KONV

KEIRDI Kutatási Szolgáltatás Design: RIQ & Lead modell. Interdiszciplináris kutatói teamek felkészítése a nemzetközi programokban való részvételre az alapkutatás és a célzott alapkutatás területén

TÁMOP-4.2.2.D-15/1/KONV-2015-0005

Tananyagfejlesztés Tananyagszerző oktatási témakörben Bevezetés a történelemtudományba

2015.

TÁMOP-4.2.2.D-15/1/KONV-2015-0005

Tananyagfejlesztés Tananyagszerző oktatási témakörben Bevezetés a történelemtudományba

Készítette: Humanitas Socialis Kft.

…..………………. Boncsér Zoltán István ügyvezető igazgató

2

Bevezetés a történelemtudományba

A projekthez készített tananyag ismereteinek elsajátításával a hallgatók megismerhetik a történelemtudomány egyes korszakait, a történészi munka módszertanát, alapfogalmait (források, történelmi analízis, szintézis, forráskritika). Másrészt áttekinthetik az egyetemes és magyar történetírás történetét, a kezdetektől napjainkig. Megismerkedhetnek az egyes korszakok és földrajzi régiók történetírói hagyományaival, a történetírás fejlődése során létrejött legalapvetőbb irányzatokkal, iskolákkal és azok egymásra épülésével, vitáival. Megismertetővé válik a történetírás történelmi, gazdasági és társadalmi vizsgálatának háttere, az ok-okozati összefüggések, a komplex történelmi látásmód kialakulása. A tananyag két nagy részből tevődik össze: az egyetemes és a magyar történetírás történetéből. Az alcímeket a jegyzetekből kijelölt szövegrészek követik, majd az adott fejezetben található történetírók portréja és legfontosabb munkáik – diákon. A tananyagot kiegészítő szakirodalommal bővítettük, ezekben az adott korszakra és történetíróira vonatkozó érdekességek olvashatók. A fejezetek után a feladatok következnek, amelyekre egyszerű, rövid összefoglaló válaszokat várunk. Reméljük a tananyag, az ismeretek elsajátítása hozzájárul hallgatóink történelmi tanulmányainak eredményes folytatásához, s történelmünk újabb részleteinek megismeréséhez. Jó munkát, sikeres tanulást kívánunk!

3

Az egyetemes historiográfia I. A görög-római ókor történetírása 1. A görög történetírás 2. A hellenisztikus kor történetírása 3. A római történetírás II. Történetírás a középkorban 1. A keresztény vallásos történetszemlélet általános jellemzői 2. A középkor történetírói műfajai és azok kiemelkedő képviselői 3. Bizánc és a kelet-európai népek történetírása 4. A szláv írásbeliség 5. A keleti szláv törzsek egyesítéséből létrejött óorosz nép történeti irodalma 6. A skolasztika 7. A vallásos világszemlélet elleni első támadások 8. A reneszánsz humanista történetírás 9. A reformáció történetszemlélete III. Történetírás az újkorban 1. A felvilágosodás történetszemlélete 2. Az olasz felvilágosodás történetszemlélete 3. A francia felvilágosodás 4. A német felvilágosodás 5. Az angol felvilágosodás 6. A romantika irányzatának hatása a történetírásra 7. A pozitivizmus hatása a történetírásra 8. Marx és Engels hatása a történetírásra 9. A történeti gondolkodás Németországban a XIX. század második felében- historizmus történetszemlélete 10. A történettudomány differenciálódása a XIX. század második felében IV. A legújabb-kori történetírás 1. A polgári történetírás a XX. század első felében 2. A német történetírás 3. A francia történetírás a két világháború között 4. Az angol történetírás 5. A amerikai történetírás 6. Napjaink modern polgári történetírásának új jelenségei 7. A marxista történetírás

A magyar történetírás története 1. A magyar történetírás kezdetei a 11. században 2. A középkori magyar történetírás első nagy korszaka Anonymus, Rogerius mester, Kézai Simon, Kálti Márk 3. Thuróczy János: úton a humanizmus felé 4. A humanista történetírás meghonosítása Magyarországon: Bonfini és Ransanus

4

5. Az első humanista nemzedék a magyar történetírásban 6. A második humanista nemzedék 7. A humanista történetírás felbomlása 8. A királyi Magyarország történetírói a 17. században 9. Az erdélyi történetírás a 17. század második felében 10. A tudományos történetírás alapvetése a 18. században 11. A nemzeti történetírás a 19. század első felében 12. A polgári átalakulás és nemzeti függetlenség hatása a történetírásra 13. A tudományos történetírás kibontakozása Magyarországon (1867-1918) 14. A magyar történetírás a két világháború között 15. Történetírásunk 1945 után

Az egyetemes historiográfia

5

I. A görög-római ókor történetírása 1. A görög történetírás

Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül)

Thuküdidész (i.e. kb. 460 – i. e. 395.)

6

Xenophon (i.e. 430-i. e. 354)

2. A hellenisztikus kor történetírása

Polübiosz (i.e. 200 – 120 k.)

7

Diodorosz (i.e. 90. - i.e.30.)

Poszeidonosz (i.e. 135.- i.e. 51.)

8

Plutarkhosz (i.sz. 45-125 körül)

3. A római történetírás

Livius, Titus (i. e. 59 – i. sz. 17.)

Tacitus, Publius Cornélius (i.e. kb. 55-56. kb. 118.)

II. Történetírás a középkorban 1. A keresztény vallásos történetszemlélet általános jellemzői 2. A középkor történetírói műfajai és azok kiemelkedő képviselői 3. Bizánc és a kelet-európai népek történetírása

9

VI. (Bölcs) Leo (i.sz. 886. – i.sz. 912.)

VII. (Bíborbanszületett) Konstantin (905-959)

4. A szláv írásbeliség

10

Cirill Konstantinosz (826-27-869) és Metód Methodius (815-885)

Kiegészítő szakirodalom: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/86-01/ch06.html Forrás: História, 1986/1. VÉKONY Gábor: A morvák „birodalma” A 8–9. század fordulója nagy változások kora Közép-Európa keleti részein. Az avarok 795-ben vereséget szenvednek Nagy Károly frank hadaitól, és az avar birodalom összeomlott.* A 800 karácsonyán császárrá koronázott frank uralkodó az egykori avar terület egy részét bekebelezte, nagyobb része mégis kívül marad a frank birodalmon. A Közép-Duna vidékén, Pannóniában azonban újra és újra frank seregek tűntek fel, hogy a nyugtalankodó népeket lecsendesítsék. Az avarok mellett a lázadások, a háborúk részvevői a szlávok is, akikkel a frankoknak különösen sok bajuk volt, hiszen keleti határukon végig szláv népcsoportok éltek. Határaik védelmére a frankok határgrófságokat hoztak létre, e határgrófságokon kívül pedig alávetett szláv fejedelemségek védték a birodalmat. Ilyen határvédő szláv alakulat volt eredetileg a morva fejedelemség is. E nép nevével először 822-ben találkozunk, amikor követeik – más szláv népek követeivel együtt – ajándékokkal

11

jelentek meg Jámbor Lajos előtt a frankfurti birodalmi gyűlésen. A Morva folyó menti szlávok – nevük is a folyó nevéből származik – ekkor még aligha élhettek egy fő uralma alatt. A frank birodalom keleti védelmi rendszerének végleges kialakítása (828) után azonban ez is hamarosan bekövetkezett. Az első morva fejedelem, Mojmír valószínűleg a 9. század harmincas éveiben egyesítette uralma alatt a Morva folyó vidékén élőszlávokat. Valamikor 833 és 838 között száműzte azt a Pribinát, aki később a Dunántúl délnyugati részén ugyancsak egy kis szláv fejedelemség, egy, a frankok által adományozott beneficium főnöke lett. Pribina elűzése azoknak a hatalmi harcoknak a része volt, amelyeknek eredményeként Mojmír egyedüli ura lett a morváknak. Valószínűleg Mojmír hatalomra kerülésével párhuzamosan fejeződött be a morvák keresztény hitre térítése is. Hogy azonban ennek számottevő eredményei nem voltak, arra az is utal, hogy a Mojmír által elűzött Pribinát Ratbod, a keleti frank területek grófja keresztelteti meg. Morvaország területén a 9. század második felében is ismerünk olyan temetőket, ahol pogány módra, hamvasztásosan temetkeztek. Mojmír csupán másfél évtizedig tudta megtartani fejedelemségét. Az elpártolásra hajló fejedelem ellen Német Lajos 846-ban hadat vezetett, s megfosztotta hatalmától. Helyére Mojmír unokaöccsét, a túszként Regensburgban nevelt Rasztiszlávot ültette. A határvidéki apró szláv fejedelemségek lázongása megszokott dolog volt. A morva fejedelemség esetében még sajátos körülmények is hozzájárultak a lázongások gyakoriságához. Morvaország és a frank birodalom közvetlen keleti szomszédja Bulgária volt, a bolgárok pedig többször beavatkoztak frank és morva ügyekbe is. A morva fejedelmek így számíthattak a bolgárok segítségére. Másrészt a keleti határvidék urai – különösen amikor királyfiak töltötték be e tisztet – többször lázadtak az uralkodó ellen; e lázadásokhoz pedig a morvák alkalmas segéderőként jöhettek számba. Nem csoda, hogy Rasztiszláv sem sokáig maradt nyugton. 853ban a bolgárok és a szlávok megtámadták Német Lajost, de vereséget szenvedtek. E háborúban biztosan részt vettek a morvák is, akik ellen Német Lajos 855-ben hadat viselt. Noha a keleti frank seregek Morvaország nagy részét elpusztították és kirabolták, Rasztiszlávot nem tudták legyőzni, sőt válaszul a morva fejedelem végigpusztította a Duna jobb partján fekvő frank területeket. Az ellenségeskedések nyilván már korábban megkezdődtek, mert 852-ben egy frank előkelő a morvákhoz menekült. A frank főurak közül többen is kapcsolatban lehettek Rasztiszlávval, mert a keleti területek addigi őrgrófját, Ratbodot árulás és hűtlenség miatt megfosztották hivatalától, s helyére 856-ban Német Lajos fia, Karlmann került. 858-ban őt bízta meg a király a Rasztiszláv elleni hadjárattal. A királyfi azonban az apja ellen lázadt (861–863) és a morva fejedelem szövetségét kereste.

12

863-tó1 aztán felgyorsultak az események. Német Lajos Karlmann ellen gyűjtött sereget, de közben azt a hírt terjesztette, hogy a keletről jövő bolgárok segítségével a morvák ellen vonul. Ez év őszén azonban a bolgárok kénytelenek voltak letenni a fegyvert a bizánci seregek előtt, s felvenni a keresztény hitet. A bolgár kán, Borisz (a keresztségben kapott nevén: Mihály) azonban már 864 közepe felé újra a Közép-Duna vidékén van. A mai Bécstől kevéssel nyugatra fekvő Tullnban találkozott Német Lajossal, akivel szövetséget kötött, s mindketten bevonultak Morvaországba. Rasztiszlávot Dowina (Dévény) várában ostrom alá fogták; a szorongatott helyzetben levő morva fejedelem hűségesküt tett. Ugyanebben az időben bizánci térítők is érkeznek morva földre, a „szláv testvérek”, Konstantin-Cirill és Metód. Életrajzaik ugyan szép történetet kerekítenek idejövetelük okairól – pl. Rasztiszláv követsége III. Mihály bizánci császárhoz szláv nyelven beszélő térítőkért –, a valóság azonban egyszerűbb és komorabb volt. A frissen megkeresztelkedett bolgárok hadaival együtt bizánci térítőpapok, szerzetesek is feltűnnek a Közép-Duna vidékén, természetesen bizánci megbízásból. Cirill és Metód morvaországi missziójának egyetemes művelődéstörténeti jelentősége van. Cirill megalkotja a szláv hangrendszernek megfelelő írást, a glagolicát, s egy bolgár nyelvjárásra – ez az ún. egyházi szláv vagy ószláv nyelv – különböző egyházi szövegeket fordít. A szláv irodalom bölcsője tehát a morvák földjén ringott. A morvák harca a keleti frank birodalommal szemben ettől kezdve egyházi harc is lesz. Cirill és Metód 867 végén, Rómába tartva, megfordulnak a kis délnyugat-dunántúli fejedelemség székhelyén is, Pribina fiánál, Kocelnél. A szláv nyelven, bizánci rítus szerint miséző, térítő testvérekre féltékenyen figyel fel a német klérus. A „szlávok apostolai” azonban Rómába mennek, ugyanakkor, amikor ott egy bolgár követség is tartózkodik, annak a Péternek a vezetésével, aki már korábban is megfordult a pápa városában, a Bizánc és Róma között ingadozó Bulgária képviselőjeként. 870-ben a bolgárok ugyan végleg Bizánc mellett döntenek, II. Adorján pápa (867–872) azonban még a bolgár földön álló Sirmium érseki székébe nevezi ki Metódot (869). De az új érsek már nem tudta elfoglalni székhelyét,mert a bolgárok 867–870-ben a keleti kereszténység mellett döntöttek. Metód ismét Kocelhez megy, 870-ben azonban a passaui püspök (hozzá tartozik a morvaországi misszió), Hermanrich elfogatta és fogságra vetette. Ugyanakkor Rasztiszlávot unokaöccse, Szvatopluk kiszolgáltatta a németeknek, akik megvakíttatták és kolostorba zárták. Morvaország közvetlen német fennhatóság alá került, az új fejedelmet, Szvatoplukot azonban hamarosan elűzték a morvák, s egyik rokonát, egy Szlavomir nevű papot tettek meg fejedelmükké. 871-ben Szvatoplukot küldték a németek a morvák ellen, de ő váratlanul visszapártolt övéihez, s élükön megsemmisítette a német sereget.

13

Ettől kezdve új időszak kezdődött a Morva folyó mentén. Szvatopluk 873-ban visszaküldte az előző évi háborúban ejtett német foglyokat, s hűséget és az évi adó pontos fizetését fogadta. Metód kiszabadult fogságából, s megtér Morvaországba. Tíz éves békés időszak következett, s valószínűleg ekkor számolhatunk a morva fejedelemség terjeszkedésével. Erről azonban jobbára megbízhatatlan adataink vannak. Tudjuk, hogy a csehek morva fennhatóság alá kerültek, s az is valószínű, hogy az Elba melletti szorbok is adót fizettek a morváknak. Szvatopluk északra való terjeszkedése részben alighanem német jóváhagyással történt, hiszen kapcsolatot tartott a német előkelőkkel. 882–884 között ismét háború dúlt a két ország közt. A harcokba a bolgárok is beavatkoztak, 883-ban Morvaország földjét dúlták. 884-ben aztán III. Károly a bajor–morva határon, Tulin közelében találkozott Szvatoplukkal, ahol véget vetettek az ellenségeskedésnek. Közben folyt az egyházi harc is. VIII. János pápa a szláv nyelven miséző Metódot 880-ban Rómába idézte, hogy hithűségéről megbizonyosodjon, a bajor papok ugyanis eretnekséggel vádolták. Az érsek számára az események kedvezőtlenül alakultak. A pápa ugyan megerősítette Metódot jogaiban, de nyitrai püspökké egy sváb papot, Wichinget nevezte ki, s ez Metód jogainak csorbítása volt. 885-ben, Metód halálának évében, Wiching el is érte Metód tanítványainak kiűzését Morvaországból, s az érseki széket magának foglalta le. A tanítványok Bulgáriába és Bizáncba menekültek. Többükből a bolgár klérus jelentős személyisége lett. Mindez Szvatopluk jóváhagyásával, s aligha a németek ellenére történt. A béke azonban így sem tartott sokáig. 890-ben ugyan az új király, Arnulf-Karlmann „balkézről” való fia – valahol a mai Ausztria területén találkozott Szvatoplukkal, s 891-ben is békekövetséget küldött hozzá, de a morvák 892-ben újra német területen pusztítottak. Arnulf nagy sereget gyűjtött ellenük, amihez a magyarok is csatlakoztak. A nagy hadsereg s a létrehozott szövetség ellenére Arnulf nem járt különösebb eredménnyel a morvákkal szemben. 894-ben azonban Szvatopluk meghalt, s ez meghozta a bajorok és a morvák között a békét. Szvatopluk örökösei, három fia uralma alatt azonban Morvaország hamarosan szétesett. Igaz, hogy IX. János pápa 898–899-ben még egy érseket és három püspököt szentelt fel a morváknak, de 902-ben a magyarok elfoglalták Morvaországot, s ettől kezdve a morvák magyar fennhatóság alá kerültek. A morva fejedelemség elfoglalása mély nyomot hagyott a magyar hagyományban. E hagyomány szerint a honfoglaló magyarok ellenfele Szvatopluk, illetve a morvák megszemélyesítője Morot (Anonymusnál, Menumorout) volt. Szent Naum (az egyik Metódtanítvány) életrajzában is azt olvashatjuk, hogy a morvák Bulgáriába menekültek, s földjük az ugrok (magyarok) birtokában maradt. Ugyanezt a hagyományt találjuk Bíborbanszületett Konstantin császárnál is, aki szerint a türkök (magyarok) elfoglalták Moráviát, amelynek lakói

14

a szomszédos népekhez menekültek. Konstantin császár írja azt is, hogy a magyarok „Nagy Morávia” területén laknak, de ezt a területet (nem ismervén a 9. századi viszonyokat) már a magyarok szállásterülete alapján írja le, s ezért különös földrajzi ellentmondásokba keveredik. Az egykori, a régi Morávia a jól ismert középkori szóhasználat szerint „nagy”Morávia. Megvan ennek

a

névnek

a

magyarok

által

használt

(de

török

eredetű)

neve

is.

Anonymus Menumoroutnevében amoroutamorvák neve, amenupedig aligha más, mint a török men szó, amelynek „nagy” a jelentése. Morvaország tehát attól vált „naggyá” (lett „egykori”), hogy a magyarok elfoglalták. A valóságban a keleti frank határon lévő kis szláv fejedelemség volt, mint történetéből láthattuk fentebb. A morva fejedelemség jelentősége valóban nagy, „nagysága” azonban elsősorban Cirill és Metód tevékenységének következménye. Jellemző módon a Morva folyó mentén virágzó élet van a magyar foglalás után is, ami annak az eredménye, hogy a morváknak nem kellett állandó harcot vívniuk a németekkel, bajorokkal függetlenségükért, viszont a magyar kalandozó hadjáratok résztvevőiként gyakran gazdag zsákmányra tettek szert. Rasztiszláv és Szvatopluk egykori váraiban a mindennapi élet szintjén virágzó kézműves-ipari tevékenység folyt tovább is, és a kereskedelmi kapcsolatok távoli területekre vezettek. 5. A keleti szláv törzsek egyesítéséből létrejött óorosz nép történeti irodalma 6. A skolasztika

Aquinói Tamás (1225-1274)

15

7. A vallásos világszemlélet elleni első támadások

Dante Alighieri (1265-1321) Kiegészítő szakirodalom: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1321_szeptember_14_dante_alighieri_halala/ Forrás: Rubiconline 1321. szeptember 14. Dante Alighieri halála Szerző:

Tarján M. Tamás

„Költőnk tehát közepes termetű volt, java korán túl pedig valamennyire hajlottan, kimért és csöndes járt. Mindig a legszerényebb, korához illő ruhákat viselte. Arca hosszúkás, orra sasorr, szeme inkább nagy, mint kicsiny, állkapcsa erős, az alsó ajka a felsőtől valamivel előbbre állott; arca színe barna, haja és szakálla sűrű fekete és kondor, tekintete örökké mélabús és tűnődő.” (Boccaccio Dantéról) 1321. szeptember 14-én hunyt el Durante Alighieri, ismertebb (bece)nevén Dante, a középkori Itália és a világ egyik legjelentősebb költője, aki hírnevét többek között az Isteni színjátéknak és örök szerelméhez, Beatricéhez írt verseinek köszönhette. Dante mindamellett igazi reneszánsz embernek számított, aki – többek között – a filozófiában és a teológiában is jártas volt, emellett pedig egy időben a firenzei politikai életben is komoly befolyással bírt. Dante egy előkelő firenzei nemesi család gyermeke volt, aki a kolostori iskolát követően előbb a hét szabad művészettel ismerkedett meg, majd Bologna egyetemére került. A fiatalember irodalmi érdeklődése már ebben a korban megmutatkozott, ugyanis Dante az észak-itáliai

16

városban nem jogi, hanem inkább retorikai tanulmányokat folytatott. Fiatalkori éveit végigkísérte a firenzei Portinari bankár lánya, Beatrice iránt érzett olthatatlan szerelme, akivel mindössze 8 esztendős korában találkozott; ez a vágyakozás azonban egyedül fájdalmat hozott, ugyanis az ifjú Dante szerelme soha nem nyert viszonzást. Beatricét apja idővel kiházasította, majd a fiatal nő a költő 25. életévében, 1290-ben meg is halt. A meseszépnek leírt leány innentől kezdve Dante – és a műveit olvasó nagyközönség – számára az eszményi szerelem szimbóluma lett, akinek a művész később úgy állított örök emléket, hogy az Isteni színjátékban a Paradicsomba helyezte őt. Beatrice a költő pályakezdésében is döntő szerepet játszott, ugyanis az első szonettektől Az új élet című önéletrajzi ihletésű regény megírásáig lényegében ő inspirálta Dantét az alkotásra. Ugyanígy, Beatrice tragédiája sarkallta arra a költőt, hogy a tudomány felé forduljon, és a könyvek között keressen – lelki értelemben – menedéket. Bár szerelme halála kis híján halálos depresszióba sodorta Dantét, a költő hamarosan „visszatért” az élők közé: 1293-ban megházasodott, két esztendővel később pedig – miután belépett az úgynevezett „orvosok céhébe” – közéleti szerepet is vállalt. Itáliában ebben az időszakban még javában zajlott a gyengülő császárság és a pápaság hatalmi harca, ami a félszigeten élőket is megosztotta. A császár pártján az úgynevezett ghibellinek, míg a pápa pártján a guelfek álltak, az Alighieri család pedig hagyományosan az utóbbi táborba tartozott. Ennek megfelelően Dante is a guelfek oldalán kezdte meg politikai szereplését, és már egészen fiatalon, 1289-ben részt vett a ghibellinek ellen vívott háborúban. A költő ugyanakkor csak 1295-ben aktivizálódott a politikai életben, és pályafutása során mindvégig arra törekedett, hogy a megosztott – a pápa világi hatalmával kapcsolatban eltérően vélekedő – guelf pártot egyesítse. Bár Dante nagyszerű író volt, a politikában már kevésbé bizonyult tehetségesnek, ugyanis békítési kísérlete eredményeként előbb legjobb barátját, Guido Cavalcantit száműzték, később pedig a Firenzét hatalmukba kerítő fekete guelfek őt magát is máglyahalálra ítélték. Az események idején Dante éppen VIII. Bonifác pápánál tartózkodott, így elkerülte a büntetést, de szűkebb pátriájába többé már sohasem térhetett vissza. Száműzetése során a költő Veronában, Padovában, majd Arezzóban is megfordult, a fehér guelfek élén hadjáratot szervezett Firenze elfoglalására, majd a kudarcokba belefáradva Párizsba költözött. Itt még kísérletet tett arra, hogy a császári címért harcoló VII. Henrik német királyt (ur. 1308-1313) megnyerje céljainak, ám az uralkodó 1312 során sikertelenül háborúzott Dante szülővárosa ellen, és császárrá koronázása után rövidesen meg is halt. A csalódott költő 1318-ban aztán úgy döntött, visszatér Itáliába, és élete utolsó három évét Guido Novello da Polenta ravennai

17

házában töltötte. Miután 1321. szeptember 14-én Dante befejezte földi pályafutását, ebben a városban is helyezték őt végső nyugalomra. Dante munkássága számos szempontból újdonságot hozott Itália – és a világ – irodalmába, melyek közül legfőképpen a nemzeti nyelv használatát és a középkori kozmogónia kiteljesítését szokás kiemelni. Bár a költőnek műveltség terén abban a korban alig akadt párja, verseit, majd később nagyobb lélegzetvételű irodalmi műveit javarészt – az alsóbb rétegek által használt – olaszul írta meg, egyúttal pedig arra is törekedett, hogy írásaival megközelítse azt a réteget, melynek nyelvét kölcsönözte. Dante emellett a műfajok terén is törekedett a változatosságra, amiben autodidakta módszere, szorgalma és széleskörű műveltsége komoly segítséget nyújtott: a költő, aki fiatalon Beatricéhez szóló szonettekkel indította pályáját, Guido Cavalcanti hatására írt önéletrajzi műve – Az új élet – után tudományos igényű munkát közölt az anyanyelv irodalmi használatáról, értekezett az államigazgatás problémáiról – Az egyeduralomról című, 1310–13 között írt műben –, élete végén pedig példaképének, Vergiliusnak is emléket állított egy eklogagyűjteménnyel. Dante legfontosabb műve azonban mégis a Párizsban, 1307-ben megkezdett Isteni színjáték volt, melyben – 14 évnyi munkával – a költő egyesítette mindazon filozófiai, történelmi, teológiai és orvosi tudását, amit hosszú pályája során felhalmozott. A Dante túlvilági vándorlását leíró költemény kiteljesítette a középkori ember halál utáni életről alkotott képét, a költő pedig olyan kifejezőerővel mutatta be az általa kreált világot, hogy azzal mindmáig képes hatást gyakorolni. A Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom hármasa, melyet a költő Vergiliusszal és Beatricével „járt be”, feltette a koronát e páratlan művészi pályafutásra, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Dante a későbbi itáliai alkotók számára örök etalon lett. Bár a költő nem érte meg az Isteni színjátékban magának becsült életkort – a cselekmény ugyanis 35 korában játszódott, és a mű szerint „az emberélet útjának felén” tévedt el a sűrű rengetegben –, 56 év alatt is legendává nőtt, és olyan zseniális alkotók számára szolgált példaképül, mint Petrarca vagy a róla később életrajzot készítő Boccaccio. 8. A reneszánsz humanista történetírás

18

Lorenzo Valla (1407- 1457) Kiegészítő szakirodalom: http://www.rubicon.hu/megrendelheto/termek_cikkek/heti_valasz_2003_julius_18/6/2/1 Forrás. Rubiconline Rubicon, 2003/6.

A történész mestersége MAGYARÁZATOK A JELENNEK

Az antik görög-római szellemi hagyomány egyik közismert bölcsessége, hogy a történelem tanulmányozása a legalkalmasabb az emberek nevelésére: "a történelem az élet tanítómestere". Mintegy két évezreddel később ezt írta a spanyol Ortega: "A történelem annak a radikális valóságnak a rendszeres tudománya, amelyet úgy hív az ember, hogy az életem. A múlt nem más, mint én, vagyis az életem." Kár, hogy a huszadik század egyik legnagyobb történelemfilozófusa kimaradt a történész mesterségének változatait bemutató összeállításból, amelyet a Rubicon című történelmi folyóirat legfrissebb száma tartalmaz. A Romsics Ignác által összeállított különleges, historiográfiai szám vezérfonala az európai történetírói gondolkodás történetének áttekintése, olyan módszertani és ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozó szemelvények segítségével, amelyek mintegy illusztrálják és kiegészítik a tanulmányt. Ezek szerzői általában jeles, vagyis a hagyomány részévé vált történészek, filozófusok. A bő két és fél ezer évet átfogó, óhatatlanul vázlatos és persze szubjektív történésztabló fő értéke - a profi ismeretterjesztő módszer és az érdekes, élvezetes stílus mellett -, hogy a közölt 16 szemelvény kétharmada most olvasható először magyar nyelven. Így például a történeti forráskritika atyjaként számon tartott itáliai Lorenzo Valla 1440-ben írt értekezése, amelyben

19

kimutatta, hogy Nagy Konstantin császár Róma püspökének írt híres adománylevele hamisítvány, vagy a XVII. században élt francia Jean Mabillon bencés szerzetes által a középkori oklevelek kutatásához kidolgozott első szisztematikus módszertan kiegészítése ebben ismertette azon szempontokat és szabályokat, amelyek segítségével a hiteles (valódi) oklevelek jól megkülönböztethetők a hamisaktól és interpoláltaktól. A felvilágosodás racionális és szekularizált történelemfelfogását Voltaire két, magyarul először publikált levele illusztrálja, a német idealizmust pedig Wilhelm von Humboldtnak a Porosz Tudományos Akadémián a történetíró feladatáról 1821-ben tartott előadásának részlete. Az összeállítás egyik legérdekesebb része a XIX. század közepén alkotott két kortárs brit történész, Macaulay és Buckle egészen eltérő történelemfelfogását bemutató két szemelvény. Az angol nyelvű értekező próza egyik legnagyobb mestere, Macaulay a történetírást az irodalom egyik tartományának nevezte, ahol szerencsés esetben az ész és a képzelet, a teória és a fikció egyforma arányban gyakorolja a főhatalmat, s a "tökéletes történész az, aki a munkájában tömörítve mutatja be egy kor jellegét és szellemét". Vele szemben a pozitivista Buckle a természettudományokból ismert általánosítások és szabályszerűségek szellemében igyekezett megírni az európai civilizáció fejlődésének világosan kirajzolódó tendenciáját, azt állítva, hogy "a növekvő tudás együtt jár a szabályszerűségbe vetett bizalom növekedésével". Ez a párhuzamosság még nagyobb különbséget mutat a XIX. század második felében a Leopold von Ranke által megalapított és legmagasabb szinten művelt historizmus, illetve a marxizmus történelemfelfogásában. A XIX. század végére, a XX. század elejére vált általánossá a nyugati világban a magát tudományosnak

nevező

történetírás,

egyúttal

megkezdődött

specializálódása

és

interdiszciplináris, szintetizáló jellegű társadalomtudománnyá válása. Az utolsó olyan professzionális történész, aki az egész emberiség múltjának részletes áttekintésére és egységes előadására vállalkozott, talán a brit Arnold Toynbee volt, aki 1946-ban így vallott történelemfelfogásáról: "A zsidó-zoroaszteri történelemfelfogás javára kell tehát döntenünk a görög-indiaival szemben? Ilyen drasztikus választásra tulajdonképpen nem vagyunk kényszerítve... Jóllehet a civilizációk felemelkednek és elbuknak, és bukás közben másokat indítanak el, néhány céltudatos törekvés, magasabb rendű, mint az övéik, folyamatosan utat találhat magának, és így - egy isteni terv formájában - a tudás, amely a civilizációk bukásai által okozott szenvedések révén keletkezik, a haladás legfőbb eszköze lehet." A huszadik századi ismeretelméleti viták és a posztmodern történetírás fő jellegzetességeinek áttekintése után Romsics Ignác azzal a megállapítással zárja a történetírói gondolkodás történetét áttekintő, olvasmányos és gondolatébresztő összeállítást, hogy a XXI. század

20

hajnalán jóval kevésbé rendelkezünk egységes és mindenki számára elfogadható történelemszemlélettel, mint akár száz évvel korábban. Ehelyett különböző múltképek versenyeznek egymással, ami szerinte nem baj, mert ha a politikában és a világnézeti kérdésekben elfogadjuk, sőt igényeljük a pluralitást, akkor a történetírás terén is hozzá kell szoknunk a vitákhoz, illetve az - ésszerűség és a szakszerűség keretei között maradó interpretációk versengésének természetességéhez.

Niccolo Machiavelli (1469-1527) Kiegészítő szakirodalom: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/machiavelli_es_a_reneszansz_allam/ Forrás: Rubiconline Szerző: Paczolay Péter A történetírás már a 19. század második felében megfogalmazta azt az azóta is általánosan elterjedt tételt, hogy a modern állam, továbbá a modern államfogalom, sőt maga az állam elnevezés is a reneszánsz Itáliában született meg. A reneszánsz történeti értékelését hosszú időre meghatározó Jacob Burckhardt múlt századi svájci történész szerint ”Firenze megérdemli, hogy a világ első modern államának neveztessék”. A modern államfogalom megszületését pedig hagyományosan a reneszánsz Firenze kiemelkedő politikai gondolkodójának, Machiavellinek tulajdonítják. Cikkünk ezen állítások jogosságát vizsgálja. Az ókori európai civilizáció államát Róma teljesítette ki. A birodalommá növekedett állam azonban nem tudott megbirkózni a kereszténység megjelenésétől a barbár betörésekig terjedő belső és külső kihívásokkal. A Római Birodalom bukása egyben azt jelentette, hogy NyugatEurópában az állam lényegében megszűnt. Azok a minták, amelyeket a görög, majd a római politikai közösség létrehozott, úgy tűntek el, mintha sosem léteztek volna.

21

Feudális államfejlődés Az antik gazdasági-társadalmi forma szétesésének és a barbár nemzetségi viszonyok bomlásának kölcsönhatásából hosszú folyamat eredményeként kialakult feudalizmus a nyugateurópai társadalomfejlődés és egyben a politikaelmélet ellentmondásos korszaka. A poliszban megjelent közszféra eltűnt, s a közhatalmi jogosultságok és funkciók hosszú időre a magánviszonyok elemeivé váltak. A középkori politikai közösség nem az antiknak a folytatása volt: az ókori állam funkcióit a földesurak szétaprózott hatalma vette át, és eltűnt az a viszony is, mely a szabad poliszpolgárt és a poliszközösséget összefűzte. A középkori politikai berendezkedés sajátos eleme a feudális viszony: a földhasználat fejében az úr és a hűbéres közti személyes függőségi rendszer. Az úr–vazallus viszonyok összessége igen kusza képet mutatott, mert egy úr alá több vazallus tartozott, és megfordítva, egy vazallus több úrnak szolgált, továbbá a vazallusok maguk is tartottak vazallusokat. Így nem egyszerűen arról volt szó, hogy a hatalom helyi jellegű központokba összpontosult, hanem a hatalmi központok közti összecsapások a feudális viszonyok kuszaságát mozgásba hozva anarchiát szültek. Az állami keretek csak fokozatosan alakultak ki. Kezdetben átfogóan igyekeztek megjelölni a közös élet formáit, például a ”kereszténység” fogalmával – a Christianitas kifejezést ilyen értelemben először VIII. János pápa használta a 9. század végén –, amely az egész korabeli világot, de elsősorban Európát jelentette. Az embereket összekötő szálak érzékelése gyakran változott még az ezt követő évszázadokban. Aeneas Silvius Piccolomini (1405–1464), a későbbi II. Pius pápa mindig a kereszténységről, a keresztény népről és a keresztény államról beszélt. Ugyanakkor ő vezette be az ”európai” kifejezés használatát is, 1458-ban alkotta meg e jelzőt (europaeus). Európa a latin kereszténység országait jelentette Spanyolországtól Magyarországig: ”európaiak, vagyis akiket kereszténynek neveznek”. A 13. század végéig vallási és kulturális téren nagyjából egységes keresztény Európa a következő két évszázadban kulturális és politikai struktúrák mentén különül el. A Német-római Birodalom, a független királyságok, az új fejedelemségek és a városállamok egymástól ugyancsak eltértek méretükben és politikai szerkezetükben. A 13. századtól a széttagoltsággal jellemezhető feudális társadalmi-politikai szervezet módosult: Európa nagy részén a városok fejlődésével párhuzamosan bizonyos társadalmi csoportok már nem egyénileg, hanem politikai közösségként kezdtek fellépni a jogok és a kiváltságok kivívásáért. A kommunamozgalom érdekérvényesítő küzdelmeiben a városlakók közös érdekeik alapján tömörültek, és kollektíven léptek föl a privilégiumok megszerzéséért. Küzdelmük eredményeként a városok kikerültek a földesúri joghatóság uralma alól. Először

22

tartományi, majd országos szinten a feudális elemek is korporatív egységként léptek föl, így jött létre a három középkori rend: a papság, a nemesség és a polgárság. Az abszolutista államban – mely alapjában véve a feudális uralmi forma újjászerveződése – az erősödő városi polgárság és a központi állami hatalom a kölcsönös előnyök fejében támogatta egymást. Ezzel szemben Itáliában a polgárságnak az egyes városállamokban a nemesség felett aratott politikai győzelme – noha látszólag a polgári fejlődés széles körű kibontakozásának lehetőségét teremtette meg – a nemzeti állam létrejöttét akadályozta: az itáliai polgárságnak nem volt szüksége a központosított feudális államhatalomra, így megmaradtak a városállami keretek. Az itáliai reneszánsz paradoxona, hogy épp a kapitalista termelési forma korai és túl erős jelentkezése vált a későbbi, tartós fejlődés akadályává. Ehhez hozzájárult, hogy az Itáliaifélszigeten jelentős területeket foglalt el a középkor két univerzalisztikus hatalma, a Németrómai Császárság és a pápaság. Az Itáliai-félsziget politikai térképét 1469-ben, Machiavelli születésének évében vizsgálva sok apró állam mellett néhány nagyobb, jelentősebb alakulatot találunk, melyeknek kormányzati formája is eltért: ezek a nápolyi királyság, a pápai állam, a milánói hercegség, valamint a két köztársaság, Firenze és Velence. A firenzei köztársaság A Burckhardt által egyszerűen a modern Európa mintaképének nevezett reneszánsz kori Firenze fejlődése minden téren kiemelkedően reprezentálja az itáliai reneszánsz egészét. A 15. század végére, Machiavelli színre lépésének korára kialakult bonyolult firenzei társadalmi és politikai helyzet gyökerei a 12. század végén kezdődött dinamikus gazdasági és társadalmi átalakulásig nyúlnak vissza. A mintegy két évszázadon át erősödő gazdasági fellendülés alapját lényegében három tényező alkotta: mindenekelőtt a textilipar; az ehhez kapcsolódó, Európán is túlterjedő kereskedelmi hálózat; végül a nyereségnek pénzügyi vállalkozásokba fektetése. A kereskedők és bankárok céhekbe tömörülése, melyre előbb-utóbb minden európai nagyvárosban sor került, Firenzében igen korán ment végbe. A 13. században már szoros érdekszövetségre léptek, hogy gazdasági erejük révén a politikai hatalomból is részt kapjanak. A céhek a szakmai jellegű tömörülés mellett katonai szervezetként is működtek. A politikai harc a polgárság felső rétegének győzelmét hozta. Teljes értékű állampolgár csak valamely céh tagja lehetett, a legszélesebb jogokkal pedig a hét legnagyobb céh rendelkezett: a tisztségviselők csak ezek tagjainak sorából kerülhettek ki. Végső soron a hatalom nem is a céhek, hanem néhány gazdag család kezébe került. Mivel a politikai jogok gyakorlásából jelentős osztályokat és rétegeket kirekesztettek, az osztályok közötti küzdelem nem lanyhult; a kivívott jogok rögzítése, majd gyakori

23

visszavonása, az állami szervek állandó, a hatalmi viszonyoknak megfelelő reformálása elmélyítette az alkotmányos válságot; ezt tovább színezték a hatalomban részesülők közötti éles érdekellentétek és a különböző egyéb, például családi okok miatt szervezkedő frakciók véres csatározásai. A kommunális mozgalom válsága a hatalom egy testület kezében történő összpontosításához, a signoria létrejöttéhez vezetett. A signoria a reneszánsz kori központosított egyeduralom itáliai formája: Firenzében kilenc fő gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Firenzében a vagyon egyre kevesebb család kezében koncentrálódott, közülük a Mediciek emelkedtek ki. A Mediciek viszonylag alacsonyabb rétegből emelkedtek föl, de a 15. század elején Giovanni Medici már Firenze második leggazdagabb embere, a pápák és a zsinat bankára volt. Fia, Cosimo Medici átmeneti száműzetés után a város tényleges ura lett. A Mediciek ugyanakkor mindvégig megőrizték a köztársaság látszatát, azt a képzetet tartották fenn, hogy a polgárok továbbra is saját maguk urai. Ezt a benyomást erősítette az a számtalan tanács, melyek működésében a polgárok részt vettek és képviselhették érdekeiket. Valójában a sok tanács bonyolult hatásköreinek kialakítása azt a célt szolgálta, hogy a hatalom megosztódjon ezek között, meghatározó súlyra egyik se tehessen szert, s a Mediciek ezek manipulálásával megvalósíthassák politikai céljaikat. Ennek módja a gyakorlatban az volt, hogy a lényeges kormányzati hivatalokba azokat juttatták, akik híven támogatták őket. A 15. század második felét – Lorenzo ”il Magnifico” de’ Medici uralmát – a köztársaság látszatintézményeinek köntösébe bújtatott egyeduralom jellemzi. Lorenzo 1492-ben meghalt, és a Mediciek két év múlva kénytelenek voltak elmenekülni. 1494 egyben Itália végromlásának kezdete: ekkor pusztította végig a félszigetet VIII. Károly francia király hadserege. Firenzében a Mediciek távozása utáni hatalmi vákuumban nőtt meg Girolamo Savonarola politikai szerepe, bár a dominikánus barát maga nem vállalt tisztséget, csak elvi-eszmei vezető volt. A Mediciek elűzése után a firenzei politikai élet feladata az átfogó intézményi reform végrehajtása volt. Ennek első lépésére pedig akkor került sor, amikor – ha névlegesen nem is, de valójában – Savonarola irányította a város életét. A fejedelmi abszolutizmus A Savonarola bukását és máglyahalálát (1498) követő, nem túl hosszú életű respublika az utolsó számottevő kísérlet volt Itáliában a nem egyeduralmi államforma stabilizálására. Az újabb reformokat főleg az arisztokrácia és a középosztályok közötti harc indukálta. Ebben a köztársasági rendszerben töltött be jelentős funkciókat Machiavelli. Soderini és Machiavelli pályafutása a köztársaság sorsával együtt 1512-ben pecsételődött meg, mikor II. Gyula pápa spanyolbarát, provokatív politikája, melyet a pápai udvarban a Mediciek is szítottak, ahhoz

24

vezetett, hogy spanyol csapatok támadták meg a belső ellentétektől elgyengült Firenzét, és visszaállították a Mediciek uralmát. A Lorenzo idejében működött, köztársasági álcájú, de a Mediciek uralmának zavartalanságát biztosító tanácsok működését ekkor még újraélesztették. A Mediciek uralma csak újabb, rövid köztársasági epizód (1527–1530) után vált principatóvá, egy ember által a város fölött gyakorolt abszolút uralommá, melyet azonban az arisztokrácia politikai befolyása a későbbiekben is mérsékelt. A principato kialakulása Firenzében és a többi városban egyaránt súlyos politikai és jogi következményekkel járt, mind a városállam belső politikai szerkezetét, mind a sokat emlegetett szabadságot illetően: a fejedelmi uralom lehetőségét és legitimációját valamely idegen hatalom adta, az északi-itáliai fejedelemségek (Milánó, Mantova, Ferrara stb.) esetében például már a 15. században a Német-római Császárság, Firenze 1530. évi spanyol elfoglalása után pedig V. Károly császár. Ugyanekkor valóban hamvaiból éledt újra e területen a feudalizmus rendszere, és a nép – mely még a signoriában is legalább elvileg gyakorolta és legitimálta a hatalmat – immár a fejedelem alattvalója lett. Az itáliai városállamoknak a fentiekben röviden érzékeltetett fejlődése során fokozatosan bontakoztak ki azok a teóriák, melyek több vagy kevesebb hozzájárulást jelentettek az állam, illetve a szuverenitás koncepciójához. Ezeket leegyszerűsítve a politikai és a jogi önállóság, a függetlenség és a szabadság leírásában és normává emelésében foglalhatjuk össze. Az észak-itáliai városállamok a középkor két univerzalisztikus jellegű és igényű hatalmának, a pápaságnak és a Német-római Császárságnak az erőterében igyekeztek saját önállóságukat kiharcolni, és ezen törekvésüket elméletileg is megalapozni. A lombardiai és toscanai városok fegyverrel és ideológiával egyaránt függetlenségükért harcoltak, s már a 13. század folyamán sikerrel jártak. A korabeli Nyugat-Európában a libertas (olaszul libertá) oly elterjedt jelszavát tűzték zászlójukra, és e jelszó mögött két eszme húzódott meg: egyrészt arra formáltak jogot, hogy a városállam mint politikai egység más politikai erők irányításától független, mondhatni szuverén legyen, másrészt a városállam belső politikai életét, a hatalmi szervek szerkezetét az adott közösség határozza meg, vagyis önmagukat kormányozzák. A politikai függetlenség és a republikánus önkormányzat e kettős ”szabadsága” adja a honpolgári humanizmus lényegét, és jelenti az önkormányzó politikai közösség antik (görög és római) hagyományának felelevenítését. Machiavelli patriotizmusa Machiavelli, a reneszánsz politikaelméletének legnagyobb alakja, a korabeli európai és itáliai, mindenekelőtt firenzei eseményekből szűrte le nézeteit az államról. Megállapította, hogy ”mindig csak az a terület volt egységes és boldog, amely – Franciaországhoz és Spanyolhonhoz

25

hasonlóan – egyetlen köztársaság vagy fejedelem törvényeinek engedelmeskedik”. Vizsgálódásaiban két különböző értékrend ütközik, mégpedig az egység és a szabadság értékei. Míg a szabadság a legfőbb értékek egyike, addig az egység a gyakorlat által megkövetelt szükségszerűség. Machiavelli pontosan látta korának, a 16. század elejének meghatározó történelmi folyamatát, a kusza, széttagolt hűbéri viszonyokat fölváltó egységes, központosított monarchiák kialakulását. Ezt szükségesnek tartotta a nemzetközi küzdőporondon maradáshoz, viszont ítélete szerint az egységesedés önmagában nem felel meg a magasabb értékkövetelményeknek, hanem romlottsággal is párosulhat vagy szemben állhat a szabad közösségi önkormányzat értékével. Saját országát látta a legrosszabbnak, mert ott az egység nem valósult meg, viszont a romlottság eluralkodott, s Itália a legsúlyosabb válságba süllyedt, képtelennek tűnt ellenállni az

egységes

monarchiák

hódító

törekvéseinek.

A

hatalom

egységesítésének

és

központosításának korabeli folyamata nyilvánvalóan jelentős előfeltételt jelentett Machiavelli számára az államfogalom kialakításához. A firenzei köztársaság meglehetősen magas funkciót betöltő hivatalnoka ”hivatali kötelességénél” fogva is természetszerűen saját szűkebb állama partikuláris érdekeivel azonosult. Ez a saját város iránti feltétel nélküli elkötelezettség nem puszta kötelességteljesítés, hanem igen régi keletű hagyományban, a poliszpolgári tudatban gyökerezik, melyet elsősorban az antik római köztársaság mintája tartott életben a középkor és a reneszánsz itáliai városállamaiban. Az ún. honpolgári humanisták központi gondja a politikai szabadság és a függetlenség megőrzése. Machiavelli is ezeket az értékeket őrzi, de a szabadságot védő és dicsőítő retorika már nem az eltérő berendezkedésű államokkal szembeni fölény igazolását szolgálja, hanem az egyre mélyebb és egyértelműbb válságban keresi a hagyományos republikánus értékek megőrzésének módozatait. Ennek lehetősége azonban egyre csökkent, s ez többek között épp Machiavelli írásaiban követhető nyomon, hiszen ő eljut annak a realitásnak az elfogadásához, hogy a szükségszerűség az egységet, az pedig az egyszemélyi uralmat követeli meg. A 15. század végétől a szabadság és függetlenség megvédésére kidolgozott politikai elméletek válságmegoldó céllal születtek, de a romlottság terjedése miatt egyre pesszimistább hangvételűek, és egyre inkább elfogadják a védeni kívánt értékek legalábbis időleges feladását. Machiavelli életének és művének egészét mérlegre téve kétségtelen, hogy elsősorban Firenze sorsa érdekelte, a politikai rendszer megváltozása után sem tudott elszakadni ettől a közösségtől, állandóan erőfeszítéseket tett a közügyekhez való visszatérésre, megírta a város

26

politikai harcainak történetét, a Discorsiban azt kutatta, miként őrizhető meg a szabadság a romlott városban. Itália a kor politikusainak és gondolkodóinak szemében politikai színteret jelent. A területi állam, a nemzet és a haza fogalmai közti szerves kapcsolatról – amely majd a 19. században valósul meg – a reneszánszban történetietlen lenne beszélni, hiszen még nem kristályosodott ki sem a nemzet, sem az állam eszméje. Kétségtelen azonban, hogy Machiavelli világosan látta: a területi állam egysége történelmi szükségszerűség. A hazatudat az olaszoknál nem korlátozódott

feltétlenül

kinek-kinek a szűkebb környezetére, beszélhetünk itáliai

patriotizmusról is. A haza, a pátria iránti érzelmi elkötelezettség hosszú múltra visszatekintő, antik eredetű eszme; a nemzettel való összekapcsolása viszont csak a 18–19. században valósul meg. Az itáliai széthúzásra Machiavelli által javasolt gyógymód nem egyszerűsíthető le a ”nemzeti egység” programjára: a nemzetközi dimenziók figyelemmel kísérése, a francia, a spanyol és a többi állam szerkezetének elméleti összehasonlítása nem kínál egyszerűen másolható receptet. Machiavelli az itáliai helyzet sajátosságai között kereste a cselekvési lehetőségeket, köztük az egység útját is. Az egység előtérbe állítása nem feltétlenül a ”nemzeti”-területi kerethez kötődik, hanem a városállamhoz. Az egység inkább a hatalmi berendezkedés elve, semmint a territorialitásé – de így is jelentős mértékben hozzájárul az államfogalom formálódásához, sőt így még elvontabban érzékelhető, hogy Machiavellit a politikai test egységgé szerveződése érdekli, az ”állami” egység, a központosított szervezet, és nem ennek a nemzettel történő egybeesése. Az állam fogalma Köztudomású, hogy az állam szó csak a 18. századra terjedt el az európai nyelvekben. Az államfogalom modern absztrakciójának előzményei az állam szó megjelenése előtt más szavakban jelentkeztek. Ezek köre igen széles: polisz, civitas, regnum, respublica stb. Az állam szó a modern európai nyelvek nagy részében (a latin és a germán nyelvekben, a szlávok közül csak a csehben és szlovákban) a latin status szóból ered. A status kifejezés antik és középkori alkalmazásának vizsgálata viszont azt mutatja, hogy ez a szó nem, vagy csak ritkán és érintőlegesen találkozott olyan jelentéssel, mely az államfogalom irányába mutat. Az európai nyelvek variánsai (Estat, state stb.) sem feltétlenül és rögtön hordoztak ilyen jelentést – a szó és a jelentés összekapcsolódása évszázadokon át tartott. Összefoglalóan megállapítható, hogy az itáliai városi kommunák, városköztársaságok politikai viszonyai által lehetővé tett kontextusban már a 14. századtól fokozatosan kibontakozott a stato szónak az a népnyelvi használata is, mely sok vonásában közel került a modern

27

államfogalomhoz, például a politikai hatalom és a területi uralom összekapcsolásával; a kifejezés emellett több tradicionális értelmezést is megőrzött. Ebben az előremutató, érett szemantikai környezetben kell értékelni Machiavelli szóhasználatát. A szóhasználat egyes változatai, előfordulásai – Machiavellinél és társainál egyaránt – közel jutnak az állam modern fogalmához vagy annak egyes elemeihez. Gondolok elsősorban azokra az absztraktabb értelmekre, melyek az adott lakosság és terület fölötti intézményes hatalomgyakorlást

(sőt

erőszakalkalmazást)

vagy

a

szuverenitás

jegyeit

mutató

hatalomkoncentrációt fejezik ki. Machiavelli a politika öntörvényűségének felismerésével, az önálló léttörvényekkel rendelkező kollektív politikai testről alkotott elméletével mozdította elő az állam szó elvontabb, modern értelmű használatát. A modern államfogalomhoz közel álló szóhasználatra példaként említhető, amikor arról ír, hogy a legfontosabb alapok, melyeken ”az államok nyugszanak: a jó törvények és a jó hadsereg”. Ugyanitt később azt olvassuk, hogy ”Itália több államra oszlott”. Az a mondat, mely leginkább mutat modern értelmű szóhasználatot, és amely alapján Machiavellit sokan a modern államfogalom atyjának tartják, a Principe legelső mondata. ”Tutti gli stati, tutti e’ dominii che hanno avuto e hanno imperio sopra gli uomini...” – az elterjedt magyar fordításban: ”az uralom és a birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt.” A fordítás pontatlansága talán nem érzékelteti kellően azt, hogy itt valójában a politikai hatalom, a területi uralom, az alanyi és a tárgyi értelem együttesen jelentkezik, olyan kicsengéssel, mely joggal sugallja, hogy ez a mondat erősen befolyásolhatta azt a folyamatot, amikor az autonóm, önálló törvényekkel rendelkező, szuverén politikai közösségi hatalom jelölésére kifejezést kerestek, és végül a status különböző alakjaiban találták azt meg. Köztársaság vagy fejedelemség Machiavelli elméleti kísérleteiben közös volt az itáliai szabadság válságából kivezető út keresése. Ehhez szolgált mintául a múlt példázata, és ebből a szempontból ítélte meg a korabeli eseményeket. Ha romlott az állam, akkor abszolút hatalmú uralkodóra van szükség: ”ahol az emberanyag már ennyire megromlott, és a törvények nem elegendők az indulatok féken tartására, ott nagyobb erő szükséges a rend biztosításához, ez a nagyobb erő pedig a királyi kéz, amely kivételes és korlátlan hatalommal gátat vet a hatalmasok túlzott nagyravágyásának és romboló tevékenységének.” A válság megoldásához rendkívüli képességű és hatalmú államférfira van szükség, aki ”újrakezdi” az államot. A romlatlan, erényes nép többre méltó: a köztársasági szabadságra, ahol a hazaszeretet polgári büszkeséggel társul, és a közügyek az

28

elsődlegesek a polgárok számára: ”nem az egyéni haszon, hanem a közjó teszi naggyá az államokat.” Államfogalma is ebbe az összefüggésbe illeszkedik: a hatalmi viszonyok jellegének és jelentőségének felismerése összekapcsolódik az itáliai s firenzei válság megoldásához utat mutatni hivatott, hol konkrét, hol általános érvényű tanácsokkal, melyek erőteljes hatalmat tételeznek föl; ez részben személyhez kötött (a fejedelem), részben intézményekben testesül meg (törvények, hadsereg, alkotmányos rend). Vagyis közel kerül az államfogalom olyan vonásaihoz, mint a szervezet, a tartalom és a funkció. Machiavelli államfogalma így közvetve kapcsolódik a válsághoz. Elmélete magán hordozza az átmeneti kor jegyeit: észleli a romlást, de még nem adta föl a ”megújulás”, az ”új állam” reményét. Ki volt Machiavelli? Niccolo Machiavelli 1469-ben született Firenzében. A Machiavelli család számos vezető tisztségviselőt adott a városnak. Machiavelli ifjúsága Lorenzo il Magnifico ”aranykorának” idejére esett, majd felnőttként érte meg Girolamo Savonarola reformkísérletét. 1498-ban, Savonarola máglyahalála után Machiavelli a firenzei kancellária élére került, és egy másik testületnek, a Tízek Tanácsának is a titkára lett, így a külügyekkel és a hadügyek bizonyos részével foglalkozott. Diplomáciai megbízatásokat teljesítve számos utazást tett az Itáliaifélsziget államaiban, Franciaországban és a német birodalomban. A később örökös zászlótartóvá választott Piero Soderininek, a köztársaság vezető funkcionáriusának bizalmas tanácsadója lett. A köztársaság 1512-ben bekövetkezett bukása után hivatalát elvesztette. A hatalomra került Medici-párthívek részéről sorozatos zaklatás érte, kihallgatások során számoltatták el korábbi hivatali működéséről. Firenze területét nem hagyhatta el, majd 1513 februárjában rövid időre letartóztatták, mert neve szerepelt egy Medici-ellenes összeesküvés szervezőinek listáján. Szabadulása után az apjától örökölt házba, a Firenze közelében lévő San Cascianóba vonult vissza, mintegy belső száműzetésbe. Nemcsak az ”ügy” bukása és a társadalmi-politikai válság miatt szenvedett, hanem kínozta az új életforma is: bukott államtitkárként a közügyektől való kényszerű távollét, hiszen – ahogy vallotta – nem értett máshoz, csak a politikához. A cselekvés pótlékaként elmélkedett és írt. Így született 1513-ban A fejedelem című mű is, majd a jóval terjedelmesebb Discorsi (magyarul: Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről) és sok más politikai, történeti, irodalmi mű. Közben folyamatosan kísérletezett azzal, hogy a hatalom régiúj birtokosai visszafogadják: diplomáciai és politikai ismereteit ajánlotta fel a Medicieknek – sikertelenül.

29

Csak hosszú idő után sikerült ismét visszakerülnie a politika világába, ennek feltételeként a Mediciek bizalmába férkőznie; ám ekkor is mindössze néhány kisebb jelentőségű diplomáciai megbízatást kapott 1525 augusztusa után. Élete végső tragédiája, hogy az 1527. május 18-ai fölkelés, mely elűzte a Medicieket és ismét visszaállította a köztársaságot, megtagadta őt, részben a Medicieknek tett szolgálata, részben A fejedelem már ekkor terjedő rossz híre miatt. Egy hónap múlva elhagyatottan halt meg.

9. A reformáció történetszemlélete

Philipp Melanchton (1497-1560)

III. Történetírás az újkorban 1. A felvilágosodás történetszemlélete 2. Az olasz felvilágosodás történetszemlélete

30

Giovanni Vico (1668-1744)

3. A francia felvilágosodás

Montesquieu, Charles-Louis de Secondat (1689-1755)

31

François-Marie Arouet (Voltaire) (1694-1778)

4. A német felvilágosodás

Johann Gottfried Herder (1744-1803)

5. Az angol felvilágosodás

32

Eduard Gibbon (1737-1794)

6. A romantika irányzatának hatása a történetírásra

Alexis de Tocqueville (1805-1859)

Az angol progresszív liberális romantika legnagyobb történetírója Mecaulay, Thomas Babington (1800-1859)

33

Mecaulay, Thomas Babington (1800-1859) 7. A pozitivizmus hatása a történetírásra A romantika után a XIX. század nagyobbik részében a pozitivizmus ideológiája befolyásolta döntően a polgárság történetszemléletét, az európai polgári történetírást. A „pozitív pozitivizmus” kifejezés a XIX. század első évtizedében jelent meg. Reálos, ésszerű, kézzel fogható jelentéstartalommal.

John Stuart Mill (1806-1873)

34

Herbert Spencer (1820-1903)

8. Marx és Engels hatása a történetírásra

Marx Károly (1881-1883)

35

Engels Frigyes (1820-1895) 9. A történeti gondolkodás Németországban a XIX. század második felében- historizmus történetszemlélete

10. A történettudomány differenciálódása a XIX. század második felében

Karl Theodor Ferdinand Michael Inama a Sternegg (1843-1908)

Kiegészítő szakirodalom: http://www.glatzferenc.hu/upload/file/Historia/H1991-01.pdf

36

Forrás: História, 1991/1. Glatz Ferenc: Az új történetírásról

IV. A legújabb-kori történetírás szakaszai 1. A polgári történetírás a XX. század első felében 2. A német történetírás

Max Weber (1864-1920)

Oswald Spengler (1880-1936)

37

3. A francia történetírás a két világháború között

Albert Sobul (1914-1982)

Marc Bloch (1886-1944)

Marc Bloch (1886-1944)

38

4. Az angol történetírás

Arnold J. Toynbee (1889 - 1975)

5. A amerikai történetírás

A business history alapítója a kanadai származású Norman Scott Brien Gras (1884-?)

6. Napjaink modern polgári történetírásának új jelenségei

39

7. A marxista történetírás

A magyar történetírás története

1. A magyar történetírás kezdetei a 11. században 2. A középkori magyar történetírás első nagy korszaka. Anonymus Kiegészítő szakirodalom: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/79-02/ch06.html Forrás: História, 1979/2. Kristó Gyula: Ki volt és mikor élt Anonymus? A Budapesti Városligetben áll Ligeti Miklós Anonymus-szobra. Az arcvonásokat elfedő csuklya jelzi, hogy a szobor elkészültének idején, a század fordulón, mily rejtélyesnek érezték középkori történetírásunk legendás alakját. (Maga az Anonymus név „névtelen”-t jelent.) Pedig Anonymus, művének – a Gesta Hungarorumnak, vagyis a Magyarok cselekedeteinek – 1746os közzététele óta, beható kutatások középpontjában áll, s már a szobor készültekor számos elmélet létezett arról, kit takar a Névtelen megnevezés. A névtelen történetíró munkájának egyetlen ránk maradt kézirata, egy 13. század végéről származó másolat, e szavakkal indul: „Mesternek mondott P., a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője N.-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiúnak”. Mivel Anonymus kilétéről csak munkájából kaphatunk információkat az idézett mondat mindenkor különleges fontosságot kapott az Anonymus-kutatásban. Hosszas viták folytak arról, hogy a P. betű vajon egy P-vel kezdődő személynév rövidítése-e, vagy pedig az utána következő dictus szóval összeolvadva praedictusnak „előbb mondott”-nak kell értelmezni. De mire vonatkozzék egy geszta első szavaként az „előbb mondott” kifejezés? A geszta jelenlegi kézirata nem az 1. lap elülső, hanem hátsó oldalán kezdődik. Az üres 1a oldalon vakarás nyomai láthatók, s bár ezt az 1920-as években ultraibolya sugarakkal világították át, nem találták az „előbb mondott mester” nevét. A levakart szöveg ugyanis a jelenleg az 1b oldalon levő szöveget tartalmazza, számos hibával. A szöveget tehát a másoló törölte, hogy új oldalra hibátlanul leírja. Ezzel eldőlt, hogy a P. dictus magister formula „mesternek mondott P.” jelentésű. Ezt az értelmezést megerősíti, hogy az ilyenfajta „szerénykedési” formulák a

40

középkorban elterjedtek voltak. Mivel P. a szerző nevének kezdőbetűje, immár jó fél évszázada csak P-betűs Anonymus-jelölteket kutatnak. De még legújabban is Szenci Szabó János a honfoglaló Huba vezér leszármazottját, a gesztában név szerint említett „okos Szemeré”-t vélte Anonymusszal azonosíthatónak. Jakubovich Emil a névtelen jegyzőt II. Béla királyhoz (1131–1141) kapcsolta, s Péter budai préposttal azonosította. III. Béla király (1172–1196) korába is számos P kezdőbetűs Anonymusjelöltet helyezett a kutatás. Szilágyi Loránd egy Péter nevű esztergomi prépostra gondolt, ifj. Horváth János és Sólyom Károly pedig arra a következtetésre jutott, hogy Anonymus Péter győri püspökkel azonos. Györffy György szerint a névtelen jegyző Péter budai préposttal azonosítható, aki 1200 körül viselte e méltóságot. Több Anonymus-jelöltet leltek fel a kutatók IV. Béla király (1235–1270) korában is. Karsai Géza a levakart 1a oldal újbóli átvilágítása után arra következtetett, hogy Anonymus Pósa boszniai püspökkel azonos. Legújabban Süpek Ottó kutatásaira építve Katona Imre a Balog nembeli Széchy Pál veszprémi prépostban (utóbb pécsi püspökben) vélte megtalálni a névtelen jegyzőt. Ez a rövid és nem teljes felsorolás is elárulhatja, hogy a Ki volt Anonymus? – kérdés alá van rendelve a Mikor élt Anonymus? – kérdésének, hisz a műnek a szerzőre vonatkozó információi nem adhatnak határozott arcélt a névtelen jegyzőnek. Az eddigi Anonymus-jelöltek jószerével csak két kritériumnak tesznek eleget: nevük P-betűvel kezdődik, s a papi rendbe tartoztak. Ez utóbbi mozzanat nem segít, hiszen ebben a korban történeti alkotás szerzőjeként mást, mint klerikust, aligha lehet elképzelni. Azt viszont már egyetlen szóbahozott Anonymus-jelöltről sem tudjuk bebizonyítani, hogy franciaországi tanulmányokat végzett, ami pedig P. mesterről, műve alapján, szinte bizonyosra vehető. Úgyszintén bizonyítatlan, legfeljebb többé-kevésbé megalapozott az a feltevés, hogy a fenti jelöltek valamelyik Béla király jegyzői lettek volna. A személy-meghatározás nehézségeinek forrása, hogy Anonymus igen keveset árul el önmagáról. Jellemző módon gesztájának bevezető soraiban még azt sem tüntette fel, hogy melyik Béla királynak volt a jegyzője. Ezért ifj. Horváth János annak a véleményének adott hangot, hogy „P. mester még a kortársai előtt is titokban akarta tartani kilétét”, mivel érsekétől eltérő véleményt nyilvánított András birtokpolitikájáról. Valószínűtlennek kell azonban tartanunk, hogy P. mester nevének eltitkolására törekedett volna akár a kortársak, akár az utókor előtt. Éppen ellenkezőleg: ha mindenáron névtelenségbe kívánt volna burkolózni, annyit sem kellett volna elárulnia, amit végül is elmondott. Az elmúlt évekig nem született igazán elfogadható magyarázat arról, hogy Anonymus miért csak egykori – királyi jegyzői – funkciójáról emlékezett meg, s miért hallgatta el a geszta írásakor viselt tisztségét vagy foglalkozását, holott magyarországi példa – igaz, jóval későbbi példa – tanúskodik amellett,

41

hogy előfordul a múlt- és a jelenbeli méltóság együttes említése. Küküllei János, az I. Lajos királyról életrajzot készítő 14. századi történetíró így szól önmagáról: „én, János, most az erdélyi egyházmegyében Küküllő főesperese, a lelkiekben esztergomi általános helytartó, akkor..., a király titkos jegyzője”. Csóka J. Lajos mutatott rá a közelmúltban, hogy P. mester „bemutatkozása” voltaképpen egyaránt utalhat akkori és hajdani tisztségre is. Eszerint P. mester „jelenleg” – vagyis a geszta írásakor – mester=magister (az ő értelmezése szerint a pannonhalmi iskola mestere), korábban pedig királyi jegyző volt. E korban egyébként szokás volt a név teljes kiírása helyett azt csupán kezdőbetűvel rövidíteni. Példaként említjük a magyar anyagból az „Én, a tatai apátnak nevezett R.” formulát (1221). Az 1222. évi Aranybulla 23. cikkelye pedig arra bizonyság, hogy több azonos nevű király esetén sem szokták megadni a sorszámot: „Új pénzünk egy évig, húsvéttól húsvétig legyen érvényes, és a dénárok olyanok legyenek, amilyenek voltak Béla király idején”. Bizonyosak lehetünk tehát abban, hogy Anonymus a kor szokásainak megfelelően készítette el gesztáját, s nem törekedett személyének eltitkolására. Az Anonymus-kérdés történetének eddigi 233 éve alatt mind a négy Béla királyt „gyanúba fogták”. Közülük még ma is csak I. Béla király (1060–1063) zárható ki teljes bizonyossággal, viszont nyitottnak kell kezelnünk azt a kérdést, hogy P. mester II., III. vagy éppen IV. Béla jegyzője volt-e, még akkor is, ha ma már a kutatók nagyobbik része III. Béla felé hajlik. Bizonyítékok szólnak – vagy legalábbis szólhatnak – ugyan is mindhárom Béla mellett: természetesen nem azonos súlyúak. Vannak közöttük szigorúan tárgyszerűek, s vannak olyanok is, amelyek inkább csak benyomásokra épülnek. Tárgyszerű érveknek tűnhetnek azok a szövegbeli egyezések, amelyek a geszta, valamint 12. századi okleveleink között mutathatók ki. Az összevetéseket kiváló filológusok végezték el, egyesek mégis II. Béla, mások pedig III. Béla kora mellett tették le a garast. Még kevésbé várhatunk biztos eredményeket a benyomásokon alapuló „érvektől”. Legújabban Katona Imre IV. Béla kora mellett szóló bizonyítéknak minősítette, hogy P. mester – úgy mond – a honfoglalást az 1241. évi tatárjárás mintájára beszéli el. Mások viszont semmi párhuzamot sem találnak az Anonymus megrajzolta honfoglalás és a tatár hódítás forrásokból ismert lefolyása között. Hogy biztos eredményről mind a mai napig nem beszélhetünk, annak nem a kutatás lanyhasága vagy egyoldalúsága az oka. Sokkal inkább az, hogy viszonylag szűk – alig 130 év – az az időköz, amelyben megbízható módon kellene elhelyezni a geszta keletkezését. Ha ugyanis Anonymus II. Béla jegyzője volt, a geszta akár a király halála (1141. február 13.) utáni hetekben is elkészülhetett; ekkor már ráillett II. Bélára a „jó emlékű”, Anonymus királyi jegyzőségére pedig az „egykori” jelző. IV. Béla esetében a keletkezés legkorábbi dátuma az 1270. május 3.

42

utáni időszakra esik. Még nehezebb a helyzet, ha csak két-két Béla király között akarunk választani, hiszen II. és III. Béla halála között 55, III. és IV. Béla halála között pedig 74 év telt el. Egy olyan korszakban, amikor behatárolt, korlátozott számú s ráadásul eléggé egysíkú a forrásanyag, roppant nehéz meglelni azt az egy-két évtizedet, amelyben a geszta keletkezett. Az is kérdés, hogy Anonymus ismeretanyaga a megírás-korabeli vagy a korábbi viszonyokat tükrözi-e? Végleg le kell tehát mondanunk arról, hogy meghatározhassuk a geszta keletkezésének korát? Erről szó sincs. De ehhez az eddig felszínre hozott bizonyító anyag gondos mérlegelése és jó adag óvatosság szükséges. II. Béla kora mellett például igen nyomós érvként szokták felhozni Anonymus helyesírását, s azt a nyelvállapotot, amely a nála lejegyzett magyar nevekben és szavakban tükröződik. Nem véletlen, hogy kiváló nyelvészeink egész sora II. Béla korára gondolt, vagy legalábbis gyanakodott. Ugyanakkor viszont ifj. Horváth János rámutatott, hogy P. mester egyéni helyesírási rendszerének legkritikusabb pontjain” a 13. század első feléből való Váradi Regestrummal és az 1211. évi tihanyi összeírással vethető leginkább egybe. Anonymus szövegének helyesírási minősítésében azért is tanácsos nagy óvatosságot tanúsítani, mivel abban az időben nem volt országos helyesírási norma, továbbá a nyelv fejlődésének irányai nem azonos időpontban érvényesültek az ország egész területén. Mindebből következik, hogy Anonymus helyesírása, a gesztában található magyar nyelvi anyag semmiképp sem alkalmas arra, hogy abból megbízhatóan következtessünk a geszta keletkezési idejére. Az időről időre fel-felbukkanó új kormeghatározási szempontok viszont mind bizonyosabbá teszik, hogy Anonymus nem lehetett II. Béla jegyzője: Anonymus Oroszországot Szuzdal nevével értelmezte, ez a tudósítás arra az időre vall, amikor a korábban vezető szerepet Játszott Kijev lehanyatlott s helyét az észak-keleten levő Szuzdal vette át, Vlagyimir szuzdali fejedelem uralkodása idején (1176–1212). – P. mester szerint a honfoglaló magyarokkal szembeszálló Galád „kun, bolgár és blak segítséggel” rendelkezett. Ez a három népelem volt a megalapítója az 1180-as évek közepén a bizánci függőséget lerázó, úgynevezett Aszenida bolgár államnak. – Anonymus egész vármegyét adományoztat el Árpáddal, márpedig teljes megye eladományozására a magyarországi gyakorlatban első ízben csak 1193-ban került sor. – Anonymus blak (román) népességet helyez a honfoglalás kori Erdélybe, a magyarországi okleveles forrásanyagban először 1210. évi esemény kapcsán fordulnak elő középkori magyar állammal kapcsolatba került román (Olacus) népelemek. Fentebbi példáink nem hagynak kétséget afelől, hogy Anonymus gesztájában saját kora viszonyai tükröződtek. Mert hiszen Anonymus I. Béla korában aligha láthatta volna előre akár Szuzdal felemelkedését, akár a kun–bolgár–blak etnikumú Aszenida-állam kialakulását, akár a

43

teljes megyék eladományozásának gyakorlatát, vagy románok számottevő mértékű betelepedését a Kárpát-medencébe. Ezeket csak a lejegyzett dolgok tanúja írhatta le. Mindezek első sorban II. és III. Béla kora között dönthetnek, az utóbbi javára, de közvetve IV. Béla kora ellen is szólnak. Anonymus gesztájából ugyanis hiányzik minden olyan aktuális esemény, szakkifejezés, s végső fokon hiányzik az a teljes problematika, amely IV. Béla korát jellemezte. Ezek után lássuk, mit tekintett Anonymus a saját korának. P. mester munkájában közel 25 alkalommal hivatkozik a mára, a mai napra, az éppen mostra. Ebből mindössze két utalás hasznosítható a geszta megírásának kronológiájához. Az egyik: Attila „királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött... Ezt magyar nyelven most [nunc] Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják”. Itt Aquincumról van szó, vagyis a mai Óbudáról. Ezt pedig csak a mai budai várhegyen levő Buda alapítása, vagyis: az 1250-es évek előtt lehetett Budavárnak nevezni. Ettől kezdve az egykori Aquincum Óbuda (Vetus Buda) néven szerepel. Bennünket azonban most jobban érdekel az, hogy miért említi meg Anonymus az akkori Buda (a mai Óbuda) német nevét. Ismereteink szerint Óbudának Ecilburg (Attila vára) neve legkorábban azoknál a német és osztrák szerzőknél fordul elő, akik a harmadik keresztes hadjárat német seregének 1189. évi magyarországi átvonulásáról tudósítanak. (Egyikük bizonyosan személyesen is megfordult itt.) Lübecki Arnold urbs Adtile dicta = ‘az Attiláénak mondott város’, az úgynevezett Ansbertus-féle Historia pedig Czilnburg = Ezilnburg alakban említet te Óbudát. Csakis tőlük vehette át azt az ötletet Anonymus, hogy Óbudára lokalizálja Attila városát, az aquincumi romok közé helyezze Attila egykori palotáit. Abból, hogy eszerint P. mester 1189 előtt nem írhatta le az Ecilburg nevet, az 1250-es évek után pedig már nem nevezhette volna Budavárnak Óbudát, Anonymus III. Béla jegyzőjének tűnik. Az ezt megerősítő másik utalás pedig: „Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek, s joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most [modo] is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból”. E rómaiakat hol az 1147. évi, második keresztes hadjárat németjeivel, hol a királynék kíséretében nyugatról beköltözött lovagokkal, hol a római pápasággal azonosították. A filológiai elemzés bizonyította, hogy a magyarországi latinságban a Romanus (‘római’) szó a 12–13. században a német-római birodalom alattvalóját jelenti. Mivel Anonymus a Magyarország javaiból legelő rómaiakat Veszprémbe, a magyar királynék székvárosába helyezi, kézen fekvő a feltételezés, hogy ezek talán német-római birodalomból származó egyik magyar királyné kíséretébe tartozó idegenek. A számba jöhető időszak királynéi közül egyedül Gertrúdra, II. András király (1205–1235) első feleségére gondolhatunk, aki valóban mindenben kedvezett németjeinek. Ez kiváltotta a

44

hatalomból kiszorított magyar előkelők haragját; Gertrúd meggyilkolásával (1213) véget vetettek a németek magyarországi befolyásának. Ha Anonymus a fenti helyen a falánk rómaiakról szólva Gertrúd németjeire utal, gesztája 1205–1213 között, minden valószínűség szerint 1210 táján íródhatott. Ez a keltezés nagyjából egybevág az utóbbi időkben III. Béla kora mellett állást foglaló kutatók megállapításaival, hiszen ifj. Horváth János 1215–1217 közé helyezte a geszta keletkezését, Váczy Péter szerint pedig 1220 köré csoportosulnak a geszta keletkezésére valló nyelvi formák. Anonymus műve írásának időpontját tehát több évtized választotta el a „jó emlékű, dicsőséges” Béla király – azaz III. Béla – halálának dátumától. Bár óvatosságra intő jel még bőven akad: úgy tűnik, ismerjük azt az időpontot, amikor a geszta létrejött. De vajon következik-e ebből valami is Anonymus személyére nézve? II Bélának egyetlen Pbetűs jegyzőjét ismerjük. Pál prépostot, utóbb erdélyi püspököt, aki azonban nem élte túl királyát, így nem lehet a geszta szerzője. Valamennyi III. Béla korabeli Anonymus-jelölt „életrajzából” hiányzik tehát a bizonyítható királyi jegyzőség. De különben is: mit érünk egy puszta névvel? Mennyivel vinné előbbre tudásunkat, ha mégis sikerülne megállapítani: Péternek, Pálnak vagy Pósának hívták P. mestert, amikor életéből, nevén és tisztségén kívül semmit sem ismerünk? Éppen száz éve írta le Marczali Henrik Anonymusszal kapcsolatban az alábbi, megszívlelendő sorokat: „Nem is tartom fontosnak a nevet, míg hozzá pontosan körülményeiben és életében ismert szó személyt nem köthetünk.” Erre viszont a 12–13.. század fordulója forrásanyagot nem szolgáltat. Hiába röppen fel időről időre a sajtóban a reményt keltő hír: nem névtelen többé Anonymus, hiába hatalmasodik el időnként még a szakembereken is az optimizmus (mint legutóbb Süpek Ottó írta ,,Lassanként hátra csúszik Anonymus arcra húzott csuklyája”), az „igazi” Anonymus nincs meg, s hogy valaha is meglelhetjük, erre alig van remény. A valóságot Csapodi Csaba szavai tükrözik: „a csuklyát nem sikerült félrevonni az ismeretlen arcról”. A városligeti Anonymus-szobor ma is hűen mutatja a kutatások állását. Az Anonymusszal foglalkozó szakirodalomról (1746–1976): Csapodi Csaba: Az Anonymuskérdés története. Bp. 1978. (Gyorsuló idő). Az ott nem szereplő, de a jelen írásban hivatkozott munkák: Szenci Szabó János: Anonymus–Szemere. Magyar Nemzet, 1979. április 25. Süpek Ottó–Katona Imre: Az Anonymus-kérdés új megvilágításban. Két kutató a Névtelen művéről és személyéről. Magyar Nemzet, 1979. június 24., június 26–29. Kristó Gyula: Szempontok Anonymus gesztájának megítéléséhez (sajtó alatt); A magyar Anonymus-idézetek Pais Dezső: Magyar Anonymusából (Bp. 1926) származnak. -

Rogerius mester

45

-

Ákos mester

-

Kézai Simon

13. század

Kálti Márk

14. század

Kiegészítő szakirodalom: http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/historia/80-01/ch06.html Forrás: 1980/1. KRISTÓ Gyula: A Képes Krónika története

46

Az újévi képes naptárak között kétségtelenül annak volt legnagyobb a sikere, amelyet a 14. századból származó Képes Krónika iniciálénak képeiből állított össze a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. A könyveknek is megvan a maguk sorsa. A régi latin mondás kétszeresen áll arra a kódexre, amelyet Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz; s amelyet Képes Krónikának hívunk. A kódex és a benne található szöveg története szempontjából egyaránt döntő fontosságú az a mondat, amellyel a Képes Krónika kezdődik: „Az Úr ezerháromszázötvennyolcadik évében, ugyanazon mi Urunk mennybemenetele nyolcadában, kedden kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról; egybeszedegettem azt többféle régi krónikákból, kiírtam onnan ami igaz, és mindenképpen megcáfoltam, ami hamisság.” Vagyis a szerző 1358. május 15-én látott hozzá annak a krónikaszövegnek a megalkotásához, amelyet, egyebek mellett, e kódex is tartalmaz. E szöveg a magyarok történetét a biblikus eredeztetéstől a magyarokkal azonosnak tekintett hunok történetén, a magyarok legrégebbi és Árpád-kori históriáján át a 14. század 30-as éveiig kíséri végig. A szövegőrző kódex Régóta ismert, hogy a Képes Krónika kódexe nem az 1358 májusában elkezdett, ún. 14. századi krónikakompozíció eredeti kézirata, hanem annak „csak” káprázatos szépségű illusztrációkkal bőven ellátott másolata. Kezdőszavaiból annyi látszik bizonyosnak, hogy a szöveg 1358-ban nyerte el ma ismert formáját, s csak ezt követően készülhetett el a díszes másolat, a Képes Krónika gondos tervezésű, művészi kivitelezésű kódexe. A krónika szerzője az a Márk lehetett, akit családi birtoka, a Veszprém megyei Kált után Kálti Márkként ismerünk. Életére 1336-tól éppen 1358-ig vannak adataink. Egyházi pályán működött; előbb Károly Róbert király feleségét, Erzsébet királynét szolgálta, majd Károly fiát, I. Lajos királyt. 1352. évi adat szerint a királyi kápolna őre volt, aki e tisztségéből adódóan használhatta a királyi levéltárban őrzött anyagokat is. A szerző maga sem titkolja, hogy krónikája szövegét „többféle régi krónikákból” szedegette össze, az tehát a mi felfogásunk szerint sem saját szellemi alkotása. Például a magyar honfoglalók hét kapitányáról szólva „némely kódexek”-re, a békési Vata és fia, Janus kapcsán pedig „a magyarok tetteiről szóló régi könyvek”-re hivatkozik. Ugyanakkor viszont Kálti, középkori szokás szerint, nem tartotta szükségesnek, hogy forrásait pontosabban megjelölje, sőt, szövege nem különül el szerzők szerint sem. Így aztán a kutatás csak a Képes Krónika és a más, ránk maradt magyar krónikák aprólékos összevetésével tudja kimutatni az előbbi valódi forrásait, azokat a különböző korokban keletkezett részeket, amelyekből a krónika összeállott.

47

A 13. századi előzmények A visszafelé történő nyomozást megkönnyíti az a körülmény, hogy önálló formában ránk maradt Kézai Simon 1282–1285 között készült krónikája. A Kézai-krónika, valamint a 14. századi krónikakompozíció (a Képes Krónika) közti szöveg bizonyossá tették, hogy az utóbbi számos ponton éppen Kézai szövegét hasznosította. Még ha Kézai különböző külföldi forrásokból, továbbá önállóan szedegette is össze anyagát, a szorosan vett magyar történeti események elmondásában maga is korábbi krónikás minta után indult. A Lél- (kürt) mondáról szólva a „krónikák könyvei”-t említi, amelyek már szintén megemlékeztek e mondáról. Hogy eme, a kalandozások korára utaló, becses mondaanyag magyar krónikákban csak a 13. században került lejegyzésre, azt viszont Anonymus bizonyítja, aki 1210 táján írott gesztájában megemlíti ugyan Botond és a kalandozó magyarok bizánci vitézkedéseit, de részletezésétől eltekint, „mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam”. Vagyis: a Lél- (kürt) és a Botond-monda valamikor 1210 és 1282 között került lejegyzésre. A kutatás ilyen és hasonló nyomok alapján derítette ki, hogy Anonymus és Kézai között egy további krónikaíróval kell számolnunk, aki V. István korában (1270–1272) dolgozott. Ennek szerzőjét, Ákos mestert is ismerjük. Róla 1235/1240–1272 között vannak adataink. Főúri család sarja volt. IV. Béla király öccsével, Kálmán herceggel együtt nevelkedett. Egyházi pályán tevékenykedett, előbb Pesten volt plébános, majd székesfehérvári őrkanonokként a királyi kincstárat őrizte, végül haláláig, óbudai prépostként működött. Tagja volt a királyi kápolnának, egy ideig IV. Béla feleségének, Mária királynénak a kancelláriáját vezette. Sokkal kevesebb biztosat tudunk az Ákos mester előtti krónikaírásról. Amikor az 1230-as években a magyarországi domonkosok figyelme a keleten maradt magyarok felé fordult, azok lakhelye és a hozzájuk vezető út felől magyarországi történeti műveket kezdtek vallatni. Egy kortárs domonkos szerzetes két ilyenről emlékezik meg: az egyiket a magyarok gesztájának, a másikat pedig a régiek írásának nevezi. Tudjuk, hogy az 1210 táján a magyar honfoglalásról önálló történeti művet író Anonymus szintén használt magyarországi írott forrásokat, azokat, amelyekben éppen nem akadt rá a kalandozók mondájának nyomára. Mivel Kálti Márk nem ismerte és használta Anonymust, az Ákos mester 1272 körüli krónikaírásától visszafelé számított egy évszázad fehér folt a Képes Krónika szövegtörténetében. Lehet, hogy az 1172– 1272 közti száz évben – Anonymus kivételével – egyetlen krónikaíró tevékenységével sem számolhatunk. (Ezt látszik erősíteni, hogy a Képes Krónika szövegében éppen ennek a száz évnek a kidolgozása a leginkább elnagyolt.) De az sem kizárt, hogy ugyanebben az időben több,

48

kisebb jelentőségű krónikás is rajta hagyta keze nyomát a több átíráson, másoláson átment krónikás hagyományanyagon. A 11. századi ősgeszta Alig kevesebb a kérdőjel az 1112-t megelőző évszázad krónikaírásában is. Hogy a Kálmán király öccsétől, Álmos hercegtől származó királyok – I Béla, II. Géza és III. István (1131–1172) – sorából egy vagy akár több uralkodó alatt is készült krónika, az elsősorban tartalmi okokból bizonyos. A jelentős királyaink közé számító Kálmánról ugyanis a krónikás szöveghagyomány rendkívül elmarasztaló képet rajzolt: „Kálmán idejében sok rossz történt. Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt és selypített”. Uralkodásának krónikabéli megörökítései valóságos vádirat Kálmán ellen: nem engedte át a kereszteseket az országon, sőt sereget küldött ellenük; Oroszországban oly nagy vereséget szenvedett, amilyet a magyarok történetük folyamán ritkán; második feleségét házasságtörés bűnén kapta; végül pedig megvakíttatta öccsét, Álmost és annak kicsiny fiát, Bélát. Mindebből kétségtelen, hogy a megvakított Álmostól eredő királyok láttatták ilyen sötétnek Kálmán országlását, eredendően azért, mert erős kézzel számolt le a hatalom megszerzésén mesterkedő öccsével, a későbbi magyar királyok ősapjával. Évtizedek óta vitán felül áll, hogy az Álmos hercegtől származó királyok érdekében készült egy vagy több krónika nem a legkorábbi a 14. századi krónikakompozícióba foglalt „betétek” közt. E legkorábbi krónikáról, az úgy nevezett ősgesztáról sikerült bizonyítani, hogy szerény terjedelmű és kvalitású munka volt, amely mindent szigorúan egyházias felfogás alapján tárgyalt. Emiatt ítélte el a pogány magyarokat, ezért eredeztette őket Noé megátkozott fiától, ezért mutatta be ősi lakóhelyüket kietlen pusztaságként. Az ősgeszta keletkezési idejéül I. András (1046–1060) és Kálmán (1095–1116) között szinte minden magyar király kora számításba jöhet. A 14. századi krónikakompozíció – és így a Képes Krónika – szövegtörténete tehát 250–300 évet fog át. A 11. század második felétől kezdve 1358-ig fél tucatnál több, különböző korban élt szerző – szándéktalanul kollektív – munkája eredményeképpen állt össze a magyarok krónikája.

A

középkori

krónikások

egyszerre

bővítették

és

kurtították

a

rájuk

hagyományozódott anyagot. A nekik, koruknak (vagy inkább körüknek), uralkodójuknak nem tetsző, korszerűtlenné, túlhaladottá vált részeket elhagyták, a régi eseményeket „újszerűen” értelmezték, az új idők történéseit saját ízlésüknek megfelelően mondták el. Éppen ez az állandóan folyó, ideológiai és politikai szempontoknak alárendelt krónikaszerkesztési, szövegátrendezési munkálat adja magyarázatát annak, hogy a 14. századi krónikakompozíció ma ismert szövegvariánsaiba a különböző korokban készült alkotások nem „betétként”, más

49

szövegektől jól elkülönülő módon illeszkedtek be, hanem mintegy feloldódtak az idegen szövegekben, hogy azok aztán megint szinte észrevétlenül illeszkedjenek újabb idegen szövegekhez. Amikor Kálti Márk „többféle régi krónikákból” egybeszedegette a magyarok történetére vonatkozó anyagot, az enyészettől mentette meg a kallódó, szétszórt szövegeket. Az általa készített eredeti kézirat is elveszett, krónikakompozíciójának szövege azonban különböző időpontokban készült másolatokban megőrződött. E másolatok sorában a legbecsesebb a Képes Krónika kódexe, amelyet illusztrációi, miniatúrái a korabeli európai képzőművészet élvonalába is emelnek. A krónika képanyaga A kutatás kiderítette, hogy Anjou királyainkat egy festő-család három generációja szolgálta. A nagyapa, Hertul, talán Nápolyból behívott olasz mester volt, s Károly Róbertnek dolgozott. Az apa, Miklós, Lajos király szolgálatában állott. Ő 1373-ban már halott, míg fia, Miklós, ugyanekkor még kiskorú, viszont 1385-ben már nem élt. Számosan a család második nemzedékébe tartozó Miklósban látják a Képes Krónika festőjét, s felteszik, hogy az 1360-as évek elején kezdte el a festést, vagy esetleg, az írással szorosan együtt, azaz az 1350-es évek végén. Ezzel szemben azok, akik kormeghatározó szerepet tulajdonítanak a Képes Krónika díszes címoldalán a szövegkezdő „A” iniciáléjába rajzolt miniatúrának, a festés datálásában más nézetet vallanak. E képen ugyanis Lajos király és felesége, Erzsébet, Alexandriai Szent Katalin előtt térdepel és imádkozik. Szent Katalin a királyi házaspár Katalin nevű leányának volt védőszentje, aki viszont 1370-ben született. Eszerint a Képes Krónika képanyaga nem keletkezhetett 1370 előtt, és 1376 (Katalin halála) után. Ezt a keltezést két további mozzanat is valószínűsíti. Az egyik: kiderült, hogy a Képes Krónikának mintegy „testvére” egy, az oxfordi Bibliotheca Bodleianában őrzött kódex; ugyanis a két kódex festője kétséget kizáróan azonos. Márpedig az eredetileg Magyarországon készült oxfordi kódexet a címlapján látható lengyel címer 1370–1382 közé datálja, amikor I. Lajos egyszerre volt magyar és lengyel király. A másik: a 14. századi krónikakompazíció egyik szövegvariánsát őrző, 1462-ből való Telekikódex kolofonja a következő becses felvilágosítást adja: „Ezt a krónikát Tamás N.-i pap kezdte el, és én, ...Endrefalvi Antal fejeztem be. A Szentpétervásárára való szováti plébános, Benedek Úr számára írtuk le az Úr 1462. évében a despota krónikájáról, amelyet a felséges fejedelem, Franciaország királya adott fényes ajándékként a despota úrnak”. Valószínű, hogy az a krónika, amely az 1462. évi másolat, a Teleki-kódex mintájául szolgált, a már szépen díszített Képes Krónika volt.

50

Eszerint a nagy értékű kódex Franciaországba került, ahonnan VII. Károly francia király (1422– 1461) adományaként jutott a „despota”, azaz Brankovics György szerb fejedelem (1427–1456) tulajdonába. Vajon mikor és hogyan került a Képes Krónika Franciaországba? Az a feltevés, amely kormeghatározó funkciót tulajdonít Alexandriai Szent Katalin szerepeltetésének, természetes magyarázattal szolgál erre. Az 1370-ben született Katalin az 1374-es szerződés szerint az akkori francia király másodszülött fiának, Lajos orléans-i hercegnek a jegyese lett. Vagyis Szent Katalin a kis menyasszony védőszentjeként került rá annak a Képes Krónikának a címoldalára, amely Katalin eljegyzési ajándékként 1374–1376 között el is juthatott Franciaországba. A krónika utóélete A Képes Krónika kódexének további történetében is sok a bizonytalanság. Mutatnak nyomok arra, hogy a kódex 1419-ben is Magyarországon volt. Abból a körülményből, hogy magyar vonatkozású török glosszák olvashatók benne, a kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a 15. század vége és a 17. század eleje között a kódex egy törökül igen jól tudó magyar ember tulajdonában volt. Utóbb Bécsbe került; mindenesetre Sebastian Tengnagel az udvari könyvtár kéziratairól 1608–1636 között összeállított katalógusában már említi azt. Hosszú évszázadokon keresztül Bécsben őrizték, innen ered az elvétve még ma is használatos (régebben általánosabban elterjedt) Bécsi Képes Krónika elnevezés. Nemzeti kultúránk és történelmünk e felbecsülhetetlenül becses emléke az 1932. évi velencei egyezmény keretében került vissza Magyarországra. 1964-ben napvilágot látott remekbe szabott hasonmás kiadása, s ezzel széles körben megnyílt a kutatás lehetősége. Mert kutatnivaló még temérdek van. Számos fehér folt tátong a krónika szövegtörténetén és a kódex históriáján, amelynek eltüntetése jövendő történeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, könyvtörténeti stb. kutatások feladata. 3. Thuróczy János: úton a humanizmus felé

51

Magyarok krónikája

A krónika első két lapja.

4. A humanista történetírás meghonosítása Magyarországon: Bonfini és Ransanus

Antonio Bonfini (1434-1503)

Pietro Ransanus (1428-1492)

5. Az első humanista nemzedék a magyar történetírásban

52

Brodarics István (1470-1539)

Oláh Miklós (1493-1568)

Hungária és Attila c. munkája

Kiegészítő szakirodalom: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1568_januar_15_olah_miklos_esztergomi_ersek_halal a/ Forrás: Rubiconline Tarján M. Tamás: 1568. január 15. Oláh Miklós esztergomi érsek halála „Tetszésed ha e kis könyvben nem nyerte ki semmi, / tudd: a szorongás tilt írni különbet, a gond. / Elmém béna; hazám zord végveszedelme, a sok baj, / hogy belekábul az ész, annyira

53

megnyomorít.” (Oláh Miklós Hungária című művének az utószavából) 1568. január 15-én hunyt el Oláh Miklós esztergomi érsek, a 16. századi magyar humanista történetírás egyik legjelentősebb alkotója, aki Hungária és Attila című művével tette halhatatlanná nevét. Oláh, aki távolról a Hunyadiakkal is rokonságban állt, Habsburg Mária királyné szolgálatában, Németalföldön ismerkedett meg kora legnagyobb gondolkodóival, hazatérve pedig – püspökként, majd érsekként – komoly erőfeszítéseket tett a hazai oktatás fejlesztése és az országban hódító protestantizmus visszaszorítása érdekében. Oláh Miklós 1493-ban, Nagyszebenben látta meg a napvilágot, ahol édesapja királybíróként és a sókamarák tisztviselőjeként a város egyik legelőkelőbb polgárának számított. A későbbi főpap 1505-ben, a váradi káptalannál kezdte meg tanulmányait, majd II. Ulászló király (ur. 1490-1516) udvarába került, és 1512–16 között apródként szolgált. Az uralkodó halálát követően Oláh Miklós egyházi pályára lépett, majd kispapként Szakmáry György pécsi püspök mellé szegődött, aki felszentelését követően kanonoknak nevezte ki a művelt fiatalembert. Oláh már azon generáció tagja volt, mely reneszánsz műveltségét Magyarországon szerezte, tudásának köszönhetően pedig karrierje néhány éven belül magasra ívelt: 1522-ben komáromi főesperes, majd 1526 márciusában II. Lajos (ur. 1516-1526) és Habsburg Mária királyné titkára lett. A klerikus – Brodarics Istvánnal, későbbi levelezőtársával és politikai vitapartnerével ellentétben – ugyan nem vett részt a mohácsi csatában, a vereség és a király halála után azonban Mária mellett maradt, akit 1531-ben Németalföldre is elkísért. A tartományokat kormányzó özvegy királyné mellett Oláh egy ideig a régensi feladatkört is betöltötte, közben pedig az átalakuló Európa új pénzügyi és szellemi központjában tudását is gyarapította. Brüsszeli évei alatt Oláh Miklós kiterjedt levelezésbe kezdett kora legjelentősebb tudósaival és gondolkodóival, köztük Rotterdami Erasmussal, akinek halálára 1536-ban verset is költött. A klerikus ugyanakkor hazájáról sem feledkezett meg: szintén levél útján kapcsolatban maradt a két pártra szakadt Magyarország egyházi vezetőivel – rengeteget vitázott például a mohácsi csatát megörökítő Brodarics István váci püspökkel –, németalföldi olvasmányainak hatására pedig 1536–37 során színvonalas alkotásokban emlékezett meg hazánk régi szépségéről és dicső történelméről, amit példaképül és buzdításként állított szenvedő honfitársai elé. Brüsszelben született meg Oláh Miklós legjelentősebb műve, a Hungária és Attila, melyet 1568ban tanítványa, Zsámboki János adatott ki Bázel városában. Irodalmi értéke mellett ez azért is jelentős, mert rengeteg információt nyújt a török pusztítás előtti Buda és Visegrád arculatáról.

54

Oláh Miklós életében az 1542-es esztendő jelentett újabb fordulópontot, ebben az évben ugyanis váratlanul otthagyta Habsburg Mária melletti állását, és inkább I. Ferdinánd király (ur. 1527-1564) szolgálatába szegődött. Az uralkodó nagy tisztelettel fogadta a Nyugat-Európát megjárt tudós humanistát, és kancellári kinevezésével párhuzamosan 1543-ban a zágrábi, majd öt évvel későbbi az egri püspökség élére állította Oláhot, 1553-ban pedig őt ültette a két évvel korábban megüresedett esztergomi érseki székbe. Hazatérése után a klerikus érdeklődése gyökeresen megváltozott, addigi irodalmi tevékenysége helyett ugyanis inkább a rábízott egyházmegyékkel és az ország kormányzásával foglalatoskodott, ezen belül pedig hatalmas energiát fordított a szélsebesen előretörő reformáció feltartóztatására. Az 1562-ben királyi kormányzóvá kinevezett Oláh Miklós ugyanakkor nem elégedett meg pusztán a protestáns lelkészek „előírásszerű” elüldözésével és félelemben tartásával: védekező stratégiájának szerves része volt például a jezsuita rend magyarországi letelepítése, emellett pedig hatalmas összegeket és energiát áldozott a hazai katolikus iskolarendszer fejlesztésére. Ennek megfelelően Oláh 1558-ban akadémiai rangra emelte a nagyszombati káptalani iskolát, majd ugyanitt 1566-ban papi szemináriumot nyitott, miközben komoly pénzösszegekkel támogatta legtehetségesebb növendékeit. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a prímás bőkezűségének köszönhetően emelkedtek ki a következő generáció legjelentősebb tudósai, hiszen Oláh Miklós finanszírozta a fent már említett Zsámboki János, valamint Istvánffy Miklós és Forgách Ferenc külföldi tanulmányait is. A magyar kultúra ügyét szellemi és kézzel fogható kincseivel egyaránt odaadóan szolgáló esztergomi érsek végül 75 évesen, 1568. január 15-én fejezte be földi pályafutását. Oláh Miklós székét ezután egy hozzá méltó szellemóriás, Verancsics Antal foglalta el, aki a katolikus hit és a magyar kultúra bástyájának megerősítésében egyaránt méltó utódnak bizonyult. 6. A második humanista nemzedék

55

Istvánffy Miklós (1538-1615)

Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV.

7. A humanista történetírás felbomlása

Baranyai Decsi János (1560-1601)

8. A királyi Magyarország történetírói a 17. században

56

Révay Péter ( 1568- 1622)

A Magyar Királyság Szent Koronájának magyarázata című könyve.

9. Az erdélyi történetírás a 17. század második felében

Bethlen Farkas (1639-1679)

10. A tudományos történetírás alapvetése a 18. században

57

Pray György (1723-1801)

A Halotti beszéd a Pray-kódexben.

11. A nemzeti történetírás a 19. század első felében

Hajnóczy József (1750-1795)

Gróf Széchényi Ferenc (1754-1820) horpácsi könyvtárának Hajnóczy József által készített címjegyzéke, 1780.

Kiegészítő szakirodalom: http://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/1795_majus_20_a_magyar_jakobinusok_ kivegzese/ Forrás: Rubiconline

58

Szerző: Tarján M. Tamás 1795. május 20. A magyar jakobinusok kivégzése 1795. május 20-án végezték ki Martinovics Ignácot és négy társát, a magyar jakobinusok összeesküvésének fő vezetőit. A jakobinusok mozgalma nagyban kötődött Martinovics hihetetlen sokszínű, ugyanakkor számos sötét foltot rejtő pályájához, aki ferences szerzetesből előbb bukovinai tanító, majd lembergi egyetemi tanár, végül, karrierje érdekében a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. II. Lipót idején (ur. 1790-1792) Gotthardi Ferenc irodája számára főleg a szabadkőművesek tevékenységéről jelentett, ugyanakkor vezetőjükkel, Gyurkovics Ferenccel mégis jó kapcsolatot ápolt. Martinovics Ignácot II. Lipót halálával elbocsátották és Colloredo hercegérsek, I. Ferenc (ur. 1792-1835) miniszterének ellenszenve miatt hamarosan udvari évjáradékát is elvesztette. Martinovics már besúgói szolgálata idején is jelentetett meg bíráló cikkeket a bécsi udvar politikájáról és a birodalmi cenzúráról, melyek főleg magyar és francia lapokban jelentek meg. Ezen publicisztikáinak köszönhetően a jakobinusok megkeresték egy társaság alapításának ötletével, így kezdődött aztán 1794-ben a magyarországi mozgalom szervezése. Martinovics főigazgatóként két csoportosulás munkáját is koordinálta, melyek közül a mérsékeltebb a Sigray Jakab-féle Reformátorok Társasága volt. Ez a csoport egy nemesi köztársaság kikiáltását, a jobbágyi rétegek részleges felemelését tűzték ki célul – jogegyenlőséget adtak volna nekik, de tulajdonjogot nem – míg a Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János által vezetett Szabadság és Egyenlőség Társasága a francia forradalom mintájára egy diktatórikus rendszert akart kialakítani. A hangzatos tervek ellenére a két szervezkedés nem jelentett valós veszélyt a Habsburg Birodalomra nézve. Bár Martinovics 1794 áprilisában megkezdte a tagok toborzását, a mozgalom három hónap után sem számlált több tagot 100 főnél. Az „összeesküvők” nagy része nemesi származású értelmiségi (pl. Kazinczy Ferenc, Verseghy Ferenc) volt, a szervezet tevékenysége pedig kimerült a kátékba foglalt tennivalók megfogalmazásában. A később gúnyosan jakobinus jelzővel illetett összeesküvés 1794 júliusában egy magántanítón keresztül jutott Franz Anton von Saurau gróf tudomására, mire Martinovics Bécsbe utazott és felfedte a szervezet teljes működését. A július 23-án fogságba kerülő főigazgató a társaságok összes tagját elárulta és – vélhetően kérkedő szándékkal – fel is nagyította a szervezkedés jelentőségét, Martinovics vallomása nyomán 1794. augusztus 16-án, Budán rendőrkézre került a Szabadság és Egyenlőség Társaságának vezetősége is. A jakobinusok perét először a császári fővárosban, majd a

59

vármegyék kérésére Budán, a – legfelső bíróságként működő – hétszemélyes táblán tárgyalták, 1794 decemberétől kezdve öt hónapig göngyölítve fel a jelentéktelen összeesküvés szálait. 1795. április 20-án Martinovics főigazgatót és a két társaság igazgatóit fő- és jószágvesztésre ítélték, további 42 személy közül pedig 13-at halálra ítéltek (közülük csak Őz Pált és Szolártsik Sándort végezték ki Martinovicsék után). Börtönbüntetésre összesen 18 főt ítéltek, köztük Kazinczyt, Verseghyt és Batsányi Jánost is tömlöcbe küldték. A per főszereplőit, Martinovics Ignácot, Laczkovicsot, Sigrayt, Hajnóczyt és Szentmarjayt 1795. május 20-án végezték ki a Buda alatt fekvő Generális-kaszálón, melyet később Vérmezőnek neveztek el. I. Ferenc és a királyi kúria példát akart statuálni, bár a jakobinusok támogatottsága soha nem jelentett veszélyt a főhatalomra nézve. A szervezkedés és Martinovics alakja az 1848-as forradalom idejére jelentősen átalakult a köztudatban, a márciusi ifjak szellemi elődeikként és példaképként tartották számon a sikertelenül szervezkedő jakobinusokat.

Kultsár István (1760-1828)

60

Budai Ézsaiás (1766-1841)

Magyar Ország históriája a mohácsi veszedelemig Debrecen (1805-1812).

Virág Benedek (1754-1830)

61

12. A polgári átalakulás és nemzeti függetlenség hatása a történetírásra

Teleki József (1790-1855)

Szalay László (1813-1864)

13. A tudományos történetírás kibontakozása Magyarországon (1867-1918)

62

Szekfű Gyula (1883-1955)

Marczali Henrik (1856-1940)

63

Domanovszky Sándor (1877-1955)

Hóman Bálint (1885-1951)

14. A magyar történetírás a két világháború között

64

Szabó Dezső (1879-1945)

Mályusz Elemér (1889-1989)

Hajnal István (1892-1956)

65

Lederer Emma (1897-1977)

15. Történetírásunk 1945 után

Szűcs Jenő (1928-1988)

66

Pach Zsigmond Pál (1919-2001)

Kosáry Domokos (1913-2007)

67

Kötelező irodalom: Gunst Péter: A magyar történetírás története. Csokonai Kiadó. Debrecen. 2000. Kriston Pál: Történetírás története. Tankönyvkiadó. Bp., 1991.

Ajánlott irodalom: Antalffy György: Machiavelli és az állam tudománya. Bp., 1986. Benda Kálmán: Nemzeti öntudat és történetírás. Hitel, 1988/1. Bloch, Marc: A történész mestersége. Bp., 1996. Borzsák István: Thüküdidésztől Tacitusig. Antik Tanulmányok. 1974/1. Carr, H. E. : Mi a történelem? Bp., 1993. Czakó Kálmán: A történetírás fejlődése. Bp., 1975. Csapodi Csaba: Az Anonymus-kérdés története. Bp., 1978. Elekes Lajos: A történelem felfogása korunk polgári tudományában. Bp., 1975. Gunst Péter: Acsády Ignác történetírása. Bp., 1961. Gunst Péter: Marczali Henrik. Bp., 1983. Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó. Bp., 2000. Hajdú Tibor: Történetírás a konszolidáció korában. Társadalomtudományi Közlemények, 1987/4. Kosáry Domokos: Marc Bloch. (In: Marc Bloch: A történelem védelmében. Bp., 1974.) Köpeczy Béla: A francia felvilágosodás. Bp., 1986. Kristó Gyula: História és történetírás a Képes Krónikában. Bp., 1977 Kubinyi András: A középkori anyagi kultúra kutatása és néhány módszertani problémája. Aetas 1990/3. 51–68. Litván György: Szabó Ervin a történetíró. (In: Szabó Ervin Történeti írásai. Bp., 1979. Mályusz Elemér: Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon. Bp., 1973. Niederhauser Emil: A történetírás és a nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. (In: Előadások a Történettudományi Intézetben. 9. Bp., 1987.) Ormos Mária: A történelem és a történettudományok. Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. Ormos Mária: A történelem vonatán. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2005. Pais István: Az antik filozófia története. Bp., 1981. Pamlényi Ervin: Horváth Mihály. Bp., 1954.

68

Pók Attila: A Huszadik Század körének történetfelfogása. (In: A Huszadik Század körének történetfelfogása. Bp., 1982. R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I-II. Bp., 1973. Ránki György: Közgazdaság és történelem – a gazdaságtörténet válaszútjai. Bp., 1977. Romsics Ignác: Mi a történelem? In: U. ő: Múltról a mának. Osiris, Budapest, 2004. Rottler Ferenc: Fraknói Vilmos történetírói pályakezdése. Századok, 1969/5-6. Szőke Domonkos: Szekfű Gyula politikai gondolkodásának kérdéséhez a „Történetpolitikai Tanulmányok” alapján. (In: Magyar Történeti Tanulmányok. Debrecen. 1974. Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Bp., 1974. Történelem és emlékezet. Egy akadémiai ülésszak előadásai. Kossuth Kiadó. 2014.

69