L A C E Y W E A T H E R F O R D. b i z s e r g é s

L A C E Y

W E A T H E R F O R D bizsergés

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Lacey Weatherford A mű eredeti címe: Crush Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Moonstruck Media-Arizona Copyright © 2012 by Lacey Weatherford All right reserved. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 014 8 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Korom Pál, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

A „ legjobbjaimnak ” a gimiből: Barbarának, Kimnek és Deannának. A csodás bizsergések emlékére, amiket akkor átéltünk! Unokatestvéremnek, Chris Napier-nek. Hiányzol!

PROLÓGUS Cami

VARÁZSLATOS

VOLT.

Táncoltunk és ringatóztunk a zene ritmusára,

miközben műhó hullott odafentről, átvéve a hatalmas, ezüstszínű diszkógömb csillogását, ami szétszórta a villogó hangulatfényeket a tornateremben. A Téli Bál hópelyhes témájának ellenére forró volt a levegő a testekből áradó bizsergéstől - de senki sem törődött vele, én sem. Gyönyörű volt, én pedig alaposan kiélveztem ezt az estét Clayjel, aki a legjobb barátom a világon. Támadt egy kis mozgolódás tőlem jobbra, s láttam, hogy Jordan Henley felém botorkál. Hirtelen eltűnődtem rajta, hogy vajon ki turbózta fel ennyire az italát. Váratlanul előrevetette magát, és nekem zuhant. - Cami, segíts! Kérlek! - szólalt meg kétségbeesetten suttogva, beszéd közben rám köpködve. - Szállj le róla! - rikkantotta Clay undorral a hangjában, és félretaszította. Jordan elesett. A feje olyan visszhangzó csattanás kíséretében ütközött a padlónak, hogy rezonált a talpam alatt. Rémült sikolyom belehasított a levegőbe. A táncoló tinik megtorpantak, és hitetlenkedő kiáltások közepette hátrébb húzódtak, széles kört formálva a középen vonagló srác körül. Jéggé dermedve álltam ott, amíg Clay meg nem ragadott, és hátra nem rángatott engem is. Tanárok siettek előre. Keresztültolakodtak a tömegen, hogy kiderítsék, mi történt az iskola amerikaifoci-bajnokával. Habzott a szája, szemei pedig befordultak - egyenesen a fejébe. - Valaki segítsen rajta! - visítottam.

- Hívjatok mentőt! - kiáltotta az egyik tanár, mire több diák egyszerre kapta elő a mobilját. Jordan egyszeriben gurgulázva fuldokolni kezdett, aztán elnémult, és nem mozdult többé. A tanár, Mr. Russo odahajolt Jordan szájához, mielőtt gyorsan felegyenesedett volna, hogy ellenőrizze a pulzusát. - Ki innen ezekkel a gyerekekkel! - utasította a tantestület többi tagját, miközben letépte Jordan ingjének gombjait. Néhány lány elsírta magát, amikor Mr. Russo Jordan mellkasára tette a kezét, és nekilátott az újraélesztésnek... De én tudtam, hogy túl késő. Jordan Henley már halott volt.

ELSŐ FEJEZET Cami, három hónappal később

- VALAKI

LENNE SZÍVES ELMONDANI NEKEM

a vesszőhasználat mely

szabályai érvényesek ebben a konkrét mondatban? - ütögette meg a táblát Mrs. Stuart a régimódi mutogatópálcájával, apró, aranyszínű, drótkeretes szemüvege fölött keresztülpillantva. Önként jelentkező után vizslató tekintete körbejárta az osztálytermet, miközben önkéntelenül felemelte a kezét, hogy megpaskolja őszes franciakontyát. A terem hátuljában feltettem a kezem, mire megakadt rajtam a tekintete, és elmosolyodott. - Valaki más Miss Wimberley-n kívül? - helyesbített. Gyorsan leeresztettem a kezem, amitől véletlenül beleütöttem a padomról lelógó iratgyűjtő szélébe. A mozdulattól az iratgyűjtő megbillent és leesett a földre. A három gyűrű kinyílt, és a papírjaim szanaszét szóródtak. Nevetés harsant az addig néma osztályteremben. Az arcom pedig elvörösödött a szégyentől, amikor térdre ereszkedtem, hogy gyorsan megpróbáljam összeszedni a papírjaimat. - Figyelmet kérek! - csattant fel Mrs. Stuart, így mindenki megint ránézett. - Mr. Wilder, kérem, segítsen Caminak összeszedni a holmijait! Felhorkantam magamban. Csak Huntert ne!- gondoltam. Most már teljessé vált a megszégyenülésem. Szívás, hogy szinte az összes tárgynál ábécérendben ültünk. Szívás, hogy a számítógép valahogy a hét órám közül négyre is odasorolta őt, amikor néhány hete ideköltözött. Szívás, hogy azonnal elnyerte a „bennfentes” státuszt, és most már a legszexibb, legmenőbb - és talán legszörnyűbb - partiarcnak

számított az iskolában. Annak ellenére, hogy mi ketten teljesen különböző társadalmi háttérből érkeztünk - ő a füvesek királya, én meg a stréberek királynője vagyok -, sikerült megmozgatnia a fantáziámat. Tényleg megtettem mindent, hogy ezt a bizsergést titokban tartsam mindenki előtt... főleg előtte. - Ügyes mozdulat volt, Cami - suttogta Hunter, amikor mellém térdelt, hogy elkezdje összeszedni a papírokat. - Nem gondoltam volna, hogy a jegyzetek így tudnak repülni. Ezt valami spéci tréningen tanultad? Felpillantott a táblára. Mrs. Stuart - háttal nekünk - tovább magyarázott. - Kár, hogy nem működött. - Mi? - sóhajtottam fel tehetetlenül, próbálván kitalálni, vajon miről beszél. Vakító mosolyt villantott rám, mire a tekintetem először a makulátlan,

hófehér

fogsorán

akadt

meg,

majd

azokon

az

ínycsiklandóan telt ajkain. Jó lenne megcsókolni. Pislogtam egyet. Hú, hát ez meg honnan jött.? - Azt mondod, hogy ez az egész mappaleverős dolog tényleg véletlen volt? - kérdezte. Visszarángattam a figyelmemet a szájáról a padlóra s az előttem heverő feladatra. - Én meg azt hittem, próbálod megmenteni az osztályt attól, hogy válaszolni kelljen a kérdésre... - Tényleg? Azt hitted? - meredtem rá. Áthajolt előttem, hogy felemeljen néhány papírt, amelyek egy üres pad alatt hevertek. Megéreztem friss arcszeszének illatát, enyhe cigiszaggal keveredve. - Nem - kuncogott halkan, és egy fekete hajtincse napbarnított homlokába tévedt. Felegyenesedett, hogy átadja nekem a papírokat. Csak szerettem volna kifogást találni, hogy ne érezd magad annyira

megalázva - vigyorgott rám. Kénytelen voltam észrevenni, hogy csokoládébarna szemeit mintha karamellcseppecskék pöttyözték volna. Még sosem voltam ennyire közel az arcához. - Ó... - Ahogy rám függesztette a tekintetét, egyszerre kényelmetlenül éreztem magam. - Köszi... asszem’. Még szélesebben elmosolyodott. - Bármikor. Lehet, hogy nem túl régóta vagyok itt, de máris sikerült beskatulyáznom téged. - Valóban? - elkezdtem rendezgetni az iratgyűjtőm tartalmát, hogy ne őt nézzem, vagy azt, ahogy a szoros fekete pólója a tökéletesen kidolgozott testére feszül. Be kéne tiltani, hogy egy középiskolás srác ilyen jól nézhessen ki. Ráadásul eléggé biztos voltam benne, hogy csak szívat engem. - Igen. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy aranyos vagy, talán a legokosabb lány a suliban, és talán a legtehetségesebb is, és bizonyára minden tanár kedvence. Mindig odafigyelsz, és úgy csinálod a feladataidat, ahogy minden diáknak kellene - rázta meg a fejét, miközben bámult. - Van életed a sulin kívül, Miss Jókislány? Nem nagyon láttalak sehol. Fogadjunk, hogy még sosem buliztál, igaz? El sem tudom képzelni, hogy kiereszted a gőzt a spanokkal. Lépre csalt - és működött. - Persze hogy buliztam már! - vágtam vissza suttogva. Fogalmam sem volt, miért érdekel, hogy szerinte menő vagyok-e. - Anya rendezi a legjobb partikat, és folyton a legjobb barátommal, Clay-jel lógok. - Nem hinném, hogy a szülinapi zsúrok számítanak. És Clay? Nesze neked, egy stréber! Gardedám a farzsebedben, meg minden. Mondták, hogy barátnője van - horkantott fel a kelleténél egy kissé hangosabban. Elég nehéz elhinni...

- Hé, ti ketten! Siessetek! - szólt közbe Mrs. Stuart, mielőtt a tanári asztal felé fordult volna. Visszapattintottam a lefűző mappám gyűrűit. - Köszi a segítséget! Még akkor is, ha kötelező volt - mondtam, mielőtt dühösen visszaültem a helyemre. Ő is lehuppant mellettem a sajátjára, lomhán kinyújtóztatva hosszú tagjait a sorok között. Éreztem, hogy még mindig engem néz, úgyhogy előrebámultam. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele. Micsoda tapló! - Az óra további részében szükségetek lesz egy partnerre, úgyhogy mindenki szíveskedjen találni magának egy társat! - jelentette be Mrs. Stuart, miközben kiosztotta a feladatlapokat. Nagy zaj kerekedett, mivel mindenki egyszerre indult el megkeresni azt, akivel együtt akar dolgozni. Hunter azonnal az enyém mellé csúsztatta a padját, még mielőtt esélyem lett volna megmoccanni. - Helló, partner! - mosolygott. Elkerekedett a szemem. - Visszatértél, hogy még tovább alázz? - mordultam rá. - Ezt meg hogy érted? - kérdezte meglepetten. - Hát nem azt csináltad egy perccel ezelőtt? Lestrébereztél, és közölted, hogy nincs társasági életem. - Neked ez tényleg így jött le? - hajolt előre, s két karját az asztalra téve rám meredt. Nem válaszoltam. Olyan közel volt, hogy zavarba jöttem: mintha egyetlen pillantásával mindent le tudott volna olvasni az arcomról. Feszélyezve éreztem magam tőle. Mrs. Stuart megállt az asztalunknál, kiosztott nekünk egy lapot, aztán visszatért a helyére. - Amint látjátok, a lapon több bekezdés is szerepel. Egy kivételével mindegyikben hibásan szerepelnek az írásjelek.

Felváltva olvassátok fel őket egymásnak, és a bekezdések alatti helyre másoljátok

oda

úgy,

ahogy

szerintetek

helyes

lenne!

Amikor

megtaláljátok azt, amelyik hibátlan, karikázzátok be! Mindketten írjátok a neveteket a felső sarokba, s kicsengetés előtt legyetek szívesek beadni! Kezdhetitek. Hunter felmarkolta a papírt, és ceruzával ráfirkantotta a nevét, mielőtt átpasszolta volna nekem. - Örülök, hogy téged választottalak párnak. Talán erre most jó jegyet fogok kapni. - Miért? Mert egyedül megcsinálom az egészet? - sziszegtem. Ismertem az ilyen fiúkat. Tapadnak rád, amíg meg nem kapják, amit akarnak, aztán levegőnek néznek, amikor legközelebb meglátnak. Semmiképpen sem állt szándékomban hagyni, hogy ő is így tegyen. Furcsa arckifejezéssel méregetett. - Valami rosszat mondtam? Mérgesnek tűnsz. - Á, mindegy. Azzal felemeltem a lapot, hogy elolvassam. De ő rátette a kezét, és lenyomta a pacira. - Mi a baj? - Semmi. Nem bírtam ránézni. Nem tudtam, min háborodtam fel annyira. Nem kellett volna, hogy számítson, ha valami partiarc strébernek gondol. Nem mintha valaha is járnék vele akkor, ha másképp gondolná. Biztosra vettem, hogy nyakig benne van a drogos-piás körben, már csak az eddig szerzett barátaiból ítélve is. Láttam néhányszor a parkban bagózni, amint az öklébe rejtette a cigit, hogy senki se szúrja ki. Mindig rácsodálkoztam, hogy lehetnek ilyen hülyék az iskolatársaim, miután Jordan Henley három hónapja mefedron-túladagolásban halt meg. Az ember azt hinné, hogy tanulnak az esetből. De nem, mert úgy tűnt, hogy

mindenki boldogan használta tovább. - Megcsinálhatnánk ezt, ha lehet? - intettem a beadandó felé. Levette róla a kezét, és még közelebb hajolva követte az első bekezdést, amit épp olvastam. - Oké, akkor szerinted hová kellenek írásjelek? - kérdeztem, mivel nem akartam egyből megosztani vele a tudásomat. - Vessző ide, asszem’ - mutatott egy helyre. Affene. Igaza volt. Vonakodva odavéstem ceruzával. - Született énekes vagy. Van valami dallamosság a hangodban. Ez elég menő amúgy. Hallom, hogy irtó jó vagy. Gondolkodtál már rajta, hogy hivatásszerűen csináld? - Miii...? Be sem tudtam fejezni, annyira meglepett a megjegyzése. Ügyetlenül kerestem a szavakat. - Mégis hol hallottad ezt? - kérdeztem résnyire szűkült szemmel. - Beszéltél rólam a többiekkel? Felkacagott. - Persze. A fiúk mindig a csinos lányokról csevegnek egymással a suliban - lökte meg a vállával a vállamat, mintegy baráti gesztusként. Tátva maradt a szám, így kénytelen voltam egy hal mimikájára szorítkozni. Megdöbbentem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, mit mondott az előbb. - Képbe kellett kerülnöm, hogy ki a jó hús és ki nem, amikor ideköltöztem. Tudod, hogy megy ez - tette hozzá. - Státusz meg minden. Lufi módjára le is eresztettem, mert rájöttem, hogy érti. - Igen, biztos vagyok benne, hogy örömmel felvilágosítottak, hogy a „ki nem” kategóriába tartozom. Sőt, szerintem azt a listát én vezetem. Kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, mire aznap már másodszor tűnt fel nekem a szeme különleges színe. - Csak viccelsz, ugye? Szerintem nincs olyan srác, akinél a „ki nem”

listán szerepelsz. - Akkor kérlek, világosíts fel, melyik szerencsés kategóriában tudhatom magam. Mindig jó érzés, ha úgy szortírozzák az embert, mint valami élettelen tárgyat. Nem tántorította el a kifogásom. - Inkább a megközelíthetetlenek listáján vagy. A fiúk úgy gondolják, hogy túl jó vagy nekik, ezért nem is próbálkoznak. A szerepemből kiesve elnevettem magam. - El sem tudom képzelni, miért hinné bárki is ezt. Sosem viselkedtem úgy. Vállat vont. - Akkor biztos a Miss Jókislány imidzs. - Ne hívj így! - Miért? Nekem tetszik. Szerintem mostantól így foglak becézni kacsintott rám. - Mindenkivel ilyen idegesítően viselkedsz? - vetettem rá egy átható pillantást. Elég hangosan nevetett fel ahhoz, hogy Mrs. Stuart rosszallóan felnézzen. - Nagyjából, ja. Megragadta a papírt, felolvasta a következő bekezdést, és felváltva jelöltük be az írásjeleket. Néhányat eltévesztett, úgyhogy el kellett magyaráznom neki a szabályokat. Óvatosan rágcsáltam a ceruzám radírvégét, miközben gyorsan végigböngésztem a következő bekezdést. - Szerintem ez a hibátlan. El akarod olvasni, mielőtt bekarikázom? - Nem. Bízom benned - legyintett. - Szóval mit csinálsz most hétvégén? Megdermedtem, mert hirtelenjében aggodalommal töltött el, hogy hová

vezethet ez a beszélgetés. - Apának szombaton lesz egy jótékonysági koncertje vacsorával egybekötve a jazz-zenekar javára. Talán arra elmegyek, de igazából még nem döntöttem. Miért? - Apukád zenekarban játszik? - kérdezte. - Aha, anya kórusvezető a Nyugat-Új-Mexikói Egyetemen, apa meg a zenekarvezető. Mindig együtt koncerteznek. Az volt az álmuk, hogy találjanak együtt két olyan állást, mint ez a kettő. Az összes koncertjükön és musicaljükön ott voltam kiskorom óta, amióta csak ideköltöztünk. - Komolyan? Ez érdekes. Hol laktatok azelőtt? Érdeklődése őszintének tűnt. - Tucsonban, Arizonában. Egy pillanatra megdöbbent, aztán elnevette magát. - Milyen kicsi a világ! Én is onnan származom. Szóval akkor tudod, milyen fájdalmas onnan ideköltözni egy olyan isten háta mögötti helyre, mint Copper City. - Tudom - bólintottam. - Persze, nem annyira emlékszem Tucsonra. Ötéves koromban költöztünk ide. Nem olyan rossz itt, hozzá lehet szokni. Csomó jó dolgot lehet itt csinálni, például múzeumba járni, feltérképezni a helyi képzőművészetet, elautózni az indián romokhoz és bányákhoz a... - szörnyülködő arckifejezése láttán félbehagytam a mondatot. - Aha, Copper City tényleg abszolút nem neked való. Felsóhajtva dőlt hátra. - Tudom. Vége az életemnek. - Hiszem, hogy az életünk olyanná válik, amilyenné mi alakítjuk. Diadalmasan felszegtem az állam, úgy vártam, hogy megcáfolja. - Tehát így működik? Na, hát akkor azt akarom, hogy az életem egy óriási, hatalmas, sörcsapolós buli legyen. Összeszorított szájjal pillantottam rá.

- Mi van? - húzta össze a gyönyörű szemeit. - Most lúzernek gondolsz, Miss Jókislány? Valami üresfejű partiarcnak? -

Tulajdonképpen csak próbáltam elképzelni,

hogyan festenél

sörhassal. Kacsintott, majd felült, hogy elérje az előttem heverő papírt. - Bírlak, Jókislány. Senki sem mondta, hogy ilyen trükkös vagy. Nekilátott felolvasni a következő bekezdést, mielőtt válaszolhattam volna. Nem tudtam, mit gondoljak róla. Eddig alig szólt hozzám, mindössze egyszer kért kölcsön egy ceruzát. Most meg hirtelen Mr. Szószátyár lett belőle? Igazából mindegy. Holnapra valószínűleg úgyis teljesen megfeledkezik rólam.

MÁSODIK FEJEZET Hunter

EMBER,

EZ A CSAJ OLTÁRI PÖPEC!

- gondoltam magamban már ezredjére,

amikor őt bámultam a kémialaborban. Eleinte csalódott voltam, amiért itt nem ábécérendben ültünk, mint a többi órán, de aztán egészen kibékültem a hátsó panorámával, amit a tudtán kívül élvezhettem. Megint végigmértem az alakját: karcsú, a megfelelő helyeken mégis kerek. Vörös, göndör fürtjei fejének minden mozdulatánál rugóztak, miközben teljes beleéléssel trécselt a legjobb barátjával, Clayjel. Clay szinte tipikus stréber volt. Élesen elválasztott, lelapított haj, kockás ing, műbőr tolltartó. Szemüveget is hordott, de elég tűrhető fajtát - nem a középen szigetelőszalaggal összeragasztott, klasszikus kólásüveget, amilyet a legtöbben elképzelnek egy ilyennek. A figyelmem visszazökkent a mellette ülő gyönyörű lányra. Micsoda páros! Eltöprengtem, vajon tudja-e, hogy a srácok Clay miatt nem szokták randira hívni. Stréberként azonosították őt is, ami igencsak kár, tekintve, hogy micsoda bomba nő. Bár Clay azt állította, hogy van barátnője egy másik városban, mégis pletykáltak arról, hogy ők ketten talán összetartoznak. Tehetetlenül felsóhajtottam. Azt kívántam, bárcsak ne szóltam volna hozzá tegnap. Azonnal megkedveltem. Jó móka volt húzni és szívatni egy kicsit. De én nem kerestem barátnőt, se strébert, se semmilyet - semmiképp, sohasem. Így is elég dolog szakadt a nyakamba, és egy kapcsolat akárkivel - főleg vele - annyira összezavarná a dolgokat, hogy bele sem akartam gondolni a következményekbe.

Elszakítottam róla a tekintetemet, és az előttem lévő feladatlapra meredtem. Próbáltam kiverni a fejemből a beszélgetésünket. Nem tudta, mit gondoljon rólam. Láttam abból, ahogy meglepetten elkerekedtek a mézszínű szemei, s ahogy rágcsálta a sárgabarackszínű ajkát, makulátlan bőre pedig finoman elvörösödött, akár a túlérett őszibarack. Morogva fészkelődni kezdtem a széken. Úgy gondoltam rá, mint valami gyümölcssalátára, ami alig várja, hogy megkóstoljam. Nem lesz kóstoló senkiből- emlékeztettem magam, miközben a homlokomat ráncoltam. - Szigorúan tiltott gyümölcs. - Minden oké, öregem? Oldalra pillantva észrevettem, hogy Russ, aki labortársam és új barátom is egyben, furcsán néz rám. - Aha, miért? Vállat vont. - Csak úgy. Fura hangot adtál ki. - Mi jön most a kísérletben? - kérdeztem. Ha rá is csodálkozott, hogy hirtelenjében miért érdeklődöm annyira a feladat iránt, amit általában hagyom, hogy egyedül csináljon meg, semmi jelét nem mutatta. - Már befejeztük - kuncogott. - Ja, sajnálom. Igazából nem sajnáltam. Millió más dolgot csináltam volna most szívesebben. Utáltam, hogy ebben a hülye laborban kell dekkolnom, vagy éppen más órákon. Annyira túl voltam már a gimin... - Semmi gáz. Olyan... elfoglaltnak tűntél - pillantott Cami felé, mielőtt visszanézett volna rám. Halkan felmordultam, és végigfuttattam a kezem az arcomon. Jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit csinálok és ki látja - gondoltam. - Értem én - folytatta Russ, mintha tényleg beszélgetnénk. - Mindig is csinosnak gondoltam.

- Kit? - próbáltam blöffel szabadulni a helyzetből. - Most komolyan ezt akarod játszani? - Mit akarok játszani? Tippem sincs, miről beszélsz, öregem. Meghökkenve rázta a fejét. - Oké, vágom. Nem akarsz arról a lányról beszélni, akiről nyilván vágod, hogy csinos. Nem értem, de felőlem legyen. A te dolgod. - Mész ma este valami jó buliba? - kérdeztem kétségbeesetten próbálkozva, hogy témát váltsak. - Úgy tervezem, hogy Billy Barkerébe megyek. A szülei elutaztak. Jössz? - Ha ott zajlanak az események, akkor ott a helyem. Muszáj volt gyűjtenem egy jó pontot. - Akkor keress majd meg! - válaszolta. - Lazulhatunk együtt. - Meglesz.

Elég könnyű volt megtalálni a házat, részben a kocsifeljáró környékén parkoló autók mennyiségének köszönhetően. A fekete Camarómból kiszállva körbepillantottam, és észrevettem, hogy a jelek szerint egyetlen lakóépület sincs a közelben. Ez talán nem is volt baj, mivel olyan hangosan dübörgött a zene, hogy mostanra szerintem biztosan kihívták volna

már

a

zsarukat.

Elmosolyodtam,

mert

lejátszódott

a

képzeletemben, amint körbeveszik a házat, én meg csak nézem, ahogy az emberek kiáltozva szélednek szét a letartóztatás elől. A kétszintes, Santa Fe-i stílusú vályogtégla épület felé menet csikorgott a murva a csizmám alatt. A parti már javában zajlott. Odakint már vécépapír borította a fa tövét, és hallottam, hogy egy szerencsétlen flótás éppen a bokorban hányja ki a belét. Fellépdeltem a fedett tornácra vezető lépcsőn, miközben próbáltam elkerülni a szemkontaktust a hintaágyban vadul smároló párral, és

bementem. Átverekedtem magam a mély basszusra hullámzó testek tömegén, s arra vettem az irányt, amerre a konyhát sejtettem. Megtaláltam a hatalmas sörcsapot, amit kerestem, és felkaptam egy műanyag poharat a pultról. - Tele kérem! - rikkantottam a zenét túlharsogva az italméréssel megbízott Johnnynak, akinek a suliból emlékeztem a nevére. - Meglesz! - vigyorgott. Nyitva tartotta a csapot egészen addig, amíg a borostyánszínű ital habja majdnem túlcsordult. Felé biccentettem, mielőtt felemeltem volna a poharat, hogy jókorát kortyoljak belőle, csaknem félig kiürítve azt. Óvatosan manővereztem a sörrel a pörgő-forgó tömegben a medencére nyíló üvegajtó felé. - Hunter! - figyeltem fel egy hangra, s láttam, hogy Russ hívogatva int nekem. Felé fordultam, és átadtam neki a poharamat, amíg felpattanok mellé az alacsony falra, ahol ült. - Mizu, ember? - érdeklődtem, amikor visszaadta az italomat. Óvatosan letettem magam mellé, míg előhalásztam a cigit és a gyújtót a zsebemből. Rágyújtottam, és mélyen beszívtam a füstöt, hogy aztán a szám sarkában kifújjam. - Nem sok. Csak felmérem a felhozatalt. - Kiszúrtál már valakit? - méregettem a medencében és a körülötte lévő lányokat a fejemet rázva. A tömeg, a sör és a víz szerintem nem a legszerencsésebb kombináció. Ráadásul nekem nincs az az isten, hogy bármilyen medencébe bepattanjak márciusban - hacsak nem fűtött, persze. Mondjuk, ezen a héten egy kicsit melegebb volt az idő, úgyhogy talán mégsem lehetett olyan rossz. - Akad néhány, akit később talán megpróbálok felszedni - grimaszolt,

és végigfuttatta ujjait világosbarna haján. - Te láttál valaki kedvedre valót? Finoman vállat vontam, és megráztam a fejem. - Nem igazán. - Nos, Gabrielle Martinez mindenkitől azt kérdezgette, hogy jössz-e ma este. Szerintem bejössz neki. Odapillantottam, ahol a barna bombázó beszélgetett a barátaival a parton állva aprócska türkizkék bikinijében, és felhorkantam. A víz alatti fények tündöklő nyalábokat vetettek sima, karamellszínű bőrére, kiemelve szinte tökéletes alakját. Kacagott valamin - a nevetés felderítette az egész arcát -, és felém tekintett. - Csinos, de nem az esetem - vetettem oda Russnak, hogy megerősítsem: egyáltalán nem foglalkoztat, hogy ezek közül a csajok közül bármelyik a barátnőm legyen. - Ó, tudom én azt. Csak nem volt szívem elárulni neki, hogy a vörös stréberkékre buksz. Lefagytam a Camira irányuló utalástól, meg attól a zavaró ténytől, hogy rögtön tudtam, kiről beszél. A dögös vörösről szóló képek elárasztották a tudatomat, amitől megugrott a pulzusom. Ez nem jó jel. Ha teljesen őszinte akarok lenni, ő volt az első, akit kerestem ma este, miután beléptem az ajtón - habár tudtam, hogy úgysem jön el. Örülök, hogy nem tette. - Cami káprázatos, de ő sem az esetem - nyúltam a söröm után, és belekortyoltam, mielőtt még egyet szippantottam volna a cigiből. - Biztos az tévesztett meg, ahogy bámultad a suliban. Ha ő sem az eseted, akkor neked ki jön be? Tuti találunk neked valakit, akivel összejöhetsz egy körre. - Senki sem az esetem. Nem akarok barátnőt. Túl bonyolultak, Russ felvonta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha megkattantam volna.

Inkább a fecsegés mellett döntöttem. - A legutóbbi csajom eléggé lenullázott. Iszonyúan ki akart sajátítani. Azt akarta, hogy folyton találkozzunk, és azt csináljam, amit ő akar. Olyan volt, mintha semmi sem lett volna elég jó, amit csinálok. Aztán megtudtam, hogy végig csalt valami főiskolás fazonnal. Szakítottam vele, mire azzal zsarolt, hogy elmondja a szüleimnek meg a zsaruknak, hogy kábszerezem. Azt akarta, hogy maradjak vele, miközben ő azzal a másik csávóval volt. - Hű, ez durva! És mit csináltál? - Azt mondtam neki, hogy rajta, tálaljon csak ki. Nem volt semmi bizonyítéka. Amúgy meg ő volt az, akivel mindig együtt szívtam. Őt is legalább akkora bajba kevertem volna. - Úgy tűnik, igazi győztes típus... Kuncogtam. A fenébe is, marha jól hazudok. Totál bevette. - Tudott valamit. Kitől szerezhetek itt egy kis cuccot? - tudakoltam sikeresen elterelve a témát, és körbenéztem a tömegben. - A legutóbbi buliban, ahol voltunk, akadt minden jó, bár az kisebb volt. Felteszem, most nem ez a helyzet. - Keresd meg Derek Johnsont! - mutatott egy fiúra, aki a ház távolabbi sarkánál állt egy csaj mellett. - Ő lesz a te embered. Nem t’om, honnan szerzi a holmit, de mintha mindig lenne nála valami. Láttam, ahogy a lány pénzt ad Dereknek, aki cserébe apró zacskót csúsztat a kezébe. - Köszi! A múlt hét végi partin nem találtam senkit, aki segíthetett volna ez ügyben, úgyhogy be kellett érnem a piával. Hála az égnek, a nagybátyám nyitva hagyta a bárszekrényt, mielőtt elutazott, így sikerült egy kicsit gyorsabban múlatni a hetet. - Hallottam, hogy a nagybácsiddal élsz. Sajnálom, ami a szüléiddel történt - nézett rám együtt érző tekintettel. - Már néhány hete ismerjük

egymást, de sosem hoztad fel a témát a múltaddal kapcsolatban. Nem akarom erőltetni. Biztos mesélsz majd, ha eljön az ideje. Megint belekortyoltam az italba, és vállat vontam. - Történnek balesetek. Próbálok nem gondolni rá. Russ mintha zavarban lett volna. - Szóval a nagybátyád gyakran van távol? Bólintottam. - Aha. Úgy tűnik, élvezi ezt a repkedős életvitelt. Folyton az óriási vállalati megbeszéléseire utazgat, szerte az országban. Fix, hogy nem örült, amikor rásóztak - még akkor sem, ha amúgy jól kijövünk. Nekem amúgy mindegy. Szívesebben lennék egyedül. - Na, hát, ha bármikor szükséged van valakire, akivel együtt lóghatsz, tudod, hol találsz. - Kösz, haver! - nyomtam el a cigimet, aztán vállon veregettem, és lepattantam a falról. Derek felé vettem az irányt, és elég jól éreztem magam a bőrömben... Amíg a nagyon formás barna, aki az érkezésem óta szemezett velem, elém nem tolakodott. - Szia, Hunter! - szólalt meg Gabrielle a közelembe férkőzve, s elállta az utat. - Szia! - próbáltam az arcán tartani a szemem, és nem az összes többi részén, amit olyan nagyvonalúan közszemlére tett. - Örülök, hogy eljöttél ma este - futtatta végig boldogan az ujját a mellkasomon. - Tényleg? Miért? Igyekeztem felmérni, hogy részeg-e, de nem éreztem erre utaló szagot. - Észre sem vetted, hogy figyeltelek a suliban? - flörtölt velem mosolyogva, néhány hosszú hajtincset a válla mögé dobva. - Nem.

Ez hazugság volt. Észrevettem, és mindent megtettem, hogy elkerüljem. Tisztában voltam a hírnevével, és azzal, hogy mit akar tőlem. - Nos, én igen - húzódott még közelebb. - Nem akarsz leülni velem a medence szélére? Belelógathatnánk együtt a lábunkat. - Kösz, nem. Nem bírom a klórt. Újabb hazugság. Láttam, hogy Derek eltűnik a házban, és ideges lettem. Nem akartam szem elől téveszteni. Csupán azért jöttem el ebbe a buliba, hogy szert tegyek egy kis illegális frissítőre. Gabrielle ajakbiggyesztve nézett rám. - Oké. Akkor mi lenne, ha elvinnél egy körre azzal a cuki kocsiddal? Tudok egy helyet, ahonnan fantasztikus a kilátás a városra. Ott leparkolhatnánk. Hű, ez a tyúk nem nagyon veszi a lapot, és úgy tűnik, nem akarja vesztegetni az időt. Elővettem a mobilomat a zsebemből, hogy rápillantsak. - Bocs, Gabby, de a nagybátyám mindjárt hazaér - füllentettem ismét. Csak egy gyors sörre ugrottam be, meg azért, hogy köszönjek Russnak. Mennem kell. - Ó, hát rendben. Tényleg csalódottnak tűnt. - Akkor a suliban találkozunk - tette hozzá. - Jaja - osontam el mellette, s magamban megjegyeztem, hogy mostantól mindenáron el kell kerülnöm. Besiettem a házba, hogy megkeressem Dereket, de sehol sem találtam. - Hahó, Derek nem az előbb járt erre? - kiabáltam oda az ajtó mellett álló srácnak, hogy a bömbölő zene ellenére is biztosan meghallja. - Szerintem felment az emeletre - ordított vissza, felfelé mutatva. - Köszi!

Átverekedtem magam a csődületen a megadott irányba haladva, gyorsan felmentem a lépcsőn, ám csak egy smároló párt láttam a folyosón. Megkerültem őket, és megálltam egy félig nyitott ajtó előtt. Miután bekopogtattam, kitártam annyira, hogy bedugjam rajta a fejem, amiért egy sikkantás volt a jutalmam. - Zárjátok be a kikúrt ajtót, emberek! - morogtam, miközben azt kívántam, hogy bárcsak ne égett volna a kép a retinámba. Az összes többi ajtót méregetve megtorpantam, mert most már féltem kinyitni őket. - Derek Johnson! Idefent vagy? - kiabáltam. A csókolózó pár abbahagyta az akciót, és úgy bámultak rám, mintha megőrültem volna. Egyik szobából sem érkezett válasz, senki sem került elő. - Nem láttuk idefent - szólalt meg a srác. Tehetetlenül felsóhajtottam, és visszamentem lefelé a lépcsőn. Miután sikertelenül átkutattam az egész földszintet, végül kiléptem a házból, s a kocsim felé vettem az irányt. Fenébe! Micsoda egy elpocsékolt este!

HARMADIK FEJEZET Cami

A

MEDENCE

PARTJÁN

LEVŐ

NYUGÁGYBAN

próbáltam

KINYÚJTÓZVA

magamba szívni valamennyit a meleg, tavaszi napfényből, hogy megalapozzam az idei bámulást. Megint köszönetét mondtam a szüleimtől öröklött génekért. Noha az anyukám vörös és göndör haját kaptam a természettől, apától meleg árnyalatú bőrt örököltem - olyat, amelyik imádja a napsütést. Clay, aki nem volt ennyire szerencsés, mellém huppant, és folytatta a naptej

eloszlatását

világítóan

fehér

testének

minden

egyes

négyzetcentiméterén. - Szerintem már egy fél flakonnal van rajtad - viccelődtem vad, kenegető mozdulatait látva. - Nem mindenkinek adatott meg olyan topmodelles szín, mint neked. Felnevettem. - Pedig a legtöbb modell kerüli a napot. Valószínűleg olyan sápadtak, mint te. Egy pillanatra eltöprengett ezen, aztán megfeszítette a törzsét. - De ilyen acélos hasizmuk is van mellé? Felhorkantam, és végignéztem rajta. Egyáltalán nem volt löttyedt, ám semmiképpen sem neveztem volna acélosnak a hasát. Amikor elképzeltem egy acélos testet, sokkal inkább olyat láttam magam előtt, mint... Hunter Wilderé. Felmordultam, és a karomat a szemem elé emeltem. - Hú! Ennyire szörnyű? - kérdezte Clay megsemmisülve. -

Nem,

nem,

dehogyis! -

igyekeztem bátorítani.

-

Csak

a

megjegyzésedről beugrott valami. - Ó, hát akkor hallgatlak - fejezte be a kenegetést, és elhelyezkedni a székén. - Igazából semmiség. Új a fürdőnacid? - próbáltam témát váltani. Nem emlékszem, hogy láttam volna rajtad - mutattam a kockás sortjára. Durván rá volt kattanva a kockásra, amióta csak megismertem. Egy kevés még olykor rendben is lenne belőle, de Clay mindig képes volt túladagolni. - Ne is próbálj terelni! Ovi óta legjobb barátok vagyunk, szóval tudom, mikor titkolózol előttem. Csendesen elmélkedtél egész nap. Úgyhogy áruld el, mi folyik itt! Megint felnevettem. - A barátnőddel is ilyen követelőző vagy? - Nem. Nehéz megmondani Marcynak, hogy mit csináljon, ha egyszer háromórányira van tőlem. - Hát, legalább elég közel vagytok egymáshoz ahhoz, hogy olykor találkozzatok. Az egész jó. Erre válasz gyanánt valamiféle semleges torokhangot hallatott. - Az eredeti témához visszatérve: mi folyik itt? - Semmi. Csak volt egy furcsa beszélgetésem Hunter Wilderrel. Képtelen vagyok eldönteni, hogy a maga módján bántani akart, vagy pedig flörtölt velem. Clay összevonta a szemöldökét. - A helyedben én egyáltalán nem foglalkoznék vele. Nem az a neked való típus. Sőt, azt tanácsolom, maradj tőle távol! Nagyon távol. A hangja kifejezetten idegesen csengett. Összeszűkült szemmel meredtem rá. - Mintha kiakadtál volna. Ismered őt? - Nem igazán, de eleget tudok róla. Azt beszélik, nyakig benne van a

drogtémában.

Ráadásul

nagy

betűkkel

ott

virít

rajta,

hogy

„szoknyapecér” - vakarta a fejét Clay a homlokát ráncolva. - Az a fajta, akitől elájulnak a csajok. Bárkit megkaphat, csak választania kell. - Ó, értem. Szóval azt mondod, hogy szerinted nem flörtölt velem. Ezer kösz - vágtam rá sértődötten. - Nem - rázta meg a fejét. - Én azt mondom, hogy biztosan flörtölt veled. Láttam, ahogy rád néz. Bízz bennem, Cami! Csak azt akarja, hogy újabb strigula legyél az ágya fölött. Elakadt a lélegzetem, úgy meglepődtem a megjegyzésén. Clay sosem beszélt így velem más srácokról. Úgy tűnt, tényleg kiakadt. - Nem az a strigulás lány vagyok, ha esetleg elfelejtetted volna! vágtam vissza hirtelenjében feldühödve. - Persze hogy nem felejtettem el - nyúlt felém Clay, hogy végigsimítson a karomon. Megfogta a kezem, és megszorította. - És segíteni akarok neked, hogy ez így is maradjon. Ki tudja, hogyan próbál majd ez a fazon kihasználni? - Nem tud kihasználni, ha engem nem érdekel. - De érdekel. Tudom, hogy érdekel. Láttam azt is, ahogy te néztél rá sóhajtott, aztán elengedte a kezem. Utána kaptam, és ujjaimat összefűztem az övéivel. - Nincs szükségem más fiúra, csak rád. Minden tökéletes így, ahogy van. Láthatóan megkönnyebbült, és elmosolyodott. Kedvesen nézett rám. - Egyetértek. Maradj velem, bébi! - tette hozzá erőltetetten behízelgő hangon, mire iszonyúan felröhögtem. Mindig megdöbbentett, hogy senki sem vette észre, Clay milyen helyes. Mármint Marcy biztos észrevette, de nem volt jelen, hogy kimutassa. Akkor ismerkedtek meg, amikor Clay a nagynénjénél vendégeskedett a téli szünetben. Azóta folyton róla beszélt, és állandó-

an üzeneteket váltott vele. Tény, hogy Claynek egyáltalán nincs érzéke a divathoz, de amikor így fekszik itt - alig felöltözve, szemüveg nélkül, a víztől tüskés szőke hajjal tulajdonképpen már-már imádnivaló. Talán még le is nyűgözött volna a hasizmos próbálkozása, ha nem kerültem volna olyan közel Hunterhöz. Nyilvánvaló, hogy Clay edzett, hiszen az izomzata valamelyest tónusosabbá vált. Fogalmam sincs, miért, de elkuncogtam magam, amikor elképzeltem, amint súlyokat emelget. - Mi az? - emelte fel egy kissé a fejét, és fél szemmel rám hunyorgott. Mi olyan vicces? - Semmi - vigyorogtam, és az ajkamba haraptam. - Ne akard, hogy kicsiklandozzam belőled! - Ahhoz előbb látnod kéne engem. Tudom, hogy szemüveg nélkül majdnem olyan vak vagy, mint egy denevér - hecceltem. - Annyira azért nem vészes - háborodott fel. - Csak vicceltem - böktem meg a karját. - Jó, mindegy. - Nesze! - lendültem előre, hogy én csiklandozzam meg először. Meglepetten félrehúzódott a támadásomtól, és elnevette magát, mielőtt viszonozta volna. Felsikoltottam, és sünivé gömbölyödtem, hogy védjem magam. Erre ő rám gördült a székről, és mindenhol csikizett, miközben én csak vergődtem. Próbáltam elmenekülni, de megragadta a kezemet, és a fejem fölé szegezte. - Megadom magam! - kiabáltam a vihogássorozatok között. - Jó döntés - bámult le rám. Lassacskán eltűnt a mosoly az arcáról, komollyá vált. Fészkelődtem megmoccant.

alatta,

hogy

kiszabaduljak,

ő

pedig

feszengve

- Asszem’, itt az ideje megmártózni. Azzal felállt, felnyalábolt engem a nyugágyból, mire rugdosni és sikítozni kezdtem. Utána pedig beugrott a jéghideg vízbe, mindkettőnket fulladásra ítélve.

- Nem láttalak túl gyakran mostanság, Clay. Hogy tetszik a suli ebben a félévben? - kérdezte anya, miközben még többet felnegyedelt a híres csirkesalátás szendvicseiből, és felénk tolta a tányért. Clay vállat vont, és a sortja derekát piszkálta. - Nagyjából ugyanazok, mint eddig, azt hiszem. Egész jók. Mondjuk, lehetne több közös óránk Camival. - Jaj, milyen cuki vagy! - támaszkodtam neki, mire ő körém fonta a karját, és megszorította a vállamat. - Minden tantárgy kellemesebb, ha te is ott vagy - mosolygott rám sugárzóan. - Én is így érzek veled kapcsolatban. Örülök, hogy legalább a zenekari óra meg a kémia közös. Jól elszórakozunk rajtuk. - És az ebéd! Azt se feledd! - tette hozzá öklendezést imitálva. - Hogy is feledném! Szükségem van valakire, aki velem együtt poénkodik a menzakaján. Összehoztunk már néhány nagyszerű szobrot abból a cuccból. - Amik olykor megérnének egy kémiaórai projektet. - Az ottani kaja tényleg egy kémiaórai projekt. - Remélem, hogy a tantestület újból megengedi majd, hogy ebédszünetben kimenjünk a városba. Komor csend telepedett a konyhára, s eszembe jutott az iskolai szigorítás, ami Jordan Henley halála után lépett életbe. A fejesek aggódtak, hogy a diákok drogoznak, ezért lezárták az iskola területét, hogy biztonságosabbá tegyék.

- Felteszem, úgy döntöttél, hogy nem veszel részt a jótékonysági koncerten. Mi a tervetek ma estére? - terelte el ügyesen a témát anya. - Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk a legújabb, legmenőbb és legfrissebb akciófilmet a moziban - fordult felém Clay. - Mi a véleményed? Benne vagy? - Aha. Jó lesz kimozdulni, és megint együtt lógni egy kicsit. Régóta a nem volt rá alkalmunk. Elég elfoglalt lettél mostanság. - Csak próbálok eleget tenni a feladataimnak, éppúgy, mint te. - És eleget csevegni Marcyval - kacsintottam. Clay elpirult. - És a moziban dolgozom, éppúgy, mint te. Remélem, megint Jen intézi a beosztást. Jó volt, amikor ugyanazokon az estéken kapuink műszakot. - Akkor beszélj vele! - vontam vállat. - Talán szólhat néhány szót az érdekünkben Jonnál, és visszacseréltetheti. - Lehet - motyogta. - Haza kéne mennem, készülődni. Eszünk előtte egy hamburgert vagy valamit? Bólintottam. - Jól hangzik. Részedről oké, anya? - Ha pizsamaosztásig hazaértek, akkor igen. - Meglesz - vigyorgott Clay. - Hatra érted jövök. - Akkor majd találkozunk - fontam köré a karomat egy mackóölelés erejéig. - Köszi, hogy átjöttél ma! - Ez a kedvenc hobbim ötéves korom óta - ölelt vissza szorosan. - Este találkozunk. Úgy folytattam a szendvicsevést, hogy közben lóbáltam a bárszékről lelógó lábamat, akár egy kisgyerek. Anya tanácstalanul pillantott fel a kajából, amit éppen magának készített.

- Mi az? - kérdeztem. Az ajtó felé intett. - Kíváncsi vagyok, észrevetted-e, hogy megváltozott körülöttetek a légkör Clayjel. Kedvel téged. - Jól teszi. O a legjobb barátom! - haraptam még egyet a szendvicsből. Anya megrázta a fejét. - Nem, szerintem nem veszed észre a lényeget. Úgy értem, kedvel téged, odavan érted... jobban, mint egy barátért szokás. Az utolsó falat megakadt a torkomon, és fuldokolni kezdtem. - Dehogyis! Nem bírtam abbahagyni a köhögést, úgyhogy anya gyorsan hozott nekem egy pohár vizet. Nagyot kortyoltam belőle, mielőtt letettem volna a poharat a pultra, hogy a szemébe nézzek. - Ezt nem mondtad komolyan, ugye? Felsóhajtott, és folytatta a paradicsomszeletelést. - Én csak azt mondom, amit láttam. Nem vetted észre a változást? Több edzés, márkásabb ruhák... bár még mindig kockásak. Ráadásul sokkal többször talál okot arra, hogy megérintsen. Önkéntelenül eltátottam a számat; az életem a feje tetejére állt. Hirtelen félelem lett úrrá rajtam. - Remélem, hogy tévedsz, anya. Ez tönkretenne mindent. - Szóval jól értem, hogy nem viszonzod? Felmordultam. - Nem. A legkevésbé sem - válaszoltam minden egyes szót kihangsúlyozva. - Mit csináljak? Mondjam le a programot? Ő olyan, mintha a bátyám lenne, és nem akarom az orránál fogva vezetni. - Szerintem nem kell lemondanod. Talán csak belelátok valamit, ami ott sincs. Én elmennék, és aztán meglátjuk, hogy alakul az este - nézett rám anya sokatmondó pillantással. - Csak legyél óvatos! Valamiért úgy

tűnik nekem, hogy megváltozott. - Oké - toltam el magam elől a tányért, mert egyszeriben elment az étvágyam. - Megyek, és lezuhanyozom. Köszi az ebédet, anya! Bánatosan rám mosolygott, én pedig magára hagytam. Bezártam magam mögött a szobám ajtaját, és egy mordulás kíséretében lerogytam az ágyra, hogy a párnába fúrjam az arcomat. Annyira nem akartam most ezt hallani! Remélem, tévedett - bár sokszor úgy tűnt, hogy csalhatatlan megérzései vannak a dolgokkal kapcsolatban. Ha igaza volt, akkor valahogy be kellett húznom a kéziféket, de nem akartam egyenesen előállni a farbával, és megsemmisítő csapást mérni Clayre. Beugrott a kép, ahogy csikiztük egymást, és megfogtuk egymás kezét a medencénél. A bensőséges pillanatok hirtelenjében egészen más fényben tűntek fel. Felkeltem, és odasomfordáltam a szekrényemhez, hogy eldöntsem, mit vegyek fel. Alapesetben bármelyik régi cuccomat magamra kapnám, ha Clayjel mennék valahova, és boldogan hoznám a kényelmes formámat. Ma este azonban tépelődtem. Azért öltöztem slamposan, hogy eltántorítsam? Vagy most ki kellene csípnem magam abban a reményben, hogy ott majd egy másik sráccal flörtölhetek? Azzal megmutathatnám neki, hogy nem úgy tekintek rá. Tulajdonképpen nem is rossz ötlet! Talán meg kéne próbálnom másokkal is lógni, hogy ne gondoljon valamiféle kizárólagosságra kettőnk között. Benyúltam a szekrénybe a legújabb szerelésemért, amit valami különleges alkalomra tartogattam. - Jaj, Clay! Miért kellett megváltoznod? Ez mindent tönkretesz... jelentettem ki hangosan. Magamhoz öleltem a ruhadarabokat, mielőtt az ágyra terítettem volna őket, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Éreztem: utálni fogom, hogy ezt kell tennem vele.

NEGYEDIK FEJEZET Cami

REMEGETT

A KEZEM, AMIKOR KOPOGTATTAK

és én a kilincsért nyúltam.

Vettem egy mély lélegzetet, és úgy próbáltam ajtót nyitni, mintha mi sem történt volna. - Szia, Clay! - üdvözöltem csevegő hangon. Ennyi tellett tőlem. Tátva maradt a szám, úgyhogy gyorsan becsuktam. Teljesen átváltozott. Szőke tincsei már nem voltak hátranyalva, helyette a legújabb borzas divatnak megfelelően tökéletesre formázva álltak a fején. Nem viselt szemüveget, és szemének hihetetlen, lenyűgöző kék árnyalatából gyorsan rájöttem, hogy kontaktlencsét tett be. Egy deka kockás minta sem volt rajta: kék ingben feszített, ami még jobban kiemelte a szemét és az újonnan polírozott alakját. Sötét indigószínű farmert húzott hozzá, mely lazán lógott a csípőjén, a szettet pedig pepita tornacipő tette teljessé. Elkuncogta magát. - Fantasztikusan nézel ki - siklott végig a tekintete a rövid, zöld, nyakba kötős nyári ruhámon a hozzáillő szandállal. - Ööö, te is. Mi történt veled? - Megráztam a fejem. - Nem úgy értem. Úgy értem... fogalmam sem volt róla, hogy érdekel a divat. Vállat vont. - Úgy döntöttem, eljött a változás ideje, tehát gyűjtöttem rá egy kis pénzt. Próbáltam lassan lecserélni a dolgaimat, hogy kiderüljön, észreveszed-e, de a mai nap után meguntam a várakozást. Nem tudtam, mit mondjak. Szuperül nézett ki, de nem úgy, mint az én Clayem.

- Hát... jól nézel ki. Egyik lábáról a másikra állt, és a távolba révedt egy pillanatra, mintha zavarban lenne. - Akkor készen állsz? Mehetünk? - Jaja, csak még gyorsan idehozom a pulcsimat, hátha hűvös lesz később. Felkaptam a kanapéról. - Anya, most elmegyek Clayjel - szóltam oda neki. Anya odajött, hogy megpusziljon. - Érezd jól magad! Éjfélre gyere haza! Szeretlek. - Rendben. Én is szeretlek. Kiléptem a házból, és Clay odakísért a régi, fehér Volkswagen Golfjához. Megállt mellette, hogy kinyissa nekem az ajtót. Behuppantam. - Köszönöm! - mormoltam fojtott hangon. Nem emlékszem, hogy ezt valaha is megtette volna nekem. Valami tényleg más lett. Visszagondoltam a mai csikipárbajunkra a medence szélén, és egy kissé émelyegni kezdtem. Nem akartam, hogy a dolgok megváltozzanak közöttünk. Nekem jó, ahogy volt. Kezdtem úgy gondolni, hogy anyának igaza volt. Tetszem Claynek. - Ó, a fenébe! - kiáltottam fel, amikor lepillantottam, mert rájöttem, hogy bent hagytam a táskámat. - Mi az? - kérdezte. - A kanapén hagytam a táskámat. Szükségem van a pénztárcámra a vacsora és a mozi miatt - és már mozdultam is, hogy kiszálljak. - Nem gond. A vendégem vagy - mosolygott. - Várjatok! - hallottam anya hangját. Kiszaladt a házból a táskámmal. Ezt itt felejtetted, Cami! Szia, Clay! Jól nézel ki ma este - mérte őt végig. Clay elpirult, és a távolba nézett.

- Köszönöm! - motyogta. - Tessék, drágám! - adta át nekem anya a táskát. Megkönnyebbültem. - Köszi! Épp most vettem észre. Nem akartam, hogy Clay fizessen mindent. Akkor lőttek volna a felezéses elvnek, nem? - nevetgéltem feszülten, miközben reméltem, hogy nem hangzik hülyén, ahogy próbálom megértetni vele: ez nem egy randi. Anya különös tekintettel nézett rám. - Oké. Érezzétek jól magatokat! - lépett hátra a padkára, Clay pedig bezárta mellettem az ajtót. Szorosan markoltam a táskámat, úgy figyeltem, amint megkerüli az autót. Úgy éreztem magam, mint egy horrorjelenet szereplője A testrablók támadásából. A legjobb barátom hirtelen eltűnt, és olyasvalaki került a helyére, aki nagyjából hasonlított rá - de ennek az embernek tervei voltak velem. Nehéz volt ezt tudomásul vennem. Lehetetlen, hogy egy nap azzal az elhatározással ébredj: már nem kémiazseni vagy, hanem sportoló. A társadalmi ranglétra nem így működik - vagy mégis? Clay bepattant az ülésre, és elfordította a kulcsot. - Szerintem ezt a tragacsot cserélem le következőnek. Mi a véleményed? Esetleg szerzek egy sportkocsit... például Mustangot vagy ilyesmit. - Ki vagy te? - bukott ki belőlem. - Miért csinálod ezt az egészet? Én szeretem a kocsidat! Fűződik hozzá egy csomó szép emlékünk. Amúgy is, honnan szereznél annyi pénzt? Autót venni teljesen más, mint kontaktlencsére gyűjteni. - Nem kell vádi újnak lennie. Pofás használt autókat lehet kapni, Cami győzködött idegesen. - Egyébként meg azt hittem, neked tetszeni fog ez az egész. Te ösztönöztél rá. - Hogyan? - kérdeztem meglepetten.

- Nem emlékszel, amikor azok a srácok szívattak a suliban? Azt mondtad, ne hallgassak rájuk, mert nem tudják, igazából milyen fantasztikus vagyok. Azt mondtad, rajtam múlik, hogy az legyek, aki szeretnék. Na, hát ez szeretnék lenni: valaki, akit észrevesznek a csajok, és akivel együtt akarnak lógni a többiek. Tény, hogy jó tanuló vagyok, nagyon jó. Bármilyen díjat bezsebelhetek a fizikaversenyeken, de nekem nem elég, hogy okos legyek. Jól akarok kinézni közben. Több barátot akarok - nem mintha nem mindig te maradnál a legjobb -, és belefáradtam abba, hogy a partvonalon ücsörögve figyeljem, ahogy mások élik az életüket. Úgyhogy változtattam néhány dolgon. Azt hittem, tetszeni fog - pillantott rám némileg sértődötten. - Clay, szerintem szuperül nézel ki, de ezt eddig is így gondoltam válaszoltam halkan. - Tényleg? - nézett rám reményteli pillantással. Bólintottam. - Ötéves korunk óta ismerjük egymást. Olyan vagy nekem, mint a kedvenc tesóm, akit imádok. Megfeszült az állkapcsa. Egyesbe tette a sebváltót, és szó nélkül ráhajtott az útra. Éleztem, hogy remeg a kezem. Azt kívántam, bárcsak mondana valamit, ugyanakkor reméltem, hogy nem fog. - Sosem akartam a tesód lenni, Cami. Az alsó ajkamba haraptam, és a kicsordulással fenyegető könnyekkel küzdve kibámultam az ablakon. Utáltam megbántani őt. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Inkább nem mondtam semmit egész úton az étterem felé.

A vacsora katasztrofális volt. Leginkább csendben ettünk. Nem számít, hogy a kedvenc gyorséttermünkben ültünk, a Francescában, és a

kedvenc szendvicsünket ettük ropogós sült krumplival. Mindennek fűrészporíze volt a számban, úgyhogy csak kavargattam a sűrű eperturmixomat, és figyeltem, amint Clay vadul üzenget valakivel a telefonján. - Kivel csevegsz? - érdeklődtem végül. - Marcy - vetette oda. Hirtelen megkönnyebbültem. Talán mégsem úgy tekint rám. - Hadd lássam a mobilod! - intettem, hogy adja ide, de elhúzta tőlem. Add ide, hadd fotózzalak le, hogy elküldhesd neki! Látnia kell, milyen fess vagy ma este. Lassacskán elvigyorodott, és hátradőlt a székében. - Azt mondod, fess vagyok? Bólintottam. - Igen, és ne moccanj! A póz, ahogy ülsz, tökéletes! Megnyomott egy gombot, majd átcsúsztatta a telefont az asztalon. - Tessék! Már meg is nyitotta a kamerát. - Oké, kérek egy tüzesen szexi pillantást! Elnevette magát, és összecsücsörítette az ajkait. - Nem kacsaszájat! - mordultam fel. - Szexi pillantást. Tudod, mintha arra a csodálatos lányra néznél, akire mindig is vágytál, és közben azt gondolnád: „Gyere, bébi!” Azonnal megváltozott az arckifejezése, s rögtön ott volt az a bizonyos tűz. Hűha, tényleg ment neki! Lefotóztam, és visszaadtam neki a telefont. - Tessék! Marcy imádni fogja! Kissé

elkomorodott,

de

rápillantott

a

képre.

Visszafogottan

elmosolyodott. - Köszi, Cami! Tetszik. Még akkor is jól fotózol, amikor nincs nálad a nagy géped.

- Köszi! Szeretek fotózni. Mindig jó móka a sötétkamrában figyelni, ahogy a képek kirajzolódnak. - Egyszer megmutathatnád - indítványozta a mobiljára bámulva. Elküldöm ezt neked, hogy beállíthasd hozzám kontakt-képnek. - Zsír, jól hangzik - vettem elő a telefonomat, és vártam, hogy beérkezzen az üzenet. - Nem vagy éhes ma este? - kérdezte a szinte érintetlen kajám felé biccentve. Megráztam a fejem. - Nem nagyon. Valamiért gyomoridegem van. Ne aggódj, veszek majd valami rágcsálnivalót a moziban, ha megéhezem. - Te tudod - vont vállat, és néhány bankjegyet dobott az asztalra. - A vacsorát én állom. - Semmi szükség rá, Clay. Hadd fizessem ki a részem! Te magad mondtad, hogy új kocsira szeretnél gyűjteni. - Én fizetem a vacsorát - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Rendben. Akkor én hagyok borravalót - Néhány dollárt tettem az övé mellé. - Köszi! Gyorsan bólintott, felpattant, és az ajtó felé vette az irányt. Felsóhajtottam, mert nem örültem neki, hogy megint kínossá vált közöttünk a légkör. Néhány percig pedig azt hittem, ennek vége. Láttam, ahogy a kocsija felé tart, de inkább a mosdóhoz indultam, hogy ellenőrizzem a szájfényem, a fogam, és bekapjak egy mentolos cukrot. Szerencsére

a

mozi

következett.

Ott

úgysem

kell

túl

beszélgetnünk. Végigsimítottam a ruhámon, felsóhajtottam, és sarkon fordultam.

sokat

ÖTÖDIK FEJEZET Hunter

OTT

ÁLLT, ÉS ANNYIRA BELEFELEDKEZTEM A BÁMULÁSBA,

hogy eltartott egy

másodpercig, mire felismertem, ki az a fazon mellette. Döbbenten mértem végig Clay új külsejét, hihetetlen volt az átváltozás. Képtelenség, hogy ugyanazt a stréber kölyköt láttam, akit a suliban mindennap. Körbepillantottam a mozi halijában, és észrevettem, hogy a többiek a suliból, akik ismerik, ugyanígy reagálnak. Néhányan nevetve mutogattak rá, bár pár csaj elismerő pillantást vetett felé. Ismét kettejükre néztem, és már azt is észrevettem, hogy van közöttük valamiféle feszültség. Clay úgy nézett Camira, mintha ő lenne a tengely, ami körül a világa forog. Cami telt alsó ajkát harapdálva próbált nem figyelni rá, és inkább a körülötte lévő dolgokat vette szemügyre. Kuncogva dőltem a falnak. Hát ez érdekes! Úgy tűnt, mintha a srác eléggé rákattant volna az ő bombasztikus legjobb barátjára, aki viszont nem akarta ezt viszonozni. Valamiért igencsak tetszett nekem a dolog. Cami elragadóan nézett ki abban a zöld ruhában. Puha vörös haja hullámokban hullott a meztelen vállára. Elég szépen lábat villantott, pedig korábban nem nagyon láttam, hogy ilyet tenne - de nem bántam egy csöppet sem. Zöldalmára emlékeztetett, ami éppen megérett a szedésre. Felmordultam magamban, mert rájöttem, hogy megint gyümölcshöz hasonlítom. Miért csinálom ezt? Pontosan tudod, miért csinálod ezt feleselt egy hang a fejemben, ám nem bírtam rávenni magam, hogy másfelé tekintsek. Tisztában voltam vele, hogy nem nekem való, de ez abban a

pillanatban mégsem számított. - Látom, megint legelteted a szemed - kajánkodott Russ, aki a rágcsálnivaló beszerzése után csatlakozott hozzám. - Clayton Bradley-n? Aligha... Russ felhorkant. - Aha, mindketten tudjuk, hogy nem őt bámultad. Haver, ha tényleg annyira bejön, szerezd meg! Tudom, hogy akarod. Megráztam a fejem, és a mozitermek felé fordultam. - Nem megy. - Miért nem? - erőlködött Russ, aki próbálta megérteni a helyzetet. Van otthon barátnőd? Vagy azt mondod, hogy a másik csapatban játszol? Felhorkantam. - Egyszerűen nem megy, oké? Nem kell nekem barátnő, és pont. - Szóval messziről fogod csorgatni rá a nyálad? - bökött meg a könyökével, miközben belekóstolt a hatalmas adag pattogatott kukoricába. - Valami olyasmi. A hátsó sorban találtuk magunkat. Tetszett, hogy láttam, mit csinálnak körülöttem mások, amíg vártam a filmkezdésre. - Hát ez ultraciki! - szólalt meg Russ. - Mi? - Az, hogy a hátsó sorban ülünk, és nincs itt egy cicababa sem, akivel a sötétben smárolhatnánk. Kéne már nekem egy csaj. - Sok szerencsét hozzá! Talán meg kéne próbálnod szóba állni eggyel. Az esetleg segít. - Ó, nézd csak, kiből lett hirtelen randiguru! Abból, aki messziről bámul, és csorgatja a nyálát... - Nekem legalább van egy csaj, akire csorgathatom a nyálam, nem pedig valami képzeletbeli tyúkról álmodozom.

- Háhh! Épp most vallottad be! Szóval bejön neked - derült fel az arca, mintha most találta volna fel a spanyolviaszt. És a fenébe is, igaza volt. - Egyed a popcornt, ahogy jó kisfiúhoz illik, és hagyjál engem békén! vigyorogtam. Felnevetett. - Bennem egy cseppnyi jóság sincs. - Akkor szar már neked - válaszoltam sunyi mosollyal. - Bennem mostanában folyton akad néhány csepp. Russ fuldokolni kezdett, és a sorok közé köpte a kukoricát. - Ez undorító, ember! - röhögtem a fejemet rázva, s szemügyre vettem az előtte lévő szék hátuljára ragadt nyálas darabokat. - Te tehetsz róla, engem ne is hibáztass! Elővett egy szalvétát, hogy letörölje vele a száját meg a széket. - Így sosem lesz csajod. Talán meg kéne mutatnom, hogy kell ezt csinálni. - Oké, mester, tiéd a pálya - mutatott körbe Russ a teremben, mire megláttam belépni Camit és Clayt. Azonnal feszülten figyelni kezdtem őket. Néhány sorral alattunk választottak ki két széket. Clay letette az italát a pohártartóba, s közel hajolt Camihoz, aki nyilvánvalóan elhúzódott tőle. Ettől megszólalt a fejemben a vészcsengő. Cami szemmel látható- an rosszul érezte magát a közelében. Eszembe jutott, hogy Clay talán rányomult, és ez nem volt ínyére. Mintha nem ugyanaz a páros lett volna, akiket a suliban láttam. Clay változtatott a külsején, és mintha a kívánt hatás ellenkezőjét érte volna el vele: teljesen megváltoztatta kettejük között a légkört. Clay közelebb hajolt, valamit Cami fülébe suttogott, aki erre még távolabb húzódott. Valami egészen biztosan nem stimmelt velük. Oldalra nyúltam, megfogtam Russ pattogatott kukoricáját, és felálltam.

- Hé, hová mész? - kérdezte tanácstalanul. Nem törődtem vele. Odasétáltam Camiék sorához. Ki kellett szimatolnom valamit. - Cső, Jókislány! - huppantam le pont mellé. - Talán mégsem ismertelek ki olyan jól. Sosem raktalak volna az akció-kalandfilmes kategóriába. Totálisan meglepődve fordult felém. - Popcornt? - kérdeztem ártatlanul, és felé döntöttem Russ adagját. Megrázta a fejét. - Nem, köszi! Miután eltűnt az arcáról a döbbenet, megláttam, amit kerestem. A megkönnyebbülést. Annyira lerítt róla, hogy eltökéltem: maradok. - Segíthetünk valamiben? - hajolt előre Clay bosszús ábrázattal. - Nem hiszem. Pont most helyezkedtem el, hogy a társammal, Camival nézzem meg a filmet. Hátrafordultam, felnéztem, és láttam, hogy Russ tátott szájjal ül. Gyere már, haver! Ez sokkal jobb hely, mint a fenti. Én megmondtam. .. Azzal egy marék kukoricát tömtem a számba, és boldogan csámcsogtam. Russ feltápászkodott, majd elindult felénk. Kitépte a popcornt a kezemből, amikor leült, és kérdő tekintettel bámult rám. Cami még mindig várakozva nézett rám, mintha arra számítana, hogy mondok még valamit. Rávillantottam a legmegnyerőbb mosolyomat, és reméltem, hogy semmi sem akadt a fogaim közé. Elhatároztam, hogy bevetek minden bűbájt, és szívatom egy kicsit ezt a Clay fiút. - Szóval, milyen a hétvégéd, Cami? - mértem végig formás testét. Mintha egy kicsit bámultál volna, mióta legutóbb láttalak. A ruhád nagyon szépen kiadja. Úgy meglepődött, hogy elkerekedett a szeme. Clay pedig mintha szó szerint rám vicsorgott volna. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne röhögjek fel.

- Ööö... köszönöm! - nyugtázta Cami bujkáló mosollyal, mintha nem tudná, hogy szívatom-e. Egy kicsit nyilvánvalóbbá kellett tennem a helyzetet. Volt egy üzenetem a számára. - Sajnálom, hogy nem tudtunk többet beszélni a suliban pénteken. Eljönnél esetleg velem randizni valamikor? Ehetnénk egy hamburgert vagy valamit, elmehetnénk az egyik galériába, amelyikről meséltél... Russ másodszor készült belefulladni a popcornjába aznap este, miközben a filmajánlók elkezdődtek. Cami úgy bámult rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, és nem értené, amit mondtam. - Cami! - morogta Clay, és megbökte egy kicsit. Ettől aztán visszazökkent. Mégis mi az ördögöt műveltem? Vajon a „no csajok” alapelv melyik részét nem értette az agyam? Igyekeztem helyesbíteni: - Nem mintha siettetni akarnálak, vagy ilyesmi. Nem kellett volna így rád támadnom. Gondolkodj rajta nyugodtan a film alatt, és csak utána válaszolj! - Ja, oké - mondta szinte suttogva, s hátradőlt a széken. Clay belesziszegett valamit a fülébe, amit nem értettem. Biztos, hogy nem túl boldogan tette, szóval ideges lettem, amikor Cami láthatóan megmerevedett. Megkocogtatta a vállam, én pedig felé hajoltam, hogy jobban hulljam. Nem kell gondolkodnom rajta - suttogta. - Szívesen találkoznék veled. Köszi a meghívást! Lágyan elmosolyodtam, aztán eltűnődtem, hogy miért gyorsult fel a szívverésem e néhány egyszerű szó hallatán. - Örülök. Megígérem, hogy szuper lesz. Semmi olyat nem fogunk csinálni, amitől kényelmetlenül éreznéd magad.

Bólintva viszonozta a mosolyt. - Jól hangzik. Elővettem a mobilomat. - Megadod a számod, hogy tudjunk egyeztetni később? Én is megadom neked az enyémet. - Persze - szedte elő ő is a sajátját a táskájából. Odaadta nekem az övét, elvette az enyémet, beírtuk a számunkat, és visszacseréltük őket. - Köszi! - ismételtem. - Nem bánod, ha itt ülünk veletek a film alatt? Megrázta a fejét. - Egyáltalán nem. Clay hangosan kifújta a levegőt, visszahelyezkedett a székébe, és karba tett kézzel lebiggyesztette az ajkait. Cami rápillantott, de miután Clay tudomást sem vett róla, elkezdte nézni a filmet. Elégedetten dőltem hátra. Caminak nyilvánvalóan segítségre volt szüksége. Russra néztem, aki döbbenten figyelt engem. - Mekkora faszkalap vagy! Lényegében kiloptad a csávó alól, akivel jött - suttogta ámulva. - Nem hiszem el, hogy rávetted a randira. Hogy csináltad? - Odafigyeltem, mi történik körülöttem. Neked is ezt kell tenned. Aztán meg fogod látni, amit addig nem vettél észre. - Fogalmam sincs, mire célzol, de nyugodtan taníts, Obi-Wan mester! Felhorkantam, mire Cami rám nézett. Rámosolyogtam, amit félénken viszonzott, mielőtt megint a vászon felé fordult volna. - Máris az ujjad köré csavartad - állapította meg Russ fojtott hangon nevetve. A bordái közé könyököltem. - Kuss és nézd a filmet! - Igenis, Mester! - sóhajtotta, s erre önkéntelenül felkuncogtam.

Köhögést színlelve eltakartam a kezemmel a számat. A jókedvem viszont nem tartott sokáig. A film kezdetekor végigsöpört rajtam a bűntudat, és rájöttem, hogy képtelen vagyok odafigyelni. Igen, a lány gyönyörű volt, és világos, hogy tetszett nekem... nagyon. Igazság szerint egyáltalán nem kellett volna kavarnom vele. Hirtelenjében vörös zászlók bukkantak fel a fejemben, és úgy éreztem, mintha egy aknamező közepén ácsorognék. Egyetlen rossz lépés, és minden szétrobbanhat a lehető legszörnyűbb módon - kicseszettül véres katasztrófát okozva. Ismét Camira pillantottam. Néztem, ahogy meseszép szemében tükröződik a vászonról érkező fény. Nem tudtam, mi folyik éppen közte és a haverja között, de megígértem magamnak, hogy a végére járok. Valamiért meg kellett győződnöm róla, hogy jól van. Annyit már megtanultam, hogy hallgassak a megérzéseimre - amelyek most világosan és érthetően közölték, hogy nagy baj van. Remélem, megér ennyit a csaj - szólalt meg újból az idegeimre menő belső hang. Megér - suttogtam válaszként magamnak.

HATODIK FEJEZET Cami

NEM

IS TUDOM, MI TÖRTÉNT.

Tényleg az imént egyeztem bele egy

randiba Hunter Wilderrel? A sráccal, akivel megesküdtem, hogy sosem járnék - még akkor sem, ha ugyanabból a társadalmi rétegből származnánk? Sőt, még izgatott is lettem a dologtól, Clay legnagyobb bánatára, aki erkölcsi kötelességének érezte figyelmeztetni engem, hogy Huntert csak egy dolog érdekli. Mindenesetre fordítva sült el a terve, mert amint kimondta, eldöntöttem: megteszem, csak hogy őt felhúzzam. Mélyet sóhajtottam. Tök normálisan indult a nap, mégis zűrzavaros lett. Semmi és senki sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. Mintha az Alkonyzóna egyik epizódjában élnék. Szinte váltam, hogy bármelyik pillanatban felcsendüljön a borzongató zene. Amikor vége lett a filmnek, Clay felállt és kioldalgott a teremből - csak annyi időre torpant meg, hogy dühös pillantást vessen előbb rám, aztán Hunterre, majd távozott. - Mi baja? - érdeklődött kedvesen Hunter, miközben Russ haverja kisétált a sorok között, és elindult lefelé a lépcsőn, kettesben hagyva minket. - Hosszú történet. Talán máskor kéne elmesélnem neked, most meg utánamennem. - Nagyon tetszel neki. Tudod, ugye? - Nem. Nem tudom. Mármint most már tudom, de eddig nem tudtam. Hirtelen csak úgy megjelent a ház előtt, és olyan... más volt. Többé már nem ugyanaz az ember. Érzem, hogy vár tőlem valamit, de nem tudom, mit.

- Szerintem le akart nyűgözni téged, hogy végre új színben lásd. A többiek azt mondták a suliban, hogy ti ketten összetartoztok, mert ő úgy viselkedik veled. Nagyon kisajátít. Teljesen ledöbbentem. - Komolyan? Fogalmam sem volt róla. Őszintén szólva nem is sejtettem egészen a mai napig. Aztán valami megváltozott, amikor együtt úsztunk. De még akkor sem állt össze a kép, amikor anya felit ívta rá a figyelmemet. Nem akartam elhinni. - Egy pillanatra elhallgattam, és Hunterre meredtem. - Ha azt hitted, hogy egy pár vagyunk, miért jöttél ide, hogy randira hívj? Vállat vont. - Levettem, hogy valami van, és elképesztően feszélyezve érzed magad. Csak meg akartam győződni róla, hogy minden oké veled. Ez a kijelentés nem passzolt ahhoz a képhez, amit korábban kialakítottam róla. Ez olyan... kedves volt tőle. A partiarc rosszfiúk mióta kedvesek? - Nos, nagyra becsülöm a segítségedet, Hunter. De hadd tisztázzunk valamit most rögtön! Nem bulizom, nem drogozom, és nem leszek strigula senkinek az ágya fölött. Köhögött és krákogott, mielőtt szélesen elvigyorodott volna. - Wow! Olvastad a napi bulvárhíreket, mi? Máris eldöntötted, milyen típusú fazon vagyok. Csalódottnak tűnt, én pedig egyszeriben szörnyen éreztem magam. - Ne haragudj, ha durván hangzott! Csak Clay mondott valamit az előbb, azért volt. - Rólam, ha jól sejtem...? - Aha. Azt mondta, hogy tartsam magam távol tőled. - Tényleg? - mosolyodott el Hunter. - Szóval akkor rólam beszéltetek? Iszonyúan elpirultam.

- Ööö..., mennem kell, mielőtt Clay itt hagy. - Hadd hagyjon itt, majd én hazaviszlek! Megráztam a fejem, miközben azt kívántam, bárcsak pont így történne. - Nem, ez csak még igazságtalanabb lenne vele szemben. Rosszul érzem magam, amiért elcsesztem, amit erre az estére álmodott vagy tervezett. Szeretem. Olyan, mintha a tesóm lenne. Nem akarom bántani de járni sem akarok vele. - Azt hittem, van barátnője. - Van neki, de nem itt lakik. - Á, távkapcsolat, mi? Az sose működik. Elmosolyodtam. - Nem tudom. Nekem sosem volt. Felálltam, és a pulcsimért nyúltam. - Tessék, hadd segítsek! - ajánlkozott Hunter. Megfogta és feltartotta, hogy belecsúsztassam a kezemet, aztán megigazította a vállamon, mielőtt végigsimította volna a karomon. - Tökéletes - suttogta, mintha megfeledkezett volna arról, hogy hallom. - Köszi! - válaszoltam, mire meglepetten felkapta a fejét. - Ez kedves volt tőled. - Csak kimondtam, amit gondolok - vigyorgott. Most már olyan közel álltunk egymáshoz, hogy láttam a karamellszínű rajzolatot a szemében. - Hahó, Cami! Jössz, vagy mi van? - furakodott közénk Clay hangja. - Rögtön jövök - szóltam hátra, mielőtt megint Hunterhöz fordultam volna. - Bocsi, most mennem kell. - Nem gáz, de még gyorsan megtennél nekem valamit? Láthatnám megint a telefonodat? - Persze - vágtam rá, és beletúrtam a táskámba, hogy odaadjam neki.

Megnyomott néhány gombot, aztán visszaadta. - A hetes szám. Emlékezz a szerencsés hetesre! Erre a gyorshívóra raktam a számomat. Ha bármikor segítségre van szükséged, csak hívj, és érted megyek! Elpirultam. Hűha! Ez a srác több mint aranyos. - Köszi, úgy lesz. - Helyes. Írj majd egy üzenetet, ha egyben hazaértél! Felnevettem. - Clay sosem bántana engem. - Ez talán igaz, de látod... Nem ismered őt olyan jól, szóval csak tedd meg a kedvemért, jó? Jobban fogok aludni. - Rendben. Még egyszer köszi a randimeghívást! - Intettem neki, és elsétáltam. - Már alig várom - mondta lágyan. Nem moccant, amíg le nem értem a nagyon dühös legjobb barátomhoz. Legalábbis csak reméltem, hogy még mindig a legjobb barátom. A hazaút érdekesnek ígérkezett. Clay sarkon fordult, és fújtatva megindult előttem. Csendben követtem a parkolóba, ahol kinyitotta nekem az ajtót. Egy szót sem szóltunk, miközben vezetett. Hamarosan bekanyarodott a házunk elé. - Köszi a fuvart! - matattam a kilinccsel. - Miért csináltad? - kérdezte. - Mit? - Miért mentél bele, hogy randizz vele? - Kezeivel erősen szorította a kormányt. - Mert rám ijesztettél, és megpróbáltad megmondani, mit csináljak. Felidegesítettél, aztán ő megjelent, és kiutat mutatott - válaszoltam kegyetlenül őszintén. - Szóval csak azért, hogy feldühíts?

- Igen, részben. És tetszik is nekem, azt hiszem. Legalábbis tetszik, amit eddig láttam tőle, szóval szeretnék többet. - Én mindent tudok rólad, Cami, amit csak lehet, de még mindig szeretnék többet. Már régóta. Nagyon szomorúnak tűnt. - Sajnálom. Nem vettem észre, hogy így érzel. - Hát, most már tudod. Legalább adsz nekem egy esélyt? Megmutathatom, hogy szerintem milyen jók lennénk együtt? - simogatta meg az arcomat. Megfeszült a vállam, és éreztem, hogy pánikba esem. Megráztam a fejem. - Sajnálom. Annyira borzasztóan sajnálom, de nem hiszem, hogy részemről is működne. Van már barátnőd, és nem akarom őt megbántani. Ráadásul olyan fura lenne nekem az egész. A legjobb barátom vagy. Ismered az összes hibámat és titkomat. Úgy tekintek rád, mintha a tesóm lennél. Azt akarom, hogy úgy maradjanak a dolgok, ahogy mindig is voltak. - És ha arra már képtelen vagyok? - sóhajtott nagyot. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. - Akkor szomorú lennék, hogy már nem lehetsz az életem része. Azzal kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. - Jó éjszakát, Clay! Rám sem nézett, amikor elhajtott. Figyeltem, ahogy a kocsija eltűnik a képből, aztán a bejárat felé vezető járdára léptem. - Egyben hazaértem. Köszi! - írtam Hunternek. Szinte azonnal válaszolt. - Örülök. Hnap írok. Jo8 Az előttem sorakozó szavakra bámultam. Hunter Wilder holnap írni fog nekem. Annak ellenére, ami ma este történt Clayjel, önkéntelen

borzongás futott végig rajtam. Felsóhajtottam. Milyen őrült nap!

HETEDIK FEJEZET Cami

KÉSŐ

VOLT

MÁR,

AMIKOR

A

MÁSIK

OLDALAMRA

FORDULTAM,

hogy

megnézzem, hány óra. Hűha! Elmúlt tíz, és anya még nem jött ébreszteni. A töltőn hagyott telefonomért nyúltam, hogy kiderüljön, Clay üzent-e. Semmi. Nem tudtam, mit mondhatnék, így én sem írtam neki. Felkaptam az első sortot és pólót, ami a kezem ügyébe akadt, kimentem a fürdőbe, hogy gyorsan lezuhanyozzak, aztán lementem a földszintre, hogy keressek valami reggelit. - Nocsak! Valaki végre úgy döntött, hogy megtisztel minket a jelenlétével ezen a csodás vasárnap reggelen - mosolygott apa a fotelből, ahol az újság művészeti rovatát böngészte. Lehajoltam hozzá, hogy puszit nyomjak az arcára. - Jó reggelt, apa! Hogy vagy? Jó volt a tegnapi jótékonysági koncert? - Jól vagyok, és fantasztikusan éreztük magunkat. A hotel vendégei nagyon élvezték a jazzkoncertet, és rengeteg pénzt sikerült gyűjtenünk. Örülök, hogy olyan városban élek, amelyik áldoz a minőségi kultúra oltárán. Copper City kétségkívül kedvez a művészeteknek. Éreztem, hogy ők ketten anyával tényleg boldogok itt. Ez volt az ő álomotthonuk. - Szuper, nagyon örülök! Megyek, megreggelizem. Hol van anya? - Sokáig fent volt éjjel, mert segített összepakolni a rendezvény után, úgyhogy hagytam aludni. Ez

megmagyarázta,

hogy

miért

nem

jött

reggel

ébreszteni.

Odamentem a konyhaszekrényhez, előszedtem egy müzlistálat, aztán levettem egy doboz gabonapelyhet a polcról, és odavittem őket a bárszékekkel körbevett étkezőpulthoz.

Éppen jóízűen ettem, amikor éreztem, hogy rezeg a telefonom. Megfeszültem. Vagy Clay, vagy Hunter volt az, én pedig féltem megnézni, mivel mindkettejüktől tartottam. Rápillantottam az üzenetre. - Szép az idő. Kaja a parkban dél körül? Elmosolyodtam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hunter volt az. - Aha. Jól hangzik. - Yo. Címed? Megírtam neki egy szmájli kíséretében. - Zsír. Mindjárt tal. Öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Gyorsan bedobáltam az utolsó néhány kanál gabonapelyhet, és a szobámba rohantam. - Hová sietsz annyira? - szólt utánam apa. - Ebédmeghívásom van! - Clay? - Nem. Hunter Wildernek hívják. Új srác. Mesélek még róla, miután elkészültem. - Oké. Látni akarom a kölyköt, mielőtt elmész vele. A plafonra függesztettem a tekintetemet. - Rendben, apa. Az apukám az a klasszikus túlaggódós típus. Tudtam, hogy megbízik bennem, ám egy picit izgultam, hogy vajon mit gondol majd Hunterről. Igen, néhányszor találkoztam már más srácokkal Clayen kívül, de ők inkább komolyabb fajták voltak, vagy zene- és drámatagozatos diákok olyan emberek, akik azonnal kiérdemelték apa jóváhagyását. Még azt is hagyta, hogy járjak egy sráccal, akit a főiskolán tanított. A Hunter-féle menő csávó kategóriából azonban még senkivel sem randiztam. Érdekesnek ígérkezett a helyzet, hogy lesz-e ez ellen kifogása. Ráraboltam a szekrényemre és a fiókjaimra, s végül egy rövid farmersort mellett döntöttem - kanárisárga, nagyon rövid ujjú, szögletes

kivágású pólóval. Gondosan kisminkeltem magam, aztán fogtam a haj vasalót,

és

fájdalmas

aprólékossággal

szögegyenesre

húzta:

a

tincseimet. Trendi lófarokban hátrafogtam őket, majd betettem egy arany karika-fülbevalót, mielőtt belebújtam volna a szetthez illő sárga szandálomba, melynek pántja felkígyózott a vádlimon. Még

csak

fél

tizenkettő

volt,

amikor

elkészültem,

úgyhogy

visszamentem a nappaliba apához. Addigra már anya is ott volt vele. - Jól nézel ki - mosolygott fel rám anya a szerelmes regényből, amit éppen olvasott. - Apa mondta, hogy együtt ebédelsz egy új fiúval. Ki ő? - A neve Hunter Wilder. Nemrég költözött ide Tucsonból a nagybátyjával. Hajói tudom, aszúiéi meghaltak egy autóbalesetben. Legalábbis a pletykák szerint. Még nem igazán volt lehetőségem beszélni vele erről, szóval csak annyit mondott nekem, hogy Tucsonból jött. - Szóval zene- és drámaórán vagytok egy csoportban? - érdeklődött apa. - Nem. Kémián, angolon, társadalomismereten és fotográfián. - Ó, akkor fotós szeretne lenni? Felnevettem. - Fogalmam sincs. Nem ismerem még annyira. Csak nem régóta van itt. Igazából ezen a héten beszéltünk először. - Clay kedveli őt? - kérdezte jóindulatúan apa, mire rögtön kijózanodtam. - Nem. Attól tartok, nem - húztam el a számat. Tudtam, hogy Clay véleménye

sokat

nyom

a

latban apánál

kapcsolatban. - Miért nem? - tudakolta. - Féltékeny, asszem' - vontam vállat. - Féltékeny? Anya kuncogott.

a randipartnereimmel

- Egy kissé lemaradtál, Brandt. Úgy tűnik, Clay gyengéd érzelmeket kezdett táplálni a lányunk iránt. - Tényleg? És te hogy állsz ehhez, Cami? Tulajdonképpen elég ciki a helyzet, és azt kívánom, bár ne így lenne. Én nem úgy érzek iránta. Olyan lenne, mint a bátyámmal randizni, vagy ilyesmi. Ezzel eléggé megbonyolította a dolgokat. - Akkor nem sikerült jól a tegnap este? - kérdezte anya aggodalmas arccal. - Egyáltalán nem. Sőt, szerintem Hunter azért hívott randira, hogy így segítsen nekem megmenekülni az iszonyúan kellemetlen helyzetből tördeltem a kezem az ölemben. - Ez kedves tőle, bár elszomorít, hogy problémáitok vannak Clay- jel. Túl régóta vagytok barátok ahhoz, hogy ilyesmi közétek állhasson. Remélem, helyre tudjátok hozni. - Én is remélem. Szeretem Clayt, csak nem úgy - néztem egyikükről a másikra. - Valamit még el kell mondanom Hunterről. - Mit? - kíváncsiskodott apa. - Ő nem az a fajta a srác, mint akikkel eddig láttatok. Úgy értem, ő az egyik legmenőbb most a suliban. Elég gyorsan hírnevet szerzett itt magának, egy csili-vili új fekete Camarót vezet, és talán a leghelyesebb srác, akit egész életemben láttam. Mármint modell is lehetne. Őszintén szólva ötletem sincs, miért akarna velem járni. - Talán mert gyönyörű vagy, aranyos, és ezt ő is látja - bátorított anya. - Nem is mondhatnál mást, mert te vagy az anyukám. - Nem is hazudna neked, kicsim - tette hozzá apa. Beszélgetésünket a csengő hangja szakította félbe, amitől ideges lettem. Pár perccel korábban érkezett. Ajtót nyitottam, és meglepődtem, hogy nem Hunter áll előttem, hanem Clay. Átpillantott a vállam fölött, mielőtt hátrált volna egy lépést, mindvégig

farkasszemet nézve velem - szinte kétségbeesetten könyörgő tekintettel. - Szia, Cami! Tudnánk beszélni valahol, légyszi’? Abban a pillanatban dübörgő basszus hangja áradt szét a levegőben. Végignéztem az utcán, és láttam, ahogy Hunter megérkezik a kocsifeljárónkra a letekert ablakú Camarójával. Visszapillantottam Clayre. - Ööö, most randim van. Talán majd utána? Clay rosszallóan ráncolta a homlokát. - Nem vesztegeti az időt, mi? Hívj, amikor hazaértél! Azzal sarkon fordult, és a járda felé vette az irányt. - Hé, haver! - köszönt neki Hunter, amikor elment mellette. Clay szóra sem méltatta, csak továbbsétált a kocsijáig, és anélkül hajtott el, hogy visszanézett volna. - Valami fontosat szakítottam félbe? - kérdezte a közeledő Hunter. Két szál rózsát tartott lazán a kezében, én pedig elmosolyodtam. - Nem, dehogyis. Gyere, bemutatlak a szüleimnek. Már várnak. Azzal oldalra léptem, hogy bejöhessen. Követett a nappaliba, ahol a szüleim felállva üdvözölték. Észrevettem, hogy anya szeme tágra nyílik a meglepetéstől, apáé viszont résnyire szűkült, mintha valami ragadozót látna. Pillantása végigkúszott a vörös pólótól a mélykék hipszterfarmeren át egészen a sötét cipőig - mind márkás, persze. Lerítt róla, hogy van pénze. - Ő az anyukám, Cecily, ő pedig az apukám, Brandt. Anya, apa, ő Hunter Wilder. - Örülök, hogy megismerhetem önöket - jelentette ki Hunter tökéletes modorban, miközben határozottan megrázta apa kezét. Átadott anyának egy rózsát - Ez az öné - tette hozzá, mielőtt a másikat felém nyújtotta volna. - Ez pedig a tiéd. Önkéntelenül elvigyorodtam, amikor megszagoltam a virágot. -

Csodás illata van. Köszönöm! Elégedettnek tűnt. - Szívesen. Megláttam, és eszembe jutott róla a gyönyörű vörös hajad. Úgy tűnik, az anyukádhoz is illik - nevette el magát anya szintén vörös frizurája felé intve. - Ó, hát nem elbűvölő fiatalember? - vihogott anya, mint egy iskolás lány, amiből tudtam, hogy Hunter legalább az egyik ősömet megnyerte magának. - Kérsz valamit enni vagy inni? - Á, köszönöm, nem. Arra gondoltam, hogy veszünk valamit Camival, amit aztán együtt eszünk meg a parkban. - És mi mást tervezel még, amíg ott vagytok? - vonta kérdőre apa szigorú hangon. - Öhm, hát hoztam egy frizbit, amivel esetleg játszhatunk, ha Cami is szereti - pillantott rám. - Jól hangzik - vágtam rá, pedig el sem tudtam képzelni, hogy Hunter olyan béna dologgal szórakozzon, mint a frizbizés. - Mikorra hozod haza? Hunter vállat vont. - Hát, ezen még nem gondolkodtam. Úgy gondoltam, elviszem Camit, ahová csak szeretné, amíg rám nem un. Említette, hogy vannak errefelé jó múzeumok meg ilyesmik. Inkább rábízom a döntést, mivel jobban képben van, mint én, - Biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan fogjátok érezni magatokat - áradozott anya. - Caminak éjfélkor van takarodó. Ha addigra itthon lesz, részünkről rendben. Szerintem apa szó szerint tüzet lövellt anyára a pillantásával, mire az alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a saját vihogásomat. - Akkor hát, rendben. Kérlek, tartsd észben, hogy ő a szülei legféltettebb kincse, és bánj vele ennek megfelelően!

Majdnem megfulladtam. Atyaég, apa durván tolja! - Minden oké lesz, apa - nyugtattam meg lábujjhegyre állva, hogy puszit adjak az arcára. Ereztem, hogy nagyon nyugtalan. - Később találkozunk. - Érezd jól magad! - integetett anya ragyogva, én pedig karon fogtam Huntert, és kivonszoltam a szobából, mielőtt még cikibbé vált volna a helyzet. Odakísért a kocsijához, és kinyitotta nekem az ajtót, mielőtt átkocogott volna a másik oldalra. - Bocs a ciki helyzetért! - Á, nem volt gáz - válaszolta széles vigyorral az arcán. - Szerintem anya bír téged. - De apukád nem? -

Úgy

mondanám,

hogy

az

ítélethozatal

folyamatban.

Jobb

véleménnyel lesz rólad, miután ugyanabban az állapotban szállítasz vissza, amilyenben találtál - pirultam el. - Hát, nem pont ugyanabban az állapotban akarlak hazahozni, ahogy találtalak - mérte végig az alakomat, mire felgyorsult a szívverésem. Hirtelen alulöltözöttnek éreztem magam. - Nem? - sikerült kinyögnöm végül. Megrázta a fejét. - Nem ám. Fáradtan akarlak hazahozni egy fantasztikus együtt töltött nap után. - Ó... Nem tudtam, mit mondhatnék még. Beindította a motort, és összerezzentem, amikor a rádió hangos dörrenéssel életre kelt. Ösztönösen befogtam a fülemet. Hunter gyorsan lejjebb tekerte a hangerőt. - Bocsesz! Egy kicsit magával szokott ragadni a ritmus, amikor

vezetek. - Nem probléma. Csak váratlanul ért, ennyi az egész. - Szóval hol akarsz kaját venni? - kérdezte. - Hát, ha szereted a hamburgert meg az ilyesmiket, van egy jó kis kajálda, a Francesca. - Ja, egyik este voltam ott Russ-szal. Szuper cuccaik vannak. Akkor legyen az! - mondta, és elindult abba az irányba. Minden olyan valószerűtlennek tűnt - itt lenni vele, így-, mégis felszabadultnak és gondtalannak éreztem magam mellette. Felsóhajtottam. Máris megkedveltem, pedig még nem is ismertem.

NYOLCADIK FEJEZET Hunter

ELKEREKEDETT

A

SZEME,

amikor kinyitottam a csomagtartót, és

elővettem a hatalmas, vastag plédet, amit hoztam. Szinte láttam, ahogy elképzeli, milyen gyalázatos terveket forgathatok a fejemben. - Gondoltam, ezen kényelmesen elüldögélünk, amíg eszünk mosolyogtam rá. - Az jó lenne - válaszolta nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. Nem tudtam megállni, hogy egy kicsit ne incselkedjek vele. - Igen, pláne később fog jól jönni, amikor besötétedik. Nem lenne jó ötlet, hogy fényes nappal támadjalak le a park kellős közepén. Nagyot nyelt, mire felröhögtem. - Csak szívatlak, Jókislány. Biztonságban vagy. Add csak ide a kaját, majd én viszem! Elpirult, és bizonytalanul rám vigyorgott. - Nem gond, viszem én. - Biztos? Kemény vagyok, mindent elbírok. Kicsit felszegte az állát. - Én is kemény vagyok. Mindig meg tudott lepni. - Hát rendben, kemény kisasszony. Arra gondoltam, hogy letelepedhetnénk ott, a nagy, lombos fa alatt, az árnyékban. Neked szimpatikus? - Aha, csináljuk ott! Felvontam a szemöldököm. - Ön most felajánlkozott nekem? Tudnia kellene, hogy én nem az a

fajta úriember vagyok, Miss Wimberley! - Jaj... - nevetgélt zavartan. - Lazíts, Cami! Minden oké! Máris túl jól elvoltam vele. Legyél óvatos! - figyelmeztetett megint a belső hang, amit el akartam hallgattatni. Ez csak egy baráti találkozó két újdonsült barát között - mégpedig azután, hogy segítettem neki kimászni egy kínos helyzetből. Még csak nem is kell majd elhívnom megint. Minden rendben lesz, aztán visszaáll a világ rendje, biztonságban vagyok, amíg lazán és könnyedén kezelem a dolgokat. Leterítettem a plédet a földre, és intettem neki, hogy foglaljon helyet. Leült, belenyúlt a zacskóba, és elővette az ebédünket: két szaftosnak tűnő baconös sajtburgert, ropogós sült krumplit ketchuppel és majonézzel, és két tejturmixot - nekem csokisat, neki epreset -, két vastag szelet házi almás pitével. - Mesésen néz ki! - telepedtem le mellé kinyújtózva, egyik könyökömre támaszkodva. - Még egyszer köszi a meghívást! Tudom, hogy nem kell megköszönnöm, de értékelem, hogy tegnap este próbáltál segíteni. Belekortyoltam a shake-embe, és rábámultam. - Tisztában vagy vele, hogy ez nem egy kegyelemrandi, ugye? Azóta próbálom

lebeszélni

magamat

arról,

hogy

elhívjalak,

amióta

ideköltöztem. Elkerekedett a szeme. - Tényleg? Miért? Vállat vontam. - Egy kissé zsúfolt mostanában az életem, ami miatt nehézkessé vált az ismerkedés. Nem nagyon akarok belemenni, de bonyolultak a dolgok körülöttem. Úgy éreztem, jobb kimaradni az ilyesmiből, mintsem megkockáztatni, hogy minden még jobban a feje tetejére álljon.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, amikor nem tett fel több kérdést. Semmiképp sem akartam neki elmagyarázni. Titok volt, amit most még magamban kellett tartanom. - Miért pont én? - szólalt meg végül. Mélyet sóhajtva megfogtam a haja végét, és finoman babrálni kezdtem vele. Annyira selymes volt! - Te voltál az első, akit megláttam ebben a suliban. Leparkoltam, elsétáltam a nagyelőadó előtt, és láttam, hogy egy gyönyörű lány jön ki a zenestúdióból. Megcsillant a napfény a bámulatos vörös hajadon, ami annyira ragyogott, hogy szinte glóriaként tündöklőit körülötted. A kezedben tartott kottát bámultad, és elkezdtél dúdolni. Jéggé dermedtem. Csak álltam ott, és néztem, ahogy elsétálsz mellettem. Annyira belefeledkeztél, hogy észre sem vettél - csavartam meg a tincset az ujjam körül. - Kiegyenesítetted. Még sosem láttam így a hajadat. Felemelte az italát, belekortyolt, és megnyalta utána a száját. - Szeretek rajta változtatni olykor. Annyira dús, hogy sokáig tart kiegyenesíteni. Elengedtem, és megint a poharam után nyúltam. - Hát, nekem mindenhogy tetszik, de amikor göndör, akkor úgy omlik a válladra, mintha önálló életet élne. Felkacagott. - Várj csak, amíg párás lesz nyáron a levegő! Úgy összegubancolódik, mintha valami őrült, vörös afrofrizurám lenne. Akkor majd nem fogod annyira szépnek találni. Megráztam a fejem. - Á, lefogadom, hogy akkor is pazar! - Örülök, hogy ennyire biztos vagy benne. Én néha legszívesebben levágnám az egészet - futtatta rajta végig az ujját önkéntelenül. - Az kész bűncselekmény lenne! Eszedbe ne jusson valaha is levágatni! Tökéletesen illik a csomag többi részéhez.

- Kezdem azt hinni, hogy született smúzoló vagy, Hunter. Tuti, hogy a lábaid előtt hevernek a csajok, ha mindegyikhez így beszélsz mosolygott. - Csak azt mondom, amit gondolok. És nem kéne a pletykákra hallgatnod. A többiek nem ismernek, gőzük sincs arról, hogy ki vagyok. - Tehát azt mondod, hogy nem egy őrült partiarc vagy? - Hát, szerintem attól függ, kitől kérdezed - válaszoltam bizonytalanul. - Tőled kérdezem. - Kicsomagolta a szendvicsét, és beleharapott. - Oké, megmondom, mi legyen. Engedélyt adok rá, hogy azt kérdezz tőlem, amit csak akarsz. Olyan őszintén fogok válaszolni, ahogy csak tudok, de ugyanezt kérem tőled is cserébe. - Azzal én is kibontottam a sajtburgert, hogy megkóstoljam. Meglepettnek tűnt, és mintha fontolgatta volna a dolgot, amíg be nem fejezte a rágást, és le nem nyelte a falatot. - Oké, ez elég fairnek hangzik. Hadd gondolkodjam! Amíg a kérdéseire vártam, belemártottam néhány szál sült krumplit a ketchupba. - Drogozol? Elnevettem magam. - Rögtön belevágsz a súlyosabb kérdésekbe, mi? - Jobb túl lenni rajtuk. Úgy várt a válaszomra, mintha jó előre hazugság jelét keresné benne. - Igen, drogozom. Mintha megdöbbentette volna a teljesen őszinte válaszom. - Sokszor? Megint kuncogtam. - Attól függ. Valamikor többet, valamikor kevesebbet. Többnyire füvezem egy kicsit, amikor bulizni megyek. - Használtál már keményebb cuccot?

- Ja. - Miért? - Néha lehetett szerezni az arcoktól, akikkel partiztam. Csak az egyik fajtát próbáltam ki. Kíváncsi voltam, hogy most vajon mit gondol rólam. - Nem szeretnék ítélkezni, de sosem tudtam megérteni, hogy mi- ért próbál ki valaki olyasmit, amiről tudja, hogy árthat neki. - Az emberek néha egyszerűen kiutat keresnek, Cami. Szeretik azt az érzést, amikor beszívnak. - És te is szereted? - Azt hiszem, igen. Különben nem csinálnám. A játszótér felé tévedt a tekintete, ahol gyerekek hintáztak és játszottak egymással boldogan. - Elmentem Clayjel az iskolai bálra néhány hónappal azelőtt, hogy ideköltöztél. Nagyjából a felénél tartott a buli, amikor a suli egyik legmenőbb sráca botladozva előkerült. Megfogott, könyörgött, hogy segítsek rajta, aztán a földre rogyott, és elkezdett rángatózni. Néhány pillanat múlva meghalt. Szívrohamot kapott a drogtúladagolástól. Folyton lejátszom a fejemben a jelenetet, újra és újra, azt kérdezve magamtól, hogy vajon tehettem-e volna valamit. Nem tudtam, mi történik. Bizonytalan voltam, hogy mit csináljak. Azt hittem, részeg - nézett rám Cami komoly arccal. - Nem ismertem valami jól Jordant, mégis azon töprengtem, vajon miért mászott bele ebbe az egészbe. Szuperfocista volt. Már kapott is néhány ösztöndíj- ajánlatot. Előtte állt az egész élet. Csak arra tudok gondolni, milyen ígéretes jövőt vesztegetett el... Cami szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. - Megijesztett a dolog. Mély nyomot hagyott bennem. Tudom, hogy mi ketten nem ismerjük egymást olyan jól, de annyit mondhatok, hogy jó fej srácnak tűnsz, és szörnyen érezném magam, ha ilyesmi történne veled.

Nem fogok hazudni... azt kívánom, bárcsak abbahagynád. Mit kellett volna mondanom erre? Kiöntötte nekem a szívét, és abban a pillanatban másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy nem hittem volna, hogy ilyen édesen is lehet könyörögni. Hát hogyan tudna erre bárki is nemet mondani? Megráztam a fejem. - Csak annyival biztathatlak, hogy óvatos leszek. Sok dolog, amit hallasz rólam, merő túlzás, és korántsem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Az emberek azt látnak, amit akarnak. Bólintott. - Tisztában vagyok vele, hogy ez igaz lehet. Sajnos minden közösségben így megy. Én is bólintottam, és egy másodpercig boldogan néztem. - Most én jövök, megvan a kérdésem. Arra gondoltam, hogy ez később még visszaüthet rám... - Igen? - Eljönnél velem máskor is így, hogy már tudod, hogy drogozom? Vagy nekem annyi? Lepillantott a szendvicsére, és játszott egy kicsit a papírral. - A szüleimnek nem tetszene, ha tudnák, Clay pedig magánkívül lenne. - Nem ezt kérdeztem. Az érdekel, hogy te mit gondolsz. Komolynak tűnt. - Egyáltalán nem tetszik, hogy drogozol, ugyanakkor ennél több van benned. Nem lenne igazságos a részemről, ha csak azért nem barátkoznék veled, mert valami nem tetszik veled kapcsolatban. Szóval igen, találkoznék még veled. Megkönnyebbülés töltött el, de ideges is lettem ugyanabban a szempillantásban. Vonzódott hozzám, de arra gondoltam, hogy ebből hihetetlenül rossz dolog is kisülhet. Hirtelen azt kívántam, bárcsak

levehetném a lábáról. - Most én jövök - mosolygott. - Tényleg akkora nőcsábász vagy, mint mondják? Fültől fülig elvigyorodtam. - Talán, egyszer régen, réges-régen... de nem mostanság. Jó ideje nincs időm csajozni. Ez az igazság. Felhúzta az orrát. - Akkor miért vagy itt velem? - Erre nem válaszolhatok. Már ellőtted a kérdésedet, úgyhogy ez az én köröm - ugrattam, mire kacagva lecsípett egy darabot a sajtburgeréből, és hozzám vágta. - Nem mondod komolyan, hogy kajacsatába kezdesz, ugye? Nem tudtam elhinni, hogy folyton képes meglepni. - Sosem kezdek semmibe, amit nem tudok befejezni. Most pedig válaszolj! - Nem. Előbb nekem kell kérdeznem. - Pont az előbb tetted. Kérdeztél a kajacsatáról - rázkódott a nevetéstől, és rám hajított még egy darabot. - Az nem számít! - Előrelendültem, hogy elkapjam a szendvicsét. - De igen! - Kartávolságon kívülre rántotta, és magasan a feje fölé tartotta. Visszahanyatlottam a plédre. - Oké, nyertél. Kérdezz valamit! - Azt akarom, hogy válaszolj az előbbi kérdésemre. Ha nincs időd csajozni, miért vagy most itt velem? Nyöszörögve végighúztam a kezem a homlokomon. - Mert hülye vagyok, és nyilvánvalóan vágyom a büntetésre, és ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Kételkedve nézett rám, mintha nem értené.

- Van benned valami, ami megtetszett. Azt hiszem, „lepke a tűzhöz” szindrómában szenvedek. Russ folyton szívat miatta. Azt mondja, csorgatom rád a nyálam. Haboztam, mert kerestem a megfelelő szavakat. - Van benned valami, ami tetszik - ismételtem sután. - Szép vagy, és valódi. Szeretem, hogy lehet veled beszélgetni, és olyan őszinte válaszokat kapni, mint ez. Nem játszod meg magad. Tehetetlenül felsóhajtottam. - Bocs, összevissza hadoválok. Mosolyogva megrázta a fejét. - Nagyon aranyos vagy. - Oké. Van még egy komoly kérdésem, aztán könnyedebb vizekre evezhetünk. - Jöhet - jelentette ki úgy, mintha éppen felkészülne. - Azzal az élménnyel kapcsolatos, amit az előbb megosztottál velem. Jordan miért tőled kért segítséget a bálon? Volt köztetek valami? Jártatok vagy ilyesmi? Bocsi, csak próbálok képbe kerülni. Ha észre is vette, hogy három kérdést sorjáztam, nem kifogásolta. - Szerintem csak én voltam az a szerencsétlen, aki éppen a közelben volt. Nem hinném, hogy direkt engem keresett volna, egyszerűen csak segítséget kért valakitől. És igenis úgy gondolom, hogy magának kereste a bajt. Már korábban is partiarcnak ismerték - nagyjából olyannak, mint ahogy te jellemezted magadat. Ezért aggaszt, amit mondtál. Ő is úgy bulizott, mint te. - Értem - bólintottam. - De nem fogsz megváltozni. - Nem, azt nem ígérhetem. Azt kívánom, bárcsak képes lennék rá, de nem akarok neked csalódást okozni. Csend feszült közöttünk. Bárcsak elmondhattam volna neki a teljes

igazságot! Ezt viszont nem tehettem meg. Nem bízhattam senkiben.

KILENCEDIK FEJEZET Cami

HUNTER

ALAPOSAN LEALÁZOTT FRIZBIZÉSBEN.

Nem számított, milyen

erővel dobtam el - és próbáltam elérni, hogy ne kapja el -, valahogy mindig képes volt megfogni. Eléggé lenyűgözött vele. - Te valami szupertitkos bajnok vagy? - kérdeztem előregörnyedve, miközben kezemet a térdemre támasztva levegőért kapkodtam. - Aligha. - De most komolyan, biztos, hogy sportoltál egy ideig. - Fociztam az iskolai csapatban, és kosaraztam is - vallotta be. - Elhiszem. Szuper vagy! - támolyogtam a plédhez, és rárogytam. Múlt időben fogalmaztál. Ez azt jelenti, hogy most nem sportolsz? - Még mindig gyúrok, de mást nem nagyon csinálok. Egyszerűen már nem jön be a dolog - huppant le mellém. - Hát azt már észrevettem, hogy gyúrsz. - Tényleg? Miből? - kuncogott. - Leskelődtél az órarendemben? - Nem. Csak észrevettem, hogy hogy áll rajtad a póló - válaszoltam nevetve, s reméltem, hogy ezzel nem lépek át semmilyen határt. - Ó, király! - vigyorgott, igencsak elégedetten. - Örülök, hogy szolgálok némi látnivalóval - tette hozzá, miközben a frizbit dobálta egyik kezéből a másikba. Próbáltam elcsenni, de túl gyors volt, és kuncogva rántotta el előlem. - Azt hitted, trükkös vagy. De kiszúrtalak. - Tök mindegy - böktem meg a karját. - Úgyis csak az erőfölényedet próbálod fitogtatni. Felkacagott, és felém fordult.

- Tetszel nekem, Jókislány. Szerintem én is neked. Gyerünk, valld be! - Soha! - vigyorogtam. - Nem olyan nagy ügy, tényleg. Csak annyit kell mondanod, hogy „tetszel nekem, Hunter”. Tessék, próbáld meg! - Á-á. Nem fogom kimondani. Fogadjunk, hogy kimondatom veled! - vonta fel a szemöldökét, és láttam, hogy ez egy igazi kihívás. - Megpróbálhatod - hagytam rá. - Mit kapok, ha nyerek? - érdeklődött kajánul. - Nem számít. Úgysem fogsz nyerni. - Figyelmeztetlek: én nem szoktam veszíteni. - Én sem - nevettem. - Add fel! A másik oldalára fordult, és félredobta a frizbit. Villámgyors mozdulattal megragadott, és elkezdett csiklandozni. - Nee! - sikítottam a plédet markolászva, úgy próbáltam kimászni a kezei közül. - Hagyd abba, ez egyáltalán nem fair! - ellenkeztem levegőért kapkodva. - Mondd ki! - parancsolta. - Neeeeem! Végem volt, annyira hihetetlenül csiklandós vagyok. Egy szempillantás alatt megfordított, mire én hadonászva próbáltam eltolni magamtól. Mindkét kezem kőkemény mellkasának feszítettem. Abbahagyta a csikizést, elkapta a csuklómat, és a földhöz szegezte. Szélesen mosolygott. Alig erőltette meg magát, miközben tudta, hogy sikerült fogságba ejtenie. - Mondd ki, és elengedlek! Nagyot fújtam, és megráztam a fejem. Nem voltam hajlandó meg- adni magam, hiába magasodott fölém az izmos teste. A tekintete valahogy megváltozott - olyan parázsló lett. Hirtelen

eltöprengtem rajta, hogy vajon megcsókol-e. Közelebb hajolt, amíg telt ajkai csupán egy hajszálnyira voltak az enyémtől, és éreztem a bőrömön a leheletét. Libabőrös lettem, amikor tekintete végigsiklott az arcomon, és egyszerre abbahagytam a vergődést. Akartam, hogy megcsókoljon. - Mondd ki, hogy tetszem neked! - suttogta. Olyan közel volt, hogy szinte éreztem mozgó ajkainak érintését, de mégsem. Én

összeszorítottam

az

enyémet,

próbálván

elrejteni

huncut

vigyoromat. - Nem. Megrázta a fejét. - Ezt a választ nem fogadom el. - Hát, pedig ezt kapod - kacagtam, és ő velem kacagott. Elengedett, és a hátára fordult. Megtört a varázs. A hasamra tettem a kezem, úgy próbáltam csitítani a megvadult denevér módjára verdeső szívemet. - Ennek még semmiképpen sincs vége. El fogom érni, hogy kimondd. - Hajrá... - Azt hiszed, hogy csak viccelek, ugye? - meredt rám. - Dehogy! Csak történetesen elég jó vagyok abban, hogy ellenálljak a csoportnyomásnak. - Majd meglátjuk - nevetett megint, és a könyökére támaszkodott. Szóval mit szeretnél csinálni ma? Túl jól elvagyok veled ahhoz, hogy máris hazavigyelek. Hacsak nincs eleged belőlem... Nem akarlak fogva tartani. - Tulajdonképpen én is szuperül érzem magam, köszi! - Azért érzed szuperül magad, mert tetszem neked, mi? Nem feleltem, mire ismét felkuncogott, és megrázta a fejét. Feltápászkodott, aztán felém nyújtotta a kezét. - Na, mihez kezdjünk? - Ismerek egy helyet, amit szívesen megmutatnék neked, ha nincs

ellenedre, hogy egy kicsit kikocsikázz a városból. - Csak mondd, merre menjek! Egyáltalán nincs ellenemre.

- Az erdőbe viszel, hogy valahol kivégezz? - viccelődött, miközben irányítottam, merre forduljon. - Nem, de utólag belegondolva talán nem volt jó ötlet idejönni a csili-vili kocsiddal. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen hepehupás az út. - Nem gáz. Egyáltalán nem sietek - kacsintott rám. - Nincs ellenemre a lassú tempó. - Hihetetlenül pimasz vagy - válaszoltam, és nem tudtam elfojtani a vigyoromat. Nem hagyott hidegen, ahogy flörtölt velem. Pontosan tudta, mit csinál. - Tény... de ez tetszik neked. Nem? Önkéntelen vihogás tört fel belőlem. Annyira jó móka volt vele lenni! - Nem fogom kimondani - haraptam az ajkamba mosolyogva, s ő megrázta a fejét. - Nem ártana lassítanod, különben egyenesen a folyóban fogunk kikötni a következő kanyarnál. Rátaposott a fékre, és éppen amellett a homokos ösvény mellett álltunk meg, ami a folyóhoz vezetett. Csak térdig ért, és csupán hat méter széles volt, de elég gyorsan áramlott. - Ezt akartam megmutatni neked - mutattam a távoli sziklafalra. A délutáni nap pont tökéletes szögben sütött le rá, kiemelve az ősi indián romot, ami egy barlangban épült az oldalán. - Ez hihetetlen! - kiáltott fel Hunter, és kiszállt, hogy jobban szemügyre vegye. Követtem a példáját, így a kocsi elejénél találkoztunk, ahol nekidőltünk a motorháztetőnek. - Van ott egy turistaközpont, ahonnan túraútvonal vezet fel. Egy kicsit arrébb, az autópálya mellett. Az útvonal utolsó része, mondjuk, elég

durva. Jobban szeretek letelepedni itt a folyónál, és csodálni a kilátást. Olyan békés. Hunter rám vigyorgott, mielőtt visszafordult volna a lenyűgöző panoráma felé. -

Valamelyik nap fel kéne mennünk oda. El tudod képzelni, milyen

lehetett egy olyan helyen élni? Megráztam a fejem. - Hát, nem szívesen lettem volna az a kölyök, akit folyton vízért küldenek, az biztos. Szerintem jó erősnek kellett lenniük ahhoz, hogy újra és újra megtegyék a le- és felvezető utat. - Ja, igazad lehet. Fel nem tudom fogni, mennyi melóba kerülhetett egy ilyen helyet megfelelően működtetni. Kíváncsi vagyok, hogy a védelem tényleg ennyire fontos volt-e a túléléshez. Csak gondolj bele, felvinni oda azokat a köveket, és megépíteni... Ez aztán az elkötelezettség! - fonta a karjait a vállam köré, s alaposan meglepett egy baráti szorítással. Köszi, hogy idehoztál! Ez pazar! Éreztem, ahogy a forróság elárasztja az arcomat. Boldoggá tett, hogy kedvére való volt a dolog. Ez volt az egyik kedvenc leülős-lazítós helyem. - Örülök, hogy tetszik. Nem voltam benne biztos. Mintha kicsit megijedtél volna, amikor meséltem neked az itteni látnivalókról. Szorosan átkarolt, és felnevetett. - Azt hiszem, sokkal élvezhetőbb a dolog, ha az ember kísérője is része a panorámának. Felhorkanva eltoltam magamtól. Elindultam háttal a víz felé, mindvégig szemmel tartva őt. - Na, most aztán vastagon tolod a bűbájt. - Ami tetszik neked. Látom abból, ahogy az a cuki pír olyan aranyosan szétterül a bőrödön. Szerintem végig fog kúszni egészen az aranyos kis bokádig - mért végig tetőtől talpig, majd vissza fölfelé. - Tényleg, csak be

kéne vallanod. Tartottam tőle, hogy komoly kárt fog tenni a szívemben. Még soha életemben nem volt ennyire magától értetődő minden senkivel, még Clayjel sem. Kétségtelen, hogy vonzott valami Hunter Wilderben. Felgyorsult a szívverésem, valahányszor rám nézett. Ez felemelő és félelmetes érzés volt egyszerre. - Nem vallhatom be. Folyton emlékeztetsz rá, hogy most nincs helye az életedben lányoknak. Eltűnt az arcáról a mosoly. Egyszeriben elkomolyodott, előrehajolt, és úgy nézett rám, mint a lecsapni készülő sólyom. Ellökte magát a kocsitól, odalépett hozzám, elkapta a karom, aztán magához húzott. A kezeim maguktól a mellkasára tévedtek, és a torkomra forrt a sóhaj, amikor hátrahajtottam a fejem, és megláttam, ahogy fölém tornyosul. - Egy ilyen lány, mint te, arra csábít, hogy meggondoljam magam. Ettől szó szerint elállt a lélegzetem. Azt akartam, hogy megcsókoljon, de ő csak mereven tartott engem, és egy tapodtat sem mozdult. Tudni akartam, milyen érzés lenne az ajka az ajkamon. A többi srác, akit eddig ismertem, hozzá képest smafu. Elhatároztam, hogy megteszem az első lépést: feljebb emeltem a kezeimet, összekulcsoltam őket a nyaka körül, és lefelé húztam magamhoz. Eleinte ellenkezett, aztán mélyet sóhajtva közelebb hajolt. Visszatartottam a lélegzetemet, úgy vártam, hogy összeérjen a szánk. Nevetés zaja rebbentett szét bennünket. Megfordultunk, és láttuk, hogy egy férfi és egy nő néhány kisgyerekkel sétál a folyó mellett. - Kellemes délutánt! - szólított meg minket a nő barátságosan. - Szép kilátás, ugye? - Az bizony - nézett rám Hunter. A karjaiba zárt, én pedig azt hittem, menten elájulok, olyan romantikus pillanat volt. - Egy kis kirándulás? - Igen, most jártunk fent a romoknál. Kemény kis túra, főleg a kicsikkel.

Megígértük nekik, hogy játszhatnak a vízben, amikor visszaértünk - vette át a szót a férfi. - Jól hangzik. Remélem, tetszett. Mi is pont ugyanerre készülünk válaszoltam, és integettem nekik, amikor továbbindultak. - Tényleg? - vigyorgott Hunter. - Vicces, de azt hittem, hogy a dolgok teljesen más irányba tartanak. - Hát, legalább van egy kis gondolkodnivalód - bontakoztam ki az öleléséből, és ott hagytam. Élveztem, ahogy felnevetett a hátam mögött. Leültem a homokba, levettem a lábbelimet, és elindultam a víz felé. Bölcs módon először csak a lábujjamat mártottam bele, amitől felszisszentem. - Atyaég! Ez szörnyen hideg! - grimaszoltam, mielőtt beljebb merészkedtem. - Akkor miért mész beljebb? - heherészett Hunter. - Mert jó! Vedd le a cipődet, és gyere ide hozzám! Óvatosan

a

csúszós

sziklákra

léptem,

próbálván

kitapintani

mindegyiket, és besétáltam a folyóba - egészen addig, ahol már a térdemet nyaldosta az áramlat. Megfordultam, hogy hátrapillantsak a vállam fölött, vajon jön-e, de a mozdulattól kicsúszott a lábam alól a szikla. Meginogtam, vadul próbáltam megtartani az egyensúlyomat, ám hangos loccsanással a vízbe estem. A jéghideg patak magával sodort. Levegőért kapkodtam, mire tele lett a szám vízzel. A sodrás felkapta a testemet, és durván odacsapta a mederben heverő kövekhez. Próbáltam letenni a kezem, hogy ki tudjam emelni a fejem a vízből, de egyszerűen nem volt elég erőm. A csúszós sziklákat kaparva hadonásztam - kerestem rajtuk a fogást, és közben pánikba estem, mert a testem levegőért kiáltott. Tehetetlenül vergődve álltam ellen az ösztönnek, hogy levegőt vegyek. A látóterem széle egyszer csak fekete lett, és az a szörnyű gondolatom

támadt,

hogy belefulladok

a

hatvancentis

vízbe.

A

végtagjaim

elnehezültek, nem bírtam őket úgy mozgatni, ahogy szerettem volna. Úgy éreztem, már nem bírom sokáig. Kinyitottam a számat, hogy sikítsak, de csak még több víz áramlott be rajta. Erős karok ragadtak meg és emeltek fel. Köhögtem - mindenfelé folyadékot fröcsköltem, mielőtt hatalmas levegőt szívtam volna a tüdőmbe. Hunter a karjaiba kapott, én pedig fejemet a mellkasára hajtva kapaszkodtam belé. Reszkettem a hidegtől és a sokktól. - Csak lélegezz, Cami! - parancsolta. Nem tudtam válaszolni. Reszkettem, amikor kivitt a vízből, a homokon át egyenesen a kocsija felé. Lábra állított, és a csípőjével odaszegezte a katasztrófa sújtotta testemet az autóhoz. Mélyebbre nyúlt, hogy lehámozza rólam a pólót, közszemlére téve az alatta lévő csipkés melltartót. A motorháztetőre hajította a ruhadarabot, és a sortom sliccéért nyúlt. - Mit csinálsz? - kérdeztem remegő hangon, és magam köré fontam a karom. - Próbállak megóvni a kihűléstől ebben a szélben. Meg tudsz állni a lábadon? Bólintottam, mire hátrébb lépett, lehúzta a nadrágomat, és utasított, hogy emeljem fel az egyik lábam, majd a másikat. A sort csatlakozott a tophoz a motorháztetőn. Hunter a zsebébe nyúlt a kulcsokért, kinyitotta a csomagtartót, és elővette a vastag takarót, amin korábban piknikeztünk. Szorosan belecsavart, mielőtt átölelt. - Te lány, esküszöm, most öregedtem vagy tíz évet. Jól vagy? sóhajtott hatalmasat, miközben a fejét az enyémre hajtotta. A takarón keresztül simogatta a hátamat. Nevetni kezdtem, aztán elsírtam magam. - Nem tudtam felkelni. Annyira béna voltam... Utána meg nem kaptam

levegőt. Úgy éreztem, mintha rongybabaként dobálna a víz - A pólójába fúrtam a fejemet. - Olyan hülye voltam! A víz pedig olyan sekély... Sokkal erősebb volt az áramlat a felszín alatt, mint amilyennek látszott. Egy örökkévalóságig tartott, mire odaértem hozzád. Megremegett a térdem, erre még szorosabban átölelt. - Gyere, üljünk le! - Kinyitotta az anyósülés melletti ajtót, beemelte a palacsinta módjára körbetekert testemet a kocsiba, s elhelyezett az ülésen, mielőtt leguggolt volna mellém. - Cami, biztos, hogy jól vagy? Bólintottam. - Minden rendben lesz. A szégyenérzet a legrosszabb. - Ne szégyelld! Történnek balesetek. Hány ujjamat mutatom? Kérdése véget vetett a pánikomnak, és megint nevetni kezdtem. - Látok, Hunter. - Hányat mutatok? - követelte. - Hármat - válaszoltam kötelességtudóan. - Mi a teljes neved? - Camilla Noelle Wimberley - forgattam a szememet. - Ki az Egyesült Államok elnöke? - Abraham Lincoln! - vágtam rá türelmetlenül. - Hülye kérdéseket teszel fel. Sóhajtott, de vigyorgott is közben. - Csak próbálok meggyőződni arról, hogy jól vagy. Elég durván ide-oda csapódtál. Ha beütötted a fejed, talán be kellene vinnem téged a sürgősségire. - A fejemet szerintem nem ütöttem be, csak az összes többi részemet dőltem hátra az ülésen. - Most pedig hazaviszlek. Behajtogatta a pléd alját a kocsiba, és becsukta az ajtót. Figyeltem, ahogy

előkeríti

a

szandálomat,

aztán

leszedi

a

ruháimat

a

motorháztetőről, s kicsavarja belőlük a vizet, mielőtt betenné őket a csomagtartóba. - Valamiért az az érzésem, hogy nem szerzek jó pontot a szüleidnél, amiért csaknem meztelenül viszlek haza - huppant le a vezetőülésre. - Hunter, épp most mentetted meg az életemet. Szerintem éppen hogy hálásak lesznek. Akkor vettem észre, hogy ő is vizes. Mélyet sóhajtott. - Hát, majd kiderül. Bekapcsolta a fűtést, és lassan keresztülhajtott a bukkanókon. Amint elértük az autópályát, padlógázt nyomott, így csúcssebességgel tettük meg a hátralévő hatvanöt kilométert Copper Cityig.

TIZEDIK FEJEZET Hunter

MIT

CSINÁLJAK?

Elnyúlva feküdtem a lakásom fekete bőr és bársony

kanapéján, a telefonomat pedig a kezemben forgattam, miközben próbáltam eldönteni: írjak-e Caminak, vagy ne, hogy megtudjam, hogy van. Az apukájának egyáltalán nem tetszett, hogy csaknem meztelen állapotban vittem haza. Az anyukája nagyon aggódott, és hosszasan hálálkodott, amiért segítettem a lányának, majd átkísérte őt a másik szobába. Nem vártam meg, hogy visszakapjam a plédemet, pedig azt használtam takarónak az ágyamon. Pár óra már eltelt azóta. A „Mizu?” szó ott virított a kijelzőn, de még nem nyomtam meg a küldés gombot. Kismillió gondolat cikázott át a fejemen - olyan dolgok, amelyeket oltári nehéz volt kibogoznom. Ha elküldöm ezt az üzenetet, azzal elárulom, hogy még mindig rá gondolok, és hogy tényleg fontos nekem. Ettől úgy tűnne, hogy elegendő elkötelezettség van bennem, hogy továbbra is érdeklődjek iránta, ami igaz is - de nem szabadna így lennie. Kulcscsörgés hallatszott, majd kisvártatva ki is nyílt az ajtó. - Szia, Chris bácsi! - üdvözöltem a magas, vékony férfit, aki aktatáskával a kezében sétált be. Megrázta a fejét. - Leakadnál erről az egész bácsi dologról? - kérdezte bosszankodva. Már rég nem vicces. - Neked lehet, hogy nem - kuncogtam. - Szerintem tök poén.

- Nos, örülök, hogy jól szórakozol. Még akkor is, ha túl fiatal vagyok a bácsizáshoz. Hogy vagy? Úgy festesz, mint akinek nem ártana egy kis vidítás. Rágódsz valamin, látom rajtad. Mi bánt? Sóhajtottam, aztán felültem. Túl jól ismert. - Bevallhatok valamit? Tényleg agyalok, és szükségem lenne egy kívülálló véleményére. - Persze - dobta le az aktatáskáját a közöttünk lévő dohányzóasztalra. - Mi a helyzet? Úgy döntöttem, belevágok a közepébe. - Megismertem egy lányt... Lélegzet-visszafojtva vártam a robbanást. - Mi? Csak viccelsz. Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz... - reagált döbbenten. - Bárcsak mondhatnám, de nem. Sajnálom. Már rögtön az elején kiszúrtam. Próbáltam leküzdeni az érzéseimet, de nem nagyon megy. Csöbörből vödörbe estem. Alkalmunk nyílt egy kicsit jobban megismerni egymást, és nemcsak ő tetszik nekem, hanem úgy tűnik, hogy én is neki. Chris felmordult, és meglazította a nyakkendőjét. - Ez annyi okból helytelen... - Tudom, hogy az - bólintottam. - Iszonyúan őrlődöm. Ha most faképnél hagyom, kíváncsiskodni fog, hogy mi történt. Tisztában van vele, hogy valóban vonzódunk egymáshoz. Ha pedig nem hagyom faképnél... akkor sejtheted, mi fog történni. - Hunter - figyelmeztetett -, ez nem jó így. - Végigsimított az arcán. Hogy hívják? - Cami Wimberley. - Hány éves? - masszírozta a halántékát Chris. - Tizenhét.

Hitetlenkedve meredt rám. - Egy kicseszett kiskorú, Hunter! Te meg nem az vagy. Nem kerülhetsz egy ilyennel kapcsolatba. Túl fiatal és túl veszélyes. - Tudom! - mordultam fel, és odacaplattam az ablakhoz. - Mennyire kerültetek közel egymáshoz? Barát és barátnő státusz? Megcsókoltad? - Nem, nem csókoltam meg, de ma megtörtént volna, ha nem zavarnak meg minket. Az a szomorú, hogy meg akarom tenni. - Karba tett kézzel az ablaknak dőltem. - Vele lenni a legtermészetesebb dolog a világon. Esküszöm, ez a lány olyan, mintha tökéletes lenne. Nem számít, hogy totál nem hozzám való. Minden más semmivé foszlik, amikor vele vagyok. Fantasztikus kapocs van közöttünk. - Megütögettem az orrnyergemet. - Mit kéne tennem? Chris megrázta a fejét. - Nem tudom, de óvatosnak kell lennünk. Nem tehetjük meg, hogy pont most feleslegesen magunkra vonjuk a figyelmet. - Jó, hát akkor némi tanácsra lenne szükségem. Tetszik ez a lány, és nem hiszem, hogy távol tudom tartani magam tőle. Vele szeretnék lenni. Chris továbbra is rázta a fejét. - Nagykorú vagy. Ha bármilyen határt átlépsz vele, és valaki rájön, börtönbe kerülhetsz. Ezt nem hagyhatjuk. - Jövő hónapban lesz tizennyolc, utánanéztem. - Miért hívtad el randevúra? Tudod, hogy óvatosnak kell lennünk. Kissé kellemetlen szituba került egy másik sráccal, akinek tetszik. Úgy döntöttem, kisegítem. Arra gondoltam, hogy csupán egy- szeri alkalom lesz. Aztán mentek a dolgok a maguk útján. Chris felhorkant. - Ó, tehát akkor valami szerelmi háromszögbe kerültél? Nem kéne romantikus regényt faragnod az életedből! Mi az ördögöt fogsz csinálni,

amikor már nem leszek itt? Kényszeredetten elmosolyodtam. Nyilván a feje tetejére állítok mindent. Ne haragudj! Nem akartam, hogy mindez megtörténjen. Van valami tipped? - Hát, semmi olyan, amit hallani szeretnél. Szerintem óvatosnak kellene lenned, és elkerülni, hogy megcsókold. Ha elmosódnak a határvonalak, bajba kerülhetsz. Bólintottam. - Oké. Szóval akkor csak nézzem, de ne érintsem meg. Vágom. - Legyél körültekintő! Úgy hangzik a dolog, mintha hajlamos lenne nagyon gyorsan felforrósodni... - Tisztában vagyok vele. Utálom, hogy éppen ennek az egésznek a kellős közepén ismertem meg. Nem akarom, hogy kereszttűzbe kerüljön, ha valami balul sül el. Chris egy pillanatra rám bámult. - Veszélyes játékot játszunk. Óvatosnak kell lenned. Hogyan kezelné ez a lány, ha egyszer csak eltűnnél? Tudod, hogy ez bekövetkezhet. - Szörnyen megijedne. Azt hinné, hogy drogtúladagolásom lett. Nagyon aggódik a mostani szerhasználatom miatt. Van egy rossz élménye ezzel kapcsolatban - túrtam a hajamba. - Akkor lenne egy kérdésem. Ha fokozatosan kerültetek egyre közelebb egymáshoz, amióta itt vagy, honnan most ez a hirtelen aggodalom? Biztos végiggondoltad már korábban is ezt az egészet. Visszaültem a kanapéra. - Ma együtt kirándultunk, és volt egy halálközeli élménye. - Micsoda? - egyenesedett fel Chris. - Nem olyan borzasztó, mint ahogy hangzik, de beleesett egy folyóba. Vagyis inkább egy sebes folyású patakba. Elkapta a felszín alatti áramlás, és nem tudott felállni. Azt hittem, belefullad, mielőtt odaérek.

Életem legijesztőbb pillanatait éltem át. - Ez szörnyen hangzik. Jól van? - érdeklődött Chris őszinte aggodalommal. - Aha. Leginkább csak fázott, vizes volt, és kimerült. Bebugyoláltam egy takaróba, ami a piknikezés miatt volt nálam, aztán hazavittem. - Örülök, hogy ott voltál vele. - Én is, de pont ott történt valami. Láttam őt abban a helyzetben, és ez megerősített az érzéseimben. Ez nem arról szólt, hogy próbáltam neki segíteni, mint ahogy próbáltam magammal elhitetni. Tényleg folytatni akarom... akármi is ez. Chris néhány másodpercig méregetett, mielőtt megszólalt. - Olyasmi lehet ez neked, mint egy nagyon vékony kötélen táncolni. Észnél kell lenned, és megtartani az egyensúlyt. Végre kiderül, milyen fából faragtak. Legyél óvatos! Elcseszhetsz mindent. Azzal felállt, és kiment a konyhába. - Pont attól félek - mormoltam.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Hunter

MIZU? ÉBREN? - pötyögtem be megint, aztán megnyomtam a „küldés” gombot és vártam. Elnyúltam az ágyon, és valami zenével próbáltam lenyugtatni magam. Nem bírtam tovább, hogy nem tudok róla semmit. Rezgett a telefonom, mire azonnal megnyitottam az üzenetet. - Szia! Jól vagyok, thx. Kidőltem, miután hazahoztál. Bocs! Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán tárcsáztam a számát. - Igen? Jó volt hallani a hangját. - Aggódtam érted. - Nem kellett volna. Jól vagyok, csak kidőltem. Tudod, hogy most te vagy az én hősöm, ugye? Felhorkantam. - Aligha. Halálra rémisztettél... Ezzel igencsak alábecsültem a krízist, amin keresztülmentem. Eléggé biztos voltam benne, hogy a szívem egyet sem vert attól a pillanattól kezdve, amikor alámerült - egészen addig, amikor végre képes volt levegőért kapkodni. - Nem látszott rajtad. Egyszerűen bevetetted magad, és letudtad a mentőakciót. Jól teljesítesz nyomás alatt. - Hát, ebben nem vagyok annyira biztos, de örülök, hogy segíthettem. Szünetet tartottam, mielőtt folytattam volna. - Szerintem most már nyugodtan átugorhatsz arra a részre, hogy az apukád megtiltotta, hogy valaha is találkozzunk. - Igazából megváltoztatta a véleményét. Miután mindent elmeséltem

neki, mintha még egy kicsit le is nyűgözték volna a reflexeid. Szerintem a ruháim hiánya zavarta a legjobban... meg a tény, hogy láttál engem úgy. - Nos, nem lett volna túl jó, ha hagylak csuromvizesen megfagyni. .. Felkacagott. - Nincs gáz, Hunter, tényleg nincs. Apa megérti. Eleinte tényleg kételkedett benned. Még sosem randiztam olyan sráccal, mint te. - Olyan sráccal, mint én? Miért hangzik ez olyan vészjóslóan? - Egyáltalán nem úgy értettem. Bóknak szántam. Fogalmazzunk úgy, hogy akikkel korábban találkoztam... jobb kifejezés híján: stréberebbek voltak. Te határozottan másmilyenvagy, de szerintem a stréberekkel jön ki jobban. - Te kikkel jössz ki jobban? Tényleg tudni akartam. Néhány másodpercig csend honolt a vonal másik végén. - Veled elég jól kijövök, ha erre vagy kíváncsi. Nem gondoltam volna, de tényleg így van. Elég fura. - Örülök, hogy így érzed. Nem akarom, hogy feszengj mellettem. Újabb pillanatnyi csend. - Gáz lenne, ha azt mondanám, hogy hiányzol? - kérdezte, mire az egekbe szökött a pulzusom. - Bocsi, hogy elestem! Veled szerettem volna ott megnézni a mai naplementét. A gondatlanságom rövidre zárta a randinkat. - Ne aggódj emiatt! Lesznek még itt randik. Némán felsóhajtottam. Határozottan még mélyebbre ástam magamat, mint gondoltam. - Lesznek? - Ha te is szeretnéd... A mai nap után szívesen megadtam volna neki bármit, amit csak akart. A lényeg, hogy biztonságban tudjam.

- Nagyon szeretném - válaszolta apró nevetés kíséretében. - Tudod, hogy rólad álmodtam, amíg aludtam? Érzem a kölnidnek vagy valami olyasminek az illatát a plédeden. Ne haragudj, hogy nem adtam vissza, mielőtt elmentél. Kimosom, és visszakapod. Végtelenül tetszett a kép, hogy ott van szorosan az ágyneműmbe burkolózva, és köré omlik a gyönyörű, vörös hajzuhataga. Tizenhét, haver - emlékeztettem magamat. Lazíts a gyeplőn! - Tartsd meg! - válaszoltam. - Azt szeretném, ha a tiéd lenne. - Nem, nem akarom elcsórni a takaródat - ellenkezett. - Nem csórod el. Épp most adtam neked. Most már elmondhatod, mennyire tetszem - vigyorogtam. - Ügyes próbálkozás - kacagott, amivel megmelengette a szívemet. - Úgyis én nyerek - ígértem. - Nem hiszem. - Menj vissza aludni! Holnap is elmondhatod a suliban, hogy mennyire tetszem neked, aztán megoszthatod velem annak az álomnak a részleteit. Erre még jobban nevetni kezdett. - Sok szerencsét hozzá, te playboy! - Nincs szükségem szerencsére, Jókislány. Ez így fog történni. Most pedig menj aludni! - Igenis, uram! - válaszolta katonásan. Elmosolyodtam, és azt kívántam, bárcsak megcirógathatnám a szépséges arcocskáját. - Jó éjt, Cami! - Jó éjt, Hunter! Köszi, hogy itt vagy nekem! Letette, s máris hiányzott. Néhány másodpercig csak ültem ott, és a fehér plafont bámultam. Ez durva lesz. Tudtam, hogy a dolgok éppen nem jó irányba haladnak, amitől az egyik felem villámgyorsan el akart

futni a másik irányba. Sajnos azonban annak a felemnek nem sok beleszólása volt a dolgok menetébe. Eleinte izgatott voltam az ideköltözéssel kapcsolatban: alig vártam, hogy belevethessem magam az itteni életbe meg a bulikba. Olyan könnyen, olyan természetesen ment minden. Visszagondoltam az ez előtti évekre, amikor beképzelt tapló voltam. Csak az érdekelt, hogy sportoljak, minél több csajt becserkésszek, és vadul partizzak. Szerettem mindennek a részese lenni - egészen addig, amíg meg nem változtak körülöttem a dolgok, teljesen más irányba terelve az életemet. Keserűen felkuncogtam magamban. Annyira hülye voltam! Úgy tűnt, hogy ez itt könnyed móka lesz számomra: visszahúzódás, bulizgatás, pihenés. Még csak azt sem terveztem, hogy annyira jól megismerjek embereket, hogy megkedveljem őket - vagy, hogy ők megkedveljenek engem. Most viszont kezdtem közülük valónak érezni magam. És kegyetlenül beleestem ebbe a lányba, hiába győzködtem ellene bárhogyan is az agyamat. Ha Cami a régi gimimbe járt volna, valószínűleg két kézzel kapok utána, és sosem engedem el. Ö más: az a fajta lány, akit az ember meg akar tartani magának. Pfű, abba kéne hagynom, hogy itt nyáladzom, mint valami szerelmes kölyök. Ez már nevetséges! Alig ismerem őt. Megdörzsöltem a homlokom, és az ágyam mellett tornyosuló papírkupacra pillantottam. Még át kellett futnom őket, és a lecke is rám várt. Talán rávehetném Christ, hogy csinálja meg a beadandóimat. Felhorkantam, mert annak a kérésnek valószínűleg nem lenne túl jó vége. Utáltam az összes ilyen iskolai feladatot. Nyöszörögve tápászkodtam fel az ágyról, aztán odamentem az íróasztalomhoz. Hosszúnak ígérkezett az éjszaka.

- Szóval az lenne a kérésem, hogy próbáljátok ki a fényképezőtöket, és egész héten hordjátok magatokkal! Fotózzatok le mindent az iskolában

és

körülötte,

amin

csak

megakad

a

szemetek.

Összpontosítsatok a kompozíció beállítására! Háromszöges elrendezést szeretnék látni a felvételeken: ez három érdekes objektumot jelent, amelyeket körbejárhat a szemlélő tekintete, ahogy a mai órán megbeszéltük. Buzgón figyeltem, amikor Mr. Adams kiadta ezt a feladatot. Imádok fotózni, és látni, hogy mit örökít meg a kamera, amikor az emberek nem figyelnek. Persze, főleg azért lettem izgatott, mert alig vártam, hogy fényképeim legyenek Camiról. - Szó sem lehet digitális fényképezőről - folytatta Mr. Adams. - Azt szeretném, hogy a sötétkamrában hívjátok elő a filmet. Camira pillantottam, aki ábécérend szerint mellettem ült. - Készen állsz egy kis pózolásra, Jókislány? - Pózolásra? - mosolygott rám értetlenül. - Hallottad. Olyan dolgokat kell fotóznunk a suliban, amin megakad a szemünk.

Az

enyém

rajtad

akad

meg

-

mértem

végig,

és

megpróbálkoztam az igazán szexi vigyorommal elismerésként. Rögtön elpirult. Jesssz! - gondoltam. Még mindig működik. - Szerintem Mr. Adams nem erre gondolt - nevette el magát édesen, miközben becsukta a füzetét. Vállat vontam. - Nem érdekel. Egy képem sincs rólad, és akarok párat. Ahhoz eléggé tetszem neked, hogy ennyit megtegyél, nem? Csodálkozva megrázta a fejét, és hatalmas vigyor terült szét az arcán. - Tényleg nem adod fel, mi? - Dehogy adom! Addig nem, amíg nem hallom tőled, hogy tetszem. Nem olyan nehéz kimondani, Cami. Még általános iskolások is képesek

megtenni. Egyébként... - A mappámba nyúltam, hogy elővegyek egy post-it tömböt, amit a beadandók nyomon követésére használok, és írni kezdtem a tetejére. - Mit csinálsz? - hajolt oda Cami. - Nem lesünk! - incselkedtem vele, és eltakartam a másik kezemmel a tömböt, amíg folytattam az írást. Amikor befejeztem, letéptem a legfelső lapot, és a füzete elejére ragasztottam. - Tetszem neked? Tegyél egy pipát a dobozkába, hogy igen vagy nem. Ennél jobban nem bírom leegyszerűsíteni. Camiból kirobbant a nevetés, amitől néhány szem ránk szegeződött az osztályban, de csöppet sem zavart. Káprázatos, sőt igéző volt! Akár egész nap szívesen bámultam volna a mosolyát. A fejét rázva felállt, és elment mellettem. - Gyere, szedjük elő a fényképezőnket! - Elfelejtetted kipipálni a kis dobozkás cuccot a papíron - mutattam rá. Megállt, és a válla fölött hátranézett. - Nem nehéz. Csak megfogod a tollad, és kanyarítasz egy pipát. Mindössze egy vonal, nem nagy cucc. Senki sem halt még bele - mondtam, azzal letéptem még egy lapot, amin bemutattam, hogyan kell pipát rajzolni. - Látod? Így! Még akkor is vigyorgott, amikor sarkon fordult és kiment a teremből. - Mutassam meg még egyszer? - szóltam utána. Nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak a bajszom alatt. Olyan vicces volt húzni az agyát! Felálltam,

és

követtem

a

polchoz,

ahol

a

fényképezőgépek

sorakoztak. Mind ugyanúgy nézett ki, szóval nem pazaroltam időt a válogatásra. Inkább felkaptam egyet, beálltam Cami mögé a sorba, aztán felírtam a gép sorozatszámát meg a nevemet az adatlapra. Megérintettem a haját, ami megint természetes csigákban rugózott. Kérdő tekintettel rám nézett. Kedvesen elmosolyodtam. - Csak gyönyörködöm a kilátásban. Hogy érzed magad? Nem fáztál

meg, vagy ilyesmi, ugye? Kissé megrázta a fejét. - Igazából elég jól vagyok. - Helyes. Aggódtam, hogy utána beteg leszel. Egymás után aláírtuk a papírt, aztán együtt hagytuk el a termet. - Mi lenne, ha együtt sétálnánk körbe, és fényképeznénk? - kérdeztem, mert minden alkalmat meg akartam ragadni, hogy vele legyek. - Oké. Igazán szórakoztató társaság vagy - harapott rá az ajkára, hogy elfojtsa a vigyort. - Szóval két lábon járó tragikomikum vagyok, vágom - böktem meg a karommal, mire felkacagott. - Merre menjünk először? - Induljunk a focipálya felé! - javasoltam. - Szerintem lőhetünk néhány jó képet a szertárnál, meg ilyesmi. A futópályán kint van a felszerelés a gátfutáshoz. - Gátfutó is voltál? - kérdezte, miközben arrafelé tartottunk. Megráztam a fejem. - Nem, csak fociztam és kosaraztam. Egyszer kipróbáltam a baseballt is az egyik haverommal. Elmegy, de nem nekem való. - Biztos elég jól kosaraztál. Annyira magas vagy! Tényleg, menynyire is? - Egy méter kilencven. A csapatban még az alacsonyabbak közé tartoztam... - Sokat játszottál? - Aha, kezdőjátékos voltam... én szereztem a legtöbb pontot. - És a fociban is kezdőjátékos voltál? - Jaja. Támadó és hátvéd pozícióban is. - Miért hagytad abba? Vállat vontam és aprót sóhajtottam. El akartam neki mondani, hogy

nem hagytam abba, és hogy minden áldott évben csapatelső voltam, mielőtt a dolgok megváltoztak. El akartam neki mondani, hogy most miért áll másképp a helyzet. - Hát mert rossz társaságba keveredtem, miután a szüleim meghaltak. Utáltam hazudni neki. Meg fog szakadni a szívem, ha ilyeneket kell majd mondanom. - Részvétem a szüleid miatt. Hogy haltak meg? - Autóbaleset, belezuhantak a folyóba - válaszoltam csevegő hangon ismételve a történelmet, ami a fejembe ivódott. - Te jó ég! Tegnap... szörnyű lehetett neked - sápadt el. Egy pillanatra nem értettem, miről beszél. - Mi? Ja! Hogy beleestél a vízbe? Á, nem gáz. - Biztos egy csomó rossz emléket a felszínre hoztam. Annyira sajnálom... - meredt a távolba kétségbeesetten. A nyakamba akasztottam a fényképező pántját, és az épület mögötti egyik íves kiszögellés alá húztam Camit. - Figyelj, Cami - szorítottam meg mindkét vállát. - Ne érezd magad kellemetlenül! Őszintén mondom, hogy tegnap egyszer sem jutottak eszembe a szüleim. Ami aggodalmat éreztem, az csakis miattad, a te épségedért volt. Nem fogok hazudni, mert tényleg ijesztő volt látni, de csak azért, mert fontos vagy nekem. Közelebb húztam magamhoz, mire könnyedén a derekam köré fonta a kezét, és a mellkasomra hajtotta a fejét. Én is szorosan átöleltem őt, hagyván, hogy az egyik tenyerem felkússzon a tarkóján keresztül a puha tincsekig, amelyekbe belesüllyesztettem az ujjaimat. - Örülök, hogy ott voltál - pillantott fel rám. Találkozott a pillantásunk, és éreztem, hogy valami fellángol közöttünk. Tudtam, hogy ő is érzi, mert a szemében vágy tükröződött. Annyira meg akartam csókolni, hogy megindult a nyálelválasztásom.

Tekintetem csillogó ajkaira tévedt. Éppen kidugta a nyelvét, hogy egy kicsit megnyalja őket. Felgyorsult a légzése, és lerítt róla, hogy pont úgy akar engem, mint ahogy én őt. Az akaraterőm utolsó morzsáját is be kellett vetnem, hogy felszegjem az állam, és a feje búbjára támasszam. Egy pillanat erejéig még szorosabban öleltem, aztán elengedtem. - Gyerünk! Jobb, ha megcsináljuk azokat a képeket, mielőtt még valaki belénk botlik itt, hátul. Anélkül indultam el, hogy megvártam volna, követ-e.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Cami

CSALÓDOTTSÁG

LETT ÚRRÁ RAJTAM,

amikor elindultam Hunter nyomában.

Eszem ágában sem volt hazudni magamnak. Nagyon jó pasi, és iszonyúan akartam, hogy megcsókoljon azzal a bámulatosan guszta ajkaival. Valamiért mégsem tette meg, de fogalmam sem volt, hogy miért. Ha az embernek tetszik valaki, akkor megteszi vele, amit ilyenkor kell, nem? Nem voltam valami nagy párkapcsolati szakértő, viszont ez elég nyilvánvalónak tűnt. Tehetetlenül felsóhajtottam, ami egy kicsit hangosabbra sikerült a kelleténél, úgyhogy Hunter megállt, és rám nézett. Megvárta, hogy mellé érjek, s lazán a vállamra tette a kezét, hogy gyengéden megszorítsa. Egy szót sem szólt, miközben folytattuk utunkat a pálya felé. A testbeszéde viszont vonzalomról árulkodott. Látszott, hogy nem törődik vele, ki lát minket együtt. Eltöprengtem, hogy vajon van-e mód arra, hogy a kezembe vegyem az irányítást, hogy talán egy kicsit cselekvésre ösztönözzem. Ettől azonban meg is rettentem. Azokból az apró információmorzsákból, amelyekkel a múltjával kapcsolatban rendelkeztem, afféle gyorsan égő tűznek képzeltem el őt - olyannak, ami talán teljesen felemészt. Talán bele kellene nyugodnom, hogy a háttérben maradva megvárom, míg kilábal a bajból, ami nyomasztja. Magyarán, hagynom kell, hogy az idő eldöntse a dolgot. Hunter levette a vállamról a kezét, megállt az iskola épületével szemben, és megörökítette a mögöttünk elterülő hatalmas területet az épületekkel együtt. Aztán odébb ment, és készített még néhány képet a

sportpályákról és a többi létesítményről. Nem tudtam, mi nyűgözte le annyira ebben a helyben, de én is felemeltem a gépemet, és a keresőjén keresztül kutattam érdekességek után. Lekaptam párszor a fákat és a növényvilágot, mielőtt lazán megfordultam, hogy róla is lőjek néhányat, ahogy ott áll a szeme elé tartott fényképezővel. Leeresztette a gépet. - Te most készítettél rólam egy rakat képet? - kérdezte akkora vigyorral, amiből látszott, hogy iszonyúan tetszik neki a dolog. - Nem hiszem - válaszoltam ártatlanul. - Hacsak véletlenül nem voltál benne, amikor a mögötted lévő épületekre fókuszáltam - mutattam oda, ő pedig követte az ujjamat a parkolót övező csupasz téglafalakig. - Aha, persze - emelte fel a fényképezőjét, majd egyenesen rám szegezte, és gyors egymásutánban kattintott vele néhányat. Mosolyogva folytattam a fotózgatást. - Mit csinálsz? - Lefényképezlek - jelentette ki, majd rövid szünetet tartott..- Hallottad? Lefényképezlek téged, és nem a ronda épületeket mögötted. Látod, így kell ezt csinálni! Atyaég, mennyire zavarba tudott hozni! Szüntelenül vigyorogtam, miközben a futópályára sétáltam, és lehajoltam, hogy párszor lekapjam a rajta sorakozó gátakat. Hallottam, hogy Hunter mögöttem van, úgyhogy hátrapillantottam, mire ő folytatta a kattintgatást. - Mr. Adams mérges lesz, hogy rám használod el az egész filmet ráztam meg a fejem. - Akkor majd kap tőlem másikat - vont vállat, mintha semmi gond nem lenne ezzel. - Szeretek képeket csinálni rólad. - Hát, remélem, nem lesznek túl ijesztőek. - Az lehetetlen - állította magabiztosan, mielőtt leeresztette volna a

masinát. Együtt indultunk el a futósávok mentén a hatalmas gerelyhajító pálya felé. - Meg kéne fognod a gerelyt, és úgy tenni, mintha éppen el akarnád hajítani, én meg lefotózlak. Felkacagtam, odaszaladtam az óriási habmatrachoz, ráugrottam, és hanyatt vágtam magam rajta. - Ennél többet ne is várj! Eszem ágában sincs kipróbálni a gerelyhajítást. Parázsló pillantást vetett rám, amit még a lábujjaimban is éreztem. - Ez is megteszi. Felemelte a gépet, és készített egy képet. - Van fogalmad róla, milyen gyönyörű vagy, amikor így szétterül körülötted a hajad? Lassan megráztam a fejem. - Nincs, de szerintem úgyis meg kell majd mutatnod. Nagyot nyelt, levette a fényképezőt a nyakából, majd óvatosan letette a földre. - Az veszélyes lehet. - Azt hittem, szereted a veszélyt. Nem te voltál az, aki néhány nappal ezelőtt gyanúsított meg, hogy nincs igazi életem? Nem te csináltál viccet abból, hogy milyen bulikba járok, és milyen barátaim vannak? - Hiba volt. Nem lett volna szabad olyanokat mondanom. A tekintete egy pillanatra sem moccant rólam, és észrevettem, hogy összeszorítja és elengedi az öklét, miközben ott áll, és néz. Éhesnek tűnt - olyan éhesnek, mint egy fűben rejtőző ragadozó, aki csak a tökéletes időpontra vár, hogy lecsapjon az áldozatára. Ez egyszerre volt izgalmas és félelmetes. Nem voltam a csábítás királynője, de hirtelenjében azt kívántam, bárcsak az lennék. Azt kívántam, bárcsak tudnám, hogyan vehetném rá,

hogy áthidalja a közöttünk húzódó távolságot. - Hunter! - suttogtam, mert fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Ez volt a bűvös szó. Azonnal a matracon termett, kinyújtózott mellettem, fölém hajolt, és végigfuttatta a kezét a karomon, egyenesen a hajamba. - Olyan gyönyörű vagy! Éreztem, hogy remeg a keze. Száját az enyém felé közelítette, de az utolsó pillanatban gyorsan felemelte, és inkább a homlokomhoz érintette. Összezavarodtam tehetetlenségemben. Még soha senki nem nézett rám úgy, mint ő - és soha senkitől nem bukfenceztek úgy a zsigereim, mint tőle. Mégis úgy tűnt, hogy ódzkodik a cselekvéstől. Belefáradtam, hogy kerülgetjük a forró kását. - Csókolj meg, Hunter! - követeltem, mert már nem érdekelt, hogy ez helyénvaló-e.

Kezeimmel

végigsimítottam

izmos

karján,

és

összekulcsoltam őket a nyakán. Felmordult, és hatalmasat sóhajtott. - Szeretném, Jókislány. Elképzelésed sincs, mennyire... Szavai megdobogtatták a szívemet. - De attól még nem csókolhatlak meg. Ettől pedig összetörtem. - Miért nem? Miért lenne olyan szörnyű megcsókolni engem? Keserűen felnevetett. - Eszembe sem jutott, hogy szörnyű lenne. - Akkor mi tart vissza, az isten szerelmére? Úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki a földet taposva toporzékol, mert nem kapja meg, amit akar. Közelebb húzódott, és éreztem, hogy találkozik a leheletünk, miközben az ajkaimat bámulja. Tudtam, melyik pillanatban születik meg benne a

döntés, s akkor felemeltem a fejemet, hogy összeforrjon a szánk. - Hát nem kényelmes? - furakodott közénk Clay hangja, amitől dühös morgás kíséretében visszahanyatlottam a matracra. Hunter pedig felé fordult. Még sosem akartam ennyire behúzni egyet Claynek. - Segíthetünk valamiben, Bradley? - nézett rá Hunter. Felültem, és láttam hogy Clay ott áll egy újabb márkás szettben. Teste megfeszült, arca elpirult, szája pedig felbőszült grimaszba torzult. - Mit művelsz ezzel itt, Cami? - kérte számon. - Ezt már megbeszéltük. - Tessék? - csattant fel Hunter, és láttam, hogy a dolgok rosszról még rosszabbra fordulnak. - Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. És te miért vagy itt, Clay? ültem ki a matrac szélére. - Miért? Mert valakinek meg kell védenie téged, és az nyilván nem ő lesz. Tisztában vagy vele, hogy a fél iskola látja, ahogy együtt édelegtek itt, ugye? - intett a sokablakos épületek felé, mielőtt visszafordult volna Hunterhöz. - Elég gyorsan rámoccantál a prédára. Pedig megmondtam neki, hogy téged csak egyvalami érdekel. Olyan elképesztően ideges lettem, hogy majdnem szétrobbant a fejem. Hunter lazán karba fonta a kezét, úgy méregette Clayt. - Fogalmad sincs, miről beszélsz - jelentette ki higgadtan. - De van egy tippem: húzz el, mielőtt tovább rontanál a helyzeten! Clay szörnyen dühbe gurult, sőt, az arca szinte lila lett. - És hagyjam, hogy folytasd, ahol abbahagytad? Azt már nem! - Éppenséggel arra gondolok, hogy mennyit ártasz most ezzel a barátságotoknak - nézett rám Hunter. - Cami, rád erőltettem én bármit is? Pirulva ráztam meg a fejem.

- Nem. Inkább fordítva történt. Én erőltettem, hogy tegyél meg valamit, amit nem akartál. Hunter a karomra tette a kezét. - Nem erőltetted. Most itt hagylak, hogy meg tudd beszélni a dolgokat a haveroddal. Rendben? Maradok, ha szükséged van rám. Tehetetlenül felsóhajtottam. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hogy tisztáznunk kell a dolgokat Clayjel. - Rendben, megleszek. Hunter felállt, felkapta a fényképezőjét a földről, és hol rám pillantott, hol pedig Clayre. - Írj később, oké? Bólintottam, és néztem, ahogy elsétál. Vártam, hogy hallótávolságon kívül érjen, mielőtt felemelt hangon megszólaltam volna. - Pokolian tudsz időzíteni. Mi szállt meg, hogy csak úgy idetoltad a képed? Odajött hozzám a matracra, ahol búsan előregörnyedt. - Nem tetszett, amit láttam. Épp egy tanár után rohangáltam, amikor kiszúrtalak benneteket. Egy eldugott sarokból bújtatok elő, a válladon nyugtatta a kezét, és fotózott. Tudtam, hogy vadászik rád. Most már te is látod? - Azt láttad, Clay, hogy én próbálom elcsábítani őt, nem pedig fordítva. Az akartam, hogy megcsókoljon. - Miért? Elfúló hangon felnevettem. - Mert tetszik nekem. Azt hittem, ez világos. - Ö nagy játékos, Cami. - Nem, nem az. Te aggattad rá ezt a címkét. - Az egész suli ezt mondja - meredt rám hitetlenkedve. - És rólad mit mond az egész suli? Ha mondják, akkor már igaz is?

Hirtelen elkomorodott, amikor fontolóra vette a szavaimat. - Tudod, miért vagyok ennyi éve a barátod? - érdeklődtem. Megrázta a fejét. - Mert kedvellek. Nem érdekel, mit gondolnak rólad mások. Szerintem fantasztikus vagy. És az sem érdekel, hogy rólam mit gondolnak. - De az érdekel, hogy ő mit gondol rólad - intett laza mozdulattal abba az irányba, ahol még mindig látszott Hunter távolodó alakja. - Érdekel, de csak azért, mert tetszik. Akár most is kijelenthetem neked, hogy igen, megvannak a maga hibái. Tudom, hogy nem tökéletes. Viszont tetszik, és nem érdekel, mint mondanak róla mások. Azon leszek, hogy kialakítsam a saját véleményemet. Clay felállt, és szembefordult velem. - Nem értem. Azt állítod, hogy kedvelsz és ismersz. Akkor hogy nem látod, ami itt van az orrod előtt? - Mire gondolsz? - kérdeztem vissza, de már tudtam is, merre tart a beszélgetés. Bárcsak meg tudtam volna változtatni az irányát! - Tényleg ennyire vak vagy? Megőrülök érted, Cami. Már évek óta! Azzal faképnél hagyott. - És Marcy? - kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Felhorkant. - Kíváncsi vagy, mi a helyzet Marcyval? Oké, elmondom. Nem is létezik! Csak a képzeletem szüleménye, akit abban a hitben hívtam életre, hogy végre új fényben láss! - Mi? - értetlenkedtem, miközben forgott velem a világ. - Ez nem igaz. Láttam az üzeneteket, amiket küldött neked. Egy létező emberrel csevegtél! - Igen, az uncsimmal, Shannonnal, aki belement, hogy eljátssza a szerepet, és segítsen nekem. A családi szeretet semmihez sem hasonlítható, nemde?

Azt hittem, elhányom magam... - Miért csináltad? Miért nem mondtad el egyszerűen, hogy hogy érzel? - Hogy keresztülmehessek azon a megszégyenülésen, amin épp most? Atyaég, nem is tudom, hadd gondolkozzak! - rázta a fejét tehetetlenül. - Azt állítod, hogy ismersz, pedig még azt sem vetted észre, hogy mi a legfontosabb nekem: te! Mindent megtettem, ami csak eszembe jutott, hogy észrevegyék és pont, amikor elértem az áttörést, megérkezett a képbe Hunter a fehér lovával együtt, a hóna alá csapott, aztán elügetett veled a naplementében! Túl sokáig vártam. Gyászosan visszahuppant mellém, kezét végigfuttatta a karomon és a vállamon, majd a tarkómhoz csúsztatta. - Cami! Kérlek, válassz inkább engem! Hadd legyek én az, aki úgy nézhet rád, és a karjaiban tarthat. Szeretlek. Már nagyon-nagyon régóta. Jéggé dermedtem a vallomásától. Összekulcsolt kezeimet bámulva töprengtem rajta, hogy mit kellene erre mondanom. Felpillantottam, és azt láttam, hogy az ajkai közelednek hozzám, majd az enyémre nyomódnak. Két tenyere közé fogta az arcomat, s úgy tartott, amíg el nem toltam magamtól. - Kérlek, Cami! - könyörgött könnyes szemmel. - Olyan régóta akarlak... Ránéztem, és éreztem, hogy az én szemembe is könnyek gyűlnek. Azt kívántam, bárcsak mondhatnék valamit, amitől neki könnyebb. - Képtelen vagyok rá, Clay. A legjobb barátom vagy, de semmi mást nem érzek irántad. Szeretném, ha továbbra is az életem része lennél, de talán mindkettőnknek az a legjobb, ha egy ideig távol maradunk egymástól. Van valahol egy lány, aki rád vár. Csak nem én vagyok az. Összefacsarodott szívvel álltam fel. - Bocsáss meg! Hívlak majd, ha beszélni akarok veled. Elsétáltam. Nem bírtam visszanézni, hogy lássam az arcára kiülő

elkeseredettséget. - Nekem nem kell másik lány, Cami! - szólt utánam. Könnyekben törtem ki, és elszaladtam.

TIZENHARMADIK FEJEZET Hunter

MEGCSÓKOLTA! MEGCSÓKOLTA! Át akartam rendezni a gyerek arcát ezért. Úrrá lett rajtam a birtoklási vágy, ami elsöprő haragot hívott életre - bár nem volt időm az érzéseim elemezgetésére. Nyugi, ember! - utasított az épelméjű, racionális hang a fejemben. Próbáltam megtalálni a tudatomnak azt a szegletét, ahová akkor szoktam visszahúzódni, amikor le kell higgadnom. Felemeltem a fényképezőt, és megint zoomoltam, hogy lőjek még néhány képet Clayről, amint feláll, és belerúg a hatalmas matracba, miközben Cami elfut. Belenyúlt a zsebébe, előhúzott belőle valamit, és rápillantva elidőzött. Nem tudtam megállapítani, mi az, de csináltam egy képet, hátha azzal sikerül elkapni. Lerítt Clayről, hogy az elfojtott düh jeleit mutatja. Ez egy kicsit megijesztett, és kíváncsivá tett, vajon kezdenek-e megmutatkozni a repedések a gondosan viselt álarcon. Nem akartam levonni semmilyen következtetést - lehet, hogy minden pont olyan, mint amilyennek tűnik -, de arra gondoltam, hogy rajta kéne tartanom a szememet. Nem hagyhattam, hogy bármilyen módon bántsa Camit. Éppen azt fontolgattam, hogy Cami segítségére sietek, amikor elszáguldott a búvóhelyem mellett. Kinyújtottam felé a karomat, de aztán meggondoltam

magam,

amikor

meghallottam

a

zokogását.

Szemlátomást ki volt bukva, és szerintem nem jött volna jól neki, hogy még jobban összekutyuljam az érzéseit. Talán kellett neki néhány másodperc, hogy összeszedje magát. Figyeltem őt, és vártam, amíg biztonságban eltűnik a főépület hátsó

üvegajtaja melletti mosdóban, majd a külső bejárat felé vettem az irányt, hogy a fotólaborba menjek. Már majdnem kicsengettek, úgyhogy a legtöbb diák visszament összeszedni a holmijait. Megfogtam a fényképezőt, beosontam a sötétkamrába, és reméltem, hogy senki sem vett észre. Meggyőződtem róla, hogy megvan a négy különböző tartály az előhíváshoz szükséges vegyületekkel, aztán bezártam az ajtót, és bekapcsoltam a piros lámpát. Kivettem a filmet a kamerából. Abban a tudatban láttam munkához, hogy időbe telik majd előhívni és kinagyítani azokat a képeket, amelyek érdekelnek. Mindvégig idegesen nézegettem az időzítőt és a faliórát is, mert tartottam tőle, hogy félbeszakítanak. Lépésről lépésre haladtam végig a folyamaton, s óvatosan alámerítettem egy tesztcsíkot, hogy kiderüljön, mennyi idő múlva rajzolódnak ki a képek. Ekkor kopogtak. - Van odabent valaki? - hallatszott Mr. Adams hangja. Összerezzentem, és a halvány, vöröses fényben felpillantottam az órára. Már csaknem két óra telt el, amióta bezárkóztam oda. - Igen, én vagyok az, Hunter. Elhasználtam az összes filmet, és látni akartam néhány képemet. Azt hittem, ötig nyitva van a labor. Kifüggesztettem pár fotót. Rögtön megakadt a szemem azokon, amelyek Camit ábrázolták. Még fekete-fehérben is gyönyörű volt. - Igen, nyitva van. Volt egy megbeszélésem óra után, és nem tudtam, hogy van bent valaki, amíg észre nem vettem, hogy ég a „Belépni tilos” lámpa. Csak pakolj össze magad után, és zárj be mindent, amikor végeztél! - Meglesz - válaszoltam, miközben igyekeztem a szárítókötélre csíptetni a képeket. Amikor befejeztem, rendbe hoztam a helyiséget a falra kifüggesztett utasítások alapján. Már majdnem készen voltam a művelettel, amikor újabb kopogást hallottam.

- Egy pillanat - kiáltottam, és gyorsan leszedtem a fotókat. A Camiról és Clayről készülteket arccal lefelé a munkaasztalra tettem, majd néhány olyat, amin csak Cami volt, a sportpályásokkal együtt felfelé fordítottam. Végül kinyitottam az ajtót, hogy Mr. Adams bejöhessen. - Hát itt vagy. Ledöbbentem, amikor megláttam, hogy Cami áll előttem. Mappáját szorongatva belépett, az ajtó pedig becsukódott mögötte. - Mit csinálsz itt? - kérdeztem. A haja mintha ragyogott volna a vörös fényben. - Hát... rád vártam. A kocsid még mindig ott van a parkolóban. Értetlenül néztem rá. - Általában Clayjel megyek haza, és... - magyarázta, miközben egyik lábáról a másikra állt zavarában. Haza kellett jutnia valahogy, én meg magára hagytam. Szörnyen éreztem magam. - Ó, basszus! Annyira sajnálom! Nem esett le, hogy fuvarra van szükséged, különben azonnal ott lettem volna. Nem volt semmi sürgős dolgom suli után, úgyhogy itt maradtam előhívni a képeimet. - Nagyjából rájöttem, amikor láttam, hogy a pádon hagytad a könyveidet. Kint ültem az asztaloknál, és a házit csináltam, amíg várakoztam. Milyenek lettek? - fordult a képek felé. Letette a mappáját a pultra, és kinyújtotta feléjük a kezét. Éreztem, hogy az egekbe szökik a pulzusom. Nem akartam, hogy megtudja, leselkedtem utána és Clay után. Kirázta volna tőle a hideg. - Néhány közülük nem olyan nagy szám, de a rólad készültek tetszenek. Káprázatosak. Pont, amilyennek elképzeltem őket. Felkapott egyet, és apró mosollyal szemügyre vette, mielőtt a következő után nyúlt volna. - Ezek tényleg jók, Hunter. Igazi fotós vagy! Mozdulatlanul álltam, kalapáló szívvel, mert tudtam, hogy ha még

sokáig folytatja, meglátja, mit csináltam. Totál úgy jöttem volna ki belőle, mintha én lennék az ő féltékeny barátja - és ezt egyáltalán nem akartam. Végigböngészte a fotókat, egészen addig, amíg a lefelé fordítottakhoz nem ért. - Azok a rosszak - jelentettem ki, s előrelendültem, hogy megállítsam. - Ki fogom őket dobni az iratmegsemmisítőbe. - Ne csináld! - tette a kezét az enyémre, amitől megtorpantam. - Hadd nézzem meg őket előbb! Az összes többi olyan jól sikerült! Teljesen kétségbeestem, és azon zakatolt az agyam, hogy mivel terelhetném el a figyelmét a dologról. - Cami... - fúlt el a hangom, mire várakozva pillantott fel rám. - Igen? Egy másodpercre becsuktam a szemem. - Bocsáss meg! - suttogtam, amikor megint rá néztem. Megragadtam az arcát, és a szájára tapasztottam a számat. Szikrák robbantak mindenfelé, amikor egymáshoz értünk. Azon kaptam magam, hogy a vállára csúsztatom a kezemet, és még közelebb húzom

magamhoz.

Mindkét

karomat

a

háta

köré

fontam,

megszorítottam, és lassan lépkedtem vele együtt előre, mígnem az ajtónak szegeztem. Ujjai felfelé kalandoztak, hogy összefonja őket a tarkómon. Bebocsátást engedve kinyitotta a száját, én pedig örömmel éltem a lehetőséggel. Nyalogattam és ízlelgettem, amit csak felajánlott nekem. Maga volt a mennyország. Halk nyögés szakadt fel a torkából - vagy az enyémből, nem tudom. Keze felfelé vándorolt, és még közelebb vont magához, miközben beletúrt a hajamba. Az én tenyerem pedig lejjebb kúszott, hogy megmarkoljam és felemeljem a fenekét, és így körülfonhassa a testemet a lábaival. Úgy csinálta ezt, mintha már ezerszer csináltuk volna, miközben csókokat leheltem az arcára és a nyakára.

Hátravetette a fejét, hogy még jobban hozzáférjek. - Végre! sóhajtotta, s végigjártatta a kezét a testemen. Tizenhét! - figyelmeztetett ordítva egy hang a fejemben, és olyan gyorsan hajoltam el tőle, hogy kis híján elejtettem. - Mi az? - kérdezte lihegve, s a vállamba csimpaszkodott. Nem csinálhatom ezt - gondoltam. - Túl gyors a tempó - közöltem helyette, mert nem akartam, hogy rosszul érezze magát. De ettől függetlenül úgy tűnt, sikerült megbántanom. Néhány másodpercig farkasszemet nézett velem, mielőtt lehámozta volna a lábát a derekamról, és segítettem neki talpra állni. Ott álltunk, bámultuk egymást, és egyikünk sem tudta, mit mondjon. Végül ő törte meg a ránk nehezedő kínos csendet. - Ne haragudj, ha bármi olyat tettem, amivel felzaklattalak! De jó volt csókolózni veled. Nem hinném, hogy ez túl gyors. Mármint... úgy értem... eléggé forró csók volt, szóval igen, értem én, hogy miért értékeled túl gyorsnak. De attól még... nekem jó volt. És ha így érzünk, akkor így érzünk, nem? - pislogott. - Mármint kivéve akkor, ha te igazából nem így érzel. Így van? Összevissza hablatyolt, úgyhogy nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. - Fogalmam sincs, mit mondtál az előbb. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem a szájáról. Egy kicsit megduzzadt, és csókolni akartam újra meg újra - egészen addig, hogy már levegőt is alig kapjon. A libidóm ötös sebességfokozatba kapcsolt, és gond nélkül el tudtam képzelni, mi mindent csinálnék szívesen. - Meg akarsz csókolni? - kérdezett rá nyíltan. - Igen - válaszoltam tehetetlenül felsóhajtva. - Sőt, túlzottan is. Nem akarlak kihasználni. - Csak csókolj úgy, ahogy az előbb, és hadd döntsem el én, mi számít

túlzásnak - jelentette ki, miközben ujjaival végigsimította az ajkaimat. - El sem tudod képzelni, mióta meg akarom őket csókolni. - Noha örömmel hallom, hogy legalább annyit álmodsz arról, hogy megcsókolsz, mint amennyit én arról, hogy megcsókollak, úgy gondolom, hogy talán egy kicsit lazábbra kellene venni kettőnk között a dolgokat. A plafonra emelte a tekintetét, és láthatóan nem volt ínyére az elképzelés. - Miért? Vállat vontam. - Fő a biztonság. Ha ilyen volt az első csókunk, mi lesz később? - Próbáljuk ki! - hajolt előre, hogy a szájához húzza az enyémet, és még egyszer egymásra tapadjunk. Képtelen voltam ellenállni neki. Mintha egy légy lettem volna az ő csábító hálójába akadva. Minél jobban küszködtem, annál inkább belegabalyodtam. Felhagytam a harccal, és megadtam magamat az akaratának. Durván csókoltam, erőszakosan - túl erőszakosan, de nem törődtem vele. Egyszerűen sohasem volt elég. Annyira jó íze volt, és úgy tetszett, ahogy kétségbeesetten belém kapaszkodott... Tudtam, hogy ő is ugyanúgy érez. Kopogtak, mire szétrebbentünk. Mindketten levegőért kapkodtunk. - Végeztél már, Hunter? - kérdezte Mr. Adams. Cami felkapta a könyveit. - Találkozunk a kocsidnál. Bólintottam, s láttam, ahogy kisurran a hátsó ajtón. - Igen, végeztem - válaszoltam mély lélegzetet véve. Próbáltam lenyugtatni

a

hormonoktól

felhevült

testemet.

Összeszedtem

a

cuccaimat, és az osztályterem felé vettem az irányt. - Elnézést, amiért ilyen sokáig tartott - szabadkoztam a padom felé tartva. Óvatosan a mappámba csúsztattam azokat a képeket, amelyeket nem akartam,

hogy bárki is meglásson, és félreraktam a többit, amíg behúztam rajta a cipzárt. - Lássuk, hogy sikerültek a fotók! - jött oda hozzám Mr. Adams. Felemelte, majd átfutotta a képeket, végül mosolyogva adta vissza őket. - Jónak tűnnek, habár legközelebb talán kevesebb képet kellene csinálnod Camiról. - Igen, egy kicsit elragadtattam magam - bólintottam. - Csinos lány. Biztos vagyok benne, hogy nem volt nehéz túlzásba esned. Idegesen megköszörültem a torkomat. - Jobb, ha most megyek. Még a végén aggódni fog a nagybátyám, hogy hol vagyok. Azzal felkaptam a holmijaimat a padról. - Viszontlátásra, Mr. Adams! - Jó éjt, Hunter!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Hunter

ÜVÖLTÖTT

A ZENE,

én meg a tenyerembe temetett arccal ültem az

íróasztalomnál. Az aznap készült képek összevissza hevertek előttem, de egyet sem láttam közülük igazán. Csak Camit láttam. A haját, a száját, a bőrét, az édes testét, ami az enyém köré fonódott, miközben újra és újra csókoltam a kocsiban. Addig faltam, míg végül ő húzódott el tőlem, hogy egy kis távolságot csempésszen közénk - amire már óriási szükségem volt. Szó nélkül hazavittem, s az úton gondolatok árasztottak el. Robbanékonyak, sőt tűzveszélyesek voltunk együtt. Sosem lett volna szabad átlépnem ezt a határt. Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen lesz. Még soha egyetlen lányt sem akartam ennyire, mint őt. Bele- borzongtam, hogy mi történhetett volna a sötétkamrában, ha nem zavarnak meg minket. Teljesen elvesztettem az önuralmamat. Ököllel lesújtottam a képekre. Mi a franc történt? Hová lett a gondosan megőrzött önuralmam? Amikor idejöttünk, biztos voltam benne, hogy bármilyen próbatételt kibírok. Most már nem vagyok benne annyira biztos. Egyáltalán nem voltam képes uralkodni magamon. Egy olyan csajjal szórakoztam, akire rákattantam - olyannal, aki egy csomó problémát okozhat. Ez teljességgel elfogadhatatlan. Rezgett a telefonom, és láttam, hogy üzenet jött Camitól. - Minden OK köztünk? Rámeredtem. Szinte féltem hozzáérni - mintha elismertem volna, hogy megint lángra tudnék lobbanni tőle. Nem kéne válaszolnom. Most kéne

kiszállnom,

és

olyan

taplónak

tűnni,

mint

amilyennek

Clay

beharangozott. Sírna, az biztos, és megsebezném vele a lelkét, de végül helyrejönne. Megfeledkezne rólam, aztán folytatná a kis életét. Biztonságban lenne. De én vajon helyrejönnék? Felemeltem egy kinagyított képet, és rábámultam. Még akkor sem bírtam volna kiszállni, ha akarok. Ez a lány lefoglalta minden gondolatomat, és még többre vágytam... sokkal többre. Chrisnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy pengeélen fogok táncolni. Akkor még nem sejtettem, milyen vékony lesz. Nem tudtam, mi történik velem, de a dolgok kezdtek a helyükre kerülni a fejemben. Végighúztam a kezemet a számon, és próbáltam kitalálni, mit tegyek. Sóhajtva megfogtam a mobilomat, hogy visszaírjak neki. Úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek. Mostantól magamra vállalom a szerepet, és a barátja leszek. Ezzel határozottan túlmegyek egy határon. Csak reméltem, hogy emiatt nem fogok a saját levemben főni. Nem akartam többé hazudni magamnak. Vele akartam lenni, úgyhogy elhatároztam: mindent kihozok ebből, amit csak lehet, és boldog leszek, hogy ő az életem része - még ha csak rövid ideig is. Bakker, milyen beteg állatnak éreztem magam! - Szia, szépségem! - válaszoltam csöpögősen. - Folyton csak te jársz a fejemben. - Egyszerűen ez volt az igazság. - Elég csendes vtál korábban. Azt hittem, megbántad. Jobban megbántam, mint amennyire el tudod képzelni - gondoltam. - Cami, a ma délután... WOW. De olyan ijesztő WOW, ha érted, mire célzok. - Aha, tulképp letámadtalak. Tényleg? - kuncogtam. Én egyáltalán nem így emlékeztem. - Bírtam - válaszoltam őszintén.

- Igen? - Nem látszott? - nevettem fel hangosan, pedig ő nem hallhatta. Csak viccelt, ugye? Létezik, hogy nem érezte, milyen közel voltunk ahhoz, hogy akkor és ott nyélbe üssük a dolgokat? Még a puszta gondolat is felcsigázott. - Haha. Talán. Megráztam a fejem. Még mindig nem volt gőzöm se a női logikáról. - Hát, ha nem tudod, h nekem tetszettek-e a ma történtek, akk nálunk baj van a toronyban. - Vagyis inkább nálam lesz baj. - Jól csókolsz. - Még egy kis szmájlit is rakott utána. Felhorkantam. Fogalma sem volt róla, mit művel velem. - Haha, thx. Te is. Micsi ma este? - Kétségbeesetten próbáltam témát váltani. - Házit. - Én is. - Na, OK. Akk hagylak. Csak tudni akartam, rendben vagyunk-e. - Több mint rendben vagyunk. Sejtelmed sincs, mennyire. Még egy mosolyfej. - Hnap a suliban besz. - Elvigyelek? - Most már tudtam, hogy Clay volt a közlekedési eszköze. - Szupi lenne. - OK. 7:30-ra érted megyek. - Jól hangzik.

Mosolyogtam, amikor félreraktam a telefonomat. Megfogtam a bőrdzsekimet, belebújtam, és elraktam a fegyvert - amit olykor az önvédelem kedvéért hordtam magamnál - a rejtekhelyére. Egy férfi soha nem lehet elég óvatos. A fényképezőért és a kulcscsomómért nyúltam, aztán az ajtó felé vettem az irányt. Meglátjuk, tudok-e szerezni egy kis

ünnepi frissítőt.

Nagyot sóhajtottam, majd a bőrülésre hajtottam a fejemet, és megdörzsöltem a szememet. A füst betöltötte a kocsit körülöttem, de ez abban a pillanatban nem igazán zavart. Derek ült mellettem, és beleszippantott a füves cigijébe. - Örülök, hogy végre összefutottunk, haver. Egy ideje már hiányzott a dolog - mondtam neki. - Bármikor, cimbora - kuncogott. - Van még ott, ahonnan ez jött. Azt hittem, jó útra tértéi most, hogy Camival találkozgatsz. - Ja, elég világosan közölte, hogy nem akarja, hogy ezt csináljam ráncoltam a homlokomat. - Dehát nem érdekel, mit gondol? - De igen. Eldöntöttem, hogy megpróbálok tiszta maradni, amikor vele lógok. A fennmaradó időben viszont szabad a pálya. - Vágom. Tök jól kitaláltad. - Ja. Hé, tudsz nekem egy kis mefit szerválni? Sokatmondó pillantást vetett rám. - Meglesz az ára, de aha, össze tudok kaparni valamennyit. - Zsír. Díjaznám. Néha kell nekem valami, aminek megvan a maga varázsa, ha érted, mire célzok. - Értem, haver. Értem.

- Szóval mi a gáz ma a legjobb barátokkal? - érdeklődött Russ, miközben oldalba bökött, és oda mutatott, ahol Cami és Clay ültek egymástól távol, szótlanul a kémialaborban. - Én vagyok a gáz - válaszoltam vigyorogva. - Te? - értetlenkedett Russ.

Közelebb hajoltam, hogy a fülébe súgjam: - Clay egy kissé dühös, mert azt hiszi, smároltam Camival tegnap. - És tényleg smároltál? - vonta fel a szemöldökét meglepetten Russ. - Nem tálalok ki, öcsém! - Smároltál, ugye? - vetett elismerő pillantást rám és Camira. - Akkor ez most egyszeri alkalom volt, vagy akarsz másodikat is? Megráztam a fejem. - Akarok harmadikat és negyediket is. Basszus, akár tizediket is! Bejön. Szuper jó csaj. - Nem kell meggyőznöd róla. Mindig is jó bőrnek tartottam. Csak nem vagyok annyira bátor, mint te - kacagott Russ. - Nem te vagy az első srác, aki őt akarja, tód’. Mármint a stréber kis baráti körén kívül. Éreztem, hogy a féltékenység apró szikrája meggyullad bennem. - Tényleg? Ki pályázik még rá? - Hát, amennyire tudom, most éppen senki, de Jordan Henley eléggé bele volt zúgva, mielőtt meghalt. Hallottam, amikor fogadást kötött a szekrényeknél a többi fiúval, hogy megfekteti - rázta a fejét Russ. - Mind azt gondoltuk, hogy be fogja bukni. Nem volt az az isten, hogy Cami egyáltalán szóba álljon vele. Rossz volt hallani, hogy egy másik srác ennyire akarta. - Biztos, hogy ugyanazt a kioktatást kapta volna tőle, amit én. Arról, hogy a drog rossz, és nem kéne tolnia... - próbáltam megfeszült testtel más mederbe terelni a beszélgetést. - Nem t’om - vont vállat Russ. - Jordan sosem volt benne annyira mélyen a drogos témában. Talán egy-két füves cigi olykor. Ivott velünk, de valami nagy atlétikai ösztöndíjért dobogott a szíve. Keményen próbált tiszta maradni, mert a lehető legjobb formában akart lenni arra az esetre, ha valamelyik csapat megkeresné. A fősulis foci tényleg nagy dolog volt neki. Éppen ezért fura, hogy meghalt. Senki sem akarta elhinni, hogy

ennyire durván ráállt a cuccra. - Mekkora köcsög! - piszkáltam a füzetemet Camira meredve. - Nyugi, öreg! Már nem vetélytárs, lazíthatsz - intett Russ az ölemben összekulcsolt kezeim felé. Észrevettem, hogy csikorgatom a fogamat. Egy sóhaj kíséretében kiengedtem magamból mindent. - Jól vagyok. Asszem’, jobban tetszik Cami, mint gondoltam. A másik csávós történet beindította a védekezési ösztönömet. Russ megveregette és megszorította a vállam. - Nyakig benne vagy, mi? - Aha. Tisztában voltam vele, hogy ez az egyszerű válasz futótűzként terjed majd el a suliban, és mindenki tudni fogja, mire véget ér a nap. Pont azt akartam, hogy így történjen.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Cami

- MÁR

MEGINT

ő? - kérdezte Hunter. A kanapém karfáján ülve

előrehajolt, hogy rápillantson a telefonomra. - Igen - válaszoltam felsóhajtva, amikor megláttam Clay nevét a kijelzőn. - Passzold ide! - intett maga felé, de én haboztam. - Szerintem ez nem olyan jó ötlet. Kibukna, ha te vennéd fel. Ráadásul nem tudom, mit mondanál neki. - Kémkedik utánad, Cami. Nem veszed észre? - Nem. Csak féltékeny rád. Hagyd egy kicsit békén, Hunter! Ötéves korom óta része volt az életemnek. Nem szokott hozzá, hogy egy másik srác miatt ejtsem. Végül úgyis helyrerázódik majd. - Szóval csak hagyod, hogy üldözzön, amíg helyre nem rázódik? Hunter ajka szigorú, vízszintes vonallá változott. - Már kábé két hete tart a dolog. - Egyelőre ez van. Kérlek, ne legyél rám dühös! A magam módján akarom ezt kezelni. - Nem vagyok rád dühös - lágyult el a tekintete. - Egyszerűen csak nem repesek érte. - Tudom. Én sem. De javulni fog a helyzet. Megígérem. Volt már olyan régebben is, hogy Clay kisajátítóan viselkedett velem, viszont mindig túllendül rajta. - Kisajátítóan? - ráncolta még jobban a homlokát Hunter, mire kétségbeesetten nevetve próbáltam oldani a feszültséget. - Szeretem, hogy mindentől meg akarsz védeni - simogattam meg a

homlokát, ahogy az ölemben feküdt. - Hát, mivel a barátnőm vagy... Nem nézne ki túl jól, ha nem érdekelne a dolog, ugye? - A barátnőd vagyok? - kérdeztem vissza, és önkéntelenül is mosoly terült szét az arcomon. - Azt hittem, ez nagyjából nyilvánvaló, mivel képtelenek vagyunk egymásról levenni a kezünket és a szánkat - kuncogott. - Nem ezen a kanapén töltöttük együtt az elmúlt egy órát, vagy éppen az elmúlt pár hetet? - De igen. Viszont sosem jelentettük ki igazából, hogy ez hivatalos. Azt hittem, csak az új smárcimborád vagyok. Elég világosan kijelentetted korábban, hogy nem vagy oda az egész barátnős dologért. Megrázta a fejét, becsukta a szemét, majd eltűnődve végigfuttatta ujjait a hajamon. - A barátnőm vagy, Cami. Kivéve, ha nem akarsz az lenni. Kinyitotta a szemét, és rám nézett. Nagyot nyeltem. - Az akarok lenni. - Helyes, mert szerintem tisztáztuk, hogy nem bírlak megunni. Felemelkedett, elkapta a számat, és odébb csusszant, hogy mellé fekhessek a kanapén. Megint könnyedén belefeledkeztem. A leckénk még mindig elfeledve hevert a padlón, és úgy tűnt, egyikünk sem akar újból nekikezdeni. Kár, hogy nem volt közös anatómiaóránk, mert akkor elkönyvelhettük volna mindezt tanulásként. A vállára hajtottam a fejem, és egy kicsit az övé felé billentettem, hogy apró puszikkal borítsa be az arcomat. Gyönyörű szemeit félig lehunyva megállt, és színtiszta vágyakozás tükröződött a tekintetében. Mindig szépnek éreztem magam, amikor rám nézett.

Végigfuttatta a kezét a karomon a vállamtól lefelé, végül pedig az enyémek közé fűzte az ujjait. - Mikor jönnek haza a szüleid a munkából? - kérdezte. - Nagyjából fél óra múlva - vontam vállat. - Miért? - Csak úgy. Kíváncsi voltam, vajon fel kell-e készülnöm arra, hogy az apukád beront ide egy stukkerrel. - Miért kéne neki stukker? Kivéve, ha szupergonosz és aljas szándékaid vannak velem - incselkedtem. Szerettem így hozzábújni. - Elképzelésed sincs, mennyire aljas vagyok most éppen - kuncogott. - Arra célzol, hogy báránybőrbe bújt farkas vagy? - Nincs itt semmiféle célozgatás. Egy az egyben ezt mondom. - mért végig éhesen, és tudtam, hogy igazat beszél. Valamiért mégsem féltem. Biztonságban éreztem magam mellette. - Megbízom benned - emeltem megint az övéhez az ajkaimat, mire ő felmordult. - Nem kéne - motyogta a számba. Addig hempergett velem, míg már rajta feküdtem. Mélyen csókoltam, miközben egyik kezével hátul a hajamba túrt, és közelebb húzott magához, a másikkal pedig átölelte a derekamat, és a testéhez préselt. A szánk még erőteljesebben összeforrt. Egyre eszeveszettebbül csókolóztunk, mígnem egyszer csak felhomorította a hátát, amitől legurultam a földre. Rögtön leugrott a kanapéról, és rám feküdt. - Ez meg mire volt jó? - nevettem. A nyaka köré fontam a kezem, és visszahúztam magamhoz. Az alsó ajkamat szívogatta, és előbb az egyik kezemért, majd a másikért nyúlt, hogy mindkettőt a fejem mellé szegezze. - Muszáj lehiggadnunk. Megőrjítesz. Beleharaptam az ajkamba, s huncut pillantással néztem fel rá. - Azt hittem, pont az a lényeg.

Megrázta a fejét, és felhorkant. - Tényleg le akarsz lövetni, mi? - Egyáltalán nem. Akkor többé már nem csinálhatnánk ezt. Fogalmam sem volt, mitől lettem ennyire pimasz a jelenlétében. Még soha életemben nem viselkedtem így senkivel, de tetszett a dolog. Hihetetlen érzéseket váltott ki belőlem. - Lehetek veled őszinte? Mármint kegyetlenül - kérdezte, miközben még mindig lefogva tartott. - Persze - vágtam rá, de belém hasított a félelem. - A srácok csak egy bizonyos pontig bírják visszafogni magukat. - És? - Kíváncsian vizslattam az arcát, vajon hová akar ezzel kilyukadni. Keserűen felnevetett. - Azt próbálom közölni, hogy ott vagyok, Cami - bámult rám. - Mármint éppen azon a ponton. Nem bírom tovább. Éreztem, hogy villámgyorsan elönti a pír az arcomat, amint felfogtam a szavak jelentését. - Ó! Elvigyorodott, és lehajolt, hogy könnyed csókot leheljen az ajkamra, mielőtt orrával megbirizgálta volna a fülemet. - Szeretem, hogy ilyen kis ártatlan vagy, de most muszáj lépnem valamit. Azt akarom, hogy fogd meg a könyveidet, és vedd őket az öledbe. Befejezzük a házinkat, a kanapé két ellentétes végében. Értve? - Értve - bólintottam, miközben titkon izgalommal töltött el, hogy ennyire el tudta veszíteni tőlem a fejét. Felsóhajtott, és még egyszer lehajolt, hogy szájon csókoljon, aztán pedig legördült rólam, és a konyha felé vette az irányt. - Hová mész? - szóltam utána, amikor felültem. A könyveimért nyúltam, és az ölembe raktam őket - pont, ahogy kérte.

- Egy hideg italra van szükségem. Kérsz valamit? - matatott a szekrényben poharat keresve. - Nem, köszi! Nem akartam, hogy bármi is szertefoszlassa az illatát rajtam. Éreztem a mentolos rágó ízét, amit korábban csócsált. És a kölnijének illatát is az érzékennyé vált bőrömön, miután annyiszor hozzám dörgölőzött. Imádtam. Fogalmam sem volt róla eddig, hogy mit hagyok ki. Olyan ritmusban vert a szívem a jelenlétében, amilyenről sosem gondoltam volna, hogy lehetséges. Hallottam, hogy kinyílik a hátsó veranda ajtaja. - Kimegyek egy kicsit. - Jól vagy? - nevetgéltem zavaromban. - Nem, de jól leszek. Csak le kell hűlnöm egy pillanatra. Wow! Ezek szerint tényleg jól megkínozhattam szegényt. Mosolyogva ujjongtam magamban, és az alsó ajkamba haraptam, miközben kinyitottam az irodalomkönyvemet. Úgy éreztem, hatalom került a kezembe. Reménytelenül elkalandozva bámultam az előttem heverő beadandóra. Sehogy sem bírtam koncentrálni. A bőröm bizsergett, a szívem pedig zakatolt - még mindig. Lefelé

pillantva

észrevettem,

milyen

rendezetlen

a

külsőm.

Felpattantam, és felmentem a szobámba, ahol megálltam a tükör előtt, és kisimítottam a ruhámat. Utána pedig beléptem a fürdőbe, hogy gyorsan kifésüljem a hajamat. Az ajkam megduzzadt, a sminknek pedig szinte minden nyoma eltűnt rólam. Úgy festettem, mint akit alaposan végigcsókoltak. Apa frászt fog kapni. Megfogtam a púdert, és gyorsan eldolgoztam belőle egy keveset az arcomon. - Eltünteted a bizonyítékot? - kérdezte Hunter vontatottan az ajtóból, mire összerezzentem ijedtemben.

- Igen. - Folytattam a púderezést, miközben ő lazán az ajtófélfának dőlve figyelt engem. - Jó ötlet, bár ettől csak még jobban szét akarlak zilálni. Borzongás futott végig a testemen. Ránéztem. - Olyan izé vagy! - Fogalmad sincs, mennyire... - vonta fel a szemöldökét. Kissé oldalra döntötte a fejét, és összeszűkült a szeme. - Mi a baj? - Megállt a kezemben az ecset. Mögém lépett, és oldalra söpörte a hajamat. - Talán kéne egy kis púder ide, a nyakadra. Úgy látszik, picit durva voltam - simította végig a bőrömet a hüvelykujjával. - Te kiszívtad a nyakam? - tört ki belőlem a vihogás valamiért. - Minden jel arra mutat. Hacsak nem szívatod a nyakadat valaki mással... Gyomorszájon könyököltem, mire felmordult. - Sajnálom - cirógatta tovább ujjaival a foltot. - Ne sajnáld! Elég közel van a hajamhoz ahhoz, hogy senki se vegye észre, miután lesminkelem. Amúgy meg... tetszik. Meglepetten elmosolyodott. - Hú, tényleg? - fonta körém a karját, az állát pedig a fejem búbjára tette. - Tényleg. Máskor talán majd kapok tőled még egy ilyet. Elengedett, és eltávolodott tőlem. - Megyek, még mielőtt ugyanott kötnénk ki, ahol kezdtük. Odalent találkozunk. - Beszari! - Annyira nem vagyok beszari... - válaszolta, s nem bírtam féken tartani a vigyorgásomat. Befejeztem a szájfényem újrakenését, aztán lementem hozzá. A kanapé egyik végében ült, mellette nyitott könyvekkel, ölében pedig

a füzetével. Tollának hegye a füzetlap fölött időzött, ő pedig felpillantott, amikor beléptem a nappaliba. - Fantasztikusan nézel ki - jelentette ki elismerően. - Most pedig ülj oda! - mutatott a kanapé másik végére. - Milyen parancsolgatós lett valaki! - zsémbeskedtem, és odamentem, ahová irányított. - Csak gyakorlatias - kacsintott, hogy elvegye a beszólás élét. Rámeredtem - ez olyan dolog volt, amit az örökkévalóságig sem tudtam volna megunni -, és hirtelenjében minden apróságot tudni akartam róla. Az elmúlt pár hétben sok időt töltöttünk együtt, de a beszélgetés nem tartozott a legfontosabb elfoglaltságaink közé. - Mi a kedvenc színed? - érdeklődtem. - Mi? - pislogott, mintha kizökkentette volna a gyors témaváltásom. - A kedvenc színed - ismételtem. - Most jutott eszembe, hogy alig tudunk valamit egymásról. - Én abban a hitben voltam, hogy elég jól haladunk az ismerkedésben horkant fel. - Tudod, hogy értem! - vágtam hozzá a ceruzámat, ám ő kezét felemelve, kuncogva hárított. - Vörös. A kedvenc színem a vörös - nézett rám átható tekintettel. Nyilvánvaló okból kifolyólag. - Szóval, ha nem vörös lenne a hajam, melyik lenne a kedvenc színed? - vigyorogtam. Ezt szemlátomást fontolgatta egy kicsit. - Valószínűleg a fekete. A fekete jól megy mindenhez... főleg a vöröshöz. - Egyetértek, király a fekete. Én a zöldet és az aranyat is szeretem. Illenek a vörös hajamhoz - nyugtáztam mosolyogva. - Mi a kedvenc

ételed? - Bármi, ami olasz. Pizza- és tésztarajongó vagyok. És te? - Imádom az olasz konyhát, bár a mexikóit is legalább annyira. - A mexikói jó. Ki tudok egyezni vele. - És a kedvenc filmed? Megvakarta a fejét, és a távolba révedt. - Passz. Túl sok tetszik ahhoz, hogy kiválasszak közülük egyet. - Akkor a kedvenc műfajod? - Az sincs. Szeretem a jó sok akciót, de vannak szuper vígjátékok is. Sőt, még egy-egy csajos mozit sem bánok olykor... legalábbis a megfelelő csajjal - nézett rám sunyi vigyorral. - És nálad mi a helyzet? Van kedvenced? - Éppenséggel több is: a drámák, a romantikus vígjátékok, de a musicalekért is odavagyok. Egyszerűen imádom Az operaház fantomját, a színdarabot meg a filmet is. Láttad már? Megrázta a fejét. - Még nem, de ha neked tetszik, részemről is megér egy próbát. - Tényleg? - sikkantottam fel örömömben. - Odavagyok érte! Annyira romcsi! - És ha jól sejtem, a romcsi az jót jelent... - kuncogott. A szívemre tettem a kezemet. - Semmi sem lehet jobb egy igazi romantikus történetnél, Hunter. Semmi! - Majd észben tartom - rázta a fejét nevetve. - És milyen dolgok töltenek el izgalommal? - tudakoltam tovább, mert élveztem, hogy egyre jobban megismerhetem. Felhorkant. - Gyors autók és könnyű nők - válaszolta habozás nélkül. - Ó!

Nem tudtam, mit mondjak erre. Alaposan meglepett vele. Megint röhögésben tört ki. - Olyan könnyű téged szívatni... Na, ez izgalommal tölt el - nézett rám egyre mohóbb tekintettel. - Mint ahogy egy csomó minden veled kapcsolatban. Tényleg azt kívántam, bárcsak megint megcsókolna. Azt hiszem, ő is akarta, de az órára pillantott, és tudtam, hogy a szüleim hazaérkezésére gondol. - Mit szólnál egy igazi randihoz velem a hétvégén? - kérdezte. - Azt hittem, igazi randijaink vannak. - Nem. Csak smárolunk, nem randizunk - somolygott. - Nem mintha reklamálnék, de szeretnélek elvinni egy igazi randira. Megmutatni neked néhány dolgot, amit szeretek csinálni, utána pedig elmehetnénk hozzám. Csinálhatunk együtt vacsorát, aztán megnézhetjük a kedvenc filmedet. Ha a nagybátyám otthon van, megismerkedhetsz vele. - Mesésen hangzik! Imádnám! Melyik nap? - Tervezhetjük most szombatra? - Tökéletesen hangzik - ismételtem, és nem bírtam letörölni a képemről a hatalmas vigyort. Annyira izgatott lettem, hogy még több mindent megtudhatok róla! - Akkor ez egy randi lesz - jelentette ki. - Bár jó lenne, ha előtte is csinálnánk együtt valamit. - Hát, lesz egy kórusfellépésem szerdán, ha arra esetleg el akarsz jönni. Szólót fogok énekelni, de nem akarlak untatni vele. - Énekelni fogsz, és nem is mondtad nekem? - méregetett szúrós tekintettel. - Ja... azt hittem, ez nem éppen a te közeged - vontam vállat. - Minden az én közegem, amiben te benne vagy, Jókislány. Szeretnék elmenni és meghallgatni téged. Mit énekelsz majd?

Izgatottan elmosolyodtam. - Igazából egy dalt a Fantomból. A címe Látjuk-e még egymást valahol. - Tökéletes felütés lesz a szombati randinkhöz. Utána elmehetnénk inni egy turmixot vagy valami. A szüleid biztos nem szeretnék, hogy túl sokáig maradj ki egy tanítási nap előtti este. Erre mintha vezényszóra nyílt volna a bejárati ajtó. - Cami, itthon vagyunk! - hallottam anya hangját. - A nappaliban vagyunk. Apa befordult a nappaliba, és összeszűkült tekintettel vette tudomásul a Hunter és közöttem lévő távolságot a kanapén, majd pillantása a könyveinkre tévedt, végül pedig a tévére, ami még mindig be volt kapcsolva. - Helló, fiatalok! Miben sántikáltok ti ketten? - jött oda hozzám, hogy megpusziljon, aztán kezet fogjon Hunterrel. - Irodalom és társadalomismeret házi - válaszoltam, miközben apa letette az aktatáskáját az asztalra. - Tudod, móka és kacagás. Megkönnyebbülve elkuncogta magát, amivel enyhítette a szobára nehezülő feszültséget. - Hogy megy? - kérdezte anya, és mosolyogva egyikünkről a másikunkra pillantott. A konyhából került elő két pohár vízzel a kezében, és az egyiket odaadta apának. - Őszintén szólva elég unalmas. Tulajdonképpen inkább randikat beszélünk meg. Hunter eljön a szombati kórusfellépésemre. - Tényleg? Akkor hát zenerajongó vagy? - címezte apa Hunter-nek. - Csak annyiban, hogy szeretem a zenét. Máskülönben nem vagyok szakértő. - Nos, Caminak kiskora óta a zene az élete. Azzal szoktunk viccelődni, hogy énekelve jött a világra. Mesélte már, hogy tovább akar tanulni? Reméli, hogy felveszik az Arizonai Egyetem zene-dráma szakára

Tucsonban. - Mesélte, és szerintem fantasztikus tapasztalat lenne ez neki. Ráadásul Tucson nagyon szép hely. Onnan származom. Úgy tervezem, hogy középiskola után visszaköltözöm. Próbáltam visszatartani a nevetést, miközben láttam, hogy apa terve kudarcot vall. Burkoltan azt akarta közölni Hunterrel, hogy kopjon le, mert úgyis főiskolára megyek. Finoman szólva nem nyűgözte le, hogy ugyanabban a városban fogunk élni. - Hát nem csodás? - kiáltott fel anya, aki szemlátomást nem vette észre apa „hagyd-békén-a-lányomat” szándékát. - Ha jól alakulnak köztetek a dolgok, akkor később is együtt maradhattok - mosolygott, és felszínre került a túláradó, gyógyíthatatlanul romantikus énje. Apa megeresztett egy álmosolyt, a mennyezetre függesztette a tekintetét, aztán ivott egy korty vizet. Fogadni mertem volna, hogy jól jött volna neki valami töményebb helyette. - Igen, semmit sem szeretnék jobban - válaszolta Hunter, és egy pillantást vetett felém. - Nagyon kedvelem Camit. Annyira meg akartam csókolni! Nem érdekelt, hogy az orrunk előtt ülnek a szüleim. Amúgy is hozzá kellett szokniuk a dologhoz. Kinyitottam a füzetemet ott, ahová a hetekkel ezelőtti post-it lapocskát tettem. Megfogtam a tollamat, és kipipáltam az „igen” dobozkát, mielőtt oldalra hajoltam volna, hogy odaragasszam a mappájára. - Nyertél - mondtam inkább a csók helyett. - Én is kedvellek. Hunter szélesen elvigyorodva megfogta és megszorította a kezem, miközben mindketten úgy tettünk, mintha nem hallanánk apa morgását.

TIZENHATODIK FEJEZET Hunter

ÁMULATBA

ESTEM.

Hogy teljesen őszinte legyek, elkezdett érdekelni a

film, amikor meghallottam őt énekelni - pedig addig nem voltam biztos benne, hogy meg akarom nézni. Szüntelenül bámultam, miközben ő beburkolt a hangjával, és a történettel, amit elmesélt. Abszolút benne volt a szerepben, és elhittem, hogy ő egy fiatal lány, aki az édesapja sírjánál emészti magát. Nem csak jó-tehetséges. Biztosra vettem, hogy nem csupán én gondolom így. Körbepillantottam a színházteremben, és láttam, hogy mindenki feszülten figyel. Volt, akinek még könny is csillant a szemében. Hihetetlen volt. Állva tapsoltam, amikor befejezte a dalt, és nem érdekelt, hogy ez helyénvaló-e. Káprázatos volt, szóval megérdemelte tőlem az ovációt. Szerencsére néhányan csatlakoztak hozzám, így nem tűntem komplett idiótának. Gyönyörű pír borította el az arcát, és fürgén meghajolt, mielőtt visszalépett volna a kórus többi tagja közé a hátralévő számok idejére. Hátradőltem a székben, úgy figyeltem minden rezzenését a koncert alatt. Kétségtelenül sztáralkat volt: olyasvalaki, aki életre kel a színpadon. Mintha akkor láttam volna meg először. Hirtelenjében úgy éreztem, nem vagyok hozzá méltó. Ki vagy te, hogy igényt tartasz erre a lányra?- gondoltam. Hogy egyszer csak felbukkansz, és a feje tetejére állítod az életét... Mégis mi jogosít fel erre? - gyötört a lelkiismeret. Neki álmai és céljai voltak, amelyekbe én nem tartoztam bele. Csak ránéztem, és betolakodtam az életébe, mielőtt végiggondoltam volna,

vajon hogyan élt az érkezésem előtt. Megengedtem magamnak, hogy az iránta érzett vonzalmam irányítson. De rossz-e nekem, hogy ennyire akarom? Tényleg rossz? Majdnem tizennyolc éves, egészen pontosan három hét múlva tölti be. Szó szerint bekarikáztam a napot a naptáramban, mert azt jelentette, hogy végre egy okkal kevesebb a bűntudatra. Utáltam az egész titokzatoskodást, ami körülvett. Nyílt és őszinte akartam lenni vele. El akartam mondani neki, hogy ki vagyok igazából. Azt akartam, hogy belém zúgjon - az igazi énembe, nem valami álarcos emberbe, akiről azt hitte, hogy ismeri. Reméltem, hogy mire minden kiderül, addigra lesz annyira valódi a kapcsolatunk, hogy velem marad. Felsóhajtottam, és még jobban belesüppedtem a székembe. Nyilvánvalóan felforgattam a dolgokat. De most nem törekedhettem másra, mint hogy kihozzam a legjobbat a helyzetből, és remélhetőleg kihúzzam a célig. Körbenéztem a közönségen. Elegen voltak ahhoz, hogy félig tele legyen az előadóterem. A szokott helyemet foglaltam el hátul, hogy mindenkit alaposan megfigyelhessek, Cami viszont túlzottan lekötött ahhoz, hogy bármit is észrevegyék. Épp az utolsó dal kezdődött, amikor kiszúrtam Clayt a nézőtér másik végében. Szemlátomást Camit bámulta. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, mert nem tetszett, hogy itt van. Cami még mindig nem állt szóba vele. Clay abbahagyta a hívogatást, ám nem hagyott fel az üzenetekkel, amelyekben könyörgött, hogy beszéljenek. Cami a maga módján akarta kezelni a helyzetet, úgyhogy én a háttérbe vonultam, és nem osztogattam már tanácsokat. Ami azt illeti, tisztában volt a véleményemmel. Clay ekkor hirtelen megfordult, és egyenesen rám nézett. Álltam a tekintetét, miközben végigmért. Egyértelműen láttam rajta, hogy dühös,

és tudtam, hogy próbál megfélemlíteni. Fogalma sem volt, kivel van dolga, azt hitte, elijeszthet. Simán benne lettem volna, hogy kiállják ez ellen a forrófejű ellen. Mindketten nagykorúak voltunk már, úgyhogy hadd mutassa meg, mennyire gondolja magát „férfinak”. Egyikünk sem kapta el a tekintetét, amíg fel nem hangzott a taps az utolsó szám után. A kórus és a karmester meghajoltak, a diákok pedig megindultak a színpadról a közönség felé, hogy üdvözöljék a családjukat és a barátaikat. Kivártam, hogy Cami megálljon egy-egy ölelésre a szüleinél, és láttam, hogy Clay feléjük tülekszik. Cami viszont nem látta őt, és felsietett hozzám a lépcsőn. Clay megállt, majd villámló tekintettel meredt rám, mielőtt elkullogott. Felálltam, és Cami széles vigyor kíséretében átölelt. - Na? Mit gondolsz? - Fantasztikus voltál! - viszonoztam az ölelését. - Tényleg? Tetszett? Hátrébb léptem, hogy tetőtől talpig végignézhessek rajta. - A tetszés közel sem fedi azt, amit éreztem. Mások mondták már, hogy jó vagy, de elképzelésem sem volt róla, hogy ennyire. Lélegzetelállító voltál. Úgy éreztem, hogy ott kéne állnom egy táblával, hogy „ő a csajom” vagy valami. Kacagva meglegyintette a vállamat. - Jaj, most csak szívatsz! Mosolyogva közelebb húztam magamhoz. - Nem szívatlak. Csodás volt. Simán el tudom képzelni, hogy egyszer majd ebből élj. Elpirult, és ujjával szabálytalan kört rajzolt a bőrdzsekimre. - Tényleg? - Könnyek szöktek a szemébe. - Minden oké? - kérdeztem aggódva.

- Aha. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ezt mondtad. Tudom, hogy ez nem annyira pálya neked. - Cami... ahol te vagy, az nekem pálya. És pont - fúrtam bele az arcomat a hajába.

A

Francesca

étterem

legtávolabbi

sarkában

ültünk.

Elkerített

asztalunknál lágyabb volt a világítás, és az óriási ablakon keresztül szemlélhettük az elhaladó forgalmat. Igencsak élveztem a látványt, ahogy Cami szívószálon keresztül kortyolgatta a sűrű turmixot, és apró nyelvmozdulatokkal folyton a száját nyalogatta közben. Az őrületbe kergetett vele... jó értelemben. - Az apukád nem kedvel engem - szólaltam meg hirtelen. Felsóhajtott, és megrázta a fejét. - Azt hiszem, igazad van. Bár még nem adtál okot arra, hogy elüldözzön. - Ó, már adtam neki egy csomót, csak egyiknél sem volt jelen. Tutira veszem, hogy sikerült néhányszor olyan helyre tenni a kezem, ami nem szerepel nála az elfogadható koordináták listáján. Cami felhorkant. - Nincs elfogadható koordináta, ha arról van szó, hogy hol érhetsz hozzám. Szerinte már a kézfogás is túlmegy a határon. - Akkor kétségtelenül megszívtam - kacsintottam vigyorogva, majd belekortyoltam a shake-be. - Szeretem, amikor hozzám érsz. Majdnem megfulladtam. - Én is - nyögtem ki végül, és végignéztem pazar testén. Félénken beleharapott az ajkába, mintha várna tőlem valamit. - Mi az? - kérdeztem. - Miért ülsz olyan messze?

Somolyogva felvontam a szemöldökömet. - Azt szeretnéd, hogy az öledbe üljek? Szerintem nem nagyon lehetünk egymáshoz ennél közelebb. Megtaszított a vállával. - Nem. Csak te... olyan magadnak való vagy - sóhajtott fel tehetetlenül. - Érted, mire gondolok. - Azt mondod, hogy szeretnéd, ha átölelnélek? - és azzal már át is öleltem. - Igen, így már sokkal jobb - hajtotta a fejét a vállamra. - Szeretek összebújni veled. Jó érzés. - Ezzel nem tudok vitatkozni - nyomtam könnyű csókot a homlokára. - Hé, tesó! Mi a szitu? - huppant be Russ a bokszunkba, amivel alaposan meglepett. - Szia, Cami! - integetett. - Szia, Russ! Hogy vagy? Imádtam, ahogy Cami hozzám bújik. Elég kényelmesen volt ahhoz, hogy ott is maradjon. - Jól vagyok. Épp erre jártam kocsival, és láttam Clay cimbidet a sarkon Hunter Camarója mellett, úgyhogy azt gondoltam, biztos mindannyian itt futtok össze. Cami megfeszült a karjaimban. - Clay itt van? Kinéztem az ablakon, és valóban ott volt, a verdámnak dőlve. - Mindjárt jövök, oké? - csusszant ki Cami az ölelésemből. - Cami... - próbáltam figyelmeztetni, mert nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet odamennie. - Nincs gáz, Hunter. Muszáj beszélnem vele. Nem fog lekopni, amíg meg nem teszem. Nem akartam elengedni. - Maradj ott, ahol látlak! Ha esetleg szükséged lenne rám - próbáltam

lazának látszani. Nem szerettem volna túl párásnak tűnni. - Jó - vetett felém egy bocsánatkérő pillantást, és célba vette az ajtót. - Minden rendben? - kérdezte Russ aggódó arccal. Vállat vontam, hogy leplezzem az aggodalmamat. - Még mindig fasírtban vannak. - Jártak vagy ilyesmi? - érdeklődött zavartan Russ. - Miért akadt ki ennyire a srác? - Nem, nem jártak, de úgy tűnik, nem rajta múlt. Cami úgy tekint rá, mintha a bátyja lenne. - Hmm... szerintem ez érdekes, és egy kicsit fura is egyben. - Pont ugyanígy gondolom - válaszoltam, le sem véve a szememet kettejükről a parkolóban.

TIZENHETEDIK FEJEZET Cami

- SZIA, CLAY! - kiáltottam, és odasétáltam Hunter Camarójához. Nekidőltem a kocsinak, éppen mellé. - Mi folyik itt? Ahogy az aszfaltra szegezte a tekintetét, és karba fonta a kezét, nyomorúságosnak és magányosnak tűnt, pedig a vadiúj külsejével parádézott. - Hiányzol, Cami - motyogta végül. - Nagyon. Mélyet sóhajtottam. - Te is hiányzol nekem. Tényleg. De képtelen vagyok kezelni a kettőnk közötti furcsa légkört most. - Tehát akkor az én hibám - rúgott bele egy kavicsba, mely átrepült a parkolón. - Hát, tulajdonképpen igen - válaszoltam. Nem tudtam, hogyan értethetném meg vele a dolgot. - Úgy értem, tetszik az átváltozásod, de már korábban is kedveltelek. Nekem mindig is rendben voltál Clayként. A legjobb barátomként, aki kiskorom óta mindig mellettem állt. Azt gondolom-e, hogy most vadítóan és fantasztikusan nézel ki? Persze! De csak azért, mert egy másik stílust vettél fel, még nem fogok másképp érezni irántad. Ugyanúgy érzek, ahogy mindig is éreztem. Szeretném visszakapni a legjobb barátomat. Felemelte a fejét, s az ablak felé pillantott, ahol Hunter és Russ mindketten élénk érdeklődéssel figyeltek minket. - Ez a mi helyünk. Miért kezdted el idecipelni őt? Tudod, menynyire fáj, amikor erre járok, és látom, hogy ott nevetgélsz vele? - Régebben is volt már pasim. Ez eddig még sosem akadályozott meg

benne, hogy besétálj és leülj mellém. Azért, mert mással randizom, még nem fog lenullázódni a legjobb barátommal a kapcsolatom. Bármikor szívesen látunk, csatlakozz hozzánk bátran. - Pasid? - kérdezett vissza, s észrevettem, hogy riadttá vált a tekintete. - Ez most már hivatalos, vagy csak ez a szó jutott eszedbe éppen? Karba fontam a kezemet, és szúrós pillantást vetettem rá. - Igen, ő a pasim. Clay az alsó ajkát harapdálva meredt a távolba. - Szóval ez, gondolom, azt jelenti, hogy smárolsz vele. - Ez nem a te dolgod. Hihetetlen, hogy itt kötöttünk ki! - De, az én dolgom! - vágta rá dühösen. - Beszéltünk már róla. Arról, hogy milyen csávó ez, és igazából mire vadászik. Csak a tökéletes, bomba testedet akarja. Mint a srácok fele az iskolában, akik arról dumálnak az öltözőben, hogy mit akarnak csinálni veled. Ledöbbentem. - Miről beszélsz? - Azt hiszed, ő az első? - sziszegte. - Hát nem. Ott ültem, és azt hallgattam, ahogy Jordan Henley a halála előtt elmeséli egy rakás másik fiúnak, hogy fog becserkészni téged. Nem tudták, hogy én is odabent vagyok. Még fogadott is, milyen gyorsan fog megszerezni. A sors szerencsére közbeszólt, mielőtt rád tehette volna a kezét. Ez a csávó ugyanolyan. Csak egyvalami érdekli. - És te úgy érzed, hogy muszáj megvédened engem? - próbáltam követni a gondolatmenetét, miközben zakatolt a fejem a friss infóktól. - Mindig is meg foglak védeni, Cami. Akármi lesz. - Tényleg? - bámultam le rá. Bólintott. - Akkor mondd csak, te mit akarsz csinálni velem, Clay?

Vicces volt, ahogy rám nézett, és néhányszor zavartan pislogott. - Ezt... ezt hogy érted? - Úgy, hogy mi jár a fejedben? Azt állítod, hogy miattam változtál meg. Hogy észrevegyelek, igaz? Nagyot nyelt, és rám bámult. - Szerintem pont annyira bűnös vagy, mint Jordan. Ugyanazt akarod csinálni velem, amit ő akart, nem? Féltékeny vagy, és azt hitted, ő kaparint meg engem elsőnek. Most meg ugyanazt gondolod Hunterről. Azért nem akarod, hogy mással legyek, mert te pályázol rám. Valld be! Pár másodpercig hallgatott, mielőtt felemelte a kezét, hogy gyengéden megsimogassa az arcomat. - Hozzám tartozol, Cami. Mindig is az enyém voltál, még ha egyelőre nem is tudsz róla. Azt várom, hogy magadhoz térj, és ráébredj, hogy én voltam az, aki mindig melletted állt. Más srácok csak jöttek- mentek. Hunter is menni fog, majd meglátod, és amikor ő szakított veled, én még mindig itt leszek neked. Várni fogok rád, mert szeretlek. Úgy megrökönyödtem, hogy nem bírtam megszólalni. - Válassz engem, Cami! Kérlek... - lépett közelebb. A tarkómra tette a kezét, és az ajkamra préselte a száját. Mindkét kezemet a mellkasának feszítettem, hogy durván ellökjem magamtól. Mégis küzdött, hogy ne kelljen elengednie. - Hagyd abba, Clay! Fejezd ezt be! Hallod? Kivágódott az étterem ajtaja, s Hunter keresztülrohant a parkolón, nyomában Russ-szal. Megragadta Clayt az ingjénél fogva, és teljes erőből a kocsihoz vágta. Nem tudtam megállni, hogy ne sikítsak fel. - Azt adja meg neked az ég, hogy még egyszer valaha is így hozzáérsz... Rács mögé juttatom a szánalmas seggedet zaklatásért, miután a szart is kivertem belőled!

- Nyugi, haver! - Russ Hunter vállára tette a kezét. - Valaki még kihívja a zsarukat, ha így balhézol vele itt. Clay elvigyorodott. - Akkor érintem meg, amikor és ahogy akarom. Semmit sem tehetsz majd ellene. Nem a tulajdonod. Sötét árnyék futott végig Hunter arcán, amitől tényleg veszélyesnek tűnt. - Soha senki nem fog hozzányúlni az engedélye nélkül. Se te, se én, senki. Jobb, ha ezt észben tartod. Nem tudom, milyen beteg dolgot forgatsz a fejedben, de hidd el, hogy jobban jársz, ha nem húzol ujjat velem. Úgy fogsz megfizetni érte, ahogy rémálmodban sem gondoltad volna. Clay elnevette magát, és rám nézett. - Hallod ezt, Cami? A pasid fenyeget engem. Mégis milyen fazonnal jársz te? - Menj haza, jó? Menjünk innen mindannyian, még mielőtt rosszabbra fordulna a helyzet - jelentettem ki a feszültségtől rekedten. Hunter eleresztette Clayt, és hátralépett, de továbbra is közöttünk állt, védelmező testhelyzetben. Clay felegyenesedve lenézett, és kisimította az ingét. - Óvatosan a ruhákkal, Hunter! Ez a cucc szép summába került vetette oda, majd felém fordította a fejét. - Emlékezz arra, amit mondtam, Cami! Én itt foglak várni, amint készen állsz - mosolygott rám elismerően. Felsóhajtottam és elsétáltam. - Tartsd távol magad tőlem, Clay! - szóltam hátra a vállam fölött, és hirtelen zokogásban törtem ki. Berohantam az étterembe, és egyenesen a mosdó felé vettem az irányt. Meg sem álltam, amíg a mosdó fölé nem görnyedtem. Az egész testemet rázta a sírás, miközben próbáltam feldolgozni az imént történteket.

Nyikorogva kinyílt az ajtó, és erős, izmos karok fonódtak körém. Megfordultam, és Hunter mellkasára hajtottam a fejemet. - Sírd csak ki magad! - biztatott, s gyengéden végigfuttatta ujjait a hajamon, majd könnyű puszit nyomott a fejem búbjára. - A női mosdóban vagy - nyöszörögtem. Milyen hülyeséget beszéltem! - Látnom kellett, hogy jól vagy-e, és hát nyilvánvalóan nem - dülöngélt egy kicsit, és a ringatózás valahogy megnyugtatott. - Mi történt vele? O nem az a barát, akit egész életemben ismertem. Én rontottam el valamit? Felelős vagyok ezért? - Úgy kapaszkodtam Hunter dzsekijébe, mintha mentőöv lenne. - Nem. Te nem csináltál semmit, Jókislány. Gyere! Menjünk el valahova, ahol tudunk erről beszélni! Tudnom kell, mit mondott neked. - Nem akarom idézni. Dühös leszel miatta. Ajkaim a mellkasát súrolták, miközben beszéltem. Nem voltam biztos benne, hogy hallotta, amit mondtam. - Már amúgy is dühös vagyok, szóval mindegy - simogatott tovább. - Soha többé nem akarom látni. - Nem is kell. Russ gondoskodik róla, hogy lelépjen. Egyébként meg sikerült neki véghezvinni, amiért jött. - Mire gondolsz? - Arra, hogy szándékosan próbálja kavarni a dolgokat. Muszáj elárulnod, mit mondott neked, így kielemezhetjük a helyzetet, és kidolgozhatunk egy tervet arra, hogy mihez kezdünk vele a jövőben. Keserűen belenevettem a mellkasába. - Úgy érted, hogy még nincs vége? - Szerintem számítanunk kell arra, hogy nincs. Igen. Sajnálom, ami történt. Elengedtem, és végighúztam a kézfejemet az arcomon, mielőtt a tükör felé fordultam volna. Felmordultam, amikor megláttam a csíkokban lefolyt

fekete szempillafestéket. - Úgy nézek ki, mint valami horrorfilmbéli szörny! - méltatlankodtam. Kinyitottam a csapot, és magamra löttyintettem egy kis vizet. - Gyönyörű vagy, mint mindig. Csak egy kicsit kibuktál, ennyi - nyújtotta felém Hunter a papírtörülközőt. Ekkor egy pincérnő lépett be a mosdóba. - Uram, ez a női mosdó. Kénytelen vagyok megkérni, hogy legyen szíves távozni. - Elnézést, nem akartam udvariatlan lenni. Csak muszáj volt megnéznem, hogy jól van-e a barátnőm - magyarázkodott. A pincérnő kitárta az ajtót - szemlátomást azért, mert arra várt, hogy Hunter kimenjen. - Jól vagyok, Hunter. Egy perc múlva megyek. Bólintott, és elhagyta a helyiséget. A pincérnő szigorú pillantást vetett rám, mielőtt követte volna a példáját. Annyira vártam, hogy véget érjen ez a nap!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Cami

HUNTER

CSENDBEN VEZETETT;

csak a motor zaját és a halk zenét

lehetett hallani, ami a CD-lejátszóból szólt. A városon kívüli dombok felé fordult, és én meg sem kérdeztem, hová visz. Nem számított, mit gondol Clay - én bíztam Hunterben. Fogalmam sem volt, miért. Egyszerűen csak volt benne valami biztonságot nyújtó. Valahogy olyan tiszteletet parancsoló volt. Furcsa ilyen jelzővel illetni őt, de egyszerűen így éreztem. Bámultam őt. Olyan hihetetlenül jól nézett ki... viszont volt benne még valami. Nem igazán tudtam megfogalmazni, mi. - Idősebbnek tűnsz a korodnál - szólaltam meg. Kuncogva oldalra pillantott, mielőtt visszaterelte volna a figyelmét az útra. - Tényleg? Úgy gondolod? A combjára tettem a kezemet. - Nem rossz értelemben, vagy ilyesmi. Csak néha... okosabbnak vagy céltudatosabbnak látszol, vagy ilyesmi. Bocsi, összevissza beszélek. Szeretnék többet tudni rólad. Egy pillanatra fájdalmassá vált a tekintete, s lenyúlt a kezével, hogy megszorítsa az enyémet. - Fogsz is. Hidd el, hogy mindent el szeretnék mondani neked, de még mindig vannak olyan dolgok, amiket meg kell oldanom. Nem óhajtok titokzatoskodni, viszont ezekről a dolgokról még nem szeretnék beszélni. Kérlek, legyél velem türelmes! Úgyis beavatlak végül. - Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van. Eszem ágában sem volt erőszakkal kirángatni a csontvázat a

szekrényéből. Boldogan kivártam, hogy elmondja, amit szükségesnek tart. Biztos voltam benne, hogy sok baja származott a szülei halálából, és azt nagyon nehéz lehet kifejeznie. El sem bírtam képzelni, milyen lenne az életem a szüleim nélkül, és nem is akartam. - Tudom, hogy Chrisnek hívják a bácsikádat, de mi a vezetékneve? Wilder? - kérdeztem, mert érdekelt, kik veszik körül. - Napier. - Napier. Szóval az anyukád testvére? - feltételeztem, mivel más volt a vezetéknév. - Ööö, aha. - Jól kijössz vele? Mármint örülsz neki, hogy vele laksz? - Aha, mindig közel álltunk egymáshoz. Sokkal fiatalabb az anyukámnál, és csak héttel idősebb nálam. Inkább olyan, mintha a bátyám lenne, és egyenesen utálja, amikor Chris bácsinak szólítom. Ezért gyakran szólítom úgy - vigyorodott el, amitől nekem is el kellett mosolyodnom. - Fogok vele találkozni szombaton? - kérdeztem. - Megpróbál eljönni, de nem ígérhetem biztosra. Az időbeosztásán múlik. - Mivel foglalkozik? - Számítógépes rendszerelemző. Összevissza röpköd az országban, hogy segítsen a cégeknek hatékonyabb adattárolási rendszert kiépíteni. Aztán megtanítja az alkalmazottakat az új technológia használatára. Oda megy, ahol szükség van rá, úgyhogy sokat van távol. - Akkor biztos magányos vagy. - Kibírom - vont vállat. - De miért döntöttetek úgy, hogy ideköltöztök? Ez a hely az isten háta mögött van, és nincs a közelben egyetlen nagy reptér sem. Nem nehezíti meg a nagybátyád dolgát?

- Fogalmam sincs - nevetett Hunter. - Ki akarta próbálni, milyen itt. Szereti néha az új dolgokat. A saját Cessnájával is szokott repülni, szóval elég könnyen eljut a nagyobb repterekre akárhonnan. - Elég jól kereshet akkor. - Aha. - Nem is tudom, kibírnék-e olyan sok időt egyedül... - állapítottam meg, majd elhallgattam, mert elbizonytalanodtam, vajon feltegyem-e a következő kérdésemet. - így kerültél kapcsolatba a drogokkal meg a bulizással? -

Nem.

Akkor

kezdtem,

amikor

csajokat

kerestem,

akikkel

összejöhetek - futtatta végig elismerő pillantását az alakomon. - De többé már nincs szükségem ehhez partikra. - Nem rám van szükséged, ha csak egy-egy alkalmi légyottot akarsz, Hunter. Engem az sosem érdekelt. - Nem is azt akarok tőled - válaszolta, s keze ismét szorosabbra fonódott az enyém körül. - Mit akarsz? Igazából sosem tudtam rájönni - haraptam az ajkamba, miközben a válaszát vártam. - Azt akarom, hogy hátradőljünk, és hagyjuk a dolgokat a maguk tempójában történni. Semmi elvárás, semmi sietség. Lássuk, mi bontakozik ki. Felsóhajtottam, és kibámultam az ablakon, miközben felhajtottunk a dombra. A város fényei meseszép panorámát nyújtva terültek el alattunk. - Mi a baj? - kérdezte. - Semmi - mosolyogtam. - Itt vagyok, veled. Az élet tökéletes. - Szeretném elhinni, hogy tényleg az, Cami. De mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az élet most messze nem tökéletes. Muszáj tudnom, mit mondott neked Clay ma este. Nem bízom benne - állította le a motort Hunter, és úgy helyezkedett az ülésen, hogy jobban lásson engem.

- Sosem bántana engem, csak most össze van zavarodva. Mindig mindenkinél jobban megértettem őt, még a szüleinél is. Ő máshogy gondolkodik, máshogy csinálja a dolgokat. A saját feje után megy, mert az analitikus elméje csak abban lát értelmet. Itt van például ez az egész stílusváltás ezekkel az új ruhákkal meg ilyesmi... Honnan szerzett rá pénzt? Most arról beszél, hogy szeretne egy újabb kocsit, mondjuk egy Mustangot vagy ilyesmit, és azt akarja, hogy kezdjek el járni vele. Olyan... furcsa lett. Rég feladtam, hogy próbáljam megfejteni, úgyhogy csak arra figyeltem, hogy jó barátja legyek. Hunter rám meredt, mintha egy pillanatra eltöprengett volna. - Mit mondott? Nem hagyta, hogy megússzam. - Azt mondta, hogy nem te vagy az első srác, aki pályázott rám. Jordan Henley is akart. Azt mondta, hogy a sors - hála az égnek közbeavatkozott, és megakadályozta, de most itt vagy te, és ugyanazt csinálod. Azt mondta, hogy hozzá tartozom, és várja, hogy ráébredjek erre.

És

amikor kihasználtál és félredobsz,

ő ott

lesz,

hogy

összekaparjon engem a földről. Akkor majd meg fogom érteni, mennyire szeret. Hunter arca kifürkészhetetlen maradt. Meg sem rezzent, pedig a vacsoránál történtek után azt vártam, megint mérges lesz. Ehelyett csak belebámult az előttünk elterülő éjszakába. Egyik kezével végigsimította az arcát. - Téved velem kapcsolatban, csak hogy tudd. Sosem vágytam arra, hogy bármilyen tekintetben kihasználjalak. Őszintén fontos vagy nekem, és nagyon örülök, hogy megismerkedtünk - jelentette ki, majd egy másodpercnyi szünetet tartott. - Nem lep meg, hogy más fiúk is érdeklődnek irántad. Sőt, tudtam róla. Más forrásból már hallottam a Jordan-féle pletykákat, és vágom, hogy van néhány srác a suliban,

akinek igencsak tetszik, amit lát, ha rád néz. - Azt kell mondanom, hogy ezt elég nehéz elhinni - szűkítettem résnyire a szememet. - Hát, pedig nem ártana. Igazság szerint azért nem hívott el senki randira, mert nem bírják Clayt. Bocsáss meg, hogy rá kell hivatkoznom, de nem alanyi jogon néznek strébernek. Az emberek azért nem akarnak társalogni veled, mert mindig vele vagy, és az ő jelenlétében nem érzik jól magukat. Ezt most nem lekicsinylőén mondom. Egyszerűen így van. - Ha annyira stréber vagyok, akkor te miért akartál járni velem? - Engem nem érdekel, mit gondolnak mások. - Engem sem. Ezért kedveltem mindig is Clayt. Ezért járok veled... olyasvalakivel, akinek nem éppen makulátlan a hírneve. - Ezt szeretem benned, Cami - mosolyodott el. - Nem félsz egyenesen kimondani a dolgokat, nem számít, mennyire hangzanak durvának. Nem akartam, hogy durván hangozzon. A szóválasztásától zakatolni kezdett a fejem. Ezt szereti bennem? Biztos csak nyelvbotlás volt. - Úgy látom, kétféleképpen játszhatjuk le ezt. Szakíthatunk, így enyhülhet a feszültség közted és Clay között. Remélhetőleg ettől kisimulnának a fejében a dolgok, mert többé nem érzékelne engem fenyegetésnek. Vagy pedig együtt maradunk, és meg kell ígérned, hogy semmilyen módon nem lépsz kapcsolatba vele. Nem gonoszságból mondom ezt, de színtiszta jelzésre van szükségem, hogy sosem volt és soha nem is lesz köztetek semmi. Viszont te annyira jószívű vagy, hogy nem tudom, végig tudod-e csinálni. Mi a véleményed? - Szerintem túlreagálod. Nem hinném, hogy Clay valaha is bántana engem. Olyan közel állunk egymáshoz... legalábbis közel álltunk. - Semmiképpen sem akarok kockáztatni. A döntés a te kezedben van. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy bízzak az értékítéletedben. - Ne szakíts velem! Ha megteszed, pont azt fogja elérni, amit akar. Hiú

reményeket ébresztene benne - sóhajtottam fel, mert utáltam, hogy ilyen tárgyilagosnak és erőltetettnek tűnt az egész. - Azt akarom, amit te is... Hagyni a dolgokat a maguk medrében folyni. Meglátjuk, mi lesz. Claynek előbb-utóbb úgyis hozzá kell szoknia ehhez. Hunter áthajolt az ülésen, és gyengéd csókot nyomott az ajkamra. - Egyetértek. Sajnálom, hogy a ma este annyira felzaklatott. - Nem a te hibád. Kinyitotta az ajtót, kiszállt, és átjött az én oldalamra, hogy kisegítsen a kocsiból. Az elejéhez sétáltunk, nekidőltünk a motorháztetőnek, ő pedig a karjaiba vont. - Gyönyörű a kilátás - állapítottam meg. - Igen, az - hajolt át a vállam fölött, hogy megpuszilja az arcomat. Hátrafordítottam a fejem, mire a szánk rögtön összeért, és Hunter mélyen megcsókolt. Az arcunkba csöpögő víz zavart meg minket. Hunyorogva bámultuk az egyre sűrűbben hulló esőcseppeket. - Úgy látszik, elázunk - foglaltam szavakba a nyilvánvalót. - Nem érdekel - kacagott. Megragadta a derekamat, megfordult velem, és a motorháztetőre tett, úgy, hogy a kocsi motorháztetőjén feküdtem, amire rászegezett a saját testével. Végigfuttatta a kezét a hajamon, szétterítve körülöttem a tincseket. - Annyira szép! - suttogta. Vadul a számra tapasztotta a száját, valósággal

felfalt.

Ereztem,

hogy

az

érintése

áramütésszerű

borzongással tölti el az egész lényemet. Mohón követtem a példáját. Akartam, hogy folytassa a mennyei támadást az érzékeim ellen, miközben én is felfedeztem őt. Az ég megnyílt, és jéghideg esőcseppek formájában közölte a figyelmeztetését - amelyek egyébként egy fikarcnyival sem csillapították a köztünk lévő parázsló forróságot. Sőt, még fel is erősítették a rajtam keresztüláramló érzeteket. A ruhánk gyorsan átnedvesedett, hozzánk

tapadt, és a testünk hője sokkal észrevehetőbbé vált, ahogy egymásnak feszülve mozogtunk. Hunter hirtelen elszakadt tőlem, és nevetni kezdett. - Mennünk kell. Teljesen elázunk. Nem hiányzik, hogy megfázz az esőben. Mi ez a dolog veled meg a vízzel...? Vigyorogva futtattam végig az ujjamat az arcán legördülő vízcseppek nyomán. - Fogalmam sincs. Csak szerencsés vagyok, asszem’. - Hát, akkor itt az ideje, hogy még szerencsésebb legyél - emelt fel a motorháztetőről, és a pocsolyákon átlépdelve gyorsan beültetett az anyósülésbe, mielőtt átszaladt volna a kocsi másik oldalára. Kutya módjára megrázta a haját, mire felsikkantottam, és felemelt kezekkel próbáltam védekezni a szanaszét szálló cseppek ellen. - Mi az? Már úgysem lehetsz ennél nedvesebb! - kacagott, és áthajolt, hogy vizes csókot leheljen az ajkamra, majd elindította a motort, és hazafelé vette az irányt. Le sem olvadt a vigyor az arcomról.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Hunter

- ÓVATOSAN! PONT

ÚGY KELL CSINÁLNOD, HOGY JÓ LEGYEN.

Fogd meg így,

és csúsztasd ide az ujjadat... - mordultam fel elégedetten, amikor engedelmeskedett, és még szorosabban köré fontam a karjaimat. - A véredben van. Már most látom. Jó érzés, mi? - Ja. Nehezebb, mint gondoltam, de nem olyan rossz - fészkelődön, mintha azt kereste volna, hogy tudna kényelmesebben elhelyezkedni. - Jó, pont így - suttogtam a fülébe. - Most pedig célozz, és óvatosan húzd meg a ravaszt! Becsukta a szemét, és a távolba lőtt. - Nem, nem, nem! - röhögtem. - Nem csukhatod be a szemedet, amikor lősz. Ez nem szerencsejáték. Lásd a célpontot, és vizualizáld, hogy eltalálod. Próbáld újra! Cami igencsak eltúlzott szemforgatással jutalmazott. - Vizualizáld a célpontot... blabla! - Mi lett volna, ha egy szerencsétlen eléd rohan az utolsó pillanatban? Lelőnéd, mert becsuktad a szemed. Az nagyon-nagyon rossz lett volna, Jókislány. - Nem hiszem, hogy ez a veszély fennáll, mivel a semmi közepére cipeltél. Ki van itt, aki elém rohanhatna? - Én, és nem lelkesedem túlzottan a lelövés ötletéért. - Még akkor se, ha én lőlek le? - vigyorgott. - Gyengéd leszek, megígérem. Hagytam, hogy a tekintetem a semmibe révedjen, és megráztam a fejem.

- Szerintem semmi sem gyengéd, amit te csinálsz velem. Felkacagva meglökött a csípőjével, majd megint felemelte a fegyvert, és a néhány méterre álló kólásdobozra célzott. - Lazíts a testtartásodon! Túl Charlie Angyalai-s vagy, vagy ilyesmi. Felhorkant. - Ne nevettess, mert így sosem fogom eltalálni! - De az a hobbim, hogy nevettetlek - kúszott végig a kezem a derekától a csípőjéig, és határozottan megragadtam. - Itt legyen a súlypontod, de minden mást lazíts el, és használd a célgömböt, hogy a célpontra fókuszálj! Mély lélegzetet vett, és meghúzta a ravaszt. A golyó éppen a doboz előtt csapódott a porba, amitől az felborult. - Megmozdult! Láttad? - örvendezett Cami. Széles vigyorral az arcán ugrándozott körbe, utána kellett nyúlnom, hogy lenyugtassam, és úgy irányítsam a fegyvert, hogy ne ránk mutasson. - Ez még mindig egy megtöltött pisztoly, édes. Lehetne esetleg, hogy ne nyírjuk ki vele magunkat? - figyelmeztettem, de kénytelen voltam elmosolyodni. Nagyon vicces volt. - Megpróbálod megint? Bólintott, és gyorsan visszaállt az előbbi pozícióba. Arcán eltökélt összpontosítás tükröződött, miközben figyeltem, ahogy céloz. Meghúzta a ravaszt, a doboz pedig a levegőbe repült, amikor eltalálta. - Tessék, ez az! - biztattam, és igyekeztem elvenni tőle a fegyvert, mielőtt a következő győzelmi táncával lelőtt volna mindkettőnket. - Ez már sokkal jobb volt. - Most te jössz - sürgetett. - Látni akarom, mennyire vagy jó. - Szerintem nem csinálom rosszul - vontam vállat. - Egyszerűen szeretek lőni. - Mutasd! Felemeltem a fegyvert, tekintetemet rögtön a célpontra irányítottam, és a tárban lévő többi töltényt gyors egymásutánban a dobozra lőttem -

mindegyik talált, pedig a doboz közben még pattogott is. Cami szája tátva maradt a döbbenettől. - Kamuztál! Fantasztikusan csinálod! Mégis mi vagy te, valami fegyverforgató drogdíler? És nem is említetted? Hangosan felnevettem, annyira élveztem, hogy villoghatok előtte. - Igen, pontosan az vagyok. Megfejtettél - biztosítottam ki a pisztolyt, mielőtt kivettem belőle az üres tárat. - Csak tényleg szeretek lőni, és véletlenül pont úgy gondolom, hogy az ember sohasem lehet elég felkészült, ha a biztonságáról van szó. Ki akarsz próbálni egy géppisztolyt is? Reméltem, hogy jól érzi magát. Kíváncsi volt, mit szeretek csinálni, szóval úgy gondoltam, ezzel elleszünk. Imádtam, hogy valami valódit is megoszthatok vele magamból, habár a megjegyzése kellemetlenül közel állt az igazsághoz. - Persze, kipróbálom. Mosolyogva nyugtáztam, hogy ilyen kedvvel vesz részt a dologban. Trükkös módja volt ez annak, hogy egy kis önvédelmet tanuljon a tudtán kívül.

Odamentem

a

kocsim

csomagtartójához,

beletettem

a

maroklőfegyvert, és elővettem a 30-06-os vadászpuskát egy doboz töltény kíséretében. - Ezek a golyók most egy kicsit nehezebbek lesznek, szóval lesz egy kis

visszarúgás

-

figyelmeztettem,

miközben

előkészítettem

és

megtöltöttem a fegyvert. - Az mit jelent? - kérdezte értetlenül. - Azt, hogy vissza fog rúgni a válladba, amikor lősz vele. Először megmutatom, akkor majd meglátod, miről beszélek. Amint a puska készen állt, a távolabbi dobozokra céloztam, amiket a kerítés tetején sorakoztattunk fel az érkezésünkkor. - Oké, most azokra fogok lőni - egy pillanat alatt céloztam, lőttem, és a

doboz már repült is fürgén a magasba. - Megint eltaláltad! Annyira profi vagy! - sikoltott fel Cami tapsikolva. Téged elnézve annyira könnyűnek tűnik... - Köszi! - vigyorogtam. - Most te próbáld ki! - adtam át neki a fegyvert, és segítettem, hogy kényelmes testhelyzetet tudjon felvenni. - Na, tartsd észben, hogy végig a célpontot kell figyelni, és óvatosan húzd meg a ravaszt, amikor készen állsz! Kifújta a levegőt, és lőtt. Megint alaposan mellé, felborítva a célpont melletti dobozt. - Óóóó... - nyüszített, mire elkuncogtam magam. - Jól megrúgott, mi? - masszíroztam meg a vállát, ahová a puskát támasztotta. - Jobban fel kellett volna hívnod rá a figyelmem. Ez tényleg fájt! nézett rám könnyes szemmel. - Ezzel nem akarok többet lőni. Lehajoltam, hogy gyorsan megpusziljam a vállát. - Ne haragudj! Nem akartam, hogy megsérülj, de azt sem, hogy előre megijedj tőle. Tudod, mit? Én majd használom a vadászpuskát, te meg a pisztolyt, és meglátjuk, hány dobozt találunk el együtt. Bólintott, miközben tovább masszírozta a vállát. - Oké. Bocsi, nem vagyok túl jó ebben. - Mesésen csinálod - válaszoltam teljesen őszintén. - Örülök, hogy ki akartad próbálni. - Szeretek többet megtudni arról, amit szívesen csinálsz - fonta körém a karját mosolyogva, hogy átöleljen. Arrébb tettem a fegyvert, és viszonoztam az ölelést. Egy pillanatra lehajoltam, hogy megcsókoljam az édes ajkait. - Nekem sincs ellenemre.

- Örülök, hogy sikerült mára szabadnapot kapnod - mondtam Copper City felé tartva a hazaúton. - Jólesett ma megosztani veled dolgokat.

- Én is jól éreztem magam. Nem tudtam, elenged-e a főnököm, mivel a szerda estét is kivettem a fellépésem miatt. Egy picit könyörögnöm kellett - nevetett Cami. - Hát, boldog vagyok, hogy megtetted. Alig várom, hogy az este hátralévő részét is veled töltsem. - Tudod, van még egy hely a moziban. Ha szeretnél dolgozni, jelentkezned kellene rá. Dolgozhatnánk együtt. - Tényleg? Érdekelt a dolog. Nemcsak azért, mert munkára volt szükségem, hanem mert így a közelében maradhattam. Tudtam, hogy Clay is ott dolgozik, bár Cami azt mondta, hogy mostanság nincsenek túl sokszor együtt beosztva. Lehetőségem nyílna még jobban a srác körmére nézni. Nemrégiben ugyanis gyanút fogtam, és kíváncsi voltam az új bevételi forrására. Eszembe jutott, hogy talán tilosban jár, pontosabban a kábítószerek világában. Kitelt tőle, tehát megérte ránézni. Nem hittem el, hogy rendben van a gyerek - Cami hiába védte. - Megpróbálom. Szerinted hagynának minket ugyanazokon az estéken melózni, miközben tudják, hogy járunk? -

Amíg

elvégezzük

a

munkánkat,

és

nem

smárolunk

a

takarítószekrényben, nem lesz gond. Simán hagyják a párokat közös műszakban dolgozni. - Hmm... nem tudom. Ez a takarítószekrényes dolog akadály lehet. Bírom, amikor sötét helyre vonszolhatlak, és csintalan dolgokat művelhetek veled. - Olyan rossz vagy! - Próbáltalak figyelmeztetni - somolyogtam. - Nem nagyon akartál odafigyelni... - Talán szeretem a rosszaságot - vágott vissza. A combjára tettem a kezemet, és egy kicsit megmarkoltam.

- Részemről oké. Ez a lány lesz a halálom... Az ujjaim közé fűzte az ujjait, és tündöklő mosolyt villantott rám, mire a szívem egy pillanatra megállt. - Az utat figyeld, Hunter! - Túlságosan elvonod a figyelmemet - sóhajtottam. - Szeretem elvonni a figyelmedet, ugyanakkor életben óhajtok maradni - kacagott. - Ott a pont... - Szóval mit szeretnél csinálni a következő randinkön? Vagy mostanság teljesen kisajátítom a szabadidőd? Tudom, hogy régen szerettél bulizni. - Az utóbbi időben nem nagyon foglalkoztam a bulizással. Találtam magamnak egy új kedvenc kábszert. Becsmérlő pillantást vetett rám. - Akkor most kedvenc kábszer lett belőlem? Milyen hízelgő! - Ha nem tetszik, visszatérhetek a régi életvitelemhez. Nem akarom, hogy púp legyek a hátadon. Még jobban megszorította a kezemet. - Eszedbe ne jusson! Tetszik, hogy próbálsz tiszta maradni. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy Gabrielle is ott lenne, aki alig várja, hogy beléd mélyessze a karmait. Nagyon pályázik rád. Felmordultam. Szörnyen éreztem magam, amiért nem lehettem vele teljesen őszinte a partizós témában. Tény, hogy nem jártam túl sok buliba, de ez nem jelentette azt, hogy szerek nélkül éltem. Bűntudatomat félresöpörve inkább a Gabrielle-ügyre összpontosítottam. - Ne is mondd... Mindig úgy érzem magam a társaságában, mint kutyakölyök az állatsimogatóban. Folyton megérint. - Vicces, de azt hittem, pont az eseted - ráncolta a homlokát Cami. - Miből gondoltad?

- Nem tudom - emelte fel egy kicsit a vállát. - Talán mert ő mindenkinek az esete. - És éppen ezért nem az enyém. Nem akartam, hogy Cami azt higgye, Gabrielle a vetélytársa lehet. - Szerinted nem bombázó? - Nagyon jól néz ki, amivel tisztában is van, és így megszerzi a srácoktól, amit akar. Ez egyáltalán nem vonzó. - Nem nagyon foglalkozol vele, mi? - A legkevésbé sem. Főleg, amikor sokkal csinosabb lányok is vannak a porondon - kacsintottam, mire Cami elpirult. - Honnan tudod, hogy én nem használom a külsőmet arra, hogy megszerezzem tőled, amit akarok? - somolygott, miközben befordultam a szupermarket parkolójába. Leállítottam a motort, felé fordultam, és közel vontam az arcát az enyémhez. - Cami, kérlek, használd a külsődet arra, hogy megszerezz bármit, amit csak akarsz tőlem! - tapasztottam a szájára a számat. - Bírnám. Vigyorogva visszacsókolt. - Mit szeretnél vacsorázni? - Őszintén szólva nekem az is jó, ha kihagyjuk a vacsorát, és egész este ezt csináljuk. A gyomra pont ebben a pillanatban döntött úgy, hogy megkordul, mire mindketten elnevettük magunkat. - Oké, vettem az adást. Előbb kaja, smárolás csak utána. - Szuperül hangzik - sóhajtotta Cami az ajkaimra, amitől megint meg kellett csókolnom. Ismét korgott a gyomra. - Jó, jó. Gyerünk, vegyünk valami ennivalót! - húzódtam el tőle vonakodva, aztán kiszálltam, és megkerültem a kocsit, hogy kinyissam neki az ajtót.

HUSZADIK FEJEZET Hunter

ATYAÉG,

MILYEN GYÖNYÖRŰ!

- gondoltam, miközben az íróasztalomnál

ülve bámultam őt. Éppen aludt, meseszép vörös haja beterítette a fekete párnahuzatomat.

Arca

békésnek

tűnt,

a

maga

ártatlanságában

tökéletesnek. Annyira bizakodó volt! Ő az egyetlen lány, akit valaha is az ágyamban akarok látni. A gondolat kegyetlenül nyilallt belém. Becsuktam a szemem. Tudtam, hogy beleestem. Sosem éreztem még így, de valamiért azt hittem, tovább tart, amíg kialakul. Nem készültem fel rá, hogy ennyire elsöpör és magával ragad. Egy pillanatra a musicalre irányítottam a figyelmemet, ami még mindig ment a tévében. Az ágyban összebújva néztük, de folyton elvontam a figyelmét azzal, hogy megcsókoltam, és nem figyeltem oda. Nem úgy tűnt, mintha bánná - sőt, abszolút viszonozta. Fogalma sem volt róla, hány titkot rejtettem el előle ebben a szobában; legtöbbjüket a tőlem balra lévő alsó fiókban. Milliomodjára is eszembe jutott, hogy vajon mit tenne, ha megtudná az igazat - mennyire érezné magát becsapva? Halkan kopogtattak, majd résnyire kinyílt az ajtó. - Itt vagy? - lesett be Chris. Megakadt a tekintete Camin, és összeráncolta a homlokát. - Hunter... - suttogta nyomatékosan, én pedig tágra nyílt szemekkel próbáltam csendre inteni. - Gyere ki! Most azonnal! - parancsolta. Felálltam, és követtem a folyosó végén lévő hálószobájába. Bezárta mögöttem az ajtót. - Mi a fene folyik itt? - kérdezte idegesen.

Leültem az ágy szélére. - Megőrülök érte, Chris, az folyik itt. A segítségedre van szükségem. - Tizenhét éves, Hunter. Túl fiatal. - Tudom, mennyi idős! - feleseltem, és gondosan megőrzött higgadtságom tovaszállt. Mély lélegzetet véve próbáltam lenyugodni. - Szerintem te ezt nem érted. Nem érdekel, hogy tizenhét vagy negyven. Ő a nagy ő, Chris. Tudom, hogy fiatal, és még csak most kezdődik az élete, de azt is tudom, hogy ő kell nekem. Érzem, hogy itt lángol bennem. Végem van attól, hogy folyton hazudnom kell neki. El fogok cseszni mindent. - Nem hagyhatod, hogy az iránta táplált érzelmeid az utunkba álljanak, Hunter. Ha nem sikerül jól elrendeznünk ezeket a dolgokat, nekünk lőttek. Őt is veszélybe sodrod. Mi lesz, ha szegény egy drogháború kellős közepén találja magát? Ez nem lenne túl jó, te is tudod. - Tisztában vagyok vele, és kétségbeesetten próbálom őt elválasztani az életünknek ettől a részétől. Próbáltam távol tartani magamat tőle, de nem tudok ellenállni neki. - Akkor jól sejtem, hogy a csókmentes taktika nem jött össze? kérdezte savanyú ábrázattal. - Ez az évezred legenyhébb kifejezése. - Mennyire kerültetek közel egymáshoz? - érdeklődött leplezetlenül. - Elég közel ahhoz, hogy beszéltünk róla, mi lesz velünk érettségi után, amikor visszaköltözünk Tucsonba. Nem viccelek. Ő az, akire vártam. Chris mellém huppant. - Nem erre gondoltam. - Tudom - sóhajtottam. - Méltóztatnál válaszolni? - Nem. Biztos voltam benne, hogy csak kettőnkre tartozik, mit csináltunk vagy

nem csináltunk Camival. - Ha lefeküdtél vele, a szülei feljelenthetnek, mivel fiatalkorú - vetett rám szúrós pillantást. - A zsaruk a nyomunkban vannak, szaglásznak utánunk. A legtöbb kapitányságon nem kezelik valami lazán az ilyesfajta viselkedést, tudod. Még pont ez hiányzik nekünk... Nem válaszoltam a felmerülő kérdésre. - Hogy éreznéd magad, ha valaki azt kérné tőled, hogy folyton hazudj Sheridannak? - próbálkoztam előremozdítani a témát egy személyes példát felhozva. - És hogy éreznéd magad, ha tudnád, hogy azok a hazugságok veszélybe sodorhatják? - Belepusztulnék, ember. - Na, hát erről beszélek. Ez az én életem, és gyűlölöm minden másodpercét. Csendben üldögélt, miközben a két kezét bámulta, mintha tőlük várta volna a megoldást. - Biztos vagy benne, hogy ez nem csak valami múló románc? Nagy nyomás alatt előfordul az ilyesmi... Keserűen felnevettem. - Biztos. O még csak nem is tudja, hogy nagy nyomásról van szó, és annyira nem vagyok kétségbeesve. Ha nem gondolnám, hogy ez valódi, nem aggódnék ennyire. Már a legelejétől fogva van közöttünk valami. - Hát, akkor úgy tűnik, csiki-csuki helyzetbe kerültünk. - Vágom - bólintottam. Annyira csalódottnak tűnt! - Sajnálom, hogy elcsesztem ezt az egészet. Asszem’, kiderült, milyen fából faragtak, és hát nem túl jóból. - Ne beszélj így! Ez az egész amúgy tuti? Nem csak azért mondod, mert valaki más is pályázik a csajodra? - Nem mondanám csak azért, Chris. Ennél azért jobban ismerhetnél. - Jól ismerlek, de a mostani viselkedésed nem jellemző rád. Eddig nem

az a fajta voltál, aki a szíve után megy. - Mert még sosem volt másé a szívem. - Ő tudja, hogy így érzel? - Nem. Még én magam is alig tudom felfogni, hogy érzek. Túl gyorsan történt, túl hirtelen. Nem akarom elijeszteni vele. Nem árulhatom el neki, amikor azt sem tudja, ki vagyok igazából. Ha viszonozza, akkor mégis kibe szerelmes? Belém, vagy abba, akinek hisz? Elbaszott egy dolog ez az egész most... Chris vállon veregetett. - Sajnálom, tesó. Tényleg. Tudd, hogy még ha ilyen tré is a helyzet, mindig, minden körülmények között az öcsém vagy. Attól a naptól kezdve, hogy a nővéred bemutatott minket egymásnak. Azt akarom, hogy boldog legyél, és hogy a kedvedre alakuljanak a dolgok. Csak annyit tudok mondani, hogy tarts ki. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neked, és meglátjuk, ki bírunk-e jutni a csávából. Megkönnyebbülten felsóhajtva nyugtáztam, hogy nem vagyok egyedül. Valaki mellettem áll, és tudja, min megyek keresztül. Belefáradtam már abba, hogy folyton eszeveszett aggodalom fortyog a felszín alatt. - Lehet, hogy tudok munkát szerezni a moziban, ahol vele dolgozhatnék. Szerinted jelentkezzek? - Szerintem nyugodtan, amíg ez a kis bizsergés köztetek nem hátráltatja a melót. - Kis bizsergés... - kacagtam fel cinikusan. - Kösz, hogy komolyan veszel! - Felfogtam. Csináld a lehető legjobban, ahogy tőled telik! És próbálj nem elkövetni semmi... hülyeséget! Mármint párkapcsolatilag, úgy értem. Attól csak még nagyobb bajba kerülhetnénk - pillantott az órájára. Mikorra kell hazavinned? Tíz óra van.

- Éjfélkor van náluk takarodó, de találkozni akart veled. - Na, akkor menj, és ébreszd fel, drága unokaöcsém… És tudjuk le ezt a szerencsétlenkedést! - rugdosott le az ágyról. - Igenis, bácsikám! - válaszoltam vigyorogva, mire felmordult. - Nagyon rühellem ezt... - tiltakozott. - Tudom. Azért szeretem ennyire hajtogatni - léptem ki a szobájából, hogy a sajátom felé vegyem az irányt. Utáltam, hogy fel kell ébresztenem Camit. Olyan édesen feküdt ott; még szerettem volna egy picit tovább bámulni. Végigfuttattam az ujjaimat a fürtjein, mire megrezzent. - Cami, kicsim! - suttogtam közelebb hajolva, ajkamat gyengéden az övéhez érintve. Aranyosan

felnyöszörgött,

kicsit

nyújtózkodott,

aztán

megint

mozdulatlanná vált. - Jókislány, ideje felkelni. Itt van a nagybátyám, és meg akar ismerni téged - pusziltam meg az arcát, majd végigcsókoltam a nyakát, és hozzábújtam. Keze a tarkómra vándorolt. - Mmm... ez annyira finom! - motyogta. - Bárcsak így keltenél minden áldott nap! - Én sem bánnám - mosolyogtam a nyakába. - Olyan jó lenne... Egyszer majd talán - gondoltam. - Ha ép bőrrel megússzak ezt az egészet, és úgy döntesz, hogy valaha meg tudsz bennem bízni újra. - Hallottad, amikor azt mondtam, hogy itt van a nagybátyám? Szeretne találkozni veled. Cami megfeszült. - Jaj, ne! Megjött? Biztos azt gondolja, hogy valami szörnyűség történik velem itt, az ágyadban.

- Csöppet megijedt - kuncogtam. Elpirult. - Annyira zavarban vagyok... Nem akartam elaludni. Csak annyira ellazultam, hogy elszunyókáltam. - Ja, tudom. Megsemmisítő csapást mértél az egómra. Épp nagyban csókoltalak.

Szuperül

éreztem

magam

tőle,

hogy

bealudtál

-

vigyorogtam, és megpöcköltem az orrát. Zavartan felvihogott. - Tényleg bocsi, Hunter! Komolyan nem akartam. - Nem para. Sűrű napunk volt, rád fért a pihenés. Amúgy meg szívesen néztelek álmodban. Elég jól festesz az ágyamban. - Bájgúnár dumád van, tudsz róla? Sosem tudom, mikor beszélsz komolyan, meg mikor szívatsz. A többi lány egyenesen a tenyeredből eszik, mi? Vállat vontam. - Nem játszom a bájgúnárt, nincsen többi lány, és ha bárki is a tenyeremből eszik, azt akarom, hogy te legyél az. Mit szólsz? Somolyogva megrázta a fejét. - Aha... vigyáznom kell veled. Abszolút bájgúnár - simította végig az arcomat. - Van egy fésűd vagy valamid, amit kölcsönkérhetek? Rendbe szeretném hozni magam, mielőtt megismerkedem a nagybátyáddal. - Az az ajtó ott a fürdőszobába vezet. Szolgáld ki magad bármivel! Felé nyújtottam a karomat, és talpra segítettem, azután visszaültem a székre. Azt kívántam, bárcsak ne kellene hazamennie. Tetszett, hogy itt van velem. A változatosság kedvéért jó volt valakivel itthon tölteni az estét.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Hunter

PRÓBÁLTAM

VISSZAEMLÉKEZNI

RÁ,

hogy milyen nap van. Talán

vasárnap? Mélyebbre süppedtem Derek bőrkanapéján. Ember, totál kész voltam! Szétszívtam az agyamat, úgyhogy csak le akartam hunyni a szememet, és órákig szunyálni. Kuncogva bámultam a szobában lebegő füstöt. Basszus, valaki már attól is beállhat, hogy besétál ide! Alig tudtam kivenni a többiek sziluettjét, akik itt-ott lebzseltek a szobában. Olyan durva volt... Néha Cami felé tévedtek a gondolataim, és olyankor becsuktam a szemem, miközben pánik markolt a bensőmbe. Ha valaha is meglátna így, valószínűleg sírva rohanna az ellenkező irányba. Kijózanító felismerés volt. Rosszul éreztem magam tőle. Cami este a moziban dolgozik, úgyhogy megragadtam az alkalmat, hogy összefussak néhány arccal. Tudtam, hogy ő a legkevésbé sem díjazná, és nem akartam ennyire beszívni, de egy kissé elszabadultak a dolgok. Az egyik percben még Derekkel lazultam, és mindennapi témákról dumáltunk, a következőben meg már azzal fűzött, hogy szálljak be a bizniszbe, meg hogy mennyit kereshetnénk vele, ha terjeszkednénk egy kicsit. Kétségtelenül jó az üzleti érzéke, és mielőtt még észbe kaptam volna, belementem. Utána egy picit ünneplősre vettük a figurát, aztán elvadult a buli. Cami nem tudhatja meg. Sosem értené meg, én pedig sosem bírnám megmagyarázni, miért vonz ez az egész. Felsóhajtottam. Ő annyira szép, annyira jó! Próbáltam a képbe kapaszkodni, ami ott lebegett a fejemben, de nehéz volt. Azt kívántam, bárcsak itt lenne - annyira, hogy

szinte éreztem, amint hozzám simul a teste, ahogy a nyakamba fúrja az arcát, kezei pedig végigsimítják a testemet, bekúsznak egyenesen az övem alá... Bakker! Kipattant a szemem, és ott találtam hozzám bújva Gabrielle-t. A keze olyan irányba vándorolt, ahová nem akartam. - Mi a franc? - reklamáltam, és félretoltam. - Szállj le rólam! Reméltem, hogy sikerült sokatmondó pillantást vetnem rá, de látszott rajta, hogy nagyon nincs képben. - Mit csináljon egy lány, ha fel akarja kelteni a figyelmedet, Hunter? nyüszítette, és lebiggyesztette alsó ajkát, majd a mellkasomra rogyott. Király. -

Eléggé

sikerült

felhívnod

magadra

a

figyelmemet,

Gabby.

Egyszerűen nem vagy az esetem - taszigáltam, de nem moccant. - Mindenkinek az esete vagyok! - motyogta a mellkasomba, és éreztem, hogy a pólómon keresztül csókolgat. - Adnod kell egy esélyt, hogy bebizonyítsam! - Majd máskor. Most Camival vagyok - emeltem fel az elnehezült karomat, hogy megint megpróbáljam félretolni. Közben tudtam, hogy sosem fog kelleni nekem ez a csaj. - Nem látom, hogy itt lenne. Gyerünk már, Hunter! Nem azt kérem, hogy vegyél feleségül. Csak mókázzunk egy kicsit együtt! - pattant rám lovaglóülésben, és megragadta a pólómat, hogy felhúzza. Hitetlenkedve meredtem rá, aztán megfogtam a pólómat, és visszarántottam. - Szállj le rólam! Most azonnal! - jelentettem ki, remélhetőleg halálos nyugalommal. - Ne legyél már ilyen ovis! - vihogott. - Élvezni fogod. - A nem melyik részét nem érted? - kérdeztem tehetetlenül. - A nem részét - kacagott tovább. Lehajolt, és megcsókolta az arcomat.

Olyan erővel löktem meg, hogy a térdemen leszánkázva a földre csúszott. - Au! Ez fájt! - sikoltotta, és masszírozni kezdte az egyik térdét. Néhányan röhögni kezdtek a szobában. - Nem mintha nem figyelmeztetett volna - nevetett Derek. - Gyere ide, Gabby bébi! Majd én gondodat viselem. A csaj rám meredt, majd megindult Derek felé. - Haver, én már itt sem vagyok. Bocs! - tápászkodtam fel, és átbotorkáltam néhány földön fekvő testen. - Holnap írok. - Oké, majd dumálunk. Még ki sem léptem az ajtón, ők már smároltak is. Előástam a kulcscsomót a zsebemből, és beszálltam a kocsiba. Haboztam, mielőtt ráadtam volna a gyújtást. Elég ramaty állapotban voltam. Tuti, hogy nem kéne most volán mögé ülnöm. Elindítottam a motort, és óvatosan tettem meg a mozihoz vezető másfél kilométeres utat. Bekanyarodtam a parkolóba, s néhány percig ott ücsörögtem. Próbáltam eldönteni, vagyok-e annyira bátor, hogy bemenjek és Cami elé álljak, de aztán meggondoltam magam, és inkább egy kis alvás mellett döntöttem. Ha szunyókálok egy kicsit, talán képes leszek egy darabban hazaérni. Becsuktam a szemem, és álomba merültem. - Hunter? Hunter? - szólongatott egy távoli hang, miközben valaki szakadatlanul kopogtatott. - Hunter, jól vagy? Cami. Már a hangját hallva is elmosolyodtam. Lassan kinyitottam a szemem, és próbáltam magamhoz térni. - Szia! - vigyorogtam, amikor megláttam az ablak másik oldalán. - Mit csinálsz itt? Meglepetten nézett rám. - Dolgoztam, emlékszel? - mutatott az épület felé, s az ujját követve észrevettem a mozit.

Ja, tényleg. Fenébe! - Mióta vagy itt? - kérdezte aggodalmasan ráncolva a homlokát. - Nem tudom - vontam vállat. - Néhány órája. - Lennél szíves lehúzni az ablakot, hogy jobban halljalak? Nem azért vagy itt, hogy hazavigyél? Eléggé bajban voltam. - De-de! - válaszoltam, és keresztülhajoltam az anyósülésen, hogy kinyissam a másik ajtót. Reméltem, hogy amíg Cami megkerüli a kocsit, kiszellőzik a hozzám tapadt füstszag. Gyorsan beindítottam a motort, bekapcsoltam a ventillátort, és letekertem a saját ablakomat is. Beszállt, és fintorogva felém fordult. - Mi a jó ég ez a szag? Affene! Egy pillanatra elnémultam. - Hogy ment a munka? - érdeklődtem udvariasan. - Atyaúristen! Te füvet szívtál, ugye? - borzadt el. Többek között - gondoltam. - Nem úgy volt, Jókislány - vágtam bele a magyarázkodásba. - Ne hívj így! Hol voltál ma este? - Dereknél. Bulit rendezett, és gondoltam, hogy mivel úgyis dolgozol, lóghatok ott egy kicsit. Láttam, hogy szörnyülködő és undorodó grimaszba torzul az arca. - Szállj ki a kocsiból! Hűha, tényleg mérges volt! - Miért? Ez az én kocsim! - Akkor jobb, ha kiszállsz, ha meg is akarod tartani! Semmiképpen se hagylak ilyen állapotban vezetni. - Már jobban vagyok, mert aludtam egy kicsit - ellenkeztem, de megtettem, amit kért. Átsétáltam az ő oldalára. Elviharzott előttem.

- Cami! - ragadtam meg. - Ne legyél rám dühös, kérlek! Kiráncigálta magát a kezem közül, átment a vezetőoldalra, és beszállt. Egy másodpercig csak bámultam, mielőtt én is beültem volna. Amint becsatoltam a biztonsági övét, sebességbe tette az autót, és elindult. - Ki volt még ott ezen a bulin? - füstölgőit. - Sokan. Nem emlékszem mindenkire - dőltem hátra az ülésen. Ez egyre rosszabb lesz - gondoltam. - Voltak lányok is? - szorította össze az állkapcsát. Nem akarta hallani a választ. - Gabrielle rám szállt. Megmondtam neki, hogy köszönöm, de nem kérek belőle. - Mi az, hogy rád szállt? - Felébredtem, és ott volt hozzám bújva. Próbált megcsókolni. Cami úgy szorította a volánt, hogy elfehéredtek a bütykei. Visszacsókoltad? - Mi? Nem! Csak viccelsz, ugye? Mondtam már, mit gondolok róla. - Azt hittem, azt is mondtad, hogy nem drogozol többet. Keserűen felnevettem. - Tuti biztos, hogy sosem mondtam ilyet. - Azt mondtad, hogy már nincs szükséged az ilyen bulikra. - Igen, de ez azt jelenti, hogy jobban szeretek veled lenni. Nem pedig azt, hogy leálltam a szerrel. Ne adj más szavakat a számba, Cami! Hitetlenkedő pillantást vetett felém. - Hát akkor bocsáss meg, Mr. Tökéletes! Nézd el, hogy törődöm veled! Végigfuttattam a kezem a hajamon. Annyira másképp akartam ezt az egészet... - Sajnálom. Rosszul jött ki a lépés. Ugye, tudod, hogy sosem tennék szándékosan semmi olyat, amivel megbánthatlak? - Nem számít, hogy szándékos volt-e vagy sem. A lényeg, hogy

megtetted. - Ne haragudj... - suttogtam, és kibámultam a mellettem lévő ablakon. Annyi mindent el szerettem volna mondani neki. Olyan dolgokat, amelyekről úgy gondoltam, javítanának a helyzeten, vagy legalább segítenének neki megérteni, honnan jöttem. De nem tehettem meg. Még nem. Kifejezetten ridegen viselkedett velem. Egyetlen szót sem szólt, amíg le nem parkolt a lakásom előtt. - Bejössz, hogy meg tudjuk beszélni? - Nem - vágta rá határozottan, és hozzám vágta a slusszkulcsot. Hazamegyek. Házit kell írnom holnapra. Visszaejtettem a kulcsot az ölébe. - Akkor vidd a kocsimat! Nem akarom, hogy sötétben sétálj keresztül a városon. Megrázta a fejet. - Most nem kell nekem tőled semmi, Hunter. Szavai tőrként fúródtak belém, összefacsarták a szívemet. - Vagy hazamész vele, vagy megengeded, hogy hazavigyelek. Más választ nem fogadok el. - Felhívom Clayt. A pontok állása: egymilliárd-zéró Cami javára. Ügy éreztem, halál komolyan pánikroham kerülget, amikor arra gondoltam, hogy Clayjel lesz. - Akkor hívd fel apukádat, ha kell! De szerintem az lenne a legjobb, ha elvinnéd a kocsit. Reggel értem jöhetnél, és mehetnénk együtt suliba. Át akarom veled vészelni ezt, Cami. Tudom, hogy rosszat tettem, viszont nem hozhatom helyre, ha szóba sem állsz velem. Tudom, hogy mérges vagy, szóval most vidd a kocsit, és később megbeszéljük, amikor már mindketten lehiggadtunk. Oké?

Pár pillanatra mereven maga elé bámult, mielőtt megfogta volna a kulcsot. - Jó. Most pedig szállj ki! Engedelmeskedtem. Alig léptem a járdaszegélyre, már el is hajtott. Mindent sikerült a feje tetejére állítanom.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Cami

SÍRTAM. A PÁRNÁBA FÚRTAM AZ ARCOMAT. Nem akartam látni a képet, de nem voltam képes másfelé nézni. - Én +mondtam - világított Clay üzenete a szemcsés fotó alatt, amin Gabrielle feszített Hunter ölében, kezével a pucér mellkasán. Hunter pólója fel volt húzva, és félig lehunyt szemmel bámult a csajra. Elképesztő, milyen gyorsan bír terjedni az ilyesmi. Megint rezgeti a telefonom. Hunter volt az. - Biztos láttad már. Nem az, aminek tűnik, Cami. Pls higgy nekem! Egyiküknek sem válaszoltam. Csak hagytam, hogy a mobilom lecsússzon az ágyam mellé, a padlóra. Képtelen voltam gátat szabni könnyeim áradatának. Az egy dolog, hogy Hunter elmesélte, de egész más volt a saját szememmel látni. Úgy tűnt, mintha élvezné. Hallottam, hogy tovább rezeg a telefonom az újabb üzenetek miatt, ám nem akartam megnézni őket. Hamarosan csörgött is. Még mindig nem foglalkoztam vele, inkább a falat bámultam. Kopogtak az ajtón. - Igen? - szóltam oda. Anya nyitott be. - Jól vagy, kicsim? - Aha, csak fáradt vagyok - válaszoltam rá sem nézve. - Ó, értem. Nos, telefonod van - tartotta felém a vonalas készüléket. Hunter az. Elmondta, hogy haragszol rá, de nagyon szeretne beszélni veled. Anya szemébe néztem.

- A vezetékesen hívott? Együttérzően bólintott. - Szerintem beszélned kéne vele. Úgy hallom, eléggé kiborult. Mélyet sóhajtva kinyújtottam a kezemet. - Akarod, hogy maradjak? - ajánlotta fel anya. Megráztam a fejemet. - Nem, megleszek - válaszoltam, és megvártam, hogy kimenjen. Igen? - Kérlek, egyetlen percre hallgass meg! Utána rám csaphatod, ha akarod - hadarta Hunter. - Esküszöm, komolyan, tényleg tiszta szívemből mondom, hogy semmi sem történt. Nézd meg a képet! Aludtam, elelszunyókáltam. Még álmodtam is: azt, hogy veled vagyok. Felébredtem, és ott volt. Kérdezz meg a jelenlévők közül bárkit! El fogják mondani, hogy nem akartam tőle semmit. Annyira sajnálom... Nem tudtam, hogy fénykép készült. Tényleg úgy érzem, hogy megrendezte az egészet vagy ilyesmi, hogy téged bosszantson. Megmondtam neki, hogy veled járok. Elhallgatott, de miután nem szóltam semmit, folytatta: - Az életemre esküszöm, Cami... Sosem árulnálak el így. A hangja úgy csengett, mintha kétségbeesetten akarná, hogy higgyek neki. Szerettem volna, de még mindig sértve éreztem magam az egész kábítószeres téma miatt. - Cami? - Hallottam. Szerintem egy kis időre lesz szükségem, hogy rendezzem a dolgokat a fejemben. Rendben? Hagyj egy kicsit békén! - Kérlek, ne csináld ezt! - Fájdalom csendült ki a hangjából. Fogalmad sincs, milyen sokat jelentesz nekem. - Mennem kell. A szüleim ma visszaviszik neked a kocsidat. Nem kérek fuvart reggel. - Cami... - sóhajtotta csüggedten.

- Szia, Hunter! - nyomtam ki a telefont, fásultan feltápászkodtam, és kisétáltam

az

visszamentem

ajtón. a

Visszatettem

szobámba,

ahol

a

kagylót

kézbe

a

helyére,

vettem

a

majd

mobilomat.

Végigolvastam Hunter korábbi üzeneteit, mielőtt megnyitottam volna az újat Claytől. - Rem. jól vagy. Átmegyek. Van mit +magyaráznom. Felsóhajtottam. Nem dobott fel túlzottan a dolog, de feltételeztem, hogy úgysem úszhatom meg. Legalább nem azért akart átjönni, hogy kárörvendjen. Kisvártatva már hallottam is az ismerős dobogását a lépcsőn, és kinyílt az ajtó. - Szia! - üdvözölt, és valamiért megkönnyebbültem, hogy ott van. A történtek ellenére is. - Barátként jöttél? - hangsúlyoztam a szót. - Igen, ha visszafogadsz. Egy másodpercig méregettem, mielőtt arrébb csusszantam volna, hogy megveregessem a helyet magam mellett az ágyon. - Bocsánatot kérek, Cami. Tudom, hogy egy nagyképű köcsög voltam. De sokáig úgy gondoltam, hogy te meg én egy csapat vagyunk, elválaszthatatlanok. Amikor nagyobbak lettünk, elkezdtek megváltozni az érzéseim irántad. Vonzódtam hozzád, és azt akartam, hogy te is ugyanúgy erezz irántam. Amikor ez nem következett be, azt hittem, olyanná válhatok, aki tetszik neked. Aztán felbukkant Hunter, és láttam, hogy úgy nézel rá, ahogy én szerettem volna, hogy rám nézz. Az őrületbe kergetett a dolog. Ki nem állhattam, hogy együtt látlak titeket, mert hozzám tartoztál. -

Nem

tartozom

senkihez,

Clay.

Kivéve

saját

magamat

-

hangsúlyoztam, és reméltem, hogy megérti. - Felfogtam, Cami. De egyszerűen már belefáradtam, hogy nem

vagyok többé az életed része. Szörnyű így. Annyira szomorúnak tűnt! - Csak emiatt a pasim-akarsz-lenni dolog miatt kértelek meg, hogy tartsd magad távol tőlem. Mit tudunk ezzel kezdeni? Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet gombnyomásra kikapcsolni az érzéseidet. Nagyot sóhajtva bólintott. - Hajlandó lennél végighallgatni engem ezzel kapcsolatban, és őszintén beszélni velem róla? - Megpróbálom - válaszoltam, ám hirtelen nagyon ideges lettem. - Még mindig a pasid akarok lenni, Cami. Szóra nyitottam a számat, de gyorsan felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. - Hadd nyögjem ki előbb, jó? Mély lélegzetet vettem. - Rendben. - A tudat, hogy te talán sohasem fogsz így érezni... hát... őszintén szólva egy kicsit kicsinál - kuncogott fel keserűen. - De még ennél is rosszabb, ha semmit sem jelentek neked. Nem szeretek nélküled létezni. Hiányzik a barátságod. - Te is hiányzol nekem - mondtam ki az igazságot. - Szóval kompromisszumot ajánlok. Legyünk megint jó barátok, ugyanakkor szeretném, ha nem zárnád ki annak a lehetőségét, hogy megváltozhat a kapcsolatunk. Tudom, hogy túl gyorsan zúdítottam rád ezt az egészet, de nekem tetszik az új énem, és azt akarom, hogy neked is tetsszen. - Clay - ráztam meg a fejem. - Eszem ágában sincs hiú reményeket ébreszteni benned. Még ha lehetséges is volna, hogy változzon bennem valami, a szívem nem szabad - néztem rá bűnbánóan. - Nagyon komoly érzéseim vannak Hunter iránt.

- Hunter? - meredt rám teljesen összezavarodva. - Azt hittem, köztetek vége az után a kép után. - Nem. Egy kis szünetet kértem, hogy végiggondoljak néhány dolgot, de nagyon szeretnék vele maradni. Drogproblémái vannak, meg ilyesmi. Tévedtem, mert azt hittem, már búcsút intett annak az életvitelnek. Úgy tűnik, sokat jelent neki. Végig kell gondolnom, mi fontosabb nekem, és hogy képes vagyok-e elnézni a rossz szokásait. Ráadásul még mindig elég szűkszavú az életével kapcsolatban. Bőven lenne még mit megtudnom róla, de nem akarja velem megosztani. Nehéz együtt lenni valakivel, aki titokzatoskodik. Clay egy pillanatra elkomorodott. - Mi az? - kacagtam. - Ne mondd, hogy neked is vannak titkaid! Zavartan fészkelődött, és elmosolyodott. - Kinek? Nekem? - bökött meg a vállával. - Igen, neked! Egy másodpercre úgy éreztem, mintha visszazökkentünk volna a régi időkbe. - A titkom, hogy beléd vagyok esve, de azt már úgyis tudod. Becsuktam a szememet, és hosszan kifújtam a levegőt. - Sajnálom, hogy nem érzek ugyanígy. Tudom, hogy nagy reményeket fűztél hozzá. - Csak próbáld meg, Cami! A kedvemért... kérlek! - könyörgött bánatos arccal. - Bármit megtennék érted. Alaposan szemügyre vettem: az átváltozását is beleértve tényleg végigmustráltam. Nagyon vonzó volt. Mindig is észrevettem vele kapcsolatban az aranyos dolgokat, de sosem tekintettem rá úgy, mintha pasiként érdekelne. Mindig más lányokra tereltem a kérdést, hogy ők vajon miért nem érdeklődnek iránta. Pedig az én bűnöm is ugyanaz volt elkönyveltem érzelmek nélküli, szerelmet nem igénylő strébernek.

Álszent voltam. - Oké, nem írlak le magamban véglegesen - adtam be a derekam. Reméltem, hogy ezzel nem fogom megtéveszteni. - Ez a legtöbb, amit most mondhatok. Őszintén tudni akarom, hogy működhet-e a dolog Hunterrel. - Megdumáltuk - húzódott széles vigyorra a szája, és láttam rajta, hogy boldog. - Most pedig avass be, miben sántikál az a paraszt, és hogy át kell-e rendeznem a képét. - Hé, ez gonosz volt! - méltatlankodtam. - Épp most árultam el neked, mennyire kedvelem. - Az nem azt jelenti, hogy nekem is kedvelnem kell - vágta rá zsémbesen. Kínomban felnevettem. Miért kell az életnek ennyire bonyolultnak lennie?

Hunter nyomorultul volt, és ettől nekem sem lett sokkal jobb. Tartotta tőlem a távolságot, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy szüntelenül engem nézzen. Mindig vágyakozás tükröződött a szemében. A közös óráink finoman szólva is kellemetlenek voltak. Nem erőltette, hogy beszéljek vele, én pedig meg sem próbáltam. A lehető leghatásosabban igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne a közvetlen közelemben - de nem működött. Felpillantottam, megláttam, hogy bámul, és gyorsan elkaptam a tekintetem. Máskor pedig ő kapott rajta, hogy vágyakozva figyelem. Állandóan olyan volt, mintha valami hatalmas, várakozással teli, sokatmondó csend töltené ki a köztünk lévő teret. Számot vetettem az érzéseimmel iránta, és azok nagyon egyfelé húztak. Teljesen beleestem, viszont nem tudtam, hogy ő is ugyanígy érez-e, vagy részéről csupán fizikai vonzalom ez, ami önálló életre kelve lüktet kettőnk között folyton.

A bizalom is nagy kérdés volt. Nekem sokat számított, és bizony voltak olyan dolgok, amelyek kapcsán nem bíztam benne. A drog pedig megijesztett. Sosem felejtem el Jordan arckifejezését azon az estén, amikor meghalt. Nem bírnám ki, ha Huntert így kéne elveszítenem márpedig úgy tűnt, hogy ennek reális az esélye. Aztán ott volt az a tény, hogy nyilvánvalóan rejtegetett előlem valamit. Meg sem próbált beavatni abba, hogy mi emészti ennyire. Tudtam, hogy valamiféle bajban lehet, de képtelen voltam rájönni, pontosan miről is van szó. Szerettem volna hinni neki, ám nehezen ment. Hát ennyi sült ki a végiggondolásból. Együtt lehetek egy olyan sráccal, akiben nem bízom teljes mértékben? Ez a nagy dilemma.

- Hé, mosolyt kérek! Olyan szomorúnak tűnsz - jelentette ki Clay. Körém fonta a karját, és átölelt a kémialaborban. Hallottam, hogy Hunter széke megnyikordul a mögöttünk lévő asztalnál. Csak elképzelni tudtam, milyen arcot vághat. A fiúk között szinte tapintható volt a feszültség, valahányszor egy helyiségbe kerültek. Mindenki érezte, még a többiek is. - Akkor idén is megyünk együtt a maszkabálba? Ez mindig a közös programunk volt... - érdeklődött fojtott hangon Clay, miközben közel hajolt hozzám. - Ööö... aha, persze. Elsős korunkban megkértél, hogy az összesre veled menjek, ha jól emlékszem - mosolyogtam. - Így volt. Biztosítékot akartam rá, hogy évente legalább egyszer táncolhatok veled. Tudtam, hogy szét fognak szedni a pasik. - Ja, tényleg, sorban állnak értem - horkantam fel. - Nem tehetek róla, hogy mind hülye - somolygott. Kissé csalódott voltam. Igazából azt reméltem, hogy Hunter hív majd el a bálra. De tény, hogy Clay már jó régen megtette, így nem

hátrálhattam ki a helyzetből. - Gyere át suli után, és együtt kitaláljuk a jelmezünket! Szélesen elvigyorodott, majd felnevetett és megint magához ölelt. Fojtott köhögés hallatszott a hátam mögül, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Hátrapillantottam a vállam fölött, és megláttam, hogy Hunter és Russ bámulnak minket. - Beszélhetünk iskola után, Cami? - kérdezte Hunter. Clayre pillantottam, aki nagy szemeket meresztett. - Ööö... Igazából programom van Clayjel. Később esetleg? Öttől dolgoznia kell, tehát utána ráérek. Clay morgásszerű hangot hallatott, én pedig az ajkamba harapva próbáltam nem forgatni a szememet. - Jól hangzik. Ott leszek. Köszi! - válaszolta Hunter. Nem mosolygott, de a testtartása mintha lazult volna egy kicsit. Tulajdonképpen alig vártam. Vicces, mennyire közel kerültünk egymáshoz ilyen rövid idő alatt. Hirtelenjében elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy nélküle éljem az életemet. Bármit szívesen megtettem volna, hogy helyrehozzuk a dolgokat. Reménykedtem benne, hogy ő is így érez. Amikor megint előrefordultam, megakadt a szemem a terem közepén ülő Gabrielle-en. Hátrafordulva ült a székén, és titokzatos vigyorral a képén engem nézett. Felállt, felém lopódzott, majd átcsúsztatott egy üzenetet az asztalon. Csak néztem a papírt, nem akartam hozzáérni. Clay megmentett, és felmarkolta. Kihajtogatta, elolvasta, s egészen más színben pompázott az arca, amikor visszahajtotta. - Mit ír? - vett erőt rajtam a kíváncsiság. - Nem akarod tudni. Odanyúltam és elvettem, hogy a szemem elé táruljon a rúzzsal

odavésett üzenet. „Hunter Wilder a legjobb, aki valaha megvolt.” Elvörösödtem

a

dühtől.

Összegyűrtem

a

fecnit,

felkaptam

a

könyveimet, és az ajtó felé vettem az irányt - útközben pedig Hunter elé dobtam a papírt. - Miss Wimberley! Üljön le, kérem! - szólt utánam a tanár. Kimentem, és vissza se néztem.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Hunter

GYORSAN MEGNÉZTEM A PAPÍRT, és magamban káromkodtam, mielőtt én is összegyűrtem volna. Gyilkos pillantást vetettem Gabrielle felé, mielőtt kirohantam volna Cami után. - Mr. Wilder! - kiabálta a tanár. - Büntetőmunkát fog kapni! Nem érdekelt. Végigsiettem az aulán, és láttam, hogy Cami befordul előttem a sarkon. Rohantam, hogy utolérjem. - Cami, várj meg! - Menj innen! - Nem igaz. Esküszöm, hogy nem igaz. Az a csaj csak fel akarja baszni az idegeidet, és sikerül is neki. Ne hagyd, hogy ezt csinálja! Kétségbeesetten akartam, hogy higgyen nekem. Megállt. Könnyek folytak végig az arcán. Eléggé belefáradtam már, hogy folyton ilyen szomorúnak lássam. - Gyere! - fogtam meg a kezét, és magammal vonszoltam. Meg sem kérdezte, hová megyünk. Csendben a kocsimhoz lépdeltünk, és beszállt, amikor kinyitottam neki az ajtót. Átsétáltam a másik oldalra, majd behuppantam mellé. - Nagyon meg kell beszélnünk a dolgokat. Tudom, hogy minden összekavarodott, és azt is, hogy az én hibámból, de nem bírnám ki, hogy még egyszer sírni lássalak. Azt szeretném, hogy boldog legyél. Beszélj, kérlek, és meglátjuk, át tudjuk-e vészelni valahogy! - bámultam rá, miközben a füzete szélével játszott. Végre felpillantott. - Hinni akarok neked, Hunter. Nagyon akarok, de túl sok mindent

titkolsz előlem. Tudom, hogy folyamatban van valami, amiről nem akarsz beszélni, és próbáltam is ezt tiszteletben tartani, viszont ha még drogozással meg bulizással is párosítod a dolgot, elég nehéz megbíznom benned. Abban a hitben voltam, hogy próbálsz kiszállni az ilyesmiből.

Nyilvánvalóan

tévedtem.

Aztán

előkerül

rólad

egy

sokatmondó kép, amin valaki mással vagy. Ő azt állítja, együtt voltatok, és a fotó mintha ezt támasztaná alá, de szerinted semmi sem történt. Ebből rá kellett jönnöm, hogy az érzéseim ellenére nem is ismerlek igazán. Néhány szuper közös emléktől meg az extrém testi vonzalomtól eltekintve tulajdonképpen rejtély vagy a számomra. Azzal felsóhajtott, mintha nagy kő esett volna le a szívéről, és az ülés támlájának döntötte a fejét. Idegesen doboltam a kormányon, mert tisztában voltam vele, mennyire óvatosnak kell lennem. El akartam neki mondani mindent, de nem tehettem meg - mindkettőnk biztonsága érdekében. A dolgok ennyire kegyetlenül össze voltak kutyulva. Sosem lett volna szabad kezdenem vele. Tudtam ezt, mégsem tűnt úgy, mintha ki tudnék ebből szállni. - Ami Gabbyt illeti, csak annyit tudok mondani, hogy semmi sem történt. Ha őszintén, percről percre vissza kellene idéznem, valami olyasmi történt, hogy beszívtam és elszálltam. El is szunyókáltam, és közben mintha rólad álmodtam vagy rád gondoltam volna. Még éreztelek is magam mellett, ahogy a kezed lefelé csúszik a testemen. Visszarándultam a valóságba, és ott volt a csaj. Eltoltam magamtól, és megmondtam neki, hogy te meg én együtt vagyunk. Rávágta, hogy nem lát téged arrafelé sehol, rám mászott, és felhúzta a pólómat. Olyan durván ellöktem, hogy a földre esett. Haragudott rám, azt mondta, fájt neki. Derek odahívta magához, aztán elkezdtek smárolni. Akkor léptem le a buliból. Tartottam tőle, hogy túl ködös vagyok a vezetéshez, ezért

leparkoltam a mozinál. Fontolóra vettem, hogy megnézek egy filmet és hagyom egy kicsit tisztulni a szervezetemet, de nagyon fáradt voltam. Ráadásul féltem, hogy csalódni fogsz bennem. Úgyhogy elaludtam a kocsiban. Ennyi. Most már tudsz mindent. Kérlek, mondd, hogy meg tudsz nekem bocsátani, és túlléphetünk ezen. Sosem akartalak megbántani. Minden idegszálammal megfeszülve vártam, mit mond majd erre. - Megint fogsz drogozni? - kérdezte rám sem nézve. - Szeretném azt mondani, hogy most azonnal abbahagyom és vége az egésznek, de ez nem ilyen egyszerű. Annyira tehetetlennek éreztem magam! Sehogy sem bírtam megértetni vele, miért szívtam, vagy miért volt ez annyira fontos nekem. - De, pont ilyen egyszerű. Csak tedd meg, Hunter! Hagyd, hogy átsegítsenek rajta azok, akiknek fontos vagy! Lehunytam a szemem, mert tudtam: kívülállóként esélye sincs megérteni, mit jelent függőségtől szenvedni. Viszont a szavak mögött megbúvó üzenet sem kerülte el a figyelmemet. - Fontos vagyok neked, Cami? - fordultam felé, és visszatartottam a lélegzetemet. - Ezt akarod mondani? Mélyet sóhajtva nézett velem farkasszemet. - Igen. Szeretnék segíteni neked, de nem engedsz elég közel magadhoz. Csak annyit tudok mondani, hogy igen, fontos vagy nekem, már amennyire ismerlek. A problémáid ellenére is. Az álla alá csúsztattam az ujjaimat, és fölé hajoltam, hogy gyengéden szájon csókoljam. Rögtön visszatért a bizsergés, amit ő keltett életre bennem. Soha életemben nem éreztem még hasonlót. Nem érdekelt, mit kell tennem annak érdekében, hogy megtartsam - egyszerűen muszáj volt megtalálnom a módját. - Akarlak - suttogtam egészen közel az ajkához. - Mindennel együtt,

amit már tudok rólad, és mindennel együtt, amit még megtudhatok. Még sosem éreztem így senki iránt. Többet jelentesz nekem, mint amit egyáltalán el tudsz képzelni. Megint sírt, miközben tovább csókoltam. Mézszínű szemébe bámulva töröltem le a könnyeit a hüvelykujjammal. - Olyan gyorsan történik minden - szólalt meg halkan. - Egy kicsit megijeszt. Ismét könnyű csókot leheltem a szájára. - Tudom. Engem is megijeszt. De attól még, hogy ilyen gyorsan történik, kevésbé valóságos is? - Szerintem nem - motyogta a csókok között. Nem tudtam betelni vele, hogy végre megérinthetem. - Szóval az a kérdés, hogy most hogyan tovább, mit szeretnél... Ajkaim bejárták az arcát, majd folytatták csábító útjukat a nyakán. - Hunter, hagyd abba...! Nem bírok józan ésszel gondolkozni, ha ilyen közel vagy - ellenkezett, de azért hátradöntötte a fejét, hogy jobban odaférjek. Belemosolyogtam a bőrébe. - Ez a lényeg, nem? Valld be... Pont annyira élvezed ezt, mint én. - Ettől még nem zártuk le a beszélgetést. Mindig ez van. Elterelik a figyelmünket a testi dolgok, és megfeledkezünk arról, amiről tényleg dumálnunk kell. Imádom ezt az érzést, amit veled átélhetek, de szinte már utálom, hogy mindig ez történik. Megtorpantam, és az arcomat a nyakába fúrtam. Mélyet lélegeztem, s hagytam, hogy a parfümjének leheletfinom illata egy pillanatra uralja az érzékeimet. Tényleg azt kívántam, bárcsak belefeledkezhetnék ebbe a lányba. Azt akartam, hogy az enyém legyen a szó minden értelmében, ám tudtam, hogy ez most lehetetlen. Lassan elhúzódtam tőle. - Mit vársz tőlem, mit mondjak el?

- Mesélj magadról! Azt akarom, hogy akármilyen titkaid is vannak, bízd rám őket, és hagyd, hogy átsegítselek rajtuk. Azt akarom, hogy engedd, hogy egészen megismerjelek! - Remény csillant a szemében, amitől megszakadt a szívem. Darabokra törtem. - Cami... - simogattam meg tökéletes ívű száját. - Semmire sem vágyom jobban, mint hogy kiöntsem neked a lelkemet, és megosszam veled, amit kérsz... De most nem tehetem. Még mindig szükségem van egy kis időre. Elkomorodott, és ettől mintha kést döftek volna a zsigereimbe. Utáltam, hogy bántanom kell. Jó lett volna sutba vágni minden óvatosságot, és elmondani neki mindent... Viszont még akkor is féltem volna, hogy elveszítem, miután hallotta, amit hallania kell. Akármit csinálok, elárulom őt. A hazugság és a megtévesztés hálójában vergődtem, ahonnan nem kínálkozott könnyű kiút. Remegő ajkakkal meredt maga elé. - Jól van. Amikor majd hajlandó leszel megbízni bennem, én hajlandó leszek adni egy esélyt. Tudod, hol találsz meg - Azzal felkapta a könyveit, és az ajtókilincs felé nyúlt. - Cami, kérlek, ne csináld...! - könyörögtem. - Ez a te döntésed, Hunter. Tudod, mit kell tenned, hogy változtass a dolgokon. Azzal kiszállt a kocsiból. Az ülésbe süppedve néztem, ahogy a suli felé sétál. Mintha egy húsdarálóba rakták volna a szívemet. Beletúrtam a hajamba, és mélyet sóhajtottam. Igazából nem is hibáztathattam Camit. Egyáltalán nem volt fair tőlem, hogy elvártam tőle, ugorjon fejest egy kapcsolatba, miközben nem is tudja, mibe mászik bele valójában. Önző voltam, de fogalmam sem volt, mi mást tehetnék. Azért reméltem, hogy nem gondolja, hogy az ultimátuma miatt hátrálok

meg. Nem avathattam be a dolgaimba, ugyanakkor semmiképpen sem hagyhattam magára a prédára leső Clayjel. Szerintem Cami nem is sejtette, milyen manipulatív az ő kis öribarija. Én viszont alaposan megnéztem magamnak a gyereket, így egyáltalán nem lepett meg, hogy visszaédesgette magát a kegyeibe. Tudtam, hogy még mindig pályázik rá - valahányszor egy légtérben voltunk, szörnyű feszültség vibrált közöttünk. Elővettem a mobilomat a zsebemből, és Chris gyorshívójára nyomtam. A második csengésre felvette. - Jól vagy? - kérdezte aggódva. - Aha, megvagyok. Fel tudnád hívni az iskolatitkárságot, és igazolni a hiányzásomat a nap hátralévő részére? Szükségem van egy kis szünetre. - Alap. Megmondom nekik, hogy nem vagy jól. - Tökéletes. Köszi szépen! - Nincs mit. Lenyomtam a telefont, bedobtam a pohártartóba, s a lakás felé vettem az irányt.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Cami

M ÉG

MINDIG A KANAPÉN KUPOROGTUNK

CLAYJEL, és jelmezek között

keresgéltünk a közelgő maszkabálra, amikor csengettek. - Ki lehet az? - pislogtam az előszoba felé. - Majd én kinyitom - ajánlkozott Clay, és kiment a szobából. Füleltem egy kicsit, majd hallottam is, hogy beszél valakivel. - Ki az? - szóltam oda. - Senki - válaszolta. - Úgy tűnik, most már senki vagyok - morogta Hunter, amikor bejött a szobába, hogy leüljön a kanapé másik felére. Clay a küszöbön állva ráncolta a homlokát. - Nem hívtam be, Cami. - Tényleg nem - vetett rá szúrós pillantást Hunter. - De ezzel nem nagyon akadályozta meg, hogy bejöjjek, igaz-e? - nézett rám, mielőtt felkapta volna a távirányítót, hogy bekapcsolja a tévét. Fogalmam sem volt, mi történik. - Szükséged van valamire, Hunter? - Nem - intett lazán Clay felé. - Ti ketten folytassátok csak, amit csináltatok éppen. Én csak megnézek valamit. - Nincs nálatok otthon tévé? - tudakolta Clay közénk ülve. Egyáltalán nem díjazta a helyzetet. - Tulajdonképpen három is van - jelentette ki Hunter. - És nem bírod őket ott nézni, mert... - hagyta nyitva a kérdést Clay. - Mert nincs ott Cami. Csend telepedett a szobára. Egyikünk sem tudta, mit mondjon. Enyhe

bizsergés futott végig rajtam, ami ellen nem tehettem semmit. Meglepett, hogy látom. Azt hittem, az ellenkező irányban folytatja az útját a mai beszélgetésünk után, ám úgy tűnt, egészen más a helyzet. - Clay, mit gondolsz erről? - próbáltam visszaterelni a figyelmét az eredeti témánkra. Ügy bámulta Huntert, mintha arra várt volna, hogy hirtelen felrobbanjon. Aztán a kijelzőre pillantott. - Triton király és egy sellő? - Ja, elég menő. - Claynek nincs hasizma hozzá - leskelődött Hunter. - Te viszont mesés lennél hableányként. Éreztem, hogy Claynek kezd felforrni az agyvize. - Felteszem, szerinted te vagy a tökéletes alany ehhez a jelmezhez. Hunter felhorkant. - Hát, nem szeretném, hogy ebben a hacukában találják meg a hullámat, de ja, az én hasizmommal működne - nézett rám füstölgőén szexi pillantással, amitől hirtelen melegem lett. Nem lenne szabad megengedni, hogy egyetlen arckifejezéssel bárkinek ekkora hatalma legyen. Nyeltem egyet. - Oké, akkor tengeri emberek kilőve. Valami klasszikus jelmez esetleg? Csillogó estélyi, szmoking és hozzá illő maszk? - Nézzük meg! - válaszolta Clay ismét sikeresen a tárgy felé térítve. Bejön az ötlet. Végigböngésztünk néhány képet, mielőtt belebotlottunk volna egy gyönyörű aranyszínű ruhába és maszkba, meg egy fekete szmokingba aranyszínű mellénnyel és aranytűs nyakkendővel, hozzáillő fekete álarccal. - Nagyon tetszik a maszk, ami ehhez a jelmezhez van, Clay. A Túl a

végső fordulónra emlékeztet a Fantomból. Olyan szexi! Hunter kelletlenül fészkelődött. - Akkor ez lesz. Tudom, mennyire odavagy azért a musicalért. Boldogan leszek a Fantomod egy éjszakára. Talán rá tudlak venni, hogy nekem is énekelj. Zavartan felnevettem. Atyaég, elég vastagon nyomta a bűbájt! - Jól hangzik. - Camival nemrég az ágyamban néztük azt a filmet - csattant fel Hunter. - Hát legalábbis próbáltuk nézni. Folyton... elkalandozott a figyelmünk. Clay arca olyan színt öltött, amilyennek még sohasem láttam. - Na, hát akkor ki kér egy kis rágcsálnivalót? - csaptam össze a laptopomat, és megfogtam Clay kezét, hogy kivonszoljam a konyhába. Csak reméltem, hogy elkerülöm a robbanást. - Az ágyában? - visszhangozta a homlokát ráncolva Clay. - Ejtsük a témát, oké? Nem a te dolgod. - Próbálkozott bármivel is? A konyhapultnak dőltem. - Nem. Nem csinált semmi olyat, amit ne akartam volna. - Ó, hát ettől aztán tényleg sokkal jobb! - vágta rá színpadias szemforgatás kíséretében. - Szexekéi vele? - Nem, és ehhez neked semmi közöd! - De van hozzá közöm. Te vagy a legjobb barátom, úgyhogy tudnom kell, ha valami történik - jelentette ki ökölbe szorított kezekkel. - Szerintem félreérted a legjobb barát szerepét. Neked csak azt kell tudnod, amit én szükségesnek ítélek közölni veled. Ez pedig nem olyan dolog, szóval állj le a kérdezősködéssel! - Kezdtem felkapni a vizet. - Gond van? - érdeklődött Hunter hanyagul az ajtófélfának dőlve. - Az! - kiáltottuk kórusban Clayjel.

- Tudok segíteni? - Nem, szerintem már eleget segítettél. Köszi! - Elővettem egy poharat a szekrényből, és vizet töltöttem magamnak. Egyiküket sem kérdeztem meg, kérnek-e. Nem érdekelt, hogy udvariatlan vagyok. Hunter elővette a telefonját, és rápillantott. - Négy negyvenöt van, Bradley. Úgy tűnik, ideje indulnod, ha oda akarsz érni ötre dolgozni. - Maradéktalanul képes vagyok egyedül is figyelemmel kísérni az idő múlását, köszönöm! Hunter vállat vont. - Oké. Csak próbáltam segíteni. Azzal átsétált a konyhán, ki a hátsó verandára, és zsebre tett kézzel megállt a medence mellett. - Mi a célja ezzel? - kérdezte ámulva Clay. - Nem tudom - ráztam meg a fejemet. - Engem is pont annyira meglep, hogy itt van, mint téged. Ma tulajdonképpen ultimátumot kapott tőlem. Talán azért jött, hogy beszéljünk erről. Majd kiderül. - Nem akarlak itt hagyni vele - tette karba a kezét Clay. - Neked dolgoznod kell. Megleszek. - Beteget jelenthetek. Még sosem csináltam ilyet. Jon hinne nekem. - Clay! Menj dolgozni! Ez parancs. Rendben leszek. - Gyere velem! Lóghatsz ott, esetleg megnézhetsz egy filmet vagy ilyesmi. Elnevettem magam. - Minden oké lesz. Most pedig menj! Beszélnem kell vele. Elküldöm neked e-mailben az oldal linkjét, úgyhogy később megrendelheted a szmokingodat. Annyira csalódottnak tűnt... - Rendben. Ne hagyd, hogy erőszakoskodjon veled! Ha segítségre

van szükséged, csak hívj! - Oké, oké - hagytam rá. Már nagyon vártam, hogy lelépjen. Követtem a nappaliba, ahol néztem, amint összeszedi a holmijait. - Később írok - ölelt át. - Jó. Szia! Megvártam, amíg hallottam, hogy bezáródik mögötte az ajtó. Aztán megfordultam, és ott találtam Huntert a falnak dőlve. Engem figyelt. - Talán tudnod kéne, hogy nem kedvelem - jelentette ki. - Tényleg? Hűha! Sosem találtam volna ki! Köszi, hogy megosztottad velem! Átsétáltam a szobán, és lehuppantam a kanapéra. - Komolyan. Kiráz tőle a hideg. Nem szeretem, amikor a közeledben van. Valami nem stimmel vele. - Hunter, ő volt a legjobb barátom egész életemben. Te pedig akármim is vagy, elég rövid ideje vagy az. Még akkor is, ha nem úgy tűnik. Nem szabhatod meg, kivel barátkozzak és kivel ne. Odajött, és leült mellém. - Nem szabom meg, kivel barátkozz. Csak azt mondom, hogy ő okot ad az aggodalmamra. Nagyon kisajátítóan viselkedik veled. - Miért, te nem? - De. De csak azért, mert fontos vagy nekem, és aggódom érted. - Clay is szeret, és aggódik értem. Meggyőződése, hogy fájdalmat okozol nekem, és véget akar vetni ennek. - Nem. Meggyőződése, hogy elhalászlak az orra elől, és ennek akar véget vetni. Komolyan azt hiszi, hogy van nálad esélye. Nekem viszont tényleg van nálad esélyem. Van némi különbség. - Valóban? Azért jöttél, hogy beavass a titkaidba, hogy végre továbbléphessünk a kapcsolatunkban? - Karba tettem a kezemet, az ajkamba haraptam, és közben szúrós pillantást vetettem rá.

Elkomorult az arca - sötét viharfelhőkre emlékeztetett. - Nem, nem azért. Tehetetlenül felsóhajtottam. - Akkor miért vagy itt? Azt hittem, elég világosan fogalmaztam. - Mert szeretek veled lenni. És attól függetlenül, amit mondtál, még mindig azt gondolom, hogy fantasztikusak vagyunk együtt... Titkok ide vagy oda. Ha nem akarod, hogy a pasid legyek, hát rendben, de nem tágítok. Vedd fontolóra, hogy én legyek az új legjobb barátod! Felhorkantam. - Csak viccelsz, ugye? - A legkevésbé sem. - Miért? - Tudnom kell, hogy jól vagy-e. Megőrülök ettől a sráctól! - Miért ne lennék jól? - Szerintem épp az előbb fejtettem ki - intett az ajtó felé. - Helló, elmeroggyant fiú! - Clay nem elmeroggyant! Néha lehet, hogy össze van zavarodva, de nem elmeroggyant. - Gondolod te. - És én gondolom jól. - Akkor egyet kell értenünk abban, hogy nem értünk egyet. - Asszem’. Elképesztően dühös voltam. Meg akartam ütni, aztán csókkal meggyógyítani a nyomát. Az őrületbe kergetett. Megint a tévét bámulta. Mióta ilyen kínos köztünk a légkör? Nem pont ebben az időpontban smároltunk a múlt héten ugyanezen a kanapén? - Megcsináltad már a leckét, vagy van olyan házid, amit közösen szeretnél megírni velem? - kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, hogy

megtörjem a csendet. - Nem, rendben vagyok. Még a suliban befejeztem. - Akkor mit akarsz csinálni? Sokatmondó pillantást vetett rám. Tekintetét lassan végigjártatta a testemen - tetőtől talpig, majd vissza. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, mintha tényleg hozzám érne. - Ezt tényleg meg kell kérdezned? Azt hittem, már pontosan tudod, mit szeretek veled csinálni. Nagyot nyeltem. - Megyek, iszom még egy pohár vizet. Elég szomjas vagyok ma. Kimentem a konyhába. Tudtam, hogy menekülök, de csúcsra járatta az érzékeimet. El akartam felejteni mindent, amit mondtam, és csak csókolózni. Szerettem volna, ha megosztaná velem a titkait, és őszinte lenne velem, igen... De az is igaz, hogy egyszerűen csak vele akartam lenni. Nehéznek ígérkezett a helyzet. Megtöltöttem a poharamat, és megálltam egy pillanatra a mosogatónál, hogy kibámuljak a hátsó kertbe. Nem tudtam, hogy utánam jött, amíg nem éreztem, hogy hátulról a csípőmre csúsztatja a kezét, és a konyhapult felé dőlve csapdába ejt. - Mire gondolsz? - érdeklődött, és a hajamba fúrta az arcát. A kalapáló szívemre, meg arra, hogy mennyire akarom, hogy megcsókolj gondoltam egy sóhaj kíséretében, és egy másodpercig lehunyt szemmel élveztem a jelenlétét. Lehelete átszűrődött a tincseimen, amitől libabőrös lettem. Letettem a poharamat, és szembefordultam vele. Annyira közel volt... a szája csak egy hajszálnyira. Olvadt csokoládé- és karamellaszínű tekintetében pedig átható vágyakozás csillant. Megtartotta ezt az apró távolságot, néhány milliméternyire maradt tőlem. Álltam a sarat - pedig minden idegszálam tiltakozott ellene, mert pontosan tudtam, milyen

örömök várnak rám, ha engedek. Engedni akartam. Továbbra is bámult. Tekintete a szemem és a szám között cikázott. Várta, hogy megtegyem a lépést. - Csókolj meg, Cami! - kérte mély, igéző hangon. - Tudom, hogy akarod. Megnyaltam az ajkam, mire nyomban odaszegeződött a pillantása. - Igazad van, tényleg akarom - válaszoltam halkan. Tartottam tőle, hogy nyomban elolvadok a karjaiban, pedig alig érintett meg. - Akkor tedd meg! - Nem megy, Hunter. Tudod, hogy érzek. Fájdalom tükröződött a szemében. - Igen, tudom. Azt kívánom, bárcsak lenne valami mód arra, hogy így is megbízz bennem... Valami mód, hogy tudassam veled: sosem akarnék fájdalmat okozni neked. Nem moccant. Tekintete még mindig az arcomat fürkészte, mintha választ keresne. - Szeretném elhinni - mondtam őszintén. - Csak nehéz vakon bízni benned azok után, ami mostanában történt. - Hadd tegyem jóvá! Annyira közel volt az ajka, hogy szinte éreztem, ahogy az enyémhez ér, miközben beszélt. - Hunter - nyaltam meg ismét a számat. Elbizonytalanodtam. - Én... én... - Cami! Hazajöttünk! - visszhangzott anya köszönése a házban. - Korábban érkeztek - suttogtam megsemmisülve. A pillanatunknak lőttek. - A konyhában vagyunk! - tettem hozzá hangosabban. Hunter nagyot sóhajtott. - Közel sem zártuk le ezt a beszélgetést - adta a kezembe a poharamat, mielőtt mellém húzódott volna, hogy nekidőljön a kony-

hapultnak. Benyakaltam a vizet, kétségbeesetten próbálván eloltani a tüzet, amit felébresztett bennem. Hogy állhat itt ilyen lazán, mintha mi sem történt volna? Felnéztem rá, mire ő kacsintott egyet. - Később - ígérte, mire boldog izgalom járta át a szívemet.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Hunter

- Jó

REGGELT,

JÓKISLÁNY! HOGY

VAGY?

- kérdeztem az övé melletti

szekrénynek dőlve, remélhetőleg a legszexibb vigyorommal. - Jó reggelt! - vágta rá nyersen, aztán becsapta a szekrényajtót, és megkerült engem. Továbblépdelt a folyosón. Francba! Valami nem stimmel. - Hé, hová sietsz ennyire? - siettem a nyomában, hogy tartsam vele a tempót. - Órának hívják, Hunter. Ugyanezt csinálom mindennap. Talán már észrevetted. Kerestem az okot, hogy vajon miért haragszik rám. - Mi a baj, Cami? Sokatmondó pillantással meredt rám. - Mintha nem tudnád. - Nem kérdezném, ha tudnám. Mondd meg, mi a baj! Úgy állt meg, mintha falnak ütközött volna. - Ne játszd nekem a hülyét! Láttalak. - Láttál? - ismételtem némi félelemmel a hangomban. Már tudtam, miről beszél. - Igen, hacsak nem adtad kölcsön valakinek a kocsidat, aki egész éjjel a házunkkal szemben parkolt vele. Miért figyelsz engem? Érvek után kutattam a fejemben. Bármi után, amit megértene. - Ó, szóval láttad a kocsimat! - kacarásztam, hogy egy kis időt nyerjek. - Ööö... defektet kaptam, miután tegnap elköszöntem tőled. Felhívtam a nagybátyámat, hogy jöjjön értem, de el kellett vinnünk a kereket

megjavíttatni. Úgyhogy egyszerűen ott hagytuk kora reggelig, amikor neki muszáj volt elindulnia. Hazudtam Caminak. Már megint. Nem mondhattam el neki, mit csináltam valójában az utcájukban. Amúgy sem hinné el. Szemlátomást megenyhült. - Miért nem jöttél vissza, hogy segítséget kérj apától? - Ha nem vetted volna észre, nem szerepelek túl jó helyen az apukád népszerűségi listáján. Nem javított volna a helyzeten, ha azért kellett volna sokáig fennmaradnia, hogy megcsináltassuk a kerekemet. Amúgy meg Chris szívesen segített - próbáltam mosolyogva elsimítani a dolgokat. - Vihetem a könyveidet? - Majd én viszem a könyveit - bukkant fel mellettem Clay, és kivette őket Cami kezéből, mielőtt válaszolhatott volna. - Zenekari óránk van, rémlik? Gyere, Cami! Clay belekarolt, és szó szerint végigrángatta a folyosón. Cami bocsánatkérő pillantást vetett felém, de folytatta az útját. Én is elindultam órára. Azonnal felforrt az agyvizem Clay látványától. Belefáradtam, hogy ez a kölyök folyton közbeavatkozott, és a tegnap este látottak után tudtam: nem tesz jót Caminak. Igazam volt, amikor elmeroggyantnak hívtam, de most nem mondhattam a képébe. Azzal csak még jobban felhívtam volna magamra a figyelmet - és ez nem történhetett meg. Bármit megadtam volna, hogy kihívjam egy-két körre, csak hogy megmutassam neki, mi merre hány méter. Eszembe jutott viszont, hogy ha a szart nem is gyepálhatom ki belőle, egy kis szívatásnak talán eljött az ideje. Direkt a lehető legtovább vártam, hogy én lépjek be utolsóként a konditerembe. Caminak kórus volt a második órája, Clayjel viszont osztoztunk ezen. Lazán besétáltam, és felmértem a terepet. A legtávolabbi falnál volt, éppen fekve nyomott. A mellette lévő padra

telepedtem, megtorpantam, és feltűnően szemügyre vettem, mekkora tárcsák vannak a súlyzóján, mielőtt öt kilóval többet tettem volna az enyémre. Rám meredt, amikor könnyed mozdulatokkal emelgetni kezdtem. Úgy tettem, mintha nem venném észre - csak folytattam az edzést. Befejezte a sorozatot, aztán felkelt és növelte a súlyt, így már egálban voltunk. Önkéntelenül elmosolyodtam magamban. Annyira jót fogunk játszani most, és biztos, hogy én nyerek! Végigcsináltam a szettet, felültem, növeltem a súlyt, majd elölről kezdtem. Clay nemsokára követte a példámat, hogy tartsa velem a lépést. Bár tudtam róla, hogy rendszeresen edz, bevallom: nem számítottam rá, hogy ennyire jól fogja bírni. Elismerésem meg minden, de kezdtem ráunni. Felálltam, és a legnagyobb súlyt erősítettem a rúdra, amit még elbírok. Láttam, hogy kissé kétségbeesve elkerekedik a szeme. Ezt már semmiképpen sem tudta megközelíteni, és tisztában is volt vele. Befejeztem a súlyemelést, aztán átmentem egy másik géphez. Clay meg sem próbált legyőzni engem az óra további részében. Remélhetőleg a sorok közti üzenetet is sikerült vennie. __________ Morgolódva

forgattam

a

szememet,

és

legszívesebben

az

ebédlőasztalba vertem volna a fejemet. - Szia, Hunter! - búgta Gabrielle a mellettem lévő üres székre csusszanva. Lehet ennél rosszabb? Camira pillantottam, aki szikrákat szórt felém a tekintetével. Aztán meg Russra néztem, aki zavartan vállat vont - tőle aztán nem várhattam segítséget. Clay viszont meglehetősen élvezte a helyzetet, be is akartam verni a képét érte. Hirtelen azt kívántam, bárcsak szabadon jöhetne-mehetne mindenki a suli területén. Sokkal

könnyebb volna elkerülni pont az ilyen jeleneteket. - Segíthetek valamiben? - igyekeztem a lehető legudvariasabban kipréselni a fogaim között. - Nem, köszi! Csak gondoltam, lóghatnánk megint együtt - mosolyodott el Gabrielle, és belekortyolt az italába. - Megint? - kérdeztem vissza értetlenül. - Hát, jól éreztem magam veled a buliban, szóval gondoltam, csinálhatnánk megint valamit együtt. Minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy ne hagyjam leesni az államat. - Te tényleg ennyire rögeszmés vagy, vagy tényleg megőrültél? Részemről vége volt az udvariaskodásnak. Ennek a csajnak komoly gondjai akadtak a nemleges válasszal. - Mire célzol? - pislogott ártatlanul elkerekedő szemekkel. - Arra célzok, hogy lekoptattalak, és nem úgy tűnik, mintha felfogtad volna - kezdtem egy kicsit bedühödni. - Hadd egyszerűsítsem le, Gabby! Nem akarok tőled semmit. Hagyj már békén! Tanulmányozni kezdte a poharat a kezében. - Most hétvégén lesz egy másik buli. Tudom, merre találsz jó cuccot. Eljössz velem? Rámeredtem, és egy pillanatra teljesen kiürült a fejem. - Hallottál egy szót is abból, amit az előbb mondtam? Mindenki abbahagyta az evést az asztalnál, és élénk érdeklődéssel figyelte az eszmecserénket. Bólintott. - Igen. De szerintem adnod kéne nekem egy esélyt, mert nagyon bejönne, amit nyújtani tudnék. - És pontosan mi az? - sóhajtottam türelmetlenül. - Minden, amit tőle nem kapsz meg - intett Cami felé. - A fiúknak

vannak szükségleteik... - hagyta félbe a mondatot, amikor Cami felpattant, és az arca jéggé dermedt. - Menj innen, Gabby! - szólalt meg Cami. - Senki sem lát itt szívesen. És tartsd magad távol Huntertől! Egyértelművé tette, hogy nem érdekled. Gabrielle vállat vont. - Tudod, hol találsz, ha meggondoltad magad. Azzal felállt és elsétált, de menet közben még végigfuttatta ujjait a hátamon. - Mi a fene volt ez? - néztem tanácstalanul a többiekre. Russ röhögve megrázta a fejét. - Durván rád kattant, haver! - De miért? - kérdeztem jobb híján, és figyeltem, hogy Cami kedvetlenül visszaül a helyére. - Sosem mutattam iránta érdeklődést vagy ilyesmi. - Még soha egyetlen srác sem mondott neki nemet előtted. Szerintem fáj az egojának. - Szerintem le kéne csapnod rá - vágott közbe gonoszul Clay. - Titeket egymásnak teremtettek. Cami látható dühvel a bordái közé könyökölt. - Fejezd be! - Nem, hagyd csak beszélni, Cami! - néztem Clayre. - Mivel úgy tűnik, hogy ennyire jól ismered Gabbyt, akár el is mondhatod, hogyan jutottál erre a következtetésre. Talán te is megdugtad? Caminak a torkán akadt az étel, mire önkéntelenül átnyúltam, hogy hátba paskoljam. Közben továbbra is szúrós szemmel néztem Clayt. Elvörösödve meredt rám. Tudtam, hogy gyűlöl, de nem érdekelt. Azt is tudtam, min töri még a fejét... beteg pöcs. - Még ha így is van, akkor sincs hozzá semmi közöd - nyögte ki, egy percig sem tagadva. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy tényleg megcsinálta. Bakker, csak szédítette Camit...

- Pontosan - válaszoltam mérgesen. - Szóval takarodj az utániból! Állj le azzal, hogy nyomod a süket dumát, milyen fazon vagyok. Szart se tudsz! - Szerintem nekem ennyi volt az ebéd - dobta vissza Cami a szendvicsét a zacskóba. - Nem bírom ezt tovább hallgatni... Felállt az asztaltól és kiment az ebédlőből, menet közben pedig kidobta a kaját. - Állj le azzal, hogy próbálod rám uszítani az iskola ribancát... főleg azt, aki hajlandó veled lefeküdni! - néztem mogorván Clayre. - És állj le azzal, hogy próbálsz megutáltatni Camival. Nem számít, mit mondasz vagy csinálsz, nem fogom elhagyni, és főleg nem fogom átengedni neked. - Nem hozzád tartozik - dörmögte. - Azt hadd döntse el ő! - jelentettem ki, majd Russ felé fordultam. Gyerünk, haver! Lépjünk innen! - Alig ismered! - szólt utánam Clay. - Elég jól ismerem. Addigra belefáradtam, hogy ezt a hülyegyereket szívassam. Súlyos gondjai voltak. Arra gondoltam, bárcsak Cami is belátná! - Mindig is az enyém lesz - próbált csapdába csalni. - Erősen kétlem, de álmodozz csak nyugodtan! Kiléptünk az ebédlő ajtaján, egyenesen a folyosóra. - Ember, ez a csávó totál kész van - kacarászott feszülten Russ. - Tuti, hogy Cami megér ennyit? - Igen, megér. - Tényleg odavagy érte... kajakra ásó-kapa? - kérdezte. - Igen - vizslattam körbe a folyosón, de Camit nem láttam sehol. Éppen akkor fordultam be a sarkon, amikor megpillantottam, hogy eltűnik a mosdóban.

- Itt megvárlak - torpant meg bölcsen Russ, mert tudta, hogy be fogok menni utána. - Kösz, haver! - siettem be az ajtón. Cami a falnak dőlve állt karba font kézzel. Gyorsan végignéztem a fülkéket, és megállapítottam, hogy kettesben vagyunk. - Egyszer majd olyasmibe futsz így bele, amiről azt kívánod majd, bárcsak ne láttad volna meg soha - nézett rám fenyegetően. - Nem véletlenül szerepel a „Lányok” szó az ajtón. Tudod, arra szolgál, hogy a fiúk ne tudjanak bejönni, így gondoskodhatunk a szükségleteinkről. Félmosoly kíséretében a falnak dőltem mellette. - Nem úgy nézel ki, mint aki bármilyen szükségletéről gondoskodna. Egyébként meg tudnom kellett, hogy jól vagy-e. - De igen, arról a szükségletemről gondoskodom, hogy elmeneküljek előled meg Clay elől, és a tesztoszteronharc elől, ami odakint folyik. - Bocsáss meg! - sóhajtottam. - Nem akartam, hogy két tűz között érezd magad. Egyszerűen piszkálja a gyerek a csőrömet. El akartam mondani neki, amit tudok, de fogalmam sem volt, hogyan. - Tényleg? Nos, utálom, hogy úgy érzem: folyton választanom kell köztetek. Ettől feszültségben telik az egész életem. Mérgesnek látszott. - Ó! Most esett le, hogy itt komolyan választásról van szó. Nem voltam tisztában vele, hogy ő is egy lehetőség. Beletúrt a hajába, majd a tükrök elé állva megbámulta magát. - Nem úgy értettem a választást. Azt akarom mondani, hogy választanom kell a legjobb barátom és a barátom között. - A legjobb barátod a barátod akar lenni. Rájöttél, nem? Clay múltkori éjszakai felbukkanása Cami ablaka előtt semmi kétséget nem hagyott efelől. A srác kezdte átlépni a perverzió határát. - Igen, sajnos - sóhajtotta Cami.

Mögé léptem, és két kezemmel végigsimítottam a vállát. - Elfelejtetted, hogy a barátod talán a legjobb barátod is lehetne? Attól tartok, a féltékenység mindkét irányban működik. Közel kellett maradnom hozzá, akár tudott róla, akár nem. A tükörből bámult rám. - Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? - Mert te bonyolítod túl. Elég könnyű a válasz. - Mi? - kérdezte őszinte kíváncsisággal. - Ne törődj azzal, hogy Clay és én mit akarunk, vagy mire van szükségünk! Nézz inkább magadba! Te mit szeretnél, Cami? Csak ez számít. Mi tenne boldoggá? Nem válaszolt, úgyhogy hagytam lejjebb kúszni a kezeimet, és a dereka köré kulcsoltam őket. Hátrahúztam magamhoz, hogy belefúrjam az arcom a dús hajába. Apró puszikat nyomtam a fürtjeire, miközben mindketten a tükörből bámultuk a bensőséges jelenetet. - Mondd meg nekem, mit akarsz! - suttogtam a fülébe. Lehunyta a szemét. - Azt akarom, hogy őszinte legyél. Megdermedtem, amikor kinyitotta a szemét, hogy egybeforrjon a tekintetünk. - Én is azt akarom. Tényleg. - Akkor mitől tartasz? - fordult felém. Megráztam a fejem, és hátraléptem. - Nem ez a megfelelő időpont. Egy lépéssel letudta a közöttünk lévő távolságot. - Mitől félsz, Hunter? Nyeltem egyet, és figyeltem, ahogy felcsúszik a keze a mellkasomon. - Attól félek, hogy elveszítelek. Bámult egy pillanatig, majd ismét leengedte a kezét.

- Én is attól félek - húzódott el. - Cami, most rögtön elmondanám az igazat, ha megtehetném. Meg volt kötve a kezem. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. - Akkor mi tart vissza? Tedd meg! - csattant fel. Ideges volt, és én is az voltam. - Nem tehetem - válaszoltam, tudván, hogy úgysem lehet vele megértetni. - Egyszerűen meg kell bíznod benned, amikor azt mondom, hogy jobb így, legalábbis egyelőre. - És miért kéne megbíznom benned? - mutatott rám az ujjával. - És ne mondd nekem, hogy azért, mert sosem tennél semmi olyat, amivel megbántasz! Már bebizonyítottad, hogy igenis tennél. - Igazad van, szar alak vagyok - sóhajtottam fel, és komolyan is gondoltam. - Igaz, hogy megbántottalak, de a tényszerűség kedvéért tegyük hozzá, hogy nem akartam. Elég nagy a különbség. Erre mintha felmordult volna. - Nem lehetne, hogy leülünk megbeszélni ezt? Találkozzunk ma este! Akkor majd kitárgyaljuk. - Nem lehet, dolgozom a moziban. - Akkor holnap? - kérdeztem reménykedve. Összefacsarodott a szívem, hogy így kell lássam őt. Addigra talán kitalálhatok valamit, amivel megelégszik. - Nem tudom. Majd gondolkodom rajta. Most magamra hagynál egy kicsit? Néhány hosszúra nyúlt pillanat erejéig még néztem őt, aztán bólintottam, és kimentem a mosdóból.

HUSZONHATODIK FEJEZET Cami

FELEMELTEM

A BELÉPŐKÁRTYÁMAT,

és belecsúsztattam a műszak idejét

mérő órába, miközben a mellette lévő beosztásra pillantottam a falon. Úgy tűnt, Clayjel dolgozom ma este. Eléggé meglepődtem, hiszen egy ideje már nem dolgoztunk együtt. A „gyakornok” szó virított ott ceruzával írva a nevem mellett, amit nem értettem, hiszen nem most kezdtem. Ekkor Jon sétált be a személyzeti pihenőszobába, kezében egy csomó tisztítószerrel, amivel a szekrényhez igyekezett. - Oda van írva a nevemhez, hogy gyakornok - szólítottam meg csevegő hangon. - Mit jelent ez? - Ja, bocsi! Elfelejtettem mondani, hogy ma az új srácnak segítesz rakta a kellékeket a megfelelő polcra. - Szóval felvettél végre valakit. Hogy hívják? Jon meglepettnek tűnt. - A cimborád, akiről meséltél nekem, Hunter Wilder. Azt hittem, említette neked. Ma délután jött be, hogy interjúzzon Jennel, aki le volt tőle nyűgözve. Elfordultam, hogy ne lássa, ahogy forgatom a szememet. Hunter és Clay együtt a munkahelyemen. Hosszú este elé néztem. - Minden rendben, Cami? - aggodalmaskodott Jon. Felegyenesedve visszafordultam, és szélesen rámosolyogtam. - Igen, köszi! Csak hosszú napom volt ma a suliban. Rendben leszek. Hol kezdjem ma este Hunter betanítását? - A mozi tisztán tartásával fogom indítani. Újratöltöttem a tisztítószeres raktárát. Én mindjárt megyek, de Jent az irodában találod, ha szükséged

van valamire. - Oké, köszi! Jon rám mosolygott és kiment. Ez jó hír volt. Általában két ember volt beosztva a takarításra, ami azt jelentette, hogy Clay a büfében lesz Mandyvel vagy Shane-nel, esetleg a jegypénztárban. Remélhetőleg távol tudom őket tartani egymástól az este nagy részében. Persze, ez azt is jelentette, hogy mi ketten sok időt fogunk együtt tölteni bárki másnak a társasága nélkül. Ettől egy kicsit felgyorsult a pulzusom, de eltökéltem, hogy megtartom tőle a munkához méltó távolságot. - Szia, Cami! - szakította félbe Clay hangja a gondolatmenetemet, mire ijedten összerezzentem. Végigmért, és lustán elismerő félmosolyra húzta a száját. - Megleptelek? - Aha. Nem hallottam, hogy nyílik az ajtó - igazgattam a sötétkék egyenblúzom derekát, aminek a mozi piros emblémája virított a bal felső részén. Clay kíváncsian tanulmányozta a kezeimet, mielőtt visszapillantott volna az arcomra. - Minden rendben? Feszültnek tűnsz. - Jól vagyok - bólintottam. - Viszont el kell mondanom neked valamit. Gyanakodva résnyire szűkült a szeme. - Mit? - Ma este új alkalmazottat tanítok be. Várta, hogy még több információval szolgáljak, de nem folytattam. - Kit? - Úgy látszik, Hunter ma délután munkát kapott itt. Clay egy szót sem szólt, de megfeszült az állkapcsa. Odasétált az

öltözőszekrényéhez, kinyitotta, elővette a névtábláját, és nekilátott, hogy feltűzze az ingjére. - Hol fog kezdeni? - kérdezte végül. - Takarítás. Te hol dolgozol? - Büfé - vágta rá tömören. - Kérlek, próbálj meg normális lenni! - kérleltem. - Ez egy munkahely. Ehhez méltóan kell viselkednünk. - Tök mindegy, Cami! - nézett rám fájdalmas tekintettel. - El tudom képzelni, mennyire imádni fogja az új munkáját. Azért fizetik majd, hogy a nyomodban legyen a sötét termekben. Valószínűleg már alig várja. - Clay, kérlek... - Mindig megtalálja a módját, hogy még jobban beférkőzzön az életedbe, mi? Csendben maradtam, ő pedig az ajtó felé vette az irányt. Durván feltépte, és majdnem nekiment az érkező Hunternek. Hangosan felmordultam. Clay vetett felé egy sötét pillantást, de Hunter mintha élvezte volna a helyzetet, amikor beslisszolt mellette, és odajött hozzám. - Szóval azt mondták, hogy jelentkezzek be nálad, mert te tanítasz be kacsintott rám, én pedig kénytelen voltam megbámulni. Még sosem tapasztaltam, hogy ezek a szörnyű, galléros pólók jól állnának bárkinek is. Jon jobban tette volna, ha a jegypénztárba ülteti. Teltházat csinálna vele. - Miért nem szóltál, hogy megkaptad az állást? - vontam kérdőre. Clay fújtatva kiment a szobából. Hunter vállat vont. - Csak néhány órája tudtam meg. Gondoltam, megleplek. - Hát, sikerült - pislogtam az ajtó felé, amin át Clay távozott. Hunter követte a pillantásomat.

- Figyelj, Cami! Nem tudtam, hogy dolgozik ma este, mivel azt mondtad, hogy mostanában már nem nagyon vagytok együtt beosztva. Esküszöm, hogy a lehető legjobban fogok viselkedni. Nem akarom kiborítani a bilit. - Ez azt jelenti, hogy nem azért jelentkeztél erre az állásra, mert én itt dolgozom? - Nem. Azt jelenti, hogy csak azért jelentkeztem, mert te itt dolgozol. Nem nagyon van szükségem a pénzre, de szeretek veled lenni, és utálom, amikor odavagy dolgozni - futtatta végig a tekintetét rajtam, mielőtt megint a szemembe nézett. - Tudod, akkor szoktam bajba kerülni... amikor nem vagy a közelemben. Erre nem is gondoltam. Amíg itt dolgozik, addig sem egy csapat lúzerrel bulizik. Hirtelen sokkal jobb színben tűntek fel előttem a dolgok. - Próbálod jóvátenni? - Igen - lépett közelebb. - Bármit megteszek, amivel bizonyíthatom, hogy megbízhatsz bennem. Annyi kérdést fel akartam tenni neki, de nem ez volt a megfelelő pillanat. - Látod ott azt a takarítókocsit? Told ide! Feltöltjük az estére való készlettel. - Igenis, asszonyom! - kacsintott vigyorogva. Nem tehettem róla - megdobbant a szívem. Eszem ágában sem volt becsapni magamat: még sosem vártam ennyire a műszak kezdetét, mint most. - Nem tudom, szólt-e már róla valaki, de az alkalmazotti juttatások egyike, hogy annyi üdítőt ihatunk a gépből, amennyit csak akarunk. Egy kis adag pattogatott kukorica is jár műszakonként. Minden másért, amit a szünetben szeretnél, fizetned kell. - Jól hangzik.

Kinyitottam a szekrényt, amiben Jon nemrég pakolászott. - A takarítóeszközök nagy része itt van. Előfordul, hogy valamiből kifogyunk. A tartalék kellékek a raktárban vannak, a padláson. Körbevezetlek mindenhol, miután feltöltöttük a kocsit - sorjáztam, miközben felemeltem egy szemétlapátot, ami egy hosszú nyelű partvisra volt akasztva. - Többnyire ezekkel mászkálunk, összeszedjük a szemetet és a lehullott popcornt. Arra is használjuk őket, hogy minden vetítés után kitakarítsuk a termeket. A vetítések váltják egymást, úgyhogy egyszerűen átsétálunk egyikből a másikba. A mosdókat óránként kell ellenőrizni, záráskor pedig megint kitakarítani, hogy készen álljanak a következő napra. - Értettem - bólintott Hunter. Egyesével elővettem a kellékeket, és megmutattam, hol van a helyük a takarítókocsin. - Minden vetítés után iparkodnunk kell, hogy a nézők minél előbb be tudjanak ülni a következőre. Az idő nagy részében nem lesz túl nagy hajtás, és ha elég kevesen vannak, akár lazulni is lehet. - Még nincs is belépőkártyám - vetette közbe Hunter. - Jon azt mondta, hogy írassam le veled a mai óráimat, aztán majd csináltat nekem egyet nyújtott felém egy papírt, amin egy időpont szerepelt. - Itt van, hogy mikor érkeztem. - Ó, oké - hajtottam össze, hogy zsebre vágjam. - Akkor indulás a padlásra! - mosolyogtam huncutul. - Azt mondják, szellemek lakják... Azonnal sikerült felkeltenem az érdeklődését. - Tényleg? És kik mondják? Vihogva kivezettem az ajtón, majd végig a hátsó folyosón egészen egy széles lépcsősorig, amin lassan felsétáltunk. - Az összes alkalmazott. Szerintem Jon az egyetlen, aki nem fél

egyedül feljönni ide. Régi épület ez, és annak idején volt itt fent egy magánmozi az akkori tulaj családnak. - Mi lett a teremmel? - kérdezte kíváncsian Hunter. - Hát, még mindig megvan, de lezárták. Annak idején a tulajdonos állítólag egyszer csak belépett, és holtan találta a feleségét az egyik széken, miközben még ment a film. A legenda szerint annyira megzuhant, hogy lezáratta a termet, és nem hagyta, hogy bárki is használja ezek után. A dolgozók közül sokan állítják, hogy furcsa zajokat és szagokat észleltek, néhányan pedig a nő szellemalakját is látni vélték. Azt beszélik, itt kószál a moziban, és a férjét keresi. - Mikor történt ez elvileg? - tudakolta Hunter, akit szemlátomást magával ragadott a mese. - Az ötvenes években, úgy tudom. Utána valaki bejött, és felújította a mozit, felosztva a nagytermet kisebbekre. Anno egyetlen nagyobb terem volt lent, meg ez a kisebb fent. - Hmm... és a kisebb most már raktár? - Nem - ráztam meg a fejemet. - A magánmozi továbbra is érintetlen. Le van zárva. Oda még Jon sem megy be. Azt mondja, békén kell hagyni az elhunytak tiszteletére. - Akkor biztos van valami igazság a sztoriban. - Igen. Jon egyik felmenőjéről van szó. - Érdekes. Akkor még sosem láttad belülről azt a helyet? - Csak képen. Megmutatom majd neked az albumot, ami az épület történetéről szól. - Hát, ez egy kissé hátborzongató - kuncogott Hunter. - Talán ki kéne hívni a szellemirtókat. - Meglátjuk, ki nevet a végén - vigyorogtam. - Nem olyan vicces, amikor tényleg észlelsz valamit. - Te láttad a szellemet? - vonta föl a szemöldökét Hunter.

- Nem, de néha hallottam a furcsa hangokat, és éreztem a szagokat is. Olyanokat, amiket amúgy nem tudnék megmagyarázni. Libabőrös lettem, amikor elértük a lépcsősor tetejét, és gondolkodás nélkül a tenyerébe csúsztattam a kezemet. - Miért gondolom úgy, kedves Miss Wimberley, hogy ön munkatársi kontextusban átlépi a helyénvaló magatartás határait? Előfordulhat, hogy feljelentem szexuális zaklatásért. - Igaza van, el kéne engednem. Még szorosabban megfogta a kezemet. - Szerintem nem. Hagyja csak, hogy fogjam... szigorúan biztonsági okokból - javasolta pajkosan csillogó szemmel, aztán rám kacsintott, mielőtt lenézett volna a folyosóra. - Csináljunk egy kis felfedező túrát később, ha lesz időnk! Hátha felébreszthetjük a szellemet! - Benned aztán semmi tisztelet nincs a történet iránt, mi? - ráztam meg a fejemet. Vállat vont, és körbepillantott. - Nem akarok alábecsülni semmit. Csak gyakorlatias vagyok. A legtöbb dolgot alapos utánajárással lehet megmagyarázni. Próbált már rájönni valaki, honnan származnak azok a zajok meg a szagok? Ellenőrizték valaha is, hogy a terem érintetlen maradt-e? - Fogalmam sincs. Biztos vagyok benne, hogy nyomozgatott a vezetőség, miután a személyzet panaszkodott, de semmi konkrétumot nem tudok - mutattam a régi, kétszárnyú ajtó felé, amin faragott angyalkák csintalankodtak. - Ez vezet a terembe. A sima ajtó pedig, a folyosó másik végén, a tároló. - Olyan itt, mintha visszamentünk volna az időben - állapította meg Hunter a krémszínű szegélyű vörösarany tapétát szemlélve az art deco fali gyertyatartókkal együtt. - Ez mind eredeti? - Igen. Még a szőnyeg is.

Lenézett a vörös szőnyegre, mely a szegélyeinél még mindig kellemesen puha volt, bár a közepe már meglehetősen kikopott. - Fogadok, hogy annak idején nagyon jól nézett ki. - Az album ott van a polcon, pont az ajtó mögött. A képek feketefehérek, de látni fogod a lényeget - pillantottam rá menet közben, és vihogni kezdtem. - Te most tényleg szimatolsz? - Igen, szimatolok - vágta rá derűsen. - Azt mondtad, hogy az emberek furcsa szagokat éreznek idefent. Kíváncsi vagyok, nekem is sikerül-e. - És? - álltam meg karba font kezekkel, amint ő tovább haladt a kétszárnyú ajtó felé. Szembefordult velem. - Semmi - sóhajtott nagyot. Csalódottnak tűnt. Felnevettem. - A legtöbben átszaladunk ezen a folyosón, mert nem akarunk itt sokáig egyedül lenni, te pedig csak állsz, és próbálsz találni valamit. Nem félsz? Megvető pillantást vetett felém. - Uggggyan, kérlek... Miért is félnék, ha itt vagy velem, hogy megvédj? Felhorkantam, és hangosan kacagni kezdtem. - Mostanság biztos nagy szükséged van a védelemre. Szélesen elmosolyodott, majd odasétált hozzám, és ujjaival végigsimított az ajkaimon. - Hiányzott már a nevetésed. Lassacskán leolvadt az arcomról a vigyor. - Kissé feszült volt a helyzet. - Tudom, és sajnálom - bólintott. - Ha tényleg azt akarod, Cami, hogy lekopjak, megteszem. Mondd ki most, és eltűnők a képből! De ha tényleg ezt szeretnéd, tudnod kell, hogy attól még rajtad tartom a szememet. Eljött az én pillanatom. Ha tényleg azt akarom, hogy elmenjen, tényleg

elmegy. Komolyan gondolta. - Hunter, én sosem akartam, hogy lekopj. Csak az igazságot akartam. - Én pedig el akarom mondani neked, de tényleg. Mindössze arra kérlek, hogy bízz még bennem egy kicsit tovább, oké? Őszinteség tükröződött a tekintetében. Hinni akartam neki. - Tudod, mit? Bocsánatkéréssel tartozom neked. A legelején azt mondtam neked, hogy jobban meg akarlak ismerni, a hibáiddal és a titkaiddal együtt. Aztán amikor a fejük tetejére álltak a dolgok, kihátráltam belőle. Ne haragudj! Megkapod tőlem az időt, amire szükséged van. Itt leszek, ha beszélni szeretnél róla. Addig pedig minden erőmmel próbálok bízni benned. - Köszönöm! - vágta rá látható megkönnyebbüléssel. - El sem hiszed, mennyit jelent ez nekem. Azon leszek, hogy ne okozzak csalódást neked.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Hunter

- CSÓKOLJ MEG! - szólított fel Cami. - Nem lehet - válaszoltam bujkáló vigyorral. - Miért nem? - kérdezte aggódva. - A paráználkodás tiltott dolog a munkahelyen - sétáltam el kuncogva, s az előtte lévő raktárajtó felé vettem az irányt. - Nem rúgathatom ki magam, még csak most kezdtem - nyomtam le a kilincset, hogy belépjek a sötét helyiségbe. A falat tapogatva kerestem a villanykapcsolót. Hátulról ért a támadás, amikor Cami rám vetette magát, és felugrott a hátamra. - Mit csinálsz? - tört ki belőlem a nevetés. - Ez most nem a lovacskázás ideje. Hol van az az átkozott kapcsoló? Lecsússzam rólam. - Pont itt - ragadta meg a kezem, hogy a megfelelő helyre vezesse. Felkapcsoltam, de semmi sem történt. - Hmm... fura - kísérletezett ő is néhányszor, hasonlóan eredménytelenül. - Hát, akkor kitámasztjuk az ajtót ezzel a pattogatott kukoricás vödörrel, és a folyosóról bejövő fényben megpróbálok megmutatni neked néhány dolgot. Az ajtó elé csúsztattam a vödröt. Cami megfogta a kezemet, és végigvezetett az előttünk lévő polcok mentén, különböző dolgok felé bökve, ételektől kezdve a takarítószerekig. Egy sötétebb sarokhoz érve magamhoz húztam, és gyengéden megcsókoltam. - Bocs, nem bírtam tovább várni. Azt hittem, jobban fogsz küzdeni érte

- dörgöltem az övéhez az orromat, majd elengedtem. - Folytasd csak, amit még mutatni akartál! Megint rám vetette magát, és mohón megcsókolt. Kuncogva nyitottam ki a számat, mire rögtön belecsúsztatta a nyelvét. Tetszett, hogy ilyen agresszív. Válaszul az egyik polcnak döntöttem, amitől néhány doboz a földre esett. Mindketten abbahagytuk, hogy megnézzük, mi volt az. - Upsz! - közöltem, a felfordulással igazából mit sem törődve. Nevetett, és megint megcsókolt. Kezeim lefelé kalandoztak a csípőjén, és magamhoz húztam. Hirtelen felgyulladt a lámpa, mire szétrebbentünk. - Itt vagyunk hátul! - kiáltott fel Cami, s gyorsan lehajolt, hogy felvegye a földön heverő dobozokat. - Nem tudtuk felkapcsolni a villanyt, és levertünk néhány holmit a sötétben! Nem jött válasz, úgyhogy kikémleltem a polcok mögül, hogy lássam, ki az. - Nincs itt senki, Cami - nyeltem nagyot, miközben a neonfényű lámpákat bámultam. - Csináltak már ilyet? - Velem aztán nem - torpant meg felfelé pillantva. Tágra nyílt a szeme a tanácstalanságtól. Megfordultam, és segítettem neki mindent visszatenni a helyére. Amikor befejeztük, megfogta a kezemet, hogy megszorítsa. - Menjünk innen! - könyörgött. Bólintottam, mire szó szerint kivonszolt az ajtón, végig a folyosón. Önkéntelenül megfordultam, hogy megnézzem, van-e ott valami. Semmi sem volt, de a villany megint lekapcsolódott.

- Mondták már, milyen szexi vagy, miközben popcornt sepersz? dőltem neki a moziterem gyéren megvilágított falának, és figyeltem, ahogy befejezi az utolsó sort.

Felhorkant. - Csak a hangulatvilágítás... attól minden olyannak tűnik. Az ajtó felé néztem, hogy meggyőződjek róla: senki sem jön éppen a következő vetítésre. - Erősen kétlem, de az biztos, hogy engem tényleg hangulatba hoz. Felkapta a fejét, és mosoly bujkált a szája sarkában. - Tényleg? Milyen hangulatba? Magamban felnevettem. Valószínűleg visítva elfutna, ha pontosan tudná, mit akartam csinálni vele. Nem tudtam úrrá lenni a pillantásomból sugárzó forró vágyakozáson. Cami nagyot nyelt, és meglepetésemre a saját vad pillantásával viszonozta. Megfogtam a karját, és a hátsó széksor mögé húztam. - Látod ott azokat a székeket a távolabbi sarokban? Bólintott. - Ha tehetném, elhoználak egy filmre, amiről úgy gondolom, hogy senkit sem érdekel. Ott ülnénk, abban a sarokban, a sötétben, és úgy smárolnánk, mint két eszeveszett tinédzser. Felnevetett. - Tényleg két eszeveszett tinédzser vagyunk - meredt rám csillogó szemekkel. - Akár máshová is mehetnénk, ahol tudjuk, hogy nem jár senki, és csinálhatjuk ugyanazt. Éreztem, hogy menten elönt a forróság ettől a lánytól. Máris a falhoz akartam nyomni, hogy mohón nekilássak a dolognak. - Veszélyes játék kettesben maradni veled... nagyon veszélyes. Szerintem erre már rájöttünk egypárszor. Felvonta az egyik vállát egy picit. - Néha kell egy kis veszély... - Mennyi van még hátra ebből a műszakból? - mordultam fel. Előhúzta a telefonját a zsebéből. - Két óra, de még nem vettük ki a szünetünket - vigyorgott.

- Van itt olyan raktár, mármint a szellemesen kívül, ami alkalmas a smárolásra? - A kocsid is jó lenne. Hátul parkoltál le vele? - Igen - mosolyogtam. - Egy sötétített üvegű autó egy jó kis sötét sikátorban. Vajon mi mindent csinálhatnánk benne? - harapott az ajkába ártatlan arckifejezéssel. - Miért csak beszélünk róla itt ácsorogva? - kérdeztem. Csörgött a nyálam, annyira vártam, hogy megcsókoljam. - Nem tudom. Miért? - fordult sarkon, hogy a lépcső felé vegye az irányt. Kedvtelve figyeltem minden mozdulatát, miközben követtem. Letettük a takarítóeszközöket a pihenőszobában, és a leolvasóhoz tettük a belépőkártyánkat, mielőtt kimentünk volna a hátsó ajtón. Megfogta a kezemet, úgy húzott a kocsi felé. - Hé, Jókislány... Megállt, hogy sóhajtva a falnak dőljön. - Miért hívsz még mindig így? Somolyogva lepillantottam rá, és az övéhez préseltem a testemet. - Arra szolgál, hogy emlékeztessem magamat, milyen lány vagy. Összevonta a szemöldökét. - Nem nagyon tetszik ez nekem. Tényleg ártatlan jókislánynak tartasz? - Nem annak tartalak, hanem muszáj annak lenned. - Miért? - értetlenkedett, és annyira szép volt közben! - Mert elmondhatatlanul rossz dolgokat akarok veled művelni. - Mint például? - kerekedett el a szeme. - Azt hiszem, épp most mondtam, hogy elmondhatatlanul rosszakat kacagtam, és tekintetem végigkalandozott a vonásain. - Használd a fantáziád... Biztos vagyok benne, hogy ki tudod találni! Ezen eltöprengett egy pillanatra.

- Hát, ha nem tudod elmondani, akkor mi lenne, ha inkább megmutatnád? Fojtott nevetés szakadt fel belőlem. - Az még rosszabb lenne, mintha elmondanám, attól tartok. Csupán ennyit tudtam tenni, hogy visszafogjam magamat. Hála istennek,

mindössze

húszperces

volt

a

szünet,

különben

elég

kellemetlen helyzetbe kerültem volna. Cami a mellkasomhoz nyomta a két tenyerét, végigsimított a vállamon, aztán összekulcsolta a kezét a tarkómon. Erőszakosan magához húzott nem mintha olyan nagyon tiltakoztam volna. - Smároljunk, mint két eszeveszett tinédzser! Ahogy az előbb javasoltad. Óvatosan szemügyre vettem, és közelebb hajoltam hozzá. - Talán nem annyira jó ötlet. - Miért nem? - tudakolta döbbenten, és megnyalta az ajkát. - Mert már csak tizennyolc perc van hátra a húszperces szünetünkből. Nem valami sok. - Hát akkor ne vesztegesd! - állt lábujjhegyre, hogy száját a szájamra illessze. Megadtam magam. Kezeim a derekára csúsztak, és egészen közel húztam

magamhoz.

Az

ismerős

érintés

robbanásszerű

hatást

eredményezett: teljesen egymásba feledkeztünk tőle. Összefonódtak a végtagjaink, a nyelvünk, az ujjaink, a hajunk - meg minden, ami csak összefonódhatott. Nem akartam abbahagyni. Csak ott akartam tartani őt, közém és a fal közé préselődve. Annyira jó volt érezni! Úgy csókoltuk egymást, mintha fuldokolnánk. Mintha ez lett volna az utolsó alkalom, amikor megtehetjük. Addig folytattuk, amíg mindketten levegő után nem kapkodtunk. - Várj egy kicsit! - húzódtam el tőle. - Hadd fújjam ki magam!

Homlokomat az övének támasztottam, és mindketten nevetésben törtünk ki. - Mindig, amikor megcsókollak, jobb, mint a legutóbbi. Nem tudom, hogy lehet ez, mivel az első is szinte tökéletes volt - lehelt puszit megint az ajkamra. - Annyira szenvedélyes! - Egyetértek. Elég hihetetlen. De szerintem nem lenne túl bölcs dolog máskor is egyedül maradnom veled a sötétben - emeltem fel a kezemet, hogy hüvelykujjammal végigsimítsam a gyönyörű arcát. - Miért? - kérdezte csalódottan. - Mert a testem többi része már nem sokáig fogja beérni vele, hogy a számé az egész móka. - Az annyira szörnyű lenne? - kérdezte félénken, imádnivaló pírral az arcán. Tizenhét - figyelmeztetett az átkozott hang a fejemben. - Tulajdonképpen igen, mivel én nagykorú vagyok, te pedig még nem nyomtam gyengéd csókot az ajkára, hogy tompítsam szavaim élét. Nem

mintha

bármilyen

tekintetben

vagy

formában

gyereknek

gondolnálak. - Nemsokára tizennyolc leszek - szegte fel egy picit az állát. Tudom - gondoltam. Bejelöltem a naptáramban, és számolom a napokat. - Igaz - mondtam ki hangosan. - De ha nem akarsz beszélőre jönni hozzám a börtönbe, miután rács mögé juttat az apukád, jobban tesszük, ha lassítunk egy kicsit. Az arcomhoz dörgölte a száját, aztán a fülembe suttogott. - Amiről apa nem tud, az nem fáj neki. Drága jó istenem, irgalmazz a lelkemnek! Pokolra fogok jutni. Elmosolyodtam, és újabb köröcskéket rajzoltam a bőrére a hüvelykujjammal. - Semmire sem vágyom jobban, de tudom, hogy sohasem bocsátanám

meg magamnak. Sebzettnek és csalódottnak tűnt, amitől azt hittem, megőrülök. - A többi lánnyal is ilyen úriember voltál? Felsóhajtottam.

Utáltam

a

helyzetet,

mert

úgy

érezte,

hogy

visszautasítom. Gyengéden megpusziltam a homlokát. - Nem, nem voltam az. De egyikük sem te voltál, Cami. Te különleges vagy. Úgy tűnt, kételkedik a szavaimban. Két tenyerem közé fogtam az arcát. - Jól figyelj rám! Komolyan beszélek. Amennyiben és amikor mi ketten együtt leszünk, azt akarom, hogy tökéletes legyen neked. Mindent megérdemelsz: a gyertyafényt, a rózsákat, a romantikát. Nem kell sietned. A megfelelő srác mindig ki fogja várni, hogy tényleg készen állj. Becsülnie és bálványoznia kell téged, hogy örökre emlékezetessé tegye számodra a pillanatot. A mellkasomnak döntötte a fejét, és mélyet sóhajtott. - Hagyd abba! Úgy beszélsz, mintha nem te lennél az. Azt akarom, hogy te legyél! Bárcsak olyan szerencsés volnék! Puszit nyomtam a feje búbjára, és szorosan magamhoz öleltem. - Én is azt akarom. Jobban, mint hinnéd. Milliomodjára átkoztam magamban mindent, ami éppen folyt az életemben. Azt kívántam, bárcsak szabadon elhúzhatnék vele, ahogy akarja. Tudtam, hogy mindenképpen el kell mondanom neki az igazat, és azt is, hogy talán elveszítem miatta. Ha azt szeretné majd, hogy elengedjem, akkor azt fogom tenni. Mindig az ő érdekét fogom nézni. Mindig. Mondjuk, elég erős lány ő. Ha ez megtörténik, biztos, hogy túléli, és újra rátalál a szerelem. A gondolattól, hogy valaha egy másik férfi

szorítja így magához, minden idegszálam megfeszült. Meg akartam ütni valamit, újra és újra, amíg el nem múlik. Nem volt hozzá jogom, hogy a magaménak kiáltsam ki - de jobban akartam őt, mint bármit valaha az életben. Sosem vágyódtam még ennyire kétségbeesetten senki után. Csak remélhettem, hogy megbocsát nekem, amikor napvilágra kerül az igazság. - Kérlek, soha ne hagyj el! - suttogtam a fülébe. Tágra nyílt, ártatlan szemekkel nézett fel rám. - Nem foglak - hallgatott el egy pillanatra, mintha habozott volna. Szeretlek. Szavai színes neonfényként villogtak a fejemben, és biztos voltam benne, hogy valahol tűzijáték robban a levegőben. Szeret! Igen! Jaj, ne! A fenébe! Várakozó tekintettel nézett rám. Nem kellett a szívem mélyére ásnom a válaszért. Elképesztően korán felismertem az érzéseimet. - Én is szeretlek... nagyon-nagyon - válaszoltam, és arra gondoltam, milyen jó lenne üvegbe zárni a pillanatot, hogy később is élvezhessük. Igazából már tudom egy ideje. Meglepetten rám mosolygott. - Tényleg? Miért nem mondtad. Vigyorogva vállat vontam. - Nem tudom. Asszem’, kissé fura lett volna odamenni hozzád, és közölni, hogy szia, Hunter vagyok, és szerelmes vagyok beléd. Játékosan meglökött. - Jaj, hagyd abba! Olyan izé vagy! Több komolyságot! - Komolyan mondom. Azon a napon kiléptél azon az ajtón, és én... nem tudom... elvesztem. Korábban sosem hittem benne, hogy létezik szerelem első látásra, de egyszer csak megtörtént. Valamire felfigyeltem benned. Nem tudtam, mit kezdjek vele, ezért próbáltam figyelmen kívül

hagyni. Láthatjuk, mennyire sikerült. - Biztos egész életedben a lábaid előtt hevertek a csajok ettől a nyálas dumától - fonta karba a kezét a szemét forgatva, és a falnak dőlt. - Még soha életemben nem beszéltem így egyetlen csajjal sem. Még sosem voltam ezelőtt szerelmes - vallottam be a színtiszta igazságot. Észre sem vettem, amikor megtörtént, és eltartott egy darabig, mire bevallottam magamnak. - Tényleg nem? - pislogott szinte hitetlenkedve. - Nem. Miért... te igen? - ütötte fel csúf fejét bennem a féltékenység. Ismét felkészültem rá lélekben, hogy megverjek valakit. - Hát... volt egy srác... - hagyta félbe a mondatot. Isten látja lelkemet, ha Clay neve hangzott volna el, szó szerint felrobban a fejem. -

Komolyan?

-

próbáltam

csevegő

hangon

érdeklődni,

ami

fogcsikorgatva nem volt könnyű. Erőszakkal ellazítottam a testemet, és a tudatommal követeltem, hogy minden egyes izmom eresszen le. Kicsoda? Szerettem volna betont önteni a fülembe. Nem akartam tudni a választ. - Úgy hívták, hogy Mr. Hiszékeny... vagy Naiv? Elfelejtettem - kacagott fel. A feszültség vaj módjára olvadt szét bennem. Megráztam a fejemet, és tettem egy lépést előre, hogy visszaszegezzem őt a falhoz. - Nagyon-nagyon rossz kislány voltál. Tudod, ugye? - Igen, nagyon rossz kislány - bólintott. - Szerintem meg kéne büntetned... nagyon. Felmordultam, miközben a szám az övéhez közeledett. Le fognak csukni... nagyon.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Hunter

- IDEKINT

VAGY,

HUNTER? Ó... jaj, bocsi, hogy megzavartalak! Majd

ööö... később megdumáljuk. Russ hangja lassacskán kúszott be az elmémbe, ahol a hormonok vették át a hatalmat. És eltartott egy másodpercig, mire elhúzódtam Camitól,

akivel

mindketten levegő

után kapkodtunk.

Russ

felé

pillantottam, mielőtt Camira néztem volna. Ha hasonlóan festett a hajam, mint az övé, akkor mindenki pontosan tudni fogja, mit csináltunk. Hirtelen eltöprengtem rajta, vajon hány alkalmazott veszítette el az állását már az első napon, mert közel került a munkatársához. - Hé, haver! Várj egy picit! - szóltam utána, mielőtt teljesen becsukódott volna a hátsó ajtó. Russ keze megjelent, hogy elkapja, de a többi része nem tette tiszteletét. - Biztos vagy benne, hogy ez így biztonságos? - kérdezte. Camin nevettem, akinek eszeveszetten járt a keze, hogy megigazítsa a ruháját és a haját. Széles vigyor ült ki az arcomra, amint én is megpróbáltam rendbe szedni magam. Le kéne engem lőni azért, mert rátámadtam ebben a rémes sikátorban. - Aha, tök oké, ember. Mi a pálya? - Ja, semmi lényeges - bújt elő lassacskán a feje, mielőtt úgy ítélte volna meg, hogy most már teljes egészében felbukkanhat. - Csak erre jártam, és gondoltam, rád nézek a melóban. Clay mondta, hogy szüneten vagytok Camival. O szólt, hogy kijöttetek. A jó öreg Clay. Éreztem, hogy egy kissé leereszt a boldogság-lufim. - Milyen kedves tőle, hogy számon tart minket. Mi lenne velünk

nélküle? - pillantottam bosszankodva Camira, aki félretolt, hogy elmenjen mellettem. - Még mindig hátravan hét perc a szünetünkből. Menjünk be, és szerezzünk innivalót! Russ, te is a ház vendége vagy egyre. - Király! - követte Russ vigyorogva. A nyomukban ballagva rájöttem, hogy a legjobb, amit most tehetek, az az, hogy nem Cami lábával a derekam körül jelenek meg. Kissé elvigyorodtam, bár még az előző se olvadt le a képemről. Gyönyörű lány, és az enyém. A bennem lakozó makacs gyermek egyenesen Clay elé akart állni, hogy elmondja neki: „Cami szerelmes belém.” A fenébe Clayjel, el akartam mondani mindenkinek! Ezt viszont nem tehettem meg,

úgyhogy be kellett

érnem azzal,

hogy titokban csodáló

pillantásokat vetek felé. Cami odament Clayhez, aki a pultnál dolgozott, és kikérte a kóláját. Én Mandy kasszájánál álltam meg. Még sosem beszéltem vele, de volt néhány közös óránk a suliban. Elég rendesnek tűnt. Amikor Russ látta, hogy nem Camit követem, csatlakozott hozzám. - Mit kérsz? - kérdeztem tőle. - Fantát - válaszolta. - Mandy, két Fantát kérünk. És miért is ne kaphatná meg Russ barátom az ingyen popcornomat? Ma olyan nagylelkűnek érzem magam. Mandy elmosolyodott, és feljebb tolta a műanyag keretes szemüveget az orrán. - Rémesen boldognak tűnsz ma este. Tetszik az új munkád? - Tényleg boldog vagyok - vigyorogtam, és Cami felé néztem, aki engem bámult, miközben a kólájára várt. Rákacsintottam, mire mosollyal válaszolt. - Ami a munkát illeti... Igen, a fizetésen kívüli juttatások kifejezetten

tetszenek. Cami felhorkant, Mandy pedig kifürkészhetetlen pillantást vetett ránk. - Ezt nézd, Russ! - húztam félre, hogy megmutassam neki a bemutatásra váró filmek plakátját, mielőtt Mandy bármit is kérdezhetett volna. - Mit? - érdeklődött Russ, miközben én a kitörni készülő vulkánt idéző Clayre néztem. - Semmit. A csaj kíváncsiskodni akart. Ha kiderülne, hogy Camival odakint csókolóztunk, mindkettőnket kirúgnának. Én a legkevésbé sem venném a lelkemre, de nem akarom, hogy Cami elveszítse a munkáját. Russ fojtott hangon kuncogott. - Akkor jobban teszed, ha megpróbálod a gatyádban tartani a gyíkot, tesó. Eléggé úgy néztetek ki ott ketten, mintha ott rögtön a falnak dőlve akarnátok űzni az ipart... - Ne is mondd... - mordultam fel, próbálván elhessegetni a csábító képeket. - Nem tudom, mi ez az egész. Valahányszor együtt vagyunk, a szitu egyszerűen... Elakadt a szavam. - Tűzveszélyes? - kereste a megfelelő szót Russ. - Forró? Lángoló? Eszeveszett? Eleven? Robbanékony? Vállba böktem. - Jó, jó. Látom, felfogtad. Amúgy mi ez a szóáradat? Majd juttasd eszembe, hogy hívjalak fel, ha értelmező szótárra van szükségem! - Én csak azt mondtam, amit látok - vigyorgott. - Szerintem még az élettelen tárgyak is beindulnak attól a vibrálástól, ami kettőtökből árad. Hallod, tutira teherbe esett néhány kocsi a parkolóban... - Mekkora paraszt vagy! - kacagtam. - De ilyennek szeretsz - rebegtette a szempilláit Russ, mire megint belebokszoltam a vállába.

- Nem tudom... lehet - válaszoltam. - Fú, hát ez most rosszulesett. - Nehogy már azt gondolják az emberek, hogy több mint barátság szövődik itt köztünk a sarokban...! A barátnőm mintha már aggódna egy kicsit. - Erősen kétlem, hogy bármilyen aggodalom merülne fel benne a kis műsorotok után, amit elcsíptem - horkant fel Russ. - Határozottan remélem, hogy nem fog. Ártana a hírnevemnek. - Bocs, de annak már mindegy.

Gondoskodtál róla, amikor

nyilvánvalóvá tetted, hogy mennyire beleestél Camiba. Mindenki arról beszél, hogyan csábította el a jókislány a rosszfiút. A srácok amúgy fogadásokat is kötnek. - Mire? - csodálkoztam, mert fogalmam sem volt róla. - Arra, hogy ki fog először elrontani kit. Ő csinál belőled strébert, vagy te fogod darabokra törni a szívét? - vigyorgott Russ. - Én is bedobtam egy kis zsetont a közösbe. Izgatottan várom a fejleményeket. - Tényleg? Mellettem vagy ellenem fogadtál? - méregettem karba tett kézzel. Nem tudtam eldönteni, mit gondoljak a hallottakról. - Sosem fogom elárulni - kuncogott, és mindketten Cami felé fordultunk, aki Clayjel beszélt. - És ha egyik sem történik meg? - kérdeztem Russt. - Hogy érted? - vonta fel a szemöldökét. - Mi van, ha nem leszek stréber, és nem is töröm össze a szívét? Teljesen elképedt. - Hmm, hát erre nem is gondoltam. Azt hiszem, ez fel sem merült a lehetőségek tárházában... tekintve a hírnevedet meg minden. Felmordultam. - Kezdem sejteni, mire fogadtál. Somolyogva vállat vont, de nem válaszolt.

- Bírom ezt a csajt, Russ. Ne mesélj neki a fogadásról! Nem akarom, hogy bántsa a dolog. Fontos nekem, hogy mit érez. Mindketten észrevettük, hogy Cami egyszerre próbálja felemelni az üdítőnket és a pattogatott kukoricánkat. Odasiettem hozzá, hogy megfogjam az utóbbit. - Ez a kettő a Fanta - biccentett a poharak felé. - Az enyém a Sprite. - Oké - nyújtottam az egyik italt és popcornos dobozt Russ felé, majd felkaptam a sajátomat. - Menjünk, üljünk le a pihenőben! - javasolta Cami. - Amúgy is kelleni fog a takarítókocsi. Nem maradt már sok időnk. - Én is bemehetek oda veletek? - érdeklődött Russ nagyot kortyolva a kólájából. - Kérdezd meg a főnököt! - mutattam Camira, aki erre oldalba bökött. - Nem én vagyok a főnök, de persze, bejöhetsz. Amikor beléptünk, Russ leült az asztalhoz, én pedig a falnak dőltem, és gyors pillantást vetettem a telefonomra. Caminak és nekem folytatnunk kellett a munkát, ezért odatartottuk a belépőkártyánkat a leolvasóhoz. - Akarsz itt lógni? - kérdeztem Russt. - Ki kell takarítanunk a mozit. - Csatlakozhatok? - Aha - válaszolta Cami, és megfogta a kocsiját. - Ezek az utolsó vetítések ma este, szóval nem jön be utánunk senki. Biztos nem lesz gond. - Na, hát akkor jobb, ha maradok gardedámnak. Nem akarom, hogy a leendő gyermeketek azt mondja majd, hogy egy moziban fogant. Cami arca lángvörösre gyúlt, és visszafordult a takarítókocsihoz. - Russ, legyél már vele egy kicsit kíméletesebb! Nincs hozzászokva az ilyen dumához. Cami még mindig pirult, amikor két kezemet a vállára téve

szembefordítottam magammal. - Jól vagy? - Jól - motyogta, miközben rám sem nézett. Felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. - Semmi szégyellnivalód nincsen. Amúgy meg jobb, ha hozzászoksz a cukkoláshoz. Tuti, hogy lesz még belőle több is. Megint az ajkába harapott. - Nem probléma. Lehetne rosszabb is. Hozzáérintettem a számat az imádni való ajkaihoz. - Menjünk! - A kocsira raktam az italomat, és intettem, hogy menjen előttem. - A következő vetítés bármelyik pillanatban véget érhet - jelentette ki. Takarítsuk ki ezt a folyosót itt, amíg az emberek ki nem jönnek! Megfogtuk a partvist meg a szemétlapátot, és sebesen dolgozni kezdtünk. Kétségbeesetten próbáltam figyelmen kívül hagyni Russ aljas beszólásait arról, hogy épp háziasodom, és sikeresen leküzdöttem a kísértést, hogy fejbe vágjam a partvis nyelével. Mire befejeztük, kinyíltak az ajtók, és elkezdett kifelé szivárogni a nép. Megvártuk, hogy az utolsó nézők is kijöjjenek, mielőtt bementünk. Camival már kitaláltunk egy rendszert. Én kezdtem fent, ő lent, így haladtunk egymás felé. - Középen találkozunk - incselkedtem vele, és a formás hátsójára csaptam, aztán felszaladtam a lépcsőn. Felsikoltott, és felém vágott a partvissal. - Haha, nem talált! - nevettem. - Hunter! - figyeltem fel Russ elfúló hangjára, s felé fordultam. Furcsa arckifejezéssel bámult rám. - Mi az? Elejtette az italát, úgyhogy a kevéske, ami még benne volt, a

szőnyegen kötött ki. Ő pedig nekiesett a falnak. Odarohantam hozzá a másik oldalra. - Mi van, haver? Mi a gond? ragadtam meg a vállát, és észrevettem, hogy iszonyúan remeg meg izzad. - Olyan furán érzem magam... zakatol a szívem. Egyik kezem lekúszott a karján, hogy kitapintsam a csuklóján a pulzusát. Tényleg elképesztő tempót diktált. - Mikor kezdődött ez? - kérdeztem. - Rosszul voltál ma? - Nem. Úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát. A szemébe nézve feltűnt, hogy óriásira tágultak a pupillái. - Russ, legyél velem őszinte! Bevettél valamit? Kábszert? - vallattam, és meg kellett ráznom, mert mintha egy pillanatra elvesztette volna az eszméletét. - Válaszolj, bakker! Vettél be valamit? - Nem, semmit - suttogta. Lejjebb csúszott a fal mentén, hiába próbáltam megtartani. Befelé fordult a szeme, aztán rángatózni kezdett. - Cami, hívd a mentőket! - ordítottam abba az irányba, ahol Cami jéggé dermedve állt a sokktól. - Hozz segítséget! - tettem hozzá, és óvatosan teljesen leeresztettem Russt a padlóra. Cami gyorsan előhúzta a telefont a zsebéből, és tárcsázta a segélyhívót, miközben kirohant a teremből. - Valaki segítsen! - kiáltotta odakint. - Russ! - üvöltöttem, hogy magához térítsem. - Russ, hallasz engem? kérdeztem, és behajlított ujjaimat végigfuttattam a szegycsontján. Semmi válasz. A szájához tettem a fülemet. Erőtlen leheletet éreztem az arcomon, és éreztem, hogy még mindig magas a pulzusa. Elkezdett habzani a szája, mire az oldalára fordítottam, hogy a légutak átjárhatóak maradjanak. - Jönnek! - szaladt oda mellém Cami. - Mi történt?

- Nem tudom, de drogtúladagolásnak tűnik. Láttam már hasonlót. Menj, várd odakint a mentőket, és mutasd nekik, merre jöjjenek! - Te rendben leszel? - kérdezte aggodalmas hangon. Bólintottam, mire elsietett. Mandy, Clay és Shane rohantak be, majd mindannyian szörnyülködve torpantak meg Russt megpillantva. - Jen elment a boltba, hogy beszerezzen pár dolgot zárás előtt. Megyek, felhívom, és megvárom az előtérben, amíg ideér - jelentette ki Shane. - Miben tudunk segíteni? - érdeklődött könnyes szemmel Mandy. - Hozz nekem valami vizes papírtörlőt vagy ilyesmit! Megfő szegény gyerek. Le kéne hűteni. Mandy felkapta a kéztörlőt a takarítószeres kocsiról, és kikocogott a teremből. Hármasban hagyott minket Clayjel és Russ-szal. - Remélem, jól megnézed magadnak, ami most történik - közelített felénk Clay. - Ez történik azokkal a hülyékkel, akik nem akadnak le a szerről. - Az ég áldjon meg, Clay...! Ha még egy szót szólsz, felállok és átrendezem az arcod. Ez nem a megfelelő pillanat. Amúgy meg nem vett be semmit - mondtam, miközben továbbra is az oldalára fordítva tartottam Russt. Clay felhorkant. - Te meg hiszel neki. Pont olyan ostoba vagy, mint ő. Felemeltem a fejem, és éreztem, hogy szétárad bennem a düh. - Bagoly mondja verébnek, mi? Összeszűkült a tekintete. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - Nos, hát akkor hadd frissítsem fel az emlékezetedet, mielőtt folytatnád a magas lóról tartott beszédet. Rajtad tartom a szemem, Clay.

Tudom, miben sántikálsz, és ha valaki ebben a teremben kiérdemli az ostoba jelzőt, az te vagy. Russ torkából hangos gurgulázás szakadt fel. Rögtön ránéztem, és egy kicsit még jobban elfordítottam a fejét, miközben egy kis folyadék távozott a szájából. Clay zavartan megköszörülte a torkát. - Fedezem a folyosót. Még mindig van olyan terem, ahonnan ki fognak jönni. - Rendben, tedd azt! - válaszoltam. - De mielőtt kimész, talán nem árt tudnod, hogy láttalak akkor este... Cami ablaka alatt. Clay szeme elkerekedett, és félelmet láttam benne tükröződni. - Bizony. Na, most ki az elmebajos? - Elmondtad neki? - nyögte ki, meg sem próbálván tagadni. - Isten ments! Még pont az hiányzik neki, hogy megtudja, az imádott öribarija szexfantáziákat dédelget róla, miközben az ablakon át leskelődik utána. Perverz vagy! - gyülemlett fel bennem a harag, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy követtem akkor este. - Mit fogsz csinálni? - Még nem döntöttem el, de mérget vehetsz rá, hogy sosem foglak kettesben hagyni Camival. O az én barátnőm, Clay. Szállj le róla! Komolyan mondom, ha valaha is ráteszed a kezedet, halott vagy. De nem most van itt az ideje ennek a beszélgetésnek. Később még csevegünk. Clay nagyot nyelt, és sebesen körbepillantott, mielőtt szó nélkül sarkon fordult volna. Kalapált a szívem. Próbáltam lenyugtatni magam, és a vészhelyzetre összpontosítani. Most már egyedül voltam Russ-szal. - Nem tudom, hogy hallasz-e, de tarts ki, oké? Úton a segítség. Csak

még egy kicsit... Meg tudod csinálni! Mandy rohant vissza a terembe. - Hova rakjam ezeket? - A fejére és a nyakára, meg talán a hónaljára is, ha még jut. Csak figyelj rá, hogy távol tartsd a szájától, hogy tudjon lélegezni. Gyorsan követte az utasításaimat, és megkönnyebbültem, amikor szirénák tompa vijjogása töltötte be a teret. Nemsokára előkerült Cami, nyomában egy rendőrrel és két tűzoltóval. - Mi történt? - kérdezte a rendőr, miközben a tűzoltók gyorsan kinyitottak egy táskát, és elkezdték felnyalábolni Russt valamilyen eszközre. - Jól volt, aztán hirtelen rosszullétre panaszkodott. Egyszer csak összeesett. - Tudsz róla, hogy bevett volna valamit? - Azt mondta, nem. - Használt már korábban kábítószert? - Csak annyit tudok, hogy néha szívott füvet - vontam vállat. A felügyelő intett, hogy kövessem. - Húzódjunk félre, és hagyjuk, hogy a srácok tegyék a dolgukat! A mentő is mindjárt itt lesz. - A neve Russ Weston - mondtam a mellettem elhaladó tűzoltónak. Most tizenhetedikén múlt tizennyolc éves. - Kösz! - nyugtázta meg sem állva. - Nyugi, a lehető legjobb ellátást fogja kapni.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Cami

A PIHENŐSZOBA ASZTALÁRA HAJTOTTAM A FEJEMET.

Annyira fáradt voltam,

hogy komolyan azt hittem, helyben el tudnék aludni. Fogalmam sem volt, hány kérdésre bírunk még válaszolni Hunterrel. Kikérdezett bennünket a rendőrség és a mozi vezetése is. El kellett mesélnünk az este minden apró részletét, és azt is, hogy mit csináltunk együtt Russ-szal. Még bele is világítottak a szemünkbe, hogy a pupillánkon ellenőrizzék, bevettünk-e valamit. Úgy éreztem magamat, mint egy mocskos bűnöző. Pedig teljesen ártatlan voltam, nem követtem el semmi rosszat. Hunter is kegyetlenül őszinte volt. Mindenkinek elmondta, hogy mit műveltünk hátul valójában. Nem tudtam, megvan-e még az állásunk. Clay, Mandy és Shane hazamehetett, miután a zsaruk kivallatták őket. Hunterrel ketten voltunk azok a szerencsések, akiknek maradniuk kellett, mivel mi voltunk „az érintettek”. Egyetlen előnye volt a dolognak: a többiek befejezték helyettünk a munkát, így nem kellett tovább maradnunk takarítani. - Most már mehetünk? - kérdezte Hunter nyilvánvalóan elfojtott ingerültséggel a hangjában. - Szeretnék elmenni a kórházba, hogy meglátogassam a barátomat. - Igen, elmehetsz. Tudatni fogjuk, ha szükségünk van még valamire. Köszönjük a segítséget! - csukta be a rendőrfelügyelő a jegyzetfüzetét. - Hívhatlak titeket később az állásunkkal kapcsolatban? - pislogott Jonról Jenre, majd vissza. - Megvan az állásotok. Technikailag műszakon kívül voltatok az

odakint töltött időben - jelentette ki Jen. - Menjetek haza pihenni! Később majd beszélünk erről, ha kell. Jon nem mondott semmit, de aggodalmasan ráncolta a homlokát, és összehúzta a szemöldökét. - Köszönjük! - válaszolta Hunter, mielőtt felém fordult. - Gyere, Cami! Menjünk! - fogta meg a kezemet, hogy talpra állítson. Szó nélkül követtem végig a folyosón a hátsó kijárat felé. Pattanásig feszültek az idegeim, és nem tudtam, meddig tudom még magamat tartani. A kocsihoz érve Hunter kinyitotta előttem az ajtót, én pedig beültem anélkül, hogy megköszöntem volna. Talán észre sem vette, mert rögtön becsukta, és átment az ő oldalára. - Jól vagy? - érdeklődött gyengéden, s a térdemre tette a kezét. Láttam az aggodalmat a szemében. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elkezdtem bőgni - képtelen voltam visszatartani a zokogást, és a tenyerembe temettem az arcomat. - Pont úgy nézett ki, mint Jordan. Hunter áthajolt, és odahúzott magához. - Annyira sajnálom, szívem... annyira sajnálom, hogy megint látnod kellett ezt. - Szerinted drog volt? - kérdeztem zokogva. - Remélem, hogy nem. De úgy tűnt... - csókolta meg a fejem búbját. - Abba kell hagynod, Hunter! Soha többé nem kábszerezhetsz. Tudom, hogy azt mondtam, hogy próbálom megérteni, de nem megy. Nem látod? Te is fekhettél volna ott! Azt nem bírtam volna ki! Nem bírtam volna ki! Kérlek, kérlek, állj le, mielőtt bajod lesz...! Tudtam, hogy hisztérika vagyok, de valahogy el kellett érnem, hogy észbe kapjon. - Abba fogom hagyni, Cami. Bármit megtennék, hogy jobban érezd magad. Bármit, hogy abbahagyd a sírást. Összefacsarodik tőle a szívem - szorított magához még erősebben.

- Ne azért mondd, hogy engem nyugtass, Hunter! Komolyan beszélek. Nincs több drog, vagy... vagy... köztünk vége. Képtelen vagyok végignézni, hogy ilyen gondatlanul bánsz az életeddel. Akár te is lehettél volna... Te is lehettél volna! Nem bírtam gátat szabni a könnyeknek. Gyorsabban ömlöttek, mintsem hogy letörölhettem volna őket. Még soha senkit nem féltettem ennyire. Szerettem, de haragudtam is rá. Rá, Russra, Jordan-re, mindegyikükre.

Hát

nem

értették,

milyen

fájdalmat

okoztak

a

szeretteiknek? Hunter felemelte az államat. Egyenesen a szemébe néztem, mert akartam, hogy a fájdalom minden cseppjét lássa a tekintetemben. - Én is komolyan mondom - mondta farkasszemet nézve velem. - A szavamat adom. Nincs több drog. Győztél. - Miért? Miért pont most? Miért nem akkor, amikor korábban kértem? Tudtam, hogy erőszakoskodom, de nem érdekelt. Választ akartam a kérdéseimre. Eddig mindig olyan makacs volt. - Ez... elég... ijesztő volt - válaszolta lassan és óvatosan, mintha tudatosan választaná meg a szavakat. - De az sem tetszik, hogy így látlak téged. Tudom, hogy fájdalmas emlékeket ébresztett benned. Elhúzódtam tőle, és az ablakon kinézve próbáltam megnyugtatni magam. - Még mindig rémálmaim vannak arról az éjszakáról... Jordanról... tudod? Néha még elaludni is félek. - Nem tudtam. Bocsánatot kérek, Cami... mindenért. Megtöröltem a szememet. A kocsiban csend ölelt körül minket. - Menjünk, nézzük meg Russt! - szólaltam meg végül. - Biztos, hogy fel vagy rá készülve? Nagyon szívesen kiteszlek téged nálatok odafelé menet - simította végig a karomat, majd megszorította a kezemet.

- Nem. Ő a barátod. Ott akarok lenni veled, amikor bemész hozzá. Úgy bámult rám, mintha azt mérné fel, vajon képes vagyok-e kezelni a helyzetet. - Tényleg menni akarok... ha te is szeretnéd, hogy ott legyek. - Én mindig szeretném, hogy velem legyél. Ezt már kapiskálhatnád mosolyodott el, és felemelte a kezét, hogy letöröljön egy könnycseppet. Elfúló hangon felnevettem. - Szeretlek. Kedvesen mosolygott, és a tekintetét végigjártatta az arcomon. - Imádom hallani, ahogy ezt mondod. Én is szeretlek.

A sürgősségi osztály várója szerencsére üres volt. Kiderült, hogy Russ szülei nem sokkal azután megérkeztek, hogy őt behozták, és ott voltak vele, amíg ellátták. Jött egy nővér, aki szólt, hogy egyikünk bemehet hozzá. Mondtam Hunternek, hogy menjen, én megvárom kint. Jó sokáig bent volt, így bőven maradt időm az agyalásra. Rengeteg téma felmerült bennem

a

drogoktól

kezdve

Clayen

át

egészen

Hunterig,

a

kapcsolatunkig, sőt a halálig. Halál. Ez olyasmi, amivel kapcsolatban sohasem áltattam magamat. Nem tartoztam azok közé a tinik közé, akik legyőzhetetlennek hitték magukat. Elég közeli barátom és rokonom meghalt már ahhoz, hogy tudjam: az élet múlandó és értékes - nem szabad elvesztegetni. Eltökéltem, hogy tudásom szerint a lehető legjobban élem a sajátomat, és személyes döntés alapján elkerültem bizonyos dolgokat: a kábítószert és a drogokat, meg a szexet is. Az egyik barátom ittas vezetés miatti balesetben halt meg az apukájával együtt néhány éve, az egyik nagybátyámnál pedig - aki fiatalon elég szabados volt - AIDS-et diagnosztizáltak. Tudtam, hogy a döntéseim némileg a félelmen alapulnak, de szerintem jobb félni, mint

megijedni. Nem akartam, hogy velem is ilyesmik történjenek. Sikerült tartani magamat az erkölcsi értékrendemhez... egészen mostanáig. Megismertem Huntert, és hirtelen rájöttem, miért csinálják a fiatalok olykor azt, amit. Karizmatikus kisugárzása teljesen magával ragadott - úgy vonzódtam hozzá, mint lepke a tűzhöz. Nem is tudtam pontosan megfogalmazni... Fesztelen és magabiztos, de volt itt még valami. Amikor ránéztem, egyszerűen tudtam, hogy ő a gyenge pontom, a megkísértőm. Már hallottam a szexbálvány kifejezést, ami szerintem tökéletesen illett rá: állatias és ízletes, valósággal sóvárogtam utána. Még soha nem éreztem így senki iránt. Ez egyszerre tűnt izgalmasnak és félelmetesnek, mert tudtam, hogy a megfelelő körülmények között hajlandó lennék átlépni a gondosan kijelölt határaimat. Ettől aztán előjött az összes régi félelmem. Eleget tudtam Hunter múltjáról ahhoz, hogy tisztában legyek vele: volt már más lányokkal. De vajon mit jelentett ez rám nézve? Biztonságos lenne... ? Valóban készen állok rá, hogy csak a hormonjaim vezéreljenek? A szám sarkában kifújtam a levegőt, amitől néhány makacs tincs kiröppent a szememből. Semmi sem számított az említettek közül, mert úgy tűnt, hogy ő valamiért nem szeretné velem átlépni azt a határt. Az istenért sem bírtam rájönni, miért. Úgy viselkedett, mintha akarná, de mindig behúzta a kéziféket. Az előbbi furcsa kis beszéde pedig úgy hangzott, mintha nem úgy gondolná, hogy ő lesz az, akivel csinálni fogom. De miért? Annyira össze voltam zavarodva! Kitárult a rendelő ajtaja, és kilépett rajta Hunter. Felálltam, hogy üdvözöljem, és akkor láttam csak, milyen komoly arcot vág. Átölelt, és a hajamba fúrta az arcát. - Hogy van? - érdeklődtem, miközben köré fontam a karomat. Egy pillanatig nem szólt semmit.

-

Rosszul.

Helikopterrel

átszállítják

egy

nagyobb

kórházba,

Albuquerque-be. Kómában van, nem túl rózsás a helyzet. - Sikerült kideríteni, mi történt? - Csináltak drogtesztet. Kimutatta, hogy amfetamin van a szervezetében. - Szóval met túladagolás? - fordult fel a gyomrom. - Hát, annak tűnik - ölelt át még szorosabban. - Miért hazudott volna neked róla? Vajon miért nem akarta, hogy tudd és segíthess rajta? Hunter elengedett és távolabb sétált, majd a hajába túrt. - Ez benne a fura. Egész végig velünk volt. Nem láttam, hogy bevett volna bármit is. Te? Megráztam a fejem. - Mit gondolsz erről az egészről? - Nem tudom. Szerintem... nem áll össze a kép. Felhívtad a szüleidet? - Aha. Megmondtam nekik, hogy otthon leszek, amint végeztünk. - Na, akkor jobb, ha hazaviszlek. Gyere, menjünk! - nyújtotta felém a kezét, én pedig megfogtam. - Nagyon sajnálom, ami Russ-szal történt. - Én is, Cami - sóhajtott fel. - Én is.

HARMINCADIK FEJEZET Hunter

M INDEN

OLYAN MÉLABÚS LETT

RUSS

ESETE UTÁN.

Cami szellemként

sápadozott mellettem egész héten: mindenhová követett, mintha félt volna szem elől téveszteni. Nem beszélt túl sokat. Csak velem volt, és erőt merítettem a jelenlétéből - bár megnehezítette, hogy módot találjak összefutni Derekkel, akivel beszélnem kellett a megállapodásunkról. Mindketten egyetértettünk abban, hogy egy kicsit kimaradunk a drogtémából, amíg le nem csillapodik a helyzet. Cami állandó hallgatósága sajnos azzal járt, hogy Clay gyakran a közelünkben volt. Bölcsen tartotta a száját - legalábbis amikor hozzám szólt - és nem tett kísérletet arra, hogy visszatérjen a durva beszólásokhoz, amiket a moziban eresztett meg. Viszont arra sem nyílt alkalmunk, hogy beszéljünk a rá irányuló vádakról. Biztos voltam benne, hogy abban a reményben lóg folyton velünk, hogy ne oszthassam meg Camival az infót. Patthelyzetbe kerültem vele, mert egyikünk sem akarta kettesben hagyni a másikat a barátnőmmel. Utáltam, hogy ott liheg a nyomunkban, hiszen hátráltatta, hogy beszéljünk Camival a kettőnk dolgáról. Ugyanakkor megkönnyebbülést is jelentett, mivel biztosra vettem, hogy Cami olyan kérdéseket is feltenne nekem, amikre nem tudnék válaszolni. Vágytam arra, hogy beavassam mindenbe, mert akkor vagy így, vagy úgy megoldódott volna a dolog. így viszont mintha napról napra növekedett volna köztünk a feszültség. Kétség nem fért hozzá, hogy hamarosan eljön a tetőpont. Már majdnem elérkezett az ideje, hogy határozottabban lépjek fel. Elérkezett a rettegett nap. A maszkabál napja. A tudat, hogy Cami Clay

karjaiban tölti majd az egész estét, nem nyugtatott meg túlzottan. A hideg futkosott a hátamon, valahányszor belegondoltam. Nem bírtam Clayt, és egyáltalán nem is bíztam benne. De mivel tiszteletben tartottam Camit, meg az ő érzéseit iránta, elhatároztam, hogy a lehető legelegánsabban félreállok az útból, és hagyom, hogy a kettejük dolga legyen ez. Russ éppen különösen hiányzott. Mindannyian az ebédlőben ültünk, és azt kellett hallgatnom, ahogy Clay és Cami jelmezekről meg utolsó pillanatban esedékes előkészületekről cseverészik. Russ elvonta volna a figyelmemet a maga dumájával, úgyhogy nem kellett volna mindezt elviselnem. Biztos meglett volna a lehetőségem, hogy eljátsszam a birtoklási vágytól fűtött pasit, és ragaszkodhattam volna hozzá, hogy Cami velem menjen a bálba, de nem vagyok az a fajta ember, aki bármire is kényszeríteni akarná őt. Tudtam, hogy Cami stresszes időszakot él át, szóval arra gondoltam, a tánc jó kikapcsolódást jelent majd - de nem volt az az isten, hogy egyedül hagyjam Clayjel. Alig bírta a gyomrom, hogy együtt lássam őket. Ha rajtam múlik, már nem sokáig maradnak öribarik. Úgy terveztem, a megfelelő pillanatban kitálalok Caminak, és reméltem, hogy a lehetőség nem várat magára sokáig. A maszkabál egy baráti hagyományt jelentett a számára, amibe nem akartam beleavatkozni. Beavatkozás alatt azt értem, hogy semmiképpen sem akadályoztam volna meg, hogy együtt menjenek. De atombiztos voltam benne, hogy én is ott leszek, így Camin tarthatom a szememet. Elkezdett rezegni a telefon a zsebemben. Elővettem, és rápillantottam a kijelzőre. Nem ismertem a számot, úgyhogy kíváncsian felvettem. - Igen? - Helló, ott Hunter? - kérdezte egy női hang a vonal másik végén. - Igen, én vagyok.

- Szia. Cheryl Weston vagyok, Russ anyukája. - Hogy van? Minden rendben? - kérdeztem idegeskedve. Korábban megadtam neki a számomat, hogy felhívhasson, ha bármilyen változás történik Russ állapotában. - Jól vagyok, és minden rendben. Azért hívtalak, hogy elmondjam: Russ végre magához tért. Nem beszél valami sokat, de felismert minket, és kérdezett rólad. Hatalmas kő esett le a szívemről, s éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Sebes pislogással igyekeztem elűzni őket. - Nagy örömmel hallom. - Rögtön visszaaludt, de az orvosok szerint teljesen fel fog épülni. Most már talán képes lesz megválaszolni a kérdéseket. - Remélem, sikerülni fog! Köszönöm, hogy felhívott! - Én köszönöm, hogy segítettél rajta, Hunter! - hálálkodott elfúló hangon. - Az orvosok azt mondták, hogy ha nem lépsz közbe olyan gyorsan, elveszíthettük volna. - Kérem, ne sírjon, Mrs. Weston! Örülök, hogy segíthettem. Hívjon máskor is! Várom a fejleményeket. Meglátom, mikor tudok bemenni hozzá. Még egyszer megköszönte, aztán letettük. Felnézve megláttam, hogy Cami és Clay várakozva mered rám. - Russ magához tért - jelentettem be megkönnyebbült sóhaj kíséretében. - Felismerte a szüleit, és rólam kérdezősködött. Azt mondják, teljesen fel fog épülni. Most megint alszik, de ki fogják kérdezni, amikor ismét felébred, hogy kiderülhessen, mi történt. - Ez fantasztikus hír, Hunter! - ugrott a nyakamba Cami, és lelkesen átölelt. A dereka köré csúsztattam a kezemet, és megpusziltam a füle fölött. Átadtam magam a megkönnyebbülés pillanatának a karjaiban. Clay

undorodó arckifejezéssel méregetett bennünket. A legkevésbé sem tűnt boldognak. - Hétvégén elmehetnénk kocsival Albuquerque-be meglátogatni, ha a szüleid megengedik. - Király. Biztos vagyok benne, hogy elengednek. Ma este ott a bál, de holnap mehetünk. Ott lakik a nagynéném. Fogadok, hogy simám alhatnánk nála, és akkor csak vasárnap kéne hazajönnünk. Elég hosszú az út. Kibontakoztam az öleléséből. - Szuper lenne. Örülnék, hogy még több időt tölthetek veled. Clay egy szót sem szólt, de úgy festett, mint aki teljesen dühbe gurult. Tutira vettem, hogy mindent meg fog tenni, csak hogy elvegye Cami kedvét a kiruccanástól - már abban a pillanatban, ahogy elfordulok. - Felhívom anyát, és elmesélem neki a fejleményeket - csicseregte Cami a mobilja után nyúlva. Bólintottam, és folytattam az ebédemet. Igyekeztem úgy tenni, mintha Clay nem úgy bámulna, mint aki helyben meg akar fojtani. - Azt mondja, mehetek, és rácsörög a nagynénémre, hogy előkészítse nekünk a terepet - újságolta sugárzó mosollyal Cami, amikor letette. Napok óta nem láttam ilyen boldognak. - Jól hangzik - válaszoltam. - Köszönöm! - Alig várom. Nagyszerű lesz újra látni Russt, és jó móka lesz veled utazni - hajolt oda hozzám, hogy puszit leheljen az arcomra. - Szeretek veled lenni. Vigyor terült szét az arcomon, és elkezdtem kuncogni. - Ugyanígy érzek. Jó lesz egy kicsit kettesben. Az utóbbi időben nem sok jutott belőle. - Hát, nem. Clay

vajon

észrevette,

hogy

Cami

gyakorlatilag

teljesen

megfeledkezett arról, hogy ott ül velünk? Cami nem csinált titkot abból, mit érez irántam, de az öribarija továbbra is úgy viselkedett és tapadt rá, mintha lenne nála esélye. Ettől elég kényelmetlenül éreztem magam. A srác nem igazán vette az adást. Holnap... holnap talán végre mesélhetek neki Clayről. Megszólalt a csengő - jelezvén, hogy ideje visszamenni órára -, és mindhárman összeszedtük a holmijainkat. A terem felé vezető úton Camit hallgattam, ahogy boldogan csacsog a nagynénjéről, és örültem, hogy megint a régi lett.

Hangosan dübörgött a zene az átalakított tornateremben, amit textilből készült álmennyezettel és óriási, csillogó álarcokkal tettek hangulatossá. A középen lógó hatalmas, ezüst diszkógömb mindenfelé szórta a fényt, amely minden csillogó felületről visszatükröződött, mintha apró ékkövek borítanák a termet. Álarcos tinik táncoltak a zúzós ritmusra, akik mindenféle jelmezben pompáztak: az őrülttől az elegánsig. Én nem öltöztem be, csak egy fekete póló, farmer és cipő volt rajtam. Felvettem egy fekete félmaszkot is, hogy kicsit könnyebben beleolvadjak a tömegbe. Nem résztvevőként voltam jelen, hanem megfigyelő szerepben. Könnyedén kiszúrtam Camit és Clayt a rejtekhelyemről - a falnak dőlve álltam egy sötét sarokban. Cami volt a leggyönyörűbb lány a teremben: arany ruhája tökéletesen kiemelte vörös haját, a bőre pedig barack- és krémszínű árnyalatot öltött tőle. Maszkja egy hosszú, vékony pálcára volt erősítve, így az arca elé emelhette, vagy elvehette onnan, amikor beszélt valakivel. Örültem neki, hogy nem emelte fel túl gyakran. Szerettem nézni, ahogy megcsillan és ragyog a szeme a fényben, miközben táncol és kacag. Láthatóan jól érezte magát... Clayjel.

Nyilvánvaló volt, hogy csak barátként tekint rá. Sosem volt semmi romantikus a gesztusaiban. Egyszerűen egy lány volt, aki kitűnően mókázik a jó barátjával. Clay viszont úgy festett, mint a macska, aki most kaparintotta meg a kanárit. Tekintete egy percre sem tévedt másfelé, és aki két másodpercnél hosszabb ideig nézte őt, világosan láthatta, hogy totál bele van esve Camiba. Csak annyit tehettem, hogy a rejtekhelyemen maradok - ahelyett, hogy odamentem volna elcsenni a barátnőmet. Clay folyton cirógatta valahogy. Lágyan végigfuttatta a kezét a meztelen vállán és karján, vagy lehajolt, hogy a fülébe suttogjon... folyton hozzáért. Megnéztem, mennyi az idő. Már két óra eltelt. Ha kibírok itt még egy órát, véget ér a tánc, és meggyőződhetek róla, hogy biztonságban hazavitte Camit - aki holnaptól megint az enyém lesz, egész hétvégére. - Tudtam, hogy itt lófrálsz valahol - szakította félbe a gondolatmenetemet a közeledő Gabrielle hangja. - Semmiképpen sem téveszthetted szem elől a te drága Camidat ilyen sokáig. Főleg, hogy másik sráccal van. Nem vettem a fáradságot, hogy válaszoljak neki. Ujjaival végigsimított fedetlen karomon, amikor mellém ért. - Szép pár, nem? Főleg, mióta Clay ejtette a stréber stílust. Összetartoznak, nem látod? Mindig is így volt. - És mitől lettél ekkora szakértője a kapcsolatuknak? - pillantottam rá. Rabló és macskanő keverékének öltözött, testhezálló sztreccsruhában, ami szorosan tapadt tekintélyes idomaira. Vastagon kisminkelt szemhéja alól rám villantotta tekintetét, ahogy fényes, fekete álarca mögül rám bámult. - Clay és én... közel állunk egymáshoz. Felhorkantam.

- Ha arra célzol, hogy dugtok, már rájöttem. Meglepettnek tűnt. - Csak azt nem tudom, hogy mióta - tettem hozzá. - Vagy hogy miért. Ravaszul elmosolyodott, és közelebb simult hozzám. - Elárulhatom neked a választ... ha nagyon akarod tudni. - Mindenképpen folytasd! - irányítottam rá a teljes figyelmemet. - Meglesz az ára - lépdelt fel ujjaival a karomon a vállamig. - Tényleg? Micsoda? - mentem bele a játékába. - Tudod, hogy mit akarok - mért végig. Elhallgattam, hogy végiggondoljam, amire célzott. - Csak annyit ígérhetek, hogy megkapod tőlem életed legütősebb menetét... egyszer... és ennyi. Semmi másra nem számíthatsz tőlem. Győzedelmesen elmosolyodott. - Egyszer elég lesz. Aztán te is rám kattansz, mint az iskola összes többi sráca. - Annyira nem lehetsz jó. Most pedig cseppentsd az infót, vagy nincs alku. Felsóhajtott, keze elindult lefelé a vállamról, és megállt, hogy megszorítsa a bicepszemet. - Clay régóta akarja Camit, és amit akar, azt megszerzi. Nem kéne ujjat húznod vele. Veszélyes. Jordan Henley csúnyán ráfizetett. Összeszűkült a tekintetem, és megragadtam a karját. - Ezt meg hogy érted? - Au! - húzódott el tőlem. - Ne akard megsebezni a hírhozót, édes! Lazítottam a szorításon. - Bocsi! Valamiért azt hittem, durván szereted. Mosolyogva a kezemre tette az övét, és úgy kezdte masszírozni a karját. Hagytam. - Mit mondtál Jordanról?

Ráncolta a homlokát, amiből láttam, hogy habozik. - Nem kellett volna mondanom semmit. Még jobban megszorítottam, és a díszfalak egyike mögé húztam. - Mondd el, amit tudsz, vagy lőttek az alkunak! Rávettem magamat, hogy megsimogassam az arcát. Próbáltam úgy tenni, mintha tetszene. A kezembe simult, és becsukta a szemét. - Ez jó érzés. - Mondd el, amit tudsz! - nyomatékosítottam megint. Nekidőlt a falnak, és hosszú körömben végződő ujját kinyújtva csábítóan hívogatott. - Előbb gyere ide! Odaléptem, és az övének préseltem a testemet. - Csókolj meg! - nyalta meg a száját. Lehajtottam a fejemet. - Addig nem, amíg nem mondod el, amit tudsz, Gabby. Ez az alku. Annyira közel voltam hozzá, hogy szinte émelyegtem. - Clay megmérgezte Jordant. Kémiából zseni, tudod. Tudja, hogyan kotyvassza ki a saját cuccát. Jordan azt mondta, hogy így vagy úgy meglesz neki Cami a téli bálon. Clay egy kis kristálymetet szórt Jordan italába, amivel harcképtelenné akarta tenni, de véletlenül túl sokat adott neki, és kinyírta. Nem tudta, hogy látom, amíg meg nem fenyegettem, hogy elárulom. Azt mondta, ad nekem a szerből eladásra, és megtarthatom a haszon felét, ha nem mondom el senkinek. Szóval olyasvalakit keresel, aki jó parti? Akkor én vagyok a te embered. Egész végig velem kellett volna nyomnod. Azt hittem, elhányom magam. Hirtelen összeállt a kép. A moziban Clay biztos azt az italt mérgezte meg, amelyikről azt hitte, hogy az enyém, de amikor Cami felemelte őket, összekeveredtek. - Russ itala... nekem szánta.

Én voltam a célpont. Miattam került Russ ilyen állapotba. Clay rám vadászott. A barátnőm pedig éppen egy gyilkos karjaiban táncol. Muszáj volt kimentenem onnan. Gabby felkacagott. - Mondtam, hogy ne húzz ujjat vele! Szadista. - Mint te, hm? - válaszoltam pusztán megvetést érezve ez iránt a rettentően ostoba lány iránt. - Lehet, hogy az vagyok, de a lényeg, hogy teljesítettem az alku rám eső részét. Most rajtad a sor. - Ó, bízz bennem, Gabrielle! Én mindig megtartom a szavamat. Egész biztos, hogy életed legütősebb menete lesz... - hajoltam hozzá annyira közel, hogy az ajkaim szinte súrolták a fülét - ... egy rendőrautó hátuljában. Mintha összezavarodott volna, aztán meg egy kicsit ijedtnek tűnt. - Ezt ho... hogy érted? - Úgy értem, drága Gabby, hogy az igazi nevem Dylan Wilcock, huszonegy éves beépített rendőrségi ügynök vagyok, akit azért küldtek ide, hogy kivizsgálja Jordan Henley halálának gyanús körülményeit. Képtelen voltam visszatartani a gonosz vigyort, miközben felvontam az egyik szemöldökömet. - Épp most ajánlkoztál fel egy zsarunak, bevallottad neki, hogy illegális szereket árulsz, lelepleztél egy gyilkosságot, és tudtál egy gyilkossági kísérletről. Szerintem... hogy is mondják? A saját vermedbe estél? Le vagy tartóztatva. Félrelökött, és megpróbált elfutni. Gyorsan megragadtam, és a falhoz nyomtam. - Engedj el! - kiabálta vergődve. - Esélytelen. Velem fogsz innen előbújni, szembesítelek Clayjel, utána pedig hívok erősítést, és mindannyian bemegyünk a kapitányságra.

Rémülten nézett rám. - Nem szembesíthetsz. Túl késő. - Hogyhogy túl késő? - Én voltam a figyelemelterelés. Clay tudta, hogy sosem léphetne le innen, amíg ennyire figyeled. Más tervei voltak Camival ma estére. Elmentek, amint hátat fordítottál nekik. - Micsoda? - üvöltöttem. Felszínre tört a bennem forrongó düh. - Miért? Miért adtad olyasvalaki kezére, akiről tudtad, hogy bánthatja? Tényleg ennyire gyűlölöd Camit? - Belefáradtam a versengésbe! - vinnyogott, mint egy elkényeztetett gyerek. - Minden fiú őt akarja, de ő még csak nem is tud róla! Én vagyok az, aki mindig kéznél van nekik, és csak arról tudnak beszélni, milyen gyönyörű, és milyen szívesen megtennék vele. Azt hittem, hogy ha segítek Claynek, azzal megoldom a saját problémámat. Szereti Camit. Nem bántaná. - Az a srác egy pszichopata! Honnan tudod, mit csinálna és mit nem? Mondd meg, hová mentek! - vonszoltam magam után az ajtó felé. - Nem tudom. Nem mondta meg nekem. Őszintén elsírta magát, amikor kiértünk a folyosóra. Letéptem a maszkomat, és a kijárat felé rohantam, szó szerint magammal rángatva őt. Épp időben léptem ki, hogy kiszúrjam Clay ocsmány kis autóját a parkolóban. Odasiettem a Camarómhoz, de megtorpantam. Ki volt szúrva a kereke. Gabby felé fordultam. - Add ide a slusszkulcsodat! - Nincs itt. A táskámban hagytam, a tornateremben. - Jól figyelj rám! Elengedlek, és idehozod nekem. Ha bárki megkérdezi, mi a baj, azt fogod mondani, hogy nem érzed jól magad, ezért hazamész. Ha most segítesz nekem, tanúsítom majd, és beleírom a beszámolómba. Remélhetőleg jó fényt vet majd rád. De ha elmenekülsz,

kénytelen leszek elkapni téged, és biztosra veheted, hogy rád húzzák a vizes lepedőt. Szóval akkor hogy lesz? - Segítek neked - vágta rá gondolkodás nélkül. - Megígérem. - Oké, indulás befelé! Ne feledd, figyelek. Bólintott, mire elengedtem. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam Christ. A második kicsengésre felvette. - Megvan a bizonyíték, amire vártunk, és találtam egy tanút. A Bradley gyerek csinálta. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele, de ezt sosem gondoltam volna. Cami nála van, Chris. Meg kell találnunk. - Várj, mindjárt ott vagyok, és küldök egy járőrkocsit a tanúdért! - Nem várhatok. Muszáj utánuk mennem. Leeresztette a kerekemet, úgyhogy elviszem a tanú járművét. Az övére, kérlek, adj ki körözést! Az információk ott vannak az aktán, amit odaadtam neked felülvizsgálatra. - Rajta vagyok. Letettem, és felhívtam Camit. - Cami telefonja - szólt bele Clay. - Add Camit! Most! - követeltem. - Semmi gond, megesik - válaszolta teljesen értelmetlenül, és megszakadt a vonal. Francba! A folyosóról figyeltem, ahogy Gabby elmegy a táskájáért, majd visszajön. A kezembe ejtette a kulcsot, és követett kifelé az autómhoz. - Mit csinálsz? - érdeklődött, amikor kinyitottam a csomagtartót. - Szükségem van néhány dologra - vettem elő a hónaljra erősíthető pisztolytáskát, majd beleraktam a fegyvert. Felvettem a bőrdzsekimet, hogy elrejtsem a stukkert. Nem akartam ráhozni a frászt Clay-re, amikor megtalálom. A zsebembe csúsztattam a jelvényemet, és felmarkoltam egy bilincset.

- Nem hiszem el, hogy zsaru vagy! - suttogta Gabby. - Nem tűnsz olyan idősnek. - Pont ezért választottak engem a melóra - fogtam meg a csuklóját. Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de te vagy a koronatanúm, és nem engedhetem, hogy elfuss - bilincseltem oda a csomagtartó tolózárjához, aztán betettem a táskáját a kocsiba, hogy ne hívhasson senkit a telefonjáról. Valaki mindjárt itt lesz érted. Bólintott, miközben továbbra is könnyek csorogtak le az arcán. - Biztos, hogy nem tudod, hová vitte Camit? Olyan hely lehet, ahol biztonságban érzi magát. - Sosem mondta. Szúrós pillantást vetettem rá. - Őszintén. Elmondanám, ha tudnám. Szükségem van minden enyhítésre. - Hol gyártja a cuccot? - kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Gondterheltnek tűnt. - Áruld el nekem, Gabby! - A moziban. - A moziban? - Van egy elhagyatott terem a második emeleten, amit totál lezártak. Mindenki azt hiszi, kísértetek lakják. Talált hozzá egy másik bejáratot egy szervizlépcsőről, amit soha senki nem használ. Van hozzá kulcsa. A furcsa zajok és a szagok, amik a teremből jönnek... Most már világos. Mindvégig Clay volt az. - Hol az a szervizlépcső? - kérdeztem, mert Cami azt nem mutatta meg korábban. - Van egy zárt ajtó a hátsó bejáratnál. Mögötte pedig egy keskeny lépcső. Kulcs kell hozzá, hogy bemenj. Clay ellopta a főnöktől, és lemásoltatta, így bármikor be tud menni.

Már futottam is Gabrielle kocsija felé. - Tényleg szerelmes vagy belé, ugye? Azt nem csak eljátszottad szólt utánam. - Igen, az vagyok! - kiáltottam hátra a vállam fölött. Csak remélhettem, hogy nem késem el.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Cami

- VAN

SZÁMODRA EGY MEGLEPETÉSEM

- közölte mosolyogva Clay, amint

magával húzott a folyosóra. - Meglepetés? Micsoda? Meglehetősen jól nézett ki aznap este szmokingban és maszkban. Észrevettem, hogy néhány lány bámulja. Reménykedni kezdtem, hogy hamarosan talál magának egy barátnőt. - Ha elmondanám, nem lenne meglepetés, igaz? Fordulj meg! - Forduljak meg? - Igen. Bekötöm a szemedet, hogy ne lásd, hová megyünk, amíg oda nem érünk. - Nem is tudom. Ez így szörnyen gyanúsnak tűnik - ékelődtem, de azért engedelmeskedtem. Puha, selymes anyagot erősített a szememre. - Megbízhatsz bennem, Cami - suttogta a fülembe, majd megfogta a könyökömet, és úgy navigált. - Szóval minek is köszönhetem ezt a meglepetést? - Igazából több dolognak is. Közeledik az utolsó tanév vége, és hamarosan betöltőd a tizennyolcat. Új fejezetet fogunk nyitni az életünkben,

ezért

gondoltam,

valami

különlegességgel

kellene

megünnepelnünk, hogy ilyen régóta barátok vagyunk. - Te mindig olyan édes és gondoskodó vagy. Köszönöm, Clay! Alig várom, hogy lássam, mit tervekéi ki. Hallottam, hogy kinyílik egy autó ajtaja. - Vigyázz a fejedre! Segítek beszállni.

Belekapaszkodtam a karjába, miközben beültem. - Vigyázz, oda ne csukd a ruhámat! - Rendben - felelte, és becsukta az ajtót. Megérintettem a kötést a szememen. - Hé, nem lesünk! - utasított, amikor mellém huppant. - Tartsd a kezed az öledben, különben azt is le kell kötöznöm. Nem hagyhatom, hogy elrontsd a meglepit. - Igenis, uram! - kacagtam, és leengedtem a tenyeremet. Felpörgött a motor, és elindultunk. - Ez tök fura. Miért nem árulod el, hová megyünk? Még azt hiszik, hogy elrabolsz engem vagy ilyesmi. - Ügyes próbálkozás - kuncogott. - Muszáj lesz türelmesnek lenned. Éreztem, hogy a mobilom rezegni kezd a csuklómra erősített apró táskában. - Ó! Csörög a telefonom. - Felveszem neked - ajánlkozott Clay, és már le is csúszott a pánt a csuklómról. - Cami telefonja - szólt bele, majd elhallgatott. - Semmi gond, megesik - tette hozzá, majd hallottam a sípoló hangot. - Valami Julie-t keresett. - Ja, akkor téves. - Aha. - Messzire megyünk? - Nem. Néhány perc múlva ott leszünk. - Akkor közeli meglepi - próbálkoztam, de képtelen voltam kitalálni, vajon hová vihet. - Nagyon jól éreztem magam veled ma este a bálon. - Én is veled. Mint a régi szép időkben, mi? - Bizony. Nem tudtam nem észrevenni, hogy bámultak téged a csajok. Az új stílusod szerintem valóságos fan klubot toborzott. - A... azok a lányok amúgy sem érdekelnek. Ha korábban nem bírtak, miért foglalkoznék vele, hogy most mit gondolnak?

- Hát, akkor az ő bajuk. Átnyúlt, és megszorította a kezemet. - Te vagy a legjobb, Cami. Tudod, ugye? - Örülök, hogy a barátomnak tudhatlak. Elvette a kezét, de nem szólt semmit. Csendben ültünk egymás mellett, amíg meg nem állt a kocsival. - Maradj csak! Odamegyek segíteni. Rögtön mellettem termett, és segített kiszállni. - Most már levehetem a kötést a szememről? - Mindjárt, de még nem. Gyere, menjünk! Sétáltunk egy kicsit, mielőtt megállt volna, hogy felsegítsen egy lépcsőfokon. Kulcscsörgést hallottam, amit ajtónyitás követett, aztán megint kulcscsörgés és még egy ajtó. - Na, most felmegyünk egy lépcsőn, úgyhogy legyél óvatos! A derekam köré fonta a karját, úgy terelt be. Hallottam, hogy mindkét ajtó bezáródik mögöttünk, s a levegő hirtelen állottnak és dohosnak tűnt. - Hol vagyunk? - kérdeztem ismét, mert kezdtem magamat kényelmetlenül érezni. - Egy perc és meglátod. Megígérem, imádni fogod. Óvatosan felballagtunk a lépcsőn, és megálltunk a tetején. Hallottam, hogy újabb zárral babrál, mielőtt bevezetne, aztán pedig tolózár kattant mögöttünk. Ismerős zenét hallottam: egy dal volt Az operaház fantomjából. Clay olyan jól ismert engem! - Mire készülsz? - kérdeztem vigyorogva. - Valóra váltom az álmaidat - nevetett. - De mielőtt leveszed a kötést a szemedről, koccintsunk a jövőre! Aztán körülnézhetsz, hol vagy nyomott egy hosszú szárú poharat a kezembe. - Fenékig! Az ajkamhoz emeltem, és aprót kortyoltam belőle, mielőtt elkezdtem volna vihogni. - Gyümölcspuncs egy pezsgőskehelyben?

- Tudom, hogy ez a kedvenced, úgyhogy gyerünk, gurítsd le! Nekem is van egy pohárral - koccintotta az övét enyémhez. Mosolyogtam, és egy húzásra csaknem teljesen kiürítettem a tartalmát. - Oké, mutasd meg, mit hoztál össze! - Rendben. Hadd tegyem le gyorsan a poharakat, aztán segítek levenni a kötést. Néhány másodpercen belül visszatért, hogy babrálni kezdjen a fejem mögötti csomóval. - Tessék! Kinyitottam a szememet, de homályosan láttam, és eltartott egy kis ideig, mire hozzászoktam a fényhez. Elállt a lélegzetem. - A régi moziteremben vagyunk? - Igen. Fantasztikus, nem? - illesztette a karját a derekam köré. - Hol találtál ennyi fehér karácsonyi égőt ilyenkor? Olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben: a korabeli tapéta megsárgult, de még mindig gyönyörű volt, a mennyezetnél stukkóval szegélyezve. A vörös kárpittal borított moziszékek tökéletes állapotban maradtak, mint ahogy a szőnyeg is. Minden felületen apró fehér izzók sorakoztak. A falakon, a székek hátulján, és végig, a terem elejében függő vörös bársonyfüggönyön. - Hogy kaptad meg egyáltalán Jon engedélyét, hogy használd ezt a termet? Még őt sem láttam soha bejönni ide. Annyira szép! Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, és a plafonra mutatott a függöny fölött. - A mozivászon a függöny előtt gördül le. Mögöttük pedig van egy igazi színpad.

Szerintem

családi

előadásokra

is

használták.

Amikor

megláttam, tudtam: tökéletes hely, hogy idehozzalak téged. Az operaház fantomjára emlékeztetett. Tudom, mennyire szereted azt a darabot. - Tökéletes! - jutalmaztam egy hatalmas öleléssel. Pár másodpercre szorosan magához ölelt, aztán hirtelen elengedett.

- Várj, van még valami! - sietett a színpad felé, és eltűnt a függöny mögött. - Mit csinálsz? - kérdeztem leplezetlenül vigyorogva. - Csak egy pillanat! Nyikorgást hallottam, aztán szétnyílt a függöny, feltárva egy égő gyertyákkal telerakott óriási gyertyatartót. Füst kezdett gomolyogni a színpadról, én pedig nevetve csaptam össze a tenyeremet örömömben. Clay vigyorogva fellépett a színpadra, és hívogatva felém intett. - Mondtam, hogy én leszek a Fantomod. Gyere, énekelj nekem, Camilla! Megráztam a fejemet, miközben a sorok között nevetve felé lépkedtem. - Soha az életben! - Tényleg? - kérdezte csalódottan. - Hoztam karaoke felszerelést meg minden! Azt akartam, hogy ez legyen a nagy pillanatod. Megfogta a kezemet, és felsegített a lépcsőn. Megint átöleltem. - Nem hiszem el, hogy mindezt végigcsináltad csak a kedvemért. Hihetetlen! Kezét a nyakamra csúsztatta, és kicsit hátradőlt, hogy ábrándozva a szemembe nézhessen. - Nagyon örülök, hogy tetszik. Bármit megtennék érted. Bármit. Egy pillanatra elhallgatott, végigjáratta a tekintetét az arcomon, aztán közelíteni kezdett hozzám a szájával. Teljesen váratlanul ért a dolog, úgyhogy eltaszítottam magamtól, amitől hátrabucskázott. - Hagyd abba, Clay! Ne tedd ezt tönkre... Pont most, amikor végre megint rendeződtek köztünk a dolgok. - De azt hittem... Azt hittem, tetszik... Azt hittem, végre rájössz -

dadogta totálisan ledöbbenve. - Mire jövök rá? Te miért nem jössz rá? Miért nem hallod, amit állandóan ismételgetek neked? Szerelmes vagyok Hunterbe - pirultam el, ahogy elfutott a pulykaméreg. - Nem, nem vagy! Még csak nem is ismered őt. Te és én... - mutogatott kettőnkre - ... mi évek óta együtt vagyunk. Ennek így kell lennie. Miért akarsz ellenállni? Könnyek kezdtek lefelé csorogni kétségbeesett arcán. - Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked. De én nem így érzek. Te vagy a legjobb barátom, Clay. Ennyit tudok mondani. - Fogalmad sincs, mi mindent megtettem, hogy az enyém legyél, Cami. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy bármit megtennék. Belefáradtam, hogy várjak rád. Nem fogadok el többé nemleges választ. Arckifejezése szigorúvá és eltökéltté vált. Hirtelen megijedtem. - Mit tettél meg? - kérdeztem, de féltem a választól. - Kiiktattam a vetélytársat. Nyugtalanul arrébb léptem, amikor megindult előre. - Mit csináltál Hunterrel? - szegeztem neki a kérdést rettegve. - Hunterrel? - ismételte egy pillanatra összezavarodva. - Vele semmit. Ő most biztos Gabby karjaiban csinálja azt, amiben ők ketten a legjobbak. Baszakodnak. - Gabby is benne van ebben? - kerestem a szalmaszálat, amibe kapaszkodhatnék, hogy szóval tartsam, miközben hátrafelé lépdeltem a színpadon. Hunternek végig igaza volt. Clayjel valami nem stimmelt... megkattant. Fogalmam sem volt, hogy nem vettem észre. - Gabby látta, hogy beleteszek valamit Jordan italába aznap este, amikor a srác meghalt. Egy ideje már zsarolt ezzel. Azt mondtam neki, hogy segítek neki megszerezni Huntert, ha segít nekem megszerezni téged. Megállapodtunk.

Sikoly szakadt fel belőlem, amint felfogtam, mit beszél. Megölte Jordant. - Most már rájöttél, milyen fontos vagy nekem? - nyúlt megint felém. - Ne közelíts! - ordítottam. Durván ellöktem, amitől elterült. Bőgve megfordultam, és lemenekültem a színpadról, egyenesen a magánterem főbejárata felé, hogy megragadjam a kilincset. Ki kellett jutnom innen, de az ajtó be volt zárva - nem moccant. - Valaki segítsen! - sikítottam. Úgy elkezdtem ütlegelni a vaskos, régi faajtót, hogy azt hittem, beletörik a kezem. - Kérem! Segítség! Hirtelen megszédültem. - Ne olyan hevesen, Cami! - vetette rám magát, és mindketten a vörös szőnyegre estünk. O elterült rajtam. Eszeveszetten

próbáltam

eltolni

magamtól

és

kivergődni

a

szorításából, de megragadta a két kezemet, és oldalra szegezte őket. - Nos, ez így meg is felel, nem? - Mire gondolsz? - kérdeztem remegő hangon, egyszeriben szörnyen émelyegve. Örült fény csillant a szemében. - Arra gondolok, hogy ne küzdj ellenem! Gondoskodtam róla, hogy néhány biztonsági intézkedés érvényben legyen. Semmiképpen sem menekülhetsz előlem ma este. A látásom hirtelen elhomályosult, és pislognom kellett néhányat, hogy tisztán lássam őt. - Beleraktál valamit az italomba, ugye? - vett erőt rajtam a pánik. Kiszáradt a szám. - Engem is meg fogsz ölni? Meghökkent. - Mi? Dehogy! Sosem tennék semmi olyat, amivel bántanálak. - De hát éppen bántasz! - küszködtem, hogy kiszabaduljak alóla, de éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. - Nem érted?

- Nem, én segítek neked. Megmutatom, milyen jók tudunk lenni együtt. Végre rájöttem, hogy ha megtapasztalod... ha megérted, milyen mély érzéseim vannak irántad... akkor pont annyira fogsz akarni engem, mint amennyire én téged. Szinte már kedvesnek tűnt, mintha tényleg elhinné, hogy a lehető leghelyesebben cselekszik. A terem megint elhomályosult, és egyre inkább elhagyott az erőm. Potyogtak a könnyeim, miközben próbáltam fókuszálni. - Hogy fogod megtenni, Clay? Erőszakkal? Azzal egyáltalán nem fogsz magadhoz édesgetni. - Lazíts, Cami! - hajolt a nyakamhoz, és csókot lehelt a fülem tövére. Gyengéd leszek - duruzsolta. - Megígérem, nagyon jó lesz. - Szállj le rólam! - kiáltottam, és az utolsó erőmmel villámgyorsan felhúztam a térdem, ahogy csak bírtam. A lehető legdurvábban. Felmordult fájdalmában, és az oldalára fordult az ágyékát szorongatva. Talpra álltam, s a falnak támaszkodtam. A felfüggesztett égősorok vadul

lengedeztek

ide-oda,

néhány

le

is

szakadt,

annyira

kétségbeesetten próbáltam állva maradni. Az ajtó felé botladoztam, de eszembe

jutott,

visszatámolyogtam,

hogy s

nála

elkezdtem

vannak a

a

zsebében

kulcsok, turkálni.

úgyhogy Minden

elmosódott, alig tudtam koncentrálni... de éreztem a hideg fémet, úgyhogy megmarkoltam és elvettem tőle, miközben megint rám vetette magát. Sikerült kievickélnem a szorításából, és visszabotorkáltam az ajtóhoz. Kétségbeesetten próbáltam megfékezni a kezem remegését legalább addig, hogy beillesszem a kulcsot a zárba. Az első kettő nem nyitotta, a harmadik viszont igen. Azt hittem, elhányom magam, amikor lenyomtam a kilincset, ám mielőtt kiléphettem volna, Clay megint rám rontott. A levegőbe repültem, és a fejemet

iszonyatosan beverve értem földet. Ennyi volt. Tudtam, hogy elvesztem. Most már túlságosan bódult állapotban voltam ahhoz, hogy még egyszer megkíséreljem a szökést. - Kérlek, ne... Clay! - zokogtam vigasztalhatatlanul, próbálván a lelkére hatni valahogy. - Ha egy kicsit is szerettél valaha, kérlek, ne csináld ezt! Biztos lehetsz benne, hogy szerzek neked segítséget - remegett vadul az ajkam, ahogy próbáltam formálni a szavakat. - Nincs szükségem segítségre. Rád van szükségem! - mordult fel. Szája az enyémre ereszkedett, én pedig oldalra fordítottam a fejemet, hogy elkerüljem, de nem volt menekvés. Egész testével rám nehezedett. Durván megragadta az államat, és visszafordította, majd erőszakosan rám tapasztotta a száját. Másik kezét lecsúsztatta a combomon, és felhajtotta a ruhámat. - Hagyd abba! - könyörögtem saját könnyeim ízét érezve a számban, s megint megpróbáltam ellökni. - Hagyd abba! Megszorította a lábamat, mielőtt feltérdelt volna, hogy kicsatolja az övét. Ki akartam használni a helyzetet, így megpróbáltam megfordulni és elkúszni előle. - Ó, nem! Itt maradsz! - fröcsögte. Újból a hátamra fordított, aztán visszahelyezkedett rám. Amikor meghallottam a ruhám szakadását, ököllel kezdtem csapkodni a mellkasát. Végtagjaim ólomsúlya elszívta az erőmet, de képtelen voltam abbahagyni a küzdelmet. Nem hagyhattam, hogy megtegye. Hangosan felsikítottam, rémült hangom visszhangzott a terem falai között. Clay összerezzent, de folytatta. Megadtam magamat a zokogásnak. - Kérlek - esdekeltem. - Kérlek, ne csináld ezt! Ne csináld ezt, ne csináld ezt, ne csináld ezt... - ismételgettem újra és újra, hogy

kirekesszem az érzést, amint a tenyere felcsúszott a lábamon. Valami

hangosan

kattant,

mire

Clay

hirtelen

megdermedt.

Felpillantottam, és észrevettem, hogy egy pisztoly csöve szegeződik a fejéhez... egy pisztolyé, amit Hunter tart a kezében. - Kelj fel, Bradley! - közölte Hunter fenyegető hangon. Fojtott kiáltás szakadt fel a torkomból, amikor megláttam, hogy ő az. Megkönnyebbülés áradt szét minden egyes porcikámban. Megjött Hunter. A feszültségtől képtelen voltam gátat szabni a könnyeimnek. Clay lassan felkelt, felemelte a kezét a levegőbe, a nadrágja pedig kigombolva lógott a derekán. - Ne lőj! Megteszek bármit, amit mondasz. Leteheted a fegyvert. Közted és köztem minden tök rendben. - Közted és köztem éppen semmi sincs rendben - válaszolta dühtől elsötétült és megmerevedett arccal Hunter. - Cami, jól vagy? - kérdezte anélkül, hogy levette volna a szemét Clayről. - Rendbe jövök - próbáltam kinyögni két szipogás között. Hunter állkapcsa erőteljesen megfeszült. - Meg... meg... Tudtam, mit akar kérdezni. - Nem. Nem tette meg... hála neked - nyeltem nagyot. A szám kiszáradt, a nyelvem pedig megduzzadt. - De elkábított valamivel. Elég rosszul érzem magam. - Metet adtál neki? - vonta kérdőre Hunter, és szörnyülködve pillantott felém. Clay a pisztoly felé vetette magát, kiütötte Hunter markából, és mindketten elestek. A fegyver felém csúszott a nézőtér lejtős padlóján. Mindketten utána vetették magukat, én meg tehetetlenül ülve néztem. Clay volt közelebb, ő kapta el. Mintha mindent egy hihetetlenül lelassított felvételen láttam volna: amint Hunter felé perdült, felemelte a fegyvert,

célzott és lőtt. - Neeeee! - sikoltottam, amikor Hunter felmordult és mellém zuhant. Rögtön vér áradt szét a pólóján sötét, nedves foltot hagyva. Clay felkacagott. Eszelős tekintettel közelített, s még mindig Hunterre fogta a fegyvert. - Milyen gyorsan akarsz meghalni? Te döntheted el, hová kéred a következő golyót. - Ne, Clay! Kérlek, ne öld meg! - zokogtam. Ráborultam Hunterre, hogy a saját testemmel védjem, és próbáltam eltakarni a kezemmel azt a helyet, ahol vérzett. - El az útból, Cami! - szólalt meg Hunter. Arrébb akart tolni, de belekapaszkodtam. - Nem - suttogtam rekedten, és a mellkasára omlottam. A világ hirtelen szétrobbant körülöttem. Összerándultam, amikor lövések hangja hasított a levegőbe. Fogalmam sem volt, mi történik, amikor erős kezek ragadták meg a derekamat, és levonszoltak Hunterről. - Ne! - visítottam, amíg egy ismerős hang át nem hatolt a pánikomon. - Cami, minden rendben. Én vagyok az, Chris. Meglőttek? Megráztam a fejemet. - Segíts Hunternek! - könyörögtem remegve, miközben visszafektetett a földre. Akkor láttam meg Clayt egy vértócsában, nyilvánvalóan holtan... néhány lépésnyire Hunter fegyverétől. Elfordultam, mert nem bírtam nézni. - 999-es kód, 999-es kód! - kiabálta Chris a rádiós adóvevőbe, és felkapta Hunter pisztolyát, mielőtt megfordult volna, hogy kikiabáljon az ajtón. - Tiszta a levegő, és orvosra van szükségem! Egy tiszt megsebesült! Egy tiszt? Milyen tiszti Másik sérültet keresve körülnéztem a teremben,

aztán Hunter felé fordultam, aki még mindig erősen vérzett mellettem. Próbáltam felemelni a kezem, hogy megint nyomást gyakoroljak a sebre, de alig bírtam moccanni. - Cami - köhögte. Chris mellénk térdelt, gyorsan letépett a ruhámból egy darabot, és a Hunter mellkasán lévő lőtt sebre szorította. - Tarts ki, Dylan - biztatta Chris aggódó arccal. - Eszedbe ne jusson meghalni, különben a nővéred kinyír engem! Megígértem neki, hogy nem esik bajod. - Dylan? - kérdeztem, és mindkettejük arca elhomályosult, amikor egyikről a másikra néztem. - Az igazi nevem - zihálta Hunter. - Nem mondhattam el neked. El akartam, de azzal elcsesztük volna a nyomozást. Vércseppek csordultak ki a szájából. - Te zsaru vagy? - suttogtam, és próbáltam leküzdeni a tudatom határára kúszó fekete ürességet. Alig láthatóan bólintott egy grimasz kíséretében. - Szóval hazugság volt az egész... Nem bírtam tovább tartani magamat. Hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Cami

EGY

HÉT MÚLVA TEMETTÉK EL.

Szomorú, de nem jöttek el túl sokan a

ceremóniára a családján, a szüleimen és rajtam kívül. Nem sírtam - nem bírtam. Még mindig sokkos állapotban voltam mindattól, ami történt. Mintha nem tudtam volna összerakni az eseményeket a fejemben. Folyton próbáltam rájönni, melyik lehetett az a pillanat, amikor a legjobb barátom szörnyeteggé vált. A szülei borzalmasan érezték magukat. Azt mondták, fogalmuk sem volt róla, hogy ennyire rögeszmés lett. Az alapján, amit mesélt és mutatott otthon, azt hitték, mi ketten együtt járunk. Mutatott mindenfélét, kamu levelektől és e-mailektől kezdve az olyan képekig, amelyeken összemontírozott minket. Egy teljesen hamis párkapcsolatban élt velem a saját elméjében. A rendőrségi kriminálpszichológus azt mondta nekem, hogy Clay rögeszmés volt: tényleg azt hitte, hogy mi egy pár vagyunk, és hogy ez egyáltalán nem az én hibám. De most már halott volt. Úgy éreztem, hogy az viszont az én hibám. A kórházban tértem magamhoz, ahol infúziós csövek lógtak belőlem, amelyekkel kimosták a szervezetemből a randidrogot, amit Clay adott be nekem. Hunter volt az első, aki után kérdezősködtem. Megtudtam, hogy helikopterrel vitték egy nagyobb kórházba, de senki sem tudta, hogy van. Próbáltam elérni a mobilján, de a hívott szám nem volt elérhető. Chris bejött hozzám a kórházba, amikor hallotta, hogy magamhoz tértem. Feltett egy csomó kérdést, hogy mi történt Clayjel aznap este. Szüntelenül azt vártam, hogy mondjon valamit Hunterről, de nem tette. Végül rákérdeztem.

- Cami, nem beszélhetek veled Hunterről, mivel még folyamatban van a nyomozás - tájékoztatott szomorúan. - De megígérem, hogy válaszolok a kérdéseidre, amint lehet. Bíznod kell bennem, oké? Felhorkantam. Bizalom. Ki tudta már, mit jelent ez a szó? - Annyit legalább meg tudsz mondani, hogy életben van-e? Végtére is engem próbált védeni, amikor meglőtték. - Életben van. Nagy kő esett le a szívemről. - Rendben lesz? Muszáj volt tudnom. Chris felállt, és az ajtóhoz sétált. - A legutóbbi információim szerint kritikus állapotban van. Most megyek be hozzá. Üzensz neki valamit? Egymillió dolog árasztotta el a fejemet, az első és legfontosabb volt, hogy „szeretlek”. - Mondd meg neki, hogy sze... - kétely markolt a szívembe, amitől újra át kellett gondolnom mindent. Mi van, ha nem viszonozza az érzéseimet? Mi van, ha csak eljátszotta? Olyan sokszor elhúzódott tőlem... Biztos néhány évvel idősebb nálam. Tényleg szerelmes lehet egy tinibe? - Mondd meg neki, hogy köszi! - Ez minden? - kérdezte Chris aggodalmas tekintettel. - Tényleg a nagybátyja vagy? A változatosság kedvéért az igazat akartam hallani valakitől valamivel kapcsolatban. Megrázta a fejét. - Nem. Igazából a sógora vagyok. Legalábbis addig, amíg nem tájékoztatom a nővérét, aki a fejemet fogja venni, amiért hagytam megsérülni - sóhajtott fel, majd megdörzsölte az arcát. - Az egész család eléggé kikészült a történtek miatt.

- Sajnálom, hogy miattam került veszélybe - Akaratom ellenére könnyek gyűltek a szemembe. Gyorsan próbáltam félrepislogni őket. Ügy éreztem, egy szakadék szélén kapaszkodom a józan eszembe. Chris odajött hozzám, és megszorította a kezemet. - Semmi sem a te hibád, Cami. Tarts ki, rendben? Gondoskodom róla, hogy választ kapj a kérdéseidre, amint lehet. Kisétált az ajtón, és ez volt az utolsó dolog, amit bárkitől is hallottam az egész ügyről. A következő hétfőn egytucatnyi diákot letartóztattak a suliban egy hatalmas drograzzia következményeként. Tudtam, hogy Hunternek akkor életben kell lennie. Valaki továbbadta nekik a neveket. De még mindig nem tudtam róla semmit. Egyenesen a szobámba mentem, amikor hazaértem, és ledobtam magamat az ágyra. Kétségbeesetten el akartam menekülni a kíváncsi tekintetek meg a sugdolózás elől, amiben egész nap részem volt. - Hozhatok neked valamit, Cami? - kérdezte anya, aki bejött, hogy rám nézzen. Alig mozdult el mellőlem. Hamarabb eljött a munkából, így sosem kellett egyedül lennem otthon. - Nem, köszi, anya! Csak szeretnék szundikálni egy kicsit. Mostanában sokat aludtam. Néha csak az hozott megkönnyebbülést már amikor nem csaptak le rám a rémálmok. - Rendben - vetett rám aggódó pillantást. - Itt leszek, ha szükséged van rám. - Köszi! - szóltam utána, amikor becsukta maga mögött az ajtót. A fal felé fordulva végre utat engedtem a könnyeimnek. Sírtam mindenen. Egyszerűen nem fért a fejembe az egész. Clay megbántott, szomorú voltam miatta, és egyszerre haragudtam is rá. Ő volt a legjobb barátom egész életemben! Hogy tudott a lehető legszörnyűbb módon elárulni? Néhány

másodperc

alatt

megsemmisítette

az

összes

közös

emlékünket... egy egész életre való boldogságot szennyezett be az utolsó cselekedeteivel. De a borzalmak ellenére, amin keresztülmentem miatta, nem ő volt az oka annak, hogy levegőért kapkodva riadtam fel az éjszaka közepén. Hiányzott Hunter. Arra vágytam, hogy megint elvesszek az ölelésében. Hiányoztak a csókjai, s ahogy forró tekintettel rám nézett, miközben bizsergetően cirógatta a bőrömet. Hiányoztak a kedves szavak, amiket oly gyakran a fülembe suttogott, és az, hogy milyen gyönyörűnek éreztem magam tőlük. Hunter - akivel a jövőmet képzeltem el -, akiről meg kellett tudnom, hogy még csak nem is valódi. Csak egy szerep, amit arra eszeltek ki, hogy megtévesszen vele embereket. Furcsa módon ez tűnt kíméletlenebb árulásnak a kettő közül. Állandóan csak egy kérdés motoszkált a fejemben. Lehet-e szeretni valakit, aki soha nem is létezett?

Elérkezett a születésnapom, de nem volt túl nagy kedvem az ünnepléshez. A szüleim bizonyára megértették ezt, mert nem rendeztek olyan hatalmas hacacárét, mint egyébként. A szokásos szülinapi palacsintát kaptam szalonnából kirakott szmájlival díszítve reggelire - annak ellenére, hogy a tizennyolcat töltöttem be -, és egy apró, becsomagolt dobozka hevert a tányérom mellett. - Mi ez? - kérdeztem a vadul szétálló hajtincsekből néhányat a fülem mögé tűrve. Nem bajlódtam azzal, hogy átvegyem a pizsamámat. Minek, ha az elmúlt napokat úgyis az ágyban töltöttem? - Ki tudja? Reggel kézbesítették - vont vállat anya. A kis dobozért nyúltam, és megráztam. - Üresnek tűnik. - Miért nem bontod ki? - javasolta apa, s mintha egy sunyi mosolyt próbált volna elfojtani.

Kibontottam a szalagot, majd felemeltem a doboz fedelét. - Egy darab papír - néztem értetlenül egyikükről a másikra. - Hát, akkor olvasd el... - biztatott anya. Felemeltem a cetlit, kibontottam, és két odakörmölt szót találtam.

Felismertem a kézírás szabálytalan hurkáit, amitől rögtön összeszorult a gyomrom. - Hol van? - kérdeztem elakadó lélegzettel, és könnyek szöktek a szemembe. Apa elmosolyodott. - A nappaliban vár rád. Kint leszünk a verandán, ha szükséged lenne ránk. Megfordultam, és berohantam a nappaliba, ahol hirtelen megtorpantam. Kalapálni kezdett a szívem, amikor megláttam, hogy ott áll nekem háttal a kandallónál, ujjait végigfuttatván egy fénykép keretén, ami rólam készült. Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam biztosra akartam venni, hogy nem csak álmodom, hanem tényleg itt van. Pont ezt a pillanatot választotta ki, hogy megforduljon. Néhány másodpercre képtelen voltam elfordítani a tekintetem a szomorú szeméről. Csak akkor vettem észre, hogy sínben van a karja, amikor végignéztem rajta. - Az miért kell? - kérdeztem aggódva. - Senki sem mondta, hogy a karod is megsérült. Lepillantott. - Nem is. Csak mozdulatlanul kell tartanom. A golyó áthatolt a tüdőmön, és a lapockámban kötött ki. Eltart egy darabig, míg teljesen felépülök. Egyszeriben dühös lettem: az elmúlt néhány hét feszültsége a felszínre tört bennem.

- Hol voltál, Hunter? Az utolsó dolog, amit hallottam rólad, hogy életveszélyes állapotban vagy. Azóta egy szót se! Azt sem tudtam, élsze vagy halsz-e. Sőt, azt se, hogy egyáltalán hol próbálhatnék kideríteni valamit. Senkitől semmi, ennyi ideig! Felsóhajtott, és a kanapé felé intett. - Nem baj, ha leülünk? Biztos, hogy ez eltart egy darabig, és még könnyen elfáradok. Próbáltam lenyugtatni magam. Hosszan kifújtam a levegőt, és leültem. Követte a példámat, ám bőven hagyott nekem teret, mert a kanapé másik végén foglalt helyet. Furcsa volt látni, hogy szándékosan távolságot tart. Fájt, miután annyit álmodoztam róla, hogy ismét a karjaiban lehetek. - Mondj el mindent! - követeltem. Nem bírtam levenni róla a szememet. Fáradtnak és feszültnek tűnt, talán egy árnyalatnyival soványabbnak is, de még mindig pillangók táncoltak a gyomromban, amikor ránéztem. - Oké - válaszolta mereven és hivatalosan. - Azt hiszem, kezdem az elejéről. A nevem Dylan Hunter Wilcock, és huszonegy éves vagyok. Friss

diplomás

rendőrfelügyelő

az

Arizona

állambeli

Tucson

rendőrkapitányságáról. Nem szolgálok túl régóta. Amikor a Copper City-i rendőrség felvette velünk a kapcsolatot, hogy segítsünk ebben az ügyben, engem kértek fel, hogy legyek az államokon átívelő csapat tagja. - Milyen ügyben? - kérdeztem, mert kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a bosszúságomnál. - Jordan Flenley családja úgy érezte, gyanús körülmények merültek fel a fiú halálával kapcsolatban, és a többi tanú szerint sem volt az a fajta, aki olyan kemény drogot használna, mint a metamfetamin. Pedig nemcsak hogy túladagolástól halt meg, hanem elképesztően hatalmas mennyiséget találtak a szervezetében. Elég kérdés merült fel a boncolás

során ahhoz, hogy további kivizsgálást igényeljen az ügy. Engem küldtek ide, hogy információt gyűjtsék az iskola tanulóiról, és be kellett épülnöm a drogszférába, hogy kiderüljön, ki készíti vagy árulja a kristálymetet. Érkezésem után próbáltam baráti viszonyba kerülni Derek Johnsonnal, hogy kiderítsem, kinek ad el és kitől vásárol. Fontos volt, hogy minden tekintetben érintettnek tűnjek az életstílusában, különben gyanút keltettem volna. - Ezért drogoztál? Mert kellett az álcádhoz? - Igen. Nem értethettem meg veled anélkül, hogy lelepleztem volna magam. El akartam mondani neked, de nem lehetett. Ez fájt. - Én megtartottam volna a titkodat. Vagy nem is bíztál bennem? - Bíztam benned, de biztonságosabb volt számodra, ha nem tudod. Ráadásul, ha tudtad volna, máshogy viselkedhettél volna Clayjel, aki rajta volt a lehetséges dílerek listáján, miután elárultad, hogy hirtelen meggazdagodott. Nem akartam, hogy bármilyen jelet adj erről neki. - Szóval minden, amit nekem mondtál, hazugság volt? Hogy közelebb kerülj Clayhez, és kiderítsd, miben sántikál? - Nem. Egészen a legvégéig nem voltam biztos benne, hogy Clay a hunyó, bár gyanítottam. Egyik éjjel rajtakaptam a házatoknál, miután lefeküdtél aludni. Aznap gyanúsítottál meg, hogy leskelődöm utánad. Tudtam, hogy valami nincs rendjén, és muszáj őt szemmel tartani. Tényleg kémkedett utánad, de nem tudtál róla. Nem volt kézzelfogható bizonyítékom, amivel bevihettem volna kihallgatásra, úgyhogy muszáj volt hátradőlnöm és várnom. Próbáltam módot találni arra, hogy jelezzek neked anélkül, hogy felfedném a kilétemet, de annyira biztos voltál benne, hogy Clay ártatlan... Nem tudtam akkor mást tenni, csak a közeledben maradni, és remélni, hogy képes vagyok téged megvédeni. Kínos

hallgatás

következett,

amit

arra

használtam,

hogy

a

pizsamafelsőm derekával babráljak. - Na, hát azt hiszem, tévedtem vele kapcsolatban... - Sajnálom, ami Clayjel történt. Tudom, hogy ez az egész nagyon nehéz lehet neked. Sokáig voltatok barátok. Tényleg úgy tűnt, mint aki sajnálja. Szóval úgy éreztem, őszintén mondja - noha tisztában voltam vele, mit gondolt róla. Vállat vontam, mert eszem ágában sem volt újraélni a horrort, amin keresztülmentem Clay miatt. - Nem lett volna szabad meglőnie téged. Semmi baj nem lett volna vele, ha nem keveredik olyasmibe, amihez nem volt semmi köze. - Beteg volt, Cami. Komolyan azt hiszem, hogy ha észnél van, sosem próbált volna meg bántani téged. De valamitől megreccsent. Sajnálatos, viszont ez az igazság. - Miért beszélsz úgy hirtelen, mintha érdekelne? Sosem kedvelted húztam össze a szememet. - Nem, nem kedveltem. De azért, mert úgy éreztem, veszélyt jelent rád nézve. Felhorkantam. Próbáltam elhatárolni magam a fájdalomtól és az érzelmektől, amelyek elárasztottak. - Pedig csak a hazugságod része voltam. Egy kifogás, hogy közel kerülj ezekhez a srácokhoz. Miért számított, hogy ő is pályázott rám? - Ugye, csak viccelsz? - kérdezte felháborodva. - Tényleg fogalmad sincs róla, milyen fontos vagy nekem? - Hetek óta nem hallottam felőled, Hunter... ööö... Dylan, vagy akárki is vagy! Fogalmam sem volt, merre jársz, vagy hogy élsz-e egyáltalán! Szerintem tökéletesen sikerült bebizonyítanod, mennyire vagyok fontos neked! - robbant ki belőlem. - El tudod képzelni, milyen érzés volt állandóan aggódni és agyalni, hogy jól vagy-e? Napról napra arra várni, hogy bárkitől halljak felőled, és részesüljek abban a kegyben, hogy

megtudjam, mi van veled? Magamra hagytál úgy, hogy azt sem tudtam, hol vagy! - Nem hívhattalak fel, Cami! Nem volt szabad. - Miért nem? - csattantam fel. A szüleim vajon hallották odakint? - Mert a kapitányság felfüggesztett egy folyamatban lévő vizsgálat miatt. - És annak mi köze van ahhoz, hogy felvedd velem a kapcsolatot? kérdeztem ezerfelé kalandozó gondolattöredékekkel a fejemben. Összeszorította a fogát. - A vizsgálat arra irányul, hogy bebizonyosodjon: nem létesítettem szexuális kapcsolatot egy kiskorúval. - Micsoda? - hökkentem meg. Egyszeriben minden teljesen világossá vált. - Ezért toltál el magadtól folyton, ugye? Megdörzsölte az arcát, majd a keze az ölébe hanyatlott. - Huszonegy éves vagyok, és zsaru. Te meg tizenhét vagy. Átléptem az illendőség határát. Kértem párszor, hogy állítsanak le az ügyről, de a kapitányság szerint rám volt szükség az igazság feltárásához. Így azt az utasítást kaptam, hogy óvatosan haladjak tovább. Azt mondták, hogy ne csókolózzak vagy ilyesmi, mert azzal ingoványos talajra tévedek. De nem tudtam ellenállni. Próbáltam távol maradni tőled... nem ment. Amint felmerült a vizsgálat, bírói utasítást kaptam, hogy ne lépjek veled kapcsolatba, amíg be nem töltőd a tizennyolcat. El sem tudod képzelni, hányszor akartalak hívni, vagy elküldeni hozzád Christ, hogy elmondja neked, mi a helyzet... Ez viszont mind kapcsolatfelvételnek minősült. Tilos volt beszélnem veled egészen mostanáig, úgyhogy már hajnal óta itt vagyok, és vártam, hogy felkelj. A szüleidnek már elmagyaráztam mindent. - És mit akarsz mondani? - kérdeztem. Annyira össze voltam zavarodva... mégis elkezdett bimbózni bennem a remény.

- Azt akarom mondani, hogy szeretlek, Cami. Ez éppen annyira valódi volt számomra, mint számodra. A kérdésem az, hogy átvészeled-e a történteket mellettem. Nem érdekel, ha elveszítem a jelvényemet, vagy szégyenszemre elbocsátanak, ha úgy látják Jonak. De téged nem akarlak elveszíteni. A nyakába akartam ugrani és megcsókolni válaszként, valami azonban visszatartott. - Nem tudom, mi igaz rólad és mi nem. Azt hittem, tudok egy csomó mindent, erre kiderül, hogy nagyon keveset. Felsóhajtott, és megint megdörzsölte az arcát. - Mindent a feje tetejére állítottam, mi? Csak annyit mondok: mindvégig azt akartam, hogy belém szeress... az igazi énembe... ezért próbáltam a lehető legtöbbször igazat mondani magamról. Gimiben tényleg forrófejű tahó voltam. A legmenőbbekkel buliztam, és sok lánnyal összejöttem. Ez mind igaz, de sosem szerettem egyiküket sem. Több sportágban is jeleskedtem, így reméltem, hogy folytathatom őket a főiskolán. Aztán a nővérem hozzáment egy fantasztikus fickóhoz, aki történetesen zsaru, és aki a legjobb barátom lett. Csodáltam, kiskutyaként követtem mindenhová. Aztán egy napon úgy döntöttem, hogy inkább a rendőrtisztire megyek. A szüleim élnek és virulnak, és egész életemben kizárólag ennek a nyomozásnak a során használtam kábítószert, amikor az álca miatt muszáj volt. Amikor először csókolóztunk, próbáltam megakadályozni, hogy meglásd a képeket, amiket Clayről készítettem, és gyanakodni kezdj. Annyira eltökélt voltál, hogy nem tudtalak máshogy megakadályozni benne, ezért megtettem. Ezt a határvonalat nem lett volna szabad átlépnem soha, de miután egyszer már megtettem, nem volt visszaút. Nem tudtam, mit mondjak. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni a nekem címzett szavait. Néztem, ahogy feszengve ül a kanapén. Eléggé

kényelmetlenül érezhette magát. - Nem tudom, hogy szólítsalak - böktem ki végül. - Dylannek, vagy ha akarod, Hunternek - lazult el egy kicsit először azóta, hogy leült. - Őszintén szólva nem nagyon érdekel, hogy hívsz, amíg hívsz valahogy. Magam mellett akarlak tudni. Lecsusszant a kanapéról, és térdre ereszkedett előttem. Nem ért hozzám, mintha alázatot akarna tanúsítani. - Kérlek, mondd, hogy nincs túl késő helyrehozni! Mondd, hogy még mindig szeretsz! Még sosem akartam semmit annyira az életben, mint amennyire téged. Bármit kockára tennék, ami fontos nekem, csak hogy halljam: még mindig szeretnéd, hogy az életed része legyek. Végigjárattam a tekintetem gyönyörű arcán, és meg akartam érinteni. - Nem akarom, hogy mindent kockára tegyél értem. Nem érek annyit simítottam hátra a homlokába omló hajtincset. - Érsz annyit. Meglegyintett a halál szele, és rájöttem, hogy egy dologért érdemes élni. És az a szerelem. Szeretlek. Kérlek, adj nekem még egy esélyt! Megráztam a fejem, miközben könnycseppek csorogtak végig az arcomon. - Apa eddig nem volt oda érted. Kíváncsi vagyok, most vajon mit gondol rólad. - Ezt vehetem igennek? - nézett rám reménykedve. Mosolyogva bólintottam. - Igen, de csak ha mostantól mindig teljesen őszinte leszel velem. - Jaj, Cami! Kezdjük ott, hogy sosem akartam veled nem őszinte lenni. Előrehajolt, átölelt a szabad kezével, és megcsókolt. Megadta, amire olyan kétségbeesetten vágyakoztam. Az ismerős szikra gyorsan és erőteljesen pattant ki köztünk, amitől még szorosabban kapaszkodtunk a másikba, s mohón fedeztük fel egymás száját. Azt akartam, hogy örökké

csókoljon. - Várj! - húzódtam el kissé zihálva. - Van rá esély, hogy börtönbe kerülj az érintkezésünk miatt? - Szerintem nincs. Chris azt mondta, hogy mivel olyan sokszor kértem, hogy leállítsanak az ügyről, a kapitányság is hibás. Mivel nem csináltam semmi törvénytelent, és a szüleid beleegyeztek, hogy veled legyek, és ők nem is vádolnak semmivel, mindennek rendben kell lennie. Hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. - Akkor jó, mert soha többé nem akarlak elveszíteni. - Nem fogsz, megígérem - mosolygott. Ujjaimat végighúztam az ajkán. - Azt fogják mondani az emberek, hogy túl fiatal vagyok hozzád. - Túlélem. És te elviseled majd azokat, akik szerint túlontúl öreg vagyok? - rajzolt hüvelykujjával kört az arcomra. - Hát nem ismersz? - vigyorogtam. - Mióta érdekel engem, mit mondanak mások? - Ez az én csajom - mért végig ugyanazzal a forró pillantással, mint régen, aztán visszatért az arcomhoz. - Chris azt hitte, ez csak valami bizsergés a részemről. - Tényleg? - kacagtam. - Te is azt hitted? Megrázta a fejét. - Abban a pillanatban, amikor megláttalak, tudtam, hogy bajban vagyok. Meg akartalak csókolni, meg mindenféle kimondhatatlan dolgot művelni veled. - Már megint azok az átkozott kimondhatatlan dolgok... Hát mihez kezdjek velük? - leheltem derűs csókot az ajkára. Elvigyorodott, és karamellel pöttyözött szemében csibészes fény csillant. - Szerintem eljött az ideje, hogy megmutassam...

Köszönetnyilvánítás A Bizsergés egy olyan sztori, ami egyszer csak beugrott, és átvette az irányítást a fejemben. Miután folyton próbáltam a hátsó ülésre szorítani, hogy befejezhessem az elé időzített teendőimet, végül beadtam a derekam, és meghallgattam az üzlettársaim, Bels és Kam tanácsát. Azt mondták, hogy ha ennyire viszketek a történettől, egyszerűen írjam meg. Örülök, hogy hallgattam rájuk! Ez a mese szó szerint kiömlött belőlem néhány nap alatt, s a megbeszélt határidőnél egy egész hónappal korábban elment a szerkesztőmnek. Úgyhogy köszönöm nekik, köszönöm a családomnak, hogy nem mordultak rám, amiért a nyaralásunkkor is írtam, és természetesen köszönöm a szerkesztőmnek, Irene-nek a segítséget és a fantasztikus észrevételeket. Ennek is annyi! Szeretettel, Lacey