Tiszták
Julianna Baggott
konyvfanoknak....
Az első kiadás a Grand Central Publishing, a Hachette Book Group tagjának gondozásában jelent meg, 2012-ben. Copyright © 2012 by Julianna Baggott All rights reserved Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Julianna Baggott: Pure Fordította: Varga Csaba Béla Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2012.
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia Nyomdai előkészítés: Novák Tamás Nyomdai kivitelezés: Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu
Phoebe-nek, aki drótból hajtogatott madarat
PROLÓGUS A robbanások után nagyjából egy héttel halk zúgás hallatszott a magasból. Nehéz volt pontosan számon tartani az időt. Az égboltot elborították az elfeketedett felhők sötét, háborgó hullámai, a levegő pedig elnehezült a hamutól és a portól. Sosem tudtuk meg, mi repült el fölöttünk, mert eltakarták a felhők. Talán egy repülőgép vagy valamilyen léghajó lehetett. Én azonban megpillantottam a jármű fémhasát. A tompán csillogó test egyetlen pillanatra előbukkant a homályból, aztán már el is tűnt. Akkoriban még a Kupolát sem láttuk. Ma szinte ragyog a hegy tetején. Akkoriban csupán valamiféle elmosódott derengésnek tűnt a messzeségben. Hatalmas gömbként lebegett a föld felett, mintha valami fénybuborék lett volna, ami nem is támaszkodik a talajra. Bizonyára volt oka annak, hogy az a zúgó gépezet elrepült a fejünk felett, és mi nem tudhattuk, hogy nem fognak-e újra bombázni. Igaz, mi értelme lett volna? Már minden elpusztult, összeomlott vagy elsodorta a tűzvihar. A fekete esővíz sötét tócsákban gyűlt össze. Voltak, akik ittak belőle, és belehaltak. Testünket nyers sebhelyek, sérülések és torzulások borították. A nyomorult túlélők bicegve és sántikálva kerestek maguknak olyan zugot, amelyet elkerült a vész: a haldoklók menete volt ez. Aztán feladtuk, beletörődtünk. A zúgást hallva már nem is kerestünk fedezéket. Talán néhányan abban reménykedtek, hogy egy mentőexpedíció érkezik. Talán én is ezt hittem. Akik képesek voltak feltápászkodni a romok közül, azok megindultak. Én nem tudtam. A jobb lábamat térdtől lefelé elveszítettem. A tenyerem felhólyagosodott, mert egy csövet használtam mankónak. Te, Pressia, csak hétéves voltál, a korodhoz képest apró termetű. Még mindig fájt a csuklódon a nyers sebhely, arcodon az égés nyomai. Viszont fürge
voltál. Felmásztál egy romhalmaz legtetejére. Oda akartál menni a zaj forrásához. Hívogatott a dübörgés, ami az égből jött. Ez volt az a pillanat, amikor testet öltött a levegő. Kavargó, csapkodó mozgás támadt. Az égbolt megtelt szögleges, testetlen szárnyakkal. Papírlapokkal. Körülötted hullottak a földre. Mindent elborítottak, mint az óriási hópelyhek, amilyeneket régen a gyerekek összehajtogatott papírból vágtak ki, hogy feldíszítsék velük az osztálytermük ablakait. A fehér papír szürkén ért földet a levegőben kavargó hamu miatt. Felvettél egyet, akárcsak a többiek, akik még képesek voltak erre, amíg elfogyott az összes papír. A tiedet odaadtad nekem, én pedig hangosan felolvastam.
– Mint az Úristen – suttogtam. – Úgy vigyáznak ránk, mint az Úr jóindulatú tekintete. Nem voltam egyedül ezzel a gondolattal. Néhányakat áhítat töltött el. Mások dühöngtek miatta. Még mindig kábultak, zavartak voltunk. Vajon felkérnek néhányunkat arra, hogy lépjünk be a Kupola kapuján? Vagy megtagadnak minket? Aztán évek teltek el. Elfelejtettek minket. Kezdetben a papírdarabok igen értékessé váltak, a pénzt helyettesítették. De nem bírták túl sokáig. Túl nagy volt az igénybevétel. Miután elolvastam, összehajtottam a papírt, és így szóltam hozzád: – Megőrzőm neked, és vigyázok rá, rendben? Nem tudom, hogy értetted-e, amit mondtam. Még mindig néma és zavarodott voltál. Kifejezéstelen arccal, tágra meredt szemmel néztél rám, pontosan úgy, mint a babád. Ahelyett, hogy biccentettél volna, a
babád fejével bólintottál. Most már örökre egybeforrt veled. Ha pislogott, te is pislogtál. Sokáig így éltünk.
PRESSIA SZEKRÉNYEK
P
RESSIA A SZEKRÉNYBEN FEKÜDT.
Két hét múlva tizenhat éves lesz, és attól kezdve itt fog aludni. A megfeketedett farostlemez nyomta a hátát. Beszívta a dohos levegőt, a hamu kesernyés szagát. Jónak kell lennie, hogy életben maradhasson. Jónak és csendesnek. Éjszaka pedig, amikor az SZFH járőrözik az utcákon, el kell rejtőznie. Könyökével kinyitotta az ajtót, ott ült kint a nagyapja. A székét az utcácskára nyíló ajtó mellé állította. A torkába ágyazódott ventilátor halkan zúgott. A parányi műanyag szárnyacskák az egyik irányba pörögtek, amikor beszívta a levegőt, majd az ellenkezőbe, amikor kifújta. Pressia annyira megszokta a ventilátort, hogy néha hónapokon keresztül nem is vette észre. Akadtak persze olyan pillanatok, például ez a mostani, amikor mintha kilépett volna az életből, és mindenen csodálkozott. – Szóval, mit gondolsz? Tudsz majd ott aludni? – kérdezte a férfi. – Tetszik a szekrény? Pressia gyűlölte a szekrényt, de nem akarta megbántani a nagyapját. – Úgy érzem magam, mint egy dobozba zárt fésű – válaszolta. Egy kiégett borbélyműhely hátsó raktárában laktak. A parányi helyiségben egy asztal, két szék és a padlón két régi raklap volt. Az egyiken a nagyapja aludt, a másikon a lány. A mennyezetbe vert kampóról egy összeeszkábált kalitka lógott. A raktárhelyiség hátsó ajtaját szokták használni, ami egy sikátorra nyílott. A régi időkben a borbély a kellékeit
tárolta ebben a szekrényben. Azelőtt dobozszámra feküdtek itt a fekete fésűk, a kék arcszeszes üvegek, a borotvakrém dobozai, a gondosan összehajtogatott kéztörlők és a fehér kendők, amelyeket a vendégek vállára terítettek. A lány biztosra vette, hogy rémálmai lesznek, amelyek arról szólnak, hogy palackba zárták, mint a kék arcszeszt. A nagyapja köhögni, a ventilátor pedig vadul pörögni kezdett. A férfi arca bíborvörössé vált. Pressia kimászott a szekrényből, odasietett hozzá, és erősen hátba vágta. A köhögés miatt az emberek már nem vették igénybe a nagyapja szolgáltatásait. Azelőtt temetkezési vállalkozó volt, később már csak hússzabóként emlegették. Amit a halottakon megtanult, azt az élőkön alkalmazta. A kislány segített neki alkohollal megtisztítani a sebeket. Sorba rakta a műszereket, néha pedig lefogott egy-egy kiskölyköt, ha rúgkapálni kezdett. Az emberek ma már azt hiszik, hogy nagyapa is megkapta a fertőzést. – Minden rendben? – kérdezte Pressia. A férfi nagy nehezen összeszedte magát. Bólintott. – Jól vagyok. Felemelte a földről a téglát, és rátette a jobb lába csonkjára. A tégla az összeégett kábelek csomóján feküdt. A nagyapja egyedül ezzel a téglával védekezhetett az SZFH ellen. – Egyelőre ez a szekrény a legjobb, azok közül, amink van – folytatta a férfi. – Legyél türelmes. Pressia tudta, hogy hálásabbnak kellene lennie. Nagyapja pár hónappal korábban alakította ki neki a búvóhelyet. A raktárhelyiség üzlet felőli falát szekrények borították. Az épület tetejének nagyobbik részét egyszerűen elsöpörte egy robbanás. A romba dőlt műhely fölött jól látszott az égbolt. Nagyapa kiszedte a szekrényekből a fiókokat és a polcokat. Most már egy titkos csapóajtó vezetett át az üzletbe. Pressiának csak el kell mozdítani az egyik szekrény hátlapját, és máris átjut oda. Jól jön ez majd, ha menekülnie kell. Onnan viszont hová megy? A nagyapja megmutatta neki a régi vízelvezető csatornát. Ott majd a csőben rejtőzködve kivárhatja, amíg az SZFH átkutatja a raktárt. Itt csak egy üres szekrényt találnak, meg a nagyapját. Az öreg persze elmondja nekik, hogy a lány hetekkel ezelőtt eltűnt. Talán örökre elment. Lehet, hogy már meg is halt. Nagyapa megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy hinni fognak neki, mert akkor a lány visszajöhet. És
lehet, hogy az SZFH azután már nem is fogja zaklatni őket. Sajnos mind a ketten pontosan tudták, hogy ennek kicsi az esélye. Pressia ismert néhány idősebb gyereket, akik tényleg elszöktek. Ott volt a Gorse nevű fiú, meg a húga, Fandra. Fandra Pressia jó barátja volt, míg pár évvel ezelőtt el nem tűntek. Ott volt aztán még az állkapocs nélküli fiú is, meg az a két kölyök, akik arról beszéltek, hogy valahol, jó messze innen, össze fognak házasodni. A szóbeszéd szerint létezett egy földalatti szervezet, amelyik kijuttatta a gyerekeket a városból. Átvitte őket az Olvadaton meg a Halálzónán, oda, ahol megmaradtak más túlélők, egész civilizációk. Ki tudja? Az ilyen suttogást azonban nem lehetett komolyan venni. A jó szándékú hazugságokkal csak vigasztalni próbálták egymást a kölykök. Azok a gyerekek is csak eltűntek. Senki nem látta őket többé. – Nem lesz nehéz türelmesnek lennem. Az idők végéig várhatok. A várakozás pedig két hét múlva kezdődik – válaszolta a lány. Mihelyt betölti a tizenhatodik esztendejét, be lesz zárva egy szobába, és a szekrényben kell aludnia. A nagyapja újra és újra megeskette arra, hogy nem fog csavarogni. Az öreg állandóan arról beszélt, hogy túl veszélyes lenne kimerészkednie, meg hogy az ő szíve nem bírná a feszültséget. Mind a ketten hallottak már szóbeszédet arról, hogy mi történik az emberrel, ha a tizenhatodik születésnapján nem jelenik meg az SZFH főhadiszállásán. Eljönnek érted, amikor az ágyadban alszol, elkapnak, amikor egyedül mászkálsz a romok között. Eljönnek érted, és elvisznek. Nem számít, hogy mivel próbálod megvesztegetni őket. Nem mintha persze a nagyapjának olyan sok mindene maradt volna, amivel meg lehetne vesztegetni bárkit is. Ha nem jelentkezel önként, akkor eljönnek érted. Ez nem csak szóbeszéd. Ez az igazság. A túlélők arról suttogtak, hogy a foglyokat elviszik a romokon túlra. Ott majd elfelejtenek olvasni. Feltéve, hogy egyáltalán megtanultak olvasni. Pressiát a nagyapja megtanította a betűkre. Utána pedig megmutatta a kislánynak az Üzenetet: Tudjuk, hogy ott vagytok, fivéreink és nővéreink... (Manapság már senki sem emlegeti az Üzenetet. A nagyapja eldugta valahova az övéket.) Állítólag az újoncokat élő célpontok segítségével tanítják meg gyilkolni. Mások szerint meg valaki vagy megtanul ölni, vagy pedig őt használják élő célpontnak. Ez a sors azokra vár, akik túlzottan eltorzultak a robbanások miatt. Egyetlen célpont sem marad életben.
De a Kupolában vajon mi vár azokra a kölykökre, akik tizenhat évesek lesznek? Pressia úgy gondolta, hogy pontosan ugyanaz, mint azelőtt. Tortát kapnak, és gyönyörűen becsomagolt ajándékokat. Felakasztanak egy édességgel kitömött bendőjű játék állatot a fejük fölé, amit aztán a gyerekek botokkal püfölnek. – Elugorhatok a piacra? Alig maradt gyökerünk – kérdezte Pressia. Remek ételt tudott készíteni bizonyos fajta gyökerekből. Többnyire ezt ették. Szeretett volna kimenni a levegőre. A nagyapja idegesen nézett a lányra. – A nevem még fel sem került a nyilvános listára – emlékeztette a lány. A nyilvános lista célja pontosan feltünteti azokat, akiknek jelentkezniük kell az SZFH-nál. A listákon két szabályos oszlopban ott sorakoznak a nevek és a születési idő. Mindenütt kirakják őket a városban. Az információt a SZFH gyűjtötte össze. A szervezet nem sokkal a robbanások után lépett színre. Akkor kezdődött a Szervezett Felmentő Hadművelet. Az egészségügyi központok azonban csődöt mondtak. Ekkor elkészítették a túlélők és a halottak névsorát, majd létrehozták a kis létszámú milíciát, hogy fenntartsák a rendet. Az első vezetőket azonban elűzték. A szervezet azóta a Szent Forradalom Hadművelet nevet viselte, és az új vezetők, akiktől mindenki rettegett, arról beszéltek, hogy egy napon majd lerombolják a Kupolát. Az SZFH elrendelte, hogy valamennyi újszülöttet regisztrálni kell, különben szigorú büntetés vár a szülőkre. A milicisták időnként átkutatták az otthonokat. Az emberek olyan sűrűn váltogatták a lakhelyüket, hogy lehetetlennek bizonyult listát készíteni az otthonokról. Ma már nem létezik olyasmi, hogy lakcím. A házak romba dőltek, megroskadtak. Az utcák neve semmivé foszlott. Pressia nem tudta elhinni, hogy tényleg ez vár rá is. Hiszen még nincs a listán a neve. Lehet, hogy elfelejtkeztek róla. Elhagytak egy halom aktát, es az övé is közöttük volt. – Ráadásul – folytatta – be kell spájzolnunk. A lehető legtöbb ételt be kell gyűjtenie, mielőtt eljön az az idő, amikor csak a nagyapja járhat a piacra. A kislány sokkal jobban értett az alkudozáshoz. Mindig is jobban értett. Erősen aggódott amiatt, hogy mi lesz, ha majd az öregnek kell bevásárolnia.
– Hát, rendben – válaszolta az idős férfi. – Kepperness még mindig tartozik nekem azért, hogy összevarrtam a fia nyakát. – Kepperness – bólintott a lány. Valójában Kepperness már rég megadta a tartozását. A nagyapja néha csak olyasmikre emlékszik, amikre emlékezni akar. Pressia odalépett a betört ablak előtti polchoz. Itt sorakoztak azok az apró állatkák, amelyeket fémdarabokból, régi érmékből, gombokból, zsalukból és mindenféle összegyűjtött alkatrészekből rakott össze. A parányi, felhúzató játékok között akadtak ugráló csirkék, csúszkáló százlábúak és egy apró, csőrös teknős is. A kislány kedvencei mégis a lepkék voltak. Fél tucatot csinált belőlük. A csontvázukat a fodrászüzlet régi, fekete fésűiből kiszedett fogakból készítette. A szárnyuk anyaga nem más, mint a fehér kötények szövete. A pillangók csapkodtak a szárnyukkal, ha felhúzták őket, de eddig nem sikerült olyat készítenie, ami repülni is tudott volna. Felemelte az egyik pillangót, felhúzta a rugót. A pillangó megremegett, és a szárnyairól parányi hamuszemcsék emelkedtek a magasba. Kavargó hamu... Nem is olyan rossz. Igazából az ilyen örvények egészen szépek is tudtak lenni. Pressia nem magyarázta bele a szépséget a látványba. Ennek ellenére felismerte, ha valami szép. Bárhol képes volt felfedezni a szépséget. Még a csúnya dolgokban is, ha felnézett az égre, a mindent eltakaró, gyakran sötétkék szélű felhőkre. A talajt még mostanában is beborította a harmat, és a nedvességcseppek megjelentek a megfeketedett üvegen. A nagyapja éppen kinézett a sikátorra nyíló ajtón. A lány becsúsztatta a lepkét a zsákjába. Amióta az emberek már nem veszik igénybe a nagyapja tudását, kénytelen volt az állatkákat elcserélni élelmiszerre. – Tudod, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy itt élünk. Most meg van egy vészkijáratunk is – folytatta a nagyapja. – Kezdettől fogva szerencsések voltunk. Mázlista voltam, hogy a repülőtéren olyan korán felszedtelek téged és az anyádat, amikor kiadták a csomagokat. Mi történt volna, ha nem hallom meg, hogy komoly dugók várhatók? Ha nem indultam volna el időben? Az anyád pedig olyan gyönyörű volt. És annyira fiatal. – Persze, persze – válaszolta Pressia, és megpróbálta eltitkolni a türelmetlenségét. Mindezt már rengetegszer hallotta. Az öreg már megint a robbanások napjáról beszélt. A több mint kilenc évvel ezelőtti
eseményről, amikor a lányka csak hétéves volt. Az apja a városon kívül dolgozott. A világos hajú építész kicsit esetlenül mozgott, de remekül futballozott. A nagyapja gyakran mesélt a kislánynak az amerikai futballról. Ezt a csodálatos sportot zöld fűvel borított mezőn játszották. A játékosok arcvédős sisakot hordtak, a bírók pedig a sípjukat fújták, és színes zsebkendőket dobtak a fűbe. – De mégis, mennyit ér az, hogy az apám ügyes futballista volt, ha egyszer nem emlékszem rá? Mire menjek a csodaszép anyámmal, ha nem tudom felidézni az arcát az emlékezetemben? – Ne beszélj badarságokat! – szólt rá az öregember. – Még szép, hogy emlékszel rájuk! Pressia már nem tudja, hogy mi az, amire valóban emlékszik, és mi az, amit a nagyapja mesélt neki. Például mi a fene volt az a csomagátvétel? A nagyapja többször is megpróbálta elmagyarázni. Mesélt a kerekeken gördülő csomagokról. A széles, lassan mozgó, fekete szalagról, a jól képzett pásztorkutyaként köröző biztonságiakról. De ő maga mire emlékezett valójában? A nagyapja azt is elmondta, hogy az anyját telibe találták a darabokra szakadó, hatalmas ablaküveg szilánkjai. Azonnal meghalt. Emlékezett erre Pressia, vagy csak elképzelte a látványt? Az anyja japán származású volt. Ez megmagyarázza, hogy miért fekete a kislány csillogó haja, miért mandulavágású a szeme, és mitől ilyen árnyalatú a bőre. Az anyja csupán arról a ragyogóan rózsaszínű, félhold alakú sebhelyről nem tehet, amelyik a lány bal szeme mellett látható. Halvány szeplőit az apja családjától örökölte. A nagyapja arról mesélt, hogy a famíliának skót és ír ősei voltak. A kislánynak ez sem mond semmit. Japánok, skótok, írek? Mi lett azzal a várossal, ahol az apjának volt dolga? Elpusztult, ahogy az emberek legjobb tudása szerint az egész világ romba dőlt, megsemmisült. Japánok, skótok, írek? Ilyesmi már rég nem létezett. – BWI – jelentette ki jelentőségteljesen a nagyapja. – Ez volt a repülőtér neve. Sikerült kijutnunk onnan, és követtük a többieket, akik még éltek. Tántorogva kerestünk egy biztonságos helyet. Itt álltunk meg, ebben a városban. Majdnem elpusztult, de még mindig létezett, mert közel fekszik a Kupolához. Baltimore-tól nyugatra, a fővárostól északra élünk. Ezek a nevek semmit sem jelentettek. BWI? Főváros? Csak üres szavak. Pressiát a legjobban az bántotta, hogy semmit sem tudott a
szüleiről. Ha pedig nem ismeri a szüleit, akkor mit tudhat saját magáról? Néha úgy érezte, hogy nem is része a világnak. Mintha csak lebegne. Mintha a kavargó hamu egyik parányi porszeme lenne. – És Miki egér? – kérdezte aztán a nagyapja. – Rá sem emlékszel? Nagyon úgy tűnt, hogy az idős férfit leginkább ez keserítette el. Rájött, hogy a kislány nem emlékszik Miki egérre, és arra, hogy éppen Disneylandben jártak. Azon a napon a vidámparkból tértek haza. – Tudod, olyan nagy füle volt, és fehér kesztyűt viselt. A lány odalépett Freedle ketrecéhez. Régi biciklikből kiszedett küllőkből és vékony fémlemezből készítette a kalitkát. A ketrec alja is fémből volt, és az oldalán egy parányi fémajtó csúszott fel. Odabent egy polcocskán ült Freedle, a drótszárnyú, mechanikus kabóca. A lány bedugta az ujját a vékony rácsok közé, és végigsimította a finom szárnyakat. A kabóca itt volt velük, amióta csak Pressia az eszét tudta. Bármilyen öreg is, és rozsdás a szárnya, néha azért megrezegtette. Azért adta neki a Freedle nevet, mert kiskorában néha kiengedték az állatot a helyiségben, és akkor a kabóca olyan hangot adott ki magából, mintha azt csipogta volna, hogy: „Freedle! Freedle”! A lány gondosan karbantartotta az állatka alkatrészeit. Azt az olajat használta ehhez, amivel a borbélyok valamikor az ollóikat tisztították. – Jól emlékszem Freedle-re – válaszolta most –, de nem rémlik egyetlen túlméretes, kesztyűmániás egér sem. Magában már megesküdött arra, hogy egy napon hazudni fog a nagyapjának, hogy végre ne piszkálja tovább a fehér kesztyűs egér miatt. És mire emlékezett a robbanásokból? A vakító fényre. Olyan volt, mintha egyszerre több nap is ragyogott volna az égen. És az is világos, hogy egy babát tartott a kezében. Nem volt akkor már túl idős a babázáshoz? A babájának napbarnított bőrre emlékeztető teste, gumikeze meg gumilába volt. A robbanások kezdetén iszonyatos fény csapott le a repülőtérre. A ragyogás elvakította, aztán a világ felrobbant, és bizonyos esetekben megolvadt. Összekavarodtak az életek, és a baba feje beleolvadt Pressia kezébe. Ma persze azért tudott a baba fejéről, mivel az is a teste részévé vált. Amikor a kislány mozgott, az alvóbaba szeme is mozogni kezdett. Nagyon is jól ismerte a fekete műanyagból készült szempillákat, a műanyag ajkak között tátongó apró lyukat,
ahova az ugyancsak műanyag cumisüveget kellett volna bedugni. Egyik ökle helyett a baba feje nőtt ki a kezéből. A másik kezével végigsimította a játék fejét. Megérezte odabent az ujjcsontjait, a bütykök apró dombjait és völgyeit. A baba koponyája egybeolvadt a kezével. És vajon mit érzett az elveszett kezével? Halványan azzal is érezte, ahogy a jó keze megérinti a másikat. Pontosan ugyanígy volt az azelőttel is. Ott voltak az emlékek, Pressia érezte a múltat, az idegek egészen halványan, de még működtek. A baba szeme hangos kattanással becsukódott. A csücsörítő ajkak között hamu lepte be a nyílást. Mintha csak a játék maga is belélegezte volna ezt a levegőt. A lány most elővett egy gyapjúzoknit a zsebéből, és ráhúzta a baba fejére. Mindig így tett, ha kiment az emberek közé. Ha tovább tétovázik, akkor a nagyapja mesélni kezd arról, hogy mi történt a túlélőkkel a robbanások után. Véres verekedések robbantak ki a hatalmas szupermarketek csarnokaiban. Az összeégett és eltorzult túlélők egymás torkának ugrottak a kempingfőzők és a halbelező kések miatt. – Indulnom kell, mielőtt bezár a piac – szólalt meg ezért, ám valójában az éjszakai járőrökre gondolt. Odalépett az öreghez, és egy puszit nyomott az arca durva bőrére. – De csak a piacig menj! Ne guberálj! – figyelmeztette a nagyapja, aztán lehajtotta a fejét, és beleköhögött az ingujjába. Pressia pontosan arra készült, hogy guberáljon. Imádja a gyűjtögetést. Az összegyűjtött dolgokból azután kis állatokat készített. – Hát persze – válaszolta. A férfi még mindig magánál tartotta a téglát. Ez a gesztusa most már elszomorította és elkeserítette a lányt. A nagyapja ezzel beismerte a gyengeségét. A téglával talán leterítheti majd az első milicistát, de tehetetlen lesz a másodikkal vagy a harmadikkal. Az SZFH katonái sosem jártak egyedül. A lány legszívesebben hangosan kimondta volna azt, amit mind a ketten tudtak: ezzel semmire sem mennek. Persze, elbújhat ebben a szobában, bent aludhat a szekrényben. Kinyithatja a vészkijárat fedőlapját, valahányszor meghallja, hogy elhalad az SZFH egyik teherautója az utcájukban. Elfuthat. Csak hát sajnos nincs hova futnia. – Ne maradj sokáig! – figyelmeztette az öreg.
– Dehogyis! – felelte a lány, aztán mivel szerette volna jobb kedvre deríteni az öreget, még hozzátette. – Igazad van. Tényleg szerencsések vagyunk. Persze, ezt nem gondolta komolyan. A Kupola lakói, na ők a szerencsések. Sisakkal a fejükön játszhatnak a sportpályákon, zabálhatják a tortát, és soha nincsenek egyedül. Biztos nem érzik úgy, mintha csupán a kavargó hamu parányi szemcséi volnának. – Erről ne feledkezz meg, kislányom – felelte nagyapa, és pörögni kezdett a torkában a ventilátor. A robbanások pillanatában egy aprócska, elemes ventilátort tartott a kezében. Forró nyári nap volt. A ventilátor most már örökre vele marad. Nagyapa néha csak küszködve kapott levegőt. A ventilátor alkatrészeit eltömítette a hamu és a nyál. Egy napon a tüdejében felgyűlő hamu majd meg fogja ölni az öreget. A ventilátor akkor majd végleg leáll. Pressia odalépett a sikátorra nyíló ajtóhoz. Kinyitotta. Valami vijjogni kezdett kint, majdnem úgy, mint egy madár. Ekkor valami sötét és szőrös rohant végig a közeli köveken. A lény párás szemével a lányra meredt. Felhördült, szélesre tárta nehéz, csupasz szárnyát, és lassan csapkodva, esetlenül felemelkedett a szürke égbolt felé. A lány néha azt hitte, hogy a magasból egy léghajó zümmögő motorját hallja. Időnként azon kapta magát, hogy az eget fürkészve várja az egykor aláhulló papírlapok érkezését. Miket nem mesélt róluk a nagyapja! Az a sok szárny! Egy napon talán jön majd egy új üzenet. Semmi sem tart örökké – gondolta Pressia. Minden örökké csak változik. Ezt világosan érezte. Még hátrapillantott, mielőtt kilépett volna a sikátorba. Nagyapja pontosan úgy bámult utána, ahogy néha korábban is tette. Mintha a lány máris odaveszett volna, és az öreg csupán a búslakodást gyakorolná.
PARTRIDGE A MÚMIÁK
P
ARTRIDGE MEGPRÓBÁLT ÖSSZPONTOSÍTANI, MIKÖZBEN
Glassings a világ történelmét tanította az osztálynak. A terem ventilátorai elméletileg magasabb fokozatba kapcsolnak, ha többen ülnek az osztályban. Teljesítményüket az adott pillanatban bent tartózkodók számához igazítják. Az itt tanuló fiúk, ezek a megfékezhetetlen energiagombócok, pillanatok alatt képesek befűteni egy szobát, ha valaki nem figyel rájuk. Szerencsére Partridge asztala szinte közvetlenül a mennyezetben nyíló parányi akna alatt helyezkedett el, így úgy tűnt, mintha egy hűvös légoszlop közepén ülne. Glassings az ősi kultúrákról beszélt. Már egy jó hónapja ez volt az oktatás tárgya. A háta mögött a falat elborították a képek. Jól fel lehetett ismerni Bryn Celli Ddu, Newgrange, Dowth és Knowth, a Durringtonfalak és Maeshowe újkőkorszaki halmait. Mindegyik Kr. e. 3000 körül keletkezhetett. Glassings felhívta a figyelmüket arra, hogy ezek voltak a Kupola első előfutárai. – Azt hiszitek, hogy nekünk jutott a legelőször az eszünkbe egy Kupola? Vágom én – gondolta Partridge. Ősi népek, sírhalmok, sírok, bla-blabla. Glassings az osztály előtt állt. Testhezálló öltönyén jól látszott az akadémia jelvénye. Szokás szerint most is túlzottan szorosra kötötte tengerészkék nyakkendőjét. Partridge jobban örült volna annak, ha Glassings az újkori történelemről tartott volna előadást. Ezt azonban
soha az életben nem engednék meg. Csak azt tudják, amit mindenkivel közöltek: az első csapást nem az Egyesült Államok mérte, hanem csupán önvédelemből cselekedett. A robbanások irányíthatatlanná váltak. Majdnem teljesen elpusztult a világ. A Kupola csupán egy kísérleti létesítmény volt. Hasonló létesítmények nyújtottak volna védelmet robbanások, vírustámadások és környezeti katasztrófák esetén. Az egész világon talán ez az egyetlen olyan hely, ahol megmaradtak a túlélők. A Kupolában élők, meg azok a szerencsétlen roncsok odakint, akik fölött most a katonaság uralkodott. A Kupola figyelemmel kíséri a szerencsétlenek életét, és egy napon majd, ha a Föld megújul, visszatérnek, hogy gondoskodjanak róluk, és mindent újrakezdjenek. Ilyen egyszerű volt a tanítás. Partridge azonban tudta, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Azt is biztosra vette, hogy maga Glassings is sokkal többet tudna mesélni erről a témáról. Glassingsot néha azért elragadta a lendület. Olyankor kigombolta az öltönyét, letette a jegyzeteit, és szembefordult az osztállyal. Sorra minden fiú szemébe pillantott. Mintha csak azt akarta volna mondani, hogy szavai fontos és jelentőségteljes üzenetet közvetítenek. Az ősi világról beszél, de a tanulságokat a mai világra is alkalmazni lehet. Partridge pontosan ezt szerette volna. Úgy érezte, hogy képes is lenne rá. Csak még egy icipici plusz információra lett volna szüksége ehhez. Partridge felemelte az állát, és érezte, ahogy a hűvös sugallat végigsimítja az arcát. Váratlanul az eszébe villant, ahogy az anyja egyszer régen megterített neki és a bátyjának. A tejjel teli poharakban apró buborékok tapadtak az edény falára. Olajos zabkását és puha, gömbölyded zsömléket kaptak. Az étel megtöltötte a szájukat, és csendben gőzölgött a tányéron. Mostanában viszont tablettákat szedtek. Ezeket gondosan adagolták, hogy a lehető legegészségesebbek maradjanak. Partridge néha csak tologatta a szájában a tablettákat. Olyankor eszébe jutottak azok a tabletták, amelyeket gyerekkorukban a bátyjával együtt kaptak. A parányi tabletták édesek voltak, és hozzátapadtak a fogához. Olyan volt az alakjuk, mintha kis állatok lettek volna. Az emlék azonban olyan gyorsan tovaszállt, ahogyan jött. Ezek a zsigeri emlékek nagyon élesek szoktak lenni. Mostanában váratlan villámcsapásként zúdultak a fiúra. Irányíthatatlanul összecsapott a jelen és a múlt. A helyzet még inkább elfajult, amióta az apja elrendelte, hogy gyakrabban járjon biokódolásra. A kezelés során
erős orvosságokat kapott, sugárzásnak tették ki, de mégis az volt a legrosszabb az egészben, hogy bezárták egy merev védőpáncélba. így csak a teste megfelelő részét és az agyát érhette az adott kezelés. Mintha múmiák lettek volna. Partridge barátai akkor kezdték el múmiáknak nevezni a védőpáncélokat, amikor nemrég, Glassings egyik óráján az elhunytakat tartósító ősi kultúrákról tanultak. Amikor eljött az aktuális kezelés ideje, a diákfiúkat sorba állították, és átvitték az egészségügyi központba. Itt mindenki saját szobát kapott. A fiúk levetkőztek, és befeküdtek a múmia belsejébe. A forró védőpáncél koporsóként zárult köréjük. A kezelés után kimászhattak belőle, felvehették az iskolai egyenruhájukat, és visszavitték őket az iskolájukba. A kezelőszemélyzet figyelmeztette a gyerekeket arra, hogy átmeneti rosszullétre számítsanak, amíg a testük hozzá nem szokik az újonnan szerzett képességekhez. Szédülhetnek, elveszíthetik az egyensúlyukat, ám ez a rosszullét csupán addig tart, míg hozzá nem szoknak új erejükhöz és gyorsaságukhoz. Az iskolások már hozzászoktak ehhez a kellemetlenséghez. Nem volt olyan nagy ügy néhány napig kihagyni az iskolai edzéseket, mivel átmenetileg ügyetlenné váltak. Gyakran megbotlottak és elestek. Elnyúlva feküdtek a fűben. Az agyuk eléggé összerendezetlenül működött. Ez okozta a váratlanul előbukkanó emlékeket. – Lenyűgöző barbárság – jellemezte Glassings az egyik ősi kultúrát. – Tisztelték az elhunytakat. Azon ritka pillanatok egyikét élték át, amikor a férfi nem a jegyzeteit olvasta fel nekik. Glassings most az asztallapon fekvő tenyerét bámulta. Nem lett volna szabad megengednie, hogy ennyire belelovalja magát az előadásba. „Lenyűgöző barbárság” Az ilyen kijelentéseket akár félre is érthették volna. El is veszíthetné az állását. A férfi gyorsan összeszedte magát. Arra utasította az osztályt, hogy kórusban olvassák fel a tankönyv szövegét: – Az elhunytakról való gondoskodás jóváhagyott módjai, valamint a személyes tárgyaik begyűjtése az Elhunyt Személyek Archívumába. Partridge beállt a kórusba. Néhány perccel később Glassings már arról beszélt, hogy a gabona milyen fontos volt az ókori kultúrák számára. A gabona? – csodálkozott Partridge. – Tényleg? A gabona?
Ekkor kopogtattak az ajtón. Glassings felpillantott és megdermedt. Az összes fiú is lemerevedett. A kopogás megismétlődött. Glassings megszólalt: – Elnézést kérek az osztálytól. A férfi elrendezte a jegyzeteit, és futó pillantást vetett a terem sarkaiban elhelyezett kamerák apró fekete gombszemére. Partridge-ban felmerült a gondolat, hogy a Kupola tisztviselői esetleg meghallották a tanár megjegyzését. „Lenyűgöző barbárság.” Tényleg ennyire gyorsak lennének? Lehet, hogy a tanár hibát követett el? Talán most elhurcolják? Habozás nélkül, az osztály szeme láttára? Glassings kilépett az előcsarnokba. Partridge hangokat hallott, halk párbeszédet. Arvin Weed, az osztály zsenije Partridge előtt ült. Most hátrafordult, és kérdő pillantást vetett a fiúra, mintha Partridge-nak tudnia kellene, hogy mi történt. A fiú megvonta a vállát. Az emberek gyakran gondolták azt, hogy Partridge mindenki másnál többet tud. Hiszen ő volt Ellery Willux fia. Elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy a rendkívül magas beosztású férfi ne ejtett volna el otthon egy-egy megjegyzést. Ezt gondolták, de tévedtek. Partridge apja sohasem szólta el magát. Ez volt az egyik oka annak, hogy olyan sokra vitte. Amióta Partridge-ot beíratták az iskolába, a kollégista fiú csak a legritkább esetben beszélt telefonon az apjával. Személyesen pedig még kevesebb alkalommal találkoztak. Partridge azok közé a diákok közé tartozott, akik az egész évet a kollégiumban töltötték. Pont, mint a bátyja. Sedge valamivel Partridge előtt végezte el az iskolát. Glassings visszajött az osztályba. – Partridge – nézett a fiúra, – szedd össze a holmidat! – Tessék? – kérdezte Partridge. – Én? – Gyerünk! – csattant fel Glassings. Partridge gyomra görcsbe rándult. A tankönyvet visszarakta a táskájába. Felállt. Körülötte a többiek suttogni kezdtek, Vic Wellingsly, Algrin Firth és az Elmsford ikrek. Egyikőjük még egy viccet is elsütött. Partridge meghallotta a saját nevét, de nem értette a poént. Az összes fiú felnevetett. Ezek a srácok keményen összetartottak. A többiektől a „falka” gúnynevet kapták. Tudták róluk, hogy ők aztán meg sem állnak
majd a csúcsig. Az új elit osztag, a Különleges Erők tagjai lesznek. Ez a sorsuk. Nem volt ugyan leírva sehol, de mindenki tisztában volt vele. Glassings rámordult az osztályra, hogy maradjanak csendben. Arvin Weed odabiccentett Partridge-nek. Mintha csak azt mondta volna, hogy sok szerencsét. Partridge odasétált az ajtóhoz, majd visszafordult Glassings felé. – Később majd megkapom a jegyzeteket? – kérdezte. – Hát persze – bólintott a tanár, és vállon veregette a fiút. – Minden rendben lesz – bizonygatta. A jegyzetekről beszéltek, arról, hogy Partridge nem marad le a tanulásban, de a rá annyira jellemző módon Glassings szavaiban mélyebb értelem is rejtőzött. Partridge tudta, hogy tanára megpróbálta megnyugtatni. Bármi is várjon rá: minden rendben lesz. Az előcsarnokban két őr várta a fiút. – Hova megyünk? – kérdezte tőlük. Mind a kettő magas és izmos férfi volt. Az egyik egy kicsivel szélesebbnek tűnt a másiknál. Ő válaszolt: – Az apád látni akar. Partridge hátán végigfutott a hideg. Megizzadt a tenyere, ezért gyorsan beletörölte a ruhájába. Nem akart találkozni az apjával. Soha nem is akart. – Tényleg? Az öregem? – szólalt meg nagy nehezen, és megpróbált úgy tenni, mintha örülne a dolognak. – Jut egy kis ideje a fia számára? Keresztülsétáltak a ragyogó termeken és folyosókon. A falat a két igazgatót ábrázoló olajfestmények díszítették. Az egyiket már kirúgták, a másik új volt. Mindkét férfi elhízottnak, szigorúnak és valahogy halottnak tűnt. Lesétáltak az akadémia alagsorába. Itt lehetett felszállni a siklóvasútra. Némán várakoztak a tágas, föld alatti állomáson. Ugyanez a siklóvasút vitte el az iskolásokat az egészségügyi központba. Partridge apja heti három alkalommal ott dolgozik. Az egészségügyi központban külön emeleteket tartottak fent a betegek számára. Gondosan elkülönítették őket. A Kupolában nagyon komolyan vették a betegségeket. Egy járvány mindenkit kiirthatott volna. Éppen ezért bárki a legcsekélyebb hőemelkedés esetén is rövid időre, de karanténba került. Partridge már maga is járt párszor a betegek részlegében. Egy parányi, unalmas, steril szobát kapott.
És voltak még a haldoklók. Őket senki sem látogatja. A haldoklóknak megvolt a maguk saját emelete. Partridge közben azon töprengett, hogy mit is akarhat tőle az apja. A fiú nem volt a falka tagja. Nem gondolták róla, hogy majd sokra viszi. Sedge számított a család reménységének. Amikor annak idején Partridge átlépte az iskola kapuját, nem tudta eldönteni, hogy odabent az apja vagy a bátyja a híresebb. Nem mintha számított volna. Nem sikerült kilépnie egyikőjük árnyékából sem. Soha, egyetlen erőpróbát sem nyert meg, és a legtöbb mérkőzést csupán a kispadról nézhette végig. Nem számított, hogy milyen sportágat választott. Ezenfelül pedig nem bizonyult elég intelligensnek ahhoz, hogy bekerüljön a továbbképző programba. Az agyfejlesztést azok számára tartogatták, akik rendkívül okosnak bizonyultak, mint amilyen Arvin Weed, Heath Winston és Gar Dreslin. Partridge jegyei éppen csak jók voltak. Az akadémián tanuló legtöbb fiúhoz hasonlóan, ő is csak egy átlagos gyerek volt. Azok közé tartozott, akik megkapták az alapvető fejlesztő kezelést, hogy ezzel jobbá váljon az egész faj. Most pedig az apja találkozni akart a nagyon is átlagos fiával? Vajon hirtelen hihetetlen vágy fogta el, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz? Mi a csudáról fognak majd beszélgetni? Partridge nagy nehezen felidézte magában az utolsó olyan közös programjukat, amikor szórakoztak és kikapcsolódtak. Mikor is volt az? Nem sokkal Sedge halála után az apja elvitte úszni az akadémia fedett medencéjébe. Ma már csak annyira emlékezett, hogy az apja remekül úszott. Úgy siklott a vízben, mint egy vidra. Amikor végül felmerült a hullámok közül, és megtörölközött, Partridge, talán élete során először, megpillantotta az apja meztelen mellkasát. Nem emlékezett arra, hogy korábban látta volna. Egyáltalán látta bármikor is félmeztelenül? Az apja bal mellén, a szíve fölött, hat parányi sebhely látszott. Nem baleset miatt kerültek oda. A sebhelyek túlzottan is szimmetrikusan és összerendezetten helyezkedtek el. A szerelvény megállt előttük. Partridge hirtelen arra gondolt, hogy el kellene futnia. Az őrök persze hátba lőnék egy elektromos töltéssel, ezt biztosra vette. A töltés vörösre égette volna a hátát és a két karját. Természetesen az apját is értesítették volna. Ez csak rontott volna a helyzeten. És egyébként is, hova a csudába futhatott volna? Hova lehet innen menni? Körbe-körbe? Hiszen a Kupolában vannak.
A siklóvasút elvitte három utasát az egészségügyi központ bejáratához. Az őrök felmutatták a jelvényüket, bevezették Partridge-ot. A biztonságiak leszkennelték a szemét, majd a fiú keresztülmehetett az ellenőrző kapukon át a központ belsejébe. Őrei határozott léptekkel vezették keresztül az előcsarnokon és a folyosókon. Végül ott álltak az apja szobája előtt. Az ajtó kinyílt, mielőtt az őrök kopoghattak volna. Egy egyenruhás ápolónő állt a szobában. Partridge elnézett mellette. Odabent az apja éppen egy féltucatnyi asszisztensnek tartott kiselőadást. Valamennyien a falat elborító képernyőket bámulták. A fiú felismerte a DNS-láncokat, a kettős spirálok kinagyított felvételeit. – Köszönöm – biccentett az őr a többiek felé, majd bevezette Partridge-ot. Egy alacsony bőrszékbe ültette le, az apja hatalmas íróasztala mellé. Az asztal a csarnoknyi méretű terem túlsó oldalán helyezkedett el, a lehető legmesszebb onnan, ahol az apja és az asszisztensek most álltak. – Itt van, tessék – folytatta az idős férfi. – Az a pont ott, a viselkedési kódolásban: ellenállás. Az asszisztensek kivétel nélkül riadt libákra emlékeztettek. Rettenetesen féltek Partridge apjától, aki még mindig nem vett tudomást a fiáról. Ez persze nem volt újdonság, Partridge már régen megszokta, hogy az apja átnéz rajta. A fiú most körülnézett az irodában. Az apja íróasztala fölött, a falon megpillantotta a Kupola néhány eredeti, bekeretezett tervrajzát. Közben persze azon törte a fejét, hogy mégis mi a csudáért került ide. Az apja hencegni akart talán? Imponálni akart a fiának? Nem mintha Partridge nem tudta volna azt, hogy az apja okos, sokan tisztelik, sőt, még félnek is tőle. – Az összes egyéb kódolási eljárás remek eredményeket hozott. Akkor meg mi a baj a viselkedés kódolásával? – tette fel a kérdést apja a személyzetnek. – Tudja bárki is a választ? Kapok választ? Partridge végighúzta ujjait a fotel karfáján. Apja halántékára, az ősz tincsekre pillantott. Az öreg mérgesnek tűnt. Sőt alaposabban megnézve, szinte remegett a dühtől. Partridge a bátyja temetésén látta így dühöngeni az apját először. Amikor Sedge meghalt, már befejeződött a teljes kódolása. A bátyja bejutott a Különleges Erők soraiba. Az új elit fegyvernemben akkor még csak hat frissen végzett diák szolgált.
– Micsoda tragédia – jelentette ki az apja annak idején. Talán azt hitte, hogy egy megfelelő nevet adva a veszteségnek, könnyebb lesz majd elviselni. Az alkalmazottai zavartan összenéztek. Végül csak kinyögték: – Nem, uram. Még nem tudjuk, uram. Az apja dühös pillantást vetett a képernyőre. A homlokán elmélyültek a ráncok, húsos orra elvörösödött. Ekkor végre Partridge-ra pillantott, mintha csak most vette volna észre. Egy legyintéssel elbocsátotta az alkalmazottait. Azok sietve távoztak. Valósággal kimenekültek az ajtón. A fiúnak az jutott az eszébe, hogy vajon az apja alkalmazottai is megkönnyebbülten fellélegeznek, ha leléphetnek az öreg közeléből. úgy, mint ő? Vajon titokban valamennyien gyűlölik az idős férfit? Partridge nem kárhoztatta volna őket. – Hát – szólalt meg végül, miközben a táskája csatját piszkálta. – Mi újság? – Le merem fogadni, azon töröd a fejedet, hogy miért hívtalak ide. – Eszedbe jutott a születésnapom? – vonta meg a vállát Partridge. Majdnem tíz hónappal ezelőtt ünnepelte meg a 17. születésnapját. – A születésnapod? – kérdezte vissza az apja. – Hát nem kaptad meg az ajándékot, amit küldtem? – Mi is volt az? – morfondírozott az állát vakargatva a fiú. Aztán eszébe jutott. Egy rendkívül drága, világító végű golyóstollat kapott. Az apja egy cédulát is mellékelt az ajándékhoz. „így majd késő éjjel is tudsz tanulni. Előnyben leszel az osztálytársaiddal szemben.” Emlékszik az apja az ajándékra? Valószínűleg nem. Vajon azt a cédulát az öreg írhatta? Partridge nem ismerte az apja kézírását. Kiskölyök korában az anyja találós kérdéseket írt neki meg a bátyjának, amik segítettek abban, hogy megtalálják az elrejtett ajándékokat. Az asszony elmesélte nekik, hogy ez a szokás még az apjuktól ered. Kapcsolatuk kezdetén, amikor még csak együtt jártak, az apjuk rövid, rímelő rejtvényekkel és ajándékokkal lepte meg az anyjukat. Partridge erre azért emlékezett, mert megrázta az a felismerés, hogy a szülei ezek szerint valamikor szerették egymást, de ez a szerelem gyorsan eltűnt. Partridge még arra sem emlékezett, hogy az apja akár csak egyetlen születésnapján is ott lett volna. – Nem a születésnapoddal kapcsolatban hívattalak – tisztázta a dolgot az apja.
– Akkor le merném fogadni, hogy atyai érdeklődést tanúsítasz a tanulmányi előremenetelem iránt. Mindjárt megkérdezed tőlem, hogy „na, tanultál valami igazán fontosat”? Az apja felsóhajtott. Beszélhet bárki más is így vele? Valószínűleg nem. – Na, tanultál valami igazán fontosat? – tette föl a kérdést. – Nem mi voltunk a legelsők, akik Kupolákra gondoltak, azt hiszem. Az ősi népek: New Grange, Knowth, Maeshowe és a többi, és a többi. Az apja letelepedett a székébe. Az ülés bőrpárnái megreccsentek. – Emlékszem, amikor először pillantottam meg Maeshowe képét. Csak egy kölyök voltam. Olyan tizennégy év körüli. Egy könyvben láttam. Az őskori ásatásokról szólt. – A férfi elhallgatott, és jobbját a halántékára szorította. Rövid, köröző mozdulatokkal elkezdte masszírozni a fejét. – Így próbáltak meg örökké élni. Olyan dolgot emeltek, ami sokáig megmaradt. Örökséget hagytak maguk után. Ez ragadta meg az érdeklődésemet. – Azt hittem, hogy a gyermekeink jelentik a legfontosabb örökségünket. Az idős férfi olyan éles pillantást vetett Partridge-ra, mintha a fiú abban a pillanatban a semmiből bukkant volna elő. – Pontosan. Igazad van. Éppen ezért hívattalak. A kódolásod bizonyos részterületein ellenállást tapasztaltunk. A múmiakoporsók. Valami nincs rendben. – A kódolásom milyen területein? – Sedge elméje és teste olyan könnyedén fogadta a kódolást – folytatta az apja. – Te pedig genetikailag annyira közel állsz hozzá, és mégis... – Milyen területein? – vágott a szavába Partridge. – Eléggé furcsa, de a viselkedési kódolásról van szó. Az erő, a gyorsaság, az ügyesség, az összes fizikai részterület teljesen rendben van. Érzed a hatásokat? Az elmédben vagy a testedben, a szervezetedben? Tapasztaltál egyensúlyi zavarokat? Esetleg szokatlan gondolatokat vagy emlékeket? Hát, emlékeket, azokat igen. Egyre többet gondolt az anyjára. Ezt azonban nem fogja megmondani az apjának.
– Nagyon fáztam – szólalt meg végül a fiú. – Nagyjából akkor, amikor meghallottam, hogy magadhoz hívattál. Az egész testemben vacogni kezdtem. – Érdekes – mondta a férfi, és lehet, hogy a pillanat töredékéig megbántódott. Partridge a falról lógó képre mutatott. – Eredeti tervrajzok? Azelőtt nem voltak itt. – Ajándékba kaptam – felelte az apja. – A húszéves szolgálatom jutalma. – Nagyon szép – bólintott Partridge. – Tetszik, amit az építészet területén elértél. – Ez mentett meg minket. – Minket? – suttogta alig hallhatóan Partridge. Már csak ők ketten maradtak. A családjuk erre a civódó párosra zsugorodott össze. Azután pedig, mintha csak ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon, az apja elkezdett kérdéseket feltenni neki az anyjáról. A robbanások előtti időszak érdekelte, meg a halálát megelőző hetek. Az édesanyja, Partridge társaságában, lement a vízparti nyaralójukba. Csak ők ketten. – Az anyád beadott neked valamilyen tablettákat? – tudakolta most az apa. Igen valószínű, hogy megfigyelték őket a falat elborító számítógépes képernyő túlsó oldaláról. A képernyő pontosan olyan tompán csillogott, mint egy egyirányú ablak. De lehet, hogy nem volt ott senki. Az apja talán azokat az alkalmazottait is elzavarta. Viszont biztos, hogy mindent felvettek. Kötelező az adatok rögzítése. Minden sarokban ott kukucskált egy gombszemű kamera. – Nem emlékszem. Csak kisgyerek voltam – válaszolta Partridge, pedig nagyon is jól emlékezett a kék tablettákra. Azért kapta őket, mert náthás volt. A gyógyszer nem segített. A betegsége mintha csak elmélyült volna. A láz miatt valósággal kirázta a hideg a pokrócok alatt. – Anyád levitt a vízpartra. Erre csak emlékszel, nem? Közvetlenül a robbanások előtt. A bátyád nem akart menni. Meccsre készült, a bajnoki címért küzdöttek. – Sedge annak idején imádta a baseballt. Egy csomó mindent imádott. – Most nem a bátyádról beszéltünk – vágott a szavába az apja.
A férfi csak a legritkább esetben mondta ki az idősebb fia nevét. A bátyja halála óta Partridge számon tartotta, hányszor hallotta a fiú nevét az apjuk szájából. Talán egy tucatnyi alkalommal? Az anyjuk akkor halt meg, amikor a robbanások napján megpróbált segíteni a túlélőknek eljutni a Kupolához. Az apja szentnek, igazi mártírnak nevezte a nőt. Ahogy azonban telt az idő, egyre kevesebbet emlegette. Partridge emlékezett arra, hogy az öreg egyszer azt mondta: „Nem érdemelték meg. Magukkal rántották a pusztulásba.” Volt olyan idő is, amikor az apjuk „gyengébb fivéreinknek és nővéreinknek” nevezte a túlélőket. Az öreg saját magát és a Kupola vezetőit viszont „jóindulatú felügyelők” néven emlegette. A hivatalos közleményekben még mindig élt ez a szóhasználat. Amikor azonban a Kupola lakói kötetlenül beszéltek egymással, az odakint élőket egyszerűen csak „roncsoknak” nevezték. Az apja is számos alkalommal használta ezt a kifejezést. Partridge kénytelen volt elismerni, hogy az apja elszánt gyűlölettel gondolt azokra a roncsokra, akik magukkal rántották az anyját. Mostanában azonban, miközben bent ült Glassings történelemóráin, a világ történelméről tanulva, egyre az járt a fejében, hogy mi is történt valójában. Glassings célzott arra, hogy a történelem alakítható. Meg lehet változtatni. Hogy miért? Hát, hogy szebb legyen a történet. – Most az anyádról beszélünk – magyarázta az apja. – Azokról a tablettákról, amiket megetetett veled. Amikor odakint jártatok. – Nem emlékszem. Csak nyolcéves voltam. Jézusom! Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? – kiáltott fel a fiú, ám miközben beszélt, eszébe jutott, hogy mennyire leégtek mind a ketten annak idején. Furcsa volt, hiszen felhők borították az eget. Amikor betegen feküdtek, az anyja mesélni kezdett a fekete lábú nőstényhattyúról. Partridge lelki szemeivel gyakran látta az anyját. A hullámos hajú nő puha kezében a csontok olyan finomak voltak, mint egy madár csontjai. A nőstényhattyúról ismertek egy kis dalocskát is. Emlékezett a dallamára. Emlékezett a rímelő sorokra, és az éneket kísérő kézmozdulatokra. Miről is beszélt az anyja? „Miközben eléneklem neked a mesét, fogd erősen ezt a nyakláncot.” Partridge keményen szorította az ékszert. A hattyú széttárt szárnyai hegyesek voltak, ám ennek ellenére nem engedte el. Egyszer Partridge megosztotta a mesét Sedge-dzsel is. Ez már a Kupolában történt. Partridge-nak aznap különösen hiányzott az anyjuk.
Sedge csak legyintett. Csajos mesének tartotta. Csak az olyan kisgyerekeknek tetszhet, akik hisznek a tündérekben. „Nőj fel végre, Partridge! Anyánk meghalt, nincs többé. Képtelen vagy belátni? Vak vagy talán?” Az apja persze nem volt hajlandó leszállni róla: – Újabb vizsgálatok várnak rád. Rengeteg vizsgálat. Olyan sok tűt szúrunk beléd, hogy olyan leszel, mint egy tűpárna. Tűpárna? Akadnak szavak, amelyeket már rég nem használt senki. A tűknek volt párnájuk? Ez most fenyegetés volt? Nagyon úgy tűnt. – Sokat segítene, ha el tudnád mondani, hogy mi is történt. – Nem tudom. Szeretnék segíteni, de nem emlékszem semmire. – Figyelj rám, fiam. – Partridge-nak nagyon nem tetszett, ahogy az apja kimondta a fiam szót. Mintha csak egy szitok lett volna. – A helyére kell tennünk végre a fejedet. Az anyád... Az apja tekintete elködösült. Az ajka kiszáradt. Mintha csak valaki máshoz beszélt volna. Pont úgy hangzott, ahogy a telefonban szokott beszélni. Halló! Willux beszél. Összefonta a karját a mellkasán. Az arca kifejezéstelenné vált. Mintha eszébe jutott volna valami. Újra rázkódni kezdett a feje. Mintha még a keze is remegett volna a dühtől, így folytatta: – Az anyád mindig is problémás személyiség volt. Apa és fia összenéztek. Partridge néma maradt, ám magában újra és újra elismételte az apja szavait. Mindig is problémás személyiség volt. Mindig is. Az apja nem úgy beszélt, mint aki lezárta a múltat. Mintha nem is egy halottat emlegetett volna. Az idős férfi összeszedte magát. – Nem volt teljesen rendben a feje – magyarázta, majd a combjára tette a kezét, és előrehajolt. – Felzaklattalak. Ez különösnek tűnt. Az apja soha nem szokott érzelmekről beszélni. – Minden rendben. A férfi felállt. – Valakivel mindjárt csináltatok egy fényképet rólunk. Mikor is fényképezkedtünk utoljára? Valószínűleg Sedge temetésén – gondolta Partridge. – Ez a fénykép majd segíteni fog, ha elfog a honvágy a hálóteremben.
– Nem érzek honvágyat – tiltakozott Partridge. Sohasem érezte igazából otthon magát. Legalábbis nem itt, a Kupolában. Akkor meg, hogy hiányozhatna neki annyira, hogy honvágya legyen? Az apja ennek ellenére behívta az egyik asszisztensét, egy krumpliorrú, frufrus nőt, és ráförmedt, hogy kerítsen egy kamerát. Partridge és az apja odaálltak a csak nemrég felakasztott, bekeretezett tervrajzok közé. Váll váll mellett, akárcsak két katona. A vaku nagyot villant.
PRESSIA A GUBERÁLÁS
A
KISLÁNY MÁR EGY HÁZTÖMBNYI TÁVOLSÁGBÓL IS VILÁGOSAN ÉREZTE A PIAC
BŰZÉT: a rothadó húst és halat, a penészes gyümölcsöt, a faszén szagát és a füstöt. Nemsokára meglátta az árusok gyorsan mozgó árnyait. A köhögésükről meg tudta őket különböztetni egymástól. A halált a köhögések segítségével is mérni lehetett. A haldoklók sokféle módon köhögtek. Volt, aki hangosan ugatott. Mások tüsszentéssel nyitottak, és tüsszentéssel végezték a köhögést. Akadt, aki köhögni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Voltak, akik váladékot hörögtek fel. Pressia nagyapja szerint az a legrosszabb, ha valakinek nyögésbe fullad a köhögése, mert az azt jelzi, hogy folyadék gyűlt össze a tüdőben. Az ilyenek halálát fertőzés okozza. Belülről fulladnak meg. A nagyapja napközben ugatva köhögött, ám éjszakánként, már álmában, nyögésbe fulladt a köhögése. A lány a sikátor közepén haladt. Az összetákolt kunyhók előtt elhaladva fültanúja lett egy család veszekedésének. A férfi hangosan üvöltött. Hangos zajjal fémdarab vágódott a falnak. Egy nő sikítani kezdett, egy gyermek pedig felsírt. Amikor odaért a piacra, látta, hogy az árusok már elkezdtek összepakolni. A sztrádákról begyűjtött jókora fém hirdetőtáblákból bódékat eszkábáltak. A parányi boltocskák bejáratát átázott farostlemez lapokkal zárták le. Árujukat bicegő, áruházi kerekes kosarakba pakolták. Asztalaikat szakadt rongyokkal takarták le.
Pressia elhaladt egy kisebb suttogó csoport mellett. Halk sziszegés és időnként egy fojtott kiáltás hallatszott a görnyedt hátak köréből. A kiáltást újabb suttogás követte. Egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy lássa arcukon a beleolvadt fémet, a fényes üveget, a bordázott sebhelyeket. Az egyik nő karját mintha bőrbe varrták volna. A feketeség csak a csuklójánál ért véget, ahonnan újra látszott az igazi bőre. Megpillantott néhány kölyköt is. Csak egy kicsivel voltak fiatalabbak, mint ő. Két roggyant, nyomorék, rozsdás lábú ikerlányka egy kötelet lengetett. A kötelük fölött egy elsatnyult karú kölyök szökdécselt. Mindhárman énekeltek:
Égess el egy Tisztát, és szívd be a hamuját! Kellene egy új öv? Vágjad fel a hasát! Fond be a haját, fonjál erős kötelet! A csontjaiból készíts szappant, eleget! Mossad, mossad, mosd le magad! Nincsen fagy! Mossad, mossad, mossad magad! Már te is Tiszta vagy!
Azokat hívták Tisztáknak, akik a Kupolában éltek. A gyerekek valósággal megőrültek a Tisztákért. Szinte minden gyerekvers a Tisztákról szólt. Többnyire a halálukról. Pressia is kívülről tudta ezt a dalt. Ő is erre szökdécselt, amikor kicsi volt. Ostoba módon nagyon vágyott arra a szappanra. Vajon ezek a kölykök is szeretnének megmosakodni vele? Milyen érzés lehet, ha valaki Tiszta? Hogy nézne ki? Eltűnnének a sebhelyek? Újra tenyere lenne, a babafej helyén? Ott volt aztán az a fiú is, akinek a két szeme túl messze ült egymástól. Szinte már a feje két oldalán. Majdnem úgy, mint egy ló szemei. A fémhordóban égő tűz mellett állt. Két nyárson megfeketedett húsdarabokat forgatott. Apró, rágcsáló nagyságú állatokat sütögetett. Ezek a kölykök itt újszülöttek voltak a robbanások idején. Kemény kis fickók. A robbanások előtt született kölyköket előttieknek, az utána születetteket pedig utániaknak nevezték. Az utániaknak elméletileg tisztán kellett volna születniük. A dolgok azonban nem így működtek. A robbanások mutációt okoztak. A változások mélyen belemarták
magukat a túlélők génjeibe. Az újszülöttek nem voltak Tiszták. Mutánsokként látták meg a napvilágot. Születésükkor már magukon viselték szüleik torzulásainak a nyomait, állati részeket is. Az újrakezdés helyett egyre elképesztőbb kombinációk alakultak ki. Az emberi örökség összekeveredett az állatival, a földdel, a tárgyakkal. Pressia kortársait azonban egy nagyon fontos dolog megkülönböztette azoktól, akik nem emlékezhettek arra, hogy milyen volt az élet a robbanások előtt. A vele nagyjából egykorú kölykök, ha először találkoztak, gyakran leültek emlékezősdit játszani. Úgy cserélgették az emlékeiket, mint az üveggolyókat. Minél bensőségesebb volt egy emlék, annál világosabbá vált, mennyire is hajlandó megnyílni a beszélő a másik előtt. Nem is üveggyöngy, inkább bizalmi alapú pénz. A túl későn született gyerekeket egyszerre sajnálták és irigyelték. Ez igen veszélyes keveréknek bizonyult. Pressia egyszer csak azon kapta magát, hogy úgy tett, mintha sokkal több dologra emlékezett volna, mint amit átélt. Kölcsönvette mások emlékeit, és összekeverte őket a sajátjaival. Emiatt még ma is aggódott. Attól tartott, hogy ha túlságosan elmerül mások emlékeiben, megbízhatatlanná válnak a sajátjai. Ragaszkodnia kellett ahhoz a kevéshez, amije volt. Tekintete az egyik arcról átsiklott a másikra. A tűz furcsa árnyékokat vetett. A lángok megcsillantak a gyerekek arcába ágyazódott fém- és üvegdarabokon. Megvilágították a sebhelyeket, az égésnyomokat és a kelések csomóit. Az egyik lány felnézett, észrevette Pressiát, de képtelen volt visszaemlékezni a nevére. Megszólította: – Kérsz egy falat Tisztát? Frissen sült és ropogós. – Nem kérek – válaszolta Pressia ingerülten, hangosabban, mint ahogy akarta. Mindenki nevetni kezdett, kivéve a tüzet tápláló fiút. A szakács megforgatta a nyársakat. Rövid, finom ujjai voltak. Úgy tűnt, mintha csak egy felhúzós játékot babrált volna. Talán egy hangszert vagy egy gépezetet. Mikelnek hívták. Nem nagyon hasonlított a többi gyerekre. Acélos elszántság áradt belőle. Pressia biztosra vette, hogy Mikel számos alkalommal találkozott a halállal. A szülei rég meghaltak. – Biztos, hogy ezt akarod, Pressia? – kérdezte komor arccal. – Nem kérsz egy falatot, mielőtt örökre eltűnsz?
Mikel elég szemét tudott lenni. Eddig azonban nem nagyon bántotta Pressiát, mivel a lány idősebb volt nála. Nem csoda, hogy meglepődött a megjegyzés miatt. – Igazán kedves, hogy megkínáltál – felelte a lány. – Azt hiszem, kihagyom. Mikel szomorú arccal nézte a lányt. Lehet, hogy azt szerette volna, ha Pressia üvölteni kezd, ha ráförmed, hogy nem fog eltűnni örökre. A lány azonban csupán szánakozott a fiún. Gonoszsága miatt a srác inkább csak sérülékennyé vált, vagyis pontosan az ellenkezőjét érte el annak, amire annyira vágyott. Kicsit feljebb Pressia megpillantotta Keppernesst, a férfit, akiről a nagyapja beszélt. Már jó ideje nem látta. Az árus nagyjából olyan idős lehetett, mint Pressia apja, ha még élt volna. Kepperness üres dobozokat pakolt fel egy talicskára. Feltűrte az ingujját, így jól látszottak a vékony, de izmos és inas karjába ágyazódott üvegdarabkák. A lányra pillantott, aztán elfordult. Az egyik kosárban még hevert néhány sötét gyökér. Pressia lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjanak az arca szélét elborító sebhelyek. – Hogy érzi magát a fia? Rendbejött már a nyaka? – kérdezte az árustól, és azt remélte, hogy a férfi esetleg úgy érzi, hogy még mindig az adósuk valamivel. Kepperness felegyenesedett, és savanyú arccal nyújtózkodni kezdett. Az egyik szeme narancssárga-arany fényben ragyogott. A radioaktivitástól égett ki. Ez cseppet sem volt szokatlan jelenség. – Te ugye a hússzabó kölyke vagy, igaz? Vagy az unokája? Hogyhogy még itt vagy közöttünk? Nem vagy kicsit idős ehhez? – Nem – ellenkezett a lány. – Csak tizenöt vagyok. Úgy tett, mintha a szél miatt görnyedt volna meg. Valójában azonban igyekezett kisebbnek és fiatalabbnak látszani. – Annyi lennél? – A férfi megállt, és rámeredt. Pressia az árus másik szemébe nézett. Abba, amelyikkel még látott. – Az életemet kockáztattam ezekért a gyökerekért. Odakint ástam ki őket a földből, közvetlenül az SZFH erdeje mellett. Néhány maradt belőlük. – Szóval, amit adhatok értük, az igazi, páratlan ritkaság. Olyan valami, amit csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. Tudja, erre nem telik ám mindenkinek.
– És mi lenne az? – Egy pillangó – felelte a lány. – Pillangó? – mordult fel a férfi. – Már nem maradt túl sok pillangó. Igaza volt. A pillangók igencsak megritkultak. Előző évben, vagy talán még régebben azonban Pressia látott néhányat. Mintha csak a megújulás apró jelei lettek volna. – Játék. – Játék? Manapság a kölköknek nincsen játékuk. Sertéshólyaggal meg rongybabával játszanak. De azért megnézném. Pressia megcsóválta a fejét. – Minek nézné meg, ha nem tud fizetni érte? – Azért csak mutasd meg. A lány felsóhajtott, és úgy tett, mintha vonakodna a dologtól. Végül előhúzta a pillangót, és felmutatta. – Tartsd közelebb – szólt rá a férfi. Ebből kiderült, hogy mind a két szeme megégett a robbanások során. Az egyik jobban, mint a másik. – Lemerném fogadni, hogy magának még voltak igazi játékai kölyökkorában – szólalt meg a lány. A férfi rábólintott, majd megkérdezte: – Aztán mit tud? Pressia felhúzta a rugót, és a játékot lerakta a talicskába. A pillangó csapkodni kezd a szárnyaival. – Vajon milyen lehetett úgy felnőni, ahogy maguk nőttek fel? Karácsonyozni... meg születésnapokat ünnepelni? – morfondírozott hangosan. – Gyerekkoromban hittem a varázslatban. Szinte hihetetlen, igaz? – válaszolta a férfi, és oldalra hajtott fejjel bámulni kezdte a játékot. – Hogy adod? – Hát, bárki mástól egy vagyont kérnék érte. Emlékeztet az elmúlt időkre. De magától? Hát, adja ide a maradék gyökeret. Ami már nem kellett senkinek – válaszolta a lány. – Csak arra van szükségünk. A férfi odanyújtotta a kosarat, Pressia pedig a zsákjába pakolta a gyökereket. Utána odaadta a pillangót. Kepperness tűnődve nézte. – Odaadom a fiamnak, már nem húzza sokáig. – Pressia már megfordult, hogy továbbmenjen. Most meghallotta a felhúzható gépezet zörgését, aztán a csapkodó szárnyakat. – Ez majd felvidítja egy kicsit.
Nem – gondolta a lány. – Menj tovább. Ne legyenek kérdéseid. De eszébe jutott a fiú. Olyan aranyos kölyök volt. Kemény kis fickó. Nem sírt, amikor a nagyapa összevarrta a nyakát. Semmilyen fájdalomcsillapítójuk nem volt. – Történt vele valami más is? – Megtámadta egy porfertő. Odakint járt a mezőkön. A sivatag közelében vadászott. Még látta, hogy ránézett a szeme a földből, aztán már húzta is lefelé a homokba. Vele volt az anyja. Ő mentette meg a fiút. Csak hát a mocsok megtámadta valahogy. A fertőzés bejutott a vérébe. Porfertőnek azokat az embereket hívták, akik beleolvadtak a földbe. A városban néhányan a lerombolt épületekbe olvadtak. Nem sokkal a robbanások után a legtöbbjük elpusztult. Nem tudtak táplálkozni. Esetleg nem volt szájuk, vagy ha maradt szájuk, akkor eltűnt az emésztőrendszerük. Néhány porfertő azonban megmaradt, mert inkább a sziklára hasonlítottak, mint az emberekre. Mások meg azért, mert hasznosnak bizonyultak. Hasznosnak a bestiák számára. Ezek az emberek a vadállatokkal olvadtak össze. Amikor Pressia a romok között turkált, mindig odafigyelt, nehogy belefusson egy fertőbe. A porfertők felbukkannak, megragadják a lábadat, és lehúznak a mélybe. Még sohasem járt a városon kívül, ahol elkapták ezt a fiút. Odakint néhány ember eggyé vált a földdel. Hallott arról, hogy a halálsávok hamuval kevert homokjából pislognak felfelé. Arról is hallott, hogy odakint az erdőben jó páran élnek a világ végére készülők közül. Jóval a robbanások előtt kiköltöztek az erdőbe. Nagy részüket elnyelték a fák. Arról is tudott, hogy a fertő harapása iszonyatos kínokkal jár. A halálra szánt gyereknek néha habzik a szája, és rohamai vannak. Pressia belenyúlt a zsákjába, és megmarkolta a gyökereket. – Nem is tudtam – szólalt meg halkan. – Nézze csak. Tartsa meg a gyökereket, és a pillangót is. – Dehogy is – válaszolta Kepperness. A pillangót óvatosan elrejtette a kabátja belső zsebébe. – Nem is olyan régen láttam a nagyapádat. Ő sincs valami túl jó bőrben. Igaz? Mindenkinek a magáét. Az üzlet az üzlet. Pressia nem tudta, hogy mit válaszoljon. A férfinak igaza volt. Mindenkinek megvolt a maga keresztje. Valakije meghalt, vagy most haldoklott. Ezért csak bólintott.
– Rendben – szólalt meg –, sajnálom. A férfi folytatta a talicska megpakolását. Közben a fejét rázta. – Mindenkinek megvan a keresztje. Széthajtogatott egy erős vászondarabot, leborította vele az áruit. Amikor nem figyelt oda, a lány megemelte a tarisznyáját, és néhány gyökeret visszaöntött a kosárba. Most megfordult, és gyorsan arrébbment. Jól tudta, hogy képtelen lett volna megenni az összeset. Az járt az eszében, hogy Kepperness fia haldoklik. Amúgy is sokkal magasabb árat kért a férfitól, mint amennyit általában kapni szokott a játékokért. Most azonban eljött az ideje, hogy guberáljon. Keppernessnek igaza volt. Nagyapa nincs túl jó bőrben. Már nem húzza sokáig. Mi lesz, ha őt elviszik, vagy el kell menekülnie? A legjobb az lesz, ha nagyon sok kis állatot rak össze, hogy az öregnek legyen mit élelmiszerre cserélnie, hogy életben maradhasson. Pressia továbbment. A piac szélére érve megtorpant. Az alacsony téglafalra szögezve ott lógott az SZFH új névsora. A hideg szél meglebegtette a papírt. Néhány árus már kifelé indult a kerekes kordájával, zajosan visszhangzott tőlük az utca. Pressia kivárta, amíg továbbálltak, aztán odalépett a névsor elé. Kisimította a papírt, egészen apró betűs volt az írás. Közelebb kellett lépnie. A tekintete elindult lefelé a névsoron. És akkor megtalálta. Ott volt a neve: PRESSIA BELZE. Meg a születési ideje. Az ujja hegyével végigsimította a betűket. Most már nem lehetett tagadni. Nem reménykedhetett abban, hogy elveszítették a dossziéját. Szembesült a valósággal: ott volt a neve. Elhátrált a faltól, és megbotlott néhány téglában. Vakon tántorogva befordult az első utcába. Most már fázott. Nedves volt a levegő. Följebb húzta bélelt pulóverét, hogy eltakarja a nyakát, a ruhadarab ujját pedig annyira lehúzta, hogy az elrejtse a babafejű kezét. Nem vette le a zoknit. A baba fejét eldugta a hóna alatt, és mindkét karját keresztbe fonta a mellén. Megszokásból tette, ahogy olyan gyakran máskor is, amikor kikerült az emberek szeme elé, vagy ha ideges volt. A mozdulat gyakran megnyugtatta. A túloldali romok között néhány épületnek még megmaradt a csontvázra emlékeztető szerkezete. Jó páran itt alakítottak ki maguknak
új otthont. Később egy olyan ház mellett haladt el, ami teljesen összeomlott. Az ilyen helyeken lehet a legjobban guberálni. A romok között azelőtt csodálatos dolgokat talált: drótot, pénzérméket, fémkapcsokat, kulcsokat. A törmelék azonban veszélyes is lehet. Azok a porfertők, akiknek sikerült nagyjából megőrizni emberi alakjukat, meg a hozzájuk hasonló bestiák, gyakran bevackolták magukat a romok közé. A barlangjukban tüzet gyújtottak, és megsütötték a zsákmányukat. A tűz persze füstölt. Pressia elképzelte, ahogy Kepperness fia odakint ment a halálsávban. Egyik szemével a lába előtti homokot figyelte. Aztán váratlanul egy kéz tört elő a nagy semmiből. Megragadta, és elkezdte lehúzni. Pressia egyedül volt. Ha megragadják, és lehúzzák, akkor támadói szőröstül-bőröstül felfalhatják. Egy csontocskája sem maradna meg. Mivel azonban nem látott gyanús füstöt, óvatosan elindult az ingatag kődarabok halmán. Feszülten figyelte a talajt. Csillogó fémdarabokat keresett, esetleg egy darab drótot. Tudta ugyan, hogy a környéket nagyjából-egészéből már kifosztották, de még így is sikerült találnia valamit. Az egyik dolog talán gitárhúr lehetett. Az olvadt műanyagdarabkák pedig egy régi társasjáték figurái voltak. Még egy vékony fémcsövet is begyűjtött. Lehet, hogy össze tud majd rakni valamilyen különlegességet a nagyapjának. Egy olyan emléktárgyat, ami méltó arra, hogy megőrizzék. Elszomorodott, amikor eszébe jutott az emléktárgy szó. Erről ugyanis arra kellett gondolnia, hogy esetleg örökre eltűnik. Mégsem tudta kizárni a szót az elméjéből: emlékezés. Amikor a piacon keresztül elindult hazafelé, már az összes boltocskát bezárták. Későre járt. Jobban kellett volna sietnie, a nagyapja már biztos aggódott. A piac túlsó végében ismét megpillantotta az elálló szemű fiút, Mikelt. Most már valamilyen új dolgot sütögetett a hordóban. Ez az állat egészen aprónak tűnt. Mint egy egér. Mennyi hús lehetett rajta? Egy kisebb fiú is állt a hordó mellett. Nyújtózkodni kezdett, hogy megérintse a húst, de Mikel rászólt: – Ne nyúlj hozzá! Megéget! Ellökte a fiút, aki elesett. A kölyök nem viselt cipőt. Lábujjai helyén csak csonkok látszódtak. Felsértette a térdét, és amikor megpillantotta a vért, üvölteni kezdett. Felpattant, és futásnak eredt az egyik sötét
kapualj felé. A nyílásból három egybeolvadt asszony lépett ki. A ruhaként viselt rongyok eltakarták a torzulások nagy részét. A három arc valamennyire hasonlított egymásra. Részben mindegyik merevnek tűnt, és fényesen csillogott, mintha csak műanyaggal olvadtak volna össze. Az ilyen túlélőket grupiknak nevezték. A három nő közül az egyiknek beesett válla és ívben meggörbült gerince volt. Látszólag rengeteg kar állt ki a testükből. Némelyikük sápadt és szeplős volt, mások viszont sötétek. A középső megragadta a fiú karját, és ráförmedt: – Pofa be! Csend legyen! Pofa be! Hármójuk közül az ívelt gerincű asszony, aki a legkevésbé kapcsolódott a másik kettőhöz, éppen csak hogy hozzájuk tapadt, most kiabálni kezdett Pressiával: – Te csinál ezt fiúval? Te csinál eztet? – Hozzá sem nyúltam – tiltakozott Pressia, és lejjebb húzta a pulóvere ujját. – Ideje bejönni – nézett az asszony most a fiúra, majd felemelte a fejét, mintha csak megszimatolt volna valamit a levegőben. – Most rögtön! A fiú azonban kitépte magát a nő markából, és elrohant az utcán. Még jobban sírt, mint korábban, ahogy az üres piac felé közeledett. Az ívelt gerincű asszony gyors pillantást vetett a háta mögé. Ökölbe szorította a kezét, és megfenyegette vele Pressiát: – Látod, mit tettél? A hátuk mögött ekkor felharsant Mikel üvöltése: – Bestia! Bestia! Pressia megfordult, és megpillantotta a farkasra emlékeztető bestiát. A lény sokkal inkább tűnt állatnak, mint embernek. Szőr borította, de a bordái közül üvegdarabok álltak ki. Bicegve, négykézláb futott, hirtelen megállt, felegyenesedett a hátsó lábára, és ekkor már majdnem olyan magasnak tűnt, mint egy felnőtt férfi. Mancsaiból karmok meredeztek, ám nem voltak agyarai vagy farkaspofája. Szeme egy rózsaszín, szinte teljesen emberi arcból bámulta a világot. Hosszú, keskeny állkapcsa és hosszú fogai voltak. Lihegve vette a levegőt. A mellkasába beleolvadt a keresztbe vetett fémlánc. Mikel felmászott az olajoshordó tetejére, és onnan tovább az egyik fémtetőre. Az ajtóban álló grupik eltűntek az épületben. Egy jókora
deszkával torlaszolták el a bejáratot. Nem kiabáltak a szökött gyerek után. A kisfiú még mindig egyedül rohant az utcán. Pressia tudta, hogy a bestia először majd a gyereknek megy neki. A fiú kisebb volt a lánynál. Tökéletes zsákmánynak látszott. Persze az is lehet, hogy a fenevad mindkettőjüket megtámadja. Elég nagy volt hozzá. Pressia szorosan magához ölelte a zsákját, és rohanni kezdett. A karja úgy mozgott, mint egy dugattyú. Gyorsan futott, hiszen fürge mozgású, tehetséges futónak számított. Lehetséges, hogy az apja, a labdarúgó is igen gyors volt a maga idejében. A cipője már annyira elkopott, hogy világosan érezte az utca kövét, ahogy a burkolat a sarkánál belemart a vékony zoknijába. A piac már bezárt. Az utca különös módon ismeretlennek tűnt. A bestia hatalmas ugrásokkal a lány nyomába szegődött. Már csak Pressia és a kisfiú volt a szabadban. A kölyök valahogy megérezhette, hogy valami megváltozott. Megérezte a veszélyt. Amikor megfordult, a szeme tágra nyílt a rémülettől. Megbotlott és hanyatt zuhant. Annyira meg volt rémülve, hogy nem tudott feltápászkodni. Pressia már olyan közel járt hozzá, hogy tisztán ki tudta venni az arcát. A kölyök valamikor csúnyán megégett. Az egyik oldalon, a szeménél leforrázták az arcát. Ez a szem pontosan úgy csillogott, mint egy kékesfehér színű üveggolyó. Pressia odarohant hozzá. – Mozdulj! – kiáltotta, majd a hóna alatt megragadta a két karját, és felemelte a kölyköt. Csak az egyik kezével tudta megmarkolni a fiút. – Fogd a kezem, szorosan! Vad elszántsággal körbepillantott. Valami olyat keresett, amire felmászhatnának. A hátuk mögött a bestia már egész közel járt. Pressia romhalmazok között rohant a gyerekkel. Nem messze azonban egy olyan épület is látszott, amelyik részben még állt, és fémajtaját rács védte. Valamikor egy ugyanolyan bolt működhetett itt, mint a borbélyüzlet is volt. Hatalmas üvegkirakata lehetett. Pressia agyán átfutott, mit mesélt a nagyapja erről a boltról. Zálogház működött itt, és pontosan ez szolgált magyarázatul arra, hogy az emberek legelőször miért éppen ezt a helyet fosztották ki. Lőfegyvereket és aranyat találtak odabent. Persze az arany később elveszítette minden értékét. Az ajtó résnyire nyitva volt.
A kölyök most már üvöltött. Hangosan és élesen. Jóval nehezebb volt annál, mint amire Pressia számított. Két karjával szorosan átölelte a lány nyakát. Megmentője alig kapott levegőt. A bestia már olyan közel járt hozzájuk, hogy jól hallatszott a lihegése. Pressia odarohant az ajtóhoz. Félrerántotta a fémrácsokat, beugrott, és becsapta maguk után az ajtót. A gyerek még mindig erősen kapaszkodott. Az ajtó automatikusan bezáródott. Parányi, csupasz helyiségben álltak. Csupán néhány raklap hevert a földön. A kölyök még mindig teli tüdőből üvöltött. Pressia megpróbálta befogni a száját. – Csendesen – suttogta. – Maradj végre csendben. Elhátrált a legmesszibb falig. Ölében tartva a kisfiút, leült a helyiség legsötétebb sarkába. A bestia már ott állt az ajtó előtt. Hörögve benyúlt a rácsok között. Mancsa vadul kaszált a levegőben. Ez a bestia nem tudott beszélni, nem voltak ujjai, bár az arca és a szeme egy igazi emberre emlékeztetett. Az ajtó hangosan rázkódott. A fenevad csalódottan lekuporodott, és vonyítani kezdett. Hirtelen elfordította fejét, és beleszaglászott a levegőbe. Valami felkelthette a figyelmét, mert elrohant. A fiú iszonyatos erővel beleharapott Pressia kezébe. – Jaj! – kiáltott fel a lány, és a tenyerét beletörölte a nadrágjába. – Ezt most miért csináltad? A fiú tágra nyílt szemmel meredt rá. Mintha a harapás őt magát is meglepte volna. – Arra számítottam, hogy megköszönöd – folytatta a lány. A szoba túlsó feléből hangos csapódás zaja hallatszott. Pressia elakadó lélegzettel megfordult. A kisfiú is ugyanígy tett. Valaki kinyitotta a padlóba ágyazott csapóajtót. Egy férfi feje és válla bukkant elő lentről. Egy fiatalemberé. Hosszú, kócos haja és komoly, sötét szeme volt. Éppen csak egy kicsivel lehetett idősebb Pressiánál. Gyorsan megszólalt: – Na, most mi van? A gyűlésre jöttetek? A kisfiú ismét üvölteni kezdett. Mintha csak ez lett volna az egyetlen dolog, amihez értett. Nem csoda, hogy az asszony olyan durván kiabált vele. Hogy fogja már be a pofáját. Pressia a kölyökre nézett, aki üvöltve odarohant a rácshoz. – Ne menj ki! – kiabálta utána.
A kölyök túl gyors volt. Kinyitotta az ajtót, kivágódott az utcára, és már el is rohant. – Ki volt ez? – kérdezte a fiatalember. – Fogalmam sincs róla – válaszolta Pressia, miközben felállt. Most már jó látta, hogy a fickó egy rozoga, szétnyitható létra tetején állt. A létra levezetett a pincébe. Egy egész szobára való ember várakozott odalent. – Hiszen én ismerlek! – kiáltott fel a fiú. – Te vagy a hússzabó unokája. Pressia észrevette, hogy a fiú arcán két hosszú sebhely húzódott. Lehet, hogy a sebeket a nagyapja varrta össze. Egyből felismerte, hogy az öltések nem lehetnek túl régiek. Talán egy vagy két évvel ezelőttiek. – Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. – Nem mondanám, hogy találkoztunk – felelte a fiú. – Elég rossz bőrben voltam. Az arcára mutatott. – Valószínűleg nem is ismersz meg. Én viszont emlékszem, hogy láttalak ott. Olyan pillantást vetett a lányra, hogy az elpirult. Tényleg, mintha halványan ismerős lett volna a srác. Ahogy a szeme sötéten ragyogott, Pressiának tetszett a fiú arca. Ilyen az igazi túlélő. Erős állkapocs és két hosszú, mély sebhely. A szeme pedig... Van benne valami különös. A fiú mérgesnek, de kedvesnek is tűnt egyszerre. – A gyűlésre jöttél? Figyelj már, kezdenénk. Van kaja is. Ez volt az utolsó alkalom arra, hogy szabadon kint járjon, gondolta Pressia. Nemsokára betölti a tizenhatodik életévét. Ott volt a neve a névsorban. A szíve még mindig hevesen dobogott a mellkasában. Hiszen megmentette azt a kisfiút. Ez bizony bátor dolog volt. Ugyanakkor mardosta az éhség. Jó lett volna enni valamit. Lehet, hogy olyan sok itt a kaja, hogy észrevétlenül elemelhet majd valamit belőle a nagyapjának. A közelben ismét felhangzott az üvöltés. A bestia nem ment túl messzire. – Igen – bólintott Pressia. – A gyűlésre jöttem. A fiú majdnem elmosolyodott, de aztán uralkodott az arcvonásain. Nem volt az a fajta, aki túl könnyen mosolyog. Megfordult, és lekiabált a pincébe: – Még egy! Helyet kérünk!
Pressia ekkor észrevette, hogy valami mozog a fiatalember kék inge alatt. Mintha csak hullámokat vetett volna a víz. Most már emlékezett rá. A fiúra, akinek madarak vannak a hátában.
PARTRIDGE A FÉMDOBOZ
A
MAI OSZTÁLYKIRÁNDULÁSON AZ ÖSSZES FIÚ csendben maradt. Glassingsszal most is a világ történelméről tanultak. Furcsa volt ez a csend, hiszen hasonló helyzetben elég zabolátlanul szoktak viselkedni. Csupán a lépéseik dobogtak. Cipőjük visszhangot támasztott, és a zaj végigfutott a hosszú polcokon álló, ábécésorrendbe rendezett fémdobozok között. Még Glassings is hallgatott, pedig neki mindig volt mit mondania. Kivörösödött képe és feszült arckifejezése arról árulkodott, hogy valami nagyon nyomja a szívét. A bánat? Vagy a remény? Partridge nem tudta biztosan. Glassings tovavánszorgott. Eltűnt az egyik folyosón. A Kupola levegője mindig is száraz és steril volt. Az Elhunyt Személyek Archívumában azonban mintha enyhe elektromos töltés érződött volna. Szinte szikrázott a levegő. Partridge nem értette ennek az okát. Persze ő is megtanulta, hogy a halottak után megmaradt személyes tárgyak pontosan olyan molekuláris szerkezetű anyagból állnak, mint bármi más. Ennek ellenére elfogta az a különös érzés, mintha ezek a tárgyak különböznének mindentől. Lehet persze, hogy a különös érzést nem az elhunytak hagyatéka vagy a levegő váltotta ki. Lehetséges, hogy az iskolásokból áradt ez a feszültség. Mindannyian bizonyos neveket kerestek. Mindannyian elveszítettek valakit a robbanások során. Partridge is. Egy ember egész életét nem lehetett megőrizni, de ha valamilyen emléktárgyuk mégis
megmaradt, akkor azt berakták egy fémdobozba, cédulát ragasztottak rá, ábécé szerint sorba rakták, és örökös fogságra ítélték idelent. Talán a tisztelet jeleként? Aztán ott voltak még azok a fiúk, akik olyan embereket is ismertek, akik a robbanások óta, már a Kupolában haltak meg. Partridge is ismert ilyen valakit. Ha elveszítettél valakit a Kupolában, senki nem csinált nagy ügyet a veszteségből. Az élet ment tovább. Miután sikerült átvészelni az iszonyatos, globális méretű pusztulást, hogy a csudába rendülhetne meg valaki a személyes vesztesége miatt? A súlyos betegség pedig ritka dolognak számított. Vagy legalábbis jól eltitkolták. Glassings az elmúlt évek során számos alkalommal kérelmezte, hogy elvihesse az osztályt erre a kirándulásra. Végre megkapta az engedélyt, és most itt voltak. Fejük fölött recsegni kezdett egy láthatatlan hangszóró. Felvételről, egy nő hangján felhangzott a tájékoztatás: „Minden elhunyt személlyel kapcsolatban megőriztünk itt egy, a személyes dolgaival megtöltött kis fémdobozt. Mivel nincsen sok hely, a testeket elhamvasztják. Minden talpalatnyi hely számít. Egyelőre ennyi hely jut az elhunytaknak. Így lesz ez mindaddig, míg újra lakhatóvá nem válik a világ, és vissza nem nyerjük a bennünket jogosan megillető helyünket. Visszatérünk majd a természetes környezetbe, teljes jogú résztvevők, és az újjáteremtés folyamatának részesei leszünk.” – Kinyithatjuk a dobozokat? – hallatszott Arvin Weed hangja. – Megtaláltam az egyik nagynénémet. – Weed néni! – kiáltott fel erre gúnyolódva egy másik fiú. – Igen – vetette oda Glassings. Nagyon úgy tűnt, hogy teljesen belefeledkezett a saját keresésébe. – Nagyon ritkán juthatunk ám el ide. Tanúsítsatok tiszteletet! Ne nyúljatok semmihez! Ez pedig akkor ugye azt jelenti, hogy Glassings ki fogja nyitni a fémdobozt, ha egyszer megtalálta azt, amit keresett? Partridge korábban úgy gondolta, hogy nem nyithatnak majd ki semmit. Idejönnek, és csak a fémdobozok hosszú sorát bámulhatják. A szíve hevesebben kezdett el dobogni. Gyorsabban kezdett el lépkedni, mert tartott attól, hogy Glassings meggondolja magát. Az is megtörténhet, hogy valamelyik kutatásvezető lejön hozzájuk, és megtiltja a nyitogatást. A fiú ekkor már majdnem rohant. Szédülni kezdett. Úgy látszott, mintha már az összes
fiú szaladt volna. Olyan sebesen vették a kanyarokat, hogy majdnem elveszítették az egyensúlyukat. Partridge végre elért a hosszú sorok végére. Itt végződött az ábécé is. Willux. Megtalálta a bátyja nevét: SEDGE WATSON WILLUX. Ott volt a két dátum is. A szigorú nyomtatott betűkből és számokból az örökkévalóság érzése áradt. A fiú végighúzta rajtuk az ujját. A tinta még nem halványodott el, mint számos szomszédos dobozon. Sedge csupán egy évvel ezelőtt hunyt el. Mintha csak egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna, ám ugyanakkor akadtak olyan pillanatok is, amikor Partridge úgy érezte, hogy a bátyja valójában még itt van. Mintha csak valamilyen adminisztrációs hiba történt volna. Eszébe jutott az utolsó találkozásuk. Az avatási ünnepségen vettek részt. Sedge és az akadémia öt másik frissen végzett diákja elsőként lettek az új elit hadtest tagjai. Sedge egyenruhát viselt. A kódolás ragyogó eredményt hozott. Magasra nőtt, a válla széles, az álla pedig határozott volt. Ugratta is az öccsét amiatt, hogy túl nyámnyila maradt. – Kétszer annyi proteinszeletet kellene enned – figyelmeztette, aztán eljött az a pillanat is, amikor az öccsére pillantott, és így szólt: – Emlékszel azokra a történetekre, amiket mindig meséltél? A tündérmesékre? Partridge megcsóválta a fejét. – Nekem néha még eszembe jutnak – nevetett Sedge. Aztán közvetlenül azelőtt, hogy távozott volna, még átölelte az öccsét, és a fülébe suttogta. – Talán ez veled majd nem történik meg. Akkor, abban a pillanatban Partridge azt gondolta, hogy a bátyja csak szemétkedik vele. Mintha arra akart volna utalni, hogy az öccse nem elég kemény fickó ahhoz, hogy kibírja a kiképzést. Aztán holtan találták a bátyját. Partridge ekkor már azt gondolta, hogy Sedge tiszta szívvel, jót kívánt neki. Reménykedett, hogy az öccse elkerülheti az ő sorsát. Partridge nem tudta, hogy mi történt az aznap felavatott öt másik fiúval. A szóbeszéd szerint intenzív kiképzésen vettek részt, és a családjuk csak leveleket kapott tőlük. Partridge úgy vélte, hogy a családok nem panaszkodtak. Valószínűleg megkönnyebbülést éreztek, hogy a fiúk még mindig élnek. Partridge megpróbálta az ujjával felnyitni a zárat. Valami miatt képtelenség volt kinyitni a dobozt. Sedge elment. A neve alá parányi
betűkkel még odaírták, hogy: A HALÁL OKA: lövés, önkéz által. Azelőtt, mielőtt beköltöztek volna a Kupolába, az öngyilkosság sokkal szörnyűbb dolognak számított. Mára más lett a helyzet. Ami kevés megmaradt, az az egészségesek jussa volt, azoké, akik elszántan életben akartak maradni. A haldoklóknak kevés jutott az erőforrásokból. Nem lett volna semmi haszna az ilyen pocsékolásnak. Egy szép napon majd, és remélhetőleg ez a nap már nincs olyan nagyon messze, mindannyian visszatérhetnek a külvilágba. Néhányan arról beszéltek, hogy az Új Edénkért vár majd rájuk. Erősnek kell lenniük a döntő pillanatban. Sedge öngyilkossága igazi tragédia volt, hiszen egy fiatal és életerős fiú halt meg. Ugyanakkor viszont az öngyilkosság puszta ténye is arra utalt, hogy valami nem volt teljesen rendben vele. Döntése bizonyos tiszteletet is kiérdemelt, legalábbis többször ezt hangsúlyozták Partridge-nak, mivel Sedge felfedezte ezt a hibát, ezt a gyengeséget önmagában, és megkímélte a közösséget attól, hogy rá pocsékolják az erőforrásokat. Partridge gyűlölte, amikor így beszéltek előtte. A bátyám meghalt – mondta volna nekik a legszívesebben. – Egyszerre volt gyilkos és áldozat. És soha többé nem kapjuk vissza. Partridge nem akarta látni, hogy mi lett a bátyjából: egy fémdoboz tartalma. Nem bírta volna ki. A következő doboz az anyjáé: ARIBELLE CORDING WILLUX. A fiút meglepte, hogy nyoma maradhatott az anyja létezésének. Nem úgy, mint Sedge esetében, Partridge innen magához akarta venni az összes létező emléket. Kellenek az emlékei, az is, ami a dobozban van, de azok is, amik nincsenek. Kipattintotta az apró fémzárat. Levette a helyéről a dobozt, és odalépett vele a sor közepén álló keskeny asztalhoz. Felemelte a doboz tetejét. Az apjától nem sok mindent kérdezett az anyjáról, mert rájött, hogy ezzel zavarba hozza az apját. A dobozban legfelül egy születésnapi meghívót talált. Nem volt hozzá boríték, de a lapot léggömbök díszítették. A meghívót az anyja írta Partridge kilencedik születésnapja alkalmából. Csak hát akkor még nem is volt kilencéves. Volt ott még egy aprócska fémdoboz és egy régi fénykép is. A kép Partridge-ot és az anyját ábrázolta a vízparton. Megrázta, hogy mennyire valódiak ezek a tárgyak. Alighanem még a robbanások előtt kerültek be a Kupolába. Az érkezőknek csupán azt engedték meg, hogy néhány aprócska, különösen fontos személyes tárgyat hozzanak magukkal. Az apja természetesen arról beszélt, hogy ez egy biztonsági
intézkedés volt. Egy olyan vészhelyzetre készültek, amiről senki nem gondolta, hogy majd bekövetkezik. A dobozban heverő tárgyakat valószínűleg még az anyja hozta be magával. Mert az anyja létezett. Partridge az apja kérdéseire gondolt. Vajon az anyja megbolygatta a kódolását? Tablettákkal etette? Az anyja vajon többet tudhatott, mint amennyit neki elárult, hogy az apja ilyen beavatkozással vádolta meg? Kinyitotta a meghívót, és elolvasta a kézzel írt üzenetet: Mindig járj a fényben. Kövesd a lelkedet. Szárnyalj szabadon. Te vagy az én betlehemi csillagom, pont olyan, mint az, amelyik keleten kelt fel, és célhoz vezette a három napkeleti bölcset. Boldog kilencedik születésnapot, Partridge! Szeretettel, Anyu. Tudta vajon, hogy nem lesz már vele a kilencedik születésnapján? Ennyire előre megtervezte a dolgot? A fiú most becsukott szemmel megpróbálta elképzelni, ahogy az anyja elmondja neki ezt az üzenetet. így beszélt vajon mindig a születésnapokon? Tényleg ő lett volna a betlehemi csillaga? Végighúzta az ujját a betűkön. Az anyja annyira rányomta a tollat a papírra, hogy a hegye mély árkokat vájt. Ekkor az apró fémdobozt emelte fel. Észrevette a hátulján, közvetlenül a zsanérok mellett az aprócska felhúzókart. Felnyitotta a dobozt. Fémes muzsika csendült fel. Egy zenélődobozt talált. Gyorsan lecsukta a tetőt. Azt remélte, hogy mindenkit annyira lefoglal a saját felfedezése, hogy nem törődnek vele. A zenélődoboz alatt ekkor megtalálta a vékony láncot, és rajta a medált. A hattyút aranyból készítették. A szeme helyén kék drágakő ragyogott. Amikor a magasba tartotta a láncot, a hattyú pörögni kezdett. Ha az anyja tényleg létezett, akkor nem lehetséges, hogy még most is létezik? Eszébe jutottak az apja szavai: „Az anyád mindig is problémás személyiség volt.” Mindig is problémás. Nem úgy beszélt róla, mint egy halottról. Partridge tudta, hogy ki kell jutnia a Kupolából. Ha csak a leghalványabb remény is van arra, hogy az anyja él, akkor meg kell próbálnia megtalálni őt. Felemelte a fejét, és végignézett a folyosón. Egyedül volt. Ekkor megragadta az apró tárgyakat. Egyesével, gyorsan a kabátja zsebébe süllyesztette őket. Az üres dobozt visszatolta a helyére. Fém csattant fémen, ahogy a doboz a helyére siklott.
PRESSIA A GYŰLÉS
A
FÖLD ALATTI HELYISÉG KICSI VOLT ÉS ZSÚFOLT.
Mindössze tucatnyian tartózkodtak lent. Mind álltak. Amikor Pressia lemászott a létrán, a lent lévők mocorogni és morogni kezdtek. Nem tetszett nekik, hogy helyet kellett adniuk a lánynak is. Pressia viszont úgy vélte, hogy azért morcosak, mert eggyel több emberrel kell megosztaniuk az ennivalót. A pincéből ecetszag áradt. Még sohasem evett savanyú káposztát, de a nagyapja többször is mesélt erről az ételről. Lehet, hogy most savanyú káposztát fognak kapni? A nagyapjától azt is megtanulta, hogy a savanyú káposzta jellegzetes német étel. A fiatalember, aki lehívta a föld alá, most hátralépett a hátsó falhoz. Pressia megkerülte a lent levőket, hogy jobban láthassa. A széles vállú, izmos férfi kék ingén néhány szakadás látszott. A könyöke kikopott. Ahol elvesztek a gombok, ott kilyukasztotta a szövetet, és zsinórokkal kötötte össze az inget. Pressia emlékezett, hogy mikor is látta először a férfit. Aznap egész nap guberált, és már hazafelé sietett, amikor hangokat hallott az ablakból. Megtorpant és bekukucskált. Akkor látta először a fiút. Persze akkor még két évvel fiatalabb volt. Már akkor is erősnek és izmosnak látszott. Az oldalán feküdt a „műtőasztalon”, miközben Pressia nagyapja az arcát operálta. A repedezett üvegű ablak miatt csak elmosódva láthatta az eseményeket. A kislány azonban még így is biztosra vette, hogy parányi madarak gyorsan csapkodó szárnyait látta.
Felborzolódott szürke tollakat, aprócska, narancssárga karmokat és egy apró begyet. A fiú hátából nőttek ki. A páciens ekkor felült, és felvette az ingét. Pressia odasétált az ajtóhoz, és odakint megállt. A fiúnak nem volt pénze. Arról beszélt, hogy fizetségképpen hoz majd nagyapának egy fegyvert. Az öreg azt mondta, hogy tartsa meg a fegyvert. – Szükséged lesz rá, hogy meg tudd védeni magad – magyarázta a fiúnak. – Ráadásul nemsokára majd erősebb leszel. Én meg már csak öregszem és gyengülök. Jobban járok, ha tartozol nekem egy szívességgel. – De én nem szeretek senkinek az adósa lenni – csattant fel a fiú. – Hát, az kellemetlen – válaszolt a nagyapa. – Márpedig az adósom vagy. A fiú sietve távozott. Amikor kifordult az ajtón, belefutott a kint várakozó Pressiába. A lány majdnem hanyatt esett, de a fiú megragadta a karját, hogy visszanyerhesse az egyensúlyát. A babafejű kezét kapta el. Észrevette, és ezt mondta: – Sajnálom. Azt sajnálta, hogy majdnem fellökte, vagy, hogy ilyen nyomorék a keze? Pressia gyorsan elrántotta a karját. – Semmi baj – bizonygatta. Ugyanakkor zavarba jött, mert a fiú bizonyára tudta, hogy az előbb leskelődött. Most pedig itt állt előtte a fiú, aki nem szeretett senkinek sem tartozni, de aki mégis a nagyapja adósa volt. A fiú, akinek madarak vannak a hátában. Már meg is nyitotta a gyűlést. – Valaki most van itt először – jelentette ki, és Pressiára mutatott. Mindenki odafordult, és a lányt kezdte el bámulni. Akárcsak odafent a többiek, ők sem úszták meg a felfordulást sebhelyek, égésnyomok, jókora vöröses színű, durva tapintású forradások nélkül. Néhányukon kötélcsomóként feszültek a sebhelyek. Egyikőjük arcán mintha csak durva, érdes fakéreg borította volna az állkapcsot. Pressia csupán egyetlen embert ismert fel. Gorse állt ott, aki pár évvel ezelőtt tűnt el a húgával, Fandrával. Pressia körülnézett, és Fandrát kereste. Az aranyhajú kislánynak megnyomorodott a bal karja. Gyakran nevettek azon, hogy milyen remekül kiegészítették egymást. Fandrának rendben volt a jobb keze, Pressiának pedig a bal. Most azonban nem találta. Gorse elkapta a pillantását, és gyorsan lesütötte a szemét. Pressia zavarba jött a fiú miatt. Lehet, hogy mégis létezik a földalatti
mozgalom? Létezik és működik? Annyit végre biztosan tudott, hogy legalább egy gyerek életben maradt. A pincében mindenki idősebb volt nála. Ez lenne a földalatti mozgalom? Lehet, hogy a madaras fiú a vezetője? És vajon mit látnak a többiek, ha őrá néznek? A lány a mellére hajtotta a fejét, és elfordult, hogy ne látszódjon a félhold alakú sebhelye. A pulcsi ujját ráhúzta a baba fejére. Odabiccentett a csoport felé, remélve, hogy nem bámulják sokáig. – Mi a neved? – kérdezte ekkor a fiú, akinek madarak nőttek a hátából. – Pressia – felelte a lány, és abban a pillanatban megbánta az őszinteségét. Bárcsak álnevet használt volna. Nem tudja, kik ezek az emberek. Hibát követett el. Ezt kapásból, azonnal megértette. Szeretett volna lelépni innen, de úgy érezte, hogy csapdába került. – Pressia – ismételte meg a fiú egészen halkan. Mintha csak gyakorolta volna a nevét. Most a többiek felé fordult. – Rendben, vágjunk bele! Ekkor egy másik fiú felemelte a kezét. Az arcát jelentős mértékben szétrothasztotta a fertőzés, azon a helyen, ahol a fém beleolvadt a bőrébe. Valamikor talán krómozott lehetett, de most már besötétedett a rozsdafoltok miatt. A fémrészeket vörösen ragyogó, gyulladt bőr vette körbe. Ha nem kap antibiotikus kenőcsöt, akár bele is halhat. Pressia már több embert is látott meghalni az ehhez hasonló, egyszerű fertőzések miatt. A piacon néha, bizonyos bódékban árultak is ilyen orvosságot. Persze távolról sem mindig. És igen sokat kértek érte. – Mikor engeded meg, hogy belenézzünk a ládába? – kérdezte a torz arcú fiú. – Miután befejeztem. Ahogy mindig, Halpern. De hát te is tudod. Halpern körülnézett, zavarba jött, és vakargatni kezdte az arcán az egyik sebhelyet. Pressia csak ekkor pillantotta meg a ládát. Ott állt nekitolva a falnak. Lehet, hogy ebben tartják az ennivalót? Pressia ekkor vette észre közöttük a lányokat. Az egyiknek drótok állnak ki a nyakából. A másik lánynak a keze összeolvadt egy kerékpár kormányával. A fémrészt lefűrészelték, és a cső most úgy állt ki a csuklójából, mintha csak egy ágaskodó csontdarab lett volna. Meglepte, hogy a többiek nem takarták el a torzulásokat. Az egyik felvehetett volna egy sálat, a másik meg egy
zoknit használhatott volna, ugyanúgy, ahogy Pressia. A két elszánt lány arckifejezése azonban önuralomról és szinte már büszkeségről árulkodott. – Azoknak mondom, akik most vannak először itt a gyűlésen – zendült fel a madaras fiú hangja, miközben a szeme sarkából Pressiára pillantott. – A halottak közé tartozom. Ezzel azt akarta mondani, hogy a neve bekerült a robbanások során elpusztultak névsorára. Az SZFH már nem keresi. Mindent összevetve ez egészen jó dolog volt. – Az apám és az anyám is professzor volt. Mindketten a robbanások előtt haltak meg. Veszélyes gondolatok jártak a fejükben. Megőriztem annak a könyvnek néhány töredékét, amelyen együtt dolgoztak. Ezekből tudom, amit tudok. Amikor meghaltak, nekem útra kellett kelnem, hogy a nagybátyámmal és a nagynénémmel éljek. Náluk laktam, amikor ránk zúdultak a robbanások. Ők ketten nem maradlak életben. Én túléltem, pedig alig múltam kilenc. A nevem Bradwell, ez pedig itt az árnyék történelme. Bradwell. Pressia emlékezett arra, hogy suttogva már hallotta emlegetni ezt a nevet. Állítólag az összeesküvés-elmélet megszállottja volt. Odakint, a Rommezőkön próbálta meg megtéríteni az embereket. Azt is hallotta róla, hogy elutasított számos dolgot, amit a robbanásokról és a Kupoláról állítottak. Különösen az ellen tiltakozott, hogy istenségként tiszteljék a Kupolát. Akadtak, akik bálványozták a Kupolát, mintha csak egy jóindulatú, de távoli isten lett volna. Pressia ugyan nem tartozott a kupolások közé, nem imádta a Kupolát, de cseppet sem tetszett neki a fiú lázadása. Mi értelme volna az összeesküvésekről szóló meséknek? Ezeknek annyi. Ami volt, elmúlt. Ez itt a valóság. Akkor meg miért kellene értelmetlen dolgokon törni a fejüket? A fiatalember zsebre vágta a két kezét, és fel-alá lépdelve hosszas beszédbe kezdett. Pressiának egyre kevésbé tetszett az egész. Hiszen ez a fickó beképzelt, és üldözési mániában szenved. Nem kisebb dologgal vádolta meg a Kupola vezetőit, mint azzal, hogy ők okozták az emberiség szinte teljes pusztulását. Azt állította, hogy bizonyítékai vannak mindenre. Megsemmisítették a világ lakosságának számottevő részét, miközben őket magukat megóvta a Kupola. A Kupolát pontosan ebből a célból építették. Nem igaz, hogy a
súlyos járványok, a környezeti katasztrófák vagy más nemzetek támadása miatt akartak volna az ehhez hasonló építményekben menedéket keresni. Csak a kiválasztott elitet engedték be a Kupolába. Akik odabent életben maradtak, azok ki akarták várni a Föld újjászületését, hogy egy napon majd visszatérjenek. Akkor minden kezdődhet újra. – Hát nem csodálkoztatok azon, hogy miért nem állt be a teljes nukleáris tél? Hát azért, mert tudatosan elkerülték ezt a katasztrófát. Nagyon megválogatták, hogy milyen bombákat vessenek be. Lecsaptak ránk az alacsony körpályájú, továbbfejlesztett, összpontosított sugárzású, neutronrendszert hordozó műholdak és a magas körpályájú, továbbfejlesztett, összpontosított sugárzású neutronrendszer műholdjai, amelyek elektromágneses impulzusokat vetettek be. A szónok részletesen elmagyarázta, hogy milyen hatásuk volt a kiválasztott fegyverek között alkalmazott atombombáknak és az egyéb nukleáris csapásmérő eszközöknek. Az elektromágneses impulzusok segítségével szétzúzták a kommunikációs rendszereket. – És hogy a csudába jöttek létre a porfertők? A bombák szétzilálták a molekuláris rendszereket. A fegyverek egy része a nanotechnológiával készült hatóanyagok szétterítését szolgálta. Ezzel akarták felgyorsítani a Föld újjászületését. Ennek az a lényege, hogy a molekulák önmagukat építik fel. Az alkalmazott nanotechnológia azonban különös hatással volt a DNS-re. A DNS spiráljai információt hordoznak, ezek vezérlik a sejtjeink felépülését is. Elősegítik a sérülések beforradását. A nanotechnológia is lecsapott a romok között vagy a felperzselt vidékeken csapdába került emberekre. Segített abban, hogy talpra álljanak. A fertők nem voltak elég erősek ahhoz, hogy kiszabaduljanak, ám emberi sejtjeik ezzel a kis segítséggel képesek voltak életben maradni. A fiatalember olyan gyorsan sorolta fel a különféle elméleteit, hogy Pressia alig tudta követni. Összeesküvés összeesküvés hátán. A lány igazából abban sem volt biztos, hogy az előadó tényleg azt akarta-e, hogy az új látogató is megértse az elméleteket. A beszédet elsősorban nem neki tartotta. A pincében olyanok álltak, akiket már megtérített. Bólogatva követték az előadást, mintha csak lefekvés előtt hallgatták volna a mesét. Talán már kívülről is tudták, hogy továbbadhassák a többieknek. Pressia némán felidézte magában az üzenetet: „Tudjuk,
hogy ott vagytok, fivéreink és nővéreink. Egy napon előjövünk a Kupolából, hogy társaitok legyünk a békében. Addig is jóindulatúan, a messzeségből figyelünk benneteket.” És a végén ott volt az a régi kereszt is. A nagyapja kelta keresztnek nevezte azt a jelet. Talán nem ez volt Isten jóindulatú tekintete, de Pressia meg volt győződve arról, hogy nem egy gonosz hatalomtól kapták az üzenetet, és hogy a Kupola lakóinak az az egyetlen bűnük, hogy életben maradtak. És ezért Pressia nem tehetett nekik szemrehányást. Ő is ugyanolyan bűnös volt, mint azok ott bent. Ekkor azonban az kezdett el motoszkálni a fejében, hogy ha ő már hallott Bradwellről, akkor az is egészen biztos, hogy az SZFH is tud a fiú létezéséről. Valósággal görcsbe rándult a gyomra a pániktól. Már az is életveszélyes, hogy egyáltalán itt van. Bradwell már majdnem tizennyolc éves. Hiába sorolták a halottak közé, az SZFH pont az ilyenekre vadászik. Miközben a fiatalember beszélt, néhány dolog azért egyértelművé vált Pressiának. A szónok gyűlöli az SZFH-t, a szervezetet agyaglábú óriásnak tartja, amit legyengített a saját mohósága és gonoszsága. Bradwell nem lesz képes arra, hogy legyőzze a Kupolát, de arra sem, hogy véghezvigyen bármilyen komoly változást. „Csak egy másik korrupt zsarnok” – mennydörögte a fiatalember. Különösen azért érdemelték ki az ellenszenvét, mert az SZFH teljességgel átláthatatlan. Senki nem tudja, hogy kik állnak a ranglétra csúcsán. Csupán a piszkos munkát elvégző közlegényekkel lehetett találkozni az utcákon. Ha tudnák, hogy így beszél róluk, a fiatalembert azonnal agyonlőnék. Valószínűleg nyilvános kivégzést szerveznének neki. Az összes jelenlévőt az SZFH ellenségének tartanák. Ezért a kihágásért halál a büntetés. Pressia szeretett volna lelépni innen, de nem tudta, hogyan. A mennyezeti nyíláshoz vezető létrát összehajtották. Jelenetet kellene rendeznie. Balhézni. Megmagyarázni, hogy mennie kell. Melyik lenne a rosszabb? De mi lesz akkor, ha lecsap rájuk a razzia, és idelent fogják el ezekkel az alakokkal? Ugyanakkor viszont nagyon is szerette volna tudni, hogy mi lehet a ládában. A Halpern nevű fickó szemmel láthatóan nagyon odavolt érte. Valamilyen értékes dolog lehet benne. A kaja meg hol van? Pressia mindenekelőtt azt szerette volna, hogy Bradwell végre elhallgasson. Olyan dolgokról beszélt, amelyeket senki sem mert szóba hozni.
Azokról az iszonyatos légáramlatokról, amelyek egész házakat söpörtek el. A tűz forgószeleiről. A haldoklókat elborító, hüllőszerűen érdes bőrről. A szénné égett testekről. Az olajos tapintású, fekete esőről. A halottégető máglyákról. Azokról beszélt, akiknek először csupán az orruk kezdett el vérezni, aztán néhány nap múlva már nem éltek. Belülről szétrothadt a testük. A lány megpróbált nem odafigyelni. Le akarta zárni elméjét a szavak elől. Kérlek, fejezd be! Hagyd abba! Most! A szónok mind gyakrabban sandított a lány felé. Egészen közel jött hozzá. Kemény fickónak szeretett volna látszani, de ahogy belelovalta magát a szónoklatba, ahogy elragadták az érzelmei, a szemében könnycseppek csillogtak. Lerántotta a leplet a Rend Helyreállítása nevű mozgalomról. Ezt a szervezetet az Igazságos Vörös Hullám nevű katonai csoport irányította. Mind a két szervezet szerepet játszott abban, hogy sor került a robbanásokra. Uralkodni akartak mindenki és minden felett. A félelmet kihasználva, hatalmas börtönöket hoztak létre. Táborokba gyűjtötték a betegeket, táborokba a másként gondolkodókat, akiknek a csontjai mind a mai napig elborítják a földet, amit láthat az, akinek sikerült keresztüljutnia a fallal körülvett kertvárosi lakótelepeken. Pressia világosan érezte, hogy ez a fiú sosem sír, de akkor is nagyon összetett egyéniségnek tűnt. A beszéd egy pontján kijelentette: – Beteg volt az egész. Az egész rendszer. – Utána pedig megjátszott jókedvvel, álságos mosollyal a következőket vágta a hallgatóság képébe: – Tudhatjátok, hogy Isten szeret benneteket. Hiszen azért vagytok ilyen gazdagok. Szóval tényleg ilyen lehetett az élet azelőtt? – morfondírozott Pressia. – Így éltek az emberek? Pressia apja könyvelőként dolgozott. Az anyja meg elvitte őt Disneylandbe. A kertvárosban laktak. Volt egy kis udvaruk. A nagyapja sokat mesélt mindenről. Pressia szülei nem voltak okos tudósok, akik veszélyes gondolatokat forgattak volna a fejükben. Akkor viszont kinek az oldalán álltak? A lány lassan elindult a létra alja felé. – Emlékeznünk kell arra, amit el akarunk kerülni – figyelmeztette a szónok a hallgatóit. – Tovább kell adnunk, amit tudunk. A szüleimét a saját ágyukban lőtték agyon. Nekem azt mondták, hogy betörés volt, de én már akkor, régen is tudtam az igazat.
Bradwell innentől kezdve úgy beszélt, mintha egyedül Pressia lett volna a teremben. Csak és kizárólag a lányt nézte. Tekintete belefúródott a szemébe, és valósággal megragadta. Furcsa érzés volt. Úgy tűnt, mintha tiszta földön állt volna. Nyoma sem volt hamunak. A férfi pontosan úgy beszélt, mintha emlékezősdit játszottak volna. Miután a szüleit agyonlőtték, Bradwellt átvitték a rokonaihoz, egy másik kertvárosba. A nagybátyjának odaígértek három helyet a Kupolában. Azt is megmondták neki, hogy induljon el oda, ha felhangzik a riasztás. Olyan magánutat jelöltek ki, amely elkerülte a barikádokat. Még jegyeket is kapott. Nem keveset fizettek ezért. Telepakolták a kocsit palackozott vízzel és készpénzzel. Aztán eljött az a szombat délután. Bradwell messzire elmászkált otthonról, akkoriban elég sokat csavargóit. Nem emlékezett túl sok dologra. Csupán a vakító villanásra. Meg arra, ahogy a hőség elöntötte a testét. Mintha lángra lobbant volna a vére. A háta mögött a madarak árnyéka valósággal óriásira nőtt... Ez amúgy szó szerint igaz volt. Két évvel ezelőtt ennek Pressia is szemtanúja lehetett, amikor látta, hogyan varrták össze a fiút az asztalon. A szónok inge alatt most is ott mozogtak a szárnyak. Bradwell teste összeégett, a bőre felhólyagosodott. Nyers húscsomóként feküdt ott. A madarak csőre semmivel sem volt tompább a tőrök hegyénél. Valahogy visszajutott a nagybátyja és a nagynénje házába. Keresztüljutott az égő házak romjai között, belélegezte a levegőben kavargó sűrű hamut, és hallotta az emberek jajgatását a romok között. Mások is jártak arra. Vér borította őket, és a bőrük megolvadt. A nagybátyja éppen a kocsiját pucolta. Gondoskodni akart arról, hogy a jármű a lehető legjobb állapotban legyen, ha majd elindulnak a különleges útvonalon, és kicselezik a barikádokat. A kocsi alatt feküdt, amikor bekövetkeztek a robbanások. Összeolvadt a motorral. A motor belesüllyedt a mellkasába. A nagynénje csúnyán összeégett. Rettenetesen szenvedett, és félt Bradwell testétől, a madaraitól, ennek ellenére azt kérte, hogy ne hagyja ott őket. Mindent elborított a halál bűze, az égett haj és bőr szaga. Az eget szürkére festette a sűrű hamu. – Fent volt a nap az égbolton, de a porfelhők miatt egész nap mintha napnyugta lett volna – mesélte Bradwell. Pressia vajon emlékezett bármire is? Nagyon szeretett volna emlékezni. Az a sok nap, ahogy ott
ragyogtak az égen... Aztán jött a sűrű félhomály, hosszú, hosszú napokon át. Bradwell a nagynénjével együtt a garázsban maradt. A megégett, megroggyant tákolmány, furcsa módon, átvészelte a pusztulást. Halomban álltak bent az elszenesedett dobozok, a műanyag karácsonyfa, a lapátok, a szerszámok. A nagybátyja majdnem meghalt. Ennek ellenére megpróbálta elmagyarázni a feleségének, hogyan szabadíthatnák ki. A gyorsdarabolót emlegette, meg azt a csigás emelőt, amit fel lehetett volna erősíteni a mennyezetre. De hát kitől tudott volna segítséget kérni a felesége? A környéken mindenki meghalt, haldoklott vagy csapdába esett. Az asszony megpróbálta etetni a férjét, a férfi azonban egy falatot sem volt hajlandó lenyelni. Bradwell talált egy döglött macskát az elszenesedett pázsiton. Belerakta egy dobozba, és megpróbálta felébreszteni. Nem járt sikerrel. A nagynénje alig állt a lábán. Iszonyúan ingerült lett. Addigra valószínűleg már meg is őrült egy kicsit. Gyengülni kezdett, és elfogta a rosszullét. Gondoskodnia kellett a saját sebeiről, az égett foltokról, miközben azt látta, hogy a férje lassan meghal. Bradwell elhallgatott egy pillanatra. A padlóra nézett, aztán Pressiára pillantott. Azt mondta: – És eljött a nap, amikor a nagybátyám könyörögni kezdett. Azt suttogta, hogy kapcsold be a motort. Indítsd be! A pincében mindenki elnémult. Bradwell folytatta: – A nagynéném a kezében tartotta a slusszkulcsot. Rám üvöltött, hogy menjek ki a garázsból. Én pedig kimentem. Pressia kezdett rosszul lenni. A használható kezével megtámaszkodott a betonfalban. Bradwellre bámult. Ezt most miért mondja el nekik? Annyira beteg az egész. Amikor a gyerekek emlékezősdit játszanak, akkor apró ajándékokkal lepik meg a társaikat. Édes kis emlékekkel, olyanokkal, amilyeneket Pressia olyan szívesen gyűjtögetett. Amikben tudott hinni. De ez itt? Hát kinek használ ez az egész? Körülnézett a pincében. A többiek nem gurultak dühbe. Ellentétben a lánnyal, nyugodtak maradtak. Nyugalom áradt az arcukból. Néhányan lecsukták a szemüket, mintha csak kivetítették volna elméjükbe a hallottakat. Pressiának esze ágában sem volt, hogy hasonlóan cselekedjen. Ennek ellenére maga előtt látott mindent. A
madárrajt, a döglött macskát és a kocsi alatt csapdába esett férfit. Bradwell pedig folytatta: – A nagynéném elfordította a slusszkulcsot. A motor hörgött néhány pillanatig. Amikor nem jött ki értem, bementem a garázsba. Láttam a vért és a nagybátyám viaszos, elkékült arcát. A nagynéném a garázs sarkában kuporgott. Zsebre tettem egy üveg vizet, pénzt egy zacskóba, és a zacskót a hasamra ragasztottam. Hazamentem a szüleim házába. Leégett az egész. Ezt a ládát a széfben találtam. Megvédte a pusztulástól. Magam után vonszoltam ebbe a sötét világba, és megtanultam életben maradni. Sötét tekintete végigsiklott a hallgatóin. így folytatta: – Mindenkinek megvan a maga története. Ezt tették velünk. Nem érte külső agresszió az otthonunkat. Ők akarták a világ végét, hogy minden véget érjen. És valóra váltották a szándékukat. Előre lezsírozták az egészet. Van, aki bejuthat, van, aki nem. Volt egy titkos névsor. Mi nem kerültünk fel rá. Hagytak minket megdögleni. Ki akartak törölni minket. Eltörölni a múltat. De mi ezt nem engedhetjük meg. Ez volt a végszó. Senki sem tapsolt. Bradwell egyszerűen megfordult, és kinyitotta a ládát. A hallgatók némán sorba álltak. Mélységes tisztelet sugárzott belőlük, ahogy egymás után a ládához léptek és belenéztek. Néhányan bele is nyúltak. Papírokat húztak elő. Némelyik papír színes volt. Akadt ott fekete és fehér is. Pressia nem tudta, hogy milyen papírok ezek. Ő is meg akarta nézni, hogy mi van a ládában, de a szíve majdnem kiugrott a helyéről. El kell tűnnie innen! Észrevette, ahogy Gorse az egyik sarokban állva beszélget az emberekkel. Nagyszerű dolog, hogy a fiú életben maradt, de Pressia igazából nem is szerette volna megtudni, hogy mi történt Fandrával. El kell tűnnie innen. Lassan hátrasétált a helyiség hátsó felébe. Megragadta, és lehúzta a rozoga, összezáródó létrát. A létra lassan kinyílott. Elindult fölfelé. Ekkorra azonban már Bradwell is ott állt mellette. – Te nem is a gyűlésre jöttél, igaz? – Dehogynem. – Gőzöd sem volt arról, hogy mi történik itt. – Mennem kell – válaszolta Pressia. – Már nagyon későre jár. El fogok késni. Megígértem, hogy...
– Ha tényleg tudtad, hogy mit csinálunk idelent, akkor mondd meg, hogy mi van a dobozban. – Hát papírok – válaszolta a lány. – Te is tudod. A fiatalember két ujja közé csippentette Pressia nadrágjának szárát. Könnyedén megrántotta. – Inkább gyere, és nézd meg. A lány felpillantott a csapóajtó irányába. – Automatikusan lezáródott. Se ki, se be – magyarázta a fiatalember. – Meg kell várnod, hogy Halpern kinyissa a zárat. Nála van az egyetlen kulcs. Odanyújtotta a kezét, mintha csak segíteni akart volna. A lány azonban nem törődött vele, segítség nélkül lépett le a létráról. – Nincs túl sok időm – panaszolta. – Semmi gond. Már nem állt sor a doboz előtt. Mindenkinek egy-egy papír volt a kezében. A résztvevők kisebb csoportokban beszéltek. Gorse is ott állt közöttük. A fiú most Pressia felé pillantott. A lány odabiccentett felé, és Gorse visszabiccentett. Beszélni kellene vele. Amúgy is ott állt a láda közelében. És Pressia szeretett volna belekukkantani a titkos dobozba. Odament hát a fiúhoz. – Pressia – szólalt meg üdvözlésképpen Gorse. – Ti ketten ismeritek egymást? – hallatszott Bradwell hangja a lány mögül. – Ismertük – válaszolta Gorse. – Eltűntél és mégis élsz – szólalt meg végre Pressia. Képtelen volt eltitkolni a döbbenetét. – Kérlek, Pressia – nézett rá könyörögve Gorse. – Senkinek ne beszélj rólam. Senkinek se. – Befogom a számat – felelte a lány. – De mi történt... A fiú nem engedte, hogy befejezze a kérdést. – Ne! – mondta határozottan, és ebből Pressia megértette, hogy Fandra meghalt. Amióta ezek ketten eltűntek, Pressia amúgy is azt gondolta, hogy Fandra nem maradhatott életben. Most, ebben a pillanatban ébredt rá azonban, hogy hirtelen mennyire elfogta a remény. Amikor meglátta Gorsét, rögtön arra gondolt, hogy Fandra talán nem halt meg, és akkor újra találkozhat vele. – Sajnálom – szólalt meg halkan.
Gorse megcsóválta a fejét, és témát váltott: – A láda. Menj, és nézd meg. Pressia odalépett a láda elé. Mindkét oldalról állt valaki mellette. Összeért a válluk. Erősen remegett a gyomra. Végül benézett a ládába. Odabent mocskos, hamuval borított dossziék hevertek. Az egyikre azt írták, hogy TÉRKÉPEK. A másikra azt, hogy KÉZIRAT. A legfelső dosszié nyitva állt. Újságok és magazinok lapjai és színes dobozok darabkái feküdtek ott. Pressia nem nyúlt utánuk. Képtelen volt megérinteni őket. Letérdelt és megtámaszkodott a doboz peremén. Olyan emberekről látott képeket, akiket örömmel töltött el, hogy lefogytak. Boldogan mosolyogva mérőszalaggal mérték a hasukat. Bizony, lefogytak! A másik képen napszemüveget és papírsapkát viselő kutyák látszottak. A harmadikon gyönyörű autók, a tetejükön hatalmas piros masnival. Voltak ott mosolygó darazsak, „pénzvisszafizetési garancia”, apró szőrös dobozok, amelyekben ékszerek rejtőztek. A képek eléggé kopottak, elmosódottak voltak. Némelyik összeégett, lyukak tátongtak bennük, és megfeketedett a szélük. Mások egész szürkék lettek a hamu miatt. De még így is gyönyörűnek találta őket. Szóval ilyen volt a régi időkben – gondolta Pressia. Nemcsak az történt, amiről Bradwell az előbb mesélt nekik. Ilyen volt az élet. Itt vannak ezek a képek. A bizonyíték. A valóság. Előrehajolt, és megérintette az egyiket. A kép egy mozi nézőterét ábrázolta. Az emberek szemüvegében különböző színű, színes lencsék voltak. Nevetve figyelték a filmvásznat, miközben kis, színes kartonvödrökből falatoztak. – Ilyen volt a 3D-s mozi – magyarázta Bradwell. – A vetítővászon egészen lapos volt, de ha felvették ezeket a szemüvegeket, a világ valósággal rájuk ugrott a vászonról. Olyan volt, mintha valóságos lenne. Felemelte a képet, és a lány kezébe nyomta. Pressia keze remegni kezdett, ahogy megfogta a fotót. – Nem emlékszem ilyen részletesen a múltra. Lenyűgöző – nézett fel ekkor a fiúra. – De hát... akkor miért mesélsz az embereknek arról a sok szörnyűségről, ha itt vannak ezek a képek. Szóval... nézd csak meg őket. – Azért, mert minden igaz, amiről csak beszélek. Az árnyék történelme. Ez meg nem igaz. Pressia megrázta a fejét.
– Azt mondasz, amit akarsz. Tudom, hogy milyen volt. Itt van a fejemben. Ezekre a képekre hasonlított. Biztosra veszem. Bradwell nevetni kezdett. – Ne nevess ki! – Ismerem a fajtádat. – Tessék? – kérdezte Pressia. – Hiszen semmit sem tudsz rólam. – A te fajtád azt szeretné, hogy minden újra olyan legyen, mint azelőtt. Nem lehet ám visszafordulni a múltba, lehet, hogy még a Kupola gondolata is tetszik neked. Hiszen odabent minden olyan kellemes és finom. Pressia úgy érezte, hogy összeszidták, mint egy kiskölyköt. – Nem fordulok a múlt felé. Te nézel vissza, mint egy történelemtanár! – Csak azért foglalkozom a múlttal, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat. – Hát nem fenyeget minket az a veszély, hogy újra jólétben éljünk! – csattant fel a lány. – Vagy talán éppen ez a terved? Ezekkel a kis előadásokkal? Megpróbálsz beépülni az SZFH-ba? El akarod pusztítani a Kupolát? A fiatalember kezébe nyomta a papírt, elfordult, és odalépett Halpernhez. – Vedd elő a kulcsot, és nyisd ki a csapóajtót – förmedt rá. Halpern döbbenten nézett a lányra. – Tessék? Valaki bezárta? Pressia dühös pillantást vetett Bradwellre. – Állati vicces voltál. – Csak nem akartam, hogy elmenjél – válaszolta Bradwell. – Ez most akkora baj? Pressia sietve odalépett a létrához. Bradwell ismét utolérte. – Figyelj csak, tedd ezt el – szólt a lány után, és odatartott egy parányi összehajtott papírdarabkát. – Mi ez? – Elmúltál már tizenhat éves? – Még nem. – Rajta van, hogy hol találsz meg – magyarázta Bradwell. – Tedd el. Szükséged lehet rá.
– Már miért? Ha esetleg hiányozna, hogy valaki kioktasson? És egyébként is, hol van az a kaja? – Halpern! – kiáltott fel Bradwell. – Hol van a kaja? – Felejtsd el – csattant fel Pressia, és teljesen kinyitotta a létrát. Amikor azonban a lábát feltette az első létrafokra, a fiatalember odahajolt, és az összehajtogatott papírdarabkát a zsebébe csúsztatta. – Ártani nem árthat. – Te is megéred ám a pénzedet! Ugye tudod? – csattant fel Pressia. – Ezt meg hogy érted? A lány nem tudta, hogy mit válaszoljon erre. Még sohasem találkozott Bradwellhez fogható alakkal. A fiatalember hátán nyugtalanná váltak a madarak. A szárnyuk erősen remegett az ing alatt. A fiú pillantása elkomorodott, feszültséggel telt meg. A lány végül csak ennyit mondott: – Okos nagyfiú vagy. Rájössz te majd magadtól is. Miközben elindult felfelé a létrán, Bradwell még utána szólt: – De hiszen most megdicsértél. Szándékosan tetted? Ez bizony dicséret volt. Mi a helyzet kisbogár? Elkezdtél hízelegni nekem? Pressia most már tényleg dühbe gurult. – Remélem, soha többé nem látom a képedet! – kiáltott fel. – Mit szólsz ehhez a hízelgéshez? Feljebb mászott, és nagyot lökött a csapóajtón. Az valósággal kivágódott a helyéről, és nekicsapódott a padló deszkájának. Odalent a pincében mindenki elhallgatott, és Pressia után bámult. Pressia nem tudta volna megmondani, hogy miért, de titokban arra számított, hogy a pincéből kiemelkedve, odafent egy csodálatos házat pillant meg. Egy virágmintás szövettel borított kanapét, ragyogóan tiszta ablakokat, szellőben lebegő függönyöket, egy családot, amelynek a tagjai a hasukat méregetik, az asztalon a frissen sült pulykát. Arra számított, hogy egy napszemüveget viselő kutyus nevet majd rá, odakint pedig egy csillogó, hatalmas autó parkol. Még azt sem zárta volna ki, hogy Fandra is ott lesz fent. Élve. Ott ül majd fent, és a csodálatos, aranyló haját fésülgeti. Tudta, hogy soha többé nem fogja elfelejteni a pincében látott képeket. Mindörökre az elméjében maradnak.
Ugyanígy emlékezni fog Bradwellre is. A fiatalember kócos hajára, a két hosszú sebhelyre, meg arra a sok ökörségre, amivel a hallgatóságát etette. Még hogy hízelgett neki! Hogyan mondhatott ilyet? Egyébként is, mit számít mindez? Számít, hogy megtudta, hogy a robbanásokat gondosan megtervezték, és hagyták, hogy a magukra hagyott emberek elpusztuljanak? Fent nem várta kanapé, függöny, család, kutyus vagy autó. Odafent csupán egy kietlen szoba fogadta, néhány mocskos raklappal és az elzárt ajtóval.
PARTRIDGE A BOMBA
P
SILAS HASTINGS ODAÁLLT A FÜRDŐSZOBA AJTAJÁRA SZERELT TÜKÖR ELÉ. Arcszesszel kente be az arcát. – De most aztán ne próbálj meg úgy tenni, mintha olyan rohadt sok tanulnivalód volna. Ne gubbassz itt egészen az utolsó pillanatig! Hiszen táncolni megyünk, basszuskulcs! Hastings kifejezetten jóképű srác volt. Meglehetősen csontos, és talán kicsit túl magas is. Hosszú keze és lába miatt néha még esetlennek tűnt, de érezhető volt, hogy ezt majd kinövi. Partridge meglehetősen kedvelte a szobatársát. Jól kijött vele. Hastings szerette a rendet, szorgalmasan tanult, és igazából csak egyetlen komolyabb jellembeli hibája akadt: szinte mindent személyes sértésnek tekintett. Ezenfelül talán csak az volt vele a baj, hogy nem vette észre, mikor megy a cimborája idegeire. Igaz, mostanában már nem jöttek ki olyan jól egymással. Partridge kerülte Hastings társaságát. Azt hozta fel érvül, hogy egyre többet kell tanulnia. Panaszkodott, hogy mennyire rászállt az apja. Valójában azonban igyekezett egyedül maradni. Régebben Partridge elkísérte a cimboráját, ha sportolni mentek, vagy ha a közös nappaliban ökörködtek. Mostanában viszont magányra volt szüksége ahhoz, hogy alaposan áttanulmányozhassa a tervrajzokat, amelyek apja irodájában lógtak a falon. A tervrajzok is látszottak azon az irodában készült ATRIDGE SZOBATÁRSA
fényképen, amelyet az apja átküldött Partridge iskolai postaládájába. A fiú néha felhúzta a zenélődobozt, és meghallgatta a dalt. A parányi szerkezet annak a dalnak a zenéjét játszotta le, amelyet annak idején az anyja énekelt: a nőstényhattyúról szóló dalt. Amikor ott voltak a parton, a fiának is megtanította a hattyú dalát. Lehetett ez a véletlen műve? Partridge úgy érezte, hogy a dal valamit mondani akar neki. Szóval a tervrajzokkal akart foglalkozni, ki akarta használni azt a néhány percet, amit egyedül tölthetne el, ha Hastings hajlandó volna végre lelépni. Amíg az összes többi fiú a táncteremben gyülekezik, addig ő majd a dalt hallgatja, és a Kupola tervrajzait tanulmányozza. Partridge egyelőre az időt húzta. Még nem öltözött fel, csupán a törülközőt tekerte a dereka köré. A zuhanyozás után a haja még nedvesen tapadt a fejére. A ruháit persze már szépen előkészítette. Felnagyította az őt és az apját ábrázoló fényképet, így a háttérben jól kivehetővé váltak a tervrajz részletei. Megtalálta a szellőzőrendszert. Felismerte a hatméterenként az alagutakba épített ventilátorok elhelyezkedését. Esténként a takarodó után a sötétben tanulmányozta a tervrajzot. Ehhez azt a különleges tollat használta fel, amit az apjától kapott a születésnapjára. A toll végéből halvány fény áradt. Végül egészen hasznos kis ajándéknak bizonyult. Partridge azért is volt annyira feszült mostanában, mert az apja beváltotta a fenyegetéseit. Tényleg rengeteg teszt és vizsgálat várt a fiúra. Pontosan úgy, ahogy az idős férfi megígérte. Partridge most már pontosan tudta, hogy érzi magát a tűpárna. A saját bőrén tapasztalta ennek a hátrányait. Kilyuggatták, mint egy szitát. Kielemezték a vérét, a sejtjeit, a DNS-ét. Az apja olyan sok vizsgálatot rendelt el, hogy Partridge-ot el kellett altatni. Kapott a karjába még egy tűt, amit valósággal a húsába ágyaztak, arra rákötöttek egy csövet, és az egészre rácsatlakoztattak egy átlátszó folyadékkal teli műanyag tartályt. Bármi volt is benne, gyorsan elveszítette tőle az eszméletét. – Jövök majd nemsokára – bizonygatta Partridge. – Te csak menj! – Megnézted az alsós csajokat? – kérdezte Hastings, miközben az ablakon félig kihajolva a fiúk kollégiumát a lányok szállásától elválasztó gyepes területet bámulta. – Weed éppen csajozik, mégpedig a lézertolla segítségével. El tudsz képzelni még egy ilyen kockafejűt, aki a lézertollat használja fel arra, hogy randizni hívjon egy csajszit?
Partridge is kipillantott a gyepre. Nem volt nehéz megtalálnia a zöld fűben gyorsan mozgó, piros fénypontot. Valaki ábrákat, talán betűket rajzolt vele. Amikor felemelte a fejét, tekintete végigsiklott a lányok fényárban úszó ablakain. Valaki ott tisztában lehet azzal, hogyan kell elolvasni az üzenetet. Lenyűgöző, hogy a fiúknak mit ki nem kell találniuk ahhoz, hogy kapcsolatba léphessenek a lányokkal. – Érteni kell a csajok nyelvét, ez a siker titka – jelentette ki Partridge. Hastings egyáltalán nem értette a lányok nyelvét, így aztán nem volt abban a helyzetben, hogy pálcát törjön Weed fölött, és ezzel tisztában is volt. – Figyelj csak, cimborám – fordult meg most Hastings. – A szívem megszakad, hogy azt kell látnom, nem jössz el velem bulizni, pedig én vagyok a legjobb haverod. Komolyan mondom, a sírba viszel ezzel. – Mi van? – kiáltott fel Partridge, és megpróbálta hülyének tettetni magát. – Miért nem mondod el nekem, hogy igazából mi a bajod? – Hogyhogy igazából? – Szerintem arról van szó, hogy egyszerűen utálsz engem. Ezért koptattál le. Valid csak be. Nem fogom személyes sértésnek tekinteni – förmedt rá Hastings. A fiú híres volt arról, hogy szinte mindent személyes sértésnek tekintett, miközben nagy hangon hirdette pont az ellenkezőjét. Partridge úgy döntött, hogy megosztja vele az igazság egy parányi részletét. Csak egy apró darabkát, hogy lecsendesítse. – Figyelj, haver. Nagyon ki vagyok készülve. Az apám újra be fog vágni az egyik múmiagyártó dobozba. Egyéni kódolást kapok. Hastings hátrahőkölt. Megkapaszkodott a széke támlájában. Kicsit elsápadt. – Hastings – figyelmeztette Partridge. – Én kapom majd a kezelést. Nem te. Ne akadj már ki ennyire! – Nem, persze – felelte idegesen a szobatársa. Most is azt tette, amit mindig, ha ideges volt. Félresimította a homlokából a hajat. – Csak hát tudod, hogy van ez. Hallottam ám, hogy miket mesélnek az ilyen kezelésekről. A srácok közül néhányan azt gondolják, hogy olyankor rakják beléd a poloskát. – Világos – válaszolta Partridge. – Képesek arra, hogy lencséket rakjanak a szemedre, és hangrögzítő készüléket a füledre. Onnantól
kezdve pedig egy eleven, két lábon járó lehallgatókészülék lesz belőled. Kémkedsz, és nem számít, hogy tudod-e, vagy sem. – Figyelj, most nem valami hétköznapi csipogóról beszélünk. Nem azokról a poloskákról, amit az aggódó szülők rakatnak a kölykükbe, csak mert éjjel-nappal nyomon akarják követni őket. Lent a laborban a legkorszerűbb berendezéseket használják. Amit látsz, meg amit hallasz, az azonnal megjelenik az ellenőrök hatalmas, színes képernyőjén. – Figyelj, Hastings. Ezt nyugodtan elfelejtheted. Senki sem merné átoperálni Willux fiát, hogy kémkedésre használja. – És mi van akkor, ha nem érik be ennyivel? – kiáltott fel Hastings. – Mi van, ha beléd nyomnak egy ketyegőt? A ketyegő nem volt más, mint egy parányi bomba. Simán be lehet építeni egy ember fejébe. Távirányítással működtetik. Ha úgy gondolják, hogy túl nagy kockázatot jelentesz, ha már nem éred meg a rád szánt pénzt, akkor megnyomják a gombot. Partridge azonban nem hitt a ketyegőben. – Ez csak duma, Hastings. Nem létezik ilyesmi. – Akkor mégis, mi a fészkes fenét akarnak tőled? – Adatokra van szükségük a testfelépítésemről. – Ahhoz nem kell újra bezárniuk egy múmiagyártóba. Ott van náluk a DNS-ed, a véred, a vizeleted. Mi a fészkes fenét akarhatnak még? Partridge pontosan tudta, hogy mit akarnak tőle. Meg akarták változtatni a viselkedési kódolását. Valamiért azonban ez nem sikerült. A hiba valamilyen módon összeköttetésben állt az anyjával. Már így is többet árult el Hastingsnak, mint amennyit akart. Azt viszont soha senkinek nem mondhatja el, hogy szökésre készül. Rájött, hogy miként lehet kijutni a Kupolából. Alapos kutatómunkát végzett, és ellenőrizte a számításokat. A szellőztetőrendszeren keresztül fog lelépni. Már csak egy dologra van szüksége. Egy késre, amit ma este megszerez. – Nem kell egyből becsinálnod, Hastings. Nem lesz semmi baj velem. Sosem volt baj, igaz? – Nagyon nem kéne egy ketyegő beléd, haver. Az nagyon, de nagyon gáz volna. – Figyelj csak, Hastings. Te már rég felöltöztél. Vár rád a bál. Ne aggódj miattam. Menj, és érezd jól magadat! Ahogy te magad is mondtad: hiszen táncolni megyünk, basszuskulcs!
– Hát rendben, felőlem – válaszolta Hastings, és hosszú lábain ügetve, elindult az ajtó felé. – De aztán nehogy otthagyjál lógni, rendben? – Ha leszállnál végre rólam, sokkal hamarabb elkészülnék. Hastings tisztelgett, majd bezárta maga mögött az ajtót. Partridge valósággal lerogyott a matracára. Micsoda idióta – gondolta magában, de ez nem segített. Hastings dumája nagyon is kiakasztotta. Mi volt ez a baromság ezzel a ketyegővel? Mi a fenéért akarnák a közösség vezetői kicsinálni a saját katonájukat? Szólnia kellett volna Hastingsnak, hogy inkább magára vigyázzon. Az ő viselkedési mintázatát hajszálnyira talán már meg is változtatták. Lehet, hogy éppen ez volt az oka annak, hogy a cimborája nem akart lekésni a bálról. A pontosság a Kupola erénye. Partridge képtelen volt elképzelni, milyen érzés lehet, ha valakit megváltoztatnak, ha elkezd másként viselkedni, mint azelőtt. Talán olyan, mint amikor felnő az ember. Éretté válik. A szülők ilyesmiről szoktak beszélni, ha szóba került a viselkedési minták szabályzata. Persze, csak a fiúké. A lányok viselkedését nem szokták szabályozni. A csajok rendkívül érzékeny ivarszervei ezt nem tették lehetővé. A kivételt csak az jelentette, ha valamelyik lánynak nem engedték meg a szaporodást. Ha a csaj nem fog szaporodni, akkor már kezdődhet is az agya fejlesztése. Partridge szerette volna elkerülni, hogy megváltoztassák. Azt akarta, hogy a döntéseit önállóan hozhassa meg. Hogy önmaga lehessen. Akkor is, ha hibákat követ el. Az már biztos, hogy le kell lépnie, mielőtt rájönnek, hogyan piszkáljanak bele a viselkedési mintázatába. Ha addig nem pattan meg, utána már nem is fog, mert akkor már nem lesz önmaga. Lehet, hogy a változás után már nem is akar majd lelépni. De mégis, vajon mi várhatja a Kupolán kívül? A külvilágról csak annyit tudott, hogy ott hemzsegnek a roncsok. A szerencsétlenek nagy része túl buta vagy túl makacs volt ahhoz, hogy bejöjjön a Kupolába. Másoknak a fejükkel volt baj. Őrültségük kriminális méreteket öltött. Sokan vírusfertőzést kaptak. Annak idején kemény idők jártak. Rohadni kezdett a társadalom. A világ azonban örökre megváltozott. Azok a szerencsétlenek, akik életben maradtak, mára már a felismerhetetlenségig megváltoztak. Csupán egykori önmaguk torz másaként léteznek tovább. Az órákon láthattak róluk fényképeket. Hamu kavargott a videokamerák kimerevített képén.
Képes lesz majd odakint életben maradni a halálos környezeti viszonyok és az erőszakos nyomorultak között? Az is valószínűnek tűnt, hogy senki sem fog utána jönni, ha egyszer kijutott. A Kupolából soha senki, semmilyen körülmények között nem léphetett ki. Még felderítőútra sem. Lehet, hogy öngyilkos küldetésre indul? Késő már visszakozni, eldöntötte, hogy mit tesz. Nem engedhette meg magának, hogy bármi is megzavarja. Nem törődhet Hastingsszal, de a saját kételyeivel sem. Hallotta, ahogy valami kattant a légcserélő rendszerében. Az órájára pillantott. Felkelt, és felmászott az emeletes ágy rövid létráján. A matracok alól előhúzta parányi jegyzettömbjét. Kinyitotta, feljegyezte bele a pontos időt, bezárta, és visszacsúsztatta a helyére. Mostanában bárhol is legyen éppen – például a múmiakészítő forma belsejében fekve, miközben arra vár, hogy ismét kitegyék a sugárzásnak, vagy hogy megint kiszívjanak az ereiből egy fiolányi vért, de az iskolában a tanítás alatt, vagy itt a hálószobában az éjszaka kellős közepén is –, mindig és mindenütt feszülten figyelt a légszűrő ventilátorainak zümmögésére. Meghatározott időközönként valami megváltozott a Kupolát behálózó szellőzőcsatornák zajában. Rövid időre elhallgatnak a tompa morajlással zümmögő ventilátorok. Ezekről az időpontokról gondos feljegyzést készített. Az adatokat abba a kis könyvbe írta bele, amelyben a leckéit és az egészségügyi kezeléseit kellett volna feljegyeznie. Korábban szinte észre sem vette a ventilátorok hangját. Amióta azonban odafigyelt rájuk, néha már pontosan tudta, hogy mikor fognak halk kattanással ismét beindulni a motorok. Tisztában volt azzal is, hogy a szellőzőrendszer kivezet a Kupolából. A légtisztító vezetékekben meghatározott időpontokban, három perc negyvenkét másodpercre le szokták állítani az állandóan pörgő ventilátorokat. Ki fog innen jutni, mert lehet, hogy még él az anyja. Az apja nem úgy beszélt az asszonyról, ahogy egy elhunytról szokás beszélni. Az apja szavai állandóan ott jártak Partridge elméjében. Amióta pedig ellopta az anyja holmijait az Elhunyt Személyek Archívumából, a nő még inkább valódinak tűnt. Ha csak a leghalványabb esély is van arra, hogy az anyja odakint van valahol, akkor meg kell találnia. Gyorsan felöltözött, felvette a nadrágját és az ingét. Megkötötte és szorosra húzta a nyakkendőjét. A haja annyira rövid volt, hogy nem
kellett megfésülködnie. Ebben a pillanatban már csak egyvalakire kellett összpontosítania. Ez a valaki nem volt más, mint Lyda Mertz.
LYDA A S ÜT I
A
MIKOR
LYDA
SEGÍTETT
LAMPIONOKKAL
ÉS
ARANYFÓLIÁBÓL
KIVÁGOTT
CSILLAGOKKAL FELDÍSZÍTENI AZ ÉTKEZDÉT, akkor még nem volt párja. Akadt ugyan az iskolában néhány fiú, akikkel hajlandó lett volna együtt járni, ám egyes-egyedül Partridge volt az egyetlen, akitől azt szerette volna, hogy randizni hívja. Amikor a fiú végül csak megkérte arra, hogy együtt menjenek el a bálba, Lydának az jutott az eszébe, milyen szép volna, ha kicsit hűvösebb lenne az idő. Erős szél fújhatna, és az eget elborítanák a felhők. Mintha csak egy igazi őszi nap lenne. Természetesen nem beszélt erről. Ott álltak kettesben a sportpálya mellett, az egyik alacsony, fémből készült lelátó mögött. Ritkaságnak számított az olyan pillanat, amikor a tanárok békén hagyták a lányokat. Lyda csupán ezt válaszolta: – Igen, nagyon szívesen veled megyek! Remek ötlet! Gyorsan zsebre vágta a kezét, mert attól tartott, hogy a fiú esetleg meg akarja fogni. Mind a két tenyere megizzadt. Amikor meghallotta a lány igenjét, Partridge gyorsan körülnézett. Mintha csak abban reménykedett volna, hogy senki sem hallotta a szavait. Mintha vissza akarta volna vonni az ajánlatát, abban az esetben, ha valaki kihallgatta volna őket. Végül csak ennyit mondott: – Na, akkor jól van. Majd a bálban találkozunk.
És most tényleg itt voltak. Egymás mellett ültek a díszesen megterített asztalnál. Partridge egyszerűen tökéletes volt. Lyda úgy érezte, valósággal darabokra hullik a szíve, ha rápillant ez a gyönyörű, szürke szempár. A fiú azonban csak elvétve pillantott rá, pedig ott ültek egymás mellett. A fejük fölötti hangszórókból régimódi zene szólt. A jóváhagyott számok listájáról a legrégebbi dalokat játszották le. Ebben a pillanatban egy melankolikus, ugyanakkor hátborzongató szám kavargott a levegőben. Olyan valakiről szólt, aki szemmel tartotta valaki más minden lépését, és minden egyes lélegzetvételét. Lyda ettől rendkívül ideges lett. Úgy érezte, hogy figyelik. Hogy megvizsgálják. Ugyanakkor viszont elég öntudatos volt ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, mennyire előnyös neki a báli ruha szépen ívelő nyakvonala. Partridge szobatársa kicsit hátrább támasztotta a falat, az egyik lánnyal beszélgetve. A fiú egy pillanatra feléjük fordult, és odabólintott Partridge-nak, amikor észrevette. Hastings ostobán vigyorogva visszafordult a lány felé. – Ugye, Hastingsnak hívják a szobatársadat? – kérdezte Lyda. Nem volt könnyű társalogni a mellette ülő fiúval. A lány ennek ellenére szívesen beszélgetett volna még Hastingsról. A közelükben álló fiút szóba hozva diszkréten jelezhette volna Partridge-nak, hogy közelebb ülhetnének egymáshoz, hogy suttogva beszélgethessenek. – Nem hiszek a szememnek – csodálkozott Partridge. – Hiszen ez a fickó nem is beszéli a lányok nyelvét. Lyda valamiért most arra gondolt, hogy vajon Partridge amúgy beszéli-e a lányok nyelvét. Ha igen, akkor miért nem használja ezt a tudását most itt, mellette ülve? Tekintettel a különleges alkalomra, ezúttal nem tabletta Tormájában kapták meg az ennivalójukat. A fiúk többnyire csak bogyónak hívták az ennivalót. Az asztal közepén apró, kék tálcákon sütemények sorakoztak. A lány csendben figyelte, ahogy Partridge valósággal falta az ételt. Valamiért az jutott az eszébe, hogy milyen fullasztó érzés lehet megrágni és lenyelni az ennivalót. Ritkán ettek régimódi ételt. Lyda inkább csak csipegette a süteményét. Élvezte az ízét, és azt akarta, hogy sokáig tartson. Ismét megpróbált beszélgetést kezdeményezni a fiúval. Most a rajzórákról beszélt. Ez volt a kedvenc tantárgya.
– A drótból készített madaram olyan jól sikerült, hogy a legközelebbi kiállításkor, amikor bemutatják a diákok műveit, ki fogják majd állítani az Alapítók Csarnokában. Ti is foglalkoztok művészettel? Úgy hallottam, hogy a fiúknak nem engedik meg, hogy ilyesmit tanuljanak. Csak olyasmivel foglalkozhatnak, aminek gyakorlati haszna van a mindennapi életben. Például a természettudományokkal. Tényleg így van? – Vannak művészettörténet-óráim. Azért hagyják ám, hogy a kultúrával foglalkozzunk. De most őszintén, mégis mi hasznunk lenne abból, ha tudnánk, hogyan kell drótból madarat hajtogatni? – csattant fel a fiú rosszkedvűen. Hátradőlt a székén, és a karját összefonta a mellkasán. – Mi a bajod? Valami rosszat mondtam? – kérdezte a lány. Úgy tűnt, mintha a fiú kifejezetten haragudna rá. De hát akkor meg miért kérte meg arra, hogy együtt jöjjenek el a bálba? – Annyira nem számít már – felelte Partridge, és ez nagyon úgy hangzott, mintha Lyda valami butaságot mondott volna, és ezért most büntetés vár rá. A lány rosszkedvűen turkálta a villájával a süteményt. – Figyelj csak – szólalt meg végül. – Nem tudom, hogy mi a bajod. Ha valami nincs rendben, akkor mondd el nekem! – Szóval ezt szoktad csinálni? Odafigyelsz mások gondjaira? így próbálsz meg új betegeket szerezni az anyádnak? Lyda anyja a rehabilitációs központban dolgozott. A diákokat akkor küldték oda, ha nehézségeik támadtak a beilleszkedéssel. Egy-egy néha visszatért közülük, ám a legtöbben örökre eltűntek. A vádaskodás megbántotta a lányt. – Nem tudom, hogy miért viselkedsz így! Azt gondoltam rólad, hogy rendes srác vagy! Lyda nem akart felpattanni, hogy kirohanjon. Ugyanakkor tudta, hogy ezt kellene tennie. Hiszen a fiú szemébe vágta, hogy nem tartja rendes srácnak. Ezek után mi értelme lett volna maradni? Az asztalra dobta a szalvétáját, és elsétált a puncsostál irányába. Még csak egy pillantást sem vetett a fiúra.
PARTRIDGE A KÉ S
P
ARTRIDGE LELKIISMERET-FURDALÁSA VOLT
mielőtt Lyda felállt, ennek ellenére elfogta a megkönnyebbülés, amikor a lány otthagyta. Ez is része volt a tervének. Szüksége volt arra a kulcsra, amit a lány a zsebkönyvében őrzött. Azért viselkedett ilyen faragatlan tahó módjára, mert azt remélte, hogy Lyda felkapja a vizet, és otthagyja, ő pedig magára maradhat a zsebkönyvvel. A színjáték közben néha már többször is bocsánatot akart kérni. Sokkal nehezebb volt szemétnek lenni, mint ahogy azt gondolta. Úgy rémlett neki, hogy Lyda régebben nem volt ennyire csinos. Meglepte a lány apró, hegyes orrocskája, a szeplői és a kék szeme. De nem azért beszélt meg vele randit, mert ennyire csinosnak találta. Partridge úgy fordult, hogy a testével eltakarja a kezét és a zsebkönyvet. Kihúzta a kulcstartót a lapok közül. A gyűrűről több kulcs is lógott. Zsákmányát az öltönye zsebébe süllyesztette. Megjátszott haraggal kirúgta maga alól a széket, mintha dühös lett volna a lányra. Látványosan kirohant a teremből. Úgy tett, mint aki a vécére siet, de aztán gyorsan végigment a folyosón. – Partridge! – kiáltott rá Glassings. A tanár csokornyakkendőt viselt. – De szépen felöltözött – kiáltott fel önkéntelenül is a fiú. Kedvelte Glassingsot. Megpróbált a lehető leghétköznapibb módon viselkedni. – Hölgytársaságban jöttem – felelte a férfi. – Tényleg?
– Annyira hihetetlen volna? – kérdezte Glassings megjátszott sértődöttséggel. – Aki ilyen csokornyakkendőt hord, az mindenre képes – válaszolta Partridge. Glassings volt az egyetlen tanára, akivel mert így tréfálkozni. És talán az egyetlen felnőtt is. Az apjával aztán végképp nem lehetne viccelődni. Mi lenne, ha Glassings volna az apja? A gondolat csak úgy keresztülvillant Partridge elméjén. Neki elmondaná az igazat. Őszintén szólva, még így is el szeretett volna mondani neki mindent. Azt, hogy holnap ilyenkor már nem lesz itt. – Táncolni is fog? – kérdezte, miközben képtelen volt Glassings szemébe nézni. – Hát persze – felelte a professzor. – Jól érzed magad? – Hát persze! – kiáltott fel Partridge, miközben azon törte a fejét, hogy mivel árulhatta el magát Glassingsnak. – Csak ideges vagyok. Nem igazán megy nekem a tánc. – Arra ne számíts, hogy tőlem kapsz jó tanácsot. Igazi kétballábas alak vagyok – válaszolta Glassings, és ezen a ponton elakadt a párbeszéd. Zavart csend támadt. Ekkor a tanár úgy tett, mintha meg akarta volna igazítani Partridge nyakkendőjét és a gallérját. Suttogva folytatta. – Értem én, hogy mi a helyzet, és nincsen ebben semmi rossz. – Érti, hogy mi a helyzet? – csodálkozott Partridge, és megpróbálta a lehető legártatlanabb képet vágni. Glassings mélyen a fiú szemébe nézett: – Ugyan már, Partridge. Hát nem vagyok teljesen vak. A fiú majdnem rosszul lett. Hát ennyire átlátszó lenne? Még vajon hányan tudnak a tervéről? – Elloptál néhány apróságot az anyád fémdobozából, az Elhunyt Személyek Archívumában – suttogta Glassings, ellágyult arckifejezéssel. Barátságosan mosolygott. – Teljesen természetes. Szeretnél visszakapni valamit belőle. Én is kivettem ám valamit az egyik dobozból. Partridge a cipője orrát bámulta. Szóval az anyja emléktárgyai? Igen, pontosan ez a helyzet. Fészkelődni kezdett, aztán megszólalt: – Sajnálom, nem készültem rá. Csak úgy magától jött az egész. – Figyelj, én aztán nem mondom el senkinek – bizonygatta Glassings halkan. – Ha bármikor is beszélni akarsz róla, nyugodtan fordulhatsz hozzám.
Partridge bólintott. – Nem vagy egyedül – suttogta Glassings. – Köszönöm – felelte a fiú. A tanár ekkor közelebb hajolt, és sokatmondóan így folytatta: – Nem lenne ám baj abból sem, ha jobban megbarátkoznál Arvin Weeddel. Nagyon benne van ám valamiben a laboratóriumomban. Komoly eredményeket ért el, tudod? Okos gyerek. Még sokra viszi. Persze nem akarom helyetted kiválasztani a barátaidat, de erre a srácra érdemes odafigyelni. – Megfontolom a dolgot. Glassings barátian vállba bokszolta a tanítványát, aztán továbbment. Partridge vagy egy percig szinte kővé dermedve állt ott. Egész testében remegett, pedig nem volt rá semmi oka. Minden ok nélkül kapott frászt. Megpróbálta összeszedni magát, és összpontosítani. Úgy tett, mintha elveszített volna valamit. Látványosan keresgélni kezdett az öltönye zsebében. A kulcsok az egyik zsebben rejtőztek. A nadrágja zsebeivel folytatta, majd dühösen megcsóválta a fejét. Látta vajon bárki is? Sarkon fordult, és keresztülcsörtetett az első, takarékosan megvilágított folyosón. Arrafelé kellett visszamennie a kollégiumba. Alig fordult be azonban a sarkon, máris irányt változtatott, és az Alapítók Csarnoka felé folytatta az útját. Elővette Lyda kulcscsomóját, kiválasztotta a legnagyobb kulcsot, és bedugta a zárba. Az Alapítók Csarnokában szokták tartani a jelentősebb kiállításokat. Most a Háztartási Érdekességek kiállításnak szolgált helyszínéül. Partridge előhúzta a világító tollát. A fénysugár végigsiklott az egymás mellett sorakozó, pontosan meghatározott nagyságú fémkanalakon, egy apró fehér konyhai órán és a rendkívül látványos mintákkal díszített edényeken. A kiállításnak Lyda volt a gondnoka. Pontosan ezért hívta el randizni a lányt. Gondosan eltervezte, hogyan szerzi meg tőle a kulcsokat. Ez elég lelkiismeretlen hozzáállásnak tűnt. Partridge azzal mentegette magát, hogy senki sem tökéletes. Még Lyda sem. Miért is egyezett bele a lány abba, hogy vele jön el a bálba? Talán részben azért, mert Willux fia volt? Ez a tény igencsak rossz hatással volt a többi fiatalhoz fűződő kapcsolatára. A Kupola védelmében felnőve soha, egyetlen pillanatig sem lehetett biztos abban, hogy az emberek valóban kedvelik-e őt, vagy csupán a vezetékneve miatt kedvesek hozzá.
A fény most élesre köszörült fémdarabokon csillant meg. Megtalálta a kések tárlóját. Sietve odalépett. Az ujjaival kitapogatta a zárat. Megemelte Lyda kulcscsomóját. A kulcsok halkan csilingeltek a sötétben. A kódolás miatt egészen élesen hallotta a fémes zörejt, mintha egy éles hangú csengőt ráztak volna meg a füle mellett. Sorra kipróbálta a kulcsokat. Egy végre beleillett a zárba. Partridge elfordította. Valami halkan kattant. Felemelte az üvegdobozt. Ekkor azonban meghallotta Lyda hangját: – Hát te meg mit művelsz itt? Partridge hátranézett, és a félhomályban megpillantotta a lány alakját, a báli ruha lágy körvonalát. – Semmit – válaszolta. Lyda odanyúlt a villanykapcsolóhoz, és felgyújtotta a falilámpásokat. Csak halványan, takarékosan világítottak. A lány tekintete megcsillant a fényben. – Akarom én tudni, hogy mit művelsz? – Hát, az nem valószínű. Lyda gyorsan hátranézett a folyosó felé. – Nem nézek oda, és elszámolok húszig – jelentette ki. A tekintete elmerült Partridge szemében. Mintha csak valami fontos dolgot vallott volna be a fiúnak, aki hirtelen úgy érezte, ő is szeretne meggyónni mindent. Lyda annyira gyönyörűnek tűnt ebben a pillanatban. A báli ruha kiemelte keskeny derekát, ragyogott a szeme, és az ajka parányi, piros virágnak tűnt. Partridge nem tudta volna megmagyarázni magának, miért bízik meg hirtelen, feltétel nélkül a lányban. Bólintását látva Lyda megfordult, és számolni kezdett. A tárló alsó részét puha, bársonyos anyaggal bélelték ki. A kés nyele fából készült. Partridge ujja végigsimította a pengét. Nem volt olyan éles, mint szerette volna. Azért így is megteszi majd. A kést az övébe dugta. A zakó eltakarta új szerzeményét. Bezárta a tárlót, és elindult a kijárat felé. – Induljunk! – szólt oda Lydának. A lámpák csak tompa fénnyel világítottak. Lyda hosszú pillantást vetett a fiúra. Partridge szinte már várta, hogy kérdéseket tegyen fel neki, a lány azonban hallgatott. Magasba nyúlt, és leoltotta a lámpákat. A kiállítóterem sötétbe borult. Amikor Partridge visszaadta Lydának a
kulcsokat, az ujja hozzáért a lány ujjaihoz. Egymás mellett léptek ki a folyosóra, és Lyda bezárta a kiállítás ajtaját. – Tegyünk úgy, ahogy mindenki más is tenne – szólalt meg végül Partridge, ahogy egymás mellett mentek a hosszú folyosón. – Hogy ne fogjanak gyanút! – Rendben – bólintott a lány. Partridge keze megtalálta Lyda kezét. Az összes többi pár is így tesz. Kézen fogva sétálnak. Amikor Partridge ismét belépett az ünnepien feldíszített étkezdébe, úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. Csak átutazó vendég volt itt. El fog menni. Ez itt már a múlt. Az élete gyökeres fordulatot vesz. Lyda kezét fogva besétált a táncparkett közepére. A fejük fölött arany csillagok ragyogtak a mennyezeten. Sok pár táncolt. Lyda összefonta az ujjait Partridge nyaka mögött, a fiú pedig a lány csípőjére tette a tenyerét. Annyira puha volt a báli ruha selyme! Partridge magasabb volt a lánynál, ezért kicsit most lejjebb hajtotta a fejét. Lyda hajának olyan illata volt, mint a méz. Meleg bőre talán el is pirult egy kicsit. Amikor véget ért a dal, Partridge szeretett volna elhátrálni, de megtorpant, amikor meglátta a lány arcát. Lyda lábujjhegyre állt, és megcsókolta a fiút. Annyira lágy volt az ajka. Partridge orra megtelt a parfüm virágillatával. Viszonozta a csókot, és a keze simogató mozdulattal egy picit feljebb csúszott a lány derekán. A következő pillanatban azonban Lyda mintha csak észbekapott volna. Mintha rájött volna, hogy a tömeg közepén állnak. Arrébbhúzódott, és körülnézett. Glassings a süteményestálca mellett állt, és a fejét tömte. Pearl tanárnő a bejárati ajtó mellett topogott. – Késő van – szólalt meg Lyda. – Még egy táncot? – kérdezte Partridge. A lány bólintott. Partridge ezúttal jobb kezével megfogta a lány kezét, és közelebb húzta magához. Előrehajolt, így a fejük valósággal összeért. Becsukta a szemét, mert nem arra akart emlékezni, amit most lát, hanem csupán arra, amit érez.
PRESSIA AJÁNDÉKOK
E
A TIZENHATODIK SZÜLETÉSNAPJÁNAK A REGGELE. Pressia kötelességtudóan a szekrényben aludt. Újra az jutott az eszébe, ahogy Bradwell megkérdezte, hogy elmúlt-e már tizenhat éves. Most már elmúlt. Nagyon is jól emlékezett arra, milyen érzés volt, amikor az ujja hegyét végighúzta a piactéri plakáton. A papírból alig kiemelkedő betűkkel ott volt az ő neve is a hivatalos listán. Akár egész nap is bent maradhatott volna a sötét szekrényben. Becsukhatta volna a szemét, és elképzelhette volna, hogy valójában csupán egy parányi hamuszemcsécske, amely magasan, fent lebeg az égbolton. Az apró koszdarab csupán onnan, a magasból néz le ide, a szekrénybe zárt lánykára. Nem tudott azonban elmenekülni a képzeletébe, mert megzavarta a nagyapja hörgő köhögése. Amikor visszatért a testébe, minden olyan volt, mint amikor menekülni próbált. A deszkalap nyomta a hátát, összegörnyedve feküdt, és állát a babafejben végződő karján nyugtatta. Ma volt a születésnapja. Ezen a tényen nem lehetett változtatni. Pressia kimászott a szekrényből. A nagyapja ott ült az asztal mellett. – Jó reggelt! Az asztalon két csomag hevert. Az egyik egy sima papírdoboz. Egy virág feküdt a tetején, sárga, hamutól fulladozó dzsungelharang. A másik csomagot viszont egy rongydarabba burkolták, átkötötték spárgával, és a tetejére masnit kötöttek. LÉRKEZETT
Pressia elsétált az ajándékok mellett Freedle kalitkájához. Bedugta az ujját a rácsok között. A kabóca rezegtetni kezdte fémszárnyait. A rács halkan zengeni kezdett. – Nem kellett volna ajándékokat venned! – De még mennyire, hogy kellett – válaszolta a nagyapja. Pressia gyűlölte a születésnapját, és nem akart ajándékokat. – Nincs szükségem semmire! – csattant fel. – Pressia – suttogta az idős férfi –, addig ünnepeljünk, amíg van mit. – De nem most! – felelte a lány. – Ez nem olyan születésnap. – Ezt itt tőlem kaptad – folytatta a nagyapja, és a virágdíszes ajándékra mutatott. – A másikat ma hajnalban az ajtó előtt találtam. – Az ajtó előtt? Ha valaki kíváncsi volt arra, hogy mikor van Pressia születésnapja, könnyedén megtudhatta. A hivatalos névsorokat számos helyen kifüggesztették a városban. Pressiának nem volt túl sok barátja. Amikor a túlélők a tizenhatodik évükbe léptek, gyorsan eltávolodtak mindenkitől. Mindenki tudta, hogy csak magára számíthat. Mielőtt Gorse és Fandra eltűntek volna, a nagylány heteken keresztül hűvös és elutasító volt Pressiával. Felégette maga mögött a hidakat, mielőtt el kellett volna köszönnie. Pressia akkor nem értette meg, hogy Fandra miért tett így, ám most már nagyon is felfogta. A nagyapja közben fogta a másik ajándékot, megpróbálta elolvasni, mit írtak a rongydarabra. Pressia odament az asztalhoz, és leült a másik székre. Elolvasta a szöveget: Pressiának. Ott volt alatta a név is: Bradwell. – Bradwell? – kérdezte a nagyapja. – Ismerem a fickót. Egyszer összeférceltem. Honnan a csudából ismer téged? – Nem is ismer – ellenkezett Pressia. Közben az járt az eszében, hogy miért kapott ajándékot a fiatalembertől. Hiszen azt gondolta róla, hogy ez a lány is csak azok közé tartozik, akik szeretnék visszaforgatni az idő kerekét. Hogy újra olyan legyen, mint azelőtt. Azt hitte, hogy Pressia rokonszenvez a Kupolával. És azzal meg mi baj lenne? Hát nem pontosan így gondolkodik az, akinek maradt egy cseppnyi sütnivalója is? Pressia érezte, hogy elönti a forró harag. Szinte látta maga előtt Bradwell arcát, a két sebhelyet, az összeégett bőrt, és azt, ahogy
ellágyult a fiú tekintete, majd pislogni kezdett, és megpróbált úgy tenni, mintha igazi kemény fickó lenne. Nem törődött Bradwell ajándékával. Hanem a nagyapja meglepetését húzta oda maga elé. – Szeretném elmondani neked – szólalt meg az idős férfi –, hogy valami nagyon szép dolgot szerettem volna neked adni. Annyira megérdemelnéd, hogy szép dolgokat kapjál. – Igen? – felelte a lány. – Akkor mire vársz? Nyisd csak ki! Pressia kissé az asztal fölé hajolt. Megragadta a dobozkát, és leemelte az ajándékról. Nagyon szerette az ajándékokat, bár többnyire túlzottan szégyellte magát ahhoz, hogy ezt bevallja. Egy pár cipő feküdt az asztalon. A vastag fatalpakat félig beborította az erős bőr felsőrész. – Klumpa – magyarázta a nagyapja. – Igazi holland találmány. Olyan, mint a szélmalom. – A malommal nem a gabonát őrölték? – csodálkozott a lány. – Meg a papírt. Már miért kellene a szelet megőrölni? – A szélmalom úgy néz ki, mint egy világítótorony – magyarázta az öreg. Korábban már mesélt neki világítótornyokról, hiszen a kikötő közelében nőtt fel. – Az a különbség, hogy a legtetejére nem fényszórót szereltek, hanem egy nagy ventilátort. Ennek a segítségével energiává lehet változtatni a szelet. Valamikor régen rengeteg ilyen szélerőművet használtunk. Energiát termeltek. Pressia nem igazán figyelt. Csak az zakatolt a fejében, hogy ki a fene akart volna szelet őrölni? És milyen név az, hogy klumpa? Majdnem úgy hangzott, mint az, hogy pumpa. Pumpás cipő? – Próbáld csak fel – biztatta a nagyapja. Pressia letette a két klumpát a földre, és beléjük csúsztatta a lábát. A bőrrész még mindig kemény volt, és amikor felállt, észrevette, hogy a vastag fatalp miatt magasabbnak látszik. Nem akart magasabb lenni. Pici és fiatal szeretett volna lenni. A nagyapjától most olyan jó minőségű cipőt kapott a régi kopottak helyett, ami akár az idők végezetéig sem kopik el. Talán azt gondolta az öreg, hogy azok egyből lecsapnak majd rájuk? Az járt az eszében, hogy az unokája majd ebben a cipőben fog elmenekülni? De hát hova? A Romvidékre? Az Olvadatba? A Halálsávba? Vajon mi lehet azokon is túl? Az emberek
kisiklott vasúti szerelvényekről, sínekről, sziklába vésett alagutakról, hatalmas, tágas gyárakról, vidámparkokról – mert nemcsak Disneyland volt ám az egyetlen vidámpark –, állatkertekről, múzeumokról és sportcsarnokokról suttogtak. Valamikor régen hidak is voltak. Az egyik afölött a folyó fölött ívelt ált, ami állítólag valahol nyugatra folyik. Vajon minden eltűnt? – Kétéves korodban kaptál egy pónit a születésnapodra – szólalt meg hirtelen a nagyapja. – Egy pónit? – álmélkodott a lány. A nehéz papucsot viselve olyan érzése támadt, mintha neki magának is patái lennének. Gyapjúnadrágot, zoknit és vastag pulóvert viselt. A ruháit azoknak a birkáknak a gyapjából szőtték, amelyek a város határán éltek. Helyenként itt még előbukkant a szívós fű a föld alól. Az SZFH magánbirtokától nem messze, kisebb ligeteket is lehetett találni. A túlélők némelyike ide, az erdő szélére járt vadászni. Zsákmányuk az új fajták közül került ki. A szárnyas jószágok és a szőrös bestiák egy része kiásta a föld alól a gumókat és a gyökereket. Vagy éppen egymással táplálkoztak. A birkák egy részéről csak nehezen lehetett volna megmondani, hogy pontosan milyen állat. Bármennyire is eltorzultak azonban, bármilyen összevissza szarvakat és töviseket is növesztettek magukból, a gyapjújukat még akkor is fel lehetett használni, ha a húsukat nem lehetett megenni. A túlélők egy része a gyapjú feldolgozásával foglalkozott. – Miért kaptam pónit? Hova tették a pónit? – Körbe-körbeügetett a hátsó udvaron, és a gyerekek lovagoltak rajta. Pressia most először hallott a póniról. A nagyapja korábban is mesélt a születésnapokról. A jégkrémről, a tortáról, a játékokról, a vízzel teli léggömbökről. Honnan a csudából vette ezt a pónit? – A szüleim azért béreltek egy pónit, hogy körbe-körbe járjon? Semmit sem tudott a szüleiről. Még egy ilyen apróság is elég volt ahhoz, hogy mérhetetlen vágyakozás fogja el. Szerette volna megismerni őket. A nagyapja némán bólintott. Hirtelen fáradtnak és nagyon öregnek tűnt. – Néha kifejezetten örülök annak, hogy nem kellett megélniük mindezt. Pressia néma maradt, de az öregember szavai mélyen a szívébe égtek. A lány igenis szerette volna, ha a szülei itt lennének vele.
Életének bizonyos pillanatait nagy gonddal feljegyezte az elméjében, hogy képes legyen majd beszámolni a szüleinek róluk, ha egy napon mégis betoppannának. Biztos, ami biztos. Hiába tudta nagyon is jól, hogy a szülei már nem élnek, képtelen volt feladni a reménykedést. Most is, ebben a pillanatban is az járt az eszében, hogy majd beszámol nekik erről a napról. A klumpáról, meg arról, hogy a szélmalmokról beszélgettek. Ha pedig egyszer majd újra együtt lesznek, még akkor is, ha pontosan tudta, hogy sohasem találkozhatnak, na, akkor majd rengeteg dolgot meg fog kérdezni a szüleitől. Ők pedig mesélnek majd, Pressia pedig rákérdez erre a pónira is. Arra vágyott, hogy a szülei odafigyeljenek és vigyázzanak rá. Azt remélte, hogy szemmel tartják. Úgy hitt ebben, ahogy bizonyos vallások hittek a mennyországban, és a lelkek túlvilági életében. Néha-néha szinte már biztosra vette, hogy a szülei figyelik. Az anyja? Vagy az apja? Ebben nem volt biztos. Ezt az érzését nem oszthatta meg senkivel sem. Ennek ellenére vigaszt nyújtott. – Mi lesz a másik ajándékoddal, amit Bradwelltől kaptál? – kérdezte a nagyapja, olyan hangsúllyal, amit korábban még sohasem használt. Kicsit gyanakodott, miközben az unokáját ugratta. – Biztos valami ostobaság vagy szemétség. Néha nagyon szemét. – Na, most akkor kinyitod, vagy sem? Pressia a legszívesebben hagyta volna a csudába az ajándékot. Ha nem bontja ki, azzal csak halogatta volna a dolgot. Akkor már jobb, ha túlesik rajta. Gyors mozdulattal kibogozta a masnit. A zsinór az asztalra esett. A lány felemelte, odalépett Freedle kalitkájához, és bedugta a rácsok közé. Freedle szerette az ilyen apróságokat, amikkel néha eljátszhatott. Régebben, fiatalabb korában sokat és szívesen játszadozott. – Lásd el a baját! – biztatta Pressia. Freedle tekintete megakadt a zsinóron. Csapkodni kezdett a szárnyával. Pressia visszaült az asztalhoz, és kicsomagolta az ajándékokat. Egy kivágott kép volt az újságból, az, amit Bradwell Indájában talált. A képen színes lencséjű szemüveget viselő emberek ültek a moziban. Apró, színes kartonpapír dobozokból falatoztak. Mennyire tetszett neki ez a kép! Pressia nem talált magyarázatot arra, hogy miért kezdett el hirtelen ennyire remegni a keze. És persze pontosan ezt a képet bámulta
akkor is, amikor a férfi ráförmedt, és megbántotta. Pressia szíve valósággal dübörgött. Elakadt a lélegzete. Azért küldte ezt az ajándékot, mert újra meg akarta bántani? Bradwell így szórakozik vele? Igyekezett megnyugodni. Csak egy darab papír, semmi más. Ezzel a gondolattal próbálta meg lehűteni magát. Csak hát a kép több volt, mint egy darab papír. Már akkor is létezett, amikor Pressia, az apja és az anyja szeme láttára, körbe-körbelovagolt egy póni hátán a hátsó udvarukban. Most megérintette a képet, megsimogatta az egyik nevető néző arcát. Végül is Bradwell nem tévedett Pressiával kapcsolatban. A férfi azért ajándékozta meg ezzel a képpel, hogy bebizonyítsa az igazát? Hát legyen boldog tőle! Pressia arra vágyott, amit a képen látott, és soha nem fogja megkapni. Az azelőtt nem fog visszatérni. De miért ne irigyelhetné a Kupola lakóit? Miért ne kívánná azt, hogy valahol másutt éljen? Bármerre, csak ne itt! Cseppet sem bánta volna, ha 3D-s szemüveggel a szemén, a moziban ülve, dobozból eszegethetett volna, miközben ott ül mellette a gyönyörű anyja és az apja, a könyvelő. Semmi baja sem lett volna a vicces kalapot viselő kutyával és a vadonatúj kocsit díszítő, hatalmas masnival vagy a mérőszalaggal. Ez olyan nagy bűn? – Azt a teremburáját! – kiáltott fel a nagyapja. – Egy mozi! Nézze meg az ember! Térhatású vetítés. Emlékszem, nekem is volt ilyen szemüvegem annak idején! – Annyira valószerű – szólalt meg halkan Pressia. – Hát nem volna jó, ha... A nagyapja azonban a szavába vágott. – Ez itt a valóság. Ebben élünk – mutatott körbe. – Tudom – felelte a lány, és Freedle kalitkájára nézett. A jó öreg, rozsdás Freedle... Pressia felkelt, és elfordult a fényképtől. Az ablakpárkányra nézett. Ott sorakoztak a parányi szerkentyűi. Életében most először gondolta azt, hogy mennyire gyerekesek ezek az apró szerkezetek. Hiszen ma már tizenhat éves. Akkor meg? Minek neki ez a sok játék? Pillantása végigsiklott az apró jószágokon. Utána visszafordult a magazinból kivágott fényképhez. Térhatású szemüveg, bársonnyal bevont ülések. Ezzel a csillogó világgal összehasonlítva annyira szomorúak az ő apró pillangói. Nevetséges kis tákolmányok. Odalépett az ablakhoz, és a kezébe vette az egyik vadonatúj pillangóját. Felhúzta a rugót, és a szárnyak hangosan cincogva kattogni kezdtek.
Ekkor visszatette a pillangót az ablakpárkányra. Felemelte az egyetlen használható kezét, és rászorította a repedezett ablaküvegre.
PARTRIDGE H Á R O M P E R C N E G Y VE N K É T M Á S O D P E R C
P
ARTRIDGE JÓ DARABIG MÉG AZUTÁN SEM TUDTA,
hogyan fog bejutni a szellőztetőrendszerbe, hogy az osztályuk, Glassings társaságában, lent járt az Elhunyt Személyek Archívumában. Később azonban rájött, hogy a szellőztető-rendszer egyik kimeneti pontja pontosan abban a szobában van, ahová az akadémián tanuló fiúkat hetente egyszer kódolásra vitték a klinikára. Abban a szobában, ahol a múmiakészítő tartály várt Partridge-ra. Ez a felismerés fontos szerepet játszott a tervében. A reggeli csengőszót meghallva ő is beállt a sorba. Megszokott hátizsákját vitte magával. A zsákban azonban ott lapultak az anyja emléktárgyai, plusz egy szójatex tablettákkal teli dobozka, néhány üveg víz és a kés, amit a kiállításról lopott. Kapucnis dzsekit és sálat viselt, bár egy kicsit melege volt bennük. Szokás szerint a fiúkat a városi vasúttal vitték el a klinikára. Partridge igyekezett jó messze leülni a falkától. Nem igazán voltak barátai az iskolában. Hastings a kivételt jelentette, nem a szabályt. Megérkezésekor Partridge túlságosan is híres volt. Ott volt ugye az apja meg a bátyja. Aztán Sedge megölte magát. Attól fogva Partridge egészen másképp volt híres. Mindenki csak sajnálkozott rajta vagy bátorította, és ebből elege volt. Elsétált a falka mellett, és lehuppant a Hastings és az Arvin Weed közötti ülésre. Hastings általában végigaludta az egész utat. A másik fiú
pedig hosszú, tudományos feljegyzéseket olvasott kézi számítógépe képernyőjén. Olyan témák érdekelték, amelyekről nem beszélt a fizikatanár. A többieknek valószínűleg nem is fog a nanotechnológiáról, az orvostudományról és az idegrendszer titkairól beszélni. Arvin csak ritkán szólalt meg. Olyankor önmagukat felépítő sejtekről, szinaptikus visszacsatolásról és agyszövetekről beszélt. Arvin szinte minden szabadidejét az iskola tudományos laborjában töltötte. Miről is beszélt Glassings? Nagyon benne van ám valamiben a laboratóriumomban. Komoly eredményeket ért el, tudod? Okos gyerek. Még sokra viszi. Valamiért mégis szinte akkor is láthatatlan volt, ha ott ült a többiek mellett. Arvin most éppen megpróbálta kiválasztani, hogy mivel foglalkozzon, miközben Hastings már össze is hajtotta a dzsekijét, hogy párnának használja. Partridge azonban nem úszta meg olyan könnyen a dolgot. A falka egyik tagja, Vic Wellingsly kiabálni kezdett a szerelvény túlsó végéből: – Na, mi a hézag, Partridge? Azt mondják, hogy külön kezelést kapsz. Benyomnak egy bombát a fejedbe? Tik-tak? Partridge Hastings felé fordult. Szobatársa a döbbenettől tágra nyílt szemmel nézett vissza rá. Hastings a következő pillanatban gyilkos pillantást vetett Wellingslyre. – Mi van már? – kiabálta Wellingsly. – Nem lett volna szabad elkotyognom a titkot? Azt hittem, hogy mindenki tudja. – Ne haragudj – suttogta Hastings Partridge felé. félresöpörte a hajat a homlokából. Hastings szeretett volna jóban lenni a falkával. Nem csoda, hogy egy kis elismerésért cserébe, áruba bocsátotta a titkot. Partridge ennek ellenére kiakadt tőle. – Szóval akkor? – kérdezte Wellingsly. – Tik-tak? Tik-tak? – Csak a szokásos kezelés – felelte Partridge a fejét csóválva. – Nem nagy ügy. – Képzeld el, ezt a Partridge gyereket fejében a bombával – vette át a szót ekkor az egyik Elmsford fiú. – Egyetlen gombnyomás elég, hogy megszabadítsák a szenvedésétől. Mert ilyen jószívűek! A falka röhögni kezdett. Arvin felpillantott a könyvéből. Mintha csak az járt volna az eszében, hogy kiáll Partridge mellett. Végül azonban lesütötte a tekintetét, és tovább olvasott. Hastings becsukta a szemét, és úgy tett, mintha aludna. Most a másik Elmsford fiú szólalt meg:
– Partridge feje olyan, mint egy szétrobbanó dinnye! – És a trutymó ráfolyik Lyda Mertz ruhájára – folytatta Vic. – De nagyon gáz, Lyda! Úgy tűnik, hogy ez a Partridge gyerek nehezen viseli az izgalmat. – Ne merjetek Lydával szemétkedni! – csattant fel Partridge, jóval dühösebben, mint ahogy akarta. – Mert mi történik? – kérdezte Vic. – Tudod, hogy ezer örömmel szétrúgnám a seggedet! – Tényleg? – kérdezte Partridge, és mindenki pontosan tudta, hogy mit is jelentett a furcsa hangsúly. Megfogod verni az öreg Willux fiát? Bölcs dolog volna így tenni? Partridge gyűlölte magát azért, hogy ezt mondta. Csak úgy kibukott a száján. Gyűlölte, hogy ő volt „Willux fia”. A származása megvédte ugyan, de ugyanakkor, mintha csak céltáblát rajzolt volna a mellére. Vic nem válaszolt. A szerelvény elcsendesedett. Partridge-nak valamiért az jutott az eszébe, hogy a többiek vajon majd felidézik-e ezt a pillanatot, miután megtudják, hogy ő eltűnt, vagy meghalt. Attól függően, hogy sikerül a dolog. Át kell jutnia a hatalmas ventilátorok lapátjai között. Lehet, hogy halálra kaszabolják. Kipukkad majd, mint egy dinnye. Mit fognak akkor gondolni róla? Hogy gyáva volt? Megpróbált elmenekülni? Vagy, hogy ő is ugyanolyan selejt, mint Sedge volt? Partridge kinézett az ablakon. Elsuhantak előtte a sportpályák, az akadémia kőfala, a magas lakóházak, a bevásárlóközpontok, a hivatalok épületei, és kicsit kijjebb az önműködő betakarítógépeket pillantotta meg a termőföldeken. Ekkor a siklót elnyelte a sötét alagút. Partridge képzelete megtelt a beteg emberi roncsokkal, akik a karmukat meresztve támadnak rá. Felrémlett előtte a megmérgezett környezet, a halálos víz, a romok. Csak nem fog meghalni odakint, ugye? Ezt a kockázatot azonban hajlandó volt vállalni. Nem maradhatott idebent úgy, hogy közben az anyja talán valahol odakint él. Azt is tudta, hogy ha marad, akkor meg fogják változtatni. Gyökeres átalakulásra számíthatott, arra, hogy emlékezni sem fog majd a régi énjére. Mintha csak lekapcsolták volna a világítást. A szerelvény egy pillanatra sötétségbe borult, aztán működésbe léptek az automatikus lámpák. A szerelvény a kódolóközpont alatt állt meg. A fékek hangosan
felsziszegtek, a fiúk enyhén előredőltek, majd kihúzták magukat, és felálltak. Csendben mentek végig a folyosókon. Csak néhányan próbálkoztak meg kelletlenül valamilyen viccel. Partridge megragadta Hastings vállát, mielőtt elvált volna a többiektől. – Figyelj csak – szólt a szobatársára. – Ne legyél hülye. – Ne haragudj – védekezett Hastings. – Nem lett volna szabad elmondanom neki. Képtelen voltam befogni a számat. – Nem. Nem erre gondoltam – válaszolta Partridge. – Nem rólam van szó. Hanem rólad. Egy szép napon majd a sarkadra kell állnod. – Hát, talán – felelte Hastings. – Képes vagy rá, és meg is fogod tenni. Tudom – Partridge rosszul érezte magát, hogy itt kell hagynia Hastingsot. Szobatársának nagy gondjai lesznek nélküle. Nem akarta, hogy a haverja beálljon csicskának a falkába. Abban a bandában mindenki remek tréfának tartaná, ha Hastingsszal szemétkedhetne. – Lehet, hogy ma este nem jövök vacsorázni, mert tanulnom kell – folytatta Partridge. – Egyél Arvin Weeddel. Ülj mellé a vacsoránál, rendben? – Most már azt is megmondod, kivel barátkozzak? – Csak tedd azt, amit mondok, rendben? Emlékezz arra, hogy én mondtam. – Furcsán viselkedsz – csodálkozott Hastings. – Dehogyis. Két ápoló lépett ki a folyosóra. Eltérő irányba vezették el a fiúkat. – Na, szia, te nyomi – búcsúzkodott Hastings. – Minden jót – válaszolta Partridge. Egy parányi fehér helyiségbe vezették. Nem volt ablaka. A múmiagyártó készüléket már elhelyezték a vizsgálóasztalon. Belülről teljesen sima volt a felszíne. A tetejét fel lehetett emelni, így Partridge könnyedén bemászhatott. A berendezés fölött és körülötte is, rengeteg készülék várt a beavatkozásra. Robotkarok, csipeszek, szívócsövek. A csillogó krómcsöveket nemrég tisztíthatták meg. Az egyik sarokban számítógép trónolt az íróasztalon. Egy görgős szék állt előtte. Az asztalra állított vázából egy csokorra való művirág kandikált ki. Ez meglepte Partridge-ot. Valaki így emlékezik az otthonára vagy a
természetre? A Kupola lakóira nem volt jellemző az ilyenfajta érzékenység. És ez volt az a pillanat, amikor a fiút elfogta a kétely. Nem is kellene fejest ugrania a mélyvízbe! Senki nem fogja megtudni. Ha most megáll, akkor este Hastingsszal vacsorázhat, és megkérheti Lydát arra, hogy segítsen visszavinni a kést. Eszébe jutott a lány keskeny csípőjének és derekának érintése. Ahogy a keze lassan végigsiklott az oldalán, a selyemruhán, miközben csókolóztak. Annyira jó volna ismét érezni a haja mézes illatát. Valaki azóta már bizonyára észrevette, hogy eltűnt egy kés. Az egyik tanár vagy a gondnok. Lehet, hogy Lyda ebben a pillanatban már ott is áll az igazgató irodájában. Talán már tart a kihallgatása. Partridge úgy vélte, ha elkapják őt, az apja dühöngeni fog. Lehet, hogy kirúgják az akadémiáról. Talán bevágják a rehabilitációs központba, hogy egy olyan dokival beszéljen, mint amilyen Lyda anyja, Mertz asszony. És Lyda is bajba kerül, ha őt elkapják, hiszen akkor kiszedik majd belőle, hogyan jutott be a fiú a kiállításra. Glassingsot beavathatná a terveibe. De mégis mit tenne a tanára? Behívná magához a könyvtár egyik csendes sarkába, ahol halkan beszélgetnének. Talán inkább az apró ceruzákkal írnának parányi papírdarabkákra. Glassings úgy izzadna, ahogy néha szokott, a homlokán apró izzadság-cseppek gyöngyöznének, miközben végigsimítana ritkuló haján. Azt a tanácsot adná neki, hogy hallgasson. Nagyon kedves lenne. A nyitott tartály némán várakozott Partridge előtt. Belseje tökéletesen kirajzolta a fiú alakját. Partridge meglepődve nézte, hogy milyen hosszú tartályra van már szüksége. Alig néhány évvel ezelőtt még ő volt a legkisebb az osztályban. A kis dagi. A tartály most olyan hosszú, és karcsú volt, mintha valaki másra várna. Egy olyan magas, idősebb fiatalemberre, mint például Sedge. Ha Sedge még élne, akkor magasabb volna nála? Sosem fogja megtudni. A legszívesebben visszavonulót fújt volna, de már túl késő volt ehhez. Csak néhány perce maradt addig, amíg megérkezik a személyzet. A szellőzőből hűvös levegő áramlott a szobába. Partridge elhúzta a görgős széket az íróasztaltól, és odatolta a szellőző ajtaja alá. Felállt a székre, remélve, hogy nem gördül ki alóla. Kicsavarta a szellőzőt eltakaró
rácsot, majd felnyomta a mennyezetbe. Mindkét karjával a magasba nyúlt, megragadta a fémperemet, majd a görgős széket a lábával visszataszította a számítógépes asztalhoz. Ugyanezzel a lendülettel felhúzta magát a sötét nyílásba. Négykézláb megfordult, és a helyére illesztette az ajtót. Ezzel sokáig nem tudja félrevezetni az üldözőit, de talán nyerhet néhány percet. A szellőzőcsatornában sötétebb volt, és nagyobb zaj, mint ahogy gondolta. A rendszer működött. A fémfalak vadul rázkódtak. A fiú olyan gyorsan mászott, ahogy csak bírt. El kellett jutnia a legelső szűrőréteghez, mire a rendszer leáll. Onnantól számítva csupán három perc negyvenkét másodpercnyi ideje maradt arra, hogy keresztüljusson az első szűrőn, és az egymást követő ventilátorok során. A hatalmas propellereken túl már várta a második szűrőréteg. Ki kell vágnia magát innen. Ki, a világba. Ez persze csak akkor sikerülhet, ha időben eljut oda, és nem szeletelik véres cafatokra a ventilátorok lapátjai. Pontosan úgy, ahogy azt a tervrajz jelezte, véget ért a keskeny szellőző, és kiléphetett a tágas légtisztító alagútba. Itt már nem kellett négykézláb másznia. Amikor kihúzta magát, a feje éppen csak hogy hozzáért a mennyezethez. A fémmel borított alagút keresztmetszete tökéletesen kör alakú volt. Partridge-nak valamiért az üstdob jutott az eszébe. Nem egészen értette a szó pontos jelentését. Mi köze lehet egy üstnek egy dobhoz? Nem messze maga előtt meg is pillantotta az első szűrőt. A rózsaszín réteg, pont olyan, mint egy gondosan kifeszített függöny, elzárta az útját. Partridge meglepődött azon, hogy a szűrők éppen rózsaszínűek. Olyan volt a színük, mint az emberi nyelvnek. Azt is furcsának találta, hogy itt minden ragyog a fényben. Mi lehet ennek az oka? Talán a karbantartók miatt? Előhúzta a konyhakést, és közben Lyda jutott az eszébe. Ahogy a lány lassan húszig számolt a félhomályos kiállítóteremben. Partridge megmarkolta a kést, belenyomta a szűrőbe. A rostok rendkívül kemények voltak, helyenként egészen vastag szálak húzódtak végig rajtuk. Olyannak tűntek, mint az izmos hús. Végre az első rost ellazult. A szálak vadul lebegni kezdtek. A fiú kezében a késsel egy pillanatra megdermedt. Eszébe jutott egy gyermekkori élménye. Illetve csak félig. A lebegő szálak, az apró darabkák valamire emlékeztették. Talán a hóra?
Partridge azt hallotta, hogy a rostok tele vannak parányi horgokkal. Megtapadnak az ember tüdejében, és gyulladást okozhatnak. Nem tudta, hogy ez igaz-e, vagy sem. Mostanában már semmiben sem bízott, amit tényként közöltek. Ennek ellenére kerülni akarta a felesleges kockázatot. Előhúzta a sálját, és a feje köré tekerte. Sikerült elég széles rést vágnia a szűrőkbe ahhoz, hogy oldalvást átpréselje magát. Kapucnis dzsekijét elborította a rózsaszínű por. Partridge ekkor pillantotta meg a távolban az iszonyatos ventilátorokat. A pengeként csillogó lapátok mozdulatlanul álltak. Odarohant az első ventilátorhoz, és anélkül, hogy akárcsak egy ujjal is hozzáért volna a lapátokhoz, átbújt közöttük a szűkös háromszögön. A cipője megcsúszott a nedves felszínen, és elesett. Az oldalára zuhant. A csattanás hangos visszhangokat vetett. A kódolás következménye az, hogy néha ennyire esetlen volt. Feltápászkodott, és elindult a következő propeller felé. Átjutott rajta, majd a következőn is. Megtalálta a megfelelő ritmust. Vajon az ápolók már észrevették, hogy üres a tartály? Felhangzott már a riasztás? Értesítették már a Különleges Erőket? Partridge pontosan tudta, hogy azonnal elszabadul majd a pokol, ha kiderül, hogy eltűnt Willux fia. Az egyetlen, még élő fia. Még gyorsabban rohant ventilátortól ventilátorig. Úgy ment keresztül a lapátok között, mintha akadályfutó lett volna. Ismét felmerült egy gyermekkori élmény. Lelki szemeivel egy udvart látott. Talán a sajátjukat, talán valaki másét. Zöld fű borította az udvart. A fűszálakat ki lehetett húzni a földből, a fákat nem sima vagy csillogó kéreg borította. Még egy kutya is volt ott. A bátyja és még valaki, egy magas lány, akadálypályát épített a kertben. Voltak ott kötelek, amivel lendülni lehetett. A karikákon át kellett bújni. A legvégén egy labda várta. Bele kellett dobnia egy felállított vödörbe. A dobozokban üdítő várta a gyerekeket. Rövid, vékony szalmaszálak álltak ki belőlük. Középen a szívószál olyan volt, mint egy parányi tangóharmonika. Amikor a szájába vette, a szalmaszál meggörbült. Hirtelen elnehezedett a feje, megtántorodott. Önkéntelen mozdulattal megragadta az egyik lapátot. Az annyira éles volt, hogy azonnal kiserkent a vére. A vércseppek csíkot húztak a talajra. A fiú korábban csupán néhány alkalommal látta kifolyni a saját vérét. Egyszer például a fogászaton, amikor a fúró túl erősnek bizonyult. Partridge akkor habzó, rózsaszínű nyálat köpött az edénybe. Mintha beszűkült volna a világ.
Már csak egy vakító fehér fénypontot látott, de aztán a rosszullét elmúlt, és Partridge magához tért. Az órájára pillantott. Harminckét másodperce maradt, és még tizenegy további ventilátoron kellett keresztüljutnia. Szinte arcul csapta a gondolat, hogy esetleg nem fog sikerülni. Akár meg is halhat idebent. Darabokra fogják szabdalni. Mivel pedig keresztüljutott már a szűrőn, az apró cafatok csak kifele haladhatnak. A vércseppeket az erős légáramlat ugyanúgy felkapja majd, mint a sok apró rostdarabkát. A vére vörösre festi majd a port. A rendszer üzemeltetőinek mindent le kell kapcsolniuk. Néhány embert majd ideiglenes szálláson kell elhelyezni. Mindenféle szóbeszéd terjed el. Az igazságot persze eltussolják. Egy szót sem fognak szólni arról, hogy gond támadt a szellőztetőrendszerrel. Akkor ugyanis mindenki azt gondolná, hogy fellázadtak a roncsemberek, vagy, hogy biológiai fegyverekkel megtámadták az otthonukat. Még az is felmerülhet, hogy lecsapott az SZFH, ez a nevetséges katonai diktatúra. Kitörne a tömeges pánik. A vezetőség valamilyen könnyebben emészthető magyarázattal állna elő. Ami pedig Partridge-ot illeti, vele kapcsolatban is kerekítenének egy szép történetet. Remélhetőleg valamilyen hízelgő mesét. Szegény Willux. Az apja rengeteg együttérzésről tanúskodó képeslapot kap majd. Nem rendeznek igazi temetést. Múltkor a bátyja sem kapott temetést. Senki sem akarja látni a halott testét. Errefelé ismeretlen a lenyűgöző barbárság. Szegény öreg Willux! Most már a felesége és mindkét fia is meghalt. Három doboz pihen odalent az Elhunyt Személyek Archívumában. Partridge tántorogva elindult előre. Futni kezdett. Egyszerűen a pengék közé vetette magát. Újabb vérző sebhely jelent meg az arcán. A távolból halk dübörgést hallott, a motort. Valósággal keresztülszáguldott az utolsó előtti ventilátoron. Teljes erővel rohant. A messzeségben már látta az alagutat lezáró rózsaszín szűrőket. Ki akart jutni. Újra érezni akart. Érezni a szelet és a napot. Meg akarta találni a régi utcáját, a régi házukat. Ezekről persze tudta, hogy már nem léteznek, felrobbantak. Ennek ellenére meg akarta találni. Ellenállást tanúsított a viselkedési kódolással szemben. Miért is? Mi köze lehetett az egésznek az anyjához? Amikor megtalálta az emléktárgyait a dobozban, minden megváltozott. Magával hozta az anyja emlékeit tartalmazó borítékot. Az aranylánc végén ott volt a hattyú alakú medál,
a születésnapi lap, a muzsikáló fémdoboz és a fénykép. Mindet berakta egy műanyag tasakba. Érezte a kincseket a hátára nehezedni. Az utolsó ventilátor megremegett. Csupán pár centivel mozdult el. Partridge szinte fejest ugrott a lapátok közé. Éppen csak túljutott az akadályon, amikor a háta mögött egymás után felüvöltöttek a ventilátorok. A szűrőn keresztül ömleni kezdett be a levegő. Mintha ráfújt volna egy óriás a túloldalról. Csúszni kezdett visszafelé. Így fog majd visszaemlékezni erre a pillanatra. Mintha a Kupola megpróbálta volna visszaszippantani. Térdre zuhant, de aztán sikerült megvetnie a lábát. Lassan mászni kezdett előre. Távolodott a lapátoktól. Működésbe lépett a testébe kódolt fizikai erő. Valósággal megremegett, amikor megérezte a váratlan erőt. Amikor elég közel jutott a szűrőhöz, lecsapott rá a konyhakéssel. Döfései keresztülszakították a rostokat. Miközben a szűrőt szaggatta, a szél nekifeszült a testének. Rózsaszínű rostdarabkákkal telt meg a levegő, és ezek valósággal elszáguldottak a fiú körül. Hátrafelé repültek, a ventilátorok irányába. Partridge-nak ekkor egy új szó jutott az eszébe: konfetti.
PRESSIA A KOPOGÁS
P
EGÉSZ KÉSŐ ÉJSZAKÁIG FENNMARADT, hogy apró állatkákat gyártson. A nagyapja a karosszékében ülve aludt, a bejárati ajtóval szemben. Ölében őrizte a féltéglát. Mostanában már ő járt ki vásárolni. Nem tudott jól alkudozni. A lánynak egyre több kis állatot kellett készítenie, hogy legyen mit élelmiszerre cserélniük. Az öreg néha már ahhoz is gyenge volt, hogy eljusson a piacra. Ilyenkor mindketten haszontalannak érezték magukat. Gyűlölték ezt az érzést. Pressia mostanában már az éhséggel mérte az időt. Előző éjjel ráébredt arra, hogy lassacskán akár meg is halhat így. Egyszerűen elfonnyad majd a zsúfolt szobába állított, hamuval teli szekrényben. A nagyapjára pillantott. A nyakából kiálló drótokra, a mindig barátságos szemére, az arcát tarkító égett sebekre. Az idős férfi hörögve vette a levegőt. Tüdejében halkan sziszegett a hamu. A parányi ventilátor lassan pörgött a torkában. Az arca még álmában is feszültséget tükrözött. Bradwell ajándéka, a magazinból kivágott kép az asztalon feküdt. Pressia időnként gyűlölte a 3D-s szemüveget viselő embereket, amikor az jutott az eszébe, hogy neki sosem lehet ilyenje. Ennek ellenére képtelen volt eldobni a képet. Amióta felbontotta az ajándék csomagolását, újabb és újabb emlékek villantak fel. Ott volt az a parányi tartály. Egy halacska úszkált benne ide-oda. Eszébe jutott, milyen érzés volt végigsimítani anyja zsebkönyvének a könyvjelzőjét. Amikor először vette ujjai közé a puha RESSIA
szövetet... Később visszaemlékezett egy asztalra, és alatta a fűtőtestre. A melegítő mintha dorombolt volna. És egyszer ült is valamin. Bizonyára az apja vállán, amikor együtt sétáltak a virágzó fák alatt. Aztán meg beburkolták az apja kabátjába, és Pressia elaludt. Aludt akkor is, amikor a kocsiból átvitték az ágyába. Eszébe jutott, milyen volt egy hajkefével fésülgetni az anyja haját. Egy ismerős dal szólt az asszony kézi számítógépén. A monitoron megjelent egy nő, és csodálatos altatót énekelt egy teraszon egy kislánynak, és valaki, mintha arra kérte volna a dalban, hogy fogja meg a kezét, és együtt induljanak el az ígéret földje felé. Pressia csak a nő hangját hallotta, hangszerek nem szóltak. Ez lehetett az anyja kedvenc altatója. Lefekvéskor minden este lejátszotta Pressiának. Annak idején a kislány már unta is a dalt, ám most bármit odaadott volna azért, hogy újra meghallgathassa. Az anyjának olyan volt az illata, mint a fűből készített szappannak. Tiszta és édes. Az apjának valamivel erősebb illata volt. A kávéra hasonlított. Valamiért mocorogni kezdtek az emlékei, valahányszor csak Pressia rápillantott a moziban ülő emberekre. Néha annyira hiányoztak a szülei, hogy levegőt is alig kapott. Képtelen volt arra, hogy teljes egészében maga előtt lássa őket. Ennek ellenére nagyon is jól emlékezett, milyen volt, amikor az anyja átölelte és magához szorította. Emlékezett a teste puhaságára, a selymes hajára, az édes illatára, a melegre. Amikor az apja beburkolta a kabátjába, Pressia tökéletes biztonságban érezte magát. Ilyen dolgok jártak most is az eszében, miközben fürge ujjakkal felerősítette a szárnyakat a pillangó csontvázszerű testére. Ekkor hallatszott a kopogás az ajtó felől. Egyetlen éles, jól kivehető hang. Ököllel kopogtak. Nem hallotta teherautók vagy terepjárók hangját. Ki lehet az? A nagyapja mélyen aludt. Hörögve, kattogva vette a levegőt. Pressia felkelt, és lábujjhegyen odaosont az asztalhoz. Ez igencsak nehéz feladatnak bizonyult a hollandok nagy találmányában, a klumpában. Lehet, hogy ezeknek a hollandoknak sohasem kellett osonniuk? Megragadta a nagyapja vállát, és megrázta. – Itt van valaki – suttogta. Az öregember pontosan akkor riadt fel, amikor felhangzott a következő kopogás.
– Bújj el a szekrénybe – szólt a lányra. Korábban megbeszélték, hogy mi a teendő. Pressia veszély esetén elbújik a szekrényben. A nagyapa beszélgetni kezd a látogatóval. Ha a kezében tartott sétapálcával megkopogtatja a padlót, akkor a lánynak azonnal el kell menekülnie a félrehúzható ajtón keresztül. A kopogás ritmusát egy régi mondóka adta. Borotválás, nyírás, nem lesz itt sírás. Pressia úgy gondolta, hogy ennek a versikének valami köze lehetett a borbélyműhelyhez. A nagyapja bizonyára ezért ezt választotta. A vers ritmusa volt a megbeszélt jelük. A lány gyorsan odalépett a szekrényhez, és bemászott. Egy leheletnyi rést azért hagyott, hogy kikukucskálhasson. A nagyapja odabicegett az ajtóhoz. Kinézett azon a parányi nyíláson, amit már régebben vágott a fába. – Ki az? – kérdezte. Valaki válaszolt a túloldalról. Egy nő volt az. Pressia nem értette, hogy mit mondott, de úgy tűnt, hogy valamelyest megnyugtatta a nagyapját. A férfi kinyitotta az ajtót, a nő pedig gyorsan beljebb jött. Mintha menekült volna valahonnan. A nagyapa bezárta az ajtót a látogató háta mögött. Pressia csak részben látta a nőt a keskeny résen át. A látogató arcába olvadt alkatrészek már berozsdásodtak. Az egyik szemét el is takarta a fém. Az alacsony, csapott vállú nő egy véres rongyot szorított a könyökéhez. – Hajtóvadászat! – újságolta Pressia nagyapjának. – Bejelentés nélkül! Alig egy hónapja volt az előző! Éppen csak, hogy megúsztam. Hajtóvadászat? Hát ez nagyon furcsa volt. Az SZFH bizonyos időnként hajtóvadászatokat szokott szervezni. A katonák ilyenkor törzseket alakítanak ki, és ezek a közösségek huszonnégy órán keresztül megpróbálnak a lehető legtöbb emberrel végezni. Minden törzsnek megvan a felségterülete. A meggyilkoltakat megpróbálják a védett terület közepén kialakított kör alakú gyűjtőhelyre vinni. Pont járt minden hulláért. Az a csapat nyert, amelyik a legtöbbet gyilkolt. Az SZFH úgy vélte, ilyen módon lehet a leghatékonyabban kigyomlálni a lakosság soraiból a gyengéket. Évente általában két hajtóvadászatra került sor. Most viszont éppen csak túljutottak az előzőn. Pressia nagyapja a legutóbbi gyilkosságsorozat idején döntötte el, hogy szétszedi a szekrényeket, és a deszkákkal hangszigeteli a helyiséget. így
akkor majd odakint nem lehet meghallani, amikor megpróbálják összevarrni a véres, üvöltöző őrület valamelyik áldozatát. Azelőtt még sohasem követte ilyen gyorsan egy újabb hajtóvadászat az előzőt. Ráadásul mindig előre bejelentették. Pressia ezért úgy gondolta, hogy a látogatójuk megőrült, vagy esetleg sokkos állapotba került. – Biztos vagy abban, hogy hajtóvadászat van? – kérdezte Pressia nagyapja a nőtől. – Nem hallottam éneklést. – Hát hogy a csudába sebesültem volna akkor meg? A Rommező túloldalán kaptak el. Nyugat felé tartanak, és igencsak vérszomjasak. Egyből idejöttem, és nem haza. A nő azért jött ide, hogy összevarrják a sebét. Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy a nagyapa bárkit is összevarrt volna. A férfi most keresni kezdte a műszereit. Ott volt minden a szekrényajtó közelében. Leporolta őket. – Édes istenem... Milyen nap ez a mai – folytatta a nő. – Először az a sok szóbeszéd, most meg a hajtóvadászat! Leült az asztal mellé, és megnézte Pressia állatkáit. Észrevette a fényképet. Egy ujjal óvatosan megérintette a papírt. Pressia kíváncsian várta, hogy a nő vajon rákérdez-e az ajándékára. Lehetett volna annyi esze, hogy lesöpri az asztalról, mielőtt bemászik a szekrényébe. – Hallották az új pletykákat? Biztos, hogy hallották, nem? – Nem jártam még ma odakint – felelte a nagyapa, és leült a nővel szemben. Megvizsgálta a mély sebhelyet. – Tényleg nem hallotta? A nagyapa megcsóválta a fejét, és hozzálátott, hogy alkohollal fertőtlenítse a műszereket. A helyiséget betöltötte a fertőtlenítőszer illata. – Itt járt egy Tiszta – folytatta a nő, és önkéntelenül is lehalkult a hangja. – Nem voltak sebhelyek a fiún. Se bélyegek, se olvadatok. Azt mondják, hogy olyan magas, mint egy felnőtt, pedig csak egy gyerek. Magas és sovány fiú. Egészen rövidre nyírták a haját. – Ez lehetetlen – válaszolta a nagyapa. Pressia nagyon is egyetértett vele. Az emberek mindenfélét kitaláltak a Tisztákról. Már máskor is hallott hasonló rémhíreket. Úgy vélték, bolond lyukból bolond szél fúj. Bakot lőttek a pletykálkodók. – A Szittyóban vették észre – folytatta a nő. – Aztán meg eltűnt.
Pressia nagyapja nevetni kezdett. A nevetés azonban gyorsan köhögéssé változott. A férfi félrefordította a fejét, és olyan sokat köhögött, hogy a végén már nem is kapott levegőt. – Elég jól érzi magát? Össze tud varrni? – kérdezte a nő. – Vizenyős a tüdeje? – Semmi bajom. Csak ez a ventilátor itt a torkomban. Összegyűlik benne a por, és időnként meg kell szabadulnom tőle. A nagyapja varrni kezdett. A nő halkan vinnyogott. – Hányszor hallottunk már hasonló mendemondákat? – kérdezte a férfi. – Ez most tényleg komoly – felelte a sérült. – Nem részeg grupik mesélték. Három szemtanú is akadt. Külön-külön látták a fiút, és nem tudtak egymásról, amikor jelentették. Azt mesélték, hogy a gyerek nem vette észre őket. Ők meg nem merték megközelíteni, mert úgy vélték, hogy egy szentet látnak. – Csak álmodoztak és ábrándoztak. Semmi több. Rövid időre elnémultak, miközben a nagyapja összevarrta a sebet. A nő arca kőmerevvé változott. A beleolvadt alkatrészek összepréselődtek. Az idős férfi megpróbálta csillapítani a vérzést. Gyorsan dolgozott. Alkohollal lefertőtlenítette a sebhelyet, aztán bekötözte. Végül megszólalt: – Kész is vagyunk. Az asszony az inge ujját ráhúzta a kötésre. A férfi kezébe nyomott egy apró, húsos konzervdobozt, és egy gyümölcsöt is elővett a zsákjából. A gyümölcs ragyogóan piros volt, de vastag héja miatt egy narancsra hasonlított. – Ugye, milyen gyönyörű? – kérdezte az asszony, aztán átadta a fizetséget. – Magával mindig öröm üzletet kötni – válaszolta Pressia nagyapja. A nő töprengő pillantást vetett a férfira. – Ha akarja, elhiszi, ha akarja nem. De figyeljen csak! Ha tényleg itt jár egy Tiszta, akkor az valahogy kijutott. És ez ugye mit jelent? – Na mit jelent? – kérdezte a nagyapa. – Árulja el nekem! – Ha van egy út kifelé, akkor létezik egy út befelé is. Pressia hirtelen összeborzongott. A nő hirtelen a fülére tapasztotta az egyik ujját. – Hallja ezt? – kérdezte.
Most már Pressia is hallott valamit. A távolból idehallatszott egy hajtóvadászat elnyújtott éneke. Lehet, hogy mégsem őrült meg a nő? Pressia nagyon, de nagyon azt szerette volna, hogy ne üres szóbeszéd legyen a Tiszta híre. Tisztában volt azzal, hogy mennyire hasznosak néha a pletykák, hiszen néha volt is valami valóságalapjuk. Persze a nagy részük tündérmesének és hazugságnak bizonyult. Az ilyen szóbeszéd volt a legszörnyűbb. Az a fajta, amelyik meggyőzte az embert, és hamis reményt keltett a szívében. – Ha van egy út kifelé, akkor létezik egy út befelé is – ismételte meg a nő lassan, mélységes nyugalommal. – Mi soha nem jutunk be – válaszolta Pressia nagyapja ingerülten. – Egy Tiszta – erősködött a nő. – Egy Tiszta jár közöttünk! Ez volt az a pillanat, amikor mindannyian meghallották a sikátorba kanyarodó teherautót. Elnémultak és mozdulatlanná merevedtek. Odakint hörögve ugatni kezdett egy kutya. Lövés dördült. Az ugatás elhallgatott. Pressia tudta, melyik kutyát intézték el. Felismerte az ugatásáról. Ezt az állatot olyan sokszor megverték már, hogy ha nem menekült el, akkor már csak támadni tudott. Nagyon sajnálta a szerencsétlent, és néha adott neki egy-egy falat ennivalót. Persze nem a kezéből etette, mert annyira nem lehetett megbízni a kutyában. Pressia visszafojtott lélegzettel fülelt. Odakint halotti csend borult a környékre. Csupán a sikátorban álló teherautó motorja zúgott halkan. Napkeltekor már kevesebben élnek itt, mint előző este. A nagyapja megkopogtatta a padlót. Borotválás, nyírás, nem lesz itt sírás. Pressia azonban nem volt hajlandó lelépni. Nem akarta itt hagyni a nagyapját. Az öreg gyorsan odalépett a székéhez. Felkapta a téglát, és az ajtó felé fordult vele. Az asszony a sebére szorított kézzel az ablakhoz lépett. Óvatosan kilesett. – SZFH! – suttogta halálra váltan. Pressia nagyapja a lány rejtekhelye felé fordult. A szekrényajtó hajszálvékony résén át találkozott a tekintetük. A férfi hörögve kapkodott levegő után. A szeme tágra nyílt. Elbizonytalanodott Nem tudta, mit tegyen. Pressia valósággal rázkódott a félelemtől. Most mégis az jutott az eszébe, hogy mi lesz az öreggel nélküle. Lehet, hogy az SZFH valaki másért jött. Ott van például az az Arturo nevű fiú meg a kalyibában élő
ikerlányok. Ez persze nem jelentette azt, hogy rosszat kívánt volna az ikerlányoknak vagy Artúrénak. Hogy a fenébe kívánhatta azt, hogy az SZFH valaki mást vigyen el? Dermedten figyelt. A sikátor irányából halk sikolyt hallott, majd az úttesten megcsikorduló bakancsok hangját. Csak ne ide gyertek! – suttogta halálra váltan. Feszülten várta, hogy feldübörög-e a motor. Csapódik-e az ajtó. A teherautó azonban nem mozdult. Halkan, kitartóan dübörgött a sikátorban. A nagyapja gumivégű botjával ismét megkopogtatta a padlót. Borotválás, nyírás, nem lesz itt sírás. Nem volt mit tenni. Mennie kellett. Mielőtt azonban lelépett volna, Pressia egy jókora kört rajzolt a hamuba. Utána a mosolygó száj és a két szem következett. A szekrény alját belepte a hamu. Vissza fogok jönni nemsokára. Ezt akarta üzenni az öregnek. Vajon megtalálja, és megérti majd? De mi lesz akkor, ha nem tud hamarosan visszajönni? Mi lesz akkor, ha csak baj vár rá, és a sorsa végérvényesen rosszra fordul? A lány most vett egy mély lélegzetet, és a babafejű kezével lassan nyomni kezdte az álcázott deszkafalat. Rövid ellenállás után a deszka kiugrott a helyéről, és hangos csattanással a borbélyüzlet poros padlójára zuhant. A szekrénybe beszökött a fény Pressia érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Körülpillantott az elhagyott üzlethelyiségben. A tető nagy részét elsöpörte a robbanás. Jól látszott a poros, éjszakai égbolt. A lány hirtelen sebezhetőnek érezte magát. A szekrény meghitt védelméből kikerült a nagy semmibe. A borbélyüzletben már csupán egyetlen karosszék maradt meg. Olyan forgószékek álltak itt, amelyeket magasabbra vagy alacsonyabbra is be lehetett állítani. Az utolsó székkel szemben teljes épségben megmaradt a pult is. Egy poros üvegedényben három fésű lebegett. Úgy lebegtek a koszos, kékes színű vízben, mintha megállt volna az idő. Pressia fürgén odasietett a falhoz. Átlépve az összetört tükrök cserepein, keresztülment a műhelyen. Egy újabb teherautó dübörgését hallotta. Meglepte, hogy nemcsak egy kocsival jöttek. Leguggolt, és nem mert levegőt venni. Meg sem moccant. A teherautóban valaki rádiót hallgatott. Egy régi dal elnyomorított verziója hallatszott halkan a parányi hangszórókból. Pressia nem ismerte ezt a számot, a jajgató elektromos gitárt és a dübörgő basszust. Úgy hallotta, hogy amikor
elvisznek valakit, akkor hátrakötözik a kezét és leragasztják a száját. Vajon felhangosítják a rádiót, amikor elhajtanak? Valamiért úgy érezte, hogy az egészben ez a legrosszabb. Megpróbált beleolvadni a talajba. Még levegőt sem mert venni. Lehet, hogy érte jöttek a két teherautóval? Az egyikkel lezárták a sikátort, a másik meg kint várja a párhuzamos utcában? A helyiségben az összes tükör összetört. Csupán egyetlen kézitükör maradt épségben. Ott állt a pulton. Pressia egyszer megkérdezte a nagyapjától, hogy mire kellettek az ilyen kézitükrök. Az öreg elmagyarázta, hogy ezzel szokták megmutatni az ügyfeleknek, hogyan néz ki hátul a fejük. Ez elképesztette a lányt. Már miért akarná bárki is megnézni a feje hátulját? Ki a csuda találhatott ki ilyesmit? Rejtekhelyéről remek kilátás nyílott a Kupolára. Az elképesztő méretű gömb pontosan északra ragyogott fent, a hegy tetején. Gyönyörűen megvilágított, fényes felszínén hatalmas fekete fegyverállások sötétlettek. A tündöklő erőd legtetejéről vakító fényben úszó kereszt emelkedett a hamuban fuldokló égre. A lánynak most az a Tiszta jutott az eszébe, akiről az imént hallott, akit állítólag a Szittyóban láttak. A magas és sovány, rövidre nyírt hajú fiú. Biztos, hogy csak pletyka volt az egész. Nem lehetett igaz. Ki a fene hagyná ott a Kupolát? Ki jönne ide, ahol mindenki rá vadászna? A teherautó lassan vánszorogva megindult. A fényszórója bevilágította a romos helyiséget. Pressia mozdulatlanul lapult. A fénypászmában felragyogott egy háromszögletű tükördarab. A lány egy másodpercre megpillantott egy arcot. Saját magát, a szemeit, amelyek pont olyanok voltak, mint az anyjáé. Az anyja japán volt. Gyönyörű és fiatal. Az orra pedig ugyanolyan szeplős, mint az apjáé. És jól látta a bal szeme fölött a félhold alakú égett sebhelyet is. Ha elmegy innen, mi lesz Freedle-lel? Freedle már nem húzza sokáig. A fénypászma továbbsiklott. A teherautó elaraszolt a romok mellett, az oldalán jól látszott az SZFH felirat és a fekete mancs. Pressia mozdulatlanul várakozott. A motor dübörgését és a rádióból felhangzó dalt végül elnyelte az éjszaka. A másik teherautó azonban még mindig ott állt a sikátorban. Valaki kiabált. Nem a nagyapja hangját hallotta. Óvatosan kilesett azon a hatalmas nyíláson, amit valamikor egy hatalmas üvegtábla borított. Sötét volt és hideg. Senki sem járt az utcán.
A fal melletti árnyékban a lány óvatosan elindult a tönkrement bejárati ajtó felé. Az ajtó mellett jókora, megrozsdásodott fémhenger hevert. Halványpiros és kék csíkok tekeregtek rajta. Megrepedezett és meggörbült. A nagyapja azt mesélte, hogy errefelé annak idején hagyományosan ilyen oszlopokkal jelölték a borbélyüzleteket. Valamikor jelentett is valamit ez a szimbólum. Pressia kilépett az ajtón, és odatapadt a romos falhoz. Hogy is tervezték? El kell bújnia. A nagyapja egyszer megmutatta neki a hatalmas vízelvezető csövet. Alig három háztömbnyi távolság választotta el tőle. Az öreg úgy vélte, hogy az unokája ott majd biztonságban lesz. De hát, hol is lehetne valóban biztonságban? Ekkor az eszébe jutott egy név: Bradwell. A földalatti mozgalom. Pressia zsebében még mindig ott lapult az a papírdarab, amit a fiatalember erőltetett rá búcsúzóul. A segítségével eljuthatna Bradwell rejtekhelyére. Lehet, hogy otthon lesz, talán a következő leleplező előadására készül. Vajon mit fog szólni ahhoz, ha ő csak úgy beállít hozzá, ha megköszöni az ajándékot? Ha úgy tesz, mintha örült volna neki. Ha Bradwell nem szemétkedni akart volna a fényképpel, be fogja engedni? Tartozik egy szívességgel a nagyapjának, aki bevarrta a sebeit. Pressia azonban képtelen lett volna odamenni, és szívességet kérni. Soha az életben. Ennek ellenére most úgy döntött, hogy mégiscsak megpróbál eljutni oda. Fandra ugyan nem maradt életben, a fivére viszont igen. Az ajtó mellett, a járdán egy parányi, összeégett harangocska feküdt. Ez meglepte a lányt. Felemelte a fémdarabot, ám annak hiányzott a nyelve, így néma maradt. Valamit azért majd lehet kezdeni vele. Jó lesz egyszer. Olyan erősen megmarkolta a harangocskát, hogy a pereme belevágott a keze húsába.
PARTRIDGE P AT Á S O K
P
ARTRIDGE HAMARABB HALLOTTA MEG A BIRKÁKAT ,
mint ahogy meglátta őket. Valami zörgött az erdőt övező sötét bokrok között. Időnként felbőgött egy állat. A bégető hangot meghallva Vic Wellingsly nevetése jutott Partridge eszébe, ahogy évfolyamtársa felröhögött a sikló szerelvényében. De hát, az egy másik világban történt. Napnyugta után eltűnt a meleg a levegőből. Partridge a város peremén haladt. A településből csupán elszenesedett romok maradtak. Füst szagát érezte, a messzeségből hangokat hozott a szél. Néha felkiáltott valaki. A magasban szárnyak csapkodtak. Sikerült átjutnia a homokkal és hamuval borított kietlen síkságon. Útközben megitta az összes vizét. Kétszer is úgy vélte, hogy egy szemet lát a földben. Egyetlen pislogó szemet, ami gyorsan eltűnt a porban. Hallucinált volna? Ebben nem lehetett egészen biztos. Az erdő szélén ment tovább. Ha életre kel még a föld is, akkor a fák is igencsak veszélyesek lehetnek. Úgy vélte, hogy itt élhetnek roncsemberek is. Róluk eszébe jutott az anyja. Igazi szent, legalábbis az apja így emlegette. Az anyja megpróbálta megmenteni a roncsemberek életét. Ha még mindig életben van, sikerült azokat a szerencsétleneket is megmentenie? Egy jókora, olajosan csillogó, fekete tollazatú madár repült el a feje közelében. Partridge jól látta a madár furcsán meggörbült csőrét. Az állat repülés közben hol kinyitotta, hol összeszorította a karmait. A fiú
elképedve egészen addig bámulta, míg az állat el nem tűnt a fák között. Önkéntelenül is Lyda drótból készített madarára gondolt. A kalitkára. Bűntudat és félelem fogta el. Mi történhetett Lydával? Partridge valamiért úgy érezte, hogy a lány veszélybe került. Hogy kisiklott az élete. Vajon csak kikérdezik, és utána hagyják, hogy visszatérjenek a megszokott hétköznapok? Hiszen nem tud nekik semmit sem mondani. Tényleg nem. Lyda csak annyit tudott, hogy a fiú magához vett egy kést. A vallatóinak viszont esetleg úgy tűnhet, hogy a lány ennél többet is tudhat. Talán eltitkol előttük valamit? Talán többet tud annál, mint amennyit elmond? Látta bárki is, hogy csókolóztak? Ha igen, akkor ezt a bűnössége bizonyítékának tekintik majd. Partridge jól emlékezett a csókra. Újra és újra felidézte magában. Olyan édes volt és lágy. A lánynak olyan volt az illata, mint a virágoké és a mézé. A birkák váratlanul bukkantak elő a fák közül. Szabálytalan, torz patákon döcögtek. A fiú lekuporodott a bokrok közé, és onnan figyelte az állatokat. Úgy vélte, hogy már rég elvadulhattak. A nyáj egy esővízzel teli mélyedés körül gyülekezett. A nyelvük segítségével ittak. A szájukból villámgyorsan kivillanó húsdarabok hegyesnek tűntek. Némelyik nyelv úgy csillogott, mint a borotva pengéje. Mocskos, sűrű bundájukon vízcseppek csillogtak. A szemük nem ott volt, ahol lennie kellett volna. A szarvuk pedig... néha olyan sok szarv nőtt ki a fejükből, hogy meg sem lehetett számolni. Az egyik állat fején egymást követték a hegyes csonttövisek. Végighúzódtak a gerince mentén, egészen a háta közepéig. A birkák elképesztő látványt nyújtottak. Némelyik példány szarvai akkorára nőttek, mint valami agancs. Indaként egymásra tekeredtek, vagy éppen messze kinyúltak oldalt. Az egyik birka szarvai hátrafelé nőttek. Olyan volt az alakjuk, mint az összecsomósodott sörény szőréé. Mivel beleolvadtak a gerinc csontjába, nem tudta mozgatni a fejét. Bármennyire is félelmetesnek tűntek az állatok, Partridge mégis hálás volt nekik, mert megmutatták, hogy a víz iható. Hörögve köhögni kezdett. Talán azért, mert az alagútban belélegezte azokat a kampós rostdarabkákat? Vagy a homokkal keveredett hamu miatt? Most szépen kivárja, hogy a birkák továbbálljanak, és megtölti a kulacsait. Ezek a birkák azonban mégsem voltak elvadult jószágok. Egy elnyomorodott karú, karikalábú pásztor dülöngélt elő a fák közül. Hangosan kiabált az állatokkal, és egy hegyes karót lengetett. Az arcán
számos égett sebhely látszott. Az egyik szeme mintha lecsúszott volna, és most a pofacsontjából bámulta a világot. Erős csizmát viselt. Vastagon belepte a sár. Könyörtelen erővel csépelve és döfködve próbálta meg irányítani a jószágot. Artikulálatlan hangon üvöltözött velük. Amikor véletlenül elejtette a karót, lehajolt, hogy felvegye. Közben valamiért elfordult, és a tekintete egy pillanatra belefúródott Partridge szemébe. A sebhelyes, összeégett arcú pásztor elvigyorodott. – Hé, te! – kiáltott fel. – Te tolvaj! Hús vagy gyapjú? Partridge eltakarta az arcát a kendőjével, a fejére húzta a csuklyáját, majd megrázta a fejét. – Nekem csak víz kell – biccentett a tócsa felé. – Ha abból iszol, kirohad a gyomrod – felelte a férfi. A foga sötét gyöngysorként csillogott. – Gyere velem! Van vizem. A birkák szürke formái ismét eltűntek a fák között. A pásztor határozott csapásokkal irányította őket. Partridge a nyomukba eredt. Az erdő még nem győzte le a nagy tűz nyomait, helyenként azonban már új, zöld növények bukkantak elő. Rövid gyaloglás után odaértek egy kunyhóhoz, mellette pedig egy dróthálóból és karókból összeeszkábált karámhoz. A férfi beterelte a nyájat. Némelyik birka ellenkezni próbált, mire nagyot csapott az orrukra. Az állatok bégettek. A karám olyan kicsi volt, hogy a jószágok éppen csak elfértek odabent. A gyapjú szinte kitöltötte az egészet. – Mi ennyire büdös? – kérdezte Partridge. – A trágya, a húgy, a rothadás meg a gyapjú. Meg hát kicsit a halál is. Van pálinkám – felelte a pásztor. – Magam főztem. Nem olcsó. – Csak vizet kérek – felelte Partridge. A lehelete miatt benedvesedett a kendője. Előhúzott egy kulacsot a hátizsákjából, és odaadta a férfinak. A pásztor egy pillanatig döbbenten bámulta a kulacsot. Partridge megijedt, hogy valamivel esetleg elárulta magát. A férfi azonban megfordult, és bebicegett a kunyhóba. Partridge egy pillanatra belátott a szobába, mielőtt bezáródott a mocskos, megvetemedett ajtó. A falakról rózsaszínű, megnyúzott állatok lógtak. Levágták a fejüket, így a fiú nem tudta azonosítani őket. Persze nem lehetett biztos abban sem, hogy a fejük olyan nagy segítséget jelentett volna. Ekkor valami megszúrta a karján. Partridge odacsapott, és eltalált valamilyen bogarat. Jó vastag páncélja volt. Megpróbálta lepöckölni
magáról, de a rovar meg sem moccant. Három ujjal meg kellett ragadnia, hogy kihúzza a fullánkot a bőréből. A pásztor visszajött. A kezében ott volt a vízzel teli kulacs. – Te meg hova valósi vagy? – A városba – felelte Partridge. – Megyek is vissza. – A város melyik részébe? – kérdezte a pásztor. Elcsúszott szeme lassabban pislogott a másiknál. Partridge hol az egyikbe, hol a másikba bámult. – A külvárosba – felelte a fiú, és lassan elkezdett hátrálni abba az irányba, ahonnan jöttek. – Köszönöm a vizet. – Nemrég meghalt a feleségem – folytatta a pásztor. – Megbetegedett, aztán meghalt. Éppen csak most. Kellene ide még valaki. Egy ember nem győzi ezt a munkát. Partridge a karám felé fordult. Az egyik birkának olyan volt a patája, mint egy csorba, rozsdás lapát. A birka ásni próbált a sarokban. – Nem lehet. – Valami nincs rendben veled. Valami nem stimmel. Partridge kővé dermedt. – Mennem kell vissza. – Hol vannak a sebhelyeid? Mi olvadt beléd? Nem látok rajtad semmit sem. A férfi felkapta a hegyes karót, és Partridge-ra fogta. A fiú most már tisztán látta a pásztor arcán az összes sebhelyet. Mintha csak szétszabdalták volna az arcát. – Meg ne moccanj! – förmedt rá a férfi, ugrásra készen. Partridge megpördült, és rohanni kezdett visszafelé. Hirtelen működésbe lépett a különleges kondicionálása. Hihetetlenül felgyorsult. A karja és a lába úgy mozgott, mintha dugattyúk lettek volna. Pontosan azon az útvonalon szelte át az erdőt, amerről jött. Amikor azonban a lába megakadt egy puha fatörzsben, teljes hosszában a földre zuhant. Itt is járt már az előbb. Ott feküdt az esővízzel teli mélyedés mellett, ahová a birkák inni jártak. Feltápászkodott, és hátrafordult. Alaposabban is megnézte a fatörzset, amiben elbotlott. De hiszen ez nem is fatörzs! Valaki csomóba kötött egy nagy halom nádat. Egy részük zöld, másik részük rozsdásbarna volt. Partridge lelki szeme előtt felrémlett a Kupolában használt egyik aratógép. Fülelni kezdett, de nem hallotta meg a pásztort. Amikor odaállt a nádköteg mellé,
megpillantotta az összekötő drótokat is. Hosszan bámulta a köteget. Feltűnt odabent valami halvány, sápadt csillogás. A nád egy mozdulatlan, nedves valamit rejtett. A fiú keze remegni kezdett. Közelebb hajolt. Édeskés, gyomorkavaró szag csapta meg az orrát. Amikor széthajtotta a nádat, a nyirkos, szinte már gumiként csillogó szálakat, azonnal felbukkant egy emberi arc. Az egyik fele szürkésfehér volt, a másik viszont sötétvörös. Mintha összeégett volna. A száj lilává vált, amikor nem kapott levegőt és vért. Megtalálta a pásztor feleségét. A nőt, aki csak nemrég halt meg. Hát így temette el az asszonyt! Melyik része nedves és csillogó? A szeme – sötét, zöld fényben izzott.
LYDA A rehabilitáció
A
HÓFEHÉR KIPÁRNÁZOTT FALÚ SZOBÁBAN DERMESZTŐ HIDEG VOLT. Lydának valamiért az jutott az eszébe, hogy a robbanások előtt volt egy jókora doboz is a hűtőszekrényükben. Idebent csak egészen kis hűtőszekrényeket használtak. Az emberek leginkább szójatex tablettákkal táplálkoztak. Az anyja nem egyszerűen a nagy hűtőszekrényben, hanem külön dobozban tartotta a kerek salátafejeket. Lehet, hogy ez a zöldség túl érzékeny volt ahhoz, hogy kibírja a többi étellel együtt, a hűtőben? Ahogy eszébe jutottak a fejes saláták, arra is visszaemlékezett, hogy a legkülső levelek egy táncoló szoknya hullámzására emlékeztették. Az anyja kétszer is meglátogatta Lydát. Nem hivatalosan persze. Amikor itt járt nála, a nő visszafogott nyugalommal viselkedett, de Lyda tudta, hogy mérges. Az asszony a szomszédjaikról fecsegett, meg a konyhakertjükről. Egyszer azonban egészen halkan csak kibökte: – Van fogalmad arról, hogy mibe fog ez kerülni nekünk? Mostanában senki nem néz már a szemembe. Ennek ellenére mindkét alkalommal szorosan magához ölelte, mielőtt elköszönt. Az anyja ma is eljön. Most azonban a vizsgálóbizottság hivatalos tagjaként. Amikor majd belép a szobába, ugyanolyan orvosi köpenyt visel, mint a többiek. A kezében tartott parányi számítógéppel mintha csak pajzsot tartana maga elé, elrejtve lelke titkait. Hiszen a melltartóba
préselt dús keblek mögött anyai szív dobog. Lyda pontosan tudta, hogy ott van, és hogy most veszettül dübörög. A szobája inkább csak egy cella volt. Az apró, négyzet alakú helyiségbe csupán egy ágyat, egy vécét és egy parányi mosdót tettek. Az egyik falon egy álablak ragyogott. A lány jól emlékezett arra, hogy pár évvel ezelőtt az anyja komoly küzdelem árán érte csak el, hogy ilyen ablakokkal tegyék komfortosabbá a cellákat. Komoly előadást tartott a bizottság előtt. Azokra a kutatásokra hivatkozott, amelyek szerint a napfény segít helyrehozni a mentális betegségeket. Igazi ablakokról persze szó sem lehetett. Végül megtalálták a közbülső megoldást. Az ablakon beeső fény mennyiségét a benti, ráccsal fedett falióra szabályozta. Lyda cseppet sem bízott az órában, de az ablakban sem. Úgy gondolta, hogy megfigyelői manipulálják az időérzékét. Miközben aludt, az idő túl gyorsan eltelt. Persze az is lehet, hogy a gyógyszerek miatt. Sokat altatták. Tudta, hogy minél tovább tart a megfigyelése, annál komolyabb kategóriába fogják sorolni. Az idő előrehaladtával egyre csökken annak az esélye, hogy egészségesnek tartsák, és kiengedjék. Reggelente tabletták segítségével ébredt fel. Másokat azért kellett szednie, hogy megnyugtassák az idegeit. Lyda hiába győzködte a megfigyelőket, hogy semmi baja az idegeinek. Vagy talán mégiscsak van valami? Figyelembe véve a körülményeket, úgy gondolta, hogy idegileg nagyjából rendben van. Egyelőre még semmi baja sem volt. Függetlenül attól, hogy sikerül-e majd kijutnia, vagy sem, a baj megesett. Ezek után ki fogja valaha is feleségül venni? Ki engedi be a családjába? Senki. Még ha feleségül is venné valaki, akkor sem kapna engedélyt a gyerekszülésre. Alkalmatlanná nyilvánítják a genetikai újranépesítésre. Ez lesz a vég. Valami átsuhant a műablakon besugárzó mesterséges napsugarak között. Mintha csak egy madárraj repült volna ott. Ez is a program része lenne? Miért jutott az eszébe az, hogy madarak repültek el az ablak előtt? A Kupolában alig akadtak madarak. Néha egy-egy kiszökött a madárházból, persze csak nagyon ritkán. Lehet, hogy csak képzelte ezeket a madarakat? Csupán egy morzsa az emlékezete legmélyéről? A legnagyobb próbatételt eddig, eltekintve persze a pániktól, a haja jelentette. Kopaszra borotválták, amikor behozták. Lyda úgy vélte, hogy jó három évbe is beletelik, míg ugyanolyan hosszúra megnő, mint
amilyen volt. Legkevesebb három év. A rehabilitációról alig néhány lány tért vissza, és ők kezdetben parókát hordtak. Az arcukon jól látszódott, hogy mennyire féltek attól, hogy esetleg visszaesnek. Ez és a paróka mesterséges ragyogása elképesztően idegenné, furcsává tette őket. A többieknek így eggyel több okuk volt arra, hogy féljenek a visszatérőktől. Lyda most egy fehér kendőt viselt a fején. Ugyanolyan volt a színe, mint a túlzottan nagyméretű, fehér, pamut kezeslábasának. Mintha csak egy léggömböt húzott volna magára. Mindenki ugyanazt a méretű ruhát kapta. A kendőt hátul, a tarkóján csomózták össze. A helye állandóan viszketett. Lyda most a csomó alá csúsztatta az ujját, és vakargatni kezdte a fejét. A lány Partridge-ra gondolt. Arra, hogy milyen érzés volt a fiú kezét fogva visszasétálni a hosszú folyosón a táncterembe. Partridge néha olyan váratlanul bukkant fel az emlékei között, hogy Lyda gyomra valósággal görcsbe rándult. Hiszen miatta került ide! Mindegy, hogy miről kérdezték, a kihallgatás végső soron arról az estéről szólt. Az az igazság, hogy valójában alig ismerte a fiút. Hiába mondta el azonban ezt újra és újra, egyetlen kihallgatója sem hitte el a szavait. Lyda éppen ezért a cellája magányában is megismételte a vallomását. Valójában alig ismertem. Ezt azonban még saját maga sem hitte el. Vajon él még a fiú? Lyda úgy vélte, hogy a teste, valahol mélyen, megsúgná, ha Partridge meghalna. Három órakor kopogtak az ajtaján. Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó már ki is nyílt. A vizsgálóbizottság három főből állt. Két doktornőből és az anyjából. Lyda most az anyjára pillantott. Valami kis apró jelre számított. Az anyja arckifejezése azonban ugyanolyan mozdulatlan volt, mint az akadémia víztározójának a felszíne. Talán nem is Lydát nézte. Pillantása megtapadt a lánya feje mellett a falon. Utána továbbsiklott a padlóra, a mosdóra, hogy végül visszatérjen a falra. – Hogy érzed magad? – kérdezte a magasabb, karcsúbb doktornő. – Remekül – felelte Lyda. – Annyira jó ez az ablak. Az anyja összerezzent. Valószínűleg senki sem vette észre. – Örülsz neki? – biccentett a karcsú doktornő. – Nagy előrelépést jelentett számunkra, amikor felszerelték. – Néhány rövid kis kérdést kell feltennünk újra – szólalt meg most a másik doktornő. Az alacsony, mokány asszony valósággal leharapta a
szavai végét. – Azt a feladatot kaptuk, hogy vizsgáljuk meg, milyen természetű kapcsolat fűzött téged egészen pontosan Ripkard Willuxhoz. – Így hívják a barátodat, Partridge-ot – tette még hozzá a karcsú doktornő, mintha csak attól tartott volna, hogy Lyda nem ismeri fel a fiú nevét. – Csak pár kérdés – tette hozzá még az anyja. – Nem tart sokáig. Az anyja most azt akarta jelezni, hogy rövid válaszokat adjon? – Nem tudom, hol van Partridge – szólalt meg Lyda. De hát ezt már mondtam mindenkinek. Újra és újra. Már számos alkalommal kihallgatták. Minden beszélgetés ellenségesebb volt, mint az azt megelőző. – Ellery Willux rendkívül nagy érdeklődést tanúsít a vizsgálat iránt. Ezen nincs is miért csodálkoznunk – vette át a szót a karcsúbb doktornő. Lyda világosan látta rajta, hogy kellemesen megborzongott, amikor kimondta a nagyhatalmú férfi nevét. – Hiszen a fiáról beszélünk. – Segíthetsz abban, hogy megtaláljuk a srácot – tette hozzá jókedvűen az anyja. Ezzel mintha csak azt akarta volna mondani, hogy a segítséggel lemoshatnák a szégyent a családjukról. Az ablakban látszó vetített kép ismét megremegett. Szárnycsapások? Vagy talán a program nem működik rendesen? Lehet, hogy kezd szétesni? „Segíthetsz abban, hogy megtaláljuk a srácot.” Partridge eltűnt? Elment? Kiszökött, mint egy madár a madárházból? Lyda drótból hajtogatott madarát talán már ki is állították az Alapítók Csarnokában. Az ő kiállításuk foglalta el az ősrégi konyhai órák, kötények és kések helyét. Vagy elképzelhető az is, hogy a madarát nem állították ki, hiszen már nem az akadémia hallgatója? – A vallomásodban arról beszéltél, hogy a zárás után pontosan ugyanolyan módon mutattad meg a fiúnak a háztartási kiállítást, mintha csak napközben vitted volna körbe hivatalos túravezetőként – jelentette ki az alacsony doktornő. – De tényleg ez történt valójában? Hiszen egy fiúról meg egy lányról beszélünk. Kettesben voltatok a sötét szobában. A táncteremből szöktetek át oda. Behallatszott a zene – tette még hozzá a karcsúbb doktornő. – Mi is voltunk ám fiatalok. Rákacsintott Lydára, aki nem válaszolt. Időközben már megtanulta, hogy a kérdésekre legjobb kérdéssel válaszolni.
– Ezt most, hogy érti? – Megcsókolt? – kérdezte a soványabbik doktor. Lyda érezte, hogy elpirult. Partridge nem csókolta meg. Ő csókolta meg a fiút. – Átöleltétek egymást? Lyda felidézte magában, milyen volt Partridge érintése. Ahogy a fiú keze a csípőjén nyugodott. Ahogy lágyan elindult felfelé a derekán. Ahogy a ruha puha anyaga hozzásimult a hasához. Két számon át táncoltak. Erre sok szemtanú akadt. Mr. Glassings és Pearl asszony ügyelt a gyerekekre. Partridge tánc közben odahajtotta a fejét hozzá. Lyda érezte a fiú leheletét a nyakán. Partridge egy kést viselt az övében. Senki nem láthatta, mert eltakarta a zakója. Igen. Csókolóztak? Észrevették az emberek? Kéz a kézben indultak el a lánykollégium felé. Sokan látták őket. Észrevette valaki kettőjüket az ablakból? Sétáltak más párok is az ösvényen? – Függetlenül attól, hogy kedvelted-e a fiút, vagy sem – kérdezte az alacsonyabbik doktor. – Gondolod, hogy esetleg ő mélyebb érzéseket táplált irántad? Lyda szeme könnybe lábadt. Nem. – Csak ezt tudta gondolni. – Nem, ez a srác nem táplált érzelmeket irántam. Éppen csak kapóra jöttem neki. Kezdettől fogva hideg és elutasító volt. Csak azért volt kedves hozzám, mert nem árultam be, hogy ellopta az egyik kiállítási tárgyat. Egy kést. Mégis mire kellett neki? Tudta, hogy ezt soha nem fogják elárulni neki. Partridge csak azért vitte el táncolni, mert ez tűnt kézenfekvőnek. Be akart olvadni a tömegbe. Nem akarta, hogy bárki is felfigyeljen rájuk. Talán attól félnek, hogy esetleg meghalt? Azt hiszik, hogy elbújt valahova, és megölte magát, mint a bátyja? Lyda könyörgő pillantást vetett az anyjára. Mit tegyek? – Szeretett téged? – ismételte meg a sovány doktornő. Lyda anyja bólintott. Nem volt ez amolyan igazi bólintás. Éppen csak egy leheletnyit megrándult a feje. Mintha csak egy tüsszentéssel küszködött volna. Lyda kitörölte a könnyeket a szeméből. Az anyja azt akarta mondani neki, hogy válaszoljon igennel? Állítsa azt a vallatóinak, hogy Partridge szerette? Így talán értékesebb lesz majd? Lyda csak és kizárólag akkor értékes személy, ha Partridge valahol még életben van. Ha vallatói úgy gondolják, hogy a fiú szereti, akkor talán felhasználják majd Lydát. Közvetítőnek? Hírnöknek? Csaléteknek?
A lány megtámaszkodott a két térdén. A ruha szövete felpúposodott az ujjai között. Lyda elsimította a szövetet. – Igen – válaszolta lesütött szemmel. – Szeretett. Egy pillanatra elhitette magával, hogy ez így is volt igaz, majd még egyszer hangosabban is kimondta: – Ezt mondta. Azon az éjszakán azt mondta, hogy szeret. Az ablakban ismét megrebbent valami. Vagy talán csak képzelte?
PRESSIA A CIPŐ
B , Pressiának át kellett mennie az Ú utca túloldalára, hogy befordulhasson abba a sikátorba, amelyik a piactérrel párhuzamos irányban haladt. A távolból jól hallotta a TBAN
RADWELL REJTEKHELYE FELÉ
vadászok éneklését. Régebben néha elhitette magával, hogy valójában egy lakodalomban énekelnek. Miért is ne? Az énekszó úgy szárnyalt, mintha ünnepeltek volna valamit. Miért ne lehetett volna a szeretetet ünnepelni? A nagyapja elmesélte, hogy milyen volt a szülei esküvője. Fehér sátrak, fehér asztalterítők és emeletes torta. Most azonban semmi ilyesmivel nem áltatta magát. Megpróbálta meghatározni a vadászok helyzetét. Úgy vélte, hogy valahol az Olvadatban járhatnak. Annak idején ott volt a kertváros. Ismert olyan embereket, akik arrafelé nőttek fel. Sokat hallott arról a környékről, amikor emlékezősdit játszottak. Az összes ház egyforma volt. A gyepet gondosan öntözték, és minden egyes udvaron, hátul a ház mögött műanyag játékok várták a gyerekeket. Éppen ezért hívták a környéket Olvadatnak. Nem akadt szinte egyetlen udvar sem, ahol ne ragyogott volna egy jókora, ragyogó színű, olvadt műanyag folt. Ez maradt az egykori csúszdákból, hintákból és a teknősbéka alakú aprócska homokozókból. Az énekszó alapján megpróbálta kitalálni, hogy melyik osztag járhat arra. Némelyik vadabb volt a többinél. Persze Pressia igazából sosem tudta őket megkülönböztetni egymástól. A nagyapja szerint olyanok
voltak, mint a ragadozó madarak. Mindegyik más hangon vijjogott. Pressia még azt sem tudta, hogy akkor kezdenek-e énekelni, ha eljutottak az ellenséges csapat területére. Vagy éppenséggel olyankor hagyják abba a dalolást. Szerencsére az énekszó az Olvadat távoli, déli területei felől hallatszott. Nem arra akart menni. Megtorpant, és ismét fülelni kezdett. Lehet, hogy az osztagok még annál is messzebb jártak. Lehet, hogy odakint voltak valahol a börtönök, menhelyek és szanatóriumok vidékén. Ezekből is csupán romok maradtak. Összeégett acél csontvázak, megperzselődött kő, meg persze a szögesdrót. A gyerekeknek megvolt a saját daluk a börtönökről.
A halál háza összedőlt már. A halál háza már nem áll. Rám les a sok beteg lélek. Föld alá húz, ha nem félek.
Pressia sohasem látta ezeket a romba dőlt épületeket. Egyetlen alkalommal sem járt annyira kint. Kihaltak és némák voltak az utcák. A sötétben kihűlt és nedvessé vált a levegő. A lány most feljebb húzta vastag pulóvere nyakát. Zokniba burkolt, babafejű kezét a hóna alá szorította, és gyors léptekkel besietett a következő sikátorba. A törött harangocskát megtartotta, gondosan vigyázott rá a pulóvere zsebében. Nemcsak a hajtóvadászat dalaira figyelt. Ügyelt a grupikra is. Ezek az összeolvadt lények soha, egy pillanatra sem képesek nyugton maradni. Talán, mert képtelenek megszabadulni a többiektől. Éjszakánként az utcán szoktak mászkálni. Némelyik grupi visszaélt megnövekedett erejével, lesben állt, és kirabolta a járókelőket. Nem mintha Pressia vagy a nagyapja olyan gazdag zsákmányt jelentett volna. A lány ügyelt az SZFH teherautóinak a hangjára is. Volt rá oka, hogy a legkeskenyebb sikátorokat válassza, és ne a szélesebb utcákat. Bekanyarodott a következő sikátorba. Maga sem tudta miért, talán az ereiben dübörgő adrenalin miatt, futásnak eredt. Képtelen volt ellenállni a késztetésnek. Az utcákat megülő csöndben halkan zúgott a távoli énekszó. Pressia ennek hangját akarta elnyomni saját szívének heves
dobogásával. Ismét bekanyarodott, ám ekkor a közelből meghallotta az SZFH egyik teherautóját. Megpördült, és rohanni kezdett az ellenkező irányba. Távolodott a dalolástól. Az egyik sikátorból a másikba rohant. Az útvesztőben haladva kétszer is megpillantotta az SZFH valamelyik teherautóját. Ilyenkor azonnal irányt váltott. Amikor kiért a Rommezők határára, Pressia megfordult és hátranézett. Egy megroggyant téglaépület árnyékában lapult. Egész sornyi ilyen ház húzódott a messzeségben. Döntenie kellett. Ha megkerüli a Rommezőt, akkor az útja legalább egy órával tovább tart majd. Keresztül is vághatott volna a romhalmazok között. Valamikor itt volt a város központja. Szinte összeértek a magas épületek, hemzsegtek a teherautók és az autók. A föld alatt metró dübörgött, a felszínen pedig tömegek várták, hogy váltson a közlekedési lámpa. A felhőkarcolók helyén hatalmas kőhalmok magasodtak az égre. A kövek közé bestiák vackolták be magukat, és kisebb barlangokat alakítottak ki maguknak. Pressia több helyen is megpillantotta a magasba szálló füstoszlopokat. A bestiák tüzeket raktak, hogy melegen tartsák magukat. Nem maradt azonban túl sok ideje arra, hogy a következő lépésein töprengjen. Hirtelen ugyanis dübörgő motorral az SZFH egyik teherautója kanyarodott be az utcába, és csikorgó fékekkel megállt a szemközti ház előtt. Pressia nesztelenül a sarokig hátrált, és a hátát nekiszorította a falnak. Kinyílt a vezetőfülke ajtaja, egy zöld SZFH-egyenruhát viselő férfi ugrott ki belőle. Csak egy lába volt. A másik lábán combig felhajtották a nadrágot. A combja térd helyett egy kutya nyakában folytatódott. Utána jött az állat szőrös feje, guvadó szeme, az állkapcsa, a fogai. A férfi combja mintha csak egybeolvadt volna a kutya gerincével. Lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól az embert és a kutyát. A kutya hátsó lába és farka eltűnt. Ahol régen a férfi lábfeje volt, ott most a kutya két mellső mancsa kaparta a talajt. Gyors, bicegő mozgással jártak. Az évek során volt idejük gyakorolni. A férfi hátrament, és kinyitotta a teherautó ajtaját. A platóról két újabb SZFH-katona ugrott az úttestre. Fekete bakancsot viseltek, és puska volt a kezükben. – Ez az utolsó megálló – kiabált ki a vezetőfülkéből a sofőr. Pressia az üveg mögött nem tudta kivenni a vezető arcát. Innen messziről úgy tűnt, mintha ketten is ültek volna, közvetlenül egymás mellett. Egy fej,
és közvetlenül mellette még egy. Vagy talán mögötte? Lehet, hogy egy grupi vezette a kocsit? A lány hallotta, ahogy valaki megismételte az autóvezető szavait: – Utolsó megálló! Ezt most a másik fej mondta? Pressia szíve vadul dübörgött. Levegőt viszont nem mert venni. A három férfi berohant az épületbe: – SZFH! – bömbölte az egyikük. Bakancsos léptük hangosan döndült az épületben. A kormány mögött ülő katona hangosabbra vette a rádiót. Pressia arra gondolt, hogy talán ugyanezzel a kocsival találkozott valamivel korábban. Kicsit lejjebb hangzavar támadt az utcán. Előbukkant egy magányos alak. A fiatalember csuklyás kabátot viselt, és az arcát eltakarta egy kendő. Túl sötét volt ahhoz, hogy ennél többet kivegyen. Az ismeretlen üvölteni kezdett: – Elég volt! Hagyjatok békén! Egy fiú kiabált a sötétben, de a hangját félig elfojtotta a kendő. így ránézésre, több lehetett 16 évesnél. Az SZFH azonnal begyűjti, ha a katonák megpillantják. Ekkor egy grupi lépett ki a mellékutcából. Hatalmas testét hét vagy talán nyolc ember alkotta. Rengeteg láb kopogott a kövezeten. Számtalan kéz hadonászott, és néhány helyen megcsillant a testekbe épült króm is. Némelyik arc összeégett, másokból drótok álltak ki, néhány pedig egybeolvadt. Egyikkőjüknek nem egy, hanem két arca is volt. A grupi, vagyis inkább a grupik berúghattak valahol. Nem volt nehéz ezt kitalálni, látván imbolygó, bizonytalan járásukat. Hangosan káromkodtak, de a szavaik nagy részét nem lehetett kivenni. A vezetőfülkében ülő katona hátranézett a visszapillantó tükörben, de aztán nem törődött a grupikkal. Elővette a bicskáját, és tisztogatni kezdte a körmét. – Add ide, amid van! – kiabálta az egyik grupi. – Ide vele! – bömbölte a másik. – Nem tehetem – hallatszott a fiú hangja a csuklya alól. – Semmit sem ér, higgyék el! Maguknak semmit sem jelentene. – Akkor add ide! – förmedt rá egy másik grupi. Meglendült az egyik kezük, és meglökték a csuklyás alakot. A fiú a földre zuhant. A táskája kicsúszott a kezéből, és pár méterrel arrébb
esett le. A táska kellett a rablóknak. Ha a tartalma nem fontos, akkor a fiú jobban jár, ha odaadja. A grupik könnyen begurulnak, főleg, ha részegek. A csuklyás alak olyan gyors, biztos mozdulattal kapta fel a táskáját, mintha kéz helyett egy nyílvessző röppent volna a csomag felé. A grupikat megzavarta ez a váratlan fordulat. Néhányan megpróbáltak elhátrálni, de a többiek nem engedték őket. A csuklyás alak ekkor ugyanolyan elképesztő sebességgel felpattant, a következő pillanatban azonban elveszítette az egyensúlyát. Úgy tűnt, mintha nem lett volna teljesen ura a testének. A grupik kihasználták a megingását. Az egyikőjük gyomron rúgta a fiút, és utána az egész hatalmas test egy emberként támadásba lendült. Lehet, hogy megölik – gondolta Pressia, és magában szidni kezdte a csuklyás alakot, amiért nem adta oda nekik a zsákmányát. Becsukta a szemét. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy nem k^U beavatkoznia. Ha meg kell halnia, akkor haljon meg – győzködte magát a lány. – Mi közöd hozzá? Ennek ellenére kinyitotta a szemét, és végignézett az utcán. A túloldalon megpillantott egy üres olajoshordót. A kormány mögött ülő Katona továbbra is a körmét piszkálta a késsel, miközben a rádióból felhangzó dalt fütyülte. Pressia ekkor lehúzta a lábáról az egyik nehéz papucsát. Meglendítette a klumpát. Teljes erejéből hozzávágta a hordóhoz. Mindig is jól tudott célozni. Most is telibe talált. A hordó hatalmasat dörrent. A grupik felnéztek. Ostoba arcukon látszott, hogy megijedtek és zavarba jöttek. Talán egy bestiát hallottak? Talán a Romvidék egyik szörnyetegét? Talán támadni készül az SZFH egyik halálbrigádja? Hiszen hajtóvadászat van. Látva, ahogy ijedten kapkodják a fejüket, Pressia egyből rájött arra, hogy ezeket a grupikat már korábban is érte támadás. Ahogy persze ők maguk is megtámadtak már másokat. A rövid közjáték elég időt hagyott a csuklyás alaknak arra, hogy ismét feltápászkodjon. Most valamivel lassabban és megfontoltabban mozgott. Futásnak eredt, a hegyre fel, minél messzebb a grupiktól. Még mindig elképesztően gyors volt, pedig mintha sántított volna egy kicsit. Pressia döbbenten bámulta, ahogy a fiú odarohant a teherautó mögé, alámászott és lelapult.
A grupik a menekülő után fordultak. Talán most pillantották meg a teherautót. Halkan morogva elindultak visszafelé, abba az irányba, ahonnan az előbb jöttek. Pressia szeretett volna ráüvölteni a csuklyás alakra. Hiszen megmentette, amikor elterelte a grupik figyelmét. Mindezt ráadásul az SZFH szeme láttára. Hát akkor mi a csudáért mászott be a teherautójuk alá? A katonák dübörgő léptekkel kitódultak a házból. – Üres! – kiabálta a pitbull-lábú a sofőrnek. A két másik katona felmászott hátra a platóra. Csatlakozott hozzá az is, aki korábban elöl utazott. A sofőr elrakta a bicskáját, és biccentett. A vállán ülő másik fej remegni és imbolyogni kezdett. A vezető gázt adott, sebességbe tette a teherautót, és a jármű elindult. Ahogy Pressia a teherautó után nézett, egy pillanatra egy arcot látott felbukkanni a hátsó ablakban. Az arc csupán félig emelkedett ki az árnyékból. Fémdarabkák álltak ki belőle, a száját leragasztották. Egy idegen. Csak egy kölyök. Ugyanolyan, mint ő. A lány most önkéntelenül is tett egy lépést az elhurcolt fiú után. Képtelen volt nyugton maradni. Kilépett az árnyékból. A teherautó befordult a sarkon. A sikátorba visszatért a csend. Őt is elkaphatták volna. A teherautó azonban elment, és a csuklyás alak ott feküdt a helyén, az utca kövén. Amikor a fiú felnézett, megpillantotta Pressiát. A fejéről már lecsúszott a csuklya. Rövidre nyírták a haját. Az ismeretlen magas volt és karcsú. Tiszta, sápadt arcát egyetlen jegy, sebhely, vágás vagy égésnyom sem torzította. Mellette egy hosszú kendő kígyózott a földön. A fiú felkapta a táskáját és a kendőjét. Fürgén felállt, és körbepillantott. Zavartnak és kábultnak látszott. A következő pillanatban aztán megtántorodott, és egyszerűen hanyatt zuhant a csatornába. Nem tudta tompítani az esést, koponyája hangos csattanással vágódott a betonba. Egy Tiszta. – Pressia világosan hallotta elméjében az idős asszony hangját. – Egy Tiszta jár itt közöttünk.
PARTRIDGE A KOPONYA
E
LÉLEGZETTEL FEKÜDT A FÖLDÖN. A csillagok olyannak látszottak, mintha valaki fénylő lyukakat ütött volna az égboltba, bár nem voltak túl fényesek, a levegőben kavargó hamu miatt. Ez nem az étkezde volt, aminek a plafonjára aranyszínű csillagokat ragasztottak a bál előtt. A feje felett a végtelenbe nyúlt az égbolt. Nem voltak határai. Ez lett volna az otthona? A gyermekkora? Nem. Az otthona másmilyen volt. Tágas helyiségekre emlékezett. Magas mennyezetre. Minden fehér volt. Valahol állandóan zúgott egy porszívó. Egy tréningruhás nő megállás nélkül porszívózta a szőnyegpadlót. Nem az anyja. Viszont az anyja mindig ott volt valahol a közelben. Fel-alá járkált. Hevesen gesztikulált, miközben beszélt. Kibámult az ablakon. Káromkodott. Ilyesmit mondott a fiúnak: „Ne áruld el az apádnak!” És hozzátette: „Ne felejtsd el, ez a kettőnk titka.” Titkok rejtőztek a titkokon belül. Az anyja így folytatta: „Elmondom neked újra a mesét.” A mese sohasem változott. A nőstényhattyúról szólt. A nőstényhattyú ifjú korában hattyúlány volt. Egyszer megmentette egy fiatalember életét, aki majdnem belefulladt a vízbe. És hogy ki volt a megmentett? Hát egy ifjú herceg. Egy rossz herceg. Ellopta a hattyú LAKADÓ
szárnyait, és arra kényszerítette, hogy hozzámenjen feleségül. A gonosz hercegből gonosz király lett. Miért volt gonosz? A király azt gondolta magáról, hogy ő jó, ám tévedett. Élt akkoriban egy jóságos herceg is. Egy messzi országban. A nőstényhattyú azonban nem tudott a jóságos herceg létezéséről. Két fiút szült a gonosz királynak. Az egyik jó volt, a másik pedig gonosz? Nem. De különböztek egymástól. Az egyik az apjukra hasonlított. Nagyratörő volt, és erős. A másik viszont az anyjukra. Miben hasonlított rá? Hogyan? Nem tudom, hogyan. De jól figyelj! Ez most fontos. Annak a fiúnak... aki az anyjára hasonlított... volt szárnya? Nem volt. A gonosz király ugyanis az ellopott szárnyakat belerakta egy vödörbe. A vödröt leeresztette egy sötétét, kiszáradt kútba. Egy napon a fiú, aki a nőstényhattyúra hasonlított, meghallotta a tollak susogását a kútból. Ezért aztán lemászott a mélységbe, ahol megtalálta az anyja szárnyait. Az asszony felvette a szárnyakat, és magával vitte a fiát. Azt a fiát, aki rá hasonlított. Azt, aki nem ellenkezett vele. Megfogta a fiút, és elrepült. Partridge jól emlékezett arra, ahogy az anyja a vízparton elmesélte neki ezt a történetet. Az asszony egy törülközőt borított a vállára. A törülköző úgy sustorgott a hátán, mintha szárnyai lettek volna. A vízparton állt a nyaralójuk. Itt készült az a fénykép is, amit Partridge az anyja fiókjában talált meg az Elhunyt Személyek Archívumában. Hűvös időben nem nagyon jártak oda. Ez a kirándulás kivételnek számított. A Nap még erős lehetett, mert a fiú jól emlékezett arra, hogy leégett, és felrepedezett az ajka. Elkapta őket az influenza is. Nem valami komoly fertőzés, ami miatt bezárták volna őket a kórházba. A betegség viszont ráment a gyomrukra. Az anyja elővett egy kék lepedőt az ágyneműs szekrényből, és azzal burkolta be a fiát. Ő maga is megbetegedett. Ugyanabban a szobában aludtak a heverőkön, és telehányták a kis fehér műanyag vödröket. Az anyja nedves ruhával borogatta Partridge homlokát. A nőstényhattyúról mesélt, meg a fiúról, és arról az új birodalomról, ahol megtalálták a jóságos királyt. Az apám a gonosz király?
Ez csak egy mese. De jól figyelj! Ígérd meg nekem, hogy sohasem felejted el. Apádnak el ne meséld! Ő nem szereti a meséket. Partridge nem tudta felemelni a fejét, úgy érezte, mintha odaszögezték volna a talajhoz. Újabb és újabb emlékek viharoztak körül az elméjén, aztán leállt az egész. A feje valósággal zengett. A koponyája, hátul a tarkónál, hideg, fényes fájdalomban fürdött. Olyan hangosan dobogott a szíve, hogy majdnem megsüketült tőle. Talán csak az akadémia mögött dolgozó, önműködő gépek voltak ilyen hangosak. A kollégium ablakánál állva, gyakran figyelte a betakarítógépeket. Akkor állt oda nézelődni, amikor egyedül volt a szobában, mert Hastings hazament a hétvégére. Lyda... Hol lehet most a lány? Talán most éppen ő hallgatja a gépeket? Emlékszik még arra, hogy megcsókolták egymást? Mert a fiú nagyon is emlékezett erre. Ez a tény meglepte. Viszonozta a lány csókját, ám akkor Lyda elhúzódott tőle, mintha csak zavarba jött volna. Megérezte a bőrét végigsimító szelet. Hát ilyen az igazi szél! A széllökések kifújták rövidre vágott hajából a finom hamut. A levegő sötéten kavargott, mintha csak egy láthatatlan ventilátor lapátjai mozgatnák a légtömeget. Elméjében felvillantak a ventilátor lapátjai. Ragyogtak, és elképesztően gyorsan mozogtak. De hogyan is került ide?
PRESSIA SZ Ü R K E S Z E M P Á R
A
TISZTA FELTÁPÁSZKODOTT A FÖLDRŐL, és megállt az úttesten. Gyorsan körülnézett, tekintete végigsiklott a kiégett, kibelezett romokon. Megnézte magának a Rommezőket. Az összeomlott épületek felett füstoszlopok kígyóztak az éjszakai égbolt felé. A fiú ekkor ismét az épületeket kezdte el bámulni. Utána felnézett az égre, mintha csak tájékozódni próbált volna. Végül a hátára vette a zsákját, és a kendőjével ismét eltakarta a nyakát és az állát. Újra a Rommezők felé fordult, majd lassan elindult. Pressia megigazította a babafejű kezét eltakaró gyapjúzoknit. A pulóvere ujját is ráhúzta a babára, majd kilépett a sikátorból. – Ne arra! – szólt a fiúra. – Ott sohasem fogsz átjutni. A fiú megpördült. Látszott rajta, hogy megrémült. Amikor azonban megpillantotta a lányt, egyből megnyugodott. Megkönnyebbülést érezhetett, hogy nem egy grupi vagy bestia, vagy éppen az SZFH egyik katonája bukkant elő a sötétből. Pressia persze egy percig sem gondolta volna, hogy az ismeretlen bármelyik itteni lény nevét ismerné. Vajon kellett bármitől is félnie ott, ahonnan jött? Egyáltalán, tudja, hogy mi az a félelem? Megrémisztették valaha is a születésnapi torták, a napszemüveges kutyák vagy a hatalmas piros masnikkal feldíszített, vadonatúj autók?
A lánynak feltűnt, hogy mennyire tiszta és sima volt a fiú arca. Világosszürke szempár nézett rá. Pressia még ekkor sem tudta igazán elhinni, hogy tényleg egy Tisztát lát. Egy igazi, élő, valódi Tisztát.
Égess el egy Tisztát, és szívd be a hamuját! Kellene egy új öv? Vágj ad fel a hasát! Fond be a haját, fonjál erős kötelet! A csontjaiból készíts szappant, eleget! Mossad, mossad, mosd le magad! Nincsen fagy! Mossad, mossad, mossad magad! Már te is Tiszta vagy!
Valamiért ez a dal jutott eszébe. A gyerekek örökké erről énekeltek, bár azt soha, senki nem gondolta volna, hogy valaha is találkozhatnának egy igazi Tisztával. Az emberek arról beszélnek, amiről akarnak. Soha nem fognak találkozni egy Tisztával. Pressia úgy érezte, hogy a mellkasában megmozdult valami. A bordái között, mint egy kalickában, valamilyen könnyű, szellős és szárnyas lény kezdett el nyugtalankodni. Olyan volt ez a lény, mint Freedle a kalitkájában. Kicsit azokra a pillangókra is hasonlított, amelyek otthon sorakoztak az ablakpárkányon. – A Lombard Streetre szeretnék eljutni – szólalt meg kissé zihálva a fiú. Pressia érdeklődve figyelte a hangját. Vajon eltér a közönséges emberekétől? Tisztábban, édesebben szól? Ilyen a hangja annak az embernek, akinek nem kellett éveken keresztül hamut belélegeznie? – A Lombard Street 1054-es számot keresem. Arrafelé sorházak voltak, öntöttvas kerítéssel. – Nem túl jó ám ott állni, kint – figyelmeztette Pressia. – Veszélyes – Már én is rájöttem – felelte a fiú, majd lépett egyet a lány irányába, de nem ment tovább. Arca egyik oldalát vékony hamuréteg lepte be. – Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Bizalmatlansága teljesen jogos volt. Hiszen az imént majdnem agyonverték a grupik. Nem csoda, ha most egy kicsit ideges volt. Pressia felemelte a lábát, azt, amelyiken már nem volt cipő. – Eldobtam a cipőmet, hogy elijesszem a grupikat. Éppen meg akartak ölni téged. Ezzel pedig megmentettem az életedet.
A fiú most arra fordult, ahol korábban a támadás érte. Végül odasétált Pressiához a sikátor bejáratába. – Köszönöm – szólalt meg, közben mosolygott. A fogai egészen szabályosak és elképesztően fehérek voltak. Talán egész életében nem ivott mást, csak friss tejet. így, közelről nézve, az arca még inkább elképesztőnek tűnt: annyira tökéletes volt. Pressia nem tudta volna eldönteni, hány éves lehet a fiú. Bizonyos szempontból idősebbnek tűnt, mint ő, másrészt viszont, mintha éretlenebb lett volna. Pressia nem akarta, hogy a fiú észrevegye, mennyire bámulja, ezért inkább a talajt kezdte el nézni. A fiú újra megszólalt: – Darabokra akartak szaggatni. Remélem nem bántad meg, hogy miattam feláldoztad a cipődet. – Én pedig azt remélem, hogy megtalálom a cipőt – felelte a lány, miközben egy kicsit elfordult, hogy a fiú ne láthassa az arcán az összeégett részeket. Az ismeretlen azonban nem őt nézte, hanem a zsákja szíját kezdte el piszkálni. – Segítek neked megtalálni a cipődet, ha cserébe segítesz nekem megtalálni a Lombard Streetet. – Errefelé nem annyira egyszerű ám megtalálni az utcákat. Nem használjuk az utcák nevét. – Hová dobtad a cipődet? Milyen irányba? – kérdezte a fiú, és már el is indult az utca felé. – Hé, ne! – kiáltotta Pressia, pedig igencsak szüksége lett volna arra a cipőre. Hiszen a nagyapjától kapta ajándékba. Lehet, hogy ez volt az öregember utolsó ajándéka. Keleti irányból még jól hallotta a teherautó dübörgését. Egy másik jármű pedig éppen az ellenkező irányból közeledett. És mintha egy harmadik is járt volna valahol a közelben. Vagy talán csak visszhang? A fiúnak fedezékben kell maradnia, hiszen bárki észreveheti, nincs biztonságban – Hagyd a csudába! A fiú azonban már ismét ott állt az utca közepén. – Merre dobtad el? – kiáltotta, miközben szélesre tárta mindkét karját. Ahogy ott állt, a karját egyenesen kinyújtva, pont olyan volt, mint egy éleslövészet eleven céltáblája. – Az olajoshordó felé – válaszolta a lány, és azt szerette volna, hogy a fiú végre bejöjjön az árnyékba. Ő azonban megpördült, meglátta az olajoshordót, és rohanva elindult felé. Odaérve félig megkerülte a
hordót, majd lehajolt. Amikor felegyenesedett, már a kezében tartotta a cipőt. Olyan mozdulattal emelte a feje fölé, mint egy bajnok a trófeáját. – Fejezd már be – suttogta a lány, és azt remélte, hogy az idegen visszajön a sötétbe. És tényleg oda is rohant hozzá, és letérdelt. – Tessék – nézett fel Pressiára. – Nyújtsd ide a lábadat! – Hagyjad csak – felelte a lány. – Felveszem egyedül! Pressia elpirult. Zavarba jött, és nagyon megharagudott a fiúra. Mégis, mi a fenének tartja ez az alak magát? Őkegyelme csak egy Tiszta. Biztonságban élt, kényeztették kiskora óta. Pressia igenis képes arra, hogy felvegye a cipőjét, hiszen már nem kisgyerek. Előrehajolt, kitépte a klumpát a fiú markából, és gyorsan felvette. – Na és akkor most hogyan tovább? Segítettem neked megtalálni a cipődet, te pedig akkor segítesz nekem megtalálni a Lombard Streetet, vagy azt, ami megmaradt a Lombard Streetből. Pressia mostanra már tényleg megrémült. Lassacskán kezdte felfogni, hogy ez a fiú valóban egy Tiszta. Az is világossá vált, hogy milyen veszély fenyegeti, ha mellette marad. Nagyon gyorsan elterjed a fiú felbukkanásának híre. Lehetetlen volna megállítani a szóbeszédet. Ha pedig az emberek elhiszik, hogy tényleg felbukkant közöttük egy Tiszta, akkor a fiú abban a pillanatban célponttá válik... Akár széttárta a karját, akár nem. Néhányan haragjukban, dühükben fel akarják majd áldozni. Hiszen az ismeretlen a szemükben a Kupolát jelképezte. Azokat a gazdagokat és szerencséseket, akik cserbenhagyták az itt élőket. Hagyták őket elrohadni és megdögleni. Mások viszont élve akarják majd elfogni. Valamilyen váltságdíjat csikarnának ki érte. Az SZFH-t pedig ugyanúgy érdekelték a fiú titkai, mint a lehetőség, hogy csalinak használják fel. És Pressia? Ő maga talán hátsó szándékok nélkül cselekedett? Na ugye. Ha ki lehet jönni, akkor valahogy be is lehet jutni. Ezt mondta az öregasszony, és talán igaza is volt. A lány tudta, hogy az ismeretlent fel lehet használni valamire. Valamiképpen nem jelenthetne előnyt, ha az SZFH-val kell majd tárgyalnia? Nem úszhatná meg a segítségével azt, hogy jelentkezzen a hadsereg főhadiszállásán? És ha már az alkudozásról van szó, a fiút felhasználva nem szerezhetne orvosi ellátást a nagyapjának?
Pressia piszkálni kezdte a pulóvere ujját. A Kupolából csak jön valaki a fiú után! Keresni fogják, nem? Mi van, ha vissza akarják vinni? – Van benned nyomkövető chip? – kérdezte. A fiú megvakarta a tarkóját. – Nincsen – válaszolta. – Gyerekkoromban sem ültettek belém. Ugyanolyan friss és hamvas vagyok, mint amikor megszülettem. Ellenőrizheted, ha akarod. A beültetett chipeket könnyű volt megtalálni, mert forradás maradt utánuk, vagy kissé kiemelkedtek a bőrből. Pressia csak a fejét csóválta. – És neked van? – Már nem működik. Rég tönkrement a chip – felelte a lány. A haját sohasem vágatta le annyira, hogy ne takarta volna el az apró forradást. – Mifelénk amúgy sem működnének. Annak idején viszont minden aggódó szülő beültettetett a gyerekébe. – Ezzel azt akarod mondani, hogy az én szüleim nem törődtek velem? – kérdezte félig tréfálkozva a fiú. – Semmit sem tudok a szüleidről. – Hát akkor maradjunk annyiban, hogy nincsen bennem chip. Hiszen ezt akartad tudni. Na, most akkor segítesz nekem, vagy sem? A fiú most már kissé mérges volt. Pressia nem egészen értette, hogy mivel dühítette fel, ám annak örült, hogy képes volt az idegent kihozni a sodrából. Az erőviszonyok kezdtek az ő javára megváltozni. Bólintott, és így válaszolt: – Szükségünk lesz a régi térképekre. Ismerek valakit, akinek vannak térképei. Éppen hozzá tartottam. Elvihetlek téged is oda! Talán ő majd segít. – Remek! – felelte a fiú. – Merre megyünk? Megfordult, és már el is indult az utca irányába. Pressia megragadta a kabátjánál fogva. – Várj csak! – förmedt rá. – Így sehova sem megyek veled! – Hogy érted azt, hogy így? – kérdezte a fiú. Pressia hitetlenkedő arccal nézett vissza rá. – Fedetlen arccal. A fiú zsebre vágta a kezét. – Akkor tehát nyilvánvaló? – Még szép, hogy nyilvánvaló!
Egy pillanatig mind a ketten némán álltak. – Mi a fene volt az a dolog, ami megtámadott? – Egy grupi. Mégpedig egy nagydarab. Idekint mifelénk valamennyire mindenki eltorzult. Megolvadtunk vagy összeolvadtunk. Már nem azok vagyunk, akik azelőtt voltunk. – És te? A lány kissé elfordult, és egy másik kérdést válaszolt meg: – Mindenféle beleágyazódott az emberek bőrébe. Az üveg éles, persze attól függően, hogyan ágyazódott be. A műanyag gyakran megmerevedik, megnehezíti a mozgást. A fém pedig rozsdásodik. – Mint a Bádogember – válaszolta a Tiszta. – A kicsoda? – Egy könyv meg egy régi film egyik szereplője. – Na, olyasmi nincsen errefelé. Nem sok minden maradt meg. – Világos – felelte a fiú. – Mi volt az az éneklés? Pressia egy darabig nem is törődött az énekszóval, ám a fiúnak igaza volt. A hajtóvadászat osztagai hangosan énekeltek. A szél errefele sodorta a hangjukat. Pressia megvonta a vállát, és így szólt: – Lehet, hogy lakodalom van, ott énekelnek. Nem egészen értette, hogy miért is mondta ezt. Az esküvőkön meg a lakodalmakon... például a szülei templomi esküvőjén és utána, a fehér sátrakban tartott fogadáson énekeltek vajon az emberek? A Kupolában még most is énekelnek? – Ráadásul figyelned kell az SZFH teherautóira is. A fiú elmosolyodott. – Most mi annyira vicces? – Hát az, hogy ennyire valóságos. A Kupolában tudjuk, hogy létezik az SZFH. Kezdetben az volt a nevük, hogy Szervezett Felmentő Hadművelet. Az egyszerű polgárok hozták létre a milíciát, ami azután eltorzult, és egyfajta fasiszta rezsim lett belőle. Hadművelet... Mi is most a neve? – Szent Forradalom Hadművelet – felelte Pressia savanyúan. Valamiért nagyon is úgy érezte, hogy a fiú gúnyolódik vele. – Igen! – kiáltott fel az ismeretlen. – Pontosan! – Olyan viccesnek találod? – kérdezte a lány. – Meg fognak gyilkolni, meg fognak kínozni, lenyomnak egy puskacsövet a torkodon, és megölnek. Képes vagy felfogni ezt?
Úgy tűnt, a fiú megemésztette a hallottakat. Végül csak ennyit mondott: – Ha nem tévedek, te utálsz engem. Nem teszek szemrehányást emiatt, történelmi távlatból nézve... Pressia megcsóválta a fejét, és a szavába vágott: – Kímélj meg, kérlek, a nyálas bocsánatkéréstől! Ne általánosíts! Nem érdekel, ha lelkiismeret-furdalásod van. Te bejutottál oda, én viszont nem. Na, ennyi. Zsebre vágta a kezét, és megérezte a kis harang éles peremét. Egy pillanatig arra gondolt, hogy mond valami kedvesebbet is, hogy valahogy csökkentse a fiú bűntudatát. Milyen jól hangzott volna az, hogy: „Mind a ketten gyerekek voltunk, amikor megtörténi. Hát mit tehettünk volna? Tudott volna bárki is tenni valamit?” Végül mégis csendben maradt, jobban lehet majd irányítani a fiút, ha lelkiismeretfurdalása van. Ráadásul pedig jogosan bánthatja a lelkiismerete. Hogy a csudába került be a Kupolába? Mi volt az a kiváltság, ami bejuttatta? Pressia annyit világosan felfogott Bradwell összeesküvés-elméletéből, hogy tudja, a vége felé könyörtelen döntések születtek. Akkor meg miért ne vádolhatná egy kicsit a Tisztát? – Hordanod kell a kapucnit, és a kendővel takard el az arcodat! – figyelmeztette a fiút. – Megpróbálok beilleszkedni közétek – felelte az, és gyors mozdulattal a feje köré tekerte a sálat. Eltakarta az arcát, utána pedig a fejére húzta a csuklyát. – Így most jó? Nem volt igazán jó. Volt valami a fiú szürke szemében, ami megkülönböztette a többiektől. Ezzel a valamivel pedig nem igazán lehetett bármit is tenni. Vajon mindenki egyetlen pillantással fel fogja ismerni, hogy egy Tiszta jött közéjük? Pressia úgy vélte, hogy ő azonnal felismerné. Olyan remény áradt a fiúból, mint senki másból. Ugyanakkor volt benne egyfajta mély szomorúság is. Bizonyos szempontból nézve egyáltalán nem látszott Tisztának. – Nem csak az arcodról van szó. – Hanem miről? Pressia megcsóválta a fejét. Hajfürtjei előre hullottak, és eltakarták az arca sebhelyes felét. – Á, semmi – felelte. Utána viszont hirtelen kibukott belőle a kérdés. – Mit keresel itt?
– Az otthonomat. Megpróbálom megtalálni a haza vezető utat. Ez a válasz valamiért feldühítette Pressiát. A pulóvere nyakát egészen az álláig felhúzta. – Az otthonodat? Itt, a Kupolán kívül? A Lombard Streeten? – Pontosan. De hiszen cserbenhagyta az otthonát. Elszökött otthonról. Nem érdemli meg, hogy visszataláljon. Pressia úgy döntött, hogy jobban járnak, ha valami másról beszélnek. – A legrövidebb út a Rommezőkön át vezet. Nincsen más választásunk – magyarázta a Tisztának. Nem akart a fiúra nézni. Megigazította a baba fején a zoknit és a pulóvere ujját. – Bestiákba és porfertőkbe futhatunk. Mindegyik halálos veszélyt jelent. Mégis arra kell mennünk, mert akkor kikerülhetjük azokat az utakat, ahol csapda várhat ránk. Olyanok, akik el akarnak fogni téged. Ráadásul gyorsabb is. – Miért akarnának elfogni? – Az emberek már tudják, hogy itt vagy. Mindenki csak erről suttog. Ha pedig azok a grupik nem voltak annyira részegek, hogy ne emlékeznének az arcodra, akkor a pletykálkodók most csak még jobban felbuzdulnak. Gyorsan el kell tűnnünk innen. Gyorsan és csendben, hogy ne legyen idejük reagálni. Ezenfelül pedig... – Mi a neved? – vágott a szavába a Tiszta. – A nevem? A fiú egyenesen maga elé nyújtotta a karját. Az ujjai hegye úgy szegeződött Pressiára, mint egy pisztoly A hüvelykujja az égre mutatott. – Ezt most miért csináltad? – Mit miért? – kérdezte gesztikulálva a fiú, majd ismét a lányra szegezte a kezét. – Éppen bemutatkoznék. Partridge a nevem. – Pressia vagyok – válaszolta a lány, félrelökve a fiú kezét. – Fejezd már be! Ne mutogass így rám! A fiú zavarba jött. A jobb kezét kapucnis kabátja zsebébe dugta. – Ha bármilyen értékes dolog is van a zsákodban, jobban jársz, ha elrejted a kabátod alatt. Végig ott legyen – magyarázta Pressia, aztán fürge léptekkel el is indult a Rommezők felé. A fiú igyekezett utána. A lány megpróbálta felkészíteni az útra. – Kerüld el messzire a füstoszlopokat! Halkan lépkedj! Néhányan úgy vélik, hogy a porfertők
megérzik a föld remegését. Ha valamelyik megragad, ne sikítsál! Egy szót se szólj! Útközben majd szemmel tartalak. A Rommezőkön átkelni igazi művészetnek számított. Csak az jut át, aki nem csoszog, aki könnyedén az egyik lábáról a másikra tudta helyezni a testsúlyát. Nem volt szabad dobogni sem. Pressia már évekkel ezelőtt mesteri fokra fejlesztette a megfelelő járásmódot. Sokat guberált a környéken, ezért megtanulta, hogy csak roggyantott térddel, gondosan figyelve szabad erre járni. Az egyensúly megtartása mindennél fontosabb volt. Előbújt a sziklák mögül, és elindult. Világosan hallotta, hogy a fiú a nyomába szegődött. Pressia gondosan ügyelt a kövekre. Bármikor felbukkanhatott bennük egy szempár. Nem összpontosíthatta azonban a teljes figyelmét a szemekre, mivel oda kellett figyelnie a mélyből felszálló füstoszlopokra is. Közben persze időnként hátra kellett néznie Partridge-ra. Fél füllel az SZFH teherautóira is ügyelt. Nem akarta, hogy a romok között átkelve a túloldalon elkapják a katonák. Pressia már rájött arra, hogy milyen értékes a fiú számára. Nemcsak idegenvezetőként, de valóságos felderítőként is segíti a Tisztát. Ez bizony nagy dolog. Úgy döntött, hogy nem mond el túl sokat a fiúnak, így majd kénytelen lesz őrá támaszkodni. Szüksége lesz rá. Talán majd az adósának tartja magát. Pressia nagyon szerette volna lekötelezni a fiút. Igenis, érezze azt, hogy tartozik neki. Menet közben tehát rengeteg dologra kellett figyelnie. Óvatosan lépkedett, szemmel tartotta a porfertőket, elkerülte a füstoszlopokat, és időnként hátranézett a Tisztára. A fiú komor arccal lépkedett a nyomában. A szél vadul lobogtatta a csuklyáját. Pressia most Bradwellre gondolt. Mit fog szólni ahhoz, hogy csak úgy beállít hozzá egy Tiszta társaságában? Tetszik majd neki a látogatás? Ez nem tűnt túl valószínűnek. Valószínűleg igencsak nehéz dolog bármivel is örömet szerezni Bradwellnek. Ennek ellenére pontosan tudta róla, hogy a fiatalember komolyan gondolta, amikor a múlt titkainak kiderítéséről beszélt. Remélhetőleg megvannak neki a megfelelő régi térképek, és azt is tudja, hogyan tájékozódjon a segítségükkel a város romjai között. Mi a fenére mennének az utcák nevével egy olyan városban, ahol szinte minden elpusztult? Még a legtöbb utca is!
Éppen ez járt Pressia eszében, amikor hátulról meghallotta a kiáltást. Mire megpördült, a Tiszta már a földön fetrengett. Az egyik lába eltűnt a törmelék alatt. – Pressia! – üvöltötte teli torokból. A bestiák abban a pillanatban mindenfelé morogni kezdtek a környéken. – Mégis miért kiabáltál? – förmedt a lány a Tisztára, és csak késve kapott észbe. Egyszerűen képtelen volt csendben maradni. Valósággal őrjöngött. – Megmondtam, hogy ne kiabálj! Pressia gyorsan körülnézett. A Rommezőkön mindenfelé fejek bukkantak elő a füstölgő nyílásokból. A bestiák meghallották, hogy az egyik társuk zsákmányra bukkant. Mindannyian részt akarnak a prédából. Itt, messze a lakott részektől már számkivetettek is éltek. Ezek a lények annyira eltorzultak vagy összeégtek, olyan sok heg borította őket, hogy senki sem tudta pontosan megmondani, mik lehettek azelőtt. Szinte semmi emberi nem maradt már bennük. Az emberek világából kitaszítva aztán félelmetes fenevadakká változtak. Pressia felkapott néhány kődarabot, és hajigálni kezdte a felbukkanó bestiák fejét. A lények eltűntek, de gyorsan visszatértek. – Erősebb nálad! – üvöltött a fiúra. – Ne próbáld meg visszatartani. Menj le a föld alá, és ott harcolj ellene. Fogjál követ mind a két kezedbe, és üssed a fejét. Rugdossad! Én majd fedezlek! Abban reménykedett, hogy a fiú meg tudja védeni magát. Azt persze nem tudhatta, hogy megtanították-e harcolni a Kupola lakóit. Mégis, ki ellen kellett volna védekezniük odabent? Pressia attól félt, ha a fiú nem tudja megvédeni magát, ő képtelen lesz rá. Valakinek távol kell tartania a többi bestiát. Egyetlen hatalmas, vérszomjas falkába verődve ott várnak rájuk a lyuk körül. Ha valahogy sikerülne is kikerülniük a föld alól, azonnal lerohannák és lemészárolnák őket. Partridge félelemtől tágra nyílt szemmel meredt a lányra. – Csináld! – förmedt rá Pressia. A fiú csak a fejét csóválta. – Nem megyek le! Akkor előnyben lenne – ellenkezett. – Ez az egyetlen esélyed! Ekkorra azonban már Partridge meg is ragadott két beágyazódott szikladarabot, és elkezdte visszahúzni magát, centiről centire. Balszerencséjére az egyik kődarab kiszakadt a földből. Láthatatlan támadója, valószínűleg egy fertő, hatalmasat rántott a fiú lábán, aki csúszva megindult a mélység felé. A másik kezével azonban szilárdan
megtartotta magát. A fertő csak az egyik lábát szorongatta. A Tiszta most a másik lábával nagyokat rúgott a lénybe, és mindkét kezével megkapaszkodott a kövekben. Elképesztő erőfeszítéssel a térdét egészen a melléig felhúzta. Egészen egyszerűen kivonszolta a porfertőt az üregéből. Pressia döbbenten bámulta a küzdelmüket. El sem tudta volna képzelni, hogy ilyesmi lehetséges. A porfertő egy zömök, hordómellkasú lény volt. Görnyedt alakját kőből kialakult, kemény páncélzat borította. A páncél egyik résében látszott az arca, a mélyen ülő szemek és a sötét lyuk, ami alighanem a szája lehetett. Akkora volt, mint egy kisebb medve. Annyira hozzászokott a sötéthez és a szűk üregekhez, hogy egy pillanatra zavarba jött idefent. A rövid kábulat azonban nem tartott sokáig. A földön kúszva elindult Partridge felé. Közben Pressia újabb kövekkel bombázta a bestiákat. A fejükbe akarta verni azt, hogy ő és Partridge nem védtelen áldozatok. Ne is számítsanak könnyű falatozásra. Csak küzdelem árán szerezhetik meg a húsukat. Egymás után két bestiát is telibe talált. A macskafejű hangosan felvinnyogott, és elhordta az irháját. A másik teremtmény sokkal szőrösebb és lényegesen izmosabb volt. Neki meg sem kottyant a kődarab. Meggörnyedt háttal eltűnt a törmelék alatt. Partridge közben a hátizsákját kezdte el piszkálni. Megdöbbentő volt, hogy milyen gyorsan járt a keze. Hogy a csudába lehet ennyire fürge? – villant át Pressia agyán. Képtelenségnek tűnt ez a gyorsaság. Ráadásul a fiú kifejezetten ügyetlennek látszott. – Ha lelassulna, sokkal egyszerűbben megtalálná azt, amit ennyire keres. Mindkét kézzel beletúrt a táskába. A fertő kihasználta ellenfele figyelmetlenségét, lekuporodott, és ugrott. A megkövesedett szörnyeteg hatalmas csattanással zuhant Partridge mellkasára. A fiú a földre esett. Úgy beütötte a hátát, hogy majdnem elveszítette az eszméletét. A fertő hatalmas erejű támadása miatt alig kapott levegőt. Pressia továbbra is kövekkel dobálta a közeledő bestiákat, de ekkor már látta, hogy Partridge mit húzott elő a táskából. Egy fanyelű kést. – Keressél rajta egy emberi testrészt – kiáltotta teli torokból. – Csak akkor tudod megölni, ha ott sebzed meg, ahol még él, ahol még érez. A porfertő valósággal a talajhoz préselte a fiút. A vadállat most a magasba emelte kőfejét, hogy lecsapva vele összezúzza a Tiszta koponyáját. A fiú ekkor lelökte magáról a szörnyeteget. Pressia
elképedt, hogy ennyire erős! A fertő óriási dörrenéssel hanyatt zuhant. Kő csattant a kövön. Ahogy ott feküdt a mellén, feltűnt a rózsaszínű bőr vékony sávja. A porfertő egy hatalmas, hátára fordított bogárra hasonlított. Rövid, kőréteggel borított karja és lába tehetetlenül kaszálta a levegőt. A Tiszta támadásba lendült. A késsel villámgyorsan lecsapott a rózsaszínű sáv közepébe. Hasba szúrta a fertőt. A pengét mélyen belenyomta két kő fedőlemez közé. A porfertő mély hörgéssel feljajdult. A hangja mintha csak visszhangokat vetett volna testének kőhéjazatában. A sebből sötét, hamuszerűen sűrű vér ömlött. A Tiszta úgy rángatta a kést, mintha csak egy egész kenyeret akart volna darabokra vágni. Végül kirántotta a pengét, és beletörölte a földbe. A fertő vére elképesztően büdös volt. A környék bestiái azonnal megérezték. Megrettenve visszabújtak füstölgő barlangjaikba. Pressia csak most mert lélegzetet venni. Partridge a fertőt bámulta. A kezében remegett a kés. Tekintete a semmibe meredt. A fiút por es korom borította. Az orrából vér csöpögött. A vércseppeket letörölte a kézfejével, és utána döbbenten bámulta kezén a vörös foltot. – Partridge – suttogta a lány. Különös érzés volt kimondania a fiú nevét. Túlzottan is bizalmasnak tűnt. Ennek ellenére újra kimondta. – Partridge, jól vagy? A fiú eltakarta a fejét a kapucnijával. Leült egy sziklára, és zihálva szívta be a levegőt. Mindkét kezével magához ölelte a zsákját. – Sajnálom. – Mit sajnálsz? – kérdezte a lány. – Azt, hogy üvölteni kezdtem. Hiszen mondtad, hogy ne üvöltsék – felelte Partridge, és hüvelykujjával dörzsölni kezdte a kezét borító kormot. – A kosz. Különös nyugalom áradt a hangjából. – Mi a bajod vele? – kérdezte a lány. – Annyira mocskos.
PRESSIA A SZÉL
A
ROMMEZŐK TÚLSÓ OLDALÁRA ÉRVE Pressia elővette azt az összehajtogatott térképet, amit Bradwell még a gyűlésen csúsztatott a zsebébe. Tanulmányozni kezdte a rajzot. Alig öt háztömbnyire jártak Bradwell rejtekhelyétől. A mellékutcákban, a sikátorokban haladtak. A környék elcsendesedett. Nem hallatszott a teherautók dübörgése. Még a hajtóvadászat éneke is elhallgatott. Valahol útközben meghallották egy újszülött sírását, ám a gyermek hamar elcsendesedett. Partridge ámuló szemmel bámult mindent. Pressia képtelen volt rájönni arra, hogy mit találhat ennyire érdekesnek. Csupán a kiégett házak romjai, az összetört üveg, a megolvadt műanyag, az elszenesedett fém és a hamuból kikandikáló, azonosíthatatlan dolgok hegyes csúcsai vették körül a két jövevényt. A fiú úgy emelte karját a magasba, mint aki megpróbál megragadni egy hópihét. – Mi kavarog itt a levegőben? – kérdezte. – Miről beszélsz? – Erről a szürke anyagról. – Ja, hogy az! – csodálkozott a lány. Ő már észre sem vette a hamut. Annyira hozzászokott ahhoz, hogy a szürke szemcsék éjjel és nappal egyaránt körülötte kavarognak, és vékony rétegként mindent beborítanak, ami akár csak rövid időre mozdulatlanná vált, hogy már nem is vett tudomást róluk. – Hamu. Sok néven szokták emlegetni.
Hívják fekete hónak vagy a világ selyembélésének is. Olyan, mint amikor kifordítanak egy régimódi pénztárcát. Mások viszont sötét halálnak nevezik. Amikor viszont kavarog, és utána elnyugszik, akkor mások áldásos hamunak nevezik. – Áldásnak? – csodálkozott Partridge. – Odabent a Kupolában mi sokat beszéltünk az áldásról. – Bizonyára minden okotok megvolt rá! – csattant fel Pressia. Csak akkor jött rá, hogy mennyire udvariatlan volt, amikor már kimondta. – Hát, akadt – felelte a fiú. – Na, szóval, hamu van a levegőben, meg korom és por. Meg minden, ami megmaradt a robbanásokból – magyarázta a lány. – Igen káros belélegezni. – Ebben bizony igazad van – felelte a jövevény, és a kendőjével elfedte az orrát és a száját. – Ha belélegzed, akkor ott marad a tüdődben. Olvastam róla. – Talán már könyveket is írtak rólunk? – csattant fel dühösen Pressia. Igencsak felmérgesítette az a gondolat, hogy valaki hideg fejjel elemezgette a világát. Mintha csak egy kísérletről, egy meséről lett volna szó, nem pedig az életben maradásért küzdő, valódi emberekről. A fiú biccentett. – Van néhány digitalizált értekezés. – De hogy a fenébe tudhatnátok, hogy milyen errefelé az élet, ha ki sem dugjátok az orrotokat a Kupolából? Vagy csak úgy jókedvűen kísérletezgettek velünk? – Én aztán nem – védekezett a fiú. – Semmi ilyet nem csináltam. A vezetők foglalkoznak ilyesmivel. Rendkívül fejlett kamerákat helyeztek el mindenfelé, biztonsági kamerákat. A felvételek nem túl jók, mert a hamu mindent elhomályosít. A felvételek egy részéből állóképet készítettek. Ezenkívül készültek jelentések arról, hogy milyen szörnyű odakint a helyzet, és milyen jó azoknak, akik odabent élhetnek. – Minden viszonylagos – mérgelődött Pressia. Addig is jóindulatúan a messzeségből figyelünk benneteket. Ezek voltak az Üzenet szavai. Szóval akkor tényleg komolyan gondolták azt, hogy bámulni fogják őket. – A felvételek persze nem adják vissza a valóságot. Például ezt a poros levegőt – magyarázta a fiú, és a kezével széles kört írt le maga körül – Vagy azt, ahogy megtapad a bőrödön. És a levegő annyira
hideg. Meg a szelet sem adja vissza. Senki nem tudta elmagyarázni, hogy mi az a szél. Honnan a csudából zúdul rám ilyen erővel? Valósággal tépi az arcomat. A szél miatt mozgásba került a por a levegőben. A jelentések ezt sem tudták érzékeltetni. – Odabent nincsen szél? – A Kupola zárt világ. Gondosan szabályozott környezet. Pressia körülnézett, és elkezdett a szélről töprengeni. Csak most ébredt rá arra, hogy milyen nagy a különbség a korom és a hamu között. A korom összeégett. A hamut ráadásul felkapta, és apró darabokra szaggatta a szél. A két anyag szemcséi eltérő módon mozogtak a levegőben. Miért nem figyelt fel erre korábban? Önkéntelenül is magyarázni kezdte: – A korom a legkisebb széllökésre is elindul felfelé. A hamu nehezebb. Lassan-lassan, de leszáll a földre. – Látod, erről beszélek – bólogatott Partridge. – Az ilyesmit képtelenek megragadni. Pressia elhallgatott egy pillanatra, de azután csak kibökte: – Akarsz velem emlékezősdit játszani? – Az meg mi a csuda? – Ti nem játszotok ilyet a Kupolában? – Valamilyen játék? – Mégis, mit gondolsz? Az emlékeinkről szól. Ha találkozol valakivel, és meg akarjátok ismerni egymást, akkor megkérdezed tőle, hogy mire emlékszik azelőttről. Néha semmi mást sem kapsz egy idegentől. Főleg az öregeknek nincs másuk. Viszont ők játsszák a legjobban ezt a játékot. A nagyapám rengeteg dologra emlékszik. Pressia sosem volt túl jó játékos. Bár az emlékképei ragyogó színekben pompáztak, élesek, néha pedig egyenesen kitapinthatóak voltak, és már szinte úgy érezte, hogy képes valósággal érezni az azelőttet, mégis, valahogy képtelennek bizonyult megosztani másokkal az ilyen élményeket. Arra gondolt, hogy egy szép napon majd az anyjával és az apjával is emlékezősdit fog játszani. Ők ketten mindent elmondanak neki, kitöltik az emléktöredékek közötti réseket. Akkor majd nem csupán a halra meg az apró akváriumra, az anyja zsebkönyvére, a fűtőtestre, a felvonulásra, a hajkefére, a fűből készült szappan illatára, az apja kabátjára, a férfi szívének a dobogására, meg arra fog csak emlékezni, ahogy az anyja a haját fésülte. Más emlékei is
lesznek, nem csupán a számítógépből felhangzó dal. Pressia anyja a teraszon álló lányról énekelt altatót. A lányról, meg arról a fiúról, aki azért könyörgött, hogy elmenjen vele. Elég bátor volt a lány ahhoz, hogy útra keljen? Pressia emlékezősdit akart játszani Partridge-dzsal. Vajon mire emlékezhet egy Tiszta? A bentiek emlékei talán világosabbak, kevésbé homályosak, mint mindaz, amire az idekint élők emlékeznek? A fiú nevetni kezdett. – Odabent sohasem engednék meg nekünk, hogy ilyesmit játsszunk. A múlt lezárult. Udvariatlanságnak számít felidézni. Csak a kisgyerekek játszanak ilyesmit. A lányra pillantott, és még gyorsan hozzátette: – Nem akartalak megsérteni, csak egyszerűen ilyenek vagyunk. Pressia azonban igenis megsértődött. – Nekünk itt semmi másunk sincsen, csak a múltunk – mérgelődött, és felgyorsította a lépteit. Eszébe jutott Bradwell beszéde. „Ki akartak törölni minket. Eltörölni a múltat. De ezt nem engedhetjük meg.” Szóval ilyen az, amit kitörölnek. Elfelejtik a múltat, és soha többé nem beszélnek róla. Partridge a lány nyomába eredt, és megragadta a könyökét. A babafejű karját. Pressia azonnal magához szorította a babát. – Hülye vagy? – förmedt a fiúra. – Eszedbe ne jusson csak úgy megragadni az embereket! – Emlékezősdit akarok játszani veled – felelte a fiú. – Hiszen azért jöttem... hogy fényt derítsek a múltra. A lány szemébe nézett. Pillantása végigsiklott Pressia arcán, és azon a részen állapodott meg, ahol az arcbőr eltűnt az égési sebek mellett. A lány sietve előrehajtotta a fejét, hogy a hajfürtjei eltakarják az arcát. – Hé, ne legyél már ennyire udvariatlan! – Tessék? – csodálkozott a fiú. – Ne bámuld az embereket. Itt senki sem szereti, ha megbámulják. – Nem akartalak... – Partridge elhallgatott, és lesütötte a szemét. – Bocsánat. Pressia nem válaszolt. Csak hadd gondolja a fiú azt, hogy csúnyán megbántotta. Nem baj, ha emiatt az adósának tartja magát. Ezenfelül talán azt is megérti, hogy több ok miatt is szüksége van Pressiára. Kell egy kísérő, aki felvilágosítja, hogy a kintiek világában mit szabad és mit
nem szabad tenni. Pressia arra törekedett, hogy a fiú belássa, mennyire függ tőle. Egy darabig némán mentek tovább. Pressia a hallgatással akarta büntetni a társát. Egy idő múlva azonban úgy döntött, hogy ideje megbocsátania. Végül kibökte azt a kérdést, amit már régóta forgatott a fejében. – Na, akkor – jelentette ki határozottan, képmutató módon. – Egyszer régen volt nekünk egy új kocsink, hatalmas piros masnival a tetején. És emlékszem Miki egérre és a fehér kesztyűjére is. – Tessék? – csodálkozott a fiú. – Ja, persze. – Emlékszel a napszemüveget viselő kutyusokra? Ugye milyen viccesek voltak? – Nem emlékszem arra, hogy napszemüveget viseltek volna a kutyák – jött a válasz. – Egyáltalán nem. – Aha – bólintott savanyúan a lány. – Akkor most te jössz. – Az anyám sokszor elmesélte nekem a nőstényhattyú történetét. Volt benne egy gonosz király is, aki ellopta a hattyú szárnyait. Hát, szóval... Azt hiszem, hogy az apám volt a gonosz király. – Egy gonosz király volt az apád? – Á, ez csak egy tündérmese, semmi több. Nem jöttek ki jól egymással. Gyerekesen gondolkoztam. Valahogy nem volt értelme az egésznek. De akkor is ez volt a kedvenc mesém. Talán, mert nagyon szerettem az anyámat. Akár mindent elmondhatott volna nekem, és én akkor is szerettem volna. A gyerekek szeretik a szüleiket, még azokat is, akik ezt nem érdemelnék meg. Nem tehetnek másként. A fiú őszinte, érzelemmel teli szavait hallva Pressia elszégyellte magát azért, mert az előbb csalt a játékban. Most viszont ismét ő következett. – A szüleim egyszer kibéreltek egy pónit, hogy eljöjjön a születésnapomra, amikor kicsi voltam. – Azon lovagoltak a gyerekek? – Azt hiszem. – Milyen aranyos! Egy póni. Szeretted a pónikat? – Nem tudom. Vajon segített a játék? Lehet, hogy a fiú már jobban megbízik benne, töprengett Pressia. Hiszen ő odaadta neki az egyik emlékét, a fiú pedig a saját emlékeivel viszonozta. Ideje volt próbára tenni.
– Amikor az a porfertő az előbb megpróbált megölni téged, ahogy kihúztad a lyukból, és aztán ahogy a hátára lökted... Szóval az nem volt egészen normális – magyarázta a fiúnak. – Lehetetlennek tűnt. Pressia elhallgatott, és várta, hogy a társa magához ragadja a beszélgetés fonalát. A fiú azonban lehajtotta a fejét, és nem válaszolt, ezért Pressia folytatta: – Aztán amikor jöttek a grupik. Na, ahogy akkor elszaladtál, az is elképesztően gyors volt. Ember nem tud így futni. Partridge megcsóválta a fejét. – Az akadémián különleges kiképzést kaptam – magyarázta. – Ez minden. – Kiképzést? – Vagyis igazából kódolást. Mondjuk nem volt egészen sikeres. Kiderült, hogy nem vagyok kifejlett, érett példány. Nagyon úgy tűnt, hogy a fiú nem akar erről mesélni. Pressia úgy döntött, hogy nem forszírozza. Elhallgatott, és csendben mentek tovább. Végül egy apró üzlet összeomlott homlokzata előtt álltak meg. – Itt vagyunk – szólalt meg. – Hol az az itt? – kérdezte Partridge. A lány körbevezette a romhalmaz mellett a széles, fémből készült hátsó ajtóhoz. – Bradwell rejtekhelye – suttogta a lány. – Figyelj, nem árt, ha tudod, hogy ő is összeolvadt. – Már hogy mivel? – Madarakkal – felelte Pressia. – Madarakkal? – A hátába. A fiú döbbent arccal nézett vissza. Pressia örömmel jött rá, hogy sikerült zavarba hoznia a Tisztát. Bekopogott, mégpedig pontosan úgy, ahogy azt a papírra leírták. Egyszer erősen, aztán kétszer gyengén. Rövid szünet, és utána bütyökkel ismét keményen odavágott. Odabent valaki motoszkált. A következő pillanatban felhangzott Bradwell kopogása. Ugyanazt a kódot használta, mint előbb a lány. Úgy tűnt, mintha bent apró gongok zengtek volna. – Ebben él? – csodálkozott Partridge. – Ki a fene képes itt élni? A lány kétszer ismét kopogott.
– Menj át oda. Nem akarom, hogy dühbe guruljon miattad – magyarázta, és egy távolabbi falszakaszra mutatott az árnyékban. – Olyan könnyen dühbe gurul? – Csak állj oda. Partridge eltűnt az árnyékban. Halk nyikorgás támadt, ahogy Bradwell kinyitotta az ajtót. Éppen csak egy résnyire. – Az éjszaka kellős közepén járunk – suttogta. A fiatalember érdes hangját meghallva Pressia arra gondolt, hogy esetleg a legmélyebb álmából riasztotta fel. – Ki vagy? Mi a fenét akarsz tőlem? – Pressia vagyok. Az ajtó kitárult. Bradwell magasabb és szélesebb vállú volt, mint ahogy a lány emlékezett rá. Eddig azt gondolta, hogy minden túlélő alacsony, szikár, szálkás, hogy könnyen el tudjon bújni, és hogy kevés táplálékkal is beérje. Bradwell azonban megizmosodott, hogy életben maradjon. Az arcán két párhuzamos forradás húzódott. Jól látszottak az égett sebhelyek. Pressia azonban mégis elsősorban a férfi szemére figyelt fel. A lány csak habozva mert megszólalni. Bradwell sötét, acélkemény tekintete mintha csak ellágyult volna, ahogy végigsiklott Pressia arcán. Lehet, hogy ez a férfi képes gyengédebben is viselkedni? – Pressia? – csodálkozott Bradwell. – Azt hittem, hogy soha többé az életben nem akarsz találkozni velem. A lány elfordította összeégett arcát a fiatalembertől, mert érezte, hogy elpirult. Mégis, miért jött most zavarba? Ükkor meghallotta a szárnycsapásokat. Nyugtalanná váltak a Bradwell hátába olvadt madarak. – Miért jöttél ide? – Meg akartam köszönni az ajándékodat. – Most? – Nem – felelte a lány. – Nem azért jöttem ide. Csak eszembe jutott, hogy megköszönöm, ha már itt vagy. Vagyis hát, hogy itt vagyok nálad. Érezte, hogy összevissza beszél. Be kellett volna fognia a száját. – Aztán hoztam is valakit magammal – folytatta. – Fontos. – Kicsodát? – Valakit, akinek segítségre van szüksége – felelte Pressia, és még gyorsan hozzátette. – Rajtam nem kell segíteni. Aki velem jött. Ő szorul segítségre.
Ha nem találkozott volna a Tisztával, akkor is itt állt volna most Bradwell ajtajában. Csak hogy akkor azért kellett volna könyörögnie, hogy a férfi neki segítsen. Pressia hirtelen rájött, mennyivel jobban érzi magát, hogy nem kell segítségért könyörögnie. Hogy nem egyedül jött. Egy pillanatig mind a ketten hallgattak. Vajon Bradwell elzavarja? Éppen most dönti el, hogy mit tegyen? – Milyen segítség? – Fontos dologról van szó, különben nem lennék itt. Partridge kilépett az árnyékból. – Miattam jött ide. Bradwell a fiúra nézett, aztán Pressiára. – Gyertek be – szólalt meg. – Igyekezzetek. – Mi ez a hely? – kérdezte Partridge. – Elliott Marker és fiai. Minőségi hentesáru. Alapítva 1933-ban – válaszolta Bradwell. – Találtam itt egy apró réztáblát, közvetlenül a robbanások után. Ez még akkor történt, amikor néhányan még megpróbálták összegyűjteni a halottakat. Pokrócokkal és lepedőkkel takarták le az arcukat, meg vászonba csomagolták a holttesteket. Azt gondolták, hogy később majd azonosítani lehet őket. Arra számítottak, hogy hamarosan működésbe lendül az államgépezet, megkezdődik a katasztrófa elhárítása, jönnek a mentők. A földszint megsemmisült. Ott volt a kirakat, a bolt, a feldolgozó, a hűtőraktár és az iroda. Éjjel viszont eltakarítottam a romokat a hátsó ajtó elől. Reméltem, hogy az levezet a pincébe. És igazam volt. A hús ugyan megromlott odalent, de egy hentesüzletben rengeteg fegyver akad. Pressia szeme már hozzászokott a homályhoz. Egy különös ketrecben állt. Szíjakat és láncokat látott. Innen egy csúszda vezetett még lejjebb. Partridge a háta mögött állt. A fiú a magasba nyúlt, és megérintette az egyik láncot. – És ez micsoda? – Itt kábították el a jószágot – magyarázta Bradwell. – Az állatokat a hátsó ajtón keresztül terelték be. El kellett őket kábítani. A lábukat hozzácsatolták a hosszú sín mellé szerelt fémrúdhoz. A testeket fejjel lefelé lógatták, és odalent darabolták fel. A fiatalember csizmás lábával előre leszánkázott a csúszdán. – Örüljetek neki, hogy annak idején nem vágómarhaként kerültetek be ide.
Pressia leült a csúszda szélére. Megfogta a peremét, aztán lesiklott a pincébe. Partridge követte. Bradwell nyomában végigsétáltak azon a részen, ahol nem omlott be a pince. A helyiség túlsó felében nagyon halvány fény látszódott. Régen a hűtőkamrák voltak ott. – Itt véreztették ki az állatokat. Üstökben fogták fel a vérüket, aztán pedig feldarabolták a testeket. Először persze meg kellett nyúzni őket. A húst sínek segítségével mozgatták. – Hát képtelen vagy leszokni a papolásról? – mormogta Pressia az orra alatt. – Tessék? – csodálkozott Bradwell. – Semmi. A mennyezeten még most is ott voltak a csupasz sínek. A hústárolóba vezettek be. A parányi helyiség háromszor négy méteres lehetett. A falait és a mennyezetét egyaránt fémréteg borította. A sínek ezt a mennyezetet is átszelték. Bradwell folytatta az előadást: – Leszereltem a legtöbb hatalmas horgot, amik régen itt lógtak. Néhányat azonban meghagyott. Két kampóról különös lények lógtak. Valamilyen mutáns állatok vagy hibridek. Megnyúzták őket. Bradwell kiszedte az állatokból a fémdarabokat és a megolvadt üvegrészeket is. Az egyiknek hiányzott a karja, a másiknak pedig mintha csak lemetszették volna a farkát. Ahogy ott lógtak, és már nem takarta el szőrzet a húsukat, elég nehéz lett volna megmondani, hogy milyen állatok is lehettek eredetileg. Az egyik sarokban egy drótból összeeszkábált ketrec állt. A ketrecből két patkányra emlékeztető állat bámult az érkezőkre. – Hol fogtad őket? – kérdezte Pressia. – Az elhagyott csatornarendszerben. A kisebb csövek egy része épségben maradt a romok alatt. A rágcsálók ezeket használják. Néhány helyen kilyukadt a hálózat. Némelyik cső teljesen kettétört. Ha lesben állsz valamely vékonyabb cső végénél, akkor előbb vagy utóbb el tudsz kapni egy ilyen bestiát. – Elég szűk ez a ketrec. Nem nagyon van helyük mozogni – állapította meg Pressia, akinek Freedle jutott az eszébe. – Nem akarom, hogy mozogjanak. Azt akarom, hogy jó kövérre hízzanak. Az állatok körme hangosan kocogott a betonpadlón. A helyiség falait polcok borították. Közöttük újabb kampók lógtak. Olyan hegyesek
voltak, hogy kilyukasztották volna a rájuk akasztott kalapot, már ha valakinek az jutott volna az eszébe, hogy rajtuk tartsa a fejfedőjét. Partridge alaposan megnézte magának a kampókat. Arckifejezését látva Bradwell gyorsan figyelmeztette: – Őrizd meg a nyugalmadat, és nehogy elkezdj vadul gesztikulálni, mert akkor horogra akadsz, mint egy kishal! A húsraktárban nemigen mozdult a levegő. Csupán a tűzhely fölött forgott lassan egy házilag készített ventilátor. – A rejtekhelyemet rákötöttem arra az energiahálózatra, amivel az SZFH a város közvilágítását üzemelteti – magyarázta házigazdájuk. A helyiség közepén egyetlen villanykörte lógott a plafonról. A gyapjútakarókkal borított két ősrégi karosszéket valahol odakint találhatta az utcákon. Az egyik megolvadt és megroggyant, a másiknak eltűnt az egyik karja és a támlája. Mind a két széknek kiszakadt a párnája. Bradwell megpróbálta visszatömni a bélést, de nagyon úgy tűnt, hogy ezt a csatát elveszítette. Esténként alighanem összetolta a két széket, hogy rajtuk aludjon. Némi élelmiszert is fel tudott halmozni magának. A konzervdobozba zárt húst a piacról szerezte. A bogyók pedig az erdőből, a tövises, vad növényekről származhattak. Pressia most azon töprengett, hogy esetleg meglepték-e a fiatalembert. Hiszen teljesen váratlanul állítottak be hozzá. Házigazdájuk megpróbált rendet csinálni. Elrakott egy fazekat, és két bakancsot belökött az egyik karosszék alá. Talán zavarba jött? Vagy ideges? A lány meglátta Bradwell ládáját a fal mellett. Annyira szerette volna kinyitni és átnézni a tartalmát! A láda tetején egy könyv hevert. Módszertani leírás lehetett mészárosoknak. Leírta, hogyan kell feldolgozni és tartósítani a különféle húsfajtákat. – Nahát, akkor – jelentette ki Bradwell. – Ez a hely számomra az otthon, az édes otthon. Még nem volt alkalma arra, hogy alaposabban megnézze magának Partridge-ot. Még nem tudta, hogy az egyik vendége egy Tiszta. Tetőtől talpig, szőröstül-bőröstül. Partridge még nem vette le a kapucniját és a kendőjét. A kabátja alatt még most is erősen szorította magához a táskáját, pontosan úgy, ahogy Pressia tanította. A lány kezdett ideges lenni. Eszébe jutott, hogy az összejövetelen miket beszélt Bradwell. A fiatalember gyűlölte a Kupola lakóit. Lehet, hogy ostobaság volt
idejönni? Hogyan reagál majd Bradwell? Pressiának csupán most jutott az eszébe, hogy a férfi esetleg ellenségnek tekintheti Partridge-ot. Akkor mitévő legyen? Bradwell elhúzta egymástól a két karosszéket. – Üljetek le! – szólította fel Pressiát és Partridge-ot. A két vendég leült a rozzant székekre. Bradwell odahúzta magához a ládáját, és ráült. Pressia jól látta, ahogyan a madarak mocorogni kezdtek hátul a férfi inge alatt. Elfogta az együttérzés. A madarak ma már ugyanúgy Bradwell testéhez tartoztak, mint a keze vagy a lába. Ugyanúgy, ahogy a babafejet sem lehetett lemetszeni Pressia kezéről. Az állatok addig fognak élni, amíg Bradwell életben marad. Tényleg összeolvadtak. Vajon ha az egyik madárnak megsebesül a szárnya, Bradwell is érzi a fájdalmat? Pressia tizenkét éves lehetett, amikor megpróbálta levágni a baba tejét. Úgy vélte, hogy meg tud szabadulni tőle. Éles fájdalom hasított a kezébe, de csupán az elején. Amikor a borotvapenge mélyen belemerült hátul a baba tarkójába, azon a részen, ahol a baba nyaka és a lány csuklója találkozott, a vágás már nem is fájt. Pressia mégis megrémült. A vére valósággal ragyogott, és hatalmas erővel spriccelt a sebből. Rányomott egy ruhadarabot, de a szövet gyorsan vörössé változott. Kénytelen volt szólni a nagyapjának. A férfi gyorsan segített. Nem felejtette el, amit temetkezési vállalkozó korában tanult. Apró, ügyes öltésekkel varrta össze a sebet. A heg azóta egészen elhalványodott. Pressia hátradőlt a széken. Bár a zokni eltakarta babafejű öklét, mégis ráhúzta a pulóvere ujját is. Biztos, ami biztos. A Tiszta valószínűleg elszörnyedt volna, ha meglátja. Lehet, hogy gyengének is tartotta volna miatta. És vajon mit gondolt volna Bradwell? A lány most Partridge-ra pillantott, és látta, hogy a fiú is észrevette Bradwell inge alatt a mozgást. Partridge azonban néma maradt. Pressia úgy vélte, hogy a fiú besokkolt a látványtól. Számára valószínűleg minden elképesztő és félelmetes idekint. Annak idején Pressiának is évekbe tellett, amíg hozzászokott a változáshoz. Ez a fiú pedig legfeljebb néhány napja lehetett idekint. – Akkor hajlandók vagytok végre elmondani, hogy mit jelentsen ez az egész? – kérdezte Bradwell. – Partridge a neve – fordult Pressia Partridge felé. – Vedd le a kendődet és a kapucnidat! A fiú habozott.
– Nem kell félned! Bradwell a mi oldalunkon áll – jelentette ki határozottan a lány, bár ebben cseppet sem volt biztos. Azt remélte, hogy hangosan kimondva a kívánságát sikerül rávennie Bradwellt arra, hogy megfelelően viselkedjen. Partridge lehúzta a fejéről a csuklyát, és letekerte a kendőt. Bradwell az arcát bámulta. Partridge arca már piszkos volt, ám nem torzították el sebhelyek. – A karodat! – parancsolta Bradwell. – Nem csatoltam fegyvert a karomra! – felelte Partridge. – Csak ez az ősrégi kés van nálam. – Nem azért mondtam! – magyarázta Bradwell. Az arca nyugodt maradt, de a szeme valósággal szikrázott. Összevont szemöldökkel bámulta a fiút, mintha csak készen állt volna arra, hogy a következő pillanatban fegyvert rántson. – A két karodat akarom látni! Partridge felhúzta a ruha ujját. Előbukkant a Tiszta hibátlan bőre. Pressia nem tudta volna pontosan megmondani miért, de zavarba jött a látványtól. Majdnem rosszul lett. Vajon féltékenységet érzett, vagy gyűlöletet? Utálta Partridge-ot, amiért ilyen tiszta volt a bőre. Annyira szép volt. Pressia ezt hiába is próbálta volna tagadni. Olyan fehér volt, mint a tejföl. Bradwell most Partridge lába felé biccentett. Partridge lehajolt, és feljebb húzta a nadrág egyik, majd a másik szárát. Vendéglátójuk ekkor felállt, és keresztbefonta a karját a mellén. Megvakarta a nyakán az égési sebeket, és szemmel láthatóan izgatottan járkálni kezdett. Kikerülte a kampókról lógó állatokat. Tekintete végül megállapodott Pressián. – Idehoztál nekem egy Tisztát? Pressia biccentett. – Figyelj, tudom én, hogy te más vagy, mint a többiek, de... – Azt hittem, hogy csak egy olyan affélének tartasz. – Először tényleg azt hittem, hogy az vagy, de aztán elküldtél a fenébe! – Én aztán nem küldtelek el a fenébe! – De igenis elküldtél! – Nagy nyavalyát küldtelek el! Csak nem tetszett, ahogyan megpróbáltál beskatulyázni. Ezt világosan meg is mondtam. Mindig azt
hiszed, hogy elküldtek a fenébe, ha valaki kijavítja egy tévedésedet? Szemétkedésnek tartod, ha kijavítanak? – Dehogyis! Csak arról van szó... – Aztán pedig szemét kis születésnapi ajándékokkal leped meg őket, nehogy esetleg elfelejtkezzenek arról, hogy mi a véleményed róluk! – Azt hittem, hogy tetszett neked az a kép! Kedves akartam lenni. Pressia elhallgatott egy pillanatra. – Tényleg? Na, akkor köszönöm. – Egyszer már megköszönted, de akkor azt hittem, hogy csak szemétkedtél velem. – Nem voltam szemét, csak talán kicsit bizonytalan... – Elnézést, nem akarok zavarni... – szól közbe Partridge. – Jól van, na! – mordult rá Bradwell, de azonnal visszafordult Pressia felé. – Szóval beállítottál hozzám egy Tisztával? Ilyen az, ha te adsz valakinek egy szemét kis ajándékot? – Nem tudom, hogy hova máshova mehettem volna? – Egy Tisztát? – ismételte meg Bradwell hitetlenkedve. – Tud ő bármit is arról, hogy mi történt? A robbanásokról? – Érti, amit mondasz, és beszélni is tud – felelte a lány. Bradwell most a Tisztára bámult. Lehet, hogy félt egy kicsit Partridge-tól. De az is elképzelhető, hogy gyűlölte. Végül a férfi csak ennyit mondott: – Na, szóval? – Tisztában vagyok azzal, hogy sok mindent eltitkoltak előttem – szólalt meg Partridge. – De ugyanakkor valamit sikerült megtudnom az igazságból. – Milyen igazságról beszélsz? – csattant fel Bradwell. – Először is tudom, hogy nem szabad mindent elhinni, amit hallok – felelte Partridge, miközben kigombolta a kabátját, és előhúzta a bőrzsákját. – Arra tanítottak, hogy a bombázás előtt errefelé minden iszonyatos volt. Meg azt tanították, hogy mindenkit behívtak a Kupolába, ám ekkor lecsapott ránk az ellenség, és néhányan nem voltak hajlandóak bejönni. Elsősorban az erőszakos, beteges, szegény, megátalkodott és műveletlen emberek. Az apám azt mesélte, hogy az anyám megpróbálta megmenteni ezeket a nyomorultakat. – Nyomorultakat? – hördült fel mérgesen Bradwell. – Nyugi! – figyelmeztette Pressia vendéglátójukat. – Ne kapd fel a vizet!
– De hiszen rólunk beszél! – kiáltotta Bradwell. – Ezt tanították nekem. Én viszont nem hittem el – magyarázta Partridge. Egy pillanatra csend lett a szobában. Bradwell Pressiára meredt. A lány felkészült a dühkitörésre, ám a vendéglátójuk nem veszítette el a fejét. Lemondóan intett a kezével. – Miért nem hívsz minket inkább fivéremnek és nővéremnek? Hiszen így hívtatok minket az Üzenetben. Fivérek és nővérek, mint egy, nagy boldog családban. – Milyen üzenetről beszélsz? – kérdezte Partridge. – Te nem hallottál az üzenetről? – bámult rá Pressia. A fiú csak a fejét csóválta. – Felmondjam neki az egészet? – kérdezte Bradwell a lánytól. – Inkább lépjünk tovább. Bradwell azonban megköszörülte a torkát, és csak azért is elszavalta az egész üzenetet: – Tudjuk, hogy ott vagy tok, fivéreink és nővéreink. Egy napon előjövünk a Kupolából, hogy társaitok legyünk a békében. Addig is jóindulatúan, a messzeségből figyelünk benneteket. – Mikor küldték? – kérdezte Partridge. – Néhány héttel a robbanások után – felelte Pressia, és Bradwell felé fordult. – Ne szakítsd mindig félbe! Partridge a szeme sarkából Bradwellre pillantott. Mivel vendéglátójuk néma maradt, a fiú így folytatta: – A városban éltünk. A Lombard Streeten laktunk. Amikor felhangzott a riasztás, és be kellett mennünk a Kupolába, az anyám odakint járt, hogy segítsen azoknak a... azoknak az embereknek. Tanítani próbálta őket. A bátyámmal mi akkor már bent voltunk a Kupolában, ismerkedő látogatáson. Az anyánk már nem ért be. Szentként halt meg. – Nem is volt riasztás! – hördült fel Bradwell. Partridge éles pillantást vetett a közbeszólóra. – Dehogynem volt! – Semmilyen riasztás nem volt. Hidd el nekem! Pressia emlékezett arra, hogy a bejelentések óriási közlekedési dugókról szóltak. A nagyapja állandóan ezt emlegette, valahányszor csak mesélt. A lány tekintete ide-oda járt Partridge és Bradwell között.
– Nem sok idő maradt! Annyit én is tudok – magyarázta Partridge. – De igenis volt riasztás. Az emberek özönleni kezdtek a Kupola felé. Elszabadult a pokol, és sokan meghaltak. – Sokan meghaltak? – kötözködött Bradwell. – Ezt pont úgy mondod, mintha véletlen lett volna az egész. – Mégis, mit tehettünk volna? Megpróbáltuk megvédeni magunkat – válaszolta védekezve Partridge. – Nem menthettünk meg mindenkit. – Nem bizony! Mert nem az volt a terv. A szoba ismét elcsendesedett egy pillanatra. Csupán a patkányra emlékeztető állatok körme kopogott a padlón. – Rengeteg dolog van, amiről nem tudsz! – szólalt meg Bradwell. – Most talán nem kellene előadást tartanod! – figyelmeztette Pressia. – Engedd, hogy beszéljen! – Előadást? – csodálkozott Bradwell. – Mi lenne, ha nem voltál ennyire... – Pressia nem tudta, hogy egész pontosan mit is akar mondani. – Pedáns? – kérdezte Bradwell. Pressiának fogalma sem volt arról, hogy mit jelent az, hogy pedáns. De cseppet sem tetszett neki a kioktató hang. – Na, valahogy úgy! – felelte kitérve. – Engedd, hogy beszéljen! – Szóval akkor azt várod tőlem, hogy legyek hűvös meg nyugodt, és ne viselkedjek valahogy úgy... Még valamit? – meredt Bradwell Pressiára. – Nem akarsz véletlenül agymosásban részesíteni? Lélekbúvárkodni? Elevenen felboncolni? Megvan hozzá minden cucc. Pressia hátradőlt a székben, és nevetni kezdett. Ezen saját maga is meglepődött. Fogalma sem volt róla, hogy miért kezdett el kacagni. Hirtelen valamiért nagyon mulatságosnak találta ezt a helyzetet. Bradwell olyan hatalmas és olyan hangos. A lány nem tudta volna megmondani, hogy miért, de úgy érezte, hogy sikerült alaposan kiosztana a férfit. – Mi olyan vicces? – kérdezte Bradwell. És kinyújtott karja megdermedt a levegőben. – Nem is tudom – felelte Pressia. – Talán csak az, hogy... hiszen te igazi túlélő vagy. Szinte már egy misztikus bölcs, ugyanakkor viszont... úgy tűnik, hogy könnyen... kijössz a sodrodból. – Nem jövök ki a sodromból! – kiabálta Bradwell. Most már Partridge felé fordult.
– Azért most egy kicsit kijöttél a sodrodból – figyelmeztette a fiú. Bradwell szó nélkül leült a ládájára. Mélyen beszívta a levegőt. Becsukta a szemét, majd ismét kinyitotta. – Na és ehhez mit szóltok? Annyira nyugodt vagyok. Nem jöttem ki a sodromból. Most már Pressia is a fiúra nézett. – Folytasd, Partridge! Mesélj tovább! A fiú megpróbálta letörölni kezéről a koszt. A bőrzsák még mindig ott feküdt az ölében. Most kinyitotta az egyik zseb csatját, és előhúzott belőle egy parányi bőrbe kötött könyvet. – Pár hete bukkantam rá az anyám dolgaira – folytatta. – Akkor kezdtem el úgy érezni, hogy a régi világ egészen másmilyen volt, mint amilyenről tanultam. Anyám dolgai még mindig léteztek... Nehéz ezt elmagyarázni. Most pedig itt ülök közöttetek, és valamiért az jár az eszemben, hogy a szépséget igazán a csúnya dolgok mellett látjuk szépnek. Pressia értette, hogy miről beszélt a fiú. A szépség és a csúnyaság csak együtt létezhetett. Kezdte megkedvelni Partridge-ot. A fiút senki nem kényszeríttette arra, hogy ennyire nyílt legyen. A lány úgy érezte, hogy képes lesz megbízni benne. – Miért jöttél ide? – mondta ki végre Bradwell azt, ami mind a kettőjüket érdekelte. – Miután megtaláltam anyám hagyatékát, elkezdtem kutatni. Az apám... – a fiú elhallgatott egy pillanatra. Az arca elkomorult. Pressia nem tudta kitalálni, hogy mit érezhet. A fiú talán szereti az apját. Talán gyűlöli. Nehéz lett volna megmondani. Lehet, hogy akkor is szereti az apját, ha az egyáltalán nem szolgált erre az odaadásra. – Ő is a Kupola vezetői közé tartozott. Irányította az emberek beköltözését. Még most is nagyon fontos valaki. Tudós és mérnök. Alig lehetett a fiú hangját hallani. Bradwell közelebb hajolt. – Hogy hívják az apádat? – Ellery Willuxnak. Bradwell nevetni kezdett, és megcsóválta a fejét. – A Willux család. – Ismered őket? – kérdezte Pressia. – Lehet, hogy valahol már belefutottam a nevükbe – felelte a férfi keserű gúnnyal.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Partridge. – A legjobbak és a legkiválóbbak szervezete – kántálta Bradwell. – Mint amilyen te is vagy. Jó családból származol. – Honnan ismered a családomat? – Váratlanul lecsaptak ránk a robbanások. Micsoda véletlen, hogy akkor már állt a Kupola! Néhányan ugye bejutottak, mások viszont nem! Az ember szinte hajlandó lenne elhinni, hogy valaki okosan kigondolta az egészet... – Ne folytasd! – kérdte Pressia halkan. Nem ugorhatnak egymás torkának. A lány nem akarta megkockáztatni azt, hogy Bradwell kijöjjön a béketűréséből. Most inkább Partridge felé fordult. – Hogy jutottál ki? – Nemrég ünnepelték meg, hogy az apám húsz éve állt szolgálatba. Valaki ajándékba adta neki a Kupola eredeti, bekeretezett tervrajzát. Tanulmányozni kezdtem a rajzot. Ott volt a levegőellátó rendszer. A járatok. A levegőztető rendszert jól lehetett hallani, amikor működött. A halk, de erős moraját semmilyen más hanggal nem lehetett összetéveszteni. Elkezdtem mindent feljegyezni – magyarázta a fiú, és felmutatta a kezében tartott bőrkötéses jegyzettömböt. – Felírtam magamnak, hogy mikor kapcsolják be, és mikor állítják le. Később rájöttem, hogyan juthatok be a fő légtisztítórendszerbe. Aztán arra is rájöttem, hogy egy meghatározott napon, egy meghatározott időpontban akár át is juthatok a levegőt keringésben tartó ventilátorok lapátjai között. Időnként ugyanis kikapcsolják őket. Nagyjából három percre és negyvenkét másodpercre. Azt is sikerült kiderítenem, hogy a központi csatorna végét légáteresztő rostok zárják le. Ezen a rétegen nem lehetetlen lyukat vágni. Pontosan ezt tettem. A fiú most halványan elmosolyodott. – A végén majdnem elfújt a szél, de nem kaszaboltak halálra a lapátok. – Egyszerűen csak leléptél? – meredt rá kételkedve Bradwell. – Csak úgy pikk-pakk és ez senkit sem érdekel a Kupolában? Senki nem kezdett el keresni? Partridge megvonta a vállát. – Mostanra már biztosan ott ülnek a kamerák előtt, hogy megtaláljanak. A megfigyelő rendszer azonban nem túl hatékony. Soha nem is volt az, a hamu miatt. De ki tudja, hogy utánam jönnek-e? A
Kupolát senki sem hagyhatja el. Szigorúan tilos. Még felderítők sem jöhetnek ki. – De hát ott van az apád! – kételkedett Pressia. – Ha tényleg annyira fontos személyiség... Nem jönnek ki utánad, hogy megkeressenek? – Nem igazán jó a viszonyom az apámmal. Ráadásul pedig, még soha senki sem próbálkozott ilyesmivel. Senki nem jött ki. Soha senki nem is akart. Én voltam az első. – Mit is mondtál? Mi van abban a borítékban? – kérdezte Bradwell a fejét csóválva. – A személyes holmijaim – felelte Partridge. – Az anyám hagyatéka. Ékszerek, egy zenélődoboz, egy levél. – Mi lenne, ha megnézném őket? – kérdezte Bradwell. – Lehet, hogy mennénk vele valamire. Partridge némán nézett rájuk. Pressia egyből megértette, hogy a fiú nem bízik meg Bradwellben. Partridge megragadta az anyja hagyatékával teli borítékot, és gyorsan visszacsúsztatta a táskába. – Nem is fontos. – Szóval akkor ezért akartál kijönni hozzánk, hogy megtaláld az anyádat? A szentet? – kérdezte Bradwell. A fiú nem reagált Bradwell hanglejtésére. – Elég volt megpillantanom anyám hagyatékát ahhoz, hogy kételkedni kezdjek. Mindabban, amit valaha is tanultam. Azt mondták, hogy az anyám halott. Most már ezt sem hiszem el – magyarázta. – De mi van akkor, ha tényleg meghalt? – kérdezte Bradwell. – Már hozzászoktam a gondolathoz – felelte Partridge hűvösen. – Mi is megszoktuk már a halál gondolatát – bólintott Bradwell. – Errefele nem igazán akad olyan ember, akinek ne haltak volna meg a szerettei. Bradwell nem tudhatta, hogy Pressia kiket veszített el. Abban viszont biztos lehetett, hogy a lány is gyászolt valakit. Minden túlélő elveszítette valamelyik hozzátartozóját. A lány tudta, hogy Partridgenak még csak halvány elképzelése sem lehet az ő életéről, vagy arról, hogy kiket veszített el. Most azonban semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ebbe belemenjen. – Partridge a Lombard Streetet keresi. Régen ott laktak. Ez lehetne a kiindulási pontja – magyarázta Bradwellnek. – Szüksége volna a város régi térképére.
– És én mégis miért segítsek neki? – kérdezte a férfi. – Lehet, hogy ő meg cserébe tud segíteni nekünk – válaszolta a lány. – Nincs szükségünk a segítségére! Partridge némán figyelte a párbeszédet. Bradwell hátrébb húzódott, hogy mind a kettőjüket szemmel tarthassa. Pressia közelebb hajolt hozzá. – Lehet, hogy neked nincs, de nekem van! – förmedt rá a férfira. – Mégis, mit tudna segíteni neked? – Nagyon is sokat. Ott van az SZFH. Lehet, hogy levennének a listájukról. Aztán pedig a nagyapám is beteg. Nekem ő a családom. Segítség nélkül nem hinném, hogy... – A lány hirtelen elhallgatott. Elfogta a rosszullét. Az előbb csak úgy hangosan kimondta a legnagyobb félelmeit is. Arról beszélt, hogy esetleg meghalhat a nagyapja, hogy elhurcolhatja az SZFH, és ha a katonaság elviszi, akkor a roncs keze miatt nem fogják tudni semmire se használni. Attól tartott, hogy a szavai esetleg valósággá válnak. Kiszáradt a szája, alig tudott beszélni. A szavak azonban csak kitódultak a torkán. – Segítség nélkül nem hinném, hogy életben maradhatunk. Bradwell dühösen belerúgott a ládájába. A madarak megrémültek, de nem tudtak felszállni. Vadul csapkodni kezdtek a szárnyukkal az inge alatt, a hátán. A férfi Pressiára meredt. Segíteni fog, ismerte fel a lány. Lehet, hogy az ő kedvéért fog segíteni. Pressia azonban nem tartott igényt az együttérzésre. Gyűlölte a szánakozást. Határozottan így szólt: – Csak egy térképre van szükségünk. Egyedül is elintézzük. Bradwell a fejét csóválta. – Nem lesz semmi bajunk – erősködött a lány. – Te talán megúszod, de neki nem fog sikerülni. Nem alkalmazkodott ehhez a környezethez. Elpocsékolnánk egy tökéletesen jó állapotban lévő Tisztát, ha kiengednénk a romok közé, ahol szétloccsantaná az agyát valamelyik grupi. – Igazán örülök, hogy ennyire bízol bennem – mérgelődött Partridge. – Mi is volt az utca neve? – kérdezte Bradwell. – Lombard – felelte Partridge. – Lombard Street 1054. – Ha az az út még létezik, akkor eljuttatlak titeket oda. Aztán pedig szépen hazamehetsz, vissza a Kupolába, az apukádhoz. Partridge most már dühbe borult. Előrehajolva sziszegte:
– Kell a fenének a... Pressia a szavába vágott. – Elfogadjuk a térképet! Nagyszerű volna, ha el tudnál vinni minket a Lombardra. Bradwell Partridge-ra meredt. Esélyt akart neki adni arra, hogy befejezze a mondanivalóját. A fiú azonban belátta, hogy Pressiának van igaza. Szükségük van minden elérhető segítségre. – Hát igen! – bólintott Partridge. – Nagyszerű volna eljutni a Lombardra. Ennél többet nem is kérünk. – Hát rendben – válaszolta Bradwell. – Azt azonban tudnotok kell, hogy nem lesz egyszerű. Ha abban az utcában nem állt valamilyen hatalmas és fontos épület, akkor soha az életben nem találjuk meg. Ha pedig valamikor régen a város középpontjában feküdt, akkor mára már elnyelték a Rommezők. Szóval semmit sem ígérhetek. A fiatalember leguggolt és kinyitotta a ládáját. Néhány pillanatig figyelmesen válogatta a papírokat, aztán előhúzta a város ősrégi térképét. A térkép rongyosnak tűnt. A papír egészen elvékonyodott. – Lombard Street – töprengett Bradwell. Kinyitotta, és a padlóra fektette a térképet. Partridge és Pressia odatérdelt mellé. Vendéglátójuk ujjával követte a térkép hálóvonalát, majd mutatóujja megállapodott a 2E négyzetben. – Megtaláltad? – kérdezte a lány, és hirtelen elfogta a remény, hogy a ház még mindig ott áll. Semmi oka nem volt arra, hogy ebben reménykedjen, de annyira szerette volna olyan állapotban találni a házat, amilyen egykor volt. Sok-sok hatalmas épületet fehér kőlépcsőkkel, díszes kerítéssel. Olyan otthonokat, ahol a függönnyel takart ablakok csodálatosan berendezett szobákra nyíltak. Ahol biciklik álltak a bejárati ajtó mellett, és az utcán kutyát sétáltató, babakocsit toló emberek sétálnak. Pressia egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy most miért kezdett el ilyesmiről ábrándozni. Lehet, hogy a Tiszta miatt van ez a lelkesedés. Mintha csak megfertőzte volna a fiú bizakodása. Bradwell ujja megállt egy útkereszteződésen. – Mindig ennyire szerencsés vagy? – kérdezte Partridge-tól. – Tessék? Hol van? – Pontosan tudom, hol van a Lombard Street – felelte a férfi, azután felállt, és kisétált a kamrából a szomszédos nagyobb helyiségbe. Letérdelt a megroggyant fal mellett. Félrehúzott néhány téglát. A
feltáruló üreg tele volt fegyverekkel: kampókkal, késekkel, bárdokkal. Kivett közülük néhányat, és visszavitte őket a kamrába. Odaadott egyegy kést Partridge-nak és Pressiának. A lánynak tetszett a kés súlya. Ugyanakkor nem szívesen gondolt volna bele, hogy mire is használhatták a hentesek... vagy éppen Bradwell. – Biztos, ami biztos! – magyarázta a férfi, és egy kést meg egy kampót felakasztott a kabátja belsejébe varrt hurkokra. Valamilyen pisztolyfélét mutatott nekik. – Találtam néhány ilyen kábító pisztolyt is. Először azt hittem, hogy elvarázsolt biciklipumpákra bukkantam. Nem pisztolygolyó van benne, hanem egy olyan töltény, ami egy hatalmas ütéssel elkábítja a marhát vagy a disznót, ha a fejéhez nyomják. Közelharcban aranyat ér. Akkor is jó, ha grupik támadnak rád. – Megnézhetem? – kérdezte Partridge. Bradwell odaadta neki a kábítófegyvert. Partridge úgy tartotta, mint valamilyen kis állatot. – Először grupik ellen használtam – mesélte Bradwell. – Előhúztam a fegyvert, és a nagy kavarodásban nekinyomtam az egyik fejnek. Meghúztam a ravaszt, mire a fej lehanyatlott. Valószínűleg az összes grupi megérezte a halál hirtelen megrázkódtatását, hiszen összenőtt a testük. Tántorogni kezdtek, és lassan körben mozogtak. Úgy tűnt, mintha megpróbálták volna lerázni magukról a halottat. Annak csak úgy lifegett és bólogatott a feje, én meg elrohantam. – Nem tudom, hogy képes volnék-e ilyesmire – szólalt meg Pressia, miközben a kezében tartott kést nézte. – Élet vagy halál – felelte Partridge. – Azt hiszem, képes volnál rá. – Lehet ugyan, hogy nem tudnék feldarabolni egy tehenet – folytatta Bradwell. – De ezeket a fegyvereket már annyira kiismertem, mint a legjobb mészáros. Az életben maradásunk függ tőlük. Pressia a kést becsúsztatta az öveként viselt kötél mögé. Jobban szeretett volna a késsel drótokat vagdalni vagy apró felhúzható játékokat készíteni. Nem akart gyilkolni. – Innen egész pontosan hova is megyünk? – A templomba – felelte Bradwell. – Egy része még mindig áll. A kriptába. A férfi megtorpant. Úgy bámulta a kamra egyik falát, mintha keresztüllátott volna rajta. – Néha odajárok.
– Hogy imádkozzál? – kérdezte Partridge. – Hiszel Istenben? – Nem – felelte a férfi. – Viszont a templom biztonságos, jó hely: vastag falak, erős szerkezet. Pressia maga nem tudta, mit gondoljon Istenről. Azzal viszont nagyon is tisztában volt, hogy a környezetében élő emberek igencsak megfeledkeztek a vallásról és a hitről. Néhányan persze még akadtak, akik a maguk módján hívők maradtak. Mások meg mintha a Kupolát összetévesztették volna a mennyországgal. – Hallottam a szóbeszédet azokról az emberekről, akik találkozni szoktak. Gyertyát gyújtanak és leírnak dolgokat. Ott szoktak találkozni? – Azt hiszem, igen – felelte Bradwell, miközben összehajtogatta a térképet. – Láttam a nyomait. Viaszt meg kisebb áldozatokat. – Soha sem gondoltam volna, hogy érdemes lenne bármiért is imádkozni. Miben reménykedhettem volna? – kérdezte Pressia. Bradwell leakasztotta a kabátját a mennyezeten végigfutó fémsínről. – Lehet, hogy pontosan ezért imádkoznak. Hogy tovább éljen a remény.
EL CAPITAN PUSKÁK
A
PONYVATETŐ SZÖVETE EGÉSZEN ELKOPOTT . Leginkább már csak az alumíniumtartók maradtak meg belőle. Ezeket csavarok rögzítették a régi szanatórium falához. El Capitan a ponyvatető megfeketedett maradványai között felnézett a szürke égboltra. Pressia Belze. Milyen súlyos egy név!? Mi a fészkes fenét akar hirtelen Ingership ettől a Pressia Belze nevű túlélőtől? El Capitannak cseppet sem tetszett ez a név. Olyan nyúlós és rágós volt. Szinte bizsergett a szájában. Már nem kereste a lányt. Végül is nem az ő dolga az, hogy kint rohadjon az utcákon. így hát egy órával ezelőtt visszajött a bázisra, és kizavarta az embereit a városba. Most az járt az eszében, hogy esetleg meg fogja bánni a döntését. Képesek lesznek azok a seggfejek nélküle is megtalálni a lányt? Ebben erősen kételkedett. Beleüvöltött az adóvevőjébe: – Megvan már a csaj? Vétel. A rádió néma maradt. – Veszitek az adást? Vétel. Még mindig semmi. – Már megint bekrepált ez a trágya – mérgelődött El Capitan. Ekkor persze megszólalt El Capitan öccse, Helmud is. – Ez a trágya. Helmud csupán tizenhét éves volt. Két évvel fiatalabb El Capitannál. Kettőjük közül mindig ő volt a kisebb. A robbanások napján El Capitan tíz–, Helmud pedig nyolcéves volt. Helmud beleolvadt a bátyja hátába.
Messziről úgy tűnt, mintha a hátán ülve lovagolt volna. A fiúnak megmaradt a saját felsőteste, deréktól lefelé azonban eggyé vált a bátyával. Combjának csontozata és izmai vastag szalagként tapadtak El Capitan hátára. Egy négykerekű terepjáró motoron száguldottak éppen, amikor rájuk zúdult a vakító fehérség és a pokolian forró szél. El Capitan vezette a motort, Helmud pedig ott ült a háta mögött. A járgányt az idősebbik fiú bütykölte meg. Száguldás közben Helmud átölelte a bátyját. Vékony karja beleolvadt a testvére bikanyakába. Az adóvevő recsegve életre kelt. El Capitan meghallotta a teherautó rádióját és a motor dübörgését. Talán egy hegyre mentek felfelé. Végül felhangzott az ügyeletes tiszt hangja is: – Nem, de el fogjuk kapni, bízzál bennem. Vétel. Bízzál bennem? – gondolta El Capitan. A tokjába csúsztatta az adóvevőt. Hátrasandított az öccsére. – Én soha senkiben nem bíztam. Még benned sem. – Még benned sem – suttogta vissza Helmud. Mindig is meg kellett bíznia Helmudban. Az életük nagy részében csak egymásra számíthattak. Az apjukat soha nem is ismerték. El Capitan kilencéves lehetett, amikor a vírusos influenza az anyjuk halálát okozta egy ugyanolyan menhelyen, mint amilyennek az ajtaja előtt most állt. A férfi beleüvöltött az adóvevőbe: – Ha nem kapjátok el a csajt, Ingership letépi a tökünket! Nehogy elbarmoljátok! Vétel. Későre járt. A hold már nem is látszott a szürke homályban. El Capitan arra gondolt, hogy be kéne kukkantania a konyhába. Vedra talán még most is dolgozik. A férfi szerette a lányt bámulni a mosogatóból felszálló gőzön keresztül. Megparancsolhatná neki, hogy csináljon egy szendvicset! Hiszen ki itt a legmagasabb rangú tiszt? El Capitan volt az egész bázis ura. Ugyanakkor tudta, hogy mi történne, ha bemenne a lányhoz. Beszélgetnének, miközben Vedra a húst vágja. A lány keze kivörösödik a munkától. Ilyenkor jól lehetett látni forradásokkal teli bőrét, a ragyogó színű, perzselt foltokat. Halkan és kedvesen beszélne a tiszttel. A pillantása azonban egy idő múlva elsiklott volna El Capitan feje mellett, hogy az öccse arcán állapodjon meg. Helmud mindig ott volt, mindig ott van. Állandóan ott kukucskál El Capitan válla felett. A tiszt annyira gyűlölte, hogy az emberek önkéntelenül is felnéztek Helmudra, miközben El Capitan beszélt
hozzájuk. Az ostoba bábu meg ott bólogatott a háta mögött. A férfit hirtelen pokoli harag öntötte el. A legszívesebben üvöltött volna. Néha az éjszaka kellős közepén, miközben az öccse mély szuszogását hallgatta, elképzelte, hogy hirtelen a hátára fordul. Egyszer és mindörökre agyonnyomja az öccsét. Csakhogy, ha Helmud meghal, akkor ő is vele pusztul. Ezt pontosan tudta. Mindkét test túl nagy ahhoz, hogy bármelyikük is életben maradhasson, ha a másik meghal. Túlzottan összefonódtak. A pusztulás néha annyira elkerülhetetlennek tűnt, hogy El Capitan a legszívesebben siettette volna. így aztán úgy döntött, hogy nem nézi meg, mit csinál Vedra a konyha gőzében, hanem az erdő felé vette az útját. A növényzet egy része megmaradt, egy része pedig kezdett visszanőni. Ellenőrizni akarta a csapdáit. Valami tegnap és tegnapelőtt is kifosztotta a kelepcéket. A csapdák elkaptak valamilyen állatot, ám valami más arra járt, és megette a zsákmányt. A főhadiszállást megkerülve beért a deszkákból és lemezlapokból készült bástyák közé. Az agyagos udvart kőfal vette körül. A fal fölé szögesdrótot feszítettek. A dróton túl romos épületeket látott. Az egyik tetejét valaha oszlopok tartották. Két oszlop megmaradt, ám ma már csupán a mocskos égbolt nyugodott rajtuk. El Capitan minden másnál jobban szerette az eget. Valamikor, réges-régen, kölyökként a légierőben akart szolgálni. Akkoriban mindent tudott a repülésről. Hazahordta a könyvtári könyveket, és órákon keresztül gyakorolt egy régi repülőgép-szimulátorral. Az apjáról szinte semmit sem tudott. Csak annyi volt világos, hogy az öreg a légierőben szolgált. Vadászpilóta volt, mielőtt kirúgták volna. Idegi okokra hivatkoztak. – Őrült volt, mint a hétszentség – mondogatta az anyjuk az apjukról. – Mázli, hogy lelépett. Hogy hova ment? El Capitan sosem tudta meg. Az azonban világos volt, hogy elég sokban hasonlított az öregre. Fel akart jutni az égbe, és ő is őrült volt. Repülni ugyan nem repülhetett, de ezzel majdnem felért, amikor iszonyatos sebességgel száguldott a felturbózott terepjárgányán. Egy-egy ugratás után néha tényleg repültek. Mostanában nagyon nem szeretett visszaemlékezni erre. Ha nem is pilóta, de legalább tiszt lett belőle. Az a feladata, hogy kirostálja az újoncokat. Ő döntötte el, hogy kit lehet kiképezni, és kit nem. Néhányat el szokott küldeni a csendesítő táborokba. Ott egy kicsit
csiszoltak rajtuk. Kicsit megpuhították őket, mert akkor majd jobban engedelmeskednek a parancsoknak, és nem pofáznak vissza. És persze neki kellett kiválogatnia a nyomoroncokat is. Néhányat közülük az ólban tartott, kint az udvaron. A jelentéseit Ingership személyes futárával küldi el a főparancsnokságra. Ingership időnként ételeket szokott küldeni El Capitannak. Ezeket meg kellett etetnie a leggyengébb újoncokkal. Akadt a csomagban megcsavarodott kukoricacső, sápadt, belül szinte porszerű anyaggal töltött paradicsom és valamilyen azonosíthatatlan hús is. Etetés után beszámolt Ingershipnek arról, hogy az újoncok melyik ételtől lettek rosszul, és melyiktől nem. Hogy honnan származtak ezek az élelmiszerek? El Capitan nem szokott kérdezősködni. Ehelyett a saját kajájával is megetette időnként a leggyengébbeket. Adott nekik az erdőben talált bogyókból, kucsmagombából meg azokból a levelekből, amik ránézésre lehetnének akár bazsalikom- vagy mentalevelek is. Semmi sem az, aminek látszik. A gyenge nyomoroncok néha rosszul lesznek. Időnként meghal egy-egy. Nagy ritkán viszont nincsen semmi bajuk. Ilyenkor El Capitan maga is mert enni abból az ételből. Begyűjtötte a termést az erdőből, és megosztotta Helmuddal. Intership időnként azt parancsolta El Capitannak, hogy kezdődjön a Játék. Olyankor kizavarták az egyik nyomoroncot, és El Capitan a nyomába eredt, hogy elejtse, mint egy beteg szarvast. Azt szokta mondogatni magában, hogy ezzel valójában szívességet tett a szerencsétlennek. Legalább nem kellett tovább az ólban szenvednie, és egy csapásra megszabadult a kínjaitól. Annyira szerette volna, ha ez igaz lenne. A Játék miatt El Capitan időnként arra gondolt, milyen volt kölyökkorában a házukhoz közeli erdőben mókusra vadászni. A két dolog persze nem igazán hasonlított egymásra. Semmi sem olyan, mint amilyen egykor volt. Jó ideje volt már annak, hogy Ingership utoljára elrendelte a Játékot. El Capitan azt remélte, hogy felettese elfeledkezett az egészről, és többé nem kell „játszania”. Ingership mostanában kiszámíthatatlanná kezdett válni. Tegnap például elrendelt egy újabb hajtóvadászatot. Megparancsolta, hogy figyelmeztetés nélkül öljenek meg mindenkit, akit csak tudnak. Útban az erdő felé, El Capitan elsétált a rácsos ól mellett. Hatszög hat méteres az egész. A betonpadlót drótháló vette körül. Az újoncok az ól egyik sarkában, összebújva kuporogtak. Vacogva nyöszörögtek, míg
meg nem hallották a lépteit. Az egyik sietve rászólt a társaira. Csend lett az ólban. A parancsnok jól látta az újoncok különös, torz végtagjait, a beléjük olvadt fémdarabokat, az üveg csillogását. Kénytelen volt figyelmeztetni magát arra, hogy azok ott bent alapjában véve már nem is tekinthetők emberi lénynek. Ennek ellenére nem nézett rájuk, amikor elment mellettük. – Ha az Úr nem lett volna annyira kegyelmes hozzánk, Helmud, akkor most te is ott lennél bent – szólalt meg. – Te is ott lennél bent – ismételte meg Helmud. – Pofa be, Helmud! – Pofa be! El nem tudta képzelni, mi a csudáért indult be Ingership ennyire emiatt az újonc Pressia Belze miatt. A parancsnok azt akarta, hogy a lányt azonnal léptessék elő tisztté, mihelyt megérkezett. Utasította El Capitant, hogy várja meg a különleges parancsokat, mert nagy feladat vár a lányra. Ugyanakkor viszont tegye a helyére az újoncot. El Capitan nem tudta, hogy ez az egész pontosan mit is jelentsen. Abban sem lehetett biztos, hogy pontosan mennyit is kéne megtudnia az ügy hátteréről. Akkor most ő maga döntéshozó, vagy csupán egy közepes beosztású aktatologató? El Capitan pontosan tisztában volt az SZFH fegyveres erejével. Öt-ötezer fegyveresük állomásozott három bázison, és javában zajlik további háromezer kiképzése a csendesítőkben. Vajon Ingership tudja, hogy ezekkel a katonákkal, függetlenül attól, hogy mennyivel sikerül majd megnövelni a létszámukat, soha a büdös életben nem tudják majd legyőzni a Kupolát? A Kupola bevehetetlen. Iszonyúan erős. Ingership vajon tudja, hogy El Capitan már nem a régi? Hogy már rég nem reménykedik abban, hogy egy napon végre tüzet nyithat az ő Tiszta „fivéreire és nővéreire”? Hogy már csak az életben maradásért küzd? Ahhoz legalább nagyon ért. Másról sem szólt az élete azóta, hogy kilencéves korában meghalt az anyjuk. Vigyázott az öccsére, és abban az erődben éltek, amit El Capitan a régi házukat körülvevő erdőben épített. Azzal szerzett pénzt, amivel csak tudott. Üzletelt ezzel is, meg azzal is. Puskákat és lőszert gyűjtött. Közöttük persze azokat a vasakat is, amiket az apjuk hagyott maga után.
– Emlékszel a puskáinkra? – kérdezte El Capitan Helmudtól, miközben maguk mögött hagyták a főhadiszállást, és már az erdőben jártak. Néha mélységes vágyakozással gondolt vissza a puskákra. – Puskáinkra – ismételte Helmud. A robbanások előtt jó páran kivonultak az erdőbe. A túlélés megszállottal voltak. Az egyik szomszédjuk megjárt egy-két háborút. Az öreg megtanította El Capitant arra, hogyan kell elrejteni a puskákat és a lőszert. El Capitan pedig pontosan azt tette, amire a vén Zander kiokosította. Vett egy jó vastag, lezárható végű PVC csövet, a tizenöt centis átmérőjű fajtából. Kerített hozzájuk oldószert is. A tél vége felé egy délután Helmuddal együtt szétszerelték a fegyvereket. El Capitan jól emlékezett a jeges havazásra, ahogy a jégdarabok verték az ablakot. A két testvér gondosan bekente rozsdamentesítő olajjal az alkatrészeket. A puskák és az ujjaik egyforma viaszos fénnyel ragyogtak. Helmud kezelésbe vette az alumínium-bevonatú Mylar zsákot. Kisebb darabokra vágta, és a fóliával körbetekerte a fegyverek alkatrészeit, a csöveket, az elsütő szerkezetet, a farészeket, a markolatokat, az elsütőbillentyűt, a tárakat, a távcsöveket, a lábakat és több ezer darab 223-as lőszert. Becsomagolt melléjük még egy-egy szilikagéllel töltött, nedvesedésgátló csomagocskát is. Ez El Capitan saját ötlete volt. Látta, hogy az anyja ilyen tasakokat rakott azokba a dobozokba, amelyekben a régi magassarkú cipőit tartotta. Helmud lehegesztette a csomagok végét. Minden egyes alkatrészt gondosan befóliáztak a szomszéd fóliázógépével. Gondosan elraktak hat triklóretánnal megtöltött konzervdobozt is. Azt tervezték, hogy majd később ezzel zsírtalanítják a fegyvereket. A tisztítócsomagba bekerültek a csőpucoló rudak, a rongydarabok, a Hoppe’s No. 9-es oldószer, a fegyverolaj, a fegyverzsír és a házi újratöltő készlet, valamint a sok használattól igencsak szamárfüles karbantartói kézikönyv. Az egészet szigetelőszalaggal tekerték körbe. A lőszeres csomagokat és a puskák alkatrészeit bepakolták a csőbe. Ide került minden. Gondosan lezárták a cső két végét, majd Helmud megszólalt: – Rá kellene írnunk a nevünk kezdőbetűit. – Gondolod? – kérdezte El Capitan. Pontosan ezt is tették. El Capitan tudta, hogy akkoriban az járt az eszükben, hogy esetleg meghalnak, és nem lesz alkalmuk kiásni az
elrejtett fegyvereket. Ha viszont a haláluk után valaki más ásta volna ki a csomagot, akkor a nevük révén egyfajta emlékművet állítottak maguknak. Vastag, fekete, alkoholos filctollal Helmud ráírta a csomagra, hogy H.E.C., hiszen őt Helmud Elmore Crollnak hívták. El Capitan az anyjától kapta a nevét, mielőtt a nőt bevágták volna a menhelyre. – Te vagy itt a főnök, amíg vissza nem jöttem, El Capitan! – búcsúzott el az anyjuk. Soha többé nem jött vissza. így azután az idősebbik fia azt írta a csomagra, hogy E.C.C. El Capitan Croll. A születésekor kapott neve abban a pillanatban örökre kihunyt. A jó öreg Zander kölcsönadta nekik a talajfúróját. Megkeresték a helyet, ahol kidőlt egy tölgyfa, és még jobban leástak a mélybe. A csövet függőlegesen állítva ásták el, így nehezebb lesz rábukkanni, ha valaki fémkeresővel szaglászik a környéken. El Capitan megrajzolta a térképet. Lépésben adta meg a távolságot, mivel a vén öreg Zander arról beszélt, hogy „lehet, hogy a robbanás elsöpri a környék összes tereptárgyát”. El Capitan azt gondolta, hogy a jó öreg Zander teljesen megőrült, ám ennek ellenére végrehajtotta a parancsait. Soha többet nem látta a robbanások után a vénembert. Igaz, nem is kereste. A robbanások után El Capitan azt hitte, hogy Helmud meg fog halni a hátán. Saját maga is alig állt a lábán. Véres sebhelyek, hólyagok és összeégett bőr borították. Visszajutott a házukat szegélyező erdőbe. Talált egy nyél nélküli lapátot, és pusztán az emlékeire hagyatkozva megkereste a rejtekhelyet. A térkép semmivé lett. Két kézzel markolva a lapátot, ásni kezdett. Közben az öccse ott haldoklott a hátán. Amikor megtalálta a puskákat, arra gondolt, hogy fejbe lövi Helmudot, aztán pedig saját magát. Ezzel egy csapásra véget értek volna a gondjaik. El Capitan azonban a saját bordáin át jól érezte az öccse szívverését. Ez végül arra késztette, hogy ne húzza meg a ravaszt. A puskáknak köszönhették, hogy életben maradtak. Nem annyira úgy, hogy használták a fegyvereket. Persze, El Capitannak azért így is meg kellett ölnie néhány embert azokban a korai hónapokban. Ez volt az életben maradás ára. A puskáknak köszönhetően sikerült jó beosztást szereznie az SZFH-ban. Ez már azután történt, hogy a Szervezett Megmentő Hadművelet átalakult Szent Forradalom Hadműveletté. A mozgalom olyan fiatalokat keresett, akik rámenősek voltak, és nem
maradt veszítenivalójuk. Azért is jó dolog volt belépni az SZFH-ba, mert attól kezdve sem neki, sem Helmudnak nem kellett éheznie. A környékbeli erdő még mindig nem tért magához a tűz pusztítása után. Megfeketedett, vastag fatörzsek hevertek a földön. Némelyik fa ellenállt a robbanásnak, és csupán az ágait veszítette el. Mások lombkoronája viszont mindörökre meghajolt a robbanások nyomása alatt. Ezek a fák az égbolt helyett a föld felé nőttek. Mintha csak szerettek volna a lombjaikkal is megkapaszkodni benne. Az aljnövényzet azonban újra életre kelt. A bokrok lassú, könyörtelen harcba kezdtek a hamuval teli égből szivárgó gyenge napfényért. A gyökerek közül cserjék emelkedtek ki. Olyan furcsa, új bokrok is megjelentek, amelyeket El Capitan mind a mai napig képtelen volt megszokni. Parányi, mérgező bogyók teremtek rajtuk. Néha pikkely borította a leveleiket. Egyszer talált egy alacsony, terebélyes bokrot, amelyik egy vihar tépte juharfa alól nőtt a magasba. Ennek a levelét sűrű bozont borította. Nem valamiféle sűrűbb szőr, hanem igazi bunda. Végigjárta a csapdáit. Egyre mélyebben behatolt az erdőbe. Minden egyes csapdát működésbe hozott valami. Sehol nem látott egy csepp vért sem, a bőrök viszont ott hevertek, meg a zsákmány csontjai is. A csontokat eltörték, és kiszívták belőlük a velőt. El Capitan nem értette a helyzetet. Nem annyira mérges volt, mint inkább elképedt. El sem tudta képzelni, hogy milyen állat lehet ennyire ügyes. A bizonytalanság feszültté tette. Jó hat méterre járhatott az utolsó csapdájától, amikor meghallott valamit a levegőben. Mintha egy mély hang zümmögött volna. Megtorpant. – Hallottad? – kérdezte az öccsét, de ez igazából olyan volt, mintha csak magában beszélt volna. A zümmögő mormolás kezdett elhalványulni. Mintha a zaj forrása nagy sebességgel távolodott volna. Valamilyen gép? Túl tiszta volt a hangja ahhoz, hogy gép lehessen. A hang túl gyorsan elhalt. A férfi odalépett az utolsó csapdája mellé. Valamilyen vadtyúk hevert a kelepce mellett. A döglött, kövér madarat megtisztították. Nem a csapdában, hanem mellette feküdt. Valami ezt a kelepcét is működésbe hozta. A tyúkon azonban nyomát sem látni annak, hogy az összezáródó csapda ölte volna meg. Alighanem valaki kitekerte a nyakát. Olyan, mintha ajándékként hagyták volna itt, hogy El Capitan
megtalálja. A férfi egy pálcával megpiszkálta a döglött állatot. Amikor felemelte, a test alatt három tojást talált. Talán valamilyen érthetetlen tréfa lenne? Barna tojások, az egyik pöttyös. Felvette a pöttyös tojást, és a tenyerébe zárta. Nagyon úgy tűnt, hogy az erdőben valaki kapcsolatba akar lépni El Capitannal. Mikor is tartott utoljára egy tojást a kezében? Talán valamikor rég, a robbanások előtt, amikor az anyjuk még velük élt a házban, és dobozszámra vásárolták a tojást. A tyúk és a tojások megjelenését valamilyen különös csodának érezte. Eszébe jutott, milyen érzés volt annak idején kiásni a PVCcsövet a talajból. Mintha csak egy hosszú, fehér szálkát húzott volna ki a föld húsából. A göröngyök puhán és gyengéden omlottak szét a kezében. Megtalálta a régi kézifűrésze egyik darabkáját is. Letörölte a földet a csőről, és lefűrészelte a zárósapkákat. A cső tartalma könnyedén odacsúszott a lába elé. Minden úgy alakult, ahogy azt eltervezte... Kivéve azt, hogy az öccse beleolvadt a hátába. Helmud nem halt meg. A súlya mindhalálig El Capitan vállára fog nehezedni. A parancsnok néha azért visszaemlékezett arra, hogy milyen hangot adtak ki a PVC-cső belsejéből a földre csúszó fegyverek. Hogy milyen volt megemelni a súlyos zsákokat. Újra hallotta az összeszerelt puskák súlyos kattanását. Egymás után mindet összerakta. Legalább annyira szerette Helmudot, mint amennyire gyűlölte. Gyakran érezte úgy, hogy az öccse nélkül nem tudta volna végigcsinálni. Mintha megerősödött volna attól, hogy az öccse súlya a hátára nehezedett. A zümmögő hang visszatért, El Capitan pedig sietve leguggolt. Hasra fekve elbújt a bokor mögé. Az öccse halkan sírdogálni kezdett a hátán. Helmud néha minden ok nélkül sírni szokott. – Fogd már be! – suttogta El Capitan. – Pofa be, Helmud! Minden rendben. Kussoljál már! Ekkor ugyanis már jól látta a különös lényeket. Talán emberek voltak, de az is lehet, hogy nem. Gyorsan közeledtek a fák között.
PARTRIDGE AZ É NE K S Z Ó
K
INT AZ UTCÁN BRADWELL MENT ELÖL.
Gyors, hosszú léptekkel haladt. A fiatalembert Pressia, őt pedig Partridge követte. Bradwell egyszer sem nézett vissza Partridge-ra. Pressia azonban gyakran hátrapillantott, és a fiú ilyenkor azon töprengett, hogy vajon mit gondolhat róla a kísérője. Talán csak egyszerű pojácának tartja? Ki akarja használni? Szeretne lekerülni az SZFH listájáról? Mi a fene lehet ez a lista? Nem arról beszélt, hogy a nagyapjának segítségre van szüksége? Ez ellen Partridge-nak sem lehetett kifogása. A lány majd segít, cserében pedig ő is segíteni fog, ha tud. Ezenfelül pedig egyértelműen tudta, hogy Pressia jószívű. Megmentette az életét, pedig akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy ő kicsoda, vagy hogy milyen előnyöket hozhat. Partridge megbízott a lányban. Csak ez számított. Azt is pontosan tudta, hogy Bradwell gyűlöli. Haragudott azért, mert Partridge-nak arany élete volt a Kupolában. És hát ki kárhoztathatná ezért? Partridge csupán abban reménykedett, hogy Bradwell nem gyűlöli annyira, hogy odalökje valamilyen grupi martalékául. Hiszen maga Bradwell beszélt arról, hogy a grupik azonnal szétvernék a fiú fejét. Ez az egész akár vicces is lehetett volna, ha nem lett volna életveszélyes valóság. Bradwell megtorpant, és belesett egy sikátorba. Hűvös szél fújt. Partridge fázósan összehúzta a kabátját. – Na, szóval akkor ilyen a tél, igaz? – kérdezte Pressiától.
– Nem – felelte a lány. – A tél hideg. – De hát annyira hideg van! – méltatlankodott Partridge. – A tél sokkal hidegebb. – Milyen szép lehet, amikor mindent beborít a hó! – felelte a fiú. – A hó már rég szutykos lesz, mire eléri a földet. Tiszta kosz. Bradwell sietve visszajött hozzájuk. – Túl közel vannak. – magyarázta, bár Partridge-nak fogalma sem volt arról, hogy kikről is beszélt. – A föld alatt kell tovább mennünk. Erre gyertek! – A föld alatt? – kérdezte a fiú. Partridge nem szeretett a föld alá menni. Még az Akadémia könyvtárában, az alagsorban is rosszul érezte magát. Könnyen elbizonytalanodott, és nem tudott tájékozódni a szembetűnő tereptárgyak, a nap, a hold, a csillagok nélkül. Idekint persze maga a Kupola számított a legszembetűnőbb tereptárgynak. Felszíne minden másnál fényesebben ragyogott. A tetején csillogó kereszt nyílegyenesen az égre mutatott. A fiúnak most az jutott az eszébe, hogy Pressiához hasonlóan nem tudhatta egészen biztosan, hogy miben is hisz. – Ha Bradwell azt mondja, hogy a föld alatt kell mennünk, akkor ott fogunk menni – jelentette ki Pressia. A fiatalember a csatornában tátongó, négyzet alakú nyílásra mutatott. Á fémrács már rég eltűnt. Valószínűleg ellopták. Bradwell lábbal előre ugrott le. Utána Pressia csusszant be a nyíláson. A cipője nagyot csattant a betonon. Partridge volt az utolsó. Odalent sötét és pára fogadta. Meg olyan sok tócsa, hogy képtelen volt kikerülni őket. Lépteik hangosan csobogtak a vízben. Időnként állatok hangját hallotta, gyors árnyékok mozogtak mellettük. Valami cincogott, valami más pedig csipogott. – Ez most komoly? – kérdezte a fiú. – Miért jöttünk le ide? – Ugye te is hallottad az énekszót? – kérdezte Bradwell. – Persze – felelte Partridge. Még itt lenn is hallotta. – Mi a baj, ha énekelnek az esküvőn? Bradwell megtorpant, megpördült, és elképedve bámulta a fiút. – Milyen esküvőn? Partridge Pressia felé fordult. – De hát azt mondtad... Pressia Bradwellhez intézte a szavait:
– Lehet, hogy valami olyasmit mondtam neki, hogy egy esküvő vendégei énekelnek. – Mégis mi a fenéért hazudtál neki? – nézett Bradwell teljesen elképedve a lányra. – Nem tudom. Talán azt szerettem volna, hogy igaz legyen. Hiszen én csak egy afféle vagyok. Pressia most Partridge felé fordult. – Nincs itt semmilyen esküvő sem. Csupán játszanak. Az SZFH ilyennek képzeli a sportot. – Ja – felelte megkönnyebbülve Partridge. – Az nem is annyira vészes. Mi is szoktunk sportolni a Kupolában. Én balfedezet vagyok a pályán. A régi amerikaifutball egy változatát játsszuk. – A hajtóvadászat halálos, könyörtelen sport. Az SZFH ennek segítségével gyomlálja ki a társadalomból a gyengéket. Igazából mifelénk ez az egyetlen sportág. Már ha sportnak lehetne nevezni – mordult rájuk Bradwell, és ismét fürgén mozgásba lendült. – Pont jár minden megölt emberért. – A legjobb, ha jó messze elkerülöd őket! – magyarázta Pressia a fiúnak, majd pedig – maga sem tudta, hogy pontosan miért, talán csak a látszat kedvéért – még hozzáfűzte: – Te legalább tíz pontot érnél. – Csak tízet? – kérdezte Partridge. – Figyelj csak – sandított hátra a háta fölött Bradwell. – A tíz hízelgően magas szám. – Nahát – mormogta Partridge. – Ebben az esetben köszönöm, mélységes hálával. – Ha megtudnák, hogy te Tiszta vagy, akkor csak a jó ég a megmondhatója annak, hogy mit művelnének veled – figyelmeztette Pressia. Egy darabig némán haladtak tovább. Partridge közben arra gondolt, amit Bradwell mondott a hűtőkamrában: „Egyszerűen csak leléptél? Csak úgy pikk-pakk, és ez senkit sem érdekel a Kupolában? Senki nem kezdett el keresni?” De bizony, hogy keresik. Ki fogják kérdezni azokat az évfolyamtársait, akik a vége felé vele voltak. Talán a tanárait is. Mindenkit, akit esetleg a bizalmába avathatott volna. Lydát is. Partridge önkéntelenül is azon kezdett töprengeni, hogy mit művelhettek a lánnyal.
Zavarta a nedvesség. A pocsolyákból bűz áradt. Az állott levegő szinte mozdulatlanná dermedt körülöttük. Partridge nem panaszkodott, de maga is meglepődött azon, hogy mennyire utál itt lent lenni. Végtelen megkönnyebbülést érzett, amikor Bradwell végre megállt, és megszólalt: – A Lombard valószínűleg itt van már fölöttünk. Készen álltok? – De még mennyire! – válaszolta Partridge. – Várj csak! – figyelmeztette Pressia. – Ne számíts túl sokra. Ennyire naivnak látszana? – Minden rendben lesz. – Csak azért mondom, hogy ne számíts túl sokra. – Partridge képtelen volt értelmezni a lány kiismerhetetlen pillantását. Talán szánakozott rajta? Vagy egy kicsit mérges volt? Esetleg csak próbálta megoltalmazni? – Nem számítok túl sokra – felelte a fiú, de maga is tudta, hogy hazudik. Találni akart valamit. Ha nem is egyből az anyját, akkor egy olyan nyomot, ami majd elvezeti hozzá. Ha semmit sem találna, akkor innen már nem lenne hova mennie. Az azt jelentené, hogy értelmetlen volt a szökése. És már nincs visszaút. Nem azt mondta Bradwell, hogy iszkoljon vissza a Kupolába az apjához? De hát az lehetetlen, nem? Beülhetne újra Glassings óráira? Tanulhatna a világtörténelemről? Randizhatna Lydával? Felhasználhatná Arvin lézertollát arra, hogy a fűbe írjon üzeneteket a lánynak? Vagy inkább bevágnák egy kádba, és mindörökre átalakítanák? Újra tűpárnát játszhatna? Lehallgató készüléket ültetnének bele? Vagy esetleg egy bombát helyeznének el az agyában? A kijárat nyílásához egy régi, rozsdás létrát támasztottak. Partridge azonban nem törődött vele, hanem a magasba ugrott, megragadta az akna betonszélét, és ugyanúgy felhúzta magát, ahogy pár napja a levegőellátó rendszer alagútjába vezető nyíláson is bemászott. Mintha csak évekkel ezelőtt történt volna. Odafent valamikor házak sorakoztak ezen a környéken. Mára mind összedőlt, csak kőhalmok és kiégett romok maradtak. Az utcai lámpa oszlopa úgy feküdt a betonon, mint egy villám sújtotta fa. Átégett, és két kocsi csontváza mellé zuhant. A járművekről mindent leszereltek. A sarkon megpillantotta a templomot, amiről Bradwell beszélt. A kupolája beomlott, és a toronysisak belezuhant. Még így is kilógott a falak fölé,
de az oldalára dőlt, és már nem az ég felé mutatott. Nem úgy, mint a Kupola keresztje. – Hát itt volnánk – jelentette ki Bradwell. – A Lombardon. Partridge nem tudta eldönteni, hogy az idősebb fiú furcsa hangsúlya vidám volt, vagy inkább kárörömöt próbált palástolni. Szellő támadt, és kavarogni kezdett a hamuval keveredett por. Partridge nem takarta el az arcát. Ment néhány lépést. Elveszettnek érezte magát. A tekintete végigsiklott a romokon. Mégis, mire számított? A múlt emlékeire? Egy porszívóra? A telefonjukra? A régi otthon halvány lenyomatára? Arra, hogy az anyja ott ül a kerti székben, és egy könyvet olvas? Hogy frissen facsart citromból készített limonádéval várja? – Sajnálom – suttogta Pressia, és megérintette a fiú karját. – Meg kell találnom a Lombard Street 1054-et – felelte Partridge a lányra nézve. Mintha csak robotpilótára kapcsolt volna. – Az 1054-es házat. – Ne szórakozzál már velünk! – nevetett fel Bradwell. – A Lombard Streeten nem létezik az 1054– es ház, mivel már maga a Lombard Street sem létezik. Nem látsz a szemedtől? Ennek annyi! – Meg kell találnom a Lombard Street 1054-et – ismételte Partridge. – Nem érted, amit mondok? – Nagyon is értelek! – hördült fel Bradwell. – Alászálltál közénk, szerencsétlen emberi roncsok közé, erre a romokban álló helyre, és ezért most úgy gondolod, hogy jutalmul igenis meg kell találnod az anyádat. Mert ez jár neked. Úgy véled, hogy a szenvedésed feljogosít erre a jutalomra. Mennyit is szenvedtél? Tizenöt percet? Partridge a férfi szemébe nézett, és zihálva vette a levegőt: – Meg fogom találni a Lombard Street 1054– et! Ezért jöttem ide. Elindult lefelé a sötét utcában. Meghallotta Pressia hangját: – Bradwell. – Hallottad? – kérdezte Bradwell. A haj tóvadászat kórusai még mindig énekeltek. Partridge nem tudta eldönteni, hogy a katonák messze vagy közel jártak-e, a hangjuk visszhangokat vetett a városban. Közeledett a hajnal. – Nincs sok időd! Pressia utolérte Partridge-ot. A fiú megállt. Talált egy házat, amelynek csak az emelete omlott le. Az ablakokat vászonnal fedték be. Valaki halkan énekelt odabent.
– Sietnünk kell – figyelmeztette Pressia. – Van bent valaki. – De most komolyan – felelte a lány. – Nincs sok időnk! A fiú lerántotta a hátizsákját a válláról, elhúzta a cipzárt, és kivett belőle egy átlátszó műanyag tasakot. Egy fénykép volt benne. – Az meg mi? – kérdezte Pressia. – Anyám fényképe – felelte a fiú. – Mindjárt kiderül, hogy azok ott bent emlékeznek-e rá. Odasietett a bejárathoz. A nyílást már nem a régi ajtó, hanem néhány farostlemez lap takarta belülről. – Várjál! – kiáltotta Pressia. – Fogalmad sem lehet arról, hogy kik lapulnak odabent. – Meg kell tudnom! – felelte a fiú. Pressia a fejét csóválta. – Takard el az arcodat! Partridge a feje köré tekerte a sálat, és a fejébe húzta a kapucniját. Már csak a szeme látszott. Bentről egyre hangosabban szólt az ének. Egy hörgő, magas hang hamisan énekelt. Nem is annyira énekszónak, mint inkább brekegésnek tűnt. A fiú bekopogott a farostlemezen. Az ének elhallgatott. Odabent valami zörögni kezdett. Talán fazekak? Aztán csend lett. – Halló! – kiáltott be Partridge. – Semmiképpen sem szeretném megzavarni, de szeretnék megkérdezni valamit. Nem kapott választ. – Azt reméltem, hogy ön esetleg tudna segíteni nekem – folytatta. – Gyerünk! – sürgette Pressia. – Lépjünk le! – Nem – suttogta a fiú, bár a hajtóvadászat éneke már sokkal közelebbről hallatszott. – Menj, ha menned kell! Nekem nincs más választásom. Ez az utolsó esélyem. – Rendben – felelte Pressia. – De siess! – Keresek valakit! – kiáltotta Partridge. Újra csak csend. A fiú most Bradwell felé fordult, aki integetni kezdett, hogy mozduljanak már végre meg. Partridge még nem adta fel. – Nagyon kérem, segítsen! Nagyon fontos. Az anyámat keresem. Bentről zörgés hallatszott, és megszólalt egy öreg hang: – Mondd meg a nevedet! – Partridge – válaszolta a fiú. Odahajolt az egyik elfüggönyözött ablakhoz. – Partridge Willux.
– Willux? – kérdezte odabent egy öregasszony. Nagyon úgy tűnt, hogy Partridge nevét tényleg mindenki ismeri. – A Lombard Streeten, az 1054-ben laktunk – folytatta sietve a fiú. – Van egy fényképem is. A ponyva mögül egy kar bukkant elő. A keze karmokban végződött. Rozsdás fém borította. Partridge először nem akarta odaadni a fényképet. Ez a kép volt mindene. Végül mégiscsak odaadta. A karmok megragadták, és a kéz eltűnt. Hajnalodik, vette észre a fiú. A nap felbukkant a látóhatár mögül. Valaki félrehúzta a vásznat, és nagyon lassan előbukkant egy öregasszony arca. A sápadt bőrt üvegdarabok borították. Szó nélkül visszaadta Partridge-nak a fényképet. A nő nem nézett a fiúra. Álmodozó tekintete a semmibe meredt. – Ismerte az anyámat? – kérdezte Partridge. Az öregasszony körülnézett az utcában. Megpillantotta az árnyékban álló Bradwellt. Hátrahőkölt, és lejjebb engedte a függönyt. Ekkor vette észre Partridge szemét. – Látni akarom az arcodat! – szólt a fiúra. Partridge Pressiára nézett. A lány a fejét rázva tiltakozott. – Akkor majd válaszolni fogok – ígérte a nő. – De előtte látnom kell az arcodat. – De miért? – szólt közbe Pressia, és odalépett hozzájuk. – Csak mondd el neki, amit tudsz! Ez nagyon fontos neki. – Látnom kell az arcát! – válaszolta a fejét rázva a nő. Partridge levette a sálat. Az asszony alaposan megnézte magának, és bólintott. – Pont, ahogy gondoltam. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Partridge. A nő némán rázta a fejét. – Azt mondta, hogy elmond nekem valamit, ha megmutatom az arcomat. Hát tessék, ilyen az arcom! – Olyan vagy, mint ő – mondta az öregasszony. – Mint az anyám? A nő bólintott. Az énekszó egyre hangosabbá vált. Pressia rángatni kezdte Partridge ingujját. – Mennünk kell! – Életben van? – kérdezte a fiú. Az öregasszony megvonta a vállát.
Bradwell fütyülni kezdett. Nem maradt vesztegetnivaló idejük. Most már Partridge is jól hallotta a dübörgő lépteket. Csizmák csattogtak a kövön, és kórusban zengett az ének. A levegő valósággal remegett. – Találkozott vele a robbanások után? – kérdezte Partridge. Az öregasszony lehunyta a szemét, és halkan mormogott valamit az orra alatt. Pressia rángatni kezdte a fiú kabátját. – Mennünk kell! Most rögtön! – Nem értettem! – förmedt Partridge a vénasszonyra. – Mit mondott? Látta, vagy nem látta? Életben maradt? Végül a vénség felemelte a fejét, és megszólalt: – Az az alak darabokra törte az anyád szívét. Csak ennyit mondott. Utána ismét lehunyta a szemét, és hangosan kántálni kezdett. Az éles, szenvedő hangokkal mintha csak szerette volna maga körül kitörölni az egész világot.
PRESSIA A SZARKOFÁG
P
RESSIA OLYAN GYORSAN FUTOTT, AHOGY CSAK BÍRT.
Bradwell jóval előtte járt. A fiatalember inge alatt hangosan susogtak a szárnyak. Partridge ott futott a lány mellett. Pressia jól tudta, hogy a fiú képes lenne ennél sokkal gyorsabban is rohanni. Hiszen különleges kiképzést kapott az akadémián, még akkor is, ha nem volt egy „kifejlett példány”. A lány jó jelnek vette, hogy a fiú ott maradt mellette. Talán már rá is jött, hogy milyen nagy szüksége van rá. Az énekszó és a visszhangok üvöltve végigdübörögtek a sikátorokon. Néha egy-egy éles sikítást is hallottak. – Visszamegyünk a föld alá? – kiabálta Pressia Bradwell után. – Nem! – üvöltötte a férfi. – Ők is le szoktak menni az alagutakba. Pressia hátranézett a válla fölött, és megpillantotta az osztag vezetőjét. A félmeztelen férfi két karját és mellét véres fémréteg borította. Az arcán valósággal ragyogott a felhólyagosodott bőr. Az egyik karja elsatnyult, és hozzátapadt a melléhez. A másik viszont elképesztően izmos volt. Szigetelőszalaggal üvegszilánkokat erősített a bütykeire. Lehet, hogy már korábban is látta az utcán járőrözni az SZFH-katonák között. Ennek ellenére Pressia nem emlékezett rá. A parancsnokot ék alakban követték a többiek. Hagytak elég helyet a katonák között. Leghátul egy kijelölt megfigyelő rohant. Ő döntött arról, hogy mikor kell alakzatot váltaniuk. Az üldöző ék időnként fojtogató hurokként körbevett egy-egy áldozatot. Pressia egyszer tanúja
volt annak, ahogy a hajtóvadászat lecsapott egy nőre és az újszülöttjére. A lánynak sikerült elbújnia egy régi, felborított postaládában. A dobozt már réges-rég felfeszítették és kibelezték. Ebben a pillanatban újra átélte azt a pillanatot, ahogy a katonák a fejük fölé emelték az asszony holttestét, miután agyonverték. Úgy dobálták az újszülöttet, mintha csak egy labda lett volna. Pressia lába most megakadt valamiben, és a lány a földre zuhant. Olyan gyorsan futott, hogy tovább csúszott a betonon. Fájdalom mart a tenyerébe, és sajogni kezdett a babafej. Látta, ahogy Partridge megtorpan és megpördül. Mennyire elázott a fiú nadrágszára. Pressia megpróbált felkelni, ám elkövette azt a hibát, hogy ismét hátrapillantott. Dermesztő rémület fogta el, ahogy megpillantotta a vérvörös arcokat és a csillogó testű katonákat. Visszazuhant a földre. – Erre gyertek! – kiabálta Bradwell valahol elöl. Még nem vette észre, hogy a lány elesett. A férfi átugrott egy alacsony, romba dőlt fal mögött, a templomtorony csontváza mellett. Pressia az üldözőire meredt. A vezető pillantása belefúródott a lány szemébe. Ekkor egyszerűen felemelték, és az arcával megérezte a szelet. A babafejű kezét eltakaró zokni beleakadt valamibe, és leszakadt. Pressia valósággal repült. Mindenki láthatta a baba fejét. Végre meghallotta Partridge szavait: – Minden rendben, mindjárt ott vagyunk. Majdnem odaértünk. A lány nem akarta, hogy egy Tiszta mentse meg. – Ne! – kiáltotta. – Semmi bajom! Engedj el! A fiú nem válaszolt, csak jobban magához szorította a lányt. Pressia pontosan tudta, hogy ha Partridge most elengedi, akkor egészen biztosan a hajtóvadászat áldozatává válik. Ennek ellenére ütni kezdte megmentője bordáit a babafejű öklével. – Tegyél le! Most rögtön! Közben cikázó tekintettel észrevette, hogy Bradwell felemelt a földről egy régi öntöttvas ajtószárnyat. Ezzel takarták el a mélybe vezető lépcsőket. Becsukta a szemét, amikor Partridge még erősebben magához szorította, és leugrott vele a lépcsőn. Ahogy földet ért a fiú lába, Pressia nagyot lökött rajta, és Partridge végre letette a földre. A baba fejéről eltűnt a zokni. A lány szinte meztelennek érezte magát. Gyorsan a babára húzta a pulóvere ujját.
Megpróbálta teljesen eltakarni az öklét. Végül leült a földre. A térdét felhúzta egészen az álláig, és a babafejet elrejtette az ölébe. Olyan sötét volt odalent, hogy alig látott bármit is. – Ne haragudj – szólalt meg Partridge. – Nem hagyhattalak ott. Vagy felkaplak, vagy... – Nem kell bocsánatot kérned – mérgelődött Pressia, és a jobbik kezével dörzsölgetni kezdte a bordáit, ott, ahol a fiú annyira megszorította. – Megmentetted az életemet. Ne próbálj úgy tenni, mintha ezért bocsánatot kellene kérned. Ha a fiú köszönetre várt, akkor ennyivel kell beérnie. Mindannyian a földön ültek. Pressia Partridge és Bradwell közé került. Háttal támaszkodtak a hideg falnak. A lépcsőtől lehető legmesszebb kerestek menedéket, és egyikőjük sem mozgott. Hogy a fenébe volt képes arra Partridge, hogy csak úgy felkapja? Mikor is vitte valaki utoljára a karjában? Pressia emlékezett arra, ahogy kiskorában az apja beburkolta a kabátjába. Ő tartotta ölben. Annyira hiányzott az apja. Meg a biztonság meleg érzése. Apró, nyirkos helyiségben ültek. A lány szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. Ekkor vette észre, hogy valójában nincsenek is egyedül. A szemközti falban egy üreg tátongott. Egy lány kőszobra ült ott egy hosszú, keskeny betonláda tetején. A kamrát vastag plexilap választotta el Pressiáék menedékhelyétől. Az átlátszó műanyag megrepedt, de nem tört össze. A falon valamilyen plakát lógott. Túl messze volt ahhoz, hogy elolvashassa a szöveget. A kőből faragott lány hosszú haja nem takarta el az arcát. Egyszerű szabású, bokáig érő ruhát viselt. Finom, makulátlan keze összekulcsolva az ölében hevert. Magányos nyugalom áradt belőle. Mint aki hátat fordított a világnak. A szeméből mélységes szomorúság áradt. Mintha csak elveszítette volna a szeretteit. Ő is. A lány várakozni látszott. Mintha visszatartott lélegzettel valaki érkezésére várt volna. Kint egyre hangosabbá vált az énekszó. A csizmák mind közelebb dübörögtek. Pressia igyekezett még jobban eltakarni a baba fejét. Ez nem kerülte el Partridge figyelmét. Lehet, hogy meg akarja kérdezni a lánytól, hogy mit rejteget ott? Nem maradt idejük kérdezősködni. A hajtóvadászat a fejük fölé ért. Futóléptük hangosan dübörgött, és a vakolat kis darabokban hullani kezdett.
Szóval ide járnak imádkozni az emberek? Bradwell nem tévedett. A betonpárkány szélén, a műanyag ablaktábla előtt apróbb halmokat alkotott a régi gyertyák viasza. A viasz a fali gyertyatartókból lecsöpögött a csempével borított padlóra. Pressia ismét a lány szobra felé fordult. A lány a saját doboza tetején ült. Ez a hosszúkás doboz Pressiának a saját szekrényét juttatta az eszébe. Azt, amiben alszik. Vagyis amiben régebben aludt. Vajon visszajuthat valaha is a borbélyüzlet hátsó szobájába, a nagyapjához? Vajon az idős férfi még mindig ott várja, ölében a téglával? A lépések valósággal mennydörögtek. A mennyezet remegni kezdett. Vakolat, kisebb kődarabok és rögök hullottak a padlóra. Pressiát hirtelen elfogta a félelem, hogy esetleg beomlik az egész. Mindhárman eltakarták a fejüket. Partridge közben már visszarakta a fényképet a műanyag tokba. A kép most a táskája tetején feküdt. A fiú védelmezően a kincsei fölé borult. – Élve eltemetnek minket! – kiáltotta Pressia. – Az lenne ám a vicc! – válaszolta Bradwell. – Ha élve temetnek el minket, mégpedig egy kriptában. – Egyáltalán nem vicces! – méltatlankodott a lány. – Komolyan gondoltam – felelte a fiatalember. – Nem akarok meghalni – szólt közbe Partridge. – Most már, hogy tudom, hogy az anyám életben maradt... Pressia a porfelhőn át a fiúra nézett. Szóval akkor ezt gondolja? Hogy lehet ebben ennyire biztos? Hiszen az öregasszony csak arról beszélt, hogy valaki darabokra törte az anyja szívét. Pressia nem igazán értette az egészet. Egy pillanatig visszafojtott lélegzettel ült. Annyira szerette volna, ha végre már elhallgat a dübörgés. A csizmák azonban nem csendesedtek el. A lány még erősebben átölelte a térdét, és becsukta a szemét. Odafent hangos üdvrivalgás támadt. Hangos rikoltozás és csatakiáltás hallatszott. – Elkaptak valakit – suttogta Pressia. – Remek – válaszolta Bradwell. – Attól majd lenyugszanak. Gyorsan elhúznak innen, mert el akarják vinni a holttestet a célba. – Remek? – csodálkozott Partridge. – Hogy a fenébe lehetne ez remek? – A remek itt nem azt jelenti, amit te gondolsz – felelte Bradwell.
Az énekszó lassan elhalt a messzeségben. Pressia a kőből faragott koporsóra pillantott. – Abban ott egy halott fekszik? – kérdezte. – Mivel egy szarkofág – biccentett Bradwell. – Egy micsoda? – kérdezte Partridge. – Egy szarkofág – válaszolta Bradwell. – Vagyis hát igen. Egy halott vagy egy holttest egy része van benne. – Akkor ez itt egy síremlék? – nézett körül Partridge. – Egy kripta – biccentett Bradwell. Partridge még mindig a kezében tartotta a fénykép átlátszó tokját. – Megnézhetem? – nyúlt Pressia a kép felé. A fiú odaadta neki a fotót. – Micsoda? – méltatlankodott Bradwell. – Én nem nézhetem meg, de neki szabad? Partridge elmosolyodott, és megvonta a vállát. A fényképen egy nagyjából nyolcéves kisfiú állt a vízparton: Partridge. Az anyja kezét fogta, és a másik kezében egy vödröt tartott. Erős szél fújhatott. A lábuknál tajték borította az óceánt. Az anyja gyönyörűnek látszott. Enyhén szeplős arcán lefegyverző mosoly ragyogott. Az öregasszony nem tévedett. Partridge tényleg hasonlított az anyjára. Ugyanúgy ragyogott az arca. Szóval ilyen az, ha valakinek van anyja, gondolta a lány. Nem tudta, hogy ez milyen érzés lehet. – Hogy hívták a mamádat? – Aribelle Willuxnak... Vagyis hát a leánykori neve Cording volt. Pressia már vissza akarta nyújtani a képet a fiúnak, ám az megrázta a fejét. – Bradwell is megnézheti. – Tényleg? – méltatlankodott Bradwell. – Azt hittem, hogy nem vagyok méltó erre a kegyre. – Te talán észreveszel olyasmit is, amit én nem. – Például mit? – Egy jelet vagy egy útmutatást – magyarázta Partridge. Pressia odaadta Bradwellnek a fényképet. A férfi tanulmányozni kezdte. – Emlékszem erre a kirándulásra – mesélte Partridge. – Csak mi ketten mentünk. Az anyám anyukája ránk hagyott egy vízparti házat. Elég hideg volt, és mi mind a ketten megbetegedtünk. A gyomrunkra
húzódott az influenza. Anyám teát főzött, én pedig telehánytam az ágyam mellé állított szemetest. A fiú turkálni kezdett a hátizsákjában, és előhúzta az anyja holmijaival teli borítékot. – Tessék – nyújtotta Bradwell felé. – Talán ha megnézed őket is, akkor rájössz valamire. Nem is tudom... Esetleg ha elolvasod a születésnapi képeslapot. Aztán itt van még a zenélődoboz és a nyaklánc. Bradwell visszaadta a fényképet Partridge-nak. Elvette a borítékot, és belenézett. Kiszedte belőle a zenélődobozt, és felnyitotta. Felcsendült a halk dallam. – Nem ismerem ezt a dalt – jelentette ki Bradwell. – Talán furcsán hangzik, de a meggyőződésem, hogy ezt a dalt az anyám komponálta – felelte Partridge. – De akkor hogy a csudába talált olyan muzsikáló dobozt, amelyik az ő saját dalát játszotta? – Ez a doboz egyedi gyártmánynak tűnik – szólt közbe Pressia. A szerkezet egyszerűnek és célratörőnek látszott. A lány érte nyúlt. – Hadd nézzem meg! Bradwell odaadta neki. Pressia bekukucskált a szerkezetbe és megpillantotta az aprócska fémujjakat, amelyek odakoccantak a körben forgó fémhenger parányi bütykeihez. – Én is tudnék csinálni egyet, ha lennének hozzá megfelelő szerszámaim. Bezárta a dobozt, majd kinyitotta és újra bezárta. Így akarta próbára tenni a zárószerkezetét. Bradwell a magasba emelte az aranyláncot. Az ujja hegyéről lógatta le. A hattyú pörögni kezdett. Pressia úgy vélte, hogy a madár testét tömör aranyból készítették. A hosszú nyak végén ülő fejen túlságosan is nagy drágakőből készült szem ragyogott. A kék kristály olyan nagy volt, hogy a hattyú mindkét oldaláról látszott. Tökéletes fényben ragyogott. Semmi sem torzította el. Tiszta volt. Pressia alig tudta levenni róla a tekintetét. Élete során nem igazán látott még olyasmit, ami sérülés nélkül vészelte volna át a robbanásokat. Partridge hattyúja volt az első ilyen. A madár kék szeme valósággal hipnotizálta a lányt. Bradwell végül csak visszaengedte a nyakláncot a borítékba. A férfi Pressia felé fordult. Az arcvonásai ellágyultak, mintha valamit mondani szeretett volna a lánynak. Végül azonban csupán így szólt:
– Elhoztalak benneteket a Lombard Streetre. Ez volt minden, amit ígértem. Felkelt, de nem egyenesedett ki teljesen, mert beverte volna a fejét az alacsony mennyezetbe. – Az emberek azt hiszik, elképesztően nagy dolog, hogy képes voltam egyedül is életben maradni kilencéves korom óta. Valójában azért maradtam életben, mert egyedül voltam egész idő alatt. Nem szabad leállni másokkal. A többiek csak lelassítanak. Ti ketten innentől csak magatokra számíthattok! – Tetszik a hozzáállásod – gúnyolódott Pressia. – Igazán nagyvonalú és segítőkész vagy. – Ha lenne egy csepp eszed, te is lelépnél – vágott vissza Bradwell. – A nagyvonalúság ugyanúgy megöl, mint a lovagiasság. – Figyeljetek – szólt közbe Partridge –, nincs itt semmi gond. Nincs szükségem szárazdajkára. Pressia azonban pontosan tudta, hogy a fiúnak egyedül nincs sok esélye az életben maradásra. Ezzel bizonyára ő maga is tisztában volt. De akkor most hogyan tovább? A szűk helyiség levegője megváltozott. A nyíláson besütött a nap halvány fénye. A levegőben felragyogott a hamu, ahogy mind több napfény szűrődött a mélységbe. A reggeli fényben már elég világos volt ahhoz, hogy Pressia kibetűzze a szavakat: SZENT WI... A név többi része azonban nem látszott. A plakát megkopott, a szöveg egy része eltűnt. Kicsit lejjebb Pressia csupán néhány fontos szót tudott kivenni: SZÜLETETT... AZ APJA... VÉDŐSZENTJE... ZÁRDA VEZETŐJE... KISGYEREKEK... HÁROM CSODA... TUBERKULÓZIS... Ez volt minden. Pressia szülei egy templomban házasodtak össze. Az ünnepséget odakint tartották fehér sátrakban. Ekkor észrevette azt is, hogy egy parányi elszáradt virág hever a viasszal borított párkányon. Egy aprócska áldozat? – Azt hiszem, hogy zsákutcába kerültünk – szólalt meg a lány. – Dehogyis. Az anyám túlélte a robbanásokat – ellenkezett Partridge. – Legalább ez biztos. – Honnan tudod, hogy életben maradt? – kérdezte Pressia. – Az öreg hölgy mondta – felelte Partridge. – Te is ott voltál. – Szerintem csak arról beszélt, hogy valaki darabokra törte a mamád szívét – felelte Pressia. – Ez meg nem jelent túl sokat.
– Idő kell ahhoz, hogy valakinek darabokra törjék a szívét. Magára hagyták az anyámat. Ha elpusztult volna a robbanások során, akkor nem lett volna idő arra, hogy összetörjék a szívét. De összetörték. Az öreg hölgy meg tudott róla. Azt is tudta, hogy az anyámat hátrahagyták. Meg hogy az apám magával vitt engem és a bátyámat. Erre gondolt, amikor arról beszélt, hogy összetörték a szívét. Lehet, hogy anyám szent volt, de ez a szent nem halt meg – bizonygatta Partridge, és visszacsúsztatta a tokjába a fényképet. A tokot berakta a nagyobb borítékba, és az egészet gondosan visszahelyezte a hátizsákja egyik belső zsebébe. – De ha az anyád még túl is élte a robbanást, amiben egyáltalán nem lehetünk biztosak – szólt közbe Bradwell –, még akkor sem biztos, hogy átvészelte azt, ami utána jött. Nem sok embernek sikerült. – Figyelj csak! Nyugodtan gondold azt, hogy ostoba vagyok, de azt hiszem, hogy az anyám él – felelte Partridge. – Az apád megmentett téged meg a bátyádat, de ejtette az anyátokat? – kérdezte Bradwell. Partridge bólintott. – Darabokra törte az anyám szívét, és az enyémet is. A gyónás szavai csak egy pillanatig lebegtek a levegőben. Partridge megrázta a fejét. – Vissza fogok menni az idős hölgyhöz! Ö többet tud annál, mint amennyit elmondott az előbb. – Már világos van odakint – figyelmeztette Pressia. – Óvatosnak kell lennünk. Megyek és szétnézek. – Majd én megyek! – makacskodott Partridge. – Nem! – vágott közbe Bradwell is. – Inkább én! Megnézem, hogy mit követtek el odafent a hajtóvadászaton. – Azt mondtam, hogy én megyek! – csattant fel Pressia, miközben felegyenesedett, és lesöpörte a port a fejéről meg a ruhájáról. Hasznosnak és értékesnek akart látszani. Azt akarta, hogy Partridge azt érezze: ez a lány igenis fontos a számára. Pressia még nem adta fel. – Túl veszélyes! – kiáltotta Partridge, és megragadta a lány kezét. Pont a jobb keze csuklóját kapta el. A pulóver ujja felcsúszott. Előbukkant a baba tarkója. Ez meglepte a fiút, de mégsem engedte el. Mélyen a lány szemébe nézett. Pressia elfordította a kezét. Megmutatta a fiúnak, hogy a kézfeje helyén a baba arca van.
– A robbanások óta – magyarázta. – Ezt akartad tudni az előbb. Hát tessék, ez a nagy helyzet. – Értem – felelte Partridge. – Büszkén viseljük a forradásainkat! – csattant fel Bradwell. – Túlélők vagyunk. Pressia tudta, hogy Bradwell ezt nem gondolta komolyan. Csak szerette volna, hogy igaz legyen. Legalábbis, ami Pressiát illeti, ő nem volt büszke. – Felmegyek és körülnézek – jelentette ki. – Minden rendben lesz. Partridge bólintott, és elengedte a karját. A lány óvatosan elindult a kőlépcsőkön a fény felé. Ügyelt arra, hogy az utca felől eltakarják a templom romjai. Amikor elérte a falat, lekuporodott, és kinézett az utcára. Néhány alak ácsorgott a vénasszony háza előtt. Nem mentek túl közel. Az ablakról valaki letépte a ponyvát. Eltűnt a farostlemezből összeeszkábált ajtó is. Az emberek elszéledtek. Az ajtó előtt vértócsa csillogott a földön. Üvegdarabkák ragyogtak benne. Pressiának elszorult a torka, de nem kezdett el sírni. Megpróbált mérges lenni az öregasszonyra. Nem lett volna szabad olyan hangosan énekelnie. El kellett volna hallgatnia. Talán nem tudta, hogy mit csinál? Pressia tisztában volt azzal, hogy miért gondolta ezt. Eltűnt az együttérzés, és már csak megvetést érzett. Utálta magát azért, hogy képes erre a váltásra. Tudta, hogy nem lenne szabad így gondolkodnia, mégsem tudott másként cselekedni. Levonta a tanulságot az asszony halálából. Ez minden. Elfordult az utcától. Valaki megragadta a karját. Nyögést hallott, és megérezte a leheletet. Felemelték a földről, felkapták, és rohanni kezdtek vele. Először azt hitte, hogy Partridge kapta el, vagy a hajtóvadászat egyik üldözője. De nem. Meghallotta a teherautó dübörgését. Az SZFH jött el érte. Keresni kezdte a kést, amit Bradwelltől kapott. Megragadta a markolatát, és kirántotta az övéből. Ekkor azonban elkapta a csuklóját egy kéz. A sötét fémujjak olyan erővel szorították meg, hogy elengedte a markolatot. A kés nagyot csattant az aszfalton. A fémujjak most a lány szájára szorultak. Pressia megpróbált üvölteni, de nem bírt. Ekkor pontosan azt tette, amit az az elnyomorodott lábujjú fiú is csinált vele, amikor betévedt vele a gyűlés
színhelyére. Beleharapott foglyul ejtője tenyerébe. Középen a húsba, amit nem takart fém. Olyan hangos káromkodás csattant fel, hogy valósággal visszhangot vetett foglyul ejtője mellkasában. Az ismeretlen azonban nem engedte el, hanem még erősebben magához szorította. A harapás nyomán kiserkent a vére. Pressia rozsda és só ízét érezte. Megfeszítette a hátát, és megpróbált belerúgni az idegen hátába. Talán ha megütné a babafejű öklével! Vajon a társai észrevették, hogy eltűnt? Jön már a nyomában Bradwell és Partridge? Megpróbált kiabálni. Érezte, ahogy a szél belekap a hajába. Ismét feldübörgött a teherautó motorja. Amikor felnézett, megpillantotta a járművet. Érte jöttek. Tudta, hogy minden elveszett.
PARTRIDGE A SZÁJ
N
felsétált a lépcső tetejére, hogy megnézze, mit csinál Pressia. Mi tart ilyen sokáig? Erős szél fújt. Az utcában senki sem mozgott. Egy helyen friss vér és üvegdarabok csillogtak. Hátrafordult, és Bradwellre nézett. A férfi megkapaszkodott a lépcső két oldalán. – Hova tűnhetett? – Ezt meg hogy érted? – kiáltotta Bradwell, és félrelökte a fiút. Hármasával vette a lépcsőket, ahogy felrohant. – Mi a fészkes fenéről beszélsz? – Pressia! – kezdett el üvöltözni. – Pressia! – üvöltötte most már Partridge is, pedig tudta, hogy nem lenne szabad. Felhívják magukra a figyelmet. Bradwell odarohant a vérfolthoz. Partridge gyomra görcsbe rándult, de utána sietett. Nem tudta, hogy mi mást tehetett volna. – Gondolod, hogy ez itt az ő vére? – kérdezte elakadó hangon. – Nem, már kialakult egy réteg a tetején. Elkezdett megalvadni. Elég régóta itt lehet – válaszolta Bradwell tágra nyílt szemmel. Körülnézett. – Eltűnt – állapította meg Partridge. – Tényleg eltűnt. Vagy nem? Bradwell gyorsan körbefordult. – Ne sopánkodj már! – förmedt a fiúra. – Nézzél szét az öregasszony házában! Én meg felmászom a magasba, hogy onnan nézzek szét. ÉHÁNY PERC ELTELTÉVEL PARTRIDGE IS
A levegőben vadul kavargott a hamu. Partridge egy pillanatig nem tudta, hogy merre menjen. Aztán megpillantotta az öregasszony bejárati ajtaját, azt a helyet, ahol nemrég megtudta, hogy az anyja életben maradt. Pressia viszont eltűnt. Partridge úgy érezte, ez az ő hibája. Odarohant az öregasszony házához. A farostlemez eltűnt az ajtóból. A fiú beugrott a szobába. – Pressia! – üvöltötte. Az öregasszonynak szinte semmije sem volt. Azon a részen, ahol eltűnt a háztető, tűz helyét látta. Egy sötét sarokban néhány gyökér hevert a földön. Mellette egy rongycsomó látszott. Úgy bugyolálták össze, hogy egy újszülöttre hasonlítson. Még szájat is rajzoltak neki. Lehet, hogy beszáradt vér volt a barna vonal? Kint Bradwell kiáltozott: – Pressia! Nem kapott választ. Partridge kirohant a szobából az utcára. Odasietett Bradwellhez. – Elvitték? Partridge nem annyira kérdezett, inkább követelte a választ. Hiszen úgy tűnt, Bradwell mindent tud. Akkor ezt is tudnia kell. – Elrabolták? Bradwell megpördült, és gyomorba vágta Partridge-ot. A fiúnak elakadt a lélegzete és fél térdre zuhant. Az egyik kezét a hasára szorította, a másikkal megtámaszkodott a betonon. – Mi a fene ütött beléd? – hörögte. Alig jött ki hang a torkán. Nem nagyon maradt levegő a tüdejében. – Az anyád halott! Érted, amit mondok? Egyszerűen csak felbukkansz itt, és azt akarod, hogy mindent kockára tegyünk egy halott asszony kedvéért?! – kiabálta Bradwell. – Sajnálom – szabadkozott Partridge. – Nem akartam, hogy... – Azt hiszed, hogy csak te veszítettél el valakit? Csak te szeretnél hazamenni? – dühöngött Bradwell. A nyakán kidagadtak az erek, a hátán valósággal hullámzott az ing. – Miért nem mész vissza abba a klassz kis Kupolába? Onnan aztán az eredeti terveknek megfelelően figyelhetnél minket. Jóindulatúan, a messzeségből... Partridge még mindig nem kapott levegőt. Örült, hogy sikerült megtámaszkodnia a talajon. Megérdemelte ezt az ütést. Mi a fenét csinált? Pressia eltűnt.
– Sajnálom – szólalt meg újra. – Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék. Bradwell ráförmedt, hogy fogja már be a pofáját. – Annyira sajnálom – siránkozott Partridge. – Kockára tette az életét miattad! – üvöltötte Bradwell. – Hát igen, ezt tette – bólintott Partridge. Pontosan tudta, hogy Bradwell halálosan gyűlöli. Bradwell megragadta Partridge karját, és a magasba húzta. A fiút ekkor váratlanul elöntötte a harag. Szinte ösztönösen mellbe taszította Bradwellt. Ő maga is meglepődött azon, hogy milyen gyorsan és nagy erővel mozgott. Majdnem a földre lökte a másikat. – Nem szándékosan tüntettem el. – Ha nem volnál itt – dühöngött Bradwell –, nem lett volna semmi baja. – Tudom. – De itt vagy – förmedt rá a férfi. – És az adósom lettél. Pressia adósa is. Most már róla szól a küldetés, nem az anyádról, hanem Pressiáról. Meg kell találnunk. – Te is velem jönnél? – kérdezte Partridge. – Akkor meg miért szónokoltál arról, hogy a magány a túlélés titka? Hogy csak azért maradtál életben, mert megőrizted a függetlenségedet... – Na, figyelj! Csak és kizárólag akkor segítek neked megtalálni az anyádat, ha előtte megtaláltuk Pressiát. Ennyi. Partridge őszinte döbbenettel tapasztalta, hogy nem fogadta el azonnal az ajánlatot. Utálta is magát miatta. De talán Bradwellnek igaza volt a kriptában. Lehet, hogy tényleg jobb a magány. Talán valóban ez az életben maradás titka. De sikerrel járhat egyedül? Hova mehetne innen? Pressiára gondolt. A lány eldobta a cipőjét, hogy megdöngesse az olajoshordót. Nélküle talán már halott lenne. Lehet, hogy mindennek így kellett történnie. Esetleg a sors akarta így. – Meg kell találnunk Pressiát – jelentette Partridge. – Még szép, hiszen csak is így volna helyénvaló. – Nem véletlenül kapták el – magyarázta Bradwell. – Tessék? – csodálkozott Partridge. – Mit is mondtál arról, hogyan is sikerült kijutnod a Kupolából? – kérdezte Bradwell. – Egy tervrajz lógott a falon? Ezt mondtad?
– Az egyik eredeti tervrajz – bólintott Partridge. – Az apám kapta ajándékba. – Akkor hadd kérdezzek valamit. Ugye, csak nemrég kapta? – Igen. Jutalmul a húszéves szolgálatért. De miért? – Egy rohadt tervrajz, bekeretezve és díszhelyre kirakva, arra a rohadt falra! – Ez meg miért volna baj? – kérdezte Partridge, de nagyon úgy tűnt, hogy valójában már kezdte sejteni, hogy mi nem volt rendben. – Saját magam fedeztem fel a szellőztetőrendszert. Lemértem az időt is. Három perc negyvenkét másodperc. – Nem kezdtél el gyanakodni arra, hogy csak úgy odatolták az orrod elé azt a tervrajzot? – kérdezte Bradwell. – Dehogyis. Nem olyan a helyzet. Az apám az életben nem gondolna arra, hogy ilyesmit csinálok. Még hogy elszökjek! – rázta Partridge a fejét. – Te nem ismered őt. – Tényleg? – Nincs éppen jó véleménye rólam. – Világos, úgy értem, hogy tényleg megalázó egy kicsit, hogy be kellett keretezniük az a rohadt tervrajzot, és kirakni a falra, mert különben nem vetted volna észre! – Fejezd be! – üvöltött rá Partridge. – Ez az igazság, és ezt te is tudod. Biztos, hogy érzed. Az elméd mélyén lüktetni kezdett egy parányi izzó szikra. Hirtelen összeállt a kép. A részek a helyükre kerültek. Vagy talán nem így van? Partridge összeszorított szájjal hallgatott, ám közben lázasan gondolkozott. Bizony igaz lehetett a vád. Több mindenre is szüksége volt, és váratlanul lehetőséget kapott a megszerzésükre. Glassings engedélyt kért arra, hogy az osztály elmehessen az Elhunyt Személyek Archívumába. Évek óta nem jártak odalent, és most csak úgy kedve támadt levinni az osztályt. Bradwell halk, fenyegető hangon feltett egy újabb kérdést. Igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Hogyan találkoztál Pressiával? – Nem is tudom, azt mondta, hogy a SZFH teherautói elől bujkált. Mindenütt ott voltak. – Az SZFH – töprengett Bradwell. – Jézusom, mindketten birkák voltatok. Az orrotoknál fogva vezettek benneteket.
– Az SZFH? Gondolod, hogy a Kupola szolgálatában állnak? Hát nem felkelésre készülnek? – Miért nem jöttem rá hamarabb? Még a hajtóvadászat is része volt a tervüknek. Szinte biztos. Az osztagok éneklésével terelték feléd a lányt – dühöngött Bradwell, és rugdalni kezdte a köveket. – Gondolod, hogy csak úgy hagytak lelépni? Megrendezték az egészet. Az apukád mindenre odafigyelt. – Ez nem igaz – ellenkezett csendben a fiú. – Majdnem kinyírt az egyik ventilátor. – De csak majdnem, és megúsztad a szökést – figyelmeztette Bradwell. – Honnan a csudából tudták volna, hogy merre van Pressia? Nem működik a nyomkövetője – tiltakozott Partridge. – Tévedett. – De mi a fenét akarhatnának Pressiától? – Ellenőriznünk kell mindent, ami csak nálad van – válaszolta Bradwell. – Tudni akarok mindent, amit csak tudsz. Tudni akarom, mi van a fejedben. A legkisebb részlet is fontos lehet, világos? Partridge bólintott. – Rendben, szívesen segítek.
LYDA A SZŐVET
L
CELLÁJÁBÓL JÓL LÁTSZOTT A TÖBBI LÁNY ARCA, amikor kikukucskáltak a cellaajtók bal felső sarkában kialakított parányi ablakokon. Lydát tartották itt a leghosszabb ideje. A folyosón felbukkanó arcok itt időztek egy napig, és utána eltűntek. Vajon hová? Lyda nem tudta. Az őrök áthelyezésről beszéltek. Amikor az osztott tálcákon behozták Lyda ételét, olyankor szoktak áthelyezésről beszélni. Igencsak csodálkoztak azon, hogy ő még mindig itt volt. – Te aztán szépen nálunk ragadtál – mondogatták szinte már tréfálkozva. Nem értették a dolgot, ám nem volt szabad túl sok kérdést feltenniük. Néhányuk tudott arról is, hogy Lyda kapcsolatban áll Partridge-dzsal. Egy páran bizalmasan közelebb hajoltak, és suttogva faggatni kezdték a fiúról. Az egyik őr ezt kérdezte: – Mire kell neki az a kés? – Milyen kés? – kérdezett vissza Lyda. A lányok arca szinte test nélkül lebegett a szomszédos cellák ablakaiban. Lyda a segítségükkel mérte az idő múlását. Néha jött egyegy új lány. Aztán valaki más foglalta el a helyét. Előfordult, hogy valaki elment kezelésre, és később visszajött. Néha viszont nem. Kopaszra borotvált fejük fényesen csillogott. A szemük és az orruk felpuffadt, kivörösödött a sok sírástól. Vajon mit láthattak, amikor Lydára néztek? Olyan valakit, aki megfeneklett itt? Könyörögve szoktak ránézni. Kézjelek segítségével pár lány megpróbált kérdéseket YDA
is feltenni. Ez azonban szinte lehetetlen volt. A folyosón sétáló őrök rövid botjukkal szokták csapkodni az ajtókat. Mielőtt sikerült volna kialakítani a jelnyelvet, a lányok már el is tűntek. Ma azonban az egyik őr nem étkezési időben állított be. Kinyitotta az ajtót, és így szólt: – Menned kell a foglalkoztatóba. – A foglalkoztatóba? – kérdezte Lyda. – Kezelésre, gyékényszőnyeget fogsz fonni. – Világos – válaszolta Lyda. – Szükségem van itt egy gyékényszőnyegre? – Szüksége van bárkinek is gyékényszőnyegre? – nézett rá az őr, de aztán elmosolyodott. – Jó jel! – Suttogva folytatta: – Valakinek megesett a szíve rajtad. Lyda arra gondolt, hogy esetleg az anyja vetette be a befolyását. Lehet, hogy most kezdődik el a valós rehabilitációja? A változás talán azt jelentette, hogy valaki úgy véli, ezt a beteget meg lehet gyógyítani? De hát Lyda valójában soha nem is volt beteg. A folyosó olyan, mintha egy másik világba került volna át. Igyekezett magába szívni a csillogó csempék tiszta illatát, az előtte haladó őr ruhájának a susogását, az asszony derékszíjáról lógó, lengedező kábítófegyvert és a gondnok raktárából áradó ezernyi illatot. Minden egyes parányi, négyszögletes ablak mögül kinézett rá egyegy arc. Az egyik lánynak tágra nyílt a szeme a félelemtől, a másikéból viszont nyugalom áradt. Lyda tisztában volt a különbség okával. Az elsőt még nem gyógyszerezték be, a másodikat viszont már igen. Ő maga már nem szedte be a tablettáit. Amikor az őr kiment a cellájából, kiköpte a tablettákat, és szétmorzsolta őket. Az őr ellenőrizte a névsort, és Lyda cellájától nem messze kinyitott egy másik ajtót is. Odabent egy új lány ült. Lyda nem ismerte az arcát. Ez az arc még nem jelent meg a szögletes ablakocskában. Az új lánynak széles csípője és keskeny dereka volt. Csak nemrég borotválták le a haját. Még egészen friss a vágás. Lyda az ismeretlen szemöldökére pillantott, és rájött, hogy valamikor vörös haja lehetett. – Felállni! – förmedt az őr a fogolyra. – Mozdulj már meg! A lány Lydára pillantott, és az őrre. Felemelte az ölében tartott fehér kendőt, a fejére tette, és hátul összekötötte. A nyomukba eredt.
Egy olyan helyiségben álltak meg, ahol három hosszú asztal és hosszú padok voltak. Lyda meglepődve látta, hogy a lányoknak nem csupán arcuk, de testük is van. Mintha csak elfelejtette volna azt, hogy az embereknek testük van. Néhányukat felismerte. Az elmúlt napok során látta őket az ablakokban. Mindenki ugyanolyan kendőt viselt, mint ő. Egyforma fehér kezeslábast hordtak. Miért pont fehéret? Lyda csodálkozott, hiszen azon egyből meglátszik a kosz. Hirtelen az villant az eszébe, hogy már nem kell törődnie a szennyeződéssel. A kosz csupán a régi életében jelentett fenyegetést. Itt nem számított. Hogy a csudába lehetett volna fontos? Minden eltörpült annak árnyékában, hogy esetleg élete végéig itt tartják. Ahogyan az őr mondta, a lányok gyékényt fontak. Különböző színű műanyag csíkok voltak a kezükben. Pontosan úgy szorgoskodtak, mint a gyerekek a táborban. Színes mintákat alakítottak ki a szálakból. Az őr ráparancsolt Lydára és a vörös hajú lányra, hogy üljenek le. Lydának az egyik asztal legvégén jutott hely. Az új lány vele szemben ült le. Gyorsan begyűjtött egy csomó csíkot. Csak a pirosak és a fehérek kellettek neki. Fürgén dolgozni kezdett. Lehajtott fejjel a munkájára összpontosított. A Lyda mellett ülő lány most ránézett nagy, barna szemével. Lehet, hogy felismerte? Lehajtotta a fejét, és folytatta a munkát. Lyda nem ismerte ezt a lányt. A pádon ülő lányok szép sorban felnéztek egy pillanatra. Lydára pillantottak. Utána kivétel nélkül megbökték a mellettük ülőt. Mint valami láncreakció. Lyda megértette, hogy híres lett. Sajnos csupán a lányok tudták, hogy mi volt a hírnév oka. Neki magának fogalma sem volt erről. Az őrök az egyik sarokban gyűltek össze. Nekitámaszkodtak a falnak, és beszélgetni kezdtek. Lyda rájuk pillantott, és felemelt egy maroknyi műanyag csíkot. Idegesen piszkálgatni kezdte. Csend volt a teremben, ám ekkor suttogva megszólalt a mellette ülő lány: – Te még mindig itt vagy? Mire gondolhatott? A foglalkoztatóra vagy magára az intézményre? Lyda nem válaszolt. Miért is válaszolt volna? Még szép, hogy még mindig itt volt. – Mindenki azt hitte, hogy már rég elvittek innen. – Hová? – Hogy kiszedjék belőled a titkokat.
– Nincsenek titkaim. A lány hitetlenkedve nézett rá. – Tudják, hogy hová ment? Hogy mi történt? – kérdezte Lyda. – Neked kellene tudnod. – De nem tudom. A lány elnevette magát. Lyda úgy döntött, hogy nem törődik a nevetéssel. Szemben a vörös hajú lány dúdolni kezdett munka közben. Ezt a gyerekdalt annak idején Lyda anyja is énekelte kiskorában. „Ragyogj, ragyogj, kicsi csillag...” Ez az iszonyatos dal igazán fülbemászó volt. Ha egyszer bejutott a füledbe, akkor képtelenség volt megszabadulni tőle. Különösen akkor, ha valakit magánzárkába tartottak. Meg lehetett tőle őrülni. Lyda úgy vélte, hogy a vörös hajú lány már kezdett megkattanni a daltól. Remélte, hogy az őrület nem fertőző. A lány egy pillanatra elhallgatott, és Lyda szemébe nézett. Mintha mondani akart volna valamit. Csak éppen nem merte. Ismét dúdolni kezdett. Lyda kezdte megutálni a dúdoló lányt. Visszafordult a barna szemű felé, aki az előbb kinevette. – Mi volt annyira vicces? – kérdezte tőle. – Te tényleg nem tudod? Lyda a fejét csóválta. – Azt mondják, hogy teljesen lelépett. – Teljesen hová? – Kijutott a Kupolából. Lyda szőni kezdett. Kijutott? Már miért akart volna kijutni innen? Miért akarna bárki is kijutni? Odakint csupán gonosz és elkorcsosult túlélők vannak. Vadak és torzak. Már nem is igazán emberek. Sok száz sötét, visszataszító mesét hallott azokról a lányokról, akik túlélték a szörnyűséget, azokról, akiknek sikerült megőrizniük emberi mivoltuk egy kis részét, de csak azért, hogy utána megerőszakolják vagy elevenen felfalják őket. Mit művelhetnek Partridge-dzsal? Kibelezik, megfőzik, felfalják? Lyda alig kapott levegőt. Körbepillantott a félig kész gyékényszőnyegek fölött lebegő arcokon. Az egyik lány visszanézett rá. Sápadt és mosolygós volt. Lyda arra gondolt, hogy a lány esetleg azért ilyen jókedvű, mert begyógyszerezték. Mi más oka volna bárki másnak is arra, hogy mosolyogjon ezen a helyen? A vörös hajú dobolni kezdett a gyékényén. Miközben tovább dúdolta a dalt, úgy
bámult Lydára, mintha csak meg akarta volna ragadni a figyelmét. Mintha csak mondani akart volna neki valamit. Dísztelen, fehér gyékényt szőtt magának. Csupán középen húzódott egyetlen vörös sáv. Kutató pillantással fürkészte Lyda arcát. Mintha csak azt akarta volna mondani neki, hogy Látod? Látod, hogy mit csináltam? A Lyda mellett ülő barna szemű lány tovább suttogott: – Mostanra már valószínűleg meghalt. Ki maradhatna életben odakint? Hiszen még csak iskolás volt. A fiúm ráadásul azt mondta, hogy még be sem fejezték a kódolását. Partridge. Lyda úgy érezte, mintha a fiú maga mögött hagyta volna az egész bolygót. De hogy meghalt volna? Még mindig szilárdan hitt abban, hogy tudni fogja, ha a fiú meghalt. Valami akkor meghalna a belsejében. Semmi ilyet nem érzett. Most felidézte magában a fiú érintését a csípőjén. A táncukat, a csókot, és a gyomra ismét megremegett, pontosan úgy, ahogy mindig is tette, ha Partridge-ra gondolt. Semmi ilyet nem érezne, ha a fiú meghalt volna. Akkor elöntené a gyász és a bánat. Ehelyett még mindig reménykedett. – Sikerülni fog neki – suttogta. – Életben fog maradni. A lány ismét vihogni kezdett. – Fejezd be! – förmedt Lyda, suttogva a szomszédjára. Majd a vörös hajú felé nézett, és arra is rászólt. – Csend legyen! A vörös hajú lány jéggé dermedt. A többi lány felkapta a fejét. Az őrök is az asztal felé fordultak. – Munkára fel, hölgyeim! – kiáltotta az egyikük. – A munka jót tesz nektek, folytassátok! Lyda a színes csíkokra pillantott. Csak homályosan látta őket. Sírni kezdett, de aztán gyorsan letörölte a könnyeit. Nem akarta, hogy bőgni lássák. Ki kell tartania, gondolta. Ki kell tartania.
PRESSIA FE R T Ő T L E NÍ T Ő
H
ÁT, IGAZÁBÓL NEM ERRE SZÁMÍTOTT.
Sokkal inkább olyan volt, mintha egy régimódi kórházba került volna, nem pedig egy katonai bázisra. A levegőben fertőtlenítőszerek szaga terjengett. Minden ragyogóan tiszta volt. A körletbe öt ágyat állítottak, a kölykök mozdulatlanul feküdtek rajtuk. Meg sem moccantak. Pressia tudta, hogy nem alszanak. Keményített, tiszta, zöld egyenruhát viseltek. Vártak valamire. Az egyikük béna kezét vörös alumíniumréteg borította. Egy másik feje kővel nőtt össze. A harmadik elbújt a pokróca alatt. Pressia tudta, hogy ő maga sem túl szép. Forradások borították az arcát, és a kezére ráolvadt egy baba feje. Még nem vették le a szájáról a ragasztószalagot. A hátrakötött kezét sem oldozták ki. Az utcai ruháját látva mindenki tudhatta róla, hogy csak most érkezett. Ha nem lett volna leragasztva a szája, akkor talán megkérdezhette volna tőlük, hogy mire várnak. Kérdés persze, hogy valóban tudni akarta-e a választ. Megpróbált ugyanolyan mozdulatlanul feküdni, mint a többiek. Gondolkozni kezdett. Vajon mi történhetett azután, hogy Bradwell és Partridge rájött, hogy ő eltűnt? Nagyon szerette volna azt hinni, hogy a két fiú összefogott. Hogy majd utána jönnek, és megpróbálják kiszabadítani. Persze tudta, hogy ez lehetetlen. Hiszen egyikőjük sem ismerte igazán jól. Partridge-dzsal csak véletlenül találkoztak, és a fiúnak ott volt a maga küldetése. Ahogy Pressia felidézte a múltat, elfogta a kétely. Vajon Bradwell kedvelte akár csak egy kicsit is? Vagy
csak affélének tartotta? Már ez sem számított. Gyakorlatilag mi volt a férfi utolsó szava? Csak nem az a hencegés, hogy az életben maradás titka a magányosság? Bradwell nem avatkozik bele mások életébe. És vajon ő maga megpróbálta volna kiszabadítani a férfit, ha fordított helyzetbe kerültek volna? Ezen nem kellett sokáig töprengenie, igen volt a válasz. Bármennyire is szörnyű világban éljen, minden jobb egy kicsivel, ha Bradwell is életben van. Ez a fiatalember valósággal szikrázik, lobog benne a tűz. Készen áll a harcra. Lehet, hogy most fog küzdeni Pressia kedvéért, ám a benne égő tűzre odakint mindenki másnak is szüksége van. A lány felidézte a férfi arcán a két hosszú sebhelyet és a hátán a dühösen csapkodó madarakat. Annyira hiányzott neki. Valami váratlanul sajogni kezdett Pressia mellkasában. Nem tudta letagadni a tényt. Azt akarta, hogy a férfi is szenvedjen az elválásuk miatt, és próbáljon meg küzdeni azért, hogy megtalálja őt. Szenvedett a sajgás miatt. Azt kívánta, hogy szűnjön meg a fájdalom, ám az semmit sem enyhült. Rosszkedvűen ismerte fel, hogy ezt a sajgást mindenhova magával kell hurcolnia. Mert mi volt a valóság? Hát csak az, hogy a férfi nem fog utána jönni. Bradwell és Partridge annyira gyűlölik egymást, hogy egy percre sem maradnának együtt. Nélküle valószínűleg már rég búcsút intettek volna egymásnak, és ki-ki elindult volna a maga útján. Pressia csak magára számíthatott. A kemény ágyat gondosan bevetették. Pressia valamiért arra gondolt, hogy a közelben lehet egy ápolónő. Elképzelte, milyen lehet egy kórház, mint az, ahol ő is született. Egy kórházban megoperálhatnák a kezét, hogy végre kiszabadulhasson a babából. A nagyapjának pedig kiszednék a ventilátort a torkából. Megpróbálta elképzelni, ahogy egy kórházi ágyban fekszik a nagyapja ágya mellett, a kényelmes párnákon. Az oldalán fekve, hátrakötött kezével ki tudta tapogatni a gyapjútakarót. Ennél többre nem volt képes. Néha eszébe jutott Isten, és megpróbált imádkozni Szent Wihez is, de nem sikerült erre összpontosítania. Néma imája hamar elhalt. Megrebbent a lámpa fénye. Odakintről lövések hallatszottak. Egy őr állt meg az ajtó előtt, és benézett. Úgy tartotta a puskáját a könyökhajlatban, mint aki valójában egy újszülöttet akart volna visszavinni a kórterembe. Mintha csak egy szülészeti osztályon szolgált
volna. A nő az SZFH előírásos egyenruháját viselte. Még a karmos manccsal díszített karszalag is ott volt a karján, ahogy azt kellett. Pressiának előbb vagy utóbb majd magyarázkodnia kell. Jól tudta, hogy az SZFH haragudott azokra, akik nem jelentkeztek önként. Azokra, akikre vadászni kellett, akiket el kellett kapni. Ugyanakkor viszont a lány ellenállása azt bizonyította, hogy a maga módján keménykötésű kis emberke. Pressia úgy vélte, hogy meggyőzően meg tudja magyarázni, miért is nem jelentkezett önként. Hiszen gondoskodnia kell a nagyapjáról. Ezzel tanúbizonyságot tesz a hűségéről. A seregnek hűséges katonákra van szüksége. Bármit hajlandó lesz hazudni, ha ez az életben maradás ára. Viszont jó párszor látta, ahogy az SZFH katonái kirángatták az embereket az otthonukból. A foglyokat a többi gyerek, az egész családjuk szeme láttára feltuszkolták a teherautó platójára. Olyat is látott, hogy az utcán lőtték agyon az embereket. És Fandra vajon hogyan halt meg? Jobb lesz mindent elfelejteni. Az őr belépett a körletbe. Minden arc az asszony felé fordult. A fekvő fiatalok ijedten bámulták. Talán erre vártak mind? A puska már nem az őr könyökhajlatában pihent. A csöve Pressiára mutatott. – Pressia Belze? – kérdezte az asszony. Pressia legszívesebben felült volna, hogy igennel válaszoljon, de meg sem tudott mozdulni. Leragasztott szájjal csupán bólogatott. Úgy feküdt az oldalán, mint egy zsák krumpli. Az őr odalépett mellé, megragadta a karját, és talpra rángatta. Pressia a nyomába eredt, de az ajtóból még visszapillantott a többi gyerekre. Egy kivételével senki sem nézett a szemébe. Ez a fiú valódi nyomorék volt. A nadrágja egyik szára üresen lifegett. Nem volt lába, és Pressia tudta róla, hogy meg fog halni. Sosem lesz belőle katona, és talán eleven célpontnak sem kell nekik. Lehet, hogy most egy egykori kórházban voltak, de az épület már rég nem a gyógyítás háza volt, és az is elképzelhetőnek tűnt, hogy a fertőtlenítő szagával a halál bűzét akarták elfedni. Pressia rá akart mosolyogni a nyomorékra, hiszen a legkisebb kedvesség is többet ér a semminél, de a ragasztószalag miatt nem látszott a próbálkozása, így a nyomorék sosem tudja meg, hogy kedves akart lenni hozzá. A széles vállú őr nem nőtt túl magasra. Csúnyán összeégett valamikor. Az arcát, a nyakát és a két kezét is fénylő, rikítóan rózsaszín bőr borította. Pressia azon töprengett, hogy vajon a nő egész teste ilyen
lett? Az őr egy régi pénzérmével fedte le az arcában tátongó lyukat. Egymás mellett haladtak a folyosón. Az őr váratlanul, minden figyelmeztetés vagy jelzés nélkül oldalba vágta a puska tusával. Pressia nem tudta, hogy miért bántották. Összegörnyedt a fájdalomtól, közben pedig az őr olyan gyűlölettel mondta ki a nevét, mintha valamilyen átok lett volna. A folyosón számos nyitott ajtó következett egymás után. Az összes körletben kölykök várakoztak az ágyakon. Csend volt az épületben, csupán halk suttogás hallatszott, néha megnyikordult egy ágy rugója, vagy megreccsent egy cipő. Pressia már rájött, hogy ősrégi helyen jár. Ez egyértelműen kiderült a csempével borított padlóból, a régimódi ajtókból, a magas, tágas mennyezetekből. Keresztülmentek egy széles termen. Kopott, ugyancsak régi szőnyeg feküdt a földön, és az egyik falat hatalmas ablakok borították. Az üveg persze már rég eltűnt belőlük, és a teremben hangosan zúgott a szél, miközben vadul rángatta a fehér függönyöket, és felkavarta a mindenütt ott lévő hamut. Az ilyen helyeken régen arra vártak az emberek, hogy valakit odavezessenek hozzájuk. Egy tolókocsiban ülő rokonukat, vagy egy mentálisan kiegyensúlyozatlan beteget, esetleg egy őrültet. Menhelyek, szanatóriumok, rehabilitációs központok – számos nevet adtak az ilyen létesítményeknek. És persze ott voltak még a börtönök is. Az ablakon kinézve Pressia megpillantotta a deszkákból összeszögezett építményeket. Mintha kunyhók lettek volna. A kőfal tetejét szögesdrót koronázta, és kicsit távolabb hófehér oszlopok meredtek az ég felé. Semmit sem tartottak. Csak álltak ott. Az őr megállt az egyik ajtó előtt, és bekopogott. Egy férfi goromba és lusta hangja harsant fel: – Befelé. Az őr kinyitotta az ajtót, és a puskatussal még egyszer meglökte a lányt. – Pressia Belze – jelentette az asszony. Mivel a lány semmi mást nem hallott még a szájából, most kételkedni kezdett abban, hogy az őr képes-e bármi mást mondani. Egy íróasztal volt a teremben. A mögötte ülő férfiról kiderült, hogy valójában ketten vannak. Az egyikőjük nagydarab és húsos volt. Jóval idősebbnek tűnt Pressiánál, de hát nehéz volt meghatározni az emberek
életkorát a sok sebhely és forradás miatt. A nagydarab férfi egyszerre tűnt öregnek és fiatalnak. Az is lehet, hogy csak kicsit volt idősebb Pressiánál, viszont jobban megviselte az élet. A kisebbik egykorú lehetett a lánnyal. Belőle is különös kortalanság áradt. Talán, mert annyira kifejezéstelen volt a szeme. A nagydarab férfi szürke egyenruhát viselt. Ez azt jelentette, hogy valamilyen tiszt lehetett. Pléhtányérról egy apró sült csirkét evett. A csirke fejét nem vágták le. A hátán lévő férfi egészen kicsinek tűnt. Össze voltak olvadva. A kisebbik csontsovány karja átölelte a nagyobbik vastag nyakát. Keskeny mellkasa belefolyt a másik széles hátába. Pressiának eszébe jutott a teherautó vezetője. Meg az a fej, ami közvetlenül bólogatott mögötte. Lehet, hogy ezt a kettőt látta. A tiszt az őr felé fordult. – Szedd le róla a ragasztót! Nem tud beszélni. A férfi ujjai a csirke zsírjától csillogtak. A körmei egyszerre voltak mocskosak és ragyogóak. Az őr egy durva mozdulattal letépte a ragasztószalagot. Pressia megnyalta az ajkát, és megérezte a vért. – Leléphetsz – dörrent a férfi az őrre. Az őr távozott. Pressia meglepődött azon, hogy milyen csendben csukta be maga után az ajtót. A zár halkan a helyére kattant. – Na, szóval – szólalt meg a magas férfi. – El Capitan vagyok, és ez itt a főparancsnokság. Én vagyok a góré. A hátán a kisfickó suttogni kezdett: – Én vagyok a góré. El Capitan nem törődött vele. Felkapott egy falatkányi sötét húst, és a zsírtól csillogó szájába tömte. Pressiában ekkor tudatosult, hogy szinte tántorog az éhségtől. – Hol találtak meg? – kérdezte El Capitan, miközben oda sem nézve a válla fölé emelt egy parányi húsdarabot. Úgy etette a hátán lévő férfit, mint egy madár a fiókáját. – A városban – felelte Pressia. – Vagy úgy – nézett rá a férfi. A lány bólintott. – Miért nem jelentkeztél nálunk? – kérdezte El Capitan. – Szeretsz fogócskázni? – Beteg a nagyapám. – Tudod, hányan mentegetőztek már azzal, hogy valaki beteg a családjukban?
– Azt hiszem, nagyon sok embernek akad beteg a családjában, már ha valakinek van még egyáltalán családja. A férfi félrehajtott fejjel figyelte, és Pressia nem tudott mihez kezdeni az arckifejezésével. Végül visszafordult a csirkéhez. – Közeledik a forradalom. Csupán egy dolgot kérdezek tőled. Tudsz ölni? El Capitan szavaiból hiányzott a tűz, mintha csak egy előre betanult szöveget mondott volna fel. Nem tűnt különösebben lelkesnek. Az az igazság, hogy ilyen éhesen Pressia gondolkodás nélkül ölni tudott volna. Hirtelen fellángolt benne ez a gonosz vágyakozás. – Meg tudnám tanulni, hogyan kell gyilkolni. Megkönnyebbülést érzett azért, hogy a keze még mindig hátra volt kötve. A tiszt így nem láthatta a babafejű kezét. – Egy napon megdöntjük őket – folytatta a férfi ellágyuló hangon. – Már csak erre vágyom, komolyan mondom. Szeretnék kicsinálni egy Tisztát, mielőtt meghalok. Csak egyet. Felsóhajtott, és ujjait beletörölte az asztal szélébe. – Na és mi van a nagyapáddal? – kérdezte. – Most már semmit sem tehetek érte – felelte Pressia. Kissé megszédült, amikor rájött arra, hogy az igazat mondta. Különös módon megkönnyebbülést érzett, de azonnal elszégyellte magát. A nagyapjának nem maradt mása, mint az a konzervhús meg a különös piros narancs, amit az összevarrt nőtől kapott. Meg persze az utolsó sornyi állatka. Azokat megpróbálhatta ennivalóra cserélni. – Értem én, hogy fontos a család – bólintott El Capitan, és a háta mögötti férfira mutatott. – Helmud az öcsém. Meg kéne ölnöm, de hát a rokonom. – Meg kéne ölnöm, de hát a rokonom – szajkózta Helmud, és úgy gyűrte az álla alá a két karját, mint egy rovar. El Capitan letépte a csirke egyik combját. Odatartotta Helmudnak, hogy falatozzon belőle egy kicsit. Persze nem sokat, és már el is rántotta előle. – Ennek ellenére – folytatta a tiszt – olyan kicsi vagy, mint akinek még sohasem jutott rendes kaja. Nem maradnál életben odakint. így ránézésre az a megérzésem, hogy valamire csak fogunk tudni használni. Viszont nem költenék sokat rád. Pressia gyomra görcsbe rándult. Eszébe jutott a féllábú nyomorék. Lehet, hogy nem is olyan nagy a különbség kettőjük között.
A tiszt előrehajolt, és mindkét könyökét az asztalra támasztotta. – Az én kötelességem, hogy eldöntsem, kivel mi történik. Gondolod, hogy szeretem ezt a munkát? Pressiának fogalma sem volt arról, hogy a tiszt szereti-e, amit csinál, vagy sem. El Capitan most hátrafordult, és Helmudra üvöltött: – Fejezd már be ott hátul! Helmud döbbentett nézett vissza rá. – Mindig motoszkál, nem bír az ujjaival. Mocorog, mocorog, mocorog. Egy napon megőrülök miattad Helmud. Mit szarakodsz ott hátul? Hallod, amit mondok? – Hallod, amit mondok? – kérdezett vissza Helmud. A tiszt levett egy dossziét a halomból. – Van itt azonban valami. A dossziédban azt írják, hogy kiválasztottak téged. Hogy tiszt legyél. Azt mondják, hogy nem kell lebutítanunk, és kezdjem el a kiképzésedet. – Tényleg? – kérdezte Pressia. Nagyon rossz jelnek érezte ezt a fordulatot. Már tudják, hogy találkozott a Tisztával? Mi más okuk lett volna arra, hogy kiválasszák? – Tiszti kiképzést kapok? – Mások azért ennél kicsit boldogabbak lennének – morogta El Capitan. Megtörölte a zsíros száját, aztán az íróasztalán kinyitotta a szivarosdobozt. – Helyesebb volna azt mondani, hogy átkozottul szerencsés vagy. Meggyújtott egy szivart. A füst felemelkedett a feje fölé. – Igazi mázlista! – mondta nyomatékkal. Az öccse arca nem látszott El Capitan feje fölött. Pressia azonban jól hallotta a hangját. – Igazi mázlista – suttogta. – Igazi mázlista.
PARTRIDGE A T I T K OS T Ö R T É N E L E M
B . A hústárolónak füstölthús-szaga Ú volt. Miközben Partridge felvette Bradwell ruháit, a férfi felmelegítette a kövér hibrid állat maradék húsát. Az étel ott sistergett a JRA
RADWELL REJTEKHELYÉN ÜLTEK
tűzhelyen. Bradwell odaszólt Partridge-nak, hogy egyen. – A testünknek üzemanyagra van szüksége. A fiúnak azonban nem volt étvágya. Idegenkedve bámulta magát, amióta felvette Bradwell ruháit. Az ing túl bő volt, a nadrág szára túl rövid. A bakancs is túl széles. Csúszkált benne a lába. Partridge elmondta a férfinak, hogy bele aztán nem ültettek csipet. Bradwell azonban biztosra vette, hogy valahol poloska van a fiún. Megmondta neki, hogy el kell égetniük az összes ruháját és az anyja emléktárgyait is. Bradwell cseppet sem volt biztos abban, hogy a vendége képes lesz-e erre. A féri ruháit viselve Partridge idegennek érezte magát a saját bőrében. Bradwell a földre terítette az összes olyan papírt, amelyekről úgy vélte, hogy esetleg segíthetnének átfogóbb képet kapni. A szülei kinyomtatott e-mailjeit, néhány eredeti japán dokumentumot, kézzel írott jegyzeteket, a szülei vaskos kéziratát és végül, de nem utolsósorban, melléjük rakta Partridge emléktárgyait is. Furcsa volt mindent ott látni a földön. Mintha csak több kirakós játék darabkái keveredtek volna össze. Hogy a csudába lehetett volna kialakítani belőlük egy egységes képet? Hát sehogy. Bradwell azonban lázba jött a
lehetőségtől. Befalta az ennivalóját, és fel-alá járkált a dokumentumok körül. A hátán a madarak sem tudtak akárcsak egy pillanatig is nyugton maradni. Partridge figyelmét lekötötték az apját ábrázoló fényképek. Egy mikrofon mögött állva örökítették meg. Némelyik fotón az egyik kezét a nyakkendőjére szorította, és megjátszott alázattal hajolt előre. Partridge gyűlölte ezt a képmutatást. Számos képet újságokból vágtak ki. Az apja ott állt rajtuk, a háttérben. A fiú végül megszólalt: – Igazából alig ismertem fel. Komolyan, milyen lehetett valójában? – A drága jó apád? – nézett rá Bradwell. – Szerette a rövid mondatokat, a fülbemászó jelszavakat, és imádott ígérgetni. Számos dologhoz értett, de mindenekelőtt a homályos ígéretek nagymestere volt. Partridge felemelte az egyik megfakult képet. Feszülten nézte az apja sápadt arcát, a száját és a szemét, ami sosem nézett bele a kamerába. – Látszik rajta, hogy hazudik. Többet tud annál, mint amennyit hajlandó elmondani. – Lefogadom, hogy mindenről tudott – felelte Bradwell. – Mi mindenről? – Ami a második világháború óta történt. – A második világháború óta? – A szüleim komoly kutatók voltak – magyarázta Bradwell. – Otten Bradwell és Silva Bernt. Még egész fiatalon felfigyeltek rájuk, akárcsak az apádra. Úgy vélték, hogy érdemes beszervezni őket a legkiválóbbak elit társaságába. Egymástól jó messzire tanultak, különböző tagállamok középiskoláiban. Már végzősök voltak, amikor mindkettőjüket meghívták, hogy vacsorázzanak fontos emberek társaságában a Vörös homár egyik éttermében. – Mi az a Vörös homár? – Egy étteremhálózat volt. Valószínűleg része lehetett az egésznek. Valaki gondos lélektani kutatásokat folytathatott, és rájött, hogy ez az étterem a lehető legalkalmasabb arra, hogy elcsavarják a szerény anyagi körülmények között élő családokból származó fiatal jelöltek fejét. Valószínűleg az apádat is elvitték egy Vörös homárba, amikor még csak középiskolás lehetett.
Partridge egyszerűen képtelen volt elképzelni, hogy valamikor az apja is olyan idős volt, mint ő most. Az öreg mindig öreg volt. Öregen született. – Eltérően azonban az apádtól, a szüleim elutasították az ajánlatot. Később sokat viccelődtek azzal, hogy az egyikőjükre sem hatott a Vörös homár. Mintha csak immunisak lettek volna rá. Partridge-nak csöppet sem tetszett, hogy Bradwell tálalásában gyengének tűnt az apja. Annak sem örült, hogy Bradwell szájából kellett az apja nevét hallania. – Honnan a fenéből tudod mindezt? – kérdezte a fiatalembertől. – A szüleim tudták, hogy mi vár ránk. Volt a házunkban egy acéllal bélelt, duplafalú, titkos páncélszekrény. A nagynéném és a nagybátyám halála után visszamentem a házunkba. Leégett az egész. Nem kellett különösebben törnöm a fejemet ahhoz, hogy kitaláljam a páncélszekrény négyjegyű számkombinációját. 8-1-0-5. Ez volt az első közös otthonuk házszáma. Én is ott születtem, Philadelphiában. Nem volt könnyű, de magammal hoztam ezt a dobozt. Végül itt találtam menedéket. – Lehet, hogy az anyám holmija cseppet sem fontos – töprengett Partridge. – De amikor a legelső alkalommal kézbevettem őket, úgy éreztem, hogy valami nagyon fontosat találtam. Bizonyítékot, nyomokat, amelyek elvezetnek hozzá. Lehet, hogy csak butaság volt. Bradwell megérintette a parányi, tisztán ragyogó, fémből készült zenélődobozt. Egy ujjal végigsimította a születésnapi képeslapot. Könnyedén megérintette a lapra rajzolt léggömböket. Mintha csak valamilyen szent dologhoz nyúlt volna. Partridge persze sohasem fogja elárulni neki, hogy felismerte az áhítatot. Pontosan tudta, hogy Bradwell mennyire dühbe gurulna, ha valaki azzal vádolná meg, hogy alázatosan bámult bármit is, ami a Kupolából érkezett. – Egyszerűen semmi olyat nem láttam a robbanások óta, ami ennyire épségben maradt volna. Minden megégett vagy elszenesedett, részben elpusztult, vagy telement hamuval. Bizonyára már a robbanások előtt bekerültek a Kupolába. Gyengéden megérintette az arany nyakláncot, végighúzta ujját a hattyú ragyogó, kék szemén és a születésnapi képeslap nyílegyenes élén.
– Jézusom! – kiáltott fel hirtelen haraggal. – Milyen érzés, ha valaki tökéletes, Partridge? Ha nincsenek rajta sebhelyek, égési nyomok vagy madarak? Milyen érzés makulátlannak lenni? A kérdéseivel sikerült feldühítenie a fiút. – Csak mert a Kupolában éltem, az nem jelenti azt, hogy soha nem kellett szenvednem. Persze nem úgy, mint nektek. Azt semmivel sem lehetne összehasonlítani, igaz? Szeretnél érte egy kitüntetést? Egy emléklapot rajta Az ember, aki a legtöbbet szenvedett felirattal? Te nyertél Bradwell, világos? Te nyertél. – Most nem rólunk van szó. – Akkor ne csinálj úgy, mintha a személyes ügyed volna. – Meg kell tisztítanunk az elménket. Az elképzelések és a feltételezések elvakítanak. Ne azt nézzük, hogy mit lehet kifejezni egyegy dologgal, azt kell meglátnunk, ami tényleg ott van a kezünkben. És persze a dolgok árnyékát. Az árnyék történelmét. – Hát persze! – csattant fel Partridge, bár még mindig annyira dühös volt, hogy egyszerűen nem tudta elképzelni, hogyan szabadul meg az illúzióitól. – Hány éves voltál a robbanások pillanatában? – Nyolc és fél. – Ez a képeslap a kilencedik születésnapodra készült. – Tudom, az apám sosem adta oda nekem. – Ezek szerint az anyád tudta, hogy nem lesz majd ott veled. Vagy mivel meghalt... – Vagy, mert kint maradt. – Miért csak erre az egyetlen születésnapodra írt? Miért nem az összesre? – Talán ez is azt bizonyítja, hogy életben van. Azt gondolta, hogy a tízedik születésnapomon már újra együtt leszünk. – De az is lehet, hogy az apád egyedül ezt a lapot tartotta meg – folytatta Bradwell. – Ha az anyád holmija már a robbanások előtt bekerült a Kupolába, ez akkor nem azt jelenti, hogy még a robbanásokat megelőzően összepakoltatok és beköltöztetek? – Megengedték, hogy bevigyük néhány személyes holminkat. Nem azért, mert tudtuk, hogy jönni fognak a robbanások, hanem csak úgy. Hogy legyen velünk valami. – Mennyi idővel a robbanások előtt?
– Egyfajta szervezett túrán voltunk bent, amikor bekövetkeztek a robbanások. Bevittek minket a majdani aprócska lakásunkba. A holmimmal teli kis dobozt bedugtam az ágy alá. Csupa ostobaságokat hoztam. Egy videojátékot és azt a plüssállatot, amit egy automatából nyertem. Azt hittem róla, hogy szerencsét hoz. – Amikor bevittétek ezeket az apróságokat, az anyád már bizonyára tudta, hogy adott esetben esetleg nem lehet majd odabent veled. – Hát igen. – Persze az is lehet, hogy Willux ellopott valamit a feleségétől, mielőtt cserbenhagyta volna. Megfontolt szándékkal. Ha így történt, akkor ezek a tárgyak értékesek. Azért rakta eléd a holmikat, mert tudta róluk, hogy fontosak, csak azt nem, hogy miért? Azt akarta, hogy ezt te derítsd ki? Azt remélte, hogy valami majd megmoccan benned a felfedezéstől. Bradwell felhúzta és kinyitotta a zenélődobozt. – Mit szólsz ehhez a zenéhez? – Mit kellene szólnom? – Nem mozdult meg tőle valami benned? – Már mondtam, ez egy gyerekkori dalunk, azt hiszem, hogy az anyám komponálta. Nem fontos. Bradwell most az aranyláncnál fogva felemelte a medált. Csendben figyelte, ahogy a szárnyát széttáró hattyú forogni kezdett. Partridge szinte érezte a férfiban tomboló energiát. – Te mire gondolsz? – kérdezte tőle. – Van valami terved? Odafent feltámadt a szél. Meghallották a mozgásba jött törmelék zaját. Bradwell a magasba pillantott, aztán az ujjai köré tekeredett láncra – Tudod, hogy mi segítene? – szólalt meg végül. – Ha többet tudnék az anyádról. – Nem hiszem, hogy én olyan sokat tudnék róla, hiszen alig ismertem. – Azért csak mesélj róla! – Okos és csinos nő volt. Egész fiatalon találkozott az apámmal. Partridge felemelte a születésnapi képeslapot. Piszkálni kezdte a papírból kiemelkedő mintázatot, a színes léggömböket. – Boldog házasságban éltek? – Nem gondolod, hogy ez magánügy?
– Minden fontos lehet – válaszolta Bradwell. – Azt hiszem, valamikor boldogok lehettek, de nem emlékszem semmi olyanra, hogy egymásra nevettek vagy csókolóztak volna. Az otthonunk légköre mindig is... Hogy is mondjam... Olyan kimért volt. Nagyon udvariasan bántak egymással. Kiakasztó módon tapintatosak voltak. Azt hiszem, a vége felé az anyám már gyűlölte az apámat. – Miért gondolod ezt? A fiú habozni látszott. – Nem is tudom. A szülők néha gyűlölik egymást, nem? – Mivel foglalkozott az anyád? – Nyelvész volt – felelte Partridge. – Rengeteg nyelven beszélt. Az apám gyakran mondogatta, hogy az anyám a jelbeszéd nagymestere. Függetlenül attól, hogy éppen milyen nyelvet beszélt, mindig lendületesen gesztikulált a kezével. A fiú tett néhány heves mozdulatot a levegőben. – Állítólag kiskoromban egy egész évre elvitt magával Ázsiába. Kapott ott valamilyen munkát, egy nagy lehetőséget. Nem akarta, hogy félbeszakadjon a pályafutása. Én egész kicsi voltam. Talán egyéves. – Ez azért elég különös, nem? Otthagyod a férjedet meg az egyik gyerekedet, és az újszülöttel a nyakadban egy évre munkát vállalsz Ázsiában. – A bátyám akkor már óvodás volt. – Ennek ellenére... – Hát tényleg furcsa lehet – felelte Partridge, és leült az egyik karosszékbe. Kényelmesen elhelyezkedett benne. Mennyire vegye komolyan Bradwellt? – Nem tudom, hogy mi a különös és mi a hétköznapi. – Hol van most a bátyád? – Meghalt – vágta rá gyorsan Partridge, mintha ezzel valamelyest enyhíteni tudta volna a mellében a sajgást. Bradwell elnémult egy pillanatra. – Ne haragudj, sajnálom. Nagyon úgy tűnt, mintha ezzel számos dologért kért volna bocsánatot. Például azért, mert azt gondolta, hogy Partridge tejbenvajban fürdött. Partridge nem használta ki Bradwell megingását, pedig tudta, hogy megtehette volna. Csak ennyit válaszolt:
– Semmi baj. – Hogyan halt meg? Partridge feje mozdulatlan maradt, csak a szemével nézett körbe. A tekintete végigsiklott a fémfalakon, a kampókról lógó állatokon és a ládán. – Öngyilkos lett. – A Kupolában? – hitetlenkedett a férfi. – Hogy a csudába követhet el olyan valaki öngyilkosságot, aki annyira szerencsés, hogy a Kupolában élhet? – Az öngyilkosság nem olyan ritka dolog. Cseppet sem tartják olyan szörnyűségnek, mint régen. Egészségügyi okok miatt kevesen hunynak el, ugyanakkor viszont csupán korlátozott erőforrások állnak a rendelkezésünkre. Így nézve az öngyilkosság szomorú, de nem tekintik önző dolognak. Néhány esetben kifejezetten nagyvonalú gesztusnak tartják. – Mi az, hogy korlátozottak az erőforrások? – hitetlenkedett Bradwell. – Hiszen azért tervezték meg ezt az egész szörnyűséget, hogy a Föld életben maradjon. Hogy begyógyuljanak a sebek. Hiszen egyszer már felhasználták azokat a korlátozott erőforrásokat. Ha minden rendbe jön, akkor pedig ismét elcsemegéznek ezeken az erőforrásokon. Milyen lenyűgöző terv. – Ezt most komolyan mondtad? – kérdezte Partridge. – Halálosan komolyan. – Én csak annyit tudok, hogy a bátyám jó fej srác volt. Az emberek imádták. Értékes személyiség volt. Sokkal többet ért nálam. Komolyan. Jobb ember volt, mint én. Léteznek sokkal szörnyűbb dolgok annál, mint amikor valaki megöli magát. Én csak ennyit akartam mondani. – Például mi lehet szörnyűbb az öngyilkosságnál? – Miért kérdezgetsz ilyen hülyeségeket? Talán tervezel valamit? Bradwell előhúzott egy rövid pengéjű kést az övéből. A hattyús nyakláncot letette a láda tetejére és odatérdelt elé. – Te meg mit művelsz? – kérdezte Partridge. Bradwell a magasba emelte a kést. Egyetlen gyors mozdulattal, a markolatgombbal lecsapott a nyakláncra. A hattyú hasa két részre hasadt. Mielőtt megálljt tudott volna parancsolni magának, Partridge a földre lökte Bradwellt. Egyik kezével a padlóhoz szögezte a férfi kést tartó
kezét, és a másikkal megragadta a másik csuklóját is, miközben az alkarját a nyakára szorította. – Mi a fenét csináltál? – hörögte. – Az anyámé volt. Tudod, hogy mennyire fontos ez a nyaklánc számomra? Bradwell nyakán megfeszültek az izmok. Alig tudott beszélni: – Leszarom, hogy mennyire fontos neked. Partridge nagyot taszított a férfin, de azután elengedte. Bradwell felült, és a nyakát kezdte dörzsölni. Partridge felemelte a hattyú két darabkáját. Egyben maradt a nyak, a ragyogó szem és az a nyílás, amin keresztül a medált fel lehetett akasztani a láncra. Csupán a madár hasa vált ketté. Üreges volt. Partridge alaposan megvizsgálta a két darabkát. – Nem csak egy hétköznapi nyaklánc igaz? – kérdezte Bradwell, és neki dőlt a fémfalnak. – Belül üreges. Igazam van? – Ezt meg mi a fenéért csináltad? – Meg kellett tennem. Van benne valami? Partridge a magasba emelte a nyakláncot. Belül különös írásjeleket fedezett fel, nem ismerte őket. – Nem is tudom – válaszolta a fiú. – Itt van egy felirat. De nem tudom elolvasni. Valamilyen idegen nyelven van. – Megnézhetem? – nyúlt Bradwell a nyaklánc után. Partridge vonakodva a férfi kezébe tette a medál két darabját. Bradwell alaposan szemügyre vette a hattyút. A darabokat felemelte, közel a helyiség közepén égő csupasz villanykörtéhez. – El tudod olvasni? – kérdezte türelmetlenül Partridge. – Két évig tanultam japánul. Teljesen egyedül. Az apám folyékonyan beszélte ezt a nyelvet, és a feljegyzései között volt egy csomó fordítás is. Beszélni nem beszélem. Olvasni viszont tudok egy kicsit. Partridge odalépett a férfi mellé a villanykörte fényébe. – Ez a két jel azt jelenti, hogy az enyém – magyarázta Bradwell, és az ujjával az első két írásjelre mutatott: ?.?.? Az ujja lassan oldalra mozdult. Itt ezeket a jeleket látták:.?.?.? – Ezt a szót pedig bárhol és bármilyen körülmények között felismerném. Ez volt az első szó, amit kikerestem a szótárból. Azt jelenti, hogy főnix. – Az én főnixem? – csodálkozott Partridge. – Ennek semmi értelme! Az apám nem értett japánul. És soha az életben nem becézgette az anyámat. Távol állt tőle az ilyesmi.
– Lehet, hogy nem tőle kapta – felelte Bradwell. – Mit jelenthet az, hogy az én főnixem? – töprengett Partridge. – Nem tudom, hogy az anyád kitől kaphatta ezt a nyakláncot, de sokatmondó az üzenete. Egyértelmű, hogy mind a ketten rengeteg dologgal tisztában voltak – nézett Bradwell szúrós szemmel Partridgera. – Az anyád is, meg az is, akitől kapta. Lehet, hogy mindent tudtak. – Mindent? Mi az, hogy mindent? – értetlenkedett Partridge. – A Főnix hadművelet – suttogta Bradwell. – Ez volt az egész akció fedőneve. – A robbanásoké? – A világvégéé. Az Új Édenkerté, amit az apád akart. Hogy egykor majd egy új civilizáció emelkedik ki a hamuból, mint a főnix. Ütős kis név, nem? Bradwell kihúzta magát. Köhögni kezdett. A nyaka tiszta vörös volt. Partridge kissé elszégyellte magát, amiért az előbb majdnem megfojtotta. A férfi ekkor egy fémvödröt nyomott Partridge kezébe. Egykor talán a vágóállatok beleit tartották benne. – Tedd bele a ruhádat és az anyád holmiját! El kell égetnünk! Elpusztítjuk a nyomkövetőket! Partridge valósággal megszédült. Bradwell kezébe nyomta a ruháit és a hátizsákját. Abból persze az előbb kiszedte az anyja hagyatékát. – Mi volna, ha alaposan megvizsgálnánk anyám dolgait – dadogta zavartan. – Lefogadom, hogy nincsen bennük poloska. A kezével végigsimította a születésnapi üdvözlőlap kiemelkedő díszítését. A nyomkövető chipjét kereste. Parányi kemény dudorra lett figyelmes. Megnyalta az ujja hegyét, és benedvesítette a képeslap tetejét. A papírréteg gyorsan levált róla. Azonnal meglátta a parányi nyomkövetőt. Vékonyabb volt a papírnál, de kemény, fehér műanyagból készítették. Egy aprócska nyomkövető. – A rohadt életbe! – csattant fel Partridge. – Lehet, hogy nem is igazi a képeslapom? Hogy nem is az anyám írta? Dühösen fel-alá kezdett járkálni. – Glassings engedélyt kapott arra, hogy tanulmányi kirándulásra menjünk – magyarázta Partridge. – Világtörténetet tanít nekünk. Talán az volt a céljuk, hogy ellopjam ezeket a dolgokat. Lehet, hogy feltételezték, hogy elemelem, amit találok. Eleve belerakták a nyomkövetőt.
– A képeslap attól még nyugodtan lehet igazi. Csak később tették bele a chipet – vigasztalta Bradwell, és Partridge felé nyújtotta a tenyerét. A fiú belepottyantotta a jeladót. – Akkor most a bolondját járatjuk majd velük. Bradwell elővett egy fazekat. Az abban tárolt házilagos készítésű, igen büdös ragasztó segítségével egy drótra erősítette a jeladót. Kinyitotta azt a kalitkát, amiben a két, patkányhoz hasonlító állatot tartotta. Kiemelte belőle az egyszemű patkányt, és a melléhez szorította. Az állat nyugtalanul mocorgott, amikor a fiatalember a dereka köré tekerte a drótot. Bradwell egymásra csavarta a drót két végét, nehogy lecsússzon. A patkánnyal a kezében odalépett a padlóban tátongó elvezető csatorna torkolatához. Felemelte a zárófedelet, és leengedte az állatot. Partridge jól hallotta, ahogyan a patkány a csatorna aljára puffan, és eliszkol. Bradwell ekkor egy erős szagú folyadékot öntött a fémvödörbe rakott ruhákra. Partridge még egyszer, utoljára meghallgatta a zenélődobozt. Bradwell meggyújtotta a vödör tartalmát. A láng a magasba csapott. Amikor elhallgatott a dal, Partridge a fiatalember kezébe nyomta a zenélődobozt. Bradwell azt is a vödörbe ejtette. Némán álltak, és a lángok játékát figyelték. – Hol van a fénykép? – szólalt meg Bradwell. – Ne már, még azt is? Bradwell némán bólintott. Partridge nem vette elő a képet a műanyag tokból. Képtelen volt ismét rápillantani. Csupán azzal vigasztalhatta magát, hogy a kép már valósággal beleégett az elméjébe. A vödör fölé tartotta a tokot, elengedte, és elfordult. Nem akarta látni, ahogy a lángok megperzselik az anyja arcát. A fiú ekkor a magasba emelte a láncot, és a rajta a medál maradványát. A kék drágakő felragyogott. – Mi van, ha Pressia esetleg visszajön ide? – kérdezte Partridge. – A tudtára szeretném adni, hogy elmentünk megkeresni. Azt, hogy nem mondtunk le róla. Hagyjuk itt a medál felét! Pressiának. Megtartom a másik felét a felirattal. Az övé pedig az a fele lesz, amiben a kék kő van.
Bradwell odalépett a falhoz, ahová a fegyvereket rejtette. Letérdelt, kiszedte a téglákat, majd egymás után késeket, bárdokat, kampókat és egy kábítópisztolyt húzott elő. – Nem tartom túl jó ötletnek. – Nem tudom elégetni – magyarázni Partridge. – Képtelen vagyok rá. Bradwell a fegyvereket vizsgálta. – Hát jó. Őrizd meg a felét, a másikat meg hagyd itt! Most viszont fontos volna, hogy gyorsan elinduljunk. Minél több időt veszítünk, annál kevesebb esélyünk marad arra, hogy megtaláljuk. Egy mészároskést és egy kampót akasztott a kabátjába varrt hurkokra meg az övéről lógó tartóra. – Hova megyünk? – kérdezte Partridge. – Egyetlen egy olyan embert ismerek, akiről biztosan tudhatom, hogy nem a Kupola rabja – magyarázta Bradwell. – Odakint él az Olvadatban. Az pedig meglehetősen nagy terület. Megbízhatunk benne, és elég erős. Nincsen senki más. – Ha az Olvadat olyan hatalmas – kérdezte Partridge –, akkor hogy a csudába találjuk meg? – A dolgok nem így működnek – magyarázta Bradwell, és Partridge kezébe nyomott egy henteskampót meg egy kést. – Nem mi találjuk meg őt. Ő talál meg minket.
PRESSIA A JÁTÉK
P
RESSIA A TÁBORI ÁGY SZÉLÉN ÜLVE VÁRAKOZOTT.
Hogy mire? Nem tudta. Már megkapta a maga zöld egyenruháját. Pontosan illett rá. A nadrágnak kivasalták a szárát, az inget pedig gondosan kikeményítették. A nadrág szára pont olyan hosszú, hogy kényelmesen betűrhesse a bakancsba. A lábbelije nehéz és merev volt. Mozgatni kezdte a lábujjait. Meleg gyapjúzoknit viselt. Nem hiányolta a klumpáját. A nagyapjának ugyan nem vallotta volna be, de Pressia imádta az új bakancsát. Az erős lábbeli jól tartotta mindkét lábát. Túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy bevallja, mennyire élvezte ezt az egészet. Meleg és jól szabott ruhát hordhatott. A nagyapja egyszer elmesélte, milyen ruhát viselt aznap, amikor először ment az óvodába. A szülei le is fényképezték, ahogy az egyenruhájában ott állt egy fa tövében, az udvaron. Az új egyenruhája megnyugvással töltötte el. Nem érezte veszélyben magát. Immár része lett a hadseregnek. Társai voltak. Pressia ugyanakkor haragudott magára, amiért így odaadta magát. Gyűlölte az SZFH-t, igenis gyűlölte. Ennek ellenére már tisztában volt egy sötét titokkal, amit soha senkinek nem vallotta volna be, Bradwellnek pedig különösen nem: valósággal imádta az új egyenruháját. Még ennél is szörnyűbbnek tűnt, hogy a karjára kötött szalag mintha csak mágikus erővel ruházta volna fel. A karszalagot az SZFH jelképe, a fekete mancs díszítette. A szobában őt bámulta az összes gyerek. Jól
ismerték a karmos mancsot. Ugyanez a jel díszítette a teherautókat, a nyomtatványokat és mindent, ami hivatalos volt. A karom a hatalmat jelképezte. A többiek ugyanolyan döbbenten figyelték a karszalagot, mint a baba fejét Pressia ökle helyén. Lehet, hogy ez a kettő semlegesítette egymást? Pressia rosszul érezte magát azért, mert az egyenruhában nem tudta elrejteni a babafejű kezét. A zubbony ujja pontosan a csuklójánál ért véget. A fekete mancs miatt azonban olyan erős lett, hogy szinte már nem is zavarta a baba feje. Elfogta a megmagyarázhatatlan vágyakozás, hogy valamit a többiek fülébe suttogjon. Azt, hogy ők is kaphatnának karmos karszalagot a kezükre, ha nekik is babafejben érne véget a karjuk. Különös módon egyszerre fogta el a büszkeség és a szégyenérzet. Kicsit azért is szégyellte magát, hogy ilyen sokat evett. Előző este a vacsoráját ugyanúgy tálcán hozták be, mint ma a reggelijét. Mindkét alkalommal valamilyen sötét, olajos levest, egyfajta főzeléket kapott. Húsdarabokat is talált bennük, meg hagymát. A levesre valamilyen zsíros szaftot is öntöttek. A tányér mellett akadt két szelet kenyér, egy jókora adag sajt és egy pohár tej is. A tej friss volt. Lehetett valahol a közelben egy tehén. Miközben teleette magát, elfogta a bűntudat, amiért átállt a másik oldalra. Elárult mindent, amiben eddig csak hitt. Másrészt viszont az járt a fejében, hogy minden erejére szüksége lesz, ha életben akar maradni. Ezzel az érvvel valamennyire sikerült is meggyőznie saját magát. A többiek csupán csak kenyeret, egy-egy vékony szelet sajtot és zavaros vizet kaptak. Gyanakodva és irigyen figyelték Pressia reggelijét. Az újoncok semmi pénzért nem szólaltak volna meg. Pressia már rájött, hogy megbüntetik őket a beszélgetésért. Azt viszont nem tudhatta, hogy rá is ugyanazok a szabályok vonatkoztak-e. Életében először végre boldog lehetett. El Capitan is erről beszélt, hogy milyen boldog és szerencsés! Pressia tudta, hogy nem bízhat meg a férfiban. Semmiben sem bízhat. Azért kivételeznek vele, mert valami köze volt a Tisztához. Hogy a csudába lehetett volna másképp megmagyarázni? Ha nem így alakultak volna a dolgok, már talán célba lőttek volna rá. Lehet, hogy már nem is élne. Ugyanakkor viszont nem tudhatta, hogy pontosan mit akarnak tőle.
Az őr benézett az ajtón, és már ment is tovább. Pressia minden bátorságát összeszedve megtörte a csendet. – Mégis mire várunk? – A parancsokra – suttogta a nyomorék. A lány nem tudta, hogy honnan származik ez az információ, ám a válasz igencsak hivatalosnak hangzott. Pressia a maga részéről arra várt, hogy megkezdődjön a kiképzése. A tiszti képzés. Az őrnő ismét felbukkant az ajtó előtt. Bekiabált egy nevet. Dresslyn Martus. Ezt hallva az egyik gyerek felállt és a nyomába eredt. A fiú nem jött vissza többé. Lassan teltek az órák. Pressiának időnként eszébe jutott a nagyapja Vajon megette azt a különös gyümölcsöt, amivel az a nő fizetett, miután összevarrta a sebeit? Freedle-t sem felejtette el. Vajon a nagyapja beolajozta? Az ablakpárkányon fekvő pillangókra gondolt. Mit adtak értük a piacon? Hány lehet még meg belőlük? Megpróbálta elképzelni, ahogy Bradwell a következő összejövetelen beszél. Vajon gondol-e rá valaha is? Gondol-e arra, hogy mi történt vele? Mi lesz akkor, ha egy szép napon éppen az a járőr toppan be az összejövetelre, amelyiket tiszti rangban ő vezeti? Bradwell cserbenhagyta őt. Ha majd a gyűlésezőkre törnek, akkor törleszthetne ezért. Persze hagyni fogja, hogy a fickó lelépjen. És akkor Bradwell csakis neki köszönheti a szabadságát. Persze, ennél sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy soha többé az életben nem találkoznak majd. A messzeségből fegyverropogás hangzott fel. Pressia megpróbált felfedezni valamilyen ritmust vagy rendszert a lövöldözésben. Semmi ilyesmit sem talált. Természetesen az ennivalóra is gondolt. Remélte, hogy még többet kap enni. Zavarba hozta, amiért ennyire vágyott arra, hogy gondoskodjanak róla. Ha jól alakulnak a dolgai, akkor a végén még tényleg tisztet csinálnak belőle. Ebben az esetben, majd a nagyapját is meg tudja védeni. Megmentheti az idős férfit, ha előtte jómaga is megmenekül. – Pressia Belze – szólalt meg az ajtóban felbukkanó őr. Pressia felkelt és a nő nyomába eredt. Ezúttal minden gyerek azt nézte, ahogy Pressia távozott a szobából. Odakint a folyosón az őr megszólalt:
– Most majd lehetőséged nyílik arra, hogy részt vegyél a Játékban. – Milyen Játékban?– kérdezte a lány. A nő olyan pillantással mérte fel, mintha legszívesebben beverte volna a fejét a puska tusával. Pressiát azonban tisztnek szánták. Ott van a karján a mancsos karszalag. Úgyhogy az őr nem bántotta. – Hát nem tudom – mordult fel a nő. Pressia rájött, hogy az őr az igazat mondta. Tényleg nem tudott semmit, mert neki soha sem nyílott lehetősége arra, hogy részt vegyen a Játékban. Kísérője végigvezette a folyosón és az előcsarnokon. Egy hátsó ajtón át léptek ki az épületből. Kora délelőttre járt az idő. Pressiát meglepte, hogy teljesen felborult az időérzéke. Odakint hideg volt. A domb aljában megfeketedett, megviselt erdő húzódott. Látszott rajta a robbanások nyoma. Pressia megpróbálta elképzelni, milyen lehetett az erdő a katasztrófa előtt. A fák magasabbak voltak, madarak cikáztak közöttük, és csak úgy ragyogtak a levelek. – Gyönyörű lehetett itt, amíg még tartott az azelőtt – szólalt meg. – Mi van? – értetlenkedett az őr. Pressia zavarba jött. Bárcsak befogta volna a száját. – Semmi. – Nézd csak ott lent! – mutatta az őr. – Látod a parancsnokot? Pressia az árnyékban felfedezte El Capitant. Az öccse, Helmud úgy tapadt a hátára, mintha a parancsnok púpos lett volna. A félhomályban felizzott a szivar vége. A férfi mellén egy puska lógott. A szíjat átvetette a saját és Helmud nyaka körül. Pressia az őr felé fordult. – Ott kint játsszák a Játékot? Talán arra számított, hogy kártyázni viszik. A nagyapja egyszer elmagyarázta, hogy milyen volt a biliárd. Mesélt a színes golyókról, a hosszú dákókról, a golyótartó hálóról, a trükkös fogásokról. – Ja, bizony, odakint – felelte az őr. Pressia cseppet sem szerette az erdőt és a bozótot. – Mi is a pontos neve ennek a játéknak? – kérdezte a lány. – A Játék – válaszolta az őr. Pressiának nagyon nem tetszett, ahogy a nő ezt a szót hangsúlyozta, de megpróbált úgy tenni, mintha nem lett volna ideges. – Nagyon eredeti. Mintha a kedvenc macskánkat úgy hívnánk, hogy Macska.
A nő válaszul csupán kifejezéstelen arccal nézett a lányra, majd a kezébe nyomott egy kabátot, amely eddig a karjáról lógott. – Ez az enyém? – Vedd fel! – Köszönöm. Az őr nem válaszolt. Visszament a házba, és becsukta maga után az ajtót. Pressia azonnal beleszeretett a kabátba. A vastag szövet valósággal körülölelte. Mintha csak frissen sült kenyérbe burkolózott volna. A kabát megvédte a hidegtől és az idekint vadul fújó széltől. Ilyenek az életnek azon apró dolgai, amit az emberek nem szoktak eléggé értékelni. Az apró örömök. Ebben a pillanatban Pressia boldog volt. Meleg kabátot viselhetett, és néha már egy ilyen apróságtól is boldog lehet az ember. Mikor volt utoljára, olyan kellemes melegben, mint most ebben a kabátban? Ugyanakkor Pressia jól tudta, hogy akár meg is halhat idekint. Ez az egész duma a tiszti kiképzésről egy nagy kalap szart sem ért. A Játék lehet, hogy másról sem szól, minthogy valaki ki akarja csinálni őt. Ebben nem kételkedett. Ugyanakkor mégiscsak az járt a fejében, hogy ha már meg kell halnia, akkor legalább a meleg kabátban haljon meg. Miközben lesétált a domboldalon, azon töprengett, hogy hogyan is szólítsa meg El Capitant. Hívja egyszerűen El Capitannak? Milyen különös név. A férfi talán saját magát nevezte el így? Ha Pressia majd El Capitannak szólítja, akkor nem gondolja a lányról, hogy csak megjátssza magát? Vagy ami még ennél is rosszabb, hogy nem elég magabiztos? Pressia nagyon nem szerette volna, hogy El Capitan azt higgye, hogy ki akarja gúnyolni. Csak idő kérdése volt, hogy a parancsnok rájöjjön, hogy ő valójában alig ismerte a Tisztát. Az utcán találkoztak. Elvitte a fiút a régi lakcímére. Csak romokat találtak. Mire El Capitan rájön, hogy Pressia nem tud semmit, addigra talán már sikerült is bevágódnia nála. Már ha számított egyáltalán bárkinek is a jóindulata errefelé. Pressia úgy döntött, hogy inkább mégsem mondja ki El Capitan nevét. Amikor leért a domb aljába, egy pillanatra bizonytalanul megállt. Nem tudta, hogyan szólaljon meg. El Capitan csendben szivarozott, az öccse pedig némán bámulta Pressiát, távol ülő szemeivel.
A parancsnok rosszkedvűnek és fáradtnak látszott. A szeme sarkából egy pillantással felmérte Pressiát, és lemondóan megcsóválta a fejét. Úgy tűnt, hogy ostobaságnak tartotta az egész felhajtást, de beletörődött elöljárói döntésébe. A kezében tartott puskát a lány felé nyújtotta. – Lefogadom, hogy nem tudsz lőni. Pressia úgy tartotta a fegyvert, mintha az egy hangszer vagy egy lapát lett volna. Még sosem látott ilyen közelről tűzfegyvert, sosem tartott puskát a kezében. Valamit azonban mondania kellett. – Hát, ez eddig kimaradt az életemből. – Na, figyelj! – mordult rá El Capitan. Kivette a lány kezéből a fegyvert, és megmutatta, hogyan kell helyesen tartani. A vállához szorította a puskát, célzott vele, majd visszaadta Pressiának. A lány a jobbik kezével szorította a fegyvert a ravasznál, a csövet pedig a babafejű kezével próbálta meg egyensúlyban tartani. El Capitan döbbenten nézte a baba fejét. Pressia ezt egyből észrevette. A parancsnok azonban már hozzászokott a torzulásokhoz. Meg aztán neki is megvolt a maga keresztje. Hiszen mit is mondhatott volna erre egy olyan férfi, aki állandóan a vállán hordja az öccsét? – Szorítsd erősen a markolatot, a csövet pedig préseld rá a másik csuklódra! Tudod szilárdan tartani? Ez nem okozott gondot. Az évek során igencsak megügyesedett Pressia keze. A parancsnok megigazította a lány könyökét. Megmutatta, hogyan álljon. Miközben a fegyverhasználatra oktatta a lányt, szinte már szívélyesnek tűnt. Pressiának önkéntelenül is az jutott az eszébe, amikor a nagyapja meg akarta tanítani golfozni. Együtt fogták meg az elképzelt ütőt. A nagyapja pedig odaállt a háta mögé, átölelte és a két tenyerébe zárta a lány kezét. Elmesélte, hogy régen végtelen, zöld mezőkön golfoztak. A golfozók néha mulatságos, kerek sapkát viseltek, amelynek tetejét labdányi pompon díszítette. A meghitt pillanat azonban nem tartott sokáig. El Capitan a lányra pillantott, és letörten sóhajtott. – Fel nem foghatom! Eldobta a szivar végét, és a bakancsával eltaposta a parazsat. – Micsodát? – Hogy miért éppen te? Pressia megvonta a vállát, mire egy gyanakvó pillantást kapott válaszul. A férfi köhögni kezdett, aztán a földre köpött.
– Most még ne húzd meg a ravaszt! Nem akarjuk nagydobra verni, hogy merre járunk. Csak gyakorolj egy kicsit – magyarázta El Capitan. – Vegyél mély lélegzetet, mielőtt meghúznád a ravaszt! Félig fújd ki a levegőt! Akkor tüzelj! – Tüzelj! – suttogta az öccse. Pressia összerezzent. Már majdnem elfelejtette, hogy a fiú is ott van. Belenézett a fegyver irányzékába, és megpróbált úgy tenni, ahogy a parancsnok javasolta. Beszívta a levegőt, félig kifújta és elképzelte, ahogy nagyot durran a fegyver. Végül kifújta a maradék levegőt is. – Erről ne feledkezz el! – figyelmeztette El Capitan. Azután a föld felé nyomta a puska csövét. – És ne fogd rám a fegyvert, miközben kint járunk! Pressia most Helmudra pillantott. El Capitannak nem kellett volna igazából többes számban beszélni önmagáról? Ne fogd ránk a fegyvert... Nem? El Capitan hátba vágta a lányt. – Utánam! – Utánam – suttogta az öccse. – De, hogy működik a Játék? – kérdezte Pressia. – Nincsenek igazi szabályai. Egyfajta kidobós. Kapd el az ellenséget. Utána viszont nem kidobjuk, hanem lelőjük. – Mi az, amit lelövünk? – Nem mi, hanem ki – javította ki El Capitan. Pressia megpróbált a kabátjára összpontosítani. Arra, hogy milyen kellemes ilyen meleg ruhadarabot viselni. – Akkor hát kicsodát? – Egy újoncot. Olyan valakit, mint te. Csak hogy ez a fickó nem volt ám annyira szerencsés, mint Pressia Belze. A lánynak cseppet sem tetszett az, ahogy a parancsnok állandóan a szerencséjét emlegette. Úgy érezte, hogy gúnyolódik vele. Fél szemmel Helmudra pillantott. – Van fegyver az újoncnál? – kérdezte Pressia. – Fegyvertelen. Ilyen parancsot kaptam. Az alapoknál kell kezdenem veled – magyarázta El Capitan. – Nyugodtan tekintsd a tiszti kiképzésed részének. A hegyen lefelé haladtak a fák között, egy jól kitaposott ösvényen.
– Kitől jött a parancs? – kérdezte bátortalanul Pressia. Félt, hogy összeszidják a vakmerőségéért. Ugyanakkor a tisztektől, mintha elvárás lett volna, hogy vakmerőek legyenek. – Ingership a góré – válaszolta El Capitan. – Abban bizakodtam, hogy már elfeledkezett a Játékról. Régóta nem kellett játszani. De hát a parancs az parancs. Mi történne akkor, ha El Capitan nem lőné le a célpontot, hanem hagyná, hogy lelépjen? A parancs minden esetben parancs? Lehet, hogy Pressiának éppen ezért kellett átmennie a kiképzésen. Meg kell tanulnia, hogy ne tegyen fel ilyen kérdéseket. A lány ekkor zajt hallott a háta mögül. Talán feltűnt a célpont, akit le kell lőnie. Mivel El Capitan nem fordult hátra, Pressia is mozdulatlan maradt. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy lelőjön egy újoncot, aki pont olyan volt, mint ő, csak nem olyan szerencsés. Pressia pontosan tudta, hogy a szerencséje nem fog örökké tartani. Amúgy is félreértés ez az egész. Eljön az a pillanat, amikor majd valaki, talán éppen ez az Ingership le fog szólni odafentről, hogy figyeljetek, ez nem az a lány. Valamelyik góré majd azt mondja, hogy nem a Belzét, hanem valaki mást kellett volna kiemelni. Akkor pedig majd őt hajtják ki ide, az erdőbe. Pressiára fog vadászni El Capitan meg egy olyan tiszti iskolás, akinek eddig kimaradt az életéből, hogy meghúzza a ravaszt. Pressia sosem szerette a játékokat. Nem volt valami talpraesett játékos. Bárcsak itt lehetett volna vele Bradwell. Ő vajon megölte volna az újoncot? Hát nem! Bradwell megvetette volna a lábát, és azt tette volna, amit a lelkiismerete diktál. Pressia viszont egyszerűen megpróbált életben maradni. Nincs is azzal semmi baj. Sőt, mi lenne, ha Bradwell láthatná ebben a pillanatban? Vagy nem is őt, csak egy képet. Puskás lány az erdőben. Így fegyverrel a kezében legalább azt a látszatot kelthette, mintha képes lenne megvédeni magát. Egy idő múlva El Capitan megállt. – Hallottad? Pressia hallott valamit. Egészen halvány susogást. Mint amikor a szél fúj a levelek között. Jobbra pillantva azonban megpillantott egy alakot. Az egyik fától átsuhant a következőig, és már el is nyelte az erdő. A lány fejében halkan visszhangozni kezdett egy gyerekkori mondóka: Egér, egér, ki a házból, most jöttem a kávéházból! Saját
szavaira figyelve jeges félelem töltötte el. Pressia némán könyörögni kezdett az ismeretlen alaknak. Ne gyere ki, nehogy kigyere! El Capitan elindult az ellenkező irányba. A bozótban megállt. Puskája csövével a talajra mutatott. – Na, ezt nézd meg! – szólt a lánynak. Pressia odasietett hozzá, és megpillantotta a hullámzó vörös szőrmét, a ragyogó szempárt, a vaskos, disznóra emlékeztető orrt, a bajusz hosszú szőrszálait. Az acélcsapdában vergődő apró állat teste mégis leginkább egy rókára emlékeztette. – Ez meg mi a csuda? – Valamilyen hibrid. Megváltozott a genetikai állománya, mégpedig a jó irányba. Az állatok nemzedékei sokkal gyakrabban váltják egymást, mint mi. Nézd csak! – Megpiszkálta az állat lábát, és a szőr alatt megcsillant a fém. – A legrátermettebb életben marad. – A legrátermettebb – szajkózta Helmud. – Mint amilyenek mi is vagyunk – fordult El Capitan a lány felé. Arra számított, hogy Pressia bólogatni fog, és a lány nem is okozott neki csalódást. – Hát persze. – Kellő idő elmúltával ez fog történni a mi DNS-ünkkel is – folytatta El Capitan. – Az emberek egy része olyan utódokat hoz majd létre, amelyek erősebbek lesznek az őseiknél. A többiek viszont kihalnak. Ez a kis jószág viszont jó lesz vacsorára. – Le fogja lőni? – kérdezte Pressia. – Ha lelősz egy állatot, az nem tesz jót a húsnak. Úgyhogy ha lehet, inkább ne lövöldözz. El Capitan körülnézett, aztán felemelt egy szikladarabot. A feje fölé emelte a követ, egy pillanatra megmerevedett, gondosan célzott, majd akkora ütést mért az állat koponyájára, hogy a csont behorpadt. Az állat megrándult. Fémkarmai belemartak a földbe, de aztán a szeme kimeredt és üvegessé vált. Pressia rosszul lett a brutális módszer miatt. Ugyanakkor nem akarta kimutatni a gyengeségét, hiszen El Capitan szemmel tartotta. Azt nézte, hogy mennyire kemény. Legalábbis nagyon így tűnt. – Pár hete elkaptam idekint egy kutya nagyságú patkányt. Láncból volt a farka. Errefelé minden beteg. Perverz torzulások, amit csak el tudsz képzelni.
– Perverz torzulások – ismételte az öccse. Pressiát megrázta a látvány. Remegni kezdett a keze. Ezt azzal próbálta meg álcázni, hogy erősen megmarkolta a puskát. – Miért akarta, hogy kijöjjek ide? – kérdezte a parancsnoktól. – Csak azért, hogy részt vegyek a játékban? – Játék az egész életünk – felelte El Capitan és kinyitotta a csapdát. – Ha veszítesz, akkor meghalsz. Ha nyertél, akkor még játszhatsz egy kicsit. Néha azt szeretném, hogy veszítsek végre. Elfáradtam. Rohadtul fáradt vagyok, érted? Érted, amit mondok? Pressia nagyon is értette. Ugyanakkor meglepte, hogy a férfi megosztotta vele a gondolatait. Az őszinteség sebezhetővé tette El Capitant. A lánynak eszébe jutott, milyen volt, amikor belevágott a csuklójába. Tényleg azért ragadott kést, hogy megszabaduljon a babafejtől? Vagy egyszerűen már halálosan fáradt volt? Nem tudta eldönteni, hogy a parancsnok valamilyen módon most éppen vizsgáztatja-e. Azt kellene válaszolnia, hogy fogalma sincs arról, mi a fenéről beszélt. Jelezni, hogy ő kemény csaj, alkalmas tisztnek. Volt azonban valami a férfi tekintetében, ahogy Pressiát nézte, ami miatt a lány nem tudott hazudni neki. Csupán bólintott. – Igen, értem, amit mondott. El Capitan leguggolt a döglött állat mellé. Felemelte a földről, előhúzott egy vászonzsákot a kabátja alól, és beletette az állatot. A zsák abban a pillanatban vérvörössé vált. A vérfolt gyorsan szétterjedt. – Egy jó hete most fordult elő először, hogy egy egész állatot találtam a csapdában. – Ezt meg hogy érti? – Valami rájárt a csapdáimra, és kiette belőlük a zsákmányt, mielőtt begyűjthettem volna azt, amire szükségem volt. – Mit gondol, mi lehetett az? El Capitan a csizmájával újra beélesítette a csapdát. A válla fölött az öccsére sandított. – Megbízhatunk benne, igaz? Bízhatunk ebben a Pressia Belzében. – Belze, Belze! – kiáltott fel izgatottan az öccse, ám a szavai Pressia fülében nagyon is úgy hangoztak, mintha azt rikoltotta volna, hogy „Belezd, belezd!”
– Na, figyelj – magyarázta El Capitan. – Hajlandó vagyok nagyvonalúan bánni veled. Jut nekünk majd hús is. Neked meg nekem. Nem kell beérnünk azzal a szarral, amit a bázison szolgálnak fel. Rámeredt a lányra. – Tetszett ám a csirke a múltkor, igaz? Pressia bólintott. – Nem panaszkodnék az ételemre. Jobbat kaptam, mint a többiek. – A többiek szart sem érnek – mordult fel El Capitan. – Soha nem is fognak! Te viszont... Tekintetével hirtelen fürkészni kezdte az erdőt. – Én viszont? – Ne mozdulj! – figyelmeztette a férfi. – Hallom őket. Néha olyan gyorsan mozognak, mint a kolibri. Hallod őket? Pressia elszántan fülelni kezdett. Nem hallott semmit. Ki ne gyere, nehogy kigyere a házból! – Mégis, mire figyeljek? – Ha itt vannak a környéken, a levegő megtelik elektromos feszültséggel – válaszolta El Capitan. Meggörnyedt, és lassan, óvatosan elindult előre. Pressia a nyomába eredt. Örült, hogy puska van a kezében. Kifejezetten megkönnyebbülés töltötte el, hogy nem csupán egy golfütőt markolt. Milyen jó lett volna, ha a nagyapja annak idején a fegyverek használatára tanította volna meg, és nem arra, hogy hogyan kell viselkedni, ha majd eljut egy golfpályára, ahol elképzelt ütőkkel akarja beütni a labdát a lyukba. El Capitan leguggolt egy bokor mögé. Biccentve jelezte Pressiának, hogy jöjjön oda mellé. – Ezt nézd meg! Valamikor egy ház állhatott ott. Csupán egy halom tégla és rom maradt meg belőle. A romok mellett széles, ragyogó színű, műanyag tócsa világított. Talán egy erdei játszótér lehetett. És volt ott még egy hatalmas, fémből kovácsolt ököl is. Illetve inkább olyan volt, mintha összetekeredett volna egy fémlétra. Pressia nem tudta eldönteni, hogy mit lát. – Szóval ők azok – suttogta El Capitan, furcsán nyugodt, áhítatos hangon. A mező túloldalán valamik gyorsan mozogtak a fák árnyékában. Cseppet sem hasonlítottak a fák mögött menedéket kereső, sántító
alakra. A magas, fürge árnyaknak mintha változott volna az alakjuk. Pressia először kettőt vett észre, majd feltűnt a harmadik is. Ahogy előbukkantak a fák közül, a lány rájött, hogy széles arcú, fiatal férfiakat lát. Testhezálló, hamuszürke álcázóruha volt rajtuk. A karjuk szabadon maradt. Szőrtelen, makulátlanul tiszta bőrük valósággal ragyogott. Vastag, fekete fémből készült puskákat tartottak. Ezeket rácsatolták a karjukra, vagy talán egybe is építették a végtagokkal. Enyhén megdöntve tartották a fejüket. Mintha csak a messzeségből érkező zajokat fülelték volna. Beleszagoltak a levegőbe. Mindannyian elképesztően izmosak voltak. Kettőnek a mellkasa volt különösen fejlett. A harmadiknak félelmetesen megerősödött a combja. Mindannyiuknak rövidre nyírták a haját. Amikor nagy sebességgel mozgásba lendültek, forró leheletük párás csíkot húzott a hátuk mögött, a hideg levegőben. Elegáns mozdulatokkal ügettek. A kezük embertelenül nagyra nőtt. Nem is ujjuk, hanem karmuk volt. Ennek ellenére mégiscsak embernek látszottak. Normális körülmények között Pressia iszonyatosan megijedt volna tőlük, ám látva a teremtmények különös eleganciáját és El Capitan nyugalmát, most mégsem fogta el a rettegés. – Láttam már korábban is ezt a hármat. Csapatban képesek bárkit elkapni. – Kik ezek? – suttogta Pressia. – Nem kell suttognod – felelte a férfi. – Tudják, hogy itt vagyunk. Ha meg akartak volna ölni minket, már rég megtették volna. Pressia csendben figyelte, ahogy az egyik fiatalember felugrott a romhalmaz tetejére. Úgy bámult onnan a messzeségbe, mintha sok kilométernyire ellátott volna. – Honnan kerültek ide? A lények egy pillanatra sem maradtak egy helyben. El Capitan izgatottnak látszott. Most sokkal fiatalabbnak tűnt, mint korábban. Pressia először gondolta azt, hogy a férfi nem lehet sokkal idősebb, mint ő. – Reméltem, hogy fel fognak bukkanni. Persze nem lehettem biztos benne. De most már te is láttad őket. Nem csak én egyedül. Pressia El Capitan öccsére gondolt. Te sosem lehetsz egyedül. – Keresnek valamit vagy valakit – fordult a parancsnok a lány felé. – Neked persze halványlila gőzöd sincs arról, hogy mi lehet az, igaz?
– Mi lehet? – kérdezett vissza Pressia a fejét csóválva. – Na, csak mert érdekes, hogy pont akkor bukkantak fel, amikor te is. – Nem tudom, hogy miről beszél. Soha az életben még nem láttam ezekhez fogható lényeket! – Pressia most felidézte magában, ahogy a Tiszta ott állt egyedül, az utca közepén. Ezek a lények esetleg őt keresik? – Még azt sem tudom, hogy mik lehetnek! – Valaki kitalálta, hogyan lehet az állatokból kiemelni az összes hasznos tulajdonságukat. Állatokból vagy dolgokból. Ezeket aztán összekombinálták, összeolvasztották egy emberi testtel – magyarázta El Capitan. – Szuperfejlett agy, szuperfejlett test. – A Kupola? – kérdezte Pressia. – Bizony, a Kupola. Ki más lehetett volna? Azt viszont tudják, hogy itt vagyunk – bólintott El Capitan. – Mi a csudáért nem öltek meg minket? Hiszen az ellenségeik vagyunk, nem? Vagy legalább megehetnék a húsunkat. – Megehetnék a húsunkat – ismételte az öccse. Pressia feszülten figyelte a lényeket. Azok időnként elképesztő sebességgel mozdultak arrébb. Valami halkan zümmögött. El Capitannak igaza volt. Tényleg elektromossággal telt meg a levegő. – Nézd csak meg azt ott! – mutatott a férfi az egyik lényre, aki mintha szemmel tartotta volna kettőjüket. – Az már a múltkor is pontosan így bámult. Szerintem ő valamennyivel jobban ember maradt, mint a többiek. Látod? Pressia nem volt ebben biztos. A három lény olyan elképesztően furcsának tűnt, hogy nehéz volt akárcsak a legcsekélyebb mértékben is embernek látnia őket. – Hát, talán igen – bizonytalankodott. – Milyen klassz kisjátékszerekkel olvasztották egybe őket – irigykedett El Capitan. – A lehető legkorszerűbb fegyvereik vannak, és az sem lepne meg túlzottan, ha számítógépes chipeket szereltek volna a stukkerekbe. Okos kis fegyverek ezek. Viszont van bennük valami állati is. Bármivel is egyesítették őket, ezek a fiúk valamilyen szinten maguk is állattá váltak. Lehet, hogy vadmacskákat vagy medvéket olvasztottak beléjük. A szemük, meg mint a sólyomé. Az is lehet, hogy a fülüket is megpiszkálták. Úgy hallanak, mint a denevérek. Látod, ahogy a fejüket tartják?
El Capitan a fejét csóválta. – Mindegy, hogy miből rakták őket össze, vérszomjassá váltak. – Vérszomjassá – suttogta az öccse. Mintha csak meghallották volna ezt a szót, a három teremtmény egy emberként a bokrok között rejtőző Pressia, El Capitan és az öccse felé fordult. – Meg ne moccanj! – figyelmeztette El Capitan Pressiát. A lány még levegőt sem mert venni. Becsukta a szemét, és a kabátjára összpontosított. Olyan jó meleg volt benne. Az járt az eszében, hogy ha már meg kell halnia, akkor legalább... Ekkor azonban valamilyen távoli hang keltette fel a lények figyelmét. Rohanva elindultak a zajforrás irányába. A levegő halkan zümmögni kezdett. A lények eltűntek a fák mögött. A levegő mintha megdermedt volna. Pressia El Capitan felé fordult. – Ezt most miért mutatta meg nekem? El Capitan felkelt a földről, és a bakancsa orrát kezdte el bámulni. – Ingership személyre szóló parancsokat küldött neked. – Egészen pontosan ki is ez az Ingership? El Capitan röfögve felnevetett. – Ő az, aki megtervezi a dolgokat – magyarázta, és összehúzott szemöldökkel nézett Pressiára. – Még sosem kaptam korábban ilyen parancsokat. Csípjek nyakon egy taknyos újoncot, és faragjak belőle tisztet, csak úgy, sitty-sutty. Ráadásul éppen egy lányt. Ingership találkozni akar veled, személyesen. És akkor itt vannak még ezek a lények is, hogy felbukkantak! Ennek egész biztosan köze van hozzád. – El nem tudom képzelni, mi köze lehetne mindennek hozzám. Én csak egy senki vagyok! Olyan roncs, mint bárki más. – Talán tudsz valamit – felelte vádlón a férfi. – Van valamid, amiért szükségük van rád. Minden összefügg mindennel, csak még nem jöttem rá, hogyan. Véletlenek ugyanis nincsenek! Igaz? – Nem is tudom – felelte a lány. – Azt hiszem, mégiscsak véletlen ez az egész. – Egyelőre persze nem árthat, ha kedves vagyok hozzád – töprengett El Capitan. – A saját érdekemben. – A saját érdekemben – szólalt meg az öccse. El Capitan a válla fölött hátrasandított. Az öccse félrehajtott fejjel figyelte. Ekkor azonban
hangos csattanás hallatszott a fák között. Valaki felsikoltott, és heves zörgés támadt. – Elkaptunk valamit! – kiáltott fel El Capitan. Pressia egy pillanatra becsukta a szemét, aztán felkelt, és a parancsnok nyomába eredt visszafelé az ösvényen. Az a nyomorék fiú feküdt a földön, akit Pressia a körletben látott. Egyedül ez a fiú nézett rá, amikor megérkezett. Alighanem hason csúszhatott, mert a felsőteste esett a csapdába. A fém fogak a bordái közé mélyedtek. A vére átáztatta a vékony kabátját. Most megfordult, és Pressiára bámult. Amikor köhögött, vér buggyant ki a száján. – Hát, így azért nem igazi kihívás – töprengett El Capitan. – Gyakorlásnak viszont megteszi, ha lelövöd. A fiú Pressiára nézett. Az arca görcsbe rándult a kíntól. Feszülő nyakizmai egészen elkékültek. A lány nem tudott megszólalni. Remegő kézzel felemelte a fegyvert. – Azért menjél már hátrébb egy kicsit! Legalább pár lépést – méltatlankodott El Capitan. – Akkor gyakorolhatod a célzást. Pressia hátrább lépett, akárcsak El Capitan. A lány a vállához emelte a fegyvert, és végignézett az irányzékon. Beszívta a levegőt, aztán félig kifújta. Valósággal megdermedt. Mielőtt azonban meghúzta volna a ravaszt, eszébe jutott, hogy van egy másik lehetősége is. Ha kicsit jobbra fordulna, kezében a puskával, akkor lelőhetné El Capitant és az öccsét. Ha képes lenne egyetlen lövéssel végezni velük, akkor most itt az esély. Ezt kellene tennie. Pressiával már többször is előfordult az élete során, hogy ösztönösen tudta, mit kell tennie. Lelőhetné a férfit, és utána elmenekülhetne. Becsukta a bal szemét és gondosan célzott. A célgömbön át jól látta a fiú fejét. Utána szépen, nyugodtan, pontosan úgy, ahogy arra El Capitan megtanította, ismét beszívta a levegőt, kifújta a felét, de nem húzta meg a ravaszt. – Nem tudom megölni – szólalt meg. – Miért nem? Hiszen itt van az orrod előtt! – Mert nem vagyok gyilkos! – felelte Pressia. – Lehet, hogy vissza kellene vinnünk. Valaki segíthetne rajta! Vannak itt doktorok, nem? – De hát nem így működik a Játék! – méltatlankodott El Capitan.
– Ha meg kell ölni valakit a Játék kedvéért, akkor végezzen velem! Nem tudom megölni a fiút. Képtelen vagyok rá. Soha semmi rosszat nem tett ellenem. El Capitan egyetlen lendülettel leakasztotta a puskáját a hátáról. A vállához szorította a fegyver tusát. Pressia egy pillanatig azt gondolta, hogy a parancsnok mindjárt eleget tesz a kérésének. Meg fogja ölni. A lány szíve hevesen dobogott. Olyan hangosan, hogy szinte megsüketült tőle. Becsukta a szemét. Ekkor azonban összeszorított foggal megszólalt a földön fekvő, nyomorék fiú. – Lőj le! Pressia kinyitotta a szemét. El Capitan már célba vette a fiút. A lány most arra gondolt, hogy esetleg nekiugorhatna a parancsnoknak, fellökhetné. Nem fog sikerülni. A fiú azonban meg akart halni. Könyörgő tekintettel nézett rájuk, és arra kérte El Capitant, hogy lője le. Pressia némán figyelte, ahogy El Capitan beszívta a levegőt, félig kifújta, és utána meghúzta a ravaszt. A fiú feje a talajra zuhant. Már nem volt arca. A teste elernyedt. Pressia újra lélegezni kezdett.
PARTRIDGE A KALITKA
A
csak eljutni. Nem volt különösebb kerülő, hogy benézzenek Pressia otthonába. – Meg akarom nézni, mi van a nagyapjával – magyarázta Bradwell. – Tudom, hogy hol élnek. Partridge teljesen eltakarta magát. Egy parányi rész sem látszott a bőréből. Bradwell azonban nem érte be ennyivel. Azt tanácsolta, hogy görnyedjen előre, mintha púpos lenne, és sántítson az egyik lábára. Normális körülmények között az elhagyatott sikátorokban és a föld alatt mentek volna, ám erre most nem volt idejük. Megpróbálták keresztülverekedni magukat a piaci bódék között hemzsegő embertömegen. Bradwell arról beszélt, hogy a sokaságban könnyebb elbújni. Partridge tágra meredt szemmel bámulta a többieket. Szinte mindenütt olyan alakokat látott, akik részben mintha csak robotok lettek volna. A fiú tekintete beágyazódott alkatrészeken és drótokon siklott végig. Sok ember bőrébe üveg és műanyag olvadt. Egy kézhátban egy régi kólásdoboz lemeze csillogott. Egy nő mellét mintha csak valamilyen gépezet fehér fémjéből alakították volna ki. Talán egy mosógép? Az egyik embernek ott óriási dudor éktelenkedett a fején. A bőr már kezdte beborítani a fejhallgatót. Partridge tekintete megállapodott egy kinyíló tenyéren. Abba a billentyűzet olvadt bele. Valaki mankóval vánszorgott előttük. Nem tudta az egyik lábát Z OLVADATBA A RÉGI VÁROSKÖZPONT ROMJAIN KERESZTÜL LEHETETT
használni. Néha sűrű prém borít egy-egy alkart. Olyan kezet is látott, amelyik annyira apró volt, mint egy állat mancsa. A legjobban mégis a gyerekek miatt lepődött meg. A Kupolában nem volt ilyen sok gyerek. A vezetés nem támogatta a nagy családokat, néhányan pedig egyáltalán nem kaptak engedélyt arra, hogy gyermekük szülessen. Az került tiltólistára, akinek valamilyen nyilvánvaló hibát találtak a genetikai állományában. – Ne bámészkodj annyira! – sziszegte Bradwell a fiúra. – Meglep ez a sok gyerek – suttogta Partridge. – Még sosem láttam ilyen sokat! – Mert elpocsékolják az erőforrásokat? – Úgy mondod, mintha ez rossz dolog volna. – Ne bámészkodj, nézz magad elé! – Ez sokkal nehezebb annál, mint ahogy gondolnád! Egy kicsit arrébb érve Partridge megszólalt: – Honnan tudod, hogy hol lakik Pressia? Gyakran jártál náluk? – Egy jó héttel a születésnapja előtt találkoztam vele, később pedig otthagytam neki egy ajándékot. Partridge azon kezdett el töprengeni, hogy errefelé mi számíthat ajándéknak. Persze ő is szerette volna látni Pressia otthonát. Kicsit szégyellte magát azért, hogy pontosan úgy viselkedett, mint egy turista. Kíváncsian figyelte az emberek hétköznapi életét. Meg akarta érteni, hogy mennek idekint a dolgok. – Mit adtál neki? – Semmi olyat, ami érdekes lehetne a számodra – mordult fel Bradwell. – Mindjárt odaérünk, már nincs messze. Partridge már kezdte kiismerni a fiatalembert. Az előző válasza valójában azt jelentette, hogy „fogd be a pofád, és ne kérdezősködj annyit”. Egészen keskeny sikátorban jártak. Állatok bűzét és rothadás szagát érezte. Az összeomlott épületekből kunyhókat alakítottak ki. Némelyik nem volt több, mint kődarabokra fektetett farostlemez tető. – Ez lesz az! – kiáltott fel Bradwell. Odalépett egy ablakhoz. Mintha csak nemrég törték volna be. Néhány szilánk még mindig a keretben maradt. Benézve egy apró szobát láttak. Volt ott egy asztal, egy felborult szék, a padlón pedig egy halom ruha hevert. Talán az lehetett az ágy. A fal mellett szekrények sorakoztak. Az összes ajtót kinyitották.
Partridge feliratot vett észre egy belső ajtó fölött. CSAK A SZEMÉLYZET RÉSZÉRE. – Mi volt itt azelőtt? – Borbélyüzlet. Persze romba dőlt. Csak az irodarészek maradtak meg. Partridge ekkor észrevette a földön fekvő kalitkát. Az egyik oldalon behajlottak a rácsok. A magasban egy üres kampó lógott. – Nem lakik itt senki – állapította meg Partridge. – Nagyon nem tetszik – felelte Bradwell. Odalépett az ajtóhoz, és halkan bekopogott. Az ajtót nem zárták kulcsra. A kopogás éppen elég volt ahhoz, hogy tágra nyíljon. – Jó napot! – kiáltotta Partridge. – Van itt valaki? – Elvitték az öreget – állapította meg Bradwell, miközben körbejárt a szobában. Kinyitott és visszazárt egy szekrényt, majd odalépett az asztalhoz. Megpillantott valamit a falon. Közelebb lépett hozzá. – Lehet, hogy csak elment valahová – ellenkezett Partridge, és odaállt Bradwell mellé. A fiatalember néma maradt. A falra akasztott képet bámulta. A fényképet durván megmunkált lécdarabokkal keretezték be. – Miért viselnek napszemüveget a moziban? – csodálkozott Partridge, és leakasztotta a képet az apró kampóról, hogy alaposabban is megvizsgálja. – Háromdimenziós szemüveg – magyarázta Bradwell. – Pressia imádta ezt a képet. Nem tudom, hogy miért. – Ezt az ajándékot kapta tőled? Bradwell bólintott. Megbántottnak látszott. Partridge megfordította a képet. A hátulján egy másik papírdarabot fedezett fel. Ez a lap szürke volt a hamutól, és mély szakadékokat szántottak bele a hajtogatások. Alig tudta kivenni a szavakat: „Tudjuk, hogy ott vagytok, fivéreink és nővéreink. Egy napon előjövünk a Kupolából, hogy társaitok legyünk a békében. Addig is jóindulatúan, a messzeségből figyelünk benneteket.” Partridge kérdőn Bradwellre nézett: – Az üzenet – magyarázta a fiatalember, és egy gyors pillantást vetett a parányi papírdarabra. – Eredeti példány. Partridge hátán végigfutott a hideg. Annak idején az apja hagyta jóvá az üzenetet. Kezdettől fogva része volt a tervnek. Fivéreink és
nővéreink. Visszaakasztotta a képet a kampóra. Görcsbe rándult a gyomra. – Elvitték – ismételte meg Bradwell, miközben odalépett az ablakpárkányhoz. A padlót itt üvegszilánkok és apró, törött fémdarabkák, drótok és néhány fehér rongy borította. A fiatalember felvett valamit a földről, és a tenyerébe zárta. – Mi az? – kérdezte Partridge. – Pressia egyik kis teremtménye – válaszolta Bradwell. – Ő csinálta. A nagyapja megmutatott párat. Nagyon büszke volt az unokájára. Most már Partridge is rájött arra, hogy egy szürke szárnyú pillangót látott. A drótbordák közül egy parányi felhúzó állt ki. – Ezzel fizettek a piacon. A nagyapja talán megpróbálta megmenteni őket. Verekednie kellett – állapította meg Bradwell. Partridge egyetértett vele. Erre utalt a betört ablak, a földön heverő kalitka és a fellökött szék is. – Csak ez az egy maradt. Partridge odalépett a földön fekvő kalitkához. Megfogta a tetejére erősített gyűrűt, és visszaakasztotta a kampójára. – Mostanra már eltűnt, ami a kalitkában lakott – állapította meg Bradwell. – Lehet, hogy így jobb neki – felelte Partridge. –, hogy kiszabadult, hogy szabad. – Azt gondolod? – kérdezte Bradwell. Partridge ebben nem volt egészen biztos. Mert mi a jobb? Kalitkába zárva élni, vagy a nagyvilágban kallódni? Erre a kérdésre nemsokára már ismerni fogja a választ. Vagy talán titokban szeretett volna visszatérni a Kupolába?
LYDA UJJAK
L
YDA AZ APRÓ, NÉGYZET ALAKÚ ABLAKNÁL ÁLLT,
és kifelé bámult. Mi mást tehetett volna? Ücsörögjön talán a gyékényen? Elképesztő színeket font össze. A gyékény valósággal rikított. A lány elrejtette a matraca alá, mert nem bírta elviselni a látványát. A falra szerelt álablakon keresztül késő délutáni fény áradt a cellába. A fény megremegett, mintha falevelek hullottak volna alá odakint. Vajon minden cellában ugyanazt a képet vetítették? Az ablak miatt elemi erővel érezte azt, hogy mennyire manipulálják. A cella magányába zárva a fogoly kezdte úgy érezni, hogy börtöne képes arra, hogy a nap mozgását is irányítsa. Még a Kupola lakói is a nap segítségével mérték a nappalok és az éjszakák változását. Elzárva a naptól Lyda még inkább magányosnak és elveszettnek érezte magát. A folyosó legvégén lévő cellába zárták be. Innen jó kilátás nyílt a folyosón sorakozó összes cella ajtajára. Az ablakok üresek voltak. Néhány lányt talán elvittek kezelésre. Volt itt egy közös étkezőhelyiség. Pár foglyot bizonyára odakísértek az őrök. Mások alighanem az ágyukon feküdtek, vagy fel-alá jártak, esetleg az álablakok előtt állva méláztak. Ekkor azonban felbukkant egy arc, jóval lejjebb, az egyik cella ablakában. A vörös hajú lány volt az. Az arca lágynak és sápadtnak tűnt. A szemöldöke szinte nem is látszott. Ettől egészen furcsa volt az
arckifejezése. A lány aggódó tekintettel nézett Lydára. A szeméből ugyanaz a különös várakozás sütött, mint a foglalkoztatóban. Lyda hirtelen elszégyellte magát, amiért odabent olyan durván ráförmedt a lányra. Hiszen csak dúdolgatott a szerencsétlen. Biztosan nagyon unatkozott. Miért kellett ennyire kiakadnia miatta? Lyda most úgy döntött, hogy megpróbálja jóvátenni a dolgot. Felemelte a kezét, és integetni kezdett. A vörös hajú is felemelte a kezét. De vajon miért szorította az ujjait az ablaküvegre? A kisujjával kezdte, majd ment sorban tovább. Egymás után minden ujját az üveghez szorította, szinte már ritmusosan. Lyda azt gondolta, hogy a lány alighanem megőrült. Mivel azonban semmilyen más dolga sem akadt, tovább figyelte az ismeretlen kezét. Kisujj, gyűrűsujj, szünet. Középső ujj, mutatóujj, szünet. Utána pedig gyorsan, hüvelykujj, kisujj, gyűrűsujj. Középső, mutató, szünet. Hüvelyk, kisujj, szünet. Majd megint gyorsan gyűrűs, középső, mutató, hüvelyk és kisujj. Utána hármas csoportokban jöttek az ujjak: gyűrűs, középső, mutató, szünet, hüvelyk, kisujj, gyűrűs, szünet. Középső, mutató, hüvelyk, szünet, kisujj, gyűrűs, középső. Lyda ekkor döbbent rá, hogy egy dalt lát. Az ismeretlen azonban nem úgy tett, mint aki éppen a zongora billentyűit nyomkodta volna, csupán a dal ritmusát adta meg. Lyda pedig már a dalt is felismerte. Azt a rettenetes, kibírhatatlan, fülbemászó muzsikát: „Ragyogj, ragyogj, csillagom” Dühösen megfordult, ellépett az ablak elől, nekivetette a hátát a falnak, és lecsúszott a padlóra. Mi lesz vele, ha itt kell leélnie az életét? Ha sohasem jön meg az áthelyezési parancs? Az álablak felé fordult. Már az alkonyatot mutatta? Eljön majd az a nap, amikor Lyda hajszálpontosan ismerni fogja a vetített nap mozgásának minden szakaszát, napkeltétől napnyugtáig? Négykézláb odamászott a matracához. Előhúzta alóla a gyékényt. Elkezdte darabokra tépni. Kihúzta a műanyag szálakat. Majd újat sző magának. Valami szépet. Ha nincsen más, időtöltésnek ez is jó lesz. Legalább nem lesz annyira nyugtalan. Színek szerint halomba rakta a műanyag darabokat, és megpróbált kitalálni egy olyan mintát, ami talán jobb kedvre deríti. Olyan jó lett volna üzenetet szőni a matracba. Ments meg! Ezt szeretné beleszőni. Nem vagyok bolond! Szabadíts ki innen! De ki a fene fogja valaha is elolvasni az üzenetét? A gyékényt oda kellene tartania az ablakhoz, akkor talán valamelyik lány esetleg
észrevehetné, esetleg elolvashatná. És ez volt az a pillanat, amikor Lyda maga előtt látta a vörös hajút. Mi van akkor, ha az a lány nem is bolond? Ha a dal valamilyen üzenetet hordozott magában? Lyda lassan felmondta magában a dal szövegét. Oly magasan fent az égen, mint a csillag, ragyogj szépen! Felkapott néhány műanyag csíkot – kéket, sötétlilát, pirosat és zöldet –, és szőni kezdett. A dal ekkor már ott zengett a fejében. Lyda nem törődött vele. A dallam, a szöveg megragadt az elméjében. Miközben összehurkolta a műanyag szálakat, az ujjai felvették a ritmust. A dal szövege visszatért. De már nem azt hallja, hogy „Ragyogj, ragyogj, kiscsillag”. Egy másik gyermekkori dal bontakozott ki a hangok között. „Á-bé-cé-dé, rajtam kezdé...” Az ábécé! Azelőtt nem is gondolt volna arra, hogy a két dalt ugyanarra a dallamra is lehetne énekelni. A, B, C, D, E, F, G... Betűk. Egy nyelv. Lyda felpattant. A gyékény műanyag szálai a földre hullottak. A lány odarohant az ablakhoz. A messzeségben ott lebegett a vörös hajú sápadt arca. Lyda visszatérését várta. Lyda elkezdte nekiszorítani az ujjait az ablaknak. Magában dalolta a kis dalt, és addig mozogtak az ujjai, amíg el nem jutott az S betűhöz. Újra kezdte, és most nem állt meg a Z betűig. Utána jött az I és az A. A vörös hajú lány elmosolyodott, és most már ő integetett vissza. Alkonyodott. A szoba félhomályba borult. Lyda gyorsan kérdőjelet rajzolt az ablakra. Mi volt az a fontos, amit a lány el akart mondani? Miről van szó? A vörös hajú elkezdte a betűket mutogatni. Csak lassan haladtak és Lyda biccentéssel jelezte, amikor megértett egy-egy betűt. Újra és újra elismételte a betűket, mert akkor is emlékezni akart rájuk, amikor már összeállt az egész szó. A vörös hajú minden egyes szó után húzott egy vonalat az ablakra. Ezt írta: S-o-k-a-n / v-a-g-y-u-n-k. / M-i-e-n-k / a / Egy őr sétált végig a folyosón. Mindkét lány ellépett az ablaktól. Lyda lefeküdt az ágyára, magára húzta a takaróit és úgy tett, mintha aludt volna. Mi lehet az üzenet? Mi a mienk? Miről van szó? Az őr elérte a folyosó végét, megfordult, és kisétált. Lyda visszatért az ablakhoz. A vörös hajú nem volt ott. Néhány pillanattal később azonban ő is felbukkant.
Ezt írta: G-y-ő-z... Győzelem? Lyda nem értette. A lány arról írt, hogy legyőzik a fogságot? Ezzel az üzenettel akart reményt adni mindazoknak, akik elakadtak idebent? Akik úgy érezték, hogy örökre elvesztek? De nem. A vörös hajú folytatta az írást: M-e-g-d-ö-n-t-j-ü-k. Mit fogunk megdönteni? Kit fognak megdönteni? Lyda olyan gyorsan nyomta az ujjait az ablakhoz, ahogy csak tudta. Ő-r-ö-k. Egy gyors kérdőjelet rajzolt az ablakra. A vörös hajú lány értetlen arccal bámult vissza, aztán vadul csóválni kezdte a fejét. Nem, nem, nem. Lyda újabb kérdőjelet rajzolt az üvegre. Kicsodát? Tudnia kellett a választ. A folyosón már nagyon sötét volt. Lyda éppen csak hogy ki tudta venni a vörös hajú lány ujjait az ablakon. Hét betűt olvasott el egymás után: K-u-p-o-l-á-t. Lyda döbbenten bámulta a másik lányt. Egyszerűen nem értette a választ. Újabb kérdőjelet rajzolt az ablakra. Nem kellett sokat várnia a válaszra: M-o-n-d-d / e-l / n-e-k-i.
PARTRIDGE N Y Í L Z ÁP O R
M
ÁRA MÁR ROMBA DŐLT AZ ÖSSZES BÖRTÖN,
menhely és szanatórium. Egymás mellett hevert a sok kolosszus. Olyanok voltak, mintha valami lerágta volna a kőből épült, hatalmas ősállatok megégett acélcsontjairól az elszenesedett húst. Kicsit arrébb, szénné égtek, vagy teljesen megsemmisültek a kertváros családi házai. Kiderült, hogy a műanyagból készült játszótéri játékok, a kalózhajók és a kerti várak jóval tartósabbak, mint a lakóházak. A végtelenbe nyúló, megfeketedett, hamuval és porral borított területen itt is, ott is valósággal ragyogtak a műanyag játékok színes foltjai. Errefele kő kövön nem maradt. Amikor szétnézett, Partridge-nak a művészettörténet-órákon látott képek jutottak az eszébe. Mr. Welch installációknak hívta az ilyesmit. Különös módon Partridge-nak tetszett a látvány. Maga elé képzelte a művészettörténettanárát. Welch kicsit olyan volt, mintha valaki összezsugorította volna a világtörténelmet tanító Glassingsot. Welch néha a vetítő fénysugara elé érve magyarázta a tananyagot. Ilyenkor színes fényfoltok ragyogták be sovány törzsét, beesett mellkasát és ragyogó, kopasz feje búbját. Ő is tagja volt annak a bizottságnak, amelyik kiválasztotta Lyda madarát. Igen nagy volt az esélye annak, hogy Partridge soha többé nem találkozik majd vele, sem Glassingsszal vagy Lydával. A madarat sem fogja látni. És Pressiát?
Bradwell a fiú előtt haladt. A kezét egy pillanatra sem vette volna le a kabátja alá rejtett kés markolatáról. Partridge egy kampót és egy éles kést kapott Bradwelltől. Ott volt még nála a kiállításról elhozott régi kés is. Ennek ellenére igencsak sebezhetőnek érezte magát idekint. Kiegyensúlyozatlannak. A kódolás kezdte átjárni az egész testét. Néha forró hullámok öntötték el a lábujjától a feje búbjáig. Mintha csak a kódolás megpróbálta volna átvenni az irányítást az izmai felett. Úgy érezte, hogy valami a csontjaiba mar, és lángba borítja az idegrendszerét. Az érzések egy részét képtelen volt szavakba önteni. Kezdett átalakulni a teste. Mintha már sűrűbb vér keringett volna az ereiben. A viselkedési mintáit nem tudták megváltoztatni, mert az anyjától kék tablettákat kapott annak idején a vízparton. A kódolás többi része azonban nagyon is éreztette a hatását az elméjében. Megbízhat még az agyában? Ebben a pillanatban nagyon is elbizonytalanodott. A dolgok kezdtek zavarossá válni. – Még egyszer, ki is ez a megbízható asszonyság? – kérdezte Partridge. – Hát elég nehéz megmondani – válaszolta Bradwell. – Nem találkoztál vele korábban? – Hát nem – felelte Bradwell. – Viszont hallottam a hírét. – Mi hír járja róla? – Ő az egyetlen reményünk – válaszolta a fiatalember. – Feltéve, ha nem mészárolnak le minket a védelmezői. – A védelmezői megölnének minket? – Hát milyen védelmezők lennének, ha nem tudnák megvédeni? – A rohadt életbe! – mérgelődött Partridge. – Ködös szóbeszédek alapján hoztál ki ide? Bradwell megpördült. – Egyszer és mindenkorra tisztázzuk, miattad jöttünk ide, Pressiát keressük! Ő is miattad került bajba. – Bocsánat – mormogta Partridge. Bradwell ismét mozgásba lendült. A fiú a nyomába eredt. – Talán nem is az a jó szó, hogy híresztelések. Inkább mítoszról beszélnék. Vagy talán van jobb ötleted? Bradwell persze tudta, hogy Partridge-nak nem lehet jobb ötlete. A fiú idegen volt errefelé. Nem volt semmije sem.
Néha Partridge megpróbált úgy tenni, mintha ez az egész nem lenne valóságos. Megpróbálta bemesélni magának, hogy csupán gondosan modellezték a katasztrófa hatását, hogy nem magát a katasztrófát látja. Eszébe jutott az egyik régi osztálykirándulásuk, amikor egy múzeumban jártak. Aprócska színpadokon igazi színészek várták a gyerekeket. Eljátszották, elmesélték, hogy milyen volt az élet a rend helyreállítása előtt. Minden színpad más-más témát dolgozott fel. Kiderült, hogy milyen szörnyűségek előzték meg a kiterjedt börtönhálózat felépítését, a gyógyíthatatlan gyerekek orvosi kezelését. Milyen volt, amikor a feminizmus üldözte a nőiességet, amikor a média gyűlölte a kormányzatot ahelyett, hogy közös erővel küzdöttek volna a jobb életért. Látták, mi a veszélye annak, ha nem sikerül azonosítani a veszélyes gondolatokat terjesztő embereket. Akkor régen, a kormánynak még azért is engedélyt kellett kérnie, ha meg akarta védeni a tisztességes polgárokat a világ gonoszságától és a köztünk élő szörnyetegektől. Tanúi lehettek a szörnyűségeknek, amik megelőzték a fallal körülvett lakóközösségek születését. Csodálatos védelmet jelentettek az erős kapuk és a portán szolgáló barátságos férfiak, akik név szerint ismertek odabent mindenkit. A nap fénypontja az volt, amikor a múzeumhoz tartozó széles gyepszőnyegen eljátszották a lázadások és a megmozdulások néhány fontos csatáját, amikor néhány városban zendülés tört ki a rend helyreállítása és az új szervezetek ellen. Mivel a hadsereg felsorakozott a kormány mögött, a zendüléseket könnyedén leverték. A legtöbb megmozdulás politikai tüntetésként indult, csak elszabadultak az indulatok. A kormány létrehozta rendvédelmi csapatait. A Tisztesség Vörös Hulláma megmentette az embereket. A hangfelvételek fülsüketítő erővel tomboltak. Felcsattant az űzik üvöltése, és a gyerekek fülébe mart a támadást jelző szirénák vonyítása. Partridge osztálytársai megrohanták az ajándékboltot. Megafonokat, elképesztően élethű kézigránátokat és ruhára vasalható Tisztesség Vörös Hulláma jelvényeket vettek maguknak. Partridge egy olyan matricát szeretett volna venni magának, amelyiken a hullámzó amerikai zászló fölött a REND HELYREÁLLÍTÁSA – AZ IGAZI SZABADSÁG feliratot lehetett olvasni. A zászló alá pedig azt írták, hogy LÉGY ÉBER. Az anyja azonban nem adott pénzt az ajándékok vásárlására. Nem is csoda.
Ma már persze tudta, hogy a múzeum a propaganda szolgálatában állt. Ennek ellenére egy hosszú pillanaton keresztül azzal áltatta magát, hogy az Olvadat lehetne akár egy hatalmas múzeum, egy elképesztően valósághű kiállítás. – Emlékszel, hogy milyen volt az élet a robbanások előtt? – fordult Bradwell felé. – Egy darabig errefelé éltem a nagynénémmel és a nagybátyámmal. Partridge anyja nem volt hajlandó kiköltözni a belvárosból. A fiú csupán a barátainál járt ezen a környéken. Jól emlékezett a kapuk hangjára. Halkan zúgtak a villanymotorok, zörögtek a fogaskerekek, hangosan csattant a fém. A fallal körülvett lakóparkok házai valósággal egymásra tapadtak. Csupán egy-egy keskeny fűsáv választotta el egymástól az épületeket. A fű bársonyos, mesterséges fényben ragyogott. Akkor mégis úgy érezte, hogy kikerült a vadonba. – Magad elé tudod képzelni, hogy milyen volt régen? – kérdezte Bradwelltől. – Csak a szörnyűségeket. – Te is itt voltál a legvégén? – Elmászkáltam otthonról – felelte a fiatalember. – Elég csavargós gyerek voltam. Képtelen voltam ott maradni, ahol lennem kellett volna. – A legtöbb gyereket otthon tartották, jó messze az emberektől – bólintott Partridge. – Engem egészen biztosan. A gyerekek nem bírtak a szájukkal. Úgy ismételgették a szüleik szavait, mintha papagájok lettek volna. Partridge anyja alaposan a gyerek fejébe verte, hogy tettesse magát együgyűnek, ha valaki kérdezősködni kezd az anyja világnézete vagy véleménye után. Nem is engedte meg, hogy sokáig egyedül maradjon a barátjuk házában. Mindenki félt a vírusoktól, attól, hogy elkap valamit. A környezet súlyos károkat szenvedett. Gyanakodva nézték a vezetékből folyó vizet, ami időnként szennyezettnek bizonyult. Ugyanilyen gond volt az élelmiszerrel. Sok mindent kivontak a forgalomból. Partridge arról tanult az akadémián, hogy a Kupolára még abban az esetben is égető szükség lett volna, ha nem következtek volna be a robbanások. A Kupola megteremtése bölcs előrelátásnak bizonyult. Ami pedig a robbanásokat illeti... Lehet, hogy az apja az első pillanattól kezdve tényleg benne volt az egészben? Az idős férfi csak ritkán beszélt a Kupolában a robbanásokról. Ha viszont szóba került a szörnyűség,
akkor szinte úgy beszélt róla, mint egy természeti katasztrófáról. Partridge nem is egyszer hallotta az apját arról beszélni, hogy „az Úr akarta így, Isten kegyes volt hozzánk”. Meg azt is mondta: „Köszönjük neked, Urunk, hogy megáldottál minket.” Partridge jól emlékezett arra is, amikor az anyjával együtt beállítottak egy barátjuk házába, és a gyerek anyja már nem volt ott. Körülnézett a végtelen, romokkal borított síkságon. Vajon itt állnak valahol annak a háznak a romjai is? – Fareling asszony – mondta ki hangosan az asszony nevét. – Mi van? – csodálkozott Bradwell. – Fareling néni az anyám egyik barátnője volt. Néha együtt mentünk a különféle rendezvényekre. Az anyám kedvelte. A fia, Tyndal olyan idős lehetett, mint én. Egyszer átmentünk hozzájuk játszani az egyik lakóparkba. Már nem volt ott, egy idegen asszony nyitotta ki az ajtót. Állami alkalmazottként mutatkozott be. Átmeneti kisegítőként dolgozott a házban, amíg Fareling bácsi megtalálja magának azt, aki a felesége helyére léphet. – Mit csinált az anyád? – kérdezte Bradwell. – Megkérdezte, hogy mi történt a barátnőjével, mire az asszony azt mondta, hogy Fareling néni kezdett kimaradozni az NF gyűléseiről, később pedig már templomba sem járt. – A Nőies Feministák – csattant fel Bradwell. – Az anyád is belépett? – Nagy nyavalyát! Rohadtul nem csípte a konzervatív világnézetet. Idiótáknak tartotta őket. Hogy a fenébe lehetett ép ésszel olyasmit mondogatni, hogy: „Ó, hogy milyen csodálatosak vagyunk! Csinosak, nőiesek, barátságosak.” – Az anyám is mélyen megvetette őket. Gyakran veszekedett az apámmal miattuk. Partridge barátainak az anyukái szinte mind az NF tagjai voltak. Mindig kirúzsozták az ajkukat, ami nem is volt annyira csúnya, bár néha a rúzstól vérvörös lett a foguk is. – Mi történt Fareling asszonnyal? – kérdezte Bradwell. – Nem tudom. Az idegen asszony arról beszélt, hogy a rehabilitáció nem mindig végleges. Felajánlotta, hogy segít nekik is: „Néha tudunk segíteni, ha valakit megráz egy váratlan veszteség.” Az anyja nemet mondott.
Partridge szinte még most is érezte az erős szorítását, ahogy megragadta a fia vállát, és elviharzott vele a kocsihoz. Mintha csak őrá haragudott volna. – Útközben hazafelé elmagyarázta nekem, hogy nem véletlenül építették olyan magasra a börtönök, a rehabilitációs központok és a szanatóriumok falait. így mindenki pontosan tudhatta, az embereket csak az különbözteti meg egymástól, hogy egy részük a falakon belül, míg a többiek kint, a falak árnyékában élnek. Leszállt az alkonyat, és egyre sötétebbé váltak az árnyékok. Bárhonnan felbukkanhattak a bestiák. A két fiatalember kikerült egy olvadt műanyag tócsát, és átmászott a földre zuhant drótháló kerítésen. – Valami érdekelne – fordult Partridge Bradwellhez. – Hogyan jöttek rá minderre a szüleid? Hiszen nemet mondtak a toborzóknak, amikor megpróbálták beszervezni őket a Vörös homár éttermekben. Nem kerültek be a kiválasztottak közé. – Szerencséjük volt – válaszolta Bradwell. – Bár mai fejjel belegondolva lehet, hogy inkább balszerencsének kellene tartanom. A papám ösztöndíjat nyert arra, hogy egy isten háta mögötti japán halászfaluban tanulmányozza a hagyományokat. Ott egy különös videofelvételt kapott az egyik családtól. Egy olyan nőt mutatott a film, aki túlélte Hirosimát, de eldeformálódott. A karjába égett egy zsebóra, azért rejtették el. De ezzel a torzulásával nem volt egyedül. Mások is akadtak, akik különös módon egybeolvadtak az állatokkal, a földdel vagy éppen egymással. A kormány azonban begyűjtötte őket, és nem lehetett tudni, hogy mi történt velük. – A Kupolában mi inkább az ősi kultúrákkal foglalkoztunk. Barlangrajzokkal, a régi fazekak cserepeivel, időnként a múmiákkal, ilyesmivel. Talán ez egyszerűbb. – Igazad lehet – biccentett Bradwell Partridge felé. Úgy tűnt, beismerésnek tekinti a fiú válaszát. – Na, szóval, hasonlóan számos történészhez, az apám nem hitt abban, hogy a japánok kizárólag az atombomba miatt adták meg magukat. Közvetlenül a fegyverletétel előtt Japán halálmegvető bátorsággal, önfeláldozóan küzdött. A szüleim arra gondoltak, hogy a japán császár megrettent, látva, hogy milyen szörnyszülötteket hozott létre a bomba. A japán nemzet mindig is nagyon egységes volt. Igazi szigetlakó kultúra. A császár ezt már nem bírta volna elviselni. Nem azt, hogy halál vár rájuk, hanem azt, hogy
eltorzulnak, hogy kifordulnak önmagukból. A tábornokok kénytelenek voltak letenni a fegyvert. Összegyűjtötték az összes olyan embert, aki egybeolvadt valamivel a robbanás után, tanulmányozták őket. MacArthur tábornok kemény cenzúrát vezetett be. Nem lehetett az atombomba hatásairól beszélni. Elhallgattatták a szemtanúkat, eltüntették a feljegyzéseket, de még a tudományos munkákat is. A japánok kénytelenek voltak befogni a szájukat. Igaz, amúgy is nagyon szégyellték magukat... Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy sikerült eltussolni az igazi szörnyűségeket. Eltitkolták a mutációkat is. Elértek egy olyan lakóparkhoz, aminek még állt a fala. Először Bradwell mászott át a kapun. Partridge követte. Leugrottak a magasból. Előttük ugyanolyan elszenesedett pusztaság terült el, mint amin átvágtak. Romok és műanyag tócsák mindenütt. – Na és mi történt az Egyesült Államokban? – kérdezte Partridge. – Tényleg tudni akarod? Már a szememre hányták, hogy túl sokat papolok. – Tudni akarom! – Amerika tudott az atombomba mocskos másodlagos hatásairól is. Szépen, csendben új tudományágak indultak fejlődésnek. Az apád szakterülete. Megtanulták, hogyan lehet kifejleszteni a szervezetek ellenálló képességét a sugárzás ellen. Ez lehetővé tette, hogy szabályozzák a sugárzás hatásait. Az amerikai kormánynak nem tetszettek a mocskos és véletlenszerű összeolvadások. A döntéshozók irányított összeolvadásra törekedtek, hogy megszülethessen az új szuperfaj. – Ez a kódolás. Részben már engem is kódoltak. Csak hát én nem voltam tökéletesen megfelelő példány – bólintott Partridge. Büszkeség fogta el emiatt a tény miatt, bár tudta, hogy ez nem ért annyit, mintha szembeszegült volna valakivel. De akkor is tény maradt. – Tényleg? – Sedge tökéletes volt, én meg nem – válaszolta Partridge. – De hogy a csudába jutottak hozzá a szüleid ahhoz az információhoz, amire szükségük volt? – Az egyik vezető genetikai kutató, Arthur Walrond az anyám, Silva Brent jó barátja volt. Walrond igazi fenegyereknek számított. Imádta a dögös autókat, vadul bulizott, nem tudta befogni a száját, és lelkiismeret-furdalás gyötörte. Egyszer hétvégére beállított a
szüleimhez, berúgott, mint az állat, és elárulta nekik az új tudományágak néhány sötét titkát. Ez a leleplezés persze nagyon is összecsengett a szüleim elméleteivel. Walrond aztán később is mesélt nekik. Bradwell megtorpant, és figyelmesen körülnézett a porig rombolt és kifosztott környék elszenesedett romjai között. Megvakarta a fejét. Fáradtnak látszott. – Mi a baj? – kérdezte Partridge. – Semmi, csak eszembe jutott, hogy Walrond győzte meg a szüleimet arról, hogy vegyenek nekem egy kutyát. „Ti a munka megszállottjai vagytok, neki meg nincs testvére. Szerezzetek már egy korcsot a szerencsétlen gyereknek!” Walrond alacsony, lúdtalpas, sápadt arcú fickó volt. Ugyanakkor a dumájával meg a dögös kocsijával a nők kedvencének számított. Ahhoz viszont nem volt elég kemény legény, hogy elviselje, amit megtudott. Egyből átlátta, hogy mire lehet felhasználni azokat a dolgokat, amelyek kifejlesztésén ő is dolgozott. A kormány gyakran beszélt a korlátlan lehetőségekről. Walrond viszont csakis a pusztítás korlátlan lehetőségeit említette. – Ráadásul ügyetlen volt. Amikor a kormányzat rájött arra, hogy kiszivárogtatta a kutatási titkokat, diszkréten figyelmeztették, és éppen annyi időt hagytak neki, hogy megölhesse magát, mielőtt kopogtattak volna az ajtaján, hogy letartóztassák. Walrond pedig engedelmeskedett. Gyógyszerekkel – sóhajtott fel Bradwell. – A kutyámat Artnak neveztem el, Arthur Walrond volt a névadója. Nem tarthattam meg, miután a szüleim meghaltak, a nagynéném allergiás volt rá. Pedig annyira szerettem azt az ostoba jószágot! Bradwell most megáll, és Partridge-ra nézett. – Az apád ölette meg a szüleimet! Lehet, hogy személyesen adott parancsot rá. Jóval a robbanások előtt, álmukban végeztek velük. Lelőtték őket, közvetlen közelről, hangtompítóval. Én a saját szobámban aludtam. Felébredtem, és megtaláltam őket. – Bradwell – nyögte ki Partridge. Kinyújtotta a kezét, de Bradwell elhátrált előle. – Tudod, hogy néha mire gondolok, Partridge? – kérdezte. Nem is olyan messze felhangzott valamilyen állat hangja. Mintha egy különös madár károgott volna. – Azt hiszem, halálosan betegek voltunk,
gyógyíthatatlan betegek. Megtelt az összes szanatórium. A börtönöket átalakították, hogy legyen hol tartani a megfertőzötteket. Az ivóvizünket már régen megfertőzte az olaj. Ha pedig még ez sem lett volna elég, a rengeteg hozzáférhető lőszernek köszönhetően egyremásra lázadások törtek ki a városokban. Botrány robbant ki a disznóhús miatt, és kiderült, hogy egy egészen elképesztő adalékanyagokkal készítették a kedvenc süteményeinket is. Fuldokoltunk a szennyeződés és a sugárfertőzés miatt. Lassan kirohadt a tüdőnk. Ha senki sem avatkozott volna be, akkor szépen, lassan elevenen elégettük volna magunkat. A robbanások nélkül még sokáig eltartott volna a hanyatlás. A túlélők aztán bunkósbotokkal estek volna egymásnak. Ragyogó, véres haláltusa várt volna ránk. A döntéshozók viszont felgyorsították a folyamatot. Igaz? Ennyi történt. – Ezt nem gondolod komolyan! – Hát nem – válaszolta Bradwell. – Néha ha kicsit derűlátóbb hangulatba kerülök, azt gondolom, hogy vissza tudtuk volna fordítani a folyamot. A szüleim nem voltak ám egyedül, sokan küzdöttek az igaz ügy oldalán. Csak éppen nem volt elég idejük. – Szóval ilyen az, mikor derűlátó vagy. – Nem volt ám rossz dolog, hogy az állam ellenségei neveltek fel. Megedződtem, mire felnőttem. A robbanások után éppen elég eszem volt ahhoz, hogy ne csődüljek oda a bevásárlóközpontokba, ahogy mindenki más. Azt is tudtam, hogy nem jönnek majd a mentőalakulatok. Az emberek annyira várták az érkezésüket, az ivóvizet és a pokrócokat osztogató katonákat, az elsősegélyt. Éppen eleget hallottam a szüleimtől ahhoz, hogy tudjam, senkiben sem szabad megbíznom. Sokkal értelmesebb dolognak tűnt felkerülni az elhunytak listájára. így aztán most már halottnak számítok. Errefelé ez cseppet sem lebecsülendő dolog. – Nehezebb úgy meghalni, ha már nem élsz. – Tudod, hogy mi az, ami egész idő alatt idegesített? – Micsoda? – A szüleim hagyatékában megtaláltam Walrond egyik feljegyzését. Részegen vetett papírra néhány sort: „Az a helyzet, hogy mindenkit meg tudnának menteni, de nem akarják.” Na, ez az, ami mind a mai napig nyomaszt. Ezután pedig olvastam egy másik cikket is. Valaki megkérdezte Willuxtól, hogy milyen mértékben képes ellenállni a
Kupola a sugárzásnak. Azt válaszolta, hogy az ellenállóképesség „korlátlan lehetőségeket tartogat, mindannyiunk számára”. – De hát ez nem igaz! Nem védett meg mindenkit! – Az apád szinte az egész világot el akarta pusztítani, hogy mindent újra kezdhessen. Vajon kivel versenyzett? Lehettek vetélytársai, akik ott lihegtek a nyakában? Talán valaki más már megoldotta a sugárzás elhárításának problémáját. Esetleg olyan volt, mint a páncéling feltalálója? Eljött a nap, amikor már mindenki páncélt viselt, és akkor a feltaláló megalkotta a nyílpuskát. Elkezdődött egy ördögi spirál? Fejlődött a fegyver, a védelem, következő lépésként pedig a még jobb fegyver és a még jobb védelem? – Nem tudom, teljesen érthetetlen számomra – válaszolta Partridge, és egy röpke pillanatig azt kívánta, hogy bárcsak meghalt volna az apja. Az apám gonosz – gondolta. Nem pusztán arról volt szó, hogy az apja képes lett volna gonosz dolgokat gondolni, de végre is hajtotta azt, amit eltervezett. De mindezt miért? – Sajnálom, ami a szüleiddel történt – mondta Bradwellnek egyszerűen. Partridge körülnézett. Pusztulást és romokat látott minden irányban. Megtántorodott, mintha csak megpróbálta volna feldolgozni a veszteséget. A következő pillanatban azonban a lába beleakadt valamibe, és majdnem hasra esett. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, lehajolt, és a földről felemelt egy hosszúkás fémtárgyat. Az acélhegyű nyíl végére három szárnyat szereltek. Az egész lövedéket sár és hamu borította. Bradwell odaállt a társa mellé, és tágra nyílt szemmel bámulta a lövedéket a kezében. – Ilyen itt a dobónyíl? – csodálkozott Partridge. – Emlékszem, gyermekkoromban játszottunk vele, de azok a nyilacskák nem voltak ilyen nagyok. – A szabadban játszottak ilyennel – felelte Bradwell. Partridge előbb hallotta meg a zajt, mint hogy megpillantotta volna a lövedéket. A hussanás szinte már felért egy süvítéssel. A fiú félrelökte Bradwellt. Mind a ketten a földre zuhantak. Levegő után kapkodva feküdtek, amikor egy újabb dobónyíl vágódott a hátuk mögött a földbe. Bradwell feltápászkodott. – Utánam! – kiáltotta, és mind a ketten rohanni kezdtek a piros és kék színű olvadt műanyag halom felé. Lekuporodtak a domb mögött.
A nyilak gyors egymásutánban surrogva jöttek. Tompa csattanással fúródtak a műanyagba. A színes halomból már két lövedék is kiállt. Végül minden elcsendesedett. Partridge kikukucskált az olvadt műanyag fölött, és észrevett egy kunyhót. A téglákkal megtámasztott falú tákolmányt a közelből odahurcolt olvadt műanyag darabokkal fedték le. – Egy ház – figyelmeztette Bradwellt. – Alacsony kerítés van előtte. Partridge jól emlékezett azokra az aranyos, színes kerítésekre, amelyeket parányi tolózárakkal lehetett bezárni. Az ápolt udvarokban ilyen kerítések mögé zárták a vidáman ugráló, rövidre vágott szőrű, fajtiszta kutyákat. Ezt a kerítést azonban elsősorban földbe vert karók alkották. Minden karó tetejére rászúrtak valamit. A fiú először nem ismerte fel, hogy mit lát. Aztán rájött, hogy mi lehet az a furcsa, megfeketedett, gömbölyű körvonalú kalitkaféle. Bordákat látott. Néhány csont betört. Pár pedig hiányzott. Két karóval lejjebb felfedezett egy széles koponyát is. Egy emberét. A koponya egy része hiányzott. A ház bejárata előtt két koponya feküdt a földön. Gyertya világított bennük. Úgy néztek ki, mint halloweenkor a sütőtökből faragott lámpások. Partridge azt sem felejtette el, hogy egyszer halloweenkor robotnak öltözött. Az Olvadat helyén elterülő egykori lakóparkok híresek voltak az itten ünnepségekről. A fákra szellemeket lógattak, és a háztetőkről színes Mikulások ereszkedtek alá. Kicsit arrébb felfedezett valamiféle kertet is. Ezt is karókkal vették körbe. Az itt kiállított csontokat színes festékkel fröcskölték össze. Egy tenyér csontjait úgy nyitották szét, mintha csak virág lett volna. Valamikor, egy másik világban ilyen dolgok díszítették az emberek otthonait. Akkor még léteztek az igazi alacsony kerítések, a sütőtökből faragott lámpások és az ápolt kertek is. Mára minden eltűnt. – Mit láttál? – kérdezte Bradwell. – Bajban vagyunk. Ezek itt büszkék arra, hogy megölik a betolakodókat. Újabb nyíl vágódott a műanyagba. – És egészen jól tudnak célozni. Ők lennének a védelmezők? – Hát az könnyen lehet – válaszolta Bradwell. – Ha ők azok, akkor megadjuk magunkat. Hiszen az a célunk, hogy elfogjanak, és a vezetőjük elé vigyenek. Addig azonban nem lehetek biztos benne, amíg
meg nem néztem magamnak őket. Innen semmit sem látni. Átfutok oda, ahhoz a másik olvadt halomhoz. Bradwell maga elé mutatott. – Vigyázz, nehogy eltaláljanak. – Hány ilyen hajtónyiluk lehet? – Inkább nem akarom tudni, hogy milyen fegyvert vetnek majd be, ha kifogytak a hajtónyilakból – méltatlankodott fejcsóválva Partridge. – Te talán igen? Bradwell futásnak eredt. Azonnal célba vették a nyilakkal. A férfi fájdalmasan felkiáltott. Megtántorodott, és megmarkolta a bal könyökét. A vállát találták el. Ennek ellenére tovább rohant, és valósággal bevetette magát a következő olvadt halom mögé. Partridge azonnal a nyomába eredt, mielőtt Bradwell rászólhatott volna, hogy ne mozduljon. Átrohant, és nagyot csúszva lefékezett a férfi mellett. Bradwell kabátujj a tiszta vér volt. Partridge a férfi karjából kiálló nyíl után nyúlt. – Hozzá ne nyúlj! – kiáltotta Bradwell, és arrébb gördült. – Ki kell szednünk – szólt rá Partridge. – Csak nem félsz ettől a kis fájdalomtól? Erősen megmarkolta Bradwell karját. – Gyors leszek. – Várjál, várjál – sopánkodott Bradwell. – Számolj háromig, és majd akkor. – Rendben – válaszolta Partridge. Ránehezedett Bradwell karjára. A földre préselte a férfit, aztán megmarkolta a nyilat. A fegyver mélyen belefúródott a húsba. – Egy, kettő... Partridge egy váratlan mozdulattal kitépte a nyilat, és közben még egy darabot is letépett a kabátból. – A rohadt életbe! – üvöltötte Bradwell. A sebből ömlött a vér. – Miért nem vártál háromig? Kölcsönkenyér visszajár – gondolta Partridge. Talán így akart törleszteni azért, mert a férfi olyan megvetéssel nézett rá. Ráadásul meg is ütötte, amikor Pressia eltűnt. A maga módján gyűlölte Bradwellt, de talán csak azért, mert a férfi eleve utálta őt. – Be kell kötnünk a sebet.
– A rohadt életbe! – mérgelődött Bradwell, és az oldalához szorította a karját. – Vedd le a kabátodat! – Partridge segített Bradwellnek lehámozni magáról a kabátot. Kitágította a vékony nyílást, és letépte a kabát ujját. Ezzel a szövetdarabbal kötötte át szorosan a vállizmait. – Bárcsak láthattam volna, hogy kivel állunk szemben – szólalt meg a fiú. – Figyelj csak! Azt hiszem, hogy most minden mindjárt kiderül. Bradwell közvetlenül maguk elé mutatott. A szempár egész alacsonyról nézett fel rájuk. Egy hatalmas termetű, harci díszbe öltözött lény lába mögül parányi kisgyerek meredt a két férfira. Az ismeretlen mellvértjét fűnyíró gépek pengéiből állították össze. Az arcát eltakarta a sisak. Egyik válla fölött hosszú hajfonat lógott. A nő különös dolgokkal fegyverezte fel magát. Biciklilánccal, fúrógéppel és egy motoros fűrésszel. – Ez nem annyira vészes – állapította meg Partridge. – Csak egy asszony meg egy gyerek. Mi is ketten vagyunk. – Várd ki a végét – figyelmeztette Bradwell. Az asszony mögött újabb alakok bukkantak fel, némán, ezek is nők voltak. Legtöbbjük egy-egy gyerekkel érkezett. A kicsiket vagy a karjukban tartották, vagy ott álltak mellettük. Sok fegyvert viseltek: konyhakéseket, kétágú hússütő villákat, nyársakat, lombvágó ollókat. Az arcukba üvegdarabok, csempe, tükörszilánkok, fém, kődarabkák és műanyag ágyazódott. Ott voltak még az ékszereik is. A karkötő beleolvadt a csuklójukba, a nyaklánc a nyakukba, a fülbevaló a fülükbe. Valószínűleg rendszeresen letépték a bőrt, hogy ne nőjön össze az ékszerek fölött. Az ékszereket vékony, sötétvörös hegréteg vette körbe. – Akkor helyben vagyunk? Ezt a társaságot akartuk megtalálni? – kérdezte Partridge. – Igen, azt hiszem – válaszolta Bradwell. – Azt hiszem, hogy háziasszonyok lehetnek – suttogta Partridge. – Meg a gyerekeik – felelte Bradwell. – Miért nem nőttek meg a gyerekek? – Mert nem tudnak. Összeolvadtak az anyjuk testével. Partridge csak a legnagyobb nehézségek árán tudta elhinni, hogy a környéken élők képesek voltak életben maradni. Úgy tudta róluk, hogy gyávák voltak. Önállóság híján birkaként követtek valakit. Aki pedig
bátor volt ezen a környéken, amilyen talán Fareling asszony, az eltűnt. Akkor most azokat a családanyákat és gyerekeket látja, akik számára az jelentette a legnagyobb örömöt, ha tisztára sikálhatták a lakóparkban vásárolt új ház konyháját? – Lehet, hogy most egy szülői munkaközösség fog agyonverni minket? Ahogy körülvették őket az asszonyok, Partridge is felismerte, hogy a gyerekek nem egyszerűen csak követték az anyjukat. Össze voltak tapadva. Az első nő, akit megláttak, bicegve közeledett. A kisgyerek nem egyszerűen átölelte a combját, hanem beleolvadt a lábába. A fiúnak nem volt saját lába, és keze is csak egy maradt. Felsőteste és feje a nő combjából nőtt ki. Egy másik nő nyakából, hatalmas golyvaként, egy újszülött kerek feje emelkedett ki. A bébi szemei a két idegent figyelték. Az asszonyok elszánt, komor arccal közeledtek. Enyhén előrehajoltak, mintha csak rá akarták volna vetni magukat az áldozataikra. Partridge megigazította a kendőjét. Biztos akart lenni abban, hogy makulátlan arca nem látszik. – Ezzel már elkéstél – figyelmeztette Bradwell. – Csak emeld fel a kezdet, és mosolyogjál. Még mindig térden állva, mindketten a fejük fölé emelték a kezüket. Bradwell megszólalt: – Megadjuk magunkat. Azért jöttünk ide, hogy találkozzunk a Védelmező Asszonyanyával. Az ő segítségére van szükségünk. Egy nő lépett Partridge elé, és egy pengét szorított a fiú arcához. Az asszony gyermeke a csípőjébe olvadt. Egy másik nő, kezében egy éles sövényvágó ollóval, odalépett Bradwell elé, és elképzelhetetlen erővel mellbe rúgta. Utána az ollót odatartotta a férfi arca elé. Csattogtatni kezdte a borotvaéles, csillogó pengéket. Az olló egyik nyele beleolvadt a kezébe, ám a másik keze szabadon mozgott. Mezítelen talpával ránehezedett a hanyatt fekvő férfi mellére, szélesre nyitotta az ollót, és Bradwell torkára szorította. Partridge érezte, ahogy hátracsavarták a karját. Előrántotta a henteskampót, megpördült, és a fegyvert elhúzta egy megnyomorodott gyerek feje fölött. Az anya keze beleolvadt a kislány háta közepébe. Partridge megtántorodott. Az asszony villámgyors mozdulattal, a
térdével gyomron rúgta a fiút. Hatalmas erejű ütést mért az állkapcsára, majd pedig egy konyhakést szorított földre került áldozata szívéhez. A kislánya nevetni kezdett. Partridge ekkor már felismerte, hogy ezek az összeolvadt nők és gyermekek megfontoltan és hatékonyan léptek fel. Katonák voltak. A kódolásnak köszönhető erejével talán egy fél tucatot is le tudott volna győzni közülük, de most már látta, hogy több mint százan gyülekeznek körülöttük. Lassan mozgott az árnyékuk. Közben más asszonyok léptek oda fürgén a földre kényszerített férfiakhoz, elvették a késeiket, a henteskampót és az újonnan szerzett dobónyilakat. A konyhakéssel felszerelt nő megragadta Partridge karját. Olyan volt a fogása, mintha éles fogak nőttek volna ki a markából. Elképesztő erővel talpra rántotta a fiút. Partridge a karjára pillantott. Jól érezte az előbb. Csupasz bőréből tucatnyi helyen folyt a vér. Megpillantotta a nő tenyerét. A bőréből fényes tükördarabkák álltak ki. Az asszony egy régi párnahuzatot akasztott le az övéről. Egy másik nő Partridge mögé állva hátrarántotta a karját, és olyan szorosan összekötötte, hogy a fiú két könyöke majdnem összeért a háta mögött. Egy pillantás elárulta, hogy közben már a talpra rángatott Bradwellt is megkötözték. Az utolsó dolog, amit Partridge még megpillantott, mielőtt a fejére húzták volna a párnahuzatot, egy összeégett női mellbe ágyazódott aranykereszt és a hozzá tartozó vékony lánc volt. Utána nem maradt más, csak a sötétség. A lélegzetétől gyorsan bepárásodott a sötét csuklya belseje. A fiú valamiért az óceánra gondolt, amikor kint voltak a vízparton. Az anyja is beburkolta egy pokrócba. Talán a szél vadul rángatta a kisfiú fejére húzott takarót, miközben betöltötte a fülét az óceán folyamatos zúgása. Vajon milyen lehet most az óceán? Látott róla néhány szürkés-fehér fényképet. A viharos víztükröt hatalmas hullámok mintázták. Egy fekete-fehér képpel azonban sohasem lehet visszaadni az óceán igazi arcát. Egyetlen állóképpel sem. Partridge becsukta a szemét, és úgy tett, mintha egy pokróc takarta volna el az arcát, és az óceán partján állt volna, az anyja mellett. Azt remélte, hogy nem fog meghalni. A közelben felkiáltott egy gyerek. Olyan éles volt a hangja, mint egy sirály rikoltása.
PRESSIA M I NT A Z A R A B O K
I
eltakarta egy fémlemez. Mozgatható zsanért szereltek oda, ahol az állkapocs a koponyához csatlakozott. A maszk készítője nagyon is érthette a dolgát. Igazi profi lehetett. Nem csupán egy hússzabó, mint Pressia nagyapja. Nem bizony. Ezt a beavatkozást egy tehetséges és jól felszerelt sebész végezte el. A zsanér segítségével Ingership képes volt beszélni, rágni és nyelni. Ennek ellenére nem volt egyszerű megérteni a szavait. A fém az álla alatt tűnt el a bőrében, felfelé pedig olyan messzire terjedt, hogy nem lehetett eldönteni, hol is ér véget a fémréteg, és hol kezdődik a férfi koponyáját borító bőr. A főparancsnok ugyanis katonai sapkát viselt. Az arca másik oldala simára borotvált, rózsaszínű volt. Pressia összerezzent. A férfi fejét bámulva eszébe jutott a lövés. Az a rángatózó mozgás, ahogy a kivégzett fiú koponyája nekicsapódott a földnek. Bár Pressia maga nem gyilkolt, hagyta, hogy lelőjék a fiút. Nem kerülhette el a halált. A nyomorult arra kérte El Capitant, hogy végezzen vele. Lényegében jócselekedet volt lelőni. Pressia semmire sem ment ezzel az érveléssel. Bűnösnek érezte magát. Ebben a pillanatban Ingershippel szemben, egy csodálatosan ragyogó, fekete színű luxusautó hátsó ülésén ült. A nap közvetlenül a fejük fölött ragyogott. El Capitan parancsa úgy szólt, hogy vigye el Pressia Belzét a hat kilométerre található régi víztoronyhoz. A torony már romba dőlt. A vízfej megrepedt és megfeketedett. A parancs szerint NGERSHIP CSONTOS ARCÁNAK A FELÉT
itt majd egy kocsi fog várni rájuk. Amikor odaértek, a jármű már tényleg ott volt. Annyira tisztának és csillogónak látszott, hogy kísértetnek is nézhették volna. Halk zúgással leereszkedett a hátsó ablaka. Feltűnt Ingership arca. – Befelé! – szólt rájuk. Pressia, El Capitan nyomában, megkerülte a kocsit. A férfi kinyitotta az ajtót. Elsőként Pressia csusszant be, azután El Capitan is beült, és becsapta az ajtót. A válláról lógó puska és a hátára nehezedő Helmud miatt előre kellett görnyednie. Helmud most nagynak tűnt. Mintha csak megtelt volna vele a kocsi. Ingership fagyos villantást vetett a fiúra. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha meg akarta volna parancsolni El Capitannak, hogy vegye már le Helmudot. Pressia szinte hallotta, ahogy a főparancsnok így szól: Betenné a hátizsákot a csomagtartóba? Ingership ehelyett ezt mondta: – Kifelé! – Ki kifelé, én? – kérdezte El Capitan. – Én? – kérdezte Helmud. Ingership bólintott. – Itt várjon! A sofőr majd visszahozza a lányt. Pressiának nem tetszett az, hogy El Capitannak távoznia kellett. Nem akart egyedül maradni Ingershippel. Nyugtalanította az ismeretlen férfi gépies beszédmódja, és a belőle áradó, hátborzongató nyugalom. El Capitan kinyitotta az ajtót. Kiszállt, bevágta az ajtót, de utána kopogni kezdett az ablakon. – Nyomd meg a gombot! – parancsolta Ingership. Pressia megnyomta az ablak nyitógombját, és az ujja hegyével érezte az enyhe elektromos vibrálást. Az ablak lefelé beleolvadt az ajtóba. – Mennyi ideig kell várnom? – kérdezte El Capitan. Pressia jól látta, hogy a férfi ujja a puska ravaszával játszadozott. – Itt várjon a lányra! – felelte Ingership, majd odaszólt a sofőrnek, hogy induljanak. A kocsi mozgásba lendült. Porfelhő emelkedett a nyomában, ahogy elképesztő sebességgel haladtak. Eltekintve attól, hogy egyszer hátrakötözött kézzel és leragasztott szájjal feldobták az SZFH egyik teherautójára, Pressia nem tudta volna megmondani, hogy mikor utazott utoljára autóban. Vajon a lelke legmélyén megmaradt bármi is a legkorábbi emlékeiből? Félt, hogy kiesik az ülésből. Az ablakon keresztül besüvített a szél és beömlött a hamu.
– Zárd be az ablakot! – parancsolt rá hangosan Ingership. Pressia most a gomb másik oldalát nyomta meg. Az üveglap a magasba emelkedett. Esni kezdett az eső. Az autó olyan gyönyörűen ragyogott, hogy az esőcseppek igazgyöngyként kezdtek el fényleni rajta. Vajon honnan kerülhetett elő ez a jármű? Annyira elegáns, annyira érintetlen volt. Talán valamilyen különösen megerősített garázsban vészelte át a katasztrófát? A sofőr mindkét utast szemmel tartotta a hátsó ülésen. A kövér férfi vaskos kezével erősen szorította a kormányt. A bőre sötét volt, kivéve azokat a részeket, ahol mély, nyers rózsaszínben világítottak az égési sérülések. A kocsi már egy véglegesen lepusztult országút csupasz nyomvonalán haladt. Az útról jórészt eltakarították a hulladékot, de így sem mehettek gyorsan. Minden oldalról pusztaság vette körül a járművet. Már régen maguk mögött hagyták az Olvadatot, a kiégett börtönöket, a rehabilitációs központokat és a szanatóriumokat. Véget ért az út, és a helyét átvette a gaz. Egy kopott keréknyomban haladtak. A napra sandítva Pressia rájött, hogy északkeleti irányban mentek tovább. Néha megpillantotta egy-egy lefejezett reklámtábla roncsát. Az egykori út mellett gyorséttermek, benzinkutak és olcsó szálláshelyek kiégett maradványai sorakoztak. Néha egy-egy oldalára fordult, kibelezett és összeégett, óriási kamion vagy hatalmas üzemanyag-szállító teherautó maradványai mellett gördültek el. Mintha csak a partra vetett bálnák megfeketedett bordáit bámulta volna. Időről időre azt is észrevette, hogy valaki betűket, szöveget formált a romokból, a törmelékből, a hulladékból. Ilyen dolgokat írtak a pusztába: SOK JÓ EMBER A POKOLBAN IS ELFÉR. Ugyanezt a témát rövidebben is összefoglalták: ÁTOK. Közben a tájék egyre kietlenebbé vált. Ez már itt a Halál Földje. A látvány arra emlékeztette Pressiát, hogy mennyire szerencsés volt. Idekint, messze a várostól csupán a felperzselt föld terjeszkedett, szinte végtelenül, minden irányban. Az út végképp eltűnt. A növényvilágot csak néhány csökevényes bokor képviselte. A Halál Földje azonban nem volt teljesen kihalt. Nagyritkán valami végighullámzott a felszín alatt. Fertők éltek erre. Olyan lények, akik maguk is az anyaföld részévé váltak. A Halál Földjén járva mindenki ideges lett. A kocsiban mintha elektromossággal telt volna meg a levegő. Hirtelen egy jól megtermett
porfertő magasodott eléjük. Olyan volt, mint egy medve, ám csupán föld és hamu alkotta. A sofőr oldalra rántotta a kormányt, és kikerülte a szörnyeteget. Ingership kihúzta magát. Világosan kimutatta, hogy esze ágában sincs bármilyen fontos dolgot megvitatni. Legalábbis egyelőre nem. – Még sohasem jártál a város határain túl, ugye? – kérdezte Pressiától. A lány számára ez meglehetősen erőltetett beszélgetésnek tűnt. – Még nem. – Így a jó, hogy El Capitan nem jött velünk. Ő még nem áll készen. Ne meséld el neki, hogy mit láttál idekint, csak duzzogna miatta – magyarázta Ingership. – Neked viszont tetszeni fog, Belze. Azt hiszem, hogy értékelni fogod, amit elértünk. Szereted az osztrigát? – Az osztrigát? – kérdezte Pressia. – Azt a tengeri állatkát? – Remélem, hogy szereted. Osztrigát is felszolgálunk. – Honnan szerezte őket? – csodálkozott a lány. – Megvannak az összeköttetéseim – válaszolta Ingership. – A kagylóhéjból kiszürcsölt osztriga az igényes ínyenc kedvenc eledele. Igényes ínyenc? Pressia nem volt egészen biztos abban, hogy mit is jelentett ez a kifejezés, de nagyon tetszett neki a dolog. Valakinek lehetnek igényei az étellel kapcsolatban? Meg ínyenckedhet? Pressia már azzal is beérte volna, ha rendszeresen megtöltheti a hasát. Persze nagyon is szeretett volna ínyenckedni. Belekóstolni ebbe, utána meg abba, és sorban megízlelni a sok finomságot. De nem. Kénytelen volt emlékeztetni magát arra, hogy cseppet sem bízhat meg ezekben az alakokban. Ahova most viszik, lehet, hogy az a vallatóhely? Több mint egy órán keresztül haladtak néma csendben. Fertők siklottak a kocsi előtt, mintha csak hatalmas kígyók lehettek volna. A sofőr elgázolta őket. A sivatagi lényeg szétporladtak a kerekek alatt. Pressiának fogalma sem lehetett arról, milyen hosszú út vár még rájuk. Egész éjjel menni fognak? Napokon át? Milyen messzire nyúlhat a Halál Földje? Talán a végtelenbe? Ha kitartóan haladsz egy irányba, akkor előbb-utóbb csak eljutsz a végére. Eddig azonban még soha, senkinek sem sikerült átszelni a sivatagot és visszatérnie. Legalábbis Pressia nem hallott egyetlen ilyen vállalkozásról sem. Azt viszont tudta, hogy az itteni fertők rosszabbak azoknál, amelyek a Rommezőkön
portyáztak. Gyorsabbak és éhesebbek voltak. Kevés étel jutott nekik, és nem terhelte le őket a sok kő. Pressia eltöprengett, hogy ha Ingership azért viszi magával abba a távoli erődbe, hogy kipréselje belőle az információt, akkor talán a végén majd egyszerűen kilökik a Halál Földjére, hogy ott pusztuljon el. Végül azonban valami csak feltűnt a látóhatáron: egy hegy. Közelebb érve Pressia már azt is ki tudta venni, hogy a magaslatot zöld növénytakaró borította. A hegy tövébe érve a kocsi jobbra kanyarodott. Befordultak egy kanyarba. Itt már ismét felbukkantak a régi országút maradványai. A kanyaron túl Pressia lepillanthatott egy völgybe. A Halál Földje itt megművelt területeket ölelt körbe. A földek bőséges termést ígértek. A lány nem hullámzó búzamezőket látott, mert a helybeliek valamilyen sötétebb, nehezebb gabonát termeltek. A táblák között apró, sárga virágok nyíltak. Hosszú sorokban valamilyen növény szárai meredtek az ég felé. Kicsit arrébb, a zöld bokrok ágai szinte a földig hajoltak az azonosítatlan, sötétlila gyümölcsökkel. Az ültetvények sorai között zöld egyenruhás újoncok dolgoztak. Néhányan apró, kerekes tartályokat toltak maguk előtt, és valamivel megpermetezték a növényeket. Mások mintha mintákat szedtek volna. A katonák fáradtan vánszorogtak. Ahol nem takarta ruha a testüket, ott a sápadt nap fénye vörösre cserzette a bőrüket. A legelőn jól megtermett állatok sorakoztak. A bundájuk alapján nem lehettek tehenek. Szarvuk sem volt, és az orruk valóságos ormánynak tűnt. Lassan lépdeltek patás lábaikon a közeli üvegház árnyékában. Az út ismét elkanyarodott. Egy sárgára festett családi ház irányába tartottak. Kicsit arrébb, távolabb az úttól, egy csűr magasodott az ég felé. Olyan ragyogó pirosra festették, hogy húsz évvel korábban is megállta volna a helyét. Mintha semmi sem történt volna a nagyvilágban. Ez a hétköznapi látvány annyira meglepte, hogy Pressia alig akart hinni a szemének. Ilyen gyönyörű épületeket utoljára Bradwell képein látott. Persze nagyon halványan azért a saját emlékei között is felbukkantak. A nagyapja gyerekkorában jól ismerte a farmereket. – A mezőgazdaság meglehetősen új jelenség, ha belegondolsz abba, hogy milyen régóta létezik a homo sapiens – magyarázta az unokájának. – Ha vissza tudnánk jutni arra a szintre, amikor több élelmiszert
termeltünk, mint amennyire szükségünk volt, akkor képesek lennénk ismét úgy élni, mint annak idején. A felégett föld azonban ellenséges maradt. A mutáció nem kímélte a magvakat sem. A napfény nem birkózott meg a hamuval és a korommal. A városban az emberek az ablakba állított cserepekben termesztettek növényeket. Olyan növények magvait ültették oda, amikről tudták, hogy nem ölik meg a gondozójukat. Ezeket a minikerteket ráadásul könnyű volt szemmel tartani. Éjszakára bevették őket, nehogy valaki ellopja a növényeket. Állattenyésztés helyett pedig inkább vadásztak. A hibrid állatok nagyon is vonzó zsákmánynak számítottak. A legtöbb ember képtelen lett volna megbirkózni az állattartással járó terhekkel. Hiszen ők maguk is csak a legnagyobb nehézségek árán maradtak életben. Akkor meg, hogy etettek volna rendszeresen valamilyen állatot? Ráadásul az állatok valamennyi nemzedékében felbukkantak sajátos genetikai torzulások. Az egyik húsától megbetegszel, a másiké viszont semmi bajt nem okoz. Mielőtt levágtak volna egy hibridet, a vadászok gondosan megvizsgálták, hiszen mindenkinek magának kellett meggyőződnie arról, hogy az eledele valóban elég egészséges-e. – Mennyi ennivaló! – álmélkodott Pressia. – Hogy a csudába van elég napfény? – Hozzápiszkáltunk a genetikai kódjukhoz, mert hát mennyi napfényre is van szüksége egy növénynek? Lehetne csökkenteni ezt a szükségletet? Az üvegházban okos gépeket használunk. A tükröző felületek összpontosítják a fényt, megőrzik és elvezetik az energiát a növények leveleire. – És a friss víz? – Ugyanazt a módszert használjuk. – Ezek meg milyen növények itt? – Hibridek. – Tudja, hogy milyen sok embert lehetne etetni ezzel a rengeteg kajával? – szakadt ki Pressiából önkéntelenül is az álmélkodás. Ingership azonban azt hitte, hogy komoly kérdést kapott. – Ha minden ehető volna, akkor az összlakosság egynyolcad részét el tudnánk látni táplálékkal. – Nem lehet megenni?
– Azért vannak eredményeink is. Sajnos elég soványkák. A mutációt nem lehet megakadályozni. Többnyire nem azt az eredményt kapjuk, amire számítottunk. – A lakosság egynyolcad része mindent felzabálna itt, függetlenül attól, hogy ehető-e, vagy sem – töprengett Pressia. – Ó, dehogy! Nem az emberi roncsok egynyolcadáról beszélek. Az itt termelt élelmiszerrel a Kupola lakosságának egynyolcadát tudnánk ellátni. Először kiegészítenénk az étrendjüket, azután pedig gondoskodnánk a teljes megélhetésükről, ha majd visszatérnek hozzánk – magyarázta Ingership. A Kupoláról beszélt? De hiszen Ingership az SZFH főembere! El Capitan elöljárója. Az SZFH arra készül, hogy egy szép napon elfoglalja a Kupolát. Ezért fegyverkeznek. – Na és az SZFH? – nyögte ki Pressia nagy nehezen. Ingership a lányra nézett, és arcának egyik oldala elmosolyodott. – Idővel minden világos lesz. – Tud erről El Capitan? – Bár nem sejti, hogy tudja, de azért sok mindennel tisztában van. Ezért talán jobb is volna, ha arról mesélnél majd neki, hogy én idekint egy sátorban élek... Mint azok az arabok a sivatagban, a régi időkben. Pressia nem tudta eldönteni, hogy a férfi most komolyan beszél-e. – Mint az arabok – visszhangozta a lány. Úgy tűnt, hogy átvette Helmud szerepét. A sátorról eszébe jutott a szülei esküvője. A nagyapja részletesen elmesélte, milyenek voltak a fehér sátrak, a fehér terítő és a hófehér torta. – Igen, sátorban. Világos? Ez a parancsom – csattant fel Ingership. A hangja hirtelen olyan keményen csengett, mintha nem csupán az arca egy része, hanem a hangszálai is részben fémből lettek volna. – Világos – vágta rá Pressia sietve. Néhány percnyi csend után Ingership folytatta: A szabadidőmben régi dolgokat buherálok. Megpróbálom visszaszerezni a rég elveszett ennivalókat. Sajnos még nem tökéletes az eljárás. De már közel járok. Ingership hatalmasat sóhajtott. – A régimódi, kulturált udvariasság magányos szigete a vadon kellős közepén.
Régimódi, kulturált udvariasság? Pressiának halvány fogalma sem volt arról, hogy miről beszél a férfi. – Honnan szerzik az osztrigát? – kérdezte végül. Ingership elvigyorodott, és a lányra kacsintott. – Ez maradjon az én titkom. Rejtőzik néhány ász a kabátom ujjában. Pressia nem igazán értette, hogy miért kell bármit is a kabát ujjában tartani. A sofőr beállt a széles verandára vezető lépcső elé. Pressiának eszébe jutott annak a hangfelvételnek a szövege, amit az anyja olyan szívesen játszott le esténként. Az altatódal a verandán táncoló magányos lányról szólt. Ekkor egy asszony lépett ki a házból, hogy köszöntse az érkezőket. Elegáns, ragyogóan sárga ruhát viselt. A ruha színe remekül ment a házhoz. Első pillantásra úgy tűnt, hogy az asszony hófehér bőre valósággal ragyog. Ő is Tiszta lenne? Pressia azonban hamar rájött, hogy nem a nő bőrét látja. Az asszonyt valamilyen testhezálló, hajszálvékony, rugalmas, nyúlékony és szinte már ragyogó anyag borította. A bőre egyetlen parányi darabkája sem látszott. A kezét és az ujjait is eltakarták a kesztyűk. A szövet csupán a szemét és a száját nem takarta el. Most már elég közel járt ahhoz, hogy Pressia észrevegye az orrlyukak fölötti nyílást is. Az asszony ugyanolyan csontsovány volt, mint Ingership. Keskeny válla egy göcsörtös fatörzsre emlékeztetett. Ingership kiszállt a kocsiból, és Pressia nyomába eredt. – Nagyszerű, sikerült keresztüljutnotok! – kiáltott fel az asszony. A ruháján egyetlen ránc sem látszott. A testharisnya tökéletesen körbefogta az arcát. A szövet nem púposodott fel a szája körül, és nem nyomta el az orrát sem. A nő parókát viselt. A göndör, szőke fürtök eltakarták a füleit. A tarkóján egy jókora csat fogta össze a haját. Nem jött le a verandáról, ehelyett megkapaszkodott a korlátban. Pressia, Ingership nyomában, felsietett a lépcsőn. A verandán állva figyelte, ahogy Ingership megpuszilta a felesége arcát. De hiszen az nem is az arca, csupán a testharisnya. – Íme, az én drága feleségem! Ingership feleségét kissé megrázta Pressia látványa. Mintha nem szokott volna hozzá a túlélők látványához. Az egyik bokája megbicsaklott hegyes orrú cipőjében. Pressia gyorsan a háta mögé rejtette a babafejű kezét.
– Örvendek a találkozásnak – szólalt meg udvariasan. – Én is – válaszolta Ingership felesége. – A héjában tálaltad az osztrigát? – kérdezte Ingership az asszonytól. – Bizony ám, mégpedig behűtve – felelte mosolyogva az asszony, miközben az arcára ránc nélkül feszült rá a sima szövet.
PRESSIA AZ O S Z T R I G A
M
IUTÁN BELÉPTEK A HÁZBA, INGERSHIP FELESÉGE
azonnal bezárta az ajtót. Megnyomott egy gombot a falon. Az ajtó körvonalát rögtön eltakarta a gumiból készült fedőréteg. Így akarják kizárni a hamut? – csodálkozott Pressia. Ha igen, akkor a módszer remekül bevált. Az őszibarackszínű falak valósággal ragyogtak. A parketta is tündökölt. A falon a festmény ugyanezt az épületet ábrázolta. Tél lehetett a képen, mert halomban állt a hó. Minden olyan fehér fényben ragyogott, mintha a hamu nem is létezett volna. – Üdvözöllek szerény otthonunkban – szólalt meg Ingership, majd mutatóujját végighúzta a derékmagasságban az egész falon végigfutó, fehér fából készült csíkon. Rosszkedvűen a magasba emelte az ujját, ami szürke lett a hamutól. A férfi nem vette a fáradságot arra, hogy kiakassza az állkapcsa fémzsanérját, így aztán összeszorított foggal beszélt. – Undi? – kérdezte a feleségétől. Ezzel valósággal letaglózta az asszonyt, akinek remegni kezdett a feje. – Undi! – csiripelte éles hangon. Pressiát lenyűgözte a ház eleganciája. A parkettán egy ragyogó, kék virágokkal telehímzett szőnyeg hevert. A lépcső korlátjába elképesztő kacskaringókat faragtak. A mennyezet aranyfényben tündökölt. Besétáltak az ebédlőbe. A hosszú asztalt vörös abrosz borította. Valaki már megterített. Az evőeszközök ragyogtak, a tapétán pedig még több
virágot látott. A mennyezetről elképesztő méretű csillár lógott le. Fémdarabokból készült az egész. De nem ám szilánkokból, hanem szépen megmunkált formákból. Pressiának, bárhogy is erőlködött, csak nem jutott az eszébe az ilyen hatalmas üveglámpások neve. A nagyapja akkor beszélt róluk, amikor a lány játszani kezdett Freedle-lel, és az öreg úgy döntött, hogy betesz egy gyertyát Freedle kalitkájába. Nagyon szép volt, ahogy a gyertya bevilágította a szobájukat. A lány most önkéntelenül is Bradwellre gondolt. Ő vajon mit szólna, látván ezt a gazdagságot? Valószínűleg beteg dolognak tartaná. Tudod, hogy Isten szeret téged, hiszen gazdag vagy! Pressia szinte hallotta, ahogy a fiatalember kigúnyolja ezt a helyet. Neki magának sem lett volna szabad ennyire lelkesednie. Hát milyen emberek élhetnek itt? Talán nincs lelkiismeretük? Hiszen mindenki más nyomorog! Ugyanakkor lenyűgözte ez a csodálatos otthon. Szeretett volna itt élni. Csodálattal töltötték el a székek gyöngyházfényű, lekerekített háttámlái, a bársonyos függönyök, az evőeszközök finoman megmunkált nyele. Valahol odafent biztosan volt egy fürdőszoba és egy puha párnákkal teli mennyezetes ágy is. Itt biztonságban érezhetné magát. Melegben és békességben élhetne. Talán bűnös, amiért erre vágyik? Lelki szemeivel maga előtt látta Bradwell arcát. Mit mondana a férfi? Hát azt, hogy igen, ez bizony bűnös dolog. Ekkor viszont az jutott a lány eszébe, hogy most már cseppet sem számít Bradwell véleménye. Lehet, hogy soha többé nem fog találkozni vele. Ettől a gondolattól valami megsajdult a mellkasában. Rosszul esett ez a fájdalom. Bárcsak ne érdekelné az a fiatalember. Az asztalon egy jókora, fahéjszínű boríték hevert. Vastag fekete tintával azt írták rá, hogy: PRESSIA BELZE. A borítékból fenyegetés áradt, bár a lány nem egészen értette, hogy miért. Mivel nem volt kedve aggódni, ezért a teljes figyelmét az ételre összpontosította. A mély tálban olajosan csillogó, ragyogóan sárga kukoricacsövek tornyozódtak. Mellettük pedig felfedezte azt a valamit, amiről úgy vélte, hogy a saját héjában felszolgált osztriga lehetett. A bőrszínű gombocskák durva felszínű, fehér kagylóhéjakban ragyogtak. Víz vette körül őket. Kicsit arrébb tojásokat látott. Megpucolt, kettévágott, hófehér tojásokat. Kemény sárgájuk nedvesen csillogott. Ezek lennének azok az elfelejtett ételek, amelyekkel Ingership foglalkozott a szabad idejében? „Sajnos
még nem tökéletes az eljárás.” Pedig már közel járhatott a sikerhez. Pressia úgy vélte, hogy ezek a tojások itt egyszerűen hibátlanok. Az asztalnál hat személy számára terítettek meg. A lány kíváncsi volt arra, hogy valaki mást is meghívtak-e. Ingership az asztalfőn foglalt helyet. A felesége hátrébb húzta a férfi bal oldalán álló széket. Az asszony nem mutatkozott be a lánynak. – Foglalj helyet! – csicseregte. Miközben Pressia leült, az asszony valósággal a feneke alá tolta a széket. Mintha csak nyomorék lett volna a lány. Pressia a baba fejét eltüntette az asztal alatt. – Parancsolsz citromos limonádét? – kérdezte a nő. Limonádé? Pressiának halvány sejtése sem volt arról, hogy mit jelent ez a szó. Annyit azért értett, hogy valami köze lehet a citromhoz. Honnan a csudából szereznek itt citromot? Ingership nem nézett a lányra, de bólintott. Pressia ezt parancsnak vette. – Igen, kérek szépen. Köszönöm szépen! Nagyon rég óta nem volt szüksége arra, hogy udvariasan viselkedjen. Nem lehetett egészen biztos abban, hogy a megfelelő dolgokat mondtae, vagy sem. Kiskorában a nagyapja megpróbálta jó modorra nevelni. Azt mondta, hogy ő is ilyen nevelést kapott gyermekként. A nagyapának állítólag ezt mondta az anyukája: „Tudnod kell, hogyan viselkedjél, ha egy napon majd az elnökkel vacsorázol” Egy jó darabig úgy tűnt, hogy elnök híján igazából már semmi szükség nincs a kulturált viselkedésre. Ingership felesége egy ragyogóan fényes fémkancsóval tért vissza az asztalhoz. A behűtött kancsó oldalán pára gyöngyözött. Mindenkinek töltött a poharába. Pressia legszívesebben azonnal megkóstolta volna a ragyogóan sárga színű folyadékot. Ennek ellenére várt egy kicsit. Úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha egészen pontosan, lépésről lépésre utánozza azt, amit Ingership tesz. Lehet, hogy a férfi ettől majd jobban megkedveli, ha sikerül elhitetni vele, hogy a vendége valahogy rá hasonlít. A ragyogóan kivilágított szobában Ingership arcának fémburkolata úgy tündökölt, mintha krómból készült volna. Pressiának az jutott az eszébe, hogy vajon a férfi minden este kifényesíti-e a burkolatot. Ingership felkapta a fehér szövetszalvétáját. Egy mozdulattal kinyitotta, és betűrte az álla alá. Pressia ugyanezt tette, csak éppen egy
kézzel. Ingership lejjebb húzta a tiszti sapkája szemellenzőjét. Pressiának nem volt sapkája, ezért csak egyszerűen elsimította a haját. Ingership felesége a magasba emelte az osztrigás tálat. A férfi felemelte két ujját, mire az asszony két kagylót tett a tányérjára. Pressia pontosan ugyanezt tette. Akárcsak a férfi, egy cső kukoricát, és három fél tojást kért. Az asszony végül ezt mondta: – Remélem, mindenkinek ízleni fog az étel! – Köszönjük, drágám – felelte Ingership, miközben széles mosollyal fordult a felesége felé. Büszke lehetett rá. Az asszony visszamosolygott. – Tudod Pressia, a feleségem a Nőies Feministák tagja volt. Te még egész kicsit lehettél, még azelőtt, hogy... – Világos – bólogatott Pressia, bár sejtelme sem volt arról, hogy kik lehettek azok a Nőies Feministák. – A felügyelőbizottság tagja volt. Az anyja pedig a szervezet megalapítói közé tartozott. – Hát ez nagyon szép – válaszolta a lány halkan. – Biztosra veszem, hogy Pressia megérti, hogy micsoda küzdelemmel járhatott mindez – magyarázta Ingership. – Hiszen neki saját magának is meg kell találnia az egyensúlyt a nőiesség és a tiszti hivatás között. – Mi hiszünk abban, hogy a nőknek meg kell adni a megfelelő képzést – szólalt meg Ingership felesége. – Szilárd meggyőződésünk, hogy a teljesítmény és az önállóság jó dolog. Na de miért kellene mindennek ellentétben állnia a legalapvetőbb női erényekkel? A szépséggel, a kecsességgel, az otthonunk és a családunk szeretetével? Hol van az leírva, hogy aktatáskát kell ragadnunk? Hogy úgy viselkedjünk, mint a férfiak? Pressia Ingershipre nézett, mert nem tudta, hogy erre mit is mondhatott volna. Az asszony talán egy rég betanult szöveget mondott most fel? Hiszen mára már megszűnt az oktatás. Miért emlegette az otthont és a családot? És mi lehetett az aktatáska? – De, drágám – szólt közbe Ingership. – Ne politizálj! A felesége az ujjait borító feszes szövetet kezdte el bámulni. Húzogatni kezdte a kesztyű végét, aztán így szólt: – Ó, persze. Annyira sajnálom!
Az asszony félénken elmosolyodott, lehajtotta a fejét, aztán gyors léptekkel elindult a szomszédos helyiség, valószínűleg a konyha irányába. – Várj csak! – szól utána Ingership. – Hiszen Pressia mégis csak egy kislány. Biztosan örömmel nézne szét egy igazi konyhában. Tetszeni fog neki a sok háztartási eszköz. Pressia? A lány nem tudta, hogy mitévő legyen. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ott hagyja Ingershipet. Azt remélte, hogy a férfit szemmel tartva majd illedelmesen tud viselkedni. A felszólításnak azonban nem mert ellentmondani. Udvariatlanság lenne, ha nem engedelmeskedne. Hiszen a lányok imádják a konyhát. Ettől felháborodott, de mégis így válaszolt: – Hát persze! Még szép! A konyhát! Ingership felesége szinte remegett az idegességtől. Az arcvonásait persze nehezen lehetett volna leolvasni. Szinte mindent eltakart a rugalmas szövet. Nyugtalanul rángatni kezdte ujjai hegyén a kesztyűt. – Hát igen – ciripelte. – Miért ne kényeztessük el? Pressia felállt, szalvétáját a székre fektette, a széket pedig betolta az asztal alá. Az asszony nyomába eredt a forgóajtón keresztül. Odaát lenyűgöző méretű konyha fogadta. A középen álló hosszú és keskeny asztal fölött hatalmas lámpa lógott. Csupán néhány szekrény állt odabent. A tiszta polcokat csak nemrég portalanították. – Ez a mosogató, ez itt a szárító – magyarázta Ingership felesége fennhangon, ahogy körbevezette a konyhában. – Az ott a hűtőszekrény. Egy jókora, két részből álló dobozra mutatott. A kisebbik a nagyobbik doboz tetején trónolt. Pressia megnézett mindent, és mosolyogva bólogatott. – Nagyon szépek. Az asszony most odalépett a mosogatóhoz. Amikor Pressia is odaállt mellé, a nő megragadott egy falból kiálló fémdarabot. Elfordította a tetején a kis kereket, és egy csőből hangosan zubogva víz tört elő. A nő a lányhoz hajolt, és a fülébe suttogta: – Figyelek, hogy ne érjen baj. Nem kell félned. Van egy tervem. Megteszek minden tőlem telhetőt. – Hogy ne érjen baj? – Nem mondta el, hogy miért hozott ide? Pressia a fejét rázta.
– Tessék – suttogta Ingership felesége, és a lány kezébe nyomott egy apró fehér kártyát. A karton téglalap közepén egyetlen piros vonal húzódott. Ez a csík úgy csillogott, mintha frissen kiontott vér lett volna. – Segíteni fogok, de neked is segítened kell, hogy megmeneküljek. – Nem értem – suttogta Pressia, és a kártyára nézett. – Vigyázz rá! – Az asszony összezárta Pressia kezét a papírdarab körül. – Tedd el! Pressia a nadrágzsebe mélyére süllyesztette a kártyát. Ekkor a nő elzárta a vízcsapot. – Szóval így működik az egész! Csövek és csapok! Pressia zavartan, döbbent arckifejezéssel bámulta az asszonyt. – Nagyon szívesen! – kiáltotta Ingership felesége. – Nagyon köszönöm – nyögte ki Pressia, bár a válasza inkább kérdésnek hangzott. A nő kivezette a konyhából az ebédlőbe. Pressia visszaült a helyére. – Nagyon szép volt a konyha – szólalt meg, hangjában enyhe zavarral. – Ugye, hogy az? – kérdezte Ingership. A felesége leheletnyit meghajolt, majd visszament a konyhába. Pressia hallotta, hogy odabent a fazekakkal kezdett el valamit csinálni. – Az elnézésedet kérem – szólalt meg újra Ingership és elmosolyodott. – A nejem igazán tudhatta volna, hogy nem szabad csak úgy politizálni. Pressia furcsa zajt hallott a bejárat felől. Odafordult, és megpillantott egy másik fiatal nőt. Ez is ugyanolyan testharisnyát viselt, mint Ingership felesége, ám az ő öltözéke nem volt olyan makulátlanul tiszta. Az ismeretlen sötétszürke ruhát és szögletes cipőt hordott. Az egyik kezében vödröt, a másikban pedig egy szivacsot tartott. Csendben tisztogatni kezdte a falat, mindenekelőtt azt a részt, amiről Ingership azt mondta, hogy undi. A férfi ekkor felkapott egy fél tojást, és már el is tüntette a szájában. Pressia azonnal ugyanígy tett. Nem harapott bele azonnal a tojásba. A nyelvével végigsimította a fehérje sima görbületét, és csak utána harapott bele. A tojást megsózták. Csodálatosan finom volt. – Most persze azon töröd a fejedet – folytatta Ingership –, hogy a csudába lehetséges mindez? Teljesen jogos a kérdés. Itt van ez a ház, a csűr, az étel.
A kezével széles, átfogó mozdulatot tett. Jelezte, hogy nyugodtan csodálkozhat ezen a környéken minden miatt. A férfi ujjai meglepően finomnak tűntek. Pressia sietve megette a maradék tojást. Összeszorított szájjal elmosolyodott. Az arca valósággal kidudorodott az ételtől. – Figyelj csak rám, Pressia Belze! Most elárulom neked a ni kis titkunkat. Jól figyelj! A feleségemmel mi vagyunk itt a Kupola összekötői. Tudod, hogy ez mit jelent: összekötők? – Nem várta meg Pressia válaszát. – Közvetítők vagyunk, hídépítők. Tudod, itt már minden a szakadék szélén tántorgott a robbanások előtt. A Tisztesség Vörös Hulláma az erejét megfeszítve próbálkozott rendbe hozni a dolgokat, és én mélységesen hálás vagyok azért, hogy létrejött a rend helyreállítása. Sajnos nem sikerült minden. A másik oldal megelőzött minket. Júdás is része volt Isten tervének. Ugye érted, hogy miről beszélek? Voltak azok, akik magukhoz ölelték a kultúrát. Mások viszont képtelennek bizonyultak erre. El kell hinnünk azt, hogy a maguk módján még a robbanások is mindenki javát szolgálták. Voltak, akik már készen álltak. Mások viszont nem érdemelték ki, hogy bejussanak. A Kupola a jó oldalon áll. Úgy vigyáz ránk, mint Isten jóindulatú szeme. Ebben a pillanatban pedig tér valamit tőlem és tőled. Mi pedig megtesszük. A férfi szigorú pillantást vetett a lányra. – Tudom, hogy most mire gondolsz, arra, hogy az Úr nagy tervében én azok közé tartoztam, akik nem érdemelték ki, hogy bejussanak a Kupolába. Bűnös voltam, te is bűnös voltál. Ám mindez nem jelenti azt, hogy továbbra is bűnben kell élnünk. Pressia nem tudta, hogy a leleplezés melyik része rázta meg jobban. Szóval Ingership az összekötő, és ráadásul szilárdul hisz abban, hogy a robbanások az emberiség bűneit torolták meg. A Kupola akarta az ilyesmit elhitetni a túlélőkkel. Azt, hogy kiérdemelték a sorsukat. Pressia gyűlölte Ingershipet, de mindenekelőtt azért, mert a férfi olyan erős volt. A főparancsnok veszélyes gondolatokkal játszadozott. Istenről és bűnös emberiségről beszélt, meg arról, hogy milyen előnyökkel jár, ha valaki erős. Mindezzel csupán még több hatalomra akart szert tenni. Bradwell valószínűleg elvágta volna vendéglátója torkát, és a fémmel borított arcát addig verte volna a falba, míg a fémrészek be nem horpadnak. Utána pedig történelemleckét tartott volna az áldozatának. Pressia azonban zsákutcába jutott. Csendben ült az asztalnál, és a szeme
sarkából a barna borítékot bámulta. Vajon Ingership egész bevezetője csupán előkészítés volt, mielőtt odaadná a borítékot? Pressia nagyon szerette volna, ha már túllennének az egészen. A Kupola akar valamit tőle? És mi történik akkor, ha nemet mond az ajánlatukra? Gyorsan lenyelte az utolsó tojásdarabot is. Csendben bólogatott, mint aki egyetért Ingershippel. De valójában a tojások jártak az eszében. Most, hogy megkóstolhatta ezt az ételt, nagyon örült az új tapasztalatnak. Ingership a magasba emelt egy osztrigát. Úgy fogta meg a kagylót, mintha az egy parányi teáscsésze lett volna. Egyetlen szippantással lenyelte a tartalmát. Utána kihívó pillantást vetett Pressiára. Mintha csak gúnyolódott volna vele. Vagy éppen a bátorságát tette most próbára? – Igazi ínyencfalat! – biztatta a férfi. Pressia is felemelt egy osztrigát a tányérjáról. Először az ujjával, aztán az alsó ajkával érezte meg a kagyló érdes peremét. Kicsit megdöntötte a kagylót, és az osztriga valósággal becsusszant a szájába. Lesiklott a torkába, és már el is tűnt. Annyira gyors volt az egész, hogy a lány nem is érezte az ízét. A nyelve mintha csak egy csepp tengervízhez ért volna. – Ugye milyen finom volt, igaz? – érdeklődött Ingership. Pressia elmosolyodott, és bólintott. A férfi diadalmasan az asztal lapjára csapott a kezével. – De még mennyire! – harsogta. – Egy pillanatra a szájadban tarthattad a régi jó világot. Ez a legnagyobb gyönyör, amiben még részünk lehet. Bólintott, azután az egyik kezét becsúsztatta az öltönye belső zsebébe, és előhúzott egy apró fényképet. Odatette az asztalra, majd átpöccintette Pressia elé. – Tudod, hol készült ez a kép? A felvétel Ingershipet és a feleségét ábrázolta. Egy hófehér helyiség sarkában álltak. Az Ingership mellett álló férfi nagyjából olyan idős lehetett, mint a parancsnok. Tetőtől talpig eltakarta a vegyvédelmi öltözék. Csupán a sisakja parányi ablakán keresztül látszódott, hogy a férfi mosolyog. Ingership lelkesen rázta a fehér ruhás, vastag kesztyűbe bújtatott kezét. A főparancsnok egy táblát tartott a kezében. Az arcát borító fémréteg valósággal ragyogott, ahogy a testharisnyát viselő feleségével együtt ostobán vigyorogtak. Mindketten fehér öltözékbe
bújtak. Vajon odabent, a Kupolában járt Ingership és a felesége? Ilyen lett volna odabent az élet? Vegyvédelmi ruhák, meg arcok a parányi ablakok túloldalán? Pressia ekkor azt érezte, hogy görcsölni kezd a gyomra. Talán a kép váltotta ki ezt a hatást? Vagy túl mohón evett? Az asztal lapján visszatolta a fényképet Ingership elé. Érezte, hogy hirtelen elönti a hátát az izzadság. Belekortyolt a limonádéba. Ilyen elképesztő dolgot még soha sem ivott. Az ital egyszerre volt savanyú és édes. A nyelvével megérintette a szájpadlását. Imádta ezt az ízt. – A Kupolában nagyra tartják a szolgálatomat – magyarázta Ingership. Felemelte a fényképet az asztalról, és bámulni kezdte. – Egyfajta fogadószobában tartottuk az ünnepséget. Légmentesen záródó zsilipek hosszú során jutottunk be. – Odabent éjjel – nappal ilyen vegyvédelmi ruhát viselnek? – Ó, dehogyis! Ugyanolyan világban élnek, mint amilyenben annak idején mi is élhettünk. Csak ez az új környezet biztonságos, gondosan ellenőrzött és... és tiszta. – A férfi visszarakta az öltönye belső zsebébe a fényképet, és boldog mosollyal megveregette a zsebet. – A Kupolában élő embereknek, mindent figyelembe véve, lehetnek gyermekeik is. Egy napon majd ők fogják benépesíteni a világot. Olyan segítőkre lesz szükségük, akik ellenőrzik, előkészítik és biztosítják a dolgokat. Most pedig jól figyelj rám, Pressia Belze, mert van még egy alapvető feladatunk! A védekezés. – A védekezés? – A védekezés – bólintott Ingership. – Éppen ezért vagy most itt. A házigazda átpillantott a válla fölött, mintha csak ellenőrizni akarta volna, hogy még mindig ott van a falakat tisztogató személy. A nő még nem ment el. Ingership pattintott az ujjával, mire a takarító gyorsan felkapta a vödrét, és kisietett az ebédlőből. – Tudod, egy Tiszta megszökött a Kupolából! Persze számítottak erre, és hajlandók is voltak elengedni. A Kupola senkit sem akar odabent tartani, aki távozni kíván. Viszont, ha a fiatalember úgy döntött, hogy kisétál a kapun, akkor azt akarták, hogy ezt felkészülve tegye meg. Vigyázni akartak rá. A fülébe olyan készülékeket ültettek volna, aminek a segítségével odabent is mindent hallhatnak, amit a fiú hall. A szemére olyan lencséket raktak volna, hogy bent mindent lássanak, amit csak ő lát. Veszély esetén így hazavihették volna.
Pressiának eszébe jutott, milyen is volt, amikor megpillantotta Partridge-ot. A sápadt képű, magas és hórihorgas fiú pontosan úgy nézett ki, ahogyan a suttogok leírták. Tényleg rövidre nyírták a fejét. A lány pontosan érezte, hogy Ingership magyarázata nem lehet igaz. Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy miért olyan hihetetlen az egész. – Ki ez a Tiszta? – kérdezte Pressia. Ki akarta deríteni, hogy mivel is van pontosan tisztában Ingership. Vagy legalábbis azt, hogy mit hajlandó elmondani neki. – Mire fel ez a nagy felhajtás miatta? – Nagyon jó, hogy ezt kérdezted, Pressia. Így gondolkozik egy vezető. Ennek igazán örülök. Nos, ez a fiú egy fontos személyiség gyermeke. Ráadásul egy kicsit hamarabb távozott a Kupolából annál, mint amire számítottak. Nem fejezték be a kezelését, és nem kaphatta meg a védelmét szolgáló beültetéseket. – De hát miért? – csodálkozott Pressia. – Miért akarta volna otthagyni a Kupolát? – Még soha, senki nem tett ilyet korábban. Ennek a Tisztának, Ripkard Crick Willuxnak, akit Partridge-nak is neveznek, jó oka volt a távozásra. Az anyját keresi. – Egy túlélő az anyja? – Sajnos igen. Egy szerencsétlen roncs. Ugyanolyan bűnös, mint mi mindannyian – sóhajtott fel Ingership, és bekapott még egy osztrigát. – Nagyon különös az egész. A Kupola új információkat szerzett erről az asszonyról. A fiú anyja életben maradt, és egy üregben él. Bevackolta magát egy korszerűen felszerelt, de kicsi üregbe. A Kupola úgy véli, hogy az akarata ellenére tartják ott. A fiú anyja fogoly. A Kupola erői megpróbálják megkeresni az üreg pontos helyét. Rendkívül fejlett altalajvizsgáló berendezéseket használnak. A Kupola szeretné biztonságban tudni az asszonyt, mielőtt elpusztul az a barlang. És azt sem akarjuk, hogy közben megsérüljön a Tiszta. Mivel azonban a Tiszta nem kaphatta meg a megfelelő kezelést, ezért valakit mellé kell állítanunk. Olyan valakit, aki irányítja, vezeti és megvédi a fiút. – Engem? – Igen, téged. A Kupola azt akarta, hogy találd meg ezt a Tisztát, és minden körülmények között maradj vele. – Miért pont én?
– Ezt látod, nem tudom. Rendkívül magas biztonsági besorolásom van, de mindent még én sem tudhatok. Tudsz talán valamit erről a fiúról? Valahogy kapcsolatban vagytok? Pressia gyomra ismét görcsbe rándult. A lány nem tudta eldönteni, hogy érdemes-e megpróbálkoznia hazugsággal. Hirtelen arra is rájött, hogy az arckifejezése talán már le is leplezte. Pressia nem nagyon tudott hazudni. – Hát nem nagyon hinném. – Ó, micsoda csalódás! – méltatlankodott Ingership. De vajon mi a csalódás? Az, hogy Pressia nem állt kapcsolatban a fiúval, vagy az, hogy nem volt őszinte a főparancsnokhoz? A lány nem tudta eldönteni, hogy mit gondol a férfi. – Azt gondolja, hogy tényleg életben van az anyja? – Pressiát hirtelen elöntötte a remény. Mégiscsak tud segíteni Partridge-nak megmenteni az anyját. Szóval akkor a fiúnak csak igaza volt. – Nagyon is életben van. Ezt gondoljuk. – Ki az a mi? – kérdezte Pressia. – Állandóan többes számban beszél. – Természetesen a Kupolára gondolok. Ezt jelenti a mi. És ebbe a két betűbe te is beletartozhatsz ám, Pressia – válaszolta Ingership, és az ujjával megkopogtatta az asztalt. – Természetesen előtte még fel kell készítenünk téged. Megvannak ehhez a szükséges eszközök. Természetesen nagyon kulturált módon fogunk eljárni. A feleségem már elő is készítette az étert. Ingership odahajolt a lányhoz. – Érzed már a szagát? Pressia beleszagolt a levegőbe. Olyan édes illat csapta meg az orrát, hogy majdnem elfogta a hányinger. Bizonytalanul bólintott, mert hirtelen annyira elgyengült, hogy majdnem az asztalra zuhant. Tűzbe borult a gyomra és a melle. A forróság átterjedt a karjára és a lábára is. Mi az az éter? – Valami baj van – suttogta. Elfogta a rosszullét. Önkéntelenül is az erdőben hagyott fiú jutott az eszébe. Teljesen logikátlan, hogy felmerült benne a kérdés, de most arra gondolt, hogy a jogos büntetést éli át, amiért hagyta meghalni a fiút. Ezt történik azokkal, akik egy gyilkosság tanúi voltak, de nem tettek semmit.
– Ugye érzed? – kérdezte Ingership. – Ugye érzed az egész testedben? Pressia a férfira nézett. Csak elmosódva látta az arcát. – Azt akartam, hogy részed lehessen ebben a gyönyörben, mielőtt megkezdődne az igazi küldetésed. Egy aprócska ajándék. Egy kis figyelmesség. Vajon Ingership felesége arra készült, hogy elaltassa Pressiát? De akkor miért adta oda azt a különös kártyát? A lány zsebében most is ott lapult a fehér lapocska, a friss vérrel festett csíkkal. – Az ételről beszél? – suttogta Pressia bizonytalanul, mert nem egészen értette, hogy mi is volt ez az ajándék. – Akkor hát nem maradt sok időnk hátra. Én is érzem – felelte a férfi, és egy durva mozdulattal megdörzsölte a saját karját. – Van még egy fényképünk. Ezúttal az öltönye külső zsebébe nyúlt. Ez oldalt, alig valamivel a csípője felett nyílott. A képet odacsúsztatta Pressiához. A lánynak hunyorognia kellett, hogy kitisztuljon a tekintete. A nagyapját látta. A férfi fehér ágynemű alatt feküdt egy ágyban. Valamilyenfajta lélegeztető készülék takarta el az orrát. Pressia észrevette az idős férfi torkában a ventilátort. A nagyapja állkapcsa árnyékba borította az apró készüléket. A propeller elmosódott a mozgás miatt. Az idős férfi mosolyogva bámult a kamerába. Az arca nyugodtnak és békésnek látszott. Az unokája nem emlékezett arra, hogy valaha is ilyen fiatalnak látta volna a nagyapját. – Gondosan ellátják majd! – Hol van most? – Természetesen a Kupolában! – A Kupolában? – kiáltott fel Pressia. Lehetséges ez? Az ágy melletti asztalkán egy virágokkal teli vázát pillantott meg. Igazi virágok? Finom az illatuk? Elfogta a boldogság. A nagyapja torkába ágyazódott ventilátor pörgése azt mutatta, hogy az idős férfi tiszta levegővel szívta teli a tüdejét. – Persze azzal is tisztában kell lenned, hogy a nagyapádat egyfajta zálognak kell tekintened. így majd kellőképpen érdekelt leszel abban, hogy jól végezd el a feladatodat. Érted, amit mondok? – A nagyapám – suttogta Pressia. Ha nem teszi meg azt, amit mondanak neki, akkor meg fogják ölni a nagyapját. A lány ép keze
most végigsimította az asztal alá rejtett babafejet. Ebben a pillanatban tört rá a rosszullét következő hulláma. Eszébe jutott az otthonuk, Freedle. Ha a nagyapja elkerült onnan, mi történhetett Freedle-lel? – A küldetésed során vigyázni fognak rád. A Különleges Erők tagjai végig kéznél lesznek. Láthatatlanul, de sosem túl messze. – A Különleges Erők? – Igen. De hiszen már láttad is őket. Vagy talán nem? Az ügynökök jelentették a Kupolának, hogy te és El Capitan találkoztatok velük. Igazán lenyűgöző alakok. Több bennük az állati, mint az emberi. De tökéletesen engedelmesek. – Azok, amiket az erdőben láttunk? Azok az elképesztően gyors lények. A Kupolából jöttek? A Különleges Erők... Az étel. Pressia ekkor értette meg, hogy miről is beszélt a főparancsnok az autóban. A férfi az ennivalót emlegette. Hz volt az a dolog, amivel olyan sokat foglalkozott, de még mindig nem sikerült tökéletes eredményt elérnie. Persze Ingership arról beszélt, hogy már egészen közel járt a megoldáshoz. Egész közel. Szóval akkor megmérgezték őt. A lány jobbik keze az asztal lapjára csúszott. Megragadta a kés nyelét. Le kell innen lépnie, mégpedig most azonnal. Felállt, és a kést elrejtette a combja mögé. Mintha csak táncra perdült volna körülötte a szoba. Pressia szédülni kezdett, és még erősebb rosszullét fogta el. A borítékra nézett. Elmosódottan ott látta rajta saját nevének betűit. Alighanem abban voltak a parancsai. – Drágám! – figyelmeztette Ingership a feleségét. – Már jelentkeznek a hatások! A vendégünk... Pokoli kín mart Pressia gyomrába. Körülnézett a szobában, majd a tekintete megállapodott Ingership arcán. Alig volt hús a csontjain. Most felbukkant mellette a felesége is. Az asszony valósággal ragyogott a bőrére simuló fehér testkesztyűben. A száját zöld egészségügyi álarc takarta el. Fehér kesztyűs kezét halványzöld gumikesztyűbe bújtatta. A talaj ekkor mintha megingott volna Pressia lába alatt. Ingership a lányhoz ugrott. Pressia előrántotta a kését, és a férfi gyomrának szegezte. – Engedjenek ki innen! – kiáltotta. Talán ha megsebesíti a férfit, akkor még eljuthat az ajtóhoz.
– Elképesztően modortalan vagy, Pressia! – méltatlankodott Ingership. – Ráadásul pedig udvariatlan is! A lány megpróbált döfni, de elveszítette az egyensúlyát. Ingership meg akarta ragadni a csuklóját, de a kés pengéje belemart a karjába. Azonnal kibuggyant a vére. Az ingén jókora vörös folt jelent meg. Pressia megpördült. Elejtette a kést, hogy meg tudja ragadni az ajtó kilincsét. Odafutott az ajtóhoz, de nem sikerült kinyitnia. Nem fordult el a kilincs. A lány ekkor már alig állt a lábán. Újra lecsapott rá a szédülés. Térdre rogyott, és hányni kezdett. Oldalra fordulva a földre zuhant. A babafejet a mellére szorította. A magasban Ingership arca jelent meg. A lány némán bámulta, ahogy a férfi feje mögött ragyogott a mennyezetre erősített, rengeteg apró üvegdarabkából összeállított, különös lámpás. Hogy is hívták az ilyesmit? Mi volt az ilyen lámpák neve? – Meghívtalak, és kipróbálhattad ezt a sok csemegét – magyarázta Ingership. – Azt azonban nem ígértem, hogy meg is tarthatod az ételt. Mondd meg, ha nem érte meg! Mondd meg! Valahol elhagyhatta a tiszti sapkáját. Pressia jól látta, ahogy férfi felhólyagosodott bőre összeért a fémmel. A főparancsnok megtántorodott. A karja még mindig vérzett. A lány egy pillanatra megijedt, mert azt hitte, hogy foglyul ejtője rá fog zuhanni. Ingership azonban megragadta a feleségét. Erősen megmarkolta az asszony testharisnyába bújtatott, csontsovány felkarját. – Vezess a vödörhöz! Lángolok, drágám! Az egész testemben érzem. Valósággal elhamvadok! Lángolok! Pressiának végre eszébe jutott a furcsa lámpás neve. – Csillár – suttogta. Milyen szép szó. Hogy a csudába felejthette el? Amikor majd újra találkozik a nagyapjával akkor ezt a szót fogja a fülébe suttogni. Csillár, csillár, csillár.
EL CAPITAN A SAPKA
E
CAPITAN A ROMBA DŐLT VÍZTORONY KUPOLÁJÁNAK TÁMASZKODOTT. Rákönyökölt a rom súlyos ívére. Olyan régóta bámulta a fertőket, hogy közben besötétedett. Időnként meghallotta a homok mozgását. Megpróbálta meglőni a ragadozókat, de már túl sötét volt ahhoz, hogy célozzon. A fertők ráadásul túl gyorsnak bizonyultak. A lövések hangja azonban mintha elijesztette volna őket. A tiszt megéhezett és fázott. Olyan sokáig mászkált fel és alá az öccsével a hátán, hogy bedagadt a lába. Helmud elaludt, amitől olyan nehéz lett, mint egy sószsák. Horkolni kezdett. El Capitan kicsit előbbre hajolt, aztán egy gyors mozdulattal kiegyenesedett. Helmud feje nekicsapódott a víztorony kemény burkolatának. Helmud feljajdult, nyöszörögni kezdett, és egészen addig nem fogta be a száját, míg El Capitan rá nem szólt, hogy kussoljon már. Milyen rég ment el az a Pressia? Meg sem tudta volna mondani. Nem húzta fel az óráját. Beszólt volna a főhadiszállásra, de az adóvevője sem működött. Amikor El Capitan végre megpillantotta a fekete kocsit, megkönnyebbülés helyett düh fogta el. A jármű fölött porfelleg emelkedett a pusztában. Lassan, kígyózva közeledett a kietlen tájon. Bizonyára oka volt annak, hogy így tértek vissza. A sofőr talán azért rángatta ide-oda a kormányt, mert attól félt, hogy belefut valamilyen fertőbe? Nehéz lett volna megmondani. L
A kocsi végül csak odaért. Sötét homok borította. A kerekeit is finom por lepte be. Nem is por, termőföld. Valamilyen termékeny területen jártak? El Capitan kihúzta magát, mire Helmud minden ok nélkül vinnyogni kezdett. – Fejezd már be, Helmud! – förmedt rá El Capitan, és megrántotta az öccsét. Helmud nyaka nagyot kattant, de ettől még cseppet sem halt meg. A nyaka néha szokott így kattogni. A sofőr nem tekerte le az ablakát. El Capitan egyszerűen odalépett a kocsihoz, és kinyitotta a hátsó ajtót. Cseppet sem lepődött meg azon, hogy nyomát sem látta Ingershipnek. Ingership nem szokott túl sokáig errefelé időzni. Pressia valósággal ráborult a túlsó ajtóra. Keresztbe tette a lábát, és egyik kezével eltakarta a szemét. A kocsi mennyezetén égő lámpa halvány fényében úgy tűnik, hogy a lány összement, és zúzódások borítják. El Capitan bemászott, és becsapta maga után az ajtót. Kettőjük között egy jókora boríték hevert az ülésen. Pressia nevét olvashatta rajta. A pecsétet feltépte valaki. Olyan volt, mintha megtaposták és összegyűrték volna a papírt. – Akkor most visszamegyünk a főhadiszállásra, igaz? – kérdezte El Capitan a sofőrt. – Hát az attól függ – válaszolta a férfi. – Mostantól Belze parancsainak engedelmeskedem. – Hogyan? Az ő parancsainak? – Ingership utasítása. Hát ezért gályázott El Capitan hosszú éveken át, hogy ez a Pressia Belze most csak úgy kilökje a helyéről? Egyetlen vacsora elég volt ehhez? – Ingership azt mondta neked, hogy mostantól Pressia parancsainak kell engedelmeskedned, nem pedig nekem? Jézus! – Jézus! – ismételte meg Helmud. – Így igaz, uram! El Capitan átmászott az elülső ülésre, és halkan folytatta: – Nagyon szarul néz ki a csaj. – Hát, legalább nem halt meg – felelte a sofőr. El Capitan visszamászott hátra. – Pressia – keltegette halkan a lányt. Pressia a hang felé fordult, és kinyitotta a szemét. Mindkét szeme körül megfeketedett és felduzzadt a bőr.
– Jól vagy? – Ingership egy olyan sátorban lakik, mint a régi időkben az arabok – válaszolta a lány. – Komolyan? – kérdezte El Capitan. – Komolyan? – szajkózta Helmud. Pressia kinézett az ablakon, és leheletnyit megemelte a babafejű kezét. Ahogy az öklét mozgatta, úgy tűnt, mintha a baba a fejét csóválta volna. El Capitan a lány kezére nézett. Lehet, hogy a babára kellene hallgatnia? Pressia tekintete a parancsnok szemébe fúródott. Mintha csak azt akarta volna tudni, hogy a tiszt megértette-e az üzenetet. El Capitan úgy vélte, hogy a lány nem bízik a sofőrben. Nem akarja, hogy a vezető bármi fontosat is meghalljon. El Capitan bólintott, de aztán próbára tette a lányt. – Aztán jól érezted magadat? Buliztál egy kicsit odakint? – Annyira jó volt – válaszolta Pressia miközben a baba vadul rázta a fejét. El Capitan most már biztos volt a dolgában. Valami történt. Valami rossz. – Ezek itt a parancsaid? – kérdezte, és megérintette a borítékot. – Igen. – Van velük valami tennivaló? – Azt akarják, hogy segítsen nekem. Váratlanul a sofőr szólt közbe: – Várom a parancsait, Belze. Hová lesz a fuvar? – Nem tetszik ez a hozzáállás – mordult fel El Capitan. Legszívesebben jól pofán verte volna a sofőrt, de türtőztette magát. Nem akarta felzaklatni Pressiát. – Nem is kell, hogy szeresse a hozzáállásomat – felelte a sofőr. Pressia megemelte a boríték egyik végét. A tartalma az ülésre ömlött. A parancsok egyetlen papírlapon sorakoztak. Mellettük egy kórházi ágyban békésen pihenő öregember fényképe feküdt, és egy apró elektronikus készülék. El Capitan időtlen idők óta nem találkozott működő számítógéppel. Csak roncsokat látott. Fekete monitorokat, olvadt műanyagot, néhány billentyűzetet és az emberek testébe olvadt alkatrészeket. – Ott van az a fénypont – magyarázta a lány El Capitannak. – Meg kell találnunk azt a fénypontot. Férfi, tizennyolc éves.
El Capitan felemelte a kézi számítógépet. Már annyira hozzászokott az adóvevőjéhez, hogy először nem is tudott mihez kezdeni az apró gépezettel. A karcsú készülék képernyője már-már olajos ragyogással csillogott. A környéket mutatta, mintha csak valaki nagy magasságból nézett volna lefelé. És tényleg látszott rajta egy parányi, kék színű, fénylő pont. A lüktető fénypont gyorsan mozgott a képernyőn. El Capitan megérintette a kék pontot, mire a képernyőn valósággal szertefutott a környék. Mintha csak közelebb zuhant volna a föld felszínéhez. Egy csomó szó is felbukkant: HUSZONNEGYEDIK UTCA, CHENEY SUGÁRÚT, KERESKEDELMI ÉS HITELBANK. Az anyja talán nem ezt a bankot emlegette mindig? Nem itt tartotta a pénzüket? El Capitannak eszébe jutott egy nyalókákkal teli üvegedény. Be volt zárva, és ahhoz, hogy odajusson hozzá, borvörös kötelek között sokáig sorban kellett állniuk egy valóságos útvesztőben. A mai utcáknak azonban nem sok közük volt a régiekhez. A képernyő a valóságot mutatta. A romba dőlt város képére azonban ráborult a régi város térképe. – Tudom, hogy hol van most – szólalt meg a tiszt. – Ez a kék fénypont. – Igen? – kérdezte Pressia. El Capitan alaposabban is megvizsgálta a képernyőt. Nem találta meg rajta az új piacot. Az amúgy nem túl régóta működött. – Nem elég friss a térkép! – Nem teljesen az. – Ismered a célpontot? – kérdezte El Capitan. – Egy Tiszta. A légcserélő hálózaton keresztül sikerült kitörnie a Kupolából. El Capitan meg akart ölni egy Tisztát. Ez az egyszerű vágy ugyanolyan elszántan és ellenállhatatlanul élt benne, mint az éhség. – És mit fogunk tenni ezzel a Tisztával? Célba lövünk rá? – Felhasználjuk, hogy elvezessen minket az anyjához – felelte Pressia, a látóhatár felé pillantva. – A végén a Tisztát is, meg az anyját is átadjuk Ingershipnek. – Ő pedig nyilvános kivégzést szervez nekik? – Ő pedig visszaadja őket. – Visszaadja őket? – Vissza.
A Kupolának. El Capitan ebben a pillanatban értette meg, hogy Ingership a Kupolának dolgozik. Miért érezte mégis úgy, hogy ezzel mindig is tisztában volt? Csak éppen nem akarta beismerni. Hát persze. Csak ez járt az eszében. Szóval akkor az SZFH nem is létezik. El Capitan maga előtt látta, ahogy egyszer, régen elkezdte keresni az elásott puskákat. Az öccse ott haldoklott a hátán, a vére pedig kétségbeesetten lüktetett az egész testében, ahogy a jeleket kereste. Megváltozott a táj. Minden elpusztult. Az anyjuk már korábban meghalt, egy menhely mellett temették el. Mi alapján tájékozódhatott volna? De akkor is életben maradt! Csak ez volt fontos. Hangosan viszont csak ennyit mondott: – Örömmel látom, hogy megbízható szövetségesednek tekinted Ingershipet. – Teljes mértékben – válaszolta Pressia, miközben még mindig kifelé bámult az ablakon. El Capitan a baba fejét figyelte. Pressia ökle néhány centivel magasabbra emelkedett és csóválni kezdte a fejét. A lány ekkor megfordult, és mélyen El Capitan szemébe nézett. – Remélem, Ingership ugyanígy számíthat a te megbízható együttműködésedre is. Most már tegezi? És vajon a sofőr hallgatózik, hogy mindenről beszámoljon? Nem mintha bármit is számított volna. El Capitan azonban képtelen volt megszólalni. Még csak bólintani sem tudott. Őt aztán nem lehet ilyen könnyen elintézni! A harag valósággal fellángolt a mellkasában. Helmud is nyugtalanná vált, mintha a bátyja dühe átterjedt volna rá is. Hiszen közös a vérkeringésük. Hátul úgy szöszmötölt hosszú ujjaival, ahogy egy öreg hölgy kötögeti gyors mozdulatokkal a harisnyát egy rosszkedvű újszülöttnek. – Hova menjünk? – kérdezte a sofőr. – Majd megmondjuk, ha megmondjuk! – förmedt rá Pressia. El Capitant elfogta a büszkeség. Örült, hogy kezdett visszatérni a szín a lány arcába. Ismét a számítógépre pillantott. – Van egy terved? A baba feje bólogatni kezdett, a lány pedig ezt mondta: – Követjük a fénypontot. El Capitan a fényképre tette az ujját, és odahúzta magához. – Ismered az öreget? – A nagyapám. – Szép, kényelmes ágyat kapott.
– Bizony. Szóval akkor Pressia nagyapja a túsz. Ezek szerint így megy ez errefelé. El Capitan felemelte a parancsokat tartalmazó papírlapot. Átfutotta az utasításokat. Meg kell találniuk a Tisztát. Elnyerve a bizalmát, követniük kell a célponthoz, a fiú anyjához. A célpontot át kell adniuk a Különleges Erőknek. Ez az osztag majd akkor lép a színre, ha az adóvevővel odaszólnak neki. – Különleges Erők? – Azok a lények, amik kifosztották a csapdáidat. El Capitan megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Tovább olvasta a parancsokat. Mindenáron... Szóval mindenáron meg kell védeniük a célpont rejtekhelyét és valamennyi ott őrzött tárgyat. A tabletták, a kapszulák és a fiolák a legfontosabbak. „Minden kell, ami orvosságnak látszik.” A bevetés parancsnoka Belze. El Capitan majd segíti és támogatja. A parancsnok úgy érezte magát, mintha csapdába esett volna, így érezhetik magukat azok a selejt újoncok a ketrecben. El Capitan keze ökölbe szorult. Mintha csak a szíve is megpróbált volna ökölbe szorulni. – Tudod, hogy hova megyünk? A lány bólintott. – Csak akkor engedelmeskedem a parancsaidnak, ha tényleg tudod, hogy mi a feladatod. – Ingership azt mondta, hogy a Kupola a jó oldalon áll. Úgy vigyáz ránk, mint Isten jóakaratú tekintete. Most valamit kér tőled és tőlem. Mi pedig engedelmeskedünk. El Capitan nem bírt magával. Valósággal kirobbant belőle a nevetés. – Hogy én micsoda balfasz voltam ennyi időn át! Hűha! Hogy lehettem ennyire ostoba? Igaz. Hiszen a Kupola nem is gonosz. Mi meg végig azt hittük, hogy az lesz a mi ellenségünk, és egy szép napon ellátjuk majd a baját. Hát nem ezt hittük, Helmud? Helmud azonban néma maradt. Pressia mereven kibámult az ablakon. – Nem, nem fogunk harcolni a Kupola ellen – jelentette ki. El Capitan közben meredten bámulta a baba fejét. Az ököl a magasba emelkedett, és bólintott. De igen. Harcolni fognak. Pressia rácsapott a bőrülésre.
– Világos – bólintott El Capitan. Az is világos volt, hogy meg kell szabadulnia a sofőrtől. – Miért nem szállsz ki, hogy egy kicsit levegőzzél? A parancsnok meglepődött azon, hogy egyáltalán képesnek bizonyult ilyen barátságosan, szinte már atyaian beszélni. – Lefogadom, hogy elzsibbadt a lábad! Kell egy kis mozgás. Sétálj egyet! Pressia egy hosszú, néma pillantást vetett a parancsnokra, majd bólintott. Kikászálódott a kocsiból, de megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia az ajtóban. Kevés hiányzott ahhoz, hogy elessen. A jobbik kezével úgy fogta a fejét, mintha rosszul lenne. Végül bezárta maga után az ajtót. El Capitan addig várt, amíg a lány el nem tűnt az összedőlt víztorony romjai mögött. – Mi a franc van? – kiáltott fel a sofőr, és megpördült az ülésben. Helmud nyugtalanná vált. Valósággal hintázni kezdett El Capitan hátán. – Franc, franc, franc – suttogta. El Capitan tudta, hogy az öccse így akarta figyelmeztetni a sofőrt. Megpróbálta rávenni arra, hogy lazítson egy kicsit. A vezető azonban dühbe gurult. – Belzének fontos feladata van. Te meg belekavarsz a küldetésébe? Hát fel foglak nyomni a főnöknél. Ingership majd... El Capitan könyörtelen ütést mért a sofőr torkára. A férfi feje nekivágódott az oldalsó ablaknak. El Capitan kiugrott a kocsiból, és Helmud súlyával szinte nem törődve, néhány gyors mozdulattal kinyitotta a kormány melletti ajtót, és a kabátja gallérjánál fogva kirángatta a sofőrt. Mindketten megtántorodtak. El Capitan lefejelte áldozatát, és odalökte a földre a fényszóró ragyogó körébe. Helmud homloka nekicsapódott El Capitan tarkójának. A főtiszt oldalba rúgta a sofőrt. Amikor az áldozata összegörnyedt, átlépett a másik oldalára, és a veséjét kezdte el rugdosni. Közben megmarkolta a pisztolyát, mert felmerült benne a gondolat, hogy le kellene lőni a sofőrt. Végül úgy döntött, hogy inkább itt hagyja. Valahogy majdcsak elboldogul ezen az életveszélyes tájon. A sofőr hörögve vergődött a földön. Vért köpött, ami sötét foltot festett a homokba. El Capitan megveregette a kocsi motorházát. A régi jó motorja jutott az eszébe. Azzal menni olyan volt, mintha repültek volna. Beült a sofőrülésbe, végigsimította a műszerfalat, és két kézzel
megragadta a kormányt. Valamikor mindent tudott, amit csak tudni lehetett a repülőgépek vezetéséről. Ma már tudta, hogy soha az életben nem vezethet repülőt. De ez talán hasonló érzés lesz. Egy kicsit talán olyan lesz, mint repülni. Leengedte az ablakot, és nagyot Rittyentett. – Pressia? Amikor a lány előbukkant, egy picit már összeszedettebbnek tűnt. – Ülj be ide mellém! A sofőr nem érzi jól magát. Majd én vezetek. Pressia beült a kocsiba, és bezárta az ajtót. Nem kérdezett semmit. Odabent szinte izzott a levegő a feszültségtől. El Capitan gázt adott, hátramenetbe kapcsolta a sebességváltót, hátragördült, aztán egyesbe kapcsolt. Elfordította a kormányt, nehogy elgázolják a sofőrt. A kerekek kipörögtek, de aztán a jármű lendületet vett, és állatias hörgéssel mozgásba lendült. El Capitan a mellkasában érezte a gyorsulást. A kocsi mögött porfelleg támadt. A visszapillantó tükörbe nézve El Capitan észrevette a gyorsan testet öltő fertőt. A hátsó lámpák fényében jól látta, ahogy a fertő a sofőrre veti magát. Mintha csak tényleg egy ragadozó lett volna, amit idecsábított a vér szaga. A férfi teste körül örvényleni kezdett a homok. Sapkája messzire repült a pusztában.
PARTRIDGE AZ A N Y Á K
P
húzott párnahuzat miatt. A huzatban azonban keskeny szakadás tátongott. A fiú ezen keresztül néhány apróságot megláthatott a környezetéből, ám ez túl kevés volt ahhoz, hogy sejtse, merre is járnak. Azzal tisztában volt, hogy Bradwellel együtt, az állig felfegyverzett asszonyságok és a gyermekeik rabja. Minden oldalról körülvették őket az izmos karok, elhájasodott combok, görnyedt, de pokolian erős hátak. Az egyik asszony állt a csapat élére. Régimódi petróleumlámpa volt nála. A lámpást szigetelőszalaggal nyélre erősítették, és a nő ezt magasra tartva világított. Az imbolygó lámpa fénye miatt összevissza hajladozott a sok árnyék. Partridge jól meg tudta figyelni, hogyan járnak azok a nők, akiknek a gyermeke a felső testükbe olvadt bele. Egészen másként mozogtak azok, akiknek a lábához nőtt a gyerekük. Tőlük sokkal nagyobb erőfeszítést követelt a bicegő mozgás. Mégis gyorsan és határozottan haladt a csapat. Némelyik nőnek nem volt gyereke. A többiekkel összehasonlítva, ők furcsa módon szinte csonkának, satnyának tűntek. Mintha csak hiányzott volna egy nagyon fontos alkotórészük. Bradwell hátán a madarak meg sem moccantak. Valószínűleg pontosan érezték a fiatalember félelmét. Persze Partridge azt is el tudta volna képzelni, hogy Bradwellt már rég nem rémisztik meg az ilyen helyzetek. Talán ez az előnye annak, ha valaki bekerült a holtak közé. ARTRIDGE SZINTE SEMMIT SEM LÁTOTT A FEJÉRE
Lehet, hogy a madarak egyszerűen tudták, mikor kell befogni a csőrüket. Időről időre Bradwell kérdezősködni kezdett, hogy hová mennek, de nem kapott választ. Az asszonyok némák maradtak. Ha a gyerekek nyugtalanná váltak, motyogni vagy sírdogálni kezdtek, akkor az anyák gyorsan elcsitították a kicsiket, vagy esetleg elővarázsoltak valamit a zsebükből. Egy-egy falat ételt tömtek a kölykök szájába. A szakadáson keresztül Partridge csupán csak pillanatokra pillanthatta meg a kicsiket. A gyerekek lábakból, csípőkből kiemelkedve néztek vissza rá. Némelyik egybeolvadt az anyja ölelő karjával. Különösnek tűnt, ahogy a szemük ragyogott. Szinte állandóan mosolyogtak. Ők is köhögtek, akárcsak a piactéri gyerekek, de nem azzal a mély, ugató köhögéssel. Partridge annyit sejtett, hogy kísérőik kivezetik őket az egykori kertvárosból, a megolvadt mászókák közül. Errefelé már sokkal egyenetlenebb volt a talaj. Egy darabig betonon jártak, majd aszfalton, utána meg szurokrétegen. Úgy gondolta, hogy egy valaha volt óriási bevásárlóközpont területén mentek keresztül. Addig mozgatta a fejét, míg a szakadás át nem került az arca elé. A petróleumlámpa mellett egy másik asszony elővett egy zseblámpát is. A fénysugár gyorsan végigsiklott a bevásárlóközpont homlokzatán. Itt bizony valamilyen mozi is üzemelhetett. Nevéből megmaradt két A meg egy L betű. A fiúnak valamiért az angolnák jutottak az eszébe. Mégpedig az elektromos angolnák. Vajon hal, vagy inkább kígyó volt ez az állat? A többi üzletet nem tudta felismerni. Tökéletesen kifosztották őket. Ami használhatónak tűnt, azt elhordták odabentről. Még az üveg és a fém is eltűnt. Csupán a mennyezet csempeborítása maradt meg. Ahogy a zseblámpa fénysugara végigsiklott a plafonon, mélyen az árnyékba rejtőzve megcsillant egy áttetsző épségben megmaradt neoncső is. Lépteik már nem keltettek visszhangot. Valamilyen hatalmas, tömörnek tűnő létesítmény felé haladtak. A résen át talán egy óriási, romba dőlt gyártelepet látott. Valamikor ilyenekben őrizték a foglyokat vagy azokat a szerencsétleneket, akiket Fareling asszonyhoz hasonlóan, elhurcoltak az otthonukból. Ilyen üzemekbe gyűjtötték össze a járványok haldokló áldozatait is. Az asszonyok falkája végigsietett a romok mellett. Az egyik nő megszólalt:
– Három éven keresztül ide voltam bezárva, a női részlegbe. Ezerkettőszáznyolcvannégyes cella. A padlóra tették az ételemet, az esti ima után leoltották a lámpát. Partridge a párnahuzatban a hang irányába fordította a fejét. A résen át látta, hogy az egyik gyermektelen asszony beszélt. – Én csak egyetlen imát ismertem – suttogta valaki más. – Azt, hogy ments meg, ments meg, ments meg! Ezek után sokáig senki nem beszélt. Egészen addig mentek, míg valaki meg nem szólalt: – Most lemegyünk. A következő pillanatban Partridge lába alól eltűnt a talaj. Alaposan beverte a sarkát, ahogy a talpa nekicsattant az első lefelé vezető lépcsőfoknak. – Bradwell, még itt vagy? – szólalt meg a fiú. – Itt vagyok. – Pofátokat befogni! – förmedt rájuk az egyik gyermektelen nő. Visszatértek a visszhangok. A zajok alapján alighanem egy hatalmas mélygarázsba vagy pincébe érkeztek. Sokkal hűvösebb lett, a levegő nedves volt. Csend támadt. A nők arra kényszerítették a fiút, hogy letérdeljen. Nem oldották ki hátrakötözött kezeit. Végül mégis lerántották fejéről a párnahuzatot, és Partridge őszinte örömmel lélegezte be végre újra a levegőt. Végre újra látott. Tucatnyi vagy talán annál is több nő vette körül. Mindegyiknél fegyver volt, de néhányan gyerek nélkül álltak a félhomályban. Szorosan körülvették a két foglyot. Bradwellről is levették a csuklyát. Ott térdelt Partridge mellett. Az arca kivörösödött, és kábultnak látszott. Partridge mélyen lehajtotta a fejét. Megpróbálta elrejteni makulátlan arcát. Suttogva odaszólt Bradwellnek: – Ezt is betervezted? – Azt hiszem, közel járunk – jött a válasz. – Tényleg? – kételkedett Partridge. – Mihez közel? A halálhoz? Az ipari méretű alagsor középpontja teljesen üresnek tűnt. Valamilyen gyár vagy talán egy szanatórium alatt alakíthattak ki ilyen hatalmas helyiséget. A falak mellett elképesztő mennyiségű limlom halmozódott fel. Az egykor hétköznapi használati tárgyak mára már teljesen eltorzultak, megrozsdásodtak, összeégtek. Partridge jókora kerekeket, lapátokat, kugligolyókat, félgömbölyű fejű kalapácsokat látott. Végtelen sorokban követték egymást az összehajtogatott
kiságyak fémvázai, a vas fürdőkádak és a kerekekre szerelt fém felmosóvödrök. A két fogollyal szemben álló nő két vagy talán három szőke gyereket is tartott a karjában. Védelmező keze egybeolvadt az egyik gyermek fejével. A másik kezében baseballütőre erősített baltafejet tartott. – Rontok! Mi keresni valótok van Asszonyanyánk földjén? Partridge lehajtott fejjel Bradwellre pillantott. A fiatalember így válaszolt a nőnek: – Fontos küldetésünk van, és elveszítettük egy társunkat. Asszonyanyánk segítségére van szükségünk. Egy lány van bajban. A neve Pressia. Tizenhat éves. Azt hisszük, hogy elragadta az SZFH, de nem vagyunk benne biztosak. – Nincsen ebben semmi különös – förmedt rá az asszony. – Az SZFH tizenhat évesen ragadja el az áldozatait, rontó. A nő szomorúan felsóhajtott. – Hát, a helyzet igenis különös, mert ez a fiú itt mellettem cseppet sem hétköznapi. Bradwell Partridge felé fordult. Partridge a társára meredt. – Mutasd meg nekik az arcodat! – parancsolta Bradwell. Partridge tágra nyílt szemmel meredt a fiatalemberre. Talán fel akarja áldozni? Egy Tisztát? Lehet, hogy ez volt Bradwell terve? Partridge a fejét rázta. – Dehogyis – tiltakozott. – Mégis, mi a fenét csinálsz? – Mutasd meg nekik az arcodat! – ismételte meg Bradwell. Nem volt mit tenni. A nők vártak. Partridge felemelte a fejét. Az asszonyok és a gyerekek közelebb jöttek. Leesett állal bámulták a fiút. Egy penge elmetszette hátrakötött csuklóján a zsinórt. – Vedd le az ingedet! – parancsolta a nő. – Alatta is ugyanilyen – ellenkezett Partridge. – Gyerünk! Partridge kigombolta a felső gombokat, és az ingét lehúzta a fején át. – Egy Tiszta – állapította meg az asszony. – Pontosan. – Asszonyanyánk örvendezni fog – szólalt meg a szőke gyermekek anyja. – Hallotta a szóbeszédet a Tisztáról. Lehet, hogy meg akarja majd tartani. Mit kérsz érte cserébe? – Engem nem lehet csak úgy elcserélni – tiltakozott Partridge.
– Ő a tied? Elcserélheted? – kérdezte az asszony Bradwelltől. – Nem egészen, de szerintem majdcsak megegyezünk valahogy. – Asszonyanyánk lehet, hogy beéri majd egy darabkájával – töprengett a nő. – Mi az, hogy egy darabkámmal? – hördült fel Partridge. – Jézusom! – Úgy gondoljuk, hogy a Tiszta anyja még életben lehet. Az anyját keresi. – Asszonyanyánkat ez a tény is érdekelheti. – Mindaddig azonban szólhatnátok az összes anyának Pressiáról – folytatta Bradwell. – Sötét haja van, és ugyancsak sötét, mandulavágású szeme. Az egyik keze helyén egy játék baba feje van. Alacsony. A jobb szeme körül félhold alakú sebhely látszik. A jobb arca össze is van égve. Bradwell szavait hallgatva Partridge azon töprengett, hogy vajon mit érezhet a társa Pressia iránt? Vajon kedveli a lányt? Vagy csak felelősnek tartja önmagát? Eddig fel sem merült benne az a gondolat, hogy Bradwell esetleg beleszerethet valakibe. Még szép, hogy beleszerethet. Hiszen ő is csak ember. A fiú egy pillanatra majdnem rokonszenvesnek találta a társát. Úgy érezte, hogy esetleg mégis akad kettőjüknek valamilyen közös pontjuk. A következő pillanatban azonban az eszébe villant, hogy Bradwell éppen áruba bocsátotta az egyik testrészét. A nő biccentett. – Szólok mindenkinek.
PRESSIA A KÜLLŐK
P
RESSIA NEM IGAZÁN TUDTA, HOGY MI IS TÖRTÉNT VELE
odakint a tanyán. Az ajtó mellett, a földön fekve ájult el, és a halálos pusztaságban száguldó kocsi hátsó ülésén tért magához. Semmire sem emlékezett. Talán éterrel kábították el? Elaltatták, mert csak így lehetett kipumpálni a gyomrából azt a mérget, amivel megetették? Mi a fenéért tett volna így Ingership? Talán, mert valójában kötözni való bolond? A felesége sem lehet normális, különben hogy a csudába lehetett volna megmagyarázni azt, amit Pressiának bizonygatott? Hogyan akarta megakadályozni azt, hogy baja essen, miközben éppen megmérgezte őt? Pressia alaposan beverhette a tarkóját. A sajgó sebhelyet talán akkor szerezhette, amikor a csempézett padlóra zuhant. Lehet, hogy összeverekedett Ingershippel? Mert annyit azért tudott, hogy küzdött, mielőtt elájult volna. Időről időre még most is éles fájdalom mart a tarkójába és a feje tetejébe. Mintha megperzselték volna. Egyébként is pocsékul érezte magát. Még mindig kavargóit a gyomra, hányingere volt, és kellemetlen lepedék borította be a torkát. Látni sem látott rendesen, minden olyan elmosódottnak tűnt. Pislogni próbált. Kísérteties virágok nyíltak mindenütt, és a következő pillanatban már szét is foszlottak. A hallásával is baj volt. Mintha csak a falra szorított pohárral hallgatózott volna. A szél zúgása pedig csak rontott ezen. A
széllökések porfelhői még jobban eltakarták a tájat, és a zúgástól alig hallott valamit. Ráadásul a sofőrnek most már annyi. Nincs értelme ezen bánkódni. Már csak El Capitan és Helmud a társa. A férfi hatalmas sebességgel száguldott keresztül a halálos pusztaságon a város irányába. Időnként fertők magasodtak eléjük a fényszóró ragyogásában, ám El Capitan egyenesen beléjük rohant. A ragadozók teste darabokra robbant. Hamu, föld és kődarabok záporoztak a kocsira. Pressia előhúzta a nyomkövető berendezést a borítékból. A világító pont nyílegyenes vonalban haladt keresztül a Rommezőkön. Hogy a csudába tudott ilyen gyorsan mozogni azon a járhatatlan környéken? A lány ekkor szinte újra hallotta Bradwell szavait. Nem arról beszélt a fiatalember, hogyan lehet elkapni azokat a patkányra emlékeztető dögöket a keskeny csővezetékek végénél? Némelyik cső épségben maradt a romok alatt. Elég tágasak a rágcsálók számára. Szóval akkor Bradwell és Partridge megtalálta a nyomkövetőt? Rákötötték az egyik állatra, és szabadon engedték? – El kell mennünk Bradwell rejtekhelyére. Nincsen messze a Rommezőktől – fordult El Capitan felé. – Utoljára ott láttam a Tisztát. – Ismered a fiút? – Igen, ismerem. – És ezt miért nem mondtad korábban? – Miért tettem volna? – Hoppá – dünnyögte a parancsnok, és a szeme sarkából úgy sandított Pressiára, mint aki kezdi magában átértékelni a lányt. – Hoppá – ismételte meg Helmud, és ő is Pressiára nézett. A lány jól látta, hogy a fiú idegesen mozgatja az ujjait. El Capitan rángatni kezdte a vállát, és rámordult az öccsére. – Fejezd már be! – Fejezd már be! – ismételte Helmud. – Nem ölheted meg a Tisztát, ha megtaláljuk – magyarázta Pressia. – Nem mindegyik Tiszta rossz. Ez, akit most keresünk éppenséggel egészen jó. Jószívű. Az anyját keresi. Ezt nagyon meg tudom érteni. – Hát én is – felelte El Capitan. Hangjának lágysága és a benne csengő szomorúság és magány igencsak meglepte a lányt. – Én is – szólt közbe Helmud.
– Ezzel a kocsival nem mehetünk be a városba – folytatta El Capitan. – Túl nagy feltűnést keltene. – Tudom, hogy merre van Bradwell rejtekhelye – jelentette ki Pressia. – Majd én megyek! – Nem vagy abban az állapotban, hogy gyalog eljuss bárhová is – ellenkezett El Capitan. – Ráadásul az egyikünknek itt kell maradnia a kocsiban, nem akarom, hogy a fertők elpusztítsák ezt a csodálatos gépezetet. – Na, jó – egyezett bele Pressia. – Rajzolok neked egy térképet. – Tudok egy helyet, ahol félreállhatunk a kocsival – felelte a tiszt. Nem sokkal később megálltak egy régi hirdetőtábla roncsa mellett. A hatalmas tábla ledőlt ugyan, de a hirdetőrész úgy támaszkodott a roncsoknak, hogy mögé szépen elrejthették a kocsit. Olyan volt, mint egy kezdetleges garázs. El Capitan beállt az autóval. A közelben valaha egy benzinkút működött. Összeomlott teteje alatt egykor több töltőhely is sorakozott. Lekuporodtak a roncsok mellett, remélve, hogy azok valamennyire felfogják a homokot kavargató szelet. A földön Pressia észrevett egy régi jelvényt. A B és a P betűt zöld kör vette körül. Valamikor jelenthetett valamit. A lány azonban nem tudhatta, hogy mi volt a jelvény jelentése. A földből kiálló fémdarab a régi időkben talán egy motorkerékpár alkatrésze lehetett. Pressia sohasem számított ügyes rajzolónak, de szét tudta szedni a nagyapja óráját, és utána gond nélkül össze is rakta. Ügyesen karbantartotta Freedle belső szerkezetét, és megépítette azt a sok apró állatkát, a százlábút, a teknősbékát és a pillangókat. Ügyesen és pontosan dolgozott. Azt remélte, hogy most jó hasznára lesz a megfigyelőkészsége és a pontossága. A fényszórók ragyogását kihasználva, térképet rajzolt a hamuval kevert porba. Olyan volt, mintha a magasból nézték volna a várost. Megmutatta, hogy hol érnek véget a Rommezők, azután pedig Bradwell hentesüzletét is. A rejtekhelyet egy nagy X-szel jelölte meg. Miután El Capitan jelezte, hogy minden világos, a lány felvázolta neki a hentesüzlet belsejét. Az ábrán bejelölte a hűtőhelyiséget is, ahol valószínűleg megtalálja majd mindazt, amit a két fiatalember hátrahagyott. Ott lesznek a tartalék fegyverek is. Pressia tudta, hogy meg kellene bíznia a férfiban, ám nem volt egészen biztos abban, hogy képes lesz erre. El Capitan gyűlölte a világot. Amikor azonban Pressia
megpróbált a férfiban tomboló erőszak és könyörtelenség mögé látni, akkor felfedezte, hogy a társa valójában szeretett volna jó lenni. Hiszen El Capitannak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy újra kezdődjön a Játék. Egy másik világban talán jobb ember lett volna belőle? Talán mindannyiukból lehetett volna jobb valaki. Talán ez a Kupola legeslegnagyobb adománya: ha odabent élsz, azon a biztonságos és kényelmes helyen, akkor nyugodtan áltathatod magadat azzal, hogy mindig jó döntéseket hoztál, még akkor is, ha kétségbeejtő helyzetbe kerültél. El Capitan nagyon durván bánt Helmuddal. Lehetséges, hogy csak a testvéri szeretetét akarta így álcázni? Nem tudta kimutatni a valódi érzéseit? Hiszen nem maradt számára más, csak Helmud. El Capitanról el lehetett mondani, hogy kiszámíthatatlan volt, és könnyen dühbe gurult, de ha valakit szeretett, ahhoz megrendíthetetlenül hűséges maradt. Sokat ér ám ez a hűség. Pressia azon kezdett el töprengeni, hogy El Capitan vajon miként veszítette el a szüleit. Lehet, hogy ő is olyan sokat gondol rájuk, ahogy Pressia gondol a saját szüleire és a nagyapjára? A főtiszt ugyanakkor könyörtelen is volt. Pressiából hiányzott ez a tulajdonság. Tisztában volt El Capitan azzal, hogy a pusztában hagyott sofőrt elevenen fel fogják falni a fertők? Pressia ebben nem lehetett biztos. Azt mondogatta magában, hogy van valami halvány esély arra, hogy a sofőr életben maradjon. Persze ezzel csak áltatta önmagát. Tudta, hogy a sofőr már valószínűleg meghalt. El Capitan feltápászkodott. – Na, akkor hajrá! – jelentette ki. – Minden világos. – Minden világos – ismételte Helmud. A férfi leakasztotta a válláról a puskáját, és a lány kezébe nyomta. – Ha a fene fenét eszik is, akkor is maradj a kocsiban! Lőj le mindent, ami csak mozog! – Rendben – válaszolta a lány, bár nem volt egészen biztos abban, hogy képes lesz erre. Beült a vezetőülésre, és bezárta az ajtót. – Ha el kell tűnnöd innen, nyugodtan hajts el! – folytatta a parancsnok. – Az indítókulcs benne van a gyújtásban, miattam nem kell aggódnod. – Aggódnod – szajkózta Helmud. – Nem tudok vezetni. – Akkor is jobb, ha itt van a kulcs nálad – válaszolta El Capitan, és végigsimította a motorháztetőt. – Légy óvatos!
Kétség sem férhetett hozzá, hogy El Capitan belezúgott a kocsiba. – Én aztán nem megyek sehova – bizonygatta Pressia. Úgy érezte, hogy a férfi adósa lett. Ki más segített volna neki ennyit? El Capitan nélkül sohasem jutott volna el idáig. – Te segítettél eljutni idáig. A parancsnok megcsóválta a fejét. – Azért csak vigyázz magadra, rendben? – felnézett a romba dőlt város komor, fekete tömbjei felé. – Elindulok annak a romnak az irányába. Jó viszonyítási pont lesz. Ismerem ezt a környéket. Arrafelé haladva egész közel jutok majd a Rommezőkhöz. Visszafelé is mutatni fogja majd az utamat. Pressia csendben nézte a távolodó férfit. Nem látott rendesen. A halálos pusztaságot itt hamuréteg borította. A távoli síkságon por- és hamufelhők emelkedtek. A porban forradásként aszfaltcsíkok húzódtak. Valamikor egy autópálya haladhatott át a környéken. Pressia egy jó darabig bámult El Capitan és Helmud után. Helmud hátrafordult, és integetni kezdett vékony karjával. A távolság azonban egyre nagyobb lett. A kavargó félhomály egyik pillanatról a másikra elnyelte a két férfit. Pressiának ki kellett kapcsolnia a fényszórókat. Áthatolhatatlan sötétség vette körbe.
EL CAPITAN A HE N T E S Ü Z L E T B E N
E
L CAPITAN KÖNNYEDÉN LECSÚSZOTT A MÉLYBE VEZETŐ RÁMPÁN.
Ellépdelt az üstök, a polcok mellett, és felnézett a mennyezetre szerelt rácsokra. A magasba nyúlt, és megragadta az egyik kampót. – Jézusom! – mondta Helmudnak. – Ez a hely tökéletes. – Tökéletes – válaszolta Helmud. – Idelent még egyedül is simán életben tudtunk volna maradni, Helmud. Ezt azért érted? – Érted? – Ez a Bradwell gyerek igazi mázlista – morogta El Capitan. – Igazi mázlista – ismételte Helmud. El Capitan nem gondolta volna, hogy ilyen hamar ideérnek. Az utcákon nyugalom honolt. Csupán pár emberrel találkozott, akik rémülten elrohantak, amikor megpillantották. Elbújtak a félhomályos kapualjakban, vagy bemenekültek a sikátorokba. Lehet, hogy nem személy szerint őt magát és Helmudot ismerték meg, de jól látták, hogy milyen egyenruhát visel. Ez általában elég szokott lenni. Olyan gyorsan jött, ahogy csak bírt. Őszintén beismerte önmaga előtt, hogy belehabarodott abba a rohadt kocsiba. Többek között azért is verte rongyosra a vezetőt, mert szeretett volna padlóig nyomott gázpedállal keresztülszáguldani a gyilkos pusztaságon. így aztán még szép, hogy vissza akart menni a kocsihoz. Persze, vigyázni akart Pressiára is. Úgy érezte, hogy nem tudná elviselni, ha visszatérése után
a lánynak csak hűlt helyét találná. Vagy csupán pár testrészét. Volt valami különös ebben a lányban. Aranyból volt a szíve. El Capitan nagyon régóta nem találkozott jószívű emberrel. Vagy lehet, hogy egy ideje már nem is kereste a jószívűeket? Különös érzés volt, hogy odakint, a város peremén valaki várt rá. El Capitan is jól ismerte azokat a történeteket, amelyek a robbanások idején elpusztult szerelmesekről szóltak. A szerelmük miatt haltak meg. Az El Capitanhoz hasonló kitaszítottak sejtették, hogy közeledik a nagy világégés. A megszállottak felkészültek az ítélet napjára. Készleteket halmoztak fel, és megbeszélték, hogy hol fognak találkozni. A szerelmesek azonban lemaradtak ezekről a találkozókról. A pár egyik tagja hiába várta a másikat. Lehet, hogy eredetileg megállapodtak abban, hogy csupán meghatározott ideig fognak várakozni. Fél órát, esetleg negyven percet. Ha nem jön a kedvesük, akkor majd egyedül mennek tovább. A legendákban szereplő szerelmesek azonban túl sokáig vártak. Az életük végéig. A világ végéig. Csak várakoztak, miközben a kék eget elborította a vörös hamu. El Capitan egyszer hallott egy dalt a szerelmesekről. Soha többé nem ment ki a fejéből, ami igencsak meglepte. Az énekes csak úgy egyszerűen kint állt az utca közepén, és dalolt.
Kint állok az állomás végében, ide többé már nem jön vonat. Nézem a füstoszlopokat az égen, ahogy a hamu mindent elborít. Látom, ahogy jön a kedvesem, az órájára néz, és nevet. Tudja, hogy meddig várom, az idők végéig amíg csak lehet. Aztán a szél felkapja a párom, messzire repül innen kedvesem. Én csak állok, a kavargó hamuban arcomon megkötnek a könnycseppek. Hamu és víz, víz és hamu lassan kővé válik rajtam. Itt vagyok, és itt is maradok, várok, míg kővé nem válók.
El Capitan még fiatalabb volt, amikor járőrözés közben meghallotta ezt a dalt. Az egyik katona agyon akarta lőni az énekest. El Capitan azonban nem engedte: – Állj! Hagyjátok énekelni!
Azóta sem felejtette el a dalt. El Capitan belépett a hűtőkamrába. Valóban, ahogy azt Pressia térképe megjósolta, tényleg ott kuporgott egy patkányra emlékeztető bestia a ketrecben. Mi lenne, ha ellopná? Olyan jó kövér volt ez a dög. A helyiségben jól érződött a sült hús szaga. El Capitan arra figyelt fel, hogy Helmud cuppogó hangokat adott ki magából. Mintha csak az állattal beszélgetett volna. – Mmmm – nyöszörögte Helmud. – Igen, igen, mmmm, de most a feladatra kell összpontosítanunk. El Capitannak csupán azért fájt a feje, mert nem tudta, hogy mit is keressen. Valamit, ami nem illik ide? Ez azért nem annyira egyszerű, ha most jársz először ezen a helyen. Két lógó belű karosszéket, egy katonaládát, a mennyezeten pedig síneket és kampókat látott. A falakat fém borította. Egy fémvödörben összeégett ruhadarabokat talált. El Capitan odalépett a vödörhöz, és beletúrt. Valaki megpróbált elégetni egy nadrágot, egy inget, egy hátizsákot és egy parányi fémdobozkát. A parancsnok kivette a dobozkát, és kinyitotta. Furcsa, éles hang csendült fel, de azonnal el is hallgatott. El Capitan zsebre vágta a dobozt, mert úgy gondolta, hogy akár fontos is lehet. Leguggolt az egyik kampó alá. Ott feküdt előtte a láda. Helmud újra cuppogni kezdett. A ketrecbe zárt, apró állattal beszélgetett. – Fogd be, Helmud – förmedt rá a férfi. Helmud azonban megvadult. Megpróbálta elérni a kalitkát, és sikerült kibillentenie El Capitant az egyensúlyából. A férfi fél térdre esett. – A rohadt életbe Helmud! Mi a fene ütött beléd? Ekkor azonban éles fájdalom mart a térdébe. El Capitan felállt. A földön valamilyen ékszert pillantott meg. Vagyis egy darabját. Az aranyláncon lógó törött madár szeme helyén egy kék drágakő ragyogott. Pressia vajon örülni fog neki? A parancsnok remélte, hogy így lesz. Felvette a nyakláncot, és zsebre vágta. Utána megkereste azt a rejtekhelyet, amit Pressia bejelölt a térképvázlaton. Nem volt ott olyan sok fegyver, mint amennyiről a lány beszélt. Ez talán azt jelentette, hogy Bradwell és a Tiszta magához vette a többit. A férfi benyúlt, és az ujját végighúzta egy kés éles pengéjén. Egyik új szerzeménye alighanem egy kábítópisztoly lehetett. Kiszedett mindent az üregből. A
fegyvereket elrejtette a zubbonya alá. Utoljára még mélyen beszívta a sült hús finom illatát, azután elindult vissza.
PARTRIDGE HÚSZ
– Ú méltatlankodott Partridge. Egy parányi kamrában ült Bradwell mellett, a földre fektetett raklapokon. Hasonlóan a csarnokhoz, ahol az GY
AKARTÁL
ELADNI
NEKIK
MINTHA
A
TULAJDONOD
LENNÉK
előbb voltak, itt is furcsa tárgyak különös gyűjteményével borították be a falakat. Miattuk a kamra még kisebbnek tűnt. Úgy látszott, mintha az anyák minden olyasmit összegyűjtöttek volna az Olvadatból, amiről azt gondolták, hogy valahol, valamikor, esetleg fel tudják használni. – Nem akartalak eladni, el akartalak cserélni velük. Ez két teljesen eltérő dolog. – Akárhogy is nézzük, az ő tulajdonukba kerültem volna. – De lebeszéltem őket a dologról, nem? – kérdezte Bradwell, és levette a kabátját. A vállán lévő sebhely körül megduzzadt a hús, de a vérzés már elállt. A fiatalember összetekerte a kabátját, párnát formázott belőle, majd az oldalára dőlve lefeküdt. – Ó, nagyszerű. Be fogják érni azzal, hogy egy darabot megtarthatnak belőlem. Odavagyok a gyönyörűségtől. Valami kis emléket. Ugyan már, nem nagy ügy! – Az életedet köszönheted Pressiának. – Nem tudtam, hogy cserébe az életemmel kell fizetni. Ahonnan én jövök, ott nem ismerjük ezt a szokást. – A Kupolában elképzelhetetlen jómódban éltetek. Itt más a helyzet. Minden halálos veszélyt rejteget. Nap mint nap szembesülünk a halállal.
– Nem fogom hagyni magamat – ellenkezett Partridge. – Ösztönösen védekezni fogok. Képtelen leszek megengedni, hogy valaki csak úgy kivágja valamelyik testrészemet. – Figyelembe véve, hogy milyen sokan vannak, nem tartom annyira jó ötletnek. De tedd azt, amit tenned kell! Bradwell úgy simította el a kabátját, mintha csak egy párna lett volna. Becsukta a szemét, és alig néhány perccel később már egyenletesen lélegezve, az igazak álmát aludta. Partridge is megpróbált elaludni. Összegömbölyödve lefeküdt a raklapra, becsukta a szemét, de Bradwell hörgő horkolása annyira zavarta, hogy nem jött álom a szemére. Arra gondolt, hogy társa a legszörnyűbb körülmények között sajátította el azt, hogy bármikor el tudjon aludni. Ezzel szemben ő régebben még a leghalványabb neszre is felriadt. Már attól is felébredt, ha kint a folyosón elsétált az egyik nevelőtanár, vagy ha takarodó után valaki odakint járt az udvaron, de felriasztotta a légtisztítórendszer zümmögése is. Lassan félálomba merült. Álma nem tartott sokáig, mert újra felriadt. Maga előtt látta Bradwellt, Pressiát, a hentesüzletet. Újra átélte a találkozást a meggyilkolt öregasszonnyal, a hajtóvadászattal, az anyákkal. Lelki szemei előtt feltűnt Lyda is. A lány arcát elnyelte a háztartási kiállítás sűrűsödő homálya. Lyda csendben számolni kezdett: egy, kettő, három. A díszteremben aztán, miközben táncoltak, a lány megcsókolta. Milyen puha volt az ajka. Partridge viszonozta a csókot. Lyda elhúzódott tőle, ám akkor és ott úgy nézett a fiúra, mintha örökre az elméjébe akarta volna vésni azt a pillanatot. Lyda talán azt is tudta, hogy soha többé nem fogja majd látni, amikor megfordult és elrohant. Partridge nyugtalanul mocorgott a raklapon. Egy pillanatra felébredt. Hol lehet most a lány? Az elméjét azonban ismét elragadta az álom. Álmában újra kisgyerek volt. Csupán egy újszülött. Az anyja szorosan magához ölelte, miközben erős szárnycsapásokkal repültek a hideg, sötét levegőben. Halkan suhogtak a szárnyak. Hallotta a tollak susogását. Vagy talán Bradwell madarai mocorogtak? Azért van ilyen sötét, mert leszállt az éjszaka, vagy mert mindent elborított a füst? A sötétben világosan csengett a hang: tizenhat, tizenhét, tizennyolc... A kiállítótermet elborította a füst, miközben Lyda egyre csak számolt. Partridge végighúzta az ujját a kés pengéjén. – Húsz – mondta ekkor Lyda.
PRESSIA A F ÖL D
P
RESSIA PRÓBÁLT FIGYELMESEN ŐRKÖDNI.
Nézte, hogy hol változik meg a táj. Azt leste, hogy nem tűnik-e fel valahol egy sötét porfelhő, nem bukkannak-e fel repedések, hullámok a talajban. A ledőlt óriásplakát félig eltakarta a kocsit. A slusszkulcs még mindig a helyén volt. Pressia nem érezte jól magát. Ólmos fáradtság fogta el, talán az étel utóhatása lehetett. Hamar elszundított, majd rémülten felriadt. A jobbik kezével erősen szorította a puska markolatát. Meglepődve tapasztalta, hogy a látása és a hallása ugyan még mindig nem javult meg, de sokkal jobban érezte a szagokat, mint korábban. A talajból rothadás bűze áradt. Eszébe jutott Ingership vacsorája, a sápadt, nedvesen csillogó tojások meg az osztriga. Ismét elfogta a rosszullét. Pressia gyorsan becsukta a szemét, mert azt remélte, hogy a sötétben helyreáll a rend a fejében. Ahogy ott ült csukott szemmel, valamiért azt képzelte el, hogy Bradwell és Partridge egy szépen megterített asztalnál ülve vacsorázik. Azért tudott ilyesmit elképzelni, mert már látta Ingership otthonát. Persze a két barátja valójában nem ülhetett egy ilyen szép asztalnál. Pressia megpróbált Bradwell arcára, a szemére, a szájára összpontosítani. A fiatalember most őrá nézett. Valamit mondani akart. Pressia kinyitotta a szemét. Közeledett a hajnal. A keleti látóhatáron halvány ragyogás támadt. Ekkor éles sziszegést hallott. Valami megmozdult a homokban? Ha felbukkan egy fertő, akkor meg fogja
ölni. Kénytelen lesz. Vajon helytelen dolog megölnie olyan valakit, aki őt akarja meggyilkolni? Még mindig nem látott rendesen. Elködösült szemmel ki tudta venni egy felrobbant gumiabroncs néhány darabkáját, egy szétrozsdásodott teherautó mélybarna csontvázát és a távolban, egészen messze az égbolt szürke csíkját. A messzeséget persze csak akkor láthatta, ha a szél elült egy pillanatra, és a hamu nagyja alászállt a földre. A látóhatár egybeolvadt a szürke égbolttal. Valamerre arrafelé él Ingership és a felesége. Az asszonyt teljesen beburkolja a fehér testharisnya. Pressia hátrafordult, és azt nézte, hogy nem bukkan-e fel valahol El Capitan alakja a romba dőlt város irányából. Kezének babafeje várakozva nézett fel rá. Mintha csak akart volna valamit tőle. A babafejet bemocskolta a hamu. Kiskorában Pressia sokat beszélgetett vele, és biztosra vette, hogy a baba minden szavát érti. Itt kint senki sem láthatta a játék fejét. Még a Kupola, az Úristen jóindulatú szeme sem. Az Isten az Isten. Pressia megpróbálta felidézni, hogyan is nézett ki a kripta. Milyen szép volt a megrepedezett plexilap mögött ülő szobor. – Szent Wi – suttogta. Olyan volt, mintha éppen imába fogott volna. De miért is kellett volna imádkoznia? Megpróbálta felidézni magában a nagyapja egyik történetét. Nem akart sem az agyonlőtt fiúra, sem az autóvezetőre gondolni. A sofőrt megzabálták a fertők. Nem akart a fertőkre gondolni, akik esetleg őt is meg fogják enni. Ekkor egy egészen jó kis történet jutott az eszébe. A nagyapja elmesélte, hogy minden nyáron olasz fesztivált tartottak. Olyan hatalmas teáscsészék voltak ott, hogy beléjük lehetett ülni. A teáscsészék forogtak. Rengeteg játék várt a gyerekekre, és talán akadt ott egy aranyhal is. Egy vízzel töltött műanyag zacskóban úszkált. A zacskó dagadozott a sok víz miatt. A hal hol nagyobbnak, hol pedig kisebbnek látszott. Megnőtt, aztán újra összement. Remegés futott végig a talajon, pedig éppen nem fújt a szél. Pressiának cseppet sem tetszett ez a felfedezés. Önkéntelenül is pislogni kezdett, hogy kitisztuljon a szeme. Nem segített, éppen ellenkezőleg. A földről por szállt a magasba. A szél még mindig nem fújt. Pressia ekkor pillantotta meg a szempárt. Elakadt a lélegzete. Gyorsan megnyomta az ablak gombját. Le akarta engedni az ablakot. Semmi sem történt. Először be kellett kapcsolnia a gyújtást. Megragadta a kulcsot. Elfordította, de csupán halk kattogás volt a válasz. Újra ráadta a
gyújtást, és a motor dübörögve beindult. Minden megtelt energiával. A fertő görögve és forogva közeledett. Pressia újra megnyomta a gombot. Az ablak lesüllyedt. A szél hamut sodort a kocsi belsejébe. A lány felemelte a puskát, és csőre töltötte. Mindkét keze remegett. Habozva célba vette a közeledő ellenséget. A bestia a földre vetette magát. Beleolvadt, és egy időre eltűnt. Pressia valósággal megdermedt. A kocsiban kavarogni kezdett a hamu. Készen állt arra, hogy meghúzza a ravaszt, de hát korábban még egyszer sem sütött el puskát, hiszen nem volt katonatiszt. Hiszen csupán egy tizenhat éves lány. És ha meg is tudná tenni azt, amit a Kupola elvárt tőle, vajon mi történne abban az esetben Partridge-dzsal? Mi történne El Capitannal és Helmuddal? És a nagyapjával? Pressia maga elé képzelte az idős férfit. Látta, ahogy mosolyogva ott fekszik a kórházi ágyban. A torkába olvadt parányi ventilátor lapátjai szinte elmosódottak. Talán aggodalom csillogott a nagyapja szemében? Valamire figyelmeztetni akarta? Mi történik az emberrel, ha már nincs rá szükség? Erre a kérdésre pontosan tudta a választ. – Bocsáss meg nekem! – suttogta, mert biztosra vette, hogy máris cserbenhagyta a nagyapját. Maga elé képzelte Szent Wit, a nő finom arcvonásait. Hozzá szólt az imája. – Bocsáss meg nekem. És ez volt az a pillanat, amikor valaki megragadta a puskát. Pressia maga felé rántotta a fegyvert, mert nem akarta, hogy kiszakítsák a kezéből. Feltűnt az ellenség keze. Az erős, földdel borított, nem emberi ujjak végén karmok meredeztek. A fertő megragadta a lány vállát, és az ablakon keresztül megpróbálta kirángatni a kocsiból. Pressia továbbra is a puskába kapaszkodott, de már nem tudott lőni vele. Megpróbálta a karabély tusával mellbe vágni a fertőt. Tudta, hogy a kocsiban sokkal nagyobb biztonságban van, mint odakint. Bent kell maradnia! A fertő már két kézzel rángatta kifelé. Pressia közelebb hajolt a kormányhoz, és keresztüldugta rajta a babafejű kezét. Miközben a könyökét beakasztotta a kormánykerékbe, kitépték a puskát a másik kezéből. A fertő megpróbálta magához szorítani a lányt. Pressiát ismét megcsapta a rothadás bűze, amelybe a rozsda éles szaga keveredett. A fertő vadul rángatta a vállát. Pressia karja kijött a kormányból. A felsőteste kezdett kicsúszni az ablakon. Megpróbálta a lábával visszatartani magát.
Küszködés közben felpillantott, és elnézett támadója válla fölött. A fertő háta mögött valami kiemelkedett a homokból. Egy újabb ellenfél bukkant elő. Ennek a fertőnek jól látszottak a bordái és a gerince. A lány nem volt elég erős. A lábával már nem tudta megtartani magát. A fertővel együtt kizuhant a kocsiból a földre. Az ütéstől támadója elengedte egy pillanatra. Pressia a puska után vetette magát. Felkapta a mocsokból, a hasára fordult, és meghúzta a ravaszt. A fertő apró darabokra szakadva zuhant a talajra. Közben a másik a föld alatt siklott a kocsi felé. Pressia felpattant, és célozni próbált, ám a bordázott gerinc már a lába alá ért, úgy, ahogy a cápa megközelíti a kenut. Miközben megpördült, a lány látta, hogy körülöttük úgy hullámzik a talaj, mint a víz vihar idején. Szagot kaptak a fertők, és egyre csak jöttek. A bal kéz felől felbukkanó szörnyeteg akkora volt, mint egy farkas. Egy másik úgy tört elő a talajból, mintha csak gejzír lett volna. Legalább hat méter magasba, a levegőbe vetette magát. Pressia megfordult, és lőtt. Tovább mozdult, és újra tüzelt. Egy pillanatot sem töltött azzal, hogy felmérje az okozott kárt. Megpróbált visszahátrálni a kocsihoz. Ha bemászik, be tudja zárni magát. – Hol a csudába lehet El Capitan? Talán eltévedt az úton visszafelé? Ez a fertő akkora volt, mint egy farkas. A lányra vetette magát, és leverte a lábáról. Pressia a kemény talajra zuhant. A szörnyetegnek nem volt szája, de a lány mégis jól érezte a nyakán és az arcán a forró leheletet. A puska tusával gyomorba vágta a támadóját. Ott ütötte meg, ahol a gyomorszájat sejtette. A fertő felhördült. Pressia arrébb mászott. A bordázott gerinc alulról vágódott a lánynak. Az ütés kiszakította a kézéből a puskát, és elakadt a lélegzete. A fegyver a farkas alakú szörnyeteg lába elé zuhant. Ekkor valaki kiabálni kezdett. El Capitan? A bordázott gerincű fertő felágaskodott. Késpenge villant a levegőben, és belefúródott. A fertő felüvöltött, és a talajra zuhant. A kés, egy mészáros kése, hangos csattanással a porba hullott. Megjött El Capitan. – Benéztem a húsboltba! – rikkantotta. Körbevették őket a fertők. Helmud vadul rángatózott a bátyja hátán. Három torz homokoszlop emelkedett ki a földből. El Capitan kezében
újabb kés villant. Gyors mozdulatokkal mind a három támadóval végzett. Lemészárolta őket. Halk sziszegéssel távozott a fertők élete, a maradék hamu és föld pedig szétszóródott a sivatagban. Pressia felkapta a puskát, és tüzelni kezdett. El Capitan valamit kiabált, de Pressia a zúgó füle miatt akkor sem értette volna meg a szavait, ha nem dörgött volna olyan hangosan a fegyver. Az újabb támadó megint leverte a lábáról. A fertő a földhöz szegezte. Két karjával magához szorította a lányt. Pressia a térdével próbálta meg gyomron rúgni, és ököllel verte az oldalát. A fertő megpróbálta megfojtani. A lány háta mögé került, és az alkarját a torkára szorította. Pressia nyakizmai megfeszültek, eldobta a puskát, és megragadta támadója csuklóját. Elfogyott a levegője. Hirtelen El Capitan állt ott előttük. Torkon ragadta a bestiát. A másik kezével a kábítópisztolyt szorította. Odanyomta a fertő fejéhez, és meghúzta a ravaszt. A szörnyeteg a földre zuhant. Pressia hörögve kapkodott levegő után. El Capitan megragadta a lány kezét, és belenyomott egy apró, kemény tárgyat. – Tedd el! Pressia nem tudott megszólalni. – Lehet, hogy ér valamennyit. Újabb fertő támadt rájuk. El Capitan felkapta a puskát, és tüzet nyitott. Egy fertő sziszegve menekülni próbált. Pressia a nyakláncra nézett. Azonnal felismerte. Ezek szerint Bradwell visszavitte Partridge-ot a hentesüzletbe, miután elveszítették a lányt. Talán még most is együtt vannak. De miért tört el a nyaklánc? Mi történt a medál másik felével? Pressia felpillantott. A környéken hemzsegtek a fertők. Valami megragadta a lány derekát. Pressia teljes erejével belerúgott. Aztán még egyszer. Minden egyes rúgása hamut és földet szórt szét. Kétségbeesett erővel ütötte és rúgta a fertőt, mégis érezte, hogy lassan elnyeli az éhes föld. Miközben megpróbált a kocsi felé kúszni, észrevette, hogy a messzeségben egész seregnyi fertő közeledik. Vajon most lehúzzák a föld alá? Fel fogják falni? Pánikba esett a gondolattól, hogy mindjárt megfullad. Nem akarta, hogy elevenen eltemessék. Kezdett elhomályosulni a látása. Furcsa, elmosódott képek jelentek meg a szeme előtt. Pressia még mindig harcolt, de már nem maradt sok ereje. Hiszen megmérgezték, elkábították és összeverték. Gyenge volt,
éhes és szomjas. Már szinte semmit sem látott. Kezdett mindent elmosni a sötétség. Az oldalán fekve kiabálni kezdte El Capitan nevét. A férfi válaszul üvöltött valamit. Pressia vadul rúgkapálózott, és a kavargó porban egy pillanatra megpillantotta a férfit, ahogy Helmuddal a vállán harcol a fertők ellen. El Capitan még talpon volt, de egyre több fertő hemzsegett körülötte. Már közel járt a kocsihoz. Pressia megpillantotta a fekete csillogást. Az ellenség nekilökte El Capitant a jármű oldalának. A férfi a talajra zuhant. Mindkettőjükre halál várt itt. Pressia vadul csapkodott a karjával. Csizmába bújtatott lába nagyokat csattant a fertő oldalán. Miközben becsukta a szemét, valamiért a hattyú kék szemére gondolt. Az egész világ elkékült. Már nem hallott semmit, csak egy halk dübörgést a fülében. Hogy a csudába lehet kék a dübörgés? Miért lett kék a nyakában lüktető vér? Mikor kékült el El Capitan, a kocsi és a sok fertő? Pressia a szürke hegyek felé fordult. Már a hegyek is kék színben ragyogtak. Az anyja arcát kereste, utána pedig az apja arcvonásait. Pontosan tudta, hogy őrült dolgot művel, a szülei már rég elmentek. Az elméje azonban szeretett volna megkapaszkodni valamilyen szép dologban, mielőtt meghalt volna. Jó lenne hazamenni. De hol van az otthona? A föld lassan magába szívta. Pressia a testében érezte a fertők mély morgását. Amikor kinyitotta a szemét, a halálos pusztaság még kihaltabbá vált. Nem látott mást, csak hamut, halált, és a semmibe nyúló homokot. És még mindig nem adta fel. Ökölbe szorult ujjai közt a medállal ütötte és verte az ellenséget. A fertőről leperegtek az ütések, Pressia halálosan elfáradt. Már elveszítette a parancsait, a borítékot és a nyomkövető berendezést. Nagyon sajnálta, de a nagyapja fényképe is odaveszett. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Hol lehet most a nagyapja? Mi történhetett Freedle-lel? Látni fogja őket valaha is? Él még El Capitan és Helmud? Vagy már halottak? Lehet, hogy eljutottak a kocsiig? Dobogó hangot hallott. A zaj irányába fordult, és tudta, hogy életében utoljára láthat még valamit. Léptek dobogtak. Felkavarodott a hamu, de aztán felragyogott egy gyermek mosolya. Az édesanyja ölelte magához Pressiát. Mintha csak lelki szemei előtt feltűnt volna a saját anyja. így ölelhette magához, amikor még csak kislány volt. Az anyja
most eljöhetett volna érte, ha nem szaggatták volna apró darabokra az üvegfal szilánkjai. – Pressia! – kiáltotta az anyja. – Kapaszkodj! Felbukkant egy kéz. Pressia már semmit sem látott. A világ egy apró lyukká szűkült össze, végül pedig mindent eltakart a sötétség.
PRESSIA AZ Á L D O Z AT
A
MIKOR PRESSIA MAGÁHOZ TÉRT,
valamilyen kemény dolgon feküdt. Dübörgő fájdalom hasított a fejébe. Egy kopott kocsikereket látott maga előtt, nem a hosszú, fekete autó kerekét. Bekerült egy szobába, és ez a kerék egész kicsinek látszott. Egy motor csatlakozott hozzá, meg valamilyen pengék. Egy fűnyíró gép lett volna? Vajon most álmodik, vagy ez itt körülötte valamifajta túlvilág? Egy pince, ahol összegyűltek a fűnyírók? Ilyen lenne a túlvilág? Megpróbált felülni. Hangokat hallott. Sokan suttogtak körülötte. Valaki megszólította Pressiát: – Várj egy picit! – mondta egy női hang. – Nem kell sietned. Pressia visszahanyatlott a földre. Az oldalán feküdt. Eszébe jutottak a fertők. El Capitan, ahogy folyamosán tüzelt. Az anya és a gyermek. Újra becsukta a szemét. – El Capitan és Helmud? – szólalt meg végre. – A két férfi a kocsiban? A barátaid? – Meghaltak? – Érted mentünk, nem értük. Élnek vagy halnak? Számunkra közömbös mind a kettő. – Hol vagyok? – kérdezte, kinyitotta a szemét és körülnézett. Nők és gyerekek álltak körülötte. Pressiával forogni kezdett a világ, mintha csak beült volna az egyik olyan hatalmas teáscsészébe, amikről a
nagyapja mesélt. A gyerekek beleolvadtak az anyjuk testébe. Pressia alaposan megnézett magának mindenkit. – Itt vagy, Védelmező Asszonyanyánknál. Anyánknál? Pressiának nem volt anyja. Borzongani kezdett a hideg és nyirkos helyiségben. Még mindig nem látott rendesen. Körülötte emberek mozogtak. A testek kavargásán túl halomba rakott dobozokat, megolvadt játékokat és egy sornyi eltorzult fém postaládát meg félig szétolvadt kerékpárokat fedezett fel. Pressia megpróbált felülni. Egy nő megfogta a könyökét, és segített neki nagy nehezen feltápászkodni. Az asszony egy szőke gyermeket, vagy talán kettőt, esetleg hármat ölelt magához. Egyik karja védelmezően átölelte a gyermek fejét. De nem. A kar beleolvadt a kicsi fejébe. – Ő ott a mi Védelmező Asszonyanyánk – magyarázta a nő, és a terem végébe mutatott. – Hajts fejet előtte! Amikor Pressia felemelte a fejét, megpillantotta az egyszerű, fából készült széken ülő asszonyt. A széket műanyag zsinórral erősítették össze. A nő apró, finom vonású arcát mintha csak üvegmozaik borította volna. Az egyetlen lámpa fényében az üvegdarabkák remegve ragyogtak. Halvány bőre szinte teljesen benőtte a nyakába olvadt gyöngysort. A gyöngyök úgy sorakoztak egymás mellett, mint apró, szabályos alakú tumorok. A nő vékony, szinte már átlátszóan könnyű inget viselt. A vékony szövet nem takarta el a hasába és a mellébe ágyazódott hatalmas fémkeresztet. A kereszt vége beleolvadt az asszony torkába. Két szára hátranyomta a vállát. Kénytelen volt szálegyenes háttal ülni. Az ingen kívül hosszú szoknyát viselt. A kezében egy egyszerű, öntöttvas piszkavasat tartott. A fémrúd a térdén pihent. Pressia lehajtotta a fejét, mélyen meghajolt, és úgy maradt. Várta, hogy rászóljon Védelmező Asszonyanyánk. Ő csak tudja, hogy mikor elég a meghajlásból. Védelmező Asszonyanyánk lába előtt ott hevertek szépen sorba rakva Bradwell fegyverei. Ez azt jelentette, hogy a fiatalember akár itt lehet valahol. Valahogy köze van mindehhez. Lehetséges, hogy Bradwell megpróbálta megkeresni Pressiát, miután a lány eltűnt? És mi történt Partridge-dzsal? Pressia szíve vadul dobogni kezdett. Egy pillanatra remegett a boldogságtól és a reménytől, de aztán rájött, hogy a közszemlére kirakott fegyverek azt is jelenthetik, hogy Bradwellt lefegyverezték, vagy esetleg meglőtték és végeztek vele.
Ők hagyták volna ott a nyakláncot Pressiának? Meghalt volna a két fiatalember? A nyaklánc vajon hol lehet? Pressia fejét elöntötte a vér. Kezdett szédülni. Ennek ellenére nem mozdult. Azt várta, hogy végre megszólaljon a piszkavasat tartó asszonyság. A nő végül tényleg megszólította: – Emelkedj fel! Védelmező Asszonyanyánk elhallgatott, majd folytatta: – Ahogy mindenki más, te is tudni akarod, hogy miért van itt ez a kereszt. Hogy apáca voltam-e? Istenfélő ember? Imádkozás közben olvadtam bele? De hát hogyan? Pressia megcsóválta a fejét. Még nem tért annyira magához, hogy ilyen kérdéseket fogalmazhatott volna meg. Miről beszél ez a nő? A mellébe olvadt keresztről? – Nem rám tartozik – válaszolta Pressia. – Nem maradt más, csak a történetek – folytatta Védelmező Asszonyanyánk. – A történeteink őriztek meg minket. Megosztjuk őket egymással. A történetek értékesek. Érted, amit mondok? Ezt hallva Pressiának eszébe jutott, hogy milyen volt, amikor első alkalommal hallotta Bradwellt beszélni a pincében. Arról mesélt, hogy meg kell őrizni a múltat. Nem igazán tudta volna elképzelni, mit fog érezni akkor, ha esetleg majd kiderül, hogy Bradwell halott. Védelmező Asszonyanyánk némán figyelte a lányt. Az imént valamit kérdezett Pressiától, Pressia azonban nem emlékezett a kérdésre. Csendben bólintott. Vajon a megfelelő választ adta? – Megajándékozlak a történetemmel. Egy fémkeretes ablak előtt álltam – folytatta Védelmező Asszonyanyánk. Ujját végighúzta a mellébe ágyazódott kereszten. – Az arcomat az üvegre szorítottam, és a háborgó égboltot bámultam. Az egyik kezemmel az ablaknak támaszkodtam. Felmutatta a kezét. A tenyerét üveg borította. – El tudod képzelni magadban a pillanatot, amikor majdnem meghaltam? Pressia egy bólintással válaszolt. Az anyját a záporozó üvegszilánkok ölték meg. – A fegyverek... – szólalt meg újra, és a padlón fekvő tárgyakra mutatott.
– Ajándék – válaszolta az Asszonyanya. – Ajándék a rontótól, aki elhozta nekünk a Tisztát. A Tiszta is rontó. Számunkra minden férfi rontó. Olyanok, mint a halál. De hát ezt te magad is tudod. Mit jelentenek ezek a szavak? Akkor most él a két társa vagy meghaltak? Ezek a nők megölték az összes férfit, akivel csak találkoztak? Azért hívják rontóknak őket, mert az ellenségüknek tartják az összes férfit? Pressia mögött mozgás támadt. Hátrafordult. Partridge-ot és Bradwellt durván betaszigálták a csarnokba. Szóval tényleg itt vannak! Szóval életben maradtak! Mellkasukban még mindig dobog a szívük, és tüdejük még mindig tele van levegővel! Pressia majdnem sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. – Térdre, rontok! Térdre, halálok! Boruljatok le Védelmező Asszonyanyánk előtt – harsogták a nők. Partridge és Bradwell letérdelt Pressia két oldalán. Nagyon megviseltnek látszottak. Bedagadt szemük körül karikák sötétlettek, zilált ruhájukat hamu borította. Ám Bradwell még így is mosolygott. Ragyogott a szeme. Boldog volt, hogy láthatja Pressiát, és ettől a lány mellkasát, arcát elöntötte a forróság. – Pressia – suttogta Partridge. – Akkor megtaláltak! Ezek szerint nem foglyul ejtették, hanem megtalálták? Lehet, hogy egész idő alatt őt keresték? Pressia korábban már biztosra vette, hogy a két férfi hátat fordított egymásnak. Azt hitte, hogy Partridge tovább kereste az anyját, Bradwell pedig visszahúzódott saját, önző kis világába. Hiszen azért maradt ilyen sokáig életben, mert nem hagyta, hogy bárki más is ráakaszkodjon. Akkor meg mégis miért kezdte el keresni őt? Védelmező Asszonyanyánk tapsolt egyet. A nők és a gyermekek kivétel nélkül meghajoltak és kihátráltak az ajtón a lépcsőházba. Csupán egyvalaki maradt bent közülük. Az a nő, aki a lándzsára emlékeztető seprűvel fegyverezte fel magát. Ő megállt az ajtóban. – Azt gondoltuk, hogy a két rontó egy hajtóvadászat tagjaként jött ide – fordult Védelmező Asszonyanyánk Pressiához. – Mi nem szoktunk részt venni ebben a sportrendezvényben, de ha időről időre ellátogatnak hozzánk, akkor olyan sokat megölünk közülük, ahányat csak tudunk. Mielőtt még szétfutnának. Finom ujjaival megragadta a piszkavas nyelét.
– Örülök, hogy nem öltétek meg őket – válaszolta Pressia. Feltámadt benne a remény, hogy valahogy El Capitan és Helmud is életben maradt. Volt rá esély. – Én is örülök neki, hiszen küldetésük van – felelte Védelmező Asszonyanyánk és lassú, fájdalmas mozdulattal felállt. A mellébe fúródott ablakkeret miatt nehezére esett a mozgás. A szék karfájára támaszkodva nyomta a magasba magát. Csak merev felsőtesttel tudott mozogni. – Segítettünk nekik a küldetésükben. Részben, mert rólad, egy lányról volt szó. Hiszünk abban, hogy meg kell mentenünk a nővéreinket. Ám ennél jóval több forog kockán. Ez a Tiszta az anyját keresi. Az idős nő lassan körbesétált a térdelők körül. – Egy Tiszta sokat jelent nekem – folytatta Védelmező Asszonyanyánk. – Ha másért nem is, érzelmi okok miatt. Odabiccentett az őrt álló nőnek. Az odalépett Partridge mellé, és a fiú torkának szegezte a lándzsáját. – Úgy tűnik nekem, hogy nem hétköznapi küldetésre vállalkoztatok. Ráadásul ez a Tiszta sem egy hétköznapi Tiszta. Ki vagy te valójában? Honnan származol? Partridge tágra nyílt szemmel bámult Bradwellre. Pressia pontosan tudta, mi jár a fejében. Kimondhatja itt az apja nevét? Megmentheti ezzel az életét? Vagy az igazság miatt még értékesebb célponttá válik? Bradwell bólintott, ám úgy tűnt, hogy Partridge nem igazán bízik meg a tanácsban. Pressia nem tudhatta, hogy mi zajlott le a két fiatalember között, miután ő eltűnt mellőlük. Partridge feje mozdulatlan maradt, de a szeme sarkából Pressiára sandított. Nagyot nyelt, és a lándzsa hegye belenyomódott az ádámcsutkájába. – Ripkard Willux a nevem. A barátaim Partridge-nak hívnak. – Védelmező Asszonyanyánk elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. – Lám, lám, lám – fordult most Pressia felé. – Ugye te is észrevetted, hogy nem volt őszinte? Nem osztja meg veled azt, amit tud, igaz? Olyan dolgokat mond, amik nem felelnek meg a valóságnak. A rontok már csak ilyenek. Képtelenek becsületesen viselkedni. – Nem hallgattam el semmit sem – tiltakozott Partridge. – A rontok csak akkor szólhatnak Védelmező Asszonyanyánkhoz, ha kérdést tettek fel nekik – förmedt rá a lándzsás asszony, és hatalmas ütést mért a fiú hátára a seprűnyéllel.
Védelmező Asszonyanyánk csakis Pressiához intézte a szavait: – A robbanások pillanatában számtalan nővérünk egyedül volt otthon, a lakásában vagy a kocsija fogságában. Néhányan kimentek az udvarra, hogy felnézzenek az égre. Mások, hozzám hasonlóan, az ablakban álltak. Magunkhoz öleltük a kicsinyeinket. Azokat a gyerekeket, akik ott álltak mellettünk, és ott voltak még azok a nővéreink is, akiket bebörtönöztek, és akik haldokoltak. Mindannyiunkat magunkra hagytak, hogy elpusztuljunk. Mi próbáltuk meg enyhíteni a haldoklók szenvedéseit, mi burkoltuk be a halottakat, mi temettük el a gyermekeinket, és amikor a halottak már túl sokan voltak ahhoz, hogy eltemessük őket, akkor máglyákat raktunk, és elégettük rajtuk a saját gyermekeink testét. A halál fiai, a rontok tették ezt velünk. Valamikor úgy szólítottuk őket, hogy apám vagy férjem, vagy úgy, hogy uram. Tanúi voltunk a legsötétebb bűneiknek is. Miközben csapdába esett madárként vergődve, tehetetlenül ütlegeltük otthonaink rácsait, vagy fejünkkel a börtön falait vertük, szüntelenül figyeltük őket. Egyedül mi tudtuk azt, hogy a férfiak mennyire gyűlölik önmagukat. Mennyire szégyenkeznek a gyengeségük, az önzésük, az utálatosságuk miatt. Láttuk, hogy először velünk akartak elbánni, velünk és a saját gyermekeinkkel, hogy utána egyetlen csapással végezzenek a világgal. Az idős asszony visszaült a székébe. – Hagyták volna, hogy megdögöljünk, és arra kényszeríttetek, hogy örökké magunkkal hordjuk a gyermekeinket. Ezek a kicsik soha sem lesznek már nagyok. Örökké tart a küldetésünk. Örökös terhünk a szeretet. A terem elcsendesedett. Pressiának az jutott az eszébe, hogy vajon mi történhetett Védelmező Asszonyanyánk gyermekével vagy a gyermekeivel. Akárhogy is figyelte az asszonyt, nem látta rajta, hogy bárhol is beleolvadt volna egy gyermek. Csupán a fémkereszt, az üveg, a sok szilánk olvadt a testébe. Lehet, hogy az ő gyermekei kerültek fel a halottégető máglyákra? – Mi történt veled, amikor eltűntél? – kérdezte Védelmező Asszonyanyánk. – Elkapott az SZFH, el kellett kezdenem a tiszti kiképzést. Az elején még nem tudtam, hogy miért engem választottak. Aztán elvittek egy
központba, egy távoli farmra. Az ott élő főtiszt, a feleségével együtt, a Kupolának dolgozik. Élelmiszert termelnek, gabonát. – Ehetetlen a termésük – ellenkezett Védelmező Asszonyanyánk. – Tudunk róluk. Egészen odáig eljutottunk, bár tovább nem nagyon sikerült mennünk. Figyeljük a dolgokat. – Elkapták a nagyapámat is. Bent van a Kupolában. Azt hiszem, túsznak tartják. Azt a feladatot kaptam, hogy vigyem el a Tisztát és az anyját Ingershiphez. Kiküldték a Különleges Erőket is. Azokat a vad szuperlényeket. Majd nekik kell átadnunk Partridge-ot és az anyját. – A Különleges Erők kijöttek a Kupolából? – csodálkozott Partridge. – Még azt a parancsot is kaptam, hogy figyeljünk oda az egészségügyi szerekre. Valamilyen gyógyszert keresnek. Amikor majd megtaláljuk az anyádat – folytatta Pressia. – Úgy vélik, hogy odakint van valamilyen bunkerben. – Az azért jó jel, ha a Kupola azt gondolja, hogy az anyám még él. Igaz? – kérdezte Partridge. – Ez csak annyit jelent, hogy hamarabb kell megtalálnunk, mint ők – szólt közbe Bradwell. – Mert a vetélytársaink, az már biztos. – Nem mehetek vissza az anyámmal. Soha többé nem térhetünk vissza. – Mi segíthetünk – vágott a szavába Védelmező Asszonyanyánk. – Nem szoktam szóba állni rontókkal, de most kénytelen vagyok. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy fizetni is kell. Merthogy mi találtuk meg a lányt. És ha szeretnétek élve kijutni az Olvadatból, ha szeretnéd megtalálni az anyádat, akkor szükséged lesz a védelmünkre. Pressia Bradwell felé fordult. Tényleg szükségük van az anyákra? A fiatalember bólintott. – Nem hinném, hogy lenne bármi olyan értéktárgyunk, amit odaadhatnánk – válaszolta Pressia. Védelmező Asszonyanyánk lassan végignézett a fegyvereken. – Ezeket honnan szerezted? – Egy hentesüzletből – válaszolta Bradwell. – Te talán hentes vagy? – Nem, még kiskölyökként találtam meg a boltot, közvetlenül a robbanások után. – A fegyvereket akarod, fizessünk azzal? – kérdezte Pressia. Védelmező Asszonyanyánk a lányra pillantott, és elmosolyodott.
– Megvan nekem minden fegyverem, amiről csak egy lány álmodozhat – jelentette ki, és kinyújtotta a kezét. – Add ide az egyiket! Pressia lehajolt, és a pengéjénél fogva felemelte az egyik kést. Meghajolt, és az asszony felé nyújtotta a fegyvert. – Az anyáddal voltál abban a végzetes pillanatban? – kérdezte az idős nő. – Igen. – Ami elveszett, az végleg elveszett – felelte Védelmező Asszonyanyánk, és megérintette a pengét. – Ezt vagy érted, vagy nem érted. – Egészen pontosan milyenfajta fizetségre gondolt? – tudakolta Pressia. Az idős asszony ismét előrehajolt, és most már közvetlenül Partridge-hoz beszélt. – Már egy jó ideje szemmel tartottunk, mielőtt a nővéreink beavatkoztak volna. Tudod, hogy hányan végezhettek volna veled? Sejted, hogy hány különféle módon csaphatott volna le rád a pusztulás? A fiú a fejét ingatta. – Ha meg akarod találni az anyádat, szükséged lesz a segítségünkre. Csupán az a kérdés maradt nyitva, hogy hajlandó vagy-e áldozatot hozni a célod elérése érdekében. Partridge Bradwellre és Pressiára nézett. – Ezt neked kell eldöntened – figyelmeztette Bradwell halkan. Védelmező Asszonyanyánk Partridge-ra mutatott a késsel. – Akkor elmagyarázom, hogy mit akarok tőled. Ugye, elég ideje vagy már itt kint közöttünk? – Hogy érti azt, hogy elég ideje? – kérdezte Partridge. – Hogy már ne legyél Tiszta. – Nem értem, hogy mire gondol – tiltakozott a fiú. Pressiának a kint élőket elborító sebek, torzulások, égésnyomok, összeolvadások jutottak az eszébe. És még valami. Ahogy a késre pillantott, megértette, mire gondolt az idős asszony. Csonkításra. – Tisztának lenni nagy tehertétel – magyarázta Védelmező Asszonyanyánk. – Ez az, amire rájöttünk. Ha már nem vagy Tiszta, ha már nem kell védelmezned a tisztaságodat, akkor leráztad magadról ezt a terhet. Partridge vadul rázni kezdte a fejét. – Semmi bajom ezzel a teherrel.
– Olyan fizetséget kérek tőled, amellyel egyben saját magadat is megajándékozhatod. Véget vethetek a tisztaságodnak. Te ugyan ezt soha nem fogod tudni megérteni, de ezzel megváltoztatlak. Akkor majd egy leszel közülünk. Legalább egy kicsit – válaszolta a nő, és a fiúra mosolygott. Partridge megragadta Pressia karját. – Szólj neki, hogy erre nincs szükség. Majd kitalálunk valamilyen másfajta fizetséget. Hiszen én Willux fia vagyok. Ez csak ér valamit, nem? Közvetlenül kapcsolatba léphet az apámmal. – Már nem a Kupolában vagy – figyelmeztette Védelmező Asszonyanyánk. – Nem, nem fogunk tudni kitalálni semmilyen más fizetséget sem – bólintott Pressia is. Védelmező Asszonyanyánk megcsóválta a fejét. A csendben Bradwell halk, nyugodt hangja csendült fel: – Egészen pontosan miről is beszélünk? – Csak egy zálogról – magyarázta Védelmező Asszonyanyánk – És mi lenne az? – kérdezte Bradwell. – Az egyik ujja? Pressia gyomra görcsbe rándult. Már megint vérontás. Nem akart több fájdalmat, több veszteséget. Nem! – Az egyik kisujj át – bólintott Védelmező Asszonyanyánk és már két kézzel szorította a kés markolatát. Partridge-ra nézett. – Az a nővérem majd lefog. Pressiát olyan forróság öntötte el, mintha valamilyen állat megpróbált volna kitörni a mellkasából. Csak nehezen tudta elképzelni, mit is érezhet Partridge ebben a pillanatban. A fiú kétségbeesett pillantást vetett a társaira. Egyedül Bradwellen látszott, hogy felfogta azt, hogy ebből a helyzetből nem maradt más kiút. Partridge szemébe nézett: – Ajándékot kapsz, egészen olcsón megúszod, csak az egyik kisujj ad az ár. Partridge rémülten tiltakozni kezdett: – Nem kell nekem az ajándék, minden porcikámra szükségem van. Már annak is nagyon örülök, hogy visszakaptuk Pressiát. Ennél több ajándékra nincs is szükségem. Pressia a legszívesebben rákiáltott volna Védelmező Asszonyanyánkra, hogy inkább belőle vegyen el valamit. Ugyanakkor viszont érezte, hogy ezzel feldühítené az idős asszonyt. Védelmező
Asszonyanyánk gyűlölte a rontókat, a halál fiait! Meggyűlölte volna Pressiát, ha a lány a rontok érdekében akarta volna feláldozni magát. Aztán Pressia arra gondolt, miért is ne fizessen Partridge? Hiszen az ő anyját keressük. Eljött közénk, hogy megtalálja az asszonyt. Mégis, mire számított? – Ha védelem nélkül engednek utunkra, akkor soha az életben nem találjuk meg az anyádat – magyarázta Bradwell. – Mégpedig azért, mert meghalunk útközben. Partridge elsápadt, és valósággal megdermedt. Zihálva vette a levegőt. Pressia végignézett a fiún. Ő is kimondta a kendőzetlen igazságot: – Nélkülük meg fogunk halni. Partridge a kezére meredt. Utána Bradwell felé fordult. Már így is kockára tette a fiatalember és Pressia életét. Ez az áldozat a legkevesebb, ami elvárható. Úgy tűnt, hogy Partridge elfogadta a dolgot. Odalépett az idős nő elé, és az asztal lapjára fektette a tenyerét. – Szorítsd le a kezem – fordult Bradwellhez. – Nehogy elrántsam. Bradwell megragadta Partridge csuklóját. Pressia jól látta, hogy Bradwell bütykei valósággal elfehéredtek az erőfeszítéstől. Partridge összeszorította négy ujját. Csupán a kisujja állt el. Védelmező Asszonyanyánk az asztalhoz szorította a kés hegyét Partridge kisujja mellett. Kissé elmozdította a pengét, majd egyetlen gyors mozdulattal rányomta a fiú kisujjára. A középső ízületnél. Pressia felhördült, amikor meghallotta a pukkanó zajt. Partridge nem kezdett el üvölteni. Annyira gyors volt az egész. A tenyerét bámulta. A gyorsan terebélyesedő vértócsát, és az asztalon heverő kisujj át. Levágták a kisujja felét. Talán elkábulhatott egy időre, mert az arca kifejezéstelenné vált. Amikor azonban megérezte a kínt, az arcvonásai egyből eltorzultak. A mennyezetre meredt. Védelmező Asszonyanyánk Bradwell kezébe nyomott egy rongyot és egy bőrszíjat. – Tekerd rá erősen! Készíts nyomókötést! Tartsátok a magasba! Bradwell a rongyot és a bőrszíjat Partridge ujjára szorította. Egy pillanatig szorosan tartotta, majd az élénkvörössé váló szövetdarabot odanyomta Partridge szívére. A fiú mintha csak egy csokrot szorított volna magához. Pressiának valamiért vörös rózsák jutottak róla az
eszébe. Ilyen csokrot, ilyen rózsákat talán Bradwell egyik régi magazinjában lehetne látni. Védelmező Asszonyanyánk felemelte az asztalról a fél kisujjat. Két tenyeréből csészét formált. – Vigyétek vissza őt a szobátokba! Az ajtó túloldalán a nővéreim már várnak, hogy elkísérjenek benneteket. – Van még itt valami – szólt közbe Bradwell. – Mi lenne az? – kérdezte az idős asszony. – Pressia nyakában a nyomkövető – magyarázta Bradwell. – Működik. – Dehogy működik! – csattant fel Pressia. – De igenis működik! – ellenkezett Bradwell. – Idekint senkinek sem működik a nyomkövetője. Egyébként pedig ki a fenét érdekelné, hogy mi van velünk? Hiszen nincs semmink. Csak senyvedünk idekint. – Bármi legyen is az okuk, szándékosan hajtottak téged Partridge útjára. Mostanra már nyilvánvaló a dolog – magyarázta Bradwell Pressiának, majd Védelmező Asszonyanyánk felé fordult. – Van itt orvos vagy ápolónő? Aki ért az egészségügyhöz? Védelmező Asszonyanyánk megkerülte Pressiát. Megállt a lány háta mögött, megragadta Pressia haját, és a fürtöket félrehúzva megvizsgálta a nyakát. Valamivel a tarkója alatt megérintett egy régi sebhelyet. A heg alatt apró csomó érződött. Pressia hátán jeges borzongás futott végig. Nem akarta, hogy bárki is belevágjon a nyakába. Védelmező Asszonyanyánk színtelen, nyugodt hangon szólalt meg: – Szükségetek lesz egy késre, alkoholra és tiszta rongyokra. Megkaptok tőlünk mindent. A kés azonban a te kezedben lesz, rontó! – Na ne! – förmedt Pressia Bradwellre. – Mondd meg neki, hogy nem teszed meg! Bradwell lesütötte a tekintetét. A kezét bámulva megcsóválta a fejét. – A jeladó a nyakadban van. Nagyon veszélyes. – Ügyes kis hentes vagy te! – biztatta Védelmező Asszonyanyánk. – Igazából egyáltalán nem vagyok hentes! – Nem fogod elrontani. – Ebben meg hogy lehetsz ennyire biztos? – kiáltotta Bradwell. – Mert ha elrontod, akkor megöllek, mégpedig nagy örömmel – szögezte le Védelmező Asszonyanyánk.
Ez a bejelentés nem nyugtatta meg Pressiát. Bradwell még idegesebbnek látszott. Dörzsölgetni kezdte az arcán a forradásokat. – Mehettek – biccentett Védelmező Asszonyanyánk. A lándzsás nő az ajtóhoz vezette a foglyokat. Partridge bizonytalanul tántorgott, és Pressia sem állt valami biztosan a lábán. A nő kinyitotta az ajtót, és Pressia még egy utolsó pillantást vetett Védelmező Asszonyanyánkra, mielőtt kilépett volna. Az idős asszony egyik kezével magához ölelte a másik karját. Félrehajtott fejjel bámulni kezdte a bal bicepszét. Pressia a tekintetével követte Védelmező Asszonyanyánk pillantását. így látta meg, hogy az ing leheletfinom anyaga megemelkedett, majd visszaereszkedett. Újra és újra. Csupán ennyi maradt meg az asszony gyermekéből. Az újszülött lilás ajka. Teljesen beleolvadt az anyja karjába, és már csak a sötét szája élt, mert a kicsi bizony életben volt, és lélegzett.
PRESSIA TÜNDÉRMESE
A
FOGLYOKAT VISSZAKÍSÉRTÉK A PARÁNYI KAMRÁBA AHOL KÉT RAKLAP FEKÜDT A PADLÓN.
Az őr bezárta a hátuk mögött az ajtót. Partridge nekivetette a hátát a falnak, aztán lerogyott a raklapjára. Megcsonkított kezét a melléhez szorította. Pressia nem tudott leülni. Sajgott a feje. Olyan valaki szedi majd ki a jeladót a fejéből, aki még csak nem is hentes? – Hihetetlen. Hogy juthatott eszedbe, hogy kivágod a nyomkövetőt a nyakamból? – förmedt Bradwellre. – Nagy nyavalyát! Eszedbe se jusson, világos? Még a közelembe se jöhetsz! – Azok, akik figyelnek, pontosan tudják, hol vagy és mit csinálsz. Talán ezt akarod? Vagy ennyire imádod a Kupolát? Én meg mi a fenéért csodálkozom azon, hogy a bábjuk akarsz lenni? – Nem vagyok a bábjuk! Tisztára hülye vagy! Őrült! – Hát elég őrült voltam ahhoz, hogy utánad jöjjek. – Senki nem kérte tőled, hogy utánam gyere! Én biztosan nem. – A nagyapád viszont igen. Tartoztam neki egy szívességgel. Pressia hirtelen úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Szóval akkor Bradwell csak ezért jött utána? Mert tartozott egy szívességgel a nagyapjának? Amiért az öreg olyan szépen összevarrta az arcát? – Igen? Akkor tekintsük úgy, hogy megadtad a tartozást. Én aztán nem akartam senkinek sem a nyakába sózni a bajaimat. – Nem úgy értettem – ellenkezett Bradwell.
– Elég legyen! – hördült fel Partridge. – Fogjátok már be! A fiú holtsápadtan, remegve ült a raklapon. – Sajnálom, ami az ujjaddal történt – nézett rá Pressia. – Mindannyian meghoztuk a magunk áldozatát – érvelt Bradwell. – Éppen itt volt az ideje, hogy ő is feláldozzon valamit. – Annyira rendes vagy – sziszegte Pressia. Ebben a pillanatban gyűlölte Bradwellt. Szóval a fickó csak azért kereste meg, mert tartozott egy szívességgel? Csak ezért? És még ahhoz is volt képe, hogy ezt az arcába vágja? – Nagyvonalú és megértő. – Kicsit furcsa, hogy te viszont az SZFH egyenruháját viseled – vágott vissza Bradwell. – És milyen szép karszalagod van. Akkor ugye már tiszt vagy te is? Azok ám a rendes, derék emberek! Na, rájuk mondhatod, hogy nagyvonalúak és megértők! – Elraboltak, és arra kényszeríttette, hogy felvegyem ezt az egyenruhát – méltatlankodott Pressia. – Azt hiszed, hogy jólesik nekem? Kiabálás közben erősen remegett a hangja, mert valójában igenis jól esett, hogy ilyen szép holmit viselhetett. A lány attól tartott, hogy Bradwell átlát rajta. – Elég legyen! – szólt közbe Partridge. – Bradwellnek igaza van, Pressia. Addig manipuláltak minket, míg össze nem futottunk. Ki tudja, milyen rég tudták, hogy merre jársz? A kérdés csupán az, hogy miért téged választottak. Pressia leült a fiú mellé. – Annyira értelmetlen az egész – panaszkodott. – Nagyon nem értem. – Védelmező Asszonyanyánk sok mindent mondott. Egy dologban viszont nagyon igaza volt – szólalt meg Bradwell. Odaguggolt két társa elé, és Partridge szemébe nézett. – Nem mondasz el nekünk mindent. Nem vagy őszinte velünk. – Mi az, hogy nem mondok el mindent? – mérgelődött Partridge. – Semmit sem titkoltam el! És még az ujjamat is levágták. Próbáljatok meg végre lazítani egy kicsit. Pressia keresni kezdte a nyakláncot. Átkutatta a zsebeit, és az egyikben végre megérezte a hattyú alakú medál kemény körvonalát. Végigsimította a szárnyak ívét. Vajon ki tette be a zsebébe? Maradt még erre ideje mielőtt elájult volna? Esetleg valaki más találta meg az
öklében? Elfogta a megkönnyebbülés, amiért nem veszítette el a nyakláncot. A zsebébe nyúlt, és elővette a medált. – Ezt ti ketten hagytátok ott nekem? Jelnek szántátok? – Akkor megtaláltad! – örvendezett Partridge. Pressia felidézte magában, milyen is volt emlékezősdit játszani Partridge-dzsal. Megosztoztak az emlékeiken. Mesélt neki a születésnapi pónijáról, a fiú pedig megosztotta vele a gonosz király és a nőstényhattyú történetét, egy tündérmesét. Nőstényhattyú? Olyan lehetett, mint a kék szemű és hattyú alakú medál. Pressia Bradwellre nézett. – Nem biztos, hogy szándékosan titkol el dolgokat. Talán csak nem tudja, hogy mi az igazából fontos. – Na és mi az, ami fontos? – kérdezte Bradwell. – Olyan szívesen megtudnám. – Hogy is szólt a hattyú története? – fordult Pressia Partridge felé. – Mondd el nekem a mesét! Partridge csupán egyetlen alkalommal mesélte el hangosan a nőstényhattyú történetét a robbanások után, a bátyjának, Sedge-nek. Akkoriban még nagyon jól emlékezett az anyja nevetésére. Ahogy azonban telt az idő, a hatalmas Kupola mélységesen üres árnyékában egyre inkább úgy érezte, hogy a száraz és élettelen levegő valósággal felzabálta az elméjéből az illatokat, az ízeket, de még az emlékeket is. Aribelle Cording Willux. Az anyja emléke lassan, lépésről lépésre eltűnt. Partridge persze tisztában volt ezzel. Alig egy héttel a robbanások után már kezdte elfelejteni az anyja hangját. Most azonban biztosra vette, ha újra hallaná ezt a hangot, akárcsak egyetlen szót is, akkor egy csapásra visszatérne az a rengeteg emlék. – Szóval akkor erről szól a mese – mondta ki végre hangosan is azokat a szavakat, amelyeket néma csendben oly sokszor elmondott saját magának a hosszú évek alatt. – A nőstényhattyú nem élt mindig az emberek között. Hattyúhölgyként azonban megmentette egy fiatalember életét. Az ifjú ellopta az asszony szárnyait. A megmentett férfi egy ifjú herceg volt. Egy rossz herceg. Arra kényszerítette a nőt, hogy menjen hozzá feleségül. A gonosz hercegből gonosz király lett. – A király azt gondolta, hogy igaz ügyet szolgál, de tévedett – folytatta Partridge. – Volt ott egy másik király is. Egy távoli országban
élt. A nőstényhattyú ekkor még nem tudott a jó király létezéséről. Két fiút szült a gonosz királynak. Az egyik az apjára hasonlított abban, hogy nagyratörő és erős volt. A másik az anyjára hasonlított. Mesélés közben Partridge annyira nyugtalanná vált, hogy fel kellett kelnie, pedig alig állt a lábán. Elkezdett fel-alá sétálni. Teljesen átadta magát a mesének. Oda sem figyelve, az ép kezével sorban megérintette a dolgokat: egy talicska fogantyúját, a betonfalak repedéseit és kiemelkedéseit. Hirtelen megállt, és elkérte Pressiától a nyakláncot. A magasba emelte a hattyút, pontosan úgy, ahogy annak idején az anyja is tartotta, amikor elmesélte a különös történetet. Végigsimította a hattyúszárnyak éles peremét. Utána folytatta a mesét. – A gonosz király berakta a felesége szárnyait egy vödörbe. A vödröt leeresztette egy sötét, kiszáradt kútba. Az a fiú azonban, aki a nőstényhattyúra hasonlított, meghallotta, ahogy a kút mélyén susognak a tollak. Az egyik éjjel lemászott a kútba, és megtalálta az anyja szárnyait. Az asszony felvette a szárnyakat, és magához ölelte azt a fiát, aki rá hasonlított, és nem ellenkezett vele. Magához ölelte, és elrepült vele. Partridge újra elhallgatott. Kezdett szédülni. – Mi a baj? – kérdezte Pressia. – Folytasd már! – biztatta Bradwell. – Mondd tovább! – Ne sürgesd! – figyelmeztette Pressia. – Idő kell, hogy emlékezzen. Partridge azonban nem azért hallgatott el, mert elfelejtette a történetet. Nem. Nagyon is jól emlékezett a mesére. Azért akadt el a szava, mert abban a pillanatban szinte érezte az anyját. Amikor a szavaival szabadjára engedte a mesét, azzal mintha csak megidézte volna magát a mesélőt is. Olyan különös volt ez az érzés, hogy kénytelen volt elhallgatni. Nem tartott sokáig az egész. Egy szempillantás erejéig azonban újra átélte, hogyan is érezheti magát egy kisfiú. Felidézte magában, milyen volt gyermekkorában a karja és a lába. Valósággal látta, ahogy ott ült anyja mellett a vízparti házban. Érezte a kék takaró simítását. Érezte, ahogy az öklében szorított medál éles fogként a húsába vágott. – A nőstényhattyú szárnyas hírmondóként emelkedett a magasba. Magával vitte az egyik fiát a jóságos király országába. Elmesélte neki a gonosz király tervét. A fiúk apja el akarta venni a jóságos király birtokát. A hegycsúcsokról pusztító tüzet zúdított volna a lenti világba,
hogy minden elpusztuljon a nyomában. A hatalmas tűzgömb elemésztette volna a jó király egész népét. A tűz tisztára mosta volna a világot, és az új birodalom ura a gonosz király lett volna. A jóságos király beleszeretett a nőstényhattyúba. Nem akarta megfosztani a szárnyaitól. Mellette az asszony egyszerre lehetett ember és hattyú, ezért mélyen beleszeretett a királyba. Leánygyermeket szült új párjának. Ez az ajándék ugyanolyan gyönyörű volt, mint a nőstényhattyú. – A jó király pedig mély tavat ásatott – folytatódott a mese. – Ezzel akarta eloltani a hegyről legördülő tüzet. Mivel azonban annyira beleszeretett a nőstényhattyúba, nem tudta minden erejét a munkának szentelni. A tó medrében ezért nem volt elég víz, amikor fellángolt a tűz. Partridge szédülni kezdett. A szíve vadul dübörgött a mellkasában. Úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Ennek ellenére megpróbálta nyugodt hangon folytatni a mesét. Azt ő is tudta, hogy ez a mese jelent valamit. Miért nem mesélt a többieknek a tengerpartról és a tablettákról? Hiszen most már világos, hogy mi történt, igaz? Hiszen az anyja kiskorában rímelő találós kérdések segítségével vezette rá a fiait arra, hogy hová rejtette el a születésnapi ajándékukat. Mire is készült ezzel? Az első rejtvényeket még az apjuk találta ki. Akkor még szerették egymást Partridge anyjával. Még csak együtt jártak. A családban mindenki szerette a rejtvényeket. De vajon ennek a rejtvénynek mi a megfejtése? – Így aztán a nőstényhattyú biztonságban akarta tudni a gyermekeit, amikor a tűz alászáll a hegyekből, ezért mindkettőt visszavitte a gonosz király országába. A leányról ott senki sem tudott. Az anyja őt egy terméketlen asszonyra bízta, hogy az nevelje fel. A fiát viszont visszavitte a palotába. Ott ugyanis mindenki úgy bánt vele, mint egy herceggel. Ekkor azonban a hattyúnak már mennie kellett. Vissza kellett térnie a jóságos királyhoz, nehogy megölje a gonosz király. Amikor azonban a hattyú útra akart kelni, a fiú megragadta az anyja két lábát. Mindkét keze kormos volt a tűz miatt. Egészen addig nem engedte le a hattyút, míg az meg nem ígérte, hogy nem repül el. „Rejtőzz el a föld alatt! – kérlelte a fiú az anyját. – Akkor majd mindig vigyázhatsz rám.” A nő engedett a kérésnek. Arról beszélt, hogy nyomokat és ösvényeket hagy majd maga után. Sok-sok ösvényt, amelyek mind elvezetnek hozzá. Ha a fiú elég idős lesz, akkor majd útra kelhet. Az asszony így
levette a szárnyait, és elbújt a föld mélyébe. És mivel a fiúnak kormos volt a keze, a hattyúknak mind a mai napig fekete a lábuk. Partridge elhallgatott. Az anyja szent volt. Partridge legalábbis ezt a változatot szerette a legjobban. Az anyja önfeláldozóan mártírhalált halt. Csak hát Partridge most már tudta, hogy az asszony életben maradt. Az apja egyetlen félmondata elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjen az igazságra. Az anyád mindig is problémás személyiség volt. Az öregasszony szavai is ezt bizonyították. Azé a vénségé, aki az anyja darabokra tört szívéről beszélt, mielőtt lemészárolták volna a hajtóvadászat tagjai. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy az anyja életben van. Mert a hattyú nem egyszerűen egy hattyú. A belsejében ott volt a felirat: Az én főnixem. Partridge végre újra tudott beszélni: – A fiát viszont visszavitte a palotába. Ott ugyanis mindenki úgy bánt vele, mint egy herceggel. Vajon milyen szer volt azokban a kis kék tablettákban? Az anyja miért kényszerítette a kisfiát arra, hogy bevegye a tablettákat, amikor látta, hogy rosszul van tőlük? Partridge most jól emlékezett a könnyeire. Nem kérek több tablettát, kérlek ne! Elég volt! Az anyja azonban kérlelhetetlen maradt. Háromóránként be kellett venniük egy-egy tablettát. Még az éjszaka kellős közepén is felébresztette a fiát. Mi a csudáért adott be neki olyan tablettákat, amelyektől kifejlődött az ellenállás? Így akarta megmenteni? Talán az anyja tisztában volt azzal, hogy egy szép napon Partridge is az új, felsőbbrendű faj tagjává válhat? Hogy magasabb szintre léphet? Ezt akarta talán megakadályozni? Használhatatlanná tette a fiát? Milyen tablettákat kapott? Hogyan állt ellen a viselkedési kódolásnak? Miért csak ezt szabotálta el az anyja? De ha ez az asszony nem szent volt, akkor mi lehetett? Talán áruló? Partridge újra megszólalt: – És mivel a fiúnak kormos volt a keze, a hattyúknak mind a mai napig fekete a lábuk. Valamiért úgy hangsúlyozta ezt a mondatot, mintha az egy kérdés lett volna. Pressia nem volt biztos abban, hogy mindent megértett abból, amit hallott. Ez csak egy tündérmese, semmi több. Talán ennél többre
számított? Dehogyis. Csak egy jelentéktelen mese. Partridge most Bradwellre nézett. – Az anyámon töröd a fejedet, igaz? – Aribelle Cording Willux – szólalt meg Bradwell, de olyan hangon, mintha valósággal elbűvölte volna a név. – Nyögd már ki végre! – förmedt rá Partridge. – Mit nyögjek ki? – értetlenkedett Bradwell, ám Pressia ekkor már értette, hogy Partridge jogosan kiabált. Mert Védelmező Asszonyanyánk tévedett. Bradwell titkolt el valamit a többiek elől, nem Partridge. – Valamit titkolsz – csattant fel Pressia. – Mégis mire vársz? Térden állva könyörögjünk? Bradwell a fejét csóválta. – Ismerem a fekete lábú hattyú meséjét. Ez egy japán tündérmese. Gyerekkoromban rengeteg ilyesmit hallottam. Az eredeti történet azonban kicsit másmilyen. Nem szerepel benne az a másik király. Szó sem volt benne harmadik gyerekről, arról a gyönyörű lánykáról. És nem ömlött le lángoló tűz a hegyekről. Az eredeti változatban a hattyú a magasba emelkedett és elrepült. Nem pedig a föld alatt bújt el. – Vagyis akkor? – kérdezte Partridge. – Vagyis akkor nem egy egyszerű tündérmesét hallottunk. Az anyád átadott neked egy kódolt üzenetet. Arra számított, hogy sikerül majd megfejtened. Pressia érezte, ahogy bizseregni kezdett a bőr a baba fején. A jobbik kezével simogatni kezdte, hogy megnyugtassa az idegeket. Szerette volna megérteni a mese igazi jelentőségét, de ugyanakkor félt is egy kicsit tőle. Nem egészen tudta, hogy mi lehet a félelem oka. – Nem értem – válaszolta aztán Partridge. A történet valamiért mélyen megrázta Pressiát. Hiszen a mese az elválásról és a veszteségről szólt. – Te viszont annál is jobban érted – fordult Bradwell Pressia felé. A lánynak eszébe jutott, hogy mit is mondott neki Partridge erről a meséről. – Azt gondoltad, hogy az apád volt a rossz király, aki ellopta az asszony szárnyait. Ezt te magad mondtad.
Pressia feje hirtelen elnehezedett. A szíve őrült ütemben dobogott. A történet ennél jóval több mindent rejtett magában. Érezte, hogy egyelőre csak a felszínét kapargatták meg. – Azt hittem, hogy az anyám személyes okok miatt szerette annyira ezt a mesét – magyarázta Partridge. – A szüleim nem jöttek ki jól egymással. – Igen? – kérdezte Bradwell. – Inkább te mondd el nekünk! – nézett rá vissza Partridge. – Azt hiszem, már rég rájöttél az összefüggésekre, ahogy mindig is. – Anyádnak két fia volt – felelte Bradwell gyorsan. – Te még csecsemő voltál, amikor elvitt téged magával Japánba. Ott beleszeretett a jó királyba, és szült neki egy gyereket. De ki lehet vajon ez a jóságos király? Nem tudom. Az biztos, hogy befolyásos ember lehetett. Tudott a dolgokról. Pressia a szeme sarkából Partridge-ra nézett. A fiú szinte megmerevedett. Félt vagy dühöngött? Bradwell izgatottnak látszott. Valósággal tűzbe jött attól, amit hallott. Hol Pressiát, hol Partridge-ot bámulta. Úgy vélte, Pressia tudja, hogy mi zajlik le az ő fejében. A lány azonban semmit sem értett. Miért lett Bradwell ennyire izgatott? – Gyerünk, Pressia! – nézett Bradwell a lányra szinte már könyörögve. – Te nemcsak egy kislány vagy, aki szégyelli a babáját. Hiszen már érted! Hiszen már tudod! – Milyen kislányról beszélsz? Azt hittem, hogy nem tartasz sokra. Hogy igazából csak azért jöttél utánam, mert meg akartad fizetni a tartozásodat – hördült fel Pressia, és megérintette a baba fejét. – Ne akard már megmondani nekem, hogy ki is vagyok! Még be sem csukta a száját, máris azon tűnődött, hogy esetleg valamilyen módon nem maradt-e meg egy picike abból a kislányból. Alig pár nappal ezelőtt még arra készült, hogy a hátralévő életét a borbélyüzlet hátsó szobájában, egy szekrénybe zárva élje le. Hajlandó lett volna arra, hogy elbújjon oda, a magazinok képeit nézegesse, és az azelőttről meg a Kupoláról álmodozzon. – Sohasem néztelek le, és szó sincs tartozásról. Hallgass végig! – De aztán semmi mellébeszélés! – figyelmeztette Pressia. – Mondd el nekünk, hogy valójában mit gondolsz – kérte Partridge. – Rendben – válaszolta Bradwell. – Szerintem következő a helyzet. Az a férfi, akinek az anyád szült egy gyereket, nyakig benne volt
mindabban, amivel a japánok próbálkoztak. Vagy éppen, amit megpróbáltak megakadályozni. Az ellenálló képességet fejlesztették a sugárzással szemben. Az anyád fontos dolgokat mondott el neki. Egyetértek a döntésével. A japánok közül néhányan tényleg a jó fiúk csapatában játszottak szerintem. A szüleim is abban a csapatban játszottak. Bradwell elhallgatott egy pillanatra. – Már alig emlékszem a szüleim arcára – folytatta azután Partridgera nézve. – Miért nem fejezték be a kódolásodat? Miért nem voltál teljesen felhasználható példány? – Többször is megpróbáltak átkódolni. Ellenálltam a kezeléseknek. Nem ment a dolog – felelte Partridge szárazon. – Mit lépett erre a jó apád? – Ne beszélj így róla! – Lefogadom, hogy eldurrant az agya – felelte Bradwell. – Figyelj! Én semmit nem gyűlölök annyira, mint az apámat. A fia vagyok. Ahogy én gyűlölöm, úgy senki nem tudja gyűlölni őt. Csend lett. – Gyűlölöm az apám leereszkedő viselkedését, a távolságtartását – magyarázta Partridge. – Gyűlölöm, azért, mert soha egyetlen alkalommal sem láttam hangosan nevetni vagy sírni. Gyűlölöm a képmutatásáért. Ki nem állhattam a fejét. Állandóan csak rázta a fejét, mintha soha semmivel nem lett volna megelégedve, bármit is csináltam. Gyűlöltem, amiért úgy nézett rám, mintha szart se érnék. Partridge körbenézett a cellában. – Azt kérdezed, hogy boldog volt-e, amikor nem sikerült a kódolásom? Hát nem. Nem volt boldog. – Miért is? – tudakolta Bradwell. – Mert azt hitte, hogy az anyám műve az egész. – Lebecsülte a feleségét – bólintott Bradwell. – Azt hiszem, az anyád mindent tudott a Főnix hadműveletről. Ugyanennyit tudhatott az a valaki, akitől a főnixes nyakláncot kapta. Az ismeretlen főnixnek becézte az anyádat. Talán így akarta csökkenteni a kárt. Anyád tisztában lehetett azzal, mire készül a férje és a támogatói: tömegmészárlásra. A Kupola persze megmaradt volna. Szépen ki akarták várni, hogy a Föld megújuljon, és akkor szabadjára engedték volna apád új teremtményeit. És az anyád talán mindent elmondott
odaát. Hogy mire készült az apád. A nőstényhattyúból így lett szárnyas hírnök. Megpróbálták megakadályozni a szörnyűséget, megmenteni az emberek egy részét. De aztán eljött az a pillanat, amikor anyád rájött, hogy kifutott az időből... Nem hiszem, hogy Willuxot nagyon érdekli, hogy a felesége él-e, vagy már meghalt. Hiszen egyszer már cserbenhagyta. Talán megbánta, hogy akkor nem tette el láb alól. Lehet, hogy most... bosszúra készül? Képes arra, hogy az egyetlen életben maradt fia segítségével küldje a feleségét a halálba? Vagy talán az asszony életben maradása azt jelenti, hogy tud valami különlegeset? Lehet, hogy az apád erre a tudásra utazik? – Te nem ismered az apámat – ellenkezett Partridge bizonytalanul, de halk hangján már érződött, hogy hisz a társának. Bradwell lesütötte a tekintetét, és a padlót bámulta, végül megrázta a fejét. – Nézd meg, hogy mit művelt velünk, Partridge! Mi vagyunk azok, akik annyira gyűlölik az apádat, ahogy arra senki más nem képes. Még te sem. Pressia közben a babafejet bámulta. Csak ennyi maradt meg neki a gyerekkorából, már ha volt valaha is gyerekkora. – És mi köze ennek az egésznek hozzám? – kérdezte. Képtelen volt tisztán gondolkozni. Iszonyúan fájt a feje. Pontosan érezte, hogy az élete fordulóponthoz érkezett. Azt viszont nem tudhatta, hogy mi lesz a változás. A baba hosszú műanyag szempilláit bámulta. Az ajkai között a parányi lyukat. Pressia elvörösödött. A többiek mind tudtak valamit, de egyikőjük sem akarta kimondani. Vagy talán már ő maga is tudta az igazságot? Az igazság talán benne volt a tündérmesében, csak ő nem tudja felfogni? – Miért akarja az SZFH és a Kupola azt, hogy én találjam meg Partridge-ot? Egyáltalán, honnan a csudából tudták, hogy én létezem? Partridge zsebre vágta mindkét kezét, és a padlót kezdte el bámulni. Talán már ő is rájött az igazságra? Lehet, hogy jobban vágott az esze annál, mint amire Bradwell képesnek tartotta. – Te vagy a mesebeli kislány – magyarázta Bradwell. – Akiről a történet szól. Te vagy a jóságos király gyermeke. Pressia éles pillantást vetett Partridge-ra. – Te és Partridge... – suttogta Bradwell.
– A féltestvérem lennél? – kérdezte Pressia. – A te anyád meg az én anyukám... – Egy és ugyanaz a személy – mondta Partridge. Pressia szinte megsüketült a saját szívverésétől. Szóval így állnak. Pressia anyja nem más, mint a nőstényhattyú. És lehet, hogy még életben van.
PRESSIA A NYOMKÖVETŐ
P
RESSIA NEM TUDOTT MÁSRA GONDOLNI,
mint arra a sok dologra, amikről kiderülhet, hogy egy szó sem igaz belőlük. Lehet, hogy a nagyapja találta ki az egész gyerekkorát. De vajon a nagyapja tényleg a nagyapja? És mi a helyzet a hatalmas, fehér kesztyűs egérrel? Disneylanddel, a születésnapi pónijával, a jégkrémmel és a tortával, a hatalmas teáscsészével, az olasz ünnepségen nyert aranyhallal? Tényleg templomban házasodtak össze a szülei? Valóban egy fehér sátorban tartották a vacsorát? Igaz akár egyetlen szó is ebből a sokból? Ugyanakkor Pressia jól emlékezett egy halra. Nem arra, akinek a létezését csupán a nagyapja akarta bemesélni a kislánynak. Ezt a halat nem egy olasz fesztiválon nyerték, és nem nejlonzacskóban vitték haza. Hát nem. Szinte látta maga előtt az akváriumot. Még mire emlékezett? Egy zsebkönyv puha könyvjelzőjére és a fűtőtestre az asztal alatt. Duruzsolt vagy dorombolt ez a cső? Az apja a kabátjába burkolta Pressiát. A kislány a vállán ült, ahogy elsétáltak a virággal teli faágak alatt. Tudta, hogy az a férfi az apja volt. De ki volt az a nő, akinek valamikor a haját fésülgette? Az a nagyon finom illatú valaki talán az anyja volt? Vagy talán az igazi anyjának csupán a hangját ismerte? Ő énekelt a hordozható gépről? A dal a verandán álló lányról szólt, meg a fiúról, aki el akart szökni vele. Az anyja hangját hallotta? Azért kellett olyan sokszor meghallgatnia a dalt, mert az asszony nem lehetett ott vele? Mert vissza kellett térnie az igazi családjához? A törvényes
fiaihoz? Valaki kötelességtudóan újra és újra lejátszotta a dalt. Még akkor is, amikor már Pressia nagyon unta. Hogy is mondta Partridge? Kiről is szólt a hattyús mese egyik mellékszála? Odaadták egy terméketlen asszonynak? Ez a mese több mint egy puszta történet. Az igazat mondta el. A dal most is ott zengett a lány fejében. A két fiatal el fog menekülni az ígéret földjére. Dalolni fog a gitár, és a fiú az autójába ülteti a lányt, és elszökik vele. Nagyot csattant a zár, amikor a cellát kívülről kinyitották. Az ajtó lendületesen kitárult. Seprűnyélből átalakított lándzsát tartó asszony állt a bejáratnál. Egy jókora üvegben tiszta szeszt, egy nagy adag tiszta, szépen összehajtogatott rongydarabot, gézt és egy ugyanolyan bőrszíjat hozott, mint amilyennek a segítségével elszorították Partridge megcsonkított kezén a vérzést. Volt nála még valami más is. Egy szövetdarabba csavart kést is átadott Bradwellnek. A nő szó nélkül megfordult, kiment a cellából, és az ajtó ismét bezáródott. A zárak hangos csattanással a helyükre kerültek. Pressia egy pillanatra becsukta a szemét, és megpróbálta összeszedni magát. – Gondolod, hogy ki fogod bírni? – kérdezte Bradwell Pressiát. – Bárcsak valaki más csinálná. Nem akarok egy újabb szívességgel tartozni neked. – Pressia – nézett Bradwell a lány szemébe. – Nem a nagyapád miatt jöttem utánad, azt csak hülyeségből mondtam. Én sem tudom pontosan, hogy miért. De ha mindent el akarok mondani... – Legyünk inkább túl rajta – vágott Pressia a fiatalember szavába. Mára már elege volt a történetekből és a mesékből. Olyat meg főleg nem akart hallani, amivel Bradwell szerette volna kimosdatni magát. Lefeküdt a padlóra, mégpedig hasra. A feje alá gyűrte az SZFHzubbonyt. A borbélyüzlet előtt talált harangocska még mindig ott lapult a zubbony zsebében. Kicsit kiemelkedett a szövetből. Pressia már el is feledkezett erről a kincséről, és most nagyon örült annak, hogy újra felfedezte. A harang arra emlékeztette, hogy milyen messzire eljutott. Az állát most rátámasztotta a babafejre. Becsukta a szemét. Érezte a padlót borító mocsok, a füstös por és az olaj halvány illatát. Bradwell félresimította a lány haját. Lecsupaszította hátul a nyakát. A fiú érintése meglepte Pressiát. Olyan puha volt a keze, mintha tollpihék borították volna. Bradwell képtelen volt befogni a száját.
– Minden rendben lesz, de tényleg! Nagyon fogok vigyázni. – Fejezd már be! – szólt Pressia a fiúra. – Csak csináld! – Ezzel fogsz belevágni? Jézusom! – hallotta Partridge hangját. Maga elé képzelte Bradwell otromba mészároskéseit, miközben Partridge tovább sopánkodott. – Lefertőtlenítetted a pengét? Először meg kell tisztítani! Szóval ilyen az, ha van egy bátyja az embernek? Itt fog toporzékolni mellettem? Megpróbál megvédeni? – Állj el a fény elől! – csattant fel Bradwell. – Nem akarok leskelődni – ellenkezett Partridge. – Elhiheted! Pressia hallotta, ahogy Partridge kicsit arrébb megy a szűk cellában. Nem mehetett túl messzire. A fiú valósággal helyben járt. Alighanem a maga módján megpróbálta feldolgozni a feszültséget. Most már kicsit másképp látta az anyját, igaz? Milyen szent az, aki viszonyt folytat egy másik férfival, és szül neki egy gyereket? Pressia nem tudta elképzelni, hogyan fogja a fiú feldolgozni mindezt. Új oldaláról ismerte meg az anyját. Szívesebben gondolt Partridge-ra, mint saját magára. A gondolatai azonban most akaratlanul is visszatértek a saját múltjához. A nagyapja miért nem mondta el az igazat? Miért hazudott a hosszú évek során végig? Ugyanakkor Pressia többé-kevésbé tudta a választ ezekre a kérdésekre. Lehet, hogy az öreg csak úgy találta a kislányt. Találkoztak, és befogadta. Ha ugyanaz a nő Pressia és Partridge anyja, akkor, figyelembe véve azt, hogy Partridge fehér, az anyjának is fehérnek kellett lennie. Pressia anyja elutazott Japánba, ahol áruló lett belőle, és kiárusította a rábízott titkokat. Mert akkor a saját anyját látta a tengerparti felvételen. Ugyanez a nő énekelt a kézi számítógép képernyőjén. Altatót dalolt a kislányának. Azért készült ez a felvétel, mert az anyja tudta, hogy ott kell hagynia a lányát? Most a fényképre gondolt. A szél belekapott az anyja hajába, ragyogó napbarnított arca és a mosolya egyszerre tűnt boldognak és szomorúnak. De akkor ki lehetett Pressia másik anyja? Az, akit olyan sokszor elképzelt magának. A fiatal és gyönyörű japán nő, aki meghalt a repülőtéren. Ezek szerint Pressia apja volt japán. A tündérmesében ő volt a jóságos király. Ebben az esetben ki volt az a fiatalember, akit egészen eddig az apjának tartott? Az a szőke hajú férfi, akit a kis testi hibája sem tartott vissza attól, hogy bekerüljön az iskola amerikaifutball-
csapatába. Olyan valaki lehetett, aki közel állt a nagyapjához? Az idős férfi saját elveszített fia? Miközben mindez átfutott Pressia elméjén, újra magára gondolt. Miről fog mesélni az anyjának, ha egyszer újra találkoznak majd? Mi az, amit el kell mondania? Ha az anyja tényleg életben van, Pressiának be kell számolnia az egész életéről, a találkozásuk pillanatáig. Régen is erre vágyott, ahogy most is. Csak éppen most már jogosan reménykedhetett abban, hogy egy napon valóban találkozhat az anyjával. De vajon tényleg volt értelme abban reménykednie, hogy még él az anyja? Ezen a világon egyes egyedül a nagyapjában bízott meg. Hát nem kiderült róla is, hogy éveken keresztül hazudott neki? Ha benne sem bízhat, akkor kiben bízhat? Bradwell egy alkoholos ronggyal letörölgette a lány nyakát. Mi volt az üvegben? Denaturált szesz, vagy valamilyen likőr? Pressia libabőrös lett a hideg érintéstől. – Micsoda baromság volt ez a nyomkövető – zsörtölődött a fiatalember. – A szüleim éppen elég összeesküvés-elméletet hallottak ahhoz, hogy eszük ágába se legyen nyomkövető csipet ültetni belém. Nem akarták, hogy egy befolyásos hivatal napi huszonnégy órán keresztül mindenkiről tudja, hogy ki, merre jár. Ez túl nagy hatalom lett volna. A nyomkövető miatt célpont lesz belőled. – Várj egy kicsit – suttogta a lány. Még nem állt készen. Bradwell hátrább húzódott. Pressia feltérdelt. – Mi az? – kérdezte Bradwell. – Partridge – szólalt meg halkan a lány. – Tessék? Pressia igazából nem tudta, hogy mit is akar kérdezni. Csak úgy nyüzsögtek benne a kérdések. – Mi az? – kérdezte a fiú. – Megválaszolom az összes kérdésedet, valamennyit. A hangja mintha a levegőből csendült volna fel. Mintha Partridge csupán egy álom lett volna. Nem egy valódi személy, hanem csupán egy emlék. Partridge emlékezett az anyjára. Pressia talán túl fiatal volt ahhoz, hogy megőrizze az emlékeit? A nagyapja arról beszélt, hogy az emlékek olyanok, mint a víz. Hogy milyen nagyon igaza volt. Vagy
talán azért nem emlékezett az anyjára, mert az asszony csak nagyon kevés időt töltött el Pressia társaságában? Talán a hattyúhölgy volt az anyja, és odaadta a másik nőnek? Akinek nem lehetett saját gyermeke? Emlékszel rám? Találkoztunk kiskorunkban? Bármikor? Partridge először néma maradt. Talán ő is az emlékekkel küszködött. Persze lehet, hogy valami olyasmi járt az eszében, hogy kitalál Pressiának egy történetet, ahogy azt a lány nagyapja is tette. Lehet, hogy kitalált történetekkel akarja kipótolni Pressia elveszett gyermekkorát. Hazudik neki egy igazi családról? Fordított helyzetben Pressia ezt tette volna. Végül azonban Partridge csak ennyit mondott: – Nem. Nem emlékszem rád. – Aztán gyorsan még hozzátette. – Ez persze nem jelent túl sokat. Nagyon kicsik voltunk. – Arra emlékszel, hogy az anyád terhes volt? A fiú a fejét rázta, és egy kézzel beletúrt a hajába. – Nem emlékszem. Pressia elméjében valósággal kavarogtak a kérdések. Milyen volt az anyám illata? Milyen volt a hangja? Hasonlítok rá? Más vagyok, mint ő? Fog majd szeretni? Szeretett bármikor is? Vagy csak elhagyott? – Mi a nevem? – suttogta azután. – Nem Pressiának hívnak. Árva voltam. Lehet, hogy a nagyapám nem is ismert. Az ő családi neve a Belze, nem az enyém. És biztos, hogy nem Willuxnak hívnak. – Nem tudom a neved – ismerte be Partridge. – Nincsen nevem. – De igenis van neved – ellenkezett Bradwell. – Valaki tudni fogja. Meg fogjuk tudni. – Sedge – szólalt meg Partridge, és a szemét hirtelen elöntötte a könny. – Bárcsak találkozhattál volna vele. Kedvelt volna téged. Sedge, Partridge halott testvére. Pressia halott féltestvére. Milyen őrült világban élnek! Ad és elvesz. – Sajnálom! – Semmi baj – válaszolta Partridge. Pressiának tulajdonképpen nem kellett volna sajnálni Sedge-t. Mégis hiányzott neki a testvére. Volt egy másik bátyja is. Még egy kapcsolata a világhoz. De már nincsen. Megköszörülte a torkát. Nem akart elkezdeni bőgni. Most keménynek kellett lennie. – Beléd miért nem ültettek nyomkövetőt, Partridge? – kérdezte. – Téged nem akartak szemmel tartani?
– Bradwellnek igaza volt a célpontokkal kapcsolatban. Az apám azt emlegette, hogy az ő fiai bármelyik pillanatban célponttá válhatnának. – Egy egyszerű nyomkövetőt raktak a születésnapi képeslapba. Lehet, hogy nem is csak egyet – magyarázta Bradwell. – Elégettük a holmikat. – De előtte a nyomkövetőt ráraktad az egyik bestiádra. Arra a patkányra – nézett rá Pressia. – Ezt meg honnan tudod? – Kikövetkeztettem – felelte a lány, aki már szeretett volna túl lenni az egészen. Nem volt értelme tovább halogatni a műtétet. Visszafeküdt a földre. – Készen állok! Bradwell odahajolt a lány feje mellé. Valamit a fülébe akar suttogni? Pressia a fiú felé fordult, és a tenyerére fektette az arcát. Bradwell azonban néma maradt. Egy mozdulattal a lány füle mögé tűrte a haját. Pressiát meglepte ez az apró, finom mozdulat. Ahhoz a pihe-puha érintéshez hasonlított, amin az előbb úgy csodálkozott. Hogy lehet ennyire gyengéd a széles tenyere? Valójában ő is csak egy kölyök, akinek egyedül kellett felnőnie. Ma már kemény, erős és nagyon dühös. Ugyanakkor gyengéd is tud lenni. Meg persze ideges. Pressia ezt egyből tudta, amikor meghallotta, hogy a fiatalember hátán vadul verdesnek a madarak. – Nagyon nem hiányzott ez nekem, Pressia! Bárcsak ne kellene megtennünk. – Semmi baj – suttogta a lány. – Vedd ki belőlem! Lassan egy könnycsepp gördült le az arcán. – Szedd ki! Bradwell ismét letörölte Pressia nyakát. A lány megérezte a bőrén a férfi ujjait. Remegett a keze. Bradwell alighanem megpróbálta összeszedni magát, mert megszorította a lány nyakát, és megállt egy pillanatra. – Partridge! – szólalt meg. – Szükségem lesz a segítségedre. Partridge melléjük lépett. – Tartsd erősen a fejét! – utasította Bradwell. – Itt. A fiú csak egy pillanatig habozott. Pressia a következő pillanatban megérezte, hogy Partridge keze rásimult a fejére. – Erősebben! – figyelmeztette Bradwell. – Tartsd erősen! Partridge olyan erővel szorította, mintha satuba került volna a feje.
Bradwell ekkor a térdével megtámasztotta a lány hátát. Pressia ismét megérezte a fiatalember kezét. Bradwell a hüvelykujját és a mutatóujját valósággal belenyomta a nyakába. Ezúttal nem habozott. A kés olyan éles volt, mint egy szike. Belemélyedt a húsba a fiatalember két ujja között. Pressia élesen felsikoltott. Korábban fogalma sem volt arról, hogy képes így üvölteni. A fájdalom olyan volt, mintha egy állat kezdett volna a belsejében tombolni. A szike belemélyedt a húsába. Már nem tudott üvölteni. Nem maradt levegő a tüdejében. Önkéntelenül is megpróbálta lerázni Bradwellt a hátáról. Miközben úgy érezte, hogy a kínszenvedés üvöltő állata átvette a hatalmat a teste felett, és már ő maga is valamiféle állattá változott, sikerült annyira megőriznie az önuralmát, hogy a feje meg se moccanjon. – Hagyd abba! – kiáltott fel Partridge. Pressia nem tudta, hogy a fiú hozzá beszél, vagy Bradwellhez. Valami baj van? A műtét akár meg is béníthatja. Egy rossz mozdulat, és nyomorék lesz. Ezt mindannyian tudták. A lány érezte, ahogy folyik a vére a nyaka mindkét oldalán. Hangosan lihegett. Vércseppek festettek különös mintát a padlóra. Nézte, ahogy lassan kialakult a sötétvörös, mély tócsa. Felkészült arra, hogy mindjárt rázúdul a következő fájdalomhullám. Mintha csak lángba borult volna a teste. A robbanások pokoli forrósága jutott az eszébe, ahogy csak egyre jöttek a hőhullámok. Arra gondolt, milyen érzés lehetett egy pillanatra elszakadni mindentől. Kisgyermekként magára maradt a nagyvilágban. De tényleg emlékezett minderre? Vagy csak arra emlékezik, hogy megpróbált visszaemlékezni? Újra maga előtt látta azt a japán asszonyt. Fiatal volt és gyönyörű. Ez az anyja meghalt. És most újra elveszítette a japán anyját, mert kiderült, hogy valójában nem is volt az anyja. Két idegen állt a repülőtéren. Az asszony arcát elemésztették a lángok. Húsáról leolvadt a bőr. Ott feküdt a holttestek, a bőröndök és a felborult kerekes kocsik között. Mindent elborított a por, és a pokoli hőhullámok csak egyre jöttek. Akkor valaki megragadta a csuklóját. A fülében hangosan dobogott a saját szívverése. Becsukta a szemét, kinyitotta, majd ismét becsukta. Egyszer, valaha, volt egy varázslatos távcsöve. Ha megnyomott rajta egy gombot, akkor a lencsék újabb és újabb tájat mutattak. Becsukta a szemét, majd kinyitotta, majd újra becsukta. Azt remélte, hogy megváltozik, amit lát.
De továbbra is csak a mocskos padló volt ott. A kín és a mocskos padló. Meg kellett kérdeznie valamit: – Partridge, szokott az anyánk altatódalokat énekelni? – Igen – válaszolta a fiú. – Szokott. Ez is valami. Jó kiindulópont.
PRESSIA KE L E T F E L É
P
RESSIA NYAKÁT LETISZTÍTOTTÁK EGY MAKULÁTLAN RONGYDARABBAL.
A szövet magába szívta a vért. Bekötötték a sebet, és a bőrszíjjal rögzítették a kötést. Mintha csak póráz lett volna a nyakán. A seb nagyon sajgott. Pressia leült a padlóra fektetett egyik matracra, és a tarkóját nekiszorította a falnak. Ezzel is megpróbálta bezárni a sebhelyet. A nyomkövető egészen fehér, most, hogy lepucolták róla a vért. Úgy feküdt a földön, mint egy kihullott fog. Valami, ami egykor mélyen Pressiában ült, de mostanra már kihullott. Különös módon még most sem érezte, hogy szabaddá vált volna. Éppen ellenkezőleg, mintha elveszítette volna egy fontos kötelékét. Valaki, valahol messze, eddig figyelt rá. Bántotta, hogy semmivé foszlott ez az összekötő kapocs. Bántotta a veszteség, pedig tisztában volt azzal, hogy a megfigyelő nem atyai szeretettől vezérelve követte a lépéseit. Bradwell annyira ideges volt, hogy egy pillanatig sem tudott nyugton maradni. A madarak szárnya valósággal vibrált a hátán. A fiatalember kirángatott egy fűnyírót a sorból, aztán visszatolta a helyére. Felkapott egy vakolókanalat, aztán elszántan a földet kezdte el bámulni. Partridge Pressia mellett ült a matracon. – Ennek meg mi a baja? – Így dolgozza fel a feszültséget – magyarázta Pressia. – Hagyjuk, hogy kiengedje a gőzt.
– Jól érzed magad? – kérdezte Partridge. Pressia magasba emelte azt a kezét, amelyik a babafejben végződött. A baba kinyitotta a szemét. A szemhéját belepte a hamu, a szempillái összeragadtak, a szája közepén nem látszott a parányi rés. Pressia a jobbik kezével törölgetni kezdte a babafejet. A műanyagréteg alatt megérezte a másik, elveszett tenyerét. Ugyanilyen érzés volt, ha az anyjára gondolt. Halványan érzékelte, de csak egészen elmosódottan. Valahogy eltakarták a felszínes dolgok. – Amíg nem mocorgok... Inkább nem fejezte be a mondatot. Annyira mérges volt Partridge-ra. De miért is? Talán féltékeny a fiúra, amiért az emlékezett az anyjukra, ő viszont nem? A bátyja bejutott a Kupolába, ő viszont nem. – Szóval ennyi volt az egész – biccentett Partridge a földön fekvő, apró chip felé. – Sok hűhó egy ilyen apróság miatt. A fiú elhallgatott, és egy darabig néma maradt. – Nem tudtam – suttogta aztán. – Egyszerre tudtuk meg mind a ketten. Sohasem titkoltam volna el előled egy ilyen fontos dolgot. Pressia képtelen volt a testvérére nézni. – Ezt feltétlenül el kellett mondanom neked. Pressia bólintott. A mozdulat miatt éles fájdalom hasított a nyakába és a tarkójába. – Ezek után milyennek tartod anyánkat? – kérdezte a lányt. – Nem is tudom. – Még mindig szentnek látod? Hiszen megcsalta az apádat! – folytatta Pressia. – Házasságon kívül is született egy gyereke, egy fattyú. Eddig nem is gondolt magára úgy, mint fattyúra. Furcsa módon tetszett neki ez a szó. Egyfajta keménység áradt belőle. – Amikor kijöttem ide, nem számítottam arra, hogy egyszerű válaszokat kapok – válaszolta Partridge. – Annak viszont örülök, hogy te vagy. – Köszi – felelte mosolyogva Pressia. – Azt viszont különösnek tartom, hogy az apánk is tudott rólad, mert biztos, hogy tudott rólad. Éveken keresztül szemmel tartott, tisztában volt mindennel. Vajon mit szólt, amikor értesült a létezésedről? – Lemerem fogadni, hogy kiakadt tőle.
Pressia a jobbik kezével felvette a földről a nyomkövetőt. A könnyek elöntötték a szemét. Hangtalanul kimondta azt a szót, hogy anyám. Felcsendült az altatódal. Elsuttogta azt, hogy apám. Megérezte a télikabát melegét. Pressia csupán egy piros pötty volt a képernyőn. Egy dobogó szív ritmusára lüktetett. Igen, a Kupola tudott a létezéséről. Lehet, hogy egész élete során szemmel tartották, és az is lehet, hogy a szülei is odafigyeltek rá. Ekkor váratlanul Bradwell förmedt Partridge-ra: – Szokott az anyád templomba járni? – Akárcsak mindenki más, mi is elmentünk vasárnap reggel – felelte Partridge. Pressiának ekkor egy újabb régi kifejezés jutott az eszébe. Egyházi tagkönyv. Annak idején, az előadás során Bradwell mesélt ilyesmiről. Arról, hogy összeolvadt az állam és az egyház. A hívők tagsági könyvet kaptak, egy műanyag igazolványt. Gondos feljegyzés készült arról, hogy ki vett részt az istentiszteleteken. – Távolról sem mindenki – mérgelődött Bradwell. – Akadtak olyanok, akik nem voltak hajlandóak tovább templomba járni, amikor minden az állam kezébe került. Az ilyeneket álmukban, a saját ágyukban lőtték agyon. – Miért is kérdezted ezt? – nézett Pressia Bradwellre. A fiatalember végre leült. – Azért, mert azon a születésnapi üdvözlőkártyán vallásos szöveg volt. Emlékszel még rá, Partridge? – Mindig járj a fényben. Kövesd a lelkedet. Szárnyalj szabadon. Te vagy az én betlehemi csillagom, pont olyan, mint az, amelyik keleten kelt fel, és a célba vezette a három napkeleti bölcset. – A betlehemi csillag és a napkeleti bölcsek is a Bibliában szerepelnek – ismerte fel Pressia. A nagyapja fejből tudta a Biblia egyes részeit. Ezeket nagyon gyakran idézték a temetéseken. Bradwell tovább töprengett: – Az anyátok ilyen templomba járó típus volt? – Nem is tudom – válaszolta Partridge. – Anyám hitt istenben, ám arról beszélt, hogy éppen azért utasítja el az államosított és engedélyezett kereszténységet, mert ő maga hívő keresztény maradt. A kormány ellopta a hazáját és az istenét. Egyszer azt mondta az apámnak, hogy „és téged is, téged is elloptak tőlem”.
Partridge nekidőlt a falnak. Arckifejezése arról árulkodott, hogy egészen váratlanul jutott eszébe ez a jelenet. – Különös. Végig itt volt a fejemben. Szinte hallom, ahogy az anyám kimondja ezeket a szavakat. Pressia annyira szerette volna, ha ő is emlékezhetett volna az anyja szavaira, a hangjára. Ha tényleg az ő anyja énekelte azt az altatót, akkor legalább a hangját ismerhette. Másvalaki szövegét énekelte, de a hang az övé volt. Bradwell Partridge szemébe nézett. – Akkor lehet, hogy komolyan gondolta. – Mi van akkor, ha komolyan gondolta? – kérdezte Partridge. – Akkor semmit sem ér – válaszolta Bradwell. – Ha komolyan gondolta, akkor minden szó fontos volt az anyánknak – ellenkezett Pressia. – Ez nem jelenti azt, hogy semmit sem ér. – Számunkra ebben a pillanatban semmit sem ér – makacskodott Bradwell. – Az anyátok azt akarta, hogy emlékezzetek bizonyos dolgokra, jelzésekre. Kódolt üzeneteket hagyott hátra. A nyakláncot. Éppen ezért azt remélte, hogy ez a szöveg majd elvezet hozzá. De az is lehet, hogy csak így akart elbúcsúzni tőletek. Egy olyan tanácsot adott, amire életetek végéig emlékezhettek. Mind a hárman elhallgattak. Pressia elfordult a többiektől, és nekidőlt a hűvös falnak. Ha az anyja valóban jó tanácsot akart adni neki, akkor mi lehetett az üzenet értelme? Mindig járj a fényben. Kövesd a lelkedet. A lány elképzelte, hogy szárnya van a lelkének. Hogyan lehetne egy ilyen lelket követni? És hova vezetné el az a lélek? Innen nem mehettek tovább. Körülvette őket az Olvadat és a halálos pusztaság. Képzeletében megpillantotta a tiszta fényt, amelyik mindig is ott ragyogott a hamu mocskos fátyla alatt. Pressia elképzelte, ahogy a szél félresodorja ezt a fátylat. A vékony vászon ráborult egy asszony arcára. A nő lélegzete felpúposította a fátylat. A szövet mögött az anyja arca rejtőzött. Nem láthatta tisztán. Mi van akkor, ha az anyja tényleg életben van valahol? Hogyan vezetnél el valakit a célba, ha tudod, hogy a Föld színéről el fognak törölni mindent, az összes tájékozódási pontot? – Te vagy az én betlehemi csillagom, pont olyan, mint az, amelyik keleten kelt fel, és célba vezette a három napkeleti bölcset – idézte Partridge. – Gondoljátok, hogy keleti irányba kellene útra kelnünk?
Bradwell egy térképet húzott elő a kabátja belső zsebéből. Ezen a térképen találták meg a Lombard Streetet is. Kiterítette a földre. A Kupola természetesen északon magasodott az ég felé. Kietlen pusztaság vette körbe. A holtsáv egybefolyt a várost övező sűrű erdővel. Az Olvadat, vagyis az egykori, magas fallal körülvett kertes lakóparkok keletről, délről és nyugatról is körbevették a várost. Ezt a gyűrűt minden irányból a halálos pusztaság vadonja ölelte körül. – A várostól keletre valamikor egy nemzeti park működött azokban a hegyekben – szólalt meg Bradwell. – A tündérmesében pedig a nőstényhattyú elbújt egy földalatti üregben. Lehet, hogy az anyánk a hegyek között egy földalatti bunkerben rejtőzködik – vonta le a következtetést Pressia. – Akkor holnap elindulunk keletre – jelentette ki Partridge. – Nem lehetünk holtbiztosak abban, hogy ez a jó irány – kételkedett a lány. – Nem tudom, miért kell holtbiztos döntésről beszélned! – csattant fel Partridge. – Csak kelet felé mehetünk – figyelmeztette Bradwell. Pressia a fiatalember arcára nézett. Jól látta, ahogy Bradwell sötétbarna szemében aranyló szikrákat vetett a lámpa fénye. Ezt korábban egyszer sem vette észre. Olyan szép volt ez a ragyogás! A méz csillogott így. – Mi az, hogy mehetünk? – mondta Pressia Bradwellnek. Te már nem vagy az adósom, világos? – Veletek maradok – ellenkezett Bradwell. – Csak akkor gyere, ha önként teszed. – Rendben, akkor majd önként teszem. Megvan a magam önző célja. így már jobb? Pressia megvonta a vállát. Bradwell megragadta a lány kezét, kinyitotta a tenyerét, és miközben ujja hegyével végigsimította Pressia ujjait, a markába nyomta a nyakláncot. – Viselned kellene. – Dehogyis! – ellenkezett a lány. – Nem az enyém. – Most már bizony a tied, Pressia – szólt rá Partridge. – Anyánk is azt akarná, hogy te hordjad. Hiszen a lánya vagy. A lánya? Milyen különös hangzású szó. – Akarod? – kérdezte Bradwell.
– Igen – válaszolta Pressia. A fiatalember kinyitotta a nyaklánc finoman megmunkált kapcsát. Pressia megfordult, és a kötés miatt óvatosan felemelte a haját. A fiatalember két kézzel tartva a láncot, a nyakába akasztotta. Összekattintotta a zárat. Ahogy a nyaklánc a helyére került, Bradwell hátrább lépett. – Jól áll neked – jelentette ki. Pressia óvatosan megérintette a medált. – Sosem volt igazi nyakláncom. Legalábbis nem emlékszem ilyesmire. A medál valamivel a kötést a helyén tartó bőrszíj alá lógott. Mintha csak kényelmesen elhelyezkedett volna a két kulcscsontja között az apró bemélyedésben. A drágakő vakító fénnyel ragyogott. Valamikor az anyja viselte ezt a láncot. A medál hozzáérhetett az asszony bőréhez. Vajon Pressia apjától kapta ajándékba? Vajon megtudhatja valaha is, hogy ki volt az apja? – Anyánkat látom, amikor rád nézek – álmélkodott Partridge. – Pont úgy hajtottad félre a fejedet. Ugyanolyanok a mozdulataid. – Tényleg? Pressia sohasem számított volna arra, hogy egyszer ennyire boldog lesz. Valósággal fellelkesítette az, hogy az anyjára hasonlít. – Bizony – felelte a testvére. – Teljesen egyforma a mosolyotok is. – Bárcsak a nagyapám is láthatná – szomorodott el Pressia. Eszébe jutott, hogy miről is beszélt az idős férfi, amikor megajándékozta az új klumpájával. A nagyapja azt mondta, hogy bárcsak valami sokkal gyönyörűbb ajándékot adhatna a kislánynak, aki igazán megérdemelne egy szép ajándékot. A nyakában lógó ajándék viszont tényleg szép volt.
PRESSIA DUGATTYÚK
P
ALUDT EL A LEGHAMARABB. Most a hátán feküdt, és megcsonkított kezét a szívére szorította. Pressia a másik raklapra feküdt. Bradwell ragaszkodott ahhoz, hogy a padlón pihenjen le. Pressia jól hallotta, hogy a fiatalember folyton mocorgott. Nem sikerült kényelmesen elhelyezkednie. – Ebből elég legyen! Nem tudok aludni, ha egész éjjel ott zizegsz – szólt a fiúra. – Feküdj ide mellém! – Kösz, inkább nem. Jó nekem itt lent. – Szóval már megint szívességet akarsz tenni nekem, és ráadásul még mártírkodsz is. Ez jár az eszedben, igaz? – Nem egyszerűen azért jöttem utánad, mert tartoztam a nagyapádnak. Ezt már korábban is próbáltam elmagyarázni neked, de nem voltál hajlandó figyelni rám. – Ehelyett inkább azért nyavalyogsz, hogy a földön kell aludnod, mert azt akarod, hogy lelkiismeret-furdalásom támadjon. – Na jó – felelte Bradwell. Feltápászkodott a földről, és oda feküdt a lány mellé a raklapra. Pressia a hátán feküdt, amire persze Bradwell nem volt képes. A fiatalember hátába olvadt madarak aludni készültek. Összegömbölyödve Pressia felé fordult. Egyetlen futó pillanatig a lány arról ábrándozott, hogy a csillagos ég alatt fekszenek egy tiszta éjszakán. Csend volt a kamrában. Pressia mégsem tudott elaludni. ARTRIDGE
– Bradwell – szólalt meg suttogva. – Játsszunk emlékezősdit! – Már hallottad a történetemet. Elmeséltem a gyűlésen. – Emlékezz vissza valami másra! Bármire. Beszélj! Hallani akarom valaki hangját. Pressia igazából Bradwell hangját akarta hallani. Furcsa volt, hogy ez a fiú annyira ki tudta hozni a sodrából. Mély hangja most mégis megnyugtatta. Pressia kezdte megérteni, hogy azért akarja a fiatalember hangját hallani, mert Bradwell sosem hazudott neki. Függetlenül attól, hogy egyetértett-e a mondanivalójával, nyugodtan elhihette mindazt, amiről Bradwell beszélt. Nem csoda, hogy mindezek után igencsak meglepődött, amikor ezt hallotta: – Na szóval, egyszer azért hazudtam neked. – Tényleg? – A kriptában – ismerte be a fiatalember. – Még egészen kiskölyök voltam, amikor rábukkantam. Mielőtt megtaláltam volna a hentesüzletet. Napokon keresztül ott aludtam lent, miközben odafent valósággal hullottak az emberek. Szent Wihez imádkoztam, és életben maradtam. Éppen ezért vissza-visszajártam. – Szóval te is azok közé tartozol, akik reményért imádkoztak? – kérdezte Pressia. – Hát bizony. – Ez nem volt olyan nagy hazugság – jelentette ki a lány. – Hát nem. Nem nagy hazugság. – És segített az imádkozás? Tudtál reménykedni? Bradwell egy erős mozdulattal megdörzsölte az állát. – Amióta először találkoztam veled, úgy érzem, hogy most már van miben reménykednem. Pressia arca valósággal lángba borult, bár nem lehetett egészen biztos abban, hogy miről is beszélt a fiú. Most akkor arra gondolhatott, hogy valami olyan dologban reménykedik, aminek köze van Pressiához? Vagy talán egyfajta gyónást hallott? Hiszen Bradwell azt is bevallotta, hogy hazudott korábban. Vagy valami egészen másról beszélt? Hogy másként látja a világot, amióta találkoztak? – De igazából nem is ezt akarod hallani – folytatta Bradwell. – Egy emléket szerettél volna. – Ez is megteszi. – Akkor most már tudsz aludni?
– Nem. – Hát akkor figyelj! Egy emléket kérsz? Mindenképpen boldog emlék legyen? – Nem – válaszolta a lány. – Mostanában jobban szeretem az igaz történeteket. – Hát rendben – töprengett Bradwell egy pillanatig. – Tényleg engedelmeskedtem a nagynénémnek, amikor azt mondta, hogy menjek ki a garázsból. A döglött macskát belepiszkáltam a dobozba. Aztán meghallottam a beinduló motor hangját... és valaki felkiáltott. A nagybátyám pontosan így szokott kiabálni, ha lejött a bőr a kezéről, vagy ha beverte a fejét. Becsuktam a szememet, és elképzeltem, ahogy kimászik a kocsi alól. A szívébe olvadt motor miatt úgy nézett ki, mint egy szuperhős. Azt gondoltam, hogy élni fog. Pressia szinte látta maga előtt Bradwellt. A kisfiú a hátába olvadt madarakkal ott állt a felperzselt gyep szélén, és előtte egy döglött macska hevert a dobozban. Bradwell elhallgatott egy pillanatra. – Erről soha, senkinek sem meséltem korábban. Annyira buta történet. Pressia megcsóválta a fejét. – Gyönyörű volt! Megpróbáltál elképzelni magadnak valamilyen csodálatos, nagyszerű dolgot, ami más, mint a saját világod. Hiszen csak egy kiskölyök voltál! – Lehet, hogy igazad van – felelte a fiatalember. – Akkor most te jössz! – Az ugye nyilvánvaló, hogy nem emlékszem sok mindenre az azelőttről. – Nem kell feltétlenül az azelőttről beszélned. – Rendben – egyezett bele lány. – Van valami, amit még soha senkinek sem mondtam el. A nagyapám tudta, illetve ha jobban belegondolok, akkor nem is tudta. – Micsodát? – Hogy miért akartam levágni a kezemet. Tizenhárom éves voltam, amikor megpróbáltam levágni a baba fejét a csuklómról. Legalábbis ezt meséltem a nagyapámnak. Ő gyorsan bevarrta a sebemet. Viszont soha, egyetlen alkalommal sem kérdezte meg, hogy miért is tettem. – Megmaradt a nyoma?
Pressia a fiú elé tartotta a csuklóját. Közvetlenül a baba leje alatt halvány heg látszott a karján. Csuklóján a bőr nem tudta teljesen eltakarni az alatta húzódó finom, kék vonalakat. Ezen a helyen a bőre kicsit a gumira emlékeztetett. – Megpróbáltad leszedni a baba fejét, vagy pedig... – Vagy pedig – bólintott Pressia. – Lehet, hogy elfáradtam. Elegem volt az egyedüllétből. Hogy elveszítettem az apámat és az anyámat. Mindketten hiányoztak nekem, és hiányzott a múlt is. Nem láttam eleget a múltból ahhoz, hogy az emlékek odabent a fejemben megvigasztaljanak. Magányos voltam. – De végül nem tetted meg. – Életben akartam maradni. Ezt abban a pillanatban ismertem fel, ahogy megláttam a vért. Bradwell felült, és az ujja hegyével megérintette a sebhelyet. Úgy nézett a lányra, mintha a tekintete beitta volna Pressia egész arcát, a szemét, az ajkát. Máskor ilyen helyzetben Pressia azonnal elfordult volna, de most képtelen volt erre. – Nagyon szép ez a sebhely – szólalt meg Bradwell. Pressiának majdnem megállt a szívverése. A mellére szorította a babafejet. – Mi az, hogy szép? Hiszen csak egy sebhely! – Annak a jele, hogy életben maradtál. Pressia senki mást nem ismert, aki képes lett volna ilyesmit mondani neki. Alig kapott levegőt. Csak suttogni tudott: – Te soha nem félsz semmitől? Nem azokra a veszélyekre gondolt most, amelyek miatt jogosan aggódhatott volna. Holnap el fognak indulni a halálos pusztaságba. A talajban rengeteg fertő rejtőzködött. Pressia egészen elképedt Bradwell vakmerősége miatt. Hogy a csudába merészelte azt mondani, hogy szép ez a sebhely? Ha Pressia maga nem félt volna annyira, akkor bevallotta volna, hogy miért annyira boldog. Azért, mert életben maradt, és most itt lehet Bradwell társaságában. – Hogy félek-e? – kérdezte Bradwell. – Annyira rettegek, hogy szinte már úgy érzem magamat, ahogy a nagybátyám érezhette magát a kocsi alatt. Dugattyúk vannak a mellkasomban. Túl sok mindent érzek. Olyan, mintha belülről próbálnának meg halálra lapítani. Érted, amit mondok?
Pressia bólintott. Csend volt egy pillanatig. A sötétben csupán Partridge mormogott álmában. – Na szóval... – kezdte el Pressia. – Szóval? – Miért jöttél utánam, ha nem azért, mert tartoztál egy szívességgel a nagyapámnak? – Tudod, hogy miért. – Nem, nem tudom. Mondd el nekem! Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Pressia valósággal érezte a fiú testéből sugárzó hőt. Bradwell a fejét rázta, és így szólt: – Hoztam neked valamit. Belenyúlt a zsebébe. – Benéztünk hozzátok. A nagyapád eltűnt. – Tudom – válaszolta Pressia. – Tudom, a Kupolában van. – Elvitték? – Bekerült egy kórházba. – Akkor is – ellenkezett Bradwell. – Nem tudom, hogy... Pressia azonban most nem akart a nagyapjáról beszélni. – Mit hoztál nekem? – Ezt találtam. Bradwell valamit előhúzott a kabátjából. Odafektette a lány hasára. Pressia egyik pillangóját. – Amikor megláttam, csak egy dologra tudtam gondolni – folytatta Bradwell –, hogy hogy a csudába létezhet még mindig egy ilyen parányi és lenyűgöző dolog? Pressia elpirult. Felemelte a pillangót, és úgy tartotta, hogy jól láthassa a törékeny, áttetsző szárnyakon átszűrődő halvány fényt. – A veszteségeink összeadódnak – magyarázta Bradwell. Az egyik fájdalom felébreszti azt, amit előtte éreztél. Ez a pillangó viszont pont olyan, mint az ellenszer. Nem is tudom szavakba foglalni. Mintha valaki szembefordulna a sorsával. – Pedig most úgy érzem, hogy csak az időmet pazaroltam rájuk. Még csak repülni se tudnak. Ha felhúzod őket, akkor csapkodnak a szárnyukkal, de aztán ez minden. – Ennek talán az az oka, hogy nem volt hová elrepülniük.
LYDA H AL V Á N Y K É K D O B O Z
L
YDA AZZAL MÚLATTA AZ IDEJÉT, HOGY SZÉTSZEDTE ,
és újra meg újra összeállította a gyékényét. Egyik minta sem tetszett neki igazából. Miközben a szálakat fonta, a Ragyogj, ragyogj kiscsillag dallamát dúdolta. Senki sem jött hozzá látogatóba. Sem az anyja, sem az orvosok. Csupán az őrök hozták be a tálcát az ennivalóval meg a tablettákkal. Ez volt minden. Egy nappal az után, hogy a vörös hajú lány elkopogta üzenetét az apró, téglalap alakú ablakon, Lyda arra ébredt, hogy a társa már nincsen ott. Lehet, hogy tényleg őrült volt az a lány. Épp ésszel hogy a csudába lehetett volna arra gondolni, hogy sokan készülnek a Kupola megdöntésére? Kinek kellett volna szólnia? Talán Partridge-nak? A vörös hajú esetleg azt gondolta, hogy Lyda kapcsolatban áll a fiúval? És mégis, miért mondta volna el éppen ezt Partridge-nak, ha beszélhetett volna vele? Biztos, hogy bolond az a lány, gondolta Lyda. Jó páran bolondok errefelé. Ezt a kórházat éppen miattuk hozták létre. Ö maga csupán a szabályt erősítő kivétel. Másnap reggel egy új lány állt a vörös hajú helyén. Egészen kábult volt a félelemtől. Lyda őszinte megkönnyebbülést érzett. Mégis, mit mondhatott volna a vörös hajúnak az üzenet elolvasása után? Ha valaha is kijut majd a cellájából, semmiképpen nem engedheti meg magának, hogy bolondokkal barátkozzon. Főleg nem forradalomra készülő
bolondokkal. A Kupolában nem lehettek forradalmárok. Éppen ezért volt ennyire szép az élet idebent. Nem kellett aggódniuk a forradalmak és hasonló konfliktusok miatt. Többé már nem. A forradalmak korszaka véget ért a robbanásokkal. Lydát többé a foglalkozatóba sem vitték vissza. Ha a foglalkoztató jutalom volt, akkor azt most megvonták tőle. Megkérdezte az őreitől, hogy mikor mehet majd újra, de az őrök nem tudták. Kérdezhetett volna tőlük más dolgokat is, de az nagyon veszélyesnek tűnt. Mintha csak bevallotta volna, hogy mi az, amit nem tud. Lyda azt akarta, hogy azt higgyék róla, tud valamit. Ma azonban nem sokkal ebédidő előtt két őr lépett a cellájába, és közölték, hogy át fogják vinni az egészségügyi központba. – Engedélyezték az áthelyezésemet? – kérdezte a lány. – Nem tudjuk biztosan – felelte az őr. Vele még nem találkozott. A másik őr kint várakozott a folyosón, az ajtó túloldalán. – Egyelőre semmi mást nem mondtak. Csak azt, hogy hol adjunk le. Mielőtt kiléphetett volna a folyosóra, az őr megbilincselte Lydát. Az erős műanyag szalag annyira rászorult a csuklójára, hogy érezte a pulzusát. A folyosón haladva elmentek két orvos mellett. Az egyik suttogva a másik felé fordult: – Tényleg szükség van erre? Mit szólna hozzá Jillyce? Lyda anyját hívták Jillyce-nek. Különös érzés volt azt hallani, hogy valaki ilyen meghitt módon, a keresztnevén emlegeti az anyját. Az orvosok nem akarták, hogy Lyda anyja szégyenkezzen, amiért bilincsbe verték a lányát. Ez most akkor azt jelenti, hogy még találkozni fog az anyjával, mielőtt elvinnék? Az orvosok könyörületesnek bizonyultak. Rászóltak az őrre, hogy vágja le a bilincset. Az őr csupán néhány évvel volt idősebb Lydánál. Lehet, hogy egy ideig együtt jártak az akadémiára. Elképzelhető, hogy többször is elsétáltak egymás mellett a folyosón. Az őr előhúzott egy hosszú, vörös markolatú kést. A pengét beerőltette a műanyag szalag és Lyda csuklója közé, az ütőér felőli oldalon. A fogoly egy pillanatig arra gondolt, hogy milyen érzés volna, ha az őr most felmetszené a csuklóját. Még mindig a fehér kezeslábast és a kendőjét viselte. Hogy virított volna rajtuk a vérfolt! Rászóltak, hogy elöl kulcsolja össze az ujjait, és úgy menjen tovább. Lyda engedelmeskedett.
Mielőtt elindultak volna a rehabilitációs központ felé, még megpillantotta az anyját, az asszony azonban nem vette észre a lányt. Az őrök társaságában beült egy magányos szerelvénybe. Csak az egészségügyi központnál álltak meg. Végigmentek egy újabb folyosón. Lyda csupán kétszer járt itt korábban. Amikor kivették a manduláját, meg amikor egyszer megfázott. A lányokat nem szokták kódolni. Túl nagy volt a veszélye annak, hogy a genetikai átalakítás károsította volna a szaporodáshoz szükséges szerveiket. A szervek épsége fontosabb volt annál, mint hogy fejlesszék a lányok elméjét vagy a testét. Mostanra már gyakorlatilag semmivé foszlott annak az esélye, hogy Lyda is részt vehessen a szaporodásban. Csak azok a lányok, akik már elég idősek voltak, és nem szaporodhattak, részesülhettek kódolásban. Az agyukat kezelték. Lydának valószínűleg erre sem maradt már esélye. Miért kellene fejleszteni egy pszichológiailag kompromittálódott elmét? Azzal is tisztában volt, hogy esetleg még megélheti azt, amikor megnyílnak az Új Édenkert kapui. Ha sor kerül erre, akkor mindenkinek ki kell vennie a részét a föld benépesítéséből. Lehet, hogy még azokat is csatasorba állítják, akiket korábban egy időre bezártak a rehabilitációs központba. Esetleg őt is? Lyda nem adta fel a reményt. A folyosót virágmintás tapéta borította. Ilyen lehetett azelőtt egy meghitt otthon előszobája. A helyiségben még két karosszék is állt. Mintha csak arra hívták volna fel az érkezőket, hogy helyezzék kényelembe magukat, és csevegjenek egy kicsit. Lyda úgy vélte, hogy az ilyen külsőségekkel meg akarták nyugtatni az érkezőket. Ellentétben a többi lánnyal, Lyda nagyon nem tudott kötetlenül beszélgetni, csevegni. Be kellett magolnia a semmitmondó frázisokat, ha nem akarta azt, hogy kínos csend támadjon, amikor valakivel beszélgetett. Néha valósággal pánikba esett, ha beszélgetni akartak vele. Mintha csak valamilyen hiányosságra hívta volna fel a figyelmét az, hogy nem tudott csevegni. Eszébe jutottak Partridge szavai. A fiú azt akarta, hogy táncoljanak. „ legyünk úgy, ahogy mindenki más is – mondta Lydának. – Hogy ne fogjanak gyanút!” Lyda nem számított normálisnak, ahogy a fiú sem. De ezek a külsőségek, ezek a díszletek megtévesztenének bárkit is? Hiába utánozták egy otthon hangulatát. Az egészet semmivé tette a fent ragyogó, szemkápráztató lény, a fénycsövek zúgása. Ott voltak aztán még az ajtók is, amik néha kinyíltak. Az egyik mögött, a holtsápadt
szobában, egy alacsony ágyon koporsószerű ládát látott. Mindkét oldalról rácsok tartották. Vajon volt benne valaki? Lyda hiába bámult keresztül az ajtón. A ládát hamar eltakarták a fehér műtősruhát, maszkot és kesztyűt viselő asszisztensek. Kicsit arrébb diákfiúk álltak sorba. Lyda tekintete végigsiklott az arcukon. Néhányan felismerték a lányt. Valósággal tágra nyílt a szemük. Az egyik vigyorogni kezdett. Lyda azonban nem volt hajlandó lesütni a tekintetét. Semmi rosszat nem tett. Kihúzta magát, és határozottan maga elé nézett. Tekintete megpihent a folyosó végén, a falra erősített hangszórón. Ezen hívták be a soron következőt. Hallotta, hogy valaki a nevét suttogja. Aztán szóba került Partridge is. Szerette volna megkérdezni tőlük, hogy mit hallottak kettőjükről. Bármi jobb lett volna a nagy semminél. Még a hivatalosan terjesztett hazugság is. Lyda semmit sem tudott. Őreivel végigment a folyosón. Végül odaértek a megfelelő ajtóhoz. Az ajtó mellett jól látszott a névtábla: ELLERY WILLUX. Lyda alig kapott levegőt. – Egy pillanat – kiáltott fel –, erről nem tudtam! – Ha nem szóltak előre, akkor azt akarták, hogy meglepetés legyen – válaszolta az az őr, aki levágta a bilincsét. – Adjatok legalább egy percet! – kérte Lyda. Megizzadt mind a két tenyere. Gyorsan megtörölte a fehér kezeslábas lábrészében. A másik őr bekopogott. – Időre kellett jönnünk – jelentette ki. – Jöjjenek be! – csattant fel odabent egy férfi hangja. Lyda nem gondolta volna, hogy Willux ennyire alacsony. A férfi görnyedt válla előreesett. A lány úgy emlékezett, hogy a vezető valóságos óriás. Régebben mindig ő állt a szónoki pulpituson a mikrofonok mögött, hogy lelkesítő beszéddel nyissa meg a megemlékezéseket és az ünnepségeket. Lydának ebben a pillanatban tűnt fel, hogy Foresteed pár évvel ezelőtt minden különösebb magyarázat nélkül felváltotta az ünnepségeken Partridge apját. Talán azért, mert Foresteed fiatalabb volt, és a foga úgy ragyogott, mintha lenyelte volna a holdat. Mintha csak belülről világították volna meg. Willux megöregedett. Hasonlóan a Kupola számos vezetőjéhez, ez az idős férfi is fáradtnak és kimerültnek tűnt. Míg azonban a többiek
igencsak megpocakosodtak, addig Willux kifejezetten szikárnak látszott. A hasa olyan volt, mint egy leeresztett léggömb. A férfi háta mögött képernyők ragyogtak a falon. Willux levette a kezét a billentyűzetről, és udvarias mosollyal felkelt a székéről. Levette a szemüvegét. Tényleg szemüveges lett? Lyda nem emlékezett arra, hogy mikor látott utoljára szemüveges embert. A férfi behajtotta a szemüveg szárait, és a melléhez szorította. – Lyda – mondta üdvözlésképpen. – Jó napot – felelte a lány, és a férfi felé nyújtotta a kezét. Willux azonban a fejét rázta. – Kerüljük a formalitásokat – jelentette ki, ám Lyda úgy érezte, mintha leforrázták volna. Elutasították, vagy csak a helyére tették? Most már tisztátalannak számít? Hiszen a rehabilitációs központ fehér ruháját viseli. – Ülj le – biccentett a férfi az alacsony, támla nélküli fekete szék felé. Lyda leült a szélére. A vezető most az őrök felé fordult. – Négyszemközt fogunk beszélni – jelentette ki. – Köszönöm, hogy épen és egészségesen elszállították ide! Az őrök meghajoltak. Az, amelyik levágta Lyda csuklójáról a bilincset, egy pillanatra a lány szemébe nézett. Bátorítani próbálta volna? Az őrök kimentek, és az ajtó hangos kattanással bezáródott. Willux a szemüveget az íróasztal szélére tette, egy apró, halványkék doboz mellé. Abban legfeljebb egy sütemény fért volna el. Lydának eszébe jutottak a tánc éjszakáján evett sütemények. Mintha csak szivacsból falatozott volna. A falatkák elképzelhetetlenül édesnek tűntek. Mennyire elképedt azon, hogy Partridge valósággal falta az ételt! Majdnem hogy zabáit. Vajon a dobozban valamilyen ajándék lapul? – Feltételezem, hallottad, hogy a fiam eltűnt? – kérdezte Willux. Lyda bólintott. – De azt talán nem tudod, hogy egészen pontosan hova távozott közülünk. – Távozott közülünk? – csodálkozott Lyda. Ez most mit jelenthet? Azt, hogy meghalt? – Távozott a Kupolából – folytatta Willux. – A magam részéről szeretném biztosítani, hogy épségben térhessen vissza. Ez bizonyára világos számodra.
– Aha – felelte Lyda. Még a rehabilitációs központba zárt lányok is tudtak mindenről. Partridge odakint volt, valamerre. Nem kellett volna most úgy tennie, mint aki meglepődik? – Hát persze, hogy azt akarja, hogy visszajöjjön! Hát persze. – Az a szóbeszéd járja, hogy a fiam igencsak odavolt érted – válaszolta Willux, és kezével elsimította gyér haját. Lyda a férfi fejére pillantott. Valamiért, talán a kopaszsága miatt, egy újszülött fejére emlékeztette. Nem tudta volna megmondani, hogy most miért a kutacs szó merült fel az elméje mélyéről. Az újszülöttek fején volt egy lágy pont, ahol ki lehetett tapintani a pulzusukat vagy azt, hogy egy beteg baba esetleg kiszáradt. A lányok rengeteg mindent tanultak az újszülöttek gondozásáról. Lyda maga úgy vélte, hogy a kutacs szó jelenthetett volna valamilyen egzotikus dolgot is. Például egy felfedező utat az itáliai hegyek között. Miért remegett ennyire a férfi keze? Ideges lett volna? – Igaz ez? Tényleg odavolt érted? – Nem állítom azt, hogy bárki érzéseivel is tisztában volnék a sajátjaimon kívül – válaszolta Lyda. – Na, akkor kezdjük újra, csak máshonnan – mondta a férfi. – Tudtad, hogy mire készül? – Nem. – Segítettél neki megszökni? – Szándékosan semmiképpen sem. – Ellopott egy kést a kiállításról, és te megengedted neki? – Lehet, hogy ellopott valamit, amíg én nem figyeltem. Nem tudom. Együtt voltunk bent a kiállító teremben. – Doktorosdit játszottatok? – Nem – csattant fel Lyda. – Nem tudom, hogy miről beszél! – Ó, dehogynem – felelte a férfi és három ujjal dobolni kezdett a halványkék dobozon. Lyda kezdett félni attól a doboztól. – De tényleg nem. A férfi előrehajolt, és egész halkan folytatta. – Érintetlen maradtál? A lány érezte, hogy elvörösödött és elöntötte a forróság. Nem kapott levegőt. Nem volt hajlandó válaszolni. – Behívhatom az egyik ápolónőt, hogy megvizsgáljon – folytatta a férfi. – Vagy egyszerűen csak elmondhatod nekem az igazat. A lány a padló csempéit bámulta.
– Az én fiam volt az? – Nem válaszoltam meg a kérdését – tiltakozott Lyda. – És nem is fogom! Az idős férfi előrehajolt, megveregette a lány térdét. A tenyere ott maradt a lábán. – Nem kell félned – biztatta. Lyda kezdett rosszul lenni. Legszívesebben belerúgott volna. Becsukta a szemét. Soha többé nem akarta kinyitni. A férfi keze lesiklott a térdéről. Lyda újra a padlót bámulta. – Ha a fiam volt az, akkor még mindig helyre tehetjük a dolgokat. Feltéve, ha megtaláljuk, és hazahozzuk. – Semmi szükség arra, hogy hozzámenjek feleségül – ellenkezett Lyda. – Már ha ezt akarta tudni. – Pedig milyen jó volna, nem? Hiszen azok után, ami történt veled mostanában, nem fognak érted sorban állni a fiúk. – Majd csak kibírom. A szoba elcsendesedett egy pillanatra. Aztán Willux szinte lustán megszólalt: – Szóval ki fogod bírni? Lyda szíve ekkor már a torkában dobogott. Csak most vette észre, hogy összekulcsolta a kezét. Ujjai olyan erővel mélyedtek a bőrébe, hogy a körme mély nyomokat hagyott a kézhátán. – Kidolgoztunk egy tervet, amiben te is szerepet fogsz játszani – folytatta Willux. – Ki fogsz menni. – Hová? – Kikerülsz a Kupolából a külvilágba. – Kimegyek a Kupolából? – kiáltott fel a lány. Halálra ítélték. Azt a levegőt nem lehet beszívni. Meg fogják támadni. Felbukkannak az emberi roncsok, megerőszakolják és meggyilkolják. Odakint a külvilágban még a fák is szemet és fogat növesztettek. A talaj elnyeli azokat a lányokat, akik megőrizték emberi alakjuk akárcsak parányi morzsáját is. Karóra húzva, elevenen elégetik őket, hogy megzabálják a húsukat. És most oda küldik, a külvilágba. – A Különleges Erők elvisznek a megfelelő helyre, a külvilágba. Te pedig vissza fogod csalni a fiamat hozzánk. – Biztos abban, hogy a fia még életben van?
– Igen, legalábbis pár órája még élt. Semmi okunk azt hinni, hogy változott ez a helyzet. Lydában feltámadt a halvány remény. Lehet, hogy majd sikerül visszacsalnia a fiút. Willux talán majd azt is megengedi, hogy összeházasodjanak. Persze az is jó kérdés, hogy mi történik majd akkor, ha kiderül, hogy Partridge valójában nem is szereti őt. Hiszen csak azután volt gyengéd hozzá, hogy segített neki ellopni azt a kést. Willux tapsolt egyet, és parancsot adott egy láthatatlan asszisztensének. – Tegye ki a képernyőre a 127– es szekciót! íme, Partridge. – Most újra Lyda felé fordult. – Győződj meg róla a saját szemeddel! A számítógép képernyője életre kelt, és Partridge-ot mulatta. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy a mocskos, kimerült, kék foltokkal teli alak Partridge volt. Megismerte világos-szürke szemét, erős, fehér fogait. Valaki másnak a szemén ál bámulta a fiút. Egy lány szemén keresztül. Lyda jól látta a lány testét, amikor lefelé pillantott, mielőtt visszanézett volna Partridge-ra. Partridge éppen suttogott valamit. – Nem tudtam. Egyszerre tudtuk meg mind a ketten. Sohasem titkoltam volna el előled egy ilyen fontos dolgot. Vajon miről beszélhetett? – töprengett Lyda. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú jól ismerte ezt a lányt. Lyda nagyon szerette volna látni a lány arcát. Az ismeretlen már nem Partridge-ot nézte. A tekintete végigsiklott a fal előtt felhalmozott összetört, kibelezett gépezeteken. Nem a Kupolában voltak, hanem odakint. – Ezt feltétlenül el kellett mondanom neked – magyarázta Partridge. Ismét feltűnt az arca a képernyőn. A kezét véres kötés borította. A karját odaszorította a melléhez. Rá mosolygott a lányra. A kamera mintha döccent volna egyet. A lány alighanem bólintott. – Ezek után milyennek tartod? – kérdezte. Kiről beszélhettek? Talán Lydáról? Mi másért mutatta volna meg Willux ezt a felvételt? A képernyő elfeketedett. – Megsebesült! – kiáltott fel Lyda. – Mi történt a kezével? – Csak egy kis sérülés, nem kell miatta aggódni. Idebent szinte mindent helyre tudunk hozni. – Miért kellett látnom ezt? – Azért, hogy láthasd, Partridge él és jól van – magyarázta Willux.
A lány nem hitt neki. Azért mutatták meg neki ezeket a képeket, hogy féltékennyé tegyék. A helyzet az volt, hogy Lyda hazudott a vallatóinak, és saját magának is. Ő csókolta meg Partridge-ot, nem pedig fordítva. A fiú egyszer sem mondta, hogy szereti. Hazugság volt az egész. Csak hadd próbálkozzon az öreg azzal, hogy féltékennyé tegye. Lyda fütyült rá. Partridge valójában sohasem volt az övé, éppen ezért igazából nem is veszíthette el. Persze volt ott még valami más is. Partridge viszonozta a csókját. Amikor pedig Lyda elhúzódott tőle, akkor a fiú arca... Mivel lehetett volna ezt megmagyarázni? Partridge elképedt és boldog volt. Lyda felidézte magában a fiú arcát, és elmosolyodott. Csak örüljön Willux annak a sok információnak, amit sikerült összegyűjtenie. A lány újra hallotta Partridge suttogó szavait: – Tegyünk úgy, ahogy mindenki más is – mondta Lydának. – Hogy ne fogjanak gyanút! Ezek voltak Partridge szavai. Mind a ketten megjátszották azt, hogy normálisan viselkednek. Magukra maradtak, mert különböztek a többiektől. Mintha csak a fiú gyónt volna. Mintha megosztoztak volna egy titkon. – Miért mosolyogsz? – csattant fel Willux. – A jó hír miatt, hiszen él a fia. Willux elismerő pillantást vetett a lányra, aztán felemelte az asztalról a kis halványkék dobozt, és Lyda kezébe nyomta. – Elviszed ezt a dobozt egy katonának – parancsolta. A keze már megint remegett. – Azt reméltük, hogy nekünk fog dolgozni, ám ő időközben már hozzájárult az egyik ügynökünk elpusztításához. Az idős férfi vett egy mély lélegzetet, majd folytatta: – Éveken keresztül szemmel tartottam ezt a lányt. Arra számítottam, hogy a csillogó csali segítségével megtalálom azt, aki majd ráharap. Semmit sem ért. Milyen csillogó csali? Ki a fenét akart csapdába ejteni odakint? Kit? Lyda azonban egy sokkal egyszerűbb, nem olyan veszélyes kérdést tett fel: – Megkérdezhetem, hogy mi van a dobozban? – Természetesen – válaszolta a férfi, és Lyda most már azt is világosan látta, hogy Willux feje leheletnyit, de egyértelműen remegett. – Nézzél csak bele! Nem hiszem, hogy számodra sokat jelentene, de a
katona, Pressia Belze nagyon is meg fogja érteni a küldött üzenetet. Talán segíteni fog abban, hogy eldöntse, kihez is lesz hűséges. Elmondhatod neki, hogy ez minden, ami megmaradt. Miből maradt meg? Lyda nem mert kíváncsiskodni. Már nem is akarta volna kinyitni a dobozt, de most már kénytelen volt. A dobozka tetejére tette a kezét, és kinyitotta. Odabent halkan zizegő, kék selyempapírt talált. Amikor kivette a selyempapírt, a doboz alján egy parányi ventilátort pillantott meg. Nem működött, műanyag lapátjai mozdulatlanná dermedtek.
PARTRIDGE K ÖT E L E K
H
AJNAL ELŐTT KELTEK ÚTRA.
Napkeltéig sikerült egészen hosszú utat megtenniük. Kétoldalt hat-hat erős asszony kísérte őket. Sok gyerek még aludt, ezért nehezebb volt haladni velük. Az egyik asszonynak a csípőjébe olvadt bele a gyermeke. A kezével a mellére szorította a gyermek fejét, míg a másik kezében egy húsvágó bárdot tartott. Némán haladtak a romok között. A házak egy része szinte nyom nélkül eltűnt, csupán a megperzselődött alapok árulkodtak a házsorokról. Utána olyan romok mellett mentek el, amelyeknek megmaradt a megfeketedett szerkezete. Néhol még a téglák egy része is megmaradt. Az ilyen helyek egészen kísértetiesnek tűntek. Máshol meg az egész családi ház eltűnt, de megmaradt a hálószoba megfeketedett, felhabosodott parkettája. Meglátták egy szék roncsát, vagy éppen egy koponyaként vicsorgó, szétégett mosogatót. Ezek annyira tönkrementek, hogy még a fosztogatóknak sem kellettek. Partridge nem tudott összpontosítani. Megpróbálta felidézni a múltat. Hogy milyen volt, amikor a szülei veszekedtek. Néha bizony összecsaptak. A gyűlölet szunnyadó parazsából fellobbant a veszekedés lángja. Nem voltak boldogok. Az apja tudta, hogy az anyjának valaki mástól is született gyereke. Lehetetlen, hogy ne tudta volna. Tudta, hogy Pressia létezik. Azt akarta, hogy a lány találja meg Partridge-ot. De miért? Talán így akart gúnyolódni? A két életben maradt gyermekével akarta
felbőszíteni az anyjukat? Létezett akár a leghalványabb lehetősége is annak, hogy az apja azért akarja látni az anyját, mert még mindig szereti? Vissza akarja szerezni az asszonyt, hogy elmondhassa végre, megbocsát neki? Partridge tudta, hogy mindez csupán gyerekes ábrándozás, ló volna, ha a szülei szeretnék egymást. Jó lenne egy boldog otthon is, de semmit sem tehetett ezért. Az apja valamikor biztosan szerette az anyját. Egészen biztosan, fájdalmat érezhetett az asszony emléke miatt. Partridge ezt jól látta az apja arcán. Ahol most jártak, valamikor hatalmas bevásárlóközpontok lehettek. Ezeket kivétel nélkül feldúlták, és mindent elhordtak. Azután pedig jöttek a telepek. Ezek a legszörnyűbbek. A bűz mintha mindig itt lebegett volna a levegőben, pedig a holttestek már réges-rég elporladtak. A telepek létezését nem lehetett megszépíteni. Partridge semmire sem ment volna, ha itt elmeséli a nőstényhattyú és az elveszett szárnyak történetét. A telepek méltó emlékműként szolgáltak az összeomlást megelőző könyörtelen, elnyomó rendszernek. Még a rend helyreállítása előtt építették őket. Mindent belengett a halál és a rothadás bűze. A fiú önkéntelenül is felidézte magában azt a különös, édes, de mégis gyomorfelkavaró szagot, amit akkor érzett, amikor megtalálta a nád közé rejtett holttestet. Ilyen bűz áradt a pásztor gúzsba kötött feleségének teteméből. Partridge megrázta a fejét, hogy elűzze a rémképeket. Más túlélők is jártak erre, Partridge felfigyelt a zajokra. Felhangzott egy elnyújtott üvöltés, valami turkált a romok között, máskor pedig halkan nyöszörgött egy állat. Az asszonyok néha megtorpantak, és hallgatózni kezdtek. Valamennyien ugyanabba az irányba bámultak. Végül senki sem támadt rájuk. Minél tovább haladtak, annál jobban szétlapult a táj. Semmi sem emelkedett ki a síkságból, csupán a távoli, keleti hegyek. A talaj megfeketedett. Itt semmi sem védte a föld felszínét, ezért a feltámadó szél sötét porfellegekbe burkolta a tájat. Az asszonyok kendőket húztak elő láthatatlan zsebeikből, és eltakarták velük a gyermekek arcát, meg a sajátjukat. Partridge eleve sálat viselt. Bradwell a karjával takarta el az arcát. Az egyik nő adott egy kendőt Pressiának. Partridge gondosan szemmel tartotta a lányt, aggódott miatta. Pressia nagyon sok mindenen keresztülment. Valósággal rázúdultak a dolgok.
Persze ez a lány igencsak kemény volt, Partridge ebben nem kételkedett. Eljött aztán a pillanat, amikor megállt az az asszony, aki egy gyermek fejét szorította a melléhez. így szólt: – Ez a határ. Eddig jövünk. Partridge már köszönetét akart mondani a kíséretért, de aztán az eszébe jutott, hogy a levágott kisujjával már megfizetett érte. Képtelen volt elismerni az anyák teljesítményét. – Köszönjük – szólalt meg Pressia a fiú helyett. Bradwell még megkérte a kísérőiket arra, hogy adják át köszönetüket Asszonyanyánknak. – Az adósai vagyunk – jelentette ki Bradwell, miközben Partridge-ra sandított. A fiúnak csak halk mormogásra tellett: – Hát persze. – Figyeljétek a talajt – magyarázta az asszony. – A szemük elárulja őket. Már-már búcsút mondtak egymásnak, amikor az egyik nő odasétált Partridge-hoz. A hosszú ősz hajú asszony megragadta a fiú karját. – Ha az anyád még életben van, mondd meg neki, hogy köszönöm! – Ismerte az anyámat? – kérdezte Partridge. – Nem ismered fel a fiamat? – kérdezte válasz helyett az asszony. És tényleg, a háta mögött ott rejtőzködött egy nagyjából nyolcéves kisfiú. Hosszú, kócos haja majdnem eltakarta fényes, égési sérülésekkel borított arcát. A fiú feszülten figyelte Partridge arcát. – Nem ismered fel Tyndalt? Nem szokott beszélni. Partridge döbbenten bámulta a fiút, aztán ismét a nő felé fordult. – Fareling néni? – Azt hittem, hogy felismered a fiamat, hiszen... Hát nem nőtt fel. Partridge a rosszulléttel küzdött. Tyndal kisfiú maradt. A néma gyermek teste örökre egybeolvadt az anyjáéval. – Annyira sajnálom – nyögte ki Partridge. – Nincs mit sajnálnod – válaszolta Fareling asszony. – Az anyád kihozott a rehabilitációs központból, az internálótáborból. Nem tudom, hogy sikerült neki. Talán latba vetette a befolyását. Megkaptam a kilépőmet, hivatalosan is kiengedtek. Amikor ránk zúdultak a robbanások, már újra otthon voltam Tyndallal.
– Tyndal – suttogta Partridge. Úgy bámulta a fiú arcát, mintha még mindig keresett volna valakit. A gyermek bólogatni kezdett. Rövid és hosszú bólintások követték egymást. Talán valamilyen kód lehetett. – A fiam sok szerencsét kíván neked – fordította le Fareling asszony az üzenetet. – Köszönöm – felelte Partridge. Ekkor Fareling asszony felemelte a kezét, megragadta Partridge-ot, és magához ölelte. Szorosan tartotta a fiút. Erősen markolta a kabátját. Partridge is átölelte a nőt. – Anyád megmentett minket – zokogta most már az asszony. – Úgy remélem, hogy életben van. – Életben van – suttogta Partridge. – El fogom mondani neki, hogy maguk is megmaradtak. El fogom mondani neki, hogy hálásak. Fareling asszony elengedte Partridge-ot. Tekintetével felmérte a fiút. – Milyen furcsa volt csak így átölelni téged – szólalt meg nagy nehezen. – Ha a dolgok másként alakultak volna, akkor Tyndal is olyan magas lenne, mint most te. – Nagyon sajnálom – mondta újra Partridge, mert semmi más nem jutott az eszébe. Ezt a szörnyűséget szavakkal nem lehet jóvátenni. Bárcsak az apja is láthatta volna Tyndal Farelinget. – Itt az idő – jelentette ki az asszony. – Járjatok szerencsével! Partridge némán bólintott. Az asszony megveregette a fiú karját, és ugyanezt tette Tyndal is a maga apró kezével. – Köszönet mindenért – mondta ki végre Partridge. – Nagyon köszönöm. Fareling asszony és Tyndal meghajoltak, majd csatlakoztak a többi anyához és gyermekhez. Elindultak hazafelé. – Jól vagy? – kérdezte Bradwell. – Remekül – felelte Partridge. – Készen állok. Mindketten előhúzták a késüket, és mozgásba lendültek. Partridge még hátrafordult. A nők magasba emelt kézzel integettek. A fiú is felemelte a kését, hogy visszaintegessen nekik. A szél ekkor felkavarta a hamufelhőket, és Partridge tudta, hogy kísérőik már nem látják őket. Mostantól csak magukra számíthatnak.
LYDA O D A K I NT
A
LYDA KILÉPETT WILLUX IRODÁJÁBÓL, már nem voltak ott a rehabilitációs központ őrei. Helyettük két férfi várt rá. Az egyenruhások elkísérték egy magányos szerelvényhez, ahol egy harmadik őr gondjaira bízták. A hatalmas termetű fegyveres állán apró sebhely látszott. Ez az őr kísérte el végig a mind sötétebb folyosókon. Lyda leült az egyik ülésbe. Az ölében tartotta a parányi kék dobozt, és az ablakon át bámulta, ahogy tovasiklott a sötét folyosó. Az őr nem ült le. Széles terpeszben állva, könnyedén ellensúlyozta a szerelvény mozgását. Lyda úgy vélte, a kísérője pontosan tudja, hogy ő most kikerül a falakon túlra. Bizonyára nem sejtette, hogy miért. – Kapok vegyvédelmi ruhát? – kérdezte a férfitól. – Nem. – De legalább egy védőálarcot? – Minek takarnád el azt a gyönyörű arcodat? – Kísért már mást is ki korábban a Kupolából? – Lányt? Te vagy az első. Ezek szerint fiúkat kísért ki innen. Lyda nem igazán hitt a férfinak. Úgy tudta, hogy Partridge előtt még soha senki nem hagyta el a Kupolát. Már miért küldtek volna ki fiúkat? Tényleg nem hallott ilyesmiről. – Milyen fiúkat? – kérdezte. – Kicsodát? MIKOR
– Azokat, akikkel soha többet nem találkoztál – felelte az őr. – Mi történt Willux fiával? – Melyikkel? – Természetesen Partridge-dzsal – felelte a lány kissé türelmetlenül. – Ő nem erre jött ki? Ugye nem? – Még nem állt készen arra, hogy kimenjen – nevetett a férfi. – Nem hiszem, hogy sikerült életben maradnia. Ez nagyon úgy hangzott, mintha az őr abban reménykedne, hogy Partridge halott. Mintha a fiú halála bizonyított volna valamit. A szerelvény lassítani kezdett. Az ajtó egy hosszú, csempével borított folyosóra nyílott. A folyosó minden elkülönített szakaszában belső telefont szereltek a falra. Az őr gyorsan keresztülvezette az első három részlegen. Megálltak a folyosót lezáró ajtó előtt. – Kinyitni! – szólalt meg az őr, mire az ajtó széthúzódott. Amikor keresztülléptek rajta, az ajtó bezáródott a hátuk mögött. Három további ajtóval leválasztott részleg következett. – Az ajtók ki fognak nyílni, és te egyszerűen továbbmész. A harmadik ajtó már a külvilágra nyílik. A rakodóhely zárva van. – A rakodóhely? – Ne gondold azt, hogy teljesen elzárkóztunk a világtól – figyelmeztette az őr. – Mit hozunk be kívülről? – Be semmit – felelte a férfi. – Kiküldünk dolgokat. Egy napon majd újra a mienk lesz. Az őr persze a külvilágról beszélt, és a gondolat igencsak megijesztette Lydát. Attól tartott, hogy meg kell hallgatnia egy hosszú szentbeszédet arról, hogy ők az Edénkért jogos urai, és majd vissza fognak térni oda. A férfi azonban csak ennyit mondott: – Áldottak vagyunk. – Igen, áldottak – vágta rá a lány, de inkább csak megszokásból, mintsem meggyőződésből. – Kint várni fog rád valaki – magyarázta az őr. – A Különleges Erők. – Kiengedik a Különleges Erőket a külvilágba? – Az osztag tagjai nem emberek. Ne lepődj meg a furcsa külsejük miatt. Lyda korábban már látta a Különleges Erők tagjait. A kis létszámú, gondosan kiválasztott egység tagjai lenyűgözően mutattak hófehér
egyenruhájukban. Semmiképpen nem lehetett teremtményeknek tartani őket. Lyda akkor, régen féltucatnyi rendkívül izmos fiatalembert látott. – Hogy néz ki, aki várni fog rám? A férfi nem válaszolt. Na, most hogy készüljön fel a külvilágra, ha nem mondják meg neki, hogy mire számítson? Az őr ekkor a belső telefonra sandított, meg a folyosón közepén a mennyezetre erősített kamerára. A lány ezt úgy értelmezte, hogy kísérője nem mesélhet neki. – Meg kell, hogy motozzalak – szólalt meg a férfi. – Ez az előírás. Meg kell győződnöm arról, hogy csak azt viszed ki magaddal, amit kivihetsz. – Rendben – válaszolta Lyda, bár cseppet sem tetszett neki a motozás. – Ezt a dobozt magammal kell vinnem, hogy odaadjam valakinek. – Tudom – válaszolta az őr. A férfi keze végigsiklott a lány lábán, csípőjén és az oldalán. – Kezeket a magasba! Az őr határozott, profi mozdulatokkal kutatta át a ruháját. Lyda hálás volt ezért. Az viszont meglepte, amikor a férfi két kézzel megfogta az állát, és megparancsolta, hogy nyissa ki a száját. Egy kis zseblámpával bevilágított a lány szájába. Utána így szólt: – Most a füledet! Elfordította a lány fejét. Megint a zseblámpát használta. Megvizsgálta az egyik fülét, majd a másik következett. Ekkor az őr szinte hangtalanul ezt suttogta: – Mondd meg a hattyúnak, hogy várjuk! Lydának fogalma sem volt arról, hogy miről beszél a férfi. Milyen hattyúnak? – Minden rendben – mennydörögte az őr. – Tiszta vagy. A lány legszívesebben megkérdezte volna, hogy: Mire várnak? És hogy pontosan ki is várakozik? Ki az a mi? A férfi határozott, durva hangja azonban egyértelművé tette, hogy nem szabad kérdezősködnie. – Átmész a három ajtón, az utolsó már a külvilágra nyílik – mondta a férfi, és mélyen a lány szemébe nézett. – Sok szerencsét! – Köszönöm – válaszolta Lyda. A férfi hátat fordított, és odalépett a hátsó ajtóhoz. – Kinyitni! – szólalt meg. Az ajtó oldalra siklott. A férfi átlépett rajta, és magára hagyta a lányt. Az ajtó bezáródott.
Lyda egyedül maradt. Szembefordult a saját ajtajával. – Kinyitni – parancsolta. Az ajtó kinyílott. Amikor keresztüllépett rajta, az ajtó gyorsan bezáródott a háta mögött. Ugyanezt tette a következőnél is. Végül ott állt az utolsó ajtó előtt. Nem tudta, hogy mire számítson. Letette a kis kék dobozt a padlóra, levette a fehér kendőt a fejértől, eltakarta vele az orrát és a száját, és hátul megkötötte a tarkóján. Felvette a földről a dobozt, és két kézzel megmarkolta. – Kinyitni! – szólalt meg. Odakint erős széllökés fogadta. Meglátta a földet és az eget. Valami keresztülszelte az égboltot. Egy igazi madár.
PARTRIDGE PARÁNYI BORDÁK
P
ATRIDGE-NAK
CSEPPET SEM TETSZETT EZ A CSEND. Az is eléggé nyugtalanította, hogy hirtelen elállt a szél, Pressia kántálásától pedig kifejezetten ideges lett. – Valami nagyon nincs rendben itt – ismételgette a lány, és ettől Bradwell is feszültté vált. – Gondolod, hogy véletlenül pont akkor értünk ide, amikor az itt élő sok szörnyeteg elment valahová máshová zabáim? – kérdezte Partridge. – Hát persze, Partridge. Lehet, hogy a fertők valahol jó messze innen rábukkantak egy egész busznyi kisiskolásra – válaszolta Bradwell. – Hogy az mekkora szerencse volna. – Tudod, hogy nem így gondoltam – mérgelődött Partridge. Egyre puhább talajon haladtak. Partridge itt pillantotta meg a parányi élőlényt. A hamuszínű állat akkora lehetett, mint egy egér. Persze nem az volt. Nem volt szőre. Homokkal kevert korom borította, és annyira kiálltak a bordái, mintha megnyúzták volna. Az egyik pillanatban még ott cikázott a földön, aztán fejest ugrott a talajba. A föld elnyelte. – Mi volt az? – Micsoda? – kérdezte Pressia. – Láttam valamit. Egy egeret vagy egy vakondot – felelte Partridge, és elnézett a messzeségbe, ahol a pusztaság elérte a bozót szélét. A bokros vidék egészen a hegyek lábáig tartott. A fiú felfigyelt a
mozgásra. Nem egy egeret vagy egy vakondot pillantott meg, hanem valami széles, nagy dolgot. Mintha egy hullám közeledett volna. – Azt hiszem, nem volt egyedül. A következő pillanatban valóban feltűnt a hullám. Mintha csak egy alacsony, alig harminc centi magas felhő közeledett volna a három ember felé. – Mit gondolsz, hányan vannak? – kérdezte Pressia. – Túl sokan, számtalanul – felelte Bradwell. A parányi fertők valóságos szökőárként közeledtek. Érkezésüket hangos, magas vinnyogás kísérte. Nem egy állat vonyított, hanem sok száz. Visításuk egybeolvadt. Ismét feltámadt a szél. Olyan erővel fújt, hogy csak előredőlve tudtak tovább menni. Pressia a kabátja alól előhúzott két kést. Partridge egy kést és egy kampót tartott a kezében. Megcsonkított ujja durván lüktetett, de így is erősen fogta a fegyvert. Bradwellnél a kábítópisztoly és egy apró, tűhegyes kés volt. A talaj remegett a lábuk alatt. A levegőben beteges, gennyes bűz áradt. – Most mit fogunk csinálni? Van tervetek? – kiabálta Partridge. – Maradj itt Pressiával! – kiáltotta Bradwell. A magasba emelte a fegyvereit, a torkából egy barbár könyörtelen üvöltése tört elő. Szemberohant a parányi fertők viharával. Az apró, fekete, gombszemű és részben csupaszon villódzó csontvázú fertők csapatban támadtak. Némelyikük összeolvadt: borda a bordához, állkapocs az állkapocshoz. Másoknak a koponyájuk nőtt össze. Jó páran a másik tetejére olvadtak. Kivétel nélkül mindegyikőjük egybeforrt a földdel. Akkor is hozták magukkal a talajt, amikor lerohanták Bradwellt. Ezek a lények már nem voltak önállóak. Grupik is voltak, meg a földdel összeolvadt fertők is. Karmos mancsuk segítségével felmásztak Bradwell testére. Magukkal hozták a földet is. A talaj kabátként borult rájuk, amivel mintha megpróbálták volna agyonnyomni a fiatalembert. Bradwell félelmetes gyorsasággal küzdött. Hosszú vágásokkal aprította a földköpenyt és az apró testek kavargását. A fertők egymás után hullottak el, de újak és újak érkeztek. Bradwell eltűnt alattuk. Már nem is látszott a parányi, hamuszínű bestiák szőnyege alatt. Pressia oda akart rohanni hozzá, de Partridge akkorát lökött rajta, hogy a lány majdnem hanyatt esett.
– Majd én megyek! – Mi a fene ütött beléd? – üvöltött Pressia a fiúra. A kendő eltakarta a lány száját. A szél vadul beletúrt a hajába. Pressia erősen markolta a kését, és a babafejű ökle is készen állt a küzdelemre. Ez a lány a kishúga. A felismerés olyan erővel csapott le a fiúra, hogy majdnem megtántorodott. Van egy kishúga. – Maradj itt! – parancsolta. – Nem! – üvöltötte a lány. – Harcolni fogok! Nem lehetett megállítani. Ahogy Partridge mozgásba lendült, a húga máris megindult a nyomában. Odarohantak Bradwellhez, és késükkel meg a kampóval szabdalni kezdték az apró lényeket. Partridge elképesztően gyorsnak és erősnek bizonyult. Kezdte érezni a kódolás hatását. De még így is túl sok apró fertő támadt rájuk. Nem volt elég gyors. Bradwell megtántorodott, és majdnem elesett. A földszőnyeg beborította mindkét lábát. A fiatalember lebénult. A felső teste úgy rángatózott, minta a partra vetett hal, de már nem ment semmire. A fertők már Partridge-ot és Pressiát is elborították. Éles volt a karmuk, és hegyes a foguk. Apró, piros vérfoltok jelentek meg a fiú ingén. Pressia is vérzett. Az apró fertők megrohanták Bradwell hátát is. Megtámadták a hátába nőtt madarakat az inge alatt. – Menjetek vissza! – kiabálta Bradwell Partridge-nak és Pressiának. Ők azonban tovább harcoltak. Csapkodva és rugdosva csak kaszabolták a fertőket. Megpróbálták leszórni őket Bradwellről. A messzeségben ekkor már közeledett a fertők következő hulláma. Mellmagasságig tornyosult fel a sok apró szörnyeteg. A hullám mögött pedig fertők oszlopai meredtek az égre. Az oszlopoknak mintha fejük, szarvuk és tüskés hátuk lett volna. Partridge tudta, hogy ez itt a vége. Nem kerülhet ennél közelebb az anyjához. Pressia azonban túlharsogta a szörnyetegek éles vonyítását: – Ott jön, közeledik, hallom a hangját! – Kicsoda? – kérdezte Bradwell. Most már Partridge is hallotta az újabb zajt. A mély dübörgés elnyomta a férgek vonyítását. Üvöltött a motor, és sikítva szólt a duda. A kocsi, egy lenyűgöző fekete jármű egyszerűen keresztülgázolt a fertők hullámain. Valósággal lerohanta a kis szörnyetegeket. Szanaszét robbantak a bordák, a fogak, a ragyogó szemek. A kocsi kifarolva állt meg a három megtépázott fiatal előtt. Partridge alig látott valamit, mert
a fekete autó valóságos hamufelhőt kavart. Jól hallotta viszont, hogy valaki üvöltözni kezdett odabentről – Befelé, a rohadt életbe! Befelé! Partridge nem tudhatta, hogy megbízhat-e a hangban, vagy sem. De nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson. Amikor megfordult, látta, hogy Pressia felsegítette Bradwellt a földről. _ – Nyisd ki az ajtót! – üvöltötte Bradwell. Partridge odarohant a kocsihoz, és kinyitotta az ajtót. Bradwell és Pressia beugrottak, aztán Partridge is utánuk siklott. Az ajtó még be sem záródhatott, de a kocsi már el is indult. A vezető valósággal rátapadt a kormányra, mert valami volt a hátán. A válla fölött hátrasandított Partridge-ra. Az ismeretlennek összeégett, sebhelyes arca volt. – Ez ő, Pressia? – kiabálta. – Ő a Tiszta? – Igen! – üvöltötte vissza a lány. Tehát akkor ismerte a vezetőt. – Ő pedig Bradwell. A sofőr félrerántotta a kormányt, és telibe kapott egy jókora fertőt. Hamu és törmelék záporozott a kocsira. A sovány, lángoló tekintetű fickó úgy rángatta a kormányt, mintha áramot vezettek volna a végtagjaiba. Partridge igyekezett megkapaszkodni. A Kupolában a mágnesvasutat használták. Nem igazán emlékezett arra, mikor is ült utoljára kocsiban. Egy száguldó autóban, amit egy háborodott vezetett. – Azt hittem, hogy meghaltatok – kiabálta Pressia. – Hát mi is! – Ő itt El Capitan! – harsogta Pressia. Bradwell a szélvédőre mutatott. – Egy egész csordányi! Jézusom! A kocsi valósággal letarolta a fertőket. Szétrobbantak, és beborították a járművet. – Tudjuk, hogy hol találjuk meg a Tiszta anyját? – kérdezte El Capitan. Partridge megragadta a vezetőülés hátát, és előrehúzta magát. – Mit tudsz az anyámról? És akkor, mintha csak a nagy semmiből bukkant volna elő, feltűnt egy fej a sofőr hátán. A parányi, sápadt arcot elborították a sebhelyek. Amikor feltárult szájának apró, sötét ürege, csak ennyit mondott: – Anyámról.
– Azta! – hördült fel Partridge, és hátrahőkölve a hátsó ülésre zuhant. A sofőr nevetni kezdett, és olyan durván félrerántotta a kormányt, hogy Partridge feje nekicsapódott az ablaknak. – Ő pedig Helmud – magyarázta Pressia. – Az öccse. Bradwell testét elborították az újonnan szerzett karcolások és sebek. Ráadásul hátul az inge is elszakadt. A repedésen keresztül Partridge megpillantotta a Bradwell hátába nőtt madarak egyikét. A szürke szárnyak nehezen mozogtak. Vér borította őket. Talán csak három madár rejtőzött az ing alatt. Amilyen sokat mocorogtak, Partridge arra számított, hogy jóval többen lehetnek. Két madár rendkívül nyugtalannak látszott. A legnyugodtabb, az, amelyiket a résen keresztül legtisztábban lehetett látni, szinte meg sem moccant. A csőre belemélyedt Bradwell bőrébe és izmaiba. Sok régi égésnyom látszódott rajta. Piros csőre körül felhólyagosodott a bőr. Ragyogó, sötét szemét fekete tollak zárták keretbe. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a madár mélyen Partridge szemébe nézett volna. Mintha a gombszemű, mozdulatlan, döbbent állat valamit kérdezni akart volna. Betegnek és sérültnek látszott. – Az egyik madár – dadogta Partridge, és rájött, hogy a szája megtelt hamuval – megsebesült. – Az anyádnak lesz orvossága – felelte El Capitan. – A Kupola azt akarja, hogy vigyázzunk erre a gyógyszerre, ha megtaláltuk. Mérget veszek rá, hogy lesz cucca az összes sebedre. – Orvosság? – nézett Bradwell Pressiára. – Ha megtalálom anyánkat, akkor nagyon kell vigyáznom mindarra, ami nála van – magyarázta a lány. Partridge hirtelen úgy érezte, hogy igazából nem ismeri ezeket az embereket. Valósággal berobbant az életükbe, és társai idegenek maradtak. Nem érti sem őket, sem azt a világot, amiben élnek. Lehet, hogy az anyja is ugyanilyen idegen lesz? A fiú kinézett az ablakon. Gyorsan haladtak, csak elmosódottan látta a széles, megfeketedett tájat. Ott él az anyja a hegyek között? Azért mondta el neki olyan sokszor azt a mesét, hogy a fia évekkel később is emlékezzen rá? Partridge arra gondolt, hogy mikor is érezte utoljára, hogy ura önmagának. Pressia felé fordult, és bámulni kezdte a lány nyakában lógó törött, hattyú alakú medált. A madár úgy lengedezett, ahogy a száguldó kocsi rángatta. Neki-nekicsapódott Pressia véráztatta,
mocskos kulcscsontjának. A parányi, törékeny teremtés kék szeme ragyogott. Mihez kezdjenek vele? Mit akar jelenteni?
LYDA A TEREMTMÉNY
L
YDA KILÉPETT A FOLYOSÓRÓL.
AZ ajtó összezáródott a háta mögött, és a lány hallotta, ahogy hangos csattanással a helyére csúszott egy zár nyelve. Senki nem várta idekint. Nem látta a Különleges Erők egyetlen tagját sem. Pedig az őr azt mondta, hogy itt lesznek. Körülnézett a sötét tájon. Hamu és sűrű portölcsérek emelkedtek a magasba. A messzeségben eltorzult fákból álló erdőséget és egy várost pillantott meg. A romba dőlt házak közül vékony, de jól elkülöníthető füstoszlopok emelkedtek az ég felé. Egyedül volt idekint, kezében a halványkék dobozkával. Visszafordult a Kupola felé. A tekintete elindult felfelé az építmény égbe nyúló oldalán. Lyda udvariasan bekopogott az ajtón, bár tudta, hogy nincsen senki odabent. Az erdő irányából különös, elnyújtott vonyítás ütötte meg a fülét. Nem fordult hátra. Most már az öklével verte az ajtót. – Nincs itt senki – üvöltötte. – Senki sem jött elém! Nincs kísérőm. Csak kévésén múlott, hogy nem kezdett el zokogni. Ökölbe szorított keze lassan lecsúszott az ajtóról. Amikor megfordult, egyből észrevette a keréknyomokat. A bemélyedések közvetlenül a Kupola falánál értek véget. A lány felfedezte azt a hatalmas, téglalap alakú vonalat is, ami mögött a rakodótér ajtaja rejtőzhetett. Szóval erről beszélt az őr. Lehet, hogy nem lett volna szabad ilyesmit elárulnia a lánynak. Lyda így megtudta, hogy
a Kupolát nem zárták el teljes mértékben a külvilágtól. Kapcsolatban álltak a kinti világgal. Ez a tény mindannak a cáfolatát jelentette, amit egész életében tanult. Nem lett volna szabad megtudnia, hogy létezik az a rakodó. Persze az is lehet, hogy az őr pontosan tudta, egyáltalán nem számít, hogy miről világosítja fel a lányt. Nem számít, mert Lyda soha többé nem tér vissza. Óvatosan tett pár lépést előre. A cipője megcsúszott a sárban. Meglepte a puha talaj. Bent csempe borította a lányiskola termeit. Az udvaron, a pályák között kikövezett utak haladtak. Az erős felület nem csúszkált a lába alatt. A rehabilitációs központ padlóját pedig jól tapadó gumiréteg fedte. A talaj itt enyhén lejtett. Lyda önkéntelenül is felgyorsult. Lefelé haladva kénytelen volt belátni, hogy most már tényleg magára maradt. Odafent az igazi nap hunyorgott. A hatalmas felhők határok nélkül terpeszkedtek az égen. Az égbolton túl pedig ott tornyosult az egész világegyetem. Ez már túl sok volt. Lyda rohanni kezdett. A lányok iskolájában nem tartották fontosnak a sportolást. Reggelente persze fél órán keresztül megtornáztatták a diákokat. Egyforma egyrészes tréningruhát viseltek. A rövidnadrágot rövid ujjú felsőrész egészítette ki. A cipzárt lehúzva lehetett belebújni. Lyda gyűlölte az egyenruhát és a reggeli tornát. Utoljára mikor futhatott így? Meglepően gyorsan haladt. Úgy érezte, hogy erős a lába. Egy jó darabig futott. Egyre közelebb ért az erdőhöz. A távolból ekkor halk zúgást hallott. Mintha egy elektromos berendezés vibrált volna. A zaj a göcsörtös fák közül jött, ám a lány nem tudta volna megmondani, hogy pontosan melyik irányból. Megpróbált megállni, de furcsa módon úgy érezte, hogy még mindig mozog a teste. Az előbb még a lába dobogott a talajon, most viszont ugyanolyan lüktetés hallatszott a mellkasából. Az erdő felé pillantva meglátott egy gyorsan közeledő hatalmas alakot. Valami megcsillant. Eszébe jutott, hogy miről beszélt az őr. Nem kell félni ezektől a teremtményektől, hiszen nem emberek. Azt gondolta, hogy ezzel megnyugtatta? – Ki az ott? – kiabálta. – Ki jön ott? Az ismeretlen ismét megvillant, mintha csak a bőrén szikrát vetett volna a fény. A lény kihúzta magát. Hosszú és izmos hátsó lábára állva közeledett. Olyan különös eleganciával mozgott, akár egy pók. Látva a teremtmény
testhezálló, álcázó színű ruháját, Lyda rájött, hogy a Különleges Erők egyik tagja közeledik. Az álcaruha sötét színei remekül egybeolvadtak a sárral és a hamuval. Az elképesztően izmos, sápadt karok fegyverekben végződtek. A lány el sem tudta volna képzelni, hogy hívhatják ezeket a csillogó fekete puskákat. A lény keze túlzottan nagy volt a testéhez képest, viszont tökéletesen beleillett a fegyverek markolatába. Késpengék csillogtak rajta. A kés jobban megijesztette Lydát, mint az ismeretlen fegyverek látványa. Akit ilyen eszközökkel láttak el, az készen áll arra, hogy testközelből gyilkoljon. A szögletes állkapcsú lény arca sovány, de egyértelműen férfias volt. A lány csak nehezen tudott volna férfiként tekinteni a szembenállóra. A teremtmény vaskos homloka előreugrott, és árnyékba takarta keskeny, résekre emlékeztető szemeit. Lydát bámulta, miközben közelebb jött. A lány meg sem moccant. – Értem jöttél ide? – kérdezte a lénytől. – A Különleges Erők tagja vagy? A lény körbeszimatolt, azután bólintott. – Tudod, hogy ki vagyok? Újabb bólintás. Ha nem ember, akkor mi lehet? Miért dolgozik a Kupola szolgálatában? Talán egy szerencsétlen túlélő, aki hagyta magát átalakítani, hogy megvédhesse a kupolát? – Tudod, hogy hova kell vinned? – Igen. – Egy emberi hang válaszolt. Meglepően melankolikus, vágyakozással teli hang. A lény így folytatta: – Ismerlek téged. Lyda ettől megrettent. Nem tudta volna megmondani, hogy miért. – Rád bíztak – folytatta, remélve, hogy tényleg ez a helyzet. – Vagy talán azt kellene mondanom, hogy a túszod vagyok? – Hát persze – felelte az óriás, aztán megfordult, és lekuporodott. – Ülj fel a hátamra, az a leggyorsabb. A lány meglepődött. – A hátadon fogsz vinni? Mikor ült utoljára valakinek a hátán? De régen volt! A lény nem válaszolt. Némán kuporgott. Lyda körülnézett. Nem maradt más kiút. – Itt van ez a doboz – szólalt meg végül. – Át kell adnom ezt valakinek. A lény hátranyújtotta a kezét, és elvette a dobozkát.
– Majd vigyázok rá. Lyda megtorpant, de aztán felmászott az ismeretlen hátára. Két kezével átölelte a vastag nyakat. – Felültem – figyelmeztette. Az óriás mozgásba lendült. Berohant az erdőbe, és távolodni kezdtek a várostól. Gyorsan, könnyedén és szinte hang nélkül mozgott. Akkor is puhán ért talajt, ha át kellett ugrania az alacsony, áttörhetetlenül sűrű bozótot. Néha váratlanul megtorpant, és elrejtőzködött néhány fa mögött. Lyda egyszer meghallotta egy kóbor kutya éles üvöltését, később pedig valaki énekelt. Énekszó! Idekint, a Kupola falain kívül megmaradt az éneklés. Elképedt ettől a gondolattól. Az óriás újra futásnak eredt. A lány tüdejét hideg levegő töltötte meg. Elakadt a lélegzete. A kendő eltakarta az orrát és a száját, de a fülét is lefedte. Az alákapó szél hangosan zúgott. Ilyen volt az, amikor régen az emberek lóháton közlekedtek? Zúgott a szél, ahogy a fák között száguldottak? Most egy katona hátán ült. Karjával átkarolta a nyakát, lábával átölelte a derekát. Mintha csak egy kisgyerek lett volna. Az óriás azonban nem volt katona. Nem volt egészen emberi lény. Lyda pedig nem volt már gyerek. Csaléteknek használták. Megérezte az elektromos zúgást. Meghallotta a furcsa hangot. A zaj különböző irányokból érkezett. A lény megtorpant, és a szájához emelte a kezét. Lyda nem hallotta, hogy mit kiáltott. Lehet, hogy olyan frekvenciát használt, amit nem érzékel az emberi fül. A lány mégis tudta, hogy hátasa kiáltott, mert a férfi derekára kulcsolt lábával megérezte a bordák rezgését. A teremtmény nem mozdult. – Várni fogunk – jelentette ki aztán, és letérdelt, hogy a lány leszállhasson. Lyda remegő lábakkal lemászott róla. – Tudod, hogy kit keresünk? A lény hátranézett a válla fölött. Mintha csak megbántotta volna a lány kérdése. – Természetesen. – Bocsánat – szabadkozott Lyda. Még jó darabig vártak. – Honnan ismersz? – kérdezte végül. A lény átható pillantást vetett a kérdezőre. – Voltam – felelte aztán. – Mi voltál? – kérdezte Lyda. – Voltam – hangzott újra a válasz. – És most már nem vagyok.
A lány már világosan látta, hogy a férfi nem lehetett annyira idős. Talán öt-hat évvel lehetett idősebb nála. Az arca azonban nem hasonlított senkire sem, akivel valaha is találkozott. Egyetlen fiúnak sem volt ilyen vastag szemöldöke, ilyen széles állkapcsa. Vagy lehet, hogy az ismeretlen valamikor valaki más volt? – Az akadémiáról ismerlek? Odajártál? A lény úgy bámult a lányra, mint aki megpróbál felidézni egy rég elfelejtett dolgot. – Te is az akadémiára jártál, aztán beléptél a Különleges Erők közé... Ezt csinálták belőled? A lány arra gondolt, hogy mit tud a kis létszámú, elit fegyvernemről. Lehetetlen, hogy ez a sors várt rájuk. Micsoda kegyetlenség! Felemelte a kezét. Megérintette az egyik fegyvert. Jól látta azt a helyet a férfi karján, ahol a fém eltűnt a felgyűrődött bőr alatt. A katona nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul állt. A tekintetét viszont nem vette le Lyda arcáról. – Mi van a családoddal? Tudják, hogy itt vagy? – Voltam – hangzott fel újra a válasz. – És már nem vagyok.
PRESSIA A FÉNY
P
RESSIA ÚGY ÉREZTE, HOGY ELTÉVEDTEK.
A kocsi szinte elveszett a porfellegben. Végtelen pusztaság nyúlt el előttük, kelet felé. Valamikor természetvédelmi terület volt ez a környék, csupán ennyit tudtak. Lehet, hogy hamis nyomon indultak el. Lehet, hogy félreértették az üzenetet. A füstjelek segítenének – szólalt meg hangosan a lány. Bradwell éles pillantást vetett rá. – Igazad van – szólalt meg, mintha mind a ketten ugyanarra gondoltak volna. – Ugyan a Kupola is meglátná a felszálló füstöt, de akkor is szükségünk van további útmutatásra. – Ismételd el újra a szöveget – fordult Pressia Partridge felé. – Amit a képeslapra írtak. Az egészet. El Capitan még nem hallotta. – Semmi értelme – ellenkezett Partridge. – Nincs itt kint semmi. Kelet felé haladva csak a hegy vár ránk, azon túl pedig a végtelen, kihalt pusztaság. Mi a fenét keresünk itt? Kockára tesszük az életünket. – Mondd fel újra! – követelte Bradwell. Partridge nagyot sóhajtott: – Mindig járj a fényben. Kövesd a lelkedet. Szárnyalj szabadon. Te vagy az én betlehemi csillagom, pont olyan, mint az, amelyik keleten kelt fel, és célba vezette a három napkeleti bölcset. Boldog kilencedik születésnapot, Partridge! Szeretettel, Anyu. Ta-dam! – Járj mindig a fényben – töprengett El Capitan. – A fényben – szajkózta Helmud.
– Nem igazán vágom – jelentette ki El Capitan. – Vágom – bólogatott Helmud. Pressia leakasztotta a nyakából a láncot. Éles fájdalom hasított a tarkójába. Bámulni kezdte a tenyerében tartott madarat, a kék drágakőként ragyogó szemet. Felemelte, és odatartotta a szeme elé. Fél szemmel keresztülnézett a drágakövön. A kihalt táj elkékült. – Hogy működtek a háromdimenziós szemüvegek? Tudjátok, azok, amiket a moziban viseltek az emberek, miközben olyan kis papírvödrökből eszegettek. – Különböző fajtákat használtak – magyarázta Bradwell. – Némelyikben két eltérő színű lencse volt. Egy piros és egy kék. Ez az olyan filmek esetén működött, amelyek egyszerre két képet vetítettek. Voltak aztán polarizált lencsék is. Az ilyen szemüvegek jól látták a kivetített függőleges és vízszintes képet is. – Lehetne olyan jelzőfényt gyújtani, amit csak azok láthatnak meg, akik egy bizonyos lencsén keresztül keresik? – töprengett Pressia hangosan. – A Kupolában volt egy srác. Arvin Weed volt a neve. Egy lézertoll segítségével küldött üzenetet a barátnőjének. A két kollégium közötti gyepre írta a jeleket – válaszolta Partridge, miközben az öklével kocogtatta az ablaküveget. Úgy meredt a semmibe, mint aki maga előtt látta az iskolai gyepszőnyeget. – Azt beszélték, hogy Arvin megpróbált feltalálni egy olyan lézert, amit csak a barátnője lát. – Szóval, ha azt akarod, hogy megtaláljanak, de nem használhatsz füstjeleket, akkor olyanfajta fényt alkalmazol, amit csak a megfelelő lencsén keresztül lehet észrevenni – folytatta a töprengést Pressia. – Mit tudsz a fotonokról, Partridge? – kérdezte Bradwell. – Az infravörös vagy az ibolyántúli fényről? Tanultok ti természettudományokat ott bent a Kupolában? – Hát nem én voltam a legokosabb diák – ismerte be Partridge. – Megvoltak a módszereink arra, hogy viszonylag könnyedén felfedezzük az ilyenfajta fényeket. Weednek azonban igaza volt. A fénynek vannak más szintjei is. Közvetlenül is küldhetett volna egy sugárnyalábot a barátnőjének. A saját ablakából a lány ablakába. Ezt csak a lány láthatná egy olyan lencse segítségével, amelyik kiszűrte volna a felesleges fénytartományokban érkező fénysugarakat. Tudjátok, ilyen a
kettőszázhatvankettes, a háromszáznegyvenkilences és a háromszázhetvenötös frekvencia. Pressia összenézett Bradwellel. Hát nem, egyikük sem hallott semmi ilyesmiről. Pressia észrevette, hogy megrándult Bradwell arca. Tudta róla, hogy imádott tisztában lenni a dolgokkal. Egyikőjüknek sem lehetett azonban része olyan oktatásban, ami Partridge-nak csak úgy ölébe hullott. A társuk azonban ezt nem vette észre. Tovább folytatta az előadást: – Egy lencsére van csupán szükség, hogy észrevegyük őket. Ezenfelül a fénysugarat pontosan abba az irányba kellett fordítani, ahol a lencsén keresztül bámuló személy állt, világos? A lézer ugyanis nem szórja szét a fényt. – Pont ilyen az, amikor a kutyák meghallják az olyan sípot is, amit emberi füllel már nem is lehet észlelni – bólintott Bradwell. – Igazad lehet – bizonytalankodott Partridge. – Sosem volt kutyám. – Létezhet tehát olyan fény is, amit csak egy meghatározott szűrőn keresztül lehetne meglátni, jól értettem? – tudakolta Pressia. – Pontosan – válaszolta Partridge. A lány megborzongott. Ismét a szeme elé tartotta a hattyú kék drágakövét. A táj körülötte ismét kékes fénybe burkolódzott. – Mi van akkor, ha ez a drágakő nem csupán egy hattyú szeme? Ha a mi lencsénket tartom a kezemben, a mi szűrőnket? – Járj mindig a fényben – idézte Bradwell. Pressia lassan végignézett a hegyeken. A tekintete újra és újra végigsiklott a hegyhátakon. Egy helyen apró fehér fény villant. A lány megdermedt, és újra a fény felé fordult. Az apró fénypont úgy ragyogott, mint a csillag a karácsonyfa tetején, azelőtt. – Mi történt? – kérdezte Bradwell. – Nem is tudom – felelte a lány. – Egy apró, fehér fénypont. Pressia pislogott néhányszor, és megpillantott egy másik fehér fénypontot. Egy távoli fa legtetején ragyogott ugyanazon a hegyen. – Ő lenne az? Ha a fény valóban az anyja műve volt, akkor Pressia végre-valahára egy kézzelfogható dolgot tartott a kezében. Több volt ez, mint egy emlék. Nem kellettek hozzá mesék vagy fényképek, hogy kiemelkedjen a múlt ködéből. Az anyja a fák csúcsán villódzó fehér fény.
– Aribelle Cording Willux – mondta ki Bradwell az asszony nevét. Pont úgy ejtette ki a szavakat, mint legutóbb. A hangjában áhítat és tisztelet csendült. – Én is belenézhetek? – kérdezte Partridge. Pressia odaadta neki a nyakláncot. Partridge a hátsó ülés közepére mászott, és leült a szélére. Lehajtotta a fejét, és belepillantott a drágakőbe. – Csak elmosódott kék kavargást látok. – Keresd tovább! – fortyant fel a lány, hiszen nem őrült meg. Látta a fényt. Ott volt, ott ragyogott. Amikor a fiúnak elakadt a lélegzete, Pressia tudta, hogy ő is meglátta. – Hűha! – kiáltott fel Partridge. – Ott van, pont előttünk. – Ha megtaláltuk a jelzést, akkor gondban leszünk, ha közelebb érünk. A hegy aljából már nem fogjuk látni a fák miatt – figyelmeztette Bradwell a társait. – Kell keresnünk valamilyen másmilyen jelzést is, hogy a helyes úton maradjunk. – Eddig is eljutottunk – ellenkezett Partridge. – Lehet, hogy ránk nevet a szerencse – bólogatott El Capitan. Helmud, mintha nem törődött volna a beszélgetéssel, a két keze azonban idegesen mocorgott a bátyja háta mögött. Volt valami a szemében, ami miatt Pressia arra gondolt, hogy Helmud esetleg okosabb, mint amilyennek tartják. – A szerencse – szólalt meg végül Helmud.
PRESSIA A RAJZÁS
E
állt meg a kocsival. Megpróbálta a lehető legjobban álcázni a járművet, ezért gyökerestül kihúzott kúszónövényekkel borította az egészet. Közben figyelmeztette a többieket arra, hogy melyik növényt ne érintsék meg. – Azok ott, amiknek tövis nő a háromszárnyú levelük legvégén, erősen marnak. Valami sav. Vékony rétegben borítja be a töviseket. Felhólyagzik tőle a bőrötök. Aztán egy nagy halom fehéren ragyogó gombára mutatott. – Azok meg fertőznek. Ha rájuk lépsz, kifakadnak, és elborítanak spórákkal. Egy másik növényről meg elmondta, hogy olyan, mintha félig állat lenne. – Ragadozó – magyarázta. – A bogyói segítségével csalja oda a kisebb állatokat, aztán megfojtja és megeszi őket. Amikor elindultak, Pressia közvetlenül Partridge mögött haladt. A fiú El Capitan nyomában lépkedve igyekezett elkerülni a legmérgezőbb növényeket. Bradwell ragaszkodott ahhoz, hogy ő menjen leghátul, „fedezni” akarta a többieket, ám Pressia úgy vélte, hogy a férfi igazából miatta aggódott. Nem felejtette el Bradwell gyengéd érintését a nyakán, mielőtt kivágta volna a nyakából a nyomkövetőt, sem azt a könnyű érintést, ahogy végigsimította ujjával a csuklóján a sebhelyet. És persze L CAPITAN A HEGY LÁBÁT BORÍTÓ BOKROK KÖZÖTT
a szemében sem az aranyló foltokat. Hogy kerültek oda azok a fények? Olyan volt, mintha csak a semmiből kerültek volna oda. Bárhol meg lehet találni a szépséget, ha az ember kitartóan keresi. Pressia néha-néha még azt is maga előtt látta, hogyan is nézett rá a fiatalember. Mintha a szemeivel beitta volna a lány egész arcát. Ettől a gondolattól Pressiát hirtelen elfogta az idegesség. Pont olyan érzés volt, mintha egy titkot őrzött volna. Azt remélte, hogy senki sem jön rá a titkára. Sűrű bozóton kellett keresztülgázolniuk. Egyre feljebb haladtak a tövises bokrok és szúrós indák között. Megpróbáltak a fehér fény nyomvonalán menni. Pressia elbizonytalanodott. Olyan gyenge volt a lába, mint egy újszülött csikóé. Csalóka, görgeteggel teli talajon haladtak felfelé. A kések pengéje újra és újra összecsendült. El Capitan hangosan szuszogott. Helmud néha halkan motoszkált a bátyja hátán. Talán senki sem hallotta a csattogó hangokat és a mormogását. Időnként megbotlott valamelyikük. Hideg, erős szél fújt. így legalább nem álmosodtak el. A hátuk mögött szinte a végtelenbe nyúlt a halott pusztaság. Pressia érezte, hogy valami nincs rendben a testével. Még mindig ködösen látott, és a fülével is valami baj volt. Fájt a feje, és a nyakán sajgott a sebhely. Vajon a saját halálos ítéletét is aláírja azzal, ha megtalálja az anyját? Ha sikerül valahogy eljutniuk egy biztonságos helyre, és az asszonyt nem adják át a Kupolának, akkor valamennyien, kivétel nélkül célponttá válnak. Ha pedig csődöt mondanának, és a Különleges Erők teszik rá a kezüket az anyjára, akkor Pressia már semmit sem ér. Meg fogják ölni. Érezte, hogy a félelemtől görcsbe rándult a gyomra. Boldognak kellett volna lennie azért, hogy az anyja esetleg életben volt egy bunkerban, a hegyek között. De ha ez volt a helyzet, akkor miért nem jött el soha érte? Azért ez a bunker nem a világ túlsó oldalán rejtőzött. Itt volt a szomszédban. Miért nem jött el a bunkerből, hogy megkeresse, és magával vigye a lányát? Mi van, ha erre a kérdésre nagyon is egyszerű a válasz: azért, mert túl nagy volt a veszély. És mi van akkor, ha a válasz valójában az, hogy: ennyire azért nem szerettelek. Partridge olyan váratlanul torpant meg, hogy a lány majdnem beleütközött a hátába. – Figyeljetek! – kiáltotta a fiú. Mind megálltak, és elnémultak. – Hallok valamit.
Halk zümmögés hallatszott az aljnövényzetből. A zaj egyre jobban felerősödött, és a következő pillanatban már szárnyak csapkodtak a fejük fölött. A fák közül ködös aranyfelleg ereszkedett le az érkezőkre. El Capitan vadul csapkodni kezdett. Pressia is megpróbálta távol tartani magától a hatalmas, vastagon páncélozott, méheknek látszó rovarok seregét. Zúgásuk megtöltötte a lány fejét, a mellkasát. Mintha csak vibrálni kezdtek volna a környező fák. Úgy érezte, hogy egy egész méhkas zümmög a feje körül. Partridge lecsapott néhány rovart. Az aranyló lények a tövises bokrok közé zuhantak. Pressia ekkor jobban is meg tudta nézni az egyik bogarat. A lény a földön állt. Pont úgy nézett ki, mint Freedle, ám ez a bogár nem volt sem rozsdás, sem megviselt. A lány lehajolt, és felvette a földről. A tenyerébe zárta, nehogy elrepüljön. Annyira ismerős volt a súlya. Be sem kellett kukucskálnia az ujjai között, Pressia pontosan tudta, hogy egy kövér, csillogó rovart tart a kezében. A testére simuló szárnyak miatt pont úgy nézett ki, mint egy kabóca. Gondosan megmunkált, hajszálvékony, könnyű, mégis díszes fémből készült. Finom drótból alakították ki a bordáit, és odabent a lassan lüktető alkatrészeit. A farkából kiálló aranyszínű tű egy darázs fullánkjára emlékeztetett. A feje két oldalán parányi szemek sorakoztak. – Várjatok, ezek velünk vannak! – kiáltott fel a lány. Jól ismerte a rovar zizegését és dorombolását. – Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Partridge. – Volt egy ugyanilyenem, amióta csak az eszemet tudom. – Honnan szerezted a tiédet? – tudakolta Bradwell. – Nem tudom, mindig is ott volt. – A születésnapi képeslap – kiáltott fel Partridge. – Mindig kövesd a lelkedet. Szárnyalj szabadon. – Na, most miről beszéltek? – értetlenkedett El Capitan. – Kövesd a lelkedet? – A lelkedet? – szajkózta Helmud. – Akkor bizony közel járunk – jelentette ki Partridge. – Gondolod, hogy az anyánk küldte őket? – kérdezte Pressia. – Csak akkor küldhette volna a bogarakat, ha tudja, hogy jövünk – kételkedett Bradwell. – Ez lehetetlen.
– A bogarak nélkül hogy a csudába tudhatnánk, hogy innen merre menjünk tovább a hegyek közé? Azért jöttek értünk, hogy elvezessenek minket – válaszolta Partridge. – Ez is része a tervnek. Csak hát nagyon sokat kellett várnia rá. – Bárki megtalálhatta volna azt a nyakláncot. Akárki belenézhetett volna – makacskodott Bradwell. – Ezek a rovarok akár az ellenséget is odavezethetnék az anyátokhoz. A kabóca zümmögni kezdett Pressia kezében. A lány közelebb hajolt, és éppen csak annyira tárta szét az ujjait, hogy kettő között be tudjon kukucskálni a résen át. A bogár belsejében magasabb fokozatba kapcsoltak a gépek. Felemelte a fejét. Egyik szeméből éles fénysugár vágódott Pressia bal szemébe. A lány pislogni kezdett. Könnybe lábadt a szeme. A bogár újra próbálkozott. – A retinádat ellenőrzi ez a mechanikus bogár – ismerte fel Partridge. – Milyen régi trükk – csodálkozott Bradwell. – De úgy tűnik, nem sikerült Pressia szemét azonosítania. A lány Partridge felé fordult. – Próbált meg te is! Ha az anyánk küldte, akkor téged felismer majd. A rovar mellében remegni kezdett egy gyöngy. Csapkodni kezdett a szárnyával. – Tudja, hogy ki vagy – szólalt meg Bradwell. A bogár egyre gyorsabban verdesett a szárnyával. Pressia levette róla a kezét, és a magasba emelte. – Lássuk, hogy innen hova megy. Ha ezeket a rovarokat az anyja küldte, akkor talán Freedle is az ő ajándéka volt? A rovar ragyogva a magasba emelkedett. Eltűnt a fák ágai között.
PARTRIDGE I M P UL Z U S O K
A
FÉMBŐL KÉSZÜLT BOGÁRRAJ MAGÁRA HAGYTA AZ ÉRKEZŐKET. Csupán az az egy tért vissza hozzájuk, amelyik ellenőrizte a két fiatal szemét. Milyen furcsa dolog, hogy valakit a retinája segítségével azonosítanak! Partridge úgy vélte, hogy az anyja mindenre felkészült még a robbanások előtt. Gondos terveket készített, és lefényképezte a gyerekei szemét is. Máskülönben hogy sikerülhetett volna? Elképedt, ahogy kezdett kibontakozni előtte a rendkívül bonyolult terv. Ha az anyja ennyire okos volt, akkor miért nem tudta megőrizni a családjukat? Partridge tudni akarta, hogy mi történhetett az utolsó napokban. Az anyja terve ugyanakkor bizonytalannak és ingatagnak tűnt, olyan sok gyenge pontja volt. Számtalan helyen letérhettek volna az igaz ösvényről. Vajon az anyja komolyan hitt abban, hogy Partridge tényleg megfejti az összes rejtvényt? Gyermekkorában valamilyen remek meglepetés várt a fiúra, ha sikerült megfejtenie azt a rejtvényt, amivel az anyja meglepte. Partridge úgy érezte, hogy az asszony bonyolult terve a kétségbeesés gyümölcse volt. Az anyjának be kellett érnie a rendelkezésére álló eszközökkel, és olyan teher alatt cselekedett, amit a fia talán el sem tudott volna képzelni. A rovar ott járt előttük. Jóval gyorsabban repült a fák között, mint ahogy követni tudták. Furcsa volt látni, ahogy El Capitan dübörgött az elegáns, szárnyas bogár nyomában. Mintha csak egy viharvert lepkegyűjtő lett volna.
Bradwell, Pressia, El Capitan és az öccse. Most már ők voltak Partridge barátai. A saját csapata. Eszébe jutottak az akadémiai srácok: amikor utoljára látta őket, ahogy elbúcsúztak egymástól a kódoló központban. Vic Wellingsly, Algrin Firth és a széles vállú, mély hangú Elmsford ikrek. Mennyit lökdösődtek, hogy azután mindenki a maga útját járja. Valamiért nagyon hiányzott Hastings. Vajon Hastings tényleg odaült Arvin Weed mellé, ahogy ő meghagyta neki? Vagy inkább megpróbált beállni a bandába? Gondolt közülük azóta bárki is őrá? Vajon milyen történettel etették a fiúkat az eltűnéséről? Lehet, hogy azt hiszik, beraktak az agyába egy bombát, és valaki egészen egyszerűen megnyomta a piros gombot? Hogy is mondták? Megszabadították a szenvedéseitől. El Capitan megállt előttük. Felemelte az ujját, és az erdő felé mutatott. Mindenki megdermedt, és figyelni kezdett. Partridge összevont szemöldökkel bámulta az árnyékokat. Valami villámgyorsan megmozdult odabent. Talán egy végtagot látott? Levelek zörögtek. Senkit sem láttak a fák között. – Ők azok – jelentette ki El Capitan. – A Különleges Erők. így szoktak egymással kommunikálni. Érzitek az elektromos feszültséget? Olyanok, mint a denevérek. – A Különleges Erők? – csodálkozott Partridge. – De hogy a csudába tudják, hogy hol vagyunk? – mérgelődött Bradwell. – Kivágtuk a nyomkövetőt – mondta Pressia. – Akkor meg mégis hogyan? Partridge bőre bizseregni kezdett, ahogy újabb elektromos hullám zúdult rájuk. A levegő szinte szikrázott a statikus feszültségtől. Zúgás hallatszott. Partridge megpróbált rájönni, hogy honnan érkeztek a különös, hangot keltő impulzusok. – Részben állatok, részben gépből vannak – magyarázta El Capitan. – Megérzik a szagodat. – De nem ilyen távolságból! – ellenkezett Pressia. – Elárultak minket! Partridge Pressiára nézett. – A szemed – szólalt meg a fiú. – Amikor ellenőrizték a szemedet, akkor a tiednek ugyanolyan jónak kellett volna lennie, mint az
enyémnek. Hiszen az anyánk biztosan felvételt készített mind a kettőnk szeméről. Igaz? – Nem tudom. – Interferencia – vágta rá Partridge. – Ez volt az oka. Gyors egymásutánban számos helyről hangzott fel a lüktető hang. Megtelt vele az erdő. – Ti meg miről beszéltek? – kiáltott fel Bradwell. – Milyen helyeken voltál? – kérdezte Partridge Pressiától. – Először is itt van ez a kocsi. Biztosan nem élte át a robbanásokat. A Kupolából került ki ide. Akkor pedig más is kijöhetett onnan. Igaz? Mit csináltak veled? – Az SZFH főhadiszállásán új ruhát kaptam, megetettek, aztán azt akarták, hogy emberekre lövöldözzek. Végül, amikor kivittek arra a farmra, meg is mérgeztek. – Megmérgeztek? – Nem tudom, hogy pontosan mi is történhetett. Elveszítettem az eszméletemet. Valamilyen éterrel kábítottak el. A kocsiban tértem magamhoz. Nagyon fájt a fejem. Csak homályosan láttam, és hallani sem hallottam rendesen. – Poloskát raktak beléd – válaszolta Partridge. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Bradwell. – Hát, a szemébe meg a fülébe. Jézusom – válaszolta a fiú. – Mindent láttak, amit Pressia látott, és mindent hallottak, amit csak hallott. A fiú most Pressia szemébe nézett, és egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy az apja talán visszanéz rá. Elképzelte, ahogy a lány szemén keresztül farkasszemet néz az apjával, és belát a Kupolába. – Felesleges volt kivágni belőlem azt a nyomkövetőt? – suttogta Pressia. – Dehogyis – ellenkezett Bradwell. – Ez ugye csak átmeneti? Igaz? Valahogy majd megszabadulunk tőle. Ugye eltávolítjuk? – Hát... nem tudom – felelte Partridge. – Egyre erősebbek az elektromos impulzusok – figyelmeztette El Capitan a többieket. – Ez azt jelenti, hogy gyorsan közelednek. – Rendben van, de akkor is csigavér! – kiáltott fel Bradwell. – Csak egy poloska. Ez minden.
– Ennél sajnos rosszabb a helyzet – szólalt meg habozva Partridge. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét, de kénytelen volt folytatni. – Azt mondtad, hogy fájt a fejed. Van új sebhely vagy új zúzódás a fejeden? – Azt hittem, bevágtam a fejemet, miközben Ingership ellen küzdöttem. Partridge-nak eszébe jutott a barátja, Hastings. Mennyire megrémült a fiú, amikor a fejekbe beépített bombákról beszéltek. Partridge akkor azzal vigasztalta, hogy nem igaz az egész. Csak egy legenda. Hát nem volt az. – Mi van már? – mérgelődött Bradwell. – Miért hallgatsz? Bökd ki végre! A vibrálás egyre gyorsabban közeledett. A zizegő, sercegő, elektromos hullámok mintha csak visszaverődtek volna a környező fák törzséről. – Egy pokolgépet raktak a fejébe – szólalt meg Partridge. – Mi a fenéről beszélsz? – hördült fel Bradwell. Pressia meredten bámulta a talajt. Mintha csak felidézte volna magában, hogy mi történt odakint a farmon. A kirakós játék darabkái kezdtek összeállni. – Van nekik egy piros gombjuk, amit ha megnyomnak, akkor Pressia feje egyszerűen szétrobban. Mindenki a lányra nézett. Partridge egy pillanatig azon töprengett, hogy Pressia sírni fog-e? Nem kárhoztatta volna ezért. A lány azonban nem sírt. Szomorú, de hűvös pillantással nézett vissza a többiekre. Mintha csak elfogadta volna a sorsát. Partridge ekkor jött rá arra, hogy egészen idáig nem tudta volna elhinni, hogy az emberek képesek ilyen fokú gonoszságra. Pressia elfordult, és a hegyet kezdte el bámulni. Észrevett valamit. – A bogár megállt. Egy helyben lebeg. A kabóca tényleg nem repült tovább. Parányi köröket írt le egy meghatározott hely fölött. El Capitan odarohant a bogárhoz, és alatta puszta kézzel túrni kezdte a földet. Hamarosan felbukkant egy vastag üvegből készült, erős ablak félhold alakú sávja. – Itt van. Partridge odarohant a férfi mellé, és hasra vetette magát, hogy benézhessen az ablakon. Odabent sötét honolt, de a messzeségben mintha halvány fény világított volna a föld mélyén.
– Ez lesz az – kiáltotta. – Adjatok egy szikladarabot! Próbáljuk meg betörni az üveget! A lüktetés most már szinte szünet nélkül zúgott. Az elektromos sivítás élesebbé vált, magas hangon rikoltott. Nem maradt idejük keresni egy kődarabot. Az ismeretlenek egymás után bukkantak elő az erdő sűrűjéből. Öten vették körül Pressia és Partridge csapatát. Furcsa, eltorzult teremtmények voltak. Iszonyatosan fejlett combjuk és mellük dagadozott az izmoktól, akárcsak elképesztően vastag karjuk. A kezükbe fegyvereket olvasztottak. KI torzult az arcuk is. Megváltoztatták a koponyájukat. A lejüket vastag, torz csontkinövések védték. Partridge megdöbbent. Ezek a katonák valamikor tényleg iskolás fiúk voltak odabent? Vidáman játszottak a zöld pályán? Ott ültek Welch óráin a vetítő mellett, vagy éppen Glassingsot hallgatták, aki előadás közben időnként megfeledkezett a nyelvéről? Hány fiút alakított át így a Kupola? Ezt akarták tenni Sedge-dzsel is? A bátyja talán éppen ezért ölte meg magát? Az egyik katona könyörtelen könyökütést mért El Capitan arcára. A tiszt a földre zuhant. Ahogy hanyatt esett, a zuhanás nagy részét Helmud fogta fel. A katona egy gyors mozdulattal kitépte El Capitan kezéből a puskát. A fák közül egy újabb teremtmény bukkant elő. A testét részben eltakarta valami lobogó fehér vászon. Partridge azonnal felismerte, hogy mit lát. Egy fehér kezeslábast viselő alak volt vele. Az alacsony ismeretlennek leborotválták a fejét. Az arcát eltakarta a fehér kendő. Egy nő. A katona, már ha értelmes dolog volt így nevezni ezeket a lényeket, a derekánál fogva tartotta a nőt, majd lehúzta az arcáról a kendőt. Lyda állt a tisztáson. Finom vonású arcát bemocskolta a hamu. Senki mással sem lehetett volna összetéveszteni ragyogó kék szemét, az ajkát és a fitos orrát. – Te mit keresel itt? – kérdezte Partridge, pedig valójában tudta a választ. Legalábbis részben. A lány túsz volt. Azért küldték, hogy döntésre kényszerítsék a fiút. De milyen döntésre? – Partridge – suttogta a lány. Egy apró kék dobozt tartott a kezében. Partridge valamiért arra gondolt, hogy a lány csakis azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy odaadjon neki valamit. Egy elkésett ajándékot, egy szál virágot a gavallér gomblyukába, amiért táncolt vele. A fiú tudta,
hogy ostobaság ilyesmiben reménykednie, de nem tudott szabadulni a gondolattól. Lyda a magasba emelte a dobozt. – Ezt egy bizonyos Pressia Belzének küldték – szólalt meg hangosan, és alaposabban is megnézte az előtte állókat. Pressia mozgásba lendült, és odament Lydához. Csak vonakodva vette el a másik lánytól a dobozt. Lyda is habozni látszott. – Te vagy a hattyú? – kérdezte végül. – Mit kérdeztél? – kiáltott fel Partridge. – Ki közületek a hattyú? – tudakolta Lyda. – Valaki beszélt neked a hattyúról? – kérdezte Partridge. – Várják a hattyút – felelte Lyda, és gyorsan Pressia kezébe nyomta a dobozt. – Ez minden. Csak ennyit tudok. Szeretett volna már megszabadulni az ajándéktól. Félt a dobozkától. Pressia megnézte magának Lydát, aztán a lány körül álló katonákat. Fegyvereik célkövetőinek piros pontjai Pressia mellkasára tapadtak. A lánynak remegni kezdett a keze. Kinyitotta a dobozt, és megpróbálta kiszedni belőle a csomagolópapírt. A doboz belsejébe pillantott, és Partridge biztosra vette, hogy a húga az első pillanatban nem tudta felfogni, hogy mit is lát benne. Pressia ekkor felnézett a dobozról, és elejtette az ajándékot. Holtsápadttá vált az arca. Megtántorodott és térdre rogyott. Lyda már mozdult volna, talán a lányhoz akart lépni, talán a dobozért indult. A katona azonban visszarántotta. – Felkelni! – kiáltotta a teremtmény. Pressia felemelte a fejét. A katona fegyveréből vörös fénysugár mutatott a homlokára. A lény halkabban folytatta. – Felkelni! Gyerünk már! Itt az idő! Talán, mert a félelmetes lény most halkabban beszélt, talán, mert jól ismert módon hangsúlyozta a szavakat, Partridge-nak hirtelen a bátyja hangja jutott az eszébe. Sedge beszélt így hozzá, amikor fel kellett keltenie a kis Partridge-ot azokon a régi álmos reggeleken. Felkelni! Gyerünk már! Itt az idő! Sedge.
PRESSIA AZ A L A G Ú T
P
arról, hogy a nagyapja nem halt meg. Kiszedték belőle a ventilátort, rendbe hozták a torkát, és utána bevarrták a sebhelyet. Még mindig térden állva kuporgott a földön. Nem tudott felkelni. Felnézett, és a másik lány arcát kezdte bámulni. A Tisztáét, akit Partridge ismert. Akinek tudta a nevét. Lyda. – Nem halt meg – kiáltott fel Pressia. – Azt üzenik, hogy semmi más nem maradt meg – válaszolta Lyda halkan. A parányi ventilátor lapátjai ragyogóan fényesek voltak. Mintha valaki nagy gonddal lepucolta volna őket. Ez az egész azt jelentette, hogy Pressia nagyapja meghalt. És vajon mit jelentett a földbe ásott, félhold alakú, ablak mögött foszforeszkáló fény? Azt hogy az anyja még él? Szóval akkor így működik a világ? Ad valamit, és elvesz valamit. Micsoda kegyetlenség! A térdelő Pressia belemarkolt a földbe. Egy bomba van a fejében. A Kupola látja, amit ő lát, hallja, amit ő hall. Minden egyes szót hallottak abból is, amit az elmúlt éjjel Bradwellel mondtak egymásnak. Ahogy a fiatalember meggyónta a hazugságot, ahogy arról beszélt, hogy látni akarta a nagybátyját a mellébe olvadt motorral, azt is, amikor Pressia sebhelyeiről beszélt. A lány úgy érezte, mintha kifosztották volna. Bradwellre pillantott. A férfi RESSIA AZ ELSŐ PILLANATBAN MÉG MEGPRÓBÁLTA MEGGYŐZNI MAGÁT
gyönyörű arcán mélységes fájdalom tükröződött. A lány becsukta a szemét. Nem engedi meg, hogy azok ott bármit is lássanak. A mocskos babafejjel és a mocskos kezével befogta a fülét, megvakítja és megsüketíti az ellenséget. Azokat, akik megölték a nagyapját. Akiknek csupán a távirányító piros gombját kell megnyomniuk ahhoz, hogy szétrobbanjon az ő feje. Ezzel azonban csak rontott a helyzetén. Saját magát büntette azért, hogy megbüntethessen valaki mást. Szerette volna odasuttogni azoknak, hogy inkább öljék meg. Csak nyomjátok meg a gombot! Talán abban reménykedett, hogy mégsem igaz ez az egész. A gondot csupán az jelentette, hogy azok odabent nem ismerték a tréfát. Pressia újra Bradwellre nézett. A férfi úgy nézett vissza rá, mint aki kétségbeesetten próbálna segíteni. Amikor kimondta a lány nevét, Pressia csak a fejét rázta. Hogyan tudott volna Bradwell segíteni? Azok ott bent meggyilkolták Odwald Belzét. Valakinek utána gondosan meg kellett tisztítania az idős férfi torkából kiszedett ventilátort, majd kék csomagolópapírba bugyolálta, és megkereste a színben leginkább hozzáillő ajándékdobozt. És ezek a gyilkosok itt vannak a fejében. Kénytelen volt szembenézni a megváltoztathatatlan tényekkel. Pressia lassan felállt, földdel a kezében. Némán sírni kezdett. A könnycseppek végigfutottak az arcán. Partridge-ot kábultnak látta. Vajon mire gondolhatott? Talán félt, vagy inkább valamilyen rettenetes dolog bekövetkezését várta? A lányt bámulta, Lydát meg a mellette álló katonát. Szóval azok a bestiák, gondolta Pressia, amelyeket El Capitan társaságában néhány nappal ezelőtt látott, valójában ilyen katonák voltak. Valamikor pedig emberek, iskolás fiúk. Pressia ismét észrevette a kabócát. A bogár letelepedett egy szőrös levélre, és összezárta a szárnyait. A szemében kihunyt a fény. Az elsőként érkezett katona odalépett Partridge elé. Pressia megpróbált odafigyelni arra, hogy mi történik. Megpróbált összpontosítani. A füle hangosan csengett. – Gyújtsd be az anyádat! – parancsolta a katona. – Ne nyúlj a holmijához! Add át nekünk az asszonyt! Odaadjuk cserébe ezt a lányt. Ha nem engedelmeskedsz, megöljük a lányt, és elvesszük az anyádat. Rendben – vágta rá Partridge azonnal. Engedelmeskedünk. – Én nem férek át azon az ablakon – figyelmeztette Bradwell. – Én sem – csatlakozott hozzá El Capitan. – Ezzel semmiképpen.
Hüvelykujjával Helmudra mutatott. Az egyik katona odalépett az ablakhoz. Az üveg enyhén ívelve követte a hegyoldal lejtését. A teremtmény egyik tértiével valósággal belezuhant a lyukba. A rúgás beszakította az ablakot. A maradék cserépdarabokat néhány gyors ökölcsapással távolította el. Puszta kézzel ütött, mégsem lett véres. – Csak a Willux fiú megy, és Pressia – jelentette ki a katona. – Lehet, hogy nem lesz ott – figyelmeztette Pressia. – Lehet, hogy meghalt. A teremtmény egy darabig nem válaszolt. Mintha távoli parancsnokára figyelt volna, az új utasításokra. – Akkor hozzátok el a testét! – parancsolta végül. Az ablak sötét félholdnak látszott. Lentről csupán nagyon halvány fény áradt. Először Partridge szállt alá a mélybe. Lábbal előre mászott be. Megkapaszkodott, leengedte magát, aztán ugrott. Pressia leült az ablak peremére. Körülötte üvegszilánkok borították a talajt. Becsúsztatta mindkét lábát, és egy pillanatig himbálni kezdte őket. A bokáján megérezte Partridge kezét. Pressia még egy utolsó pillantást vetett fent hagyott társaira. Ott állt El Capitan és Helmud. A férfi tekintete vadul cikázott. A kopaszra borotvált fejű Tiszta lány valósággal eltörpült a szörnyűséges katonák mellett. És ott volt Bradwell is. A férfi arcát mocsok és vér borította. Úgy bámult a lányra, mintha az emlékezetébe akarná vésni az arcvonásait. Talán attól félt, hogy soha többé nem látják egymást. – Visszajövök – búcsúzott Pressia. Nem volt egészen biztos abban, hogy be tudja tartani majd az ígéretét. Hogyan lehetett volna bárki is biztos abban, hogy vissza tud jönni? Eszébe jutott a mosolygós arc, amit a szekrényajtót borító hamuba rajzolt. Mennyire gyermeteg, ostoba dolog volt! Hazugság. Leengedte magát, és valósággal keresztülesett az ablakon. Bár Partridge megpróbálta elkapni, így is nagyot puffanva ért földet. Apró helyiségben álltak. A földbe vájták az egészet. Sem a padlót, sem a falakat nem rakták ki téglákkal. Csak egyetlen irányba mehettek. A keskeny folyosót benőtte a moha. Amikor Pressia felpillantott, a félhold alakú ablakon keresztül csupán az égbolt parányi darabkáját láthatta. Mindent elborítottak a szürke felhők. Előttük néhány magányos fa ágai hajladoztak.
– Erre gyertek! – hallatszott egy férfi hangja a folyosó túlsó végéről. A messzeségben egy magas, csapott vállú alak állt. A háta mögül érkező fény miatt nem lehetett kivenni az arcvonásait. Pressia egy pillanatig arra gondolt, hogy esetleg az apját látja. Azonnal elhessegette magától ezt a gondolatot. Képtelen volt elhinni, hogy itt lehet az apja. Képtelen volt bármit is elhinni. Gyorsan odafordult Partridge-hoz, és suttogva megszólalt: – Mi az igazság abban, amit a lányról mondtál? – Lyda a neve. – Oda fogod adni az anyánkat, csak hogy megmenthesd? – Megpróbáltam időt nyerni. Lyda tud valamit. Tud a hattyúról. Ki az, aki várja a hattyút? Mit jelent ez az egész? – Elcseréled érte az anyánkat, ha még életben van? – ismételte meg Pressia. – Nem hiszem, hogy a végén abban a helyzetben leszek, hogy bármiről is dönthessék. Pressia megragadta a fiú ingjét. – De megtennéd? Képes lennél rá? Hogy megmentsd Lydát? Én megtettem. Feláldoztam a nagyapámat. Meghalt. Vajon megmenthette volna? Ha engedelmeskedik a parancsoknak... Partridge tekintete Pressia szemébe fúródott. – Mi a helyzet Bradwellel? Ezzel a kérdéssel sikerült meglepnie a lányt. – Hogy a fenébe jut az eszedbe ilyesmit kérdezni? – Mit tennél azért, hogy megmenthesd? – Senki sem akarja azt, hogy adjam érte cserébe az anyámat – válaszolta Pressia. A testvére talán azzal vádolja, hogy érzelmeket táplál a fiatalember iránt? – Szóval nem számít. – Mit tennél, ha választanod kellene? Pressia nem igazán tudta, hogy erre mit feleljen. – Inkább magamat adnám oda. – És ha az nem szerepelne a lehetőségek között? – Partridge – suttogta a lány. – Ők mindent hallanak, mindent látnak. Most is. – Többé már nem érdekel – válaszolta a fiú. A szemében könnyek ragyogtak, és majdnem elakadt a hangja. – Sedge, a bátyám nem halt meg! Ott van közöttük.
– Kik között? – kérdezte Pressia. – A Különleges Erők – válaszolta Partridge. – Az egyik katona odafönt nem más, mint a bátyám. Megváltoztatták. Nem tudom, hogy mennyit őrzött meg önmagából. Nem tudom, hogy mit tettek a lelkével. Nem hagyhatjuk... A folyosó túlsó vége felől ismét felhangzott a hang. – Erre gyertek! – kiáltotta egy férfi. Mély, nyugodt hangon beszélt. – Itt vagyunk. Partridge meg akarta fogni a húga kezét. Ujjai rázárultak a babafejre. Pressia arra számított, hogy a fiú elrántja a kezét, ám nem ez történt. Partridge úgy szorította a babafejet, ahogy a lány kezét is tartotta volna. A húga szemébe nézett. – Készen állsz?
PARTRIDGE ODALENT
A
Z ALAGÚT TALAJA KEZDETBEN SIMA FÖLD VOLT.
Később elpiszkolódott kövezeten haladtak. A fugák rég megfeketedtek. A pállott levegőben penész szaga érződött. A messzeségben néhány lámpát láttak. Idelent valósággal nyüzsögtek a kabócák, olyanok voltak, mint a molyok, fémszárnyuk hangosan ciripelt. Partridge erősen tartotta a húga kezét. A babafejet, hiszen az már Pressia része volt. Nem vele született, de most már a része. A fiú érezte a műanyagréteg alatt a meleget, az eleven, igazi kéz apró mozdulatait. Meg akarta védeni a testvérét. Nemsokára kemény megpróbáltatások várhatnak majd rájuk. Persze azzal is tisztában volt, hogy felesleges ennyire aggódni a lányért. Pressia sokkal keményebb volt a bátyjánál. Olyan dolgokon ment keresztül, amilyeneket a fiú még csak el sem tudott volna képzelni. Az anyjuk pedig itt volt, idelent valahol. De az az anya vár majd rá, aki az emlékeiben él? Hiszen kiderült, hogy gyakorlatilag semmi sem volt igaz az egészből. Még az sem, hogy az anyjuk meghalt. Ugyanakkor viszont a nő nyomokat hagyott maga után, elvezette magához a gyermekeit. Ez azért elég anyai cselekedet volt. A folyosó végében álló, csapott vállú férfi arcán nem látszottak sebhelyek. – Maga Tiszta? – kérdezte gondolkodás nélkül Partridge. – Nem vagyok Tiszta, és nem tartozom a túlélők közé sem – felelte az idegen. – Itt lent éltem túl a katasztrófát. Azt mondanám, hogy
amerikai vagyok, de ez a szó ma már semmit sem jelent. Talán az lesz a legjobb, ha Carusónak hívtok. Utána pedig megkérdezte tőlük, hogy akarják-e látni az anyjukat. – Hiszen éppen ezért jöttem ide – válaszolta Partridge. – Hát igen – biccentett Caruso. – Bárcsak a fenekeden maradtál volna. – A fenekemen? – csodálkozott Partridge. – Odabent, a Kupolában – magyarázta Caruso. – Az anyádnak volt egy terve. Valamennyire. – Miért kellett volna maradnom? Mit terveztek? – Azt, hogy odabentről átvesszük a hatalmat. – Nem értem. Hogy lehetne átvenni odabentről a hatalmat? – csodálkozott Partridge. – Lehetetlen. – Ne áruljatok el túl sokat! – figyelmeztette Pressia a többieket. – Lehallgatókészülék van bennem. – Lehallgató? Ki poloskázott be? – A Kupola – válaszolta a lány. A férfi megtorpant, és mélyen Pressia szemébe nézett. – Hát, felőlem aztán jó alaposan körülnézhetnek. Csak tessék. Érdekel engem? Nem én pusztítottam el a bolygót. Nekem ugyan nem kell szégyenkeznem. Éppen miattuk kell idelent élnünk. Életben maradtunk, pedig ők mindent megtettek azért, hogy ez ne sikerüljön. A férfi most Partridge-ra nézett. – Igenis lehetséges belülről átvenni a hatalmat, ha van ott egy vezér. – Egy vezér odabent? Erre senki sem volna képes. Ki az a vezér? – csodálkozott Partridge. – Hát, téged szántunk annak, de te kijöttél. Partridge teljesen elképedt. Egyik kezével megtámaszkodott a falban. – Még hogy én? – kérdezte döbbenten. – Én lettem volna a belső ellenállás vezetője? Ennek nincs semmi értelme. – Gyertek! – folytatta Caruso. – Erre megyünk. Majd az anyád mindent megmagyaráz. Végigmentek egy újabb folyosón. A kabócák a fejük fölött zümmögtek. Vezetőjük végül egy fémajtó előtt állt meg. Zavartan a padlóra pillantott.
– Kénytelen vagyok figyelmeztetni titeket arra, hogy Aribelle már nem olyan, mint régen volt – magyarázta halkan. – Miattatok maradt életben! Ezt ne felejtsétek el! Partridge nem igazán fogta fel a férfi szavait. Pressiára pillantott. – Jól vagy? – És te? – bólintott a lány. A fiú valósággal remegett a félelemtől. Úgy érezte magát, mintha egy szakadék peremén állna. Semmi sem utalt arra, hogy az anyját visszakapva ismét a gyermekének érezheti majd magát. Semmit sem fog visszakapni a régi életéből. Hát nem. Nagyon is úgy érezte, hogy valamilyen kiszámíthatatlan dolog küszöbére érkeztek. – Hát persze, jól vagyok – felelte aztán, azt kívánva, bárcsak igaz lenne. Caruso megnyomott egy gombot, és a fémajtó oldalra húzódott az útjukból.
PRESSIA A FELHŐK
E
a Bradwell magazinjaiban látott képekre emlékeztette Pressiát. A régi lakásokra. A karosszék vásznába madarakat hímeztek. Előtte bolyhos gyapjúszőnyeg feküdt a földön. A falakon függöny lógott, és a hintaszék mellett apró lámpa állt. A függönyök mögött azonban nem rejtőztek ablakok, hiszen a föld alatt voltak. A hosszú szövetcsíkokkal csupán el akarták takarni a falakat. Ez lehetett az egyetlen magyarázat. A régi magazinok fényképein azonban egyetlen alkalommal sem látott olyan hosszú fémasztalt, mint amilyent itt valósággal elborítottak a különféle kommunikációs berendezések. A rádiók, az adóvevők mellett számítógépek, régi szerverek és képernyők sorakoztak. Egyik sem működött. A szoba túloldalán egy egészen különös dolog állt a fal előtt. Leginkább egy üvegtetős, igen hosszú fémtartályra emlékeztetett. Vagy talán egy akváriumra. Pressiának eszébe jutott, hogy miket mesélt a nagyapja az üvegfenekű floridai kirándulóhajókról. Az öreg igazi parasztvakításnak hívta az ilyen hajókat. A floridai mocsarakban szállították rajtuk a turistákat. Arrafelé meg lehetett számolni a folyóparton sütkérező aligátorokat. Különös érzés volt Floridára gondolni. Pressia állítólag éppen onnan jött, amikor a nagyapja kiment eléjük a repülőtérre a robbanások napján. Disney meg a fehér kesztyűt viselő egér: egy szó sem volt igaz belőlük. Z A SZOBA VALAMIÉRT
Az üvegtetejű fémtartály ezen felül Szent Wit is a lány eszébe juttatta. Újra maga előtt látta a kriptát. A vastag műanyag lap mögött a kődobozt és a lány szobrát. És persze az eszébe jutott a saját szekrénye is, az otthona. Ebben a tartályban fekszik az anyja? Néhány kabóca bejött velük a szobába. Most a mennyezet alatt köröztek. Pressia aggódni kezdett, hogy Caruso esetleg megbolondult. Ez cseppet sem tűnt lehetetlennek, hiszen a férfi hosszú idő óta bezárva él. Ez talán egy ravatal. Lehet, hogy az anyja meghalt? Ez valami gonosz tréfa? Partridge alighanem ugyanarra gondolt, mint húga. A fiú megfordult, és szúrós pillantást vetett a bejáratnál tébláboló Carusóra. – Ez meg mi a fene? – Hatvankettő van belőle – felelte Caruso. – Felkészültünk arra, hogy megmérgezik a levegőt, és nem lesz mit belélegeznünk. Mindegyikben saját lélegeztető-rendszer működik. Az oxigénre végül nem volt szükségünk, de a védőkapszulák nagyon is jól jöttek, amikor terjedni kezdett a vírusfertőzés, és az élő szervezetek elkezdtek szétesni. – Hatvankettő? – Ennyit tudtunk begyűjteni. Előfordult, hogy háromszázan éltek idelent. Tudósok meg a családjuk. – Most hol vannak? – Már csak az anyád meg én maradtunk idelent. Sokan meghaltak. Mások összevagdalták az arcukat, hogy ne lógjanak ki a többi túlélő közül. Velük még mindig kapcsolatban állunk. így értesültünk a szökésedről is. Hallottuk a szóbeszédet. Nem voltunk biztosak abban, hogy igaz, amit beszélnek. Végül azonban megpillantottuk a drágakőből áradó fényt. – Fény jött belőle? – kérdezte Pressia. – Visszaverte a fényt, igen. Pressia még nem állt készen arra, hogy benézzen a kapszulába. Partridge mögé húzódott, és hagyta, hogy a fiú lépjen oda. A bátyja előrehajolt. Benézett a tetőn, és elakadt a lélegzete. Pressia nem látta az arcát. Most már ő is odahajolt. Megpillantotta az asszony békés, nyugodt arcát. Csukott szemmel feküdt a bura túloldalán. Pressia felismerte a nőt, akit Partridge fényképén látott: az anyjukat. Az asszony göndör,
sötét haja helyenként már őszült. A hosszú tincsek elborították a feje alatt a párnát. Még most is gyönyörű volt, pedig a bőre kiszáradt, és a szeme körül sötét foltok látszódtak. A teste azonban teljesen megnyomorodott. Az egyik kulcscsontja és válla acélból volt. Rozsdamentes acélból készült a karja is. A hengeres fém testrészt úgy alakították ki, hogy a lehető legkönnyebb legyen. Csuklója helyén gömb alakú foglalat látszott. Nem voltak ujjai, csupán két csipesz állt ki a gömbből. A másik karja egészen a könyökéig megmaradt. Könyöktől lefelé viszont fából készült, karcsú, testszínű protézist viselt. Az alkarja pont úgy nézett ki, mintha igazi volna. A finoman megmunkált ujjakat be lehetett hajtani. A protézist bőrszíjakkal erősítették a vállához. A lába sem maradt meg. Az asszony szoknyája egészen a lábszáráig ért le. Műlábai leginkább csontvázra emlékeztettek. A két lábszárcsontot helyettesítő fémrudak a boka helyén értek össze. Az ide erősített alkatrész jobban hasonlított egy pedálra, mint egy lábfejre. Mindkét műlábon látszott, hogy sokat használta őket. Kopottak és horpadtak voltak. Pressia nem értette, hogy miért, de csodálatosan szépnek látta az anyja végtagjait. Talán tényleg hatással volt rá Bradwell elképzelése, amely szerint igenis szépség lakozott a sebhelyekben és a húsukba olvadt dolgokban. Hiszen ezek hozzátartoztak a túlélőkhöz. Életben maradni pedig csodálatosan szép volt, ha jobban belegondol az ember. Az anyjuk esetében valaki vette magának a fáradságot, hogy összerakja számára a két lábat, a két kart, megmunkálta a fémet, megvarrta a bőrszíjakat, elrejtette a csavarokat, és az egészet gondosan összeállította. Ezeket a protéziseket nagy gonddal, szeretettel és törődéssel készítették el. Pressia anyja fehér blúzt viselt. A blúz megsárgult gyöngyház gombjai szinte beleolvadtak a textilbe. Pressia nem tudta volna megmondani, hol ért véget a két műláb. De hát nem ugyanez volt a helyzet a saját babafejű kezével is? Nem volt sem kezdete, sem vége. Az ing gombjai szabályos ütemben emelkedtek és süllyedtek. A test mélyén tüdő és szív dolgozott. A többiek, a titkos bunker lakói idebent vészelték át a robbanásokat. Pressia anyja azonban egészen biztosan odakint volt. A lány egy pillanatra arra gondolt, hogy a nő a
szerencsétlen kint rekedteket próbálta éppen megmenteni, hogy valóban olyan szent volt, amilyennek Partridge tartotta hosszú éveken át. Caruso megnyomott egy gombot a tartály végében. Az üvegtető hangos kattogással a magasba emelkedett. Partridge-nak meg kellett kapaszkodnia a tartály végében, mert megtántorodott. Caruso kihátrált a szobából. – Beszéljetek csak nyugodtan! Pressia lázasan töprengett: Aribelle Cording? Willux asszony? Anyám? Minek szólítsam? És akkor az anyjuk kinyitotta a szemét. Pont olyan szürke volt, mint Partridge-é. Ilyen színűek a hamufelhők. Az asszony tekintete végigsiklott Partridge arcán. A fiú egészen közel hajolt hozzá. Az anyja felemelte a fakezét, és végigsimította vele a fia arcát. – Partridge – suttogta, és sírni kezdett. – Igen – felelte a fia. – Itt vagyok. – Itt vagy – suttogta az asszony. – Hajtsd ide a fejedet! Partridge odahajolt hozzá. Összeért az arcuk. Pressia azt gondolta, hogy az anyjuk a bőrén akarta érezni a fia érintését. Most már mind a ketten sírtak. Halkan, csendben. Egy pillanatra Pressia zavarba jött. Úgy érezte, hogy hívatlanul tolakodott be ide. Partridge végül kihúzta magát. – Sedge is itt van. Fent a felszínen. Nem jött le. – Sedge is itt van? – kérdezte az anyjuk. – Es Pressia is itt van. – Pressia? – kérdezte csodálkozva az anyjuk. Mintha korábban soha nem hallotta volna ezt a nevet. Ami bizony könnyen előfordulhatott. Hiszen a lányt valójában nem is így hívták. Csak úgy ráragadt. Pressia nem tudta a saját, igazi nevét. – A lányod – magyarázta Partridge. Megragadta Pressia karját, és odahúzta maga mellé. – Hogyan? – csodálkozott az anyjuk. Acélkezével megkapaszkodott egy bőrfogantyúban. Lassan ülő helyzetbe húzta fel magát. Zavart tekintettel bámulta a lányt. – Lehetetlen. Pressia lehajtotta a fejét. Gyorsan elhátrált. Nekiütközött az elektromos berendezésekkel teli asztalnak. Az egyik keskeny rádió felborult. Hangosan csattant a fém asztallapon.
– Bocsánat! – suttogta a lány. Két kézzel nyújt a rádió után, hogy a helyére tegye. A jobbik kezével meg a baja fejével. – Már megyek is. Csak félreértés volt. – Nem – vágott a szavába az anyja. – Várj! A nő a babafejre mutatott. Pressia közelebb lépett. Az asszony szétnyitotta a fakéz ujjait. Pressia a babafejet, a kezét óvatosan az anyja fából faragott tenyerébe helyezte. – Karácsonyra kaptad – szólalt meg végül a nő. Megérintette a baba orrát, az ajkait. Most már a lányt nézte. – A kedvenc babád. Bárhol felismerném. Pressia becsukta a szemét. Úgy érezte, hogy mindjárt darabokra hullik. – A lányom vagy – folytatta az anyja. Pressia bólintott. Az anyja szélesre tárta a karját. Pressia odahajolt a tartály fölé, és hagyta, hogy az anyja átölelje. Itt van az anyja! Az igazi anyja! Hallotta, ahogyan halkan dobog az asszony szíve. Érezte, ahogy lassan emelkedik és süllyed beesett mellkasa. Az anyja él! Pressia most és rögtön el akart mindent mesélni. Mindent, amit csak megőrzött. Az emlékei olyanok voltak, mint egy nyaklánc gyöngyei. Mesélni akart a nagyapjáról és a borbélyüzlet hátsó szobájáról. Akkor eszébe jutott, hogy a pulóvere zsebében még mindig ott lapul a borbélyüzlet harangocskája. Az anyjának fogja ajándékozni. Nem valami értékes ajándék. Viszont igenis kézzel fogható. Ilyen volt az életem, ám az életem most megváltozott. – Mi a nevem? – kérdezte Pressia. – Nem tudod a nevedet? – Nem. – Emi – felelte az anyja. – Emi Brigid Imanaka. – Emi Brigid Imanaka – ismételte meg Pressia e furcsa szavakat. Olyan különös hangzásuk volt, mintha nem is egy nevet mondott volna ki, hanem csupán egymáshoz tökéletesen illeszkedő hangok sorát. Az anyja pillantása megállapodott a törött medálon. – Szóval akkor mégis érdemes volt, ilyen hosszú idő után? – Azért hagytad ott, hogy megtaláljunk? – kérdezte Partridge.
– Számos dolgot hagytam magam után – magyarázta az anyjuk. – Nem bízhattam meg csupán egyben. Az ösvényre kiszórt morzsa nem biztos, hogy átvészelte volna a pusztulást. Ezért aztán rengeteg nyomot hagytam magam után, és ez működött! – Emlékszel a dalra? – kérdezte Pressia. – Melyik dalra? – Amelyik a bezáródó ajtóról meg a verandán álló lányról szólt. – Hát persze – felelte az anyja. A hangja egyre jobban elhalkult. – Itt vagytok. Megtaláltatok. Annyira hiányoztatok. Egész életemben annyira hiányoztatok.
PRESSIA A TETOVÁLÁSOK
EZUTÁN FELGYORSULTAK AZ ESEMÉNYEK. – Nem maradt sok időnk – szólalt meg Partridge. – Nagyon kell sietnünk. – Rendben – nézett Aribelle Pressiára. – Vedd le a virágmintás takarót arról a székről, te pedig Partridge, emelj fel, és ültess oda! Pressia engedelmeskedett, és levette a virágmintás takarót. A bambusznádból készült szék lábaira kerekeket szereltek. A kerek fémdarabokat gumival borították be. Az ülésbe kisebb párnákat raktak. – Poloska van bennem – magyarázta Pressia. – A fülemben és a szememben. – A Kupola? – kérdezte Aribelle. Pressia bólintott. – Mit akarnak? – kérdezte Aribelle. Partridge kiemelte az anyja törékeny testét a tartályból. Odaültette a székbe. Halk kattanás hallatszott. – Az kell nekik, ami itt van – felelte Partridge. – Mindenekelőtt a gyógyszerek. Úgy gondoljuk, hogy főleg az érdekli őket – tette hozzá a lány. Aribelle elfordított egy kapcsolót a kerekes szék oldalán. A bútordarab hátsó részére erősített, apró motor felhördült, majd zümmögni kezdett. A szék képes volt önállóan mozogni. Hátul látszott, ahogy mozgásba lendültek a dugattyúi.
– Ezek szerint megkezdődött a leépülés – nézett fel az asszony. – A betegségről a kéz és a fej remegése árulkodik. Megromlik a látásuk és a hallásuk. Először a bőr mondja fel a szolgálatot: elvékonyodik és kiszárad. Utána leépülnek a csontok és az izmok, működésképtelenné válnak a belső szervek. A folyamatot gyors sejtleépülésnek hívják. Akkor lép fel, ha túlzásba vitték a kódolást. Tudtuk, hogy be fog következni. – De hiszen ez történik az apámmal is – kiáltott fel Partridge, olyan hangon, mint aki éppen most jött rá az igazságra. – Először azt hittem, hogy rám mérges. Állandóan reszketett a feje, mintha nem tudta volna palástolni a haragját. Szóval akkor ezért kell neki ennyire a gyógyszer. Aribelle valósággal kővé dermedt egy pillanatra: – Ezek szerint az apád még él? – Igen – válaszolta Partridge. – Jó okom volt feltételezni, hogy már meghalt. – Milyen okod? Az asszony felemelte a fémkarját, és a csipesszel félrehúzta a blúza gallérját. A szíve fölött lecsupaszította a bőrét. Itt, a bőre alatt, egészen halványan hat apró négyszög látszott. Három négyszög pulzált. Három viszont nem. – Ezek a kis készülékek a többiek szívverését mutatják, így pontosan tudhattuk, hogy ki van még életben, és ki halt meg. Olyan, mint egy vibráló tetoválás. Az asszony megérintette az első két négyzetet. – Ők ketten meghaltak. Ez itt, Iván, egész fiatalon ment el. Nem sokkal azután, hogy beültettük a készülékeket. A másik nem sokkal a robbanások előtt. – A nő most Partridge felé fordult. – Az apád szíve pedig nem sokkal a robbanások után szűnt meg dobogni. – Apámnak hegek vannak a mellén – felelte Partridge. – Egyszer láttam őket. A sebhelyek pont úgy helyezkedtek el, mint ezek itt. Aribelle vett egy mély lélegzetet. – Azt mondta, hogy elege van belőlünk, hogy szakít velünk: elvágja az összeköttetést. És megtette, amit ígért, mégpedig egy késsel. Milyen kézenfekvő! így ugyan nem tudta, hogy élünk-e még, ám hajlandó volt meghozni ezt az áldozatot. Ravaszul elhitette velünk, hogy meghalt. – Ki a másik három? – kérdezte Pressia. Az anyjuk egymás után megérintette a három remegő négyzetet.
– Bartrand Kelly, Avna Ghosh és Hideki Imanaka. – Az apám? – kérdezte Pressia. A nő bólintott, mire a lány szeme megtelt könnyekkel. – Szóval szerinted életben van? – Segített életben maradnom, hogy éreztem a szívverését. – Miért tetováltattátok magatokat? – tudakolta Partridge. – Mi volt bennetek a közös? – Az idealizmus – felelte a nő, aztán odagördült az asztalhoz. Elkezdte bekapcsolni a számítógépeket, kivilágosodtak a képernyők, a rádiók recsegni kezdtek. – Mindannyiunkat megkerestek a kiválasztott elit toborzói. Közülük került ki az a huszonkét rendkívüli ember, akiknek mindenáron át kellett vészelniük a világvégét. Még húszévesek sem voltunk, nem nőtt be a fejünk lágya. Az apád azonban úgy döntött, hogy túl sokan vagyunk. Létrehozott egy titkos társaságot a titkos társaságon belül. Zseniális, de nagyon különös ember volt. Az elméje már azelőtt is elképesztő sebességgel működött, hogy elkezdték volna továbbfejleszteni az agyát. Utólag belegondolva, világosnak tűnik, hogy a kezdetektől fogva elmebeteg volt. Az anyjuk most a hattyú alakú nyakláncra nézett. – Pressia, ezt a medált az apádtól kaptam. Tudom, hogy mit írtak a belsejébe. Kezdetben heten voltunk, és a hattyú nagyon fontos jelképpé vált. Aztán a Főnix hadművelet megölte a hattyút, és a jelképünk az a madár lett, amelyik képes feltámadni a hamvakból. Ellery Willuxtól származott az ötlet. Hideki viszont azt akarta, hogy én legyek a főnixszé változott hattyú, hogy mindent túléljek. Tudta, hogy mi vár ránk. Úgy hívott, hogy az én főnixmadaram. Az asszony becsukta a szemét, de nem tudta visszafojtani a könnyeket. – Kezdetben minden annyira jónak tűnt. Meg akartuk menteni a világot, nem pedig elpusztítani. – Tulajdonképpen miért is mentél Japánba? – kérdezte Pressia. – Imanaka, vagyis az apád nagyszerű eredményeket ért el. A japánok nagyon odafigyeltek a radioaktivitásra, a bombára. Mindenkit megelőztek a védelmi kutatások terén, az ellenállás kifejlesztésén dolgoztak. Apád kutatási területe egybeesett az enyémmel. A traumatikus károsodást próbáltuk meg a biomedikáció területén alkalmazott nanotechnológiai módszerekkel kezelni. Partridge apja,
Ellery küldött át, mert tudni akarta, hogy mire jutott Imanaka. Sikerülhet-e visszafordítani a káros folyamatokat? Attól tartott, hogy egy szép napon elkezdődik a leépülése. Minden másnál jobban akarta ezt az információt. Szerintem mind a mai napig így van ezzel. És most már nagyobb szüksége van a tudásra, mint korábban. Pressia felé fordult. Annak tudatában folytatta, hogy lehallgatják, amit mond. – Mások is túlélték, nemcsak mi itt. Ha Gosh, Kelly és Imanaka még életben vannak, akkor még nagyon sok túlélő lehet. Ellery nagyon nem szeretné, ha erről a hírről értesülnének a Kupola lakói. Pedig ez az igazság. Sajnos képtelen voltam kapcsolatba lépni bárkivel is a készülékeim kétszáz kilométeres hatókörén túl. Sem a rádió, sem a műholdak... Semmi sem működik, mert a Kupola zavarja az összes adást. Mégsem adtam fel a reményt. Pressia ismét Szent Wire meg Bradwellre gondolt. Ahogy a fiatalember gyermekként ott térdelt a kriptában. A megrepedt plexiablak túloldalán pedig ott volt az a kis szobor, a remény. – Sikerült megoldanod az ellenállást, igaz? Vagyis arról beszélek, hogy ellenállóvá tettél a kódolással szemben – magyarázta Partridge. – Értünk el eredményeket, de nem voltunk elég gyorsak. Egyszerűen képtelenek voltunk megakadályozni a robbanásokat. Csak védekeztünk, és kijavítottuk a károkat. Tisztában voltunk azzal, hogy így nem menthetünk meg túl sok életet. A tömeges pusztulás során rengetegen haltak meg. Rettentő sok emberre várt halál. Meg akartuk akadályozni, hogy a túlélők beleolvadjanak a dolgokba, és hogy végezzen velük a méreg. Megpróbáltuk a sugárzással szembeni ellenálló képességet serkentő anyagokat bejuttatni az ivóvízellátó rendszerbe. Nagyon veszélyes vállalkozás volt. Hiszen, ami jó egy felnőttnek, az megölheti a gyermeket. Éppen ezért választottalak ki téged, Partridge. Nem tudtalak teljesen ellenállóvá tenni. Csupán nyolcéves voltál. Éppen csak egyetlen, korlátozott kezelésre elegendő szérum volt nálam. – Úgy döntöttél, hogy a viselkedési kódolásomat akadályozod meg? – Azt akartam, hogy önmagad maradhassál, hogy legyen jogod nemet mondani, és kiállni az igaz ügyért. Azt akartam, hogy megőrizd a személyiségedet. – És én? – kérdezte Pressia. Az anyja hörögve kapott levegő után.
– Másfél évvel fiatalabb voltál a bátyádnál. Ráadásul a korodhoz képest is kicsi. Túl veszélyes lett volna beadni neked az ellenszert. Japánban hagytalak, ahol az apád és a húga vigyázott rád. Nem térhettem haza egy újszülöttel, azonnal átnevelőtáborba küldtek volna. Ott pedig halál várt volna rád. Később aztán rájöttem, hogy mire készül a férjem. Iszonyatos világégést készített elő. Amikor rádöbbentem, hogy már csak napjaink vannak hátra, érted küldtem valakit. Meg kellett mondanom az igazat a férjemnek, nem maradt más választásom. Valósággal dühöngött. És volt még valami más is. Még most sem tudok teljesen mindent megmagyarázni. A múlt árnyairól beszélek, azokról a sötét dolgokról, amelyekről tudom, hogy megtörténtek. Olyan dolgok, amelyeket a férjem el akart titkolni előlem. Képtelen lettem volna a Kupolában maradni. El akartam lopni a fiaimat a férjem orra elől. Tudtam róla, hogy elképesztően gyorsan hozza meg döntéseit. Az agya, szó szerint, lázasan működött. Az is világos volt, hogy meggondolatlan, iszonyú hatalom összpontosult a kezében, és senki sem ellenőrizte, hogy mit csinál. Pressiát ide akartam hozni magam mellé, a biztonságos barlangba. Nem ment a dolog, minden csúszott, nem kaptunk útlevelet. A nagynénéd repülővel hozott haza. Azt hittem, még hetek vannak hátra a robbanásokig. – Aznap felhívott az apád, Partridge. Azt mondta, hogy ütött az óra. Az akcióra a tervezettnél hamarabb kerül sor. Azt akarta, hogy menjek be a Kupolába. Könyörgött nekem. – Tudtam, hogy igazat mond. A közlekedés, nagyon furcsa módon, elkezdett a feje tetejére állni. A kiválasztottak értesítést kaptak, és elkezdtek betelepedni a Kupolába. Végre megjött Pressia repülőgépe is. Megmondtam a férjemnek, hogy nem megyek. Arra kértem, hogy mindennap mondja meg a fiaimnak, hogy szeretem őket. Azt akartam, hogy megígérje. Válaszul lecsapta a kagylót. Nagyon féltem, amikor a lehető leggyorsabban kimentem a repülőtérre. Útközben felhívott a nagynénéd, és szólt, hogy már le is szálltatok. Még mindig azt hittem, hogy időben, a bombázás előtt eljuthatunk a bunkerig. Leállítottam a kocsit, és rohanni kezdtem az érkezési oldalhoz. Láttalak a vastag üvegfalon keresztül. Ott álltái a nagynénéd mellett. Kicsi és tökéletes voltál. Az én kislányom! Megbotlottam, és a betonra zuhantam. Térden álltam, amikor felnéztem. Ekkor villant fel a fény. Az üvegfal szilánkokra robbant, én pedig beleolvadtam a betonba mindkét kezem
és lábam. Néhány barátom tudta, hogy hol lehetek, megkerestek. Volt náluk fűrész. Megmenekültem. Senki sem számított rá, de életben maradtam. – Tudtad, hogy életben maradtam? – kérdezte Pressia. – Volt benned egy jeladó. Az országba érkező külföldiekbe, kivétel nélkül, a bőrük alá raktak egy jeladót. – A bombázás után nem nagyon működtek a berendezéseink. A képernyőn láttuk, hogy mozog a jelzésed, de nem tudtuk, hogy hol. Amikor megtaláltuk a jeladót, akkor felhasználtam azt az információt, amit az apád küldött át nekem Japánból. Még ott készült a felvétel a retinádról. Néhány különleges számítógépünk ellenállt a sugárzásnak, így maradtak meg az adataid is. Megőriztem a két fiam felvételeit is. Megépítettem az apró, szárnyas hírnököket, a kabócákat. Kiküldtem őket. Beléjük kódoltam, hogy hol vagy, és ők is jeladókat hordtak magukban. A legtöbbjük még azelőtt elpusztult, hogy célba értek volna. Végül azonban egy eljutott hozzád. – Bennem volt a jeladó – válaszolta Pressia. – Tudtad, hogy hol vagyok. Odaküldhettél volna valakit értem, hogy elvigyen hozzád. – Iszonyatos körülmények uralkodtak itt. Az összezártság az emberek agyára ment. Betegségek törtek ki. Szánalmas roncsként hogyan vigyázhattam volna rád? Még csak magamhoz sem tudtalak volna ölelni. Az asszony acélprotézise az egyik számítógép képernyőjére mutatott. Pressia felismerte a térképet: a piacot, a Rommezőket és Pressia borbélyműhelyét. – Ugyanakkor a képernyőn jól láttam a fénypontot. A kabóca is ott volt, mindig a közeledben. Néha a két fénypont annyira összeolvadt, hogy azt nem lehetett mással magyarázni, mint hogy a kezedben tartottad a hírnököt. A fénypontod pedig mesélni kezdett. Az éjszakáit mindig ugyanazon a helyen töltötte. Reggel felébredt, és aktívan viselkedett. Elmászkált, de utána visszatért. Hazament. Látszott, hogy valaki vigyáz erre a gyerekre, rendezett életet él. És egészséges maradt. Jobban jártál, hogy ott nőttél fel. Hiszen nem esett bajod, ugye? Valaki vigyázott rád. Valaki szeretett. – Igen – bólintott Pressia, és zokogni kezdett. – Valaki vigyázott rám, és valaki szeretett.
– Aztán pedig néhány nappal ezelőtt a fénypontod útra kelt, és nem tért vissza. Tizenhat éves lettél, és én aggódtam az SZFH miatt. Ezzel egy időben meghallottuk a Tisztáról szóló szóbeszédet. Végül pedig visszatért az egyik ősöreg kabócánk, az első rajból. A te kabócád. A nő most kihúzta az asztal egyik fiókját. Meleg fény áradt belőle. Egy inkubátort láttak. A parányi szövetdarabon Freedle pihent. – Nem hozott üzenetet. Először véletlen egybeesésre gondoltam, de aztán, amikor olyan sok minden történt egyszerre, reménykedni kezdtem, hogy jelet kaptam. – Freedle – bólintott Pressia. – Jól van? – Fáradt a hosszú utazás miatt, de már kezd magához térni. Megöregedett. Valaki azonban nagyon gondosan odafigyelt az érzékeny alkatrészeire. Freedle félrehajtotta a fejét, és az egyik szárnyát halkan rezegtetni kezdte. – Hát, megpróbáltam rendben tartani – válaszolta Pressia, és egy ujjal, óvatosan megsimogatta az állatkát. – Hihetetlen, hogy sikerült hazatérnie. A nagyapám viszont... – Elakadt a szava. – Távozott közülünk. Alighanem ő engedte el a kabócát. – Hagyd itt Freedle-t! – javasolta Partridge. – Itt nagyobb biztonságban van. Pressia nem tudta volna megmondani, hogy miért támadt fel benne a remény, látva az apró csodát, azt hogy Freedle életben maradt. – Pressia! – nézett rá Aribelle. – El kell mondanom néhány dolgot, amit a Kupolának nem szabad meghallania. – Átmegyek a szomszédba, és várok. Pressia most Partridge felé fordult. Megrángatta a fiú ingujját. – Figyelmeztesd anyánkat! – suttogta a lány. – Sedge miatt. A bátyád már nem az a fiú, akire anyánk emlékszik. – Tudom. Pressia odasietett az anyjához, és egy puszit nyomott az arcára. – Sietünk – ígérte az anyja.
PARTRIDGE A HATTYÚ
NEM SIKERÜLT MEGTALÁLNI, IGAZ? – kérdezte Partridge. – Megtalálni a gyors sejtleépülés ellenszerét? – kérdezte az anyja, majd megcsóválta a fejét. – Nem. Az előbb becsaptuk az apádat. Tudtuk, hogy szakított velünk, és azt is, hogy veszélyes. – Hogyan tudtátok meg? – Elárult engem. – Te talán nem árultad el őt? – szaladt ki a kérdés Partridge száján. A hevessége saját magát is meglepte. Az asszony a fiára nézett. – Jogos kérdés. Csak hát az apád nem az volt, akinek mutatta magát. – Nem lehetünk mindig olyanok, mint amilyenek lenni szeretnénk. Partridge a bátyára gondolt. Vissza lehet fordítani, ami vele történt? Az anyja talán meg tudja menteni? – Figyelj csak! Van néhány dolog, amiről tudnod kell. Az apád már akkor alávetette magát az agyát hatékonyabbá tevő kezeléseknek, mielőtt azokat sikerült volna biztonságossá tenni. Akkor még mind fiatalok voltunk. A nő a padlót bámulta. – A robbanások pillanatában már rég túl volt az agya teljes kódolásán. Arról beszélt, hogy kénytelen feljavítani az agyát, mert csak úgy tudja valóra váltani az új világ születését. Az Új Édenkertben majd arra méltó emberek élnek. Egyre ritkábban találkoztam vele. Elmesélte, hogy leszokott az alvásról, szüntelenül járt az agya. Az elméje mintha
lángba borult volna. A szinapszisok szinte felperzselték az agyát. Sejtenként hamvadt el minden odabent. De ő mégis azt gondolta... – Mit? – kérdezte Partridge. – A Kupola nem egy egyszerű megbízatás volt a számára. Egész élete során megszállottan foglalkozott az ilyen épületekkel. Hallanod kellett volna, hogy milyen kiselőadásokat tartott már tizenkilenc éves korában is az ősi kultúrákról... Úgy vélte, hogy az emberi civilizáció egyfajta kulturális piramis, aminek ő ül a legtetején. Azzal is tisztában volt, hogy az agykódolás előbb vagy utóbb éreztetni fogja a káros mellékhatásait. Abban bízott, hogy sikerül megtalálnia az ellenszert, mielőtt megkezdődne a leépülés. Biztosra vette, hogy ha megtalálja a megfelelő módszert, akkor onnantól kezdve örökké fog majd élni. Partridge a fejét rázta. – Azt mondtad, hogy eredetileg a traumatikus sérülések ellen használható nanotechnológiával foglalkoztál, a biomedikális módszerekkel. Tudom, hogy ez mit jelent. – A fiú Arvin Weedre gondolt. Eszébe jutott, hogy az osztálytársa miről is beszélt: az önmagukat helyreállító sejtekről. – Miért nem használtad azokat a gyógyszereket, hogy meggyógyítsd magadat? Nem ismered azt az eljárást, amivel a csontok sejtjeit rá lehet venni arra, hogy még több csontszövetet állítsanak elő? Izmokat, bőrt... Nincsenek ilyen gyógyszereid? – Még szép, hogy itt vannak, egy jó adaggal. És akad közöttük néhány olyan is, amelyeket alaposabban meg kellene ismerned. Rendkívül erősek. Az asszony kihúzott egy újabb fiókot. Abban, mint egy biztos fészekben, ampullák sorakoztak. – Mit jelent az, hogy erősek? – Ezekkel a szerekkel részben már megoldható a leépülés visszafordítása. Az apádnak szüksége van az ampullák tartalmára, ám a sikerhez elengedhetetlenek azok a gyógyszerek is, amelyek talán léteznek, talán nem. A csoportunkból valaki más dolgozott annak az adaléknak a kifejlesztésén. Ami pedig még ennél is fontosabb, az apád csak akkor használhatja fel a szert, ha kideríti, milyen arányban kell összevegyíteni a két alkotórészt. – Létezik a megfelelő formula?
– Valamikor létezett, hosszú idővel ezelőtt. Azt viszont nem tudom, hogy még ma is megvan-e valahol. Partridge a bátyja karjába olvasztott fegyverekre gondolt. Meg Pressia babájára, Bradwell madaraira, El Capitanra és az öccsére. – Ezzel a szerrel vissza lehet fordítani az összeolvadást? Az asszony becsukta a szemét. Mintha fájdalmai lettek volna. Utána lassan megfeszítette a csipeszeit. Végül megcsóválta a fejét. – Nem – szólalt meg aztán mérgesen. – Nem tudják feloldani a szöveteket. Csak megerősítik és felépítik őket. Az apád csakis azért keverte bele a bioszintézist kiváltó nanotechnológiai fegyvereket a világot megsemmisítő bombák közé, hogy a túlélőket meg tudja olvasztani. így az egész világon megszületett az alacsonyabb rendű, szinte nem is emberi lények kasztja. Ők lettek volna az új rabszolgák. Nekik kellett volna kiszolgálniuk az Új Édenkertet, ha megújult volna a földgolyó. Ezt a szörnyűséget el kellett mondanom a többieknek. Ott kellett hagynom az apádat, hogy valamilyen módon megmenthessem az embereket. Kudarcot vallottam. Ez volt a valódi oka annak, hogy magammal vittelek Japánba. Ott ismét találkoztam Emi, vagyis Pressia apjával. Ő is a hét kiválasztott tudós egyike volt. A lehető legtöbbet osztottam meg vele az apád titkaiból. – De miért nem használtad ezeket a gyógyszereket? Miért nem gyógyítottad meg magad? – Először is, mert nem sikerült megismernünk a gyógyszerek minden hatását. A beavatkozás néha végzetes következményekkel járt. De most őszintén, Partridge, még ha sikerült is volna kifejlesztenem a tökéletes ellenszert, akkor sem használtam volna magamon. És te is tudod, hogy miért. – Nem – ellenkezett elképedve Partridge. – Fogalmam sincs róla! – Azzal elfedtem volna az igazságot. Ez a roncs test itt az igazság. Maga a történelem. – Lehetett volna másképp is. Az asszony most a fiú kezére pillantott. – Mi történt veled? – Egy apró áldozathozatal – felelte a fia. – Szeretnéd visszanöveszteni? Partridge a bekötözött sebre nézett. Helyenként átütött rajta a száradt vér. Megrázta a fejét.
– Nem. – Akkor talán mégis értesz – bólintott az anyja, és bezárta a fiókot. – Életem jelentős részét azzal pocsékoltam el, hogy az elmulasztott dolgok miatt bánkódtam. Ennek az egésznek nem kis része az én bűnöm, Partridge. Az anyja sírni kezdett. – Nem vádolhatod magadat! – ellenkezett Partridge. – Hátat kellett fordítanom a múltnak, különben elevenen elemésztett volna. Most viszont látlak téged és a húgodat, ez segít abban, hogy a jövő felé forduljak. – Van még valami, amit az apám akar – figyelmeztette Partridge. – Mi volna az? – kérdezte az anyja, és a fiúra nézett. A nő szeme nagyon hasonlított Partridge szemére, de valahogy mégis más volt. A fiúnak sokáig olyan kegyetlenül hiányzott az anyja, hogy most valósággal elakadt a lélegzete. Lesütötte a szemét, hogy valamennyire össze tudja szedni magát. – Téged akar. – Engem? Miért? Nincs elég szolgája, hogy kinyalják a fenekét? – Caruso az előbb azt mondta, hogy engem szántatok a belső ellenállás vezérének. Ez pontosan mit is jelent? – Pontosan? Hát azt, amit mondott, hogy te leszel a vezérünk. Te fogod odabentről megbuktatni az apádat és a Kupolát. Vannak alvó ügynökeink is odabent. Egy egész hálózat. – Alvó ügynökök? – csodálkozott Partridge. – Olyan emberek a Kupolában, akik velünk vannak – magyarázta az anyja. A kerekes székkel odagördült a fémtetejű asztalhoz. Acélkarjával kinyitott egy fiókot, és előhúzott belőle egy papírlapot. Rengeteg név sorakozott rajta. – A Kupola nem tudhat a létezésükről. Veszélybe kerülne az életük. Partridge tekintete végigsiklott a listán. – A Weed család? – csodálkozott. – Arvin szülei? És Algrin Firth apja? De hát Algrin arra számított, hogy beléphet a Különleges Erőkbe, hogy a kiválasztott elit tagja lesz! Alaposabban is megnézte a névsort. – Glassings! – kiáltott fel. Eszébe jutott, hogy miről beszélt Glassingsszal a bál éjszakáján. – Igazából ő intézte el, hogy magamhoz
vehessem a holmijaidat az Elhunyt Személyek Archívumából. Azt mondta, hogy bármikor beszélhetek vele bármilyen témáról. Meg azt, hogy nem vagyok egyedül. – Durand Glassings – bólintott az anyja. – Nagyon fontos társunk. Ő állt a legközelebb hozzád. – Ő a történelemtanárom. – Az ő feladata lett volna, hogy beavasson a titokba. Partridge elképedve hallgatta az anyját. – De hát én nem vagyok egy vezér! – ellenkezett. – Hogy a csudába irányítsam az alvó ügynököket? Nem tudnám megdönteni a Kupola hatalmát. – Vártuk a megfelelő jelet, ami majd azt mutatja, hogy készen állsz. És megjött a jel. – Mi volt az? – A sors ironikus módon azt akarta, hogy a szökésed legyen a jel. – És most mit tegyünk? – kérdezte Partridge. – Azt akarják, hogy adjalak oda téged nekik. Mindent akarnak, ami itt van a laboratóriumodban. – És ha megtagadjuk az együttműködést? – Van egy túszuk – válaszolta Partridge. – Egy Lyda nevű lány. A hangja megkeményedett, ahogy kimondta a lány nevét. – Lyda – ismételte meg az anyja. – Az a lány sokat jelent számodra? – Bárcsak ne jelentene sokat – bólintott Partridge. – Ez nem igaz. – Az életét kockáztatta értem, ezért hajlandó vagyok a sajátomat kockára tenni érte. De a te életedet akkor sem fogom odavetni nekik. – Mi lenne, ha odaadnánk nekik azt, amiről azt gondolják, hogy szükségük van rá? Előveszek néhány tablettát, és mire rájönnek, hogy azokkal semmire sem mennek, addigra te talán már el is menekültél. Talán biztonságos helyre jutsz – töprengett az anyja. – Ezzel időt nyernénk. Végül azonban, akárhogy is nézzük a dolgot, csak harcolnod kell, Partridge. – Képtelen vagyok rá. Sedge a harcos, ő volt a vezető, nem én. – Miért múlt időben beszélsz róla? – kérdezte az anyja. – Mi történt a bátyáddal? – Azt mondták nekem, hogy meghalt, hogy öngyilkos lett. Valójában még él. Ott van fent, az ellenségeink között. Ő vigyáz a túszra. A
Kupola egy gépezetet csinált belőle. Részben pedig vadállat lett. Nem tudom, hogyan írhatnám ezt le. Viszont mégis felismertem, a hangjáról. Bárhol felismertem volna. – Látni akarom! – döntötte el az anyja. – Ez azt jelenti, hogy felmész? Megadod magadat? – Nem félek attól, hogy újra találkozzak az apáddal. – Lehet, hogy meg fog ölni. – Hiszen már amúgy is majdnem halott vagyok. – Ez nem igaz! – ellenkezett a fiú. Az anyjából olyan magával ragadó életerő áradt, amilyennel Partridge még sohasem találkozott. – Sikerülni fog, Partridge! Átveszed az irányítást, és átalakítod a világot. Az emberek Tisztának neveznek téged. De mit is jelent ez valójában? Partridge nem tudta a választ. Olyan szívesen válaszolt volna. Bárcsak tudta volna a megfelelő szavakat! Az elméje azonban üres maradt. – Csak nagyon nehezen tudtuk tartani a kapcsolatot a Kupolában élő társainkkal. Amióta megszöktél, egyetlen üzenetet sem váltottunk. Nagy segítséget jelentene, ha tudnánk, hogy a bent lévők még mindig a mi oldalunkon állnak. – Ott állnak – válaszolta Partridge. – Lyda segítségével üzenetet küldtek. Csak egyetlen mondatot: Mondd meg a hattyúnak, hogy várunk! – A hattyú – suttogta az asszony. Ekkor a magasból hangos dübörgés hallatszott. A kabócák nyugtalanná váltak, és elkezdtek ide-oda repkedni a helyiségben. Géppuskalövéseket hallottak.
EL CAPITAN ODAFÖNT
E
CAPITAN A TARKÓJÁRA TETTE MINDKÉT KEZÉT. Kicsit lejjebb, a domboldalon ugyanígy csinált Bradwell is. Helmudra is ráparancsoltak, hogy tegye a tarkójára a kezét, de El Capitan elmagyarázta, hogy annak nem volna semmi értelme, hiszen az öccse szellemi fogyatékos. – Nincs valami túl sok sütnivaló abban a megzápult fejében. – Megzápult fejében – ismételte Helmud. A katonáknak ezt amúgy is tudniuk kellett volna, hiszen az erdőben volt alkalmuk megfigyelni a tisztet és az öccsét. Milyen elegánsnak, erősnek és – furcsa módon – békésnek tűntek akkor a fák között! El Capitan felismerte azt, aki otthagyta a megkopasztott csirkét meg a tojásokat. Valószínűleg ez a katona volt az. A főtiszt biztosra vette, hogy ugyanaz a teremtmény hozta ide a fehér ruhás lányt. Biztos, hogy a fiatal nő csak nemrég jött ki a Kupolából. El Capitan a robbanások óta egyetlen alkalommal sem látott ennyire fehér ruhát. Mellette a teremtmény időnként szinte mintha egészen emberi tekintettel nézte volna a foglyokat. El Capitan kezdetben mindegyik lényben bízott. Hát ez nagy hiba volt! Lehet, hogy majd meg fogják ölni őt, meg Helmudot is, itt kint az erdőben. Mindenkit megölnek. Ez lesz a történet vége. Mindenkitől elvették a fegyvereit. Az elkobzott holmik halomba rakva feküdtek a földön, mintha csak egy adag tűzifa lett volna. A lány L
halálosan sápadt volt. El Capitan úgy vélte, hogy sokkos állapotba kerülhetett. Az ismeretlen csinos volt, nagyon is az. Túlzottan is. Vajon maradtak nemi vágyak a Különleges Erők tagjaiban? Lehet, hogy bajban van a lány? Vagy lehet, hogy a katonákat ugyanúgy kasztrálták, mint a harci kutyákat? A lányt tartó teremtmény most elengedte a foglyát, és odasétált El Capitanhoz. Végighúzta a kezét El Capitan bordáin, azon a részen, ahol Helmud csípője a bátyjába olvadt. A fegyvere csövét belenyomta a két test találkozási pontjába. A lény a társai felé fordult, és megszólalt: – Nagyon nem bízom ebben. El Capitan úgy vélte, hogy mindjárt agyon fogják lőni. Összeszorította a fogát, ám a katona nem lőtt. – Hangjelzéseket észlelek a külső sávban – szólalt meg hirtelen. – Ellenőrizzétek a környéket. Én addig vigyázok a foglyokra. Világos, hogy ez a lény volt a katonák vezetője. A másik öt teremtmény szó nélkül engedelmeskedett neki. Némán eltűntek a fák között, különböző irányba haladtak. A nap fénye megcsillant a katona karjába ágyazott, elképesztően hatékony fegyvereken. A teremtmény ekkor suttogva El Capitan felé fordult: – Ha visszatérnek, védd meg a lányt! Húzódjatok fedezékbe! A lány is hallotta a szavait. El Capitan csodálkozva bámult a lényre. Ez a katona talán az ő oldalukon áll? – Megteszed? Talán szembefordul a többi katonával? Mert akkor El Capitannak sürgősen szereznie kell egy puskát. – Igen, uram – válaszolta. – Igen, uram – ismételte meg Helmud. Néha, amikor az öccse beszélt, a visszhang mintha El Capitan saját elméjének a mélyéből érkezett volna. Helmud nem egyszerűen a testvére. Ők ketten már rég eggyé váltak. El Capitan a lányra pillantott. A fiatal nő szemében olyan vadság lángolt, ami az előbb még nem volt ott. Ha már csak ez az egyetlen lehetőségük maradt, a fehér ruhás lány készen állt arra, hogy akár az élete árán is megragadja. Bradwell összefonta ujjait a tarkóján. A fiatalember körül valósággal izzott a levegő. Ő semmitől sem fog visszariadni. El Capitan rákacsintott, és a magasba húzta az egyik szemöldökét. Megpróbálta
jelezni a társuknak, hogy álljon készen. Bradwell értetlenül nézett vissza rá. Némán két szót formált a szájával: – Mi van? A különleges osztag tagjai olyan némán tértek vissza, ahogy az előbb szétszéledtek. Semmit sem találtak. Nyoma sem volt az SZFH-nak, a túlélőknek vagy bármilyen bestiáknak. A környéken minden csendes. – Ellenőrizzétek az érzékelőtöket – parancsolta a vezetőjük. – Nem hibázunk, nem tévedünk. Amikor az összes lény a karjára erősített műszer felé fordult, a parancsnokuk El Capitan felé lökte a lányt. El Capitan felkapta az ifjú nőt, futott vele három vagy négy lépést, és a földre vetette magát. Sedge tüzet nyitott a többi katonára. Bradwell egy sziklarepedés felé ugrott. Fedezéket keresett. A legközelebb álló katona melle darabokra robbant. Miközben megpördült, vaktában leadott egy hosszú sorozatot a bokrok közé. A katonák parancsnoka hűvös nyugalommal felemelte mindkét karját. Egyszerre tüzelt a karjaiba épített fegyverekkel. A vállán célkereső műszerek nyíltak ki. A fegyverek felváltva tüzet okádtak magukból. A lövések olyan erősek voltak, hogy a teremtmény válla hátrarándult tőlük. Hol az egyik, hol a másik. Mintha tántorgott volna. Egy másik katona tüzet nyitott El Capitanék irányába. A fegyverek szinte egyszerre ropogtak. Az egyik lény két tűz közé keveredett. Eltalálták a fejét. Kettővel kevesebb. El Capitan hason fekve elkezdett a fegyverek felé kúszni. A puskáját akarta. Lyda azonban megragadta, és teljes erővel lenyomta a földre. – Várj még! – parancsolta a lány. Bradwell már oda is ért a fegyverek mellé. Felkapta El Capitan puskáját. Megfordult, és lőni kezdte a másik három katonát. Az egyiket nyakon találta. A lény elzuhant, majd oldalsó irányba bevonszolta magát a sziklák közé. Közben a parancsnok két-három lövéssel gyomron talált egy másik teremtményt is. Ez a katona mintha már rájött volna, hogy viszonoznia kellene a tüzet. Felismerte, hogy baj van a vezetőjével, és hogy áttekinthetetlenné vált a helyzet. Miközben a földre zuhant, mintha csak módosítania akarta volna a programozását. Nem tartott sokáig. Csőre töltötte a fegyverét, és tüzet nyitott. A combján találta el a parancsnokot. A
célpont megrándult, de nem esett el. A gyomron lőtt katona egy fa mögött keresett fedezéket. El Capitan észrevette, hogy az a katona, akit Bradwell eltalált az előbb, egy hatalmas, bütykös tuskó mögé húzódva, éppen újratöltötte a fegyverét. Ez a lény is felülírta a programozását, fegyverét a parancsnoka felé fordította. El Capitan felismerte, hogy a teremtmény súlyosan megsérült, ám ennek ellenére az utolsó leheletéig küzdeni fog. Az utolsó katona eltűnt a fák között. Ő egyáltalán nem sebesült meg. El Capitan biztosra vette, hogy a harcos nem menekült el. Vissza fog jönni. – Szerezz egy kést nekem! – csattant fel Lyda. El Capitan odakúszott a fegyverek mellé. Felkapott egy kést, és hátrahajította Lydának. A lány a levegőben, a markolatánál kapta el a fegyvert. Közben Bradwell rohanva elindult a sebesült katona felé. Végezni akart vele, mielőtt az leteríthette volna a parancsnokot. Bradwell meghúzta a ravaszt, és karon lőtte a lényt. A lövedék belevágódott a bicepsz húsába. Vörösen csillant a vér, ahogy átáztatta a teremtmény egyenruháját. Vajon feladja a küzdelmet? El Capitan lehajolt, hogy felvegyen még egy kést és egy henteskampót, ám nem sikerült megragadnia a fegyvereket. A hasba lőtt katona olyan erővel rúgta gyomron, hogy attól a levegőbe emelkedett. A brutális rúgástól még Helmudnak is elakadt a lélegzete. Bradwell odarohant a katonához, aki még mindig küzdött. Visszakézből megütötte Bradwellt, és ez a csapás elég erős volt ahhoz, hogy a fiatalember a földre zuhanjon. A katona megragadta Bradwell ingét. Az ing azonban már annyira szétzilálódott, hogy azonnal leszakadt a fiatalemberről. A teremtmény nem markolt mást, csak üres szövetet. Bradwell félmeztelenül, hason feküdt a kavicsokon. Teljes erővel térden rúgta a katonát, ám annak a szeme sem rebbent. Hűvös nyugalommal csőre töltötte a bal kezébe ágyazott pisztolyt, és célba vette Bradwell fejét. A fiatalember az oldalán fekve, összegörnyedve bámulta a fegyvert. Hátán a madarak valósággal megdermedtek. Eldördült egy lövés, és El Capitan azt hitte, hogy Bradwell halott. Helyette azonban a katona esett össze. El Capitan a szeme sarkából látta, hogy a parancsnok kihasználta azt az időt, amit Bradwell rohama szerzett neki, és arrébb vonszolta magát a sebesült lábával. Onnan már
rá tudott lőni a katonájára. Azonban még mindig ott volt a hasba lőtt ellenség. A lény az egyik kezével tartotta a sérült gyomrát, valósággal El Capitan fölé tornyosult. A fegyvertelen férfi megpróbált elkúszni a közeléből. A parancsnok ismét tüzet nyitott, eltalálta a katona mindkét kezét a karokba épített fegyverek használhatatlanná váltak. A lény üvölteni kezdett. Ekkor beélesedtek a vállára erősített fegyverek. Megfordult, és tüzet nyitott. A sorozat egyik lövedéke súrolta Bradwell vállát. Korábban a fiatalember másik vállába fúródott a síkságon a nyíl. Bradwell elejtette a puskát. Önkéntelen mozdulattal a sebre tette a kezét, de mintha csak elkábult volna a vér és a zaj miatt. Betántorgott egy szikla mögé, és csukott szemmel lerogyott. Az osztagparancsnok tehetetlenül feküdt a földön. Nem tudott felállni, és teste körül tócsába gyűlt a vére. Ennek ellenére tovább lőtt. Lövedékei telibe találták a katona mellét és a vállára szerelt fegyvereket. A teremtmény megpróbálta viszonozni a tüzet, de használhatatlanná vált az összes fegyvere. Sérülten már alig tudott mozogni. Ekkor azonban észrevette Lydát. Üvöltve a lányra vetette magát. El Capitan mozgásba lendült. Nekifutásból a katona hátára vetette magát. A teremtmény elveszítette az egyensúlyát, és térdre zuhant. A támadással Lyda időt nyer, el tud majd futni, de ennél többre nem mentek vele. A katona annyira erős volt, hogy egyszerűen talpra állt. El Capitan a hátára tapadt, és megpróbálta megfojtani. És ekkor megpillantotta Helmud csontsovány karját. Az öccse vékony zsinórt tartott a kezében. A zsineget mintha gyapjúszálakból és emberi hajból fonták volna. Helmud karja meglendült és a zsinórt átvetette a katona torkán. El Capitan az öccse segítségére sietett. Megragadta a zsineget, saját és Helmud súlyát is beleadva hátrarántotta a madzagot. Az valósággal belemélyedt a katona torkába. A teremtmény hátratántorodott. Eltorzított kezével azonban hiába próbálta megragadni a zsinórt. És akkor ott állt előttük Lyda. Hasba szúra a katonát, majd minden erejét összeszedve a kést olyan magasra felrántotta, ameddig csak bírta. A katona megtántorodott. A lány kihúzta a kést, egy önkéntelen mozdulattal tisztára törölte a fehér kezeslábasában, és készen állt arra, hogy újra szúrjon. De erre már nem volt szükség: a katona hasra zuhant. El Capitan és Helmud még mindig ott volt a hátán.
El Capitan megragadta a zsinórt, és maga elé tartotta. A véres madzagra apró húsdarabok tapadtak. Eszébe jutott, hogy hány alkalommal üvöltözött Helmuddal, amiért az öccse ott kaparászott a háta mögött, amikor Helmud olyan izgatottan mozgatta az ujjait. – Helmud – kérdezte végül El Capitan. – Ezt azért csináltad, hogy megölj vele? Ez alkalommal Helmud nem ismételte meg a bátyja szavait. A hallgatása igent jelentett. El Capitan nem emlékezett arra, hogy bármikor is ennyire büszke lett volna az öccsére. – A rohadt életbe, Helmud! A francba! Arra készültél, hogy megölj! Ekkor azonban meghallotta a zajt. Mindannyian megdermedtek, és körülnéztek. Lehet, hogy visszatért az erdőbe menekült katona. A zaj azonban a föld alá vezető ablak felől érkezett. Két kéz jelent meg az ablak peremén. Partridge úgy emelkedett fel odalentről, mint aki éppen a sírból tért vissza.
PARTRIDGE A CSÓK
A
PARTRIDGE FELEGYENESEDETT, KÖRÜLNÉZETT, és felmérte a vérfürdőt. El Capitant és Helmudot vér és zúzódások borították. A félmeztelen Bradwellnek megint vérzett a válla. Ezúttal a másik. A fiatalember a földön térdelt. Lehajtotta a fejét, és zihálva vette a levegőt. Talán imádkozott? Összekulcsolta a kezét. Lyda fehér kezeslábasa tiszta vér. A lány is zihált, kábultnak látszott. Partridge-ra nézett, és ragyogó kék szemétől a fiú egy pillanatra minden másról megfeledkezett. A katonák élettelenül feküdtek a földön. Az egyiknek szétrobbant a mellkasa. A másikat kibelezték, és mindkét karja véres csonkká változott. A harmadikat fejbe lőtték. A lövedék hátul egészen apró lyukat ütött, de amikor Partridge megkerülte, meglátta, hogy a katona egész arca hiányzik. – Mi történt? – kiáltott fel a fiú. Remegni kezdett a lába. – Mi történt itt? Ekkor azonban megpillantotta a bátyját. Sedge-t félig eltakarta a bokor. Odarohant mellé, és térdre rogyott. – Sedge! – kiáltott fel. A bátyja jobb lába súlyosan megsérült. A lövedékek szétmarcangolták a combját. Az oldala is vérzett. A vér átáztatta Partridge nadrágját. – Édes istenem! – hördült fel Partridge. – Ne, ne, ne! MIKOR
A bátyja kapkodva vette a levegőt. Hangosan zihált. Partridge odahajolt Sedge mellé. Megérintette a fiú eltorzult koponyáját és kiszélesedett, szögletes állkapcsát. – Nem lesz semmi baj – suttogta a fülébe. – Anya is itt van. Már jön is. Mindjárt meglátod! Partridge kiabálva a többiek felé fordult: – Hozzátok ide anyámat! Segítsetek felhozni Pressiának az anyánkat! Közben már Pressia is kimászott a föld alól. Tágra nyílt szemmel fordult körbe. – Édes istenem! – kiáltott fel. – Édes istenem! Ne! Bradwell tántorogva feltápászkodott, és odafutott a lányhoz. – Pressia – szólította meg, ám a lányt annyira megrázta a látvány, hogy képtelen volt válaszolni. – Gyere már ide segíteni! – üvöltött El Capitan Bradwellre. Együttes erővel kiemelték Aribelle-t az ablakon. Caruso lentről tolta felfelé az asszonyt, ám ő maga nem jött fel a felszínre. Partridge végigsimította a bátyja mellét. A tenyere vörös lett a forró vértől. Sedge az öccsére nézett, és elmosolyodott. – Partridge – suttogta. – Hát te vagy a kiválasztott! – Nem! – kiáltott fel az öccse. – Te vagy az! Mindig is te voltál az! Hátra sem fordulva Pressiát hívta. – Kijött már anyánk? Amikor végre megfordult, megpillantotta Bradwell ölében az asszonyt. A fiatalember odavitte az anyát Partridge mellé. Letette a két fiához. A nő szeme valósággal lángolt. – Kisfiam, mi történt veled? – kérdezte hörgő, éles hangon. – Sedge, nézz rám! Sedge! – Figyelj, Sedge – suttogta Partridge. – Itt van anya! Idejött! Tényleg itt van! – Nem – suttogta Sedge csukott szemmel. – Ez csak mese. Mint amit mondtál, a hattyúról. – Tényleg itt van! – ellenkezett Partridge. – Anya itt van. Az anyjuk a fémcsipeszével kiemelt egy tablettákkal teli kis üveget a ruhája alól. Partridge kezébe nyomta.
– Mondd meg az apádnak, hogy az övé lehet minden, amit csak akart. Legyen az övé az orvosság. Vigyen el engem is. De ezt nem engedem! Ezt aztán nem! Valósággal zokogott, ahogy a tekintete végigsiklott Sedge testén. Partridge megragadta az üveget, és majdnem elesett. A bátyja meg fog halni, a szeme láttára meg fog halni! Ő pedig semmit nem tehet. – Sedge! – kiáltotta az anyjuk. Sedge kereső tekintete megtalálta az anyja szemét. Mintha csak felismerte volna. Mintha tényleg meglátta volna az anyját. – Sedge, kicsi fiam! Egy pillanatra Partridge azt hitte, hogy az anyjuk talán meg tudja menteni a bátyját, hiszen remény csengett a hangjában. Sedge elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Partridge némán nézte, ahogy az anyjuk odahajolt Sedge tőié. Egy puszit adott a fia homlokára. Ugyanígy puszilta meg mind a két fiát gyermekkorukban, mielőtt esténként leoltotta volna ágyuk mellett a kislámpát. Ekkor valaki, valahol nagyon messze, megnyomott egy piros gombot. Sedge feje szilánkokra robbant, és Partridge döbbent szeme láttára az anyjuk arcát is széttépte a robbanás. Kettőjük vére finom ködként terjedt szét a levegőben. Partridge megsüketült. Nem látott mást, csak a véres ködöt. Megpróbálta megragadni az anyját és a bátyját, de megtántorodott és elesett. Nagy nehezen újra feltápászkodott. Visszafordult a két holttest felé. Az anyja és a bátyja meghalt. Pressia sikított. Partridge látta, hogy a húgának nyitva van a szája, de nem hallott egyetlen hangot sem. Pressia szeme tágra nyílt a borzalomtól. A babafejet a mellére szorította. Ha Bradwell nem tartja meg, valószínűleg összeesett volna. Partridge még mindig nem hallott semmit. Lyda már ott állt a fiú oldalán. Megragadta a karját. Mozgott a szája. El Capitan a fiú vállára tette a kezét. Partridge ökölbe szorított kézzel megpördült, és megpróbálta megütni. El Capitan elhajolt az ütés elől, és Partridge elveszítette az egyensúlyát. Ha nem kapaszkodott volna meg egy sziklában, visszazuhant volna a földre. Lyda a fiú nevét üvöltötte. Partridge nem hallotta, de le tudta olvasni a szájáról a szavakat: – Partridge, Partridge! A fiú kihúzta magát.
– Lyda! – üvöltötte a lány nevét, de még a saját hangját sem hallotta. Ekkor már El Capitan is a fiúhoz beszélt. Valószínűleg teli torokból üvölthetett. Partridge látta, hogy a nyakán kidagadnak az erek. Helmud becsukta a szemét. Az ajka El Capitan szavait visszhangozta. Partridge ekkor már képes volt újra Pressiára összpontosítani. Mélyen a húga szemébe nézett. Pressia szemébe és fülébe poloskát ültettek. A Kupola mindenkit szemmel tartott. Az apja itt volt velük. Partridge határozott léptekkel odament Pressiához. A lány még mindig sikoltozott. Partridge megragadta a húga két vállát. Pressia becsukta a szemét. – Nyisd ki a szemedet! – üvöltötte a fiú, és a hangja végre visszatért a fülébe. – A rohadt életbe, nyisd ki a szemedet! Pressia Partridge szemébe nézett, ám a fiú valósággal keresztülnézett a húgán. Nem őt látta, hanem a lány szemébe épített lencséken keresztül az apjával nézett farkasszemet a Kupolában. – Tudom, hogy ott vagy bent! Ezért megkereslek, és meg foglak ölni! Ha tudnám, kitépném magamból mindazt, amit csak tőled kaptam! Kitépném a húsomból! Partridge felnézett az égre. Egész testében remegni kezdett. Elengedte Pressia karját. Pislogott, és már újra a húga arcát látta. Pressia visszanézett rá. A könnyei csíkot mostak az arcát borító koszba. A kishúga mellett állt. A véres köd már szétoszlott.
PRESSIA VÉ R
A
MIKOR PARTRIDGE ELENGEDTE,
Pressia azonnal odarohant az anyjuk testéhez. Az asszonynak leszakadt az állkapcsa. Vér borította az arcát, ám az egyik szeme tisztán ragyogott. A pislogás jelezte, hogy az anyjuk még életben van. Pressia a tenyerét a nő véres mellére szorította. A hat apró négyzet közül három még mindig remegett. Kezdje el nyomkodni a szívét? – Anya él! – sikoltotta a lány. – Anya él! Bradwell odatérdelt a lány mellé, és halkan megszólalt: – Anyád a halálán van, Pressia. Vége. Ezt nem éli túl. Partridge eltűnt a fák között. A húga jól hallotta, hogy a fiú hangosan zokog. Pressia most az anyja szemébe nézett. Meghallotta El Capitan hangját: – Már csak szenved. Ez még sokáig eltarthat. Az anyja hörögve vette a levegőt. Megmaradt szemében dühös lángok ragyogtak. Pressia felkelt, Bradwell követte. A lány szembefordult El Capitannal. – Lerövidíted a szenvedését? – kérdezte a férfi. – Képes vagy rá? Pressia némán nézte El Capitant, aztán visszafordult az anyja felé. A haldokló görcsösen rázkódni kezdett. Magatehetetlenül vonaglott. Véres feje újra és újra nekivágódott a kődaraboknak. – Adj egy puskát.
El Capitan a lány kezébe nyomta a fegyvert. Pressia a vállához emelte a puskát, célba vette az anyját, beszívta a levegőt, aztán félig kifújta. Behunyta a szemét. Meghúzta a ravaszt. A fegyver erősen megcsapta a vállát. A lány jéggé dermedve állt. Már kinyitotta a szemét. Az anyjának nem maradt arca. A három parányi remegő négyzet még utoljára megvillant, aztán kihunyt. – Már nem szenved – vigasztalta El Capitan. Pressia visszaadta a puskát a férfinak. Nem nézett vissza. Pontosan tudta, hogy mire akar emlékezni. Elindult lefelé a hegyoldalon. – Induljunk! – kiáltotta Bradwell. – Az egyik katona még ott van kint valahol! Falevelek, indák, a laza föld benyomódott a talpuk alatt. Itt vagyok – gondolta Pressia –, itt vagyok ebben a pillanatban és a következőben, meg utána. De ki vagyok valójában? Pressia Belze? Emi Imanaka? Valakinek az unokája vagy a lánya? Árva? Vagy zabigyerek? A babakezű lány? Egy katona? Rohanva elindult lefelé. A többiek megpróbáltak felzárkózni utána. Lelki szemeivel újra és újra látta, ahogy az anyja arca szilánkokra hasadt, darabjaira hullott, ahogy repkedtek a csontdarabok, ahogy véres masszává robban a két fej, az anyja feje és Sedge koponyája. Mindent elborított a vér. Az indákat, a füvet, a tövises növényeket. Úton voltak lefelé a hegyről. Vadul rohantak. Pressia szerette volna eltemetni a halottakat. Nem lehetett. Egy katona még mindig élt. Utánuk fog jönni. Pressia nagyapja temetkezési vállalkozó volt. Olyan szépen rendbe tudta volna hozni a két elhunytat. Egy fejet kicsit elfordítva el tudta rejteni a megrepedt koponyát. Egy darab csont segítségével újjáépítette a betört orrot. Feszesebbre húzta a bőrt. Pótolni tudta a szemhéjat, és bevarrni a szemeket. Régebben használtak selyembélésű koporsókat is. A nagyapja is meghalt, és örökre elment. Pressia leért a hegy aljába. Nem lesz itt temetés. A holttesteket majd megeszik a vadállatok. Halotti lepel helyett a saját vérükbe burkolóztak. El Capitan leszedte a kocsit elrejtő ágakat és indákat. A földre dobta az álcázást. Partridge, Lyda és Bradwell lihegve, némán állt Pressia mellett. Bradwell bekötötte a sebét. Ehhez le kellett tépnie a nadrágja
egyik szárát. A vér sötéten átáztatta a válla köré tekert szövetet. Elhagyta az ingét. Félmeztelenül állt. Partridge oda akarta adni neki a kabátját, de Bradwell azt mondta, hogy iszonyatosan melege van. A madarak nyugtalanul csapkodtak a szárnyukkal. Ragyogott a csőrük, és hunyorgó szemük valósággal cikázott. Pressia mindig is szerette volna megnézni őket. Hát most itt voltak. A szürke szárnyak, a világosabb tollazatú mellek, a ragyogó szemek, a finom karmok. Az egyiknek vérvörös volt a lába. Bárcsak tudta volna, hogy milyen fajta madarakat lát! Elképzelte, milyen lehetett, amikor Bradwell kisfiúként keresztülszaladt a földön kuporgó madárrajon. A madarak szárnyra kaptak, és akkor felragyogott a vakító fény. Most már mindenhová elkísérik Bradwellt. A fiatalember a karját nyújtotta. – Nem – ellenkezett Pressia. Egyedül kell tovább mennie. Belenyúlt a kabátja zsebébe, és megmarkolta a borbélyüzlet apró harangját. Most már soha nem adhatja oda az anyjának. Pedig ez volt a régi élete bizonyítéka. Nem mondhatja el neki a sok megőrzött történetet, nem maradt rá ideje. Még csak azt sem tudta elmondani a saját szülőanyjának, hogy mennyire szereti. A fehérruhás lány Partridge mellett lépdelt. Tiszta vér volta ruhája. Lydának hívják. Átkarolta Partridge-ot. Igazából ő támogatta a fiút, és nem fordítva. – De hát élve akarták az anyámat! – mondta újra és újra a fiú. – Ki akarták hallgatni. Akkor meg miért? A bütykei elfehéredtek, olyan erővel tartotta az üveget és benne a tablettákat. Pressia még mindig a Kupola szeme és füle volt. Azok ott mindent láttak, amit ő látott, mindent hallottak, amit ő hallott. A lány azonban nem értette, hogy mi történt. És azok? Vagy egész idő alatt pontosan erre készültek? El Capitan közben kiszabadította a kocsit. – Induljunk! – nézett a többiekre. – Induljunk – szajkózta Helmud. Mindenki bemászott. Partridge és Lyda hátra ültek. Pressia és Bradwell előre mászott be, El Capitan mellé. A férfi megmarkolta a kormányt, miközben Helmud remegve a semmibe meredt. El Capitan hátramenetbe kapcsolt. – Hova menjünk? – kérdezte.
– Meg kell tisztítanunk Pressiát – válaszolta Bradwell. – Aki belerakta a dolgokat, az majd ki is szedi őket. Nemsokára már újra a gyilkos pusztaságban haladtak. A hegyeket megkerülve déli irányba mentek. – Menjünk a farmra – szólalt meg Pressia. – A hegy túlsó oldalán van. – Hogy maradhatott meg egy farm itt kint, a semmiben? – kérdezte halálosan fáradt hangon Partridge. Pressiának azonban Ingership felesége járt az eszében. A nő azt ígérte neki a konyhában, hogy nem veszélyezteti az életét. – Volt nekik osztrigájuk, tojásuk és citromuk. Az ajtókat automatikus berendezések zárták el, légmentesen. Az étkezdében gyönyörű kristálycsillár világított. A termést pedig katonák permetezték – magyarázta a lány. A saját szavait hallva gyanakodni kezdett, hogy sikerült-e megőriznie az elméje épségét. Újra az anyja arcát látta maga előtt. Azt a pillanatot, amikor a nő megpuszilta a legidősebb gyermekét. Amikor meghúzta a ravaszt, az anyja élete véget ért. Pressia elméje újra és újra lejátszotta az eseményeket, kínos lassúsággal. A lány összegörnyedt, becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Ismét becsukta. Valahányszor kinyitotta, a babafej rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá. A babának köszönhette, hogy az anyja felismerte. A kattogó szemnek, a műanyag szempilláknak, a parányi orrnak és az ajkak közepén annak a lyuknak. Ismét felbukkantak a fertők, ám errefelé nem voltak annyian, nem szerették a füves részeket, a gyökereket. Ennek ellenére a fertők itt is támadtak. Ott köröztek a jármű körül. El Capitan elgázolt egyet, mire a többiek kicsit hátrább húzódtak. Bradwell kiabálni kezdett, amikor észrevett valamit. – Nem egy fertő, a katona az! A sziklafal tövében haladtak. A katona egy kiugró tömb tetejéről vetette magát a járműre. Hangosat csattant, amikor a kocsi tetejére zuhant. Pressia felnézett, és megpillantotta a helyet, ahol a két bakancs nyomott hagyott a fémben. Bradwell megragadta El Capitan puskáját, csőre töltötte, felfelé fordította és lőni kezdett. Átlőtte a kocsi tetejét. A lövedék nem csak lyukat ütött, de fel is szakította a mennyezetet. Eltalálta a katona lábát. A lény elzuhant, de meg tudott kapaszkodni.
El Capitan megpróbálta lerázni. Vadul balra, majd keményen jobbra fordította a kormányt, de nem sikerült. A katona felbukkant a hátsó ablak mellett. Az épen maradt lábával berúgta az üveget. Mindenkit elborítottak a szilánkok. A teremtmény benyúlt, és a torkánál fogva megragadta Partridge-ot. A fiú kezében azonban ott volt a henteskampó. Partridge már megint elképesztő gyorsasággal reagált. Kinyúlt a katona széles mellkasa mellett, és hátulról a hátába döfte a kampót. A lény sebzett vadállatként hördült fel. Elernyedt a szorítása, Partridge pedig visszazuhant az ülésbe. A katona azonban még ekkor sem esett le a kocsiról. Egy kézzel kapaszkodott, a másikkal pedig hátranyúlt, hogy kitépje a húsába mélyedő kampót. Bradwell leengedte az ablakot. Félig kimászott a kocsiból, ismét csőre töltötte a puskát, ám már nem maradt ideje elsütni a fegyvert. A katona észrevette az új ellenfelet. Megragadta Bradwellt, és egyszerűen kirántotta a kocsiból. Mind a ketten a földre zuhantak. Tovább pördültek, ám a végén megálltak. Pressia üvölteni szeretett volna. Nem akarta elveszíteni Bradwellt. Nem akart még valakit elveszíteni. Nem fogja megengedni! Elég volt a halálból! Megragadta a kilincset. Az ajtó zárva volt. – Nyisd már ki! – üvöltötte a lány. – Nem lehet – kiabálta El Capitan. – Nem segíthetsz rajta! Túl veszélyes! – Pressia a babafejjel kezdte el verni az ajtót. – Engedjetek kiszállni! Partridge átnyúlt az ülés fölött, megragadta húga karját, és visszahúzta. – Pressia, ne csináld ezt! – Használd a puskát – szólalt meg Lyda. – Célozz pontosan. Pressia megragadta a fegyvert, és félig áterőltette magát az ablakon. El Capitan elfordult a kocsival, hogy a lány jobban láthassa a célpontot. – Akkor lőj, ha elengedik egymást! Figyelj, mert lehet, hogy csak egy esélyed lesz. A katona megpróbált feltápászkodni, ám az egyik lábán már alig maradt izomzat. Iszonyúan szenvedhetett a hátába vágott kampó miatt. Még mindig Bradwell torkát szorította, ám a fiatalember rugdosni
kezdte a lény sebesült lábát, és könyökkel gyomron vágta. Megpróbálta ellökni magától. Egy fertő már meg is érezte a katona vérét. Mint egy keselyű a magasban, ez a ragadozó a föld alatt kerülgette a küzdőket. Felkavarodott a hamu, és eltakarta a két alakot. Bradwell gyomron rúgta a katonát. A teremtmény azonban megragadta Bradwell lábát és messzire ellökte magától. A fiatalember hatalmas csattanással a földre zuhant. Egy fertővel találta magát szemközt. Lassan megpróbált elhátrálni a bestia elől. A katona észre sem vette. Úgy tűnt, a sebesült lábát vizsgálja. Bradwell a katona hátából kiálló kampóra vetette magát, és kitépte. A fiatalember újra a földre zuhant. Pressia beszívta a levegőt, félig kifújta, és meghúzta a ravaszt. A katona megpördült, és a földre zuhant. Bradwell felpattant. A hátán a madarak vadul csapkodtak a szárnyukkal. Egyetlen gyors mozdulattal kettéhasította a fertőt. Annyira gyönyörű volt! Legalábbis Pressia ilyennek látta a sebesült férfit. így nézhetett ki, ha az ősi időkben valakit túl nagy erővel akartak volna lovaggá ütni. Gyönyörűnek találta Bradwell határozott állát és lángoló tekintetét. El Capitan odahajtott a kocsival Bradwell mellé. Kinyitotta a központi zárat, de Pressia addigra már ki is mászott az ablakon. Megragadta Bradwellt, és odatámogatta a kocsihoz. Kinyitotta az ajtót, és mind a ketten beültek. Pressia becsapta maga mögött az ajtót, és Bradwellre meredt. Gyengéden megérintette a fiú alsó ajkán az új sebhelyet. – Ne halj meg nekem! – kérlelte. – ígérd meg! El Capitan sebességbe tette a kocsit, és a motor felzúgott. – Megígérem, hogy megpróbálok életben maradni – válaszolta Bradwell. Pressia kinézett a hátsó ablakon. Egyre több fertő körözött a katona körül. Az egyik kiemelkedett a talajból. Úgy görbítette a hátát, mint egy támadni készülő kobra. A katonát gyorsan elnyelte a föld, nyoma sem maradt. Bradwell is felemelte a kezét, és végigsimította Pressia haját. A lány átölelte a fiatalembert, és csukott szemmel hallgatta a szíve dobogását. Elképzelte, hogy milyen lenne örökké így maradni. Megpróbált nem
törődni a semmivé olvadó külvilággal. Nemsokára azonban Bradwell megszólalt: – Megérkeztünk. Pressia felemelte a fejét. A szikla mögé kanyarodva felbukkant előttük a termőföldek hosszú sora, majd a bekötőút is, ami nyílegyenesen odavezetett a sárga farmépület verandája elé. Pressia egy pillanatig azt képzelte, hogy éppen hazatérnek valahonnan. Ahogy közelebb értek, valami megmozdult az egyik felső ablakban. Mintha csak egy parányi zászlót lógattak volna ki onnan. A fehér törülköző közepére egyetlen vérvörös csíkot festettek. Pressia a zsebébe nyúlt. Megmarkolta azt a papírdarabot, amit Ingership feleségétől kapott a konyhában. Azon volt ugyanez a jel. De mit jelenthet? Neked is segítened kell, hogy megmeneküljek! Nem ezt mondta az asszony?
PARTRIDGE AZ E G Y E Z S É G
A
Z ANYJA NEM IS HALT MEG.
Sedge sem halt meg. Partridge egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy azok ketten az életüket vesztették. Azt képzelte, hogy valamilyen félreértés történt. Valahogy majd helyre tudja hozni a dolgokat, hiszen annak idején az iskolában is hibáztak, rosszul látták a dolgokat, hiszen tévedni emberi dolog volt. Mindenért az apját okolta. Az apja is ember. Akkor pedig ő is tévedhet. Vagy csak valamiféle teszt az egész. Az apja szándékosan rakta ki a falra a tervrajzokat. Valósággal Partridge kezébe nyomta a fényképet, mert azt remélte, vagy talán tudva tudta, hogy a fia fel fogja használni az információt. Lehetséges, hogy az egész vizsgálat abban a pillanatban vette kezdetét, amikor a fényképezőgép vakuja egy villanással megörökítette a szobát. Talán csak fel akarják mérni, hogy Partridge mennyire erős testben és lélekben. Utána pedig mindenki előjön a búvóhelyéről. Lehet, hogy olyan volt ez az egész kavarodás, mint egy gondosan kidolgozott tréfa, vagy egy születésnapi meglepetés. Ha csak tréfa volt az egész, akkor az anyja és Sedge még mindig élnek. Partridge elszántan ragaszkodott ehhez az igencsak gyenge lábakon álló logikai menethez. Ugyanakkor jól tudta, hogy egy szó sem igaz az egészből. Az elméjének egy másik részével világosan érezte, hogy azok ketten meghaltak, mindörökre elveszítette őket. A bal kezére tekert kötszer eltakarta a hiányzó kisujja csonkját. Most mégis kezdte úgy érezni, hogy az ujj még mindig ott van. A sebhely
viszketett és lüktetett. Pressia éppen ekkor kezdett el mesélni a farmról. Partridge egy szavát sem hitte. Hogy a fenébe hihetett volna neki? Egy farm itt kint a semmiben? Automatikus rendszer csak azért, hogy a hamu ne tudjon bejutni az ablakok és az ajtók résein? Csillár ragyogott az étkezőben? És ezt a sok csodát széles gabonatáblák vették volna körül, amelyeket munkások gyomirtóval permeteztek? Függetlenül attól, hogy mérgező volt-e vagy sem, a mesterséges osztriga létrehozása igazi tudományos szenzáció lett volna. A Kupolán belül léteztek olyan kutatóintézetek, amelyek a természetes élelmiszertermelés előkészítésével foglalkoztak. Újra be akarták indítani a mezőgazdaságot. A farm alighanem a Kupolának köszönhette a létezését. A két világ között olyan összeköttetés létezett, amelyről korábban Partridge még csak álmodni sem mert volna. Még az a kocsi is erről árulkodott, amelyikben éppen ültek. Ez is a Kupolából származott. Honnan máshonnan? Miközben Pressia a magyarázattal küszködött, Lyda sietett a segítségére: – Láttam a keréknyomokat a Kupola kapujában. Van ott egy igazi rakodóállomás. Ki-be jártak arrafelé a teherautók. Lehet, hogy máris elkezdődött a visszatérés előkészítése? Kijönnek a Kupolából, hogy visszafoglalják a bent élőket jogosan megillető földi Paradicsomot, az Új Édenkertet? Áldottak vagyunk. A Kupolában arról beszéltek, hogy áldottak vagyunk. Partridge azonban arra is emlékezett, amit az anyja mondott az új rabszolgákról. A fiú valamiért úgy érezte, mintha selyemszövet zizegett volna az elméjében. Az anyja hangja alig hallatszott a szövet susogása miatt. Partridge tomboló dühöt érzett. Szinte rosszul volt a harag miatt. Az anyja csak megsebesült, Sedge pedig ott maradt vele, és Caruso majd mindent rendbe hoz. Hiszen már korábban is sikerült megmentenie az anyját, amikor mindenki azt hitte, hogy az asszony meg fog halni. Tévedni emberi dolog. De nem! Halottak. Mind a ketten meghaltak, és Caruso soha nem fog kijönni a felszínre. Az idős férfi egyedül maradt. Egy napon majd ő is meghal. Lehet, hogy erre a napra nem is kell olyan sokat várni, most, hogy Partridge apja megtudta, hol van a bunker. A fiú most Fareling nénire és a fiára, Tyndalra gondolt. Nem volt alkalma arra, hogy átadja az anyjának az üzenetüket. Azt, hogy életben
maradtak. Meg a köszönetét. Rengeteg dologról nem tudott beszélni. Meg sem lehetne számolni a mulasztásokat. Amikor Pressia azt mondta, hogy már egész közel járnak, Lyda odahajolt Partridge-hoz, és a fülébe suttogta: – Van valami, amivel valaki megbízott, hogy mondjam el neked. – Ki az a valaki? – Csak egy lány, akivel a rehabilitációs központban találkoztam – válaszolta Lyda zavartan. Mintha szégyellte volna, hogy bekerült a központba. Nem is mintha. Szóval akkor ott nyírták kopaszra a fejét. Partridge szerette volna megkérdezni, hogy milyen szenvedésen ment keresztül miatta. Bárcsak kivehette volna a lányból ezt a sok szenvedést! Lyda azonban nem akart most a múltról beszélni. Ezt Partridge egyből megértette. Sokkal fontosabb volt az, amit el akart mondani a fiúnak. – Arra kért, hogy mondjak el neked valamit. Azt, hogy odabent hozzá hasonlóan sokan vannak, akik meg akarják dönteni a Kupolát. Csak ennyit tudott mondani. Te érted ezt? – Az alvó ügynökök – suttogta a fiú. Lyda mélyen belekeveredett ebbe az egészbe. A lány nem egyszerűen csak túsz volt, de hírvivő is. Vajon tisztában volt azzal, hogy Partridge anyja számára dolgozik? A fiú szeretett volna mindent elmondani arról, amiről az anyja is mesélt, az állítólagos vezetői szerepéről. Képtelen volt erre. Még csak összpontosítani sem tudott. – Igen – nyögte ki végül nagy nehezen. – Értem. Már majdnem ott jártak a ház előtt. El Capitan beállt néhány alacsony, széles lombkoronájú gyümölcsfa mögé. Ezeket egymáshoz olyan közel ültették, hogy az ágaik összegabalyodtak. Mögötte pedig ott tornyosult az épület. A sárga ház pont úgy nézett ki, amilyennek Pressia leírta. A hamuszínű tengerre emlékeztető, végtelenbe nyúló halott pusztaság ölelésében ragyogó zöld termőföldek vették körül a szigetként a völgyben meghúzódó, magányos farmot. Kicsit arrébb megpillantották a vörös tetejű csűrt és az üvegházakat is. Partridge zavarba jött, ahogy hirtelen körülvette őket ez a különös táj. Mintha a völgyet váratlanul kitépték volna egy másik helyről, egy másik korból, hogy ide rakják a semmi közepébe. A földeken egyetlen SZFH-katona sem dolgozott. Valaki azonban két létrát támasztott a ház falának. A létrákról vödrök lógtak le. A földön két hosszú rúd feküdt. – Valaki a ház falát sikálta? – csodálkozott Partridge.
– Nézzétek, abban az ablakban van egy apró zászló! – szólalt meg Lyda. – Ismerem azt a jelet, már láttam korábban. – Az ellenállás jelképe – magyarázta Bradwell. – A szüleimnek volt egy igazi zászlójuk, ugyanilyen. Összehajtva, egy fiókban tartották. Régi jelképet látunk. – Ingership felesége – suttogta Pressia. – Azt hiszem, bajba került. – Hogy kerülhetett ez a ház ide? – csodálkozott Partridge. – Úgy néz ki, mint a házak a régi magazinok képein – felelte Pressia. – Beteg az egész, belülről el van rohadva. – Cseppet sem hasonlít a régimódi arabok hófehér sátraira – méltatlankodott El Capitan. Pressia Partridge felé fordult: – Bradwellnek szüksége van a kabátodra. A küzdelem heve már elmúlt. Bradwell remegni kezdett. Partridge jól látta, hogy a fiatalember válla valósággal rázkódik. Levette a kabátját, ami valójában amúgy is Bradwell kabátja volt, és az ülés fölött átnyújtotta. Bradwell felvette. – Köszönöm – nézett fel, de szinte alig lehetett hallani a hangját. Partridge agyán átsuhant, hogy lehet, hogy már megint elment hallása. A fiú tudta, hogy most már soha többé nem bízhat meg semmiben. Nem bízhat meg abban, amit lát vagy hall. Nem hiheti el, hogy házak bukkannak fel a semmi közepén. Nem hihet a véres ködnek, de még a húga szemének sem. – Odaadhatjuk Ingershipnek a gyógyszereket, cserébe, ha kiveszi a fejedből, amit beleraktak – magyarázta Partridge. Az egész csapatból egyedül ő tudta, hogy az ampullákban valójában nem orvosság van, csak időt akart nyerni. – És mi lesz Ingership feleségével? – tudakolta Pressia. – Tudunk rajta segíteni? – Nem ő kábított el? – kérdezte Bradwell. – Nem is tudom – válaszolta Pressia. Kövér, szinte már tyúkokra emlékeztető madarak sétáltak lassan keresztül az úton. A torz teremtmények lába két karmos ujjban végződött. Furcsán, esetlenül mozogtak. Testüket nem tollazat, hanem pikkelyek takarták el. Úgy nézett ki, mintha a lábukat fedő pikkelyes bőr benőtte volna az egész testüket. A szárnyukból csupán csontos
nyúlványok maradtak. Ezeket ugyanolyan esetlenül mozgatták, mint ahogy az úton lépdeltek. – Na, ilyesmit viszont nem láttál azokban a magazinokban! – kiáltott fel Bradwell. Közben Partridge az apjára gondolt. Az idős férfi belülről ugyanúgy elrothadt, mint ez a ház itt. – Amikor bemegyünk, szorítsd a tablettákat a fejedhez – figyelmeztette a húgát. – Ne szórakozz vele! – csattant fel Bradwell. Átnyúlt az illés felett, és a kezét Partridge mellére tette. – Ez már több a soknál! – Azt hiszed? – kérdezte Partridge. – Pedig az apám már csak ilyen. Lerobbanthatja a fejét, de akkor biztos nem teszi meg, ha nála van a gyógyszer. Az apja gyilkos. Partridge egy pillanatra behunyta a szemét, mintha valami belement volna. Azt azonban világosan megértette, hogy az apja mindaddig nem nyomta meg a piros gombot, amíg meg nem látta, hogy az orvossággal teli üveg Partridge kezében van, jó messze az anyjától. – Az élete múlhat ezen. – Igaza van – fordult Pressia Bradwell felé. Partridge maga elé képzelte, ahogy az apja szemmel tart mindenkit. Az idős férfi hallotta minden egyes szavukat, ismerte minden mozdulatukat. Alighanem közölhette Ingershippel odabent a házban, hogy jönnek, mert hirtelen két SZFH-egyenruhát viselő fiatal katona jelent meg a verandán. Mind a kettő túlélő volt. Fegyver volt náluk. Megálltak a veranda szélén, és úgy figyelték az érkezőket, mint az őrszemek. El Capitan hunyorogva figyelte őket a szélvédőn keresztül. – Tudjátok, mi piszkálja a csőrömet? Hát ezek itt az én béna újoncaim. Még ahhoz is bénák, hogy jó irányba tartsák a fegyvert. Persze ez most nagyon is kapóra jön. – Piszkálja a csőrömet – suttogta Helmud. A hangja olyan volt, mintha csiszolópapírral dörzsölt volna valamit. – Rendben, készen álltok? – kérdezte Bradwell. Partridge azonban még akart mondani valamit. Azt akarta, hogy a kocsi utasai tegyenek esküt, mielőtt kiszállnak. Legyenek formálisan is egymás szövetségesei. Ugyanakkor viszont nem tudta, hogy mire is kellene felesküdniük. Ekkor El Capitan szólalt meg:
– Hoppá! Erről el is feledkeztem – Belenyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzott valamit. – Ez nem valamelyikőtöké? Partridge felismerte az anyja muzsikáló dobozát. Megfeketedett a tűzben. – Vedd csak el – biztatta Pressia. – Dehogyis – ellenkezett Partridge. – A tied lehet. – Hiszen csak ti ketten ismeritek azt a dalt, amit játszik – válaszolta Pressia. – Most már úgyis a tied. Partridge elvette a dobozkát. Megdörzsölte a hüvelykujjával. Elkente az oldalán a ragadós kormot. – Köszönöm. Úgy érezte, hogy valamilyen fontos dolgot tartott a kezében. így majd örökre meg tudja őrizni az anyja emlékét. – Készen állunk? – kérdezte Pressia. Mindenki bólintott. El Capitan sebességbe tette a kocsit, és rálépett a gázra. Az újoncok nem nyitottak tüzet. Ehelyett az ajtóhoz szaladtak, és dörömbölni kezdtek. El Capitan túl későn lépett a fékre. A kocsi belerohant a verandára vezető falépcsőbe. A lökhárító összetörte a legalsó lépcsőfokot. Mindenki kiszállt a kocsiból. El Capitan a puskáját fogta. Partridge és Lyda késsel és henteskampóval volt felfegyverkezve. Bradwellnél kés volt. Pressia a fejéhez szorította a tablettákkal teli dobozt. Jobbik kezének bütykei hozzásimultak a tarkójához. – Hol van Ingership? – üvöltötte El Capitan. Az újoncok idegesen összenéztek, de némák maradtak. Egészen soványnak tűntek, és cserzett bőrük ellenére látszott, hogy nemrég megverhették mind a kettőt. Karjukat és az arcukat valósággal elborították a kék foltok és a verés nyomai. Ekkor kinyílt az egyik felső ablak. A lehető legtávolabb volt attól az ablaktól, ahol kitűzték a vörös csíkos törülközőt. Ingership nézett le az érkezőkre. Kinyújtotta a karját, és felszegte az állát. Az arcát elborító fémlemez valósággal ragyogott. Szélesen elmosolyodott. – Nahát, nahát! – kiáltotta vidáman, de az arca bőrrel borított felén ő is magán viselte egy küzdelem nyomait. Csúnyán összekarmolták a képét. – Ugye nem volt nehéz idetalálni?
El Capitan a vállához emelte a puskát, és lőtt. Partridge összerezzent a dörrenést hallva. Újra maga előtt látta a robbanást. A bátyja és az anyja halálát, ahogy mindent elborított a szétporladó vérük. – Jézusom! – kiáltott fel Ingership, és eltűnt az ablakból. – Micsoda modortalanság! Mintegy megkésett válaszként az egyik újonc belelőtt a kocsi oldalába. El Capitan újra meghúzta a ravaszt. Ezúttal az egyik földszinti ablakot lőtte be. – Hagyd abba! – kiáltott rá Partridge. – Nem akartam eltalálni – magyarázta El Capitan. – Eltalálni – szajkózta Helmud. – Nyugalom! – folytatta Partridge. – Ne lövöldözzünk! – Lehet, hogy az apád csapatokkal vette körül ezt a helyet – üvöltötte a magasból Ingership. – Akár agyon is lövethetett volna. Felfogtad ezt, te kölyök? Az apád kesztyűs kézzel bánik veled! Partridge nem igazán hitt az idős férfinak. A Különleges Erőket csupán nemrég hozták létre. Az osztagnak hat tagja volt. Mostanra már mind meghaltak. Partridge azt is tudta, hogy kik lettek volna a következő újoncok. Az évfolyamtársai, iskolás fiúk. Őket azonban még semmiképpen sem készíthették fel a küzdelemre. Nem telt el elég idő ahhoz, hogy átalakítsák és kiképezzék őket. – Itt van nálunk, ami kell neki! – kiáltotta vissza Partridge. – Nem kell túlbonyolítani a dolgokat. Ingership először nem tudta, hogy mit is mondjon. – Nálad vannak a bunkerből szerzett gyógyszerek? – Nálad van a piros gomb, amivel fel lehet robbantani Pressia fejét? – hördült fel Bradwell. – Kössünk üzletet – javasolta Partridge. Ingership újra eltűnt. Valamilyen zaj hallatszott az emeleti ablakok felől. A két újonc továbbra is a jövevényekre fogta a puskáját. Odabentről mély zúgás hallatszott. Valaki kikapcsolta a nyílásokat záró gumirétegek automatikáját. A bejárati ajtó megzördült és kitárult. Partridge észrevette, hogy az emeleti ablakban egy hófehér arc, talán Ingership felesége tűnt fel a véres törülköző mellett. Utána valaki rányomta holtsápadt tenyerét az ablak üvegére.
PRESSIA A KISHAJÓK
B
A FOGADÓSZOBÁBA. Megpillantották a fehér falakat, a virágmintás szőnyeget és az emeletre vezető széles lépcsőt. Pressia egyből úgy érezte, hogy bezárták, hogy csapdába került. Az üveget még mindig a halántékához szorította. Az ujjai kezdtek elzsibbadni, és az egész teste sajgott. Benézett az étkezőbe. Ismét lenyűgözte, hogy milyen ragyogó fény áradt a hosszú asztal fölött lebegő üvegcsillárból. Léptek zaját hallotta a magasból. Talán Ingership felesége járt ott? Valamiért a nagyapja jutott az eszébe a csillár látványától. A fénykép, ahogy az öreg ott feküdt a kórházi ágyban. Megpróbálta felidézni magában, milyen volt, amikor a képet látva elöntötte a remény. Ezt a gondolatot azonban azonnal elsodorta a többi emlékkép. Eszébe jutott, ahogy itt állt, késsel a kezében. A gumikesztyűk, a gyomrát mardosó fájdalom, és az, hogy nem tudta kinyitni az ajtót. A zár csak kattant egy nagyot, ő pedig valamiért azt hitte, hogy egy csőre töltött fegyver csattanását hallotta. A fájdalom végigfutott a karján. Belemart a vállába. Egy pillanatra becsukta a szemét, de aztán újra kinyitotta. A két katona továbbra is az érkezőkre szegezte a fegyverét. A lépcső legtetején Ingership bukkant fel. Lassan, bizonytalan léptekkel elindult, hogy köszöntse a vendégeit. A kezét a mahagóniszínű korláton tartotta. Világosan látszott a körmök nyoma az arcán. Pressia Ingership feleségére gondolt. Bezárták az asszonyt a hálószobába? Összeverekedtek? ELÉPTEK
– Hagyjátok itt a fegyvereiteket! – szólalt meg Ingership. – Ezt teszik az embereim is. Hiszen nem vagyunk barbárok. – Csak, ha megmotozhatunk – felelte Bradwell. – Felőlem, de fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy milyen nagy dolog a bizalom. – Úgy tűnik, hogy számítottál az érkezésünkre – nézett fel rá Partridge. – A Kupola úgy látja jónak, hogy bizonyos dolgokat megosszon velem. Az apád egyik bizalmasának tekintem magamat. – Tényleg? – kételkedett Partridge. Pressia nem tudott túl sokat Ellery Willuxról, de abban erősen kételkedett, hogy a férfinak túl sok bizalmasa lett volna. Kizárt dolog, hogy Ingership a kiválasztottak közé tartozzon. Willux soha senkiben nem bízott meg. – Mindenki tegye a fegyverét arra a hosszú asztalra! – javasolta Ingership, és a fal elé állított bútorra mutatott. Mindenki lerakta a puskáját, a késeket és a kampókat, és látható idegességgel ugyanezt tették az újoncok is. El Capitan megmotozta a saját katonáit. Mélyen a szemükbe nézett, de azok elfordultak. Pressia úgy vélte, a parancsnok arra volt kíváncsi, hogy számíthat-e rájuk. Hiszen nem próbálták meg lelőni, amikor tüzet nyitott az udvaron, csupán az egyikük lőtt bele a kocsi oldalába. Lehet, hogy nem tudják, kinek az oldalára is álljanak? Hasonló helyzetben Pressia is ugyanazt tette volna, mint ezek ketten. Megpróbált volna időt nyerni, megpróbált volna életben maradni. Bradwell megmotozta Ingershipet. Pressia agyán átfutott, hogy egyszer később meg kell kérdeznie tőle, mit is érzett közben. Vajon egy hús-vér ember volt-e a kezében? Vagy az Ingership fél arcát elborító fém végighúzódott az egész testén? Az bizony könnyen lehetséges volna, gondolta. Pressiát azonban ebben a pillanatban jobban érdekelte, hogy mit is gondolhat Bradwell őróla. Az arcán még mindig érezte a fiú forró bőrének az érintését. Szinte hallotta, ahogy Bradwell szíve dobogott. Pressia ujja sem felejtette el, milyen érzés volt megsimogatni a fiatalember felhasított ajkát. Arra kérte Bradwellt, hogy ne haljon meg, és ő megígérte, hogy megpróbál életben maradni. Vajon Bradwell is azt érzi iránta, amit ő érez a férfi iránt? Azt, hogy zúg a feje, és hevesen dobog a szíve, ha csak egy pillantást is vet rá? Olyan sok mindent elveszített mostanában. Pressia már csak egyetlen dologban
lehetett biztos: képtelen volna elveszíteni Bradwellt. Soha nem akarja elveszíteni. A két katona megmotozta a jövevényeket. Pressia Lyda mellé állt. A katonák gyorsan végeztek a motozással. – Nem igazán örülök, ha lőnek rám – nézett Ingership El Capitanra. – Mert ki örül? – kérdezte El Capitan. – Ki örül? – kérdezte Helmud. – A rend úgy kívánja, hogy a katonák mellettem maradjanak – folytatta Ingership. – A kislányok pedig a nappaliban várakoznak. Pressia összeszorította a fogait. Lydára pillantott, aki megcsóválta a fejét. A nappali bal kéz felől nyílott. Tele volt zsúfolva függönyökkel, kipárnázott bútorokkal és halomban álló párnákkal. – Köszönöm, de inkább nem – válaszolta Pressia. Eszébe jutott a borbélyüzlet kis szobája. A szekrény, ahol valamikor menedékre talált. Többé nem fog bujkálni. Akkor régen egy mosolygó arcot rajzolt a hamuba. Az arc mára már eltűnt. A hamut újabb hamuréteg lepte be. Többé nem hajlandó bujkálni, és nem engedi, hogy ezt eltitkolják. – Várjatok a nappaliban! – förmedt rá Ingership olyan hangosan, hogy Pressia valósággal összerezzent. Lyda Pressiára pillantott, majd hűvös nyugalommal így szólt: – Azt tesszük, amit jónak látunk. Ingership fél arca valósággal lángba borult. A karmolások nyomai fehéren izzottak. A tekintete végigsiklott El Capitanon, Bradwellen, Partridge-on. – Igen, kérem? – fordult feléjük, mint, aki arra számít, hogy mindjárt tesznek valamit. A három jövevény összenézett. Bradwell megvonta a vállát. – Mégis mit képzel? A lányok már válaszoltak. – Hát akkor nem engedem meg, hogy a megátalkodott makacsságuk miatt vakvágányra kerüljünk – húzta fel az orrát Ingership. Megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. Egyesével vette a lépcsőfokokat. Felérve egy láncon lógó kulcsot húzott elő a zsebéből, és kinyitotta az egyik ajtót. A feltáruló helyiség egy jókora műtőszobára emlékeztetett. Steril, fehér falak vették körbe a jövevényeket. Az ablakok alatt fémpolcok sorakoztak. Apró kések, kötszer és vatta volt rajtuk. A tartályban valószínűleg az érzéstelenítéshez használt szer lehetett. Mindannyian
megálltak a műtőasztal mellett. Pressia úgy vélte, hogy bizonyára ide cipelték be őt is. Itt rakták belé a poloskákat és a bombát. Semmire sem emlékezett. Vagy talán a tapétára? Babafejű kezével végigsimította a falat. A gyógyszert továbbra is a fejéhez szorította. A halványzöld tapétát apró hajók díszítették. Furcsán ismerősnek tűntek. Talán ezeket a hajókat látta, amikor egy pillanatra magához tért a műtőasztalon? Az apró, dagadó vitorlájú vízi járműveket? – Sok műtétre került itt sor? – kérdezte Bradwell. – Néhányra – válaszolta Ingership. A katonák idegesnek látszottak. A pillantásuk ide-oda cikázott Ingership és El Capitan között. Nem tudták, hogy kitől számíthatnak a következő parancsra. – Menj, és hozd le a drágalátos feleségemet! – fordult Ingership az egyik egyenruhás felé. A katona bólintott, és már el is tűnt. A folyosó vége felől kopogás hallatszott, halk párbeszéd, habozó léptek. Kinyitottak egy ajtót. A katona Ingership feleségével tért vissza. Az asszony kezét és arcát továbbra is a mindent eltakaró testharisnya borította. Csupán a szeme és a szája látszott ki. A fején mézszőke parókát viselt. Az asszony hosszú szoknyát és egy magas nyakú, fehér blúzt hordott. A testharisnyán keresztül szivárgó vér, sötét koszfoltként, bemocskolta a ruháit. A testharisnya szétszakadt az egyik kezén, így jól látszottak az ujjai. Némelyik ujja egészen elkékült, mintha durván kicsavarták volna. Lehet, hogy Ingership eközben szerezte a karcolásnyomokat az arcára. A testharisnya a nő állán is elszakadt. Kibukkant a világos bőr, a feketedő folt és a két sebhely, ami leginkább valamilyen forró tárgy nyomának látszott. Pressia megpróbálta felidézni magában, hogy Ingership felesége egészen pontosan mit is mondott neki a konyhában. Figyelek, hogy ne érjen baj. Nem kell félned. Az asszony tényleg segített volna neki? De hogyan? Ingership némán a legtávolabbi sarokban álló, bőrrel bevont, alacsony székre mutatott. A felesége sietve odament, és egy szó nélkül leült. Ahogy ott ült, Pressiának önkéntelenül is az jutott az eszébe, hogy a nő pont úgy néz ki, mint egy vászonnal bevont kirakati bábu. A gyerekek ilyen bábukkal játszottak tisztásdit: felgyújtották őket. A nő szeme azonban élénken csillogott. Feszülten figyelte, hogy mi történik. Gyakran pislogott. Megnézett magának minden jövevényt. Ahogy a pillantása elidőzött Bradwell arcán, úgy tűnt, mintha felismerte volna a
fiatalembert, és azt akarta, hogy az is felismerje őt. Bradwell azonban szemmel láthatóan nem ismerte meg az asszonyt. A nő ekkor egy gyors pillantást vetett Pressiára, majd lesütötte a szemét. Pressia észrevétlenül biccentett, mert nem tudta eldönteni, hogy mit is akart valójában kifejezni az elfedett arcú nő sokatmondó pillantása. Válaszul Ingership felesége is bólintott. Utána újra lesütötte a pillantását, és a tekintetét nem vette le többé a szövet alól előbukkanó ujjairól. Arra számított, hogy Pressia meg fogja menteni? – Ez volt itt régen a babaszoba? – kérdezte Lyda halkan. Talán enyhíteni akarta a feszültséget. – Mi nem szaporodhatunk – válaszolta Ingership. – Hivatalos utasításra, igaz drágám? A kijelentés zavarba hozta Pressiát. Milyen hivatalos utasításról beszélt ez az alak? Partridge azonban összenézett Lydával. Ők ketten nagyon is jól ismerték az ilyen szabályokat. Pressia is kezdte már sejteni, hogy némelyeknek megengedték a szaporodást, másoknak viszont megtiltották. – A doboz? – fordult Ingership a felesége irányába. Az asszony felkelt, és felvett valamit a sebészeti kellékek mellől. Az apró fémhenger tetején egy piros gomb látszott. A dobozkát egy hosszú vezeték kötötte össze a falból kiálló dugaszoló aljzattal. A nő visszaült a bőrszékre. A szerkezetet az ölében tartotta. – Ez robbantja fel, igaz? – hördült fel Bradwell, és majdnem a nőre vetette magát. A hirtelen mozdulat megrémítette Ingership feleségét. A melléhez szorította a kapcsolót. – Csak nyugalom! – figyelmeztette Ingership. – Az én drága, kicsi kis feleségem nagyon érzékeny mostanában. Meglendítette a kezét a levegőben, mire az asszony megrándult és összehúzta magát. – Látjátok? Az asszony ugyanúgy remegett, mint az a kutya, amelyik valaha ott élt Pressiáék közelében. A lány néha megetette, ám végül az SZFH lelőtte a szerencsétlen jószágot. – Nálunk van, amit akartok – szólalt meg Partridge. – Mindenki őrizze meg a hidegvérét. – Mégis, mit gondolsz? Innen majd hogyan tovább? – kérdezte Ingership a fiútól. – Ez az, amit sehogy sem értek. Tudod, hogy idekint
nincsen jövő. De te még mindig visszamehetsz, megbánhatnád a bűneid. Az apád visszafogadhatna a nyájba. Persze, a többiek semmit sem érnek. Az idős férfi megvetően legyintett a jövevények felé. – Rád viszont még teljes élet várhat odabent. – Nem akarom, hogy visszafogadjanak a nyájba. Inkább harc közben halok meg. Pressia a bátyja minden szavát elhitte. Azelőtt lebecsülte a fiút. Teljesen tévesen azt hitte, hogy Partridge gyenge, pedig csak nem ismerte a falakon túli világot. – Ez a kívánságod könnyen teljesülhet! – felelte Ingership mosolyogva. – Hatástalanítsd már a bombát, Ingership! – förmedt rá El Capitan. – Ami pedig téged illet – csattant fel Ingership, – téged, meg azt a hátadra nőtt fogyatékost, ti meg mi a fenét fogtok csinálni? Nem fogtok győzni. Amiben hittél, az soha nem is létezett. A katonáid igazából nem is neked engedelmeskedtek! Ennek a világnak a Kupola az ura! Bárhová is mész, bármilyen irányba is nézel. El Capitan a szeme sarkából a két katonára pillantott. – Azért miattam ne fájjon a fejed, Ingership. Tudod, hogy jól elleszek. – Elleszek – ismételte Helmud. – Amióta nemrég itt jártál nálunk, Pressia, a feleségem elkezdett nagyon meggondolatlanul viselkedni. Kis mihaszna lett belőle, csökönyös jószág. Egy könyörtelen férfi már ki is zavarta volna a vadonba, hogy a sorsára hagyja. Már rég meghalt volna. Én azonban könyörületes voltam, kiróttam rá a megfelelő büntetést. Vessél nyugodtan egy pillantást rá. Látod milyen kulturáltan viselkedik? Ha odaszólnék neki, hogy nyomja meg a gombot, azonnal megnyomná. Bár a természeténél fogva nagyon kis érzékeny teremtés, ugyanakkor engedelmes is. A férfi diadalmas pillantást vetett a feleségére. Pressia tudta róla, hogy csak ripacskodik, de nem tudta eldönteni, hogy kinek is szólt ez a színjáték. Talán a Kupola megfigyelőinek? Vagy talán így éli ki furcsa hajlamait? Végre nyilvánosság előtt alázhatja meg az asszonyt? Ingership elindult Pressia felé, aki még erősebben szorította a fejéhez tartott üveget.
– Na és ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy már úton vannak? Már jönnek is a Különleges Erők, az erősítés. És nem csak egy féltucatnyian! De nem ám! Egy egész szakasszal. – Hazudsz! – csattant fel Lyda. – Ha Willux ide akarta volna küldeni őket, akkor már rég itt lennének. Pressia nem tudhatta, hogy a másik lánynak igaza van-e, de így is csodálta Lyda meggyőződését. – Te most hozzám beszéltél? – hördült fel Ingership. Odalépett Lyda elé, és kézháttal arcon csapta. A lány megtántorodott, és csak azért nem esett el, mert megkapaszkodott a falban. Pressia érezte, hogy mindjárt üvölteni fog a dühtől. Partridge megragadta Ingership zubbonyát. – Mégis, mi a fenét képzelsz magadról? Olyan erővel csavarta meg a szövetet, hogy a férfinak egy pillanata elakadt a lélegzete. Ennek ellenére Ingership jéghideg pillantást vetett a fiúra. – Rossz oldalon állsz! – hördült fel, majd, a feleségére sem pillantva, csak úgy odavetette. – Nyomd meg a gombot. – Ne tedd! – üvöltötte Bradwell. Ingership felesége egy ujjal könnyedén megérintette a piros gombot. Finoman és érzékenyen, hiszen ő maga is egy linóm és érzékeny kis teremtés volt. – Hiszen még annyira fiatal – kérlelte Bradwell lágy hangon. – Éppen most veszítette el az anyját. Képzeld csak el! finnek a gyereknek nincsen anyja. Pressia azonnal megértette, hogy mit akar Bradwell. Ingership feleségének nem engedték meg, hogy gyerekei legyenek. Pedig valamikor szerettek volna gyereket. Mégis mi másért tapétázták volna ki parányi vitorlás hajókkal az egyik szobájukat? Ez lett volna a gyerekszoba. Bradwell az anyai érzelmekre akart hatni. – Könyörülj rajta! Megmentheted az életét. Ingership újra üvölteni kezdett. – Nyomd meg a gombot! Az asszony a férje szemébe nézett, és engedelmeskedett a parancsnak. Megnyomta a gombot. Pressiának elakadt a lélegzete, Bradwell pedig Ingership feleségére vetette magát. A doboz a földre
zuhant, és darabjaira hullott. A szobában mindenki kővé dermedt. A robbanás azonban elmaradt. Pressia tompa kattanást hallott a fülében. Előbb az egyikben, aztán a másikban. A következő pillanatban ismét tisztán hallott mindent. Pár másodpercre elhomályosult a látása. Semmit sem látott. A homály nem tartott sokáig. Még arra sem volt ideje, hogy felsikoltson, máris visszatért a látása. Újra kristálytisztán látott. Partridge a falnak lökte Ingershipet. – Mi történt? – kérdezte a fiú. – Életben vagyok, tisztábban látok és hallok. Minden olyan hangos, még a saját beszédem is. Pressia leengedte a kezét, benne a gyógyszerrel. Ingership felesége feltápászkodott. – Sosem aktiváltam a bombát, tönkretettem a szerkezetét. Ha valaki megnyomta volna a piros gombot, azzal azonnal kikapcsolta volna a poloskákat. Megmondtam, figyelek, hogy ne érjen baj. Megígértem! Pressia szemébe nézett. – Vigyetek magatokkal! – Ezért meg fognak ölni minket! – üvöltött Ingership a feleségére. A férfi zihálva vette a levegőt, a hátával megtámaszkodott a falnál. – Képes vagy felfogni? Meg fognak ölni minket! – Egyelőre azt hiszik, hogy a lány meghalt – felelte a felesége. – Van időnk elmenekülni. Ingership döbbent arccal, szinte sokkos állapotban bámulta az asszonyt. – Eltervezted az egészet? – Igen. – És még haboztál is, mielőtt megnyomtad a gombot, miközben engem majdnem megfojtottak. Hogy a megfigyelők elhiggyék, hogy nehezedre esik megölni a lányt. – Amilyen érzékeny kis teremtés vagyok. – Rossz voltál! Elárultál! – bömbölte Ingership. – Dehogyis – felelte a felesége, és a hangja mintha csak a messzeségből, a magasból jött volna. – Megmentettem mindenkit, hogy legyen időnk elmenekülni. – Hova akarsz elmenekülni? Ebbe a világba? Az emberi roncsok közé?
Ingership felesége megtántorodott. Megragadta az egyik függönyt, és belekapaszkodott. Az arcvonásai eltorzultak a szövet alatt. Zokogni kezdett. Pressia Lydára nézett. A lány arcát felsebezte Ingership gyűrűje. – Ez az asszony megmentette az életemet – szólalt meg Pressia. Ingership ekkor odaugrott a szekrényhez, és előhúzott egy pisztolyt az egyik fiókból. A fegyvert Partridge-ra szegezte. – Most azonnal végezhetnék veled. A lehallgatókészülékek nélkül az apád sohasem tudja meg, hogy mi történt. A katonák felé fordult, és üvölteni kezdett: – Kapjátok el őket! A katonák azonban nem mozdultak. Előbb El Capitanra, majd Ingershipre néztek. El Capitan megszólalt: – Hát nem nagyon tisztelnek téged, Ingership. Még úgy sem, hogy pisztoly van nálad, igaz? A katonák dermedten álltak. – Megölök mindenkit, sorban egymás után – dühöngött Ingership. A fegyvert Bradwell arcára szegezte. – Talán azt hiszed, hogy nem tudja rólad, hogy ki vagy? – Te meg mi a fenéről beszélsz? – hördült fel Bradwell. – Willux mindent tud rólad meg a családodról. Bradwell összevonta a szemöldökét. – A szüleimről? Mit tud a szüleimről? – Tényleg azt hiszed, engedni fogja, hogy a fiuk aláássa a hatalmát? – Mit tud Willux a szüleimről? – kérdezte Bradwell, és elindult Ingership felé. A pisztoly csöve most már Bradwell mellére szegeződött. – Azonnal mondd el! – Semmi kifogása sem lesz az ellen, hogy bekerülj a gyűjteményébe. Szereti a trófeákat. Én viszont a magam részéről inkább holtan látnálak. – Milyen gyűjteményről beszélsz? – kérdezte Partridge. Ingership feleségét nem bírta el a fehér függöny. A szövet leszakadt a csipeszekről. Az asszony megtántorodott. Úgy tűnt, mindjárt elesik. Megpróbált megkapaszkodni. Mintha csak a fehér szövet rabja lett volna. Ahogy azonban a férje háta mögött a gubóval küzdött, valami hirtelen megvillant a kezében. Egy szike pengéje.
A nő könnyedén előrelépett. A függöny úgy hullott a földre, mint egy levetett ruha. A szikét egy határozott mozdulattal a férje hátába vágta. Ingership feljajdult, és elejtette a pisztolyt. A fegyver végigszánkázott a csempén. A férfi üvöltve a földre rogyott. Lyda felkapta a pisztolyt, és rezzenéstelen arccal célba vette Ingershipet. A főparancsnok a csempéken fetrengett. A szike még mindig kiállt a hátából. Szétkente a saját vérét a csempén. Bradwell odatérdelt mellé. – Mi van a szüleimmel? Mit mesélt róluk Willux? – Asszony! – sikította Ingership. Nehéz lett volna eldönteni, hogy kétségbeesve a segítségét kérte, vagy éppen megátkozta. – Beszélj a szüleimről! – üvöltötte Bradwell. – Mondd meg, hogy mit mesélt róluk Willux! Ingership behunyta a szemét. – Asszony! – kiáltotta újra. A nő beleakasztotta az ujjait a testharisnya repedésébe. Letépte az arcáról a szövetet. Önkéntelenül hangosan felkiáltott. Amikor levette a fejéről a parókát, látszott, hogy vékony szálú, összetapadt, rozsdavörös haja volt. Az arcát elborították a régi sebhelyek, de akadt közöttük számos friss zúzódás, égési sérülés és vágott seb is. Pressia egyből rájött, hogy ez a nő valamikor gyönyörű lehetett. Ingership a véres padlón fetrengve még mindig üvöltözött: – Asszony! Ott vannak a tabletták! – Semmit sem érnek – szólalt meg Partridge. Ingership az oldalára dőlt. – Asszony, gyere ide! Szükségem van rád. Mindjárt elégek! A felesége azonban a falig hátrált. Nekiszorította az arcát a falnak, és az ujját lágy mozdulattal végighúzta a tapétán. Megérintette az egyik hajót. Csak egyetlenegyet. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az összecsapás így ér véget. Bradwell felállt, és lepillantott Ingershipre. A férfi még pislogott, és a semmibe meredt. Már csak percei voltak hátra. Bradwell megértette, hogy a haldoklótól semmit sem fog megtudni a szüleiről. Odalépett Pressiához, és magához ölelte. A lány szorosan odabújt hozzá. Bradwell is erősen szorította. – Azt hittem, hogy meghaltál – suttogta a férfi. – Azt hittem, hogy itt hagytál.
Pressia újra Bradwell szívverését hallgatta. Olyan volt, mint egy lágy hangú dob. Nagyon is élt. Ingership viszont meghalt. A szeme üvegesen meredt a semmibe. Pressiának eszébe jutott a nagyapja, amikor még temetkezési vállalkozóként dolgozott. Úgy érezte, hogy el kellene mondania egy imát a holttest felett. Csak hát nem ismert egyetlen imádságot sem. A nagyapja gyakran mesélt arról, hogy a temetéseken az emberek néha énekelve mondták el az imákat. Pressiának most az a dal jutott az eszébe, amit az anyja szokott énekelni, az altató. Ahogy ott állt abban a gyerekszobában, amelyben soha egyetlen újszülött sem lakhatott, önkéntelenül is az anyjára kellett gondolnia, a számítógép képernyőjén feltűnő alakra és a hangszórókból áradó dalra. Pressia kinyitotta a száját, és halkan énekelni kezdett. Partridge-ot nem lepte meg Pressia hangja. Mintha évek óta csak arra várt volna, hogy meghallgathassa ezt a dalt. A lány hangjában mélységes fájdalom csengett, és Partridge először nem is ismerte fel a dalt. De aztán rájött, hogy mit hall. Az anyja éjszakánként nekik is ezt énekelte. Ez az altató valójában nem az alvásról szólt, hanem egy szerelemről. Amikor Pressia énekelt, a fiú mintha csak az anyját hallotta volna. A lány a becsapódó ajtóról dalolt, a ruháról. Partridge-nak a bál éjszakája jutott az eszébe. Milyen érzés volt a tenyerével kitapintani, ahogy Lyda dereka mozgott lélegzetvétel közben a szűk ruha alatt. A dal a lányt is megragadhatta. Miközben hallgatták, Lyda keze megtalálta Partridge kezét. A sérültet, a bekötöttet, amiről hiányzott egy ujj. A fiú tudta, hogy küzdelmük még nem ért véget. Egy pillanatig azonban úgy tett, mintha túljutottak volna a harcon. Odahajolt a lányhoz, és a fülébe suttogta: – Csináltál drótból egy madarat. Végül aztán kiállították az Alapítók Csarnokában? Lyda valójában azt akarta megkérdezni a fiútól, hogy most majd mihez kezdenek? Hova mennek innen? Mi a tervük? A szavak azonban a torkában akadtak. Nem tudott másra gondolni, csak a drótból készített madárra. A magányos, gyönyörű madár ott ringatózott a kalitkájában. – Nem tudom – szólalt meg végül. – Hiszen itt vagyok. És nincs visszatérés. Ingership felségét Illiának hívták. Az asszony halkan kimondta a nevét. Milyen érzés újra Illiának lenni? Már nem volt Ingership felesége, hiszen a férfi meghalt. Illia ekkor Maryre, a dalban szereplő
lányra gondolt, ahogy Mary kint áll a verandán. Ne menj el! Ezt szerette volna mondani annak a lánynak. Illia cipője a férje vérétől vöröslött. Amikor végigsimította a gyerekszoba falát díszítő vitorlásokat, eszébe jutott az apja ladikja is, az, amelyikből kislány korában vödörrel merte ki a vizet. Bizonytalanul állt a lábán, mintha még mindig egy hajó fedélzetén lett volna. Szinte hallotta az apja hangját: „Véraláfutásos az égbolt. Csak egy vihar gyógyíthatja be a sebeket.” El Capitan a katonákra pillantott. Megpróbálta elképzelni, hogy miről fognak majd mesélni. Mások is éltek itt, és valószínűleg az ő bőrükön is ugyanolyan sok nyomot hagyott a verés, mint Ingership feleségén. Kint élhettek a szántóföldek között. Nem ehettek sokat, hiszen itt szinte minden mérgező volt. Néhányan alighanem már a haláltusájukat vívták. El Capitan egy kézzel megtámaszkodott az ablakpárkányon, így könnyebb volt megtartania az öccse súlyát. Az ablakon keresztül, kinézve a messzeségbe, még megpillanthatta az egykori autópálya felpúposodott maradványait. A menhely temetője is ott lehetett, abban az irányban. Amikor egyszer arra járt az anyjával, elkapta őket a vihar. Az anyja sírhelyet akart magának választani. A fiú nem ment be. A szakadó esőben kint állt a kapu előtt, és az anyjukat várta. Erősen szorította Helmud kezét, mert az öccse félt a villámlástól. Hazafelé menet az anyjuk megszólalt: „Olyan hamar azért nem lesz szükségem arra a sírhelyre. Csak öregkoromban fogok meghalni. Úgyhogy ne vágj már ennyire savanyú képet!” Aztán nem sokkal később a tüdeje miatt be kellett feküdnie a menhelyre. Tudták, hogy mikor kell bemennie, és nem lehette biztosak abban, hogy ki fogják onnan engedni. „Te vagy a parancsnok, amíg vissza nem jövök, El Capitan.” És azóta is ő vigyázott Helmudra. Sőt, ennél is több történt. Igazából már ő Helmud. Amikor Helmudot gyűlöli, akkor saját magát gyűlöli. De mi van akkor, amikor szeretet érez az öccse iránt? Ebben az esetben is így működik a dolog? Az az igazság, hogy Helmud súlya nem egyszerűen erősebbé tette. Ez a teher a földhöz szögezte. El Capitan úgy érezte, hogy Helmud nélkül már rég ellebegett volna erről a bolygóról. Helmud érezte, ahogy a bátyja szíve ott dobog a bordák mögött, a két térde között. A testvére szíve mindig az ő szíve előtt dobogott. Most megszólalt: – Lent... Dübörög tovább, a szélben... Mássz befelé!
A bátyja szíve mindig és mindenhova előbb fog eljutni, mint Helmud szíve. Ilyen módon fogja megismerni a világot. Megdobban a testvére szíve, aztán jön az övé is. Két szív egymás mögött. Az egyik szív vezet, a másik szív követi. Ikerszívek. Összeforrtak. Bradwell emlékezett erre a dalra. Art Walrond, a részeg fizikus, a szülei megbízható informátora gyakran játszotta ezt a dalt a kocsijában. A fiatalember jól emlékezett arra, milyen volt Walronddal és azzal a kutyával kocsikázni, akit a fizikus tiszteletére Artnak nevezett el. A nyitott kocsiban csak úgy süvített a szél. Walrond már rég nem élt, Bradwell szülei is meghaltak. De Willux ismerte a szüleit! Miről tudna mesélni Ingership, ha még mindig élne? Bradwell nagyon szeretett volna többet tudni. Mégsem töprengett túl sokáig ezen. Pressia hangja visszahúzta a jelenbe. A lány nekiszorította az arcát a férfi mellének. Bradwell a bőrén keresztül érezte a dalt. A finom remegést, a lány állkapcsának mozgását, ahogy a nyakán megfeszültek a vékony inak, és odabent a torkában remegni kezdtek az érzékeny hangszálak. Bradwell bőre örökre megőrzi majd ezt az élményt: ahogy Pressia beszívja a levegőt, ahogy gondosan megformál minden egyes hangot, ahogy ajkáról felcsendül az ének. Ahogy Pressia lehunyt szemmel várja a jövőt. Vakmerő dolog volt a jövőjükre gondolni. Bradwell sem tette volna, ha nem állt volna mellette Pressia. Mi lesz akkor, ha legyőzik a Kupolát, ha diadalt aratnak? Akkor majd együtt fognak élni? Nem lesz ugyan nyitott sportkocsijuk vagy kutyájuk, sem kis hajókkal díszített falú gyerekszobájuk. Annál sokkal több mindenük lesz. Partridge nem bírta tovább, ki kellett mennie. Hiszen az anyja halott, és mégis ott dalol Pressia torkában. Lyda megszorította a fiú karját. Partridge megrázta a fejét, és elhúzódott a lánytól. – Ne! Egyedül kellett maradnia. Kisétált a műtőből, keresztül az előszobán. Megpillantott egy ajtót. Kinyitotta, és belépett. Egy kommunikációs helyiségben találta magát. A műszerek működtek. A falon hatalmas, kékes fényű képernyő ragyogott. Az asztalokat elborították a drótok, a foglalatok, a billentyűzetek és a hangszórók. Meghallotta az apja hangját, amint éppen utasításokat osztogatott. A környezete válaszolt neki. – lgen, uram! Igenis!
Ekkor valaki megszólalt: – Bejött valaki, uram. Most megint az apja hangját hallotta: – Ingership, a rohadt életbe! Na végre. – Ingership halott – szólalt meg Partridge. A kék háttér előtt a képernyőn azonnal feltűnt az apja arca. Vizenyős szeme ide-oda cikázott. A feje enyhén remegett. Alighanem mindkét kézzel az íróasztalára támaszkodott. Ahol kilátszott a bőre, az egyik karján pikkelyes, sötétvörös forradásnyom húzódott. Mintha forró vízzel öntötték volna le. Sápadtnak tűnt, nehezen kapott levegőt. Hogy milyen beesett lett a mellkasa! A gyilkos. – Partridge! – szólalt meg az apja lágy hangon. – Partridge, minden véget ért. Közénk tartozol. Gyere haza! Partridge a fejét csóválta. – Itt van a legjobb barátod. Silas Hastings. A másik cimborád, Arvin Weed pedig kifejezetten értékesnek bizonyult. Soha az életben nem jöttünk volna rá, hogy mivel foglalkozik, ha nem tettünk volna fel neki néhány kérdést rólad. Mindketten szeretnének újra látni. – Nem! – hördült fel Partridge. Az apja suttogóra fogta a hangját: – Félreértés történt az erdőben... Sedge meg az anyád... Baleset... Megfontolatlanok voltunk. Jóvá akarjuk tenni a dolgot, ezt a szörnyű véget. Partridge most már azt is látta, hogy a bőr mintha az apja nyakáról i s leperzselődött volna. Már csak egy leheletvékony rózsaszín hártya fedte a nyakát. Elkezdett szétmállani a bőre? Ez is a leépülés egyik jele lett volna, amiről az anyja mesélt? Megfontolatlanok voltak? Partridge csak erre tudott gondolni. Jóvá akarják tenni? A szörnyű vég miatt? – És összehoztalak a féltestvéreddel, a húgoddal. Érted, amit mondok? Ajándékot kaptál. Partridge-nak elakadt a lélegzete. Szóval akkor tényleg az apja szervezett meg mindent. Pontosan tudta, hogy mit fog tenni a fia. Úgy játszott vele, mint egy bábuval. – Ott van nálad, amire szükségünk van. Rengeteg embernek fogsz segíteni. Nagyon ügyes voltál. – Hát tényleg nem érted?
– Micsodát? – csattant fel az apja. – Mit nem értek? – Ez még csak a kezdet. – Partridge! – kiáltotta az apja. – Hallgass rám! A fiú azonban hátat fordított, kisétált a szobából, és rohanva elindult lefelé a lépcsőn. Szélesre tárta a bejárati ajtót, és minden különösebb ok nélkül átrohant a verandán. Felmászott a fekete kocsi tetejére. Ott fent megállt, és körülnézett. A messzeséget kezdte el bámulni. Tényleg úgy érezte, hogy ez csak a kezdet. Megfordult, és végignézett a házon. A hatalmas sárga épület felmagasodott az ég felé. Mögötte mindent átölelt az égbolt. A magasban lassan lobogott a fehér törülköző, amelyre vérrel festettek csíkot. Partridge néha még most is meglepődött, ha megérezte a szelet. Amikor elhallgatott a dal, egy darabig néma csend lett. Hogy milyen sokáig? Pressia nem tudta volna megmondani. Az idő többé már nem haladt egyenes vonalban. Hol felgyorsult, hol pedig mintha csak elhalványodott volna. Amikor a lány odalépett az ablak elé, Bradwell mögé állt, és átölelte a derekát. Átnézett Pressia feje fölött. Képtelenek lettek volna akár csak egy pillanatra is elszakadni a másiktól. Bár még egyikük sem öntötte szavakba, hogy mit is érez a másik iránt, már tudták, hogy összetartoznak. Attól is erősebb lett kettőjük között a kötés, hogy majdnem elveszítették egymást. Az élet azonban megy tovább, hiszen nem tehet mást. El Capitan és a katonák felemelték a földről Ingership testét. Kihúzták maguk után. A férfi lába véres csíkokat húzott a padlón. Lyda az előbb kiment a szobából, most sietve visszajött. – Hol van Partridge? Tudja valaki, hogy hová ment? Mivel senki nem tudta, a lány ismét kirohant. Ingership felesége felvette a földről a függönyt. Összehajtogatta, és magához ölelte. Pressia felé fordult. – Visszajöttél értem. – Te pedig megmentetted az életemet – válaszolta Pressia. – Már akkor tudtam, amikor megpillantottalak – mondta erre az asszony. – Néha előfordul, hogy találkozol valakivel, és azonnal rájössz, hogy az életed attól kezdve gyökeresen meg fog változni. – Így igaz – felelte Pressia. Számára Bradwell és Partridge jelentette a nagy találkozást. Soha többé nem lesz az, aki régen volt. Ingership felesége biccentett, majd Bradwellre nézett.
– Emlékeztetsz egy kisfiúra, akit valaha ismertem. De hát az nagyon régen volt. Az asszony elnézett a két fiatal mellett. Tekintete elködösült, és a semmibe meredt. Megérintette a függönyök finom szövetét, aztán kisétált a szobából. Már csak Bradwell és Pressia maradt a műtőben. Pressia a fiatalember felé fordult. Bradwell lágyan megcsókolta az ajkát. A férfi bőre valósággal lángolt. Puha, forró ajka hozzásimult a lány szájához. – Most viszont neked kell megígérned, hogy nem halsz meg – suttogta. Pressia nem húzta el a száját, hanem úgy válaszolt. – Megpróbálok életben maradni. Olyan volt ez a csók, mint egy álom. Tényleg megtörtént? Valóság volt? Ekkor az eszébe jutott a néma harangocska. Benyúlt a zsebébe, és elővette. A tenyerébe rejtette, és átnyújtotta a férfinak. – Ajándék – szólalt meg Pressia. – Néha azt hiszed, hogy lesz még időd a dolgokra, de még sincs. Nem egy nagy dolog, de neked akarom adni. A férfi elvette az ajándékot, és megrázta. A harang nem adott ki hangot. Bradwell most odatartotta a füléhez. – Hallom benne az óceán zúgását – mondta. – Én is szeretném látni az óceánt egy napon. – Figyelj csak – válaszolta Bradwell, és a lány füléhez tartotta a csengőt. Pressia lehunyta a szemét. Az ablakon sápadt napfény hullott a szobába. Érezte a fényt a szemhéján keresztül. Ekkor meghallotta a halk, sustorgó hangot. Ez lenne az óceán? – Ilyen az óceán hangja? – Hát igazából nem ilyen – felelte Bradwell. – Egyetlen harang sem lenne képes befogadni az óceán igazi hangját. Pressia kinyitotta a szemét, és az ablakon át kitekintett a szürke égboltra. A szél felkavarta a hamut, és a lány ekkor meghallotta Partridge kiabálását. A bátyja őket hívta. Új szag keveredett a levegőbe. Valami kigyulladt.
EPILÓGUS
A parlagon hagyott szántóföldön állva bámulták az égő házat. Az épület homlokzatán lángba borultak a vékony vezetékek. Mintha csak megrepedezett volna a fal. Minden szikrázó vezeték újabb lángcsóvákat gyújtott. Pressia úgy vélte, hogy a házban is bombát helyezhettek el. És valaki a Kupolában megnyomta a gombot. A tűz gyorsan szétterjedt. Végigfutott a falakon, és a nyomában mindenütt magasba kúszó füstoszlopok támadtak. Ragyogó parázs spiráljai emelkedtek az égbolt felé. Az ablakok betörtek. A függönyök fáklyaként lobogtak. Már az oldalsó ablakba kiakasztott, vérrel megfestett fehér zászló is eltűnt. A perzselő hőség miatt Pressiának a robbanások jutottak az eszébe: nap a nap hátán, iszonyatos hőség. Lyda erősen tartotta Partridge kezét. Talán attól félt, hogy a fiú újra elszalad. Vagy talán Partridge szorította a lányt? Mert így akart ott maradni, ahol éppen volt? Bradwell és Pressia összebújva bámulta a tüzet. Olyanok voltak, mint egy pár, aki eddig táncolt, és akkor sem tudják elengedni egymást, amikor elhallgatott a zene. El Capitan arrébb vitte a kocsit a háztól. Helmuddal együtt a vezetőülésből figyelték a lángokat. A katonák a kocsi túlsó oldalán ácsorogtak. A jármű felfogta a hőség egy részét. Ingership holtteste a házban maradt. El Capitan megparancsolta a katonáknak, hogy hagyják ott. – Temetés megoldva! – kiabálta vigyorogva, mert hát Ingershipet már soha senki nem fogja eltemetni. Egyedül Ingership felesége, Illia nem nézte a tűzet. Hátat fordított a háznak, és a távoli hegyet bámulta. Pressia oldalról a nő arcára nézett. Illiát valósággal elborították a sebhelyek és a forradások. A testharisnya nyakörvként ölelte körül a nyakát. Menniük kellett volna, ám egyikük sem mozdult. A tűz mindenkit elbűvölt.
Pressia később majd nem emlékezik pontosan erre a napra. Már most is érezte, ahogy a részletek kihullnak az elméjéből. Lassacskán elveszíti a tények, a valóság egy részét. Végül kialudtak a lángok. Már csak füstöltek a romok, de a homlokzat még mindig állt. A bejárati ajtó nyitva maradt. Pressia habozva elindult a veranda felé. – Ne menj be! – figyelmeztette Bradwell. Pressia azonban futásnak eredt. Nem tudta, hogy hova rohan, de valósággal elsöpörte a félelem, hogy ottfelejt valamit. Hogy valamit elveszít. Hát nem akad odabent semmi menthető? Felrohant a lépcsőn, és belépett az elszenesedett előszobába. Besietett az ebédlőbe. Az üvegcsillár leszakadt a mennyezetről, és romba döntötte az asztalt. A mennyezeten jókora nyílás tátongott. Lent a csillár úgy feküdt, mint a megfeketedett, trónján ülő, bukott királynő. – Pressia, nem maradhatunk itt bent! – hallotta Bradwell hangját odakintről. A lány megérintette a csillárt. Végigsimította az egyik hamuval borított kristályt. A vízcsepp alakú üvegdarab még mindig forró volt. Pressia megcsavarta, és kiszakította a foglalatából. Ilyen lehetett gyümölcsöt szedni a fáról. Gyerekkorában vajon szedett-e gyümölcsöt? Zsebre vágta a kristályt. – Pressia – hívogatta Bradwell – Gyere már kifelé! A lány belépett a konyhába. Itt minden összedőlt. A törmelék között azonban valami szikrázott. Amikor megfordult, Bradwell már ott állt a háta mögött. Pressia vállára tette a két kezét. – Ideje mennünk! Ez volt az a pillanat, amikor meghallották a halk, ketyegő hangot. Olyan volt, mintha egy patkány karmai kopogtak volna a kövön. Lentről vékony fénysugár bukkant elő a törmelékből. Zúgás és berregés hallatszott. Pressiát a nagyapja torkába ágyazódott ventilátorra emlékeztette ez a zaj. Egy zavaros pillanatig elöntötte a vágy, hogy a nagyapja újra éljen, és visszajöjjön hozzá. A legnagyobb romhalmaz alól, azon a helyen, ahol leszakadt a padló, és a törmelék lefolyt a pincébe, mechanikus lábakon és kereken haladva, egy apró, fekete fémdoboz erőlködött a magasba. Hangosan zizegve próbálkozott mind feljebb jutni. A doboz tetején ragyogó fények elhalványultak.
– Ez meg mi a csuda? – kérdezte Pressia. – Talán egy fekete doboz – válaszolta Bradwell. – Azokat azért építették, hogy átvészeljék a repülőgépek lezuhanását. Feljegyezték a repülés minden részletét, és az összes elkövetett hibát. így a hibákat nem kellett még egyszer elkövetni. A fejük fölött megreccsent egy gerenda. Bradwell odalépett a robot elé. A fekete doboz elhátrált a férfi elől. Feltámadt a szél. – Hova akar menni? – kérdezte Pressia. – Lehet, hogy tudja a hazavezető utat. A hazavezető utat? Pressia tudta, hogy a fekete doboz a Kupola felé igyekezik. Erről az jutott eszébe, hogy neki már többé nincs otthona. A magasban recsegtek és nyikorogtak a gerendák. Pressia felnézett a mennyezetre. – Mindjárt leszakad. Bradwell a fekete dobozra vetette magát. Megragadta, és a melléhez szorította. Hátul rohantak ki a házból. A magas fűbe vetették magukat. Elakadó lélegzettel feküdtek egymás mellett. A ház hangosan recsegett. A deszkák éles sivítással repedeztek darabokra. Utána megroggyantak a tartógerendák is. Sűrű porfelhő emelkedett a magasba, ahogy az épület lassan összedőlt. – Jól vagy? – kérdezte Bradwell. Pressia azon töprengett, hogy a férfi mikor csókolja meg újra. Mostantól ilyen lesz az élete? Csak az fog számítani, hogy Bradwell mikor hajol oda hozzá? – És te? – Nincs sok választásunk – biccentett Bradwell. – Fontos, hogy jól legyünk, igaz? Túlélők voltak mindketten. Ezt biztosan tudták. A férfi felállt, és a kezét nyújtotta. Pressia megragadta a tenyerét, és felhúzta magát. A többiek a ház előtt, a mezőn álltak. A levegő eléggé lehűlt ahhoz, hogy a leheletük fehér szellemként gomolyogjon az arcuk előtt. Apára egybeolvadt a házból felszálló füsttel.
Bradwell az oldalához szorította a fekete dobozt. Az öklével lassan végigsimította Pressia arcát, aztán a tenyerével is gyengéden megsimogatta. – Azt mondtad magadról, hogy csak a saját önző érdekeidnek engedve csatlakoztál hozzánk. Csakis ezért. Te magad mondtad. – Így igaz! – Mi volt az az önző ok? – Te voltál az ok – felelte a férfi. – ígérd meg, hogy egyszer majd lesz valamilyen saját otthonunk – kérte a lány – Lesz bizony – felelte a férfi. – Megígérem. Pressia megértette, hogy ebben a pillanatban azért tudja teljes odaadással szeretni Bradwellt, mert tudja, hogy ez a pillanat nem tart majd örökké. Hajlandó volt elhinni a férfi ígéretét, és megengedte, hogy átölelje. Bradwell szíve ugyanolyan nyugtalan ütemben dobogott, ahogy a madarak csapkodtak a hátán. Pressia elképzelte, ahogy a hamu és a korom nemsokára újra beborítja a tájat. Mindent ellep az új porréteg. A fekete hó, az áldott hamu. Az összedőlt ház romhalmaza alatt ekkor megmozdult valami. Egy újabb fekete doboz emelkedett ki a törmelék közül a pincéből. Hosszúkás, ízelt karjai segítségével átverekedte magát a romok között. Az elszenesedett parketta remegni kezdett. Egymás után újabb fekete dobozok emelkedtek ki az izzó hamuból. VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ez a regény valósággal belefúrta magát az álmaimba. Amikor megpróbáltam elfordulni tőle, újra és újra olyan emberek kerültek az utamba, akik arra biztattak, hogy tartsak ki. Ilyen volt a lányom. Ő a lelkemre kötötte, hogy folytassam ezt a könyvet, mert ilyen jót korábban még soha nem írtam. Amikor bevallottam a barátaimnak, Dán és Amy Hartmannak, hogy min dolgozom, ők sem nyugodhattak addig, míg vissza nem tuszkoltak ebbe a világba. Hála azért, hogy így tettek. Köszönettel tartozom az édesapámnak, amiért tonnaszám szállította nekem a tudományos szakirodalmat. Összegyűjtötte a nanotechnológiáról, a történelemről, az orvostudományról, a mészárszékekről, a fényről, a kommunikációról, a drágakövekről, a földrajzról, a mezőgazdaságról és a fekete dobozokról szóló szakirodalmat. Apám készítette el a Kupola műszaki rajzait is. Megszerkesztette a Főnix hadművelet szupertitkos dokumentumát, és felhívta a figyelmemet a hasznos újságcikkekre, az olyan gondolatokra, amelyeken érdemesnek tűnt elgondolkoznom. Mindörökre hálás vagyok neki a nyíltságáért, a szókimondásáért és a szeretetért, amivel felnevelt. Külön köszönet illeti meg dr. Scott Hannahst, a Floridai Egyetemen működő Mágneses Mezők Nemzeti Kutató Intézete Kísérleti Műszerellátó és Vizsgáló Részlegének igazgatóját, aki rövid tájékoztatást adott apámnak a kristályból Simon Lumsdonnak a nanotechnológia alapjait összefoglaló lenyűgöző előadását. Munkám során nagy segítséget jelentett a puskák elásásával kapcsolatban az az információ, amelyet Charles Woods posztolt a Backwoods Home Magazineben (a cikk ezen az internetes címen olvasható el: http:// www.backwoodshome.com/articles2/woodll5.html.).
Szeretném kifejezni hálámat férjemnek, Dave Scottnak. Neki nemcsak csalódott kirohanásaimat kellett elviselnie, de azt is kibírta, hogy hangosan felolvastam neki a könyv oldalait. Napról napra meghallgatott, és sokat segített a verekedős jelenetek kidolgozásában. Köszönet mindazoknak, akik elolvasták a regény korai változatait: Alix Reidnek, Frank Giampietrónak, Kate Pettersonnak, Kirsten Carletonnak és Heather Whitakernek. Örülök, hogy ilyen briliáns elmékkel dolgozhattam együtt. Különös hálával tartozom ügynökeimnek: Nat Sobelnek, Judith Webernek és Justin Manasknak. Hittek bennem, megerősítettek és segítettek, hogy megtaláljam a helyemet a világban. Köszönettel tartozom Karén Rosenfeltnek és Emmy Castlennek. Hálával tartozom nekik, és igazi kitüntetésnek tartom, ahogy a regényemre reagáltak. Szeretnék köszönetét mondani a regényem külföldi kiadásait gondozó kiváló, odaadó és lelkiismeretes szerkesztőknek, valamint az itthoni szerkesztőmnek, Jaime Levine-nek. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. A könyv háttéranyagát összeállítva számos kiváló összefoglalót olvastam el a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombákról. A szerkesztés során került a kezembe Charles Pellegrino ismeretterjesztő könyve, a The Last Train from Hiroshima (Az utolsó vonat Hirosimából). A könyv sajnos jelenleg nem kapható. Ez a nagy gonddal megírt mű alapvető segítséget jelentett számomra abban, hogy megismerjem azokat, akik meghaltak, és azokat is, akik életben maradtak. Nagyon remélem, hogy a könyv új kiadása nemsokára visszakerül a könyvesboltokba. Ezenfelül őszintén reménykedem abban is, hogy regényemet elolvasva még többen vesznek a kezükbe olyan ismeretterjesztő műveket, amelyek beszámolnak az atombomba hatásairól. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük ezeket a szörnyűségeket.
A SZERZŐRŐL Julianna Baggott, a neves és nagy népszerűségnek örvendő amerikai írónő művei több írói álnév alatt jelentek meg. Saját nevén, valamint a Bridget Asher és a N. E. Bode álnév alatt eddig tizenhét könyvét adták ki. Ezek között ugyanúgy akadnak regények a felnőttek, mint a fiatalabbak számára, de verseskötetek is. Munkái, olyan neves újságokban és magazinokban jelentek meg, mint a New York Times, a The Washington Post, a Boston Globe, a Best American Poetry, a Best Creative Nonfiction Real Simple, valamint az NPR.org honlapján és az NPR népszerű műsoraiban, mint amilyenek a Talk of the Nation és a Here and Now. Julianna Baggott regényei felkerültek a People magazin nyárra ajánlott olvasmányainak a listájára, a The Washington Post heti könyvajánlójába, a Booksense egyik válogatásába, a Boston Herald könyvklubjának válogatásába, de felkerültek a Kirkus által kiválasztott legjobb könyvek listájára is. A könyveit több mint ötven alkalommal adták ki Amerikán kívül. A szerző a Floridai Állami Egyetem kreatív írásprogramjának egyik professzora, és a nonprofit Kids in Need – Books in Deed szervezet egyik alapítója. A szerző könyveinek listája Julianna Baggott néven: Girl Talk The Miss America Family The Madam Which Brings Me to You (Steve Almonddal együtt) This Country of Mothers Lizzie Borden in Love Compulsions of Shilkworms and Bees
The Prince of Fenway Park The Ever Breath Bridget Asher írói néven: My Husbands Sweethearts The Pretend Wife The Provence Curefor the Brokenhearted N. E. Bode írói néven: The Anybodies trilógia The Slippery Map The Amazing Compendium of Edward Magorium