miféle alapon hiszi ezt a bíráló, nem tudhatni, mert e valósággal teológikus kijelentését közelebbi magyarázat nélkül teszi. Ε tévedéseket a bíráló igen könnyen kerülhette volna el. Mindössze csak saját tanácsát kellett volna követnie: „Ép ezért nagyon ajánlható mindenkinek, hogy ezt a kis könyvet figyelmesen olvassa el”, mint ő maga mondja. Sőt még így folytatja: „megkönnyíti ezt az, hogy noha tudományos könyv, oly vonzóan, könnyedén olvasható, mint egy regény.” Ε bókot köszönettel kell nyugtatnom a társszerzők nevében és hiszem, hogy az olvasó e kis könyvben jobb és bővebb választ fog kapni Vj. úr ellenvetéseire, mint e sorokban. Sőt nehéz elnyomnom azt a gyanúmat, hogy Vj. úr ellenvetései csak azért oly gyöngyék, mert maga is mintha egészben véve meggyőzetett volna e könyv érvei által. * A földjáradéki adó adótechnikai szempontjaival behatóan fogalkozik: Fillebrown: A B C of Taxation, New-York, 1909 és Thomas G. Shearman Natural Taxation c. m.
Grete Meisel-Hess: Népesedési és erkölcsproblémák
459
Grete Meisel-Hess: Népesedési és erkölcsproblémák*
S
zeptember utolsó hetében két kongresszus volt Drezdában, mely mindennemű szakkongresszustól sok tekintetben eltért. Úgy a negyedik nemzetközi újmalthuziánizmus kongresszus, mint az első nemzetközi anyavédő és a nemi élet reformját célzó kongresszus a társadalomalakulás legfontosabb kérdéseivel foglalkozott. A komplikált és óriási nagy apparátus: a „társadalom” nem egy ága volt a diszkusszió tárgya, hanem az „ember”, mint minden kultúra hordozója, az ember mennyisége és minősége, terjeszkedési képessége, valamint létesülésének föltételei képezték a vita középpontját. És talán épen, mert ez kultúránk legnehezebb, legbajosabb problémája, melyet a nyilvánosság érthető okoknál fogva még nem igen mer tárgyalni, a közvélemény bizonyos félénkséggel háttérbe szorította ezt a két kongresszust, holott, mint látjuk, mindennemű szakkongresszust, a sörfőzők kongresszusát vagy a körömfényezőszergyárosokét (ha ilyen létezik), nagy fórum előtt és kövéren nyomtatott betűkkel tárgyalják. Mégis a szóban forgó két kongresszus ama nem igen nagy, de mégis nemzetközien képviselt sereg számára, mely e legfontosabb társadalomprobléma felett bátran gondolkodni szokott, világnézetének jelentős megszilárdulását jelentette. Mert ama hézagok, melyek egy részleteiben logikusan kiépített álláspont rendszere és a szociális egész között mutatkoznak, csak akkor tölthetők ki, ha látszólagos ellentétek megoldódnak és ott, hol eddig konfliktusokat láttunk, új szintéziseket nyerünk. Az említett két kongresszust már azért is egymástól elkülönítve kell tárgyalnunk, mert legfőbb képviselői csak csekély számban voltak mindkét táborban feltalálhatók. Az újmalthuziánizmus híveinek nagy része nem törődik az anyavédő és a nemi életet reformáló törekvésekkel és ugyanaz állítható emez egyesület tagjairól az újmalthuziánizmussal szemben. Sokan azonban mindkét problémához hozzászóltak, hiszen azok sok tekintetben szoros kapcsolatban állanak egymáshoz. A kongresszusok nem voltak a szó közkeletű értelmében népszerűek. A nyilvános előadásokat is (melyeknél az utolsó hely is le volt foglalva), csak iskolázott hallgató tudta megértéssel kísérni és zárt * Frau Grete Meisel-Hess, e tudósítás írója, tavaly tűnt fel Die sexuelle Krise c. munkájával, melyben meglepő eredetiséggel és elfogulatlansággal tárgyalta a feminizmus problémáit. Néhány nap előtt jelent meg Die Intellektuellen cím alatt nagy társadalmi regénye (Berlin, Oesterheld & Co), melyben költői formában a korunkat mozgató törekvésekkel foglalkozik. Mindkét munkára még visszatérünk. A szerk.
460
Grete Meisel-Hess: Népesedési és erkölcsproblémák
ülésben csak tudós ember beszélt tudósokhoz, jól informált auditóriumhoz; ezen magas színvonal alá sohasem sülyedtek. Az újmalthuziánizmus tudvalevőleg Malthus népesedési tanán alapszik, mely szerint a föld nem bírja el az emberek határtalan szaporodását; szerves terményei, melyek a megélhetéshez és feldolgozáshoz nélkülözhetetlenek, kifogynának, ha azokat korlátlanul fogyasztanók. Malthus ezért a nemzés korlátozását közérdeknek tekintette. Az ő tana és új iskolája között az a különbség, hogy Malthus a nemzés korlátozását csak a nemi közösülésről való lemondás által vélte elérni, míg az újmalthuziánizmus hívei haladtak az idő kultúrájával és azon álláspontot képviselik, hogy a nemzés korlátozható az elháríthatlan nemi szükség kielégítése mellett is. Rendszerint középpontja a preventív módszer. A természetesség és mesterséges eljárás feletti tépelődéssel ezen probléma nem oldható meg. És az emberi kultúra elvégre nem egyéb, mint természetünk emanációja; hiszen a hangyaboly, bármily mesterségesen készül is, mégis természetes ösztön eredménye és a gyüjtőméh sejtes méze sem egyéb. És így mindazon komplikáció és megkönnyítés, melyet az ember életharcában idővel létesít, természetes dolog tágabb értelemben, mert ezeket úgy ösztönénél, mint az élet viszontagságain alapuló intelligenciájánál fogva teremti. A kongresszuson volt alkalmunk az újmalthuziánizmus legszigorúbb követőit, a legortodoxabbakat, aminők minden mozgalomban akadnak és olyanokat is megismerni, kik, bár elvük lelkes hívei, mégis belátóak és nem mulasztják el a szociális élet más ép oly fontos tüneményeivel is számolni. A radikális szárny vezetőiként az angol Drysdale házaspár és Wicksell svéd tanár tekinthetők. Ők nem elégednek meg fakultatív meddőséggel (találó kifejezés, melyet a kongresszuson alkalmaztak), hanem követelik minden állam születési arányszámának abszolút csökkentését. Wicksell tanár fejtegetése szerint oly világos, mint Euklid bármely tétele, hogy a föld még a legkisebb tartós újszülöttfölösleget sem bírja el. És tény, hogy ezen súlyos mondatban van némi igazság. Mert ha nem tudjuk is mennyi földi kincs hever még parlagon és mennyit lehetne még világpolgári kultúrával kihasználni, mégis tagadhatatlan tény az, hogy a föld felülete nem határtalan nagy, sőt nagyságának határát ismerjük is. És így a legkisebb újszülöttfölösleg is a föld túlnépesedését kell hogy eredményezze, ha ezen fölösleg mindörökké folytatódik. Kell tehát egy határnak léteznie, melyen végül minden nemzetnek meg kell állnia, ha a földet nem akarják mesterséges hidakkal átboltozni és az embereket ott lerakni. Az az ellenvetés, hogy a halál is megteszi a magáét, itt természetesen nem talál, mert nem az újszülöttek száma, hanem az újszülöttek fölöslege,
Grete Meisel-Hess: Népesedési és erkölcsproblémák
461
vagyis azon többlet, mely a halottak számának levonása után megmarad, képezi a vita tárgyát. Németországban például a születések száma az utolsó évtizedben mindig apad és az újszülöttek fölöslege mégis mind nagyobb lesz, mert a születések számával a halálesetek arányszáma is mindig kisebbedik. Számtanilag Wicksell tanárnak kétségtelenül igaza van. Kérdéses csak, vajon elérkezett-e már azaz időpont, melyen a nemzeteknek minden születésfölösleget be kell állítaniok, avagy csak évszázadok múlva fogunk idejutni. Az újmalthuziánizmus elleni legnagyobb mozgalom a nacionalizmus, illetőleg minden magasan fejlődött emberi faj jogos terjeszkedési törekvése. Az újmalthuziánizmus erre azt válaszolja, hogy az ő mozgalma természetesen misszionárus és világpolgári és jelszava: „A minőség fontosabb, mint a mennyiség”. És ebből következik, hogy nézetük szerint azon nép lesz úgy a kultúrában, mint háborúban győztes, mely mennyiségét csökkenti és ezáltal minőségét javítja. A kínai birodalom 500 millió lakosával nagyon is fél Európa hadihajóitól és Indiában 70.000 angol ember sok millió bennszülöttet tart féken. A túlságos gyors szaporodás tényleg többnyire csak ártalmára van az összességnek. Az újszülöttek gyengék és kevésbbé ellentállók lesznek, ha felnevelésükre nem fordíthatunk elég gondot. Drysdale tabellái, melyeken a születések és halálesetek arányszámai vörös és fekete színben voltak kitüntetve, meggyőző hatásúak voltak. Tudományos munkájából kitűnt, hogy a születési arányszám apadásával a halálozás arányszáma is sülyed és ellenkező esetben, úgy az egyik, mint a másik nő. Mindenütt, hol egy vörös ág fölfelé emelkedik, a fekete sáv is meglepő szabályossággal követi. Már most bármiként gondolkodjunk is arra nézve, hogy az emberiség szaporodjék-e vagy nem, egy dolog kétségtelen: születések, melyeket a halál ismét megsemmisít, értéktelenek és nem egyebek, mint családerő, anyai fájdalom és nemzetgazdasági értékek pazarlása. Csak akkor nem adhatunk az újmalthuziánizmus híveinek igazat, midőn nem számolnak még a legelőnyösebb föltételek mellett is előforduló halálesetekkel s minden emberpár gyermekeinek számát kettőben akarnák megállapítani. Mert két oly gyermek mellett is, kiket a szülők teljes fizikai erőben és jó gazdasági viszonyok mellett hoztak a világra, a halál tovább gyomlálhat s akkor aztán megtörténhetik, hogy semmiből semmisem marad meg. Két élő gyermek csak a szülőt pótolja és szaporodást sohasem jelent, mire az újmalthuziánizmus különben nem is törekedik. Az újmalthuziánisták többsége azonban nem foglalt el ily ortodox álláspontot, hanem csak fakultatív meddőséget követel, vagyis a gyermekek számának csökkentését csak ott ajánlja, hol a család további születések folytán biztos nyomorba kerülne és ahol
462
Grete Meisel-Hess: Népesedési és erkölcsproblémák
további születések nem az élők számát szaporítanák, hanem a temetőket telítenék. Ellenben egészséges és gazdaságilag fejlődőképes szülők minden károsodás nélkül több gyermeket is nemzhetnének. Mindenekelőtt azonban az átlagot meghaladó embereknek bő szaporodását kellene lehetővé tenni. És itt érintette a kongresszus tárgyalása a szexuális reform témáját. Az anyavédelem eszméjével kapcsolatosan Stöcker Ilona és e sorok írója is arra utaltak, hogy a kormány egészséges asszonyok szülését támogassa ott, hol a gyermekszaporulatot kívánatosnak tekinti. Van sok sok ezer asszony, kinek nincs hőbb óhaja, mint egy gyermek bírása, de a házasság nehézségei folytán óhajuk teljesítetlen marad. Az újmalthuziánizmus veszélye, mely tagadhatatlanul fennáll, nézetem szerint csak úgy paralizálható, hogy a születések önkéntes csökkentésével, mely ellen aligha harcolhatunk, az egészséges, életerős elemek önkéntes termékenységében hathatós palliativumot állítunk szembe. És itt egy új dal kezdődik, illetve a másik kongresszus, mely az elsőt nyomon követte. „Anyavédelem és szexuális reform” két követelés, melyek szoros összeköttetésben állanak egymással, egyik a másik következménye. Az anyavédelem természetéből következik, hogy annak ma már sok barátja és támogatója van, míg a szexuális reform még küzd az elismertetésért. Hogy az anyának segítsünk, a terhest vagy a lebetegedettet és a gyermeket óvjuk: ez, mint a kultúra követelése ma már általánosan elismert. De nem szabad elfelejtenünk: ez nem volt mindig így és különösen a törvénytelen gyermek és anyja tárgyában nem ilyen volt mindig a közfelfogás. Mi több, a legtöbb állam törvénye még ma is más állásponton van. Az anyavédelem törekvése ma még majd kizárólagosan karitatív jellemű, pedig törvénytől előírt rendszabálynak kellene lennie. A nagy gyermekhalálozásnak „köszönjük”, hogy a gyermek védelme ma már sokkal előrehaladottabb. A kormányok belátták, hogy itt saját érdekük forog kockán és a csecsemő megóvására hathatós intézkedéseket léptettek életbe. És hogy a csecsemő legjobb óvszerének neve anyavédelem: ezt is mindinkább elismerik. De még csak kevés bátor harcos látja azt, hogy anyavédelem szexuális reform nélkül csak félig kész dolog maradhat. A kongresszus e tárgyban bő anyagot szolgáltatott. Elsősorban a nemi élet természetes ösztönét tárgyalták tudományosan és megállapították, hogy ezen tudományos eredmények alapján új erkölcsi szabályok követelése szükséges. Hirschfeld Magnus megjegyzése, mely szerint az erkölcs mai nap földrajzi kérdés, pedig valóságban csak a biológia tárgyát képezheti, teljesen jogos volt. Ezután a házasság intézményét tette kritikája tárgyává e sorok írója. Tárgyalta azon körülményeket, melyek a házasság előnyei minden másnemű összeköttetéssel szemben, de kimu-
Alföldy: Erő és varázs
463
tatta hátrányait is, melyeknél fogva a természetes kiválasztás lehetőségét keresztezi. Épen a múlt napokban láttuk gróf Wolff-Metternich berlini perében, hogyan vált az egykor szent intézmény travesztiává és hogyan terjeszkednek ezen berendezés köpenyege alatt a legutálatosabb szociális betegségek. Ezen tüneményeket látva nem csoda, ha oly mozgalom keletkezik, mely az uralkodó erkölcs javítását követeli, és mint láttuk, ezen mozgalom már nemzetközi visszhangra talált. Hogy nem nemi szabadosságot követelnek, hanem hogy ellenkezőleg, a mai nemi erkölcs ama tisztátalan tüneményei ellen harcolnak, melyeknek neve pénzen vett házasság és prostitúció, hogy ezen új erkölcsi törekvések hatása a nagyobb felelősségi érzés: azt e kongresszuson magas színvonalú tárgyalásokban bőven bizonyították. A szexuális reformharc nem élvezetet keres, mely a lelket depraválja, hanem a faj megjavítására, magas erkölcsi célra törekszik. Igaz, hogy neki az egyes ember életboldogsága is értékes dolog, és törekszik arra hatni, hogy őt azon gyakran tarthatatlan állapotból megmentse, mely a mai viszonyok, a házasság nehézségeinek következménye; ama házasság következménye, mely ma nem egyéb, mint gazdasági spekuláció. A harcolók azonban mindig a mozgalom végcélját, a köz javát, a jövő nemzedék, a faj megjavítását tartják szem előtt. Ezen két kongresszus nemcsak egy nagy sereg konzekvensen gondolkodó és bátor harcost, de a legnemesebb személyiségek egész sorát vezette szemünk elé és ezért sok életerőt és örömet szerzett nekünk.
Alföldy Ede: Erő és varázs — Az országos jogászgyűléshez — jog fogalmának a meghatározásánál lényeges alkotóelemként azt A is föl szokták hozni, hogy a jognak kényszer útján lehet érvényt szerezni. Ebből a fogalommeghatározásból az következnék, hogy a hatalom támogatása nélkül a jog nem létezhetik, s hogy e szerint a hatalom a jognak nemcsak a bölcsőjét ringatja, hanem azt a sírig is elkíséri. A kikényszeríthetőség elve azonban csak látszólagosan lényeges alkotó eleme a jognak, mert ez gyakran a hatalom támogatása nélkül, sőt annak ellenére is fönn szokott állani. Némely jog körül néha teljesen kiapad a hatalom forrása, de ezt senki sem veszi észre és a jog mindaddig, néha évszázadokig sértetlen marad, amíg az emberek véletlenül bele nem botlanak és ámulva látják, hogy a jognak feldöntött spanyolfala mögött semmi sem volt. Még az sem vet mindig véget a jognak, ha nyilvánvaló is, hogy
464
Alföldy: Erő és varázs
a hatalmat nélkülözi. A túlnyomó erővel rendelkező hatalom is sokszor tehetetlenül vergődik abban a kötelékben, amelyet valamely kisebbség a jog vékony szálaiból font. Eszerint nem annyira az erő, mint inkább a varázs acélozza a jogot és tulajdonképen ez a varázs adja meg a jognak azt a nagy befolyást, amelyet a világ sorsára gyakorol. Alig van az életnek olyan mozzanata, amelyben a jognak valami szerepe nem volna. Ha az élet szövevényeibe bepillantásunk nyílnék, meglepetéssel kellene tapasztalnunk, hogy a jog hatása az életnek minden porcikájában fölismerhető. A jog varázsa például rejtélyes utakon kihat a vízben úszkáló hal életére is, mert akárhány halnak a sorsa és a halászati törvény között előbb-utóbb okozati összefüggés keletkezik. Még a lángész működése sem vonhatja ki magát a jog varázsa alól, mert a jog úton-útfélen, a bölcsőtől a sírig befolyásolja az ember lépéseit és ezeknek a lépéseknek az iránya nem maradhat hatástalan a szellem kifejlődésére és érvényesülésére. Kevés tudománynak van több köze a mindennapi élethez, mint a jogtudománynak és mégis kevés tudomány áll oly távol a mindennapi élettől, mint a jogtudomány. A népek millióinak majdnem minden lépésébe bele szövődnek a jog szálai és mégis ezeket a szálakat, vagyis szabályokat a jogászokon kívül más nem ismeri, a szabályok lényegének a megértése pedig még jóval szűkebb körre szorítkozik. Vajon a jognak tengernyi sokaságú szabályai megértés és átérzés nélkül is boldogíthatják-e a népek millióit, avagy csak a jogtudósok kedvtelésére szolgálnak? Vajon a népek milliói megértés és átérzés nélkül, puszta hittel is üdvözülhetnek-e a jogban? Meg kell-e elégedniök a népek millióinak azzal a reménységgel, hogy a jognak sokszor csűrhető és csavarható szabályait a jogászok adott esetben az ő javukra fogják magyarázni és alkalmazni. Mit ér az olyan jog, amelyet azok, akiknek a bőréről intézkedik, nem ismernek, nem értenek és átérezni nem képesek? Az ilyen jogszabályok sokszor csak arra valók, hogy a jogászok elméjében bukfenceket hányjanak, azokra nézve pedig, akiket közvetlenül érdekel, talán jobb volna, ha ilyen szabályok nem is léteznének, mert hiányukat az érdekeltek nem éreznék és legalább nem kellene kétes kimenetelű perekre időt, pénzt és munkát vesztegetni. A jogszolgáltatás és a jogkereső közönség között tátongó szakadék áthidalásra szorul. Habár a jog az emberre nézve olyan, mint a mindennapi kenyér, a jogi ismeretek még azok előtt is idegenek, akiknek egyébként általános műveltségük van. A jogászokat nem lehet azzal a szemrehányással illetni, hogy ezt a bökkenőt nem látják, de mint minden nehéz helyzetben, itt is kedvenc találmányuk: a fikció útján segítenek magukon. Ami nincs és mégis nélkülözhetetlen, azt egyszerűen létezőnek képzeli a jogász és a továbbiakban akként jár el, mintha hiányosságról szó sem volna. Innét származik az a valóban kedélyes szabály, amely szerint a törvény nem tudásával senki sem védekezhetik. Nincs egyszerűbb dolog, mint föltételezni, hogy a törvényt mindenki ismeri és ez a fikció fölöslegessé teszi az arról való gondoskodást, hogy a törvényismeretek közkeletűekké váljanak.
Alföldy: Erő és varázs
465
A jogszolgáltatás még abból az okból is rejtély a közvetlenül érdekelt nagyközönség előtt, mert a mindennapi élettől túlságosan elvont eszmekörben mozog, mintha csak az volna a cél, hogy a közönséges halandó a jogtudomány kártyáiba bele ne pillanthasson. A jogszolgáltatást le kellene rántani vagy talán helyesebben szólva: föl kellene emelni a mindennapi élethez, egyrészt azzal, hogy a jognak legalább az alapismeretei mindenki számára hozzáférhetők legyenek, másrészről pedig azzal, hogy a jogszabályokat necsak a jogtudósok, hanem az átlag-ember is megérthesse és igazságukat átérezhesse. A jog csak akkor válhatik igazsággá, ha nem egyedül a hatalomban és varázsban, hanem a nép belátásában is gyökerezik. A jog céljának főképen az anyagi és egyéb javak arányos megosztására kell irányulnia, mert e cél nélkül jogról igen, de igazságról nem lehet beszélni. Az erő és a varázs egyedüli forrásából eredő jogszolgáltatás nem járhat mindig azzal a jótékony hatással, amelynek az igazság nyomában okvetlenül be kellene következnie, hanem gyakran okoz rombolást és megnyugtatás helyett általános ellenszenvet szül. A jogtudomány szertelenségei már régóta éreztetik kellemetlen hatásukat. A római jog varázsa még ma is annyira lenyűgözi a jogászi elméket, hogy a jogtudomány alig képes haladásában eltávolodni azoktól a nyomoktól, amelyeket a római tudósok bámulatos alkotásaikkal kijelöltek. A jogtudomány haladása nem tart lépést az életviszonyok fejlődésével és ennélfogva azokat az igényeket, amelyeket irányában az új életviszonyok támasztanak, csak hiányosan képes kielégíteni. Az életviszonyok bonyolultságánál, állandó fejlődésénél és folytonos változásánál fogva az emberi elme képtelen annyi helyzetet előre elgondolni és szabályozni, amennyit az élet teremt. Ez az oka annak, hogy lépten-nyomon kitűnik, hogy a jogszabályok csak kevés esetre illenek jól és erőltetés nélkül ritkán alkalmazhatók. A jogászok nyugtalansággal és aggodalommal tapasztalják ezt és lázas igyekezetet fejtenek ki arra nézve, hogy a jogszabályok minden lehető esetet felöleljenek és hogy a jog az élettel összhangba kerüljön. Ez a fáradozás hiábavaló, mert minél beljebb haladunk a részletes szabályozás útvesztőjébe, annál több akadályra bukkanunk. Örülhetünk, ha valahogy a főbb elveket tudjuk helyesen megjelölni, a kimerítő szabályozás lehetőségéről azonban le kell mondanunk. A lehető legtökéletesebb törvénynek lehető legtökéletesebb alkalmazása sem kelti mindig az általános megnyugvás elengedhetetlen érzését, főképen abból az okból, mert nem vonta maga után azt a várt hatást, hogy az anyagi és egyéb javak arányos megosztását eredményezze. A jogszolgáltatásnak ez a tökéletlensége már régóta érezhető, de a baj oka nem nyilvánvaló és ennélfogva a kibontakozásra nem öntudatos, hanem csak ösztönszerű kísérletek történtek. Ha a lehető legjobb törvénynek lehető legjobb alkalmazása sem elégíti ki igényeinket, akkor az egész jogrendszerben kell a hibának lennie és ha
466
Alföldy: Erő és varázs
a jog egész rendszere rossz, ebben az esetben annak a hatálytalanítása vagy ellensúlyozása csak jobb lehet. Ennek az ösztönszerű érzésnek köszöni főképen a létét az esküdtszéki intézmény. Minthogy abban sem volt mindig köszönet, ha a jó bíró a jó törvényt jól alkalmazta, az emberi ösztön azt súgta, hogy a helyzet csak javulhat, ha akármilyen más szabály akármilyen más módon érvényesül. Az esküdtnek is a törvény értelmében kell ítélnie, de minthogy indokolással csak lelkiismeretének tartozik és minthogy a törvénytudás terén különben is járatlan, de egyúttal kevésbbé elfogult, mint a törvénytudó, ennélfogva az esküdt elsősorban a lelkiismeretére hallgat és ha az ítélet talán nem is felel meg a törvénynek, az esküdt lelkiismerete nyugodt lesz, mihelyt igazságérzetének megfelelően hozott ítéletet. Az esküdtszéki intézmény annak a további körülménynek is köszönheti a létesítését, hogy az előre alkotott jogszabály ritkán egyeztethető össze az életnek később teremtett helyzeteivel, amelyek pedig buján szoktak tenyészni. De meg a régi életviszonyok sem férnek el mind és egészen a jogszabályok takarója alá, úgy hogy a pontos jogalkalmazás nem mindig kívánatos. A jogalkotásnak és jogalkalmazásnak a fogyatkozásai azt az ösztönszerű érzést keltették az emberekben, hogy a jogszolgáltatás csak abban az esetben közelítheti meg eszményképét, ha minden egyes jogvita tekintetében külön törvényhozás válnék lehetségessé. Az esküdtszék tulajdonképen nem egyéb, mint fióktörvényhozás. Ez volna az egyetlen helyes irány a jogszolgáltatás eszményének a magaslata felé. Hogy az esküdtszéki bíráskodás mégsem válik be egészen, ennek az intézmény lényegén kívül fekvő okai vannak. Az esküdtnek a szakbíróval szemközt előnyös tulajdonsága az, hogy a jogtudománnyal nem lévén összeforrva, jobban megőrizheti elfogulatlanságát az élet követelményei irányában. De ebben az előnyben egyúttal a legnagyobb hátrány magva is rejlik, mert az esküdt nemcsak hogy nincsen összeforrva a jogtudománnyal, hanem attól annyira idegen, hogy a legelemibb kérdésekben sem képes tájékozódni. A jog csak akkor tehet szert olyan fejlődő képességre, hogy a kor igényeivel lépést tarthasson, ha kibontakozik abból a titokzatos homályból, amely miatt csak a csekély számú beavatottak láthatják és ha a hatalom és a varázs helyett a belátás válik éltető elemévé. A hit világából a tudás felé vezető úton a jogtudomány számára is helyet kell már szorítani. Az élet mindennapi céljaira csak akkor gyúrhatja át a jogot ódivatú alakjából, ha a jog legalább az alapismeretek tekintetében megszűnik a jogászok monopóliuma lenni és ha a laikus nem lesz elzárva attól, hogy a jogszabály célját megértse és helyességét megbírálja. A jog fejlődése különösen amiatt hagy kívánnivalót hátra, mert a létező állapotok és különösen az úgynevezett „szerzett” jogok dédelgetésében a túlságba megy és ezzel sokszor útját állja az anyagi és egyéb javak arányos megosztásának, holott ma-holnap alig marad fönn kétség arra nézve, hogy a javak lehető arányos meg-
Štefánek: A klerikalizmus elleni küzdelem a tótok között
467
osztásában rejlik a társadalom rendjének és elsősorban békéjének a kulcsa. A jogalkotásnál a javak arányos megosztásának az alapelvét sohasem volna szabad figyelmen kívül hagyni és a jog alkalmazása terén is minden szabály érvényességének akként kellene határt szabni, hogy a jogszabály nem alkalmazható olyan esetekben, amelyekre vonatkozóan nyilvánvalóvá válik, hogy az illető szabály alkalmazása a javak megosztásának az aránytalanságát még fokozottabbá fogja tenni.
Štefánek Antal: A klerikalizmus elleni küzdelem a tótok között agyarországon megszokták az emberek, hogy a tótokban egy elmaradt, keresztül-kasul klerikális érzelmű, kulturátlan barbárságba és anyagi ínségbe sülyedt népet lássanak. Pedig ez nem áll! Mindenesetre a katolikusok jóval elmaradottabbak az evangélikusoknál, de nem nagyobb mértékben, mint a magyarság falusi népe. Azonban a lótok előrehaladottabbak, mint a románok. Az analfabéták száma mindenesetre nagyobb a katolikusok között, mint az evangélikusoknál. (A tótok kétharmada katolikus, egyharmada pedig protestáns.) A tótok valódi rákfenéje (még pedig súlyosabb, mint a románok-, szerbek- és németeknél) az intelektuelek csekély számában rejlik. A tótok intelligenciája minimális, a vezetők száma igen kevés. Minőség tekintetében mindenesetre kiváló a tót intelligencia. Köztük nagyműveltségű, merőben idealista, harcrakész és csodálatos munkabírású férfiakat találunk. Húrban-Vajanskỳ elsőrangú költő, Hodža Milán talentumos politikus, Blaho Pál lelkes zászlóvivője a kultúrának Nyitra- és Pozsonymegyében, Janoška, az evangélikusok derék vezetője stb. A tótok között mindössze ezer intelligens család lehet, kik a tótok kultúráját reprezentálják és a régi nemzeti hagyományokat a maguk tisztaságában megőrizték. Egy három millió főt számoló népnek ez a szám igen csekély és mindnyájan érezzük is e tekintetben gyengeségünket. Ha a tót nép maga ösztönszerűleg nem őrködnék energikusan nemzetiségén, úgy az intelligencia nem volna képes a tótok teljes asszimilálódását megakadályozni. Ez irányban az intelligencia munkája legalább a tót vidék középen fekvő megyékben van megkönnyítve. Pozsony, Nyitra (két járás kivételével), legnagyobb részben Trencsén, Árva, Liptó, Túróc, Zólyom, részben Nógrád, Bars, Gömör, Hont nemzetiségüket illetőleg felvilágosultak; Szepes, Sáros és Ung többé-kevésbbé meghaltak a nemzetiségi mozgalom szempontjából. Ha a tótságnak legalább háromnégyezer családból álló intelligenciája volna, akkor a tót mozgalom természetesen sokkal erősebb, tevékenysége pedig kulturális és gazdasági téren, nem kevésbbé a politika mezején sokkal intenzívebb lenne. Ennek következtében a magyarországi tótok politikai kulturális és gazdasági mozgalmai nagyon is függnek a személyi befolyástól;
468
Štefánek: A klerikalizmus elleni küzdelem a tótok között
ami ugyan a távolállók számára kevésbbé érthető. Az elvekért való harcok közepette azután személyi hibák és visszavonások nagy szerepet játszanak· Hogy az ember a nemzetiségi mozgalom labirintusába behatolhasson és ott kiigazodhassak, az egyes személyiségekkel teljesen tisztában kell lenni és különösen szem előtt kell tartani a pszichológiai és szociális momentumokat. Ellentétben a románokkal, akik nagyobb mértékben vannak a nemzeti egyház befolyása alatt, mint más népek, a tótok között már régóta él egy liberális mozgalom Štur, Húrban József, Hodža Miloslav, Paláryk, a tót mozgalom megindítói, alapjában véve progresszív gondolkodású férfiak voltak. A protestantizmus általában inkább szabadszellemű. Ennek befolyása alatt volt a katolikus papság is. így volt ez a harmincasnegyvenes években s később és így van többé-kevésbbé ez ma is. A modern liberális mozgalom azonban elválik a régitől a tudományosan megalapozott szabadgondolkodás erős behatása folytán; ezzel szemben apáink inkább a politikai szabadságra gondoltak. Pl. Paláryk, aki katolikus lelkész és író volt, a hatvanas-hetvenes években oly erősen liberális szellemű tevékenységet fejtett ki, hogy paptársaival· és az egyházzal konfliktusba keveredett és sok kellemetlenséget kellett elviselnie. De az előítéletmentes tudományról a teológiában és templomban semmit sem tudott. Politikai és kulturális tekintetben a tótok ma még inkább liberális és demokratikus érzelműek. Ε tekintetben alig van véleményeltérés. Egyetlen nemzet polgársága sem viseltetik a szociáldemokrácia iránt olyan jóakarattal, mint a tót polgárság. A konzervatívek lapja, a Narodnie Noviny Túrócszentmártonban, is nagy szimpátiával ír a szociáldemokráciáról. Utóbbi időben azonban, vagyis a legutolsó tizenöt év alatt a tótok egyes politikusai és tudósai nyíltan csatlakoztak Masaryk professzor eszméihez és folyóiratokban cikkek, nagyobb és kisebb dolgozatok jelentek meg, amelyek a klerikálisoknak legkevésbbé voltak kellemesek. 1898-ban dr. Blaho Pál és dr. Šrobár Vavro megalapították. Szakolcán a Hlas c. revűt, amely a politikában radikális-demokratikus, a filozófiában több mint pozitivista irányt követ és az intelligenciától a praktikus és intenzív népművelő-munkát és a nép gazdasági helyzetének fellendítését követeli. Már akkor kemény harcok indultak meg, Húrban-Vajanskỳ és Škultéty József valóságos keresztes hadjáratot indítottak a hlasisták ellen. De az ifjúság győzött· Budapesten Hodža Milán megalapította a Slovenskỳ Tỳždennik-et, mely a Hlas eszméit hamarosan átültette a praktikus zsurnalisztikába és így azoknak a nép széles rétegeiben propagandát űzött. A katolikusok, amennyiben munkakedvük volt, megalapították a Katolické Noviny-t (később Ludove Noviny) Szakolcán, hogy a nép katolikus tömegeibe is behatolhassanak. Mindkét folyóirat radikális-demokrata irányú volt kezdettől fogva, így hát a püspökökkel és az egyházak hivatalos képviselőivel; még pedig úgy a katolikusokkal, mint az evangélikusokkal erős konfliktusba keveredtek. Minthogy a teológiai, vallási és egyházi ütközőpontokat kerülték, mindkét folyóirat, különösen a koalíció idejében, békés egyetértésben volt egymással, a nép tömegesen állt a két folyóirat mellé, úgy mint
Štefánek: A klerikalizmus elleni küzdelem a tótok között
469
azelőtt; A Ludové Noviny előfizetőinek száma 10.000-re, a Slovenskỳ Tỳždennik-é 12.000-re növekedett. Egy friss, ideális szellő áramlik a tót vidéden. Mennél jobban üldözött bennünket Polónyi és az ő törvényszolgái, annál nagyobb ragaszkodással volt irántunk a nép, melynek elzárt vezetői mártírokká és nemzeti hősökké lettek. Ekkor megbukott a koalíció és Khuen került kormányra. Mint tapasztalt ember, nyomban felismerte, hogy a nemzetiségek elnyomásával nem lehet boldogulni. Ezenfelül Bécsben az ura részéről kellő intelemben részesült. A foglyokat tehát szabadon bocsájtották, a pereket törölték, a nemzetiségi vezérekkel tárgyalásokba bocsájtkoztak, az ég csillagait ígérték nekik, és a leigázott, egy kis felszabadulás után epekedő vezérek hittek gr. Khuennek és Jeszenszkynek. És a ravasz granicsár, aki Horvátországban kitűnő iskolán ment keresztül, annyira elvette tisztánlátásukat, hogy még Hodža Milánt is, aki pedig elismerten legjobb politikusunk, félre tudta vezetni. De ez nem elég. Beléhajították intelligenciánk közé az opportunizmus veszedelmes jelszavát. Magától értetődik, hogy a választások alkalmával mi voltunk a póruljártak. A tragikum e mellett az volt, hogy Khuen, illetőleg csatlósa, Jeszenszky, még magát Hodžát is kibuktatták, noha ő egy addig biztos tót kerületben lépett fel. Olyan cinizmussal bántak el a kormányhatóságok a választásoknál az ő hallgatólagos szövetségeseikkel, hogy az valóban csodálatos. De a kormány két kerületet kiválasztott, ahol ellenjelöltet nem állított fel. A bobrói kerületben Skyčak és a szentjánosi kerületben Blaho Pál nem kaptak ellenjelöltet. Skyčaktól nem féltek. Tényleg már be is lépett a kormánypártba. Kifelé úgy viselkedik, mintha tót volna; mellékesen megjegyezve, ő egy egyűgyű, teljesen műveletlen, tehát egyáltalán nem veszedelmes „politikus”. Blahonak viszont oly erős gyökerei vannak kerületében (az 1906-os választáson Wenckheim gróffal szemben csaknem ezernyi szótöbbséggel győzött), népszerűsége oly nagy, hogy még egy Jeszenszky sem mert a kormánypárti jelöltnek karhatalommal való beerőszakolására vállalkozni. Ε mellett Blaho nem parlamenti politikus, tehát legalább a dunaparti palotában nem veszedelmes. Opportunizmusunk gyakorlati eredménye tehát két mandátum lett volna, melyek közül az egyik már számításba sem jöhet. De az opportunizmus mérge papságunk körébe is behatolt. Hlinka András, a legradikálisbb katolikus pap, kibékült püspökével, Párvy Sándorral, ki bizalmasaival egyetértve és ezek segítségével a tót liberálisok ellen tüzelte fel Hlinkát. Ő nyilván azt hiszi, hogy az egyházi hatóságokkal egyetértőleg többet érhet el a tótok javára, mint a nyílt, becsületes munkával és ellenzékieskedéssel. Több hónap óta készülődött Hlinka egy második kereszteshadjáratra, ez alkalommal tulajdon fajtestvérei ellen. Szegedi fogságából való visszatérte óta Rózsahegyen következetesen kerülte az evangélikus és progresszív szellemű tótokat és végül még az ő hosszú évek óta legőszintébb, leghívebb barátjával Síobár doktorral is megszakított minden összeköttetést. A feszültég mindnagyobb lett. Végre is megindult a görgeteg. Hlinka nem ellenszegült, mikor Párvy neki bejelentette, hogy Rózsahegyre érkezik bérmálni. A Slovenskỳ Tỳždennik nyomban megkezdte egy cikksorozat közlését, amelyben „Rettenetes Sándor” tetteit
470
Štefánek: A klerikalizmus elleni küzdelem a tótok között
(így nevezik Párvyt a tótság köreiben) sorolja fel. Hlinkának e cikkek nem voltak kellemesek, egyenlőre azonban hallgatott, épen úgy orgánuma a Slovenské Ludové Noviny. (A Ludové Noviny-t Szakolcáról Pozsonyba tették át és címét megváltoztatták.) Közvetlenül a bérmálás előtt a Tỳždennik-ben még egy kis közlemény jelent meg Párvy rózsahegyi látogatása ellen, mely aztán a lavinát megindította. Hlinka a budapesti Tỳždennik, majd a Slovenskỳ Dennik és azután a túrócszentmártoni Slovenskỳ Hlásnik ellen a Slovenské Ludové Noviny-ben oly heves kirohanásokat intézett, hogy az erős válasz részünkről nem volt elkerülhető. Kezdetben a harc tobbé-kevésbbé elvi keretek között mozgott. Hlinka és a Slovenské Ludové Noviny szerkesztői (Tománek Flórián volt katolikus káplán és Juriga Nándor plébános) az ateizmus, antikatolikus és antikeresztény tanok propagálását vetették szemünkre. Panaszkodtak, hogy mi a katolikus klérust szidalmazzuk, minden a papság ellen szóló kofa-hírt leközlünk, hogy a protestánsokkal együtt a katolikus népet progresszív eszmékkel töltjük el és hasonlókat. Hlinka és bajtársai emellett az evangélikusokat oly durva módon támadták meg, hogy az egész tótság, meg a becsületesen gondolkodó katolikus papság egyetértőleg tiltakozott ellene. Ilyen harcmodorral szemben a mi védelmi harcunk elvi és személyi tekintetben elég könnyű volt. Bár a harc már két hónap óta dúl s a végét még nem lehet tudni, a mi győzelmünk nem kétséges, annál kevésbbé, mert nyilvánvalóvá lett, hogy a Ludové Noviny szerkesztősége Tománek káplán, Skyčak képviselő és dr. Ráth Gusztáv ügyvéd, a kormánytól pénzt fogadtak el. Ezeket a pénzeket a kormány állítólag nem szubvencióképen, hanem más címen juttatta a klerikális harcos kakasoknak, de ez a dolgon mit sem változtat. Október 19-én Túrócszentmártonban a tót nemzetiségi párt választmánya ülést tartott, mely alkalommal ezeket az ügyeket szóvá tették. Egy bizottságot küldtek ki ennek a korrupciós ügynek a felderítésére. Egyébként az illetők egyáltalán nem tagadták, hogy pénzt kaptak. Ilyenformán a mi álláspontunk elég kényelmes, de a mozgalom elvi oldala egyelőre kissé homályos. A mi progresszív mozgalmunk ugyan antiklerikális, de a gyakorlatban soha sem támadtunk valakinek az egyháza vagy vallási érzülete ellen. Antiklerikalizmusunkat csak politikai és szociális irányban fejtettük ki. Ε tekintetben tót progresszív elemek csak kevéssé agresszívek. Bár a masarykizmustól eltértünk, eszméit mégis alkalmaztuk a tót viszonyokhoz. Mi dolgozunk és követeljük, hogy mások is így tegyenek, különösen szociális és kulturális, illetőleg gazdasági téren. Kultúrharcra nálunk senki sem gondol. Sok víznek kell még a Dunán lefolynia, míg a tótság egy kultúrharcra érett lesz. De Hlinka ennek elébe akar vágni. Együgyűségében azt hiszi, hogy a haladást feltartóztathatja. A tót mozgalomnak ez a harc azonban nem fog ártani. Több ellenőrzés lesz közéletünkben és a most szétvált pártok nagyobb versenyt fognak kifejteni a nemzetiségi munkában. És az elvek, melyekért a harc folyik, a nép tömegeiben is előbb fognak megértésre találni. Több őszinteség, becsületesség és munkakedv fogja az intelligenciát is eltölteni. Aki élni akar, annak dolgoznia és küzdenie kell. A quieta non movere-nek meg kell szűnnie.
Szociálpolitikai szemle
471
Kortörténeti jegyzetek Szociálpolitikai szemle. (Anglia, Francia-, Olaszország.)
Angliában a Home rule kampány megkezdődött. Elsősorban Írországnak protestáns és angol része, Ulster mozdult meg, tiltakozván annak bármely formában megvalósítása ellen, mert a társadalmi békét, a vallásszabadságot veszélyezteti, Róma és az Egyesült Államok uralmát jelenti. (Írország túlnyomóan katolikus és a választásokhoz a pénzt rendszerint Amerika szolgáltatja.) Az unionisták Ulsterben forradalommal fenyegetnek. Az ír párt hivatalos vezére, Redmond, az angol közönséget iparkodik megnyugtatni, hirdetvén, hogy az ír autonómia az angol parlament szupremáciáját nem fenyegetheti és szakadásra az írek gondolni sem mernek. Írországban azonban a párt legnépszerűbb emberei másként beszélnek s különösen a földkérdésben tett ígéreteik rémítgetik az angol nagybirtokosokat; sőt az idegenek (angolok) kiűzésével is fenyegetőznek. Érdekes, hogy az ír pártnak épen extrém frakciója, mely egyébként a párt zömével szemben a kormány radikális pénzügyi és financiális politikáját mindig elítélte és ígéretei ellenében sem volt hajlandó támogatni, az autonómiát még mindig az unionistákkal való kompromissziumtól reméli. Ennek alapja, hogy akkor, midőn a kormány és az ellenzék vezérférfiai hónapokon át titkos tanácskozásokat folytattak a lordok háza kérdésében, több unionista vezér, sőt maga Balfour is hajlandó lett volna némi engedményt tenni az ír autonómia kérdésében, ha a lordok háza ügyében a kormány engedékenyebb. A béke létrejötte akkor azon múlott, hogy kevesebbet ígértek, mint amenyi a kormány ír szövetségesét kielégíthette volna, de másrészt az unionisták imperialista része még ennyit sem volt hajlandó engedni. Most azonban az egész párt a Home rule ellen a legmesszebbmenő harcot hirdeti. Mindazonáltal ez a kérdés is hozzájárult az unionista pártban jelentkező ellentétek kiélesíteséhez, mely főleg az imperialisták háttérbe szorítására vezethető vissza. Emlékezetes, hogy a legutóbbi választások alkalmával a tariff-reform kérdését az unionisták fővezére, Balfour kikapcsolta a programmból s helyébe egy közjogi programmot hirdetett, mely ha alternatívája is akart lenni a kormány programmjának a lordok háza kérdésében, nem kevésbbé volt a lordok háza halálra ítélése, mint a kormány terve. A szakadás már akkor jelentkezett, egyrészt azok, akik a birodalmat védvámmal akarják körüldrótozni nehezteltek, másrészt a reakcionáriusok. Ezek az elemek nyílt szövetségre is léptek akkor, midőn úgy Balfour, mint Landsdowne a lordok házát úgyszólván kardcsapás nélkül feladta. Az írkérdés ugyanezen elemeknek újabb alkalmat szolgáltatott a tömörülésre s noha váltig hirdetik, hogy a vezetőség ellen nincs kifogásuk, teljesen nyilvánvaló, hogy akciójuk ez ellen irányul. Félnek, hogy az ír-kérdésben nem kevésbbé lesz gyönge és közönyös a vezetőség, mint volt a lordok házánál. Az új szervezetnek, a Halsbury-klubnak, melyben együtt látjuk azokat, akik a lordok házáért az utolsó sáncokban akartak meghalni, a háttérbe szorított vezérrel, Chamberlainnel, célja: imparlamentáris és normális körülmények között meg nem engedett eszközökkel is megakadályozni, hogy a Home rule törvényerőre emelkedjék.
472
Szociálpolitikai szemle
De elvi eltérések is vannak, mert míg Balfour szerint a jövendő unionista kormány a radikális államcsínyt befejezett ténynek jelentette ki, melyen változtatni nem akar, addig a Halsbury-klub az angol szabad alkotmányt vissza akarja állítani. Mindez két szempontból is nevezetes. Először, ha a szakadás bekövetkezik, akkor a híres két pártrendszer, melynél a pártok a kormányzásban egymást váltják fel s a kormányképes többség mindig készen van, Angliában is végleg megbukott, s a koalíciós uralom nemcsak átmeneti jellegű lesz, hanem a kabinet egységessége sem lesz tovább tartható, a parlamentáris rendszeren tehát lényeges változás fog végbemenni magában Angliában, e rendszer klasszikus hazájában. Ez a tény mindenesetre bomlasztólag fog hatni a pártegységre is, melyet ép a kormányképesség tudott csak megóvni a liberálisoknál is, akik között talán még nagyobbak az elvi ellentétek. Ez a változás körülbelül egyidejűleg történik a kétkamarás rendszeren történt nevezetes változással, mikor a felsőház vétójogától fosztatott meg. A másik, most már teljesen nyilvánvaló tény, hogy a lordok háza a konzervatív pártnak sem kellett. A lordok házában két elemet kell megkülönböztetnünk. A születési arisztokráciát, mely az utóbbi események során fényesen dokumentálta, hogy a történelmi osztályok hagyományos politikai tehetsége mennyire puszta fikció; a lordok házának vezetése a másik rész kezében volt, s a történelmi osztály hagyta magát a romlásba vezettetni, a budget kérdésben engedte, hogy a konzervatív párt utolsó ütőkártyának őt játssza ki. Így egy nyilvánvalóan pénzkérdésben megmutatta, hogy a tradíciókat is képes megsérteni, mihelyt anyagi érdekeiről van szó, amivel nimbuszát végleg tönkretette és amikor a játék elveszett, a konzervatív-párt volt az első, amely eldobta. A születési arisztokrácia egyáltalán nem szolgálta a konzervatív-párt érdekeit és nem volt kerékkötő abban a törvényhozásban, amely ebbe ütközött. Anglia túlnyomólag iparos és kereskedő népességgel bír. Az unionista-párt nem a földbirtokos érdekek pártja többé, hanem szintén az iparos és kereskedő osztályokra támaszkodik és már történelmi irányánál fogva is annak konzervatív érdekeire. A budget bonyolult rendelkezései egy pártba terelhették ideig-óráig ezt az arisztokráciát és a konzervatív pártot, de a gazdasági érdekközösség teljesen hiányzik és a liberális pártnak is volt alkalma fájdalommal nélkülözni ezt az érdekközösséget. Amennyiben pedig a lordok házának ezen része a konzervatív párttal egyetért bizonyos konkrét kérdésekben, az unionista-párt harcképes, ezen kérdésekben a választásokba bocsátkozhatik és a lordok házával való szoros viszonya inkább kölönc, mint előny, mert megakadályozza a párt fejlődését, megköti haladását és evvel vereségét is okozza. A lordok házának politikai hatalomtól megfosztása tehát ezen szempontból is előny; nem áll a konzervatív-párt programmja népies fejlődésének útjába, ami pedig a pártra a hatalom kérdése. A lordok házának másik eleme a politikai érdemeket szerzettek, kik megszerezték a peerséget, ugyan megbízhatóbb, de ez is inkább az imperialisták szekerét tolja. Imperializmus és konzervativizmus pedig ép oly kevéssé egy, mint az és a liberalizmus. A mai liberális kormány többsége is imperialista és a Chamberlain híveitől inkább a taktika kérdésében és az ezzel egybefonódott gazdasági politika.
Szociálpolitikai szemle
473
kérdésében tér el. A mai kormány az imperialis konferenciákat valósággal rendszeresítette, és amennyire taktikai okok zárták el az unionisták imperialista részét a kormány politikája követésétől, ép úgy taktikai okok akadályozzák, hogy eddig a kormány imperialisztikus politikája oly lanyha volt. A legnevezetesebb esemény a kormány nyilatkozása a Home rule kérdésében volt. Részletes javaslattal nem szolgált, mert a kérdésnek különösen financiális nehézségei alig vannak megoldva. Az ír miniszter szerint a kormány Írországnak kétkamarás parlamentet szándékozik adni, felelős és ettől függő minisztériummal, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom jogköre a tisztán Írországot érintő kérdésekre lesz szorítva. A javaslat márciusban terjeszttetik be. A kormány reámutat arra, hogyan tette tönkre Anglia Írország iparát és kereskedelmét, hogyan üldözte az íreket vallásuk miatt évszázadokon át. Ez az őszinteség az agitációban legalább Anglia területén aligha fog a kormány előnyére válni. Általában a kormány az ír kérdésben még ma is a legtartózkodóbb, ép úgy mint választásokon és az Insurance bill érdekében indítandó nagyszabású agitációval akarja e kérdésről a figyelmet legalább egyelőre elterelni, aminthogy a Home rule mellett igazságossági érvekkel aligha fog Angliában lelkesedést kelteni és a megvalósulásának feltétele inkább az, hogy a közvélemény közönyös maradjon. Az Insurance bill sorsát a pénzügyminiszter biztosította, miután vagy két hétig tartó tárgyalásokkal sikerült megegyezésre jutnia az érdekelt biztosító-szövetkezetekkel, társaságokkal stb., úgy hogy ezek most már a javaslat mellett foglalnak állást. Ezzel szemben kimutatták a megegyezés árát: az állam vagy 80 millió fontot fog fizetni a nagy társaságok előnyére, akik különben is biztosítva lennének a legszegényebb szervezetlen elemek rovására, akiknek abból alig jut valami. A közvéleményt foglalkoztató harmadik kérdés a nőszavazat ügye. A harcoló suffragetteknek a kormány, megígérte, hogy a Conciliation bill tárgyalása elé nem fog akadályokat gördíteni. A föltétel t. i., hogy módosítások elől a képviselőház nem zárkózik el, kezdettől fogva gyanús volt. De egyenlőre megelégedtek egy határozott időpont kierőszakolásával. A kormány Ígéretet is tett épen a Home rule tárgyalásának idejére. A hosszas tétlenséget végre is nem állottak ki tovább a militánsok s közelebbi magyarázatokra voltak kíváncsiak. A hadügyminiszter, aki a nőkkel szemben mindig előzékenyen viselkedett, meg is ígérte nekik a nőszavazatot. De ez nem volt elég. A pénzügyminisztertől akartak részleteket. Kiderült, hogy a pénzügyminiszter a széles, demokratikus alapokon nyugvó nőszavazat híve és a Conciliation bill-ből így aligha lesz törvény. Miután azonban azt is kijelentette, hogy a Conciliation bill-t csak akkor fogadja el, ha meggyőződik, hogy más javaslat nem lehetséges, a nők politikai és társadalmi egyesülete máris kilátásba helyezte, hogy argumentum ad hominem-ekkel fogja meggyőzni. A Home rule kérdés is alkalmat szolgáltat a női szervezetek tevékenységére. Az ír nők ebből részt kérnek maguknak, az említett egyesület ezt a kérelmet támogatja, ellenben az unionista nők az
474
Szociálpolitikai szemle
egész Home rule ellen harcot hirdetnek, nyilván, hogy a kormánnyal szemben, mely a birodalom egységét feladja, Chamberlaineknek demonstrálják, hogy a birodalmi egység ügye a nőkre számíthat s a nőszavazattól ne féltsék azt. A konzervatív-párt újabb programmjában az említetteken felül nevezetes, hogy a tarifa-reform kérdését újra konstruktív politikája legnevezetesebb alkotásának ígéri. És pedig ugyanaz a Balfour, aki alig egy esztendővel ezelőtt még a kérdést egy plebiszcitumra akarta bízni. Ebben a kanadai választásokon kívül része van annak a törekvésnek, hogy a pártot megfoltozzák, része van a külkereskedelmi forgalomban történt újabb változásnak, mely már nem oly kedvező, része van annak is, hogy elvégre egy pártnak valami programmra is van szüksége. Franciaországban a radikális és radikális szocialista párt végleg felmondta a szocializmusnak a barátságot, miután az egyesült szocialisták támogatásával való hatalomra jutás teljesen kizártnak látszik, már csak a szocialistáknak a választójog reformja kérdésében való exponált álláspontja folytán is. A nymes-i pártgyűlés késznek nyilatkozott a kormány legerélyesebb intézkedéseinek támogatására is az antimilitarista és szindikalista agitációval szemben, a társadalmi rend védelmére. A pártnak ezen jobbraátja a kormány politikájának irányában fekvő. Miután azonban különösen Franciaországban a szavaknak igen csekély jelentősége van, még nem igen hihető, hogy a kormány a Confédération Générale du Travail-jal nyílt harcba bocsátkozzék, bár jobb oldalról folyton uszítják és balról megkapta reá az engedélyt. Egyelőre gondja van arra, hogy a marokkói kérdést minél tovább tartsa napirenden, mert legalább addig biztosítva van élete, a külpolitikai bonyodalmak közepette minden jó hazafinak kötelessége lévén a kormány erősítése, nehogy Franciaország húzza a rövidebbet. A német kormány kollegiális előzékenységgel támogatja ezt az elhúzási politikát, olykor-olykor egy-egy ultimátummal való fenyegetéssel erősítvén meg a meggyengült kartárs pozícióját. Különben egy kis tengerészeti vita elsodorhatja. Egyébként a kormány politikája, hogy a jobbkéz ne tudja, mit csinál a bal. Az állami alkalmazottak titkos minősítését újabb rendelkezéssel végleg eltörli, ugyanakkor intézkedik, hogy még a posta-, távirda- és telefonalkalmazottak előléptetése is a prefektus politikai minősítése alapján történjék. A pénzügyi politika terén pedig a kapitalista érdekeltség nagy örömére újabb trükköt eszelt ki, ami szintén a progresszív adózás elhalasztására szolgálhat. A 170 millió frank deficitet azzal pótolja, hogy a keleti vasúttársasággal soron- és időnkívül visszafizetteti, amit kamatbiztosítás fejében annak idején neki előlegezett. Ez a pénzügyi művelet, mely az érdekeltség körében valóságos hazafias lelkesedést váltott ki s új út a pénzügyi kormányzat terén, bizonyára nem a társaság hazafias áldozatkészségén alapszik (mert ilyesmivel a francia kapitalizmus vádolható meg utolsó sorban), hanem jól kifizeti magát, ha nem is az államnak, így azok a lapok, melyek a kormány pénzügyi politikáját eddig a legjobban elítélték, most nem kevésbbé vannak elragadtatva ettől a leleményességtől, noha elvi álláspontjuk szerint el kellene azt ítélniök.
Tripolisz és az olasz szocializmus válsága
475
De ők azokat ítélik el, akik a költséges szociálpolitikát csinálták és örülnek, hogy a kormány még jó üzleteket is hoz s nem a kapitalista jövedelmet csökkenti. A kormány felsülése a forradalmi törvényszék üldözésével, amikor az általa fizetett kémek üzelmei lepleződtek le, szomorú tanulság, hogy a francia köztársaság székvárosában is a szabadságjogok, az egyesülési szabadság mennyire üres szavak csak és a legkisebb ürügy azok legmesszebbmenő megsértésére már elégséges. A forradalmi törvényszék működése adott alkalmat a kormánynak, hogy a szakszervezetekben házkutatásokat tartson, irataikat lefoglalja és letartóztatásokat foganatosítson. A vádlottakat a párisi esküdtbíróság felmentette, sőt a polgári társadalom nevében az elnök köszönetet mondott nekik. A szenzációs bombamerényletek a kormány besúgói tetteinek bizonyultak, akik így akartak a hatóság beavatkozására ürügyet szolgáltatni. Bebizonyult, hogy a kormány keresi az alkalmat, hogy a szindikalista szervezetekbe beleköthessen, ha az időt arra elérkezettnek látja. Sőt ez már hagyományos kormánypolitika. Ha eddig a szervezkedési szabadságon nem követett el a kormány erőszakot, ez tisztán gyengeségének tulajdonítható; de a közhangulatot kellően preparáltatja és mindig kész arra. Olaszországban a közvéleményt természetesen a tripoliszi háború köti le és nagy a lelkesedés a könnyűgyőzelmeken. Az olasz szocialista-párt szükségesnek látta a kormányképesség kérdését újra megvitatni a modenai kongresszuson, melyen természetesen az összes irány képviselve volt. Az „integralistákat” különös örömmel töltötte el a háború, melyet a szocialisták által támogatott kabinet indított meg. A posszibilistáknak igen kellemetlen volt az ügy, noha siettek támogatásukat a kormánytól megtagadni. Ők természetesen a háborút szükségesnek, természetesnek tüntettékfel, amelybe a kormány beleesett, mint ahogy a himlőt megkapjavalaki. Kimutatták azonban a kárörvendők, hogy a Giolitti-kabinet készült a háborúra, hogy akkor is, amikor a szocialistákkal a békepipát szívta, már kész volt a háborútervével. Két hónappal a háború kitörése előtt Giolitti instrukciókat nyomatott ki a Tripoliszban hadakozó tisztek számára. Végül is megállapították, hogy a párt égy kormányt sem támogathat, hanem legfeljebb annak tetsző javaslatait, hogy aki a párt beleegyezése nélkül tárcát vállal, az a pártból kivált, s nem érkezett el a szocialista-párt kormányvállalásának ideje. Az igaz, hogy most már nem kellenek Giolittinek sem, és senki sem kínálja meg őket tárcával. (S. K.) Tripolisz és az olasz szocializmus válsága
Tripolisz csendes lakói váratlan meglepetésre ébredtek, olasz hajókról bombázzák szikes partjaikat; Benghazi, Derna már olasz kézben vannak és bár a török kormány sokat remél a guerilla harcoktól — s bizonyos is, hogy a homokdombok között még sok ezer jó olasz katona holtteste fogja kijelölni a betörő sereg diadalútját, — nincs sok kétség, Tripolisz az olaszoké. Olaszország átveszi Észak-Afrikában kialkudott jutalékát, amelyet Mazzini már régen Olaszország örökének jelölt ki.
476
Tripolisz és az olasz szocializmus válsága
Folyik a háború, amelyben Olaszország szinte imponáló szemérmetlenséggel még casus belli-t is elfelejtett keresni és szánakozó mosoly fogadja a hágai választottbíróság korholó szavait, amelyek indokolatlan mellőzésről panaszkodnak. A harci mámor csodálatos; az olasz sajtó örömmámorban úszik. D'Annunzio ódát ír és a zengő olasz nyelven írt dythirambot vastag betűkkel, külön lapon ünnepli a Corriere della Sera. Giani püspök processziót vezet s az új keresztes-háború sikeréért sok ezer buzgó katolikus gyűl össze a búcsúhelyen, nem félve a kolera széthurcolásától. A Banca di Roma, a klerikális tőke (ezért vannak a processziók) tripoliszi képviselője, új fiókok alapítását tervezi Tripoliszban. Felébredt, tombol a hazafi készség, az „új nacionalizmus”, amint egy angol lap nevezi. Crispi imperialista politikája új életre kél s az abessziniai balsiker sötét emlékét, mint egy rossz álmot, elfeledve, „új porondra, új csatára” ereszkedik. Az „új nacionalizmus” azt hangoztatja, hogy a nemzeti jelszavaktól a Bismarck-féle „reálpolitika” felé tér el. Miben áll ez a reálpolitika? A tripoliszi kaland még befejezve sincsen, de mérlege már is megállapítható. Ezreknek s majd újabb ezreknek pusztulása a csatamezőn. A vérveszteségen felül kiszámíthatlan munkaerő s így pénzveszteség; az elnéptelenedés fokozódása. A háború költségei hetenként 12 millió koronára rúgnak. Az államadósságok hatalmasan növekednek. Az olasz értékek a győzelmi hírek dacára magában Olaszországban is rohamosan hanyatlanak. Tripolisz sivár, terméketlen, alig megművelhető terület. Éghajlata egészségtelen, jó kikötői egyáltalán nincsenek s ezenfelül oly abszolút vízhiány uralkodik, hogy ipar már ez okból sem fejlődhetnék ki. Jelentősebb nyersterményei, — kivéve a ként, amelyre a szicíliai kéngyártásnak van szüksége és egynéhány sótelepet, — eddig nem ismeretesek. Földművelésre a területnek, amely Franciaországnál kétszer nagyobb, csupán egy kis része, főképen Benghazi környékén, alkalmas, de ehhez is nagyszabású öntöző-berendezések volnának szükségesek. A legnagyobb rész pedig sivatag. De az olasz tőkeszegénység nem is teszi lehetővé, hogy Tripoliszba jelentékenyebb tőkék importáltassanak. A „belső gyarmatosítás” sokkal sürgősebb feladatát sem képes elvégezni. Közép- és déli Olaszország mezőgazdasága extenziv s az iparosodás nem előrehaladt. Általános szegénység, rossz egészségügy, a lakosság 70%-a analfabéta. Ipari cikkek nagyobb mértékű kivitele Tripoliszba nem várható. Az oda irányuló export 1909 évben mindössze 2,784.000 korona s felette jellemző, hogy ennek öthatod része élelmicikk! (The Economist, szeptember 30.) Hogy az olasz gyarmatosítás mennyire nélkülözi a kapitalisztikus gyarmatpolitika előfeltételét, a gyarmatokban elhelyezést kereső tőkefeleslegeket, arra kitűnő példa a már meghódított afrikai gyarmat: Szomáli. Szomáli 1899-ben került az olaszok hatalma alá, véglegesen pedig 1905-ben lett olasz birtok. Tripolisztól abban különbözik, hogy földje kitűnő, megművelésre elsőrendűen alkalmas, vize bőségesen van, éghajlati viszonyai kitűnőek. És mégis az olasz tőke, még helyesebben annak hiánya, teljesen elhanyagolja, a földek parlagon hevernek,
Tripolisz és az olasz szocializmus válsága
477
az 1905-ben szerződésileg kötelezett közmunkákat az olasz kormány a mai napig sem kezdette meg. Mindezt a gyarmatosításért hevülő bolognai egyetemi tanár, Baldacci közli velünk a Revue Economique Internationale 1911 szeptemberi számában (La Somalie Italienne). És Olaszország szükségesnek látja imperiumát újabb területtel nagyobbítani. Mert mint a most idézett értekezés hirdeti ,,Au rayonnement se mesure la grandeur des nations, comme celle des astres.” A kivándorlásnak, amely az olasz latifundiumokról évek óta fokozódó mértékben és magyarországi arányokban folyik, Tripoliszba leendő terelése olyan ürügy, amelynek komolyságában keveset kell hinni. Nem is szólva annak a törekvésnek kétes dicsőségéről, amely új kivándorlókat óhajt toborozni az úgy is csökkenő lakosság köréből: aki a gyarmatok történetét ismeri, tudja, hogy a gyarmati gazdálkodás a kulikon, négereken és általában a színeseken alapszik, akik a munkabéreket még a minimumon alul is lenyomják. A bolognai professzor Szomáliról értekezvén, melegen pártolja az ott még ténylegesen fennálló rabszolga-rendszert, amely a nemzeti jólét forrása. „A földművelő kérdés — úgymond — nem választható el a rabszolgaságtól. Tehát csak ne szüntessük meg a rabszolgaságot, mert ez megdöntené Szomáli gazdasági egyensúlyát!” íme a gyarmatosítás, mint a civilizáció, a keresztény kultúra fáklyavivője! A tripoliszi hadjáratnak s majdan a tripoliszi berendezkedéseknek, közigazgatásnak költségeit Olaszországban azok fogják megfizetni, akik a gyarmatoknak semmi előnyét sem élvezik majd: a proletárok és a kispolgárok. Ők fogják fizetni a felemelt adókat és illetékeket. A minap megintervjúolt államférfiú, Luzatti, egy francia közgazdász megfigyelését idézte: „az olasz adófizető mindig a leghazafiasabb, legbámulatosabb, legtürelmesebb emberi állat volt a pénzügyek egész történetében”. A háború mérlege tehát, hogy a nemzeti hiúság kielégítésén felül csupán a militarizmus a katonai szellem növekedése által, a Banca di Roma klerikális klientélája s egyéb kisebb jelentőségű ipari érdekeltségek és természetesen a hadseregszállítók profitálnak. A dolgok ilyen állása mellett meglepő az olasz szocialisták egy ma nagy többségben levő részének állásfoglalása. Meglepő és feltűnő volta mellett alkalmat nyújt arra is, hogy az állásfoglalás mögött rejlő kérdéseknek komplexumát megjelöljük és megállapíthassuk, hogy az olasz szocializmus válságba jutott. A tripoliszi háború kérdése régebben meglevő ellentéteket domborított ki a szocialista pártok között, amelyek épen a háborúval szemben kifejtett magatartásban legfeltűnőbben láthatók és szemléltethetők. Az olasz szocialista-pártnak egy nagy része, az ú. n. reformisták, amely párt különböző árnyalatairól szólni fogunk, a jelenleg uralmon levő Giolitti-kormányt támogatja. A kormány miniszteri széket is felajánlott Bissolattinak, a „valódi” reformisták vezérének, aki azt személyi okokból visszautasította ugyan, de elvben még most is, a tripoliszi háború kitörése után, a pártnak a kormányba való belépését óhajtja. Ilyen értelemben szólt az október 15-iki modenai kongresszuson is. Giolitti a támogatás fejében az általános választójogot ígérte meg. (Olaszországban u. i. cenzusos és írni-olvasni tudáshoz kötött választójog van érvényben.)
478
Tripolisz és az olasz szocializmus válsága
A szervezett munkásságnak folyton növekvő szindikalista része természetesen a szocialista-pártnak minden parlamenti működését feleslegesnek, sőt károsnak tartja, még inkább elítéli a kormánytámogatást. De a parlamenti működés híveinek körében is egyre fokozottabb ellenszenvet vált ki a parlamenti frakció kormánytámogatása, sőt kormánybalépésének lehetősége. Érvek hangzanak fel, amelyek elvi szempontból, a tömegnevelés és a pártideálok, de az elérhető gyakorlati eredmények szempontjából is súlyos kritika alá veszik a parlamenti frakció kormánytámogatását és általában parlamenti működést. Az erőviszonyok a pártkongresszusok eredményeiből megállapíthatók. Az 1908 évi bolognai kongresszust, mely az antiparlamentarista mezőgazdasági munkásokat egyesítette, nem számítva, az egyes kongreszszusokon állandóan a reformisták szerzik meg a többséget a parlamenti működés javára, így az 1906 évben megtartott, továbbá az 1908 évi flórenci, 1910 évi milánói, az 1911 évi páduai kongreszszusokon a reformisták győznek, de egyre csekélyebb többséggel s egyre több engedményt téve. Az 1910 évi milánói kongresszus épen kénytelen számolni a közhangulattal és három tagot az integralisták sorából, akik a parlamenti működést csak erős fentartásokkal engedik meg, a pártvezetőségbe választ. A tripoliszi gyarmatháború megindításakor a szocialista-párt parlamenti frakciója a kormány oldalánál állott. A háború kitörésekor nem szakított a kormánnyal s nem ment ellenzékbe! A politikai párt, illetőleg pártvezetőség nem tartotta szükségesnek a kormány ellen fordulni! Megtörtént az a sajátságos eset, hogy a politikai párt tétlen hallgatása mellett a szakszervezetek központi vezetősége veszi kezébe a háború, ezen par excellence politikai tény, ellen való állásfoglalás ügyét. Általános sztrájkot nem proklamál ugyan, de két napos tüntető-sztrájkot rendel el, mely szeptember 26-án és 27-én meg is tartatott. A szakszervezeti tanács a tömegek kényszerítésének hatása alatt mondja ki a tüntető-sztrájkot. A pártvezetőség ezen — bolognai — határozathozatalnál hallgatott; a tüntetésben részt nem vett, engedte, hogy hatáskörét a gazdasági szervezetek vegyék át. A parlamenti tagok (Bisolatiék) ellenezték a tüntető-sztrájkot s csak kényszeredve nyugodtak bele a határozatba. „Gute Miene zum bösen Spiel”, mondja Oda-Olberg a Neue Zeit 1911 októberi számában írt keserű cikkében (Die italienische Parteiaktion vor dem tripolitanischen Kriegszug). A szocialista sajtó elítéli ugyan a vállalkozást, de állásfoglalása nem határozott és nem egyöntetű. Az Avanti és a Lavoro, az olasz szocialisták fősajtóorgánumai, támadják a háborút, de csakis annak gazdasági érték téktelensége miatt és nem elvi alapon. Doppelte Buchführung, mondja Oda-Olberg. Lehetetlen meg nem érezni, hogy a szocialistapárt egy részében a nacionalista, — ha nem is épen soviniszta, de mondjuk, reálpolitikai, — jelszavak éreztetik hatásukat. A szocialisták egy része hazafi akar lenni. A szocialista teóriák állásfoglalásai a kérdést nem döntik el. Mégis jellemzőek nem annyira magukban véve, mint felhasználásuk módja miatt. Bernstein egy régebbi értekezésében (Zusammenbruchsteorie und
Tripolisz és az olasz szocializmus válsága
479
Kolonialpolitik, amelyet a Parvus ellenvetéseire adott és függelékül csatolt pótlék egészít ki) tiltakozik a gyarmatosításnak olyan megokolással való támadása ellen, hogy az a tőkés társadalom marxi értelemben leendő összeomlásának időpontját messzire, a végtelenbe kitolja, mert a tőkék koncentrációja és feszültsége új területekre kihelyezve kellően nem fokozódhatik. Minthogy azonban a tőkéstermelés összeomlása amúgy sem várható, általános válságok belátható időn belül nem fognak bekövetkezni, céltalan dolog az összeomlás Donquichotte-inek ostroma a gyarmatosítás ellen. Ellenkezőleg, a gyarmatok gazdagságot teremtvén, ez kedvezően visszahat a belföld munkásnépére, feltéve, hogy a belföldön a munkások részére kedvező törvények fognak hozatni. Nem vitázhatunk ez érveléssel, bár feltűnő az ugrás a marxi összeomlás elvetésétől a gyarmatosítás pozitív helyesléséig. Itt ugyanis más szempontok is szóba jönnek; az előbb említettünk egynéhányon felül, e helyen csupán egy érdekesnek tartott körülményre hívjuk fel a figyelmet: Egy legújabb angol statisztika (amelyet a Pester Lloyd október 23-iki száma közöl) szerint az angol tőkések az utóbbi három évben lényegesen kevesebb tőkét fektettek belföldi iparvállalatokba (főleg pedig vasutakba), mint ezelőtt. Ennek okát az új angol adótörvényekben látják, amelyek az adóteher nagy részét a munkásokról a nagyjövedelmű tőkésekre hárítják, másrészt a munkások jövedelmét fokozó állami intézkedésekben. Az angol tőkés a gyarmatokba viszi tőkéjét, mert ott elért jövedelme könnyebben szabadul a nagy adó alól! Nos, Bernstein értelmezésének hátsó gondolatát megtalálni véljük. A Sozialistische Monatshefte 1907-iki évfolyamában írt egyik cikkében (Patriotismus, Militarismus und Sozialdemokratie, I. k. 434. p.) már látjuk ugyanazt a hazafias felfogást, amely hazafias érdekekből a militarizmus és a terjeszkedés mellett rokonszenves hangokat talál, ugyanazt, amely gutgesinnt hazafiakká teszi a német és most az olasz szociáldemokrata-pártok nagy részét. Büszke kárörömmel írja egy német katonatiszt a Zeit egyik utolsó számában, hogy a beállható francia-német háborúban fölényben lesznek a németek, mert az ő szocialistáik hazafiasak, épen úgy, mint az olasz szocialisták, akik alapjában rokonszenveznek az olasz nemzet dicsőségét öregbítő tripoliszi háborúval, sőt három vezető férfi engedélyt kért, hogy az „argonauta” utat a csapatokkal megtehesse. Wie muss sich der alte Bebel die Haare raufen, írja. Az Avanti fentjelzett állásfoglalása, melyről Oda-Olberg panaszkodik, sem új keletű. Ε lap 1909 januárban dörgő hangú cikkben (idézi Albert Dauzat l'Italie Nouvelle, 1909, 379 p.) kiáltja Ausztriának az eb ura fakót és akár csak az isten kegyelméből uralkodó császárok, a hadseregre mutat és háborúval fenyegetőzik. Az októberi modenai kongresszuson már nem az összeomlási elmélet elvetésével érveltek a gyarmatosítás mellett, illetőleg mentségére. Bonomi, aki szintén valódi reformista és Bissolati híve, kijelenti: „a gyarmatpolitika szükségszerű és elháríthatatlan kifejeződése a kapitalisztikus berendezésnek”. Az általános sztrájkot azért veti el, mert „hibásnak tartja, hogy
480
Tripolisz és az olasz szocializmus válsága
a tömegek erőszakosan útját állják a kapitalisztikus rendszer egy szükségszerű megnyilvánulásának”. Hiszen a proletárság a tőkés gazdasági rendszernek naponta számtalan következményét viseli el, anélkül, hogy fellázadna ellene, Difficile satiram non scribere. A hipokrízisnek nem csekély foka szükséges hozzá, ártatlan elméleteket előtérbe hozni cselekvéseknek (illetve azoktól való tartózkodásnak) megindokolásán, amelyeknek rugói, — jóhiszeműek vagy nem, nem kutatjuk, — egészen másutt keresendők, mint a társadalmi törvények bölcs belátásában és a hozzájuk való alkalmazkodásban. (Oh elméletek . . . szegény Marx! Ε sorok megírása közben olvasom, hogy Magyarországon Vázsonyi a mi szocialistáinkat Marx-szal vádolja meg; szerinte a szocialisták az élelmiszerbódékat azért követelik, hogy a kiskereskedők tönkremenjenek s mielőbb beteljesedjék rajtuk Marx próféciája: az elproletariatizálódás. A kiskereskedők tehát Marxnak s nem a hús- és élelmiszerínségnek áldozatai!) Az októberi modenai kongresszuson a valódi reformistákkal, akik a kormány támogatását, sőt a tárcavállalást ajánlották, az összes többi árnyalatok több vagy kisebb mértékben szembehelyezkedtek. A mérsékelt reformisták, — vezetőjük Turati, ki a Bissolatiékat polgári radikálisoknak nevezi, — a miniszterializmus ellen szólalnak fel. Ez a frakció egyébként a polgári pártokkal való szövetkezést csak kivételes esetekre akarja szorítani. Egy harmadik párt, az integralisták, szintén a miniszterializmus ellen szállt síkra és pedig nem csak a jelenlegi, de általában bármely kormány támogatását elítéli. A polgári pártokkal csak a legnagyobb szükség esetén s csak a pártvezetőség beleegyezésével szövetkezik. Másrészt erőteljes munkásmozgalmat propagál s ennek főeszközét, az általános sztrájkot, akarja előkészíteni. Vagyis a forradalmi idealizmust a reformisták kisded munkájával akarja egyesíteni. A forradalmi munkásság Lerda vezetésével vonult fel. Ők természetesen a proletariátus minden parlamenti munkásságát ellenzik, ideáljaikat az action directe, végeredményében az általános sztrájk útján akarják megvalósítani. Fájdalmasan panaszkodik Lerda, hogy ma már odajutott a szociáldemokrata-párt, hogy magában véve az ellenzékbe menetel is forradalomi tényt jelent számukra. A szocializmus nem jóléti vagy nyomorcsillapító intézmény, több annál. A kongresszus végül is kompromisszumos javaslatot fogadott el; tekintettel ugyanis arra, hogy nem lehet a kormányt támogatni és egyidejűleg támadni is a tripoliszi háború miatt (!), kimondották egy enyhe természetű határozatban, hogy ellenzékbe mennek. A miniszterializmus ellen 21.000 szavazatból 11.441 szavazat adotott le. A miniszterializmus ilyenképen megbukott. A modenai pártkongresszus állásfoglalását és vitáit az őszinteség nagyfokú hiánya jellemzi, de ezenfelül az olasz szocializmus mai válságos állapotát is megjeleníti. A parlamenti működés híveinek sorába is éket ver az opportunista kormánytámogatást egyre erősebben elítélő munkástábor. — De egyre szélesebb hullámokat ver az antiparlamentarista szindikalista mozgalom. A modenai kongresszusról ez a tábor jobbadán hiányzott, mert a Lerda vezetése alatt csoportosult
A kínai forradalom
481
forradalmiak csak egy és pedig legkevésbbé intrazigens részét alkotják a szindikalista munkásságnak. Az Észak-Olaszországban szervezkedett mezőgazdasági munkásmozgalom túlnyomóan szindikalista jellegű. Sok meggyőző erővel mutatnak rá arra, hogy a parlamenti szereplés és a polgári pártokkal való együttműködés a mozgalom vezetőire demoralizáló hatással van. Hiúsági és üzleti szempontok válnak úrrá rajtuk Olaszországban ép úgy, mint Német- és Franciaországban. Minden nagyobb állami aktus egyes emberek üzlete lett, egyes szocialisták vagyont szereznek stb. Megszűnik az osztályharc, a szocialistapárt úgy jelentkezik, mint „un partito constituzionale di reforme.” (Labriola: Storia di dieci anni, 1899—1909. 258 .és 326. p. Michels: Il Proletatiato e la borghesia, 388. p.) Kétségtelen azonban, hogy maga a szindikalizmus is céljaiban és eszközeiben még nem kiforrott és most megy keresztül azokon a válságokon, amelyek tüzében rendszere és módozatai ki fognak alakulni. Az olasz szindikalista mozgalom vezetői, bár folyton támadják az értelmiség szerepének jogosultságát a pártban, maguk is az értelmiségi középosztályhoz tartoznak, mint tartoztak még csak nem régen Franciaországban is. A szindikalisták magatartását a tripoliszi kérdésben, az ellenállás viszonylagos gyengeségét, úgy hisszük vagy sejtjük inkább, épen az intellektuellek vezetésének kell tuladjonítanunk. Úgy látszik, ezek kevésbbé képesek magukat a hagyományok, beidegzett érzések, stb. szövedéke alól emancipálni, mint a tisztán munkásvezetés alatt álló pártok. Ezek ugyanis ösztönösen és az érdekek teljes brutalitásával megérzik, hogy akciójuknak, az általános sztrájknak alapföltétele a következetesen keresztülvitt, engedményeket nem ismerő antimilitarista propaganda. Ez a szindikalizmus a külháborúnak minden alakját a legerősebben ostromolja. Franciaországban is a Sorel és Berth ideális szindikalizmusa, amely a külháborúnak is gyakorta erkölcsi és nevelő hatásokat tulajdonít, háttérbe szorul, sőt a vezetőket is leszorítják a cselekvés színpadáról. Előtérbe lép a tisztán antimilitarisztikus, hervéista munkásmozgalom. És ez, úgy látszik, fejlődési irányzat, amely az olasz munkásmozgalmat is előbb vagy utóbb hatalmába fogja ragadni. A német katonatisztnek, aki a német és olasz katonák katonai készségét dicsőíti, aligha lesz sokáig igaza. A Tripoliszban lemészárolt olasz katonáknak, akik most nemzeti hősök gyanánt ünnepeltetnek, — D'Annunzio gyászdalt fog írni róluk a Corriere della Sera-ban, — sírdombjai hamar be fognak mohosodni. De egy új tripoliszi kaland, évtizedek multán, vagy talán előbb is, más lelkületű és ellenállású munkásságot fog szemben találni magával. (Halasi Béla.) A kínai forradalom
Az, ami most Kínában történik, egyike a világtörténelem legérdekesebb és hatásaiban a távol jövendőt is befolyásoló eseményeinek. Ha csakugyan sikerülne ezt a rengeteg birodalmat, melynek területe oly nagy, mint Európa Oroszországgal együtt (sőt maga a szűkebb értelemben vett Kína is az ő tizennyolc tartományával hétszer olyan nagy, mint a Németbirodalom) és amelyen körülbelül 400 millió ember él, a modern természettudományi és kapitalista kultúrának átadni, ha sikerülne ebbe
482
A kínai forradalom
a nagyszerű, de megmerevedett civilizációba az európai fejlődés ritmusát átvinni: akkor az emberiség kultúréletének egy olyan hatalmas új centruma támadna, mely egy egészen új kultúrperiódusnak lehetne kezdeményezője. Kétségtelen, hogy Kína már megindult ezen az úton s mai forradalma is lépés ebben az irányban. Persze ma alig lehet a kínai forradalom erőforrásairól, ideológiájáról, konkrét céljairól valami biztosat mondani. Ehhez túlkevéssé ismerjük ezt a csodálatos népet és birodalmat. Hisz legközelebbi múltjáról, társadalmi, gazdasági és erkölcsi szerkezetéről oly keveset tudnak még azok is, akik évtizedeken át voltak vele közvetlen összeköttetésben. Egy angol kutató írja, hogy a kínai kultúra hét pecséttel leragasztott levél még azok számára is, akik éveken át tanulmányozták a kínai népet és viszonyait. A tudományos irodalomban a legeltérőbb vélemények vannak róla forgalomban. Így Ross, a kiváló amerikai szociológus alig pár hónap előtt, mint a teljes Középkort mutatta be Kínát a helyszínén végzett kutatásai alapján az American Journal of Sociology-ben. A kézműipar uralma, a gép teljes hiánya, a közlekedés kétségbeejtő tökéletlensége jellemzi Kínát. Hat év előtt még községi iskolái sem voltak. A javak cseréje oly primitív, hogy gyakran az egyik tartomány bőségben úszik, míg a másik éhenhalhat. A legújabb időkig nem volt hírlap és európai értelemben vett közvéleményről beszélni sem lehet. A közérdek gondolata meg sem született ezekben a vallási babonáktól csak úgy hemzsegő koponyákban, ahol az őskultusztól való remegés óriási túlszaporodásra és rémítő gyermek-halandóságra vezet. A család patriarchális szervezete, a kölcsönös felelősségnek igen kidomborodott érzése a családtagok között, a szigorú apai hatalom és a házasság kemény ellenőrzése a családfő által mind középkori vonás. Igaz, hogy a másik oldalon Ross hangsúlyozza, hogy ez a társadalom már kétezer év előtt elhagyta volna a feudalizmust, nincsenek örökletes osztályai, nincsen merev papi szervezete, nincsenek vallási rendek, nincsenek lovagi osztályok; szóval a katonai feudalizmusnak összes kísérő-jelenségei hiányoznak. Zavarunk még jobban nő ezzel az érdekes alakulattal szemben, ha hitelt adunk Oppenheimernek, aki Kínában a Freibürgerschaft-nak szinte tipikus példáját látja és azt tartja, hogy Kína bennünket jóval megelőzött a nagybirtokos-feudalizmus kiküszöbölésében. Oppenheimernek ezt a híradását megerősítik azok a mezőgazdasági kutatók, akik azt hangsúlyozzák, hogy Kina mezőgazdasága intenzivitásában utóiéri a legfejlettebb európai kultúrát is, noha modern mechanikai és chemiai eljárásainkat nem alkalmazza. Nagyon bajos dolog tehát ezek után a mai Kína mivoltáról pontosabb fogalmakat alkotni. De épen ez a rendkívüli bizonytalanság teszi Kinát a szociológiai kutatások egyik leghálásabb feladatává. Valóban nem ismernék érdekfeszítőbb szociológiai vállalkozást, mint azt, amely ennek a társadalom-kolosszusnak történelmi fejlődését, gazdasági és politikai átalakulásait pontosan megvizsgálná. Meg vagyok róla győződve, hogy a kínai kultúrának európai fejlődésünkkel való egybevetése az értékesnél értékesebb szociológiai tanulságokkal ajándékozná meg a kutatót.
A kínai forradalom
483
Bármily ellentmondóak legyenek is Kína múltjára és jelenére vonatkozó ismereteink, mégis néhány fontos tény a mai forradalom okait illetőleg elegendő világosságban áll előttünk. A kínai forradalomnak kettős gyökere van. Az egyik a nemzeti elégületlenség, a másik a szociális nyomor talajából táplálkozik. Az 1644 óta uralkodó mandsu-dinasztia és uralkodóosztály, mely a népességnek alig teszi ki egy százalékát még ma is, mint idegen hódítóosztály jelentkezik a kínai nép előtt. Ez a mandsu uralkodó társadalom egy henye katonai arisztokrácia benyomását kelti, mely az ősi foglalás jogán még mindig mint idegen, asszimilálatlan, szokásaiban és erkölcseiben eltérő blokk a népre nézve mint a leggyűlöletesebb idegenuralom szerepel. Ez az idegenuralom a modern patriotizmus számos analóg tüneményét és jelszavát hozta létre ebben az igen laza társadalmi halmazatban. Lord William Cecil, angol kanonok, aki Kínában egy egyetem alapításával foglalkozik, így jellemzi a mandsu-uralmat: „Ezek a mandsuk egy elzárkózott kaszt maradtak, mely kezdetben tökéletesen vad volt, de a kínaiak befolyása alatt később a civilizáció útjára tért. Még két év előtt nem volt megengedve, hogy kínaiakkal összeházasodjanak, még mindig sajátos szokásaik és ruházatuk van. Így pl. nem hordják a kínaiak lábbeliit. Kitűnő lövészek és valószínűleg jobb katonák, mint a kínaiak. Röviden, ők képezik Kína arisztokráciáját. A tulajdonképeni Kínának sohasem volt arisztokráciája. Minden ember ot tegyenlő rangú volt.” Ez az ősi kínai parasztdemokrácia lázad most fel az idegenuralom ellen. Mint minden nemzeti mozgalom, úgy ez is alapjában polgári és intellektuell. A fiatal nemzedék, mely külföldi egyetemeken és akadémiákon növekedett fel, a mandsuk barbár és korrupt katonai uralmát elviselhetetlen teherként érzi. Egészen úgy, mint hajdan Európa nemzeti fiatalsága érezte az abszolút idegendinasztiák terhét. S tényleg azt látjuk, hogy a kínai forradalom vezetői katonai és polgári rangú magasabb személyiségek, akik modern európai elvek szerint akarják reorganizálni Kínát és akik a mandsu-dinasz-tiában nemcsak az idegen elnyomót, hanem valóságos hazaárulókatlátnak, akik a japánoknak és oroszoknak darabonkint bocsátják árúba Kína szuverenitását. Az analógia oly szembeszökő a fiatal törökmozgalommal, hogy a külföldi sajtó egyenesen fiatal kínaiaknak nevezte a forradalmárokat. Úgyszintén feltűnő a hasonlatosság az indiai nemzeti mozgalommal, melyet az angol idegenuralom nevelt nagyra és amely hasonló ideológiai zászlók alatt követeli az angolok kiűzését és India modernizálását. A török és a perzsa forradalom, az indiai és a kínai nacionalizmusnak egyre magasabban lobogótüze voltaképen nem jelent egyebet, mint a modern európai eszmék behatolását ezekbe a megmerevedett teokratikus abszolutizmusokba és törekvést az európai polgári világrend meghonosítására, de nem a gyarmatosító véres profitjának növelésére, hanem az ország őslakosságának megerősítésére és reformálására. A kínai forradalom másik ága — mint jeleztem — szociális eredetű. Ez a kínai nép, amely a szorgalom, igénytelenség, béketűrés, gazdasági kitartás szinte ideális példájának látszik, mindeme jelességei ellenére a legsúlyosabb küzdelmet folytatják az élettel, mivel a man-
484
A kínai forradalom
darinoknak korrupt és felelősségtelen rendszere, mint egy valóságos vámpír-szervezet nehezedik rá erre a népre. Ezért oly könnyű a kínai intelligenciának hatalmas, népies tömegerőket biztosítani küzdelme számára, mikor a modern jogegyenlőség és a parlamentarizmus ideológiájával harcolnak. Az analógia az európai nemzeti forradalmakkal itt is oly teljes, hogy még a harc taktikája is hasonló. Ugyanis, mint egykor Európában, úgy most Kínában a titkos polgári szervezetek elborítják az egész országot és pl. a hatalmas Ko-Ming-Tang titkos szövetség valóságos carbonari vagy szabadkőműves-egyesülés benyomását kelti és programmjában csak a tulajdonneveket kell megváltoztatni arra, hogy az egységes Itália vagy az egységes Németországnak egykori forradalmi ideológiáját olvashassuk benne: „Kína a kínaiaké. Kína a kínaiaké legyen és az idegenekkel, mint olyanokkal kell bánni. A Kínában uralkodó mandsuk és mindazok, akik ehhez a törzshöz tartoznak, kiűzendők. A császárt ki kell végezni és egy központi kormányt kell teremteni, a császárságot tartományokra osztani és képviselőik fognak köztársasági elnököt választani. Az összes kínaiak ugyanazon jogrend alatt állanak, ugyanazon jogokkal bírnak, melyeket energikusan meg kell védelmezni. A szónak, a lelkiismeretnek és a sajtónak abszolút szabadsága. A köztársaság a Virágzó Föld Egyesült Államai-nak nevét fogja viselni, szabad és független lesz és amerikai minta szerint parlamentáris kormányformával fog bírni. Ami a külföldiekhez való viszonyát illeti, az eddig kötött szerződések érvényben maradnak. A kölcsöntőkék kamatait pontosan fogják fizetni és a külföldiek számára adott koncessziók érvényben maradnak.” Eme forradalmi terveknek utolsó pontja az európai kapitalizmus behatolására figyelmeztet. Ugyanis az utolsó pár évtized alatt e tekintetben óriási változások történtek Kínában. A kínai kikötőket és tengerparti városokat az európai kereskedők és iparosoknak egyre szaporodó raja foglalta el. Míg 1890-ben az óriási birodalomban csak 200 km. vasút volt, addig 1909-ben már 8500 km., s mi sem mutatja jobban a kínai közszellem megváltozását, mint az a körülmény, hogy már az utolsó évek vasútait kínai mérnökök építették. Egyáltalán szinte csodálatraméltó az a gyorsaság, amellyel a kínaiak szelleme a régi tradíciók ellen feltámadt. Így a kormány hathatós intervenciójára az ópium-nyavalya kiküszöbölésére a máktermelést mindenütt kiirtották s annak helyét virágzó tea- és gyapotültetvények foglalják el. A kínai vasipar az utóbbi időben úgy fellendült, hogy az amerikai trösztöknek komoly konkurrenciát csinálnak. Ha még hozzá gondoljuk, hogy a kínai kőszéntelepek az egész világ leggazdagabb telepei és oly területet foglalnak el, mint csaknem az egész Németbirodalom, akkor világosan áll előttünk, hogy a kínai kapitalizmus számára páratlanul kedvező természeti föltételek találkoztak itt. Es e ponton egy roppant érdekes problémához jutunk, mely maga megérdemelne egy külön szociológiai vizsgálatot. Ugyanis, ha igaz, hogy Kína csakugyan egy olyan tökéletesen kis paraszt-ország, mint amilyennek Oppenheimer és társai képzelik, a kapitalizmus kialakulása lehetetlennek látszik, mert a földnélküli proletár típusa Kínában még ismerétlen. Ez a körülmény magyarázhatná meg sok tekintetben a kínai
Gróf Majláth József taksásai
485
fejlődés eltérő menetét s egyben a jövő számára a legérdekesebb lehetőségeket tartogatja. Mert vajon ez az óriási birodalom hatalmas munkabíró népességével, a teokratikus abszolutizmus alól felszabadúlva, nem fogja-e a modern európai kultúra számos problémáit egészen más alapon megoldani, mint ahogy már a múltban nem egy jelünk van arra nézve, hogy a kínai kultúra egészen sajátos, egészen új és rendkívül termékeny gondolatokkal ajándékozta meg az emberiséget. (J. O.) Gróf Majláth József taksásai
A Magyar Gazdaszövetség szatmári nagygyűlésén többek között gróf Majláth József is beszélt az egybesereglett paraszti néphez. Azok a kuszált és zavaros mondatok, melyeket a gróf úr ott elmondott, igazán nem érdemelnék meg, hogy velük e szemle hasábjain foglalkozzunk. A gróf úr azonban nemcsak értelmetlen és magyartalan mondatokat mondott el, hanem egy nagyjelentőségű fölfedezést is tett s ez a fölfedezés némi figyelemre tarthat számot. Kisütötte ugyanis azt a bölcsességet, hogy Magyarországon nem a parasztnak van rossz dolga, nem a paraszt az, aki nyomorog és állati életet él, hanem a földesurak helyzete a kétségbeejtő, rajtuk kell gyorsan és hathatósan segíteni, mert máskép elpusztulnak szegények. „Ma már nem énekelné Horác, Virgil és Cicero: Mily kellemes gazdának lenni”, mondotta megható ékesszólással Majláth József. „Nemcsak a paraszt szenved, mondotta, de a földbirtokosok minden kategóriája, különösen az, mely szociális kötelességét híven teljesíti.” S ha kérdezi az ember, hogy mi is a baja a magyar földbirtokosnak, akkor arra is megfelel Majláth gróf, mondván: „Kétségtelen, hogy kis-, közép- és nagybirtok egyaránt szenvednek a külső versenytől, a termelés bizonytalanságától, az élelmi és szükségleti cikkek drágulásától, de van mindegyikük bajának egy komolyabb forrása is, az egész társadalomban morális anarchia uralkodik, irodalomban és művészetben, különösen a színházakban és a napi sajtóban érzéki forradalom és sexualis őrjöngés.” A drágaság és az érzéki forradalom súlya alatt nyögő szegény földbirtokosok mellett csak a földművesek helyzete javult az utolsó 50 év alatt. „A paraszt — mondotta a gróf úr — jobban lakik, jobban táplálkozik, jobban öltözködik és míg azelőtt nagyokat járt, mérföldeket tudott gyalogolni, most kocsin és vasúton utazik, nagy utakat gyalog alig tud megtenni.” Mindezeket azonban nem vette egyszerűen tudomásul a szociális kötelességét híven teljesítő gróf, hanem nagy uradalmak boldog birtokosához illő önzetlenséggel morális prédikációval is szolgált a korgó gyomrú paraszti népnek. „Mi a generosa natio hungarica modern unokái — mondotta — kiknek őseiről Leo Grammaticus feljegyezte, hogy fényűzéshez, kincsgyűjtéshez semmi hajlamunk nincs és csak a lélek erejével akarunk túlemelkedni elleneinken, ezen eszményi kiválóságról immár egészen megfeledkeztünk.” Ne gondoljuk azonban, hogy itt elsősorban az uralkodó osztályról van szó, s hogy az lett hajlamos a kincsgyűjtésre, s feledkezett meg az eszményi kiválóságról. A munkásnép az, mely szégyent hozott a hazára azzal, hogy Leo Gram-
486
Gróf Majláth József taksásai
maticus bölcs megállapításait megcáfolta. „A munkásnépet könnyelműség és úrhatnámság ejtette meg”, mondotta gróf Majláth József s még azt is megjegyezte hozzá, hogy „Középeurópában nincs ország, melyben a munkás oly magas munkabért kereshet, mint Magyarországon.” Az olvasónak, ki gróf Majláth Józsefet nem ismeri, első pillanatban az jut eszébe, hogy a szóbanforgó gróf úr egész életét automobilon és parketten töltvén el, nem is lát tovább parkettás szobája határain. Szinte sajnálja az ember a szegény grófot, ki a sok fény és pompa között ennyire tudatlan és naiv maradt s jóhiszeműen elmond olyasmit, hogy a munkásnép fényűző, a kereseti lehetőség Magyarországon a legnagyobb egész Középeurópában s hogy a drágaság a nagybirtokosokat teszi tönkre. Ε sorok írója azonban abban a kiváló szerencsében részesült, hogy gróf Majláth József hazájában, Szabolcsmegyében nevelkedett fel, s ezért tudja, hogy gróf Majláth József, ki maga is gazdálkodik, nem is olyan naiv, nem is olyan tudatlan s nem is olyan jóhiszemű. A gróf úr joggal mondhatta, hogy „a falusi nyomorúságnak nyitott sebei vannak, melyeket látni kell, látni lehet”. Meg lehet őket látni mindenütt, főleg Majláth József uradalmában, ahol nyilvánvalólag a gróf úr is legtöbb tapasztalatát szerezte. Elmondjuk tehát, hogy mit is látott gróf Majláth József a saját uradalmában, minő tapasztalatok alapján jutott ő ahhoz az eredményhez, hogy a kereseti lehetőségek egész Középeurópában Magyarországon a legnagyobbak, s hogy a magyar munkásnépet az úrhatnámság ejtette meg. Gróf Majláth József ófehértói, szabolcsmegyei uradalmában még ma is vannak jobbágyok. Igaz, hogy ezek a jobbágyak nem a régi jó időkből maradtak fenn. Ezek a jobbágyok újabb eredetűek, azonban helyzetük sokkal rosszabb, mint amilyen a régi jobbágyoké volt, mert nincs joguk ahhoz a földhöz, amelyről a régi jobbágyokat elkergetni még sem lehetett. Majláth József ófehértói uradalmában vannak úgynevezett taksások. Ezek a taksások szerződési formában a tökéletes jobbágyságot képviselik a XX. század Magyarországában. A taksások ugyanis évenként kötött szerződés alapján lakóházat kapnak Majláth József uradalmától s ezen lakóház fejében kötelezve vannak arra, hogy minden héten egy munkanapot teljesen ingyen, minden fizetés nélkül leszolgáljanak. Ez azonban a viskóért fizetett uzsorabért még nem meríti ki. Kötelezve vannak ugyanis arra, hogy csakis az uradalomban szolgáljanak napszámot, hogy akkor amikor az uradalom kirendeli őket, állandóan munkába álljanak és előre meghatározott napszám fejében, nyáron 120 fillérért, télen 80 fillérért, tavasszal és ősszel pedig 100 fillérért korlátlan mennyiségű napszámot teljesítsenek. Gróf Majláth József uradalmában tehát egészen jobbágyi lekötöttségében levő munkások vannak, kik évente a lakóházon kívül alig keresnek többet 250 koronánál. Ezen keresményhez még legfeljebb 2–3 hold harmados föld járul, melyet a családtagok művelnek meg, de aratásba már nem mehetnek, mert a taksások olcsó munkaerejére épen a nyár folyamán aratás idején van az uradalomban a legnagyobb szükség. Ezeket látja Majláth József, a szociális kötelességet híven teljesítő gróf, saját uradalmában. S aki ilyenek láttára azt meri leírni és
A tanárság ébredése
487
több ezer ember előtt elmondani: hogy a magyar parasztot az úrhatnámság ejtette meg, hogy egész Középeurópában Magyarországon a legjobbak a kereseti lehetőségek: az sem naiv, sem tudatlan, sem jóhiszemű nem lehet. A Magyar Gazdaszövetségről már sokan megírták és elmondották, hogy az nem a parasztság, hanem a parasztfogás szervezete. Az a beszéd, amelyet a rabszolgatartó gróf a magyar parasztságnak Szatmáron a munkásnép fényűzéséről elmondott, nemcsak a valláserkölcsöshazafias és „szociális” gróf jóhiszeműségére vet világosságot, hanem megerősít bennünket abban a hitünkben is, hogy a Magyar Gazdaszövetség félrevezeti a magyar népet és még jobban a földesurak járma alá hajtja a helyzetét nem ismerő és úgyis teljesen elbutított és kizsákmányolt parasztságot. (Β. B.) A tanárság ébredése
Az Országos Középiskolai Tanáregyesület legutolsó határozatai méltán keltettek megdöbbenést a klerikális körökben, mert ezek az egyhangúan hozott határozatok nem annyira pozitív súlyuknál fogva jelentősek — hisz Magyarországon a kormányhatalommal és a nagybirtokos politikával szemben való minden tiltakozás egyelőre kilátástalan — mint inkább azon örvendetes új lelki szintézis jele gyanánt, mely tanárságunk fejlődésében végbement. Alig pár éve ez a tanárság a soviniszta és az antiszemita tanok hordozója volt, vakon követte és istenítette a honmentő koalíciót és a szocializmust meg a radikalizmust alig ítélte meg másként, mint a képviselőház junkerjei és prókátorai. A hivatalos ideológia egész bornírt szűkösségével védte a „nemzetet” a Budapesti Hírlap hazafias receptje szerint a „zsidó szocializmus és internacionalizmus” ellen. A darabont korszak idején már-már úgy látszott, hogy egyetlen sötét, reakciós blokká alakult át az egész magyar társadalom, mellyel szemben csak néhány izolált idealista áll, kik a viszonyok kényszere alatt ezen átmeneti időszaknak jórészt korrupt, megvett, radikálissá pofozott végzett földbirtokosaival vagy stréber hivatalnokaival jutottak természetellenes szövetségbe. Borzalmas idők voltak ezek és jó reájuk visszaemlékezni. Becsületes átélésükhez tiszta tudásra és erkölcsi erőre volt szükség. Szociológiai átlátására annak, hogy a darabont-periódus az a történelmi ék volt, mely a magyar feudalizmus néprontó egységét megbontotta. És erkölcsi erőre, mely képes volt a tudás és a lelkesedés bátorságával beverni segíteni ezt az éket a „nemzetvezérek” korrupt érdekszövetkezetébe, dacára minden, gyanúsításnak, rágalomnak, üldözésnek és terrornak. Az új idők történésze meg fogja állapítani, hogy ebben a darabont-korszakban, mely egy pusztuló történelmi osztály összes bomlástermékeit felszínre hozta, akadt volt egy kicsiny csoport, mely teljes tudományos világossággal ítélte meg a helyzetet és nem
488
A tanárság ébredése
habozott érdekei rovására kötelességét teljesíteni, dacára annak, hogy egyként utálta a koalíciós feudalizmust és a letörésére kirendelt zsoldoshadat, melynek túlnyomó része egész közéleti pályáján ép oly népellenes volt, mint maga a koalíció. De magyar polgári osztály hiányában csak természetes, hogy a feudalizmus megtörésére irányuló első kísérletnek főtáborkara csak a történelmi osztályok lekracholt exisztenciáiból kerülhetett ki. (Tisztelet a kisszámú kivételnek!) S bármily csúnya és piszkos volt ez a történelmi kavarodás: a mélyebbre látók észrevették, hogy nyomában csak tisztító differenciáció és a népjogok előtérbe tolulása járhat. A magyar tanárság természetesen ezt a történelmi helyzetet akkor egyáltalán nem értette meg. A klasszika-filológia és a feudális történelemírás hazugságainak légkörében felnövekedve, a kuruc ideológia ismert receptje szerint ítélte meg az Apponyi-Rakovszky-Vázsonyi-féle hazafias szövetséget és természetesen egész iskolai lelkesedésével ama hazaárulók ellen fordult, kik „az általános választójoggal Bécs szekerét tolják” és akik „a nemzet és a vallás természetes szövetségét akarják aláaknázni zsidó-szocialista tanaikkal.” Hej! be soká tartott míg ez a fojtogató homály, mely a legjobb elméket is megzavarta, oszladozni kezdett. Az elvei feláldozása árán uralomra jutott „nemzeti” klikk mennyi hazafias fosztogatására, a klerikalizmus mennyi szemérmetlen orgiájára, a latifundiumokkal szövetkezett zsidóuzsora mennyi becstelen zsebelésére volt szükség, míg a becsapott magyar közvélemény a Kossuth-Szterényi-Wekerle-féle közkereseti-társaság igazi természetével tisztába jött! Mennyi furcsa megingásnak, szomorú elpártolásnak és korjolános dühnek voltunk tanúi, hogy a farkaspálos üzletemberekről ne is beszéljünk. De a tanárok ügyével kapcsolatban szinte tipikus esetként újul fel emlékezetünkben annak az érdemes társunknak esete, aki modern történész, finomelméjű bölcselő, passzionátus kutató és tisztességes ember volta dacára úgy elvesztette a fejét, hogy mint a lelki métely terjesztőit, mely átmenetileg őt is inficiálta, ideges borzongással kerülte sorainkat. Most már — hál' istennek — ő is ama fiatal radikális tanárok küzdő csapatának avant-gardejában harcol, mely a Középiskolai Tanáregyesületben oly bátor és nemes akciót indított a klerikalizmus ellen és a független felekezetnélküli iskoláért. A megmerevedett földbirtokos ideológia kábult napszámosa, a magyar tanárság, ime a grófi lakájság parki taváról a szociális világnézet sík tengere felé evez, a jövő iskolája felé, mely nem királyverő oligarchák magasztalója többé, hanem gondos kertésze a nép egyre fokozódó szabadságszeretetének, gazdagodásának és művelődésének. (J.)
A közérdek és Heltai Ferenc
A közérdek és Heltai Ferenc
489
A gabona- és húsvámoktól megnyomorított városi lakosság segélykiáltásaira a fővárosi tanács pozitív intézkedésre szánta rá magát. A Bethmann-Hollweg kancellár kiadta jelszóra történt-e, nem-e, nem tartozik a dologra, de a főváros tanácsa egész becsületesen úgy fogta fel a helyzetet, hogy akkor, amikor a magyar városoknak az agrárvámok ellen indított országos mozgalmát egyszerűen fölfricskázta a kormányzatra ránehezedő nagybirtokos érdekkör, valahogy neki kell módot keresni arra, hogy azt az élelmiszert, amit csak agrárvámokkal súlyosbítva vehet meg egy földnélküli polgár, ezt az így is drágán megfizetett táplálékot csak annyival drágábban kapja meg a városi lakosság, amennyit a helybeszállító kereskedelem tisztességes és jogos haszna kitesz. Ha a termelőtől 7 K-án beszerezhető burgonya a grájzlerosnál 14 K-ért kapható csak, erről a grájzleros ugyan nem fog tehetni, de Bernát Istvánnak esetleg igaza lehet, hogy ne üssük mindig a szegény ártatlan, pusztán csak vámdrágításból élő gazdákat, hanem üssük már egyszer a közvetítőket, vagy az ő nyelvükön a „kereskedelmi uzsorát” is. Nos, a főváros magisztrátusa így is tőn. Magára vállalta a közvetítő kereskedelem föladatát, kötéseket tett egynémely élelmiszerre nézve, kolbászgyártáshoz fogott, 19 bódét állított fel sebtiben, minden bizottságosdi játék megkerülésével — kísérletnek nevezte el az egész dolgot, mert 19 bódétól maga sem várt sokat, épen csak a közhangulat kitapogatását célozta vele — s miután mindezt megreszkírozta, intézkedéseit a közgyűlés szankciója alá akarta bocsátani. Történt azonban, hogy fellázadtak a kispolgárok, az érdekelt iparosok és kereskedők, a választópolgárok. Vázsonyi erre kijelentette, hogy a tanács javaslata nem egyéb, mint Marx jóslatának, a kisexisztenciák pusztulásának beteljesítése és hogy az efajta kommunizálás perverzitás. Heltai Ferencet szíve mélyén találta ez a kijelentés és abba a kábulatba ejtette, amelyet más körülmények között De Amicis az őszinteségi részegségnek nevezett és azt mondta, hogy ez a kommunizálás őrülete. Álljunk meg ennél a kijelentésnél. Bizalmas kerületközi bizottsági ülésen történt ugyan, de mindmáig nincs megcáfolva. Igaznak tartjuk és le akarjuk szögezni, ami közéleti embereink példátlan korrektségének, gentlemanlike-ségének jellemzésére. Heltai igazgatója volt annak a gázgyárnak, amelyet a főváros megváltott. Heves harcot folytatott a megváltás ellen, jó ideig a sajtót is kezében tartotta, a municipálszocializmus diszkreditálására sebtiben megalapította a Városi könyvtár című vállalatot s kiadatta benne Avebury-nek a községesítés ellen írott s külföldön akkor már elintézett munkáját, a könyvtárvállalat evvel be is szűnt és mikor minden kötél szakadt (vagy nem is szakadt), mesés drágán megvásároltatta munkaerejét a községi gázgyár részére. Vezérigazgatói mézesheteiben minden szépet s jót beígért a községesítő városi lakosságnak, mely az osztrák gázgyárral együtt Heltai Ferencet is községesítette. No már most, ha valaki elvi, gazdasági és üzemi okokból esküdt ellensége volt a községesítésnek és a szaktudását a legteljesebb felelősség vállalása mellett mégis „rendelkezésére bocsátotta” a községi üzemnek, ha már nem kívánhatjuk tőle, hogy legyen a leghevesebb kommunizátor, azt mindenesetre elvárhatjuk, hogy sutba
A közérdek és Heltai Ferenc
490
dobott elvi aggályait ne vegye újra föl s ne érvényesítse antimunicipálszocialista hajlandóságait, ott, ahol őt ezért nem lehet felelősségre vonni. A kommunizálás akármilyen kíméletesen megy is végbe, ha eredményes akar lenni, mindig kis- és nagyexiszteneiák megrázkódtatását jelenti s ha Vázsonyi úr sem kis-, sem nagyexisztenciákat megbolygatni nem akar, akkor egy lépést sem tehet előre a társadalmi reform útján, mely mindig szűkebb érdekkörök feláldozását jelenti a nagyobbak és egyetemesebbek érdekében. És nem mondaná meg nekünk Heltai úr, hogy mi alapon bizakodjék benne, a legnagyobb községi üzem vezetőjében, a kommunizálástól jogosan sokat remélő közönség? Nincs joga arra a föltevésre, hogy a vezérigazgató úr szívesen látná minden kommunizáló törekvés erkölcsi és anyagi csődjét? (K.)
Könyvismertetések és bírálatok Agrárviszonyok a román országokban (Angel Marvaud : La question sociale en Espagne. Paris,FelixMean,1910.475.p. Paul Roux: La question agraire en Italie. Le latifundium romain. Paris, Felix Alcan, 1910. 267. p.)
Magyarország gazdasági viszonyainak
elfogulatlan vizsgálata arra az eredményre vitte a kutatókat, hogy a földbirtok kedvezőtlen megoszlása kapcsolatban a termőföld csekély átlagos hozadékával, ami a helytelen, maradi gazdálkodás következménye, főoka Magyarország rossz szociális viszonyainak. A román országokban, Spanyolországban, Olaszországban és Romániában hasonló szociális állapotokat találunk. A mezőgazdasági és ipari munkabérek alacsonysága, az analfabéták óriási száma, a nagymérvű kivándorlás, az elnyomott osztályok véres, de rendszertelen lázadozásai jellemzik mindhárom országot. Nem faji sajátság ez. A szintén román Franciaországban mások a viszonyok. A nagy forradalom itt ellenszolgáltatás nélkül a jobbágyok kezébe juttatta a termőföldet, és ezen expropriáció nyomán gazdagság támadt, mind a mai napig tartó vagyonosodás és tőkefölösleg. A kapitalizmus persze Franciaországban is a munkásosztály kizsákmányolását jelenti, de a francia munkás jövedelem, műveltség és emberi öntudatdolgában össze sem hasonlítható a fajrokon délolaszországi vagy spanyol műveletlen proletárral. Nem a faji, hanem a termelési viszonyok különbözősége okozza a szociális különbségét. Olvasván a spanyol közigazgatás, a spanyol választások, a spanyol kivándorlás leírását, mindenkinek eszébe fog jutni: Mutato nomine de nobis fabula narratur. Marvaud műve három főrészre oszlik; az elsőben Spanyolország szociális bajait ismerteti; a másodikban az ezen bajok megszüntetésére irányuló vagy tervbe vett kísérleteket; a harmadikban a statisztikai anyagot közli. Hogy az utóbbival végezzünk, az ország általános züllöttségének megfelelően a statisztikája is züllött: hiányos, megbízhatatlan; a szerző maga hangsúlyozza, hogy adatai csak nagyon durva közelítésként tekinthetők.
492
Agrárviszonyok a román országokban
Μ. először is az ipari munkások mozgalmait tárgyalja. A spanyol munkásság mozgalmai a múlt század első felében kezdődtek. A mozgalom általában viharos, erőszakos jellegű: a hirtelen keletkező véres általános sztrájkok, elkeseredett küzdelmek jellemzik, mint a legutóbbi barcelonai forradalom. A munkásmozgalomban négyféle áramlat észlelhető: anarchisták, szindikalisták, marxista szociáldemokraták és kath. szervezetek. A mozgalom természetesen gyönge: az összes munkásoknak nem is 10%-a van szervezve. Az ipari és forgalmi munkások száma az 1900-as népszámlálás szerint valamivel meghaladja az egy milliót. Spanyolország sajátosságához tartozik, hogy az egész ipara három kis kerületre szorítkozik; Barcelona és vidékére, Bilbao és vidékére és Madridra; az összes ipari munkásság több mint fele ezeken a helyeken tömörül össze; a többi szerteszét oszolva él a félsziget többi részén. Az ipar középpontja Barcelona; ez a város minden forradalmi mozgalom középpontja. A z i p a r i mu n k á s o k h e l y z e t e n a g y o n r o s s z , k ü l ö n ö s e n a drágaság miatt. Az összes fogyasztási cikkek, az élelmiszerek csak úgy mint az iparcikkek ára 1900 és 1908 közt 30—40 százalékkal emelkedett; a házbérek 100 százalékkal. Az élelmiszerek drágaságát fokozzák az egyes országrészek, tartományok által szedett nagyon magas fogyasztási adók; az erős osztályuralom folytán úgy az egész ország, mint különösen az egyes tartományok jövedelmének túlnyomó része közvetett adókból származik. A munkabérek Barcelonában és Madridban tanult ipari munkások részére 2.50 és 5.50 pezetát tesznek, ami ugyanannyi koronánál valamivel kevesebb; a bérek emelkedése távolról sem tart lépést a fogyasztási cikkek drágulásával és így a spanyol munkás még minimális igényeit sem képes jelenleg kielégíteni. Egy munkáscsalád évi jövedelme, ha az apa, az anya és egy gyermek jár munkába Madridban 1500 pezeta. Bruxellesben 1725 frc. Parisban 2525 frc. Ugyanazon mennyiségű és minőségű élelmiszer egy évben
Ruha és cipő
Ugyanazon lakás
Madrid 1138.80 pezeta Madrid 100 pezeta Madrid 180 pezeta Paris 737.30 frc Paris 55 frc Paris 360 frc Bruxelles 602.25 „ Bruxelles 55 „ Bruxelles 360 „ Egy-egy család összes kiadása tehát Madridban 1418.80 pezeta Bruxellesben1017.25 frc Parisban 1152.30 „ Marad tehát egy-egy család számára Madrid 81.20 pezeta Bruxelles 707.75 frc Paris 1372.70 frc. Az élelmiszerek Madridban 54%-al drágábbak mint Parisban,
Agrárviszonyok a román országokban
493
a kereset Parisban 69%-kal magasabb, mint Madridban. Bármily kevéssé pontosak legyenek is ezek a számok, a francia és a spanyol munkásság relatív helyzetét eléggé jellemzik. A munkaidő természetesen átlagban szintén hosszabb, mint a középeurópai országokban. Az ipari munkásságénál még sokkal rosszabb a mezőgazdasági népesség hely/ete. A termőföld csak igen kivételes esetben képezi a megművelő tulajdonát; a földbirtokviszonyok sokszor egészen középkori jellegűek. Spanyolország összes területe 50,4 millió ha: ebből szántóföld 21,7 „ „ „ erdő és legelő 24,0 „ „ „ hasznavehetetlen 4,7 „ „ „ A szántóföld csekély hányadát részben természeti viszonyok okozzák; a hegységek magassága és kopársága és a nagy szárazság; de nagy része van benne a szociális viszonyoknak is. A művelésben túlnyomóan a három nyomásos gazdálkodás dívik, tehát a termőterület egyharmada szintén állandóan nem hoz termést; a hozadék rendkívül alacsony, a gabonánál körülbelül 10 hl. pr. ha! Ezen kedvezőtlen állapotok egyik főoka a rettenetes birtokmegoszlás. Egyfelől óriási 50.000 ha-ig terjedő latifundiumok borítják az országot, másfelől a termőföld minimális kis parcellákra van földarabolva. Az első típus különösen Andalúziában, a második Galíciában lelhető föl teljes tisztaságban. A földművelőinek a helyzete mindkét esetben egyformán rossz. Andalúziában 1902-ben 732 községben 51 ezer munkás keresetéről vettek fel adatokat. Az átlagos napi munkabér 1.50 korona; több mint 2 koronát csak 818 munkás keresett. Az átlagos évi kereset, 295 munkanapot számítva 442.5 korona. A tényleges munkanapok száma azonban alig 280. Dacára a legrosszabb táplálkozásnak, a munkáscsalád évi mérlege deficittel kell hogy végződjék. Ilyen körülmények közt természetes, hogy a földmunkások mindig készek a zendülésre, hogy a pékműhelyek kifosztása mindennapos. Andalúzia földje túlnyomó részt nagybirtokosoké, akik Madridban vagy Sevillában henyélnek. A föld művelését egy vállalkozóra — olyan bérlő félére — bízzák, aki azt bérmunkásokkal művelteti; háromnyomásos gazdálkodás dívik, a hektáronkinti átlagtermés átlag 6 hl. (140 p.) melynek értéke 120 kor; a trágyázás csekély, műtrágyát nem használnak, az esőzés bizonytalansága és az öntözés hiánya bizonytalanná teszik a termést. A hónapszámra vagy a mezőgazdasági munka idejére jún.—szept. alkalmazott munkások rendes átlagos napibére 75 fillér; ezenkívül lakás és táplálék. De milyen táplálék? Száraz kenyér, és kenyérből és avas hájból készült levesek, mindennap ugyanaz! Lakásuk egy óriási szérű, ablakok nélkül, kémény nélkül; a füst az ajtón megy ki, tüzelő anyagul szárított marhatrágya szolgál. Ruházatuk egy szál köpeny, télen-nyáron. (143. p.) Hasonló jellegűek a viszonyok egész déli Spanyolországban. Csekély számú nagybirtokosok, akik legnagyobbrészt távol élnek
494
Agrárviszonyok a román országokban
birtokuktól; nagyszámú parasztok, kik nem bírnak más tőkével, mint két karjukkal, nem bírnak más jövedelemmel, mint nyomorúságos napszámukkal, akik a földesúrban vagy helyettesében idegent sőt ellenséget látnak. (153. p.) Másformák a viszonyok az ország középső és északi tartományaiban. A föld itt végtelenül föl van aprózva a szegény művelők sokasága közt. A művelők itt ugyan látszólag tulajdonosai a földnek, de igen régi, sokszor íratlan jogok alapján a föld urának, a seigneur-nek, igen tekintélyes évi adót tartoznak fizetni, úgy hogy a nyomorúságuk ép oly nagy, mint az andalúziai bérmunkásoké, noha itt több az eső és jobbak a termések. A föld fölaprózódása egyszerűen hihetetlen. Egy-egy földművelő „tulajdona” (mely után adót kell fizetnie az igazi tulajdonosnak) 50—80 felé van szétszórva. Előfordulnak 32 m2-es területek, melyek három ember tulajdonát képezik; az egyiké a föld, a másiké az egyetlen rajta levő gesztenyefa, a harmadiknak jár évente 6 tojás adó, melyet a két másik fölváltva fizet. Vigo tartományban 30, 20, 10 négyszögméteres parcellák dívnak és egy hektárnyi egybefüggő terület már nagy birtokként szerepel. (158. p.) Hat-hét hektárnyi birtok rendszerint 80—120 parcellára oszlik meg, melyek 5 kilométernyi körzetben vannak szétszórva. A bajt fokozza a tulajdonviszonyok már fönt említett komplikáltsága. A tulajdonosok voltakép örökbérletbe adják földjüket, mert nincs joguk a művelőknek fölmondani, amíg azok az évi adót megfizetik. A viszony a föld ura és művelője közt lényegében ugyanaz, mint hűbérúr és a jobbágy közt. Igen gyakori az az eset is, hogy az első művelő újra albérletbe adja a földet másnak; sőt harmad és negyedfokú bérbeadás illetve hűbériség is gyakori. Az örökbérlet öröklődik a művelők részéről apáról fiúra; a fiúk fölosztják realiter a művelendő földet egymásközt; az írásbeli szerződések hiánya folytán egymásközt és a tulajdonosok ellen állandóak a pörlekedések. Ezt a lehetetlen helyzetet csak a tulajdonviszonyok reformálásával lehetne megjavítani: vagy föl kellene a művelőket menteni az adó illetve a bérkötelezettség alól; vagy a tulajdonosoknak megengedni, hogy elűzzék a hűbéres-földművelőket földjeikről: előbbit a tulajdonosok érdeke, utóbbit a lázadásoktól való félelem akadályozta meg mind a mai napig. A többi tartományokban is hasonlók a viszonyok; a mezőgazdasági munkabérek l.50 és 2.90 korona közt ingadoznak, a munkaalkalom kevés, a lakosság éhezik. Szerző 1906 nyarán Alicante tartomány egy helységében tartózkodott, ahol egy hirtelen kiütött vörheny járvány tizedelte a gyermekeket. Egy híres orvos így nyilatkozott: „nem a vörhenytől halnak meg, hanem az éhségtől; a szopós gyermekek, mert anyáik a legteljesebb kizsaroltságban vannak; a többiek, mert nincs mit enniök”. (170. p.) A tulajdonképeni mezőgazdasági munkásokon kívül teljes nyomorban sínylődnek a kisbérlők is. A föntemlített örökbérleten kívül a bérletnek még terhesebb formái is gyakoriak. A tulajdonosok, ahol
Agrárviszonyok a román országokban
495
csak módját ejthetik az örökbérletet rövid lejáratú bérletté változtatják át, amelyek a művelők számára még sokkal rosszabbak és az ameliorációt kizárják; számos vidéken csak egy-egy évre adják bérbe a földeket, a legterhesebb föltételek mellett. A művelők minden tekintetben teljesen függnek a föld uraitól, hitükről, meggyőződésükről le kell mondaniok; még rokonaik gondolkozásmódjáért, politikai állásfoglalásáért is felelősségre vonják őket. Ha a tulajdonosok érdeke úgy kívánja, százszám elűzik az eddigi bérlőket, egész falvak lakosságát földönfutóvá teszik, a házakat lerombolják és az egész határt legelővé változtatják. (178. p.) Kényrekegyre ki van szolgáltatva a föld népe a „kacikák”-nak; mint a középkorban, a spanyol földesurak némelyike jobbágyait illetve bérlőit rákényszeríti, hogy még gyermekei házasságához is kikérje előzetes beleegyezését (82. p.). Μ. műve második részében szélesen tárgyalja a szociális bajok leküzdésére irányuló törekvéseket. Valójában nem érdemlik meg ezt a széleskörű tárgyalást, mert, mint a szerző maga is bevallja, a legtöbb szociálpolitikai törvény írott malaszt marad, nem hajtják végre. De még ha végrehajtanák is, nem jelentene sokat. Kötelező biztosítás nincs. A vasárnapi munkaszünet, melyet 1901-ben hoztak be, számtalan kivételt engedélyez. A munkaidő korlátozásáról nincs törvény; az állami üzemekben 8 órai a munkaidő. A mezőgazdasági munkások teljesen védtelenek. A mezőgazdaság emelésére történtek kísérletek; legfontosabb itt az öntözés kérdése. Jelenleg körülbelül 900.000 ha. az öntözött terület. Spanyolországban nemcsak az évi átlagos csapadék nagyon kevés, némely helyen az évi 300 milimétert sem éri el, tehát feleannyi, mint a mi Alföldünkön, hanem igen egyenlőtlen eloszlású. A spanyol földek termését öntözés által a mainak négyszeresére lehet emelni. (315. p.) Ehhez azonban nagyszabású vízművek létesítésére volna szükség. Szomorú kép, amit a szerző így művében elénk tár: a hajdan viruló ország, ma a teljes züllés képét mutatja: a lakosság menekül; évente 100.000 ember távozik az országból; a nyomor együtt jár a legsötétebb tudatlansággal és babonával. Az ország közel öt milliónyi választója közül több mint 42% nem tud írni-olvasni. A munka elég jól tájékoztat a spanyol viszonyokról; a szerzője nem szocialista; műve épenséggel nem agitációs jellegű, sőt a társadalmi béke és harmónia barátja. Egyetlen szóval sem említi meg a spanyol egyház óriási és fölötte káros anyagi és erkölcsi hatalmát. Az 1900-as népszámlálás szerint közel 100.000 kath. pap és apáca volt a 18 és fél milliónyi lakossággal bíró országban, minden 19-ik lélek pap volt, a felnőtt lakosságból minden 10-ik; képzelhetjük milyen állapotok lehetnek ott, ha egy ilyen „jóindulatú” író is ilyen képet föst róla. Roux könyve nem egész Itália, hanem csak Campagna és Viterbo provinciák agrárviszonyaival foglalkozik. Az örök város környezete néptelen. A nagy síkságon télen-
496
Agrárviszonyok a román országokban
nyáron zöldel a fű; hatalmas latifundiumok, melyek még Róma idejében keletkeztek, melyekről már Plinius megírta Latifundia perdidere Italiam, borítják az egész síkságot. A marha, különösen a birka, itt egész éven ál talál élelmet, nem kell még téli takarmány kedveért sem földet művelni; a műveletlen földön a hatalmas esőzések folytán mocsarak képződnek, malária honol, ami viszont nagyon megnehezíti a letelepedést és a földművelést. A római latifundium a népvándorlás és a középkor minden viszontagságán átváltozatlanul fönmaradt: a vidék természeti viszonyai, a legeltetés és a malária okozták. A túlnépesedett Róma mellett a néptelen Campagna; így van ez kétévezred óta. A Campagna 200.000 ha. földje kb. 400 tulajdonosé; közülök 8 birtokosoké 100 000 ha. A birtokviszonyok 1660 óta, amidőn az első katasztert készítették, változatlanok: ennek oka, hogy a területnek csak 40%-a szabad forgalmú birtok; 30% egyházi, 30% hitbizományi volt a legújabb időkig. Tulajdonosai római arisztokraták, évszázadok óta ugyanazok a családok; birtokukat sohasem látják, csak a földjáradékot élvezik bérbeadás által. A bérlők mercanti di campagna jobbára pásztorokból felvergődött emberek, akik maguk sem gazdálkodnak, hanem a bérelt területen a fát, szénát kereskedőknek adják el, a legelőt pedig bérbe adják a baromtenyésztő pásztoroknak, földkereskedők, nem földművelők. Míg másutt a juhok száma fogy, itt szaporodik, és egyre nagyobb legelőbért fizetnek érte: ennek oka, hogy az itt termelt juhsajt kedves eledele az olasz munkásnak, nagy tömegben utána küldik Délamerikába. R. részletesen leírja a campagnai juhgazdálkodást, aklokat, fejést, sajtkészítést. A juhok októbertől június végéig maradnak a síkságon, akkorra az lesül, a juhokat föl kell hajtani a hegyek közé. Nagyon érdekes a Campagna körüli juhtenyésztő falvak leírása; a régi földközösség még jóformán épségben van, a föld illetve legelő nagy része községi tulajdon, de a termés letakarítása után mindenki köteles a földet, valamint az ugart közös legeltetésre átengedni. „A magántulajdon csak a művelésre szükséges idő alatt van érvényben.” (44. ρ.) Α legeltetés végett az egyes dűlőkben ugyanazt a növényt kell termelni valamennyi parcellán, a latifundium ellenképeként itt a földek nagyon apróra vannak föl aprózva. A lakosság pásztorkodásból él, bérének pénzrészét teljesen megőrzi és hazahozza. Mivel azonban a lakosság szaporodik, a Campagnán legeltethető juhok és vele a pásztorok száma korlátolt, a kivándorlás itt is megkezdődött. Részletesen leírja a közelfekvő falvak lakosságát; legnagyobb részük nem tulajdonosa a földnek hanem feles művelő: mindkét fél évente fölbonthatja a szerződést, úgy hogy a föld-amelioráció lehetetlen. A munkabérek alacsonyak, mivel a legeltetés tovább terjed a földművelés rovására és így a munkaalkalom fogy. A lakosság egy része Amerikába vándorol, ahol pénzt gyűjt és hazatérve mesés árakon vásárol földet. Az állapot egészen hasonló a mi felsőmagyarországi kivándorló falvaink állapotához, egyenlő birtokmegoszlás, egyenlő szociális állapotokat hoz létre. A gabonatermelés, általában a földművelés a Campagnán máig
Agrárviszonyok a román országokban
497
nomád módon történik, a birtok egy részén 2—3—4 évig egymásután gabonát termelnek, azután ott hagyják és egy másik legelőterületet szántanak föl; az elhagyott terület magától visszaalakul legelővé. Vetésforgó nincs, sem istálló, sem műtrágya nem használatos; az eke, mely az Etruskok kora óta mit sem változott, felületesen dolgozik és nem fordítja meg a földet. (66. p.) A kultúrát vándormunkások quitti végzik, kiket egy vállalkozó caporal fogad föl, egyik-másik ilyen vállalkozó 1600 embert is foglalkoztat; vannak köztük tisztességesek, de vannak valóságos fehér rabszolgakereskedők is; a munkások alávetik magukat, mert közvetítésük nélkül nem juthatnak munkához. A munkabér férfiaknak körülbelül 2 frc, júliusban 4 frc naponta. A vállalkozók kiküszöbölése eddig nem sikerült. A vállalkozó rendszerint élelmezi munkásait, ami óriási visszaélésekre ad alkalmat. De épúgy kizsákmányoltatnak, ha maguk vásárolják élelmiszerekeik, az egész Campagna nagybirtokosoké lévén, korcsmát vagy boltot csak az ő földjükön lehet építeni, egy-egy embernek rendesen monopóliuma van egy birtokon, ezért a tulajdonosnak nagy adót fizetnek. Az élelem drága és rossz, a munkások gyakran az elhullott állatok húsát is megeszik. (84. ρ.) Α betegségek gyakoriak, a balesetek szintén, a kártalanítást a caporal vágja zsebre. A nagybirtok elűzi a lakosságot: a 200.000 ha területén az utolsó népszámláláskor csak 764 lélek lakott. (90. p.) A nagybirtok lehetetlenné teszi az iskoláztatást; a vándormunkások gyermekei sohasem járnak iskolába; a gyér lakosság folytán állandó papsága sincsen. A Campagna vidéke így a legélesebb típusa a nagybirtokvidéknek; gyér lakosság, extenzív kultúra, olcsó munkabérek, kivándorlás, műveletlenség, nyomor. Hasonlók a viszonyok Viterbo területén is avval a különbséggel, hogy itt van állandó lakosság a falvakban. A legelő itt is folyton terjed a földművelés rovására. Az ősi földkommunizmusnak itt is erős nyoma van; a tulajdonos köteles földjét legeltetésre átengedni a közösségnek. Itt is sok hasonló közös földtulajdon van, mint Spanyolországban és eddig itt sem sikerült rendet teremteni ebben a komplikációban. Szerző részletesen ismerteti mindazokat a törvényeket és rendeleteket, a legújabb időktől fogva, melyekkel a pápák és az olasz kormány megkísérlelték az intenzív gazdálkodás meghonosítását és amelyek mindeddig eredménytelenek maradtak. Ellenben sikerrel járt néhány, a műben részletesen leírt kísérlet, melyekben lombardiai bérlők kellő tőkével ellátva, hosszú bérleti szerződések kötése után, intenzív tej- és zöldségtermelést honosítottak meg. A természeti viszonyok tehát nem teszik lehetetlenné, csak megnehezítik az Ager Romanus megművelését. Magántevékenység, különösen hosszúlejáratú bérletek által reméli a szerző a Campagna bajainak megszüntetését. Bármily eltérők is az olasz és spanyol viszonyok a magyar állapotoktól, alapvonásaiban hasonlók; a nagybirtok mindenütt szegénységet, extenzív művelést, kulturtalanságot hoz létre. Vj.
498
A legújabb kor története
A legújabb kor története. Középziskolai történeti oktatá(Ch Seignobos: Politische Gesunknak legnagyobb hibája schichte des modernen Europa hogy a XIX ik század történetére 1814—1896. A pártok és állam-, nem igen jut benne idő, úgy, hogy formák fejlődése. Az ötödik francia az egyetemre kerülő ifjúságnak kiadás német fordítása. Leipzig, ama óriási gazdasági küzdelmekről 1910. Werner Klinkhardt E. Driaz eszmei áramlatokról melyek az ault G. Monod: Evolution du elmúlt században Európa minden monde moderne.Histoire politique népét mozgásba hozták, alig van et sociale 1815-1909. Bibliothèque tudomása s az oktatás hiányossád'Histoire contemporaine. Paris, gait magánszorgalom útján kell 1910. Felix Alcan. Dr. Albrecht pótolni. Ez azonban a legjobb Wirth: Weltgeschichte der Gegenakarat mellett is nagy nehézsé Wart. III. kiad. Wien, 1910. L. W. Seidel & Sohn.) gekbe ütközik, mert néhány elavult értéktelen munkát kivéve, nincs olyan történeti könyvünk, mely rendszeres összefüggő előadásban ismertetné a legújabb kor eseményeit. így tehát teljesen a külföldre vagyunk utalva, ahol az utóbbi években egész sorozata jelent meg oly munkáknak, melyek rendszeresen tárgyalják e kor törtenetét. Ε könyvek közül akarunk itt hármat ismertetni. Az első Ch. Seignobos műve, mely a modern Európának politikai történetét, a pártok és az államformák fejlődését tárgyalja 1814—1896-ig és melynek német fordítása tavaly jelent meg, miután a munka Franciaországban öt kiadást ért s az Académie Française is megkoszorúzta. A könyv tartalma többet nyújt, mint amennyit a címe igér, mert nemcsak e korszak politikai történetét adja, hanem kiterjed a gazdasági és szociális mozgalmak ismertetésére is. Már külső beosztása is nyilvánvalóvá teszi, hogy a munka teljesen új alapokon épül fel és végleg szakít azzal a történelmi rendszerrel, mely az évszámokat és csatákat helyezte előtérbe s a történeti korszakok kezdetét és végét az egyes királyok vagy dinasztiák uralkodási idejéhez fűzte. A könyv első részében (I—XXV. fejezet 1—685. p.) az európai államok szociális, gazdasági és alkotmányjogi történetével foglalkozik, míg a háborúk és a diplomáciai történet mindössze 81 oldalt foglal el. (XXV—XXVIII. fej. 686—767. ρ.) Α belpolitikai események tárgyalását ezen kettéválasztás dacára is mindig kapcsolatba hozza a külső történettel és rendszerint nagy figyelmet fordít arra, hogy a külpolitikai változások behatását az egyes országok belső fejlődésére kellőképen érzékelhetővé tegye, bár tagadhatatlan, hogy a kettéválasztás néhol az áttekinthetőség rovására megy. A könyv csupán az európai államok történetével foglalkozik és nem terjed ki a más világrészekben lévő önálló államok történetére, sőt figyelmen kívül hagyja az európai államok koloniális politikáját is, mely pedig különösen az utolsó 40–50 évben a kapitalisztikus terjeszkedésnek legfőbb terrénuma volt és az egyes államoknak még belpolitikai kérdésekben elfoglalt álláspontját is döntően befolyásolta. A munka csak az 1896-ig terjedő eseményeket tárgyalja és a szerző az előszóban nagy elfoglaltságára való tekintettel menti magát, hogy az események
A legújabb kor története
499
fonalát napjainkig el nem vezette, ami annál inkább sajnálatos, mert a szerző követte módszer, az a nézőpont, melyből az eseményeket szemléli, különösen az utolsó tíz évnek történetére még jobban beválna és a jövő fejlődésre vonatkozólag igen hasznos útmutatásokat nyújtana. Szerző általános bevezetés után mindjárt Anglia történetére tér át. Bár az angol demokrácia kialakulása Ostrogorski hatalmas és alapos művéből eléggé ismeretes, mégis érdeme Seignobosnak, hogy ennek dacára is tud újat mondani és a kérdést szemléltetőleg ismertetni. Itt is hangsúlyoznunk kell, amit e szemle hasábjain már más ízben kifejtettünk, hogy a száz év előtti Anglia osztálytagozódási és pártviszonyai mily megdöbbentően hasonlítanak a mostani Magyarországéhoz. Nem kevésbbé mesteri Franciaország történetének ismertetése. (V—VII. fejezet.) A pártatlan előadásnak és modern világnézetnek oly szerencsés egyesítése ez a rész, mely büszkesége lehet a francia történetírásnak. Igen behatóan foglalkozik a modern Németország kialakulásának történetével. Az a mód, ahogy a német egység megalakulását a társadalmi és gazdasági viszonyokból leszármaztja, rendkívül világos és meggyőző, amellett itt is külön elismerést igényel, hogy francia ember létére német történetet ily tárgyilagosan tud megírni. A könyvnek további érdeme, hogy azon országoknak történetét, amelyek a magyar közönség előtt kevésbbé ismeretesek, részletesen tárgyalja. Itt különösen ki kell emelnünk Svájcnak történetét (229—256 p.), melyről még a legműveltebb magyar közönségnek is alig van valamelyes ismerete. Kitűnően ismerteti azt a harcot, melyet egyes kantonok klerikális és partikularisztikus kormányzata a svájci egységet védő liberális kantonok ellen folytatott és amely végül a liberálisok győzelmével végződött. A három skandináv állam, Belgium és Hollandia történetéből kitűnik, hogy a demokratikus haladás ezekben az országokban mily feltartóztathatlanul halad előre és hogy az úgynevezett nagyhatalmi állásnak 3 kulturális fejlődéshez igen kevés köze van. Oroszország történetében plasztikusan ismerteti az orosz parasztság szörnyű tragédiáját és Lengyelországról szólva megtisztítja az eseményeket ama sallangoktól, amelyeket a lengyelekért hosszú időn át rajongó európai közvélemény azokra rárakott. A Balkán államok történeténél is elsősorban az egyes államokat hajtó osztály- és gazdasági erőkre van tekintettel és kétségtelen, hogy sok ember előtt e fejezet elolvasása után a balkáni kérdés ezután egészen más színben fog feltűnni. Azonkívül külön fejezetben ismerteti a politikai élet változásainak gazdasági előfeltételeit, részletesen tárgyalja az egyház történetét, a politikai küzdelmekben való részvételét és megmagyarázza azt a tényt, hogy a XIX-ik században, dacára annak, hogy a katolikus egyháztól úgyszólván Európa minden államában elvonták a gazdasági javakat, proklamálták a vallásegyenlőséget, megnyirbálták kiváltságos jogait: mégis ma is az egyház befolyása a politikai életre sokkal nagyobb,
500
A legújabb kor története
mint valaha. Ennek okát Seignobos abban látja, hogy az egyház a rendelkezésre álló szellemi fegyvereket, minden fentartás nélkül az osztályuralom szolgálatára bocsátotta, mely viszont cserébe engedte, hogy az egyház politikai befolyás révén nyerje azt vissza, amit a múlt század liberális irányzata következtében anyagi javakban és privilégiumokban elveszített. Külön fejezetben tárgyalja a forradalmi mozgalmakat és különösen a szocializmus fejlődését. A kötetet egy világos összefoglaló fejezet és részletes forrásjegyzék zárják le. Ε kiváló tulajdonságokkal szemben meglehetősen eltörpülnek azok a hiányok, melyeket már előzetesen ismertettünk és amelyekhez még hozzá tehetjük azt, hogy a kormányforma és különösen a törvényhozási szervezet ismertetésénél a szerző néhány sémából indul ki s ezekbe akarja a törvényhozás szervezetének megváltozását minden európai államban beilleszteni, ami nem mindig sikerül Kívánatos volna, hogy a magyar közönség körében minél többen olvassák, annyival is inkább, mivel a nagy terjedelmű könyv elejétől végig leköti az érdeklődést és az agrárius osztályuralom visszaélései, valamint a választójogi küzdelem tekintetében az adatok, érvek és megdöbbentő párhuzamok kimeríthetetlen gazdaságú tárháza. Csupán a magyar viszonyokra vonatkozó részei volnának erős revízió alá veendők. Az osztrák-magyar közjogi kapcsolatban, amely, mint tudjuk, még a viszonyokat kitűnően ismerő osztrák és magyar közjogi írók között is folytonos veszekedés tárgya, külföldiek csak a legritkább esetben ismerik ki magukat, főleg a magyar és osztrák kiegyezési törvények eltérő szövege miatt. De elkövet oly hibát is Seignobos, mely a közjogi viszony bonyolultságával nem menthető, így pl. Magyarországot úgy ismerteti, mint Szt. Vencel koronájának országait, ami nyilvánvalóan Csehországgal való összetévesztés, dacára annak, hogy Magyarország földrajzi alkotó elemeit, osztálytagozatát, igen jól jellemzi és különösen a szászoknak sajátságos szerepét a magyar államon belül éles színekkel ecseteli. Látja azt (495 p.), hogy a kormányforma csak színleg parlamentáris, mert bár a király a többség vezérét bízza meg a kormány alakításával, a kormány mindig tud a választásokon magának többséget szerezni. Nem tudományos jelentőségű, de minden ízében kiválóan derék és megbízható munka, E. Driault és G. Monod könyve, mely a modern világ kifejlődését, politikai és társadalmi történetét foglalja magában 1815-től 1909-ig. Nem hatol le annyira az események mélyére, nem nyújt ily egységes képet a társadalmi és gazdasági szervezet fejlődéséről, mint Seignobos, de azért a gazdasági és történelmi fejlődés tényeire épen annyi súlyt helyez, mint a külső események elbeszélésére. Seignobossal szemben meg van az az előnye, hogy a tengerentúli országok történetét is felöleli s részletesen foglalkozik az európai államok kolonális politikájával. Külön fejezetekben ismerteti a legújabb kor gazdasági fejlődését és a modern civilizáció jellegzetes voná-
A legújabb kor története
501
sait. Előadási módja mintaképe a francia világosságnak, kiemelendő továbbá a mű tiszteletreméltó objektivitása, liberális és a fejlődésbarát felfogása. A magyar események elmondásában sokkal pontosabb, mint Seignobos s néhány kisebb jogi és ténybeli tévedéstől eltekintve, megfelelő képet ad a magyar alkotmányjogi fejlődésről. A viszonyok helyes ismeretére vall annak felismerése is, hogy a koalíció az általános választójogtól való félelmében feladta összes katonai követeléseit és elvállalta a kormányt csupán azért, hogy a választójogot meghiúsítsa. (354. ρ.) Α könyvet néhány kép és térkép is teszi változatossá és kronológiai táblázatok zárják le. A három munka közül legkevésbbé elégíti ki az igényeket Albrecht Wirth munkája, mely a legújabb kor eseményeit 1871-től 1910-ig tárgyalja. A munkából hiányzik minden modern szempont, szerző még csak fáradságot sem vesz magának, hogy az eseményeket logikailag egybefűzze, hanem időbeli sorrendben mondja el a történeteket. Minden irányban elfogult. A túltengő germán önérzet szemüvegén látja az eseményeket, amellett germánsága még bizonyos osztrák lokálpatriotizmussal van vegyítve. Az angolokat gyűlöli, a franciákat mint másodrangú népfajt és államot állítja be és minden modern társadalmi vagy eszmeáramlattal szemben ellenségesen viselkedik. A könyv szellemére nézve jellemző, hogy a szocialista mozgalom növekedését „a világpolitika árnyoldalának” nézi és a német konzervatív párt hanyatlásáról írva, ennek okául azt jelöli meg, hogy a konzervatívek nem voltak elég buzgók a flottakiadások fejlesztésében és ezért veszítették el a német közvélemény előtt népszerűségüket. (307 p.) Természetesen ezért választanak 1907 óta minden pótválasztáson szociáldemokrata képviselőt! Hogy mindezek dacára mégis ajánljuk olvasását, ebben két szempont vezérel. A könyvben teljes és kimerítő felsorolását találjuk az utolsó harminc év minden világtörténelmi nevezetességű eseményének, különösen pedig pontos gyűjteményét az európai államok gyarmatpolitikai akcióinak. Azok, akik csak adatokat akarnak szerezni és akiknek ítéletét a szerző sekélyessége és bornírt felfogása nem veszélyezteti, minden idevonatkozó adatot megtalálhatnak a könyvben. A másik szempont, hogy a magyar radikális polgárság és szociáldemokrácia vezető egyéniségei gyakran esnek abba a hibába, hogy a külpolitikai események hatásával nem számolnak. Magyarország tíz év óta permanens válság állapotát éli és ez mindnyájunk figyelmét úgyszólván kizárólag a belpolitikai események felé irányítja, holott az európai és a gyarmatpolitika terén végbemenő változások szinte láthatatlanul irányítják a honi eseményeket is. Így ma már mindenki előtt nyílt titok, hogy az orosz forradalom időleges sikerei nagyon erősen közrejátszottak, hogy Magyarországon és Ausztriában az általános választójog kormányprogramm lett. Az ifjú török forradalom és Bosznia annexiója szükségessé tette, hogy Magyarországon a belpolitikai válságok elkerültessenek és ezért a király megadta az engedélyt gróf
502
Esztétikai kutatások
Andrássynak, hogy a pluralitásra vonatkozó javaslatot beterjessze. A marokkói kérdés erősen érinti Németország hatalmi érdekeit és annak kedvező, vagy kedvezőtlen irányban való eldőlte, feltétlenül befolyásolni fogja a magyar és osztrák véderőreformok sorsát és döntő hatással lesz ennélfogva mindkét állam belpolitikai helyzetére, épúgy a tripoliszi konfliktus elintézése. Ezért ajánlatos, a külpolitika eseményeivel és irányzatával megismerkedni, még akkor is, ha faute de mieux oly elfogult és nívótlan helyről kapjuk az adatokat, aminő Wirth könyve. Szende Pál. Esztétikai kutatások. (Lukacs György: A lélek és a formák. Kísérletek. Budapest, 1910. Franklin-Társulat kiadása)-
I.
Először szólal meg ebben a könyv-
ben nálunk, olyan határozottan és erősen, amilyen csak művészi hit lehet, hogy a kritika nem közvetítés művészet és közönség között, nem magyarázás és nem szabályalkalmazás; a kritikus művész, akinek élményei vannak, melyek a saját formájukban művészetet jelentenek. És ezen a ponton dől el a kritika szubjektivitásának a kérdése is. Ha a kritika tudomány, akkor szubjektivitása gyöngeség; ha művészet, akkor erő és lényeg. Ilyen kritikus az essay-író, nem a napi szükségletek gyors felfogású és szellemes zsurnalisztája, nem az élet és művészet minden pillanatába magát bele élni tudó esztéta, kinek élményeiben minden újabb ma elmossa a tegnapot; amannak műveiből világnézletet érzünk, mely látszólag széttört munkájának forma-alkotó egysége. Ez a kritika épen úgy kiválaszt és stilizál, mint a művészet s ezzel cáfolja meg a teremtő géniusz vádját, hogy a kritikus csak a művészet után sántikál s a saját tehetetlenségét, meddőségét leplezi közvetítő szerepében. De épen az a kritikus kritikája, hogy élménnyé vált-e részére a művészet, életté vált-e részére a megérzett teremtő erőn keresztül a művész, hősévé tudott-e lenni az ő közvetett művészetének, életkérdésévé az ő életének, épen úgy, mint a művésznek az ő saját élete? Minden művészet lírikus, egyéni életproblémák formába ömlése. Mint ahogy a művész az életből öntudatlanul az ő lelkének megfelelő kérdéseket választja ki, úgy a kritikus is: „maga keresi fel oltárait, és maga választja ki, amit áldozni fog, hogy csak annak szellemét idézze fel, aki az ő kérdéseire tud válaszolni”, mondja az író Kassnerről. A kritikusnak is megvannak tehát a művészetben az ő részére egyedül lehetséges megélések, s ezen keresztül ismerhető fel tárgyilagosságának álarca alatt saját művészi egyénisége. „Minden poézis állást foglal a végső életkérdésekkel szemben ... és ha tudatosan ki is zár magából minden kérdést és állásfoglalást, nem kérdés-e mégis * Körülbelül egy időben vettük ezt a két ellentétes bírálatot két egyaránt tisztelt munkatársunk tollából. Azt hisszük, hogy a tárgyilagos kritika ügyét legjobban mindkettő kiadásával szolgáljuk. A szerk.
Esztétikai kutatások
503
a kérdések tagadása és állásfoglalás tudatos mellőzésük?” Épen így foglal állást a kritikus is a művészeten keresztül az élettel szemben. Hogy csak a művészeten keresztül érzi az életet, ez az ideális oldala élményének, mert nem nyers anyaggal küzd; de hogy az ő egyénisége elmosódik és háttérbe lép a művészet mellett, midőn saját megéléseit, a művész öntudatlan alkotásának tudatossá válását is átruházza reá, ez a szerénység — Lukács ironikus szerénységnek nevezi — a kritikus művészi tragikuma. De felmerül a lélektani kérdés, lehet-e az essayistának saját belső élményévé a más művészete, a saját életévé a más élete ? Lehullhat-e bárkire nézve az örök nagy válaszfal egyén és egyén között? Mi közvetíti a művész és kritikus élményét, mi teszi lehetővé az életproblémák közösségét? A forma, feleli az essayista. „A forma a kritikus nagy élménye”; a forma „mely új valósággá lesz, külön életet kap ennek az élménynek az erejétől. Világnézet lesz...” A forma ennek a könyvnek művészi, sőt metafizikai problémája. Nem a lélek és a formák, hanem a lélek és a forma a tartalma. A forma mint élmény, mint életkérdés, a szimbóluma a megéltnek, a „sors”, az a platói idea, mely után a művészet öntudatlanul teremt, amely valósággá, anyaggá, öntudattá lesz a kritikus élményében. A művészi élet, mely a maga folytonosságában benne van a művekben, a forma közvetítése által kap egységet a kritikában, általa lesz lehetségessé a beleérzés egy más művész egyéniségébe, általa lehet a kritika egy új egyéni életélmény kialakulásává. Mi ez a forma, amin keresztül az essayista végre is magát keresi? Megértjük a költő műveiben az életét, mert magunk is élünk, és ráismerünk bennük a saját életünk lehetőségeire. Hogyan értsük meg azt a közvetett megélést, melynek a forma a tartalma? Kérdések tolulnak fel, s ingadozóvá, bizonytalanná teszik ezt a fogalmat. Lehet-e minden forma, amit művész teremtett ilyen megélhetés alapja vagy csak mindegyik egy közös eszményre utal, melynek a megélhető formák csak egyes képei, problémákká törve?; a lehető reális formák-e az élményei a kritikusnak, vagy egy forma eszmei lehetősége? Mi az a forma, amit Plató megélt, s amit Kassner megélt? Nem a költő realitásait éli-e újra a kritikus, új formát adva nekik, átszellemítve, átfinomítva azokat, ami azt a csalódást kelti benne, mitha csak a forma volna az élménye; s így nem pszichológia-e a munkája, amelytől legtávolabb látszik lenni? Nem siklik-e ki ez az imponderabilis forma, mely csak akkor válik valósággá, ha az anyaggal egyesül, épen úgy kezébõl, mint az egész esztétikából? Létezik e a forma, a formákon kívül? A Lukács könyvének érdeme, hogy, mint minden meggyőződéssel írott munka, kényszerít kérdések felvetésére. A kérdés nem cáfolata annak, hogy az essay művészet, de hogy Plato az első és legnagyobb essayista, az talán mégis távlati csalódás. A filozófus művész ugyan, de a művészet másik pólusán áll. Az bizonyos, hogy az essay igazsága a művészet szubjektív igazságával rokon, „minden újonnan látás, újonnan teremtés” és nem cáfolat. A hit mélysége és komolysága ebben az újonnan látásban az, ami a Lukács essayinek is jellemző vonása, úgy hogy a szellemesség, melyet a közönség megszokott kri-
504
Esztétikai kutatások
tériumnak tekinteni, nemcsak hiányzik nála, hanem úgy látszik akarattal kerüli: a point túlságosan könnyű volna neki a vívás komolyságához; ami annál hatásosabb nála, mert nagyon erősen érzi az ellentéteket, szeretné szembeállítani, kérdésekkel zaklatni, kiélesíteni, de nem azért, mert paradoxonokat keres, hanem, mert a saját útját akarja megvilágítani, mert nem akar bizonytalanul közlekedni „a mások munkáin át önmaga felé”. Az ellentétek megérzéséből származik analízisének finomsága, az egyszerre sokat látásból küzködése a külső formával, ami az olvasónak gyakran megnehezíti, hogy a problémák és kérdések halmozásán át könnyen jusson egységes megértéséhez. Ε tekintetben a legfinomabb Kassnerről szóló essayje, mert talán ő a legrokonabb a szerzővel; a Stormról szóló a legvilágosabban keresztülvitt, legharmonikusabb, mondhatnám legszimpatikusabb tanulmánya. Az ellentétek erős érzése szinte utalná a dialógus formára, bár a Sterneről szólónak novellisztikusabb beállítása túlságosan könnyű keret a gondolatok súlyához. Talán nem erőszakolt az a gondolat, hogy választott művészeiben is ellentéteket akar velünk az író éreztetni. A romantika s NovalisBeer-Hofmann és az esztétaság. Kirkegaard életének és művészetének egységes tragikuma és Sterne széttépett, ritmustalan gazdagsága. Stormnak a polgáriság nyugalmán áttetsző szentimentális hangulata és Stephan George márvány művészete. De mindegyiknél közös az, hogy amit teremtettek, az életükből nőtt ki, mindegyiknek nehéz, mély, néha tragikus életproblémává lett a művészete és ebben rokonok essay írójukkal, s ez az, ami a Lukács könyvét nemes művészi munkává teszi. Ritoók Emma II. Lukács Györgynek könyvét, ha nem is lelkénél, de formájánál fogva kétségtelenül egészen külön hely illeti meg a magyar irodalomban.Valóban, sohase hittük volna, hogy a mi magyar nyelvünkön, ezen a konkrét kézzelfoghatóságok számára készült nyelven, az Arany János világos, kristálytiszta nyelvén meg lehet írni egy ilyen homályos érthetetlenségbe vesző, egy ilyen nyakatekert, vértelen abstrakcióktól duzzadó könyvet, mint amilyen a Lukács Györgyé. Nem hiába rajong e könyv szerzője olyan nagyon a német romanticizmus „kék virág”-jáért. Ennek a romanticizmusnak, különösen a német romantikus filozófia bombasztikus,, érthetetlenségekben és erőszakolt homályosságokban tetszelgő stílusának bizonyára nem akadt még olyan kitűnő átültetője a magyar irodalmi stílusba, mint Lukács György. Valóságos virtuozitást fejt ki e könyvnek szerzője abban, miként lehet önmagukban véve egyszerű és pár igénytelen szóval érthetővé tehető gondolatokat homályos, körmönfont periódusokba burkolni, hosszú nehézkes, filozofikus mélységeknek látszó körmondatokba fonni, új, keresett szóösszetételekkel lehetőleg érthetetlenné tenni és az olvasót valósággal a végkimerülésig megkínozni és agyongyötörni. Íme pl. egy gondolat, melyet pár egyszerű szóval talán a következőkép lehetne kifejezni: A művészet az életnek esetleges, csak egyszer és soha többé elő nem forduló eseményeit állítja elénk. Az
Esztétikai kutatások
ψ
505
események és dolgok ezen láncolatában azonban a művész — az igazi művész— egyszersmind képét adja az emberi életnek a maga általános, örök emberi mivoltában. A művészet e két eleme voltakép elválaszthatatlan, mégis a művészt és a művészetet elsősorban maguk a konkrét dolgok és események érdeklik. Ezek összefüggése az élet általános problémáival, ezek jelentősége magának az életnek szempontjából már a kritikus birodalmába vezet. Ebből az egyszerű gondolat-témából Lukács György a legszédületesebb variációkat komponálja meg. Oldalakon keresztül hihetetlen virtuozitással szalad végig a mélységes filozófiai fogalmakként tetszelgő szavak billentyűin, össze-vissza keveri és bogozza a fogalmakat csak azért, hogy ismét kibogozhassa őket, szédületes futamokat játszik: hol titáni erőlködéssel dübörög végig nagy, nehéz szavakkal — életszimbólumok, sorsproblémák, léleklehetőségek, formábanövések, gesztus életértékek, emberlátások és így tovább a végtelenségig — hol tragikus pózba kapva fejét, halk pianisszimókkal alig hallhatóan simogatja végig a billentyűket, hol megragad egy mondatot és leüti egyszer, kétszer, háromszor, mint valami dacos akkordot, hol megint megkap két szót — sors és forma, gesztus és szimbólum — és végigtrillázik rajtuk szédítő, kábító technikával. De „hallgassuk csak magát a művészt: „Két lelki realitás létezik: élet és az élet és mindegyik egyformán realitás, de egyszerre mindig csak egyik lehet az. Es minden ember minden élményében megvannak mindkettőnek elemei .... És ha most a kifejezésekben keresem ugyanazt a nagy dualitást, akkor a kép és a „jelentőség” ellentétében fogom megtalálni. Az egyik a képet teremtésprincípiuma lenne; a másik a jelentőséget adásé; az egyik számára csak dolgok léteznek, a másiknak csak fogalmak, csak összefüggések, dolgok kapcsolatai.... Minden írás egy sorsviszony szimbólumábanfejezi ki a világot; a sorsprobléma meghatározza mindig a formaproblémát. És ez az egység, ez a koexistencia olyan mély és olyan erős, hogy tulajdonképen csak abstrakcióban lehet a kettőt egymástól elválasztani s igazában legfeljebb egy Janus fejnek kétfelé tekintő két arca a kettő és egyik sem lehet meg a másik nélkül. Tehát csak a hangsúlyok különbségét jelölöm meg, ha így próbálom meghatározni a nagy különbséget: a költészetben a sors a formát adó, a sors képében jelenik meg a forma, a kritikus írásaiban a forma a sors, a forma a sorsot teremtő princípium. És ez a különbség nagyjából ezt jelenti: a sors dolgokat emel ki a dolgok közül, hangsúlyokat ad a fontosaknak és kiküszöböli a lényegteleneket és az idegeneket; a forma határokat szab nélküle légiesen a mindenbe eloszló anyagnak. A sors tehát onnan jön, ahonnan minden más, dologként a dolgok közé, míg a forma, mint kész valami, mint már valahol meglévő realitás, kívülről látva tehát, idegen dolgoknak szab határokat. És mert a dolgok között rendet teremtő sors vér az ő vérükből és hús az ő húsukból, azértnern lehet sors a kritikus írásaiban. Ezért beszélnek formákról a kritikusírásai. A kritikus az az ember, aki meglátja a sorsszerűt a formában, akiben eleven erejű élménnyé válik a formában, közvetve és szinte öntudatlanul, lerakott és a kész formában kifejezésre jutó lelki tartalom. A forma tehát a kritikus nagy élménye és a forma mint közvetlen valóság, a képszerű, legelevenebb az írásaiban. És ez a forma, ez az életből és életszimbólumok szimbolizáltan látásából nőtt valami, új valósággá lesz, külön életet kap ennek
506
Esztétikai kutatások
az élménynek az erejétől. Világnézet lesz, nézőpont, állásfoglalás az élettel szemben ami (!) létrehozta; lehetőség, azt magát, ha csak gondolatban, élményben is, átformálni, újjáalkotni, belelátni azt minden megnyilvánulásába. A kritikus sorspillanata tehát a formábanövés pillanata, az a pillanat, amikor a formákon innen is túl is levő érzések és élmények formát kapnak, formákká olvadnak és tömörülnek. A belső és a külső, a lélek és a forma, a tartalom és a kifejezés egyesülésének misztikus pillanata ez ....”
Most már tehát tudjuk, hogy mi a kritikus sorspillanata és azt is tudjuk, mit jelent a könyv címe „a lélek és a formák”. A „forma” értelme ugyan még talán nem egészen világos. De hiszen Lukács György nem fukarkodik a magyarázatokkal. Megmagyarázza újra könyve végén egy roppant mélységes és heraklitosi homályossággal megírt párbeszédben, mely két 20—22 éves fiatalember és egy fiatal leány közt folyik le (kik csodálatosképen valamennyien Lukács György nyelvén beszélnek): „A forma” — mondja itten — „a minden elmondandó annyira sűrített esszenciája, hogy csak a sűrítést érzékeljük belőle és már alig hogy minek a sűrítése; vagy talán még jobban így: a forma a mondanivalónak ritmizálása és a ritmus aztán — utólag — abstrahálható, külön érzékelhető, sőt sokan — utólag szintén — már mint minden tartalom örök a prioriját érzékelik. (Ahá ! most már világos kezd lenni a dolog!) Igen: a forma külön mondanivalóvá növekedése a végső, a legnagyobb erővel érzett érzéseknek. És nincsen forma úgy-e, amit ne lehetne egy ilyen egészen végső, egészen primitív fenségű és észszerűségű érzésig visszavinni, aminek minden sajátosságát ne lehetne ennek az érzésnek sajátosságából levezetni. És minden ilyen érzés, még a tragédia felkeltette érzések is, a mi erőnknek, a világ gazdagságának érzése, tonicum, mint Nietzsche mondaná. Csak épen azon válnak el egymástól az egyes írások és műfajok, hogy mi az az alkalom, ami ezt az erőt és ezt a gazdagságot megérezteti velünk. Mindenütt más, úgy-e és — most különösen — meddő játéknak erezném felsorolni és rendezni akarni ezeket az érzéseket. Most elég nekünk talán annyi, hogy vannak írások, amelyek a metafizikai erejű és mélységű magunkraeszmélést, élésünkre eszmélést, amit a legtöbb írás csak közvetve ad, egyenesen közvetlenül adják . . .”!
Igen, tényleg elég nekünk ennyi. Sőt már sok is. A variációk, a futamok, a trillák annyira elkábítottak, hogy már nem is halljuk ki belőle a témát. Miről is volt szó? Igaz: a művészről, aki az élet és a világ konkrét, esetleges eseményeit állítja elénk és a kritikusról, aki ezekből az esetleges eseményekből és dolgokból a bennük rejlő örök emberit, az élet problémáit a maguk általánosságában, kihámozza és saját élményévé átformálva újból elénk állítja. Hogy igaz-e ez a megállapítás, valóban nem fontos. Fontos a művészet és fontos lehet a kritika is, ha egy igazi egyéniség megnyilatkozása, kinek van mondanivalója. De ezek a kritikáról való filozofálások, akármilyen nagy hangon vannak is előadva, csak szavak, szavak és szavak. Az ilyen filozofálások eszünkbe juttatják a középkor római jogászait, akik a pandekták magyarázatait magyarázták és ezen magyarázatok magyarázatait megint tovább magyarázták. Glossani glossarum glossas ... A kritika és az essay jogosultsága és jelentősége ép oly kevéssé szorul védelemre, mint maga a művészet, de
A társadalmi szolidaritás
507
azzal, hogy a kritikus művének jelentőségét filozófiai spekulációk útján hipertrofikus nagyságban mutatjuk be, még ép oly kevéssé lesz egy rossz és értéktelen kritika valami hatalmas szellemi alkotássá, mint a hogy nem tesz egy rossz és értéktelen költeményt még a legnagyobb „panpoetizmus” sem holmi nagyjelentőségű revelációvá. Lukács György könyve nem egy helyen tesz tanúságot amellett, hogy a szerzőnek volna mondanivalója. Amit például Theodor Stormról ír, amint őt, mint az utolsó régimódian nagy, német polgári lírikust elénk állítja, amint a „polgáriság” mibenlétét kifejti, mindez valóban szép, sőt nem egy helyen megkapó. Csak az a kár, hogy a könyvnek ezen tiszta felfrissítő oázisai oly ritkák, hogy a szerző — mihelyt észreveszi, hogy talán túlságosan érthető és világos volt — azonnal visszaesik abba a bombasztikus, affektációval telt, mélységes filozófiát, szenvelgő stílusba, jönnek a súlyos kalapácsütések, melyek nem kovácsolnak semmit, az érthetetlenségek kétségbeejtő sivatagjai és folyton az a bizonyos tragikus póz, nehéz súlyos szavakkal, sehol egy mosoly, sehol a humornak egy üdítő felcsillanása . . . „Semmi sem könnyebb — mondja Schopenhauer — mint úgy írni, hogy senki se értse meg, viszont semmi sem nehezebb, mint jelentős gondolatokat úgy kifejezni, hogy mindenki megértse őket. Az igazság mezítelenül a legszebb és hatása annál mélyebb, mennél egyszerűbb a kifejezése. .. Az érthetetlenség az értelmetlenséggel rokon és mindig sokkal valóbbszínű, hogy alatta valami misztifikáció, mint hogy valami nagy mélyértelműség van elrejtve. . . Aki „preciózus”-an ír, hasonlít ahhoz, aki kifeni magát, nehogy összetévesszék és összekeverjék a plebs-szel. Ettől a veszélytől azonban egy igazi gentleman-nek még a legrosszabb ruhában sem kell félnie soha”. Kutasi Elemér A társadalmi szolidaritás. Ez a két kötet az Institut Inter(Annales de l’Institut International national de Sociologie 1909. de Sociologie Tome ΧΙI-XΙΙI. évi berni kongresszusának munConcernant les travaux du Septième kálatait tartalmazza, melyeket az Congrès, ienu à Berne en Juillet intézet főtitkára, René Worms két 1909. La Solidarité Sociale. Paris, cím alatt gyűjtött össze. Az egyik Giard& Brière, 1910 324+326 p) a társadalmi szolidaritást „az időben és a térben” kutatja, a másik „formáit, elvét és határait” vizsgálja meg. A két kötet több mint ötven dolgozatot vagy hozzászólást tartalmaz. Mint a tudományos kongresszusokon általában történni szokott (s minél kevésbbé exakt a tárgyuk, annál inkább!), ennek a kongresszusnak az eredményei is meglehetősen selejtesek. Néhány nagy, vagy jelentékenyebb gondolkodó mellett, akik a témára vonatkozó jórészt már ismeretes álláspontjaikat fejtik ki, a jobbára értéktelen csevegések itt is dominálnak. Valóban a könyvnyomtatás és a differenciált revüirodalom mai korában az ilyen kongresszusoknak legfeljebb az az értéke van, hogy a rokontéren dolgozók személyes megismerkedését lehetővé teszi, bár a közös bankettek és kirándu-
508
A társadalmi szolidaritás
lásoknak rendszere mélyebb és termékenyebb eszmecserére rendszerint alkalmatlan. Így inkább szünidei pihenésről vagy pro domo szóló stréberkedésekről van szó többnyire, legjobb esetben egyegy nagyobb egyéniség propagandisztikus hatásáról, de a tudomány előrevitelére gondolni sem lehet, minthogy igazságokat nem lehet szótöbbséggel vagy tetszésnyilatkozatokkal eldönteni. Az itt szóban forgó kongresszus még a szokottnál is meddőbb volt. A rengeteg és pontosabban körül nem határolt téma arra volt jó, hogy mindenki a maga kedvenc kis bogarát szabadon szárnyrabocsáthassa s arról cseveghetett, ami neki jól esett, így vannak cikkek e kötetekben a szolidaritás fejlődéséről; a vallási fejlődéssel való összefüggéséről; a francia temperamentum szerepéről a szolidaritásban; annak hatásairól Angliában, Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Ausztriában, Magyarországban (Földes Béla tollából), Oroszországban és Peruban. Azután jön a következő többé-kevésbbé nem-sikerült egyveleg: a nemzeti szolidaritás; az emberi társulás lényege; kozmopolitizmus, nacionalizmus, internacionalizmus; a nemzetközi nyelv; a hős és a tömeg; a fájdalom szolidaritása; a parlamenti szolidaritás; az élethivatási társulások; az asszony és a közélet; az iskola szolidaritása; energetika és szolidaritás; Comte és a szolidaritás fogalma; a szolidaritás szociológiai fogalma; a szolidaritás lélektani alapjai; a szolidaritás és eltévelyedései; a szolidaritás biológiai és társadalmi határai stb. stb. Látható ebből, hogy de omni re scibili et quibusdam aliis diskuráltak az egybesereglett tudósok és, mint az ünnepi beszédekből kivehető, nagy örömük volt egymásban. Mégis ebből a kellemetlen mélange sociologique-hól kiemelkedik néhány dolgozat. Duprat igen érdekesen fejtegeti a társadalmi szolidaritás vallási alaptermészetét, a politeizmusnak a monoteizmus felé való fejlődését társadalmi alapon, valamint a közelgő internacionalizmus új vallását. ., Az istenek sorsa össze van kötve az emberi szolidaritással.” Gide fontos és jellegzetes tényeket gyűjtött össze a francia szolidaritásnak sajátos természetére vonatkozólag, melyet faji okokkal hoz összefüggésbe. Franciaország az apró társulások nagy tömegeinek hazája. Ez oda vezet, hogy a nemzetközi szövetkezeti egyesület titkára joggal mondhatta: „a nagy francia nemzet, melynek oly kitűnő tulajdonságai vannak, csaknem mit sem jelent korunk szövetkezeti mozgalmában.” Ellenben a harcias szolidaritás példái, a grèves de solidarité gyakoribbak Franciaországban, mint egyebütt. De maguk a szakszervezetek gyakran puszta keretek, syndicats-couloirs, melyeken csak „átjárnak” az emberek. A híres Confédération du Travail a legcsekélyebb anyagi eszközök felett rendelkezik. A francia szolidaritás heroikus, de csak ünnepnapokra szól. Ez a szolidaritás csak a törvény erejéből vagy a harc kényszere alatt működik. Loria az olasz szolidaritási intézmények ismertetésénél azt az érdekes tételt állítja fel, hogy a kölcsönös segítség és szövetkezés maximumát azokban az országokban éri, melyeknek
Társulati ügyek
509
földje igen terméketlen s ahol a környezet az emberi munkával szemben keményebb ellenállást fejt ki, míg számuk abban a mértékben csökken, amelyben oly országokhoz érünk, melyek kedvezőbb természeti föltételeknek örvendenek. Ez magyarázná meg Loria szerint azt a tényt, hogy egy szövetkezeti árúház jut Dániában 2.325 lakosra Franciaországban 2.528 lakosra Angliában 24.496 „ Olaszországban 62.306 „ Ausztriában 33.548 „ Oroszországban 226.575 „ Németországban 36.899 „ A tétel érdekes, de maga Loria is lát kivételeket. Véleményünk szerint közel áll a föltevés, hogy a szóban forgó jelenséget inkább a népesség sűrűségével, a földművelés fejlettségével és az ország eliparosodásával hozzuk összefüggésbe. Ebben az igen gyönge aratásban is minden jelentőség nélkül való a Földes Béla értekezése, mely tele van sekély hazafias közhelyekkel. Vagy ki olvashatná mosoly vagy boszankodás nélkül ezt a megjegyzést: „Végül, mily szerepet játszik a szolidaritás elve a magyar tudományban? Magyarországon se moralisták, se ekonomisták sohasem fogadták el az egoizmus elméletét, melyet főleg az angol iskola képvisel.” Bizonyságul a saját munkáit idézi szerző, mintha valami köze volna az emberi szolidaritás problémájához egy moralizáló eklekticizmusnak, melyre ép a múlt és a jelen magyar történelme cáfol rá a legkegyetlenebbül. Ezt a tényt a Kossuthra és Türre (!) való bankettező hivatkozás sem enyhíti. J. O.
Társadalomtudományi Társaság A Társadalomtudományi Társaság f. évi március hó 7-én tartott ülésén Balkányi Béla előadását vitatta meg a Hortobágy hasznosításáról. Enessei Dorner Béla, földművelésügyi gazdasági intéző, nagyon helyesnek találja, hogy előadó a legelőjavítás kérdéseivel foglalkozik, mert az állattenyésztés ügye Magyarországon ezzel szoros összefüggésben áll. A községek és közbirtokosságok, valamint a városok nem gondozzák a legelőket, így azok teljesen kulturátlan állapotban vannak. Holott, ha a föld bizonyos gazdasági kultúrában részesülne (úgy mint külföldön, — pl. Németországban, ahol maga a német császár állott a mozgalom élére — de különösen Luxemburgban és Belgiumban), akkor a falusi gazdálkodás átalakulásával sokkal több marhát lehetne ugyanazon a földkomplexumon eltartani, mint eddig. Újabban Serényi Béla gróf, földművelésügyi miniszter is igen behatóan foglalkozik e kérdésekkel. Természetes, hogy mennél inkább törődnek e kérdésekkel elméleti és gyakorlati alapon agrárpolitikusok és gazdálkodók, annál üdvösebb hatása lesz a föld hasznosítására irányuló mozgalomnak. De nemcsak az ország ama részeiben van baj, ahol Balkányi szerint is rosszak a viszonyok, hanem a Dunántúl is. Ezt a vidéket szóló nagyon jól ismeri s tudja, hogy a legtöbb város földje holdankint alig hoz többet 1 koronánál, holott legelőjavítási kultúra esetén majd-
510
Társulati ügyek
nem annyit hozna, mint a jó szántóföld. Elsőrendű fináncérdek tehát a városok és közbirtokosságok részéről a közlegelők javítására való törekvés. Kétségtelenül akadályozza a föld produktivitásának fokozását a földművelő nép gyakori indolenciája, mely csak nehezen győzhető le. Ennek illusztrálására szóló több konkrét példát hoz fel. Jó volna, ha a városok földbirtokait nem írnokokkal, hozzá nem értő emberekkel kezeltetnék, hanem szakembereket alkalmaznának. Az így előálló kiadástöbblet sokszorosan megtérülne a város bevételeinek rovatán a föld nagyobb hozadéka révén. Így nem volnának az országban százezer számra teljesen improduktív vagy legalább is igen csekély hasznot hajtó területek. Többször hallottunk megjegyzéseket arra nézve, hogy a legelőgazdaságra való áttérés gazdasági visszaesés volna. Ez nincs így s visszaesés az volna, ha az úri birtokosok is elhanyagolnák a legelőket és nem termelnének mesterséges takarmányokat, úgy, mint azt ma a községek és közbirtokosságok a legelőkkel teszik. Ha a minisztériumnak az a célja, hogy a rossz és kihasználatlan földeket hasznosítsa, vagyis el akarja érni azt, hogy ugyanolyan földkomplexumon az eddiginél kétszer annyi állat találjon megélhetést, mikor ma csak koplal rajta, ez nem hogy nem gazdasági visszaesés, de egyenesen fejlődés. Ezt mutatja Szászország és Németország kultúrvidékének példája. Itt a gazdag istállózott állattenyésztést nem tudták fejleszteni, mert az állati betegségek a nem szabad levegőn felnevelt állatokon könnyen diadalmaskodnak. Ezért Németország intenzív legelőgazdasági kultúrát honosított meg. Ennek eredményeképen a jól műtrágyázott, finoman bevetett legelőkön az eddigi fűmennyiség háromszorosát tudják produkálni. Az ilyen legelő jövedelme fölér a szántóföldével. Nálunk egyike a legnagyobb bajoknak a nép indolenciája minden újítással szemben. Csak ott érhető el eredmény, ahol cukorgyár vagy jól kezelt nagyobb gazdaság van. Azért szükséges, hogy először a mintagazdaságok járjanak elől jó példával, ebben az esetben a parasztok is utánozni fogják az új földkezelési módokat. Nem áll, hogy a modern legelőgazdaságnak a hegyvidékre kell koncentrálódnia, mert pl. Tolnamegyében, de az egész Dunántúl nagy szükség van a reformokra, mert az istállóban „puhán” nevelt tarka marhaállomány nagyon inklinál a betegségekre, különösen a tuberkulózisra. Itt is szükséges az, hogy a marhaállomány — főleg fiatal korban — a szabadban, tehát legelőn nőjjön föl, mert akkor egészségesebb szervezetűvé válik és nagyobb lesz a szaporodási aránya. Dániel Arnold polemizál Dorner Bélának azon kijelentésével, hogy a földműves nép az állam közegei iránt bizalmatlan és hogy e bizalmatlanság erősen korlátozza mezőgazdaságunk népies fejlesztését. Kétséget nem szenved, hogy e bizalmatlanság az állam iránt nem annyira a földműves népre, mint inkább az államra jellemző. A nép bizalmatlan, míg azt tapasztalja, hogy az állam csak elvesz tőle, de semmit sem ad; ha az államhatalom egyszer komoly jóakarattal hozzáfogna egy nagyszabású népies agrárpolitika végrehajtásához: a nép hamar rájönne, hogy ő az államtól néhanapján kaphat is valamit és nem utasítaná vissza a földet, a hasznos tanítást és egyéb könnyítést, melyet az állam kínálna neki. Eleddig azonban
Társulati ügyek
511
úgy látszik, épen a komoly jóakarat hiányzik az államnak amúgy is rettentően szűkmarkú népies agrárpolitikájából. Egyes állami közegek lehetnek jóakaratúak: mégis minden jóravaló törekvésük kárbavész, míg a földművelésügy központi vezetése oly nehézkes, mint ma és míg a lomha és korrumpált kortescélokat szolgáló közigazgatás minden népies akciót eredménytelenné tesz. Jellemző, a mi népies agrárpolitikánkra, hogy 11 milliónyi földműves népességünk számára az állam mindössze 60—80 népies mezőgazdasági tanfolyamot tart fönn, míg Belgium az ő 1,800.000 főnyi földműves népe számára évente 8000 ilyen tanfolyamot rendez. Igaz ugyan, hogy a belga földműves átlagát tekintve műveltebb a magyarnál, de nálunk is vannak haladottabb vidékek; különben egy idő óta az egész magyar és németnyelvű nép körében lehet tapasztalni egy bizonyos tanulásvágyat, mely helyenként valósággal kultúr-éhség gyanánt jelentkezik. Ha a magyar állam csak ugyanannyit és nem többet tenne a földműves nép gazdálkodásának fejlesztésére, mint a kis Belgium: aligha volna tartós a bizalmatlanság, mely ma az állami földművelésügyi közegek amúgy is jelentéktelen és nem mindig céltudatosan felvilágosító munkáját megnehezíti. Farkas Geiza szerint az előadó úr a Hortobágy egy részét talajkísérleti állomás létesítésére kívánja felhasználni. Kérdi, van-e tudomása a debreceni akadémia igazgatójának, Kerpely Kálmánnak eddig végzett talajkísérleteiről és szükségesnek tartja-e ezek anyagának kiegészítését? Enessei Dorner Béla miniszteri megbízott úr azon kijelentését, hogy a föld népében terjeszteni kell a gazdasági szaktudást, teljesen magáévá teszi, de megtoldja azzal, hogy a gazdasági szaktanítás csakis egy minél szélesebbkörű, általános népműveltség alapjába ültetve képes a jobb gazdálkodás útjait egyengetni. A paraszt maradjon földművelő, de szűnjék meg parasztnak lenni, mert a mai értelemben ismert parasztot jobb termelőmódokra csak egy tanfolyam vezetheti: a végső nyomor és nélkülözés; ellenben a magasabb igények kielégítésének lehetősége nem elég erős csábító eszköz arra, hogy megszokott gazdálkodási módját megváltoztassa. Még Dániel Arnoldnak a népies mezőgazdasági tanfolyamokról tett kijelentésére meg kell jegyeznie, hogy azok tudomása szerint épen nem szorítkoznak a selyemtenyésztés-féle mezőgazdasági mellékágakra, hanem felölelnek oly kérdéseket is, mint a trágyázás, répatermelés, takarmánytermelés, stb. Ha épen az oly termelési ágaknak, mint a búzatermesztés vagy rétjavítás, mesterséges öntözés nem szentelnek elegendő teret, ennek oka abban is keresendő lehet, hogy a mi földművelésünk az illető vidéken elérte a búzatermelésben azt a fokot, melynél magasabbra gazdasági előadások hatása alatt, esetleg anyagi eszközök híján, sem emelkedhetnék, a rétjavításra és öntöző művek létesítésére pedig épen nincs számára lehetőség. Azt azonban elismeri, hogy népies mezőgazdasági oktatásunk nem elég széleskörű és rendszeres; kisebb körzetek részére évenként az előadások teljes sorozatát kellene rendezni, lehetőleg népies mintagazdaságokkal kapcsolatban. Balkányi Béla előadó utalt annak fontosságára, hogy a fővárosi közönség állandóan behatóan foglalkozzék a vidék mezőgazdasági problémáival és a hortobágyi kísérleti állomás szükségességét hangoztatta.
512
Nyilatkozat
Nyilatkozat. Palágyi Meyhért és a „Magyar Figyelő” Felkérettünk az alábbi nyilatkozat közlésére: A Magyar Figyelő ez évi 17. és 19. számában két cikket közölt Palágyi Menyhérttől A darwinizmus válsága címen, amelyben P. talmudista rabulisztikával s csodálatos tudatlansággal akarta a darwinizmust kivégezni, hogy ennek a helyébe tegyen valami zagyva és érthetetlen, de saját találmányú új elméletet, amit ő ”a fajok fügvénytanának” nevez. Erre én elkövettem (a „Magyar Figyelő” szerkesztőségéhez közel álló helyről vett felszólításra!) azt a naivságot, hogy teljesen tárgyilagos cikkben, csupán tények felsorolásával és szeme elé tartásával igyekeztem a P. M. állításait cáfolni s tévedéseit helyreigazítani. Tán mondanom sem kell, hogy semmi egyéb szempont nem vezetett ebben, minthogy a magyar közönségnek az a talán jóakaratú, de a természettudományokban járatlan része, mely a M. F.-ből elégíti ki ilyenirányú tudásszomját, ne tekintse a darwinizmust elintézettnek a P. M. előkelő gesztusaival. Ε cikkemet a M. F. legutolsó (nov. 1.) száma hozza a Palágyi „maradi darwinizmus” c. viszonválaszával együtt. Ajánlom e viszonválasz elolvasását azoknak is, akik különben — teljesen méltánylandó okokból — a M. F.-t nem szokták elolvasni. Ajánlom azért, mert láthatják belőle a Palágyi abszolút tudatlanságán kívül azt is, hogy mily kevés ízlés irányítja a nevezett folyóirat szerkesztését, mikor egy — talán csakugyan téves, de kétségtelenül tárgyilagos — ellenvéleményre leközölnek olyan viszonválaszt, mely nem egyéb fenhéjázó hencegésnél. Ténybeli állításaimra, a felhozott tárgyi példákra nincs Palágyinak válasza. Mit csinál hát? Személyeskedve toporzékol dühében, hogy valaki kételkedni mer az ő mindentudásában. Azt hiszi, hogy ha ötvenszer ismétli, hogy tudatlan vagyok, akkor ezzel a tényeket is megcáfolta s ő maradt felül. Fejemre idéz egy tucat szerzőt, könyvet és folyóiratot állítván, hogy ezeket nem ismerem. Jöjjön el hozzám Palágyi s bármikor készséggel megmutatom neki azokat a könyvtáramban. Hagy én nem ismerem a biológia legújabb haladását? Lapozza át a H. Sz. néhány utóbbi évfolyamát s meglátja, hogy arról e hasábokon én referáltam leggyakrabban. Különben ezt a fáradságot se kell vennie, hiszen cikkemben felhoztam néhány adatot a legújabbak közül, miért nincs válasza azokra? Két ténybeli állításomra — csak kettőre — mégis válaszol s evvel — az előzmények után természetesen — akkorát üt újból a saját fejére, amekkorákat most itt én sem tudnék. Cikkemben ugyanis a P. M. tájékozottságának megvilágításául felhoztam, hogy az „alkalmazkodás” szó és fogalom — mindenki tudja, mennyire integráns alkatrésze ez azegész, darwini ideológiának — az ő darwinizmus-kritikáiban elő se fordul. Erre azt válaszolja: „Hiszen tudnia kellene (nekem), hogy az „alkalmazkodás” elve tulajdonképen lamarckista princípium és hogy én a tiszta darwinista elvek: a struggle for life és a natural selectione lentőségét vizsgálom”. Nos ez az úr nem tudja, hogy a természetes kiválogatódás is alkalmazkodás, még pedig a faj indirekt alkalmazkodása a lamarcki egyéni alkalmazkodással szemben s mégis Darwint meri kritizálni. Továbbá a cikkemben bátorkodtam Palágyi úr emlékezetébe idézni, hogy két különböző faj fejlettségbeli eltérésének mértéke csak az lehet, hogy melyiknél milyen fokú a szervi munkamegosztás. Erre ő — bizonyítás és tények nélkül — bájos egyszerűséggel rámondja, hogy erre a célra a munkamegosztás elve „egy fityinget sem ér”, s hogy ezt az elvet legfeljebb hasonlatnak használjuk a biológiában (!) Talán elég lesz ennyi is. Az olvasók megítélésére bízom, hogy ki a tudatlan: az e, aki tényekkel és adatokkal operál, vagy az, akinek ezekkel szemben nincs egyéb fegyvere, minthogy az ellenfélre fogja rá a tudatlanságot. Voltak máskor is tudományos vitáim (jórészben efolyóirat hasábjain), és sohasem léptem át a tárgyilagosság határait. Most sem tettem volna, de a Palágyi-féle rosszakaratú személyeskedésekre nem lehetett másként válaszolni. Én is megfogadom, hogy csak tárgyilagosságra képes szakemberekkel állok ezután szóba. Hogy ki mondja ezt több joggal, döntsék el mások. Fülöp Zsigmond