Hugh Laurie A BALEK (Tartalom) Apámnak

Hugh Laurie A BALEK (Tartalom)

Apámnak

Hálával tartozom az író-előadó Stephen Frynak észrevételeiért; Kim Harrisnek és Sarah Williamsnek mindent lehengerlő jó ízlésükért és intelligenciájukért; irodalmi ügynökömnek, Anthony Goffnak, aki nem fukarkodott támogatásával és bátorításával; színházi ügynökömnek, Lorraine Hamiltonnak, amiért nem vette zokon, hogy van egy irodalmi ügynököm is; és feleségemnek Jonak temérdek dologért, amelyeknek a felsorolásával egy ennél is vaskosabb könyvet is meg lehetne tölteni

ELSŐ RÉSZ Első fejezet Láttam ma egy embert Ki meghalni nem kívánt; P. S. STEWART Tegyük fel, hogy el kell törnöd egy ember karját. A jobbat vagy a balt, nem számít. A lényeg, hogy el kell törnöd, mert ha nem... nos, ez sem igazán fontos. Legyen elég annyi, hogy ha nem töröd el, akkor nem számíthatsz túl sok jóra. Na mármost, a kérdésem a következő: gyorsan töröd el a kart – reccs, hoppá, bocs, várj, segítek, itt ez a rögtönzött sín –, vagy elnyújtod az egészet jó nyolcpercnyire, időről időre leheletnyivel növelve a nyomást, egészen addig, míg a fájdalom már lila és zöld és forró és jéghideg, és üvölteni kell, annyira elviselhetetlen? Hát igen. Egyértelmű. A helyes megoldás, az egyetlen megoldás az, ha minél hamarabb letudod az egészet. Kart eltörni, konyakot átnyújtani. Jó állampolgárhoz illően. Nincs más jó válasz. Hacsak. Hacsak, hacsak, hacsak. Mi van akkor, ha a szóban forgó kar tulajdonosát történetesen utálod? De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel. Most fontolóra kellett vennem ezt a lehetőséget is. Amikor azt mondom, most, arra a pillanatra gondolok, amit épp próbálok leírni; a pillanatra, ami egy töredéknyivel, méghozzá igen véres töredéknyivel előzte meg azt a másik pillanatot, amikor a csukló végül eléri a tarkót, és a bal felkarcsont legalább két, de még valószínűbb, hogy több, lötyögve egymáshoz kapcsolódó darabra törik. Az imént említett kar az enyém. Nem valami elvont filozofikus kar. A csont, a bőr, a szőrszálak, a kis fehér sebhely a könyök csúcsán, melyet a Gateshill általános iskola fűtőtestjének sarka okozott – mindez hozzám tartozik. És most érkezett el az a pillanat, amikor fontolóra kell vennem annak a lehetőségét, hogy a mögöttem álló férfi, aki a csuklómat szorítva szinte már szexuális vágytól fűtött

odaadással feszíti a karomat felfelé a gerincem mentén, utál engem. De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel. Az örökkévalóságig húzza a dolgot. A neve Rayner volt. Keresztneve ismeretlen. Számomra legalábbis az, és ebből adódóan, azt hiszem, a számodra is. Feltételezem, hogy valakinek, valamikor tudnia kellett a keresztnevét – arra a névre keresztelte, azon a néven hívta reggelizni, megtanította neki, hogyan betűzze le –, megint csak más valakinek pedig egy bár túlsó végéből kellett kiáltania a nevét, hogy meghívja egy italra, vagy azt búgnia szex közben, vagy beírnia egy rubrikába egy életbiztosítási űrlapon. Tisztában vagyok vele, hogy mindezek a dolgok minden bizonnyal megtörténtek. Csak épp nehezemre esik elképzelni. Becslésem szerint Rayner tíz évvel lehetett idősebb nálam. És ez így önmagában még rendben is lenne. Nincs ezzel a világon semmi gond. Rengeteg olyan emberrel tartok fenn kellemes, baráti, kartel-nem-törő kapcsolatot, aki tíz évvel idősebb nálam. A nálam tíz évvel idősebb emberek zömében tiszteletre méltóak. Rayner azonban emellett nyolc centivel magasabb is volt nálam, huszonöt kilóval nehezebb, és legalább nyolc egységnyi akárhogyan-is-méred-erőszak-egységgel erőszakosabb. Rondább volt, mint egy autóparkoló. Nagy, kopaszra nyírt koponyája ki-be dudorodott, akár egy csavarkulcsokkal teligyömöszölt léggömb; nyomott bunyósorra, ami egészen olyan volt, mintha valaki bal kézzel rajzolta volna fel – vagy talán bal lábbal?! –, kanyargó, féloldalas folyótorkolatként terült el kérges deszkához hasonlító homloka alatt. Mindenemre mondom, nem akármilyen homlok volt! Téglák, kések, üvegpalackok és érvekkel megalapozott viták a maguk idejében egytől egyig ártalmatlanul pattanhattak vissza erről a súlyos oromzatról, és néhány lagymatag horpadásnál többet nem hagytak hátra a mély, távol ülő pórusok között. Ezek voltak, azt hiszem, a legmélyebb és legtávolabb ülő pórusok, amiket emberi bőrön valaha láttam, olyannyira, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy a Dalbeattie golfpályáján töltött 1976-os hosszú, forró nyár rémlik fel előttem... Az oldalsó kidomborodáshoz érve valószínűnek tűnik, hogy Rayner fülei valamikor a régmúltban le lettek harapva, aztán vissza lettek köpve a feje két oldalára, mivelhogy a bal oldali darab kétségkívül fejjel lefelé csüng, vagy kifordítva, vagy valami efféle, mert az embernek hosszasan kell meresztenie a szemét, míg végül rádöbben, hogy „nahát, ez egy fül”. És mindezek tetejébe, ha valakinek esetleg ennyiből se állt volna össze a kép, Rayner fekete bőrdzsekit viselt egy fekete garbó fölött. De az embereknek általában gyorsan összeállt a kép. Rayner akár csillogó selyembe is bugyolálhatta volna magát, a fülei mögé pedig orchideákat tűzhetett volna, a megszeppent járókelők így is előbb fizettek volna neki, és csak aztán tűnődtek volna el, hogy egyáltalán tartoztak-e valamivel. Én történetesen nem tartoztam neki semennyi pénzzel. Rayner az emberek azon kivételes csoportjába tartozott, akiknek az égadta világon semmivel se tartoztam, és ha a dolgok valamelyest rózsásabban alakultak volna kettőnk között, javasoltam is volna, hogy ő meg a többiek a csoportból csináltassanak egy különleges nyakkendőt, jelezvén a tagságot. A mintázat állhatna például egymást keresztező sorsvonalakból. De, amint már mondtam, a dolgok nem alakultak közöttünk túl rózsásan. Egy Cliff nevű félkarú harcoktató egyszer azt mondta nekem, hogy a fájdalom olyasvalami, amit saját magunknak okozunk. Mások tehetnek veled egy és mást – megüthetnek, megkéselhetnek, megpróbálhatják eltörni a karod –, de a fájdalmat te magad hozod létre. Ezért aztán, magyarázta Cliff,

aki miután két teljes hetet töltött Japánban, feljogosítva érezte magát arra, hogy az efféle baromságokat lelkes hallgatóságára zúdítsa, az embernek mindig hatalmában áll megszűntetnie a saját fájdalmát. Cliff három hónappal ezek után egy kocsmai verekedésben lelte halálát egy ötvenöt éves özvegy keze által, úgyhogy azt hiszem, nem lesz már alkalmam felvilágosítani ebben a kérdéskörben. A fájdalom egy esemény. Megtörténik veled, aztán foglalkozol vele, ahogy akkor éppen tudsz. Az egyetlen dolog, ami mellettem szólt, az volt, hogy mindeddig meg se nyikkantam. Megjegyzem, ennek a bátorsághoz vajmi kevés köze volt, egész egyszerűen eddig nem értem rá. Egészen eddig a pillanatig Rayner meg én azzal foglalatoskodtunk, hogy falakba és bútorokba csapódjunk a férfiizzadsággal terhes csend közepette, és csak azért nyögtünk fel nagy néha, hogy a másik tudomására hozzuk, még nem lankad a figyelmünk. De most, amikor öt másodpercnél több nemigen választ el attól, hogy elájuljak, és a csont végre megadja magát – most jött el az ideje, hogy bedobjak valami új elemet. Nagy hirtelen csak a hangadás jutott eszembe. Így aztán az orromon át mélyen belélegeztem, kihúztam magam, hogy olyan közel kerüljek az arcához, amennyire csak lehetséges, egy ideig még bent tartottam a levegőt, majd kieresztettem magamból. A japán harcművészek erre csak úgy utalnak, kiai – mondhatnád, hogy ez csak egy nagyon erős hang, és nem is tévednél nagyot –, annyira hirtelen, megdöbbentő, hű-vazze-mi-volt-ez intenzitású üvöltés, hogy elég csúnyán meg is ijesztettem magam. A hatás Rayneren pont olyan volt, amilyennek ígérik. Önkéntelenül is hátrahőkölt, és a szorítása a karomon a másodperc töredékére meglazult. Hátravetettem a fejem, bele a képébe, olyan erősen, ahogy csak tudtam, és éreztem, ahogy a porc az orrában próbálja felvenni a koponyám formáját, aztán valami selymes, nedves dolog kenődött a fejem tetejére. Ekkor a sarkammal megcéloztam a lágyékát, és futólag még érintve a combja belsejét, belerúgtam nemi szervének tekintélyes méretű batyujába. Mire a másodperc töredéke letelt, Raynert már nem a karom eltörése kötötte le, és én hirtelen tudatára ébredtem annak, hogy csak úgy úszom a verítékben. Lábujjhegyen szökdécselve, mint valami agg bernáthegyi kutya, elhátráltam tőle és fegyver után néztem. A profi-amatőr páros mérkőzésnek ez a tizenöt percnyi egyetlen menete London Belgravia nevű negyedének egy kis, minden eleganciát nélkülöző nappalijában került megrendezésre. A belsőépítész tökéletesen borzalmas munkát végzett, mint minden belsőépítész, minden alkalommal, mindenáron, kivétel nélkül – de jelen pillanatban az illető nehéz, elmozdítható dísztárgyak iránti lelkesedése történetesen egybevágott az enyémmel. A kandallópárkányon álló ötvencentis Buddha-szoborra esett a választásom. A még ép kezemmel megmarkoltam, és örömmel tapasztaltam, hogy az apró emberke fülei kifejezetten markolásra termettek, különösen, ha egy egykezű játékosról van szó. Rayner ekkor épp térdeplő helyzetben öklendezett a kínai szőnyegre, nagymértékben javítva annak színén. Választottam egy megfelelő helyet, összeszedtem magam, és alattomos csapást mértem rá a Buddha-szobor talpának sarokrészével, egyenest a bal füle mögötti puha részre. Nehézkes, tompa hang hallatszott, amilyet csak a támadásnak kitett emberi szövet tud kiadni, és Rayner az oldalára puffant. Nem vesződtem azzal, hogy megnézzem, él-e még. Részvétlennek tűnhetek talán, de hát ez van. Letöröltem némi verítéket az arcomról, és kisétáltam a bejárati ajtóhoz. Megpróbáltam fülelni, de ha volt is valami hang a házon belül vagy kint az utcán, azt amúgy se hallottam volna meg, mert a szívem olyan hangosan kalapált, akár egy fúrógép. Na persze az is lehet, hogy odakint valóban dolgozott egy fúrógép. Túlságosan is lekötött az, hogy hatalmas, bőröndnyi levegőfelhőket szívjak magamba ahhoz, hogy ebből bármit is észleljek.

Kinyitottam az ajtót, és azonnal éreztem a bőrömön a hűvös, szemerkélő esőt. Az esőcseppek elkeveredtek az izzadságcseppekkel, felhígították azokat, és felhígították a karomban lévő fájdalmat is. Felhígítottak mindent, én pedig becsuktam a szemem és hagytam, hogy az esőcseppek az arcomat mossák. Ez volt az egyik legjobb dolog, amit valaha átéltem. Mondhatnád erre, hogy ezek szerint elég gyatra kis életem lehet. De ne feledjük, hogy minden nézőpont kérdése. Kilincsre zártam az ajtót magam mögött, leléptem a járdára és rágyújtottam. Fokozatosan és kissé morcosan, de a szívem végül rendbe szedte magát, és rövidesen a légzésem is csatlakozott hozzá. A fájdalom a karomban rettenetes volt, és tudtam, hogy még napokig velem lesz, ha nem hetekig. De legalább a cigizős karom rendben volt. Visszamentem a házba és láttam, hogy Rayner ott van, ahol hagytam, a saját hányadékában fekve. Vagy halott volt, vagy súlyos testi sértést szenvedett, és ezek bármelyike legalább öt évet jelentett. Tízet inkább, ha hozzáadjuk a rossz magaviseletért ráhúzott éveket is. És ez az én szemszögemből nézve nem volt épp kellemes. Az a helyzet, hogy voltam már börtönben. Csak három hetet, és csak vizsgálati fogságban, de amikor az embernek napi két sakkpartit kell lenyomnia egy tőszavakban beszélő West Ham focidrukkerrel, akinek az egyik kezére a HALÁL szó van tetoválva, a másikra pedig az, hogy HALÁL – mindezt olyan sakk-készlettel, amiből hiányzik hat gyalog, az összes bástya és két futó –, akkor hirtelen azon kapja magát, hogy elkezdi igen nagyra becsülni az élet apró örömeit. Azt például, amikor nem kell börtönben lennie. Ilyen és efféle dolgokon morfondíroztam, és kezdtek felrémleni előttem mindazon trópusi országok képei, ahova valahogy sose jutottam el, amikor ráébredtem, hogy a hang – ez a halk, nyikorgó, csoszogó, recsegő hang – egészen biztosan nem a szívemből jön. Sem pedig a tüdőmből vagy ziháló testem bármely más részéből. A hang minden kétséget kizáróan kívülről jött. Valaki vagy valami hihetetlenül tehetségtelenül igyekezett hangtalanul lejönni a lépcsőn. Otthagytam a Buddhát a helyén, felkaptam egy éktelen ronda alabástrom asztali öngyújtót, és az ajtó felé indultam, ami különben szintén borzalmasan csúnya volt. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán csúnya ajtót készíteni. Nos, nem egyszerű, az biztos, de hidd csak el, hogy bármelyik menő lakberendező még a reggeli kávéja előtt összedobja. Próbáltam visszatartani a lélegzetemet, de nem ment, így aztán hangosan várakoztam. Valahol felkapcsolódott egy villany, majd kisvártatva lekapcsolódott. Kinyílt egy ajtó, szünet, ott sincs semmi, becsukódott. Egyhelyben áll. Gondolkozik. Arra jut, hogy megnézi a nappalit. Ruhasuhogást, majd halk lépéseket hallottam, aztán hirtelen éreztem, hogy enyhül a szorításom az alabástrom öngyújtón, és szinte megkönnyebbülten dőlök a falnak. Mert még ebben a rémült, sérült állapotomban is kész voltam kockára tenni az életemet azon tényre alapozva, hogy a Fleur de Fleurs Nina Ricci parfüm nem kifejezetten az a verekedős illat. A nő megállt az ajtóban és körbenézett a szobában. A villany nem égett, de a függönyök el voltak húzva, és az utcáról épp elég fény áramlott be. Megvártam, amíg a tekintete összetalálkozik Rayner testével, és csak akkor fogtam be a száját. Végigvettük a Hollywood és az illedelmes társadalom diktálta ilyenkor megszokott összes fordulatot. Ő megpróbált kiabálni és beleharapni a tenyerembe, én pedig kértem, maradjon csendben, mert nem fogom bántani, hacsak nem kiabál. Aztán kiabált, én pedig bántottam. Csak a szokásos, semmi sallang. Egy idő után már a kanapén ült egy pohár itallal, amiről azt hittem konyak, de valójában calvados volt. Én eközben az ajtónál álltam, és igyekeztem a legokosabb és legépelméjűbb arckifejezést ölteni

magamra. Oldalára fordítottam Raynert, precíz stabil oldalfekvésbe, hogy ne fulladjon bele a saját hányásába. Vagy bárki máséba, ha úgy alakulna. A nő fel akart kelni a kanapéról és bíbelődni vele, hogy lássa, jól van-e – párnák, nedves ruha, kötések, minden, amitől a bámészkodók általában jobban érzik magukat –, de megkértem, hogy maradjon a helyén, mert már hívtam a mentőket, és különben is, az a legjobb, ha most békén hagyjuk. Ekkor alig észrevehetően elkezdett remegni. A két kezén kezdődött, amikkel a poharat markolta, aztán elérte a könyökét, majd a vállát, és minden egyes alkalommal, amikor Raynerre nézett, csak rosszabbodott a helyzet. Na persze a reszketés aligha szokatlan reakció, amikor az ember az éjszaka közepén egy eszméletlenül heverő férfitestet és némi hányás kombinációját fedezi fel a szőnyegén, de nem akartam, hogy még rosszabbul legyen. Miközben rágyújtottam egy cigire az alabástrom öngyújtóval – és igen, még a lángja és ronda volt –, igyekeztem annyi információt feldolgozni, amennyit csak tudtam, mielőtt a calvados megteszi a kellő hatását, és a nő elkezd kérdezősködni. Három helyen is láthattam az arcát a szobában: egyszer egy ezüstkeretes fényképen a kandallópárkányon – Ray Ban napszemüveget viselt és egy síliften himbálózott; másodszor egy hatalmas és borzalmas olajfestményen, aminek a készítője, úgy tűnt, nem nagyon kedvelte a nőt, a kép az ablak mellett lógott; és végül, és meg kell mondjam, a három közül ez volt a legjobb, egy kanapén ülve, tőlem három méterre. Nem lehetett több tizenkilencnél, a válla szögletes volt, hosszú barna haja pedig vidám zuhatagban tűnt el a nyaka mögött. A magas, kerek arccsont ázsiai származásra utalt, de ez a benyomás azonnal szertefoszlott, mihelyst az ember meglátta a szemét, ami szintén kerek volt, hatalmas és élénkzöld. Ha van ennek bármi értelme. Vörös selyem hálóköntös volt rajta, és egy darab elegáns papucs, az orrán díszes aranyhímzéssel. Körbenéztem a szobában, de sehol nem láttam a papucs párját. Lehet, hogy csak egy darabra tellett neki. Megköszörülte a torkát. – Ki ez? – kérdezte enyhén fátyolos hangon. Azt hiszem, még mielőtt kinyitotta volna a száját, már tudtam, hogy amerikai. Túlságosan is egészségesnek tűnt ahhoz, hogy bármi más lehessen. És honnan szedik ezeket a fogakat? – Raynernek hívták – mondtam, és mivel úgy éreztem, ez így talán kissé sovány válasznak tűnhet, még gyorsan hozzátettem – Nagyon veszélyes ember volt. – Veszélyes? Ez láthatóan megrémítette, és nem ok nélkül. Valószínűleg átfutott az agyán, mint ahogy most az enyémen is, hogy ha Rayner veszélyes volt, és én megöltem, akkor ezzel, már csak hierarchiai szempontból is, én is veszélyessé váltam. – Veszélyes – ismételtem, közben figyeltem, ahogy félrenéz. Úgy tűnt, a remegése valamelyest alábbhagyott, ami jó volt. De az is lehet, hogy szinkronban remegett velem, ezért kevésbé vettem észre. – És... mit keres itt? – kérdezte végül. – Mit akart? – Nehéz megmondani. Nekem legalábbis az. Talán pénzt akart, talán ezüstöt... – Úgy érti... nem mondta el magának? – A hangja hirtelen felerősödött. – Szétveri a fickót, és azt se tudja, kicsoda? Hogy mit keresett itt? A megrázkódtatás ellenére úgy tűnt, az agya rendben működik. – Azért ütöttem ki, mert meg akart ölni – magyaráztam. – Én már csak ilyen vagyok. Próbálkoztam hamiskásan vigyorogni, de aztán felfedeztem magam a kandalló feletti tükörben és beláttam, hogy nem nagyon megy.

– Maga már csak ilyen – ismételte, és a hangjában nem volt semmi kedvesség. – És ki maga? Na mármost. Ezen a ponton roppant óvatosnak kellett lennem. Ha nem vigyázok, a dolgok hirtelen még annál is sokkal rosszabbra fordulhatnak, mint amilyenek eddig voltak. Próbáltam meglepett arcot vágni, és talán egy kicsit sértődöttet is. – Ezek szerint nem ismersz meg? – Nem. – Hm. Érdekes. Fincham. James Fincham. – Felé nyújtottam a kezem. Nem fogadta el, így aztán a mozdulatból egy lezser legyintés lett. – Ez csak egy név – tiltakozott. – Ebből nem derül ki, ki maga. – Az apád egyik barátja vagyok. Ezen eltöprengett egy darabig. – Üzleti partner? – Olyasmi. – Olyasmi. – Bólintott. – Maga James Fincham, az apám üzleti partnere vagy valami olyasmi, és az imént megölt egy embert a házunkban. Félrebillentett fejjel néztem rá, és az arckifejezésemmel próbáltam közölni, hogy hát igen, némelykor a világ átkozottul bitang tud lenni. Újra megvillantotta a fogait. – Ennyi lenne? Ez az önéletrajza? Újra magamra öltöttem a hamiskás mosolyt, ugyanolyan katasztrofális eredménnyel. – Várjunk csak – szólalt meg. Raynerre nézett, majd hirtelen kicsit kihúzta magát ültében, mintha felötlött volna benne egy gondolat. – Nem is hívott senkit, igaz? Most, hogy így jobban belegondolok, mindent egybevéve, inkább közelebb lehetett a huszonnégyhez. – Úgy érted... – hebegtem. – Úgy értem – mondta –, hogy nincs úton semmiféle mentő. Jesszusom! Letette a poharát a szőnyegre a lába mellé, felállt és a telefonhoz lépett. – Nézd – kezdtem –, mielőtt bármi butaságot tennél... Elindultam felé, de a mód, ahogyan megpördült, azt sugallta, talán mégis jobb lesz, ha nem mozdulok. Nem állt szándékomban az elkövetkező hetekben egy telefonkagyló maradványait szedegetni ki az arcomból. – Maga csak maradjon ott, Mr. James Fincham – sziszegte felém. – Nincs ebben semmi butaság. Kihívom a mentőket és kihívom a rendőrséget. Nemzetközileg elfogadott eljárás. Kijön néhány ember nagy fegyverekkel, és elviszik magát. Egyáltalán semmi butaság nincs benne! – Oké – mondtam –, bevallom, nem voltam teljesen őszinte. Felém fordult, a szeme egészen összeszűkült. Ha tudod, mire gondolok... Vízszintesen szűkült össze, nem pedig függőlegesen. Azt hiszem, ilyenkor azt kéne inkább mondani, hogy összekicsinyítette a szemét, de ezt nem mondja soha senki. Szóval, a szeme egészen összeszűkült. – Mi a fenét ért azon, hogy „nem teljesen őszinte”? Összesen két dolgot mondott nekem. Úgy érti, az egyik hazugság volt? Ezzel megfogott, ez tagadhatatlan. Bajban voltam. Viszont eddig csak az első számjegyet ütötte be a telefonba. – A nevem Fincham – mondtam –, és valóban ismerem az apádat. – Igen? Akkor azt is tudja, hogy milyen cigarettát szív?

– Dunhillt. – Soha életében még csak rá se gyújtott. A húszas éveinek végén járhatott, azt hiszem. Legrosszabb esetben harminc lehetett. Mély lélegzetet vettem, miközben ő benyomta a segélyhívószám második számjegyét is. – Jó, jó, nem ismerem az apádat. De próbálok segíteni. – Értem. Azért jött, hogy megjavítsa a zuhanyzót. A harmadik, utolsó számjegy. Most kell előrukkolni az adu ásszal. – Valaki meg akarja ölni – böktem ki. Apró kattanást hallottam és azt, hogy valaki valahol megkérdezi, melyik szolgáltatást kérjük. A lány lassan felém fordult, a kagylót eltartotta az arcától. – Mit mondott? – Valaki meg akarja ölni az apádat – ismételtem. – Nem tudom kicsoda, és nem tudom, miért. De próbálom megakadályozni. Ez lennék én, ezért vagyok itt. Hosszan és keményen nézett rám. Valahol egy óra ketyegett. Rondán. – Ennek az embernek – Raynerre mutattam – volt valami köze hozzá. Láttam rajta, hogy azt gondolja, ez így igazságtalan, hiszen Rayner aligha volt abban a helyzetben, hogy ellentmondhasson nekem; ezért egy kicsit finomabbra vettem a hangnemet, közben aggodalmasan tekintgettem körbe, mintha én is éppoly zavarodott és nyugtalan lennék, mint ő. – Azt nem mondhatom, hogy azért jött ide, hogy öljön – mondtam –, mert nem volt rá lehetőségünk, hogy hosszasan elbeszélgessünk. De kizárni sem lehet. – Szakadatlan bámult rám. A telefonközpontos hellózott a vonal másik végén, és közben valószínűleg próbálta lenyomozni a hívást. A lány várt. Hogy mire, azt nem tudnám megmondani. – A mentőket kérem – szólalt meg végül, közben le nem vette rólam a tekintetét, majd kissé elfordulva megadta a címet. Bólintott és lassan, nagyon lassan visszatette a kagylót a helyére, majd felém fordult. Egyike volt ez azon csendeknek, amiknek már a legelején tudja az ember, hogy sokáig fognak tartani, úgyhogy kiráztam még egy szál cigarettát, és odanyújtottam neki a dobozt. Elindult felém, aztán megállt. Alacsonyabb volt, mint amekkorának a szoba túlsó felében tűnt. Újra elmosolyodtam, ő kivett egy cigarettát a dobozból, de nem gyújtott rá. Csak lassan játszadozott vele, aztán rám emelt egy szürke szempárt. Azt mondom, egy szempárt. Na persze az ő szemére gondolok. Nem nyúlt be egy fiókba és vette ki onnan valaki másnak a szemét, hogy aztán rám emelhesse. A saját hatalmas, halványszürke szemével nézett rám. Az a fajta szempár volt, amitől egy felnőtt férfi zagyvaságokat kezd beszélni. Szedd össze magad, az istenért! – Maga egy hazudozó – vádolt. Nem volt mérges. Nem volt rémült. Tényszerűen közölte. Maga egy hazudozó. – Nos, igen – ismertem el –, általánosságban nézve az vagyok. De ebben a bizonyos pillanatban történetesen igazat mondok. Továbbra is az arcomat bámulta, úgy, ahogy néha én magam is teszem borotválkozás után, de úgy tűnt, neki sincs a tarsolyában több válasz, mint nekem. Aztán egyet pislogott, és ez a pislogás valahogy megváltoztatta a dolgokat. Valami el lett eresztve, vagy le lett kapcsolva, de legalábbis lejjebb lett tekerve egy kicsit. Kezdtem elengedni magam. – Miért akarná bárki is megölni az apámat? – A hangja halkabb lett. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – feleltem. – Azt is csak most tudtam meg, hogy nem dohányzik. A lány tovább erősködött, mintha nem is hallott volna az imént.

– És mondja csak, Mr. Fincham – faggatott tovább –, hogy jött rá erre az egészre? Ez rázós kérdés volt. Igazán rázós kérdés. Rázós kérdés a négyzeten. – Mert felajánlottak egy munkát – mondtam. Abbahagyta a lélegzést. Úgy értem, konkrétan abbahagyta a lélegzést. És nem is nagyon tűnt úgy, mintha tervezné, hogy valaha újrakezdi. Folytattam a mondókámat és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. – Valaki felajánlott egy rakás pénzt, hogy öljem meg az apádat – mondtam, mire ő hitetlenül meredt rám. – De nem fogadtam el. Ezt nem kellett volna hozzátennem. Tényleg nem. Newton társalgással kapcsolatos harmadik törvénye, ha létezne, kimondaná, hogy minden állítás feltételez egy ugyanolyan, ellentétes állítást. Azzal, hogy kimondtam, nem fogadtam el az ajánlatot, felvetettem annak a lehetőséget, hogy akár el is fogadhattam volna. És igazán nem akartam, hogy ez a lehetőség ott lebegjen a szobában ebben a pillanatban. De ekkor a lány újra elkezdett lélegezni, szóval az is lehet, hogy nem vette észre. – Miért? – Mit miért? A bal szemében volt egy parányi zöld csík, ami a pupillájától északkeleti irányba haladt. Ott álltam, a szemét néztem, és közben próbáltam nem nézni, mert hatalmas bajban voltam. Több szempontból is. – Miért nem fogadta el? – Mert... – kezdtem, de elhallgattam, mert biztosra kellett mennem. – Igen? – Mert nem ölök embereket. Nem mondott semmit, próbálta feldolgozni a hallottakat, elismételte magában néhányszor. Aztán Rayner mozdulatlanul heverő testére nézett. – Megmondtam – törtem meg a csendet. – Ő kezdte. Vagy háromszáz évig fürkészte az arcomat, majd, miközben még mindig a cigarettával babrált, igen lassan visszasétált a kanapéhoz, mélyen a gondolataiba merülve. – Őszintén szólva – folytattam, közben próbáltam megértetni magam és a helyzetet –, kedves ember vagyok. Támogatok segélyszervezeteket, újrahasznosítom az újságokat, meg minden. A lány ekkor Rayner mellé ért és megállt. – Na és mikor történt mindez? – Hát... épp most – dadogtam, mint egy idióta. Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Úgy értem, mikor kérték fel? – Óh, az? – mondtam. – Tíz nappal ezelőtt. – Hol? – Amszterdamban. – Az Hollandiában van, igaz? Megkönnyebbülést éreztem. Ettől az utolsó kérdésétől rögtön sokkal jobban kezdtem érezni magam. Jólesik az embernek, mikor néha a fiatalság felnéz rá. Nem kell állandóan ezt csinálniuk, de időről időre jólesik. – Így van – erősítettem meg. – És ki volt az, aki felkérte? – Soha nem láttam, se előtte, se utána. Lehajolt a poharáért, kortyolt egyet a calvadosból, és az ízétől grimasz ült ki az arcára.

– És ezt higgyem is el? – Nos... – Tudja, igazán segíthetne nekem – mondta, és a hangja megint kezdett felerősödni. Rayner felé biccentett. – Itt van ez a fickó, aki, azt hiszem, nem fogja megerősíteni a maga kis sztoriját, és nekem hinnem kéne magának, de miért is? Csak mert jóképű? Nem tudtam uralkodni magamon. Uralkodnom kellett volna magamon, igen, tudom, de egyszerűen nem ment. – Miért is ne? – szellemeskedtem, és igyekeztem a legelbűvölőbb mosolyomat felvillantani. – Én elhinnék neked bármit, amit mondasz. Hatalmas hibát vétettem. Óriásit. Ez volt a legostobább, legnevetségesebb megjegyzés, amit a nevetséges megjegyzésektől amúgy is hemzsegő életem során valaha elkövettem. Felém fordult, és ezúttal igazán mérgesen szólt hozzám. – Ezt a jópofizást azonnal befejezheti! – Én csak... – próbáltam megvédeni magam, de aztán végül örültem, hogy szinte azonnal félbeszakított, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, mit hozhattam volna fel magam mellett. – Mondom fejezze be! Van itt egy fickó, aki haldoklik. Bűnbánóan bólintottam, majd mindketten fejet hajtottunk Rayner előtt, mintha tiszteletünket fejeznénk ki. A lány ezután, mintha csak hirtelen becsukta volna a zsoltároskönyvét, egészen megváltozott. A válla ellazult, és felém nyújtotta a poharát. – A nevem Sarah – mondta. – Nézzen körül, talál-e nekem valahol kólát. Végül felhívta a rendőrséget is. Akkor érkeztek meg, amikor a mentősök épp felnyalábolták Raynert, aki ekkor még mindig lélegzett, és felpakolták egy összecsukható hordágyra. A rendőrök hümmögtek és hammogtak, levettek pár dolgot a kandallópárkányról, aztán benéztek alá, és lerítt róluk, hogy legszívesebben valahol egészen máshol lennének. A rendőrök, általánosságban véve, nem szeretik az új eseteket. Nem azért, mert lusták, hanem mert, mint mindenki más, ők is jelentést és összefüggéseket akarnak találni abban a nagy boldogtalan összevisszaságban, amiben dolgoznak. Ha, miközben épp valami tinédzsert akarnak elkapni, aki dísztárcsákat fújt meg, kihívják őket egy tömeggyilkosság helyszínére, nem tudják visszafogni magukat, és muszáj benézniük a heverő alá, leellenőrizni, hogy vannak-e ott dísztárcsák. Találni akarnak valamit, ami összefügg azzal, amit addig láttak, valamit, amitől némi értelmet nyer a káosz. Hogy aztán azt mondhassák maguknak, az egyik dolog azért történt, mert a másik dolog megtörtént. Amikor nem találnak ilyesmit – amikor nem látnak mást, mint egy újabb halom munkát, dolgokat, amikről jelentéseket kell írniuk, amiket iktatniuk kell, amik aztán elkeverednek és valamikor később újra előkerülnek valakinek az alsó fiókjából, csak hogy ismét eltűnhessenek, és végül nem tudnak egyetlen nevet sem felmutatni az ügyben –, nos, az efféle dolgok kissé a kedvüket szegik. A mi kis történetünk különösen elszontyolította őket. Sarah és én jó előre begyakoroltunk egy szerintünk hihető mesét, és ezt háromszor is előadtuk egyre magasabb rangú rendőröknek, legvégül egy felháborítóan fiatal nyomozónak, aki azt mondta, Brocknak hívják. Brock a kanapén ült, hébe-hóba szemügyre vette a körmeit, és fiatal fejével végigbólogatta a rettenthetetlen James Fincham történetét, aki a család egyik barátjaként az egyik első emeleti vendégszobában szállt meg. Hangokat hallott, leosont a földszintre, hogy kiderítse, mi okozza a zajt, csúnya, fekete bőrdzsekis, fekete garbós férfi, akit nem, azelőtt sohasem látott, verekedés, elesés, óh, istenem, beverte a fejét. Sarah Woolf, született 1964. augusztus 29., verekedés zaját hallotta, lejött, látta az egészet. Inni valamit, nyomozó úr? Teát? Üdítőt?

Na igen, a jómódú környezet is elég sokat segített. Ha ugyanezzel a mesével London egyik munkásnegyedében hozakodtunk volna elő egy albérleti lakásban, semmi idő alatt egy furgon padlóján találtuk volna magunkat és fiatal, izmos, rövidre nyírt hajú férfiaktól az iránt érdeklődtünk volna, hogy esetleg egy pillanatra le tudnának-e szállni a fejünkről, amíg kényelmesen el nem helyezkedünk. De a lomboktól zöldellő, stukkódíszítéses Belgravia negyedben a rendőrök sokkal hajlamosabbak hinni az embernek. Azt hiszem, ez be is van építve a rezsibe. Miközben a vallomásainkat írtuk alá, megkértek bennünket, hogy ne tegyünk semmi ostobaságot, például lehetőleg ne hagyjuk el az országot anélkül, hogy erről jó előre értesítenénk a kerületi rendőrkapitányságot, és arra bátorítottak, hogy úgy egyébként is minden helyzetben igyekezzünk betartani a törvényt. Két órával azután, hogy megpróbálta eltörni a karomat, minden, ami hátramaradt Raynerből, keresztneve ismeretlen, a szaga volt. Kiengedtem magam a házból, és minden újabb lépésnél éreztem, ahogy a fájdalom ismét átveszi a központi helyet. Rágyújtottam egy cigarettára és a sarokig füstöltem, ahol befordultam balra egy macskaköves sikátorba, ahol régebben lovakat tartottak. Rettentő gazdagnak kellene lennie annak a lónak, aki manapság itt szeretne tanyázni, ez nyilvánvaló, de a sikátor istállójellege még mindig átitatta a helyet, és éppen ezért éreztem úgy, hogy itt kell kikötnöm a bicajomat. Egy vödör zabbal és némi szénával a hátsó kereke alatt. A bicaj ott volt, ahol hagytam, ami elég semmitmondó megjegyzésnek tűnhet, pedig mostanában már nem az. Ha az ember otthagyja a masináját egy sötét helyen több mint egy órára, még akkor is, ha le van lakatolva és riasztó is van rajta, és aztán amikor visszatér, még mindig ott találja, hát az a bringások között eseményszámba megy. Különösen akkor, ha a kérdéses bicikli egy Kawasaki ZZR 1100-as motorbicikli. Egy percig sem tagadom, hogy a japcsik csúnyán semmibe vették a lesszabályt Pearl Harbornál, és az is biztos, hogy nem nagyon rúgnak labdába, amikor egy halat kell feltálalni az asztalnál – de, mindenemre mondom, a motorbicajokról tudnak egy és mást. Fordítsd csak el a gázkart ütközésig bármelyik sebességben ezen a masinán, és az átpréseli a szemgolyóidat a koponyád hátulján! Oké, oké, lehet, hogy ez nem éppen az az érzés, amit a legtöbb ember keres, amikor felmerül a személyszállítás kérdése, de mivel én ezt a motort egy backgammon-partin nyertem, méghozzá úgy, hogy szédületes mázlival úgy tudtam kimenni, hogy először csak 4-1-es párokat dobtam, aztán háromszor egymás után dupla hatost, meglehetősen kedveltem. Fekete volt és nagy, és még egy átlagos motorosnak is lehetővé tette, hogy ellátogasson más galaxisokba. Beindítottam a motort, épp elég hangosan bőgetve ahhoz, hogy jó néhány belgraviai pénzembert felriasszak legédesebb álmából, és elindultam Notting Hill felé. Vissza kellett fognom magam az eső miatt, így aztán bőségesen volt időm elmerengeni az éjszaka történteken. Amit különösen nem tudtam kiűzni a fejemből, miközben a csúszós, sárgán megvilágított utcákon szlalomozgattam a motoromon, az volt, amikor Sarah megkért, hogy fejezzem be a jópofáskodást. És az ok, amiért megkért, hogy fejezzem be, az volt, hogy volt egy haldokló a szobában. Newton társalgási törvénye, gondoltam magamban. Ebből az következett, ugyanis, hogy nyugodtan folytathattam volna a mellébeszélést, ha a szobában nincs haldokló. És ez felvidított. Kezdtem azt gondolni, hogy ha nem tudom úgy irányítani a dolgok alakulását, hogy egy szép napon a lány és én együtt lehessünk egy olyan szobában, amiben nincsenek haldoklók, hát ne legyen a nevem James Fincham. Mint ahogyan, persze, nem is az.

Második fejezet Sokáig a hajnali órákban feküdtem ágyba. MARCEL PROUST Miután visszaértem a lakásomba, végigcsináltam a szokásos rutinomat az üzenetrögzítővel. Volt rajta két semmitmondó sípszó, egy téves szám, egy hívás egy barátomtól, ami már az első mondat közben megszakadt, ezt pedig három olyan ember hívása követte, akikről nem is akartam tudni, és akiket most mégis vissza kellett hívnom. Istenem, hogy mennyire utálom ezt a gépet! Leültem az íróasztalom elé és átnéztem a napi postámat. Néhány számlát egyenesen a szemetesbe dobtam, és csak ezután jutott eszembe, hogy hiszen a szemetest valamikor korábban kivittem a konyhába – ettől aztán ideges lettem, a posta maradékát begyömöszöltem a fiókba és lemondtam arról a tervemről, hogy a rutinfeladatok elvégzésétől fog helyreállni a fejemben minden. Túl késő volt már ahhoz, hogy hangos zenét tegyek fel, és más egyéb szórakozást nem találtam a lakásban, csak a whiskyt. Így aztán felkaptam egy poharat és egy üveg The Famous Grouse-t, töltöttem magamnak néhány ujjnyival, aztán visszamentem a konyhába. Felöntöttem annyi vízzel, hogy a méltán híres skót whiskyből rémlik-valami whisky lett, majd leültem az asztalhoz a kézi diktafonommal, mert valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha hangosan kimondom a gondolataimat, az segít tisztábbá tenni a dolgokat. Megkérdeztem tőle, hogy működik-e ez a módszer a piszkos gatyáimmal is? Azt felelte, nem, de működik mindennel, ami csak a lelkemet nyomja. Betettem a masinába egy szalagot, aztán lenyomtam a „felvétel” gombot. – Szereplők – kezdtem –, Alexander Woolf, Sarah Woolf apja, egy csinos György-korabeli ház tulajdonosa a Lyall utcában a Belgravia negyedben; vak és rosszindulatú belsőépítészek munkaadója, és a Gaine Parker elnöke és vezérigazgatója. Ismeretlen fehér férfi, amerikai vagy kanadai, ötven körüli. Rayner. Hatalmas, erőszakos, jelenleg kórházi kezelés alatt. Thomas Lang, harminchat, D lakás, Westbourne köz 42, azelőtt Skót Gárdista, leszerelés kitüntetéssel, kapitányi rangban. Az eddig ismert tények a következők. Nem tudom, miért beszélek így, ha diktafon van a kezemben, de ez van. – Ismeretlen férfi megkísérli T. Langet felbérelni azon célból, hogy elkövessen egy gyilkosságot A. Woolf ellen. Lang elutasítja az ajánlatot, azzal érvelvén, hogy ő egy jóravaló ember. Akinek elvei vannak. Rendes. Úriember. Számba vettem egy korty whiskyt, a diktafonra néztem és azon tűnődtem, vajon lejátszom-e valaha ezt a monológot valakinek. Egy könyvelő azt mondta nekem, ésszerű beruházás diktafont vennem, mert leírhatom az adómból. De mivel adót egyáltalán nem fizettem, diktafonra egyáltalán nem volt szükségem, a könyvelőben pedig még annyira se bíztam meg, hogy leköpjem, úgy tekintettem erre a masinára, mint a kevésbé ésszerű beruházásaim egyikére. Hejhó! – Lang elmegy Woolf házába, azzal a feltett szándékkal, hogy figyelmezteti egy esetleges merényletkísérletre. Woolf nincs otthon. Lang úgy dönt, feszegeti egy kicsit a kérdést. Itt rövid szünetet tartottam, amiből hosszú szünet lett, így aztán kortyolgattam még egy kis whiskyt és félretettem a diktafont, míg végiggondolom a dolgokat. A kérdés feszegetése részemről egy rövid „mi a” szókapcsolatban merült ki – és még azt is alig tudtam kiejteni a számon, Rayner máris széket ragadott és fejbevágott vele. Ezenkívül nem tettem

mást, mint hogy félholtra vertem egy embert, távoztam és azt kívántam, méghozzá teljes szívemből, hogy bár a másik felét is holtra vertem volna. És az ilyesmit az ember nem szívesen mondja magnóra, hacsak nem biztos a dolgában. Mint ahogyan én, megdöbbentő módon, egyáltalán nem voltam az. Mindamellett tulajdonképpen épp eleget tudtam már, hogy felismerjem Raynert, még mielőtt tudtam volna a nevét. Azt azért nem mondanám, hogy követett, de nagyon jó az arcmemóriám – ami kárpótol azért, hogy a nevekben viszont szánalmas vagyok –, és Rayner arcát nem kifejezetten nehéz megjegyezni. Heathrow repülőtér, egy kocsma a King's Roadon és a metrólejáró a Leicester Squareen. Épp elégséges reklámnak bizonyult, még egy magamfajta idiótának is. Volt is egy olyan érzésem, hogy fogunk mi még találkozni, így hát jó előre felkészültem arra a szomorú napra. Ellátogattam a Blitz Electronics üzletébe a Tottenham Court Roadon, ahol megszabadultam két font nyolcvan pennytől cserébe egy harminc centi hosszú nagyátmérőjű elektromos kábelért. Hajlékony, nehéz, és amikor banditákat és útonállókat kell helyben hagyni, akkor többet tud, mint bármely külön erre a célra gyártott gumibot. Csak egyetlen olyan eset van, amikor nem lehet fegyverként használni. Akkor, amikor az ember ottfelejti a konyhaszekrényében, méghozzá kibontatlanul. Ebben az esetben rendkívüli módon veszít a hatékonyságából. Ami az ismeretlen fehér férfit illeti, aki felajánlotta a gyilkolásos munkát, nos, semmi reményt nem tápláltam az iránt, hogy valaha még megtalálom. Két héttel ezelőtt Amszterdamban jártam, ahová egy manchesteri bukmékert kísértem el, aki minden erejével próbálta elhitetni magával, hogy erőszakos ellenségei vannak. Engem is azért bérelt fel, hogy ezzel is igazolja a fantazmagóriáját. Így aztán tartottam neki a kocsik ajtaját, épületeket ellenőriztem le orvlövészek után kutatva, miközben tudtam, hogy nincsenek ott. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő negyvennyolc órát töltöttem vele éjszakai bárokban és néztem, ahogyan minden irányban szórja a pénzt, az én irányomat leszámítva, persze. Amikor végre kellőképpen elfáradt, akkor meg a szállodai szobámban találtam magam, ahol pornófilmek nézegetésével próbáltam agyonütni az időt. Aztán megszólalt a telefon – egy kiváltképp remek rész közben, még most is emlékszem –, és egy férfihang lehívott a bárba egy italra. Megbizonyosodtam róla, hogy a bukméker jól be van takarva a finom, puha prostijával egyetemben, aztán leoldalogtam abban bízva, hogy megspórolhatok magamnak vagy negyven fontot, amit valami régi katonai haverből szándékoztam kierőszakolni néhány pohár jófajta italra. De aztán kiderült, hogy a hang a telefonban egy alacsony, kövér emberkéhez tartozott egy drága öltönyben, akit határozottan nem ismertem. És nem is igazán szerettem volna megismerni, egészen addig, amíg be nem nyúlt a kabátzsebébe és elő nem húzott egy köteg bankjegyet, ami legalább olyan vastag volt, mint én magam. Amerikai bankjegyek voltak. Elcserélhetőek árukra vagy szolgáltatásokra, szó szerint több tízezer üzletben világszerte. Elém tolt egy százdolláros bankót az asztalon át, és ettől az ezt követő öt másodpercben igazán a szívembe zártam a kis fickót, de aztán, csaknem ugyanilyen hirtelen, a nagy szeretet el is illant. Leadta a „háttéranyagot” egy Woolf nevű emberről – hol él, mit csinál, miért csinálja, mennyiért csinálja –, aztán még hozzátette, hogy az asztalon heverő százdollárosnak van ezer kispajtása, és mind átkerülnének az én tulajdonomba, ha Woolf életét diszkréten kioltanám. Meg kellett várnom, amíg a bár felénk eső vége ki nem ürül, ami, jól tudtam, nem tarthat sokáig. Amennyit kértek a szeszes italokért, azt hiszem, csak néhány tucat ember volt az egész világon, aki megengedhette magának, hogy ott maradjon még egy pohárra. Amikor a bár kiürült, odahajoltam a kövér emberhez az asztal fölött, és tartottam neki egy kis beszédet. Unalmas beszéd volt, de ő ennek ellenére figyelmesen hallgatott, mivel az asztal alatt átnyúlva megragadtam a heréit. Elmondtam neki, milyen ember vagyok én, milyen hibát követett el ő,

és hogy mit törölhet ki a pénzével. Ezek után pedig búcsút vettünk egymástól. Ennyi volt. Ennyi volt minden, amit tudtam, és fájt a karom. Lefeküdtem. Elég sok mindenről álmodtam, amivel nem is akarnálak most zavarba hozni, de a végén azt képzeltem, hogy ki kell porszívózni a szőnyegemet. Egyre csak porszívóztam és porszívóztam, de bármi okozta is a foltot a szőnyegen, nem akart kijönni. Aztán ráébredtem, hogy már nem alszom, és a folt a szőnyegen valójában napfény, mert valaki elhúzta a függönyöket. Szempillantás alatt összerántottam magam. Összekuporodtam, a testem megfeszült, felvettem a gyere-csak-és-próbálkozz testtartásomat, markomban az elektromos kábellel, szívemben készen a véres gyilkolásra. De ekkor rá kellett jönnöm, hogy ezt is csak álmodtam, és hogy a valóságban fekszem az ágyban, és egy nagy, szőrös kezet bámulok az arcomhoz egészen közel. Aztán a kéz eltűnt, és ott maradt egy gőzölgő bögre, valamint egy ismerős forrázat illata, ami a PG Tips márkanév alatt került kereskedelmi forgalomba. Talán ez alatt a szempillantás alatt láttam be azt is, hogy azok a behatolók, akik el akarják nyisszantani az ember torkát, nem teszik fel a teavizet és nem húzzák el a függönyt. – Hány óra? – Harmincöt perccel múlott el nyolc óra. Itt az idő egy kis finom cornflakeshez, Mr. Bond. Feltápászkodtam az ágyban és ránéztem Solomonra. Pont olyan alacsony és vidám volt, mint mindig, és ugyanaz a rettenetes esőkabát volt rajta, amit még a Sunday Express végén lévő hirdetésekből választott. – Feltételezem, egy lopást jöttél kivizsgálni – morogtam, és addig dörzsöltem a szemem, amíg kis fehér fényes pontokat nem kezdtem látni. – És miféle lopás lenne az, uram? Solomon mindenkit uramnak szólított, leszámítva a feletteseit. – Az ajtócsengőm ellopása – világosítottam fel. – Amennyiben a magad szarkasztikus stílusában a jelen helyiségbe való csendes behatolásomra utalsz, akkor engedd meg, kérlek, hogy emlékeztesselek rá, hogy én a fekete harcművészet gyakorlója vagyok. És a gyakorlóknak, azon okból, hogy kiérdemeljék eme elnevezést, gyakorolniuk kell. Most pedig légy jó fiú, és kapj magadra valami göncöt. Késésben vagyunk. Eltűnt a konyhában, és hallottam, ahogy a tizennegyedik századbeli kétszersültkészítőm kattogni és búgni kezd. Kikecmeregtem az ágyból, elfintorodtam a fájdalomtól, mikor ránehezedtem a bal karomra, felkaptam egy inget, egy nadrágot, és a villanyborotvámmal kivonultam a konyhába. Solomon már megterített a konyhaasztalon és kitett némi kétszersültet egy olyan tartóra, aminek a létezéséről addig nem is tudtam. Elképzelhető, hogy hozta magával, de nem túl valószínű. – Még egy kis teát, plébános úr? – Honnan késünk? – kérdeztem. – Egy találkozóról, gazduram, egy találkozóról. Nos, van nyakkendőd? Nagy barna szeme reménytelin csillogott rám. – Van, kettő is – nyugtattam meg. – Az egyik a Garrick Club nyakkendője, aminek nem is vagyok a tagja, a másik pedig a vécé víztartályát erősíti a falhoz. Leültem az asztalhoz és láttam, hogy még egy üveg Keiller's Dundee narancslekvárt is talált valahol. Soha nem jöttem rá, hogy csinálja ezeket a dolgokat, de Solomon beletúrhatott akár egy szemetesbe is, és ha éppen arra volt szükség, hát egy autót is elő tudott húzni belőle. Ilyen embert érdemes

magunkkal vinni egy sivatagi útra. És talán épp egy ilyen útra indultunk. – Szóval, gazduram, mi fedezi manapság a számláidat? – Félfenékkel az asztalon pihent és nézte, ahogyan eszem. – Azt reméltem, te. A narancslekvár nagyon finom volt, és szerettem volna hosszasan élvezni, de láttam Solomonon, hogy alig várja, hogy induljunk végre. Az órájára pillantott, majd eltűnt a hálószobámban, ahol hallottam, hogy végigtúrja a ruhásszekrényemet, igyekezve találni egy zakót. – Az ágy alatt – kiáltottam be neki. Felvettem a diktafont az asztalról. Még mindig benne volt a szalag. Miközben benyakaltam a teát, Solomon visszatért, kezében egy duplasoros zakóval, amiről hiányzott két gomb. Úgy tartotta a kezében, akár egy inas. A helyemen maradtam. – Ó, gazduram – mondta –, ne légy már ilyen körülményes! Addig ne, míg véget nem ér az aratás, és az öszvérek meg nem pihennek. – Mondd meg, hová megyünk! – Végig az utcán egy nagy fényes autóban. Imádni fogod! És ha jó leszel, hazafelé kaphatsz fagylaltot. Lassan talpra kecmeregtem, aztán magamra kaptam a zakót. – David – szólítottam. – Még mindig jelen, gazduram. – Mi történik? Csücsörített a szájával és kissé elkomolyodott: Hogy lehet ilyen kérdéseket feltenni? Nem hagytam magam. – Bajban vagyok? – kérdeztem. Az arca még komolyabb lett, aztán felnézett rám nyugodt, állhatatos szemmel. – Úgy néz ki. – Úgy néz ki? – Van egy harminccentis nehéz kábel abban a fiókban. A fiatal úrfi választott fegyverneme. – Na és? Apró, udvarias mosolyt lövellt felém. – Ez valakinek bajt jelent. – Ugyan már, David! – mondtam. – Már hónapok óta megvan. Össze akartam drótozni két dolgot, amik nagyon közel vannak egymáshoz. – Na igen. A számla kétnapos. Még mindig benne van a zacskóban. Egymásra néztünk. – Sajnálom, gazduram – törte meg a csendet. – Fekete harcművészet. Menjünk! Az autó egy Rover volt, ami azt jelentette, hivatalos az ügy. Senki nem vezet ilyen idióta sznob autót – a fa és a bőr képtelen egyvelegével, amik a belső tér minden egyes összeillesztésénél és résénél rosszul vannak beragasztva –, hacsak nem muszáj mindenképpen. És csak a kormánynak, meg persze a Rover vezetőségének muszáj. Nem akartam Solomont beszélgetéssel megzavarni vezetés közben, mert igen feszült volt a kapcsolata az autókkal, és még azt se szívelte, ha az ember bekapcsolta a rádiót. Vezetéshez való kesztyűt viselt, vezetéshez való sapkát, vezetéshez való szemüveget és vezetéshezvaló arckifejezést. És kanyarodás közben egy pillanatra ki nem engedte volna a kormányt a kezei közül, éppen úgy, ahogyan bárki más se, egészen négy másodperccel azutánig, hogy letette a vezetői vizsgát. De miközben elhajtottunk a Horseguards Parade mellett, többé-kevésbé negyven kilométer per órás sebességgel, azt gondoltam,

megkockáztatom. – Feltételezem, nincs rá semmi esély, hogy megtudjam, mi az, amit állítólagosan tettem. Solomon a fogát szívta, még keményebben szorította a kormányt és dühödten koncentrált, miközben bevettünk egy különösen embert próbáló nagy, széles, teljességgel üres útszakaszt. Miután leellenőrizte a sebességünket, a fordulatszámot, az üzemanyagot, az olajnyomást, a hőmérsékletet, az időt, a biztonsági övét, természetesen kétszer, úgy döntött, talán megengedheti magának, hogy válaszra nyissa a száját. – Azt kellett volna tenned – mondta összeszorított fogain keresztül –, hogy továbbra is jó és nemes maradsz, gazduram. Amilyen mindig is voltál. Beálltunk a Védelmi Minisztérium mögötti udvarra. – Na és nem így tettem? – érdeklődtem. – Bingó! Parkolóhely. Meghaltunk és a mennybe jutottunk. Habár ki volt függesztve egy hatalmas biztonsági figyelmeztetés, miszerint minden a Védelmi Minisztériumhoz tartozó létesítmény narancssárga riadós készültségben áll, az ajtóban álló őrök minden hacacáré nélkül átengedtek minket, épphogy csak vetettek ránk egy futó pillantást. A brit biztonsági őrök, megfigyeléseim szerint, mindig ezt csinálják; hacsak történetesen nem abban az épületben dolgozol, amit őriznek, mert ebben az esetben mindent átvizsgálnak, kezdve az ember fogtöméseivel, egészen a nadrágja felhajtójáig, hogy minden kétséget kizáróan megbizonyosodhassanak afelől, hogy ugyanazzal az emberrel van dolguk, mint aki negyed órával korábban kiugrott venni egy szendvicset. Ha azonban egy idegen arccal találják magukat szemben, azt minden kertelés nélkül beengedik, mert őszintén szólva, meglehetősen kínos lenne egy ilyen embert kitenni bármiféle kellemetlenségnek. Ha azt akarod, hogy egy hely megfelelőképpen biztosítva legyen, vegyél fel németeket. Solomonnal felcaplattunk háromemeletnyi lépcsőn, végigtrappoltunk vagy fél tucat folyosón, kétszer lifteztünk, és eközben ő többször is bejelentkeztetett engem az út bizonyos állomásain, míg végül meg nem érkeztünk egy sötétzöld ajtóhoz, amin a C188-as felirat állt. Solomon kopogtatott, mire egy női hang először azt mondta, „pillanat”, majd azt, hogy „rendben”. Odabent egy méternyire volt a szemközti fal. És a fal meg az ajtó között, ezen a hihetetlenül parányi helyen, egy lány ült egy íróasztalnál citromsárga blúzban, az asztalon szövegszerkesztővel, cserepes virággal, egy ceruzával teli bögrével, valami szőrös kacattal és kötegnyi narancssárga papírral. Felfoghatatlan volt, hogy bárki vagy bármi hogyan tudhat egy ekkora helyen működni. Olyan volt, mintha váratlanul felfedeznél egy egész vidracsaládot az egyik cipődben. Már ha valaha történt veled ilyesmi. – Várja magukat – mondta, és mindkét karját aggodalmaskodóan kinyújtva az asztal fölött tartotta abbeli félelmében, hogy elmozdítunk valamit. – Köszönjük, kisasszony – mondta Solomon, és átpréselte magát az asztal melletti szűk helyen. – Agorafóbia? – tréfálkoztam, miközben követtem Solomont, és ha lett volna rá elegendő hely, azonnal meg is rúgom magam, mert szegény lány naponta valószínűleg ötvenszer hallhatja ugyanezt az elmés megjegyzést. Solomon bekopogott a belső ajtón, aztán besétáltunk. Minden négyzetmétert, amit a titkárnőtől elraboltak, ebbe az irodába tettek bele. Itt magas volt a mennyezet, kétoldalt hatalmas ablakok voltak kormányzati hálófüggönyökkel, a két ablak között meg egy akkora íróasztal, mint egy squashpálya. Az asztal mögött egy kopaszodó férfi ült,

és összpontosításba merülve lehajtotta a fejét. Solomon a perzsaszőnyeg középső rózsája felé tartott, én pedig közvetlenül a bal válla mellett álltam meg. – Mr. O'Neal – mondta Solomon –, itt van Lang. Vártunk. O'Neal, feltéve, hogy ez az igazi neve volt, amiben erősen kételkedtem, úgy nézett ki, mint mindenki, aki hatalmas íróasztal mögött ül. Az emberek azt mondják, hogy a kutyatulajdonosok elkezdenek hasonlítani a kutyájukra, de én mindig azt gondoltam, hogy ugyanez igaz, ha nem még igazabb az íróasztal-tulajdonosokra és az íróasztalukra. Ez az asztal óriási, lapos felületű volt, nagy lapos fülekkel és rengeteg hasznos gémkapocstároló hellyel. Még a férfi sima, mindenféle szerzetet nélkülöző arca is egybevágott a vakítóra fényezett asztallappal. Drága ingujjban volt, zakónak nyoma sem volt semerre. – Azt hittem, fél tízben maradtunk – közölte O'Neal anélkül, hogy vetett volna akár ránk, akár az órájára egyetlen pillantást. A hang teljességgel hiteltelen volt. Előkelő közönyösséget igyekezett mímelni, és épphogy csak egy mérfölddel lőtt mellé. Hangja feszült volt és éles, és más körülmények között sajnáltam is volna Mr. O'Nealt. Feltéve, hogy ez az igazi neve volt, amiben erősen kételkedtem. De ezt már mondtam. – Attól tartok, igen nagy volt a forgalom – szabadkozott Solomon. – Olyan gyorsan jöttünk, amennyire csak tudtunk. Solomon kinézett az ablakon, ezzel mintegy jelezvén, hogy részéről befejezettnek tekinti az ügyet. O'Neal megbámulta őt, majd rám nézett, aztán visszatért a Most Éppen Valami Roppant Fontos Dolgot Olvasok című nagyjelenetéhez. Most, hogy Solomon épségben leszállított engem, és nem keverhettem többé bajba, úgy döntöttem, ideje kiállnom magamért. – Jó reggelt, Mr. O'Neal – kezdtem, de olyan hangosan, hogy egészen hülyén hangzott. A hangom a túlsó falról visszhangzott. – Sajnálattal látom, hogy ez nem a legmegfelelőbb időpont önnek. Valójában nekem se túl jó. Tudja mit? Szólok a titkárnőmnek, hogy egyeztessen egy új időpontot az ön titkárnőjével. Sőt. Ebédeljenek együtt a titkárnőink. Legyen végre igazság a földön! O'Neal csikorgatta a fogait egy ideig, majd olyan tekintettel nézett rám, amit minden bizonnyal áthatónak gondolt. Miután kellőképpen túljátszottá ezt is, letette a papírjait, a kezeit pedig az asztal két szélére fektette. Aztán az asztalról levéve, az ölébe tette őket. Aztán rám lett ideges, amiért láttam, ahogy végigjátssza ezt a kínos sorozatot. – Mr. Lang – mondta ridegen –, tudja maga, hol van? – Láthatóan előre begyakorolt módon csücsörített a szájával. – Úgy van, Mr. O'Neal, tudom. A C188-as szobában vagyok. – Maga a Védelmi Minisztériumban van. – Mmm. És micsoda szép helyen! Esetleg nem akadna néhány szék? Haragosan meredt rám, majd odabiccentett Solomonnak, aki odament az ajtóhoz és egy 19- századi utánzatfélét vonszolt a szőnyeg közepére. Egy tapodtat se mozdultam. – Foglaljon helyet, kérem, Mr. Lang. – Köszönöm, inkább állnék – vágtam vissza. Ez láthatóan betalált. Régebben mindig ilyesmiket csináltunk az iskolában a földrajztanárunkkal. Két félév után el is ment, hogy pap legyen a Nyugati-szigeteken. – Elmondaná, kérem, hogy mit tud Alexander Woolfról? – kérdezte O'Neal, majd könyökével az

asztalon támaszkodva előrehajolt, és én megpillantottam egy felcsillanó aranyórát. Túlságosan aranyszínű volt ahhoz, hogy valódi arany legyen. – Melyikről? Elkomorult. – Hogy érti azt, hogy melyikről? Hány Alexander Woolfot ismer? Némán mozgattam a számat, magamban számolva. – Ötöt – böktem ki végül. Ingerülten felsóhajtott. – Annak az Alexander Woolfnak, akire az imént utaltam, volt... van egy háza a Lyall utcában, Belgraviában – magyarázta a szarkasztikus okoskodásnak abban az egyedi hangnemében, amit előbbutóbb minden íróasztal mögé szorult angol elsajátít. – Lyall utca. Hát persze! – Hitetlenül ráztam a fejem. – Akkor hatot. O'Neal Solomon felé lövellt egy pillantást, de onnan nem kapott segítséget. Visszafordult felém, arcán hátborzongató mosollyal. – Magától szeretném megtudni, Mr, Lang, mit tud róla? – Van egy háza a Lyall utcában, Belgraviában – mondtam ártatlanul. – Ez segít? Ekkor O'Neal más stratégiát választott. Mély lélegzetet vett és lassan kifújta a levegőt, amivel azt próbálta jelezni, hogy tömzsi teste alatt egy jól olajozott gyilkológép lapul, és hogy a legkisebb kiváltó ok is elég, hogy egy pillanat alatt az asztal túlsó felén teremjen és félholtra verjen. Elég szánalmas produkció volt. Benyúlt egy fiókba és kivett belőle egy barnás színű aktát, majd mérgesen lapozgatni kezdte. – Hol volt tegnap este tíz harminckor? – Az Elefántcsontparton szörföztem – vágtam rá, szinte még azelőtt, hogy befejezte volna a kérdést. – Komoly kérdést tettem fel magának, Mr. Lang – mondta O'Neal. – Azt tanácsolom, méghozzá nyomatékosan, hogy adjon komoly választ! – Én pedig azt mondom, semmi köze hozzá. – Semmi közöm... – kezdte. – A maga dolga a védelem. – Hirtelen kiabálni kezdtem, úgy igazából kiabálni, és a szemem sarkából láttam, hogy Solomon felém fordul és figyel. – És aminek a védelméért megfizetik magát, az nem más, mint az én ahhoz való jogom, hogy azt csináljak, amit akarok, anélkül, hogy egy csomó kibaszott kérdésre kelljen válaszolnom! – Ekkor visszakapcsoltam normálisba. – Még valami? Nem válaszolt, így aztán sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé. – Viszlát, David – vetettem oda Solomonnak. Solomon sem szólt egy szót sem. Már az ajtó kilincsén volt a kezem, amikor O'Neal megszólalt. – Lang, szeretném, ha tudná, hogy hatalmamban áll letartóztatni magát abban a percben, hogy kilép az épületből. Visszafordultam és ránéztem. – És mégis miért? Hirtelen kezdett nem tetszetni a dolog. Nem tetszett a dolog, mert most először, mióta betettem a lábam az irodájába, O'Neal nyugodtnak tűnt. – Gyilkosságra való összeesküvésért. A szoba nagyon csendes volt. – Összeesküvésért?! – kérdeztem vissza. Biztos tudod, milyen az, amikor magával ránt a dolgok folyása. Normál esetben a szavakat az agy

a száj felé küldi, és valahol útközben az ember rászán egy pillanatot arra, hogy leellenőrizze őket, csak hogy lássa, tényleg azok lettek megrendelve, meg hogy szépen be is vannak csomagolva, hogy aztán bebugyolálva a szájpadlás felé tessékelje őket, majd ki a friss levegőre. De amikor az embert magával rántja a dolgok folyása, a dolog ellenőrzési része gyakran kiesik. O'Neal három szót ejtett ki a száján: gyilkosságra való összeesküvésért. A helyes szó, amit hitetlenkedő hangnemben el kellett volna ismételnem, a „gyilkosság” lett volna; a lakosság egy apró és pszichiátriailag zavarodott része a „való” szócska mellett tette volna le a voksát, de az egyetlen szó a háromból, amit semmiképpen nem kellett volna elismételnem, az az „összeesküvés” volt. Természetesen ha újra lezajlott volna közöttünk a beszélgetés, másképpen csináltam volna a dolgokat. De nem zajlott le. Solomon engem bámult, O'Neal pedig Solomont. Én egy verbális szemeteslapáttal és söprűvel foglalatoskodtam. – Mi a pokolról beszél? Tényleg nincs semmi jobb dolga? Ha arról a bizonyos tegnap esti ügyletről beszél, akkor tudnia kell, feltéve, hogy elolvasta a vallomásomat, hogy azelőtt soha életemben nem láttam azt a férfit, hogy egy törvényellenes támadás ellen védtem magam, és hogy a küzdelem során ő... beverte a fejét. Hirtelen tudatára ébredtem, milyen szerencsétlen kifejezés is ez. – A rendőrség – folytattam – azt állította, hogy teljesen elégedettek és... Elhallgattam. O'Neal hátradőlt a székében, két kezét összekulcsolta a feje mögött. Mindkét hónalja alatt tízpennys nagyságú izzadságfolt mutatkozott. – Nos, természetes, hogy elégedettek voltak, nem igaz? – kérdezte, és rettentően magabiztosnak tűnt. Várt, hátha mondok valamit, de hirtelen semmi értelmes nem jutott az eszembe, így hát hagytam, hadd folytassa. – Mivel ők akkor még nem tudták azt, amit mi már tudunk. Felsóhajtottam. – Ó, istenem, annyira magával ragad ez a beszélgetés, hogy menten elered az orrom vére! Mi az, amit most már tudnak, ami olyan kibaszottul fontos, hogy ide kellett rángatniuk ebben a, valljuk be, nevetséges időpontban. – Iderángatni? – kérdezte és felvonta a szemöldökét. Solomon felé fordult. – Maga iderángatta Mr. Langet? O'Neal hirtelen átváltott affektálóba és szellemeskedőbe, és ez émelyítő látvány volt. Solomont minden bizonnyal pont ugyanúgy elborzasztotta a dolog, mert nem válaszolt. – Az életem elapad ebben a szobában – mondtam ingerülten. – Rátérne végre-valahára a lényegre? – Ám legyen – mondta O'Neal. – Most már tudjuk, de a rendőrség akkor még nem tudta, hogy egy héttel ezelőtt magának volt egy találkozója egy McCluskey nevezetű kanadai fegyverkereskedővel. McCluskey felajánlott magának százezer dollárt, amennyiben... kivégzi Woolfot. Most már tudjuk, hogy elment Woolf londoni lakására, és hogy ott szembetalálta magát egy Rayner nevű férfival – úgy is mint Wyatt, úgy is mint Miller –, aki Woolf törvényes alkalmazásában állt testőri beosztásban. Tudjuk, hogy Rayner súlyos sérüléseket szenvedett ennek a konfrontációnak az eredményeképpen. A gyomrom ekkor, azt hiszem, golflabda méretűvé és sűrűségűvé zsugorodott. A hátamon amatőr módon végigfutott egy izzadság-csepp. O'Nealnek volt még további mondandója is: – Tudjuk, hogy a rendőrségnek előadott története ellenére tegnap éjjel nem egy, hanem két

segélyhívást adtak le a házból; az elsőben csak a mentőket hívták, és csak a másodikban a rendőrséget. A hívások között tizenöt perc telt el. Tudjuk, hogy a rendőrségnek álnevet adott meg, amelynek okait egyelőre még vizsgáljuk. És végül – és ekkor úgy nézett fel rám, mint valami csapnivaló bűvész egy nyúllal teli kalappal a kezében –, tudjuk, hogy huszonkilencezer-négyszáz fontnak megfelelő összegű amerikai dollárt utaltak át a Swiss Cottage-nál lévő bankszámlájára négy nappal ezelőtt. – Ezzel becsukta az aktát és elmosolyodott. – Kezdetnek ennyi elég? O'Neal irodájának a közepén ültem a széken. Solomon elment csinálni egy kis kávét nekem és egy kamillateát saját magának. A világ kezdett valamelyest lelassulni. – Nézze – kezdtem a védőbeszédembe –, tökéletesen nyilvánvaló, hogy valamilyen okból be akarnak mártani. – Kérem, magyarázza el nekem, Mr. Lang – mondta O'Neal –, hogy ez a következtetés mitől olyan nyilvánvaló. Már megint ez a hülye affektálás. Mély lélegzetet vettem. – Nos, először is el kell mondanom, hogy semmit se tudok arról a pénzről. Bárki átutalhatta a világ bármelyik bankjából. Elég egyszerű dolog. O'Neal hatalmas hűhót csapva eltávolította a Parker tolla tetejét, és leírt pár dolgot egy jegyzettömbre. – Aztán meg ott van Woolf lánya – folytattam. – Ő látta a verekedést. Kezeskedett értem tegnap a rendőröknek. Őt miért nem hozatták be ide? Kinyílt az ajtó, és behátrált rajta Solomon, három csészét egyensúlyozva a kezében. Valahol útközben megszabadult a barna esőkabátjától, és most egy ugyanolyan színű cipzáras kardigánban feszített. O'Nealt ez láthatóan idegesítette, és még én is beláttam, hogy ez az öltözék valóban nem áll összhangban a szoba általános színvonalával. – Biztosíthatom, hogy szándékunkban áll Woolf kisasszonyt meginterjúvolni egy megfelelő pillanatban – mondta O'Neal, és óvatosan belekortyolt a kávéjába. – Mindazonáltal, jelen részleg elsőszámú problémája nem más, mint maga. Mr. Lang, magát felkérték egy merénylet végrehajtására. A beleegyezésével vagy anélkül, de egy bizonyos összeget átutaltak a bankszámlájára. Megjelenik a célpont házában, és kis híján megöli a testőrét. És aztán... – Na várjunk csak! – vágtam közbe. – Várjunk csak egy kibaszott pillanatig! Mi ez az egész testőr história? Woolf otthon se volt! O'Neal idegtépő nyugalommal nézett vissza rám. – Úgy értem – folytattam –, mégis hogyan őriz egy testőr egy olyan testet, ami nem is tartózkodik ugyanabban az épületben? Telefonon? Ez lenne a digitális testőrködés? – Maga átkutatta a házat, nem igaz, Lang? – kérdezte O'Neal. – Odament a házba és átkutatta, mert Alexander Woolfot kereste. – Az ajkai körül ügyetlen kis mosoly rángatózott. – A lánya mondta, hogy nincs otthon – mondtam, és rém ideges voltam O'Neal mosolyától. – És különben is, bekaphatja! Erre kissé összerándult. – Mindamellett – szólalt meg végül –, jelen körülmények között, a maga felbukkanása a házban megéri nekünk a magára fordított időt és energiát. Még mindig nem értettem. – Miért? – kérdeztem. – Miért maguk foglalkoznak az üggyel? Miért nem a rendőrség? Mi olyan különleges Woolfban? – O'Nealről Solomonra néztem. – És ha már itt tartunk, mi olyan különleges bennem?

Ekkor megcsörrent a telefon O'Neal asztalán, ő pedig gyakorlott mozdulattal, a telefonzsinórt a könyöke mögé pöccintve kapta fel a kagylót és emelte a füléhez. Miközben beszélt, engem nézett. – Igen? Igen... úgy van. Köszönöm. A kagyló egy pillanattal később ismét a helyén pihent, mozdulatlanul. Ahogy figyeltem a mozdulatait, biztosra vettem, hogy a telefon kezelése O'Neal igazi erőssége. Felfirkált valamit a jegyzettömbjére, aztán a fejével biccentve odahívta Solomont az asztalához. Solomon megnézte a papírlapot, majd mindketten rám néztek. – Van a tulajdonában lőfegyver, Mr. Lang? O'Neal mindezt vidám, hatékony kis mosollyal kérdezte. Folyosó melletti, vagy inkább ablak melletti ülést óhajt? Kezdtem egy kissé émelyegni. – Nem, nincs. – Hozzáférése bármilyen lőfegyverhez? – A katonaság óta nincs. – Értem – mondta O'Neal, és bólintott egyet magának. Hosszú szünetet tartott, közben újra ránézett a jegyzettömbjére, hogy egész biztosan stimmeljen minden részlet. – Ezek szerint annak híre, hogy találtak a lakásában egy kilenc milliméteres Browning pisztolyt, tizenöt tárnyi lőszerrel, meglepetésként éri most magát? Eltűnődtem a dolgon. – Inkább az lep meg, hogy átkutatják a lakásomat. – Amiatt ne fájjon a feje. Felsóhajtottam. – Rendben – mondtam megadóan. – Nem, nem lep meg különösebben. – Ezt hogy érti? – Úgy értem, kezdem megérteni a mai nap történéseit. – O'Neal és Solomon értetlenül bámult rám. – Ó, ugyan már! – mondtam. – Bárki, aki kész arra, hogy harmincezer fontot adjon ki csak azért, hogy engem bérgyilkosnak tüntessen fel, feltehetően nem riad vissza attól sem, hogy potom háromszáz fontot fordítson arra, hogy olyan bérgyilkosnak tűntessen fel, akinek van fegyvere, és akit ő felbérelhet. O'Neal az alsó ajkát babrálta egy ideig, mutató- és hüvelykujja közé fogva annak két szélét. – Van itt egy kis gond, Mr. Lang, nem gondolja? – Igen? – Úgy bizony, úgy vélem, igen – mondta. Elengedte az alsó ajkát, ami árván biggyeszkedett tovább, mint ami nem akarja újra felvenni az eredeti alakját. – Maga vagy bérgyilkos, vagy valaki annak akarja feltűntetni magát. Az a gond, hogy minden egyes bizonyíték, ami a birtokunkban van, ugyanolyan mértékben támasztja alá mindkét lehetőséget. Nagyon komplikált a helyzet. Vállat vontam. – Ez lehet az oka, hogy ilyen nagy íróasztalt adtak maga alá – vetettem oda foghegyről. Végül aztán kénytelenek voltak elengedni. Bármi volt is az oka, nem akarták bevonni a rendőrséget egy jogtalanul birtokolt lőfegyverügybe, és a Védelmi Minisztérium, legjobb tudomásom szerint, nincs felszerelve saját vizsgálati fogházzal. O'Neal elkérte az útlevelemet, és mielőtt még belekezdhettem volna a mesémbe, hogy sajnos elveszítettem a szárítóban, Solomon előkapta az oldalzsebéből. Megkértek, hogy maradjak elérhető, és hogy tudassam velük, ha a jövőben újra különös alakok lépnek velem kapcsolatba. Nem nagyon volt más választásom, így aztán beleegyeztem.

Miközben távoztam az épületből, majd elsétáltam a St James Park mellett az áprilisban ritkaságszámba menő napsütésben, próbáltam rájönni, máshogyan érzem-e magam tudva, hogy Rayner csak a munkáját végezte. Azon is eltűnődtem, hogy miért is nem tudtam, hogy Woolf testőre volt. Vagy, hogy egyáltalán Woolfnak volt testőre. De ami még ennél is sokkal, sokkal lényegesebb kérdés volt: miért nem tudott erről Woolf lánya?

Harmadik fejezet Istent és orvost egyformán szeretjük, De csak veszedelemben, nem előbb; JOHN OWEN Az az igazság, hogy sajnáltam magam. Ahhoz hozzá vagyok már szokva, hogy nincs egy vasam se, és a munkanélküliséggel is rég baráti a viszonyunk. Hagytak már el nők, akiket szerettem, és túl vagyok már néhány brutális fogfájáson is. De valahogy ezek közül a dolgok közül egyik sem fogható ahhoz az érzéshez, hogy a világ összeesküdött az ember ellen. Kezdtem olyan barátokat felidézni gondolatban, akikhez segítségért fordulhatnék, de mint mindig, amikor hasonló társadalmi audienciákon járt az eszem, most is rá kellett ébrednem, hogy közülük túl sokan voltak külföldön, vagy halottak, vagy olyan emberek házastársai, akik ki nem állhatnak engem, vagy éppenséggel nem is igazán voltak a barátaim, ha jobban belegondoltam. Így történt, hogy egy telefonfülkében találtam magam a Piccadillyn, és Paulie-t kértem a telefonban. – Attól tartok, most épp a bíróságon van – mondta egy hang. – Szeretne üzenetet hagyni? – Mondja meg neki, hogy Thomas Lang kereste, és ha nem lesz ott ebédidőben a Simpson's-ban a Stranden pontosan egykor, akkor búcsút inthet a jogi pályájának. – Búcsút... jogi pályájának – olvasta vissza az irodista. – Átadom neki az üzenetét, amint beszól ide, Mr. Lang. Viszonthallásra. Paulie, teljes nevén Paul Lee, meg én szokatlan viszonyt ápoltunk. Szokatlan volt, mert bár minden néhány hónapban összefutottunk, pusztán társasági értelemben – kocsmázások, vacsora, színház, opera, amit Paulie imádott –, egyikünk sem csinált titkot abból, hogy szemernyi vonzalmat sem érez a másik iránt. Egy fikarcnyit sem. Ha az érzéseink a gyűlölet mélységeiben jártak volna, lehetett volna akár a szeretet egyfajta eltorzult kifejezéseként is értelmezni őket. De mi nem gyűlöltük egymást. Egyszerűen csak nem kedveltük a másikat, semmi több. A szememben Paulie egy ambiciózus, kapzsi és beképzelt figura volt, ő pedig engem lusta, megbízhatatlan és trehány alaknak tartott. Az egyetlen pozitív dolog, amit el lehetett mondani az úgynevezett barátságunkról, az a kölcsönösség volt. Találkoztunk, eltöltöttünk egy órácskát egymás társaságában, és búcsúzáskor pont ugyanolyan mértékben éreztük, hogy végül is mi is lehetnénk a másik helyében. És cserébe, amiért fizetett nekem vagy ötven font értékű marhasültet és bordeaux-i vörösbort, Paulie bevallotta, hogy egészen pontosan ötven fontnyi felsőbbrendűségi érzésre tett szert azzal, hogy meghívott ebédre. Kölcsön kellett kérnem egy nyakkendőt az étterem recepciósától, ő pedig azzal büntetett, hogy választhattam egy lila nyakkendő meg egy lila nyakkendő közül, de háromnegyed egykor már a Simpson's egyik asztalánál ültem, és a reggeli kellemetlenségek egy részét egy nagy vodka-tonikkal igyekeztem leöblíteni. A többi vendég nagyrészt amerikai volt, ami megmagyarázta, miért fogy jobban a bélszín, mint a báránysült. Az amerikaiaknak sohasem sikerült megbarátkozniuk a gondolattal, hogy

bárányt egyenek. Azt hiszem, azt gondolják, hogy ez puhányságra vallana. Paulie pontosan egykor érkezett, de tudtam, hogy bocsánatot fog kérni a késésért. – Bocs, hogy késtem – mondta. – Mit iszol? Vodkát? Hozzon nekem is egyet! A pincér elsuhant, Paulie pedig körbenézett a teremben, miközben végigsimította a nyakkendőjét az ingén, időről időre előretolva az állát, hogy enyhítse a gallérja nyomását a nyakán. Mint mindig, a haja most is frissen mosott és makulátlan volt. Azt állította, ez jó benyomást tesz az esküdtekre, de amióta ismertem, a haja imádata mindig is Paulie egyik gyengéje volt. Igazság szerint a testalkatát illetően nem volt épp megáldva, de cserébe az alacsony, tömzsi, vézna testért, Isten szép hajzuhatagot adott neki, amit valószínűleg egyre fakuló színben, de egész nyolcvanéves koráig meg is fog őrizni. – Egészségünkre, Paulie – mondtam és benyakaltam egy kis vodkát. – Egészségünkre. Na és hogy mennek a dolgok? – Paulie soha nem nézett az emberre, amikor beszélt hozzá. Állhattál volna akár egy téglafalnak simulva is, akkor is átnézett volna a vállad fölött. – Jól, jól – hazudtam. – És neked? – Felmenttettem a kis rohadékot végül. – Megrázta a fejét, arcán hitetlen kifejezéssel. Olyan ember volt, akit folyamatosan lenyűgözött önnön nagyszerűsége. – Nem tudtam, hogy az ügyfeleid közt vannak kis rohadékok, Paulie. Nem mosolygott. Paulie, azt hiszem, csak hétvégeken mosolyodott el. – Hát igen – mondta. – Tudod, az az ürge, akiről meséltem. Halálra verte az unokaöccsét egy ásóval. Felmenttettem. – De nekem azt mondtad, ő tette. – Így is van. – Akkor hogy sikerült? – Hazudtam, mint a szar – magyarázta. – Te mit eszel? Kölcsönösen meghallgattuk egymás karrierjének újabb fejleményeit, miközben a levesünkre vártunk. Engem Paulie valamennyi diadala halálra untatott, őt pedig az én összes kudarcom boldoggá tette. Megkérdezte, rendben vagyok-e anyagilag, bár mindketten tisztában voltunk vele, hogy a legcsekélyebb hajlandóságot se mutatta volna a megsegítésemre ez ügyben, ha rászorultam volna. Én pedig kifaggattam a múltbeli és eljövendő nyaralásairól. Paulie igen nagyra tartotta a nyaralásokat. – Kibérelünk egy hajót a tengeren. Búvárkodás, szörfözés, amit akarsz. Első osztályú séf, meg minden. – Vitorlás vagy motoros? – Vitorlás. – Egy pillanatra összeráncolta a homlokát, amitől rögtön vagy húsz évet öregedett. – Habár, most, hogy jobban belegondolok, valószínűleg lesz rajta motor is. De a legénység dolga az ilyesmivel foglalkozni. Na és te mész nyaralni valahová? – Még nem gondolkoztam rajta – mondtam. – Hm, de hát te amúgy is mindig nyaralsz, nem? Nem is tudsz honnan kivenni szabadságot! – Ez szép volt, Paulie. – Miért, nem így van? A katonaság óta csináltál valamit? – Tanácsadást. – Tanácsadás a seggem! – Hát, Paulie, ezt csak te tudhatod... – hagytam rá. – Oké, jól van. Akkor inkább kérdezzük meg az élelmezési tanácsadónkat, hogy hol a francban van a levesünk? Ahogy körbenéztünk a pincért keresve, megpillantottam a követőimet.

Két férfi volt, az ajtó melletti asztalnál ültek, ásványvizet ittak, és amint feléjük néztem, elfordultak. Az idősebbik úgy nézett ki, mintha ugyanaz a valaki tervezte volna, mint aki Solomont létrehozta, a fiatalabb pedig még csak igyekezett olyanná válni. Mindkettő megbízhatónak tűnt, és egyelőre meglehetősen örültem is a jelenlétüknek. Miután megérkezett a leves, Paulie megkóstolta és elfogadhatónak ítélte. Ekkor elérkezettnek láttam az időt. Kissé közelebb húzódtam a székemmel, és odahajoltam hozzá. Eredetileg nem is terveztem, hogy kifaggatom, de aztán arra jutottam, úgy sincs vesztenivalóm. – Mond neked valamit a Woolf név, Paulie? – Ember vagy vállalat? – kérdezte. – Ember – mondtam. – Amerikai, azt hiszem. Üzletember. – Mit csinált? Részegen ült autóba? Az ilyesmivel már nem foglalkozom. Vagy ha mégis, akkor csakis egy zsák pénzért. – Amennyire tudom, nem csinált semmi törvénybe ütközőt – mondtam. – Csak kíváncsi voltam, hallottál-e róla. A cége neve Gaine Parker. Paulie vállat vont és apró darabokra szaggatott egy zsömlét. – Utánanézhetek. Miért érdekel? – Egy munka miatt – mondtam. – Nem fogadtam el, de azért izgat a dolog. Bólintott, és teletömte a fejét zsömledarabokkal. – Néhány hónapja beajánlottalak egy melóra. Félúton a tányér és a szám közt megállt a kezemben a kanál. Nem volt jellemző Paulie-ra, hogy bármi módon beavatkozzék az életembe, pláne nem segítő szándékkal. – Miféle melóra? – Valami kanadai ürgével beszéltem. Olyan embert keresett, aki jól ért a fegyverekhez. Testőr kellett neki, vagy valami ilyesmi. – Hogy hívták? – Nem emlékszem. Azt hiszem J-vel kezdődött a neve. – McCluskey? – A McCluskey nem J-vel kezdődik, nemdebár? Nem, valami Joseph, vagy Jacob, vagy ilyesmi volt. – Gyorsan feladta, hogy valaha is eszébe jut. – Miért? Megkeresett? – Nem. – Kár. Azt hittem, sikerült meggyőznöm. – És megadtad neki a nevemet? – Nem, a francos cipőméretedet adtam meg! Hát persze, hogy megadtam neki a nevedet! Na jó, végül is nem azonnal. Először néhány magángorillát ajánlottam neki a sajátjaink közül. Van néhány, aki testőrködik, meg minden, de nem kellettek neki. Valami színvonalasabbat akart. Valami exkatonát, azt mondta. Te voltál az egyetlen, aki beugrott. Leszámítva Andy Hicket, de ő meg kétszáz rongyot keres évente valami kereskedelmi bankban. – Meg vagyok hatva, Paulie. – Szívesen. – Hogyan találkoztál vele? – Toffee-hoz jött, és aztán engem is befogtak. – A Toffee itt most embert jelent? – Spencer. A főnök. Csak Toffee-nak hívatja magát. Nem'tom, mér'. Valami fura becenév. Elgondolkoztam. – Nem tudod, milyen ügyben kereste Spencert?

– Ki mondja, hogy nem? – Szóval tudod? – Nem. Paulie tekintete megakadt valamin a hátam mögött, én pedig megfordultam, hogy lássam, mi az. Az ajtó melletti két férfi épp felállt. Az idősebbik mondott valamit a főpincérnek, aki a mi asztalunk felé szalajtott egy pincért. A többi ebédvendég némelyike is elkezdett figyelni. – Mr. Lang? – Én vagyok Lang. – Telefonon keresik, uram. Odabiccentettem Paulie felé, aki ekkor épp az ujjait nyalogatta és a zsömle morzsáit csipegette az asztalterítőről. Mire az ajtóhoz értem, a kettő közül a fiatalabbik már eltűnt. Próbáltam elkapni az idősebbik tekintetét, de ő meredten bámulta a tapétát a falon. Felemeltem a telefont. – Gazduram – szólt a kagylóba Solomon –, valami bűzlik Dániában. – Ó, milyen kár – mondtam. – Pedig azelőtt milyen szépen mentek a dolgok. Solomon épp válaszolni készült, de ekkor egy kattanást hallottam, majd egy csapódást, és hirtelen O'Neal recsegett bele a telefonba. – Lang, maga az? – Ühüm – vallottam be. – A lány, Lang. Azaz a fiatal nő. Van valami fogalma arról, hogy hol lehet most? Felnevettem. – Engem kérdez, hogy hol lehet? – hitetlenkedtem. – Igen, úgy van. Gondjaink adódtak a tartózkodási helyének megállapításával. A követőmre pillantottam, aki még mindig a falban gyönyörködött. – Sajnálatos módon, Mr. O'Neal, nem tudok segíteni – mondtam. – Tudja, nekem nem áll a rendelkezésemre kilencezer fős emberanyag és húszmillió fontos pénzalap ahhoz, hogy megtaláljak és nyomon kövessek embereket. De tudja, mit? Miért nem próbálkozik a biztonságiakkal a Védelmi Minisztériumban? Állítólag ők nagyon jók az ilyen ügyekben. Már a „védelmi” szó közepén letette. Hagytam, hogy Paulie állja a számlát, és felugrottam egy buszra a Holland Parknál. Látni akartam, milyen felfordulást hagytak a lakásomban O'Neal emberei, és azt is tudni akartam, keresett-e azóta holmi Ótestamentumba illő nevű kanadai fegyverkereskedő. Solomon követői felszálltak velem a buszra, és úgy bámultak ki az ablakán, mintha most először járnának Londonban. Amikor Notting Hillhez érkeztünk, odahajoltam hozzájuk. – Akár le is szállhatnak velem együtt – javasoltam nagylelkűen. – Megspórolhatnak maguknak egy gyors sprintet vissza ide a következő buszmegállóból. – Az idősebbik elfordította a fejét, de a fiatalabbik vigyorogni kezdett. Végül aztán egyszerre szálltunk le mind, és amíg én kinyitottam a lakásom ajtaját, majd beléptem, addig ők az utca túlsó felén ácsorogtak. Ha nem mondják előre, akkor is rögtön tudtam volna, hogy átkutatták a helyet. Éppenséggel nem vártam el tőlük, hogy húzzanak fel tiszta lepedőt és porszívózzanak ki, de azt gondoltam, ennél azért nagyobb rendet hagynak maguk után. Egyik bútor se volt a rendes helyén, az a kevés festmény, amim volt, mind ferdén lógott a falakon, és a könyvek szánalomra méltó összevisszaságban kerültek vissza a könyvespolcokra. Még a sztereóba is másik cd-t tettek vissza. Persze meglehet, hogy úgy gondolták,

egy Professor Longhair-cd a legmegfelelőbb zenei aláfestés a házkutatáshoz. Nem vesződtem azzal, hogy visszahurcoljam a dolgokat a helyükre. Ehelyett besétáltam a konyhába, bekapcsoltam a vízforralót és hangosan megkérdeztem: – Teát vagy kávét? A hálószobámból halk zörejek hallatszottak. – Vagy inkább kólát innál? Szándékosan háttal álltam az ajtónak, amíg a forralóban melegedett a víz, de így is hallottam, mikor a lány a konyhaajtóhoz ért. Őrölt kávét szórtam egy bögrébe és megfordultam. A selyem hálóing helyett Sarah Woolf ezúttal egy kopott farmert viselt, meg egy sötétzöld pamutgarbót. A haja úgy volt feltűzve és lazán hátrafogva, ami néhány nőnek öt másodpercet, másoknak öt napot vesz igénybe. A zöld garbójához kiegészítőként egy Walther TPH .22-es automata pisztolyt tartott a jobb kezében. A TPH apró fegyver. Klasszikus revolverező rendszerű, hatlövetű tölténytára van, és öt és fél centis a csöve. Lőfegyverként teljességgel hasznavehetetlen, mert hacsak nem tudod garantáltan elsőre eltalálni a szívet vagy az agyat, csak annyit érsz el vele, hogy felbosszantod azt, akire lősz. A legtöbb embernek egy döglött makréla jobb fegyverválasztás. – Nos, Mr. Fincham – mondta –, honnan tudta, hogy itt vagyok? – Mindezt éppen olyan hangon adta elő, mint amilyen az arckifejezése volt. – Fleur de Fleurs parfüm – magyaráztam. – Tavaly karácsonyra vettem egyet a bejárónőmnek, de tudom, hogy ő nem használja. Így aztán csak te lehettél. Kétkedőn felvont szemöldökkel nézett végig a lakáson. – Magának van bejárónője? – Igen, tudom – szabadkoztam. – Drága egy teremtés. Kicsit már öregecske. Ízületi gyulladása van. Semmit nem tisztít meg térd alatt vagy váll fölött. Igyekszem az összes piszkos cuccomat derékmagasságban tartani, de néha... – Elmosolyodtam. Nem mosolygott vissza. – Ha már itt tartunk, hogy jutottál be? – Nyitva volt az ajtó – mondta. Felháborodottan ráztam a fejem. – Micsoda rossz modor! Azt hiszem, írok is a helyi képviselőmnek! – Tessék?! – Ezt a lakást – kezdtem – ma reggel átkutatták a Brit Biztonsági Szolgálat emberei. Profik, akiket az adófizetők pénzéből képeznek ki, és még annyira se képesek, hogy bezárják maguk mögött az ajtót a dolguk végeztével. Hát miféle szolgálat ez, kérdem én? Csak diétás kólám van. Megfelel? A pisztoly még mindig nagyjából az én irányomba mutatott, de a fegyvercső nem követett a hűtőhöz. – Mit kerestek? – És közben kibámult az ablakon. Tényleg úgy nézett ki, mint akinek pokoli rossz reggele volt. – Lövésem nincs – vontam vállat. – Van egy tüllingem az egyik fiókom mélyén. Lehet, hogy ez mostanában már birodalom elleni vétségnek számít. – Találtak fegyvert? – Továbbra sem nézett rám. A vízforraló kattant egyet, én pedig öntöttem egy kis forró vizet a bögrébe. – Igen, találtak. – Azt a fegyvert, amivel meg akarta ölni az apámat. Nem fordultam hátra. Továbbra is a kávékészítés rejtelmeivel kötöttem le magam. – Nincs olyan fegyver – mondtam. – A fegyvert, amit találtak, valaki más hozta ide azért, hogy úgy tűnjön, azzal akartam megölni az apádat. – Hát, bejött neki. – Ezúttal egyenesen rám nézett. Csakúgy, mint a 22-es. De én mindig is büszke

voltam a hidegvéremre, úgyhogy egyszerűen csak tejet öntöttem a kávéba és rágyújtottam egy cigire. Ettől a lány mérges lett. – Maga egy pofátlan gazember, tudja? – Azt hiszem, ezt nem tőlem kéne kérdezni. De anyám szeret. – Igen? És ez elég ok nekem arra, hogy ne lőjem le magát? Reméltem, hogy nem említ meg holmi fegyvereket vagy lövöldözést, mert még a Brit Védelmi Minisztérium is megengedheti magának, hogy megfelelően bepoloskázzon egy szobát, de ha már szóba hozta a kérdést, aligha térhettem ki előle. – Mondhatok valamit, mielőtt elsütöd azt az izét? – Csak tessék. – Ha akartam fegyvert használni, hogy megöljem az apádat, miért nem volt nálam tegnap este, amikor a házatokban jártam? – Talán magánál volt. Elhallgattam, lassan belekortyoltam a kávémba. – Jó válasz – dicsértem. – Rendben, ha nálam volt tegnap este, miért nem használtam Rayner ellen, mikor el akarta törni a karomat? – Talán megpróbálta. Talán éppen ezért akarta eltörni a karját. Az istenit, a nő kezdett alaposan lefárasztani. – Ismét remek válasz. Rendben. Akkor már csak egyet mondj meg! Ki árulta el neked, hogy találtak itt egy fegyvert? – A rendőrség. – Azt kétlem – tiltakoztam. – Lehet, hogy rendőröknek adták ki magukat, de nem azok voltak. Felmerült bennem, hogy a leteperem a földre, talán előtte az arcába öntöm a kávét, de most már nem lett volna sok értelme. A válla fölött megláttam ugyanis, ahogy Solomon két követőlegénye lassan átsétál a nappalimon. Az idősebbik egy nagy revolvert tartott maga előtt, a fiatalabbik meg csak mosolygott. Úgy döntöttem, hagyom, hadd forogjanak egy kicsit az igazság kerekei. – Nem érdekes, ki mondta el nekem – mondta Sarah dacosan. – Épp ellenkezőleg, én azt hiszem, hogy nagyon is érdekes. Ha egy eladó azt mondja, hogy ez a mosógép nagyszerű áru, az egy dolog. De ha a Canterbury érsek állítja, hogy nagyszerű és hogy még alacsony hőfokon is kiszedi a koszt, na az már egészen más tészta. – Miről be...? Csak akkor hallotta meg őket, mikor már szinte egy méterre se voltak tőlünk. Ahogy hátrafordult, a fiatalabbik megragadta a csuklóját, aztán lefelé és kifelé csavarta, igen szakszerűen. A lány röviden felkiáltott, és a fegyver már ki is csúszott a kezéből. Felkaptam, és markolattal előre átnyújtottam az idősebbik követőmnek. Égtem a vágytól, hogy megmutathassam, milyen jó fiú is vagyok valójában, ó, bárcsak a világ is megértené! Mire O'Neal és Solomon megérkeztek, Sarah meg én már kényelmesen kucorogtunk a kanapén, a két követőm meg az ajtó körül téblábolt. Egyikünk se tett semmi erőfeszítést holmi beszélgetés irányába. Amikor már O'Neal is ott nyüzsgött a lakásban, hirtelen úgy tűnt, hogy a kéglim tele van egy tömérdek emberrel. Felajánlottam, hogy meglógok és hozok egy tortát, de O'Neal rám villantotta a legádázabb „a nyugati világ védelme az én vállamat nyomja” arckifejezését, így aztán mindannyian befogtuk a szánkat és illedelmesen bámultuk a kezünket. Miután sustorgott valamit a követőkkel, akik ezek után csendben a háttérbe húzódtak, O'Neal elkezdett fel-alá járkálni, fel-felkapva dolgokat, és rájuk csücsörítve a száját. Egyértelmű volt, hogy vár

valamire, és ez a valami nem volt a szobában, és úgy tűnt, nem is az ajtón át fog feltűnni, ezért aztán felálltam és elindultam a telefon felé. Épp akkor szólalt meg, amikor odaértem. Ritka alkalmakkor csupán, de az élet néha produkál ilyesmit. Felkaptam a kagylót. – Diplomás tanulmányok – szólt a telefonba egy nyers, amerikai hang. – Kivel beszélek? – érdeklődtem. – O'Neal? – A hangjában ekkor már ott bujkált a düh. Tipikusan az az ember, akitől nem kérnék kölcsön egy zacskó cukrot. – Nem, de Mr. O'Neal is itt van – nyugtattam meg. – Kivel beszélek? – Adja már át O'Nealnek azt az átkozott telefont, mire vár még?! – utasított a hang. Megfordultam és láttam, hogy O'Neal öles léptekkel és kinyújtott karral halad felém. – Tudja mit? Menjen, és próbáljon magára szedni egy kis illemtudást – közöltem, aztán lecsaptam a telefont. Rövid ideig néma csend volt, aztán úgy tűnt, egyszerre nagyon sok minden történik. Solomon visszavezetett a kanapéhoz, nem kifejezetten durván, de nem is túl gyengéden, O'Neal a követőkkel ordibált, a követők pedig egymással, és mindeközben újra megcsörrent a telefon. O'Neal megragadta a készüléket, és azonnal elkezdett babrálni a telefonzsinórral, ami nem igazán csengett egybe a korábbi kísérleteivel, amikor mesteri higgadtságáról akart tanúbizonyságot tenni. Nyilvánvaló volt, hogy O'Neal világában a telefonvonal túlsó végén lévő nyers amerikaihoz hasonló fejesekből sok volt. Solomon visszalökött Sarah mellé, aki megvetéssel az arcán húzódott arrébb. Nem semmi érzés, amikor az embert ilyen sokan utálják egyszerre a saját otthonában. O'Neal bólintott, és vagy egy percen át csak úgy fröcsögtek belőle az igenek. Aztán elköszönt és óvatosan visszatette a kagylót. Sarah-ra nézett. – Woolf kisasszony – mondta olyan udvariasan, ahogy csak tudta –, mihamarabb meg kell jelennie egy bizonyos Mr. Russel Barnes előtt az Amerikai Nagykövetségen. Az egyik úriember elviszi önt. – O'Neal félrenézett, mintha azt várná, hogy a lány azonnal felugrik és elviharzik. Sarah meg se moccant. – Dugjon fel magának egy asztali lámpát! – közölte. Felnevettem. Történetesen ezzel egyedül voltam, O'Neal pedig rám lövellte egyik egyre elhíresültebb tekintetét. Sarah azonban továbbra is csak dühösen nézte. – Tudni akarom, mi lesz ezzel az alakkal – mondta. A fejével felém biccentett, úgyhogy azt gondoltam, ideje lenne talán abbahagyni a vigyorgást. – Mr. Lang hadd legyen a mi gondunk, Woolf kisasszony – mondta O'Neal. – Önnek pedig most meg kéne jelennie a... – Maguk nem a rendőrség, igaz? – kérdezte. O'Neal tekintete még nyugtalanabbá vált. – Nem, nem a rendőrség vagyunk – mondta óvatosan. – Nos, azt akarom, hogy jöjjön ki a rendőrség és tartóztassa le ezt a pasast gyilkossági kísérlet vádjával. Megpróbálta megölni az apámat, és ha engem kérdez, újra meg fogja kísérelni. O'Neal a lányra nézett, majd rám, végül Solomonra. Úgy tűnt, legalább egyikünktől segítséget vár, de azt hiszem, senkitől se kapta meg. – Woolf kisasszony, felhatalmazást kaptam rá, hogy tájékoztassam önt arról, hogy... Elhallgatott, mintha hirtelen nem lenne már biztos benne, hogy valóban felhatalmazták-e, vagy ha igen, vajon komolyan gondolták-e. Egy pillanatra összeráncolta az orrát, majd úgy döntött, mégis folytatja.

– Felhatalmazást kaptam rá, hogy tájékoztassam önt, hogy az apja e percben az amerikai kormány ügynökségeinek vizsgálatának a tárgya, amit az én részlegem is támogat a Védelmi Minisztériumban. – A bejelentése igen nagy hatással volt ránk. Elnémulva ültünk. O'Neal rám vetette a pillantását. – Közös belátásunk szerint döntünk majd arról, hogy vádat emeljünk-e Mr. Lang ellen, vagy hogy tegyünk-e bármilyen más lépést az édesapja vagy az apja tevékenységeit illetően. Nem állítom, hogy az emberi arc nagy szakértője lennék, de még én is láttam, hogy mindez sokkszerűen éri Sarah-t. Az arca a szürkéből fehérbe váltott. – Miféle tevékenységekről beszél? – kérdezte. – És miféle vizsgálatról? – Hangja feszültségről árulkodott. O'Nealen látszott, igen kényelmetlenül érzi magát, és tudtam, hogy titokban attól retteg, nehogy a lány elsírja magát. – Azzal gyanúsítjuk az édesapját – bökte ki végül –, hogy A osztályú tiltott anyagokat importál Európába Észak-Amerikából. Aszóba újra nagyon csendes lett, mindenki Sarah-t figyelte. O'Neal megköszörülte a torkát. – Az ön édesapja kábítószer-kereskedő, Woolf kisasszony. Ezúttal Sarah-n volt a sor, hogy felnevessen.

Negyedik fejezet A fűben kígyó bújik meg. VERGILIUS Mint minden jó dolognak, és mint ahogyan minden rossz dolognak is, ennek is vége szakadt. A Solomon-klónok elhajtottak Sarah-val a Grosvenor Square irányába az egyik Roverrel, O'Neal pedig rendelt egy taxit, ami sajnálatos módon nem érkezett meg elég gyorsan, túl sok időt hagyva ezzel O'Nealnek, hogy csúfondáros pillantásokkal illesse a dolgaimat. Az igazi Solomon hátramaradt, hogy elmossa a bögréket, majd azzal a javaslattal állt elő, hogy ugorjunk el valahova és vegyünk magunkhoz egy adag meleg, tápláló sört. Még csak fél hat volt, de a kocsmák már most is dugig voltak fiatalemberekkel, akik öltönyt viseltek, valamint félresikerült bajuszkákat, és hangosan vitatták meg a világ dolgait. Végül sikerült találnunk egy asztalt a Kétfejű Hattyú egyik helyiségében, ahol Solomon csodás előadás keretében adta elő a zsebében apró után kutató férfi szerepét. Mondtam neki, hogy számolja el üzleti ebédként, ő pedig azt mondta, hogy vonjam le a harmincezer fontomból. Feldobtunk egy pénzérmét, és én vesztettem. – Kedvességed lekötelez, gazduram! – Egészségünkre, David. – Mindketten nagyot kortyoltunk a sörünkből, aztán rágyújtottam egy cigire. Arra számítottam, hogy Solomon veti majd fel a témát azzal, hogy valami elmés megállapítást tesz az elmúlt huszonnégy órát illetően, de úgy tűnt, boldogan elücsörög és hallgatja, ahogy egy közeli, ingatlanügynökökből álló asztaltársaság megvitatja a különféle autóriasztók előnyeit és hátrányait. Sikerült elérnie, hogy úgy érezzem magam, mintha az én fejemből pattant volna ki a gondolat, hogy eljöjjünk ide, de nem hagytam annyiban a dolgot. – David! – Uram? – Ez most egy baráti sörözés? – Baráti? – Megkértek, hogy vigyél el valahová sörözni, igaz? Hogy veregess háton, itass le, és tudd meg, hogy együtt hálok-e Margaret hercegnővel. Solomon rosszul viselte, amikor a királyi családdal viccelődtem, és én pontosan ezért csináltam.

– A közeledben kell maradnom, uram – bökte ki végül. – Azt gondoltam, nagyobb móka, ha eközben ugyanannál az asztalnál ülünk, ez minden. – Úgy tűnt, azt képzeli, ezzel megválaszolta a kérdésemet. – Szóval mi zajlik? – Zajlik? – David, ha csak itt ülsz egész este és tágra nyílt szemmel elismételsz mindent, amit mondok, mintha egész életedben valami kislányoknak való játszóházban éltél volna, akkor, azt hiszem, elég egyhangú estének nézünk elébe. Egy ideig hallgatott. – Elég egyhangú estének? – Jaj, ne csináld már! Hisz ismersz, David! – Valóban megadatott ez a privilégium. – Sok minden vagyok, de az egyik dolog, ami határozottan nem vagyok, az a bérgyilkos. – Az ilyen ügyekben való sokévi tapasztalatom – és nagyot hörpintett a söréből, majd még csettintett is egyet a nyelvével – arra a nézetre vezetett, gazduram, hogy mindenki határozottan nem bérgyilkos, egészen addig, amíg végül az nem lesz. Egy percig bámultam rá. – Akár meg is esküszöm, David. – Ahogy óhajtja, uram. – Ez meg mi a francot akar jelenteni? Az ingatlanügynökök ekkor áttértek a női mellek témakörére, amiből igen sok humort merítettek. Ahogy hallgattam őket, legalább száznegyven évesnek éreztem magam. – Éppen olyan ez, mint a kutyatulajdonosok – magyarázta Solomon. – „Ó, az én kutyám soha nem bántana senkit!” Mind ezt mondja. Aztán egy szép napon azon kapják magukat, hogy azt mondják: „Ilyet azelőtt sose csinált!” – Rám nézett és látta, hogy felvont szemöldökkel nézem. – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy úgy igazán soha senkit nem ismerhetünk. Senkit és semmilyen kutyát sem. Igazán nem. Az asztalra csaptam a poharamat. – Senki nem ismerhet senkit? Hű de magasröptű! Szóval azt akarod mondani, hogy bár két éven át gyakorlatilag összenőve éltünk, nem tudnád megmondani, hogy képes lennék-e pénzért embert ölni? – Bevallom, hogy kezdtem kicsit felhúzni magam. Pedig általában nem nagyon szoktam magam felidegesíteni. – Szerinted én képes lennék rá? – kérdezett vissza Solomon, és még mindig vidám kis mosoly játszott a szája körül. – Hogy szerintem megölnél-e valakit pénzért? Nem, nem hiszem. – Biztos vagy benne? – Igen. – Akkor egy tökfej vagy, uram. Megöltem egy férfit és két nőt. Nem volt újdonság, rég tudtam róla. És azt is tudtam, milyen súllyal nehezedik rá ez a dolog. – De nem pénzért! – ellenkeztem. – Azok nem merényletek voltak! – A korona szolgálatában állok, uram. A kormány fizeti a jelzáloghitelemet. Akárhogyan nézem is, és hidd el, én elég sokféleképpen néztem, annak a három embernek a halálából került kenyér az asztalomra. Még egy korsóval? Mielőtt még bármit is mondhattam volna, elvette a poharamat és a bárpult felé indult. Miközben néztem, ahogy utat tör magának az ingatlanügynökök között, azon kaptam magam, hogy felidézem azokat a cowboyos-indiános játékokat, amiket Solomon meg én még Belfastban játszottunk.

Boldog napok voltak, amiket néhány rémséges hónap fogott közre. 1986 volt, Solomont besorozták, csakúgy, mint vagy egy tucat másik fickót is a Városi Rendőrségi Különleges Különítményből, hogy kisegítsék az átmenetileg segítségre szoruló Ulsteri Királyi Rendőrséget. Gyorsan bebizonyította, hogy a csoportjából ő volt egyedül érdemes a repülőjegyre, így aztán a munka végeztével néhány túl igényes ulsteri felkérte, hogy maradjon még egy darabig, és próbálja ki magát a lojalista paramilitáns célpontok ellen, amit meg is tett. Fél mérföldnyire, néhány szobával a Freedom utazási iroda fölött, épp a nyolcéves katonai szolgálatom utolsó évét töltöttem a találó nevű GR24 részlegben, ami azon rengeteg katonai hírszerzőegység egyike volt, amik akkoriban észak-írországi munkákért versengtek, és teszik ezt valószínűleg a mai napig. A katonatársaim szinte kivétel nélkül a legelitebb egyetemekről kerültek ki, nyakkendőt viseltek az irodában, hétvégenként pedig fajdvadászatokra repültek Skóciába. Én ezalatt egyre több és több időt töltöttem Solomonnal, ami többnyire abból állt, hogy olyan autókban várakoztunk, amikben nem működött a fűtés. De időről időre kiszálltunk és tettünk valami hasznosat is, és azalatt a kilenc hónap alatt, amit együtt töltöttünk, láthattam Solomont sok bátor és lenyűgöző dolgot csinálni. Kioltott három életet, de tucatnyival többet mentett meg, beleértve az enyémet is. Az ingatlanügynökök ekkor már a barna esőkabátján vihogtak. – Woolf nem jófiú, tudod? – mondta. A harmadik korsónkat pusztítottuk, és Solomon már kigombolta a felső gombját. Én is pontosan ugyanezt tettem volna, ha lett volna felső gombom. A kocsma mostanra kicsit kiürült, mert a férfiak hazaindultak a feleségeikhez, vagy el egy moziba. Rágyújtottam a túl sokadik cigimre aznap. – A kábítószer miatt? – A kábítószer miatt. – Még valami? – Kell, hogy legyen még valami? – Nos, igen. – Solomonra néztem. – Kell, hogy legyen valami más is, ha ezt az egészet nem a kábítószeres ügyosztály viszi. Mi a fene dolga van veletek? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy uborkaszezon van, és az effélékkel is be kell érnetek? – Amit most mondok, azt nem tőlem tudod. – Ez csak természetes. Solomon elhallgatott, a szavait fontolgatta, és láthatóan arra jutott, hogy némelyik információ igen súlyos. – Egy igen gazdag ember, egy iparmágnás, idejön az országunkba és azt mondja, itt akar befektetni. A Kereskedelmi és Ipar Kamara koccint vele egy pohár sherryvel, átad neki néhány csillogó brosúrát, és ő belevág a munkába. Azt mondja nekik, hogy egy sor fémből és műanyagból álló alkatrészt fog gyártani, és hogy rendben lenne-e, ha felhúzna vagy fél tucat gyárat Skóciában és Anglia északkeleti részén. A Kereskedelmi Kamarában egy-két ember majd hanyatt vágja magát az izgalomtól, és felajánlanak neki kétszázmillió fontnyi támogatást meg egy helybeli lakosoknak járó parkolóengedélyt Chelsea-be. Nem is tudom hirtelenjében, melyik ér többet... Solomon belekortyolt a sörébe, aztán a kézfejével megtörölte a száját. Nagyon mérges volt. – Telik-múlik az idő. A csekket beváltják, a gyárakat felhúzzák, majd megszólal egy telefon Whitehallban. Tengerentúli hívás, egyenesen Washington DC-ből. Tudtuk-e, hogy egy gazdag iparmágnás, aki műanyag alkatrészeket gyárt, hatalmas mennyiségű ázsiai ópiummal is kereskedik? Ő te jó ég, nem, erről nem tudtunk, nagyon szépen köszönjük, hogy értesítettek bennünket, üdvözlöm a

kis feleségét meg a gyerkőcöket. Pánik. A gazdag iparmágnás ekkor már ott trónol azon a nagy halom pénzen, amit tőlünk kapott, és háromezer állampolgárunkat foglalkoztatja. Ezen a ponton úgy tűnt, Solomon kifogy az energiából, mintha túl sokat fektetett volna abba, hogy visszafogja hatalmas dühét. De én alig bírtam magammal. – És aztán? – És aztán összeül egy bizottság, ami csupa olyan férfiból és nőből áll, akik nem kifejezetten észlények. Összedugják a hájas fejüket és kitalálják, milyen lehetséges lépéseket tehetnek az ügyben. A listán szerepel a nem teszünk semmit, a nem teszünk semmit, a nem teszünk semmit és a felhívjuk a rendőrséget és Colombótól kérünk segítséget. Az egyetlen dolog, amiben biztosak az, hogy ezt az utolsó akciótervet nem nagyon kedvelik. – És O'Neal...? – És O'Neal megkapja a munkát. Megfigyelés. Féken tartás. Kárenyhítés. Hívd, amilyen rohadt néven csak akarod. – Solomon szájából a „rohadt” szó már komoly káromkodásnak hangzott. – Mindennek, természetesen, a világon semmi köze nincs Alexander Woolfhoz. – Hát persze, hogy nincs – bólogattam. – És hol van most Woolf? Solomon az órájára pillantott. – Ebben a pillanatban a British Airways Washingtonból Londonba tartó járatának 6C ülésén ül. Ha van egy kis esze, wellingtoni marhát rendelt. Bár lehet, hogy a halat jobban szereti, de kétlem. – És a fedélzeti film? – Egy Sandra Bullock-film, az Aludj csak, én álmodom. – Le vagyok nyűgözve – ismertem el. – Az ördög a részletekben rejlik, gazduram. Csak mert rossz a munka, nem jelenti azt, hogy rosszul is kell végeznem. Meghitt csendben iszogattuk a sörünket, de meg kellett kérdeznem: – Na és, David... – Parancsára várva, gazduram. – Esetleg elmagyaráznád, hogy én hogy kerülök ebbe az egészbe? – Olyan arccal nézett rám, mintha azt mondaná, azt én is szeretném tudni, úgyhogy sietve még hozzátettem: – Úgy értem, ki akarja a halálát, és miért akarják úgy feltűntetni, mintha én lennék a gyilkos? Solomon kiürítette a poharát. – A miértre nem tudok választ adni – mondta. – Ami a ki részét illeti, azt gyanítjuk, valószínűleg a CIA. Egész éjszaka csak hánykolódtam és forgolódtam. Közben kétszer is felkeltem, és hülye monológokat mondtam fel a kis színdarabom állásáról az adóhatékony diktafonomra. Voltak dolgok az egész üggyel kapcsolatban, amik zavartak, és voltak dolgok, amik megijesztettek, de Sarah Woolf volt az, aki újra és újra az eszembe jutott, és nem volt hajlandó távozni a gondolataim közül. Nem szerettem bele a lányba, ezt szeretném külön hangsúlyozni. Hogyan is szerethettem volna bele? Végül is csak néhány órát töltöttem a társaságában, és azok egyike se volt éppen kellemesnek mondható. Nem, egészen biztosan nem szerettem bele. Több kell ahhoz, mint egy rikító szürke-zöld szempár és egy sötétbarna haj zuhatag, hogy beinduljak. Az isten szerelmére! *** Másnap reggel kilenckor felvettem a Garrick nyakkendőmet és az alulgombolt zakómat, és fél tízkor már a Nemzeti Westminster Bankban voltam a Swiss Cottage-nál és az információs csengőt

nyomtam. Nem volt semmiféle előre kidolgozott akciótervem, de arra gondoltam, valószínűleg jót fog tenni a hangulatomnak, ha tíz év óta először a bankigazgatóm szemébe nézek, még ha a pénz a számlámon nem is az enyém volt. Bevezettek az igazgatói iroda előtt lévő váróterembe, és adtak egy műanyag poharat, benne műkávéval, ami túlságosan forró volt ahhoz, hogy megigyam, egészen addig, míg a másodperc századnyi része alatt hirtelen túl hideg nem lett. Épp próbáltam tőle megszabadulni egy műanyag növény mögött, amikor egy olyan kilencéves forma, vörös hajú gyerek kidugta a fejét az ajtón, intett nekem és azt állította, ő Graham Halkerston, a fiókigazgató. – Nos, mit tehetek önért, Mr. Lang? – kérdezte és letelepedett egy fiatal, vörös hajú gyerekhez egyáltalán nem illő asztal mögé. Olyan pózt vettem fel a vele szemben lévő székben, amiről úgy képzeltem, illő egy nagy üzletemberhez, és megigazítottam a nyakkendőmet. – Nos, Mr. Halkerston – kezdtem –, némi aggodalom tölt el egy bizonyos pénzösszeg miatt, amit az utóbbi napokban utaltak a számlámra. Az asztalán heverő, számítógépről nyomtatott papírra nézett. – A szóban forgó átutalás április 7-én történt? – Igen... április 7-én – ismételtem óvatosan utána, és nagyon igyekeztem, nehogy véletlenül összekeverjem a többi harmincezres átutalással, amik szintén ebben a hónapban érkeztek a számlámra. – Igen – mondtam. – Az lesz az. Bólintott. – Huszonkilencezer négyszáztizenegy font és hetvenhat penny. Esetleg azt fontolgatja, hogy valahová máshova utalja át a pénzt, Mr. Lang? Mert biztosíthatom, a bankunk szolgáltatásai között megtalálható nem egy magas hozamú számla, amely egészen biztosan megfelelne az ön igényeinek. – Az igényeimnek? – Úgy van. Könnyű elérhetőség, magas kamat, hatvannapos bonusz, öntől függ. Valahogy furcsának tűnt egy emberi lény szájából ilyen kifejezéseket hallanom. Eddig a pillanatig csak óriásplakátokon találkoztam velük. – Nagyszerű – mondtam. – Nagyszerű. Addig is, Mr. Halkerston, az igényem mindössze annyi, hogy tartsa a pénzt egy szobában, az ajtaját pedig jól lakatolja le. – Értetlenül bámult rám. – Jelenleg az átutalás eredete jobban érdekel. – Az arca az értetlenből még értetlenebbé vált. – Kitől kaptam ezt a pénzt, Mr. Halkerston? Azonnal láttam rajta, hogy a névtelen adományok nem tartoztak a bankélet megszokott velejárói közé, és el kellett telnie még nem egy értetlenséggel teli pillanatnak, mire Halkerston végre nagy papírlapozgatás közepette újra magára talált. – A befizetés készpénzben történt – mondta –, így nincs adatom az eredetéről. De ha vár egy pillanatot, vissza tudom keresni a befizetési elismervényt. – Lenyomott egy intercom gombot és Ginnyt kérte, aki hamarosan meg is jelent, kezében egy aktával. Miközben Halkerston az akta anyagában lapozgatott, azon tűnődtem, Ginny vajon hogyan képes egyenesen tartani a fejét az arca minden szegletére felkent smink súlya alatt. Meglehet, hogy a sok kence alatt csinos kis arca volt. De az is lehet, hogy legalább olyan rémesen nézett ki, mint Dirk Bogarde, a rút arcú színész. Soha nem fogom megtudni. – Nos, meg is van! – mondta Halkerston. – A befizető neve nincs megadva, de van egy aláírás. Offer. Vagy az is lehet, hogy Offee. T. Offee, ez az. Paulie ügyvédi irodája a Middle Temple épületében volt, és emlékeztem, egyszer azt mondta, az

valahol a Fleet Street közelében van, és végül, egy taxis segítségével, el is jutottam oda. Általában nem így utazom, de amíg a bankban voltam, úgy döntöttem, nem ártok azzal senkinek, ha felveszek néhány száz fontot a vérdíjamból, fedezendő a kiadásaimat. Paulie épp a bíróságon volt egy cserbenhagyásos gázolás ügyében, és az emberi fékpedál szerepét játszotta az igazság kereke ellenében, így aztán nem tudtam különleges bebocsáttatást kieszközölni magamnak Milton Crowley Spencer irodájába. Ehelyett alá kellett vetnem magam egy irodista kérdéseinek a „problémám” természetét illetően, és mire végzett velem, rosszabbul éreztem magam, mint valaha bármely nemibeteg-gondozóban. Nem mintha sok nemibeteg-gondozóban megfordultam volna. Miután átestem az előzetes környezettanulmányon, jól megvárakoztattak egy váróteremben, ami telistele volt az Expressions régi számaival, ami az American Express kártyatulajdonosoknak szóló magazin volt. Így aztán ott ültem és olvastam utcai méret utáni nadrágkészítőkről, northamptoni zokniszövőkről, panamai kalapkészítőkről, arról, hogy mi annak a valószínűsége, hogy Kerry Packer megnyeri a Veuve Cliquot Polo Bajnokságot a Smith's gyepén ebben az évben, és általánosságban véve behoztam a lemaradásomat a hírek mögötti nagy események terén, míg az irodista vissza nem tért és pökhendien, szemöldökét felvonva rám nem nézett. Betessékelt egy nagy, tölgyfa burkolatú szobába, ahol a polcokat hatalmas jogi könyvek töltötték meg három falon, a negyedik fal mentén pedig fa irattartó szekrények sorakoztak. Az íróasztalon volt egy fotó, rajta három tinédzserrel, akik úgy néztek ki, mintha katalógusból rendelték volna őket, e mellett pedig egy Denis Thatcherről készült, dedikált fotó állt. Épp azon méláztam, hogy vajon miért mutat mindkét fotó az asztal felém eső oldala felé, amikor kinyílt egy átjáróajtó, és hirtelen Spencer jelenlétében találtam magam. És Spencernek igen erős jelenléte volt. Rex Harrison magasabb változata volt, őszülő hajjal, félhold alakú szemüveggel és olyan fehér inggel, hogy majd megvakultam. Konkrétan nem láttam, hogy elindította volna az órát, mikor leült. – Mr. Fincham, sajnálom, hogy megvárakoztattam, kérem, foglaljon helyet. Körbeintett a szobán, mintha azt jelezné, válasszak magamnak ülőhelyet, pedig csak egy szék volt. Leültem, de azonmód fel is pattantam, mert a szék recsegő, hasadó fa hangját hallatta. Méghozzá annyira hangosan és olyan fájdalmasan, hogy szinte láttam, ahogyan az embereknek odakint az utcán földbe gyökerezik a lábuk, felnéznek az ablakunkra és eltűnődnek, hogy vajon hívják-e a rendőrséget. Úgy tűnt, Spencer az egészet észre sem vette. – Nem hinném, hogy láttam volna magát a klubban – mondta, és túláradó mosolyt villantott rám. Újra leültem, amit a szék újabb nyögéssel nyugtázott, és igyekeztem olyan pozíciót találni, ami többékevésbé lehetővé teszi, hogy a faanyag sikítozásán túl halljak valamit a beszélgetésünkből is. – A klubban? – kérdeztem vissza, majd láttam, hogy a nyakkendőm felé int, így ránéztem én is. – Oh, úgy érti, a Garrick klubban? Bólintott és még mindig mosolygott. – Nem, nos – habogtam –, nem jutok fel a városba olyan gyakran, mint szeretném. A kezemmel olyan mozdulatot tettem, amivel jelezni kívántam, hogy van egy néhányezer holdas birtokom Wiltshire-ben és rengeteg labradorom. Bólintott, mintha tisztán látná maga előtt a helyet, és akár még egy ebédre is beugrana, amikor legközelebb a környéken jár. – Nos hát – mondta –, miben segíthetek? – Nos, tudja, elég kényes ügyről van szó... – kezdtem. – Mr. Fincham – szakított félbe finoman –, ha valaha eljön az a nap, hogy besétál hozzám egy ügyfél, és azt mondja, hogy a dolog, amelyben a segítségemet kéri, nem kényes ügy, hát istenemre mondom,

örökre szögre akasztom az ügyvédi parókámat. – Az arckifejezéséből azt olvastam ki, hogy ezt szellemeskedésként kellene értékelnem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a poén újabb harminc fontomba került. – Nos, ez igazán megnyugtató – mondtam, méltányolva a humorát. Egymásra mosolyogtunk. – Az a helyzet – folytattam –, hogy egy barátom nemrég mesélte, hogy rendkívüli segítőkészségről téve tanúbizonyságot, bemutatta őt néhány szokatlan képességekkel rendelkező embernek. Rövid csend következett, pont úgy, ahogyan előre gyanítottam. – Értem – mondta Spencer. A mosolya kissé elhalványult, levette a szemüvegét, és állát öt fokkal megemelte. – Megtisztelne engem ennek a bizonyos barátjának a nevével? – Egyelőre jobbnak látnám megtartani magamnak. Azt mondta, hogy szüksége volt... egyfajta testőrre, olyasvalakire, aki hajlandó volna végrehajtani néhány kevéssé megszokott feladatot, és hogy öntől kapott néhány nevet. Spencer hátradőlt a székében és alaposan végigmért. Tetőtől talpig. Éreztem, hogy a beszélgetésünk gyorsan közeledik a végéhez, és hogy már csak azon gondolkozik, mi lenne a legelegánsabb módja annak, hogy ezt velem is tudassa. Kis idő elteltével lassan belélegzett a finom eleganciával kidolgozott orrán. – Lehetséges – mondta –, hogy félreértette az általunk nyújtott szolgáltatásokat, Mr. Fincham. Mi egy ügyvédi iroda vagyunk. Védőügyvédek. Az eseteinket a bíróság előtt vitatjuk meg. Ez a feladatunk. Nem vagyunk, és azt hiszem, ebből eredhet a zavarodás, munkaközvetítő cég. Ha a barátjának megelégedésére szolgáltunk, annak szívből örülök. De remélem és hiszem, hogy ennek több köze lehetett az általunk nyújtott jogi tanácshoz, mint bármiféle ajánlásnak munkaerő felvételét illetően. – Az ő szájából a „munkaerő” szónak elég kellemetlen hangzása volt. – Talán célszerűbb lenne kapcsolatba lépni a barátjával, és tőle megszerezni azt az információt, amelyre szüksége van. – Nos, éppen az a probléma – mondtam. – A barátom elutazott. Egy darabig csend volt, majd Spencer lassan pislogott egyet. Van valami különösen sértő egy lassú pislogásban. Tudom, mert én is élek vele. – Használhatja nyugodtan a telefont a titkárom szobájában. – Nem hagyta meg a számát. – Akkor, Mr. Fincham, sajnálatos módon, nehéz helyzetben van. És most, ha lenne olyan kedves és megbocsátana... – Visszacsúsztatta a szemüvegét az orrára, és néhány, az asztalán heverő papírba temetkezett. – A barátom olyan embert keresett – folytattam –, aki készen áll megölni valakit. A szemüveg lecsúszott, az áll felemelkedett. – Vagy úgy. Hosszú csend. – Vagy úgy – mondta ismét. – Mivel ez már önmagában is törvény ellen való cselekedet, rettentő valószínűtlen, hogy kaphatott bármiféle segítséget az ügyben ennek a cégnek bármely alkalmazottjától, Mr. Fincham... – Biztosított afelől, hogy ön igazán segítőkész volt... – Mr. Fincham, őszinte leszek magához. – A hangja hallhatóan keményebb lett, és ráébredtem, hogy igazán szórakoztató lenne a bíróságon nézni Spencert, munka közben. – Felmerült bennem, hogy maga provokálni próbál engem. Hogy ebben milyen cél vezérli, azt nem tudhatom – folytatta –, és különösebben nem is érdekel. Azonban ez ügyben nem kívánok több szót vesztegetni. – Hacsak nincs az ügyvédje jelenlétében. – További jó napot kívánok önnek, Mr. Fincham. – Szemüveg vissza.

– A barátom azt is mondta, hogy ön intézte az ő új alkalmazottjának a bérezését. Semmi válasz. Tudtam, hogy nem kapok több választ Mr. Spencertől, de azért tovább próbálkoztam. – A barátom azt mondta, hogy ön írta alá a befizetési bizonylatot – mondtam. – Saját kezűleg. – Egyre inkább fárasztónak találom a barátjáról szóló híreit, Mr. Fincham. Elismétlem, jó napot! Felkeltem a székből és az ajtó felé indultam. A szék megadóan sikoltott. – A telefonhasználatra vonatkozó ajánlatát tartja még? Fel sem nézett. – A hívás díját hozzáírjuk a számlájához. – Miféle számlához? – kérdeztem. – Nem adott nekem semmit. – Az időmet adtam önnek, Mr. Fincham. Ha úgy érzi, nem kíván élni vele, az teljességgel a maga gondja. Kinyitottam az ajtót. – Nos, azért köszönöm, Mr. Spencer. Különben pedig... – Megvártam, amíg felnéz rám. – Az a szörnyű pletyka járja a Garrickben, hogy maga csal a bridge-ben. Mondtam a srácoknak, hogy ez alávaló rágalom és ostobaság, de tudja, hogy mennek ezek a dolgok. Ha egyszer valamit a fejükbe vesznek... Gondoltam, jobb, ha tud róla. Szánalmas volt. De akkor és ott semmi más nem jutott az eszembe. A titkár érezte, hogy a személyem nem kifejezetten kívánatos, és duzzogva figyelmeztetett, hogy pár napon belül megkapom a szolgáltatásukról szóló számlát. Megköszöntem a kedvességét, aztán a lépcső felé indultam. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy már valaki más lapozgatja az Expressions, az American Express kártyatulajdonosok magazinjának lejárt számait. Alacsony, kövér ember, szürke öltönyben: ez elég nagy kategória. Alacsony, kövér ember, szürke öltönyben, akinek a heréit a markomban tartottam egy szálloda bárjában Amszterdamban: ez egy nagyon kis kategória. Valójában egészen pinduri. Nem volt nehéz felismernem...

Ötödik fejezet Végy egy szalmaszálat, és vesd a levegőbe, Megmondja majd neked, merről fúj a szél. JOHN SELDEN Úgy követni valakit, hogy az illető ne tudja, hogy követik, nem olyan egyszerű dolog ám, mint ahogyan azt a filmekben mutatják. Volt némi tapasztalatom profi követésben, és még ennél is több tapasztalatom abban, amikor az ember visszamegy az irodába és lehajtott fejjel közli: „Elvesztettük.” Hacsak az ember prédája nem süket, csőlátású és béna, akkor legalább egy tucatnyi emberre és tizenötezer fontnyi rövidhullámú rádiós berendezésre van szükség ahhoz, hogy legalább jó eséllyel vágjunk bele. McCluskey-val azt volt a probléma, hogy ő, szakzsargonnal élve, „játékos” volt – olyasvalaki, aki pontosan tudja, hogy lehetséges célpont, és aki többé-kevésbé azt is tudja, mit tegyen ez ellen. Azt nem kockáztathattam meg, hogy túl közel kerüljek hozzá, és ennek elkerülésére csak egyetlen mód volt. A futás. Az egyenes szakaszokon lemaradtam, és amikor befordult egy sarkon, akkor teljes erőből futottam utána, még épp időben lelassítva ahhoz, hogy elkerülhessem, ha esetleg visszafordul. A módszereimet, természetesen, egyetlen profi sem hagyta volna jóvá, mert teljességgel figyelmen

kívül hagytam annak lehetőségét, hogy valaki esetleg fedezi McCluskey-t, és hogy ez a valaki nyilván elgondolkozna azon, ki lehet ez a sprintelő, csoszogó, kirakatnézegető őrült. Az első szakasz nem is volt túl nehéz. McClusky elcammogott a Fleet Streetről a Strand felé, de amikor elérte a Savoyt, hirtelen átment az utca túloldalára és elindult a Covent Garden irányába. Ott tétlenül lődörgött az ezernyi haszontalan üzlet között, majd öt percet álldogált az Actors Church előtt egy zsonglőrt bámulva. Innen felfrissülve indult tovább fürge léptekkel a St Martin Lane felé, közben átment a Leicester Square-re, ahol aztán váratlanul kicselezett és befordult dél felé a Trafalgar Square-re. Ekkor már a Hay Market aljánál jártunk, csak úgy dőlt rólam az izzadság, és azért fohászkodtam, hogy intsen már végre le egy taxit. Ezt azonban csak akkor tette meg, amikor elért a Lower Regent Streetig. Én pedig őrjítő hosszúságú húsz másodperccel később leintettem egy másikat. Nos, egészen nyilvánvaló, hogy egy másik taxiba szálltam. Még az amatőr követők is tudják, hogy az ember nem száll be ugyanabba a taxiba, mint az, akit követ. Bevetettem magam a hátsó ülésre és odakiáltottam a sofőrnek: – Kövesse azt a taxit! – majd rádöbbentem, milyen fura dolog is ilyesmit a való életben kiejteni a számon. A taxisofőr azonban egyáltalán nem gondolta így. – Na és mondja csak – faggatózott –, ő szexel a maga feleségével, vagy maga az övével? Felnevettem, mintha ez lett volna a legviccesebb dolog, amit évek óta hallottam, mert a taxisokkal bizony így kell bánni, ha az ember azt akarja, hogy a megfelelő helyre vigyék a megfelelő útvonalon. McCluskey a Ritznél szállt ki, de úgy tűnt, szólt a sofőrjének, hogy várja meg és ne állítsa le az órát. Három percet adtam neki, aztán én is ezt mondtam a taxisomnak, de mikor már épp nyitottam volna ki az ajtómat, McCluskey kiviharzott a Ritzből, aztán ismét úton voltunk. Egy ideig a Picadillyn vánszorogtunk, aztán jobbra fordulva kis utcákban haladtunk, amiket azelőtt egyáltalán nem ismertem. Az a fajta környék volt, ahol a képzett kézművesek a saját két kezükkel készítik az alsógatyát az American Express kártyatulajdonosainak. Előrehajoltam, hogy szóljak a sofőrömnek, ne menjünk túl közel a másik taxihoz, de nem ez volt az életében az első alkalom, hogy hasonló feladattal bízták meg, vagy az is lehet, hogy a tévében látta, hogyan kell csinálni, mindenesetre tartotta a kellő távolságot. McCluskey taxija a Cork Streeten állt meg. Láttam, ahogy kifizeti a sofőrt, én meg az enyémnek azt mondtam, lassan hajtson el mellettük, és tegyen ki 200 méterrel lejjebb az utcában. A taxióra hat fonton állt. Előrenyújtottam egy tízfontos bankjegyet az ablakon át, és végignéztem a „Nem hiszem, hogy ebből vissza tudnék adni” című színdarab tizenöt másodperces előadását, a 99102-es hivatásos taxisofőr főszereplésével, majd kiszálltam és visszaindultam az utcán. Ez alatt a tizenöt másodperc alatt McCluskey-nak nyoma veszett. Húsz percen és öt mérföldön át követtem, és az utolsó kétszáz méteren tűnt el a szemem elől. Amit, azt hiszem, meg is érdemeltem, amiért ilyen fukar voltam a borravalóval. A Cork Streeten szinte kizárólag művészeti galériák vannak, többnyire hatalmas, utcára néző ablakokkal, és az egyik dolog, ami azonnal feltűnt ezekkel kapcsolatban, hogy pontosan ugyanolyan jól lehet rajtuk benézni az utcáról, mint bentről kinézni az utcára. Ezért aztán nem mehettem oda mindegyikhez, hogy az üvegnek szorított orral kifürkésszem, melyik galériában van McCluskey, inkább úgy határoztam, a véletlenre bízom a dolgot. Felidéztem azt a helyet, ahol utoljára láttam, és a legközelebbi ajtóhoz léptem. Ami zárva volt. Ott álltam, az órámat bámultam és próbáltam rájönni, hogy vajon mikor lehet nyitva egy művészeti

galéria, ha déli tizenkettőkor nem, amikor egy szép kis fekete ruhás, szőke lány tűnt fel a benti homályból, és elhúzott egy kallantyút. Barátságosan mosolyogva nyitotta ki az ajtót, és nagyon úgy tűnt, nincs más választásom, be kell lépnem. Abbeli reményeim, hogy valaha még megtalálom McCluskey-t, minden másodperccel tovább halványodtak. Egyik szememet azért az utcai ablakon tartva beljebb kerültem az üzlet viszonylagos homályába. A szőke lányt leszámítva úgy tűnt, nincs senki más a helyen, ami nem is volt meglepő azok után, hogy megnéztem a festményeket. – Ismeri Terence Glasst? – kérdezte, majd átnyújtott egy névjegykártyát meg egy árlistát. Rémisztően fiatal teremtés volt. – Igen, ismerem – hazudtam. – Igazság szerint van is otthon három Terence Glassem. Az embernek néha próbálkoznia kell, nem? – Három Terence Glass micsodája? Na persze ez nem mindig jön be. – Festmények. – Te jó ég! – mondta. – Nem is tudtam, hogy fest! Sarah – kiáltott hátra –, tudtad, hogy Terence fest? A galéria hátsó feléből egy nyugodt amerikai hang válaszolt: – Terry soha életében nem festett. Még a saját nevét is alig tudja leírni. Épp akkor néztem fel, amikor Sarah Woolf átsétált egy boltív alatt, kutyafog-mintás szoknyában és kabátban, maga előtt tolva a Fleur de Fleurs finom illatát. De nem engem figyelt. A galéria bejárata felé nézett. – Pedig ez az úr itt azt állítja, hogy neki három is van... – mondta a szőke nevetve. McCluskey gyors léptekkel közeledett Sarah felé. Jobb kezével, keresztezve a mellkasát, a kabátja belsejébe nyúlt. Jobb karommal félrelöktem a szőkét, még hallottam, hogy valami udvarias kis sikolyféle csúszik ki a száján, és ebben a pillanatban McCluskey is felém fordította a fejét. Miközben egész testével felém fordult, én egy jól irányzott rúgással megcéloztam a hasát, és hogy védje magát, ki kellett húznia a jobb kezét a kabátjából. A rúgás alaposan betalált, és McCluskey lábai egy pillanatra felemelkedtek a földről. A feje előrebukott, miközben lélegzetért kapkodott, én pedig mögé kerültem és bal kezemet a nyaka köré fontam. A szőke affektálva azt kiabálta, „ó, istenem”, és az asztalán idegesen próbálta megragadni a telefont. Sarah azonban meg se moccant, karja a két oldalán lógott. Rákiáltottam, hogy meneküljön, de vagy nem hallott, vagy nem akart meghallani. Miközben egyre erősebben szorítottam McCluskey nyakát, ő azért küzdött, hogy az ujjait valahogy a könyököm hajlata és a nyaka közé tudja dugni. Erre persze esélye sem volt. Jobb könyökömet McCluskey vállára tettem, jobb kezemet pedig a tarkójára. A bal kezemet a nyaka előtt elvezetve becsúsztattam a jobb könyököm hajlatába, és íme, ott voltam én, a c. ábra A nyak eltörése: alapok című fejezet elején. Miközben McCluskey rúgkapált, a bal karomat kissé felengedtem, a jobb kezemet pedig előrenyomtam – erre aztán nagyon gyorsan abbahagyta a rugdosást. Abbahagyta a rugdosást, mert hirtelen már ő is tudta, amit én, és amit tudatni is akartam vele – hogy ha csak egy kicsivel is fokozom a nyomást, véget vethetek az életének. Nem vagyok egészen biztos benne, de azt hiszem, ekkor sült el a fegyver. Pontosan nem emlékszem, milyen érzés volt, amikor eltalált a golyó. Csak arra, milyen síri csend lett a galériában, és hogy valamilyen égett szagot is éreztem. Először azt hittem, Sarah McCluskey-ra lőtt, és el is mondtam őt mindennek, mert hiszen látnia kellett, hogy mindent az irányításom alatt tartottam, meg különben is, már korábban mondtam neki, hogy menjen onnan. Aztán arra gondoltam, jesszusom, elég rendesen elkezdtem izzadni, mert éreztem,

ahogyan a veríték végigfolyik az oldalamon és lecsurog az övemen át a derekamig. Felnéztem, és láttam, hogy Sarah újra tüzelni fog. Vagy talán már meg is tette. McCluskey kiszabadította magát, én meg mintha hátrafelé dőltem volna, neki az egyik festménynek. – Megbolondultál? – azt hiszem, ezt kérdeztem tőle. – Én... a te oldaladon állok. Ez ő... az, aki... aki meg akarta... ölni az apádat. Francba! A francba azért hangzott el a végén, mert kezdett minden nagyon fura lenni. A fények, a hangok, a mozdulatok. Sarah fölöttem állt, és azt hiszem, talán, ha másmilyenek lettek volna a körülmények, élveztem volna a lábai látványát. De nem voltak másmilyenek. Ugyanolyanok voltak. És mást már nem is láttam, csak a fegyvert. – Az igazán különös lenne, Mr. Lang – mondta a lány. – Azt ugyanis otthon is megtehetné. – Hirtelen már semmit sem értettem. Sok minden lett hirtelen rossz, nagyon rossz, és a bal lábam alsó felében lévő zsibbadás ezek közül csak az egyik volt. Sarah mellém térdelt és a fegyver száját az állam alá nyomta. – Ez itt – mondta, és hüvelykujjával McCluskey felé mutatott –, az apám. Mivel semmi másra nem emlékszem, feltételezem, hogy ekkor elájultam. – Hogy érzi magát? Olyan kérdés ez, amit elkerülhetetlenül feltesznek az embernek, ha egy kórházi ágyban a hátán fekszik, de akkor is azt kívántam, bárcsak ne kérdezték volna meg. Az agyamban rettenetes összevisszaság volt, és úgy éreztem, sokkal több értelme lenne, ha én kérdezném tőle, hogy hogy érzem magam. De ápolónő volt, és ezért valószínűleg nem megölni akart, így úgy döntöttem, egyelőre kedvelni fogom. Hatalmas erőfeszítéssel szétfeszítettem az ajkaimat és kinyögtem: – Jól. – Remek! – örvendezett. – A doktor úr hamarosan itt lesz és megnézi magát. – Megpaskolta a kézfejemet és eltűnt. Néhány pillanatra becsuktam a szememet, és amikor újra kinyitottam, odakint már sötét volt. Egy fehér köpeny állt mellettem, és bár a viselője olyan fiatalnak látszott, hogy lehetett volna akár a bankom igazgatója is, feltételeznem kellett, hogy orvos volt. Visszaadta a csuklómat, bár addig nem is voltam tudatában, hogy a kezében tartotta, és felírt valamit egy lapra. – Hogy érzi magát? – Jól. Tovább írt. – Pedig nem kéne jól éreznie magát. Magára rálőttek. Elég sok vért veszített, de ez nem probléma. Szerencséje volt. A golyó a hónalján ment át. – Úgy beszélt az egészről, mintha mindez az én hülye kis hibám lenne. Mint ahogyan valahol az is volt. – Hol vagyok? – kérdeztem. – Kórházban. És elment. Később bejött egy nagyon kövér nő, letett az ágyam melletti asztalra egy tányér barna színű és borzalmas szagú valamit. El sem tudtam képzelni, mit követhettem el ellene a múltban, de bármi volt is az, nem lehetett kellemes. Nyilvánvalóan rájött, hogy túlreagálta a dolgot, mert fél órával később visszajött és elvitte a tányért. Mielőtt kiment, elmondta, hogy hol vagyok. Middlesex Kórház, William Hoyle-szárny. Az első rendes látogatóm Solomon volt. Bejött, komolynak tűnt és örökkévalónak. Leült az ágyam végébe, és egy szőlővel teli papírzacskót dobott az asztalomra.

– Hogy érzed magad? Határozottan kezdett kialakulni egy visszatérő minta. – Olyan érzés – kezdtem –, mintha lelőttek volna, és most egy kórházban feküdnék, éppen gyógyulóban, és egy zsidó rendőr ülne a lábamon. Kissé átrendezte a súlyát az ágyon. – Azt mondják, szerencséd volt, gazduram. Bedobtam a számba egy szőlőszemet. – Szerencsém, mert...? – Mert a golyó csak néhány centivel vétette el a szívedet. – Vagy csak néhány centivel vétette el azt, hogy egyáltalán el se találjon! Nézőpont kérdése. Bólintott, és átgondolta a dolgot. – A tiéd mi? – Az én micsodám mi? – A nézőpontod. Egymásra néztünk. – Hogy Angliának vonalban kéne védekeznie Hollandia ellen – mondtam. Solomon feltápászkodott az ágyról és kezdte lehámozni magáról az esőkabátját, amiért cseppet sem hibáztattam. A hőmérséklet minimum 32 fok körül járt, és annyi levegő volt a szobában, hogy több semmiképp nem is fért volna be. Az az érzése támadt tőle az embernek, mintha a szoba egy tömött metró lenne csúcsidőben, és mintha még egy jó adag plusz levegő benyomult volna, épp mikor az ajtók már záródtak. Megkértem egy nővérkét, hogy vegye egy kicsit lejjebb a hőmérsékletet, de azt mondta, hogy a fűtést egy számítógép vezérli Reading városából. Ha az a fajta ember lennék, aki leveleket írogat a The Daily Telegraph-nak, akkor írtam volna egy levelet a The Daily Telegraph-nak. Solomon felakasztotta a kabátját az ajtóra. – Nos, uram – mondta –, ha hiszed, ha nem, a hölgyek és urak, akiktől a fizetésemet kapom, megkértek rá, szedjek ki belőled valami magyarázatfélét arra vonatkozóan, hogyan találtad magad egy előkelő West End-i művészeti galéria padlóján fekve, golyóval a melledben. – A hónaljamban. – A hón, ha így jobban tetszik, aljadban. Nos, elmondod nekem, gazduram, vagy párnát kell nyomnom az arcodra, míg együtt nem működsz? – Nos – mondtam, arra gondolva, miért is ne térhetnénk rögtön a tárgyra –, feltételezem, tudod, hogy McCluskey valójában Woolf. – Egyáltalán nem feltételeztem semmi ilyesmit, természetesen. Csak igyekeztem hatékonynak hangzani. Solomon arckifejezéséből nyilvánvalónak tűnt, hogy fogalma sem volt erről, úgyhogy folytattam. – Követtem McCluskey-t a galériába, és azt hittem, hogy talán azért van ott, hogy ártson Sarah-nak. Rávetettem magam, aztán lelövettem magamat Sarah-val, aki aztán elmondta, hogy akire rávetettem magam, az valójában nem más, mint az apja, Alexander Woolf. Solomon nyugodtan bólogatott, ahogyan olyankor szokott, amikor különös dolgokat hall. – Míg te – mondta végül – azt az embert teperted a földre, aki pénzt ajánlott neked, hogy megöld Alexander Woolfot? – Így van. – És te, gazduram, feltételezted, mint ahogyan biztosra veszem, hogy sokan tették volna a helyedben, hogy mikor egy férfi megkér, hogy ölj meg valakit, akkor az a valaki nem maga a férfi. – Igen, ezen a Föld nevű bolygón nem épp ez a szokás járja, valóban.

– Hmm. – Solomon az ablakhoz lépett és feszült figyelemmel kezdte bámulni a postatornyot. – Akkor ennyi lenne? – kérdeztem. – Egy „hmm”? A Védelmi Minisztérium jelentése erről az ügyről annyiból fog állni, hogy „hmm”, persze bőrkötésben, aranypecséttel és a kabinet aláírásával? Solomon nem felelt, egyre csak a Postatornyot bámulta. – Jól van, akkor egyet árulj el! – mondtam. – Mi történt a nagyobbik és a kisebbik Woolffal? Hogy kerültem ide? Ki hívta a mentőket? Velem maradtak, amíg megérkezett? – Ettél valaha abban az étteremben? Tudod, amelyik körbe-körbe forog a tetején...? – David, az istenért! – Az az ember, aki végül kihívta a mentőket, egy bizonyos Mr. Terence Glass volt, a tulajdonosa a galériának, ahol lelőttek és egyben annak a kérelemnek a benyújtója is, amelyben azt kéri, hogy a padlójáról a Minisztérium számlájára távolítsák el a véredet. – Milyen megható. – Bár akik valójában megmentették az életedet, azok Green és Baker voltak. – Green és Baker? – Egész nap a nyomodban voltak. Baker egy zsebkendővel szorította a sebedet. Ez sokkolt. Azt hittem, hogy a Solomonnal való sörözésem után a két követőt visszahívták. Figyelmeden voltam. Hála az égnek! – Hajrá Baker! – mondtam elismerően. Solomon épp mondani készült még valamit, amikor az ajtó nyitódása félbeszakította. O'Neal jött be a szobába, sietve egyenesen az ágyam mellé lépett, és láttam az arcán, hogy azt gondolja, most, hogy engem lelőttek, a dolgok igazán jó fordulatot vettek. – Hogy érzi magát? – kérdezte, és majdnem sikerült nem elvigyorodnia. – Köszönöm, Mr. O'Neal, kiválóan. Rövid ideig nem szólt semmit, és az arca kicsit elkomorult. – Én azt hallottam, szerencsésnek tarthatja magát, hogy egyáltalán életben maradt – mondta. – Azt leszámítva, hogy mostantól azt fogja érezni, balszerencsés, amiért életben maradt. – O'Nealt nagy örömmel töltötte el a frappáns mondat, szinte láttam magam előtt, ahogy gyakorolja a szavakat a liftben. – Nos, ezzel vége, Mr. Lang. Nem látom, hogyan tudnánk ezt távol tartani a rendőrségtől. Több tanú jelenlétében, egyértelműen Woolf életére tört... O'Neal elhallgatott, és mindketten körbenéztünk a szobában, nagyjából a padló magasságában, mert a hang, amit hallottunk, határozottan egy öklendező kutya hangja volt. Aztán újra meghallottuk, és mindketten rájöttünk, hogy a hang Solomontól jött, a torkát köszörülte. – Tisztelettel, Mr. O'Neal – mondta Solomon, most hogy végre rá figyeltünk –, Lang úgy tudta, hogy a férfi, akit megtámad, valójában McCluskey. O'Neal lehunyta a szemét. – McCluskey? Woolfot azonosították a... – Igen, így van – mondta Solomon szelíden. – De Lang azt állítja, hogy Woolf és McCluskey egy és ugyanaz a személy. Hosszú szünet. – Hogy mondja? – kérdezte O'Neal. A felsőbbrendű vigyor lefagyott az arcáról, én pedig hirtelen úgy éreztem, menten kiugrok az ágyból. O'Neal felhorkantott. – McCluskey és Woolf ugyanaz? – kérdezte, és a hangja hirtelen magasabb lett. – Maga teljesen megbolondult? Solomon rám nézett, megerősítést várva. – Hát nagyjából így állunk – mondtam. – Woolf az a férfi, aki megkeresett Amszterdamban, és

megkért, hogy öljek meg egy Woolf nevű férfit. A szín ekkorra már teljesen eltűnt O'Neal arcából. Úgy nézett ki, mint aki most döbbent csak rá, hogy a kis szerelmeslevelét rossz címre küldte el. – De hát az nem lehet! – hebegte. – Úgy értem, ennek semmi értelme! – Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne lehetséges – mondtam. De O'Neal már nem hallott semmit. Rettenetes állapotba került, úgyhogy innentől Solomon kedvéért folytattam. – Tudom, hogy én csak az inas vagyok ebben a történetben – kezdtem –, és nem igazán az én reszortom beszélni, de a teóriám a következőképpen szól: Woolf tudja, hogy vannak bizonyos elemek szerte a világban, akik a vesztét akarják. Az ilyenkor szokásos dolgot teszi, vesz egy kutyát, felbérel egy testőrt, nem mondja el senkinek, hová megy, amíg oda nem ért, de – és láttam, hogy O'Neal próbál visszarázódni a hallgatóságom soraiba – tudja, hogy mindez nem elég. Az emberek, akik holtan akarják látni, nagyon elszántak, nagyon profik, és előbb-utóbb megmérgezik a kutyát és megvesztegetik a testőrt. Így aztán egy választása marad... O'Neal meredten bámult rám. Hirtelen ráébredt, hogy mindezt tátott szájjal teszi, és gyorsan összezárta az ajkait. – Igen? – Vagy harcba száll velük – mondtam –, ami nem is biztos, hogy egyáltalán megoldható. Vagy beszáll a játékba. Solomon az ajkát rágta. És igaza volt, mert ez az egész elég őrülten hangzott. De jobb volt, mint bármi, amivel ők eddig elő tudtak rukkolni. – Talál valakit – folytattam –, akiről tudja, hogy nem fogja elvállalni a munkát, és őt bízza meg a gyilkossággal. Kiszivárogtatja, hogy vérdíj van a fején, és reméli, hogy az igazi ellenségei egy kicsit visszavesznek, mert azt hiszik, hogy a piszkos munkát amúgy is elvégzi valaki, és nekik nem kell se kockázatot vállalni, se pénzt áldozni a dologra. Solomon folytatta a Postatorony megfigyelésének komoly feladatát, O'Neal pedig egy ideig komoran hallgatott. – És maga ezt el is hiszi? – kérdezte. – Úgy értem, azt gondolja, ez így lehetséges? – Láttam rajta, hogy kétségbeesetten keres valami kapaszkodót, bármilyen kapaszkodót, még akkor is, ha régi, kopott és rozsdás. – Igen, azt hiszem, lehetséges. Nem, nem hiszem. De éppen egy lövésből gyógyulgatok, és most csak ennyire futja tőlem. O'Neal fel-alá kezdett járkálni, közben bele-beletúrt a hajába. A szoba forrósága kezdte őt is kikezdeni, de nem volt ideje megszabadulni a kabátjától. – Rendben – mondta. – Lehet, hogy valaki Woolf halálát akarja. Nem fogok úgy csinálni, mintha Őfelsége kormányának megszakadna a szíve, ha holnap este egy busz elé lépne. Az is igaz, hogy számottevő ellenséggel rendelkezik, és a megszokott biztonsági óvintézkedések semmit sem érnek. Eddig rendben is lenne. És az is igaz, hogy nem szállhat velük háborúba. – Úgy tűnt, O'Neal meglehetősen kedveli ezt a kifejezést. – Így aztán hamis vérdíjat tűz ki a saját fejére. De ez nem működik. – O'Neal abbahagyta a fel-alá járkálást és rám nézett. – De hát hogyan lehet benne biztos, hogy hamis? Honnan tudhatta, hogy maga nem fogja megcsinálni? Solomonra néztem, és ő pontosan tudta, hogy őt nézem, de nem nézett vissza rám. – Felkértek már ilyesmire korábban is – mondtam. – Ennél több pénzt is kínáltak már. Nemet mondtam. Talán tudott erről. O'Nealnek hirtelen eszébe jutott, mennyire utál engem.

– Mindig nemet mondott? – Visszabámultam O'Nealre, olyan hidegen, ahogyan csak tudtam. – Úgy értem, azóta meg is változhatott – mondta. – Talán hirtelen nagy szüksége lett a pénzre. Ez így nevetséges kockázatvállalás. Vállat vontam, amitől majd leszakadt a hónaljam. – Nem igazán – mondtam. – Ott volt a testőre, és velem kapcsolatban legalább tudhatta, hogy honnan várja a támadást. Rayner már napok óta szaglászott körülöttem, mire eljutottam Woolf házába. – De elment a házába, Lang... – Azért mentem oda, hogy figyelmeztessem. Azt gondoltam, ez amolyan jószomszédi dolog. – Jól van, jól van. – O'Neal újra ketrecbe zárt állat módjára kezdte róni a köröket a szobában. – De mégis hogyan szivárogtatta ki, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére? Úgy értem, mégse írhatja a vécék falára, vagy jelentethet meg egy hirdetést a Standardben, nem? – Végül is maguk is tudtak róla. – Kezdtem elfáradni. Aludni akartam, és talán még abból a barna színű, borzalmas szagú valamiből is képes lettem volna enni. – Mi nem vagyunk Woolf ellenségei, Mr. Lang – mondta O'Neal. – Legalábbis nem olyan értelemben. – Akkor hogyan tudták meg, hogy állítólag a nyomában vagyok? O'Neal megállt, és láttam rajta, hogy már így is úgy gondolja, túl sokat mondtak el nekem. Mérgesen Solomonra nézett, és őt okolta, amiért nem volt jó gardedámom. Solomon maga volt a megtestesült nyugalom. – Nem látom be, miért ne válaszolhatnánk erre a kérdésére, Mr. O'Neal – mondta. – Egy golyó fúródott a mellkasába a saját hibáján kívül. Talán gyorsítaná a gyógyulást, ha tudná, miért történt. O'Neal egy percig emésztgette a hallottakat, majd felém fordult. – Ám legyen – mondta. – A McCluskeyval, vagy Woolffal való találkozásáról... – Egyszerűen nem tudta folytatni. Utálta az egészet. – A találkozásról az amerikaiak értesítettek bennünket. Kinyílt az ajtó, és egy nővérke lépett be rajta. Lehet, hogy ő volt az, aki megpaskolta a kezemet, amikor először felébredtem, de nem esküdtem volna meg rá. Egyenesen átnézett Solomonon és O'Nealen, odajött hozzám, hogy megigazítsa a párnáimat, hogy felrázza, megveregesse – és sokkal kényelmetlenebbé tegye őket. Felnéztem O'Nealre. – Úgy érti, a CIA? Solomon elmosolyodott, O'Neal viszont majdnem elájult. A nővérkének a szeme se rebbent.

Hatodik fejezet Itt az idő, hol a férfi? WALTER SCOTT Hét étkezés erejéig maradtam a kórházban, bármilyen hosszú idő legyen is az. Tévét néztem, fájdalomcsillapítót szedtem és próbáltam befejezni az összes félbehagyott keresztrejtvényt a Csak nőknek magazin régi számaiban. És igen sok kérdést tettem fel magamnak. Először is, mi történt velem? Miért kerültem golyók útjába, amit olyan emberek lőttek ki rám, akiket nem is ismertem, olyan okból, amit nem értettem? Miért jó ez nekem? Miért jó ez Woolfnak? Miért jó ez O'Nealnek és Solomonnak? Miért hagyták félbe a keresztrejtvényeket? A betegek meggyógyultak, vagy meghaltak, mielőtt befejezték volna őket? Azért jöttek a kórházba, hogy eltávolítsák az agyuk felét, és ez lenne a sebész képességeinek bizonyítéka? Ki tépte le a magazinok címlapját és miért? Lehetséges, hogy a válasz arra a kérdésre, hogy „nem férfi (2 betű)” az, hogy „nő”?

És végül, mindenek fölött, miért van az, hogy az agyam kapuján Sarah Woolf képe díszeleg, és valahányszor benyitnék rajta, hogy kigondoljak valamit – délutáni tévézés, elszívni egy cigit a vécében a szárny végében, megvakarni egy viszkető lábujjat –, ott van ő, és egyszerre mosolyog és fintorog rám. Merthogy, immár századszor is, ez az a nő, akibe én egészen határozottan nem vagyok szerelmes! Azt gondoltam, Rayner talán választ tud adni legalább némelyik kérdésemre, és ezért amikor úgy ítéltem, már elég jól vagyok ahhoz, hogy felkeljek és csoszogjak egy keveset, magamra kaptam a hálóköntösömet és elindultam felfelé a Barrington-szárnyhoz. Amikor Solomon elmondta, hogy Rayner szintén itt van a Middlesex Kórházban, meglepett voltam, ha tovább nem is, de egy futó pillanatig mindenképpen. Ironikusnak tűnt, hogy ugyanabban a javítóműhelyben kötöttünk ki mindazok után, amiken együtt keresztülmentünk. De az is igaz, mutatott rá Solomon, hogy manapság nincs már túl sok kórház Londonban, és ha az ember a Watford Gaptől délre sebesül meg, akkor igen nagy eséllyel fog előbb-utóbb a Middlesex-ben kikötni. Raynernek saját szobája volt, éppen szemben a nővérek pultjával, és elég sok csipogó dobozzal volt összedrótozva. A szeme csukva volt, vagy mert aludt, vagy mert kómában volt, és a feje körül nevetségesen, rajzfilmszerűen nagy kötés éktelenkedett, mintha a gonosz Kengyelfutó Gyalogkakukk túl sokszor ejtette volna a fejére a széfet. Ráadásul kék flanellpizsamát viselt, amitől, talán hosszú évek óta most először, úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Egy darabig ott álldogáltam az ágya mellett sajnálkozva, mígnem megjelent egy nővérke és megkérdezte, mit akarok. Mondtam neki, hogy elég sok mindent akarok, de egyelőre beérném Rayner keresztnevével is. Bob, közölte. A könyökömnél állt, kezével az ajtókilincsen, és azt akarta, hogy távozzak, de a hálóköntösöm előtt fejet hajtott. Sajnálom, Bob, gondoltam. Egyszerűen csak ott voltál, azt tetted, amivel megbíztak, amiért megfizettek, erre megjelenik egy seggfej és fejbe vág egy márvány Buddha-szoborral. Az élet kegyetlen. Na persze tudtam én, hogy Bob nem éppen egy szentéletű kóristafiú. De még csak az a fiú sem, aki a kóristafiút szekálja. Legjobb esetben is az idősebbik bátyja lehet annak a fiúnak, aki azt a fiút szekálja, aki a kóristafiút szekálja. Solomon utánanézett Raynernek a minisztériumi aktákban és azt találta, hogy Raynert kirúgták a Királyi Walesi Zászlóaljból a feketepiacon űzött tevékenykedéséért – bármivel hajlandó volt kereskedni, kezdve a katonai cipőfűzőktől egészen a páncélkocsiig, minden kikerült a kaszárnya kapuin Bob Rayner pulcsija alatt – de ezzel együtt is, én voltam az, aki leütötte, így én voltam az, aki sajnálta őt. Letettem az asztalára azt, ami még megmaradt Solomon szőlőjéből, aztán távoztam. Fehér köpenyes férfiak és nők igyekeztek rávenni, hogy töltsek még pár napot a kórházban, de egyre csak a fejemet ráztam és azt ismételgettem, hogy jól vagyok. Erre csak cöcögtek, aláírattak velem néhány papírt, megmutatták, hogyan tudom kicserélni a kötést a karomon és megkértek, hogy azonnal jöjjek vissza, ha a sebet forrónak érzem, vagy ha elkezd viszketni. Megköszöntem a kedvességüket, és elutasítottam a kerekesszékes ajánlatukat. Ami végül nem is számított, mert a lift amúgy sem működött. Aztán elbicegtem egy buszmegállóig és hazabuszoztam. A lakásom ott volt, ahol hagytam, de valahogy mégis kisebbnek tűnt, mint amire emlékeztem. Az üzenetrögzítőn nem volt egyetlen üzenet sem, és a hűtőm is üres volt, leszámítva azt a két deci

biojoghurtot és a zellergumót, amit még az előző lakótól örököltem meg. Fájt a mellkasom, mint ahogy előre meg is mondták, hogy fájni fog, ezért levetettem magam a kanapéra és néztem egy kis lóverseny-közvetítést Doncasterből, könyökömnél egy hatalmas és öblös pohárral, benne Grouse whiskyvel. Valószínűleg elaludhattam egy kis időre, mert a telefon csengése riasztott fel. Gyorsan felültem, felkiáltottam a hónaljamban lévő fájdalomtól, és a whiskysüveg után nyúltam. Üres volt. Szörnyen éreztem magam. Az órámra néztem, közben felvettem a kagylót. Nyolc óra tíz, vagy egy negyven. Nem tudtam eldönteni, melyik. – Mr. Lang? Férfi. Amerikai. Agyamban forogni, kattogni kezdtek a kerekek. Gyerünk, tudod, ki ez! – Igen? – Mr. Thomas Lang? – Aha, megvan! Igen, pár másodperc, és meglesz a neve. Megráztam a fejem, hátha attól felébredek, és éreztem, hogy valami zörög benne. – Hogy van, Mr. Woolf? – kérdeztem. A vonal másik végén néma csend. Majd: – Sokkal jobban, mint maga, ahogy hallom. – Tévedés – mondtam. – Tényleg? – Mindig is az volt a legnagyobb félelmem az életben, hogy nem lesz mit mesélnem az unokáimnak. A Woolf családdal töltött időmről szóló sztorik ki fognak tartani, amíg a csemeték kábé tizenöt évesek nem lesznek. Azt hiszem, erre felnevetett, de lehet, hogy csak a vonal recsegett. Vagy O'Neal emberei véletlenül belerúgtak a lehallgatókészülékükbe. – Ide hallgasson, Lang – mondta Woolf –, szeretném, ha összefutnánk valahol. – Hát persze, hogy szeretné, Mr. Woolf. Lássuk csak. És ezúttal nyilván arra fog megkérni, hogy hajtsak végre önön vasectomiát anélkül, hogy észrevenné. Talált? – Szeretném megmagyarázni a történteket, ha maga is úgy gondolja. Szereti az olasz kaját? Felrémlett előttem a zeller meg a joghurt képe a hűtőmben és beláttam, hogy az olasz kaját bizony nagyon is szeretem. De volt még itt egy kis gond. – Mr. Woolf – mondtam –, mielőtt megnevezne egy helyet, győződjön meg róla, hogy tud helyet foglalni legalább tíz fő számára. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak ketten vagyunk a telefonvonalban. – Semmi gond – mondta vidáman. – Van egy útikalauz a telefonja mellett. – Az asztalomra néztem, és tényleg láttam rajta egy piros, puhafedelű könyvet. Ewan londoni kalauza. Újnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy nem én vettem. – Jól figyeljen – mondta Woolf –, lapozzon a huszonhatodik oldalra, és nézze meg az ötödik bejegyzést. Ott találkozunk harminc perc múlva. A vonalban nagy sercegés támadt, és egy pillanatra azt hittem, már letette, de aztán mondott még valamit. – Lang? – Igen? – Ne hagyja az útikalauzt a lakásában! Nagy levegőt vettem. – Mr. Woolf – feleltem –, lehet, hogy hülye vagyok, de hülye azért nem vagyok. – Ebben bíztam. A vonal elnémult.

Ewan hogyan-szórjuk-el-a-pénzünket-Londonban mindenre kiterjedő kalauzának huszonhatodik oldalán az ötödik bejegyzés a „Giare, 216 Roseland, WC2, olasz, 60 fő, légkond., Visa, Master, Amex” volt, amit három egymást keresztező kanál követett. Gyorsan fellapoztam a könyvet, és azt kellett látnom, hogy Ewan nem osztogatja túl bőkezűen ezt a bizonyos kanalas motívumot, úgyhogy legalább abban biztos lehettem, hogy kellemes vacsorának nézek elébe. A következő probléma az volt, hogy hogyan jussak el oda anélkül, hogy a nyomomban caplatna tucatnyi barna esőkabátos köztisztviselő. Abban nem lehettem biztos, hogy ugyanerre Woolf is képes, de ha képes volt azzal vesződni, hogy a könyves trükköt megcsinálja – ami, bevallom, eléggé lenyűgözött –, akkor elég biztos lehetett abban, hogy tud úgy közlekedni, hogy közben ne zaklassák fura figurák. Kiengedtem magam a lakásból és lementem az utcai ajtóhoz. A bukósisakom ott volt, a gázóra tetején csakúgy, mint a kopott bőrkesztyűm. Kinyitottam a bejárati ajtót és kidugtam rajta a fejem. Egyetlen kalapos alak se egyenesedett fel valamelyik lámpaoszlop mellett, hogy eldobja a füstszűrő nélküli cigijét. Bár az is igaz, hogy ilyesmire nem is számítottam igazán. Ötven méterre balra láttam egy sötétzöld Leyland minibuszt, aminek a tetején gumiantenna feszített, jobbra pedig, az utca legvégében, egy piros-fehér csíkos útjavító sátor állt. Mindkettő állhatott ott akár véletlenül is. Visszasurrantam, felvettem a bukósisakot és a kesztyűt, aztán előrángattam a kulcscsomómat. Kissé felhajtottam a levélszekrény billegőjét a bejárati ajtón, a nyílás elé emeltem a motorom riasztójának távirányítóját, és lenyomtam rajta a gombot. A Kawasaki visszacsipogott egyet, hogy tudjam, a riasztója már nincs bekapcsolva, úgyhogy szélsebesen feltéptem az ajtót és átrohantam az utcán, amilyen gyorsan csak a hónaljam engedte. A motor elsőre beindult, mert a japán motorok már csak ilyenek, úgyhogy fél szivatóra csúsztattam, egyesbe nyomtam és felengedtem a kuplungot. Ja, és persze előtte fel is ültem rá, ha esetleg ez nem lett volna egyértelmű. Mire elhaladtam a sötétzöld kisbusz mellett, már vagy hatvanöt kilométer per órával mentem, és elszórakoztattam magam egy pillanatra azzal, hogy elképzeltem, amint az egyenanorákba öltözött emberek hirtelen mindenbe beleverik a könyöküket és hangosan szitkozódnak. Amikor az utca végébe értem, láttam a visszapillantóban egy forgalomba álló kocsi fényeit. Egy Rover volt. A Bayswater Roadon a sebességhatáron éppen hogy csak belül balra fordultam, aztán megálltam a jelzőlámpánál, ami az évek során, mikor elé érkeztem, még sose mutatott zöldet. De ezt most egy cseppet se bántam. A kesztyűmmel meg a bukósisakom ellenzőjével vacakoltam, míg meg nem éreztem, hogy a Rover mellém ér. Ekkor a kormány mögötti szakállas arcra néztem. Meg akartam neki mondani, hogy menjen csak szépen haza, mert a dolog kezdett zavarba ejtő lenni. Amikor a lámpa sárgára váltott, teljes szívást adtam a motorra, felpörgettem ötezres fordulatra, majd teljes súlyommal előredőltem a benzintank fölé, hogy lent tartsam az első kereket. Elengedtem a kuplungot, amint a lámpa zöldre váltott, és éreztem, ahogy a Kawasaki óriási hátsó kereke vadul csapkod jobbra-balra, akár egy dinoszaurusz farka, míg rá nem talál a fogásra, amivel végre előrerepíthetett az úton. Két és fél másodperccel később már majdnem százzal repesztettem, újabb két és fél másodperccel később pedig az utca lámpái összemosódtak, és már nem is emlékeztem, hogy nézett ki a Rover vezetője. A Giare étterem meglepően vidám hely volt. A falait fehérre festették, és a padlóján a járólapok csak úgy visszhangoztak, és minden suttogásból kiáltást, minden mosolyból hahotázó nevetést

varázsoltak. Egy Ralph Lauren modellt is megszégyenítő, hatalmas szemű szőkeség elvette a bukómat, aztán egy ablak melletti asztalhoz vezetett, ahol rendeltem egy tonikot magamnak és egy nagy vodkát a hónaljamban lévő fájdalomnak. Woolf érkezéséig agyonüthettem az időt Ewan útikalauzának lapozgatásával vagy az étlap nézegetésével. Az étlap egy kissé hosszabbnak tűnt, úgyhogy inkább azzal kezdtem. Az első étel a „Mealed Tarroce Crostini, Benatore burgonyával” név alatt indult harcba, és nem kevesebb mint tizenkét font hatvanötöt kóstált. A Ralph Lauren szőkeség mellém lépett és megkérdezte, szükségem van-e segítségre, mire megkértem, legyen olyan jó, és magyarázza el, mi is az a burgonya. Nem nevetett. Épp kezdtem kibogozni, mit is jelenthet a második étel leírása, ami tőlem akár lehetett volna buggyantott Stan és Pan is, amikor megpillantottam Woolfot az ajtóban. Határozottan szorította az aktatáskáját, miközben egy pincérnő lehámozta róla a kabátját. És ekkor, pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor feltűnt végre, hogy az asztalunkat három főre terítették, megláttam, ahogy az apja mögül kilép Sarah Woolf. Gyűlölöm, hogy ezt kell mondanom, de szenzációsan nézett ki. Egészen szenzációsan! Tudom, mennyire klisé ez a szó, de vannak pillanatok az ember életében, amikor rájön, miért lesz egy kliséből klisé. Egyszerű szabású zöld selyemruhában volt, ami úgy hullott alá a testén, ahogyan azt minden ruha szeretné tenni, ha megadatna neki – mozdulatlan maradt azokon a helyeken, ahol illik mozdulatlannak maradni és mozgott azokon a helyeken, ahol épp a mozgás volt minden, ami kellett. Gyakorlatilag mindenki őt bámulta, ahogy odalibegett az asztalhoz, és hirtelen az egész terem elcsendesedett, miközben Woolf alátolta a székét, amikor leült. – Mr. Lang – mondta a nagyobbik Woolf –, milyen kedves, hogy eljött. Odabiccentettem. – Ismeri a lányomat? Sarah-ra pillantottam, ő pedig a szalvétáját bámulta komor arccal. Még a szalvétája is ezerszer szebb volt mindenki másénál. – Ó igen, persze – mondtam. – Lássuk csak. Teniszkupa Wimbledonban? Regattaverseny Henleyben? Dick Cavendish esküvője? Ja, nem, már meg is van! Egy pisztoly csövének a végén, ott találkoztunk utoljára. Ó, mily öröm a viszontlátás! Barátságosnak szántam, sőt viccesnek, de amikor ezután se nézett rám, a szavaim hirtelen agresszívvá váltak, és azt kívántam, bárcsak be tudnám fogni a számat, és egyszerűen csak mosolyognék. Sarah megigazította az evőeszközeit, hogy azok egy számára nyilvánvalóan kellemesebbnek tűnő elrendezésben feküdjenek egymás mellett. – Mr. Lang – mondta végre –, azért jöttem el, mert apám úgy gondolta, elnézést kéne kérnem. Nem mintha bármi rosszat tettem volna, hanem amiért megsérült, pedig nem kellett volna így lennie. Sajnálom. Woolf meg én vártunk, hátha mond még valamit, de úgy tűnt, ennél többre nem számíthatunk. Csak ült ott, és kotorászott a táskájában valami jó okot keresve, amiért nem kell rám néznie. Úgy tűnik, több ilyet is talált, ami elég különös volt, mert a táska különben egészen kicsi volt. Woolf odaintett egy pincért és felém fordult. – Meg tudta már nézni az étlapot? – Futólag – mondtam. – Úgy hallom, az a valami, amit rendelni fog, igazán nagyon finom. Megérkezett a pincér, és Woolf egy kissé meglazította a nyakkendőjét. – Két martinit, legyen szíves – mondta –, nagyon szárazon és...

Rám nézett, én bólintottam. – Vodka-martini – mondtam. – Hihetetlenül szárazon. Az lenne a legjobb, ha porzana. A pincér eltűnt, Sarah pedig kezdte felmérni a helyet, mintha máris unatkozna. A nyakán futó inak gyönyörűen megfeszültek. – Nos, Thomas – mondta Woolf –, nem bánja, ha így szólítom? – Részemről rendben – mondtam. – Végső soron ez a keresztnevem. – Remek, Thomas. Először is, hogy van a vállad? – Jól – feleltem, és úgy tűnt, ettől megkönnyebbül. – Ezerszer jobban, mint a hónaljam, amit a lövés ért. Végre! Végre valahára a lány felém fordította a fejét és rám nézett. A pillantása sokkal lágyabb volt, mint amit a teste többi része tettetett. Finoman előredöntötte a fejét és halk, rekedt hangon megszólalt: – Ahogy már mondtam, sajnálom – mondta. Rettentően szerettem volna válaszolni valamit, valami kedveset, valami barátságosat, de az égadta világon semmi nem jutott az eszembe. Egy kis csend lett, ami kellemetlenné is válhatott volna, ha Sarah el nem mosolyodik. De ő elmosolyodott, és hirtelen rengeteg vér zúdult a fülembe. Visszamosolyogtam rá, és egyre csak néztük egymást. – Azt hiszem, meg kell hagyni, lehetett volna sokkal rosszabb is – mondta. – Természetesen lehetett volna – helyeseltem. – Ha például nemzetközi hónaljmodell lennék, akkor most hónapokig nem tudnék dolgozni. Ezúttal felnevetett, ténylegesen nevetett, és úgy éreztem magam, mintha az összes valaha kiosztott olimpiai érmet megnyertem volna. Egy levessel indítottunk, ami akkora levesestálban érkezett, mint az egész lakásom, és nagyon finom volt. Könnyed társalgást folytattunk. Kiderült, hogy Woolf is nagy rajongója a lóversenynek, és hogy aznap délután az ő egyik lovát is láttam versenyezni a tévében a doncasteri közvetítésen, így aztán egy kicsit a versenyekről is csevegtünk. Mire kihozták a második fogást, épp az utolsó simításokat tettük fel egy szépen lekerekített, háromperces csevelyre az angol klíma kiszámíthatatlanságát illetően. Woolf bekapott valami húsos-szószos dolgot, majd a szalvétájával megtörölte a száját. – Nos, Thomas – mondta –, azt hiszem, van egy-két dolog, amit szeretnél megkérdezni tőlem. – Hát igen. – És ekkor én emeltem a számhoz a szalvétámat. – Nem örülök, hogy ennyire kiszámítható vagyok, de elmondaná, hogy mi a francot művel? Az egyik közeli asztalnál valakinek elállt a lélegzete, de Woolf meg se rezzent, mint ahogyan Sarah sem. – Jól van – mondta és bólogatott. – Jogos kérdés. Először is, dacára annak, bármi volt is az, amit a védelmis fiúk meséltek neked, a világon semmi dolgom a drogokkal. Semmi. Volt, hogy bevettem néhány penicillint, de ez minden. Pont. Nos, ez egyértelműen nem volt elég jó. Távolról sem. Csak mert valaminek a végén azt mondjuk, pont, az attól még nem lesz megcáfolhatatlan. – Nos, igen – feleltem. – Kérem, bocsássa meg a fárasztó angol cinikusságomat, de ez nem pontosan annak az esete, hogy „naná, hogy ezt mondja”? – Sarah rosszallóan nézett rám, és hirtelen úgy éreztem, talán kicsit túllőttem a célon. De aztán arra gondoltam, hogy gyönyörű inak ide vagy oda, van itt néhány dolog, amit tisztáznunk kell. – Bocsánat, hogy előhozakodtam ezzel, még mielőtt belekezdett volna – mondtam –, de feltételezem, azért vagyunk itt, hogy egyenesen beszéljünk egymással, úgyhogy íme, ez volt az én egyenes

beszédem. Woolf újabb falatot vett a szájába, makacsul a tányérját nézte, és beletelt egy pillanatba, míg ráébredtem, hogy a kérdés megválaszolását ezúttal Sarah-ra hagyja. – Thomas – mondta, és én felé fordultam. A szeme nagy volt és kerek, és a világegyetem egyik végétől a másikig ért. – Volt egy testvérem. Michael. Négy évvel volt idősebb nálam. Óh, a francba. Csak volt? – Michael elsőéves egyetemista volt a Bates egyetemen, amikor meghalt. Amfetamin, nyugtatók, heroin. Húszéves korában. Elhallgatott, így aztán rajtam volt a sor, hogy megszólaljak. Hogy mondjak valamit. Akármit. Bármit. – Sajnálom. Mert hát mi mást lehet erre mondani? Szar ügy. Ideadnád a sót? Hirtelen észrevettem, hogy az asztal felé borulok, igyekezvén elvegyülni az ő gyászukban, de nem ért semmit. Egy ilyen helyzetben az ember mindig kívülálló marad. – Mindezt – szólalt meg végül – egyetlen okból mondtam el neked. Hogy rávilágítsak, hogy az apám – és itt Woolf felé fordult, aki még mindig lehajtotta a fejét – épp annyira tudna csak belekeveredni bármiféle kábítószer-kereskedelembe, mint ahogy elrepülhetne a Holdra. Ennyire egyszerű. Az életemet tenném rá. Pont. Egy darabig kerültük egymás tekintetét. – Nos, sajnálom – ismételtem. – Nagyon, nagyon sajnálom. Rövid ideig így ültünk ott, a csend egy apró szigeteként az étterem lármájában, aztán Woolf hirtelen felvillantott egy mosolyt és úgy tűnt, ismét a régi. – Köszönjük, Thomas – mondta. – De ami megtörtént, megtörtént. Sarah-nak és nekem mindez régi ügy, rég lezártuk magunkban. Most pedig valószínűleg szeretnéd tudni, miért kértelek arra, hogy ölj meg. A mellettünk lévő asztalnál ülő nő hátrafordult és rosszallóan nézett Woolfra. Nem lehet, hogy ezt mondta. Vagy mégis? Megrázta a fejét, és visszatért a homárjához. – Dióhéjban – bólintottam. – Nos, nagyon egyszerű – kezdte. – Szerettem volna megtudni, milyen ember is vagy valójában. Rám nézett, a száját összeszorította – szép, egyenes vonalat formált. – Értem – mondtam, és egyáltalán nem értettem. Azt hiszem, ez történik, mikor az ember azt kéri, mondjanak el neki valamit dióhéjban. Néhányat pislogtam, majd hátradőltem a székemen és igyekeztem ingerült arcot vágni. – De hát mi rossz van abban, ha felhívja az osztályfőnökömet? – kérdeztem. – Vagy egy exbarátnőmet? Vagy talán ez túl unalmasnak tűnt? Woolf megrázta a fejét. – Nem, egyáltalán nem – mondta. – Meg is tettem. Ez megdöbbentő volt. Igazán megdöbbentő. A mai napig elvörösödöm, amikor eszembe jut, hogy csaltam a kémiaérettségimen és dicséretes ötöst kaptam, mikor pedig a tapasztalt tanárok arra számítottak, megbukom. Tudom, hogy egy nap mindez kiderül. Tudom. – Tényleg? – kérdeztem. – Na és hogy szerepeltem? Woolf elmosolyodott. – Jól, nem volt semmi gond – mondta. – Néhány barátnőd emlékeiben seggfejként élsz, de ezt leszámítva jól. – Ezt jó tudni – mondtam.

Woolf folytatta, mintha listáról olvasná: – Okos vagy. Kemény vagy. Őszinte vagy. Szép karriered volt a Skóciai Gárdistáknál. – Skót – javítottam ki, de rám se hederített, folytatta. – És ami a legnagyszerűbb, az én szemszögemből nézve legalábbis, le vagy égve. Újra elmosolyodott, ami eléggé idegesített. – A vízfestményeimet nem is említette! – Még az is? Micsoda fickó! Az egyetlen dolog, amit meg kellett tudnom, az volt, hogy meg lehet-e téged vásárolni? – Aha – mondtam. – És itt jön a képbe az ötvenezer. Woolf bólintott. Az egész kezdett kicsúszni a kezemből. Tudtam, hogy egy ponton valamiféle kemény fickóhoz illő beszédet kellett volna tartanom nekik arról, hogy ki is vagyok, és hogy mégis mit képzelnek magukról, kicsodák ők, aztán kicsit tovább fejtegetni a „ki is vagyok én” vonalat, majd rögtön a desszert után rátérni arra, hogy ki is vagyok én – de valahogy úgy tűnt, soha nem érkezik el a megfelelő pillanat. Dacára annak, ahogyan bánt velem, és ahogyan az iskolai jelentéseim körül szaglászott, nem tudtam nem kedvelni Woolfot. Volt benne valami, ami kedvemre való volt. Ami pedig Sarah-t illeti... hát, igen. Szép inak. Mindennek ellenére, egy kis keménykedés nem okozhat túl nagy kárt. – Hadd találjam ki! – mondtam, és szigorú pillantást vetettem Woolfra. – Amint megbizonyosodott róla, hogy engem nem lehet megvenni, most majd mindent elkövet, hogy mégis megvegyen. Meg se rezzent. – Pontosan – mondta. Na végre! Ez volt az! Ez volt a megfelelő pillanat! Egy úriembernek megvannak a maga határai, és ez alól én sem vagyok kivétel. Az asztalra dobtam a szalvétámat. – Nos, ez igazán lenyűgöző – mondtam –, és azt hiszem, ha másfajta ember lennék, akár azt is mondhatnám, hízelgő. De ebben a pillanatban muszáj megmondania, hogy pontosan miről van szó. Mert ha nem mondja el, méghozzá most, akkor itt hagyom ezt az asztalt, az életüket és talán még az országot is. Láttam, hogy Sarah néz, de én továbbra is Woolfot fixíroztam. Ő addig viaskodott az utolsó szem krumplival, míg végre sikerült a villájára szúrnia, belemártotta a maradék szószba és bekapta. De aztán letette a villáját és nagyon világosan kezdett beszélni. – Tud az Öböl-háborúról, Mr. Lang? – kérdezte. Fogalmam sincs, mi történt a Thomasszal, de a hangulat egyértelműen megváltozott. – Igen, Mr. Woolf – mondtam –, tudok az Öböl-háborúról. – Nem, nem tud. Lefogadom minden vagyonomba, hogy a legalapvetőbb átkozott dolgot sem tudja az Öböl-háborúról. Ismeri azt a kifejezést, hogy katonai-ipari komplexum? Úgy beszélt, mint egy minden hájjal megkent ügynök, aki az ajtódon kopogtatva bármit el tud adni. Próbált valahogy ledózerolni, én meg szerettem volna a dolgokat kicsit lelassítani. Nagyot kortyoltam a boromból. – Dwight Eisenhower – mondtam végül. – Igen, ismerős. Részese voltam a dolognak, ha emlékszik. – Tisztelettel, Mr. Lang, nagyon apró részese volt a dolgoknak. Túl apró, és ne vegye sértésnek, hogy ezt mondom, de túl apró ahhoz, hogy tudja, minek is volt a része. – Ahogy akarja – hagytam rá. – Tippelje csak meg, hogy mi lehet a világ legeslegfontosabb árucikke. Annyira fontos, hogy minden más árucikk gyártása és eladása ettől függ. Az olajé, az aranyé, az élelmiszeré... mit gondol, mi az?

– Van egy olyan érzésem – mondtam –, hogy azt fogja mondani, a fegyverekről van szó. Woolf áthajolt az asztalon, de túl gyorsan és túl közel az én ízlésemnek. – Így van, Mr. Lang – mondta. – Ez a világ legnagyobb iparága, és ezzel a világ összes kormánya tisztában is van. Ha az ember politikus és ujjat merészel húzni a fegyveriparral, bármilyen módon is, akkor másnap arra ébred, hogy többé már nem politikus. Bizonyos esetekben esetleg fel sem ébred másnap. És nem számít, hogy Idaho államban próbál-e bevezetni egy regisztrációs programot a fegyverviselésre, vagy hogy az F-16-osok eladását próbálja leállítani az Iraki Légierőnek. Ha a lábukra lép, ők a fejére lépnek. Pont. Woolf hátradőlt a székében és letörölt némi izzadságot a homlokáról. – Mr. Woolf – mondtam –, elhiszem, hogy bizonyára furcsa lehet magának itt lenni Angliában. Elhiszem, hogy bizonyára olyan benyomást kelthetünk, mintha a tahók nemzete lennénk, akik éppen hogy csak egy nappal a maga érkezése előtt vezették be a meleg és hideg vizet, de ennek ellenére meg kell jegyezzem, hallottam én már ezeket a dolgokat épp elégszer. – Csak figyelj, rendben?! – csattant fel Sarah, és kissé összerezzentem a hangjában lévő haragtól. Amikor ránéztem, rezzenéstelenül állta a tekintetemet, az ajkait makacsul összeszorította. – Hallott valaha a Sztoltoj-blöffről? – kérdezte Woolf. Visszafordultam hozzá. – A Sztoltoj... nem, azt hiszem, nem. – Mindegy, nem számít – mondta. – Anatolij Sztoltoj a Vörös Hadsereg ezredese volt. Hruscsov vezérkari főnöke. Az egész karrierjét azzal töltötte, hogy igyekezett meggyőzni az amerikaiakat, hogy az oroszoknak harmincszor annyi rakétájuk van, mint nekik. Ez volt a munkája. Az életműve. – És működött a dolog, nem? – Nekünk igen. – A „mi” itt kit is jelent? – A Pentagon tudta, hogy mindez mellébeszélés az első betűtől az utolsóig. Tudta. Ez persze nem akadályozta meg őket abban, hogy felhasználják az egészet arra, hogy igazoltan hajtsák végre a legnagyobb felfegyverkezést, amit a világ valaha is látott. Lehet, hogy a bor hibája volt, de úgy éreztem, rettentően le vagyok lassulva ahhoz, hogy felfogjam, mindennek mi a lényege. – Oké – mondtam. – Nos, akkor tegyünk ellene valamit, rendben? Hm, hol is hagytam az időgépem? Ja, tudom már, jövő szerdán. Sarah halk sziszegő hangot hallatott, elnézett az asztaltól és talán igaza volt – talán túl őrültre vettem a figurát –, de az isten szerelmére, hova is akarunk ezzel az egésszel kilyukadni?! Woolf egy pillanatra becsukta a szemét, és valahogyan nyugalmat erőltetett magára. – Maga szerint mi az – kérdezte lassan –, amire a fegyveriparnak nagyobb szüksége van, mint bármi másra? Szófogadóan megvakartam a fejem. – Vásárlókra? – Háborúra – mondta Woolf. – Konfliktusokra. Bajra. Na, itt jön, gondoltam. Mindjárt hallhatom az elméleti részt. – Tudom már! – mondtam. – Azt akarja mondani, hogy az Öbölháborút a fegyvergyártók robbantották ki? – Komolyan mondom, próbáltam olyan előzékeny lenni, amennyire csak tudtam. Woolf nem válaszolt. Csak ült ott, fejét finoman oldalra döntve, engem nézett és azon tűnődött, lehet, hogy rossz embert szemelt ki magának. Nekem ezen egyáltalán nem kellett eltűnődnöm. – Na, de komolyan – mondtam. – Ezt akarja mondani? Úgy értem, tényleg szeretném tudni, mit gondol.

Szeretném tudni, miről szól ez az egész. – Láttad a felvételeket, amelyeket a tévében mutattak, ugye? – kérdezte Sarah, miközben Woolf csak nézett rám. – Okos bombák, Patriot légvédelmi rakéták meg a többi? – Láttam, igen – mondtam. – Azoknak a fegyvereknek a gyártói, Thomas, ezeket a felvételeket használják fel a promóciós videóikban a fegyvervásárokon világszerte. Emberek halnak meg, és ők reklámnak használják az anyagot. Undorító! – Igen – mondtam –, egyetértek. A világ elég borzalmas egy hely, és mindannyian szívesebben élnénk a Szaturnuszon. De mindez egészen pontosan hogyan is érint engem? A két Woolf sokatmondóan egymásra nézett, én pedig elszántan igyekeztem elrejteni a hatalmas szánalmat, amit kettejük iránt éreztem. Nyilvánvaló volt, hogy valami szörnyűséges összeesküvéselméletet gyártottak, ami minden valószínűség szerint felemészti majd a legszebb éveiket, mert az életüket újságcikkek kivagdosása tölti majd ki, meg a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos előadásokra járás, és mondhattam volna bármit, semmi sem téríthette volna le őket a választott útjukról. Talán az lenne a legjobb, ha odacsúsztatnék nekik néhány fontot a celluxszal kapcsolatos kiadásaik fedezésére, és venném a kalapom. Erősen gondolkodóba estem, próbáltam magamban megfogalmazni egy udvarias kifogást, amiért le kell lépnem, amikor észrevettem, hogy Woolf az aktatáskája után nyúl – ami a következő pillanatban már nyitva is volt, ő pedig előhúzott belőle néhány 20x24-es fényes felületű fotót. A felsőt átnyújtotta, így aztán elvettem. A képen egy helikopter volt repülés közben. A méretét nem tudtam megítélni, de ilyen típust még sosem láttam, még csak hallani se hallottam róla. Két fő rotorja volt, amik nagyjából egy méterre voltak egymástól egyazon tengelyen, hátsó rotort pedig egyáltalán nem tettek rá. A helikopter géptörzse rövidnek tűnt a fő testhez képest, és sehol nem láttam rajta azonosító betűket. Feketére volt festve. Woolfra néztem némi magyarázatért, de ő szó nélkül átnyújtotta a következő fotót. Ezt fentről készítették, úgyhogy ezen már háttér is volt, és ami meglepett, az az volt, hogy a háttér egy város. Ugyanaz a helikopter, vagy egy ugyanolyan, lebegett két toronyház között, és láttam, hogy a gép egész biztos nem túl nagy, valószínűleg egy együléses helikopter lehetett. A harmadik fénykép sokkal közelebbi kép volt, és a földön mutatta a helikoptert. Határozottan katonai gép látszatát keltette, mert valami nagyon gonoszul kinéző felszerelés lógott a fegyvertartójáról, ami a géptörzsön futott végig a kabin mögött. Hydra 70mm-es rakéták, Hellfire föld-levegő rakéták,50 kaliberes gépfegyverek és még egy halom más. Nagy játék volt ez, nagy gyerekeknek. – Ezt honnan szerezte? – kérdeztem. Woolf megrázta a fejét. – Az most nem lényeges. – Hát, szerintem pedig nagyon is lényeges – tiltakoztam. – Van egy olyan nagyon erős érzésem, Mr. Woolf, hogy a képeknek nem kéne magánál lenniük. Woolf megrázta a fejét, mintha hirtelen kezdené elveszíteni a türelmét. – Nem számít, honnan vannak – mondta. – Csak a téma számít. Ez egy nagyon fontos helikopter, Mr. Lang. Higgye el nekem! Nagyon, nagyon fontos. És hittem neki. Miért is ne hittem volna? – A Pentagon KH programja – mondta Woolf – már tizenkét éve működik. Próbálnak valami alternatívát találni a Kobrákra és a Szuper-Kobrákra, amelyeket az Amerikai Légierő és a

Tengerészet a vietnami háború óta használ. – KH? – kérdeztem értetlenül. – Könnyű helikopter – magyarázta Sarah, egy „ki az, aki még ezt sem tudja?!” kifejezéssel az arcán. Woolf apuka folytatta. – Ez a helikopter válasz erre a programra. A Mackie vállalat terméke, lázadásellenes műveletekre tervezték. Terrorizmus ellen. A piaca, a Pentagon közbeszerzési programján kívül, a rendőrségi és a katonai erők világszerte. De mivel két és fél millió dollárba kerül egy darab, nem annyira egyszerű eladni. – Igen – mondtam –, és értem is. – Újra a fotókra néztem, és nagyon igyekeztem valami intelligens dolgot kérdezni. – Miért van két forgólapátja? Elég bonyolultnak tűnik. – Észrevettem, hogy egymásra néznek, de nem tudtam eldönteni, mit jelenthet a pillantásuk. – Semmit sem tud a helikopterekről, igaz? – kérdezte végül Woolf. Vállat vontam. – Hangosak – mondtam. – És gyakran lezuhannak. Nagyjából ennyit. – Lassúak – mondta Sarah. – Lassúak, és ezért sebezhetőek a harctéren. A modern támadóhelikopterek körülbelül négyszáz kilométer per órával tudnak utazni. Épp meg akartam jegyezni, hogy ez nekem elég mozgékonynak tűnik, amikor folytatta: – Egy modern harcirepülő hat és fél másodperc alatt tesz meg egy kilométert. Anélkül, hogy odahívtam volna egy pincért és ceruzát meg papírt kértem volna, a leghalványabb esély sem volt arra, hogy kiszámoljam, ez gyorsabb vagy lassúbb mint négyszáz kilométer per óra, úgyhogy inkább csak bólintottam, és hagytam, hadd folytassa. – Ami a hagyományos helikopterek sebességét korlátozza – mondta lassan, mert érezte, hogy kissé kényelmetlenül érzem magam –, az az egyedüli forgólapát. – Természetesen – mondtam, és kényelembe helyeztem magam Sarah lenyűgözően hozzáértő előadásához. Nagy része annak, amit mondott, egyszerűen elszállt a fejem fölött, de a lényege, már ha jól értettem, nagyjából a következő: egy helikopterlapát keresztmetszete, Sarah szerint, többé-kevésbé ugyanolyan, mint egy repülő szárnyáé. Az alakja légnyomáskülönbséget teremt a felső és az alsó része alatt elhaladó levegőben, és ez okozza az emelkedést. Viszont eltér egy repülőgép szárnyától abban, hogy amikor a helikopter előre halad, a levegő gyorsabban halad el a fölött a lapát fölött, amelyik épp előre mozog, mint a felett, amelyik hátrafelé. Ez egyenetlen felhajtóerőt teremt a helikopter két oldala között, és ezért minél gyorsabban halad, annál egyenetlenebb az emelkedés. Végül aztán az épp hátrafelé tartó lapát már egyáltalán nem termel felhajtóerőt, és ekkor a helikopter a hátára bukik és lepottyan az égből. És ez, Sarah szerint, negatív tulajdonság volt. – A Mackie vállalat emberei azt csinálták, hogy két rotort helyeztek el egy ugyanolyan tengelyen lévő állványon, amelyek ellenkező irányba forognak. A mindkét oldalon megegyező felhajtóerővel akár meg is lehet kettőzni a sebességet. És mivel forgatónyomaték sincs, hátsó rotorra sincs szükség. Kisebb, gyorsabb, jobban manőverezhető. Nagyon valószínű, hogy ez a gép képes lesz megtenni akár hatszázötven kilométert óránként. Lassan bólintottam, jelezve, hogy lenyűgöz a dolog, de annyira azért mégsem. – Oké, rendben – mondtam. – De a Javelin föld-levegő rakéta közel ezerhatszáz kilométert tesz meg óránként. Sarah sértetten bámult rám. Hogy merészelem megkérdőjelezni a technikai tudását?! – Ezzel csak azt akarom mondani – folytattam –, hogy a dolgok nem változtak túl sokat. Még mindig helikopterről beszélünk, amit még mindig le lehet lőni. Nem legyőzhetetlen. Sarah egy pillanatra lehunyta a szemét és azon tűnődött, hogyan fogalmazzon úgy, hogy azt még egy

magamfajta idióta is megértse. – Ha jó a vészhelyzeti operátor – mondta –, jól képzett és készen áll, akkor van esélye. Egyetlen esélye. De ennek a gépnek az a lényege, hogy a célpontnak nincs ideje felkészülni. Már rég letarolta őket, miközben még az álmot dörzsölnék ki a szemükből. – Meredten nézett rám: felfogtad már?! – Higgye el nekem, Mr. Lang – folytatta, ezzel a távolságtartó hangnemmel büntetve a pökhendiségemért –, ez a harci helikopterek új generációja. – És a fényképek felé biccentett. – Rendben – mondtam. – Oké. Akkor hát fülig érhet a szájuk. – Fülig is ér, Thomas – mondta Woolf. – Nagyon, nagyon boldogok a gépükkel. Jelenleg a fiúknak a Mackie-nél csupán egyetlen problémájuk van. Éreztem, hogy itt most valakinek meg kell kérdeznie, hogy mi az. – És mi az? – kérdeztem. – A Pentagonnál senki sem hiszi el, hogy működhet. Ezen eltűnődtem egy darabig. – De hát nem kérhetnek tesztrepülést? Körberepülhetnék párszor a háztömböt. Woolf nagy levegőt vett és éreztem, hogy végre valahára rátérünk a mai este lényegi részére. – Ami eladhatja ezt a gépet – mondta lassan – a Pentagonnak és vagy ötven másik légierőnek szerte a világon, az a gép látványa bevetés közben egy jelentős terroristaellenes akcióban. – Értem – mondtam. – Úgy érti, ki kell várniuk, míg szembejön velük egy újabb müncheni olimpia? Woolf nem siette el. Jól megvárakoztatott a csattanóig. – Nem, Mr. Lang, nem egészen így értettem – mondta. – Úgy értettem, ők fognak csinálni egy újabb müncheni olimpiát. – Miért mondja el mindezt nekem? Ekkor már a kávénál jártunk, és a fényképek visszakerültek a helyükre. – Úgy értem, ha igaza van – mondtam –, és én személy szerint azt gondolom, ez egy elég jókora „ha”, de ha igaza van, mit akar tenni az ügyben? Ír a Washington Post nak? Vagy valami ügybuzgó újságírónak? Mégis mit? De a két Woolf hallgatott, és nem egészen értettem, miért. Talán azt gondolták, hogy az elmélet felállítása elégséges lesz, és amint meghallom, felpattanok, kiélesítem a vajtartó edénykémet és azt kiabálom, hogy halál a fegyvergyártókra. Nekem azonban mindez közel sem volt elég. Hogy is lehetett volna az? – Jó embernek tartod magad, Thomas? Ezt Woolf kérdezte, de még mindig nem nézett rám. – Nem, nem igazán – mondtam ki az igazat. Sarah felnézett. – Akkor minek? – Magas embernek tartom magam – mondtam. – És szegény embernek. Olyan embernek, akinek tele a hasa. Olyan embernek, akinek van egy motorja. – Elhallgattam és éreztem, hogy a lány nagyon figyel. – Fogalmam sincs, mit ért azon, hogy „jó”. – Azt hiszem, arra gondoltunk, hogy az angyalok oldalán állsz-e – mondta Woolf. – Nincsenek angyalok – mondtam gyorsan. – Sajnálom, de nincsenek. Csend lett. Woolf ráérősen bólogatott, mintha beismerné magának, hogy igen, ez is egy nézőpont, épp csak egy hihetetlenül kiábrándító nézőpont, majd Sarah felsóhajtott és felkelt. – Elnézést – mondta. Woolf meg én megragadtuk a székeinket, de Sarah már rég az étterem felénél járt, mire úgy ahogy talpra kecmeregtünk. Egy pincérhez lépett, odasúgott neki valamit, majd a válaszát hallva bólintott és

elindult egy boltív felé a terem hátsó részében. – Thomas – mondta Woolf –, hadd fogalmazzak így, van néhány rossz ember, aki arra készül, hogy valami rossz dolgot csináljon. Van esélyünk megállítani őket. Segítesz nekünk? – Szünetet tartott. És aztán folytatta a szünettartást. – Nézze, továbbra is áll a kérdésem – mondtam. – Mit akar tenni? Csak mondja el. Mi baj van a sajtóval? Vagy a rendőrséggel? Vagy a CIA-val? Úgy értem, menjünk, kerítsünk egy telefonkönyvet meg némi aprót, és vágjunk bele! Woolf idegesen megrázta a fejét és az ujjaival dobolt az asztalon. – Nem figyeltél rám, Thomas! – mondta. – Én itt érdekekről beszélek. A világ legnagyobb érdekeiről! Tőkéről. Az ember nem száll szembe a tőkével egy telefonnal meg néhány, a kongresszus képviselőinek írt illedelmes levéllel felfegyverkezve. Felálltam, és a bortól egy pillanatra meginogtam. Vagy talán a beszédtől? – Elmegy? – kérdezte Woolf és felemelte a fejét. – Talán – mondtam. – Talán. – Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni. – De előbb kimegyek a mosdóba. – És pillanatnyilag valóban ezt akartam csinálni, mert össze voltam zavarodva, és mert a porcelán látványa segít gondolkozni. Lassan végigsétáltam az éttermen a boltív irányába. Az agyam mindenféle rosszul elraktározott személyes kacattól zörgött, amik leeshetnek és megsebesíthetik a többi utast – és vajon miért gondolok egyáltalán felszállásra meg kifutópályákra, meg hosszú utazások kezdetére? Ki kell szállnom ebből, méghozzá gyorsan! Már a fényképek nézegetése is elég hülye dolog volt! Befordultam a boltív alá, és láttam, hogy Sarah egy falmélyedésben áll egy fizetős telefonnál. Háttal állt nekem, a fejét előre hajtotta, míg már szinte hozzáért a falhoz. Egy percig némán álltam és a nyakát néztem, meg a haját, meg a vállait, és igen, oké, azt hiszem, nem kizárt, hogy vetettem egy pillantást a fenekére is. – Szia – mondtam hülyén. Megpördült és a pillanat törtrészéig, azt hiszem, igazi félelem ült ki az arcára – hogy mitől való félelem, arról gőzöm sincs –, de aztán elmosolyodott és letette a telefont. – Nos? – kérdezte és tett felém egy lépést. – Benne vagy a csapatban? Egy ideig néztük egymást, aztán visszamosolyogtam rá, vállat vontam és épp kezdtem volna kiejteni a számon, hogy „nos”, amit olyankor mondok, mikor fogalmam sincs, mit mondjak. És meg fogod látni, ha kipróbálod otthon, hogy az „n” hang megformálásához egyfajta csücsörítést kell csinálni a száddal – alakban nagyon hasonlót ahhoz, amikor az ember teszem azt fütyül. Vagy éppenséggel csókolózik. Megcsókolt. Ő csókolt meg engem! Ott álltam, az ajkam összehúzva, az agyam még kisebbre összehúzva, a lány meg egyszerűen odalépett hozzám és a nyelvét átdugta a számba. Egy pillanatig azt hittem, hogy talán megbotlott a padlón és csak reflexből dugta ki a nyelvét – de valamiért ez mégse tűnt túl valószínűnek, és különben is, amint visszaszerezte az egyensúlyát, nem húzta volna vissza szépen a helyére a nyelvét is? Nem, kétségkívül csókolózott velem. Pont, mint a filmekben. Pont, mint nem az én életemben. Néhány másodpercig túlságosan is meglepett voltam, és túlságosan gyakorlatlan ahhoz, hogy tudjam, mit is kezdjek a helyzettel, mert nagyon rég volt már, hogy valami ilyesmi történjen velem. Igazság szerint, ha jól emlékszem, olajbogyószedő voltam III. Ramszesz uralkodása idején akkoriban, és nem is igazán emlékszem, hogyan is viselkedtem akkor. Sarah-nak fogkrém, bor, parfüm és egy különösen-szép-nap-a-mennyországban íze volt. – Benne vagy a csapatban? – kérdezte újra, és a szavai tisztaságából arra következtettem, hogy egy

ponton minden bizonnyal visszahúzta a nyelvét, habár még mindig éreztem a számban, az ajkaimon, és tudtam, hogy bármikor újra fel fogom tudni idézni magamban. Kinyitottam a szemem. Ott állt, felnézett rám, és igen, egészen biztosan ő volt az. Nem egy pincér. Vagy egy kalaptartó. – Nos – mondtam. Újra az asztalnál ültünk, és Woolf épp a nevét írta alá egy hitelkártyabizonylatra, és lehet, hogy egyéb dolgok is történtek a világban, de nem vagyok benne biztos. – Köszönöm a vacsorát – mondtam, mint egy robot. Woolf csak felém intett a kezével és elvigyorodott. – Részemről az öröm, Tom – mondta. Örömmel töltötte el, hogy igent mondtam. Igent, úgy is, mint igen, gondolkozni fogok a dolgon. Hogy konkrétan min fogok gondolkozni, azt, úgy tűnt, senki se tudta pontosan megfogalmazni, de ez is elég volt, hogy Woolfnak örömet okozzak, és egyelőre mindannyiunknak megvolt az oka az örömre. Felkaptam az aktát, átlapoztam a fényképeket még egyszer, egyesével. Kicsi, gyors, erőszakos. Sarah is örült, azt hiszem, habár most úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna egy kellemes vacsorán és a modern kort illető csevegésen kívül. Erőszakos, gyors és kicsi. Talán az összeszedettség látszata alatt az érzelmek vad vihara dúlt, és csak azért nem engedte szabadjára őket, mert ott ült mellette az apja. Kicsi, gyors és erőszakos. Nem gondoltam többet Sarah-ra. Ahogy ezeknek az ördögi eszközöknek a képeit nézegettem, úgy éreztem, fokozatosan felébredek valamiből, vagy valahonnan. Valami másra, valahol máshol. Képzelgésnek tűnik, tudom, de ennek a gépnek a hidegsége – a csúfsága, a lecsupaszított hatékonysága, a szánalom teljes hiánya –, úgy tűnt, átáramlott a papírról a kezembe, és lecsillapította forrongó vérem. Talán Woolf is megérezte, mit érzek. – Nincs hivatalos neve – mondta, és a képek felé intett –, de átmenetileg úgy beszélnek róla, mint Városi Ellenőrző és Törvényvégrehajtó Légijárműről, azaz „Urban Control and Law-enforcement Aircraft”. – UCLA – mondtam bárgyún. – A Los Angeles-i egyetem... – Látom, betűzni is tudsz! – mondta Sarah, ajkán egy már-már mosollyal. – Innen a prototípus munkaneve – mondta Woolf. – És mi az? Egyikük sem válaszolt, így felnéztem, és láttam, hogy Woolf megvárja, amíg egyenesen a szemébe nem nézek. – A Diploma – mondta.

Hetedik fejezet A nő egy hajaszála többet ér, Mint száz pár szarvasmarha. JAMES HOWELL Végigrobogtam a Victoria rakparton a Kawasakimmal csak a hecc kedvéért. Hogy kitisztítsam a csöveit meg az enyémeket is.

Nem beszéltem Woolfnak arról a telefonhívásról, amit még a lakásomban kaptam: egy goromba amerikai szólt a telefonba a vonal túlsó végén. A „diplomás tanulmányok” jelenthetett bármit – akár diplomás tanulmányokat is –, a hívó pedig lehetett bárki. Amikor az embernek összeesküvéselméleteket gyártókkal van dolga – csók vagy nem csók, ami engem határozottan foglalkoztatott –, akkor nincs értelme plusz egybeesésekről beszámolni, mert csak feleslegesen izgatják fel magukat. Az étteremből a fegyverszünet kellemes állapotában távoztunk. Kint a járdán Woolf megszorította a karomat, közben azt mondta, aludjak rá egyet, amitől majd' szívszélhűdést kaptam, mert épp Sarah fenekét bámultam, amikor mondta. Aztán amikor rájöttem, hogy mire gondol, megígértem, hogy így fogok tenni, és merő udvariasságból még megkérdeztem, hol tudom elérni, ha szükségem lenne rá. Erre ő rám kacsintott és azt mondta, majd ő megtalál engem, amit egyáltalán nem találtam mulatságosnak. Na persze volt rá egy hihetetlenül jó okom, hogy a Woolféknak megfelelő oldalon maradjak. Lehet, hogy megbízhatatlan, fura alak volt, a lánya meg könnyen lehet, hogy semmi több, mint egy csinos kis teremtés, de az tagadhatatlan volt, hogy kettejüknek volt egy bizonyos bája. Azt akarom ezzel mondani, hogy fogták magukat, és ennek a bájnak jó nagy részét a bankszámlámon helyezték el. Kérlek, ne érts félre! Nagy általánosságban véve nem izgat különösebben a pénz. Na persze nem vagyok az a fajta ember sem, aki ingyen elvégezne bármilyen munkát. Semmi ilyesmi. Megszabom a szolgáltatásaim árát, és mérges vagyok, ha úgy érzem, hogy valaki tartozik nekem. Ugyanakkor, azt hiszem, őszintén kijelenthetem, hogy igazából sosem üldöztem a pénzt. Sose tettem semmi olyat, amit ne élveztem volna, legalább valamennyire, csak azért, hogy még több pénzre tegyek szert. Egy olyan alak, mint Paulie, például – és ezt ő maga mondta el nekem, nem is egyszer – az ébren töltött óráinak nagy részét azzal tölti, hogy vagy pénzt szerez, vagy azon gondolkozik, hogy hogyan szerezhetne pénzt. Paulie könnyedén elvégzett kellemetlen feladatokat is – akár erkölcsteleneket is –, és ha a legvégén egy vaskos csekket kapott cserébe, hát egy szemernyit sem bánta, amit csinált érte. Ide vele, mondta volna Paulie. Engem viszont egyszerűen nem ilyen fából faragtak. Teljességgel másmilyen fából. Az egyetlen jó dolog, amit észrevettem a pénzzel kapcsolatban, hogy meg lehet vele vásárolni dolgokat. Méghozzá olyan dolgokat, amiket eléggé kedvelek. Woolf ötvenezer dollárja sosem lesz az örök boldogság kulcsa, ezt pontosan tudtam. Nem vehettem rajta villát valahol a francia Aranyparton, de még csak kibérelni se tudtam volna egyet másfél napnál hosszabb időre. De ezzel együtt azért jól jött az embernek. Megnyugtató volt. Cigaretta került tőle az asztalomra. És ha annak érdekében, hogy ezt a kényelmet megőrizzem, még néhány estét egy Róbert Ludlumregény hasábjain kell töltenem, miközben időről időre megcsókol egy gyönyörű nő, hát azt hiszem, valahogy csak kibírom. Elmúlt éjfél, nem volt túl nagy forgalom a rakparton. Az utak szárazak voltak, és meg kellett mozgatnom kicsit a motorom, úgyhogy hármasba tettem a sebváltót, és miközben a világegyetem új formát öltött a hátsó kerekem körül, lejátszottam magamban Kirk kapitány és Mr. Chekhov egyik párbeszédét a Star Trek ből. Már a száznyolcvanat súrolhattam, amikor feltűnt a Westminster-híd. Kissé visszavettem a sebességből és a súlyomat is átrendeztem, készen arra, hogy a megfelelő helyen beforduljak a motorommal. A Parlament tér lámpái épp zöldre váltottak, és egy sötétkék Ford is elindult, ezért még egy kicsit jobban lelassítottam és felkészültem arra, hogy a kanyar külső ívén kerülöm ki. Amikor szintbe értem, és a jobb térdem szinte már az aszfaltot súrolta, a Ford elkezdett balra sodródni, úgyhogy felegyenesedtem, hogy még nagyobb ívben kerülhessek.

Akkor még csak azt gondoltam, hogy nem vett észre. Hogy csak egy átlagos autóvezetővel van dolgom. Az idő fura dolog. Egyszer találkoztam a Királyi Légierő egyik pilótájával, aki elmesélte, hogyan kellett egyszer neki és a navigátorának katapultálni az igen drága Tornado GR1 repülőjükből kilencven méterrel a yorkshire-i völgyek fölött egy „madárbecsapódás” miatt. (Ez, nézetem szerint meglehetősen igazságtalanul, úgy tűntette fel a dolgot, mintha az egész a madár hibája lett volna; mintha a kis tollas gazfickó szándékosan, puszta gonoszságból próbált volna lefejelni húsz tonnányi fémet, ami az ellenkező irányba repült, megközelítve a hangsebességet.) Na mindegy, a történet lényege az, hogy a baleset után a pilóta meg a navigátora ott ült a jelentéstevő szobában és a nyomozókhoz beszélt, anélkül hogy félbeszakították volna őket, egy óra tizenöt percen keresztül arról, hogy mit láttak, hallottak, éreztek és tettek a becsapódás pillanatában. Egy órán és tizenöt percen keresztül! A fekete doboz, amikor végre előkaparták a roncsok közül, azt mutatta, hogy az idő, ami eltelt a madár becsapódása és a személyzet katapultálása között, valamivel kevesebb volt négy másodpercnél. Négy másodperc. Vagyis bumm, egy, kettő, három, friss levegő. Akkoriban nem igazán hittem el a sztoriját. Minden mást leszámítva, a pilóta egy izmos kis tökmag volt, olyan ijesztően kék szemmel, ami a nagy képzelőerővel megáldott embereknek gyakran van. És különben is, nem tudtam nem együtt érezni a madárral... De most már elhiszem minden szavát. Méghozzá azért, mert a Ford vezetője egyáltalán nem fordult jobbra. És én több életet végigéltem – amelyek nem mindegyike volt éppen kellemes –, miközben leszorított az útról, rá az Alsóház mentén futó kerítéssorra. Amikor fékeztem, ő is fékezett. Amikor gyorsítottam, ő is gyorsított. Amikor bedőltem a motorral, hogy bekanyarodjak, ő továbbhajtott mellettem, egyenesen a kerítés felé, és a kocsi ablaka a vállamat súrolta. Igen, egészen biztosan tudnék egy órán át beszélni arról a kerítésről, és még sokkal hosszabban arról a pillanatról, amikor rá kellett jönnöm, hogy a Ford vezetője egyáltalán nem egy adagos képességű sofőr. Valójában nagyon is jól vezetett. Nem Rover volt, ami jelentett valamit. Kellett, hogy legyen egy rádiója, amin tájékoztatták a helyzetemről, mert a rakparton senki sem hajtott el mellettem. Az utas engem nézett, amikor melléjük kerültem, és az arckifejezése határozottan nem azt mondta, hogy „figyelj arra a motorosra!”, miközben az autó egyre közelebb ért hozzám. Két visszapillantójuk is volt, ami sosem volt alapfelszerelés egy Fordon sem. És fájtak a heréim. Ez ébresztett fel. Az utazásaid során valószínűleg megfigyelted, hogy a motorosok nem viselnek biztonsági övet, ami jó is meg rossz is. Jó, mert senki se akar hozzákötve lenni egy kétszáz kilós forró fémtömeghez, miközben épp csúszik végig az úton. És rossz, mert amikor a fékeket erőteljesen benyomjuk, akkor a motor megáll, az utasa viszont nem. Az utasa továbbhalad az eredeti irányba, amíg a heréi összeütközésbe nem kerülnek a tanksapkával, és meg nem telik könnyel a szeme, megakadályozva abban, hogy lássa azt, aminek az elkerülése érdekében eredetileg a fékre lépett. A kerítésrácsokat. Azokat a robosztus, egyszerű, finoman ívelő kerítésrácsokat. Kerítésrácsokat, amik érdemesek arra, hogy a parlamentek anyját körbefonják. Kerítésrácsokat, amiket 1940 nyarán lebontottak, hogy

Spitfire és Hurricane és Wellington meg Lancaster bombázókat csináljanak belőlük, és melyik is volt az a kettéosztott farkú repülő? Egy Blenheim talán? Na persze, ezek a kerítésrácsok nem voltak ott 1940-ben. Mert ezeket a rácsokat 1987-ben húzták fel, hogy megállítsák az őrült líbiaiakat, hogy ne szakítsák félbe a parlamenti ügyleteket negyed tonnányi robbanószerrel, amit egy családi Peugeot-ba préseltek be. Ezek a kerítésrácsok, az én kerítésrácsaim, azért voltak ott, mert feladatuk volt. Azért voltak ott, hogy a demokráciát védjék. Saját kezével húzta fel őket Ted és Ned és valószínűleg Bili. Hősökhöz illő kerítésrácsok voltak. Elaludtam. Egy arc. Egy hatalmas arc. Egy hatalmas arc, amin olyan kevés bőr volt, hogy az csak egy nagyon kis arcot tudott volna befedni, és ezért az egész nagyon feszesnek tűnt. Feszes állkapcsok, feszes orr, feszes szemhéjak. Az arcon minden izom és ín kidudorodott és hullámzott. Úgy nézett ki, mint egy telezsúfolt lift. Pislogtam egyet, mire az arc eltűnt. Vagy az is lehet, hogy aludtam egy órát, és az arc ötvenkilenc percig ottmaradt. Sose fogom megtudni. Az arc helyett most csak egy plafon látszódott. Ami szobára utalt. Ami arra utalt, hogy elvittek valahova. Először felrémlett előttem a Middlesex Kórház, de azonnal tudtam, hogy ez most egy nagyon másféle hely. Próbáltam a testem különböző részeit megfeszíteni. Csak finoman, és a fejemet meg se mertem mozdítani, mert mi van, ha eltört a nyakcsigolyám. A lábaim, úgy tűnt, rendben vannak, habár kicsit talán messze a fejemtől. De amíg nem kerülnek messzebb száznyolcvan centinél, egy szavam se lehet. A bal lábam postafordultával válaszolt a levelemre, de a jobbal valami nem stimmelt. Valami sűrűt és forrót éreztem. Na erre majd még visszatérünk. Combok. A bal rendben, a jobb már nem annyira. A medencém rendben levőnek tűnt, de addig nem lehetek biztos benne, amíg rá nem nehezedek. Herék. Na, ez már egészen más dolog volt. Nem kellett megmozdulnom ahhoz, hogy tudjam, elég vacak állapotban vannak. Túl sok volt belőlük és túlságosan fájtak. A hasam és a mellkasom négyes alát kapott, a jobb karom meg úgy, ahogy volt, megbukott. Egyszerűen nem akart megmozdulni. Éppenséggel a bal sem, bár azon legalább úgy-ahogy meg tudtam mozdítani a kezemet, és így jöttem rá, hogy nem a William Hoyle-szárnyon vagyok. A dolgok elég kemények tudnak lenni az állami kórházakban mostanában, de akkor se szokták az ember kezét az ágyhoz kötözni, hacsak nincs erre igazán jó okuk. A nyakam meg a fejem ellenőrzését meghagytam egy másik napra, és olyan mély álomba zuhantam, amilyenbe csak a hét herémmel tudtam. Az arc visszatért, és feszesebb volt, mint valaha. Ezúttal rágcsált valamit, és az izmok az arcán meg a nyakán jobban kidudorodtak, mint bármilyen anatómiai szakkönyv ábráján. A szája körül morzsák voltak, és időről időre egy rózsaszínű nyelv lövellt ki és cipelt be egyet-egyet a száj sötét barlangjába. – Lang? – A nyelvét most a szája belsejében járatta körbe a fogínyén, közben összecsücsörítette a száját, úgyhogy egy percig azt hittem, menten megcsókol. Hagytam, hadd várjon. – Hol vagyok? – Örömmel hallottam, hogy a hangomban volt valami egészen beteges rekedtség. – Aha – mondta az arc. Ha lett volna rajta elég bőr, talán elmosolyodott volna. Ehelyett eltűnt a helyéről, és hallottam, hogy kinyílik egy ajtó. De be már nem csukódott. – Felébredt – mondta ugyanaz a hang, elég hangosan, és az ajtó még mindig nem csukódott be. Ez azt jelentette, hogy bárki ellenőrizte is az ajtót, az a folyosót is ellenőrizte. Feltéve, hogy folyosó volt. Amennyire én tudtam, lehetett akár egy űrhajóra vezető kilövőállvány is. Vagy arról levezető

kilövőállvány. Talán belül voltam az űrhajóban, és hamarosan messze magam mögött hagyom a világot. Lépések. Két pár. Az egyik gumi, a másik bőr. Kemény padló. A bőrlépések lassabbak. Bőrtalp a főnök. Gumitalp csak egy talpnyaló, aki tartja az ajtót, és utat enged Bőrtalpnak. A Gumitalpé az arc. Gumiarc. Ezt könnyű megjegyezni. – Mr. Lang? – Bőrtalp megállt az ágyam mellett. Már ha ágy volt. Csukva tartottam a szemem, és a fájdalomtól némileg eltorzult az arcom. – Hogy érzi magát? – Amerikai. Sok az amerikai az életemben mostanában. Valószínűleg a jó átváltási ráta miatt lehet. Elindult körbe az ágy körül, és hallottam, ahogy a lába alatt recseg a por. Na és az arcszesze! Túlságosan is erős volt. Ha barátok lennénk, meg is mondanám neki. De most azért még nem... – Gyerekkoromban mindig akartam egy motort – mondta a hang. – Egy Harley-t. Az apám azt mondta, túl veszélyes, úgyhogy amikor megtanultam vezetni, négyszer összetörtem az autót az első évben, csak hogy megmutassam neki. Az apám egy seggfej volt. Telt-múlt az idő, és nemigen tudtam tenni ellene. – Azt hiszem, eltört a nyakcsigolyám – mondtam. Továbbra se nyitottam ki a szemem, és a krákogásom is jól alakult. – Tényleg? Szomorúan hallom. Most pedig meséljen kicsit magáról, Lang. Ki maga? Mit dolgozik? Szeret moziba járni? Olvasni? Teázott valaha a királynővel? Beszéljen hozzám. Megvártam, amíg a cipők visszatérnek, aztán lassan kinyitottam a szemem. Nem volt a látóteremben, így aztán a plafont bámultam. – Maga orvos? – Nem vagyok orvos, Lang, nem – mondta. – Határozottan nem vagyok orvos. Aljas gazember, az vagyok. – A szobában valahol valaki felröhögött, tippem szerint Gumiarc lehetett, még mindig az ajtó mellett. – Elnézést, hogy mondta? – Aljas gazember. Ez lennék én. Ez a melóm. Ez az életem. De, hé, beszéljünk inkább magáról! – Orvosra van szükségem – mondtam. – A nyakam... – A szemembe könnyek szöktek, hagytam, hadd csorduljanak ki. Szipogtam egy keveset, fuldokoltam egy keveset, és egészében véve csodálatosat alakítottam, azt hiszem. – Ha tudni akarja az igazságot – mondta a hang –, totálisan leszarom, mi van a nyakával. Úgy döntöttem, soha nem fogok szólni neki az arcszeszéről. Soha, de soha. – Más dolgokról akarok tudni – mondta a hang. – Rengeteg más dologról. A könnyeim egyre csak folytak. – Nézze, nem tudom, ki maga, vagy hogy hol vagyok... – Elcsuklott a hangom, és minden erőmet megfeszítve próbáltam felemelni a fejemet a párnáról. – Bazd meg, Richie! – mondta a hang. – Szívj egy kis levegőt odakint! Az ajtó mellett valaki felnyögött, és két cipő elhagyta a szobát. Feltételeznem kellett, hogy Richie bennük volt. – Látja, pont ez a lényeg, Lang. Nem kell tudnia, ki vagyok, és azt sem kell tudnia, hol van. Az a lényeg, hogy maga mond el nekem néhány dolgot, nem én magának. – De hát mi...? – Nem hallotta, mit mondtam? – Hirtelen újabb arccal találtam szemben magam. Sima, tiszta arc, és olyan haj, mint amilyen Paulie-é. Pihe-puhára mosott, a nevetségességig tökéletesre fésülve. Körülbelül negyven lehetett, és valószínűleg napi két órát szobabiciklin töltött. Csak egyetlen szóval

lehetett leírni: jól fésült. Alaposan szemügyre vett, és abból, ahogyan a tekintete elidőzött az államon, arra következtettem, hogy ott egy különösen látványos sebem lehet, ami kicsit felvidított. A sebhelyek mindig jól jönnek, ha meg kell törni a jeget. A tekintete végre összetalálkozott az enyémmel, és a két szempár egyáltalán nem jött ki jól egymással. – Oké – mondta és arrébb ment. Egészen biztosan korán reggel volt. Az egyetlen elfogadható kifogás az ilyen erőteljes illatú arcszesz használatára az lehet, hogy épp az imént borotválkozott. – Találkozott Woolffal – mondta Jólfésült. – Meg az üresfejű kislányával. – Igen. Elhallgatott, és éreztem, hogy tetszett neki, amit mondtam, mert a mosolya megváltoztatta a légzése ritmusát. Ha tagadtam volna, téves szám, nem beszélni a nyelv, akkor tudta volna, hogy csak játszom az agyam. Ha mindent bevallanék, talán hülyének nézne. Már úgyis minden jel erre utalt. – Oké. Akkor elmondaná, miről csevegtek? – Nos – mondtam, és a nagy koncentrálásban összeráncoltam a homlokom is –, a katonai éveimről kérdezett. A katonaságnál szolgáltam, mellesleg. – Hú, vazze. Na és ő tudta már ezt, vagy maga mesélte el? Az idióta újra hosszasan gondolkozik. – Nem is tudom. Most hogy kérdezi, azt hiszem, már tudnia kellett. – A csaj is tudta? – Nos, ezt nem igazán tudhatom, nem igaz? Rá nem nagyon figyeltem. – Még szerencse, hogy nem voltam hazugságvizsgálóra kötve. A tű egész a szomszéd szobáig kilengett volna. – A terveimről kérdezett, hogy miféle munkákat végzek. Ami nem túl sok, őszintén szólva. – Nyomta a hírszerzést? – Tessék? Ahogyan ezt kérdeztem, az tulajdonképpen válasz volt a kérdésére, de csak tovább erőltette a dolgot. – A katonaságon. Terroristák ellen harcolt Írországban. Benne volt a hírszerzésben? – Ó te jó ég, dehogy! – Elmosolyodtam, mintha hízelegne a feltételezése. – Mi olyan vicces? Abbahagytam a mosolygást. – Semmi, csak... tudja. – Nem, nem tudom. Éppen ezért teszem fel a kérdéseimet. Benne volt a katonai hírszerzésben? Nagy fájdalmak közepette levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna. – Ulster egy rendszer volt – mondtam. – Ez minden. Minden, ami ott történt, már megtörtént korábban vagy százszor. A rendszer volt a minden. A magamfajta emberek, tudja, mi csak növeltük a létszámot. Én csak gürcöltem ott. Meg játszottam egy kis squasht. Nevettünk néha. Igazából jó móka volt. – Úgy gondoltam, ezzel már picit túllőttem a célon, de nem tűnt úgy, mintha őt zavarná. – Nézze, a nyakam... Nem is tudom, valami nem stimmel vele. Tényleg szükségem van egy orvosra. – Ő egy rosszfiú, Tom. – Kicsoda? – kérdeztem. – Woolf. Igazán rossz. Nem tudom, neked mennyit mondott el. Van egy olyan tippem, hogy nem említette azt a harminchat tonna kokaint, amit az elmúlt négy hónapban hozott be Európába. Elmondta? – Próbáltam a fejemet rázni. – Aha, gondoltam, hogy erről valahogy elfelejtkezett. De ez rossz, méghozzá nagy R-rel, nem gondolod, Tom? Én azt mondom, az. Az ördög a Földön él, és kokaint árul. Yeah. Úgy hangzik, mint valami dalszöveg. Mi rímel a kokainra? – A kin – mondtam.

– Aha – mondta Jólfésült. Hülyeség volt, de tetszett neki. – Kín... – A bőrcipők útra keltek. – Feltűnt neked valaha, Tom, hogy a rosszfiúk mindig a rosszfiúkkal keverednek? Nekem feltűnt. Mindig ez van. Nem is tudom, miért, talán szeretik magukat otthon érezni, közös érdeklődési kör, ugyanaz a csillagjegy, mittudomén. Láttam már ezerszer. Minimum ezerszer. – A cipők megálltak. – Úgyhogy amikor egy magadfajta pasas elkezd kézen fogva mászkálni egy olyan pasassal, mint Woolf, hát azt kell mondjam, ettől én téged nagyon, nagyon nem szeretlek. – Nézze, ebből elég! – csattantam fel ingerülten. – Egy szóval se mondok többet, amíg meg nem vizsgál egy orvos! A leghalványabb fogalmam sincs, miről beszél. Nagyjából annyit tudok Woolfról, mint magáról. Vagyis semmit. És azt hiszem, jó esély van rá, hogy eltört a nyakcsigolyám. – Semmi válasz. – Követelem, hogy hozzanak ide egy orvost! – ismételtem, és igyekeztem olyan hangon beszélni, mint egy brit turista a francia vámon. – Nem, Tom. Nem hiszem, hogy időt akarnánk pocsékolni holmi orvosokra. – A hangja egyenletes volt, de hallottam benne az izgatottságot. A bőrcipő nyikorgott, és kinyílt az ajtó. – Maradj mellette! Egy percre se hagyd egyedül! Ha mosdóba kell menned, szólj nekem. – Várjon egy percet! – mondtam. – Hogy érti azt, hogy időpocsékolás? Megsérültem! Mindenem fáj, az istenért! – A cipők felém fordultak. – Az meglehet, Tom. Nagyon könnyen meglehet. De ki az a hülye, aki elmossa a papírtányért? – Nem sok jót lehetett volna mondani a helyzetemről. Egyáltalán nem sokat. De az a szabály, hogy minden bevetés után, akár nyertél, akár vesztettél, vissza kell játszanod az eseményeket az agyadban, hogy lásd, mit tanulhatsz a dologból. Így ezzel foglaltam le magam, miközben Richie a falnak dőlve ácsorgott az ajtó mellett. Először is, Jólfésült sokat tudott, és gyorsan tudta meg. Vagyis van kellő mennyiségű embere, vagy jó kommunikációs csatornái, vagy mindkettő. Másodszor, nem azt mondta, hogy „szólj Igornak, vagy valamelyik másik srácnak”. Azt mondta, „szólj nekem”, ami valószínűleg azt jelenti, hogy csak Jólfésült és Richie van az űrhajó fedélzetén. Harmadszor, és ebben a pillanatban ez volt a legfontosabb. Én voltam az egyetlen, aki biztosan tudta, hogy a nyakam nincs eltörve.

Nyolcadik fejezet Katonának mentem, hírnevet szerezni És napi hat pennyért a golyókat állni. CHARLES DIBDIN Eltelt némi idő. Lehetett akár hosszú idő is, és valószínűleg az is volt de a motorbaleset után kezdett nekem gyanús lenni az idő meg az, ahogyan viselkedett. Valahányszor összetalálkoztunk, megnéztem, megvan-e még a pénztárcám, meg ilyesmi. Egyszerűen nem volt rá mód, hogy bármit is lemérjek ebben a szobában. A fény mesterséges volt, soha nem kapcsolták le, és a háttérzaj se segített túl sokat. Ha hallottam volna a tejesüvegek csörömpölését egy rekeszben, vagy valakit azt kiabálni, hogy „itt az Evening Standard öt órai kiadása”, az segített volna egy keveset. De az ember nem kaphat meg mindent. Az egyetlen időmérő szerkezet, amit találtam, a hólyagom volt, ami azt állította, hogy nagyjából négy óra telt el az étterem óta. Ez nem igazán vágott egybe a megfigyeléseimmel Jólfésült arcszeszét illetően. Na persze, ezek a mai olcsó, modern hólyagok pokoli megbízhatatlanok tudnak lenni.

Richie csak egyszer hagyta el a szobát, akkor is azért, hogy hozzon magának egy széket. Míg távol volt, megpróbáltam kiszabadítani magam, összecsomózni a lepedőt és leereszkedni az utcára, de csak addig jutottam, hogy megvakarjam a combomat, és az őrzőm már vissza is tért. Miután kényelmesen elhelyezkedett, nem is adott ki több hangot, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg valami olvasnivalót is hozhatott magának. Azt viszont egyáltalán nem hallottam, hogy lapozott volna, úgyhogy vagy iszonyatosan lassan olvasott, vagy megelégedett azzal, hogy csak ül és bámulja a falat. Vagy engem. – Ki kell mennem a mosdóba – krákogtam. Semmi válasz. – Mondom, ki kell... – Pofa be! Remek. Ettől rögtön sokkal jobban éreztem magam azzal kapcsolatban, amit majd Richie-vel kell csinálnom. – Nézze, ki kell... – Nem hallottad, mit mondtam?! Pofa be! Ha hugyoznod kell, hugyozz ott, ahol vagy! – Richie... – Ki a franc mondta, hogy Richie-nek hívj? – Minek hívjalak? – és becsuktam a szemem. – Ne hívj semminek! Ne hívj! Maradj nyugton és pisálj! Értve vagyok? – Nem pisilni akarok. Szinte hallottam, ahogy kattogtak az agyában a kis kerekek. – Mi van?! – Szarnom kell, Richie. Ez már csak ilyen régi brit hagyomány. Ha egy szobában akarsz lenni velem, miközben szarok, hát a te dolgod. Csak gondoltam, úgy helyes, ha előtte figyelmeztetlek. Richie ezen eltűnődött egy darabig, és biztos voltam benne, hogy hallottam, ahogyan ráncolta az orrát. A szék megreccsent, a gumicipők felém indultak. – Nem mész ki a vécére, és nem is csinálod össze magad! – Megjelent előttem az arca, feszesebben, mint valaha. – Hallod?! Ott maradsz a helyeden, befogod a pofád... – Ugye nincsenek gyerekeid, Richie? Összeráncolta a homlokát, ami ezzel az arccal hatalmas erőfeszítésnek tűnt. A szemöldökei, az izmai, az inak... mindent be kellett vetnie ezért az egyszerű, enyhén idióta arckifejezésért. – Mi van? – Őszintén szólva, nekem egy sincs, de vannak keresztgyerekeim. És nekik aztán mondhatja az ember, hogy ne csinálják. Ez nem így megy. Még jobban összeráncolta a homlokát. – Mi a francot hadoválsz itt? – Úgy értem, én már próbáltam. Ott a gyerek a kocsiban, és az egyiknek hirtelen kakálnia kell, mire az ember megkéri, tartsa vissza, dugaszolja be magát, várja meg, amíg odaérünk valahova, de ez nem így megy. Amikor az embernek szarnia kell, akkor szarnia kell. A homlokráncolás némileg megenyhült, ami jó volt, mert kezdtem elfáradni már csak attól, hogy néznem kell. Lehajolt felém, és az orra egy vonalba került az enyémmel. – Idefigyelj, te kis szaros... Tovább nem jutott, mert a „szaros” szónál a jobb térdemmel olyan erősen felrúgtam, ahogy csak tudtam, és arcon találtam. Egy pillanatra megdermedt, félig a meglepetéstől, félig az agyrázkódástól, én meg felemeltem a bal lábamat és a nyaka köré fontam. Miközben az ágyra húztam, sikerült

kiszabadítania és maga elé tennie a bal kezét, hogy megpróbálja fenntartani magát. De fogalma sem volt róla, milyen erősek tudnak lenni a lábak. A lábak igazán nagyon erősek... Jóval erősebbek, mint egy torok. Elég jól bírta, meg kell hagyni. Próbálkozott a szokásos dolgokkal, ágyék megragadása, talppal arc megrúgása, de az ilyesmik hatékony végrehajtásához az embernek levegőre van szüksége, én meg valahogy nem voltam olyan kedvemben, hogy bármilyen hasznos mennyiséget juttassak neki belőle. Az ellenállása felfelé ívelt, kezdve a mérgestől a vadon át a rémültig, ott elérte a csúcsot, majd visszalankadt, egészen az eszméletvesztésig. Az utolsó rúgása után még jó öt percig szorítottam, mert én az ő helyében megpróbáltam volna halottnak tettetni magam, amikor rájövök, hogy vége a játéknak. De Richie határozottan nem csak tettette a halottat. A kezeimet szíjjal kötözték le, úgyhogy ezzel elvoltam egy ideig. Az egyetlen rendelkezésemre álló szerszám a fogam volt, és mire végeztem, úgy éreztem magam, mintha kirágtam volna néhány fémkonténert. Emellett megerősítést nyert az államat ért sérülés ténye, mert amikor először súroltam az állammal egy csatot, azt hittem, a plafonig ugrok a hirtelen rám törő fájdalomtól. Ehelyett lenéztem, és a bőrszíjon rengeteg mocskos vért láttam, némi sötét alvadtat és némi vöröset és nagyon frisset. Amikor készen lettem, visszahanyatlottam, és sokáig ziháltam az erőlködéstől. Közben megpróbáltam egy kis életet dörzsölni a csuklóimba. Aztán újra felültem, és finoman letettem a lábam az ágy mellé, a padlóra. Pusztán a fájdalom sokfélesége tartott vissza attól, hogy felkiáltsak. Olyan sok helyről érkezett, olyan sokféle nyelven szólt hozzám és olyan szédítő választékát viselte a helyi népviseleteknek, hogy teljes tizenöt másodpercig nyitva maradt a szám az elképedéstől. Megszorítottam az ágy szélét és összezártam a szemem, amíg a harsogás csobogássá nem szelídült, majd újabb leltárt tartottam. Bárminek mentem is neki, először a jobb oldalamat érte. A jobb térdem, a combom és a csípőm hangosan ordított rám, és az ordibálásukat csak még élesebbé tette a Richie fejével való kapcsolat. A bordáimat mintha kivették volna, hogy aztán rossz sorrendben tegyék vissza őket, a nyakam pedig, habár nem tört el, de alig mozgott. És aztán ott voltak még a heréim. Megváltoztak. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezek ugyanazok a herék lennének, mint amiket eddig magammal cipeltem egész életemben, és igen, amikkel jó barátokként bántam. Nagyobbak lettek, sokkal nagyobbak, és az alakjukkal se stimmelt valami. Csak egy dolgot tehettem. Létezik egy technika, amit a küzdősportok művelői ismernek az ágyéki fájdalom enyhítésére. Gyakran használják japán dojókban, valahányszor az edzőpartner kissé túllelkesedi a dolgot, és ténylegesen bevisz egy rúgást vagy ütést a nemi szervek tájékára. A következőt kell csinálni: felugrasz úgy tizenöt centi magasra, és a sarkadra érkezel vissza, miközben olyan mereven tartod a lábad, ahogyan csak tudod, hogy így növeld, ha csupán egy pillanatra is, az ágyékra nehezedő gravitációs erőt. Nem tudom, mitől kéne működnie, de működik. Jobban mondva, nem működik. Így jó párszor meg kellett csinálnom. Körbepogóztam a szobán olyan keményen, ahogyan csak a jobb lábam engedte, míg végül az ordító fájdalom fokozatosan és apránként, de kezdett alább hagyni. Lehajoltam, hogy megvizsgáljam Richie holttestét. Az öltönyébe varrt címke Falkust, A Remek Szabóságot hirdette, de ezen kívül semmi; a jobb nadrágzsebében volt hat font és húsz penny, a balban meg egy terepszínű zsebkés. Fehér nejloninge volt, meg egy vörösesbarna Baxter bőrbakancsa. Nagyjából ennyi. Semmi mást nem találtam, ami

kiemelte volna Richie-t a tömegből, és az éles szemű nyomozó pulzusát felgyorsította volna. Se egy buszjegy, se egy könyvtári kölcsönzőjegy, se a helyi újság hirdetései közt bekarikázva az egyik piros filccel. Az egyetlen dolog, amire úgy-ahogy rá lehetett fogni, hogy nem éppen szokványos, egy kereszthúzásos Bianchi pisztolytáska volt, amiben egy vadonatúj kilenc milliméteres Glock 17-es öntöltő pisztoly lapult. Talán már olvastad mindazt a sületlenséget, amit a Glockról összeírogattak. A tény, hogy a pisztoly teste egy különleges polimer anyagból készült, nem egy újságírót hozott izgalomba, ugyanis így fennáll a lehetősége, hogy a fegyver nem mutatható ki a reptéri röntgengépeken – persze ez történetesen ostobaság. A szán, a cső és a belső részeinek is nagy része fémből van, és ha még ez sem lenne elég, tizenhét Parabellum töltényt igen nehéz figyelmen kívül hagyni, akármennyire is hasonlítanak, mondjuk, a rúzsutántöltőkre. A Glock igazi előnye az, hogy nagy a tölténytára, a súlya mégis kicsi, nagy pontossággal lő, és gyakorlatilag felülmúlhatatlan a megbízhatósága. Mindezen okok tették a Glock 17-et mindenfelé a háziasszonyok elsőszámú választásává. Csőre töltöttem a pisztolyt. A Glockon nincs biztonsági pöcök. Az ember céloz, lő, aztán fut, mint a veszedelem. Épp nekem való fegyver. Óvatosan kinyitottam a folyosóra vezető ajtót, és űrhajónak nyoma sem volt. Egyszerű, fehér folyosó volt, amiből hét másik ajtó nyílt. Mind csukva volt. A folyosó végén egy ablakot láttam, azon kívül pedig egy olyan város sziluettjét, ami akár ötven város bármelyike is lehetett. Nappal volt. Bármi célra építették is az épületet, már rég nem arra használták. A folyosó mocskos volt, teli szeméttel – kartondobozok, egy rakás papír mindenfelé, szemeteszsákok, és valahol a közepe tájékán egy kerekek nélküli terepbringa. Egy ellenséges épület ellenőrzése igazából legalább három-négy emberes feladat. Vagy még több. A hat már elég jól hangzik. A főnök balján valaki leellenőrzi a szobákat két másikkal, akik gyakornokok. A másik három meg közben figyeli a folyosót. Ennek ez a menete. Ha mégis muszáj egyedül csinálni, a szabályok merőben megváltoznak. Minden ajtót lassan kell kinyitni, miközben az ember hátrafelé is figyel, bepislog az ajtónyíláson, és nagyjából egy óra alatt tesz meg tíz métert a folyosón. Az e tárgyban valaha írt összes tájékoztatófüzetben ez áll. Az ilyen tájékoztatófüzetekről azt gondolom, hogy valószínűleg olvasta őket a másik fél is. Cikcakkban haladtam végig a folyosón, olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, előrenyújtott fegyverrel, feltépve mind a hét szoba ajtaját, míg el nem értem a folyosó másik végét, ahol a földre vetettem magam az ablak alatt, és felkészültem rá, hogy kiürítem a táramat bárkire, aki kidugja a fejét. De senki nem tette. A tárva-nyitva álló ajtók közül balra az első egy lépcsőházba vezetett. Láttam egy nagyjából egyméternyi korlátot és fölötte egy tükröt. Görnyedten átfutottam az ajtón, és olyan fenyegetően lengettem meg a pisztolyt fel majd le, ahogyan csak tőlem tellett. Semmi. Felemeltem a jobb kezemet, és a Glock végével a tükörbe ütöttem, szétzúzva az üveget. Felkaptam az üvegdarabokból egy jó nagyot és megvágtam vele a bal kezemet. Ez véletlenül történt, ha esetleg érdekel valakit. Magam elé tartottam a tükördarabot és fintorogva néztem az állam tükörképét. A seb nem volt éppen túl csinos. Visszatérve a folyosóra, szép lassan elkezdtem felderíteni a terepet. Egyesével odakúsztam az ajtókhoz, a tükördarabot az ajtónyílásba dugtam és lassan körbeforgattam a szobán. Elég ügyefogyott

módszer volt, és mivel a falak is alig három centi vastag gipszkartonból készültek, és valószínűleg egy fáradt hároméves kezéből kipöckölt cseresznyemagot se tartottak volna fel, elég felesleges is volt. De mégis jobban éreztem magam így, mintha egyszerűen beálltam volna az ajtóba és bekiáltottam volna, hogy „hahóóó”. Az első két szoba ugyanolyan állapotban volt, mint a folyosó: koszosak, teli szeméttel. Döglött írógépek, telefonok, háromlábú székek. Éppen azon elmélkedtem, hogy a világ összes nagy múzeumában sem tud semmi olyan ősréginek tűnni, mint egy tízéves fénymásoló, amikor zajt hallottam. Emberi hangot. Egy nyögést. Vártam. Nem ismétlődött meg, így a fejemben játszottam le újra. A folyosó következő szobájából hallatszott. Férfihang volt. Vagy épp szexelt valaki, vagy elég ramaty állapotban volt. De csapda is lehetett. Visszaosontam a folyosóra, el a következő ajtóig, és lefeküdtem a fal mellé. Előretoltam a tükrömet és beállítottam a pozíciót. A szoba közepén egy férfit láttam. Egy széken ült, fejét a mellkasára hajtotta. Alacsony volt, kövér, középkorú, és szorosan a székhez kötözték. Bőrszíjakkal. Az inge eleje véres volt. Nagyon. Ha csapda volt, az ellenség ebben a pillanatban számított volna arra, hogy előugrom és azt mondom, „te jó ég, segíthetek valamiben?”. Inkább a helyemen maradtam és figyeltem. A férfit és a folyosót. Nem adott ki több hangot, és a folyosó se tett semmi olyat, amit a folyosók általában ne tennének. Egy teljes percnyi várakozás után félredobtam a tükröt és bekúsztam a szobába. Azt hiszem, már abban a pillanatban, hogy először meghallottam a nyögést, tudtam, hogy Woolf az. Vagy azért, mert felismertem a hangját, vagy mert végig az járt a fejemben, hogy ha Jólfésültnek sikerült elkapnia engem, akkor azzal se lesz semmi gondja, hogy Woolfot elkapja. Vagy akár Sarah-t. Becsuktam magam mögött az ajtót, és egy rozoga, támlás székkel kitámasztottam a kilincset. Feltartóztatni ugyan senkit nem tartóztatna fel, de esélyem lenne, hogy kilőjek három-négy golyót, mielőtt kinyílna az ajtó. Letérdeltem Woolf elé, és azonnal káromkodni is kezdtem a térdembe nyilalló fájdalomtól. Feljebb emelkedtem, és a padlóra néztem. Hét-nyolc olajosnak tűnő kis tárgy hevert Woolf lábánál, és lehajoltam, hogy félresöpörjem őket. Csakhogy nem apró tárgyak voltak, és nem is olajtól csillogtak. Woolf fogain térdepeltem. Kioldottam a szíjakat és megpróbáltam felemelni a fejét. Mindkét szeme csukva volt, de nem tudtam eldönteni, azért, mert nem volt eszméleténél, vagy azért, mert az arcán és a szeme körül rettenetesen feldagadt a bőr. Vér- és nyálbuborékok folytak a szája mellett, és szörnyű hangot adott ki, miközben lélegzett. – Hamarosan jobban lesz! – hazudtam, és egy szavamat se hittem. Feltételeztem, hogy ezzel ő is így lehet. – Hol van Sarah? Nem válaszolt, de láttam, hogy nagy erőlködések közepette megpróbálja kinyitni a bal szemét. Felemelte a fejét, és egy halk kis nyögés kipukkasztotta a szája körüli buborékok némelyikét. Előrehajoltam, és kezembe fogtam a kezét. – Hol van Sarah? – ismételtem, és torkomat belülről egy vastag szőrös kéz szorította. Woolf egy darabig nem mozdult, és már kezdtem azt gondolni, hogy elájult, de ekkor megemelkedett a mellkasa, és kinyitotta a száját, mintha csak ásítana. – Mit mondasz, Thomas? – A hangja vékonyka recsegés volt csupán, és a lélegzése minden másodperccel rosszabb lett. – Te...? – Elhallgatott, hogy egy kis levegőhöz jusson.

Tudtam jól, hogy nem kéne beszélnie. Tudtam, hogy meg kéne kérnem, hogy hallgasson és tartalékolja az erejét, de nem tudtam megtenni. Azt akartam, hogy beszéljen. Hogy beszéljen bármiről. Arról, hogy milyen rosszul érzi magát, hogy ki tette ezt vele, hogy hol van Sarah, meg a doncasteri lóversenyről. Bármiről, ami az élettel kapcsolatos. – Én mi? – kérdeztem vissza. – Te jó ember vagy? Azt hiszem, elmosolyodott. Egy darabig így maradtam, néztem őt és próbáltam kitalálni, mit csináljak. Ha megmozdítom, meghalhat. Ha itt hagyom, biztosan meghal. Azt hiszem, egy részem azt kívánta, bárcsak meghalna, hogy szabadon cselekedhessek. Hogy bosszút állhassak. Elmenekülhessek. És bedühödjem. És ekkor hirtelen, szinte mielőtt még tudatában lettem volna, elengedtem a kezét, felkaptam a Glockot, és a szoba fala felé mozdultam olyan lapos kúszásban, ahogyan csak tudtam. Valaki ugyanis megpróbált benyitni. A szék egy vagy két lökés erejéig a helyén maradt, aztán kicsúszott a kilincs alól, mikor valaki belerúgott az ajtóba. Az ajtó szélesre tárult, és egy férfi állt a küszöbön. Magasabb volt, mint emlékeztem, talán ezért telt el a másodperc töredéke, mire végre rájöttem, hogy Jólfésült az, és hogy a fegyverével a szoba közepe felé céloz. Woolf megpróbált felállni a székről, de lehet, hogy előredőlt. Ekkor egy hosszú, hangos dörrenés hallatszott, aminek a hangja elhalt a tompa durranásokban, miközben hat golyót eresztettem Jólfésült fejébe és testébe. Visszaesett a folyosóra, én meg utánamentem, és újabb három golyót lőttem a mellébe, miközben földet ért. Arrébb rúgtam a kezéből a fegyvert, és a Glockkal a homloka közepére céloztam. Csak úgy záporoztak a folyosó padlójára a töltényhüvelyek. Visszafordultam a szoba felé. Woolf csaknem két méterre volt attól a helytől, ahol legutoljára láttam. A hátán feküdt, egy egyre növekvő fekete tócsában. Nem értettem, hogy tudott ekkora utat megtenni a teste, míg le nem néztem, és meg nem láttam Jólfésült fegyverét. Egy MAC 10-es volt. Egy aljas, zsebbe való géppisztoly, amit nemigen érdekelt, hogy mit talál el, és ami képes volt a harminctöltényes tárat két másodperc alatt kiüríteni. Jólfésültnek sikerült a harminc golyó legtöbbjével eltalálnia Woolfot, és a lövedékek szétszaggatták Woolf testét. Előrehajoltam és újabb golyót repítettem Jólfésült szájába. Egy órámba telt, hogy átfésüljem az épületet a tetejétől az aljáig. Mire végeztem, már tudtam, hogy a High Holborn utcára nyílik a hátsó kijárat, hogy valamikor egy hatalmas biztosítási cégnek adott otthont, és hogy most olyan üres volt, amennyire az egy épülettől csak telik. Amit sejtettem is. Ha a fegyverropogást követő rövid időn belül nem hangzik fel a rendőrök szirénája, az nagy általánosságban azt jelzi, hogy nincs otthon senki. Nem volt más választásom, hátra kellett hagynom a Glockot. Bevonszoltam Richie holttestét Woolf szobájába, kiterítettem a szoba közepén, beletöröltem a Glock markolatát és ravaszát a pólómba, aztán Richie kezébe nyomtam a pisztolyt. Felkaptam a MAC-et és a maradék három golyót Richie testébe lőttem, majd visszatettem Jólfésült mellé. Az életkép, ahogy ott hagytam, nem látszott túl logikusnak. De a valós élet sem az, és egy zavaros helyszínt gyakran könnyebb elhinni, mint egy egyértelműt. Legalábbis erősen bíztam benne. Ezután a The Sovereignbe vonultam, ami egy mocskos kis panzió a King's Crosson, ahol eltöltöttem két napot és három éjjelt, míg az állam gyógyulni nem kezdett, és a testemen lévő

horzsolások el nem kezdtek a szivárvány minden színében pompázni. Az ablakomon kívül a brit jónép drogokkal kereskedett, pénzért szexeit és részegen verekedett, amire másnap egyáltalán nem emlékezett. Míg ott voltam, helikopterekre gondoltam, meg fegyverekre, és Alexander Woolfra és Sarah Woolfra, meg sok más izgalmas dologra. Jó ember vagyok?

Kilencedik fejezet Csizma, nyereg, lóra és gyerünk! BROWNING – Diplomás micsoda? A lány csinos volt, amolyan lenyűgöző szépség módjára, és eltűnődtem, vajon meddig marad a mostani munkájánál. Megkockáztatom, ha az ember recepciós lehet az Amerikai Nagykövetségen a Grosvenor Square-en, akkor szép kis fizetést söpörhet be, meg nejlonharisnyákat számolatlanul, de maga a munka unalmasabb lehet, mint a tavalyi költségvetési beszéd. – Diplomás tanulmányok – mondtam. – Mr. Russel Barnes. – Várja magát? Hat hónapig se fogja bírni, döntöttem el magamban. Untattam, mint ahogyan az épület is, meg az egész világ. – Nagyon remélem, hogy igen – mondtam. – Az irodám a mai nap folyamán korábban idetelefonált, hogy megerősítse a találkozót. Nekik azt mondták, hogy valaki várni fog rám. – Solomon a neve, igaz? – Így van. – Átfutott néhány listát. – Egy M – mondtam segítőkészen. – És honnan is érkezett? – Onnan, ahonnan ma reggel idetelefonáltak. Sajnálom, azt hittem, említettem már. Ahhoz is túl unott volt, hogy elismételje a kérdést. Vállat vont és elkezdett kitölteni egy látogatóengedélyt a számomra. – Carl? Carl nem egyszerűen Carl volt. CARL volt. Négy centivel magasabb volt nálam, súlyokat emelgetett a szabadidejében, amiből láthatóan igen sok volt neki. Ezen kívül amerikai tengerészgyalogos is volt, és annyira új egyenruhában feszített, hogy félig-meddig arra számítottam, a bokájánál még ott dolgozik valaki, aki a felhajtást igazgatja. – Mr. Solomon – mondta a recepciós –, 5910-es szoba. Barnes, Russelhez. – Russel Barneshoz – javítottam ki, de egyikük se méltatott figyelemre. Carl végigvezetett egy sor drága biztonsági ellenőrzőrendszeren, ahol más Carlok fémdetektort húztak végig a testem mellett, és jól összegyűrték a ruhámat. Különösképpen felkeltette a figyelmüket az aktatáskám, és aggasztotta őket a tény, hogy mindössze egy Daily Mirror van benne. – Csak kelléknek használom a táskát – magyaráztam vigyorogva, és ez valamilyen okból kifolyólag szemmel láthatóan megnyugtatta őket. Ha azt mondtam volna nekik, hogy arra használom, hogy titkos iratokat vigyek ki külföldi országok nagykövetségeiről, talán még háton is veregetnek és felajánlják, hogy cipelik helyettem.

Carl elkísért egy lifthez, és a hátam mögött állt, míg be nem léptem. Odabent őrjítően halk zene szólt, és ha nem a nagykövetségről lett volna szó, megesküdtem volna rá, hogy Johnny Mathis énekli Meatloaf dalát, a Bat Out Of Hellt. Carl belépett utánam, lehúzott egy mágneskártyát egy elektromos olvasón, majd kifogástalan, kesztyűzött ujjal bepötyögött egy számot az olvasó alatti számlapra. Miközben a lift felfelé vitt minket, felkészítettem magam arra a beszélgetésre, ami minden valószínűség szerint elég húzós lesz. Egyre csak azt mondogattam magamban, hogy csak azt csinálom, amit állítólag olyankor kell csinálni, mikor az embert kisodorja a tengerre egy erős áramlat. Ússz az árral, mondják, ne pedig az árral szemben! És előbb-utóbb földet érsz. Az ötödiken kiszálltunk a liftből, és én Carl nyomában lépkedtem egy szépen fényezett folyosón, egészen az 5910-es ajtóig – Európai Kutatás Igazgatóhelyettes, Barnes, Russel P. Carl megvárta, míg bekopogok, és amikor kinyílt az ajtó, csak egy hajszál választott el attól, hogy ne csúsztassak néhány fontot a kesztyűs kezébe, és meg ne kérjem, hogy legyen olyan kedves és foglaljon nekem egy asztalt a L'Epicure-ben. Szerencsére a heves szalutálás, amit bemutatott, eltántorított ettől az ötletemtől. Aztán lendületesen sarkon fordult és visszaindult a folyosón, percenként pontosan száztíz lépés sebességgel. Russel P. Barnes annak előtte lődörgött egy keveset a világban. Lehetséges, hogy nem éppen én vagyok a világ legjobb emberismerője, de annyit azért még így is tudok, hogy senki nem néz ki úgy, mint Russel P. Barnes, ha az élete felét egy íróasztal mögött tölti, a másikban pedig koktélokat dönt magába a nagykövetség fogadásain. Csaknem ötvenéves volt, magas és nyúlánk, és arcán csak úgy versengtek egymással a sebhelyek és a ráncok a napbarnított bőr feletti uralomért. Csak arra tudtam gondolni, hogy benne megvan mindaz, amit O'Neal olyan elszántan igyekezett elérni. Félhold alakú szemüvegén át rám nézett, mikor beléptem, de aztán továbbolvasott, egy drága töltőtollat húzva lefelé a margó szélén, ahogyan haladt. Teste minden sejtje azt sugallta, halott vietkongok, jól felfegyverezett Kontrák, és hogy Schwarzkopf tábornok engem egyszerűen csak Rustynak hív. Lapozott egyet és rám mordult: – Igen. – Mr. Barnes – mondtam, közben letettem az aktatáskámat a vele szemben lévő szék mellé és kezet nyújtottam. – Ez áll az ajtón. – Tovább olvasott. Én kinyújtva hagytam a kezem. – Hogy van, uram? Csend. Tudtam, hogy az „uramra” ráharap. Beleszippantott a levegőbe, megérezte a testvérhivatalnok szagát, és lassan rám emelte a tekintetét. Hosszasan nézte a kezemet, mielőtt felém nyújtotta volna a sajátját. A tenyere száraz volt, akár a sivatag. Tekintetét a székre vetette, és én leültem. Eközben megpillantottam a fényképet a falon. Természetesen „Viharzó Norman” volt, alias H. Norman Schwarzkopf tábornok, terepszínű pizsamába öltözve, és az arcán hosszú, kézzel írt ajánlással. Túl kis betűkkel írták ahhoz, hogy el tudjam olvasni, de bármibe lefogadtam volna, hogy a szöveg valamelyik részében biztosan szerepelnek a „szétrúgni” és a „seggüket” szavak. A kép mellett volt egy nagyobb fénykép Barnesról valamilyen kezeslábasban, a hóna alatt egy repülős sisakkal. – Brit? – Lehámozta magáról a szemüvegét és az íróasztalra tette. – Az utolsó porcikámig, Mr. Barnes – mondtam. – Az utolsó porcikámig. – Tudtam, hogy a brit hadseregre céloz. Fanyar katonai mosolyt lövelltünk egymásra, amivel azt jeleztük, mennyire utáljuk azokat a korrupt, szar alakokat, akik megkötik a jóravaló emberek kezét, és mindezt képesek

politikának nevezni. Amikor már elég ideje csináltuk ezt, megszólaltam. – David Solomon. – Mit tehetek önért, Mr. Solomon? – Mint ahogyan a titkárnője már bizonyára említette, uram, Mr. O'Neal minisztériumától jövök. Mr. O'Nealnek van egy-két kérdése, amire választ remél kapni öntől. – Ki vele! – A Diplomás tanulmányokról lenne szó, Mr. Barnes. – Aha. Ennyit mondott. Aha. Nem azt, hogy „úgy érti, arról a tervről, amiben meg nem nevezett emberek egy csoportja összeesküvést szövöget, hogy pénzzel támogasson egy terrorista akciót azzal a céllal, hogy fellendítse egy terroristaellenes eszköz eladását?”. Márpedig bevallom, valahol erre számítottam volna. De persze megtette volna legalább egy bűnös összerándulás is. De egy „aha” önmagában egyáltalán nem volt segítség. – Mr. O'Neal abban reménykedett, hogy ön talán szeretné megosztani velünk a témát illető legújabb vélekedéseit. – Valóban? – Bizony, így van – mondtam határozottan. – Abban bizakodott, hogy megtisztel bennünket a legutóbbi eseményekről alkotott gondolataival. – És egészen pontosan milyen eseményekről is lenne szó? – Jobb szeretném, ha nem kéne részletekbe bocsátkoznom ezen a ponton, Mr. Barnes. Biztosan megérti. Elmosolyodott, és valahonnan a szája mélyéből elővillant némi arany. – Van magának bármi köze a Közbeszerzéshez, Mr. Solomon? – Határozottan semmi, Mr. Barnes. – Megpróbáltam gyászos képet vágni. – A feleségem még a szupermarketben sem enged vásárolni. Erre elhalványult a mosolya. Azokban a körökben, ahol Russel P. Barnes forgott, a házasság olyasvalami volt, amit egy jóravaló katona négyszemközt művel. Ha egyáltalán. Halkan felcsörrent egy telefon az asztalán, és a füléhez rántotta a kagylót. – Barnes. – Felkapta a töltőtollat, néhányszor fel-le pattintotta a tetejét, miközben hallgatott. Párszor bólogatott és igenezett, majd letette. Tovább bámulta a tollat és úgy tűnt, rajtam a sor, hogy megszólaljak. – Azt hiszem, azonban annyit elmondhatok, hogy aggodalommal tölt el bennünket a biztonsága – itt rövid szünetet tartottam, majd folytattam – két amerikai állampolgárnak, akik jelenleg brit földön tartózkodnak. Woolf a nevük. Mr. O'Neal afelől érdeklődik, hogy nem jutott-e el önhöz némi információ, ami segíthetné a minisztérium munkáját abban, hogy tovább biztosítsuk a védelmüket. Összefonta a karját a mellkasán és hátradőlt a székében. – Azt az átkozott mindenit! – Uram? – Azt mondják, ha az ember elég sokáig ül egy helyben, az egész világ eljön hozzá. Igyekeztem zavarodott képet vágni. – Rettentően sajnálom, Mr. Barnes, de azt hiszem, nem egészen értem. – Rég nem volt szerencsém ennyi hadováláshoz egyhuzamban. Valahol egy óra ketyegett. Elég gyorsan. Nekem úgy tűnt, hogy túl gyorsan ahhoz, hogy a másodperceket mérje. Na persze, ez itt egy amerikai épület volt, és talán az amerikaiak úgy döntöttek, hogy a másodpercek átkozottul lassan telnek, és milyen is lenne egy olyan óra, ami húsz másodperc alatt letud egy percet? Így több átkozott óránk lesz egy átkozott nap alatt, mint azoknak a nyápic

briteknek. – Rendelkezik bármilyen információval, Mr. Barnes? – erőszakoskodtam. Nem hagyta, hogy csak úgy terelgessék. – Na, és mégis hogyan is jutnék én ilyen információhoz, Mr. Solomon? Maguknak vannak gyalogos katonáik. Én csak annyit tudok, amennyit O'Neal elmond nekem. – Nos hát – mondtam –, kétlem, hogy ez ténylegesen így volna. – Kétli? Valami nem stimmelt. Fogalmam se volt, mi lehetett az, de valami nagyon csúnyán nem stimmelt... – Ettől eltekintve, Mr. Barnes – mondtam –, tegyük fel, hogy a minisztériumom jelen pillanatban kissé szűkölködik a gyalogos katonákban. Tombol az influenza. Mindenki nyaral. Tegyük fel, hogy a gyalogos katonáink, megfogyatkozott számuknak köszönhetően, átmenetileg szemük elől vesztették ezt a két illetőt. Barnes megropogtatta az ujjízületeit és előrehajolt. – Nos, nem tudom elképzelni, hogy ez hogy történhetne meg, Mr. Solomon. – Nem állítom, hogy megtörtént – mondtam. – Csupán feltevésként hozakodtam elő vele. – Mindegy is. Nem értek egyet a feltevésével. Nekem úgy tűnik, hogy maguk inkább létszámfölénnyel küzdenek. – Elnézést, nem értem, mire céloz. – Nekem úgy tűnik, hogy mindenfelé ott vannak az embereik, akik saját magukat követik. Az óra ketyegett. – Egészen pontosan hogy érti ezt? – Egészen pontosan úgy értem ezt, hogy ha a maguk minisztériuma megengedheti magának, hogy egyszerre két David Solomont is foglalkoztasson, akkor olyan költségvetésük lehet, ami ellen én sem tiltakoznék. Hoppá! Felállt és elindult az asztala mögül. Nem fenyegetésképp, egyszerűen csak hogy kinyújtóztassa a lábait. – Vagy talán kettőnél is több van belőlük? Talán van egy egész hadosztálynyi David Solomonjuk. Erről van szó? – Elhallgatott. – Rácsörögtem O'Nealre. David Solomon jelen pillanatban egy Prága felé tartó repülőn ül, és O'Nealnek az a benyomása, hogy neki csak egy David Solomonja van. Úgyhogy ezek szerint maguk, David Solomonok, mind egy fizetésen osztozkodnak. – Odaért az ajtóhoz és kinyitotta. – Mike, hívj fel ide egy E csapatot. Most. Megfordult, nekidőlt az ajtófélfának és keresztbe tett karral nézett rám. – Van kábé negyven másodperce. – Rendben – mondtam. – Nem Solomon a nevem. Az E csapat két Carlból állt, a székem mindkét oldalán egyből. Mike az ajtónál helyezkedett el, Barnes pedig újra az íróasztala mögött ült. Én a letört vesztest játszottam. – A nevem Glass. Terrence Glass. – Igyekeztem olyan unalmasan mondani, ahogyan csak tudtam. Olyan unalmasan, hogy senkinek még csak eszébe se jusson, hogy csak kitaláltam. – A Cork Streeten van egy galériám. – Beletúrtam a felső zsebembe, és ott megtaláltam azt a névjegykártyát, amit még a jól nevelt szőkeség adott. Átnyújtottam Barnesnak. – Tessék. Az utolsó darab. Különben meg Sarah nekem dolgozik. Mármint nekem dolgozott. – Felsóhajtottam és egy kicsit még jobban összegörnyedtem. Mint egy olyan ember, aki mindenét feltette és aztán veszített. – Az elmúlt néhány hétben a viselkedése olyan... nem is tudom. Úgy tűnt, aggódik valami miatt. Talán még félt is. Kezdett

furcsa dolgokról beszélni. Aztán egy napon nem jött be. Eltűnt. Felhívtam pár embert. Semmi. Párszor megpróbáltam felhívni az apját, de úgy tűnik, őt is elnyelte a föld. Átnéztem pár dolgot az íróasztalán, mindenféle kacatot, és találtam egy aktát. Barnes erre egy kissé megdermedt, úgyhogy gondoltam, megpróbálom tovább dermeszteni. – Diplomás tanulmányok. Ez állt a fedőlapján. Eleinte azt hittem, biztos valami művészettörténeti dolog lehet, de nem az volt. Nem egészen értettem, hogy őszinte legyek. Üzlet. Termelés, vagy valami ilyesmi. Volt benne néhány feljegyzés is. Egy Solomon nevű férfiről. Ott volt a maga neve is. Az Amerikai Nagykövetség. Én... Lehetek őszinte magához? Barnes visszanézett rám. Az arcán a sebhelyeket és a ráncokat leszámítva nem látszott semmi. – Kérem, ne mondja ezt el neki – mondtam –, úgy értem, ő nem tud róla, de én... én szeretem. Már hónapok óta. Valójában a munkát is ezért kapta meg. Nemigen volt szükségem még egy alkalmazottra a galériában, de szerettem volna a közelében lenni. Semmi másra nem tudtam gondolni. Tudom, hogy gyengeségnek tűnik, de... maga ismeri őt? Úgy értem, látta már valaha? Barnes nem válaszolt. Csak forgatta az ujjai közt a névjegykártyát, amit adtam, és felvont szemöldökkel Mike-ra nézett. Nem fordultam hátra, de úgy tűnt, Mike nem tétlenkedett. – Glass – mondta egy hang. – Stimmel. Barnes egy percig a fogát szívta, majd kibámult az ablakon. A lankadatlanul ketyegő órát leszámítva a szoba elképesztően csendes volt. Se telefonok, se írógépek, se a forgalom zaja. Az ablakokat miden bizonnyal négyszeres üveg fedte. – O'Neal? Olyan legyőzött ábrázatot vágtam, amilyet csak tudtam. – Mi van vele? – Honnan szedte a dolgokat O'Nealről? – Az aktából – vontam vállat. – Már mondtam, elolvastam Sarah aktáját. Ki akartam deríteni, mi történt vele. – És van annak bármi oka, hogy nem rögtön ezzel kezdte? Mi volt ez a rengeteg rizsázás? Felnevettem és a két Carlra néztem. – Nem könnyű magához bejutni, Mr. Barnes. Már napok óta próbálom telefonon elérni. Újra és újra csak a vízumosztályt kapcsolták. Azt hiszem, azt gondolták, hogy zöldkártyát akarok keríteni magamnak. Azzal, hogy elveszek egy amerikait. Hosszú ideig csend volt. Ez volt az egyik legostobább sztori, amit valaha elmondtam; de arra játszottam – kőkeményen, bevallom –, hogy meg tudom fogni Barnes macsó énjét. Az olvasatom szerint arrogáns ember volt, aki egy idegen ország foglyaként él, és nagyon reméltem, hogy többnyire szereti azt hinni, hogy mindenki, akivel kapcsolatba kerül, legalább olyan ostoba, mint amilyen az én kis történetem volt. Ha nem még annál is ostobább. – Ezt az egészet eljátszotta O'Neallel is? – A Védelmi Minisztérium szerint nincs senki, aki ilyen néven dolgozna ott, és azt is mondták, jobban járnék, ha a helyi rendőrőrsömön leadnék egy eltűnt személy bejelentést. – Amit megtett? – Amit próbáltam megtenni. – Melyik őrsön? – A Bayswaternél. – Tudtam, hogy ennek nem tudnak utánanézni. Csak azt akarta tudni, milyen gyorsan tudok válaszolni. – A rendőrség azt mondta, várjak néhány hetet. Azt hiszem, ők úgy gondolták, Sarah talált magának egy másik szeretőt.

Ezt igazán ügyesen mondtam. Tudtam, hogy erre ráharap. – Egy „másik” szeretőt? – Nos... – nagyon igyekeztem elpirulni. – Rendben. Egy szeretőt. Barnes az alsó ajkába harapott. Olyan szánalmasnak látszottam, hogy nemigen volt más választása, hinnie kellett nekem. Én biztosan hittem volna magamnak, pedig nekem elég nehéz a kedvemben járni. Döntést hozott. – Most hol van az az akta? Felnéztem, meglepetést mímelve, hogy az az akta bárkinek is fontos lehet. – Még mindig ott van a galériában. Miért? – A leírása? – Nos, egyszerűen csak egy... galéria, tulajdonképpen. Szépművészeti. Barnes mély levegőt vett. Nagyon utálta, hogy velem kell foglalkoznia. – Hogy néz ki az akta? – Mint egy akta. Kartonpapír... – Jézusmária! – mondta Barnes, türelmét vesztve. – Milyen színű? Egy pillanatig gondolkoztam. – Sárga, azt hiszem. Igen. Sárga. – Mike, nyeregbe! – Várjon egy pillanatot... – Kezdtem volna felkelni a székből, de az egyik Carl a vállamra támaszkodott, így úgy döntöttem, inkább visszaülök. – Mit csinál? Barnes ekkor már újra a papírmunkával volt elfoglalva. Rám se nézett. – Elkíséri Mr. Lucast a munkahelyére, és átadja neki az aktát. Érthető voltam? – És mi az ördögért kéne ezt tennem? – Fogalmam sincs, hogyan kéne hangzania egy művészeti galéria tulajdonosának, de én a sértődékennyel próbálkoztam. – Azért jöttem ide, hogy megtudjam, mi történt az egyik beosztottammal, nem pedig azért, hogy elkezdjék feltúrni az ő magántulajdonát. Olyan volt, mintha hirtelen lenézett volna a papír aljára és ott azt olvasta volna, hogy az utolsó napirendi pont az, hogy „meg kell mutatni mindenkinek, milyen kemény fából faragott fickó vagyok” – habár ekkor Mike már az ajtón kívül volt, és a két Carl is kezdett visszavonulót fújni. – Idehallgasson, maga idióta elvarázsolt tündér! – mondta nagyon macsósan, amivel, nézetem szerint, kissé túljátszottá a dolgot. A két Carl kötelességtudóan megállt, hogy megcsodálja a tesztoszteronkitörést. – Két dolgot kell tisztáznunk. Egy: nem tudhatjuk, amíg meg nem nézzük, hogy az az akta az ő magántulajdona-e, vagy a miénk. Kettő: minél inkább hajlandó megcsinálni azokat a kibaszott dolgokat, amikre kérem, annál nagyobb esélye van, hogy viszontlássa azt az őrült tyúkot. Meg vagyok értve? Mike elég rendes fickó volt. A húszas éveinek a végén járhatott, valószínűleg a legjobb egyetemek egyikéről került ki, és vágott az esze, mint a borotva. Láttam rajta, hogy elég kényelmetlenül érzi magát ettől az egész erőfitogtatástól, és én csak annál jobban kedveltem. A Park Lane-en haladtunk dél felé egy világoskék Lincoln Diplomatben, amit harminc teljesen ugyanolyan autó közül választottunk ki a nagykövetség parkolójában. Egy hangyányit túl nyilvánvalónak éreztem azt, hogy a diplomaták egy Diplomat nevű autót használjanak, de az amerikaiak talán kedvelik az efféle iránymutatókat. Amennyire én tudom, az átlagos amerikai biztosítási ügynök vezethet akár egy Chevrolet Biztosítási Ügynök autót is. Feltételezem, ezzel is eggyel kevesebb döntést kell meghozni az életben. A hátsó ülésen ültem, és a hamutartókkal játszadoztam, miközben egy nyomozó-Carl ott ült elöl Mike

mellett. Ennek a Carlnak volt a fülében egy fülhallgató, aminek a drótja valahol az inge alatt tűnt el. Isten tudja, hova vezetett. – Kedves ember ez a Mr. Barnes – szólaltam meg végül. Mike rám nézett a visszapillantóból. A Carl elfordította a fejét vagy három centivel, és a nyaka méretéből ítélve ennél többre valószínűleg nem is lehetett képes. Bocsánatot akartam kérni, amiért ilyen durván megrövidítettem a testedzési idejét. – És azt hiszem, jó a munkájában is. Mr. Barnes hatékony – folytattam. Mike egy oldalsó pillantást lövellt a Carlra, és láthatóan azon tűnődött, hogy válaszoljon-e. – Mr. Barnes valóban figyelemre méltó ember – mondta. Azt hiszem, Mike valószínűleg utálta Barnest. Szinte biztosra veszem, hogy én is utáltam volna, ha neki kell dolgoznom. De Mike egy rendes, tisztelettudó, professzionális ember volt, aki erőn felül próbálkozott lojális maradni, és azt gondoltam, nem volna tisztességes, ha megpróbálnék belőle ennél többet kiszedni a Carl előtt. Így aztán inkább elkezdtem az elektromos ablakemelőt birizgálni. Alapjában véve az autó nem volt felszerelve annak a feladatnak az ellátására, amit el kellett volna látnia – ami azt jelenti, hogy a hátsó ülésnél rendes zárak voltak, úgyhogy bármelyik közlekedési lámpánál, amelyik csak kedvemre való volt, kiszállhattam volna. Azonban nem tettem meg, sőt még csak nem is akartam megtenni. Nem tudom miért, de hirtelen nagyon vidámnak éreztem magam. – Figyelemre méltó, igen – mondtam. – Ezt a szót használnám jómagam is. Illetve, mégse. Ez az a szó, amit maga használna, de nem bánja, ha én is ezt használom? Igazán jól éreztem magam, és ez nem fordul elő túl gyakran. Befordultunk a Piccadillyre, majd fel a Cork Street felé. Mike lehajtotta a napellenzőt, ahová előtte betűzte Glass névjegykártyáját, és leolvasta róla a házszámot. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy nem tőlem kérdezte meg. Megálltunk a negyvennyolcas szám előtt, és a Carl már ki is nyitotta az ajtaját és kint volt, még mielőtt megálltunk volna. Felrántotta a hátsó ajtót és végignézett az utcán, miközben kiszálltam. Úgy éreztem magam, akár egy elnök. – Negyvennyolcas, ugye? – kérdezte Mike. – Igen – feleltem. Becsöngettem és ott vártunk mind a hárman. Néhány pillanattal később egy alacsony, fürge kis ember jelent meg, és elkezdett az ajtón lévő zárakkal meg lakatokkal foglalatoskodni. – Jó reggelt, uraim – mondta. – Jó reggelt, Vince! Hogy van a lába? – mondtam, miközben beléptem a galériába. A fürge kis alak túlságosan is angol volt ahhoz, hogy megkérdezze, „milyen Vince?” és „milyen láb?”, és „egyáltalán miről beszél itt maga?”. Ehelyett hátrébb lépett egy udvarias kis mosollyal az arcán, és beengedte Mike-ot és a Carlt is mögöttem. Mind a négyen az üzlet közepén álltunk meg és szemügyre vettük a mázolmányokat. Tényleg borzasztó randák voltak. Ha akár csak egyet is el tudna adni egy évben, már azzal is lenyűgözne. – Ha lát valamit, ami a kedvére való, talán tudok adni tíz százalék kedvezményt – mondtam a Carlnak, aki lassan pislogott. A csinos szőkeség előrejött hátulról és csak úgy ragyogott. Aztán meglátott engem, és a gyönyörű állát egészen a még sokkal gyönyörűbb melléig ejtette. – Ki maga? – kérdezte Mike a fürge embertől. A Carl a festményeket bámulta. – Terence Glass vagyok – mondta a fürge alak. Nagyszerű pillanat volt! Olyan, amire mindig emlékezni fogok. Öten álltunk ott, és csak én meg Glass

tudtuk fenntartani az állunkat, hogy le ne essen. Mike szólalt meg elsőként. – Na várjunk csak! – mondta. – Maga Glass. – Felém fordult, arcán kétségbeesett kifejezéssel. Szeme előtt kezdett leperegni egy negyvenéves karrier, nyugdíjjal és számos kiküldetéssel a Seychelleszigetekre. – Bocsánat – mondtam én. – Ez nem teljesen igaz. Lenéztem a padlóra, hogy lássam, van-e ott még pár csepp a véremből, de nem volt ott semmi. Glass vagy a tisztítószerrel bánt gyorsan, vagy az ál-költségigényét nyújtotta be sebesen. – Valami gond van, uraim? – Glass megérezte, hogy valami feszültség van a levegőben. Már az is elég nagy baj volt, hogy nem voltunk szaúdi hercegek. De most már nagyon úgy nézett ki, hogy vevők sem. – Maga az a... gyilkos! Az a férfi, aki... – A szőkeség nem találta a szavakat. – Magát is jó újralátni – mondtam. – Jézusom! – mondta Mike, és a Carl felé fordult, aki meg felém. Elég nagydarab pasas volt. – Nos, igazán sajnálom ezt a kis félreértést – sopánkodtam. – De most, hogy itt vannak, miért is nem mennek el? A Carl elindult felém. Mike elkapta a karját, és aztán fintorogva rám nézett. – Na várjunk csak! Ha maga nem... úgy értem, tisztában van vele, mit tett? – Azt hiszem, tényleg nem jutott szóhoz. – Jézusom! Glasshez meg a szőkéhez fordultam. – Csak hogy megnyugtassam magukat, mert tudom, hogy pindurit eltűnődtek, hogy vajon mi folyik itt. Nem az vagyok, akinek hisznek. De még csak az se vagyok, akinek ők hisznek. Maga az – és az egyik ujjammal Glassre böktem –, akinek ők engem hisznek, és maga az – mutattam a szőkére –, akivel szeretnék pár szót váltani, miután mindenki távozott. Érthető? Senki sem emelte fel a kezét. Az ajtó felé indultam, egyértelmű, jól érthető kitessékelő mozdulatokat téve. – Kell nekünk az akta – mondta Mike. – Milyen akta? – kérdeztem. – A Diplomás tanulmányok. – Ezen a ponton még mindig egy vagy két körrel le volt maradva szegény. Nem is hibáztattam érte. – Attól tartok, hogy ki kell ábrándítsam. Nincs semmiféle akta. Se Diplomás tanulmányok, se semmilyen más nevű. – Mike arca elkomorult, én pedig őszintén sajnáltam a fickót. – Idehallgasson – mondtam, és próbáltam megkönnyíteni a helyzetét –, ott voltam az ötödiken, az ablakokon duplaüveg volt, az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó területen voltam, és az egyetlen módja annak, ami akkor eszembe jutott, hogy kijussak, az volt, hogy elkezdtem beszélni az aktáról. Azt gondoltam, biztos tetszik majd maguknak. Újabb hosszú szünet. Glass elkezdte a fogait csikorgatni, mintha ez a fajta kényelmetlenség manapság túl gyakran fordulna elő. A Carl Mike felé fordult. – Bevigyem? – A hangja meglepően magas volt. Már-már falsetto. Mike az alsó ajkát harapdálta. – Valójában ez nem egészen Mike hatásköre – mondtam. Mindketten rám néztek. – Úgy értem, tőlem függ, hogy az ön szavaival élve, bevisznek-e, vagy sem. A Carl rám bámult, és igyekezett felmérni, kivel is van dolga. – Nézze – mondtam. – Őszinte leszek magával. Maga jó nagyra nőtt, és biztosra veszem, hogy több fekvőtámaszt tud megcsinálni, mint én. És én ezért nagyra becsülöm magát. Ennek a világnak nagy

szüksége van az olyanokra, akik képesek a fekvőtámaszokra. Hiszen az fontos dolog. – Fenyegetően felszegte az állát: csak folytassa, miszter! Így is tettem. – De a verekedés az már egy egészen más dolog. Egészen más dolog, amiben történetesen én nagyon jó vagyok. Láttam, hogy a Carlnak nem igazán van kedvére ez a fajta beszéd. Nagy valószínűséggel a „kitépem a szíved stb.” iskolában nevelkedett, és bizonyára tudta, hogyan reagáljon erre és csak erre. – Amit ezzel mondani akarok – mondtam olyan barátságosan, ahogyan csak tudtam –, az az, hogy ha szeretnék megkímélni magukat egy jókora leégéstől, akkor most szépen továbbállnak és beülnek valahova egy jó kis ebédre. Amit ők, némi sugdolózás és szemforgatás után, meg is tettek. Egy órával később egy olasz kávézóban ültem a szőkével, akire innentől fogva Ronnie-ként fogok utalni, mert a barátai is így szólították, és láthatóan én is egy lettem közülük. Mike a lába közé húzott farokkal távozott, a Carl körül meg egy „jössz te még az én utcámba” nézés lengedezett. Cserébe vidáman utána integettem volna, de tudtam, hogy nem tekinteném katasztrofálisnak az életemet, ha soha többé nem látnám viszont. Ronnie tágra nyílt szemmel ülte végig az események általam kivonatolt előadását, amiből kihagytam a részt a halott emberekkel. A történet alapjában véve megváltoztatta a rólam kialakult véleményét, és a végén már azt gondolta rólam, milyen nagyszerű fickó vagyok. És ez igen jólesett a változatosság kedvéért. Rendeltem még egy kör kávét és hátradőltem, hogy magamba szívjam a csodálatát. Egy kicsit összeráncolta a homlokát. – Szóval ezek szerint nem tudod, hol van most Sarah? – kérdezte. – A leghalványabb fogalmam sincs. Lehet, hogy jól van, és csak meghúzta magát valahol, de az is lehet, hogy elég nagy bajban van. Ronnie hátradőlt és kibámult az ablakon. Láttam rajta, hogy nagyon kedveli Sarah-t, mert komolyan vette az aggódást. Aztán hirtelen vállat vont és belekortyolt a kávéjába. – De legalább nem adtad oda nekik az aktát – mondta. – Az is valami. Természetesen ez az egyik veszélye annak, ha hazudunk az embereknek. Egy idő után kezdik összekeverni, mi igaz, és mi nem. Azt hiszem, ez nem is annyira meglepő. – Nem, nem érted – magyaráztam barátságosan. – Nincs akta. Azt mondtam nekik, hogy van, mert tudtam, hogy ennek utána kell járniuk, mielőtt letartóztatnak, vagy a folyóba dobatnak, vagy amit épp a magamfajta emberekkel tesznek. Tudod azok, akik irodákban dolgoznak, hisznek az aktákban. Az ő számukra fontosak az akták. Ha azt mondod nekik, van egy aktád, hinni akarnak benne, mert igen nagyra tartják az aktákat. – Ez lennék én, a nagy pszichológus. – De attól tartok, ez az akta nem létezik. Ronnie erre felegyenesedett és láttam rajta, hogy hirtelen izgatottá válik. Két apró, piros pötty jelent meg az arcán. Elég kellemes látvány volt. – De igenis létezik – mondta. Megráztam a fejem, csak hogy ellenőrizzem, hogy a füleim még mindig ott vannak-e, ahol legutóbb hagytam őket. – Ne haragudj, hogy mondtad? – A Diplomás tanulmányok – mondta. – Sarah aktája. Láttam.

Tizedik fejezet Elseperjük a hamut, mikoron a tűz már kihunyt. CHAUCER

Megbeszéltem Ronnie-val egy fél ötös találkozót. Addigra a galéria már bezárja a kapuit aznapra, és a vásárlók dübörgő forgatagát biztonságosan kizárják egy újabb éjszakára, hogy a járdán csorgassák tovább a nyálukat a kempingágyukkal meg a nyitott csekkfüzetükkel. Nem próbáltam tevékenyen a segítségét kérni, de Ronnie igazán kemény fiatal teremtés volt, aki, valamilyen okból kifolyólag, megérezte a jó cselekedet és a nagy kaland egy olyan egyvelegét, aminek nem tudott ellenállni. Azt nem meséltem el neki, hogy mindeddig ez az egész csak golyókról szólt meg szétnyomott herékről, mert nem hagyhattam figyelmen kívül annak a lehetőségét, hogy a lány még hihetetlenül hasznos lehet a jövőben. Először is, mert szállítóeszköz nélkül maradtam, és azért is, mert megfigyeléseim szerint gyakran jobban tudok gondolkozni, ha ott van mellettem valaki, aki helyettem gondolkozik. Elütöttem néhány órát a British Library könyvtárában és igyekeztem minél többet megtudni az amerikai Mackie vállalatról. A legtöbb időm arra ment el, hogy megértsem a tárgymutató rendszerét, de azért az indulásom előtti utolsó tíz percben sikerült a következő felbecsülhetetlen értékű információra is szert tennem: Mackie egy skót mérnök volt, aki Robert Adamsszel együttműködve kifejlesztette az elsütőbillentyűs elöltöltős gyújtókupakos revolvert, amit az 1851-es londoni világkiállításon mutattak be. Nem vesződtem azzal, hogy mindezt fel is írjam magamnak. Már csak egy percem volt indulásig, amikor keresztreferenciával eljutottam egy halálosan unalmas kötethez, aminek az volt a címe, hogy A tigris fogai, és egy bizonyos J. S. Hammond őrnagy (nyugdíjas) írta. Ebben felfedeztem, hogy Mackie alapított egy céget, ami azóta akkorára nőtte ki magát, hogy ez lett a Pentagon ötödik legnagyobb védelmifelszerelés-szállítója. A cég székhelye jelenleg a kaliforniai Vensomban volt, és az utolsó megadott éves adózás előtti nyereségükben több nulla volt, mint amennyit a kézfejemre tudnék írni. Útban voltam vissza a Cork Streetre, a délutáni bevásárlók közt kacskaringózva, amikor meghallottam egy hírlapárus rikkantását és könnyen lehet, hogy ez volt az első alkalom az életemben, hogy meg is értettem, amit az újságárus kiabált. A többi járókelő szinte biztosan valami olyasmit hallhatott, hogy „Sátort kapott a második ökördöfésben”, de nekem épp hogy csak egy futó pillantást kellett vetnem a címoldalt hirdető poszterre, hogy tudjam, valójában azt mondta: „Három halott a városi lövöldözésben”. Vettem egy példányt, és séta közben nekiálltam elolvasni. „Nagyszabású rendőri nyomozás” vette kezdetét, miután felfedezték a három férfi holttestét, akik mindannyian lövések áldozatául estek egy elhagyatott irodaépületben, London pénzügyi negyedének a szívében. A holttesteket egy biztonsági őr, az ötvenegy éves, háromgyermekes Mr. Dennis Falkes találta meg, miután visszatért az őrhelyére egy fogászati beavatkozás után. Az áldozatokat még nem sikerült azonosítani. A rendőrségi szóvivő nem kívánt részletekbe bocsátkozni a gyilkosságok hátterét illetően, de úgy tűnik, a kábítószert egyelőre nem tudták kizárni. Fényképeket nem közöltek, csak egy zavaros háttérsztorit arról, hogy az elmúlt két évben nőtt a kábítószerrel kapcsolatos bűnesetek száma a fővárosban. Egy szemetesbe ejtettem az újságot és továbbsétáltam. Dennis Falkes elfogadott némi kenőpénzt valakitől, ez nyilvánvaló volt. Jó esély volt rá, hogy Jólfésült volt az, aki kifizette, így aztán mikor Falkes visszatérve holtan találta a jótevőjét, nem volt oka arra, hogy ne hívja ki a rendőrséget. Az ő kedvéért bíztam benne, hogy a fogászos sztori igaz legyen, mert ha nem, akkor a rendőrség rettentő nehézzé teszi majd az életét. Ronnie az autójában várt rám a galéria előtt. Egy élénkvörös TVR Griffith volt, ötliteres V8-as motorral, és olyan hangos kipufogóval, amit bizonyára még Pekingben is hallott mindenki. Nem volt éppen a legideálisabb autó egy diszkrét megfigyelési akcióhoz, de a) nemigen voltam abban a

helyzetben, hogy kifogásokat emeljek és b) tagadhatatlanul jó érzéssel tölti el az embert, mikor beül egy nyitott fedelű sportautóba egy gyönyörű nő mellé. Olyan érzés, mintha egy metaforába másznál be. Ronnie-nak jó kedve volt, ami még nem feltétlenül jelentette azt, hogy nem látta az újságcikket Woolfról. De még ha látta is, és még ha tudta is volna, hogy Woolf meghalt, nem vagyok benne biztos, hogy mindez bármin is változtatott volna. Ronnie-ban megvolt az, amit régebben kurázsinak neveztek. Az évszázadokon átívelő házasságkötések sorozata, melyek némelyike családon belül, némelyike családon kívül történt, magas arccsontot és a kockázat és kaland utáni vágyat adták neki. Elképzeltem őt ötévesen, miközben egy Winston nevű pónin ugrat át két és fél méteres kerítéseket, és vagy hetvenszer kockára teszi az életét még reggeli előtt. Megrázta a fejét, amikor megkérdeztem, mit talált Sarah íróasztalfiókjában a galériában, és aztán egészen a Belgravia negyedig kérdésekkel nyaggatott. A TVR kipufogójának köszönhetően ezekből egyetlenegyet sem hallottam, de azért bólogattam és a fejem ráztam, valahányszor ez tűnt megfelelőnek. Amikor odaértünk a Lyall Streetre, átkiabáltam neki, hogy tegyen egy kört a ház körül, és hogy ne nézzen semerre, csak az útra maga elé. Találtam egy AC/DC-kazettát, becsúsztattam a magnóba és maximumra tekertem a hangerőt. Az az elv vezetett ugyanis, hogy az ember minél inkább feltűnő, annál kevésbé feltűnő. Ha van választásom, általában azt mondom, hogy az ember minél inkább feltűnő, annál inkább feltűnő, de a választás most egyike volt azon dolgoknak, amiknek híján voltam. A szükség önbecsapást szül. Ahogy elhaladtunk Woolf háza előtt, egyik kezemet a szemem elé emeltem és böködtem vele egy kicsit, ami lehetővé tette, hogy miközben látszólag a kontaktlencsémet igazgattam, megbámulhassam a ház elejét, ahogy csak tudtam. Üresnek tűnt. Na persze aligha számítottam hegedűtokos emberekre a bejárat lépcsőjén. Körbehajtottunk a háztömb körül, és jeleztem Ronnie-nak, hogy álljon meg párszáz méterre a ház előtt. Lekapcsolta a gyújtást, és egy kis ideig csak úgy zúgott a fülem a hirtelen csendtől. Aztán felém fordult, és láttam, hogy a két kis piros pötty újra ott virít az arcán. – Na és most, főnök? Igazán beleélte magát. – Elsétálok a ház előtt, és meglátjuk, mi történik. – Értem. És én mit tegyek? – Szuper lenne, ha itt tudnál maradni – mondtam. Mire az arca lekonyult. – Arra az esetre, ha esetleg sietve kellene távoznom – tettem gyorsan hozzá, és az arca újra felvidult. Benyúlt a táskájába, és kivett egy kis rézszínű fémdobozt, amit a kezembe nyomott. – Mi ez? – kérdeztem. – Nemi erőszak elleni riasztó. Nyomd meg a tetejét. – Ronnie... – Vedd csak el! Ha meghallom, tudni fogom, hogy szükséged van egy fuvarra. Az utca olyan hétköznapian nézett ki, amennyire csak lehetséges egy olyan utcában, ahol minden egyes ház ára kétmillió fontnál kezdődik. Csak az út két oldalán parkoló autók valószínűleg felülmúlták néhány kisebb ország teljes vagyonát. Egy tucat Mercedes, egy tucat Jaguár és Daimler, öt zárt Bentley luxusautó, egy felnyitható tetejű Bentley, három Aston Martin, három Ferrari, egy Jensen és egy Lamborghini. Meg egy Ford. Sötétkék, az orra nem az én irányomba nézett, és az utca túloldalán lévő ház előtt állt, ezért először

nem is vettem észre. Két antenna. Két visszapillantó. Egy horpadás a közelebbi elülső lökhárítóján. Egy nagyjából akkora horpadás, amit egy nagy motor okozhat, amikor oldalról nekiütközik. Egy ember az anyósülésen. Az első érzésem a megkönnyebbülés volt. Ha megfigyelés alatt tartják Sarah házát, akkor jó az esélye, hogy ez azért van, mert a lány nincs náluk. Persze az is lehet, hogy már elkapták, csak még ideküldtek valakit, hogy hozza el a fogkeféjét. Ha egyáltalán voltak még fogai, persze. De ezen most nincs értelme aggódni. Továbbsétáltam hát a Ford felé. Ha volt valaha részed elméleti katonai képzésben, akkor lehetséges, hogy végig kellett ülnöd egy előadást egy Boyd-hurok nevű dologról. Ez a Boyd nevű fickó ideje jelentős részét azzal töltötte, hogy a levegő-levegő harcot tanulmányozta a koreai háború alatt, tipikus „esemény szekvenciákat” elemzett – vagy, a laikus nyelvén, események láncolatát –, hogy megtudja, az A pilóta miért tudta lelőni a B pilótát, és hogy ezek után a B pilóta hogyan érezte magát, és hogy kettejük közül melyikük reggelizett tőkehalat rizzsel és tojással. Boyd elmélete azon az egyszerű megfigyelésen nyugodott, hogy amikor A csinál valamit, arra B reagál, mire A csinál valami mást, és ekkor B újra reagál valamit stb., és így egy akció-reakció hurok jön létre. Ez a Boyd-hurok. Szép is ez annak, akit érdekel, mondhatnád. De Boyd „heuréka” pillanata, ami miatt a mai napig szerte a világon előhozakodnak a nevével a katonai akadémiákon, akkor jött el, amikor felismerte azt, hogy amennyiben B két dolgot is tud csinálni annyi idő alatt, amennyi idő alatt rendes körülmények között csak egy dolgot tenne, akkor „bekerül a hurok közepébe”, és így aztán onnantól a jó erői veszik át az uralmat. Lang elmélete, ami nagyjából ugyanarra lyukad ki, csak épp töredékébe sem kerül, azt mondja ki, hogy vágd pofán a másik krapekot, mielőtt esélye lenne félrehúzódni. A Ford bal oldala felől közelítettem, megálltam mellette, Woolf házát nézve. A Fordban ülő ember nem nézett rám. Amit megtett volna, ha civil lett volna, mert az emberek ránéznek a többi emberre, mikor épp nincs semmi egyéb dolguk. Lehajoltam és bekopogtam az ablakon. Megfordult és hosszú ideig bámult rám, mielőtt letekerte volna az ablakot, de láttam rajta, hogy nem ismer fel. A negyvenes éveit taposhatta, és csak úgy dőlt belőle a whiskyszag. – Te vagy Roth? – csattantam rá a tőlem telhető legjobb amerikai akcentussal, ami tulajdonképpen elég jó, bár ezt csak én állítom. Megrázta a fejét. – Itt volt Roth? – kérdeztem. – Ki a franc az a Roth? – Arra számítottam, hogy amerikai, de a kiejtése egyértelműen londoninak hangzott. – A fenébe! – mondtam, felegyenesedtem és a ház felé néztem. – Ki vagy te? – Dalloway – hazudtam, és összeráncoltam a homlokom. – Nem mondták, hogy jövök? – Erre újra megrázta a fejét. – Elhagytad az autót? Lemaradtál a hívásról? – Keményen nyomultam, gyorsan és hangosan beszéltem, és ő értetlenül nézett. De nem gyanakvóan. – Nem hallottad a híreket? Még csak egy rohadt újságot se láttál, az istenért? Három halott, és Lang nem volt köztük. – Meredten bámult rám. – a fenébe! – mondtam újra, arra az esetre, ha esetleg elsőre nem hallotta volna. – És most? Szivart Mr. Langnak! Megvan a fickó! Egy darabig az ajkam harapdáltam, aztán úgy döntöttem, szerencsét próbálok. – Egyedül vagy itt? A ház felé biccentett.

– Micky bent van. – Az órájára pillantott. – Tíz perc múlva váltunk. – Most váltotok! Be kell mennem. Jött eddig bárki? – Senki. – Telefon? – Egyszer. Egy fiatal női hang. Sarah-t kereste. – Oké. Menjünk. Nyilvánvalóan belül voltam Boyd-hurokjában. Hihetetlen, mire rá nem lehet venni a másikat, ha jól eltalálod az első hangot. Kikecmergett az autóból, buzgón próbálta bemutatni, milyen gyorsan tud autókból kikecmeregni, és mögöttem lépkedett, miközben átsétáltam a házhoz. Elővettem a zsebemből a lakáskulcsomat, majd megtorpantam. – Van valami kopogásotok? – kérdeztem, mikor odaértünk a bejárati ajtóhoz. – Tessék? Türelmetlenül meresztettem rá a szemem. – Egy kopogás. Egy jelzés. Nem szeretném, ha Micky lyukat lőne a mellembe, amikor belépünk a rohadt ajtón. – Nem, mi csak... úgy értem. Csak bekiáltok, hogy „Micky”. – Hű, ez gyönyörű – mondtam. – És ki találta ezt ki? – Kicsit rájátszottam, hogy ingerültté tegyem, és ezért még jobban igyekezzen bemutatni, milyen hatékony. – Csináld! A száját a levélládához tette. – Micky – mondta, majd bocsánatkérően felnézett rám. – Én vagyok az. – Óh, értem már – mondtam. – Ebből fogja tudni, hogy te vagy az. Zseniális... Rövid ideig nem történt semmi, majd elfordult egy kallantyú, és egyenesen beléptem a házba. Próbáltam nem túl gyakran ránézni Mickyre, hogy azonnal érezze, itt most nem ő a lényeg. De egy gyors pillantás elárulta, hogy a negyvenes éveiben jár, és olyan vékony, mint egy piszkafa. Fekete bőrkesztyűt viselt, meg egy revolvert, és feltehetően némi ruhát is, de ez utóbbira annyira nem figyeltem. A revolvernek Smith & Wesson-féle nikkelfényezése, rövid csöve és zárt kakasa volt, és ez egyszerűvé tette, hogy akár zsebből lőjenek vele. Valószínűleg egy Bodyguard Airweight típus lehetett, vagy valami nagyon hasonló. Alattomos kis fegyver. Felmerülhet erre a kérdés, hogy vajon meg tudok-e nevezni becsületes, jóravaló, igazságos természetű fegyvert, és hát persze, hogy nem tudok. Minden fegyver ólmot okád az emberre azzal a szándékkal, hogy kárt okozzon, de ezzel együtt többé-kevésbé egyedülálló karaktere van mindnek. És némelyikük alattomosabb, mint a többi. – Te vagy Micky? – kérdeztem, közben lankadatlanul az előteret fürkésztem. – Az vagyok. – Micky skót volt, és kétségbeesetten nézte a társát valami jelet kutatva, amiből megtudhatja, hogy mégis ki az ördög is vagyok. Mickyvel még baj lesz. – Dave Carter üdvözletét küldi. – Egy iskolába jártam egy Dave Carterrel. – Ó, oké – mondta. – Rendben. Bingó! Két Boyd-hurok öt percen belül. Győzelmi mámorban úszva odaléptem az előtérben álló asztalkához és felkaptam a telefont. – Gwinevere – mondtam titokzatosan. – Bent vagyok. Visszatettem a kagylót, majd elindultam a lépcsők felé, és magamban átkozódtam, amiért ilyen rettenetesen túljátszottam a telefonos dolgot. Ezt tuti nem fogják bevenni. De amikor megfordultam, még mindig ott állt mind a kettő, jámboran, akár két bárány, arcukon a „te vagy a főnök” kifejezéssel. – Melyik a lány szobája? – ripakodtam rájuk. A báránykák idegesen nézték egymást. – Remélem, ellenőriztétek a szobákat! – Bólintottak. – Akkor hát melyikben vannak a csipkés párnák meg a Stefan

Edberg-poszter, az isten szerelmére? – Második ajtó balra – mondta Micky. – Kösz. – De... Megtorpantam. – De mi? – Poszter az nincs... Megsemmisítő pillantást mértem mindkettejükre, majd felvonultam a lépcsőn. Micky igazat mondott, valóban nem volt Stefan Edberg-poszter a falon. És még csipkés párnából se volt olyan sok. Talán nyolc. De a Fleur de Fleurs parfüm ott lebegett a levegőben, és hirtelen fizikailag belém hasított az aggodalom meg a vágyódás. Most először döbbentem rá mennyire meg akarom óvni Sarah-t mindentől és mindenkitől. Oké, lehet hogy ez csak egy nagy adag riadt-kisasszonyka-hablaty, és talán egy másik napon a hormonjaim egy egészen más tárgykörben foglalták volna le magukat. De abban a pillanatban, ahogyan ott álltam a szobája közepén, meg akartam menteni Sarah-t. Nemcsak azért, mert jó volt, a rossz fiúk pedig nem voltak azok, hanem mert kedveltem. Nagyon is kedveltem. Na, elég legyen az effajta beszédből! Odaléptem az éjjeliszekrényéhez, felemeltem a telefonkagylót és a mikrofonos végét bedugtam az egyik csipkés párna alá. Ha a két bárányka közül bármelyik is visszanyerné a bátorságát vagy a kíváncsiságát, és kedve támadna feltárcsázni a Magyarázat-Mondó-Vonalat, azt így meghallom. A párnától viszont ők nem hallanak engem. Először a ruhásszekrényeket néztem át, és próbáltam kitalálni, hogy vajon eltűnt-e Sarah ruháinak egy része. Volt itt-ott egy-két üres fogas, de nem elég ahhoz, hogy azt jelezzék, a tulajdonosuk előre eltervezte, hogy elmegy egy távoli helyre. Az öltözőasztalon állt néhány tégely meg ecset. Arckrém, kézkrém, orrkrém, szemkrém. Egy pillanatra elméláztam azon, milyen súlyos következményekkel járhat, ha egy este az ember részegen ér haza, és véletlenül arckrémet tesz a kezére és kézkrémet az arcára. Az öltözőasztal fiókjaiban ugyanezekből volt még több. Minden szükséges eszköz és kence, ami egy modern nőnek kell az életben. Akta azonban határozottan sehol. Visszatoltam az összes fiókot, aztán átmentem a szomszédos fürdőszobába. A selyem hálóköntös, amiben először megpillantottam Sarah-t, most az ajtón lógott. A mosdó fölött egy tartóban egy fogkefe volt. Visszasétáltam a hálószobába és körülnéztem, hátha találok egy valamire utaló jelet. Úgy értem, nem egy tényleges jelet – arra nem számítottam, hogy a tükörre rúzzsal fel van mázolva egy cím –, de bíztam valamiben, valamiben, aminek ott kellett volna lennie, de mégsem volt ott, vagy esetleg nem kellett volna ott lennie, és mégis ott volt. De nem volt semmiféle jel, ám ennek ellenére valami nem stimmelt. Meg kellett állnom a szoba közepén és figyelnem egy darabig, míg végre rájöttem, mi az. Nem hallottam a két báránykát beszélni. Ez volt az, ami nem stimmelt. Rengeteg dolgot kellett volna megbeszélniük. Végső soron én Dalloway voltam, és Dalloway egy új elem az életükben; rólam kellett volna beszélniük. Odamentem az ablakhoz és lenéztem az utcára. A Ford ajtaja nyitva volt, és úgy tűnt, a whiskys bárányka lába lóg ki belőle. Épp a rádióvevőt használta. Kivettem a telefont az ágyból, és visszatettem a helyére. Eközben szinte automatikusan kihúztam az éjjeliszekrény fiókját. Kis fiók volt, de úgy tűnt, több dolog van benne, mint a szoba maradékában együtt. Kotorásztam a papírzsepis

zacskók, vattacsomók, papírzsepik és újabb papírzsepik között – a nők megeszik ezeket a francos dolgokat, vagy mi van? –, és ott, a fiók legmélyén, egy papírzsepi ágyon fekve, ott volt egy nehéz kis göngyöleg, drapp színű bőrdarabba csomagolva. Sarah elbűvölő kis Walther TPH pisztolya. Felnyitottam a tölténytárat és megnéztem az oldalsó nyílást. Teli volt. Becsúsztattam a fegyvert a zsebembe, szippantottam még egy nagy adagot a Nina Ricci parfümből, aztán kiléptem a szobából. A dolgok megváltoztak a báránykák között, mióta utoljára beszéltem velük. Határozottan rosszabbra fordultak. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, Micky a falnak dőlve támaszkodott az ajtó mellett, jobb kezével a zsebében, és láttam, hogy a whiskys a külső lépcsőn áll, és le-föl nézelődik az utcán. Visszafordult, amikor meghallotta a lépteimet. – Semmi – mondtam, aztán eszembe jutott, hogy elvileg amerikai Vagyok. – Egy átkozott dolog se. Csukjátok már be az ajtót, jó? – Két kérdés – mondta Micky. – Igen? – kérdeztem. – Elő vele gyorsan! – Ki a franc az a Dave Carter? Nem tűnt úgy, hogy sok értelme lenne elmondani, hogy Dave Carter egy tizenhat év alatti ötszörös bajnok volt a sulinkban, és hogy aztán elment dolgozni az apja elektromérnöki cégébe Hove-ba. Így csak annyit kérdeztem: – Mi a második kérdés? Micky Whiskyre pillantott, aki felsétált az ajtóhoz és elég hatásosan elállta az utamat. – Ki a franc vagy te? – Dalloway – mondtam. – Akarod, hogy le is írjam? Mi a ménkű baj van veletek, fiúk? – Jobb kezemet zsebre vágtam és láttam, hogy erre Micky jobb keze is megmoccant az ő zsebében. Ha úgy dönt, hogy megöl, tudtam, hogy még a lövést se hallanám meg. Ennek ellenére sikerült zsebre vágnom a jobb kezem. Igazán nagy kár, hogy a pisztolyt a balba tettem. Kivettem a kezem, lassan, ökölbe szorított kézzel. Micky úgy figyelt, akár egy kígyó. – Goodwin azt mondja, sose hallott rólad. Hogy nem küldött senkit. Hogy nem mondta el senkinek, hogy itt vagyunk. – Goodwin egy lusta seggfej, aki nagyon nem rúg labdába – mondtam ingerülten. – Mi a pokol köze van neki ehhez? – Semmi a világon – mondta Micky. – Akarod tudni, miért? Bólintottam. Micky elmosolyodott. Szörnyű fogai voltak. – Mert nem létezik – mondta. – Csak kitaláltam. Hát, szóval itt tartunk. Be lettem hurkolva. Ahogy varrsz, ügy kötsz. – Még egyszer megkérdezem – mondta, közben meredten bámult rám –, ki vagy te?! Hagytam, hogy leessen a vállam. A játszma véget ért. Magam elé tartva kinyújtottam a két csuklómat, amolyan „bilincseljen csak meg, biztos úr” mozdulattal. – Tudni akarod a nevem? – érdeklődtem. – Aha. Az ok, amiért nem hallották meg, egy mérhetetlen erősségű, dobhártya-szaggató rikoltás volt. A hang lepattant az előtér padlójáról és plafonjáról, és kétszer olyan erősen tért vissza, összerázva az agyunkat és elhomályosítva a látásunkat. Micky elfintorodott és a fal mentén hátrált, a whiskys pedig a füléhez emelte a kezét. Abban a fél másodpercben, amit ezzel nyertem, a nyitott ajtó felé rohantam, és jobb vállammal mellbe vágtam

Whiskyt. Visszapattant és ráesett a korlátra, miközben balra fordultam és nekiiramodtam az utcának, méghozzá akkora sebességgel, amilyet tizenhat éves korom óta nem produkáltam. Ha legalább húszméternyire tudnék kerülni az Airweighttől, akkor már lenne némi esélyem. Őszintén szólva, nem tudom, hogy rám lőttek-e. A Ronnie kis vészjelző fémdobozából kirobbanó hihetetlen hang után a fülem közel sem volt olyan állapotban, hogy feldolgozza ezt a fajta információt. Azt azonban tudtam, hogy megerőszakolni nem erőszakoltak meg.

Tizenegyedik rész Nincs bűn, csak ostobaság van. OSCAR WILDE Ronnie kocsijával elmentünk a King's Road közelében lévő lakásához, és vagy tucatszor elhajtottunk előtte mindkét irányból. Nem azt akartuk megtudni, hogy figyelik-e, egyszerűen csak próbáltunk parkolóhelyet találni. Ez az a napszak, amikor a kocsitulajdonos londoniak, vagyis a londoniak legtöbbje, keményen megfizet ezért a kis luxusért – az idő megáll, vagy visszafelé halad, vagy valami olyan rohadt módon viselkedik, ami egyáltalán nem vág egybe az univerzum általános szabályaival –, és hirtelen az a sok tévéreklám, amikben a szexi sportautók elhagyatott vidéki utakon száguldoznak, elkezdenek az ember agyára menni. Engem persze nem idegesítenek, nekem motorom van. Két kerék jó, négy kerék rossz. Miután a lánynak végre sikerült bepréselnie a TVR-t egy apró parkolóhelyre, megvitattuk azt a lehetőséget, hogy taxival megyünk vissza a lakására, de aztán úgy döntöttünk, éppen elég szép az este, és mindkettőnknek van kedve egy sétához. Jobban mondva, Ronnie-nak volt kedve egy sétához. A Ronnie-fajta embereknek mindig van kedvük egy sétához, a magamfajta embereknek pedig mindig van kedvük a Ronnie-fajta emberekhez, úgyhogy mindketten beizzítottuk a séta-lábunkat és nekivágtunk. Az odaúton röviden beszámoltam a Lyall Street-i eseményekről, ő pedig elragadtatottan hallgatott, szinte néma csendben. Úgy csüngött a szavaimon, ahogy az emberek, de különösen a nők, általában nem teszik. Rendszerint elengednek, kificamítják a bokájukat esés közben, és aztán engem okolnak az egészért. De Ronnie valahogy más volt. Más, mert úgy tűnt, azt gondolja, hogy én is más vagyok. Mikor végre visszaértünk a lakásához, kinyitotta a bejárati ajtót, félreállt és megkért a furcsa kislányhangján, hogy nem mennék-e be először én. Egy pillanatra ránéztem. Azt hiszem, azt akarta felmérni, mennyire komoly ez az egész ügy, mintha még mindig nem lenne egészen biztos a dologgal vagy épp velem kapcsolatban, így aztán kőkomor arccal besétáltam a lakásba, reményeim szerint Clint Eastwoodot megszégyenítő stílusban – a lábammal nyitottam ki az ajtókat, hirtelen feltéptem a szekrények ajtaját –, közben a lány az előtérben álldogált pirospöttyös arccal. A konyhában felkiáltottam. – Ó, te jó ég! Ronnie elakadó lélegzettel rohant oda, és tágra nyílt szemmel kukucskált be az ajtófélfa mögül. – Ez bolognai spagettiszósz akar lenni? – kérdeztem, és egy fakanállal feltartottam valami régi és igen gyanús kotyvalékot. Lehurrogott, majd megkönnyebbülten felnevetett, és én vele nevetem. Hirtelen úgy tűnt, régi jó barátok vagyunk. Sőt, közeli jó barátok, ezért aztán nyilvánvalóan meg kellett kérdeznem. – Mikor jön haza a pasas? Rám nézett, egy picit elvörösödött, majd továbbkapirgálta a bolonai maradékát a serpenyőből.

– Milyen pasas jön haza mikor? – Ronnie – mondtam. Odaléptem hozzá és többé-kevésbé előtte álltam meg. – Igazán jó a testfelépítésed, de a melled nem negyvennégyes méretű. De még ha az is lenne, nem rejtegetnéd egy csomó egyforma, hajszálcsíkos öltöny mögé. A hálószoba felé nézett, és eszébe jutottak a szekrények, majd odament a mosogatóhoz és forró vizet engedett a serpenyőbe. – Kérsz valamit inni? – kérdezte, de közben hátra se fordult. Kinyitott egy üveg vodkát, én meg közben jégkockákat potyogtattam a konyhakőre. Végül úgy döntött, elmondja, hogy a barátja, akiről ezt igazán ki is találhattam volna, a belvárosban tőzsdeügynök, nem alszik minden este nála a lakásában, és amikor mégis, olyankor se érkezik haza este tíz előtt. Őszintén szólva, ha minden egyes alkalommal, mikor egy nő ezt mondja nekem, kapnék egy fontot, akkor mostanra lenne már legalább három. Legutoljára, amikor ez történt, a barát este hétkor állított be – „Sose csinált még ilyet!” –, és fejbevágott egy székkel. A hanglejtéséből és a szavaiból is azt szűrtem le, hogy a kapcsolatuk nem halad olyan simán, mint haladhatna, és kíváncsiságom ellenére jobbnak láttam, ha nem feszegetem tovább a dolgot. Letelepedtünk a kanapéra, közben a jégkockák édesen zenéltek a poharakban, és én nekikezdtem egy ezúttal már jóval teljesebb beszámolónak – kezdve Amszterdammal és befejezve a Lyall Streettel, de kihagyva a helikopteres meg a Diplomás Tanulmányok részt. Ezzel együtt is elég hosszúra szőttem a mesém fonalát, és bőségesen telehintettem hőstettekkel meg kevésbé hősies, de azért jól hangzó tettekkel, csak hogy fenntartsam a rólam kialakított ragyogó véleményt. Amikor befejeztem, kissé felvonta a szemöldökét. – De nem találtad meg az aktát? – kérdezte, és csalódott képet vágott. – Nem – feleltem. – Ami még nem jelenti azt, hogy nincs ott. Ha Sarah tényleg a házban akarta elrejteni, hát egy csapat építőmunkásnak vagy egy hetébe kerülne rendesen átfésülni a helyet. – Nos, én átmentem a galériába, és ott biztosan nincs semmi. Hátrahagyott némi papírmunkát, de azok csak a benti dolgokkal kapcsolatosak. – Odament az asztalhoz és kinyitotta az aktatáskáját. – De megtaláltam a naplóját, ha ez segít valamit. Nem tudom, hogy ezt komolyan mondta-e. Épp elég Agatha Christie-krimit kellett olvasnia ahhoz, hogy tudja, a naplók megtalálása szinte mindig segít. De talán Sarah naplója mégse. Bőrkötésű A4-es határidőnapló volt, egy cisztás fibrózis alapítvány kiadványa, és nem sok olyat tudtam meg belőle a tulajdonosáról, amit ki ne találhattam volna magamtól is. Komolyan vette a munkáját, el-eljárt ebédelni, a pontok helyett nem tett kis karikákat az T-re, de rajzolgatott cicákat, miközben telefonált. Nem volt túl sok találkozója az elkövetkezendő hónapokra, és az utolsó bejegyzés egyszerűen „CED OK 7.30” volt. Visszalapoztam az előző hetekre, és láttam, hogy CED korábban már háromszor is oké volt, egyszer 7.30-kor, kétszer pedig 12.15-kor. – Nem tudod, ki lehet ez? – kérdeztem Ronnie-t a bejegyzésre bökve. – Charlie? Colin? Carl, Clive, Clarissa, Carmen? – Kifogytam a C-vel kezdődő női nevekből. Ronnie összeráncolta a homlokát. – Miért írná le a középső név kezdőbetűjét? – Fogalmam sincs – mondtam. – Mert ha például a név Charlie Dunce, akkor miért nem ír CD-t? Ránéztem a papírra. – Charlie Etherington-Dunce? Isten tudja. Ez inkább a te köreidet érinti. – Ez meg mit akar jelenteni? – Meglepően gyorsan magára vette a dolgot.

– Bocs, én csak... tudod, úgy képzelem, hogy a napod nagy részét kétszínű alakokkal töltöd... – Elhallgattam. Láttam, hogy Ronnie nincs elragadtatva. – Igen, és affektáló a hangom, és affektáló a melóm, és a barátom a belvárosban dolgozik. – Felkelt, hogy öntsön magának még egy pohár vodkát. Engem nem kínált meg, és az a határozott érzésem volt, hogy most valaki más bűneiért fizetek. – Nézd, sajnálom – mondtam. – Nem céloztam semmi különösre. – Nem tehetek arról, milyen a hangom, Thomas – mondta. – Vagy arról, ahogyan kinézek. – Jó nagy adag vodkát öntött magába, és továbbra is háttal állt nekem. – Miről kéne tenned? Nagyszerű a hangod, és még nagyszerűbben nézel ki! – Ó, ugyan, hallgass már! – Mindjárt – mondtam. – Miért zaklat fel ennyire ez a dolog? Felsóhajtott és újra leült. – Mert untat, azért. Az emberek fele, akivel találkozom, sosem vesz komolyan amiatt, ahogyan beszélek, a másik felük pedig csak azért vesz komolyan, mert így beszélek. Egy idő múlva ez az ember idegeire megy. – Nos, tudom, hogy ez most elég behízelgőnek fog hallatszani, de én komolyan veszlek. – Valóban? – Természetesen. Hihetetlenül komolyan. – Vártam egy kicsit. – Egyáltalán nem zavar, hogy egy beképzelt liba vagy. Hosszúnak tűnő percen át nézett rám, és kezdtem eltűnődni rajta, hogy talán ezt most elszúrtam, és hogy mindjárt megdob valamivel. De aztán hirtelen felnevetett, megrázta a fejét, és én sokkal jobban éreztem magam. Reméltem, hogy ő is. Körülbelül hatkor megszólalt a telefon, és abból, ahogyan Ronnie a kagylót tartotta, tudtam, hogy a barátja az, és az érkezési idejét jelenti be. Ronnie a padlót bámulta, és sokat ismételgette az igen szócskát, vagy azért, mert én is a szobában voltam, vagy azért, mert a kapcsolatuk elérte ezt a szintet. Felkaptam a kabátomat és kivittem a poharam a konyhába. Elmostam és el is törölgettem, ha netán a lány elfelejtené, és épp tettem vissza a konyhaszekrénybe, amikor megjelent ő is. – Felhívsz majd? – Kicsit szomorúnak tűnt. És talán én is. – Hát persze! – nyugtattam. Mikor eljöttem, épp hagymát aprított a tőzsdeügynök hazajövetelére, így én engedtem ki magam. Ronnie elmondta, hogy úgy állapodtak meg, hogy a lány csinál neki vacsorát, ő pedig csinál a lánynak reggelit. Belegondolva, hogy Ronnie az a fajta ember, aki néhány gerezd grapefruitot már hatalmas zabálásnak tarthat, azt hiszem, a pasi elég jó üzletet csinált. Most komolyan. Férfiak! Egy taxi elvitt egy darabon a King's Roadon, majd a West End felé, és fél hétre már a Védelmi Minisztérium előtt bóklásztam. Néhány rendőr árgus szemekkel figyelte, ahogy fel-alá járkálok, de felszerelkeztem egy térképpel meg egy eldobható fényképezőgéppel, és idióta képeket csináltam a galambokról, csak hogy megnyugtassam őket. A boltosnak már sokkal gyanúsabb voltam, mikor kértem tőle egy térképet és azt mondtam, teljesen mindegy, melyik városét adja. Nem készültem fel előre az útra, és határozottan nem akartam, hogy rögzítsék a hangomat valami bejövő hívásban a Minisztériumban. Abból indultam ki, hogy az O'Neallel kapcsolatos olvasatom, miszerint megállás nélkül robotol, helyes. És az első terepszemlém ezt meg is erősítette. Hetedik emelet, sarokiroda, O'Neal lámpája még mindig fényesen égett. Az előírt hálós függönyök, amik ott

lógtak minden „kényes” kormányhivatal ablakán, lehet, hogy kívül tartják egy teleszkópos fényképezőgép lencséit, de azt nem tudják megakadályozni, hogy a benti fény kiszűrődjön az utcára. Egyszer, hajdanán, még a hidegháború hőskorában, egy kis mitugrász az egyik felügyeleti biztonsági osztályon rendeletbe adta, hogy minden „megcélozható” irodában napi huszonnégy órán át égve kell hagyni a lámpákat, hogy így akadályozzák meg, hogy az ellenséges ügynökök nyomon tudják követni, ki hol dolgozik és mennyi ideig. Az ötletet akkoriban sok bólogatás és hátba veregetés kísérte, és sokan sugdolóztak, hogy „ez a Carruthers még sokra viszi egyszer, én már most megmondom”, és ez így ment egészen addig, míg be nem kezdtek futni a megfelelő osztályokra a villanyszámlák, mire az ötletet, Carruthersszel egyetemben, kidobták. O'Neal hét után tíz perccel bukkant fel a minisztérium bejáratában. Odabiccentett a biztonsági őrnek, aki tudomást sem vett róla, és kilépett a whitehalli szürkületbe. Aktatáskát cipelt, ami különös volt – mert senki nem engedte volna ki abból az épületből semmi fontosabbal, mint néhány ív vécépapír –, így lehetséges, hogy egyike volt azon fura alakoknak, akik kellékként hordozzák magukkal az aktatáskájukat. Nem tudom. Hagytam, hogy pár száz méterre eltávolodjon a minisztériumtól, mielőtt a nyomába eredtem, és elég nehezemre esett, hogy visszavegyek a sebességemből, mert O'Neal rettentő lassan haladt. Az ember hihette volna akár azt is, hogy a szép időt élvezi, az idő viszont nem volt szép. Ez a lassú vánszorgás egészen addig tartott, míg el nem érte a The Mallt, ott aztán megszaporázta a lépteit. Ekkor jöttem rá, hogy addig csak korzózott; játszotta a portyázó whitehalli tigrist, aki ura mindannak, amit megtekint, aki tudója az állam hatalmas titkainak, amelyek közül bármelyiktől leesne az álla az átlag bámészkodó turistának, ha egyáltalán tudna róla. De amint elhagyta a dzsungelt és a nyílt szavannára lépett, többé már nem érte meg fenntartani a látszatot, így onnantól normális ütemben lépkedett. O'Neal az a fajta ember volt, akit lehetne akár sajnálni is, ha lenne rá időd. Nem tudom miért, de arra számítottam, hogy egyenesen hazamegy. Láttam is magam előtt a lelki szemeimmel egy sorházat Putney-ban, ahol valami béketűrő feleség megitatja sherryvel, megeteti sült tőkehallal és kivasalja az ingeit, miközben ő morgolódik és a fejét rázza a tévéhírek láttán, mintha minden egyes szó az ő számára sötétebb többletjelentéssel bírna. Ehelyett egy közért mellett felugrált a lépcsőn, be a Pall Mallbe, ott is a Travellers Clubba. Annak semmi értelme nem volt, hogy ott bármivel is próbálkozzam. Az üvegablakon át figyeltem, ahogy O'Neal megkéri a recepcióst, hogy nézze meg, érkezett-e levele a fakkjába, ami üres volt, és amikor láttam, hogy lerázza magáról a kabátját és bemegy a bárba, úgy ítéltem, nyugodtan otthagyhatom egy időre. Vettem egy adag sült krumplit meg egy hamburgert egy utcai bódénál a Haymarketen, aztán csavarogtam egy darabig, séta közben falatozva, nézve az embereket a színes ingeikben, amint musical-előadásokra igyekeznek, amiket szerintem olyan régóta játszanak folyamatosan, mióta csak az eszemet tudom. Fásultság kezdett a vállaimra telepedni miközben sétáltam, és hirtelen rádöbbentem, hogy pontosan ugyanazt teszem, mint O'Neal – fáradt, cinikus tekintettel nézem az embertársaimat, „szerencsétlen balekok, ha tudnátok” érzéssel. Kirángattam magam ebből a hangulatból, és a hamburgerem egy szemetesben landolt. O'Neal fél kilenckor jött ki, és a Haymarketen elsétált a Piccadillyig. Onnan végigment a Shaftesbury Avenue-n, majd balra fordult a Sohóba, ahol a színházba járók csilingelő csevegésének helyét átvette a bárok és éjszakai lokálok mélyebb dübörgése. Hatalmas bajuszok mögött búvó férfiak lézengtek az ajtókban, és mindenféle „szexi műsorokról” duruzsoltak a fülembe, ahogy elhaladtam mellettük. O'Nealt szintén zaklatták az ajtónállók, de úgy tűnt, pontosan tudja, hová megy, és egyetlen egyszer sem fordult oda a hirdetett áruk felé. Ehelyett jobbra-balra kerülgette az embereket, és soha nem

nézett hátra, míg el nem érte a kis oázisát, a The Shala nevű helyet. Egyenesen belépett a bárba. Elmentem az utca végéig, ott elidőztem egy percet, majd visszaindultam, hogy megcsodáljam a The Shala lenyűgöző homlokzatát. Az Élő, Lányok, Erotikus, Tánc é s Szexi szavakat találomra festették fel az ajtó köré, mintha arra ösztönöznék az embert, hogy alkosson belőlük mondatot. Ezen kívül volt még vagy fél tucat kifakult fotó félmeztelen lányokról egy üvegvitrinben. Az ajtóban feszes bőrszoknyában egy lány ácsorgott, és én olyan mosolyt lövelltem rá, ami azt mondta, Norvégiából jöttem és igen, a The Shala pont olyan helynek tűnik, ahol az ember felfrissítheti magát egy fárasztó nap után, amikor egész nap norvég volt. Ennyi erővel rá is üvölthettem volna, hogy most bemegyek egy lángszóróval, valószínűleg a szeme se rebbent volna. Hogyan is rebbent volna annyi szemfesték alatt. Fizettem tizenöt fontot, aztán kitöltöttem egy tagsági lapot Lars Petersen nevére, levelezési cím az Új Scotland Yard bűnügyi osztálya, és lecaplattam a lépcsőn a pincébe, hogy kiderítsem, mennyire élő, szexi, erotikus, tánc és lányok a The Shala valójában. Gyászos egy hely volt. Nagyon, nagyon gyászos. A vezetőség réges-rég úgy határozott, hogy a világítást lejjebb venni sokkal olcsóbb alternatívája a takarításnak, és az a szűnni nem akaró érzésem volt, hogy a járólapok a cipőmmel együtt felemelkednek. Nagyjából húsz asztalt rendeztek el egy kis színpad körül, amin három üveges tekintetű lány vonaglott hangos zenére. A mennyezet olyan alacsonyan volt, hogy a legmagasabb lánynak összegörnyedve kellett táncolnia, de meglepő módon, annak ellenére, hogy mindhárman meztelenek voltak és a zene Bee Gees volt, mégis egy bizonyos fokú méltósággal tették a dolgukat. O'Neal asztala elöl volt, és úgy tűnt, le se tudja venni a szemét a bal oldali lányról, egy betegesen sápadt arcú teremtésről, aki úgy nézett ki, mint akinek nagy szüksége lenne egy hatalmas adag steakre, egy jó nagy sütire, meg egy kiadós alvásra. A szemét le sem vette a klub végében lévő falról, és soha nem mosolyodott el. – Igyon! Egy pattanásos nyakú férfi a bárpulton át felém hajolt. – Whiskyt, legyen szíves – mondtam, és a színpad felé fordultam. – Öt font. Visszanéztem rá. – Hogy mondta? – Öt font a whisky. Most fizet. – Azt nem hinném – tiltakoztam. – Odaadja a whiskyt. Aztán fizetek. – Először fizet. – De előbb dugjon fel magának egy gereblyét! – Mindezt mosollyal az arcomon mondtam, hogy elvegyem a dolog élét. Kihozta a whiskyt. Fizettem neki öt fontot. A bárpultnál töltött tíz perc után úgy döntöttem, hogy O'Neal csak azért jött, hogy élvezze a műsort és semmi egyéb. Nem nézett se az órájára, se az ajtóra, és épp elég elszántan itta a gint ahhoz, hogy végképp meggyőzzön, lejárt a munkaideje. Befejeztem a saját italomat és odamentem az asztalához. – Ne mondjon semmit! A lány az unokahúga, és ezt csak azért csinálja, hogy megkaphassa végre a Színész-szakszervezeti Kártyáját és csatlakozhasson a Királyi Shakespeare Társulathoz. – O'Neal megfordult és rám bámult, miközben odahúztam egy széket és leültem. – Hello – mondtam. – Mit keres maga itt? – kérdezte ingerülten. Azt hiszem, egy kicsit kínosan érezte magát. – Várjon! – mondtam. – Azt hiszem, rosszul csináltuk. Magának kéne azt mondania, hogy „hello”, mire én azt mondom: „mit keres maga itt?”. – Hol a pokolban volt, Lang?

– Ó, emerre meg amarra – mondtam. – Amint tudja, egy virágszirom vagyok, amit felkapott az őszi szél. Biztos ez áll az aktámban is. – Maga követett engem idáig. – Ugyan. A követ olyan csúnya szó. Nekem speciel a „zsarol” jobban tetszik. – Tessék? – Na persze, az egészen mást jelent. Oké, akkor maradjunk abban, hogy követtem magát idáig. Körbenézett a teremben, hogy lássa, elhoztam-e magammal néhány nagyra nőtt barátomat is. Vagy az is lehet, hogy a saját nagyra nőtt barátait kereste. Előrehajolt és rám sziszegett: – Maga nagyon, nagyon komoly bajban van, Lang. Úgy igazságos, ha figyelmeztetem. – Igen, azt hiszem, ebben igaza lehet – mondtam. – A komoly baj valóban az egyik dolog, amiben vagyok. Egy sztriptízbár a másik. Egy magas beosztású köztisztviselővel, aki legalább még egy órán át névtelen marad. Hátradőlt a székében, és különös kifejezés ült ki az arcára. Felvonta a szemöldökét, a száját felfelé húzta. Rájöttem, hogy ez egy mosoly kezdete akar lenni. A takarékos változat. – Ó, istenem – mondta. – Hiszen maga tényleg zsarolni akar engem. Ez rettentő szánalmas. – Az lenne? Azt bizony nem hagyhatjuk. – Találkozóm van itt valakivel. A randevú helyszíne nem az én ötletem volt. – Legurította a harmadik ginjét. – Most pedig nagyra értékelném, ha távozna valamerre, hogy ne kelljen idehívnom az ajtónállót és kidobatni magát. Az album akadozva a War, What Is it Good For? egy hangos és unalmas feldolgozására váltott. O'Neal unokahúga a színpad széléhez jött, és elkezdte rázni előttünk a vagináját, szinte már a zene ritmusára. – Óh, hát nem is tudom – mondtam. – Azt hiszem, pont jó itt nekem. – Lang, figyelmeztetem magát! Jelen pillanatban nincs sok hitele a bankban. Nekem fontos találkozóm van itt, és ha félbeszakítja, vagy bármilyen módon megzavar, hát letiltatom a bankszámláját! Világosan fejeztem ki magam? – Mainwaring kapitány! Abból a tévésorozatból – mondtam. – Rá emlékeztet. – Lang, utoljára mondom... Elhallgatott, amikor meglátta Sarah Walther pisztolyát. Azt hiszem, a helyében én is ugyanígy tettem volna. – Azt hittem, azt mondta, nem hord magánál fegyvereket – mondta egy idő múlva. Ideges volt, de próbálta nem mutatni. – A divat áldozata vagyok – magyaráztam. – Valaki azt mondta, idén ez a menő, úgyhogy muszáj volt szereznem egyet! – Kezdtem kibújni a kabátomból. Az unokahúg alig néhány méterre volt, de még mindig a csupasz falat bámulta hátul. – Nem fog elsütni egy fegyvert itt, Lang. Nem hinném, hogy teljesen megbolondult. A kabátot egy kis labdává gyűrtem, és a fegyvert becsúsztattam az egyik gyűrődésbe. – Ó, dehogynem! – javítottam ki. – Teljesen. Thomas „Veszett Kutya” Lang, régebben így hívtak. – Kezdem azt hi... O'Neal üres üvege szétrobbant. Az üvegszilánkok ellepték az asztalt meg a padlót. Nagyon elsápadt. – Istenem – dadogta. A ritmus a lényeg. Az ember vagy érzi, vagy nem. A zene egyik nagyon dübörgő akkordjának ritmusára lőttem, és így nem okoztam nagyobb zajt, mintha megnyaltam volna egy borítékot. Ha az unokahúg csinálta volna, biztosan későn húzta volna meg a ravaszt, és elrontott volna mindent. – Még egy italt? – kérdeztem, és rágyújtottam egy cigire, hogy elfedjem vele az égett puskapor szagát.

– Én állom. A szám véget ért, és a három lány lekászálódott a színpadról, hogy a helyüket egy párocska vehesse át. Az előadásukban komoly szerep jutott az ostoroknak. Nyilvánvalóan testvérek voltak, és száz évnél nagyobb korkülönbség biztos nem volt köztük. A férfi ostora csak kilencven centis volt az alacsony mennyezet miatt, de úgy bánt vele, mintha legalábbis kilencméteres lenne, és a We Are The Champions ritmusára csattogtatta a nővére mellett. O'Neal visszafogottan szürcsölgetni kezdte az új gin-tonikját. – Tehát akkor – kezdtem bele, és megigazítottam a kabátomat az asztalon. – Egy dologra van szükségem magától, csak egyetlen egy dologra. – Menjen a pokolba! – Egész biztosan odamegyek, és majd mindent elkövetek, hogy a szobája készen várja magát. De előbb tudnom kell, mit tett Sarah Woolffal. Abbahagyta a szürcsölgetést, felém fordult, és őszinte értetlenség ült ki az arcára. – Hogy én mit tettem vele? Mi az ördögért gondolja, hogy tettem vele bármit is? – Eltűnt – mondtam. – Eltűnt. Igen. Feltételezem, ez a drámai megfogalmazása annak, hogy nem találja. – Az apja halott – folytattam. – Tudott róla? Hosszan nézett rám. – Igen, tudtam – mondta. – De ami igazán érdekelne, az az, hogy maga honnan tudta? – Először maga jön. De O'Neal kezdett vakmerővé válni, és meg se rezzent, amikor közelebb toltam hozzá a kabátomat. – Maga ölte meg! – mondta, félig dühösen, félig elégedetten. – Ez történt, igaz? Thomas Lang, a bátor katona, végigcsinálta, és lelőtt egy embert. Nos, drága barátom, kutya nehéz lesz ebből kimásznia, remélem, ezzel tisztában van. – Mi az a Diplomás Tanulmányok? A düh meg az elégedettség fokozatosan eltűnt az arcáról. Nem úgy nézett ki, mint aki válaszolni akarna, úgyhogy tovább erősködtem. – Elmondom magának, hogy szerintem mi a Diplomás Tanulmányok – mondtam –, és maga pontozhat egy tízes skálán, aszerint, hogy mennyire jártam közel az igazsághoz. O'Neal mozdulatlanul ült. – Először is, a Diplomás Tanulmányok más-más embereknek más-más dolgot jelent. Az egyik csoportnak egy újfajta katonai légi jármű kifejlesztését és marketingelését jelenti. Nagyon titkos, nyilvánvalóan. Nagyon kellemetlen, szintén nyilvánvalóan. Nagyon illegális, talán kissé kevésbé nyilvánvalóan. Egy másik csoportnak, és itt kezd a dolog igazán érdekessé válni, a Diplomás tanulmányok egy terrorista akció összehozását jelenti, ami lehetővé teszi majd a légi jármű készítőinek, hogy megmutassák, mit is tud a kis játékszerük. Emberek halálán keresztül. És aztán hatalmas vagyonra tesznek szert a lelkes vevők várható rohamának köszönhetően. Nagyon titkos, nagyon kellemetlen és nagyon, nagyon, nagyon a tizediken illegális. Alexander Woolf tudomást szerzett erről a második csoportról, úgy döntött, nem hagyhatja, hogy ilyesmit tegyenek, és kezdett igazán nemkívánatos személlyé válni. Így a második csoport, akik közül néhánynak talán törvényes állása van hírszerzési berkekben, elkezdi kábítószer-kereskedőnek beállítani Woolfot a koktélpartikon, hogy befeketítsék a nevét és aláássanak bármilyen kampányt, amit esetleg indítani tervez. És amikor ez nem válik be, azzal fenyegetőznek, hogy megölik. És amikor ez sem válik be, hát megölik. És talán megölték lányát is. O'Neal továbbra is mozdulatlanul ült.

– De az emberek, akiket ebben az egészben igazán sajnálok – mondtam –, Woolfon kívül, természetesen, azok, akik azt hiszik, hogy az első csoporthoz tartoznak, ami nem illegális, de közben mindvégig segítik, támogatják a második csoportot, ami nagyon illegális, anélkül, hogy tudnának róla. Bárki, aki ebben a pozícióban van, igazán szar helyzetbe került. Ekkor a vállam fölött elnézett. Most először, mióta találkoztam vele, nem tudtam megmondani, mire gondolhat. – Nos, ennyi – mondtam. – Én személy szerint úgy gondoltam, hogy szépen kidolgozott tánc volt, de halljuk, mit gondol a szakavatott zsűri. De erre se mondott semmit. Úgyhogy megfordultam és követtem a tekintetét a klub bejáratához, ahol az egyik ajtónálló állt, és az asztalunk felé mutatott. Láttam, ahogy bólint, majd visszalép, és ekkor feltűnt Barnes, Russel P. nyúlánk, hatalmat sugárzó alakja, és a terembe lépve elindult az asztalunk felé. Mindkettőjüket ott és akkor szitává lőttem, felszálltam a következő Kanadába tartó gépre, ahol feleségül vettem egy Mary-Beth nevű nőt, és jól menő fazekasműhelyt nyitottam. Legalábbis ezt kellett volna tennem.

Tizenkettedik fejezet Nem leli örömét egy lónak erejében: s nem gyönyörködteti emberi láb sem. IMÁK KÖNYVE 1662 – Hát maga aztán sikamlós egy alak, Mr. Lang! Hihetetlenül nehéz fickó. Barnes meg én egy újabb Lincoln Diplomatban ültünk – vagy lehet, hogy ugyanaz volt, ebben az esetben valaki kiürítette a hamutartót, mióta legutóbb ültem benne –, a Waterloo Bridge alatt parkolva. Egy hatalmas, megvilágított tábla a közeli Nemzeti Színház műsorát mutatta, a Még félig se meleg, anyu című darabot Sir Peter Hall rendezésében. Valami ilyesmit. O'Neal ezúttal az anyósülésen foglalt helyet, és ismét Mike Lucas ült a kormány mögött. Meglepett, hogy nem éppen egy vászonzsákban tart hazafelé Washingtonba, de Barnes nyilvánvalóan úgy döntött, ad neki még egy esélyt a Cork Street-i galériában történt fiaskó után. Na nem mintha az ő hibája lett volna, de a hibának vajmi kevés köze van valaki megvádolásához ezekben a körökben. Mögöttünk egy másik Diplomat parkolt, benne egy rakás Carllal. Odaadtam nekik a Walthert, mert úgy tűnt, szörnyen szeretnék megkapni. – Azt hiszem, tudom, mire akar kilyukadni, Mr. Barnes – mondtam –, és bóknak tekintem. – Totálisan leszarom, minek tekinti, Mr. Lang. Totálisan leszarom. – Kibámult az ablakon. – Jesszusom, egy halom problémánk van! O'Neal megköszörülte a torkát és hátrafordult felém az ülésében. – Mr. Barnes azt akarja mondani, Lang, hogy egy meglehetősen komplex műveletbe botlott bele. Olyan szövevényei vannak az ügynek, amiről magának a leghalványabb sejtelme sincs, és mégis, a cselekedeteivel rendkívül megnehezítette a dolgunkat. – O'Neal kicsit blöffölt a többes szám használatával, de Barnes ráhagyta a dolgot. – Azt hiszem, őszintén mondhatom, hogy... – próbálta folytatni. – Oké, szerintem most már kussoljon! – állítottam le. O'Neal kezdett elvörösödni. – Egyetlen egy dolog foglalkoztat, és az nem más, mint Sarah Woolf biztonsága. Bármi más, ami engem illet, csak ködösítés. Barnes újra kibámult az ablakon.

– Menj haza, Dick! – mondta. Csend lett, és O'Neal sértetten nézett. Vacsora nélkül küldik ágyba pedig nem is csinált semmi rosszat. – Azt hiszem, én... – Azt mondtam, menj haza! – mondta Barnes. – Majd hívlak. Senki nem mozdult, míg Mike át nem hajolt O'Neal előtt és ki nem nyitotta neki az ajtót. Jelen körülmények közt nemigen volt más választása, mennie kellett. – Hát, viszlát, Dick! – szóltam utána. – Mérhetetlen öröm volt! Remélem, szépeket gondolsz majd rólam, amikor végignézed, ahogyan kihúzzák a holttestemet a folyóból. O'Neal maga után húzta az aktatáskáját, becsapta az ajtót és elindult felfelé a Waterloo Bridge-re vezető lépcsőkön anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna. – Lang – mondta Barnes. – Járjunk egyet! – Mielőtt még bármit is mondhattam volna, már ki is szállt a kocsiból és elindult a rakpart mentén. Belenéztem a visszapillantó-tükörbe, és láttam, hogy Lucas engem néz. – Figyelemre méltó ember – mondtam. Lucas elfordította a fejét, hogy Barnes távolodó hátát láthassa, majd visszapillantott rám a tükörből. – Legyen óvatos, rendben!? – tanácsolta. Megálltam, kezemmel az ajtó kilincsén. Mike Lucas nem hallatszott túl boldognak. Egyáltalán nem. – Legyek óvatos mivel kapcsolatban, egész pontosan? Parányit előreejtette a vállát, és kezét a szája elé emelve eltakarta az ajkait, miközben hozzám beszélt. – Nem tudom – mondta. – Az istenre esküszöm, nem tudom. De valami nagyon bűzlik itt... – Elhallgatott, mikor meghallotta, hogy mögöttünk kinyílnak és becsapódnak a kocsiajtók. A vállára tettem a kezem. – Kösz – mondtam, majd kikászálódtam. Néhány Carl bandukolt a kocsi mellett, és felém nyújtották nyakukat. Húsz méterre tőlünk Barnes nézelődött, láthatóan azt várta, hogy odasétáljak hozzá. – Azt hiszem, jobban szeretem az éjszakai Londont – mondta, mikor már egymás mellett voltunk. – Én is – mondtam. – Nagyon szép a folyó. – A francokat szép! – mondta Barnes. – Azért szeretem jobban az éjszakai Londont, mert akkor nem látszik belőle annyi. Felnevettem, de aztán gyorsan el is hallgattam, mert azt hiszem, mindezt komolyan is gondolta. Mérgesnek tűnt, és hirtelen az a gondolatom támadt, hogy a londoni kinevezése lehet, hogy büntetés volt valami múltbeli kihágásért, és most itt van, háborog és okoskodik minden áldott nap a vele való bánásmód igaztalanságán, és mindezt a városon veri le. Félbeszakította az elmélkedésemet. – Úgy hallottam O'Nealtől, hogy van egy kis elmélete – mondta. – Egy kis ötlete, amin egy ideje dolgozgat. Igaz ez? – Nagyon is – mondtam. – Avasson be a részletekbe! Megtenné? Így aztán, mivel semmi különösebb okom nem volt arra, hogy ne tegyem, belevágtam és elismételtem a beszédemet, amit O'Nealnek már előadtam korábban a The Shalában, egy keveset hozzátéve itt, egy keveset lefaragva ott. Barnes az érdeklődés bárminemű jele nélkül hallgatott, és amikor befejeztem, felsóhajtott. Hosszú, fáradt, jesszusom-most-mit-csináljak-magával sóhaj volt. – Hogy nyersen fogalmazzak – mondtam, mert nem akartam, hogy bármi félreértés legyen azzal kapcsolatban, hogy miként is érzek –, azt gondolom, hogy maga egy veszélyes, korrupt, hazug, kilencnapos bolhaszar. Boldogan megölném magát itt és most, ha nem hinném, hogy ezzel csak még

rosszabbá tenném Sarah helyzetét, mint amilyen most. – Tisztán láttam, hogy még ez se zavarta különösebben. – Ühüm – mondta. – És amit az imént elmondott nekem... – Mi van vele? – Természetesen leírta az egészet... Adott egy másolatot az ügyvédjének, a bankjának, az anyjának, a királynőnek, hogy csak a halála esetén nyissák fel. Ilyesmi szarság? – Magától értetődik. Itt is vannak tévéműsorok, tudja? – Ez baromira vitatható! Cigit? – Előhúzott egy csomag Marlborót – és felém nyújtotta. Egy darabig közösen füstöltünk, és közben azon tűnődtem, milyen különös is, hogy két ember, aki szívből gyűlöli egy mást, csak azáltal, hogy együtt pöfékelnek egy égő kis papírdarabon részt tudnak venni egy meglehetősen baráti tettben. Barnes megállt, nekitámaszkodott egy korlátnak és lenézett a Temze fényes, fekete vizére. Néhány méterrel arrébb álltam meg tőle, mert ezt a barátkozós hülyeséget is túl lehet feszíteni. – Oké, Lang. Ide hallgasson! – kezdte Barnes. – Mindezt csak egyszer mondom el, mert tudom, hogy maga nem idióta. A pénz dolgot telibe találta. – Eldobta a cigarettáját. – Nagy ügy. Oké, hát csinálunk egy kis csinnadrattát, nyélbe ütünk egy kis ügyletet. Na és. Miért olyan szörnyű ez? Úgy döntöttem, a higgadt megközelítéssel próbálkozom. És ha ez nem válik be, akkor megpróbálkozom a bedobom-a-folyóba-és-elrohanok-mint-az-őrült megközelítéssel. – Ez azért olyan szörnyű – kezdtem lassan –, mert maga meg én... mindketten demokratikus országokban nevelkedtünk, ahol az az általános nézet, hogy az emberek akarata számít valamit. És azt hiszem, hogy jelen esetben az az emberek akarata, hogy a kormányok ne gyilkolásszák a saját, vagy bárki más ország lakosait csak azért, hogy megtömjék a zsebüket. Jövő szerdán lehet, hogy azt mondják majd az emberek, „milyen remek ötlet”. De jelenleg az az akaratuk, hogy a „helytelen” szót használjuk, amikor az efféle tevékenységről beszélünk. – Szívtam még egy utolsót, majd én is elpöccintettem a cigimet. Úgy tűnt, mérhetetlen sokáig hull alá. – Két dolog merült fel bennem, Lang – mondta Barnes hosszú hallgatás után –, a szép kis beszéde kapcsán. Először is, egyikünk sem él demokráciában. Az, hogy négy évben egyszer tud szavazni, még nem egyenlő a demokráciával. Egyáltalán nem. Másodszor pedig, ki beszélt arról, hogy megtömnénk a zsebünket? – Óh, na persze! – csaptam a homlokomra. – Tudhattam volna! Az eladásokból befolyó teljes összeget át fogják utalni a Mentsük Meg a Gyerekeket Alapítványnak. Óriási méretű filantrópia ez, és én észre se vettem. Alexander Woolf nagyon fel lesz dobva! – Kezdtem elkalandozni a higgadt megközelítéstől. – Óh, de várjunk csak, hisz a beleit épp most kapirgálják le egy belvárosi irodaház faláról. Elképzelhető, hogy nem lesz olyan hálás, mint amennyire maga szeretné. Magának, Mr. Barnes – és egészen odáig merészkedtem, hogy rászegeztem az ujjamat –, ki kéne vizsgáltatnia a szaros fejét! Elsétáltam mellőle, vissza a folyóhoz. Két fülhallgatós Carl állt készen arra, hogy elkapjon. – Mit gondol, hová kerül, Lang? – Barnes meg se mozdult, csak egy kicsit hangosabban beszélt. Megálltam. – Amikor valami arab playboy beesik a San Martin völgybe és vesz magának ötven M1 Abrams harci tankot meg vagy fél tucat F-16-osat. Kiállít egy csekket ötszázmillió dollárról. Mit gondol, hová kerül az a pénz? Azt hiszi talán, hogy én kapom meg? Azt hiszi, Bili Clinton kapja meg? Vagy valamelyik menő talk-show házigazdája? Hová kerül? – Óh, kérem, árulja el nekem, legyen olyan jó! – kértem. – Elmondom magának. Habár tudja azt maga rég. Az amerikai emberekhez kerül. Kétszázötven millió ember kezébe kerül az a pénz.

Fejben elkezdtem osztani szorozni. Elosztani tízzel, a kettest átvinni a... – Fejenként kétezer dollárt kapnak, igaz? Minden férfi, nő és gyerek? – A fogamat szívtam. – Hm, miért van az, hogy ez nem cseng túl hihetően? – Százötvenezer embernek – mondta Barnes – van munkája emiatt a pénz miatt. Azokkal az állásokkal újabb háromszázezer embert támogatnak. És azzal az ötszázmillió dollárral ezek az emberek tudnak venni egy csomó olajat, meg egy csomó gabonát, meg egy csomó Nissan Micrát. És egy másik ötszázezer ember fogja eladni nekik a Nissan Micrákat, és egy másik ötszázezer ember fogja megjavítani a Nissan Micrákat, és lemosni a szélvédőjüket és megnézni a gumikat. És egy újabb ötszázezer ember megépíti az utakat, amiken a francos Nissan Micrák száguldoznak, és elég hamar ott tartunk, hogy van kétszázötvenmillió jó demokrata, akiknek szüksége van arra, hogy Amerika megtegye az utolsó dolgot, amiben jó. A fegyvergyártást. Lebámultam a folyóra, mert ettől a pasastól úszni kezdett a fejem. Úgy értem, mégis hol kezdjem? – Szóval akkor ezek szerint, ezeknek a jó demokratáknak a kedvéért itt egy hulla meg ott egy hulla annyira nem is borzasztó dolog. Erre akar kilyukadni? – Ühüm. És egy sincs ezek közt a jó demokraták közt, aki mást mondana. – Azt hiszem, Alexander Woolf mást mondana. – Nagy ügy. Tovább bámultam a folyót. Sűrűnek és melegnek tűnt. – Komolyan gondolom, Lang. Kibaszott nagy ügy. Egy ember a tömeg ellen. Leszavazták. Ez a demokrácia. Akar hallani még valamit? – Odafordultam Barnes felé, és ő egyenesen az arcomba bámult, miközben ráncos arcán a színházi reklám fényei villóztak. – Van még kétmillió amerikai állampolgár, akiket eddig nem is említettem. Tudja, ők mit fognak tenni az idén? Felém lépkedett. Lassan. Magabiztosan. – Ügyvédek lesznek? – Meg fognak halni – mondta. Ez a gondolat nem zavarta különösebben. – Öregkor, autóbaleset, leukémia, szívroham, verekedés bárokban, kiesés ablakon, ki tudja, milyen kibaszott dolog miatt. Kétmillió amerikai meg fog halni ebben az évben. Úgyhogy árulja el nekem: mindegyikükért könnyet fog hullatni? – Nem. – És mi az ördögért nem? Mi a különbség? Aki halott, az halott, Lang. – Az a különbség, hogy az ő halálukhoz nem volt semmi közöm – mondtam. – Hiszen maga katona volt, az isten szerelmére! – Most szemtől szemben álltunk egymással, és olyan hangosan kiabált velem, amennyire csak tudott anélkül, hogy fel ne riassza az embereket a legszebb álmukból. – Arra lett kiképezve, hogy embereket öljön a saját hazája kedvéért. Ez az igazság, vagy nem? – Kezdtem volna válaszolni, de még nem fejezte be. – Ez az igazság, vagy nem ez az igazság? – A lehelete furcsán édeskés illatú volt. – Ez egy igen rossz filozófia, Rusty. Tényleg az. Úgy értem, mi lenne, ha elolvasna egy könyvet, az istenért? – A demokraták nem olvasnak könyveket, Lang. Az emberek nem olvasnak könyveket. Az emberek magasról szarnak bele a filozófiába. Az egyetlen dolog, ami érdekli az embereket, az egyetlen dolog, amit elvárnak a kormányuktól, az az egyre nagyobb és nagyobb fizetés. Évről évre azt akarják, hogy nőjön a fizetésük. Ha nem nő tovább, új kormányt kerítenek maguknak. Ez az, amit az emberek akarnak. Ez az, amit mindig is akartak. Ez, barátom, a demokrácia. Nagy levegőt vettem. Valójában jó néhány nagy levegőt vettem, mert amit most Russel Barnesszal tenni akartam, annak könnyen az lehet a vége, hogy jó sokáig nem tudok majd levegőt venni.

Még mindig engem nézett, keresett valami reakciót, valami gyengeséget. Úgyhogy sarkon fordultam és elsétáltam. A két Carl odalépett mellém és közrefogtak jobbról és balról, de csak mentem tovább, mert úgy okoskodtam, hogy addig úgysem tesznek semmit, míg utasítást nem kapnak Barnestól. Néhány lépés után, úgy tűnik, ezt meg is kapták. A balomon lévő Carl előrenyúlt és megragadta a karomat, de én könnyedén kitértem a szorításából, körbeforgattam a csuklóját és keményen lenyomtam, úgyhogy neki folytatnia kellett a mozdulatot. A másik Carl vagy egy másodpercre a nyakam köré fonta a karját, míg jó erősen a lábára nem léptem, aztán bele nem öklöztem az ágyékába. Erre megtört a szorítása, és ott álltam kettejük közt, miközben körbevettek, és olyan hihetetlenül nagy fájdalmat akartam nekik okozni, amit soha, de soha nem felejtenek el. És akkor hirtelen, mintha mi se történt volna, meghátráltak, végigsimítottak a kabátjukon, és ráébredtem, hogy Barnes minden bizonnyal mondhatott valamit, amit én nem hallottam meg. A két Carl között jött felém, és egész közel lépett hozzám. – Oké, felfogtuk, Lang – mondta. – Nagyon ki van akadva ránk. Engem nem kedvel egyáltalán, és ezzel össze is törte a szívemet. De mindez elég lényegtelen. Újabb cigarettát rázott ki magának, ám ezúttal engem nem kínált meg. – Ha gondot akar okozni nekünk, Lang – mondta, és lágyan kifújta a füstöt az orrán át –, azt hiszem, az a legjobb, ha tudja, mi lesz az ára. Elnézett a vállam fölött és odabiccentett valakinek. – Meghal – mondta. Aztán rám mosolygott. Hello, gondoltam. Ez érdekes lehet. Kábé egy órán át vezettünk az M4-esen, és azt hiszem, valahol Reading közelében fordulhattunk le róla. Boldogan mondanám meg a pontos leágazást és a kisebb utak számát is, amiken mentünk, de mivel az út legnagyobb részét a Diplomat padlóján töltöttem, arcommal a szőnyegen, az érzékelés útján szerzett információ beáramlása kissé korlátozott volt. A szőnyeg sötétkék volt és citromszagú, ha ez segít valamit. Az autó az utazás kábé utolsó negyedórájában lassított, de ez lehetett a forgalom miatt is, vagy a köd miatt, vagy mert zsiráfok lepték el az utat, igazán nem tudhattam. Aztán egy kavicsos felhajtóra értünk, és azt gondoltam magamban – most már nem tart sokáig. A legtöbb angol felhajtóról az ember felsöpörheti az összes kavicsot, és az beférne egy közepes méretű neszesszerbe. Most már bármelyik pillanatban, gondoltam, kívül találom magam, üvöltésnyi távolságra valamelyik autóúttól. De ez nem egy átlagos autókázás volt. Ez egyre csak folytatódott és folytatódott. Aztán még továbbment. És aztán, amikor már azt hittem, hogy befordulunk a sarkon és leparkolunk, még egy kicsit tovább folytatódott. Legvégül aztán megálltunk. Aztán újra elindultunk, és csak mentünk tovább és tovább. Kezdtem azt gondolni, hogy talán ez nem is kocsiút volt; egyszerűen arról lehetett szó, hogy a Lincoln Diplomatot úgy tervezték, hihetetlen mérnöki precizitással, hogy apró darabokra essen szét, amint túllépte a garanciális kilométerszámot; talán amit épp hallottam, a kerékről leverődő és lepattogó dolgok, a karosszéria részei voltak. És aztán, végre valahára, megálltunk. Tudtam, hogy ezúttal tényleg megálltunk, mert a 46-os cipő, ami addig a nyakamon pihent, most épp eléggé virgonc lett ahhoz, hogy lecsússzon onnan és kiszálljon az

autóból. Felemeltem a fejem és kikandikáltam a nyitott ajtón. Jókora ház volt. Nagyon nagy ház. Nyilvánvalóan, egy ilyen hosszú felhajtó után, nem is lehetett volna egy egyszerű kis épület, de akkor is, ez hatalmas volt. Késő tizenkilencedik századi, gondoltam, de sok korábbi stíluselemet lemásolva, és egy kis francia sármmal megbolondítva. Oké, nem bolondítva, hanem szeretettelien habarcsozva és kihegyezve és szegélydíszítve és kifaragva és lemetszve és lekerekítve, nagy valószínűséggel ugyanazoknak a fickóknak a keze által, akik a parlament előtti kerítést is csinálták. A fogorvosom mindig elöl hagyja a Vidéki élet régebbi számait a várótermében, úgyhogy volt némi elképzelésem arról, hogy egy efféle hely mennyibe is kerülhet. Olyan összegbe, ami felülmúlja a képzeletet Igazából még a felülmúlt képzeletet is messze felülmúlja. Épp azt számolgattam magamban, hogy hány villanykörte kell egy ekkora hely kivilágításához, mikor az egyik Carl megragadta a galléromat és kirántott az autóból. Olyan könnyedséggel, mintha csak egy golftáska lettem volna, amiben nincs túl sok ütő.

Tizenharmadik fejezet Negyven felett minden férfi gazfickó GEORGE BERNARD SHAW Bevezettek egy szobába. Egy vörös szobába. Vörös tapéta, vörös függönyök, vörös szőnyeg. Azt mondták, fogadószoba, de nem tudom, miért korlátoznák a funkcióját csupán a vendégek fogadására. A vendégek fogadása nyilvánvalóan egyike volt azon dolgoknak, amiket egy ekkora méretű szobában csinálni lehet; de emellett lehetne operabemutatókat tartani, meg bicikliversenyeket, meg egy fantasztikus frizbímeccset is, mindezeket egyszerre, és anélkül, hogy bármelyik bútort el kellene mozdítani. Egy ekkora szobában eleredhet akár az eső is. Egy darabig az ajtóban álldogáltam, a festményeket néztem, hamutartók alját, meg efféléket, aztán ráuntam a dologra és elindultam a szoba túlsó végében lévő kandalló felé. Félúton meg kellett álljak, hogy leüljek, mert már nem vagyok olyan fiatal, mint rég, és miközben helyet foglaltam, kinyílt egy másik duplaajtó, és az egyik Carl meg egy főudvarmesternek tűnő, csíkos szürke nadrágot és fekete kabátot viselő alak mormogott egymás közt egy darabig. Időről időre mindketten felém pillantottak, aztán Carl bólintott és kiment a szobából. A főudvarmester elindult felém, elég lezseren méghozzá, és a kétszáz méteres jelzést elérve odakiáltott hozzám. – Kér inni valamit, Mr. Lang? Ezen nem kellett hosszasan töprengenem. – Egy whiskyt, legyen szíves – kiabáltam vissza. Majd ebből tanul! Száz méterre tőlem megállt egy asztalka mellett és kinyitott egy kis ezüstdobozt, előhúzott belőle egy cigarettát anélkül, hogy előbb megnézte volna, van-e egyáltalán bármi is a dobozban. Rágyújtott és tovább sétált felém. Amikor közelebb ért, láttam, hogy az ötvenes éveiben jár, amolyan belső térben érvényesülő jóképűség jellemzi, és hogy az arca furán csillog. A homlokán az állólámpák meg a csillárok fénye táncolt, így már-már olyan volt, mintha ragyogott volna, miközben felém közeledett És mégis, valahogy tudtam, hogy nem izzadság és nem is olaj volt; egyszerűen csak csillogás. Amikor már csak tíz méter volt közöttünk, rám mosolygott, felém nyújtotta a kezét és ott is tartotta, így

aztán mielőtt még észbe kaphattam volna, már talpon is voltam és készen álltam arra, hogy úgy fogadjam, akár egy régi jó barátot. A kézszorítása forró volt, de száraz. Megragadott a könyökömnél fogva, visszavezetett a kanapéhoz, ott leült mellém, a térdünk csaknem összeért. Ha mindig ilyen közel ül a látogatóihoz, akkor meg kell hogy mondjam, egyszerűen nem használja ki a szobája adottságait. – Meghal – mondta. Hallgattam. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, miért. – Elnézést, hogy mondta? – játszottam az értetlent. – Naimh McHull – mondta, majd türelmesen kivárta, míg a fejemben kiigazítom a betűzést. – Örvendek. Nagyon örvendek. A hangja puha volt, akcentusa művelt. Az volt az érzésem, hogy legalább egy tucat más nyelvet is ilyen jól beszél. A cigarettája végéről lepöckölt egy kis hamut, többé-kevésbé a hamutartó irányába, majd felém hajolt. – Russel sokat mesélt magáról. És meg kell mondjam, nagyon drukkoltam magának. Közelről két dologra jöttem rá Mr. McHullt illetően: nem volt főudvarmester, és a fura csillogás az arcán maga a pénz volt. Nem a pénz okozta, és nem is pénzért vásárolta. Egész egyszerűen a pénz volt. A pénz, amit megevett, viselt, vezetett, belélegzett, méghozzá olyan mennyiségben és olyan hosszú ideje, hogy kezdett már a pórusaiból is áradni. Lehet, hogy szerinted mindez nem lehetséges, de valójában a pénz tette gyönyörűvé. Nevetett. – Nagyon is, igen. Tudja, Russel meglehetősen tekintélyes ember. Igencsak tekintélyes. De néha az az érzésem, hogy jót tesz neki, ha kicsit felidegesítik. Azt is gondolom, hogy néha hajlik az arrogancia relé. És maga, Mr. Lang, érzésem szerint, épp a megfelelő egy ilyen embernek. Sötét szempár. Hihetetlenül sötét szempár. A szemhéja széle is sötét, aminek szemceruzának kellett volna lennie, pedig nem az volt. – Szerintem maga – mondta McHull, és közben továbbra is ragyogott – sok embert idegesít fel. Talán Isten éppen ezért tette magát ide közénk, Mr. Lang. Nem gondolja? Ekkor rajtam volt a sor, hogy nevessek. A franc se tudja, miért, mert igazából nem is mondott semmi vicceset. És mégis, ott kacarásztam mint egy hibbant részeg. Valahol kinyílt egy ajtó, és hirtelen ott volt köztünk egy tálca, rajta whiskyvel, amit egy feketébe öltözött szobalány hozott be. Mindketten elvettünk egy-egy poharat, és a szobalány megvárta, míg McHull kicsit felhígítja a whiskyjét egy kis szódával. Én épphogy csak megnedvesítettem. A lány távozott, anélkül hogy elmosolyodott vagy odabiccentett volna. Vagy akár egy szót is szólt volna. Jól meghúztam a whiskyt, és szinte még le se nyeltem, mikor már részegnek éreztem magam. – Maga fegyverkereskedő – mondtam. Nem igazán tudom, miféle reakcióra számítottam, de számítottam valamire. Azt gondoltam, talán összerezzen, vagy elvörösödik, vagy mérges lesz, vagy lelövet, bármelyik ezek közül, de semmi nem történt. Még csak pillanatnyi csend sem. Úgy folytatta, mintha évek óta tudta volna, mit fogok mondani. – Való igaz, Mr. Lang, az vagyok. A bűneimért. Hűha, gondoltam. Ez eszméletlenül bájos. Fegyverkereskedő vagyok a bűneimért. Frenetikus. Látható szerénységgel kicsit lehajtotta a fejét. – Fegyvereket veszek és adok el, igen – mondta. – Meg kell mondjam, szerintem sikeresen. Maga természetesen mindezt helyteleníti, mint ahogyan sokan mások is a hazájában, és ez a szakmám egyik

büntetése. Valami, amivel együtt kell élnem, ha tudok. Azt hiszem, kifigurázott, és mégse hangzott úgy. Úgy hangzott, mintha a rosszallásom valóban elszomorította volna. – Megvizsgáltam az életemet és a viselkedésemet sok olyan barátom segítségével, akik vallásosak. És úgy hiszem, el tudok számolni Isten előtt. Valójában, ha előre megválaszolhatom a kérdését, csak Istennek tartozom elszámolással. Éppen ezért remélem, nem bánja, ha továbblépünk. – Újra elmosolyodott. Melegen, elbűvölően szabadkozva. Úgy bánt velem, mint aki hozzá van szokva, hogy kell a hozzám hasonlókkal bánnia – mintha csak egy udvarias filmsztár lenne, és én egy fura pillanatban kértem volna tőle autogramot. – Szép bútorok! – mondtam. Épp a szobát jártuk be. Kinyújtóztattuk kicsit a lábunkat, teleszívtuk a tüdőnket, emésztgettünk valami hatalmas lakomát, amit el se fogyasztottunk. Hogy teljes legyen a kép, igazán nagy szükségünk lett volna néhány kutyára, akik a lábunk körül ugrabugrálnak, meg persze egy kerti kapura, amire úriasan rátámaszkodhatunk. De nem volt semmi ilyesmi, így aztán be kellett érnem a bútorzattal. – Boulle – magyarázta McHull, és egy hatalmas favitrinre mutatott a könyökömnél. Bólintottam, pont úgy, mint mikor az emberek növények nevét mondják nekem, és udvariasan lehajtottam a fejem, hogy megvizsgáljam a cizellált sárgaréz berakást. – Vesznek egy lemez furnért meg egy lemez sárgarezet, összeragasztják őket, és egyenesen belevágják a mintázatot. Az ott – Egy láthatóan rokon vitrinre mutatott. – egy contre Boulle. Látja? Pontos negatív. Semmi nem megy kárba. Elgondolkozva bólogattam, a két bútort nézegettem, oda-vissza kapkodva a tekintetemet, és azt próbáltam elképzelni, mennyi motor birtokosának kéne lennem ahhoz, hogy úgy dönthessék, az efféle dolgokra is pénzt kell költenem. McHull láthatóan már épp eleget járkált, mert visszatért a kanapéhoz. Volt valami a mozgásában, ami azt sugallta, hogy a kedélyes társalgásnak hamarosan vége szakad. – Ugyanannak a tárgynak két ellentétes képe, Mr. Lang – mondta, és újabb cigaretta után nyúlt. – Azt is mondhatná akár, hogy az a két vitrin emlékeztet a mi kis problémánkra. – Mondhatnám, igen. – Vártam, de ő nem sietett magyarázatot adni. – Na persze, nem ártana, ha előbb nagyjából tudnám, miről beszél. Felém fordult. A ragyogás még mindig ott volt, csakúgy, mint a beltéri jóképűség. De a cimboráskodás kezdett lassan elhalni. – Nyilvánvaló, hogy a Diplomás tanulmányokról beszélek, Mr. Lang. – Meglepettnek tűnt. – Nyilvánvaló – ismételtem utána. – Van egy ügyem – mondta McHull –, egy bizonyos csoportosulással. Ekkor már előttem állt, és kezét szélesre tárta, azon a bizonyos és-ez-az-álmom módon, amit manapság annyira szeretnek használni a politikusok, miközben én a kanapén terpeszkedtem. Máskülönben nem sok minden változott, azt leszámítva, hogy valaki a közelben halrudacskákat sütött. Olyan szag volt, ami nem egészen illett ehhez a szobához. – Ezek az emberek – folytatta – sok esetben a barátaim. Olyanok, akikkel hosszú-hosszú évek óta üzletelek. Olyanok, akik bíznak bennem, akik számítanak rám. Érti? Természetesen nem azt kérdezte tőlem, hogy értem-e ezt a fajta kapcsolatot. Csak azt akarta tudni, hogy a „bizalom” és a „megbízhatóság” szavaknak van-e még bármi jelentése arrafelé, ahol élek. Bólintottam, mutatva, hogy igen, vészhelyzet esetén le tudom őket betűzni.

– A barátság jeleként ezek felé az emberek felé valami kockázatfélét vállaltam. Ami igen ritkaságszámba megy velem kapcsolatban. – Azt hiszem, ez vicc akart lenni, úgyhogy elmosolyodtam, amit ő láthatóan elégedetten nyugtázott. – Személyesen írtam alá egy vállalást egy bizonyos számú árucikk eladására. – Elhallgatott és rám nézett, valami reakciót várva. – Azt hiszem, nem kell kifejtenem a termék mibenlétét. – Helikopterek – mondtam. Nem tűnt úgy, hogy lenne bármi értelme is a hülyét tettetnem ezen a ponton. – Helikopterek, pontosan – mondta McHull. – Be kell vallanom magának, hogy személy szerint nem lelkesedem értük, de azt hallottam, hogy egyes funkciókat kiemelkedően jól hajtanak végre. Kezd egy kicsit ködössé válni, gondoltam. Ellenszenvének ad hangot a közönséges, olajos gépekkel kapcsolatban, amik pedig kifizetik ezt a házat, és amennyire én tudhattam, akár még egy fél tucat másik ugyanilyet is. Így aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálom egy kicsit őszintébb vizekre terelni a társalgást, már csak az egyszeri ember kedvéért is. – De még milyen jól! – helyeseltem. – Azok, amiket most árul, egy átlagos méretű falut egy percen belül el tudnak pusztítani. A falusiakkal egyetemben, persze. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha az ilyesminek még csak a gondolata is fájdalmat okozna neki, ami talán így is volt. De ha igen, hát nem tartott valami sokáig. – Ahogy már mondtam, Mr. Lang, nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne magának. Nem foglalkoztat, hogy végül milyen célra használják fel ezt az árut. A barátaim kedvéért engem csupán az foglalkoztat, hogy az áru vevőkre találjon. – Összekulcsolta a kezeit és várt. Mintha innentől az egész az én problémám volna. – Akkor adjon fel hirdetést! – böktem ki egy kis idő múlva. – A Csak nőknek utolsó oldalain. – Hm – mondta. Mintha holmi idióta lennék. – Maga nem üzletember, Mr. Lang. Vállat vontam. – Én viszont az vagyok, tudja? – folytatta. – Úgyhogy azt hiszem, nyugodtan elhiheti, hogy ismerem a saját piacomat. – Úgy tűnt, hirtelen eszébe jutott valami. – Végső soron, én se próbálnék meg tanácsot adni magának a... – És ekkor rádöbbent, hogy bajban van, mert nem volt az önéletrajzomban semmi a világon, ami azt jelezte volna, hogy bármiben is a legjobb lennék. – A motorozásról? – ajánlottam fel neki lovagiasan. Elmosolyodott. – Ahogy mondja. – Újra helyet foglalt a kanapén. Ezúttal kissé távolabb tőlem. – A termék, amivel foglalkozom, azt hiszem, némileg kifinomultabb megközelítést kíván meg, mint a Csak nőknek oldalai. Ha az ember új egérfogót készít, akkor, ahogy maga mondja, úgy hirdeti, mint egy új egérfogót. Ám ha – és kinyújtotta a másik kezét, hogy megkutassa, hogy is néz ki egy másik kéz – az ember kígyócsapdát próbál eladni, akkor az első feladat az, hogy demonstrálja, miért rossz dolog a kígyó. Hogy miért kell őket csapdába ejteni. Tud követni? És aztán, sokkal-sokkal később, az ember előáll a termékével. Érthető ez így magának? – Türelmesen elmosolyodott. – Akkor – mondtam – támogatni fog egy terrorista akciót, és hagyja, hogy a kis játékszere megtegye a kellő hatást a kilenc órai hírekben. Tudok minderről. És Rusty is tudja, hogy tudok minderről. – Az órámra néztem és igyekeztem mindezt úgy előadni, hogy úgy tűnjön, van egy másik fegyverkereskedő is, akivel találkoznom kell tíz perc múlva. De McHull nem az a fajta ember volt, aki hagyja magát siettetni vagy lelassítani. – Ez, lényegében, pontosan az, amit tenni kívánok – mondta. – És én hogyan is jövök a képbe? Úgy értem, most, hogy mindezt elmondta, mit is kéne csinálnom ezzel az információval? Osszam meg a naplómmal? Írjak róla dalt? Vagy mégis mit?

McHull egy ideig csak nézett rám, majd nagy levegőt vett, és lassan, óvatosan fújta ki az orrán át, mintha korábban légzéstechnikai órákat vett volna. – Maga, Mr. Lang, fogja nekünk végrehajtani a terrorista akciót! Csend. Hosszú csend. Vízszintes irányú szédülés. Ennek a hatalmas szobának a falai befelé dőltek, majd újra kifelé, és ettől kisebbnek és jelentéktelenebbnek éreztem magam, mint valaha. – Aha – mondtam. Újabb csend. A halrudacskák szaga erősebb volt, mint valaha. – Van nekem ebbe bármi beleszólásom egész véletlenül? – krákogtam. Valamilyen okból kifolyólag a torkom nem működött rendesen. – Úgy értem, ha példának okáért azt találnám mondani, hogy bekaphatja, meg az összes rokona is, akkor nagyjából mire számíthatok, mi fog történni, mai árfolyamon? Most McHullon volt a sor, hogy eljátssza az órámra-nézek dolgot. Úgy tűnt, hirtelen untatni kezdi a beszélgetés, és már egyáltalán nem is mosolygott. – Ez, Mr. Lang, nem olyan lehetőség, aminek a fontolgatásával bármennyi időt el kéne pazarolnia. A nyakamon hidegebb levegőt éreztem, és mikor megfordultam, azt láttam, hogy Barnes és Lucas ott áll az ajtóban. Barnes nyugodtnak tűnt. Lucas már kevésbé. McHull bólintott, mire a két amerikai előrelépett és a kanapé két oldalán megálltak mellette. Velem szemben. McHull kinyújtotta az egyik kezét tenyérrel felfelé Lucas előtt, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Lucas elhúzta a kabátja szárnyát és előhúzott egy automatát. Egy Steyrt, azt hiszem. 9mm-eset. Nem mintha számítana. Óvatosan McHull kezébe tette a fegyvert, majd felém fordult és szeme nagyra nyílt egy üzenet súlya alatt, amit nem tudtam megfejteni. – Mr. Lang – mondta McHull –, két ember biztonságát kell a szeme előtt tartania. A sajátját, természetesen, és Woolf kisasszonyét. Azt nem tudom, a saját biztonságára mennyire ügyel, de azt hiszem, a lovagiasság úgy kívánja, hogy legalább a lányét vegye figyelembe. És szeretném, ha az övét igen alaposan figyelembe venné. – Hirtelen felragyogott, mintha ezzel a nehezén túl is lennénk. – De természetesen nem kívánom, hogy mindezt jó ok nélkül tegye. Miközben beszélt, kibiztosította a fegyvert, felém emelte az állát, a fegyvert lazán tartva a kezében. A tenyerem csatakos volt az izzadságtól, a torkom megszűnt működni. Vártam. Mert mást nemigen tudtam csinálni. McHull egy pillanatig gondolkozott. Majd előrenyúlt, a fegyver csőét Lucas nyakához szorította és kétszer tüzelt. Olyan gyorsan történt az egész, olyan váratlanul, annyira abszurd módon, hogy a másodperc futó töredékéig úgy éreztem, nevetnem kell Három ember állt ott, aztán jött a bumm bumm, és aztán két ember állt ott. Valójában vicces volt. Ráébredtem, hogy összehugyoztam magam. Nem nagyon. De eléggé. Egyet pislogtam és láttam, hogy McHull átnyújtja a fegyvert Barnes-nak, aki a fejem mögötti ajtó felé intett. – Miért? Miért csinál bárki ilyen rettenetes dolgot? Az én hangomnak kellett volna lennie, de nem az volt. McHull hangja volt. Halk és nyugodt, erővel teli. – Rettenetes dolog volt, Mr. Lang – mondta. – Rettenetes. Rettenetes, mert nem volt oka. És nekünk mindig meg kell próbálnunk okot találni a halálra. Egyetért? Felnéztem az arcára, de nem tudtam fókuszálni rá. Ott volt, majd eltűnt, csakúgy, mint a hangja, ami ott szólt a fülemben, és ugyanakkor mérföldökre volt tőlem.

– Nos, mondjuk azt, hogy habár neki nem volt oka meghalni, nekem volt rá okom, hogy megöljem. Ez így jobb, azt hiszem. Azért öltem meg, Mr. Lang, hogy megmutassak magának egy dolgot. És csak egy dolgot. – Szünetet tartott. – Hogy megmutassam magának, hogy megtehetem. Lenézett Lucas testére, követtem a tekintetét. Iszonyú látvány volt. A fegyver csöve olyan közel volt a húshoz, hogy felszabaduló gázok követték a befúródó golyót, és szörnyen felduzzasztották és befeketítették a sebet. Nem is tudtam sokáig nézni. – Érti, amit mondok? Félrebillentett fejjel hajolt előre. – Ez az ember – mondta McHull – egy akkreditált amerikai diplomata volt, az amerikai külügyminisztérium egyik alkalmazottja. Biztosra veszem, hogy sok barátja volt, felesége, talán még gyerekei is. Így bizonyára nem lehetséges, hogy egy ilyen ember eltűnjön csak úgy. Hogy nyoma vesszen. Körülöttem emberek hajlongtak, zizegett a kabátjuk, miközben megfeszülve igyekeztek elmozdítani Lucas testét. Kényszerítettem magam, hogy McHullra figyeljek. – Azt akarom, hogy lássa az igazságot, Mr. Lang. És az igazság az, hogy ha én úgy kívánom, hogy ő eltűnjön, akkor ez történik. Lelövök egy embert itt, a saját házamban, hagyom, hogy a vére a szőnyegemre folyjon, mert ez a kívánságom. És senki sem fog megállítani. Se a rendőrség, se a titkos ügynökség, se Mr. Lucas barátai. És végképp nem maga. Hall engem? Újra felnéztem rá, és most már tisztábban láttam az arcát. A sötét szempárt. A ragyogást. Kiegyenesítette a nyakkendőjét. – Mr. Lang – mondta –, adtam okot magának arra, hogy fontolóra vegye Woolf kisasszony biztonságát? Bólintottam. Visszavittek Londonba, újfent a Diplomat szőnyegébe nyomott arccal, és valahol délre a folyótól kilöktek a kocsiból. Átmentem a Waterloo Bridge-en és végig a Stranden, és közben időről időre megálltam minden ok nélkül, néha pénzt dobtam tizennyolc éves koldusok kezébe, és sokkal jobban akartam, hogy ez a darabka valóság álommá váljék, mint amennyire valaha azt akartam, hogy bármely álmom valósággá váljék. Mike Lucas azt mondta, hogy legyek óvatos. Kockázatot vállalt azzal, hogy azt mondta, legyek óvatos. Nem ismertem az embert, és nem kértem meg rá, hogy hozza meg értem ezt a kockázatot, de ő akkor is megtette, mert rendes munkásember volt, aki nem szerette azokat a helyeket, ahová a munkája szólította, és nem akarta, hogy én is ott végezzem. Bumm bumm. Nincs visszaút. Nem lehet megállítani a világot. Sajnáltam magamat. Sajnáltam Mike Lucast, sajnáltam a koldusokat is, de leginkább mégis magamat sajnáltam, és ennek véget kellett vetnem. Hazaindultam. Nem volt többé okom, hogy lehetőleg ne legyek a lakásomban, hiszen az összes ember, aki az elmúlt hét során eddig a nyakamban lihegett, most már az arcomban lihegett. Az a lehetőség, hogy végre a saját ágyamban álhatók, volt az egyetlen jó dolog, ami ebből az egészből kisült. Úgyhogy fürgén a Bayswater felé indultam, és séta közben igyekeztem meglátni a helyzet humoros oldalát. Nem volt egyszerű, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy sikerült-e egyáltalán, de általában ezt szoktam csinálni, mikor nem állnak túl jól a dolgok. Mert mit is jelent, mikor azt mondjuk, hogy

nem állnak jól a dolgok? Mihez képest? Mondhatnád erre azt, hogy ahhoz képest, ahogyan a dolgok néhány órával ezelőtt, vagy néhány évvel ezelőtt álltak. De nem ez a lényeg. Ha két autó egy téglafal felé hajt fékek nélkül, és az egyik autó néhány másodperccel a másik előtt csapódik be a falba, az ember nem mondhatja abban a néhány másodpercben, hogy a második autósokkal jobb helyzetben van. A halál és a tragédia az életünk minden másodpercében ott lóg a fejünk felett, és próbál eltalálni minket. És sokszor elhibáz. Rengeteg mérföld eltelik az autópályán anélkül, hogy defektet kapnánk. Rengeteg vírus átsiklik a testünkön minden baj nélkül. Sok zongora esik le egy perccel azután, hogy elhaladtunk az ablak alatt. Vagy egy hónappal azután. Nem számít. Úgyhogy hacsak nem akarunk minden egyes alkalommal, mikor elkerül minket a katasztrófa, térde esni és hálát adni, semmi értelme akkor keseregni, amikor lecsap. Ránk vagy bárki másra. Mert nem hasonlítjuk össze semmivel. És különben is, mind halottak vagyunk, vagy sose születtünk meg, és az egész úgyis csak egy álom. Na ez az! Ez a humoros oldala.

Tizennegyedik fejezet A szabadság oly ritkán kél S egyet csak akkor dobban Mikor egy élet véget ér, Hogy mutassa, még ott van. THOMAS MOORE Két dolog parkolt az utcámban, amire nem számítottam, mikor befordultam. Az egyik a Kawasakim volt, horpadtan és véresen, de ezt leszámítva használható állapotban. A másik egy nagy, élénkpiros TVR. Ronnie a kormány mögött aludt, orráig felhúzott kabát alatt. Kinyitottam az anyósülés melletti ajtót és becsusszantam mellé. Előbukkant a feje és rám hunyorgott. – Szép jó estét! – mondtam. – Hello! – Pislogott néhányat és kinézett az utcára. – Te jó ég, mennyi az idő? Megfagyok! – Háromnegyed egy. Be akarsz jönni? Ezen elgondolkozott. – Elég rámenős a szöveged, Thomas. – Rámenős a szövegem? – kérdeztem vissza. – Nos, ez attól függ, nem igaz? – Újra kinyitottam az ajtót. – Mitől? – Attól, hogy te vezettél el ide, vagy én építettem fel újra az utcámat az autód köré. Rágódott a dolgon még egy keveset. – Ölni tudnék egy csésze teáért. A konyhában ültünk, nem beszéltünk túl sokat, csak teát szürcsölgettünk és cigarettáztunk. Ronnienak más dolgokon járt az esze, és első ránézésre azt tippeltem volna, hogy korábban sírdogált egy kicsit. Vagy ez, vagy a szemfestékével valami felkapott foltozó falfestési technikát próbált utánozni. Felajánlottam neki egy kis whiskyt, de nem érdekelte, úgyhogy magamnak csöpögtettem ki az üvegből az utolsó négy cseppet, és igyekeztem úgy csinálni, hogy minél tovább tartson. Próbáltam rá figyelni,

elfelejtkezni Lucasról meg Barnesról meg McHullról, mert a lány zaklatott volt, és mert ott volt nálam. A többiek pedig nem. – Thomas, kérdezhetek valamit? – Persze. – Meleg vagy? Na de ilyet! Az első labdaváltás. Ilyenkor az ember filmekről beszél, vagy színházról, meg a kedvenc síterepeiről. Minden efféléről. – Nem, Ronnie, nem vagyok meleg – mondtam. – Mert te igen? – Nem. A teásbögréjébe meredt. De mivel teafiltert használtam, onnan aztán nem fog kiolvasni semmit. – Mi lett a hogyishívjákkal? – kérdeztem, és közben rágyújtottam. – Philip. Alszik. Vagy szórakozik valahol. Nem igazán tudom. Nem is érdekel, hogy őszinte legyek. – Naa, Ronnie. Szerintem ezt csak úgy mondod. – Nem, tényleg. Magasról leszarom, mi van Philippel. Van abban valami különösen izgató, mikor egy különben szépbeszédű nő káromkodni kezd. – Volt egy kis összezördülésetek – mondtam. – Szakítottunk. – Összezördültetek, Ronnie. – Veled alhatók ma éjjel? – kérdezte. Pislogtam egyet. És aztán, csak hogy biztosan tudjam, nem csak képzelődöm, pislogtam még egyet. – Velem akarsz aludni? – kérdeztem. – Igen. – Nem csak arra gondolsz, hogy ugyanakkor aludni, mint én, úgy érted, ugyanabban az ágyban? – Kérlek. – Ronnie... – Magamon hagyom a ruháimat, ha akarod. Thomas, ne akard, hogy még egyszer megkérjelek. Rettentő rosszat tesz ez egy nő egójának. – És rettentő jót egy pasas egójának. – Jaj, hallgass már! – A bögrébe temette az arcát. – Most ki is ábrándultam belőled. – Hahh! – mondtam. – Sikerült! Végül aztán felkeltünk és a hálószobába mentünk. Történetesen tényleg magán tartotta a ruháját. Mint ahogyan, történetesen, én is. Egymás mellett hevertünk az ágyon, egy darabig a plafont bámultuk, és amikor úgy ítéltem, hogy az egy darabig már épp elég ideje tart, kinyújtottam az egyik kezem és megfogtam az ő egyik kezét. Meleg volt és száraz, és nagyon kellemes volt megérinteni. – Mire gondolsz? Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, melyikünk mondta ki először. Mindketten megkérdeztük a másiktól vagy ötvenszer még hajnal előtt. – Semmire. Ezt is sokat mondtuk mindketten. Ronnie nem volt boldog, röviden összefoglalva ennyi. Azt azért nem mondanám, hogy a teljes élettörténetét kiöntötte nekem. Fura darabokban mesélt, hosszú szünetekkel tarkítva, olyan volt, mint egy diszkont könyvklub tagsága. De mire megérkezett a pacsirta, hogy leváltsa a fülemülét, elég sok mindent megtudtam.

Középső gyerek volt, amire egy csomó ember valószínűleg rögtön azzal reagálna, hogy „óh, akkor már minden világos”, de én is az vagyok, és engem különösebben sose zavart. Az apja a belvárosban dolgozott, onnan nyomta el a szegényeket, és úgy tűnt, hogy az őt közrefogó két fiútestvére is ugyanebbe az irányba tart. Az anyja elkezdett szenvedélyesen vonzódni a mélytengeri halászat iránt, amikor ő tizenéves volt, és azóta minden évben fél évet ennek szentel távoli óceánokon, míg az apja szeretőket tart. Ronnie azt nem mondta, hol. – Mire gondolsz? – Ezúttal ő kérdezett. – Semmire – válaszoltam. – Gyerünk már! – Nem is tudom. Csak úgy... gondolkozom. Megsimogattam kicsit a kezét. – Sarah-n? Valahogy tudtam, hogy ezt fogja kérdezni. Habár szándékosan mélyen tartottam a második szerváimat, és nem említettem újra Philipet, hogy ne tudjon feljönni a hálóhoz. – Többek között. Mármint más emberek között. – Egy picit megszorítottam a kezét. – Valljuk be, alig ismerem őt. – Neki tetszel. Erre nevetnem kellett. – Ez mérhetetlenül valószínűtlennek tűnik. Amikor először találkoztunk, azt hitte, meg akarom ölni az apját, utoljára meg az este nagy részében fehér tollat akart tűzni rám, amiért gyáván megfutamodom az ellenség elől. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a csókot nem említem, legalábbis egyelőre. – Miféle ellenség? – kérdezte Ronnie. – Hosszú történet. – Szép hangod van. Felé fordítottam a fejem a párnán és ránéztem. – Ronnie, ebben az országban, ha valaki azt mondja valamire, hogy hosszú történet, az annak az udvarias megfogalmazása, hogy nem fogja elmondani neked. Felébredtem. Ami feltételezte annak a lehetőségét, hogy elaludtam valamikor, de fogalmam sincs, mikor. Csak arra tudtam gondolni, hogy ég az épület. Kiugrottam az ágyból és a konyhába rohantam, és ott találtam Ronnie-t, aki épp szalonnát égetett egy tepsiben. A tűzhelyről felszálló füst az ablakon besütő nap sugaraival incselkedett, és valahol a közelben a Radio4 mormogott. A lány felvette az egyetlen tiszta ingemet, ami egy kicsit idegesített, mert valami különleges alkalomra tartogattam, például az unokám huszonötödik szülinapjára – de jól nézett ki benne, úgyhogy szó nélkül hagytam a dolgot. – Hogy szereted a szalonnát? – Ropogósan – hazudtam, miközben a válla fölött kukucskáltam. Mást nemigen mondhattam. – Csinálhatsz kávét, ha akarsz – mondta, majd újra a tepsire összpontosított. – Kávét. Igen. – Kezdtem volna letekerni az instant kávésbögrém tetejét, de a lány lehurrogott és a tálalóasztal felé biccentett, ahol a bevásárló tündérke látogatását tette az éjjel, és ott hagyott mindenféle jó dolgokat. Kinyitottam a hűtőt, és valaki másnak az életét láttam benn. Tojás, sajt, joghurt, néhány steak, tej, vaj, két üveg fehérbor. Azok a fajta dolgok, amik sosem voltak a hűtőmben az elmúlt harminchat évben. Vizet töltöttem a vízforralóba és bekapcsoltam.

– Meg kell engedned, hogy ezeket kifizessem! – álmélkodtam. – Ugyan, ne légy már ilyen gyerekes! – Megpróbált egy kézzel feltörni egy tojást a tepsi szélén, és kutyareggelit csinált az egészből. Nekem pedig nincs kutyám. – Nem kéne a galériában lenned? – kérdeztem, miközben a Melford Sötét Pörkölt Keverék Reggelihez dobozából kanalazgattam egy bögrébe. Ez az egész nagyon fura volt. – Betelefonáltam. Azt mondtam Terrynek, hogy lerobbant az autóm. Hogy tönkrement a fék, és nem tudom, mennyit fogok késni. Ezen eltűnődtem egy rövid ideig. – De ha a fék romlott el, akkor igazából hamarabb kellett volna beérned, nem? Felnevetett, és letett elém egy tányért, rajta valami feketével, fehérrel és sárgával. Elmondhatatlanul nézett ki, és nagyon finom íze volt. – Köszönöm, Thomas. A Hyde Parkon át sétáltunk, minden különösebb úti cél nélkül, néha megfogva egymás kezét, majd elengedve, mintha a kézenfogva sétálgatás nem lenne az élet egyik nagy dobása. Aztán a nap is feljött, és London csodásan nézett ki. – Mit köszönsz? Ronnie lenézett a földre és belerúgott valamibe, ami valószínűleg nem is volt ott. – Hogy nem próbáltál szeretkezni velem múlt éjjel. – Szívesen. Fogalmam se volt, hogy mit várt, mit mondok erre, vagy hogy egyáltalán ez egy beszélgetés kezdete volt, vagy a vége. – Köszönöm, hogy köszönetet mondtál – tettem még hozzá, amitől olyan lett az egész, mint egy beszélgetés vége. – Jaj, hallgass már! – Nem, tényleg – mondtam. – Nagyon is értékelem. Minden nap van vagy kétmillió nő, akivel nem próbálok meg szeretkezni, és a legtöbbjük meg se nyikkan. Igazán kellemes ez a változás. Tovább sétálgattunk. Felénk repült egy galamb, aztán az utolsó pillanatban elrebbent, mintha akkor döbbent volna rá, hogy nem azok vagyunk, akiknek hitt minket. Elügetett néhány ló a Rotten Row-n, hátukon tweedkabátos emberekkel. Valószínűleg az udvari lovasság. A lovak meglehetősen okosnak tűntek. – Van valakid, Thomas? – kérdezte Ronnie. – Jelenleg? – Feltételezem, nőkről beszélsz. – Úgy van. Lefekszel valakivel? – A lefekvés alatt azt érted, hogy...? – Most azonnal válaszolj, vagy rendőrt hívok! – Mosolygott. Miattam. Én értem el, hogy mosolyogjon, és ettől jól éreztem magam. – Nem, Ronnie, nem fekszem le semmilyen nővel jelenleg. – Férfival? – És férfival sem. Vagy állattal. Vagy bármilyen tűlevelű fával. – És miért nem, ha megkérdezhetem? Ha nem, akkor is. Felsóhajtottam. Erre én magam se tudtam igazán a választ, de ha csak ennyit mondok neki, azzal nem éri be. Elkezdtem beszélni anélkül, hogy a leghalványabb fogalmam is lett volna arról, hogy mi fog kijönni a számon. – Mert a szex több szomorúságot okoz, mint amennyi gyönyört ad – mondtam. – Mert a férfiak és a nők mások, és valamelyikük a végén mindig csalódik. Mert nem gyakran kérnek meg, én pedig utálok

kérni. Mert nem vagyok benne túl jó. Mert hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy egyedül legyek. Mert nem jut eszembe több ok. – Elhallgattam, hogy levegőt vegyek végre. – Rendben – mondta Ronnie. Megfordult és hátrafelé lépkedett tovább, hogy közben jól lássa az arcomat. – Ezek közül melyik igaz? – A második – mondtam rövid gondolkodás után. – Más dolgokat akarunk. A férfiak szexelni akarnak egy nővel. Aztán szexelni akarnak egy másik nővel. Aztán egy másikkal. Aztán meg akarnak reggelizni és aludni egy darabig, aztán szexelni akarnak egy másik nővel, és egy másikkal, amíg meg nem halnak. A nők – és úgy éreztem, hogy most, hogy egy olyan nemről beszélek, amelynek nem tartozom a sorai közé, sokkal jobban meg kell válogatnom a szavaimat – kapcsolatot akarnak. Lehet, hogy nem kapják meg, vagy az is lehet, hogy sok pasival lefekszenek, mielőtt megkapják, de végső soron ez az, amit akarnak. Ez a cél. A férfiaknak nincsenek céljaik. Természetes céljaik. Így aztán kitalálnak párat, és felállítják azokat egy focipálya két végében. Aztán feltalálják a focit. Vagy verekedéseket kezdeményeznek, vagy megpróbálnak meggazdagodni, vagy háborúkat indítani, és végtelen számú ostoba dologgal állnak elő, kárpótlásként, amiért nincsenek igazi céljaik. – Faszság! – dohogott Ronnie. – Na igen, természetesen ez a másik fő különbség. – Tényleg azt hiszed, hogy kapcsolatot akarok veled? Trükkös. Egyenes ütés, fej a labda felett. – Nem tudom, Ronnie. Nem szeretnék találgatásba bocsátkozni arról, hogy mit szeretnél az élettől. – Áh, újabb faszság. Thomas, szedd össze magad! – Rajtad? Ronnie megállt. Aztán elvigyorodott. – Ezt már szeretem! Kerestünk egy telefonfülkét, és Ronnie felhívta a galériát. Azt mondta nekik, hogy annyira kimerítette az elromlott autó miatti feszültség, hogy a délután hátralevő részében muszáj kicsit ledőlnie. Aztán beszálltunk az autóba és elmentünk a Claridgesbe ebédelni. Tudtam, hogy végül el kell mondanom Ronnie-nak valamit abból, ami történt és valamit abból, ami szerintem történni fog. Valószínűleg lesz benne egy kis hazugság, a saját érdekemben csakúgy, mint az ő érdekében, és lesz benne egy kis beszéd Sarah-ról. És ez volt az, amiért olyan sokáig halasztgattam, amíg csak tudtam. Ronnie nagyon tetszett. Talán ha ő lett volna a bajba jutott hölgy, akit fogva tartanak a fekete várban a fekete hegyen, őbelé szerettem volna. De nem ő volt. Ehelyett ott ült velem szemben, csacsogott és borsmustár salátát kért a doveri nyelvhalhoz, miközben egy osztrák népviseletbe öltözött vonósnégyes egy kis Mozartot pengetett és nyekergetett a mögöttünk lévő előtérben. Gondosan körbenéztem a teremben, hogy lássam, merre lehetnek a követőim. Tudtam, hogy mostanra valószínűleg már több mint egy csapat van rám állítva. A közelben nem voltak egyértelmű jelöltek, hacsak a CIA arra nem adta a fejét, hogy hetvenéves özvegyasszonyokat béreljen fel, akik úgy néznek ki, mintha néhány zsák lisztet borítottak volna az arcukra. Akárhogy is, kevésbé aggasztott annak a lehetősége, hogy követnek, mint az, hogy meghallják, amit mondok. A Claridgest találomra választottuk, hogy ne legyen mód lehallgatókészülékeket elhelyezni. A teremnek háttal ültem, úgyhogy a kézileg irányozott mikrofonokkal se mentek volna semmire. Kitöltöttem magunknak egy-egy nagy pohár Puilly-Fuissé fehérbort, melyet Ronnie választott, és belekezdtem a történetbe. Azzal kezdtem, hogy elmondtam, Sarah apja halott, és hogy láttam meghalni. A legrosszabb részén

gyorsan túl akartam esni, hogy miután így bedobtam a mély gödörbe, lassanként kihúzzam belőle, hogy a veleszületett merészségének legyen ideje összekapnia magát. Na és azt se akartam, hogy azt higgye, félek, mert az egyikünkön se segített volna. Jól fogadta. Jobban, mint a doveri nyelvhalat, ami érintetlenül hevert a tányérján, gyászos „valami rosszat mondtam?” tekintettel, míg érte nem jött egy pincér, és el nem vitte. Mire befejeztem a mondókámat, a vonósnégyes ejtette Mozartot a Superman betétdalának kedvéért, és a borosüveg immár fejjel lefelé pihent a jegesvödörben. Ronnie az asztalterítőt bámulta felvont szemöldökkel. Tudom, hogy legszívesebben most azonnal felhívott volna valakit, vagy megütött volna valamit, vagy kiabálni kezdett volna az utcán, hogy a világ rettenetes hely, és egyáltalán, hogy tud mindenki úgy tovább enni és vásárolni és nevetni, mintha nem az volna. Tudom, mert én is pontosan ezt akartam tenni egészen azóta, hogy láttam, mint Alexander Woolfot szétlövi egy fegyveres idióta. Amikor végre megszólalt, a hangja remegett a haragtól. – Szóval ezt fogod csinálni, igaz? Azt teszed, amit mondanak? Ránéztem és vállat vontam. – Igen, Ronnie, ez az, amit tenni fogok. Nem akarom ezt csinálni, de azt hiszem, az alternatívák egy cseppet rosszabbak. – Ezt te oknak nevezed? – Igen. A legtöbb ember ezzel az okkal teszi a legtöbb dolgot. Ha nem működöm együtt velük, valószínűleg megölik Sarah-t. Az apját már megölték, úgyhogy nem épp arról van szó, hogy most indulnak átkelni egy hatalmas hídon. – De emberek fognak meghalni. – Könnyek voltak a szemében, és ha épp ebben a pillanatban nem tűnik fel a pincér, hogy ránk erőltessen még egy üveg Pouillyt, akkor valószínűleg átöleltem volna. Ehelyett az asztal fölött megfogtam a kezét. – Az emberek amúgy is meghalnak – mondtam, és gyűlöltem, hogy éppen úgy hangzik, amit mondok, mint Barnes undorító kis beszéde. – Ha nem teszem meg én, hát találnak valaki mást, valahogyan máshogyan. Az eredmény ugyanaz lesz, de Sarah meghal. Ilyen ez a társaság. Újra az asztalra nézett, és láttam rajta, hogy tudja, igazam van. De azért mindenen átfutott újra, mint mikor valaki hosszú időre hagyja el a házát. Gáz kikapcs., TV kihúz, hűtő leenged. – És veled mi van? – kérdezte egy kis idő múlva. – Ha ők ilyenek, akkor veled mi fog történni? Meg fognak ölni, nem? Ha segítesz nekik, ha nem, a végén úgyis megölnek! – Valószínűleg meg fogják próbálni, Ronnie. Ezt nem is akarom tagadni. – Akkor mit akarsz tagadni? – kérdezte gyorsan, de azt hiszem, nem úgy gondolta, ahogyan hangzott. – Már korábban is az életemre törtek, Ronnie – mondtam –, és nem sikerült megölniük. Tudom, hogy azt gondolod, ügyefogyott alak vagyok, aki még bevásárolni se képes, de egyébként tudok ám magamra vigyázni. – Elhallgattam, hogy lássam, elmosolyodik-e. – Ha máshogy nem, hát keresek magamnak valami puccos bigét egy sportkocsival, aki majd gondomat viseli. Felnézett, és szinte már mosolygott. – Olyanod már van – mondta, miközben elővette a pénztárcáját. Elkezdett esni az eső, míg bent ültünk, Ronnie pedig leengedve hagyta a TVR tetejét, úgyhogy olyan gyorsan kellett átviharzanunk Mayfairen, ahogy csak tudtunk a Connoly-bőr ülések miatt. Épp az autó tetejének kallantyúival bajlódtam, és próbáltam rájönni, hogy fogom áthidalni a tizenöt centis rést a szélvédő meg a keret között, mikor egy kéz megfogta a vállamat. Olyan lazán tartottam magam, ahogy csak tudtam. – Te meg mégis ki a fasz vagy? – kérdezte egy hang.

Lassan felegyenesedtem és körbenéztem. Nagyjából olyan magas volt, mint én, a korunk is nagyjából ugyanaz lehetett, de ő meglehetősen gazdagabb volt nálam. Az ingét a Jermyn Streeten vette, az öltönyét a Savile Row-n, a kiejtését meg valamelyik drágábbik magániskolában. Ronnie felkapta a fejét a csomagtartóból, ahova épp a fedelet hajtogatta be. – Philip – mondta, ami nagyjából az volt, amire számítottam. – Ki a fasz ez? – kérdezte Philip, és még mindig engem bámult. – Örvendek, Philip! Igyekeztem udvarias lenni. Tényleg igyekeztem. – Menj a francba! – mondta Philip. Ronnie felé fordult. – Ez az a balfasz, aki a vodkámat itta? Rikító színű anorákokba öltözött turisták egy csoportja állt meg mellettünk, mosolyogva bámultak minket, remélve, hogy valójában mind jó barátok vagyunk. Én is ebben reménykedtem, de a remény néha nem elég. – Philip, ne untass már! – Ronnie lecsapta a csomagtartó fedelét, és odajött az autó oldala mellé. A dinamika ezzel kissé megváltozott, és próbáltam kislisszolni a csoportból, majd el onnan. Az utolsó dolog, amihez most kedvem volt, hogy valaki más házasság előtti csatáinak részesévé váljak, de Philip úgy tűnt, más véleményen volt. – Mégis mit képzelsz, hova a francba mész? – kérdezte, és kissé magasabbra szegte az állát. – El – magyaráztam. – Philip, ne csináld már! – Te kis szarjancsi! Ki a francnak képzeled magad? – Jobb kezével előrenyúlt és megragadta a kabátom hajtókáját. Szorosan tartotta, de azért annyira nem szorosan, hogy mindenképp verekedést provokáljon. Ami megkönnyebbülés volt. Lenéztem a kezére, majd Ronnie-ra. Esélyt akartam adni neki, hogy leállítsa ezt az egészet. – Philip, ne butáskodj! – mondta. Ami nyilvánvalóan a lehető legrosszabb dolog volt, amit csak mondhatott. Amikor egy férfi teljes sebességgel befarol egy sarokba, az utolsó dolog, ami lelassítaná, az egy nő, aki azt mondja, ostobán viselkedik. Én Ronnie helyében bocsánatot kértem volna, végigsimítottam volna a szemöldökét, vagy mosolyogtam volna, vagy megtettem volna bármit, csak hogy enyhítsem a hormonok áramlását. – Kérdeztem valamit! – mondta Philip. – Mit képzelsz, ki vagy te? A bárpultomnál iszol, kakaskodsz a házamban? – Kérlek, engedj el! – mondtam. – Összegyűröd a kabátomat! – Csak ésszel, ugyebár. Nem lenézően, nem kihívóan, felmérően, vagy bármi más módon, amiben fura igekötők vannak. Csak lényegre törő aggodalom a kabátom miatt. Mint férfi a férfival. – Magasról szarok a kabátodra, te kis senkiházi! Hm, ennyi volt hát. Mivel minden lehetséges diplomáciai csatornát kipróbáltam, és mégse jártam sikerrel, az erőszak mellett tettem le a voksomat. Először nekiveselkedtem, ő pedig ellenállt, ahogyan az emberek mindig is teszik. Aztán ahogy visszalökött, hátramozdultam én is, kiegyenesítve a karját, és elfordultam, úgyhogy neki ki kellett csavarnia a csuklóját, hogy továbbra is fogva tarthassa a kabátomat. Egyik kezemet az övére tettem, hogy ne tudja feladni a szorítást, és a másik karommal lazán a könyökére támaszkodtam. Ha érdekel, ez egy nikkyo nevű aikidotechnika, és elképesztően nagy fájdalmat okoz szinte nulla erőfeszítéssel. A térde megbicsaklott és elfehéredett az arca, miközben a járdára hullott, és közben kétségbeesetten próbálta megszűntetni a nyomást a csuklóján. Elengedtem, mielőtt a térde a járdát érintette volna, mert úgy okoskodtam, hogy minél nagyobb önbecsülést hagyok meg neki, annál kevesebb oka lesz mással próbálkozni. Meg hát azt se akartam, hogy a délután hátralevő részében Ronnie ott térdeljen fölötte és

vigasztalgassa. – Bocs – mondtam, és bizonytalanul elmosolyodtam, mintha én magam se tudnám egész pontosan, mi is történt. – Jól vagy? Philip megcsavargatta a kezét és gyűlölködő pillantást lövellt felém, de közben tudtuk mind a ketten, hogy a dolog most már ennyiben marad. Még ha nem is lehetett benne biztos, hogy szándékosan okoztam neki a fájdalmat. Ronnie kettőnk közé állt, és finoman Philip mellkasára tette a kezét. – Philip, rettentően félreérted ezt az egészet. – Na ne, tényleg? – Igen, tényleg. Ez csak munka. – A nagy francokat az. Lefeküdtél vele! Nem vagyok hülye! Erre az utolsó megjegyzésre a vád bármely magára valamit is adó képviselője talpra ugrana, de Ronnie csak felém fordult és félig becsukta az egyik szemét. – Ez itt Arthur Collins – mondta, és megvárta, míg Philip összeráncolja a homlokát. – Ő festette a triptiket, amiket Bathban láttunk, emlékszel? Azt mondtad, tetszik. – Philip Ronnie-ra nézett, majd rám, majd újra vissza Ronnie-ra. A világ tovább forgott egy keveset, míg mi megvártuk, hogy jól megrágja a hallottakat. Egy része szégyenkezett a lehetőség miatt, hogy esetleg tévedett, de egy sokkal nagyobb része megkönnyebbült, hogy most megragadhat egy tiszteletre méltó érvet, miért nem kell megütnie – ott voltam, ne tudjátok meg, készen arra, hogy kiüssem a fazont, már kegyelemért könyörgött, amikor kiderült, hogy téves házszám. Tévedés az egész. Mindenki röhög. Philip, hihetetlen vagy! – Amelyiken a birkák voltak? – kérdezte, és kiegyenesítette a nyakkendőjét, majd a mandzsettagombját is megigazgatta néhány gyakorlott mozdulattal. Ronnie-ra néztem, de ő nem is próbálkozott a segítségemre sietni. – Valójában angyalok – mondtam. – De sokan látnak birkákat bennük. Ezzel a kérdés, úgy tűnt, le lett rendezve, és a pasi arcára széles vigyor ült ki. – Istenem, annyira sajnálom! Mit gondolhat most rólam? Én azt hittem... nos, nem is számít, nem igaz? Van egy fickó... áh, felejtse el! Lett volna még ezen mit ragozni, de én csak széttártam a karom, hogy mutassam, értem én a dolgot, és hogy jómagam is elkövetem ugyanezt a hibát napjában háromszor-négyszer is. – Megbocsát egy percre, Mr. Collins? – kérdezte Philip, és megfogta Ronnie könyökét. – Persze – mondtam. Philip meg én most már a legjobb haverok voltunk. Néhány méterrel arrébb mentek, és hirtelen rádöbbentem, hogy már vagy öt perc is eltelt azóta, hogy utoljára rágyújtottam, úgyhogy úgy döntöttem, helyreállítom a dolgot. A rikító anorákosok még mindig ott ácsorogtak a járdán, kicsit lejjebb, és odaintegettem nekik, hogy igen, London őrült egy hely, de azért menjenek csak tovább és legyen kellemes a napjuk. Philip próbálta kimagyarázni magát Ronnie előtt, ez nyilvánvaló volt – de mégis úgy tűnt, hogy a „megbocsátok neked” kártyáját próbálja kijátszani, a „kérlek, bocsáss meg” kártya helyet, ami, tapasztalatom szerint, sokkal többet ér a végén. Ronnie szája egy félig belenyugvó, félig unott formába konyult, közben időről időre rám pillantott, hogy én is tudjam, milyen fárasztó az egész. Visszamosolyogtam rá, épp mikor Philip a zsebébe nyúlt és előhúzott egy papírköteget. Hosszú volt és vékony. Repülőjegy. Egy gyere-el-velem-a-hétvégén-és-végigszexeljük-és-pezsgőzzük-az-egészet jegy. Átnyújtotta Ronnie-nak, aztán megcsókolta a homlokát, ami újabb hiba volt, majd odaintett Arthur Collinsnak, a vidék-kitüntetett-megfestőjének, és elindult az utcán. Ronnie nézte, ahogy távolodik, majd odakóválygott, ahol álldogáltam.

– Angyalok... – mondta. – Arthur Collins... – feleltem. A jegyre nézett és felsóhajtott. – Szerinte még egyszer meg kéne próbálnunk. Mert a kapcsolatunk túl értékes, bla-bla. Azt mondtam, áh, és mindketten a járdát bámultuk. – Szóval elvisz Párizsba, ugye? Azt mondanám, kicsit nyálas, ha bármi közöm volna hozzá. – Prágába – mondta Ronnie, mire valahol a fejemben megszólalt egy harang. – Prága az új Velence. Philip szerint. – Prága – mondtam és bólintottam. – Azt mondják, az évnek ebben a szakában Csehszlovákiában van. – A Cseh Köztársaságban, valójában. Philip ezt külön kihangsúlyozta. Szlovákia a kutyáké lett, és feleannyira sem szép. A városközpont közelében foglalt szállodát. Újra a kezében tartott nyitott jegykötegre nézett, és hallottam, hogy elakad a lélegzete. Követtem a tekintetét, de úgy tűnt, nem mászik madárpók az ingujján. – Valami baj van? – CED – mondta és összecsukta a jegyet. Összeráncoltam a homlokom. – Mi van vele? – Nem igazán értettem, mire akar kilyukadni, habár a harang még mindig ott kongott a fejemben. – Tudod, hogy ki az? – Oké, nem? – kérdezte Ronnie. – Sarah naplója szerint CED oké, igaz? – Igaz. – Igaz. – Átadta a jegyet. – Nézd meg a légitársaságot. Megnéztem. Talán addigra már tudnom kellett volna. Talán mindenki tudta, engem meg Ronnie-t kivéve. De a Sunline Travel Ms. R. Crichtonnak kiállított útiterve alapján a Cseh Köztársaság nemzeti légitársaságának a rövidítése CEDOK.

Tizenötödik fejezet A háborúban, bármelyik fél is hívja magát győztesnek, nincsenek nyertesek, mindenki vesztes. N. CHAMBERLAIN Szóval az életem két fonala Prágában találkozott. Prága volt az, ahová Sarah ment, és Prága volt az, ahová az amerikaiak küldtek az első szakaszára annak, amit tántoríthatatlanul csak Holt Teher Műveletnek neveztek. Én azonnal megmondtam nekik, hogy szerintem ez egy borzasztóan rossz név, de vagy valaki nagyon fontos ember választotta, vagy már elkészültek a fejléces papírok, mindenesetre nem voltak hajlandók megadni magukat. Holt Teher a neve, Tom. Maga a művelet, hivatalosan legalábbis, standard, fiókból kihúzott terv volt arra, hogy beépüljek egy terroristacsoportba, és ha már ott vagyok, forgassam fel az életüket és az ellátóik életét, a fizetőikét, a szimpatizánsok és szeretteik életét, annyira, amennyire csak megoldható. Nem volt ebben a világon semmi különös. Hírszerző ügynökségek szerte a világon állandóan próbálkoznak ilyesmivel, változó mértékű kudarccal. A második szál, a Sarah-szál, a Barnes-McHull-Diplomás tanulmányok-szál, helikopterek gonosz kizsákmányoló kormányoknak való eladásáról szólt, és ennek saját választású nevet adtam. Úgy hívtam, A Krisztusát. Mindkét szál Prágában találkozott.

Péntek este kellett elrepülnöm, ami azt jelentette, hogy hatnapos fejtágítás vár rám az amerikaiakkal, és ötnapos teaivászat és kézfogás Ronnie-val. A Philip nevű srác még aznap elrepült Prágába, amikor kis híján eltörtem a csuklóját, hogy nyélbe üssön valami nagyszabású üzletet, és összezavarodottan és nem kicsit nyomorultul hagyta hátra Ronnie-t. Lehet, hogy az élete nem volt izgalommal teli hullámvasút, míg én bele nem toppantam, de éppenséggel egy rakás fájdalom sem, és ez a hirtelen rántás a terrorizmus és merényletek világába, mellé meg egy gyorsan széthulló párkapcsolat, nem segít abban, hogy egy nő leglazább énjét hozza ki. Egyszer megcsókoltam. A Holt Teher-féle fejtágítások egy harmincas évekbeli vöröstéglás épületben zajlottak Henley közelében. Legalább három négyzetkilométernyi parkettája volt, amiből minden harmadik felgörbült a nedvességtől, és csak az egyik vécét lehetett rendesen lehúzni. Hoztak magukkal bútorokat, néhány széket meg asztalokat, na és pár tábori ágyat is, és ezeket szétszórták a házban minden előzetes megfontolás nélkül. Az időm legnagyobb részét a nappaliban töltöttem, és képeket nézegettem, kazettákat hallgattam, kapcsolatfelvételi eljárásokat magoltam, és arról olvastam, milyen az élete egy minnesotai farmer segédjének. Azt azért nem mondanám, hogy olyan volt, mintha újra az iskolapadban ültem volna, mert itt sokkal keményebben kellett dolgoznom, mint tinédzser éveimben valaha is, de akkor is furcsán ismerős hangulata volt az egésznek. Minden nap a Kawasakimon távoztam, amit ők javíttattak meg. Azt szerették volna, ha éjjelre is maradok, de megmondtam nekik, hogy magamba kell öntenem még néhány jó kis londoni sört, mielőtt elindulok, és ez tetszett nekik. Az amerikaiak tisztelik a hazafiasságot. A személyzet állandóan változott, és soha nem voltak hatnál kevesebben. Volt egy Sam nevű lótifuti, Barnes is fel-feltűnt, és a konyhában mindig volt egy pár Carl, akik gyógyteát szürcsölgettek és állemeléseket végeztek az ajtóban. Meg aztán ott voltak persze a specialisták. Az első Smithnek nevezte magát, ami olyan valószínűtlen volt, hogy hittem neki. Duci kis szemüveges fickó volt szűk mellényben, aki sokat beszélt a hatvanas és hetvenes évekről, a terrorizmus nagy napjairól. Mindez érthető, feltéve, hogy az ember Smith munkáját végezte – ami úgy tűnt, abból állt, hogy Baadereket meg Meinhofokat meg Vörös Brigádosokat üldöz a világ körül, mint valami tinilány a Jackson Five-turnét. Poszterek, kitűzők, aláírt fotók, ilyesmi. A marxista forradalmárok nagy csalódást jelentettek Smithnek. A legtöbbjük összepakolt, jelzáloghitelt vett fel és életbiztosítást kötött a nyolcvanas évek elején, bár az olasz Vörös Brigádosok alkalmanként még újra összeálltak, hogy elénekeljenek néhány régi nótát. A Fényes Ösvény meg az ilyenek Közép- meg Dél-Amerikában egyáltalán nem voltak Smith ínyére. Olyanok voltak, mint a dzsessz egy Motown-rajongónak, és említésre alig méltóak. Elejtettem néhány beszédes kérdést az Ideiglenes IRA-ról, de Smith erre hülye vigyort öltött magára és témát váltott. A következő Goldman volt, magas és vékony, és élvezte a tényt, hogy nem élvezte a munkáját. Goldman megszállottsága láthatóan az etikett volt. Nála mindent lehetett helyesen és helytelenül csinálni, kezdve a telefonkagyló letételével egészen egy bélyeg felnyalásáig, és nem tűrte az eltérést. Az ő egynapi magánórái után úgy éreztem magam, mint Eliza Doolittle. Goldman azt mondta, hogy ezentúl a Durrell névre hallgatok. Megkérdeztem tőle, hogy választhatnéke magamnak én nevet, és ő azt mondta, nem, a Durrell nevet már rögzítették a Holt Teher Művelet esetaktájában. Megkérdeztem, hallotta-e már a Tippex nevet, mire azt mondta, hogy az egy ostoba név, és jobb lesz, ha hozzászokom a Durrellhez. Travisé volt a fegyvertelen küzdelem, és mikor megmondták neki, hogy csak egy órája van velem, felsóhajtott, azt mondta, „szemek és nemi szervek”, és távozott.

Az utolsó nap megérkeztek a tervezők; két férfi és két nő, akik úgy voltak felöltözve, akár a bankárok, és hatalmas aktatáskákat cipeltek. A nőkkel próbáltam picit flörtölni, de nem kértek belőle. A két férfi közül az alacsonyabbik viszont kapott volna rajta. A magasabbik, Louis, volt a négy közül a legbarátságosabb, és ő beszélt a legtöbbet. Úgy tűnt, ért ahhoz, amit csinál, de valahogy sose derült ki, mi is az, amit tulajdonképpen csinál, ami éppenséggel azt mutatta, milyen jól csinálja. Tomnak hívott. Egy, és csak egyetlen dolog volt mindebből teljességgel nyilvánvaló. A Holt Teher nem improvizált akció volt, és ezek az emberek nem előző nap ültek le, hogy könyvből tanulják ki a terrorizmus csínját-bínját. Ez a vonat már hónapok óta zakatolt, amikor engem is felrántottak rá. – Mond neked a Kintex név bármit is, Tom? – Louis keresztbetett lábbal ült, és úgy hajolt felém, mint valami dörzsölt tévériporter. – Semmit, Louis – mondtam. – Üres vászon vagyok. – Rágyújtottam egy újabb cigire, csak hogy bosszantsam őket. – Semmi gond. Először is azt kell tudnod, és azt hiszem, ezt már amúgy is tudod, hogy nincsenek többé a világon idealisták. – Téged és engem leszámítva, Louis. Az egyik nő az órájára nézett. – Így van, Tom. Téged és engem. De a szabadságharcosok, a felszabadítók, az új kor építészei, az összes ilyesmi odalett a trapéznadrágokkal Manapság a terroristák üzletemberek. – Egy női torok megköszörülte magát valahol a terem végében. – És üzletasszonyok. És a terrorizmus jól festő karrier egy modern kissrácnak. Tényleg. Fényes kilátások, sok utazás, költségtérítés, korai nyugdíj. Ha lenne fiam, azt mondanám neki, jog vagy terrorizmus. És valljuk be, a terroristák talán kevesebb kárt okoznak. Ez vicc volt. – Talán eltűnődsz néha azon, hogy honnan van a pénz. – Felvont szemöldökkel nézett rám, és én kötelességtudóan bólintottam. – Nos, ott vannak a rossz fiúk, a szírek, a líbiaiak, a kubaiak, akik a terrorra még mindig állami iparként tekintenek. Időről időre megírnak egy jókora csekket, és ha az amerikai nagykövetség ablakán berepül egy tégla ennek eredményeként, akkor boldogok. De az elmúlt tíz évben valahogy a háttérbe szorultak. Mostanában a nyereségen van a hangsúly, és ha a nyereségről van szó, minden út Bulgáriába vezet. Hátradőlt a székében, ami jelzés volt az egyik nőnek, hogy lépjen elő és olvasson fel egy írótábláról, bár nyilvánvaló volt, hogy fejből tudja a szövegét, és az írótáblát csak kényelmi okokból tartotta magánál. – A Kintex – kezdte – látszólag egy állam irányította kereskedelmi ügynökség, amelynek Szófiában van a székhelye, ahol ötszázhuszonkilenc embert foglalkoztatnak export-import területen. E mögött az álca mögött azonban a Kintex bonyolítja a kábítószer-csempészet több mint nyolcvan százalékát a Közel-Keletről Nyugat-Európába és Észak-Amerikába, gyakorta cserébe törvényes és törvénytelen fegyverszállítmányokért, amelyeket újra eladnak a Közép-Keleten lázadó csoportoknak. A heroint szintén újra eladják előre kiválasztott közép- és nyugat-európai csempészköröknek. Az ilyen ügyletekben résztvevő emberek nagyrészt nem bolgárok, de tárolási és lakhatási területet Várnában meg Burgasban kapnak, a Fekete-tengernél. A Kintex az új, Globus fedőnév alatt szintén részt vesz a drogokból származó pénz mosásában szerte Európában. A készpénzt aranyra és drágakövekre cserélik, és újra elosztják a pénzt az ügyfeleiknek üzletek hálózatán át Törökországban és KeletEurópában.

Felnézett Louisra, hogy lássa, akarja-e még, hogy folytassa, de Louis rám nézett, látta, hogy a tekintetem kezd üvegessé válni, és apró mozdulattal megrázta a fejét. – Kedves fickók, nem? – kérdezte. – Ugyanazok az alakok, akik fegyvert adtak Mehmet Ali Agca kezébe is. – Ez se mondott túl sokat. '81-ben rálőtt János Pál pápára. Felkerült néhány címoldalra. Azt mondtam, óh igen, és a fejemet ráztam, hogy mutassam, mennyire elképeszt a dolog. – A Kintex – folytatta – rendszeresen látogatott bolt, Tom. Ha az ember bajt akar okozni a világban, tönkre akar tenni egynéhány országot, kioltani néhány millió életet, akkor csak megragadja a hitelkártyáját és irány a Kintex. Senki se kínál náluk jobb árat. Louis mosolygott, de láttam rajta, hogy belül csak úgy forr benne a düh. Úgyhogy körbenéztem a szobában, és úgy is volt, ahogy gondoltam: a másik három fej ugyanazzal az elhivatott tűzzel égett. – És a Kintex – mondtam, és rettentően reméltem, hogy nemet mondanak majd – az a cég, amelyikkel Alexander Woolf üzletelt. – Igen – mondta Louis. És ekkor és ezért döbbentem rá, egy nagyon is borzalmas pillanatban, hogy ezek közül az emberek közül senkinek, még Louisnak se volt a leghalványabb fogalma sem arról, mi is valójában a Diplomás Tanulmányok – vagy hogy a Holt Teher Műveletnek mi is a valódi célja. Ezek az emberek valójában azt hitték, hogy egyenes csatát vívnak a narko-terrorizmus vagy a terro-narkotikumok ellen, vagy hogy a pokolba hívták, egy hálás Amerika meg a Világ Többi Része nevében. Ez egy megszokott CIA-ügy volt, minden gubanctól mentes. Egy másodosztályú terroristacsoportba helyeznek el engem, azzal az egyszerű, komplikációktól mentes reménnyel, hogy a szabad estémen leugrom egy telefonfülkéhez és megadok nekik egy csomó nevet meg címet. Vak oktatók tanítottak vezetni, és ez a felismerés kissé mellbevágott. Felvázolták a beépülésem tervét, és minden egyes fázist milliószor elismételtettek velem. Azt hiszem, azért, mert angol vagyok, aggódtak, hogy egyszerre egynél több gondolatot nem tudok fejben tartani, és amikor látták, hogy elég könnyen felfogtam az egészet, háton veregették egymást, és jó sokat mondogatták, hogy „szép munka volt”. Miután elfogyasztottunk egy borzalmas húsgolyós meg Lambrusco boros vacsorát, amit egy zaklatottnak tűnő Sam szolgált fel, Louis meg a társai felpakolták az aktatáskáikat, megszorongatták a kezemet, sokatmondóan bólogattak, majd bemásztak az autóikba és elindultak a sárga köves úton. Nem integettem. Ehelyett szóltam a Carloknak, hogy sétálni megyek, és elmentem a kerthez a ház hátsó részében, ahol egy pázsit futott egész a folyóig, és kilátás nyílt a Temze leggyönyörűbb szakaszára. Meleg este volt, és a túlsó parton még mindig korzóztak a fiatal párok meg az idősebb kutyasétáltatók. Néhány kisebb hajó horgonyzott a közelben, a víz lágyan csapódott neki a hajótestnek, és az ablakaikban puhán és hívogatóan világított a sárga fény. Az emberek nevetgéltek, és éreztem a konzervleves illatát. Nagy szarban voltam. Barnes kevéssel éjfél után érkezett, és alig lehetett ráismerni az első találkozónk után. Az elegáns külcsín eltűnt, és most úgy nézett ki, mint aki az első lehulló bomba hírére kész bevetni magát a nicaraguai dzsungelbe. Khaki nadrág, sötétzöld ing, Red Wing bakancs. Katonai kinézetű, vászonszíjas óra vette át a helyét az öltöztető Rolexnek. Az volt az érzésem, hogy nem kellene sok ahhoz, hogy a tükör elé pattanjon, és terepszínű festéket kenjen az arcára. A ráncai mélyebbek voltak,

mint valaha. Elbocsátotta a Carlokat, és kettecskén letelepedtünk a nappaliban, ahol kicsomagolt egy fél üvegnyi Jack Danielst, egy karton Marlborót meg egy terepszínűre festett Zippo öngyújtót. – Hogy van Sarah? – kérdeztem. Elég ostoba kérdésnek éreztem, de fel kellett tennem. Végső soron ő volt az oka, hogy mindezt csinálom – és ha kiderül, hogy aznap reggel a busz elé lépett vagy meghalt maláriában, akkor tuti kiszállok. Na nem mintha Barnes elmondta volna, ha ilyesmi történik, de az arcából talán ki tudok olvasni valamit, amikor válaszol. – Jól – mondta. – Pont jól. – Két pohárba whiskyt töltött, és az egyiket felém csúsztatta a parkettás padlón. – Beszélni akarok vele – mondtam. Meg se rezzent. – Tudnom kell, hogy jól van. Hogy még él, és jól van. – Mondom, hogy jól van. – Hörpintett egyet a poharából. – Tudom, hogy ezt mondja – feleltem –, de maga egy pszichopata, akinek a szava egy fabatkát sem ér. – Én se kedvelem magát különösebben, Thomas. Egymással szemben ültünk, whiskyt ittunk és cigarettáztunk, de az atmoszféra nem volt épp ideális az ügynök-kezelő kapcsolathoz, és minden pillanattal csak tovább romlott. – Tudja, mi a maga baja? – kérdezte Barnes egy kis hallgatás után. – Igen, egészen pontosan tudom, mi a bajom. A bajom az, hogy egy L. L. Bean katalógusból veszi a ruháit, és épp itt ül velem szemközt. Úgy tett, mint aki nem hallotta. És talán nem is hallotta. – Magának az a baja, Thomas, hogy brit. – Elkezdte furcsa mozdulatokkal forgatni a fejét. Időről időre roppant egy-egy csont a nyakában, ami láthatóan örömmel töltötte el. – A dolgok, amelyek nem stimmelnek magával, szintén nem stimmelnek ezzel az istenverte szaros szigettel sem. – Várjunk csak! – mondtam. – Várjunk csak egy teljes, jól lekerekített percet! Ez így elég fura. Az nem lehet, hogy ez itt egy idióta amerikai, aki megmondja nekem, hogy mi a baj ezzel az országgal?! – Nem vagytok elég tökösek, Thomas! Nincs meg bennetek! Ebben az országban nincs meg. Lehet, hogy valamikor megvolt, de elvesztettétek. Nem tudom, és nem is igazán érdekel. – Na ide figyelj, Rusty – mondtam. – Figyelmeztetnem kell téged, hogy az itteni embereknek a „tökösség” szó bátorságot jelent. Nem ismerjük az amerikai jelentést, ami csak annyit jelent, hogy valakinek nagy a szája, és erekciója lesz, valahányszor azt hallja, hogy „Delta”, vagy „csapás”, vagy „seggbe rúg”. Fontos kulturális különbség ez. És a kulturális különbségen – tettem hozzá, mert be kell ismernem, kicsit kezdett felforrni a vérem – nem azt értjük, hogy eltérő értékrendek. Úgy értjük, hogy dugj fel a seggedbe egy drótkefét! Erre felnevetett. Nem az a reakció volt, amiben reménykedtem. Elég nagy részem abban bízott, hogy megpróbál megütni, hogy aztán torkon tudjam vágni, és nyugodt szívvel el tudjak lovagolni az éjszakába. – Nos, Thomas – mondta –, remélem, tisztáztuk kicsit a dolgokat. Remélem, már jobban érzed magad. – Sokkal jobban, köszönöm – mondtam. – Én is. Felkelt, hogy újratöltse a poharamat, és az ölembe ejtette a cigiket meg az öngyújtót. – Thomas, őszinte leszek. Nem láthatod most Sarah Woolfot, és nemis beszélhetsz vele. Egyszerűen nem lehetséges. Ugyanakkor nem várom el tőled, hogy a kisujjad is felemeld értem, míg nem láttad őt. Ez milyen? Igazságosnak hangzik? A whiskyt szürcsölgettem és kivettem egy cigit a dobozból.

– Nincs nálatok, igaz? Újra felnevetett. Ennek valahogy véget kell vetnem! – Soha nem mondtam, hogy nálunk van, Thomas. Mit gondoltál, hogy valahol odaláncoltuk egy oszlophoz? Gyerünk már, igazán becsülhetnél minket többre is! Nekünk ez a szakmánk, tudod? Nem most jöttünk a falvédőről. – Visszahuppant a székébe és fojtatta a nyaktekergetést, és azt kívántam, bárcsak segíthetnék benne. – Sarah olyan helyen van, ahol el tudjuk érni, ha akarjuk. Jelenleg, látva, milyen rendes angol gyerek vagy, nem kell elérnünk. Oké? – Nem, nem oké. – Elnyomtam a cigimet és felálltam. Nem tűnt úgy, hogy ez zavarná Barnest. – Találkozom vele, meggyőződöm róla, hogy jól van, vagy máskülönben nem teszem meg, amit akartok. Nem csak hogy nem teszem meg, amit akartok, de talán még meg is öllek, csak hogy megmutassam, mennyire nem fogom megtenni, amit akartok. Oké? Lassan elindultam felé. Azt gondoltam, meglehet, hogy kikiált az egyik Carlnak, de ez nem aggasztott túlzottan. Ha erre kerül a sor, nekem csupán néhány másodperc kell – míg a Carlok kábé egy óra alatt tudnák akcióba lendíteni a nevetséges izomtömegüket. Aztán észrevettem, mitől olyan higgadt. A kezét a mellette lévő aktatáskájába ejtette, és mikor kivette onnan, felcsillant benne egy szürke fém. Nagy fegyver volt, és ő lazán az ágyéka felett tartotta, a hasam tájékára célozva, körülbelül két és fél méterről. – Nicsak, Jimmy Cricket – mondtam. – Hamarosan erekciója lesz, Mr. Barnes. Az nem egy Colt Delta Elité, ami az ölében van? Ezúttal nem válaszolt. Csak nézett rám. – Tízmilliméteres – folytattam. – Olyan embereknek való fegyver, akiknek vagy kicsi a péniszük, vagy kicsi a hitük abbeli képességükben, hogy eltalálják a célpont közepét. – Azon tűnődtem, hogyan tegyem meg azt a két és fél métert anélkül, hogy belém ne eresszen egy szép kis lövést. Nem lesz egyszerű, de van rá esély. Feltéve, hogy az embernek megvannak hozzá a tökei. Az esemény előtt és után is. Megérezhette, hogy mire gondolok, mert kibiztosította a kakast. Nagyon lassan. Be kell vallanom, nagyon örömteli kattanás volt ez. – Tudod mi az a Glaser lövedék, Thomas? – Halkan beszélt, szinte már álomszerűen. – Nem, Rusty – mondtam. – Nem tudom, mi az a Glaser lövedék. De úgy hangzik, mint egy lehetőség arra, hogy halálra untass, ahelyett hogy lelőnél. Mondd csak. – A Glaser biztonsági lövedék golyója, Thomas, egy kis rézből készült henger, ami teli van töltve finom ólomlövedékkel folyékony teflonban. – Megvárta, amíg felfogom a hallottakat, mert tudta, tudni fogom, mindez mit jelent. – Becsapódáskor a Glaser garantáltan leadja az energiája kilencvenöt százalékát a célpontnak. A golyó nem lyukasztja át, nem kap gellert, csak kiüt, de azt nagyon. – Elhallgatott és ivott egy kis whiskyt. – Jó nagy lukak a testedben. Elég sokáig így maradhattunk. Barnes a whiskyt kóstolgatta, én meg az életet ízlelgettem. Éreztem, hogy izzadok, és elkezdett viszketni a lapockám is. – Oké – mondtam. – Talán nem próbállak most azonnal megölni. – Ezt örömmel hallom – mondta Barnes hosszú csend után, de a olt meg se mozdult. – Azzal nem sokat segít magának, hogy nagy lukat tesz a testembe. – De nem is ártok sokat. – Beszélnem kell vele, Barnes! – mondtam. – Ő az, aki miatt itt vagyok. Ha nem beszélhetek vele, ennek az egésznek nincs semmi értelme. Újabb párszáz év elteltével kezdtem azt gondolni, Barnes mosolyog. De nem tudtam, hogy miért, vagy hogy mikor kezdődött. Olyan volt, mint mikor az ember a moziban ül, várja, hogy kezdődjön a film, és

nem tudja eldönteni, hogy a lámpák tényleg halványulnak-e. És akkor megcsapott. Vagy sokkal inkább megsimogatott. Nina Ricci Fleur de Fleurje, egy rész milliárdonként. Lent voltunk a folyóparton. Csak mi ketten. A Carlok ott sétáltak valahol, de Barnes megmondta nekik, hogy tartsanak távolságot, és ezt meg is tették. A hold már felkelt, és a víztükrön át a holdfény abba az irányba áradt, ahol ültünk, tejszerű ragyogásba ágyazva Sarah arcát. Szörnyen nézett ki, és csodálatosan. Lefogyott egy kicsit, és sokkal többet sírt a kelleténél. Tizenkét órával azelőtt mondták el neki, hogy az apja meghalt, és ebben a pillanatban jobban át akartam ölelni, mint korábban bárki mást bármikor. De nem lett volna helyes. Nem tudom, miért. Egy darabig némán ültünk ott, és a vizet bámultuk. A kishajókon lekapcsolták a fényeket, és a kacsák is már rég álomra hajtották a fejüket A hold fényárjának két oldalán a folyó fekete volt és csendes. – Szóval – mondta. – Igen – mondtam. Újabb hosszú csend következett, miközben azon gondolkoztunk amit ki kellett mondanunk. Olyan volt kicsit, mint egy hatalmas betongolyó, amiről tudja az ember, hogy fel kell emelnie. Lehet körbe- és körbejárni, és fogást keresni rajta, de az ember tudja, hogy nincs. Sarah próbálkozott először. – Légy őszinte! Nem hittél nekünk, ugye? Szinte már nevetett, így majdnem azt válaszoltam, hogy ő se hitte el, hogy nem akarom megölni az apját. Még időben leállítottam magam. – Tényleg nem – mondtam. – Azt gondoltad, csak egy vicc vagyunk. Két őrült amerikai, akik szellemeket látnak az éjszakában. – Valami ilyesmi. Újra sírni kezdett, és én csak ültem ott és vártam, míg a sírógörcs kicsit alábbhagy. Amikor kissé elcsendesedett, meggyújtottam két cigarettát, és az egyiket átnyújtottam neki. Jó nagyot szippantott belőle, aztán néhány másodpercenként a nemlétező hamut pöckölte a folyóba. Csak néztem őt, és úgy tettem, mintha nem ezt csinálnám. – Sarah – mondtam –, nagyon sajnálom. Az egészet. Ami történt. És téged. Szeretném... – ha az életem múlik rajta, akkor se tudtam volna rájönni, mit kéne most mondanom. – szeretném helyrehozni a dolgokat valahogy. Úgy értem, tudom, hogy az apád... Felnézett rám és elmosolyodott, hogy ezzel mutassa, ne aggódjak. – De mindig van választás aközött – bátorkodtam tovább –, hogy az ember a helyes dolgot cselekszi, vagy a rosszat, függetlenül attól, mi történt. És én a helyes dolgot akarom csinálni. Értesz engem? Bólintott, ami átkozottul nagy dolog volt, mert nekem például a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy miről beszélek. Túl sok dolgot kellett elmondanom, és túl kicsi volt az agyam, hogy mindezt szétválogassam. Egy posta, karácsony előtt három nappal, ez volt most az agyam. Felsóhajtott. – Jó ember volt, Thomas. Mit lehet erre mondani? – Biztos vagyok benne, hogy az volt – mondtam. – Kedveltem őt. – Ez igaz volt. – Nem igazán tudtam biztosan, egészen egy évvel ezelőttig – mondta. – Az ember nem igazán gondolja, hogy a szülei bármik is lennének, nem igaz? Jók vagy rosszak. Egyszerűen csak ott vannak. – Elhallgatott. – Amíg aztán már nincsenek. Egy ideig a folyót néztük.

– A te szüleid élnek? – Nem – mondtam. – Az apám tizenhárom éves koromban halt meg. Szívroham. Az anyám négy évvel ezelőtt. – Sajnálom. – Alig tudtam elhinni. Udvariaskodott ennek az egésznek a közepén. – Semmi baj – mondtam. – Már hatvannyolc éves volt. Sarah felém hajolt, és ráébredtem, hogy nagyon halkan beszélek. Nem tudom pontosan, miért. Talán a fájdalma iránti tiszteletből, vagy csak nem akartam, hogy a hangom szétszakítsa azt a kis nyugalmat, amit magára erőltetett. – Mi a legkedvesebb emléked az anyádról? Nem szomorú kérdés volt. Tényleg úgy hangzott, mintha szeretné tudni, mintha arra készülne, hogy végighallgasson egy történetet a gyerekkoromból. – Legkedvesebb emlék... – Eltűnődtem egy darabig. – Minden nap, este hét és nyolc óra között. – Miért? – Olyankor ivott egy gintonikot. Pontban hétkor. Csak egyet. És arra az órára ő lett a legboldogabb, legviccesebb nő, akit valaha ismertem. – És utána? – Szomorúság – mondtam. – Nincs rá más szó. Az anyám nagyon szomorú nő volt. Szomorú az apám miatt, és szomorú maga miatt. Ha az orvosa lettem volna, napi hat adag gint írtam volna fel neki. – Egy pillanatig úgy éreztem, menten elsírom magam. Aztán elmúlt. – És mi a helyzet veled? Nem kellett sokat gondolkoznia a kedvenc emlékén, de azért várt, lejátszotta a fejében és elmosolyodott. – Az anyámról egyáltalán nincsenek boldog emlékeim. Tizenkét éves voltam, amikor elkezdett a teniszedzőjével kefélni, aztán a következő nyáron lelépett. Ez volt a legjobb dolog, ami csak történhetett velünk. Az apám – és lehunyta a szemét az emlék melegsége miatt – tanította meg az öcsémet meg engem sakkozni. Amikor nyolc- vagy kilencévesek lehettünk. Michael ügyes volt, nagyon gyorsan belejött. Én is elég jó voltam, de Michael jobb volt nálam. De amikor még tanultunk, az apám a vezére nélkül játszott ellenünk. Mindig a fekete figurákat választotta, és mindig a vezér nélkül játszott. És ahogy egyre jobbak lettünk, sose tette vissza azt a figurát. Továbbra is a vezére nélkül játszott, még akkor is, mikor Michael már tíz lépésből megverte. Elértünk arra a pontra, hogy Michael is játszhatott volna a vezére nélkül, és akkor is nyert volna. De az apám kitartott, meccsről meccsre veszített, és egyszer sem játszott teljes figurakészlettel. Felnevetett és a mozdulattól kinyúlt, egészen addig, míg már a hátán feküdt a könyökén támaszkodva. – Apu ötvenedik születésnapján Michael adott neki egy fekete vezért egy kis fadobozban. Apám sírt. Furcsa volt őt sírni látni. De azt hiszem, akkora örömöt adott neki látni, ahogy tanulunk és megerősödünk, hogy sosem akarta elveszteni ezt az érzést. Azt akarta, hogy nyerjünk. És akkor hirtelen hatalmas hullámban érkeztek a könnyek, teljesen összetörték, és addig rázták a vékony kis testét, míg már alig kapott levegőt. Melléfeküdtem és átkaroltam, szorosan tartottam, hogy megóvjam mindentől. – Jól van – suttogtam. – Minden rendben van. De persze semmi nem volt rendben. Egyáltalán nem.

Tizenhatodik fejezet Ügyesen járatja örökkévaló száját,

Mindig mennyei módon a rosszban. EDWARD YOUNG A Prágába tartó gépen bombariadó volt. Bomba nélkül, rengeteg riadóval. Épp letelepedtünk az üléseinkbe, amikor megszólalt a pilóta hangja a hangosbeszélőkből, hogy a lehető leggyorsabban hagyjuk el a gépet. Semmi „hölgyeim és uraim, a British Airways nevében”, vagy bármi ilyesmi. Egyszerűen csak az, hogy „azonnal szálljanak le a gépről”. Egy lilára festett szobában ejtőztünk, ahol tízzel kevesebb szék volt, mint utas, de nem volt zene, amivel székfoglalósdit játszhattunk volna, és dohányozni se lehetett. Rágyújtottam. Egy halom smink alatt rejtőző egyenruhás nő megkért, hogy oltsam el a cigarettámat, de elmagyaráztam neki, hogy asztmás vagyok, és a cigi egy gyógynövénykivonatos orvosság, amit használnom kell, valahányszor stressznek vagyok kitéve. Mindenki gyűlölettel nézett rám, a dohányosok sokkal inkább, mint a nemdohányzók. Amikor végre visszakecmereghettünk a gépre, mindannyian benéztünk az üléseink alá, afeletti aggodalmunkban, hogy a szimatkutyák talán épp náthásak voltak, és hogy valahol ottmaradt egy kis fekete sporttáska, amit valahogy egyik bomba után kutató szakember se vett észre. Volt egyszer egy ember, aki felkeresett egy pszichiátert, mert már teljesen megbénította a repüléstől való félelem. A fóbiája azon a hitén alapult, hogy bármelyik gépre száll is fel, bomba lesz rajta. A pszichiáter próbálta kikezelni a fóbiát, de sikertelenül, így aztán inkább elküldte a betegét egy statisztikushoz. A statisztikus nyomogatta egy kicsit a számológépét, aztán tájékoztatta az embert, hogy annak az esélye, hogy a következő gépen, amire felszáll, bomba lesz, félmillió az egyhez. Az ember még mindig nem volt nyugodt, és meg volt róla győződve, hogy ő lesz az, aki a félmilliomodik gépre száll fel. Így a statisztikus újra nyomogatott egy keveset a számológépén, és azt mondta: „rendben, nagyobb biztonságban érezné magát, ha az esély tízmillió az egyhez lenne?” Az ember azt mondta, hogy igen, természetesen, így a statisztikus azt mondta: „annak az esélye, hogy két, egymástól független bomba legyen a gépen, amire legközelebb felszáll, pontosan tízmillió az egyhez.” Az ember értetlenül nézett és megkérdezte: „ez mind szép és jó, de hogy segít ez rajtam?” A statisztikus pedig így felelt: „Nagyon egyszerű: vigyen fel magával a gépre egy bombát” Mindezt egy szürke öltönyös leicesteri üzletembernek meséltem el, aki a mellettem lévő ülésen ült, de ő egyáltalán nem nevetett. Ehelyett odahívott egy légiutas-kísérőt és azt mondta neki, hogy szerinte bomba van a poggyászomban. Újra el kellett mesélnem a sztorit a légiutaskísérőnek, majd harmadszorra is a másodpilótának, aki hátrajött és a lábamnál guggolva, fenyegető arckifejezéssel hallgatott végig. Soha többet nem vagyok hajlandó udvarias társalgásba bocsátkozni! Talán rosszul ítéltem meg, hogyan éreznek az emberek a bombák iránt egy gép fedélzetén. Könnyen lehetséges. Még ennél is valószínűbb magyarázat, hogy én voltam a gépen az egyetlen ember, aki tudta, hogy honnan érkezett az ál bombariadós hívás, és hogy mit jelentett. Ez volt az első, dübörgő, nagyjelenetbe illő megmozdulása a Holt Teher Műveletnek. A prágai repülőtér valamivel kisebb, mint az a tábla, amin a „Prágai Repülőtér” felirat áll a terminál épülete előtt. Az elképesztő sztálini léptékét nézve azon tűnődtem, hogy vajon még a rádiós navigáció kora előtt épült-e, hogy a pilóták már akkor el tudják olvasni, amikor még csak félúton járnak az Atlanti-óceán fölött. De belül, nos, a reptér az reptér. Nem számít, merre jár az ember a világon, kell a kőpadló a poggyászkocsik miatt, kellenek a poggyászkocsik is, és kellenek az üvegvitrin mögött a krokodilbőr

övek, amiket soha senki nem fog megvenni a civilizáció ezer éve alatt sem. A vámosokhoz láthatóan még nem ért el annak a híre, hogy a hazájuk elszökött a szovjet bendőből. Ott ültek az üvegkalickájukban és újraharcolták a hidegháborút minden egyes utálkozó pillantásukkal, amit az útlevélfényképről a dekadens imperialistára vetettek, aki előttük állt. Az imperialista én voltam, és elkövettem azt a hibát, hogy egy hawai inget vettem fel, ami azt hiszem, csak kihangsúlyozta a dekadens voltomat. Legközelebb majd okosabb leszek. Na persze könnyen lehet, hogy mire eljön a legközelebb, addigra valaki már megtalálja a kis üvegkalickák kulcsát, és elmondja ezeknek a szerencsétleneknek, hogy immáron kulturális és gazdasági értelemben is az Euro-Disney övezetbe tartoznak. Úgy döntöttem, megpróbálom megtanulni csehül a „máris hiányzol” kifejezést. Váltottam némi pénzt és kimentem leinteni egy taxit. Hűvös este volt, és a széles sztálini tócsák a parkolóban, amik kéken és szürkén tükrözték vissza az újonnan épített neonreklámokat az égbe, csak még hűvösebbé tették. Befordultam a terminál épületének sarkán, és rögtön feltámadt a szél, hogy üdvözöljön. Az arcomat nyaldosta dízelízű esővel, majd játékosan ugrabugrált a vádlim körül, belebelekapva a nadrágomba. Ott álltam egy ideig, magamba szívtam a hely furcsaságát, és nagyon is tudatában voltam annak, hogy igen sokféle értelemben államot váltottam. Végül találtam egy taxit, és folyékony angolsággal megkértem a sofőrt, hogy vigyen el a Vencel térre. Ez a kérés, most már tudom, fonetikailag megegyezik azon cseh kifejezéssel, miszerint „üresfejű turista vagyok, kérem, vegye el mindenemet”. Az autó egy Tatra volt, a sofőr-e meg egy seggfej; gyorsan és jól vezetett, boldogan dúdolgatott magban, mint aki megütötte a főnyereményt. *** Ez volt a legszebb látvány, amit bármely városban valaha láttam. A Vencel tér valójában nem is tér, hanem egy dupla sugárút. Egy lejtőn ereszkedik alá a monumentális Nemzeti Múzeumtól kiindulva, ami a tér fölé magasodik. Még ha nem is tudtam volna semmit a helyről, akkor is átéreztem volna a fontosságát. A régmúlt és modern kor történelme egyaránt jókora adagokban érte ezt a félmérföldes szürke és sárga kősávot, és hátrahagyott egy jellegzetes szagot. L'Air Du Temps de Praha. A prágai tavaszok, nyarak, telek és őszök eljöttek és elmúltak, és valószínűleg eljönnek majd újra. Amikor a sofőr megmondta, mennyi pénzt akar, néhány percet azzal kellett töltenem, hogy elmagyarázzam, igazából nem szeretném megvenni a taxit magát, csupán azt a negyed órát kívánom kifizetni, amit benne töltöttem. Erre ő azt mondta, hogy ez egy limuzinszolgáltatás volt, de legalábbis sokszor mondogatta, hogy „limuzin”, és a vállát vonogatta hozzá, majd egy idő után belement, hogy lecsökkenti az árat egy pusztán csillagászati összegre. Felkaptam a táskám és elindultam. Az amerikaiak azt mondták, hogy egyedül találjak magamnak szállást, és az egyetlen biztos módja annak, hogy olyan embernek tűnjünk, aki sok időt töltött azzal, hogy szállást próbáljon találni magának az, ha sok időt töltünk azzal, hogy szállást próbálunk találni magunknak. Így aztán kényelmes menetelésbe kezdtem, és le is tudtam Prága Egyet, ami az óváros központi kerülete, kábé két óra alatt. Huszonhat templom, tizennégy galéria és múzeum, egy opera – ahol a gyermek Mozart színpadra állította a Don Giovanni első előadását –, nyolc színház és egy McDonald's. A fentiek közül az egyik előtt ötvenméteres sor kígyózott. Megálltam néhány bárnál, hogy magamba szívjam a hangulatot, ami nagy, egyenes nyakú poharakban érkezett, rajta „Budweiser” felirattal, és figyeltem, hogy a modern cseh ember hogyan sétál, beszél, öltözik és szórakoztatja magát. A legtöbb pincér azt gondolta, német vagyok, ami elnézhető tévedés volt, különösen annak fényében, hogy a városban csak úgy hemzsegtek a németek. Tizenkettes csoportokban utaztak, hátizsákokkal és hatalmasra nőtt combokkal, és séta közben sorba rendeződtek

az utcán. Na persze, a legtöbb németnek Prága csupán néhány órányira van egy gyors tankkal, úgyhogy aligha meglepő, hogy úgy tekintenek a helyre, mint a kertjük végére. Egy folyó menti kávézóban ettem egy tál főtt disznóhúst knédlivel, és a mellettem lévő asztalnál ülő walesi pár tanácsára végigsétáltam a Károly-hídon. Mr. és Mrs. Walesi biztosított afelől, hogy lenyűgöző egy építmény, de hála az ezernyi utcazenésznek, akik a hídkorlát minden egyes méterét ellepték, és egytől egyig Dylan-dalokat énekeltek, az egészből nem láttam semmit. Végül a Zlatá Prahában találtam szállást, egy ócska kis panzióban a vár közelében lévő dombon. A fogadósné felajánlott egy nagy és koszos szobát, meg egy kicsi tisztát, és én a nagy koszosat választottam, azt gondolván, hogy majd én kitakarítom. Miután a nő eltűnt, rájöttem, milyen ostoba is volt ez a gondolat. Még a saját lakásomat se takarítom ki soha. Kipakoltam a dolgaimat, leheveredtem az ágyra és rágyújtottam egy cigire. Sarah-ra gondoltam, meg az apjára. És Barnesra. Gondolni a saját szüleimre is, és Ronnie-ra, meg helikopterekre és motorokra és németekre és McDonald's-os hamburgerekre. Sok mindenen gondolkoztam. Nyolckor ébredtem fel, és hallgattam a zajait annak, ahogyan a város kapaszkodik és munkába indul. Az egyetlen szokatlan zörej a villamosokból jött, ahogy csörömpölve és sziszegve haladtak a macskaköves utcákon és át a hidakon. Azon gondolkoztam, maradjak-e a hawai ingnél, vagy sem. Kilenckor már a város főterén voltam, és egy alacsony, bajszos férfi nyaggatott azzal, hogy elvisz egy város körüli útra egy lovas kocsin, szállítóeszköze különös autentikusságának kellett volna elcsábítania, de amikor futó pillantást vetettem rá, rettentően emlékeztetett egy Mini Moke aljára, amiből kivették a motort, és a fényszórók helyébe kocsirudakat tettek a lovaknak. Vagy egy tucatszor elmondtam, hogy köszönöm, nem, és egyszer azt is, hogy húzzon a francba. Egy kávéházat kerestem az asztalok fölött Coca-Cola napernyőkel. Ezt mondták. „Tom, amikor odaérsz, látni fogsz egy kávézót Coca-Cola napernyőkkel az asztalok fölött.” Azt viszont nem mondták, vagy nem tudtak róla, hogy a Coca-Cola képviselője lenyűgöző módon lelkiismeretes munkát végzett ezen a vidéken, és hogy a tér százméteres sugarú körzetében legalább húsz ernyőt állított fel a mindenféle szórakoztató egységekben. A Camel képviselője csak kétszer járt sikerrel, úgyhogy feltehetőleg azóta már holtan feküdt valahol egy árok alján, míg a coca-colás pacák kitüntetéseket zsebelt be, meg egy személyre szóló parkolóhelyet a utahi központban. Húsz perccel később találtam meg. Nicholas volt a neve. Két fontot kértek egy csésze kávéért. Azt mondták, menjek majd be, de gyönyörű volt a reggel, és különben is kedvemre volt nem azt csinálni, amit mondtak, úgyhogy kint ültem le, egy a térre és az elhaladó németekre néző asztal mellett. Kértem egy kávét, és ekkor láttam, hogy két ember kijön a kávézóból és letelepszik a közelemben egy másik asztalhoz. Mindketten fiatalok és fittek voltak, és napszemüveget viseltek. Egyikük se nézett felém. Valószínűleg már vagy egy órája bent lehettek, jól elhelyezkedtek a találkozóra, erre megjelenek és elrontok mindent. Remek! Kicsit igazgattam a székem helyzetén, egy időre lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a nap befurakodjon a szarkalábaim között. – Gazduram – mondta egy hang –, micsoda ritka és különös öröm! Körbenéztem és láttam, hogy egy barna esőkabátos alak néz le rám hunyorogva. – Foglalt ez a hely? – kérdezte Solomon, és leült anélkül, hogy választ várt volna. Meredten bámultam. – Szia, David – böktem ki végül.

Kiütögettem egy cigit a dobozából, miközben ő intett a pincérnek. Átpillantottam a két Napszemüvegre, de minden alkalommal, mikor feléjük fordultam, olyan messze néztek épp tőlem, amennyire csak lehetséges volt. – Kava, prosim – mondta Solomon, elfogadhatónak tűnő kiejtéssel. Felém fordult. – Jó a kávéjuk, pocsék az étel. Ezt írtam a képeslapokra. – Nem te vagy az – mondtam. – Nem? Akkor kicsoda? Tovább bámultam. Az egész teljesen váratlan volt. – Akkor hadd fogalmazzak így – mondtam. – Te vagy az? – Úgy érted, én vagyok-e az, aki most itt ül, vagy én vagyok-e az, akivel találkozód van? – David! – Mindkettő, gazduram. – Solomon hátradőlt, hogy a pincér kiönthesse a kávét. Belekortyolt, aztán elismerően csettintett a nyelvével. – Enyém a megtisztelő lehetőség, hogy az edződként működjek a jelen területen való tartózkodásod idejére. Úgy vélem, gyümölcsözőnek fogod találni a kapcsolatunkat. A Napszemüvegek irányába biccentettem. – Veled vannak? – Ez az elképzelés, gazduram. Nem olyan, amit ők különösebben kedvelnének, de az nem baj. – Amerikaiak? Bólintott. – Mint az almás pite. Ez a művelet nagyon-nagyon közös. Sokkal közösebb, mint hosszú ideje bármi is, igazság szerint. Összességében véve jó dolog. Egy ideig gondolkoztam. – De nekem miért nem mondták el? – kérdeztem. – Úgy értem, ők tudták, hogy ismerlek, szóval miért nem mondták el? Vállat vont. – Többek lennénk tán egy hatalmas fogaskerék fogainál, uram? Na igen. Természetesen mindent meg akartam kérdezni Solomontól. Egészen az elejétől akartam kezdeni vele mindent – hogy felépítsük mindazt, amit Barnesról, O'Nealről, McHullról, a Holt Teherről meg a Diplomás Tanulmányokról tudunk –, hogy aztán ketten ki tudjunk fundálni valamiféle pozíciót ebben a felfordulásban, és talán még kiutat is találjunk. De megvoltak az okai, amiért nem ezt csináltam. Nagy, tagbaszakadt okai, akik az osztályterem végén feltartották a kezüket, és ott fészkelődtek a székükön, kényszerítve, hogy meghallgassam őket. Ha elmondanám neki, amit hitem szerint tudtam, Solomon vagy a helyes dolgot tenné, vagy a rosszat. A helyes dolog nagy valószínűséggel Sarah meg az én halálomat vonná maga után, és szinte teljesen biztos, hogy nem állítaná meg a dolgok folyását. Lehet, hogy kicsit feltartaná, lehet, hogy újra kellene játszani egy másik pályán egy másik időben, de nem állítaná meg. A rossz dologba bele se akartam gondolni. Mert a rossz dolog azt jelentené, hogy Solomon a másik csapatban van, és ez végső soron azt jelenti, hogy senki nem ismer senkit. Ezért, legalábbis egyelőre, befogtam a számat és hallgattam, amint Solomon kifejtette az apróbetűs részét annak, hogyan is kéne eltöltenem az elkövetkező negyvennyolc órát. Gyorsan, de nyugodtan beszélt, és elég sok mindenre kitértünk kilencven perc alatt, köszönhetően annak, hogy nem kellett

minden második mondata végére odabiggyesztenie, hogy „ez most nagyon fontos”, mint ahogyan az amerikaiak csinálták. A Napszemüvegek kólát ittak. A délután az enyém volt, és mivel úgy tűnt, hosszú ideig ez lesz az utolsó ilyen, pazar módon pocsékoltam el. Bort ittam, régi újságokat olvastam, meghallgattam valami Mahler-mű szabadtéri előadását és általánosságban véve úgy szórakoztattam magam, mint egy ráérő úriember. Az egyik bárban találkoztam egy francia nővel, aki azt mondta, egy számítógépes szoftvercégnél dolgozik, és megkérdeztem tőle, akar-e velem szexelni. Egyszerűen vállat vont, úgy franciásan, amit én úgy értelmeztem, hogy nem. Az este nyolc volt a kijelölt időpont, úgyhogy egy kávézóban ücsörögtem nyolc óra tízig, közben benyomtam még egy adag főtt disznóhúst knédlivel és egyáltalán nem visszafogottan dohányoztam is. Kifizettem a számlát, kisétáltam a hűvös estébe és végre éreztem, hogy a pulzusom felrázza magát a várható akció hatására. Tudtam, hogy nincs okom jól érezni magam. Tudtam, hogy a feladat szinte teljesen lehetetlen, hogy az előttem álló út hosszú, rögös és nagyon kevés benzinkút van mellette, és hogy az esélyem arra, hogy szép hosszú életem legyen, szertefoszlott. De, bármi volt is az oka, igenis jól éreztem magam. *** Solomon a randevú helyén várt az egyik Napszemüveggel – aki természetesen most nem viselte a napszemüveget, lévén sötét volt, úgyhogy sebtiben új nevet kellett neki kiagyalnom. Néhány pillanattal később a Nincs Napszemüveggel álltam elő. Azt hiszem, folyik az ereimben némi indián vér. Bocsánatot kértem a késésért, mire Solomon elmosolyodott és azt mondta, nem késtem, ami elég idegesítő volt, majd mind a hárman bemásztunk egy koszos, szürke dízel Mercedesbe, Nincs Napszemüveggel a kormány mögött, és elindultunk a főúton kelet felé, ki a városból. Fél órával később már elhagytuk Prága külvárosát, és az út leszűkült két elég gyors sávra, amin ráérősen vezettünk. Nagyjából a legrosszabb módja annak, hogy az ember elcsesszen egy titkos műveletet külföldön az, ha gyorshajtáson érik, és Nincs Napszemüveg, úgy tűnik, jól megtanulta ezt a leckét. Solomonnal időről időre megjegyzéseket tettünk a vidékre, hogy milyen zöld, és hogy néhol egészen emlékeztet Walesre – habár nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikünk is járt volna valaha is ott –, de ezenkívül nem beszéltünk túl sokat. Ehelyett képeket rajzoltunk a bepárásodott ablakra, miközben odakint feltárult Európa. Solomon virágokat gyártott, én meg vigyori arcokat. Úgy egy óra múlva a táblák kezdtek Brno felé mutatni, ami leírva soha nem tűnik helyesnek, és igazából kimondva se hangzik annak, de én tudtam, hogy nem megyünk el addig. Északra fordultunk Kostelec felé, aztán szinte azonnal újra keletre, egy még keskenyebb úton, amin egyáltalán nem voltak táblák. Ami elég jó összefoglalása a dolgoknak. Néhány mérföldön keresztül egy fekete fenyőerdőn át tekeregtünk, aztán Nincs Napszemüveg lekapcsolta a lámpát helyzetjelzőre, amitől csökkent a sebességünk. Néhány így megtett mérföld után teljesen lekapcsolta a lámpákat és megkért, hogy oltsam el a cigimet, mert „buzerálja az éjszakai látását”. És aztán egyszer csak megérkeztünk. Egy tanyaház pincéjében tartották a pasit. Hogy mióta, azt nem tudnám megmondani – csak annyit tudtam, hogy már nem sokáig. Nagyjából egyidős volt velem, ugyanolyan magas, mint én, és valószínűleg ugyanaz volt a súlya is, mint nekem, amíg még adtak neki enni. Azt mondták, hogy a neve

Ricky, és hogy Minnesotába valósi. Azt nem mondták el, hogy halálra rémült, és hogy vissza akar térni Minnesotába, amint csak tud, mert erre nem volt szükség. Ott volt a tekintetében, olyan tisztán, amilyen tisztán csak tekintetben ott lehet valami. Ricky tizenhét évesen lépett le. Lelépett a suliból, lelépett a családjától, lelépett nagyjából mindenhonnan, ahonnan csak egy fiatalember leléphet – de aztán, elég hamar, belépett más dolgokba, alternatív dolgokba, és ezektől jobban érezte magát a bőrében. Egy időre legalábbis. Ricky jelenleg sokkal rosszabbul érezte magát a bőrében; leginkább valószínűleg azért, mert sikerült olyan helyzetbe kerülnie, ahol Meztelen egy idegen épületben, egy idegen országban, idegenek bámulnak rá, akik közül néhányan nyilvánvalóan bántották már egy ideje, a többiek pedig arra várnak, hogy sorra kerüljenek. Ricky agyának. a mélyén, tudtam jól, ezernyi film képei peregtek le, amelyekben a főhős, aki ugyanilyen kalamajkában találta magát, hátraveti a fejét, pimasz vigyorra húzza a száját, és közli a kínzóival, hogy bekaphatják. És Ricky ott ült a sötét nézőtéren, együtt a többi milliónyi tinédzserfiúval, és kötelességtudóan elkönyvelte magában, hogy a férfiaknak így kell viselkedniük a megpróbáltatások közepette. Először tűrnek; aztán bosszút állnak. De mivel nem volt éppen túl éles eszű – két golyója hiányzott egy rendes malacdugáshoz, vagy mit mondanak Minnesotában –, Ricky elmulasztotta figyelembe venni a fontos előnyöket, amikkel ezek a celluloid istenek rendelkeznek vele szemben. Valójában csak egyetlen ilyen előny van, de ez meglehetősen fontos. Az előny annyi, hogy a filmek nem valósak. Komolyan! Nem azok! A való életben, és bocsánatot kérek, ha ezzel szétzúzok holmi mélyen dédelgetett illúziókat, a Ricky helyzetében lévő férfiak senkinek sem mondják, hogy bekaphatják. És nem is vigyorognak pimaszul, nem köpnek senkinek a szemébe, és egészen biztosan, határozottan, kategorikusan nem szabadítják ki magukat egyetlen ugrással. Amit ezzel szemben tesznek, az a megadó álldogálás, reszketés, sírás és könyörgés, szó szerinti könyörgés az anyukájukért. Folyik az orruk, remeg a lábuk és pityeregnek. A férfiak – minden férfi! – ilyenek, és a való élet is ilyen. Bocs, de ez van. Az apám egy háló alatt termesztett epret. Időről időre akadt egy madár, aki látva a duzzadó, piros, édes dolgokat a földön, úgy döntött, hogy megpróbál bejutni a háló alá, és kilopni alóla a gyümölcsöt, majd eltűnni. És időről időre ezek a madarak meg is tették az első két dolgot – mindenféle különösebb vesződség nélkül, ment, mint a karikacsapás –, és aztán totálisan elbaltázták a harmadik lépést. Beszorultak a finom szövésbe, jó sokat rikoltoztak meg csapkodtak, mire az apám felnézett a krumpliültetvényről, odafüttyentett engem, és szólt, hogy vegyem ki a madarat. Óvatosan. Ragadjam meg, szabadítsam ki a hálóból és engedjem szabadon. Ez volt az a feladat, amit a gyermekkor univerzumában minden másnál jobban gyűlöltem. A félelem félelmet keltő. Ezt a legijesztőbb látni az összes érzelem közül. Egy feldühödött állat az egy dolog, gyakran elég riasztó dolog, ámde egy rettegő állat – az a vibráló, meredten néző, rúgkapáló halom tollas pánik – olyasmi, amit sosem akartam újra látni. És erre tessék, újra ezt kell látnom. – Rohadt kis gennyláda – mondta az egyik amerikai, mikor bejött a konyhába, és azonnal lefoglalta magát a vízforralóval. Solomonnal egymásra néztünk. Húsz perce ültünk az asztalnál, azóta, hogy elvitték Rickyt, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Tudtam, hogy legalább annyira megrázta a dolog, mint engem, és tudtam, hogy ezt ő is tudja, úgyhogy csak ültünk ott, én a falat bámultam, ő pedig vonalakat

karcolt a széke oldalába a hüvelykujja körmével. – Mi lesz most vele? – kérdeztem, és továbbra is a falat bámultam. – Az nem a te gondod – felelte az amerikai, és egy kancsóba kávéőrleményt kanalazott. – Senkinek se a gondja, a mai nap után. – Azt hiszem, mikor ezt mondta, felnevetett, de nem tudom biztosan. Ricky terrorista volt. Az amerikaiak így gondoltak rá, és ez volt az, amiért gyűlölték. Amúgy is gyűlöltek minden terroristát, de ami Rickyt különlegessé tette, amiért őt még a többinél is jobban gyűlölték, az az a tény volt, hogy ő egy amerikai terrorista volt. És ez egyszerűen nem tűnt helyesnek. Az Oklahoma Cityben történtekig az átlag amerikai úgy tekintett a közterületen való bombarobbantgatásokra, mint valami különös, európai hagyományra, mint amilyen mondjuk a bikaviadal. És ha valaha ki is jutott Európából, hát biztosan nyugat felé vette az útját, a tevegelőkhöz, az istenverte törölközőfejűekhez, az iszlám fiaihoz és lányaihoz. Felrobbantani egy bevásárlóközpontot és nagykövetségeket, lelőni a kormány bizonyos tagjait, eltéríteni 747-eseket a pénzen kívül bármi más nevében, egyenesen Amerika- és Minnesota-ellenes volt. De Oklahoma City sok mindent megváltoztatott, mindegyikőjüket hátrányára, és ennek eredményeképpen Rickynek hatalmas árat kellett fizetnie a nézeteiért. Ricky amerikai terrorista volt, és szégyent hozott az övéire. Hajnalra újra Prágában voltam, de nem bújtam ágyba. Illetve odamentem az ágyhoz, de nem bújtam bele. A szélén üldögéltem, egyre nagyobb tartalmú hamutállal és egyre kisebb tartalmú marlborós dobozzal, és a falat bámultam. Ha lett volna a szobában tévé, akkor talán azt néztem volna. Vagy talán nem. A Magnum egy tízéves epizódja, német szinkronnal méghozzá, nem sokkal érdekesebb mint egy fal. Azt mondták, hogy a rendőrség nyolckor érkezik majd, de aztán néhány perccel hét után volt mégis, hogy meghallottam az első bakancsot az első lépcsőfokon. Ez a kis fortély feltehetően azt a célt kívánta szolgálni, hogy minél ködösebb legyen a tekintetem, ha esetleg magamtól nem tudnám kellő hitelességgel produkálni ezt. Ezek az emberek nem bíznak semmit a véletlenre. Nagyjából tucatnyian lehettek, mindannyian egyenruhában, és teljességgel túljátszottak az egészet. Berugdosták az ajtókat, kiabáltak és felborították a dolgokat. A főemberük beszélt valamennyit angolul, de úgy tűnik, nem eléggé ahhoz, hogy megértse azt, hogy „ez fáj”. Levonszoltak a lépcsőn, el a fehérre vált arcú főbérlőné előtt – aki minden bizonnyal abban bizakodott, hogy ezzel örökre véget értek azok a napok, amikor az albérlőket hajnalban rángatják le a rendőri furgonba –, míg több kócos fej is kikandikált rám aggodalmas tekintettel az ajtók résein át. A kapitányságon egy ideig egy szobában őriztek – se kávé, se cigi, se barátságos arcok –, majd némi további kiabálás, néhány pofon meg mellbe böködés után egy cellába vezettek, öv és cipőfűző nélkül. Egészében véve elég hatékonyak voltak. A cellában volt még két fogva tartott, mindkettő férfi, és egyikük se kelt fel, amikor beléptem. Az egyikük valószínűleg akkor se tudott volna talpra állni, ha akart volna, mivelhogy részegebb volt, mint én az egész életem során valaha is. Úgy hatvanéves lehetett, nem volt eszméleténél, és testének minden pórusából csak úgy áradt az alkoholszag. A feje olyan mélyen lógott a mellkasán, hogy az ember hajlamos volt azt hinni, hogy nincs is gerince, ami összetartaná. A másik férfi fiatalabb volt, sötétebb bőrű, póló volt rajta, meg egy khaki nadrág. Egyszer rám nézett, végigmért a fejem búbjától a talpamig, majd vissza, és aztán tovább folytatta a csuklója és ujjai csontjainak pattogtatását, miközben felemeltem a részeget a székéből, és nem túl finoman a sarokba fektettem. Leültem szembe a pólóssal és lehunytam a szemem. – Deutsch?

Nem tudtam megmondani, mennyit aludtam, mert az órámat is elvették – feltehetően arra az esetre számítva, ha netán kitalálnék egy módszert, amivel felakaszthatom magamat az órámmal –, de a fenekemben lévő zsibbadtságból ítélve legalább néhány órát. A részeg eltűnt, és a pólós a lábamnál gubbasztott. – Deutsch? – kérdezte. Megráztam a fejemet és újra lehunytam a szemem, hogy még egyszer utoljára nagyot szippantsak magamból, mielőtt valaki más testébe bújok. Hallottam, hogy a pólós vakarózik. Hosszú, lassú, megfontolt vakarásokkal. – Amerikai? – próbálkozott tovább. Bólintottam, még mindig csukott szemmel, és egy pillanatig különös béke járt át. Annyival egyszerűbb valaki másnak lenni. A pólóst négy napig tartották bent, engem tízig. Nem engedték meg, hogy borotválkozzam, vagy cigizzem, és az étkezéstől is erőteljesen elvette a kedvemet az a valaki, akire a főzés hárult. Egyszer vagy kétszer kikérdeztek a londoni gépen történt bombariadóval kapcsolatban, és megkértek, hogy nézzek át néhány fotót – kezdetben kettőt-hármat különösen, és aztán, mikor kezdték elveszíteni az érdeklődésüket, a gonosztevők teljes jegyzékét –, de nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy lássák, egyik se kelti fel az érdeklődésemet, és próbáltam ásítani, valahányszor adtak egy pofont. A tizedik éjszakán egy fehér szobába vittek, ahol lefotóztak vagy száz különböző szögből, majd visszaadták az övemet, a cipőfűzőmet meg az órámat. Még egy borotvát és felkínáltak, de mivel a borotva nyele élesebbnek tűnt, mint maga a penge, a szakállam pedig segített a kis metamorfózisomban, nem éltem az ajánlatukkal. Odakint sötét volt, hűvös és sötét, és az eső is próbálkozott valami gyenge kis óh-ezzel-mostminek-vesződjem módon. Lassan sétáltam, mintha nem érdekelne az eső, vagy bármi más, amit az élet ezen a földön kínálni tud, és reméltem, hogy nem kell sokáig várnom. Egyáltalán nem kellett... Egy Porsche 911 volt, sötétzöld, és nem volt különösebben nagy szám, hogy kiszúrtam, mivel a prágai utcákon a Porschék legalább annyira ritkaságszámba mentek, mint én. Nagyjából száz méteren át csordogált mellettem, majd döntésre szánta el magát, elhúzott az utca végéig és ott megállt. Amikor körülbelül tízméternyire megközelítettem, kitárult az anyósülés ajtaja. Lelassítottam, körülnéztem, majd lehajoltam, hogy megnézzem a vezetőt. A negyvenes éveinek közepén járt, négyszögletes álla volt, sikeresen őszbe hajló haja, és a Porsche marketingesei örömmel mutatták volna be úgy, mint egy „tipikus tulajdonost” – feltéve, hogy ő volt a tulaj, ami nem tűnt túl valószínűnek, figyelembe véve a foglalkozását. Természetesen abban a pillanatban még nem volt szabad tudnom a foglalkozását. – Kell egy fuvar? – kérdezte. Lehetett bárhová valósi, és valószínűleg így is volt. Látta, hogy az ajánlatán gondolkozom, vagy talán rajta, és ezért bedobott egy mosolyt, hogy segítsen a döntésben. Nagyon szép fogai voltak. Bekukkantottam mögé, oda, ahol a pólós ült, összekucorogva a parányi hátsó ülésen. Most épp nem póló volt rajta, persze, hanem egy rikító lila valami, amin egy szem gyűrődés nem volt. Egy ideig élvezte a meglepett kifejezést az arcomon, majd odabiccentett felém – egy félig hello, félig szállj be biccentéssel –, és mikor így tettem, a sofőr a gázra lépett és felengedte a kuplungot, mindezt játékos sietséggel, úgyhogy alig tudtam becsukni az ajtót. Ezt mind a ketten roppant mulatságosnak találták. A pólós, akinek az igazi neve sem most, sem soha máskor nem volt Hugo, az orrom elé nyomott egy

doboz Dunhill cigit, én meg kivettem egy szálat és meggyújtottam a műszerfal szivargyújtóján. – Merre mész? – kérdezte a sofőr. Vállat vontam és azt mondtam, talán a belvárosba, de nem igazán számít. Bólintott, és tovább dúdolgatott magában. Azt hiszem, Puccinit. De persze az is lehet, hogy Take That volt. Ott ültem, cigiztem és nem szóltam egy szót se, mintha hozzá lennék szokva az ilyesmihez. – Ja, amúgy Greg vagyok – mondta végül a sofőr. Elmosolyodott, én meg azt gondoltam magamban, na persze, nyilván az vagy. Egyik kezét levette a kormányról és felém nyújtotta. Kezet ráztunk, röviden de barátságosan, aztán egy ideig még csendben maradtam, csak hogy megmutassam, hogy a magam ura vagyok, és akkor beszélek, amikor én akarok, nem előbb. Egy idő után felém fordult, rám nézett. Határozottabb pillantással. Kevésbé barátságosan. Így aztán válaszoltam neki. – A nevem Ricky – mondtam.

MÁSODIK RÉSZ Tizenhetedik fejezet Ezt nem mondhatja komolyan! JOHN MCEXROE Most már egy csapat része vagyok. Egy stábé. Egy kaszté. Hat nemzetből, három kontinensről, négy vallásból és két nem sorai közül kerültünk ki. A fivérek boldog bandája vagyunk, egy lánytestvérrel, aki szintén boldog, és akinek saját fürdőszobája van. Keményen dolgozunk, keményen játszunk, keményen iszunk, és még aludni is keményen alszunk. Valójában mi magunk vagyunk kemények. A fegyverekkel úgy bánunk, hogy látszik, hogy tudunk fegyverekkel bánni, és úgy vitatjuk meg a politikát, amiből látszik, hogy látjuk a nagyobb képet. Mi vagyunk az Igazság Kardja. A tábor néhány hetente változik, és eddig Líbia, Bulgária, Dél-Karolina és Surinam folyóiból nyerte a vizet. Na persze, nem az ivóvizet; az műanyag palackokban érkezik, amit kéthetente hoznak a repülők a csokival meg a cigivel együtt. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy az Igazság Kardja a Badoit mellett kötelezte el magát, mivel az „lágyan szénsavas”, és ezért eleget tesz a szénsavas meg a szénsavmentes tábor kívánalmainak is. Az elmúlt néhány hónap, nem is tagadom, változást idézett elő mindannyiunkban. A fizikai kiképzés, a fegyvertelen küzdelem, a kommunikációs képzések, a fegyverhasználati gyakorlatok, a taktikai és stratégiai tervezések megterheléseit először a gyanakvás és a versengés komor szellemében tűrtük. Ennek, örömmel mondhatom, vége szakadt, és a helyében igazi és jókora csapatszellem virágzik. Vannak viccek, amiket végre mindnyájan megértünk, miután ezredszerre hallottuk őket; voltak szerelmi afférok, amik aztán barátságban hunytak ki; és közösen főzünk, és kórusban dicsérjük egymást bólogatásokkal meg hmmmmkkel a különféle specialitásainkért. Az enyém, ami szerintem a legnépszerűbbek egyike, a krumplisalátás hamburger. A nyers tojás a titka. December közepe van, és épp készülünk elutazni Svájcba – ahol terveink szerint kicsit síelünk, kicsit pihenünk, és kicsit lelövünk egy holland politikust. Jól elvagyunk, jól élünk, és fontosnak érezzük magunkat. Mi többet kérhet bárki is az élettől?

A vezetőnk, már amennyire elfogadjuk a vezetés fogalmát, Francisco; egyeseknek Francis, másoknak Cisco, nekem pedig Az Őrző a Solomonnak küldött titkos üzeneteimben. Francisco azt mondja, hogy Venezuelában született, nyolc gyerek közül ötödikként, és hogy kiskorában gyermekbénulást kapott. Nincs okom, hogy ezek bármelyikét is megkérdőjelezzem. A gyermekbénulás hivatott indokolni, hogy miért van elsorvadva a jobb lába, meg hogy mi ez a színpadias sántikálás, ami jön és megy, attól függően, hogy milyen az épp aktuális hangulata, és hogy mekkora dolgot kér éppen az embertől. Latifa szerint Francisco gyönyörű, és azt hiszem, van is ebben valami, feltéve, hogy az ember az egyméteres szempillákra meg az olajbarna bőrre bukik. Alacsony és izmos fickó, és ha Byron szerepére tartanék szereplőválogatást, valószínűleg rácsörögnék Franciscóra is; nem utolsósorban azért, mert hihetetlenül jó színész. Latifának Francisco a hősies idősebb báty – bölcs, érzékeny és megbocsátó. Bernhardnak egy komor, egyensúlyából kibillenthetetlen profi. Cyrusnak meg Hugonak egy tüzes idealista, akinek semmiből nem elég semmi. Benjaminnak tapogatózó tanuló, mert Benjamin hisz Istenben, és minden lépésben biztos akar lenni. Rickynek pedig, a minnesotai anarchistának a szakállal meg az akcentussal, Francisco egy hátbaveregető, sörivó, rock 'n' roll kalandor, aki ismer egy csomó Bruce Springsteendalszöveget. Tényleg el tudja játszani az összes szerepet. Ha létezik egy igazi Francisco, akkor azt hiszem, láttam egyszer a Marseille-ből Párizsba tartó repülőn. A rendszer szerint párokban utazunk, de nem egymás mellett ülünk, így körülbelül fél tucat sorral ültem Francisco mögött egy folyosó melletti ülésen, amikor egy öt év körüli kisfiú, aki az utastér elején ült, elkezdett sírni és nyöszörögni. Az anyja kikapcsolta a gyerek övét, kivette az ülésből és elindult vele végig a közlekedőfolyosón a mosdó felé, amikor a repülő hirtelen kissé oldalra dőlt, és a kisfiú nekidőlt Francisco vallanak. Francisco megütötte a gyereket. Nem keményen. És nem is az öklével. Ha az ügyben érintett ügyvéd lennék, talán még úgy is ki tudnám hozni a sztorit, hogy az egész nem volt több egy erőteljes lökésnél, és az is csak azért volt, hogy a fiúnak segítsen újra felegyenesedni. De nem vagyok ügyvéd, és Francisco határozottan megütötte a gyereket. Nem hinném, hogy mindezt rajtam kívül látta volna valaki, és maga a gyerek is annyira megdöbbent, hogy abbahagyta a sírást; de ez az ösztönös, tűnj a francba reakció, méghozzá egy ötévesnek, elég sokat elárult nekem Franciscóról. Ezt leszámítva, és Isten a megmondhatója, hogy mindnyájunknak vannak rossz napjai, mi heten elég jól kijövünk egymással. Tényleg! Munka közben fütyörészünk. Az egyetlen dolog, ami a vesztünket okozhatná, mint ahogyan az emberiség történelmében szinte minden egyes kooperatív vállalkozásnak végül a vesztét okozta, egyszerűen eddig nem jelent meg. Mert mi, az Igazság Kardja, egy új világrend felépítői és a szabadság zászlóvivői, ténylegesen, igazából megosztjuk a mosogatás terheit. Azelőtt erre sosem láttam példát. Mürren három nagy és híres hegy, a Jungfrau, a Monke és az Eiger árnyékában terül el. Ha valamennyire is érdekelnek a legendák, talán szeretnéd tudni, hogy a Monke, vagyis a Szerzetes, a monda szerint azzal tölti az idejét, hogy a Jungfrau, azaz az Ifjú Hölgy erényeit védelmezi az Eiger, vagyis az Ogre elől. Ezt a munkát sikeresen és nagyon kevés erőfeszítéssel végzi az oligocén kor óta, amikor is ez a három kőhalom, kérlelhetetlen geo-logikával megrázta és létezésbe küzdötte magát. Mürren kicsi falu – se autók, se szemét, se a csekkek utólagos befizetése –, és elég kicsik a kilátásai, hogy valaha is nagyobb legyen. Ugyanis kizárólag helikopterrel és drótkötélpályán lehet

megközelíteni, véges mennyiségű kolbászt és sört lehet feljuttatni a dombra, hogy ellássák az ott lakókat, meg a vendégeket, és összességében a helyieknek ez így jó, ahogy van. Van három nagy szálloda, nagyjából egy tucat kisebb panzió és száz elszórt tanya meg faház, amelyek mindegyikét azzal a túlzottan magas, hegyes végű tetővel építették fel, amitől minden svájci épület úgy néz ki, mintha a java a föld alá épült volna. És hát a nukleáris óvóhelyek iránti fétisüket tekintve, ez valószínűleg így is van. Habár a falut egy angol álmodta meg és építette fel, mostanában nem kifejezetten számít angol üdülőhelynek. Nyáron németek és osztrákok jönnek sétálni és biciklizni, télen pedig olaszok, franciák japánok, amerikaiak, gyakorlatilag bárki, aki beszéli a virító színű szabadidőruhák nemzetközi nyelvét, eljön síelni. A svájciak egész évben eljárnak ide pénzt keresni. A pénzkeresési adottságok híresen kiválóak novembertől áprilisig, számos pályán kívüli üzlettel és pénzváltóhellyel, és nagy reményeket fűznek ahhoz, hogy jövőre – aminek itt is volna már az ideje – a pénzkeresés olimpiai sportág lesz végre. A svájciak csendesen latolgatják az esélyeiket. Ez az első kiruccanásunk, és mindnyájan izgulunk picit. Még Cyrus is, pedig ő kemény, mint a vas. De Mürren egyik jellegzetessége különösen vonzóvá tette a települést Francisco számára. Annak a ténynek köszönhetően, hogy kicsi, svájci, törvénytisztelő és nehéz megközelíteni, Mürren falujának nincs rendőrsége. Még részmunkaidőben se. *** Bernhard meg én ma reggel érkeztünk, és bejelentkeztünk a szállodáinkba. Ő a Jungfrauba én meg az Eigerbe. A lány a recepciós pultnál úgy vizsgálgatta az útlevelemet, mintha azelőtt sose látott volna még egyet sem, és húsz percet szánt arra, hogy végigmenjen azoknak a dolgoknak a fenomenálisan hosszú listáján, amit a svájci hoteltulajdonosok tudni akarnak az emberről, mielőtt megengedik, hogy az ágyukban aludjon. Azt hiszem, egyszer megakadtam a földrajztanárom utónevén, és határozottan hezitáltam egy keveset, mikor az irányítószámát kellett megadnom annak a bábának, aki az üknagyanyám születésénél segédkezett, de ezt leszámítva minden gond nélkül vettem az akadályokat. Kipakoltam és felvettem egy fluoreszkáló narancssárga, sárga és lila széldzsekit, mert ha az ember el akarja kerülni a feltűnést egy síparadicsomban, akkor efféle öltözékekben kell mutatkoznia, majd kiballagtam a szállodából és elindultam fel a dombon, át a faluba. Gyönyörű délután volt; olyan, aminek a láttán az ember rádöbben, hogy Isten néha egész jókat tud kezdeni az időjárással meg a tájjal. A kezdő pályák a napnak ebben a szakában szinte teljesen kiürültek, hiszen már csak egy jó óra volt hátra a síelésből, mielőtt a nap lebukik a Schilthorn mögött, és az embereknek hirtelen eszébe jutott, hogy két kilométerrel voltak tengerszint felett, méghozzá december közepén. Egy ideig egy bár előtt üldögéltem, úgy csináltam, mintha képeslapokat írogatnék, és időről időre egy falkányi egészen lenyűgözően fiatal francia gyerekre tévedt a tekintetem, akik krokodilformációban követték a női oktatójukat lefelé a hegyen. Mindegyikük nagyjából akkora lehetett, mint egy tűzoltó készülék, háromszáz fontnyi Gortex és kacsapehely ruhába voltak öltöztetve, és kacskaringózva, tekergőzve siklottak az amazon vezetőjük mögött, néhányuk felegyenesedve, néhányuk a földig hajolva, néhányuk pedig olyan apró volt, hogy nem is lehetett eldönteni, hogy egyenesen állnak, vagy lehajoltak-e. Kezdtem eltűnődni, hogy vajon mennyi idő kell még, míg kezdenek megjelenni a terhes anyák a sípályákon, lesiklanak a pocakjukon, közben technikai instrukciókat kiabálnak és Mozartot

fütyörésznek. *** Dirk Van Der Hoewe skót felesége, Rhona és két tinédzser korú lányuk társaságában ugyanaznap este nyolckor érkezett meg az Edelweissba. Sokat utaztak, míg megérkeztek, ajtótól ajtóig hat órát, és Dirk fáradt volt, ingerült és kövér. A politikusok manapság nem kövérek – vagy azért, mert keményebben dolgoznak, mint régebben, vagy azért, mert a modern választópolgárok kifejezésre jutatták azon vágyukat, hogy mindkét oldalát láthassák annak, akire szavaznak, és hogy ehhez ne kelljen előrehajolniuk –, de Dirk, úgy látszik, ellenállt ennek a trendnek. Testi emlékeztetője volt egy korábbi századnak, amikor a politika olyasvalami volt, amit az ember délután kettő és négy között űzött, mielőtt bepréselte volna magát valami csilivili nadrágba egy pikézéssel és libamájpástétommal töltött este előtt. Tréningruhát viselt meg prémes bakancsot, amit nem tekintenek szokatlannak, ha az ember holland, valamint egy szemüveget, ami a mellkasán fityegett egy rózsaszín szemüvegtartó zsinóron. Ő meg Rhona az előcsarnok közepén álltak és fényűző poggyászukat irányítgatták, amire mindenfelé Louis Vuitton volt írva, miközben a lányaik morcosan nézték és rugdosták a földet, mélyen belemerülve dühödt kamasz poklukba. Én a bártól figyeltem. Bernhard az újságosbódétól. – Holnap technikai próba lesz – mondta Francisco –, csináljatok mindent fele sebességgel, ha kell negyed sebességgel, és ha bármi probléma adódik, vagy bármi olyan történik, amiből később még probléma lehet, álljatok meg, és járjatok a végére. Az azt követő nap lesz a ruhapróba, teljes sebességgel, fegyver helyett sílécet fogunk használni, de a mai nap a technikai próbáé. A csapat én voltam, Bernhard és Hugo, és Latifa mint tartalék; amire nagyon reméltük, hogy nem kerül sor, mert a lány nem tudott síelni. Mint ahogyan Dirk sem – lévén, hogy Hollandiában igen kevés azoknak a domboknak a száma, amik nagyobbak egy cigisdoboznál –, de kifizette az üdülését, megszervezte, hogy legyen ott egy fotós, aki megörökíti az aggodalomtól kimerült államférfit játék közben, és összességében véve, ha a fene fenét eszik is, ő bizony kipróbálja ezt az egészet. Néztük, ahogy Dirk és Rhona kikölcsönözték a felszerelésüket, ahogy dörmögtek és a sícipőikben ügyetlenkedtek. Néztük őket, ahogy felküzdötték magukat ötven méter magasra a kezdőpályán, időről időre megállva, hogy megcsodálják a kilátást és a felszereléssel piszmogjanak. Néztük, ahogy Rhona elkészült és lefelé irányította a domb tetején a léceit, Dirk pedig vagy százötven okot talált arra, hogy ne menjen semerre; és aztán, végül, amikor már mindnyájan kezdtünk izgágává válni, hogy ilyen hosszú időn át kellett egyhelyben állnunk nagy semmittevésben, azt láttuk, hogy a holland pénzügyminiszter-helyettes a stressztől elfehéredett arccal lecsúszik tíz métert a dombon és lehuppan a hóra. Bernharddal egymásra pillantottunk. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor engedélyeztük magunknak az összenézést, mióta megérkeztünk, és nekem el kellett fordulnom és meg kellett vakarnom a térdemet. Mire visszafordultam Dirk felé, már ő is nevetett. Olyan nevetés volt ez, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy az emberünk egy adrenalin-megszállott sebességőrült, aki úgy vágyakozik a veszély után, mint más a nők vagy egy jó bor után: „hihetetlen kockázatokat vállalok, és már rég nem is kéne életben lennem. Kölcsönkért időből élek”. Ezt a gyakorlatsort még háromszor megismételték, minden egyes alkalommal egy teljes méterrel feljebb lépve a domboldalon, míg aztán a kövérség győzedelmeskedett Dirk felett, és vissza nem tértek egy kávézóba megebédelni. Miközben ők ketten elbukdácsoltak a havon át, visszafordultam a

hegy felé, hogy egy pillantást vethessek a lányaikra. Azt reméltem, hogy meg tudom ítélni, mennyire jó síelők, és ezáltal azt is, hogy egy átlagos napon milyen messzire valószínűsíthető hogy mennek. Ha esetlenek és ügyetlenkék, akkor, úgy gondoltam, az alacsonyabb dombokon síelgetnek majd, közel a szüleikhez. Ha csak kicsit is jók, és ha csak feleannyira is gyűlölik Dirköt és Rhonát, mint amennyire látszott rajtuk, akkor mostanra már Magyarországon járnak. Nyomukat se láttam, és már épp fordultam volna vissza a domb felé, amikor szemet szúrt egy férfi, aki egy dombtetőn állt fölöttem, és lefelé nézett a völgybe. Túl messze volt tőlem ahhoz, hogy láthassam az arcvonásait, de ezzel együtt is abszurd módon kitűnt az emberek közül. És nem csak azért, mert nem volt se síléce, se botjai, se napszemüvege, de még csak egy gyapjúsapkája sem. Attól volt annyira oda nem illő jelenség, hogy egy barna esőkabátot viselt, olyat, amit az ember a Sunday Express hátsó hasábjairól választ.

Tizennyolcadik fejezet Ez éj beteg napfénynek mondható A VELENCEI KALMÁR – Ki húzza meg a ravaszt? Solomonnak várnia kellett a válaszra. Igazság szerint minden egyes válaszra várnia kellett, mert egy korcsolyapályán voltam, és korcsolyáztam, ő pedig nem. Nagyjából fél percig tartott, míg körbeértem a pályán és odavetettem neki egy választ, úgyhogy elég nagy mozgásterem volt arra, hogy irritáló legyek. Na persze nem mintha ehhez nagy mozgástérre lenne szükségem. Adj csupán egy induripinduri kis terecskét, és meglátod, az őrületbe kergetlek. – Mármint a metaforikus ravaszra gondolsz? – kérdeztem elhaladtomban. A vállam felett visszanézve láttam, hogy Solomon elmosolyodott és egy kicsit megemelte az állát, mint egy engedékeny szülő, majd visszafordult a curlingverseny felé, amit elvileg nézett. Újabb kör. A hangszórókból valami vidám svájci tubazene üvöltött. – Úgy értem, a ravasz ravaszt, uram. A valóságosat... – Én. – És már ott se voltam. Határozottan kezdtem ráérezni ennek a korcsolyázás dolognak az ízére. Elkezdtem leutánozni valami cifra keresztező fordulást egy előttem korizó német lánytól, és elég jól is ment. És éppen hogy csak, de tudtam tartani a tempóját, ami jó érzés volt. Lehetett legalább hatéves. – A fegyver? – Ez ismét Solomon volt, összeszorított kezén át beszélve, mintha csak rájuk fújna, hogy felmelegítse őket. Erre a válaszra többet kellett várnia, mert a pálya túlsó végén elestem, és egy-két másodpercre sikerült meggyőznöm magam arról, hogy eltörtem a medencémet. De nem. Ami igen nagy kár volt, mert az egy rakás problémát megoldott volna. Végül aztán odaértem hozzá megint. – Holnap érkezik – mondtam. Ez történetesen nem volt teljesen igaz. De ennek a bizonyos mostani eszmecserének a körülményei között az igazság átadása legalább másfél hetet vett volna igénybe. A fegyver nem holnap érkezik. Egyes részei már itt voltak. Hosszas ösztökélésemnek köszönhetően Francisco beleegyezett, hogy a PM L96A1 mellett tegye le a voksát. Nem valami szép név, tudom, nem is igazán könnyen megjegyezhető. De a PM, amit a brit

hadsereg csak „A Zöld Dolog” becenévre keresztelt – az alapján, feltehetően, hogy nemcsak hogy zöld, de dolog is –, jól végzi a dolgát; vagyis jól lövi ki a 7,62 milliméteres lövedéket, megfelelő pontossággal ahhoz, hogy egy hozzáértő hobbilövésznek, mint amilyen én is határozottan vagyok, garantált találatot adjon hatszáz méterről. De mivel tudjuk, mit érnek a gyártók garanciái, megmondtam Franciscónak, hogy ha a lövés akár pár centivel is kétszáz méternél messzebb lesz – vagy még annyi se, ha keresztszél van –, nem lövök. Sikerült szereznie egy Zöld Dolgot szétszerelt formátumban, vagy ahogyan a gyártók mondanák „rejtett orvlövész fegyverrendszert”. Ami azt jelenti, hogy a fegyver darabokban érkezik, és a darabok legnagyobb része ott is volt már a faluban. Az összetolt orvlövész-teleszkóp 200 milliméteres objektívként jött meg Bernhard kamerájának az elején, az állvány pedig a gép belsejébe rejtve; a závárzat Hugo borotvájának fogantyújaként működött, míg Latifának sikerült két tárnyi Remington Magnum lőszert tennie egy nevetségesen drága, menő bőrcipő mindkét sarkába. Már csak egy puskacső hiányzott, és az Francisco Alfa Rómeójának a tetőcsomagtartóján érkezett Wengenbe – együtt egy csomó más fémdologgal, amiket az emberek a téli sportokhoz használnak. Az elsütő billentyűt én magam hoztam a nadrágzsebemben. Talán nem vagyok az a kimondottan kreatív fajta. Úgy döntöttünk, hogy beérjük puskatus meg a cső alatti előágy nélkül, mivel mindkettőt elég nehéz álcázni, és őszintén szólva, nem is nélkülözhetetlenek. Csakúgy, mint a kétlábú állvány. Egy lőfegyver, végső soron, nem több mint egy cső, egy darab ólom és némi lőpor. Csak mert ráteszünk egy csomó szénszál részt, meg az oldalára festünk egy menő csíkot, attól még a célszemély, akire az ember lő, nem lesz egy szermenyit sem halottabb. Az egyetlen extra hozzávaló, amire viszont szükség van ahhoz, hogy egy fegyvert ténylegesen halálossá tegyünk – és szerencsére ez olyasmi, amihez még mindig elég nehéz hozzájutni, még ebben a nyomorult világban is –, az egy olyan ember akiben megvan a hajlandóság, hogy célozzon és lőjön. Egy olyasvalaki, mint én. Solomon semmit nem mondott Sarah-ról. Az égvilágon semmit. Hogy hogy van, hol van – beértem volna akár annyival is, hogy milyen ruhában látta legutoljára, de egy szót sem szólt. Talán az amerikaiak figyelmeztették, hogy ne mondjon semmit. Jót vagy rosszat. „Ide hallgass, David, jól figyelj! A Langról készített analízisünk azt jelzi, hogy negatív jellegű reakciót idézhetnek elő nála az ámor-hírek” – valami ilyesmi. És persze néhány jól beszúrt „majd mi megmutatjuk”. Na de Solomon elég jól ismert ahhoz, hogy saját döntéseket hozzon arról, mit mond el és mit nem. És nem mondott semmit. Úgyhogy vagy nem volt semmi híre Sarah-ról, vagy a hír, amije volt, nem jó. Vagy pedig talán a legjobb oka annak, hogy nem mondott semmit, mivel a legegyszerűbb gyakran a legjobb, az, hogy nem kérdeztem rá. Nem tudom, miért nem. A fürdőkádamban hevertem az Eigerben, a lábammal úgy negyedóránként elfordítottam a csapokat, jó fél liter forró vizet engedve a kádba, és ezen gondolkoztam. Talán féltem attól, amit hallhatok. Ez elképzelhető volt. Talán a Solomonnal való rejtett találkáink veszélyére gondoltam; hogy azzal, hogy elnyújtom őket, azzal, hogy az otthoniakról cseverészem, veszélybe sodrom az ő életét csakúgy, mint az enyémet. Ez is elképzelhető volt, még ha egy kissé ingatag is. Vagy talán... – és ez volt az a magyarázat, amire végül kilyukadtam, óvatosan megkerülve, rápislogva, megböködve egy hegyes végű bottal időről időre és figyelve, hogy felkel-e, hogy megharapjon – talán már nem érdekelt a dolog. Talán csak bebeszéltem magamnak, hogy Sarah az oka annak, hogy végigcsinálom ezt az egészet, míg valójában most lenne itt az ideje, hogy beismerjem, hogy jobb

barátokra tettem szert, mélyebb értelmű célokat fedeztem fel, és több okom volt reggel kikászálódni az ágyból, mióta csatlakoztam az Igazság Kardjához. Nyilvánvaló, hogy ez egyáltalán nem volt lehetséges. Abszurd volt. Bemásztam az ágyba, és elnyomott a fáradt emberek álma. Hideg volt. Ez volt a legelső dolog, amit észrevettem, mikor elhúztam függönyöket. Száraz, szürke, el-ne-feledd-hogy-az-Alpokban-vagy féle hideg, és ez egy kissé aggasztott. Igaz, hogy ez talán otthon tart néhány kevésbé elszánt sízőt, ami még hasznos is lehet; de sajnos az ujjaimat is lelassítja 33-as percenkénti fordulatszámra, és ezzel hihetetlenül nehézzé teszi a jó mesterlövészkedést, ha nem mindjárt lehetetlenné. De ami még ennél is rosszabb, messzebb viszi a lövés hangját. A puskák közt a Zöld Dolog nem különösebben hangos egy szerszám – semmi az M16-hoz képest, ami halálra rémíti az embereket, még leheletnyivel azelőtt, hogy eltalálná őket a lövedék –, de ezzel együtt is, amikor épp te vagy az, aki a dolgot tartja, és kellőképp lefoglal, hogy a célkeresztet egy kiváló európai államférfin tartsd, olyankor egy csöppnyit kényes leszel az olyan dolgokra, mint a hang. Meg minden más dologra is, valójában. Az ember azt szeretné, ha a többiek egy pillanatra lennének oly szívesek, és elfordulnának. Pedig tudja, hogy miközben megszorítja a ravaszt, fél mérfölddel arrébb a csészék megállnak majd félúton a szájak felé, a fülek megfeszülnek, a szemöldököket felvonják, és egy „ez meg mi a szar volt” hagy el néhány száz szájat néhány tucat nyelven. És ez valahogy görcsbe rántja az ember stílusát egy csöppet. A teniszben ezt úgy hívják, elakadni az ütésben. Nem tudom, hogy hívják a merényletek esetében. Elakadni a lövésben, valószínűleg. Jól megreggeliztem, tömtem magamba a kalóriát azon lehetőség ellenében, hogy az étrendem tán radikális fordulatot vesz az elkövetkező huszonnégy órában, és úgy is marad, míg a szakállam megőszül, és aztán elindultam le, az alagsorban lévő síöltözőbe. Odalent épp egy francia család hullott szét, azon vitáztak, hogy kinél van kinek a kesztyűje, hogy hova tűnt a naptej, és hogy miért szorítanak ennyire a sícipők – így aztán a tőlük legtávolabb eső padra telepedtem le és elhatároztam, hogy szépen ráérősen fogom összeszedegetni a felszerelésemet. Bernhard fényképezőgépe nehéz volt és esetlen, fájdalmasan verődött neki a mellkasomnak, és kétszer olyan hamisnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A puska závárzata és egy tár töltény egy nejlon övtáskába voltak bepakolva, amit a derekamra csatoltam, a puskacső pedig az egyik síbot belsejében bújt meg – a fogantyúján piros pötty, arra az esetre, ha nem tudnám megkülönböztetni azt a botot, amelyik tizenhét dekás, attól a bottól, amelyik csaknem kétkilós. A másik három tár töltényt kidobtam a fürdőszoba ablakán, úgy okoskodva, hogy egy tárnak elégnek kell lennie, mert ha mégse, hát még a mostaninál is nagyobb bajban leszek – és egyszerűen nem éreztem úgy, hogy abban a pillanatban szembe tudnék nézni nagyobb bajjal. Elpazaroltam egy percet azzal, hogy a ravasz végével kipucoltam a körmömet, majd óvatosan behajtogattam az aprócska fémszilánkot egy papírszalvétába és begyűrtem a zsebembe. Felkeltem, nagy levegőt vettem, és elcsörtettem a francia család mellett a mosdóba. Az elkárhozott ember jó nagy adag reggelit okádott vissza. Latifa visszatolta a feje tetejére a napszemüvegét, ami várakozást jelentett, ami semmit sem jelentett. Ha nincs napszemüveg, az azt jelenti, hogy Van Der Hoewe-ék otthon maradtak, és ki nevet a végént játszottak. A szem előtt lévő napszemüveg azt jelentette, hogy a sípályák felé tartanak. A fej tetején lévő azt jelentette, hogy talán mennek, talán mész, talán megyek, talán bármi.

Áttrappoltam a kezdő pálya alján, és a sífelvonó felé igyekeztem. Hugo már ott volt, narancssárga és türkizszínű síruhát viselt, és neki is a feje tetején volt a napszemüvege. Az első dolog, amit tett, az volt, hogy rám nézett. Az összes előadásunk, a kiképzésünk és a Francisco edzői tanácsaira adott komor bólintásaink ellenére – mindennek ellenére Hugo egyenesen rám bámult. Azonnal tudtam, hogy egészen addig fog meredten nézni, amíg a tekintetünk össze nem találkozik, úgyhogy visszanéztem rá, remélve, hogy gyorsan letudjuk a dolgot. A szeme ragyogott. Nincs rá más szó. Ragyogott az örömtől és az izgatottságtól és a hajrától, mint egy gyereké a karácsonyi ajándékbontás előtt. Kesztyűs kezével a füléhez nyúlt és megigazította a walkmanes fülhallgatóját. Egy átlagos síőrült, gondolhatta bárki, aki látta; neki nem elég végigsiklani Isten földjének legcsodásabb táján, neki muszáj ezt még megtoldania egy kis Guns 'N' Rosesszal. Valószínűleg én magam is idegesítenek találtam volna a fülhallgatót, ha nem tudtam volna, hogy valójában egy rövidhullámú adóvevőhöz csatlakozik a csípőjén, és hogy Bernhard közvetítette rá az ő kis híradását. Korábban arra a megállapodásra jutottunk, hogy nálam nem lesz rádió. Az indoklás úgy hangzott, hogy az elfogásom esetén – és Latifa konkrétan kinyújtotta a kezét és megszorította a karomat, amikor Francisco ezt mondta – senkinek se legyen azonnal oka feltételezni, hogy vannak tettestársaim. Így mindössze Hugo volt nekem, meg az ő ragyogó szeme. A Schilthorn tetején, egy kicsit több mint háromezer méteres magasságban áll, vagy inkább ül a Piz Gloria étterem; az üveg és acél egy lenyűgöző összeállítása, ahol egy jobb sportautó áráért az ember leülhet, megihat egy kávét, és magába szívhatja nem kevesebb, mint hat ország látványát egy tiszta napon. Ha csak kicsit is olyan vagy, mint én, akkor annak a tiszta napnak a nagy hányadára szükséged lesz ahhoz, hogy kitaláld, melyik is ez a hat ország, de ha még ezek után is marad valamennyi időd, akkor azt nagy valószínűséggel azzal fogod tölteni, hogy eltűnődsz, hogy mégis hogy a pokolba tudták a mürreniek ott felépíteni ezt az épületet, és hogy hányuknak kellett meghalni az összeállítása során. Ha az ember ehhez fogható építményeket lát, majd elgondolkozik azon, hogy mennyi időbe is telik egy átlag brit építőnek, hogy legalább kiküldje a konyha kibővítésének az árajánlatát, akkor a végén eléggé kedvelni kezdi a svájciakat. Az étterem másik jogalapja a hírnévre az, hogy egyszer helyszíne volt egy James Bond-filmnek; a filmben használatos neve, a Piz Gloria, azóta összefonódott a hellyel, csakúgy, mint a működtető joga, hogy 007-es emléktárgyakat áruljon azoknak, akik még nem jutottak csődbe a csésze kávé miatt. Röviden összefoglalva, olyan hely volt ez, ahova minden Mürrenbe látogatónak el kellett jönnie, ha lehetősége volt rá, és a Van Der Hoewe család úgy döntött egy steakvacsora fölött előző este, hogy nekik mindenképp van rá lehetőségük. Hugo meg én a legfelső sífelvonó-állomáson szálltunk ki és kettéváltunk. Én bementem, és álmélkodtam meg mutogattam, és a fejemet ráztam, hogy milyen szép ez az egész hegy dolog, miközben Hugo odakint tengett-lengett. Cigizett és a kötéseivel babrált. A komoly síző szerepét próbálta alakítani, aki meredek lejtőket akar és finom porhót, és különben is, ne szólj hozzám, mert a basszus szólam ebben a szakmában fantasztikus! Én boldogan játszottam a tátott szájú idiótát. Megírtam néhány újabb képeslapot – mindet egy Colin nevű embernek, valami fura okból – és időről időre letekintettem Ausztriára vagy Olaszországra, vagy Franciaországra, vagy valami más havas helyre, míg a pincérek bosszússá nem kezdtek válni. Épp kezdtem eltűnődni, hogy az Igazság Kardja költségvetéséből telik-e egy második csésze kávéra is, amikor megragadta a tekintetemet egy rikító

szín mozgása. Felnéztem, és azt láttam, hogy Hugo integet a kinti állványzatról. Az étteremben mindenki más is észrevette. Valószínűleg emberek ezrei Ausztriában, Olaszországban és Franciaországban is észrevették őt. Mindent egybevéve, reménytelen esete volt ez az amatőrségnek és ha Francisco ott lett volna, kemény pofont kever le Hugonak úgy, ahogyan a kiképzés alatt is erre kényszerült nem egyszer. De Francisco nem volt ott, és Hugo sokszínű seggfejet csinált magából, belőlem meg egy gügyörésző romot, minden ok nélkül. Az volt a szerencse, hogy a sok kíváncsi nézelődő közül senki se tudta volna pontosan megmondani, kinek vagy minek integet. Mivel a szemén napszemüveget viselt. A lesiklás első részében visszafogtam a sebességemet, két okból: először is, mert olyan egyenletesen akartam tartani a légzésemet, amennyire csak lehetett, mikor eljön majd az idő a lövéshez; másodszor pedig, és ez igazán fontos ok volt, nem akartam – szenvedéllyel fűtötten nem akartam méghozzá –, hogy kitörjem a lábam, és hordágyon hozzanak le a hegyről, miközben jó sok puskaalkatrész van elrejtve a ruhámban. Így aztán csúsztam és éleztem, olyan nagy és lassú kanyarokat véve, ahogy csak tudtam, óvatosan áthaladva a pálya legnehezebb részén, míg el nem értem a fák vonalát. A lejtő nehézsége aggodalomra adott okot. Egy bolond is látta volna, hogy Dirk és Rhona, őszintén szólva, nem elég jók ahhoz, hogy rengeteg esés és esetleg némi soha-többet-fel-nem-kelés nélkül megbirkózzanak vele. Dirk, vagy Dirk egy barátja, vagy akár csupán egy érdeklődő sízőtárs helyében én azt mondtam volna, felejtsétek el. Szálljatok vissza a felvonóba, menjetek le, és keressetek valami lankásabb dombot. De Francisco biztos volt Dirkben. Úgy érezte, ismeri az emberét. Francisco elemzése szerint Dirk csínján bánt a pénzzel – ami, azt hiszem, az egyik tulajdonság, amit az ember egy pénzügyminiszterben keres –, és ha Dirk és Rhona úgy dönt, hogy meghátrál, hát jókora büntetést kell fizetniük a felvonó használatáért visszafelé. Francisco készen állt kockára tenni az életemet, hogy Dirk lesíel. De biztos, ami biztos, beültette Latifát az Edelweiss bárjába előző este, míg Dirk néhány konyakot gurított le a torkán, és megkérte, hogy áradozzon és lelkesedjen az olyan ember bátorságát illetően, aki hajlandó megbirkózni a Schilthornnal. Dirk eleinte kissé ijedtnek tűnt, de Latifa rebegő szempillái és ziháló keblei végre megtették a kellő hatásukat, és megígérte neki, hogy másnap este meghívja egy pohár italra, ha egy darabban leér. Latifa a háta mögött összeszorította az ujjait és megígérte, hogy ott lesz pontosan. Hugo megjelölte a helyet, és most ott állt, cigizve és vigyorogva, és általánosságban véve pokoli jól érezte magát. Elsíeltem mellette, és végül megálltam pihenni tíz méterrel beljebb a fák között, csak hogy emlékeztessem magam és Hugot, hogy még tudom, hogyan kell döntést hozni. Megfordultam és visszanéztem fel a hegyre, leellenőrizve a pozíciót, a szögeket, a búvóhelyet – majd odabiccentettem Hugo felé. Erre eldobta a cigarettáját, vállat vont és elindult le a hegyen, és egy parányi buckáról egy szükségtelenül látványos ugrást csinált, majd porfelhőt lövellt a levegőbe, ahogyan egy tökéletes párhuzamossal megállt a menet másik végén, nagyjából száz méterrel lejjebb. Elfordult a másik irányba, lehúzta a zipzárját és nekiállt lehugyozni egy sziklát. Én is szívesen vizeltem volna. De az volt az érzésem, hogy ha elkezdeném, sose tudnám abbahagyni; csak vizelnék és vizelnék, míg nem maradna belőlem más, mint egy kupac ruha. Levettem az optikát a fényképezőgép elejéről, eltávolítottam a sapkát, és a hegyre irányítottam, hunyorogva néztem bele. A kép elmosódott volt a páralecsapódástól, úgyhogy kinyitottam a kabátomat

és becsúsztattam a távcsövet, hogy a testem hőmérsékletével melegítsem fel egy kicsit. Hideg volt és csend, és hallottam, ahogy reszketnek az ujjaim, ahogy elkezdtem összeszerelni a puskát. Megvolt végre. Talán fél mérföldnyire. Olyan kövér volt, mint mindig, olyasfajta sziluettel, amiről az orvlövészek csak álmodnak. Feltéve, hogy álmodnak bármiről is. Még ilyen távolságból is nyilvánvalóan látszott, hogy Dirk rettentően szenved. A testbeszéde rövid, egyszerű mondatokban ért el hozzám. Én. Meg. Fogok. Halni. A fenekét kidüllesztette, a mellkasa előredőlt, a lába merev volt a félelemtől és a kimerültségtől, és olyan lassúsággal haladt, akár egy gleccser. Rhonának némiképp jobban ment a lejövetel, de nem sokkal jobban. Esetlenül, rángatózva haladt, de legalább haladt. Olyan lassan csordogált le a hegyről, ahogy csak tudott, és igyekezett nem túlságosan megelőzni gyötrődő férjét. Vártam. Hatszáz méternél kezdtem túl nagyokat lélegezni, hogy megtöltsem a vérem oxigénnel, hogy majd háromszáz méternél kész legyek elzárni a csapot, és elzárva is tartani háromszáz métertől. A szájam szélén lélegeztem ki, nem ráfújva a távcsőre. Négyszáz méternél Dirk elesett körülbelül tizenötödszörre is, és nem is nagyon igyekezett feltápászkodni. Miközben néztem, ahogy levegő után kapkod, hátrahúztam a závárzat recézett részét, és rémisztő kattanással hallottam felhúzódni az elsütő pöcköt. Jézusom, jó hangos lesz ez a lövés! Hirtelen azon kaptam magam, hogy a lavinákon jár az eszem, és erővel kellett leállítanom magam, hogy ne kezdjek vadul arról fantáziálni, milyen lesz, amikor több ezer tonna hó alá leszek temetve. Mi van, ha a holttestemet évekig nem találják? Mi van, ha ez az anorák kétségbeejtően divatjamúlt lesz addigra, amikor kihúznak? Ötször pislogtam, és megpróbáltam egyenletesebbé tenni a légzésemet, a látásomat és a pánikomat. Túl hideg volt egy lavinához. Egy lavinához kell egy halom hó, aztán jó sok napsütés. Ebből az egyik sem volt most meg. Szedd össze magad! Belehunyorogtam a távcsőbe, és láttam, hogy Dirk újra talpra állt. Talpon volt, és engem nézett. Vagy legalábbis felém nézett, lekukucskálva a fák közé, miközben a havat rázta ki a síszemüvegéből. Nem láthatott meg. Az lehetetlen. Beástam magam egy hóbucka mögé, kiástam a lehető legkeskenyebb rést, amin a puskát pihentethetem, és bármilyen formát is próbált kivenni, azt eltakarta volna a fák összevisszasága. Nem láthatott meg. Szóval akkor mégis mit néz? Szép lassan lehúztam a fejem a bucka szintje alá és hátrafordultam, hogy lássam, van-e a közelben valami magányos sífutó, vagy egy eltévedt zerge, vagy a No, No Nanette kóristái – bármi, amin megakadhatott Dirk szeme. Visszatartott lélegzettel forgattam a fejem lassan balról jobbra, zajok után fülelve a dombok közt. Semmi. Visszaaraszoltam a bucka tetejéhez, és újra belenéztem a távcsőbe. Balra, jobbra, fel és le. Dirk sehol. Kidugtam a fejem, pont úgy, ahogy tanítják, hogy az ember sose tegye, és elszántan kutattam tekintetemmel az égető, összemosódó fehérséget valami nyom után. A számnak hirtelen véres íze lett, és a szívem észveszejtően kalapált a mellkasomban, mintha mindenáron ki akarna onnan szabadulni. Megvan! Háromszáz méteren. Most gyorsabban mozog. Éppen golyóban száguldott a hegyoldal egy lankásabb részén, és ettől a pálya túlsó végébe került. Újra pislogtam egyet, jobb szememet a

távcsőhöz helyeztem, a balt lecsuktam. Kétszáz méternél hosszan, nyugodtan nagy levegőt vettem, abbahagytam, mikor a tüdőm kétharmadáig megtelt és benntartottam. Dirk ekkor már cikcakkban haladt. Cikcakkban a hegyoldalon és cikcakkban a tűzvonal előtt. Rajta tartottam a célkeresztet – bármikor tüzelhettem volna –, de tudtam, hogy ennek a lövésnek kell lennie életem legbiztosabbjának. Ujjamat a ravaszon tartottam, kiküszöböltem a mechanizmus holtjátékát és a második és harmadik ujjpercem közti hús holtjátékát, és vártam. Körülbelül százötven méternél megállt. Felnézett a hegyre. Le a hegyen. Aztán felém fordította a testét. Erősen izzadt, nehezen szedte a levegőt a félelemtől. A célkeresztet pontosan a melle közepére húztam. Ahogyan megígértem Franciscónak. Ahogy megígértem mindenkinek. Szorítsd meg. Sose húzd! Szorítsd meg olyan lassan és szeretetteljesen, ahogy csak tudod...

Tizenkilencedik fejezet Jó estét. Ez itt a kilenc órás hírek a BBC-től. PETER SISSONS Nem hagytuk el Mürrent még harminchat órán át. Az én ötletem volt. Mondtam Franciscónak, hogy a legelső dolguk az lesz, hogy leellenőrzik a vonaton távozók listáját. Bárki, aki elment, vagy megpróbált elmenni a lövöldözés utáni tizenkét órán belül, pokoli időnek néz elébe, akár bűnös, akár ártatlan. Francisco egy ideig a szája szélét rágta elgondolkodva, majd egy kedves mosoly kíséretében beleegyezett. Azt hiszem, a faluban maradást találta a hidegvérűbb és merészebb lehetőségnek, és a hidegvér meg a merészség olyan tulajdonságok voltak, amiket Francisco határozottan látni remélt egy szép napon a saját neve mellé szúrva egy Newsweek profilban. Egy mogorva kép, és az aláírás: „Francisco: hidegvérű és merész.” Vagy valami ilyesmi. Az igazi ok, amiért Mürrenben akartam maradni az volt, hogy így talán tudok beszélni Solomonnal, de azt gondoltam, talán jobb, ha ezt Franciscónak nem kötöm az orrára. Így aztán ott lebzseltünk, külön-külön, és szájtátva figyeltük mindenki mással együtt, ahogy megérkeztek a helikopterek. Először jött a rendőrség, majd a Vöröskereszt, és aztán végül, elkerülhetetlenül, a tévéstábok. A lövöldözés híre negyed óra alatt körbeért a faluban, de a turisták legtöbbje láthatóan túlzottan meg volt döbbenve ahhoz, hogy beszéljenek róla egymással. Ide-oda kóvályogtak, figyeltek, a homlokukat ráncolták, és maguk mellett tartották a gyerekeiket. A svájciak a bárokban ültek és egymás között sugdolóztak; vagy zaklatottak voltak, vagy az üzletre gyakorolt hatás miatt aggódtak. Nehéz volt eldönteni. Nem kellett volna aggódniuk, természetesen. Estére a bárok és az éttermek jobban teli voltak, mint ahogyan valaha is láttam őket. Senki sem akart lemaradni egyetlen véleményről, egyetlen pletykáról, vagy bármilyen egyéb értelmezésmorzsáról, amit ráhúzhatnak erre a rémes, szörnyűséges esetre. Először az irakiakat okolták, ami mostanában standard eljárásnak tűnik. Ez az elmélet úgy egy órán át tartotta magát, amíg néhány okostojás el nem kezdte mondogatni, hogy az irakiak nem tehették, hiszen még csak be sem juthattak volna a faluba anélkül, hogy az emberek észre ne vegyék őket. Akcentus, bőrszín, leborulás Mekka felé. Ezek olyan dolgok, amik egész egyszerűen nem haladhattak el az átlagos ravasz svájci orra előtt anélkül, hogy feltűnést ne keltenének. Aztán jött az öttusázó; húsz mérföldnyi sífutás után emberünk holtfáradtan megbukik valamiben, elesik, mire a 22-es céllövőpuskája elsül, megölve ezzel Herr Van Der Hoewét, csillagászati

valószínűtlenséggel. Bármennyire is különös volt ez az elképzelés, a támogatók jókora táborát vonzotta; főként azért, mert nem volt benne rossz szándék, és a rossz szándék olyasvalami volt, amivel a svájciak egyszerűen nem akartak szembesülni a hófedte kis paradicsomukban. Egy darabig a két szóbeszéd fej-fej mellett haladt, majd egy idő után egy igazán bizarr hibridnek adtak életet: egy iraki öttusázó volt az, mondták az egyáltalán-nem-okos-tojások. Egy iraki öttusázó, akit az őrületbe kergetett az irigység a skandinávok sikere miatt az elmúlt téli olimpián (valaki ismert valakit, aki hallotta, hogy valaki megemlítette a Musztafa nevet), és ámokfutásba kezdett; igazság szerint nagy valószínűséggel még mindig valahol odakint ólálkodik, és a hegyeket járja magas, szőke sízők után kutatva. Aztán egy kicsit elült az egész. A bárok kezdtek kiürülni, a kávézók bezártak éjjelre, és a pincérek azon kapták magukat, hogy értetlenül néznek egymásra, miközben újabb és újabb tányért szednek le az asztalról, rajta érintetlenül hagyott étellel. Nekem is egy kis időmbe telt, mire rájöttem, hogy mi történik. A turisták, miután nem találtak semmilyen kielégítő magyarázatot azok közt, amik faluszerte keringtek, visszaszállingóztak a szállodájukba, hogy ott a szobáikban lekuporodjanak egyesével vagy kettesével a mindenható, mindentudó CNN elé, aminek a helyszíni tudósítója, Tom Hamilton, ezekben a percekben is épp a „legfrissebb hírekről” tájékoztatta a világot. A Zum Wilden Hirsch bárjának tévéje előtt összegyűlve Latifa meg én, vállainkon vagy egy tucatnyi részeg némettel, hallottuk, ahogy Tom kifejti azon elképzelést, hogy „a gyilkosság nagy valószínűség szerint aktivisták műve volt” – amiért, tippem szerint, Tom évi 200 000 dollárt tesz zsebre. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan tudta olyan könyörtelenül félresöpörni annak a lehetőségét, hogy az eset passzivisták műve volt; igazság szerint, ezt könnyedén meg is tehettem volna, mivel Tom ott űzte az ipart izzólámpák villódzó fénygyűrűjében nem egészen kétszáz méternyire onnan, ahol voltam. Alig húsz perce, hogy ott álltam és végignéztem, ahogy a CNN technikusai egy rádiós mikrofont csatolnak fel Tom nyakkendőjére, Tom pedig félretessékeli őket, mondván, majd ő maga megcsinálja, mert nem akarta, hogy bárki elrontsa a nyakkendőcsomóját. A nyilatkozatot helyi idő szerint tíz órára ígérték. Ha Cyrus jól végezte a dolgát, és a nyilatkozat terv szerint eljutott hozzájuk, akkor a CNN most azzal időzik, hogy ellenőrizze a hitelességét. Vagy ami még valószínűbb, ha a stáb többi tagja is olyan, mint Tom, akkor azzal időztek, hogy egyáltalán végigolvassák. Francisco ragaszkodott a „hegemónia” szó használatához, és ez valószínűleg kicsit hátravetette őket. Végül aztán tizenegy után huszonöt perccel került adásba, lassan és tisztán felolvasva, azzal a sorok közti üzenettel, hogy „Te jó ég, hányok ezektől a fickóktól” – Doug Rose, a CNN bemondója igazán profin csinálta. Az Igazság Kardja.. Anyjuk, gyere gyorsan! Ezek mi vagyunk! Az az ember rólunk beszél! Azt hiszem, ha akartam volna, aznap éjjel együtt lehettem volna Latifával. A CNN tudósítás hátralevő része rengeteg régi bejátszásból állt, ami végigkövette a terrorizmust a különböző korokon át, a néző emlékezetét visszavezetve egészen a múlt hét kezdetéig, amikor egy csoport baszk szeparatista bombát robbantott egy kormányzati épületben Barcelonában. Megjelent a képernyőn egy szakállas fickó is, és igyekezett népszerűsíteni a könyvét, amit a fanatizmusról írt, és aztán újra a CNN fő napirendi pontjához értünk: közölni az emberekkel, akik épp a CNN-t nézték, hogy amit igazán tenniük kéne, az a CNN nézése. Lehetőleg nem abban az előkelő szállodában, ahol most vannak, hanem egy másikban.

Az ágyamon hevertem az Eigerben, egyedül, whiskyt meg nikotint töltögettem magamba váltott kézzel, és kezdtem azon morfondírozni, hogy vajon mi történne az emberrel, ha egyszer tényleg abban az előkelő szállodában lenne, amit hirdetnek, éppen akkor, amikor hirdetik. Ez azt jelentené, hogy ennek az embernek meg kell halnia? Vagy egy párhuzamos világegyetembe mennie? Vagy hogy az idő elkezdett visszafelé haladni? Az a helyzet, hogy kezdtem berúgni, ezért is volt, hogy elsőre nem hallottam a kopogtatást. Vagy ha hallottam is elsőre, hát meggyőztem magamat, hogy nem, és hogy a kopogás már tíz perce tartott, valószínűleg inkább tíz órája, mire az agyam kirántotta magát a CNN keltette zsibbadtságból. Feltápászkodtam az ágyból. – Ki az? Csend. Nem volt nálam fegyver, és különösképpen kedvem se volt használni, úgyhogy szélesre tártam az ajtót és kidugtam a fejem. Legyen, aminek lennie kell. A folyosón egy nagyon alacsony férfi állt. Épp elég alacsony ahhoz, hogy utálja a magamfajta magasságú embereket. – Herr Balfour? Egy pillanatig totális értetlenség lett úrrá rajtam. Az a fajta értetlenség, ami gyakran hatalmába keríti az álca alatt dolgozó ügynököket – amikor a tányérok lerepülnek a rúdról, és ők nem tudják tovább követni, kiknek is kéne lenniük éppen, kik is ők valójában, melyik kézzel tartják a tollat, és hogyan is működnek az ajtókilincsek. A whiskyivás, tapasztalatom szerint, hajlamos növelni az ilyen epizódok gyakoriságát. Tisztában voltam vele, hogy meredten néz rám, így aztán úgy tettem, mintha köhögnöm kéne, miközben azzal vergődtem, hogy összeszedjem magam. Balfour, igen vagy nem. A Balfour olyan név volt, amit használtam, de kivel is? Lang voltam Solomonnak, Ricky Franciscónak, Durrel a legtöbb amerikainak, és Balfour... igen, megvan! Balfour voltam a szállodának; és így tehát, ha úgy akarták, és kétség sem volt bennem efelől, akkor Balfour voltam a rendőrségnek is. Bólintottam. – Velem kell jönnie. Sarkon fordult és elmasírozott a folyosón. Megragadtam a kabátokat és a szobakulcsomat, aztán a nyomába eredtem, mert Herr Balfour jó állampolgár volt, aki betartott minden törvényt, amit csak talált, és másoktól is ugyanezt várta el. Miközben a lifthez ment, lenéztem a lábára és láttam, hogy vastagtalpú cipőt visel. Tényleg őrületesen alacsony volt. Odakint esett a hó (oké, elismerem, a hó már csak ilyen, hogy kint esik, de hozzá kell tennem, épp hogy csak kezdtem kijózanodni), és hatalmas fehér korongokban szállt a földre, mint hulladék valami mennyei párnacsatából, mindent beterítve, mindent puhává varázsolva, mindent kevésbé fontossá téve. Nagyjából tíz percen át gyalogoltunk, ő hetet lépett, míg én egyet, aztán elérkeztünk egy kis épülethez a falu szélén. Egy fából épült, egyszintes kis ház volt, és lehetett nagyon öreg, vagy nem nagyon öreg is. Az ablakok előtt rossz illesztésű redőny lógott, és a hóban lévő nyomok arról árulkodtak, hogy igen sok ember tette errefelé tiszteletét mostanában. Vagy talán csak egyetlen ember volt, aki mindig bent felejtett valamit. Különös élmény volt besétálni abba a házba, és azt hiszem, éppen ilyen különös lett volna, ha józanul teszem. Úgy éreztem, hoznom kellett volna valamit; aranyat vagy tömjént, legrosszabb esetben is. A mirha miatt nem szégyenkeztem annyira, mert soha nem voltam benne biztos, hogy mi is az

tulajdonképpen. A Nagyon Alacsony Ember megállt egy oldalsó ajtó előtt, a válla fölött rám nézett, és egyszer kopogott. Jó idő elteltével elhúztak valahol egy reteszt, majd egy másikat, és egy másikat, és egy másikat, és végre kinyílt az ajtó. Egy ősz hajú nő kandikált a Nagyon Alacsony Emberre egy darabig, aztán rám is vagy három pillanatig, bólintott, félreállt és beengedett minket. Dirk Van Der Hoewe a szobában lévő egyetlen széken ült, és a szemüvegét tisztogatta. Egy vastag kabát volt rajta, a nyakánál betűrt sállal, és a cipőjéből kibuggyant a dagadt lába. Drága cipők voltak, fekete Oxfordok bőr cipőfűzővel. Mindezt csak azért vettem észre, mert ő is elmélyülten tanulmányozni látszott a cipőjét. – Miniszter úr, ez itt Thomas Lang – mondta Solomon, előlépve az árnyékból, és inkább engem nézett, mint Dirköt. Dirk ráérősen tisztogatta a szemüvegét, majd a padlóra bámult, miközben gondos mozdulattal visszacsúsztatta az orrára. Végül aztán felemelte a fejét és rám nézett. A pillantása nem volt épp barátságos. A száján keresztül vette a levegőt, mint egy kisgyerek, aki minden erejével azon van, hogy ne kelljen megkóstolnia a brokkolit. – Hogy van? – kérdeztem, és felé nyújtottam a kezem. Dirk Solomonra nézett, mintha arra senki nem figyelmeztette volna, hogy meg is kell engem érintenie, majd húzódozva felkínált egy lagymatag, nedves dolgot, rajta öt ujjal. Egy darabig csak bámultuk egymást. – Most már elmehetek? – kérdezte. Solomon egy ideig szomorúan hallgatott, mintha titokban abban reménykedett volna, hogy mi hárman elleszünk még itt egy darabig és vad kártyacsatát vívunk. – Természetesen, uram – mondta. Amíg fel nem állt, nem is láttam, hogy Dirk kövér volt – ó te jó ég, de még mennyire hogy kövér volt –, de ezzel együtt se volt közel sem akkora darab, mint mikor megérkezett Mürrenbe. Nos, ez van az Élet-Tec testpajzzsal. Csodálatos egy dolog, és képes mindenre, amit az ember remél tőle, annak érdekében, hogy a viselője életben maradjon. De nem teszi az embert túl vonzóvá. Az alakját, mármint. És ha történetesen síruhával viselik, akkor egy valamennyire kövér embert iszonyatosan kövér emberré tehet, míg egy olyan ember, mint Dirk, egyenesen úgy néz ki tőle, mint egy hőlégballon. Meg se próbáltam kitalálni, miféle alkut köthettek vele. Vagy a holland kormánnyal, ha már itt tartunk. Az biztos, hogy senki nem fogja törni magát, hogy elmesélje nekem. Talán ideje volt a szabadságolásának, vagy a nyugdíjazásának – de az is lehet, hogy rajtakapták egy tucat tízéves kislánnyal az ágyban. Vagy talán egyszerűen csak adtak neki egy valag pénzt. Úgy hallottam, néha ez is megteszi. Bárhogyan is csinálták, Dirknek az elkövetkező néhány hónapban igencsak meg kell húznia magát a saját és az én érdekemben is. Ha felbukkan a jövő héten egy nemzetközi konferencián és kifejti, mekkora igény van egy rugalmas árfolyam-lebegtetési rendszerre az észak-európai államok között, az felvethet bizonyos kérdéseket. Talán még a CNN is utánajárna a dolognak. Dirk nem mentegetőzött, egyszerűen elment. Az ősz hajú nő kipréselte valahogy az ajtón, aztán eltűntek az éjszakában, kettesben a Nagyon Alacsony Emberrel. – Hogy érzed magad, uram?

Ezúttal már én foglaltam helyet a széken, Solomon meg közben lassan keringett körülöttem a gyors beszámolóm után, és a hangulatomat méricskélte, az erkölcseimet, meg a részegségem fokát. Egyik ujját a száján tartotta és úgy csinált, mintha nem engem figyelne. – Köszönöm kedves kérdésed, jól vagyok, David. És te? – Megkönnyebbülten, uram. Azt hiszem. Igen. Határozottan megkönnyebbülten. – Majd elhallgatott. Sokkal többet gondolkozott, mint amennyit beszélt. – Különben pedig – bökte ki végül –, gratulálnom kell a nagyon szép lövésedhez, uram. Az amerikaiak akarják, hogy tudd. Solomon rám mosolygott, egy kissé betegesen, mintha mostanra elért volna az Ilyen-SzavakkalHízelegjünk-Doboz legaljára, és most ki kéne nyitnia egy újat. – Nos, örömömre szolgál, hogy megelégedést okoztam – mondtam. – És most? Rágyújtottam egy cigire és próbáltam füstkarikákat fújni, de Solomon fel-alá járkálása tönkretette a játszóteremet. Néztem, ahogy elsodródik a füst, csíkosan és alaktalanul, és végül rádöbbentem, hogy Solomon nem is válaszolt. – David? – Nos igen, uram – mondta egy kis csönd után. – És most? Ez valóban egy értelmes, releváns kérdés, olyan, amely megérdemli a lehető legteljesebb választ. Valami itt nagyon nem stimmelt. Solomon rendes körülmények között nem beszélt így. Én beszélek így, amikor részeg vagyok, de Solomon sosem. – Nos? – kérdeztem. – Akkor lezárjuk? A munka elvégezve, a rossz fiúk elkapva, kezükkel a kasszában, minden csupa fánk és előléptetés? Erre felhagyott a járkálással, valahol a jobb vállam környékén. – Az az igazság, gazduram, hogy innentől egy kissé furcsa fordulatot vesznek a dolgok. Hátrafordultam, hogy ránézhessek. És még mosolyogni is próbáltam. Nem viszonozta a mosolyt. – Na és akkor szerinted mi lenne az a melléknév, amivel le lehetne írni, hogy eddig milyen fordulatok voltak? Úgy értem, ha az nem furcsa, hogy az ember megpróbál valakit a golyóálló ruhája legközepén eltalálni, akkor... De nem figyelt rám. És ez sem vallott rá. – Azt akarják, hogy folytasd – mondta. Na persze, hogy azt akarják. Tudtam jól. A terroristák lebuktatása nem célja ennek a kis gyakorlatnak, és soha nem is volt. Azt akarják, hogy folytassam, azt akarják, hogy az egész folytatódjon, egészen addig, amíg megfelelő nem lesz az állás a nagy bemutatóra. A CNN-nel ott a helyszínen, kamerák össztüzében – nem pedig úgy, hogy azok csak négy órával később érkeznek meg. – Gazduram – mondta Solomon rövid hallgatás után –, fel kell tennem neked egy kérdést, és nagyon szeretném, ha őszintén válaszolnál. Nem nagyon tetszett, amit mondott. Ez az egész szörnyen rosszul hangzott. Mint a vörösbor a hallal. Vagy mikor egy férfi a szmokingjához barna cipőt vesz fel. Ennél rosszabb már nem is lehetne. – Ki vele! – mondtam. Valóban aggodalmasan nézett. – Őszintén fogsz felelni? Tudnom kell, mielőtt felteszem a kérdést. – David, ezt nem tudom előre megmondani. – Felnevettem, reménykedve, hogy ettől majd ellazulnak a vállai, megnyugszik kicsit, és felhagy a halálra rémisztésemmel. – Ha azt kérdezed meg tőlem, hogy szerintem rossz szagú-e a leheleted, akkor őszintén fogok válaszolni. De ha azt kérdezed... Nem is tudom, gyakorlatilag ezen kívül bármi mást, akkor igen, valószínűleg hazudni fogok. Ez nem igazán elégítette ki. Nem is igen volt oka arra, hogy beérje ennyivel, de mi mást mondhattam volna?

Megköszörülte a torkát, lassan és megfontoltan, mintha attól tartana, hogy talán hosszú idő fog eltelni, míg újra lehetősége nyílik ilyesmire. – Egészen pontosan milyen jellegű a kapcsolatod Sarah Woolffal? Ez aztán végképp betett. Most már tényleg nem értettem az egészet. Úgyhogy csak néztem, ahogy Solomon lassan oda-vissza sétálgat, a száját csücsöríti és a padlóra mered, mint mikor valaki a maszturbáció témájával próbál előhozakodni a tinédzserkorú fiának. Nem mintha én valaha is részese lettem volna efféle beszélgetésnek, de úgy képzelem, hogy van benne egy csomó elvörösödés meg feszülten izgés-mozgás, és persze a mikroszkopikus méretű porszemek felfedezése a kabát ujján, amik hirtelen mérhetetlen nagy figyelmet igényelnek. – Miért kérded, David? – Kérlek, gazduram. Csak... – Nem ez volt Solomon legjobb napja, láttam rajta. Nagy levegőt vett. – Csak válaszolj! Kérlek. Néztem egy ideig, és mérges voltam rá, és sajnáltam, nagyjából egyenlő mértékben. – Azt akartad mondani, hogy „a régi idők kedvéért”, nem? – Bárminek a kedvéért – mondta –, amiért hajlandó vagy felelni a kérdésemre. Régi idők, új idők, csak áruld már el! Újabb cigarettára gyújtottam és a kezeimet bámultam, igyekezve, mint ahogyan korábban is sokszor, magamnak megválaszolni a kérdést, mielőtt neki feleltem volna. Sarah Woolf. Szürke szem, némi zöld beütéssel. Szép inak. Igen, emlékszem rá. Mit éreztem valójában? Szerelmet? Nos, erre nem tudok választ adni, nem igaz? Annyira azért nem ismerem jól ezt az állapotot, hogy csak így magamra tűzzem. A szerelem egy szó. Egy hang. Erről egy bizonyos érzelemre asszociálni véletlenszerű, nem mérhető, és végső soron jelentés nélküli. Nem, erre majd inkább később térnék vissza, ha nem nagy gond. Na és mi a helyzet a sajnálattal? Sajnálom Sarah Woolfot, mert-mert miért? Elvesztette a testvérét, majd az apját, és most be van zárva egy sötét toronyba, miközben a megmentője egy összecsukható létrával vacakol. Ezért sajnálhatnám, azt hiszem; azért a tényért, hogy én jutottam neki megmentőként. Barátság? Az istenért, de hiszen alig ismerem azt a nőt! Nos akkor mégis mi? – Szerelmes vagyok belé – hallottam valaki szájából, majd ráébredtem, hogy én mondtam. Solomon egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha ez lett volna a rossz válasz, ismét – majd lassan, vonakodva odalépett egy fal mellett álló asztalhoz, amiről felkapott egy kis műanyag dobozt. Egy ideig a kezében méregette, mintha azon tépelődne, hogy odaadja-e nekem, vagy inkább kidobja az ajtón át a hóba; aztán elkezdett a zsebében kotorászni. Bármit keresett is, az az utolsó zsebben volt, ahová benyúlt, és épp arra gondoltam, milyen szép is nézni, ahogy mindez a változatosság kedvéért valaki mással történik, mikor elővett egy apró ceruzalámpát. Odaadta nekem a zseblámpát meg a dobozt, és rám hagyta, hogy kezdjek velük valamit. Nos, először is kinyitottam a dobozt. Még szép, hogy kinyitottam. Az ember ezt csinálja a csukott dobozokkal, amit más emberektől kap. Kinyitja őket. Úgyhogy felemeltem a sárga műanyag fedelet, és a szívem azonnal egy kicsit elkomorult. A dobozban diaképek voltak, és tudtam, egyértelműen tudtam, hogy nem fog tetszeni, ami rajtuk van. Kivettem az elsőt, és a zseblámpa elé tartottam. Sarah Woolf. Semmi kétség. Napsütés, fekete ruha, kiszállás egy londoni taxiból. Jó. Belefér. Nincs ezzel semmi baj. Mosolygott – nagy, boldog mosollyal –, de ezt semmi sem tiltja. Ez rendben van. Nem vártam tőle, hogy a nap huszonnégy órájában az arcát a párnájába temetve zokogjon. Oké. A következőt.

A sofőr kifizetése. Megint csak, ezzel sincs semmi gond. Ha az ember taxiban utazik, fizetnie kell a sofőrnek. Ilyen az élet. A fényképet hosszú optikával csinálták, legalább 135-össel, vagy talán még annál is nagyobbal. És a sorozat közelségéből ítélve autóból készültek. Miért vesződne bárki is azzal, hogy... Távolodás a taxitól a járdaszegély felé. Nevetés. A taxisofőr persze a fenekét nézi, és a helyében én is ezt tenném. Sarah a tarkóját bámulta egész úton, most ő a lány fenekét. Ez így igazságos. Nos, vagy talán igazságosnak mégsem igazságos, de soha senki nem állította, hogy tökéletes világban élünk. Felnéztem Solomon hátára. Lehajtott fejjel állt. Kérnénk a következőt... Egy férfi karja. Karja és válla, valójában, sötétszürke öltönyben. A lány derekához nyúl, miközben ő hátrahajtja a fejét, csókra készen. A mosolya az előbbinél is szélesebb. Na de ki aggódik? Nem vagyunk puritánok. Egy nő elmehet ebédelni bárkivel, lehet udvarias, örülhet, hogy látja a másikat – ez még nem jelenti azt, hogy ki kell hívni a rendőrséget, a francba is! A karok most egymás körül. A lány feje van a kamera oldalán, így a pasas arca takarva van, de határozottan átölelik egymást. Igazi, mindent beleadó öleléssel. A férfi valószínűleg nem a bankigazgatója. Na és? Ezen itt majdnem ugyanaz van, de kezdtek elfordulni. A pasas feje Sarah nyakától távolodik. Ezen pedig közelednek, a karjuk még mindig egymás körül. Nem látom a pasas arcát, mert egy járókelő jár-kel, közel a kamerához, elmosva a látványt. De Sarah arca! Az arca mi? Mennyország? Gyönyör? Öröm? Elragadtatás? Vagy csak udvariasság? A következő és utolsó dia. Oh, hát itt vagy, gondoltam magamban. Ez itt az. – Oh, hát itt vagy – mondtam ki hangosan. – Ez itt az. Solomon nem fordult hátra. Egy férfi meg egy nő közeledett a fotós felé, és én ismertem mindkettejüket. Épp az imént ismertem be, hogy a nőbe szerelmes vagyok, habár nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez igaz-e, és minden egyes újabb pillanattal egyre csökken a bizonyosság, míg a férfi... na igen. Magas. Jóképű, amolyan megtépázott módon. Drága öltönyt visel. És ő is mosolyog. Mindketten mosolyognak. Hatalmas mosolyokkal. Annyira szélesen mosolyognak, hogy úgy néz ki, menten leesik a fejük teteje. Természetesen érdekelne, hogy mi a francnak örülnek ezek ketten annyira. Ha vicc, hát szeretném én is hallani – és majd eldöntöm én magam, hogy érdemes-e miatta hahotában kitörni, hogy olyan fajta vicc-e, amitől az ember meg akarja szorítani a mellette lévőt úgy, ahogy a képen. Vagy hogy egyáltalán bárhogyan meg akarja-e szorítani. Nyilván nem ismerem a viccet, de akkor is tudom, hogy engem nem nevettetne meg. Hihetetlenül biztos vagyok benne. A férfi a fényképen, karjával a sötét torony hölgye körül, és megnevettetve őt – megtöltve őt nevetéssel, megtöltve őt örömmel, megtöltve őt a saját maga darabkáival, amennyire én tudhatom – nem más, mint Russel P. Barnes. És most rövid szünetet tartunk. Kérjük, térjenek vissza hozzánk, miután a dobozt a szoba túlsó felébe hajítottam.

Huszadik fejezet Az élet zokogásból áll,

szipogásból és nevetésből, túlnyomórészt szipogásból. O. HENRY Elmondtam Solomonnak mindent. Muszáj volt. Azért méghozzá, mert ő okos ember, az egyik legokosabb, akit valaha ismertem, és ostobaság lett volna megpróbálni tovább bukdácsolni anélkül, hogy ki ne használjam a nagy eszét. Amíg nem láttam azokat a fényképeket, gyakorlatilag magamban voltam, egyedül jártam az utamat, de most elérkezett az ideje, hogy beismerjem, az ekém nem tudja tartani az egyenes irányt és beleszaladt a pajta oldalába. Hajnali négy volt, mire befejeztem, és Solomon még jóval ezelőtt kinyitotta a hátizsákját és elővette belőle azokat a dolgokat, amiknek a világ Solomonjai, úgy tűnik, sosincsenek híján. Volt egy termosznyi teánk, két műanyag csészével; fejenként egy narancsunk, meg persze egy kés, amivel meghámozhattuk őket; és fél fontnyi Cadbury's tejcsoki. Így aztán miközben ettünk, ittunk, füstöltünk és tiltakoztunk a füstölés ellen, én szépen felvázoltam a Diplomás Tanulmányok történetét a kezdetektől a közepéig: hogy nem a demokrácia kedvéért vagyok ott, ahol vagyok és csinálom, amit csinálok; hogy senkinek nem őrzöm az álmát éjszaka, és hogy a világot sem teszem semennyivel sem szabadabb, boldogabb hellyé; mindössze annyit teszek – amit mindig is tettem, mióta kezdetét vette ez az egész – hogy fegyvereket adok el. Ami azt jelentette, hogy Solomon is részt vesz az eladásukban. Én voltam a fegyverárus, a kereskedelmi képviselő, Solomon pedig a marketing osztályon ügyködött valamit. Tudtam, hogy nem nagyon fogja kedvelni ezt az érzést. Solomon végighallgatott, közben bólogatott, feltette a megfelelő kérdéseket, a megfelelő sorrendben, a megfelelő időben. Nem tudtam megállapítani, hogy hitt-e nekem, vagy sem; de azt is hozzá kell tennem, hogy Solomonnál ezt sosem tudtam megállapítani, és valószínűleg soha nem is fogom. Amikor befejeztem, hátradőltem a széken, játszadozni kezdtem néhány kocka csokival, és azon tűnődtem, hogy mikor az ember Cadbury's csokit hoz Svájcba, az egyenértékű-e azzal, mint mikor szenet visz Newcastle-be, és úgy döntöttem, hogy a válasz nem. A svájci csoki csúnyán elindult lefelé a lejtőn kissrác korom óta, és mostanság már csak arra jő, hogy mindenféle nagynéniknek adja az ember. És mindeközben a Cadbury's csoki kitartóan menetel előre, finomabban és olcsóbban, mint bármely csoki a világon. Legalábbis én így látom. – Ez aztán szép kis sztori, gazduram, ha nem bánod, hogy ezt mondom. – Solomon állt és a falat bámulta. Ha lett volna ablak, valószínűleg azon bámult volna ki, de nem volt. – Ühüm – adtam hangot egyetértésemnek. Így aztán visszatértünk a fényképekhez és eltűnődtünk azon, mit is jelenthetnek. Feltételeztünk és talánoztunk, mivanhátoztunk és naéshátoztunk; míg végül, mikor a hó épp kezdett valahonnan fényt összegyűjteni és visszaverni azt a redőny résein keresztül meg az ajtó alatt, úgy döntöttünk, hogy mostanra már minden eshetőséget figyelembe vettünk. Három lehetőség volt. Volt elég sok al-lehetőség is, nyilvánvalóan, de abban a pillanatban úgy éreztük, hogy széles csapások mentén kívánunk haladni, így aztán az al-lehetőségeket három nagy kupacba söpörtük, amik a következőképpen néztek ki: Barnes beszélt mellé Sarah-nak; Sarah beszélt mellé Barnesnak; egyikük sem beszélt mellé a másiknak, egyszerűen csak beleszerettek egymásba – két amerikai, akik egymás társaságában ütik el a hosszú délutánokat egy idegen városban. – Ha Sarah beszél mellé Barnesnak – kezdtem, nagyjából századszorra –, annak mi a célja? Úgy

értem, mit remél, mit érhet el ezzel? Solomon bólintott, majd gyorsan megdörzsölte az arcát és összehúzta a szemét. – Poszt-koitális vallomás? – Elfintorodott a saját szavai hallatán. – Felveszi, levideózza, vagy valami ilyesmi, és elküldi a Washington Postnak? Ez nem nagyon tetszett, és igazából neki sem. – Elég gyenge, ha engem kérdezel. Solomon újra bólintott. Még mindig jobban egyetértett velem, mint amennyire megérdemeltem volna – valószínűleg azért, mert megkönnyebbült, hogy nem estem darabkáimra egy bizonyos dologtól, meg a millió többitől, és vissza akart masszírozgatni egy ésszerű és optimista gondolkodásmódba. – Akkor Barnes beszél mellé Sarah-nak? – kérdezte, és félrebillentette a fejét, felvonta a szemöldökét, és szelíd juhászkutyaként terelt át a kapun. – Talán – feleltem. – Egy készséges fogvatartottal kevesebb a gond, mint egy vonakodóval. Vagy talán mindenféle meséket talált ki neki, azt mondta, hogy minden rendben lesz. Hogy egyenesen az Elnök fülébe susoghat, vagy valami ilyesmi. Ez sem hangzott éppen túl jól. Így aztán maradt a hármas számú lehetőség. Miért is akarna egy olyan nő, mint Sarah Woolf, összejönni egy olyan pasival, mint Russel P. Barnes? Miért sétálna vele, nevetgélne vele, tenné össze, amilyük van? Ha egyáltalán ez az, amit művelnek, és bennem szemernyi kétség sem volt az iránt, hogy ez az. Oké, a pasi jóképű. És fitt. És intelligens, ha mégoly ostoba módon is. Hatalma van. Jól öltözik. De ezeket leszámítva, mi a jó ebben Sarah-nak? Úgy értem, az isten szerelmére, elég öreg volt ahhoz, hogy Sarah kormányának az egyik korrupt képviselője legyen. Mérlegeltem egy darabig Russel P. Barnes szexuális bájait, miközben visszacammogtam a szállodába. A hajnal ekkora már javában hasadt, a hó pedig elektromos, szűz hó fehérséggel kezdett ragyogni. Felkúszott a nadrágom belsejében, és nyikorogva odatapadt a bakancsom talpához, és az elöl lévő rész mintha azt hajtogatta volna „ne sétálj rajtam, kérlek, ne sétálj... oh”. Russel rohadék Barnes. Visszaértem a szállodába, és a lehető legcsendesebben elindultam a szobám felé. Kinyitottam az ajtót, becsusszantam, és aztán azonnal megálltam: megdermedtem inkább, a széldzsekimet félig már levetve. A havon át vezető kis utam alatt, miközben csak a hegyi levegő keringett a szervezetemben, ráhangolódtam, hogy a legparányibb nüanszokat is megérezzem a benti szagokban – a bárból jövő állott sör szagát, a tisztítószer szagát a szőnyegből, a klórt az alagsori úszómedencéből, és a tengerparti naptej illatát nagyjából minden irányból – és most ezt az új illatot. Olyan valaminek az illatát, aminek nem igazán volt keresnivalója a szobámban. Nem kellett volna ott lennie, mert egyágyas szobát fizettem, és a svájci szállodák hírhedten szigorúak ebben a dologban. Latifa kinyúlva feküdt az ágyamon, aludt, és a takaró a meztelen teste köré csavarodott, akár egy Rubens-képen. – Hol a francban voltál? Ekkorra már felült, a takarót szorosan az álláig húzta, miközben leültem az ágy végébe és lehúztam a bakancsom. – Sétálni – mondtam. – Sétálni merre? – csattant fel Latifa, aki még mindig kicsit gyűrött volt az alvástól, és mérges rám, amiért ilyen állapotban látom őt. – Rohadt hó! Hova mész sétálni ebben a rohadt hóban? Mit

csináltál? Lerángattam a másik bakancsomat is, és lassan felé fordultam. – Ma lelőttem egy embert, Latifa. – Csak épp neki Ricky voltam, úgyhogy hoztam is az amerikai akcentust és a nevét Laddifának ejtettem. – Meghúztam a ravaszt és lelőttem egy embert. – Elfordultam és a padlót bámultam, a katona-költő, aki megcsömörlik a harc csúfságától. Éreztem, hogy a lepedő meglazul alattam. Egy kicsit. A lány engem nézett egy ideig. – Egész éjjel sétáltál? Felsóhajtottam. – Sétáltam. Leültem. Gondolkoztam. Tudod, az emberi élet... Ricky, az én rajzolatomban, olyan ember volt, akinek nem kenyere a sok beszéd, így beletelt némi időbe, míg kinyögtem ezt a választ. Egy darabig hagytuk, hogy az emberi élet ott lógjon a levegőben. – Nagyon sok ember meghal, Rick – mondta Latifa. – Mindenhol ott van a halál. Gyilkosság mindenhol. – A lepedő tovább engedett, és láttam, hogy a keze finoman az ágy széle felé közeledik, az én kezem mellé. Miért van az, hogy bármerre megyek, újra és újra ezt az érvelést hallom? Mindenki ezt teszi, úgyhogy hülye lennél nem csatlakozni és segíteni előrevinni az egész ügyletet. Hirtelen legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont, és elmondtam volna, hogy ki vagyok és valójában mit gondolok; hogy Dirk megölése, bárkinek a megölése nem változtat az égvilágon semmin, leszámítva Francisco rohadt egóját, ami már most is épp elég nagy volt ahhoz, hogy kétszer is elszállásolják benne a világ összes szegényét, miközben a vendégszobában megszállhat még néhány millió burzsoá is. Szerencsére tökéletesen profi vagyok, úgyhogy csak bólogattam, lógattam a fejem és sóhajtottam még párat, és közben figyeltem, ahogy a keze egyre közelebb és közelebb kúszik az enyémhez. – Jó dolog, hogy rosszul érzed magad – mondta némi gondolkodás után. Nem túl sok, csak némi gondolkodás után, nyilvánvalóan. – Ha semmit nem ereznél, az azt jelentené, hogy nincs benned szeretet, nincs szenvedély. És semmik vagyunk szenvedély nélkül. Azzal együtt se vagyunk valami nagy szám, gondoltam, és kezdtem kigombolni az ingem. A dolgok kezdtek megváltozni ugyanis. A fejemben. A végső cseppet a fényképek jelentették – azok ébresztettek rá, hogy már olyan régóta ugrálok más emberek érveléseinek a hálójában, hogy elértem azt a pontot, ahol többé már nem érdekelt. Nem érdekelt McHull és a helikopterei; nem érdekelt Sarah Woolf meg Barnes; nem érdekelt O'Neal meg Solomon, vagy Francisco és az Igazság Kibaszott Kardja. Nem érdekelt, ki nyeri meg az érvelést, vagy hogy ki nyeri meg a háborút. És különösképpen nem érdekelt, hogy velem mi van. Latifa ujjai hozzáértek a kézfejemhez. Amikor a szexről van szó, nekem legalábbis úgy tűnik, a férfiak egy szikla meg egy puha, ernyedt, bocsánatkérő hely közé vannak szorulva. A két nem szexuális gépezete egész egyszerűen nem kompatibilis egymással, bizony ez a szörnyű igazság. Az egyik egy kisautó, ami alkalmas a bevásárláshoz, meg gyors utakhoz a városban, és amit hihetetlen könnyű leparkolni; a másik egy kombi, amit hosszú távolságokra terveztek, nagy teherbírással – ami összességében nagyobb, bonyolultabb és nehezebben fenntartható. Az ember nem venne egy Fiat Pandát azért, hogy régiségeket szállítson Bristolból Norwichba, mint ahogyan Volvót pedig nem venne semmilyen más okból. Nem arról van szó, hogy az egyik jobb lenne a másiknál. Egyszerűen csak különbözőek, ennyi az egész. Olyan igazság ez, amit manapság nem merünk felvállalni – mert az egyformaság a vallásunk, és az eretnekek most sem örvendenek nagyobb vendégszeretetnek, mint korábban bármikor –, de én igenis

felvállalom, mert mindig is úgy éreztem, hogy a tények előtti alázat az egyetlen dolog, ami egy racionális embert egyben tart. Légy alázatos a tényekkel szemben és büszke a véleményekkel szemben, ahogy George Bemard Shaw mondta egykor. Nem, igazából nem is mondta. Csak szerettem volna egy kis tekintélyt állítani e mögé a megfigyelésem mögé, mert tudom, hogy nem lesz túl népszerű. Ha egy férfi átadja magát a szexuális pillanatnak, akkor, nos, akkor ennyi az egész. Egy pillanat. Egy összehúzódás. Egy időtartam nélküli esemény. Ha azonban megtartóztatja magát, azzal, hogy megpróbál annyi nevet felidézni a Dulux színskáláról, amennyit csak tud, vagy bármi legyen is a késleltetés pontos metódusa, akkor pedig megvádolják, hogy hideg és számító. Bárhogyan is, egy heteroszexuális férfinak átkozottul nehéz dolog bármiféle jó ponttal kijönnie egy modern szexuális találkozásból. Igen, persze, nem a jó pont a gyakorlat lényege. De az is igaz, hogy könnyen beszél az ember, ha éppen van neki. Jó pontja, mármint. És manapság a férfiak nem nagyon kapnak. A szexuális küzdőtéren a férfiakat női elvárások szerint ítélik meg. Sziszeghetsz és lehurroghatsz és olyan hangosan vehetsz nagy levegőt, ahogyan csak szeretnéd, de akkor is ez az igazság. (Igen, nyilvánvaló, hogy a férfiak meg a nőket ítélik meg más területeken – leereszkedően bánnak velük, zsarnokoskodnak felettük, kirekesztik őket, elnyomják és teljességgel boldogtalanná teszik őket – de a vonaglás terén a mércét a nők állították fel. A Fiat Pandának kell megpróbálnia Volvónak lenni, nem pedig fordítva.) Az ember egyszerűen nem hall olyat, hogy egy férfi azért kritizálná a nőket, amiért negyed órájukba telik eljutni a csúcsra; vagy ha mégis, az sem burkolt célzás a gyengeségre, arroganciára vagy önzőségre. A férfiak, nagy általánosságban nézve, csak lehajtják a fejüket és azt mondják, igen, így működik a nő teste, erre lett volna szüksége tőlem, és én nem tudtam neki megadni ezt. Selejt vagyok, és azonnal el is takarodom, ahogy megtalálom a másik pár zoknimat. Ami, őszintén szólva, nem igazságos sőt, már-már nevetséges. Ugyanúgy, ahogyan nevetséges volna a Fiat Pandát vacaknak hívni, csak mert nem fér be a hátsó csomagtartójába egy ruhásszekrény. Lehet hogy vacak ezernyi más okból – elromlik, vagy túl sok olajat használ, vagy citromzöld, és a hátsó ablakára szánalmasan rá van írva, hogy „turbó” – de nem azért az egy tulajdonságáért vacak, amire külön hangsúlyt fektetve tervezték: hogy kicsi. És a Volvo se vacak autó csak azért, mert az autóparkolók sorompója alatt nem fér át, és ezért nem tudsz fizetés nélkül távozni. Égessenek el egy kupac rozsén, de a két szerkezet teljesen különböző, és ez van. Arra tervezték őket, hogy különböző dolgokat tegyenek, eltérő sebességgel, eltérő típusú utakon. Másmilyenek. Nem ugyanolyanok. Hasonlótlanok. Na végre elmondtam. És egyáltalán nem érzem magam jobban tőle. Latifa meg én kétszer szeretkeztünk reggeli előtt és egyszer utána, és délelőttre eszembe jutott az Égetett Umbrabarna szín is, amivel már harmincegynél tartok, ami egy személyes rekordféle. – Cisco – mondtam –, árulj el valamit! – Persze, Rick. Mondd csak! Rám pillantott, aztán lenyúlt a műszerfalhoz és benyomta a cigigyújtót. Elgondolkoztam egy hosszú, lassú minnesotai percig. – Honnan jön a pénz? Két kilométert tettünk meg, mire válaszolt. Francisco Alfa Rómeójában ültünk, csak mi ketten, és kitartóan haladtunk előre az Autoroute de Soleilen Marseille-ből Párizsba, és ha még egyszer beteszi a Born In The USA-t a kazettalejátszóba, akkor menten elered az orrom vére!

Három nap telt el Dirk Van Der Hoewe lelövése óta, és az Igazság Kardja mostanra már meglehetősen legyőzhetetlennek érezte magát, mert az újságok kezdtek más ügyeket megvitatni, a rendőrség meg csak vakargatta a számítógépesített, hírszerző fejét a megerősített nyomok teljes hiányában. – Honnan jön a pénz? – ismételte meg végül Francisco, és közben a kormányon dobolt az ujjaival. – Aha – mondtam. Az autópálya búgott. Szélesen, egyenesen, francián. – Miért akarod tudni? Vállat vontam. – Csak... tudod... csak eltűnődtem. Felnevetett, mint egy őrük rock 'n' rollos. – Te csak ne tűnődj el, Ricky barátom! Csak tedd, amit kell! Jól megy az neked. Maradj meg annál. Én is nevettem, mert Francisco így érte el nálam, hogy jobban érezzem magam. Ha húsz centivel magasabb lett volna, összekócolta volna a hajamat, mint egy melegszívű nagyobb testvér. – Aha. Én csak elgondolkoztam... Elhallgattam. Fél percen át mindketten egy kicsit jobban kihúztuk magunkat az ülésben, miközben egy sötétkék francia rendőrségi Peugeot húzott el mellettünk. Francisco egy leheletnyit visszavett a sebességből, és hagyta, hadd menjen. – Azon gondolkoztam – folytattam –, hogy hát például mikor kifizettem a szállodában a számlát, tudod... és azt gondoltam, hogy hát ez elég sok pénz... tudod... mert hatan vagyunk... szálloda meg minden... repülőjegyek... ez sok pénz. És azon gondolkoztam... hogy hát, honnan van a pénz? Tudod, valaki fizeti, nem? Francisco bölcsen bólogatott, mintha egy bonyolult barátnős problémában próbálna segíteni nekem. – Persze, Ricky. Valaki fizeti. Valakinek mindig fizetnie kell. – Aha – mondtam. – Én is ezt hittem. Valakinek fizetnie kell. És hát akkor... tudod, azon gondolkoztam... hogy hát kinek? Egy ideig az úton tartotta a szemét, majd lassan felém fordult és rám nézett. Hosszasan. Olyan hosszú ideig, hogy néha az útra kellett néznem, csak hogy leellenőrizzem, nem tolat-e elénk rengeteg kamion V alakban. Ezek között a kitekintések között olyan ártatlan ostobasággal néztem vissza rá, amennyire csak tudtam. Ricky nem veszélyes, ezt próbáltam ezzel kifejezni. Ricky egy becsületes katona. Ricky egy egyszerű lélek, aki egyszerűen csak tudni szeretné, hogy ki fizeti a díját. Ricky nem fenyegetés. Soha nem is volt, és soha nem is lesz az. Idegesen elnevettem magam. – Fogod nézni az utat is? – mondtam. – Úgy értem, hogy hát... tudod. Francisco egy darabig a száját harapdálta, majd hírtelen elkezdett velem nevetni és visszafordult az út felé. – Emlékszel Gregre? – kérdezte derűs, dalolós hangon. Erősen ráncolni kezdtem a homlokom, mert hacsak valami nem az elmúlt néhány órában történt, akkor arra Ricky nem nagyon emlékszik. – Greg – mondta ő újra. – A Porschéban. A szivarokkal. Ő csinálta rólad a képet az útlevélhez. Vártam egy keveset, majd erőteljes bólogatásba kezdtem. – Áh, Greg, hát persze, emlékszem rá – mondtam. – Ő vezette a Porschét. Francisco elmosolyodott. Talán arra gondolt, hogy nem is számít, mit mond el nekem, mert mire Párizsba érünk, úgyis elfelejtem az egészet.

– Ő az. Nos, tudod, Greg okos egy fickó. – Igen? – kérdeztem, mintha ez valami egészen új fogalom lenne a számomra. – Oh igen! – mondta Francisco. – Nagyon okos. Okos fickó, akinek van pénze. Okos fickó, akinek nagyon sok mindene van. Ezen eltűnődtem egy darabig. – Nekem igazi seggfejnek tűnt – mondtam. Francisco meglepetten nézett rám, majd vidáman felkacagott és öklével rácsapott a kormányra. – Persze, seggfej! – kiáltotta. – Egy rohadék seggfej, igen! Vele nevettem, és csak úgy ragyogtam a büszkeségtől, hogy olyat sikerült mondanom, ami a mester kedvére való. Végül aztán, fokozatosan mindketten lenyugodtunk, és aztán végre kikapcsolta Bruce Springsteent. Meg tudtam volna csókolni érte! – Greg egy másik fickóval dolgozik – mondta Francisco, és az arca hirtelen elkomorult. – Zürichben. Ők ilyen pénzügyi emberek. Mozgatják a pénzt, üzleteket kötnek, elég sok nagy dologgal foglalkoznak. Mindenfélével. Érted? – Rám nézett, és én kötelességtudóan komor képet vágva néztem vissza rá, és mutattam, mennyire koncentrálok. Úgy tűnt, pontosan ezt akarta látni. – Na szóval, Greg egy napon kap egy hívást. Pénz érkezik. Csináld vele ezt, csináld vele azt. Ülj rá. Veszítsd el. Akármit. – Úgy érted, szóval, hogy van egy bankszámlánk? – kérdeztem vigyorogva. Francisco is vigyorgott. – Hát persze, Ricky, van egy bankszámlánk. Sőt, nagyon sok bankszámlánk van. Álmélkodva megráztam a fejem ennek az egésznek a zseniális voltán, majd újra összeráncoltam a homlokom. – Szóval akkor Greg ad nekünk pénzt, igaz? De nem az ő pénzét? – Nem, nem az ő pénzét. Ő forgatja, és le is veszi belőle a részét. Jó nagy részét, azt hiszem, elnézve, hogy Porschét vezet, mikor nekem csak ez a nyamvadt Alfa jut. De nem az ő pénze. – Akkor kié? – kérdeztem. Valószínűleg túl hamar. – Úgy értem, szóval hogy egy emberé? Vagy sok emberé, vagy hogyan? – Egy emberé – mondta Francisco, majd vetett rám egy utolsó hosszú, megfontolt pillantást, megvizsgálva engem, felmérve engem igyekezett visszaemlékezni minden alkalomra, amikor feldühítettem, minden alkalomra, amikor a kedvére tettem; próbálta kitalálni, hogy vajon tettem-e már eleget, hogy kiérdemeljem ezt a bizonyos információt, amit se jogom, se okom nem lett volna tudni. Aztán megszívta az orrát, ami olyasmi volt, amit Francisco mindig megcsinált, amikor felkészült arra, hogy elmondjon valami fontosat. – Nem tudom a nevét – mondta. – Az igazi nevét, mármint. De használ egy nevet a pénzhez. A bankoknak. – Igen? – kérdeztem. Igyekeztem elérni, hogy úgy tűnjön, nem tartom vissza a lélegzetemet. Cisco most már ugratott, és szándékosan húzta-halogatta a dolgot. – Igen? – kérdeztem újra. – A név Lucas – mondta végül. – Michael Lucas. Bólintottam. – Király – mondtam. Egy idő múlva visszatámasztottam a fejemet az ablaküvegnek és úgy tettem, mintha aludnék. Van egy dolog, gondoltam, ahogy dübörögtünk Párizs felé, és isten tudja, mi az. Egy furcsa filozófia van itt működésben. Csak épp eddig nem vettem észre.

Mindig azt gondoltam, hogy a „Ne ölj!” áll a listának a tetején. Annak a bizonyosnak. A felebarát szamarának kívánását nyilván érdemes elkerülni; csak úgy, mint a házasságtörést, anyám, apám nem tisztelését és a faragott képek előtti lebomlást. De „Ne ölj!”. Ez aztán a parancsolat. Ez az, amelyikre mindenki emlékszik, mert ez tűnik a leghelyesebbnek, a legigazabbnak, a legörökérvényűbbnek. Amelyiket mindenki elfelejti, az a felebarát elleni hamis tanúbizonyság tétele. Jelentéktelennek tűnik összehasonlítva azzal, hogy ne ölj. Kukacoskodás. Parkolási kihágás. De mikor az ember szembetalálja magát vele, és mikor az ember gyomra másodpercekkel azelőtt reagál rá, hogy az agynak lenne esélye egyáltalán megemészteni a hallottakat, akkor az ember rádöbben, hogy az élet, az erkölcsök, az értékek – mindezek egyáltalán nem úgy működnek, ahogy addig hitte. McHull torkon lőtte Mike Lucast, és ez a leggonoszabb dolog volt, amit valaha láttam életemben, egy olyan életben, amiben nem ment épp ritkaság számba a gonosz dolgok látványa. De amikor McHull úgy döntött, kényelmi, szórakozási vagy adminisztratív okokból, hogy hamis tanúbizonyságot tesz az ellen a férfi ellen, akit ő maga ölt meg – hogy nemcsak a fizikai létét veszi el tőle, de az erkölcsi létét is; a létezését, az emlékét, a hírnevét; felhasználva a nevét, befeketítve azt, csak hogy elfedje a saját nyomait –, csak azért, hogy a hamarosan bekövetkező dologért egy huszonnyolc éves CIA ügynököt okolhasson, akinek egy kicsit megborult az elméje, nos, ez volt az a pont, ahol a dolgok kezdtek megváltozni nekem. Ez volt az a pont, ahol kezdtem igazán dühössé válni.

Huszonegyedik fejezet Azt hiszem, lepattant egy gomb a nadrágomról MICK JAGGER Francisco adott nekünk tíz nap szabadságot pihenésre és kikapcsolódásra. Bernhard azt mondta, ő Hamburgban fogja tölteni, és olyan kifejezés volt az arcán, amiből arra lehetett következtetni, hogy valamilyen szexuális része is van a dolognak, Cyrus Evian Les Bainsba ment, mert az anyja haldoklott – bár később kiderült, hogy az anyja Lisszabonban haldoklott, és Cyrus egyszerűen csak próbált olyan messze lenni tőle, amennyire csak lehetséges, amikor végleg elmegy, Benjamin és Hugo Haifába repültek egy kis búvárkodásra, Francisco pedig a párizsi házában lófrált, eljátszva a parancsnoklét magányossága című szerepet. Én azt mondtam, Londonba megyek, mire Latifa kijelentette, hogy velem jön. – Kurva jó lesz nekünk Londonban! Mutatok majd pár dolgot. London szuper város. – Rám vigyorgott, és a szempilláit lebegtette. – Bazd meg! – csattantam fel. – Nem akarom, hogy folyton ott lógj a nyakamon, a francba is! Kemény szavak voltak, és persze nagyon szerettem volna, ha nem kellett volna így fogalmaznom. De túlságosan is szörnyű volt még belegondolni is annak a kockázatába, hogy Londonban Latifával az oldalamon valami hülye alak rám kiabáljon az utcán, hogy „Thomas, rég láttalak, ki a madárka?”. Muszáj volt, hogy szabadon tudjak mozogni, és az volt ennek az egyetlen módja, ha lerázom Latifát. Természetesen előállhattam volna valami kitalált sztorival, azzal, hogy meg kell látogatnom a nagyszüleimet, vagy a hét gyerekemet, vagy a nemi beteg gondozómat, de a végén arra jutottam, hogy a bazd meg sokkal kevésbé komplikált.

Párizsból elrepültem Amszterdamba a Balfour-útlevéllel, és aztán egy órát töltöttem azzal, hogy megpróbáljak lerázni minden amerikait, aki esetleg elég elszánt ahhoz, hogy kövessen. Nem mintha erre lett volna bármi különösebb okuk. A mürreni lövöldözés a legtöbbjüket megnyugtatta afelől, hogy megbízható csapatjátékos vagyok, és különben is, Solomon hosszú pórázt javasolt a következő kapcsolatfelvételig. De ezzel együtt is azt akartam, hogy minden szemöldök szépen egyenesen maradjon az elkövetkező néhány napban, és hogy egyik oldalon se mondjon senki olyasmit, hogy „hello, mi ez?” valamire, amit csinálok, vagy ahová megyek. Úgyhogy a Schiphol repülőtéren vettem egy jegyet Oslóba, aztán eldobtam, majd vettem egy váltás ruhát és egy új napszemüveget, és egy ideig ott lézengtem a mosdóban, mielőtt előléptem mint Thomas Lang, a jól ismert senki. Este hatkor értem a Heathrowra és be is jelentkeztem a Post House szállodába; ami praktikus hely, mert annyira közel van a reptérhez; és borzalmas hely, mert annyira közel van a reptérhez. Vettem egy hosszú fürdőt, majd az ágyba zuhantam egy csomag cigarettával meg egy hamutartóval és tárcsáztam Ronnie számát. Az a helyzet, hogy szívességet kellett kérnem tőle – azt a fajta szívességet, amire csak hosszas csevely után lehet rátérni –, úgyhogy felkészültem egy hosszú menetre. Sokáig beszélgettünk, ami kellemes volt; mindentől eltekintve is kellemes, de azért meg különösen kellemes, mert végül McHull lesz az, aki ki fogja egyenlíteni a telefonszámlát. Mint ahogyan ő fogja kifizetni a pezsgőt meg a steaket, amit a szobaszervíztől rendeltem, és a lámpát is, amit eltörtem, mikor megbotlottam az ágy szélében. Na persze tudtam, hogy a másodperc törtrésze is elég lesz neki, hogy elég pénzt keressen mindezek kifizetésére – de mikor az ember háborúba megy, készen kell állnia, hogy ilyen apró sikerélményekből táplálkozzon. Míg várja a nagyot. – Mr. Collins. Foglaljon helyet, kérem! A recepciós átpöckölt egy kapcsolót és a levegőbe beszélt. – Mr. Collins van itt, Mr. Barraclough-hoz jött. Na persze nem csupán a levegőbe beszélt, hanem egy drótvastagságú mikrofonba, ami egy headsethez csatlakozott, ami pedig valahol a hatalmas frizurájában volt elrejtve. De nekem jó öt percembe telt, míg erre rájöttem, ami idő alatt végig fel akartam hívni valakit, hogy elmeséljem neki, a recepciós elég keményen hallucinál. – Csak egy perc – mondta. Hogy nekem, vagy a mikrofonnak, abban nem vagyok biztos. A nő meg én a Smeets Velde Kerkplein irodáiban voltunk, ami ha mást nem is, de feltehetően valami nagyon szép pontszámot érne a Scrabble-ben; és én Arthur Collins voltam, egy festő Tauntonból. Nem voltam benne biztos, hogy Philip emlékszik-e majd Arthur Collinsra, és nem is igazán számított volna, ha nem, de kellett valami parányi támasz, ami feljuttat ide a tizenkettedikre, és Collins tűnt a legjobb lehetőségnek. Annál mindenesetre biztos jobb, mint Valami Fickó Aki Egyszer A Menyasszonyoddal Aludt. Felálltam, lassan elkezdtem járkálni a szobában, festő módjára oldalt billentettem kissé a fejem és így nézegettem a különféle vállalati művészeti alkotásokat, amik a falat borították. Legnagyobbrészt szürke és türkiz színű mázolmányok voltak, helyenként egy fura – nagyon fura – skarlátszínű csíkkal. Úgy néztek ki, mintha egy laboratóriumban tervezték volna őket, ami valószínűleg így is volt, azzal a kifejezett céllal, hogy maximálisra fokozzák az SVK-ba először befektetők mellében a magabiztosságot meg az optimizmust. Nálam nem igazán működött a dolog, de persze én más okból voltam itt. A folyosó végén kivágódott egy sárga tölgyfa ajtó, és Philip kidugta a fejét. Egy ideig csak hunyorgott

rám, majd előlépett, és szélesre tárta az ajtót. – Arthur – mondta egy kicsit hezitálva –, mi újság? Élénksárga nadrágtartó volt rajta. Philip háttal állt, és már félig kitöltött nekem egy csésze kávét. – A nevem nem Arthur – mondtam és belesüppedtem egy székbe. Hátrakapta a fejét, majd ugyanolyan gyorsan vissza is rántotta. – Francba! – mondta, és elkezdte az inge mandzsettáját nyalogatni. Aztán megfordult és a nyitott ajtó felé kiáltott. – Jane, kedves, behoznál egy törlőrongyot, kérlek? – Lenézett a kávéból, tejből és szétázott kekszből álló összevisszaságra, és úgy döntött, inkább nem vesződik vele. – Bocs – mondta, és még mindig az ingét nyalogatta –, mit is mondtál? – Lassan megkerült a hátam mögött elhaladva, és visszatért az íróasztala menedékébe. Amikor odaért, nagyon lassan ült le. Vagy azért, mert aranyere volt, vagy mert esélyt látott arra, hogy tán még valami veszélyeset találok csinálni. Rámosolyogtam, hogy ezzel jelezzem, csak aranyere van. – A nevem nem Arthur – mondtam újra. Philip egy ideig nem szólt egy szót sem, de közben ezernyi lehetséges válasz zakatolt az agyában, és ott pörögtek a szemében is, akár egy félkarú rabló kijelzőjén a gyümölcsök. – Óh? – kérdezte végül. Két citrom és egy meggy. Kérem, nyomja meg a restart gombot. – Attól tartok, aznap Ronnie hazudott neked – mondtam bocsánatkérően. Hátradöntötte a székét és az arcán rögzült egy nyugodt, kellemes, nem-tudsz-semmit-mondani-amiengem-felzaklatna mosoly. – Valóban? – Csend. – Ez csúnya dolog volt a részéről. – Nem bűntudatból tette. Úgy értem, meg kell értened, hogy köztünk nem történt semmi. – Itt rövid szünetet tartottam, nagyjából olyan hosszút, amennyi idő alatt ki lehet mondani, hogy „rövid szünetet tartottam”, majd kiböktem a lényeget. – Akkor még. Összerándult. Láthatóan. Oké, persze, hogy látható volt. Mert máskülönben nem is tudtam volna róla. Úgy értettem, hogy jókora rándulás volt, már-már ugrás. De ahhoz mindenképp elég nagy, hogy egy cricketbíró megelégedésére szolgáljon. Lenézett a nadrágtartójára, és a körmével elkezdte kaparászni az egyik rézcsatot. – Akkor még. Értem. – Majd felnézett rám. – Sajnálom – mondta Philip –, de úgy érzem, meg kell kérdezzem az igazi neved, mielőtt folytatnánk. Úgy értem, ha nem Arthur Collins vagy, tudod... – Elhallgatott, kétségbeesetten és a pánikhoz közel, de nem akarta mutatni. Előttem legalábbis semmiképp. – A nevem Lang – mondtam. – Thomas Lang. És először is hadd mondjam el, hogy teljességgel átérzem, mekkora sokk ez most neked. Elhessegette a bocsánatkérésre tett kísérletemet, csak ült ott egy percig és az ujjízületét rágta, miközben azon gondolkozott, hogy most mit is tegyen. Öt perccel később még mindig így ült, mikor kinyílt az ajtó, és egy lány csíkos ingben, feltehetően Jane, ott állt egy konyharuhával meg Ronnie-val. A két nő megállt az ajtóban, és ide-oda kapkodta a tekintetét miközben Philip meg én felálltunk és szintén ide-oda kapkodtuk a tekintetünket. Egy filmrendezőnek pokoli nehéz dolga lett volna eldöntenie, hogy hova tegye a kamerát. Az életkép úgy maradt ahogy volt, és most már mindnyájan ugyanabban a társasági pokolban vonaglottunk, míg végre Ronnie meg nem törte a csendet.

– Drágám – mondta. Philip, a szerencsétlen, erre tett egy lépést előre. De Ronnie ekkor már az íróasztal felém eső része felé tartott, így Philipnek a lépését át kellett alakítania egy semmitmondó mozdulattá Jane felé, és a kávéval ez történt, és a kekszek meg mind olyanosak lettek, és lennél olyan drága, ezer köszönet. Mire ezt befejezte, és visszafordult felénk, Ronnie már a karjaimban volt, és olyan vehemenciával ölelt át, akár egy gyorsvonat. Én visszaöleltem, mert az alkalom láthatóan ezt kívánta meg, és azért is, mert én is ezt akartam. Jó illata volt. Egy idő múlva Ronnie egy kissé kibontakozott az ölelésből és hátrahajolt, hogy rám nézhessen. Azt hiszem, talán könnyek voltak a szemében, úgyhogy tényleg beleadott apait-anyait. Aztán Philip felé fordult. – Philip... mit is mondhatnék? – mondta, ami nagyjából annyi volt, amit mondhatott. Philip megvakarta a tarkóját, egy kicsit elpirult, majd visszatért az ingén lévő kávéfolthoz. Végső soron angol volt! – Hagyd azt most kicsit, kérlek, Jane, megtennéd? – mondta anélkül, hogy felnézett volna. Ez zene volt Jane füleinek, és egy szempillantás alatt kint is volt a szobából. Philip megpróbálkozott egy lovagias nevetéssel. – Szóval – mondta. – Igen – mondtam. – Szóval. – Én is nevettem, én is éppen olyan feszélyezetten. – Azt hiszem, akkor ennyi. Sajnálom, Philip. Tudod... Így álldogáltunk ott mi hárman egy örökkévalóságnak tűnő ideig, és vártuk, hogy valaki súgja oda a következő sort a súgólyukból. Aztán Ronnie felém fordult és a szemében az volt, csináld most. Nagy levegőt vettem. – Philip, egyébként – mondtam, lehántottam magamról Ronnie-t és odaléptem az íróasztalához –, azon tűnődtem, hogy megkérhetnélek -e tudod... hogy megtennél-e nekem egy szívességet. Philip úgy nézett rám, mintha legalábbis egy épülettel vágtam volna fejbe. – Egy szívességet? – kérdezte, és láttam rajta, hogy annak az előnyeit és hátrányait mérlegeli, hogy most már nagyon felhúzza magát. Ronnie mögöttem méltatlankodott. – Thomas, ne csináld! – mondta. Philip ránézett és kissé elkomorult, de a lány nem figyelt rá. – Megígérted, hogy nem fogod ezt tenni – suttogta. Fantasztikusan csinálta. Philip beleszimatolt a levegőbe, és azt ha nem is édesnek, de legalábbis kevésbé savanyúnak találta, mint amilyen azelőtt volt, mert fél perccel azután, hogy közöltük vele, hogy mi vagyunk az egyetlen boldog pár a szobában, most úgy nézett ki, hogy Ronnie és közöttem egy kis vita kezd kialakulni. – Miféle szívességet? – kérdezte, és karját keresztbefonta a mellkasán. – Thomas, azt mondtam, ne! – Ez megint Ronnie volt, ezúttal már igazán haragosan. Félig felé fordultam, hozzá beszéltem, de az ajtót néztem, mintha néhányszor már vitáztunk volna ezen. – Nézd, nemet mondhat, ha akar, vagy nem? – mondtam. – Úgy értem, a krisztusát, csak megkérdezem! Ronnie pár lépést tett előre, és az asztal sarka körül lépkedett, míg végül már csaknem félúton volt kettőnk között. Philip lenézett a lány combjára, és láttam, hogy a relatív helyzetünket méri fel. Még nem vesztettem teljesen, gondolta. – Nem használhatod ezt ki, Thomas! – mondta Ronnie, és egy kicsit még továbblépdelt az asztal körül. – Egyszerűen nem teheted! Nem igazságos! Most nem! – Óh, az isten szerelmére! – mondtam és lelógattam a fejem.

– Miféle szívességet? – ismételte újra Philip, és éreztem, hogy fokozódik benne a remény. Ronnie még közelebb ment hozzá. – Ne, Philip, ne tedd! – mondta. – Ne csináld ezt! Elmegyünk, hagyjuk, hogy te... – Nézd – mondtam erre, még mindig lehajtott fejjel –, lehet, hogy több ilyen esélyem nem lesz. Meg kell kérdeznem. Ez a munkám, elfelejtetted talán? Az emberek kifaggatása. – Kezdtem szarkasztikus lenni meg gonoszkodó, és Philip ennek minden percét imádta. – Kérlek, ne is figyelj rá, Philip, sajnálom... – Ronnie dühös pillantást lövellt felém. – Ugyan, semmi gond – mondta Philip. Visszanézett rám, ráérősen, és azt gondolta, hogy most már csak arra kell ügyelnie, hogy ne hibázzon. – Mi a munkád, Thomas, különben? Ez kedves volt, a Thomas. Egy édes, barátságos, sziklaszilárd módja annak, hogy megszólítsunk egy férfit, aki épp lenyúlta a menyasszonyunkat. – Újságíró – mondta Ronnie, mielőtt bármit is mondhattam volna. Az „újságíró” szó úgy hagyta el a száját, mintha egy egészen borzalmas foglalkozásról lenne szó. Ami, lássuk be... – Újságíró vagy, és kérdezni akarsz tőlem valamit? – kérdezte Philip. – Nos, ki vele. – Philip most már mosolygott. Legyőzöttként is jóindulatúan. Micsoda úriember. – Thomas, ha megkérdezed tőle, épp most, miután megállapodtunk, hogy... – Hagyta, hogy ott lógjon a levegőben. Philip azt akarta, hogy fejezze be. – Hogy mi? – kérdeztem jókora adag erőszakossággal a hangomban. Ronnie dühödten meredt rám, majd sarkon fordult, és a falat nézte inkább. Miközben ezt tette, hozzáért Philip könyökéhez, és láttam, hogy a pasi ettől kissé összerándul. Gyönyörűen volt kivitelezve. Már közel járok, gondolja most. Innen már gyerekjáték. – A nemzetállam felbomlásáról készítek egy anyagot – mondtam erőtlenül, szinte már részegen. Az a néhány újságíró, akivel életem során beszéltem, úgy tűnt, mind osztozott ebben: örökös fáradtság sugárzott belőlük, amit az okozott, hogy olyan emberekkel kellett foglalkozniuk, akik nincsenek annyira zseniálisak, mint ők maguk. Most próbáltam ezt megduplázni, és úgy tűnt, elég jól is ment. – A multinacionális cégek gazdasági fölénye a kormányaink felett – hadartam, mintha mostanra már minden tökfejnek rég tudnia kéne, hogy ez most az aktuális téma. – És melyik lapnak is lenne, Thomas? Visszahuppantam a székbe. Most ők ketten álltak, együtt, az íróasztal túlsó végén, míg én magamban duzzogtam. Már csak annyit kell tennem, hogy büfögök párat, spenótdarabkákat szedegetek ki a fogaim közül, és Philip tudni fogja, hogy ő itt a nyerő. – Bármelyik lapnak, amelyik lehozza, alapvetően – mondtam kelletlenül egy vállrándítás kíséretében. Philip most már sajnált engem, és azon tűnődött, hogyan is hihette valaha is, hogy veszélyt jelenthetek az ő számára. – És mit is akarsz? Információt? – A győzelem előtti végső csapások. – Ja, aha – mondtam. – Csak a pénz mozgásáról, igazából. Hogy az emberek hogyan játsszák ki a különféle pénzforgalmi törvényeket, hogy hogyan repkednek a pénzek, anélkül, hogy bárki is tudna róla. A legnagyobb része általános háttéranyag, valójában, de van egy-két konkrét eset is, ami érdekelne. Miközben ezt mondtam, böffentettem egy haloványat. Ronnie meghallotta, és felém fordult. – Óh, mondd meg neki, hogy tűnjön el, Philip, az isten szerelmére! – mondta. Dühödten méregetett. Egy kicsit meg is ijedtem. – Csak úgy betört ide... – Nézd, törődj a magad dolgával, rendben? – mondtam. Igazán bunkó módon bámultam vissza rá, és ezen a ponton bárki megesküdött volna rá, hogy évek óta élünk boldogtalan házasságban. – Philip nem bánja, nem igaz, Phil?

Philip már épp mondta volna, hogy nem, ő egyáltalán nem bánja, hogy ez az egész csodásan halad az ő nézőpontjából, de Ronnie nem hagyta. Szinte már tüzet okádott. – Csak udvariaskodik, te idióta! – kiabálta. – Mert Philip tud viselkedni! – Szemben velem? – Nem én mondtam. – Nem is kellett. – Istenem, hogy lehet valaki ennyire sértődékeny? Hihetetlen erőbedobással csináltuk. Pedig szinte alig tudtuk előtte elpróbálni. Hosszú, kellemetlen csend következett, és Philip talán már kezdte azt gondolni, hogy az egész elillanhat előle az utolsó pillanatban mert azt mondta: – Konkrét pénzmozgásokat szeretnél nyomon követni, Thomas? Vagy inkább általában azt megnézni, hogy milyen módszereket használnak az emberek? Bingo. – Lehetőség szerint mindkettőt, Phil – mondtam. Másfél órával később otthagytam Philipet a számítógépével meg egy listányi „jó haverral, akikre számíthat”, és átvergődtem London belvárosán át Whitehallba, ahol egy szörnyűséges ebédet fogyasztottam el O'Neal társaságában. Habár az étel maga elég finom volt. Egy ideig csak erről-arról beszélgettünk, aztán végignéztem, ahogy O'Neal színe fokozatosan rózsaszínből fehérbe, majd zöldbe vált, miközben elmeséltem neki az eddig történteket. Amikor pedig felvázoltam előtte az elképzeléseimet a szerintem ütős végkifejletről, elszürkült. – Lang – krákogta a kávéja felett –, nem teheti... úgy értem...semmiképp nem tudom elfogadni, hogy magának bármi köze is legyen... – Mr, O'Neal – mondtam –, nem az engedélyét kérem. – Erre felhagyott a krákogással és csak ült ott, félig nyitott szájjal. – Csak elmondom magának, mi fog történni. Szívességből. – Ami, beismerem, fura szó egy ilyen helyzetben. – Azt akarom, hogy maga és Solomon és az egész osztályuk úgy tudjon kikerülni ebből az egészből, hogy a lehető legkevesebb bajuk származzon belőle. Használják, vagy ne használják az információt. Maguktól függ. – De... – vergődött – nem teheti... úgy értem... fel is adhatom a rendőrségen. – Azt hiszem, ő maga is érezte, hogy ez milyen gyenge volt. – Természetesen megteheti – mondtam. – Ha azt szeretné, hogy negyvennyolc órán belül bezárassák az egész osztályát, és hogy az irodáiból bölcsit nyissanak az Agrár és Halászati Minisztérium dolgozóinak gyerekei számára, akkor igen, ebben az esetben jelenteni engem a rendőrségnek remek módja lenne mindennek. Nos, megvan az a cím? Egy kicsit még hápogott, majd megrázta magát, hogy felébredjen, döntésre jutott, és hatalmas, színházba illő pillantásokat vetett körbe az étteremben, hogy így tudassa a többi ebédjét fogyasztóval, hogy Most Adok Ennek Az Embernek Itt Egy Nagyon Fontos Papírdarabot. Elvettem tőle a címet, gyorsan kiittam a kávémat és felkeltem az asztal mellől. Amikor visszanéztem az ajtóból, az a nagyon erős érzésem volt, hogy O'Neal azon tűnődik, hogyan is tudná elrendezni, hogy a következő hónapra szabadságot vehessen ki. A cím Kentish Townban volt, és mint kiderült, egy volt egy fészekaljára való alacsony, hatvanas évekbeli lakótelepi ház közül, frissen festett faburkolattal, virágos balkonládákkal, lenyírt sövényekkel és kaviccsal felszórt garázsokkal az egyik oldalon. És még a lift is működött! Ott álltam és vártam a második emeleti lépcsőfordulón, és megpróbáltam elképzelni, hogy a

bürokratikus hibák micsoda borzasztó sorozatának kellett megtörténnie, ami ahhoz vezetett, hogy ennek a lakótelepnek ilyen jól gondját viselték. London legtöbb részében összegyűjtik a szemeteseket a középosztálybeli utcákból, és a lakótelepeken ürítik ki őket, mielőtt még felgyújtanának a járdán néhány Ford Cortinát. De nem itt, ez nyilvánvaló volt. Itt egy olyan épület állt, ami működött, ahol az emberek ténylegesen valamifajta méltósággal élhették az életüket, és nem kellett úgy érezniük, mintha a társadalom többi része eltűnne a horizonton túl valami turistabuszon. Úgy éreztem, írnom kell egy kemény levelet valakinek. És aztán össze kell tépnem, és a darabkáit a lenti gyepen kell szétszórnom. A tizennégyes számú lakás üvegbetétes ajtaja kinyílt, és egy nő állt mögötte. – Hello – mondtam. – A nevem Thomas Lang. Mr. Raynerhez jöttem. Bob Rayner aranyhalakat etetett, miközben elmondtam neki, mit akarok. Ezúttal szemüveget viselt meg egy sárga golfpulóvert, ami azt hiszem, megengedett a hozzá hasonló kemény fickóknak a szabadidejükben, és megkérte a feleségét, hogy hozzon nekem teát meg sutit. Volt egy kellemetlen tíz percünk, amikor megkérdeztem, hogy van a feje, és ő azt mondta, hogy néha még mindig furcsa fejfájások gyötrik, mire mondtam, hogy nagyon sajnálom, ő meg azt válaszolta, hogy ne aggódjak, mert már azelőtt is megvoltak neki, hogy én fejbe vertem volna. És úgy tűnt, ennyivel le is tudtuk a dolgot. Tavalyi hó. Bob profi volt tudniillik. – Szerinted meg tudod szerezni? – kérdeztem. Megkocogtatta az akvárium oldalát, amit a halak a legkisebb mértékben se méltattak figyelemre. – Szép ára lesz – mondta egy idő után. – Nem gond – mondtam. És így is volt. Mert McHull fogja kifizetni.

Huszonkettedik fejezet Az okosok Oxfordban Tudnak mindent, mit lehet De felét se tudja egyik se, Mit az éles eszű Varangy. KENNETH GRAHAME A londoni kiruccanásom hátralévő ideje ilyen-olyan készülődésekkel telt. Legépeltem egy hosszú és érthetetlen nyilatkozatot, amiben csak azokat a részeit írtam le a kalandjaimnak, amikben úgy viselkedtem, mint egy jóravaló, okos ember, és elhelyeztem a irományt Mr. Halkerstonnál a Nemzeti Westminster Bankban Swiss Cottage-ban. Azért volt hosszú, mert nem volt időm rövidet írni, és azért volt érthetetlen, mert az írógépemen nincs „d” betű. Halkerston aggodalmasnak tűnt; hogy miattam, vagy a vastag barna boríték miatt, amit a kezébe nyomtam, azt nem tudom. Megkérdezte, hogy van-e a számára bármilyen különleges instrukcióm arra vonatkozólag, hogy milyen körülmények között kell a levelet felbontania, és mikor azt mondtam, döntsön saját belátása szerint, gyorsan letette a borítékot és megkért valaki mást, hogy jöjjön be és vigye azt a páncélszekrénybe. Emellett Woolf eredeti fizetségét átváltottam utazási csekkekbe. Még abban a felhevült állapotomban visszamentem a Blitz Electronics üzletébe a Tottenham Court Roadon, ahol egy órán át beszéltem egy kedves, turbánt viselő emberrel a rádiófrekvenciákról. Biztosított afelől, hogy a Sennheiser Mikroport SK 2012 volt egyértelműen, ami nekem kell, és hogy ne is érjem be kevesebbel, úgyhogy így tettem.

Aztán kelet felé vettem az utamat Islingtonba, hogy találkozzam az ügyvédemmel, aki megszorongatta a kezemet és tizenöt percet szánt arra, hogy elmondja, muszáj újra együtt golfoznunk. Mondtam neki, hogy ez igazán remek ötlet, de szigorúan véve, először együtt kéne golfoznunk ahhoz, hogy aztán tudjunk újra együtt golfozni, mire elvörösödött és azt mondta, minden bizonnyal egy bizonyos Robert Langgal kevert össze. Azt mondtam, igen, biztosan így van, majd lediktáltam és aláírtam a végrendeletemet, amiben az ingatlanomat és ingóságaimat a Mentsük Meg A Gyerekeket Alapítványra hagytam. Aztán pedig, mikor már csak negyvennyolc órám volt, mielőtt vissza kellett térnem a lövészárokba, beleütköztem Sarah Woolfba. Amikor azt mondom, beleütköztem, egész konkrétan azt is érteni alatta, hogy beleütköztem. Kibéreltem egy Ford Fiestát pár napra, hogy mozogni tudjak Londonban és rendezhessem a dolgaimat a Teremtővel meg a Hitelezőimmel, és az ügyeim intézése során sóvárgásnyi távolságba kerültem a Cork Streethez. Így aztán, semmi olyan okból, amit hajlandó lennék be is ismerni, balra fordultam, majd jobbra és ismét balra, és azon kaptam magam, hogy kényelmes tempóban hajtok el a főként bezárt galériák mellett, és a boldogabb napokon jár az eszem. Na persze egyáltalán nem is voltak boldogabbak. De napok voltak, és Sarah bennük volt, és ez már épp elég. A nap már alacsonyan állt és ragyogóan sütött, és azt hiszem, épp az Isn't She Lovely szólt a rádióból, amikor elfordítottam a fejem, épp csak a másodperc egy aprócska töredékére, a Glass épület felé. Visszafordultam, épp amikor egy kék villanás ugrott elém egy kisteherautó mögül. Legalábbis a kárigényemben az ugrott szót használtam volna. De azt hiszem, az elém lépett, kószált, poroszkált, vagy csak sétált – ezen szavak bármelyike közelebb állt volna az igazsághoz. A fékre léptem, túlságosan is későn, és megmerevedett karral, halálra váltan néztem, ahogy a kék villanás először elhátrál tőlem, majd tartja magát, és aztán az öklével a Fiesta motorháztetejére csap, miközben az elülső lökhárító a lábszára felé csúszik. Nem kellett semmit se kímélni. Abszolút semmit. Ha a lökhárító piszkos lett volna, akkor hozzáértem volna. De nem volt az, így nem értem, mi tette lehetővé a számára, hogy azonnal feldühödjön. Feltéptem az ajtómat, és már félig ki is szálltam és már készültem megkérdezni, hogy mi a franc baja van, mikor rádöbbentem, hogy a lábak, amiket kis híján eltörtem, ismerősek voltak. Felnéztem és láttam, hogy a kék villanásnak arca is van, és az a fajta lenyűgöző szürke szeme, amitől a férfiak elkezdenek sületlenségeket beszélni, és gyönyörű fogai, amikből most meglehetősen sok látszott is. – Jesszusom! – nyögtem ki. – Sarah! Fehér arccal meredt rám. Félig sokkos állapotban, és a másik fele is sokkos állapotban. – Thomas?! Egymásra néztünk. És ahogy néztük egymást, ott állva a Cork Streeten, Londonban, Angliában, a ragyogó napsütésben, miközben az autóból Stevie Wonder énekelt egy szentimentális dalt, a dolgok körülöttünk látszólag megváltoztak. Nem tudom, hogyan történt, de abban a néhány másodpercben az összes vásárló és üzletember és építő és turista és közterület-felügyelő a cipőikkel, meg az ingjeikkel, meg a nadrágjaikkal, meg a szoknyáikkal, meg a zoknijaikkal, meg a táskáikkal, meg az óráikkal, meg a házaikkal, meg az autóikkal, meg a jelzáloghiteleikkel, meg a házasságaikkal, meg az étvágyukkal meg az ambícióikkal... mind-mind a távolba vesztek. És csak Sarah meg én maradtunk, és ott álltunk egy nagyon csendes világban.

– Jól vagy? – kérdeztem, úgy ezer évvel később. Csak hogy mondjak valamit. Nem igazán tudom, hogy mit értettem rajta. Nem is tudom, mire gondoltam, arra, hogy jól van-e, mert én nem sebesítettem meg, vagy hogy jól van-e, mert más emberek nem bántották. Sarah úgy nézett rám, mintha ő se tudta volna, de egy idő után, azt hiszem, eldöntöttük, hogy az elsőről van szó. – Jól vagyok – mondta. És aztán, mintha csak véget ért volna az ebédszünetük, a mi kis filmünk statisztái elkezdtek visszatérni és hangoskodni. Cseverésztek, csoszogtak, köhécseltek, dolgokat ejtettek le. Sarah a kezeit szorongatta finoman. Megfordultam és ránéztem a Ford motorháztetejére. Sikerült behorpasztania. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Úgy értem, biztosan... – Igen, Thomas, tényleg jól vagyok. – Rövid csend következett, ami alatt a ruháját igazgatta, én meg néztem, ahogy csinálja. Aztán felnézett rám. – És veled mi van? – Velem? – kérdeztem. – Én... Nos, akarom mondani. Hol is kezdhetném? Elmentünk egy sörözőbe. A The Duke of Somewhereshere-ba, ami a Berkeley Square közelében áll, egy zsákutca sarkához közel, bepréselve. Sarah leült egy asztalhoz, kinyitotta a kistáskáját, és miközben benne turkált, azzal a tipikus női turkálással, megkérdeztem tőle, hogy kér-e valamit inni. Azt mondta, egy nagy whiskyt. Nem tudtam visszaemlékezni, jó-e, ha az ember alkoholt ad valakinek, akit épp sokk ért, de azt tudtam, hogy nem voltam kész egy forró, édes teát kérni egy londoni sörözőben, úgyhogy odafurakodtam a bárpulthoz és kértem két dupla Macallanst. Néztem őt, az ablakokat, az ajtót. Egész biztosan követniük kellett a lányt. Egész biztosan! Ahogy a tétek álltak, elképzelhetetlennek találtam, hogy hagynák csak úgy egyedül bóklászni felügyelet nélkül. Én voltam az oroszlán, már ha ezt el lehet hinni legalább egy pillanatra is, és ő volt a kikötött kecske. Őrültség lett volna hagyni szabadon kóborolni. Hacsak... Senki nem jött be, senki nem kukkantott be, senki nem sétált el a hely előtt és vetett be egy futó pillantást. Semmi. Sarah-ra néztem. Végzett a kistáskával, és most csak ült ott és a terem közepe felé nézett, teljesen kifejezéstelen arccal. Kábulatban volt, és nem gondolt semmire. Vagy bajban volt, és mindenre gondolt. Nem tudtam eldönteni. Elég biztos voltam benne, hogy tudja, hogy nézem, így furcsa volt, hogy nem nézett vissza rám. De persze a furcsaság még nem bűn. Kezemben a két itallal visszamentem az asztalához. – Köszi – mondta, elvette tőlem az egyik poharat, és a tartalmát egy slukkra felhajtotta. – Csak lassan! – mondtam. Egy pillanatig igazi agresszióval nézett rám, mintha én is csak egy újabb ember lennék egy hosszú sor végén, aki az útját állja, és megmondja neki, mit tegyen. Aztán eszébe jutott, ki is vagyok – vagy eszébe jutott, hogy úgy tegyen, mintha eszébe jutna, hogy ki vagyok – és elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá. – Tizenkét évet érlelődik egy sherrys hordóban – mondtam vidáman –, bezárva a skót felföld egyik dombjába, várva a nagy pillanatára és akkor bumm, még a szájpadlásodat se tudja megérinteni. Ki akarna árpából párolt malátawhisky lenni?

Nyilvánvalóan csak a szám jártattam. De az adott körülmények között feljogosítva éreztem magam egy kis szájjártatásra. Rám lőttek, megvertek, ledöntötték a motoromról, börtönbe vetettek, hazudtak nekem, megfenyegettek, velem háltak, lekezelően bántak velem, és rávettek, hogy olyan emberekre lövöldözzem, akiket sose láttam azelőtt. Hónapokig kockáztattam az életemet, és csupán néhány óra választott el attól, hogy újra kockáztassam, egy sor más ember életével együtt, akik közül néhány élet olyan emberhez tartozott, akiket meglehetősen kedveltem. És az ok mindezekre – a jutalom ennek az egész japán kvízshow-nak a végén, amiben éltem, amióta csak az eszemet tudom – most itt ült előttem, egy biztonságos, meleg, londoni sörözőben, és velem iszogatott. Míg odakint az emberek le-föl sétáltak, mandzsettagombokat vásárolgattak és megjegyzéseket tettek a szokatlanul kellemes időjárásra. Azt hiszem, bárki jártatta volna a száját a helyemben. Visszaszálltunk a Fordba, és egy kicsit körbehajtottam. Sarah még mindig nem mondott túl sokat, azt leszámítva, hogy biztos benne, hogy senki nem követi, mire én azt mondtam, remek, ez aztán a megkönnyebbülés, de egy pillanatig se hittem, amit mondott. Úgyhogy csak vezettem erre-arra, és a visszapillantótükröt bámultam. Behajtottam keskeny egyirányú utcákba, végig lombos, autóktól mentes sugárutakon, sávról sávra ugráltam a Westwayen, és nem láttam semmit. Gondoltam, fütyülök rá, mennyibe kerül, és be-, majd egyenesen kihajtottam két többszintes parkolóházból is, ami mindig rémálom azoknak, akik egy autót követnek. Semmi. Sarah-t a kocsiban hagytam, míg kiszálltam és megnéztem, van-e az ajtón mágneses adó, végigfuttattam az ujjaimat a lökhárítók alatt, aztán a sárvédők alatt is vagy negyed órán át, míg megbizonyosodtam afelől, hogy nincs az autónkon adó. Néhányszor még meg is álltam, és végigkémleltem az eget, hogy vannak-e odafönt köröző helikopterek. Semmi. Ha olyan ember lennék, aki szeret fogadni, és lett is volna kivel fogadást kötnöm, mindenemet feltettem volna arra, hogy tiszták vagyunk, nincs rajtunk nyomkövető, és nem is követ senki. Egyedül voltunk egy csendes világban. Az emberek azt mondják, leszáll az éj, vagy a szürkület, és ez valahogy nekem sose tűnt helyesnek. Talán egykor úgy értették, megszáll az éj Hogy megtörténik az éj. Vagy talán ők, bárkik legyenek is ezek, egy leszálló napra gondoltak. Lehet, hogy erről van szó, csakhogy ebben az esetben azt is mondanunk kéne, hogy leszállt a nappal. A nappal leszállt Micimackóra. És mi tudjuk jól, ha valaha is volt már a kezünkben könyv, hogy a nappal nem száll le és nem is kel fel. A könyvekben a nappalra virradunk, az éj pedig leszáll. Az életben az éjszaka felkel a földről. A nappal kitart, amíg csak bír, fényesen és elszántan, határozottan és egyértelműen az utolsó vendég, aki távozik a buliból, miközben a föld elsötétül, és beáramlik az éjszaka az ember bokája körül, örökre lenyelve a földre hullt kontaktlencsét, és az ember az utolsó menet utolsó dobásában már nem tudja elkapni a labdát. Felkelt az éjszaka a Hampstead Heath-en, miközben Sarah meg én együtt sétáltunk, néha kézen fogva, néha nem. Többnyire csendben sétáltunk, csak hallgattuk a talpunk zaját a fűben, a sárban, a köveken. Itt-ott fecskék suhantak el mellettünk, ki-be röppentek a fákról és bokrokról, akár a lopakodó homoszexuálisok, míg a lopakodó homoszexuálisok ide-oda repkedtek, eléggé ugyanúgy, mint a fecskék. Elég sok minden zajlott aznap éjjel a Heath-en. Vagy talán minden éjjel. Úgy tűnt, mindenfelé férfiak voltak, egyesével, kettesével és hármasával, vagy még többen, felbecsülve a másikat,

jelzéseket leadva, alkudozva, lerendezve a dolgot: egymásba bonyolódva, hogy megadják vagy megkapják azt a mikroszekundumnyi elektromos töltést, amitől majd nyugodtan figyelni tudnak a Morse Felügyelő cselekményére, mikor hazatérnek. A férfiak ilyenek, gondoltam. Ilyen a megzabolázatlan férfiszexualitás. Nem szerelem nélküli, de más, mint a szerelem. Gyors, takaros, hatékony. Egy Fiat Panda, valójában. – Most mire gondolsz? – kérdezte Sarah, és ezalatt egyre a földet bámulta séta közben. – Rád – hazudtam, és lépkedtem tovább anélkül, hogy egyetlen lépést is elvétettem volna. – Rám? – kérdezte, és csak sétáltunk tovább. – Jót vagy rosszat? – Oh, egyértelműen jót. – Ránéztem, de ő komor képet vágott és továbbra is a földet bámulta. – Egyértelműen jót – ismételtem el. Egy kis tavacskához értünk, megálltunk a partján, csak néztük a vizét, köveket dobáltunk bele, és nagy általánosságban véve hálát adtunk érte aszerint az ősi mechanizmus szerint, bármi legyen is az, ami az embereket a vízhez vonzza. Visszagondoltam a legutolsó alkalomra, amikor kettesben együtt voltunk, a folyóparton Henleynél. Még Prága előtt, a Kard előtt, és az összes többi dolog előtt. – Thomas – mondta. Odafordultam, és egyenesen az arcába néztem, mert az volt az érzésem, hogy egy ideje készül valamit mondani, és most gyorsan túl akar lenni rajta. – Sarah – mondtam. Továbbra se nézett fel. – Thomas, mit szólnál hozzá, ha mindent hátrahagyva lelépnénk? Egy darabig hallgatott, és aztán, végre, rám emelte a tekintetét, azt a gyönyörű, hatalmas, szürke szempárt, és láttam benne az elkeseredett elszántságot, mélyen és a felszínen. – Úgy értem, együtt – mondta. – Eltűnnénk innen a pokolba. Ránéztem és felsóhajtottam. Egy másik világban, gondoltam magamban, talán működhetett volna. Egy másik világban, egy másik univerzumban, egy más időben, mint két elég különböző ember, talán tényleg sikerülhetett volna mindezt magunk mögött hagyni, lelépni valami napsütötte karib-tengeri szigetre, és megállás nélkül szexelni és ananászlevet inni egy éven át. De most nem fog működni. Dolgok, amiken rég gondolkoztam, most hirtelen világossá váltak; és most gyűlöltem tudni azokat a dolgokat, amiket már tudtam rég. Nagy levegőt vettem. – Milyen jól ismered Russel Barnest? – kérdeztem. Pislogott egyet. – Tessék? – Azt kérdeztem, milyen jól ismered Russel Barnest? Egy ideig csak nézett rám meredten, majd nevetés hagyta el a száját. Az a fajta, ami az én számat akkor szokta elhagyni, mikor rádöbbenek hogy nagy bajban vagyok. – Barnes – mondta, közben félrenézett, a fejét rázta és próbált úgy csinálni, mintha csak azt kérdeztem volna tőle, melyiket szereti jobban, a Coca-Colát vagy a Pepsit. – Ennek meg mégis mi köze a... Megragadtam a könyökénél fogva, megszorítottam, és magam felé rántva kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Felelnél a rohadt kérdésemre, kérlek?! A szemében lévő kétségbeesés helyét a pánik vette át. Megrémítettem. Őszintén szólva, én magam is megrémültem magamtól. – Thomas, nem tudom, miről beszélsz... Nos, ez volt az.

Az utolsó reménysugár is szertefoszlott. Amikor a szemembe hazudott, ott a víz partján állva a felkelő éjszakában, tudtam, amit tudtam. – Te voltál az, aki felhívta őket, igaz? Egy pillanatig próbált kiszabadulni a szorításomból, aztán újra felnevetett. – Thomas, te... mi a fene bajod van? – Kérlek, Sarah – mondtam, és továbbra is fogtam a könyökét –, ne színészkedj! Ekkor igazán kezdett megijedni, és próbálta ellökni magát tőlem. Nem engedtem. – Jézusom! – kezdte, de megráztam a fejem, mire elhallgatott. Megráztam a fejem, mikor rosszallóan nézett rám, és megráztam a fejem, mikor próbált ijedtnek tűnni. Kivártam, míg felhagyott az összes ilyesmivel. – Sarah – mondtam végül –, figyelj rám! Ugye tudod, ki az a Meg Ryan? – Bólintott. – Nos, Meg Ryan több millió dollárt kap azért, amivel most te próbálkozol. Több tízmillió dollárt. És tudod, miért? – Csak meredten bámult rám. – Mert ezt a dolgot nagyon nehéz jól csinálni, és nincs a világon néhány tucatnál több ember, aki ilyen közelről meg tudná csinálni. Úgyhogy ne színészkedj, ne játszd meg magad, ne hazudj! Becsukta a száját és hirtelen úgy tűnt, ellazul, úgyhogy meglazítottam a szorításom a könyökén, és aztán teljesen el is engedtem. Úgy álltunk ott, mint két felnőtt. – Te voltál az, aki felhívta őket – mondtam újra. – Te hívtad őket már az első éjszaka is, amikor a házatokhoz mentem. Te hívtad fel őket az étteremből, aznap éjjel, amikor a motoromról ráncigáltak le. Az utolsó részét nem akartam kimondani, de valakinek meg kellett tennie. – Te felhívtad őket – mondtam –, és ők jöttek, hogy megöljék az apádat. Nagyjából egy órán át sírt, Hampstead Heathen, egy padon, a holdfényben, a karjaimban. A világ minden könnycseppe végigfolyt az arcán, aztán beívódott a földbe. Egy ponton a sírása annyira erős és annyira hangos volt, hogy kisebbfajta tömeg gyűlt össze körülöttünk némi távolságban, akik egymásnak dünnyögtek arról, hogy ki kéne hívni a rendőrséget, de aztán jobb belátásra tértek. Hogy miért öleltem át? Miért tartottam a karjaimban egy nőt, aki elárulta a saját apját, és aki úgy használt engem is, mint egy eldobható papírtörlőt? Fogalmam sincs. Amikor aztán végül a sírás kezdett alábbhagyni, tovább tartottam őt, és éreztem, ahogy a teste megremeg és rángatózik azokkal a sírás utáni csuklásokkal, ami a gyerekekre szokott rájönni. – Úgy volt, hogy nem hal meg – mondta hirtelen, tiszta, erős hangon, és először egészen azt hittem, a hang valahonnan máshonnan jön. Talán így is volt. – Nem kellett volna megtörténnie. – A ruhaujjába törölte az orrát. – Megígérték, hogy nem esik baja. Azt mondták, ha sikerül megállítaniuk, nem történik vele semmi. Hogy mindketten biztonságban leszünk, hogy mindketten... Elcsuklott a hangja, és bármilyen nyugodtan beszélt is, éreztem, hogy rettentően marcangolja a bűntudat. – Mindketten mi? – kérdeztem. Hátrahajtotta a fejét, kinyújtva hosszú nyakát, felajánlva a torkát valakinek, aki nem én voltam. Aztán felnevetett. – Hogy gazdagok leszünk – mondta. – Gazdagok. Egy pillanatig én is majdnem felnevettem. Olyan nevetséges szónak hangzott. Olyan nevetséges dolognak. Úgy hangzott, mint egy név, egy ország, vagy egyfajta saláta. Bármi volt is a szó, egész biztosan nem jelenthette sok pénz birtoklását. Ahhoz, egész egyszerűen, túl nevetséges volt. – Azt ígérték, hogy gazdagok lesztek? – kérdeztem.

Nagy levegőt vett, felsóhajtott, és a nevetése olyan gyorsan lett semmivé, mintha soha meg sem történt volna. – Ühüm – mondta. – Gazdagság. Pénz. Azt mondták, lesz pénzünk. – Kinek mondták? Mindkettőtöknek? – Óh, istenem, dehogy! Apu soha nem... – Egy pillanatra elhallgatott, és erős remegés futott végig a testén. Aztán felszegte az állát, és lehunyta a szemét. – Ő már réges-rég nem hallgatott az efféle beszédre. Láttam magam előtt az apja arcát. A lelkes, mindenre elszánt, újjászületett kifejezést az arcán. Egy olyan férfi arckifejezését, aki egész életét pénzszerzéssel töltötte, aki utat tört magának, fizette a számláit, és aztán, még épp időben, felfedezte, hogy végül is nem ez az egész lényege. És esélyt látott arra, hogy helyrehozza a dolgokat. Jó ember vagy, Thomas? – Szóval pénzt kínáltak neked – mondtam. Kinyitotta a szemét és elmosolyodott, gyorsan, majd újra megtörölte az orrát. – Mindenféle dolgot kínáltak. Mindent, amit csak egy lány akarhat. Mindent, ami egy lánynak valójában már megvolt, míg az apja úgy nem döntött, hogy elveszi tőle. Így ültünk egy darabig, kéz a kézben, gondolkozva és arról beszélve, hogy mit tett. De nem jutottunk túl messzire. Amikor belekezdtünk, mindketten azt hittük, hogy ez lesz a legnagyobb, legmélyebb, leghosszabb beszélgetés, amelyikben valamelyikünk is részt vett egy másik emberi lénnyel. De szinte azonnal ráébredtünk, hogy nem így van. Mert nem ez volt a lényeg. Olyan sok mindent kellett elmondanunk, olyan hatalmas adag magyarázkodáson kellett végigmennünk, és mégis, valahogy egyáltalán nem kellett mindebből semmit se elmondani. Úgyhogy elmondom. Alexander Woolf vezetése alatt a Gaine Parker Inc. vállalat rugókat, fogantyúkat, ajtókilincseket, szőnyegekhez való csúszásgátlókat, övcsatokat és a nyugati világban zajló élet ezernyi más apró elengedhetetlenül fontos kellékét készítették. Gyártottak műanyag dolgokat, fémdolgokat és elektromos dolgokat és mechanikus dolgokat, néhányukat kiskereskedőknek, néhányukat más gyártóknak, és néhányukat az amerikai kormánynak. Ez, a kezdetekkor, jó volt a Gaine Parkernek. Ha az ember tud csinálni egy olyan vécéülőkét, ami kedvére szolgál a Woolworths fővevőjének, akkor az jó üzlet. És ha olyat tud csinálni, ami kedvére szolgál az amerikai kormánynak, mert megfelel azoknak a gyártási feltételeknek, amiket megkövetelnek egy katonai vécéülőkétől – és bizton állíthatom, hogy létezik ilyesmi, és léteznek ilyen feltételek, és elsőre azt mondanám, hogy azok a feltételek valószínűleg harminc oldalnyi A4-es lapot foglalnak el –, ha ezt meg tudja csinálni az ember, akkor az jó üzlet. Elölről vagy hátulról nézve, akárhonnan is nézve, milliószorosan is jó üzlet. Úgy esett, hogy a Gaine Parker nem vécéülőkéket gyártott. Egy olyan elektromos kapcsolót gyártottak, ami nagyon apró volt, és valami okosságot csinált félvezetőkkel. Nem csak hogy nélkülözhetetlen volt ez a légkondicionáló hőszabályzók gyártóinak, de ez a kis kapcsoló szintén otthonra lelt egy újfajta, katonai szabvány szerinti dízelgenerátor hűtőmechanizmusában. És így történt, hogy 1972 februárjában a Gaine Parker és Alexander Woolf alvállalkozói lettek az amerikai védelmi minisztériumnak. Ennek a szerződésnek az áldásai számolatlanul érkeztek. Amellett, hogy lehetővé tette, sőt bátorította arra a Gaine Parkért, hogy nyolcvan dollárt kérjen el egy olyan árucikkért, amiért a piac más területén

szerencsés, ha öt dollárt megadnak, a szerződés a garantált, megbízható, kiemelkedő minőség pecsétjeként is szolgált, miáltal a világ vevői, akiket a kis, okos, kapcsolós dolgok érdekeltek, csak úgy áramoltak Woolf ajtajához, ami hamarosan széles, kavicsos feljárót kapott. Attól a pillanattól kezdve, a dolgok nem mehettek rosszul, és nem is mentek. Woolf egyre nagyobb névre tett szert az üzleti életben, és ezzel együtt nőtt a hozzáférése azokhoz a nagyon fontos emberekhez is, akik azt a világot vezették, és akik így magát a világot is vezették. Mosolyogtak rá, viccelődtek vele, és előterjesztették taggá a St Regis golfklubba Long Islanden. Felhívták akár éjfélkor is, hogy erről-arról csevegjenek hosszasan. Elhívták vitorlázni a Hamptonsba, és ami még ennél is fontosabb, elfogadták a válaszmeghívását. Karácsonyi lapokat küldtek a családjának, és később karácsonyi ajándékokat is, aztán legvégül együtt borozgattak vele a kétszáz üléses republikánus párti vacsorákon, ahol sok minden elhangzott a költségvetési hiány, meg Amerika gazdasági hanyatlásának tárgykörében. És minél magasabbra emelkedett, annál több megrendelése érkezett, és annál kisebbek zártkörűebbek lettek a vacsorák is. Míg végül már egyáltalán semmi közük nem volt a pártpolitikához. Sokkal több közük volt a józan ész politikájához, ha érthető, hogy ezzel mire utalok. Az egyik ilyen vacsora végén történt, hogy egy másik iparmágnás társa, akinek már kissé elhomályosította a józan ítélőképességét néhány pohár bordeaux-i vörösbor, elmondta Woolfnak a szóbeszédet, amit hallott. A szóbeszéd túlzottnak tűnt, és Woolf természetesen nem is hitte el. Igazság szerint inkább mulatságosnak találta. Annyira mulatságosnak, hogy úgy döntött, megosztja a nevetést az egyik nagyon fontos emberrel az egyik szokásos késő éjszakai telefonbeszélgetésük alkalmával – és azt hallotta, hogy a telefonvonal elsüketült, mielőtt még el tudta volna mondani a lényeget. A nap, amikor Alexander Woolf úgy határozott, hogy szembeszáll a katonai-ipari komplexummal, volt a nap, amely mindent megváltoztatott. Neki, a családjának és a cégének. A dolgok gyorsan és visszafordíthatatlanul változtak. Felverve a szunyókálásából, a katonai-ipari komplexum felemelte nagy, lusta tappancsát, és úgy taszította őt arrébb, mintha nem lett volna több egyszerű emberi lénynél. Törölték a meglévő kapcsolatait és visszaléptek a lehetséges jövőbeni szerződésekkel. Csődbe vitték az ellátóit, megzavarták a munkaerejét, és nyomozást indítottak ellene adócsalás gyanújával. Néhány hónap alatt felvásárolták a vállalata részvényeit, eladták pár óra alatt, és amikor ezzel se értek el semmit, megvádolták, hogy kábítószerrel kereskedik. Még a St Regisből is kidobták, amiért nem tett vissza a helyére egy elmozdult tőzeggyep darabot. Ezek egyike sem zavarta Alexander Woolfot különösebben, mert tudta, hogy látta a fényt, és a fény zöld volt. De zavarta a lányát, és a Fenevad tudta ezt. A Fenevad tudta, hogy Alexander Woolf úgy kezdte az életét, hogy a német volt az anyanyelve, és Amerika volt az első vallása, és hogy tizenhét évesen ruhafogasokat árult a kisteherautója hátuljából, hogy egyedül élt a New Hampshire-i Lowes egy alagsori szobájában, mindkét szülőjét elvesztve, és tíz dollár sem volt a zsebében. Ez volt az, ahonnan Alexander Woolf jött, és ez volt az, ahová készen állt visszatérni, ha a szükség úgy kívánta. Alexander Woolf számára a szegénység nem a feketeség volt, vagy az ismeretlen, vagy olyasmi, amitől félnie kellene. Az élet bármely szakában. A lánya azonban más volt. A lánya nem látott mást, csak nagy házakat és nagy úszómedencéket, nagy autókat és nagy fogászati kezeléseket, és a szegénység halálra rémítette. Az ismeretlentől való félelem tette őt sebezhetővé, és a Fenevad tudta ezt. És egy férfi megtette az ajánlatát. – Szóval – mondta Sarah. – Hát igen – mondtam én.

A fogai összeverődtek, amiből rájöttem, milyen rég ülünk itt. És hogy még mennyi mindent kell csinálnom. – Jobb lesz, ha hazaviszlek – mondtam, és talpra álltam. Ahelyett, hogy felállt volna, még jobban összekucorodott a padon, a karját összekulcsolta a hasa előtt, mintha fájna valamije. Mert fájt is. Amikor megszólalt, a hangja hihetetlenül halk volt, és le kellett guggolnom a lábai elé, hogy halljam, amit mond. Minél lejjebb ereszkedtem, ő annál mélyebbre sütötte a szemét, hogy elkerülje a tekintetemet. – Ne büntess! – mondta. – Ne büntess az apám haláláért, Thomas, mert azt a segítséged nélkül is meg tudom tenni. – Nem büntetlek, Sarah – mondtam. – Egyszerűen csak hazaviszlek, semmi egyéb. Felemelte a fejét és újra rám nézett, és láttam, hogy új félelem költözik a szemébe. – De miért? – kérdezte. – Úgy értem, most itt vagyunk. Együtt. Megtehetünk bármit. Elmehetünk bárhová. Lenéztem a földre. Még mindig nem értette meg. – És hova szeretnél menni? – kérdeztem. – Végül is nem számít, nem igaz? – kérdezte, és a hangja egyre erősödött, ahogy nőtt benne a kétségbeesés. – A lényeg, hogy mehetünk. Úgy értem, jézusom, Thomas, tudod... irányítottak téged, mert fenyegettek engem és irányítottak engem, mert fenyegettek téged. Így csinálták. És ennek most vége. Mehetünk. Gyerünk! Megráztam a fejem. – Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű – mondtam. – Már ha valaha is az volt. Elhallgattam és elgondolkoztam egy percig, azon tűnődve, hogy mennyit mondjak el neki. Valójában a semennyi az, amennyit el kellé ne neki mondanom. De hát a fenébe is! – Ez a dolog nem csak rólunk szól – mondtam. – Ha egyszerűen elsétálunk, más emberek fognak meghalni. Miattunk. – Más emberek? – kérdezte Sarah. – Miről beszélsz? Miféle más emberek? Rámosolyogtam, mert azt akartam, hogy jobban érezze magát hogy ne legyen olyan rémült, és azért is, mert emlékeztem mindegyikükre. – Sarah – mondtam –, neked és nekem... Elbicsaklott a hangom. – Igen? – kérdezte. Nagy levegőt vettem. Nem lehetett máshogy mondani. – A helyes dolgot kell tennünk – mondtam.

Huszonharmadik fejezet De nincs se Kelet, se Nyugat, Határ vagy Származás vagy Születés, Amikor két erős férfi szemtől szembe áll, habár a világ két végéről jő. RUDYARD KIPLING Ne menj Casablancába arra számítva, hogy olyan lesz, mint a filmben! Igazság szerint, ha nem vagy túl elfoglalt, és az időbeosztásod lehetővé teszi, egyáltalán ne is menj Casablancába! Az emberek gyakran utalnak Nigériára és a határos tengerparti államokra Afrika hónaljaként; ami nem igazságos, mert az emberek, a kultúra, a táj és a sör a világnak azon a tájékán tapasztalatom szerint

első osztályú. Mindazonáltal igaz, hogy ha az ember a térképet félig lehunyt szemmel nézi egy elsötétített szobában a Téged Mire Emlékeztet Ez A Darabka Tengerpart nevű játék kellős közepén, akkor esetleg azon kapja magát, hogy oké, jó, Nigéria haloványan tényleg emlékeztet egy hónaljszerű alakzatra. Micsoda pech, Nigéria. De ha Nigéria a hónalj, akkor Marokkó a váll. És ha Marokkó a váll, akkor Casablanca egy nagy, vörös, visszatetsző pötty azon a vállon, abból a fajtából, ami aznap reggel jelenik meg, amikor az ember meg a szíve választottja elhatározzák, hogy kimennek a strandra. Az a fajta pötty, amit fájdalmasan dörzsöl a melltartó vagy a nadrágtartó pántja, az előnyben részesített nemtől függően, és ami láttán ígéretet tesz magának az ember, hogy határozottan több friss zöldséget fog enni a jövőben. Casablanca kövér, terpeszkedő és iparosodott; a betonpor és dízelfelhő városa, ahol a napsütés inkább kifakítja a színt, mintsem hogy kiteljesítené azt. Nincs benne semmi, amit érdemes lenne megnézni, hacsak nem éppen egy lerobbant, kartonpapírból meg hullámbádogból álló nyomornegyedben az életben maradásért küzdő félmillió szegény ember látványa az, amiért hajlandó vagy bepakolni a bőröndödet és repülőre ülni. Amennyire én tudom, még csak egy múzeum sincs ott. Mindebből könnyen támadhat az az érzésed, hogy nem kedvelem Casablancát. Talán úgy érzed, hogy megpróbállak lebeszélni róla, vagy helyetted dönteni ez ügyben; de ezt eldönteni egyáltalán nem az én dolgom. Annyiról van szó csupán, hogy ha egy kicsit is olyan vagy mint én... Hogy jobban érts: ha egész életedet azzal töltötted, hogy egy bár, kávéház, söröző, szálloda vagy egy fogorvosi váróterem ajtaját bámulod, ahol éppen ülsz, abban a reményben, hogy Ingrid Bergman egyszer csak belibeg egy krémszínű ruhában, egyenesen rád néz, elpirul, és úgy hullámzik végig a mellkasa a helyiségen, hogy az ember felsóhajt, köszönöm Istenem, az életnek mégis van értelme, szóval ha ezek közül bármiben is magadra ismersz, akkor Casablanca bazi nagy csalódás lesz! Két csoportra osztottuk magunkat. Világos bőrszín és olajbarna bőrszín. Francisco, Latifa, Benjamin és Hugo voltak a Barnák, míg Bernhard, Cyrus meg én a Világosak. Mindez egy kissé idejét múltnak hathat. Akár megdöbbentőnek is. Talán éppen úgy képzelted, hogy a terrorista szervezetek az egyenlő esély alapján működő munkaadók, és hogy a bőrszín alapján való megkülönböztetésnek egyszerűen nincs helye a mi munkánkban. Nos, egy ideális világban talán ilyenek lennének a terroristák. De Casablancában máshogy mennek a dolgok. Az ember nem sétálhat végig Casablanca utcáin világos bőrrel. Vagy végigsétálhat, de csakis akkor, ha felkészül arra, hogy mindezt egy ötvenfős futkosó gyerekhad élén tegye, akik hívogatnak, kiabálnak, mutogatnak, nevetnek és megpróbálnak amerikai dollárt eladni az embernek, jó áron, a legjobb áron, és persze hasist, ugyanígy. Ha az ember világos bőrű turista, mindezt úgy veszi, ahogy éri. Nyilvánvalóan. Visszamosolyog, megrázza a fejét, azt mondja la, shokran – ami még nagyobb nevetést fakaszt, még nagyobb kiabálást és mutogatást, ami pedig újabb ötvenfős gyereksereg megjelenését idézi elő, akik követik a színes társaságot, és fura módon náluk is a legjobb áron lehet amerikai dollárt váltani. Az ember nem tehet mást, minthogy igyekszik minden erejével élvezni az élményt. Végső soron, látogató vagy, furcsán és egzotikusan nézel ki, valószínűleg rövidnadrágot és egy nevetséges hawai inget viselsz, úgyhogy mégis mi az ördögért ne mutogatnának rád? Miért is ne tartana egy ötvenméteres út a dohányárusig háromnegyed óráig, miért is ne állítanád le a forgalmat mindkét irányban, és miért is ne kerülnél be kis híján a marokkói esti lapok késői kiadásába? Végül is ezért megy az ember külföldre. Hogy külföldön legyen. Legalábbis, ha turista.

Ha azonban azért megy külföldre, hogy automata fegyverekkel elfoglaljon egy amerikai konzulátusi épületet, hogy aztán a konzult meg az alkalmazottait váltságdíj fejében tartsa fogva, követeljen tízmillió dollárt és kétszázharminc bebörtönzött terrorista azonnali szabadon bocsátását, hogy aztán magángépen távozzon, de csak miután az épületet aláaknázta hatvan kiló C4 plasztikbombával – ha ez az, amit kis híján beírt a Látogatás Oka rubrikába a bevándorlási űrlapon, de aztán mégse tette, hisz magasan képzett profi, aki ilyesmiken nem csúszik el –, akkor őszintén szólva, szívesen ellenne anélkül, hogy a gyerkőcök megbámulják és mutogassanak rá az utcán. Így aztán a Barnákra jutott a megfigyelési munka, míg a Világosak előkészítették a támadást. Megszálltunk egy elhagyatott iskolaépületet a Hay Mohammedia kerületben. Egykor előkelő, füvesített városrész lehetett, de már nem volt az. A fű már rég áldozatul esett a hullámpalából házat építőknek, a csatornahálózat az út mentén húzódó árkokból állt, az út pedig valami olyasmi, amit talán egyszer megépítenek. Inshallah. Szegény hely volt ez, teli szegény emberekkel, ahol az étel rossz volt és szűkös, és a friss víz olyasvalami, amiről az idősebb emberek csak meséltek az unokáiknak a hosszú téli estéken. Na nem mintha olyan sok idős ember lett volna a Hay Mohammedián. Itt az idős emberek szerepét általában negyvenöt éves fogatlanok játszották, hála a fájóan édes mentateának, ami az életszínvonalat volt hívatott helyettesíteni. Az iskola hatalmas épület volt. Két emelet magas három oldalon, egy lebetonozott udvar köré építették, ahol a gyerekek egykor minden bizonnyal fociztak, vagy imádkoztak, vagy abból vettek leckéket, hogyan kell zaklatni az európaiakat; és egy négy és fél méter magas fal állt körülötte, amit csak egyetlen, az udvarra nyíló vaskapu tört meg. Olyan hely volt ez, ahol tervezhettünk, trenírozhattunk és pihenhettünk. Meg persze vad vitákat folytathattunk egymással. Ezek apró, jelentéktelen dolgokként kezdődtek. Hirtelen felzúdulások a cigarettázás miatt, meg hogy kié legyen az utolsó kávé, és hogy aznap ki fog a Land Rover első ülésén utazni. De úgy tűnt, ezek a kis összetűzések fokozatosan súlyosbodtak. Először egyszerűen az idegek számlájára írtam a dolgot, mert a játék, amit itt játszottunk, már nagyobb volt, sokkal nagyobb, mint bármi, amivel eddig valaha próbálkoztunk. Mürren olyan lett tőle, mint egy pite, tejszínhab nélkül. A tejszínhab Casablancában a rendőrség volt, és talán nekik is volt némi közük az egyre növekvő feszültséghez, meg a duzzogásokhoz, meg a vitákhoz. Mert mindenütt ott voltak. Tucatnyi alakban és színben fordultak elő, tucatnyi különböző egyenruhában, amik tucatnyi különböző hatalmat és hatóságot jelképeztek, ami leginkább annyit jelentett, hogy ha az ember épp csak hogy vetett rájuk egy olyan pillantást, ami nekik nem tetszett, hát egész életére el tudták intézni. Például Casablancában minden egyes rendőrőrs bejáratánál két ember állt gépfegyverrel. Két ember. Gépfegyverrel. Minek? Az ember ott állhatott egész nap és nézhette, ahogy ezek ketten feltűnően nem fogtak el egyetlen bűnözőt sem, nem fojtottak el egyetlen felkelést sem, nem vertek vissza egyetlen támadást sem ellenséges külföldi hatalmakkal szemben – igazság szerint az égvilágon semmi olyat nem csináltak, ami az átlag marokkói életét bárhogyan is jobbá tette volna. Na persze bárki volt is az, aki úgy döntött, hogy pénzt költ ezekre az emberekre – bárki határozta is meg, hogy az egyenruhájukat milánói divatházaknak kell megtervezniük, és hogy a napszemüvegük is teljes takarást adjon –, valószínűleg azt mondaná, hogy „nos, természetesen nem rohantak le minket, hiszen minden rendőrőrs előtt áll két ember gépfegyverrel olyan ingben, ami két számmal kisebb

rájuk”. És az embernek ez előtt fejet kellene hajtania és távozni az irodából, hátrafelé lépkedve, mert az ilyesfajta logikával egyszerűen nem lehet mit kezdeni. A marokkói rendőrség az állam kifejezése. Az államot el lehet képzelni egy nagydarab pasasként egy bárban, míg a lakosság lehetne egy kisebb darab pasas ugyanabban a bárban. A nagydarab pasas megmutatja a tetkós bicepszét, és megkérdi a kisembertől „kilöttyintetted a sörömet?”. A marokkói rendőrség a tetoválás. És számunkra igen nehéz problémát jelentettek. Túl sokféle kiadásban léteztek, azokon belül is túl sokan voltak, túlságosan fel voltak fegyverezve, és minden szempontból túlságosak voltak. Szóval talán ezért volt, hogy mindenre azonnal ugrottunk. Talán ezért volt, hogy öt nappal ezelőtt Benjamin – a halk szavú Benjamin, aki imád sakkozni, és egyszer azt gondolta, rabbi lesz belőle – egy rohadék szarházinak nevezett engem. Egy x-lábú asztalnál ültünk az ebédlőben, épp a tajine ragut eszegettük, amit Cyrus meg Latifa főzött, és senki nem érezte magát beszédes kedvében. Mi Világosak azzal töltöttük a napot, hogy felépítsük a konzulátusi irodák elejének méretarányos utánzatát, és fáradtak voltunk, és faszagunk volt. A modell mögöttünk állt, mint egy iskolai pantomim kelléke, és valamelyikünk időről időre felnézett az ételéből, megvizsgálta és eltűnődött, hogy vajon meglátja-e valaha az igazit. Vagy ha meglátja, akkor lesz-e még valaha más, amit megláthat. – Egy rohadék szarházi vagy! – mondta Benjamin, talpra ugrott és ott állt, az ökleit összeszorítva. Senki nem szólt semmit. Mindenkinek beletelt egy kis idejébe, míg rájött, hogy kihez beszél. – Minek hívtál?! – kérdezte Ricky, és kissé felegyenesedett a székében. Lassan jött méregbe, de ha ez egyszer megtörtént, rettentő ellenség vált belőle. – Jól hallottad! – mondta Benjamin. Egy pillanatig nem voltam benne biztos, hogy megüt, vagy inkább elsírja magát. Franciscóra néztem, arra számítottam, hogy rászól Benjaminra, üljön le, vagy menjen ki, vagy csináljon valamit, de Francisco csak visszanézett rám, és tovább evett. – Mi a szart csináltam veled? – kérdezte Ricky, visszafordulva Benjamin felé. De ő csak állt ott, rám meredt és az öklét szorította, míg Hugo meg nem szólalt, hogy finom a ragu. Erre mindenki hálásan ráharapott, és azt mondták, igen, igazán fantasztikus, és nem, határozottan nincs elsózva. Mármint mindenki, engem meg Benjamint kivéve. Csak bámult, én meg visszabámultam rá, és láthatóan csak ő tudta, miről is szól az egész. Aztán sarkon fordult, kivonult a teremből, és egy idő után hallottuk ahogy kinyílik a vaskapu, és felbőg a Land Rover motorja. Francisco továbbra is engem nézett. Azóta öt nap telt el, Benjaminnak sikerült néhányszor rám mosolyognia, és most már mind készen állunk. Szétszedtük a modellt, bepakoltuk a táskáinkat, felégettük magunk mögött a hidat és elmondtuk az imáinkat. Az egész meglehetősen izgalmas. Holnap reggel kilenc óra harmincötkor Latifa vízumigényt fog benyújtani az amerikai konzulátuson. Kilenc negyvenkor Bernhard meg én megjelenünk egy megbeszélésre Mr. Roger Buchanannel, a kereskedelmi attaséval. Kilenc negyvenhétkor Francisco meg Hugo megérkezik egy tolókocsival, benne négy műanyag hordó ásványvízzel és egy számlával, ami Sylvie Horvath nevére volt kiállítva a konzulátusi szekcióban. Sylvie a vizet tényleg megrendelte – azt a hat kartondobozt azonban nem, amin a hordók állni fognak.

És kilenc óra ötvenötkor, plussz-mínusz egy másodperc, Cyrus és Benjamin nekihajt a Land Roverrel a konzulátus nyugati falának. – Az mire való? – kérdezte Solomon. – Mi való mire? – kérdeztem én. – A Land Rover. – Kivette a szájából a ceruzát, és a rajzokra mutatott. – Így nem fogtok átjutni a falon. Hatvan centi vastag, megerősített beton, és ott vannak azok a korlátok is az oldala mentén. De még ha át is juttok, azonnal elvesztitek a sebességeteket. Megráztam a fejem. – Ez csak a zaj miatt kell – magyaráztam. – Nagy lármát csapnak, rákönyökölnek a dudára, Benjamin kiesik a vezetőülésről véres ingben, Cyrus pedig elsősegélyért fog kiabálni. Annyi embert juttatunk az épület nyugati szárnyába, amennyit csak tudunk, hogy megtudják, honnan jön a zaj. – Van ott elsősegély? – kérdezte Solomon. A földszinten. A tárolóhelyiség a lépcsőház mellett. – Ki van képezve bárki elsősegélynyújtásra? – Az összes amerikai alkalmazott elvégezte a tanfolyamot, de Jack a legvalószínűbb ember. – Jack? – Webber – mondtam. – Konzulátusi őr. Tizennyolc évet szolgált az Amerikai Haditengerészetnél. A jobb csípőjén egy 9 mm-es Berettát visel. Elhallgattam. Tudtam, mire gondol Solomon. – És? – kérdezte. – Latifának van egy Mace lövedéke – mondtam. Leírt valamit – de lassan, mintha tudná, hogy amit ír, annak nemigen lesz túl nagy jelentősége. Mint ahogyan én is tudtam. – És lesz még nála egy Micro Uzi is a válltáskájában – mondtam. Solomon bérelt Peugeot-jában ültünk, valami magas részen parkoltunk a La Squalánál – egy düledező, tizennyolcadik századi épületnél, ami valaha a kikötőre néző fő tüzelőállásoknak adott otthont. Ennél szebb kilátást nemigen találhat az ember Casablancában, de egyikünk sem gyönyörködött a látványban különösebben. – És most mi lesz? – kérdeztem, miközben meggyújtottam egy cigarettát Solomon műszerfaláról. Műszerfalat mondok, mert a legnagyobb része lejött a cigigyújtóval, amikor meghúztam, és beletelt egy kis időbe, míg visszaszereltük az egészet. Aztán belélegeztem, és nagyrészt sikertelenül próbáltam kifújni a füstöt az egyik lehúzott ablakon. Solomon továbbra is a jegyzeteit nézte. – Nos, feltehetően – ösztökéltem –, lesz egy brigád marokkói rendőrség meg CIA-s emberek a ventilátoraknába bújva. És feltehetően, amikor besétálunk, elő fognak ugrani, és azt kiabálják majd, hogy le vagyunk tartóztatva. És feltehetően az Igazság Kardja és mindenki, akinek köze volt hozzá, rövidesen megjelenik a bíróság előtt, alig kétszáz méternyire ettől a mozitól. És feltehetően mindez anélkül fog megtörténni, hogy bárkinek is be kelljen szennyeznie akár csak a könyökét is. Solomon nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. Aztán a hasát kezdte dörzsölgetni úgy, ahogyan már tíz éve nem láttam csinálni. A nyombélfekélye volt az egyetlen dolog, ami el tudta érni, hogy Solomon egy ideig ne a munkájára figyeljen. Megfordult és rám nézett. – Hazaküldenek – mondta. Egy ideig csak bámultunk egymásra. Aztán nevetni kezdtem A helyzet nem volt éppen vicces –

egyszerűen csak a nevetés volt az ami kiszaladt a számon. – Hát persze, hogy – mondtam végül. – Hát persze, hogy hazaküldenek. Ennek rengeteg értelme van. – Nézd, Thomas – kezdte, és láttam az arcán, mennyire gyűlöli ezt az egészet. – „Köszönjük, hogy ilyen szép munkát végzett, Mr. Solomon.” – mondtam a legjobb Russel Barneshangomon. – „Mindenképpen szeretnénk megköszönni a profizmusát, az odaadását, de innentől majd mi folytatjuk, ha nem bánja.” Óh, hát ez egyszerűen tökéletes! – Thomas, hallgass ide! – Fél perc alatt kétszer is Thomasnak szólított. – Egyszerűen szállj ki. Lépj le, rendben?! Rámosolyogtam, amitől csak még gyorsabban beszélt. – Fel tudnálak venni Tangierben – mondta. – Valahogy elmész Ceutáig, onnan átkompozol Spanyolországba. Felhívom a helyi rendőrséget, elintézem, hogy parkoljanak le egy kisteherautót a konzulátus előtt, és az egész elsimul. Ez az egész soha nem történt meg. Belenéztem Solomon szemébe, és láttam mindazt a gondot, ami benne volt. Láttam a bűntudatát, a szégyenkezését – és láttam a nyombélfekélyét. Kidobtam a cigarettát az ablakon. – Érdekes – mondtam –, Sarah Woolf is azt akarta, hogy ezt tegyem. Lépj le, mondta. Napsütötte tengerpart, távol az őrült CIA-tól. Nem kérdezte meg, mikor láttam a lányt, vagy hogy miért nem fogadtam meg a tanácsát. Túlságosan lefoglalta a maga baja. Ami én voltam. – Nos? – kérdezte. – Tedd meg, Thomas, az istenért! – Átnyúlt és megszorította a karomat. – Őrültség ez az egész! Ha besétálsz abba az épületbe, nem jössz ki onnan élve. És ezt te is tudod. – Én meg csak ültem ott, ami feldühítette. – Jézusom, te vagy az, aki végig ezt mondogatta. Te vagy az, aki mindvégig tudta ezt! – Óh, ugyan már, David! Te is tudtad! Figyeltem az arcát, miközben beszéltem. Volt vagy egy századmásodperce arra, hogy összeráncolja a homlokát, vagy álmélkodva kinyissa a száját, vagy hogy azt mondja, te meg miről beszélsz, de nem tette meg. Amint véget ért az a századmásodperc, tudtam, és ő is tudta, hogy tudom. – A fotó, amin Sarah és Barnes együtt vannak... – mondtam, és Solomon arca továbbra is kifejezéstelen maradt –, tudtad jól, mit jelentett. Tudtad, hogy csupán egyetlen magyarázat lehet rá. Végre lesütötte a szemét, és engedett a karom szorításán. – Hogyan jöhettek össze ők ketten azok után, ami történt? – kérdeztem. – Csak egy magyarázat van. Nem utána történt. Hanem előtte. A képet azelőtt csinálták, hogy Alexander Woolfot lelőtték. Tudtad, mit csinál Barnes, és tudtad, vagy valószínűleg kitaláltad, mit csinált Sarah. Csak épp nekem nem mondtad el. Lehunyta a szemét. Ha megbocsátásért esedezett, hát azt nem hangosan tette, és nem is tőlem kérte. – Hol van most a UCLA? – kérdeztem egy idő múlva. Solomon finoman megrázta a fejét. – Nem tudok semmit ilyen eszközről – mondta, és még mindig csukva volt a szeme. – David... – kezdtem, de Solomon a szavamba vágott. – Kérlek! – mondta. Úgyhogy hagytam, hadd gondolja azt, amit gondolnia kellett, és döntsön úgy, ahogyan döntenie kellett. – Én csak annyit tudok, gazduram – mondta végül Solomon, és hirtelen úgy hangzott, mintha visszatértek volna a régi szép idők –, hogy az amerikai katonai szállító repülő leszállt a gibraltári légierő bázisán ma délben, és lerakott egy adag mechanikai felesleget. Bólintottam. Solomon kinyitotta a szemét.

– Mekkora adagot? Solomon újabb nagy levegőt vett, és egyszerre akart túlesni az egészen. – Egy barátom barátjának a barátja, aki ott volt, azt mondta, hogy két rekesznyit, amelyek egyenként nagyjából hat méter hosszúak és három-három méter szélesek voltak, és tizenhat férfi kísérte őket, akik közül kilencen egyenruha volt, és hogy ezek a férfiak azonnal átvették a felügyeletet a rekeszek fölött, és a kerítés melletti hangárba szállították őket, hogy ott legyenek az ő saját használatukra. – Barnes? – kérdeztem. Solomon egy darabig gondolkozott. – Nem tudnám megmondani, gazduram. De a barátom úgy gondolta, lehet, hogy felismert egy amerikai diplomatát a társaságban. Diplomata a seggem! Diplomata az ő segge, ha már itt tartunk. – A barátom szerint – folytatta Solomon –, volt ott még egy ember feltűnő civil ruházatban. Felegyenesedtem, és éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd. – Milyen értelemben feltűnő? – kérdeztem. Solomon félrebillentette a fejét, és erősen igyekezett visszaidézni a pontos részleteket. Mintha szüksége lett volna erre. – Fekete kabát, fekete csíkos nadrág – mondta. – A barátom szerint úgy nézett ki, mint egy szállodai pincér. És az a ragyogás a bőrén. A pénz fénye. McHull ragyogása. Ühüm, gondoltam. Itt az egész bagázs. Ahogy visszafelé hajtottunk a városközpont felé, részletesen elmondtam Solomonnak, mit fogok csinálni, és hogy ehhez neki mit kell tennie. Időről időre bólintott egyet, egyetlen percét se kedvelve az egésznek, habár valószínűleg feltűnt neki, hogy én se kifejezetten vagyok bulihangulatban. Amikor elértük a konzulátus épületét, Solomon egészen lelassított, és körbevezette a Peugeot-ot a háztömb körül, míg egy szintbe nem értünk az araukáriafenyővel. Egy ideig néztük a magasan lévő, hatalmas ágait, majd odabiccentettem Solomonnak, mire ő kiszállt és kinyitotta az autó csomagtartóját. Odabent két csomag volt. Az egyik négyszögletes, nagyjából egy cipősdoboz méretű, a másik cső alakú, csaknem másfél méter hosszú. Mindkettőt barna zsírpapírba csomagolták. Nem voltak rajtuk jelzések, se sorozatszámok, se lejárati dátum. Láttam Solomonon, hogy nem igazán akart hozzájuk érni, úgyhogy lehajoltam, és én magam húztam ki a csomagokat. Becsukta a kocsi ajtaját és beindította a motort, miközben elindultam a konzulátus fala felé.

Huszonnegyedik fejezet De hallga csak! Pulzusom, mint halk dob Veri érkezésem, mondja néked jöttöm. BISHOP HENRY KING Az amerikai konzulátus Casablancában félúton áll a Moulay Yousses fás sugárútján, a tizenkilencedik századi francia pompa teljességgel miniatűr enklávéjaként, amit azzal a céllal építettek, hogy segítsék megpihenni a megfáradt gyarmatosítót egy infrastruktúratervezéssel töltött kemény nap után.

A franciák azzal a szándékkal érkeztek Marokkóba, hogy utakat építsenek, meg vasutat, kórházakat, iskolákat és divatérzéket – mindazt, amiről az átlag francia tudja, hogy nélkülözhetetlen egy modern civilizációban –, és amikor eljött az öt óra, és a franciák ránéztek a munkájukra, és látták vala, hogy az jó, úgy gondolták, baromira kiérdemelték a jogot, hogy úgy éljenek, akár a maharadzsák. Amit egy ideig meg is tettek. De amikor a szomszédos Algéria belerobbant a képükbe, a franciák ráébredtek, hogy néha jobb, ha az ember akkor távozik, míg még többet akarnak tőle. Úgyhogy kinyitották a Louis Vuittonjaikat, és bepakolták az aftershave-üvegeiket, na meg persze a többi aftershave-üvegüket, meg azt az extra üveget, amit a vécétartály mögé rejtettek, és amiről közelebbi vizsgálódás után kiderült, hogy aftershave van benne, majd eltűntek az éjszakában. A franciák által hátrahagyott hatalmas, stukkós paloták örökösei nem hercegek, szultánok, milliomosok vagy iparmágnások voltak. És nem is éjszakai klubok énekesei, vagy focisták, vagy gengszterek, vagy televíziós szappanoperák sztárocskái. Elképesztő fordulattal diplomaták voltak. Elképesztő fordulatot mondok, mert mostanában ez mindent visz. A diplomaták minden városban, a világ minden országában a lehető legértékesebb és legkívánatosabb ingatlanokban laknak és dolgoznak. Urasági kastélyok, várak, paloták, kacsalábon forgó házak beépített szarvasparkkal: bármi és bárhol legyen is, a diplomaták besétálnak, körülnéznek és azt mondják, igen, azt hiszem, valahogy majd csak kibírom itt. Bernharddal megigazítottuk a nyakkendőinket, megnéztük az óráinkat és feltrappoltunk a főbejárathoz vezető lépcsőn. – Nos, mit tehetek önökért, uraim? Szólítsanak-Csak-Rogernek Buchanan az ötvenes évei elején járt, és olyan magasra emelkedett a diplomáciai szolgálatban, amilyen magasra valaha is juthatott. Casablanca volt az utolsó kihelyezése, már három éve volt itt, és persze pont meg is felelt neki. Nagyszerű emberek, nagyszerű ország, a kajában kicsit sok az olaj, de ezt leszámítva remek. Az olaj a kajában, úgy tűnt, annyira nem lassította le Szólítsanak-Csak-Rogerneket, mert legalább száz kilót nyomott, amit egy százhetven centis ember elég nehezen nyom ki. Benharddal egymásra néztünk, felvontuk a szemöldökünket, mintha igazából nem számítana, melyikünk szólal meg először. – Mr. Buchanan – mondtam komoly arccal –, mint ahogyan azt a kollegámmal már a levelünkben is kifejtettük, hitünk szerint mi készítjük a legkiválóbb konyhai kesztyűket az észak-afrikai régióban. Bernhard bólintott, lassan, mintha ő még ennél is tovább ment volna, és azt mondta volna inkább, az egész világon, de nem számít. – Vannak létesítményeink – folytattam – Fezben, Rabatban, és rövidesen megnyitunk egy gyárat Marrakesh mellett. A termékünk nagyszerű termék. Erről meg vagyunk győződve. Talán már hallott is róla, talán már használta is, ha ön is egy úgynevezett „Új Ember”. Röhörészni kezdtem, mint egy tökkelütött, és Bernhard meg Roger is csatlakozott ehhez. Férfiak. Amint konyhakesztyűt használnak. Ez jó! Innen Berhnard folytatta a sztorit, előrehajolva a székében és komor, tiszteletre méltó germanizmusokat használt. – A mi termelési nagyságrendünk – mondta – eljutott arra a pontra, ahol már érdeklődésünk van abba az irányba, hogy engedélyt kapjunk az észak-amerikai piacra való exporthoz. És azt hiszem, uram, amit öntől kérnénk, az némi segítség a szükséges mechanizmusokon át. Szólítsanak-Csak-Rogernek bólintott, és felfirkantott valamit egy írótömbre. Láttam, hogy a levelünk ott hever előtte az asztalon, és úgy tűnt, egy kis karikát rajzolt a „gumi” szó köré. Szerettem volna

megkérdezni, miért, de nem ez volt a megfelelő pillanat. – Roger – mondtam, és közben felálltam –, mielőtt még elmerülnénk a részletekben... Roger felnézett az írótömbjéből. – A folyosó végén, második ajtó jobbra. – Köszönöm – mondtam. A mosdó üres volt, és fenyőillatú. Bezártam az ajtót, megnéztem az órámat, majd felléptem az ülésre és kinyitottam az ablakot. Balra tőlem egy kerti locsoló kecses ívben lövellte ki a vizet egy nagy kiterjedésű, ápolt gyepre. Egy nő állt a fal mellett, virágmintás ruhában, a körmeit piszkálta, míg néhány méterrel arrébb egy kisebb kutya szart hevesen. A távoli sarokban egy rövidnadrágot meg sárga pólót viselő kertész térdepelt, és a bokrokkal babrált. Jobbra semmi. Még több fal. Még több gyep. Még több virágágy. És egy araukária fenyőfa. Leugrottam a vécéről, az órámra néztem, kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Üres volt. Gyorsan visszamentem a lépcsőhöz és boldogan ugráltam le, két lépcsőfokonként, és az ujjaimmal a korláton doboltam összevissza ritmusban. Elhaladtam egy ingujjas férfi mellett, aki papírokat cipelt, de egy hangos „reggelt”-et kiáltottam rá, mielőtt még bármit is szólhatott volna. Leértem az első emeletre, jobbra fordultam, és láttam, hogy itt már többen vannak a folyosón. Két nő álldogált a folyosó közepe felé, mélyen beszélgetésbe merülve, tőlem balra meg egy férfi épp bezárt vagy kinyitott egy irodaajtót. Az órámra pillantottam, és kezdtem ellazulni, közben a zsebemben kotorásztam valami után, amit talán otthagytam valahol, vagy ha ott nem, hát valahol máshol, vagy persze az is lehet, hogy nem is volt nálam – visszamenjek és nézzem meg? Ott álltam a folyosón, összeráncolt homlokkal, és a férfi a bal oldalamon kinyitotta az irodaajtót és engem nézett, mintegy azt kérdezve, hogy eltévedtem-e. Kihúztam a kezem a zsebemből és rámosolyogtam, feltartva a kulcscsomómat. – Megvan – mondtam, és egy apró, bizonytalan biccentéssel is megtoldottam az információt, majd odébbálltam. Hallottam egy halk csipogást a folyosó végéről, és egy kicsit gyorsítottam a lépteimen, közben a kulcsomat lóbáltam a jobb kezemben A liftajtók kinyíltak, és egy alacsony tolókocsi kezdte kidugni rajta az orrát a folyosóra. Francisco meg Hugo, a csinos kis kék overáljukban, óvatosan kigurították a kocsit a liftből; Francisco tolta, Hugo meg közben mindkét kezével a vizeshordókat tartotta. Nyugi, akartam odaszólni neki, miközben lelassítottam, hogy a kocsi el tudjon gurulni előttem. Csak víz van benne, az istenért. Úgy mész mellette, mintha a feleséged lenne az, úton a szülőszobába. Francisco lassan haladt, a számokat nézegetve az irodákon, nagyon jól nézett ki, Hugo meg közben folyton hátrafordult és a száját nyalogatta. Megálltam egy hirdetőtáblánál és figyelmesen olvasgattam. Letéptem három cetlit, amik közül kettő a tűzvész esetére vonatkozó vészhelyzeti leírás volt, a harmadik meg egy nyílt meghívó Bob és Tina kerti partijára vasárnap délre. Csak álltam ott, úgy bújva őket, mintha fontos olvasnivalók lettek volna rajtuk, majd az órámra pillantottam. Késtek. Negyvenöt másodpercet.

Nem akartam elhinni. Mindazok után, amit megbeszéltünk és begyakoroltunk, és amire megesküdtünk és újra begyakoroltunk, a kis rohadékok késtek. – Igen? – szólalt meg egy hang. Ötvenöt másodperc. Végignéztem a folyosón és láttam, hogy Francisco és Hugo elértek a nyitott fogadóterülethez. Egy nő ült az asztalnál, és a nagy szemüvege mögül nézte őket. Hatvanöt rohadt másodperc. – Salem alicoum – mondta Francisco halkan. – Alicoum salem – mondta erre a nő. Hetven. Hugo rácsapta a kezét a vizeshordók tetejére, majd megfordult és rám nézett. Kezdtem elindulni, megtettem két lépést, és akkor meghallottam. Meghallottam és éreztem is. Olyan volt, akár egy bomba. Amikor az ember ütköző autókat lát a tévében, olyankor kap egy bizonyos adag hangot is mellé a hangfalból, és valószínűleg azt gondolja magában, ilyen hangja van annak, mikor két autó összeütközik. Mert elfelejti, vagy kis szerencsével soha nem is tudta, hogy mennyi energia szabadul fel, amikor egy féltonnás fém nekicsapódik egy másik féltonnás fémnek. Vagy az épület oldalának. Hatalmas adag energiák, ami képes arra, hogy az ember testét a feje búbjától a lába ujjáig megrázza, még akkor is, ha jó száz méterre áll onnan. A Land Rover dudája, amit Cyrus késével beszorítottak, úgy hasított bele a csendbe, mint egy állat üvöltése. Majd gyorsan el is mosódott, mert kioltotta a kinyíló ajtók, hátratolt székek és az ajtóhoz tülekedő testek zaja – mindenki egymást nézte és a folyosót. És aztán egyszerre mind beszéltek, és a legtöbbjük azt mondogatta, „jézusom” és „az istenit”, és „mi a szar volt ez”, és hirtelen vagy egy tucat ember hátát néztem, amint elsietnek tőlünk, bukdácsolva, ugrálva, egymásnak esve, hogy minél előbb a lépcsőhöz érhessenek. – Nem gondolja, hogy meg kéne néznünk? – kérdezte Francisco a nőtől a pult mögött. Az ránézett, majd a folyosóra hunyorgott. – Nekem nem lehet... tudja... – mondta, aztán kezével a telefon után nyúlt. Nem tudom, mit gondolt, kit fog hívni. Franciscóval egymásra néztünk vagy egy századmásodpercig. – Ez nem... – kezdtem, és idegesen néztem a nőre –, úgy értem, nem úgy hangzott, mint egy bomba? Egyik kezét a telefonra tette, a másikat meg előre ki, tenyérrel az ablak felé, kérve a világot, hogy legyen olyan kedves és álljon meg egy pillanatra, amíg ő összekapja magát. Valahonnan egy sikoly érkezett. Valaki meglátta a vért Benjamin ingén, vagy elesett, vagy egyszerűn sikoltani volt kedve, mire a nő félig talpra állt. – Ez meg mi lehet? – kérdezte Francisco, és Hugo elkezdte megkerülni az asztalt. Ezúttal a nő egy pillantást se vetett rá. – Majd megmondják – mondta, és mellettem elbámulva a folyosót nézte. – Ott maradunk, ahol vagyunk, és majd megmondják, mit tegyünk. Ahogy ezt mondta, egy fémes kattanást lehetett hallani, és a nő azonnal tudta, hogy ez nem illik oda, hogy szörnyen nem stimmel; mert vannak jó kattanások és rossz kattanások, és ez határozottan egyike volt a legrosszabbaknak. Megperdült és Hugora nézett.

– Hölgyem – mondta Hugo csillogó szemmel –, megvolt az esélye. Szóval itt tartunk. Szépen ülünk, jól érezzük magunkat. Most már harmincöt perce az uralmunk alatt tartjuk az épületet, és összességében lehetett volna sokkal rosszabb is. A marokkói dolgozók eltűntek a földszintről, és Hugo meg Cyrus megtisztították a második meg harmadik emeletet egyik végétől a másikig, leterelték a férfiakat meg nőket a főlépcsőn, majd ki az utcára, rengeteg felesleges „gyerünk” és „haladjunk” kíséretében. Benjamin és Latifa az előcsarnokban, ahol gyorsan el tudnak jutni az épület elejéből a hátuljába, ha a szükség úgy hozza. Habár mind tudjuk, hogy erre nem lesz szükség. Egy darabig legalábbis nem. Megérkezett a rendőrség. Először autókban, aztán dzsipekben, és mostanra már teherautóstul. Szétszóródtak odakint a szűk ingeikben, kiabáltak és járműveket mozgattak, és egyelőre nem döntötték el, hogy hanyagul sétáljanak át az utcán, vagy sietve fussanak a fejüket jól behúzva, hogy elkerüljék az orvlövészeket. Valószínűleg látják Bernhardot a tetőn, de egyelőre még nem tudják, ki ő, vagy hogy mit keres ott. Francisco meg én a konzul irodájában vagyunk. Összesen nyolc fogvatartottunk van itt – öt férfi és három nő, összekötözve Bernhard olcsó rendőrségi bilincseivel –, és megkértük őket, lennének-e szívesek leülni a nagyon szép Kelim szőnyegre. Ha bármelyikük otthagyja a szőnyeget, magyaráztuk nekik, azt annak kockázata mellett teszi, hogy Francisco vagy én szitává lőjük egy pár Steyr AUG könnyű géppisztollyal, amiket nagy okosan nem hagytunk otthon. Az egyetlen kivételt magával a konzullal szemben tettük, mert nem vagyunk állatok – tisztában vagyunk a ranggal és a protokollal, és nem akarjuk, hogy egy fontos ember törökülésben kuporogjon a földön –, és különben is, fontos, hogy tudjon telefonon beszélni. Benjamin játszadozott a telefonközponttal, és biztosított minket afelől, hogy az épületbe bármilyen számról befutó bármilyen hívás az ő irodájában fog megszólalni. *** Így aztán Mr. James Beamon, lévén az Egyesült Államok kormányának jogszerűen kinevezett képviselője Casablancában, marokkói földön másodikként a sorban a rabati nagykövet után, most az asztala mögött ül és Franciscót méregeti nyugodt tekintettel. Beamon, ahogyan azt az előzetes kutatómunkánknak köszönhetően mindannyian jól tudjuk, karrierdiplomata. Nem a nyugdíjas cipőárus, akire az ember ebben a pozícióban számít – egy olyan ember, aki ötvenmillió dollárt adott az elnöknek az elnökválasztási kampányban, és akit egy nagy íróasztallal meg évi háromszázhárom ingyen ebéddel jutalmaztak. Beamon az ötvenes éveinek a végén jár, magas és robosztus, és nagyon gyorsan vág az agya. Az ilyesfajta helyzetet jól és bölcsen kezeli. És ez éppen az, ami nekünk kell. – Mi van a mosdóval? – kérdezte Beamon. – Egy ember félóránként – válaszolt Francisco. – A sorrendről maguk közt dönthetnek, közülünk valaki elkíséri magukat, és nem zárhatják be az ajtót. Francisco az ablakhoz lép és kinéz az utcára. Egy távcsövet emel a szeméhez. Az órámra pillantottam. Tíz óra negyvenegy. Hajnalban jönnek majd, gondolom. Ahogyan az már csak szokása a támadóknak, mióta először feltalálták a támadást, mint olyat. Hajnalban. Amikor fáradtak vagyunk, éhesek, unottak és ijedtek.

Hajnalban jönnek majd, és keletről érkeznek, mögöttük a kelő nappal. Tizenegy óra húszkor beérkezett a konzulhoz az első hívás. Wafiq Hassan rendőrfelügyelő bemutatkozott Franciscónak, majd odaköszönt Beamonnak. Semmi konkrétumot nem akart mondani csak annyit, hogy reményei szerint mindenki józanul cselekszik majd és hogy ezt az egész ügyet minden baj nélkül meg tudjuk oldani. Francisco később elmondta, hogy jól beszélt angolul, Beamon pedig elmondta, hogy két nappal ezelőtt Hassan házában vacsorázott. Arról beszélgettek, Casablanca milyen nyugodt, csendes város. Tizenegy negyvenkor a sajtó volt. Elnézést a zavarásért, nyilvánvalóan, de esetleg nem szeretnénk közleményt kiadni? Francisco lebetűzte a nevét, kétszer, és elmondta, hogy át fogunk adni egy írásos közleményt a CNN képviselőjének, amint ideérnek. Dél előtt öt perccel újra megszólalt a telefon. Beamon vette fel, és azt mondta, jelenleg nem tud beszélni, aztán megkérdezte, hogy esetleg visszahívhatja-e az illetőt holnap vagy talán azután. Francisco elvette tőle a kagylót és egy percig hallgatott, majd kitört belőle a röhögés az északkarolinai turista hallatán, aki azt akarta tudni, hogy vajon a konzulátus tudja-e garantálni a Regency Hotel ivóvizének biztonságát. Ezen még Beamon is mosolygott. Negyed háromkor ebédet küldtek be nekünk. Birkapörköltet zöldségekkel, meg egy hatalmas tál kuszkuszt. Benjamin ment ki érte a bejáratnál lévő lépcsőhöz, miközben Latifa idegesen lengette előre-hátra az Uziját az ajtóban. Cyrus talált valahol néhány papírtányért, evőeszközt viszont nem, így aztán leültünk, megvártuk, míg kihűl a kaja, majd az ujjainkkal kanalaztuk ki. Nagyon finom volt, ahhoz képest. Három óra után tíz perccel hallottuk, hogy a teherautók mozgolódni kezdenek, és Francisco az ablakhoz rohant. Ketten néztük, ahogy a rendőrségi sofőrök felpörgetik a motort és csikorgatják a sebváltót, és fel-alá köröznek tízpontos fordulatokkal. – Miért mozgolódnak? – kérdezte Francisco, és a távcsövébe hunyorgott. Vállat vontam. – Forgalomirányítás? Mérgesen nézett rám. – A francba is, nem tudom! – mondtam. – Addig is csinálnak valamit. Talán valami zajt akarnak kelteni, miközben alagutat ásnak. Nem tudunk tenni ellene semmit. Francisco egy darabig a száját rágta, majd visszament az asztalhoz. Felkapta a telefont, az előcsarnokot hívta. Minden bizonnyal Latifa vette fel. – Lat, maradjatok készenlétben! – mondta Francisco. – Ha hallotok vagy láttok bármit is, hívjatok fel! Lecsapta a telefont, kissé talán túl keményen. Soha nem voltál olyan nyugodt, ahogyan előadtad magad, gondoltam. Négy órára a telefon kezdett nagyon sűrűn csöngeni. Ötpercenként telefonáltak felváltva a marokkóiak meg az amerikaiak, és mindig valaki mással akartak beszélni, mint aki épp felvette a telefont. Francisco úgy döntött, ideje leváltanunk egymást, úgyhogy felhívta Cyrust meg Benjamint az első emeletre, én meg lementem csatlakozni Latifához. Az előcsarnok közepén állt, az ablakon át kukucskált, és egyik lábáról a másikra ugrált, egyik kezéből

a másikba dobálva a bébi Uzit. – Mi a baj? – kérdeztem. – El akarsz menni pisilni? Rám nézett és bólintott, én meg mondtam neki, hogy menjen csak, csinálja, és ne aggodalmaskodjon annyit. – Megy le a nap – mondta Latifa, egy fél csomag cigivel később. Az órámra pillantottam, majd ki a hátsó ablakon, és bizony-bizony, ott volt a lemenő nap és a felkelő éjszaka. – Aha – mondtam. Latifa elkezdte a haját igazgatni, az üvegablakot használva tükörként a recepciós pultnál. – Kimegyek – mondtam. Riadtan pördült vissza. – Mi van? Megőrültél? – Csak körbe akarok nézni, ennyi. – És mégis mit akarsz megnézni? – kérdezte Latifa, és láttam rajta, hogy rettentően dühös rám, mintha örökre akarnám itt hagyni. – Bernhard a tetőn van, jobban lát mindenkinél. Mi a fenéért akarsz kimenni? Egy ideig a fogamat szívtam, majd vetettem még egy pillantást az órámra. – Zavar engem az a fa – mondtam. – Egy rohadt fát akarsz megnézni? – kérdezte Latifa. – Belógnak az ágai a falon. Csak gyorsan meg akarom nézni. A vállamhoz jött és kinézett az ablakon. A locsoló még mindig működött. – Melyik fa? – Az ott – mondtam. – Az araukáriafenyő. Tíz perccel múlt öt óra. A nap nagyjából félúton jár napnyugtáig. Latifa a főlépcső lábánál üldögélt, a bakancsával csiszolgatta a márványpadlót és az Uzijával játszadozott. Ránéztem, és természetesen a szexen járt az eszem, amiben részünk volt együtt – de a nevetéseken is, a frusztrációkon és a spagettin. Latifa néha az őrületbe tudta kergetni az embert. Teljesen egyértelműen el volt baszva, és reménytelen volt nagyjából minden elképzelhető módon. De közben nagyszerű is volt. – Nem lesz semmi baj! – mondtam. Felemelte a fejét és újra rám nézett. Azon tűnődtem, hogy vajon ő is ugyanazokat a dolgokat idézi-e fel magában. – Ki a franc mondta, hogy lesz? – kérdezte, és ujjaival beletúrt a hajába, egy részét az arca elé húzva, hogy így zárjon ki engem. Felnevettem. – Ricky! – kiáltott le Cyrus, kihajolva az első emeleti korláton. – Mi az? – kiáltottam vissza. – Gyere föl! Cisco akar téged. A túszok ekkora már kinyúltak a szőnyegen, fejükkel egymás ölében, hátukat egymás hátának támasztva. A fegyelem már eléggé meglazult ahhoz, hogy némelyikük túlnyújtsa a lábát a szőnyegen.

Hárman vagy négyen közülük a Swannee Rivert énekelték halkan, félszegen. – Igen? – kérdeztem. Francisco Beamon felé intett, aki odatartotta nekem a telefont. Összeráncoltam a homlokom, mintegy azt mondva, hogy áh, biztos csak a feleségem az, és úgyis otthon leszek egy fél óra múlva. De Beamon továbbra is csak tartotta felém a kagylót. – Tudják, hogy maga amerikai – mondta. Vállat vontam, hogy és akkor mi van. – Beszélj velük, Ricky – mondta Francisco. – Miért ne? Úgyhogy újra vállat vontam, duzzogva, jézusom, micsoda időpocsékolás, és odaballagtam az asztalhoz. Beamon dühödten meredt rám, mikor átvettem tőle a telefont. – Egy istenverte amerikai! – sziszegte. – Kinyalhatja – mondtam, közben a fülemhez emeltem a telefont. – Igen? Egy kattanást lehetett hallani, majd egy berregést és egy újabb kattanást. – Lang – mondta egy hang. Na, kezdődik, gondoltam. – Igen – mondta Ricky. – Hogy van? Russel P. Barnes hangja volt, a helyi seggfejé, és még a sercegő vonalon keresztül is megdöbbentően magabiztosnak hallatszott. – Mi a francot akar? – kérdezte Rick. – Integess, Thomas! – mondta Barnes. Jeleztem Franciscónak a távcsőért, és ő át is nyújtotta az asztal fölött. Odaléptem az ablakhoz. – Balra akarsz nézni! – mondta Barnes. Valójában nem akartam. A háztömb sarkán, dzsipek meg katonai teherautók gyűrűjében egy csapat férfi állt. Néhányuk egyenruhában, néhányuk nem. Felemeltem a távcsövet, és láttam, ahogy a fák meg a házak felnagyítva ugrálnak előttem, majd hirtelen Barnes tűnt fel a látómezőmben. Rajta tartottam a távcsövet, és ott volt ő, fülén a telefonnal, szeme előtt távcsővel. Tényleg integetett. Megnéztem a csoport többi tagját, de nem láttam egyetlen csíkos szürke nadrágot sem. – Csak beköszöntem, Tom – mondta Barnes. – Persze – mondta Ricky. A vonal nagyokat recsegett, miközben egymásra vártunk. Tudtam hogy tovább tudok várni, mint ő. – Nos, Tom – mondta végül Barnes –, mikorra várhatjuk a kijövetelét? Elvettem a szemem elől a távcsövet, és Franciscóra meg Beamonra és a túszokra néztem. Őket néztem, és a többiekre gondoltam. – Nem megyünk ki – mondta Ricky, és Francisco lassan bólintott. Belenéztem a távcsőbe, és láttam, hogy Barnes felnevet. Hallani nem hallottam, mert eltartotta a telefon mikrofonját az arcától, de láttam, ahogy hátraveti a fejét és felvillantja a fogait. Majd a körülötte álló férfiakhoz fordult, mondott nekik valamit, mire közülük is felnevettek néhányan. – Persze, Tom. Amikor... – Komolyan mondtam – mondta Ricky, de Barnes csak tovább mosolygott. – Bárki is maga, mindegy, mivel próbálkozik, nem fog menni. Barnes megrázta a fejét, és élvezte az előadásomat. – Lehet, hogy maga okos fickó – mondtam és láttam, hogy erre bólint. – Lehet, hogy maga iskolázott

ember. Talán még diplomás tanulmányai is vannak. A mosoly kissé lefagyott Barnes arcáról. Ez jó húzás volt. – De semmi nem fog menni, amivel próbálkoznak. – Leejtette a távcsövet és csak bámult maga elé. Nem azért, mert engem akart látni, hanem mert azt akarta, hogy én lássam őt. Az arca olyan lett, akár a kő. – Higgye csak el nekem, Diplomás úr! – tettem még hozzá. Mozdulatlanul állt, mint a cövek, a szeme lézerként lövellt át a köztünk lévő kétszáz méteren. És aztán láttam, hogy kiabál valamit, majd visszateszi a telefont a füléhez. – Idehallgass, te darab szar, nem érdekel, hogy kijössz-e onnan, vagy sem. És ha kijössz, hát nem érdekel, hogy a saját lábadon, vagy egy nagy gumizacskóban, vagy egy csomó kicsi gumizacskóban. De figyelmeztetnem kell, Lang... – És ekkor még szorosabban a szájához nyomta a telefont, és hallottam a hangjában a fröcsögést. – Jobb, ha nem kontárkodik bele a dolgok haladásába. Ért engem? A haladás olyasmi, amit egyszerűen csak hagyni kell meg történni. – Persze – mondta Ricky. – Persze – mondta Barnes. Láttam, hogy oldalra néz és bólint. – Vessen egy pillantást jobbra, Lang. Kék Toyota. Úgy tettem, ahogy mondta, és egy szélvédő jelent meg a távcsövem látómezejében. Megállapodtam rajta. Naimh McHull és Sarah Woolf, egymás mellett a Toyota elejében. Valami forrót ittak műanyag csészékből. És várták, hogy elkezdődjön a kupadöntő. Sarah lenézett valamire, vagy semmire, McHull pedig saját magát nézegette a visszapillantótükörben. Úgy tűnt, elégedett azzal, amit lát. – A haladás, Lang – mondta Barnes hangja. – A haladás jó dolog mindenki számára. Elhallgatott, és ismét balra fordítottam a távcsövet, még épp időben ahhoz, hogy lássam, ahogy elvigyorodik. – Nézze – mondtam, és némi aggodalommal töltöttem meg a hangomat –, csak hadd beszéljek vele, oké? A szemem sarkából láttam, hogy Francisco felegyenesedik a székében. Tennem kellett vele valamit, képben tartani, úgyhogy eltartottam a telefont az arcomtól, és szégyenkező kis mosolyt lövelltem felé a vállam felett. – Az anyám az – mondtam. – Aggódik miattam. Ezen mindketten nevettünk egy keveset. Újra a távcsőbe hunyorogtam, és láttam, hogy Barnes ekkor már a Toyota mellett áll. Az autóban Sarah a szája elé tartotta a telefont, McHull pedig felé fordult az ülésében, hogy nézhesse őt. – Thomas? – kérdezte. A hangja halk volt és nyers. – Szia – mondtam. Hallgattunk mind a ketten, és közben egy-két érdekes gondolatot váltottunk a recsegő vonalon keresztül, és aztán azt mondta: – Várok rád. Ez volt az, amit hallanom kellett. McHull mondott valamit, amit nem értettem, és aztán Barnes benyúlt az ablakon és elvette a telefont Sarah-tól. – Erre most nincs idő, Tom. Annyit beszélhet, amennyit csak akar, amint kijött onnan. – Elmosolyodott. – Nos, van esetleg bármi gondolata, amit meg akar osztani velem, Thomas? Egy szó, esetleg? Egy kis szó, mint például az igen vagy a nem? Ott álltam, néztem, ahogy Barnes engem néz, és olyan sokáig vártam, amíg csak mertem. Azt akartam, hogy érezze a döntésem súlyát. Sarah vár rám.

Kérlek, Istenem, add, hogy működjön a dolog! – Igen – mondtam.

Huszonötödik fejezet Ezzel itt nagyon vigyázzatok, mert nagyon ragadós. VALERIE SINGLETON Meggyőztem Franciscót, hogy egy darabig még tartsa vissza a közleményt. Ő azonnal világgá akarta kürtölni, de azt tanácsoltam, hogy még néhány órányi bizonytalanságtól nem lesz semmi bajunk. Amint megtudják, kik vagyunk, és nevet tudnak aggatni ránk, a sztori kicsit kihűl. Még ha utána tűzijáték jön is, a rejtély oda lesz. Csak még néhány óra, mondtam. Úgyhogy vártunk egész éjjel, és váltogattuk egymást a különböző posztokon. A tető volt a legkevésbé népszerű, mert ott hideg volt és magány, és senki se maradt odafent egy óránál tovább. Máskülönben pedig ettünk, beszélgettünk és nem beszélgettünk, és az életünkre gondoltunk, és hogy hogyan jutottunk idáig. És hogy fogva tartók vagy fogvatartottak vagyunk-e. Aznap éjjel nem küldtek be nekünk több ételt, de Hugo talált néhány fagyasztott hamburgerzsemlét a kantinban, amiket kirakosgattuk Beamon asztalára, hogy kiolvadjanak, és azokat szurkáltuk, valahányszor nem jutott eszünkbe semmi jobb. A túszok bóbiskoltak és egymás kezét fogták az idő nagy részében. Francisco azon gondolkozott, hogy szétválasztja, és az épület különböző részein helyezi el őket, de végül arra jutott, hogy úgy csak jobban kéne őrizni őket, amiben valószínűleg igaza is volt. Franciscónak meglehetősen sok dologban volt igaza. A tanács megfogadásában is, ami a változatosság kedvéért igazán jó volt. Azt hiszem, nem sok terrorista van a világon, aki annyira járatos a túszejtésben, hogy megengedheti magának, hogy dogmatikus legyen és azt mondja, na, így kell ezt csinálni, és kész. Francisco felderítetlen vizeken hajózott csakúgy, mint mi, és ettől valahogy kedvesebb lett. Alig múlt négy, és úgy intéztem, hogy lent legyek az előcsarnokban Latifával, amikor Francisco lebicegett a lépcsőn a sajtónak szánt közleménnyel. – Lat – mondta elbűvölő mosollyal –, menj és beszélj a nevünkben a világhoz! Latifa visszamosolygott rá, felvillanyozva, hogy a bölcs idősebb testvér rá rótta ki ezt a megtiszteltetést, de nem akarta túlzottan kimutatni az érzéseit. Elvette a borítékot és szerető tekintettel nézte, ahogy Francisco visszabiceg a lépcsőhöz. – Már várnak rád – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. – Add oda nekik, és mondd meg, hogy egyenesen a CNN-hez kerüljön, senki máshoz, és ha nem olvassák be szóról szóra, akkor halott amerikaiak lesznek itt. – Megállt, ahogy elérte a lépcsőfordulót és felénk fordult. – Jól fedezd, Ricky! Bólintottam és néztem, ahogy elmegy, majd Latifa felsóhajtott. Micsoda fickó, gondolta. A hősöm, és ő engem választott. Az igazi oka annak, hogy Francisco Latifát választotta, természetesen az volt, hogy egy parányit talán csökken annak az esélye, hogy a vitéz marokkóiak fegyveres támadást intéznek ellenünk, ha tudják, hogy egy nő is van a csapatunkban. De nem akartam elrontani a nagy pillanatát ezzel, inkább hallgattam. Latifa megfordult és kinézett a főbejáraton át. Görcsösen szorongatta a borítékot és hunyorgott a tévéstábok erős fényeitől. A haját igazgatta. – Végre itt a hírnév – mondta, és grimaszolt.

Odament a recepciós pulthoz és az üveg visszatükröződésében a szoknyájával kezdett babrálni. Követtem. – Na várj csak – mondtam, elvettem tőle a borítékot és segítettem elrendezni az inge gallérját, hogy csinos legyen. Kicsit kiszabadítottam a haját a füle mögül és letöröltem valami foltot az arcáról. Csak állt ott és hagyta, hogy csináljam. Nem volt intim pillanat. Sokkal inkább hasonlított egy bokszolóhoz a sarokban, aki felkészül a következő menetre, miközben a segédek vízzel locsolják, és masszírozzák, és letörlik, és csinosítgatják. Benyúltam a zsebembe, kivettem a borítékot, visszaadtam neki, miközben ő nagy levegőt vett. Megszorítottam a vállát. – Menni fog! Még soha nem voltam a tévében – mondta. Hajnal. Napfelkelte. Virradat. Akármi. A horizontra még sötétség borul, de már van benne egy kis narancssárga is. Az éjszaka lassan visszakúszik a földbe, miközben a nap fogást keres az égbolt peremén. A túszok nagyrészt alszanak. Éjszaka közelebb húzódtak egymáshoz, mert sokkal hidegebb volt, mint ahogyan azt bárki is gondolta volna, és a lábak már nem lógnak le a szőnyeg széléről. Francisco fáradtnak tűnik, miközben odatartja nekem a telefont. A lábát feltette Beamon asztalára, és a CNN-t nézi hang nélkül, az alvó Beamon iránti figyelmességből. Természetesen én is fáradt vagyok, de talán ebben a percben az én testemben egy kicsivel több adrenalin van. Átveszem a telefont Franciscótól. – Igen. Egy kis kattogás, elektromos hangok. Aztán Barnes. – Az öt harmincas ébresztésük – mondja mosolygós hangon. – Mit akar? – És azonnal rádöbbenek, hogy mindezt angol akcentussal mondom. Ránézek Franciscóra, de láthatóan nem vette észre, úgyhogy visszafordulok az ablak felé, és egy darabig hallgatom Barnest. Amikor befejezi, nagy levegőt veszek, és közben egyszerre elszántan érzem a reményt és azt, hogy egyáltalán nem érdekel az egész. – Mikor? – kérdezem. Barnes felnevet. Én is nevetek, minden különösebb akcentus nélkül. – Még ötven perc – mondja, aztán leteszi. Amikor visszafordulok az ablaktól, Francisco engem néz. A szempillái hosszabbnak tűnnek, mint valaha. Sarah vár rám. – Küldenek reggelit – mondom, és ezúttal jól meghúzom a minnesotai magánhangzóimat. Francisco bólint. A nap hamarosan feltápászkodik, fokozatosan tornázva fel magát az ablakpárkány fölé. Otthagyom a túszokat, Beamont és Franciscót, aki a CNN előtt bóbiskol. Kisétálok az irodából és lifttel felmegyek a tetőre. Három perccel később, negyvenhét perccel a kezdete előtt, a dolgok nagyjából annyira állnak készen, amennyire csak lehet. Lépcsőn megyek vissza az előcsarnokba. Üres folyosó, üres lépcső, üres gyomor. A vér hangosan zakatol a fülemben, sokkal hangosabban, mint a lépteim zaja a szőnyegen. A második lépcsőfordulónál megállok és kinézek az utcára. Szép kis tömeg ahhoz képest, hogy mennyi az idő.

Előre gondolkoztam, ezért felejtkeztem el a jelenről. A jelen még nem történt meg, éppen most történik, csak a jövő van. Élet és halál. Ezek bizony nagy dolgok. Sokkal nagyobbak, mint a léptek. A léptek parányi dolgok, az elmúláshoz mérten. Leértem még egy fél lépcsősort, és épp befordultam a félemeletre, amikor meghallottam a zajokat és ráébredtem, hogy mennyire nem stimmelnek – nem stimmelnek, mert futó léptek zajának tűntek, és ebben az épületben senkinek nem kéne futnia. Most nem. Nem, amikor már csak negyvenhat perc van hátra. Benjamin befordult a sarkon és megállt. – Mi az, Benji? – kérdeztem olyan nyugodtan, ahogyan csak tudtam. Egy pillanatig csak meredten nézett. Erősen lihegett. – Hol a francban voltál? – kérdezte. Összeráncoltam a homlokom. – A tetőn – mondtam. – Mert... – Latifa van a tetőn – vágott vissza. Egymásra bámultunk. A száján át lélegzett, részben a kimerültségtől, részben a dühtől. – Nos, Benj, megmondtam neki, hogy menjen le az előcsarnokba, mert reggelit kapunk, és... És ekkor, egy gyors és dühödt mozdulatsor keretében Benjamin felemelte a Steyrt a vállához, az arcát a puskatushoz szorította, és egyre szorította és szorította a markolatot. És a fegyver csöve eltűnt. Nos, ez meg hogy lehet, kérdeztem magamban. Hogy lehet, hogy egy Steyr csöve, egy négyszázhúsz milliméter hosszú, hathornyos, jobb kezes csavarral – csak úgy eltűnjön? De természetesen nem tűnhetett el, mint ahogy nem is tűnt el. Csak úgy tűnt az én szemszögemből... – Te rohadék szarházi! – mondta Benjamin. Ott álltam, és egy fekete lyukba bámultam. Már csak negyvenöt perc, és ez most, lássuk be, a lehető legrosszabb idő arra, hogy Benjamin felhozzon egy olyan nagy, széles és sokoldalú témát, mint az ÁRULÁS. Azt javasoltam neki, reményeim szerint udvariasan, hogy ezt talán máskor vitassuk meg; de Benjamin azt gondolta, jobb lenne azonnal. – Te rohadék szarházi! – egész pontosan így fogalmazott. A probléma egy része az, hogy Benjamin soha nem bízott bennem. Ez az egész lényege, valójában. Benjaminnek gyanús voltam a kezdetektől, és most ezt a problémát velem is meg akarja osztani, arra az esetre, ha talán úgy érezném, ellent tudok neki mondani. Az egész, mondja, a katonai kiképzésemmel kezdődött. Óh, igazán, Benji? Igen, igazán. Benjamin éberen feküdt az éjjel, a sátra tetejét bámulta és azon tűnődött, hogy egy ütődött minnesotai hogy a csudába volt képes megtanulni szétszedni egy M16-ost bekötött szemmel, feleannyi idő alatt, mint bárki más. Onnantól kezdve, úgy tűnt, az akcentusomon kezdett gondolkozni, aztán a ruhákat meg a zenéket illető ízlésemen. És hogyhogy annyi mérföldet tettem a Land Roverbe, ha csak egy sörre ugrottam ki? Mindez csip-csup dolog, természetesen, és egészen addig Ricky minden gond nélkül elhessegethette volna őket. De a probléma másik része az – a nagyobbik része, őszintén szólva, ebben a percben –, hogy

Benjamin éppen akkor babrált a telefonközponttal, mikor Bámésszal beszéltem. Negyvenegy perc. – Na és akkor most mi lesz, Benji? – kérdezem. Erre még jobban szorítja az arcát a puskatushoz, és azt hiszem, látom, ahogyan az ujja elfehéredik a ravaszon. – Le fogsz lőni? – kérdezem. – Most? Meghúzod azt a ravaszt? Az ajkait nyalogatja. Tudja, hogy mire gondolok. Finoman megremeg, majd elveszi az arcától a Steyrt és hatalmas szemét rám emeli. – Latifa! – kiált fel a válla fölött. Hangosan. De nem elég hangosan. Úgy tűnik, gondjai támadtak a hangjával. – Meghallják a lövés hangját, Benji – mondom –, azt fogják hinni hogy megölted az egyik túszt. El fogják árasztani az egész épületet. És megölnek mindnyájunkat. Az „öl” szó megüti, és egy pillanatig azt hiszem, lőni fog. – Latifa – mondja megint. Ezúttal hangosabban, és nem hagyhatom, hogy harmadszor is kiabáljon. Nagyon lassan elkezdek felé mozdulni. A bal kezem olyan laza, amennyire egy kéz csak lehet. – Egy csomó fickó odakint, Benji – mondom, és közben idegtépő lassúsággal mozgok –, csak arra vár, hogy lövést halljon. Meg akarod adni nekik ezt az örömet? Újra megnyalja a szája szélét. Egyszer. Kétszer. A lépcső felé fordítja a fejét. Megragadom a puskacsövet a bal kezemmel és hátralököm, bele a vállába. Nincs más választásom. Ha elhúzom tőle a fegyvert, akkor megrántja a ravaszt, és nekem annyi. Úgyhogy hátratolom és oldalra, és ahogy az arca egyre távolodik a puskatustól, a jobb kezem élével Benjamin orra alá vágok. Olyan, mint egy darab kő, amikor összeesik – igazság szerint gyorsabb, mint egy kő, inkább mintha valami hatalmas erő nyomná le a földre –, és egy pillanatig azt hiszem, lehet, hogy megöltem. De aztán a feje elkezd jobbra-balra mozogni, és látom, ahogy vér bugyborékol elő az ajkai közül. Kiveszem a kezéből a Steyrt, visszazárom a biztosító pöcköt, épp mikor Latifa lekiabál a lépcsőházból. – Igen? Abban a pillanatban meghallom a lépteit a lépcsőn. Nem gyorsak, de nem is lassúak. Lenézek Benjaminra. Ez a demokrácia, Benji. Egy ember a sok ellen. Latifa befordul a lépcsősor alsó részén, az Uzival még mindig a vállán. – Jézusom – mondja, amikor meglátja a vért. – Mi történt? – Nem tudom – mondom. Nem nézek rá. Benjamin fölé hajolok, és aggodalmasan nézem az arcát. – Gondolom, leeshetett. Latifa lekuporodik Benjamin mellé, én meg közben a háta mögött az órámra nézek. Harminckilenc perc. Latifa megfordul és felnéz rám. – Majd én megcsinálom – mondja. – Vedd át az előcsarnokot, Rick. Úgyhogy ezt teszem. Átveszem az előcsarnokot, aztán a főbejáratot, aztán a lépcsőket és aztán a százhatvanhét lépést a lépcsőktől a rendőrségi kordonig. A fejemet egészen forrónak érzem, mire odaérek, mert a kezemet összekulcsolva tartom a tetején. Nem meglepő, hogy úgy motoznak meg, mintha éppen a motozási vizsgát tennék le. Hogy aztán

bejuthassanak a Motozás Királyi Főiskolájára. Ötször, tetőtől talpig, beleértve a számat, a füleimet, az ágyékomat és a cipőtalpamat is. A legtöbb ruhámat letépték a testemről, és úgy hagytak ott, akár egy felbontott karácsonyi ajándékot. Tizenhat percükbe telt. Otthagytak még öt percre, nekidőlve egy rendőrégi rohamkocsi oldalának, széttárt kézzel és lábbal, miközben ők kiabáltak és egymás mellett lökdösődtek. A földet bámultam. Sarah vár rám. Jézusom, legalábbis nagyon remélem! Eltelt még egy perc, még több kiabálás, még több lökdösődés, és kezdtem körbenézni. Ha nem történik valami hamarosan, akkor nekem kell csinálni valamit. Rohadt Benjamin! A vállaim kezdtek fájni a saját súlyomtól a nagy támaszkodásban. – Szép munka, Thomas! – mondta egy hang. A bal oldalamra néztem, a karom alatt, és megláttam egy pár kopott Red Wing bakancsot. Az egyik laposan a földön, a másik kilencven fokos szögben felállítva, az orrával belefúródva a porba. Lassan felemeltem a fejem, hogy megtaláljam Russel Barnes többi részét. A rohamkocsi ajtajának támaszkodott, mosolygott, és egy csomag Marlborót nyújtott felém. Bőr repülősdzsekit viselt, és a bal melle fölé a Connor név volt hímezve. Ki a fasz az a Connor? A motozók egy kicsit hátrébb kerültek, de csak egy kicsit, a Barnes iránti látható tiszteletük jeléül. Sokuk engem figyelt továbbra is, nyilván azt gondolták, biztosan kihagytak egy részt. Megráztam a fejem a cigarettákat látva. – Hadd lássam őt – mondtam. Mert vár rám. Barnes csak nézett rám egy percig, majd újra elmosolyodott. Jól érezte magát, és nyugodtan, lazán. A játszma számára véget ért. A baljára nézett. – Persze – mondta. Lezseren elrugaszkodott a kocsitól, mire az ajtó fémfelülete visszapattant, és intett, hogy kövessem. A feszes ingek és hatalmas napszemüvegek tengere kettévált, ahogy lassan elsétáltunk a kék Toyota felé. Jobbunkon, egy acél védőfal mögött, ott álltak a tévéstábok, a kábeljeik ott tekergőztek a lábaik közt, kék-fehér fényeik kilyuggatták az éjszaka maradékát. Néhány kamera rám irányult, ahogy mentem, de legtöbbjük továbbra is az épületre szegeződött. Úgy tűnt, a CNN-é a legjobb pozíció. McHull szállt ki elsőnek a kocsiból, míg Sarah csak ült és várt, előre bámulva, ki a szélvédőn keresztül, kezét összefonva az ölében. Már csak néhány méter választott el bennünket, mire felém fordult és megpróbált mosolyogni. Várok rád, Thomas. – Mr. Lang – mondta McHull, az autó hátulját megkerülve, közém és Sarah közé állva. Sötétszürke kabátot viselt, és fehér inget, nyakkendő nélkül. A homlokán a ragyogás egy kissé halványabb volt, mint amire emlékeztem, és az állán néhány órás borosta sötétlett, de ezt leszámítva jól nézett ki. És miért is ne nézett volna ki jól? Egy-két pillanatig az arcomat bámulta, majd röviden, elégedetten bólintott. Mintha nem tettem volna többet, mint elfogadható módon lenyírtam volna a gyepet a háza előtt. – Jó – mondta végül. Visszameredtem rá. Semmitmondó arckifejezéssel, mert ebben a pillanatban nem akartam semmit

elárulni. – Mi jó? – kérdeztem. De McHull átnézett a vállam fölött, jelzett valamit és éreztem, hogy mögöttem mozgolódás támad. – Viszlát, Tom! – mondta Barnes. Megfordultam és láttam, hogy lassan elindul visszafelé, abban a lezser, lazán lépkedő, hiányoznifogsz stílusában. Ahogy a szemünk találkozott, sebtiben, ironizálva szalutált, majd sarkon fordult és továbbment egy katonai dzsip felé, ami a járműtenger hátsó részénél parkolt. Barnes közeledtére egy szőke hajú, egyszerű ruhás férfi beindította a motort, majd kétszer megnyomta a dudáját, hogy a tömeg eltisztuljon a dzsip elől. Visszafordultam McHull felé. Az arcomat vizsgálgatta, egy kicsit közelebbről, egy kicsit profibban. Akár egy plasztikai sebész. – Mi jó? – kérdeztem újra, és vártam, míg a kérdésem beutazta a hatalmas távolságot a két világunk között. – Úgy tett, ahogyan akartam – mondta végre McHull. – Ahogy megjósoltam. Újra bólintott. Ott egy kicsit beveszünk, onnan egy kicsit lecsippentünk – igen, azt hiszem, tudunk valamit kezdeni az arcával. – Néhány ember, Lang – folytatta –, néhány barátom azt mondta, hogy maga még problémát fog okozni. Hogy maga olyan ember, akivel ha csak kicsit nem vigyázunk, máris megfeszíti a húrt. – Még nagyobb levegőt vett. – De nekem volt igazam. És ez jó. Aztán, még mindig az arcomat nézve, félrelépett és kinyitotta a Toyota utasülésének ajtaját. Néztem, ahogy Sarah lassan megfordul az ülésében, hogy kimásszon. Felegyenesedett, karját összefonva maga előtt, mintha így akarná távol tartani magától a hajnal hidegét, és rám emelte a tekintetét. Nagyon közel voltunk egymáshoz. – Thomas – mondta, és egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elvesszek abban a szempárban, mélyen, és megérintsem azt a valamit, bármi volt is, ami idáig hozott engem. Soha nem felejtem el azt a csókot. – Sarah – mondtam. Kinyúltam és mindkét karommal átöleltem – megvédve, betakarva és elrejtve őt minden és mindenki elől –, és ő csak állt ott, kezét továbbra is a teste előtt tartva. Úgyhogy a jobb kezemet leejtettem az oldalam mellett, és a testünk közé csúsztattam, át a hasunkon, keresve a kapcsolatot. Megérintettem. És megfogtam. – Isten veled – suttogtam. Felnézett rám. – Isten veled – mondta. A fém felmelegedett a testétől. Elengedtem és megfordultam, lassan, hogy szembenézzek McHull-lal. Halkan beszélt a mobiltelefonján, visszanézett rám, mosolyogva közben a fejét kissé oldalra döntötte. És amikor meglátta az arckifejezésemet, tudta, hogy valami baj van. Lenézett a kezemre, és a mosoly eltűnt az arcáról, mint a narancshéj egy gyorsuló kocsi tetejéről. – Jézusom! – mondta mögöttem egy hang, és feltételezem, ez azt jelentette, hogy valaki más is meglátta a fegyvert. Nem tudhattam biztosan, mert keményen néztem McHull szemébe. – Túlfeszítette a húrt – mondtam. McHull visszanézett, és a mobiltelefont elvette a szája elől. – Túlfeszítette a húrt – mondtam újra. – Nem pedig meg. – Mi... miről beszél? – kérdezte.

McHull csak állt ott, a fegyvert nézte, és ennek a híre, a mi kis életképünké, elkezdett kifelé hullámzani a feszes ingűek tengerén. – A kifejezés úgy szól – mondtam –, hogy túlfeszíteni a húrt.

Huszonhatodik fejezet A napnak fején a kalapja, Hip hip hip hurrá! L. ARTHUR ROSE és DOUGLAS FURBER Ismét a konzulátus tetején vagyunk. Csak a miheztartás végett mondom. A nap immár a horizonton hajbókolt, a sötét tetőcseréppel teli látóhatárt párás fehér csíkká párologtatva el, és arra gondolok, hogy én már felszálltam volna a helikopterrel. A nap annyira erős, annyira fényes, annyira reménytelenül vakító, hogy amennyire tudhatom, a helikopter már rég fel is szállhatott – lehet akár ötven helikopter is, húsz méterrel fölöttem körözve a nap irányában, és figyelve, ahogyan kicsomagolok két barna, zsírpapírba tekert csomagot. Azt leszámítva persze, hogy hallanám őket. Remélem. – Mit akar? – kérdezi McHull. Mögöttem van, talán húsz méterre tőlem. Odabilincseltem a tűzlétrához, amíg a dolgaimat végzem, és úgy tűnt, ezt különösképpen nem élvezi. Zaklatottnak tűnik. – Mit akar? – ordítja. Nem válaszolok, úgyhogy tovább ordít. Nem éppen szavakat. Vagy legalábbis nem olyan szavakat, amiket felismerek. Fütyörészni kezdek valami ostoba kis dalt, hogy elnyomjam a zajt, és folytatom az A csatlakozóvég összekapcsolását a B tartókapoccsal, miközben arra is figyelek, hogy a C kábel ne kavarodjon össze a D támasztékkal. – Azt akarom – mondom végül –, hogy lássa, amikor közeledik. Ennyi az egész. Megfordulok, hogy ránézzek, hogy lássam, mennyire érzi rosszul magát. Úgy tűnik, hogy nagyon rosszul, és rájövök, hogy ez egyáltalán nem zavar. – Maga megőrült – kiáltja, és a csuklóit rángatja. – Itt vagyok. Látja? – Felnevet, illetve majdnem felnevet, mert el sem hitte, hogy ennyire ostoba vagyok. – Itt vagyok. A Diplomás nem fog jönni, mert én itt vagyok. Ismét elfordulok, és belehunyorogok a napfény alacsony falába. – Nos, azt remélem is, Naimh – mondom. – Igazán remélem. Remélem, hogy még mindig több mint egy szavazata van. Erre nem mond semmit, és mikor újra felé fordulok, azt kellett látnom, hogy a ragyogás helyét egy összeráncolt homlok vette át. – Szavazatom? – kérdezi végül, egészen halkan. – Szavazata – ismétlem újra. McHull figyelmesen néz rám. – Nem értem – mondja. Úgyhogy nagy levegőt veszek, és megpróbálom felvázolni előtte. – Maga nem fegyverkereskedő, Naimh – mondom. – Többé már nem. Én megfosztottam magát ettől a privilégiumtól. A bűneiért. Maga nem gazdag, nincs hatalma, nincsenek kapcsolatai, nem tagja a Garricknek. – Ez utóbbit láthatóan nem érti, úgyhogy az is lehet, hogy soha nem is volt a tagja. –

Ebben a pillanatban maga mindössze egy ember. Mint mi többiek. És mint egy ember, csak egyetlen szavazata van. Néha még annyi se. Jól végiggondolja a hallottakat, mielőtt válaszolna. Tudja, hogy megőrültem, és hogy finoman kell bánnia velem. – Nem tudom, miről beszél – mondja. – Dehogynem tudja – válaszolok. – Csak azt nem tudja, hogy vajon é n is tudom-e, hogy miről beszélek. – A nap egy kicsit feljebb kapaszkodott, lábujjhegyen ágaskodva, hogy jobban lásson minket. – A másik huszonhat emberről beszélek, akik közvetlenül tesznek szert nyereségre a Diplomából, és azokra a százakra, vagy talán ezrekre, akik közvetve. Emberekre, akik dolgoztak, lobbiztak, megvesztegettek, fenyegettek, és még öltek is, csak azért, hogy nyélbe üssék ezt az üzletet. És nekik is mind van szavazatuk. Barnes valószínűleg ezekben a percekben beszél velük, egy igen vagy nem választ várva tőlük, és ki a megmondhatója, hogy mi lesz a számok végeredménye? McHull ezúttal nagyon csendes. A szeme tágra nyílt, a szája is nyitva, mintha nem élvezné valaminek az ízét. – Huszonhat – mondja halkan, nagyon halkan. – Honnan tudja, hogy huszonhat? Ezt honnan tudja? Szerény arcot vágok. – Régebben gazdasági újságíró voltam – felelem. – Nagyjából egy órán át. Egy ember a Smeets Velde Kerpleinnál lenyomozta nekem a maga pénzét. És jó sok dolgot mesélt. Lesüti a tekintetét és erősen koncentrál. Az agya juttatta ide, úgyhogy az agyának kell kijuttatnia is. – Na persze – mondom, és visszakényszerítem az útra –, lehet, hogy igaza van. Talán mind a huszonhat kiáll magáért, lemondja az egészet, leírja, akárhogy is mondják. Csak épp én nem tenném ezért kockára az életemet. Kis hatásszünetet tartok, mert úgy érzem, így vagy úgy, de kiérdemeltem rá a jogot. – De boldogan teszem kockára a magáét – teszem hozzá. Ez felrázza. Kibillenti a kábulatból. – Maga elmebeteg! – kiabálja. – Tud róla? Tud róla, hogy elmebeteg? – Persze – felelem. – Akkor hívja fel őket! Hívja fel Barnest, és kérje meg, hogy állítsa le! Hogy a tetőn van egy őrülttel, és véget ért a buli. Használja az egy szavazatát! Megrázza a fejét. – Nem fognak jönni – mondja. És aztán még hozzáteszi, sokkal halkabban –, nem fognak jönni, mert én itt vagyok. Vállat vonok, mert csak erre tudok gondolni. Nagyon vállvonogatós kedvemben vagyok. Régebben az ejtőernyős ugrások előtt éreztem így magam. – Mondja meg, mit akar – üvölti McHull hirtelen, és elkezdi rázni a tűzlétrát a bilincseivel. Amikor ránézek, élénk színű, nedves vért látok a csuklóján. Bibis lett. – Szeretném megnézni a napfelkeltét – mondom. Francisco, Cyrus, Latifa, Bernhard és a véres Benjamin mind csatlakozott hozzánk itt fenn a tetőn, mert úgy tűnik, most itt vannak az érdekes emberek. Váltakozva ijedtek és zavarodottak, képtelenek arra, hogy felfogják, mi történik; elvesztették az oldalszámot a forgatókönyvben, és remélik, hogy hamarosan valaki megmondja nekik, hol tartunk. Benjamin, mondanom sem kell, a maga részéről mindent elkövetett, hogy a többieket ellenem fordítsa. De a maga részéről a minden is kevésnek bizonyult attól a perctől fogva, hogy láttak visszatérni a konzulátusra, miközben fegyvert szorítok McHull nyakához. Ezt különösnek találták. Furcsának. Nem

éppen egybevágónak Benjamin vad elméleteivel az árulásomról. Úgyhogy most itt állnak előttem, a tekintetük köztem és McHull között ugrál; bele-beleszagolnak a szélbe, míg Benjamin csak úgy reszket az erőfeszítéstől, hogy ne lőjön le. – Ricky, mi a fasz történik itt? – kérdezi Francisco. Lassan felállók, és érzem, hogy a térdemben kattog pár dolog, majd hátralépek, hogy megcsodáljam a munkám eredményét. Aztán elfordulok, és odaintegetek McHullnak. Elpróbáltam ezt a beszédet néhányszor, és azt hiszem, a nagy része jól sikerült. – Ez az ember itt – mondom nekik – azelőtt fegyverkereskedő volt. – Egy kicsit közelebb lépek a tűzlétrához, mert azt akarom, hogy mindenki jól halljon. – A neve Naimh McHull, ő az ügyvezető igazgatója hét különböző vállalatnak, és többségi tulajdonosa további negyvenegynek. Van háza Londonban, New Yorkban, Kaliforniában, Dél-Franciaországban, Nyugat-Skóciában, és többfelé északra, a lényeg, hogy legyen úszómedencéje. A teljes nettó jövedelme egy kicsivel többre rúg már, mint egymilliárd dollár – és itt McHull felé fordulok –, és izgalmas pillanat lehetett, Naimh, amikor összeszámolták. Szerintem nagy tortázást csaphattak azon a napon. – Visszafordulok a hallgatóságom felé. – De ami még ennél is fontosabb a mi szempontunkból: ő az egyedüli aláírója több mint kilencven különböző bankszámlának, amik közül az egyikből fizette a mi bérünket az elmúlt fél év során. Úgy tűnik, erre senki nem akar ugrani, úgyhogy folytatom a lázadás szítását. – Ez az az ember, aki megálmodta, megszervezte, ellátta és finanszírozta az Igazság Kardját. Csend. Csak Latifa ad ki valami fura kis hangot; hitetlenkedő hangot, vagy a félelem, vagy a harag hangját. A többiek hallgatnak. Hosszú ideig merednek McHullra, mint ahogyan én is. Ekkor veszem észre, hogy a nyakán is van némi vér – talán egy kicsit kemény voltam vele, mikor felrángattam a lépcsőn –, de ezt leszámítva jól néz ki. És miért is ne nézne ki jól? – Baromság – mondja végül Latifa. – Így van – mondom. – Baromság. Mr. McHull, ez baromság. Maga is így gondolja? McHull meredten néz vissza rám, és kétségbeesetten igyekszik lemérni, hogy ki közülünk a legkevésbé őrült. – Maga is így gondolja? – kérdezem újra. – Mi egy forradalmi mozgalom vagyunk – mondja hirtelen Cyrus, amitől Franciscóra nézek, mert valójában az ő feladata lett volna ezt kimondani. De Francisco a homlokát ráncolja, körbenézeget és tudom, hogy a tervezett akció és a valódi akció közötti különbségen gondolkozik. A prospektusban egyáltalán nem ez volt, reklamál Francisco. – Hát persze, hogy az vagyunk – válaszolok. – Forradalmi mozgalom vagyunk, egy kereskedelmi szponzorral. Ennyi az egész. Ez az ember – és olyan drámaian mutatok McHullra, ahogyan csak tudok – átvert benneteket, mindannyiunkat átvert, átverte az egész világot, hogy megvehesse a fegyvereit. – Erre fészkelődni kezdenek. – Marketingnek hívják. Agresszív marketingnek. Keresletet teremteni egy termékre ott, ahol azelőtt csak nárciszok nyíltak. Ez, amit ez az ember csinál. Megfordulok és ránézek arra az emberre, remélve, hogy mellém áll, és azt mondja, igen, mindez igaz, minden egyes szó. De McHull nem úgy néz ki, mint aki beszélni akarna, ehelyett hosszas csönd következik. Sok költői gondolat futkározik, összeütközve egymással. – Fegyverek – mondja végül Francisco. A hangja mély és halk, és az is lehet, hogy több mérföld

távolságból beszél. – Miféle fegyverek? Ez az! Ez az a pillanat, amikor meg kell értetnem velük. És el kell hitetnem velük. – Egy helikopter – mondom, és most mind rám néznek. McHull is. – Egy helikoptert küldenek, hogy megöljenek mindnyájunkat. McHull megköszörüli a torkát. – Nem fog idejönni – mondja, és nem is tudom eldönteni, hogy erről engem akar meggyőzni, vagy saját magát. – Én itt vagyok, és ezért nem fog jönni. Visszafordulok a többiekhez. – Most már bármelyik percben – mondom – megjelenhet egy helikopter, abból az irányból. – A napba mutatok és látom, hogy egyedül Bernhard fordul a kezem irányába. A többiek továbbra is engem néznek. – Egy helikopter, amelyik kisebb, gyorsabb, jobban felfegyverzett mint bármi, amit valaha láttatok az életetekben. Ide fog jönni, most már nagyon rövid időn belül, és leszed mindnyájunkat innen a tetőről. Valószínűleg leszedi magát a tetőt is, és a következő két emeletet, mert ez egy hihetetlen erejű gép. Senki nem szól semmit, és néhányuk lenéz a lábára. Benjamin szólásra nyitja a száját, vagy ami még valószínűbb, kiabálásra nyitja a száját, de Francisco kinyújtja az egyik kezét, és megfogja Benjamin vállát. Aztán rám néz. – Tudjuk, hogy egy helikoptert küldenek, Rick – mondja. Hoppá. Ez nem hangzik túl jól. Ez távolról sem hangzik jól. Körbenézek a többi arcra, és amikor Benjaminhoz érek, nem tudja tovább türtőztetni magát. – Hát nem érted, te rohadék fasz? – üvölti, és ekkor már majdnem nevet, annyira gyűlöl. – Megcsináltuk! – Elkezd fel-le ugrálni ott helyben, és látom, hogy ettől újra elered az orra vére. – Megcsináltuk, és az árulásod nem ért semmit! Visszanézek Franciscóra. – Felhívtak minket, Rick – mondja, a hangja még mindig halk és távoli. – Tíz perccel ezelőtt. – Igen? – kérdezem. Most mindegyikük engem néz, és Francisco beszél. – Küldenek egy helikoptert – mondja –, ami elvisz minket a reptérre. – Felsóhajt, és kissé leejti a vállát. – Nyertünk. Ó, a rohadt életbe, gondolom. Szóval itt állunk, a kavicsos aszfalt sivatagában, néhány légkondicionáló pálmafaként meredező szellőzőcsöve között, miközben várjuk az életet vagy a halált. Egy hely a napon, vagy egy hely a sötétben. Most kell beszélnem. Már megpróbáltam néhányszor hallatni a hangom, de volt valami kósza, ostoba beszéd az elvtársaim közt arról, hogy ledobnak a tetőről, úgyhogy visszafogtam magam. De most a nap tökéletes. Isten lenyúlt, elhelyezte a napot a megfelelő helyen, akár egy golflabdát az elütőpöckön, és most, ebben a pillanatban épp a táskájában kotorászik egy pilótát keresve. Ez a tökéletes időpont, és nekem beszélnem kell. – Szóval akkor mi történik? – kérdezem. Senki sem válaszol, azon egyszerű oknál fogva, hogy senki sem tud. Természetesen azt mindnyájan tudjuk, hogy mit akarunk, mi történjen, de az akarás többé már nem elég. Az elképzelés és a valóság között ott az árnyék, meg minden ilyesmi. Mindenfelől fura tekinteteket kapok. Magamba szívom. – Akkor egyszerűen csak idekint lófrálunk, ennyi?

– Pofa be! – sziszegi Benjamin. Rá se hederítek. Nem tehetem. – Itt várunk, a tetőn, egy helikopterre. Mert ezt mondták?! – Most se felel senki. – Esetleg azt nem javasolták, hogy álljunk sorba, és rajzoljunk magunk köré rikító narancssárga köröket? – Csend. – Úgy értem, csak azon tűnődöm, hogyan tehetnénk még könnyebbé a dolgukat. Ennek javarészét Bernhardra zúdítom, mert az az érzésem, hogy ő az egyetlen, aki nem biztos a dolgában. A többiek belekapaszkodtak a szalmaszálba. Izgatottak, reménykednek, lefoglalja őket, hogy eldöntsék, vajon az ablak mellett fognak-e ülni, vagy sem, és hogy lesz-e idő vámmentes cuccokat vásárolni – de, hozzám hasonlóan, Bernhard időről időre megfordult és a napba hunyorgott, és talán ő is arra gondol, hogy épp ez a mostani lenne a megfelelő időpont megtámadni valakit. Ez a tökéletes bűntény, és Bernhard sebezhetőnek érzi magát itt fenn a tetőn. McHull felé fordulok. – Mondja el nekik – mondom. Megrázza a fejét. Nem elutasításként. Csak összezavarodva, félve, meg még néhány ilyesmi. Teszek felé néhány lépést, mire Benjamin a levegőbe bök a fegyverével. Tovább kell mennem. – Mondja el nekik, hogy igaz, amit mondtam! – Igyekszem határozottnak lenni. – Mondja el nekik, ki maga! McHull lehunyja a szemét egy pillanatra, majd tágra nyitja. Talán azt remélte, hogy ápolt pázsitot meg fehérruhás pincéreket talál, vagy az egyik hálószobája mennyezetét; de mikor nem lát mást, csak egy rakás koszos, éhes, ijedt embert fegyverekkel, nekiomlik a korlátnak. – Tudja, hogy igazam van – mondom. – A helikopter, ami idejön, tudja, mire való. Hogy mit fog csinálni. Meg kell mondania nekik! – Teszek még néhány lépést. – Mondja el nekik, mi történt, és hogy miért fognak meghalni. Használja a szavazatát. De McHull magába roskadt. Az álla a mellkasára esett, és újra lehunyta a szemét. – McHull – mondom, majd elhallgatok, mert valakiből feltört egy rövid, sziszegő hang. Bernhard az, és most mozdulatlanul áll, lenéz a tetőről, félrebillentett fejjel. – Hallom – mondja. Senki nem moccan. Dermedten állunk. És akkor én is meghallom. És Latifa, és aztán Francisco. Egy távoli szúnyog egy távoli palackban. McHull vagy meghallotta, vagy elhitte, hogy mi, többiek meghallottuk. Felemelte az állát a mellkasáról, és tágra nyitotta a szemét. De én nem várhatok rá. Odalépek a korláthoz. – Mit csinálsz? – kérdezi Francisco. – Ez meg fog minket ölni – mondom. – Azért jön, hogy megmentsen bennünket. – Hogy megöljön, Francisco. – Te kis rohadék! – üvölti Bernhard. – Mi a szart csinálsz? Ekkor már mind engem néznek. Hallgatnak és néznek. Mert lenyúltam a barna zsírpapírból álló kis sátramhoz, és szétterítettem a benne rejlő kincseket. A brit gyártmányú Javelin egy könnyű, szuperszonikus, önálló föld-levegő rakétarendszer. Egy kétfázisú szilárd üzemanyaggal hajtott rakéta, aminek öt és hat kilométer között van a hatósugara, összesen huszonöt kiló körüli, és bármilyen színben megkapható, amilyet csak az ember akar, feltéve,

hogy az ember olívazöldet akar. A rendszer két ügyes kis egységből áll, az első egy zárt kilövődoboz, ami tartalmazza a rakétalövedéket, a második pedig egy félautomata látótengely-vezérlésű rendszer, amiben sok nagyon kicsi, nagyon okos, nagyon drága elektromos kütyü van. Összerakás után a Javelin egy feladatot tud igazán prímán ellátni. Lelövi a helikoptereket. Éppen ezért kértem ezt, tudniillik. Bob Rayner szerzett volna nekem teafőzőt, vagy egy hajszárítót, vagy egy kabrió BMW-t is, ha megadtam volna érte a megfelelő pénzt. De én azt mondtam, nem, Bob. Tedd el az orrom elől azokat a csábító dolgokat! Én egy nagy játékot akarok! Egy Javelint akarok! Ez a bizonyos modell, Bob szerint, egy teherautó platójára esett rá, miközben épp távozott egy hadifelszerelés-raktárból Colchester közelében. Felmerülhet a kérdés, hogy ilyesmi hogyan történhet meg ebben a mi modern korunkban, a számítógépesített leltározással meg a számlákkal, meg a kapuknál álló fegyveres őrökkel – de, bármilyen hihetetlen, a katonaság nem különbözik a Harrod's nagyáruháztól. Az árukészlet csökkenése állandó probléma. Rayner néhány barátja körültekintően eltávolította a Javelint a teherautóról, aztán átrakták egy VW kisbusz aljába, és ott is maradt, hála az égnek, a Tangierig tartó ezerkétszáz mérföldes út során. Nem tudom, hogy a házaspár, aki a kisbuszt vezette, tudta-e, hogy ott van. Csak annyit tudok, hogy újzélandiak voltak. – Tedd le! – ordította Benjamin. – Különben? – kérdeztem. – Különben rohadtul kinyírlak! – üvölti, és közelebb lép a tető széléhez. Nem szólal meg senki, és a csendet megtölti a zümmögés. A palackba zárt légy dühös. – Nem izgat – mondom. – Tényleg nem. Ha ezt leteszem, amúgy is halott vagyok. Úgyhogy azt hiszem, inkább kitartok mellette, koszi. – Cisco – kiáltja Benjamin kétségbeesetten. – Nyertünk! Azt mondtad, nyertünk! – Senki se felel, így aztán Benjamin újra ugrálni kezd. – Ha rálő arra a helikopterre, megölnek minket! És van még némi kiabálás. Sokkal több. De egyre nehezebb megmondani, honnan jönnek a hangok, mert a zümmögésből fokozatosan zakatolás lesz. Zakatolás a napból. – Ricky – mondja Francisco, és ráébredek, hogy közvetlenül mögöttem áll. – Tedd azt le! – Meg fog ölni minket, Francisco! – kiáltom. – Tedd le, Ricky. Elszámolok ötig. Vagy leteszed, vagy lelőlek. Komolyan gondolom. És azt hiszem, valószínűleg komolyan is gondolja. Azt hiszem, tényleg azt hiszi, hogy ez a hang, a szárnyaknak ez a csapkodása a Könyörület, és nem a Halál hangja. – Egy – kezdi. – Magától függ, Naimh – mondom, és odaigazítom a szemem a gumigallérhoz az irányzórésen. – Mondja el nekik az igazságot, most! Mondja el nekik, hogy mi ez a gép, és hogy mit fog csinálni! – Megöl minket! – sikítja Benjamin, és azt hiszem, valahol tőlem jobbra látom ugrálni. – Kettő – folytatja Francisco. Bekapcsolom a vezérlőrendszert. A zümmögés elmúlt, kioltotta a helikopter zajának alacsonyabb frekvenciája. Basszus hangok. A szárnyak csapkodása. – Mondja meg nekik, Naimh! Ha engem lelőnek, mindenki meghal. Mondja el nekik az igazat! – A nap befedi az eget, kifejezéstelenül és könyörtelenül. Már csak a nap van, meg a kattogás. – Három – mondja Francisco, és hirtelen valami fém érint meg a bal fülem mögött. Lehet akár egy

kanál is, de azt hiszem, nem az. – Igen vagy nem, Naimh? Melyik lesz? – Négy – mondja Francisco. A zaj már nagyon nagy. Olyan nagy, mint a nap. – Szedje le! – mondja Francsico. De nem Francisco az. Hanem McHull. És nem is csak mondja, hanem üvölti. Elveszti az eszét. Tépi a bilincseit, vérzik, ordibál, csapkod és a kavicsokat rugdossa végig a tetőn. És most már, azt hiszem, Francisco elkezdett visszakiabálni neki, hogy fogja be a száját, miközben Bernhard és Latifa is egymással üvöltöznek, vagy velem. Azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. Tudniillik elkezdtek mind eltűnni. Elhalványodni. Otthagytak egyedül egy néma világban. Mert ekkor már látom. Kicsi, fekete, gyors. Lehetne akár egy bogár is a nézőrés előtt. A Diplomás. Hydra rakéták. Hellfire levegő-föld rakátalövedékek, .50-es ágyúk. Hatszáznegyven kilométer per órával repül, ha kell. Csak egyetlen esélyem van. Meg fog érkezni, és leszedegeti a célpontjait. Nincs semmi félnivalója. Egy rakás őrült terrorista automata fegyverekkel, akik ide-oda lövöldözgetnek. Még a csűr ajtaját se találnák el. Míg a Diplomás egész szobányi lyukat tud ütni egy épületen egyetlen gombnyomással. Csak egyetlen esélyem van. Ez a rohadt nap! Elvakít, és kiégeti a képet a nézőrésben. Folyni kezdtek a könnyeim a kép ragyogásától, de nyitva tartom a szemem. – Tedd le! – mondja Benjamin. A fülembe üvölti, ezer mérföldnyire tőlem. – Tedd le! Jézusom, milyen gyors! Elillan a háztetők fölött, talán már csak fél mérföld. Te rohadék szarházi! Valami hideg és kemény a nyakamon. Valaki határozottan megpróbál kinyírni. Átdöfni a nyakamat a csővel. – Szétlőlek! – üvölti Benjamin. Távolítsák el a biztonsági fedelet és kattintsák le az elsütő-szerkezetet. Az Önök Javelinje most már ki van biztosítva, uraim. Elakadni a lövésben. Tedd le. A tető felrobbant. Egyszerűen csak darabjaira hullott. És aztán, a másodperc egy töredékével később az ágyútűz hangja. Egy hihetetlen, fülsüketítő, testet rázó hang. Kődarabkák repültek fel és oldalra, minden egyes darab legalább olyan halálos, mint a repeszek, amik okozták. Por és erőszak és rombolás. Összerezzentem, elfordultam és a könnyek végigfolytak az arcomon, ahogy a nap elengedett. Megtette az első kört. Hihetetlen sebességgel. Gyorsabb volt, mint bármi, amit valaha láttam – bármi, a vadászrepülő kivételével. És hihetetlen volt az is, ahogyan megfordult. Egyszerűen leejtette a könyökét és megperdült. Egyik irány, pörgés, másik irány. A kettő között meg semmi. Éreztem a számban a füst ízét a kipufogójából. Újra felemeltem a Javelint, és közben megláttam Benjamin fejét és vállát, úgy harminc méternyire. A többi része a franc se tudja, hol lehet.

Francisco újra velem kiabált, de ezúttal spanyolul, úgyhogy már sosem fogom megtudni, miről volt szó. És itt jön megint. Negyed mérföld. És ezúttal ténylegesen láttam is. A nap ezúttal mögöttem volt, emelkedőben, felgyorsulva, teljes erejével a felém tartó kis fekete gyűlöletcsomagra irányítva ragyogását. Célkereszt. Fekete pont. Egyenes vonalon repül. Semmi kitérés. Minek vesződjön ezzel? Egy rakás őrült terrorista, nincs félnivalója. Látom a pilóta arcát. Nem a nézőben, hanem a fejemben. Az első forduló óta ott van az arca a fejemben. Hajrá! Meghúztam az elsütő-szerkezetet, fellőve a hőelemet, aztán megtámaszkodtam, ahogy az elsőfázisú motor hátralökött a korlát felé egy rakétaindító erejével. Newton, gondoltam. Most már itt jön. Gyors, mint valaha, gyors, mint bármi, de látlak. Látlak, te rohadék szarházi! A második fázisú motor berobbant, előrerúgva a Javelint, buzgón és mohón. Lássa a kutya azt a nyulat! Csak tartom. Ennyi, amit csinálok. A célkereszten tartom. A kamera a célzóegységben nyomon követi a jelzőfényt a rakétalövedék farán, és összehasonlítja a nézőből érkező jelzésekkel – és bármilyen eltérés esetén hibajavító jelzést küld a rakétalövedéknek. Nekem mindössze annyit kell csinálnom, hogy a célkeresztben tartom. Két másodperc. Egy másodperc. Latifa arcát megvágta egy elrepülő tégladarab, és elég erősen vérzett. Beamon irodájában ültünk, és próbáltam elállítani a vérzést egy törölközővel, miközben Beamon Hugo Steyrével fedezett bennünket. A többi túsz közül is fegyverhez jutott néhány, és most szétszóródtak a szobában és idegesen nézegettek ki az ablakon. Körbenéztem a szobában az ideges arcokon, és hirtelen kimerültnek éreztem magam. És éhesnek. Farkaséhesnek. Valami zaj volt odakint a folyosón. Lépések. Kiáltások arabul és franciául, majd angolul is. – Hangosítsa már fel, megtenné? – szóltam oda Beamonnak. A válla fölött odanézett a tévére, ahol egy szőke nő tátogott ránk. A felirat alatta „Connie Fairfax – Casablanca” volt. Felolvasott valamit. Beamon előrelépett és feltekerte a hangerőt. Connie-nak szép hangja volt. Latifának szép arca volt. A vér a sebén kezdett megalvadni. – ...három órával ezelőtt adta ki a CNN-nek egy fiatal, arab kinézetű nő – mondta Connie, és ekkor a képen megjelent egy bejátszás egy kis, fekete helikopterről, ami láthatóan komoly gondokkal találta magát szemben. Connie tovább olvasott. – A nevem Thomas Lang – mondta. – Erővel kényszerítettek ebbe az akcióba az amerikai hírszerzési szolgálat tisztjei, látszólag azért, hogy beépüljek az Igazság Kardja nevű terrorista szervezetbe. – A

képen újra Connie tűnt fel, ahogyan felnézett, és a füléhez szorította a fejhallgatóját. Egy férfi hangja azt kérdezte: – Connie, nem ők voltak a felelősek az Ausztriában történt lövöldözésért? Connie azt mondta, de igen, ez valóban így van. Azt leszámítva, hogy Svájcban történt. Aztán újra lenézett a papírdarabra. – Az Igazság Kardja a valóságban egy nyugati fegyverkereskedő által finanszírozott szervezet, aki kapcsolatban áll az amerikai CIA renegát elemeivel. A folyosóról érkező kiabálások alább hagytak, és amikor odanéztem az ajtóra, láttam, hogy Solomon áll ott és engem néz. Bólintott egyszer, majd lassan bejött a szobába, a bútorok romhalmazait kerülgetve. Mögötte egy adag szürkeinges tűnt fel. – Ez az igazság – ordította McHull, mire a tévé felé fordultam, hogy lássam, milyen felvételt tettek a tetőn rögzített vallomása alá. Nem volt valami jó, hogy őszinte legyek. Néhány fejtető, ami néha megmegmozdul. McHull hangja eltorzult, beleszűrődött a háttérzaj, mert nem tudtam elég közel elhelyezni a rádió mikrofonját a tűzlétrához. De én felismertem volna a hangját így is, ami azt jelentette, hogy mások is fel fogják ismerni. – Mr. Lang azzal zárta a közleményét – folytatta Connie –, hogy megadta a CNN-nek a 254,125 megahertzes rádióhullámot, azt az ultrarövidhullámú frekvenciát, amiről ez a felvétel is készült. Egyelőre senki nem azonosította a rajta szereplő hangokat, de úgy tűnik, hogy... Beamon felé intettem. – Most már leveheti a hangot, ha akarja – mondtam. De ő úgy hagyta, nekem meg eszem ágában sem volt vitatkozni vele. Solomon Beamon asztalának a szélén gubbasztott. Egy percre Latifára nézett, majd rám. – Nem gyanúsítottakat kellene éppen nyakon csípned? – kérdeztem. Solomon elmosolyodott egy kicsit. – Mr. McHull nyaka most épp eléggé el van csípve – mondta. – És Woolf kisasszony is jó kezekben van. Ami pedig Mr. Russel P. Barnest illeti... – Ő vezette a Diplomást – mondtam. Solomon felvonta a szemöldökét. Vagy inkább otthagyta, ahol volt, és a testét egy kissé alábbejtette. Úgy nézett rám, mint aki több meglepetést már nem akar hallani a mai nap során. – Rusty annak idején helikopterekkel repült a haditengerészetnél – mondtam. – Eleve így került bele ebbe az egészbe. – Óvatosan elemeltem a törülközőt Latifa arcától, és láttam, hogy elállt a vérzés. – Szerinted telefonálhatok innen? Tíz nappal később repültünk vissza Angliába a királyi légierő egyik Hercules gépén. Az ülések kemények voltak, a kabin meg hangos, és nem adtak le egyetlen filmet se. De én boldog voltam. Boldogan néztem, hogy alszik Solomon, összegörnyedve a kabin másik oldalán, barna esőkabátja összehajtogatva a feje alatt, keze összefonva a hasán. Solomon jó barátom volt, de amikor aludt, szinte már úgy éreztem, szeretem. Vagy talán csak bemelegítettem a szerető berendezésemet, hogy készen álljon valaki más számára. Igen, minden bizonnyal erről lehetett szó. A királyi légierő coltishalli bázisán értünk földet, röviddel éjfél után, és egy egész autóhad követett bennünket, miközben a hangárhoz gurultunk. Kis idő múlva az ajtó nagy kongás közepette kinyílt, és felkúszott a fedélzetre némi hideg norfolki levegő. Mélyet szippantottam belőle. O'Neal odakint várakozott, kezét mélyen a kabátja zsebébe süllyesztve, vállát egész a füléig húzva.

Felém rántotta az állát, és Solomonnal követtük a Roverhez. O'Neal meg Solomon előre ültek, én meg becsusszantam mögéjük, lassan, kiélvezve a pillanatot. – Szia – mondtam. – Szia – mondta Ronnie. Ezt hallgatás követte a jobbik fajtából, és Ronnie meg én egymásra mosolyogva bólintottunk. – Crichton kisasszony nagyon szeretett volna itt lenni a hazatérésekor – mondta O'Neal, és a kesztyűjével letörölte a páralecsapódást a szélvédőről. – Valóban? – kérdeztem. – Valóban – mondta Ronnie. O'Neal beindította a motort, míg Solomon a párátlanítóval babrált. – Nos – mondtam –, bármit akar is Crichton kisasszony, azt határozottan meg kell kapnia. Ronnie-val egyre csak mosolyogtunk egymásra, ahogy a Rover elhúzott a bázisról, bele a norfolki éjszakába.

Az elkövetkező hat hónap során a Javelin föld-levegő rakéta tengerentúli eladásai egy kicsit több mint negyven százalékkal növekedtek. VÉGE

Tartalom ELSŐ RÉSZ Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik rész Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet MÁSODIK RÉSZ Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet