LESLIE L. LAWRENCE A VÍZIDISZNÓK GYÖNGYÖKRŐL ÁLMODNAK 2. A VIZEK MADONNÁJA

LESLIE L. LAWRENCE A VÍZIDISZNÓK GYÖNGYÖKRŐL ÁLMODNAK 2. A VIZEK MADONNÁJA

Lucia szerelme (Isten óvjon tőle!) és az indiánok falva (attól is!) 1 Éppen csak annyi időm maradt, hogy levessem magamról az overallt, megfürödjek – ezút-tal egyedül –, máris kopogtattak odakint. Menet közben cibáltam fel magamra a váltóruhámat, és még mezítláb nyitottam ki az ajtót. Óriási megkönnyebbülésemre Ignacio állt a küszöb előtt. Az ő arcán azonban semmiféle megkönnyebbülés nem látszott, ahogy megpillantott. – Hol a fenében jártál, Leslie? – támadt rám köszönés helyett. Mondtam neki, hogy kisétáltam az ásatáshoz, megnéztem, mit csinál Santarcangeli atya. Ignaciót nemigen izgatta az ásatás; ide-oda kalandozott a szeme a szobámban. – Az a helyzet – mondta aztán lecsüccsenve az egyetlen székre –, hogy Blanco százados felhívott. Rólad kérdezősködött. – Miket kérdezett? – Hát... hogy milyen fickó vagy. – Na és milyen vagyok? Ignacio halványan elmosolyodott. – Én tudom, de neki nem mondtam el. – Mi a fenét hallgattál el előle? Ignacio megvakarta a feje búbját. – Hát éppen ez az, hogy semmit. Csak kicsit... igazítottam a karaktereden. – Mit kell azon igazítani? Ignacio előrehajolt, és megfogta a kezem.

– Figyelj, Leslie. azt hiszem, ez már nem tréfa. Bajban vagy, és bajban vagyok én is. Azzal a különbséggel, hogy én talán kimászom belőle, te viszont... Éreztem, hogy hideg hullámok futnak át rajtam, és bújócskába kezdenek a hátam közepén. – Mi iránt érdeklődött Blanco százados? – Az egészségi állapotod felől. – Mi a fenéért érdekli Blancót az én egészségi állapotom? Ignacio a földre sütötte a szemét. – Azt kérdezte, hogy szerintem... kibírnád-e, ha börtönbe csukatna? Nem mondom, hogy kellemesen érintett Ignacio közlése. – Mit mondtál neki? – Hogy nem bírnád ki. – Hm. És miért nem? – A szíved miatt. – Mi a baja a szívemnek? – Amióta rád támadt az oroszlán, azóta szívgyengeségben szenvedsz. Bármilyen kis izga-lom végzetes lehet számodra. – Mi a fene támadt rám?! – Oroszlán, Leslie. – Milyen oroszlán? – Nagy. Afrika legnagyobb oroszlánja. – Ne hülyéskedj, Ignacio. Két gyilkosság is történt a közelünkben, te meg... Ignacio felpattant, és türelmét veszítve kiabálni kezdett. – Fogd már fel végre, Leslie, hogy itt nem babra megy a játék! Ez itt Venezuela, Latin-Amerika. Ha Blanco

becsukat – amire van némi esélyed –, nem biztos, hogy megéled a másnapot. Neked fogalmad sincs az itteni börtönviszonyokról. Én mindent megteszek érted... te pedig... Megfogtam a karját, és visszanyomtam a székre. – Hogy támadt rám az oroszlán? – Afrikában vadásztál. Vigyázatlan voltál, az oroszlán előrontott a bokrok közül, és ha nincs a közelben a hű szolgád... – Hol olvastad ezt a marhaságot? – Gyerekkoromban imádtam az afrikai történeteket. – Blanco bevette? – Úgy tűnt, hogy igen. Legalábbis elgondolkodott rajta. Aztán elment... de hamarosan visz-szajön. – Végül is mi a fenével gyanúsít? – Nem mondta, de kitalálhatod. Azt hiszi, téged küldött ide valaki, hogy öld meg Bebetót és Leandrót. – Miért éppen én? – Mert te alkalmas vagy rá. Valamiért nem tetszel neki. Ez itt már éppen elég ahhoz, hogy lecsukjon. – Szükség esetén az indiánok elrejtenének. – Abban te csak ne légy annyira biztos. Az indiánok tisztelik a zsarukat. – Akkor mit tanácsolsz? – Beszélj Ricardo Mendezzel. – Miért éppen vele? – Mert... ő az egyedüli a három Mendez fivér közül, akivel lehet beszélni. Pedro és Paulo Mendezhez hiába is fordulnál. Pedro hülye, Paulo pedig az esküdt ellenséged. Meg van győ-ződve róla, hogy te ölted meg

a sofőrét. Azonkívül, most, hogy összeverekedtél vele. .. De van egy másik lehetőség is. – Éspedig? – Lucia. Többet nem is mondok. Neki hatalma van mindhárom Mendez felett. Ebben a pillanatban megkopogtatták az ajtót. Ignacio rám nézett. Sápadt volt a képe, mint a hold. Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam. Blanco százados állt odakint a holdfényben. 2 A százados összevont szemöldökkel vizsgálgatott bennünket. Arckifejezéséről ítélve nem-igen nyerhettük meg a tetszését. John Wayne nézett így gyakorta a vadnyugati kocsmákba betörő banditákra, amikor azok pókeren nyert dollárjaiért nyúltak. Ignacio tért gyorsabban magához, és kényszeredett mosolyra húzta a száját. – Isten hozta, százados úr. Blanco százados szimatolgatott egy kicsit, aztán megvakarta a feje búbját. Hullámos, feke-te haja úgy lengedezett tőle, mint szélben hajlongó nádas. – Hogy vannak az urak? – Jól – mondta minden különösebb meggyőződés nélkül Ignacio. – Rajzanak a kabócák. – Értem – morogta a százados. – Beszéltem señorita Mendezzel... Hallottam, señor Lawrence, hogy meglátogatta az ásatást. Azt is hallottam, hogy jól ismeri a vezetőjét, Sant... angel... hogy is hívják? – Santarcangeli. Enrico Santarcangeli. – Régóta ismeri? – Jó néhány éve.

– Tudja, mit keres az ön ismerőse és a csapata? – Egy missziót. Az 1700-as években alapították. – És a Vizek Madonnája? – Ön aztán mindenről tud, százados. Blanco bólintott. – Azért fizetnek. Szóval? – Én is csak annyit tudok róla, amennyit Santarcangeli atyától hallottam. – Elképzelhetőnek tartja, hogy az a szobor létezik? – Hogy létezett, az biztos. – Mi a véleménye arról, hogy két régészcsoport is vetélkedik érte? – Két régészcsoport? – adtam az ártatlant. – Ha jól tudom, a másik társaság kőbányát keres. Blanco bólintott. – Hát persze. Csak egy a baj, señor Lawrence... Délután kicsit megnézegettem a környéket. És tudja, mire jöttem rá? Hogy azt a missziót már rég kiásták. – Kiásták? – Ó, de hát ezt ön is tudja! Megtaláltam a nyomait a missziósház kiásott alapjai között. – Megtalálta a nyomaimat? – ámultam el. – Hogy csinálta? Blanco szerényen elmosolyodott. – Amikor utoljára találkoztunk... hm... megfigyeltem a cipője talpát. Kockás a mintázata, mint az ingének. Ön a kockás ember, hehehehe... De komolyra fordítva a szót, ön bizonyára ugyanúgy rájött, mint én. Nevezetesen, hogy amit az ön ismerőse, Santarcangeli atya keres, azt nem kell keresni, azt már rég megtalálták. A kérdés

persze az, hogy ki találta meg. Ki ásott a környéken, mondjuk, két-három évvel ezelőtt? – Hát igen. Ez a kérdés. – Megbíztam valakit, hogy szimatoljon egy kicsit utána. – Talált valamit az illető? Blanco szomorkásan legyintett. – Egyelőre még semmit. Úgy tűnik, az ásatás nem volt sem bejelentve, sem engedélyezve. Akárki is ásott, a saját szakállára tette. – Az indiánok? – Nem tudnak semmiről. Az indiánok nemigen járnak arra. – Egy ekkora munkának kellett, hogy legyen szemtanúja! – Talán. Olyan talányosán mondta, hogy azonnal megindult tőle az agyam. – Arra gondol, hogy... – Arra gondolok, hogy nemcsak a misszió alapjaira bukkantak rá, hanem a Vizek Madon-nájára is. Állítólag az alapokba volt rejtve. Arra gondolok, hogy akárki is tárta fel a misszió alapját, megtalálta a szobrot. – Ez elképzelhető – bólintottam, és úgy is gondoltam. Valaki valóban megtalálhatta a Vi-zek Madonnáját. – Úgy hallottam, sok-sok millió dollárt érhet, nem beszélve arról a felbecsülhetetlen érték-ről, amit az emberi civilizációnak jelent. Azonkívül a szakrális jelentősége is óriási. Vallástör-téneti szempontból... – sóhajtott, és abbahagyta. – Vajon most hol rejtőzhet? – suttogta Ignacio. Blanco százados kinézett az ablakon, mint-ha abban

reménykedne, hogy a keselyűk fája alatt ott találja a holdfénybe csomagolt Vizek Madonnáját. – Ez a kérdés, uraim. Vajon hol? Továbbá, mit keres az ön barátja, ez a Santarcangeli atya a llanón? – Hát... ás. – Mit ás? – Blanco százados megcsóválta a fejét. – Kivittem magammal egy régészt. Ő vette észre az alapokat is. Kicsit be is gerjedt tőle, de nem ez a lényeg. Szerinte, amit a maga barátja csinál, az nem ásatás. – Akkor mi? – Vicc. Tréfa. Röhej. A régészem csak ámuldozott, és a hasát fogta volna nevettében, ha lett volna kedve nevetni. A maga barátja... annyit ért a régészethez, mint én a bolhaidomítás-hoz. Az a gyanúnk, hogy nem is akar találni semmit. – Nem akar találni semmit? – ámultam el. – Akkor mit akar? – Ezt önnek jobban kellene tudnia. – De én nem tudom. Blanco százados megsimogatta a haját. – Ön tapasztalt ember, señor Lawrence. Olvastam önről ezt-azt. Pontosan tudom, hány je-lentősebb ásatáson vett részt, mint szakértő. Ha ön nem is régész, azért ez fel kellett, hogy tűnjön önnek. – Engem Santarcangeli barátom érdekelt, nem az ásatása. – Señor Sylvinho is a barátja? – Miért lenne az? – Merthogy őt is meglátogatta. – Gondoltam, teszek nála egy udvariassági látogatást.

– Hm. Ott sem vett észre semmi különöset? – Őszintén szólva... nem igazán izgatnak a kőbányák. – Arrafelé... nem lehet bányát nyitni. Nincs megfelelő kő. – Ezt meg honnan tudja? – Még nem említettem? A régész mellett egy geológust is vittem magammal. – Maga aztán tudja, mitől döglik a légy! – Á, csak kedvelem a tudós emberek társaságát. Szóval, a geológus szerint mindenki, aki csak egy kicsit is konyít a kőkitermeléshez, azonnal észreveszi, hogy azon a helyen nincs olyan kő, amit érdemes lenne kibányászni. Jó néhány négyzetkilométeres körzetben egyálta-lán nincs. – Hátha bonyolultabb módszerek kellenek a vizsgálatokhoz? – A geológus szerint egy kis geológuscsákány vagy kalapács elég. Ez pedig annyit jelent, señor Lawrence, hogy Santarcangeli atya csak ás, de nem keres semmit; señor Sylvinho pe-dig, aki állítólag egy jövőbeli kőbánya miatt van itt... éppen úgy nem keres semmit. – Akkor... mi a fenét csinálnak? – szólt közbe rémült hangon Ignacio. – Hát éppen ez az – mondta borús tekintettel Blanco százados –, hogy mi a fenét csinál-nak? Csak imitálják a munkát. – Talán a Vizek Madonnáját keresik? – Azt már megtalálta valaki. – De ez egyáltalán nem biztos! – Én hiszek benne. Ignacio megvonta a vállát.

– Lehet, hogy van még egy belőle. – Micsoda? – Madonna szobor. Talán kettő van belőlük. Ikermadonnák. Blanco százados mosolyogva rázta meg a fejét. – Csak egyetlen Vizek Madonnája létezik, señor Rocha. – Miért olyan biztos ebben? – Beszéltem valakivel Caracasban, aki régi mítoszokkal foglalkozik. A Vizek Madonnája speciális jelenség. Egyetlen ismert szobra volt annak idején. Mit szól hozzá, Mr. Lawrence? – Mit szólhatnék? – Ön meglátogatta Santarcangeli atyát, régi barátját, majd señor Sylvinhót, aki viszont friss barátja, de nem vette észre, hogy amit csinálnak, az csak ködösítés. Nem keresnek semmit. – Akkor mit csinálnak? – Várnak – mondta Blanco százados. – Mire? – Arra, hogy valaki kikaparja nekik a gesztenyét. – Valaki? Blanco százados titokzatosan mosolygott. – Miért is jött ön ide, señor Lawrence? Ha jól tudom, a vízidisznók, a madarak, és talán a kabócák miatt. És az ön barátja, señor Rocha hívta önt ide. Az az érzésem, hogy señor Rocha tudta, mit csinál. – Mit csináltam?! – hökkent meg Ignacio. – Önnek, señor Lawrence, meg kell szereznie a Vizek Madonnáját, bármi áron. És señor Rocha segít magának ebben. Ha megszerezte, átadja Santarcangelinek, vagy Sylvinhónak. Még nem tudom, milyen viszony van a két

egyházi ember között... Az az érzésem, hogy licitálnak a szoborra. Mindegyik csoport meg akarja szerezni, és ehhez a maga közreműködé-sére van szükségük. Önben bíznak. Sok elrejtett dolgot megtalált már; hátha ezt is meg fogja találni. Csakhogy van egy bibi, señor Lawrence. Ez a tárgy a venezuelai állam tulajdona. Tudom én, hogy a Vatikánnak jól jönne, hiszen vele is bizonyíthatná, hogy mennyi jót tett az egyház az indiánokkal: lám, még az istennőjüket is befogadta a szentjei közé, a panteonjába! Szóval... csoda dolgok történnek errefelé, nem is vitás. Korábban száz év alatt sem történt ennyi. Természetesen, nem akarom az önök nyakába varrni a történteket, de azért furcsa egybeesés, nem gondolják? Két csoport is keresi a Vizek Madonnáját, amit már megtalált valaki; ön, señor Lawrence idejön vízidisznókat nézni, mire azonnal megölnek két embert, egy őrült llanero a nyomába ered, megfenyegetik, leütik, fojtogatják... rálőnek... lehet, hogy kifelejtettem valamit? És mindez önnel történik, aki ártatlan, mint a frissen született kisbá-rány, nem érdekli semmi a világból, csupán a vízidisznók, a madarak, a rovarok... – Ez az igazság – mondtam. Ebben a pillanatban halkan megkopogtatták az ajtót. – Ki az? – kérdezte idegesen Ignacio. – Flores tizedes. – Nocsak! – kapta fel a fejét Blanco százados. – Ez meg mi az ördögöt akar? Jöjjön be, ti-zedes! Flores tizedes belépett, és tisztelgett. Magas, vörös képű férfi volt, hosszú kezekkel, lábak-kal. Úgy látszott, nem könnyű neki ruhát találni a rendőrség raktárában, mert

könnyű vászon-kabátja ujja majd a könyökéig ért, és a nadrágja szára sem sokkal ereszkedett a térde alá. – Mi újság, tizedes? A tizedes zavartan pislogott ránk. – Kijönne egy pillanatra, uram? Blanco százados elhúzta a száját, majd széttárta a karját. – Elnézést, uraim, de a kötelesség... Nem tudom ugyan, mi lehet annyira fontos... Megfordult, kitessékelte a tizedest a szobából, és maga is utána lépkedett. Az ajtót azonban nem csukta be. Résnyire nyitva maradt; csupán annyira, hogy néhány kósza holdsugár belo-pakodhasson rajta. A holdfényben halottfehérnek látszott Ignacio arca, s én biztos voltam benne, hogy nem-csak a hold a ludas a dologban. Fehér lett volna az akkor is, hogyha a hold valamilyen kozmi-kus oknál fogva hupikék sugarakkal bombáz is bennünket. – Készek vagyunk – mondta elkeseredve. – Jobb, ha megyek, és összecsomagolom a pi-zsamámat. Bár nem tudom, hogy a sitten engedik-e a saját pizsamát. Éppen bátorítón meg akartam veregetni a vállát, amikor Blanco százados visszatért közénk. Azonnal észrevettem rajta, hogy történt valami odakint, ami mélyen megrázta. Ő is olyan sápadt volt már, mint Ignacio. A százados megállt a szoba közepén. Felemelte az egyik kezét, mintha tisztelegni akarna, de csak göndör haját simogatta meg. – Uraim... – kezdte aztán izgalomtól elcsukló hangon. – Uraim... rossz hírt kell közölnöm önökkel.

Ignaciónak szemmel láthatóan citerázni kezdett a térde. Biztos volt benne, hogy rövidesen mehet a pizsamájáért. – Mi az a... rossz... hír... százados úr? – nyögte alig hallhatóan, miközben kövér verejték-cseppek gördültek le a homlokán. – Mi az a... hír? Blanco százados szomorúan kinézett az ablakon, aztán mélyet sóhajtott. – Hogy mi a rossz hír? Csupán annyi, uraim, hogy señor Paulo Mendezt a délután folya-mán brutálisan meggyilkolták! Csak nem lepődtek meg rajta, uraim? 3 De bizony hogy meglepődtünk! Jómagam úgy éreztem, mintha vaskéz szorongatná meg a torkomat. Ignacio sem érezhette magát valami daliásán, mert leroskadt az ágyamra, és attól tartottam, hogy elsírja magát. Blanco százados járkálni kezdett a szobában. Szerencsére volt helye bőven, így aztán tízet is léphetett faltól falig. – Nem is kérdik, hogy történt a dolog? – Én nem – mondta ekkor enyhe hisztériával a hangjában Ignacio. – Én nem kérdem. És nem is akarom tudni. Blanco százados merő jóindulattal nézett rá. – Pedig muszáj. El kell mondanom. És ön, señor Lawrence? – Epedve várom, hogy elmesélje. – Előbb fúvócsővel lőtték meg – mondta Blanco. – Előbb? – Igen, előbb. – Azután? Blanco százados végighúzta a kezét a torka előtt. – Elvágták a nyakát.

Ignacio olyan furcsa hangot hallatott, hogy már komolyan félteni kezdtem az ágyamat. Szerencsére azért nem történt baj. Csupán megfogta a fejét az egyik kezével, hogy a nyakán tudja tartani. – Hol találták meg? – kérdeztem. – Hogy hol történt a gyilkosság? A kocsijában, señor Lawrence. A terepjárójában. Flores tizedes szerint úgy néz ki az a terepjáró, mint egy rosszul takarított mészárszék. Ignacio ismét nyögött egyet. – Hol találták meg a kocsiját? – Nem találja ki? Ekkor elfogott az ingerültség. Erőnek erejével kellett visszafognom magam, hogy nyugodt maradhasson a hangom. – Nem. Blanco százados sétált néhány hosszat, mielőtt válaszolt volna. – A misszió feltárt alapja mellett. Ahol ön is elhaladt néhányszor, señor Lawrence... Cso-dálom, hogy nem vette észre... Vagy talán észre is vette? Nem volt mondanivalóm a számára. Legalábbis egyelőre nem. 4 Blanco százados kiviharzott a szobából, és csak jó fél óra múlva tért vissza. Addig volt időnk meghányni-vetni a történteket, de nem jutottunk semmire. Vajon ki az ördög ölhette meg señor Mendezt? Señor Blanco izgatottan dörzsölgette össze a tenyerét, mintha örömhírt hallott volna oda-kint.

– Szörnyűség, igazi szörnyűség. Csak azt nem értem, señor Lawrence, hogyan kerülhette el a figyelmét a terepjáró? Bár van rá magyarázat, kétségkívül. Señor Mendez egy dombocska mögött állította le a kocsiját, mintha el akarta volna rejteni a kíváncsi tekintetek elől. Emlék-szik a dombocskára, señor Lawrence? Több dombocskára is emlékeztem, nem tudtam, melyik mögé bújhatott Paulo Mendez. – Több kisebb domb is van arra. – Ha szemben áll az ásatással... illetve a kiásott alappal, a fenébe is... szemben a misszió-val, jobbra. A legutolsó épület jobb sarkánál. Behunytam a szemem, és megpróbáltam magam elé idézni a környéket. A jobb oldali szeg-letben valóban emelkedett egy kis dombocska. Amikor ott jártam, éppen csak átsuhant felette a szemem: bizonyára azt hittem, hogy az árkokból kikotort törmeléket halmoztak fel, amelyet aztán benőtt a fű. Eszerint e mögé rejtezett Paulo Mendez. – Tehát ön váltig azt állítja, hogy nem látott a domb mögött senkit? – Nem mentem be mögéje – vontam meg a vállam. – Megnéztem az alapokat, aztán to-vábbgyalogoltam. – Egyedül? – Visszautamban igen. Az atyához mentemben Mr. Montgomery volt velem. – Ő kicsoda? – Régész. – Tehát ön kétszer is elment a misszió romjai mellett, és egyszer sem látta Paulo Mendezt és a kocsiját? – Úgy van.

– És a kísérője sem? – Bizonyára figyelmeztetett volna rá, ha látja. – De ő nem figyelmeztette magát? – Nem. – Señor Lawrence... ha nem csalnak az értesüléseim... ön a tegnapi nap folyamán összeve-rekedett señor Mendezzel. Vitatkoztak, aztán a vitájuk tettlegességgé fajult. Jól tudom? – Jól. – Hogy történt a dolog? Furcsállottam ugyan, hogy hullanéző helyett velem társalog, aztán rájöttem, hogy amit folytatunk, az nem is társalgás, hanem kihallgatás. A hulla csak várjon, van elég ideje rá. – Paulo Mendez meg akart fojtani. – Nocsak. – Bejött a szobámba, és álmomban elkapta a torkom. Kis híja volt, hogy meg nem fojtott. – De nem fojtotta meg. – Amint látja. De valószínűleg nem is akart. Csupán el szeretett volna kergetni a környék-ről. – Eszerint nem kedvelte önt. – Enyhe kifejezés. Állítólag nagyon utált. – Hm. És miért? – Több feltételezett oka is volt rá. Soroljam? – Ha nem esne nehezére. – Attól tartott például, hogy meg akarom kaparintani señor Ricardo vagyonát. Méghozzá Lucián keresztül. Azt gondolta, hogy Luciára hajtok. – No és nem hajt rá? – Képzelje, nem.

– Hm. És bizonyos zuhanyozások, fürdőcske... – Ez a magánügyem, százados. – Természetesen. Az a lány nagyon szép és nagyon gazdag. Tudja, hogy nem señor Ricar-do lánya? – Tudom. – Ejha... Honnan? – Paulo Mendez mondta. – Mit mondott még señor Mendez? Hogy miért utálja önt? – Állítólag a Vizek Madonnáját keresem. – Vajon mire gondolhatott konkrétan? – Hogy meg akarom szerezni, pénzzé akarom tenni. Mi másra? – De hiszen az a Madonna talán nem is létezik! – Ő azt gondolta, hogy igen. És hogy valaki több évvel ezelőtt már megtalálta. Éppen azért mehetett a hajdani misszióhoz, hogy megnézze, nem talál-e erre utaló bizonyítékot. – Na látja, ez érdekes! Legalább már azt tudom, mit keresett ott a terepjárójával, Egyéb? – Azzal is megvádolt, hogy Pedro bácsi rovargyűjteményére fáj a fogam. – No és nem fáj rá? – Nem szoktam rovargyűjteményeket lopni, inkább magam fogom meg a rovarokat, ha kedvem támad rájuk. De többnyire szabadon is engedem őket. A rovaroknak a természetben a helyük, nem a papírdobozban, gombostűvel átszúrva. Blanco százados érdeklődve nézett rám. – Magának ilyen érzékeny a lelke? – Úgy látszik.

– Hm. És mi lett a vége a gyanúsítgatásnak és a maga fojtogatásának? – Leslie... azaz, señor Lawrence hülyére verte señor Mendezt – vágott közbe nem túl vá-lasztékosán Ignacio. – Ez igaz? – csodálkozott rám a százados. – Némi túlzással. – Aztán... mi történt? – Betettem a kocsijába, és jó utat kívántam neki. – Nem csodálom, ha megneheztelt önre – sóhajtotta Blanco százados. – Nagyon is a helyé-be tudom képzelni magam. Már ott volt a markában a maga torka, és nem szoríthatta tovább... kurva nagy pech. Hát akkor, señores, készülődjenek. Ignacio sóhajtott egy nagyot. – Elmehetek a pizsamámért? – Tessék? – Azt kérdeztem, hogy elmehetek-e a pizsamámért? Blanco értetlenül nézett rá. – Mi a csodának kellene magának pizsama, ha meg nem sértem? Ott akar aludni? – Miért? Hova... megyünk? Blanco százados a tragikus helyzet ellenére is elnevette magát. – Hogy hova megyünk, señor Ignacio? Hát egy vidám, kellemes, éjszakai halottszemlére. 5 Mintha filmet forgattak volna a hajdanvolt misszió helyén. A rendező nem lehetett megelégedve a természetes holdfénnyel, ezért reflektorokat hozatott, és bevilágíttatta a környéket. A rendező egy bajuszos rendőr volt, akinek az utasítására éppen akkor

gyújtották fel a teher-autók platójára szerelt fényforrásokat, amikor megérkeztünk. Akár azt is hihettem volna, hogy rövidesen éjszakai terepderbi nézője lehetek. Legalább tizenöt különböző típusú gépkocsi fogta körül a kis dombocskát, amely mögött ott állt Paulo Mendez autója. A kocsiban elmo-sódott, volánra boruló árnyék. Rendőrből is volt elég. Legalább tíz egyenruhás köszöntötte Blanco századost. A százados a domb mellé kormányozta a kocsiját, majd villogással jelezte, hogy álljunk mögé. Blanco kiszállt, tisztelgett jobbra-balra, aztán intett, hogy szálljunk ki mi is. Abban a pillanatban, ahogy a puszta kiégett füvére tettem a lábam, sötét árnyék ugrott ki a parkoló kocsik még sötétebb árnyékából, és egyenesen felém igyekezett. Csak amikor már a nyakamba ugrott, és átölelt, jöttem rá, hogy Lucia az. – Oh, istenem, Leslie! – szipogta nyakamhoz dörzsölve az arcát. – Szegény Paulo bácsi! Hallottad, mi történt vele? – Blanco százados mondta. – Jézusom, Leslie, vajon ki tehette? Gondolod, hogy jutalmat kellene felajánlanom a nyomravezetőnek? Blanco százados megpróbált gyengéden elválasztani bennünket egymástól. – Kérem, señorita Mendez, señor Lawrence-nek meg kell néznie az ön nagybátyját... – Vele megyek. – Jobb lenne, ha maradna. – De én vele akarok menni!

Blanco sóhajtott, aztán biccentett. – Jól van, jöjjön velünk. Különben látta már? – Közelről még nem. – Somoza! – Százados úr? – Maradjon mellettünk, és ha a kisasszony... rosszul lenne... – Értem, uram. De Lucia nem lett rosszul. Nem így szegény Ignacio. Némi bizonytalankodás után gyomrá-ra szorította a kezét, és eltűnt a domb mögött. Blanco olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna futni, aztán legyintett egyet. – Hát akkor, señor Lawrence, ha megtenné... Señor Paulo Mendez nem nyújtott szép látványt. Nem nyújtott volna nappal sem, de az éj-szaka még kísértetiesebbé tette a vonásait. Mintha egyre csak rajtunk jártatta volna a szemét. Akármerre mentem, követett a pillantása. Pedig odaát már tudnia kellett, hogy nem én vagyok a gyilkosa. Señor Paulo Mendez a volánra borult, fejét oldalra fordítva, mintha azt is nézné, hogy nem futott-e fel túlságosan a domb oldalára. Valamennyi vére, ami csak volt. a lábához folyt; vastag olvadékkal lepve be a pedálokat, még a sebességváltóra is jutott belőle bőven. Behajoltam a nyitott ablakon, aztán rémülten ki is kaptam a fejem. Vékony árnyék egyene-sedett fel a halott mögött, mintha a lelke éppen akkor készült volna kiszállni a testéből. A „lélek”-ben Florencióra ismertem. Ott kuporgott a hátulsó ülésen, és összevissza tapogatott

mindent. Ha én lettem volna Blanco helyében, aligha engedtem volna a kocsi közelébe. – Nos, Florencio – szólította meg a százados –, mire jutottál? Florencio éppen egy fúvócsövet nézegetett, amelyet a hátulsó ülésről emelt fel. – Szép fúvócső – mondta megsimogatva a nádat. – Jó erős. – Itt volt a hátulsó ülésen? – Itt – mondta egy hang. – Azonnal megtaláltuk, százados úr. – Rendben van. Tehát, Florencio, meg tudod mondani, kinek a fúvócsöve ez? Florencio megrázta a fejét. – Nem, señor. Nem tudom megmondani. Sok ilyen fúvócső létezik. Egyik olyan, mint a másik. Lehet, hogy nem is Venezuelában csinálták, hanem Kolumbiában. A vásárban lehetett kapni. Lehet, hogy ott vették. – Úgy érted, Ciudad Bolivárban? – Ott. – Karneválkor? – Ott. Blanco lehajolt, és megszemlélte a kocsi hátulját is. Aztán Florencio karjára tette a kezét. – Nyílméreg? Florencio nemet intett. – Akkor micsoda? – Mag, fogfájás ellen. – Micsoda mag? – Fogfájás ellen. Raiz de muela. Megrágod, és elzsibbad tőle a szád.

– Neki nemcsak a szája zsibbadt el tőle. – Ha sok magot törnek össze és főznek meg, és rád fújnak egy főzettel bekent cubarro tüs-két, az egész tested elzsibbad tőle. Blanco bólintott. Legalább az már világos volt, hogy miért nem védekezett señor Mendez. Fenéken lőtték egy tüskével, amitől úgy elzsibbadt, mint az utas lába hosszú kenuzás után. – Ezután elvágták a torkát. Florencio előrehajolt, és Paulo bácsi arcába nézett. Hosszasan nézte, mintha nem tudna el-szakadni tőle. – Ismerte – mondta egyszer csak nagyon határozottan. – Kit? – rezzent össze Blanco százados. – Aki megölte. Rá van írva az arcára. Blanco százados is megnézte señor Mendez arcát, majd megcsóválta a fejét. – Én semmi ilyet nem látok rajta. – Pedig így van – erősködön Florencio. – Biztosan ismerte. És meglepődött, hogy pont ez a valaki öli meg. Talán másra számított. – Kire? – Valószínűleg megérezte a tüskét. Azt hitte, indiánok lőttek rá, amikor aztán meglátta a gyilkosát a késsel... nagyon meglepődött. Én viszont Florención lepődtem meg. Olyan szakszerűen magyarázott, mintha nem is egy isten háta mögötti vidék erdőhöz ragadt indiánja lett volna. Blanco százados azonban nem vont le messzemenő következtetéseket Florencio szavaiból. Neki elég volt annyi, hogy kiderítette, mitől került olyan állapotba Paulo Mendez, hogy hagy-ta elvágni a torkát.

– Valamiért idejött – morogta Blanco. – Keresett valamit. Megvártam, amíg Blanco odébb sétál, akkor lehajoltam, és felvettem azt a sötét valamit, amit már régebben is észrevettem a kocsi mellett, csak éppen nem volt még módomban fel-emelni, Hát most megtettem. Törött, repedezett golyóstoll volt – amennyire a hold és a reflek-torok zavaró fényében meg tudtam állapítani –, Mont Blanc. Ahogy megcsillant rajta a fény, biztos voltam benne, hogy minden, ami sárga rajta, színarany. Még az a név is, amely a kupakjába volt vésve, színaranyként ragyogott. Ricardo Mendez – hirdették a betűk. Sóhajtottam, és a zsebembe süllyesztettem. 6 Éppen idejében. Ignacio tántorgott ugyanis oda hozzám, és nekem dőlt, mintha fal lennék. – Én teljesen kivagyok, Leslie. – Nem kellemes látvány, az kétségtelen. – Most mi lesz? – Hazamegyünk. Blanco keresgél még egy kicsit, aztán ő is feladja. – Nem csuk be bennünket? – Biztosan nem. – Bár a próféta beszélne belőled. Az beszélt. Néhány pillanat múlva Blanco bukkant elő emberei sűrűjéből, és odalépkedett hozzánk. – Az előadásnak vége – mondta. – Hazavonulnak a színészek. Velem jönnek? – Én igen – jelentkezett örömmel Ignacio. – És ön? – fordult hozzám.

– Én is. – Te velem jössz! Lucia állt mellettünk, könnyes szemmel, remegő szájszéllel. – Szükségem van valakire, aki... vezeti a kocsimat. – Szólok egy emberemnek... – Van kifogása ellene, százados, hogy señor Lawrence vigyen haza? – Az égvilágon semmi, señorita. Így aztán beültem a csodakocsi volánja mögé, és indítottam. Nekivágtunk a holdfényes éjszakának. 7 Lucia a vállamra hajtotta a fejét, miközben én a kocsival barátkoztam. Lassan kezdem ki-ismerni magam a pusztán és a mocsarak között, így csak ritkán kellett hozzá fordulnom útmu-tatáséit. Éppen egy mangrovékkal benőtt kisebb mocsár mellett haladtunk el, amikor a lány a karomra tette a kezét. – Itt állj meg, kérlek! Megállítottam a kocsit, és kíváncsian néztem rá. Lucia szétmaszatolta a könnyeket az ar-cán, majd egyetlen mozdulattal lehúzta a blúzát. – Vesd le az inged! Csak lassan mozdítottam a kezem, ezért ide-oda kapkodva maga szabadított meg tőle. – Szoríts magadhoz! Kelletlenül bár, de magamhoz szorítottam. Éreztem, hogy olyan gyorsan ver a szíve, mint a versenyparipáké. – Érzed? – Mit?

– A szívemet. Még szorosabban, kérlek! Attól tartottam, más is következik, de Lucia megelégedett annyival, hogy a karomban tar-tottam. – Én annyira félek, Leslie! – csuklotta. Fel-felcsukló hangja arról árulkodott, hogy ismét megeredtek a könnyei. – Én annyira, de annyira félek. – Mitől félsz? – kérdeztem őszinte sajnálattal. – Mindentől – suttogta – és mindenkitől. Arra lenne szükségem, hogy egy olyan férfi álljon mellettem, mint te. – De hiszen itt vagyok a közeledben. Ennél közelebb már nem is lehetnék. – De egyszer majd elmész. Egy reggel bejövök a központba, és megkérdezem Ignaciótól, hogy hol vagy. Ő erre azt feleli majd, hogy elmentél, és nem is jössz vissza soha többé. – Az még sokára lesz. – De eljön egyszer az az idő is. Én pedig azt akarom, hogy ne jöjjön el soha! Te már a puszta jelenléteddel is képes vagy eloszlatni a félelmeimet. És talán egyszer... lehet, hogy már holnap, úgy is... úgy is megszabadulok. – Felegyenesedett és szájon csókolt. – Leslie... engem meg fognak gyilkolni! – Micsoda? – hökkentem meg. – Megölnek. – Kik? – Ezt nem tudom. – Honnan veszed ezt az őrültséget? – Megálmodtam. – Mindenkinek vannak rémálmai, Lucia – vigasztaltam. – Jól néznénk ki, ha valamennyi beteljesedne.

– Az enyém be fog teljesülni. – Ugyan már, Lucia! – Azt is megálmodtam, hogy... el fognak rabolni. – Hogyhogy megálmodtad? – Több éjszakán is álmodtam róla. Hogy megállítják a kocsit, amelyben ülök, és stukkert nyomnak az oldalamba. És pontosan így is történt. Két héttel ezelőtt... azt álmodtam, hogy meghalok. Ebben a kocsiban ültem, pedig akkor még nem is volt meg, és abban sem voltam biztos, hogy piros lesz. És... halott voltam. Egy tüske állt ki a hátamból, egy cubarro. A volán-ra dőlve... feküdtem. És minden csupa vér volt a lábamnál. Tudtam, hogy késsel vágták el a torkom, pedig a kést nem is láttam sehol. Ugyanúgy vágták el, mint... Paulo bácsiét. Engem is meg fognak ölni, Leslie. Ezért halálom előtt még szeretnék veled... szeretnék... ha megfelelő állapotba kerülök. Tegnap már azt hittem... megtört a varázs, de ez a mai éjszaka... ez... azt hi-szem, elrontott mindent. Itt vagyok a karodban, mellem a melledhez ér, és nem szerelmet, hanem biztonságot keresek nálad. Hát nem szörnyű ez? De talán holnap... igen... holnap talán már, sőt biztosan... Ha megélem, Leslie. – Vajon ki ölhette meg a nagybátyádat, Lucia? A lány megrázta a fejét. – Nem tudom. Fogalmam sincs róla. – Volt haragosa? – Tudtommal nem. Szoríts magadhoz, édes! Magamhoz szorítottam. – Simogass meg. Mindenütt megsimogathatsz. – Lucia, kérlek...

– Érezni akarom a kezed. Óvatosan simogatni kezdtem, de hirtelen elhúzódott tőlem. Összeborzongott, és magára kapta a blúzát. – Ez olyan nevetséges... nem? Mint két kiskorú, akik nem tudnak mit kezdeni egymással. Leslie... én el akarok neked mondani valamit. Nem tudom, miért mondom el, de valahogy... kikívánkozik belőlem... Tudod, hogy Ricardo Mendez nem az apám? – Tudom. – Ki mondta el? – A nagybátyád, Señor Paulo, amikor verekedtünk. Azt hitte, rád hajtok. – Hát nem hajtasz rám? Miért nem hajtasz rám? – Tudod, hogy nem vagy közömbös nekem, Lucia. – Ó, istenem, hogy végre ezt mondod! Meg is jutalmaználak érte, édesem, de most nem menne. Most sem menne. Majd talán holnap. Szóval, én csak a nevelt lánya vagyok, de adop-tált, így aztán a valódi is vagyok egyszerre. De ez nem is fontos. Tudod, hogy amikor megvet-tük ezt a földet, Paulo bácsi bonyolította le az adásvételt. Ő tárgyalt azzal a bizonyos señor Carlitóval. Ő nézte meg először a potrerost, a legelőt; a fundaciont, a lakóházakat; ő nézett meg mindent. Az egész hatót, a farmot. Csak amikor úgy látta, hogy megéri megvenni, akkor szólt a testvéreinek. Ő azonnal be is költözött a fundacionba; egy egész évig itt élt egyedül. Összehúztam a szemem, és gondolkodni próbáltam. Nem ment könnyen, hiszen még min-dig ing nélkül voltam, Lucia pedig, bár felvette vékonyka selyemblúzát, ismét hozzám présel-te magát.

– Egyedül élt itt? – A fundacion rendkívüli módon el volt hanyagolva, kissé rendbe kellett hozatnia. Ez aztán majd másfél évet vett igénybe. Paulo bácsi nem engedte, hogy ideköltözzünk; azt mondta, még nem engedik meg a körülmények. Villámsebesen forogtak a kerekek a fejemben. Ezek szerint Paulo Mendez másfél évig egyedül élt a llano területén, ez alatt az idő alatt találkozhatott olyan emberekkel, akik ismer-ték a régmúlt misszió és a Vizek Madonnájának a történetét. Tegyük fel, hogy elhitte, és megkereste a misszió helyét. Az ásatás nyomai több évesek, lehet, hogy az ő munkájáról árulkodnak? Mi van akkor, ha megtalálta a Madonnát? Megtalálta, és megtartotta magának, pedig igazság szerint meg kellett volna mutatnia a testvéreinek, hogy együtt döntsenek a sorsáról. Paulo bácsi azonban, ha jelképesen is, de lenyelte, és vele együtt ki tudja, hány dollárt. – Mire gondolsz, édes? – A Vizek Madonnájára. – Egyszer hallottam, amint az apám és Paulo bácsi veszekedtek. Már túl voltam az elrablá-somon, itt élten a llano szélén; igaz, sokra nem emlékszem belőle, mert akkortájt inkább csak magamra figyeltem. A belső hangjaimra. Azok pedig itt beszélgettek bennem. – Megfogta a kezem, és a mellére húzta. – Itt belül. – Hm. És miről beszélgettek? – Tényleg kíváncsi vagy rá? – Tényleg.

– Hát... volt egy hang, amelyik egyre azt bizonygatta, hogy azután már soha nem élhetek normális életet, és ezért jobb, ha megölöm magam. Más hangok ellene voltak; arról próbáltak meggyőzni, hogy még nincs veszve semmi, még felvirradhat számomra a hajnal. A szomszéd szobából hallottam, hogy veszekszenek. Azt hittem, valami egyházi dologról van szó, mert egyre egy madonnáról perlekedtek. A Vizek Madonnájáról. Apám nagyon dühös volt: azzal vádolta Paulo bácsit, hogy ellopta tőlem a madonnát. – Tőled?! – Azt mondta, az a madonna, mint itt minden, engem illet. Paulo bácsi tiltakozott, hogy ná-la semmiféle madonna nincs, ő nem talált semmit, aki ezt mondja, mint például az az indián is, hazudik. De elkapja a fickót, darabokra tépi. – Milyen indián? Nem emlékszel a nevére? – Nem. De lehet, hogy nem is említette. Apám azzal fejezte be a szemrehányásait, hogy Paulo bácsi jobban tenné, ha nem próbálná meg becsapni a testvéreit, mert még testvérek között is előfordul, hogy az, aki szembeszáll a többivel, csúnyán megjárhatja. Azóta... hm... nem is volt valami nagy barátság közöttük. Paulo bácsi kiszorult a llanóra. – Kiszorult? – Hát... az a helyzet, hogy amikor megvették a területet, elméletileg felosztották három részre. Eredetileg Paulo bácsi egy másik harmadot akart, a folyóval és a mangrovemocsarak-kal, aztán megváltoztatta a szándékát. Immár a llanót akarta, a terméketlen pusztát,

ahol végül is állatokkal kezdett foglalkozni... Megyünk, édes? Borzongani kezdek. A házam előtt kitessékelt a kocsijából, és minden győzködésem ellenére a volán mögé ült. – Ne aggódj értem, kedves – simogatta meg az arcom. – Már jól vagyok. Hazamegyek és lefekszem. Szép álmokat. Ugye, nem haragszol... ha ma már nem próbálkozom? Érzem, hogy úgysem menne... Buenos noches, cariño... Majd holnap. Megvártam, amíg a kocsi eltűnik az éjszakában, kinyitottam az ajtót, és beléptem a szo-bámba. A vaksötét ellenére azonnal megéreztem, hogy van odabent valaki. 8 Stukkeromba kapaszkodtam volna, ha nálam lett volna. Csakhogy nem volt nálam. A rendőrség kocsiján utaztam Blanco védelme alatt; aki pedig a rendőrség védelme alatt áll, annak nincs szükséges stukkerra. Gondoltam én. Most viszont beigazolódott, hogy mégiscsak jó lett volna, ha magamnál tar-tom a 38-ast. Éppen azon voltam, hogy megfordulok, és megpróbálok kimenekülni a szabad-ba, de az ismeretlen suttogása megállított. – Leslie... nyugalom, csak én vagyok. Mivel a hang egy nő hangja volt, azt képzeltem, hogy valami csoda folytán Lucia került a szobámba. Nem értettem ugyan, hogy eshetett meg, de hát annyi csoda történik naponta a világban, miért éppen velem ne történhetne egy? Önkéntelenül a villanykapcsoló után nyúltam, a hang azonban megállította a kezem.

– Nincs már... villany. Leállt az áramfejlesztő. Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy nem Lucia az. Ha pedig nem ő, akkor... – Angelica? Lassan kezdett hozzászokni a szemem a sötétséghez. Előbb a bútorok körvonalai bontakoz-tak ki az éjszakából, aztán egy emberi testé, aki az ágyam szélén ült. – Hogy kerültél ide? – kérdeztem ostobán. – Idejöttem. Ott áll a kocsim hátul, a bokrok mögött. Hallottam, mi történt. Leültem a székre, szemben vele, és nagyon bántam, hogy csak keveset látok belőle. Leg-alább az arcát láthattam volna! – Gyertyát gyújtok... – Ne! Kérlek, ne! – Nem szűrődik át a zsalukon a fénye. – Akkor sem. Azért jöttem, hogy... megbizonyosodjak róla. nem történt-e bajod. Ez természetesen hazugság volt. Ha tudta, mi történt señor Paulo Mendezzel, akkor azt is tudnia kellett, hogy velem nem történt semmi. – Nyugtalankodtam miattad – suttogta. – Csak azt szerettem volna elmondani neked, hogy... az atya nagyon rendes ember. – Santarcangelire célzol? És ezt akartad éjnek évadján... – Ha bármit is hallanál róla... úgy értem rosszat, ne hidd el, Leslie. Ő jó ember. Mindenki-nek csak jót akar. – Rosszat? Róla? Miről beszélsz, Angelica? A lány ekkor visszavonult. Kénytelen voltam azt hinni, talán csak ürügy volt, hogy Santar-cangelit említette.

– Nem is gondolnád, Leslie, hogy milyen szörnyű nekem ott, az ásatáson, annyi férfi kö-zött. – Miféle ásatáson? – csodálkoztam némi rosszindulattal. – Hogyhogy mifélén? Hát az ásatáson. A misszió... – Azt már megtalálták – mondtam. Angelica lehajtotta a fejét. – Ti nem ástok semmit, Angelica – csóváltam meg szomorúan a fejem. – Az, amit csinál-tok, nem ásatás. –Hát... micsoda? – Kutyakaparás – mondtam. – Legfeljebb. Szeretném tudni, mégis mit kerestek? A Vizek Madonnáját? Angelica ekkor megfogta a kezem, és magához rántott. – Tudod, miért jöttem hozzád? Tudod, miért vezettem egy órát éjszaka, árkon-bokron át? Hogy ágyba bújhassak veled. Van ellene kifogásod? Természetesen nem volt. 9 Jó óra múlva vijjogni kezdtek a keselyűk a fákon. Kiugrottam az ágyból, kilestem a zsaluk között, de nem láttam odakint senkit. A holdfény éles volt, mint a szamurájkard pengéje. Az árnyékokat pedig mintha úgy metszették volna ki a mindent beborító ezüstből. – Mi ez a... lárma? – kérdezte álomittas hangon Angelica. – Éppen most kezdtem volna el-aludni. Beállítottad az ébresztőórát? Jézusom, hogy tudsz te aludni ebben a zsibvásárban? A keselyűk vijjogtak, és szapora köröket írtak le a fa felett. Biztos voltam benne, hogy va-laki megriasztotta őket. A távolban, nagyon messze, bőgőmajmok ijesztgették a bujkáló hol-dat. – Látsz valakit?

– Senkit. Angelica kiment a fürdőszobába, és egy pohár vízzel tért vissza. – Nem lett volna szabad – mondta fejrázogatva, és ő is kikukucskált a zsalu résein át. – Mit nem lett volna szabad? – érdeklődtem. – Ebbe a kalandba bocsátkoznom veled. – Alighanem igazad van – sóhajtottam. – Azt hiszem, csak bajt hozok rád. – Én éppen fordítva gondolom. Különben is, tisztességes nő vagyok, el tudom képzelni, hogy miket gondolhatsz rólam. Nem is jöttem volna hozzád, bármennyire is... de ezek a hold-fényes éjszakák, a forró szél... egyszerűen megőrjítenek. Fekszem a sátramban, hallgatom a szellő suttogását, az álmos madarak csipogását, a kabócák hangját, és olyan magányosnak érzem magam, mintha én lennék egyedül ember a világmindenségben. Visszafeküdt az ágyba, feje alá tette a karját, és kacéran nézett rám. – Gyere ide, hadd súgjak a füledbe valamit. Mellé feküdtem, és hozzá hajoltam. Aztán ott is maradtam egészen addig, amíg az ébresz-tőóra csörögni nem kezdett. Még sötét volt, amikor elment tőlem. A keselyűk fájdalmas sikoltozása összeolvadt a gépkocsi kelletlen brummogásával. 10 Reggel korán keltem, megmosakodtam, és éppen reggelizni indultam volna, amikor valaki diszkréten megkopogtatta az ablakomat. Kivettem a párnám alól a

38-ast, óvatosan kinyitot-tam a zsalut, majd az ablakot. Aztán eltettem a stukkert. Florencio szobrozott az ablakom alatt fúvócsővel a hátán, lapos tarisznyával az oldalán. Arca maga volt a megtestesült fájdalom. Intettem neki, hogy várjon egy kicsit, aztán kisétáltam az udvarra. Florención egy rongyos, rövid szárú jeans volt csupán, és legalább kétkilónyi festék. Azonkívül íj, nyílvesszők, és egy kés nyele kandikált ki a nadrágja zsebéből. Nyugtalanul pillantottam rá. Csak nem történt valami baj? Ezt aztán meg is kérdeztem tőle. Florencio hallgatott egy ideig, miközben olyan képet vágott, mintha táskájában őrizné a világ minden bánatát. – Megfeledkeztem róla – mondta később nagyot nyelve. – A szellemek nem figyelmeztet-tek. – Mire? – látottam el a számat. – Hát a rablásra – mondta. – Kiraboltak? – hökkentem meg. – Engem? – hökkent vissza Florencio. – Tőlem nem lehet mit elvinni, hozzám legfeljebb hozni lehet valamit. – Akkor miről van szó? – El kell rabolnom Violetát! Azt hittem, rosszul értem a szavait, vagy az ő spanyolja bicsaklott ki. – Ki kell rabolnod? Mi a fenét jelentsen mindez? – El kell rabolnom! – Honnan? – A szülei és a fivérei házából. – És... miért kell elrabolnod... ha egyszer már a feleséged?

– Mert ez a szokás. Néhány perc alatt tisztázódott minden. A piaeroa törzsnél, amelynek Florencio is szegről-végről a tagja – ha jól értettem a szavait –, az a szokás, hogy az asszonyokat nem adják végle-gesen férjhez. Ha valaki megvesz egy feleséget, mintegy bérletbe veszi meg. Csúnya kifeje-zés, de mégiscsak ez fedi az igazságot. Hogy ez a bérlet mennyi időre szól, azt Florencio nem volt hajlandó az orromra kötni; ez is azok közé a titkok közé tartozott, amelyet egy piaeroa soha nem árul el senkinek. Úgy néz ki a dolog, hogy a piaeroa férfi elveszi feleségül a lányt, aztán egy napon – amelyet a törzs varázslója számít ki – lejár a szerződés, és az asszony szépen visszaköltözik korábbi családjához. Ha a férj ismét akarja őt, ismét meg kell vásárol-nia. Vagy el kell rabolnia. Csakhogy a rablás nem kockázatmentes dolog. Fivérei éberen őrködnek, és ha a férj megkísérli az asszonyrablást, a könyörtelen fivérek néhány fúvással sündisznóvá változtatják. – Nos, és mit szól ehhez Violeta? – érdeklődtem. – Már el is ment – legyintett Florencio. – Már nincs a házamban. – És a gyerekek? – Már ők sincsenek. – Akkor vásárold vissza őket. Florencio szomorúan nézett rám. – De amikor nekem nincs pénzem, señor Ladislao. – Hm. És azzal mit csinálsz, amit señor Ignaciótól kapsz? Florencio megvakargatta a feje búbját.

– Hát... amit legutoljára kaptam... azon szoknyát vettem Amának. – Ki az az Ama? – Ichipiare felesége. – Ki az az Ichipiare? – A barátom. – Miért nem Ichipiare vesz szoknyát neki? Miért te? Florencio bizalmasan hozzám hajolt. – Mert ő meg Darapo feleségének vesz szoknyát. Kezdtem elveszíteni a fonalat. – Jól van, ha nincs pénzed, akkor rabold vissza Violetát. Persze csak, ha akarod. – Hogyne akarnám: Violeta dolgos, gondozza a gyerekeket... és engem is. És ha én nem megyek... megy más. – Hova? – Hát elrabolni. Enyém az elsőség, de ha én nem venném meg, vagy nem rabolnám el, ak-kor jön más. És ha neki sikerül, akkor az ő felesége lesz. – Meddig kell megtörténnie a dolognak? – Holnap reggelig. Elismerőn húztam el a számat. A piaeroák nem sokat vacakolnak, nem is vitás. – Gyere, előbb elmegyünk reggelizni, aztán majd meglátom, mit tehetek érted. – Ketten kevesen vagyunk – morogta néhány lépés után. – Mihez? – torpantam meg. – A rabláshoz. – Viszem a 38-ast is. Különben honnan veszed, hogy segítenék neked? Florencio rám vigyorgott.

– Ismerlek, señor Ladislao. Bolond vagy, mert bogarakat keresel meg vízidisznókat, de jó ember. A múltkor is megfigyeltelek. – Igazán? – hökkentem meg. – Hol figyeltél meg? – A folyónál. Ott ültél a partján, és a vízidisznókat nézted. Sokáig ültél, és sokáig nézted őket. Márpedig, aki sokáig nézi okét, az bolond. Különben hasonlítotok egymásra. A vízidisz-nók is álmodoznak: ők gyöngyökről álmodnak. Te miről álmodsz? – Talán én is gyöngyökről – sóhajtottam. – Én néha a halálról álmodom – mondta Florencio. – Most, hogy ennyien meghaltak... Még señor Paulo Mendezt is megölték... A terem, ahol reggeliztünk, nem volt egészen üres; a viszonylag kései óra ellenére is tar-tózkodtak néhányan az asztaloknál. Florenciót mindenki örömmel üdvözölte. Néhányan tettek ugyan egy-két csípős megjegyzést a külsejére, de aztán elhallgattak. Leültünk, és enni kezdtünk. Florencio előbb csak kaszabét evett, aztán nekilátott egy tányér fajitának. Jómagam is csak kaszabét kértem, friss joghurttal, közben néhány szót váltottam egy llanerokülsejű emberrel. Mire befejeztem a társalgást, mintha fekete pöttyöket láttam volna a joghurtomban. Belekotortam a villámmal. A fekete pötty alatt egy másik, aztán még egy, majd újabb pötty... Florencio oldalba bökött. – Hoztam pirított hangyákat. Már bele is kevertem a joghurtodba. Csak ne szólj róla a töb-bieknek, mert már kevés van.

Így történt, hogy kissé vonakodva ettem meg a reggelimet. – Akkor hát... mit tegyek, señor Ladislao? – kérdezte Florencio. Olyan szorongó tekintettel nézett rám, mint egy kisgyerek, aki meg szeretné látogatni a barátját, csak éppen fél az udvar-ban acsarkodó kutyától. – Finomak a pörkölt hangyák? Le voltam kenyerezve, nem is vitás. Megettem a hangyáit, miáltal a lekötelezettjévé vál-tam. – Ide figyelj, Florencio – kezdtem, amint az utolsó hangya is eltűnt a szemem elől. – Üzle-tet ajánlok neked. Jó üzletet. – Kinek jó az üzlet, señor Ladislao? – Ha vissza akarod kapni Violetát, akkor neked. – Vissza akarom kapni. – Ezt megbeszéltük. Visszavásárolod. Kapsz tőlem némi pénzt, ennek fejében... Florencio azonban félbeszakított. – Nem lesz ez így jó, señor Lawrence. Nem vásárolhatom csak úgy vissza. Mindenképpen meg kell kísérelnem a rablást. Ha egyből megvenném, gyávának tartanának. Rádöbbentem, hogy nem is olyan egyszerű beleképzelni magunkat egy indián törzs embe-rének a lelkivilágába. – Jól van – biccentettem –, akkor visszaraboljuk. – Te meg én? – Úgy van. Mi ketten. – Kell még valaki. – Kettő nem elég? – Az illem azt kívánja.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a mit sem sejtő Ignacio. Kérdőn Florencióra pislogtam. Florencio boldogan elvigyorodott. – Így már jó lesz, señor Ladislao. Ignacio hallani sem akart róla, hogy eljöjjön velünk visszarabolni Violetát. Amikor erre Florencio szomorúan azt találta mondani, hogy akkor elbujdosik, és többé nem állhat a nem-zeti park szolgálatában, megtört. – Egye fene – mondta, beleharapva egy óriási kaszabéba –, ha rablás, hát legyen rablás. Mi ez a három gyilkossághoz képest? – Figyelj csak, Florencio – mondtam az indiánnak. – Mielőtt még visszarabolnánk Viole-tát, be kell néznem señor Sylvinhóhoz. Florencio erre vakaródzni kezdett, mintha tűzhangyák másztak volna a nadrágjába. – Muszáj? – Muszáj – bólintottam. – Félek tőle. Nagy varázsló. – Én meg Violeta fivéreitől félek. Florencio bólintott. – Rendben. Veled megyek. De előtte meglátogatjuk a szellemfát. – Miért látogatnánk meg? – Mert a szellemek csak akkor segítenek nekünk. Viszünk egy kaszabét... – Sajnos erre nincs időnk.

Florencio elkomorodva elhallgatott. Gyorsan megbeszéltem Ignacióval, hol és mikor talál-kozunk, felültettem Florenciót a terepjáróra, és indítottam. A keselyűk felröppentek a fáról, és egy tíztagú csapat végig velünk maradt. Valamiért nem akartak szem elől téveszteni bennünket. 11 Éppen kikászálódtunk a kocsiból, amikor az egyik magasra nőtt bokor mögül elém toppant valaki. Alacsony, hordóhasú, nagy fejű; úgy álltak ki a sörték a képéből, mint a vaddisznóé-ból. – Hé! Hé! Hova, hova? Természetesen Mortimer volt. – Maga az örök ügyeletes? – kérdeztem tőle. Mortimer rám vigyorgott, majd a pisztolytáskája után nyúlt, amikor megpillantotta Florenciót. – Ez mindig magával jár? – Ő az árnyékom – mondtam. – Én meg Sylvinho atya árnyéka vagyok. – Éppen vele szeretnék beszélni. – Várjon, szólok neki. Mielőtt magunkra hagyott volna bennünket, visszafordította a fejét, és tüzetesen szemügyre vette Florenciót. – Ennek meg mi a baja, hogy így kifestette magát? – Fogalmam sincs róla – tértem ki a válasz elől. – Remélem, nem ásta ki ellenem a harci bárdot. Jó lenne, ha bedugaszolná a fúvócsövét. Tíz percbe sem tellett, és señor Sylvinho maga sietett elénk. A reggeli óra ellenére is fris-sen volt borotválva. – Üdvözlöm, señor Lawrence. Téged is, barátom.

Florencio biccentett, leült a fűre, és nézegetni kezdte a fúvócsövét, mintha most látná elő-ször. – Mivel lehetnék a szolgálatára, señor Lawrence? – Válthatnánk néhány szót, atya? – Ó, hát természetesen. Még nem kezdtünk el dolgozni, és ma nem is fogunk. A meteoro-lógiai előrejelzés szerint nagyon meleg lesz, szabadnapot adtam az embereimnek. Jöjjön, señor Lawrence. Öt perc múlva a sátrában ültem, hideg tea mellett. Sylvinho atya öntötte ki egy hűtőtáskába rejtett kancsóból. Csak akkor szólaltam meg, miután megittuk az első kortyokat. – Hallott a tegnapi gyilkosságról, atyám? – szegeztem neki a kérdést. Nem tiltakozott a megszólítás ellen. Talán észre sem vette. – Hát hogyne – mondta rövid habozás után. – A rossz hírek szárnyakon járnak, a jók ólom-lábakon. – Mit szól hozzá? Sylvinho atya széttárta a karját. – Mit szólhatnék? Igazán sajnálom. Señor Mendez színes egyéniség volt. – Ismerte? – Néhányszor találkoztunk csupán. Eljött és megnézte, min dolgozunk. Érdeklődő ember volt. Csak kissé... hogy is mondjam... – Faragatlan? – Inkább heves vérmérsékletű. Ami a szívén, az a száján. Kár érte. – Tudja, hol ölték meg? – Valahol a llanón.

– Egészen pontosan a misszió kiásott alapjainál. Nem láttam rajta, hogy különösképpen megdöbbentették volna a szavaim. Behunyta a szemét, kicsit úgy maradt, majd kinyitotta. – Mit is mondott? Elmosolyodtam, és ittam még néhány kortyot a teámból. – Tudja azt maga nagyon jól, atyám. Sylvinho atya előrehajolt. – Végül is mit óhajt ön tőlem, señor Lawrence? – Amit már az ideérkezésemkor is említettem: beszélgetni. Például arról, hogy mi a fene is történik itt. Az atya hallgatott, én pedig bátorságot merítve belőle, folytattam. – Az a helyzet, atya, hogy a Fray Manuel Roman alapította misszió alapjait jó néhány év-vel ezelőtt már megtalálta valaki. Hogy mit talált az alapkövek között, az az ő titka. Lehet, hogy megtalálta a Vizek Madonnáját. Mit szól ehhez? – Isten útjai kifürkészhetetlenek – morogta señor Sylvinho. – Keressetek, és találni fogtok. – A kérdés az, hogy ez esetben mit keres az ön kollégája és az én barátom, Santarcangeli atya a llanón? – Ezt talán kérdezze meg tőle. – Önnek is tudnia kell róla. – Ugyan már, miért kellene? Hiszen már régóta nem vagyunk baráti viszonyban. Láttam rajta, hogy nem mond igazat. Apró rándulások futottak végig az arcán, mintha fér-gek hullottak volna rá az égből. Ha jól meggondolom, azok is voltak: a hazugság férgei. Ma-gam elé képzeltem, ahogy lefekvés előtt letérdel a sátrában, és megpróbál megszabadulni a

bűnétől. Úgy gondoltam, ráteszek még néhány lapáttal, hadd legyen jó hosszú az imája. – Az az érzésem, atyám, hogy Santarcangeli nagyon is jól tudja: a missziót már megtalál-ták, és talán azt is, hogy csodára bukkantak az alapkövei között. – Ezt meg honnan veszi? – Santarcangeli nem a missziót keresi. – Mi mást kereshetne még? – vonta meg a vállát señor Sylvinho. – Semmit, atyám. – Hogyhogy semmit? – Ahogy mondom. Santarcangeli atya nem keres semmit. Ön bizonyára látta az ásatásu-kat... illetve azt a helyet, ahol kapirgálnak valamit. Santarcangeli atya nem végez ásatást. – Akkor mit csinál? – kérdezte dühösen Sylvinho atya. – Vár – mondtam. – Mire vár? – Ez a kérdés, atya. Továbbá, az is kérdés, hogy ön mit csinál itt? Láttam rajta, hogy kezd egyre idegesebb lenni. Bár megpróbálta fegyelmezni magát, a bal szemhéjának nem parancsolhatott. Az meg bizonyára tudatában volt ennek, mert olyan szapo-rán ugrándozott, mint a gumimajom. Le-fel, le-fel, mintha csak a szívverését utánozná. – Én... követ keresek – mondta az atya. – De erről már beszéltem önnek egyszer. – Ez igaz... csakhogy azóta történt egy s más. – Micsoda?

– Beszéltem valakivel, aki úgyszintén kíváncsi volt rá, mi az ördögöt csinálnak maguk itt? Bocsánat, ön ördögözéssel is foglalkozik, így talán nem sértő az ön számára az ördög emlege-tése... Nemrég találkoztam Blanco századossal. Nos, ő azt állította, hogy ellátogatott ide egy geológus kíséretében, aki magával hozta a térség geológiai térképét. Szerinte annyi kő sincs erre, amennyiből egy kutyaházat fel lehetne húzni. – Azért keresünk, hogy legyen. – Csakhogy errefelé valószínűleg homok van a föld alatt. Ezért bátorkodom megkockáztat-ni: önök sem kőbányát keresnek, atyám. – Akkor mit? – Semmit, atya. Önök ugyanúgy nem keresnek semmit, ahogy Santarcangeli és a csapata sem. – Akkor miért vagyunk itt? – Önök is várnak. – Mire várunk? – Ez a kérdés. Sylvinho atya ekkor felpattant a helyéről, és idegesen futkosni kezdett a sátorban. Futkosá-sa inkább táncnak tűnt – három lépés előre, három vissza –, mivel a ponyvafal mindegyre útját állta. Gondoltam, ismét fordítok egyet a beszélgetés menetén. – Amint tudja, atya, señor Paulo Mendezt a misszió alapjainál találták meg, holtan. Valaki megölte. Méghozzá nem is akárhogyan. – Nem is... akárhogyan? – Nem bizony. Először mérgezett tüskét lőtt a hátsójába, aztán, amikor tehetetlenné vált, átvágta a torkát. Nem tűnik fel magának valami furcsa, atya?

Sylvinho atya maga elé meredt. Láttam rajta, hogy bizony feltűnt neki is, ami nekem fel-tűnt, s amiről, hogy Blanco századosnak feltűnt-e, fogalmam sem volt. Mivel nem adta jelét, hogy válaszolni szeretne, folytattam a mondandómat. – Feltettem magamnak a kérdést, hogy ha a gyilkos belefújta a mérgezett tüskét señor Pau-lo Mendez hátsójába, akkor akár így is megölhette volna. Nem kellett volna átvágnia a torkát. – Hát... nem – morogta Sylvinho atya. – Ehhez viszont hatásosabb mérget kellett volna alkalmaznia. – Mit... használt? – Raiz de muelát. – Az mi? – Fogfájás elleni orvosság. Egy bizonyos fa magja. Ha az indiánoknak fáj a foguk, elrág-nak belőle néhányat: a magban lévő alkaloida elzsibbasztja a fogínyüket. Ebből a magból készített pempőt a gyilkos, ezzel kente be a tüskét, amelyet aztán señor Mendezbe fújt. Señor Mendez rövid időre megbénult tőle, a gyilkosa pedig ezalatt elvágta a torkát. – Miért... nem alkalmazott hatásosabb mérget? – Mire gondol? – Mondjuk nyílméregre. – A nyílméreghez csak az indiánok értenek. Ők nyerik ki nyílméreg-békából. Így aztán bárki is próbálna nyílméreghez jutni, az indiánokhoz kellene fordulnia. Ezt pedig a gyilkos nem akarta. Tudja, miért? – Fogalmam sincs róla.

– Azért, mert az illető tudta, hogy Florencio a barátom. Ha bárki is nyílmérget kért volna egy indiántól, Florencio értesült volna róla, és elmondta volna nekem. – És ha... távolabb élő indiánoktól szerezte volna be? – A nyílméreg gyorsan bomlik. Ha megszárad, már közel sem annyira hatásos. Ön milyen következtetést von le mindebből, atyám? – Én? Semmilyet. Azaz... ha le kell vonnom valamit, akkor az alighanem az, hogy... a gyil-kos nem indián volt. – Így gondolom én is. Arról nem is beszélve, hogy miért akarták volna az indiánok meg-gyilkolni señor Mendezt? – Az indiánokon nehéz eligazodni. – Ennek ellenére nem hiszem, hogy ők tették volna. Ha ők tették volna, akkor igazi nyíl-mérget használnak, arról nem is beszélve, hogy a torokvágás nem az ő műfajuk. Egy indián nemigen metszi el senki torkát. Sylvinho atya megállt előttem. – Miért mondja el nekem mindezt? – Mert valami egyre csak itt motoszkál a fejemben. Nevezetesen, hogy Santarcangeli atya úgy tesz, mintha csinálna valamit, de nem csinál semmit, illetve csak vár. És ön is, atyám. Ne haragudjon meg rám, de számomra úgy tűnik, mintha ön Santarcangelit másolná. Ön is úgy tesz, mintha lázas tevékenységet folytatna, de ön is csak egyre várakozik. És señor Paulo Mendez is csak várt. – Mire... várt? – Feltehetően valaki odahívta a romokhoz, amelyekről señor Mendez tudta, hogy léteznek. Valamiért odacsalta

valaki. Aztán megölte. Hát ezért jöttem önhöz, Sylvinho atya. – Nem egészen... értem. Én is felálltam, és rámosolyogtam. – Dehogynem érti, atya. Ön azért van itt, hogy várjon. Közben pedig megpróbálja a mun-kát imitálni, hiszen a hatóságok előtt csak meg kell magyaráznia, hogy mi a csodáért tartóz-kodik itt. Ön vár valamire, atyám. Arra, hogy tegyen valaki önnek egy ajánlatot. – Aján... latot? – Azt bizony. És Santarcangeli barátom is azért tartózkodik itt. És señor Paulo Mendez is ez ügyben ment ki éjszaka a romokhoz. És señor Mendezt megölték. El tudom képzelni, hogy egyszer csak ön is kap egy ajánlatot: nevezetesen, hogy ekkor meg ekkor, itt és itt találkozni akar valaki önnel, és tárgyalni valamiről. Maga odamegy... várakozik, aztán hirtelen azt érzi, hogy egy szúnyog megcsípte a fenekét. Rövidesen zsibbadni kezd keze-lába, döbbenten tapasztalja, hogy képtelen megmozdítani őket. Csupán egy árnyékot lát, amint megközelíti önt, kés villan... majd már nem lát egyebet, csak világosságot... – Vilá... gosságot? – Az örök világosságot, atyám. Ettől szeretném megkímélni önt. Sylvinho atya fölém magasodott. – Én pedig attól, hogy a továbbiakban rám pazarolja a drága idejét. Gondolom, van önnek tennivalója éppen elég, señor Lawrence. Mortimer majd elkíséri önt egy darabon.

Felálltam, és megfogtam az atya kezét. Ő maga nem nyújtotta volna az övét, így aztán szinte erőszakkal kellett megszorítanom. – Isten legyen önnel, atyám! Megfordultam és kisétáltam a szabadba. 12 Nem mondhatnám, hogy unalmas délután előtt álltam. Először is segítenem kell Florenció-nak visszarabolni a feleségét, aztán még majd nyélbe kell ütnöm néhány látogatást is. Bár látszólag nem sok eredménnyel jártam Sylvinho atyánál, mégis bíztam benne, hogy legalább egy apró bogárkát sikerült elültetnem a fejében. Ha csak annyit tesz, hogy ezután óvatosabb lesz, már nem jöttem hiába. Percekig töprengtem rajta, hogy nem kellene-e kissé megszorongatnom Santarcangelit, esetleg kipréselnem belőle az igazságot – aztán gyorsan le is tettem róla. Még ha úthenger alá fektetném, sem tudnék kinyomni belőle egyetlen szót sem, amit maga ne akarna elmondani nekem. Marad tehát a két Mendez fivér. Florencio mély hallgatásba burkolódzott, és csak akkor szólalt meg, amikor már a nemzeti park központja felé jártunk. – Akkor hát... nem feledkezel meg rólam, señor Lawrence? – Nem én. – Napnyugtakor találkozunk. – Nem lehetne előbb? – pillantottam az órámra. – Lenne akkortájt néhány sürgős ügyem. Florencio legyintett egyet. – Azokra azért ne nagyon számíts.

– Mire? –A fontos ügyeidre. Lehet, hogy... nem sikerül a rablás. – Az bizony nagy pech lesz neked. – Neked lesz pech, señor Lawrence. – Nekem, miért? – Mert lehet, hogy... szóval, Violeta fivérei nagyon gorombák tudnak lenni. Ahogy leállítottam a kocsit a nemzeti park központjában, Florencio máris lelépett. Jóma-gam ebédelni mentem volna, de biztos akartam lenni a dolgomban. Ignacio megígérte, hogy velünk jön visszarabolni Violetát; nem szerettem volna, ha megfeledkezik róla. Ignacio Rocha szobájában nem találtam senkit. A már megszokott festői kép fogadott oda-bent: ferdén álló mikroszkóp, szétdobált papírok, felborult szék. Ignacio kedvenc szokása volt, hogyha gyorsan kihívták a szobájából, felrúgta a székét. Alighanem ezúttal is ez történ-hetett, hiszen a jobb sorsra érdemes alkalmatosság égnek emelt lábakkal hevert a padlón, mint egy döglött öszvér. Lábára állítottam, és körülnéztem a széthányt papírok között. Megkísértett a gondolat, hogy összerakom őket, de gyorsan le is fékeztem magam. Nincs szörnyűbb merénylet egy kutató ellen, mintha belepiszkálnak a céduláiba. Még ölni is tudna ilyenkor, abból meg erre a hétre már úgyis jutott elég. Belenéztem a mikroszkópjába. Néhány kerek, szőrös micsoda úszkált egy csepp vízben a nagyító alatt; elszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy hány és

hány millió hozzájuk ha-sonló kis lényt iszunk vagy eszünk meg naponta – és ezek még az ártalmatlanabbak közül valók. Ahogy a mikroszkóp körül toporogtam, orvul lábszáron rúgott valami. Egyetlen pillanatig azt hittem, kutya vagy vízidisznó bújt meg idebent, aztán felfedeztem a kinyílott szekrényaj-tót. Az asztal melletti szekrénykének az ajtaja lendült előre, és ütötte meg a sípcsontomat. A következő pillanatban huzat simogatta meg a lábam, mintha csak kárpótolni akarna a szekrényajtó ütéséért. Valószínűleg elfelejtettem becsukni a szoba ajtaját, ezért a fák között vágtató szellő megtalálta az utat Ignacio Rocha irodájába. Lehajoltam, hogy becsukjam a szekrényajtót. Be is csukódott, majd a következő pillanat-ban ismét kinyílott. Ekkor már azt is láttam, miért. Ignacio mellézárta. Elfordította a zárban a kulcsot, de nem győződött meg róla, hogy a zár nyelve a helyére ment-e. Mivel a szekrényke kulcsa nem volt a láthatáron, hagytam volna a fenébe az egészet, ha nem pottyan hirtelen a lábamra egy bőrzacskó. Durva marhabőrből készült, szíjjal összeszo-rítható szájú zacskó volt, amilyet a llanerók készítenek odakint a pusztákon. Durva, festetlen, szőrös. Felvettem, hogy visszategyem a helyére, de ekkor furcsa illat ütötte meg az orrom. Önkéntelenül is kinyitottam, és kipergettem belőle néhány gömbölyű magocskát. Raiz de muela volt

valamennyi, azaz fogfájás elleni mag. Amit az indiánok rágcsálnak fájdalomcsilla-pítóként. A meglepetés erejétől hajtva tovább turkáltam Ignacio Fiókjában. A következő, ami a ke-zembe akadt, egy kis borsőrlő volt. Levettem a tetejét, és beleszagoltam. Nem bors, hanem a raiz de muela illatát éreztem rajta. Majdhogynem kiejtettem a kezemből megrökönyödésemben. Mi az ördögre használhatta Ignacio a borsmalmot? Hamarosan megtudtam ezt is. Amikor az egyik fiókban lapuló kaktusztüske, a cubarro be-lefúródott az ujjam begyébe, már mindent értettem. Ignacio megdarálta a magokat, aztán a darálékot felkente a kaktusztüskékre. Vajon hogyan? A megoldás kézenfekvő volt; csupán arra a zselés üvegre kellett pillantanom, amely a tüs-kék mellett hevert. Tenyerembe hajtottam a fejem. Mi az ördögöt jelentsen mindez? Könyökig belemélyesztettem a kezem a szekrénykébe. A következő llanerozsákocska már jóval nagyobb volt, mint amelyet Ignacio a magvak tárolására használt. Ez is durva kidolgo-zású volt, szőrös és enyhén büdös. Finomabban szólva, még érzett rajta a cserzés szaga. Megtapogattam az oldalát, és csak akkor nyitottam ki, amikor meggyőződtem róla, hogy érdemes kinyitnom. Aztán csak néztem a padlóra hullott késeket, egészen addig, amíg fel nem rikoltott odakint egy madár. A kések ugyanolyan formájúak voltak, mint amilyennel señor Paulo Mendezt meggyilkolták.

Odakint elsötétült a világ: fekete felhő szállhatott a nap elé. Összekapkodtam a szekrényből kiszedett holmit, és gondosan visszaraktam mindent a he-lyére. A fekete felhő csak nem akart elhúzni a környékről. Sötét árnyéka jó ideig ott lebegett még a Rosario Nemzeti Park felett. 13 Esteledett már, amikor Ignacio felbukkant a keselyűk fája alatt. A fa és környéke még csendes volt; mintha a madarak már kimenőt kaptak volna. Csupán egy bagoly kuvikolt a legmagasabb ágon. – A fenébe is – lihegte Ignacio, amint mellém ért. – Már az hittem, elkésem. Florencio a lelkemre kötötte, hogy pontos legyek. – Vigyünk valamilyen fegyvert? – kérdeztem. – Az isten szerelmére, dehogy! – rémüldözött Ignacio. – A végén még félreértenék. Te nem ismered az indiánokat, Leslie. Néha nem tudnak különbséget tenni a mese és a valóság, a koreográfia és a harc között. – Ezt hogy értsem? – Úgy, hogy néha játék közben eldurvulnak a dolgok. Például, ha eljárnak egy harci táncot. Közben rágnak is ezt-azt, aztán egyszerre csak a tánc igazi ütközetté fajul. Nemegyszer elő-fordult már, hogy ártatlannak tűnő ünnepség után teherautószámra kellett elszállítani a halot-takat és a sebesülteket. – Nem kéne bedobnunk a törülközőt? – Már nem tehetjük meg. Nem hagyhatjuk cserben Florenciót. Már csak azért sem, mert ha megsértődik, nem látom többé. Túlzás nélkül állíthatom, hogy

pótolhatatlan a fickó. Jobban ismeri a nemzeti parkot, mint a tenyerét. Ha látogatók jönnek, és teszem azt, egy üregi baglyot akarnak megfigyelni, Florencio nem nyugszik addig, amíg meg nem mutat nekik legalább egyet. – Na és az anakondák? – Azokkal más a helyzet, de Florencio addig nem nyugszik... – Azért mégiscsak kéne valamilyen fegyver. Csak a biztonság kedvéért. – Hozd el hát a stukkerodat, bár nem ajánlom, hogy lövöldözz vele. – Nem tűzfegyverre gondoltam. – Akkor mire? – Mondjuk fúvócsőre. Ignacio nagy szemeket meresztett rám. – Te értesz a fúvócsőhöz? – Én nem, de nem is magamra, hanem rád gondoltam. Ignacio felnevetett. – Te aztán kiosztod nekem a szerepeket, hallod-e! Csak éppen az a baj, hogy én sem értek hozzá. Nemcsak hogy célozni nem tudok vele, hanem még a tüskét sem tudom kifújni rende-sen a csőből. Ehhez gyakorlat kell, barátom. – Volt időd rá, nem? – Hogy a fenébe lett volna? Nyakamon a disszertációm, azonkívül, tele vagyok tennivaló-val... – Apropó, már akartam is kérdezni, hogy mit fújnak ki az indiánok a fúvócsöveikből? Ignacio furcsa pillantást vetett rám.

– Miért engem kérdezel? Naphosszat Florencióval lógsz, ő majd elmagyarázza. De hogy addig se fúrjon lyukat a kíváncsiság az oldaladba: használnak fából hasított szilánkokat, de kaktusztüskét is. – És a méreg? – Ma már nem divat. – De ha mégis? – Nyílméreg-békából nyerik, amint azt a neve is mutatja. – Mi a helyzet a raiz de muelával? Señor Paulo Mendezt is ezzel bénították meg. Ignacio megvakargatta a koponyáját. – Az ördög se tudja, hogy csinálják. Aggodalmas képpel ráztam meg a fejem. – Hát akkor a fúvócsővel tényleg nem sokra mennénk. És ha kést vinnék magammal? – Milyen kést? – hökkent meg Ignacio. – Tőrkést. – Te tőrkéseket rejtegetsz a bőröndödben? – Csak dzsungelkést. És te? Ignacio ismét megvakargatta a feje búbját. – Nekem nincs késem, de nem is kell. Ha mégiscsak szükségem lenne rá, szerzek egyet a konyhából. Ebben maradtunk. Leültünk egy szálkás fából ácsolt padra, és várakoztunk. Egészen addig, amíg meg nem érkezett Florencio. 14 Az még nem lett volna olyan nagy baj, hogy Florencio megérkezett, hiszen lassan hozzá-szoktunk a gondolathoz, hogy kockára tesszük az életünket Violetáért, csakhogy Florencio néhány csomagocskát is

hozott a hóna alatt, valamint egy vizeskannát. Rövidesen kiderült, miért. Ahogy Ignacio megpillantotta a csomagocskákat és a kannát, felpattant, és megpróbált el-inalni. Szerencsére még idejében sikerült elkapnom a karját. – Azt nem! – mutatott rémülten a csomagocskákra. – Azt nem és nem! – Mi a fene van bennük? – tudakoltam rosszat sejtve. – Robbanószer? – Sokkal rosszabb. Festék. És valóban. Florencio ügyet sem vetve Ignacio, majd az én tiltakozásomra, maga elé rakta a festékeit, mindegyikükből beleöntött egy kicsit egy-egy konzervdobozba, vizet löttyentett rájuk, és a mutatóujjával összekevergette. Öt perc alatt elkészült a kulimászaival, majd Ignacio mellének bökte a mutatóujját. – Te leszel az első, señor Ignacio. – Miért éppen én? – A te bőrödön nehezebben szárad a festék. Ignacio sóhajtott, majd megpróbált alkudozni Florencióval. – Csak két csíkot, oké? – Azt nem lehet – tiltakozott Florencio. – Két csíkot a disznókra kennek, mielőtt levágnák őket. – Mi az ördögért? – kíváncsiskodtam. – Áldozat a szellemeknek. Gyere közelebb, señor Ignacio. Az elkövetkező negyedórát meg sem kísérlem leírni. Ignacio minden tiltakozása ellenére Florencio úgy telepingálta, hogy egy nonfiguratív, csupán csak

jelképékből álló festmény is elbújhatott volna mellette. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy melyik vonalkának mi a jelentése, amikor Florencio elkapta a karom. – Most te következel. Florencio gyorsan dolgozott, de még így is hosszabb ideig tartott a bemázolásom, mint Ignacióé. – Milyen vagyok? – kérdeztem a jobb sorsra érdemes igazgatót, amikor kész lettem. – Borzalmas – sóhajtotta Ignacio. – Látnod kéne magad. Szerezzek egy tükröt? – Inkább ne. – Jobb is, mert elállna a lélegzeted. Florencio elégedetten legeltette rajtunk a szemét, majd összecsomagolta a festékeit. – Jó festék – mondta ránk hunyorítva. – Még az eső sem mossa le. Ignacio a karomba kapaszkodott. – Azt mondod, hogy... nem jön le a festék? – Dehogynem – biztosította Florencio. – A festék lejön. Le bizony. – Még szerencse – sóhajtott fel Ignacio. – Mikor jön le? – Bármikor a bőröddel együtt – vigyorgott Florencio. – Nem is sejted, milyen szép egy le-nyúzott, festett bőrlap. Nyomott hangulatban kapaszkodtunk fel a terepjáróra. Ha nem terepjáróban ültem volna, biztos lettem volna benne, hogy időgépbe kerültem, amely néhány évszázaddal korábbra repített vissza.

Ignacio mindenbe beletörődve tekergette a volánt, és még akkor sem szólalt meg, amikor feltűntek előttünk Violeta szülőházának a körvonalai. Én sem szólaltam meg. Gombóccá sűrűsödött a torkomban az aggodalom. 15 Nem mondhatnám, hogy kellemesen éreztem magam. Már csak azért sem, mert kezdett megszáradni rajtam a festék. Ahogy száradt, egyre jobban húzódott tőle a bőröm. Ráadásul azt sem szoktam meg, hogy rövidnadrágban, tarkára pingálva szobrozzak egy sötét ház előtt. Csakhogy nem ez volt a gombóc igazi oka. Attól tartottam inkább, amit Ignacio eltervezett. Merthogy eltervezett valamit, ahhoz kétség sem férhetett. Amíg Florencio a sötétbe süllyedt házat vizsgálgatta, volt időm elgondolkodni az utóbbi néhány órában történteken. Ignacio mindazzal rendelkezett, amivel señor Paulo Mendezt meggyilkolták. Vajon véletlen lehet-e mindez? – Odabent van! – térített magamhoz hirtelen Florencio. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az elém tolakodó rémképeket. – Ez mit jelent? – Ők is itt vannak. – Kik? – A fivérei. – Hol vannak? – A közelben. Érzem a haragjukat. – Akkor most mi lesz?

Florencio leguggolt, és mutatta, hogy guggoljunk le mi is. – Csináljunk haditervet – javasolta. – Csináljunk – bólintott Ignacio. – Jó lesz a haditerv – bizakodott Florencio. – Mennyire jó? – érdeklődött Ignacio. – Élve szabadulunk? – Én biztosan. – Az is valami – sóhajtotta Ignacio. – Tehát, mi a haditerv? – Én itt maradok – mondta Florencio. – Amikor a hold kibukkan a felhők mögül, felállok, és kiabálni kezdek Violeta fivéreinek, a sógoraimnak. – És mit kiabálsz nekik? – Azt hogy szarevők. Bűzös görények. Döglött vízidisznók. – Nem fognak örülni neki – mondta látnokként Ignacio. – Nem lehetne valami finomabbat, ha már mindenáron kiabálni akarsz? – Még mást is kiabálok – biztosított bennünket Florencio. – Azt is, hogy az anyjukkal hál-tak. Ezt nem szeretik. Ezért gyilkolnak. – Nem csodálom. Vigyázz magadra, Florencio. – Titeket fognak meggyilkolni, ha elkapnak benneteket. – Nem lehetne inkább tárgyalni velük? – Azt majd csak azután. Vigyázzatok, mert ismerem a sógoraimat. Sok mindenhez értenek, de halottakkal még ők sem tudnak tárgyalni. Én most megyek is. Ahogy kirontanak a házból, ti rontsatok be, és kaparintsátok meg Violetát. Aztán meneküljetek be az erdőbe. A központ-ban találkozunk.

Mielőtt még tiltakozhattunk volna, beleveszett a sötétségbe. – Nem tetszik ez nekem – morogta Ignacio. – Ezek képesek feltrancsírozni bennünket. Ebben a pillanatban a hold kibukkant a felhők mögül, majd mintha csak erre várt volna, felhangzott Florencio kiabálása. Nem spanyolul kiabált, így aztán nem is értettem belőle semmit. Ignacio azonban a tenyerébe temette az arcát. – Te jóságos isten! – Mi van? – hökkentem meg. – Nagyon csúnya dolgokat kiabál. És azt is hozzáteszi minden mondatához, hogy señor Lawrence és señor Ignacio is így gondolja. Fáklyák gyulladtak a ház előtt, majd színesre mázolt harcosok rontottak ki az épületből. Hogy mi volt a kezükben, nem láttam, bár sejtettem, hogy aligha fagylalttal akarnak megkí-nálni bennünket. A kinézetüknél csak az ordításuk volt rettenetesebb, – Rajta! – kiáltotta Ignacio, akit őszinte rémületemre kezdett elkapni a harci láz. – Gye-rünk! Húzzuk ki az ágyából! Futottam, ahogy a lábam bírta. Futás közben előrántottam 38-as Smith and Wessonomat, bár eszem ágában sem volt lőni vele. Futottam a fáklyafényben fürdő ház felé. Egészen addig futottam, amíg rám nem szakadt az ég. Sok-sok csillagot láttam lehullani a szemem előtt a fűre, aztán utánuk hullottam én is. 16

Amikor kinyitottam a szemem, fáklyafény lobogott az orrom előtt. Nem volt erős, mégis úgy éreztem, mintha ostorral csaptak volna a képembe. – Felébredt! – ujjongott egy női hang spanyolul. – Señor Ladislao felébredt! Néhány percnyi bizonytalankodás után rájöttem, hogy már nem a csillagos ég, hanem tető van felettem, s egy függőágyban fekszem. Körülöttem fáklyák égtek; a fáklyafényben férfiak, nők és gyerekek ücsörögtek, vagy heverésztek. Néhány férfi volt csak bemázolva közülük, azok viszont helyettük is marconáknak tűntek. Oldalra fordítottam a fejem. Ignacio ijedt pillantásával találkozott a tekintetem. A direktor reménytelenül felém legyintett, mint akinek már minden mindegy. Mellette Florencio hevert a földön, csukott szemekkel. Amint kinyitottam a szemem, mozgás támadt a festett és festetlen alakok között, majd két vad tekintetű indián lépkedett oda hozzám. – Mi ennek a vízidisznónak a sógorai vagyunk. Nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy kitaláljam, ki a vízidisznó. Mindketten szorosan mellém álltak, és fenyegető képpel néztek rám. Csak mozdulataikból következtettem fenyegető ábrázatukra, hiszen alig láttam valamit a vonásaikból az arcukat borító festéktől. – Te señor Ladislao vagy? Céltalan lett volna tagadnom, ezért bólintottam. – Miért szidtad az anyánkat? – Én nem szidtam – védekeztem. – Florencio ezt mondta. Igaz, Florencio? Florencio ki sem nyitotta a szemét, úgy válaszolt.

– Szidta. – Hallod? És azt miért mondtad, hogy Violeta csak azzal fekszik le, aki tud biciklizni, aki nem, és aki éppen most tanul? Te tudsz biciklizni? – Tudok – sóhajtottam. – Én is. Nekem egy kölcsön mountain bike-om van. Hát neked? – Most éppen semmilyen. – Kár, pedig akkor eltekintenék tőle, hogy kinyomjam a szemed. A másik bólogatott hozzá. Ha lenne mountain bike-om, ő is eltekintene a szemkinyomástól. Amíg a mountain bike-ról folyt a szó, igyekeztem felmérni a terepet. Aztán úgy gondol-tam, hogy rátaláltam a megoldásra. Csak éppen nekem kell kezembe venni a tárgyalások irányítását. – Violetáért jöttünk – jelentettem ki, és kiültem a függőágy szélére. Mit mondjak, nem ment könnyen. Violeta születnek és fivéreinek a házában elcsitult a morgás. A ház apraja-nagyja megérez-te, hogy sorsdöntő tárgyalások következnek. – Violetáért jöttünk – ismételtem meg. – El akartuk rabolni. Sajnos, ez nem sikerült. – De nem ám! – bólogattak a kifestett fivérek. A jelenlévő legalább húsz indián velük bó-logatott. – Rablás közben sajnos megsértettünk benneteket. – Előfordul – legyintett nagyvonalúan az egyik megsértett fivér. – Rablás közben gyakran sérteget az ember.

– Mivel nem sikerült elrabolnunk Violetát... úgy gondoltuk, hogy... megvásároljuk. A két fivér heves bólogatásba fogott. – Jó ötlet. – Az a kérdés, hogy mi az ára? A válasz kész volt. Akár ki is találhattam volna. – Két mountain bike. – Új? – Használt is jó lesz. Rá akartam bólintani, de Florencio ekkor heves tiltakozásba kezdett. – Az sok. Annyit nem ér. Ami ezután következett, szerencsémre nem értettem. Ignacio is behunyta a szemét a nagy zenebonától. Többször is úgy éreztem, hogy azonnal felkoncolnak bennünket, de aztán vala-hogy csak elsimult a dolog. – Két mountain bike. – Jól van – bólintottam. – Ezt megbeszéltük. Akkor hát mi haza is mennénk. Az egyik fivér visszabólintott, s egy sötét sarokból előrángatta a megszeppent Violetát. – Itt van. Viheted. Violeta odafutott hozzám, és a karomba bújt. Méghozzá olyan bizalmasan, hogy az már túltett a közönséges hálán. – Megvásároltál – suttogta a fülembe spanyolul. – Hazavihetsz. Ekkor döbbentem csak rá, hogy aligha stimmel minden az asszonyrablással. – Álljon csak meg a menet! – igyekeztem eltolni magamtól. – Én Florenciónak vásárolta-lak meg!

Violeta csalódottan pislogott rám. – Nem lehetne, hogy... mégiscsak inkább magadnak? – Nem tehetem meg Florencióval! – Megteheted. Majd én rábeszélem. – Sajnos nem megy. Violeta ekkor könyörgőre fogta a dolgot. – Akkor maradj itt egy kicsit. Legalább egy éjszakára. Én olyan hálás vagyok, és a fivére-imnek se lenne ellenére. A két fivér hevesen bólogatott. Ők aztán nagyon hálásak a két mountain bike-ért, és mit sem tartanának természetesebbnek, mint hogy éjszakára itt maradjak a visszavásárolt Violetá-val. Kénytelen voltam határozottan cselekedni. Elkaptam a reménykedő Violeta kezét, és Florencio kezébe nyomtam. – Itt van, Florencio. Vigyázz rá, nehogy megint elrabolják! – Már nem rabolják el többé – mondta megragadva az asszony csuklóját Florencio. Olyan fenyegető volt a tekintete, hogy kénytelen voltam közbevetni magam. – Hé! Hé! Csak nem akarod bántani? – Dehogy akarom! – nyugtatott meg Florencio. – Nem kap többet, mint amennyit megér-demel. – Hogy érted azt. hogy nem rabolják el többé? Florencio csak morgott valamit, Ignacio viszont a fivérekhez fordult. Rövid indián nyelvű társalgás után a vállamra vert. – Nem kell izgulnod. Violeta már túlkoros. – Az meg mi?

– Egy bizonyos kor elérése után nem kell ismét megvásárolni a feleséget. Violeta esetében ez volt az utolsó alkalom. Most már mindörökre Florencio felesége marad. Így aztán beütött a nagy, békés happy end. Egyelőre. 17 Florencio lelépett Violetával, mi pedig ott maradtunk az erdőben. Ignacio egyre idegeseb-ben vakaródzott, és alighanem ezt tettem én is. A megszáradt festék páncélt vont a bőrünkre, aminek az volt az egyetlen előnye, hogy távol tartotta tőlünk a szúnyogokat. Egészen addig vakarództunk, amíg Ignacio dühösen be nem rohant a fivérek házába. Jó öl perc múlva került csak elő egy fogatlan öregasszony kíséretében. Az öregasszony sárga műanyag vödröt, és egy majd tövig lekopott, meghatározhatatlan színű kefét hozott magával. – Csak ezt tudtam felhajtani – mentegetődzött Ignacio. Gyanakodva bámultam a vödörre, a kefére, de leginkább az öregasszonyra, ő vissza rám. Egyetlen feketesárgás foga vidáman villogott a holdfényben. – Mi a fenét akar ez? – kérdeztem rámutatva. Ignacio megvonta a vállát. – Egyedül ő maradt a házban, a többiek leléptek. – Hova? – Ki a fene tudja, hogy hol kóborolnak az indiánok éjszaka. Ő hajlandó lemosni bennünket. – Remélem, nem kér érte egy mountain bike-ot. Amikor azonban az öregasszony barátságosan kivillantva a fogát felém közeledett a kefé-vel, inamba szállt a bátorságom. Megráztam a fejem, és futásnak

eredtem. Egészen addig futottam, amíg a kocsihoz nem érkeztem. Alig sikerült kilihegnem magam, máris ott termett mellettem Ignacio. – Hát beléd meg mi ütött? Meg akarsz szabadulni a festéktől, nem? – Nem akármilyen áron – mondtam megkönnyebbülve. – Ha nem jön le rólam, végleg itt maradok. Veszek magamnak feleséget... Ekkor vettem csak észre, hogy Ignacio komolyan, sőt komoran néz rám. Hirtelen megfa-gyott az ereimben a vér. Asszonyrablás közben majdnem sikerült megfeledkeznem róla, hogy mit találtam a fiókjában. Megmoccant a kezem, hogy a 38-as után nyúljak, de aztán rájöttem, hogy csak rontanék a helyzetemen. Csak nyugalom, nyugalom... Ignacio sóhajtott, és figyelmesen végignézett rajtam. – Pedig már megszoktalak, Leslie, és meg is szerettelek. Kár, hogy nem maradhatsz itt. És ne is akarj itt maradni. Aki nagyon ott akar maradni valahol, lehet, hogy mindörökre ott is marad. – Ezt hogy érted? – hökkentem meg. Ignacio egy széles festékcsíkot babrált a lába szárán, mintha megpróbálná lefejteni a bőréről. A csík azonban nem hagyta magát, akárhogy is próbálgatta. – Beszélnünk kell, Leslie. – Hát beszéljünk – mondtam. – Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de talán mégiscsak megfelelő. Tudod, hogy... szeretettel és barátsággal viseltettem irányodban...

– Tudom – bólintottam. – Ezért is hívtál meg a nemzeti parkba. – Úgy van. És... én bánom a legjobban, hogy így alakultak a dolgok. – Hogy alakultak? – Sajnos nem jól. Az a helyzet, Leslie, hogy nem maradhatsz itt a végtelenségig. – Nem is akarok. Az előbb csak tréfáltam. – Nem az indiánokról van szó. Náluk akár maradhatnál is, bár... nem ajánlanám. – Akkor miről van szó? Tudtam én, hogyne tudtam volna, mire céloz Ignacio, mégis a hülyét kellett játszanom. így talán kicsalogathatok belőle valamit, amit különben nem mondana el. – A nemzeti parkról. Az a helyzet, Leslie, hogy nem maradhatsz ott. – Úgy érted, hogy ki vagyok rúgva? – Kérlek, ne dramatizáld a helyzetet, így is elég nehéz a dolgom. Azt hiszed, nekem kelle-mes, hogy előbb meghívlak, aztán ajtót mutatok neked? – Miért mutatsz ajtót? Ignacio mélyet sóhajtott. – Elsősorban azért, mert féltelek. – Kitől féltesz? – A gyilkostól. Az az érzésem, sőt biztos is vagyok benne, hogy hamarosan te következel. – Akit megölnek? – Pontosan. – Hm. Honnan veszed ezt?

– Onnan, hogy már megpróbáltak megölni. Előbb-utóbb sikerülni fog nekik. Nem venném a lelkemre, hogy miattam öljék meg a barátomat. – Miattad?! – Úgy értem, hogy ha nem küldelek el, én is vétkesnek érzem majd magam a halálodban. De van még egy másik okom is... sőt egy harmadik is. – Csak sorold nyugodtan. Nincs is szebb dolog. mint tetőtől talpig befestve, ragyogó hold-fényben arról társalogni egy őserdő közepén, hogy kik és miért akarnak meggyilkolni ben-nünket. – Nagyon jól mondod – biccentett Ignacio. – Már ami a bennünket illeti. Az a helyzet, hogy magamat is féltem. Ez a második okom. – Félsz, hogy megölnek? Ignacio megrázta a fejét. – Nem ettől félek. Bár a halál nincs belekalkulálva az elkövetkező öt évembe, bele van vi-szont egy disszertáció, amely megalapozhatja tudományos karrieremet. Ha sikerül, talán még a tudományos akadémia is a tagjai közé választ, arról nem is beszélve, hogy az amerikai kutatóintézetek csak úgy kapkodnak majd értem. Képzeld, Leslie, végre megszületett a vízidisznóprojekt! Tudod, mi az? – Nem – mondtam az oldalamat kapirgálva. – Egy houstoni alapítvány hirdette meg. A vízidisznót közepesen veszélyeztetett állatnak nyilvánították, és UNESCO-pénzeket utaltak ki a megmentésükre. A Rosario Nemzeti Park-ban él a világ legnagyobb vízidisznó populációja. Ha elnyerném a houstoniak

támogatását, meg lenne alapozva a jövőm. Hát ezt féltem én, Leslie. – Ha jól értem, tőlem. – Nem túl udvariasan, de így is lehetne fogalmazni. Attól tartok, hogy a te meggyilkolásod lehetetlenné tenné a további munkámat. Én is gyanúsított lennék, és talán még a tudomány területéről is eltávolítanának. Ismerem a munkásságodat, Leslie; ha eltávoznál az élők sorá-ból, akkora port vernél fel vele, hogy beborítaná a nemzeti parkot, Venezuelát és engem is. Többé talán ki sem tudnék keveredni a porfelhőből. – És a harmadik? – Lucia – mondta. – Mi van vele? Ignacio tovább vakargatta a lábát. – Vele az van, hogy... alighanem tévedtem. Abban, hogy azt hittem, jó az, ha magadba bo-londítod. – Már nem jó? – Már nem, Leslie. Ugyanis, mi van akkor, ha még jobban beléd bolondul? – Mi van? Megkapod a birtokukon való átjárás lehetőségét. Mitől változott meg hirtelen a véleményed? – Gondolkodtam. – Na ne mondd! És mire jutottál? – Arra, hogy előbb-utóbb lelépsz innen. Még akkor is, ha nem küldelek el. – Ezt eddig sem titkoltam. – Csakhogy nem számoltam a következményekkel. Gondold végig a dolgot! A lány beléd bolondul, megengedi, hogy átjárhassak a birtokon, aztán te

hirtelen elmész, és nem is akármi-lyen körülmények között... – Ez meg mi a fenét jelent? – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Az a lány... hogy is mondjam, mentálisan kissé labilis. Te vagy számára az isten, vagy az leszel. Aztán egyszerre csak szeded a sátorfádat és lelépsz. Én viszont itt maradok. Engem fog hibáztatni mindenért. Túl sok pénze van, a túl sok pénz pedig errefelé túl sok hatalommal párosul. Tönkretehet, ha akar. Ugrott a karrierem, és még örülhetek neki, ha nem ütöm meg a bokám miattad. – Van még egyéb okod is? – Van. – Megtudhatnám... – Blanco százados. – Vele mi a gond? – Vele az a gond, hogy olyan, mint az éhes oroszlán, aki elé odavetettek egy csábító húsda-rabot. Egy fél birkát, például. Az oroszlán éppen nekiesne, hogy felfalja, amikor rács ereszke-dik közéje és a hús közé. Egy vasrács. A vasrács megakadályozza, hogy megegye a húst. – Hm. És mi az a vasrács? – Ugyancsak Lucia és a két Mendez fivér. Viszont, ha elmentél innen, azaz, elvitték az orra elöl a húst… és... felhúzzák a rácsot, az oroszlán a gondozójának esik. – Ez esetben neked. – Jól látod a helyzetet, Leslie. Blanco százados megtalálja a módját, hogy kicsináljon. És nemcsak morálisan, hanem Fizikailag is. Az az ember képes lenne megölni csak azért, mert a barátod vagyok.

– És ha most elmegyek? – Talán még megúszhatom. Elmondom neki, hogy gyanúsnak találtalak, és elkergettelek. Talán megkegyelmez nekem. Talán. – És... mikor kellene eltűnnöm? – Jó lenne még ma éjszaka. – Ma éjszaka...?! És hogy gondoltad mindezt? Ignacio mélyet sóhajtott. – Egy kis gép elvisz Caracasba. Mindössze másfél óra az út. – Hogy tudnék megszabadulni a festéktől? Ignacio mosolyra húzta a száját. Kissé keserű volt a mosolya, de még így is mosoly volt. – Sehogy. Majd a gépen. Értesítettem a pilótát, hogy egy kimázolt indiánt kell Caracasba vinnie. – Honnan tudtad, hogy ki leszek mázolva? – Beszéltem Florencióval. Elmesélte, hogy milyen körülmények között zajlik az asszony-rablás. És jó is, hogy így történt a dolog, Leslie. így legalább nem fog feltűnni senkinek. És a pilóta sem tudja, miről van szó. – Miért fontos ez? – Mert... esetleg elmondaná másoknak. Olyan sebesen forogtak a fejemben a kerekek, mint a szélerőmű lapátjai. – Attól tartasz, hogy valaki megtudná, és megakadályozná, hogy elmenjek innen? – Si. – Luciára gondolsz? – Si. – Honnan tudná meg?

– Ebben az országban nincsenek megvásárolhatatlan titkok. – És ha... mégsem mennék el? Ignacio akkor olyat mondott, amitől tulajdonképpen nem lepődtem meg. Inkább csak attól, ahogy mondta. – Akkor meghalsz, Leslie! 18 Valahogy nem szeretek csalódni a barátaimban. Keserűséggel és haraggal viselem az ilyes-féle csalódásokat. Keserűségem a sorsnak szól, a harag pedig jómagámnak. Ilyenkor elsősor-ban magamat hibáztatom, hogy biztos én rontottam el valamit. Talán jobban oda kellett volna figyelnem a barátságunkra. Természetesen megtehettem volna, hogy megkérdezem tőle, ő maga akar-e megölni, ha el-lenállok, de nem láttam értelmét a kérdezősködésnek. Sejtettem, amit sejtettem. Bár hogy őszinte legyek, sejtéseim olyan sűrű ködben mozogtak, mint a jó londoniak a tizenkilencedik század végén. Elképzelésem több is volt, válogathattam közöttük. Egyben azonban biztos voltam: Ignacio mindent megtesz, hogy eltakarítson a karrierje útjából. A hold zavartalanul szórta ránk ezüstös fényét, én pedig még mindig gondolkodtam. Senki ne higgye persze, hogy a fejtörés tovább tartott másfél percnél. Ilyen esetekben gyorsabban száguldoznak a gondolataink, mint az információk a széles sávú interneten. – Nos? – veszítette el egyszer csak a türelmét Ignacio. – Mi a helyzet, Leslie? – Jól van – sóhajtottam. – Elmegyek.

Ignacio örömmel dörzsölgette össze a tenyerét, amit azért nem vártam volna egy jó barát-tól. – Remek, Leslie, remek. – Holnap indulnék vagy holnapután. Ignacio elkomorodott. – Most kell elindulnod, Leslie. A gép már ott áll a kifutón. – Nem hagyhatom itt a holmimat. – Nem is kell itt hagyod. Mindent becsomagoltattam. Itt van a kocsiban. – Hogy... került ide? – döbbentem meg. – Egy másik kocsi idehozta. Amíg mi... asszonyt raboltunk... Ekkor levágott a villám. Egyenesen bele az agyamba. Olyan világosság támadt tőle oda-bent, hogy ha a fejemben is lett volna szemem, holtbiztos, hogy belevakult volna. A lányrablás eszerint Ignacio ötlete volt. Gondosan megszervezett mindent, hogy minél biztosabban eltávolíthasson a nemzeti parkból. Még arra is volt gondja, hogy alaposan kimázoljanak, nehogy Lucia értesüljön valahogy a távozásomról. – Mire jutottál, Leslie? Elmosolyodtam a régi, barátságos mosolyommal. – Játsszunk nyílt kártyákkal, Ignacio – javasoltam. – Nincs módom megváltoztatni a terve-det? – Sajnálom, Leslie, de nincs. – Semmiképpen? – Semmiképpen. – Hm. Mi lenne, ha most neked ugranék és leütnélek? Ignacio szomorúan csóválta meg a fejét.

– Meghalnál, Leslie. Akármilyen erős is vagy, a nyílméreg azért erősebb nálad. Ebből aztán kitalálhattam, hogy a látszat ellenére sem vagyunk egyedül. Bár nem láttam bokrok áruló rezzenéseit, biztos voltam benne, hogy néhány fúvócső már régebben célba vett. – A hullámmal csak kellene kezdened valamit. – Amiatt ne aggódj. A krokodilok és a keselyűk gondoskodnak róla, hogy ne maradjon be-lőled semmi. Egyetlen gyors és felelőtlen mozdulattal kikaptam a nadrágom zsebéből a stukkeromat. – Ehhez mit szólsz? Ignacio mintha megnyugtatón a bokrok felé intett volna. – Golyók nélkül nem lehet lövöldözni, Leslie. Megpergettem a 38-as forgórészét. Nem volt benne golyó. Ignacio kérdőn nézett rám. – Mehetünk, Leslie? Amíg téged festettek... Zsebre vágtam a 38-ast. – Mehetünk. Beszálltunk a terepjáróba, és elindultuk a repülőtér felé. 19 Bár aligha volt beszélgetni való kedve, Ignacio azért – udvarias ember lévén – csak meg-kérdezte tőlem, hogy akarok-e társalogni. – Nem fontos – mondtam. – Zavar a festék a gondolkodásban. Csak annyit árulj el, hogy Florencio is benne van–e a buliban? – Na mit gondolsz? Elhallgattam, és meg sem szólaltam egészen addig. amíg fel nem tűnt az orrom előtt a fü-ves mezőn

várakozó Cessna. Pilótája a gép oldalának dőlve malmozott az ujjaival. Amint megálltunk, a pasas sapkája sildjéhez érintette a mutatóujját. – Jó estét, uram. Ignacio rám bökött. – Őt kell Caracasba vinnie. – Értem, señor. – Segítsen berakni a csomagjait. Hozzá sem kellet nyúlnom a holmimhoz. Soha nem láttam még szorgalmasabb csomag-hordókat, mint őket. Amikor már mindenem bent volt a gépben, Ignacio hozzám fordult. – Sajnálom, Leslie. Gondolom, nem akarsz megölelni? – Nem ragaszkodom hozzá. – Kezet sem fogunk? – Minek? – Igazad van – sóhajtotta. – Valóban, minek? Akkor hát... Isten legyen veled. Félrefordult, majd anélkül, hogy hátranézett volna, beszállt a terepjáróba, és gázt adott. Meg sem várta, hogy felszálljunk. Talán sietett valahová; már így is késésben lehetett sze-gény. Talán Luciához? – Szálljon be, señor. Fegyver csövét éreztem a derekamon. A pilóta megtaszított, és az ajtó felé lódított. – Csak semmi vacakolás. Kicsit ideges volt a hangja; bizonyára nem bánta volna, ha Ignacio megvárja, amíg felszáll. De Ignacio nem

várta meg. Amikor a lépcsőre léptem, már eltűnt az éjszakában. A revolveremmel nem kísérletezhettem, hiszen az már a csomagomban kuksolt. Nem ma-radt a zsebemben más, csupán egy fadarab, amelyet még asszonyrablás közben szedtem fel. Szép formájú, göcsörtös fadarab volt; azt gondoltam, jó lesz szobadísznek. Megnyugtatón a pilótára mosolyogtam – már amennyire egy vérszomjas indián harcos mo-solya megnyugtató lehet –, és kinyújtottam a karom, hogy belekapaszkodjak az ajtó szélébe. Hogy, hogy nem: nem úgy sikerült a dolog, amint szerettem volna. Egy kicsit megcsúsz-hattam, vagy mi a fene: elég az hozzá, hogy az ajtó széle helyett véletlenül a zsebemhez kap-tam. Kihúztam belőle a fadarabot, majd amikor a pilóta még egyszer elmarkolta a karom, a másik kezemmel oldalba böktem vele. – Csak nyugalom – figyelmeztettem. – Ne birizgálja a stukkerét, mert még baja eshet. Megpróbált elhúzódni tőlem, de az ajtó nem engedte. És én sem. Egyre szorosabban pré-seltem magam hozzá, miközben még vakargattam is egy kicsit az oldalát a fadarabbal. – Mi a... franc ez? – nyögte a pilóta, aki a repülésben profi lehetett, a stukkerral való em-berrablásban azonban reménytelen kezdő. – Egy fadarab – mondtam az igazságnak megfelelően. – Mi a francot... akar maga... ? – Ha nem teszi el a stukkerját, kinyírom. – A fada... rabbal? – Egy indiánnak az is elég.

– De maga nem indián! – Azért nekem is elég. Ebben hasonlítok az indiánokhoz. – Hogy akar a fada... rabbal...? – Mérgezett a hegye. Beszari fickó lehetett, mert akkorát csuklott, mintha lenyelte volna a repülőgépét. – Maga képes lenne, és... belém szúrna egy... – Efelől ne legyenek illúziói – nyugtattam meg. – Képes. – És ha.., meghúzom a ravaszt? – Vagy meghalok, vagy megúszom. Néhány revolvergolyót még meg lehet úszni. De a nyílmérget nem. Ez aztán elgondolkodtatta. Olyannyira, hogy azt sem bánta, ha kiveszem a stukkert a kezé-ből, és a bokrok közé hajítom. – Így ni – mondtam újabb megnyugtató mosoly kíséretében. – Maga most beszáll a gépbe, és meg sem áll Caracasig. Ott bejelentheti, hogy az utasa megtámadta magát. Én már óvatosabb voltam, mint Ignacio. Megvártam, amíg a repülőgép a levegőbe emelke-dik, aztán bevetettem magam az éjszakába. 20 Señor Ricardo a dolgozószobájában ücsörgött, amikor bekopogtam hozzá. Vörös volt a szeme, mintha sírt volna. Ha nem bizonygatom hosszasan neki, hogy én vagyok az a szörnyen kifestett indián, akit maga előtt lát, bizonyára be sem enged a szobájába. Jó néhány másod-

percbe így is beletelhetett, amíg felfogta, hogy ki áll előtte. – Maga... az? – kérdezte elhaló hangon. – Hogy az ördögbe... ? Mi történt magával, ember? Újabb öt perc múlva visszaroskadt virágkoszorúkkal körülvett íróasztala mögé, és szemre-hányón nézett rám. – Tudja maga egyáltalán, hány óra van? Karórámra pillantottam. – Mindjárt éjfél. Kissé elszaladt velem az idő. – Kissé?! – Azért bátorkodtam felkeresni, mert néhány nappal ezelőtt felhatalmazott, hogy bármikor meglátogathatom. – No de éjszaka, ember?! És ilyen... izé... öltözetben. Ha már itt van, azért foglaljon helyet. Megkínálnám egy teával, de már mindenki alszik a konyhán. Talán valami erőset? – Köszönöm, majd máskor. – Ott az a karosszék jó lesz? Belemélyedtem a kényelmes bőrfotelba. Kissé zavart ugyan, hogy mélyre süppedtem ben-ne, de hát a legtöbb karosszék olyan, mint maga az élet. Mélyre süllyed benne az ember; először kicsit furcsának találja, aztán megszokja. Señor Mendez szivart vett ki a dobozból, és felém nyújtotta. – Kér? – Köszönöm, ezt sem. – Rágyújtok, aztán halljam, mi az a fontos, ami miatt így és ilyenkor... Amíg rágyújtott, a kezét figyeltem. Csak kicsit remegett, ahogy a szivart tartotta.

Amikor felizzott a parázs, señor Ricardo rám pillantott. – Nos? – Először is szeretném kifejezni a részvétemet – mondtam komoly képpel, illendően reme-gő hangon. Señor Ricardo letette a szivarját egy porcelán hamutartó szélére, majd összefonta az ujjait, mintha imádkozna. – Köszönöm. – Igazán sajnálom, ami történt – folytattam. – Señor Paulo rendes ember volt. – Gondolja? – Nekem olyannak tűnt. Kissé, hogy úgy mondjam, heves volt a vérmérséklete, de... Itt aztán el is akadtam. Akármennyire is erőltettem az agyam, semmi pozitívat nem tudtam mondani señor Paulo Mendezről. Még csak bogarakat sem gyűjtött. Señor Ricardo rám nézett, majd legyintett egyet. – Egy vadbarom volt. Kissé megrázott a dolog, ezért a pipám után kotorásztam. – Tessék? – Egy vadbarom – ismételte engedelmesen señor Mendez. – Paulo testvérem egy igazi, két-lábú vadbarom volt. Használjak erősebb jelzőket is, vagy ennyi elég? – Nekem az – mondtam magamhoz térve. – Ez esetben viszont miért...? – és az asztalán ál-ló virágcsokorba dugott gyászkeretes fényképre mutattam. – Mert mégiscsak a testvérem volt, Sajnos. Az ember nem válogathatja meg a rokonait, És... úgy látszik, az ismerőseit sem. Ne találgasson: ez a megjegyzésem önnek szól.

– Majd igyekszem a legjobb oldalamról mutatkozni – próbáltam meg mosolyogni. Próbálgathattam, nem ment. Temetési csokor és gyászkeretes kép közelében csak ritkán fogja el az embert a röhögőgörcs. Señor Ricardo ekkor előremeresztette az orrát és kis kecskeszakállát, mintha fel akarna ök-lelni velük. Ez az előremeresztés azonban nem nekem szólt, inkább a levegőnek. – Mi a fene ez? – kérdezte furcsa grimaszokat vágva. – Maga is érzi? Akárhogy is szimatoltam, nem éreztem semmit, csupán a virágcsokrok illatát, de azt is hal-ványan. – Nem érzek semmit, csak virágillatot. – Én pedig határozottan benzinszagot érzek. Csak nem a gépét hozta ide a szél? Bűntudatosan lesunytam a fejem. Aztán hirtelen fel is kaptam. – Milyen gépét? Señor Mendez megszívta a szivarját. – Hát a repülőgépét. A Cessnáét, amelyet a maga barátja, az az Ignacio is bérel. Megpróbáltam kiemelkedni a karosszékből, de csak nehezen ment. – Mi van a... géppel? Señor Mendez megpiszkálta a szivarját. – Maga még nem hallotta? – Mit kellett volna hallanom? – Hát hogy lezuhant – mondta señor Mendez. – Éppen az imént telefonált Blanco százados. Nem tudja elemi Ignacio Rochat, nem veszi fel a kagylót. Ciudad

Bolivárból jelentették, hogy a gép állítólag felrobbant, és lezuhant a nemzeti park szélén. Találtak is valami llanerót, aki azt állította, hogy egyszer csak egy tűzgömböt pillantott meg az égen, amely a földre zuhant. Hát ez volt a Cessna. Maga meg mit sápadozik itt nekem, mintha az anyósa ült volna rajta? Na, ha már itt van, megkínálom magamat is, és magát is egy whiskyvel. Úgysem tudnék aludni már ezen az éjszakán. Gyanítottam, hogy én sem. 21 Señor Mendez meg sem próbált személyzetet keresni, saját maga kotorta ki az üveget egy szekrényke aljából, saját kezével öntött két pohárba két tűrhető adagot. Bár éjféltájban csak ritkán szoktam whiskyt inni, főleg nagyobb löketeket, most mégis egyetlen hajtásra leeresz-tettem a torkomon. Señor Mendez elismerőn nézte, ahogy eltűnik az ital, aztán töltött még eggyel. – Nem haragszik, ha én kissé lassúbb iramot diktálok? Tudja, a korom miatt. Fiatalabb éve-imben... hajjaj! De hol is hagytuk abba? – Hogy señor Paulo egy vadbarom volt... engedelmével. – Ja. Nem kell bocsánatot kérnie. Valóban az volt. Szegény apánktól örökölte a habitusát. Ha bepöccent, tört-zúzott, márpedig elég gyakran bepöccent. És nem volt benne szemernyi testvéri érzés sem. Soha nem felejtem el, amikor egyszer szerzett magának egy zacskó töltött cukorkát... de nem untatom? – Ugyan már – tiltakoztam. – Imádom a cukorkás történeteket. – Akkor élvezni fogja. Szóval, szerzett valahonnan egy zacskó cukorkát – már akkor is gyanús üzelmeket

folytatott –, de egyikünknek sem adott belőle egyetlen darabot sem: sem nekem, sem Pedrónak. Képes volt stikában megenni valamennyit. Naponta csak egyet evett, így aztán két álló hétig tartott, amíg megzabálta. De nekünk nem adott. – Akkor honnan tud a cukorkáról? – Kilestük Pedróval. De venni nem mertünk belőle. Ha rájött volna, bepöccen, és össze-rugdos bennünket. Viszont ha bármin osztoznunk kellett, mindig ő választotta a legjavát. – Én nem így látom – vetettem közbe. – Mit nem így lát? – Például... a birtokukat. Azt hiszem, a llano a legértéktelenebb része. És mégis ő gazdál-kodott rajta. Señor Mendez elgondolkodva a szivarja hamujára bámult. – Igen, ez valóban különös. Lehet, hogy felmérte: neki a marhák társasága a legmegfelelőbb. Imádott a llanón vacakolni... Tudja, mire gondoltunk mi hárman, Lucia, Pedro és én? Hogy megtalálta a Vizek Madonnáját. Ugye már hallott róla? De nem szólt nekünk, mint ahogy a cukorkáról sem szólt annak idején. Csak elrejtette. – Mit gondol, hova? – A házába aligha. – Honnan tudja? Señor Ricardo elégedetten nézte, amint a szivarja hamuja a hamutálcába hullik. Anélkül, hogy hozzáért volna. – Egyszer a távollétében átkutattam. – A testvére házát?

– Lucia és Pedro is beleegyezett. – Számít önnek señor Pedro belegyezése? – Hogy a fenébe ne számítana? Pedro a testvérem. És bármennyire is gyámság alatt áll... azért megvan a magához való esze. Átkutattuk Paulo házát, de nem találtunk benne semmit. Arra gondoltunk, hogy talán a llanón rejtette el. – Miért kellett elrejtenie? – Mert senki nem tarthatja meg, amit a föld alatt talál. Erre törvény van. Márpedig az állam nem fizet sokat érte, bármit is talál. Ahogy Paulót ismertem, már meg is egyezett a vevővel. Mit gondol, a maga ismerőse, Santarcangeli miért van itt? Szerintem a katolikus egyház tu-domást szerzett a dologról, és meg akarja szerezni a Vizek Madonnáját. Vagy itt vannak a kőbányakeresők. Sylvinho atyának nincs valami jó híre. Azt mondják, banditákkal cimborál. Egyszóval, ha Paulo meg is találta a szobrot, bölcsen tette, hogy hallgatott róla. Azt viszont egyáltalán nem tette bölcsen, hogy előlünk is elhallgatta. Annak a szobornak múzeumban a helye! – Én megtalálom a testvére gyilkosát – hajoltam előre. A szivar rám meredt. – Végül is kicsoda maga? – Akinek mondtam magam. – Már nem emlékszem rá, mit mondott. Zsaru? – Dehogyis! Bogarász vagyok, valamint keleti kultúrákkal foglalkozom, de azért néha be-leütöm az orrom... – Már emlékszem. Olvastam magáról... Hm. És mit óhajtana tenni?

– Megtalálom a testvére gyilkosát, és megtalálom a másik két áldozat gyilkosát is... hiszen valószínűleg ugyanaz ölte meg őket. – Van konkrét gyanúsítottja? Fontolgattam egy kicsit, hogy mit mondjak neki, aztán csak kijöttem az ütőlappal. – Figyeljen ide, señor Ricardo – kezdtem. – Az a kérdés, hogy kinek állt érdekében megöl-ni az ön testvérét? – Hogyhogy kinek? – Ha egyszer elrejtette a Vizek Madonnáját – feltételezve persze, hogy egyáltalán megtalál-ta –, nem lett volna okos dolog megölni, hiszen így soha nem kerül elő a szobor. Ha valaki a madonnára hajtott, nem ölte volna meg csak úgy azt, aki ismeri a rejtekhelyét. Előbb megkí-nozta volna, hogy kiszedhesse belőle. De a maga testvérét nem kínozták meg, egyszerűen csak elnyisszantották a torkát. Nem akartak tőle információhoz jutni. Ez pedig csak egyet jelenthet. – Hogy tudják, hol a madonna. – Úgy van – bólintottam. – Az ön testvérét azért ölték meg, mert elegük lett belőle. Talán nem tudtak megegyezni vele. Vagy rájöttek valamire. – Mire gondol? – Hogy az ön testvére valóban egy vadbarom. Bocsánat. És hogy valaki más keveri helyette a lapokat. – Kicsoda? – Például ön. Señor Mendez nagyot csuklott meghökkenésében.

– Én? – Felpattant, és az ajtó felé mutatott a szivarjával. – Takarodjon innen, de tüstént. – Végigmondom, amit akarok, aztán megyek. Nézzünk egy másik lehetőséget is. Tegyük fel, hogy Señor Paulo valóban megtalálta a szobrot. Csakhogy valaki észrevette, és részt kért belőle. – Mondjon egy nevet! – követelte. – Señor Ignacio Rocha. Azt hittem, lehülyéz, és ismét az ajtó felé mutogat a szivarjával: ő azonban egyiket sem tet-te. Helyette beleszívott a bűzrúdba, és szomorúan maga elé fújta a füstöt. – Erre már én is gondoltam. – Señor Rochát két dolog érdekli a világon. Az egyik – és talán az első – a Rosario Nemze-ti Park, a másik a saját karrierje. A kettő szorosan összefügg egymással. Ha a nemzeti park virágzik, az ő karrierje is töretlenül felfelé ível. Talán még miniszter is lehet belőle. Ehhez viszont pénz kell. Át kell járnia az önök birtokán, hogy jelentős összegeket takarítson meg... De önök nem engedélyezik az áthaladást. – Miért nem beszélte rá Paulót? – Semmit nem nyert volna vele. A llano messze van. Neki a folyó felé kell kijárás. – Akkor miért nem szólt Paulo az érdekében, ha olyan jóban voltak? – Feltételezhető, hogy señor Paulo egyszer csak megváltoztatta a tervét. Ki tudja, miért tet-te, de elhatározta, hogy kidobja Rochát az üzletből, és valaki mást vesz be helyette. Akit már korábban is be kellett volna vennie.

– Kit? – kérdezte mogorván señor Ricardo. – Például önt. – Ez az ön értelmezésében mit jelent? – Hogy ön tisztában van vele, hol rejtőzik a Vizek Madonnája. És ezt señor Rocha is tudja. Señor Paulót ő ölette meg. És önt is meg fogja. De előbb még megkínozza, és kiszedi önből a szobor rejtekhelyét. Ismét felállt, és mintha lángpallost tartana a kezében, az ajtó felé bökött a szivarjával. – Takarodjon! Immár magam is menni akartam. Megtettem, ami a szívemet nyomasztotta. Figyelmeztet-tem rá, hogy meg akarják ölni. Ha ő is benne van a buliban, kinevet, ha mégsem, talán vigyáz magára. Az ajtónál visszafordultam és rámosolyogtam. – Mondanék magának még egy megfontolandó dolgot. – Menjen már a fenébe! – Említette, hogy lezuhant a Cessna. – És? – Majdnem én is rajta ültem. Az utolsó pillanatban sikerült csak leszállnom róla. Señor Mendez kikászálódott az asztala mögül, és odasétált hozzám. Úgy előretartotta a szivarját, mintha rohamra indulna, és át akarna bökni vele. – Ön is akar valami megfontolandót hallani tőlem? – Csak rajta! Mélyen a szemembe nézett, és megszívta a szivarját. – Nekem is azon a gépen kellett volna ülnöm. – Önnek? – hökkentem meg. – Hogy a fenébe... ? – Úgy, hogy be akartam repülni Ciudad Bolivárba a testvérem miatt. Beszélni akartam az igazságügyi orvos

szakértővel. Meg akartam mondani neki, hogy tegyen meg mindent... amit csak... lehet. Tudni akarom, mi történt Paulóval. Hiszen mégiscsak a testvérem volt. – Tudott erről valaki? – Csak a pilóta. Itt kellett volna leszállnia a ház mögött. Le is szállt volna, de én meggon-doltam a dolgot. Már a levegőben volt, amikor felhívtam a társaságot, hogy megváltoztattam a tervemet, és csak holnap repülök. – Eszerint Rocha tudhatott róla – mondtam. – Ismeri a pilótát. – Mit akar tenni? – kérdezte señor Ricardo. – Adjon kölcsön egy terepjárót. Zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy kulcsot. – Megtalálja a ház mögött. Most éppen hol lakik? – Most éppen sehol. – Nem akar ideköltözni? Luciára gondoltam, és hevesen megráztam a fejem. – Jobb, ha nem sejtik, hol rejtőzöm. – Konkrétan kikre gondol? – Señor Ignacióra és a segítőire. Mert hogy vannak segítői, az holtbiztos. Különben vi-gyázzon Luciára. Señor Ricardo elsápadt. – Mit akar ez jelenteni? – Señor Rocha, ha szorul körülötte a hurok, az ön lányát veheti célba. Nem lenne jó, ha el-rabolná, és arra kényszerítené önt, hogy... adja át neki a Vizek Madonnáját. – De hiszen nincs nálam!

– Maga tudja. Én az ön helyében mindenesetre vigyáznék Luciára. Ignacio bokáig bele van esve. Ha az ön veje lehetne... – A fenébe is, hát miért nem jött ide, és kérte meg a kezét? – Mert Luciának nem kell. – Hát akkor ki kell neki? Kétértelműen mosolyogtam. – Ez itt a kérdés. Megfordultam, és már majdnem sikerült elhagynom a szobáját, amikor utánam kiáltott. – Tudja, min töröm a fejem már majd fél órája? – Min? – Hogy mi a francot jelenthet az a furcsa ábra a mellkasán. Mosolyogtam, de nem árultam el neki, hiszen én sem tudtam. Egy rejtéllyel több vagy kevesebb, mit számított itt már? 22 Megfordultam a fák között, és amikor megtaláltam az udvarról kivezető utat, ráléptem a gázra. Több világos ablak is éjbe veszett mögöttem: csak reménykedhettem benne, hogy Lucia nem figyel fel rám. Kihajtottam a kapun, és a folyó felé fordultam. Még így, baljós gondolataim közepette is megragadta a lelkem a táj varázsa. A ragyogó holdfényben szinte egekig nyúltak a Mendez birtok parkjában nyújtózkodó kapokfák, távolban pálmák sziluettje látszott. És a hangok! Amerre csak fordítottam a kormányt, csipogás, vijjogás, vartyogás, nyüszögés kísérte az utam. Mintha

az egész Mendez birtok, és odébb a nemzeti park is feszülten figyelte volna a menekülésemet. Az égen gémek húztak el felettem. Egyetlen hang nélkül suhantak tova, mint éjszakai fel-derítők. Felnéztem rájuk, és csak futólag gondoltam rá, hogy milyen jó is nekik, hiszen ők tudnak repülni. Ha én is tudnék... Soha nem gondoltam volna, hogy úgy járok, mint aki túl sok Red Bullt iszik. A következő pillanatban ugyanis a levegőbe emelkedtem, és elindultam a gémek után. Méghozzá merede-ken felfelé. Már jókora utat tehettem meg feléjük, amikor valami lefékezte az emelkedésemet, és visszarántott a földre. Nem is vitás, hogy a gémek kecsesebben érnek talajt, mint én. És ők, velem ellentétben, az oldaluk helyett a lábukra. A terepjáró immár vezető nélkül, belerobogott a holdfénybe. Megpróbáltam felállni, de egyelőre még nehezen ment. Az anyaföld kőkemény öleléssel magához vont. Éreztem, hogy sajog minden csontom; amelyik véletlenül nem sajgott, az égetett, mint a parázs. Gondolkodni próbáltam, de ez is nehezemre esett. Talán beütöttem valamibe a fejem. Az egyik fülem úgy zúgott, mintha pajkos manók motoroztak volna benne. Később – már nem emlékszem rá, mikor és hogyan – tántorogva bár, de a talpamra álltam. Megpróbáltam lépni; ez sem ment könnyen. Ráadásul a karomat sem tudtam felemelni. Úgy a testemhez szorította valami, mintha odaragadt volna. – Hogy tetszik a buli, fehér ember?

A hang irányába néztem, de egyelőre nem láttam mást, csak a holdfényt. Arra gondoltam, hogy le kellene törölnöm a port a képemről, de nem tudtam, hogyan. Lekötözött kézzel nehe-zen megy a törölgetés. Aztán egyszerre csak kiélesedett a szemem, mintha a szél kifújta volna belőle a port. Az út közepén, velem szemben Juan állt, a llanero. Hogy ott állt, egyáltalán nem volt örvendetes tény, az pedig, hogy egy lasszó, azaz szoga végét fogta a kezében – annak a szogának a végét, amely körém tekeredett –, már csak hab volt a tortán. – Blanco ladron, zamuro come tu corazon! – üdvözölt rettenetes grimasszal a képén. Üd-vözlete nagyjából annyit jelentett, hogy fehér rabló vagyok, és jó lenne, ha a keselyűk minél előbb kitépnék a szívemet. Szerencsére beszélni azért tudtam. Miután kiköptem egy maréknyi homokot. Igaz, vers-mondó verseny helyett inkább logopédián lett volna a helyem, de azért valahogy így is ki tudtam nyögni néhány szót. – Te is... fehér vagy. – Annyira, mint te indián. Csak akkor vagyok nektek fehér, ha szarban vagytok, és azt vár-játok, hogy én húzzalak ki benneteket belőle. De ha dolgozni kell, vagy egy lányra vetem a szemem – fehér lányra, blanco! – akkor egyből keverék leszek. Gyere csak közelebb hozzám! Nagyot rántott a szoga végén. Kénytelen voltam sietősre venni a figurát. Kicsit lépkedtem, kicsit térden csúsztam, de végül mégiscsak odaértem hozzá. Ott aztán ismét térdre estem, és úgy is maradtam.

– Betelt a pohár, idegen – mondta a szép arcú, hajlott orrú, borostás arcú, fekete szemű fér-fi. – Hiába mázoltattad ki magad, engem nem tudsz megtéveszteni. Az a lány az enyém, te pedig a keselyűké! Nyugtalanul figyeltem az arcát. Úgy látszott, teljesen begőzölt. Szemei beestek az üregük-be, és villogtak. mint nászra készülő szentjánosbogarak. Villámsebesen letekerte rólam a szogát, aztán határozott mozdulattal kirúgta alólam a lábam. Nagyot nyögtem, és lehuppantam a földre. – Jó a cipőd – vigyorgott rám. – Éppen megfelelő. Nem bíztam benne, hogy kizárólag szakmai az érdeklődése. Valahogy nem nézett ki susz-ternak. – Jó magas a szára. – A kígyók... ellen – nyögtem. – Ki a fene gondolná? – nézett rám komolyan. Immár nem láttam dühöt a tekintetében. A harag az arcára húzódott. Úgy ráfagyott, mint ablakra a jég. – És ha mégis beleesik egy kí-gyó? Vagy egy skorpió? – Csak nehezen eshetne bele. Juan rám mosolygott. De csak a szeme. Az arca mozdulatlan maradt, – Én készültem – mondta. – Felkészültem rád. Tudtam, hogy egyszer még a kezembe ke-rülsz. És ezúttal már nem menekülsz belőle. De abban igaza lehet Sandrónak, hogy ha megöl-lek, és Blanco elkap, mi végre volt az egész? Nekem Lucia kell, egy gyilkos pedig soha nem kapná meg. Ezért megöllek, de nem én leszek a gyilkosod. – Hát... ki?

Juan mosolygott, és egy plasztikzacskót húzott elő vállán hordozott vászontáskájából. – Ez. – Mi... ez? – Nem látod? Ekkor már láttam. Pedig nem akartam látni. A zacskóban egy kis kígyó tekergőzött; egy amazoniai lándzsakígyó. Bár ezt a kígyófajtát nemigen ismertem, tudtam, hogy halálos a marása. Juan megnyugtatott, hogy jól emlékszem a lándzsakígyókkal kapcsolatos olvasmányaimra. – Egyszer megmarta egy lovamat – mondta kedvesen mosolyogva. – Jó ló volt, nagyon sajnáltam. Az volt a legszomorúbb, hogy végig kellett néznem a szenvedéseit. Nem volt nálam fegyver, nem messze a tanyaháztól dolgoztam. Egy bokorról ugrott a dög a ló lábára. Én még olyan gyorsan nem láttam meghalni állatot, mint a lovamat. És szörnyű kínok között. Hát én most ezt a kígyót beleteszem a cipődbe. Tiltakozni akartam, de elkéstem vele. Juan odaugrott hozzám, farkánál fogva kirántotta a kígyót a tasakból, és belepottyantottá a cipőm szárába. Bármennyire is igyekeztem kifeszíteni a lábszáramat, mégiscsak maradt annyi rés a lábam és a cipő között, hogy az aprócska kígyó átférjen rajta. – Így ni! – dörmögte Juan elégedetten, amikor a kígyó már a cipőmben bujkált. – Akkor hát el is búcsúzhatunk egymástól. Ha még nem mart beléd, hallod a hangom. Csak azért mon-dom el, hogy tudd, és hogy még jobban szenvedj: elveszem Luciát, tíz gyerekünk lesz, és gazdag leszek, mint egy... mint egy... És minden

halottak napján rád gondolok. Megszerzem a fényképedet, és naponta ötvenszer leköplek. Dögölj meg! Felém köpött, majd beleveszett a holdfénybe. Rövid ideig még hallottam a távolodó lódo-bogást, aztán elcsendesedett minden. Egyedül maradtam a kígyóval. 23 Nem mondhatnám, hogy nem voltam megszeppenve. Sőt ha ragaszkodni akarok az igaz-sághoz, azt kell mondanom, hogy az első pillanatban pánik kerített a hatalmába. Ha a kígyó megmar, végem. Óriási szerencsémre a kígyó nem mart még belém. Inkább mintha elvackolta volna magát a cipőmben. Kellemesen meleg lehetett odabent, és talán kedvelte a lábamra kent festék szagát. A füvön ültem, kellemesen simogató holdfényben, cipőmben egy mérges kígyóval. Ez még önmagában nem lett volna akkora baj, csakhogy a cipőmben a lábam is benne volt. A kettő együtt pedig már nem illett össze valahogy. Mindent úgy tettem, ahogy annak idején Radzs Kumar Szinghtől tanultam. Mintha elhúz-tak volna előlem egy függönyt: hirtelen Nágaföldön találtam magam, azon a varázslatos éjszakán, amikor ettem Then kígyóisten húsából. Igaz, csak egy-két falatot, de nem is kellett többet. Akkor tetoválták a karomba a nágarádzsa, a kígyókirály képét. Fájt a bambusztűvel végzett tetoválás, pokolian fájt, de nem mutathattam. Csak befelé nyeltem a könnyeimet, de azt nagyon.

– Így ni! – dőlt hátra elégedetten Pitami, amikor befejezte a tetoválást. – Most aztán már te magad is kígyó vagy. Akinek ott a nágarádzsa képe a vállán, azt nem bántják a kígyók. Min-den kígyó a testvéred. – Akár meg is foghatok egy mérges kígyót? – tudakoltam. Pitami felnevetett: lágy, könnyű nevetése volt, mint a domboldalról lefutó patakok csacso-gása. – Ó, azt azért ne próbáld meg. A kígyónak idő kell ahhoz, hogy megismerjen. A kígyó las-sú gondolkodású, de gyorsan támad. Ha előbb mar beléd, mint ahogy felismerné benned a testvérét, mit sem ér a tetoválásod. Ha veszélyesen közel kerülsz egyhez, hagyd, hogy megis-merjen. Ne mocorogj, ne próbáld letépni magadról, ne akard bántani. Hagyd, hogy felismerje benned a testvérét. – Hogy ismeri fel? – Válladon a tetoválás. – A kígyó meg a lábamon. És különben is, a kígyók rosszul látnak. – Hát éppen ez az! A kígyó nem látja a tetoválásodat. De nem is kell, hogy lássa. – Akkor, hogy..,? – Megérzi. – Mit érez meg? – Jaj, de nehéz a felfogásod, kígyótestvérem. Hát a tetoválásodat! – Úgy érted... a szagát? – A formáját érzi meg! A forma hullámait. – Az meg micsoda?

Pitami hozzám hajolt, és a felső karomon tekergőző tetoválásra mutatott. – Látod a farkát? – Látom. – Mit látsz rajta? – Tekeredik. – Úgy bizony. Ez a forma nágarádzsa kedvenc formája. Olyan, mint az indiaiaknál a mudrák, a kézjelek. Minden kézjel jelent valamit. Ez a tekeredés azt mutatja, hogy a tetoválás gazdája maga is kígyó. Nága. De van még itt egy másik csavar is... látod a nyelvét? Látod rajta a csavart? Azt jelzi, hogy a tetoválás viselőjét békén kell hagyni. Pitami szépen és meggyőzően beszélt, én azonban mégsem hittem neki. Nem hittem, hogy egy kígyó felfoghatja, miért van tetoválás a karomon, amelyet ráadásul nem is lát. Amíg gondolkodtam, Pitami a férfiak háza legnagyobb termének a sarkába bújt, és amikor visszatért onnan, egy jókora kobra tekergőzött a kezén. Óvatosan kihátráltam volna a szabad-ba, de megakadályozott benne a terem fonott fala. Rémült kiáltás szakadt ki belőlem, amikor Pitami csak úgy egyszerűen az ölembe ejtette a kígyót. Ráadásul egyetlen ágyékkötő volt csu-pán rajtam, így bőrömön éreztem a hüllő félelmetes simaságát. Fel akartam pattanni, lesöpörni magamról a kobrát, és kifutni a világból, de Pitami meg-szorította a kezem. – Csak nyugalom. Használd az eszed. Emlékezz vissza rá, mire tanítottalak. És mire taní-tott Radzs Kumar Szingh.

Igyekeztem mindenre visszaemlékezni, de az izmaimba ivódott pániknak csak nehezen tudtam ellenállni. – Tedd hátra a kezed! Óriási lelkierő kellett hozzá, de megtettem. Elvettem a kezem a kígyótól. – Most mindjárt megérzi a tetoválás hullámait. Mert tudnod kell, hogy a két csavar – a fa-rok és a nyelv csavarja – hullámokat generál. Olyan, mint az áramfejlesztő. Mint a csakrák. A kígyó megérzi az energiát, és megérti, hogy egy testvérének a hullámait fogja. Őseink felis-merték, hogy a kígyók miért nem bántják egymást. Bennük belül található az a valami, amit mi tetoválással pótolunk. Érted már? Értettem én mindent, de azért mégiscsak folyt rólam a veríték. Mi van akkor, ha egy hülye kígyóval hozott össze a végzet, amely nem ismeri fel, hogy a testvére vagyok. Köp a tetová-lásra, és jól belém harap. – Énekeld neki a dalt, amire tanítottalak! Nem hiszem, hogy a dal eléneklése után térden állva könyörgött volna értem a New York-i Metropolitan, a kígyónak azonban így is tetszett. Féloldalra hajtotta a fejét, és mintha jóval barátságosabban nézett volna rám. – Látod? – suttogta a fülembe Pitami. – Rád ismert. Elfogad testvérének. Hogy valóban elfogadott-e, örök titok marad, mindenesetre a hüllő némi tétovázás után lemászott az ölemből, megvárta a padlón, amíg Pitami megfogja, és visszateszi a kosarába. – Most már hiszel nekem?

Hittem. Ennek ellenére sosem próbáltam ki, hogy mennyire hatásos a tetoválásom. Ezúttal azonban kénytelen voltam vele. Még az ingem ujját is feljebb húztam, hogy a kígyó jobban felismerje a hullámaimat. Nem tudom, mi történt, de az eddig békésen pihenő hüllő egyszerre csak izegni-mozogni kezdett. Behunytam a szemem, és vártam a marását. Persze azért nem tétlenül. Mivel nem volt fegyverem, énekelni kezdtem. Amíg énekeltem, többször is megfordult az agyamban, hogy vajon számít-e valamit egy venezuelai kígyónak, ha nága nyelven énekelek neki. Bár egyes mesék szerint a kígyók minden nyelven értenek, még sosem volt alkalmam meggyő-ződni róla. Igaz, az ellenkezőjéről sem. Énekeltem, és a kígyó mocorgására figyeltem. Aztán hirtelen megpillantottam a fejét. Úgy dugta ki a cipőmből, mint ahogy a gomba dugja ki a fejét a földből tavaszi eső után. Aprócska kígyó volt, mégis olyan fenyegetőn ringatódzott, mint a nagyok. Tisztában voltam vele, hogy kicsi kígyó is nagyot tud mami, továbbá, hogy benne is van annyi méreg, amennyi egy tucat embernek is elég. A kígyó érdeklődve nézett rám. Mintha kíváncsiságot láttam volna a tekintetében. Óvato-san, nehogy támadásnak vegye a mozdulatomat, még feljebb húztam az ingem ujját. Ekkor bukkant csak a karomon tekergődző, tetovált kígyó igazából a holdfényre. Ahogy kibukkant a holdsugarak verte világra, a kicsi, élő kígyó úgy megremegett, mintha bottal ütöttek volna a farkára.

Éreztem, hogy az élő kígyó megsejtette a karomon tekergőző tetovált kígyó jelenlétét, és talán a belőle kiáradó energiát is megérezte. Még jobban kinyújtózott, és halk sziszegéssel felfelé kúszott a lábam szárán. Ez volt a pillanat, amikor majdnem letéptem magamról. Bár életem során számos kígyóval találkoztam már – kicsikkel és nagyokkal egyaránt –, azért nem vagyok szerelmes beléjük, s bár tiszteltem a nágák hitét, mégsem gondoltam, hogy a tetoválás valóban segítene, ha egyszer bajba kerülnék. A kígyó olyan gyorsan mozgott, mintha lábai nőttek volna. Felszaladt a lábszáramon, meg-csavarodott a derekamon. Még lélegzetet is csak alig mertem venni. A kígyó feje közvetlenül az arcom előtt mozgott, mintha a szemembe akarna nézni. Mintha csak meg akarta volna vizsgálni, vajon kicsoda az a fickó, akinek a testéből a számára olyan kedves energiák árad-nak ki. Néhány másodpercnyi szemlélődés után még feljebb emelkedett. Egészen a vállamig, ahol a tetovált kígyóval találkozott. Bár csak alig-alig mertem oldalra fordítani a fejem, annyit azért megfigyelhettem, hogy az én kígyóm – az élő – odadörgölődzik a tetovált kígyóhoz, mintha üdvözölné. Összeért a fejük, és ha nem lenne ostobaság, azt is mondhatnám, hogy az élő kígyó megcsókolta a tetováltat. A következő pillanatban a hüllő levetette magát a fűre, és eltűnt a holdfényben. Én is követtem. Nem a holdfénybe, hanem a fűre. Úgy csuklottam össze, mint toronydaru a hurrikánban. Testem verejtékben úszott, gondolataim egymásnak

ütköztek a koponyámban. Éreztem, hogy halálos veszélytől menekültem meg. Agyam azonban nem akarta befogadni, hogy a nágák kígyója valóban segített rajtam. Addig-addig remegett a lábam, ameddig keselyűrikoltást nem hallottam a közelből. Akkor aztán nem remegett tovább. 24 Magam is csodálkoztam rajta, hogy milyen magabiztosan tűztem ki a célt: megtalálom Florenciót. Csakhogy pokolian nehéz feladatra vállalkoztam. Eddig mindig Florencio vezetett a falujához; fogalmam sem volt róla, merre kell tekernem a szerencsémre épen maradt terep-járó kormányát, hogy odataláljak. Nem is találtam rá egykönnyen. Jó darabig úgy tűnt, hogy soha nem is fogom megtalálni. Még azt sem mertem volna kijelenteni, hogy eltévedtem, hiszen fogalmam sem volt róla, merre járok. Először a folyó partján haladtam, s nem találkoztam senkivel, kivéve néhány vízidisznót. Riadt szemekkel bámultak rám, ahogy elhúztam mellettük. Mintha figyelmeztető fények égtek volna a szemükben. Vigyázz, vigyázz, señor Lawrence, előfordulhat, hogy ezen az éjszakán valóban meghalsz! Nem volt felemelő érzés összevissza bolyongani a nagy venezuelai éjszakában, de nem te-hettem mást. Ha Ignacio értesül, hogy életben maradtam, lépéseket tesz a hiba korrigálására. Én meg, a csoda tudja, miért, szívesen maradtam volna még egy kicsit ezen a világon. Csa-vargattam jobbra-balra a kormányt, óvatosan előrearaszoltam, majd meg hátramenetbe kap-csoltam,

amikor mangrovemocsár bukkant fel előttem. Jó hetven kilométert sikerült így elau-tóznom, és még mindig olyan távol voltam Florenciótól, mint a vízidisznók az igazgyöngyeik-től. Attól tartottam, hogy lassan virradni kezd. Márpedig akkor komoly bajba kerülhetek. Nagy volt a gyanúm, hogy többen is vadásznak rám: jó lett volna elkerülni a puskacsöveiket. Amikor aztán már úgy éreztem, hogy vége mindennek, reménytelenül belekeveredtem a nemzeti park és a Mendez birtok labirintusába, az eddig felhők között bujkáló hold ismét teljes fényében ragyogott fel. Éppen egy ágas-bogas fa alatt hajtottam el, s a fa árnyéka a kocsi orra elé esett. Olyan hirtelen fékeztem le, hogy majd kiszálltam a szélvédőn át. Hiszen ez maga Ja-taun, az Utak őre! Egyetlen pillanat alatt gondolatban visszarepültem Nágaföldre, Kikvema falvába. Ott kö-töttem ismeretséget Ja-taunnal abban az évben, amikor magam is kígyóemberré lettem. Ja-taun hatalmas, ágas-bogas karú-lábú bálvány volt, s a férfiak házának a hátulsó traktu-sában állt. Pitami, aki sorban megismertetett az isteneikkel, hosszasan elidőzött Ja-taun előtt, és néhány kölesszemet rágott szét a tiszteletére. Amit megrágott, azt mindjárt oda is köpte ágas-bogas lábai elé. – Nesze, rágd te is! – súgta a fülembe, s a markomba nyomott pár kölesszemet. – Köpjem is ki? – Persze hogy köpd ki! Ja-taun már öreg, rosszak a fogai. Meg kell előbb rágnod, ha adsz neki valamit.

Kissé hátrább léptem, mivel az isten szobra előtt gyanús kis kupacocskákat fedeztem fel. – Hova köpjem? – A többi mellé. Megrágtam a kölest, és kiköptem. Ja-taun mintha már sokkal barátságosabban nézett volna rám. – Ja-taun nagyon szereti a kölest – magyarázta Pitami. – Aki kölest áldoz neki, azt a barátjának tekinti. Bárhol is jársz a nagyvilágban, Ja-taun segít rajtad. – És ha éppen nincs nálam köles? – Akkor rágjál valami mást. Ja-taun mindennek örül. Pitami leguggolt az isten elé, a kiköpött magok mellé és magyarázni kezdett. – Ja-taun az Utak őre. Ő vigyázza a vándorokat, az utazókat, az utakon tévelygőket. Azo-kon, akiket kedvel. rajta tartja a szemét. De azért nem árt figyelmeztetni, ha bajba kerültél, mondjuk, eltévedtél az őserdőben. Ja-taun akkor a segítségedre siet, és kihúz a csávából. Egyszer én is úgy jártam, hogy... Itt aztán ködbe veszeti a hangja, és ködbe veszett maga Nágaföld is. Ismét Venezuelában találtam magam, terepjáróm volánjára hajolva, a nagy semmi közepén. Hogy miért gondoltam éppen Ja-taunra? Mert a hatalmas, ágas-bogas fa árnyéka rá emlékeztetett. Mintha maga az Utak őre állt volna az ösvény mellett, s az ő árnyéka vetült volna a fűre. Ettől a pillanattól kezdve már nem érdekelt, hogy csak egy óriásira nőtt kapokfa terpeszke-dik az ösvény szomszédságában, s az ő árnyékát látom magam előtt –

az én számomra már maga Ja-taun volt, aki azért mutatta meg magát, hogy megmentsen. Néhány pillanatig elgondolkodva bámultam magam elé, aztán a zsebembe nyúltam. Kell benne lennie valaminek... Ha jól emlékszem... Gyorsan megtaláltam, amit keresnem. Néhány magot, amelyeket nem is olyan régen Florencio pergetett a tenyerembe. Már nem emlékszem rá, hogy milyen fának a magja volt: Florencio azt magyarázta, hogy mennyire kedvelik a mókusok. Hát ha ők szeretik, talán Ja-taun sem utasítja vissza. Tudtam, mi a dolgom. Megrágtam a magokat, aztán a fűre rajzolódó árnyék elé köptem. – Egyél, Ja-taun! A megrágott magok meg sem moccantak, de én tudtam, hogy Ja-taun immár kedvtelve le-gelteti rajtam a szemét. Lehet, hogy ő maga Nágaföldön pihen, de az árnyéka Venezueláig is elér. És reméltem, a segítőkészsége is. Aztán hirtelen hangokat hallottam. Mintha valaki a fülembe kiáltott volna. – Balra! A kereszteződésnél balra, aztán előre! Nem emlékeztem rá, hogy bármiféle kereszteződés is lenne előttem, pedig ezen az úton egyszer már végighajtottam, mielőtt a mangrovemocsárhoz értem volna. Sóhajtottam, és óvatosan kikerültem Ja-taun árnyékát. A nagy hatalmú isten még megorrolna rám, ha rá-hajtanék, és beleküldene a legmélyebb mocsárba. A biztonság kedvéért még a maradék ma-gokat is megrágcsáltam, és kiköptem az árnyék elé. Egyél, Jataun!

Indítottam, és vártam a kereszteződést. De nem találtam meg. Tíz perce döcögtem már az egyre keskenyebbé váló ösvényen, ami-kor úgy éreztem, hogy nincs tovább. Az ösvény gyalogösvénnyé szűkül, amelybe nem me-részkedhetek be. Igyekeztem immár nem gondolni Ja-taunra. Nágaföld messze van, idáig bizonyára nem ér el a keze. Az itteni églakók erősebbek nála; őket pedig nem ismerem. Florencio elfelejtette elmagyarázni, hogy melyik szellemhez kell fordulnom, ha utat tévesztenék. Leállítottam a kocsit, és elindultam gyalog előre az ösvényen. Kíváncsi voltam rá, mi lehet az egyre inkább összehajló bokrok mögött. Mögéjük pillantottam, aztán egyszerre csak szégyen pírja öntötte el a képem. Nyomorult földlakó vagyok, aki kételkedni, mert Ja-taun nagyságában. Az összehajló bokrok mögött nem összeszűkült, hanem éppen kiszélesedett az ösvény. Ta-lán az utolsó vihar vagy az esős hónapok nedvessége hajlította össze a bokrok ágait, vagy talán csak jólesett egymásba kapaszkodniuk. Mögöttük ott zöldült a széles út; a fűcsomók között jól látszott egy erre tévedt terepjáró abroncsának a nyoma. Legszívesebben elrágtam volna még néhány magot, de már üres volt a zsebem. Megfogad-tam magamban, hogy amint lehet, pótolom a mulasztásomat, beültem a kocsiba, és behajtottam a bokrok közé. Másfél óra múlva megtaláltam a falut. Ja-taun odavezetett. 25

A falu már megvolt, most Florenciót kellett megkeresnem. Csak akkor mertem a közeljö-vőre gondolni, amikor már biztos voltam a dolgomban. Aki keresett már valakit holdfényes éjszakán egy indián faluban, egymásra kísértetiesen hasonlító házak között, az tudhatja csak, mire vállalkoztam. Kezdem azzal, hogy az indián falvakban többnyire a természet végzi el azt a munkát, amit másutt a köztisztasággal foglalkozó intézmények. Például az eső, amely elmossa mindazt, amit a kutyák, a gyerekek s a töméntelen erdei állat hagy maga után. Ha nincs eső. akkor többnyire ott is marad, ahova pottyant. Ha csak időközben bele nem lép valaki, és magával nem viszi. Ha ezeket a rejtett aknákat még meg is úszna a botorkáló, következnek azok a tárgyak, amelyeket a gyerekek dobáltak szét. S akkor még nem beszéltem a kutyákról, ame-lyek szívesen húzzák le a nadrágot a hívatlan látogatóról. Az indián falvakban ezenkívül ismeretlen az utcanév és a házszám. Sőt, a házban lakók nevét sem szokták kiírni a kapura, lévén, hogy nincs is kapu. Ezek után tessék megkeresni valakit a szemet vakító holdfényben! Azt hittem, Ja-taun a faluban rám váró kellemetlenségektől is megvéd, ezekre azonban, úgy látszott, nem terjedt ki a hatalma. A házak között csend uralkodott, s mivel egy indián faluval soha sem jöhet tisztába az em-ber, nem voltam biztos benne, hogy mindenki alszik-e vagy nincs itthon senki. Gyakorta előfordul, hogy a falu apraja-nagyja felkerekedik, és látogatóba megy egy másik falu aprajanagyjához.

Akárhogy is volt, a kutyákat mindenesetre itt felejtették. Az első, amelyik megpillantott, felemelte a fejét, vakkantott egyet, de nem ugatott. Csak nézett rám, nagy, meleg, barna sze-mével, mintha azt hitte volna, hogy én is a gazdái közé tartozom. A kutya vakkantása azonban nem lehetett véletlen. Alig tettem öt lépést a házak között, a kutya megkettőződött, majd a másik is vakkantott egyet. Néhány további lépés után meggyő-ződhettem róla, hogy Florencio és Violeta falvában vakkantásból születnek a kutyák. Minden vakkantás után újabb eb bontakozott ki a holdfényből. Körülbelül ötven kutya kísért már, mire elértem a település közepére. A világ egyéb szeg-leteiben óriási feltűnést kelthettem volna, itt azonban csak a fák néztek le rám. Nekik meg alighanem tetszett a dolog. Ha felvettek volna a törzs tagjainak a sorába, bizonyára én lettem volna a kutyás ember. És alighanem a büdös cipőjű is. Mert mondanom sem kell, hogy mindenbe beleléptem, amibe csak lehetett. Még néhány, szárításra kitett és véletlenül kint felejtett kaszabelepényen is végiggyalogoltam. Amikor úgy éreztem, hogy végre megtaláltam Florencio és Violeta házát, megtorpantam. A ház valóban olyan volt, amilyenben már kétszer is látogatást tettem. A baj csak az volt, hogy a többi ház is ugyanolyan volt. Lopva hátrapillantottam. Amíg a házat fürkésztem, a kutyák száma tovább szaporodott. Nagyjából hetven és száz közé tettem a számukat. Odasettenkedtem a kerek házhoz, és megpróbáltam megkeresni az ablakát. Kerestem-kerestem, de nem

találtam. Nem is találhattam, hiszen nem volt neki. Csak ajtaja. Az viszont tárva-nyitva állt. Bemenni nem mertem, inkább oldalra húzódtam – ha valaki álmából ébredve tüskét fújna az ajtó felé, ne háljon telibe. Bedugtam a fejem az ajtónyílásba, és félhangosan beszóltam a nagy sötétségbe. – Héj! Florencio! Violeta! Motozást hallottam a ház belsejéből, majd kidugta valaki a fejét az ajtón. Azonnal láttam, hogy nem Florencio és nem Violeta az. A fej egy öregemberé volt, amit az állán lengedező néhány szálból álló szakáll is bizonyított. Baltát tartott a kezében, s ez aligha a szíves vendég-látás jeleként csillogott a holdfényben. – Florenciót és Violetát keresem – mondtam mosolyogva. Ő is mosolygott, mintha kedvesen befelé invitálna, aztán felém ütött a baltával. Ha nem kapom el a fejem, találkoztak volna. Szerencsére sikerült sértetlenül elinalnom. Hiába vártam, hogy felhangozzék mögöttem a felháborodott kiáltozás, csendben maradt a falu. Az öregember megelégedett azzal, hogy elkergetett, és visszafeküdt a helyére. Reggelre majd el is felejti a dolgot, vagy azt hiszi, hogy az éjszaka szellemei szórakoztak vele. A következő ház ablakán egy öregasszony nézett ki. Teljesen meztelen volt, és jóval segí-tőkészebb. Amikor a fejemet illendően félrefordítva, Violeta nevét emlegettem, elvigyorodott, obszcén mozdulatokat tett a kezével, majd egy távolabbi házra mutogatott.

Florencio házának már ablaka is volt – jól emlékeztem rá korábbi látogatásaimból –, így ezt kopogtattam meg. Azaz csak kopogtattam volna, ha lett volna mit. Az ablak előtt csupán egy színes rongydarab lengedezett, amin nehéz lett volna kopogtatni. Mély lélegzetet vettem, és besuttogtam az ablakon. – Florencio! Néma csend válaszolt. Éppen másodszor is megpróbálkoztam volna, amikor feltűnt az aj-tóban valaki. Alacsony volt, kövérkés és meztelen. Csodálkozva rám nézett, majd a karomba vetette magát. Violeta volt. 26 Violeta aligha lehetett volna a spanyol nyelv professzora a caracasi egyetemen, én még annyira sem, így aztán jó időbe tellett, amíg megértettem vele, hogy nem gondoltam meg a dolgot. Nem azért jöttém, hogy mégiscsak vele töltsem az éjszakát. Miután röpke fél óra alatt sikerült zöld ágra vergődnünk, sajnálatra méltón elszomorodott szegény. Ez alatt a fél óra alatt többször is kimásztam a függőágyából, amelybe becibált, és többször is gyengéden kitaszigáltam a karjaim közül. – Florencióval szeretnék beszélni – hajtogattam makacs elszántsággal. – Na és? – kérdezte a csalódott Violeta, kissé még mindig reménykedve. – Ő nincs itthon, én meg itt vagyok. És az ágy is itt van. És a kifestésed is olyan férfias. – Ha megtudja... belém lő egy mérgezett tüskét. – Nem tudja meg.

– És ha mégis? – Vannak, akik túlélik a tüskét. Különben is, Florencio nem fog lövöldözni. – Miből gondolod? – Abból, hogy ha én is minden alkalommal belélőnék egyet, amikor nincs itthon éjszaka, és mással hál, akkor Florencio már olyan lyukas lenne, mint a szűrőkanál. Kinéztem az ablakon, amelyen éppen a hold nézett be. Bizonyára kíváncsi volt rá, hogy mire megyek az asszonnyal. – Van egy még nagyobb baj is – legyintettem szomorúan. – Micsoda? – kérdezte Violeta. – Kukaradzsa-mu. – Az meg mi? – A svábbogarak szelleme. – Florencio említette, hogy bogarakat gyűjtesz. Ez jó. Olyan emberrel még nem aludtam, aki bogarakat gyűjtött volna. Olyannal már igen, aki mézet gyűjtött, olyannal is, aki leopárd-bőrt, volt olyan is, aki fákat keresett, amelyeket meg lehet csapolni, egy gyógynövények után kutatott, egy... Kénytelen voltam leállítani, ha nem akartam, hogy rám törjön a hajnal. – Egyszer olyan házban laktam, ahol sok volt a bogár, a kukaradzsa. – Itt nincs. A függőágyba nem tudnak belemászni. – Nagyon zavartak, ezért a kukaradzsák szelleméhez imádkoztam, hogy mentsen meg tő-lük. Ő meg is mentett. Csakhogy egy feltételt is szabott. Azt, hogy attól kezdve bizonyos alkalmakkor nem szabad...

Violeta értetlenül nézett rám. – Mit nem szabad? – Hát... azt. – Furcsa. És... mikor nem szabad? – Holdtöltekor. Violeta kinézett az ablakon, majd kétségbeesve rám kiáltott. – Hiszen ma épen holdtölte van! Nem tudtál máskor jönni!? Ettől a pillanattól kezdve meg sem kísérelte, hogy a függőágyába csaljon. Tisztában volt vele, hogy a szellemeknek tett ígéretünket mindenáron meg kell tartanunk. Még akkor is, ha nehezünkre esik. – Akkor meg miért jöttél ide? – Hol van Florencio? – Talán egy másik faluban. – Beszélni szerettem volna vele. Így csak üzennék neki valamit. Amikor eltávoztam tőle, még egy fúvócsővel és a hozzá való kaktusztüskékkel is megaján-dékozott. Ha valaki messziről pillantott volna meg, alighanem elcsodálkozott volna rajta, hogy egy kifestett, vállán fúvócsövet hordozó indián mit keres egy szupermodern terepjáró volánjánál. És nem csak ott ül, hanem vezeti is. Abban bíztam, hogy ahogy a sötétben minden vízidisznó fekete, úgy távolról, ülve nem minden indián látszik kicsinek. Márpedig én legalább másfél fejjel voltam magasabb náluk. Úgy tűnt, hogy ezen az éjszakán Ja-taun véglegesen letette mellettem a garast. Alighogy elhagytam a falut,

máris megtaláltam azt az utat, amelytől azt reméltem, hogy elvezet a misz-szió romjaihoz. Mielőtt még a holdfény halványulni kezdett volna, végignéztem magamon. Igaz, kissé ek-lektikus keveréke voltam egy harci ösvényen járó dzsungel lakónak és egy nagyvárosi hippi-nek a hatvanas évekből; továbbá a rajtam megcsodálható festés is az ősi, indián hagyományok és az európai tradíciókat tovább éltető, húsvéti tojásfestők tevékenysége keverékének látszott, mégis azt reméltem, hogy betölti a szerepét. Mindenki indiánnak hisz, aki csak találkozik velem. Legalábbis messziről. Ha a közelembe ér, és kételkedni kezd bennem, már más lesz a helyzet. Teszek róla, hogy keresztbe álljon a szeme, márpedig összeakadt szemekkel nehéz világosan látni a környezetünket. A hajdani misszió feltételezett alapjaitól tisztes távolságban leállítottam a terepjárót, és hallgatóztam egy kicsit. Immár a llanón jártam, de ez a vidék sem volt sokkal csendesebb, mint az őserdő. Volt már alkalmam elégszer megfigyelni, hogy a telihold mennyire felpörgeti az éjszakai életet. Minden madár, rovar és négylábú úgy érzi, hogy ki kell tennie magáért ezeken a varázslatos éjjeleken. így aztán mintha dalra kélt volna körülöttem a llano. Mielőtt még bárki is selymesen lágy, andalító kórusokat képzelne a puszta füvére, ki kell ábrándítanom: a holdfénytől megrészegült kórusok nem mindig kedvesek az emberi fülnek. A kabócák szerelmes éneke úgy hangzik, mint amikor a fűrész beleszorul a száraz fába, és a fűrészelő csak azért is tovább erőlteti; a békák brekegése mocsárban fuldoklók bugyborékolá-

sának tűnik, a madarak csipogása kenetlen csapágy csikorgására emlékeztet. A puszta füve lágyan hullámzott a csendesen mozgó levegőben. A szél a mocsarak felől érkezett: érződött rajta a vízben ázó mangrovegyökerek szaga. És talán a vízidisznók bőrének illata is. Úgy gondoltam, körüljárom a kiásott és betemetett alapokat – ehhez nem kell több tizenöt percnél –, aztán bekukkantok a domb mögé. Oda, ahol señor Paulo Mendezt megtaláltuk. Úgy osontam végig a hajdani misszió alapjai mentén, mint egy árnyék. Igyekeztem a lá-bam elé nézni, de mivel azt is figyelnem kellett, hogy nem bóklászik-e valaki a környéken, nem mindig sikerült a dolog. Többször is megbotlottam, és ha Ja-taun nincs velem ezen az éjszakán, előfordulhatott volna, hogy belepottyanok egy kiásott és félig betemetett, fűvel benőtt árokba. Señor Montgomery úgy bukkant fel előttem, mintha a földből nőtt volna ki. Pedig egyálta-lán nem mocorgott, nem lépkedett, nem közeledett – ott ücsörgött az egyik árok szélén, talpát az árok fenekén rejtőző alapköveken nyugtatva. Kezében mintha stukkert tartott volna. A kalapjából jöttem rá, hogy biztosan señor Montgomeryvel van dolgom. Széles karimájú szalmakalapot hordott az ásatáson, amelytől itt sem vált meg. A holdsugarak óvatosan egyensú-lyoztak a felületén, mintha jégre tévedtek volna. Señor Montgomery nyugodtan ücsörgött, mintha nem izgatta volna az idő múlása. Kissé előrehajolt, hogy jól láthassa, amit a kezében tart.

Vissza kellett fognom magam, hogy oda ne rohanjak hozzá. Aligha lett volna bölcs dolog, ha előzetes figyelmeztetés nélkül meglepem. Már csak azért sem, mert ha megpillant, indián-nak hisz. Fogalmam sem volt róla, hogy viszonyul señor Montgomery az indiánokhoz, de nem is akartam megtudni. Jobb a békesség. Felemeltem egy kis kavicsot, és felé hajítottam. Nem akartam eltalálni, csupán a figyelmét szerettem volna felkelteni. Úgy tűnt ugyanis, hogy señor Montgomery alszik. Még egy kaviccsal próbálkoztam. Ezzel már nagyobb szerencsém volt, mint az elsővel. Az első puha fűre esett, és annyi hangot sem adott ki magából, mint egy haldokló tücsök. A második viszont belehullott az árokba, és egy lapos kő hátán csattant. Señor Montgomery még erre sem kapta fel a fejét. Úgy látszott, mély lehet az álma. Nem óhajtottam a végtelenségig dobálózni, de azért még meg kellett próbálkoznom eggyel. A harmadik kavics telibe találta señor Montgomeryt. Erre már fel kellett volna ébrednie, hacsak nem alszik két mérföld mélyen. Señor Montgomery azonban nagyon mélyen aludt. Ügyet sem vetett a kőre, mint ahogy ügyet sem vetett a környező világra. Sem a kabócák cirpelése nem zavarta, sem a vijjogó madárkiáltások, sem a szellő, amely megbillegtette a kalapja szélét. Ekkor az a furcsa érzés futott át rajtam, amely gyakorta átfutott már életem során. Libabő-rözni kezdett a hátam, s a karomat is hűvös szellő birizgálta. – Señor... Montgomery!

Inkább suttogtam, mint kiabáltam; abban reménykedve, hogy señor Montgomery mégis meghallja, felkapja a fejét, és felém fordítja. Talán csak tévedésből futkosnak a hűvös hullá-mok a karomon. Señor Montgomeryt a suttogásom sem érdekelte. A szél tovább libegtette a kalapja karimáját, amely mintha csúfondárosan felém integetett volna. Gyerünk, Lawrence, merészkedj már ide hozzám! Én azonban még mindig tétováztam. Nem egy bátor, halálára sosem gondoló, kemény fic-kót ismertem, aki talán gyávaságnak és totojázásnak tartotta volna az óvatosságomat. Nos, ezek a fickók többnyire már a földgolyó távoli temetőiben nyugszanak, és szabad idejükben azon törik a fejüket, hogy talán mégsem ártott volna életükben egy kicsivel több óvatosság. Mivel a sokadik megszólításomra sem érkezett válasz, úgy gondoltam, odamerészkedek señor Montgomeryhez. Elvégre indián vagyok, azokra pedig nem szokás lődözni. Az őslakosok nem avatkoznak a fehérek ügyeibe, ha csak fel nem hergelik őket. Felegyenesedtem, és elindultam señor Montgomery felé. Ha alszik, felébresztem. Már egészen a közelében jártam, amikor rádöbbentem, hogy mégsem stimmel valami vele. Nem mintha idáig stimmelt volna. Ha valaki sem kődobálásra, sem szólongatásra nem ébred fel, azzal vagy valami baj van, vagy nagyon mélyen alszik. Én az előbbire szavaztam. Amikor már egészen közel értem señor Montgomeryhez, és az arcába akartam pislantani, majdhogynem kiejtettem a kezemből a fúvócsövet.

Ha valaki azt gondolná, hogy señor Montgomery arca vérben úszott, és ráfagyott a rémület, esetleg széles vágás húzódott a torkán, téved. Señor Montgomerynek nem úszott vérben az arca, nem fagyott rá semmi, és vágást sem láttam a torkán. Egyszerűen azért, mert señor Montgomerynek nem volt arca. Nem is lehetett, mivel feje sem volt. Señor Montgomery fejetlenül ücsörgött a missziósház alapjainak kiásott szélén; az éjszakai szellőben vidáman lengedező karimájú kalapja nem a fején, hanem a nyakán nyugodott. Señor Montgomery a láthatatlan emberre hasonlított, átváltozásának abban a stádiumában, amikor a teste még lát-ható, a feje azonban már nem. Ahogy jobban odafigyeltem rá, felül kellett bírálnom az észrevételemet. Señor Montgome-rynek ugyanis látható volt a feje, csak nem a nyakán. Az ölében tartotta, és kissé magához is ölelte, mintha féltékeny lenne rá. Elvégre olyan területen ücsörgött, ahol a magántulajdonhoz való viszony nem mindig ugyanolyan, mint egyéb kontinenseken. Errefelé könnyen megtör-ténhet, hogy valaki egyszer csak hűlt helyét találja a fejének! De az övé megvolt, ha nem is a helyén. Nyitott szeme a holdra nézett, száját makacsul ösz-szezárta. Bámultam egy kicsit a fejet, aztán úgy gondoltam, hogy tovább kell állnom, ha nem aka-rom, hogy megolvadjon rajtam és lefolyjon rólam a festék. Egész testem verejtékben úszott. A lábam már csak kicsit remegett: kezdtem megszokni a kegyetlenül meggyilkoltak látványát, bár señor Montgomery fej nélküli holtteste azért már kicsit sok volt nekem is.

Olyannyira megrázott a látvány, hogy a motor berregését is csak későn hallottam meg. Annyi időm maradt csupán, hogy mint a békák a tóban, fejjel előre belevessem magam az egyik árokba. Lucia Mendez hangja azonban gyorsan magamhoz térített. 27 Kidugtam a fejem az árokból, és a közeledőket figyeltem. Nem is kellett nagyon figyelget-nem ahhoz, hogy megállapítsam: Lucia és Pedro bácsi közelednek felém, élénk beszélgetésbe merülve. – Akkor hát itt lennénk, Pedro bácsi – mondta Lucia. – Vigyázz, el ne ess! – Ugyan, Lucia, tudok én magamra vigyázni – dohogott Pedro Mendez. – Nem vagyok én olyan szerencsétlen... aki... – Mit csinálsz, Pedro bácsi? – Mit... csinálnék...? Csak megbotlottam egy kicsit. – Azért térdelsz? – Csak egy... bogár... rovar... ugye... – Várj, felsegítelek. Mondom, hogy nézz a lábad elé! – Jól van, Lucia, hiszen oda nézek. Hoppá! Csupa göröngy itt minden! – Várj, újra felsegítelek. – Jól van, Lucia, azt mondd meg nekem, hogy egyáltalán mi a fenéért jöttünk mi ide? Nincs is nálam a felszerelésem. – Ezúttal nem a rovarjaid miatt. – Akkor mi a fenéért? Lucia hangja felcsuklott. – Tudod, hogy señor... Lawrence-t megölték?

– Megölték? Ki a fene? Pedig olyan... rendes fickónak látszott. – Tudod te Pedro bácsi, nagyon jól tudod, csak nem mered kimondani. – De amikor nem tudom! – makacskodott Pedro bácsi. – Mondjam ki én a nevét? – Ugyan, Lucia, miért van erre szükség? Nem lenne jobb, ha megfeledkeznénk az egészről, én csak a rovarokkal törődnék, te pedig a kocsijaiddal? Találsz majd magadnak egy másik pasast, akivel... hm... jól megértitek egymást. – Már találtam. – Ki az? – Señor Lawrence. – Most mondtad, hogy meghalt szegény. – Bosszút akarok állni érte. Nem hallgatok tovább. – Gondolj a családra, Lucia! – És Paulo bácsi halála? Rá ne gondoljak? Pedro bácsi ekkor felkiáltott – olyan vékony hangon, hogy már-már sikoltásnak tűnt. – Erről nem akarok beszélni! – Bennünket is meg fog ölni. – Kiket, Lucia? – Téged, engem, és talán még másokat is. Ha szövetkezik Rochával, márpedig a nyakamat teszem rá, hogy összeszűrték a levet, mi következünk. Nem adok sok időt magunknak. – De hát miért, Lucia, miért? Lucia hangja rekedt volt, és nagyon–nagyon fáradtnak tűnt. – Tudod, hogy mindene a birtok.

– És? – Egy óriási haciendát akar. És egy szigetet az Amazonason, Brazíliában. – Honnan tudod ezt? – Megtaláltam a papírjait. – Te... turkálsz a szobájában? – Nem turkálás az, hanem önvédelem. – És mit... találtál? A múltkoriban elveszett egy nagy kék bogaram, pedig lila skatulyába tettem, amikor pedig kinyitottam, már nem volt benne. Na már most, határozottan állíthatom, hogy mivel a rovar benne volt a skatulyában, és ő maga nem tudta volna kinyitni belülről, csak egy valaki tehette meg, hogy... – Most nem a bogarakról van szó, Pedro bácsi! – Ja. Tudom. Csak mégis... nekem fontos volt. – Majd hoznak neked helyette az indiánok másikat. – De az egy különösen szép példány volt! – Most sokkal fontosabb dolog miatt vagyunk itt, Pedro bácsi. Szóval megtaláltam a szobá-jában egy amazonasi birtok leírását. – Az még semmit nem bizonyít. – És egy adásvételi szerződést is... aláírva. – Ez meg... hogy lehet? – Harmincmillió dollárba került. – Ejha. Az nem kevés! Ennyiért már egy ritka korállbogarat, két zöld hasú... – Természetesen nem tudta az egészet kifizetni, részletfizetést kért. Harminchat hónapi részletet. Érted? – Hát... igen. – Ennyi idő alatt kell kifizetnie a harmincmilliót. – És mennyi előleget...

– Kétmilliót. – De hát ez... – Szerintem is lehetetlen, Pedro bácsi. – Akkor viszont... – Harminchat hónap alatt kellene lepengetnie huszonnyolc milliót. – Még ha minden rovaromat el is adom, az egész gyűjteményemet... – Rengeteg pénz az, Pedro bácsi, igazad van. Ha az egész birtokot elkótyavetyélné... talán a felét megkaphatná érte. De még mindig maradna tizennégymillió. – Szerinted... honnan lehetne ennyi pénzt előteremteni, Lucia? Ha bankokhoz fordulna... Lucia hangja keményen csattant. – Csak egyetlen forrást ismerek. – Jézusom, mi az? – A kábítószer! – Jézusom, Lucia, nem mondhatod komolyan, hogy... – De komolyan mondom. És tudod, ki hozta össze azokkal, akik kábítószerben utaznak? A kolumbiaiakkal? Ignacio Rocha! Itt kell lennie valahol a raktárbázisnak, ahol a heroint cso-magolják... valahol itt. – Biztos vagy benne, hogy tudod, mit beszélsz, Lucia? – Biztos, Pedro bácsi. Señor Lawrence-t is azért ölték meg. Rocha ártalmatlan hülyének tartotta – már megbocsáss. de olyannak, mint te – ideengedte, aztán rádöbbent, hogy señor Lawrence-nek éles a szeme. Ezért megölette. És Paulo bácsit is ő ölette meg. Paulo kiszagolta a dolgot, és rendőrkézre akarta adni. Adott

neki néhány napot, hogy kiszálljon az üzletből. Közben igyekezett rábukkanni a raktárbázisra. Emlékszel rá, hol ölték meg? – Hát valahol... errefelé. – Ott, a domb mögött találtak rá. Paulo bácsi a raktárát kereste, és talán rá is bukkant. – De miért... éppen itt? – Mert a llanón helyezték el. Jószerével nem is tudjuk, kinek a birtoka ez itt. Lehet, hogy a columbiai kartellé. – Lucia... te rettenetes dolgokat mondasz! – Az élet maga a rettenetes. – Most akkor... mit csináljunk? – Nézzünk körül egy kicsit... Megkérhetlek, hogy fogd a kezedbe ezt a stukkert? – És ha... mit csináljak vele? – Ha valaki ránk lőne... lőj vissza. – Nem kellene inkább megfeledkeznünk mindenről...? Lucia odaugrott hozzá. Biztos voltam benne, hogy az arcába kiabál. – Hát nem érted, apa? El akarja adni az hatót, hogy egy hatalmasabbat vegyen Brazíliában. De abban már sem neked, sem nekem nem lesz helyem. És ezt csak egyféleképpen érheti el. – Hallgass, Lucia! – Nem hallgatok. Nem csak magam miatt, hanem miattad sem! Hiszen már megölte azt, akit igazán szerettem... óh, istenem, Leslie! Zokogásba fulladt a hangja. Őszintén mondom, meghatódtam. Szegény Lucia, úgy meggyászolt, hogy nem is kívánhat-tam volna magamnak különbet. Még némi lelkifurdalás is elfogott,

hogy vajon mindent meg-tettem-e érte? Hiszen volt egykét kívánsága, amit nem teljesítettem. – Kérlek... Lucia... Most akkor mit akarsz tenni? – Ezt neked kell eldöntened, apa. – Tudod jót, hogy én mindig úgy tekintettem rád, mint a lányomra... de azért mégsem va-gyok az apád. – Nekem te mindig az voltál, és maradsz, apa. – Kérlek, Lucia, én tulajdonképpen... döntésképtelen vagyok. Másképpen hülye. Állítólag nem vagyok képes felmérni a döntéseim súlyát. – Nagyon is felmérted, amikor magaddal hoztál Németországból. – Ugyan, Lucia, mi lett volna ott veled? Mindenki szeretett téged, és ma is szeret. Szeretett Paulo nagybácsid, Ricardo, aki végül is a nevére vett... – Nem kellett volna, hogy odaadj neki! – Én nem adtalak, Lucia. Tudod jól, hogy én nem tehetek semmiről. Akkor... kórházban feküdtem, és... nem is emlékszem rá, hogy aláírtam volna a papírt. Később mondták csak, hogy lemondtam rólad, és belegyeztem, hogy Ricardo legyen az apád, bár ez a papír állítólag nem ér semmit, mert nem voltam döntésképes állapotban. – De azért mégiscsak ő lett az apám. A bíróság jóváhagyta. – Jól van, Lucia, akkor most mit tegyünk? – Ricardo bácsi ki akar semmizni bennünket, és talán... – Talán? – Meg is akar ölni. – Képtelen vagyok elhinni róla! De végül is... miért jöttünk ide, Lucia?

– Mert señor Montgomery idehívott. – Ki az a... Montgomery? – Nem emlékszel rá, apa? Már egyszer elmagyaráztam. – Bocsáss meg... Lucia... valahogy... olyan összevissza vagyok mostanában; csak a bogara-imra tudok gondolni. A nagy cincéremnek letört a bajusza: alighanem a preparálásnál követ-tem el valami hibát. Képzeld, Lucia, három hasonló cincér létezik csak a világon, és mind-egyiknek ép a bajusza. Az enyém a legnagyobb, és ezzel világelső lehettem volna, de ez az átkozott bajusz... Istenem, hol szúrhattam el? – Apa... Pedro bácsi, most nem erről van szó, hanem señor Montgomeryről. – Mi van vele, Lucia? – Mondtam neked, hogy señor Montgomery... felkeresett, és meg akar valamit mutatni ne-kem. – Megmutatni? – Valami érdekeset. Señor Montgomery a Santarcangeli nevű papnak a csapatában dolgo-zik... alighanem régész. – Most már emlékszem, Lucia! Ő hozta nekem a múltkor a fúvócsövet! – Az egy indián volt, apa. – Ja, akkor a cincért hozta. – Az egy másik indián volt, de végül is, egyre megy. Ez a señor Montgomery felkeresett, hogy nem tud tovább hallgatni. Valami nagy disznóság van készülőben ellenünk. Teellened és énellenem, apa. – Disznóság? Ez mit jelent... ? – Ez azt jelenti, hogy señor Montgomery rövidesen itt lesz, és elmond nekünk valamit.

– Hol találkoztál egyáltalán vele? – Eljött a fundacionba. Azt mondta, egyelőre nem árul el semmit, mert előbb meg akarja mutatni, amiről beszélni szeretne velem. – Akkor most... hol van? – Itt kell lennie valahol... apa. – Én nem látok semmit. – Várj, azonnal utánanézek. Alig tudtam idejében lerántani a fejem. Lucia olyan közel járt hozzám, hogy az orrom bi-rizgálta kölnijének illata. Rettegve gondoltam rá, vajon mi lesz, ha megérzi a jelenlétemet. Ha annyira belém van esve, amennyire mondja, akkor megérezheti az agyamból kiáradó hullámokat. Ezért aztán igyekeztem közömbös dolgokra gondolni, például a vízidisznókra. Lucia egyre ott sétált felettem, az árok partján, én meg csak imádkozhattam odalent, hogy ne nézzen le rám. Lucia Mendez szerencsére nem vette magának a fáradságot, hogy bele is nézzen az árokba. Szinte hallottam szíve izgatott dobogását. Talán az emlékemmel birkózott? – Látod. Lucia? – Egyelőre még nem... Ott van, apa! Kidugtam a fejem az árokból. A kiáltás immár kissé távolabbról hangzott: feltételeztem, hogy Lucia is eltávolodott tőlem. És valóban: mintegy húszméternyire állt a holdfényben, alig néhány lépésnyire señor Montgomery holttestétől. – Lucia... – Mit akarsz, apa?

– Ez az ember... kérlek... ez az ember... hol a feje, Lucia? Ebből kitalálhattam, hogy időközben señor Pedro is felfedezte Montgomeryt. Lucia sikoltott egyet. Inkább a meglepetés sikolya volt ez, mint a rémületé. – Istenem, apa...! – Ne nézz oda, kislányom! – Istenem, apa… ennek nincs feje! – Hát igen... eeee... ennek valóban nincs. – Istenem, apa, ez a fejetlen ember señor Montgomery! – Biztos vagy benne, Lucia? – A ruhája az övé. – Ez még nem jelent... semmit. A rovaroknál is előfordulhat, hogy ha hiányzik a fejük, nem mindig tudod megmondani a maradékáról, hogy milyen fajta. Vegyük csak az óriás rózsabo-garat. Egyszer velem is előfordult... – Apa! – Jól van, Lucia... én csak... szóval, ez iszonyú! Gondolod, hogy ő maga... – Ugyan már, apa... egy ember nem tudja levágni a saját fejét. – Ez viszont... igaz. Biztos, hogy ő az? – Ott van az ölében a feje. Megnézzem? – Megtiltom, Lucia! Egyenesen... Megtiltom... Megnézted? Néhány hosszúnak tűnő másodperc után megszólalt Lucia remegő hangja. – Meg... néztem.

Valahogy nem trillázott úgy, mint a rigóké harmatos nyári reggeleken. Fojtott volt, és könnyekkel teli. – Ő...az? – Ő... apa. – Hát ez borzalmas. Kérlek, Lucia, ha nem történt volna az a malőr a cincéremmel... most nagyon lesújtva erezném magam. Csak éppen már eddig is le voltam sújtva. – Ez nagyon nagy baj... apa. Nem jelent jót. – Mit mondtál, Lucia? – Hogy ez nem jelent jót. Te hova figyelsz, apa? – Bocsánat, Lucia, csak a cincér járt a fejemben. Az mit jelent, hogy ez az ember... señor Montgomery elveszítette a fejét? – Ez azt jelenti, apa, hogy nem tudja elmondani nekünk, amit akart. De azért mi... kitalál-hatjuk. – Azt mondod? Jézusom, Lucia, de hát hogy találhatnánk ki, mire gondolt egy halott em-ber, akinek ráadásul nincs is meg a feje... illetve megvan, csak nem a helyén? – Gondolkozz csak, apa. Ez az ember mutatni akart nekem valamit. És ide hívott. Ez sze-rinted mit jelenthet? – Hát... nem tudom, Lucia. Mit jelenthet? – Ha csak egy könnyű tárgyat, egy papírszeletet akart volna mutatni nekünk, akkor a fundacionban is megmutathatta volna, nem igaz? – Hát... igaz. – De ő ide hívott. Ez pedig azt jelentheti, hogy azt a valamit nem tudta a fundacionhoz vin-ni, mert túlságosan nagy ahhoz, hogy a hátán cipelje. Talán egy

épület lehet az, vagy valami más. És hogy éppen ide hívott... Jézusom, apa... – Mi a baj, Lucia? – Engedd, hogy megfogjam a kezed. Látod a szemét? Hogy csillog... Mintha figyelmeztet-ni akarna valamire. Szóval, apa, azt hiszem, hogy señor Montgomery itt akart mutatni nekünk valamit. – Itt? Hol? – Itt, a lábunk mellett. Talán az árokban valahol. Különben miért hívott volna éppen ide bennünket? Kissé megijedtem, és arra gondoltam, hogy ideje lenne továbbállnom. Ha elkezdik átkutat-ni az árkokat. rám bukkanhatnak, akkor pedig kínos kérdéseknek nézek elébe. Lucia és señor Mendez szerencsére továbbsétáltak. Pedro bácsi Lucia kezét fogta, aki nem tudta megállni, hogy hátra-hátra ne nézzen a halottra. A lelkemben lakozó védőszellemem egyre sürgetőbben követelte, hogy lépjek le, én azonban nem hallgattam rá. Vajon mit talál Lucia és señor Mendez? Jó tíz percig sétálgattak a romok között, aztán visszatértek a halotthoz. – Jézusom, apa! – hallottam Lucia hangját. – Itt minden csupa vér! – Most akkor mi lesz, Lucia? Értesíteni kellene Blanco századost. Több szavukat már nem hallottam. Csupán a gépkocsijuk mormogására figyeltem fel. Saj-nos az arcukat sem láthattam, pedig arra aztán rá lehetett írva, hogy találtak-e valamit vagy sem. Blanco századosnak pedig nem kellett szólniuk.

Jött az magától is. Úgy pottyantam vissza az árokba, mint érett gyümölcs a pocsolyába. Alighogy elhalt Lucia kocsijának a hangja, máris Blanco százados bontakozott ki a hold-fényből. 28 Blanco százados is lopakodni próbált, mint ahogy én. Némi elégedettséggel nyugtáztam, hogy ő még nálam is bizonytalanabbul mozog a llano földjén, pedig az ősei indiánok voltak. A százados meglepetten elfüttyentette magát, amikor észrevette a halott Montgomeryt. Füttye dallamos volt, és kellemesen lágy; fel is keltette néhány pusztalakó érdeklődését. Előbb egy madár füttyentett vissza neki, aztán egy kis rágcsáló. Blanco büszke lehetett volna a teljesítményére, ha nem foglalja le a halott a figyelmét. De lefoglalta. Jó öt percet töltött a holttest tanulmányozásába mélyedve, aztán letelepedett mellé, fejét a tenyerébe hajtva. Már-már attól tartottam, így virrad ránk a másnap – én az árokban, ő a partján –, de Blanco hirtelen felpattant, és bevette magát a szerteágazó árkok közé. Arra gondoltam, hogy megvárom, amíg elmegy, és csak azután indulok útnak, pedig őszintén szólva sürgetett az idő. És nemcsak a közeledő hajnal miatt. Ló és lovasa úgy bontakoztak ki a holdfényből, mint a régi western-kísértettörténetekben fejetlen Bill. Csakhogy az én esetemben éppen fordítva állt a dolog; a cowboynak volt feje, és annak nem, akihez igyekezett. A lovas még a westernhősöket is megszégyenítő ügyességgel ülte meg a lovát, s a gyors vágtából alig

néhány másodperc alatt csökkentette nullára a sebességét. A ló belévájta hátsó lábait a puszta földjébe, felágaskodott és nyihogott. A llanero – mert a széles kalapú fickó csak az lehetett – lerepült ugyan róla, csak éppen a talpára esett. Mint a macska a háztetőről. Kicsit kellett csak méregetnem a szemem, hogy megbizonyosodjak róla, Juan a lovas. Ta-lán már a levegőben kiszúrta magának az árok szélén ücsörgő señor Montgomeryt, és most felé igyekezett. Néhány lépésnyire tőle megállt, és csípőre tette a kezét. Megpróbálta kitalálni, ki lehet az ismeretlen. – Señor? Montgomery természetesen meg sem moccant. – Señor? Juan közelebb lépett hozzá, majd hátrahökkent, amikor észrevette, hogy a kalap alatt nin-csen fej. – Az ördögbe is...! Villámsebesen megfordult, de elkésett vele. Valami sziszegett, valami csattant, Juan lova felhorkant, aztán fejét felemelve felnyerített. Annyit láttam csupán. hogy Juan forogni kezd maga körül, mintha mérges pók csípte volna meg, majd rövid forgás után lezuhan a puszta füvére. Rádöbbenteni, hogy a sziszegő hang egy szogától származott, amely köréje tekeredett, és a fűre rántotta. Ekkor a másik fickót, a szoga hajítóját is megpillantottam. Ló és lovasának alakja élesen kirajzolódott a holdfényes háttérből. A lovas is llanero volt, amiről széles karimájú kalapja is árulkodott. No és természetesen lovagló-, és szogahajító tudománya.

Juan még mindig a földön forgott, amikor a másik odaléptetett hozzá. Szogája végét a nye-regkápához erősítette, így szabadon használhatta mindkét kezét. A földön fekvő megpróbált a talpára állni. A másik kicsit megengedte a pányvát, így segí-tett neki. – Hogy vagy, Juan Padilla? Hogy vagy, barátom? – Sandro? – hüledezett a másik. – Na mit gondolsz? – Mi az ördögöt csinálsz, mi? Engedj el azonnal, mert... – Mert? – Tudod, ha begurulok, nem ismerek sem istent, sem embert. – Éppen ezért jobb, ha pórázon tartalak. – Miért jöttél utánam? – Miért jöttél ide? – Semmi közöd hozzá. Talán egy lánnyal találkozom. – Nagy barom vagy te. Padilla, ha egyáltalán az a neved. – Ehhez is mi közöd? Venezuela szabad ország, mindenki olyan nevet hasznai, amilyet csak akar. – Ez igaz. De én azért egyszer mégis kíváncsi lennék a tiédre. Bár lehet, hogy soha nem fogom megtudni. Ha csak a fülembe nem súgod a halálod előtt. – Mi a fenét jelentsen ez? – Megöllek, Juan! – Légy eszednél, Sandro! – Éppen annál vagyok. Túl sok szart keversz itt a környéken, Juan. Túlságosan is sokat. Az pedig nem tetszik néhány itteninek. így aztán most szépen átküldelek a másvilágra.

– Állj meg, Sandro! Hiszen én nem csináltam semmit! – Dehogyisnem csináltál, barátom, dehogyisnem! Először is, nem hagyod békén Luciát! – Baj? – Néhány itteninek nem tetszik. – Teszek rá. – Hát éppen ez az, Juan. Hogy te teszel mindenkire. Öntörvényű fickó vagy, akit nem lehet megzabolázni. Márpedig sem a nemzeti parkban, sem a Mendez birtokon nem szeretik az ilyeneket. – Az a lány az enyém lesz! – Legfeljebb a túlvilágon. Nem tudom, hogy mennek odaát a dolgok, de valószínűnek tar-tom, hogy ott sem neked tolja majd le a bugyiját. Sajnálom, fickó, tényleg sajnálom. Ügyes llanero vagy, csak ne lenne olyan sűrű a véred. Nem keresgélsz te úgy egyébként valami után? – Mi után keresgélnék? – köpködött dühösen Padilla. – Szedd le rólam a szogát, és gyere közelebb! Késsel vagy pisztollyal, nekem egyre megy. Döntsük el, hogy ki a férfi kettőnk közül. – Én – mondta Sandro kihúzva tokjából a pisztolyát. – A férfi én vagyok. Te meg tudod, ki vagy? – Te rohadék! Jól van... elárulok neked valamit. – Csak siess, mert van még dolgom elég. – Találtam valamit a minap... errefelé. Tudod, mit? – Na mit? – Fényes, sárga és sokat ér. Sandro komoran nézett le rá a lova hátáról. – Arany? – Mondjuk. Méghozzá jó sok. Valami, amit sokan keresnek. Talán egy szobor. Sőt bizto-san az.

– És? – Elrejtettem. Jó nagy. Lehet vagy... ötven kiló. – Hova rejtetted? – Jó helyre. Nem köthetnénk üzletet, Sandro? Elengedsz, én meg elárulom, hova rejtettem a szobrot. Sandro felnevetett. – Át akarsz verni, Padilla. Csakhogy én nem veszem be a dumádat. Akkor hát búcsúzz az élettől, haver! – Várj! – kiáltotta egyre idegesebben Padilla. – Még mást is mondok. Sandro célba vette a pisztolyával. – Nem mondasz te már semmit, Padilla. Na, isten legyen veled! A lövés eldördült. Juan Padilla széttárta a karját, és a földre zuhant. De csak néhány pillanatra. Aztán túlvilági erőtől hajtva felemelkedett a levegőbe, szaltó-zott egyet, mint a légtornászok, és a talpára esett vissza. Úgy is maradt mozdulatlanul, mintha repülés közben sikerült volna kikerülnie a feléje száguldó golyót. Sandro viszont csúnyán megjárta. Megingott a ló hátán, mintha a Padillának szánt lövés őt magát találta volna el, és kiejtette a szoga végét a kezéből. Kissé előredőlt, majd lecsusszant a nyeregből. – A francba! – kiáltotta dühösen Juan Padilla, földhöz vágva széles karimájú kalapját. – Mi ütött ebbe a baromba? Arrafelé nézett, ahonnan ezekben a pillanatokban bukkant elő valaki, és a lovak felé köze-ledett. – Juan! – Itt vagyok – jelentkezett a llanero.

– Hála istennek! – lelkendezett a frissen érkezett. – Attól tartottam, téged talállak el. Jól vagy? – Én jól – morogta Padilla visszatéve a fejére a kalapját. – Éppen jókor jöttél. A jövevény felnevetett. Ismerős, vonzó nevetéssel. Ez a nevetés egy üde, friss arcot, nem mindennapi kebleket és forró öleléseket juttatott az eszembe. Angelica Reyes volt a holdfényből kibontakozó jövevény. Még mindig a kezében tartotta a pisztolyát, amellyel lelőtte Sandrót. 29 Señorita Angelica Reyest mintha holdfényből szőtték volna. Arca sápadt volt, világossárga kendő takarta a fejét, blúza is világossárga volt, kiemelve nadrágocskája sápadt kékségét. Mintha egy kiadós, trópusi eső kimosott volna a ruhájából minden élénk színt. Tekintete tétova volt és fénytelen. Még az igyekvő holdfény sem tudta csillogóvá tenni. – Jól vagy, Juan? Juan Padilla megtapogatta magát, aztán bólintott. – Nem látok magamon egy karcolást sem. – Vele mi van? Sandro úgy hevert a füvön, mintha meghalt volna. Juan pisztollyal a kezében odalépett hozzá, és lenézett rá. – Azt hiszem, még él. Ha meghalt, akkor csakis a nyakát törhette. Nem kapott halálos lö-vést, sőt semmilyen lövést sem kapott. – Gondolod? – Látnom kellene. – Nézd meg a jobb vállát.

– Vérezne. – Nézd csak meg. Juan letérdelt, és jobban megnézte Sandrót. Aztán elismerőn pillantott a lányra. – Te tényleg eltaláltad. Honnan tudtad? – Tudtam. – Ennyire jól lősz újabban, vagy csak blöffölsz? Angelica elhúzta a száját. – Ne akard, hogy rajtad bizonyítsam be. Juan Padilla meghökkenve kapta fel a fejét. – Mi van veled? Angelica felhúzta a vállát. – Mi lenne? Semmi? – Olyan vagy, mint a pokróc. – Nincs valami jó kedvem. Padilla tovább figyelte a lányt. – Rossz hírt hallottál? – Nem tartozik ide. – Hogy a fenébe ne tartozna! Ki vele, Angelica! A lány felcsattant. – Semmi közöd a magánügyeimhez! – Señor Lawrence? – Mi közöd hozzá? A llanero meghajtotta a fejét. – Sajnálom. Angelica megtörölgette a szemét, mintha szúnyog ment volna bele. – Túl leszek rajta. Te pedig ne sajnáld! Nincs hozzá jogod. Jogom csak nekem van sajnál-ni. Ha nem ültem volna szűk helyen, akár ki is húzhattam volna magam. Halálhírem közel s távolban összetörte a

női szíveket. Ritkán adatik meg az embernek, hogy halála után meg-szemlélhesse, hogy fogadják végleges távozása hírét. Nos, én meg lehettem vele elégedve. – Hogy kerültél ide? – kérdezte a llanero a lányt. – Utánad jöttem. A fundaciontól követlek, csak észrevettem, hogy Sandro is követ. Beszélni akartam veled. Mindent aláírok, csak mihamarabb szabadulhassak. Sandro ezekben a pillanatokban ébredezni kezdett. Megrázta a fejét, aztán kinyitotta a szemét. Angelica gyorsan eltűnt a domb árnyékában. – Hol… vagyok? – Még a földön – mondta Padilla gonosz vigyorral az arcán. – De rövidesen egy emelettel lejjebb kerülsz. – Te lőttél le? A llanero megcsóválta a fejét, és megveregette Sandro vállát. Természetesen a sebesültet. – Uúúúúúúúú! Uúúúúúúú! – vonyított fel Sandro. – Fáj? – érdeklődött részvéttel Juan. – Hogy... csináltad, te rohadék? Juan Padilla tovább csóválgatta a fejét. – Az a te bajod, Sandro, hogy hülye voltál, és az is maradsz. Azt hiszed magadról, hogy menő vagy, a legokosabb, legravaszabb, legfirnyákosabb fickó, és közben tudod, ki vagy? Egy szar senki. Olyan vagy, mint az ablaküveg. Úgy átlátok rajtad. De a legnagyobb bajod az, hogy naiv és hiszékeny is vagy. Elhiszed, amit az a hülye agyad diktál. Az pedig azt diktálja, hogy összemérheted az erődet az olyan fickókkal is, mint Juan Padilla. Kis mitugrász vagy te hozzám képest,

Sandro. Sajnállak is egy kicsit, de azért el foglak taposni, mint a férget. – Ezt még nagyon megbánod, Juan. – Mit bánok meg? Hogy nem hagytam kinyírni magam? – Majd kinyírnak mások. Kezemben van az életed. – Igazán? Én éppen fordítva látom. Hogy van a sebed? – Semmi közöd hozzá. Juan lehajolt, és ismét megszorongatta Sandro vállát. – Uúúúúú! Uúúúúú! – Az imént tárgyalást ajánlottam neked, Sandro. Felajánlottam egy aranyszobrot az élete-mért. Most várom a te ajánlatodat! – Dögölj meg! Juan Padilla teljes erővel belerúgott a sebesült váltóba. – Nem volt jó a válaszod, Sandro! – Uúúúúú! Uúúúúú! – Megismétlem a kérdésemet. – Dögölj meg! – Így is jó. Tudod, Sandro, hogy golyó ment a válladba? Márpedig az nagyon veszélyes ám. Ha nem kerülsz hamarosan orvoshoz, elmérgesedhet a sebed. Csakhogy hol van itt a közelben orvos? Ezért, hogy segítsek rajtad, megoperállak. Kiveszem a golyót... – Mivel... te barom? – A késemmel. Nem kockáztathatom meg, hogy itt hagyj bennünket, Sandro. Egy régi ba-rát az mégiscsak régi barát. Hát akkor készülj a műtétre, amigo. Juan Padilla nem sokat teketóriázott. Rávetette magát a földön fekvő sebesültre. Gyorsan csinálta; észre sem vettem, mikor húzta ki a kést a zsebéből. Amikor

észrevettem, már a mar-kában volt. A következő pillanatban ruha szakadt, s a kés eltűnt Sandro testében. Tragikus is volt a jelenet, és egyben komikus is. Hasonlatos ahhoz az elképzelhetetlen eseményhez, amelynek során a doktor ráveti magát az ágyán fekvő betegre, és annak minden ellenkezése ellenére ki akarja operálni valamijét. A beteg torkaszakadtából ordít és tiltakozik, miközben a doktor a műtétet végzi. – Maradj békén, mert orron váglak! – fenyegette meg többször is Sandrót Padilla. – Akkor is kiveszem, ha beledöglesz. És ki is vette. Rövid küzdelem után, amelynek a vége felé Sandro elcsendesült – alighanem elájult –, a golyó Padilla markába került. – Így ni – mondta elégedetten. – Ébren vagy, Sandro? Sandro nem válaszolt. – Így is jó – dörmögte Padilla. – Majd magadhoz térsz te mindjárt! A nyeregtáskájához sétált, kivett belőle valamit, amiről csak akkor láttam, hogy egy üveg, amikor ismét Sandro fölé hajolt. – Hát akkor... fertőtlenítés következik, barátom. Valóban az következett. És egekig csapó ordítás. Bármennyire is ájult volt Sandro, a rette-netes, égető fájdalomra, amely a sebébe mart, felébredt. – Jaaaaj! – ordította. – Uúúúúú! Megöltél, te átkozott! Padilla visszatette az üveget a nyeregtáskájába, és rámosolygott Sandróra. – Arra még egy kicsit várnod kell. Tudod, mire emlékeztet engem ez az egész, Sandro? Ar-ra, amikor a sebesült bűnözőt a törvény költségén meggyógyítják.

Sok pénzbe kerül, de meg-teszik. És tudod, miért? Hogy egészségesen akaszthassák fel. Hát veled is így áll a helyzet. Felkészültél? – Mi... re? –nyögte kezét a sebére szorítva Sandro. – Nos, két dologra is fel kell készülnöd – magyarázta Padilla. – Az első, hogy öt perc múl-va még egyszer teleöntöm a sebed tekilával. – Nem! – Dehogynem, Sandro. Muszáj megtennem, különben elpatkolsz. Ha tetszik, ha nem. Per-sze, nekem nagyon is tetszik a dolog, mert tudom, hogy neked nagyon fáj, de még csak szem-rehányást sem tehetek magamnak érte, hiszen az életedről van szó. A másik, amire jó, ha felkészülsz, hát.., hogy is mondjam csak, Sandro, nem akarlak nagyon megijeszteni, mert attól félek, hogy úgy jársz majd, mint señor Manolo a Torres birtokon. Tudod, ő hogy járt? Nos, azt a rohadék Manolo Torrest elkapták a legényei, amikor már fél éve nem láttak egy fityinget sem tőle, és megfenyegették. Lehúzták a nadrágját, és a fülébe suttogták, ha nem tesz szent esküt, hogy három napon belül megkapják az elmaradt bérüket... lányt csinálnak belőle. Vagy legalábbis nekikezdenek. Hogy mi lesz a vége, ki tudja, mindenesetre, megteszik a kezdő lépéseket. Erre mi történt? Señor Torres a helyszínen megnémult, és nem is nyerte vissza soha többé a hangját. Nem szeretném, ha így járnál... A fenébe is, mégiscsak kiköptem, mit terve-zek... Nos, Sandro, mi a véleményed róla? – Te rohadék! – Szó, ami szó; elég korlátozott a szókincsed. Tudod, mire vagyok még kíváncsi, barátom?

Gyors mozdulattal a sebesült felé szúrt. Ruha hersent, majd megvillant valami fehérség a holdfényben. Úgy gondoltam, hogy Sandro alsónadrágja lehet az. Sandro hangja olyan kétségbeesetten vergődött, hogy talán még a körülöttünk heverő kö-vek is megsajnálták. – Mit akarsz, Juan?! Mi a jó istent akarsz tőlem? – Egy rejtekhely titkát, Sandro. – De hiszen ért... nem tudok semmiről! – Majd kiderül. Persze lehet, hogy tévedek. De akkor sincs vész. Jó állásod lesz, ne félj. – Jó... állásom? – A caracasi katedrális nagytemplomában. Úgyis szopránokat keresnek. Azokból mindig nagy a hiány. – Uúúúúú! Uúúúúú! Állj meg, Juan! – Igen? – Megmutatom, hogy hol... hova... Juan Padilla Sandro vállára vert. Ezúttal az egészségeset választotta. – Ez a beszéd, Sandro! Akkor hát ki vele! De figyelmeztetlek, hogy itt a késem a kezem-ben. Ha megpróbálsz átverni... Ami ezután történt, pillanatok tört része alatt játszódott le. Sandro villámsebesen felpattant fekvő helyzetéből, és a talpára állt. Mintha rugók lökték volna magasba. Aztán egészen pici nekifutással a lova nyergébe Pattant. Máig sem tudom, hogyan csinálta. A távolság, amely a lovától elválasztotta, lehetett vagy tíz méter. Mintha szárnyai nőttek volna, úgy repült a levegőben, s amint a ló hátára ért, előkapott a nyeregtáskájából egy

pisztolyt, és Juanra fogta. Közben megállás nélkül ordított. – Te.,, szemét... te... rohadék! A harmadik csoda is látványos volt, csak éppen ellenkező előjelű. Éppen meg akarta húzni a ravaszt, hogy fejbe durrantsa Padillát, amikor megingott a levegőben, majd nyergestől a fűre zuhant. Mire kinyitotta a szemét, Juan már felette állt, és mosolyogva nézett le rá. – Nem fáj, Sandro? Sandrónak könnyek gördültek végig az arcán. – Te mocskos... disznó! Padilla tovább mosolygott. – Csak nem képzelted, hogy itt hagyom a lovad alig tízméternyire a hátad mögött anélkül, hogy ne tennék óvintézkedéseket? Látod, látod, Sandro, hiába mondom neked, hogy ne próbá-id hozzám mérni magad. Tovább is folytatta volna, de Sandro felemelte a kezét. – Ott... a domb alatt. Mutatta az ujjával, hogy merre. Juannak nem kellett több magyarázat, hiszen csupán egyet-len domb látszott a környéken. – Biztos vagy benne? Sandro bólintott. – Odamegyünk – bólintott Padilla. – De ha nem találjuk meg, vagy megpróbálnál valami ürügyet keresni, többé nem fenyegetőzöm. Szó nélkül átküldelek a másvilágra. Értjük egy-mást? – Rendben. De mi lesz aztán... velem? – Majd eldöntőm. – Nem lehetne most?

– Ne siessük el a dolgot, és ne igyunk előre a vízidisznó bőrére. Gyerünk, Sandro! Indultak volna, de egy kiáltás megállította őket. Angelica állt az árok mellett, fején fülhallgatóval, kezében egy tányérban végződő fémrúd-dal. Juan összehúzta a szemét. – Mi az ördög ez? – Fémdetektor. Padilla legyintett egyet. – Nyugodtan itt hagyhatod. A fickó megmutatja, hol van, amit keresünk. – Biztos vagy benne? – Azt ígérte. – Hogy sikerült együttműködésre bírnod? Alig tíz percre hagytalak csupán magatokra ben-neteket. – Ó, hát ennyi elég is volt – szerénykedett Padilla. – Rendes fickó ez, hallgat a jó szóra. Elindultak a közelben emelkedő dombocska felé. 30 Ahogy eltűntek a holdfényben, azonnal utánuk kellett volna indulnom – sajnos nem tehet-tem. Blanco százados a közelemben rejtőzködött; ha kimerészkedem a rejtekhelyemről, bizto-san a karjába futok. Egyetlen előnyöm azért volt vele szemben. Én tudtam, hogy itt lapul valamelyik árokban, ö azonban nem sejtette, hogy én is itt vagyok. Bizonyára azt hitte, hogy egyedüli élvezője a különben rendkívül színes és mozgalmas színjátéknak. Lapult Blanco, és lapultam én is. Már-már azt hittem, hogy tévesen mértem fel a helyzetet, és a százados már korábban lelépett, amikor hirtelen felbukkant az orrom

előtt. Nyögött, kinyújtóztatta a derekát, újra nyögött, aztán stukkerral a kezében elindult a dombocska felé. Visszaroskadtam a helyemre. Bármit is rejt a domb, ha rejt egyáltalán valamit, nem tudom, és nem is akarom megakadályozni, hogy Blanco meg ne pillantsa. Elvégre ő képviseli itt a rendet és a hatalmat. Csend volt, végtelen csend. A madarak elbóbiskoltak így hajnal felé, a kabócák is beszün-tették éjszakai hangversenyüket, s a fűcsomók között bujkáló rágcsálók sem füttyögtek to-vább. Az éjszaka fekete palástja foszladozni kezdett: keleten született, még alig érzékelhető világos csíkok futkostak az eget borító tintapacnik között. Blanco százados úgy viselkedett, mintha úgy határozott volna, hogy élete hátralévő részét itt tölti el, a kísértetmisszió és a dombocska tövében. Amikor rábukkantam, a fűben ücsörgött, két tenyerét a fülére szorítva. Éppen arra gondoltam, hogy ezen az éjszakán már hiába is próbálnám megszemlélni a dombot, nem marad rá elég időm, amikor is Blanco hirtelen felpattant a helyéről, és mintha eszébe jutott volna sütőben felejtett vacsorája, vágtatni kezdett a kocsija felé. Én meg úgy döntöttem, hogy megnézem, amit mindannyian keresnek. Csak éppen még nem voltam egészen biztos benne, vajon mi is lehet az. 31 Ahogy a domb felé lépdeltem, ismételten el kellett haladnom señor Montgomery holtteste mellett. Így

hajnal felé sem lett szebb a szerencsétlen. Úgy ült az egyre világosodó éjszaká-ban, mintha abban reménykedne, hogy a napkelte előbb-utóbb visszahozza mindazt, amit az éjszaka elvett tőle. Pedig tudnia kellett volna, hogy azt, aki átlépte az élők és a halottak között húzódó határt, nincs az a hatalom, amely visszasegíthetné az innenső oldalra. Nem tudom, tetszett-e señor Montgomery Blanco századosnak, alaposan végigvizsgálta-e vagy fittyet hányt rá, esetleg éppen a halott késztette sürgős távozásra, de már nem is érdekelt. Sokkal fontosabb tennivalóm volt, mint az elhunyt jövendő sorsán töprengeni. Az első, amit észrevettem a domb oldalában, az árván magára hagyott kincskereső fémde-tektor volt. A hajnal szürke csíkjai felültek acéltányérjára, és kedvtelve nézegették magukat benne. Felemeltem, és találomra megnyomtam rajta egy gombot. A készülékbe szerelt hangszóró csipogni kezdett, mintha máris kincsre bukkantam volna. Alig néhány méternyire feketedett előttem egy mély nyílás, mintha a domb kitátotta volna mindeddig láthatatlan száját, hogy lenyeljen. Tettem egy óvatos lépést hátrafelé, amikor aztán meggyőződtem róla, hogy a száj nem óhajt bekapni, óvatosan megközelítettem. Nem tudom, ki emelte fel a vastag, fűvel borított vaslapot – talán Juan Padilla –, s talán ő is mászott le először a domb mélyébe vezető vaslétrán. Előrenyújtottam a nyakam, és bedug-tam a fejem a domb gyomrába, mint az állatszelídítő az oroszlánéba.

Halk mormogást hallot-tam, és langyos hullámok simogatták meg az arcom. Kinyújtottam a karom, hogy létrafok után tapogatózzak, az egyre bársonyosabbá váló sö-tétség azonban visszavonulásra késztetett. Korholtam magam, amiért nem hoztam magammal zseblámpát, de aztán eszembe jutott, hogy vajon honnan a fenéből hozhattam volna? Violeta nem tart otthon elemlámpát, hiszen nemigen szokott esténként pókot keresni az ágya alatt. Aztán hirtelen rádöbbentem valamire. Señor Montgomery! Csak ő segíthet! Bár nem sok kedvem volt hozzá, leballagtam a domb oldalán señor Montgomeryhez. A ha-lott nyugtalanul nézett rám üveges szemeivel. Mintha figyelmeztetni akart volna, hogy itt a hajnal; az éjszaka sötétjében talán még sikerülne visszatérnie az élők közé, de ha a nap fel-bukkan az égen, minden elveszett. Siessek hát, ha segíteni akarok rajta! Én azonban nem tudtam segíteni. Éppen ellenkezőleg: tőle vártam segítséget. Óvatosan fö-lé hajoltam, és benyúltam mellénye zsebébe. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor meg-találtam benne az aprócska elemlámpát. Señor Montgomery reménytelen tekintettel bámult utánam. Talán csak ekkor fogta fel, hogy számára mindörökre lezárult valami: átért a túlpartra, ahonnan már nincs visszatérés. Nem néztem többé hátra. Felgyalogoltam a domboldalon, megkerestem a domb száját, és beledugtam a lábam.

Éppen abban a pillanatban tűntem el a világ szeme elől, amikor a nap felbukkant a horizon-ton. A madarak örömteli vijjogásba kezdtek az égen, a kabócák fülsiketítő ciripelése a fény-sugarakat köszöntötte, a rágcsálók a fűcsomók között hajnali koncertet fütyültek. Elkaptam a vaslemezt, és visszahúztam a helyére. 32 Ismét éjszakába süllyedtem. Gyorsan felkattintottam az elemlámpát. A vékonyka sugár be-tonfalakon futott végig, penész rajzolta kék-zöld színű ábrákon. Az ábrákat az esős hónapok-ban befolyó csapadék ecsetje festette a falra. Egy hatalmas, rozsdaszínű pacni mintha vízi-disznót formázott volna. Tettem két-három lépést a domb gyomrába vezető alagútban. Az alagút mennyezete cirka tíz centiméterrel futott a fejem felett; óvatosan kellett lépegetnem, hiszen nem tudhattam, nem csökken-e hirtelen a magassága. Annyit már első pillantásra észrevettem, hogy aligha indiá-nok számára tervezték. Jártam már életemben elég alagútban; olyan is akadt közöttük, amelyben találtam valamit – néha nem is értéktelen dolgot –, erről azonban már az első pillanatokban éreztem, hogy nem tartozik közéjük. Az egyetlen, ami a szemem elé került, rágcsálók ürüléke volt. Mintha a jól nevelt mormoták idejártak volna WCre. S mivel biztos voltam benne, hogy aligha épített volna bárki is WC-t a mormotáknak, tovább keresgéltem. Így bukkantam rá három, a betonfolyosóról nyíló szobára. Ajtajuk hiányzott, mintha az utolsó lakó magával vitte volna őket. Némi szemlélődés után aztán

megállapítottam, hogy nem is volt nekik soha. Hiába is kerestem vaselemeket a falban, amelyekre ajtót akaszthattak volna, nem találtam. Sőt még a helyüket sem. Aki itt lakott, abban nagy-nagy közösségi érzés uralkodhatott; nem akarta egy nyomorult ajtóval elválasztani magát a többiektől. De vajon lakott-e valaki is idelent? Elballagtam a folyosó végéig. Tizenöt jókora lépést tettem meg, amíg a zárófalhoz értem. Éppen azon kezdtem volna gondolkodni, hogy vajon mi az ördögért építették a semmire sem használt járatot a domb alá, amikor az egyik sarokban megpillantottam valamit. Zseb-lámpám fénye csillant egyet a felületén, majd azonnal le is csúszott róla. Fogaim közé szorítottam a lámpát, és lehajoltam érte. Egy coca-colás üveg volt. Óvatosan a lámpa fénykörébe emeltem. Még ott lötyögött az alján néhány csepp barna lé, mintha az, aki ivott belőle, csak az imént hajította volna el. A készítés dátuma is önmagáért beszélt: éppen öt nappal ezelőtt töltötték az üveget Ciudad Bolivárban. Gondolkodtam egy kicsit, aztán arra a bölcs megállapításra jutottam, hogy nincs miért dekkolnom egy olyan üres, föld alatti járatban, amelyben még visszhang sem lakik. Csupán az volt a kérdés, hogy azt, amit korábban tartottak benne, vajon hova vihették? 33 Mivel azzal, hogy Florencio indiánná mázolt, kivonultam a fehér emberek társadalmából, úgy gondoltam, egyelőre távol is tartom magam tőle. Nem

volt kétségem afelől, hogy azok, akik el akarnak tenni láb alól, rövidesen rádöbbennek, hogy a cél mellé lőttek. Ha megvizsgál-ják a repülőgép roncsait, egyetlen halottat találnak csupán benne. Akkor pedig ismét a nyo-momba erednek. Nem volt tükröm, ezért az ősi módszerhez folyamodtam. Kerestem egy kisebb pocsolyát, és belenéztem. Amit láttam, elborzasztott. Egy olyan fickó nézett szembe velem, akit ha megpillantanak a gyerekek, álló évig nem mernek egyedül aludni a hálószobájukban. A le-gendás zsákos ember a mesebeli herceg lehetett volna mellettem. Rövid ideig töprengtem csak, hogy megmosakodjak-e a pocsolyában, aztán úgy döntöttem, hogy mi a fenének? Minél marconább vagyok, annál jobb. A szememet azonban mégiscsak meg szerettem volna mosni. Ehhez nem kellett egyebet tennem, mint odébb piszkálgatnom azt a két vidám kis vízikukacot, amelyek egyre felém igyekeztek. Miután sikerült jobb belátásra térítenem őket, végrehajtottam a nagy műveletet. Sajnos csak félig. Mielőtt befejezhettem volna, megszólalt valaki a hátam mögött. Óvatosan hátrafordultam. Négy állig felfegyverzett katona állt mögöttem három civil társa-ságában. Mind a heten mogorvák voltak, és bizalmatlan tekintettel néztek rám. Mivel tisztában voltam vele, hogy az indiánok szűkszavúak, nem szólaltam meg. – Egy indián – mondta az egyik. – Ez valóban az. – Mi a fenéért van ezen jeans-nadrág?

– Nem hallottad még, hogy az indiánok is azt hordanak? – De csak a civilizáltak, ez meg nem az. – Honnan tudod? – Nem látod rajta? – Te, mi a fenéért lógnak ennek kukacok a hajáról? – Lehet, hogy valami fejdísz. – Mit gondolnak, señores, szót lehetne érteni vele? – Egy indiánnal soha. – Azért én mégiscsak megkockáztatnám... Nem furcsa ez a pasas maguknak? Az egyik egyenruhás megvonta a vállát. – Minden indián furcsa. – De ez valahogy... magasabb az átlagnál. Az indiánok sokkal kisebbek. – Akkor ez egy nagyra nőtt indián, señor. – És az arca? – Mi van vele? – Amennyire a festéktől látom, európaias. – Ez önnek európai arc? – A nézése elég primitív, az kétségtelen. – Próbálkozzon csak vele, señor, ha úgy gondolja. Az egyik fekete ruhás, aktatáskás ember tett néhány lépést felém. – Bocsánat, señor, ért ön spanyolul? Mivel tudtam, hogy az indiánok hallgatagok, nem válaszoltam. – Nem ért. Az egyik katona felnevetett. – Rosszul kérdezi, señor. – Hogy kell jól kérdezni? – Majd én megpróbálom.

Közelebb lépett hozzám, és a fúvócsövemre mutatott. – Szép a fegyvered – dicsérte meg. – Lőttél már vele majmot? Úgy gondoltam, hogy az indiánok sem hallgathatnak a végtelenségig, ezért bólintottam. – Lőttem. Az egyenruhás elégedetten a többiek felé fordult. – Hallják, señores? Hallják az akcentusát? Még hogy európai típus... Szóval lőttél vele majmot? – folytatta büszkén a társalgást. – Milyen majom volt? Elgondolkodó képet vágtam. – Nem tudom, de két lábon járt, és katonaruhát hordott. Előbb nem értették meg, aztán felröhögtek. Volt humorérzékük, mert egymás hátát csap-kodták nevettükben. – Ezt jól megkaptad, Antonio. Antonio is vigyorgott, miközben az egyik civil kíváncsian a fejemre bökött. – Mit keresnek a kukacok a fején, señor? Mogorva tekintettel néztem rá, mintha azon nyomban fúvócsővégre akarnám kapni. – Az az ebédem – mondtam. Erre aztán csend lett. A táskás fintorgott, majd megkérdezte: – Nem látott errefelé leesni egy repülőgépet? Ismét csak hallgattam, s mivel a kukacok egyre jobban mocorogtak a hajamon, megpróbál-tam megszabadulni tőlük. – Nem jól kérdez, señor – csóválta meg a fejét az Antonio nevű katona. – Hé, barátom, te kukacos fejű...

Láttál már nagy madarat? Zzzzzzz.... Olyan madarat, amelyik odafent szokott szállni az égen. Láttál már? – Láttam – bólintottam. – Látja, señor, csak tudni kell kérdezni. És... hol láttad? – A levegőben – mondtam. – Merrefelé repült? – Semerre – mondtam. – Lelőttem. A hét pasas elképedve nézett egymásra. – Lelőtted? – kérdezte a táskás. – Mivel? Büszkén a fúvócsövemre ütöttem. – Ezzel! A táskás legyintett. – Ez hülye. – Nem hülye, csak indián – mentegetett az egyik katona. Elkaptam az egyik kukacot, és a táskás felé mutattam. – Ez meg... mi a fenét akar? A katona felvihogott. – Nagy megtiszteltetés érte önt, señor. – Engem? – csodálkozott a táskás. – Mi a fene? – Hajlandó megfelezni önnel a reggelijét. A táskás a szája elé kapta a kezét. – Na menjünk innen a fenébe Ez a nap nem lesz szerencsés, arra mérget vehetnek. Lerob-ban a kocsink, nem találjuk meg az utat; az első indián, akivel találkozunk, kukaccal akar megetetni... hogy is hívják azt a pasast, akit keresünk? – Ignacio Rocha. – Nem kérdeznék meg tőle, ismeri-e? – Felesleges – legyintett a katona. – Honnan ismerné egy indián señor Rochát?

– Onnan, hogy ő a nemzeti park vezetője, és amint hallottam, gyakran megfordul az indiá-nok között. – Jól van... megkérdezhetem, bár ezek közé a fickók közé még señor Rocha sem merész-kedik. Tudja, hogy a mérgezett tüske... – Tudom, csak kérdezze meg gyorsan, mielőtt még begerjedne, amiért nem eszem meg a kukacot. – Ismered señor Rochát? – kérdezte Antonio katona. Lelkesen bólintottam. Hát van olyan indián, aki ne ismerné? – Na látja? És merre lakik señor... indián? Levettem a vállamról a fúvócsövet, és a legnagyobb mangrovemocsár felé mutattam vele. – Arra. A civilek megköszönték, a katonák nem. Ők nemigen köszöngetnek meg semmit egy indi-ánnak. Óvatosan leszedtem a kényelmesen elhelyezkedő kukacokat a fejemről, és visszadobáltam őket a pocsolyába. A kukacok az ujjamba kapaszkodtak, mint akiknek semmi kedvük vissza-térni régi lakóhelyükre. A fejemről bizonyára szebbnek látták a világot, mint a pocsolyából. Bepréseltem magam a közeli bokrok közé, és csak a terepjáróban jutott eszembe, hogy a visszapillantóban is megnézzem magam. Sajnos abban sem voltam szebb. 34 Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy elrejtem a kocsit, és gyalog folytatom az utam. Mégiscsak furcsa lett volna, ha valaki a terepjáró volánjánál pillant meg.

Ha gyalog vagyok, ügyet sem vetnek rám, ha viszont egy terepjárót vezetek teljes harci díszben... Aztán arra is gondolnom kellett, hogy mivel töltöm meg a bendőmet. Korgott a gyomrom, követelni kezdte a reggelit. Hiába kutattam át a kocsit némi ennivaló reményében, egyetlen morzsát sem találtam. Nincs mese, meg kell keresnem Florenciót vagy Violetát. A kérdés csak az volt, hogy merrefelé menjek. Csak halvány emlékeim voltak arról az út-ról, amely innen, a mangrovemocsaraktól a faluhoz vezet, Alighanem át kell mennem kétszer is a töltésen, ahol a legtöbb a vízidisznó, ott balra fordulni... a krokodilok tojásainál jobbra, aztán tovább... Ekkor már jó messzire jártam a llanótól – éppen tíz mérföldnyire. Ennyit sikerült észrevét-lenül megtennem, még mielőtt a nap teljes pompájában felragyogott volna. Így jutottam a mangrovemocsarakhoz. Elrejtettem a kocsit egy dúslombú fa alá, és gyalog folytattam tovább az utam. És valóban. Jó néhány pasassal találkoztam, de egy sem nézett rám. Egy kimázolt indián voltam, aki megy a dolga után. Márpedig az indiánok, ha a dolguk után mennek, többnyire az egyenes utat választják, nemigen törődnek olyan csekélységekkel, mint birtokhatár vagy kerítés. Ha aztán valaki szemrehányást tesz nekik emiatt, könnyen megtörténhet, hogy kap a fenekébe egy tüskét, és még összeteheti a kezét, ha nem mérgezettet. Már többször is magam előtt láttam Florencio faluját, de mindannyiszor kiderült, hogy té-vedtem. Keresgélés közben még Luciát is megpillantottam egyszer, amint

sportkocsijával a mocsár szélén óvatoskodott végig. Lehet, hogy a holttestemet kereste? Majd felkiáltottam örömömben, amikor végre felfedeztem az indián falut. Már egy jókora erdő közepében jártam, amerre csak néztem fát és áttekinthetetlen liánerdőt láttam. Ekkor döbbent csak belém a félelem, hogy mi lesz, ha végérvényesen eltévedek? Aztán megkönnyebbülten felsóhajtottam. Elvégre nem tévedhetek el, hiszen igazi indián vagyok... ez pedig itt Florencio faluja, mindjárt kapok enni-inni, talán még aludni is fogok, persze egyedül; ezért is reméltem, hogy Florencio is itthon lesz. A kisfiú, akit elsőként pillantottam meg a falu lakói közül, rémülten nézett rám. Hat-hét éves forma lehetett, és egy kaszabelepény darabot majszolva guggolt a házuk előtt. Ahogy az árnyékom ráesett, felnézett rám. Aztán könnyek öntötték el a szemét, és azonnal be is pisilt. Ez aztán méla elkeseredettséggel töltött el. Ennyire azért nem akartam rondára mázoltatni magam. – Nincs semmi baj – mondtam neki spanyolul. – Mi, indiánok, tartsunk össze. A gyerek ekkor felvisított. Szörnyű volt a hangja – legalább olyan szörnyű, mint az én ki-nézetem. Fejjel előre bevetette magát a kunyhójuk ajtaján. A kutyák már nemigen ijedtek meg tőlem. Csapatostól jöttek, és körbefogtak. Jónak láttam kezem ügyébe helyezni a fúvócsövemet – legalább végigverek rajtuk, ha nagyon elszemtele-nednének.

Mintha egy felnőtt arca is felbukkant volna egyetlen másodpercre az ajtónyílásban. – Hé! – kiáltottam egy nagyot. – Van itt valaki? – Hé! – válaszolt valaki a hátam mögött. Megfordultam. Bár ne tettem volna. Legalább tíz, még nálam is jobban kimázolt indián nézett velem farkasszemet. – Itthon van Florencio? – kérdeztem gyorsan. Az indiánok nem válaszoltak. Egyikük odalépkedett hozzám, kezében valami lapos fával, és rám mosolygott. Azt hittem, a törzsfőnök jele, és nem fordítottam nagyobb figyelmet rá. Pedig kellett volna. Az indián felemelte a lapos fát, és fejbe vágott vele. Beköszöntött az éjszaka, és felragyog-tak a csillagok. 35 Amikor kinyitottam a szemem, éles hangot hallottam a fejem felett. Egy gyerek kiálthatott valamit, alighanem azt, hogy felébredtem. Szalmatetős házban feküdtem, olyasmiben, mint a férfiak háza. Nem voltak oldalfalai, így jól láthattam a lenyugvó napot. Éppen a szemembe sütött. Mellettem tűz égett, körülötte kifestett férfiak falatoztak. Ahogy megcsapott a sült hús illata, összefutott a nyál a számban, hiszen már nem is tudtam volna megmondani, mikor ettem utoljára. Egy kifestett férfi jött oda hozzám, kihúzta magát – cirka másfél méter magasra –, és dühö-sen rám kiáltott. Nagyon dühös lehetett, mert még a nyála is rám fröcsögött. Sajnos egyetlen szavát sem értettem. Olyan furcsa nyelven kiáltozott, amilyet még soha nem

hallottam. Mint-ha nem is emberi beszéd lett volna. Csattogott a nyelvével, cuppogott az ajkaival, még a fogát is szívogatta közben. Megvakarta az orrát, majd harsogva kifújta rajta a levegőt. Furcsa nyelv volt, annyi szent. Miután a kis pasas kicsattogta, kicuppogta és kitrombitálta magát, legyintett, és visszament a tőlem alig néhány méternyire égő tűzhöz. Halvány szellő fújdogált a fejünk felett; szeren-csére magával vitte a füstöt, így is könnyes lett tőle a szemem, és a mérges kis ember nyálát is le szerettem volna törölni a képemről. Persze csak szerettem volna. Merthogy nem tudtam felemelni a kezem. Immár nem is cso-dálkoztam rajta, hogy a testemhez kötözték. Őszintén szólva, kezdtem már unni, hogy mindegyre fogságba esem. Mintha Venezuela valamennyi indiánja és llanerója rám vadászna... Nagy mérgemben még arról is megfeledkez-tem, hogy nem az indiánok lopakodtak utánam, hanem én őutánuk. A kis pasas furcsa szerzet volt. Majdnem tökéletesen mezítelen, csupán egy cukorspárga fűzte körül a derekát, amelyen üres konzervdobozok lógtak. A dobozok minden egyes mozdu-latára egymáshoz ütődtek és megzördültek. Meg az is, ami bennük volt. Merthogy a belsejük-ben is zörgött valami; mintha golyók gördültek volna át egymáson. A kis fickó nagyon dühös lehetett rám, mert le nem vette volna rólam a szemét. Ha csak megmozdítottam a fejem, máris rám vicsorította a fogát, és kaffantott néhányat. A többiek ilyenkor elismerőn bólintottak. Ezt tettem volna én is, ha lett volna hozzá

kedvem. Aki ilyen torokhangú kaffantásokra képes, az minden dicséretet megérdemel. A többiek, vele ellentétben, ügyet sem vetettek rám. Békésen falatoztak, még a kis ember szüntelen kaffogása sem nyugtalanította őket. Némi várakozás után a könyökömre tornáztam magam, és megpróbáltam megerőltetni a hangom. Először nem jött ki semmi a torkomon, másodszorra már igen – mintha egér cinco-gott volna –, harmadik próbálkozásom viszont sikerrel járt. Olyan határozottan szóltam rájuk, mintha géppisztolyt éreztem volna a fenekem alatt, pedig csak egy nagyobb kavics lehetett. – Beszél valaki spanyolul? Nem mondhatnám, hogy általános megütközést keltett volna a kérdésem. A kis ember to-vább kaffogott, a többiek pedig tovább ettek. – Beszél valaki spanyolul? Harmadszorra már nem ismételtem meg a kérdést. Elsősorban azért, mert a kis fickó a konzervdobozokkal odafutott hozzám, kezében azzal a bizonytalan kinézetű késsel, amellyel a húst aprították, és minden figyelmeztetés nélkül a nyakamra tette az élét. Erre úgy gondoltam, jobb, ha be is fejezem a nyelvgyakorlatot. A kis fickó néhány percig még ott téblábolt mellettem: hol elvette a kést a nyakamról – felugrott, körbefutotta a tüzet, majd visszatért és leköpött –, hol pedig visszaült a tűz mellé, és mellére horgadt fejjel bóbiskolni kezdett. Egy ilyen bóbiskoló periódusában egy fiatal indián kelt fel a tűztől, és ballagott oda hoz-zám. Ő már nem madzagot, hanem színes szőnyegdarabot kötött az ágyéka köré. Olyan illata volt, mintha lekvárfőzés

közben beleesett volna az üstbe. Leguggolt mellém, megnézegette a festésemet, aztán elismerőn elhúzta a száját. – Telapu – mondta. – Lawrence – helyesbítettem. – Leslie L. Lawrence. A fickó megrázta a fejét. – Telapu. Ráhagytam, mint a kutya, amelyik gazdát cserélt. Régi nevét elhagyta valahol a régi gazdá-jával együtt. Legnagyobb meghökkenésemre a kis fickó ekkor spanyolul szólalt meg, méghozzá nem is rossz kiejtéssel. Ha őszinte akarok lenni, nem volt rosszabb az enyémnél. Ez aztán irigység helyett némi reménységgel töltöttel. – Beszélsz spanyolul? – kérdeztem nem túl éleselméjűen. – Miért, szerinted most milyen nyelven beszélünk? – kérdezett vissza. – Hála istennek – nyögtem, zsebre téve a vitriolos megjegyzést. – Azért csak ne örülj annyira – figyelmeztetett a legény. – Attól még elvághatja a torkodat. – Kicsoda? – kérdeztem alighanem feleslegesen. – Hát a macsi. – Ő macsi? – néztem a tűz mellett bóbiskoló köpködőre. – Az bizony. Macsi. És a szellemek nyelvén beszél. Az indián törzsek vagy nemzetségek sámánja, javasembere és gyógyítója a macsi. Régóta vártam az alkalomra, hogy összefussak eggyel, csak éppen nem így képzeltem el a találkozást.

– A macsik olyanok, mint a vízen futó hullámok – magyarázta Florencio. – Mire megpil-lantod őket, már el is tűnnek a szemed elől. Néha a falvakban laknak, néha nem. Gyakran hetekre, vagy akár hónapokra is eltűnnek, s ilyenkor senki nem tudja, merre járnak. Azt be-szélik, hogy jaguárrá változnak, és jaguáréletet élnek a dzsungelekben. Aztán ha ráuntak, visszaváltoznak emberré. Itt volt hát végre egy macsi a közelemben. És mégsem tudtam igazán örülni neki. Nem dobja fel a hangulatomat, ha rozsdás késsel kaparásszák a torkomat. – A macsi azt mondja, hogy oda kell adnunk a jaguároknak. – Kit? – tört rám a gyanakvás. – Hát téged. – Engem? Miért? – Mert éhesek. – Honnan tudja ezt a macsi? – Onnan, hogy minden áldott éjszaka itt ordítanak a falu szélén. Áldozatot akarnak. – Miért nem fognak maguknak valamit? A fiatalember a fülemhez hajolt. – A jaguárok... nem igazi jaguárok! – Hát mik? – Szellemek. Csak azért vettek fel jaguárformát, hogy ijesztgessenek bennünket. – Ezt is a macsi mondta? – Ezt is. Valamint azt, hogy áldozatot kell bemutatnunk nekik. Például egy kecskét. – Jó ötlet.

– Nem is olyan jó. Senki nem adja oda szívesen a kecskéjét. De most idejöttél te. A macsi azt mondja, hogy a szellemek küldtek téged, hogy a szellemjaguárok eledele légy. Így aztán megmarad Iraru kecskéje. – Nem lehetne, hogy mégis inkább kecskét adjatok a jaguároknak? – Nem – rázta meg a fejét. – Iraru nem engedné. És a macsi sem. Főleg, hogy telapu vagy. – Mi vagyok én? – Mintha nem tudnád. Telapu. – Az mi? A legény a mellemre bökött. – Hogy került rád a festék? – Rám kenték. – Miért lettél telapu? Rázizzentem, hogy amíg nem tisztázom a telapu fogalmát, nem jutunk előbbre. – Mi az a telapu? – Nem tudod? Akkor miért engedted, hogy rád fessék? Különben ki vagy te? Spanyol? – Nem – mondtam. – Nem vagyok spanyol. A nemzeti parkban dolgozom. A legény szeme felcsillant. – Tényleg? Én is szeretnék ott dolgozni. Egyszer már voltam ott, de azt mondták, nincs munka. Pedig ott pénzt is kereshetnék. Úgy éreztem, eljött az én időm. Elgondolkodó képet vágtam, és megkezdtem korrupciós tevékenységemet. – Talán én segíthetnék – mondtam. – Hogy segítenél? – kérdezte kíváncsian.

– Például úgy, hogy megkérem az igazgatót, señor Ignacio Rochát, hogy vegyen fel téged dolgozni. És akkor pénzt is kaphatnál a munkádért. A legény szomorúan csóválta meg a fejét. – Az nem lehetséges. Téged megesznek a jaguárok. Márpedig ha valakit megettek, az már nem szólhat señor Ignacio Rocha igazgatónak, hogy vegyen fel engem dolgozni. Nem igaz? Ez bizony igaz volt. Ettől aztán megfelelően el is szomorodtam. – És ha nem ennének meg a jaguárok? – Ezek megesznek – legyintett. – Ismerem őket. Ezek még egy náladnál nagyobb marhát is megennének. Egyet már meg is ettek, pedig sok tejet adott. A macsi megpróbálta elkergetni Őket, de nem sikerült neki. – Mi az a telapu? – tértem vissza makacsul a kulcsszóra. A legény megerőltette az agyát, aztán kilökte magából a megfelelő spanyol szót. – Desperado – mondta, ami elkeseredettet jelent. – Hogyhogy desperado? – tudakoltam. – Neked kidet ölték meg? – kérdezett vissza. – Senkimet. – Akkor miért lettél telapu? Lassan kezdett összeállni valamiféle kép a fejemben. A telapu tehát desperado... Megölték valakijét, ezért kifesteti magát, és elindul megbosszulni a gyilkosságot. Mindenki fél tőle, azért aztán ha tehetik, inkább elteszik láb alól, mintsem hogy viseljék esetleges tévedése következményeit. Másképpen szólva, nagyon nem szeretnék, ha az elkeseredett fickó hirtelen-jében közülük nyiffantana ki valakit.

– Miből jöttél rá... akarom mondani, miből gondolod, hogy én telapu vagyok? A legény ismét rám bökött. – A festésedből. Amennyire tudtam, végignéztem magamon. Felsőtestem rendesen ki volt mázolva, nem is vitás. – Melyik jelenti azt, hogy telapu vagyok? – Egyik sem. – Akkor... hogyan jöttél rá? A legény felnevetett. – Az a hátadon van. Egy sas. Magányos sas vagy, aki gyilkolni akar. Hacsak előbb meg nem gyilkolnak. Eddig tartott a beszélgetésünk. A macsi nagy horkantások közepette felébredt, és elkergette tőlem a legényt. Odatelepedett mellém, és rossz szokásának megfelelően ismét csak birizgálni kezdte a nyakamat a késével. Közben a szellemek nyelvén beszélt, és emberi módon nyála-dzott. Mivel a kés nyomása egyre inkább erősödött, és egyre inkább aggódtam, hogy akár vélet-lenül is elvághatja a torkomat, a legényt kereste a szemem. Látszólag mit sem törődve a nya-kam épségével, mócsingot rágcsált a tűznél. Ahogy körbejártattam a szemem, észrevettem, hogy nemcsak annyian tartózkodnak a kör-nyéken, amennyit a tűz körül láttam. A háttérben, a bokrok között sötét alakok mozogtak, s ahogy a tűz lángja egy-egy rádobott faágtól magasra csapott, megcsillant az ágak mögött leselkedők szeme. Rendkívül szórakoztatónak találhatták a történteket, s feszülten figyelték, hogy a

macsi elvágja-e a torkomat, vagy élve kerülök a jaguárok elé. A macsi szerencsére ismét visszaült a tűz mellé, és gyors álomba szenderült. A legény ez-úttal nem akart odajönni hozzám, én azonban addig-addig integettem felé a fejemmel, amíg észre nem vette. Kelletlenül felállt a tűztől, és mellém telepedett. – Akarsz valamit mondani? – kérdezte. – Segíts, hogy kiszabaduljak innen – kérleltem. – Akkor dolgozhatsz a nemzeti parkban. – Sajnos, nem lehet – vonta meg a vállát. – A macsi nem engedi. – Nem kell megtudnia. – A macsi nem mozdul mellőled. Amíg a jaguárok meg nem esznek, a macsi figyel téged. – Akkor legalább a kötelemet lazítsd meg. – Azt sem tehetem. A macsi megátkozna. Pechemre a macsi ismét felébredt. Odarohant hozzám, félrelökte a legényt, és az arcomba kiáltozott. Lassan kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy jaguáreledelként végzem. Újra csak végigpillantottam a tűz mellett ülőkön. Csak ímmel-ámmal voltak kifestve, s az öltözékük is szegényes, mondhatni szedett-vedett volt. Ebből kitalálhattam, hogy olyasféle törzs kerített a hatalmába, amely már megtette az első lépéseket az úgynevezett civilizáció felé. Némelyik férfin piszkos rövidnadrág lötyögött, némelyiken az én legényemhez hasonla-tosan szőnyegszerű ágyékkötő, másokon pedig egyszerűen csak egy szövetszalag. Késük

gyárban készült kés volt; a macsi kését valószínűleg egy szemetestartályból kukázták ki Ciudad Bolivárban. Éppen azon töprengtem, vajon megértenék-e, ha pénzt kínálnék fel nekik, amikor hirtelen elsötétedett a világ. Önkéntelenül is felnéztem a fejem fölé, de a tetőtől már nem láthattam a holdat. A macsi hátrahőkölt, majd újult erővel kiáltozni kezdett. Közben a feje fölé bökdösött, mintha a holdtól félne. A legény a tűz mellől odaballagott hozzánk. Valószínűleg a macsi hívta magához. – A jaguárok – mondta a levegőbe bökve. – Már jönnek. – Honnan tudod? – kérdeztem elszorult torokkal. – Az égen jönnek – magyarázta a legény. – A macsi ismeri az útjukat. Eltakarták a holdat. Azt akarják, hogy ne lássuk őket. A macsi szeme forogni kezdett, és ismét bökdösni kezdte a nyakamat a késével. Aztán hir-telen kinyitotta a tenyerét, és a bőrömhöz nyomott egy hűvös tárgyat. Rémültem felkiáltottam. Nem éreztem ugyan szúrást, de azért sosem lehet tudni. Nagyon nem szerettem volna, ha elkábítanak, mielőtt még védekezhetnék. Szerencsére nem ez történt. A macsi a nyakamon tartotta az ismeretlen valamit, az azonban nem szúrt, és nem harapott. Amikor néhány másodperc múlva elvette a kezét, akkor láttam csak, hogy egy lyukacsos, lapos csont – talán juhnak vagy szarvasmarhának a csontja. – Mi volt... ez? – nyögtem a legény felé. A macsi mondott valamit, a legény bólintott. – Sisu – mondta.

Nem voltam egészen biztos benne, hogy jól hallottam-e. Ha érdekel valakit, kinyomozhat-ja, hogy valóban sisunak hívják-e a lapos csontot. – És... mire való? – Rád ragasztotta a bűnöket – mondta. – Láttad a sisuban a lyukakat? – Láttam – nyögtem. – Azokban vannak a bűnök. – Kinek a bűnei? – kérdeztem, pedig nem is igazán érdekelt. Sokkal jobban érdekelt, hogy hogy a fenébe tudnék életben maradni. – A mi bűneink. A macsi faodúba zárta a bűnöket hordozó szellemeket. Ott laknak egészen addig, amíg ki nem csalja valamennyit. Ha éjszaka odalopakodsz az odúhoz, hallhatod a hangjukat. Odabent dühöngenek, és az ajtót verik. – Mióta van faodúnak ajtaja? – A macsi csinált neki. Sárral tapasztotta be. De nem ez a fontos, hanem a pecsét. A macsi lepecsételte az ajtót, és ettől a szellemek nem mernek kijönni. Csak akkor jöhetnek ki, ha a macsi a sisuba csalja őket. Kinyitja az ajtót, és odadobja a sisut az ajtó elé. Az ostoba szellemek pedig beköltöznek a sisuba. A szellemek most már benned vannak. Nem volt jó érzés. Még akkor sem, ha a szellemek útjáról nekem is megvolt a különvéle-ményem. Azért senki sem örül neki, ha értesül róla, hogy a teste nem más, mint egy nagy dutyi, amelyben lesittelt szellemek fickándoznak.

– Milyen szellemekről van szó? – kérdeztem felbátorodva a macsi hosszas hallgatásától. Talán ismét elbóbiskolt? – Mindenféléről – mondta a legény. – Például arról, amely Varatit szállta meg. – Ki az a Varati? – Egy lány. Varati nagy bűnt követett el. Éjszaka kiment a faluból, és egy disznóval hen-tergett. – Disznóval? – hökkentem meg. – Kétlábú disznóval. – És ez baj? – Baj – mondta a legény. – A macsi szerint nagy bűnt követett el vele. A kétlábú disznó egy másik faluból való volt. Azért jött hozzánk, hogy Varatival henteregjen. És Varati henter-gett vele, pedig a disznó és az ősei sok embert öltek meg a mi falunkból. Egy ellenséges faluból valóval henteregni nagyon nagy bűn. Ezért a macsi parancsára faodúba zártuk. – A szellemet? – Varatit. – Mikor? – kérdeztem. – Már nagyon régen. Én akkor még kicsi voltam. – Azóta ott van? – szörnyülködtem. – Már meghalt – nyugtatott meg. – De a gonosz szellem, amely megszállta, még nem tűnt el a falunkból. Te fogod eltüntetni. – Én?! – Már benned van. A sisuból beléd költözött a többi szellemmel együtt. Nemsokára a jagu-árba bújik. Amikor a jaguár megevett téged, elmegy a faluból, és magával viszi a szellemeket. Megtisztul tőlük a falunk.

Már régóta vártuk, hogy elgyere hozzánk. Azt mondja a macsi, hogy a régiek szerint csakis egy telapu alkalmas arra, hogy magába szívja a szellemeket. Azt mondja a macsi, hogy te képes vagy rá. Ezért meg fog enni a jaguár. Nem volt mese, valahogy meg kellett volna szabadulnom a kötelékeimtől. Megfordultam a földön, és kétségbeesetten nyújtózkodni kezdtem. Nem sokáig. Valami csattant a fejemen, és ismét rám köszöntött az éjszaka. 36 Amikor kinyitottam a szemem, már nem feküdtem, hanem álltam. Hátrakaptam a fejem, de azon nyomban be is vertem valamibe. Némi fejrázás után rájöttem, hogy szorosan mögöttem egy fa áll, annak ütöttem neki a tarkómat. Megpróbáltam felemelni a kezem, de most sem sikerült. Éreztem, hogy köztem és a kezem között ott van a fa. Rádöbbentem, hogy cölöphöz vagyok kötözve, mint annak idején a kínzó-cölöphöz állított vadászok az indiánregényekben. Első rémületemben rángatni kezdtem a kötelet, aminek aztán az lett az eredménye, hogy a csuklómba vágott. Abbahagytam hát a reménytelen küzdelmet, és inkább körülnéztem. Amíg nem voltam magamnál, kicipeltek a tető alól, és a tábortűzzel szemben felállított fa-oszlophoz kötöztek. Olyan szorosan, hogy a kötelek ájultamban is megtartottak. Szemben velem bokrok sötétültek a tűz túlsó oldalán. Ha valahogy el tudnék futni odáig...

A legmeglepőbb az volt a dologban, hogy teremtett lelket sem láttam a falu környékén. Mintha még a házak is eltűntek volna előlem. A hold is lement, vagy sötét felhők mögé bújt. És mégis, halvány derengés uralkodott a tisztás felett, mintha az erdő fái és bokrai sugározták volna ki magukból a szerény világosságot. Az erdő, amely körülvette a láthatatlan falut, élte a maga éjszakai életét. A távolban bőgő-majmok fenyegették egymást, közvetlenül a fejem felett vadászni induló madarak szárnya suhogott. Lábam előtt is mozogni látszott valami – valószínűleg apró rágcsálók merészkedtek a közelembe. Egyre elkeseredettebben próbáltam meg kiszabadulni szorult helyzetemből. Sajnos sikerte-lenül. Minden kísérletem csődöt mondott. Csupán annyit értem el, hogy a csuklóm kezdett lassan, de biztosan megdagadni. Ekkor tört az erdőre a csend, a mondhatni halálos csend. Elhallgattak a bőgőmajmok, a madarak szárnya is halkabban suhogott, a rágcsálók is megdermedtek a rémülettől. Nem először jártam dzsungelben, pontosan tudtam, mi történik. Minden élőlény értesült már róla, hogy a nagymacskák vadászni indultak. Ezen az éjszakán bizony nem alszik az oroszlán, jelen esetben a jaguár. Nyugtalanul bámultam a feketén bólogató bokrok sűrűje felé. Meg kell pattannom, mielőtt még a jaguárok megérkeznének. Tovább dolgoztam a csuklómon. Előbb csak fájt, később pokolian lüktetett. Immár nem tö-rődtem vele, hogy les-e valaki vagy sem: minden erőmet összeszedve megpróbáltam elkerülni a szörnyű véget.

Úgy látszott azonban, hogy nem kerülhetem el. A macsi halálra ítélt, és a végrehajtás ha-marosan megtörténik. Ha legalább a késem itt lenne a kezem ügyében! Jó fél órát adtam még magamnak. Bár sosem voltam jaguár, annyit azért tudtam a nagy-macskák természetéről, hogy lassan haladnak a portyáikon, megmegállnak, megpróbálják kiszimatolni, nem rejtőzik-e megszeppent zsákmányállat a közelükben. Ha némi szimatolás után azt állapítják meg, hogy nem, továbbmennek. Ezért adtam magamnak fél órát. Mint kiderült, túlságosan is optimistán ítéltem meg a helyzetemet. 37 Alig múlt el öt perc azóta, hogy csend borult az őserdőre, a hold sötét ruhát öltött. Hosszú-ra nyúlt, vékony felhők úsztak az égen, sejtelmes fátyolba burkolva a kíváncsi égitestet. Fel-néztem rá, és azt kívántam, hogy bárcsak esne le, és ütné agyon a jaguárokat. A hold azonban szerencsére maradt a helyén, és szenvtelen mosollyal nézett le rám. Mintha nem értené, hogy mi a fenéért izgulok annyira. Hogy jönnek a jaguárok és megölnek? Hát aztán? Látott ő már embereket meghalni milliószámra. Eggyel több vagy kevesebb, se nem szoroz, se nem oszt. Úgy döntöttem, hogy még egyszer utoljára összeszedem minden erőmet, és megpróbálok megszabadulni. Mélyen beszívtam a levegőt a tüdőmbe, és nekifeszültem a kötélnek. Aztán hirtelen elernyedtem, és rémülten néztem a bokrok felé.

Ahonnan ezekben a pillanatokban bújt elő két jaguár, és dühösen morogva felém közele-dett. 38 Vártam ezt a pillanatot, s most, hogy elérkezett, nem éreztem félelmet. Inkább kíváncsiság volt, ami betöltötte a lelkem. Vajon mit fognak csinálni a pettyes macskák? Azonnal nekem esnek, és feltépik a nyaki ütőeremet? Vagy játszadoznak egy kicsit velem, mint macska az egérrel? Vadabbnál vadabb gondolatok cikáztak át az agyamon. Az például, hogy ha az egyik jagu-ár rám veti magát, és elharapja a kötelékeimet, elkapom a nyakát és megfojtom. Arra persze nem mertem gondolni, hogy vajon mi az ördögért harapná el a jaguár a kötelemet, ha belém is haraphat. Továbbá az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is öl meg azonnal, hanem leszakít a cölöpről és elkezd vonszolni az erdő belseje felé. Ha így történne, talán el tudnék menekülni előle. Lelkem mélyén azonban meg voltam győződve róla, hogy csak áltatom magam, a remény fonnyadozó rózsáját öntözgetem csupán. A jaguárok egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy én gondolom. Nekiugranak a nyakamnak, és elharapják a torkom. Csak aztán látnak neki, hogy lerángassanak az oszlopról. A két jaguár nem volt valami impozáns látvány; annak ellenére sem, hogy a hold ismét fel-ragyogott, ezüstsugarakba burkolva őket. Egyikük mintha sántított volna, a másiknak pedig valahogy félreállt a feje. Arra gondoltam, hogy bizonyára csak mozgáskorlátozott jaguárok látogatják a falu áldozati helyét. A teljesen egészségesek másutt keresnek maguknak vacsorát. Ez

aztán ismét reményt csepegtetett a szívembe. Eszerint a gyengébb egyedek járnak csupán ide. Ha elkapnám valamelyikük nyakát... A jaguárok odalépegettek hozzám. Elől a sánta jött, mögötte a ferde nyakú. Olyannyira meg voltam szeppenve, hogy csak akkor vettem észre rajtuk néhány furcsaságot, amikor már egészen közel jártak hozzám. Mondhatnám, karnyújtásnyi távolságban, bár nekem ez a távol-ság is áthidalhatatlannak tűnt. Észrevettem például, hogy a nagyobbik jaguárnak emberlábai vannak jaguárlábak helyett, a kisebbiknek pedig egészen emberéhez hasonló a nyaka. Behunytam a szemem, és beleszimatoltam a levegőbe. A nagymacskákra jellemző kelle-metlen szag helyett csupán sült hús és kaszabelepény illatát éreztem rajtuk. A nagyobbik jaguár két lábra emelkedett, és megszaglászott. Eközben egyre erősebben éreztem a sült hús illatát, ami ismét csak reményt csepegtetett a szívembe. Azzal a jaguárral, amelyik jobban szereti sütve a húst, mint nyersen, talán lehetne tárgyalni. Abban a pillanatban, amikor a nagyobbik jaguár rám morgott, és rám is fröcskölte a nyálát, már pontosan tudtam, hányadán állunk. A ferde nyakú jaguár is felágaskodott, és a fülemhez dugta a száját. – Vigyázz! Figyelnek! – Ki... figyel? – suttogtam vissza. – Az egész... falu. Ott rejtőznek a bokrok között.

És valóban. Ahogy a bokrokra meresztettem a szemem, mintha elmosódott, fekete árnyak mozgását láttam volna. Sőt, még egy-egy világosabb pontocska is megvillant a sötétben. – Mit csináljak? – nyögtem boldogságban fulladozva. – Maradj a helyeden. Majd... visszajövünk érted. Ami ezután következett, arra alig emlékszem. Úgy lubickoltam a megkönnyebbülés hullá-mai között, mint fáradt turista a langyos tengerben. A fenébe is, ezek aztán alaposan rám ijesztettek! A jaguárok igyekeztek egészen jaguármódon viselkedni. Morogtak, lopakodtak, felágas-kodtak, és úgy tettek, mintha belém akarnának harapni. Bár nem kértek meg rá, úgy gondol-tam, hálából nekem is illik beszállnom a színjátékba. Ezért aztán olyan rémült képet vágtam, mint akkor, amikor még azt hittem, igazi jaguárok. Úgy rángattam a fejem, mintha maláriás roham tört volna rám. A bokrok mögött rejtőzködők kitűnően szórakozhattak rajtam. A jaguárok cirka fél órán át játszadoztak a tisztáson; morogtak, ordítottak, nekem-nekem ugrottak. Én pedig tettem, amit tennem kellett. Magam voltam a mesebeli gyáva nyúl, aki már a macskák látásától is elveszíti az eszét. Éppen kezdtem belefáradni a játékba, amikor a jaguá-rok egyetlen pillanat alatt a semmibe vesztek. Hosszú-hosszú percekig álldogáltam az oszlopnál, s közben azt kívántam, hogy bárcsak jönne már valaki, aki megszabadít. Csak nem hagynak egész éjszaka a cölöpön? A végén még erre téved egy igazi jaguár... Szerencsére nemsokára meglibbentek a bokrok ágai, és a macsi bukkant elő közülük. A le-gény, aki a

tolmácsolás felelősségteljes munkáját látta el, követte. Ekkor vettem csak észre, hogy a macsi kissé húzza a lábát, a legény pedig félrehajtja a nyakát. Igazán kíváncsi lettem volna rá, miért? A macsi, amint észrevette, hogy megúsztam az éjszakai kalandot, csalódottan felordított. Többször is dühösen toppantott, és a földhöz vágott valamit. Ha jól láttam, a lyukacsos csont volt az, a sisu. Olyannyira dühös volt rá, hogy még meg is taposta. A legény, hogy ő se maradjon ki a sisu utálatából, gyengéden félretolta a macsit, és ő is megtaposta. A leselkedők lassan kezdtek előmerészkedni a bokrok közül. Nem messze tőlem fellobo-gott a tűz, mintha csak erre az eseményre várt volna. Ebből aztán kiderült, hogy egyetlen emberi lény sem hunyta álomra a szemét; az egész falu azt leste, hogy mit kezdenek velem a jaguárok. A macsi ekkor ismét felordított, és beszélni kezdett azon a furcsa, csattogó-cuppogó-röfögő nyelven, amelyet a másik a szellemek nyelvének nevezett. A legény fordította a szavait. – A macsi nagyon dühös — mondta. – Nagyon-nagyon dühös. – Miért dühös? – kíváncsiskodtam. – Mert nem ettek meg a jaguárok. – De hiszen... Ő maga volt a jaguár! A legény szó nélkül bólintott. – És ezt... a többiek is tudják? Ismét bólintott.

– Tudják, hogy a macsi jaguárrá változott. És hogy én is jaguárrá változtam. A macsi képes jaguárrá változni, és engem is képes jaguárrá változtatni. – Miért hiszik ezt? A kérdés ostoba volt, nem is értettem, hogy csúszhatott ki a számon. Az elmúlt órák ese-ményei annyira megviselhettek, hogy nemigen tudtam ellenőrizni a szavaimat. Hogy miért hiszik ezt? Mert meg vannak győződve róla, hogy a macsi akkora erővel rendelkezik, hogy képes állattá változni, jelen esetben jaguárrá. Ahogy barátaim, a tunguz vadászok sámánja is képes felvenni a medve alakját. Csak mi, elpuhult városlakók vagyunk képtelenek ilyesmire. – A macsi néha valóban megöli azt, akire haragszik – magyarázta a legény. – Nemrégiben például egy öregasszonyt ölt meg. Bogyót gyűjtött az erdőn, és tovább maradt, mint kellett volna. A macsi jaguárrá változott és megölte. Másnap találták meg a maradványait. – Hm. És miért ölte meg a macsi? – Erre másnap már ő maga sem emlékezett. Talán valamelyik őse megharagudott az öreg-asszony ősére. Ki tudja, mik történtek a régi időkben? A bosszú most éreti meg. A macsi eközben tovább ordítozott és nyáladzott. A tömeg – cirka harminc-negyven asz-szony, gyerek, és férfi – megbabonázva figyelte. – Azt mondja – fordította a legény –, jaguárszellem nem akart megölni téged. Jaguárszel-lem mást akar tőled, így történhetett, hogy a szellemek, amelyek beléd költöztek,

és amelye-ket a macsi meg akart semmisíteni, visszaköltöztek a sisuba. – Most is benne vannak? – Benne bizony. Mintha csak az elmondottakat illusztrálná, a macsi ismét szorgalmasan megtaposta a lapos csontot. – Mi lesz velük? – A macsi megsemmisíti őket. Ez aztán némi nyugtalansággal töltött el. Csak nem kezdődik ismét elölről az egész? – Hogy semmisíti meg? – Tűzbe veti. – Remélem, nem velem együtt? – Veled más a szándéka. – Mi a fene? – Idejében megtudod. Ez aztán ismét csak nyugtalanítóan hatott rám. Mi az ördög következhet még ezután? – Nem vennéd le rólam a kötelet? – Csak ha a macsi parancsot ad rá. A macsi egyelőre nem adott parancsot. Táncolt, csörömpöltette a derekára kötött konzerv-dobozokat, aztán a tűz felé mutatott. A szájtátva bámulok rohanni kezdtek a felcsapó lángok felé. A macsi utánuk. Mivel tolmá-csom is eltűnt mellőlem, ismét egyedül maradtam a cölöpnél. Azért így is jól láttam mindent. A macsi ordítozott, énekelt, táncolt, majd jő tíz perc eltel-tével tűzre vetette a csontot. Általános öröm és vigasság vette kezdetét. Az indiánok egymás vállát veregették, és szemmel láthatóan boldogok voltak.

Ezután a macsi kíséretében valamennyien visszatértek hozzám. A macsi felemelte a kezét, és felém rázta az öklét. Szerencsére a legény ismét felbukkant mellettem, és fordította a sza-vait. – A macsi megfenyegetett. – Miért... fenyegetett meg? – Mert a falu területére tetted a lábad anélkül, hogy engedélyt kértél volna rá. És a szelle-meket is megsértetted. Meg kellene, hogy öljünk. Ez a kellene már jóval kellemesebben hangzott, mintha kell-t mondott volna. – Rajtad múlik, hogy megölünk-e. – Mit kell tennem, hogy ne öljetek meg? A macsi vérfagyasztón felordított, és előrántotta a kését. Mire felocsúdtam, mar ismét a torkomon volt az éle. – A macsi azt mondja, ha nem hozol áldozatot a szellemeknek, meghalsz. – Hozok nekik – sóhajtottam megkönnyebbülve. – Mit hozzak? A macsi elégedetten bólintott, majd rövid mondatokban gyorsan elmormolt valamit. Biztos voltam benne, hogy imádkozik. De nem. A macsi kívánságai listáját sorolta fel. Ha megaján-dékozom vele a falut, szabad vagyok. Ha nem... Sokat sejtetőn végighúzta a kést a gégémen. – Rendben van – próbáltam meg bólintani, ám mégsem tettem a kés miatt. – Mondd meg neki, hogy teljesítem a kívánságát. – Hiszen még nem is tudod, mit kíván! – Majd csak megegyezünk valahogy. A legény ekkor hosszadalmas felsorolásba fogott.

– Egy mountain bike-ot neki, egyet nekem, tíz zseblámpát elemekkel, egy zsák tésztát... Mire befejezte, cirka ötszáz dollárnál tartottunk. Még akkor is, ha kedvezményesen, nagy-ker áron vásárolok. – Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdeztem borús ábrázattal. – Ennyit kívánnak a szellemek. – Jól van – sóhajtottam. – Beleegyezem. – Akkor felvágjuk a tenyeredet. – Micsoda? – hökkentem meg. Ha lassan is, de kiderült, hogy mi következik. A macsi rozsdás késével felvágja a tenye-rem, majd az övét is és így kell kezet szorítanunk, hogy megpecsételjük vele az egyezséget. Ebbe már nem egyeztem bele. Ha megteszem, jaguárok helyett vérmérgezés végez velem. Mire sikerült kiharcolnom, hogy ezúttal eltekintsenek az ősi szertartástól, már jelentősen előrehaladt a hold az égen. Ekkorra már a macsi is megbékült, és alighanem a fiává is foga-dott, ami alig volt veszélyesebb, mint amikor még az ellenségének tekintett. Egyfolytában ölelgetett, és a képembe köpdösött. Engem pedig megszálltak a szellemek. Hirtelen felbukkant valami a fejemben, egy gondo-lat, amely kezdetben még homályos volt, aztán egyre élesebben látszottak a körvonalai. – Beszélni szeretnék vele – mutattam a macsira. A legény elcsodálkozott. – Hiszen éppen azt teszed. – Négyszemközt szeretnék beszélni vele. Azaz hatszemközt.

A macsi meghallgatta a kívánságomat, aztán bólintott. Nekem szegezte a rozsdás kést, mintha rohamra indulna. Úgy is rontott rám. Szerencsére, a szemével nem volt baj, mert sikerült eltalálnia a kötelemet. Mire felocsúdtam, már szabad is voltam. – Mitől sántít a macsi? – kérdeztem elgémberedett végtagjaimat dörzsölgetve. – Tüskébe lépett. Jaguárszarral kezelte, de nem tett jót neki. – És a te nyakad? – Megcsípett a puri-puri. – A tiédet is jaguár... – Á, én csak elvakartam. Öt perc múlva a tető alatt ültünk. – Mondd meg neki, hogy mindent megkap, amit csak kér – fordultam a legényhez. A macsi felrikkantott, és sokadszorra is cuppanós csókot nyomott a képemre. – Mondd meg neki, ha még egyszer megcsókol, visszakötöm magam a cölöpre, Inkább jöj-jenek az igazi jaguárok. A macsi sértődötten hátrébb húzódott tőlem. – Kérdezd meg tőle, hogy tud-e térképet olvasni? A macsi vakkantott egyet. – Azt kérdezi, hogy az mi? – Meg fogja tanulni – bólintottam, – Azt kérdezi, hogy mi a francért tanulná meg? Felálltam, és a lassan lefelé induló holdra néztem. – Mert így akarják a szellemek. 39

Nem kis fáradságomba került, amíg megértettem velük, hova akarok menni. Rárajzoltam a sátortábort a holdfényes földre, a llanót, a hatót, a fundaciont, sőt még néhány vízidisznót is melléjük biggyesztettem. Ekkor már legalább tizenöten tolongtak a közelemben, férfiak és nők vegyesen. Egymás szavába vágva magyarázták, hogy melyik út merre vezet. A zsibvásárnak a macsi ordítása vetett véget. Mi pedig munkához láttunk. A holdból már alig-alig látszott valami, mire elköszöntem tőlük. A macsi és a tolmács jó darabon elkísértek, és csak akkor váltak el tőlem, amikor már magam is biztos voltam benne, hogy a helyes úton járok. Amikor a macsi és tolmácsa elmaradtak mögöttem, rádöbbentem, hogy mennyire fáradt és álmos vagyok. Még az a falevél sem segített rajtam, amit a macsi ajándékaképpen térképolvasás közben rágcsáltam. Pedig én még a levét is lenyeltem, ellentétben vele, aki nemes egyszerűséggel a földre rajzolt térkép mellé köpte. Egy órát gyalogoltam félig alva, amikor végre megtaláltam a kocsimat. Beszálltam, és indí-tottam. Hogy hogyan tettem meg az utat a hajdani misszió helyéig, arra már nemigen emlék-szem. Gyanítom, hogy néha hosszú percekre is behunytam a szemem. Szerencsémre az út ezen a szakaszon nyílegyenesen húzódott, bár még így is előfordulhatott volna, hogy a folyó-ban ébredek, sok-sok éhes krokodil között. Lehet, hogy magától állt meg a terepjáró, lehet, hogy én állítottam meg, ez is örök titok marad. Amikor felébredtem a misszió árkainál találtam magam.

Először señor Montgomery holttestét kerestem, de nem találtam meg. Sem a terepjáróját. Ezután a domb belsejébe vezető járat következett. Csupán annyi történt vele tegnap óta, hogy valaki visszatette helyére a vaslapot. Felemeltem, és bevilágítottam a járatba. Üres volt. Ezút-tal még pókokat sem láttam benne. Továbbfolytattam az utam. Amikor aztán már egészen közel jártam az alaptáborhoz, leállí-tottam a terepjárót, és fúvócsövemet a vállamra téve a sátrak felé indultam. Úgy gondoltam, ezúttal nem abból az irányból közelítem meg a tábort, ahonnan korábban. Ha lehetséges, inkább elkerülöm az őröket. Lassan itt a hajnal, aludnom kell, ha nem akarok álmatlanságban elpusztulni. Az őröket – ha voltak ilyenek egyáltalán – sikerült is elkerülnöm, azt a fickót azonban nem, aki az utamba került. Fogalmam sem volt róla, mi a fenét keresett éjszaka a sátortábor közepén, de ott volt, és kész. Én meg amilyen alvajáró voltam, éppen belefutottam. A férfi elfojtott hangon felkiáltott, és hátrébb lépett, amikor megpillantott. – Ki a fene vagy te? Amikor aztán tüzetesebben is megszemlélt, némiképpen megnyugodott. – Egy indián. Mi az ördögöt keresel te erre? Biccentettem, és mint jól nevelt indiánhoz illik, udvariasan megkérdeztem tőle. – Elnézést, señor, ez az út vezet Ciudad Bolivárba? A fickó eltátotta a száját. – Mi a fene...

Tovább nem folytatta. Nem voltam biztos benne, hogy az álom és az ébrenlét határán járva tudok-e akkora pofont adni, mint szeretném. Tudtam. A pasas halk nyögés közepette elterült a földön, és ott is maradt. Rövid keresgélés után rátaláltam arra a sátorra, ahova igyekeztem. Lekushadtam mellé, és hallgatóztam. Csend volt odabent, még lélegzetvételt sem hallottam. Óvatosan kihúztam a nadrágomból a macsitól kapott kést, és felvágtam vele a sátor oldalát. Közvetlenül a földfel-szín felett, hogy ne legyen feltűnő. Körülnéztem, majd becsusszantam a repedésen. A sátor belsejében sötétség és kellemesen langyos levegő fogadott. Szappan, kölni és test-ápoló illatát éreztem benne. Kimeresztettem a szemem, hogy jobban lássak, aztán amikor észrevettem a meglehetősen keskenynek tűnő tábori ágyat, irányt vettem felé. Fúvócsövemet az ágyhoz támasztottam, és lehúztam a nadrágomat. A kifestésemtől azonban nem is tudtam, és nem is akartam megsza-badulni. Felhajtottam a takaró szélét, és becsusszantam az ágyba. Egyelőre biztos helyre értem. 40 Jobban mondva, csak értem volna, ha az ágy üres. De nem volt az. Mivel tisztában voltam vele, hogy ha olyan ágyban keresünk menedéket, amelyben már fekszik valaki, aki nem hívott bennünket, előfordulhat, hogy nem örül az érkezésünknek, vagy legalábbis meglepődik rajta, ezért készen álltam, hogy magyarázattal szolgáljak neki, ha szükség lenne rá.

Ebben az esetben volt is. Alig bújtam a dimbes-dombos testű házigazdához, akkora sikol-tás remegtette volna meg a sátortábort, hogy talán össze is dőlt volna, ha nem vagyok résen. De én nagyon is azon voltam. Abban a pillanatban, ahogy nyitotta a száját, már rá is tapasztottam a tenyeremet. Más talán belenyugodott volna, és ájultan a karomba omlik, az ágy dimbes-dombos gazdá-ját azonban nem ilyen fából faragták. Előbb a kezembe harapott, majd a térdével próbált meg eltalálni ott, ahol nem nagyon szerettem volna. A rúgást megúsztam, a harapást nem. Ezért mielőtt még tovább próbálkozhatott volna, a fülébe dörmögtem. – Csak nyugalom! Bomba van az ágyad alatt. Erre aztán valóban megnyugodott. Mintha jéggé fagyott volna. – Maga... kicsoda? Megpróbált, amennyire lehetett, elhúzódni tőlem, csakhogy az ágy keskeny volt; ha to-vábbhúzódik, azt kockáztatta volna, hogy leesik a nem létező bomba mellé. – Régi ismerős – mondtam. – Les...lie? Nem tudom, miből jöhetett rá, hogy én vagyok az, de rájött. Én meg örültem neki. Leg-alább nem fog kiabálni. Gondoltam én. Amikor elvettem a kezem a szája elöl, előbb valóban nem kiabált, viszont nekem esett, és ütött, ahol ért. Később meg jött volna a harapás, így ismét csak a szájára kellett szorítanom a tenyeremet. Ezzel védtelenné is tettem magam. Hangtalanul addig csé-pelt,

amíg bele nem fáradt. Szívós fajta volt; már-már azt hittem, én leszek a világ első ham-burgerré vert kifestett indiánja, amikor hirtelen abbahagyta, és sírni kezdett. – Te szemét... disznó! Te... te... Olyanokat mondott, hogy később bizonyára meg is bánta – ezeket szíves engedelmükkel nem ismétlem el. Nem tudom, hol tanulta őket, bizonyára nem a kedvenc leányiskolájában. Ámbár ki tudja. Mostanában már – sajnos – nem ismerem valami jól a szigorúan zártkörű, előkelő családok számára rendszeresített lányiskolák tanrendjét. Természetesen sajnáltam, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül odabújtam mellé, de nem tehettem mást. Odakint már világosodott – szükségem volt a védelmére és a támogatásá-ra. – Tényleg bombát tettél… az ágy... ? – Dehogy tettem – tiltakoztam. – Akkor miért... mondtad? – Mert azt gondoltam, hogy ez megnyugtat. – Kösz. Meg is nyugtatott... Legalább öt évet vett el az életemből. Te jó isten, hogy nézel te ki? Röntgenszeme lehetett, mert a beszűrődő halvány fényben épen csak kivehette a körvona-laimat. – Hogy nézek ki? – Lehet, hogy rosszul látok... de mintha ki lennél pingálva. – Tiszteletbeli indiánná fogadtak. – És büdös is vagy. – A festék szagát érzed.

Elgondolkodva bámult rám, aztán akkorát sikított, hogy majdnem kidőlt tőle a sátor fala. Mivel a kérdéseivel elaltatta az éberségemet, késve kapcsoltam. Csak a harmadik vérfagyasz-tó sikoltása után tettem a szájára a tenyerem. A másikkal közben elkaptam a nyakát, és gyen-géden megszorítottam. Mindemellett értetlenül néztem rá. Mi az ördög történhetett vele? Odakintről halk beszédfoszlányok szűrődtek be hozzánk, majd léptek koppantak a kövön. Közvetlenül a sátor bejárata előtt sziklás volt a talaj; úgy hangzottak a közeledő léptek, mint-ha elefánt lépkedett volna rajta. – Angelica? – kérdezte egy álmos hang. Mivel nem kapott választ, várt egy kicsit, aztán továbblépkedett. Angelica ott hánykolódott a kezeim között, és rémült szemekkel bámult rám. Ami azt illeti, én is meg voltam rémülve. Védelemért fordultam hozzá, s az lesz a vége, hogy éppen ő buktat le. – Csak nyugalom, kislány – figyelmeztettem – Ne akard, hogy megszorongassam a torkod. Néhány másodpercig még forgott a szeme, aztán mintha megnyugodott volna. Felemelte a kezét, és megkopogtatta a vállam. – Mondani akarsz valamit, kicsim? – kérdeztem. Bólintott. – Rendben van – bólintottam én is. – Ha megígéred, hogy nem fogsz visítani. Ismételten bólintott. Mély lélegzetet vettem, és eleresztettem a nyakát. Ő is levegő után kapkodott. Közben úgy járt a keble, hogy én meg a szemem kapkodtam ide-oda.

Volt is kapkodnivalóm, mit tagadjam. Tekintettel arra, hogy trópusi ég borult fölénk, ami köztudottan forró időjárást jelent, Angelica ennek megfelelően öltözködött éjszakára. Azaz sehogy. Hiába is néztem, egyetlen ruhadarabot sem voltam képes felfedezni rajta. A lány ismét nagyokat nyelt, majd megragadta a kezem. – Te... élsz? – Nem úgy nézek ki? – kérdeztem. – Egyenes választ kérek! – Élek. – Hadd tapogassalak meg. Kénytelen voltam engedni a kívánságának. Angelica gyorsan végigtapogatott. Nem hagyott ki egyetlen négyzetcentimétert sem, mintha kullancsot keresett volna rajtam. – Élsz – mondta aztán megnyugodva. – Már azt hittem, kísértet vagy. Azért is borultam ki annyira. Bár nem hiszek a túlvilágról visszatérő halottakban, de azért sose lehessen tudni... Mi történt veled... hogy életben maradtál? – Nem szálltam fel a repülőre – mondtam. – Én meg már könnyesre sírtam a párnámat miattad. De tényleg... mi a fene ez a festék raj-tad? Néhány rövid mondatban elmeséltem neki kipingáltatásom történetét. Amíg meséltem, egyre közelebb húzódott hozzám, Semmi meglepőt nem találtam benne, hiszen olyan keskeny volt az ágy, hogy ha nem ezt teszi, lepottyant volna a földre. Mire befejeztem, már úgy hozzám simult, mintha kizárólag a belém kapaszkodás menthet-né meg a leeséstől.

– Te... Leslie – suttogta a fülembe. – Ez annyira, de annyira izgalmas. – Meghiszem azt – mondtam büszkén. – Ebből is látszik, hogy mennyi eszem van. Átver-tem Ignaciót, a pilótát, a... – Én... nem erre gondolok. – Hát mire? – Hogy én... egy ágyban fekszem egy meztelen indiánnal. – Te is az vagy! – Indián? – Meztelen. – Ó, ez nálam normális dolog. De az, hogy egy indián fekszik így az ágyamban... az annyi-ra, de annyira izgalmas. – Öltözzek fel? – Az istenért, dehogy! Tudod, kislánykoromban faltam az indiántörténeteket. – És? – Néha nagyon... el sem merem mondani... – Mondd, ha már belekezdtél! – Szóval néha arról álmodtam, hogy felnőtt vagyok, és egy sátorban fekszem valahol a pré-rin, hogy is mondjam csak, hát... ruha nélkül. Éjszaka egyszer csak azt hallom, hogy nyeríte-nek odakint a bölények... – A bölények nem nyerítenek. – Bocs, lovakat akartam mondani. Szóval nyerítenek a bölények, valaki félrerántja a sátor bejárata elé feszített pokrócot, és belép rajta... egy igazi indián főnök. Persze kifestve. – Winnetou?

– Nem emlékszem a nevére. Csak arra, ami ezután történt. – Miért? Mi történt? – Szerelmet vallott nekem. És arra kért, hogy az ágyamba bújhasson. – Kifestve? – Persze hogy úgy. – Undorító szokás. Azután? Éreztem, hogy elpirul mellettem. – Én... megengedtem. – És? – A többit a képzeletedre bízom. – Nem szokásom hajnalok hajnalán képzelődni. – Szóval... hát... másnap, amikor felébredtem, néhány pillanatig úgy éreztem, hogy a való-ságban is megtörtént mindez. És nagyon boldog voltam. Elhatároztam, hogy ha már majd – Ki az ördög látna meg? Kidugtam a fejem a sátornyíláson. Előbb persze gondosan kifűztem a szíjat, amely belülről összetartotta a szétnyíló szárnyakat. – Mars ki! – kiáltott rám türelmetlenül. Kiléptem a sátor elé. Hajnal volt, lilás-sárgás fé-nyek égtek a fákon. – Mehetek? – kérdeztem idegesen. – Gyere. Megkönnyebbülve bújtam be a sátorba. Angelica az ágyán térdelt, és felém nyújtotta a kar-ját. – Istenem, ezt a meglepetést! Még egy igazi, marcona, érzelmekben nem igazán dúskálkodó indián főnök is elolvadt volna a látásától.

Angelica egyszerűen gyönyörű volt. Mintha a hajnal istennője lett volna. – Rólad álmodoztam... amióta csak... amióta csak – Elkapta a karom, és maga mellé rán-tott. – Beteljesül vajon a kívánságom? – suttogta a fülembe. Hamar beteljesült. 41 Arra riadtam, hogy nappali világosság terjeng a sátorban, Angelica pedig a fülemet húzo-gatja. – Történt... valami? – kérdeztem álmosan. – Felébrednél végre? – Hiszen el sem aludtam. – Biztos vagyok benne, ha megkérdeznélek, mi történt az elmúlt órában, nem is emlékez-nél semmire. – Dehogynem emlékszem... Mi történt? Ekkor ismét hozzám simult. – Megtennéd? felnőttem, akkor... egyszer... érted? – Nem én. Mit kellene értenem? – Meglátogat majd egy indián... főnök. – Hm. És meglátogatott? – Eddig még nem. – Úgy látszik, nem találja a házszámodat. Különben mostanában már kevesebb kifestett in-dián főnök járkál a nagyvilágban. A rájuk váró lányok sokkal többen vannak. Kevés a fóka, sok az eszkimó. – Ne légy már ilyen közönséges. És igenis...! – Micsoda? – Te is ki vagy festve... – De nem vagyok indián. – Lehetnél.

Ez aztán szeget ütött a fejemben. Tényleg, miért ne lehetnék? – Hát... lehetnék. – Szóval úgyis ki vagy festve, és... ebben a szürke fényben... szóval érted? Kezdtem kapiskálni valamit. Arra gondoltam, hogy ha valakinek van egy kívánsága, amit már vagy két évtizede dédelget magában, és ha akad egy barátja, akinek módjában áll teljesí-teni ezt a kívánságot, miért ne tegye meg. Nem igaz? – Jól van – mondtam kikászálódva az ágyból. – De mi lesz, ha erre jár valaki. – Csak... icipicit távolodj el az ajtótól. – És ha meglátnak? – Mit? – kérdeztem a szememet dörzsölgetve. – Hogy ismét... újra... ugye, érted? Megpróbáltam magamhoz térni. Néhány pillanat alatt félig sikerült is. – Hé! Ne így! – Hát... hogyan? – Menj ki megint... az ajtó elé! – Angelica, kérlek, egyszer már kint voltam. – Menj ki még egyszer. Újra át szeretném élni azt a pillanatot, amikor gyermekkorom indi-án főnöke égő tekintetével levetkőztet. – Levetkőzöl te magadtól is. – Kérlek, Leslie...! Annyi könyörgés volt a hangjában, hogy majd elolvadtam tőle. Még a keblei is hullámzot-tak a nagy könyörgéstől. Ki tudna ellenállni ennyi kérésnek? – Jól van – sóhajtottam – Nem lehetne, hogy...

– Micsodát? – Ezúttal kissé többet bízz a képzeletedre. – Ezt meg hogy értsem? – kérdezte gyanakodva. – Inkább nem mennék ki az ajtó elé. Nappali világosság van már odakint, ha bárki észre-venne... – Csak egy pillanatra, kérlek. – Legalább a nadrágomat hadd vegyem fel. – Nem! Indulás kifelé! Kizárólag festékeimbe öltözve ismét kibújtam a sátorból. Immár nem számíthattam másra, csupán a helyi szellemek segítségére. Ha akarnak, láthatatlanná tesznek. Szerencsére még mindig csendes volt a környék. Vártam néhány másodpercig, aztán besut-togtam a sátorba: – Mehetek? Nem érkezett rá válasz, ezért megismételtem a suttogást. Erre sem válaszolt senki. Megfogtam az ajtót helyettesítő ponyvát, és el akartam húzni. Hiába is húztam azonban, nem engedett. Bizonyára beakadt valamibe, amikor kijöttem rajta. A fenébe is, mindig a legrosszabbkor romlik el valami. Nagyot rántottam a ponyván, készen rá, hogy fejest ugorjak Angelica ágyába. Az ajtó most sem engedett. – Angelica – suttogtam rémülten. – Itt vagy? – Itt – suttogta vissza. – Beakadt a ponyva. Engedj be! – Nem akadt be – suttogta. – Valami mégiscsak történt vele. – Én fűztem be.

– Micsoda? –Eredj a fenébe! Egyetlen pillanat alatt kiverte a homlokomat a víz. – Angelica! – Mondtam, hogy menj a fenébe! – Azok után, hogy... – Azok után. – Angelica, kérlek, ezt nem teheted meg velem. – Már miért ne tehetném meg? Szerencséd, hogy ennyivel megúszod. A fekete özvegy... hallottál már róla? – Hogy a fenébe ne hallottam volna, hiszen rovartudós vagyok! – Akkor tudod, hogy az után megeszi a hímet. Te még olcsón megúsztad. – Ne tréfálj, kérlek! Bármelyik pillanatban megláthat valaki. – Na és? Majd azt mondom, hogy rám támadtál. – Legalább a nadrágomat add vissza! – Tűnj el, mert visítani kezdek! Háromig számolok. Egy... kettő... Kénytelen voltam kereket oldani. 42 Nem mondhatnám, hogy ez volt életem legfelemelőbb pillanata. Egy másfél méter mélysé-gű gödörben kucorogtam mezítelenül. Még szerencse, hogy a festék rajtam volt. Ha megpil-lantott volna valaki, akár azt is hihette volna, hogy egy kóbor indián csúszott bele a gödörbe az éjszaka. Ahogy a gödör alján a jövőmön töprengtem, hirtelen szóváltást hallottam a fejem fölött.

– A fenébe is – elégedetlenkedett egy reszelős hang. – Kezd már elegem lenni az egészből. Azt hiszem, elhamarkodtam a dolgot, amikor vállalkoztam erre az útra. – Történt talán valami? – tudakolta egy másik. – Te nem hallottad? – Mit kellett volna hallanom? – Az a nő... Angelica, úgy nyögdécselt az éjszaka, mintha az ördög szállta volna meg. – Honnan tudod, hogy nem így történt? Hiszen nem is ismerjük. – Az azért látszana rajta. – Mi vagy te, ördögűző, hogy felismerd valakiben a Sátánt? Ez Sylvinho dolga. – Azért őt én is felismerem. – Mit csinált a nő? – Nyögdécselt. Előbb csak kiáltozott, mintha valaki betört volna a sátrába, aztán meg már csak nyögdécselt. Meg is kérdeztem, hogy nincs-e valami baja. Még csak nem is válaszolt. – Bizonyára nem ébredt fel. – Bizonyára. – Mit szóltok hozzá, hogy señor Lawrence meghalt? – Én már imádkoztam érte. – Én is. – Szegény ördög. Éppen ide keltett jönnie meghalni? – A halál sehol sem kellemes. – Hacsak Isten azzá nem teszi. – Mit gondoltok, meddig maradunk még itt? – Santarcangeli azt ígérte, már nem soká. – Szerintetek sikerül a terve?

– Azt csak az Úr tudhatja. Ha mellénk áll, akkor igen. Szó, ami szó: nem voltam kellemes helyzetben. Nem tudhattam Angelica kivel tart, nem árulja-e el Ignaciónak, hogy életben maradtam. Márpedig ha señor Rocha, Blanco százados vagy Juan és Sandro hajtóvadászatot indítanak ellenem, csúnyán megjárom. Ha nem ölnek meg azonnal, talán még a gép felrobbantását is a nyakamba varrják. Akkor pedig mindörökre egy venezuelai börtön foglya maradok. Amint elhaltak a hangok, óvatosan kikapaszkodtam a gödörből. De már csúsztam is vissza. Éppen Angelicát pillantottam meg egy sunyi tekintetű fickóval. Angelica szeme ide-oda járt, mintha gyanította volna, hogy itt bujkálok a környéken. Három órán át lapultam a gödörben, Kockáztatva, hogy valaki észrevesz, esetleg hulladé-kot dob rám, sőt ennél még rosszabbat is el tudtam képzelni... Három óra elmúltával elcsendesedett a tábor. Valamennyien kocsikra ültek, és elhajtottak a llano felé. Oda, ahol nem találtak még semmit, és nem is fognak soha. Kimásztam a gödörből, és megpróbáltam meggyőződni róla, nem maradt-e itthon valaki. Szerencsére nem maradt. Olyan néma volt a tábor, mint döglött kutya a csendkamrában. Először is megpróbáltam visszaszerezni a holmijaimat. A már kivágott lyukon át bemász-tam Angelica sátrába. Azaz csak másztam volna. Amint betettem a tenyerem, valami nagyot csattant, és éles fáj-dalom hasított belém. Úgy rántottam ki, mintha méhek közé tenyereltem volna.

Nem kis megdöbbenésemre jókora egércsapda lógott a kezemen. Dühösen ráztam le róla, és az ujjaimat nyalogatva, bemásztam a sátorba. Csak reménykedhettem benne, hogy nem helyezett Angelica néhány taposóaknát az ágya elé. Azt nem is, de amit elhelyezett, az még a taposóaknánál is szörnyűbb látványt nyújtott. Megtaláltam ugyanis a nadrágomat az ágy mellett a földön. Ez még önmagában nem lett volna akkora baj, sőt egyáltalán nem lett volna az – a probléma csak az volt, hogy külön találtam meg az egyik szárát – az ágy egyik oldalán –, és külön a másikat – az ágy másik oldalán. Ekkor gondoltam először rá, hogy amikor Angelica nyakán volt a kezem, óriási esélyt kap-tam a sorstól. Sajnos, nem éltem vele. Most aztán futhatok nadrágot lopni. Ha nem is futottam, de azért igyekeztem. És akkor ért az újabb meglepetés: nem találtam használható férfinadrágot a sátrakban. Mintha a csapat valamennyi férfitagja egyetlen nadrág-ban érkezett volna madonnát ásni. A végén azért csak siker koronázta keresgélésemet. Az egyik sátorban gyanús kinézetű nadrágra bukkantam. Fekete volt, mint az ördög, mindkét szárán jókora pecsétekkel. Amint fölé hajoltam, rég elfogyasztott kellemes ebédek és némi bor illata érződött rajta. Mit volt mit tennem; ezt kellett felvennem, akár tetszett, akár nem. Amint felhúztam, rádöbbentem, hogy nemcsak a színével, a szagával, hanem a méretével sincs minden rendben. Akárki is hordta, kellemes hordóhasa lehetett.

Amint felvettem, már csúszott is le rólam. Keresgéltem még egy kicsit az ismeretlen sátrában, s óriási szerencsémre találtam is az egyik bőrönd fenekén egy jó háromméteres madzagot. Sóhajtottam, és felkötöt-tem vele a nadrágot. Telefonra Santarcangeli sátrában bukkantam, egy másikban pedig egy akkora mordályra, hogy majdnem letörött tőle a kezem. Felirata szerint Mexikóban gyártották a XX. század első felében. Szerencsére hátultöltős volt. Golyókat azonban hiába kerestem hozzá. Dühösen a sarokba akartam hajítani, aztán végül mégis magammal vittem. A fúvócsövem – ezen megeshetett Angelica szíve, mert nem tüntette el – és a mordály egészen jól kiegészítették egymást. A mobiltelefonnal kissé nehezen boldogultam. Santarcangeli atya jelszóhoz kötötte a hasz-nálatát. Mindenféle egyházi fogalommal próbálkoztam, de csak nem jött össze a dolog. Már-már feladtam a kísérletezést, amikor mintegy véletlenül beütöttem a saját nevét, az Enricót. És lássanak csodát: megnyílt előttem a mennyország kapuja. Mivel sürgős volt a dolog, és nem kockáztathattam, hogy ismét fogságba essek, behúzód-tam már megszokott gödrömbe. Ott aztán elkezdtem nyomkodni a telefon gombjait. Tíz percembe került, amíg összejött a dolog. A telefon a túloldalon kicsengett, majd mor-cos férfihang brummogott bele. – Ki a fene az?

Mondtam neki, hogy ki vagyok. Azt hittem, ez majd feldobja egy kicsit, de nem dobta fel. – És akkor mi van? – Szükségem lenne a segítségedre, Michael. – Tudod te, hány óra van most? Éppen uzsonnaidő. – Akkor éppen jókor hívtalak. – Ahhoz képest, hogy egész nap nem ettem semmit, nem mondhatnám. – Segítségre lenne szükségem, Michael. – Mennyire sürgős? – Életbevágóan. – Akkor mondd, hogy a fene vigyen el! Elmondtam neki, mit akarok. Michael elégedetlenül brummogott, amiből arra következtet-tem, hogy szorgalmasan jegyzetel. – Hívjál fel a jövő héten, Leslie. – Most kell! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Te megőrültél! – Ha nem segítesz rajtam, kész vagyok. És a te lelkeden szárad a halálom. – Ezt még csak elviselném valahogy – brummogta. – Hanem az a bájos Barbara del Sol... nem is értem, mi a fenét eszik rajtad. Tudod, mibe kerül majd ez neked? – Gyerünk, Michael, ki a karosszékből! Én most elindulok... valahova... egy órán belül meg kell kapnom az anyagot. Ha nem... hozzál virágot a síromra. – Hova? – Venezuelába.

– Oda nem megyek. Messze van, és túl meleg nekem. Igaz, hogy arrafelé az utcán szaba-don mászkálnak a jaguárok? Letettem a kagylót. 43 Amíg a terepjárót vezettem, volt időm elgondolkodni néhány apróságon. Például itt volt mindjárt Miss Reyes, azaz Angelica. Az, hogy indiánosdit játszottunk, még hagyján, de ami azután következett, mélységes értet-lenséggel töltött el. Kizárt a sátrából, elvette a nadrágomat, sőt nemcsak elvette, hanem kétfelé is vágta. Továbbá odarakta az egércsapdát a lyuk elé. Biztos voltam benne, hogy nem az egereknek szánta. Bekormányoztam a kocsit egy bozótosba, és kisétáltam a közeli folyópartra. A folyó is lus-tán ballagott a melegben; még akkora hullámok sem fodrozódtak rajta, amekkorák egy papírhajócskát elringathattak volna. Mintha egy szorgalmas szellem folyékony bronzzal öntötte volna le a vizet, s a hullámok mozdulatlanná dermedtek a vörös fólia alatt. Vízidisznót is alig láttam a környéken. Ahogy a víz felé közeledtem, néhány kiugrott ugyan egy kis nádasból, és nagy csörtetéssel eliramodott a közeli mangrovemocsár felé. Őket azonban nem követte újabb csapat. Ha voltak is a környéken, valamennyit mozdulatlanná dermesztette a meleg. Dacolva krokodilokkal és pirájákkal, levetettem magamról a nadrágot – most láttam csak igazán, menynyire bő –, aztán belecsobbantam a vízbe. Alig mostam meg az arcom, már kapaszkodhattam is vissza a

partra. Mintegy harmincméternyi távolságban fodrozódni kezdett a folyót borító bronzfólia felszíne, s néhány hosszúkás, kesze-kusza fogakkal teli száj tátogott felém. Mivel a szájak egyre közeledtek, úgy gondoltam, szégyen a futás, de hasznos. Kipat-tantam a vízből, és meg sem álltam a part biztonságot jelentő magasáig. Ha lett volna időm, elgondolkodhattam volna rajta, vajon miért támadtak rám a krokodilok. Valamennyi krokodilszakértő egyöntetű véleménye szerint a delelő nap forróságában nincs az az elvetemült hüllő, amely megkívánná az orra előtt fürdőzőt. Ilyenkor mintha megbénulna az állkapcsuk, s még egy apró halacskát sem képesek lenyelni. Az én krokodiljaim azonban úgy látszik, nem olvasták a krokodilszakértők egyöntetű véleményét, mert ha nem szedem a lá-bam, jót ebédeltek volna belőlem. Alighogy visszaértem a kocsihoz, zümmögni kezdett a zsebemben a telefon. Éppen a nad-rágot huzigáltam magamra, így beletellett néhány hosszú másodpercbe, amíg beszédre bírhat-tam. – Háááá... hukk! – tüsszentettek bele a telefonba. – Leslie? Itt Michael. – Örülök, hogy hallom a hangod. – Rosszkor hívlak? – Már fent van a nadrágom. – Bocs, de el akartam mondani, amit megtudtam. Kérd meg a hölgyet, hogy csak öt percet bírjon ki. – Miféle hölgyet? – Hát nem most mondtad, hogy már fent van a nadrágod?

– Nincs itt semmiféle hölgy. – Akkor mi van? – Például vízidisznók. – Mi a fene? Árvízben vagy? – Miért lennék árvízben? – Most mondtad, hogy vízben vannak a disznók, vagy micsoda. – Kérlek, Michael... – Tényleg, Leslie, hol a fenében jársz? – Majd egyszer elmondom. Te meg azt mondd el, mit tudtál meg? Michael ekkor beszélni kezdett. Hosszasan beszélt, míg én a lábamat váltogattam. Monda-nom sem kell, hogy a cipőmet még nem sikerült felhúznom, a köves talaj pedig egyre erőtel-jesebben égette a talpam. Michael beszélt-beszélt, én pedig legszívesebben leültem volna. A talpam is égett, és az is égette a szívem, amit hallottam. – Biztos ez, Michael? – kérdeztem meghökkenve és ismét lábat váltva, amikor befejezte. – Mondtam én már neked valótlanságot, Leslie? Igaza volt, nem mondott még soha. – Már csak azt áruld et, hogy milyen kapcsolatban vagy te velük? Amikor Michael letette a telefont, sokáig ültem a bokrok árnyékában, és gondolkodtam. Arra gondoltam, hogy minden történet egy másik, régebbi történetre megy vissza. Megtörtén-nek dolgok, s amikor már azt hisszük, hogy örökre megfeledkezhetünk róluk, valahol újra kezdődik minden.

Megráztam a fejem, és megpörgettem benne a kerekeket. Megpróbáltam összeilleszteni a szerteszét heverő mozaikkockákat. 44 Addig-addig illesztgettem, amíg a gyomrom korogni kezdett. Hiába túrtam fel ismét a te-repjárót, egyetlen morzsát sem találtam benne. Kénytelen voltam körülnézni a környezetem-ben, hátha hasznosítani tudnék belőle valamit. Ekkor már a folyópart menti dzsungelben jártam, amelyben köztudottan minden ehető. Elméletileg. Merthogy a gyakorlat egészen mást mutat. Először is: a dzsungelben minden mozog, ami ízletes, és nehezen utolérhető. Kivéve ter-mészetesen bizonyos bogyókat és gyökereket, amelyeket viszont nem ismertem. Márpedig csoda kellemetlen dolog mérges bogyót enni. Egyszer ugyan mintha vadpapayára bukkantam volna – csakhogy ebben sem voltam egészen biztos, Mi van, ha csak hasonlít rá? Dühös krokodil módjára mardosta a gyomrom az éhség, míg végül sikerült felfedeznem néhány bejuco de aquát, azaz víziliánt. Még szerencse, hogy Florencio megtanított a haszná-latukra. A víziliánnak az a tulajdonsága, hogy vizet tartalmaz a belsejében. Ha eltörjük sze-gényt, máris ömlik belőle a friss víz. Ezen a délutánon nem kis távolságot tettem meg. Amikor befejeztem a körutamat, éppen annyi üzemanyag maradt a kocsiban, amennyivel elérhettem a Mendez birtokot.

A nap lebukott ugyan már, s a hold is felkapaszkodott az égi létrán, a Mendez háznak azonban esze ágában sem volt elnyugodnia. Mint a tanyaházak, a fundaciónok általában, nappali ritmusáról áttért az estire. Lovak nyihogtak és nyerítettek az istállóik előtt, a hófehér, nemes keselyűk ezekben a percekben tértek vissza a fáikra nappali kóborlásukból, s most kedvenc ágaikon ülve maradékok után kutatott a szemük. Embert csak elvétve láttam. Egyszer mintha Lucia ingerült hangját hallottam volna. Patto-gott, mint a tűzre vetett rőzse. Éppen señor Mendez lakrésze felé indultam volna, amikor hangos beszélgetés ütötte meg a fülem. Behúzódtam egy bokor árnyékába és vártam. Néhány perc múlva Blanco százados bukkant fel előttem, két civil ruhás férfi és señor Ricardo Mendez társaságában. Már-már azt hittem, csak négyen vannak, s gyorsan bokrot akartam cserélni, az utolsó pillanatban aztán szerencsére észrevettem az utánuk baktató Pedro Mendezt is. Görnyedt tartással botorkált, mintha nagynagy bánat nyomná a vállát. – Itt jó lesz? – kérdezte señor Ricardo néhány műanyag székre mutatva. A székek rendetle-nül, összevissza álltak a fák által közrefogott kis tisztáson, mintha sebtében hagyták volna el őket a rajtuk ülők. – Természetesen, señor Ricardo – bólintott Blanco százados. – Engedje meg, hogy bemu-tassam az urakat. Mondott két nevet, amelyet nem értettem, de őszintén szólva nem is nagyon figyeltem rá-juk. Igyekeztem úgy

helyezkedni, hogy a későbbiekben egyetlen szavukat se mulasszam el. – Szóval, señor Ricardo... azért bátorkodtam felkeresni önt, mert... az utóbbi néhány nap során olyan dolgok történtek a környéken, többek között az ön birtokán is, amelyek előtt. hm... értetlenül állok. A gyilkosságokról beszélek, señor. Azután, hogy señor Ignacio meghívására señor Lawrence megérkezett ide... ha dramatizálni akarnám a helyzetet, úgy is jellemezhetném, hogy elszabadult a pokol. Az urak... hm... Caracasból jöttek, egy bizonyos intéz-ményből... hm... Kínosan köszörülgette a torkát; feltehetően arra várt, hogy a Caracasból érkezett fontos emberek közül vegye át valaki a szót, és mondja el ő maga, hogy kifélemiféle. Az egyik – nagydarab, hullámos hajú – férfi biccentett, és megtette, amit Blanco százados kívánt. – Oferta nyomozó vagyok – mondta megbiccentve felém is a fejét. Nem tévedés: valóban felém biccentett. Mintha csak megsejtette volna, hogy ott rejtőzködöm nem messze tőle a bokorban. – A társam pedig Rosario nyomozó. – Örvendek – mondta Ricardo Mendez. – Én is... izé – morogta Pedro bácsi. – Ön nem az izének az izéje..,? – Kérem, señor? – hajolt felé Oferta nyomozó. – A másik señor... izé... – Én? – bökött a mellére Rosario nyomozó, aki alacsony, karikalábú, bajuszos férfi volt előreálló nyúlfogakkal. – Kérem, señor?

– Az a helyzet, hogy amikor utoljára Caracasban jártam, nem sikerült találkoznom vele. A két nyomozó egymásra pillantott. Valami olyasmi ülhetett az arcukon, hogy na, megint sikerült kifognunk egy hülyét. – Kiről van szó, señor? – érdeklődött Oferta nyomozó. – Oh... igen... bocsánat – morogta Pedro bácsi zavartan megsimogatva az arcát. – Termé-szetesen. Oh, igen, hát én Juan Carlos Rosarióra gondolok. Azt hittem... feltételeztem... A nyúlfogú nyomozó nem lehetett ostoba ember, mert azonnal átlátott a señor Mendez gondolatait körülölelő homályon. – Azt hitte, rokonok vagyunk? – Hát... igen – morogta señor Pedro. – Ó, nem. Sajnos nem vagyok a rokona. Különben mivel foglalkozik az ön ismerőse, az az izé... – Juan Carlos Rosario professzor. – Professzor? – Igen az... kétségkívül... már nagyon régóta. – Es minek a professzora? – Az a helyzet, hogy neki van a világon a legnagyobb Mormolyce phyllodese. A két nyomozó egymásra nézett. Aztán egyszerre tört ki belőlük a röhögés. Blanco száza-dos kényszeredetten csatlakozott hozzájuk, majd néhány kaccantás után abbahagyta. – Mije van neki? – kérdezte elfojtva a nevetését Rosario nyomozó. – Mormolyce phyllodese. – Az valami... betegség?

– Rovar – mondta señor Mendez. A két nyomozó eltátotta a száját. – Rovar? – Másképpen kísértetbogár. Elsősorban Indonéziában honos, kiszáradt fatörzsek kérge alatt búvik meg... többnyire. Ritkán láttam életemben ostobább tekinteteket, mint a két nyomozóé. Csak néztek egymás-ra, és nem tudták eldönteni, hogy ők-e a hülyék, vagy Pedro bácsi. – Az a helyzet, uraim – szólalt meg ekkor komoly hangon señor Blanco –, hogy señor Ped-ro Mendez rovartudós. Rovarokkal foglalkozik. – Rovarok... kal? – nyögte Oferta nyomozó. – Rovarokkal. És arra céloz, hogy... – Már értem – biccentett Rosario nyomozó. – Nekem is van egy ismerősöm, ő ciánozó. Sergio Pintérnek hívják. Nem ismeri véletlenül, señor Mendez? Pedro bácsi összehúzta a szemöldökét. – Nem – mondta aztán határozottan. – Nem ismerem. És nem is akarom megismerni. Gyű-lölöm a rovargyilkosokat. Ez aztán rövid időre meg is akasztotta a társalgást. A két nyomozó és Blanco százados a körülöttük hajladozó fák ágait bámulták, mintha attól tartottak volna, hogy néhány Mormolyce phyllodes azonnal a nyakukba esik. – Hát... igen – morogta rövid hallgatás után Blanco százados. – Tulajdonképpen azért jöt-tünk, hogy feltegyünk önöknek néhány kérdést, önnek, señor Mendez, és önnek is, señor Mendez. Mindkét señor Mendez bólintott. Ricardo Mendez megigazgatta a bajuszát, Pedro Mendez viszont nem

igazgatott semmit, csak állt a széke mellett, mintha nem is venné észre. Így aztán a testvérének kellett figyelmeztetnie rá. – Nem ülsz le, Pedro? – Mit? Hogyan? – dörmögtet Pedro bácsi. – Ja, persze, csak elgondolkodtam egy kicsit. Mintha meglőtték volna, úgy hullott bele a székbe. A könnyű, műanyag ülőalkalmatosság nagyot reccsent, mintha tiltakozna a váratlan atrocitás ellen. De azért nem törött össze. A két nyomozó megragadta az alkalmat, hogy a beállott csendben jöttük lényegére térjen. – Señores, mi azért vagyunk itt, hogy néhány fickó körmére nézzünk – kezdte Oferta nyo-mozó. – Különben a kábítószer-osztály ügynökei vagyunk. – Kábítószer? – csodálkozott Ricardo Mendez. – Ez igazán érdekes. Remélem, nem gon-dolják az urak, hogy nekem és a testvéremnek közünk van a narkóhoz. – Természetesen eszünk ágában sincs bármivel is megvádolni önöket — tiltakozott gyor-san Rosario nyomozó. – Inkább a segítségüket szeretnénk kérni. – Amiben tudok, segítek – dőlt hátra a székében Ricardo. – Talán nem titok ön előtt sem, señor Mendez, hogy ezen a vidéken, ahol az ön különben meseszép birtoka és a nemzeti park is elterül, vezet át a Kolumbiából érkező kábítószer egyik legfontosabb útja. – Úgy van – bólintott señor Mendez. – Nem titok előttem. Miért is lenne az? – Honnan értesült róla?

– Elsősorban az újságokból – mondta Ricardo Mendez. – De különben sem vagyok hülye. Azonkívül egy haldokló is bevallotta nekem. – Haldokló? – szaladt Rosario nyomozó szemöldöke a homlokára. – Cirka egy évvel ezelőtt lelőttek az udvaromon egy férfit, valami Ramost. – Ferdinando Ramost? – Úgy van, így hívták. Itt esett össze, nem messze ettől a helytől, ahol most ülünk. Egy na-pig élt még, aztán megtért a teremtőjéhez. Megtettem érte, amit csak megtehettem, de olyan súlyosak voltak a sebei, hogy nem tudtuk megmenteni. Mire Blanco százados megérkezett, már csak a holttestét tudtuk átadni neki. – Igen, ez így volt – igazolta a szavait Blanco százados. – Nos, ez a fickó egyfolytában beszélt, amíg csak meg nem halt, mintha valamennyi bűnét napvilágra akarta volna hozni, mielőtt örökre becsukja a száját. – Neveket is mondott? – kérdezte kíváncsian Rosario nyomozó. Ricardo bácsi legyintett egyet. – Persze hogy mondott. Jó néhányat. Erről be is számoltam akkoriban a kábítószer-osztály emberének. – De ön akkor nem említett neveket! – Majd bolond lettem volna – mosolygott señor Ricardo. – Kolumbiában nem kedvelik az olyan embereket, akiknek nevekkel van kitömve a fejük. Én pedig még gyerekkoromban elhatároztam, hogy hosszú életű leszek. Ráadásul semmi újat nem tudtak volna meg tőlem. Azok a nevek, amelyeket a fickó lázálmában

emlegetett, legalább annyira ismertek önök előtt, mint a hollywoodi sztároké. – Meglehet – morogta Rosario nyomozó. – Sőt biztosan igaza van. señor Mendez. Tehát ön is tisztában van vele, hogy ezen a vidéken át vezetnek a csempészutak. És nem tett soha sem-mit ez ellen? Señor Ricardo arcán olyan meghökkenés hullámzott át, mintha egy reggelen arra ébredt volna, hogy az elmúlt trópusi éjszakán a kertje közepén egy jéghegy nőtt, melynek csúcsán egy jegesmedve éppen vízidisznókat zabál. – Én? A kábítószer ellen? Hiszen ez az önök dolga, nem az enyém! Csak nem képzeli, hogy Ricardo Mendez egyedül szembeszáll a kábítószer-szindikátusokkal? Ennyire még az öcsém sem hülye, pedig az, aki normális foglalatosság helyett rovarok után futkos... Pedro bácsi arcán nem látszott, hogy megértette volna testvére szavait. Vagy ha meg is ér-tette, nem talált kivetnivalót bennük. – Nem akartuk megbántani, señor Mendez – sietett korrigálni Rosario nyomozó. – Csupán az érdekel bennünket, hogy észrevett-e az utóbbi időben valami gyanúsat a környéken? – Gyanúsat? – vonta fel a vállát señor Ricardo. – Mást sem látni errefelé, csak gyanúsat. Hol van már az a világ, ami akkor fogadott, amikor először pillantottam meg a Caura folyót? Persze nem tudom, mit ért gyanús alatt. Mindenesetre egyre több errefelé az ismeretlen; egyre több az éjszaka, engedély nélkül a birtokomra hajtó gépkocsi; egyre több az elgázolt állat... – És egyre több a gyilkosság?

– Például az is – morogta señor Ricardo. – De csak az utóbbi hetekben. – Hát... így van. – Mondhatjuk, hogy azóta szaporodtak meg különösképpen, amióta señor Lawrence ideér-kezett a nemzeti parkba? Señor Mendez szelíden nézett a nyomozóra. – Ön azt akarja hallani tőlem, hogy igen? Erősítsem meg abbeli elképzelésében, hogy señor Lawrence áll a gyilkosságok mögött, vagy hogy még konkrétabb legyek: ő gyilkolt? Rosario nyomozó ekkor visszavonult. – Én csak feltettem egy kérdést. – Jól van. Nem hiszem, hogy ő gyilkolt volna. Önök azt hiszik? Rosario és Oferta összenézett. – Még az is meglehet, señor Mendez – dünnyögte Rosario nyomozó. – Még az is meglehet. Mi csak megpróbálunk rájönni, mi történik itt. – Akárhogy is van, señor Lawrence halott. Ő már nem vallhatja be önöknek... Oferta nyomozó meghúzogatta a bajuszát, majd közbevágott. – Az a helyzet, señor Mendez, hogy megvizsgáltattuk a lezuhant gép roncsait egy szakér-tővel. Nem kellett neki sok idő, hogy rájöjjön: señor Lawrence-ből még egy porszemecske sem maradt. Nem érdekes ez? – Hm. – Pedig maradnia kellett volna. De csak egy kis táskát találtunk a helyszínen és két stuk-kert. Ő maga szőrénszálán eltűnt. Furcsa, nem? Ön mit szól mindehhez?

– Mit szóljak? – vonta meg a vállát señor Ricardo. – Fel kell tételeznünk, hogy señor Lawrence a hírekkel ellentétben, mégsem volt a gépen. Ez esetben él. Zavart szünet következett. Amikor egy hosszú percen át sem történt semmi, Rosario ismét megszólalt. – Mivel señor Lawrence holmija a gépen maradt, és amint hallottam, señor Ignacio Rocha megszakította vele a kapcsolatot... valahol rejtőzködnie kell. És közlekednie is kell valamivel. Apropó, nem hiányzik önnek egy kocsija, señor Mendez? Ricardo Mendez rövid ideig hallgatott, és kis kecskeszakállában babrálgatott. – De... hiányzik – mondta aztán rövid tépelődés után. – Egy terepjáróm hiányzik. – Nocsak! – hökkent meg Rosario nyomozó. – Ez érdekes fejlemény. Mikor vette észre, hogy ellopták? – Tegnap este – mondta señor Mendez. – Hogy vette észre? – Kerestem, és nem találtam. Ennyi. – Az indítókulcs? – Bent hagytam a kocsiban. Eddig még soha nem lopták el egyetlen kocsimat sem. Meglepődtek volna, ha úgy cirka harmincméternyire tőlük benéztek volna a bokrok közé. – Tehát ellopták a kocsiját... Hm. És miért nem jelentette a hatóságnak, señor Mendez? Señor Ricardo megvonta a vállát. – Mert azt hittem, megkerül. Valaki elvitte, kocsikázik vele egyet, aztán majd valaki ráta-lál. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ha Caracasban élnék, naponta lopnák el egy kocsimat.

– Ebben sajnos lehet valami. Ennek ellenére legalább Blanco századost értesíthette volna. – Reggel akartam megtenni. – Rendben van, señor Mendez, ne is törődjünk a kocsijával. Térjünk inkább vissza señor Lawrence-hez. Ismerte? – Hát.., hogyne. – Mennyire? Señor Ricardo idegesen felhorkant. – Mennyire? Semennyire! Csak éppen... nem volt antipatikus nekem a fickó. – Nem úgy, mint a testvérének, señor Paulónak? Amint hallom, Mr. Lawrence össze is ve-rekedett vele. – Egy verekedés még nem ok a gyilkosságra. – Ki tudja, señor Mendez, ki tudja? Mr. Lawrence nem az az ember, aki megtorlatlanul hagyja a sértéseket. A verést meg biztosan nem. Señor Ricardo ekkor elhajította nehezen meggyújtott szivarját, és a három zsarura förmedt. – Jól van, señores, beszéljünk nyíltan. Önök azt bizonygatják itt nekem, hogy önök szerint Mr. Lawrence gyilkolt. Méghozzá nem is egyszer: többek között a testvéremet is ő ölte meg. A szívük mélyén pedig ott él a gyanú, hogy a cinkosa vagyok. Vajon miért gyilkolt volna Mr. Lawrence? Rosario és Oferta nyomozó összenéztek. – Ez a kérdés, señor Mendez. Ez az igazi, nagy-nagy kérdés. 45 Ismét hosszasabb hallgatás következett. Talán a nyomozókat is megérintette az éjszaka va-rázsa, talán

csak időt akartak adni señor Ricardónak, hogy elrendezze a gondolatait. Amíg hallgattak, megelevenedett körülöttünk az éjszaka. A keselyűk ahelyett, hogy végre elcsendesedtek volna, rikoltozni kezdtek. Hirtelen azt vettem észre, hogy értem a szavukat. – Señor Lawrence a gyilkos! – kiáltozták, vijjogták és rikácsolták, – Kapjátok el, 6 a gyilkos! Kiáltozásukra néhány vízidisznó csörtetett el mellettem. Rovar koppant a mellkasomon: akkora volt, hogy señor Pedro gyűjteményének a dísze lehetett volna. Megfogtam, és gyengé-den lehelyeztem a fűre. Sokkal kellemesebb a fűszálak között, mint egy gyűjteményben, – Az a kérdés, señor Mendez – vette fel a társalgás elejtett fonalát Oferta nyomozó –, hogy miért gyilkolhatott Mr. Lawrence, ha ő gyilkolt. – Ha ő gyilkolt... Nos, miért? – Vegyük sorba a lehetőségeket. Első a kábítószer. – Mr. Lawrence és a kábítószer? Én egészen másféléket hallottam róla. – Ami azt illeti, mi is. Apropó, nem hallott véletlenül Caramelo intendánsról? – Valami rémlik... – Ő szervezte meg vagy húsz évvel ezelőtt a kábítószerrészleget Caracasban. Úgy hívták, hogy a mészáros. Tudja, miért? – Honnan tudnám? – Mert azt az elvet vallotta, hogy aki kábítószert készít vagy terjeszt, nem érdemli meg, hogy éljen. Aki másokat pokolra juttat, jusson ő is oda. Ezért... nehéz

ezt kimondani, titkos osztagot szervezett a rendőrségen belül, és sorra gyilkolta – persze törvénytelenül – a gyanúsí-tottakat. Mentségére legyen mondva – bár ez tulajdonképpen nem mentség –, hogy később mindegyikükről kiderült, megrögzött bűnöző volt. Ennek ellenére természetesen törvénytele-nül cselekedett. Húsz évig tartott ez az állapot. – És? – Nemrég kiderült, hogy señor Caramelo... az egyik leghatalmasabb keresztapa lett Ko-lumbiában. Nyugdíjba ment, majd átállt az ellenkező oldalra. Élete egy pontján – már a hori-zont közelében – úgy döntött, hogy hátralévő éveit nem a rendőrségi nyugdíjából óhajtja finanszírozni. Egészen addig űzte az ipart, amíg meg nem gyilkolták. Van az úgy, señor Men-dez, hogy valaki visszatekint elmúlt éveire, és furcsa gondolatok fogalmazódnak meg benne. Nevezetesen, hogy érdemes-e tisztességesnek maradni, amikor a tisztességesek szegények, a tisztességtelenek pedig gazdagok. Hol nyerem majd el a jutalmamat azért, hogy én a tisztes-ségesek közé tartozom? Talán a túlvilágon? És aki nem hisz benne? A gyerekeknek egye-temre kell menniük, a feleség jó autót kíván, szép ruhákat, fürdőmedencét, masszőrt. Mi a megoldás? Señor Mendez ismét szivart húzott elő inge felső zsebéből. – Mi a másik lehetőség? – A legendás Vizek Madonnája, mely a hagyományok szerint, itt van elrejtve valahol. – Nem fejtené ezt ki bővebben is?

– Dehogynem, señor Mendez, dehogynem – szorgoskodott Rosario nyomozó. – Azt bizonyára tudja, hogy Mr. Lawrence gyengéd érzelmekkel viseltetik a régi idők emlékei iránt; elvégre tudós ember, maga is sok műtárgyat mentett meg már a pusztulástól. Innentől a forga-tókönyv azonos a már elmondottakkal. Addig-addig mentette másnak a műkincseket – amolyan Indiana Jones módjára – amíg egyszer csak megfordult a fejében satöbbi, satöbbi... Egy-szóval señor Lawrence-nek a Vizek Madonnája kell. – Egyáltalán honnan tudna róla? – Mondjuk Santarcangeli atyától. Hiszen a barátja. – Azzal gyanúsítja az atyát, hogy... – Dehogy, dehogy! – vágott a szavába Rosario nyomozó. – Ön félreért bennünket, señor Mendez. Señor Lawrence anélkül is akcióba léphetett, hogy Santarcangeli tudna róla. Sőt biztos vagyok benne, hogy nem is tud. Nem hiszem, hogy a Vatikán által favorizált atya ilyesmire lenne képes. Mr. Lawrence magányos farkas. – Össze tudja kapcsolni a három gyilkosságot a Vizek Madonnájával? – Őszintén szólva ezen még nem törtem a fejem. Még csak sötétben tapogatódzunk. De señor Lawrence és a gyilkosságok kapcsolata... hm... igen szorosnak látszik. – Részletesen is meg tudja magyarázni, hogy melyik gyilkosságot miért követte volna el? Rosario nyomozó megrázta a fejét. – Ó, itt még nem tartunk, señor Mendez. De van még valami egyéb is... Például señor Pedro rovargyűjteménye.

Pedro bácsi úgy kapta fel a fejét, mintha az említett gyűjtemény valamelyik különösen mérges darabja feléledt volna örök álmából, és belecsípett volna a nyakába. – Hogy? – vakkantotta. – Az én... rovargyűjteményem? Mi van vele? – Esetleg felkelthette Mr. Lawrence érdeklődését. Señor Pedro megütközve bámult rá. – Na és? Persze hogy felkeltette! Az lett volna a furcsa, ha nem kelti fel. Az én gyűjtemé-nyem mindenkinek az érdeklődését felkelti. Biztos vagyok benne, hogy az önök érdeklődését is felkeltené. – Bizonyára – biccentett Oferta nyomozó. – Bizonyára, señor Mendez. Csak nekem például nem állna szándékomban ellopni. – Akkor maga egy nagy hülye – közölte lesújtó mosollyal Pedro bácsi. – Ha én találkoznék egy olyan gyűjteménnyel, mint amilyen a sajátom, az lenne az első gondolatom, hogy hogyan lehetne meglovasítani. Na de ön nem is szakember! – Hát nem – morogta legyűrve a sértettségét Oferta nyomozó. – Mindazonáltal... egyre in-kább arra hajlok, hogy Mr. Lawrence rá is szemet vetett. – És? – kérdezte Ricardo Mendez. – Nincs tovább – tárta szét a karját Rosario nyomozó. – Egyelőre csak a lehetőségeket la-tolgatjuk. Tehát önnek ellopták a terepjáróját, señor Mendez. – El – bólintott señor Ricardo. – Hát ez bizony sajnálatos dolog. Előfordulhat, hogy Mr. Lawrence lopta el?

Ricardo Mendez képe vörösre váltott – ezt még a hold halvány fényében is észrevettem. És a válasza sem nyugodt lelkiállapotról tanúskodott. – Honnan a fenéből tudjam, ki lopta el? Nem tette a névjegyét a terepjáróm hűlt helyére. A fenébe is, csak nem arra gondolnak... Oferta nyomozó felemelte a kezét, és señor Ricardo felé bökött a mutatóujjával. – Tegyük fel, hogy Mr. Lawrence nem halt meg. Már persze az is megérne egy misét, hogy tulajdonképpen mi a fenét keresett a gépen. Señor Rochán kívül senkinek nincs tudomása róla, hogy el akarta volna hagyni a nemzeti parkot. Ez csak egyféle okból képzelhető el. – És mi a fene az? – Ha megszerezte, amit akart. Felszállt vele a gépre, majd le is szállt róla. – Na álljon csak meg a menet! – dörmögte señor Ricardo. – Az az érzésem, hogy az urak összevissza beszélnek. Először is, mit akart volna Mr. Lawrence önök szerint megszerezni? Pedro öcsém rovargyűjteményét...? Mondd, Pedro, megvan a gyűjteményed? – Persze hogy megvan, Ricardo. Épp az imént... – Nem hiányzik belőle valami? – Valami? Mi például? – Például egy szöcskeláb. – Te mindig csak tréfálsz, Ricardo – vigyorodott el Pedro bácsi. – Nem hiányzik belőle semmi. Épp az imént nézegettem meg az indonéziai...

– Jól van, elhiszem. Van még valami ötletük az uraknak, hogy mit vihetett magával Mr. Lawrence? A Vizek Madonnáját? – Akár azt is – biccentett Oferta nyomozó. – De azt sem találták meg a roncsok között. – Hát... nem. – Ezek szerint Mr. Lawrence kiszállt a gépből, mielőtt még az felszállt volna, és magával vitte a Vizek Madonnáját... Hm... Tudják, mi a nagy baja az önök elméletének, señores? Rövid hallgatás után Oferta nyomozó szomorúan bólintott. – Si, señor Ricardo. – Na micsoda? Oferta nyomozó megsimogatta hullámos haját. – Az, hogy... nem vagyunk száz százalékig biztosak benne, megtalálta-e egyáltalán a Vizek Madonnáját valaki. 46 Ismét csak hallgattak egy sort. Úgy tűnt, mintha a zsaruk elbizonytalanodtak volna, sőt immár azt latolgatják magukban, hogy nem kellene-e szép csendesen eltűnniük a balfenéken. Hiszen olyan bizonyíthatatlanok az elméleteik, mint a hülye Billy zsebéből kikotort rágógumi eredete. Én azonban nem voltam nyeretlen kétéves, sejtettem hogy mire megy ki a játék. A két zsa-ru és Blanco százados nem vették volna maguknak a bátorságot, hogy felkeressék señor Mendezt – mind a két señor Mendezt –, ha nem lenne valami fontos a tarsolyukban. Vajon mi az ördög lehet az?

Némi hallgatás után ismét Oferta nyomozó kezdte a műsort. – Akárhogy is van, Mr. Lawrence megmenekült. A madonnával vagy anélkül. Ahhoz azonban, hogy a környéken maradhasson, közlekednie kell. A távolságok nagyok, gyalog nem lenne képes eltűnni innen. – Rendben van – adta meg magát señor Ricardo. – Ellopta a kocsimat. Akkor mi van? – Így már jóval könnyebb a dolga. De mi a helyzet az üzemanyaggal? – Tőlem kérdi? – csodálkozott señor Ricardo. – Ön hol szokott tankolni? – érdeklődött szeretetteljes mosollyal Rosario nyomozó. – Mondhatnám, hogy a saját kutamnál – dőlt hátra a székén Ricardo Mendez. – Csak éppen nem kút, hanem ciszterna. Lehet, hogy nem felel meg mindenben az előírásoknak... – Ez nem a mi dolgunk – sietett közbevágni Oferta nyomozó. – Mi nem törődünk vele, hogy milyenek azok a fránya biztonsági előírások. Eszerint önnek jelentős nyersolaj-tartalékai vannak. Igaz? – Hát hogyne – bólintott Ricardo Mendez. – Amint értesültem róla... hordókban is tárol üzemanyagot. – Jól értesült. – Előfordulhat, hogy az, aki eltulajdonította az ön kocsiját... üzemanyagot is lopott hozzá? Vártam, hogy Ricardo Mendez mikor ugrik fel, és mikor vet véget a kérdezősködésnek, de

nem tette. Sőt mintha még óvatosabb is lett volna a kelleténél. Vajon miért? Vajon miért látszott meghunyászkodni a három zsaru előtt? – Előfordulhat – biccentett señor Mendez. – Errefelé nemigen szokott senki olajat lopni, ezért őrizni sem szokás a raktárát. Bármikor megtörténhet, hogy kigurít valaki belőle egy hordóval. Bár a raktár ajtaját általában zárva tartjuk. Oferta nyomozó mosolyogva señor Ricardo felé intett. – Ó, tudom én azt, hogy van ez az ilyen nagy volumenű cégnél, mint az önök birtoka is, señor Ricardo. Egy-két hordó olyannyira apróságnak számít, hogy fel sem tűnik senkinek a hiánya, Azt javaslom, hagyjuk is a gépkocsit és az üzemanyagot... Lehetséges, hogy señor Lawrence ellopta a gépkocsiját, üzemanyagot is lopott hozzá, és most itt furikázik a környé-ken. Meghökkenve vettem észre, hogy señor Ricardónak kicsit remeg a keze, ahogy megpróbál rágyújtani a szivarjára. A három zsaru magvas gondolataival volt elfoglalva, de esküdni mer-tem volna rá, hogy ugyanúgy észrevették Ricardo bácsi ujjainak citerázását, mint én. És elé-gedettség ült ki az arcukra. Vajon miért? Oferta nyomozó végigfuttatta a pillantását a másik kettőn. Azok mintha alig észrevehetően bólintottak volna. Oferta nyomozó megsimogatta hullámos haját. – Tudja, señor Ricardo, van nálunk a cégnél egy Goncalves nevű fiatal nyomozó. Általá-ban gazdasági ügyekben nyomoz. Mint minden kezdő... hm... ő is túlbuzog néha, és olyan ügyekbe is beleüti az orrát, amikhez semmi köze, sőt... néha még felesleges

kimutatásokat is készít, csak hogy eltöltse valamivel az időt. Nos, ez a Goncalves nyomozó nem is olyan régen azt vette a fejébe, hogy kimutatást készít a környező birtokok gazdasági helyzetéről, anyagi erejéről, felvett kölcsöneikről satöbbi. Bár tudom... – Ez törvényellenes – mondta jeges hangon Ricardo Mendez. – Ezek szigorúan bizalmas információk. – Azt hiszem, téved, señor Mendez – vágott közbe Rosario nyomozó. – Az elmúlt év no-vembere óta ez már lehetséges. A 211/ 005-ös rendelet megengedi. Ricardo bácsi szívott egyet időközben meggyújtott szivarján. Biztos voltam benne, hogy nagyon is jól ismeri a rendeletet, és azzal is tisztában van, hogy a zsaruk nem törvénytelenül jutottak a birtokát illető bizalmas adatokhoz. Oferta nyomozó hangja is jegessé vált. Mintha máris megkezdődött volna az emberiséget fenyegető, újabb nagy eljegesedés. – Goncalves nyomozó vizsgálatai közben arra a megállapításra jutott, hogy önnek komoly gazdasági nehézségei vannak, señor Mendez. Itt lett volna az ideje, hogy señor Mendez felugorjon, és égő szivarját a zsaru szemébe nyomja. Legalábbis ezt kívánta volna a llanerobecsület. Száz évvel ezelőtt. Ricardo bácsi kivette ugyan a szivarját a szájából, de csupán azért, hogy nagy kört írjon le vele a levegőben. – Mindenkinek lehetnek nehézségei – mondta aztán halkan. – Ez igaz – bólintott Rosario nyomozó. – A kérdés csupán az, hogy mekkorák. Önnek ko-molyak a nehézségei, señor Ricardo, nagyon is komolyak. Ön

több alkalommal is bent járt Ciudad Bolivárban, sőt Caracasba is elutazott néhány bankhoz. Ricardo bácsi visszatette a szájába a szivarját. – Igaz. Bár nem tudom, hogy ez is a törvény hatálya alá esik-e? – Feltétlenül, señor Mendez, feltétlenül. Ön a Nemzeti Banktól, a Befektetési Banktól, és még három banktól próbált kölcsönhöz jutni,., hm... sikertelenül. Igaz? Ismét csak azt vártam, hogy Ricardo Mendez felugrik, és a fenébe küldi őket, de ismét csak nem ez történt. Sőt éppen az ellenkezője. Señor Ricardo összeomlott. Lehajtotta a fejét, és úgy látszott, hogy mindjárt sírva is fakad. – Sajnos... igaz. Bizonyos beruházások miatt... – Hát éppen ez az, señor Mendez – sóhajtott fel Oferta nyomozó. – Éppen ez az! – Mi... csoda? – Hát a beruházások. Goncalves nyomozó nem röstellte, és néhány nappal ezelőtt leruccant ide egy szakértővel. Megállapították, hogy ön az elmúlt két évben majd félmillió dollár befek-tetést eszközölt a birtokán, miközben a könyvelése szerint egy fitying nyeresége sincs, És nagyjából ez a helyzet señor Pedro Mendez, és a néhai Paulo Mendez birtokrészére vonatko-zóan is. Mit szól mindehhez, señor Mendez? – Volt egy kis eltett pénzem. – Tudja, hogy ez az új törvények szerint szabálysértésnek minősül? Señor Ricardo hallgatott. – A kérdés az, señor Ricardo, hogy honnan volt önnek a beruházásokhoz pénze?

– A testvéremtől, Paulótól kaptam kölcsön – mondta, vagy inkább nyögte Ricardo bácsi. – Igen, ez lehetséges – bólintott a nyomozó. – Ez nagyon is lehetséges, lévén, hogy az ő birtokrésze viszont ragyogóan prosperál. Bizonyítani viszont lehetetlen, lévén hogy az ön testvére, señor Paulo Mendez sajnálatos körülmények között elhunyt. Ha nem az ön testvéré-ről lenne szó, azt is mondhatnám, hogy nem jött rosszul önnek a halála. – Ezt kikérem... magamnak! – ...de nem mondom. Mindenesetre immár nem kell neki visszaadnia a kölcsönt. Feltűnt valami Oferta nyomozó hangjában, amit eddig nem vettem észre. Talán irigységnek és kárörömnek nevezhetném. Oferta boldog volt, és talán a másik kettő sem volt boldogtalan, hogy befűthetnek néhány simlis gazdagnak, akik ki tudja, honnan szerezték a pénzüket. Most, hogy az új elnök rendeletei szabadabb kezet nyújtanak a hatóságnak, végre elérkezett az idő, hogy a burzsujok talpa alá dugjanak egy kis parazsat. Oferta nyomozó visszafogta a boldog-ságát, és igyekezett közömbös színt adni a hangjának. – A kérdés az, hogy vajon honnan veszik önök a pénzt a beruházásaikhoz? Goncalves nyomozó végignézte néhány év idevonatkozó adatait, és... – Van némi pénzem külföldi bankokban – vallotta be señor Mendez. – De hiszen ez... szabályellenes, sőt tilos! – Akkor még nem volt az, amikor betettem. – Jelentenie kellett volna. – Oferta megcsóválta a fejét, és rosszallón az egyre inkább ma-gába roskadó Ricardo

bácsira nézett. – Én azonban nem hiszem ezt el, señor Ricardo. Ha megneheztel rám ezért az őszinte vallomásért, akkor sem. Goncalves nyomozó szerint önnek nincs külföldön pénze... – Honnan tudhatná ezt egy Goncalves nyomozó? Oferta arcán magabiztos mosoly terült szét. – Tudja. Eszerint ön... máshonnan tesz szert pénzre, señor Mendez. Az a kérdés, honnan? Nos, ez a minden lében kanál Goncalves nyomozó felhívta a figyelmemet arra a tényre, ami-ről már korábban is szót ejtettünk, hogy az önök birtoka kiváló helyen van. – Kiváló... helyen? – Ezernyi lehetőséget nyújt annak, aki el akar rejteni rajta valamit. Kiváló rejtekhelyeket lehet kialakítani nagyobb szállítmányok elhelyezésére. Pihentetni lehet az árut, át lehet szállí-tani az ön birtokán,.. ezért aztán szép pénz ütheti a markát. S mivel ez forró pénz, nem lehet bankban fialtatni, be kell fektetni valamibe. Ön például beruházásokat eszközöl belőle, cukor-gyárat óhajt építeni, amint hallottam, azonkívül a maradékot elraktározta valahol, mint a dízelolaját. Esetleg egy depóban, föld alá? – Ezt... kikérem magamnak – krákogta Ricardo bácsi. – Ön azzal gyanúsít engem, hogy én... bizonyos kábítószeres körökkel... – Egyelőre nem gyanúsítom semmivel, csak beszélgetünk – helyesbített Oferta nyomozó. – Bár... talán már okom is lenne a gyanúsításra. – Úgy bizony – bólogatott Rosario nyomozó is. – Az a helyzet, señor Mendez – fűzte hozzá Blanco százados, aki még a legvisszafogottab-ban viselkedetett

közöttük –, hogy találtunk egy föld alatti helyiséget... közel a misszió alapja-ihoz. A kis dombocska oldalában, ahol señor Paulo Mendez holttestét megtalálták. Gondolom, tudja miről beszélek? – Tudom. – Egy kibetonozott raktárra bukkantunk a föld alatt – bólogatott Oferta nyomozó. – Tudja, mi volt benne? – Nem. Oferta nyomozó felsóhajtott. – Semmi. Semmi nem volt benne. Még egy árva zacskó narkó sem. – Akkor rosszul következtettek – könnyebbült meg señor Mendez. – Jól következtettünk – sóhajtotta Rosario nyomozó kivicsorítva nyúlfogait. – Mert aztán levittünk egy kutyát. – Ku...tyát? – Tudja, amelyik kiszagolja a kábszert. – És... kiszagolta? – Ki. – Fogalmam sincs róla, honnan... – Nem is tételeztük fel, señor Mendez. Egyelőre. Elvégre... valóban megtörténhet – amiben őszintén reménykedem –, bár a remény olyan mint Csalfa Elisabeta a Vera Cruz-i piacon: előre kéri a pénzt, aztán a nyakadra küldi a késes haverjait. Ezt csak azért mondom, señor Ricardo, hogyha a Vera Cruz-i piacon jár, eszébe ne jusson bizonyos később behajtandó szolgáltatásokért előre fizetni Csalfa Elisabetának. De visszatérve az ön dolgára. A kutya kiszagolta, amit rövidesen laboratóriumi eredmények is igazolnak majd,

hogy abban a depó-ban kábítószert tároltak. Olyan mennyiségű kábítószer birtoklása, ami oda befér, még halál-büntetést is vonhat maga után. Ekkor a mindeddig hallgató Pedro bácsi váratlanul felemelte lehorgasztott fejét, és egészen világos és érthető hangon Oferta nyomozóhoz fordult. – A testvérem... Ricardo bajban van? Oferta eltátotta a száját, aztán gyorsan be is csukta. – Lehetséges. – Nagy... bajban? – Ez is lehetséges. – Be is börtönözhetik érte? – Hát ha bebizonyosodik, hogy ő rejtette oda a narkót, vagy hagyta, hogy odarejtsék... igen. – Én voltam – mondta ekkor Pedro bácsi. A három zsaru eltátotta a száját meglepetésében. – Ön? – Én. – Ezt... senki sem fogja elhinni önnek, señor Pedro. Señor Pedro megigazgatta a fején kék vászonkalapját, amelyet annak ellenére viselt, hogy a nap már javában a Fidzsi-szigeteket sütötte. – Pedig én voltam. – Ez... lehetetlen! – Miért lenne az? – Már megbocsásson... de ön, hogy úgy mondjam, szellemileg korlátozott, és így... felelős-ségre sem vonható. – Én voltam – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Pedro bácsi. – Ha pedig nem va-gyok felelősségre vonható érte, az nem az én bajom. Én építtettem a

rejtekhelyet, különben pedig jóban vagyok a kábítószerkereskedőkkel. Bőröndben adják nekem a pénzt, én meg... elrejtem, és vásárolok is belőle. – Ugyan mit vásárol? – kérdezte fitymálón Oferta nyomozó. – Bogarakat. – Bogarakat? Hogy az a... Sikerült még idejében elfojtani a szájából kikívánkozó cifra káromkodást. Ha Pedro bácsi magára vállalja dolgot, nincs az a bíróság, amely elítélné. Főleg, hogy hivatalos papírja is van a beszámíthatatlanságáról. Señor Ricardo után a három nyomozó is összeomlott. Szépen felépített tervük egyik pilla-natról a másikra semmivé vált. Rosario nyomozó még azért megpróbálkozott a lehetetlennel. – Mi a helyzet señor Lawrence-szel? Pedro bácsi felkapta a fejét. – Ó, hát ő igen kiváló ember. Ért a bogarakhoz. Épp a minap olvastam a legújabb cikkét, amelyet a csiborokról írt. Bár azért néhány helyen vitatkoznék vele. Azt írja például, hogy az enyhén szennyezett vizekben... – Ő is részt vett a csempészésben vagyis... a kábítószerüzletben? Esetleg a pénz elrejtésé-ben? – Mr. Lawrence? Nem, őt nem avattam be. Magam csináltam mindent. Oferta nyomozó dühösen felhorkant, majd a zsebébe nyúlt, és egy papírlapot húzott elő be-lőle. – Señor Ricardo Mendez! Ez egy házkutatási parancs. Hajlandó-e az utasításnak megfele-lően alávetni magát... Ricardo Mendez bólintott.

– Természetesen hajlandó, señores. A nyomozók összenéztek, és bólintottak. – Rendben van, señor Mendez. Van önnél fegyver? – Csak a szivarom. – És önnél, señor Mendez? Pedro bácsi elgondolkodva bámult maga elé, mintha nem hallaná a kérdést. Valószínűleg nem is hallotta. – Melyik az ön házrésze, señor Mendez? Ricardo bácsi mutatta, hogy melyik. – Ellenőrizd őket, hogy tiszták~e – utasította a társát Oferta nyomozó. Rosario nyomozó intett Ricardo bácsinak, hogy álljon fel. Ricardo Mendez arcán gyors, undorodó rángások futottak végig, mintha valaki vécépucolásra akarná kényszeríteni. Láttam rajta, hogy erőnek erejével fékezi magát. Biztos voltam benne, hogy ha megtehetné, ököllel esne a nyomozóknak. Mindezek ellenére lassan, mondhatni méltóságteljesen tápászkodott fel – Señores? Rosario nyomozó alaposan átkutatta señor Ricardót. Amikor befejezte, biccentett. – Tiszta. Ezután Pedro bácsi következett. Rosario csak ímmelámmal dolgozott, ezért aztán jócskán meg is lepődött, amikor señor Pedro zsebében gyanús tárgyra bukkant. – Mi ez? – kérdezte meghökkenve, egyelőre kívülről tapogatva a kidudorodó valamit. – Mit rejteget a zsebében, señor Pedro? Pedro bácsi felsőbbrendű mosollyal nézett rá. – A világ egyik leghatalmasabb fegyverét.

Rosario nyomozó a másik kettőre pislogott. Blanco százados megcsóválta a fejét, és Pedro bácsihoz lépett. – Kérem, señor Mendez... Kérem, vegye komolyan a dolgot... Valóban, mi a csoda az ott a zsebében? Pedro Mendez hangja felcsattant. – Hát süketek maguk, kérem? Nem most mondtam, hogy a világ egyik leghatásosabb fegyvere? – Hajlandó lenne ideadni? Pedro Mendez, egészen közönséges módon, köpött egyet. – Vegye el. Rosario nyomozó señor Mendez zsebébe nyúlt, és fegyver helyett egy fémdobozkát húzott elő belőle. Akkora lehetett, mint egy cigarettásdoboz. Nem láttam jól, de mintha emberfigurák sötétlettek volna a fedelén. Valószínűleg cigarettatárca volt, súlyos ezüstből kalapálva. Rosario minden kommentár nélkül Blanco századosnak nyújtotta a dobozt. Blanco elvette, és továbbadta Ofertának. A nyomozó olyan óvatosan fogta meg, mintha legalábbis anthraxví-rusokat sejtett volna benne. – Mi a csoda ez, señor Mendez? – Amint látja, egy tárca – mondta Pedro bácsi. – Elfordította a fejét: látszott rajta, hogy is-mét másfelé kezdenek kalandozni a gondolatai. Ezt aztán Oferta nyomozó is észrevehette, mert gyorsan lecsapott rá. – Milyen tárca? – Mi? He? – rázta meg a fejét Pedro Mendez. – Mit kérdezett? – Azt, hogy ez milyen tárca?

– Ezüst – mondta tömören señor Mendez. – Velencében csináltattam. – Hm. És mi van benne? Pedro bácsi álmatag mozdulatokkal vakarta meg a feje búbját. – Miért érdekli ez önt? Oferta nyomozó felsőhajtott. – Momentán azért, mert ön azt állította, hogy a világ egyik leghatásosabb fegyvere van benne. Kinyitná, kérem? – Hát... hogyne. – Ne! – ordított fel Rosario nyomozó, és alighanem Blanco százados is vele ordított. Szó, ami szó: én is behúztam a nyakam a vállaim közé. Egy dilistől minden kitelik. Még az is, hogy valóban fegyvert rejteget a cigarettásdobozában. Későn jött a figyelmeztetés. Pedro Mendez finom kis mozdulattal felpattintotta a doboz fe-delét, és Oferta nyomozó felé tartotta. – Itt van, kérem. Oferta előbb hátralendült, aztán előre. Lendülgetés közben volt ideje megtapasztalni, hogy a dobozka nem robban. Gyorsan csípőre tette a kezét, majd belenézett, elvenni azonban óva-kodott señor Mendeztől. – Mi ez itt... benne? – kérdezte a doboz belsejébe sandítva. – Mintha valami... mozogna odabent. – Mozog is – morogta Pedro bácsi, – Mindjárt ki is jön valamennyi. – És... mi ez? Jézusom, egy rovar... Ez az a veszélyes valami? – Ez – bólintott señor Mendez.

– És... micsoda, ha szabad kérdeznem? Csak nem valami mérges jószág? – Katicabogár – mondta señor Mendez. – Ha nem hiszi, számolja meg a pöttyeit. A három zsaru kezdett rádöbbenni, hogy señor Pedro bolondot csinált belőlük. Oferta nyomozó dühösen felmordult, majd kikapta a dobozt Pedro Mendez kezéből. – Ön nincs tisztában a helyzetével, señor Mendez... Ez egy házkutatás... Itt meg is állt, és dühösen belerúgott a lába előtt terpeszkedő fűcsomóba. Rájött, hogy fe-leslegesen vesztette el a fejét. Hiszen Pedro Mendez bolond, egy bolondnak pedig joga van bolond módjára viselkedni. Ismét rá akart förmedni señor Pedróra, de Blanco százados meg-előzte. Elvette a dobozt Ofertától, és megnézegette. – Szépek a vésetei – mondta elismerőn. – Meghiszem azt – lágyult meg Pedro bácsi tekintete. – Colloni csinálta. Tudja ki ő? – Sajnos, nem – mosolygott Blanco százados. – Velencei vésnök. Egészen kiváló dolgokat készít a fickó. – Hm. És mi a helyzet a katicabogarakkal? – Délután szedtem össze őket. Átviszem a rózsáimra. – Igazán? És miért? – Mert a katicák kedvence a levéltetű, az én rózsáim pedig sajna megtetvesedtek. – Azt mondta... veszélyes fegyver van a dobozkában. A bogarakra gondolt?

– Persze hogy rájuk – biccentett Pedro bácsi. – A világ egyik legeredményesebb és legha-tásosabb fegyvere levéltetűk ellen. Semmi nem képes olyan sikeresen elpusztítani őket, mint a katicabogár. Blanco százados mosolygott, és visszaadta a dobozt a gazdájának. – Köszönjük, señor Mendez. Señores? Az urak morogtak, aztán elindultak señor Ricardo lakrésze felé. Félúton lehettek már, ami-kor Ricardo Mendez megszólalt. – Hátha nálam is van fegyver... Oferta nyomozó dühösen felmordult. – Önt már átkutattam. Nincs önnél semmi, és nem is volt. – De volt – vihogott fel Ricardo Mendez. – Csak éppen észrevétlenül a székem alá dugtam. – Kérem, señor Mendez, ne tréfáljon velünk – dörmögte szinte könyörögve Rosario nyo-mozó. – Minél gyorsabban túlesünk rajta, annál jobb. Önnek is, és nekünk is. – És a fegyver a székem alatt? Azt már nem hallottam, mit feleltek rá. Befordultak az épület sarkánál, és eltűntek a sze-mem elől. Megvártam, amíg tiszta lesz a levegő, akkor odasétáltam Ricardo Mendez elhagyott székéhez, és benéztem alá. Nem kellett soká kutakodnom, hogy megtaláljam a fegyvert, ame-lyet valóban a széke alá csúsztatott. Egy 38-as Smith and Wesson volt. Éppen olyan, mint a sajátom, amely a repülőgépen ma-radt. Megpörgettem a forgórészét. Természetesen töltve volt.

Már csak arra lettem volna kíváncsi, honnan sejtette meg señor Mendez, hogy ott lapulok alig néhány méternyire tőle. 47 Az órámra pillantottam. Éppen tíz perc hiányzott még ahhoz, hogy felhívjam Michael Me-yert. Bár a házkutatás közelében szerettem volna maradni, ki kellett várnom a tíz percet. Ismertem Meyert; tisztában voltam vele, hogy a pontosság a gyengéje. Egyformán utálta azt, aki késett, és azt is, aki korábban jelentkezett nála, mint ahogy megbeszélték. Meyer élő óra volt, és nagyon pontos. Mint a Big Ben időmérője. Nem mondom, hogy ez volt életem legrövidebb tíz perce, de azzal vigasztaltam magam, hogy a közeljövőben talán még ennél is idegesítőbb tíz percek várnak majd rám. Igyekeztem néhány buddhista szutra elmondásával múlatni az időt. – Itt Meyer – mondta a jól ismert hang, amikor legnagyobb megkönnyebbülésemre gyor-san létrejött az összeköttetés. – Leslie vagyok – mondtam. – Hogy vagy, barátom? – Megjárja – hümmögtem. – Tudod, hogy majd kitörtem miattad a lábam? – Jézusom, hogy történt? – Leugrottam a villamosról, hogy mielőbb a Központi Archívumhoz érjek. Aztán át kellett mennem a püspöki palotába, onnan elküldték engedélyért a... szóval, még a Vatikán képvise-letére is eljutottam. Csupa felületes választ kaptam, de nekem ennyi is elég. Összeáll

belőlük egy kerek kis történet. Először is, valóban igazad volt, az a dolog nem az. – Nem az? – Nem. – Akkor micsoda? – Fundacion. – Nevet is találtál hozzá? – Hogyne. Miguel Neto. Mond ez neked valamit? – Köszönöm, Michael. Nagyon fontos, amit megtudtál. És a másik probléma? – Ez már valamivel egyszerűbb volt, bár az, hogy egyszerűbb, csak relatív dolog. Még most is őrzik a titkaikat a gazemberek. – Most éppen kire gondolsz? – Az államra és a seggnyalóira. – Tehát? – Úgy van, ahogy gondoltad. – Belenéztél a Buenos Aires-i archívumokba is? – Ahogy mondod. – És? – Azt hiszem, beigazolódott a gyanúd. Két év fehér folt. – Ami bármivel kitölthető. – Ami csak azzal tölthető ki. Leslie! Most éppen mit csinálsz? – Egy bokor alatt térdelek, és ahogy érzem, bele is térdeltem valamibe... – Mibe? – A fákon keselyűk laknak, minden kisebb ágon legalább negyven. Mit gondolsz, mibe térdelhettem bele? – Majd nadrágot cserélsz.

– Ördögöd van, Michael. Újabban ez a kedvenc időtöltésem. – Nem jól hallak. Micsoda? – Hogy nadrágot lopok. Láttál már kettévágott nadrágot? – Micsodát? Kettévágott micsodát? – Nadrágot. – Nem én. – Ne is láss. Nagyon szomorú látvány. Főleg, ha a kedvenced volt. Ezzel véget is vetettem a beszélgetésnek. 48 Idegen terepen jártam, óvatosan kellett mozognom. A keselyűk lakta fákról lehullott aján-dékcsomagokkal immár nem törődhettem – tapostam őket, ahol értem. Mivel a Florencio által használt festék szaga még mindig érződött rajtam, a festékszag összekeveredett a keselyűk ürülékének a szagával. Ha valaki megszimatolt volna, és túlélte volna a nagy kalandot, alig-hanem haláláig állította volna, hogy nálam büdösebb embert még nem hordott a föld a hátán. De büdösen is óvatos maradtam. Fától fáig lopództam előre, egészen addig, amíg el nem értem señor Ricardo Mendez lakrészét. Korábban talán már beszéltem róla, hogy a három Mendez testvér együtt lakott, annak el-lenére, hogy birtokaikat külön-külön igazgatták, és a rajtuk folytatott tevékenységük sem volt egyforma. Míg Paulo Mendez elsősorban állattartással foglalkozott, a másik kettő inkább a természet gazdagságát igyekezett kihasználni. Ricardo Mendez a mezőgazdaság mellett gon-

dot fordított a természetvédelemre, a turisztikára, s ebben nem tért el nagyon az öccsétől, bár Pedro Mendez alighanem semmiféle hasznos tevékenységet nem végzett, hacsak a rovargyűj-tést nem számítjuk annak. Az ő birtokát inkább Lucia irányította a háttérből. A három Mendez ház jó kétszáz méternyire állt egymástól, inkább csak jelképes, semmint igazi kerítéssel elválasztva. A kerítés semmire sem jó léckerítés volt, olyan rövid lécekből összeállítva, hogy még egy gyerek is könnyedén átugorhatta volna. A három Mendez fivér három házat birtokolt ugyan, de mégis valahogy egységes egésznek látszott a három fundacion. Húsz perc is elmúlhatott azóta, hogy elváltam a házigazdáktól a keselyűk lakta fa alatt. Most ott lapultam señor Ricardo Mendez házának hátulsó traktusánál egy csukott ablak alatt. Az ablak azé a hatalmas dolgozószobáé volt, amelynek elülső ablakai az udvarra néztek. Odabent pislákoló villanykörték égtek, arról árulkodva, hogy az áramfejlesztő működése bizony hagy nemi kívánnivalót maga után. Az ablak éppen megfelelő magasságban volt ah-hoz, hogy kényelmesen bekukucskálhassak rajta. Kicsit zavart ugyan, hogy zárva van, és nehezen átlátható függöny libeg előtte, ez az állapot azonban csak addig tartott, amíg Ricardo Mendez ki nem nyitotta. A beáramló forró levegő meglebegtette a függönyt. Señor Ricardo kinézett az udvarra, és mintha észrevett volna, felém kacsintott. – Hát akkor... ez az egyik dolgozószobám, señores – sóhajtotta visszahúzva a fejét. – Hol akarják kezdeni a

házam feltúrását? Itt, vagy valahol másutt? Kérlek, Pedro ülj már le, mert nem bírom nézni, ahogy mászkálsz. – Jól van, leülök – bólintott Pedro bácsi, és belesüppedt egy karosszékbe. – Ön is foglaljon helyet, señor Ricardo – mondta ekkor Oferta nyomozó. – Majd szólok, ha fel kell állnia. Először is, megismétlem a kérdést: volt már önnek dolga kábítószerrel? – Soha – mondta nyugodtan Ricardo Mendez. – Erre akár meg is esküdne? – Akár. – Még majd sor kerülhet erre is. Megértette, hogy mivel hm... gyanúsítjuk? – Tehát mégiscsak gyanúsított vagyok? – A tisztánlátás végett vagyunk kénytelenek házkutatást foganatosítani önnél. – Megismétlem, hogy ez szerintem törvénytelen. Ekkor váratlan fordulat történt. Oferta nyomozó Blanco századosra bökött. – Ön ismeri Blanco századost, igaz? – Hát... hogyne. – Én is ismerem – csatlakozott hozzá kéretlenül Pedro bácsi. – Annál jobb. Azt, remélem, tudják, hogy Blanco százados egy különleges egység tagja? Blanco százados szerényen lesütötte a szemét. – Nem tudtuk. – Nos ez esetben kénytelen vagyok a tudomásukra hozni, hogy Blanco százados terrorelhá-rító, és veszélyes terroristák után kutat.

Ricardo Mendez megsimogatta a szakállát. – Most akkor mi a fenét keresnek nálam? Terroristákat vagy kábítószert? – A kettő nincs is olyan messze egymástól, mint gondolja, señor Mendez. A terroristák, hogy pénzhez jussanak, gyakran kereskednek narkóval. Blanco százados terroristákat vélt felfedezni a környéken, ezért házkutatást tart önöknél. A fennálló törvények értelmében ez ugyanis lehetséges. Ha kábítószert keresnénk, engedélyt kellene kérnünk az ügyészségtől, így viszont nem. – Akkor mi a fene az, amit odakint mutatott nekem? – Ó, hát az csak egy darab közönséges papír. Blanco százados azóta látni vélte, hogy két körözött terrorista bemenekült az ön birtokára. Ricardo Mendez megsimogatta kis kecskeszakállát. Pontosan tudta, miről van szó: ha tiltakozik a házkutatás ellen, rosszul járhat. A végén még találnak egy terroristát a ruhásszekré-nyében. – Jól van – legyintett kedvetlenül. – Kutassanak, ha kedvükre van. – Egyáltalán nincs kedvünkre – morogta Blanco százados. – Csupán a munkánkat végez-zük. – Señor Mendez – fordult akkor Oferta nyomozó Pedro bácsihoz. – Fenntartja még azt az állítását, hogy ön használta azt a bizonyos rejtekhelyet kábítószer tárolására, és hogy ön kap-csolatban áll a kábítószerkartellel? – Fenn. – Egy fenét tartja! – támadt rá dühösen Ricardo bácsi. – Hiszen azt sem tudja, mit beszél.

– Ebben tévedsz, Ricardo – tiltakozott Pedro Mendez. – Nagyon is tudom, mit beszélek. – Kérlek, fogd már be a szádat! Pedro bácsi felemelkedett a székéből, és kinyújtott mutatóujjal Ricardóra bökött. Úgy állt előtte, mint az angyal a paradicsom kapujánál a lángpallosával. – Hogy beszélsz egy izé... kábítószer-kereskedővel, Ricardo?! A jelenet tragikus és komikus is volt egyszerre. Oferta nyomozó sóhajtott, megdörgölte a homlokát, aztán kiadta a jelszót. – Lássunk munkához! – Segíthetek valamiben? – készségeskedett señor Ricardo. – Természetesen, señor Mendez. Végigjárjuk az összes helyiséget. Nem akarunk nagyobb rendetlenséget okozni a kelleténél. És arra kell kérnem, hogy tartózkodjék minden meggondo-latlan cselekedettől... Ellenkező esetben... ugye értjük egymást? – Tökéletesen – nyugtatta meg Ricardo Mendez. – Kezdjük talán mindjárt itt – mondta Oferta nyomozó, körbeforogva. – Az ott micsoda? – Lépcső – mondta señor Ricardo. – Mi lenne? – Milyen fából van? – Alighanem... kapokfából, bár nem ismerem jól a fákat. Te talán tudod, Pedro? Pedro Mendez nem válaszolt. A levegőbe meredt, miközben úgy mozgott a szája, mintha imádkozna. Oferta nyomozó tovább nézegette a falépcsőt. – És... hova vezet? – Az emeletre.

Oferta nyomozó nem szólt egyetlen szót sem, csak sebesen felfutott a széles, barnára pácolt falépcsőn, majd megfordult, és lassan lelépegetett rajta. Aztán megismételte az egészet. Ami-kor másodjára is leért, megállt señor Ricardo előtt. – Ismeri a Serrano-ügyet, señor Ricardo? – Az mi? – Giulio Serrano. Jó nevű ügyvéd... volt. Nála a lépcsőben volt elrejtve a kábítószer. Ricardo Mendez nagyot nyelt. – Hogyhogy a lépcsőben? – A háza lépcsőjében. Ugyanolyan falépcső vezetett fel a házában az emeletre, mint az Önében. Talán még ugyanaz a cég is készítette. – Nem tudom ki készítette – morogta señor Mendez. – Amikor... hm... megvettük a fundaciont, már ez a lépcső volt itt. – Óh, nem akarok én semmire sem célozgatni, señor Mendez, az égvilágon semmire – le-gyintett Oferta nyomozó. – Csupán ez az átkozott kíváncsiság, ami a munkánkkal jár... Ugye hozzájárul, hogy megkopogtassuk a lépcsőt? Señor Ricardo ismét nagyot nyelt. – Csak... kopogtassák. Felőlem akár a harkályszimfóniát is eljátszhatják rajta. Rosario nyomozó ekkor egy furcsa szerkezetet húzott elő a zsebéből. Olyasféle volt, mint az orvosok sztetoszkópja. Két kis műanyag végződését beledugta a fülébe, tölcséres lehallga-tóját a lépcsőre fektette. Hallgatódzott egy kicsit, mintha élőlénynek képzelné a lépcsőt, és a szívverését hallgatná, aztán

előbb halkan, majd egyre hangosabban kopogtatni kezdte a fát. A keselyűk egyre csak ott zúgolódtak a fejem felett, hiszen ilyenkor már nem illett volna senkinek az udvaron tartózkodnia, én pedig még mindig ott bujkáltam alattuk. Gyanítottam, hogy addig nem jön álom a szemükre, amíg el nem húzok a fájuk alól. Így aztán nem is igen hallottam a kopogás neszét. Arra azonban annál inkább felfigyeltem, hogy Rosario nyomozó néhány percnyi elmélyült kopácsolás után kiveszi a füléből a sztetoszkópot, és Oferta nyomo-zó felé nyújtja. – Meghallgatod? – Ha már itt vagyunk... Oferta nyomozó is meghallgatta, hogyan perceg a szú a fában. Amikor kihúzta a füléből a két dugót, furcsán csillogott a szeme. – Te is azt hallottad, amit én? – Ühüm. Ricardo bácsi mindeközben úgy kapkodta a fejét, mintha az ő szívét hallgatták volna, s róla beszéltek volna rejtélyes félmondatokban a doktorok. Amikor Oferta nyomozó is kihúzta a füléből a dugót, felajánlotta a hallgatódzást Blanco századosnak is, ő azonban elhárította a megtiszteltetést. – Önök a szakemberek, hát csak végezzék a dolgukat. Oferta nyomozó bólintott, és Ricar-do bácsihoz fordult. – Señor Ricardo... lenne kifogása ellene ha megbontanánk a lépcsőjét? Nem okozunk nagy kárt, csupán egy-két deszkát emelnénk le róla.

– Egy-két deszkát? – hőkölt hátra señor Mendez. – Megbolondultak maguk? Egyáltalán, hogy jött az az elkeseredett ötletük, hogy a lépcsőmet... megáll az ész! – Így is, úgy is megtörténik, señor Mendez – mondta csillapító hangon Rosario nyomozó. – Ha nem most, akkor holnap reggel. És félő, hogy akik Ciudad Bolivarból idejönnek, nagyobb felfordulást okoznak, mint mi. Mi tiszta és precíz munkánkról vagyunk híresek. A többiek azonban már közel sem ennyire körültekintőek. Sőt semennyire sem azok. Mondhatni pancse-rok. – De hiszen ehhez a lépcsőhöz évek óta nem nyúlt senki! Rosario nyomozó szomorkásán megcsóválta a fejét. – Ebben téved, señor Ricardo, alighanem téved. Jöjjön csak ide, kérem. Señor Ricardo Rosario nyomozóhoz botorkált. Rosario nyomozó a lépcső egyik, vállma-gasságban található fokára mutatott. – Látja ezt itt? – Persze hogy látom! – Itt... ezt a rést is? – Hol van ott rés? – Itt, ahol mutatom. – Ez a kis vacak repedés? – Bárki annak látná, de én nem – büszkélkedett Rosario nyomozó. – Főleg hangpróba után. Ez különbözteti meg ugyanis a profit az amatőrtől. Ez, amire ön azt mondta, hogy kis vacak repedés, s bár lehet, hogy valóban az, mégiscsak elárul nekünk valamit. – Ugyan mi a fenét?

– Hogy a lépcsőt... megbontotta valaki. Látja ezt a kis pöttyöt itt? Mit gondol, micsoda? – Ne akarja, hogy találgassak. – Jézusom, dehogy akarom én, señor Mendez. Azonnal megmondom én, hogy mi az. Nos, ez itt egy csepp megszáradt ragasztó. Annak a jele, hogy... hm... valaki leszerelte, majd visz-szaragasztotta a lépcső lapját. – Ez lehetetlen! – szegezte le Ricardo bácsi. – Ezt a lépcsőt évek óta nem buzerálta senki. – És ezt itt? – Azt sem. – Pedig itt is ugyanolyan a vágás, és itt is találunk ragasztócseppet, ráadásul kettőt. Mit szól mindehhez, señor Mendez? – Mit szólnék? – kapott a fejéhez señor Ricardo. – Vagy maguk bolondok, vagy én. – Vagy egyikünk sem – mondta sejtelmesen Oferta nyomozó. – Nos, akkor levehetnénk a lapot, señor Ricardo? Señor Ricardo űzött vadként bámult maga elé. – Mit szólsz hozzá, Pedro? Pedro bácsi felkapta a fejét. – Én már egyszer... fel akartam szedni a lépcsőfokokat, Ricardo! Ricardo bácsi ettől annyira megdöbbent, hogy szívére szorította a kezét. – Te? Miért?! Pedro bácsi vádlón a deszkákra mutatott. – Mert alájuk költözött néhány kopogóbogár! Egész délután kopogtak, és meg akartam nézni... de nem tudtam, mert te hazajöttél, és nem akartalak megkérni

rá, hogy hadd szedjem fel a deszkákat, mert tudom, hogy bizonyos kérdésekben rendkívül merev vagy, Ricardo. – Végül is... felszedted őket? – Nem én... Ricardo. A bogarak ugyanis elhallgattak, bizonyára máshova költöztek. A ko-pogóbogarak sajátossága, hogy ha valamiért nem tetszik nekik egy búvóhely, gyorsan tovább-állnak. – Segítene, százados? Rosario nyomozó ismét a zsebébe nyúlt, és egy zsebkésszerű tárgyat húzott elő belőle. Blanco százados megmarkolta a lépcsőt, Rosario nyomozó pedig a lépcső lapjához illesztette. A lépcső tiltakozva megreccsent, majd megadta magát a sorsának. A falap a levegőbe emel-kedett, és ha Blanco százados ügyesen el nem kapja, a földre zuhant volna. – Belenézne, señor Ricardo? Ricardo Mendez immár a kíváncsiságtól is hajtva a lépcső fölé hajolt. Előbb a fölényesség, majd a hitetlenség, végül a vakrémület hullámzott át az arcán. És mindez másodpercek alatt. – Ez... ez... micsoda? Bizony, bizony, Ricardo Mendeznek volt oka feltenni a ziháló kérdést. Oferta nyomozó immár gumikesztyűs kezében kis műanyag zacskó fehéredért. Egy szürke port tartalmazó műanyag csomagocska. Oferta nyomozó letette a zacskót az egyik ép lépcsőfokra, aztán tovább kutatott. Nem kel-lett soká kaparásznia a korábban falap rejtette üregben, hogy egyre újabb és újabb gyanús porral teli zacskókat hozzon felszínre.

– Mit szól ehhez, señor Mendez? Señor Mendez nem szólt semmit. Csak nézte meredten a feltárt narkóbányát, aztán lassan a szívéhez nyúlt. Úgy tartotta a riadtan verdeső húsdarabon a kezét, mintha attól tartott volna, hogy kiugrik a helyéről rémületében. – Mi ez? – kérdezte zihálva. – Mi... ez? Rosario nyomozó nem válaszolt, helyette kibontotta az egyik zacskó gumiszalaggal lekö-tött száját, beledugta az ujját a porba, majd ami a bőrén maradt, lenyalta róla. – A fenébe! – húzta el undorodva a száját. – Lehet, hogy kokain? – Jézusom... hogy került ez ide? Oferta nyomozó szomorú grimaszt vágott. – Jó kérdés, señor Mendez. Erre várjuk öntől a választ. 49 Señor Ricardo Mendez azonban egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy bármire is választ tudott volna adni. Az volt az érzésem, hogy abban a különben egyszerű kérdésben, hogy vajon fiú-e, vagy lány, sem lett volna képes egyértelműen állást foglalni. – Nos, señor Mendez? Señor Mendez kitátotta a száját, mint az iszapot nyelt krokodil. – Nagyon rosszul vagyok... Erről különben hófehérré vált ábrázata is tanúskodott. Blanco százados odaugrott hozzá, igyekezett feltépni az ingét, de Ricardo bácsi elkapta a csuklóját. – Meg... bolondult? Ezt az inget még... az apámtól örököltem. Ő csináltatta Nürnbergben... annak idején... vigye el innen a kezét! Blanco százados elvitte.

– Ihatnék egy pohár... vizet? – Majd én – készségeskedett Rosario nyomozó. – Majd én hozok. Merre van a konyha? Néhány rövidke perc után señor Ricardo úgy itta a vizet, mintha hónapokig sivatagban kó-borolt volna. Éppen az utolsó cseppeket nyelte, amikor Pedro bácsi felnyüszített. Más szót nem tudok használni rá, de nem is kell, hiszen nyüszítés volt ez a javából. Mint amikor egy szerencsétlen kutyát kínoznak. – Mit csináltál, Ricardo... istenem, mit csináltál? – Semmit se csináltam... Pedro. Mi az istent csináltam volna? – És ez az izé, a kopogóbogarak lyukában? – Nem én tettem oda. Pedro bácsi tovább nyüszített. A három nyomozó szájtátva figyelte, még a gyanús zacskók-ról is megfeledkezett. – Jaj istenem, Ricardo most mi lesz velünk? – nyögte, nyüszítette, jajgatta Pedro Mendez. – Mi lesz velünk nélküled...? Ezt nem teheted meg velünk, Ricardo! Jól tudod, hogyha meg akarom venni azt a bogarat, ki kell pengetnem érte ötvenezer dolcsit. Mikor kapok én még ennyi pénzért egy kínai cicindélát? Ez egy egészen különlegesen egyedi ajánlat, Ricardo, ezt nem szalaszthatom el holmi szar kokain miatt. És akkor még nem beszéltem Lucia legújabb Bugatti-modelljéről, amelyet már megrendeltünk. Ezt sem lehet visszamondani. Van valami ötleted, Ricardo, hogy most mi az ördöghöz kezdünk? Ricardo bácsi abbahagyta szíve masszírozását, és nagyot nyögött.

– Ügyvédet akarok! Oferta nyomozó bólintott. – Ki is az ön ügyvédje, señor Ricardo? – Bonaventura. Carlos Bonaventura. Ciudad Bolivarban. Oferta nyomozó bólintott. – Rendben van, señor Ricardo. – Zsebébe nyúlt, és egy walkie-talkie-t húzott ki belőle. Bekapcsolta, kihúzta az antennáját, majd beleszólt. – Küldjétek be señor Bonaventurát. Besüllyedtem egy bokor közepébe. Csak akkor kászálódtam ki belőle, amikor meggyőződtem róla, hogy a ház felém eső olda-lán rajtam kívül nem várakozik senki. Akkor aztán visszaküzdöttem magam az ablakhoz, és tovább hallgatóztam. 50 Señor Bonaventura alacsony, kopaszodó emberke volt, keskeny, fekete szemekkel, előre-ugró, nagy, hajlott orral. Ha Mexikóban lettünk volna, maja indiánnak néztem volna, így azonban arra keltett gondolnom, hogy señor Bonaventura andalúz őseinek orrát hordja a szája fölött. Señor Bonaventura nem érkezett egyedül. Részben jókora fekete aktatáskát hozott a hóna alatt, részben pedig két kísérőt. Két terepszínű egyenruhába öltözött marcona katonát. Azok közül kettőt, akikkel nemrég találkoztam a Caura folyó mellett. Oferta nyomozó a zavartan tébláboló Bonaventurához fordult. – Látja ezt az izét itt, ügyvéd úr? – s félfordulattal a felfeszített lépcsőre mutatott.

– Látom – bólintott az ügyvéd. – Ön nem volt itt, amikor felfeszítettem. – Nem. – Ezért aztán... ez komoly hiányosságot jelenthet a bizonyítási eljárásban. Igaz? Az ügyvéd elmosolyodott, majd gyorsan le is törölte a képéről a mosolyt. – Igen, ez így van. – Akkor, kérem, maradjon velünk végig. Señor Mendez, kérem... – Mit akar? – Ha esetleg mégiscsak orvosi segítségre lenne szüksége... – Egyelőre... jól vagyok – nyögte Ricardo bácsi –, inkább Pedrót nézze meg valaki. – Doktor Sergio, kérem. Az egyik marcona katona bólintott, és Pedro bácsikhoz lépett. – Kérem, señor Mendez... Sergio Morales doktor vagyok. Pedro bácsi ekkor ismét vonyítani és nyüszíteni kezdett. – Menjen innen! Menjen a fenébe! Menjen, mert megharapom! A doktor óvatosan hátrébb lépett. – Ahogy óhajtja. De ha valamire szüksége lenne, vagy rosszul erezné magát... Oferta nyomozó ekkor már teljes figyelmével a szoba faburkolata felé fordult. Úgy néze-gette, mintha véletlenül tévedt volna señor Ricardo udvarházába, és nem tudna betelni a vene-zuelai mesterek faburkolatkészítő művészetével.

– Kérem... ügyvéd úr. Lenne szíves idejönni hozzám? Bonaventura ügyvéd kelletlen képpel Ofertához lépegetett. – Itt vagyok, señor Oferta. – Kérem, figyeljen, és önök is, uraim. Később szükségünk lesz az önök tanúvallomására. Señor Ricardo, kérem, válaszolna néhány kérdésemre? Ricardo bácsi gyalázatos állapotban volt, de a kérdésekre azért válaszolni akart. Legalábbis akkora elszántság ült az arcán, mintha elhatározta volna, hogy egy óvatlan pillanatban felkap-ja és megeszi a kábítószert. Mind a húsz-egynéhány zacskót, amit a lépcsőfok alól bányásztak ki. Oferta nyomozó megköszörülte a torkát, hogy valamennyien rá figyeljenek. – Uraim... előzetes becsléseim szerint legalább ötszáz ilyen kokainos zacskónak kell lennie a lépcső belsejében... Kevesebb semmi esetre sem lehet. – Ezt meg honnan tudja? – kérdezte gyanakodva az ügyvéd. – Később megmagyarázom. Nos, ügyvéd úr, fel kellett tételeznünk, hogy señor Mendez egyebütt is rejtett el kokaint. Igaz, señor Ricardo? Señor Mendez ekkor már egészen magánál volt. Amíg senki nem figyelt rá, orvosi segítség nélkül is rendbejött. – Nem – mondta nagyon határozottan – Fogalmam sincs róla, hogyan került ez az izé a lépcső belsejébe. És arról sem, hogy mikor. Oferta nyomozó mintha meg sem hallotta volna. Mézédes mosolyt erőltetett a képére.

– Señor Mendez... arra kérném, hogy árulja el nekünk... hány ajtó nyílik innen, ebből a szo-bából? Ricardo bácsi körbeforgatta a fejét, mintha fogalma sem lenne róla. – Kettő – mondta aztán bizonytalanul. – Mire kell ez magának? – Biztos, hogy kettő? – Nem értem ezt az egész... hülyeséget! Hát persze hogy kettő! – Nem nyílik egy rejtekajtó is ebből a helyiségből? Ricardo Mendez ismét elsápadt, mintha elűzött rosszulléte tért volna vissza. – A fenébe is... – Igen, señor Mendez? – Az a helyzet, hogy valahol valóban... de már régóta nem... – Hol van az az ajtó? Señor Ricardo egy szabadon hagyott, faburkolatos falfelületre mutatott. – Ott. – A mögött található egy rejtekajtó? – Hát... igen. – Ön eszerint tudott róla. – Persze hogy tudtam! – De amikor az ajtók számáról kérdeztem, nem említette. – A fenébe is... hát elfelejtettem. Azért, mert sosem használtam. Amit pedig nem használ az ember, azt elfelejti... hehe. – Mi van az ajtó mögött? – Hát... szoba.

– Úgy értem, mire használják? Mi van benne? Ricardo bácsi megvonta a vállát. – Semmire. Amikor utoljára láttam, üres volt. Azaz,.. – Azaz? – csapott le rá Oferta nyomozó. – Ósdi újságokat láttam odabent feltornyozva. Az előző tulajdonos építtette, és használta is valamire. – Mire? Ricardo bácsi ingerülten vonta meg a vállát. – Honnan a fenéből tudjam? Nem én vagyok az előző tulajdonos. – Ön nem raktároz benne semmit? – Nem én. De kérdem én, honnan tudnak önök arról, hogy a dolgozószobámból egy rejtek-ajtó nyílik... ? Mintha már előre... Oferta nyomozó biccentett. – Mindenre fény derül, señor Ricardo, ezt megígérhetem önnek. Tehát... hogy kell kinyitni az ajtót? Önkéntelenül is Pedro bácsit kereste a szemem. A falhoz támaszkodva állt maga elé me-redve. Biztos voltam benne, hogy a kínai bogáron jártatja az agyát. Señor Mendez mélyet sóhajtott. – A falikarral. Oferta nyomozó szeme végigfutott a villanykörtéket tartó falikarokon. – Melyikkel? – Én egyszer húztam meg... Alighanem a harmadik a nyerő. Az ingatlanügynök sem tudta pontosan, amikor demonstrációt tartott. – Azt mondja, a harmadik falikar?

Señor Ricardo szeme riadt volt, mint aki pontosan tudja, mi következik. Ismét remegni kezdett a lába, és a fehér szín is kiütött a képén. Oferta nyomozó intett a szemével az egyik katonának, aki közelebb húzódott señor Ricar-dóhoz. Oferta nyomozó összenézett Rosarióval, majd a falikarhoz lépett. – Ez az, señor Mendez? Oferta ekkor megrántotta a falikart. A következő pillanatban a faburkolat enyhén megremegett, és ajtó nyílott rajta. Keskeny, sovány embereknek való, de azért mégiscsak ajtó. – Ügyvéd úr, kérem, figyelje, mit csinálok. Oferta nyomozó az ajtóhoz lépett, benézett rajta, majd bedugta a kezét is. Néhány pillanat-nyi várakozás után halvány fény gyulladt odabent. – Señores... kérem. Bár nem láthattam be velük együtt az ajtón, pontosan tudtam, mit rejt a titkos szoba. Azt a sok száz vagy talán ezer, szürke porral teli zacskót, amely nem is olyan rég még a misszió alapjai melletti kis domb belsejében pihent. Señor Ricardo hatalmasat nyögött, szemei kidülledtek, arca kivörösödött, s hangos kiáltás-sal a földre zuhant. Testvére, Pedro bácsi felüvöltött, és rávetette magát, mintha verekedni akarna vele. Oferta nyomozó csendes elégedettséggel nézett le rájuk. Megtette, amit megtehetett. Elkapott egy veszélyes kábítószercsempészt. 51

Legalább tíz percig tartott, amíg helyreállt a rend. Ricardo bácsi bevett egy tablettát, amely a nadrágzsebéből került elő. Pedro bácsi nem vett be semmit, csupán az orrát simogatta. A katonák összesúgtak a háttérben, az ügyvéd a táskáját igazgatta a hóna alatt. Oferta nyomozó megvárta, amíg a két Mendez jobban lesz, akkor hozzájuk fordult. – Nem tűnt fel valami önnek az elmúlt percek során, señor Ricardo? – Ne... kem? – nyögte señor Ricardo még mindig a szíve környékét tapogatva. – Mire gon-dol? – Hogy pontosan tudtuk, hol kell keresnünk a narkót. Mintha csak mi dugtuk volna oda. – De feltűnt – mondta Ricardo bácsi. – Majd az ügyvédem meg is teszi ez ügyben a megfe-lelő intézkedéseket. Oferta nyomozó ezen csak mosolygott, mint ahogy mosolygott Rosario nyomozó is. Blanco százados és a két katona azonban nem mosolygott velük. Talán úgy gondolták, hogy nincs min mosolyogni, vagy egyszerűen csak nem tartották hadsereghez méltónak a mo-solygást. – Természetesen ezt is gondolhatja, señor Mendez – mondta visszafojtva további mosolyait Oferta nyomozó. – Csakhogy a helyzet egyáltalán nem így áll. Életemben most látom először az ön házát belülről. – Így vagyok vele én is – tette hozzá Rosario nyomozó. Blanco százados nem tett hozzá semmit. Nem is tehetett, hiszen ő már többször is megfor-dult señor Mendeznél.

– Ne kerteljünk tovább, señor Ricardo – fogta komolyabbra a szót Oferta nyomozó. – Az ön tevékenysége már korábban felkeltette a figyelmünket. – Az én tevékenységem? – tapogatta a szívét señor Ricardo. – Mi az ördögről beszél? – Akkor inkább azt mondom, hogy az ön feltételezett tevékenysége. Mi ugyanis a kábító-szer-osztályon minden tényt összerakva, arra a megállapításra jutottunk, hogy ön, és hm... még valaki beszálltak a narkó-üzletbe. – Szemenszedett baromság – legyintett señor Mendez, gyorsan visszakapva a kezét a szívé-re. – Mondja ön. Mi viszont nem így gondoljuk. Amikor elkezdtünk önre és... a társára gyana-kodni, azt is feltételeztük, hogy ha valóban igaz, amire gondolunk, akkor önnek el kell rejte-nie valahol a kábítószert, amelyet a kolumbiai határon csempésznek át. Méghozzá esetenként jó nagy mennyiséget. Hogy mekkora lehet ez a jó nagy mennyiség, arról megoszlottak a vélemények, de valamennyien úgy gondoltuk, hogy tonnákról lehet szó. Kérdés volt tehát, hova rejtheti el ezt az irdatlan mennyiségű narkót? Señor Mendez lihegett, és a szívét masszírozta. – Jól van? – hajolt hozzá a marcona katonák egyike, Sergio Morales doktor. A hangja is marcona volt, ami szerencsére nem jellemző a doktorokra. – Dehogy vagyok jól – legyintett señor Mendez. – Mégis arra kérem, ne nyúljon hozzám, mert attól csak még rosszabbul leszek. Morales doktor elhallgatott, de azért rajta tartotta a szemét Ricardo bácsin.

– Tehát ez volt a kérdés – nézett szemrehányón a doktorra Oferta nyomozó, mintha ő za-varta volna meg a monológját. – Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, létrehoztunk egy kis csapatot. Csupa-csupa első osztályú koponyából. – És mindezt énmiattam? – masszírozta meg a szívét Ricardo Mendez. Volt a hangjában némi gúny is, az kétségtelen. – Bizony, señor Mendez, ön miatt. Először arra gondoltunk, hogy valahol kint, a szabadban alakítja ki a rejtekhelyet, emberektől távol, amerre talán még az indiánok és a vízidisznók sem járnak. És ez az elképzelésünk végeredményben be is igazolódott. Ön készíttetett egy föld alatti raktárát a már említett domb belsejében, ahova a narkót rejtették. Mi persze már koráb-ban rátaláltunk az üregre, de akkor már nem volt benne semmi. Arra viszont mégiscsak jó volt, hogy megbecsüljük mennyi narkó férhetett bele. Az eredményből arra következtettünk, hogy ezen a lépcsőn kívül egyéb rejtekhelynek is kell lenni, hiszen a lépcső belseje nem lenne képes akkora mennyiségű kokaint befogadni, mint amennyi a domb belsejébe befér. Elégedetten nézett körül, mintha elismerést várna azért, amiért ilyen logikusan gondolko-zott. Az elismerést persze hiába várta: señor Ricardo a szívét masszírozta; señor Pedro pedig aligha fogta fel a szavai értelmét. Ő éppen egy másik dimenzióban járt, és értékesebbnél értékesebb kínai rovarokat dugdosott a táskájába. – Az ön házában kialakított rejtekhelyeket végső menedéknek szánták. Ha valami baj tör-ténne, tudják hova rejteni a narkót. Egy minden gyanú felett álló

polgár házába. Ezért ön preparáltatta a lépcsőjét, és partnerei rendelkezésére bocsátotta a rejtett szobát is, amelyet valóban nem ön építtetett, hanem a fundacion korábbi tulajdonosa. A lépcső és a rejtett szoba évek óta üresen állt arra várva, hogy egyszer szükség legyen rájuk. Ez az idő azután nem is olyan régen végre elérkezett. – Még mindig nem magyarázta meg, honnan tudtak előre a preparált lépcsőről, amelyről én sem tudtam, és a szobáról... – Ó, hát éppen erről akartam néhány szót ejteni. Kockázati elemzést végeztünk ugyanis. – Mifenét? – kerekedett ki señor Mendez fájdalomtól elkeskenyedett szeme. – Elemzést – egyszerűsítette le a dolgot Oferta nyomozó. – Először is megszereztük az ön házának a tervrajzát. A városi múzeumban találtunk rá. Nyolcvan évvel ezelőtt, amikor az ön fundacionja épült, minden épület részletes tervét le kellett adni a városi múzeumban. Nos, mi megtaláltuk és gondosan kielemeztük a rajzot. – Kielemez... ték? – Arra kértük a szakértőinket, hogy alaposan vizsgálják meg – természetesen csak a terv-rajzon – az ön fundacionját, és jöjjenek rá, hova lehetne elrejteni benne ennyi meg ennyi narkót. Hol lehet kialakítani ennyi meg ennyi narkó elrejtéséhez szükséges rejtekhelyet? Szakértőink összedugták a fejüket, és két megfelelő helyet is találtak. Az egyik a rejtekszoba, amely eredetileg is annak épült, a másik pedig a lépcső. A lépcső számtalan ürege. Ha ügye-sen preparálják őket,

jelentős mennyiségű kokaint magukba fogadhatnak. Szóval, señor Mendez, nem kellett behatolnunk az ön házába ahhoz, hogy tudjuk, mit és hol keressünk. Miután felfedeztük a dombba épített rejtekhelyet, amely üresen állt... biztosak voltunk benne, hogy önök elszállították valahova a narkót. A kérdés az volt, hogy hova? Megsimogatta lassan gyöngyözni kezdő homlokát, és mélyet sóhajtott. – Most pedig lássuk az ön bűntársát, señor Mendez. – Az én... bűntársamat? – hápogta señor Ricardo – Mi az ördögről beszél maga? Nekem bűntársam? Hiszen bűnöm sincs, nemhogy bűntársam! – Kérem, uraim, jöjjenek be. Kinyílott az ajtó, és újabb két katona vonult be rajta. Annak a négynek a második fele, aki-ket odakint láttam a vízidisznók környékén. Közöttük ott botorkált bilincsbe verve Ignacio Rocha, hajdani barátom, akinek hajszál hí-ján sikerült eltennie láb alól. 52 Ignacio, szegény, jelentős változáson ment át azóta, amióta meg akart szabadulni tőlem. Odakint, a repülőtérnek nevezett libalegelőn még magabiztosan viselkedett, és némiképpen fennhéjázón is, most pedig letört volt, mint a faág vihar után. És az orra is vérzett. Sejtettem, hogy nem azért, mert sokat vakarta örömében. Szegény hajdani barátom nemcsak az orra épségét veszítette el, hanem az öltözékéét is. Korábban elegáns, támadó orrszarvú képével ékes pólójából hiányzott az

orrszarvú, mintha valaki ollóval vágta volna ki. Nadrágja szára is folytonossági hiányoktól szenvedett: csupán egyetlen szandált láttam a lábán, s arról sem voltam képes megállapítani, hogy milyen színű. Összefoglalva a látottakat: Ignacio Rocha nagyon úgy nézett ki, mintha dühöngő bika útjába került volna. Valamennyi szem rámeredt. Még Pedro Mendez is felkapta a fejét, majd amikor rádöbbent, hogy Ignacio áll előtte, elmosolyodott, és felé lengette a kezét. – Hello, Ignacio, hogy vannak a rovarcsapdái? Señor Rochát azonban ezúttal nem érdekelték a rovarcsapdák. Legalábbis nem látszott raj-ta, hogy feldobta volna señor Pedro érdeklődése. Señor Ricardo is felé kapta a fejét, majd tüntetőén el is fordította, mint akinek semmi köze hozzá. – Hozta isten, señor Rocha – üdvözölte kenetteljesen Oferta nyomozó. Látszólag szenvte-len volt a hangja, én azonban végtelen örömet éreztem benne. Annak az embernek a boldog-ságát, aki hosszú-hosszú bolyongás után végre révbe ért. Ignacio nem vette magának a fáradságot, hogy köszönjön. Csak akkor csillant fel a szeme, amikor észrevette a hallban tartózkodók között Señor Ricardo ügyvédjét. Megtörölgette vérző orrát, majd az ügyvédhez fordult. – Señor Bonaventura... elvállalna engem is? – Örömmel – hajolt meg Bonaventura. Látszott az arcán, hogy valóban örül az új megbíza-tásnak. – A legnagyobb örömmel, señor Rocha... – Hóna alatt cipelt táskájához kapott, és cirka tíz másodperc alatt ki is

emelt belőle egy papírt. – Itt írja alá, señor Ignacio. Ez egy megbízatási szerződés. Señor Rocha elkapta a feléje nyújtott ceruzát, és alákanyarította a papírra gépelt szöveg alá a nevét. Arra már nem futotta sem az idejéből sem az erejéből, hogy el is olvassa, mi áll rajta. A katonaorvos odalépett hozzá, és anélkül, hogy az orrához ért volna, szemügyre vette. – Tehetek valamit önért? – Menjen a fenébe! – tanácsolta Ignacio. – Mi történt vele? – fordult az orvos az egyik katonához. Helyette azonban Ignacio válaszolt. – Mi történt volna? A szokásos. Nekimentem a falnak. Ebben az országban a nemzeti par-kok igazgatói gyakran falnak mennek. A katona megcsóválta a fejét. – Az az igazság, hogy erőszakot kellett alkalmaznunk. Señor Rocha ugyanis... ránk támadt. – Igaz ez? – kérdezte az orvos Ignaciótól. Furcsa volt, hogy miért éppen az orvos kérdezgeti hajdani barátomat, de nem törtem sokat rajta a fejem. Ahány ház, annyi szokás. – Hogy támadt magukra? Kérdésére a másik katona válaszolt. Ekkor vettem csak észre, hogy az ő arca is vérzik, nemcsak Ignacióé. Ráadásul furcsán vérzett. Apró pontokban, mintha szegekkel szurkálták volna összevissza a bőrét. – Hozzám vágott egy sündisznót. Az orvos eltátotta a száját. – Micsoda?!

– Ahogy mondom, uram. – Kissé szégyenlősen csengett a hangja, amit őszintén szólva nem is csodáltam. Nem valami nagy dicsőség egy katonától, hogy hagyja sündisznóktól meg-sebezni magát. – Azt mondja... señor Rocha egy igazi sündisznót hajított magához, tizedes? – Azt, señor. A sündisznó ki volt tömve, és... de azért a tüskéi a helyükön voltak. Aztán... a kígyók jöttek. – Kígyók is??! – Azok spirituszban voltak. Señor Rocha ezután megpróbált elmenekülni... Hát ezért kellett erőszakot alkalmaznunk, uram. A katonaorvos bólintott. – Helyes. Jegyzőkönyvbe vesszük. Mit találtak odaát? – Narkót, señor. – Mennyit? – Nem tudtuk megszámolni. – Hol találták? – Az egyik melléképületben. Ahova a kockázati elemzés szerint... – Rendben van. Most aztán már végképp nem tudtam, ki mozgatja a szálakat. Oferta nyomozó vagy ez az ismeretlen katonaorvos? Mintha csak megérezte volna a kétségeimet, az orvos Oferta felé intett. – Folytassa, nyomozó. Oferta ismét előrelépett a háttérből. Némi bosszúságot éreztem a hangján, amit a katonák beavatkozásának tulajdonítottam.

– Nem is örülnek egymásnak? – kérdezte Oferta nyomozó Ignacióra bökve, miközben señor Ricardo felé fordult. – Én örülnék az üzlettársamnak. Señor Ricardo megvonta a vállát. – Miért kellene örülnöm? Az öröm aligha a ma éjszaka ajándéka. Ön mit követett el, señor Rocha? – Amit ön – mondta savanyú mosollyal Ignacio. – Kokaint rejtegettem. – Ön hol? – Nem mindegy? Oferta nyomozó összedörzsölte a tenyerét. – Jól csinálják. Esküszöm, jól csinálják. Én sem csinálhatnám jobban. Pedig önök, hm... hogy úgy mondjam, üzlettársak, nem igaz? Ricardo Mendez erre ismét csak a szívét kezdte tapogatni, Ignacio pedig az orrát törölgette. Ha valaki rájuk pillantott volna, joggal állapíthatta volna meg, hogy a két férfi a beismerés élő szobra. Nem lehetett kétség afelől, hogy valóban megtették, amivel vádolják őket. – Nos, señor Rocha – sóhajtotta Oferta –, ön nem volt jelen, amikor arról beszélgettünk, hogy mi mindent követett el señor Ricardo az emberiség ellen, óhajtja, hogy röviden össze-foglaljam? – Nem óhajtom – mondta határozottan Ignacio. – És tiltakozom mindenféle gyanúsítgatás ellen. – Helyes – szólt közbe Bonaventura ügyvéd. – Én is tiltakozom! – Nincs itt semmiféle gyanúsítgatás – emelte fel a hangját Oferta nyomozó. – Tizedes! – fordult aztán az

egyik katonához. Ahhoz, amelyiknek az arca elkerülte az Ignacio Rocha repülő sündisznójával való találkozást. – Kérem, számoljon be, mi történt odaát? – Kábítószert találtunk, uram. – Egészen pontosan hol? – Egy melléképületben. – Mást is találtak? – Si, señor. – Egyelőre ne mondja meg, mit. Mit szól hozzá, señor Rocha? Rocha sötét pillantást vetett rá. – Nem tudok semmiről. – Tehát tagadja? – Mindent tagadok. – Akkor hogy került magához a narkó? – Valaki odatette. Valaki nagyon a helyemre pályázhat. Oferta nyomozó megcsóválta a fejét. – Én viszont egészen mást gondolok. A mi csoportunk ugyanis... korábban már önt is gya-núba vette, señor Rocha. – Megtudhatnám, hogy mivel adtam erre okot? – Ön a természet megszállottja, igaz? Ignacio felkapta a fejét. – Mit akar ezzel mondani? – Ön többre becsüli az állatokat, mint az embereket. Rocha elmosolyodott, amitől ismét csak megszaporodtak az orrából kifelé igyekvő vér-cseppek. – Honnan veszi ezt? – A cikkeiből olvasható ki. – Uramatyám, ön olvassa a cikkeimet?

– A csoportunk olvassa. És kielemezte, hogy ön nem az emberiség jövőjéért, hanem az ál-latokért aggódik. A nemzeti parkért ön mindent megtenne, még az ördöggel is szövetkezne, csakhogy a park megmaradhasson. – Ebben lehet valami – nyalta meg a szája szélét Ignacio. – Bár azért ezt aligha olvashatta ki a cikkeimből. – Értesültünk róla, hogy az ön parkját... hm... bizonyos veszély fenyegeti. – Ez sajnos igaz – bólintott Ignacio. – Erről jut eszembe: nem akarna a hadsereg is csatla-kozni a szponzorainkhoz? Az orvos arcán futó mosoly suhant át. – Ön embergyűlölő, señor Rocha – folytatta Oferta. – Inkább a vízidisznók, mint mi. Most pedig, hogy a források szűkösebbre fordultak – talán valóban helytelenül, bár ezt nem az én feladatom megítélni, ön valóban az ördöggel szövetkezett. Belépett a narkóbizniszbe, csak-hogy pénzhez jusson. – Elég elképesztő feltételezés – mondta Ignacio. – Azok után is annak tartja, hogy egy kamionnyi kokaint találtak önnél? – Nem tudom, hogy került oda. – A tetten ért terjesztők mind-mind ezzel szoktak védekezni. De hogy folytassam, amit el-kezdtem: tudjuk, hogy a nemzeti park anyagi gondokkal küzd, ezért a kiadások csökkentésére szorul. Sőt az is előfordulhat, hogy esetleg bezárják, vagy privát kézbe adják. – Igen, az valóban komoly fenyegetés – bólintott Ignacio, amitől ugyancsak szaporábban

kezdett csepegni az orrából a vér. – Hogy ez ne történjék meg, ön felkereste señor Ricardo Mendezt. Így volt? – Hát... így. – Segítséget kért tőle. – Ezt valóban megtettem. – Señor Ricardo segített? – Nem. – Miért nem? – Mert semmi közöm a nemzeti parkhoz – mordult fel señor Ricardo. – Mindenkinek van elég baja. – Pénze viszont annál kevesebb. Nos, ön azért nem segített, mert maga is anyagi gondokkal küzd. Viszont adott egy Ötletet señor Rochának. – Mi a fenét adtam én? – csattant fel señor Ricardo. – Egy ragyogó ötletet. Amivel sok pénzt lehet keresni. Ricardo bácsi erre csak legyintett egyet. – Ha ilyen ötleteim lennének, eszembe se jutna mással megosztani őket. – Ön mégiscsak ezt tette. Bevonta señor Ignaciót a narkóbizniszbe. Señor Ignacio azzal csi-títhatta a lelkiismeretét, hogy amit tesz, azt a nemzeti park és a vízidisznók érdekében teszi. Arra természetesen nem gondolt, hogy azokkal az emberekkel mi történik, akik felszippantják a narkóját. –Az én lelkiismeretem... nyugodt – nyögte Ignacio. – Vagy... majdnem az. – Csak majdnem? – Ki mondhatja el magáról manapság, hogy tökéletesen nyugodt a lelkiismerete?

– Ebben lehet valami... – sóhajtotta Oferta nyomozó. – Mindazonáltal világos minden, mint a nap. Egyelőre még nem tudunk választ adni minden kérdésre, de a csoportunk megtette a magáét: akkora fogást produkált, amekkora nem minden évben adódik. A tények önmaguk-ért beszélnek. Nincs más hátra, mint hogy letartóztassam önöket, señor Mendez és señor Rocha. Egyetért velem, uram? A kérdés a doktornak szólt. A doktor bólintott. – Egyetértek. Nem tudom, mi következett volna; talán valaki bilincseket vett volna elő, és megbilincseli Ricardo Mendezt is, de mielőtt megtehette volna, Pedro Mendez összegörnyedt, mintha golyó találta volna, és ismét vinnyogni kezdett. – Jaaaj... íííííj... íjjj... Uramisten, mint tettél Ricardo, mit tettél? Ricardo Mendez elsápadt, és ugrott volna, hogy felsegítse az immár a padlón fetrengő test-vérét, de az egyik katona megállította. – Maradjon a helyén, señor. Señor Ricardo azonban nem hallgatott rá. Rávetette magát testvére tehetetlenül hánykolódó testére. – Kelj fel... Pedro, és... higgy nekem! Nem csináltam semmit! Esküszöm az égre...! Pedro bácsi ekkor feltérdelt – lerázva magáról a bátyja kezét –, és a saját mellét kezdte verni. – Ó, istenem, istenem! Miért tetted ezt velünk, Ricardo? Miért, miért? Hogy vegyem meg azt a rohadt bogarat,

ha bevisznek a börtönbe? És mit mondok majd Luciának? Miért kellett neked az a szemét kábítószer? – Értsd meg végre, Pedro... – De én nem hagylak! – kapta el Pedro Mendez a bátyja kezét. – Nem hagylak! Nem me-hetsz börtönbe... inkább... Nem láttam jól a mozdulatát, amellyel a zsebébe nyúlt, és alighanem a többiek sem látták. Ha látták volna, Pedro bácsi aligha úszta volna meg élve a kapkodását. Jómagam csak akkor vettem észre, hogy Pedro Mendez mesterkedik valamiben, amikor már ott sötétlett a kezében egy jókora, fekete pisztoly. – Kezeket... fel! – kiáltotta, vagy inkább zokogta, hisztérikus magasságba tornázva fel a hangját. – Engedjek szabadon a testvéremet. Ő ártatlan! Ezt nem szabad megtenniük! Ő az én testvérem, és... lehetetlen, hogy igaz legyen, amivel vádolják. Fuss, Ricardo, menekülj! Én majd itt maradok, és... és... Az egyik katona megmozdult, hogy kikapja a kezéből a pisztolyt, de Pedro bácsi észrevet-te, és meghúzta a ravaszt. Arra azonban már nem volt ideje, hogy a fegyver csövét a katonára irányítsa. A pisztoly eldörrent, a golyó alig másfél méternyire a saját lábától fúródott a padló-ba. A katona felé repült a levegőben. Pedro bácsi ekkor újra lőtt. A golyó szerencsére ismét célt tévesztett. – Állj! – hallottam az orvos éles kiabálását. – Jöjjön vissza, ember! A kiáltás a Pedro bácsi előtt földre huppant katonának szólt. A terepszín ruhás férfi mozdu-latlanná dermedt, majd megpróbált felállni.

– Ne lőjön, señor Pedro! – kiáltotta Rosario nyomozó is. – Kérem, ne lőjön! Pedro bácsi vadul forgatta a fejét, és éppen azt vette célba, akinek a hangját hallotta. – Menekülj, Ricardo, menekülj! Fuss, Ricardo, fuss! A ravaszt azonban szerencsére nem húzta meg többé. Ricardo Mendez odalépkedett hozzá, és átölelte a vállát. – Hagyd ezt, Pedro, nincs semmi értelme. Pedro Mendez arca sírásra torzult. – De hiszen ezek... megölnek téged, Ricardo! Tudom, hogy bűnt követtél el, de azért én mégis a testvéred vagyok. – Jól van, Pedro, majd megbeszéljük. Kérlek, add ide a fegyvert! – Kérlek szépen, Ricardo, nagyon kérlek, menekülj el! Találsz magadnak egy jó kis rejtek-helyet... – Add ide azt a stukkert, Pedro! – Ricardo... én... annyira, de annyira szeretlek! – Én is téged, Pedro. Ricardo bácsi erőteljes mozdulattal kivette a pisztolyt az öccse kezéből, és az orvosnak nyújtotta. – Itt van, señor. Remélem, ez a kis intermezzo... Az orvos biccentett. – Nyugodjék meg, kérem, nem esik az öccsének bántódása. Amint hallom, különben sem büntethető. Ekkor hirtelen felcsengett valahol egy mobiltelefon. Egyre sürgetőbben és türelmetleneb-bül. Oferta nyomozó körbepislogott, de nem látott készüléket senkinél. – Hol szól a telefon? – fordult señor Ricardóhoz – A zsebemben – mondta nyugodtan Ricardo bácsi.

– Vár valakitől hívást? – Konkrétan nem. – Vegye ki a zsebéből. De lassan tegye... ugye érti, kérem? Ricardo bácsi biccentett, a zsebébe nyúlt, és kivette a telefont, majd várakozva nézett Ofertára. Oferta és az orvos eközben néma pillantásokat váltottak. Mit nem adtam volna, ha megfejthettem volna a tartalmukat. Ricardo bácsi kezében egyre csak csengett a telefon. – Oké – mondta Oferta nyomozó. – Vegye fel. Ricardo Mendez megnyomta a megfelelő gombot, majd a füléhez emelte. – Halló... Ki beszél? Kicsoda? Ezt nem értem... Kicsodát, kérem... Ezen vagyok, de én... Oferta villámsebesen kikapta a telefont Ricardo bácsi kezéből és nagyon határozott hangon beleszólt. – Señor Ricardo Mendez titkára vagyok. Igen. Hogy mióta? Az ne érdekelje... Ragyogó. Természetesen előkészítettük... Önök is... ennek örülök, Señor Mendez is örül. Hogy azon-nal...? Természetesen. Ahogy megbeszéltük. Amint leeresztette a kezét, benne a telefonnal, Ricardo Mendez furcsán nézett rá. – Maga értett valamit... belőle? – Attól tartok, igen. – A fenébe is... ki volt az? – Nem mutatkozott be. – Ahhoz képest jól elbeszélgettek. Oferta nyomozó megcsóválta a fejét.

– Nem tréfa ez, señor Mendez. Az a helyzet, hogy éppen jókor érkeztünk. Mondhatnám úgy is, hogy nem is jöhettünk volna jobbkor. – Mi a fenéről beszél? – hökkent meg señor Mendez. – Attól tartok, hogy ezt ön ugyanolyan jól tudja, mint én. Ebben a pillanatban gépkocsizúgást hallottam az épület mögött. Valamennyien meghallot-ták, és egy emberként kapták fel a fejüket. – Jött valaki? – tudakolta señor Ricardo. Oferta nyomozó bólintott. – Megtudhatnám, hogy kicsoda? Elvégre ez mégiscsak az én házam! – Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! – förmedt rá ekkor a kocsiberregés hatására egyre ide-gesebbé váló nyomozó. – Hiszen ön rendelte ide őket! – Én? – kapott a szívéhez Ricardo Mendez. – Kiket rendeltem én ide? – A kolumbiaiakat – mondta Oferta nyomozó a többiek felé fordulva. – Jönnek átvenni az árut. 53 Életemben nem láttam még olyan gyorsan átrendezni egy szobát, mint amilyen gyorsan ők tették. Alig múlt el egyetlen perc a hívás óta, gyökeresen megváltozott odabent minden. A lépcsősor felfeszített elemei a helyükre kerültek, és oda kerültek a narkós zacskók is. Señor Ricardo asztala a szoba közepére csúszott, két zacskó kokain az asztal közepére, két szék pedig az asztal két oldalára. Oferta nyomozó minden ellenkezés ellenére a bejárattal szembeni székre ültette Ricardo Mendezt, a katonákat, az ügyvédet, Ignaciót és Blancót

eltüntette a faburkolat mögötti szobában, majd gondosan becsukta az ajtaját. – Minden világos? – hajolt aztán Ricardo Mendezhez. Ricardo bácsi megpróbált felállni, de Oferta visszanyomta a székre. – Gondolja meg, señor Mendez. – Mi az ördögöt kellene meggondolnom? – Ha együttműködik velünk... vádalkut köthetünk. – Szarok a vádalkura. – Gondoljon a családjára. – Mit gondoljak róluk? – Akkor lelövöm. Ha nem működik együtt velem... lelövöm. Ricardo bácsi biccentett. – Az más. Együttműködöm. Oferta nyomozó ekkor néhány utasítást suttogott a fülébe, mire Ricardo bácsi nagyokat bó-logatott. – Maradjon az öcsém is mellettem – mutatott señor Pedróra, akit Rosario nyomozó éppen a már becsukódó ajtó felé terelt. – Az lehetetlen. – Ha nem, hát nem. Akkor én sem vállalom. Újra megpróbált felállni, de Oferta ismét visszanyomta. – Rendben van. Maradjon itt az öccse is. De ha elrontanak valamit... – Tudom. Meghalunk. De maga is. – Éppen ettől félek. Ebben a pillanatban határozottan megkopogtatták az ajtót. Oferta előbb Ricardo bácsi, majd a szoba sarkában topogó Rosario nyomozó felé biccen-tett. Mehet?

Nem is várt választ a kérdésére. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Rosario nyomozó ebben a pillanatban a zsebébe nyúlt, és pisztolyt húzott ki belőle. Oferta félreállt, hogy aki kopogott, beléphessen. Előrenyújtottam a nyakam, hogy láthassam, kik a vendégek. Őszintén mondom, csalódást okozott a látvány. Szerencsére nem szoktam gyakran kábító-szermaffiózókkal találkozni, így inkább csak az a kép élt bennem, ahogy az ilyesféle filmek a maffiózókat ábrázolják. Sötét elegáns ruhába öltözött, napszemüveges fickóknak, akik kö-zömbös arccal hajtják végre az utasításokat. A belépő emberek azonban még csak megközelí-tőleg sem voltak hozzájuk hasonlóak. Aki legelsőnek lépett a szobába, kövér, mackómozgású pasas volt, nagy, terebélyes sörhas-sal. Arcán vöröses borosta ült. Két kísérője sem az a kiköpött úrifiú: ápolatlanok voltak, majdhogynem rongyos ruhájúak, és amennyire később ki tudtam venni, a nyelvük sem az irodalmi spanyol szabályait követte. Ahogy a borostás átlépte a küszöböt, megtorpant. Pillantása a fegyverét szorongató Rosario nyomozóra esett. Megvető mosoly suhant át az arcán, aztán vaskos, rövid ujjával az asztal túloldalán trónoló Ricardo bácsira mutatott. – Mondja meg neki, hogy nyugodtan elteheti. Nem lövöldözni jöttünk. – Önöknél nincs is fegyver? – kérdezte meglepetten Ricardo bácsi.

– Már miért ne lenne? – csodálkozott a hordóhasú. – Csak mondom, hogy nem lövöldözni jöttünk. Rosario nyomozó anélkül is értett a szóból, hogy külön kérvényt kellett volna benyújtani neki. Biccentett, és zsebre vágta a pisztolyát. – Kérem, foglaljon helyet – készségeskedett Ricardo bácsi. A hordóhasú – láthatóan ő volt hármuk közül a rangidős – letelepedett a felkínált székre. – Minden rendben? – kérdezte összekulcsolva kezét az asztalon, nem messze a két zacskó-tól, amelyről tudomást sem látszott venni. – Hát... rendben – biccentett señor Ricardo. A hordóhasú Ricardo bácsi arcát fürkészte. – Ön señor Ricardo Mendez? – Miért, nem úgy nézek ki? A hordóhasú elmosolyodott. – De. Olyan, mint a fényképen. Mióta van szakálla? – Száz éve. – Ugye megbocsát? Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna – ki a fene tehette volna? – felpattant a székéről, áthajolt az asztal felett, és Ricardo bácsi szakállába kapaszkodott. Ricardo Mendez mukkanni sem tudott a megrökönyödéstől. Szó szerint a székéhez szegezte a meglepetés ereje. De nem sokáig. Amint a hordóhasú eleresztette a szakállacskáját, akkorát üvöltött, hogy attól tartottam a katonák előrontanak tőle a rejtekhelyükről. – A jó kurva anyádat! – ordította Ricardo bácsi, és nem törődve narkóval, fegyverekkel, a hordóhasú izmos

karjával, felkapta az egyik narkós zacskót, és fejbe vágta vele a támadóját. – A jó kurva anyádat, te barom! Ha még egyszer a szakállamhoz nyúlsz... Hogy jössz te ahhoz... A hordóhasú visszaült a székére, és immár barátságosabban mosolygott señor Ricardóra. – Bocsásson meg, señor Ricardo, de meg kellett győződnöm róla, valódi-e. – Azt hitte, a vízidisznóktól kölcsönöztem? – Még sosem találkoztam személyesen önnel. – Hát ha így folytatja, nem is fog többé. – Azt nagyon sajnálnám – hajolt meg gálánsán a hordóhasú. – Pedig, hogy úgymondjam, nagy jövő előtt állna az együttműködésünk. Megkérdezhetem, hogy honnan van az áru? Señor Mendez megvakargatta az orrát. Tanácstalanul Ofertára hunyorgott, annak azonban mozdulatlan maradt az arca. – Csak van – mondta aztán bizonytalanul. – Csupán azért kérdezem – magyarázta a hordóhasú –, mert nem lenne jó, ha lopott lenne. Mi tisztességes üzletemberek vagyunk, nem szeretnénk összeütközésbe kerülni másokkal. A lopott áru háborút vonhatna maga után. Éppen azért... ha ön garantálja!.. – Garantálom – biccentett señor Ricardo. – Egyenesen a termelőtől érkezett? – Egyenesen. – Rendben van. Látom, itt is van a keze ügyében. Señor Mendez a két zacskóra tette a kezét. – Ön is hozott nekem valamit? – Hát hogyne – mosolygott a hordóhasú. – Raul!

Két kísérője közül az egyik – alacsonyabb, vékony, hullámos hajú fickó – a kezében tartott sporttáskával az asztalhoz sétált. Felrakta rá, majd visszasétált a helyére. – Megmutatná? – bökött a táskára Ricardo bácsi. – Természetesen. Itt sem olyasféle jelenet következett, amilyet a megfelelő filmekben látni és hallani lehet. Nem elegánsan fekete diplomatatáska fényes zárjának halk kattanása hangzott fel, hanem egy cipzár idegborzoló hersegése. A hordóhasú beletúrt a táskába, majd két vaskos pénzköteget emelt ki belőle. – Megnézi? – Meg én! – csillant fel Ricardo bácsi szeme. – Húszdollárosok. – Csak? – kérdezte csalódottan señor Mendez. A hordóhasú megcsóválta a fejét. – Ne sértődjék meg, señor Mendez, de látszik, hogy ön még kezdő. A százdollárosokat ma már lehetetlen átmosni. Éppen ezért... mind az ötmilliót... – Ötmillió ebben a kis táskában? – Meg abban a kettőben az ajtónál. Valóban. A két háttérbe húzódó fickó mellett ott állt még az asztalon lévőhöz tökéletesen hasonlító másik két sporttáska. – Megfelel így önnek? Señor Mendez megpörgette az ujjai között a pénzt. – Megfelel. – Raul! A fickó visszatért az asztalhoz. – És az ön áruja? – Vizsgálja meg, kérem – mondta Ricardo bácsi.

Nem tudom, Ricardo bácsi hogy képzelte a vizsgálatot, de amint Raul kezében felvillant egy kés, nagyot ordított, és a zacskóra tenyereit. – Mit akar csinálni? Raul a hordóhasúra nézett, mintha utasítást várna tőle, hogy mi legyen a késsel. A zacskó-ba bökje-e, vagy Ricardo bácsiba. A hordóhasú megdöbbenve bámult rá. – Nem stimmel valami? Ricardo bácsi megtörölgette izzadó homlokát. Oferta nyomozó tekintete üzenhetett neki valamit, mert hirtelen készségesebbé vált. – Az a helyzet, hogy egyszer... utálom a kést, és... – Bocsásson meg, señor Ricardo. Meg tudom érteni a félelmét. Én is így vagyok bizonyos dolgokkal... Raul! Raul végre belebökhette a kést a zacskóba. Biztos voltam benne, hogy élvezettel teszi. Mint ahogy élvezettel bökte volna bele bárkibe. Olyasféle pasas volt, akinek mindegy, hogy ki a célpont. Egy zacskó narkó, vagy egy emberi gyomor. Szóval, Raul belebökte a kést a zacskóba, majd gyengéden felhasította az oldalát. – Akkor hát, lássuk a vízidisznót – mondta a hordóhasú beledugva az ujját a fehér porba. Megkavarta, majd kihúzta belőle. Megnézegette, ami az ujja hegyén maradt, aztán lenyalta róla. Külön tanulmányt lehetett volna írni az arca változatairól. Ha videóra vettem volna, a leg-több színiiskolában kötelező nézdegélnivalónak írták volna elő. Édesdeden várakozó mosolya előbb értetlen csodálkozássá, majd haraggá változott. Még egyszer

megnyalta a port, aztán lassan, óvatosan hátrébb tolta a székét. Egyetlen tized másodperc alatt minden megváltozott a szobában, pedig látszólag nem is változott semmi. Minden a helyén maradt, és mégsem. Az ajtónál álló fickó szeme megvillant, gerince kiegyenesedett. Oferta nyomozó tekintete megkeményedett, Rosario nyomozó keze mintha icipicit megremegett volna. – Ez meg... mi a fene? – kérdezte a hordóhasú maga alá húzva mindeddig kinyújtott lábait. – Mi az ördög ez? Ricardo bácsi értetlenül bámult rá. – Mi lenne? Narkó. – Ez nem narkó – rázta meg a fejét a hordóhasú. Ricardo Mendez arcára kiült az elképedés. – Akkor... mi a fene? A hordóhasú elmosolyodott. Csakhogy mennyire más volt ez a mosoly, mint a korábbiak! Éles volt, mint a Raul kezében szorongatott kés pengéje. – Szar. Lehet hogy krétapor... de a te számodra, kecskeszakállú, egészen más. Engem akarsz te átverni? Azt kérdezted, mi ez a por? Hát megmondom én neked. Maga a halál! A te halálod! Kénytelen voltam lekapni a fejem, hogy a golyóesőből, amely heves égzengés kíséretében kitört odabent, rám ne pottyanjon egy-egy kósza csepp. És jól is tettem, hogy elkaptam a fejem. Legalább öt lövés süvített ki a nyitott ablakon, s ha nem kapom el a koponyámat, valamelyikük bizonyára ki is lyukasztotta volna. Amikor végre bepillanthattam a szobába, olyan jelenetet láttam magam előtt, amelyről azt mondják, hogy tájkép csata után. Több vérző ember feküdt mozdulatlanul a

padlón, mások ugyancsak véreztek, de nem mozdulatlanul, hanem jajgatva. Legszívesebben közéjük ugrottam volna, de nem tehettem. Még közel sem értünk a történet végére. Mondhatnám úgy is, hogy a színjáték első felvonása zajlott csupán a szemem előtt. 54 – Uramisten! Ez meghalt! – hallottam señor Mendez rémült hangját. – Doktor, doktor! – Ő is megsebesült – mondta valaki, valószínűleg Oferta nyomozó. – Magának nem esett baja? – Jól vagy, Pedro? – Én jól... Kicsit megütöttem magam. – Hol a doktor? – Itt vagyok... csak én is megsebesültem. Oferta... mi van Rosarióval? – Meghalt... uram. – A hétszentségit. Nekem is két emberem odalett... Hogy van, ügyvéd űr? – Hogy lennék? – nyögte Bonaventura ügyvéd. – Szarul. Abban sem vagyok biztos, hogy élek-e még. – Ha mi élünk, akkor ön is él. – Hátha valamennyien már csak kísértetek vagyunk. Jobban ki kellett nyújtanom a nyakam, ha mindent látni akartam. Márpedig éppen azt akar-tam. Mert hogy a történet folytatódni fog, abban biztos voltam. – Mindhárom meghalt? – kérdezte karját tapogatva a doktor, akinek zöld ingén és tarka zubbonyán szép kerek vérfolt növekedett. – Guzmán, kérem, segítene?

A láthatóan sértetlen Guzmán nevű katona letette kis géppisztolyát a fal mellé, és segített lerángatni a zubbonyt a doktorról. – Jól van, tábornok? Señor Ricardo felkapta a fejét. – Mi a fene? Maga tábornok? – Egy orvos is lehet tábornok. – Sosem találkoztam még élő tábornokkal. A tábornok savanyúan rávigyorgott. – Nem sok hiányzott, hogy ez legyen az első és egyben az utolsó találkozása is velem. Guzmán! – Igenis, tábornok úr. – Kösse be a karom. Az oldaltáskában talál kötszert. – Te jó isten – nyögte Bonaventura ügyvéd. – Mint egy mészárszék... én mindjárt rosszul leszek... Mi az ördög történt itt...? Señor Bonaventura egyáltalán nem túlzott, amikor mészárszékhez hasonlította señor Ri-cardo dolgozószobáját. Bár a tisztességes mészárszéktulajdonosok bizonyára élénken tiltakoz-tak volna a számukra hátrányos összehasonlítás ellen. A szoba padlóján halottak hevertek rendetlen összevisszaságban. A hordóhasú keresztül-esett az asztalon, feje a padlóra lógott, lábai közül az egyik a mennyezetre mutatott, mintha fel akarná rá hívni a figyelmet. Ami azt illeti, volt is mit nézni rajta: nemcsak a falakat, hanem a mennyezetet is vér borította. Közvetlenül az asztal mellett, még mindig a hordóhasú másik lábát szorongatva hevert az egyik katona a négy közül. A másik mellette.

A két halott narkókereskedő a rejtekszoba nyitott ajtaja mellett ült a földön. Nem jártam messze az igazságtól, amikor arra gondoltam, hogy bizonyára odabent akartak elrejtőzni. Egy sorozat azonban fürgébbnek bizonyult náluk. Guzmán katona ügyesen bekötözte a tábornok karját. – Pont a jobb kezemet találta el a gazember – nyögte a tábornok. – Bocsánat – lihegte Bonaventura ügyvéd. – Én kimennék a levegőre. Úgy érzem, hogy a gyomrom... – Menjen ki vele, Guzmán. – Köszönöm, de egyedül is tudok hányni. – Elhiszem, de azért kísérővel menjen. Bonaventura sóhajtott, és elindult az ajtó felé. Guzmán katona utána. Ekkor figyeltem csak fel Pedro Mendezre. Pedro bácsi álmodozva követte egy plafon felé igyekvő légy útját. Meghökkenve vettem észre, hogy amint felfelé mászik, vékony, vörös csíkot húz a csillogó faborításra. Olyan mohón mászhatott bele egy vértócsába, hogy a megalvadt vér akadályozta a repülésben. Pedro bácsi a legyet figyelte, én meg őt. Álmodozó volt a tekintete, mint aki nem is érti, mi történik körülötte. Csupán őszülő, majd válláig érő haja volt kissé ziláltabb a megszokottnál. A tábornok ekkor az üveges szemekkel maga elé meredő Blanco századoshoz fordult. – Segítene, százados? Blanco bólintott, majd lehajolt, és köhögni kezdett.

Ahogy köhögött, folyni kezdett a szájából a vér. A tábornok hátrahőkölt, s a zavart képpel tébláboló Rochára kiáltott. – Van egy zsebkendője? Hogy Ignacio mit válaszolt, nem hallottam, azt viszont igen, hogy Blanco százados úgy bugyborékolja ki magából a szavakat, mint amikor egy kilyukadt csőből kibugyog a víz. – Nem... kell... – Hol találták el, Blanco? Vesse le a zubbonyát... – Felesleges... uram – köpködte a szavakkal kevert vért Blanco. – Ne lélegezzen mélyeket. Hol találták el? A mellkasán? – Se... hol. – Hogyhogy sehol? Akkor mitől vérzik? Blanco százados tovább köpködte a vért. –Valamelyik… eltalált a fegyvere tusával... Elharaptam a nyelvemet. A tábornok a zsebébe nyúlt, de csak telefondarabkákat sikerült kiszednie belőle. Dühösen a földre szórta őket, majd Ricardo bácsihoz fordult. – Van telefonja, señor Mendez? – Van. – Hol? – Sehol. A tábornok meghökkent. – Hogyhogy... sehol? Ricardo Mendez dühösen a levegőbe ütött az öklével. – Kezd már elegem lenni magából, tábornok! Amíg nem tisztáztunk bizonyos dolgokat, nem telefonál senkinek sehova. Elegem van abból, hogy rám támadjanak, kábítószerdílernek nevezzenek, gyilkosságok

elkövetésével vádoljanak meg, felforgassák a lakásomat... Addig ide egyetlen magafajtájú be nem teszi a lábát, amíg... nem öntünk tiszta vizet a pohárba. A tábornok arca megrándult, de aztán kisimultak a vonásai. Előbb Oferta nyomozóhoz for-dult, aki számomra láthatatlan helyen tartózkodott – az alatt az ablak alatt, amin bekukucskál-tam. – Mi van? – Valamit kegyetlenül elcsesztünk, tábornok. – El – morogta Blanco százados is, véres zsebkendőt szorongatva a szája előtt. – Csak az a kérdés, ki cseszte el? Señor Ricardo megsimogatta kis kecskeszakállát. – Magyarázatot követelek. Ha nem kapom meg... garantálom, hogy... Egyáltalán, mi a franc ez az egész? – Erre kellene rájönnünk – morogta a tábornok, és még mindig nem vette le a szemét Ofertáról. – Oferta nyomozó képes lenne... Oferta felállt, így már én is jól láthattam a fejét. A nyomozó arcán végtelen szomorúság ült. – Képes, señor. – Akkor rendben. Arra kérek mindenkit, hogy lehetőség szerint ne nyúljon semmihez, ne mozdítson el semmit... Señor Ricardo ekkor támadásba ment át. Vörösre váltott a képe, mint a lenyugvó napé. A félrebillent asztalkához ugrott, amelyen még mindig a hordóhasú teste nyugodott, megemelte a szélét, és egyetlen mozdulattal lebillentette róla a halottat. – Nem megmondtam... – kezdte a tábornok, de Ricardo bácsi rákiáltott.

– A laktanyájában parancsolgasson, vagy a feleségének odahaza, ha megengedi. Ez az én házam, ha nem tévedek. Vagyis volt. Mert ez már nem ház, hanem mészárszék. És maga csinált azt belőle. A tábornok beharapta a szája szélét. Ricardo Mendez az asztal szélére telepedett. Immár nyugodt volt az arca: egyetlen pillanat alatt leolvadt róla a felháborodás pírja. – Addig senki nem telefonál sehova, amíg nem tisztázunk néhány apróságot. Mi van ezek-ben a zacskókban, he? Körbemutogatott a kezével. Akármerre mutatott, mindenfelé elszórt zacskókra talált az uj-ja. Mintha zacskóeső hullott volna az égből. Oferta nyomozó megvonta a vállát. – Nem tudjuk, señor Mendez. – Nem tudja? Hát ki az ördög tudja? Ön például tudja, tábornok? A tábornok lehajtotta a fejét. – Én sem tudom. Majd a vegyi laborban megmondják. Talán krétapor. – De nem narkó? Erre nem válaszolt senki. Tatán úgy érezték, hogy aki válaszol rá, egyben felelősséget is vállal a kudarcért. – Tehát nem rejtegetek narkót – szegezte le Ricardo bácsi. – Hallod, Pedro? A bátyád nem díler. És señor Ignacio sem az, nem kell aggódnod miattunk. – Akkor... megvehetem a kínai bogarat? – Erről majd később beszélünk. Eszerint, señor, mindaz, amit igyekeztek ránk kenni, csu-pán szaros fantáziájuk terméke. Valami barom krétaport töltött tízezer

zacskóba, és ha jól értettem a maguk nem túlságosan értelmes szavait, először a kis domb belsejébe épített pincé-be rejtette. Így van? – Így – nyögte Oferta nyomozó. – Legalábbis... legjobb ismereteink szerint. – Kérdésem, hogy szabad-e krétaport rejtegetni egy föld alatti bunkerben? Sőt kell-e rejte-getni akárhol is krétaport? Mély hallgatás kísérte a kifakadását. – Jól van – legyintett Ricardo bácsi. – Valaki mégis odarakta a zacskókat. Van valami tipp-jük, hogy ki tehette? Nem volt. Senkinek sem volt semmiféle tippje. Vagy ha volt is, lenyelte, mint hülye Billy a füldugóját. – Valaki aztán a krétapor egy részét volt szíves és ideszállította a házamba. Feltehetően ak-kor, amikor nem voltam idehaza. Tudsz te valamit erről, Pedro? Pedro bácsi rémülten összerezzent. – Miről, Ricardo? – Erről az ízéről... krétaporról? – Én... nem tudok semmiről. A bogarakhoz... nem kell krétapor... Bár bizonyos tartósító-szerek... apropó, már akartam is beszélni róla, Ricardo, hogy be kellene szereznem néhány csomag... – Majd máskor, Pedro. Egyelőre maradjunk csak a krétapornál. Valaki a hátam mögött ide-szállította ezt az izét, preparálta a lépcsőmet, megtalálta és megtöltötte ezzel a baromsággal a rejtett szobát. Señor Ignacio irodájáról nem is beszélve. Miért, uraim, mi a fenéért?

Csak néztek egymásra vagy a földre, miközben éreztem, hogy állnak a kerekek a fejükben. Meg sem moccant egyetlen egy sem, mintha valamennyinek berozsdásodott volna a tengelye. – És a kolumbiai kartell? – Ricardo bácsi vádlón felemelt mutatóujjával sorban a három halottra mutatott. – Ezek a pasasok? Krétaport jöttek vásárolni? A csend elterült a szobában. – És a testvérem? – folytatta vádlón. – Őt ki ölte meg? Miért kellett meghalnia Paulónak? Ebben a pillanatban megpillantottam valamit, ami nem kis nyugtalansággal töltött el. Egy revolvert señor Ricardo kezében. – Hát akkor én most elmondok önöknek valamit, de csak azért, hogy ne higgyék azt, hogy hülye vagyok. Önök, katonák és civilek, megtudták, hogy a kolumbiai kartell ezen a területen is mozgolódik, ezért elhatározták, hogy néhányukat tőrbe csalják. Úgy gondolták, hogy ha elkapnak közülük egyet-kettőt, ők majd köpni fognak, és megnevezik a társaikat. Hiába néz-nek rám ilyen értetlen szemekkel, önök pontosan tudták, hogy a zacskókban nem narkó van, hanem valami szer. Onnan tudták, hogy önök csomagolták őket. A kolumbiaiak fülébe juttat-ták, hogy van valakinek – nekem! – ennyi meg ennyi narkóm, és hajlandó vagyok olcsón megszabadulni tőle. Természetesen az én nevemben tárgyalgattak, mintha meg lennék szorul-va, és mindenáron pénzre lenne szükségem. Ha hazamennek, nyugodtan seggbe rugdoshatják az informátoraikat, mert egyáltalán nincsenek anyagi gondjaim. Nem én vagyok ugyan

Soros György, de azért van mit aprítanom a tejbe. Önök megegyeztek a kolumbiaiakkal, hogy ide-jönnek a narkóért, és magukkal hozzák az érte járó pénzt. Előtte viszont megszállták a háza-mat, és engem is meggyanúsítottak, hogy fogjam be a pofámat, mert sittre vágnak. Csakhogy a buli, ellentétben a fegyverekkel, rosszul sült el, a columbiaiak meghaltak, és önök közül is többen az életükkel fizettek a hülyeségükért. Pancser munka volt, uraim. De nem is ezért fogom lelőni önt, tábornok. A tábornok szeme elkeskenyedett. – Vigyázzon, mit beszél, señor Mendez! – Maga csak ne fenyegessen engem, elegem volt a fenyegetéseiből! Ön betört a házamba, kokainkereskedőnek nevezett, embereket ölt meg a fedelem alatt, illő, hogy úgy bánjak önnel, mint közönséges gyilkossal. De nem ez a fő ok, ami miatt elégtételt veszek. Önök megölték a testvéremet, Paulót! – Ön megbolondult, señor Mendez! – Ebben is téved. Soha nem láttam még világosabban a történteket, mint most. – Miért öltük volna meg? – Mert először vele próbálkoztak. Paulo elutasította a magukkal való együttműködést, önök pedig, hogy ki ne nyithassa a száját, meggyilkolták. Nem a CIA-nél végezték véletlenül az iskoláikat? A tábornok megcsóválta a fejét. – Ostobaságokat beszél, señor Mendez. Sosem próbálkoztunk a testvérénél. – Csakhogy én ezt nem hiszem el. Ezért arra gondoltam, hogy belelövök néhányat magába. Nem, nem ölöm meg,

nem akarok életem végéig börtönben rohadni. Előbb ez egyik lábába lövök, aztán a másikba, a sebesült karjába... – Maga megőrült! – Lehet – bólintott Ricardo Mendez. – De a fájdalomtól őrültem meg. Ölték meg már ön-nek testvérét, tábornok? Ha nem, akkor nem is tudhatja, milyen érzés. Felemelte a fegyverét, és célba vette a doktort. A magas, csinos arcú, kemény arcélű férfi nem próbált meg menekülni, még csak meg sem rezzent. Kicsit elfehéredett ugyan az arca, úgy várta a golyókat. Ricardo bácsi talán meg is húzta volna a ravaszt, ha Pedro bácsi meg nem állítja. – Lennél szíves meghallgatni, Ricardo? – Mondd gyorsan! – Öt napom van a bogárra. – És? – Azt hiszem, nem érted. Licitáltam rá. Ha öt napon belül nem utalom át a pénzt, a máso-dik helyezetté lesz. – Átutalom, ne izgulj. – Ha belelősz ebbe az izébe... tábornokba, akkor nem utalhatsz. – Miért ne utalhatnék? – Mert letiltják a bankszámládat. Ha vizsgálat alatt állsz, letiltják. Ezt Lucia is megmond-hatja. – Honnan tudja Lucia? Pedro Mendez habozott, mint aki nem akar valamit kimondani, aztán alighanem a kínai bogárra való tekintettel, kimondta. – Onnan... hogy ő is állt már vizsgálat alatt. Ricardo Mendez eltátotta a száját.

– Lucia? Milyen vizsgálat alatt állt? – Hát... az volt a kérdés, hogy a rendőrség vádat emel-e ellene. – Mi a fenét követett el Lucia?! Pedro bácsi ekkor magyarázatba fogott, amelynek az volt a lényege, hogy egy évvel ezelőtt Lucia beutazott Ciudad Bolivárba bevásárolni. Vásárolt is egy kocsideréknyi holmit; az egyik illatszer üzletben azonban elfelejtett egy üveg kölnit kifizetni. Eredeti Sabatini márka volt, középkategóriás, nem is valami drága, csak ezerötszáz dollár, de óriási rikácsot vertek ki miatta. Hiába érvelt Lucia, hogy egyszerűen kiment a fejéből, és csak szórakozottságból dugta zsebre a kölnit, azok a barmok nagy ügyet csináltak belőle. Arra az időre, amíg el nem csitult a dolog, Luciának megvonták a jogát... – Csend! – szakította félbe megsimogatva homlokát Ricardo bácsi. – Fogd be a szádat, Pedro! Én akkor is belelövök, ha a kínai bogarad... – Rosszul tenné, señor Mendez! Mindannyian az ajtó felé fordultak. Az ajtóban előbb Bonaventura ügyvéd tűnt fel – furcsa módon feltartott kézzel. Aztán az őt kísérő katona. Még furcsább módon az ő keze is a levegőben volt. Az elegáns kis géppisztoly, amely kifelé még a nyakáéban lógott, úgy eltűnt, mint hülye Billy a körmenetben. Mögöttük elégedett arckifejezéssel Sandro llanero ballagott. 55 Sandro llanero ezúttal nem viselte azt a széles karimájú kalapot, amelytől sohasem vált meg a llanón. Ekkor

vettem csak észre, hogy szőke, hullámos haja van, ami valahogy nem illett vágott szeméhez, kiálló pofacsontjához. Az ő keze azonban nem volt üres. Az egyikben nem tartott ugyan semmit – ezt felkötve a nyakában hordta –, a másikban azonban a katona, Guzmán géppisztolyát szorongatta. – Csak semmi pánik, uraim – figyelmeztette a szobában lévőket. – Sandro llanero vagyok. Ricardo Mendez meghökkenve nézett rá. – Mi a fenét keres maga itt, Sandro? Nem látja, hogy éppen el vagyok foglalva? Sandro körülnézett, aztán elhúzta a száját. – Szép munka. Kár, hogy őket is megölte. Señor Mendez meghökkent. – Kiket? – A barátaimat. A hordóhasú Leont... és a másik kettőt. Señor Ricardo úgy nézett rá, mint egy óriásira nőtt vízidisznóra. – Az ön... barátai? De hiszen ezek... kolumbiai gengszterek. – Én is kolumbiai vagyok. – De maga... llanero! Sandro bólintott. – Az is voltam. – Csaknem azt akarja mondani... Sandro megcsóválta a fejét. – Pedig jól éreztem magam önnél. Ha nem így alakulnak a dolgok, még sokáig az ön llanerója lehettem volna.

– Semmit sem értek az egészből! – rázogatta meg a fejét señor Ricardo. Sandro mosolygott. – Pedig nincs mit nem érteni. Én is kolumbiai vagyok, señor Ricardo. Az én feladatom volt, hogy, hm... biztosítsam az átmenő forgalmat. – Átmenő... micsodát? – A narkószállítást az ön területén át. Merthogy errefelé, az isten háta mögött, minden megtörténhet. Kérem, uraim, ne mocorogjanak, mert egyetlen pillanatra sem veszítek senkit szem elől, és gondolkodás nélkül meghúzom a ravaszt. Tudják, hogy hívnak engem Caliban? Az Ezerszemű Sandro. Állítólag olyan a szemem, mint a kígyóé. Még azt is látom, ami a hátam mögött történik. Így hát ne kíséretezzenek. Szóval, señor Ricardo, sokáig az ön embere lehettem volna, ha ezek a disznók itt, nem kavarnak bele a dolgunkba. Bár szívünk mélyén gyanakodtunk rá, hogy zsaruk állnak a háttérben, kockáztatnunk kellett. Bizonyos okok következtében szeptember óta óriási hiány van a piacon, így amikor értesítettek bennünket, hogy valaki nagyobb mennyiséget ajánlott fel, kénytelenek voltunk kockáztatni. Üzletfeleink nem vették jó néven, hogy akadoznak a szállításaink... türelmetlenek lettek. Mi pedig, hogy kielé-gítsük az elvárásaikat, kockáztattunk. Önnek igaza van, señor Mendez, a zsaruk álltak a háttérben. Ön csak bohóc volt, mint ahogy señor Paulo is. Önnek jogában állna megölni őket, de erre nincs szükség, ezt majd megteszem én. Bonaventura ügyvéd úr...

– Tessék, tessék – készségeskedett mézédes mosollyal Bonaventura. – Bármit elvállalok. Ellátom az ön védelmét is, ha kell. Sandro mosolygott, és a kis géppisztoly tusára ütött. – Az én védelmemet ez látja el. Hozza nekem ide azt a táskát az asztal mellől... majd a má-sik kettőt is. Ön velem jön, és cipeli őket. Ugye, nem kell mondanom, hogyha... – Nem kell mondania! – emelte fel a kezét Bonaventura. – Semmit sem kell mondania. Néma leszek, mint a sír, vak, mint Stevie Wonder, süket, mint egy tüzérló... – Ez a pénz a miénk – mondta Sandro, mintha igazolást keresne azért, amiért nem ajándé-kozza a három táska tartalmát a Ciudad Bolivar-i árváknak. – Most pedig... sajnos, el kell tüntetnem önöket a föld színéről. Bár önt igazán sajnálom, señor Ricardo. Önnel nincs, és nem is volt bajunk. Ön félrenézett, amikor kellett. – Ez tévedés! Soha nem néztem sehova – tiltakozott señor Ricardo. – Hát, ön tudja. És önnel sem volt bajom, señor Mendez – fordult Pedro bácsi felé Sandro. – Még rovart is fogtam önnek, pedig isten látja telkemet, nem csípem őket. Ők annál inkább engem. Mint ahogy nem csíptem azt a rohadék Juant sem. A maga embere? Mivel a kérdés nem tudni, kinek szólt, mindenki tiltakozni kezdett. – Nekem még sosem fogott bogarat – legyintett Pedro bácsi. – Pedig többször is megkér-tem rá. Sőt hangsúlyozottan kértem, hogyha azok közül a százlábúak közül tudna szerezni nekem egyet, amelyek a Caura nagy kanyarjában szoktak előbújni a magas

partszakaszon... nagyon hálás lennék érte. Jóllehet, a százlábú nem rovar, mégis... hm... – Hogy érti azt, hogy az én emberem? – kérdezte a szakállát simogatva Ricardo Mendez. – Csakúgy, mint ön. – Nem azért szerződtette, hogy engem figyeljen? – Magát? Mi a fenéért figyeltettem volna én magát? Különben is, maga csak az utóbbi hó-napban lett az én emberem, addig Paulóé volt. – Akkor ki a fene ez a Juan? – Llanero, ki lenne? Sandro megdörzsölte keskeny szemét. – Esküdni mertem volna rá, hogy körülöttem szimatol. Hát maguk mit szólnak hozzá? A kérdés a tábornoknak és Guzmán katonának szólt. A halottaknak nem szólhatott, mert azok már nemigen tudtak volna válaszolni rá. – Nem volt közénk való, ha erre gondol – morogta Oferta nyomozó. – Maga rohadék! Megölték Rosariót. – Igen, Venezuelában ez gyakran előfordul – bólintott Sandro. – Előfordulhat, hogy valaki úgy fekszik le, mint élő, és úgy kel fel, mint halott, bár ezt a felkelést csak átvitt értelemben mondom. Kész van, ügyvéd úr? – Akár mehetünk is – készségeskedett Bonaventura. – Hogy bírja, ha embereket kaszabolnak le a szeme előtt? – kérdezte erősebben markolva a géppisztolyát Sandro. – Hát – nyelt egyet Bonaventura –, az az érzésem, hogy nem valami jól. – Akkor szíveskedjék kifáradni az ajtó elé. De nehogy nekem valami ostobaságon törje a fejét!

– Semmin nem töröm a fejem – biztosította Bonaventura. – Ott maradok, ahova állít. De azért... kérdezhetek valamit? – Csak gyorsan. – Van esélyem rá, hogy élve megúszom? Sandro elmélyülten nézett rá, majd megvonta a vállát. – Esély mindig van... Majd meglátjuk, Ha teljesíti az utasításaimat, még az is előfordulhat. Ne feledje, a remény hal meg utoljára. Bonaventura a halottakra pislogott. – Utálom, ha az elmúlásra emlékeztetnek. Jó, már megyek is. Megfordult, és a három táskával a kezében kivon–ff szólta magát az ajtón. Arra gondoltam, hogy ha Sandro megpróbálna végezni a bent lévőkkel, minden meggyő-ződésem ellenére kénytelen leszek beavatkozni. Bár az erősen ellentmondana a forgatóköny-vemnek, nem kockáztathatom meg, hogy kinyírja őket. Már-már azon voltam, hogy belépek az ablakon, és megpróbálom kilőni a rohadékot, de ekkor Sandro hirtelen leeresztette a fegyverét. – Azért valami nem hagy nyugodni... Ki ismerte önök közül alaposabban is Juant? Nem akadt jelentkező. – Megfejthetetlen maradt számomra a fickó. Annyi gyűlölet, amennyi benne van, még bennem sincs, pedig vannak pasasok, akiket szívesen belefojtanék a fürdőkádjukba. Kizárólag señorita Lucia lenne az oka? Señor Ricardo Sandróra pislogott. – Megengedi, hogy rágyújtsak?

Sandro az órájára nézett. – Attól tartok, kevés az időnk. Ricardo bácsi megvonta a vállát. – Legfeljebb nem szívom végig. – De csak lassan és óvatosan! Ricardo bácsi lassan és óvatosan a mellénye zsebébe nyúlt; lassan és óvatosan kihúzott be-lőle egy szivart, megforgatta az ujjai között, aztán nem lassan és egyáltalán nem óvatosan leharapta a végét. Meggyújtotta, majd rövid szipákolás után kifújta a füstöt. – Te is kérsz egyet, Pedro? – Majd talán kicsit később – hárította el az ajánlatot Pedro bácsi, aki láthatóan nem fogta fel, hogy ez a kicsit később talán már csak kozmikus időben mérhető. – Mi a probléma Luciával? — kérdezte señor Ricardo Sandrótól. – Juan bele volt zúgva. Méghozzá rohadtul. – Ezt nem csodálom – biccentett señor Mendez. – Luciába mindenki bele van zúgva. Van benne valami, ami megdobogtatja a férfiszíveket. – Az ördögbe is, csak nem...? – Ugyan már – hántolta el a gyanút széles karkörzés kíséretében Ricardo bácsi. – Úgy sze-retem azt a lányt, mint a saját gyermekemet. Csak éppen ismerem az adottságait. – Tudja, mit csinált a fickó? – eresztette kissé lejjebb a géppisztolyát Sandro. – Lefényké-pezte. – Na és? – Meztelenül. – Ez már pofátlanság! Hol kapta lencsevégre?

– Az ablakán keresztül. Aztán... a párnája alá tette a képet. Azt mondta, így legalább vele alszik. – Marhaság – legyintett Ricardo Mendez. – De emberileg érthető. Egyszer... sőt talán két-szer is, velem is történt hasonló. – Velem is – tette hozzá Pedro bácsi. – Nofene! Erre nem is gondoltam. – Én is betettem a párnám alá a Stephanorrhyna guttata képét. – Elég furcsa neve van. Indiai volt a csaj? – Mi? Ja... He? – Azt kérdeztem, hogy ez a Stephania indiai volt-e? De ha nem akar, ne válaszoljon rá. – Az egy bogár volt, ember! Akkor még nem volt ilyen a gyűjteményemben, de aztán Ri-cardo megvette nekem. Erről jut eszembe, Ricardo, hogy az a kínai bogár... – Te jó isten! – nyögött fel Sandro. – A végén még megsajnálom magát, señor Pedro. Lát-ja, ilyen rohadt a mi foglalkozásunk. Néha még a hülyéket is ki kell nyírnunk. De mielőtt megtenném, azért még elmondom, hogy ez a Juan teljesen begőzölt Lucia miatt. Néha... úgy beszélt, mintha nem is lenne normális. Mintha a kollégája lenne, señor Pedro. – A kollégám? – csodálkozott Pedro bácsi. – Nem is tudtam, hogy ő is gyűjti a rovarokat. Nekem bezzeg nem fogott egyet sem! Sandro ekkor már ügyet sem vetett rá. Csak mondta a magáét. Látszott rajta, hogy hetek óta foglalkoztatja valami, ezalatt úgy belerágta magát az agyába, mint a rozsda a vasba.

– Mondja, señor Mendez, ki a fene ez a señor Lawrence? Felkaptam a fejem. Hiszen a fickó rólam beszél! – Tőlem kérdi? – hökkent meg Ricardo Mendez. – Nem az én barátom, hanem señor Rocháé. Én csupán annyit tudok róla, hogy rovartudós. – Méghozzá kiváló entomológus! – tette hozzá señor Pedro Mendez. – Az a cikke, amit a szitakötőkről írt, egyenesen zseniális. Csupa-csupa költészet. Sajnos egyéb írásainak többsé-gével már nem tudok egyetérteni. Amelyik a földigilisztákkal kapcsolatos, az például kifeje-zetten tévútra vezet. Mert vegyük csak sorba a dolgokat. Az első érve mindjárt az, hogy... – Ne vegyünk sorba semmit – állította le szelíden Sandro. – Erre most nincs időnk. Csak éppen... azért fúrja az oldalamat a fickó... Tud róla, señor Mendez, hogy elkapta a maga lá-nyát? – Hogyhogy elkapta? – vette ki a szivarját a szájából Ricardo bácsi. – Elkapta. Ahogy egy lányt el kell kapni. – Ezt meg... honnan veszi? – Átkutattam Juan holmiját. Mielőtt bezártam volna. – Bezárta? Hova zárta be? – Az istállóba. Kérem, ne tápláljon azért felesleges reményeket a szívében... bár való igaz, hogy bezártam, de előtte azért tettem egy s mást. – Mi az ördögöt? – Leütöttem – szerénykedett Sandro. – Bár pokolian fájt a vállam, és most is fáj, azért sike-rült. Most aztán ott hever szegény a szalmán... Hogy esetleg felébredhet, és kiszabadíthatja önöket? Sajnos rossz hírt kell

mondanom, señores. Az a szegény Juan már soha többé nem ébred fel. Miután leütöttem, műanyag zacskót húztam a fejére. Tudják önök, hogy mi a mű-anyag zacskók egyik legjellemzőbb tulajdonsága? Az, hogy nem ereszti át a levegőt. Akinek a fejére húzzák, és nem engedik, hogy az illető lerántsa róla, öt perc alatt megfullad, hacsak nem tanul meg a fenekén át levegőt venni. Azt meg sokáig kell gyakorolni. Szóval az a szegény Juan már egy zacskóval a fején fekszik a lovak között. Őt is el kell még majd tüntetnem onnan, hiszen nem akarok nyomokat hagyni magam után. Sajnos, lesz itt dolgom elég. De hogy visszatérjek Juanra, hát annyira kivolt a fickó, hogy én embert még nem láttam úgy kiakadni. Az a kép, amit erről a Lawrence-ről készített, az sem volt akármi. Tudja, mit csinál-tak rajta? – Nem érdekel – mondta Ricardo Mendez. – Ez csak rájuk tartozik. – Annyiban mégis érdekes – tiltakozott Sandro –, hogy Juan rohadtul kiborult tőle. Nos hát az történt, hogy a maguk rovarásza és az ön lánya meztelenül zuhanyoztak. Zuhanyozott már maga meztelenül egy csajjal? – Mi köze hozzá? – Ha zuhanyozott, akkor tudja, hogy milyen az, ha meg nem. akkor elmondom, mert más-tól megkérdezni sajnos már nem lesz ideje. Szóval úgy megy, hogy... nem akarok disznó lenni... – Ne is legyen! – ordított fel Ricardo bácsi földre hajítva a szivarját. – A maga szennyes fantáziája...

Sandro szeme furcsán csillogott. Óvatosan lehajolt, és felemelte a szivart. Megnézegette, majd señor Mendez kezébe nyomta. – Tudja, señor Ricardo, az ön szivarja azokat az időket juttatja az eszembe, amikor gyerek-koromban Caliban éltem. Már korán – talán kilencéves koromban – rászoktam a dohányzásra; akkoriban még nem voltak felvilágosító előadások, hogy mennyire ártalmas a bagó, meg ilyesmi. Szívtuk rendesen, vagy inkább csak szívtuk volna, ha lett volna. Csakhogy a cigaretta pénzbe került, nekünk pedig még ennivalóra sem jutott, nemhogy cigarettára. Az utcákat jártuk, és ha valaki eldobott egy csikket, rávetettük magunkat. Hej, de gyűlöl-tem a rohadék gazdagokat, akik egész szál cigit, sőt szivart vehetnek maguknak! Na, kapja be, öreg! – Elment tőle a kedvem – rázta meg a fejét señor Mendez. Sandro ekkor visszavette tőle a szivart, nagyot szívott belőle, majd elégedetten kifújta a füstöt. – Kiváló. Valóban a gyerekkoromat juttatja az eszembe. De azért ne mocorogjanak, figye-lem magukat. Szóval e kis közjáték után térjünk a lényegre. Mint már említettem: a maga lánya meg ez a señor Lawrence együtt zuhanyoztak, és közben picsi-pacsi, etye-petye... Tudja mire gondolok. – Nem érdekel, mire gondol. – Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én is egyre gyakrabban a maga lányán mé-lázgatok. Pedig akkor még nem is láttam a képeket, bár egyszer Juan nagy dühében megemlí-tette, hogy azok ketten

összejárnak, és nem a vízidisznók kukkolásával múlatják az idejüket. Hej, de beszálltam volna én is a buliba! Sajnos, nem lehetett. Nem csinálhattam semmit, mert azzal bíztak meg, hogy bonyolítsam le a nagy üzletet önnel, señor Ricardo. – Velem? – Erről volt szó. Így vertek át bennünket. Valaki hintába tett mindannyiunkat, bár ezért még azt is megbánja majd, hogy az anyja a világra hozta. De visszatérve az ön lányára: nem ugorhattam neki, mert ha megtettem volna, a főnökség tizenhét felé vágatott volna, bár isme-rőseim szerint belőlem egy is túl sok. Így aztán kénytelen voltam megkímélni a világot attól, hogy ezen a módon klónoztassam magam. Összeszorítottam a számat, és csupán elképzeltem magamban, hogy elkapom a maga büszke kis lányát a Caura mellett, kirángatom a gyönyörű szép luxuskocsijából, lerángatom róla a bugyiját, és... – Kuss! – förmedt rá señor Ricardo. Sandro keze megrándult, mintha azonnal bele akarna pumpálni Ricardo bácsiba egy soro-zatot, de aztán fegyelmezte magát, és keze fejével megtörölgette gyöngyöző homlokát. – Hát így volt valahogy. Meg tudtam érteni Juant, amiért begerjedt. Csakhogy Juan nagyon begerjedt, és ez már veszélyes volt. Mindenáron ki akarta nyírni señor Lawrence-t. Őszintén szólva nem lett volna ellenemre a dolog, hiszen miért ne segítsek a llanerotársamon, és talán magamon is, de mégsem engedhettem meg. Sőt védenem kellett ennek a szaros idegennek az életét. S mindezt úgy, hogy az a barom

Juan rá ne jöjjön, miért teszem. Ha hagyom, hogy megölje, ugorhatott volna az üzlet. Erre a főnökeim figyelmeztettek is. Na nem konkrétan arra, hogy védjem meg señor Lawrence életét, vele kapcsolatban semmiféle utasítást nem kaptam, csupán arról volt szó, hogy akadályozzak meg minden olyan balhét, ami hátráltathatta volna az üzlet lebonyolítását. Nesze neked, Sandro! Be kellett állnom pesztonkának señor Lawrence mellé. Nem volt egyszerű dolog, mit mondjak! Juan mindent megtett, hogy kinyír-ja, nekem pedig mindent meg kellett tennem, hogy ezt megakadályozzam... bár azért őszintén szólva néha elkapott a kísértés. Az agyam tudta, hogy védenem kell a fickót, a kezem azonban nem akart engedelmeskedni. Azért mégiscsak sikerült valahogy a dolog. A fenébe is, de mi végre? Olyan zavaros ez az egész, mint a frissen főzött mexikói mescal pálinka. Szóval, ki volt ez a Mr. Lawrence? A kérdés önnek szol, señor Ignacio! Ignacio felkapta a fejét, és szomorú szemekkel a vérben fekvő halottakra nézett. – Hiszen tudja. Rovartudós. – Biztos ez? – Persze hogy biztos. Señor Pedro tanúsíthatja. – Si. Ő tanúsíthatja. De azért én mégsem értek valamit. Egészen pontosan két dolgot nem értek. Az egyik, hogy miért jött ide? He? – Mert idehívtam – vonta meg a vállát Ignacio, akinek az arcán látszott, hogy felkészült a halálra, és már nem is nagyon kapálódzik ellene. – Azt akartam, hogy nézze meg a nemzeti parkot, a vízidisznókat, a llanót...

– Na hiszen, azt nézhette! Nincs azon semmi néznivaló. Persze engem leszámítva. Ebből is kiderült, hogy Sandrónak volt azért bizonyos humorérzéke, még ha ilyen furcsa formában nyilvánult is meg. – És megnézte? – Meg. – Mást nem csinált? – Mire gondol? – Az a feneség, hogy magam sem tudom. Csakhogy, amióta a maga rovarász barátja betette a lábát a nemzeti parkba, három gyilkosság is történt. És tudja, mi a legérdekesebb, señor Ignacio? – Mi? – Hogy fogalmam sincs róla, miért. És a caliaknak sincs. Ez pedig nagy baj. A caliak nem engedhetik meg maguknak, hogy olyan események történjenek errefelé, amelyeknek nem ismerik az okát. Nem lennének igazi caliak, ha ezt annyiban hagynák. Azt hiszem... a mi ügyünkkel párhuzamosan valami más is történik a közelben. Talán ez a fránya señor Lawrence nem is a vízidisznók miatt jött ide, hanem emiatt a másik ügy miatt. Lehetséges, señor Ignacio? – Nem tudom, miről beszél – utasította vissza a kérdést señor Rocha. – Mondjam meg? – Hát ha kedve van hozzá, csak mondja. – Akkor mondom – biccentett Sandro. – Az az érzésem, hogy señor Lawrence egy dög ne-héz, tömör aranyból készült, régi szobor miatt érkezett ide, és azt akarja

megkaparintani. Mit szól hozzá, señor Rocha? Hogy tévedés ne essék, a Vizek Madonnájáról beszélek. Csend ülte meg a szobát. Hallgatott mindenki: élők és halottak egyaránt. Bizonyára még Bonaventura ügyvéd is hallgatott volna a küszöb előtt, ha ott lett volna. Csakhogy ő már nem volt ott. 56 A hallgatást Sandro törte meg, hiszen neki volt a legsietősebb. – Nagy a gyanúm, hogy señor Lawrence a Vizek Madonnájára hajtott. Ekkor Ignacio váratlanul kifakadt. – Ostobaság! A Vizek Madonnája nem létezik. Csak mese. Legenda, ha jobban tetszik. – Mondja maga. És ha nem így van? – Nyugodt lehet, hogy így van. Sandro megcsóválta a felét. – Ne akarjon átverni. Szerintem maga azért hívta ide señor Lawrence-t, hogy megkeresse magának a szobrot. – Dehogy azért hívtam! – Márpedig minden tiltakozása ellenére nekem ez a véleményem. És az, hogy a maga is-merőse, señor Lawrence, meg is találta. – Ugyan hol találta volna meg? – Valamelyik ásatáson. Hiszen három is létezik egyszerre. Egyet már befejeztek, kettő most is folyamatban van. – Mondom, hogy a szobor csak legenda! – Pedig señor Lawrence megtalálta. Méghozzá az ön megbízásából. Akár legenda, akár nem, megtalálhatta! Tudja, miért? Mert Louis is megtalált mindent.

– Ki a fene az a Louis? – Egy ismerősöm. Kicsit gyagyás a fickó, de jó srác. Tudja, mi az a varázsvessző? – Tudom. – Nahát. Ennek a Louisnak volt egy varázsvesszeje, és minden szart megtalált vele. Nem volt a környéken ócska lábas, lyukas bili, hogy ne ásta volna elő őket. Még régi sisakokat is talált. Egyszer talált egy vödör aranyat, de a balfácán elcserélte három korsó sörért. Álló hónapig üldöztük, aki átverte, de nem tudtuk elkapni. Louis, amilyen hülye volt, még azt sem volt képes megjegyezni, hogy nézett ki a rohadék. De nem is ez a fontos. Sokkal fontosabb, hogy egy ilyen vesszővel meg lehet találni az elásott kincseket. Lehet, hogy señor Lawrence-nek is volt egy ilyenje. Sőt biztosan volt. Megtalálta a szobrot a maga megbízásából. Ekkor azonban elkövetett egy hibát. Nem adta oda magának. Olyan szép lehetett az a szobor, hogy úgy gondolta, megtartja. Hiszen ő találta meg. Ez az egyik, amire gondolok. A másik pedig az, hogy megtalálta ugyan, nem is tagadta le ön előtt... – Baromság! – Csakhogy maga megbánta az elhamarkodat ígéretét, és immár a szobor birtokában vissza akarta szerezni tőle a munkadíját. És vissza is szerezte... de talán ne szaladjunk ennyire előre. Señor Lawrence idejövetele után beindult a gyilkosságok gépezete. Merthogy a gyilkosság olyan valami, ami egy másik gyilkosságot gerjeszt. Nem figyelték még meg? Egyszer csak bedurran valahol egy gyilkosság; ez aztán olyan, mint a madárinfluenza vírusa: azonnal meg-ismétli önmagát.

Szóval, arra gondolok, hogy mások is fenték a fogukat a Madonnára – ők lehettek az ön konkurensei –, ezeket aztán kettejük megállapodása értelmében Señor Lawrence leradírozta a térképről. – Baromság – legyintett Ignacio. – Eszeveszett baromság! – Hát... nem is tudom. Szóval szerintem señor Lawrence meggyilkolt mindenkit, aki az út-jában állt, megszerezte a szobrot, átadta önnek, aztán le akart lépni. Ön azonban úgy gondolta, hogy a mór megtette a kötelességét, a mór valóban mehet – csakhogy üres zsebbel. Elkapta Mr. Lawrence-t, elvette tőle a pénzt, és arra kényszerítette, hogy szálljon fel egy repülőgépre, amelyen ön egy bombát helyezett el. így volt? – Dehogy volt így! Honnan veszi ezt az ostobaságot? – A saját szememmel láttam – mondta Sandro. 57 – Mit látott a saját... szemével? – nyögte Ignacio, mint akinek nehezére esik az emlékezés. – Hogy elkapta őt. Ön nem vett észre engem; ott álltam alig néhány méternyire maga mö-gött, amikor egy stukkerral arra kényszerítette az indiánná mázolt señor Lawrence-t, hogy szálljon fel a gépre. Akkor még azt hittem, hogy csak el akarja távolítani innen, amikor aztán meghallottam, hogy a repülő felrobbant a levegőben, és darabokban érkezett vissza a földre, már biztos voltam benne, hogy gyilkosság történt. Señor Lawrence meghalt, isten nyugosztal-ja, de maga már nem veszi sok hasznát a halálának... hacsak... – Hacsak? – kapott az utolsó szalmaszál után Ignacio.

– Ha nem kötünk üzletet. Ignacio megnyalta a szája szélét. – Milyen üzletre gondol? Sandro felnevetett. – Tudja azt maga jól. Ha nem csal a szimatom, ön már percek óta arra vár, hogy tegyem meg magának ezt az ajánlatot. Hát ha vár, ne várjon hiába. Mr. Rocha, az a helyzet, hogy velem lehet beszélni. Meghagyom az életét, és talán még egy kicsikével többet is, ha a kezembe adja a szobrot. – De hiszen nincs nálam! Sandro tovább nevetett. – Nálam ezzel nem megy semmire. Nem hagyom felsrófolni az árat. Odaadja a szobrot, én pedig eldöntőm, hogy mi legyen az ön honoráriuma. – Kissé egyoldalú a dolog – húzta el a száját Ignacio. – Nem tudom, így belemehetek-e. – Lassan kifogyunk az időből – figyelmeztette gondterhelten Sandro, és meghimbálta a géppisztolyát. – Akkor hát széna vagy szalma? Ignacio a többiekre nézett, és bólintott. Sandro csúfondárosan felvihogott. – Nem sajnálja a többieket? – Dehogynem – mondta Rocha. – Nem kéri tőlem, hogy a szobor fejében őket is engedjem szabadon? – Nem. – Miért nem? – Mert úgysem tenné meg. – Képes csak a saját bőrét menteni? – Képes.

– Remek – biccentett Sandro. – Maga az én emberem. Akkor hát... a Vizek Madonnája nem csak legenda? – Nem. – Ki találta meg? – Én. – Mikor? – Cirka egy évvel ezelőtt. – Hol? – Ahol a misszió alapjai látszanak. – Eszerint maga ásott ott? – Én. – Hogyhogy én nem tudtam róla? – Mennyi mindenről nem tud maga, barátom, amiről én tudok! – Rendben van. De azért kérdezhetek még valamit? Nem szeretném hintába ültetni magam. Konkrétan hol találta meg? – Abban az üregben, amelyben valakik később a krétaport tartották. – Az lehetetlen. Annak az üregnek betonból van a fala, és a vasfedél sem régi. – Ez igaz – bólintott Ignacio. – Én betonoztam ki, és én tettem rá a fedelet. Addig ósdi, omladozó téglából volt a fala, és egy faajtó takarta a bejáratot, amelyre földet hánytak. Ott tartottam a szobrot, ameddig nem találtam neki megfelelőbb helyet. – Nem félt, hogy rábukkan valaki? – Háromszáz évig nem bukkant rá senki, miért pont ezalatt bukkant volna rá bárki is. Bár az az igazság, hogy csupán néhány hónapig tartottam benne. Ezután ismeretlenek jöttek, és telerakták krétaporral.

– Mit gondol, kik voltak? – Fogalmam sincs róla. Nekik könnyebb volt rátalálniuk az üregre, mint nekem, tekintettel arra az el nem hanyagolható tényre, hogy én már nem rejtettem a bejáratot a föld alá. De miért is tettem volna? A szobor elvitele után nem maradt már benne semmi. Az indiánok is elkerü-lik azt a helyet. Szerintük szerencsétlenséget hoz. – Ne mondja! És miért? – Mert volt ott valahol egy temető. A misszió halottjait temették oda. Az indiánok félnek az ismeretlen temetőtől, csak a saját szellemeikben bíznak, az idegen szellemektől rettegnek. – Hogy bukkant az üregre? – Valaki elárulta a helyét. – Kicsoda? – Cornelius Ugarte. – Ő... kicsoda? – Kicsoda volt. Egy missziós pap. Részt vett a Madonna elrejtésében. Írt valakinek egy le-velet, amelyben meghatározta az elrejtett szobor pontos helyét. Három évszázada senki még csak ügyet sem vetett a levélre: pedig ott van az Állami Levéltárban, Caracasban. Hát én ügyet vetettem rá, és meg is találtam a Madonnát. Sandro megnyalta a szája szélét. Láttam rajta, hogy kezdi hatalmába keríteni az izgalom. – Mekkora a... szobor? – Másfél méteres. – Cirka? – Egészen pontosan annyi. Megtaláltam a készítéséről készült feljegyzéseket.

– És... miért éppen akkora? – Mert készítője szerint az indiánok is éppen akkorák. A missziós atyák azt akarták, hogy az indiánok magukénak érezzék a Madonnát. Féltek volna egy két és fél méteres istenszobor-tól, és nem érezték volna a magukénak. – Ebben lehet valami – bólintott Sandro. – A súlya? – Másfél mázsa. – Uramisten! Tömör arany? – Majdnem. A közepe azért üreges. Ha nem lenne az, nehezebb lenne. – Hogy tudta elszállítani? – Ne tréfáljon! Másfél mázsa aranyat a hátamon elviszek Izlandig is, ha kell! – Maga egyre jobban tetszik nekem. Hol van most a szobor? – Nálam. Odaát. A központban. Sandro elgondolkodva bámult maga elé. Most fogta csak fel, hogy mibe keveredett. Ott ló-gott a csali az orra előtt, meg akarta kaparintani, csak éppen fogalma sem volt róla, hogyan tegye. Öljön-e meg előbb mindenkit, és csak aztán eredjen a Vizek Madonnájának a nyomába, vagy... mi az ördögöt csinálhatna még? Egyedül van, nincs akire rábízhatná a szobában szorongókat, itt van a visszaszerzett pénz is az ügyvédnél, ráadásul arról is meg kellene bizonyo-sodnia, hogy valóban krétapor van-e a zacskókban, amint azt többen is állítják, vagy ne adj isten, mégiscsak narkó. Mélyet sóhajtott, és kiordított az ajtón. – Bonaventura!

Nem mozdult senki, pedig az ügyvédnek ott kellett volna ácsorognia az ajtó előtt. – Bonaventura! Jöjjön be, mert... Csak a visszhang válaszolt a kiáltására. Sandro elsápadt. Mintha szíven ütötték volna, összegörnyedt rémületében. – Bonaventura! Jöjjön be, vagy megölöm! Bonaventura azonban nem igyekezett befelé. Sőt sehova sem igyekezett. Békésen feküdt mellettem a bokor alján, a táskák szomszédságában. Nem kellett tartanom tőle, hogy felkel, és Sandro fenyegetődzésének engedve, visszatér a házba, mert Bonaventura ügyvéd úr éppen aludt. Talán a vízidisznókhoz hasonlóan ő is gyöngyökről álmodott. 58 Sandrónak, szegénynek bizony kiütött a verejték a homlokán. Tisztában voltam vele, hogy nehéz pillanatokat élünk, hiszen előfordulhatott volna, hogy elveszíti a fejét, és nekikezd a nagy kaszabolásnak. Méghozzá úgy, hogy nem figyelmeztet rá senkit. Észre sem veszem, és máris benne leszünk a közepében. Éppen lendületet vettem volna, hogy berepüljek a szobába, amikor Sandro señor Pedróhoz fordult. – Jöjjön ide, señor Mendez! Pedro bácsi felriadt álmai bogarai közül, és értetlenül pislogott rá. – Menjek? Hova menjek? – Ide jöjjön, hozzám. Pedro bácsi megvonta a vállát, és néhány lépéssel Sandro mellett termett.

– Itt vagyok, izé... Sandro. Mit óhajt...? Sandro sérült kezével elkapta Pedro bácsi tarkóját, és a többiekre kiáltott. – Maradjon mindenki a helyén, megértették? Én most kimegyek egy kicsit señor Mendez-zel... kénytelen vagyok magukra hagyni önöket... Ekkor vettem csak észre, hogy patakokban folyik a verejték az arcán. Rettenetes nagy gondban lehetett szegény. Hiszen az élete volt a három táskában, háromfelé osztva, a pénz mellett. Ha elcseszi a pénz visszaszerzését, a cali kartell kegyetlenül elbánik vele. Sandro rádöbbenhetett, hogy kapzsisága figyelmetlenséggel párosulva iszonyú bajba rán-totta, mert még a keze is remegett rémületében. – Az az átkozott ügyvéd! Ha megtette... élve nyúzom meg! És magát is. Pedro bácsi csak az utolsó szavakat foghatta fel, mert tiltakozva felemelte a kezét. – Élve... megnyúzni? Az szigorúan tilos. A nemzetközi egyezmények egyértelműen tiltják. Sandro akkorát rántott rajta, hogy Pedro bácsi majd a falnak vágódott. – Kuss, te barom! Señor Ricardo megpróbált a testvére segítségére sietni, de ekkor Sandro meghúzta a ra-vaszt. A géppisztoly nyikkant egyet, és belepumpált egy golyót Ricardo bácsiba. Nem láttam pontosan, hol érte a lövés, csak annyit láttam, hogy Ricardo bácsi megtorpan, kissé hátratántorodik, aztán a levegőbe markol. A levegő azonban nem tudta megtartani, bármennyire is

igyekezett megkapaszkodni benne. Szegény Ricardo bácsi a fenekére esett. – Mindenki a falhoz! – üvöltötte Sandro. – A falhoz! A halottakat és Ricardo bácsit kivéve a valamennyien a falhoz húzódtak. Méghozzá olyan csendben, mintha meg akarnának lepni valakit. Mint amikor barátjuk születésnapján a megle-petést készítő vendégek elbújnak a házban, és csendben várják a mit sem sejtő házigazda hazaérkeztét. – Ha csak valamelyikük is megmoccan, ez az ember halott! – fenyegette meg a falhoz la-pulókat Sandro. – És nem tréfálok, abban biztosak lehetnek. A maguk rohadt ügyvédje... – Nekem nem az ügyvédem – tiltakozott önérzetesen Pedro bácsi, akinek Sandro még min-dig a nyakát markolászta. – Kuss! – Csak a tárgyilagosság kedvéért mondom. Sandro akkorát szorított señor Mendez nyakán, hogy maga is majdhogynem rosszul lett tő-le. Hiába, sebesült kézzel ne szorongassuk senki nyakát, mert még bajunk lehet belőle. – Ha még egyszer megmukkansz, lelőlek! Én most... megkeresem Bonaventurát, agyonlö-vöm, és visszajövök magukhoz. Rocha! Szedje össze a fegyvereket... nem szeretném, ha távollétemben ostobaságokon jártatnák a fejüket. Bár felőlem azt csinálhatnak, amit akarnak. Ha azt hiszik, túljárhatnak az eszemen, tévednek. Ha bármit is tapasztalok, amikor visszajöt-tem... ez az ember halott! Gyerünk, señor Rocha!

Ignacio szorgalmasan összegyűjtögette a földre hullott fegyvereket. Ölbe fogta őket, és vá-rakozón Sandróra nézett. – Hajítsa ki őket az ablakon! Alig tudtam elugrani a fegyvereső elől. Ha nem lett volna nálam a 38-as, jól jött volna a le-vegőből hullott arzenál, de már nem volt rá szükségem. A békesség kedvéért azért berugdal-tam őket egy bokor alá. – Gyerünk, Mendez, hogy az a... Tökéletesen elveszítette a fejét. Hibát hibára halmozott, és csak abban bízhatott, hogy señor Pedro élete megmenti a sajátját. Ha a helyében lettem volna, én sem élveztem volna a trópusi éjszaka varázsát. Mindegyre az járt volna az eszemben, hogy vajon megérem-e a napkeltét. Már a küszöbnél járt señor Mendezzel, amikor váratlanul megfordult, és a falhoz taszította Pedro bácsit. – Nem! Nem kockáztathatok! Bármennyire is... Felemelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. A géppisztolysorozat hangja vaskézzé változott, és megszorongatta a torkom. Istenem, hi-szen ez megöli valamennyit! Már korábban le kellett volna fegyvereznem, és ha nem várok arra, hogy tovább peregjenek az események... Lelki szemeimmel valamennyiüket ott láttam vérbe fagyva a földön heverészni Ricardo bácsi mellett – köztük Ignacio Rochát is –, de a sorozat valahogy célt tévesztett. A mennyezet és a fal érintkezésénél verte le a vakolatot, mintha Sandro csupán fenyegetésnek szánta volna.

Pedig nem annak szánta. Láttam a szemét, amikor meghúzta a ravaszt. És a sorozat mégis felröppent a mennyezetre. Ami azt illeti, nem jókedvében tette. Azért repült oda, mert amikor Sandro meghúzta a ra-vaszt, valaki akkorát ütött sebesült vállára, hogy Sandro önkéntelenül is felrántotta a fegyver csövét. A második ütésre kiejtette a géppisztolyt a kezéből, és maga is térdre esett. Valaki nagyot kiáltott, valaki káromkodott, aztán még egy kiáltás hasított a levegőbe. Aggódva bámultam be az ablakon. Csak reménykedhettem benne, hogy sem fegyverek, sem golyók nem repülnek szembe velem. Ahogy benéztem a szobába, magam is meghökkentem, és majdhogynem fel is kiáltottam meglepetésemben. Az ajtónál hosszú csövű pisztollyal a kezében egy szörnyalak állt kissé tántorogva. Tántor-gás közben nagyot rúgott a földön hentergő Sandróba. – Megismersz, te rohadék? Megismersz...? – sipította furcsán vékony hangon. Akárki is volt, senki sem ismert rá. De hát hogy is lehetne ráismerni valakire, aki már évszázadok óta a földben pihen, és nem tud nyugodni? 59 Merthogy aki belépett a szobába, és a padlóra küldte Sandrót, minden kétséget kizáróan egy sírjából kikelt hulla volt. Ruhája nagy része lerohadt róla a hosszú évszázadok alatt, csak itt-ott takarta a testét vékony cafrang. Bőréből hullaszag áradt, bár ha jobban kielemeztük volna, talán mégis inkább a trágyaszag mellett döntöttünk volna. Arca nem volt: egy hatal-mas,

kékeslila duzzanatból villogott csupán elő két könnyező szeme. Az orra és a füle tökéle-tesen eltűnt a duzzanatban – vagy már rég elveszítette őket a föld alatt. Csak a hangja nem veszett el, bár az is nélkülözött minden emberit. Pedro bácsi nem törődve a túlvilági lénnyel, leguggolt Señor Ricardo mellé, és megemelte a fejét. – Hogy vagy... Ricardo? Ricardo bácsi szeme a szörnyetegre irányult. Felkapta a karját, és igyekezett eltakarni a te-nyerével a szemét. – A halál! Istenem, segíts! Kedves Szűz Mária, add hogy halálom óráján... – Megsebesültél, Ricardo? Ricardo bácsi elszakította a pillantását a szörnyetegről, és testvérére bámult. – Te is meghaltál, Pedro? Pedro bácsi ijedten nézett végig magán. – Nem. Illetve... nem is tudom. Nem vettem észre, hogy bánni ilyesféle történt volna ve-lem. – Akkor... ki ez ott? Pedro bácsi megvakargatta az állat. – Hát... kértek szépen... roppant érdekes. – Mi... csoda? – Hát ez az izé... nem is tudom, hogy mondjam... – Mit akarsz... mondani? – Ez, kérlek szépen egy... rovar. Señor Ricardo arcán a vakrémület hullámzott át. – Rovar?! – Egy óriási rovar... Nem tudom ugyan, milyen... és keze és lába is van neki...

Ekkor olyasmi történt, amire senki nem számított. A megsebesült és talán már haldokló Ricardo Mendez felpattant, ellökte magától az öccsét, és menekülni kezdett a nyitott ajtó felé. Talán ki is ugrott volna rajta ha a szörnyeteg el nem kapja. – Hova...? – sziszegte rovarhangján. – Ho... va? Maradjon... itt... Señor Mendez azonban nem óhajtott egy szobában maradni a hatalmas rovarral, még akkor sem, ha az a szoba a saját tulajdonát képezte. – Segítség! – üvöltötte, ahogy a száján kifért. Talán nem is vette észre, hogy vér csöpög a kezéről a padlóra. – Zombik! Élőhalottak! Szörnyetegek! A szörnyeteg kinyújtotta a kezét. Egészen emberi keze lett volna, hogyha nem borítja a karját, a tenyerét és az ujjait is vastagon a lószar. Merthogy a rovar bizonyára ganajtúró lehe-tett, és óriási galacsinnak valót gyűjtögetett magának a Mendez testvérek istállójában. Ricardo bácsi nem hagyta megfogni magát. Tett egy gyors kört a szobában; aztán fejjel előre kivetette magát a nyitott ablakon. Odabent csend uralkodott: a rémület és bizonytalanság csendje. Ezen az sem változtatott, amikor a nyitott ablak peremén megjelent két véres kéz, s az ablakpárkányba kapaszkodott. – Új vendég... jött – morogta señor Pedro az ablak felé pislogva. – Vagy te vagy az, Ricar-do? Ignacio felnyögött, és eltakarta a tenyerével a szemét. Bár az állatok jelentették számára az életet, a rovarokat is beleértve, azt azonban még ő sem szokta meg hogy

ember nagyságú ganajtúrók és véres kezű kísértetek társaságát élvezze fülledt, nyári éjszakákon. Alighogy elhalt a nyögése, rájött, hogy nem is kellett volna annyira megrémülnie. Valóban Ricardo Mendez kapaszkodott vissza az ablakon. Pedro odaugrott hozzá, és gyengéden átkarolta. – Hol lőttek meg... Ricardo? Ricardo Mendez hangja nyugodt volt és hideg. Nyilván elérte a félelem olyan fokát, ami-kor már megszűnik minden emberi érzés, köztük a félelem is, és olyan kristálytisztán, szinte közönyösen látjuk a világot, mint a nagyon részegek. – A... kezemen. – Mutasd. Señor Mendez megmutatta. Nem láthattam, milyen mély a sebe, de testvére szavaiból arra következtettem, hogy nem lehet halálos. – Csak megkarcolt a golyó, Ricardo. – Igazán? Ennek örülök. – Jól vagy, Ricardo? – Jól. Mit is mondtál, mennyi pénz kellene arra a kínai bogárra? – Fél fordulatot téve az ab-lak felé mutatott. – Ott! – mondta aztán. – Ott! Señor Pedro az ablak irányába bámult. – Mi van ott? –Egy... indián. Pedro bácsi meghökkent. – Egy indián? És mit csinál? – Sok pénzen... ül. – Pénzen? Milyen pénzen?

– Amikor kiugrottam az ablakon... egy táskára estem. Kihullott belőle sok pénz... és most egy indián ül rajta. Mr. Lawrence is... ott van. – Mr. Lawrence meghalt. – Nem halt meg. Az indián... ő az! – Kicsoda? – Mr. Lawrence. Talán tovább is folytatták volna az egyre értelmetlenebbnek tűnő társalgást, ha a tábornok is oda nem guggol Ricardo bácsi mellé. – Azt hiszem sokkot kapott. Bár... bizonyos értelemben valamennyien azt kaptunk. Maga kicsoda, barátom? A kérdés a rovarnak szólt. A rovar lihegett, és nagyot rúgott Sandróba, aki ettől engedelmesen végigfeküdt a padlón. – Maga... kicsoda? A tábornok kihúzta magát. – Morales tábornok vagyok. És ön? A rovar biccentett. – Juan... ügynök. Különben Juan llanero. Az Interpol kábítószer-osztályáról. Nem hitte el neki senki. 60 Egészen addig, amíg elő nem kotort a rongyai alól egy plasztiklapocskát, és megpróbálta a tábornok felé mutatni. – Ez a... ez a... Morales tábornok megfogta a könyökét. – Jól van, hiszek magának, csak nyugodjék meg. Mi történt önnel, amigo? A rovar az ájultan heverő Sandróra mutatott.

– Megpróbált... kicsinálni. Hajszálon múlt, hogy nem sikerült neki. Talán kissé túljátszot-tam a szerepemet... Bár azt nem hiszem, hogy rájött volna... Egy zacskót húzott a fejemre, és... meg akart fojtani. Akármit is csináltam, nem tudtam megszabadulni tőle. Óriási szeren-csémre volt egy gombostűfejnyi lyuk a zacskó alján, ez mentette meg az életemet. De így is... azt hittem, végem. Világosságot láttam az ablakban, ezért idejöttem. – Maga tudja, mi folyik itt? – kérdezte a tábornok, az oldaltáskája után kotorászva. – Vár-jon, van nálam valami kenőcs, ez majd enyhíti a fájdalmát... Mindenesetre sürgős kórházi ellátásra szorulna. – Túlélem – mondta rovar-Juan. – Ha a fojtogatást túléltem, ebbe már nem fogok belepusz-tulni. Apropó, nem tudja véletlenül valaki, merre találom Mr. Lawrence-t? A kérdés jó darabig megválaszolatlan maradt. Végül a tábornok megcsóválta a fejét, és ab-bahagyta a táskájában való kotorászást. – Akárhogy is keresem a kenőcsöt, nem találom... Maga még nem hallotta? – Mit kellett volna... hallanom? – Mr. Lawrence meghalt. Az óriási rovar dühösen a levegőbe ütött az öklével. – Ó, az ördögbe is! Csak nem miattam? – Ezt hogy érti? – hökkent meg a tábornok. – Remélem, nem abba pusztult bele, hogy előlem menekült. Sandro kegyeit kellett keres-nem, és ezt csak úgy tehettem meg, hogyha keménynek és kegyetlennek mutatkozom. Nem volt senki a közelben, akin

bemutathattam volna a kíméletlenségemet, csak ez a szerencsétlen señor Lawrence. – Na álljon csak meg egy pillanatra! – emelte fel a kezét a tábornok. – Ki küldte magát ide? Az Interpol? – Úgy van, tábornok. – Volt valami különleges oka rá? – Hogy a fenébe... ne lett volna... Az ördög vigye el, de viszket a képem! Allergiás lehetek a műanyag zacskókra, vagy mi a fene. Bár az is igaz, hogy még sosem próbáltak zacskóval megfojtani. Főnökeim szerint a cali kartell egyre szemtelenebb ideát Venezuelában is, ezért elhatározták, hogy akadályokat állítanak a drog útjába. S mivel a legforgalmasabb út éppen ezen a vidéken halad át, ide akarták helyezni az egyik akadályt. – Önt? – Ó, én csak felderítő vagyok. Azt kellet kiszimatolnom, hogy valóban a nemzeti parkon és a Mendez birtokokon át halad-e a drog útja? – No és erre halad? – Minden valószínűség szerint. – Szerintünk biztosan. – A jövőben jobban együtt kellene működnünk, tábornok. – Én is így gondolom. Egyébként hogy került ide? – Jelentkeztem señor Paulo Mendeznél. Nem voltak ajánlóleveleim, és nem is akartam, hogy legyenek. – Minek jelentkezett? – Llanerónak, természetesen. A tábornok hitetlenkedve bámult Juan rovarképére. – És... felvették?

– Naná hogy felvettek! – csendült némi büszkeség a rovar egyre inkább emberivé váló hangjában. Úgy látszott, a beszéd lassan kiegyenesíti a műanyag zacskóban összegubancoló-dott hangszálait. – Elvégre igazi llanero vagyok. – Maga? Azt hittem, amerikai. – Az is vagyok, csak amerikai llanero. Az a helyzet, hogy Texasban születtem, az a vidék pedig kiválóan alkalmas arra, hogy egy gyerek, aki érdeklődik a régi cowboyélet iránt, igazi llaneróvá válhasson. – Ez már igen! – csettintett elismerőn a tábornok. – Már tízéves... koromban rodeókon indultam, és többnyire nyertem is. Aztán megtanultam kezelni a szogát... azaz a lasszót, a többiről már nem is beszélve. Később beszippantott a hadsereg és a rendőrség. Ahelyett, hogy boldog cowboy lennék valami isten háta mögötti helyen, drogbárókat kergetek árkon-bokron át... Néha nem azt csinálja az ember, tábornok, amit csinálnia kellene, és amire az isten teremtette. – Ebben igaza lehet. – Naná hogy igazam van. Csak úgy van vele az ember, hogy beleesik egyszer egy gödörbe, és ha jó langyos odalent a víz, nincs ereje kikászálódni belőle... Szóval azt a megbízatást kaptam, hogy épüljek be a Mendez birtok alkalmazottai közé, és tartsam nyitva a szemem. – Maga meg nyitva tartotta, mi? – Igyekeztem. Egy Sandro nevű fickó mellé osztottak be. Minden szem Sandróra meredt. Még talán a halottaké is. – Meghalt? – Csak elájult – mondta a tábornok.

– Sandro barátsággal fogadott, de gyanakodva. És én is gyanakodtam rá. – Mi váltotta ki a gyanakvását? – Apró-cseprő dolgok. Külön-külön egyik sem érdemel figyelmet, de együtt már jelenthet-nek valamit. Néhány nap után már úgy gondoltam, hogy az én Sandro társam éppen annyira llanero, mint én. Bár a munkája minőségét nem érhette kifogás. – Tehát ön gyanakodni kezdett rá. Mit gondolt, kicsoda? A rovar megvonta a vállát. – Arra tippeltem, hogy köze van a droghoz. Ha valóban itt futnak át azok az utak, amelye-ken a drog a tengerhez érkezik, egymás sarkát kell taposniuk az idetelepített biztonsági embe-reknek, informátoroknak, szimatolóknak, akik nem tesznek mást, csupán a környéket figyelik. És ha rendkívülit tapasztalnak, jelentik a főnökeiknek. Nos, arra gondoltam, hogy Sandro is ilyen fickó. – Ebben nem is tévedett. – Tisztában voltam vele, hogy ő is gyanakodhat rám, ezért szertelennek, fegyelmezetlen-nek, hirtelen haragúnak és kegyetlennek kellett mutatkoznom. Olyan tulajdonságokkal meg-verve, amelyek nem jellemzőek a zsarukra és a kábítószer elleni harc ügynökeire. – Ezt komolyan mondja? – Á, én csak egy ideális állapotról beszélek. Mindenesetre el kellett oszlatnom Sandro eset-leges gyanúját. Ezért azzal kezdtem, hogy megjátszottam: fülig szerelmes vagyok señorita Luciába. – Elhitte? A rovar elvigyorodott. Rémülten takartam el a szemem.

– Hogyne hitte volna el. Igyekeztem élethűen megjátszani a hősszerelmest. Már amennyire egy llanero vágyairól azt lehet mondani, hogy egy hősszerelmes vágyai. Señorita Lucia bájait illetően nem fukarkodtam előtte a jelzőkkel. – Ha lehetséges... ne sorolja fel őket – kérte señor Ricardo. – Eszemben sincs, señor Ricardo. Azonkívül azt is részletesen kifejtettem neki, hogy mit csinálnék a senoritával, ha a kezembe kaphatnám. Sandro azt hitte, őrült vagyok. – Miért? Mert szerelmes? – Olyan szavakat használtam, és olyanokat mondtam, amilyeneket csak egy őrült mondhat. Közben pedig reménykedtem, hogy Sandro a bizalmába fogad. Őszintén szólva titkon még arra is számítottam, hogy rajta keresztül beépülhetek a kartellbe. Két héttel munkába állásom után már biztos voltam benne, hogy Sandro a caliak embere. Mondanom sem kell, hogy szün-telenül a nyomában jártam, így hamarosan észrevettem, hogy éjszakánként kiszökik a szállás-ról, és eltűnik a sötétségben. Egyszer-kétszer aztán sikerült rajtakapnom, amint ismeretlenek-kel társalgóit. – Elejtett valamit, amiből azt a következtetést vonhatta volna le, hogy helyesek az elképze-lései? – Sajnos nem. Soha nem tudtam úgy megközelíteni, hogy meghallhattam volna, miről be-szélnek. Fényképeket viszont készítettem róluk; ezeket elküldtem egy megbízottunknak. A válasz megerősítette, hogy Sandro az, akinek gondolom. A fickók valamennyien a kartell emberei voltak.

Néhányan közülük persze már nem élnek. A kartelt emberei többnyire fiata-lon szoktak meghalni... De visszatérve Sandróra: az éjszakai találkozások egyre gyakoribbak lettek, amiből azt a következtetést vontam le, hogy a kartell készülődik valamire. – Sejtelme sem volt róla, mire? – Konkrétan nem. De abban biztos voltam, hogy nagy buli van készülőben. És mi lehet nagy buli a kábszerkartell életében? Egy hatalmas szállítmány érkezése. Mi más? – Igen, ez így van – helyeselt a tábornok. – Ráadásul kaptam egy üzenetet, hogy valami történhetett valahol, ami miatt majdhogynem leállt a drogüzlet. Főnökeim szerint ennek két oka lehet: az egyik, hogy az USA-Mexikó határon óriási szállítmányt buktattak le, a másik, hogy a kolumbiai hadseregnek sikerült gyomirtó szerrel bepermetezni az ültetvények nagy részét. Ezért a piacon hiány mutatkozott, a heroin ára az egekbe kúszott. Ha valaki nagy mennyiséget tudott volna így, apály idején, a piacra dobni, óriásit kaszálhatott volna vele. Ebből gondoltam én, hogy hamarosan jelentő-sebb szállítmány várható a térségbe. – De a szállítmány nem érkezett meg. – Megérkezett viszont Mr. Lawrence. Tényleg meghalt a fickó? – Tényleg. – Sajnálom. Főnökeim szerint értékes pasas volt, néha dolgozott is velük. Nekem persze rosszul jött az érkezése. – Ugyan miért?

– Abból, amit a főnökeim üzentek róla, nem sok jóra számíthattam. Szerintük Mr. Lawrence éles szemű és éles eszű fickó, aki képes kiszúrni azt is, ami mellett mások csak úgy elsétálnak. – Aggódott, hogy megzavarja a köreit? – Hát hogyne. Hiszen azon voltam, hogy beépüljek a kartellba. Ha viszont Mr. Lawrence koslatni kezd a fickók után, és kinyírják, bezárulnak, mint a kagyló, ha homokot sodor a héjuk alá a víz. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom elkergetni innen. – Miért nem beszélt inkább vele? – Nem voltam felhatalmazva rá. A kapcsolatom váratlanul megszakadt az Interpollal. Tele-fonálni nem mertem, féltem, hogy lehallgatják. Kapóra jött viszont, hogy Mr. Lawrence és señorita Lucia között... hm... bizonyos kapcsolat alakult ki, amelyet gátlástalanul fel is hasz-náltam. – Kapcsolat? A rovar zümmögött, majd megrázta a fejét. – Erről nem beszélhetek. És nem is akarok beszélni. Mindenesetre megjátszottam, hogy meghalok a féltékenységtől, és első adandó alkalommal megölöm ezt a Lawrence-t. Olyano-kat mondtam, és úgy viselkedtem, hogy Sandro meg lehetett győződve róla; még őrültebb vagyok, mint gondolta. Ez aztán bizonyos aggodalommal is töltött el. Vigyáznom kellett rá, hogy ne látsszam őrültebbnek, mint amennyi még elviselhető. Ha túljátszom a szerepemet, nem tudok beépülni közéjük. – Nem könnyű helyzet.

– Hát nem – sóhajtotta rovar-Juan. – Borotvaélen táncoltam. Azonkívül egyre ott kísértett bennem a kétség, hogy nem strapálom-e feleslegesen magam. Ha ez a fickó, Mr. Lawrence, valóban olyan, amilyennek mondják, aligha fog lelépni innen csak azért, mert féltékenységemben átkokat szórok rá. Éppen ezért komolyabb eszközökhöz is folyamodtam. És lássanak csodát! Sandro megpróbálta megvédeni tőlem a fickót! – Mit gondol, miért? – Ezen én is törtem a fejem – sóhajtotta Juan. – Aztán rájöttem, miért. A kartell nem koc-káztathatta meg, hogy éppen abban az időben kövessen el valaki gyilkosságot a Mendez birtok területén, amikor nagy mennyiségű kábítószert akarnak átszállítani rajta. Márpedig ha agyonvertem volna Lawrence-t – persze csak feltételezés –, megrohanták volna a környéket a zsaruk, lehetetlenné téve a szállítást. Hát így történt, hogy én señor Lawrence életére törtem, Sandro pedig megpróbálta megvédeni tőlem. Bár néha azért kiesett a szerepéből. – Ezt hogy érti? – Néha mintha örült volna neki, hogy señor Lawrence élete csak hajszálon függ... Néha mintha nem is akarta volna olyan nagyon megvédeni tőlem. Talán tudat alatt megérezte, hogy señor Lawrence a másik oldalon áll. Arról nem is beszélve, hogy féltékeny lett señorita Luciá-ra. A végén aztán a kolumbiaiak mégiscsak kimondták rám a halálos ítéletet. Lehet, hogy va-lóban túljátszottam a szerepemet? Ezen nem is csodálkoznék, hiszen nem volt könnyű dol-gom. Olyan események is

belekavartak a mindennapjaimba, amiket máig nem tudok megma-gyarázni. – Mint például? – Valaki rám akart kenni egy-két gyilkosságot. Mert azt mondanom sem kell, hogy gyil-kosság azért történt a közelünkben, ha nem señor Lawrence-t ölték is meg. Ebből is az derült ki, hogy hiába vigyáz az ember, az Isten gyakran átírja a forgatókönyveket. Sandro is rémülten tapasztalta, hogy hiába igyekezett megmenteni tőlem señor Lawrence életét – nehogy a gyilkosság miatt megteljen zsaruval a környék –, valaki mégiscsak gyilkolt. Igaz, nem kül-földit, hanem helybelit, ami nem vert fel akkora port, mintha señor Lawrence-t nyírták volna ki. De azért ez sem volt öröm. Megölték Bebetót, egy másikat, señor Paulót... Valaki aztán rám akarta kenni a gyilkosságokat. Ellopta a szogámat és a fegyveremet... egyszerűen érthe-tetlen! Blanco százados persze gyanúba vett. Igaz? Blanco százados bólintott. Talán már nem volt elég ereje hozzá, hogy válaszoljon. Fehér volt az arca, és egyre a mellkasát tapogatta. – Baj van, százados? – vette végre észre a tábornok Blanco rosszullétét. – Alig... kapok... levegőt. – Hozzon neki valaki egy pohár vizet. Señor Mendez az asztalához sétált, kinyitott egy fiókot, és kiemelt belőle egy üveg ásvány-vizet. – Jó lesz, százados? Blanco kicsit jobban lett tőle, de még mindig nem annyira, hogy beszélni tudjon. A tábor-nok nyugtalan

pillantásokat vetett rá, majd amikor Blanco arca valamelyest megnyugodott, elfordította róla a tekintetét. – Mire gondolt, amigo? Rovar-Juan megvonta a vállát. – Zavarban voltam. Gyanakodhattam volna señor Lawrence-re is, csakhogy akkor még nem lett volna módja rám kenni egy gyilkosságot. – Valaki más állhatott a háttérben. – Kicsoda? A kolumbiaiak? – Ők sem lehettek. Hiszen akkor éppen nagy barátságban voltam Sandróval. Észrevettem volna, ha ő akart volna gyanúba keverni. – Visszatérve a kábítószerre, ön nem tudta, milyen szállítmány érkezik, és mikor? – Sajnos nem. De biztos voltam benne, hogy érkezik. Méghozzá rengeteg áru. – Meg is érkezett – nyögte a százados. Juan arcán végigfutott volna az elképedés, ha lett volna arca. – Meg... érkezett? – dünnyögte. – Mikor? – Ma bukkantunk rá. Ma este. – Ma.,. este? Jézusom. Akkor talán ezért akart megölni Sandro. – Ezért? – Biztonságban hitte az árut, nem kellett tovább foglalkoznia velem. – Lehetséges. Meg akarja nézni? Juan-rovar értetlenül villogtatta alig szemeit. – Megnézni?! Mit, tábornok? – Hát az árut. Juan nem létező arcán öröm futott át.

– Az árut? Itt van a közelben? Istenem, de boldog vagyok, hogy én is hozzájárulhattam... Hol van? A tábornok señor Ricardóra nézett, aki alig észrevehetően bólintott. A tábornok a falikarhoz lépett és meghúzta. Az ajtó ezúttal már nyikorgóit, amikor feltá-rult. Talán az alja és a padló közé szorult valami, amit nem vettünk észre. Juan eltátotta a száját – ez volt neki –, majd a lassan, csikorogva kinyíló ajtóra mutatott. – Ez... micsoda? – Nézzen csak be. Juan bólintott, és a nyitott ajtóhoz lépkedett. Nem volt valami daliás a mozgása, inkább százéves, nyugdíjas öregúr délutáni vánszorgásának tűnt, mint egy fiatal nyomozó ruganyos lépteinek. Juan benézett, aztán visszafordította felénk a fejét. – Ez mind... az? – Van még belőle másutt is. Például señor Rocha lakásában. – Jézusom, hát ő is? Erre nem gondoltam volna. – Fogjon meg egy felbontatlan csomagot, amigo. Juan nem kérdezett semmit, csak megfogott egy zacskót, és formátlanná dagadt arca elé emelte. – Kokain? – Van kése? – kérdezte a tábornok. Juan nem válaszolt, csak alig néhány cafatból álló rongyaira mutatott. – Akkor fogja az enyémet. Juan felé hajított egy bicskát. Juan annak ellenére is elkapta, hogy bizonyára nem látott va-lami jól könnyben ázó szemével.

– Vágjon fel egy zacskót. Juan nem szólt semmit, csak engedelmeskedett. – Kóstolja meg! Juan megcsóválta a fejét, és a zacskó fölé hajolt. Beledugta az ujját, majd megnyalta. Maga elé nézett, aztán kiköpte a nyálát. – Mi a fene ez? A tábornok megcsóválta a fejét. – Krétapor. Vagy valami hasonlóan értékes anyag. Esetleg magnéziumpor. – És az mire jó? A tábornok felsóhajtott. – Hogy mire jó? Állítólag elmulasztja a gyomorégést. És erre alighanem nagy szükségünk is lesz, amigo, a közeljövőben. Mert az az érzésem, hogy valakik kegyetlenül átvernek ben-nünket. Senki nem mert ellentmondani neki. 61 Soha nem hallottam még, hogy a lelki megrázkódtatástól lelohadnának a daganatok, most mégis ez történt. Öt perccel az után, hogy a remélt kábítószerről kiderült csak gyomorégés ellen használható, Juannak úgy lement a duzzanat az arcáról, hogy kezdett emberformát ölte-ni. A gyerekét ugyan még egyetlen anya sem bízta volna rá, s egyetlen bank sem vette volna fel pénztárosnak, de legalább már volt orra, és a szemei is kibújtak megduzzadt arcából. Amikor a tábornok elmondta neki, amit tudott, Juan még lélegzetet sem volt képes venni. Egyetlen pillanatig azt hittem nem a műanyag zacskó okozza a halálát,

hanem amit megtudott a tábornoktól, de aztán valahogy ezen a megrázkódtatáson is túltette magát. – Kréta... por vagy... magné... zium... por? – nyögte értetlenül. – Mi a szar... ez? – Ez a kérdés, amigo. – És señor Ricardo mit sem tud róla? Señor Ricardo szomorúan megingatta a fejét. Ő bizony mit sem tud a porról. – És... señor Rocha sem? Újabb fejrázás. – Valaki... átvert bennünket. – Azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Némi csend után Juan ismét csak megszólalt. – Talán... Sandrótól megtudhatjuk az igazságot. – Tőle? Hiszen őket is átverték. – Hol a pénz, amit hoztak? – Bonaventura ügyvédnél. – Az meg ki a... fene? Amikor megtudta, az ajtó felé indult volna, de hirtelen megtorpant. – Amikor... idejöttem, nem láttam odakint senkit. – Mert már nincs is ott. – Hova a fenébe... – Ne izguljon, nem jut messzire. Különben is señor Ricardo szerint egy indián ül a pénzen, aki nem más, mint señor Lawrence. Juan señor Ricardóra nézett, ő viszont idegesen maga elé kapta a kezét. – Bocsássanak meg... már azt sem tudtam, mit beszélek. Meg is ütöttem egy kicsit a feje-met.

– Most akkor látott, vagy nem látott odakint indiánt? Mr. Lawrence-t nem láthatta, mert ő már halott. – Nyugodjék békében – biccentett Ricardo bácsi. – Viszont kérdeznék még valamit – emelte fel az ujját a tábornok. – Jártában-keltében nem szokott véletlenül ásatások felé sétálgatni? Felcsillanni láttam valamit Juan tekintetében, ami azonnal ki is aludt. Biztos voltam benne, hogy rajtam kívül senki nem vette észre. – Dehogynem – bólintott. – Tapasztalt valami szokatlant arrafelé? Juan megvonta a vállát. – Az a kérdés, hogy mit ért szokatlan alatt. Nekem már az is szokatlannak tűnik, hogy két régészcsoport is tevékenykedik azon a területen. Az az érzésem, hogy mindkét csapat csak imitálja az ásatást. Mintha várnának valamire. – Vajon mire? – Erre sajnos nem tudok válaszolni. Én már tudtam volna. 62 Csak éppen nem kérdezett senki. Még mindig ott ácsorogtam az ablak alatt egy szál indi-ánnak öltözve. Éppen ismét kinyújtottam volna a fülem, hogy egyetlen szót se veszítsek el abból, ami odabentről hallatszik, amikor a hátam mögött megzörrentek a bokrok ágai. – Hé! – hallottam kiszűrődni közülük egy bizonytalan hangot. – Van itt valaki? A hang Bonaventura ügyvédé volt. Úgy látszik, nem ütöttem elég nagyot a fejére, és ko-rábban felébredt, mint gondoltam volna.

– Van itt valaki? Sajnálkozó fejrázás közepette kénytelen voltam elhagyni a leshelyemet, és visszaköltözni a bokor alá, ahol Bonaventura feküdt összekötözött kézzel. Mindegyre lecsúszni készülő nadrá-gom zsinórjával kötöttem össze a kezét, a lábát azonban már nem volt mivel összehurkolnom. – Van – mondtam mellé húzódva. Bonaventura rémült tekintettel nézett rám. Amúgy értelmes képű fiatalember volt, talán még a harmincat sem tölthette be. Odabent a szobában valahogy idősebbnek tűnt. – Kicsoda... maga? – Egy indián a sok közül – mondtam. – Maga nem indián – tiltakozott. – Pedig egészen idáig annak hittem magam. – Ne tréfáljon, kérem. Legalább azt mondja meg, hogy ezen a világon vagyok-e még? – Az a kérdés, mit nevez ezen világ alatt? Bonaventura megszemlélte a nadrágmadzagomat a kezén, aztán szívott egyet az orrán. – Holtbiztos, hogy ezen a világon vagyok. – Miből gondolja? – Például ebből a nadrágzsinórból. Nem ismerem ugyan a túlvilági szokásokat, de nem hi-szem, hogy odaát bárkinek is spárgával kötöznék össze a kezét. Azonkívül a fejem is fáj. Következésképpen valaki fejbe vágott, és összekötözte a kezem a nagymamája spárgájával. – Bölcs következtetés – mondtam, és levettem a zsinórt a kezéről. – Nagy meggondolatlan-ság volt részemről, hogy ezt használtam fel.

– Leesett a nadrágja, mi? – A legjobb úton van afelé. Bonaventura ügyvéd megdörzsölgette a csuklóit, aztán gyanakodva bámult rám. – Maga ütött le? – Én bizony. – Mi a fenéért? – Hogy el ne vigye a pénzt. – Ki akarta elvinni? Nem vagyok bolond, hogy megfújjam a maffia pénzét. Éppen ezért nem is akarok lelépni innen, amíg nem tisztázódnak a dolgok. Még az hiányzik, hogy rám kenjenek valamit. Keresek én éppen eleget, és valamivel veszélytelenebb módon, bár néha arra gondolok, hogy akkor sem élnék nyugodtabb körülmények között, ha lőlap lennék egy lőtéren. Maga tudja, mi folyik itt egyáltalán? – Tudom. De ön hogy keveredett bele? – A tábornok utasított, hogy jöjjek velük. Tudja, hogy van ez manapság. Hiába lepleznek le valakit, ha nincs a közelben egy jogász, aki igazolná, hogy szabályosan történt a dolog, min-denki bátran letagadhat mindent. Szóval, mi folyik itt? – Az évszázad nagy átverése – mondtam. – Féltucatnyi emberöléssel tarkítva. 63 Meséltem neki egy kicsit, erről-arról – elvégre valóban nem felesleges, na egy jogász is je-len van, amikor elkapjuk a gazembereket, bár arra azért nincs semmi garancia, hogy a jelenlé-vő jogász életben is marad a végére. Márpedig egy halott jogász nem sokat ér. Legfeljebb egy médiumon keresztül üzenheti meg

odaátról, hogy a gyanúsított jogosan kapott-e negyvenki-lenc pofont letartóztatása közben, vagy jogtalanul. Esetleg összetévesztették egy edzőtermi homokzsákkal. – Maga kicsoda? – tette fel többedszer is a kérdést a mesém végén Bonaventura. Mivel úgy láttam, hogy a nadrágzsinóromtól megszabadulva képes elviselni nagyobb megrázkódtatást is, bemutatkoztam neki. – Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence. Bonaventura jól nevelten felém nyújtotta a kezét. – Én pedig Bonaventura ügyvéd. Ajánlom szolgálataimat minden peres ügyben, szerződéskötésnél... A fenébe is, kicsoda maga?' Megismételtem a nevem. Bonaventura mintha egy árnyalattal sápadtabbá vált volna a kel-leténél. – Maga... nem halt meg? – Amint látja. – Nekem azt mondták, hogy felrobbant valami repülőgéppel. Fogalmam sem volt róla, ki-csoda maga, de a nevét azért megjegyeztem. – Ekkor vette csak észre, hogy a három táska ott hever mellettünk a bokor alatt. És benne a pénz, ha jól értettem, ötmillió dollár. – Maga ellop-ta a pénzüket? – húzta fel a szemöldökét. – Tudja, mit vállal ezzel? – Tudom – bólintottam. – De azért abban reménykedem, hogy megúszom valahogy. Akar nekem segíteni? Bonaventura nagyon határozottan megrázta a fejét. – Nem akarok – Miért? – Egészségügyi okokból.

– Beteg? – Nem, de nem is szeretnék az lenni. Márpedig ilyen ügyektől csúnya betegséget lehet kapni. Látott már vizestömlőt életében? A mongol kumiszostömlőkre gondoltam, és bólintottam. – Láttam. – Lyukas tömlőt is látott? – Persze hogy láttam. – Mi történt, amikor beleöntötték a vizet? Vízre ugyan nem emlékeztem, eszembe jutott viszont az a felejthetetlen élmény, amikor Gungga, a burját, teletöltötte a számtalan, szemmel alig látható lyukkal megvert tömlőjét kumisszal. Úgy spriccelt belőle a drága ital, hogy a körülötte állók majd belehaltak a rö-högésbe. Gungga pedig csak állt szótlanul, vörös fülekkel, mert hiszen nagyobb szégyent el sem lehetne képzelni, mint hogy egy pásztor annyira gondatlan legyen, hogy ne ellenőrizze rendszeresen a kumiszostömlőit. – Kifolyt belőle – mondtam. – Nem szeretnék én is úgy járni – sóhajtotta. – Nem szeretnék lyukat a hasamba, sem más-hova. – Nekem elég volt annyi halottat látni, amennyit idáig láttam. Nekem elég volt... – Akkor hát nem tart velem? Bonaventura sóhajtott egy nagyot. – Azt azért nem mondtam. Maga azt kérdezte akarok-e, én meg azt mondtam, hogy nem akarok. De azért... magával tartok. Ilyen hülye a természetem. – Van fegyvere? – Maga viccel velem?

Az ablakon kihajigált arzenálra mutattam. – Válasszon magának egyet. Bonaventura megvakargatta a feje fájós búbját. – És ha választottam, mi lesz? – tudakolta. – Bemegyünk, és halomra lőjük a rosszfiúkat. Az ügyvéd bólintott. – Ezt már szeretem. Kivel kezdjem? Intettem neki, hogy várjon még egy kicsit a halomra lövéssel, és visszaosontam az ablak-hoz. Most, hogy ott tudtam a hátam mögött, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint korábban. Ebben aztán iszonyatosat tévedtem. 64 Jó is volt, hogy visszamentem az ablakhoz, és benyújtottam a szobába a fülem, mert amíg a bokrok között bujkáltam, odabent megsűrűsödtek az események. – Be lehet zárni a rejtekajtót? – kérdezte éppen a tábornok señor Ricardótól. – Úgy értem, kulccsal? – Csak a falikarral lehet rögzíteni. – Beviszünk néhány csomagot a laboratóriumba... Elvégre még azt sem tudjuk, mi a fene van a zacskókban. – Magnéziumpor – mondta Ignacio. – Biztosan az. – Honnan tudja? – Néha használok ilyet a munkámhoz. A tábornok gyanakodva nézett rá, de nem szólt semmit. Örömmel nyugtáztam, hogy Juan llanero kezdi visszanyerni eredeti formáját. A duzzana-tok lelohadtak a képén, és a bőre is majdnem visszakapta természetes színét.

– Bemehetek a szobába, tábornok? – kérdezte Juan, Morales felé fordulva. – Természetesen – udvariaskodott a tábornok. – Nem kell engedélyt kérnie rá tőlem. – Itt ön a főnök. Ez annyira tetszett a tábornoknak, hogy még meg is hajolt a megtiszteltetéstől. – Menjen csak, amigo, és nézzen körül. Juan eltűnt a kábítószer-utánzatokkal teli szobába, matatott egy kicsit, aztán amikor vissza-tért, némi meglepetés tükröződött a képén. – Az micsoda a sarokban? A tábornok megvakargatta a füle tövét. – Milyen sarokban? – Odabent. A kis szoba sarkában. A tábornok tanácstalanul nézett jobbra-balra, de senki nem válaszolt a kérdésre. Elvégre még senki sem vette magának a fáradságot, hogy a rejtekszoba minden szegletébe bepillant-son. Megelégedtek annyival, hogy a szoba közepén felhalmozott kupacból kihúzzanak néhány csomagot. – Mi van odabent? – Ezt szeretném tudni én is. A tábornok señor Mendezhez fordult. – Van odabent világítás? Ricardo bácsi matatott valamit a falikaron. Előbb csak halvány pislogás támadt odabent, majd kivilágosodott a szoba. – Így már megfelelő? Mit nem adtam volna, ha én is bepisloghattam volna oda, ahova a többiek. Hiába tekerget-tem azonban a

fejem, képtelen voltam úgy tekerni, hogy belássak valahogy a szobába. Ahhoz, hogy én is megnézhessem, mi van odabent, úgy meg kellett volna csavarnom a nyakam, mint Beckham a szabadrúgásait. Juan eltűnt az ajtónyílásban, én pedig vártam, hogy mi következik. Nos, az következett, hogy a llanero halkan felkiáltott. – A fenébe... is! A tábornok a fegyvere után kapkodott, de nem volt neki. Idekint hevert a bokrok alatt. – Mit talált, amigo? – Hát... nem is tudom, tábornok. Gyorsan végighordoztam a tekintetem az élők arcán. Mindannyian feszülten figyeltek, még Pedro bácsi is megfeledkezhetett a lelkében mászkáló rovarokról. – Várjon, bemegyek én is, ha van elég hely. – Inkább kiviszem. Ha bejönne, nem lenne sok öröme benne. – Mégis... mi az? Juan llanero hallgatott egy kicsit, aztán mély sóhajtás után komoran csengett a hangja. – Egy hulla. Legalábbis azt hiszem. 65 Nem rázott meg különösebben senkit a dolog. Hiszen valamennyien ott álltak alig néhány centiméternyire egy-egy hullától; eggyel több vagy kevesebb már se nem osztott, se nem szorzott. Az a hulla azonban, akit végül is Juan kiráncigált a titkos szobából, valahogy mégis különbözött a többitől. Ha másért nem, hát azért biztosan, mert semmit sem láttunk belőle. A holttestet ugyanis jutazsákba csavarták, s zsinórral kötötték be a

zsák száját. Súlyos személyi-ség lehetett életében, mert Juan, aki nem volt kifejezett csontkollekció, majd beleszakadt a cipelésébe. – A fenébe is, de nehéz! – nyögte, majd a hall közepére ráncigálta. – Itt van a fickó! Ismét csak végigfutott a pillantásom a jelenlévők arcán. Azt láttam rajtuk, amit látnom kel-lett. Némi visszatetszést, aggodalmat, de főleg kíváncsiságot. – Bontsa ki, amigo. Juan lehajolt, és megpróbálta kioldani a zsinórt. Azt azonban annyira összecsomózták, hogy képtelen volt megbirkózni vele. A tábornok bicskájára volt szükség, hogy a hulla kisza-badulhasson. Juan mély lélegzetet vett, aztán elnyisszantotta a madzagot. Ekkor már olyan csend volt odabent, hogy talán még egy puri-puri zümmögését is meg lehetett volna hallani, bár úgy egyébként az istenverte puri-purik nem zümmögnek. Juan elnyisszantotta a madzagot, lehajította a padlóra, majd óvatosan, mintha csak egy oroszlán szájába nyúlna bele megtapogatni annak fájós fogát, bedugta a kezét a zsákba. Egyre csak az arcát figyeltem. Előbb óvatosság és feszült figyelem tükröződött rajta – ké-szen állt, hogy az első gyanús jelre, ha mondjuk, a halott megharapná az ujját, kirántsa a kezét a zsákból –, aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése. Csodálkozás, majd értetlenség hul-lámzott át rajta. – Ez meg... mi a fene? – nézett a tábornokra, mintha ő lenne a felelős, hogy nem azt találta a zsákban, amit várt.

– Micsoda? – morogta a tábornok. – Ez nem... hulla. – Akkor mi a fene? – Segítsen valaki kibontani. Ketten is odaugrottak hozzá, hogy segítsenek neki. Végül is Guzmán katona emelte fel, majd nagy nyögések közepette megpróbálta kirázni a padlóra a tartalmát. – Magnéziumpor – találgatta Rocha. – Ez nem por. – Akkor mi? A valami csak nem akart kibújni a zsákból. – Fogja meg, Guzmán, és tartsa – vezényelt a tábornok. – Leeresztheti a zsák alját a padló-ra. Én majd lehúzom róla a ruhát. Elgondolását tett követte. Guzmán átölelve tartotta a valamit, a tábornok pedig lefejtette róla a jutaburkot. Még talán az eddigieknél is súlyosabb csend uralkodott señor Ricardo Mendez dolgozószobájában. Mintha valamennyien megsejtették volna, hogy nem közönséges látványban lesz rövidesen részük. És úgy is lett. Alighogy a tábornok elkezdte lehúzni a zsákot a valamiről, az csillogni kez-dett a fényben, mintha a természet tréfálkozni akart volna velünk. Mintha hirtelen megbugy-gyant volna, s a hold helyett a nap bukkant volna fel az égen. Pontosan ott, ahol ma már egy-szer lenyugodott. – Te jó isten! – nyögte Ignacio Rocha. – Te jó isten! A zsák úgy hullott le a titokzatos tárgyról, mint amikor szobrot avatnak, és lerántják a mindaddig láthatatlan alkotásról a leplet. Mert ez a valami is szobor volt,

ismeretlen alkotás, amely bizonyos értelemben azért talán mégsem volt olyan ismeretlen. – Egy szobor – dünnyögte Ricardo Mendez kidülledő szemekkel. – Egy szobor. Valóban az volt. Egy nőt ábrázoló szobor. Sárga fémből, amely a felkelő nap ragyogását idézte. A nő valamivel kisebb lehetett az életnagyságnál, úgy cirka másfél méter. Olyasféle ruha takarta a testét, mint az indián asszonyokét ünnepnapokon. Bár mindenki érzékelhette, hogy nő – nemcsak az arcáról, hanem szépen kidogozott cipőjéről is –, kebleit vékony fémfátyol takarta. Olyan vékony, hogy nem rejtett el semmit, ugyanakkor mégiscsak elrejtett mindent. Akárki is csinálta, értette a módját. Az arca szelíd, mondhatni jóságos arc volt. Kissé vágott szemei szelíd szomorúsággal te-kintettek a világba. Egész teste csak úgy csillogott a drágakövektől. Némelyikük majd akkora volt, mint az öklöm. A homloka közepén villogott a legnagyobb – opálnak gondoltam –, amelyről nem tudtam ilyen távolságból megállapítani, hogy egy fejék darabja-e, vagy pedig amolyan harmadik szem. – A Vizek Madonnája! – nyögte áhítatosan Ignacio Rocha. – Tehát... nem mese. Ez itt a Vizek Madonnája! Istenem, hát igaz? A többiek még mindig megkövülve álltak, és nem tudtak betelni a szépségével. Amikor az-tán beteltek, a tábornok arca elkomorodott. – Mit szól mindehhez, señor Mendez? Ricardo bácsi képén viszont ember nem látta megdöbbenés ült.

– Hogy... he... én mit szólok? Egyelőre... szóhoz sem tudok jutni. Fogalmam sincs róla... – Hogy került magához? – Most mondom, hogy... fogalmam sincs róla. – Hát ez furcsa – mondta a tábornok. – Mit szól mindehhez Oferta nyomozó? Oferta nyomozó, aki jó darabig egyetlen szóval sem adta a többiek tudtára, hogy még ezen a világon tartózkodik, felvillanyozódva bámult a szoborra, majd lassan señor Ricardo felé fordította az arcát. – Bizony... furcsa. – Pedig én, esküszöm... A tábornok szelíden nézett señor Ricardóra. – Ön nem találja szokatlannak, señor Mendez? Az ön házában, az ön rejtekszobájában ráta-lálunk vagy ezer gyanús csomagra, aminek kábszernek kellene lennie, aztán mögöttük, mintha csak spanyolfal mögé bújt volna, megtaláljuk a Vizek Madonnáját. Nem furcsa ez? – Elismerem – nyögte señor Ricardo. – De én akkor sem tudom, hogy került ide. Egysze-rűen... nem találok magyarázatot rá. – Nem tudott semmit a porról, sem arról, hogy a cali kartell meg akarta venni öntől, mint kábítószert? Ön semmiről sem tud? – Semmiről – mondta némiképpen megnyugodva Ricardo Mendez. – Az égvilágon semmi-ről. De ha, tegyük fel, mégiscsak én rejtettem volna ide, akkor sem követtem el semmi olyat... – Ebben nagyot téved, señor Mendez – mondta a teljesen feléledt Oferta nyomozó. – Eb-ben súlyosan

téved. Először is... Venezuela törvényei szerint a be nem jelentett ásatás bűncse-lekménynek számít. – Én nem ástam semmit – szegezte le immár tökéletesen megnyugodva señor Ricardo. – Legfeljebb a kertemet. De azt is csak módjával. Retket termelek ugyanis. – Az illegális ásatás támogatása is bűncselekmény. Ön nem is sejti, mennyi nemzeti értéket próbálnak meg kicsempészni évente az országból. Jobb lenne, ha töredelmesen bevallana mindent, señor Ricardo – javasolta atyai hangon, csöpögő jóindulattal Oferta nyomozó. – Ez esetben talán súlyosabb és szörnyűbb bűnöket háríthatna el magától. Ha kiderülne, hogy ön csak kábítószer... manipulációval gyanúsítható, no és némi illegális műkincskereskedelem-mel... hát az igazán elenyésző... – Miért, mivel lehetnék még gyanúsítható? – robbant ki a szó, señor Mendezből. – Ugyan mi a fenével? Oferta nyomozó halott társára nézett, aztán könnyedén megvonta a vállát. – Gyilkossággal, természetesen. Méghozzá tömeggyilkossággal. 66 Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy mennyi az annyi; hánynál kezdődik a tömeggyil-kosság Venezuelában, de azért az a hat-hét sem volt kevés, amit hirtelenjében összeszámol-tam. Señor Ricardo kihúzta magát, és ártatlansága tudatában nagyon határozottan kijelentette: – Utoljára mondom, hogy nem tudok semmiről. Fogalmam sincs róla, mi történik itt.

Ebben a pillanatban megkopogtatták az ajtót. Őszinte meghökkenésemre Santarcangeli ba-rátom hangját hallottam beszűrődni a vastag, barnára pácolt faajtón át. – Señor Ricardo... Én vagyok az, Santarcangeli atya. Elhoztam a pénzt a Vizek Madonná-jáéit, ahogy megbeszéltük. Idehaza van, señor Ricardo? Mindenkiben benne szorult a lélegzet. Mit tagadjam, még bennem is. Mi az ördög történik itt? – Señor Ricardo... – hallottam ismét Santarcangeli senkiéhez nem hasonlítható, kissé ének-lő orgánumát. – Én vagyok az, Santarcangeli atya. Itt van nálunk a pénz. Engedjen be, kérem. A kínosan hosszúra nyúló csendet végül is a tábornok hangja törte meg. – Üljön az asztalához, señor Ricardo. – De én igazán... – Üljön oda, ha nem akar életfogytiglan a sitten ülni. Señor Ricardo bólintott, és az asztalhoz ült, amely mellett még mindig ott feküdt a pocakos kábítószerkereskedő holtteste. – Oltsa le valaki a nagy villanyt. A falikar fénye is elég lesz. Ismeri magát az atya, Oferta? – Biztosan nem. – Akkor menjen, és nyissa ki az ajtót. – Intett Guzmán katonának és a többinek, hogy tűn-jenek el a kis szobában. A tábornok jó példával járva elől megcélozta a rejtekszoba belsejét. Ignacio és Guzmán ka-tona a szobrot a cipelték, a sort Juan és a vért köpködő Blanco zárta. Pedro bácsi tépelődött ugyan egy kicsit, de amikor

a tábornok az ajtóból visszafordulva, sürgetőn felé intett, ő is csatlakozott a többiekhez. Oferta nyomozó az asztala mögött ücsörgő señor Ricardóhoz fordult. – Tudja, hogy sok múlik önön, señor Ricardo? Ha ügyesen csinálja, sokat segíthet nekünk. Ha elszúrja, maga bánja. Hát csak legyen ügyes! Nem egészen értettem, mit kívánnak señor Ricardótól, és feltehetően ő sem értette. Nem voltam biztos benne, de felmerült bennem a gyanú, hogy talán maga Oferta nyomozó sem érti. Csak úszik az árral, amely úgy látszik, egyre csak dagad, és egyre nagyobb sebességre kap-csol. Oferta nyomozó elégedetten végignézett az elnéptelenedett halion, és csak akkor rándult meg az arca, amikor a holttesteken siklott végig a tekintete. Jobban tetszett volna neki señor Ricardo dolgozószobája hullák nélkül, s őszintén szólva nekem is jobban tetszett volna. Csak-hogy arra már nem volt idő, hogy eltakarítsák őket. Ha sokáig téblábolnak, Santarcangeli szagot kap, és eltűnik az éjszakában. Oferta bátorítóan señor Ricardóra mosolygott, majd a bejárati ajtóhoz lépett. Mielőtt azon-ban kinyitotta volna, kiszólt rajta. – Ki az? Ki kopogtat? – Santarcangeli – hallottam Enrico barátom kissé már ingerült hangját. – Most mondom századszor. Ön határozta meg az időpontot. Oferta lenyomta a kilincset, majd szélesre tárta az ajtót. – Jöjjenek be, kérem.

Ismét csak előrébb kellett nyújtanom a nyakam, hogy beleshessek a szobába. Az ajtót és környékét eltakarta előlem a párkány, ügyesen kellett helyezkednem, hogy mindent lássak, ami odabent történik. Amint Santarcangeli átlépte a küszöböt, és Oferta nyomozóra esett a pillantása, azonnal meg is torpant. – Kicsoda... maga? – Señor Ricardo titkára – mondta Oferta. Enrico mindig barátságos, ezúttal azonban feltűnően feszült arca elkomorodott. – Erről nem volt szó. – Señor Ricardo semmilyen ügyet nem bonyolít nélkülem. – Erről akkor sem volt szó. – Azt hittük, természetesnek veszi. Elvégre ön sem egyedül jött. Valóban, az atya mögött sötét árnyékok sorakoztak: egyelőre még nem tudtam megállapí-tani, hányan vannak. Az atya belépett volna a szobába, de Oferta elállta az útját, sőt még a kezét is az ajtófélfá-hoz támasztotta. Mielőtt folytatnám az események leírását, néhány szót kell ejtenem Santarcangeli atyáról. Jó ideje ismertem már Enricót, nem egy kalandban vettünk részt a világ különböző tájain. De akkora feszültséget, mint amekkora most ült az arcán, talán soha nem tapasztaltam nála. Biz-tos voltam benne, hogy lelke mélyén tisztában van vele: olyasmibe keveredett, ami a törvény és a törvénytelenség határát súrolja – s ekkor még finom vagyok. Márpedig Santarcangeli atya utálta átlépni a törvényesség határait... bár azért néha

átlépte. – Isten törvényei fontosabbak, Leslie, mint az emberi törvények – mondogatta, amikor szemére hánytam egy s más dolgát. – Jóllehet az is igaz – tette hozzá aztán sietve –, hogy a sittre az emberi törvények őrei küldenek bennünket, nem az arkangyalok. Enrico, mindezek ellenére, feltűnően ünnepélyesnek látszott ezen az éjszakán, amit a ma-gára öltött fekete ing és nadrág még csak aláhúzott. Inkább fontosságának tudatában tetszelgő temetkezési vállalkozónak tűnt, mint papnak. Az előbbire, úgy egyébként, nem is kis szükségünk lett volna. Oferta nyomozó egészen közel dugta a fejét Santarcangeli arcához. Csak isten a meg-mondhatója, hogyan hallottam meg mégis figyelmeztető mormogását. – Señor... azaz atyám... Santarcangeli atya... Cirka fél órával ezelőtt történt idebent egy kis kellemetlenség. Az atya hátrahőkölt, és Oferta karjába kapaszkodott. Úgy elerőtlenedett a teste, mintha go-lyó találta volna. – Ne mondja, hogy... nincs meg. Oferta azonban megnyugtatta. – Amiért ön jött, atyám, az megvan. – Akkor mi a gond? – Kábítószer-kereskedők támadtak señor Ricardóra. Az atya gyorsan keresztet vetett. – Megsebesült, vagy...? – Señor Ricardo sértetlen. – Istennek hála. – Többen is megsérültek viszont. – Hát ez sajnálatos. Hogy... történt?

– Hosszú történet ez, atyám. Señor Ricardót mindegyre összetévesztik egy Cali-beli drog-báróval. Ez már máskor is megesett, ezért señor Ricardo kénytelen volt védelemre berendez-kedni. Már azt hittük, többé nem történhet ilyen félreértés, de ma este ismét megtörtént. – Rátámadtak... señor Ricardóra? – Méghozzá minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Szerencsére, ismétlem, fel vagyunk készülve a védelemre. – A szobor... megsérült? – Nem, atyám. – Hála az Úrnak. Akkor viszont mi a baj? – Néhányan nagyon is megsérültek. Santarcangelinek olyan éles volt az esze, mint a késpenge; ezt már nemegyszer személye-sen is volt alkalmam megtapasztalni. Ezúttal is meggyőződhettem róla, hogy olyan gyorsan forognak a kerekek a fejében, mint a gőzturbináéi. – Halottak vannak? – Sajnos – bólintott Oferta. – Jézusom... sok? – Az attól függ – mondta Oferta, nem egészen keresztényi módon. – Jó emberből sok, gaz-emberből talán még kevés is. De jöjjön be, atyám, és ne csodálkozzon. Enrico előrelépett volna, de ekkor meg hátulról akadályozta meg benne valaki. Egy kezet láttam a vállára tapadni, amitől az atya ismét a helyén maradt. – Pardon, atyám, inkább én.

Egy árnyék furakodott az atya elé. Csak amikor már egészen eltakarta, véltem ráismerni señor Vargasra, akinek Enrico mutatott be az ásatáson. Señor Vargas már akkor barátságtalan fickónak látszott. Ezúttal sem ült az arcán kedélyes mosoly vagy emberbaráti szeretet. Inkább gyanakvást láttam a tekintetében. Mintha egy éhes jaguár lopakodott volna a kecskeól felé. Nem kellett megmutatnia neki, hol hevernek a halottak, hiszen mindenfelé hevertek. Még señor Ricardo lába mellett is, az asztal tőszomszédságában. Señor Ricardo némán ült az asztala mögött, és a felé lopódzó Vargasra bámult. Ő viszont nem bámult vissza rá, ehelyett a hullákat vette szemügyre. Elidőzött a katonákon, a kábszereseken, nem hagyva ki Rosario nyomozó holttestét sem. Körbeforgott, majd nyakában lógó, karcsú kis géppisztolyát señor Ricardóra fogta. – Mi történt itt? – Egy kis lövöldözés – mondta señor Ricardo megtörölgetve a szemüvegét. – Még nem volt időnk takarítani. Señor Vargas keresztet vetett. Furcsa volt, hogy keresztvetésében éppen egy nyakában lógó géppisztoly akadályozta, élő bizonyítékaként, hogy az egyház és a fegyverek nem állnak mindig és mindenütt feloldhatatlanul ellenséges viszonyban egymással. – Jó móka lehetett – biccentett Vargas. – Legalább ötven golyó van a lambériában. – Ötvenhét – javította ki señor Ricardo. – Honnan tudja?

– Megszámoltam. Szeretem felmérni a kárt. Még az intarziákba is becsapódott néhány. – Pech – morogta señor Vargas a faburkolatra bámulva. – Le kell bontani az egészet. – Már miért kellene? – hökkent meg señor Ricardo. – Nem kap ugyanolyan falapot. – Hogyne kapnék. Igaz, nem készen, legalább egy hónapot kell várnom rá, de aztán abszo-lút ugyanolyan színűt vihetek haza, mint a régi volt. – Hol kap ilyet? – Ciudad Bolivárban. Van ott egy mester... – Castaneda? – Ön ismeri señor Castanedát? – Hogyne ismerném. Valamit magam is konyítok a fához. Szóval megtámadták, señor Ri-cardo? Ön pedig védekezett. Egyedül? – Señor Oferta volt velem. – És a katonák? – Nem katonák – mondta señor Ricardo. – Csak katonaruhában vannak. Ezek is a banda tagjai. Señor Vargas lehajolt az egyik halotthoz, és kiszabadította az inge alól a nyakában lógó fémlapocskát. – Ez nagyon is katonának néz ki. – Lehet, hogy mégiscsak az. Tudja, hogy van ez a katonáknál. A hadsereg nem fizet valami jól. Mellékállásban beállt pénzbehajtónak. Valami narkót követeltek tőlem. Señor Vargas a vértócsákkal gazdagon meglocsolt padlót vette szemügyre. – Ez itt mi?

– Vér. – Mellette? – Ez itt? – Ez a fehér porféle. – Magnézium – mondta señor Ricardo. Señor Vargas összehúzta a szemét. – Furcsa. Señor Ricardo ekkor támadásba ment át. – Mit akar végül is tőlem? Írjam meg a memoárjaimat, különös részletességgel ábrázolva az elmúlt óra történetét? Kell magának a szobor, vagy sem? Van rá érdeklődő éppen elég. Enrico a lámpák fénykörébe lépett, és félretolta Vargast. – Hol a szobor? – A... közelben. – Mennyire közelben? – Nagyon. Hol a pénz? Az atya hátrafordult. – Hozzák be. Két férfi lépett a szobába. Az egyik sebhelyes arcú, a másik buldogfejű volt. Mindegyikük egy-egy aktatáskát hozott a kezében, majdnem ugyanolyat, mint a narkóke-reskedők. – Megmutassam? – Ha nem veszi bizalmatlanságnak. Az atya intésére a két férfi feltette az asztalra a két táskát. Közvetlenül señor Ricardo orra elé. A buldogképű komor ábrázattal föléjük hajolt, és felpattintotta az egyik táska zárját. Señor Mendez a táskába bámult. Láttam, hogy liftezni kezd az ádámcsutkája meg-rendülésében.

– Mennyi? – Két és fél millió. Ahogy kívánta. A másikban ugyanennyi. Azt is megmutassam? – Felesleges – legyintett a pénztől elszédülve señor Ricardo. – És az ön áruja? Señor Ricardo bólintott. Señor Vargas géppisztolyának a csövétől kísérve a falikarhoz ment, majd meghúzta. A rejtekajtó szégyenlős lassúsággal kinyílott. Mint a szemérmes lány blúza a nászéj szakáján. Mind a négy férfi szeme a feltáruló ajtóra meredt. Három géppisztolycsővel együtt. Az aj-tóban azonban nem volt semmi, csak sűrű feketeség. Señor Ricardo hanyag eleganciával Oferta felé intett. – Hozza ki, Oferta. Oferta bólintott, és eltűnt a sötétségben. Señor Vargas ekkor visszasétált señor Mendezhez, és a halántékához nyomta géppisztolya csövét. – Señor Ricardo... – Igen? – nyögte a házigazda. – Csupán annyit szeretnék mondani, hogy a látszattal ellentétben én nem vagyok pap. – Van valami közöm hozzá? – Csupán annyi, hogy én ölhetek is, ha muszáj. Az én kezemet nem kell, hogy az angyalok vezessék. Ért engem? – Attól tartok... – Akkor lefordítom más nyelvre. Ha bármi disznóságot tapasztalok, meghúzom a ravaszt. Méghozzá habozás nélkül. Nekem nincsenek gátlásaim a túlvilággal kapcsolatban: én így is, úgy is a mennyországba jutok.

– Annyira biztos benne? – hökkent meg señor Mendez. – Aki pap szolgája, hova máshova juthatna? Majd meggyónom, Santarcangeli atya pedig feloldoz. Akkor hát hol is az a szobor? Ebben a pillanatban Oferta nyomozó felbukkant az ajtóban. Görnyedten állt, s mint amikor egy gyerek a kistestvérét cipeli a hátán, az övén is ott feketedett egy emberféle valami. Ez a feketeség aztán néhány lépés megtétele után ragyogni kezdett. S mint kelő napból a fénysuga-rak, úgy áradt ki belőle az aranycsillogás, Santarcangeli térdre esett. Olyan áhítat ült az arcán, hogy elszégyelltem magam tőle. Istenem, miért is kell nekem folyton folyvást... – Hála legyen az Úrnak. Hála legyen neki! A többiek is megrendültén bámulták a csodát. Csupán Oferta nyomozó nyögdécselt a dere-kát tapogatva. Úgy érezte, hogy az istennő nem a gyógyító szobrok fajtájából való. – Gyönyörű! – lelkesedett Santarcangeli. – Gyönyörű! Egyszerűen csodálatos! Ezért érde-mes volt... Señorita Reyes! Hol van Señorita Reyes? – Itt vagyok – felelte egy női hang a háttérből, majd Angelica lépett be az ajtón. – Vizsgálja meg, kérem, a... madonnát. Aztán belé is szorult a szó, amikor lassan kinyílott a rejtekajtó, s sorban kiléptek rajta az odabent rejtőzködők. Szegény atya szája látva maradt a rémülettől. Történhetett valami odabent, valószínűleg a szürke port rejtő zacskók közül felszakadt néhány, és gyanús tartalmával beborította őket. Röviden szólva, úgy néztek

ki valamennyien, mint a lisztesmolnárok hosszú műszak után. – Ezek meg... kicsodák... és mi történik itt, kérem? – hebegte az atya megkövülten. A lisztes ruhájú, bohócképű alakok között ott láttam Pedro Mendezt, Ignaciót, a táborno-kot, Guzmán katonát, de köztük volt Juan Padilla is. Nem mondom, hogy egészen nyugodt maradt a lelkem, amikor láttam, hogy Angelica Juan nyakába veti magát. – Istenem, Juan! Csakhogy épségben vagy! – Azt azért nem mondanám – veregette meg a lány vállát a llanero. – Életemben nem ké-szítettek még így ki... mint ez a rohadék Sandro. Santarcangeli eközben a rosszulléttel viaskodó señor Ricardo asztalához lépett. – Jól van, señor Ricardo? – A halálomon vagyok – felelte a megszólított. – Készítheti az utolsó kenetet, páter. Santarcangeli billent egy nagyot, mintha össze akarna esni. Señor Vargas odalépett hozzá, és megfogta a karját. – Rosszul van, atyám? – Azt hiszem, görcsöt kapott a lábam – legyintett Enrico – Szeretnék kérdezni öntől... va-lamit, Señor Mendez. De előbb... előbb... meg kell néznem közelebbről. Istenem... ez csoda! – Ezzel a csillogó-villogó szoborhoz tántorgott. – Ez egyszerűen... csodálatos! Mikor találta meg, señor Ricardo? Señor Ricardónak annyi ereje is alig volt már, hogy a saját mellére bökjön. – Én?

– Hát... hogyne. Señor Ricardo tiltakozón megrázta a fejét. – Én nem... találtam meg. Santarcangeli atya az asztal szélébe kapaszkodott. – Nem... találta meg? – Nem – ingatta meg a fejét Ricardo bácsi. Az atya kitátotta a száját, és mint a partra vetett hal, tátogva szedte a levegőt. – Akkor... ki találta meg? – Fogalmam sincs róla... atyám. – Talán a testvére? Señor... Paulo? Señor Ricardo ismét csak nemet intett. – Akkor elmondta volna nekem. – Biztos... ez? Ricardo bácsi hallgatott. Mintha azon törte volna a fejét, hogy a testvére, Paulo, vajon tényleg elmondta volna-e neki, ha megtalálja a szobrot. Santarcangeli atya töprengve nézett señor Ricardóra, s közben még a fájós lábáról is meg-feledkezett. – Lehet, hogy ezért ölték meg señor Paulót...? Láttam Santarcangelin, hogy legszívesebben kétfelé szakadna. Egyik fele a Vizek Madonnáját csodálná, a másik fele pedig igyekezne megérteni a történteket. Mert arra már az atya is rájött, hogy hiába mosolyog a madonna szelíden ránk, mintha mit sem sejtene a körülötte zajló eseményekből, valamit rejteget magában. Jó volna tudni, mit. Én azt is láttam az ablakon keresztül, amit az atya nem. Például, hogy amíg señor Ricardo beszél, a többiek lassan összeszedik magukat. Bár még mindannyian

lisztesmolnárokhoz hasonlítottak, a képükről már letörölgették a fehér port. A tábornok ezután Santarcangelit vette célba. Eltolta az útjába álló Señor Vargast, és Enri-co mellé állt. – Mi van a lábával, atyám? – Görcsöl – dörmögte Santarcangeli. – Üljön le a földre. Azt hiszem, az atya még soha nem kapott utasítást, amely ennyire a kedvére lett volna. Egyik szemét le nem vette volna a Vizek Madonnájáról, de azért engedelmesen leroskadt señor Ricardo íróasztala elé a padlóra. – Nyújtsa ki a lábát. Az atya kinyújtotta. A tábornok felhúzta Santarcangeli fekete nadrágja szárát, aztán megtapogatta a lábikráját. – Várjon egy pillanatra, atyám! Úgy tett, mintha fel akarna kelni. Az atya kihasználva a kedvező pillanatot, mindkét sze-mét a szoborra szegezte. A tábornok ekkor orvul rávetette magát. – Áááááá Uuuuúúúú! – üvöltött szegény atya. – Mit csi... nál... tábornok? Igyekezett elrántani a lábát, de a tábornok vaskézzel markolta. – Még egy kicsit tartson ki! Kihúzom belőle a görcsöt. – Áááááá! Úúúúúúú! – Azt hittem, a papok bátrabbak. Már kész is, atyám. Legjobb lenne vizes borogatást rakni rá. – Majd én – ajánlkozott Señor Vargas. – Keresek valahol vizet.

A tábornok segített felállni az atyának, aki ismét csak señor Ricardo asztalának a szélébe kapaszkodott. Mindeközben Blanco százados és Oferta nyomozó is felsorakozott a tábornok mögé. – Atyám? Santarcangeli úgy ingadozott, mint a szélfútta kalász. – Tessék, tábornok úr. – Hajlandó válaszolni néhány kérdésemre? Az atya megpróbált a lábán maradni, de még nehezen ment neki. – Csak próbálgassa, atya – jutalmazta meg a tábornok néhány dicsérő pillantással. – Szó-val? Honnan értesült róla, hogy megtalálták a madonnát? Santarcangeli mélyet sóhajtott. – Kemény kérdést tett fel nekem, tábornok. Az egyház, hm... nem szokta kiadni az infor-mátorait. A tábornoknak valószínűleg meglehetett a véleménye az egyház bizonyos szokásairól, mert árnyék suhant át az arcán. – Azt, remélem, tudja, hogy a szobor a Venezuelai Köztársaság tulajdona! – Hát hogyne tudnám – biccentett az atya. – Azért kerestem, hogy az legyen. – Ön nem saját magának... értem ezalatt, hogy valamilyen egyházi közösségnek, netalántán magának a Vatikánnak óhajtotta volna megvásárolni? – Eszem ágában sem volt – mosolygott az atya. – A szentegyház az nem a Vatikán. A szentegyház az Venezuela is. Én csak azt akartam, hogy a Vizek Madonnája a hívőké legyen, ne műgyűjtőké, vagy ami még rosszabb, nehogy valaki beolvassza. Három

évszázadnyi lap-pangás után hál'istennek végre előkerült! – Nem ön ásta ki? – Dehogy. – Szelíden a tábornokra mosolygott. – Hiszen én nem is ástam. – Akkor talán a másik csapat lehetett. – Ezt kétlem – mosolygott az atya talányosán. – Hogy került önhöz, señor Ricardo? Señor Ricardo immár ki tudja, hányadszor kezdett el tiltakozni az ellen, hogy netalántán ő is felelős lenne a madonna felbukkanásában. – Fogalmam sincs róla. Amíg elő nem került a zacskók mögül, gőzöm sem volt róla, hogy itt rejtőzik a házamban. Lassan már a rejtett szobáról is megfeledkeztem. Legalább három éve, hogy ki sem nyitottam az ajtaját. A tábornok ekkor ismét az atyához fordult. – Azt hiszem... bizonyos dolgokat mégiscsak el kellene mondania nekünk, atyám. Santarcangeli megnyalta a szája szélét. – Szeretnék segíteni... ha tehetem. – Én is hadd segítsek önnek. A dolog úgy kezdődött, ha jól sejtem, hogy az ön egyik isme-rősénél megjelent egyszer egy fickó. Igaz? – Hát... igaz – sóhajtotta az atya. – Ez a fickó aztán előadott egy történetet. Méghozzá a Vizek Madonnájának a történetét. Amit ön már, feltételezem, régóta ismert. – Igen... ismertem – biccentett az atya. – A fickó azt állította, hogy valaki valahol megtalálta a Vizek Madonnáját. Az ön ismerőse erre értesített

bizonyos köröket, azok pedig önt bízták meg annak kiderítésével, hogy a pasas vajon igazat mondhatott-e. Az atya biccentett. – Eddig stimmel. – Ön bizonyítékot kért. Elsősorban azt, hogy hadd tekinthesse meg a szobrot. – Honnan tudja? – tátotta el a száját az atya. – Onnan, hogy ez a szakmám – mosolygott a tábornok. – Kérését természetesen elutasítot-ták. Bizonyos nehézségekre hivatkoztak: arra például, hogy a szobor másfél mázsát nyom, hogy óriási a lebukás veszélye és a többi. De hogy ön megnyugodjon, és egyáltalán komolyan vegye őket, küldtek róla néhány fényképet. – Így van – biccentett az atya. – Ön megvizsgáltatta a képeket. – Ez volt az első dolgom. – Gondolom, szakértőkkel. – Másként nem lett volna semmi értelme. – A szakértők bizonytalanok voltak a dolgukban. Azt mondták, eredeti is lehet, de elvileg lehet hamisítvány is. Amíg valaki közelről nem vizsgálja meg, nehéz bármit is állítani. – Én tudtam, hogy valódi! – tört ki az atyából. – Tudtam! – Honnan tudta? – kíváncsiskodott a tábornok. – Éreztem... inkább ezt kellene mondanom. – Ön mindig hallgat a megérzéseire, atyám? – Többnyire. – Még sosem csalták meg? – Ez esetben biztos vagyok a dolgomban!

– Rendben van, atyám. Nincs okom kételkedni önben. A szakértők tehát nem adtak egyér-telmű választ, az ön felettesei pedig haboztak, nem tudták, mit kellene tenniük. Az egyház nem engedheti meg magának, hogy nevetség tárgyává váljon, viszont azt sem szerette volna, ha kicsúszik a kezéből a nagy fogás. Önnek sikerült meggyőznie a feletteseit, hogy Párizs megér egy misét. Felajánlotta, hogy elutazik oda, ahol a szobor rejtezik, és... lebonyolítja a vásárt. Merthogy a megtalálók ajánlatot is tettek. A szobor ára ötmillió dollár. Készpénzben természetesen. Így volt? – Hát... így. – Azok az emberek, akik a szobrot megtalálták, különleges tervet dolgoztak ki. Önnek ása-tási engedélyt kellett szereznie a Mendez birtok szomszédságába. Az ásatás célja a Manuel Román alapította misszió maradványainak felkutatása lett volna. Ott kellett volna megtörtén-nie a szobor megvásárlásának. Ugye, atyám, ön tisztában volt vele, hogy a missziót már ko-rábban feltárták? Santarcangeli rövid ideig hallgatott, aztán megrázta a fejét. – A missziót mind ez ideig... nem találták meg. Legalábbis hivatalosan nem. Ezért is kap-tam engedélyt a felkutatására. A tábornok felkapta a fejét. És felkapták a többiek is. – Ön azt állítja, hogy nem találták meg a misszió helyét? – Nem.

– Akkor... azok az alapok... és a téglák... azok micsodák? Egy épületegyüttes alapjai, nem igaz? – De – mondta az atya. – Csakhogy nem a misszió A tábornok tétován a homlokához nyúlt, és elkent rajta egy hófehér verejtékcseppet. – Akkor... minek a romjai? Az atya sóhajtott mielőtt válaszolt volna. – Egy későbbi udvarházé – mondta aztán –, amelyet száz évvel a misszió pusztulása után építettek fel – részben a misszió romjaiból. A tábornok maga elé meredt. – Ön tehát azért hitt azoknak, akik a szobor megtalálását bejelentették, mert valóban volt rá esély, hogy megtalálhatták a misszió eddig még fel nem tárt romjait és az alapok közé rejtett madonnát. – Pontosan. És ők meg is találták. – Be is bizonyították ezt valamivel? – Hát hogyne – biccentett Santarcangeli. – Kaptam tőlük egy téglát. Egy korabeli téglát, amelybe beégették készítője nevét. Embereink ellenőrizték a leletet. A tégla valódi, és a misz-szió épületéből származik. Ezért... Caracasba utaztam. – Kapcsolatba lépett az eladókkal, és megszerezte az ásatási engedélyt, amelyet bizonyára nem volt nehéz megszereznie. – Kétségtelen, hogy nem kellett soká várnom rá, ha ez egyáltalán lényeges – mondta az atya. – Igaza van. Nem lényeges. Ezután ön expedíciót szervezett, felvonult a területre, majd várt. Várta, hogy a megegyezés szerint jelentkezzen valaki önnél. Jelentkezett?

– Igen. – Kicsoda? Az atya habozott. Aztán megvonta a vállát. – Most már nyugodtan elmondhatom, hiszen az illető halott. Egy Leandro nevű fickó! – Leandro? – vágott közbe señor Ricardo – Csak nem Paulo sofőrje? Santarcangeli szomorúan bólintott. – Ő bizony. Sajnos, később meggyilkolták. – Tudja, miért? – Nem – mondta az atya. – Ezt senki nem közölte velem. Arra gondoltam, hogy rivális bandák harcába keveredtem, és őszintén mondom, nagyon meg is ijedtem. Nem a saját élete-met féltettem, hanem ezt a csodát – és a madonnára pislogott. – Istenem, de szép! – Ezután mi történt? – Valaki ismét jelentkezett nálam. – Kicsoda? – Sajnos ezt nem tudom. Olyannyira ki volt sminkelve, hogy alig láttam belőle valamit. Még azt sem tudtam megállapítani, hogy férfi-e vagy nő. Vastag keretes szemüveget hordott; vörös, hosszú, hátul összefogott hajat; nagy orra volt, tele szeplővel. – Emlékeztette önt valakire? – Senkire az égvilágon. – Mit mondott önnek ez a valaki? – Hogy meg lehetne ejteni a vásárt. És... végül hajlandó volt megnevezni a tulajdonost. – Nocsak! És mit mondott, ki az? Santarcangeli habozott, aztán megvonta a vállát. – Señor Paulo Mendez.

67 Néma csend honolt a szobában, majd vaddisznóröfögésként hangzott fel señor Ricardo dörmögő tiltakozása. – Ezt kikérem... magamnak! Nem engedem, hogy besározzák a fivérem emlékét! Csodá-lom, hogy éppen egy pap... – Én csak azt mondom, amit nekem mondtak – védekezett az atya. – Az a vörös hajú fickó azt állította. hogy az ön fivére az eladó. – Ön elhitte, atyám? Santarcangeli ismét megvonta a vállát. – Nem foglalkoztatott a dolog. Közömbös volt számomra, hogy ki az eladó... Sőt talán még örültem is neki. hogy señor Paulo. – Ugyan miért? – Mert bíztam benne, hogy señor Paulo Mendez, hm... bizonyos értelemben úriember. Úgy gondoltam, biztonságosabban üzletelhetek vele, mintha közönséges rablókkal, martalócokkal hozott volna össze a sors. Ne feledjék: ötmillió dollárról és egy másfél mázsás aranyszoborról volt szó, a drágakő-berakásokról már nem is beszélve. Valamennyiünk szeme – jómagamét és Bonaventura ügyvédet is beleértve – a madonnán pihent. És a testét borító hatalmas drágaköveken. – De hiszen ez nem igaz! – kiáltotta olyan hangerővel señor Ricardo, hogy majdnem az asztala alá csúszott tőle. – Én tudtam volna róla! Elmondta volna nekem! – Biztos benne? – Egészen biztos.

– Ezután mi történt? Santarcangeli atya nemszeretem képpel nézett a felháborodott señor Mendezre. – Señor Paulo Mendezt meggyilkolták. – Ön honnan értesült róla? – A vörös hajútól. – Mit mondott a fickó? – Hogy szerencsétlenség történt. – Eszerint nem is fejtette ki bővebben? – De... azért kifejtette – morogta az atya. – Nocsak. És mit mondott? Az atya szája összeszorult, mintha ezzel is jelezni kívánná, hogy onnan aztán több szó ki nem jön, még akkor sem, ha tüzet gyújtanak a talpa alá. – Nos, atyám? – Nem tudom... elmondjam-e. – Miért ne mondaná el? – Mert... nem szeretném, ha felhasználnák bárki ellen is. – Nyugodjék meg, atyám, ez itt csak magánbeszélgetés. Bárki bármit állít, azt még bizo-nyítania is kell. – Jól van – adta meg magát az atya. – A vörös hajú azt mondta, hogy... señor Paulo Mendez át akart verni bennünket. De nemcsak bennünket, hanem a társait is. Elsősorban a testvérét, señor Ricardo Mendezt. Csakhogy... señor Ricardo megsejtette, mire megy ki a já-ték, és megölte señor Paulót. Jobban mondva, megölette. – Én? – hökkent meg señor Ricardo, és fel akart ugrani az asztala mögül. – Én? Ez sze-menszedett... – Kétségbeesésében és felháborodásában összeakadtak a lábai, amitől vissza-esett az asztala mögé. – Én? Ez

szemenszedett hazugság! Kikérem magamnak...! – bömbölte, és talán még percekig bömbölt volna, ha el nem akad a hangja. Úgy látszott, sztrájkba léptek a hangszálai. – Tehát señor Ricardo Mendez – morogta a tábornok. – Ez egybevág az ön elméletével, Blanco százados. A tábornok széttárta a karját, és úgy is maradt mindaddig, amíg señor Ricardo be nem fe-jezte reménytelen próbálkozásait. – Hát ez van, señor Ricardo. Bár nem állítanám, hogy mindent értek, ami itt történt, sőt kö-zelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy semmit sem értek, de egy dolog azért kezd megvilágosodni előttem. Mint amikor a lenyugvó nap háttere előtt felbukkan egy óriási fa sziluettje. Ugye, látott már ilyet? Señor Ricardónak hirtelen megjött a hangja. Igaz, nem volt olyan erős, mint korábban, de mégiscsak hang volt. – Kit érdekel... egy rohadt fa? Engem... megrágalmaztak, meggyanúsítottak... – Nézzen csak ide, señor Ricardo – próbálta meg lecsillapítani a tábornok. – Próbáljon meg az én fejemmel gondolkodni. Adva van egy kábítószertörténet, amely olyan zavaros előttem, mint a Caura vize áradáskor. Van itt kábítószer, és nincs is, van itt valami ötmillió dollár is, meg nincs is, egy valami viszont biztos: a magnéziumot, vagy mi a fenét, itt találtuk meg az ön fedele alatt, s erről ön nem tudott semmit. – Hát nem is tudok! – Jól van, elhiszem önnek. Vagy majdnem elhiszem. Bár talán mégsem hiszem el, mint ahogy a vádhatóság sem fogja elhinni. Ön akárhogy is, de belekeveredett a

kábítószerbe. Attól tartok, annak ellenére, hogy valóban magnéziumpor, amit itt találtunk, igazi narkó lapul a háttérben. Jönnek majd szakemberek, kutyák, szétkapják a házát, és mindent megtalálnak, akárcsak señor Ignaciónál, aki minden bizonnyal az ön bűntársa. – Hazugság! – tiltakozott Ignacio. – Nem vagyok senki bűntársa, és fogalmam sincs róla, hogy került a magnézium az irodámba! – Akkor ezt talán hagyjuk is – morogta a tábornok. – A másik történet a Vizek Madonná-jáé. Nem kell ecsetelnem a szépségét, hiszen itt áll az orrunk előtt. És, señor Ricardo, ön ebben az ügyben is benne van a feje búbjáig. Simán a nyakába varrhatnak néhány gyilkosságot – különben ez a nyakba varrás, nem is tudom, helyes kifejezés-e, hiszen könnyen rábizonyíthatják önre, hogy ön és Ignacio Rocha volt a megrendelő. – Hé! Hé! Kit ültem én meg? – ugrott előre Rocha. – Például Mr. Lawrence-t – mondta Oferta nyomozó. – Ha jól hallottam. – Hát így áll a helyzet, señor Ricardo – ismételte a tábornok. – Részleteiben még nem tu-dom, mi történt, az azonban biztos, hogy a testvére és señor Rocha kifundáltak valamit, ami aztán félresikerült. Sokért nem adnám, ha tisztán láthatnék. Így voltam vele valahogy én is. Azzal a különbséggel, hogy azért én már láttam az alagút végét. Csak abban nem voltam biztos, hogy nem telepített-e valaki taposóaknákat a kijárat elé. 68

Nemcsak odabent, Ricardo bácsi dolgozószobájában zajlott az élet, hanem idekint is. Oly-annyira el voltam foglalva a házban történtekkel, hogy Bonaventura ügyvédnek háromszor is rám kellett pisszegnie, amíg meghallottam. – Mi az? Mi történt? – hökkentem meg. – Jön valaki – suttogta Bonaventura. Valóban jött. Bár inkább lopakodott. Éppen a felé az ablak felé igyekezett, amely alatt áll-tam. – Tűnjünk el – suttogta az ügyvéd. – Ez éppen ide tart. – És a bőröndök? – Pokolba a bőröndökkel! Bonaventura eltűnt a bokrok alatt. Jómagam is követtem volna, de ebben a pillanatban lágy fuvolahang ütötte meg a fülem. – Halló, ember...! A címzett összetéveszthetetlenül én voltam, ezért megtorpantam, és igyekeztem szemügyre venni. Némi pislogás után sikerült is. Csak éppen úgy állt, hogy a körvonalain kívül semmi mást nem láttam belőle. – Van keze? – fuvolázta felém, miközben halkan csattant valami az éjszakában. – Van – mondtam és arra gondoltam, hogy nem ártana, ha a markomban lenne a 38-as. – Hány? – Kettő – mondtam. – Akkor nyújtsa csak fel mind a kettőt, de gyorsan! Nem tehettem mást, engedelmeskedtem. Az árnyék megkerült, és immár hátulról közele-dett felém. Dallamosán suhogtak a léptei a füvön, majd egyszer csak éreztem, hogy az olda-lamba nyomódik valami.

– Érzi? – kérdezte az ismerősnek tűnő hang. – Mit? – tanácstalankodtam. – Ezt a kis nyomást az oldalában. – Érzem. – Vajon mi lehet az? – Talán egy furulya – találgattam. – Az is lehetne éppen – mondta az ismeretlen. – Például eljátszhatnám rajta magának a ha-lál-szimfóniát. Tudja, ki szerezte? – Csak nem John Wayne? – De bizony, hogy ő. Eredetileg coltra és ismétlőpuskára. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem tévedek. Megfordulni nem mertem, nehogy vé-letlenül mégiscsak játszani kezdjen nekem a hangszerén. – Ki a fene maga? – kérdezte, miközben végigfutott a keze a testemen. – Nincs túlöltözve. Ki az ördög mázolta ki indiánnak? – Tényleg az vagyok. – Igazán? Ha két indián egymás nyakába ül, sem olyan magas, mint maga. Na akkor... for-duljon csak meg szépen! Mit tehettem, szép nyugodtan megfordultam. Aztán kinyújtottam a karom, és a szájára ta-pasztottam a tenyeremet. Éppen idejében ahhoz, hogy belefojtsam a feltörő sikoltásokat. Rám nézett, elejtette a fegyverét, és a karomba vetette magát. Lucia Mendez volt a jövevény. 69

Hogy megbizonyosodjék róla, valóban én vagyok-e, összevissza tapogatott. Még ott is, ahol nem illett volna. – Leslie? – suttogta elhaló hangon. – Te... vagy az? – Kétség kizárva – mondtam. – Most már csak azt áruld el, hogy élő vagy-e, vagy halott? Istenem, hadd tapogassalak meg! – Már egyszer megtapogattál – figyelmeztettem. Azért csak megtapogatott még egyszer. – Te nem akarsz engem megtapogatni? – Miért? – hökkentem meg. – Rólad senki nem hitte, hogy meghaltál. – Nem is azért. – Hát miért? – Mert jólesne. A karomba fészkelte magát, és úgy is maradt volna, ha meg nem szólal egy reszkető hang a hátam mögött. – Bocsánat... hogy közbeszólok, de mielőtt komolyra fordulna maguk között a dolog, ami néha órákig is eltarthat, nem szednék le a hátamról ezt a némbert? Egyszerre fordultunk a hang felé. Bonaventura ügyvédet láttam magam előtt, négykézláb, a hátán señor Ricardo szakácsnője, Tereza ült, kezében jókora bottal. – Mi a fenét csinál maga, Tereza? – kiáltottam rá. – Elkaptam ezt a pasast – lelkendezett. – Jézusom, Mr. Lawrence! Jézusom! Szerencsére nem sikoltozott, csak ezt a Jézusomat emlegette egyfolytában. – Hát maga... nem halt meg? – Amint látja, nem. – Biztos? – Lucia már megtapogatott.

– Szívesen megtapogatnám én is. – Mit csinál ezzel az emberrel? – Elkaptam – büszkélkedett Tereza. – Lopni akart a rohadék! – Mit akart lopni? – Azt nem tudom, de egy bőröndöt cipelt. Esküdni mernék rá, hogy señor Ricardo képeit akarta meglovasítani. Istenem, még most sem akarom elhinni, hogy maga él. Mindenfelé azt mondogatják, hogy meghalt. Señor Rocha megölte. – Megölt? – Feltette a repülőgépre, a gép meg felrobbant. Ekkor Lucia bőgni kezdett. Csak úgy rázta a zokogás. – Istenem, Leslie, hogy tehettél ilyet? Teljesen ki vagyok borulva. Amikor meghallottam, hogy mit csinált veled az az állat, kocsiba vágtam magam, és meg akartam ölni. – Nem tudtam elvenni tőle a puskát – bizonygatta Tereza. – Pedig ki akartam csavarni a kezéből, de nem hagyta. Beugrott a kocsijába, és elrobogott. Állítólag még a központ ablakán is belőtt. Señor Rocha szerencsére nem volt otthon, különben megölte volna. Lucia a karomban hüppögött, és úgy áztatott a könnyeivel, mint tavaszi eső a kerteket. – Mit tett veled. ..azaz átkozott? – Tényleg ki akart nyírni – mondtam. – Te meg engem nyírsz ki! – Hogy nyírnálak ki? – Amint megmenekültél... azonnal hozzám kellett volna sietned. Amikor meghallottam, hogy mi történt...

majdnem elájultam. Vörös köd ereszkedett a szemem elé, és nem emlékszem semmire. Még arra sem, hogy Tereza rám kiabált. – Pedig jó erősen rákiabáltam – erősítette meg Tereza. – Igaz, hogy... feltuszkolt a repülőgépre? – Igaz – bólintottam. – Jézusom... és hogy jöttél le róla? – Szerencsémre előbb ott hagyott, mint ahogy a gép felszállt volna. – És? – Rábeszéltem a pilótát, hogy nélkülem repüljön tovább. – Te drága hősöm! Miért akart megölni az az állat? – Mert a nyomában voltam. – Bocsánat – nyögött közbe ismét Bonaventura ügyvéd. – Nem akarom félbeszakítani, señorita, de nem kérné meg a barátnőjét, hogy szálljon le a hátamról? – Fogja be a száját! Hogyhogy a nyomában voltál? – Señor Rocha bűnöző – sóhajtottam. Lucia megdermedt a karomban. – Mit mondtál? Eszerint... igazam volt. Mit csinált a rohadék? – Ő követte el a gyilkosságokat. – Mind a négyet? – Darabszámra nem tudom megmondani, de a zömét feltétlenül. – És... miért? – Két oka is volt rá. Az egyik, hogy señor Rocha nyakig merült a narkóbizniszben. – Tudtam! – kiáltott fel Lucia. – Éreztem, hogy nem stimmel vele valami. Miért ölte meg azokat a szerencsétleneket?

– A narkó üzletágban már csak így megy – vontam meg a vállam. – Valakik megölnek va-lakiket, aztán ezeket a valakiket is megölik valakik. – Óh, istenem. És mi volt a másik oka? – A Vizek Madonnája. – Jézusom! Csak nem találta meg? – Megtalálta – mondtam. – Hol? – A llanón. A misszió romjainak a közelében. – És... mit akart vele? – Természetesen el akarta adni. – Kinek? – Aki a legtöbbet fizeti érte. Elsősorban Fray Santarcangelinek, másodsorban pedig señor Sylvinhónak. – Az az ember őrült, Leslie! Addig-addig fészkelődött a karomban, amíg olyan forró nem lett, mint a parázs. – Oh, istenem, Leslie! – suttogta a fülembe. – Én most... olyat érzek, amit még... soha, vagy csak nagyon régen éreztem. Én most... biztos vagyok benne... Jaj, Leslie, szépen kérlek, tedd ide a kezed! Eszem ágában sem volt. Hiszen a történetnek még nem volt vége: előbb–utóbb újabb sze-replőknek kellett felbukkanniuk a színpadon. Eltoltam magamtól, és igyekeztem megtalálni a fülét, hogy belesuttoghassak. – Lucia, kérlek... – Én annyira akarlak – nyafogta. – Most, azonnal... én már vetem is le... – Lucia, baj van! – kiáltottam rá.

Ettől aztán némileg magához tért. – Mi a baj? – lihegte a fülembe. – Señor Rochának társa is van! – Jól van, szállj le róla, Tereza. – Mit csináljak vele? – Vidd be a bokrok közé és őrizd! És őrizd a bőröndöt is. Hátha tényleg Ricardo bácsi cuc-cai vannak benne. Tűnjetek már el! Tereza elvonszolta Boneventurát, én pedig egyedül maradtam Luciával. – Ricardo bácsi! A nagybácsikád! – mondtam gyorsan, mielőtt még félreérthette volna a dogokat. – Mi van... vele? – Ő a társa. – Kinek? – Rochának. Erre aztán Lucia gyorsan magához tért. Kimászott a karomból, és megigazította a ruháját. – Mi az ördögről beszélsz? Istenem, nem tüntethetnéd el végre ezt a maskarát? – Nem tudom, mert festék. – Ti, férfiak minden marhaságra képesek vagytok. Miért hagytad, hogy bemázoljanak? Szóval, mi van Ricardo bácsival? – Ő is benne van a buliban. Ignacio Rocha bűntársa. Ők ketten terveztek ki, és hajtottak végre mindent. – Mi mindent? – Üzleteltek a narkóval, embereket gyilkoltak, és el akarták adni a Vizek Madonnáját. Lucia leszegte a fejét, majd felnézett rám. – Leslie, te nem vagy normális.

– Hála istennek – zihálta. – Már attól tartottam, veled történt valami. A férfiaknál néha elő-fordul, hogy verekedés közben rossz helyen találják el őket. – Señor Rochának bűntársa is van. Kicsit megrázkódott a karomban, és felhagyott a próbálkozásával, hogy ezt-azt levessen magáról. – Bűn... társa? – Ahogy mondom. Képes vagy felfogni, miről beszélek? – Azt hiszem... igen. – Ignacio Rocha nem dolgozott egyedül. – Igazán? És ki volt... Leslie, én... – Nem fogod elhinni. – Mindent elhiszek neked, de nem lehetne, hogy kicsit később mondd el? Most azt hi-szem... sőt... biztos vagyok benne... – Elnézést, señorita, nem kérné meg a barátnőjét, hogy végre másszon le a hátamról? Lucia nagyot nyelt, majd dühösen Bonaventurára kiáltott. – Ki a fene maga? – Bonaventura ügyvéd. – Az utolsó szóig igaz, amit mondok. – Amikor összeverekedtél a pilótával, nem ütötted meg véletlenül a fejed? Én másodat fél-tettem inkább, de a fejedért is kár lenne. – Lucia, higgy nekem! – könyörögtem. – Tudom, hogy nehéz elhinned, de próbáld meg. – No de... miért? Miért csinálta volna Ricardo bácsi? – Pénzért, természetesen.

– Pénzért? De hiszen az van neki... Ricardo bácsi nagyon gazdag ember. Sok pénze van. – Szerinted mennyi? – Soha nem kérdeztem tőle, de... nagyon gazdag. – Honnan tudod? – Mindenki tudja. Ő maga mondta. – Mikor? – Nem tudom. Régen. – Akkor lehet, hogy valóban gazdag volt. Csakhogy azóta nem mennek jól a dolgai. – De hiszen... sosem panaszkodott. És sok pénzt költ ránk. Pedro bácsi majd minden hó-napban kinéz a rovarkatalógusból egy bogarat, és megrendeli. Volt, amikor tízezer dollárért rendelt. Ricardo bácsi kifizette. És csak mosolygott. És akkor is... akkor is... – Amikor neked autókat vett? – Tudod te, Leslie, mibe kerül egy Bugatti, vagy egy Lamborghini? – Sejtem. – Évente vesz egyet nekem. – Gyűjtöd őket, mint Pedro bácsi a bogarakat? – Nem erről van szó, Leslie. – Hát miről? – Ricardo bácsi... itt akar tartani maga mellett. És azt hiszi, ha kocsikat vásárol nekem, itt maradok. Érted? – Miért akar itt tartani? – Mert... nem akarja, hogy elmenjek. Attól fél, hogy egyszer eljön értem a herceg a fehér lován, maga elé ültet, és elvágtat velem. – Na és? Ez a világ rendje. – Csakhogy ő ezt akkor sem akarja.

– Miért? – Mert... titokban szerelmes belém. – Szerelmes... beléd? – hökkentem meg. Lucia szelíden rám mosolygott. – Nem tudtad? Azt hittem, tudod. Ezért vesz nekem kocsikat, ékszereket, amit csak akarok. – Erre kellett hát neki a pénz! – sóhajtottam. – A birtok jövedelme már rég nem elég, ezért újabb bevételi források után nézett. Ki tudja, ki volt az ötletadó, talán señor Rocha, minden-esetre egymásra találtak. – Most hol van... Ricardo? – Odabent – intettem az ablak felé. – A földszinti dolgozószobában. – Ki van vele? – Sokan. – Mi történt odabent? – Volt egy kis lövöldözés. – Jézusom... Ki lövöldözött? – Az a helyzet, hogy... katonák és rendőrök érkeztek, hogy letartóztassák señor Ricardót. Narkót találtak egy titkos szobában... – Ezt nem hiszem el! – Ne is hidd, mert nem narkó volt. – Akkor... micsoda? – Magnéziumpor. – Az meg mi a fene...? És Ricardo? Vele mi történt? – Semmi komoly. – Megsebesült? – Mondom, hogy nem komoly. De többen is... meghaltak.

Most már én fogtam őt, megpróbáltam magamhoz ölelni, de kirántotta a kezét a kezemből, és az ablak felé botorkált. – Istenem... ez nem lehet igaz! Ez valami... baromság. Majd én megyek, és... Ki kell derül-nie az igazságnak... Hol van... Pedro? – Ő is odabent van. Ő is sértetlen. – Gyerünk, Leslie! – Várj, Lucia, előbb még... Nem fogtam elég erősen, és talán nem is voltam elég óvatos. – Állj meg, Lucia! Lucia azonban nem állt meg. Csak akkor torpant meg, amikor előbb rálépett, majd bele is rúgott az ablak alatt heverő fegyverkupacba. Lehajolt, felvett egy géppisztolyt, és mint aki egész életében mással sem barátkozott, előreszegezte, és hallottam, ahogy sorozatra állítja. Nem tehettem mást, igyekeztem utána. Volt vagy öt-hat méter előnye, így esélyem sem volt rá, hogy utolérjem. Megcsodálni viszont, megcsodálhattam a teljesítményét. Mert amit ezután produkált, az valóban csodálatraméltó volt. Ahogy felkapta a géppisztolyt, óriási sebességre kapcsolt, közvetlenül a nyitott ablak alatt megtorpant, dobbantott, és előrenyújtott kézzel, mint amikor az úszók elrúgják magukat a rajtkockáról, beröppent a szobába. Számomra már több időt vett igénybe a művelet. Futni én is tudtam, megtorpanni is, arra azonban már nem vállalkoztam, hogy csak úgy berepüljek a többiek közé.

Mindenesetre jó néhány másodpercet elvesztegettem azzal, hogy támasztékot keressek a falon a lábamnak, és csak ezután vettem magamnak a bátorságot, hogy utánaugorjak. Közvetlenül Ricardo bácsi mellett landoltam, aki még mindig az íróasztala mögött ült, és tátott szájjal nézett Luciára. – Lu… cia – nyögte. – Hogy kerülsz te... ide? Lucia a szoba közepén állt, kezében fegyverrel, szeme lángolt, arca kipirosodott. Néhány évszázaddal ezelőtt ilyennek ábrázolták a festők a szabadság szimbólumát. Csak egy zászló hiányzott a kezéből és egy barikád a talpa alól. Körbeforgatta géppisztolya csövét a jelenlévőkön, aztán Blanco századosra kiáltott. – Mit akar ez jelenteni, Blanco? A százados köhögött, és igyekezett elharapott nyelvével is értelmesre formázni a szavakat. – Elnézést, señorita... – Ne kerteljen itt nekem! Mi a fene ez? Blanco százados megvonta a vállát. – Letartóztatás, señorita. Ekkor vettem csak észre, hogy Ignacio ismét bilincsbe van verve, és Ricardo bácsi csukló-ján is gyanúsan csillog valami. Lucia arcán vörös hullámok futottak át. – Kit akar maga letartóztatni, maga féreg? Hogy veszi magának a bátorságot...? Oferta nyomozó kinyújtotta a karját, és a mutatóujját finoman a lány géppisztolyának a csövére tette. – Oferta nyomozó vagyok.

– Vegye el a kezét, mert magába lövök! – Azt nagyon rosszul tenné, señorita. – Nem érdekelnek a következmények. – Dehogynem – mondta Oferta. – Maga szép, fiatal nő, nem érdemli meg, hogy megerő-szakolják. – Miről beszél maga? – Bár harcot folytatunk egy káros gyakorlat ellen – magyarázta Oferta –, csak nehezen tu-dunk leszámolni vele. A börtönőrök támogatják az ilyesmit, főleg mert néha nekik is leesik egy kis szórakozás. – Miről beszél maga... szemétláda? – A sittről. Ahova ön is kerül. Minden szerda és szombat éjszaka kinyitják az őrök a férfiak celláinak az ajtaját. A cali kartell finanszírozza odakintről a dolgot, hogy bent csücsülő embe-reinek legyen egy kis örömük. Nos, señorita, az őrök ezután a női foglyok celláinak az ajtaját is kinyitják. A férfi foglyok rázúdulnak a nőkre. Mondjam tovább? Maga meg ki a fene? A kérdés nekem szólt. Oferta nyomozó megrökönyödött ábrázatán láttam, hogy furcsán nézhetek ki, kifestett arccal és felsőtesttel, lötyögő fekete nadrágban. – Leslie? – tántorodott meg Ignacio Rocha. – Te... élsz? – Amint látod – mondtam. – Mint jelentsen ez a... maskara? Nem válaszoltam. Ehelyett ugrásra készen álltam, hogy megakadályozzam, ha Lucia vég-zetes ostobaságot próbálna meg elkövetni. Mindenki, akinek csak volt szeme a szobában, és még nem zárta le örök időkre a halál, el-képedve bámult rám. Talán csak señor Ricardo arcán nem látszott meglepetés.

– Maga... él? – kérdezte meghökkenve a tábornok. – Azt mondták... meghalt. – Tévedtek – mondtam. – Hogy sikerült... megúsznia? – Úgy látszik, velem voltak az őseim szellemei. – Mi az ördögöt jelentsen ez az indián irkafirka? – Valószínűleg az életemet mentettem meg vele. – Mázlija van, Rocha – fordult Ignacio felé a tábornok. – Egy gyilkossággal kevesebb van a rovásán. – Azért egy jól kivitelezett gyilkossági kísérlet sem kutya – dörzsölte össze elégedetten a tenyerét Oferta nyomozó. – Nem öltem meg senkit! – tiltakozott Ignacio. – Akkor ki gyilkolta végig a folyópartot és a llanót? – Én nem, az biztos. – De köze csak van a kábítószerhez? – Hogyne – mondta Ignacio. – Igyekszem kikerülni. Mindent megteszek, hogy ne a nemze-ti parkon haladjanak keresztül a szállítmányok. – Ön azt állítja, hogy nincs benne tökig a kábszerüzletben? – Persze hogy azt állítom! – Nem señor Ricardo társa? – Nem, nem, dehogy! Különben biztos vagyok benne, hogy señor Ricardo sem bűnös. Señor Ricardo olyan ártatlan, mint én. Önkéntelenül is minden fej señor Ricardo felé fordult. A ház ura szivart akart kivenni a zsebéből, de a bilincs nem engedte. Felemelte a fejét, és a tábornokra nézett. – Adnának egy szivart?

– Majd később. Egyelőre az a legfontosabb, hogy a señorita letegye a fegyvert. Adja ide, señorita...! – Semmi sem fontosabb a szivaromnál! – mennydörögte señor Ricardo, olyan hangerővel, hogy beleremegett a nyitott rejtekajtó. – Ha kapok egy szivart, hajlandó vagyok vallomást tenni. – Ricardo bácsi, kérlek... – Csend Lucia, most én beszélek! Kapok szivart, vagy nem kapok? A tábornok biccentett, mire Oferta nyomozó señor Ricardóhoz lépett, megkereste a szivar-ját a zsebében, aztán tanácstalanul az orra elé tartotta. – Gyújtsam is... meg? – Mit gondol, ember – dühöngött señor Ricardo –, nyalogatni akarom? Oferta nyomozó erre még tanácstalanabb lett. – Én még sosem... Harapjam le a végét? Nem tudtam tovább nézni, ahogy szerencsétlenkedik, ezért odaléptem hozzá, elvettem tőle a szivart, leharaptam a végét, gyufát kértem, meggyújtottam, aztán señor Ricardo kezébe nyomtam. – Minden rendben? – kérdeztem jelentőségteljes mosollyal. – Azt... hiszem – morogta Ricardo bácsi. Amíg a szivar végét harapdáltam, volt alkalmam végignézni a társaságon. Mintha egy szil-veszteri mulatság utolsó perceit éltük volna. Mindenki csapzott volt, fáradt, kiborult, többen a földön feküdtek. Igaz, a szilveszteri mulatságokkal ellentétben, ezek nem részegek voltak, hanem halottak. Kissé hosszasabban is

elidőztem Angelicán, aki ahogy ráesett a tekintetem, nyomban lesütötte a szemét. – Nos, señor Ricardo – kérdezte Oferta nyomozó kíváncsian –, akar vallomást tenni? Ricardo bácsi bólintott. – Akarok. – Akkor halljuk! – Nem kérdeznének inkább? – Fogd be a szád, Ricardo bácsi! – kiáltott rá Lucia. – Egyetlen hangot se! Amíg nincs ügyvéded... – Van – hallottam egy ismerős, kissé felcsukló hangot az ablak felől. – Hát ez meg ki a fene? – tátotta el a száját Oferta. Ekkor belépett az ablakon valaki. Mö-götte egy másik valaki lépegetett. – Maga... kicsoda? – Nem ismer meg... tábornok úr? Bonaventura ügyvéd vagyok. – Jézusom, hogy néz ki maga? Mintha a hátán lovagoltak volna. – Meg lenne lepve, tábornok úr, ha azt mondanám, hogy így is történt? – Hol a fenében járt? – A bőröndcipelést gyakoroltam – morogta Bonaventura. – Señor Ricardo vallomást akar tenni. – Majd figyelek – mondta Bonaventura. Láttam valamit a tekintetében, amit először félre-értettem. Azt hittem, ostobaságon töri a fejét, esetleg neki akar rontani a katonáknak, de alig-ha erről lehetett szó. Tereza ingerlő

fenékriszálása egyszerűen belefojtotta a szót. Úgy nézett az asszonyra, mintha fel akarná falni a tekintetével. Ami azt illeti, lett is volna felfalnivaló rajta. A Bonaventurával folytatott küzdelem során virágos selyemblúza több helyen is elszakadt, minek következtében minden apró kis mozdula-tára kiugrottak a keblei a blúz fogságából. Akárcsak Bonaventura szemei a helyükből. Még az sem izgatta, hogy halottakkal voltunk körülvéve, és úgy hevertek körülöttünk a fegyverek, mint őszi kertekben az elhajigált paszulykarók. – Nos, mi a vallomása, señor Ricardo? – kérdezte a tábornok. – Én vagyok a bűnös – mondta füstfelhőbe burkolózva señor Ricardo. – Miben? – Mindenben – legyintett az nagyvonalúan. – Azért mi mégis azt szeretnénk, ha részletezné egy kicsit – mosolygott Oferta nyomozó. – Mit részletezzek? – Talán a narkóbizniszt. Mióta van benne? – Régóta. – Milyen régóta? – Vagy... tíz éve. – Hiszen akkor még nem is volt az öné a birtok! – De már akkor megvoltak a kapcsolataim. – A cali klánra gondol? – Például. – Hm. Ön rejtette el ezt az izét... magnéziumport a házában? – Én.

– Miért? – Mert azt hittem, kokain. – Kitől kapta? – Erre nem válaszolhatok. Csak ha az ügyészség hajlandó vádalkut kötni velem. – Hány embert ölt meg, señor Ricardo? – Saját kezűleg? – Kezdjük ezzel. – Nem számoltam. – Nem számolta? – Úgy van vele az ember, mint a pálmaborral. Iszik egy pohárkával, jólesik; iszik még egy-gyel, még jobban esik, ezután pedig belefeledkezik az egészbe. Mire kijózanodna, már be is rúgott. – A gyilkosságokra gondol? – Hát persze. Mi másra? – És a Vizek Madonnája? – Azt is én rejtettem el. – Miért? – Pénzt akartam érte. – Ön találta meg? – Nem mindegy, hogy ki találta meg? Az a fontos, hogy itt van. – Jól van – biccentett Oferta nyomozó –, azt hiszem, egyelőre ennyi elég is lesz... Señorita, kérem, tegye már le a fegyverét! – Ez nem igaz! – kiáltotta remegő szájszéllel Lucia. – Ez nem igaz! Miért mentegeted? Oferta nyomozó felkapta a fejét. – Ki menteget kit? Arra gondol, hogy señor Ricardo menteget valakit? Ki vele, kire gon-dol!

Lucia Ignacióra szegezte a fegyverét. – Rá, señor Rochára! – Van valami bizonyítéka? – Van! Minden tekintet felém fordult. Merthogy nem Lucia, hanem én mondtam ki a van szót. Méghozzá olyan hangosan, hogy mindenki meghallhassa. 70 Oferta nyomozó odasétált hozzám, és megállt előttem. Igyekezett a szemembe nézni, de nemigen volt képes rá. Éppen ott húzódott a képemen egy sötétkék csík, ahol a szememnek kellett volna lennie. Így aztán csak találgathatta, hova nézzen. – Ön tud valamit, señor Lawrence? – Néhány apróságot kétségkívül. – Akkor feleljen néhány kérdésemre. Ön... señor Ignaciót gyanúsítja? – Bizonyos dolgokkal kapcsolatban igen. – Mik azok a bizonyos dolgok? Például az is közéjük tartozik, hogy ő ültette fel önt a repü-lőgépre, amely később felrobbant? – Az is. – Erőszakkal? – Valóban erőszakot alkalmazott. – Ön... nem próbált meg ellenállni neki? – Nem láttam célszerűnek az ellenállást. – Úgy gondolta, hogyha ellenáll, señor Rocha megöli önt? Erre nem válaszoltam. Hallgatásomat beleegyezésnek vette, mert folytatta. – Ha ön fent marad a gépen... meghalt volna, igaz?

– Ez kétségtelen. – Hogy sikerült megszöknie? – Átejtettem a pilótát. – És señor Rochát? – Ő akkor már nem volt ott. – Ön szerint señor Rocha nyakig ül a kábszerbizniszben és a műkincs-csempészetben is? Legszívesebben rágyújtottam volna kedvenc pipámra, amit minden hosszabb történet előtt meg szoktam tenni, ezúttal azonban el kellett tekintenem tőle. Lévén, hogy abban a nadrág-ban, ami rajtam feketedett, nem volt pipa. Ennek ellenére mesélőkedvet éreztem, márpedig ha azt érzek, nincs az a gonosz szellem, amely eltántoríthatna tőle. – Megengedik, hogy elmondjak önöknek egy rövidke történetet? – kérdeztem a tábornok-hoz fordulva. – Történetet? – húzta fel az orrát señor Morales. – Mivel kapcsolatban? – Az itteni eseményekkel kapcsolatban. – Fontos? – Ezt majd önnek kell eldöntenie. Talán az ön számára is lesz benne némi újdonság. A tábornok a karórájára nézett, és megvonta a vállat. – Ha nem hosszú, jöhet. Bár az az igazság, hogy az ön szerepe sem egészen világos előt-tem, señor Lawrence. Volt némi kis fenyegetés a hangjában, de nem törődtem vele. – Megkérhetném valamire, señor Ricardo? – fordultam a házigazdámhoz. – Parancsoljon, señor Lawrence.

– Néha fújja felém a füstöt. Ha gondolkodom, megmozgatja az agytekervényeimet a szi-varfüst. – Nem óhajtana inkább egy szivart? Señor Oferta majd lesz szíves... – Köszönöm, így is elég. Akkor talán el is kezdeném. Végighordoztam rajtuk a pillantásomat. Mintha még a halottak is rám figyeltek volna. – Nos... a dolog úgy kezdődik – veselkedtem neki –, ahogy a mesében szokott. Valahol La-tin-Amerikában, nem tudni pontosan hol, élt egy fiatal gyerek. Szegény volt, iskolába alig járt, az utcán lakott és verekedett. Aki élt már az utcán, az pontosan tudja, mit jelent mindez. Az utcán meg kell küzdeni nemcsak a mindennapi betevő falatért, hanem az életért is. Az utca törvényei kegyetlenek, főleg ha árva valaki. Márpedig a fiú árva volt, szüleit egy rendőrségi osztag lőtte agyon. Akkoriban divat volt, hogy a rendőrség halálbrigádokat hozzon létre, amelyek elkapják és kivégzik a feltételezett bűnösöket. A mi fiatalemberünk szülők nélkül, a rendőrség és a rend gyűlöletében élt. Ez aztán meg is határozta egész további életét. Egyszer csak, hogy, hogy nem: a fiú Európába került. Akkoriban még alig volt migráció; nem volt nehéz Európába jutni, ha valaki éppen oda akart. Nem kellett egyebet tennie, csupán munkát vállalni egy kereskedelmi hajón, amely Európába tartott. Hogy a mi fiúnk miért Euró-pát szúrta ki magának, nem tudni, talán hallotta valakitől, hogy ott kellemesebb az élet, és halálbrigádok sincsenek. Hogy aztán miért éppen Németországba került, ez már alighanem a véletlenen múlott.

– Mikor történt mindez? – vetette közbe Oferta nyomozó. – A múlt század hatvanas éveinek a közepén. Úgy 196465 körül. Hamburgban szállt part-ra, és ott is vállalt munkát. Könnyen megtehette, hiszen akkoriban a Német Szövetségi Köz-társaság telis-tele volt vendégmunkással, tárt karokkal várta a beáramló olcsó munkaerőt. A biztos kereset reményében törökök, spanyolok, portugálok, görögök, jugoszlávok áramlottak Németországba. Aki dolgozni akart, azonnal kapott munkát. És a papírokat sem vették valami komolyan. A mi hősünk feltehetően spanyolnak mondta magát, hiszen ez volt az anyanyelve. Egy újság szerkesztőségében kapott munkát mint kifutófiú. Ahogy aztán múltak a hónapok, egyre magasabbra jutott a szerkesztőségi ranglétrán. Megérkezése után két évvel már cikkei jelentek meg a lapokban. A cikkek elsősorban Latin-Amerikával foglalkoztak. De miképpen történhetett meg az a csoda, hogy egy majdhogynem írástudatlan fiúcska alig két év alatt újságíróvá képezze ki magát? Ahogy mondani szokás, Németországban ez idő tájt virágzott a kapitalizmus – nem utolsó-sorban az olcsó munkaerőnek köszönhetően. Voltak ugyanakkor olyan nyughatatlan elmék, akik úgy gondolták, hogy a kapitalizmus alapja a kizsákmányolás; a németek jóléte mások véréből, verejtékéből születik. Ezek az emberek forradalmat sürgettek, az egyenlőség társa-dalmát kívánták; valami olyasfélét, ami az akkori Szovjetunióban létezett, csak jobbat és gazdagabbat. Arra szerették volna ösztönözni az elnyomottakat és

kizsákmányoltakat, hogy keljenek fel uraik ellen, valósítsák meg a jövő szocialista, német társadalmát – hasonlatosan a Német Demokratikus Köztársasághoz. Úgy hitték, hogy a forradalom itt van már a küszöbön, csak fel kell rázniuk hozzá a tömegeket. Meg kell büntetni a gazdagokat, a hatalmasokat; az ő sorsuk példájával kell felnyitni az elnyomottak szemét. Mai szóval terrorista szervezetet alakítottak, s a céljukhoz vezető utat a terrorizmusban határozták meg. Úgy hitték, hogy azt a pénzt, ami a mozgalmukhoz szükséges, ugyanúgy kell megszerezniük, ahogy annak idején a bolsevik forradalmárok Oroszországban: rablással, erőszakkal, gyilkosságokkal. Névválasztá-suk is a szovjet példát követte: Rote Armee Fraktionnak, azaz Vörös Hadsereg Frakciónak nevezték magukat. A mi emberünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük Felipének – csatlakozott a frakcióhoz, amely akkor már Európa-szerte rettegett volt. Fél Európa rendőrsége utánuk nyomozott, őket akarta elkapni, hiszen már évek óta gyújtogattak, bankokat raboltak, áruházakat robbantottak, merényleteket követtek el a német hadsereg és a Nyugat-Németországban állomásozó ameri-kai csapatok létesítményei ellen. A politikai és gazdasági élet számos tagját rabolták el, és végezték ki. Palesztin és egyéb terrorista csoportokkal vették fel a kapcsolatot, s a nagy nem-zetközi terrorista együttműködés jegyében közös akciókat hajtottak végre velük. Tagjaik közül sokan közel-keleti terrorista kiképzőbázisokon nyertek kiképzést.

Ha valaki ezek után azt hinné, hogy a csoportok harcosai a társadalom alsóbb rétegeiből kerültek ki, téved. Vezetőik jól képzett értelmiségiek voltak, mint például Ulrike Meinhof és Andreas Baader. Ulrike Meinhof újságíró volt, annak az újságnak a szerkesztőségében dolgo-zott, ahol a mi Felipe barátunk is munkát vállalt. És éppen Ulrike volt az, aki szárnyai alá vette, és tanítgatni kezdte a fiút. Talán felismerte benne a tehetséget, talán az a gyűlölet impo-nált neki, ami a fiúban már eredendően ott bujkált a gazdagokkal és hatalmasokkal szemben. A hetvenes évek közepén Felipe már képzett forradalmár volt, különböző kül- és belföldi bevetésekben vett részt. Az európai rendőrségek együttműködése azonban lassan meghozta gyümölcsét: a terroris-ták sorra rendőrkézre kerültek. Az európai munkásosztály valahogy nem akart forradalmat, és nem akart szocializmust sem. Főleg, hogy a gazdaság pörgése következtében addig még soha nem tapasztalt jólét köszöntött Nyugat Európára. És itt egy pillanatra meg kell állnunk. Felipe ugyanis mint forradalmár akkor már ismert volt, a magánéletéről azonban vajmi keveset tudunk. Csupán annyit, hogy időközben megnő-sült, gyereke is született. Felesége szintén terrorista volt, méghozzá a legfanatikusabbak közül való. Nem tudjuk pontosan, mekkora lehetett a gyerek akkor, amikor Felipe végül is lebukott – alighanem már iskolába járt. Éppen elég idős ahhoz, hogy megértse, miért harcol az apja és az anyja. Számtalanszor hallhatta a lakásukban folyó késhegyig menő vitákat

forradalomról, terrorról, elnyomásról, gyilkosságokról. Közben maga is terroristává vált. Ne nézzenek olyan furcsán rám, tudom, hihetetlen dolog, ha azt állítom, hogy egy hétéves gyerek terroristává lett, de higgyék el, nem beszélek a levegőbe. Természetesen ne úgy kép-zeljék el, hogy ő gyújtotta meg a gyújtózsinór végét, amely egy robbanószerkezethez vezetett, nem, csupán a lelke készült fel a forradalmi tanok befogadására. Másképpen szólva, nem lehet elég korán kezdeni a tanulást. Az 1970-es évek elején bekövetkeztek a nagy lebukások. Lebukott Ulrike Meinhof és Andreas Baader is. Mindkettőjüket börtönbe zárták, ahonnan Baader először megszökött, majd a második letartóztatása után, 1977-ben három társával együtt egy becsempészett fegy-verrel agyonlőtte magát a cellájában. Ulrike Meinhof már egy évvel korábban ugyancsak öngyilkos lett: ő felakasztotta magát. Az öngyilkosságot választották a gyermek szülei is. A rendőrség tudomást szerzett rejtekhelyükről, körülfogta a lakást, és felszólította a benne rej-tőzködőket, hogy adják meg magukat. Felipe és felesége, nem látva kiutat, agyonlőtték magu-kat. Szájukba vették pisztolyuk csövét, és meghúzták a ravaszt. Képzeljék, mit érezhetett a gyermek, amikor végignézte szülei halálát... Később aztán gyermekotthonba került, ahonnan megszökött, és soha többé nem került elő. Azaz... mégis-csak előkerült. Az Interpol megtalálta. Sóhajtottam és folytattam.

– Az Interpol megtalálta, de ez volt minden. A gyermeket ugyanis nevelőszülők fogadták örökbe. Úgy tűnt, végérvényesen megfeledkezett a múltjáról. A család gazdag volt, a gyermek a jómódúak életét élte, középiskolába került, majd egyetemre... Bocsánat, Ignacio... kérdez-hetnék tőled valamit? Rocha sötét képpel bámult rám. – Mit akarsz kérdezni? – Ismerted a szüléidet, Ignacio? Rocha hallgatott, majd rám mordult. – Mi közöd hozzá? Oferta nyomozó alig észrevehetően lépett egyet Ignacio felé. – Én is szeretném, ha válaszolna, Ignacio. Señor Ignacio megtörölgette a homlokát. – Csak annyit tudok, hogy... apám venezuelai volt, az anyám német. – Európában született? – És akkor mi van? Sokan születnek Európában. – Mit tud a szüleiről? Ignacio megvonta a vállát. – Meghaltak. – Mikor? Hol? Hogyan? – Nem tudom. De nem is érdekel. Sok millió gyereknek halnak meg a szülei, és a gyerekek nem érdeklődnek többé utánuk. Ami elmúlt, elmúlt. Csak fájdalmat okozunk magunknak, ha feltépjük a régi sebeket. – És ha valaki más tépi fel? – kérdeztem. – Mit akarsz ezzel mondani? Ahelyett, hogy válaszoltam volna, folytattam a történetemet.

– Tételezzük fel, hogy a gyermek egyetemre került, ahol, amint az az egyetemeken történni szokott, megfürdött mindenféle ideológiai áramlatban. Sürgölődtek körülötte szélsőbalosok, szélsőjobbosak, konzervatívok, és még ki tudja, mik nem. Hősünk, mivel érdeklődő típus volt, olvasgatta az általuk javasolt irodalmakat... aztán egyszer olyasmivel találkozott, amire nem számított. Tudják, mi volt az? Senki nem tudta. Vagy ha sejtette is, befogta a száját. – A szüleivel. Az igazi szüleivel találkozott. – Hogyhogy? – húzta fel a szemöldökét Oferta nyomozó. – Nagyon egyszerűen. Kezébe került egy könyv, amelyben rábukkant a szülei fényképére. És végre megtudta, kik is voltak valójában. Ez aztán olyan érzéseket váltott ki belőle, amilye-neket addig nem ismert. Úgy érezte, végre tudja, kihez tartozik, és miért van ezen a világon. Be kell fejeznie mindazt, amit a szülei befejezetlenül hagytak. Harcolni kell a szülei által elnyomóknak tartott férgek ellen. – De hiszen ő maga is jómódú volt! – Soha nem hallott még arról, hogy a gazdagok is meggyűlölhetik a gazdagságukat? – Neurotikusokkal valóban megtörténhet. – Nem akarom húzni az időt, ezért rövid leszek. A gyermek úgy döntött, hogy meghalt szü-lei helyébe lép, ezért felvette a kapcsolatot a latin-amerikai felszabadítási mozgalmakkal. Lehet, hogy a perui Fényes Ösvénnyel, lehet hogy a tupamarókkal, lehet, hogy másokkal. És a harcostársukká lett. Mivel jómódú

volt, gyakran juttatott nekik nevelőszülei vagyonából, sőt még másokéból is. – Mások vagyonából? – csodálkozott Oferta. – Egyetemre járt; ha pénzre volt szüksége, nevelőszüleitől kellett kérnie. Márpedig ha követelődzik, felkelthette volna a gyanakvásukat, ezért adott, amit tudott, a többit pedig mások-tól vette el. – Úgy érti... rabolt? – Számtalan rablótámadás történt azokban az évtizedekben bankok, pénzintézetek ellen. Gazdag üzletembereket raboltak el, és csak tetemes váltságdíj ellenében engedték szabadon őket. Hogy pontosan milyen szerepe volt ezekben az eseményekben, nem tudom, azt viszont igen, hogy lassan a földalatti gerillamozgalmak pénzszerzőjévé nőtte ki magát. Mint a legen-dás Karl Schwarz. – Sosem hallottam még róla. – A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben NyugatNémetországban tevékenykedett. Ő volt a legendás Fekete Karl, a legvakmerőbb rablások és túszszedések kiagyalója. Állítólag ő maga is Latin-Amerikából származott, és igen jó viszonyban volt a gyermek igazi szüleivel. Gyanítható, hogy haláluk után nevelőszülőket is ő maga keresett neki. Karl Schwarz a BaaderMeinhof csoport felszámolása után visszavonult, és lelépett Európa térképéről. Még mindig a legkeresettebb terroristák egyikeként tartják számon odaát, bár lassan elévül az ügye. Nos, a gyermek egyszer csak lelépett a nevelőszüleitől, megkereste Karl Schwarzot, és csatlakozott hozzá. Később Latin-Amerikában telepedtek le.

– Szívesen a rendelkezésére állok. Nincs szüksége ügyvédre? – fordult señor Bonaventura Ignacióhoz. – Dögölj meg! – Szóval nincs – vonta meg a vállát az ügyvéd. – Igaz, ami igaz, már így is túl vagyok ter-helve. – A közben felnőtt, hajdani terrorista gyermek LatinAmerikában is megragadott minden eszközt, hogy pénzhez jusson. Belépett a kábítószer-bizniszbe... és néha még át is ejtette a narkókereskedőket. Például úgy, hogy magnéziumport adott el nekik kábszer helyett, a fele-lősséget természetesen másra hárítva át. Miközben beszéltem, forgott a szemem, mint a búgócsiga. Megpróbáltam rájönni, most minek kell következnie, de egyelőre csak találgathattam. Ha jól számolom, be kell még top-pannia... Amíg a jövőt latolgattam, Lucia jött oda hozzám. Még mindig a kezében szorongatta azt a kis géppisztolyt, amelyet az ablak alól kapott fel. – Leslie... kérlek... – dorombolta. – Én annyira, de annyira... adj egy csókot, kérlek! – Megbolondultál? – suttogtam neki. – Ennyi ember előtt? Lucia hozzám simult. Méghozzá olyan szorosan, hogy csak nevetséges küzdelem árán let-tem volna képes megszabadulni tőle. Önkéntelenül is Angelica szemét kereste a szemem. – Ismered a testem... Leslie? – suttogta a lány, miközben egyre erősebben tapadt hozzám. – Ismered a... testem? – A fenébe is... – próbálkoztam gyengéden eltolni magamtól. – Persze hogy ismerem.

– Akkor jó – lihegte a fülembe. – Akkor nagyon jó. Akkor most a lelkemmel is meg fogsz ismerkedni! Úgy eltaszított magától, hogy majd a padlón kötöttem ki. Utána kaptam, de már késő volt. Lucia señor Ricardóra fogta a fegyverét, és lőtt. Señor Ricardo megingott a székében, és az íróasztala mögé zuhant. 71 Őszintén szólva arra számítottam, hogy szapora sorozatok hasítanak majd a levegőbe, de csak ez az egyetlen lövés dördült el. – Mindenki a falhoz! – vezényelt Lucia. – Fegyvereket eldobni, és a faihoz! Valamennyien engedelmeskedtek, kivéve señor Bonaventurát. Az ezután következő jelenet meggyőzött róla, hogy még a véletlenek is az ártatlanokat sújtják. Fogalmam sem volt róla, hogy került egy pisztoly Bonaventura kezébe; talán ő is a földről vette fel, az ablak alatt. Mindenesetre a kezében volt, és úgy hadonászott vele, mintha azonnal lőni akarna. – Jézusom... señorita Lucia... ezt nem lett volna szabad! Ekkor érte a lövés. Lucia nem sokat teketóriázott; ahogy megpillantotta a fegyvert az ügy-véd kezében, már lőtt is. Bonaventura elejtette a stukkert, és ostoba képpel a földre roskadt. Felemelte a karját, és tátott szájjal nézegetni kezdte az ingén lecsorgó vércseppeket. – Uramisten... engem eltaláltak! De azért... señorita Lucia... – Akar még egyet? Bonaventura gyorsan leeresztette a karját.

– Csak azt szeretném mondani, hogyha ügyvédre lenne szüksége... A következő lövés belefojtotta a szót. Lucia ekkor felém intett. – Gyere ide, Leslie. Természetesen odamentem hozzá. Mi egyebet tehettem volna? Amint odaálltam elé, Lucia elfintorította az orrát. – Istenem, képtelen vagyok megszokni rajtad ezt a hülye nadrágot és a festéket. Nélkülük jobban mutatsz. Most pedig azt teszed, amit parancsolok, világos? – Világos – biccentettem. – Először is kihúzod a nadrágzsebedből a stukkerodat. De csak óvatosan! Remélem, tudod, hogy minden, ami köztünk történt, csupán játék volt. – Tudom – bólintottam. – Rájöttem. – Azt is tudod, mire volt jó? – Így tudtál a leghatásosabban ellenőrizni. – Bravó, Leslie. Az a helyzet, hogy semmiféle érzelmi kapocs nem fűz hozzád, és félreér-tenéd a helyzetet, ha azt hinnéd, hogy nem lennék képes lepuffantani téged. Ezt gondoltad? – Egyáltalán nem – tiltakoztam. – Akkor mit gondoltál? – Hogy te képes lennél bárkit bármikor lepuffantani. – Igazán? Nagyon jól ismersz te engem, Leslie. Azt is sejted, mire megy ki a játék? Erre már nem válaszoltam. Lehet, hogy Lucia nem is várt választ, mert oldalba bökött a géppisztolyával. – Ledobod a stukkerodat a padlóra, sorban odamész mindenkihez, és elveszed a fegyverét, ha még bárkinél

is rejtőzne valami. Most még bevallhatják, hölgyeim és uraim. Egyetlen percecskéjük maradt csupán, aztán – aki bújt, aki nem, megyek – akinél fegyvert találok, agyonlövöm. Nos... indulj, Leslie! Két géppisztoly koppant csupán a lábam előtt: a sebhelyes arcúé és a buldogképűé. Lucia ekkor odaintett a nyomozónak. – Jöjjön ide, Oferta! A nyomozó odaballagott hozzá. Mintha félelmet láttam volna a tekintetében. – Emelje fel a kezét! Oferta felemelte. A lány keze végigfutott rajta. Olyan gyorsan, hogy nem is tudta követni a szemem. Láttam a mozdulatain, hogy nem tegnap kezdte tanulni a szakmát. Lucia hirtelen megdermedt. – Ez mi? Lehajolt, és egy rövid csövű pisztolyt húzott ki Oferta nadrágja szárából. – Mi ez, nyomozó? – Te kis ringyó! – sziszegte Oferta. – Te rohadék kis ringyó! Oferta felé ugrottam, de elkéstem vele. A fegyver eldörrent Lucia kezében. Oferta megin-gott, és az oldalához kapott. – Te kis... rin... gyó... Lucia mutatóujjával megbökte a nyomozó mellkasát. Oferta mint a kidöntött fa zuhant vé-gig a padlón. – Leslie! Itt maradsz! Maradtam, mintha odaragasztottak volna.

– Miért? – nyögött fel a tábornok. – Miért kellett... lelőnie Ofertát és señor Mendezt? És végül is... kicsoda maga? Lucia a tábornokra nézett. Csak úgy csillogott a gyűlölet a szemében. – Hogy miért kellett megölnöm a nevelőapámat? Tudja, ki volt ő? Tudja, mi az igazi... ne-ve? – Az igazi... neve? – lihegte a tábornok. – Mi lenne? Señor... Ricardo Mendez... – Hát nem! – üvöltött fel eltorzult arccal Lucia. – Hát nem! – Akkor... micsoda? Lucia az asztala mögött fekvő Ricardo bácsi felé bökött a géppisztoly csövével. – Hogy mi az igazi neve? Megmondom. Karl Schwarz. Akarnak még mást is tudni? Lehet, hogy akartak volna, de Lucia nem hagyott időt rá. – Gyere ide, Leslie. – Hiszen itt vagyok – mondtam. Ekkor láttam csak, hogy könnyek csillognak a szemében. – Miért? – kérdezte eltorzult arccal. – Miért? – Mit miért? – értetlenkedtem. – Tudod, hogy mire gondolok. Erre a kis... senkire. Erre a kis jelentéktelen, szürke egérre. A jelentéktelen, szürke egér Angelica volt – legalábbis rá mutatott a géppisztolya csöve. – Azt hitted, vak vagyok? Azt hitted, nem figyelem minden lépésedet? Ő miért kellett ne-ked... és én miért nem?

– Én nem kellettem neked. – És ezt te elhitted? Csak képtelen lettem volna úgy, hogy közömbös vagyok a számodra, és valaki mást… valaki mást... – Csak játék voltam neked, Lucia, te magad mondtad. Azzal az ürüggyel lógtál a nyaka-mon, hogy szerelmes vagy belém, és hogy mint pszichiáterre számítasz rám... Te nem voltál szerelmes belém, Lucia! – De lehettem volna. És lettem is volna. Csakhogy neked ez a másik kellett. Angelica rémülten húzta össze magát. Hiszen a fegyver csöve még mindig rá irányult. Lu-cia ujja pedig úgy remegett a ravaszán, mintha görcs rángatná. – Veled... el tudtam volna képzelni egy másik életet. De te nem hagytad. Ezért megöllek, Leslie, és ezt a kis egeret is! Talán valóban lelőtt volna, ha a tábornok nagyot nem kiált. – Mondja, mi a fenét akar maga, Lucia! Maga gazdag lány: ha orvosi kezelésre lenne szük-sége, megkapja. Kérem, adja ide a fegyverét, és nem lesz bántódása. Személyesen megígérem Önnek, hogy társadalmi státuszának megfelelő gyógykezelést kap, aztán ha meggyógyult, még ön előtt áll az élet. Lucia felnevetett, és immár a tábornokra irányította a fegyvere csövét. – Azt hiszi, bolond vagyok, mi? Pedig nem vagyok az. De nem ám! Csak harcos vagyok. Egy másik világ harcosa. És azért harcolok, hogy a magukfajták valamennyien elmenjenek a pokolba!

– Jézusom, hát... kicsoda maga? – Señor Lawrence már elmesélte, nem? A tábornok álla leesett a meglepetéstől. – Señor... Lawrence... elmesél... te? Señor Lawrence egy kisfiúról mesélt, aki... Jézusom! Lucia tovább nevetett. – Señor Lawrence egy kisgyerekről beszélt. Kisgyerekről! Nem kisfiúról, hanem kisgyerek-ről. Az pedig lány is lehetett, mint ahogy az is volt! – Akkor kicsoda... señor Ignacio Rocha? Lucia megvonta a vállát. – Egy nyúlbéla. Egy senki. Én rejtettem a magnéziumport a házába, mert itt már nem fért volna el, és végül őt is gyanúba akartam keverni. Señor Ignacio ártatlan. A tábornok riadtan kapkodta a fejét egyikünkről a másikunkra. – És ha señor Ricardo... valóban Karl Schwarz... miért lőtte le? A lány megvonta a vállát. – Mert a saját lábamra akarok állni. Elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy megtegyem. Ő pedig csak akadályozott volna. Végre itt volt az alkalom, hogy végrehajtsam, amit már rég elterveztem. És meg is tettem. Furcsa, hogy semmit sem érzek. Még egy grammnyi lelkifurda-lást sem. A tábornok nyelt egy nagyot. – Eszerint ön dugta a rejtekszobába a magnéziumot? – Én és Ricardo bácsi, azaz Karl Schwarz. – De miért? Lucia rám kacsintott.

– Kérdezzék señor Lawrence-t. Ő, azt hiszem, mindenre rájött. – Át akarták verni a cali klánt – mondtam. – És sikerült is. Kihúztak belőle ötmillió dollárt. – Remélem, még megvan – sóhajtotta a lány. – Kuss, Tereza, nem óhajtom hallgatni a nya-fogásodat. Csak nem azt akarod mondani hogy tíz perc alatt beleszerettél ebbe a hülye ügy-védbe? Ne aggódj, nem fog fájni! A vudu isteneid majd gyorsan átsegítenek a halálba. – Szóval átverték a kolumbiaiakat – ingatta meg a fejét a tábornok. – Hát ez nem éppen a hosszú élet titka. – Éppen maga mondja nekem? – Hogy akar elmenekülni előlük? Hiszen egyre ott lihegnek majd a nyomában, és nem lesz menekvés előlük. Lucia csodálkozó képet vágott. – Miért lihegnének az én nyomomban? Egyrészt nem én csaptam be őket, hanem Ricardo és Rocha, másrészt pedig én is meghalok egy rövidesen bekövetkező szerencsétlenségben. Aztán majd újjászületek. Új arccal, új névvel, új reményekkel. Kár, Leslie szívem, hogy te már nem leszel ott velem. Végre meg kellene történnie, ami nem történt meg köztünk. De sajna már késő; legyen csak a tiéd az egér... legalábbis a másvilágon. – És a Vizek Madonnája? Vele mi a helyzet? Ki találta meg? Ön és a nevelőapja? Lucia mosolygott. – Leslie, válaszolj! Kénytelen voltam a kedvére tenni. Bár azért amúgy sem volt egészen a kedvem ellen való. – A Vizek Madonnáját nem találta meg senki – mondtam.

– Senki? – hökkent meg a tábornok. – Akkor az ott... – A Vizek Madonnája talán soha nem is létezett. Vagy ha létezett is, nem biztos, hogy ilyen volt. Hiszen csak kezdetleges rajzok maradtak fenn róla. – Na várjon csak, várjon! Akkor ez itt micsoda? Kénytelen voltam mosolyogni, pedig őszintén szólva nem volt sok okom rá. – Hamisítvány – mondtam sóhajtva. – Közönséges hamisítvány! 72 Nem okozott akkora durranást a bejelentésem, mint kellemesebb körülmények között oko-zott volna, de hát halottakkal körülvéve már nemigen lepődik meg semmin az ember. A tá-bornok azonban még így is eltátotta a száját. – Hamisít... vány? – Az bizony. – De... miért? – Pénzért. – Hogyhogy... pénzért? Ezt nem... értem. – A Vizek Madonnája még további ötmilliót hozott volna a konyhára. Lucia ismerte a ma-donna legendáját, ezért kidolgozott egy ütős kis tervet. Persze Karl Schwarz beleegyezésével. Elhatározták, hogy megvágják a Vatikánt. És ez sikerült is nekik. A lány szeretettel pislogott a Ricardo bácsi asztalánál várakozó bőröndökre. – Mit szól mindehhez, atyám? Santarcangeli nem szólt semmit; egyszerűen szóhoz sem tudott jutni. Csak állt mozdulatla-nul, a szürke portól

lisztesre színeződött reverendában, deres hajjal, mintha az utóbbi fél órában őszre öregedett volna. – Ez... lehetetlen! – nyögte Vargasba kapaszkodva. – A szobor valódi! Kénytelen voltam megingatni a fejem. Nem akartam fájdalmat okozni neki, mégis meg kellett tennem. – Sajnos... valóban hamisítvány. Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, Angelica ellökte magát a faltól, és az asztal mellett álló szobor felé indult. Lucia kezében megrezzent ugyan a fegyver, de aztán hagyta, hogy señorita Reyes megközelítse a madonnát. Önkéntelenül is követte a szemem a lépteit. Még ebben a kritikus helyzetben is szinte mu-zsikált a járása; mintha zene ütemére ringott volna. És a keblei is úgy ringatóztak vékony selyemblúza alatt, mint csónakok a Caura lágy hullámain. Angelica minden volt, csak szürke egér nem. Vagy ha mégis az volt, akkor a szürke egerek a világ legtökéletesebb teremtményei. Angelica néhány lépés után megtorpant, és megvizsgálta a szobrot. Előbb kitágult a szeme, mintha csodát látna, aztán ismét összehúzódott. Valószínűleg a csalódás húzta össze. – Valóban hamisítvány – mondta éles, csalódott hangon. – Sajnos az, atyám. – Biztos benne, Angelica? – Egészen biztos, atyám. – Nem kellene közelebb mennie hozzá, és... tüzetesebben is megvizsgálnia?

Szegény Santarcangeli nagy izgalmában megfeledkezni látszott róla, hogy nem a mi ke-zünkben van a döntések joga. – Nyugodjanak meg, valóban hamisítvány – mosolygott Lucia. – Rézből készült, arany-füsttel színezett. A „kövei” színes üvegek. Így is belekerült ötezer dollárunkba. Nem volt szívbajos a mester, bár ahhoz képest, hogy csupán a fantáziája alapján dolgozott, tűrhetőre sikeredett. Azért azt ismerje el, atyám, hogy kiválóan végeztük a dolgunkat. Még a Vatikánt is sikerült csőbe húznunk, pedig az Luther Márton óta nem sokaknak sikerült. – De hát... miért? – Mondtam már, hogy pénzért. Szükségünk volt ötmillió, könnyen megszerezhető dollárra. Ezért kiötöltem ezt a tervet. Tudtam, hogy maguk rá fognak harapni. Csupán utána kellett egy kicsit olvasnom a misszió szomorú sorsának. Ezt aztán összekapcsoltam a Vizek Madonnájá-nak a legendáival, és máris előttem állt egy kerek történet. A többit Karl hozta össze. Őszintén szólva, nem hittem, hogy ilyen egyszerű lesz a dolog. Ön idemerészkedett az ötmillióval... Jézusom! Santarcangeli atya összetette két kezét, és az égre emelte a szemét. Szája mozgott; minden-ki láthatta rajta, hogy imádkozik. – Imádkozik, atyám? – kérdezte Lucia nem is titkolt diadallal. – Imádkozom – suttogta Santarcangeli, de nem nézett a lányra.

– Hát csak imádkozzon, ha jólesik. De azt tanácsolom, rövid imát válasszon. Különben mi-ért imádkozik? Az atya mélyet sóhajtott. – A lelkünk üdvösségéért. A tiédért is, lányom. De legfőképpen a sajátomért. – Nocsak! – hökkent meg Lucia. – Eddig azt hittem, a papok lelki üdvössége nem képezhe-ti vita tárgyát. Ha valaki belép az egyházba, ingyenjegyet kap a mennyországba. – Sajnos, ez nem így van, Lucia. – Nofene, és miért nem? – Mert egy pap is vetkezhet. Akkor aztán ugrott az ingyenjegy. Luciának olyan jókedve kerekedett, hogy még egy kis évődésbe is belement. Mert mi a fe-ne eshetne jobban egy fiatal nőnek, mint meggyilkoltak között évődni egy lisztes hajú pappal. – Ön vétkezett, atyám? Santarcangeli ismét mélyet sóhajtott. Olyan mélyet, hogy glóriaként lebegett tőle a magné-ziumpor a feje körül. – Vetkeztem, lányom... Lucia. Lucia szeme megakadt a még mindig a szobrot vizsgálgató Angelicán. – Csak nem ön is... vele... atyám? Santarcangeli ijedten kapta maga elé a kezét. – Óh nem... hova gondolsz, Lucia!? Nekem más bűn nyomasztja a lelkem. – És... miféle, ha szabad kérdeznem? Santarcangeli szomorú képpel bűnterhes mozdulatot tett a kezével.

– Becsaptam valakit, Lucia. A lány felnevetett. – Az is valami, atyám? Mivel csapta be? Santarcangeli bánatosan pislogott. – Pénzzel. – Sokkal? Az atya behúzta a nyakát a vállai közé. – Ötmillió dollárral. Mintha felhő szállt volna a nap elé, úgy sötétült el Lucia arca. – Milyen pénzről beszél, atyám? Santarcangeli az asztal mellett árválkodó bőröndre bökött. – Hát... erről. Lucia megtántorodott. Mintha egy láthatatlan kéz mellbe taszította volna. Santarcangeli hallgatott, Lucia viszont odaugrott a bőröndökhöz. Útközben elkapta a szob-rot vizsgálgató Angelica kezét, és magához rántotta. – Nyisd ki az egyik bőröndöt! – parancsolt rá. – Nyisd ki, mert... Angelica lehajolt, felpattintotta a bőrönd fedelét, aztán óvatosan hátrébb lépett. Lucia géppisztolya csövével megpiszkálta a bankjegyeket, majd Santarcangelire nézett. – Azt mondja... hamis a pénz? – Nem hamis – rázta meg a fejét az atya. – Ó, nem. – Akkor mi a probléma vele? Az atya szerényen lesütötte a szemét. – Nézd, Lucia... Lucia villámsebesen ráfogta a fegyverét.

– Ha nem mondja meg... azonnal végzek magával. Ne reménykedjék; ha kell, gondolkodás nélkül lelövök egy papot is. Szóval? – Az a helyzet, Lucia – sóhajtotta szomorúan Santarcangeli –, hogy csak a legfelső két sor-ban vannak ötvendollárosok, lejjebb már csak... Lucia felkiáltott, a bőrönd fölé hajolt, és túrni kezdte a pénzt. És közben egyfolytában szit-kozódott. Amikor felemelkedett, gyilkos dühöt láttam a tekintetében. – Ezt még megbánja. Meg fogja bánni. Fohászkodjon az istenéhez, hogy eressze be magát a mennyország kerítésen túlra! Maga, maga... rohadék! Ráfogta a fegyvert, és talán lőtt is volna, ha egy erőteljes hang meg nem állítja. – Tegye le a fegyverét, Lucia! Tegye le, galambom! Különben mehetek a tisztítótűzbe ma-ga miatt. Lucia a hang irányába fordult, miközben a gyilkos düh helyét csalódott rémület vette át az arcán. Az ablakban Sylvinho atya sziluettje látszott. Ahogy beugrott a szobába, újabb árnyékok bukkantak fel a háta mögött. – Jó estét mindenkinek – köszönt a jövevény. – Épségben van, Enrico? – Épségben. – Hála az Úrnak. Luciához lépett, és megcsóválta a fejét. – Vége a színháznak, lányom. Pedig még nem volt vége. 73

Első dolgom volt, hogy elvegyem Luciától a fegyvert. A lány rám mosolygott, majd felém köpött. Ha nem jók a reflexeim, el is talált volna. – Kár, hogy nem találtalak el – sziszegte csalódottan. – Megérdemelted volna. Pedig sze-rettelek. – Miért hazudsz, Lucia? – Nem hazudok – tiltakozott. – Szerettelek. Vagy.. szeretni tudtalak volna. – Meg akartál ölni. – Óh, hát a szerelem és a halál ikertestvérek. Kéz a kézben járnak. Különben is Karl utasí-tott rá. – Miért? – Mert félt tőled... és féltett tőled engem. – Pedig semmiről sem tudtam. – De mindenre rájöhettél volna... mint ahogy rá is jöttél. Karlnak igaza volt. Te nagyon ve-szélyes ember vagy, Leslie. Ezért is kellettél nekem. Imádom a veszélyes embereket! Legszí-vesebben megcsókolnálak, és ágyba bújnék veled. – Mégis jó néhányszor végezni akartál velem. – Ne hidd, hogy mindannyiszor én voltam. Most már tudhatod, hogy Juan… ez a gazember is rád vadászott. Juan szerényen lehorgasztotta a fejét. – Képes lettél volna megölni, Lucia? Simogattál, hozzám bújtál, és mégis megöltél volna? – Én csak... én csak... engedelmeskedtem Karlnak. – Az is az ő ötlete volt, hogy... megjátszd előttem a lelkibeteg nimfomániást? – Ahhoz azért én is hozzátettem egy s mást... Nem is tetszett Karlnak. Karl, azt hiszem, egy kicsit önző és

gyanakvó is. Pedig nincs oka rá. Ha a testem nem is kizárólag az övé, a lelkem azért az. – Te tettél bombát a repülőgépre? – Be kell vallanom, hogy... igen. – Szerelemből? – Óh, Leslie, hogy mondhatsz ilyet? – fakadt ki. – Hiszen te akkor már ezzel az egérrel henteregtél. Legalább jólesett? Angelica elvörösödött. Láttam rajta, hogy legszívesebben kifutna a világból. – Vajon mit tudhat, amit én nem tudok? – találgatta Lucia. – Igazán kíváncsi lennék rá. Kár, hogy nem tudsz összehasonlítani bennünket. Nos... a bombát valóban én tettem a gépre. – Mikor? – Ó, hát már régóta ott van az. Bent a motorban. Karl szereti bebiztosítani magát. Ez a sze-rencsétlen Ignacio barátod persze mit sem sejtett róla. Ott volt a távirányító a zsebemben, és a bokrok mögül figyeltelek benneteket. Az én szememet nem lehet holmi indián maskarával megtéveszteni. Még azt a barom Sandrót is észrevettem. Először nem értettem, mit akar tőled Rocha, aztán megértettem. – Ignacióra tévedt a tekintete, és megcsóválta a fejét, – Ez az ember... kedvel téged, Leslie. Amikor rádöbbent, hogy veszélyben az életed, el akart kergetni innen. Csakhogy jól ismer téged, és mivel biztos volt benne, hogy magadtól nem hagynád el a süllyedő hajót, ezért kényszerített rá. Arról persze fogalma sem volt, hogy a gépen ott a bom-ba. Szóval, Leslie, a te Ignacio barátod olyan ártatlan, mint a frissen hullott magnéziumpor.

Önkéntelenül is Ignacióra néztem. Ignacio szomorúan nézett vissza rám. – Amikor Ignacio még azelőtt magadra hagyott, hogy a gép felszállt volna, követtem. Kí-váncsi voltam rá, mit forgat a fejében. Ezért aztán én is azt hittem, hogy meghaltál. Hiszen csak akkor nyomtam meg a gombot, amikor a gép már odafent volt. Sylvinho atya Mortimer és két gyanús kinézetű fickó kíséretében Santarcangelihez lépett. A két egyházfi szeretettel nézett egymás szemébe. – Ezt megúsztad, Enrico. – Ezt meg. Sylvinho atya a bőröndökre pislogott. – Ugye mondtam, hogy nem árt az óvatosság. – Magam is így gondoltam. – Jelentenünk kellene a dolgot... a főnökségnek. – Előbb csináljunk itt rendet. Fel kellene adnunk az utolsó keneteket. – Már... meghaltak. – Akkor legalább egy imát. Amíg a két pap beszélgetett, a tábornokhoz léptem. – Hogy van, tábornok? – Nem mondhatnám, hogy jól – dörmögte. – A vállam is fáj, arról nem is beszélve, hogy amióta megismertem magát, csak a fejem kapkodom. Mi az ördög folyik itt? Semmi sem valódi... Remélem, ön az. – Ebben biztos lehet – ígértem. – Abban is szeretnék biztos lenni, hogy most már egyenesbe jöttek a dolgok. – Erre azért még ne vegyen mérget.

– Mit mond? Nem értettem jól. Várjon, odamegyek az asztalhoz, ez a Karl mintha meg-mozdult volna. – Várjon, tábornok... Ezt már nem hallotta meg. Az asztal felé igyekezett. Én viszont igyekeztem Lucia mellett maradni. A lány szívesen vette a társaságomat. Rám mosolygott, majd jelentőségteljes pillantást vetett Angelicára. – Nem lesz féltékeny a kicsike? – Aligha. Börtönbe kerülsz, Lucia, vagy kórházba. Talán tudok tenni érted valamit. Lucia felnevetett. – Értem? Hiszen magadért sem tudsz tenni semmit. – Mit kellene tennem például? – Például vigyázni az életedre. Tudod, hogy Karl nagyon féltékeny rád? Sajnos nem bízik egészen bennem. Azt hiszi, mégsem tudtam ellenállni neked. – Karl halott. Te lőtted le. – Hátha nem halt meg. A tábornok éppen ebben a pillanatban hajolt Ricardo bácsi fölé. Ha egy pillanatot várok, akár meg is kérdezhettem volna tőle, hogy Karl Schwarz valóban halott-e. Én vártam is volna szívesen, csak a körülmények nem engedték. Abban a pillanatban, ahogy a tábornok az asztal mögé guggolt, Sylvinho emberei pedig fegyverüket letéve a halot-tak körül szorgoskodtak, erőteljes kiáltás hasított a megilletődött csendbe. – Hé! Fel a kezekkel, de gyorsan! Nem ért váratlanul a kiáltás. Elkaptam Luciát, és magamhoz rántottam.

Ingerült kattogással újabb sorozatok verték szét a maradék lambériát. Ott kattogtak a fe-jünk felett, merthogy akkor már valamennyien a padlón feküdtünk. A felkavarodott magnézi-umpor szitáló hódaraként keringett körülöttünk. – Fel a kezekkel, mert a következő sorozat már nem a fába megy! Gyerünk, gyerünk! Eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Míg a többiek haboztak, és egy újabb, rövidebb sorozat is eldördült, gyengéden a karomba vettem Luciát. Lucia ekkor ahelyett, hogy örült volna felkavaró közelségemnek, ütni kezdte a mellkaso-mat, és megpróbált az arcomba karmolni, Kicsit megszorítottam a csuklóját, mire felhagyott a próbálkozással. – Csak nyugalom – suttogtam a fülébe. – Most én érzek valamit. – Eressz el! – próbált megszabadulni tőlem. – Eressz el. Különben... mit érzel? – A börtönkoszt szagát, amit életed végéig enni fogsz. Felnevetett, és tovább küzdött velem. – Azt hiszed, megijesztesz? Várj, te rohadék! A harapásait is sikerült elkerülnöm. Végül a talpára állítottam, és talpra álltam vele együtt én is. Idejében ahhoz, hogy pontosan egy géppisztoly csövébe nézhessek. A géppisztolyt Pedro bácsi, a csendes, kissé bolondos rovarász tartotta a kezében. Lucia, bár még mindig a karomban vergődött, rámosolygott.

Sylvinho atya közvetlenül mellettünk fájdalmas tekintettel tapogatta az oldalát. Vért sze-rencsére nem láttam a ruháján. – Maga... kicsoda? – kérdezte aztán kitörölgetve a szeméből a magnéziumport. – Señor Pedro Mendez? Pedro bácsi bólintott. – Így is lehet mondani. – Hát még hogy? Pedro bácsi elmosolyodott. – Akár Karl Schwarznak is hívhat. Mert valaha az voltam hét tengeren túl. Igaz, kicsim, Lucia? Csend ereszkedett a szobára. A halál csendje. 74 – Maga... ön... Karl Schwarz, a terrorista? – kérdezte a tábornok. Kissé viharvertebb volt, mint amikor kéthárom perccel ezelőtt szót váltottam vele. Az egyik válllapja is hiányzott; feltehetően golyó vitte el. –Terrorista? – hökkent meg Pedro bácsi. – Hiába, no, meg kell szoknom ezt a kifejezést. Régen más volt a nevünk. Bár azért már akkor is volt, aki visszataszító szavakkal illetett bennünket. Meg kell mondanom, nemcsak a tábornok, hanem Pedro bácsi is úgy átalakult az elmúlt percek során, mint a kifordított kabát. De amíg a tábornokot csak külsőségekben érintette a változás – így voltunk ezzel valamennyien –, Pedro bácsi belül is megváltozott. Hol volt már az a kelekótya, mondhatni ütődött Pedro Mendez, aki testvérei kegyelemkenyerén él? Határozott, céltudatos, kemény férfi állt előttünk. Igaz, nem volt már fiatal, de ahogy kiejtette a száján a régi nevét,

mintha megifjodott volna. Gerince kiegyenesedett, szavai ridegek, kopo-gósak lettek. – Meglepődtek, mi? Nem valami felemelő érzés hülyét játszani, nekem elhihetik. Főleg éveken át. Márpedig nekem játszanom kellett éjjel-nappal. Még a testvéreim előtt is. Fogal-muk sem volt róla szegényeknek, hogy annak idején én voltam Karl Schwarz. Én hoztam át Luciát Németországból... és nem is lett volna semmi baj, ha... nem alakul ki köztünk valami... Igaz is, señor Lawrence, nem engedné el Luciát? – Eszem ágában sincs – mondtam, és tovább szorongattam a lány nyakát. – Szépen megkérem rá, hogy eressze el. – Mit ad érte cserébe? Pedro bácsi felnevetett. – Kap egy nagy, kínai bogarat. – Maga tényleg... rovargyűjtő? – Miért, maga szerint ez lehetetlen? Attól, mert az embereket utálom, a bogarakat még sze-rethetem. Persze az sem igaz, hogy utálom az embereket, bár ahogy előrehalad az idő, egyre kevesebb az, akit szeretek. Teszek önnek egy ajánlatot, señor Lawrence. – Hallgatom. – Ön elengedi Luciát. – Eddig rendben. És? – Semmi és. Elengedi. Én pedig könnyű és gyors halált biztosítok magának. – Ha nem teszem? – Kegyetlenül megkínzom. Ebben mester vagyok. Akkortájt, amikor még Karl voltam, meglátogattam egykét izgalmas helyet a Közel-Keleten. Ott tanultam meg, hogy a kínzás művészet. Olyan könyveket mutattak ott

nekem, amelyekben le van írva, hogy lehet valakiről úgy levágni háromszáz darabot, hogy az áldozat még élve maradjon. – A Kések Könyve – mondtam. – Ó, hát ön is ismeri? – derült fel az arca. – Kellemes könyvecske, nem igaz? Akkor tudja, miről beszélek. Ne akarja, hogy eljátszadozzam magával. – És a többiek? – A páterekre gondol? Ezzel kapcsolatban Luciának van egy terve... de megígérhetem, hogy mindannyiuknak gyors halála lesz. Bár... tudja, Santarcangelire és Sylvinhóra nagyon mérges vagyok. Nagyon-nagyon mérges. És ha nagyon mérges vagyok, akkor gyakran elra-gadnak az indulataim. Mint ahogy most is. Megpróbálok ugyan uralkodni magamon, de egy-általán nem biztos, hogy sikerülni fog. Miért kellett megfosztaniuk engem ötmillió dollártól, mondják, miért? Mit számít a Vatikánnak ez a kis pénz? Nekünk viszont sokat jelentett volna. – Nekünk? – Luciának és nekem. Lucia meg én... szóval, ahhoz hogy új életet kezdjünk, szükségünk lett volna arra a nyomorult ötmillióra is. Pedig olyan szépen elterveztünk mindent. Mennyi van a bőröndökben? – Tízezer – mondta Santarcangeli. – Ezért megfizetnek – szegezte le Pedro bácsi. – A bűn büntetést kíván. De előbb señor Lawrence-szel kell dűlőre jutnom. Nos, señor Lawrence? Elengedi Luciát vagy sem? – Nincs szándékomban. De szívesen tárgyalok önnel.

Pedro bácsi felnevetett. – Tárgyal? Ez jó. Először is, kedves señor Lawrence, ön még nem ismer engem. Annak idején a legjobb barátaimat lőttem le, mert reménytelen helyzetbe kerültek. Ezzel azt akarom mondani, hogy önt is lelövöm. – A golyó előbb Lucián megy át. – Na és? Erre is számítottunk. Megesküdtünk egymásnak, hogy szükség esetén nem le-szünk tekintettel a másikra. De ez csak az egyik része a dolognak. Ön húzni akarja csupán az időt, igaz? Ön vár valakire? – Kire várnék? Pedro bácsi felnevetett. – Ravasz fickó maga, hallja-e? Hát kire is várhatna? Amikor megterveztem a végkifejletet, arra is gondolnom kellett, hogy maga nem az az ember, aki nem törődik a jövőjével. Ön olyan, mint a jó sakkjátékos: mérlegeli a lehetőségeket, az esélyeket, megpróbálja előre ki-számítani az ellenfél lépéseit. – Megtisztel, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. – Óh, hát az ellenfelet sosem szabad lebecsülni. Annak idején sokan estek közülünk ebbe a hibába. Ezek aztán sorban el is véreztek a német városok utcáin. Nem, én nem ez a típus vagyok, señor Lawrence. Én mindent kiszámítok előre, ebben bizony hasonlítunk egymásra. – Hát.., igyekeztem – mosolyogtam. Bár ez a mosoly azért nem látszhatott valami őszinté-nek. – Ezért végig kellett gondolnom, hogy vajon ön kire számíthat. Ki az, aki kockáztatná önért az életét ezen az isten háta mögötti vidéken? Ki az, akit rá tudna

beszélni, hogy tartson magával, és amikor szükséges, csapjon le az ön ellenségeire; azaz Luciára és rám. Sorba vettem a lehetőségeket. És tudja, mire jutottam? – Mire? – kérdeztem nyugtalanul. – Arra, hogy ön csak egyvalakire számíthat... illetve többekre is, de annak az egyvalakinek a vezetése alatt. Sejti, kiről beszélek? Kétségek között hányódtam. Amit mondott, igaz volt. Számítottam valakire... de vajon jó-e a számításom? Vajon megértette-e, mit akarok tőle, és hajlandó-e... – Elárulom én önnek nagyon szívesen – vigyorgott señor Pedro Mendez. – Ön, señor Lawrence, az indián barátjára, Florencíóra számított. Hiszen ön naphosszat vele lógott, meglá-togatta a faluját, összebarátkozott a falubelijeivel. Olvastam önről, señor Lawrence, hogy sokfelé megfordult a világban, van gyakorlata az úgynevezett primitív emberekkel való bá-násmódban. Maga képes összebarátkozni velük, és megszerettetni magát. Nos... erre lépnem kellett. Kíváncsi rá, mit léptem? Nem voltam rá kíváncsi. Rosszul éreztem magam, forgott körülöttem a világ, nehéznek éreztem a fejem, és a verejték is kivert. Szörnyen nézhettem ki, és ezt señor Pedro is észrevet-te. – Nem gondolta meg magát, señor Lawrence? Nincs semmi értelme a hősködésnek. Ha ön Florencióra és a falubelijeire számít, rosszul számít. Személyesen mentem el hozzájuk. És tudja, mit mondtam nekik? Hogy amiről önnel beszéltek, már tárgytalan. Ön nem tud eljönni hozzájuk, mert sürgős dolga támadt, engem

küldött maga helyett a hírrel. Hogy egészen biztos legyek a dolgomban, elküldtem őket a vakvilágba. Éreztem, hogy verejtékpatakok futnak le a hátamon. – Ön megölte... őket? – rémüldöztem. – Dehogy öltem! Elküldtem őket éjszakai rovarokat fogni. Azt mondtam nekik, hogy egé-szen reggelig az erdőben kell maradniuk, mert hajnal felé bújnak elő a legértékesebb bogarak. Minden rovarért jelentős pénzt ígértem. Öt perc múlva üres volt a falu. Azonkívül, hm... megrongáltam a csónakjaikat is. Márpedig gyalog aligha érnének ide, még ha segíteni is akarnának önnek. Tehát, señor Lawrence, ne számítson Florencióra. Nincs senki a környéken, aki az önök segítségére siethetne. Most, hogy már Sylvinho atya is a vendégünk... Nos, Mr. Lawrence... Meddig akar még gondolkodni? – Már nem sokáig – mondtam. – Csupán egyvalamin töröm a fejem. – Mondja el, hátha segíthetek! Sóhajtottam, és megvontam a vállam. – Nem is tudom, hogy magyarázzam el, señor Mendez... Néha eszébe jut az embernek va-lami, egy szó, egy kifejezés, egy dallam, és többé nem tud szabadulni tőle. Egyre ott kering a fejében, idegesíti, majd az őrületbe kergeti. Valaha tudta, mi az, de aztán elfelejtette. Ott jár az agyában, még aludni sem hagyja. – Előfordul – bólintott Pedro bácsi. – Önnel is megtörtént már ilyesmi? – Meg bizony – bólintott Pedro bácsi. – Még manapság is gyakran előfordul.

– Nos hát az én fejembe is bevette magát valami... valaminek a neve. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem jövök rá, mi az. – Mondja csak nyugodtan – biztatott señor Pedro. – Hátha segíthetek. – Mint mondottam, valaminek a neve. Úgy hangzik, hogy raiz de muela. Pedro bácsi felnevetett. – Raiz de muela? És maga nem tudja? – Tudtam, de elfelejtettem. Señor Mendez tréfásan megfenyegetett a mutatóujjával. – Megérdemelné, hogy tudatlanul küldjem át a másvilágra. Megérdemelné, mert sok kel-lemetlenséget okozott nekem és Luciának. De azért nem vagyok olyan szőrösszívű, mint gondolja. Nos, kedves señor Lawrence, a raiz de muela tulajdonképpen egy fa magja, amelyet az indiánok fogfájás ellen használnak. – A fenébe is! – csaptam a homlokomra. – Valóban! – Erős alkaloidát tartalmaz, amely zsibbasztóan hat az idegekre, és megszünteti a fájdal-mat. Nagy dózisban eszméletvesztést és járásképtelenséget idézhet elő. Mikor hallott róla? – Én magam is rágtam – mosolyogtam. – Kipróbáltam, milyen a hatása. – Na és milyen volt? – Elzsibbadt tőle a szám. Nem akarná kipróbálni ön is? – Eszem ágában sincs – legyintett. – Más sem hiányozna nekem, mint egy kis libabőr. – Én nagyobb dózisra gondoltam – mondtam. – Mi az ördögről beszél? – kérdezte gyanakodva. – Csak nem töri valamin a fejét...?

De bizony hogy törtem. Abban a pillanatban, ahogy señor Pedro körbeforgatta a géppiszto-lya csövét, észrevettem a hosszú, simára csiszolt csöveket az ablakban. Ha jól számoltam, tíznél is több csillogott a holdfényben. Halk szísszenéseket hallottam, s Pedro Mendez rémült kiáltását. – Az ördögbe is... ez meg micsoda? Señor Pedro a nyakához kapott, és kirántott belőle valamit. Színes volt, mintha lepke szállt volna rá. – A rohadék... indiánjai... Megpróbálta meghúzni a ravaszt, de már nem volt ereje hozzá. Gyilkos tekintetét amíg élek, nem fogom elfelejteni. Mozdulatlanul állt, csak a szeme forgott az üregében. Ujja úgy ráfonódott a géppisztoly ravaszára, mintha rávarrták volna. Meghúzni azonban már nem volt ereje. Lucia is elcsendesedett a karomban, s amikor eleresztettem, végigzuhant volna a padlón, ha ismét el nem kapom. Ezekben a pillanatokban másztak be az ablakon a kimázolt indiánok. Annak a falunak a népe, amely távol a nemzeti parktól és a liánétól, az őserdőben rejtezett, és amelyet tévedésből kerestem fel az elmúlt éjszakán. Legelöl a macsi haladt, mellette a tolmács, mögötte az egész falu. Férfiak, asszonyok, gye-rekek. Amint észrevették a megdermedt señor Mendezt és a padlón fekvő Luciát, megtorpan-tak, és nevetni kezdtek. Pillanatokkal később az egész falu hasát fogta neveltében.

A macsi odaballagott hozzám, és figyelmeztetőn señor Pedróra bökött. – Rövid ideig tart csupán a hatása – figyelmeztetett – Akkor aztán felébred. – Nem lesz semmi baj – nyugtattam meg. A macsi megvakarta a fele búbját. – Mikor kapjuk meg a mountain bike-okat? – Rövidesen – ígértem. – Holnap vagy holnapután. – Úgy legyen – mondta a macsi. – Mert ha nem.. – és a fúvócsövére ütött. Értettem a szóból. És meg is tartottam az ígéretemet. Búcsú a vízidisznóktól (ideiglenesen!) 1 Señor Ricardo Mendezt Ciudad Bolivárban temették el. Ignacio ugyan erősködött egy ki-csit, hogy talán a fundacion vagy a nemzeti park méltóbb nyughelye lenne, de a hatóság végül is így döntött. Feddhetetlen erkölcsű hozzátartozója nem lévén, nem akadt, aki a közeli rokon jogán szót emelhetett volna érte. A temetés után Ignacio javaslatára beültünk egy kis kocsmába, hogy megemlékezzünk az elhunytról, és hogy egy-két hideg ital mellett felidézzük a közelmúlt szörnyű, és még mind-annyiunk számára feldolgozatlan eseményeit. Juan Padilla is velünk tartott. Már korábban jelezte, hogy szeretne néhány szót váltani ve-lem, s amikor Ignacio megemlítette a kiskocsmát, megkérdeztem tőle nem lenne-e ellenére, ha señor Padillát is magunkkal vinnénk.

Nem volt. Így aztán Juan is ott ült velünk egy asztalnál. A llanero, akit hosszú ideig halálos ellenségemnek hittem. Juan Padilla eleganciája és csiszolt modora egyáltalán nem emlékeztetett arra a vadember-re, aki egyre a sarkamban járt a vizek partján és a llanón, hogy minél több borsot törjön az orrom alá. Juan csendes volt, és időről időre megtapogatta a képét. Még mindig magán viselte bőre a műanyag zacskóban töltött hosszú órák nyomait. Megittuk az első sörünket, s azonnal meg is könnyebbültünk tőle. Odakint az utcán per-zselt a hőség, a fejünk felett forgó ventilátorok és a hideg sör szerencsére enyhítettek valamit a testünket-lelkünket emésztő forróságon. Hiszen mindhárman úgy éreztük, hogy a lelkünk-ben is aszály tombol, és felfal minden zöldet, akárcsak a llanón az esős hónapok elmúltával. Néhány közömbös szót váltottunk az időjárásról, a sör minőségéről, aztán Juan Ignacióra pislantva – mintegy engedelmet kérve tőle, felém fordult, – Nem bánja, ha felemlegetem, ami a hátunk mögött van? – kérdezte udvarias mosolyt erőltetve a képére. Mit mondjak, nem volt valami bizalomgerjesztő a mosolya. A kék és zöld foltok, horzsolások valahogy földönkívülivé tették az arcát. Mintha a Star Trek idegen űrhajó-sai közül került volna közénk. Biccentettem, hogy nem. Előbb-utóbb úgyis beszélnünk kell róla. Juan mély lélegzetet vett, aztán ő is bólintott. – Akkor hát... engedje meg, señor Ladislao... nem bánja, ha így szólítom?

– Miért bánnám? Szólítson, ahogy jólesik. A señort akár el is hagyhatja. – Köszönöm, Ladislao. Engedje meg, hogy ünnepélyesen bocsánatot kérjek öntől mind-azokért a kellemetlenségekért, amiket kénytelen volt elszenvedni miattam. – Ugyan már, Juan! – igyekeztem félbeszakítani. – Nem kell bocsánatot kérnie. Hiszen ugyanazt akartuk valamennyien... ami végül sikerült is. Hogy aztán elcsattant itt-ott egy-egy pofon is... hát istenem, megesik az ilyesmi. – Azért az ön esetében több volt az egy-két pofonnál – morogta. – Tudja... az az igazság, hogy rettenetesen megrémültem magától. Ez aztán... hm... bizonyára túlzásokra is ragadtatott. – Annyira félelmetes lennék? – mosolyogtam. – Akkor annak láttam. És bizonyos értelemben nem is csalódtam. Legjobb úton jártam már a felé, hogy Sandro a barátságába fogadjon; minden reményem megvolt rá, hogy előbb-utóbb a kartellbe is bekerülök. Tudtam, hogy Sandro rajtam tartja a szemét, s időről időre beszámol a feletteseinek rólam. Ezért igyekeztem úgy viselkedni, ahogy egy jövendő kábítószer-csempésztől elvárható. Kemény voltam, mondhatni könyörtelen, ugyanakkor megjátszottam, hogy gyengéd érzelmeket ápolgatok a tulajdonos lánya iránt. Mint a régi, szép western-történetekben. Mindenesetre borotvapenge élén egyensúlyoztam: azzal is tisztában voltam, ha túljátszom a llanero szerepét, a kábszeresek visszariadhatnak tőlem. Nincs szükségük egy hőzöngő, megbízhatatlan, könnyen a fejét veszítő

fickóra. Éppen ezek között a mutatványok között bukdácsoltam, amikor ön a nemzeti parkba érkezett. Először még meg is rémültem, hogy egy kollégával hozott össze a végzet, aztán megtudtam, hogy önt kizárólag tudományos érdeklődése vezette señor Rochához. Kicsit megnyugodtam, de a következő híradás, amit önről kaptam, ismét nyugtalansággal töltött el. Hírforrásom szerint ön éles szemű férfi, ráadásul bőséges tapasztalatokkal rendelke-zik a bűnüldözés terén. Attól tartottam, hogy kiszúr valamit, ami veszélyeztetheti küldetésem sikerét. Igyekeztem azonnal felvenni a kapcsolatot a főnökeimmel, de a kapcsolatfelvétel ez-úttal nem sikerült. Így magamra hagyatva, nekem magamnak kellett kitalálnom, hogy mitévő legyek. – Megpróbált elkergetni a környékről – bólintottam. Juan lehajtotta a fejét. – Lehet, hogy hibáztam... sőt valószínű. De akkor ezt tartottam a legbölcsebb döntésnek. Úgy gondoltam, hogy ha megjátszom a féltékeny, gátlástalan llanerót, aki szerelemféltésből még gyilkolni is képes, ön visszavonulót fúj, és elhagyja a nemzeti parkot. Sajnos alábecsül-tem önt, señor Ladislao. Másodszor már nem szóltam neki, hogy hagyja ezt a señorozást. Hűvös volt a hangja, ahogy beszélt: biztos voltam benne, hogy valamiért ellenszenves vagyok neki. Abban viszont nem voltam biztos, hogy megkérdezem-e majd tőle, miért. Vannak érzelmek, amelyek felbukkanására nincs magyarázat.

– Emlékszik még az első találkozásunkra? – kérdezte, szemembe fúrva a tekintetét. – Hogyne emlékeznék – biccentettem. – Amikor Florencióval az ön felségterületére me-részkedtünk. – Akkor már tudtam önről, és meg is kezdtem az ön elűzésére irányuló hadműveletemet. Jóllehet a Mendez birtokon dolgoztam, azért odafigyeltem a nemzeti park területén történő eseményekre is, így önről is begyűjtöttem minden elérhető információt. Úgy gondoltam, hogy már a kezdet kezdetén keményen fel kell lépnem ön ellen. Sandro nem is értette, miért vagyok annyira kiakadva... Úgy tűnhetett, mintha én lennék az, aki az ön életére tör, ő pedig megvédi önt tőlem. – Igen, valóban úgy látszott – mondtam. – De csak egy ideig. Aztán rájöttem, hogy ön aligha közönséges llanero. – Miből jött rá? – hajolt előre kíváncsian. – Egyszer Florencióval anakondát kerestünk a Caurán. Ott.., hm... fürdött két hölgy is ép-pen... Angelica Reyes és egy társnője... Nos, akaratlanul is szem- és fültanúja voltam az önök találkozásának a mangrovék alatt. Láttam, hogy Angelica átad magának egy iratcsomót. Bár fogalmam sem volt róla, mi lehet az, az ön beszédmódjából arra következtettem, hogy ön aligha igazi llanero. – Hallott is... minden szót? Mintha még pirosabb lett volna megkínzott bőre, mint korábban. – Nem – ráztam meg a fejem. – Csupán szófoszlányokat hallottam.

Ez természetesen nem volt igaz, láttam viszont a szemén, hogy ezt szeretné hallani tőlem. Hát ezt is hallotta. – Señorita Reyes... valóban átadott nekem valamit... de erről majd később. – Ahogy óhajtja, Juan. – Jézusom, hiszen akkor ön... mindent látott! Señorita Reyes... Angelica... Gyorsan lenyelte a mondat végét. Mégis kitaláltam, mit akar mondani. Hogy señorita Reyes olyan pucér volt akkor, mint amikor a világra jött. Én pedig így láttam őt a mangrovefák alatt. Többször is megvonaglott a szája széle, mintha további magyarázattal kívánna szolgálni az ott történtekkel kapcsolatban, de aztán ismét lenyelte a mondandóját. Én is csak néhány szó erejéig tértem vissza a holdfényes fürdőzésre. – Nem tudtam elképzelni, hogy señorita Reyes egyszerű llanerókkal álljon intim viszony-ban. Úgy gondoltam, hogy ön valaki más. Főleg annak a fényében, hogy két gyilkosság is történt a közelünkben. Juan biccentett. – Bebetót azon a napon ölték meg, amikor először futottam össze önnel. Ráadásul ön és az indián találták meg a holttestét. Úgy éreztem, hogy a fejemre szakad az ég, valamennyi csilla-gával együtt. Ki a fene gyilkol itt, és miért? Sandro is ideges volt, amiből arra következtettem, hogy nem ő, és nem is a kartell végzett vele. Akkor viszont kicsoda?

– Honnan tudta egyáltalán, hogy Sandro a kartell embere? – kérdezett közbe Ignacio. – Szerencsére szerepel a nyilvántartásunkban. Már akkor tudtam, hogy kicsoda, amikor er-re a feladatra vállalkoztam. Az imént említettem, hogy úgy éreztem, mintha a fejemre po-tyognának a csillagok. Hát még amikor ön, señor Ladislao, bizonyítékokat talált arra nézve, hogy én követtem el a gyilkosságot. A levágott szogadarab, a csizmanyomok, az eltűnt pus-ka... egyszóval valaki nagyon a nyakamba akarta varrni. A legkézenfekvőbb persze az lett volna, hogy ön az – azt persze nem sejtettem, miért –, de aztán el kellett vetnem ezt az ötletet. Elvégre a szogámat és a puskámat a lakrészemből lopták el, azt pedig ön csak nehezen tehette volna meg. Legfeljebb egy segítővel. De még ha így is lett volna, a miértre akkor sem kaptam volna választ. Persze Sandróra is gyanakodtam. El is határoztam, hogy árgus szemekkel figye-lem a fickót. Mert hiszen előfordulhatott volna, hogy a kartell rájött, ki vagyok, és úgy akart kiiktatni a játékból, hogy rám ken egy gyilkosságot. – Még a kutyákat is rám uszította a Mendez birtok udvarán... Juan elmosolyodott. – Akkor valóban nagyon haragudtam önre. Még nem tisztáztam magamban, hogy ön nem lehetett a gyilkos. És azt sem, hogy nem ön az, aki rám akarja kenni. Őszintén szólva, nagyon ideges voltam és... nem is bántam volna, ha a kutyák... – ...széttépnek?

– Azt azért talán nem. Bár szívesen vettem volna, ha legalább egy kis darabot kiharapnak a hátsójából. Érződött a hangján, hogy még mindig sajnálja, amiért nem kóstoltak meg a kutyák. Vajon miért? – És az istállóban? – Az indulat fűtött. Ne feledje, életveszélyben voltam. A bizonyítékok ellenem szóltak. Blanco százados minden pillanatban letartóztathatott volna. Akkor pedig... minden eddigi munkám kárba veszett. – Blanco százados nem tudott önről? – Természetesen nem. Én mások megbízásából dolgozom, ráadásul nincs is kapcsolatunk a venezuelai kollégákkal. Többet nem mondott. Én meg nem kérdeztem. Tisztában voltam vele, hogy az Egyesült Államokban jó néhány kábszerellenes intézmény működik, amelyeknek a tevékenysége eny-hén szólva sem nyilvános. Néha még egymást sem értesítik a munkájukról, nemhogy a kül-földieket. – Így aztán... valóban elveszítettem egy kicsit a fejem. Bár azért nem öltem volna meg... hiszen nem vagyok gyilkos természet. Amikor señorita Lucia beavatkozott a bunyóba, már hagytam magam. És Sandro felbukkanása is kijózanított. El is határoztam, hogy a jövőben csökkentem a magával folytatott küzdelmem intenzitását... miközben azért megpróbálom el-kergetni a nemzeti park és a Mendez birtok közeléből. Ez az elképzelésem később Lucia és az ön szoros kapcsolatán... hogy úgy mondjam, hajótörést szenvedett. Az, hogy önök... hm... összemelegedtek, még direkt jól is jött nekem. Lefotóztam fürdés közben

Luciát – nem volt nehéz, hiszen nemigen rejtegette senki elől a bájait –, és a fejem alá tettem a képét, mintha odalennék érte. Sandro meg elhitte, hogy emiatt akarom önt átküldeni a másvilágra. Ismét megéreztem valamit a hangján, ami nem tetszett nekem. Mintha kicsit sajnálta volna, hogy nem sikerült végérvényesen megszabadulnia tőlem. Vagy félreértenék valamit? – Mi a helyzet a kígyóval? – Ez volt az utolsó, kétségbeesett kísérletem, hogy elkergessem magát. Ha hiszi, ha nem: ekkor már önt is féltettem. Nem tudtam, ki gyilkol, azt sem, hogy miért, de ön úgy mozgott a nemzeti park és a Mendez birtok területén, mint egy élő céltábla. Gyerekjáték lett volna le-szedni önt... vagy elvágni a torkát. Ezért jó néven vettem volna, ha felszáll egy repülőre. – Majdnem felszálltam. – Hát... végül is jól tette, hogy még idejében le is szállt róla. De visszatérve a kígyóra: nem tudtam, ki gyilkol, azt sem tudtam, miért; azzal is számolnom kellett, hogy nincs is összefüg-gés a gyilkosságok között. Esetleg egy őrült garázdálkodik a környéken, aki megöli az elsőt, akivel találkozik. Ez pedig ön is lehetett volna. Ha ez megtörténik, az ön ismertségét figye-lembe véve, a titkosszolgálati emberek elárasztották volna a környéket, ami a küldetésem sikerét veszélyeztette volna. Sőt tönkre is tette volna. A kábszeresek ilyenkor takarékra állít-ják magukat, és kivárnak. Szóval jobbnak láttam, ha ön lelép. – Bízott a sikerben? – Kérem?

– Úgy értem, bízott abban, hogy sikerül elkergetnie? Juan megvonta a vállát. – Őszinte legyek? Nem. De megpróbáltam. – A kígyó? Remélem, nem volt mérges? Juan csodálkozva nézett rám. – Ön nem ismeri a kígyókat? – Mindet nem. A venezuelaiakat a legkevésbé. – Én pedig azt hittem... Igen, a kígyó mérges volt. Éreztem, hogy verejtékcseppek ütnek ki a homlokomon. Igyekeztem észrevétlenül letörölni őket. – Mennyire... mérges? – Eléggé. Két perc. – Micsoda? – A harapástól számítva. Két perc, és vége. – Uramisten... és maga csak úgy... Juan Padilla elmosolyodott. – Előtte többször is beleharapott egy szivacsba. Nem volt már méreg a méregzacskóiban. Legalábbis azt hiszem. – És ha tévedett? Padilla ismét széttárta a karját. – Mindannyian vállalunk bizonyos kockázatot, ez kétségtelen. Kicsit forogtak ugyan előttem a söröspoharak az asztalon, és maga az asztal is játékosan megfordult, de aztán abbamaradt a forgás. Ekkor vettem észre, hogy Juan mereven rajtam tartja a szemét, és mintha belül, a lelke mé-lyén, elégtételt erezne valamiért. – Mikor jött rá, hogy nem játszhatja tovább az egyszerű llanerót Sandro előtt?

Juan felvette a söröspoharát, és leöntötte a torkán a maradékot. – Mindennek eljön a maga ideje. Egyszer csak észrevettem, hogy Sandro egyre furcsábban néz rám. Másképpen szólva, Sandro gyanakodni kezdett. Talán hibát követtem el valahol, talán nem voltam elég óvatos, vagy éppen ellenkezőleg, túljátszottam magam, elég az hozzá, hogy Sandro – nyilván felettesei utasítására – meg akart ölni. Én viszont már jó előre elhatá-roztam, hogy az első gyanús jelre elkapom, és megpróbálom kiverni belőle, hol pihentetik a nemzeti parkba érkezett kábítószert. Hát így történt. Mindenesetre csúnyán ráfizettem volna, ha señorita Reyes nincs a közelben. Ön honnan tud erről, señor Ladislao? – Éppen a kis domb szomszédságában tartózkodtam – mondtam rövid habozás után. – Úgy érti... kilesett minket? – Stílus kérdése, hogyan fogalmazunk. – Tehát mindent látott. – Így is mondhatjuk. Juan Padilla sóhajtott, és az asztal lapjára bámult. – Azt is látta, hogy señorita Reyes és én... megpróbáljuk megtalálni a rejtekhelyet? – Természetesen láttam. Az lett volna a következő logikus kérdés, hogy mit gondolok, kicsoda señorita Reyes, de nem kérdezte meg. Ehelyett mást kérdezett. Kissé gonoszkodva, és talán nem is egészen jóindulatúan. – Volt valami Lucia és ön között?

A kérdés vége már éles és bántó volt, de én ügyet sem vetettem rá. – Semmi – mondtam. – Néha még ruha sem. – Mi a fenét akart magától... azon kívül? – Szemmel akart tartani. Mindent tudni akart rólam. Ő is tartott tőlem, akárcsak ön. És ő valóban meg akart ölni. Amikor rájött, hogy veszélyes lehetek számukra, meghiúsíthatom a terveiket, halálra ítélt. – De azért szeretett magával zuhanyozni. – Így van. Elhitette velem, hogy mint pszichiáterre van szüksége rám. – És ön? – Menekültem előle, ahogy tudtam. – Nem mindig sikerrel. – Hát nem. Csak nem volt... féltékeny rám, Juan? Meg kellett kérdeznem, akármi is lesz a következménye. Csak reménykedhettem benne, hogy Juan Padilla nem vedlik vissza llaneróvá, nem akar ismét a cipőmbe dugni egy mérges kígyót, hogy menjek a fenébe Ciudad Bolivárból, Venezuelából, sőt egész Latin-Amerikából, és akkor jöjjek csak vissza, amikor Rióban, a karnevál előtti éjszakán az ingyenmunkások ellapátolják a havat a hajnali menet útjából. – Úgy érti, hogy Luciára? Juan Padilla a durván ácsolt faasztalon nyugvó kezére nézett. Arca meg-megrándult, mint-ha nehezen tudná fékezni az indulatait. – Azt kérdezte... féltékeny voltam-e... vagy vagyok-e önre? Azt hiszem... igen. Ignacio megdöbbenve bámult ránk. Vajon mi az ördög van itt kibontakozóban?

– Ön nem csak... megtévesztésből féltékenykedett Luciára? – kérdezte nyugtalanul pislog-va. Nem szerette volna, ha összeverekszünk. Juan Padilla megrázta a fejét. – Kit érdekel Lucia Mendez? – Akkor az egészet... nem értem. Te érted, Leslie? Persze hogy értettem. Hogyne értettem volna. Előrehajoltam, és Padilla szemébe néztem. – Ön együtt dolgozott señorita Reyesszel? – Ugyan, dehogy – rázta meg ingerülten a fejét. – Kicsoda señorita Reyes? Juan megvonta a vállát. – Régész és művészettörténész. – Hogy került Santarcangeli csapatába? – Az atya kérte fel rá Caracasban. Angelica csodálatos érzékkel leplezi le a hamisítványo-kat. – Señorita Reyes hitt abban, hogy a madonna valódi? – Amíg meg nem nézte közelebbről, talán igen. Ezen a kontinensen sok izgalmas dolog la-pul még a föld alatt. – Kicsoda señorita Reyes? Szemem sarkából láttam, hogy Ignacio úgy néz rám, mintha megbuggyantam volna. Hi-szen egyszer már megkérdeztem ugyanezt, és Juan Padilla válaszolt is rá. Señor Padilla hallgatott, aztán hirtelen felállt, és a kalapja után nyúlt. Úgy látszott, hogy si-etve távozik tőlünk, még köszönni is elfelejt. Majdnem így is történt. Két lépést tett az ajtó felé, és csak ekkor fordult vissza. Nem volt még messze, nem kellett kiáltoznia, hogy meghallhassuk a hangját. Nem is figyelt fel ránk senki. – Azt kérdezte, kicsoda Angelica Reyes?

– Azt – bólintottam. Juan megsimogatta fekete, egyenes szálú haját. – A feleségem – mondta aztán komoran. Ignacio eltátotta a száját. – A felé… sége? – Jobban mondva, a volt feleségem. – Kinyújtotta a mutatóujját, és rám bökött. – Amikor señor Ladislao... kileste a találkozónkat a mangrovemocsárban, láthatta, hogy Angelica átad nekem egy papírcsomót, nos... a válóperünk papírjait adta át. Ő akarta, hogy elváljunk. Néha megtörténik, hogy az ember ostobaságokat követ el... a másik pedig nem tudja megbocsátani. Még akkor sem, ha az, aki az ostobaságot elkövette... megbánta, és talán szeretné visszacsi-nálni az egészet... De erre nem mindenki hajlandó. Van, aki azt mondja, hogyha egyszer csalódott valakiben, és megingott benne a hite, akkor... nem lehet többé helyrehozni a dolgot. A másik kénytelen elfogadni az álláspontját, mert hiszen mi mást tehetne. – Harcolhatna érte – bökte ki Ignacio. Juan Padilla fejére tette a kalapját. – Már késő – mondta sóhajtva. – A hajó már elúszott. Akkor hát... hasta la vista, señores. Egyszer talán még összefutunk valahol. Elnyelte a Ciudad Bolivar-i hőség. 2 Ignacio megkövülve nézett utána. – Te jó isten! – nyögte. – Hogy nekem milyen szerencsém van. Képzeld, már-már azt fon-tolgattam magamban, hogy kikezdek señorita Reyesszel. Még jó, hogy nem tettem meg. Láttad a fickó szemét? Ez még

mindig fülig szerelmes señorita Reyesbe... Akarom mondani, nem is tudom már, hogy kibe. Ha asszony, akkor ugyebár nem lehet señorita, bár,.. ha ő úgy akarja... Csodálom, Leslie, hogy nem figyeltél fel rá... Mondd, észreveszed te egyáltalán a nőket? Lucia sem kellett neked... Jó, most már belátom, hogy nagy hibát követtél volna el, ha kellett volna, de azért mégis. Viszont itt van ez az aranyos cukorfalat, ez a señorita Reyes, akarom mondani... szóval, mit gondolsz, lenne esélyem nála? – Próbáld meg – javasoltam. – Csak az a feneség, hogy nekem már van menyasszonyom, egy hét múlva érkezik Cara-casból. Te, Leslie, ha meglátod, beleremegsz, olyan csinos... bár ha señorita Reyesre gondo-lok... A második pohár sör véget vetett a tépelődésének, és úgy látszott, meg is feledkezett señorita Reyesről. – Szinte el sem hiszem, min mentünk keresztül – koppantotta le a poharát az asztalra. – Itt van ez a Juan is... ki a fene gondolta volna róla, hogy zsaruféle. Amikor a llanón összetalál-koztam vele... hát a hideg futkározott a hátamon. Nem volt kétségem afelől, hogy lelkifurda-lás nélkül belém döfné a kését, ha begurulna rám. Van bizonyos emberismeretem, mégsem gondoltam volna. Te igen? Kikerültem a választ, és inkább én kérdeztem. – Mi a véleményed a három Mendezről, Ignacio? Ignacio furcsán nézett rám. – Komolyan kérdezed? Mi lehetne azután, hogy a nemzeti park örökli a birtokukat. Pedro Mendez jelenleg

is gondnokság alatt áll, ő nem rúghat labdába. Ha az elmeszakértői vizsgálat mégis normálisnak nyilvánítaná, börtönbe kerül, és élete végéig ki sem jön onnan. Akkor pedig vagyonelkobzásra is ítélik, bár a gyűjteményén kívül nincs valamirevaló vagyona. A Mendez birtokot semmi esetre sem örökölheti. – És Lucia? – Vele nagyjából ugyanez a helyzet. Az életfogytiglan nálunk ténylegesen életfogytiglani jelent. Ha a bíróság nem menti fel őket – erre pedig semmi esélyük sincs – a birtok az állam tulajdonába megy át, és a nemzeti parkhoz csatolják. Nem mondom, hogy nem örülök neki... bár, ha a történtek előtt megkérdezte volna valaki, hogy ilyen módon is kívánnám-e a nemzeti park gyarapodását, biztosan nemet mondtam volna. Sajnálom szegény Ricardo bácsit, nagyon sajnálom. Jó ember volt, isten nyugosztalja, legyen neki könnyű a föld. – Gondolod, hogy nem tudta, kicsoda a testvére? – Biztos vagyok benne, hogy nem. – Én nem így gondolom. Ignacio a söröspoharába bámult, majd ismét csak a vállát vonogatta. – Az ember vak a testvéreivel szemben. Lehet, hogy sejtett valamit, de az igazságot bizto-san nem tudta. Lehet, hogy volt némi gyanúja Pedro Mendez németországi éveivel kapcsolat-ban, de nem akart tudni róluk. Azt az elvet vallhatta, hogy amiről nem tud az ember, az nem is létezik. – Gondolod, hogy valóban szerelmes volt Luciába? – Ugyan már; ki mondta ezt a marhaságot? – Lucia.

– Már megbocsáss, de lehet hogy a lány is hibbant egy kicsit, sőt biztosan az. Aki olyasmi-ket csinál, mint ő, nem lehet normális. – Csupán fanatikus. – A fanatikusok nem normálisak! Ricardo bácsi csupán a lányaként szerette. Az az érzé-sem, hogy señor Ricardo nem tudott semmiről. Voltak ugyan vitái a testvéreivel, elsősorban a nehezen elviselhető Paulo Mendezzel, de ezek csak amolyan testvéri összezördülések lehet-tek. – Señor Ricardo vadbaromnak tartotta señor Paulót. – Na és aztán? Van az úgy, hogy valaki vadbaromnak tartja a testvéreit, mégis szereti őket. Paulo is így volt velük. Emlékszel, amikor berontott hozzám, és gyufaszállá akarta aprítani a szobaberendezésemet? Azért tette, mert féltette a „hülyéket”, hogy csalók, hozományvadász-ok, tolvajok kezébe kerülnek. Lehet, hogy viselkedését és indulatait tekintve valóban vadbarom volt – tudomásom szerint kétszer is elkövetett életében erőszakos cselekményt –, ennek ellenére nem lehetett rossz ember. – Mit gondolsz, Ignacio, valóban lehettek señor Ricardónak gazdasági nehézségei? – Ezt meg honnan a csodából veszed? – Lucia mondta. – Lucia, mindig csak Lucia! Nyilván hazudott valamiért. Természetesen tudtam, miért. Lucia meg akarta indokolni előttem, hogy miért „szállt be” Ricardo bácsi a narkóüzletbe. Csakhogy én nem mentem lépre. Lucia nem tudta, vagy már elfelejtette, hogy első

találkozásunkkor Ricardo Mendez eldicsekedett nekem a képeivel. Nos, akinek eredeti Bosch és eredeti Vermeer lóg a falán középkori olasz festmények között, annak aligha lehetnek anyagi gondjai. Csakhogy Blanco is azt állította, hogy nem áll valami jól a birtok szénája, és hogy Ricardo Mendez nem kapott pénzt a bankoktól, amikor kért... Amikor elmondtam Ignaciónak a kétségeimet, közelebb hajolt hozzám, és szinte a fülembe suttogta. – Nálunk, Venezuelában, most nagyon képlékeny a helyzet, Leslie, amint azt bizonyára magad is tapasztaltad. Az ezredes-elnök nemigen kedveli a nagybirtokosokat. A nagybirto-kosok pedig óvatos emberek. Nem vagyok biztos benne, hogy Ricardo bácsinak nem azért támadtak-e átmeneti pénzügyi gondjai, mert a pénze – azonkívül, hogy festményekbe fektetve lóg a falán – európai bankok trezorjaiban pihen jobb időkre várva. Szóval én a te helyedben nem félteném a fundacionok és a potrerosok, a legelők gazdáit. Azt már nem kérdeztem meg tőle, vajon mi lesz Ricardo bácsi bankokban heverő pénzével, hiszen óriási vagyonok hevernek szerte a világban trezorok mélyére zárva, amelyeknek a gazdái már az öröklétben bolyonganak, és aligha van odaát szükségük a pénzükre vagy az ékszereikre. Aztán Pedro Mendezre terelődött a szó. – Señor Pedro éppen akkor tanult NyugatNémetországban, amikor a Baader-Meinhof cso-port a világ proletariátusának a felszabadításán munkálkodott. A gazdag fiatalemberre freneti-kus hatást gyakoroltak a

forradalmi eszmék. Hogy gazdag volt? Mit számított az? Hiszen annak idején Fidel Castro és Che Guevara is jómódú család fiai voltak. Señor Pedro a terroris-ták közé állt, és az is maradt mindvégig. Felvette a Karl Schwarz nevet, és csak akkor lépett le Európából, amikor a forradalmi hullám elültekor harcostársai a rendőrség kezére jutottak, és nagy részben öngyilkosságot követtek el. Pedro Mendez úgy gondolta, hogy ha Európából kiszorultak, következzék Latin-Amerika! Ott aztán van talajuk a forradalmi ideológiáknak. Biztos voltam benne, hogy señor Pedro és Lucia hosszú évekig kapcsolatban álltak a latinamerikai gerillamozgalmakkal, és komoly pénzadományokkal látták el őket. Először Ricardo bácsit pumpolták, csakhogy a gerillák egyre többet követeltek. Ekkor viszont történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta eddigi nézeteiket. – Micsoda? – nézett rám Ignacio. Hallgattam egy kicsit, aztán igyekeztem összeszedni a gondolataimat. – Ott kell kezdenem, hogy Lucia Pedro bácsi szeretője lett. Ignacio sóhajtott egy nagyot. – A fenébe is... erre már én is gondoltam, Akkor viszont miért csinálta azt a cirkuszt veled? – Hogy szemmel tarthasson. Aggódott, hogy tönkreteszem élete nagy tervét. – Ez valahogy olyan... gusztustalan, Leslie. Lucia és az a dilis Pedro... végül is már szinte öregember. – Abban igazad lehet, hogy señor Pedro megöregedett – bólintottam. – Bár nem is annyira az életkorát tekintve,

inkább ami a forradalmakhoz való viszonyát illeti. Szerelmes volt Luci-ába, a lány is belé, be is teljesült a szerelmük, csak éppen kegyelemkenyéren éltek, és a geril-lák is egyre szorongatták őket. – Hogyhogy kegyelemkenyéren? – Úgy, hogy nem volt pénzük, ami felett rendelkezhettek volna. Lucia minden évben ka-pott ugyan egy új autót, ide, az isten háta mögé, és Pedro bácsi is megkapta a drága bogarait a gyűjteményébe, de vagyonuk, ami felett szabadon rendelkezhettek volna, nem volt. A gerillák pedig időről időre felkeresték őket, és támogatást követeltek tőlük. Talán Lucia Buenos Aires-i barátai még meg is zsarolták őket. Azok, akik állítólag elrabolták. – Állítólag? – Biztos vagyok benne, hogy szó sem volt elrablásról. Lucia egyszerűen közéjük állt. – Ez nem lehet igaz! – Pedig az. Nemegyszer megtörtént már, gondolj csak a sajtómágnás Hearst-lány esetére. – De hiszen... elmesélte, hogy mi történt vele. Majdnem megerőszakolták! – Luciának élénk a fantáziája. – Na és a füle? Hiányzik belőle egy darab! – Még azt is el tudom képzelni, hogy saját maga nyisszantotta le. De még így sem sikerült kivágnia a váltságdíjat señor Ricardóból. – Vajon miért? Ittam néhány kortyot, és magam elé bámultam. – Néhány perccel ezelőtt azt kérdezted tőlem, Ignacio, hogy Ricardo bácsi vajon tudhatott-e Lucia és a testvére

üzelmeiről. Talán igen. Talán megsejtette, hogy át akarják vágni, és nem fizetett. Lucia fűnek-fának el is panaszolta, hogy az „apja” még annyit sem tett érte, hogy kifizette volna a váltságdíját. Megvárta, amíg a rendőrség szabadítja ki. Lucia persze egyetlen pillanatig sem volt életveszélyben. Azt viszont nagyon is el tudom képzelni, hogy gerilla kollégái alaposan megorroltak rá, amiért nem sikerült az akció, és elzavarták maguk közül. Ezután elköltöztek Argentínából, és itt kötöttek ki. Lehet, hogy az ottani gerillákkal megsza-kadt a kapcsolatuk, az itteniek viszont megtalálták őket. De visszatérve oda, ahonnan elindul-tunk: azt hiszem, señor Pedro egy boldog pillanatában, talán Lucia mellett az ágyban, úgy döntött, hogy felhagy a világ problémáinak megoldására irányuló kísérleteivel, és ettől kezdve már csak Lucia és a saját személyes boldogságával törődik. Ehhez viszont pénz kell, sok pénz. Ekkor Luciával együtt kidolgozott egy tervet, amely egy csapásra megoldhatta volna minden problémájukat. Tervük három részből állt. Ha csak kettő is összejön közülük, ha nem is lesz-nek tőle a világ leggazdagabb emberei, annyijuk lesz, amennyivel életük végéig krőzusként élhetnek. Tervük első részeként meg kellett volna vágniuk ötmillióra a kábítószer-csempészeket, azaz a cali klánt. A narkóüzletbe nem akartak beszállni, de a kolumbiaiak nem is engedték volna. Arról nem is beszélve, hogy minden pillanatban fejük felett lebegett volna a lebukás veszélye. A kábszeresek világa kegyetlen világ, s Pedro bácsi nem áldozat, hanem győztes akart lenni. Márpedig a narkó világában nincs győztes. Még az igazán nagy kokainbá-rók sem hosszú

életűek. Vagy ha azok is, mit ér egy rács mögött töltött hosszú élet? Señor Pedro a nagyvilágot akarta és Luciát. Ezért azt találta ki, hogy átvágja a kábítószerkereskedőket. Ricardo bácsi nevében odacsalja őket a birtokra, magnéziumport mutat nekik... – Már akartam is kérdezni, hogy erre miért volt szükség? – Ha félresikerült volna a tervük, s a hatóság kezére kerültek volna, nem ítélhették volna el őket kábítószerbirtoklás miatt, hiszen csupán ártalmatlan magnéziumport szállítgattak ide-oda. – És a kutya? – kottyantott közbe Ignacio. – A kutya a rejtekhelyen narkót szimatolt! – Szereztek valahol pár grammot, és széthintették a földön. Csak arra volt jó, hogy a keres-kedők komolyan vegyék a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a kutya szaglászott ott, hanem ők is. – Hozzám miért dugtak magnéziumport? – Hát nem érted, Ignacio? Azt akarták, hogy a cali klán azt higgye, señor Ricardo és te nyúltátok le a millióikat, így aztán a caliak titeket üldöztek volna életetek végéig – ha véletle-nül élve maradtok –, nem őket. – Át akarták operáltatni magukat... – Ez igaz, csakhogy ez azért nem bombabiztos módszer. Nem hallottál még arról, hogy így is megtaláltak valakit? Én azonban még másra is gondolok. Szerinted Lucia szép lány? – Persze hogy az! Hogy kérdezhetsz ilyen ostobaságot? – El tudod képzelni, hogy hagyta volna szétszabdaltatni az arcát? Lucia arra számított, hogy a cali klán őket nem

is fogja keresni, hiszen aki átverte őket, az te vagy és Ricardo Mendez. Ti viszont sajnálatos módon... – A fenébe is! – A terv második részét úgy is nevezhetném, hogy a Vizek Madonnája. Az ötlet valószínű-leg señor Pedrótól származik. Elhíresztelték, hogy megtalálták a méltán híres aranyszobrot, és hajlandók jó pénzért eladni. A jó pénz ötmillió dollárt jelentett. – Nem kevés! – De nem is sok. Sokkal többet is kérhettek volna érte, de ők nem voltak mohók. Azt a lát-szatot akarták kelteni, hogy sürgősen kell nekik a pénz, és ha nem kapják meg a kért összeget, beolvasztják a szobrot. Úgy gondolták, hogy ötmilliót könnyedén ki tud pengetni a Vatikán; ha többet kérnének, az már gyanút kelthetne. Elkészíttették a szobrot, és megkeresték a mód-ját, hogy az illetékesek tudomására hozzák a „leletet”. Ugyanúgy hamis áruval dolgoztak, mint a narkó esetében. És ugyancsak señor Ricardóra és rád akarták terelni a gyanút. – Még mindig nem értem... – Ugyan már. Ignacio, hiszen a végeredmény még úgy is alakulhatott volna, hogy señor Ricardo és te is életben maradtok. Nekik ezzel is számolniuk kellett. A hamis madonna to-vább szaporította volna a bűnlajstromotokat. – Mi lett volna a terv harmadik része? – Megölték volna señor Ricardót és téged is. A birtokot ők örökölték volna. Egészen pon-tosan Lucia, hiszen ő

nem áll gondnokság alatt. A gyilkosságot aztán rákenték volna... – De én? Én mit keresek ebben a kulimászban? Miért pont én? – Mert a hatóságok méltán hihették volna, hogy te is beszálltál señor Ricardo üzletébe. Sőt te beszélted rá az öregurat! – Mi az isten csodájáért? – Mert pénzre volt szükséged! Mindig is panaszkodtál, hogy mennyire nehéz a nemzeti park helyzete. Te az állatok szerelmese vagy, Ignacio. A vízidisznóké, az anakondáké, a hangyáké... – Felesleges felsorolnod az egész természetrajzi lexikont. – Az egyik forgatókönyv szerint megölnek benneteket, és ők öröklik a birtokot is. Egy má-sik forgatókönyv szerint nem haltok ugyan meg, de Ricardo bácsi is, és te is életetek végéig börtönben csücsültök csalásért és gyilkosságokért. A harmadik forgatókönyv szerint a cali klán nyír ki benneteket, és akkor is ők öröklik a birtokot és így tovább... Tudsz követni? – Legfeljebb mezítláb, és ki az utcára – morogta Ignacio, újabb sörök után nézve. Csak ak-kor nyugodott meg, amikor már ott gyöngyözött előttünk az ital. Gyorsan felemelte a poharát, és nagyot húzott belőle. – Jobb lenne elfelejteni ezt az egészet – morogta. – Csakhogy attól tartok, soha nem fogom elfelejteni. Mit gondolsz, a cali klán békén hagy engem ezek után? – Téged biztosan. – Ugyan miért?

– Mert te magad is áldozat vagy. Téged is ki akartak nyírni. – És... señor Pedro? – Vele más a helyzet – mondtam kedvetlenül. – Nem is adok sok időt neki. – Lucia? Nem mondtam semmit. Mit is mondhattam volna? 3 – És te? – kérdeztem rövid hallgatás után. – Nem akarsz valamit meggyónni nekem? Ignacio bűntudatosan pislogott rám a söre felett. – Kizárólag a te érdekedben tettem. – Igazán? – Mit gondolsz, mi másért? Te nem ismered Blanco századost. Nem is tudom, miért nem csukatott le. – Talán mert nem volt elég bizonyítéka ellenem. – Bizonyíték? Lárifári! Anélkül is becsukathatott volna, és mielőtt kiderülhetett volna az ártatlanságod, már egy égi cella ablakán át bámulhattál volna le a földre. – Erre gondoltál? – Naná hogy erre! A mi börtöneinkben minden megtörténhet. Gyilkosokkal errefelé nem sokat kukoricáznak. Azt akartam, hogy tűnj el innen minél előbb! Attól féltem, a végén még engem is magaddal rántasz. – Azért nem kellett volna kimázoltatnod Florencióval. – Az istenért, Leslie, dehogynem kellett! Attól tartottam, nem éred el a repülőgépet; Blanco bármikor elkaphatott volna. Abban reménykedtem, hogy

messziről indiánnak néz, és így feljuthatsz a gépre. Már előre egyeztettem a pilótával. – Aki aztán jelentette Luciának. – Honnan a fenéből sejthettem volna, hogy az ő embere? – Nem volt az ő embere, csak Lucia jól megfizette az információit. Lucia és Pedro bácsi mindenről tudni akartak, ami a környéken történik. Ne feledd, még nemzetközi körözés volt érvényben ellenük. Csak legalább ne ezzel a levakarhatatlan festékkel kenettél volna be! – A többi szart sem ér. Mit ért volna, ha az esti szellő is lefújja rólad, mint rólam. – Florencio tudott a dologról? – Persze hogy tudott. És egyetértett a tervemmel. Szeret téged, nem akarta, hogy bajod es-sék. – Az asszonyrablás is csak kamu volt? – Az azért nem egészen. Florenciónak valóban vissza kellett volna rabolnia Violetát... bár ezt nélkülünk is megtehette volna. – Te tudtál erről? – Hogyne tudtam volna, hiszen öt évvel ezelőtt is ketten raboltuk vissza. Amikor Florencio ismét a segítségemet kérte, az agyamba villant, hogy így tudnék a leggyorsabban megszaba-dulni tőled. Különben aligha engedted volna meg, hogy indiánná mázoltassalak. Sajnálom, hogy úgy történt, ahogy történt. – Mi lett volna akkor, ha mégiscsak rajta maradok azon a rohadt gépen? Ignacio nagyot sóhajtott.

– Akkor most egyedül ücsörögnék itt, és sörbe fojtanám a bánatomat. Ezen aztán annyira elkeseredtünk, hogy ismét rendeltünk egy kört. Ha nem is bánatunkat, de a szomjúságunkat azért belefojtottuk a forró délutánba. 4 Fizettünk, és éppen indultunk volna, amikor Ignacio meggondolta a dolgot, és visszanyo-mott a székre. – Tudod te, Leslie, hogy még mit találtak nálam a zsaruk? A kábszer mellett? – Várj csak... kitalálom. Nem lennék meglepve, ha egy kis csomag raiz de muela lett volna, zselé... Ignacio elképedt arccal nézett rám. – Aztán cubarrót, kaktusztüskét... és olyan kést, amilyennel señor Paulót megölték... – Honnan az... ördögből...? – Inkább azt kellene kérdezned, hogy ki dugta a szekrényedbe? – Te? – Dehogy én! Ha én dugtam volna oda, az azt jelentené, hogy én is öltem meg señor Paulót. – Señor Pedro volt az? – Vagy Lucia. Ahogy a magnéziumport is ők dugták oda. Valamelyikük kitűnően tudott bánni a canabravával, a fúvócsővel. – De hogyan dughatták oda, Leslie, hogyan? Erre aztán elnevettem magam. – Mondd, Ignacio, bezártad te valaha is a dolgozószobád ajtaját? Ignacio megvakargatta a feje búbját.

– Hát... egyszer. Amikor a menyasszonyommal három hétre a Bahamákra utaztam. De ak-kor is fel kellett törni, mert kigyulladt valami kábel a szobában, és ki kellett hordani a bútoro-kat. – Señor Pedro és Lucia pontosan tudták, hogy milyen viszonyban állsz az ajtóval, ezért úgy közlekedtek a szobádban, akárcsak te. Gyerekjáték volt számukra, hogy azt dugjanak a szek-rényedbe, amit csak akarnak. – De miért, Leslie? Sóhajtottam, és megállapítottam magamban, hogy a közmondások és a szólások tengernyi igazságot tartalmaznak; bennük sűrűsödik az emberiség sok-sok évezredes tapasztalata. Ve-gyük például azt, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, azaz a nemzeti park igazgatója ma-radjon csak a vízidisznók professzora, és ne próbáljon meg komplikáltabb bűnügyeket megérteni. – Azért, Ignacio – magyaráztam mindezek ellenére türelmesen –, mert azt akarták, hogy a gyilkosság gyanúja is rád terelődjön. Tűnj el örökre a börtön mélyén, és ne zavard a köreiket. Megyünk végre? Ignacio szomorúan nézett rám. – Létezhet a világon ennyi gonoszság, Leslie? – Létezhet – bólintottam. – Ez engem annyira... de annyira elkeserít. – Mennyire? – Hogy... innom kell rá még egy üveg sört. Visszaültem mellé, merthogy a gonoszság engem is elkeserít. Később zokogva bevallotta, hogy három dolgot szeret igazán az életben: a menyasszonyát, engem és a

vízidisznókat. Továbbá, hogy ne is haragudjak meg érte, de a sorrendben én csak a harmadik helyen állok. – Ki áll az elsőn? Ignacio megmondta. Én azonban nem adom tovább. Még rossz hírét kelteném a tudósok-nak. 5 Blanco századossal is ugyanebben a sörözőben találkoztam két nappal később. Még mindig nehezebben forgott a nyelve a kelleténél; ha a fogához ért a sebe, fájdalmasan felszisszent. Blanco magával hozta Morales tábornokot is; neki viszont az egyik karját borította fehér pólya. Ha ehhez még hozzávesszük az én képemen végighúzódó karmolásokat is, egy barát-ságos labdarúgó-mérkőzés helybenhagyott szurkolóinak tűnhettünk. – Látom maga... azért megúszta – pislogott rám irigykedve Blanco. – Hogy csinálta? – Menekülés közben sosem dugom ki a nyelvemet – mondtam rosszmájúan. Blanco legyintett egyet, jelezve vele, hogy akárhogy is igyekszem, nem tudom megsérteni. Mielőtt elkezdtük volna a beszélgetést, felemeltem a mutatóujjam. – Tisztázzunk valamit, uraim. – Tisztázzunk – bólintott a tábornok. – Szeretnék tisztában lenni a státuszommal. Morales rám vigyorgott. – Ne izguljon. Fehér, mint a frissen esett hó, bár olyat ritkán láttam még életemben. Blanco

ugyan szerette volna, ha lecsukom magát... legalább egy közlekedési vétséget magára akart varrni, de nem engedtem. – Pedig de szép lett volna – vigyorgott a százados. – Tényleg engem gyanúsított? – fordítottam komolyra a szót. – Rövid ideig valóban gyanúba vettem, aztán kénytelen voltam megmásítani a vélemé-nyemet – bólintott Blanco. – Tudja, miért? – Túl becsületes a képem – találgattam. – Mikor nézett utoljára tükörbe? – hökkent meg. – Akkor meg miért? – Mert maga külföldi. Ha bárki – akár a cali klán, akár egyéb kábítószer-kereskedők, akár a Vizek Madonnájára vadászok – meg akart volna öletni valakit a környéken, nem egy téblábo-ló idegent választ erre a feladatra. Nem, ez nem lett volna logikus. A gyilkosságokat csak helyi követhette el. – Kiderült végül is, hogy... kicsoda? – Señor Pedro Mendez – mondta némi habozás után. – Biztos ez? – Egyáltalán nem. – Azt akarja mondani, hogy... señor Pedro mindent magára vállalt? – Részletesen bevallotta, hogyan követte el őket, és miért. – Elmondja? – Azért vagyunk itt. Magának oroszlánrésze volt a lebuktatásukban, megérdemli, hogy ki-elégítsük a kíváncsiságát. – Kezdjük talán Bebetóval.

– Ahogy óhajtja. Ő volt az első halott. Nos, Bebeto lényegében véve ártalmatlan fickó volt. Igaz, volt egy kis priusza, no de kinek nincs manapság Venezuelában? Akinek nincs, az az igazán gyanús... Bebetónak az volt a feladata, hogy felvegye a kapcsolatot a dílerekkel, és Ricardo Mendez nevében felajánlja nekik a kábítószert. Ezzel aztán alá is írta a halálos ítéle-tét. Pusztulnia kellett, mert hiszen, ha sikerült volna señor Pedro és señorita Lucia terve, ő lett volna az egyedüli, aki tudja, hogy nem señor Ricardo áll az átverés mögött. A kapcsolat létre-jötte után sürgősen meg kellett ölni. Úgy tervezték, hogy a gyilkosságot Juan llanero nyakába varrják. Juan llanero ellopott szogájának a darabjával kipreparálták a helyszínt, nyomokat hagytak hátra satöbbi. Aztán a szerencsére bízták, hogy ki találja meg a sofőr holttestét. Ön találta meg, señor Ladislao. – A kettes számú halott señor Paulo Mendez sofőrje, Leandro volt. – Úgy van – bólintott Blanco százados. – Vele ugyanaz a helyzet, mint Bebetóval, azzal a kis különbséggel, hogy neki a Vizek Madonnája körül volt dolga. Neki kellett tárgyalnia señor Ricardo nevében Santarcangeli atyával. Miután megtette a kötelességét, ő is feleslegessé vált. Señor Paulo nagyon el lehetett keseredve, amiért megölték a sofőrét. – Olyannyira, hogy majdnem megfojtott – panaszkodtam. – Azért magát sem kell félteni – húzta el a száját elismerőn Blanco, majd fájdalomtól ki-dülledt szemmel az arcához kapott. – A fenébe is... a nyelvem! Szóval, maga megdolgozta kicsit, amivel aztán alaposan

megkevert engem. Korábban eszembe sem jutott magát gyanúsí-tani, ettől azonban meginogtam kicsit a hitemben. Hiszen maga megfenyegette, hogy megöli. Jószerével még el sem oszlott a fenyegetés a levegőben, s señor Paulo már halott is volt. Furcsa, mi? – Nem tagadom. – Señor Pedrónak és señorita Luciának direkt jól jött ez a kis jelenet. Úgyis el akarták tenni señor Paulót láb alól, mint ahogy később señor Ricardót is: itt volt a nagy alkalom, hogy megtegyék az első lépést. Biztosak voltak benne, hogy önt fogom majd gyanúba. Ezért aztán odacsalták a dombocskához señor Paulót, és megölték. – Konkrétan,.. kicsoda? – Természetesen señor Pedro. Legalábbis a beismerő vallomása szerint. Morales tábornok undorodó képpel csóválta meg a fejét. – Milyen lelkivilága lehet az olyannak, aki hidegvérrel, haszonszerzésből megöli a testvér-ét. Még azt meg tudom érteni valahogy, ha részegségében agyoncsapja, de így... számításból, hidegvérrel... Hallom, hogy önt is meg akarták etetni a krokodilokkal, señor Ladislao. Igaz ez? Természetesen igaz volt. Korábban már elmeséltem Blancónak, hogy ellenem is elkövettek néhány merényletet. Ezek közül az egyik a Caura partján zajlott le, ahol is Angelicával együtt krokodileleségnek szántak. Ott is Juan llanero szogájának a darabkája lett volna a bűnjel. Azt azonban elhallgattam Blanco elől, hogy Angelica később visszatért a tett helyszínére, és meg-próbálta megkeresni a merénylőt. Azaz Juant, a

volt férjét. Mert azt hitte szegény, hogy Juan próbált meg féltékenységében eltenni bennünket láb alól. Juan Padillának azonban semmi köze nem volt a merénylethez; ez is señorita Lucia és Pedro Mendez lelkiismeretét terheli, bár ez utóbbit csak képletesen mondom, mert hiszen aligha éreztek lelkifurdalást a tetteikért. Az a gyengéknek való, ők pedig erősek voltak. A Pedro bácsi-Lucia kettős gyakran tüntette fel áldozatnak magát, mivel nekik minden gyanú felett állónak kellett mutatkozniuk. Az önmerényletek kieszelésében igencsak furfan-gosnak mutatkoztak. Hol azt játszották meg, hogy rálőttek a kocsijukra – még a lyukas ka-rosszériával is eldicsekedtek –, hol pedig azt állították, hogy ismeretlen támadók Pedro bácsit is meg akarták etetni a krokodilokkal. Sőt señor Pedro még álarcosokkal is találkozott, akik egy ritka bogarat vettek el tőle. – Mondja, señor Ladislao – hajolt előre Morales. Ez az előrehajlás azonban nemcsak ne-kem szólt, hanem a sörének is, amelyet megpróbált használható bal kezével a szájához emel-ni. – Árulja el nekem... ön nem gyanakodott rájuk? – Kezdetben nem – mondtam. – Nagyon élethűen csinálták, amit csináltak. – Mire gondol? – Például señorita Luciára. – És a gyógyterápiára? – kérdezte gonoszkodva Morales. – Arra is. Meg aztán nem találtam a gyilkosságok indítóokát. Abban sem voltam biztos, hogy egyetlen

ügyről van-e szó? Van-e valami közös, ami összekapcsolja a gyilkosságokat? Majd lassan ráébredtem, hogy bizony van. Például a birtok. A fundacion nagyon sokat ér. – Én éppen az ellenkezőjét hallottam. – Ha nem érne sokat, señor Paulo nem akart volna kikészíteni attól féltében, hogy beülök a húsosfazékba. Egy üres fazekat nem félt senki az éhesektől. – Ebben lehet valami. És végül az utolsó gyilkosság... Vajon ki, és miért ölte meg a szeren-csétlen Mr. Montgomeryt? – Önök szerint señor Pedro minden gyilkosságot magára vállalt? – Valamennyi között ez volt a legkegyetlenebb. Ezen vitatkozhattam volna velük, ha lett volna kedvem. Csak éppen nem volt. Nem akar-tam magyarázgatni, hogy a fej levágása sem kegyetlenebb, mint elnyiszálni valakinek a tor-kát. Talán csak szokatlanabb. Egy gyakorlott kardforgató egy szamurájkarddal szempillantás alatt lemetszheti az áldozata fejét. Ez a halálnem még fájdalommentesebb is, mint a többi. – Találtak a Mendez házban szamurájkardot? – Többet is – bólintott Blanco. – Vizsgáltassa meg őket. – Folyamatban van. Ha meglesz, közlöm önnel az eredményt. De még nem válaszolt a kér-désemre. Ön szerint miért ölték meg Mr. Montgomeryt? Haboztam a válasszal. Ha őszinte vagyok, azt kellett volna válaszolnom, hogy abban bi-zony szerepet játszott az én Santarcangeli barátom is. Természetesen nem előre megfontolt

szándékkal. Ha tudta volna, mi lesz tettének a következménye – Montgomery halála –, aligha tette volna meg, amit megtett. De hát mit is tett Enrico Santarcangeli? Egyszerűen csak húzta az időt. Alkudott. Meg akart takarítani némi pénzt az anyaszentegyháznak; ez aztán Mr. Montgomery életébe került. A dolog úgy történhetett, hogy Enrico barátom a madonna árát illetően kemény alkudozás-ba kezdett. Señor Pedrót és Luciát viszont sürgette az idő, mivel egyre gyorsabban peregtek körülöttük az események. Hogy döntésre késztessék az atyát, megölték egyik munkatársát. Az természetesen merő véletlen, hogy éppen Mr. Montgomeryt. Bárki megtette volna a Santarcangeli-csapat tagjai közül. Hirtelen felbukkant előttem az az éjszaka, amelyen megtaláltam Montgomery fejetlen holt-testét. Még a profik számára is megdöbbentő látványt nyújtott. De nem csak erre emlékeztem vissza. Az is eszembe jutott, hogy Pedro Mendez és Lucia is felbukkant a holttest közelében, mintha csak véletlenül érkeztek volna a helyszínre. Úgy tettek, mintha nem tudták volna, hogy ott lapulok az árokban, pedig már korábban észrevet-tek. És mindjárt ki is használták az alkalmat, hogy egy kis jelenetet rögtönözzenek nekem. Arról beszélgettek, hogy Montgomery hívta a tetthelyre őket, mert mutatni akart nekik vala-mit, aztán meg arról, hogy señor Ricardo haciendát akar vásárolni Brazíliában – persze nélkü-lük –, ehhez viszont nincs elég pénze, ezért beszállt a narkóüzletbe. Mindezekből termé-szetesen egy szó sem volt igaz.

Önkéntelenül is megmarkoltam a zsebemben azt a töltőtollal, amelyet viszont Paulo Mendez holtteste mellett találtam. Ezt még Blancónak sem mutattam meg, és nem is lett volna semmi értelme. Bár tisztában voltam vele, hogy bűnjelet titkoltam el a rendőrség elől, fütyül-tem rá. Annyira nem hittem señor Ricardo bűnösségében, hogy képletesen szólva „lenyeltem” az ellene szóló „bizonyítékot”. És ez volt az a pont, ahonnan kezdve immár Luciát és señor Pedrót vettem gyanúba. Sokéves tapasztalatom azt súgta, hogy a töltőtoll az ő kezük által került a gyilkosság helyszínére, mint ahogy a szoga vége egy másikéra. Immár csak indí-tóokot kellett keresnem. Abból pedig akadt bőven. A Michael Meyertől nyert németországi információk aztán egyértelművé tették, hogy miről van szó. Tisztázni való részlet lett volna még bőven, de egyikünk sem érezte úgy, hogy ezt éppen most kellene megtennünk. Főleg én nem. Számomra elég volt annyi, hogy a történet véget ért. A nagy átverés meghiúsult, pedig señorita Lucia és Pedro bácsi kitettek magukért. Úgy érez-ték, hányatott életük jutalmaként megérdemelnek egy kis gazdagságot. Hogy ezt csak néhány gyilkosság árán érhették volna el? Hát aztán. Hulljanak a gyengék! – Áruljon el nekem valamit, señor Ladislao – kérte Morales tábornok, mielőtt elindultunk volna. – Honnan tudta ön, hogy éppen azon az estén történik mindaz, amelyen történt? – Nem tudtam – mondtam. – De hiszen az indiánokat is odarendelte!

– Ők akár napokig is ott várakoztak volna a bokrok között. – Azonkívül señor Ricardo úgy viselkedett, mintha tudná, hogy ön ott bujkál a környéken, és hallja minden szavunkat. – Ez így is volt. – Megbeszéltek valamit előre? – Hogy beszéltünk volna meg bármit is, amikor jómagam sem voltam tisztában vele, hogy mikor hozza a pénzt Santarcangeli, és mikor a narkódílerek? – Akkor honnan tudta? Telepátia? – Dehogy – mosolyogtam. – Az ő terepjárójával közlekedtem, ő pedig megismerte a hang-ját. Ilyen egyszerű az egész. Azt azonban nem árultam el, hogy mekkora szerepe volt a véletlennek ebben a játszmában. Egyszerűen csak jókor voltam a jó helyen. És szerencsére az indiánjaim is. Meg is tudakoltam Blancótól, hogy hol lehet a kornyéken mountain bike-ot venni. És ha nagyobb mennyiségben veszem, adnak-e rá valami kedvezményt. 6 Santarcangeli atya komor képpel ült velem szemben, és az ujjaival malmozott. Aki nem ismerte, meg nem mondta volna róla, hogy egyházi személy. Markáns arca, éles tekintete, gyors és határozott mozgása miatt inkább llanerónak hihette volna bárki is, mint papnak. – Hogy van, Enrico? – kérdeztem csak úgy bemelegítésképpen.

– Szarul – mondta ő is csak úgy bemelegítésképpen. Szemem sem rebbent. Ismertem a stí-lusát, de azért általában nem szokott így beszélni. Kivéve, ha nagyon el van keseredve. – Annyira számított a Madonnára? – Na mit gondol? – Ha nem került elő, be sem olvaszthatják – vigasztaltam. – Ez az egyetlen pozitívum ebben a történetben – bólintott. – Bár már a markomban érez-tem. – Lehet, hogy nem is létezik. – De létezett. – Biztos benne? – Érzem. És a dokumentumok sem hazudnak. – Mi a helyzet a misszióval? – Ott állt, ahol sejtettük. Azok az árkok valóban a misszió alapjainak a helyén futnak. – De nem a misszió alapjait rejtik. – Sajnos, nem. A misszió alapjaira ugyanis egy fundacion épült a XIX. században. – Miguel Neto fundacionja? – Ön is tud róla? – Egy informátorom hajtotta fel a dokumentumokat. – Egészen pontosan 1802-ben épült, részben a hajdani misszió romjaiból. – Mit gondol, megtalálhatták az építői a Madonnát? – Nem hiszem – csóválta meg a fejét az atya. — Ha megtalálták volna, már biztosan előke-rült volna valahonnan. – Az is valami, hogy nem hagyta átverni magát. Immár mosolyogva tette a karomra a kezét.

– Olyannak ismer? Nem, egyáltalán nem olyannak ismertem. Sokkal inkább olyannak, aki ezerszer is meg-gondolja minden lépését. – Személyesen került kapcsolatba az ajánlattévőkkel? Enrico megrázta a fejét. – Akkor éppen a Vatikánban tartózkodtam. Meg fog lepődni: Sylvinho atya értesített. – Atya? – Ha ez megnyugtatja, folyamatban van büntetésének a törlése. Remélem, rövid idő múlva minden rendben lesz vele. – Tehát ő kapta az ajánlatot? Ami azt illeti, egyáltalán nem csodálkoztam a dolgon. De miért is csodálkoztam volna? Sylvinho atya közismert személyiség egész Latin-Amerikában; a közte és a Vatikán között húzódó konfliktusról kis túlzással mindenki tudott. Hiszen ez a konfliktus igazából nem is az ő és a Vatikán ellentéte volt, hanem a Vatikáné és mindazon papoké, akik másképpen képze-lik a szegények és elesettek között végzendő papi munkát, mint odaát, Európában. Mert egé-szen más dolog egy gazdag európai város templomában dicsérni az Urat, mint egy favellában, bádogvárosban, ahol még az angyalok is kard és harsona nélkül repdesnek az égen, mert már rég ellopták tőlük őket. – Igen – biccentett Santarcangeli. – Ő aztán tüstént értesített engem. Azt üzente, hogy sze-rinte komoly a dolog, és ha a Vatikán meg akarja szerezni, megéri utánajárni az ajánlatnak. – Utánajártak?

– Természetesen. Képeket kértünk a szoborról, sőt szerettük volna személyesen is megte-kinteni. Ehhez azonban az ajánlattevők nem járultak hozzá. Csupán fényképeket kaptunk. Ezeket aztán megmutattuk a legkiválóbb művészettörténészeknek. – Eredmény? – Felemás. Azt mondták, lehetetlen megállapítani, hogy eredeti-e vagy hamisítvány. A mondabeli Vizek Madonnájáról nem maradt fenn hiteles, de még hiteltelen ábrázolás sem. – Ön mégis ráharapott a csalira. – Hát hogyne haraptam volna rá! Hiszen ismer. Csak éppen nem ugrottam fejjel a kútba. Elhatároztam, hogy odautazom... – Hova? – Az ajánlattevők megjelölték a helyet. Ne rendüljön meg: idehívtak a Mendez bírtok hatá-rára. Még a helyet is megjelölték, ahol várakoznom kell. – Kinek jutott eszébe, hogy ásatás ürügyén vonuljanak fel a terepre? – Ők ajánlották. Ebből is látszik, hogy alaposan, kidolgozták a tervüket. Megüzenték, hogy ásatási engedélyért kell folyamodnom a megfelelő hatósághoz, az ásatás céljaként pedig a régi misszió feltárását kell megjelölnöm. Meg fogom kapni az engedélyt, hiszen a misszió senkit sem érdekel, különben is feltárták már, csak éppen feledésbe merült. Én aztán munkához is láttam. Gyorsan összeszedtem a pénzt. Nem volt nehéz, hiszen nemes célra mindig akad adakozó... bár ötmillió azért szép kis summa. Ezután összeállítottam az

expedíciómat. Néhány papot és néhány szakembert alkalmaztam... – Hogy került kapcsolatba señorita Reyesszel? Santarcangeli meghökkenve húzta fel a szemöldökét. – Caracasban ajánlották. Kiváló művészettörténész. De miért éppen rá kíváncsi? Eleresztettem a fülem mellett a kérdést. Az atya várt egy kicsit, aztán folytatta. – Fel kellett vonulnunk a területre, és ásatást kellett imitálnunk. Várnunk kellett, amíg érte-sítést nem kapunk, hova vigyük a pénzt, és hol kapjuk meg érte az árut, ha szabad ilyen csú-nyán beszélni a madonnáról. Ami engem illet, mindeközben igyekeztem bebiztosítani magam. Ötmillió komoly summa, ennyiért már háborút is indítottak. Ezért felkértem Sylvinho atyát, hogy legyen a védelmezőm, ő különben geológiai munkálatokra kapott engedélyt. Bíztam benne és az embereiben, de azért nem a sátramban tartottam a pénzt. – Csak nem ásta el? – Sylvinho vigyázott rá. Ezért is kellett megjátszanunk a rossz viszonyt, nehogy az esetle-gesen gonosz szándékkal szimatolók megsejtsenek valamit. Szóval, nem nálunk volt a pénz. Nálunk csak a kipreparált táskák voltak. Szörnyülködve csaptam össze a tenyerem. – Enrico, fel sem merem tételezni, hogy ön át akarta verni az eladókat! Az atya fülig pirult. – Nos, erről azért nem volt szó. Csupán nem szerettem volna, ha madárnak néznek. Ha be-bizonyosodott volna, hogy a Madonna valódi, megkapták volna, amit kértek.

És nagyon is fontos lett volna, hogy megkapják. Az ilyennek gyorsan híre megy, és másokat is arra sarkallhat, hogy tisztességes alkut kössön velünk. – Ha megvásárolta volna, a Vatikánba vitte volna? – Ugyan már, dehogy! – legyintett az atya. – Felajánlottam volna... – természetesen ingyen – a venezuelai nemzeti múzeumnak. Nem az a fontos, hogy kinek a tulajdonában van a Ma-donna, hanem hogy a hívők láthassák, megcsodálhassák, és beköltözzön tőle a szívükbe a szeretet. – Ámen – mondtam. Az atya megvakarta a fejét. – Kétségkívül ettől azért még messze voltunk. – Mikor tudta meg, hogy señor Ricardo az eladó? – Már másnap, ahogy felvonultunk az „ásatás” helyére. Eljött hozzám Leandro, és megem-lítette Ricardo Mendez nevét. – És ön? – Tudomásul vettem – vonta fel a vállát az atya. – Fogalmam sem volt róla, kicsoda. – Nem érzett kísértést, hogy jelentse a hatóságoknak a dolgot? – Egy cseppet sem. Ha megtettem volna, veszélyeztettem volna vele a Madonnát. De miért is tettem volna, hiszen nálam volt a vételár. – Csakhogy Leandrót meggyilkolták. – Ekkor valóban rám tört a vakrémület. Azt hittem, mindennek vége. Még a tapasztalt Sylvinho atya is úgy gondolta, hogy becsapott a mennykő – rivális bandák harcába kevered-tünk. A gyilkosság másnapján megjelent egy ismeretlen, és közölte velünk, hogy

Leandro szerencsétlenség áldozata lett ugyan, de ez nem változtat semmit a terven. Vörös hajú, szep-lős, kissé bohóckinézetű volt az új ember, feltételeztem róla, hogy álarcot visel vagy kimázol-ta magát. – Így is volt. Minden valószínűség szerint señorita Lucia személyesen tette tiszteletét ön-nél. – A rend tehát helyreállt. Aztán híre jött, hogy egy Bebeto nevű férfit is megöltek. Nem tudja, őt miért? – Ő a kábítószer-dílerekkel tárgyalt. Miután megtették a kötelességüket, összehozták az üz-letet, el kellett tűnniük a föld színéről. – Gondolhatja hogy meghökkentem, amikor egyszer csak ön is felbukkant a helyszínen. Ki a fene gondolta volna, hogy itt, az isten háta mögött, Venezuelában, a llano, a legvadabb puszta szélén magával találkozom? – Látja, látja, atya – fenyegettem meg tréfásan. – Mindig is mondtam magának, hogy ne bízza el magát: bármikor és bárhol felbukkanhatok. – Hát fel is bukkant, az szentigaz! Én meg majd összecsináltam magam. – Olyan félelmetes vagyok? – Olyan minden lében kanál. Attól tartottam, hogy elszúrja nekem az üzletemet. Más sem hiányzott, mint hogy egy elefánt beszabaduljon a porcelánboltomba. – De szépen mondta, atya! – Hja, barátom, én még tanultam annak idején retorikát. Egyszer aztán jött a hír, hogy ek-kor és ekkor mehetek a Mendez birtokra; vigyem a pénzt, és megkapom a szobrot. – De maga nem vitte az egész összeget, csak húszezer dollárt!

Santarcangeli rám vigyorgott. – Az egészet vittem. – Hol az ördögben...? – A gatyámban. Kis zacskókban elosztva. Csak akkor adtam volna oda, ha señorita Reyes megvizsgálta a szobrot, és eredetinek találja. Sajnos, Leslie... történt, ami történt. Még most is fel vagyok dúlva. Hiszen már a markomban éreztem a Madonnát. Bocsánat... nem úgy gon-doltam. – Mit gondolt, amikor señor Paulót megölték? – Nem töltött el jó érzéssel. Nem tudhattam, hogy señor Ricardo egyedül érdekelt-e az üz-letben, vagy a másik két testvére is. Vártam a napot, amikor elhúzhatok innen. – És közben... alkudott is, igaz? Az atya lehajtotta a fejét. – Igaz. Több kérdésem nem volt hozzá. Ha lett volna, az lett volna az első, hogy mit érzett akkor, amikor Montgomeryt megölték. Merthogy señor Montgomeryt señor Pedro azért ölte meg, hogy döntésre késztesse az alkudozó atyát. Még azt is megkérdezhettem volna tőle, hogy mi a csodáért kellett alkudoznia, amikor úgyis megvolt a madonnára a pénze, de ezt sem kérdeztem meg. Nem is kellett, Santarcangeli magától is válaszolt ki nem mondott kérdéseimre. – Isten útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtotta, lehajtva a fejét. – Ő dönt életről és halálról. Nekem csak a pénzről kellett döntenem. Úgy gondoltam, ha az ötmillióból csak százezret tudnék lecsippenteni... tudja, hány

szemből lehetne kitörölni vele a könnyeket, hány arc elől eloszlatni a bánat felhőit? Ennyiben maradtunk. Felesleges is lett volna tovább rágódni a történteken. A jövőt nem láthatjuk előre, és bizony gyakran előfordul, hogy jó szándéktól vezérelve teszünk valamit, amit aztán később ezerszer is elátkozunk. Végezetül Santarcangeli elnézést kért tőlem, amiért eltitkolta előlem az igazságot, de hát az nem az ő magánügye volt, hanem az egyházé. Nem volt joga, hogy másokat is beavasson az egyház szándékaiba. Ezért igyekezett elleplezni előlem itt létének igazi okát, a szerencsétlen Montgomeryt pedig megbízta, hogy igyekezzen elijeszteni a környékről, bár ebben azért nem annyira bízott. Ismert annyira, hogy tudja: nem vagyok kimondottan ijedős. – Sylvinho atya? – kérdeztem, már odakint az utcán, a pálmák alatt. Az atya a homlokára csapott. – A csodába is... majd elfelejtettem! Sylvinho atya jókívánságait küldi önnek, és nagyon sajnálja hogy személyesen nem vehetett búcsút öntől. Pedig szívesen elbeszélgetett volna önnel. Azt üzeni, hogy ha bárhol összefutnának, bízvást számíthat rá. – Hova sietett ennyire? – Ó, hát Sylvinhónak minden pillanatban ezer dolga akad. Talán üzent neki valaki, hogy ki kell űznie az ördögöt egy rokonából. – Kiűzi? – Ő ki.

– Mondja, Enrico, hisz maga egyáltalán az ördögűzésben? Az atya megvakarta a fejét. – Nem is tudom, mit mondjak erre. Ha angyalok vannak – márpedig azok vannak –, akkor miért ne lehetnének ördögök is, nem igaz? Márpedig ha vannak, akkor gonoszak, a gonoszok pedig nem akarhatnak jót az embereknek. És néha talán belénk is költöznek. Ha pedig belénk költöztek, jó megszabadulni tőlük. Mint a kellemetlen albérlőtől. Kezét nyújtotta, és távozott. Visszamentem a szállodába. Útközben Sylvinho atyán és az ördögökön jártattam az eszem. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan összefutok majd Sylvinhóval – ami még nem volt olyan nagy baj – és néhány kiűzésre váró ördöggel –, ami viszont már nagyobb baj volt, és sok kellemetlenséget okozott nekem. De ez már egy másik történet. 7 Luciával csak egy héttel ezután találkoztam. Ő kérte a találkozót, és Morales tábornok se-gítségével sikerült is megkapnia a megfelelő engedélyeket. Jómagam hosszasan töprengtem, hogy engedjek-e a kérésének, aztán úgy döntöttem, hogy engedek. Volt valami, ami összekö-tött bennünket, bár meg nem tudtam volna mondani, mi az. Talán, hogy nem is egyszer ma-gamhoz öleltem a mezítelen testét? Először rá sem ismertem. Azt hittem, tévedés történt, és egy ismeretlen nőt hoztak hozzám. Piszkos volt az arca, elhanyagolt a haja, szeme tompán fénylett, és egyetlen

kis ráncocska sem mozdult az arcán, ahogy felém fordult. A találkozóra egy betonbunkerhez hasonlító szobában került sor. Az őrt is csak nyomaté-kos kérésemre távolították el, bár így is biztos voltam benne, hogy kamerák figyelnek ben-nünket, és valószínűleg a szavaink sem vesznek a semmibe. A bunker közepén egy durván ácsolt faasztal állt, két székkel a két oldalán. Lucia leült az egyikre, én a túloldalon a másikra. A kulcs elfordult a zárban a távozó őr mögött. Lucia arca komor volt, s ahogy a kezét az asztalra tette, régi reflexeket éreztem felébredni benne. Úgy gondoltam, nem először került hasonló helyzetbe. Hosszabb, zavart hallgatás után én kezdtem a beszélgetést. – Látni akartál, Lucia. Felemelte a fejét. Mintha könnyeket láttam volna a szemében, bár ebben azért nem vagyok annyira biztos. – Igen... látni szerettelek volna. – Itt vagyok. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta. Nyomát sem éreztem a hangjában annak a melegség-nek, amelyet néha akkor éreztem, amikor a karomba szorítottam. Pedig akkor még meg akart ölni. – Azért kértem ezt a találkozót... mert... bocsánatot akarok kérni tőled. Tudod, hogy több-ször is csak hajszálon múlott az életed. – Tudom. – Azok után hogy... Aljas vagyok, mi? Csak néztem rá, de nem válaszoltam.

Megcsóválta a fejét, és megtörölgette a szemét. – Azt tanultam, hogy az egyén érzelme mit sem számít a magasabb célok felé vezető úton, Én nulla vagyok, a közösség minden. Később persze rájöttem, hogy tévedtem, de akkor meg rossz lóra nyergeltem át. Végül is mindegy. Szeretném, ha tudnád, hogy megbántam. És még azt is... azt is... hogy bizonyos értelemben... voltak pillanatok, amikor harcolnom kellett azért, hogy ne legyek gyenge. Pedig milyen szívesen megtettem volna, amit nem tehettem meg... Pedro... észre is vette rajtam, és... egyszer el is vesztette a fejét, és ránk lőtt Santarcangeli táborában, amikor zuhanyoztunk. Ezt is sajnálom. Hiszen el is találhatott volna. Persze én is azon voltam, hogy megölesselek... És meg is tettem volna, ha sikerül. De te pokolian ügyes és pokolian szerencsés voltál, Leslie. Minden csávából kimásztál, még a repülőgépre sem szálltál fel. Pedig bíztunk benne, hogy Ricardóval együtt... – Én vagyok a selejt – mondtam savanyú mosoly kíséretében. – Még a legtapasztaltabbak-nak sem sikerülhet minden. – Mondd, Leslie... mikor kezdtél gyanakodni rám? Ezen el kellett gondolkodnom. Mikor is? – Talán azon a napon, amikor megmentettél Juan llanero haragjától az istállóban. Attól kezdve figyeltelek. És később, amikor Paulo Mendez holtteste mellett megtaláltam señor Ricardo töltőtollal. Nagyon jól játszottál, Lucia. Kissé elpirult a kosz alatt. Nem tudtam, a dicsérettől-e vagy mástól.

– Annak idején... nagyon tudtam alakoskodni. – Felállt, és miután nem nyújthatott kezet, meghajolt. – Akkor hát... köszönöm, hogy beszélhettem veled. Mindent sajnálok. Isten veled! Odakint kulcs fordult a zárban. – És Pedro bácsi? Mi van vele? – kérdeztem gyorsan. Futó mosoly suhant át az arcán. – Talált a cellájában néhány svábbogarat, azokkal szórakozik. Tényleg szereti őket. Ekkor láttam életemben utoljára. Három hónappal később már odahaza, Londonban érte-sültem róla – Morales tábornoktól kaptam az e-mailt –, hogy Lucia és Pedro Mendez meghalt. Mindketten a cellájukban hunytak el, ugyanabban az órában, és talán ugyanabban a percben. A boncolás szívrohamot állapított meg. Senki nem tudja, hogyan történhetett. Én tudtam. Tisztában voltam vele, hogy vannak olyan mérgek, amelyek szívrohamot idéz-nek elő, majd igen gyorsan eltűnnek a halott szervezetéből. Nagy példaképeik közül is többen lettek öngyilkosok. Elfordultam a számítógéptől, és megfelelő előkészületek után lótuszülésbe ültem a szőnye-gen. Néhány perc múlva már a Himalájában jártam, ahol Lucia és señor Pedro talán soha nem is járt. Amikor megjelent a szemem előtt a Kancsendzönga örök hóval borított tömbje, recitálni kezdtem a Halottak Könyvéből. Amikor befejeztem, felálltam, és igyekeztem soha többé nem gondolni Luciára. 8

Florencio maga volt az élő kétségbeesés. Láttam rajta, mindent megtenne, csakhogy meg-feledkezzek arról a kellemetlenségről, amelyet hiszékenységével okozott nekem. Hiába üzen-tem meg neki, hogy jöjjön señor Ricardo házához, hiszen vagy ott, vagy valamelyik szomszé-dos épületben szükségem lesz rá, nem jött. Pedro Mendez térítette el azzal az ürüggyel, hogy én bíztam meg a rovargyűjtéssel. Mindenesetre rettenetesen szégyellte magát, és mindent megtett volna, csakhogy megbékítsen. A Caura partján ültünk, és a vízidisznókat nézegettük, mint régen. – Szépek erre a vízidisznók – mondta Florencio egy fűszálat rágcsálva. – Szépek – bólintottam. Florencio óvatosan rám pislogott. – Mindenünnen lejött rólad a festék, señor Ladislao? – Lejött – mondtam. – Muszáj volt rád kennem. – Miért volt muszáj? – érdeklődtem. – Az az igazság, hogy señor Ignacio igazgató úr kért meg rá. – Igazán? És miért? – Ő találta ki az asszonyrablást is. – Igaz, ami igaz: bevallotta nekem. – Na ugye? – vidámodott meg egy kicsit Florencio. – Azt akarta, és azt akartam én is, hogy ne essen bajod. Señor Ignacio azt szerette volna, hogy kifestve kerülj a repülőgépre, mert ha nem festettelek volna ki, talán el sem jutottál volna odáig. Haragszol rám, señor Ladislao?

– Egyáltalán nem haragszom – mondtam. – Violetára sem? – Miért haragudnék? – Akkor jó. Most pedig gyere. Beültünk a csónakunkba, és végigjártuk mindazokat a helyeket, ahol történt velünk valami említésreméltó az elmúlt napok során. Mintha történelmi emléktúrán vettem volna részt. A keselyűk rikoltoztak a levegőben, a nap vakítóan sütött, a bőgőmajmok egymást túllicitálva üvöltöztek a fákon. Másfél órai evezés után Florencio a part felé bökött. – Tegnap új tarantulafészkeket láttam erre. Kikötöttünk, hogy megnézzük őket. Bár nemigen hittem, hogy lakókat is találunk bennük, csodák csodájára, alig dugott bele Florencio egy faágacskát az első lyukba, máris kimászott belőle az első tarantula, aztán még vagy öt. Úgy kattogott a kezemben a fényképezőgép, mint a géppisztoly. Az igazi öröm azonban akkor ért bennünket, amikor a szósznak való hangyákat is megta-láltuk. Florencio majdhogynem táncra perdült nagy boldogságában. Meg kellett ígérnem neki, hogy másnap megfelelő szerszámokkal felszerelkezve visszajövünk, és kellő alapanyagot szállítunk Violetának a szósz elkészítéséhez. Másnap valóban kimentünk a hangyákért, három nap múlva pedig megpillantottam életem legnagyobb anakondáját. Florencio olyan lelkes lett tőle, hogy a vállamra vert, amitől majdhogynem felborult a csó-nakunk.

– Milyen kár, señor Ladislao, hogy már nem kell többször visszarabolnom Violetát, mert ha kellene, ismét csak veled rabolnám vissza. Én már nem sajnáltam annyira az elszalasztott lehetőséget. Nem szerettem volna egész vagyonomat mountain bikeokra költeni. 9 Pedig majdhogynem így történt a dolog. Nem sokkal azután, hogy elváltam Florenciótól, megzörgették az ablakomat. Éppen Ignaciónak a vízidisznók osztályozásával kapcsolatos tanulmányát lapozgattam, s annyira belemerültem az olvasásba, hogy nagy ijedtemben alapo-san beleütöttem a térdemet az asztal lábába. Sántikálva mentem az ablakhoz, és kelletlenül nyitottam ki. Nem kedvelem, ha tudomá-nyos cikkek olvasása közben megzavarnak. Fogalmam sem volt róla, ki lehet a zörgető; azt hittem, Florencio tért vissza, vagy egy elté-vedt turista keres valakit, aki elmagyarázza neki, hogyan juthat a legrövidebb idő alatt egy jeges whiskyhez. Kitártam az ablaktáblát, majd földbe gyökerezett a lábam. Ahogy kihajoltam az ablakon, hogy szemügyre vegyem a turistát, két száját tátó, morgolódó jaguár nézett velem farkassze-met. Reflexmozdulattal be akartam csapni az ablakot, de szerencsére nem volt rá szükség. A két jaguár felemelte két első lábát, és levette a fejét. Pontosabban szólva, a jaguármaszkot, amely a fején trónolt.

Természetesen a macsi és elmaradhatatlan tolmácsa és kísérője állt odakint. Kisétáltam hozzájuk a napfényre. A macsi örömujjongással fogadott, és mindenáron meg akart csókolni; csak némi dulakodás árán tudtam megszabadulni tőle. – A macsi nagyon boldog – mondta a tolmács és kísérő. – Szeretne megcsókolni. – Én is nagyon boldog vagyok – bólintottam. – Én viszont nem szeretném. A macsi ismét mormogott, a fogát vicsorgatta, s olyan képet vágott, mintha nyomban meg akarna ölni. – A macsi szeret téged. – Ettől féltem. – Ezt nem értem. – Nem baj. Megkaptátok a mountain bike-okat? – Megkaptuk. A macsi erre olyan szomorúan nézett rám, hogy majd megszakadt tőle a szívem. Éreztem, hogy nincs rendjén valami vele. – Valami... baja van? – böktem rá óvatosan. A tolmács mélyet sóhajtott. – Megkapta a biciklit. – És? – Kevés a kereke. Ezt mondja a macsi. – Miért? Hány van neki? A macsi felemelt ujjakkal mutatta, hogy kettő. – Akkor rendben van – mondtam. – Annyinak is kell lennie. – Kevés – mondta a tolmács.

– Hogyhogy kevés? Minden kerékpárnak két kereke van. – A macsinak kevés. – Nem tud biciklizni? – Már megtanult. Tud. – Akkor mi a baj? – Az, hogy ő a macsi! – És? – Mindenki kapott tőled mountain bike-ot, vagyis majdnem mindenki. Mindenki mountain bike-jának két kereke van. Érted? – Eddig igen. – De Ő a macsi! Ha más mountain bike-jának két kereke van, akkor a macsiénak több kell hogy legyen. Egyszeribe megvilágosodott előttem minden. – Három elég? A macsi boldogan a levegőbe ugrált, És ismét meg akart csókolni. Így történt, hogy délután kölcsönvettem Ignacio kocsiját, berobogtam vele Ciudad Boli-várba, és másnap délelőtt egy háromkerekű járgánnyal tértem vissza. A macsi boldogsága felhőtlen volt. Sokáig üldözött az erdei ösvényeken, hogy hálából megcsókolhasson. 10 Angelicával csak egy hét múlva találkoztam, miután visszatért Caracasból, ahol jelentést kellett tennie főnökeinek a történtekről. A Vizek Madonnája az antropológiai múzeumba került volna, ha megtaláljuk. A művészettörténészek szomorúan vették tudomásul, hogy

erre még várniuk kell egy kicsit – egészen addig, amíg valóban elő nem kerül. Kint ültünk a Caura partján, nem messze attól a helytől, ahol először pillantottam meg. És mindjárt ruha nélkül. – Emlékszel? – kérdeztem a folyópartra mutatva. Angelica elpirult, és kerülni látszott a tekintetemet. Ezen a délelőttön hófehér sortot és virágmintás selyemblúzt viselt. Csuklóján vakítóan vil-logott egy karkötő. Néhány pillanatig a vizet nézte, aztán kelletlenül felém fordította a fejét. – Erről is beszélnünk kellene – mondta. – Meg még sok másról. – Akkor beszéljünk – bólintottam. Mély lélegzetet vett, és belevágott a csilibe. – Nem akarok mentegetődzni. Történt, ami történt. Vállalom érte a felelősséget. – Ki előtt? – hökkentem meg. – Természetesen magam előtt. – Ha megmondanád, miről van szó... Angelica türelmetlen mozdulatot tett a kezével. – Az a helyzet, hogy először magamban kellett tisztáznom a történteket. Meg kellett vala-hogy magyaráznom magamnak... csak éppen olyan szánalmasra sikeredett. Máig sem értem, mi történt velem. – De hát miről van szó? Ekkor már nem kerülte a tekintetemet: egyenesen a szemembe nézett. – Arról, hogy egyszerűen csak... egyszerűen csak... lefeküdtem egy idegen emberrel. Rá-adásul én voltam a kezdeményező.

– Ki a fene volt az? – Rólad beszélek, Leslie! Ezt nem lett volna szabad. Én még soha... még csak nem is gon-doltam rá, hogy egyszer... ilyet teszek. Mentségemül szolgáljon... Elkaptam a csuklóját. Közvetlenül a karkötője felett. – Feltétlenül szükséges ez, Angelica? Ami elmúlt, elmúlt. Nézz a Caurára! Hogy csillog a napfény a víz tükrén, a vízidisznók pedig... – Fogd be a szád! – kiáltott rám éles hangon. – Ha el akarok mondani valamit, akkor el is mondom! Hajlandó vagy meghallgatni a mentségeimet? Tehetetlenül tártam szét a karom. – Hát... ha muszáj. Angelica bólintott. – Akkor... nagyon magam alatt voltam. Ezért is fogadtam el Santarcangeli ajánlatát. Ő már korábban beszélt a múzeummal, és megállapodtak, hogy ha megszerzi a Vizek Madonnáját, a múzeumnak ajándékozza. A vezetőség engem kért fel, hogy ellenőrizzem a szobor valódisá-gát. Régebben bizonyára nem vállaltam volna, hogy beláthatatlan ideig itt dekkoljak a porban, ezen az istenverte llanón; elvégre művészettörténész vagyok, nem régész, de akkor... mégis elvállaltam. Nem kérdezed meg, miért? – Miért? – Mert... menekülni akartam. – Ki elől, mi elől? Angelica elfordította a fejét. – Juan elől. – Biztos, hogy beszélni akarsz róla? – kérdeztem.

– Biztos – bólintott. – Mint tudod, Juan Padilla a férjem volt. Éppen öt évig. Két héttel az-előtt választottak el tőle, hogy elvállaltam ezt a munkát. Csakhogy cseberből-vödörbe estem. Már a llanón tudtam meg, hogy Juan is itt dolgozik, alig karnyújtásnyi távolságban tőlem. – Féltél tőle? – Ó dehogy. Magamtól féltem. Attól féltem, hogy... – Újra összejöttök? Angelica hevesen megrázta a fejét. – Dehogyis... az már különben sem menne. Juan már mással él. – Semmi sem lehetetlen. – A mi esetünkben igen. Ő már Amerikában dolgozik, és... végül is én adtam ki az útját. Az utolsó évben háromszor ha láttam. Amióta elszegődött az amerikaiakhoz, megállás nélkül dolgozik, s ez aztán... megölte a házasságunkat. Képzelheted, hogy meglepődtem, amikor a fundacion környékén összefutottam vele. Arra kért, hogy ne leplezzem le, mert titkos meg-bízatást teljesít. Természetesen eszem ágában sem lett volna ártani neki. Felajánlottam, hogy átadom a válóperes papírokat, amiket már hetek óta magamnál hordoztam. Ennek meg is örült, hiszen... hamarosan szüksége lesz rá. Juan megnősül... valami amerikai lányt vesz el. – Bánod? Ekkor láttam először némi örömöt a tekintetében. – Bánja a fene. Örülök, hogy megszabadultam tőle. Juan nem férjnek való. – Miért mondod el ezt nekem?

– Mert... megpróbálom igazolni magam. Szabad ember vagyok... nincsenek kötelezettsége-im... nincs senki, akinek beszámolni tartoznék. Csak magamnak. És ez is éppen elég. Itt éltem a llanón, kapirgáltuk a földet, mintha keresnénk valamit, pedig csak arra vártunk, hogy meg-vehessük a madonnát. Ott ültem a porbankoszban, abban a forróságban, férfiak között, akik többségükben bizonyos értelemben nem is férfiak, hiszen papok. Nem mintha egyébként is valami szándékom lett volna velük... csak mégis, Leslie... előtte egy évig szinte nem is talál-koztam Juannal, aztán kijöttem ide a llanóra... egyedül a sátramban, a forróság, a holdfény... a folyó... szóval akkor jöttél te, és én elvesztettem a fejem. De addig még soha... nem bizonygatom tovább, mert a végén még nevetséges leszek. Hiszen mindenki azt mondja, hogy ő nem szokott ilyet csinálni... Hát én tényleg nem szoktam. Csitt! Ne mondj semmit! Nem akarok egyetlen szót sem hallani! – Azért kérdeznék valamit – próbálkoztam. – Nem! – Nem tartozik szorosan ehhez a témához. – Csend! Csókolj meg! Váratlanul ért a felszólítása az elmondottak után, de azért nem haboztam. Néhány perccel később elkapta a kezem, és húzni kezdett a part felé. – Gyere! – Hova? – Fürödni. A víz hívogatón csillogott felénk. Nem láttam, hogy bármi is zavarná csillogó tükrét: ab-ban reménykedtem,

hogy sem anakonda, sem krokodil nem óhajtja megoldani velünk az ebédproblémáját. – Nincs fürdőruhám – kiáltottam utána. – Nekem sincs! A folyó langyos öleléssel fogadott magába bennünket. 11 Később a parton szárítkoztunk, és a fákról fenyegetődző bőgőmajmokkal pöröltünk. – Mit akartál kérdezni? – suttogta a fülembe a lány. – Mielőtt bementünk a vízbe... ? Törnöm kellett a fejem, hogy visszaemlékezzek rá, aztán hirtelen az eszembe villant. – Amikor azon a bizonyos reggelen kijöttem a sátradból, miért vagdaltad szét a nadrágo-mat? És miért rúgtál ki előre megfontolt kegyetlenséggel? Angelica hangosan felnevetett. – Mert nem akartam, hogy belekeveredj az ügyeinkbe. Azon az estén történt volna meg a Madonna átadása, és attól tartottam, hogy te is ott lábatlankodsz majd a környéken, és tönkre-teszed szépen megálmodott terveinket... A fene se gondolta volna, hogy éppen te mented meg az életünket. Magyarázzam tovább, vagy inkább... A fülembe súgott valamit. Eltekintettem a további magyarázatoktól. 12 Mintegy két hónappal ezután, már a London felé tartó repülőgépen volt időm összegezni a történteket. Végiggondoltam mindent, lépésről lépésre, hogy mikor kezdtem el gyanakodni señor Pedróra és señorita Luciára; hogy milyen szerencsém volt, hogy minden

összejött. Éppen arra az éjszakára rendeltem a fundacionhoz a macsit és csapatát, amikor szükségem volt rájuk. Ha csak egy napot is késnek, másként alakulhattak volna az események. Ekkor jutott eszembe az a csomagocska, amelyet Ignacio nyomott a markomba a repülőté-ren. Már nem volt időm megkérdezni tőle, hogy mi van benne, így aztán a hónom alá csap-tam, és felhoztam a gép fedélzetére. Bár nem kedvelem az ismeretlen tartalmú csomagokat, Ignacio biztosítékot jelentett számomra, hogy nem bomba lapul a hónom alá. Lassan, óvatosan bontottam ki a dobozt. Minden figyelmemmel a műveletre koncentrál-tam, így észre sem vettem, hogy a mellettem szundikáló középkorú, molett hölgy érdeklődve figyeli a mozdulataimat. A zsinór lehullott a dobozról. Felemeltem a fedelét, és az ölembe tettem. A következő pillanatban olyan éles sikoltás remegtette meg a falakat, hogy még a motorok is szaporábban kezdtek dolgozni tőle. A mellettem ülő hölgy szájára szorította a kezét, és remegő ujjal a dobozomra mutatott. – Az... micsoda? Jézusom... micsoda az? – Egy plusiotis resplendens... az egy fulgora Lucifera, amott pedig egy... istenem, egy kí-nai cicindéla! – És az a szörnyűség? – Óriás százlábú. Róla azt kell tudni... Sajna, nem mindenkit érdekel az entomológia. Szomszédom is közéjük tartozott. Hiába magyaráztam neki, hogy igazi gyémántok, hiszen majdnem annyit érnek, mint egy gyémánt nyakék, nem hatotta meg a

lelkét. És a légikisasszonyét sem. Bogarastólszázlábústól a gép hátuljába száműzött. Ott aztán gyorsan el is szundítottam. Előbb Angelica jelent meg a szemem előtt, amint ép-pen kikapaszkodik a Caura vízéből. Mondanom sem kell, hogy nem az orosz cárné hermelin-palástjába volt öltözve. Felém intett, és én otthagyva csapot-papot hozzá futottam. Aztán amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. A vízidisznók azonban ott maradtak a parton. Lehunyt szemmel szundikáltak a lenyugvó nap fényébe burkolózva. Gyöngyökről álmodtak. VÉGE