Kıszegi Balázs
A jóléti állam reformja A harmadik út fogalma A
harmadik
út
programja
átmenet
a
klasszikus
szociáldemokrácia
és
a
neoliberalizmus társadalomszervezési modellje között. Megfogalmazhatjuk úgy is, mint reformkapitalizmust. A jóléti állam koncepciója és a szociáldemokrata ideológia számos ponton szorosan kötődik. Egyrészt a szociáldemokrata, szocialista értékek (a kereszténydemokrácia öröksége mellett) nem kis mértékben hozzájárultak a jóléti állam kialakulásához, másrészt a szociáldemokrata kormányzatok fénykora és a jóléti állam virágzása számos ponton fedi egymást. Sokan, amikor a jóléti államot támadják, valójában a szociáldemokrata alapértékeket veszik célba. A nyolcvanas évek
során
lezajló
neokonzervatív
fordulat,
amennyiben
a
jóléti
állam
megszüntetésének céljával azonosítjuk azt, kudarcot vallott. A jóléti kiadásokat nem sikerült lefaragni, sőt azok még némileg növekedtek is a legtöbb kapitalista centrumország esetében (bár számottevő eredményként értékelhetjük, hogy azok korábbi radikális növekedése a ’80-as – ’90-es évtizedben minimális mértékűvé csökkent), viszont jelentősen romlott a társadalmi perifériákon lévők helyzete. A neoliberális gazdaságpolitikával szembeni társadalmi mértékű csalódás és elégedetlenség fejeződött ki a kilencvenes évek közepén, amikor egyre több országban ismét a szociáldemokrácia erői kerültek hatalomra. A szociáldemokrácia nem térhetett vissza régi programjához, hiszen az már bukásával igazolta tarthatatlanságát. Ezért volt elengedhetetlen szüksége az ideológiai megújulásra, a -1-
célok és értékek újrafogalmazására. A jóléti állam koncepcióját és a fogalmát magát ugyanakkor nem hagyhatta veszni a szociáldemokrácia. A választók továbbra is elvárták az államtól a különböző jóléti juttatások rendszerének fenntartását. Mi sem példázza ezt jobban, mint az a tény hogy a neoliberális gazdaságpolitikák mellett sem sikerült megállítani a jóléti kiadások növekedését (azonban nem elhanyagolható tény, hogy azok iránya a szociális kiadásokról áttevődött az oktatási és egészségügyi tételek finanszírozására). A baloldal tradicionálisan alapvetően elkötelezett a társadalmi igazságosság eszméje és gyakorlata mellett, míg az újkonzervatív jobboldal az egyenlőtlenségeket természetesnek tartja, habár azok meglétét a reformista szociáldemokrácia a XX. század első harmada óta elfogadja. Itt szólnék arról a megfigyelésről, mely rendszeresen előfordul a harmadik útról szóló vitákban is, miszerint a politikai bal - és jobboldal elvesztette ideológiai irányzékát; ma a „bal inkább jobbos és a jobb inkább balos beütésű”. A kérdés adott: mi tehát a bal, és mi a jobb a XXI. század elején fogalmilag (különösen a jóléti állam szempontjából)? A gazdaságpolitikák terén a határ ma már egyáltalán nem húzható meg élesen, a szocialista rendszerek bukása után a kapitalizmusnak nem maradt igazi alternatívája, a kérdés csak az, hogy a piac és az állam milyen arányban áll-e egymással. A jobboldalon áll két különböző ideológia - a liberalizmus és a konzervativizmus -, melyek
ötvözete
a
neokonzervativizmus
(konzervatív
értékek
és
liberális
gazdaságpolitika) a jóléti állam (és nem a társadalmi jólét!) ellenfele, és egyben a szociáldemokrácia ellenpárja. A harmadik út politikájának főbb irányvonala a régi szocialista-szociáldemokrata értékrend (poszt)modernizált, újragondolt téziseinek láncolata.
-2-
Tony Blair és az Új Munkáspárt harmadik útja
A három Blair-kormány, ha nem is mindig átütő erővel, de következetesen próbálta társadalompolitikailag ellensúlyozni a thatcheri örökséget. Tíz év alatt lassú, ám szisztematikus
jövedelempolitikai
beavatkozások
sorozatával
mérsékelték
a
társadalom legfelső és legalsó decilisének jövedelmi különbségeit. (Azonban mivel az adórendszer a mindenkori parlamenti többség kezében van, e változások jelentősek, de nem feltétlenül tartósak). Emellett a Blair-kabinet nem engedte, hogy az unió közösségi szintre emelje a kontinentális szociálpolitikát, és az európai alkotmány elfogadását is azon feltételhez kötötte, hogy Nagy-Britanniának ne kelljen olyan kétes értékű vívmányokat bevezetnie, mint a munka hozzáadott értékét meghaladó
minimálbér.
Ezzel
sikerült
megőrizni
a
Thatcher-korszak
versenyképességi eredményeit, így Nagy-Britanniában a munkanélküliek és a szociális ellátásra szorulók aránya európai mérce szerint alacsony maradt.
A jelentős intézményi reformok viszont - melyek a Labour második és a harmadik ciklusára maradtak - a sok kompromisszum eredményeként ellentmondásosak lettek. Az egybiztosítós állami egészségügyi rendszer példátlan állami hozzájárulás-emelést kapott
(ma
a
brit
társadalombiztosítás
több
támogatásban
részesül
a
költségvetésből, mint Magyarország éves nemzeti jövedelme), de sem a helyi autonóm közösségek, sem a piac nem jutott valódi lehetőséghez a szolgáltatói oldalon. Az állandó állami felügyelet miatt az ellátó intézményeknek a reformok után is az állami rendszeren belül kellett "eljátszaniuk" a versenyt. Míg a második Blair-
-3-
kormány megválasztásakor légihídon kellett a National Health Service által "biztosított" betegeket Franciaországba és Görögországba szállítani, és a katonai szükségkórházakban német orvosok műtöttek, mára a várólisták érezhetően csökkentek. Sokan mégis azt gondolják, hogy a font-milliárdok invesztálása többet eredményezett volna, ha az intézményeket jobban érdekeltté teszik a sikeres gyógyításban.
A harmadik út ideológiai mérföldkövei szerint haladó Blair-i program a nevelést állította ideológiájának középpontjába, ám a régi Munkáspárt avítt hagyományai miatt az oktatási rendszer valódi reformja a harmadik ciklusra maradt. Talán itt lehetett a leginkább érezni, hogy a középső utat a baloldal soha nem tudta megemészteni. E reformokat - melyek a helyi közösségeket és a versenyt állították az oktatáspolitika középpontjába - Blair számos munkáspárti és baloldali liberális képviselő szavazatával szemben, tory segítséggel vitte keresztül a parlamenten. Akárcsak az egészségügyben, a felsőoktatásban is piaci jellegű ösztönzőket alkalmazott, és bevezette az egyetemi tandíjat. A harmadik ciklusban a helyi közösségek nagyobb kontrolljára, a szülők választására, valamint az állami, egyházi - és magániskolák egyenrangú versenyére építő, konzervatív közoktatási reformmal rukkolt elő, melyek ki is vívták a pedagógus-szakszervezetek ellenkezését. Az átszabott oktatáspolitika sikerét vagy kudarcát - annak természetéből fakadó évtizedes átfutása miatt – jelenleg még nehéz megítélni. Blairnek talán e költségvetési részrendszer átalakításával kellett volna kezdenie, ahhoz hogy az eredmények - legalább kormányzásának végén - értékelhetőek lehessenek. Ugyanakkor az összes harmadik
utas
reform
közül
ez
volt -4-
a
legmélyebb,
amelynek
társadalmi
elfogadtatásához, évtizednyi politikai előkészítésre
volt szükség. A Labour
balszárnya ezek után sosem tudott megszabadulni attól a nyomasztó érzésétől, hogy főnökük közelebb áll a jobboldali ellenzékhez, mint hozzájuk. Itt mutatkozik meg a gyakorlatban azon probléma, mely szerint a harmadik út programja bár szociáldemokrata ihletésű mégis jelentős mérvű konzervatív és liberális elemet hordoz magában. Az ellenzéki években Margaret Thatcher, a „Vaslady”, börtönépítési programot hirdetett, hogy a bűnösök „bűnhődjenek, és hasznos szakmát tanuljanak”, mellyel párhuzamosan az akkori munkáspárti programok az underclass társadalmi környezetének javítását tartalmazta a bűnözés problémájának társadalmi méretű kezelésére. Blair ezzel a baloldali programmal gyökeresen szakított, és kimondta azt a hitvallást, amit valószínűleg az európai emberek többsége is vall: az igazságszolgáltatás az, hogy a bűnözőket megbüntetjük. Az általa röviden "bűnellenes" kulcsszóval jellemzett igazságügyi politikája arra épített, hogy a társadalom többsége egyszerre osztja a baloldal toleráns véleményét az életmódbeli kisebbségekkel szemben és a jobboldal álláspontját a bűnözők személyes felelősségéről. A harmadik út elvének megfelelően az állam helyett elsősorban a helyi közösségek felelősségének gondolta a bűn okainak orvoslását. Legnagyobb sikereit éppen e területen érte el. Első ciklusában, a modern társadalmakban példa nélküli módon, csökkent a bűnözés Nagy-Britanniában, tíz éven átívelő igazságügyi programját Európa többsége még szélsőségesnek gondolta, majd az európai jobboldali pártok gyakorlatilag kooptálták programjukba a kontinensen is. Blair legfontosabb politikai szövetségese és ezen újításainak követője lett a néppárti
-5-
Aznar, Berlusconi, majd Merkel és Sarkozy is. A harmadik út legújabb ideológiai követője és egyben a Blair-i újítások gyakorlati alkalmazója, a mai magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc.
A magyar harmadik út A 2002-es országgyűlési választásokat megnyerő Magyar Szocialista Párt élén, tizenkét évvel a rendszerváltás után, az ország vezetésének lehetőségét olyan pártelit nyerte el, melynek tagjai nem féltek belefogni a párton belüli reformok elindításába. A – többségükben - az állampárt utolsó éveiben is a késő-kádári reformer csoportokhoz tartozó politikusok által elindított folyamat a mai napig alapvetően meghatározza a legnagyobb hazai baloldali párt állapotát. Az MSZP választási programjának gerincét, a társadalmi csoportok többségét pozitívan érintő szociális ígéretek jelentették, mellyel párhuzamosan a balközép párt jelentős adócsökkentést is meghirdetett. A program legfontosabb tételei jól ismertek, hiszen azok 2002 és 2006 között többnyire megvalósultak. Csak néhányat említve: tizenharmadik havi nyugdíj bevezetése, családi pótlék-emelés, ötven százalékos közalkalmazotti bérfejlesztés, a minimálbér adójának eltörlése, vagy például nyolcszáz kilométer autópálya megépítése. Az előző baloldali ciklus alatt tagadhatatlanul sokat törlesztett Magyarország a rendszerváltás során a társadalom irányába felhalmozott szociális adósságaiból. Ennek árnyoldalaként azonban jelentős államadósságot halmozott fel a kormányzat, és lemaradtunk a térségbeli nemzetek gazdasági versenyében. A társadalompolitika és a gazdaságpolitika „súrlódásának” következtében mandátuma felénél lemondott a
-6-
(választásokat megnyerő) Medgyessy Péter kormányfő, utódja – korábbi tanácsadója - a fiatal és ambiciózus Gyurcsány Ferenc lett. A következő választásoknak már az ő vezetésével indult neki a kormánypárt. 2005 őszén látható volt, hogy a költségvetés már nem bír el több jelentősebb szociális ígéretet. Szinte nem is vetett be új elemet a kampányában, hanem a meglévő reformlépések továbbvitelét hangsúlyozta, viszont kerülte a költségvetés helyzetével való szembenézést, ami később számottevően hozzájárult az országgyűlési választásokat nem sokkal követő belpolitikai válság kialakulásához és elmélyüléséhez. Éppen a fentiekből következően nehéz összehasonlítani a brit és a magyar választói magatartást, hiszen míg az ottani demokrácia már számos gazdasági – társadalmi válságperióduson esett át, illetve lábalt ki azokból, addig a magyarországi fiatal demokrácia (csakúgy, mint a térségbeliek mindegyike) türelmetlen, és nehezen alkalmazkodik, ha mélypontra kerül. Ez a türelmetlenség vezetett oda, hogy a rendszerváltás után nem akadt olyan párt, amely egy ciklusnál tovább képes lett volna kormányon maradni, és folytatni illetve befejezni azt az építkezési folyamatot, amit elkezdett. 2006-ban viszont – sokak meglepetésére - először sikerült ez a bravúr az MSZP-nek, azonban a választásokat követően gyökeresen átalakult a kormányzás fókusza. A gazdasági stabilizációval párhuzamosan mélyreható, államháztartási részrendszerátalakító reformpolitika vette kezdetét, melynek lényege az állami szerepvállalás csökkentésében és az állampolgári felelősség kormányzati eszközökkel történő növelésében rejlik. Vagyis a második Gyurcsány-kormány az államháztartási átalakításnál sokkal jelentősebb kulturális, a polgároknak az államhoz való viszonyát
-7-
újradefiniáló, reformot hirdetett. Mindez azért ütközik mély társadalmi ellenállásba, mert a Kádár-rendszer örökségeként jelenleg is meghatározó társadalmi kulturális hagyomány az egypártrendszernek az egyén szabadságát korlátozó, és az azzal párhuzamosan az egyéni felelősséget szinte teljes egészében átvállaló jellegében gyökerezik. A rendszerváltozás lényege a szabadság visszaszerzése volt, a visszanyert szabadsággal viszont kéretlenül érkezett a felelősség is. A fentiekből következően természetesen még mindig nagy az igény arra, hogy az állam vezessen minket, átvállalva egyes problémáinkat, segítsen az útkeresésben és a lehetőségek feltárásában. A magyar társadalom számára a rendszerváltás valószínűleg legnehezebben feldolgozható következménye ez, hiszen az állam ma inkább a köz felelősségéért felelne, vagyis a közjóért, míg a polgároknak kellene viselniük a saját felelősségük kockázatait (ezt nevezi Giddens kockázat-társadalomnak). A teljes társadalmat érintő változások elsősorban az állam közhatalmi szerepét érintik, döntően az államigazgatást, az azt közvetlenül szolgáló intézményrendszert, továbbá
a
közszolgáltatások
széles
körét
az
egészségügytől
a
szociális
ellátórendszerig. A közigazgatási szolgáltatásokat döntően adóból finanszírozzák, mindenkire kiterjednek,
és
mindenkinek
azonos
minőségű
szolgáltatást
nyújtanak.
A
közigazgatási reform célja a hatékonyság növelése. A hatékonyság fogalma ebben a vonatkozásban nem jelenthet mást, mint hogy az állampolgároknak a jobb szolgáltatásért kevesebb adót kell fizetni, vagy a befizetett adót más célra lehet fordítani.
-8-
A közszolgáltatások egészének reformja, mint a brit példából is láthattuk, összességében ennél jóval bonyolultabb. A két meghatározó rendszer, az egészségügy és az oktatás alapvetően elosztási elven működik. Az oktatásban a tehetős családok gyermekei, a jobb szociokulturális körülmények közül az iskolarendszerbe érkezők szinte akadály nélkül jutnak tovább az egyetemekre és a főiskolákra, a legjobb állami (eddig „ingyenes”) intézményekbe. A kabinet ezen igazságtalanság orvoslása céljából vezette be a FER-t (fejlesztési hozzájárulás) hogy az állampolgári felelősség elvét követve minden teherbíró polgár részt vállaljon a saját taníttatásának költségeiből. Az igazságtalanságok szerkezete hasonló jellegű az egészségügyben is. A magánbetegek megkülönböztetett bánásmódra számíthatnak, viszont az emelt színvonalú szolgáltatás ellenértékének – az állami normatíva miatt - csak töredékét fizeti ki. A helyzet megoldására a még csak papíron létező „kvázi több-biztosítós” rendszert vezetné be a balközép kabinet. A rendszer lényege, hogy a profitorientált biztosítók állami felügyelet mellett, a befizetett járulékokból gazdálkodva a lehető legszínvonalasabb szolgáltatást nyújtsák, ugyanúgy a társadalom alsóbb, mint felsőbb rétegei számára. Így elvben elkerülhetők a szolgáltatásbeli különbségek. (A Blair-kormány szintén ehhez hasonló elemekkel kívánta finanszírozhatóvá tenni az állami egészségügyi rendszer működését.) Az ingyenesség és a versenymentesség illúziójával való szakítás természetszerűleg konfliktusos folyamat, melynek következtében e reformok többsége még el sem indult, már határozott társadalmi ellenállásba ütközött. Talán ennek felszámolása lesz a legnehezebb és leghosszabb reform…
-9-
