Laurie Halse Anderson JÉGVIRÁG- LÁNYOK. Ciceró Könyvstúdió

Laurie Halse Anderson

JÉGVIRÁGLÁNYOK

Ciceró Könyvstúdió

A mű eredeti címe WlNTERGIRLS

Fordította SÓVÁGÓ KATALIN

ISBN 978 963 539 755 6 Copyright © Laurie Halse Anderson, 2009 © Sóvágó Katalin, Hungarian translation, 2011 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2011

Scotnak, mert megrakja a tüzet, amely melegít, ha dühöng a hóvihar odakint.

„Elbámult a leány, s a kecses játékszer után nyúlt két karral – s a sokösvényű föld megnyílt… Nem hallotta meg isten sem, sem földi halandó, hogy sikított a leány…” Homéroszi himnusz Demeterhez Devecseri Gábor fordítása

„A király pedig parancsot adott, hogy hagyják aludni a lányát, amíg el nem jön az ideje, hogy felébredjen.” Charles Perrault: Csipkerózsika, 1696

►001.00◄ Szóval, mondja nekem, folynak a szájából a szavak, kávéba áztatott áfonyásmuffinmorzsák vesszőivel tagoltan. Elmondja nekem négy mondatban. Nem, ötben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy halljam, de már késő. A tények beosonnak, és átdöfnek. Mire a legrosszabb részhez ér …testét egy motelszobában találták meg, egyedül… …falaim felépülnek, ajtóim bezárulnak. Bólogatok, kommunikálnánk, ó pedig észre sem veszi a különbséget.

mintha

figyelnék,

mintha

Nem szép, amikor meghalnak a lányok. ►002.00◄ – Nem akartuk, hogy az iskolában vagy a hírekben halljad. – Jennifer a szájába tömi az utolsó kiadós falat muffint. – Biztos, hogy jól vagy? Kinyitom a mosogatógépet, és belehajlok az előgomolyodó párafelhőbe. Bár belemászhatnék, és összekuporodhatnék egy tálka és egy tányér között! Mostoha anyám Jennifer rám zárhatná az ajtót, MAXIMUM-ra állíthatná a tárcsát, és megnyomhatná, hogy BE. A gőz megfagy, mikor megérinti az arcomat. – Jól vagyok – hazudom. Elveszi az asztalról a mazsolás zablisztkeksz dobozát. – Borzasztó érzés lehet. – Letépi a kéregpapír pántot. – A borzasztónál is rosszabb. Ideadnál egy tiszta tartót? Kiveszek a konyhaszekrényből egy átlátszó műanyag dobozt fedelestől, és odanyújtom a pult felett. – Apu hol van? – Véglegesítő értekezleten. – Ki szólt neked Cassie-ről? Lemorzsolja a süti szélét, mielőtt a dobozba tenné, hogy olyan legyen, mintha nem vásárolta, hanem maga sütötte volna. – Anyád telefonálta meg, tegnap, késő este. Azt akarja, hogy ne várd ki a következő időpontodat, hanem azonnal menjél be dr. Parkerhez. – Te mit gondolsz? – kérdezem. – Jó ötlet – mondja. – Majd utánanézek, hogy be tud-e iktatni ma délután. – Ne fáradj! – Kihúzom a mosogatógép felső kosarát. A poharak belerezegnek az apró sikolyokba, amikor hozzájuk nyúlok. Ha kivenném őket, széttörnének. – Nincs értelme. Megáll morzsolás közben. – Cassie a legjobb barátnőd volt. – Már nem. Majd a jövő héten megyek dr. Parkerhez, úgy, ahogy kell. – Hát ezt neked kell eldöntened. Megígéred nekem, hogy felhívod anyukádat, és beszélsz vele erről? – Megígérem. Jennifer a mikró órájára néz, és elkiáltja magát: – Emma! Négy perc!

Mostohatestvérem Emma nem válaszol. A nappaliban van, megdelejezi a televízió és egy tálka kék kukorica-pehely. Jennifer egy kekszet majszol. – Nagyon nem szívesen mondok rosszat a halottakról, de örülök, hogy már nem lógtál együtt vele. Visszatolom a felső kosarat, kihúzom az alsót. – Miért? – Cassie egy roncs volt. Magával ránthatott volna. A hússzeletelő késért nyúlok, amely a kanalak fészkében rejtőzik. A fekete nyél meleg. Ahogy kihúzom, a penge belehasít a levegőbe, szétszeleteli a konyhát. Ott van Jennifer, aki boltban vásárolt kekszet rakosgat egy dobozba, amit a lánya magával visz az iskolába. Ott van apu üres széke, azt mímelve, hogy apunak nincs beleszólása ezekbe a korai értekezletekbe. Ott van az anyám árnyéka, aki jobban szereti a telefont, mert a szemtől szemben túl sok időt igényel, és általában ordítás a vége. Itt áll egy lány, kést markolva. Zsír a tűzhelyen, vér a levegőben, és a sarkokban rakásra gyűlnek a dühös szavak. Arra vagyunk idomítva, hogy ne lássuk, hogy semmit se lássunk belőle. …testét egy motelszobában találták meg, egyedül… Valaki csak letépte a szemhéjamat. – Hála istennek, hogy te erősebb vagy, mint ő! – Jennifer kiüríti a kávésbögréjét, és letörli a szája sarkából a morzsákat. A késpenge sóhajtva siklik bele a húsvágó deszkába. – Ja. – Egy tányérért nyúlok, amelyről lesikálták a vért és a porcogót. Tíz kilót nyom. Jennifer rápattintja a fedelet a kekszesdobozra. – Lesz egy kései elszámolásom. El tudnád vinni Emmát focira? Ötkor kezdődik az edzés. – Melyik pályán? – Richland Park, túl a plázán. Nesze! – A kezembe nyomja a súlyos bögrét, peremén szájrúzsának véres félholdjával. A pultra teszem, és reszkető karokkal kiszedem a tányérokat, egyszerre mindig csak egyet. Emma bejön a konyhába, és a mosogató mellé rakja a tálkáját, amely félig van égszínkék tejjel. – Nem felejtetted el a sutit? – kérdezi az anyjától. Jennifer megrázza a plasztikdobozt. – Késésben vagyunk, édes. Hozd a cuccod! Emma a hátizsákjához trappol. Tornacipőjének fűzője laffog. Még aludnia kellene, de apám felesége hetente négyszer korábban viszi be az iskolába, hegedűórák és francia társalgás miatt. Egy harmadikos már nem túl fiatal a szellemi gyarapodáshoz, mondják. Jennifer feláll. Szoknyájának szövete annyira feszül a combján, hogy a zsebek tátongnak. Megpróbálja elsimítani a ráncokat. – Aztán Emma nehogy sült krumplit vásároltasson veled edzés előtt! Ha éhes, kaphat egy gyümölcskelyhet. – Maradjak ott, és hozzam haza? A fejét rázza. – Granték hazahozzák. – Leveszi a kabátját a szék támlájáról, beledugja a karjait az ujjakba, és gombolkozni kezd. – Miért nem eszel egy muffint? Tegnap vásároltam narancsot. Ehetnél esetleg pirítóst vagy mélyhűtött gofrit.

Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyeneket akarjak. Mert nincs szükségem egy muffinra (410), nem akarok egy narancsot (75), vagy pirítóst (87), a gofritól (180) pedig öklendezem. Az üres tálkára mutatok a pulton, az összevissza ácsorgó gyógyszeres üvegek és az Áfonyáspattogós-doboz mellett. – Majd eszem pelyhet. Jennifer szeme a faliszekrényre villan, amelyre fölragasztotta a táplálási tervemet. A zárójelentéssel együtt kaptam, amikor hat hónapja beköltöztem. Három hónappal később, a tizennyolcadik születésnapomon leszedtem. – Az túl kevés egy egész adaghoz – mondja óvatosan Jennifer. Meg tudnék enni egy egész dobozzal. Valószínűleg még a tálkát sem töltöm tele. – Rossz a gyomrom. Jennifer ismét kinyitja a száját. Tétovázik. Belepöffenti a mozdulatlan konyhába a kávéfoltos, reggeli savanyú párát, összespriccel vele. Ne mondd ki! Kinemondd! – Bízz, Lia. Kimondta. – Ez itt a lényeg. Főleg most. Nem akarjuk… Ha nem lennék ilyen fáradt, lenyomnám a bizodalmat és a lényeget a hulladékőrlőbe, és járatnám a hulladékőrlőt egész álló nap. Kiveszek egy nagyobb tálat a mosogatógépből, és a pultra teszem. – Tökéletesen. Jól. Vagyok. Oké? Jennifer kétszer pislog, és befejezi a kabátja gombolgatását. – Oké, értem. Emma, kösd meg a cipőfűződet, és ülj be a kocsiba! Emma ásít. – Várj! – Lehajolok, és megkötöm Emma cipőfűzőjét. Kétszer. – Tudod, hogy nem csinálhatom ezt örökké. Túl öreg vagy te már ehhez. Emma vigyorog, és megcsókolja a homlokomat. – De igenis, hogy meg tudod csinálni, buta! Ahogy felegyenesedek, Jennifer két kényszeredett lépést tesz felém. Várok. Jennifer tojáshéj-alapozóval beporzott, sápadt, kerek moly, aki aktatáskával, retiküllel és a bérelt szabadidő-autó távindítójával fegyverkezik föl nappalra. Idegesen verdes. Várok. Most kellene összeölelkeznünk vagy puszit adnunk egymásnak, vagy úgy tennünk. Megköti az övét. – Nézd… Ma csak mozogj egész nap! Oké? Próbálj keveset gondolkozni! – Jó. – Búcsúzz el a nővéredtől, Emma! – ösztökéli a húgomat Jennifer. – Szia, Lia! – Emma int, és áfonyakéken mosolyog rám. – Tényleg jó a pehely. Ha akarod, megeheted az egész dobozzal.

►003.00◄ Túl sok pelyhet (150) csobbantok bele a kétszázalékos tejbe (125). A reggeli a naplegfontosabbétkezése. A reggelitől leszek nac-ce-rű. .. .Amikor igazi lány voltam, két szülővel és egy házzal, és nem villogtak a kardok, reggelire müzli volt friss földieperrel, amit mindig olvasás közben ettem, a könyvet a gyümölcsöstálnak támasztva. Cassie-éknél gofrit ettünk híg sziruppal, ami a juharfából jön, nem hamisított kukoricasziruppal, és olvastuk a vicces oldalakat…

Nem, nem mehetek oda. Nem fogok gondolkozni. Nem fogok nézni. Nem fogom beszennyezni a belsőmet Áfonyáspattogóssal vagy muffinnal, sem pedig karistoló pirítóssal. Átment rajtam a tegnap tévedése és mocska. Fényes és rózsaszín a belsőm. Tiszta. Az üres jó. Az üres erős. Csakhogy vezetnem kell. …Tavaly vezettem: ablak leengedve, zene felhangosítva, október első szombatja, repültünk a főiskolai felvételi vizsgára. Úgy vezettem, hogy Cassie rákenhesse a körmére az utolsó réteg lakkot. Titkos nővérek voltunk világuralmi tervekkel, a lehetőség gyöngyözött körülöttünk, akár a pezsgő. Cassie nevetett. Én nevettem. Mi voltunk a tökély. Reggeliztem? Természetesen nem. Vacsoráztam-e tegnap este, ebédeltem-e, ettem egyáltalán? Előttünk a kocsi fékezett, mert sárgára, aztán vörösre váltott a lámpa. Gumiszandálom tétovázott a pedál fölött. Az élek elmosódtak. Fekete, szúró bizsergés vonaglott fölfelé a gerincemen, és rácsavarodott a szememre, mint a selyemsál. Előttünk eltűnt az autó. Eltűnt a kormány, a műszerfal. Nem volt Cassie, nem volt közlekedési lámpa. Hogy kellett volna megakadályoznom ezt a dolgot? Cassie lassított felvételen visított. ::Pillecukor/lég/robbanás/zsák:: Amikor felébredtem, a mentős és egy rendőr csúnyán nézett rám. A sofőr, akinek az autójába belementem, a mobiljába üvöltözött. A vérnyomásom, mint egy kígyóé. A szívem elfáradt. A tüdőm szunyálni akart. Belém szúrtak egy tűt, felfújtak, mint egy vásári léghajót, és elfuvaroztak egy kórházba, ahol acélszemű ápolónők felírták az összes rossz adatot. Sittre. Vágtak. Anyu és apu berohant, a változatosság kedvéért együtt, boldogan, hogy nem haltam meg. Egy nővér odaadta a beteglapomat az anyámnak. Ő végigolvasta, és elmagyarázta a katasztrófát apámnak, aztán veszekedtek, veszekedésük sárlavinája teleokádta a fertőtlenített ágyneműt, kilövellt a folyosóra. Kizsigerelt/ agyonhajszolt/ mániás/nem, depressziós/voltam/nem, figyelemre/nem, fegyelemre/pihenésre/volt szükségem/szükségem/a te hibád/a te hibád/hibád/hibád. Rásütötték háborújuk billogját erre a csepp kis csont-bőr lányra. Telefonálgatás következett. Szüleim erőltetett menetben vittek a pokolba a dombtetőn New Seasonsbe… Cassie megúszta, szokás szerint. Sehol egy karcolás. A biztosítás bőven fedezte a kárt, úgyhogy kapott egy kikalapált kocsit és új hangfalat. Anyáink beszélgettek egy kicsit, de hát, ugye, minden lány átesik ezen, most mit csináljunk? Cassie bejelentkezett a következő tesztre, és a Bűvös Kék szalonban manikűröztetett, miközben engem bezártak, és cukros vizet csepegtettek üres ereimbe… Megtanultam a leckét. A vezetéshez üzemanyag kell. Nem Emma Áfonyáspattogós pelyhe. Megborzongok, a hulladékőrlőbe öntöm az ázott moslék nagyját, aztán a földre teszem a tálkát. Kora és Pluto, Emma macskái nesztelenül keresztülvágnak a konyhán, és a tálkába dugják a fejüket. Rajzolok egy öntapadóra egy kioltott nyelvű, vigyori pofát, aláírom: FINCSI VOLT, EMMA! KÖSZ!, és rányomom a gabonapelyhes dobozra. Eszem tíz szem mazsolát (16) és öt szem mandulát (35) és egy zöld húsú körtét (121)

(= 172). A falatok levánszorognak a torkomon. Megeszem a vitaminjaimat és a dilibogyókat, amelyek megakadályozzák, hogy az agyam szétrobbanjon: egy hosszú bordót, egy kövér fehéret, két pipacspirosat. Leöblítem az egészet forró vízzel. Jó lesz, ha gyorsan hatnak. Egy halott lány hangja vár rám a telefonomon.

►004.00◄ A kapaszkodás az emeletre tovább tart, mint szokott. A folyosó legvégén alszom, a pici térben, amely még mindig úgy van berendezve, mint egy vendégszoba. Fehér falak. Sárga függöny. A rekamiét sose csukják össze, az íróasztal egy udvari kiárusításból származik. Jennifer egyfolytában ajánlgatja, hogy vesz nekem új bútort, és kifest vagy tapétáz. Azt mondom neki, hogy egyelőre nem találtam ki, mit akarok. Először valószínűleg a poros dobozokból kellene kipakolnom. A telefonom egy halom szennyes tetején várakozik, ott, ahova esett, miután vasárnap hajnalban a falhoz vágtam, mert megőrültem a folyamatos csengéstől, és túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyomjam. Utoljára hat hónapja telefonált, miután másodszor kerültem ki a kórházból. Naponta négyszer vagy ötször hívtam, de nem vette föl, és nem is hívott vissza, aztán végül mégis. Arra kért, hogy figyeljek, és megmondta, hogy nem tart sokáig. Én vagyok minden rossznak a forrása, mondta Cassie. Negatív hatás, mérgező árnyék. Amíg én be voltam zárva, a szülei elhurcolták egy orvoshoz, aki átmosta az agyát, földhöz lapította pirulákkal és üres szavakkal. Neki folytatnia kell az életét, át kell rajzolnia a határait, mondta Cassie. Én vagyok az oka, hogy leromlottak az osztályzatai, és megbukott franciából, én vagyok az oka mindennek, ami csúnya és veszedelmes. Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Én voltam az oka, hogy nem szökött meg elsőben. Én voltam az oka, hogy nem vett be egy egész doboz altatót, amikor a fiúja megcsalta. Én hallgattam órákon át, amikor a szülei ordítottak vele, és megpróbálták begyömöszölni egy manöken-múmiakoporsóba, amely nem illett rá. Én értettem meg, mi indította be nála a földrengéseket. A legtöbbjét. Én tudtam, mennyire fáj olyan emberek gyerekének lenni, akik nem képesek észrevenni, még akkor se, ha elébük állsz, és toporzékolsz. Ám Cassie-nek túl bonyolult volt erre emlékezni. Könnyebb volt lapátra tennie még egyszer, utoljára. Sivatagos átokföldjévé változtatta a nyaramat. Mikor elkezdődött az iskola, levegőnek nézett a folyosón, míg az új barátnői úgy lógtak a nyakán, mint a húshagyókeddi gyöngysorok. Letörölt a létezése homlokzatáról. De történt valami. A szombat éjszaka és a vasárnap hajnal közötti holtidőben telefonált nekem. Persze nem vettem fel. Részegen hívott, vagy heccből hívott. Nem hagyhattam, hogy bepalizzon barátnőnek még egyszer, csak azért, hogy hátat fordíthasson és összezúzhasson még egyszer. …testét egy motelszobában találták meg, egyedül… Nem vettem föl. Nem hallgattam le a tegnapi üzeneteit. Olyan dühös voltam, hogy rá se bírtam nézni a telefonra. Még mindig vár rám.

Leülök a szennyes pizsamanadrágokra, pulóverekre, és előásom a telefont. Felnyitom. Cassie harmincháromszor hívott, először szombat este 11:30-kor. ÖNNEK HANGÜZENETE VAN. – Lia? Én vagyok az. Hívj fel! Cassie. Második üzenet. – Hol vagy? Hívj vissza! – Cassie. Harmadik: – Nem hülyéskedek, Overbrook! Komolyan beszélnem kell veled! Cassie két napja, szombaton. – Hívj fel! – Nagyon szépen kérlek, hívj fel! – Nézd, sajnálom, hogy olyan szemét voltam. Kérlek! - Tudom, hogy megkapod ezeket az üzeneteket! – Majd később haragudhatsz rám, oké? Komolyan beszélnem kell veled! – Igazad volt – nem te voltál a hibás. – Nincsen senkim, akihez szólhassak! – Ó, Istenem. Tizenötször tette le 1:20 és 2:55 között. Következő: – Kérlek, Lia-Lia! – Kásás volt a hangja. – Olyan szomorú vagyok. Nem bírok kijutni. – Hívj fel! Olyan szar! Még kétszer leteszi. 3:20, nagyon kásás hangon: – Nem tudom, mit csináljak. 3:27 – Hiányzol. Hiányzol! A kupac aljára temetem a telefont, és vastagabb pulóvert veszek, mielőtt kimennék az autómhoz. A tél korán érkezik New Hampshire-be.

►005.00◄ Időzítésem tökéletes: dugóba kerülök. Körülöttem kövér tehenek és bömbölő bikák vezetik az autókat. Óránként hat mérfölddel gurulunk. Futni is gyorsabban tudok. Fékezünk. Kérődznek, és addig bőgnek a mobiljukba, amíg sebességet nem vált a csorda, és ők ismét meglódulhatnak. Tizenöt mérföld per óra. Ilyen gyorsan nem tudok futni. Valahol a Martins Corner és a 28-as út között sírni kezdek. Bekapcsolom a rádiót, torkom szakadtából énekelek, kikapcsolom a rádiót. Addig verem ököllel a kormányt, amíg meg nem látom a horzsolásokat, és minden mérfölddel hangosabban sírok. Eső zuhog az arcomon. …testét egy motelszobában találták meg, egyedül… Mit keresett ott? Mire gondolt? Fájt? Nincs értelme kérdezni, hogy miért, habár mindenki ezt fogja. Én tudom, miért. A nehezebb kérdés az, hogy „miért ne?” Nem bírom elhinni, hogy előbb kifogyott a válaszokból, mint én. Futnom kell, repülnöm, olyan keményen verdesve a szárnyaimmal, hogy semmit se halljak a szívem dobogásától. Eső, eső, eső, fullassz meg! Könnyű volt? Nem vágom le a kanyarokat, nem felejtem el, hogy jobbra kell fordulni a sarki csemegénél, nem tévedek el, még készakarva sem. Robotpilótával érkezem az iskolához, az ő szabványaik

szerint későn, az enyémek szerint korán. Az utolsó buszok épp most álltak oda az ajtóhoz. Kiszállok, és bezárom az autót. Az engesztelhetetlen novemberi szél az ajtó felé fúj. Tüskés hópelyhek pörögnek le a fenti glazúrfelhőkből. Az első hó. Varázslat. Mindenki megáll és felnéz. A busz kipufogógáza megfagy, szemcsés felhőbe zárja a zajt. Az iskolaajtók is megfagynak. Hátraszegjük a fejünket, és kitátjuk a szánkat. A hó besodródik zsírtól és káromkodástól és dohánymorzsáktól és fogszuvasodástól és fiúink/csajaink testnedveitől, a hazugságok szennyétől férges zombiszánkba. Egy percig nem vagyunk elégtelen tesztek és kiszakadt kotonok és összepuskázott dolgozatok; ceruzák vagyunk és uzsonnásdobozok, és olyan magasra lendülünk, hogy a surranónk kilyukasztja a fellegeket. Egyetlen lélegzetvételnyi időre jobb lesz minden. Aztán elolvad. A buszvezetők feltúráztatják a motorokat, a jégfelhő meghasad. Mindenki előre csoszog. Nem tudják, mi történt. Nem emlékszenek. engem hívott. Visszamegyek az autómhoz, beülök, bekapcsolom a fűtést, és az ingembe törlöm az arcomat. 7:30. Emma végzett a franciával, most pakolja ki a hegedűjét. Túl sok időt szán a gyantázásra, nem eleget a hangolásra. Pár hét múlva itt a téli hangverseny, és ő még nem tudja a dalokat. Segítenem kellene neki. Cassie a hullaházban van, gondolom. Múlt éjszaka ott aludt egy ezüstfiókban, szoktatta a szemét a sötétséghez. Jennifer azt mondta, hogy lesz boncolás. Ki vágja le róla a ruhát? Megfürdetik vajon, nyúlnak-e idegenek a bőréhez? Látja-e majd őket? Fog-e sírni? Utolsó csengetés, a parkolóból az utolsók rohannak az ajtóhoz. Csak még néhány perc. Nem bírok bemenni, amíg ki nem ürülnek a folyosók, és a tanárok bele nem zsibbasztják őket az unalomba, hogy ne vegyék észre, amikor végigsurranok a folyosón. Megfordulok, és helyet csinálok a hátsó ülésen, félretolom az összes tesztet, pulóvert, magamnál felejtett könyvtári könyvet, hogy Emmának legyen hova ülnie, ha fölszedem. Jennifer ragaszkodik hozzá, hogy hátra ültessem. Az biztonságosabb, mondja. Nincs biztonságosabb. Még biztonságos sincs, sose volt. Cassie azt gondolta, hogy a mennyország mese az ostobáknak. Hogy találhatnánk meg egy olyan helyet, amelyben nem hiszünk? Akkor hova megy most? Mi lesz, ha visszajön, dühös lángot lövellő szemmel? 7:35. Ideje iskolába menni és abbahagyni a gondolkozást. ►006.00◄ Most nincs emelt szintű egyetemi előkészítőm, az idén nincs. Van korr. világir., társ. tud. 12 – a holokauszt, fizika, trigó (már megint) és ebéd. Testnevelés nincs, hála dr. Parker bűvös levelének. Csillagok vannak a nevem mellett, és lábjegyzetek magyarázzák meg a helyzetet. ...Amikor igazi lány voltam, anyám kanalanként etette velem az álmait. Harvard. Yale, Princeton. Duke. Első fokozat. Orvosi fakultás. Szakmai gyakorlat, cselédkönyv, Isten. Kikefélte a hajamat, és befonta hosszú szavakkal, latin töveket és görög ágakat ültetett a fejembe, hogy könnyű legyen megjegyezni az anatómiát. Anyu Dr. Marrigan dühöngött, amikor a nevelési tanácsadó kiszórt az emelt szintű előkészítőből a Protekciós Csatornába. A

tanácsadó azt javasolta, hogy menjek apám főiskolájára, mert oda fel kell venniük. Emlékeztetett minket, hogy az oktatók gyerekei ingyen tanulhatnak. Megkönnyebbültem. Azon az estén dr. Marrigan azt mondta, túl sok eszem van ahhoz, hogy lazsáló protekciós kölyök legyek. Külön vizsgát akart, amely majd bebizonyítja, hogy briliáns eszem van, és az iskola nem felel meg az igényeimnek. De aztán kiborultam megint, és visszadugtak a kórházba, és amikor kikerültem, megváltoztattam az összes szabályt. Sokáig ábrándoztam arról, hogy megcsinálom a Mensa-tesztet, és bebizonyítom, hogy nem vagyok egy rakás szerencsétlenség. Talán lehetnék abszolút abnormális géniusz. Csinálnék százezer fénymásolatot a teszt eredményéről, kitapétáznám velük az anyám szobáit, fognék egy vödör vörös festéket, egy vastag ecsetet, és felírnám vele egymilliószor, hogy HA! Bár arra is nagyon jó volt az esély, hogy elhasaljak. Igazából nem akartam tudni. Cseng a csengő. Diákok hömpölyögnek teremből terembe. A tanárok a székünkhöz kötöznek, és szavakat öntenek a fülünkbe. A rolettát leengedték és a lámpát eloltották a fizika-laborban, hogy láthassuk a filmet a fény sebességéről és a hang sebességéről, és még valami marhaságról, ami nem fontos. Türelmesen, tompán vibráló szellemek várakoznak a szoba árnyékai között. Tudom, hogy a többiek is látják őket. Mind félünk beszélni arról, ami a sötétségből bámul minket. Fizikai részecskék hullámai áramlanak a szobában. harmincháromszor hívott. Egy kísértet körém csavarodik, a hajamat simogatja, és elaltat. Cseng a csengő. Osztálytársaim felmarkolják a könyveiket, és az ajtóhoz rohannak. Ráfolyt a nyálam az asztalra. Fizikatanárom (hogy is hívják?) rosszallóan néz rám. Amikor nyitott szájjal lélegzik, érzem a nyelvét borító éjszakai hordalék és a reggelire evett tükörtojás szagát. – Azt tervezed, hogy egész nap itt maradsz? – kérdezi. Rázom a fejemet. Mielőtt újból próbálkozna a szellemességgel, fogom a könyveimet, és felállók. Túl gyorsan. A padló igyekszik arccal előre magához rántani, de éjszakától hordalékos tanárom figyel, ezért elég erőssé teszem magam, hogy ellebeghessek. Csillagok úszkálnak a szemem előtt. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. – Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón. – Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba. Én vagyok az a lány. A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok. A fantasybe rejtőző segédkönyvtáros vagyok. A méhviaszba öntött cirkuszi torzszülött vagyok. Porcelánkeretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak. Ha közel érek, hátralépnek. A szemüregükben a kamerák fölveszik az államon a pattanást, a szememben az esőt, a bőröm alatt a kék vizet. A gallérjukon a mikrofonok fölvesznek minden hangot. Magukba akarnak húzni, de félnek. Ragályos vagyok.

Eltipegek a védőnő irodájába, a falnak támaszkodom, hogy függőleges legyek. Ha szaladok, vagy túl mélyeket lélegzem, olcsó varrataim elpattannak, kiömlik az összes ragacs, és átégeti a betont. A védőnő bosszankodik, amikor besompolygok. Lehalkítja a rádióban a cool jazzt, csípőre teszi a kezét, és végigmér. A tekintete szomorú és barátságos. – Azt hittem, otthon maradsz – mondja. – Csúnya sokk lehet. Cassie nagyon közel állt hozzád, ugye? – Nem érzem jól magam – mondom. – Lefekhetnék egy kicsit? – Tudod, mi az előírás. Agyafúrt boszorkány, ápolónői egyenruhában. – Oké. – Leülök az íróasztala mellett a székre, hagyom, hogy megmérje a lázamat és a vérnyomásomat. Rácsavarja a mandzsettát a karcsontomra. – Még mindig rendszeresen mérik a súlyodat? – Hetente egyszer. Jól vagyok. Nem szükséges felállnom a mérlegre. – Rosszul nézel ki. – Felírja az adataimat. – Ha itt akarsz maradni, fogyasztanod kell valamit. Ha nem, mész vissza az osztályba. Belülről kifelé akarok meghalni, vagy kívülről befelé? A védőnő felbont egy doboz narancslét, papírpohárba önti, és a kezembe nyomja, míg elveszi a lázmérőt. – Komolyan beszélek. Elveszem tőle a poharat. A torkom akarja az agyam akarja a vérem akarja. A kezem nem akarja ezt, a szám nem akarja ezt. A védőnő akarja, és nekem rejtőzködnöm kell. Leerőltetem. Az ajtó kinyílik, bejön két srác. Az egyiknek az orra vérzik, a másik mintha kissé ki lenne ütve a vér látványától. A védőnő úgy ülteti le a vérzőt, hogy hátrahajtsa a fejét, a haverját úgy, hogy a térde közé hajtsa a fejét, nehogy elájuljon. A szemétbe dobom a papírpoharat, elveszem a védőnő asztaláról az újságot, és visszavonulok a szoba végébe, a priccshez. – Tizenöt perc múlva iszol még egy pohárral – mondja a védőnő. – Vagy kaphatsz egy nyalókát. Szőlőset vagy zöldcitromosat. – Jó. Szétnyitom a priccs előtt a kis spanyolfalat, leülök, és átkutatom az újságot. Helyi hírek, második oldal. A cikk hosszúsága pár hüvelyk, mellette bundareklám, harminc százalék leárazás. A rendőrség nyomozást folytat a 19 éves Cassandra Parrish amoskeagi (NH) lakos halálának ügyében, akinek holttestét vasárnap kora reggel találták meg a centerville-i Folyó úton álló Kapu Motel egyik szobájában. Az illetékes hatóságokat 4:43-kor értesítette a motel alkalmazottja, aki megtalálta a testet. A jelek arra utalnak, hogy Miss Parrish halálát természetes okok idézték elő, ám a rendőrség egyelőre nem zárta ki a bűncselekményt vagy a droghasználat lehetőségét. – Még nem fejeztük be az információk gyűjtését – mondta Anna Warren őrmester, rendőrségi szóvivő. – Akkor tudjuk meg a halál idejét és okát, ha a törvényszéki orvosszakértő végzett a boncolással. Miss Parrish, a barátainak Cassie, népszerű sportoló és az amoskeagi középiskola színjátszókörének tagja volt. Apja, Jerry Parrish, a Park Utcai Általános iskola igazgatója, anyja, Cindy, az iskolai és közösségi élet tevékeny résztvevője. Nelson Bushnell, az amoskeagi tanfelügyelő „szívszakasztónak” nevezte a Parrish családot ért veszteséget. – Cassie olyan volt, amilyennek mindnyájan szeretnénk a gyermekeinket: okos, szorgalmas, kedves – mondta Bushnell. A kérdésre, hogy mit szól azokhoz a hírekhez, amelyek

szerint Miss Parrishnek családi problémái voltak, Bushnell azt válaszolta: – A mai kamaszok többségének van valamilyen problémája. Cassie nagy lépéseket tett az egészséges élet irányába. Amikor utoljára beszéltem az apjával, azt hallottam, hogy Cassie még nem döntött, pszichológiát vagy francia irodalmat tanuljon-e a főiskolán. Halála ugyanolyan tragikus, mint amennyire sokkoló. A boncolás eredménye a hét további részében várható. Lapzártakor még nem tudtunk részleteket a temetésről. Lefekszem a priccsre, a papírpárna úgy recseg a fülemben, mint a statikus zörej. Cseng a csengő. A folyosót megtölti a testek folyama, és hangok suttogják, hogy Cassie-t meggyilkolták/nem, felakasztotta magát/nem, átszívta vagy -lőtte magát az utolsó kijáraton. Mindent ki akart próbálni egyszer, hallottátok, mi volt a lelátó alatt/a plázában/a nyári táborban? Sínre hajtott egy gyorsító vonat előtt/ejtőernyő nélkül ugrott/ólomövet csatolt magára, és fejest ugrott az óceánba. Felajánlotta magát a csúnya, nagy farkasnak, és nem sikított az első harapásnál. …testét egy motelszobában találták meg, egyedül… A fiúk elmennek. A védőnő elveszi tőlem az újságot, és betakar egy vékony pokróccal. – Kaphatnék még egyet? – kérdezem. – Fázom. – Persze. – A szekrényhez megy, cipője szűköl a fényezett padlón – Hallott valamit a temetésről? – kérdezem. – A tanfelügyelő irodájából jött egy e-mail – mondja. -A virrasztás szerda éjszaka lesz a Szent István-templomban. Szombaton temetik. – Felém indul, karját lehúzza a rakomány. – Most aludj egy kicsit, és ne felejtsd el: innod kell még egy pohár narancslevet, amikor felébredsz. – Megígérem. Rám teríti az összes pokrócát (ötöt) és a kabátokat a talált tárgyak ládájából, mert megfagyok. Elmerülök idegen hónaljakban, mániákus sójukat kóstolom, és alszom, hogy elfelejtsek mindent.

►007.00◄ A hátsó ülésbe csatolt Emma filmet néz az ölébe tett DVD-lejátszón, és krumpliszirmot eszik Mountain Dew jégkásával. – Meg ne mondd Jennifernek! – mondom. - Á. – Komolyan. Kiabálni fog. – Hallottam. Nem mondom meg, mert kiabálni fog. -Emma szeme a monitorra tapad, a szirmokat egyenként továbbítja a szájába a rózsaszín futószalag. Eltévedtünk. Megint. Apám nem engedi, hogy GPS-em legyen, azt mondja, meg kell tanulnom az önálló közlekedést. Honnan tudjam, hova megyek, ha örökké eltévedek? Majd kérek Jennifertól. Jön a karácsony. Elmegyünk egy bezúzott tetejű, haldokló pajta és a sebességkorlátozás táblájának támaszkodó, pecsétes matrac mellett. Ki nem veszi észre, ha leesik egy matrac az autójáról? Talán egy plató végében volt a többi holmi között egy teherautón, amely egy lányt vitt valami neten megismert pasashoz. A lány a testét és a lelkét ígérte.

A pasas napi három étkezést ígért és egy házat, de azt mondta, a házra ráférne még némi berendezés. Nem állt meg, amikor a matrac leesett. Egy új asszony megérdemel egy tiszta ágyat, mindig is ezt mondta. Mérföldnyire mögöttem talán egy bőrbe csomagolt, erős, fiús lány jön motoron. Most már bármelyik percben eléje vághat valami hülye, ő pedig elkanyarodik, és a moci felborul, és a fiús lány sikoltva elszáll, mert ismét elfelejtette a szárnyait, és a nehézségi erő sohasem felejt aztán eltalálja azt a ronda matracot. És igen, lesz három bordatörése, egy combcsonttörése, és megrándul a nyaka, de a mentősök azt meg sem említik. Csak arról beszélnek, hogy a pecsétes matrac az út szélén megmentette annak a tyúknak az életét. Ezt Emma krumpliszirmának szaga műveli az agyammal. Mire megtalálom a Richland Parkban a pályákat, elkezdődött az edzés. Emma a kocsiban akar maradni, amíg véget nem ér a film. – Ki kell szállnod – mondom. Felnyög, összecsukja a lejátszót. – Utálom a focit! – Akkor szólj nekik, hogy abba akarod hagyni! – Mami azt mondja, hogy úgyis mindjárt vége az idénynek, és nem szabad. – Akkor szállj ki, és menjél játszani! Jó szórakozást! A szemembe néz a visszapillantó tükörben. – Soha, senki se rúgja oda nekem a labdát. Emma egy matrac, amely leesett a teherautóról, amikor a szülei elváltak. Nem emlékszem, hogy az apja mikor telefonált utoljára. Jennifer el van szánva rá, hogy tökéletes-kislánnyá faragja, akiből az a tökéletes-ifjúhölgy lesz, akinek ragyogó teljesítményei bebizonyítják a világnak, hogy Jennifer az abszolút tökéletes anya. Nem mintha hibáztatni lehetne egy matracot, ha nem kötik le elég erősen. Kinyitom az ajtót. – Ugyan már! Majd én odarúgom neked a labdát. Összecsukja a lejátszót, és az ülésre dobja. – Nem, azt mondtad, hogy házi feladatod van. – Hirtelen nem győz elég gyorsan kiszállni. – Szia, Lia! Óvatosan vezess! Két szívverésnyi ideig tart, amíg rájövök, mi történt. Egy. Kettő. Három. Már megint a szagok hülyéskednek a neuronjaimmal. Letekerem az ablakot. – Emma! Várj csak! Szorosan magához öleli a futball-labdát, és visszasétál az autóhoz. – Mi van? – Meggondoltam magam. Látni akarom az edzést. Hova ülhetek? A szeme tágra nyílik. – Nem, azt nem lehet. – Miért nem? Mások is nézik. – Izé, hát csak… – A stoplis cipőjét nézi, és motyog. - Nézheted az autóból. Az melegebb. A pályán ordítanak, kilencévesek hergelik magukat az ölésre. A labdarúgás heves játék. – Emma, nézz rám! – Hogy sompolygott be a torkomba Jennifer hangja? – Miért nem akarod, hogy kiszálljak a kocsiból? A kavicsot rugdossa. Apró kövek ugrálnak, és kongatják a festéket az ajtón. – Az edző megkérdezte, igaz-e, hogy neked rákod van. – Ismét rugdos. – Mert azt hallotta, hogy a kórházban voltál, és… tudod, azt mondtam, hogy igen. – A pályán fütyülnek. – Ne haragudj! Nem tudtam, mit mondjak.

– Minden oké – mondom. – Megértelek. Ne izgulj! A labda kicsúszik a kezéből, és a pálya felé gurul. – Nem haragszol rám? – Sose tudnék haragudni rád, csacsi. És tényleg van egy rakás házim. Mosolyog. – Oké. Azt hiszem, maradt egy kis krumpliszirom, ha éhes vagy. Feltekerem az ablakot. Bár lenne rákom. Ezért a pokolban fogok égni, de akkor is igaz.

►008.00◄ A levegő a benzinkútnál nehéz a dízelolajtól és a szomszédos McDonald’s avas, bőséges zsírszagától. Öt napja negyvenhat kilogrammot és hetvenkét dekagrammot nyomtam. Ennem kellett hálaadáskor (keselyűk az asztal körül), de azóta főleg víz volt rizskeksszel. Olyan éhes vagyok, hogy le tudnám rágni a jobb ketemet. Három lap rágógumit dugok a számba, kidobom Emma krumpliszirmát, és teletöltöm a tankot. Undorító vagyok. .. Amikor előszörvettek fel, fekete és kék és lila és vörös voltam, mert elájultam, és nekimentem az előttünk levő autónak, miközben Cassie visított, és a kormány szétrobbant. Ez a test negyvenkét kilogrammot és tizennyolc dekagrammot nyomott. Lakótársam a börtönben New Seasonsben egy hosszú, fonnyadt cukkini volt, aki sírt az ágyban, és hagyta, hogy csurogjon az arcán a takony. A személyzetből mindenki akkora volt, mint egy bálna, és izzadt. Az ápolónő, aki a gyógyszereket osztotta, olyan kövér volt, hogy feszesre húzódott rajta a bőr. Ha túl gyorsan mozgott, a bőre felrepedt, és kicsurgott belőle a sárga töltelék, tönkretette a Disney World-tréningfelsőjét. Sorokban harapdáltam le a napok kukoricaszemeit, amelyek felpattogzottak a számban, és beékelődtek a fogaim közé. Harapj! Rágj! Nyelj Megint! Harapj! Rágj! Nyelj! Megint! Jó lány voltam, mert nem szurkáltam lyukakat a bőrömbe (a sebeket észrevették), és nem írtam depressziós verseket (a naplókat ellenőrizték, amíg összejövetelen voltunk), és ettem és ettem. Tömtek, mint egy vásárra szánt, rózsaszín kismalacot. Kásás almákkal öltek, és főtt tésztagilisztákkal, és kicsi süteményekkel, amelyek kisétáltak a sütőből, aztán elfeküdtek, hogy lekenjék őket cukormázzal. Haraptam, rágtam, nyeltem napról napra, és hazudtam, hazudtam, hazudtam. (Ki akar meggyógyulni? Évekbe telt, hogy ilyen parányi legyek. Nem voltam beteg; erős voltam.) De ha erős maradok, továbbra is bezárnak. Csak úgy szabadulhattam, hogy addig lapátoltam magamba az ételt, amíg kacsázni nem kezdtem. Hülyeségeket harákoltam érzésekről és kérdésekről és a combjaimról. A dokik bólogattak, és öntapadókkal jutalmazták az őszinteségemet. Négy hét múlva megnyíltak a kapuk. Anyu Dr. Marrigan autóval vitt haza a házába, és úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi, kivéve a táplálási terveket és a szabályokat és a konzultációkat és a mérlegeket és anyám csalódásának hurrikánját. Cassie megértette. Figyelt mindenre, ami történt, és azt mondta, hogy bátor vagyok… Behajtok a garázsba. Agyam csöpög a benzingőztől. Nem emlékszem, hogy jöttem haza. Valamelyik napon majd bemegyek a házba, és a tévében az új pofa beszámol egy halálos gázolásról, amely az imént történt a belvárosban. A kamera vért és üvegcserepet mutat a járdán. Egy riporter meginterjúvol egy zokogó nőt, aki látta a balesetet a nagyáruház előtt, a Bartlett utcán. Furcsa íz lesz a szájamban, mert a nagyáruház bevásárlótáskája lesz a

kezemben. Vissza fogok rohanni a garázsba, és megtalálom a kocsim szélvédőjére ragadt nő holttestét, és vér lesz mindenütt. Az ilyesmi megtörténhet. Kimegyek, és ellenőrzöm az egész autót – ellenőrzöm az ajtókat, a motorház tetejét, a lökhárítókat, a hűtőrácsot és a csomagtartót, hogy lássam, nem okoztam-e balesetet úgy, hogy észre sem vettem. Nincs törött lámpa, se behorpadt ajtó. Nincsenek halott asszonyok a szélvédőn. Ma nincsenek.

►009.00◄ Megyek egyenesen a hűtőszekrényhez, és kiveszem a maradék hálaadási tölteléket. … Amikor igazi lány voltam, a hálaadás Marrigan ómama maine-i házában vagy Overbrook nagyanyó bostoni házában volt. Ómamánál osztrigás tölteléket ettünk. Nagyanyónál gesztenyés-kolbászosat. Ómama fahéjas pekándióval alapozta a sütőtökös pitét, nagyanyó mazsola, alma, mandula és narancshéj zsíros-konyakos keverékével, mert az öreganyja is úgy csinálta. Az asztalnál magas emberek szorongtak, akik a tálakért nyúltak, és túl hangosan beszéltek: messziről jött unokatestvérek, dédnagybácsik, barátok. A szüleim a pecsenyelé és a hagyma szagától elfelejtettek veszekedni, az áfonya íze eszükbe juttatta, hogyan kell nevetni. Az én nagyanyáim sose halnak meg, és a hálaadás mindig csipkés abrosz lesz, vékony porcelán és súlyos ezüst, amelyet sámlira állva fényesítettem. Meghaltak. A múlt héten mesterségesen édesített, görcsös tartósítószerekkel dúsított, műanyagba csomagolt hálaadás volt. Apu nővérei már nem jönnek el, mert nekik ez túl messze van. Jennifer családja a bátyjához megy, mert ott több a hálószoba. (Anyu Dr. Marrigan valószínűleg az íróasztalánál evett, vagy egy jelképes kanál tört burgonyát kért pecsenyelével a kórház büféjében.) Mi négyen voltunk, plusz apám két végzős diákja. Az egyik vega volt: háromszor szedett a jamgyökérből, és megette majdnem az egész sütőtökös kenyeret, amelyet magával hozott. A hapsi Los Angelesből jött. Azt mondta, hogy böjtöl, mert a hálaadással az amerikai őslakosok lemészárlása előtt tisztelegnek. Miután elmentek, Emma megkérdezte aput, hogy miért jött el a böjtölő hapsi egyáltalán. Apu azt mondta, hogy azért, mert ajánlólevélért nyal. Jennifer azt mondta, hogy reméli, megfullad tőle. Ráborítok Jennifer töltelékéből valamennyit egy tányérra, kétkanálnyit a padlóra pottyantok a macskáknak, aztán ketchupot nyomok a tetejére, és annyi ideig melegítem a mikroban, hogy a ketchup mindent összefröcsköljön. Nyitva hagyom a mikrosütő ajtaját, hogy a szag bemocskolja a konyhát. Ellenőrzöm az órát. Tíz perc. Kenek a szájam sarkába egy kis ketchupot. Belekaparom az egész moslékot a hulladékőrlőbe, megengedem a forró vizet, felpöccintem a kapcsolót. Amíg megy az őrlő, próbálom elterelni a gondolataimat – mondd fel az Alkotmányt, időrendben az elnököket, sorold fel a hét törpét - de nem bírok nem gondolni arra, hogy engem hívott. Becsukom a mikrot. Beviszem a piszkos tányért és a villát a nappaliba, leteszem őket egy kis asztalra. Hét perc.

Komolyan muszáj ennem valamit. harmincháromszor hívott. Egy nagy rizskeksz = 35. Fejeld meg egy teáskanál csípős mustárral, és hozzáadsz ötöt. Két teáskanál = 10. A rizskeksz chilimártással jobb. Az ember ugyanazzal a falattal eszik és bűnhődik. Jennifer már nem vásárol chilimártást. Két rizskeksz, négy teáskanál mustár = 90. Bár tudnék hányni. Próbálok és próbálok és próbálók, de nem bírok. A szag kikészít, a torkom összezárul, és egyszerűen nem megy. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. Jennifer hazajön, és megkér, hogy tegyem be a tányéromat a mosogatógépbe, és takarítsam el a mocskot, amit a mikrosütőben csináltam. Bocsánatot kérek, és teszem, amit mond, miközben ő megküzd a hideg Chardonnay síkos palackjával, amelyet fel akar bontani. Félúton járok fölfelé a lépcsőn, amikor a főbejáraton beront a piros arcú Emma, piszkos focistamezben. – Majdnem lőttem egy gólt! – harsogja. – Állati! – mondom. – Akkor most rugdosol nekem labdát? Túl sok kötél akar belehúzni a földbe. – Nem lehet, Emmakins. Be vagyok havazva. Különben is, már sötét van. Majd holnap, oké? Mosolyának szélei lepattogzanak. Felvonszolom magam a maradék lépcsőn. Csukd be az ajtót! Csukd be az ajtót! Kötő kosaram azon kevés tárgyak közé tartozik, amelyeknek a kicsomagolásához vettem a fáradságot, amikor ideköltöztem. Az ágyam szélére ülök, leások a kosárba a végtelen stóla/takarótervezet mellett, a páratlan kötőtűk mellett, a narancsszín és barna és piros gyapjúgombolyagok mellett a szégyenpír színű Csak Vészhelyzetben-tabletták varázsfiolájáig. Cassie szerezte, de nem akarta megmondani, honnan. Beveszek egyet, csak egyet. Műanyag csillagok várakoznak a hideg mennyezeten, idegesen figyelik a villanykapcsolót, készülnek a sötétségre, amely az ő végszavuk, hogy kigyúljanak. Ennek a lánynak házi feladata van fizikából. Ennek a lánynak dolgozatot kell írni a népirtásról és a múlt heti trigonometriai feladatokból, és ki kell találnia egy kvízt az irodalmi eszközökről valamilyen ostoba sztoriban. Ez a lány didereg, és ruhástól bebújik a takarók alá, és beletemetkezik egy könyvbe, amelyet már vissza kellett volna vinnie a könyvtárba; egy tündérmesébe, amelyben patkányok vannak, és csontvelő, és égető átkok. A mondatok kerítést építenek köréje, tízpontos Times Roman-barikádot, nehogy túl közel jöhessenek a tüskés hangok a fejében. Amikor apu hazajön, a mikró megmelegíti a vacsoráját. Még több bor kerül a poharakba. Jennifer szól Emmának, hogy már le kellett volna feküdnie. Egyik csendes lapot fordítom át a másik után, de már nem látom a betűket, nem értem a szavakat. Apu lépései a lépcsőn. Elhelyezem az arcomat a könyv közepén, hajam hínárként úszik a mese áramlatában, amely lehúz, és álomba sodor. Kezemet lazán lelógatom az ágyról. Nem, inkább ne. Visszahúzom a kezemet. Apu lépései a folyosón. Ajtó nyílik. – Lia?

Lia jelenleg nem elérhető. Kérjük, hogy a sípszó után hagyjon üzenetet. harmincháromszor hívott. – Alszol, Lia? Jennifer a házsártos-mami-hangot használva utoljára figyelmezteti Emmát, hogy menjen föl azon a lépcsőn. Emma túl halkan válaszol ahhoz, hogy hallhassam. Apu leül az ágyam szélére. Kisimítja az arcomból a hajamat, előrehajol, és megcsókolja a homlokomat. Ételmaradék-és borszaga van. – Lia? Menj innen! Liának száz éven át kell aludnia egy lezárt üvegkoporsóban. Az emberek, akik tudják, hova dugták a kulcsot, meg fognak halni, és Liának végre nyugta lesz. Megemeli a fejemet, kihúzza alóla a könyvet. Résnyire nyitom az egyik szememet, és kilesek a tüskés pillák között. Begyűri az oldal sarkát, jelezve, hol tartottam, aztán elolvassa, amit a könyv hátára írtak. A bőr ugrál a gallérja fölött a vértől, amely fölfelé rohan, hogy táplálja óriás agyát. Az apám történészprofesszor, az Amerikai Függetlenségi Háború Hatalmas és Kiváló Szakértője. Kapott egy Pulitzert, egy Nemzeti Könyvdíjat, és szaktanácsadói állást egy kábeltévés hírműsorban. A Fehér Ház olyan gyakran hívja meg vacsorára, hogy van egy szmokingja. Két alelnökkel és egy hadügyminiszterrel játszott fallabdát. Tudja, hogyan lettünk azok, akik vagyunk, és hogy hova kellene mennünk innen. A tanáraim azt mondják, szerencsésnek kellene éreznem magamat, amiért ilyen apám van. Talán így is lenne, ha nem gyűlölném a történelmet. – Lia? Tudom, hogy ébren vagy. Beszélnünk kell. Abbahagyom a lélegzést. – Nagyon sajnálom Cassie-t, édes. Körülöttem ropog az üveg. Cassie engem hívott, mielőtt meghalt. Hívott és hívott és hívott, és várta, hogy felvegyem. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. Apám ismét megsimogatja a hajamat. – Hála istennek, hogy te biztonságban vagy. Törésvonalak maródnak az üvegkoporsóra, mintha egy hulla esett volna le rá az égből. Apám nem hallja a becsapódást, nem érzi a vérszagot. Mély lélegzetet vesz, és megpaskolja a paplan alatt rejtőző vállamat. – Később beszélgetünk – hazudja. Sose beszélgetünk. Csak tettetjük, hogy fontolgatjuk a beszélgetést, és időnként megemlítjük, hogy valamikor csakugyan le kellene ülnünk beszélgetni. Sose következik be. Az ágy megreccsen, ahogy feláll. Lekapcsolja az éjjeliszekrényen álló lámpát, és az ajtóhoz megy, a plafonra ragasztott műanyag galaxis tompa izzásában. Nyikkan a zárnyelv, ahogy a helyére csúszik az ajtókeretben, és ez megszabadít. A fal felé fordulok. Üvegszilánkok nyargalnak a szívem felé, mert Cassie halott és hideg. Meghalt a Kapu Motelben, és ez az én vétkem. Nem a magazinoké vagy a weboldalaké, vagy a borotvanyelvű lányoké az öltözőben, vagy a nyakat kiszívó fiúké a hátsó tornácon. Nem az edzőié vagy a nevelési tanácsadóké vagy a 0 és 00 méretek feltalálóié. Még csak nem is az anyjáé vagy az apjáé. én nem vettem fel.

►010.00◄ …Amikor igazi lány voltam. Cassandra Jane Parrishnek hívták a legjobb barátnőmet. Harmadikban, télen költözött ide. Államat az ablakpárkányra támasztva bámultam, ahogy lepakolnak a költöztető furgonról az utca másik oldalán. Egy ember egy gyerekbringát és egy rózsaszín babaházat vitt. Drukkoltam. Lakóparkunk még érdes volt, jobbára félkész házcsontvázakból és jegesedő sárgödrökből állt. Majd meghaltam, hogy legyen valaki, velem egykorú, akivel játszhatok. A pesztrám átment velem és egy kanna kávéval a másik oldalra, hogy üdvözölje az új szomszédokat. A ház pontosan olyan volt, mint a mienk, csak hátrafelé ugrott ki, és ugyanolyan szaga volt: friss festék és tiszta szőnyeg. A mama, Mrs. Parrish olyan öregnek látszott, hogy nagymama is lehetett volna. Kék szemét folyamatosan tágra nyitotta, mintha mindentől meglepődne. A pesztra bemutatott, elmagyarázta, kik a szüleim, és hogy hetente egymillió órát dolgoznak. Mrs. Parrish felkiáltott az emeletre a lányának. Cassandra Jane visszaordított, hogy úgyse jön ki soha a szobájából. – Menj csak föl, drágám! – mondta nekem Mrs. Parrish. – Tudom, hogy szeretne egy barátnőt! Cassie egy dobozból pakolt ki puha kötésű könyveket. Mikor fölegyenesedett, egy fejjel volt magasabb nálam, és hosszú szőke haja végiggyűrűzött a hátán. Először nem akart beszélni, még a szemembe se akart nézni, de hagyta, hogy megfogjam az egerét, Pinkyt. Az egér szívverése megrezegtette az ujjaimat. Cassie szobája ugyanolyan méretű és alakú volt, mint az enyém, de másféle bútorok voltak benne: egy csipkefüggönyös, mennyezetes ágy, a feketével összefirkált babaház, egy hosszú, keszeg tükör, amely magányosan állt a sarokban, és egy könyvespolc, amely nem tűnt elég nagynak ennyi doboz könyvhöz. Cassie megmutatta a régi babáit, műanyag lovai gyűjteményét, és ami a legszebb volt, egy igazi kincsesládát, amelyben rubintok voltak és arany és egy zöld lávaüveg, amely egy vulkán szívében született. Mondtam neki, hogy a lávaüveg az óceánból jön. – Ez más – mondta. – Ez „látóüveg”, mint mikor a szemeddel látsz. Ha átnézel rajta, amikor megfelelő együttállásban vannak a csillagok, megláthatod a jövődet. – Ó! – mondtam, és az üvegért nyúltam. – De nem ma. – Eltette a látóüveget, bezárta a kincsesládát. Láttam, hova rejtette a kulcsot. Leültünk, kettőnk között egy dobozzal, és elkezdtünk kipakolni. Ahogy adogattam neki a könyveket, összehasonlítottuk a kedvenc sorozatainkat és íróinkat, aztán a filmeket és a tévéműsorokat és a zenéket, amelyeknél úgy tettünk, mintha odafigyelnénk, noha túl öregesek voltak nekünk. Amikor Mrs. Parrish és a pesztrám bejöttek, Cassie átkarolta a vállamat. – Ez a sors – mondta a mamájának. – Arra rendeltettünk, hogy barátok legyünk. Mrs. Parrish mosolygott. – Ugye megmondtam, hogy nem lesz itt semmi baj! Cassie papája volt az új igazgatónk, aki az állam északi részéből került le ide, miután a régi igazgató agyvérzést kapott. A mamája lett a cserkészcsapatunk vezetője, és az önkéntes, aki elkísért a kirándulásokra, és jelmezeket varrt az iskolai színielőadáshoz. Hívta anyámat albumragasztgató és kártyapartikra és olvasóklub-találkozókra, de anyunak túl sok dolgot adott a szívátültetés. Mr. Parrish nem fallabdázott, apu nem golfozott, így ennyiben maradtak. Cassie kicsit szeszélyes volt, de megszoktam. Náluk aludtam szinte minden hétvégén, de ő sose aludt nálam. Nem volt hajlandó beszélni az alvajárásáról vagy a dührohamairól, amelyeket akkor kapott, ha az anyja korholta, vagy az apja még egyszer elvégeztetett vele valamilyen házimunkát.

Egyszer kihallgattam az anyját, ahogy a pesztrámmal beszélgetett valamiről, ami a régi lakóhelyükön történt. Valamiről egy fiúval. Rákérdeztem Cassie-nél. Azt felelte, hogy meg akarom sebezni, és gyűlöl, és nem vagyunk barátok többé. Kiültem az első lépcsőnkre, olvastam Az időcsavart, és a lófarkam végét rágcsáltam, amíg Cassie oda nem jött egy óra múlva, mintha mi sem történt volna, és el nem hívott biciklizni. Nyáron minden délután felmásztunk a lombházamba, és kocsiderékszám olvastuk a könyveket nagy küldetésekről és veszedelmes kalandokról. Ágakból kardokat készítettem, a konyhából lopott húsvágó késsel hegyeztem ki a végüket. Cassie szedett farkasbogyót, és levágott egy rózsát az anyja kertjéből. Bemázoltuk a bogyóval az arcunkat, és megszúrtuk egy tövissel az ujjunkat. Szent esküvéssel fogadtuk, hogy erősek leszünk, és megmentjük a bolygót, és barátok maradunk mindörökké. Cassie megtanított pasziánszozni, én megtanítottam römizni. Ötödikben, tavasszal megérkezett a diditündér a varázspálcájával, és keményen odavágott Cassie-nek. Ő lett az első lány az osztályban, akinek csakugyan szüksége volt melltartóra. A fiúk bámulták, és nyihogtak. A csilivili lányok, akiknek villás nyelvük és karmaik vannak, sutyorogtak. Én titokban örültem, hogy lapos a mellkasom és a trikóm. A fiúk rajta gyakorolták heteken át a trágár szavaikat és a disznó megjegyzéseiket. Cassie úgy tett, mint aki nem hallja őket, de én tudtam, hogy igen. A dolgok egy pénteki ebédnél érték el a forrpontot. Thatcher Greyson hátulról meghúzta Cassie melltartóját, és az akkorát csattant, hogy mindenki hallotta. Cassie megpördült a sarkán, földhöz teremtette Thatchert, ráugrott, és taposni kezdte. Mire a segítők lehúzták róla. Thatchernek volt egy monoklis szeme, és vérzett az orra. Thatcher elment a védőnőhöz. Cassie-t beküldték Mr. Parrish irodájába, mert ő volt az igazgató, egyben Cassie papája. Mr. Parrish úgy ordított vele, hogy a folyosón is hallani lehetett, aztán őt és Thatchert is hazaküldte. Mi, többiek egész délután a türelemről és a kedvességről írtunk dolgozatot. Ez bepipásította a csilivili lányokat, akik azt mondták, hogy Cassie hibája az egész. Hétfőn a lányok kijelentették, hogy Cassie egy homár bakasári, és kitaszították a törzsből. Nem tudtam, mi az a homár bakasári, de nem hangzott jól. Rágtam a ceruzám végén a radírt, és egész nap nem szóltam Cassie-hez. Kedden egyedül ebédelt. A szünetben egyedül játszott. Nem szállt buszra, mert a mamája vitte haza autóval. Szerdán a fiúk azt kántálták sutyorogva, hogy „csöcs, bögy, duda, tőgy”, valahányszor a tanító nem figyelt oda. Thatcher lerajzolta Cassie-t görögdinnye nagyságú mellekkel, és körbeadta a rajzot az osztályban. A csilivili lányok vihogtak, és az ujjúkra tekerték a rágógumijukat. Én az ötödik osztály szamárlétráján közelebb voltam a tetejéhez, mint az aljához, mert a szüleim gazdagok voltak, és az apám találkozott az Egyesült Államok elnökével. Nem tört voltam az általános iskola bonyolult matematikájában, hanem egész szám. Cassie és én a farkasbogyó mérges levével és vérrel pecsételtük meg szent esküvésünket. Nem volt választásom. Meg kellett mentenem. Ebédnél Cassie mellé ültem az asztal lúzer végén. Nekiadtam az összes hasábburgonyámat, és hangosan beszéltem arról, hogy mi ketten Bostonba megyünk egy múzeumi kirándulásra a mamájával. A többi lány figyelt, a nyelvük ki-kibújt a fogszabályozójuk fölött: kóstolgatták az ajakfényüket, kóstolgatták a szelet. Szünetben odamentem Thatcherhöz. Én, a girhes manólány, aki akkora voltam, mint egy alacsony másodikos, az egyetemi futballválogatott leendő szerelőjátékosához. – Fogadjunk, hogy nem mersz megütni! – mondtam. – Te? Fogadsz velem? – Annyira nevetett, hogy mást nem is bírt mondani. Meglöktem.

– Duplán fogadok veled! Ha nincs hozzá bátorságod, hogy megüss, akkor gizda vagy. – Ismét meglöktem, erősebben. – Ha megütsz, még nagyobb gizda vagy, mert nehezebb állni az ütést, mint adni! Fogalmam sem volt, honnan bújtak bele a számba ezek a szavak. Mindenki azt mondta: – Óóóóóóó! – És körülálltak minket. Thatcher ide-oda nézegetett, egy tanítót keresett, aki megmenti. Behunytam a szememet, és keresztbe tettem két ujjamat. – Csináld! – mondtam. Behúzott egy akkorát, hogy az ajkam felhasadt, és kitört a lógó zápfogam, amelyet a nyelvemmel piszkálgattam. Az arcába köptem a véres fogat, aztán elájultam. A csilivili lányok ismét pártot változtattak. Meglöktem Thatchert. Bebizonyítottam, hogy a lányok parancsolnak. Karkötőket fontak nekem hímzőfonalból és gyöngyökből, de addig nem fogadtam el, amíg nem csináltak Cassie-nek is. Visszahívták Cassie-t a törzsbe, mert Thatcher tényleg egy barom, és az ő hibája volt az egész. Utána Cassie és én mindig azt mondtuk az embereknek, hogy ikrek vagyunk. …testét egy motelszobában találták meg, egyedül… Cassandra Jane Parrish teste egy hideg ezüstládában alszik. Szombaton gödröt ásnak a földbe, és elültetik. Mi lesz a többi részével, az igazi Cassie-vel? Azt hiszem, idejön. ►011.00◄ Emma lefekszik, Jennifer lefekszik, apu lefekszik. A város másik végén az anyám későig fent marad, de végül ő is lefekszik. Nem bírok aludni. Néma villámok lobognak a koponyámban, rövidre zárják a vezetékeket. Fázom, aztán melegem van, aztán nem érzem az ujjaimat a kezemen vagy a lábamon. Valaki áll az ajtóm túlsó oldalán. Érzem. De… nem. Mindenki alszik. Mindenki elvarázsoltan süllyed bele egy álomba. A hold átszivárog az ablakomon. Várok. Pókok kelnek ki és másznak elő a köldökömből, szőrös kis kátránygyöngyök, balerinalábuk van. Nyüzsögnek, selyemfátylat szőnek százezer gondolatból, míg be nem burkolnak egy kényelmes szemfödéllel. Mély levegőt veszek. A háló nyitott szájamhoz tapad. Poros íze van, mint az ócska függönyöknek. Gyömbér, szegfűszeg és karamell szaga lebeg az ágyam felett, Cassie tusfürdőjének, samponjának és parfümjének szaga. Jön. Minden percben itt lehet. Kifújom a levegőt, és elkezdődik. Tüskés indák futnak végig a padlón, ropogva, mint a máglya. Ridegnek és halottnak született fekete rózsák virágzanak a holdfényben. A háló az arcomon nyitva tartja a szememet, arra kényszerít, hogy nézzem, amint Cassie kilép az árnyékból, vadrózsa csavarodik fölfelé a lábán, a törzsén, átnyúl a haján. Az egyik percben még az ajtónál van, a következőiben mellettem áll. A hőmérséklet húsz fokot csökkent a szobában. Cassie a fejemben beszél. – Lia! – mondja. Nem bírok hangot adni. Pókok futkosnak az arcomon, és átvetődnek Cassie karjára. Szállnak ide-oda, összefűznek bennünket. – Gyere velem! – mondja. – Kérlek! A háló megköt minket, ahogy egymást bámuljuk, miközben az égen végigcsúszik a hold, és a csillagok elalszanak.

►012.00◄ – Ébredj föl, Lia! – Emma a vállamat rázza. Nyögök, és mélyebbre temetem magamat a meleg gubóban. – Ébredj fel! – Villanyt gyújt. – El fogsz késni! Kinyitom a szemem, és felemelem a kezem, hogy kizárjam a vakító fényt. Még mindig a nappali ruhámban vagyok. Kint sötét van. – Hány óra? – Phö! – mondja Emma. – Hat harminc múlt. A szobámnak olyan szaga van, mint a szennyes ruhának és a régi gyertyáknak. Nincs fűszer- vagy karamellszaga. A párnába nyomom az arcomat. – Csak még öt perc. – Most kell felkelned! – Lehúzza rólam a paplant. – Mami mondta. – Hé! Hideg van! – Ne ordíts, maminak migrénje van. Próbáltalak kedvesen felébreszteni, de nem mozdultál. Leteszem a lábamat az ágyról, és felülök. Sehol egy pókháló, nincsenek rózsaszirmok a szőnyegen. Cassie a hullaházban van, felhasított hassal, kiürülőben, mint egy frissen fogott hal. Nem történt meg. Didergek, visszahúzom a paplant, a vállamra borítom. – Hol van apu? – Kedd van, buta! Fallabdanap. Francba! Kedd! – Hol van Jennifer? – Szárítja a haját. Hová mész? Kedd van. Lerohanok a mosókonyhába, olyan messze Jennifer fülétől, amennyire csak tudok. Megnyitom a csapot, a leöntő fölé hajolok, és addig nyakalok, amíg nagy vízhólyag nem lesz a hasamból. Holtsúlytól terhesen, csobogó hullámokon vitorlázok a dagályban a konyha felé. Mikor Jennifer lejön száraz hajjal és elrajzolt szemkontúrral, a napi első csésze kávémat iszom. Feketén. Előttem apu mosatlan tányérja, így úgy néz ki, mintha lekváros pirítóst ettem volna. – Migrén? – kérdezem. Egyet bólint, megrándul, és egy bögre vizet tesz a mikroba. Kicsi nem-húgom cipődobozos diorámát tol át elém az asztalon. – Ez egy kolosszeum Görögországban – mondja. – Ahol kínozták az embereket, és megetették őket a tigrisekkel. – Úgy hangzik, mint a középiskola – mondom. – Ez nem vicc – mondja Jennifer. – És ez a római Colosseum, Rómában, nem Görögországban. Ne fogdosd, Emma! Még nem száradt meg a ragasztó. A mikró sípol. Jennifer kiveszi a bögrét, beletesz egy citromszagú teafiltert, az órára pillant, és azt mondja: – Gyerünk, Lia! Irány az emelet! Amikor hat hónapja másodszor engedtek ki a börtönből a New Seasonsből a szanatóriumból, elváltam anyámtól dr. Marrigantől, és átköltöztem jenniferországba. Amint a sokk elmúlt, apunak megtetszett az ötlet. Új kezdet lesz, mondta. Belátható munkamenettel, és olyasvalakivel, aki tud főzni. Nyáron minden reggel becsoszogtam a

konyhába, mint egy jó kislány, és leültem apámmal a reggelizőasztalhoz (a zárójelentésből: „a családi étkezések legyenek derűsek és kellemesek”). Ilyenkor előadást tartott, hogy legújabban mit kutatott ki valamelyik halott hapsi unalmas életéből, miközben én parányi falatokat villáztam a gombás omlettből, és morzsánként csipegettem a megvajazott, fahéjas bagelt. Az orvosok azt mondták apunak, hogy vásároljon egy Blubber-O-Meter 3000 fürdőszobai mérleget, amelynek óriási nagy skálája van, hogy könnyű legyen leolvasni, ha ráállok rongyos, sárga fürdőköpenyemben. Jenniferre marad a piszkos munka, ő ellenőrzi, hogy kövér maradtam-e. Az első két hónapban minden reggel mérlegre tette a bűneimet, és hetente egyszer megtelefonálta az eredményt az orvosomnak. Megríkattak a ronda számok. A naponkénti mérésből másnaponkénti mérés, abból pedig keddenkénti mérés lett, mert egyikünk sem akarta csinálni. A szobámban átöltözöm a sárga fürdőköpenybe, és ellenőrzöm, nem húzzák-e le a zsebet a beléjük varrott negyeddollárosok. Amikor a fürdőszobába érek, Jennifer a szemkontúrját igazítja a tükörben. Felállók a mérlegre. 48,5 kamu kiló. Jennifer beírja a számot a kicsi, zöld noteszbe, amely a gyógyszerszekrényben lakik az antibakteriális kenőcs mellett, aztán végigpergeti a huszonnégy hetes, megalázó méredzkedést. – Fogytál tizenegy dekát. – Az még belül van a hibahatáron. – Öhöm. A notesz visszamegy a gyógyszerszekrénybe. A borító kezd leválni a spirálról. Lelépek a mérlegről, és másra terelem a szót. – Iskola után elvihetem fagylaltozni Emmát? A mostohaszáj kinyílik, de nem jön ki rajta szó. Emma kilencéves. Emma dundi. Dundi; nem tenyeres-talpas, nem drabális, nem kövér. Nagycsontú – mint a papája, ő maga mondta –, és a dundisága tökéletes. Emmának modellnek kellene lennie; egymilliószor hallottuk iskolai hangversenyeken és focimérkőzéseken. Ő az új amerikai átlag: M&M csokoládészemű, rugóhajú, ropogós húsú lány, a haskóján úszógumival. Jennifer azt gondolja, hogy Emma kövér dundi, de nincs bátorsága kimondani. – Egyetlen gombóc – ígérem. – Tálkában. – Ma nem. – A rúzsa bevérezi a szája sarkát. Papír zsebkendőt húz elő a dobozból, és a tükörhöz hajol, hogy elhárítsa a kárt. Antik tükör, az üvegén apró hullámok. Néha olyan benne az ember, mint egy elegáns hercegnő egy időcsapdában. Máskor olyan, mint egy disznó. Elhúzom a zuhanyozó függönyét, és megnyitom a csapot. Jennifer töröl, töröl, töröl. – Telefonált Chloe – mondja. – Megint. – Ide? – Nem. Dávid irodájába. Forróbbra állítom a vizet. Nem tetszik anyám nevének formája Jennifer szájában. – Hallottad, mit mondtam? – Azt mondtad, hogy anyu felhívta aput. – Tegnap megígérted, hogy telefonálsz neki. A kád szélére ülök, ujjaimmal ellenőrzöm a hőfokot. – Bocs. Elfelejtettem. – Emiatt ne izgasd magad. Anyád azt akarja, hogy látogasd meg a hétvégén, aludj ott éjszaka. Azt mondta, ideje, hogy ti ketten megpróbálkozzatok még egyszer, főleg most, hogy Cassie meghalt. Nagyon aggódik érted.

– Nem! Jennifer tükörképe rosszallóan néz rám. Még mindig csak tanulja a közlekedést a szétbombázott vidéken, amely elválasztja az ő mostohaságát a mitológiai Első Számú Feleségtől. De megérdemel egy jutalomcsillagot az igyekezetéért. Mélyen beszívja a levegőt. – Szerintem jó gondolat. – Szerintem nem. – Ugyan már, Lia, nem kellene… – Ezt nem szabad mondanod! – Gőz gomolyog. Le akarok vetkőzni, ki akarom főzni magamat, de Jennifer kiborul, ha meglát meztelenül, és még jobban kiborul, ha fürdőköpenyben állok a zuhany alá. – Dr. Parker azt mondja, senkinek se engedjem, hogy „kellenézzen” nekem! – Elnézést! – Tisztára dörgöl egy foltot a tükrön. – Csak segíteni próbálok. – Tudom. Amikor feleségül ment apámhoz, én voltam a havonta egyszeri látogató, aki kérés nélkül kitakarította a konyhát, és ingyen pesztrált. Lefogadom, már bánja, hogy nem írt bele egy szökési záradékot a házassági szerződésbe. – Mit mondott apu anyunak? – kérdezem. – Azt mondta, hogy ő majd beszél veled. A víz zuhog, percenként öt gallon tűnik el a csatornában. Jennifer elhalványul a párafal mögött. – Csak egy éjszakára menj! – A hangja ragad, mintha a nyelvére folyt volna a rúzs vére. – Menj át szombaton vacsorára, és gyere haza reggeli után! Kinyitom a szájamat, hogy megkérjem, jöjjön velem a temetésre, jöjjön velem a holnapi virrasztásra, segítsen kitalálni, felhívjam-e Cassie szüleit, vagy attól csak még rosszabb lenne a dolog. Kinyitom a számat, de beözönlik rajta a gőz, és elpárologtatja a szavakat. – Mondtál valamit? – kérdezi. – Mész ma a boltba? – Tessék? – Mész ma a boltba? Elfogyott a tamponom. – Abszolút hazugság, briliáns elterelő manőver. – Persze, hozok. Felhívod Chloét? – Ma délután felhívom. Most pedig, ha nem haragszol… – Felállok, és a fürdőköpenyem övéhez nyúlok. Jennifer kimegy a folyosóra, félig becsukja az ajtót. – Kösz, édes. Megmondom Davidnek. Addig bámulok bele a gőzbe, amíg le nem ér a lépcsőn. – Ne szólíts „édesnek”!

►013.00◄ Elzárom a zuhanyt. Fellegek lógnak a levegőben. Könnyek csorognak a tükrön, a falakon és az ablakokon. Várom a garázsajtó csukódásának bűvös hangját, azután számolok, amíg Jennifer autója legurul a felhajtón, és elindul a Park Utcai Általános Iskolához. Miután csökkentették a zöld tablettákat és a narancsszín tablettákat, mert olyan, de olyan jó kislány voltam, a fejemben megritkult a köd, és az agyam visszaváltott AKCIÓ üzemmódba. Az élet jenniferországban igényelt egy kis szoktatást. Először is, mindig voltak a közelben mások. Jennifernek voltak barátai. Apu pecsenyesütéseket rendezett. Emma

kihízelegte, hogy bízzák rám a gyerekpásztorolást, kivéve a délelőttöket, amikor nyári iskolába jártam. Apám („ötvenöt, kölyök – remekül nézel ki!”) vásárolt nekem egy új autót („hároméves, nyolcvanezer mérföld van benne, de újak az abroncsok, és nagyon biztonságos”), hogy elvihessem Emmát a tóhoz és focira és a barátai házához. Nem mintha lett volna máshova mennem. Cassie lapátra tett. A többi barátom olajra lépett, amikor nem figyeltem oda. Apu egy csomó utazást ígért, hogy jobban érezzem magamat. Megnézzük a napkeltét az óceán fölött, meghallgatjuk a Boston Pops zenekart, felmegyünk Kanadába, iszunk egy csésze kávét, aztán megfordulunk, és hazajövünk. Olyan meggyőző volt. Komolyan hittem neki egy darabig. De aztán a kiadói megint nem voltak hajlandók módosítani a könyve határidején, úgyhogy kénytelen volt elvállalni egy nyári szemesztert, és sose mentünk sehova. A kocsim elvitt egy orvosisegédeszköz-üzlethez, ahol vásároltam egy gyilkosan pontos digitális mérleget. Egy olyat, amellyel nem lehet hamisítani, nem úgy, mint a Blubber-OMeter 3000-rel… Kiveszem az igazi mérleget a szekrényemben levő rejtekhelyéről, és visszaviszem a fürdőszobába. Kemény felületen kell mérni a súlyt. A telefonok csengenek, a ház mindegyik szobájában van egy. Karácsonyra harangoznak. Az üzenetrögzítő bekapcsol. Kipisilem magamból a fölösleges vizet, és levetkőzöm. Százhatvanöt centiméter magas vagyok, kicsit alacsonyabb, mint elsős koromban. A menzeszem is akkor maradt el. Úgy teszek, mintha kövér, egészséges tizenéves lennék. Ők úgy tesznek, mintha a szüleim lennének. Minden a legnagyobb rendben. Behunyom a szemem. Amikor fellépek a mérlegre, Jennifer óva inti Emmát a fagylalttól. Amikor fellépek a mérlegre, Emma fél a vaníliától. Amikor fellépek a mérlegre, apu meglendíti az ütőjét, és talál. Amikor fellépek a mérlegre, anyu felvág egy idegent. Amikor fellépek a mérlegre, közelebb húzódnak az árnyékok. Amikor fellépek a mérlegre, Cassie álmodik. Kinyitom a szememet. 44,9 kilogramm. Hivatalosan elértem az Egyes Számú Célt. Hö! Ha a doktoraim tudnák, rögtön visszazsuppolnának a terápiára. Következmények és utóhatások lennének, mert (már megint) megszegtem a tökéletes méretű Lia szabályait. Olyan nagynak kell lennem, amilyennek ők akarnak. Úgy kellene ismételgetnem az igenléseket, mint egy ráolvasást, hogy kiverjem a fejemből a gonosz hangokat. Úgy kellene elköteleznem magamat a gyógyulás mellett, ahogy egy apáca felajánlja testét-lelkét a kolostornak. Idióták. Ennek a testnek más az anyagcseréje. Ez a test gyűlöli vonszolni a láncokat, amelyeket ők csavarnak rá. Bizonyíték? 44,9-nél tisztábban gondolkozom, jobban nézek ki, erősebbnek érzem magamat. Ha majd elérem a következő célt, ugyanilyen leszek, sőt még ilyenebb. A Kettes Számú Cél a 43,09, a tökéletes egyensúly. 43,09-nél tiszta leszek. Elég könnyű, hogy emelt fejjel járhassak, elég húsos, hogy a bolondját járassam mindenkivel. 43,09-nél meglesz az erőm, hogy én parancsolhassak. Ráállok rózsaszín selyemszalagokkal kivarrott lábammal a szatén balettcipőm orrába rejtett koloncokra, és felszállok a magasba. Varázslatos! 40,82-nél repülni fogok. Ez a Hármas Számú Cél. Cassie figyel, félig elbújva a zuhanyfüggönyben. – Add fel! – súgja.

►014.00◄

Megint késésben vagyok, álmodozom (44,9! 44,9! 44,9! Holnap 44,45 lesz!) félúton az ajtóhoz, amikor fennakadok a villogó vörös lámpán. Az üzenetrögzítő. Nem az én gondom. Jennifet majd felveszi, amikor hazajön. De akkor mi van, ha Jennifer az, és arra kér, hogy megint hozzam el Emmát az iskolából? Vagy apu, mert valamilyen fontos papírok kellenek neki, amiket elfelejtett. Vagy Cassie – Nem, az nem, Cassie nem. A padlóra teszem a hátizsákomat, visszamegyek a konyhába, és megnyomom a LEJÁTSZÁS-t. „Öhm, halló? Remélem, jó számot hívtam.” Egy pasas hangja. Mély. Nem ismerős. Köhint. „Öhm, Lia, ha ez a maga háza, akkor, izé, bár ha nem a maga háza, akkor úgyse kapja meg az üzenetet, nem? Fel tudná hívni a Kapu Motelt, vagy be tudna ugrani, ha a közelben jár? Engem keressen, Elijah-t. Megígértem Cassie-nek, hogy…” A gép elvágja a hangját. Belebújok apu egyik extra méretű pulóverébe, mert egyfolytában reszketek. Tizenkétszer meghallgatom az üzenetet, mielőtt felhívnám az iskolai védőnőt, és megmondanám neki, hogy tényleg nagyon rossz napom van, és most megyek soron kívüli rendelésre az agyfurkászomhoz. Azt mondja, hogy majd szól az irodán. Felmarkolom a kulcsaimat.

►015.00◄ Elhajtok ünnepek közé szorult előkertek mellett: némelyikben felfújható pulyka van a gyepen, másokban ízléses koszorú a bejáraton. Minden postaládára rászögezték a riasztóberendezés márkajelét. Ez a környék nem olyan költséges, mint az, ahol Cassie és én felnőttünk, de azért igyekszik. Tudom, hogy el fogok tévedni. Mindig eltévedek. Ki kellett volna nyomtatnom az útvonalat. Ki ez a tag, és hogyan szerezte meg a számomat, és nem szívatás-e ez, és nem kellene-e hívnom a rendőrséget? Maximumra állítom a fűtést. Az első kijáratnál egy csomó köpcös irodához jutok, félig üres parkolók között. Curukk a 101-esre. A következő kijáratnál a főiskolához jutnék, és amilyen az én szerencsém, rögtön beleszaladnék az apámba vagy valamelyik intrikáló végzős hallgatójába. Harmadik kijárat: Folyó út. Jobbra. Az első háztömbökben családias üzletek: manikűrszalon, outletbolt, büfé, matracüzlet, karateiskola, kölcsönző”. Az automata mosodában kis kölyök áll egy széken. Cumisüveget csócsál, és két tenyérrel támaszkodik a síküveg ablaknak. Elmosolyodik, a palack kiesik a szájából. Mögötte egy asszony ruhákat zúdít egy fekete szemeteszsákból egy mosógépbe. Kijövök a pusztaságból, elmegyek törpe cédrusok és egy bedeszkázott templom mellett. Két mérfölddel később – indexelj, ellenőrizd a tükröket – befordulok balra a Kapu Motel patkolójába. Bőven van parkolóhely.

Az épület Emma cipődoboz-diorámájára emlékeztet. Párméterenként lyukakat vágtak ki rajta: a kövér lyukak az ablakok, a cingár lyukak az ajtók. A csepegő csatornák rozsdával mocskolják be a hámló vakolatot. Az iroda a túlsó végen van. Piros neon hunyorog az ablakban: KIADÓ SZ BÁK. Kiszállok az autóból, bezárom az ajtót, és az irodához indulok, kikerülve egy félig tollas madárhullát.

►016.00◄ Az előtérben ugyanolyan hideg van, mint odakint. A recepcióspulton akkora lyuk tátong, mint a két öklöm. A pult mögött öregember ül, aki csíkokban fésüli át a kopasz fején a haját, és vastag szemüveggel olvassa az újságot. A falra erősített kis tévében ugrál a kép, és nincs hang. Összekaristolt falitelefont szereltek egy állvány fölé, amelyen néhány megfakult brosúra hirdeti a Canobie Laké Parkot. Róbert Frost tanyáját és a New Hampshire-i Motorosszán-múzeumot. Van egy ajtó, amelyre azt írták: MAGÁNTERÜLET, és egy másik, amelyre azt: MOSDÓ – CSAK VENDÉGEKNEK. Nem kellene itt lennem. Trigón kellene lennem. Nem. Történelmen. Vissza kellene ülnöm a kocsiba, és el kellene hajtanom az iskolába, lassítva a kereszteződéseknél, megállva, ha sárgát mutat a lámpa. Be kellene tartanom az összes sebességkorlátozást. – Egen? – Az ember fölnéz rám, és hunyorog. – Szobát kér? A fejemet rázom. – Nem, uram. – Hát akkor mit akar? – A hangja nedves a kátránytól. – Azt jött megnézni, hol halt meg? – Nem ez a hang volt az üzenetrögzítőn. Biccentek. – Tíz dezső egy kukkantás. – Nyújtja a kezét tenyérrel fölfelé, és billegeti behajlított ujjait. Kinyitom a pénztárcámat. – Nálam csak öt van. – Az is elég. – Miután odaadtam a bankjegyet, elordítja magát: – Lie-juh! Nyílik a mosdó ajtaja, kilép rajta egy illető, aki pár évvel idősebbnek látszik, és majdnem harminc centivel magasabb nálam. Vállig érő, sűrű, fekete haja, fekete keretű szemüvege van. A bőre cukorfehér, az arca olyan rögös a gyér szakáll alatt, mint egy lávamező. Vasalt orrú cipőt, buggyos, fekete nadrágot és Patriots-melegítőfelsőt visel, amelynek a gallérja szakadt. Vastagon körülrajzolt szeme füstszínű. Fából faragott, barna dugasz van a bal fülcimpájában. Megrázza az ezüstszínű csavarkulcsot, és vigyorog. – Csengetett, Csigaságod? – Látni akarja – mondja az öregember, a zsebébe gyűrve a pénzemet. – Mutasd meg neki! A hetykeség elszivárog, a mosoly lehervad. A pultra teszi a csavarkulcsot, és azt dünnyögi: – Gyere. Ahogy megyek, az öregember utánam kiált: – Nehogy ellopj valamit! Itt minden a motel tulajdona! Vasajtók mellett megyünk. 103, 105, 107. A 109-ről hiányzik a kilincsgomb. A 111-re írtak valamit festékszóróval, de nem tudom kitalálni, mi az. A srác olyan hirtelen áll meg a 113-as szoba előtt, hogy beleszaladok. – Bocs.

– Semmi gáz. – Leakaszt egy súlyos kulcskarikát az övéről, és a fejét csóválja. – Fogadásból vagy itt? – Tessék? – Jött ide egy órája egy kölyök. – A kezét nézi, válogat a kulcsok között. – Fogadtak a haverjaival. A mutató- és a hüvelykujja közé fog egy kulcsot, a többit hagyja lecsúszni a karikán. – Látni akarta, hogy volt-e vér. Barna levelek nyargalnak el mellettünk. A szél az arcomba fújja a hajamat. A fülem mögé igazítom. – Te itt voltál…? A zárba dugja a kulcsot. Háttal áll, a hangja olyan színtelen, mint egy múzeumi idegenvezetőé. – Akkor éjszaka kimenős voltam. Kosárlabdát néztem bent a városban, aztán elmentem egy illetőhöz pókerezni. Nyertem nyolcvan dezsőt, és szereztem egy masszív alibit. – Belöki a nyikorgó ajtót. – Rájöttek már, mibe halt bele? A fejemet rázom. – Nem hiszem. A szél ismét feltámad. – Remélem, gyors volt. Mögötte a szoba tele van sötétséggel. Megborzongok. Ez az utolsó ajtó, amelyen Cassie belépett. Egyedül ment be, és holtan jött ki. Nem kellett volna idejönnöm. – Van neved? – kérdezi. – Hogy? Nekem? – Annyira didergek, hogy vacog a fogam. Nem ismerem ezt az alakot, és nem tudom, miért akar beszélgetni velem. – Ja, izé, Emma vagyok. Te? – Elijah. Átfogom magamat. – Zaklatott volt, amikor bejelentkezett? A fejét rázza. – Én már csak akkor láttam, amikor késő volt. A 115-ben lakom. Amikor visszajöttem pókerezés után, az ajtó nyitva volt, és égett a villany. Én találtam meg. Hirtelen elfordulok tőle, szorosan behunyom a szememet. Az egész testem fáj, mintha influenzás lennék, vagy a 113-as szobából kiszivárgó levegő megfertőzött volna valamivel. Szívem nekicsapja magát csontos ketrecének, újra és újra, a vér lecsorog a föld repedéseibe. – Megnéztem, van-e pulzusa – folytatja. – Hívtam a mentőket. – Hagyd abba! – suttogom. Felkérődzi a megrágott sztoriját nekem, az újabb fizetős ügyfélnek, aki a halott szőkén élvezkedik. Meg se állj a csudás bódéig, videózd le a telefonoddal, blogold a vért! Húzd szorosabbra a kulcscsontod alatt megbúvó dróthurkot! Kinyitom a szememet, és visszafordulok. Elijah bent van az árnyékban, a tükörasztal lámpájáért nyúl. – Azt mondtam, hagyd abba! – mondom hangosan. – Nem akarok többet látni! – Reszkető lábbal elindulok. – Mennem kell. – Hé! – kiált utánam. – Gyere vissza! Magamban dudorászok, hogy elfojtsam a hangját. – Hé! – ordítja. – Nem ismersz egy Lia nevű lányt? Megállok, kezemmel a kocsiajtón. – Mi van? Odakocog hozzám, pár lépésnyire a halott madártól megáll. – Keresek valaki Lia nevűt. Talán a te iskoládba jár. – Miért? Keresztbe fonja a karjait, és megborzong. Most északról fúj a szél. – Csak próbálom megtalálni.

A madár megrebbenti a szárnyát. Zörög a csontja, mint a kocka. – Sajnálom – mondom. – Sose hallottam róla.

►017.00◄ A mozi üres, csak én ülök a leghátsó sorban, meg legelöl három dada anyuka, kiállhatatlan kölykökkel. Pörkből és pattogatott kukorica héjából álló galaxis örvénylik a vetítő fényének csapdájában. A vásznon anime-alakváltoztatók harcolnak a rosszfiúkkal. Olcsó japanimációs matiné. Kinyitom a drogériából hozott tasakot. Két dada anyuka beszélget, a harmadik a mobiljába veszekszik. A kölykök ugrálnak az ülésükön. Fölöttük robotszörnyek pusztítanak el egy falut. A nagy szemű hősök rókákká változnak, amelyek tüzet lövellnek a mancsukból. Kiveszem a tasakból a borotvapengés csomagot. ::Hülye/ronda/hülye/undok/hülye/hájas hülye/pólyás/hülye/lúzer/hülye/csőd:: Egy bíbor robotszörny egy teherautót vág egy rókafiúhoz. A hangszórók vibrálnak a mennydörgéstói, amikor a teherautó a földbe csapódik. A kölykök oda se néznek. Marakodnak a pattogatott kukoricán meg a cukorkán, és nyüszítenek, hogy vécére kell menniük. A doboz kinyílik, édes suttogással elősiklanak belőle a pengék. Valamikor régen az egész testem volt a festővásznam – forró vágások nyaldosták a bordáimat, létrafokok kapaszkodtak a karjaimon, vastag kutyatej szárak ágaskodtak a combjaimon. Mikor jenniferországba költöztem, apámnak egyetlen kikötése volt. Egy lány, aki elfelejti, hogy kell enni, hát, az is elég rossz, de ez csak egy szakasz, és túl vagyok rajta. De egy lány, aki felnyitja a tulajdon bőrét, mert le akarja dobni a héját, hogy táncolhasson? Hát az beteg. Nincs vagdosás, Lia Marrigan Overbrook. Apu házában nincs. Kész. Szerződésszegő vagyok. A rókahősök a nagy vásznon villámmá változtatják a szemüket. Csikorgatják a fogukat, és ránganak, amikor a szörnyek a hegyhez csapják őket, de mindig, mindig felállnak, újrakötik a piros kendőjüket, és nevetnek. Minden rosszaság a bőröm alatt rotyog, szúrós gyömbérsörbuborékok harcolnak, hogy levegőhöz jussanak. Kigombolom a farmeremet, foganként húzom le a cipzárt. Jobbra csavarodom, és letolom a bugyim gumiszalagját. A bal csípőm fölfelé ível, kéken izzik a mozifényben. ::Hülye/ronda/hülye/undok/hülye/hájas hülye/pólyás/hülye/lúzer/hülye/csőd::

Bevések három rovást, ssss, ssss, ssss, a bőrömbe. A kísértetek kibuggyannak. Az alakváltoztatók sugárhajtású hátizsákot vesznek magukra, és követik a szörnyeket egy aszteroidára. Az egyik dada anyuka kivonszolja az előtérbe a kölyköt, amelyiknek pisilnie kell. Visszateszem a pengét a dobozba, a dobozt a tasakba, és a nedves vágásokra szorítom a kezemet, amíg tart a stáblista. Mielőtt kigyúlna a villany, bekapom az ujjaimat. Olyan ízem van, mint a piszkos negyeddollárosoknak.

►018.00◄ Egy lidércnyomásban eltévedt nap után az autó megszabadít a mozitól, a drogériától és a moteltól, amely lányokat darál falatnyi darabokra. Visszagurulunk a sztrádára, a dombok közé, felkapaszkodunk a McSame-lakóparkhoz Castle Pines-ban, apám házához a felhők között. Ott ülnek hárman az ebédlőasztalnál, gyertyalángok szökdécselnek a hangszórókból ömlő csembalózenére. A levegő nyirkos a vacsorától. Maradék pulyka, szagos kelbimbó, saláta, magvas zsemle és sajtos krumpli, Emma kedvence. Családi vacsora, emlékeztetőnek, hogy család vagyunk. Nem vagyunk valóságshow (még), sem idegenek, akik egy házban laknak, és közösen fizetik a számlákat. Nem vagyunk motel. Egy üres hely van az asztalnál, Emmával szemközt – tányér, papírszalvéta, rozsdamentes villa, kés, kanál. Az ezüstöt anyu kapta, amikor a szüleim különváltak. Marrigan ómamáé volt, aki azt mondta, hogy az étel, amit olcsó evőeszközzel szervíroznak, bádogízű. Igaza volt. Apu felnéz. Villájáról egy darab pulykahús fityeg. – Késtél, kölyök. Csüccs le! – Bent maradtam tanítás után egy projektre. Ehetek odafent? Egy vagon házi feladatom van. Emma ugrál a székén. – Lia, én csináltam a krumplit! Majdnem teljesen! Jennifer bólint. – Kérlek, Lia! Olyan régen volt egy rendes vacsoránk! A gyomrom összeszűkül. Nincs hely bennem ehhez. – Én csináltam a hámozóval és egy késsel! – Emma olyan erősen vigyorog, hogy a csillár üvegcseppjei belerázkódnak. – Mami reszelte! – Állati! – Kihúzom a székemet, és leülök. – Ha te csináltad, akkor biztos jó íze van. Apu nyel, és rám kacsint. – Kaphatok salátát? – kérdem. Apu odaadja a tűzálló edényt, amely tele van mártással és maradék pulykával. Két kézzel kell fognom, mert súlyosabb, mint minden az asztalon együttvéve, plusz az asztal, plusz a csillár és a rendelésre készült vitrin, amelyben Jennifer tartja az üvegfiguráit. A tányérom mellé teszem a tálat. Az apu-Emma-Jennifer-háromszög a villáért nyúló kezemre szögeződik. Kihúzok egy szelet, zsírral telített, mártástól vérző sült húst (250), és a tányéromra ejtem. Placcs. Nyújtom a tálat Jennifernek. – Kérsz még egyet? Jennifer az asztal közepére teszi a tálat, és visszatereli a társalgást Emmához, akinek problémái vannak a tizenkettőnél nagyobb osztóval való osztással. Apu még csak nem is próbálja palástolni a tényt, hogy a tányéromba bámul. Veszek a kosárból egy teljes kiőrlésű zsemlét (96) és két szem vajas kelbimbót (35), noha gyűlölöm. Jenniferországban én A Példa vagyok, és ennem kell mindenből legalább két falatot. A zsemlét a tányér szélére teszem, a kelbimbókat két és négy órához, egyenlő távolságra. Felállók, hogy elérjem a sajtos krumplit, és egy gusztustalan narancsszín halmot (70) kanalazok a pulyka mellé. Az, hogy kitálaltam, még nem jelenti azt, hogy le is kell nyelnem. Elég erős vagyok, hogy megtegyem olyan jó szaga van a krumplinak maradj erős üres üres erős szaga van a krumplinak erős/üres/erős/lélegezz/színlelj/tarts ki.

A fennmaradó tért megtöltöm salátával, külön veszek a gombából, az olajbogyót a tálban hagyom. Öt gomba = 20. Egyél öt varázsgombát, igyál egy nagy pohár vizet, és a gomba kivirágzik a gyomrodban, mint a ködszínű szivacs. Erős/üres/erős. Jennifer megkérdezi Emmától, mennyi negyvennyolc osztva nyolccal. Emma beleharap a zsemléjébe. Apu bólint egyet a tele tányéromra, és azt mondja, hogy majd ő kikérdezi Emmát desszert után. – Még a történészprofesszoroknak is tudniuk kell szorozni és osztani, Emmakincs! Szétterítem a szalvétát a térdemen, aztán két darabba, aztán négy, aztán nyolc, aztán tizenhat fehér falatra vágom a pulykámat. A kelbimbókat felnégyelem. Lekaparom a sajtot egy krumpliszilánkról – ez nem fog megölni, a burgonya ritkán okoz halált –, és a szájamba tömöm, és rágok, rágok, rágok, miközben mosolygok az abrosz hektárjai mögött. Apu és Jennifer látják az osztást a tányéromon, de nem szólnak semmit. Amikor beköltöztem, ez „beteges viselkedésnek” minősült volna, és Jennifer hangja fisztulázott volna, és apu forgatta volna az ujján a karikagyűrűjét. Most a „nem érdemes ezen veszekedni” – kategóriába tartozik, „mert legalább itt ül az asztalnál, velünk eszik, és a súlya még nem süllyedt le veszélyországba”. Az ölembe ejtem a bal kezemet, a szalvéta védelmében benyúlok a korc alá, megkeresem a három igaz, egyenes, varas rovást. Minden falatnál belenyomom az ujjaimat a vágásokba. – Remek munkát végeztél – mondom Emmának. – A krumpli döbbenetes! Miközben apu egy chicagói professzorra panaszkodik, aki most jelentetett meg egy könyvet, amely szakasztott olyan, mint amit apu ír, átsiklatom az ételt a tányérom szélén egy óráról két órára, aztán háromra. Átnyomom a villám ágai között a szaftot. Jennifer megkéri Emmát, hogy osszon el százhuszonegyet tizeneggyel. Emma nem tudja. Tízszer megrágok minden falatot, mielőtt lenyelném. Hús a számban, rágás tízszer, saláta a számban, rág rág rág rág rág rág rág rág rág rág, vizenyős kelbimbó, gombakalap, rág, rág, rág. Szürcsölöm a tejet, fehér mocskot festek a felső ajkamra, bizonyítom, hogy milyen nagyon jól vagyunk. – Ki tudod számolni, mennyi száz osztva tízzel? kérdezi Jennifer. Könnycsepp gördül végig Emma arcán, és belepottyan a sajtos krumpliba. Apu félbeszakítja a szónoklatát, és fölemeli a kezét. – Csak semmi sírás, Emma. Lia is nehezen tanulta meg ezt a dolgot, de végül csak beszedte. Ez az én végszavam. – Tudod, mi mentett meg? – kérdezem. – A számológépek. Amíg van egy számológéped, minden oké. Hidd el nekem, nem érdemes sírni a matek miatt. Jennifer a szokottnál élesebb mostohapillantást vet rám, és újabb pohár vizet tölt. – Nem ma volt dolgozat? Villára szúrom a legvékonyabb szelet krumplit. – Fizikából. De elhalasztották. Senki sem érti a fénysebességet. Hogy van a migréned? – Mintha egy tehéncsorda gázolna az agyamon. – Au! – mondom. Emma a villájával próbál elvágni egy kelbimbót, ám az kiugrik a tányérjából, és elém gurul az asztalon. Jennifer felszisszen, ahogy a villa végigcsikorog a tányéron. Visszadobom a szökevény kelbimbót Emmának, aki kuncogva elkapja, és beletörli a szemét a ruhája ujjába. Jennifer odanyúl, hogy kivegye Emma kezéből a kelbimbót, és felborítja a tejes poharat. Emma visszahőköl. A tej elönti a tányérját, átáztatja az abroszt, és csöpögni kezd az új szőnyegre. Cseng a telefon. Jennifer a tenyerébe temeti az arcát. Apu feláll.

– Bízzuk az üzenetrögzítőre! – mondja. – Feltakarítok. Jennifer mélyet lélegzik, és a konyhába indul. – Utálom azokat az embereket, akik szelektálják a hívásaikat. Majd én felveszem. Apu felitatja a kiborult lét, hátba paskolja Emmát, és azt mondja neki, hogy ez csak egy pohár tej volt. Belesöpröm a zsemlémet és a fele húst a szalvétámba, amelyet összehajtok, és az ölembe teszek. Jennifer visszajön, a szája tökéletes mosolyra húzódik. – Ő az. – Nyújtja apunak a telefont. Nem Jennifer az oka, hogy a szüleim elváltak. Az okot Ambernek hívták, aki előtt volt Whitney, aki előtt volt Jill és a többiek. Amikor anyu végre kirúgta, apu elment számlát nyitni egy új bankba. Ott dolgozott Jennifer. Apu annyira belehabarodott, hogy egy héten át mindennap visszament, és ostoba kérdéseket tett föl a jelzálogkölcsönökről és a nyugdíjelőtakarékosságról. Összeházasodtak, mielőtt megszokhattam volna a gondolatot, hogy a szüleim csakugyan elváltak. Apu átveszi a telefont. – Halló? Egy pillanat… Chloe, hallom, hogy… Jennifer összevonja a szemöldökét, és a fejét rázza. Apu veszi az üzenetet. – Éppen vacsorázunk – mondja, miközben kimegy, a telefont háromujjnyira tartva a fejétől. – Igen, ő is. Nagyon jól. Ahogy megy végig a folyosón, a zene elhallgat. A CD-lejátszó kattan, és lemezt cserél. Csajkovszkij: Hattyúk tava. Jennifer rászól Emmára, hogy törölje le az álláról a sajtmártást.

►019.00◄ Fél órával később apu ajtót nyit anyunak. Anyu hangja tüskés indákkal kötöz oda a székemhez. Augusztus 31-én láttam utoljára, azon a napon, amelyen betöltöttem a tizennyolcat. Látni só bírom hogy moot lásson erős/üres/erős. Szakításom anyámmal a régi história volt, a milliomodik változatban. Lány megszületik, lány megtanul beszélni és járni, lány rosszul ejti a szavakat, és orra esik. Újra és újra. Lány elfelejt enni, megbukik serdülőkorból, anya mossa kezeit kefével és műtéti szappannal három teljes percig, aztán kesztyűt húz rá, mielőtt átadná lányt szakembereknek, és közölné velük, hogy kísérletezzenek kedvükre. Amikor kiengedik, lány fellázad. Anyu bevonul a nappaliba, Jennifer csak úgy eltűnik, pfff! Az ő fizikája törvényeit üti, hogy egy szobában tartózkodjék az első feleséggel. – Kései inspekció? – kérdezi apu. Anyu ignorálja, felém indul. Megpuszilja az arcomat, aztán hátralép, hogy tanulmányozzon röntgen-/mágneseshangrezonátor-/komputáltaxiálistomográf-szemével. – Hogy érzed magad? – Klasszul – mondom. – Hiányoztál. – Még egyszer megpuszil, az ajka hűvös és cserepes. Amikor leül Jennifer székébe, megrándul az arca. Időváltozásnál fáj a térde. – Fáradtnak látszol – mondja. – Bagoly mondja verébnek – mondom. Dr. Chloe Marrigan úgy viseli a fáradtságát, mint egy páncélruhát. Aki a legjobb akar lenni, annak minden percben oda kell adnia mindent, aztán még annál is többet: százórás munkahetek, páciensek lehengerlő mennyiségben, csodatevés úgy, ahogy mások megfordítják

a hamburgert. De ma este még a szokottnál is rosszabbul fest. Ezekre a barázdákra a szája körül nem emlékszem. Kukoricaszőke haját szoros francia fonatba kényszeríti, ám a gyertyafényben megvillan néhány ezüstpászma. Arcának bőre olyan feszes szokott lenni, mint a dob. Most egy kicsit megereszkedik a nyakánál. Apu újult kísérletet tesz a csevegésre. – Sürgős műtét volt? Anyu bólint. – Ötszörös bypass. Egy roncs volt az illető. – Kibírja? – kérdezi apu. Anyu leteszi a személyhívóját Jennifer piszkos villája mellé. – Kétséges. – Felméri a tányéromon hagyott három falat pulykahúst, és a kenyérmorzsákat, amelyeket szétszórtam mellette. – Lia sápadt. Evett rendesen? – Hát persze hogy evett! – mondja apu. Anyunak hét mondatába került, hogy felhúzzon. Olimpiai szintű teljesítmény. Összezárom a számat, felállok, fogom a tányéromat, fogom az apám tányérját, és kimegyek a szobából. Jennifer és Emma a konyhaasztalnál ülnek, kettejük között egy csomag számtani tanulókártya, hogy folytatódhasson a vizsgáztatás osztásból. Olyan lassan töltöm meg a mosogatót, ahogy csak tudom, és számokat rajzolok Jennifer háta mögött a levegőbe, így jelzem Emmának az eredményeket. Apu kikiabál az ebédlőből: – Lia, gyere vissza, kérlek! – Sok szerencsét! – mormolja Jennifer, amikor kimegyek a szobából. – Kösz. Ráteszem Emma evőeszközét a tányérjára, de apu azt mondja: – Hagyd az edényeket! Beszélnünk kell. Beszélnünk = ordítanunk + dorgálnunk + veszekednünk + követelnünk. Dr. Marrigan feltűri zöld selyemgarbója ujját. Rövid és lakkozatlan a körme a bűvös ujjakon, ahonnan a kezeken és az alkarokon át vezet az acélos izmok és inak hálója a vállhoz, a nyakhoz és a bionikus agyvelőhöz. Ujjbegyei dobolnak az asztalon. – Ülj le, kérlek! – mondja. Leülök. Apu: Anyádnak van egy gondja. Anyu: Több mint gond. Lia: Mégpedig? Apu: Mondtam, hogy egy cseppet sem ártott meg neked a hír. Lia: Apunak igaza van. Anyu, akinek a gerince nem érinti a szék támláját: Attól félek, hogy Cassie halála összeroppanthat. A kutatások azt mutatják… Lia: Nem vagyok kísérleti malac. Anyu ránéz személyhívója üres képernyőjére, abban a reményben, hogy elsülhet. Lia: Hónapok óta nem szóltunk egymáshoz. Anyu: A legjobb barátnők voltatok kilenc évig. Ez nem változik meg attól, hogy nem beszéltek egymással néhány hónapig. Lia egy pecsétet bámul az abroszon. Apu: Tudod, hogy halt meg? Anyu, kivéve egy zsemlét a kosárból: Cindy felhív, mihelyt meglesz a boncolás eredménye. Felajánlottam, hogy elmagyarázom neki. Apu: Lefogadnám, hogy drogokat mutat ki. Anyu: Lehet, de nem ez a fontos. Lia a fontos.

Emma bejön, hogy jó éjszakát kívánjon. A szeme bedagadt. Apu megpuszilja, dr. Marrigan egy klinikai mosolyt küld felé. Magamhoz ölelem, és a fülébe súgom, hogy a tizenkettőnél nagyobb osztóval való osztás egy buta balfácán. Emma kuncog, és magához szorít, aztán felszalad az emeletre fürdeni. Jennifer háttal áll dr. Marrigannek és nekem, úgy tesz föl a férjének átlátszó kérdéseket a holnapi szemétszállító furgonról és a szárítóban levő zoknikról. Ezekkel az otthonias kis kérdésekkel az Egyes Számú Feleséget akarja emlékeztetni, hogy ki viseli errefelé a gyémántgyűrűt. Az abroszról a tenyerembe söpröm a kenyérmorzsát. Cassie-t nem drogok ölték meg, hacsak nem szedett be egy doboz aszpirint. Vagy addig itta a vodkát, amíg kómába nem esett. Vagy túl mélyre vágott. Vagy talán valaki más ölte meg, valami rossz ember, aki követte, és ellopta a pénztárcáját, és kiürítette a számláját. Nem, az benne lett volna az újságban. Meg kellett volna kérdeznem Elijah-tól, mit látott, és mit mondott igazából a rendőrség. Meg kellett volna mondanom neki a nevemet. De nem. Nem tudom, kicsoda Elijah, nem igazán. És ha csak hazudta az alibit, és ha a rendőrség őt gyanúsítja? És miféle ember lakik egy olyan hátborzongató motelben? Talán csak a képzeletem koholta. Lehet, hogy az egész csak egy ájulásban látott álom, amelyet azért szőttem magamnak, mert siralmas lenne beismerni, hogy ágyban töltöttem az egész napot. Kétséges. Pffff! Jennifer ismét eltűnik. Anyu, zsemlét véve ki a kosárból: Nem mehetek el a virrasztásra, mert dolgom van. Te mész? Apu: Kínos lenne. Évek óta nem beszéltem velük. Lia: Én megyek. Anyu: Abszolúte ki van zárva. Érzelmileg sebezhető vagy. Majd én részvételek szombaton, a temetésen. Lia: De hát mekkora feneket kerítettél neki pont most, hogy milyen régi barátnők voltunk Cassie-vel! Apu: Anyádnak igaza van. Túlságosan felzaklatna. Lia: Nem vagyok zaklatott. Anyu: Nem hiszek neked. Azt akarom, hogy gyakrabban járj dr. Parkerhez. Hetente legalább egyszer, vagy akár többször is. Lia, halkan: Nem. Idő- és pénzpocsékolás. Apu: Hogy érted ezt? Lia: Dr. Parker elnyújtja a terápiát, hogy minél tovább kapja a fizetést. Anyu, magokat csipegetve le a zsemléről: Dr. Parker-nek köszönheted, hogy élsz. Lia, vérezve ott, ahol nem láthatják: Hagyd abba a túlzást! Anyu, eldobva a morzsát: David, már megint visszacsúszik a tagadásba! Miért hagyod, hogy ez történjen? Te nem támogatod a gyógyulását, hanem hagyod, hogy kudarcba fulladjon! Apu: Miről beszélsz te? Száz százalékig támogatjuk, nem igaz, Lia? Anyu, sósavas szemekkel: Agyonkényeztetitek, hagyjátok, hogy ő dirigáljon! Apu, hangosabban: Hogy mondtad? Agyonkényeztetjük? Kirontanak a csatatérre, a tánclépések beleégtek az izmaik emlékezetébe. Közel húzok magamhoz egy gyertyát, és belenyomom a tetején a puha viaszt a kék lángba. Szüleim egy Szent Iván-éji bulin ismerkedtek meg egy hegyi tónál. Apu akkor végzett a doktorijával, és ismerte az illetőt, akié a kunyhó volt. Anyunak volt egy ritka szabad éjszakája

a szakmai gyakorlat és a cselédkönyv között. Ő és a barátnői egy másik buliba akartak menni, de eltévedtek. Amikor igazi lány voltam, összebújtak velem a díványon, és elmesélték szerelmük mesebeli változatát. Valamikor réges-régen, bíborszínű, feneketlen mély tó partján egy férfi meglátott egy hölgyet, akinek hosszú aranyhaja volt, és mezítláb járt a homokon. A hölgy meghallotta, hogy a férfi édes hangon énekel, és pengeti hozzá a gitárt. A sors akarta, hogy útjaik keresztezzék egymást. Kieveztek egy kenuban a tó közepére, és nevettek. A hold látta, milyen szerelmesek, és milyen gyönyörűek, ezért adott nekik egy babát, hogy csak az övék legyen. Ekkor a kenu léket kapott, és süllyedni kezdett. Nagyon, de nagyon, de nagyon keményen kellett evezniük, de még idejében kijutottak a partra. A babát elnevezték Liának, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Hüvelykujjam szélének bőre a peremen pihen, a láng és a biztonság között. Az igazi sztori nem poétikus. Anyu teherbe esett. Apu feleségül vette. Mire megszülettem, már nem állhatták egymást. Módszertelen istenek voltak, akik párzottak egy borszínű tenger partján. Hallá vagy virággá kellett volna változtatniuk, amikor megvolt rá az esélyük. Anyu: Pokolian néz ki. Azt akarom, hogy költözzön vissza hozzám, amíg le nem érettségizik. Apu, az asztalra dobva a szalvétát: Az istenfáját, Chloe… Harcolni fognak, amíg élnek. Elfújom a gyertyát. Emma meghallja, hogy jövök fel a lépcsőn, és arra kér, nézzek meg vele egy filmet. Gyorstapaszt ragasztok könnyező vágásaimra, rózsaszín pizsamát veszek, hogy üljünk egymáshoz, és odabújok mellé a szivárványszínű paplan alatt. Elrendezi körülöttünk az összes plüssállatát, hogy mindenki szemben legyen a tévével, aztán megnyomja a távkapcsolót. Miután Emma elalszik, ide-oda ugrálok a csatornák között, az egyikről a másikra, a másikról a harmadikra. Dr. Marrigan egy óra múlva távozik, és nem veszi a fáradságot, hogy feljöjjön, és jó éjszakát kívánjon, vagy észrevehesse, hogy még ki sem pakoltam a dobozaim többségét, vagy láthassa, milyen jó majdnem-testvér tudok lenni. A bejárati ajtó fojtott puffanással becsapódik, megrezegtetve az összes ablakot. Overbrook professzor bezárja az ajtót, és aktiválja a riasztót. Felkapcsolom az éjszakai lámpát az ágy mellett. Emma nyitott szájjal szuszog. Ide nem mernek bejönni a kísértetek. Elalszom, fejem alatt egy rongyos elefánttal.

►020.00◄ – Lia, ébredj fel! – ordít Emma a fülembe. – El fogsz késni, és akkor baj lesz! Emma batikolt paplanja alatt fekszem, fejjel az elefánton. Emma szobájának szárítóból kikerült lepedő- és macskaszaga van. – Vissza ne aludj! – Milyen nap van ma? – Tudod – mondja. Ma virrasztószerda van.

Történelemórán a népirtástól tartanak előadást, befejezésül tíz percen át mutatnak képeket lengyel gyerekekről, akiket a németek öltek meg a második világháborúban. Két lány sír; a srácok, akik általában játsszák az eszüket, kibámulnak az ablakon. A trigonometria-tanárunk nagyon, de nagyon elégedetlen a legutóbbi tesztjeink eredményével. Fizikaórán újabb szundi film: Ismerkedés a nyomatékkal és az ütközéssel. Az angoltanárom kiborul, mert a kormány követeli, hogy még egy teszttel bizonyítsuk az olvasási készségünket, mert végzősök vagyunk, és hamarosan olvasnunk kellhet, vagy micsoda. A kocsimban eszem: diétás üdítő (0) + saláta (15) + 8 evőkanál salsa (40) + főtt tojás fehérje (16) = ebéd. Két perccel azelőtt, hogy a csengő szabadon engedne a tanítás végén, a hangszóró beparancsol Ms. Rostoffhoz, a pályaválasztási tanácsadóhoz a gyűlésterembe. Ott van csaknem teljes létszámban a lányok futballcsapata, Cassie barátnői a színjátszó csoportból és két lány a zeneszakkörből. Mira, a tanulótársam a másodikos spanyolról int, amikor belépek. Mikor kicsik voltunk, benne volt a cserkészcsapatomban. Azért vagyunk itt, hogy megosszuk egymással érzéseinket, és megbeszéljük, mivel emlékezzünk meg Cassie-ről, „hogy a lelke mindig velünk maradjon”. A szoba dermesztő. Ms. Rostoff asztalán kiscicákkal díszített papír zsebkendők dobozai sorakoznak. A feketefehér egyensütemény tálcája mellett két gallon, diszkontban vásárolt piros puncs és parányi papírpoharak, ízlésesen elrendezve. Ms. Rostoff hisz a nassolás gyógyító erejében. Engem mindenkinél jobban szeret, mert olyan csődtömeg vagyok, hogy valódi agyfurkászhoz kell járnom a való világban, és arra a főiskolára kell mennem, ahol az apám tanít, így az én tanácsadásom két percet vett igénybe. A drámázó lányok elfoglalják a viharvert díványt, és az előtte levő szőnyeget. A labdarúgók forgószékeket gurítanak be a gyűlésteremből A földre ülök az ajtó mellett, hátamat a légfűtés szellőzőnyílásának vetem. Míg a késlekedőkre várunk, a focicsapat panaszkodik, hogy nem kapnak elég időt súlyzózásra, a drámázó lányok az új rendező miatt vinnyognak, aki egy primadonna, és összetéveszti iskolánkat a Broadway-jel. Felmérem magamat: nem szerepelhetnék, nem is futballozhatnék, és a többségnek jobb osztályzatai vannak, mint nekem. Viszont én vagyok messze a legvékonyabb lány az egész szobában. Félszeg szünetek tagolják a sztorikat. A szoba túlságosan elcsendesedik. Valaki lágyan szellent. A falból jön a hőség. Nem tudom, hogy csinálják. Nem tudom, hogy csinálja ezt mindenki, hogy minden reggel fölkelnek és esznek, és elmennek a busztól a futószalagig, hogy a tanárkullancsok beléjük fecskendezzék A témát és B témát, és hogyan sikerül kitölteniük minden tesztet, amit kapunk. Szüleink megadják a hozzávalók listáját, és figyelmeztetnek, hogy egészséges döntéseket hozzunk: egyféle sport, kétféle klub, egyféle művészi tevékenység, közösségi tevékenység, csakis jobbnál jobb osztályzatok, mert senki sem átlagos, errefelé nem az. Ez egy változó ütemű tánc, lábmunkával kombinálva. Én az a lány vagyok, aki megbotlik a táncparketten, és nem találja az utat a kijárathoz. Mindenki engem néz. Ms. Rostoff az órájára pillant. Pontosabb, mint a falióra. – Nos tehát, lányok! Egy drámázó felemeli a kezét – testtömegindex 20. Talán 19,5. Tornacipője festett, az egyiken mákszemnyi 80 kockákból álló, ezerszínű sakktábla, a másikon mosolygó sárga arcok, fekete koponyákkal elegyest. – Ms. Rostoff, tarthatnánk egy perc csendet?

Ms. Rostoff fontolgat. Rikácsolnak-e szüleink az iskolaszéknek, ha engedélyez vallási szertartást az irodájában? Vagy akkor fognak rikácsolni, ha megtagadja tőlünk a vallási önkifejezés lehetőségét? – Mindenki ezt kívánja? Bólintunk. A fejünkhöz erősített madzagok megrándulnak. – Akkor oké. – Ismét az órájára néz. – Egy perc hallgatás Cassie-ért. A drámázók és a futballisták meghajtják a fejüket. Én is meghajtom. Azt hiszem, imádkoznom kellene. Sose tudom az ilyen hallgatós perceknél. Olyan… csendesek. Üresek. Valaki szipog, és egy zsebkendőt húz ki a dobozból. Kilesek a szempilláim között. Mia szorosan behunyja a szemét, a szája mozog. Egy lány, akit még sose láttam, megtörli az arcát a zsebéből előhúzott, mocskos papír zsebkendővel. Egy labdarúgó előveszi a telefonját, hogy elolvasson egy SMS-t. Ms. Rostoff a hüvelykujjához dörgöli a műkörmeit, aztán ismét az órájára néz. – Köszönöm mindenkinek. Ms. Rostoff közli velünk az előírásokat körülhatárolja beszélgetésünk paramétereit. Nem beszélünk arról, hogyan halt meg Cassie, vagy miért, vagy hol, vagy hogy ebben a szobában ki tehetett volna valamit, amivel visz-szatarthatta vagy legalább lelassíthatta volna. Azért vagyunk itt, hogy Cassie életét ünnepeljük. harminchárom hívás. Ms. Rostoff már gondoskodott egy emléklapról az évkönyvben, és írt egy nekrológot az iskolai újságba. A futballcsapat azt mondja, hogy az idény hátralevő részét – mind a két hetet – Cassie-nek szentelik. A színjátszó lányok kérnek egy percet a musical kezdete előtt: ha majd a nézőtéren kialusznak a fények, megvilágítanak egyetlen szál, vázába tett rózsát a fekete színpad közepén, miközben a kórus az „Amazing Grace”-t énekli, és a darab sztárja felolvas egy verset arról, hogy micsoda tragédia meghalni ilyen fiatalon. Az ötletet lekarcsúsítják a rózsára egy percnyi reflektorfényben, és egy bekezdésre a musical műsorfüzetében. – Hát Lia? – Mira előrehajol, hogy jobban lásson. – Te nem akarsz csinálni valami különlegeset? A legjobb barátnők voltatok. Voltunk. – Ezek mind nagyszerű ötletek – mondja a szájam. – De azt hiszem, Ms. Rostoffnak beszélnie kellene Cassie szüleivel. Meg kellene kérdeznie a véleményüket. Az elterelő hadmozdulat sikerült. A tanácsadó a család veszteségéről beszél, és hogy mivel támogathatnánk őket, és hogy segítenünk kell egymásnak, és az ő ajtaja mindig nyitva áll, és a dobozokból sose fogy ki a papír zsebkendő. Mielőtt távoznánk, a focisták kapitánya figyelmezteti a csapatot, hogy ne felejtsenek el egyenruhában jönni ma este a virrasztásra. Mira szól a jelenlévő színjátszóknak, hogy a darabot feketében adják elő.

►021.00◄ Sötétkék harisnyanadrágot húzok a piszkos, buggyos farmer alá, hosszú trikót, garbót, az apám szekrényéből csent, csuklyás pulóvert veszek hozzá, meg a dzsekimet, amelynek a bal zsebében a Cassie-nek szánt meglepetés lapul. És egyujjas kesztyű van rajtam. Virrasztáshoz nem így öltöznek. Szólok Jennifernek, hogy nem vacsorázom itthon, mert hülye forrásmunkákból kell kutatást végeznem a könyvtárban, vagyis igazi könyvet kell használnom, amelyet

valószínűleg százezer idegen fogott már meg, isten tudja, miféle mutáns vírustörzsek hordozói. Amilyen gyatra ez a hazugság, biztosra veszem, hogy befürdök vele Jennifernél, de ő éppen fülig ül a papírmaséban, mert Emmának segít görög templomot csinálni. Az autóm a könyvtárnál parkol. Sietek kétsaroknyit a templomig. Lehajtom a fejemet, hogy a hajam az arcomba lógjon. A nap egy órája lement. Hideg szél fúj, égő avar és a máglyákon felhalmozott halott dolgok szagát hozza. Zöld-piros karácsonyi dekorációk lógnak az utcai lámpákon és az összes üzletben. Amikor legutóbb bezártak, a kórházi agyfurkász lerajzoltatta velem a testem életnagyságú körvonalát. Fogtam egy vastag ceruzát, amelynek olyan színe volt, mint az elefántbőrnek vagy az esőben ázó járdának. Az agyfurkász szétgöngyölte a padlón a vastag csomagolópapírt, amely összegyűrődött, amikor ráfeküdtem. Le akartam rajzolni az agyfurkász szőnyegére a két combomat, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy rekamié. Fenekem és hasam hurkái dübörögni fognak a padlón, és felcsapódnak a falakra; tőgyeim strandlabdák, karjaim nyers piskótatésztával töltött hengerpárnák, amelyek felfeslenek a varratoknál. A doki el lesz borzadva. Minden munkája semmivé lett a takonyszürke ceruza végtelen kanyargásában. Telefonálni fog a szüleimnek, és még több konzultáció lesz (ketyeg a számláló, újabb ezrek pattognak le a biztosítási dollárokból), és a doki megint módosítja a gyógyszerelésemet. Egy tabletta, hogy felgőzölje az önbecsülésemet, másik tabletta, hogy lekicsinyítse az őrültségemet. Szóval lerajzoltam önmagam szétfolyt változatát, tényleges méretem töredékét, kéz- és lábujjastól, cuki fülbevalókkal, lófarkasan. Kihúzott egy újabb hosszú papírt a göngyölegből, és azt mondta, feküdjek rá, hogy körül tudjon rajzolni, életnagyságban. A ceruza annyira szorosan ölelte a combomat, hogy beleborzongtam. A doki nem mert a combom belső feléhez közelíteni. Nem találgatta, mekkorák, vagy milyen állapotban lehetnek a belső szerveim. Elvettem egy képes újságot az asztalról, miközben ő felragasztotta a rajzokat a falra. Ez egy kioldómagazin volt, stratégiai megfontolásból helyezték el, hogy szikrákat lövelljen, amelyek tüzet gyújthatnak és kiégethetik a doki türelmének pácienseinek hülyeségét. A magazinban még a csúf emberek is gyönyörűek voltak. – Nézz csak föl ide! – mondta. – Milyen különbséget látsz, Lia? Mi az igazság? Ocsmány, viaszos kísértet volt mind a kettő a vastag csomagolópapíron. Tudtam, mit akar hallani az orvos. Nem bírta elviselni, hogy beteg legyek. Senki se bírja. Csak azt akarják hallani, hogy felépülőben vagyok, napról-napra gyógyulok. Aki bezárkózik a betegségbe, ne rabolja az idejüket tovább, csak haljon meg! – Lia? – kérdezte ismét. Peregtek a $$$$. Felmondtam a szerepemet. – A kép, amelyet én rajzoltam, felfújt és irreális. Azt hiszem, valamivel többet kell dolgoznom az önértékelésemen. Mosolygott. Már jóval előbb rájöttem, hogy a szemem szétesett. Ám azon a napon kezdtem el aggódni, hogy azok sem látnak, akik irányítanak. Megállok a virágüzlet előtt. Az emeleten, a régi tánciskolámban ég a villany. Egy életet töltöttem odafönt azzal, hogy bámultam a tükrökbe. Rugóztam, szökelltem, hajlongtam, suhantam: egy cukorfalat, egy hattyú, egy liliomszál, egy tündér! Próba után elcsentem anyám anatómiakönyvét, meztelenül kiálltam a fürdőszobába, végignyomoztam a bőröm alatt

úszkáló izmokat, kerestem a helyet, ahol a csontokba horgonyzott, kemény ínszalagokká vékonyodnak. A lánynak, aki velem szemben tükröződik az ablakon, mikulásvirágok nőnek ki a hasából és a fejéből. A formája olyan, mintha egy virsli állna seprűnyéllábakon. A karjai gallyakból vannak, az arcát elmaszatolták radírral. Tudom, hogy én vagyok, mégsem én vagyok, nem igazán. Nem tudom, hogy nézek ki, nem emlékszem, hogy kell kinézni. Szürke arcok szorítják ki a vörös leveleket. A kísértetek meg akarnak kóstolni. Kezük előkígyózik, ujjaik szétnyílnak. Gyorsan elindulok, hogy ne érjenek utol a ragadós árnyékok. Ahogy elmegyek egy utcai lámpa alatt, az égő pukkanva kialszik, és karamellszagot érzek. Őt. Őt. Futva teszem meg az út hátralevő részét a virrasztásig, egy lépéssel előzve meg a vashorgokat, amelyeket ő dobál utánam.

►022.00◄ A sor, amely meg akarja bámulni az üres testet, kitekeredik a templom főbejáratán, és a lépcsőn át a járdáig ér. Sötét orgona akkordok osonnak ki az éjszakába, betonkockákká változtatják a cipőnket, és addig húzzák lefelé az arcunkat, míg olyanok leszünk, mint a fekete levelű, lekonyuló fák. Valamennyien jártunk már itt. Ötödikben volt Jimmy Myers, fehérvérűségben. Nyolcadikban Madison Ellerson és a szülei haltak meg egy harmincas ütközésben, egy hóviharban. Tavaly a teniszcsapatból egy srác, aki bejutott az állami válogatottba. Nem kapcsolta be a biztonsági övét, nem volt légzsákja. Mikor az autója eltalált egy kamiont, tökéletes ívben repült ki a szélvédőn, hogy összegubancolt végtagokkal felnyársalja magát egy fenyőfa karjaira. Az ő virrasztásán a sor megkerülte a háztömböt. Ahogy bemegyek az első ajtón, megüt az emberek zúgása, akik beszélgetnek, de igyekeznek, hogy más ne hallja őket. A szülők kigombolják és ügyetlenül a karjukra vetik a kabátjukat. Izzadság gyöngyözik a fiúk arcán, akik zsebre dugott kézzel, meglazított nyakkendővel támaszkodnak a falakhoz. Lányok imbolyognak a legmagasabb sarkú cipőjükben, és hála istennek, hogy nem ők fekszenek ott elöl, a csinos koporsóban. Kicipzárazom a dzsekimet, de magamon hagyom. Hetek óta először majdnem melegem van. Narancsszín égőjű, műanyag gyertyák hunyorognak a sötét ablakokban. A sor egyenletes lépésekkel mozog, mintha koncertre vagy futballmeccsre mennénk. Amikor a labdarúgócsapat halad el a koporsó mellett, a kapitány odaad Cassie apjának egy labdát, amelyet az összes lány aláírt. Cassie apja átadja a labdát egy fekete ruhás embernek, aki elhelyezi az áldozati ajándékot a holttest mellett, gyengéden, nehogy felébredjen. Minél közelebb érek a koporsóhoz, annál melegebb lesz. Barna szélű krizantémszirmok hullnak koppanva a vasállványokon gubbasztó koszorúkról. Én is fonnyadok, és a fejem megtelik rozsdás szögekkel. Nem kellett volna farmert vennem. Idióta! Hézag keletkezik köztem és az előttem haladó ember között: olyan széles, hogy négyen beleférnének. – Mozogj! – sziszegi mögöttem egy asszony. Az orgona hirtelen elhallgat. A mormolás félbeszakad. Az orgonista nyúl valamiért, ami fölötte van. Egész könyvtorony zuhan a padlóra. Akkorát szól a márványfalak között, mint a puskalövés. Az emberek ugranak egyet. Már látom a koporsó alját. A focilabda a színjátszó csoport összehajtogatott fekete pólója mellett pihen. Cassie lábát elrejti a fehér bársonytakaró, lábujjai az égnek merednek. Remélem, meleg papucsot és kényelmes zoknit adtak rá. Remélem, rajta hagyták a lábgyűrűjét.

A zene újrakezdődik, hosszas, reszkető mollban. Az előttem lévő ember odamegy Cassie szüleihez. Cassie anyja zokog, az ember átöleli. Ez az a vicces nagybácsi, aki megtanított bennünket vízisízni. Sír ő is, nyöszörög. Ebben a forró, zsúfolt, halott szirmú templomban egyedül nekik kettejüknek van annyi erejük, hogy azt mondják és tegyék, amit valamennyien gondolunk. Rajtam a sor a bámulásban. Rajtam a sor, hogy megerőszakoljam a holtat. Csipkerózsika magas nyakú, hosszú ujjú, égszínkék ruhát visel. A haja olyan, mint egy agyonkefélt babaparóka, fáradt szőke, fakóvörös visszfényekkel. Nem visel fülbevalót, sem az ezüstcsengős nyakláncát, de az osztálygyűrűt felnyomták az ujjára. Az orrpiercingjét és a pattanások sebhelyeit eltakarja az alapozó, amellyel bevakolták a bőrét. A rossz árnyalatú halványságot választották. Le akarom venni a ruháját, hogy lássam, kicipzárazták-e a hasát. Bele akarok nézni. Ő is ezt akarná, mert folyton erről beszéltünk: a viszketős szárnyú és tapogatójú, titkos lényekről, amelyek addig bökdöstek, amíg ki nem bukdácsoltunk a fürdőszobába, Cassie a vécéhez, hogy megszabadulhasson mindentől, én a tükörhöz, hogy a lány a túloldalon megtarthasson erősnek és vasbordájúnak. Oda kellett volna tenni mellé a koporsóba a horgolótűjét és a fonalat, hogy legyen mit csinálnia az örökkévalóságban. Néhány Gaimant, Tolkient, Butiért, pár pletykalapot, drazsét – borsmentásat, nem fajdbogyósat –, az úszásban nyert érmeit, a cserkészjelvényeit, azoknak a daraboknak a plakátjait, amelyekben szerepelt. Fogadnék, hogy örülne egy doboz gabonapehelynek is, amit majszolhasson: valami vigasztaló az útra. Az anyja hangosabban zokog, mint az orgona. A dzsekim zsebébe nyúlok, és kiveszem a zöld látóüveg apró korongját, amely egy vulkán szívében született, és képes megmutatni a jövőt. Cassie szobájából loptam, amikor kilencévesek voltunk, de sose tudtam működésre bírni, akárhogy álltak a csillagok. Fagyott kezébe csúsztatom a varázsüveget. Cassie ujjai megmarkolják. A szívem dadog. Cassie szorosan markolja a zöld korongot, aztán pislog – egyszer, kétszer –, tágra nyitja a szemét, és egyenesen rám néz. Felemeli a kezét, és megérinti a haját. Úgy jön ki a fejéből, mint a pitypangpehely. Néhány pamat föllebeg a koporsó fejénél gyújtott, igazi gyertyákig. Égnek, akár a csillagszóró. Nem bírok lélegezni. Cassie lassan felül. Kék szeméhez emeli a varázsüveget, átnéz rajta, és nevet, azon a mély, trágár hangon, ami csak hajnali kettőkor-háromkor jött ki belőle. Bekapja az üveget és lenyeli, aztán megtörli a száját, vérrel és viasszal mocskolva be az ujjait. Elkomorodik, és kinyitja a száját… …nem. Nem ül ott. Nincs is ott. Nincs vér, nem ég a babahaj felhője a gyertyalángban. Pislogok. Cassie eltűnt a koporsóból. A futball-labda visszafelé gurul. Nincs ott Cassie lába, hogy megtartsa. Pislogok. Még mindig nincs ott, a fehér bársonytakarót félredobták, mintha nem hallotta volna az ébresztőórát, és most nagyon el fog késni, és a papája megint elvitte a kocsit, úgyhogy velem kell autóznia, ami egy kicsit ijesztő. Zuhog az orgonamuzsika, elönti a templomot. Mögöttem dünnyögnek a sorban. Az embereknek el kell menniük mindenféle helyekre, és el kell intézniük dolgokat, és fél óra múlva kezdődik az új epizód, mellesleg túlságosan udvariasak észrevenni, hogy a koporsó üres. Cassie szülei előtt a tér engem vár.

Egy kéz megérinti a vállamat, és egy hapsi a fülembe súgja: – Minden oké. Menj csak! Itt vagyok mögötted. Megbotlok, aztán lesütött szemmel odacsoszogok Cassie mamájához. Mrs. Parrish szó nélkül átnyalábol, és a vállamra fekteti a fejét. A hátát ütögetem. Mr. Parrish kezet ráz a mögöttem álló hapsival, és mond valamit, amit nem hallhatok, mert Cassie mamája olyan nehéz, hogy húz lefelé a templom csípőig érő vizébe, keresztül a márványpadlón. Azt akarja, hogy lesüllyedjünk az alagsornál is mélyebbre, a hemzsegő, meleg földbe, ahol Cassie-re már vár egy szoba, hogy hárman összegömbölyödhessünk pajorrá, úgy várva ki a tavaszt. A kéz ismét megérint. Mr. Parrish kihúz bennünket a földből, és lefejti rólam a feleségét. Vadul megcsókolja a homlokomat, de nem talál semmit, amit mondhatna. – Fogadja őszinte részvétünket! – mondja a füstös szemű Elijah, akiben a kezemet fogó kéz folytatódik. – Erre nincsen szó. Magával húz az ajtón kivonuló árhullámba. Botladozók, megragadja a karomat, nehogy elessek.

►023.00◄ – Idd meg ezt! Elijah forró csokoládét tol elém egy súlyos bögrében. Nem emlékszem, ki rendelte. Nem emlékszem, hogy bejöttem ide. – Igyál! Két kézzel emelem föl a bögrét, és kortyolok. Égeti az ajkamat és a nyelvemet és a rózsaszín torkomat. Úgy kell nekem. Reszket a kezem, amikor leteszem a bögrét, az ital kiloccsan. Elijah papírszalvétákat vesz ki a fém tartóból, hogy feltörölje a kiömlött csokoládét. Ismerem ezt a helyet, jártam már itt. Ez a vegetáriánus büfé, pár saroknyira a templomtól, az a hely, ahol puha technózene szól, kendermagos bagel kapható, és petíciók vannak a pénztárnál. – Hogy vagy, Emma? – kérdezi. Egy percig tart rájönnöm, hogy hozzám beszél, hogy még mindig nem mondtam meg, ki vagyok, mert hazudni könnyebb. Azt kellene mondanom a jókislányos mosollyal: „Köszönöm, sokkal jobban, és te hogy vagy?”, de olyan rohadtul fáradt vagyok. Az asztal végébe tolja a lucskos szalvétákat. – Hátborzongató tud lenni a halottlátás. A bögréből felszálló gőzbe tartom az ujjaimat, és a szakácsot figyelem, ahogy dolgozik a grillsütővel, a pirítóval, a keverővel. Cassie ül minden széken, nevet, rág, mutatja a menüben a konyhafőnök ajánlatát. – Nincs a koporsójában – szalad ki a számon. Elijah megdermed egy pillanatra, és farkasszemet néz velem. A haját megmosta, és hátrakötötte rövid lófarokba. Fülcimpájában a fából faragott dugót kicserélte egy csontkarikára, amely kerek ablakot nyit az állkapcsa mellett. Hagyományos, kopott inget visel, szomorú fekete nyakkendővel. A keze tiszta. Megborotválkozott. Úgy-ahogy. – Tudom – mondja. – Az csak a héj, nem a lélek. Rázom a fejemet. – Nem így értem. Felült a koporsóban. Aztán eltűnt. Nem láttad? Két kezét ráteszi az enyémre, és előrehajol. Világítania kellene a kezének, olyan meleg. – Tegyél meg nekem egy szívességet – mondja lassan. – Igyál egy kortyot, hunyd be a szemed, és lélegezz! – Hülyeség! Mosolyog és bólint. – Ja, tudom. Akkor is csináld meg!

A kezem ismét a szájamhoz emeli a bögrét. Fehér bársonylepedőbe vagyok bugyolálva. Számológépemen csattognak a golyók: 3,4 dekagramm forró csokoládé = 400, de megfagyok. Fel kell hajtanom az egészet, és kérnem kell még Innom kell egy kortyot, és nem szabad tudomást vennem az ízéről. Kortyolok, leteszem a bögrét, nem lötyögtetem ki, és behunyom a szememet. Lélegezz, mondta Elijah. Belélegzem a palacsintát és a hasábburgonyát. Izmos szagok. – Lélegezz tovább! – parancsolja Elijah. Hangja morajlik, mint a távoli mennydörgés. A szakács rátesz a rácsra valamit, ami sziszeg. Széklábak csikorognak a padlón, amikor a szomszéd asztalnál ülő pasas elmegy. Valaki fölemel egy pohártartót, amely úgy csilingel, mint az eső. Két nő nevet, hangjuk egymásba botlik. A mosdó ajtaja nyüszít. – Kész? – kérdezi Elijah. – Nyisd ki a szemed! Ne gondolkozz! Csak nyiss ki a szemed, és maradj nyugton! A büfé képe ismét kiélesedik: asztalok, székek, lámpák, konyha. A falakon poszterek. Elijah fülcimpájának furatában látom a falra festett holdsarlót és a csillagokat az óra alatt. A mellette ülő lány nem Cassie. A bögréjét újratöltő pincér sem ő. Elfordulok a székemben, hogy körülnézzek. Itt senki sem Cassie. Biztonságban vagyok. – Jobb? – kérdezi Elijah. – Jobb. Kösz. – Nem gond. – Felvilláz egy juharszirupban megáztatott falat gofrit. – Volt egy összekuszált perced. Megtörténik. – A szájába tömi a gofrit. – Várj! – mondom. – Honnan van ez? A szomszéd asztalra mutat. A pincérnő nem szedte le. Még mindig ott van a sótartó alá ékelt ötdolláros, egy félig kiivott kávésbögre, egy piszkos villa és egy szirupfoltos, üres tányéralátét. – Úgyis csak kidobták volna. – Ez undorító! És a bacilusok? – Ingyen ételtől sose leszek rosszul. Kérsz? – Kizárt. Olyan hangosan nevet, hogy az emberek odafordulnak, és megbámulják. – Te mindig ilyen fura vagy? Ismét nevet. – Furább. Látod ezt? Felgyűri az inge ujját, és megmutatja a tetoválást, amely az egész alkarját elfoglalja: izmos bikaember biciklizik keresztül egy lángfalon. Szárnyak nőnek ki a lábából, a karjából és a sisakjából. – Ez meg mi? – Ő a biciklis futárok istene. Klassz, mi? Azon a napon jelent meg nekem, amikor csomagot kézbesítettem Bostonban egy ügyvédi irodának. Olyan tisztán láttam, hogy azt hittem, elkapja a torkomat, és megfojt. Itt kellett lennie a bőrömön. – Neked látomásaid vannak. – Ez egy adomány. Azt kellene látnod, ami a fenekemen van! – Kösz, nem. – Gyors pillantást vetek a büfére. Még mindig nincs Cassie. – És mi van az olyan látomásokkal, amelyek nem tetszenek? – Az nem számít, hogy tetszik-e, vagy sem. Az számít, hogy odafigyelek, és kitalálom, miért küldték. Elijah szeme rávillan valamire a vállam fölött. Hirtelen keresztüllöki az asztalon a gofris tányért, amely majdnem az ölembe borul. Megjelenik a pincérnőnk, hosszú zsávolyszoknya, vastag, norvégmintás pulóver, átfúrt fülkagylóiban apró kagylók himbálóznak. Testtömegindex 23. Párnás csípőjének támasztja a tálcát, és rosszallóan néz a gofrira.

– Ezt mikor rendelte? – Nem rendeltem. Elijah finoman megrúgja a lábamat az asztal alatt. – A haverom adta neki – mondja. – Az az ürge az ócska Bruins-dzsekiben, aki pár perce távozott. A pincérnő szeme összeszűkül. Átverésre gyanakszik. – Biztos? – Nem lőcsölte ránk a számlát, igaz? – kérdezi Elijah. – Nem. – A pincérnő a fejét rázza. – Fizetett. – És rendes borravalót is hagyott magának, úgyhogy semmi gáz, igaz? – A tálcára mutat. – Ez az enyém? A pincérnő leteszi Elijah elé a tálcát, amelyen pirított barna kenyér van és piros lekvár egy apró cserépedényben, aztán szó nélkül elmegy. Elijah vastagon megkeni lekvárral a kenyeret. – Kérdezhetek valamit? Harap egy falatot. – Akármit. – Mit keres egy látnok biciklis futár New Hampshire-ben, az isten háta mögött? – Nem az isten háta mögött lakom, Centerville-ben lakom. Kérsz egy harapást? Naná. – Nem. – Rázom a fejemet. – Nem vagyok éhes. – És csak voltam biciklis futár. Jelenleg mindenes vagyok. Kiderült, hogy eszelős tehetségem van a csavarkulcshoz. – Kettőbe hajtja a kenyeret, és még többet töm a szájába. – Őrület. Mindent meg tudok csinálni. – Naná. Persze. – Fölnevetek, és véletlenül beleiszom a forró csokoládéba. – Például? – Hol kezdjem? Vagyok költő, filozófus, halász. Faterom tekergőnek hív, de ez elitista, nem gondolod? Tudok fát vágni, talajtakarást végezni, sört csapolni és tökéletes paradicsomot termeszteni. – Naná, hogy tudsz! – Tök jó vagyok pókerben, sámán vagyok, és az igazság vándora. Tudok vezetni taxit, motorbiciklit, és megülöm a bikát, bár nem sokáig. Eredeti és művészi módon lapátolok trágyát. Amint kijavítják a kocsimat, cigány leszek, és egy elveszett világ keresésére indulok. – És tolvaj vagy – mondom. – Ha az alkalom azt parancsolja. – Visszahúzza maga elé a szirupos tányért, és belemártogatja a pirítóst. – Miért nem használod a hatalmadat arra, hogy megnyerd a lottót, vagy pénzt növessz a fákon, ahelyett, hogy ételt lopsz? – Az unalmas lenne. – Lenyalja a keze oldaláról a szirupot. – Rajtad a sor. Mi vagy te? – Szomorú. – Kiesik belőlem a szó. – Jól ismerted, ugye? Szemem mögött vibrálnak a fények. Én ismertem a legjobban! Tudom, mikor aludt házon kívül, melyik fiúbandáért bolondult, tudom, hogy árult süteményt, tudok az időről, amikor eltörtem a lábamat, mert mögötte ültem a bringáján, és az időről, amikor segítettem fehérre festeni a szobáját, miután engedély nélkül kifestette feketére. – Mesélj valamit róla! – mondja. – Valami kedveset! – Szerette a gofrit. – Azt mindenki szereti. – Azt mondta, a világ jobb hely lenne, ha mindnyájan gofrit használnánk kenyér helyett. Eszik egy kanál lekvárt. – Miért? – Mert a gofri finomabb, és viccesebb kimondani, hogy „gofri”.

– Egy jó pont. Odajön a fancsali pincérnő, és háttal fölfelé az asztalra teszi a számlát. Elijah megfordítja, és a végösszegre pillant. Előveszem a pénztárcámat. – Mennyivel tartozom? A zsebébe nyúl. – Én fizetek. – Biztos? – Ja. – A tányérjára borít egy marék aprót. – De csak akkor, ha befejezed azt a forró csokoládét. Egy emésztőgödör kipucolásával kerestem ezt a pénzt. Nem mintha bűntudatot kellene érezned miatta, vagy ilyesmi. Magamba fojtom a mosolygást, és megfogom a bögrét. Egészséges tizenéves lány vagyok egy büfében, és ihatok még egy kis forró csokoládét. És ez jó, és nem akarok hazamenni, most nem, mikor éppen kezdek fölmelegedni. Hagyom, hogy a csokoládé teteje bebőrösödjék, mert attól undorodom, és nem bírok többet inni belőle. Elijah nem várhatja el tőlem, hogy pillét igyak. Maradok még húsz percig, amíg a könyvtár bezár. – Még mindig éhes vagy? – kérdezem. – Mindig. Ennek a hasábburgonyának az illata megöl. – Miért nem rendelsz? – Nem tehetem. – Az aprópénz halmára mutat. – Ennyi van nálam. Előveszem a bankkártyámat, és meglobogtatom. – Nem probléma. Két darab hasábburgonya = 20.

►024.00◄ Majdnem igazi lány vagyok az egész hazaúton. Büfébe mentem. Forró csokoládét ittam, és hasábburgonyát ettem. Beszélgettem egy darabig egy sráccal. Párszor nevettem. Egy kis korcsolyázás, első alkalommal, dülöngélve, de azért sikeresen. Ahogy belépek a házba, elölről kezdődik a suttogás… …telefonált, harmincháromszor. nem vetted fel. …testét egy motelszobában találták meg, egyedül. magára hagytad. meg kellett volna volna volna tenni bármitakármit. te ölted meg. Azzal próbálom kiszorítani őket, hogy fennhangon összpontosítok. Felmegyek a lépcsőn. Bemegyek a szobámba, én… magára hagytad. …pofa be, az ágyra dobom a táskámat. Átöltözöm pizsamára. Szükségem van a fürdőköpenyemre. Azt hiszem, beakasztottam… magamra hagytál.

Cassie támaszkodik a dobozok tornyához. Félrehajtja a fejét, és int. – Jól érzed magad? Olyan erősen csapom be az ajtót, hogy a keret meghasad. Két éve majdnem elment egy orvoshoz. A zabálás/okádás/ zabálás/okádás/zabálás/okádás nem fogyasztotta le, csak megríkatta. Az edzője lepasszolta a harmadikos focicsapatába, mert nem tudott elég gyorsan futni. A drámapedagógus azt mondta neki, hogy nem „ragyog” elég fényesen, ezért nem kapta meg a főszerepet a darabban. – Nem bírom abbahagyni, de nem bírom így folytatni – mondta. – Semmi sem hat. Én feltétel nélkül támogattam. Kinéztem az orvosok és a rendelők neveit. Átküldtem neki e-mailben a gyógyulós weboldalakat. És elszabotáltam minden lépést. Elmondtam neki, hogy milyen erős, és milyen egészséges lesz, és milyen büszke vagyok rá, és bedobtam, hány kalóriát ettem aznap, bedobtam a mérlegen megjelenő bűvös számot, a combom körméretét. Elmentünk a plázába, és gondoskodtam róla, hogy ugyanazt a próbafülkét használjuk, így láthatta csontvázam ragyogását a fluoreszkáló kék fényben. Átmentünk a büfésorra, ahol ő sajtos hasábburgonyát, csirkehúsgombócot és salátát rendelt. Én feketekávét ittam, és a tenyeremből nyaltam a szaharint. Megkért, hogy tartsam az ajtót, amíg beletaccsolja az ebédet a pláza mocskos vécéjébe. Fogtuk egymás kezét, míg mentünk az erdő mézeskalács ösvényén, ujjainkból vér csöpögött. Boszorkányokkal táncoltunk, szörnyekkel csókolóztunk. Jégviráglányokká változtattuk magunkat, és amikor megpróbált elmenni, visszahúztam a hóba, mert féltem egyedül. Fent maradok, és éjfél utánig olvasok a nappaliban, mert azt remélem, hogy Cassie elunja magát, és elmegy. Éppen indulnék az alagsorba, mert le akarom perzselni a lábizmaimat, amíg a nap föl nem kell mert mértéktartóan tornázni akarok húsz percig, hogy jobban aludjak, amikor apu ledübörög a lépcsőn a konyhába. Hallom a hűtőszekrény ajtajának nyílását, aztán a flakonos habtejszín elnyújtott spriccelését. A hűtőszekrény becsukódik, apu felém indul. – Lia? – Apu kék-zöld kockás fürdőköpenyt visel, amely öregebb nálam, flanel pizsamanadrágot és szürke pólót, amelyre azt írták: TESTNEVELÉSI TANSZÉK. Mezítláb van. Túl hosszú haja, amelyben több az ezüst, mint a fekete, összevissza áll. Olyan, mint egy hajléktalan, aki a sarkon koldul aprót, de nála nem üres konzervdoboz van, hanem pités tányér, amely eltűnik a tejszínhab hegye alatt. Lefogadnám, hogy a hálaadási vacsora sütőtökös pitéjének utolsó két cikkelye. – Hogyhogy fent vagy? – kérdezi. – Aludnod kellene. Fölemelem Neil Gaiman legfrissebb, zseniális alkotását. – Tudnom kell, mi lesz a vége. És te? Térdén a tányérral óvatosan leereszkedik a hintaszékbe, és leás az első falatért. – Folyton a kutatásomról álmodok, és felébresztem Jennifert, mert ököllel verem a matracot. – Elkomorodik. – Nem lett volna szabad ráállnom, hogy megírjam! – Miért nem? – kérdezem. Bekap még egy falatot, és rág. A szag mellém göndörödik, édes édes sütőtök, tejszínhab olvad a nyelvemen Az a pite majdnem egyhetes: síkos penész nő a kérgén, apu beteg lesz tőle. Letöröl a szájáról egy pötty tejszínhabot. – Nem végeztem elegendő előzetes kutatást, mielőtt megírtam a javaslatot. Feltételeztem, hogy bőven lesz hozzá ősforrás, és túl nagyot ígértem. Most aztán megakadtam. – Szólj a szerkesztődnek! – mondom. – Szólj neki, hogy tévedtél, és ajánld fel, hogy másféle könyvet írsz. – Az nem olyan egyszerű. – Újabb hatalmas pitekoloncot töm a szájába.

Ahogy nézem a szájában eltűnő ételt, őrlőgépként mozgó állkapcsát, a mohó nyeldekelését, felforr bennem a pánik. Végighúzom könyvem borítójának élén az ujjaimat, és olyan erősen rányomom őket a sarkakra, hogy fájnak. – Te szoktad mondani, hogy reggel mindig szebb a világ – mondom. – Talán csak vissza kellene feküdnöd aludni. – Ez a felnőttek dolga, Lia, kissé bonyolultabb ennél. De nincs semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene. Mert én még mindig kislány vagyok, aki hisz a Mikulásban és a fogtündérben és benned. Beletúr a fürdőköpenye zsebébe, az olvasószemüvegét keresi. – Itt van valahol a laptopom? A televízió fölötti polcra mutatok. – Aha. – Feláll, keresztülmegy a szobán. – Nem akarod befejezni helyettem? – kérdezi, és az arcomba nyomja a pitét (545). – Nem akarom. – Eltolom magamtól a pitét. – Gusztustalan. Elkomorodik. – Nem lesz bajod tőle. Ez csak pite. Továbbra is az arcomtól pár ujjnyira tartja a pitét. Ha rácsapnék a kezére, a pite szétfröccsenne a szórakoztatóegységen, és lefolyna a televízió képernyőjén. – Ugye, nem akarjuk, hogy ebben anyádnak legyen igaza? – kérdezi. – Miben legyen igaza? – kérdezem. – Hogy visszaesel a régi szokásaidba. A rossz szokásaidba. Felállok, kényszerítem rá, hogy hátralépjen, és nyisson nekem egy kis tért. – Fáradt vagyok – mondom. – Lefekszem. Lábam nem ad hangot a szőnyeges lépcsőn. Lassan nyitom az ajtót. Cassie elment. Kissé olyan szaga van a szobának, mint egy pékségnek karácsonykor, de Cassie nincs itt. Countryzenére állítom a számítógépet, mert azt utálja, és bemászok az ágyba. Éppen kezdenék elaludni, amikor elhallgat a zene. Cassie az ágyam lábánál ül; erősebbnek, egészségesebbnek látszik, mint korábban; mintha kezdene rájönni a kísértetlét ízére. Megpaskolja a takaró alatt kirajzolódó lábamat, és azt mondja: – Aludj csak! Nem lesz semmi baj. Nem látok pókokat, semmiféle barátságos dögöt, amelyik elűzhetné Cassie-t. Meg akarom mondani neki, hogy hagyjon békén, de a szájam nem akar kinyílni. ►025.00◄ Csütörtök. Arra ébredek, hogy földet szívok magamba. Köhögök, és kiköpöm a kavicsokat, de mikor ismét belélegzek, nedves agyagrögökkel lesz tele a tüdőm… Nem. Csak a lepedő csavarodott az arcomra. Letépem, és kikelek az ágyból, amilyen gyorsan csak tudok. A házban sötét van. 5:45. Hetek óta ez az első alkalom, hogy Emmánál előbb ébredek. A folyosó végén megnyitják apám zuhanyát. Valószínűleg újabb bizottsági ülése van. Felkapcsolom az összes lámpát, és meglátom magamat a tükörben. Az anyagcserém ismét lassul. Sárga zsírbuborékok püffednek a bőröm alatt. Megint kezdek undorítónak látszani, gyengének. ::Hülye/ronda/hülye/undok/hülye/hájas hülye/pólyás/hülye/lúzer/hülye/csőd::

Szabályokat adtak nekem az ilyen percekre, úgymint: 1. Azonosítsd az érzést! 2. Mondjál varázsigéket önigenlő szavakat, olvasd át újra az Életcélokat, elmélkedj pozitív gondolatokon! 3. Hívd fel a pszichiátert, ha a negatív önvélemény folytatódik! 4. Ragaszkodj az előírt kalóriabevitelhez és a hidratáláshoz! 5. Kerüld a túlzott testgyakorlást, az alkohol- vagy drogfogyasztást! 6. Üsd össze háromszor a sarkadat, és ismételd: „Mindenütt jó, de legjobb otthon, mindenütt jó, de legjobb otthon, mindenütt jó, de legjobb otthon.”! Azonnal ott lesz egy tornádó, és elrepít a biztonságba. Vagy egy ház eshet a fejedre. Semmi sem működik soha semmi sem működik csak tovább gyilkol belülről A padlóra fekszem, és csinálok kétszáz felülést, amíg meg nem ül az izzadság a köldökömbe. Új szabályok: 1. Naponta 800 kalória, de inkább max. 500. 2. A nap a vacsoránál kezdődik. Ha kényszerítenek, hogy velük egyél, tömj magadba annyit, hogy leszálljanak rólad! Másnap ellensúlyozd megszorításokkal! 3. Ha nincs reggeli, busszal menjél iskolába! a) Jobb: gyalog. b) Legjobb: ne menjél! 4. Kezdd elölről a testgyakorlást! 5. Alváshoz hagyd égve a villanyt, amíg el nem temetik Cassie-t! Mosolygok, és keresztülalakoskodom magamat a Reggeli Műsoron. Jennifer oktatókártyákkal kínozza Emmát, aki dolgozatot fog írni számtanból. Alig veszik észre, hogy a szobában vagyok. Tíz perc késéssel lépnek ki az ajtón. A fizikatanár egy tekegolyóval és egy fallabdával szemlélteti a nyomatékot és az ütközést. A tekegolyó győz. Történelem helyett lemegyünk a tornaterembe, főiskolai börzére. Kétszáz iskola és a hadsereg képviselői állnak megpakolt kártyaasztalok mögött, amelyeken kiglancolt brosúrák ígérnek fényes és boldog jövőt mindnyájunknak. Húsz négyzetkilométer erdőt gyilkoltak le, hogy megcsinálják ezeket a brosúrákat. Estére a szemétben lesz mind. Szükséges elvennem egyet? Nem. Tudjuk, melyik főiskolára megyek. Akarok menni? Nem. Mit akarok? A válasz erre a kérdésre nem létezik. Meg kellett volna tartanom Cassie látóüvegét, vagy legalább át kellett volna néznem rajta, mielőtt visszaadtam. Hasznosabb lett volna egy ostoba brosúránál. A színjátszók hívnak, hogy üljek az asztalukhoz. Én csak aludni akarok egyet a védőnő irodájában, de olyan kedvesek, hogy azt felelem: „Persze.”, és beállok utánuk a sorba. Veszek egy ütődött kis almát (70) és egy zsírszegény, szaharinnal édesített joghurtot (60). Sasha, az előttem álló lány, paradicsommártással körített, szalonnazsírban kisütött, bundázott sajtropogóst vesz. És egy csokoládésmogyorós süteményt. És egy palack vizet. Az előtte álló srác (világosító és hangosító) spagettit vesz, és egy extra adag fokhagymás kenyeret. Egy másik srác pizzát vesz. A mögöttem álló lány egy tál salátát, zellert és egy tálka paradicsomszószt. A többi lány tacosalátát. Középre ülünk a büfében, amelynek gömbakváriumában díszpontyok, guppik, tetrák, mollik és vitorláshalak tolonganak. Cápák kerülgetik a zsákmányukat. Kisebb tüskés

angolnák verik az orrukat az üveghez, keresik a kijáratot. Halpikkelydarabok és kaka rostjai himbálóznak a levegőben. Citromzöld algák síkosítják a padlót. A csoport arról beszél, hogy ki sírt a virrasztáson, és ki nem sírt, és ki sírt azért, mert ejtették, nem pedig azért, mert Cassie-t kiállították a bélelt koporsóban. Amikor nekem tesznek föl kérdéseket, felmondom az előre megírt szöveget. Igen, olyan tragikus volt. Nem, fogalmam sem volt róla. Igen, úgy gondolom, hogy a temetkezési vállalkozó vacak munkát végzett. Nem, nem hiszem, hogy tetszett volna neki az a ruha. Ja, hátborzongató volt… Szájuk nyílik, csukódik, nyílik-csukódik, kopoltyúik tágulnak és csapkodnak a fülük mögött. Sajtropogós zsírja úszik a víz tetején. A takarítónők majd eltüntetik fűrészporral. A pizzahalsrác lecsepegteti mártással az ingét. Egy tacosalátalánynak gennyes az orrpiercingje. Hetedikben együtt jártunk balettre. Saláta¶dicsomszósz csúnyán néz rám, mert akárhogy erőlködik, nem bírja leadni azt az utolsó négy és fél kilót. Kivágom az almámból a kásás zúzódást, ami megmaradt, felvágom nyolc darabra, megmártok egyet a joghurtban, aztán a nyelvemre teszem. Leveses, finom és puha. Leugrál a torkomba, és csobban. – Még sose voltam temetésen – mondja a szőke tacosaláta. – Én már voltam egy rahedlin – mondja a spagetti. – Papám ágán egyfolytában csak hal a család. Minden temetés egyforma. – Nekünk kell belapátolnunk a földet? – kérdezi az átfúrt orrú tacosaláta. – Azt a temető csinálja. – Spagetti beleharap a ropogós, fokhagymás kenyerébe. – Olyan kis fizetős markológépet használnak, mint az építkezéseken. – Együtt kéne mennünk. – Sajtropogós Sasha a vizét kortyolja. – Mint a virrasztásra. Nagyon sokat jelentene a szüleinek. A kétszárnyú ajtón beúszik a mezítlábas Cassie, kék ruhája fodrozódik a testén. Hínárral befont haja kócosan húzódik utána. Nyakára és ujjaira parányi csigák szívták rá magukat. Keresztüllebeg az első asztal fölött, pásztázza a helyiséget. Belebámulok a joghurtom mélységeibe. –

Lia, nem akarsz átjönni hozzánk? – kérdezi a szőke tacosaláta. Salsa van a pólóján, de nem látja. – Elkérhetem mamámtól a furgonját, abba mind beleférünk.

Cassie gyorsabban úszik, köröz a gömbakváriumban, engem keres. Vajon a hasában van még a látóüveg? Ki kell hánynia, ha látni akarja a jövőjét. Bár talán ez másképp működik, ha az ember halott. – Lia? – Azt hiszem, nem megyek – mondom, miközben Cassie eltűnik a konyhában. – Hogy? – A szüleim nem akarják. – Jönnöd kell – vinnyog saláta¶dicsomszósz. – Mindenkinek mennie kell, hogy mutassuk a támogatásunkat. – Miféle támogatást? – kérdezem. – A Cassie miatti támogatást – vakkantja vissza. – Nem mintha te tudnád, hogy mi az. – Hé! – Rászögezem a műanyag kést. – Sokkal hosszabb ideig voltam a barátnője, mint te! – Ó, tényleg? – A felháborodás maszkjába idomítja az arcát: szemét kimereszti, fejét előre löki, száját eltátja a mímelt megdöbbenéstől. – Azért nem szólt hozzád soha? Tudom én, hogy készítetted ki! Egy igazi barát sose csinálna ilyet! Én sose csinálnék ilyet! Körülöttünk fülelnek az asztalok. A színjátszókat kiforrottnak és depressziósnak képzelik. Ők sose veszekszenek a nyilvánosság előtt.

Csak el kellene úsznom, de a kopoltyúim csapkodnak, és dühös buborékok jönnek a számból: – Ha te voltál a barátnője, hol voltál, amikor egyedül volt, és félt? – kérdezem. – Felvetted a telefont? Nem. Nem vetted. Ócska vagy! – Miről beszélsz te? Nem is telefonált nekem! Sasha a karomra teszi a kezét. – Nyugodj meg, Lia! – Nyugodjak meg? Hogy lehetnék nyugodt? Cassie meghalt! Állok. Visítok. Azt hiszem, salátacparadicsomszószhoz vágtam a joghurtomat. Odaúszik egy kövér biztonsági hal, hogy megvédje a békét.

►026.00◄

Ahogy belépek (sokáig maradtam, mert bezártak, köszönöm, nem, uram, nem fordul elő még egyszer, igen, nehéz ez mindnyájunknak), Jennifer kifelé indul. – Apád megígérte, hogy mára vállalja a bevásárlást – mondja, míg felakasztom a dzsekimet az előszobai faliszekrénybe. – Hadd találgassak: még mindig a könyvtárban van, és nem veszi fel a telefonját. – A tükörasztalon hagyta. Meg fogja ölni ez az átkozott könyv. – Mintha többet is akarna mondani, de nem teszi. – Megyek a boltba. – Tudok segíteni valamit? – Felporszívóznál? Már megint nem jött a takarítónő, és piszkos a szőnyeg. A rendőr akkor érkezik, amikor Emmát kergetem körbe a nappaliban, azt játszva, hogy a porszívó egy sárkány. Odaadom Emmának a gyilkos fajzatot, és ajtót nyitok. A rendőr bemutatkozik: – Margaret Greenfield nyomozó – és megkérdezi, hogy bejöhet-e. Nem én öltem meg Cassie-t! Valahogy kikeveredünk a konyhába. Apu székében ül a rendőr, én a magaméban ülök, az ölemben Emmával, aki szétlapít. Neménöltemmegneménöltemmeg! – Csak pár kérdés – mondja a nyomozó. – Semmi ok az aggodalomra, mindössze a szálakat próbáljuk elvarrni. – Felnyitja a noteszét, és hatalmasat ásít. – Elnézést. A műszakváltás mindig bead az alvásnak. A nyilvántartás szerint a te telefonodat hívta azon az éjszakán, amikor meghalt. Révületben válaszolok: – Nem, fogalmam sem volt, hogy Cassie engem hívott szombat éjszaka. A telefonom a szobámban van Péntek óta nem láttam a telefonomat. A harmadik, amit elveszítek két év alatt. Apu dühös lesz. – Tényleg ordított legutóbb! – teszi hozzá Emma. Áthelyezi testsúlyát az ölemben, belefúrva farcsontjaimat az ülés fájába. – Lia most tényleg bajban lesz! Be fogják zárni száz évre! – Ha visszatérhetnénk Miss Parrishhez – mondja a nyomozó. Emma szájára teszem az ujjamat. – Pszt! – Nem, nem tudom, miért akart volna hívni Cassie. Hónapok óta nem beszéltem vele. Már nem voltunk barátnők. Nem volt különösebb oka. Az ilyesmi megtörténik, amikor az ember utolsó éves. A rendőr bólint, és összecsukja a noteszét.

– Emlékszem arra az időre – mondja. – Hála istennek, hogy elmúlt! – El tudná mondani, mi történt vele? – kérdezem. – Sajnálom, de nem. Ha eszedbe jutna valami, itt a számom. – Egy névjegyet ad. – Szólj a szüleidnek, hogy hívjanak vissza, ha akarnak! Mint mondtam, semmi ok az aggodalomra. Csak le akarjuk zárni ezt az ügyet. Miután Emma hatalmas feneket kerítve előadja apunak és Jennifernek a rendőrség látogatását… miután egy órán át nyugtatgatom őket, ugyanazokra a kérdésekre válaszolva újra és újra és újra… miután apu felhívja a nyomozót, mert nem hisz nekem… miután Jennifer odaégeti a marhasültet, bekapcsolja a füstjelzőt, és kínai készételt rendel… miután felolvasok Emmának egy fejezetet a Harry Potterből… miután Jennifer lefoglalja a kádat egy habfürdőhöz… miután apu elalszik az 1789-es választást és az 1792-es választást összehasonlító dolgozatok osztályozása közepette… álomba merül a ház. A mobil előmászik a búvóhelyéről, a szennyes alól, és a tenyerembe oson. Míg újra és újra lejátszom Cassie üzeneteit, bekapcsolom a számítógépet, és ellátogatok egy országba, ahol hónapok óta nem jártam: azoknak a lányoknak a suttogótitkosblogjába, akik olyanok, mint én… * 2,26 kg-t híztam a reggeli és a tanítás vége között! Estig már csak víz, és holnaptól újra böjtölök! Pussz mindenkinek, lányok! * Elájultam és leestem egy lépcsőn, úgyhogy megettem két tál gabonapelyhet, és most olyan undorítónak érzem magamat! Milyen hosszan kell futnom, hogy megszabaduljak tőle? * Hú, micsoda HÁJAS SEGG vagyok. Tudjátok, hogy igaz. Le akarom vágni magamról. * 2 hetem és 6 napom van, hogy leadjak 4,5 kilót. Segítség! * maradjatokerősekpuszipusziLegyetektökéletesek Száz és száz és száz és száz furcsa kislány sikolt a száját befogva. Türelmes nővéreim, akik mindig várnak rám. Végiggörgetem vallomásainkat, hantázásainkat, imáinkat. Lassú, véres falatonként esz meg minket a kétségbeesés. Két légy csapódik a lámpám ernyőjének, bzzzbzzz, véletlen maradékok a nyárból, még pár órányi élettartammal. Eloltom a lámpát, a legyek megrohanják a monitort, táncot járnak a feltöltött bordákon és medencecsontokon és kulcscsontokon, amelyeket előhúztak a grrheslnyk bőre alól, és kívülre szereltek, hogy száradhassanak a napon. Gyönyörűek, ha időszerűtlen legyek papírszárnyain keresztül nézzük őket. Mindent kikapcsolok, és bemászom az ágyba. A legyek dühös, nedves hangokkal verik magukat az ablakhoz, azután felettem köröznek, várva, hogy bemászhassanak a számba. Talán Cassie familiárisai, kísérők a sírból, amelyek az ő érkezését harangozzák be. Nem bírok egyedül szembenézni vele.

Leosonok a lépcsőn, és alulról a második fokra teszem Emma bakancsát. Ha apu lejön egy éjféli nassolásra vagy dolgozni, felrúgja a bakancsot, amivel riaszt engem. Az alagsorba indulok, magamra zárom az ajtót, és két órát izzadok a lépcsőzőgépen.

►027.00◄ Pénteken a hangszóró kirángat az angol gyakorlati tesztből, és elküld Ms. Rostoff irodájába. Ms. Rostoff azt mondja, hogy telefonált a mostohaanyám, és korán el kell mennem az iskolából agyfurkászi válságtalálkozóra. – Miért? – kérdezem. – Cassie – mondja Ms. Rostoff. – Segít, ha beszélsz róla. A táskám lecsúszik a vállamról. Egész nap ezt csinálta. – A beszéléstől csak rosszabb lesz. Ms. Rostoff a monitorra néz. – Kihagyod a fizikát. – Ó! – mondom, és feljebb rántom a táska szíját. – Az mindjárt más. Dr. Nancy Parkernek olyan szaga van, mint a köhögés elleni cseresznyés cukorkának. Leülök kövér bőrdíványára, táskámat a padlóra teszem, és magamra terítem a förtelmes málnaszínű stólát. Dr. Parker kicsomagol egy újabb Halls drazsét. Szerintem dr. Parker szenvedésfüggő a vörös festék szenvedélybetege. Kutatnia kellene ezt a témát. Bekapcsolja a fehérzajos ventilátort, és bekapja a cukorkát. – A szüleid aggódnak, hogy összeroppansz Cassie halála miatt. A dívánnyal szemben könyvek állnak egy padlótól plafonig érő polcon. Mind hülyeség. Egyiket sem éri meg elolvasni. Nem tündérmesék, nincsenek bennük kardokat suhogtató királylányok vagy villámokat szóró istenek. Lapjaikon a logikus eredmény felé haladó matematikai egyenletek is lehetnének a betűkből a szavakon át összeállt mondatok. Pemetefűcukor Nancy nem orvos. Könyvelő. – Nem tudom, nem kettős harc folyik-e itt. – Lerúgja a cipőjét, és keresztbe teszi a lábát. Arcának ráncai azt mondják, hogy a hatvanhoz közeledik, de a teste olyan rugalmas maradt a jógától, mint egy lányé. – Zűrzavar és bánat egy barátnő elvesztése miatt, és a szüleid távol tartásának vágya. Vár, hogy megtöltsem szavakkal a levegőt. Nem töltöm meg. – Vagy pedig mindenben tévedek – mondja –, és ez a legcsekélyebb mértékben sem befolyásol. Eső patakzik az ablakokon. Azután kezdtem el ide járni, hogy lehúztam az első időt a börtönben a szanatóriumban, mert dr. Nancy Parker szélhámos olyan szakember, aki a bolond tizenévesekre zavart serdülőkre szakosodott. Kinyitottam a szájamat az első két látogatáson, és adtam neki egy kulcsot, hogy kinyissa a fejemet. Baromi nagy hiba volt. Hozta a lámpáját, a védősisakját és egy csomó kötelet, hogy bebolyongja barlangjaimat. Szárazföldi aknákat helyezett el a koponyámban, amelyek hetekkel később robbantak fel. Megmondtam neki, hogy pipás vagyok, mert engedély nélkül mozdít el dolgokat az agyamban. Tőrbe csalt, mert valahányszor volt valami egyszerű gondolatom – mint például: a fizika időpocsékolás, vagy fel kell töltenem a telefonomat, vagy japánul tanulni nem lehet olyan nehéz – mindannyiszor előjött a pokolbeli, őrjítő kérdés: miért gondolod ezt, Lia? Nem tehettem föl magamnak egy kérdést anélkül – Miért vagyok olyan fáradt? –, hogy hozzám ne vágjon három-négy agyfurkászválaszt: azért, mert alacsony a glikogénszintem,

vagy azért, mert rosszul meghatározott veszteség-élményem van, vagy azért, mert elveszítettem a kapcsolatot a valósággal – vagy az örök sláger: azért, mert idegsokkos hülyegyerek vagyok. Egyszer dühbe jöttem, és visszapofáztam neki. Megmondtam, hogy siralmas lúzer, és lefogadnám, hogy nincsenek sem srácai, sem unokái, és ha vannak is, sose hívják fel, és a férje otthagyta, vagy talán barátnőt tart, az ember ezt sose tudhatja, és még az anyja is lemondott róla, mert nem hajlandó az igazi világban élni, hús-vér emberek között, hanem idezárkózik ebbe a szobába a kamukönyvekhez, a fújtató ventilátorhoz és az esős ablakokhoz. Semmivel sem tudtam feldühíteni. Még a szeme se rebbent. Csak annyit kért, hogy maradjak meg ebben a hangulatban, és beszéljek tovább. Úgyhogy befogtam. Többször álmodtam, hogy behozok egy kést a terápiára, és felszabdalom disznókaraj nagyságú szeletekre. Eltelt tíz perc. Ahogy a dívány melegszik, mélyebbre süllyedek a párnákba. A bőr nyikorog. – Milyen szavak vannak most a fejedben, Lia? Méreg. Disznó. Gyűlölet. – Szeretném hallani őket. Börtön. Koporsó. Vágás. – Dolgoznod kell a gyógyulásért, Lia. A tetszhalál nem élet. – A súlyom rendben van. Behozhatom Jennifer hülye noteszét, ha akarja. – Nem a számról van szó, amelyet a mérleg mutat. Sohasem arról volt szó. Éhes. Halál. Lepereg húsz perc. Hol kihúzom, hol beleakasztom az ujjaimat a stólába. Ő Charlotte, én Wilbur vagyok* (Célzás a magyarul Wilbur nagy kalandja címmel vetített animációs filmre. Charlotte egy pók, Wilbur egy malac. (A ford.)) és ez ::Micsoda lány!/Felesleges!/Eszelős!:: a rózsaszín, horgolt lidércnyomás (műszálas fonal) a hálója. Nem, nem is Charlotte, hanem Charlotte idegesítő unokatestvére, Mildred, az ostoba, akinek a hálói folyton elszakadnak. Ha a szüleim hagyták volna befektetnem a pénzt, amit erre a nőre pocsékoltak, mostanra saját lakásom lenne. Negyven perc. Legalább hétféle ember kósza hajszálait szedtem ki a stólából: egy hosszú feketét, egy fényes fehéret, egy vékony szőkét, egy göndör bronzvöröst, egy barna hajszálat, amelynek a töve fehér, és egy rövidet, amely lehetett egy pasasé – vagy egy lányé, aki nem csinál ügyet abból, ahogy kinéz. Gazdag emberek haja, akik szeretnek idegeneknek vinnyogni. – Nem kellett idejönnöd ma – mondja végül. – Terápiás megbeszélés ürügyén eljöhettél volna az iskolából, és azt tehetted volna, amit akarsz. Én nem jelentek a szüleidnek, hacsak nem engedélyezed, úgyhogy ők sem szereztek volna tudomást arról, hogy nem jelentél meg. – Mire akar kilyukadni? – kérdezem. – Te választottad azt, hogy jössz. – Ropogtatja a jobb keze ujjperceit, és az ujjait billegeti. – Azt hiszem, valamiről beszélni akarsz. Igen, szeretném elmondani, hogy Cassie hangja itt van a táskámban levő telefonon, és kísért engem, mert hagytam meghalni. Ha megteszem, maga még több drogot ír fel. Ha megmondanám, mit ettem ma, maga be kapcsolná a riasztót, ós visszaküldené a börtönbe. Leteszem az összes hajszálat a szék karfájára.

– Egyfolytában azon gondolkozom, hogy ha kicipzárazhatnám a bőrömet, és kiléphetnék ebből a testből, akkor láthatnám, ki vagyok valójában. Lassan bólogat. – Mit gondolsz, milyen lennél? – Mindenekelőtt kisebb. Az utolsó nyolc perc néma alakzatban vonul el, amíg meg nem szólal az asztalon a stopper. – Szóval akkor mehetek a temetésre? – kérdezem. A cipőjéért nyúl. – Megérted, miért akarsz a temetésre menni? Mert látni akarom, amint betonba temetik, hogy békén hagyjon. – Úgy érzem, valamiként le kell zárnom ezt. – És a temetés megadja a lezárást? Igen, éppen ezt mondtam. – Sokat gondolkoztam rajta. Az óra kimér még két pluszpercet. Gombóccá gyúrom az idegenek haját. – Jó ötlet. – Felhúzza a cipőjét, és feláll. – De valamelyik szülőd is menjen veled. Senkinek sem lenne szabad egyedül menni egy temetésre. Hazafelé kiveszem a telefont a táskámból, és a memóriát a telefonból, és ráteszem a vaskorlátra a pláza közelében, a vasúti átjáró mögött. A telefont a bal hátsó kerék alá helyezem, és harmincháromszor áttolatok rajta. A maradványokat egy konténerbe dobom egy építkezésen.

►028.00◄ Elijah kinyitja a 115-ös szoba ajtaját, de a biztonsági láncot fent hagyja, és a keskeny résbe nyomja az arcát. A szeme zavaros és duzzadt az alvástól. – Emma? – kérdezi. – Mi van? Még mindig nem tudom, mivel magyarázzam meg a név dolgot. – Hoztam neked pizzát. Ingyen van. A lánc zörög, az ajtó sarkig tárul. – Mi benne a turpisság? A mozzarellás meleg zsír átáztatta a doboz alját, és most ráfolyik az ujjaimra. Le akarom nyalni El akarom dobni a dobozt, mielőtt megfertőz. – Nincs turpisság. Az ajtókeretnek dől. – Mindenben van turpisság. – Azért, mert kisegítettél múltkor este. – Miféle pizza ez? – Dupla sajt és kolbász. Mosolyog. – Nem ehetem meg. Vegetáriánus vagyok. – Nem hiszek neked. A motel túlsó végén kinyílik egy ajtó, és egy férfi ordít egy olyan nyelven, amelyet nem értek. A nő, akivel ordít, úgy nevet, mint egy rajzfilmben a sakál. A Folyó úton kerekek csikorognak, elrobog egy autó. Elijah ismét megdörgöli az arcát, és hátralép. – Oké, többnyire vegetáriánus vagyok. De pizzatáriánus is vagyok, Gyere be.

A szobának olyan szaga van, mint a cigarettának, és az olyan ruhának, amelyet túl sokáig hagytak a mosógépben. Csak egy apró lámpa világít, amelyet a spirálfüzetek piszkos hamutartóval lenyomtatott halma és egy hatos sör közé ékeltek be az asztalon. Elijah elveszi tőlem a pizzásdobozt, és az ágyra teszi. Szétszórt kártyák hevernek a gyűrött takarókon, vékony párnák támaszkodnak az ágy fejéhez. – Hány óra van? – kérdezi. – Majdnem öt. – A fenébe! Nyilván elaludtam. Charlie mondta, hogy igazítsam meg a polcokat a kétszáznégyesben. Na, mindegy. El kell fogadnia azt, amit a világegyetem ad neki. – Ez gyenge kifogás a lógásra. – Nem, nem az. A dolgok okkal történnek. – Ásít és nyújtózkodik. – El kell fogadnod, és ellenállás nélkül kell sodortatnod magadat az áradattal. – Egy nagy szart. A szeme most fényesebb, kaján. – Ami az egyiknek szar, az a másiknak megtermékenyítő közeg. – A falak felé int. – Kérdezd meg őket! A falakat a padlótól a plafonig elborítják a könyvekből kitépett lapok. Némelyiken pirossal, sárgával vagy zölddel kiemelt részletek. Előrehajlok, és a homályban hunyorogva próbálok olvasni. Az oldal tetejére az van írva: WALDEN. – Mit csináltál? Betörtél egy könyvtárba? – Olyasmi – mondja, és a fürdőszoba felé indul. – Emerson, Thoreau, Watts. Sonya Sanchez, olvastad már? A Biblia, két oldal. A Bhagavad-gíta, dr. Seuss, Santayana. Azért tettem fel őket, hogy megteremtsem a jó gondolatok erőterét. Beivódnak az agyamba, miközben alszom. Várj, ezt el kell intéznem! Becsukja az ajtót. Fölveszem az asztalról a legfelső noteszt, és átlapozom. Találomra összeválogatott újságcikkeket ragasztott és arcokat rajzolt bele. Nem is rossz. Charlie a recepciónál. Egy fáradt asszony, hajcsavarókkal. Vannak más lények is, félig emberek, félig valami mások, mint az a lény a karján. Néhány oldalt olyan apró betűs kézírás tölt ki, mintha hangyák vonulnának a papíron. Elijah kijön a fürdőszobából egy guriga vécépapírral. – Abba a világegyetem titkai vannak beírva. Nagyon nagy véleménnyel kell lenned magadról, ha így szimatolsz. – Elnézést. – Visszateszem a noteszt a kupacba. – Te nem innen való vagy, ugye? A párnákra dobja a gurigát, felnyitja a dobozt, és kivesz egy szelet pizzát. – New Jersey. – Harap egyet. A sajt úgy lóg a szájából a kezéig, mint egy függőhíd. – Kérsz? Csak egy falatot kérek, aztán egy másikat és egy másikat, tésztát és sajtot kolbászt mártást még és még Az üres erős és legyőzhetetlen. – Már ettem. – Annál több marad nekem. – Az ágyra ül. – Akarsz pókerezni? – Kösz, nem. Felmarkol egy csomó kártyát. Karók és pikkek. – Mi a kedvenced: Texas holdem vagy az ötlapos? Mennyi készpénzed van? – Már mondtam, hogy nem. Csak el akarod szedni a pénzemet. Félbehajtja a pizzát, és megint harap. – Amilyen igaz – mondja tele szájjal. – Viszont sokat tanulnál, amíg csinálom. Hét határban én vagyok a legjobb csaló. A hátam mögé teszem a bal kezemet, és annyira belevájom a körmeimet a tenyerembe, hogy a fájdalom elvegye azt a finom gonosz szagot.

– Nem tudom, hogy kell játszani. – El vagyok szörnyedve! Mennyi idős vagy? – Tizennyolc. – Szavazhatsz, lehetsz katona, de nem tudsz pókerezni? Valaki elhanyagolta a nevelésedet, kicsi Emma. – Úgy kever, mint egy profi. – Ülj le! Megtanítalak. Két lépést teszek az ajtó irányába, rázom a fejem, és magamba fojtom a mosolyomat. – Bocs. A világegyetem azt mondja, hogy ideje hazamennem. Látod? Vitetem magamat az árral, kifolyók a parkolóból. – Felfogtad. Az klassz. – Elijah vécépapírral törli le a paradicsomszószt a káró bubi arcáról. – Várj! Van egy kérdésem. Nem tudod, hol találok egy jó roncstelepet? Charlie azt állítja, hogy egy sincs az egész államban. Az az El Camino odakint az enyém, de sehova se fog menni új elosztó nélkül. – Te egy roncstelepről szerzed az alkatrészeket a kocsidhoz? – kérdezem. – Te nem? Ez a legolcsóbb módja a közlekedésnek, azonkívül újrafelhasználhatsz vele. – Apám talán tudja. – Felhúzom a dzsekimen a cipzárt. – Majd megkérdezem. Ért a kocsikhoz. – Klassz. Kösz. – A dobozra mutat. – Biztos, hogy nem kérsz egy darabot az útra? – Dehogynem kerek! – Köszönöm, nem. Állok. És csak állok. Várok. – Azt hittem, el akarsz menni. – Elijah egy kolbászkarikát pottyant a szájába. – Kell egy búcsúpuszi? Állok rendelkezésedre. – Nem. – Ismét belevájom a körmömet a tenyerembe, hogy legyen motivációm. – Nézd – mondom –, be kell vallanom valamit. Nem csak köszönetből hoztam ezt a pizzát. – Tudtam! – A levegőbe löki az öklét. – Belém szerettél. Babákat akarsz tőlem. Szerzünk két lovat, egy ekhós szekeret, leutazunk Dél-Amerikába, és kecskéket tenyésztünk. – Álmodban. – Krákogok. – Azért hoztam a pizzát, hogy lekenyerezzelek. – Le lehet kenyerezni. Mély lélegzet. – Szükségem van rád, hogy eljöjj velem Cassie temetésére. Szombat délelőtt. Megint vigyorog. – No látod? Randevút kérsz tőlem. – Nem, nem kérek, te ló! Ez temetés. Egy iszonyú temetés, és nem tudom, ki mást kérhetnék meg. Letör egy darab tésztát. – Mi nekem ebből a hasznom? – Most kaptál tőlem egy pizzát. – Nem elég. A temetések a legrosszabbat hozzák ki az emberekből. Nagyon sötét hangulatuk van. – A fejét rázza. – Kizárt, nem tehetem. – Muszáj. – Nem muszáj. Az arcom belső oldalát rágcsálom. – Mit szólnál egy kártyapartihoz? Ha győzök, velem jössz. – És ha vesztesz? Nyelek. – Ha vesztek, jövök neked ötven dollárral. De csak egy feltétellel. – Na látod? Megmondtam. Mindig van turpisság. Mi az? – Römizünk, nem pókerezünk.

►029.00◄

Otthon Jennifer és apu összebújnak a díványon, szemben a takarékra állított gázkandallóval. Női film megy a tévében. Jennifer krémet masszíroz apu jobb csuklójába és kezébe. A sok pluszgépelés a megkésett könyvön súlyosbíthatta a kéztőalagúti szindrómáját. – Hol van Emma? – kérdezem. – Csak nem feküdt már le? – Odaát alszik Grantéknél – mondja Jennifer. – Voltam olyan bolond elengedni. – Miért? – kérdezem. Jennifer krémet tölt a tenyerébe. – Holnap lesz az utolsó focibajnoksága. Egész napos. Kimerült lesz. Még mindig azt gondolom, hogy itthon kellett volna tartanunk. – Hadd mulasson egy kicsit a gyerek! – Apu kissé felszisszen, amikor Jennifer a csuklóját gyúrja. – Tíz év múlva senki sem fog emlékezni rá, hogyan szerepelt ezen a bajnokságon. – Felnéz rám. – Megint könyvtárban voltál? – Egy barátnőmnél. Miránál – hazudom. – Tanultunk egy kis fizikát, de főleg kártyáztunk, és pizzát ettünk. – Csodálatos! – ragyog apu. – Időtlen idolt óta nem tettél ilyet! Jennifer nem néz fel a munkájából. Hüvelykujjának begye köröket ír le apám kéztövén. – Milyen volt dr. Parkernél? Mi a franc közöd van hozzá? – Jó. Örülök, hogy elmentem. Cassie-ról beszéltünk. – Kiváló – mondja apu. – Nagyon büszke vagyok rád. – Kösz. Megyek lefeküdni. Hulla vagyok. – Várj! – Jennifer az ölébe engedi a kezét, és végre felnéz rám. – Mi lesz a temetéssel? Megállok az ajtóban, amely a folyosóra vezet. – Dr. Parker azt mondta, hogy jó ötlet. Mirával megyek, és még egy csomó lánnyal a színjátszó körből. – Ha nagyon szenvedsz tőle, habozás nélkül gyere el! – mondja Jennifer. – Ha meggondolod magad, és azt szeretnéd, hogy valamelyikünk veled menjen, az sem probléma. – Oké leszek. Megfordulok, hogy kimenjek, de Jennifer folytatja. – Még valami. Visszafordulok. – Ma beszéltem anyáddal – mondja Jennifer, és nem vesz tudomást a meglepetésről apu arcán. – Egen? Rossz sejtelmem van. – Megígértem neki, megpróbállak rábeszélni arra, hogy aludj nála holnap éjszaka. Tudtam! – Nem akarok! – mondom. – Nem látom semmiféle értelmét. – Tudom – mondja Jennifer. – Felnőtt vagy, magad döntesz. Kezdjük felfogni. – Halványan mosolyog, ami megpuhítja a szavait. – A felnőttség néha azt jelenti, hogy a helyes dolgot teszed, még akkor is, ha az nem azonos azzal, amit akarsz. – Nem értem, hogy lehetne ez helyes! – mondom. – Anyu és én már beszélni se tudunk úgy, hogy ne legyen belőle üvöltözés. Jobb, ha távol maradunk egymástól. – Hónapok óta nem jártál nála – mutat rá Jennifer.– Talán ez változott közben. Apu feje ide-oda jár, mintha teniszmérkőzést nézne, de nem értené a pályabírók nyelvét.

– Csak egy éjszaka – mondja Jennifer. – Gondold el, milyen jó példát mutatnál Emmának: hogy kell megküzdeni azokkal a dolgokkal, amelyeket nem szeretünk. Ezt mindenkinek meg kell tanulnia. Ez csalás, így belerángatni Emmát. Egy pont Jennifer javára. – Jó – mondom. – Egy éjszakára. De te mondd meg neki, én gyűlölök telefonon beszélni vele. Sokáig zuhanyozom, és kimosom a hajamból tolakodó mostohaanyámat, értetlen apámat és a sajt, a kolbász meg a motel szagát. Egy dologban győztem ma. Disznóm volt römiben, és megvertem Elijah-t. Holnap tízkor megyek érte. Egyikünk sincs odáig a megemlékezésért a halottasháznál. Megyünk egyenesen a sírhoz. Az autózás alkalmat ad, hogy elmagyarázzam ezt a zűrzavart a nevem körül, amennyiben Elijah harminc másodpercnél hosszabb ideig befogja a száját. Talán elszökünk Dél-Amerikába a temetés után, és kecskéket fogunk tenyészteni. Cassie minden éjszakával bátrabb lesz: korábban jön, tovább marad, és egyre jobban kiborít. Ha a koporsóját bedugják a földbe, és elmondják a bűvös könyörgéseket, és ráteszik a virágokat, akkor aludni fog mindörökké. De most aludnom kell egy kicsit. Bedobok egy altatót, és fürdőköpenyesen leosonok a lépcsó’n egy bögre kamillateáért. A filmnek vége, Jennifer és apu halkan beszélgetnek, a háttérben időjárás-jelentés döngicsél. Megállok a konyha sarkánál, fülelek, hogy hallok-e csókolózást. Utálok beléjük gyalogolni, amikor smárolnak. Kikukkantok a sarok mögül. Nincsen csókolózás, csak beszéd. A dívány átellenes sarkaiban ülnek, közöttük párnákkal. Férj: Túlreagálod a dolgot. Kissé stresszes, de igyekszik. Feleség: Rosszul néz ki. Férj: Hetente láthatod a mérleget. Feleség: Szeretném, ha elmenne kivizsgálásra. Megcsináltatná a vérképét. Férj: Ezt csak javasolhatjuk. Megmondom őszintén, ronthatnánk a helyzeten az erőszakoskodással. Feleség: Chloe azt akarja, hogy költözzön vissza hozzá. Férj, fölveszi a távirányítót, és állít a lángokon a kandallóban: Nem csak azt, hogy aludjon nála egy éjszakát? Feleség: Attól fél, hogy Lia ismét elszabadult. Egyetértek. Pár hónap a mamájával talán visszazökkenthetné a régi kerékvágásba. Férj: Te győztél meg róla, hogy engedjem ideköltözni. Nem változtatgathatod a véleményedet, csak mert most rossz passzban van. Akkor mit fogsz csinálni, ha majd Emma esik át ugyanezen? Őt is elküldöd Chloéhoz? Feleség: Ne légy nevetséges! Emma és Lia nagyon különböző egyéniség! Férj: Ma este a barátaival pizzázott. Semmi baja. Te és Chloe aránytalanul felfújjátok ezt. Na, akkor hánykor is kell kelni? Cassie odafent vár rám. Hallott mindent. Próbálom levegőnek nézni, de ahányszor megfordulok, testet ölt a szemem előtt. Belesiklunk a számítógépbe, és végiggörgünk a kóruson. * bulimiás vagyok hat éve nemrég próbáltam kigyógyulni felszedtem egy csomót

most már visszaestem és nem bírom tovább ezt a súlyt * szerintetek napokban mi a legrövidebb idő, hogy le lehessen adni 11,33 kilót? * Próbálom 500 alatt tartani a kalóriabevitelt, minden más elfogadhatatlan, Mucho puszi, maradjatok erősek! ‹333 * Olyan undorítóan, iszonyatosan kövér vagyok! Ma 2 órát futottam, és koplaltam vacsoráig, ahol úgy ettem, mint egy disznó. Olyan kibaszottul tehetetlennek érzem magamat néha! * FEL vagyok dobva! Azt hiszem, végre sikerül jól csinálnom ezt! sok puszi mindenkinek, akinek most nehéz az élet. mindent meg tudtok csinálni, ha elég kitartóan próbálkoztok! * Mihelyt elalszik a ház, kikapcsolom a zenét, és gyertyát gyújtok. Cassie az ablakpárkányon ül, onnan figyeli, ahogy borotvapengével három tökéletesen egyenes vonalat rajzolok a jobb csípőmre. Most már illik a balhoz.

►029.00◄ Szombat reggel, útban Elijah-hoz, megállok egy üzletnél, hogy vásároljak egy térképet és egy iránytűt. A GPS rajta van a karácsonyi ajándéklistámon, tintával. Igazából kristálygömbre van szükségem, de azt senki sem árul errefelé. Ahogy beülök a kocsiba, rögtön kinyitom az iránytű dobozát. Az iránytű rossz. Akárhogy tartom, a kis tű csak pörög és pörög a tárcsán, megállás nélkül. Kérem vissza a pénzemet! Elijah-t a navigálásnál jobban érdeklik a tervei, hogy karácsony után délre akar menni. Alighogy eljöttünk a motelból, rögtön el is tévedünk, és pocsékoljuk az időt, mert olyan utakon megyünk, amelyek nincsenek rajta a térképen. Mikor végre átgördülünk a kőgriffek között a Mountain View temető bejáratánál, már el is késtünk. Egy hosszú, fekete kabátot és fekete cowboykalapot viselő, vékony ember egy kis parkolóhoz irányít, ahol az én autóm a harmadik. Kiszállok, és már bánom, hogy nem vettem mackóalsót, mert hószagú a levegő. Meghúzogatom a ruhám alját, és didergek. Ez a lány ma reggel csaknem csinos volt a tükörben: tiszta haj, elfogadható smink, antik ezüst fülbevaló, alig térdig érő, pókszürke, rövid ujjú ruha (0 méret), gyilkos tűsarok. Arról megfeledkeztem, hogy odakint plusz két fok van. – Biztos, hogy jó helyre jöttünk? – kérdezi Elijah, amikor becsukjuk az ajtókat. Odajön a kalapos ember. – Ha csipkedik magukat, még fel tudnak menni, mielőtt elkezdődik a szertartás. – Hova fel? – kérdezem.

– Fel, arra a dombra – mondja, és egy meredek utat mutat. – A Parrish-temetés odafent van, a tetőn. Gyalogolniuk kell. Odafent tele van a parkoló. Jó napot! Alig észrevehetően meghajol, aztán visszamegy a posztjára, a kapuhoz. – Ebben sose megyek fel – mutatok a cipőmre. – A mosdóba is alig jutok el benne. – Akkor minek van rajtad? – kérdezi Elijah, aki sötét farmert, bakancsot, virrasztási nyakkendőt-inget és álcázózubbonyt visel. A fülbevalója tömör, fekete dugó. – Mert jól néz ki. – Nem, nem néz ki jól – mondja. – Ha fájdalmat okoz, akkor ocsmány. – Kissé előredől, és meghajlítja a térdét. – Gyere! – mondja. – Ugorj föl a hátamra! – Mi? – Felviszlek. Valószínűleg belehalok, viszont lángoló dicsfénnyel távozom. – Nem szükséges. – Felnyitom az autóm csomagtartóját, és addig kotorászok, míg rá nem találok egy ócska, magas szárú tornacipőre. Piszkosfehér, és telerajzoltam kék virágokkal a történelemórán. – Ezt veszem föl. A lökhárítóra ülök, lehúzom a tűsarkút, felhúzom a surcit, amelynek olyan szaga van, mintha egy évig főzték volna egy szeméttel tömött csomagtartóban, viszont boldoggá teszi a lábujjaimat. Felállok. – Rafinált, hm? Elijah felméri a tornacipőt, a ruhát, és látja, hogy didergek. Leveti a zubbonyát, és odaadja. – Eszedbe ne jusson vitatkozni! A zubbony süt a teste melegétől. Benzin- és fiúszaga van. – Na! – mondja, és másodszor is végigmér. – Most már jól festesz.

►031.00◄ Nem érzem jól magamat, mire felérünk, a tetőre. A csípőmön fájnak a friss vágások. Biztos, hogy az egyik felszakadt, és most vérzik. Minden lépéstől, amely közelebb visz Cassie-hez, hidegebb és gyengébb leszek. Elijah-ra is hat a temető hangulata. A fejét lehorgasztva megy, zsebre dugva a kezét. A domb tetejét elborítják a fekete bogarak százai, akik idegyűltek dögöt lakomázni: srácok az iskolából, tanárok, a szülők, akik eljönnek mindenre. A színjátszó kör hármas-négyes csoportokra oszlik. A focicsapat egyetlen sűrű tömb, a legtöbben az egyenzubbonyt viselik. Anyámat sehol sem látom. – Milyen közel akarsz lenni? – kérdezi halkan Elijah. – Amilyen közelre csak juthatunk. Sóhajt. – Oké. Kövess! Furakodunk a tömegen át a fehér sátor irányába. A sátorban Cassie szülei és rokonai ülnek műanyag székeken, hallgatják a lelkészt, aki úgy áll, hogy az egyik kezével Mr. Parrish vállát fogja. A koporsót elborítja a sápadt hajnalszín rózsák vastag takarója. Fémdúcokon áll, mint mikor a tepsit kiteszik a tartóra, hogy hűljön a forró sütemény. A dúcokat eredetileg eltakarták a műanyag gyepsávokkal, de a szél lehántotta őket. Lábujjhegyre állok. Ha közelebb lennénk, láthatnánk a gödör alját. Cassie szülei láthatják. A sír szája pár ujjnyira van a lábuktól. A sátor mögött méhkas formájú földkupac várja a szertartás végét. A sírásók belelapátolják a földet a gödörbe, nehogy Cassie fölmerüljön és elszaladjon. Északon a hegyek eltűntek a hóviharban. Idelent a szél sikolt a villámszínű sírkövek sorai fölött. Behunyom a szememet.

A negyedik előtti nyáron meghalt Pinky, Cassie egere. Cassie annyira sírt, hogy azt hittem, hívni kell a mentőt, vagy legalábbis anyut. Letámogattam a lépcsőn. Az anyja elment valahova, az apja volt az ügyeletes, aki a Red Sox és a Yankees meccsét nézte. Rászólt Cassie-re, hogy ne sírjon. Mihelyt vége lesz a meccsnek, kidobja a hullát a szemétbe. Cassie bírta erővel, amíg visszaértünk a szobájába, de ott az ágyra vetette magát, és jajveszékelt. – Nem akarom, hogy a szemétbe dobják! – Nem fogjuk – mondtam. – Tisztességes temetésben részesítjük. Egy spatulával kiemeltem Pinkyt a ketrecéből, és rátettem Cassie kedvenc, kék fejkendőjére. Belegöngyöltem, mint egy egérszürke burritót, aztán átkötöztem fonallal. Mondtam Cassie-nek, hogy neki kellene vinnie, de ő sikított, amikor megérintette a bandanát. Edényfogó kesztyűt húztam, és levittem Pinkyt az oldalsó kertbe. Cassie egy lapátkával jött utánunk. A mamája rózsakertjének közepében lehetett a legkönnyebben ásni. Felváltva kapartuk félre a friss mulcsot, és gödröt vájtunk két rózsabokor között. Az egyiknek a táblájára a Vérvörös, a másikéra a Majdnem Vad nevet írták kalligrafikus tollheggyel. Latinnak szánt nyelven elkántáltam majdnem az egész Miatyánkot, amelyet Cassie hosszú „óóóóómmmm”-okkal egészített ki. Azt állította, hogy ez kínaiul van. (A szülei bátorították, hogy ismerkedjék más kultúrákkal.) Miközben ő ómmogott, elhelyeztem Pinkyt a gödörben, és befedtem földdel. – Remélem, nem kaparja ki egy kutya – mondtam. Cassie arca összegyűrődött. – Várj! Keresztülfutottam az utcán, és felkaptam a szobámban egy tengerparti kavicsokkal megtöltött műanyag vödröt. Rátettük a kavicsokat a sírra, mulcsot terítettünk el a tetején, és elkántáltunk még néhány imát. Kézen fogva, behunyt szemmel álltunk, és megesküdtünk, hogy soha, de soha nem felejtjük el a mi drága Pinkynket. Az ezt követő nyáron Cassie mamájának Majdnem Vad rózsája elnyerte a Greater Manchester-i Rózsakertészegylet nagydíját. Az újság két oldalas, színes képet közölt a kertről, és Parrishék partit rendeztek az esemény örömére. A lelkész a koporsó fejéhez áll, és kitárja a karját, hogy lehívja az isteneket. Megköszöni mindenkinek, hogy eljöttek, aztán annyira lehalkul a hangja, hogy nem lehet hallani. Néhány későn jövő lohol fel a dombra; úgy próbálnak gyorsan mozogni, hogy ne vegyék észre őket. Egyikük egy magas nő, csizmában, hosszú nercbundában. Szőke haját kifogástalan francia copfba fonta, és receptre kapható napszemüveget visel, amelyre nincsen szüksége, mert alacsonyan járnak a fekete felhők. Az anyám. Elijah mögé állok. – Fogd el tőlem a szelet, jó? – Mi? – kérdezi. – Ja. Tízig számolok, aztán kikukucskálok Elijah válla mögül. Anyám a tömeg szélén áll, a focicsapaton túl. Halványan mosolyogva bólogat a körülötte levő embereknek. Valaki odamegy a lelkészhez, és a fülébe sugdos. Talán azt magyarázza, hogy semmit sem hallani, mert fúj a szél. A lelkész bólint, és felordít: – Imádkozzunk! Elijah izmos hátának támasztom a homlokomat.

Azon a napon, amelyen Marrigan ómamát temettük, anyám mögött mentem a temetőn át. Karja időnként kilövellt, hogy figyelmeztessen a földből kibuggyanó gyökerekre. Haldokló tölgyfák alatt mentünk, amelyeknek ágain szúrós szemű varjak járkáltak, márványba fagyott, serdülő angyalok mellett. Pókhálók feszültek az angyalok feje és vékony válla között. Ómama a koporsójában várakozott a friss gödör mellett, a temető hátuljában, ahova az új halottakat temették. Ő maga választotta ki a koporsót, a himnuszokat és az imákat. Elrendelte, hogy senki se hozzon virágot, inkább adakozzanak a könyvtárnak. A lelkész apró füzeteket osztogatott, hogy követhessük a szertartást, de én nem kértem belőlük. Anyám sírt, de gyűretlen maradt az arca, mert ómama nem szerette, ha valaki jelenetet rendez a nyilvánosság előtt. Annyira megdöbbentem az arcán csorgó könnyektől, hogy alig érzékeltem valamit a temetésből. A sírásók úgy emelték föl a nagyanyám koporsóját, mintha csak toll lett volna benne. Mikor leengedték a földbe, feltámadt a szél, a földön szellemárnyékok nyíltak-csukódtak, akár a pillangók. A márványlányok suttogtak, a szellemárnyékok belém bújtak, és elrejtőztek a bordáim alatt… Kinyitom a szemem. A lelkész még mindig a bibliájából idéz. Elijah hátraszegi a fejét, tökéletes nyugalommal nézi az eget. Mira az iskolából zokog, az apja átkarolja a vállát. Anyám lehajtja a fejét, a szája mozog. Bár tudnám, miért imádkozik! Mrs. Parrish a férjének dől, aki az ő fejének a tetejére hajtja az arcát, miközben szorosan fogja a feleségét, nehogy beugorjon a sírba. A koporsón a rózsaszirmok repdesnek a szélben, amely letép néhányat, és egyenesen felszippantja őket az égbe. A többi gyászoló megborzong, ahogy északról csúszik lefelé a vihar. Kísértetek nyugtalan fellegei örvénylenek sírtól gyászos sírig. – Ámen! – ordítja bele a lelkész a szélbe.

►032.00◄ A játéknak vége. A feketébe öltözött ember azt kurjantja, hogy mindenki meg van hívva a család otthonába, ahol tovább ünnepelhetjük Cassie életét, és erőt meríthetünk egymásból. Amikor Cassie szülei kijönnek a sátorból, anyám odamegy hozzájuk, és mond valamit. Felváltva átölelik, anyu gyengéden ütögeti a hátukat. – Szar dolog a temetés – mondja Elijah. – Ha legközelebb fogadunk, pókerezni fogunk. Jössz? – Még nem – mondom. – Látni akarom, ahogy befedik. Az arca belső oldalát rágcsálja. – Akkor megvárlak a kocsinál. A halottak rám hozzák a frászt. – Lia! – A szél majdnem elviszi a hangját, de nem eléggé. A fenébe! Meglátott! Elijah mögé lépek. – Ne mozdulj! – Meg akar fordulni, de oldalba bököm. – Komolyan beszélek! – Mi ez? – kérdezi. – Ki elől bujkálsz? – Az anyám elől. Ismét fordulni kezd. – Miért? Megragadom az ingét, hogy ne mozduljon. – Csak ne engedd, hogy meglásson!

A hátához lapulok, arcomat elfüggönyözöm a hajammal. Kocsiajtók nyílnak és csukódnak, motorok beindulnak, kerekek csikorognak a kavicson. – Miért nem? – kérdezi Elijah. Amikor másodszor fölvettek, …másodszor bezártak, nagyon rossz voltam, és gonosz. A szülői szakasz dühöngött. A halott, rohadó lányok rossz szagot hagynak maguk után, ami nem jön ki, akárhogy sikál a takarítónő. Szüleim dobálták egymásnak a felelősséget, dobálták a Lia-labdát, az agyonkoplalt, beteg Lia-labdát, mi a baja, az egész a te hibád/hibád. Anyám a főnök akart lenni, dr. Marrigan akart lenni, nem pedig a Beteg Lia Anyukája. Nem ment. A szanatóriumi dokik vizesárkot ástak körém, és azt mondták anyámnak, nem úszhat át, várnia kell, amíg meg nem hívják, hogy sétáljon át a felvonóhídon. Utána kihagyott két családterápiás ülést. Próbálta elmagyarázni, miért, de az én fülemet addigra bedugták kenyérrel és főtt tésztával és tejturmixszal. Dülöngéltem a többi rongybabalány között. Az egyiknek műanyag ajtót szereltek a hasára, hogy ott dönthesse be az ételt anélkül, hogy a száját használná. Ha dühbe jött, kiokádta az egészet a hasa ajtaján, becsapta az ajtót, és magába zárkózott. Egy ápolónő előtt kellett leborotválnom a szőrös lábamat, nehogy véletlenül felhasítsak egy eret. Amikor rózsaszín, szőrtelen egér lettem, a nővér elvette a borotvát. Összegömbölyödtem egy fűrészporral töltött gyufásdobozban, és eltakartam az arcomat a farkam hideg kötelével. Az agyfurkászok beletúrtak a bűvésztarisznyájukba, és kiadagolták az új tablettákat, az én dilibogyóimat: babakéket és szundiszürkét. Hetekig kísérleteztek rajtam. 40,36. 41,09. 42,18. 43,09. Tömték a Lia-libát olvasztott sajttal és prézlivel. 44,9. 46,72. 47,17. 47,62. 48,08. 48,98 kilósán engedtek ki, egy háromgyűrűs, puncivörös iratgyűjtővel, amely a leckéimet tartalmazta: az étrendeket, az utókezelések időpontjait, a ráolvasásokat az életigenlő kijelentéseket, amelyek távol tartják a gonosz gondolatokat. Nem voltam hajlandó visszatérni anyám házába. Ha olyan nehéz gyerek vagyok, akkora tüske anyám körme alatt, akkor keresek más helyet, ahol élhetek. Anyám megpróbált lebeszélni róla, de én felvontam a hidat, lezártam a kaput vasrudakkal, és odaküldtem egy fegyveres őrt. A doktorok adtak apunak és Jennifernek egy síkos, fekete tasakot, amelyben a dilibogyók tökéletes minikasztanyettái, az orvosságosüvegek csilingeltek. Elijah az ujjperceit ropogtatja. – Miért nem akarod látni a mamádat? – Te szereted a szüléidet? – kérdezem. – A mamámat szeretem. A fater ronggyá vert, aztán kirúgott. – Ó! – mondom. – Elnézést. – Figyelem! – mondja. – Kicsit balra kell fordulnunk. Vigyázva elfordul, hogy a törzse közöttem és anyám szeme között maradjon. – Kösz – mondom. – Errefelé néz? – Nézett, de aztán szerelte két esernyős naccsága. Most éppen a ridiküljükkel püfölik az arcát. Miért nem akarod látni? Elégette áldozati máglyán a babáidat? Elolvasta az emailjeidet? – Tönkre akarja tenni az életemet – magyarázom. – Ezt a szemétséget! Mintha azt képzelné, hogy ő az anyád vagy micsoda! – Pszichopata – mondom. – Ez bonyolult. – A pszichopaták nem engedhetik meg maguknak a szőrmebundát.

– Ez igen. Most mit csinál? – A feje háromszázhatvan fokos szögben forog, és békákat köp – mondja. Kidugom a fejemet a válla mögül. Anyám csak háromsírnyira áll. – Lia! – kiáltja. – Lia? – visszhangozza Elijah. Félreáll, elveszi a búvóhelyemet. Rálépek a legközelebbi sírra – Fanny Lott, 1881-1924 –, hátha a föld beszakad alattam. Nem szakad be. – Mit keresel te itt? – kérdezi anyu dr. Marrigan. – Öhm – mondom. – A te neved Lia? – kérdezi Elijah. – Úgy hiszem, megegyeztünk, hogy nem jössz! -mondja. – Állj! – Elijah fölemeli a kezét, figyelmet kér. – Te Lia vagy, a barátnő, akit Cassie hívni próbált. Miért nem vetted föl azon az éjszakán? Dr. Marrigan nanoszekundumnyi szkennelést végez rajta. – Ez ki? – Ez Elijah, a barátom. Elijah, ő az anyám, dr. Chloe Marrigan. Dr. Marrigan kettőnk közé áll. – Elnézését kérem, beszélnem kell a lányommal. Elijah megborzong, de igyekszik leplezni. – Miért nem mondtad meg az igazi nevedet? Az úton autók kapcsolnak első sebességbe, hogy lassan leguruljanak a dombról. – Bocsánat! – mondom. – Meg tudom magyarázni. – Sok mindent meg kell magyaráznod – mondja dr. Marrigan. – Nem, anyám, nem kell! – förmedek rá. – Dr. Parker azt mondta, hogy jöhetek, vagyis semmi közöd hozzá! Mostantól semmi közöd semmihez, amit csinálok! Elijah megrándul a hangom borotvapengéitől. Dr. Marrigan kinyitja a száját, hogy még többet mondjon, ám egy férfi és egy asszony a nevét kiáltja. Nem ismerem őket, de dr. Marrigan igen, és elfordul tőlem, hogy velük beszéljen. – Oké, csakugyan túlfűtött – mondja halkan Elijah. – Nem pszichopata, de egy kicsit idegsokkos. – Gyűlöli, ha önállóan gondolkozom – mondom. Anyu a barátságos arcot viseli, amely alkalmas a templom utáni kézfogásokhoz és a volt betegekhez a fűszeresnél. Engem nem mutat be. – Úgy nézel ki, mint ő – mondja Elijah. – Kivéve a hajad színét. – Ez nem bók. – Tényleg az idegeiden táncol, mi? – kérdezi. – Van hozzá tehetsége. – És azzal oldod meg, hogy elszöksz? – Nálad bejött. Keresztbe fonja a karját. – Nem igazán. Vissza kellene adnom a zubbonyát, de egy szempillantás alatt megfagynék, és dr. Marrigan mondana valami iszonyút, és én apró darabokra törnék. Elijah szétfonja a karját, és az ujjait fújkálja. – Még ha nem komplett a mamád, akkor is közeledne hozzád. Ezt tisztelned kell. – Ez nem közeledés, ez fojtogatás.

A temetkezési vállalkozó segédje felgöngyöli a sátorban a műanyag pázsitot. Egy vörös vadászkabátos ember apró exkavátort vezet a sírhoz. A szél elfújja a segéd kalapját, a segéd kergeti. Ahogy a házaspár elmegy, dr. Marrigan visszafordul hozzánk. – Be kell mennem a kórházba, hogy megnézzek egy beteget. A házban leszel, mire visszaérek, helyes? Elijah megböki a surranómat a bakancsával. – Helyes – mondom gondolkozás nélkül. – De előbb haza kell vinnem Elijah-t. Dr. Marrigan sebesen pislog, próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Harcra készült, és nem kapta meg. – Hát akkor oké – mondja némileg bizonytalanul. –Ott találkozunk. Óvatosan vezess! – Jó. Miközben dr. Marrigan elmegy, a sátorban a segéd elővesz egy apró távirányítót, megnyom egy gombot, és leküldi Cassie koporsóját a földbe.

►033.00◄ Elijah és én egyeden szó nélkül megyünk vissza az autóhoz. – Haragszol rám? – kérdezem végül, amikor kinyitom a kocsi ajtaját. – A név miatt? – Nem – mondja. – Meg tudom magyarázni… – kezdem. Felemeli a két kezét, hogy ne folytassam. – Lehetne, hogy most ne beszéljünk egy darabig? – kérdezi halkan. – Kissé túlzsúfolt a fejem. Halottak és dühös szülők, ez nem jó kombináció nekem. Le kell nyugodnom. – Oké. Hallgatunk, amíg meg nem érkezünk a Kapuhoz. Leparkolok a szobája előtt, nyújtom a dzsekijét. – Tényleg nagyon hálás vagyok mindenért, amit ma tettél értem. – Nem gond. Kösz a fuvart. Elveszi a zubbonyt, kiszáll a kocsiból, becsapja az ajtót, és elmegy. Letekerem az ablakot. – Várj! Mikor beszélhetünk megint? – Nem tudom. Kiveszi a zsebéből a kulcsát. – Elfelejtettem rákérdezni apunál a roncstelepre – mondom. – Majd felhívlak, amint kiderítettem, hogy van-e. – Kösz. Eltűnik szobája sötétségében. Nem tudom biztosan, miért változott meg a hangulata. Talán a temetők légkörében van valami, ami behatol a bőr alá, és fertőz. Talán én is ezért lettem rosszul hirtelen. Hányinger hulláma dübörög a gyomromban. Összezavarodott búsbolondbeteg vagyok, és mindentől öklendezem. Visszaverem az agyamban tolongó képeket: a Cassie koporsóján remegő rózsákat, a földre hulló könnyeket, a bánat felhőit, amelyek felénk száguldanak a vihar szárnyán. Fuldoklók és köhögök. Ha ettem volna ma valamit, most kijönne belőlem. Vörös jelzőlámpa gyullad ki a sebességmérő mellett. Kotorászok a táskámban a telefonom után, hogy felhívhassam aput, és megkérdezhessem, felrobban-e a motor, de nekem már nincs telefonom.

MAXIMUM-ra állítom a fűtést, és a nyíláshoz dugom az orromat. A levegőnek olyan szaga van, mint Cassie-nek, amitől megint öklendezem. Éhes vagyok, ennem kell. Gyűlölöm az evést. Ennem kell. Gyűlölöm az evést. Ennem kell. Szeretem a nem-evést. Az olajszintjelző vörös lámpa hunyorog: BE/KI, BE/KI, BE/KI. Sebességbe váltok, és gyorsítok. ►034.00◄ A Rózsafa utat rendelésre épült házak szegélyezik. Itt nincsenek járdák, nincsenek első tornácok. A pázsitot arra idomították, hogy csendesen gördüljön le a bejárattól az útig; minden egyes fűszálat kézzel nyírtak szabványos méretűre. Az utca általában üres, és tisztára van söpörve. Ma nem. Autók parkolnak az út két oldalán, kerekek hagynak sáros nyomokat a pázsitok szegélyén. Vasajtók csapódnak, riasztók csipognak, fekete kabátos, komor emberek hajolnak bele a szélbe, míg csoszognak az anyáméval átellenes ház felé. Kötelességteljesítésből vannak itt, a kondoleálással kifizetik az árát, hogy megismerkedhetnek egy halott lány szüleivel. Cassie házába mennek. Leparkolok az anyám felhajtóján. Mrs. Parrish rózsái szétburjánzottak a ház két oldalán, és elfoglalták az előkertet. A bokrokat tüskés nyársakká nyírták és vitorlavászon zsákba dugták a tél miatt. A nyári álmok a kövér virágokról lehúzódtak a gyökerekbe. Ebben a kertben láttam először hányni Cassie-t. A szülei partit adtak a Munka ünnepének tiszteletére, az utolsót az évnyitó előtt. A felnőttek zajosak és részegek voltak a medencében, a középiskolás párok elvonultak haza az üres alagsorokban várakozó, puha díványokra, a kis srácok ágyban voltak. Mi már nem voltunk kicsik: tizenegy évesek voltunk. Fent maradhattunk, ameddig akartunk, ha nem nyaggattuk a szüleinket. Átrohantam hozzánk egy pulóverért. Mire visszajöttem, Cassie eltűnt. Kerestem mindenütt, végül megtaláltam a rózsakert árnyékai között, távol a fáklyáktól és a margaritamixerek hangjától. A torkába dugta az ujját, és öklendezett. Ott volt szétfröccsenve a mulcson szinte minden, amit megevett: egy tasak burgonyaszirom, majdnem egy egész karton hagymamártás, két csokoládés sütemény és egy szelet szamócás piskóta. – Hívom a mamádat! – mondtam. – Ne! – Megragadta a karomat, és magyarázni kezdett görcsös, feszes suttogással. Szántszándékkal taccsol, hogy ne legyen kövér. Sírni kezdett, mert túl sokáig várt, és most a kalóriák beszivárogtak a szervezetébe, és ettől rossznak érzi magát. – Miért etted meg a sütit, ha nem akarsz kövér lenni? – kérdezte az én kis villi-testem. – Mert éhes voltam! Könnyek patakzottak a szeméből, és belefolytak az állára tapadt rondaságba. Mulcsot rugdostam a mocsokra, és becsempésztem Cassie-t a fürdőszobába, hogy hajat moshasson. Egyfolytában öklendezve letakarítottam a blúzáról a hányást a kézmosón lévő Dove szappannal. Mikor beállt a zuhany alá, bedugtam a blúzát a szárítóba. Egy vajkéssel lekapartam az undok szagot a szappanról. Később, mikor már belebújtunk a hálózsákjainkba, elmesélte, hogy a színjátszó táborban taccsolt minden lány, aki az ő kunyhójában lakott. Amikor megkérdeztem, miért, azt felelte,

azért, mert csupa digi-dagi-daganat mindegyik, és valamit muszáj tenni. A tábor többre tanította meg Cassie-t, mint az iskola. Nyolcadikra profi lett. Színkódolta a zabálást: vagy narancsszín vagy lilás rózsaszín Doritos krumpliszirommal indított, hogy tudja, mikor készül el a munkával. A kedvenc hányósujja csíkos volt a karcolásoktól, amelyek sose gyógyultak be. Azt mondta a mamájának, hogy foci-/ lacrosse-edzésen vagy próbán/díszletkészítés közben szerezte. Vagy hogy a kutya megkapta a kezét. A középiskola vidámparkjában Cassie lett a hullámvasút. Én a körhinta egyazon pózba fagyott lova voltam, amelynek nyitott szemet festettek, és pergett a szememről a festék… Föl kellene ásnom a Majdnem Vadat, és ki kellene vennem Pinky gyufaszálcsontjait, amelyek még mindig melegek a kék kendőben. Bele kellene kötnöm őket egy pulóverbe, vagy szalagra kellene fűznöm, hogy a nyakamban viseljem. Ha még meglenne a zöld látóüveg, azt is beledolgoznám. Ha eltévednék, a szemem elé tarthatnám. Sokkal jobb, mint egy pörgő iránytű. A hunyorgó piros lámpa mellett kigyúl az üres benzintartály jelzője. Nem baj. Anyám dr. Marrigan bekanyarodik a felhajtóra. Benéz rám az üvegén át és az üvegemen át, amíg nyílik a garázsajtó. Az orra vörös, a szeme püffedt, mintha sírt volna. Elfordítja tőlem a fejét, és behajt a garázsba. Pár percig az autóban maradok, aztán követem.

►035.00◄ Biztos, hogy a tizennégy fokosra állított nappaliban vár, pedánsan elrendezett feljegyzéseivel, amelyekben fel vannak fektetve fontossági sorrendben a gyarlóságaim és a hibáim. Grafikonokkal bizonyítja, hogy rossz minden, amit csinálok, és az az egyetlen reményem, ha engedem beültetni a gerincvelőmbe az őssejtjeit, hogy növeszthessen magának egy új ént, amely az én bőrömet viseli. De nem. Nincs a nappaliban. Akkor a könyvtárban vár, amelyet a normális emberek „dolgozószobának” hívnak. Nyista. Poros könyvespolcok mérföldjei, a kávézóasztalon kardiológiai szaklapok tornyai. Dr. Marrigan sehol. A konyhában sincs. Se az alagsori szobabiciklin, se az elliptikus tréneren. Nem emel súlyt, és nem edzi a hasizmait. – Anyu? Az alagsori csövek megremegnek, a meleg vizes bojler beindul. Ezek szerint zuhanyozik. Felmegyek két lépcsősort, lábujjhegyen végigosonok hálószobája fényezett padlóján, laaaaaassan elfordítom a kilincsgombot, és résnyire nyitom a fürdőszoba ajtaját. Párás gőz csap meg, egy lány nagyságú, darabokra hulló, felnőtt asszony zokogását hozza. Becsukom az ajtót. Mire egy órával később lejön, fő a kávé, ki van töltve a narancslé, és az asztal meg van terítve egy személyre Marrigan ómama csontporcelánjával, az ebédlői monstrum szekrényből származó, antik ezüsttel, és egy hószín damasztszalvétával. Úgy, ahogy szereti: szabatosan és ízlésesen. Úgy. A könnyeket lemosta, de az orra még mindig piros. Körülnéz a konyhában, megint zavart és tanácstalan, mert nem követem a forgatókönyvet. Odaadom neki a gyümölcsleves poharat. Miközben kortyol, feltörök három tojást, és bekapcsolom a főzőlapot a serpenyő alatt, hogy felolvasszam a vajat.

Egy konyhában minden lépés egy próba – elég erős vagyok, hogy megfogjak egy kocka vajat. Elég erős vagyok, hogy széthajtogassam a papírját, beledobjak egy darabot a serpenyőbe, és nézzemhallgassamszagoljam, ahogy olvad. Nem lenyalom, hanem lemosom a zsíros maszatot az ujjaimról. Ma fölényes biztonsággal állok ki minden próbát. – Mikor tanultál meg főzni? – kérdezi anyám. – Jennifer mutatta meg. Emma szereti az omlettet. Szimatol. – Van valami a sütőben? – Sárgarépás-mazsolás muffint akartam sütni. Emma azt is szereti. De nincs itthon se sárgarépa, se mazsola, úgyhogy ez szerecsendiós muffin. – Felverem a tojást. – Elég üres a hűtőszekrényed. Csak hagymával vagy spenóttal tudom csinálni az omlettet. Tanulmányozza a feldarabolt zöldségeket a vágódeszkán. – Csak spenóttal. Kitöltőm a kávéját a porceláncsészébe, és odaadom. Az asztalra helyezi, aztán előveszi a fürdőköpenye zsebéből a telefonját meg a csipogóját, és sorba állítja őket a villa mellett. Belesüllyed a székbe, zavaros szemmel nézi magát az üres tányér tükrében. – Ki volt az? – kérdezem. Felnéz. – Ki volt ki? Lassan beleöntöm a tojást a forró serpenyőbe. – Melyik páciens halt meg? – Honnan tudod, hogy meghalt egy páciens? Megfordítom az omlettet, hogy a nyers tojás kerüljön alulra. – Kizárólag akkor sírsz a zuhany alatt, ha elveszítesz egy beteget. A serpenyő sistereg. A sütő órája sípol. Anyu szétteríti a térdén a szalvétát. – Szociális munkás volt, állami gondozott gyerekeket nevelt. Dilatatív kardiomiopátia* (*Kitágulásos szívizom-elfajulás: a kamrák kitágulása miatt a szív nem képes elegendő vért pumpálni, ami szívelégtelenséghez vezet. (A ford.)) nagyon előrehaladott, mindenkinél régebben volt a transzplantációs listán. Hálaadáskor adtam neki egy új szívet. Ma felmondta a szolgálatot. Meghalt, mielőtt bármit tehettünk volna. Míg beszél, ráteszem az omlettre a spenótot, sajtot szórok a tetejére, kettőbe hajtom, és a tányérra csúsztatom, amelyet anyu elé tettem. – Sajnálom. – Köszönöm. – Bekap egy falatot, noha most került ki a tűzforró serpenyőből. – Nagyon finom. Remélem, magadnak is csinálsz egyet. Gépiesen eszik, minden falatot ugyanannyiszor rág meg; ugyanannyi másodperc telik el minden nyelés között, amíg el nem fogy az omlett, és meg nem telik az üzemanyagtartály. Nem ordítunk egymásra. Nem keressük a legélesebb késeket, hogy azokkal sebezzük meg egymást. Ez jó. Nem kerülgetjük a forró kását. Én borítom ki a bilit, hogy lássam, mi történik. – Cassie is úgy halt meg, mint a páciensed? – kérdezem. – Szívelégtelenségben? – Erről inkább nem beszélek veled – mondja anyu. – Most nem. – De te láttad a boncolási jegyzőkönyvet, nem? – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő idő… – A csipogója vibrál az asztalon. – Francba! – Elolvassa az üzenetet, lenyom egy számot a telefonon. – Itt dr. Marrigan! Megégetem az ujjamat, amikor kiveszem a muffint a sütőből. A számba akarnak ugrani. Nem, meg akarnak hemperegni vajban ós mézben, úgy akarnak a szájamba ugrani, egy, kettő, három, négy. Aztán még egy kis Moose Tracks jégkrém, aztán még néhány graham keksz, és egy üveg csokoládés tortabevonat és három tasak pattogatott kukorica.

Dr. Marrigan parancsokat osztogat gyógyszerekről, infúziókról, vizsgálatokról, aztán leteszi. – Kész a muffin? – Kicsit forró. – Nem baj. Elveszem a piszkos rántottás tányért, és három muffint teszek elé. – Azt mondtad, hogy el fogod magyarázni Mrs. Parrishnek a boncolási eredményt. – Azt tettem. – Es mi történt? – Semmit sem akarsz enni? A mosogatóba teszem a piszkos tányért. – Nem vagyok éhes. Anyu lehámozza a rózsaszín papírt a muffinról. – Mit ebédeltél? – Még nem ebédeltem. – Majdnem két óra. Egyél egy muffint. – Nem akarok. – És tojást. Rád fér a fehérje. – Reggel tettem tejet a gabonapelyhembe. – Enned kell! Visszajött a Hang, amely parancsot ad, és engedelmességet követel. – Anyu… A csipogó ismét jelez. Úgy ugrál az asztalon, mint egy dühös méh. – Rohadt életbe! – Telefonál. – Dr. Marrigan! A mosogatóba teszem a serpenyőt és a muffinos tepsit, megengedem a forró vizet, mosogatószert öntök hozzá. Olyan meleg van a konyhában, hogy bepárásodtak az ablakok. Az igazi lány, aki voltam, kisurran, és fülel a visszhangokra, amelyek ocsmányul ordítoznak egymással ennek a háznak minden szobájában. Anyu kontra apu, apu kontra anyu, apu kontra anyu foglalkozása, anyu kontra apu barátnői. AnyuApu kontra Lia ellenőrzője, Lia szavalatai, Lia döntése, hogy megint kiszáll. Lia kontra mindenésmindenki. A hangok becsusszantak ennek a lánynak a szájába, amikor nem figyelt oda, mint egy bogár, amely karmolássza a garatot, mire észbe kapunk, már le is nyeltük egy nyári éjszakán. A hangok úszkálnak a lány zsigereiben, és sokasodnak. Elszenesedett, repedtfazékvisszhangok, amelyek állandó lakhelyet alakítottak ki maguknak a lány koponyájának tojáshéjában. ::Hülye/ronda/hülye/undok/hülye/hájas hülye/pólyás/hülye/lúzer/hülye/csőd:: – Azt mondtam, Lia, hogy nézz rám! – ordítja anyu, és rázza a vállamat. Pislogok. Az edények el vannak mosva, de a kezem még mindig a mosogatóban van. A buborékok kipukkantak. A víz hideg. Anyu a székéhez hurcol vezet. Egyik keze átfogja a vállamat, a másik a pulzusomért nyúl. Elém térdel, és kényszerít, hogy fölfelé nézzek, oldalra nézzek, aztán egyenesen belenézzek a tolla fénysugarába. – Lefogadnám, hogy a vércukrod a bányászbéka feneke alatt van – dünnyögi. A tányérján három muffinpapír, háromszögbe hajtva. A tányér mellett halványzöld jegyzettömb, rajta jegyzetek, amelyeket addig firkantott le, amíg fogadta a telefonhívásokat, miközben én zombiországban tartózkodtam. A gyümölcsleves pohara és a kávéscsészéje üres. A mosogatóié kiszippantotta az időt a szobából.

Elveszítettem tíz percet, talán tizenötöt. Tölt egy pohár narancslét. – Idd meg ezt! Ha nem iszom meg, fennáll az esély, hogy leteper a padlóra, felfeszíti a szájamat, és belém tölti. Vagy a kórházba visz, és addig nyomatja belém az infúziót, amíg akkorára fújódok, hogy a mennyezeten fogok pattogni, mint egy léggömb a hálaadási parádén. Felkortyolom a narancslevet, letuszkolom a gyomromba. Anyu ül és rám mered. A pára feltisztul az ablakokról, az akkumulátorsav belefolyik az ereimbe. – Nincs semmi bajom – mondom. – Csak szomorú vagyok Cassie miatt. Válasz helyett feláll, a tűzhelyre csapja a tiszta serpenyőt, bekapcsolja a főzőlapot, vajat dob a serpenyőbe, feltépi a hűtőszekrény ajtaját, kiveszi a tojást meg a tejet, két tojást üt a serpenyőbe, tejet loccsant rá, és fölveri villával. – Azt nem eszem meg – mondom. A tűzhely fölé görnyed, habar, habar. – Nem bírom. Nincs válasz. Habarhabarhabar. – Nem szabad erőltetned. Biztonságban kell éreznem magamat az ételtől. – Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam! Tiszta tányérra borítja a sült tojást, mellé helyez két muffint, keresztülsiet a konyhán, és elém teszi a tányért. A narancslé egy vírus, amely támadja a zsigereimet. – Felejtsd el! A fejét rázza. – Nem gondolkozol tisztán. Szédülsz. És hazudtál a reggeliről. – Oké, elfelejtettem reggelizni! Nehéz napom volt. – Borzalmasan nézel ki. Mennyi a súlyod? – Jennifer a mérlegfasiszta – mondom. – Kérdezd meg őt. Keresztbe fonja a karját. – Kedden negyvennyolc és fél kiló volt. – Nem hiszem el. – Jennifer megmutatja neked a jegyzetfüzetet. – Most mindent megeszel arról a tányérról. Rántotta két tojásból + tej + vaj = 365 (+ két muffin = 450) = iszony. – Megpróbálom. Harapok egy apró, sárga falatot. A narancslé lyukakat éget a gyomrom bélésébe. Lenyelem a sárgát és a zsírt, fölvillázok egy másik darabot, és nagyra tatom a szájamat a hangárba bemennydörgő repülőgépnek. Anyu újabb csésze kávét tölt magának. Leteszem a villát. – Rosszul vagyok. Én nem bírom ezt. – Beteg vagy. Ha majd úgy eszel, mint egy normális ember, jobban fogod érezni magadat. – Az evéstől rosszabbul leszek. – Egyél egy falat muffint! Lassan lehámozom a rózsaszín papírt. Mit is képzeltem, amikor főztem rá, próbáltam puszilgatni anyuka bibijét, hogy jobbra forduljanak a dolgok? Félbevágom a muffint, aztán négyfelé vágom az egyik felet, és megint ketté a negyedeket. A szájamba teszek egy darabot. Egy száraz lisztzárvány szétpukkad a nyelvemen. Anyu figyeli, ahogy rágok és nyelek. Látja, hogy nem harapok ismét, egy perc, kettő, három, négy… Pár éve láttam az adóbevallását, és kiszámoltam az órás rátáját. Most pocsékoltam el tizenkét dollárt az idejéből.

Eltolom a tányért. – Nem bírom. Robbanás helyett mély lélegzetet vesz, majd felém tolja a tányért. – Egyezséget ajánlok neked. A narancslé görcsbe húzza a gyomromat. – Hogy érted ezt? – Ha eszel, elmagyarázom, hogyan halt meg Cassie -mondja. – Viccelsz. – Szokásom nekem viccelni veled az étellel kapcsolatban? Olyan éhes vagyok Erősnek kell maradnom – hajlok, de nem török. – Egy muffin. – Két muffin. Szükséged van szénhidrátra. – Egy, és a tojás. Vesz még egy mély lélegzetet. – Megegyeztünk. – Egy órába telik. Rántotta = 25 falat. Egy muffin =16 falat.

►036.00◄ Rózsaszín egérgyomrom kicsi és üres szeret lenni. Gyűlöl, amiért megtömtem ezzel a sok étellel. Lefekszem a díványra, magamra húzom a villanypaplant, és igyekszem, hogy ne öklendezzek. Anyu a szemben lévő díványon kuporog. Stólát terít a lábára, amit én kötöttem tavaly karácsonyra. Tele van leejtett szemekkel és elrontott mintákkal. – Biztos, hogy hallani akarod? – Annál nem lehet rosszabb, mint amit elképzeltem. – Ez ocsmány. – El volt szállva? – Nem, semmi illegális, de volt benne két antidepresszáns, egy hangulatstablizáló és gyomorfekély elleni gyógyszer. És vodka. Rengeteg vodka. – Alkoholmérgezés? – Nem. Megigazítja maga mögött a párnát, de nem mond többet. – Megígérted – mondom. – Én megtettem, amit kértél. El kell mondanod nekem. Mindent. – Mindent? – Beszívja a levegőt, és átvált kezelőorvosmódba. – Cassie-nek májkárosodása volt, a nyálmirigyei kikészültek, a gyomra kitágult. – Anyu fölemeli laza ökölbe zárt kezét. – Egy egészséges gyomor ilyen nagy. Ennek körülbelül a negyedével tágulhat. Cassie-é háromszor ekkora volt. Azonkívül a gyomorfala elvékonyodott, és a korai üszkösödés jeleit mutatta. Közvetlenül a hálaadást szünet előtt láttam utoljára Cassie-t. Én a könyvtárba mentem; ő a musical plakátjait ragasztotta ki. Külsőre tiszta és színes volt: új farmer, csinos pulóver, nagy fülkarikák. Az arca hörcsögszerű, a haja akár a szalma. Nem volt üszkös. Rágózott. A szeme fáradt volt, de hát végzősök vagyunk. Minden végzősnek halott szeme van. Elmentem mellette, és azt suttogtammondtam, szia, de nem hallott engem. Nyúlik és öklendezik és telik és ürül. A Cassie-vödröt újra és újra elvonszolták a kúthoz.

– Cassandra iszonyúan összeveszett a szüleivel csütörtökön, a hálaadási vacsorán – mondja anyu. – A vacsora felénél jártak, amikor felállt, hogy kimenjen purgálni. Cindy szerint még Jerry is látta rajta, hogy visszaesett a régi szokásaiba. Azt mondták neki, hogy be kell feküdnie a kórházba. Megtagadta. Tizenkilenc éves, nem kényszeríthetik. Jerry dühbe gurult, és azt mondta, csak abban az esetben fizeti az egyetemi tandíjat, ha Cassie meggyógyul. Erre elrohant hazulról. Felhívta Cindyt, és azt mondta, majd szombaton jön haza, egy barátnőjénél van. A motelben volt. Ivott, habzsolt és purgált két napon át. – Szóval, szívroham volt? Mert összezavarodtak az elektrolitjai? Anyu felhúzza a mellére a stólát. – Nem, édes. Cassie nyelőcsöve rupturált. – Rupturált. – Felszakadt. Boerhaave-szindróma, általában alkoholistáknál figyelhető meg, akik rendszeresen rókáznak a túl sok ivás után. Az erőszakolt hányás megrepesztheti a nyelőcsövet. – Anyu a kezét nézi. – Éppen a motel vécéjében purgált, amikor bekövetkezett a ruptúra. Továbbá, mint már mondtam, nagyon-nagyon részeg volt. Sokkot kapott, és meghalt a mosdóban. Tízig számolok, aztán százig. Anyu vár, figyel. Belégzés. Kilégzés. – Akarsz tudni még valamit? – kérdezi végül. – Benne lesz az újságban? Anyu rázza a fejét. – Kétlem. Mivel nem volt kábítószeres befolyásoltság, majd valami olyat mondanak, hogy meglévő egészségügyi problémák következménye volt a halál. Kint az utcán emberek szállnak vissza az autójukba, bezárják az ajtókat, és olyan gyorsan hajtanak el, ahogy csak tudnak. Ha én lennék Mrs. Parrish, nem hagynám elmenni őket. Könyörögnék, hogy költözzenek be pár hónapra, vagy idegeneket fizetnék meg, hogy költözzenek be minden szobába, egyék az ételemet, mocskolják össze a szőnyegeimet, csak ne legyen üres a ház! – Érzett valamit? Anyu felkapcsolja a mellette lévő asztalon a lámpát. A vihar lejött a hegyekből. – Attól félek, igen. Rettegésben és magányosan halt meg. Iszonyú így elmenni. Jéghegy vagyok, amely a térkép széle felé sodródik. – Nem hiszek neked – mondom. – Csak kitalálod ezt, hogy rám ijessz. – Nem szükséges kitalálnom semmit. Cassie meghalt, elmentél a temetésére. Cindy megmutatja neked a boncolási jelentést, ha akarod. – Nem akarok beszélni többet! Anyu előrehajol. – Nyugodtan lehetsz feldúlt. Őszintén szólva jobban örülök ennek, mintha azt mímelnéd, hogy hidegen hagy. – Nem kell aggódnod. – Felülök, fonni kezdem a hajamat. – Szomorú vagyok, hogy meghalt, és hogy ilyen fos módon halt meg, de ez nem fogja romba dönteni az életemet. Már tavaly tavasszal sem álltunk olyan közel egymáshoz, mint kicsi korunkban. Hallgatjuk, ahogy fúj a szél. – Cindy beszélni akar veled – mondja anyu. – Azt mondta, te vagy az egyetlen, akinek a segítségével megérthetné, hogy miért. – Miért? Bólint. – Cassie-nek megvolt mindene: család, amely szerette, barátok, elfoglaltság. Az anyja tudni szeretné, miért dobta el az egészet.

Miért? Akarod tudni, miért? Menj be egy szoláriumi kabinba, és süljél két-három napig! Amikor a bőröd felhólyagzik és hámlani kezd, hemperegj meg durvára őrölt sóban, aztán húzzál üvegszálból és szögesdrótból szőtt, hosszú alsót! Erre jöhet a rendes ruha, csak szűk legyen! Szívjál puskaport, menj be az iskolába, ahol parancsra ugrálhatsz át a karikán, ülhetsz, pitizhetsz és hempereghetsz! Hallgasd a suttogásokat, amelyek éjszaka begyűrűznek a fejedbe, rondának és hájasnak és hülyének és undoknak és kurvának, és ami a legrosszabb, „csalódásnak” neveznek! Okádj és koplalj és vagdosd magadat és igyál, mert nem akarod ezt érezni! Okádj és koplalj, és vagdosd magadat, és igyál, mert érzéstelenítőre van szükséged, és működik! Egy darabig. De egyszer az érzéstelenítő méreggé változik, és akkor már késő, mert addigra vénásan lövöd be magadnak, egyenesen a szívedbe. Megrohaszt, és nem bírod abbahagyni. Nézz a tükörbe, és egy kísértetet találsz. Hallgasd csak, amint minden szívverés azt visítja, hogy benned az égvilágonminden rossz! „Miért?” Ez rossz kérdés. Azt kérdezd: „Miért ne?”! A konyhaasztalon sípol a személyhívó. Anyu káromkodik, megnézi, utána lebonyolítja a mágikus telefonhívást: – Itt dr. Marrigan! Egy darabig hallgat, aztán kirepül a szobából, fel az emeletre. Visszafekszem. A paplan fölmelegedett végre. Alábújok. Egérpocakom hüppög, mert dr. Marrigan majdnem ezer kalóriát kényszerített bele. Erősnek kell maradnom a holnapi vacsoráig, hogy ezt ellensúlyozzam. Elsodródom… – Lia, ébredj fel! – Ismét a vállamat rázza. – Mennem kell. A kórházba. – A szeme rám szögeződik, de EKG-adatokat, vérképleleteket lát, és azt a tiszta, füstölgő vonalat, amelyet egy vagy két óra múlva hasít a páciense mellkasán. Dideregve felülök, és a paplan szabályozójáért nyúlok. – Ez nem működik. – Kihúztam, hogy ne égessen meg. – Felhúzza a kabátján a cipzárt, és lehajol, hogy megcsókolja az arcomat. – Ne haragudj, mennem kell. – Megcsókolja a fejem búbját. – Pihenj egy kicsit! Kifelé menet becsapja az ajtót, de nem azért, mert mérges. Dr. Marrigan mindig csapkodja az ajtókat, mert így biztosan becsukódnak.

►037.00◄ Anyám háza lélegzik és eszik. A mosogatógép végigjárja az ÖBLÍTÉS, az ELŐMOSÁS, a NORMÁL MOSÁS, az ANTI BAKTERIÁLIS ÖBLÍTÉS és a SZÁRÍTÁS körét. A fűtés elektrosztatikus tüdőkön szűri át, majd egy sóhajtással kifújja a levegőt. A forró vizes bojler bekapcsol. A hűtőszekrény kompresszora berreg, aztán zümmög, hogy hidegen tartson mindent. Az sem számítana, ha olyan hangosan sikítanék, hogy kitörne az összes ablak. Minden működne tovább a használati utasítás szerint, amit a vastag szavatossági füzet garantál.

Dideregve bemegyek a fürdőszobába. Mikor lehúzom a vécét, a zubogó víz eltüntet mindent. Mielőtt visszamásznék a paplan alá, széthúzom a függönyöket, és megállok a jeges franciaablak előtt, amely az egykori mennyországra a hátsó udvarra néz. Miután apu távozott, anyu kertészeket fogadott, hogy változtassák át a veteményest az évelők ágyasává, olyasmivé, ami nem igényel túlzott felhajtást vagy öntözést. A komposzthalmot elhordták, a fűszernövények felmagzottak, a különleges szamócaágyás gyalogösvénnyé változott. A fickók hetente egyszer jöttek kaszálni, nyesni és gereblyézni. Szerintem az idén nem fogadta fel őket. Dzsungel lehetett itt júliusban és augusztusban. Most halott dzsungel. A térdig érő, holtbarna füvet elborítják a dudva maghéjai és a hullott gallyak. A csapzott évelő bokrok száraz indáktól fuldokolnak. Korhad a juharfa csonkja, amely a lombházamat tartotta valamikor. Mintha dr. Marrigan nem is tudná, hogy van egy hátsó kertje. ...Az én lombházam volt a mi várunk addig a nyárig, amelyiken tizenkét évesek lettünk. Marrigan ómama eljött hozzánk, amikor véget ért a tanítás, mert már túl öreg voltam a pesztrához, de túl fiatal ahhoz, hogy szabadjára engedjenek. Minden reggel sütött: cukkinis kenyeret, zablisztkekszet vagy áfonyás pitét. Engem megtanított kötni, Cassie-t horgolni. Végtelen fonalak göngyölődtek papírkezéből, horgas ujjai közül. Nem akartuk nézni, ahogy egy öreg néni süt vagy horgol. A plázában akartunk lógni. Csettinteni akartunk az ujjunkkal, hogy tizenhat évessé változzunk, mert akkor vezethetünk autót, és lehetnek veszélyes fiúink. A lombház túl kicsi volt két ilyen nyughatatlan lánynak, de ez volt mindenünk. Olvastunk, römiztünk, Unót játszottunk, kifestettük a körmünket, annyi durranócukorkát és mustáros-sajtos szendvicset ettünk, hogy kimoshatatlanul foltos lett a pólónk. Ez volt az a nyár, amelyiken végre megnőttem, miután évekig alacsonyabb voltam mindenkinél. A serdülés nyújtópadra húzott, amitől kezem-lábam kiugrott a vápájából, és majdnem eltört a nyakam. Ennek az új testnek nyirkos szaga volt. A fenék rezgett, a combok mérföld szélesnek látszottak a szűk nadrágban, puha toka buggyant ki az állam alól. Baletttanárom az ujja közé csippentette a fölös centijeimet, elvette tőlem a szólószerepet, és azt mondta, ne egyek juharszirupos diófagylaltot. Elegáns hattyúból rút kiskacsa lettem, aki járni se bírt anélkül, hogy el ne botoljon a saját lábában. Cassie azt mondta, hogy a balett a pólyásoknak való. Azt mondtam, nem igazán érdekel, holott érdekelt. Két nappal később elutazott a színjátszók nyári táborába, és én egyedül voltam. Ez volt az a nyár, amelyiken megjelent az apám leghíresebb könyve, és állandóan benne volt a híradóban, és anyu tudomást szerzett az új barátnőjéről. Két hétig a díványon aludt, aztán elköltözött. Nekem azt mondta, hogy mindentől függetlenül mindig szeretni fog, bérelt egy egyszobás lakást, és elment. Marrigan ómama azt mondta, hál istennek, mert sose szerette apukámat. Anyu beadta a válópert. A tanácsadónál a szüleim kijelentették, hogy örökre egy család maradunk miattam, de mostantól jobb lesz minden. Nincs több ordítás, nincs több veszekedés. Azzal, hogy széttépték, tulajdonképpen erősebbé tették a családunkat. Mire rájöttem, hogy badarságokat beszélnek, a tanácsadás megtörtént, és apu az oltárhoz állt Jenniferrel. Az ugrásszerű növekedés cafatokra tépte a belső szerveimet. Annyira fájt, hogy sikoltva ébredtem szinte minden éjszaka. Anyám elvégeztetett rajtam húszféle rákszűrést, és konzultált szakértőkkel, akik ránéztek belsőm fekete-fehér képeire, és azt mondták, semmi bajom. A fájdalom elmúlik, mihelyt abbamarad a növekedés. Ők is hazudtak. Rosszabb lett.

Marrigan ómama hazautazott az évnyitó előtt. Cassie kamuangol-kiejtéssel, ronda mérgesszömörce-kiütéssel, és három doboz hashajtóval jött vissza a táborból. Megmutattam neki, hogy apró vágásokat ejtettem a bőrömön, hogy kiszivárogjon belőle a rossz és a fájdalom. Kezdetben sekélyek és rövidek voltak, mint egy kétségbeesett macska karmolása, amely mindenáron be akar bújni az első tornác alá. Ha a fájdalmat vágtuk el, az egész másképp fájt. Könnyebb lett nem gondolni arra, hogy ellopták a testemet és a családomat és az életemet, könnyebb lett nem törődni… Cassandra Jane belseje kipukkadt, mint bulin a rózsaszín léggömb. Senki nem énekelt neki, nem ölelte át, nem segített felszedni a törött darabokat. Egyedül halt meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kinézzek az ablakokon, amelyek szemközt vannak a házával, mert csak most kezdem felfogni, hogy nem alszik ott soha többé, sohasem csapja be az ajtót, sohasem énekel a zuhany alatt, miközben a haját mossa. Csukott szemmel csoszogok vissza a nappaliba. Nem engedem meg magamnak, hogy bármit is lássak, amíg el nem távolodom a veszedelmes ablakoktól. A gyomrom még mindig nyüszít, úgyhogy visszabújok a díványon a paplan alá, bedugom és magasra állítom a hőfokot. A tojások zsírja elvegyül a muffin tésztájával és levével. Belefolyik a verőereimbe a lassan mozgó latyak, amely betonná akar változni. A szívem bármelyik pillanatban megállhat.

►038.00◄ Még a szokottnál is zavartabban ébredek, mert az ágyam nem a megfelelő irányba mutat, sőt nem is ágy, hanem dívány, anyu díványa, a puha dívány anyám házában. Vastag, foltvarrott takaró van rajtam, amelyeket régi ruhák és kopott szoknyák rongyaiból készítettek Marrigan asszonyok. Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, vagy hogy nem bírtam elaludni, vagy álmodtam. Nem ébredtem föl, amikor anyu hazajött. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy rossz dolog. Cassie nem látogatott meg az éjszaka. Ez jó dolog. Végre talán ő is tud aludni. A levegőnek olyan szaga van, mint mindig: kávé és hipó. – Anyu? – A szónak vicces íze van. – Itt vagyok! – kiált gyönge hangon. Magamra csavarom a foltvarrott takarót, és keresztülcsoszogok a házon. Úgy érzem, mintha nem hat hónapja, de hat emberöltővel előbb jöttem volna el. Apu távozása után anyu mindent megváltoztatott: új bútor, új szőnyegek, teljesen új konyha. Kiüttetett két falat, átrajzolt minden szintet, új ablakokat vágatott, elmozdította az ajtókat. Két évig kerülgettünk ácsokat, kőműveseket és poros pacákokat, akik sokat káromkodtak. Amikor ennek vége lett, anyámnak volt egy vadonatúj lakása, amelyet nem szennyezett be apám jelenléte. Félig-meddig azt vártam, hogy az én távozásom után is végigcsinálja, de amennyire megállapíthatom, egyetlen változás történt: leszedett a falról és a padlóra állított minden maine-i festményt és térképet, a nagyszülei képeit, az én balerinaképeimet és azokat, amelyeken csecsemőként alszom a vállán. Kísértetek maradtak utánuk, élénk színű négyszögek, pőre kampók, közepükön vékony szöggel. A falak többi része kifakult. Hangja kiszűrődik a könyvtár csukott ajtaján. – Egy perc, és jövök. – Az emeleten leszek.

A szobám pontosan olyan, ahogyan akkor hagytam, amikor elfuvaroztak a New Seasonsbe. A szekrényajtón ott a cipőtalp nyoma, a padlón a széttépett születésnapi üdvözlőlapok. Anyu nem küldte fel a takarítónőt, hogy vesse meg az ágyamat, vagy vonszolja le a járdára, vagy porszívózzon ki, vagy törölje le a port. Az ajtófélfán még mindig ott vannak a ceruzával húzott rovások, amelyek beköltözésünktől a középiskola kezdetéig jelezték minden évben, hogy mennyit nőttem. Itt az az egyetlen különbség, hogy az ajtófélfát bevonták átlátszó festékkel, amely védi a rovásokat és a dátumokat, nehogy véletlenül letöröljék őket. – Lia? Reggeli! – Jövök. Mire beérek a konyhába, ő éppen egy tálkába tölti magának a müzlit. A konyhapult nem látszik az ételtől: kukoricapelyhes dobozok, zabpelyhes tasakok, kenyér, banán, egy karton tojás, joghurtosdobozok, fánk és bagel zacskószámra. Vásárolni ment, amíg én aludtam. Nézzük egymást az étel fölött. Egyikünk sem szól, de ott lóg a levegőben a régi szöveg: ennedkell/nemvagyokéhes/egyélvalamit/ neerőltess/figyeljiderám/hagyjálbékén/ Az utca másik oldalán Mrs. Parrish járkál egy leány-gyermektelen házban, egy cassandrátlan konyhában. Olyan isteni illata van a fánknakbagelnek és meg cukros is ós tudom milyen lenne egy falat Ennem kell valamicskét, különben a plafonra mászik, és ahhoz most túl fáradt vagyok. Fölveszem a kenyeret. – Ebben ugye nincsen magas fruktóztartalmú kukoricaszirup? – kérdezem. – Persze hogy nincs! – mondja, és szójatejet csorgat a tálkájába. A szeme kissé elkerekedik, amikor kiveszek egy kenyérszeletet (77), és beteszem a pirítóba. – Maradt még ómama eperlekvárjából? – Kidobtam. Ennyi év után nem megbízható a szigetelés. Vettem szilvabefőttet és mézet. A sima pirítóstól felrobbanna. – Akkor egy kis mézet. Amikor kész a pirítós, szétkaparok rajta egy mikroszkopikus adag mézet (33), és kitöltök egy csésze kávét, feketén. Dr. Marrigan tetteti, hogy nem les és nem hallgatózik, amíg végigcsikorgok a reggelin, én pedig tettetem, hogy nem veszem észre a tettetését. – Miért van a földön az összes kép? – kérdezem. – Festetni akartam, de nem tudok dönteni, milyen szín legyen – mondja. – Már hónapok óta így van. Igazság szerint vissza kellene akasztanom az összesét. Nincs más, amiről beszélhetnénk. Hála istennek az újságért! Mosogatás után zuhanyozok és fogat mosok, nem engedve meg a szememnek, hogy a tükörre tévedjen. Olyan lassan öltözködöm, ahogy bírok, és imádkozom, hogy következzék be egy természeti csapás, amely miatt az összes doktornak be kell mennie a kórházba a nap hátralevő részére. – Lia! – kiáltja. – Nem jössz le? A nappali szobában várakozik. Amikor belépek a hátamra lógó, csöpögő hajammal, a tenyerével megüti maga mellett a díványt, egyszer, mintha maga sem tudná, hogy komolyan gondolja-e. A másik díványra ülök, arra, amelyiken a villanypaplan van. – Nos! – mondja. – Mit szeretnél csinálni? – Nem tudom. Te mit akarsz csinálni? – Beszélgethetünk.

Vissza kellett volna feküdnöm az ágyba. – Oké. – Hogy megy az iskola? – Szarul. Előrehajol, hogy megigazítsa az újságokat a kettőnk között lévő asztalon. – Beadtad már a jelentkezési lapodat? Voltál ismerkedőtúrán a campuson? – Nincs szükségem ismerkedésre. Csecsemőkorom óta épp eleget lógtam a campuson. – Talán most új szemszögből nézhetnéd. Megismerhetnéd a túravezetőt, új barátokat szerezhetnél. Növelhetné a motiváltságodat. Kezdi már. Ledobom magamról a paplant, és felállok. – Ez hülyeség! Most prédikálni fogsz, és dirigálni fogsz, én meg visszaüvöltök, ugyanaz lesz, mint mindig! Még csak nem is mímelhetjük, hogy kijövünk egymással! Megyek is innen! Fölemeli a két kezét. – Várj, ne haragudj! Nem lesz prédikáció, megígérem. Csak még néhány percet adj! Jó? Leülök, és a lábamat bámulom. – Amikor itt laktál – folytatja –, és a hétvégeken meglátogattad apádat, vele mit csináltatok? – Többnyire könyvesboltokba jártunk, és olvastunk. Néha elvitt fallabdázni. – Szeretsz fallabdázni? – Nem. Borzalmas játék. – Akkor miért mentél el apáddal? – Mert örömet szerzett neki. Várom, hogy felmondjon mindent, ami rossz Overbrook professzorban: gyarlóságai, rossz szokásai, idegesítő modorosságai katalógusát, de nem teszi. Ő is a lábamat bámulja. Tanácstalannak látszik. – Nézhetünk tévét? – Jó ötlet. Felveszi a távirányítót, és célra tartja. Egész délelőtt a Discovery Channelt nézzük. Jobb a beszédnél, de nem olyan jó, mint kirohanni a főbejáraton. Nem tesz megjegyzést, amikor salátát és uborkát ebédelek. Nem mondok semmit, amikor a délután nagyobb részére eltűnik a számítógépében. A veszekedés csendesen pöfög a tűzhelyen egész délután, a buborékok felszállnak és szétpukkadnak, a hozzávalók lesüllyednek a fazék fenekére, aztán fölemelkednek ismét. Akkor fut csak ki, miután lement a nap. Anyu úgy dönt, hogy szusit vacsorázunk. Úgy döntök, hogy nem kísérem el szusiért. Úgy dönt, hogy az ebédlőasztalnál eszünk, mert ahol ragaszkodnak a formákhoz, ott ő parancsol. Úgy döntök, hogy olvasni fogok evés közben. Úgy dönt, hogy meg fogok enni négy darab szusit, és négy darab szasimit, és egy tálka udon metéltet, tempurában sütött rákkal. Úgy döntök, hogy nem vagyok éhes, zöld teát iszom egy csészéből, amelynek nincs füle. Nem nyaggat, hogy egyek, amiből tudom, hogy valami készül. Kiüríti a tányérját, mielőtt robbantana. – Azt akarom, hogy költözz vissza. – Nem. – Egy darabig jól javultál apádnál – folytatja –, de úgy tűnik, hogy ez leállt. A padló zizeg a székem alatt. Indák nőnek ki a fényezett tölgyfa parkettából. Nem akarok erről beszélni, és nem akarom hallani, ahogy erről beszél. Folytatja a beszédét. Napokig kellett dolgoznia rajta.

– Nem várom el, hogy ismét meghívj a terápiára. Ami ott történik, az a te dolgod dr. Parkerrel. De úgy gondolom, hogy ez most egészségesebb környezet lenne. Felfuttatom az indákat a székem lábán, és addig csavarom magamra őket szoros spirálban, amíg el nem érik a mennyezetet. Alig látok ki a tüskék között. Úgyszólván mindenestül kicenzúrázzák dr. Marrigan szavait, és én félálomba merülhetek. Egy kemény kérdés visszaránt. – Mit szólnál a jövő hétvégéhez? – Mi? – Hogy visszahozd ide a dolgaidat. A jövő hétvégén. Már beütemeztem. – Nem költözöm vissza! Elterelő hadműveletre van szükségem. Átkényszerítem a kezemet az ágak között, elveszek egy darab szusit, a szájamba tömöm és lenyelem, úgy, hogy nem is érzem az ízét. Innen csak egy kiút van: megjátszani a normálist. – Akkor mit szólnál egy másik héthez? – kérdezi. – Nem. – Miért nem? – Mert nem akarok. Nincs szükségem rá. Látod, hogy eszem. Egészséges vagyok. Ha más nem, a visszaköltözés mindenképpen összeroppantana. Itt laktam, amikor ez az egész elkezdődött. Cassie háza szemben van az utcán. Az agyam (NE!) és a gyomrom (NE!) üvöltenek (NE! NE! NE! NE!), de azért beerőltetek egy kanál metéltet a fogaim mögé, és lenyelem. – Akkor mit szólnál hozzá, ha tennénk egy rövid próbát? Csak egy hétre – javasolja. – Eljöhetnél a karácsonyi szünetre, és visszamehetnél apádhoz januárban, amikor elkezdődik az iskola. – Az egész szünetre? A maszkja elcsúszik, a válla megroskad. – Ennyire gyűlölsz? – kérdezi rekedten. – A vakációdból még egy hetet sem bírsz nálam tölteni? A metélt megakad félúton a torkomban. – Anyu, ugyanabban a szobában is alig bírjuk ki egy órán át. Mit csinálnánk egy hétig? – Megtaníthatnálak bridzselni – mondja. – Szívesebben tanulnék pókerezni. – Megkérem az egyik szigorlómat, hogy mutassa meg, hogy kell játszani. Akkor jössz a szünetre? Nem, a lábamat nem teszem be többé ebbe a házba, mert rettegek tőle, és elszomorít, és azt szeretném, ha olyan anya lennél, akinek működik a szeme, de nem hiszem, hogy képes lennél rá. – Persze. Mosolyog. – Köszönöm, Lia. Ez már egy kezdet. Könnyek szöknek a szemébe. Nem bírom ebben a szobában tovább. Felállok. – Használhatom a számítógépedet? Házi feladatom van. – Persze. A jelszó… – Lia. Emlékszem. Tizenöt percig guglizom Cassie nevét, és ellenőrzöm a helyi híroldalakat, hogy közölnek-e még valamilyen sztorit róla. Nem közölnek. Ujjaim átnyúlnak a monitoron, és addig kotorásznak a szemétben, míg meg nem találják a sikoltó kórus otthonát, ahol éhes lányok énekelnek végeérhetetlen antifónákat, miközben a torkunk vérzik, üszkösödik, és megtelik magánnyal. Szkrollozhatnék életem végéig ezek között a kántusok között, akkor se találnám az elejét.

* egy kis inspirációra van szükségem * Egy sms-bajtársra van szükségem a holnapi böjthöz… Kérlek, segíts! * sok szerencsét mára, szépségeim, erősek vagytok, és döbbenetes lesz a napotok * ja, most olyan fosnak érzem magamat… ma csak egy kis tál pelyhet ettem, ami jó * ha megeszem, futnom kell, hogy megszabaduljak tőle, de túl fáradt vagyok a futáshoz éreztetek már ilyet? * A blogokban és a chatszobákban örökké zúgnak a pici szárnyak: legyek verik magukat a monitor belső oldalához, és nem tudják, miért próbálnak szökni. Ez sose változik. Begépelem Cassie titkos blogjának a címét. Nem írt bele azóta, hogy kikészült tavaly nyáron, de nem törölte. Vajon bámulta-e annyit, mint én? Az internet átvilágít rajtam, mint egy papírzacskón, meglendíti a varázspálcáját, és f/ess, két lány f/ess integet szőlőízű durranócukortól maszatos szájjal egy lombházból f/ess egyforma fürdőruhában f/ess karácsonyi szünet nyolcadikban, Killingtonban, azon a karácsonyon, amelyiken apu nászútra ment, azon a karácsonyon, amelyiken anyu parkettáztatott az egész házban, azon a karácsonyon, amelyiken nem voltam hajlandó vele menni, hogy meglátogassunk egy új kórházat Costa Ricában, azon a karácsonyon, amelyiken Parrishék megsajnáltak, és bepakolták a bőröndömet a kocsiba, hogy felvigyenek Vermontba. Vittem magammal egy Tamora Pierce-könyvekkel tömött hátizsákot, egy kis kést és vodkát, amit anyu bárszekrényéből loptam. Egy héten és egy napon át síeltünk. Nyolcadikosan a huszonöt évest játszottuk: elég nagyok voltunk, hogy síliftbérletünk és gyakorlatilag saját minilakosztályunk lehessen Cassie szülei mellett az időarányosan használt, közös tulajdonú üdülőben. Kacérkodtunk a liftkezelőkkel, és úgy tettünk, mintha azok visszakacérkodtak volna. Rögeszméltünk, hogy melyik fürdőruhát viseljük a forró medencébe, és felírtuk minden egyes falat kalóriatartalmát. f/ess beszívjuk az arcunkat, úgy fényképezzük le magunkat f/ess összehasonlítjuk a fenekünk méretét Szilveszterre kaptunk a szüleitől egy palack alkoholmentes pezsgőt. Miután elmentek a főépületben rendezett partira („Lányok, be ne engedjetek senkit, megbízunk bennetek!”), Cassie belekeverte a pezsgőbe a vodkámat. Házi mézeskalácsot ettünk, és addig ittunk, amíg a fejünk kisodródott az ajtón, aztán lesodródott a lépcsőn és onnan ki a fagyott éjszakába. Az újhold keskeny körömnyesedéke figyelte bukdácsolásunkat a kezdőknek fenntartott dombon az üdülő mögött. Hóangyalokat csináltunk, és megpróbáltuk füstkarikákká idomítani füstölgő leheletünket. Cassie négykézláb állt, mint egy farkas, és villogó szemmel vonított a holdra. Én rossz farkas voltam, mert nem bírtam abbahagyni a vihogást. Cassie hangosabban és vadabbul üvöltött; addig próbálta előcsalni az erdőből az igazi farkasokat vagy legalább a síliftkezelőket, amíg ablakot nem nyitott valaki, és rá nem kiáltott, hogy fogja be a száját. Nevetve rogytunk le a hóba.

Petárdák robbantak a magasban. Harangok zúgtak. Idegenek ordítottak egy hangon, mert éjfélt ütött az óra, és mindenki odaállhatott az új starthoz. – Elhatározásokra van szükségünk – mondtam. – Elhatározom, hogy az év minden napján elolvasok egy könyvet. – Hülyeség – mondta Cassie. – Máris azt csinálod. – Hát te mit határozol el? Gondolkozott. – Az elhatározás ócska. Én esküt akarok tenni. – Esküszöm, hogy visszamegyek a házba, mert befagy a seggem. – Nem! Figyelj! – Felült, megragadta a két karomat. – Éjfél van, a varázslat ideje. Amire ma éjszaka esküt teszünk, az valóra válik. Ez a harmadikos-negyedikes-ötödikes Cassie volt, az a lány, aki elég erős volt behúzni a fiúknak, és elég őrült, hogy rókázzon a rózsakertben. Követtem volna a gyehennába is! Letérdeltünk. – Esküszöm, hogy mindig pontosan azt fogom tenni, amit akarok. – A hold felé nyújtotta a kezét. – Boldog leszek és gazdag és sovány és dögös. Olyan dögös, hogy a fiúk könyörögjenek! Ismét vihogtam. – Hagyd abba! – sziszegte. – Rajtad a sor. Gondolkozz, mielőtt kinyitod a szádat! Sose lennék népszerű. Nem is akartam az lenni; szerettem visszahúzódó lenni. Sose lennék a legokosabb vagy a legdögösebb vagy a legboldogabb. Nyolcadikra az ember kezdi felfogni a korlátait. Viszont volt egy dolog, amiben igazán jó voltam. Kivettem a kést a zsebemből, és megvágtam a tenyeremet, csak egy kicsit. – Esküszöm, hogy én leszek a legsoványabb lány az iskolában, soványabb, mint te! Cassie szeme tágra nyílt, ahogy a vér meggyűlt a tenyeremben. Elkapta a kést, és megvágta a tenyerét. – Nem, ne csinálj fogadást belőle! Legyünk együtt a legsoványabbak! – Oké, de én soványabb leszek! Összedörgöltük a kezünket, és összekevertük a vérünket, mert az tilos és veszélyes. Felettünk forogtak a csillagok, és lángoltak a petárdák. A hold megállt, nézte, hogy sistereg a hóban a hulló vércseppek könnyelmű vetése. fless évnyitó kilencedikben, előnytelen frizura fless tizedikes képek a diákbálról, olyan felsősökkel, akiket nem állhatunk fless tavalyi buli, Cassie engem les az egyik sarokból, részegebben, mint gondolnák. Anyám halkan kopogtat, és megnyitja az ajtót. – Későre jár. Tiszta ágyat húztam, ha netán itt akarnál aludni ma éjszaka. Mereven nézem a monitort, ujjaim sivítanak a billentyűkön, hogy töröljék a történetemet. Anyám nem láthatja, mit csinálok. Az ablakhoz megy, félrehúzza a függönyt. – Jaj, ne! – mondja. – Ez nem jó. Kikapcsolom a gépet, odamegyek mellé. Az utca másik oldalán Mrs. Parrish ül az útpadkán, vékony hálóingben, szakadt papucsban. Átfogja magát a két karjával, és előre-hátra ringatózik. – Majd én gondját viselem – mondja anyu. – Neked meg le kellene feküdnöd. – Vissza kell mennem apuhoz – mondom. – Nem két éjszakára terveztem. Az iskolai cuccom ott van nála.

Anyu távozik elsőnek, mialatt csomagolok. Kitakarítom a konyhát, és beindítom a mosogatógépet. Mielőtt elmenekülhetnék, Marrigan ómama ezüstneműs szekrényéből átszökik a táskámba egy csontnyelű kés. Csak akkor döglik be az autóm, amikor befordulok Jennifer felhajtójára.

►039.00◄ Mivel vörösen hunyorgó műszerfallal vezettem, besült a kocsim motorja. A döglött motor drága dolog, rossz dolog, apu nagyon haragszik miatta. Felelőtlen/figyelmetlen, néha egyszerűen csak buta vagyok. Ha ordít velem, a bal szemöldöke fölött kiugrik és reszket egy ér. Mennydörgésének robaja elől Emma a szobájába menekül, sarkában Korával és Plútóval. Jennifer igyekszik döntőbíró lenni: kérdezi aput, nincs-e kedve sétálni egyet vele, ám apu lefújja magáról, és még egy fél órát dühöng rám. Mondani akarom neki, hogy ez csak egy buta autó, ám a darabjaim széjjel vannak szórva városszerte: a városban, az iskolában, Cassie szobájában, a motelben és anyám konyhájának mosogatója előtt. Túl sok energiába kerül összeszedni valamennyit, úgyhogy csak ülök, és figyelem apu epeömlését. Nem mintha megbüntethetne. Mivel? Bezár a szobámba? Elveszi a telefonos kedvezményeimet? Mostantól busszal kell mennem az iskolába. Emmánál véget ér a labdarúgóidény, elkezdődik a kosárlabda. A felhajtón gyakorolok vele. Háromszor tud cselezni, mielőtt elszáll a labda. Az én dolgom, hogy visszahozzam. Egyfolytában beszél, sose áll meg lélegzetet venni. A srácok az osztályában, a tanítónője rángó szeme, a halropogós a büfében, a büdös a mosdóban, a téli hangverseny, a próbák. Meg akarja tanulni a síelést, a korcsolyázást és a hódeszkázást. Hórobogózni is vicces lehet. Azt akarja, hogy én beszéljem rá aput egy hórobogó vásárlására. Kérdezi, hogy hiszek-e a Mikulásban, és hogy Jézus-e a Mikulás unokatestvére, mert Emma szerint rokonok, habár fixen nem hasonlítanak. Amikor vacogni kezd a hidegtől, főzök neki forró kakaót. Olyan erős vagyok, hogy még egy cukorkristály sem kerül a szájamba. Föl kell vennem Emma karattyolását, hogy akkor is hallgathassam, ha nincs a közelemben. Mrs. Parrish két héten át mindennap üzenetet hagy számomra a házi telefonon. Akarja/követeli/sürget/rimánkodik/kér/igazán rászolgált/bármire hajlandó lenne azért, hogy beszéljek vele. Csak tíz percet. Okvetlenül/feltétlenül/mindenképpen hívjam vissza, mert ez életbevágó/elengedhetetlen/lét-/kulcsfontosságú. Egyszer azt mondja, hogy jó lenne, ha anyám is ott lenne. A következő alkalommal azt mondja, hogy anyám nem fontos, csak én hívjam vissza! Az iskolában azt mondják, hogy Cassie túladagolta magát heroinnal. Nem tudom, elmondjam-e az igazat. Mi a jobb: ha az marad meg róla, hogy tűvel a karjában halt meg, vagy az, hogy halálra okádta magát? Az évkönyv szerkesztői rettenetesen összevesznek, hogy mennyi helyet hagyjanak az emlékezésre. Azok, akik ismerték Cassie-t, úgy gondolják, hogy egész oldalasnak kellene lennie. Azok, akik elhiszik a pletykákat a haláláról, azt gondolják, hogy maximum fél oldal lehet. Vagy esetleg Cassie szülei vásároljanak egy kiemelt szedésű negyed oldalt, hogy Cassie képe ott lehessen a helyi vasáruház, a biztosító és a virágüzlet mellett. Két héten át mindennap üzenetet hagyok Elijah-nak. Mondom, hogy megleltem a roncstelepet, de nem hív vissza. Fogadnék, rájött, mekkora csőd vagyok, ami baj, mert

szükségem lenne rá, hogy többet tudjak Cassie utolsó napjáról. Az talán segítene rájönnöm, mivel küldhetem el. Cassie nem ment el. Csak még erősebb és dühösebb lett attól, hogy eltemették. Cassie minden éjszaka felnyitja az ő Pandóra-szelencéjét, és iderepül a szobámba. Már nem az árnyékból figyel. Ahogy az altató a matrachoz szíjazza a kezemet és a lábamat, felnyitja a koponyámat, és kitépi belőle a huzalozást. Visításával lyukakat fúr az agyamba, és vért okádik a torkomba. Könnyebb kihagyni az altatót, kivárni, amíg apu és Jennifer hortyogni kezd, és eltölteni három-négy órát a lépcsőzőgépen. Amikor végre bemászom az ágyamba, a párnámnak karamell-, szegfűszeg- és gyömbérszaga van. 44,45 vagyok. 43,99 vagyok. Megfenem Marrigan ómama csinos kését, és a matracom alá dugom, mert hátha. Vannak éjszakák, amikor egyáltalán nem alszom. Edzés után kötök, és előre-hátra ringatózom a fejhallgatóból jövő zenére. A kötés kendőnek indult tavaly, aztán szárnyakat növesztett, míg nem figyeltem oda, és követelte, hogy sálnak nevezzék, amit meg is tettem, aztán a kosár mélyének temetőjében megsokszorozta magát, és átváltozott takaróvá, amelynek száz színe és ezer meséje van. Nem a boltban veszem a fonalat. A diszkontban vásárolok ócska pulóvereket, és fölfejtem őket. Nők országai vannak ebben a kendőben/sálban/takaróban. Hamarosan elég nagy lesz, hogy melegen tartson. A szájam és a nyelvem és a gyomrom összeesküdött ellenem. Elszundítok a szobámban, és püff!, egyszer csak ott állok a hűtőszekrény előtt: ajtó nyitva, kezem nyúl a krémsajtért. Vagy a vajért. Vagy a maradék lasagnáért. – Egyél egy falatot! – mondja a fehér fény a hűtőszekrényben. – Egy evőkanállal, egy teáskanállal! Melegíts föl egy tányér lasagnát a mikroban, lassan, negyven fokra, aztán tedd át a sütő legfelső rácsára, és állítsd kétszáz fokra, hogy buborékos legyen a sajt, és az oldalak megbarnuljanak! Ülj neki Jennifer ezüstözött villájával meg a csontnyelű késsel, és vágj magadnak egy négyzetcentimétert! Vegyél be egy tablettát, hogy lelassuljon az idő, mert ezt élvezni akarod. Töltsd tele a szádat olvadó sajttal, kolbásszal és paradicsommártással, nyári friss/rövidszoknyás/táncoló paradicsommártással, és olyan vastag tésztalapokkal, mint a nyelved! Nyeld le! Gyújtsd ki agyadban a csillagokat, villanyozd fel a testedet, csatold fel a mosolyodat, és mindenki szeretni fog megint! Ha úgy gondolnám, hogy képes lennék abbahagyni egy falat, maximum kettő után, megtenném. Csakhogy 43,54 vagyok, közel veszélyországhoz. Egy falat lasagna forradalmat robbantana ki. Egy falat, tíz falat, az egész tepsi leszánkázna a torkomon. Aztán pilótakekszet ennék. Aztán vaníliafagylaltot ennék. És Áfonyáspattogóst, mindet, ami a dobozban maradt. Aztán, épp mielőtt felrobbannék, mielőtt felhasadna a gyomrom, és kizúdulna a hasüregembe az összes étel, és elöntene a vér, a szekrényem titkos dobozáért kellene szaladnom, elő kellene vennem a hashajtót, és bele kellene halnom a szégyenbe a mosdóban. Kiveszem a savanyúságot. Egy szál kóser kapor = 5. Kora és Pluto követnek az emeletre. Minden eshetőségre ellenőrzöm a titkos dobozt, a hashajtókat és a vízhajtókat. Hónapok óta nem használtam. Jó, hogy ellenőriztem, mert leapadt a készlet. Ezt észben kell tartanom. Mikor lefekszem az ágyra, a macskák rám ugranak. Összegömbölyödnek a homorulataimban, és olyan hangosan dorombolnak, hogy visszhangzanak a csontjaim.

►040.00◄

Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem, Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad. Ennem. Nem. Szabad.

Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem.

Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.

Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad.

Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem.

Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.

Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad.

Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem.

Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.

Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad.

Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem. Ennem.

Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.

Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad. Szabad.

►041.00◄ Mivel apu a végtelenségig halogatta a karácsonyfa beszerzését, Jennifer lecsap egy fogatlan ürgére, aki a kisteherje platójáról árulja a házi termesztésű duklász-fenyőt. Az ürge behozza a házba a fát, de csak akkor hajlandó belecsavarni a talpba, amikor kap még ötven dollárt. Mikor apu meghozza Emmát a kosárlabdaedzésről, Emma olyan hangosan visít, hogy a fáról lehull a fele fenyőtű. A kosárlabda jobban megy, mint a labdarúgás. Jennifer bankja szponzorálja a csapatot, és Jennifer megmondta az edzőnek, hogy ha Emma nem játszik eleget, megvonja a támogatást, és visszaveszi a mezeket. Emma ezt nem tudja. Azt gondolja, azért ő a középcsatár, mert olyan erős. A zónában vagyok: reggelire egy középméretű bagel fele (75), ebédre egy alma (82), vacsorára, amit meg kell ennem (500-600), hogy ne kerüljek bajba. Anyu Dr. Marrigan emailben megírja apunak, hogy mostantól karácsonyig a kórházban lesz, de utána van egy szabad hete, és én beleegyeztem, hogy átmegyek hozzá. Jennifernek és nekem másolatot küld az üzenetről. Amikor Jennifer rákérdez, azt mondom, hogy még nem döntöttem. Most, hogy itt a tél (hivatalosan is, mert egy fa hullatja a tűleveleit a nappalinkban), könnyebb elrejtőzni a hosszú alsók, a garbók, a vastag pulóverek és a buggyos tollkabátok alatt. Csak ne nézzenek rá a függöny mögötti lányra. A térde szélesebb, mint a combja. A könyöke szélesebb, mint a karja. Jennifer kezd gyanakodni a mérlegre. Műtétet végzek a Blubber-O-Meter 3000 skáláján; addig barkácsolok, amíg azt nem mutatja, hogy 47 kilót nyomok. Jennifer keserves sóhajtással írja be a számot. – Igazán sajnálom – mondom. – ígérem, jobban fogok iparkodni. Csak ne haragudj rám! Jennifer jelenti apunak az új számot. A zuhanyozóban kellene lennem, ám én a lépcső közepén hallgatózok. – Igen, fogyott pár kilót, de mihelyt elkezded az ünnepi sütés-főzést, úgyse tud ellenállni – mondja apu. – Ha még többet fogy, el kell mennie kivizsgálásra. Még akkor is, ha balhéznunk kell miatta, például azt mondjuk, hogy csak akkor maradhat, ha kivizsgáltatja magát. – Odáig úgysem fajul a dolog. Miért nem sütsz a hétvégén egy sajttortát, földieperrel a tetején? Azt mindig szerette. Ha az ember koplal, magasra ugrik benne az adrenalin. Ez az, amit senki sem ért. Azt leszámítva, hogy éhes vagyok és fázom, az idő nagy részében azt érzem, hogy mindenre képes vagyok. Emberfölöttivé erősíti a szaglásomat és a hallásomat. Látom, mit gondolnak az emberek, mindig megelőzhetem őket két lépéssel. Csinálok annyi házi feladatot, hogy ne keltsek feltűnést. Minden éjszaka ezer grádicson mászok fel az égbe, ami úgy elfáraszt, hogy mikor ágyba zuhanok, nem veszem észre Cassie-t. Aztán hirtelen reggel van, és én beugrók a mókuskerékbe, és kezdődik elölről minden.

Bejön a napi 500 kalória! Igazság = 42,63! Újabb cél! W00t! Csillagokba lövellő, szikrázó gyémántpezsgőnek kellene lennem, ám a hangszóró a két fülem között teljes hangerőre állítva recsegi az új célt: 38,55, 38,55, 38,55, 38,55. A 38,55 a veszélyország. A 38,55 a július negyediki tűzijáték egy apró fémdobozban. Amikor másodszor bezártak felvettek a saját érdekemben, az egész testem 38,55 kilogrammot nyomott, beleértve a bőrömet, a hajamat, a babakék lábkörmeimet és az összes fogamat. Ebből 4,53 kilogramm volt a zsír, és 34,02 kilogramm volt minden más. Gennyszínű zsír tekervényei fojtogatták a combomat, a fenekemet és a hasamat, de ők nem láthatták ezeket. Azt mondták, hogy az agyam zsugorodik. Elektromos viharok lángoltak a koponyám belsejében. Fáradt májam csomagolt. A vesém eltévedt egy hóviharban. A 38,55 nem volt elegendő töltelék egy papír Lia-lánynak. A 38,55 bőr volt, amely vedleni akart. A 38,55 pelyhes majomszőr volt, amely benőtte mindenemet, hogy melegen tartson. Azt mondták, hogy kövérebbnek kell lennem. Közöltem velük, hogy a célom a 36,28, és ha nem akarják elveszíteni a tiszteletemet, jobban teszik, ha abbahagyják a hazudozást. Mikor az agyam ismét működött, ellenőriztem a számításaikat. Valakinél becsúszott egy hiba, mert nem kalkulálták bele a kígyókat a fejemben, és a bordáim ketrecében megbújó, sűrű árnyékokat. Lehetséges a 38,55. Jártam már ott, veszélyországban, ahol édesen dong a gyömbérfüstös magaslati levegő, és furfangos trollok rejtőznek a hidak alatt. De a 38,55-től 34,01 akarok lenni. Hogy odajussak, fel kell törnöm egy ezüstkalapáccsal a csontjaimat, és ki kell kaparnom belőlük egy hosszú nyelű kanállal a velőt.

►042.00◄ Mikor vége a főiskolai szemeszternek, apu New Yorkba repül, hogy valamilyen kutatást végezzen egy történeti társaságnál, és elszabaduljon az összes bolond nőtől, akik a házában laknak. Jennifer kosárlabdameccsre viszi Emmát. Én otthon maradok tanulni. Elégetek 858 kalóriát a lépcsőzőgépen, lábam füstöl, hajam lángol. Mire visszajönnek, beterítettem a nappalit jegyzetekkel és nyitott tankönyvekkel. Nem veszik észre, mert Emma szenved, és Jennifer a teljes ideg-összeroppanás határán áll. A játék előtti bemelegítés közben a mostohahúgom megbotlott a cipőfűzőjében, elesett a pályán, és eltörte a jobb karját. Az utolsó két órát az ambulancián töltötték, a kar most egy harsogó rózsaszín rögzítő, és Jennifer szempillafestéke szétázott. Megölelem Emma ép oldalát, és megpuszilom a feje búbját. – Tudom, mit érzel, Emmakincs. Én is kikészítettem a karomat elsőben, amikor apu leszerelte a biciklimről a segédkereket. Pedáloztam egy métert, aztán felborultam. Úgy becsapódtam a betonba, hogy megrepedt. Gyorsan begyógyul ez, ne izgulj! – Ez azért egy kicsit komolyabb – mondja Jennifer. –Eltört az ulnája és a radiusa. – Hiszen épp ez a kartörés lényege – mondom óvatosan. – Eltörik az ulna vagy a radius, vagy mindkettő. Ezek a szakkifejezések az alkar csontjaira. Akarod, hogy szóljak anyunak? – Kardiológus. Mit ért ő ehhez? Kinyitom a szájamat, de úgy döntök, nem éri meg az energiát. – Takaríts el a díványról, kérlek! – mondja Jennifer, arccal a hűtőszekrényben. – Emmának úgy kell pihennie, hogy magasan legyen a karja.

Készítek egy Emma-fészket puha plédekből, párnákból és Elefántból, Medvéből és Csigából, a plüss barátok belső köréből. Ahogy Emma ledől, ép kezében a távkapcsolóval, Jennifer odaadja a kocsija kulcsait és a hitelkártyáját. – Menj a drogériába, hozd el a gyógyszert, amit az orvos megtelefonált nekik! – mondja. – És hozz neki egy kis durranócukorkát, de olyat, ami nem kukoricasziruppal készül, hanem gyümölcscukorral! – Nem akarok durranócukorkát, csokoládét akarok! – mondja az áldozat a díványon. Nem tudom, vagyok-e annyi, hogy lenyomhassam a gázpedált. 42,63 kilogramm vagyok, és 1500 kalória-deficitem van mára. Ha totálkárosra vágok még egy kocsit, bezárnak, és elhajítják a kulcsot. – Öhm, valahogy úgy émelyeg a gyomrom. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne így vezetni. Jennifer belenyúl a pulton álló üvegballonba, kivesz egy akkora mazsolás zablisztkekszet, mint a fejem, és a kezembe nyomja. – Levehetnénk rólad a reflektorfényt, Lia? Csak egy percre. Egyél valamit, hagyd abba a nyafogást, és indíts abba a rohadt drogériába! Rágom a sütit a vezetőülésen, az autó egyelőre biztonságos üresjáratban van. Ebben a sütiben nincs kalória. Nem étel. Ez üzemanyag: benzin és olaj, nehogy besüljön a motor. Fuldokolva letuszkolom egy negyedét, és sebességbe teszem a kocsit. Az illető a gyógyszerpultnál azt mondja, be vannak havazva a járványos bélhurut miatt, ezért még tíz-tizenöt perc, hogy elkészüljön Emma gyógyszere. Annyi karácsonyi dísz van a boltban, hogy alig marad hely a tusfürdőnek és a köhögés elleni cukorkának. Kissé túl hangos a zene. Valahogyan arra is rájöttek, hogy kell bevezetni a gyömbéres mézeskalács szagát. Nem találom a hashajtókat és a vízhajtókat. Mindent átrendeztek. A négyes folyosó a Mikulás játékbirodalma. A nyolcas folyosóban hótorlasz van a padlón. Igazi hótorlasz. Körülnézek. Fáradt csámborgók keresnek aranyérkenőcsöt és fájdalomcsillapítót és szájvizet. Két asszony keresztülcsoszog a torlaszon, amely havat pöffent a levegőbe, de ők még csak észre sem veszik. A hó visszahull, de nem olvad meg. Jó drága reklám egy drogériának, de hát az emberek mindig is azt mondták, hogy Amoskeag az új Boston. Gondolom, erre mondták. Cassie belép a hármas folyosóba. A halott Cassie. – Hé! – mondja. – Alsó polc. Ott találod. Szürke sídzsekit visel a kék ruháján, a haját szorosan hátrafésülte vizes lófarokba, mintha a zuhany alól jönne. A gyömbér, a szegfűszeg és a karamell szaga fullasztó. – Nem is vagy büszke rám, amiért kitaláltam, hogyan kövesselek? A hangja úgy dong, mintha döglődő legyek estek volna csapdába a torkában. Lehajlok az alsó polchoz. Igaza van. Felmarkolok két doboz vízhajtót és három hashajtót. Minden másodpercben eltűnhet, mert hallucináció. Fölegyenesedem. Olyan közel van hozzám, hogy érzem a lélegzete szagát, mintha lélegezne. – Menj innen! – suttogom. – Viccelsz? – Belerúg a hóba, amely megtölti a folyosót, eltakarja az üzlet többi részét, letompítja a karácsonyi dalok bőgését. A hópelyhek megállnak a levegőben, nem emelkednek, nem hullnak. – Te nem tartozol ide – mondom. – Menj vissza! Zavartan ráncolja a szemöldökét. – De én itt akarok héderezni! Jó sok időbe telt kitalálni, hogy csináljam, tudod. Nem olyan könnyű ám ide-oda járni. Befogom a fülem.

– Hagyd abba! Az éjszakai szellemjárás logikus. Akkor fáradt vagyok, begyógyszerezett, és nincsen cukor a véremben. De a Binney drogéria harmadik folyosójában? Jennifernek bele kellett csempésznie valamit abba a sütibe. Dühöngő őrültet próbál csinálni belőlem, hogy megszabadulhasson tőlem. Cassie a polcnak dől. – Vihetnél egy kis hipót. Ki kellene mosnod a szekrényed hátulját, ahol az a banán penészedik a táskában. Undorító. – Te nem vagy itt. Nem beszélgetek veled. Félrehajtja a fejét. – Komolyan gondolod, ugye? Nem hiszed el, hogy látsz engem. Próbálok elmenni mellette, de a bakancsom belefagyott a hófúvásba. – Mit kell csinálnom, hogy elhidd? – kérdezi. – Nem kellene neked a mennyországban lenned, vagy valahol? – Az egy kicsit komplikált. – Én csak képzellek téged, vagy hallucináció vagy, amelyet a gyógyszerek okoznak, vagy az a rohadt sütemény. Te nem létezel. A szeme villan egyet, mint mikor le-, majd ismét felkapcsolják a lámpát. – Hát ezzel komolyan megbántottál. – A húgomnak szüksége van a gyógyszerére. Mennem kell. Változik a fény, Cassie valamivel fakóbb lesz. Látom mögötte a polcok körvonalait. A fülemhez dugja a száját. – Majdnem ott vagy, haver. Maradj erős! Nem bírok mozogni. Nem bírok futni. – Tudom, milyen rosszul érzed magad. Csapdában – mondja. – Jobb lesz, megígérem. Sokkal jobb. Úgy néz ki, mint amilyen akkor volt, amikor azért könyörgött, menjek vele a parkba, nehogy véletlenül vagy szándékosan összefusson a legújabb hapsival, akire gerjedt. Be kellene csuknom a szememet addig, amíg el nem tűnik. Nem csukom be. – Miről beszélsz? – kérdezem. Letöröl az arcomról egy hópelyhet. – Te nem vagy halott, de nem is vagy élő. Jégviráglány vagy, Lia-Lia, elakadtál a világok között. Kísértet vagy, amelyiknek ver a szíve. Hamarosan átléped a határt, és itt leszel velem. Annyira magam alatt vagyok! Rohadtul hiányzol! Hátrálok, próbálom kirázni a fejemből a pókhálókat. – Mi a bajod? Téged nem érdekel, ami történt? Elkomorodik. – Téged nem érdekel, hogy a szüleid kikészültek? Nem lett volna szabad megtenned. Segítséget kellett volna kérned. A hó feléje rohan. Tölcsérré tekeredik, amely a mennyezetig ér. – Én próbáltam. – Szemének lángja égeti az arcomat. – Te nem vetted föl a telefont.

►043.00◄ Nem történt meg. Nem láttam. Minden oké. Oké. Oké. Oké. Oké. Hazaviszem a gyógyszert Emmának, eszem egy bögre, vízzel készült paradicsomlevest (82), és úgy teszek, mintha befejezném a házi feladatomat. Miközben ők ketten filmet néznek, tűzforró vizet engedek a fürdőkádba, és belefekszem.

A körhinta túl gyorsan pörög. Le akarok szállni. Be akarom hunyni a szememet, vagy csak pislogni akarok. Én akarom megválasztani, mit látok, és mit nem látok. Épp elég rossz az a szar, amit ébren el kell viselnünk mindennap – iskola, lakóház, háznép, pláza, világ. Nem lehet legalább akkor nyugtom, amikor alszom? Vagy ha már arra vagyok kárhoztatva, hogy szellemek kísértsenek, nem kellene csak éjszaka működniük, és szertefoszlaniuk a fényes napvilágnál? Kiemelem a karomat a vízből. Gerenda. Tedd vissza a víz alá, és még vastagabbra dagad. Az emberek látják a gerendát, és azt mondják, hogy gally. Ordítanak velem, mert nem vagyok képes azt látni, amit ők látnak. Senki sem tudja elmagyarázni, miért működik az én szemem másképp, mint az övék. Senki sem képes leállítani. A körhinta ismét pörög. Azt hiszem, sikítanom kell, hogy leszálljak erről a dologról. De nem bírok. Csontmíderem olyan szorosra van fűzve, hogy alig kapok levegőt. Mikor Cassie éjszaka bebújik az ágyamba, és torkon ragad, nem hozza szóba, ami nem történt meg a drogériában. Én sem. A szívem úgy kolompol egész éjszaka, mint egy tűzjelző harang.

►044.00◄ A műsor nem állhat le. Mivel az olyan gyerek, akinek eltört az ulnája és a radiusa, semmiképpen sem hegedülhet a Park Utcai Általános Iskola téli szünidős hangversenyén, a karmester beszerez egy triangulumot, amelyet Emma megcsendíthet a kellő pillanatban. Továbbá neki kell majd ráznia a „Jingle Bells”-nél a száncsengőket. Egész csütörtök este ezt gyakorolja. Korán eljövök az iskolából (görcsök, haha!), és egész péntek délután sütök, mert Emma jelentkezett az anyja nevében a jótékonysági süteményvásárra, mire Jennifer elment, és vásárolt bóvli zöld-piros cukormázzal bevont, olcsó kekszet. Sütök mézeskalács lányokat, mindegyiknek rózsaszín rögzítő van a karján, és egy vekni Marrigan ómama-féle diósdatolyás kenyeret. A mérőkanalak a szájamba akarják dugni a cukrot, a vajat és a melaszt. Megjátszom, hogy allergiás vagyok a hozzávalókra. Elég egy nyalat, és úgy felpüffed a szájam meg a nyelvem, hogy megfúlok. A maradék mézes tésztából gyúrok egy voodoo-süteményt: egy tagbaszakadt lányt, akinek vörösesszőke haja, kék ruhája van, és a szája egy fekete lyuk. Miután kihűl, a vágódeszkára teszem, és addig püfölöm a sodrófával, míg csak egy kupac gyömbérpor marad belőle. Mikor Emma hazajön a korrepetálásról, megérzi a sütiszagot, és akkorát visít, hogy a maradék tű is lehullik a karácsonyfáról. Átnyalábol a karjával meg a rögzítőjével, és annyira szorít, hogy majd összetöri a bordáimat. Hagyom, hogy ugyanolyan színűre fesse a körmeimet, mint a magáét, mert így ikrek lehetünk. Jennifer kissé meghökken a süteményektől. Emma emlékezteti, hogy jelentkezett kisegítőnek a vásárra, de én felajánlottam, hogy átveszem a helyét, amin Jennifer még jobban meglepődik. Épp csak egy pulykahúsos szendvicsre (230) van időnk, és már indulnunk is kell a hangversenyre. A Park Utcai Általános Iskolának pontosan olyan szaga van, mint amikor én jártam ide: meleg, izzadó testekből, olcsó spagettimártásból, szövegkiemelőkből és papírból kevert szaga. Az előcsarnok faliújságján megemlékezés van Cassie-ról. A kép két éve készült, mielőtt a hányás kiégette a nyálmirigyeit, és azok dió nagyságú daganatokká fújódtak fel az állkapcsa végénél. Ahogy meglátom, dübörögni kezd a szívem, de csak megyek tovább, a könyvtárnál jobbra fordulok, a folyosó végén balra. A kép valóban ott van, nem én találtam ki, nem síri

látomás. Itt a papája az igazgató, és a mamája igazgat minden mást. Logikus, ha kápolnát építenek. Emma elrohan a kulisszák mögé, hogy sorba álljon. . – Biztos nem akarsz bent maradni, hogy hallhasd? – kérdezi Jennifer. – Szünetben cserélhetnénk. Hogy én itt üljek hatszáz túlfűtött szülővel együtt, akik mind fel vannak szerelve videokamerával? – Nem, de igazán! Tied az elsőbbség. Maradj csak bent végig! Átölel, olyan szorosan, hogy a bordáim felnyögnek. Annyira gyorsan történt, hogy nem számítottam rá. Elenged, két kézre fogja az arcomat, és megpuszilja az orrom hegyét. – Tudod, milyen kedves bírsz lenni néha? Rengeteggel tartozom neked. – Közel hajol, és azt súgja: – Nem állhatom ezeket a nőket. Visítani tudnék tőlük. – Nem gond – mondom, és próbálok nem megtántorodni puszijának súlyától. A hátsó hallban négy büféasztalt állítottak fel a jótékonysági süteményvásárhoz. Az asztalok roskadoznak a süteményes tálcák alatt. Csak csokoládémorzsásból van tízféle, köztük liszt-, tej- és tojásmentes. Ebben az iskolában az anyukák túl sok főzőműsort nézhetnek. Van csokoládés trüffel, fahéjas gofri, mentolos vajkaramella. Valaki muffint sütött bizarr krémekkel: gránátalmással, zöld teással, áfonyással, pisztáciással és guajávással. (A krémes muffinokhoz cédulát mellékeltek, amely felsorolja a hozzávalókat az allergiásoknak.) Az utolsó asztalon két vödör áll a pénzesdoboz mellett, csurig tele csokoládéba mártott, színes tortadarával meghintett pereccel, és két tökéletes mézeskalácsház, amelyeket árverésre szánnak. Az egyiknek színes üvegablakokat készítettek olvasztott cukorkából. Az anyukák, akikkel együtt dolgozom, süteményeket tömnek a szájukba, és összemorzsázzák a pulóverüket. – Kérsz egy kis karamellát? – kérdezik, meredten bámulva a kulcscsontjaimat. – Kóstold meg a keksztekercset! Isteni! Szeretnék egy keksztekercset. Szeretnék venni egy karamellkockát, elpletykálni az akármicsoda-sorozat legutóbbi részletéről, beleharapni a karamellába, nevetni, rágcsálni a karamellát, mert finom, és mert enni jó, és lenyelni, hogy a gyomrom felragyogjon a vajas cukortól. De ez nem nekem való. – Köszönöm, nem – mondom. – De hiszen olyan girhes vagy! – sipítják. – Neked nincs okod aggodalomra, nem úgy, mint nekünk! – Rácsapnak a combjukra, megrázzák a farukat, megmarkolják a hasukat. – Vegyél már egyet! Vegyél kettőt! A magasban egy kéz megrántja a madzagokat, amelyeken lógok. Szájam sarka felgörbül, rezegtetem a szempillámat, és egy kicsit megvonom a vállamat. – Rettenetesen bevacsoráztam – mondom. – Talán majd később eszem valamit. Éhes emberhullám szakít félbe minket, mi pedig árulunk, árulunk, árulunk. Egyszer látom a Mikulásnénak öltözött Mrs. Parrisht, ahogy sodródik a tömegben. A parókája félárbocra csúszott. Hadonászó kisgyerekek rohannak hozzá, arra kérik, mondja meg a Mikulásnak, hogy nagyon jók voltak az idén. Mrs. Parrish nem vesz tudomást róluk, jön egyenesen a süteményes asztalhoz. Elbújok egy mézeskalácsház mögé, amíg el nem megy. Mikor elkezdődik a hangverseny, mondom a kövér anyukáknak, hogy menjenek be, hallgassák meg a srácaikat, majd én vigyázok az ételre és a pénzesdobozra. Ez a kaja nem hoz kísértésbe. Émelygek tőle, mert ilyen erős vagyok. Az anyukák száz esélyt adnak, hogy meggondoljam magamat („Nem, de igazán, egész biztos, tessék csak menni, de komolyan!”), aztán sebbel-lobbal igyekeznek a nagyterem felé, ám előbb fölfegyverkeznek mogyoróscsokoládés sütivel arra a váratlan esetre, ha leesne a vércukruk.

Ülök az egyesével becsomagolt pillecukrok hegye mögött. A zenekar hol a „Csendes éj”-t játssza, hol „Az Istennek szent angyalá”-t. Végignézek jobbra és bajra a folyosón. Cassie nem toppant be, még nem. Hó sem látható. Mézeskalács-szag van, de csak a süteményvásár miatt. Nem hiszem, hogy jönne, ide nem, ahol felrajzszögezték az arcát a faliújságra, mint egy körözött bűnözőét; addig nem, amíg a szülei itt vannak. Ok is látnák. Tudom. Akkor elszabadulna a pokol. Cassie ezt nem merné. Előveszem a kötésemet; szorosan markolom a tűket, az ujjamra tekerem a fonalat. Sima, sima, fordított. Sima, sima, fordított. A fonal nyirkos a kezem izzadságától. Sima, fordított, sima. Nem. Visszamegyek, lebontom. Sima, sima, fordított. Áruló ujjaim akarják azt a vajkaramellát. Nem, nem akarják. Akarnak egy keksztekercset, néhány bizarr muffint, és azokból a perecekből is akarnak. Nem, nem akarnak. Össze akarják nyomni és a szájamba akarják gyömöszölni a pillecukrokat. Nem fogják. A kötés az ölembe süllyed. A tűk túl nehezek, a fonalat vasból sodorták. Ujjaimban, könyökömben, térdeimben vékonyul a porcogó. Ide-oda hullámzik éheséheséhes és éhezzéhezz harca az elmém csatamezején. Minden fáj. Ajtó nyílik-csukódik, gyömbér, szegfűszeg és karamell szagát fújja az arcomba és a hajamba. Ma 412 kalóriánál tartok. Ezt és még pár száz kalóriát el tudok égetni, ha lesz energiám felkapaszkodni a lépcsőzőgépre. Megehetnék egy fél krémes muffint (150) vagy egy negyedet (75). Lekaparhatnám a cukormázát, és belecsipegethetnék a tésztájába. Nem szabad. Nem tehetem. Nem érdemlem meg. Hájpacni vagyok, undorodom magamtól. Máris túl sokat foglalok el a térből. Ronda, aljas képmutató vagyok. Nyomorúság vagyok. Hulladék vagyok. Aludni akarok, hogy sose ébredjek fel, de nem akarok meghalni. Úgy akarok enni, ahogy egy normális ember eszik, de látnom kell a csontjaimat, különben még jobban fogom gyűlölni magamat, és esetleg kivágom a szívemet, vagy beszedem az összes gyógyszert, amit gyártottak valaha. Kiveszem azt a krémes muffint, amely garantáltan a legrosszabb ízű lesz: a gránátalmásat. Rózsaszín cukormázán piros magok ülnek. Lenyalom a magokat, és harapok. A magok szétrobbannak a számban. Sötétvörös szaguk van; nem olyan, mint valamelyik bogyós gyümölcsé, nem olyan, mint az almáé. Sötétebb, közel áll a borhoz. Egy marékkal vagy hat marékkal meg bírnék enni ezekből a magokból, vagy egy vödörnyit is magamba bírnék zúdítani. Nem, nem bírnék. Csak hat magot eszem: 1, 2, 3, 4, 5, 6. Melegen csúsznak le a torkomon, nem ijesztőek. Hallom, hogy ajtó nyílik, de nem látom. Testem madzagjait elvágták, nem érzem ezeket a kezeket, vagy nem akadályozhatom meg őket abban, hogy lehántsák a papírt a muffinról, és belém gyömöszöljék a süteményt. Ez a száj rág és nyeldekel és siet, mert jön még egy, és még egy, amíg el nem tűnik az összes piros magvas muffin. Az. Utolsó. Szálig. Következőnek egy csokoládés süteményért nyúlnak ezek a kezek, aztán egy szelet vajas karamelláért és egy rózsaszín merevítős, mézeskalács-Emmáért. Feloldódom a vattacukor ködében, amíg fel nem pattannak az ajtók, és a hall meg nem telik tapssal, füttyögéssel és meleg testekkel. Száguldok a mosdóba. Akármilyen mélyre nyomom az ujjamat, nem akar ürülni a pöcegödör. Inkább szappant nyomkodok a szájamba, és addig gargarizálok, amíg buborékok nem patakzanak az arcomon.

►045.00◄ Éjnek évadján valaki kardot szúr a hasamba. A szüleimért sikoltva ébredek, de Jennifer rohan be, mert apám ismét elutazott, és anyám nem itt lakik. Jennifer segít kivánszorognom a fürdőszobába. Nem tudom, hogy ráüljek-e a vécére, vagy a fejemet dugjam belé. Ledobom a bugyimat, és ülök. Jennifer hideg vízbe márt egy mosdókesztyűt, kicsavarja, és a tarkómra teszi. – Jól vagyok – motyogom. – Nem vagy. – Rányomja a kézfejét a homlokomra. – Nincs lázad. Azt hiszem, ételmérgezés lehet. Mit ettél ebédre? Ismét a beleimbe hasít a penge. Visszafojtok egy nyögést. – Levest és sós kekszet. És vacsorára mindnyájan szendvicset ettünk szeletelt pulykahúsból. – Hányingered van? Rázom a fejemet. – Ettél valamit a süteményvásáron? A fejem lehorgad, aztán visszacsapódik, mielőtt hazudhatnék. – Krémes muffínokat. – Muffínokat? Egynél többet ettél? Ismét bólintok. – Finom volt. – Nem értem, hogy lehetsz ilyen rosszul a krémes muffintól. Talán nyers tojást használtak a cukormázhoz. Nem lesz bajod, amíg lemegyek egy percre? Utána akarok nézni valaminek. – Minek? – Összeszorítom a fogamat. – Ha visszajössz, hoznál nekem borsmentateát? – Semmit sem lenne szabad enned, amíg rendbe nem jön a gyomrod. – Kérlek, Jennifer! Tudom, hogy segíteni fog! – Jól van, lazíts! Lélegezz mélyeket! Hozom a borsmentateát! Amint elment, nyögök. Pontosan tudom, mi a baj. Falánk, zabáló csődtömeg vagyok. Hulladék. A testem nem szokott hozzá a boszorkánysággal megbolondított, sűrű szénhidráthoz. A levest és a sós kekszet is alig bírja. A penge ismét fordul. A hashajtó, amit bekapkodtam, mihelyt hazaértünk, felgyújtja a zsigereimet. Azonkívül a foszfátszintem is gajra ment a váratlan cukortól. Azonkívül arra is van esély, miután akkora tehetséggel koplaltattam magamat, hogy beleim üres tömlője most változik rózsaszínből szellemszürkévé, mert a sejtek belehalnak a mellőzésbe. Vagy Cassie rólam csinál voodoo mézesbábot a sírnak a feléje eső oldalán, és most döfködi véres cafatokká. A fejem túl nehéz, hogy megmaradjon a vállamon. Előrehajlok, és a lábaim közé lógatom. – Lia? Látom a hajam függönye mögül, hogy Emma papucsa csoszog be a fürdőszobába. – Lia, meg fogsz halni? Könnyek egyensúlyoznak a hangja szélén. Egyenes helyzetbe kényszerítem magamat, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a szemem elől megnyíló fekete foltokat. – Csak fáj a hasam, édes. Abba senki sem hal bele. Nem lesz semmi bajom. Jennifer visszafekteti Emmát az ágyba, és úgy dönt, elhiszi a hazugságomat, hogy sokkal jobban érzem magamat, és még egy darabig olvasok itt, a vécén ülve, mert hátha. Az éjszaka nagy részében ide-oda csoszogok az ágyam és a vécé között, ürülök, ürülök, ürülök, ahogy a hashajtók végigcsikorognak rajtam, és elvégzik piszkos munkájukat. Minden utazás után kisúrolom a vécécsészét a kék tisztítóval.

Mikor az ágyba rogyok, valaki csépelni kezdi a mellemet egy baseballütővel. Próbálom számolni a pulzusomat, de a szívem túl gyorsan kalapál. Izzadok. A testem megeszi önmagát, feldarabolja izmaimat, és a tűzbe dobja őket, nehogy besüljön a motor. Fém van a számban. Föl kell keltenem Jennifert. Ha felébresztem, frászt kap. Ha frászt kap, mentőt hív. Ha eljön a mentő, végem. Hasra fordulok, és megkérem Cassie-t, dörgölje a hátamat, és énekeljen nekem.

►046.00◄ Mikor apu hazajön szombaton New Yorkból, a díványon szunyókálok. Megrázza a vállamat, és én ugrok egyet. Nem tudom, hol vagyok, vagy ki vagyok, vagy kicsoda ő. Nem veszi észre. – Hol van Jen és Emma? – kérdezi. Felülök. Lassan. Az éjszakai legrosszabb görcsök elmúltak, de úgy érzem magam, mintha fejjel lefelé lógatva csináltam volna százezer felülést. – A plázában. Milyen volt az út? – Kiváló – mondja. – A szerkesztőm meghosszabbítja a határidőt, és ad újabb előleget, amiből telik a londoni kutatóútra. Én vagyok A Bajnok! Megpróbálja a levegőt öklözni, mint egy profi futballista, de jobban hasonlít egy idétlen főiskolai professzorra, aki le akar meszelni egy taxit. – Hát ez óriási, apu. Lehervad a mosolya. – Jól vagy? Nem festesz valami dögösen. – Éjszaka ételmérgezést kaptam egy krémes muffin-tól. – A vállamra húzom a takarót. – Képzeld el! – Anyádat felhívtad? – Nem. – Orvos, ha nem tudnád. – Igen, tisztában vagyok vele. Nem volt szükségem rá, hogy ideteperjen egy mentőautóval az éjszaka kellős közepén. Jennifer segített. Jól vagyok, csak elfáradtam. – Biztos? – A homlokomra fekteti a kézfejét. – Miért csinálod ezt? – Az ember ezt szokta, ha betegek a srácai. – Reménytelen vagy – mondom. Futólag átölel. – A lehető legjobb módszer. Hoztam nektek, lányoknak, ajándékot a városból, az talán segít. Várj csak! Kimegy a szobából, és visszajön egy műanyag tasakkal. – Nézd csak meg! Kiürítem a tasakot. Gondolom, a csillámokkal töltött varázspálca Emmáé, vagyis az enyéim a könyvek a középiskola gyötrelmeiről. Tizenkét éveseknek írták mindet. Hacsak nem Emmáé a könyvek, és nem az enyém a varázspálca. Annak hasznát venném. – Szamócát kérsz, szőlőt vagy mézet? – kérdezi apu, ahogy kimegy a konyhába. – Mi? – Szamócát, szőlőt vagy mézet? Majdnem dél van, csinálok magunknak mogyoróvajas szendvicset. Hónom alá csapom a varázspálcát, és követem, palástként húzva magam után a pokrócot.

– Nem vagyok éhes. Még mindig vacak a gyomrom. – – Akkor csinálok teát és pirítóst. Bevetted a gyógyszereidet? Rázom a fejemet, mielőtt leállíthatnám magamat. – Ez eldönti a kérdést. Kell, hogy legyen valami a gyomrodban, utána beveheted a gyógyszereidet. Ülj le, kölyök! Amíg pirul a kenyerem (2 szelet = 154), apu két szendvicset készít magának ropogós mogyoróvajjal és szőlőlekvárral. Betesz a mikroba egy bögrét a teának, és szórakozottan harap az egyik szendvicséből. Kivesz egy tányért a pirítósomnak, és másodszor is harap. Csak eszik, és teszi a dolgát, megvajazza (100) a pirítóst, anélkül, hogy megkérdezne, kiveszi a tejet a frigóból, és az asztalhoz hozza a tányérral és a teával együtt. Az egyik szendvicse már félig elfogyott. Hogy csinálja? Nem emlékszem, milyen úgy enni, hogy ne tervezzem meg, ne térképezzem fel a kalóriákat és a zsírtartalmat, ne mérjem meg a csípőmet és a combomat, hogy lássam, megérdemlem-e, és általában úgy döntök, hogy nem, nem érdemlem meg, így csak a nyelvemet harapom véresre, és a szájamat szorosan bedrótozom hazugságokkal és kifogásokkal, miközben gégémre vakon szimatoló galandféreg tekeredik, amely nedves nyílást keresve bökdösi az agyamat. Olyan fáradt vagyok. Azt is elfelejtettem, hogy kell aludni. Apu hadovál egy csomó penészes levélről a londoni levéltárban, és hogyha olcsón megszámítják a jegyünket, mind elmehetünk Angliába, ami sose történik meg. Lenyelem a tablettáimat, és iszom a teámat. Épp nyúlok, a fél szelet kenyérért (38) és a negyed evőkanál vajért (25) = 63, amikor megszólal a telefon. Tápászkodnék. – Ne! – mondja apu. – Majd a gép. A sípszó után Mrs. Parrish hangja serceg a hangszóróból. – Lia? Lia, kérlek, hívj vissza! Nem vagyok dühös, megígérem! Mindenfelé kerestük, de nem találjuk Cassie nyakláncát, azt, amelyiken az ezüstcsengettyű van. Arra gondoltam, hogy talán ha viselném… Tudsz segíteni? – A hangja elcsuklik, egyszer felzokog, aztán szipog. – Csak annyit szeretnék, Lia, ha felhívnál. Nem bírok… Szükségem van a segítségedre. Miután Mrs. Parrish letette, apu törli az üzenetet. – A pszichiáterével kellene beszélnie ahelyett, hogy téged zaklat. Tanulmányozom a fugázás repedéseit a csempék között. Ha füstfoszlánnyá változhatnék, beléjük bújhatnék és eltűnhetnék. – Nem baj az – hazudom. – Holtpontra jutott. Szomorú ez. – Te is ezt érzed? – Kortyolja a tejét. – Hogy holtpontra jutottál, és szomorú vagy? Meg kellett volna játszanom, hogy alszom, amikor bejött. – Nem. – Mert nekünk úgy tűnik. – Ki az a „nekünk”? A mogyoróvaj megpróbálja összeragasztani a száját, de nem elég erős. – Tegnap este hosszas beszélgetést folytattam anyáddal. – Egy év alatt másodszor is szóba álltál anyuval? – Ne gúnyolódj, kérlek! – Megint harap a szendvicséből, és rág. – Chloe úgy gondolja, hogy felmérésre lenne szükséged. – Felmérésre? – Jennifer is azt gondolja. – Mit mérnének fel? Abbahagyja az evést. – Hogy nem kellene-e ismét befeküdnöd a kórházba. A rések a padlón szélesebbre nyílnak.

– Megint be akartok záratni? – Chloe azt mondta, hogy ma délelőtt telefonál, és megbeszéli ezt veled. – Nem telefonált. – Borzongok. A hideg becsorog az ablakokon. – Gondolod, hogy vissza kellene mennem? – Legyek őszinte? Kissé eltúlzottnak vélem. Az osztályzataid lehetnének jobbak, de eljársz az iskolába. Nem szökdösöl ki éjszakánként, nem keveredsz bajba. Szeretném, ha fölszednél egy kicsit. Mondtam anyádnak, hogy valószínűleg elég lenne, ha néhányszor visszamennél a dietetikushoz. – De anyu be akar záratni. – A felmérés bebizonyíthatja, hogy nincs igaza. így gondolj rá! – Anyu már el is intézte az időpontot, ugye? Fölveszi a varázspálcát, és megdönti, hogy a belsejében lefelé szaladjanak a műanyagba zárt csillámok. – Tízkor, két nappal karácsony után. A padlón hatalmasra nyílnak a rések. Feneketlen kanyon peremén billegek. – Bájos – mondom. – Legalább írhatok dolgozatot karácsonyi vakációmról az etetőfarmon, ahol csöveket dugtak az orromba, vajjal tömtek, aranyos kis tablettákat adtak, aztán kiporszívózták az agyamat, és átváltoztattak kövér zombivá. Vicces. – Nem vesznek fel, csak ha valóban szükséged van rá. Nem akarsz egészséges lenni? Jobban érezni magadat? – Te csak meg akarsz szabadulni tőlem! – Aggódom érted. Vissza akarom kapni az én kislányomat. Felállok, és járkálni kezdek az asztal és a tűzhely között. – Kipróbáltam a kórházat. Kétszer. – Vállamról lecsúszik a palást. – Azt mondtad, nem lesz több alkalom, mert elhasználtam az összes biztosítást. – Ha be kell feküdnöd, anyád elad a részvényeiből, én pedig újabb jelzálogot veszek föl a házra. De nem szükséges idáig elmenni. Ha legalább ennél… – Nincs szükségem arra, hogy úgy egyek, mint ti! – Az istenit, Lia! – ordítja. – Te is tudod, hogy ez nem igaz! Talán hagyjuk, hogy halálra koplald magadat? Ettől az ordító-apu-hangtól meg szoktam ijedni. Most csak dühös leszek tőle. – A feleséged hetente végignézi, ahogy fellépek a hülye mérlegre! – A súlyod pedig apad. Mennyi is voltál ezen a héten? 47? Fogadkoztál, hogy nem mész le 49 alá. – Madárcsontú vagyok, és gyors az anyagcserém. – Mér megint ez a hülyeség! – Szendvicses nyálat permetez az asztalra. – Te könyörögtél, hogy engedjelek hozzánk költözni! Merthogy nem bírsz anyádnál élni még egy percet! Te mondtad, hogy ő a probléma, én pedig elhittem, mint ahogy azt is elhittem, amikor megígérted, hogy becsületes leszel! Próbálom lehalkítani a hangomat. Minél inkább elveszíti az önuralmát, nekem annál jobban kell ragaszkodnom hozzá. – Ígéretekben te is kutyaütő vagy. Az az összes elhalasztott hétvége. Meg hogy utazni fogunk. Mondtad, hogy házat veszünk egy tó partján. Gyilkosan néz rám. – Ne tereld másra a szót! – Időre van szükségem, apu – mondom. – Egyszerűen nem bírok ételt venni a számba. Elölről kell kezdenem az egész életemet. – Pontosan mikor történik meg az? – A hangja most már ronda is, nemcsak harsány. Ilyen hangon veszekedett az anyámmal, amikor nekem aludnom kellett volna. – Ebben az évben? Ebben a században? – Igyekszem – mondom.

– Dehogy igyekszel. Hat hónapja vagy itt, és még a rohadt ládáidat sem pakoltad ki! – Ó, végre észrevetted? – Én is acsargok. – Mit jelentsen ez? – kérdezi. – Sose vagy itthon. Jennifer intéz mindent, hogy te eljárhass a megbeszéléseidre és a könyvtárba és fallabdázni és a flancos vacsoráidra! Ó, várjunk csak – mikor is láttam ezt? Új barátnőd van, apu? Felkészültél a második menetre a válóperes bíróság előtt? El ne felejts felhajtani Emmának egy jó agyfurkászt, mert azt hiszi, hogy te vagy az Isten! Az arca olyan színű, mintha szívroham kerülgetné. Állkapcsán úgy megfeszülnek az izmok, hogy mindjárt kitörhetnek a fogai. Bármelyik percben fölkaphat és kivághat az ablakon, én pedig ezerakárhány mérföldön át sem érek földet. Fogja a tejeskancsót, és ismét tölt magának. Meghúzza a tejet, majd nagyon megfontoltan visszateszi az asztalra a poharat: – Ne változtasd ezt át az én hibáim elemzésévé. Rólad beszélünk, Lia. Arcvonásai megereszkednek a csalódástól. Szeme véraláfutásos az éjszakázástól, a túl sok tévedéstől és a fogyatékos lányától. Ha ordít, könnyebb visszavágni. – Bárcsak érteném, mi zajlik le benned! – Ismét megdönti a varázspálcát, de nem néz a csillámokra. – Hogy miért félsz annyira. Fejemben ismét forog a körhinta; olyan sebesen forog, hogy csak tovacikázó mézsárga, epervörös, szőlőkék pacákat látok. Sose kellett volna ebbe a házba jönnöm, de nem volt más hely, ahova mehessek. – Kérlek, Lia! – A hangja suttogássá tompul. – Kérlek, egyél! A körhinta reccsenve széttörik. Színek szilánkjai röpködnek a fejemben. Felkapom a szendvicset a tányérjáról, és a szájamba tömöm. – Ezt akarod? – visítom. – Hát akkor idenézz: Lia eszik! Lia eszik! – Minden rágásnál akkorára nyitom a szájamat, hogy a kenyér és a lekvár és a mogyoróvaj és a nyál lecsorog alattunk a kanyonokba. – Most boldog vagy? A nevemet kiáltja, amikor kirohanok a szobából. Nem jön utánam.

►047.00◄ A legmagasabbra állítom a fűtést a szobámban, és annyira felcsavarom a hangerőt, amennyire csak lehet. A zene cseppfolyósítja a levegőt, és elfújja az asztalomról a papírokat. Bemászok az ágyba, de a matrac kövekkel, kagylóhéjakkal van töltve, sehogy se fekhetek kényelmesen. Kinyitok könyveket, de minden történet el van zárva, és én nem tudom a varázsszavakat. MitőlMiértMikorHonnanKi?MitőlMiértMikorHonnanKi? MitőlMiértMikorHonnanKi? Mitől félek? Miért nem bírom még akarni se, hogy jobban legyek? Mikor vagyok én, és honnan tudom ezt, és ki lennék, ha azt tenném, amit ők akarnak? Hogy lettem ilyen? Talán anyu drogozott, amikor terhes volt velem. Abban az évben kezdte el a kórházi gyakorlatát – valószínűleg alvás nélkül csinálta végig a kilenc hónapot, és én agyonkoffeinezett magzati szindrómával születtem. Vagy Overbrook professzor szívott egy kísérleti vegyszerrel dúsított füvet, és mutáns spermával csinálta föl anyut. Vagy akármi. Letörlöm a port a polcaimról és az ablakpárkányokról, lemegyek a porszívóért, egy pohár jégkockáért (Overbrook professzor beszélni próbál hozzám, elég baj, hogy nem létezik. Nekem nincs sem apám, sem anyám, nekem csak fehér tereim vannak, falak nélkül.), és a szemetes zsákok dobozáért. Amint tisztára szívtam a szőnyeget, feltépem a vackaim egyik kartondobozát, amelyekkel elköltöztem anyutól, és betömöm az egészet egy szemeteszsákba.

Rájuk se nézek. Nem hallgatok az ujjaimra, amint mondják, hogy ez egy baba, egy nyaklánc, egy puha kötésű Jane Yolen-könyv, egy aprópénzgyűjtemény. Jeget zúzok a fogaim között, és lenyelem a szilánkokat. Minden szemét. Overbrook professzor akkor jön be, mikor a harmadik zsákot kötözöm össze. Figyelem, ahogy mozog a szája. Ad egy bögre frissen főzött borsmentateát, és egy tányérra valót a pocsék cukormázas sütikből, amelyeket Jennifer vett a jótékonysági süteményvásárra. Bemegy az irodájába, mert el kell hoznia valamilyen forrásmunkákat, amelyeket elfelejtett. Miután elrohant, a vécébe morzsálom és lehúzom a sütiket. Néhány extra dilibogyót csúsztatok a szájamba, jeges vízzel magamba mosom őket, aztán keresztülkínlódom magamat ötszáz felülésen… ::Hülye/ronda/hülye/undok/hülye/hájas hülye/pólyás/hülye/lúzer/hülye/csőd:: … pedig fáj tőle a hasam. Főleg azért csinálom, mert fáj. Lia, a Lepra felhívja a Kapu recepcióját. Lia, a Lepra megmondja Charlie-nak, aki fölveszi, hogy ha ebben a percben nem küldi a telefonhoz Elijah-t, telefonál a rendőrségre, és feljelenti Charlie-t, hogy szexuálisan molesztálta őt. Charlie azt mondja: – Várjon! Várakozás közben a lakkot kaparom le a körmeimről. Dr. HülyeParker azt mondja, hogy amikor szomorú vagyok, az valójában azt jelenti, hogy dühös vagyok, és amikor dühös vagyok, az valójában azt jelenti, hogy félek. Ezt én nem hiszem, azért fizetik, mert ilyen baromságokat álmodik. Szeretnék kirobbantani egy háborút, vagy felrobbantani egy épületet, vagy kitörni az összes ablakot ebben a házban. Akkor vajon mit mondana, hogy ez mit jelent valójában? Végre fölveszi Elijah. – Hahó! Mizujs? Lia: Beszélnem kell veled. Elijah: Ma Emma vagy, vagy Lia? Lia: Te folyton hazudsz. Elijah: Rossz szokás. Lia: Bocs. Elnézést kérek. Elijah: Oké. Nincs gáz. Lia: Akkor szent a béke? Elijah: Asszem. Lia: Az jó. Hogy van a kocsid? Elijah: Kész lesz addigra, amikor Charlie bezár télre. Lia: Hová mész? Elijah: Talán a mississippi Oxfordba. Vagy esetleg vissza Mexikóba. Szerettem ott. (Eltakarja a kagyló mikrofonját, Charlie-hoz beszél.) Muszáj. A főnöknek van ez a bizarr ötlete, hogy tényleg dolgoznom kell, ha már fizet. Lia: Ne, várj! Van egy kérdésem. Elijah: Lökjed! Lia: Azt mondtad, akkor láttad először Cassie-t, amikor megtaláltad a holttestét. Elijah: Ez nem kérdés, de azért ja. Lia: Azt kérdezted a temetőben, miért nem vettem fel, amikor hívott azon az éjszakán. Honnan tudod, hogy hívott? Elijah, a Csendes:

Lia: Ott vagy még? Elijah: Megbeszélhetnénk ezt később? Lia: Nem. El kell mondanod. Ő akarta. Elijah, miután mély lélegzetet vett: Csütörtök este jelentkezett be, de én csak szombaton futottam össze vele. Meghívott magához, úgyhogy bementem hozzá munka után. Akkor már rengeteget ivott. Megettem két sütit, és úgy döntöttem, hogy ez nem kóser. Leléptem. Lia: Honnan tudod, hogy hívott engem? Elijah: Éjfélig kártyáztam Charlie-val, aztán elhatároztam, hogy bemegyek a városba. Cassie látta, amikor elmentem előtte, és kinyitotta az ajtót. Szakadt a könnye, és azt hebegte, hogy Lia haragszik rá, Lia nem akarja felvenni. Mondtam neki, hogy aludja ki. De nem akart békén hagyni addig, amíg fel nem írtam a számodat, és meg nem ígértem, hogy átadom neked az üzenetét. Utána pucoltam onnan, olyan sebesen, ahogy csak bírtam. Lia: Mit mondott? Elijah: Nézd, ezt már mind elmondtam a zsaruknak. Megnézték a térfigyelők felvételeit: még szerencse, hogy Charlie-nak üldözési mániája van. Egy ujjal se nyúltam Cassie-hez. Még a pénztárcáját se vettem el, pedig megtehettem volna. Két órával a távozásom után megjelent a szalagon: dülöngélt a parkolóban, és énekelt a Holdnak. Aztán visszament a szobájába. Lia: Mi volt az üzenet? Elijah: Semmi lényeges. Ne felejtsd el, hogy roncs volt! Lia: Mondd el! Elijah: Azt mondta: „Mondd el Liának, hogy nyert! Én vesztettem, és ő nyert.” Eddig tart az idézet. Akkoriban tényleg fontosnak tűnt, de ma inkább bután hangzik. Fogadtatok valamiben? Mit nyertél? Leteszem, el se köszönök. Megnyertem a jégviráglány-utazást a határon túlra, veszélyországba.

►048.00◄ Visszaállítom a zenét ZÚZÓ-ra, és a fürdőszobába megyek, hogy kimossam a telefonbeszélgetést és a port és a szendvicset a számból. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. Nem nyertem. Nem bírom elhinni, hogy ezt mondta. Cassie-re jellemző marhaság, melodramatikus és túlzó. Nem az én hibám, hogy olyan könnyen kiborult, vagy hogy a szülei sose figyeltek rá. Nem az én hibám, hogy okádott, vagy hogy az okádás volt az egyetlen dolog, amitől jobban érezte magát. engem hívott. Addig mosom a fogamat, amíg vérezni kezd az ínyem, aztán még keményebben sikálok. Vörös Lia-lé szivárog az államon, éhes vámpírrá változtat, aki kész kiszívni az életet mindenkiből, aki felpipásítja. Talán ez az én problémám. Talán én is élőhalott vagyok. A vámpírok sápadtak, hidegek és soványak, mint én. Titokban gyűlölik a vér ízét, gyűlölik, hogy megríkatják az embereket, gyűlölik a temetőket és a koporsókat és a bestiát, amely hajszolja őket. Addig hazudják le a gyűlöletet, amíg valaki át nem üti karóval a szívüket. testet egyedül…

A csap alá tartom a szájamat, öblítek és köpök. Megjelenik a padlón a mérleg, a jó, az, amelyik nem hazudik. Levetkőzöm, ráállok, hogy mérlegre tegyem hibáimat, és megmérjem bűneimet. 40,36. Most mondhatnám, hogy föllelkesültem, de az hazugság lenne. A szám nem számít, Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0. Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem. Kinyitom az ablakot, és kidobom a mérleget az előkertbe. Engedd meg a zuhanyt; csak forró vizet, bámulj a tükörbe! A lyukak az arcomon tele vannak homokkal és gennyel. Szemem fehérje limonádétócsa az alatta elnyúló lila árnyékokon. Az orrom szór és takony, a fülem gyertyaviasz, a szájam pöcegödör. A tükörbe vagyok zárva, és nincsen ajtó kifelé. ::Hülye/ronda/hülye/undok/hülye/hájas hülye/pólyás/hülye/lúzer/hülye/csőd:: Marrigan ómama csontnyelű kése kicsúszik a matracom alól, besiklik a fürdőszobába, és lefekszik a mosdó bal oldalára, pengével az üvegfal felé. A pirulák, amelyeket egy órája vettem be, úgy dübörögnek az ereimben, mintha fém szeméttartályok gurulnának az utcán. Fejemben felébrednek a kígyók, lesiklanak az agytörzsemen, és a fogaikat csattogtatják a bóbiskoló keselyűkre. A madarak csapnak egyet éjszárnyukkal, egyszer, kétszer, háromszor, és körözve felvágódnak a magasba. Árnyékuk kioltja a napot. A pólómmal letörlöm a párát a tükörről. Gyöngyökben ül a karomon is, gyöngyözik a lanugo pihémen, a rövid, fehér szőrökön, amelyeket azért kezdtem növeszteni, hogy melegen tartsanak. Hülye test! Mi értelme szőrt növeszteni, ha engedi, hogy a hajam kihulljon? – Csak nem szeretnéd tudni? – feleli a hülye test. – Te nyertél – teszi hozzá Cassie. Én nyertem, mert soványabb vagyok. Dupla nulla vagyok. Erős maradtam. Rányomom az ujjaimat a járomcsontjaimra. Fogadok, hogy minden arccsontomat összetörhetném, ha egy kőfalba csapnám a fejemet. Az ujjak végigcsúsznak az államon, le a torkomon, el a pajzsmirigyem pillangószárnyai mellett, le oda, ahol kulcscsontjaim úgy ágaznak ki a szegycsontból, mint a baromfik villacsontja. Emma macskái a folyosón vannak, kaparják az ajtó alját, hogy bejöhessenek. Kezeim csontból kinagyolt Braille-térképet olvasnak, kék erek hízott jegű folyóival behálózott, horpadt mellemmel kezdik. Úgy számolom a bordáimat, mint szemeket az olvasón, ráolvasásokat motyogok, ujjaim ráhajlanak a csontos ketrec aljára, majdnem elérik, ami odabent bujkál. Bőröm belesüpped az üreges hasba, alábukik medencecsontjaim kőből vésett serlegébe, amelyen rózsaszín, penge vágta forradások sápadnak. Kicsavarodom a tükörben. Csigolyáim egymásra rakott, vizes üveggolyók. Lapockacsontjaimból mindjárt kiserkednek a tollak. Fölveszem a kést. Kezem fején megfeszülnek az inak, mint a kötelek, amelyek fúvó szélben fogják a sátrat. Csuklóm belsejét vékony sebhelyek gravírozzák. Pántlikává szélesednek a könyökhajlatban, ahol túl mélyre vágtam kilencedikben. Győzök, győztem. Végem.

A zene olyan hangos visítással csapódik a hálószobámból a tükörnek, hogy cseng tőle a fülem. Bámulom a kísértetlányt a másik oldalon: csontfűzője arra vár, hogy még szorosabbra húzzák, hogy addig tekeredhessen vissza önmagába, amíg el nem tűnik a nullpont mögött. Vágok. Az első vágás a nyakamtól épp a szívem alá ér. Elég mély, hogy érezzék végre valamit, nem elég mély, hogy széthasítson. A lávaként ömlő kíntól elakad a lélegzetem. A kés utat hasít a húsban két borda közé, aztán az alattuk levő másik két borda közé. Kerek vércseppek, érett, piros magok fröccsennek szét a pulton. Olyan, de olyan erős vagyok, olyan vaskemény és varázslatos, hogy a kés egy harmadik vonalat is rajzol két borda közé, egyenest és igazat. Csípőm kelyheiben meggyűlik a vér, és a csempés padlóra csöpög. Fekete lyukak nyílnak meg a szemem előtt, szívem csapdájában lázasan verdes a fogoly madár. Izzadok, végre melegem van. A zene elh…

►049.00◄ A fürdőszoba ajtaja felpattan. Emma látja a bőrömet befestő vért, és a testembe hasított vörös folyókat. Emma látja a nedves kést, az ezüstöt és a csontot. Kishúgom sikoltozása összetöri a tükröket.

►050.00◄ A baleseti osztály tele van köddel. Haragos árnyékok repkednek föl-le a falakon és ide-oda a mennyezeten. Cassie fogja a kezemet, és suttogja az adatokat: – A szíved percenként harminchármat vert a mentőautóban. Súlyos bradycardia. Az EKG észbontó volt, valószínűleg a kiszáradás és a vérveszteség miatt. A lélegzésed oké, de a vérnyomásod és a testhőmérsékleted szar. Behunyom a szememet. Mire kinyílik a szemem, Cassie-nél megvannak a laborleletek. – Vérszegénység – mondja. – Plusz alacsony vércukor, alacsony foszfátszint, alacsony kalciumszint, alacsony T3 – nem tudom, hogy ez mit jelent –, magas fehérvérsejtszám, alacsony trombocitaszám. Összevarrtak fekete cérnával, harminchárom öltéssel, hát nem bizarr? Ó, és keton van a pisidben. Ehhez tartsd magadat, és együtt szilveszterezünk. Maradj erős, cukorbaba! – Hol van Emma? – kérdezem. Egy nővér teleaggat zöld huzalok és plasztikcsövek nyakékeivel, feldíszíti vérrel és vízzel töltött plasztiktasakokkal a szobát. Megszúr egy tűvel. Lemerülök egy üvegkoporsós álomba, ahol rózsabokrok kúsznak föl a falakon, hogy tüskés erődöt fonjanak körém.

►051.00◄ Két nappal később, két nappal karácsony előtt elég kövérnek és egészségesnek minősítenek, hogy kirúgjanak a kórházból. A terv, hogy egyenesen küldjenek tovább a New Seasonsbe, nem jön be. Nincs szoba a fogadóban egy mocskos dolgokkal telepumpált Liabőrtömlőnek. Még nincs. Az igazgató megígéri anyunak dr. Marrigannek, hogy a jövő héten lesz ágy számomra. Elég stabil vagyok, hogy addig otthon legyek. Mindenki azt mondja, hogy stabil vagyok. Megbuktam az evésben, megbuktam az ivásban, megbuktam önmagam szétszabdalásában. Megbuktam mint barát. Megbuktam mint testvér és mint leánygyermek. Megbuktam a tükrökkel, a mérlegekkel és a telefonokkal. De jó, hogy stabil vagyok! Apu hoz el a kórházból. Mindennap meglátogatott, Jennifer nélkül (vigyázva, hogy sose fusson össze anyuval), és a fejét a matracomra hajtva sírt, de nem sokat mondott, még akkor sem, amikor segített beülnöm a kocsiba. Havazott, amíg a csövekre voltam kötve. A fehér mezők visszaverik a napot. Annyira vakít, hogy szinte nem is lehet látni. Lehajtom a napellenzőt. A belefoglalt tükörből valamiféle lány bámul rám. Az agyam egy része – a hidratált, glikogénnel jóllakatott része – tudja, hogy én nézem magamat. Ám a nagyobbik rész kételkedik ebben. Már nem tudom, milyennek kéne lennem. Még a kórházi karpántra írott név is fura, mintha rossz sorrendben lennének a betűk, vagy hiányozna egy rész a névből. Felhajtom a helyére a napellenzőt, és reménykedem, hogy apu nem vette észre, amikor összerándultam. A doktorok ismét összekötöztek cérnával. Folyton megfeledkezem a varratokról, aztán amikor túl hirtelen mozdulok, belém robban a fájdalom. Telepumpáltak cukros vízzel is, és öt négyszögre osztott műanyag tálcán tálalt étellel. Ez az agy az egyik drogot szedte, ez a test a másikat; ez a kéz olyan sebesen tömte a szájamba az ételt, hogy meg sem lehetett számolni a falatokat. Ismét összekötöztek, de nem csomózták meg kétszer a cérnát. Érzem, hogy a belsőm kifolyik a bőröm törésvonalain, de ha megtapogatom a kötéseket, mindig szárazak. Visszahúzom ezt az ént a testbe, amely apám kocsijának anyósülésén található. – Hol van Emma? – kérdezem. – Nem ma kezdődik a téli szünet? Apu megnyom egy gombot a műszerfalon. Fejbe vág egy dzsessztrombita harsogása. Megrándulok, a hangszabályozóért nyúlok, halkabbra állítom. Apu tizenöt percen át vezet úgy, hogy egy szót sem szól. Letér a sztrádáról, de nem kanyarodik jobbra. Balra, északnak fordul, a viharfelhők sötét vonala felé, amelyek még több havat hoznak a világ tetejéről. – Hova megyünk? – Hazaviszlek. – Az nem erre van. Ujjai szorosabban markolják a kormányt. – Anyádnál laksz, amíg fel nem vesznek a szanatóriumba. – Ne! Apu, kérlek! Mi lesz Emmával? Azt akarja, hogy megint süssek vele mézest, és segítségre van szüksége az ajándékaid becsomagoláshoz, és karácsonyi dalokat fogunk énekelni a templomban! És megígértem neki, hogy szánkózni viszem, és csinálunk hóangyalokat! Úgy vált sávot, hogy bele se néz a tükörbe. – Addig nem fogod látni Emmát, amíg nem leszel jobban. Ez talán serkent egy kicsit. Ha magadért nem próbálod meg, próbáld meg érte! Megtörik a hangja. Szipog, görcsösen nyel, és addig nyomja a gázpedált, amíg a sebességmérő tűje föl nem rohan a vörös sávba. Nem ismerem ezt az embert. Kapaszkodom az ajtókilincsbe, mert nem tudom, megússzuk-e élve.

A kulcskarikáján még mindig ott a háza kulcsa a többié – az irodáé, az edzőteremé, Jennifer házáé, a három kocsié – mellett. Kinyitja az ajtót, belép, és várja, hogy kövessem. Anyu Dr. Marrigan a könyvtárban diktál feljegyzéseket a számítógépének. Amikor belépünk, fölemeli az ujját, hogy befejezhesse legújabb négyszeres bypass-műtétjének részletezését, amelyet egy olyan pacákon végzett, aki sajtburgerevéssel töltötte életének utolsó negyven évét. Apu felviszi a csomagjaimat a vendégszobába szobámba. Mikor lejön, egy pillanatig úgy rémlik, hogy anyu dr. Marrigan mindjárt borravalót ad neki, mint egy ajtónállónak vagy londinernek. – Megszervezted a holnapi útját dr. Parkerhez? – kérdezi. – Jennifer egykor fölveszi, és kezelés után visszahozza. – Apu becipzárazza a dzsekijét, és felhúzza a kesztyűjét. – A délelőttről intézkedtél? – Miért Jennifernek kell vinnie? – kérdezem. – Én is tudok vezetni, ha kölcsönadtok egy kocsit. Még csak rám se néznek. Láthatólag nem tartózkodom a szobában. Anyu Dr. Marrigan bólint apunak Overbrook professzornak. – Ahogy elmegyek, itt lesz Melissa, az egyik ápolónőm, és marad, amíg meg nem érkezik Jennifer. Karácsony után is be tud segíteni, amikor nincsen szolgálatban. Tizenöt dollár óránként, kápé. – Jól van – mondja apu Overbrook professzor. – Fogadtál mellém pesztrát? – kérdezem. Nem reagálnak. Még mindig nem vagyok itt. – Mikor jön vissza? – kérdezi anyu dr. Marrigan. – A kezelés kétórás, tehát az utat is beleszámítva talán négy harmincra, négy negyvenötre – mondja apu Overbrook professzor. – Addigra itthon vagy, ugye? Anyu Dr. Marrigan megigazítja az orvosi folyóiratok tornyát a kávézóasztalon. – Hétig vagyok ügyeletben. Holnap huszonnegyedike; mihelyt Liát elviszik egykor, Melissa elmegy a testvéréhez. Nem várhatjuk el tőle, hogy visszajöjjön. Apu Overbrook professzor elkomorodik. – Jen talán maradhat. – Ha szélcsend lesz, hamarabb lelépek – mondja anyu dr. Marrigan. – Az lenne a legjobb. Apu búcsúcsókot lehel az arcomra. Olyan leheletes, hogy nem érzem. Kimegy az első ajtón, és rászánja az időt, hogy rendesen bezárja maga után. – A díványon fel van fűtve a villanypaplan – mondja anyu dr. Marrigan. – Van ott egy csésze leves is, árpagyöngyös erőleves. Amíg azzal végzel, elmagyarázom, hogy lesznek a dolgok. – Most hozzám beszélsz, ugye? – kérdezem. – Egy perc, és jövök, csak befejezem ezt. További tíz perc diktálás után bejön, és leül a másik dívány szélére. Olyan egyenesen tartja magát, mintha koronát egyensúlyozna a fején. Várja, hogy én lépjek elsőnek. – Vissza akarok menni apuhoz és Jenniferhez. Balra nyúl, felkapcsol egy lámpát. A nap korán lemegy az év végén. – Mindannyian egyetértünk abban, hogy itt kell lenned – mondja. – A New Seasons telefonált, és megerősítette a felvételi dátumot a jövő hétre. – Port söpör le a lámpaernyőről. – Megvannak náluk a kórházi anyagaid, és holnap, a kezelésed után konferenciahívást tartanak dr. Parkerrel. – Tizennyolc éves vagyok. Amit dr. Parkernek mondok, az magánügy. – Nem az, ha egy bíróság úgy dönt, hogy ön- és közveszélyes vagy.

– Az mikor történt? – Lia, ebben a megyében én operáltam a bírák felét. Ha meg kell történnie, meg fog történni. Nem tizennyolc éves vagyok, tizenkettő vagyok, balettcipőben táncolok, megint anyu húzza hozzá a talpalávalót, és a kulisszák mögül tudatja velem, hogy mit csinálok rosszul. Gőz göndörödik a leves tetejéből. – Korábban sem segített rajtam az a hely. Fölösleges visszaküldeni. – Apád is ezt mondta. – Ezt? – Pár dologról megváltoztatta a véleményét azután, amit tettél. Végre elismeri, mennyire kétségbeejtő a helyzet, de nem hiszi, hogy használna a kezelés. Akaratlanul kicsúszik a számon: – Miért nem? – Te nem akarsz jobban lenni. Apád azt mondja, semmi sem használ addig, amíg nem akarsz egészséges és igazi életet. Már-már egyetértek vele. – Akkor minek erőltettek? – kérdezem. – Minek pocsékolni a pénzt? – Mert ha nem tesszük, meghalsz. – Túlzól. – Két tenyerem közé fogom a csészét, és belehajlok a gőzbe. Most éhezem a varratok égő húzását. Fölveszem a kanalat, és kavarok. A csésze aljáról feljön a zöldség és az árpagyöngy. Marrigan ómama főzött ilyet, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy belekóstoljak. Az első kanál lyukat olvasztana a jégkérgen, amely felfüggesztve tart egy lyuk fölött. Leteszem a kanalat, és a paplan alá dugom a kezemet. – Miért van nálad ilyen hideg? Túl hangosan jönnek belőlem a szavak, mintha elromlott volna a hangszabályozóm. – Nincs rajtad elég zsír, ami melegen tartson. A megoldás az, hogy pár óránként eszel valami táplálót. Nagyon egyszerű. – Nincs szükségem arra, hogy pár óránként egyek. Lassú az anyagcserém. – Az anyagcseréd lelassult, mert a tested azt gondolja, hogy éhezel, tehát ragaszkodik minden lehetséges milligrammhoz, hogy életben tartson. A kezem ökölbe szorul ott, ahol ő nem láthatja. – Aránytalanul felfújod a problémáimat, hogy ne kelljen azzal foglalkoznod, miért vagy ilyen boldogtalan! – Ne tereld másra a szót! – Te meg ne nyaggass! Ez az én életem! Azt tehetek, amit akarok! Anyu rácsap a kávézóasztalra. – Akkor nem, ha megölöd magadat! A szél bevisít a franciaablakon, és átfúj közöttünk. Borzongok. Anyu feláll és járkál. A falfestés megfakult pontjára szögezem a szememet. – Mi értelme ennek az irracionális viselkedésnek? – kérdezi háttal nekem. – Mit próbálsz bizonyítani? – Te azt hiszed, hogy élvezem, ha megrémíthetem Emmát, benneteket pedig annyira feldühíthetlek, hogy még csak rám sem akartok nézni? Megfordul. – Nem tudom. Nem értek semmit, amit csinálsz. Idd meg azt a levest! Az államig húzom a takarót. – Nem kényszeríthetsz. Összehúzza a nehéz függönyöket. Kizárják a huzatot, és árnyékba borítanak. Anyu felgyújt még két lámpát, mielőtt mély lélegzetet venne, és visszaülne.

– Lia, a tested élni akar, még ha a fejed nem is – mondja. – A kórházban ugrásszerűen javult az állapotod: a májfunkció javult, a QT-idő javult, a foszfát- és kalciumszint jobb. Te makacs vagy, méghozzá a lehető legjobb – orvosi – értelemben. Makacs folt, szívós bőr, olyan sav, amely átrágja és romba dönti a házat. – Ha nem eszel, nem fogom beléd tömni az ételt, habár nagy a kísértés. Viszont hidráltnak kell maradnod. Ha korlátozod a folyadékbevitelt, befekszel egy pszichiátriai osztályra. Abban a pillanatban. Már egyeztettem dr. Parkerrel, és megbeszéltem a kerületi ügyésszel a papírmunkát. – Örökké gyűlölni foglak, ha becsukatsz egy diliházba! – A gyógyszereidet is be kell venned, mindet. – Szöszt szed le a stóláról. – Miután bevetted, Melissa vagy én egy órán át ügyelünk rád, hogy a gyógyszerek biztosan bekerüljenek a szervezetedbe. Azt is mérni fogjuk, hány grammot iszol, és mennyit választasz ki. – Mérni fogjátok a pisimet? – Azzal lehet a legbiztosabban megállapítani, hogy hidrált vagy-e. A lenti fürdőszobában van egy műanyag edény a vizelet gyűjtésére. – Ez nevetséges. Nem vagyok olyan beteg. – A képtelenség a racionális helyzetfelmérésre az alultápláltság és a megzavart agyi kémia következménye. – Gyűlölöm, amikor úgy beszélsz, mint egy tankönyv! Előrehajol. – Én meg gyűlölöm, amikor éhen veszejted magadat. Gyűlölöm, amikor felhasogatod a bőrödet, és gyűlölöm, amikor eltaszítasz minket. A szél olyan erősen lökdösi az üvegajtót, hogy a függönyök hintáznak. – Én is gyűlölöm – suttogom. – De nem bírom abbahagyni. – Nem akarod abbahagyni. Annyi méreg van a hangjában, hogy mindketten visszahőkölünk. Ismét feláll, és felkapja a stólát. Hangosan szipog, és a könnyeit nyeli. Először azt gondolom, kimegy, talán azért, hogy betegye a stólát a szekrénybe, vagy a mosógépbe. De nem teszi. Elteríti a villanypaplanon, amely alatt rejtőzöm, begyűri a vállam és a csípőm alá. – Ne haragudj! – mondja. – Ez komisz volt. – Becsületes volt – mondom. A paplan súlya kellemes. – Dr. Parker helyeselné. Egy percre eláll a szél. A ház hallgat, várja, hogy megmondjam anyának. Megpróbálhatnám. Nem mindent. Talán csak a neveket, a gonosz neveket, ::hülye/ronda/liülye/iindok/hülye/hájas/:: ::hülye/pólyás/hülye/hülye/hülye/hülye:: amelyek akkor döfködnek, ha arra gondolok, hogy megennék egy fahéjas bagelt vagy egy tálka Áfonyáspattogóst. Aztán itt van ez a kérdés, hogy fogságba estem a világok között, és nincs iránytű, nincsen térkép. Anyu megsimítja az arcomat a kézfejével, és előrehajol, de nem puszil meg. A fejemet szimatolja, egyszer, kétszer, háromszor. – Mit csinálsz? – kérdezem. Mellém ül. – Az orvosi fakultáson olvastunk egy tanulmányról, amely szerint az anyák a szülés után egy nappal felismerik szagról a csecsemőjüket. Sületlenségnek tartottam. – Igaz? – Téged órákon belül felismertelek a szagodról. Megnyugtatott, szinte mint egy drog. Szerettem a lányom szagát. Amikor baba voltál, örökösen a fejedet szagolgattam.

– Anyu, ez bizarr. És ha én azt gondolom, hogy bizarr, akkor tényleg bajban vagy. – Miután elköltöztél, hónapokig a párnádon aludtam, és tettettem, mintha még mindig szaglászhatnálak. Hülyeség, hm? Nagyot nyelek. – Nem igazán. – Majdnem megölt, amikor elmentél. – Muszáj volt. – Tudom. – A bűvös kezét nézi. – Az egyetlen gyerekem éhen hal, és én nem segíthetek rajta. Hát miféle anya vagyok én? Roncs voltam. – Mély lélegzetet vesz. – Azt akartam, hogy itt legyél, de te nem akartál itt lenni. Távol akartalak tartani Cassie-től, mert ő vonzotta a bajt. Te foggal-körömmel ragaszkodtál hozzá. Cindy szólt, amikor Cassie felrúgta a barátságotokat. Olyan boldog voltam, hogy kis híján táncra perdültem az utcán… – Olyan szagom van, mint a süteménynek? – vágok a szavába. – Tessék? Krákogok, mert kapar a torkom. – Olyan a szagom, mint a sütinek? Mármint a fejemnek. Mint a gyömbér és a szegfűszeg és a cukor? Melegen, őszintén mosolyog. – Nem, szó sincs róla. Mindig azt gondoltam, hogy olyan a szagod, mint a friss szamócáé. Ez is bizarr? Egyikünk sem mer lélegezni, mert mindketten itt vagyunk egy helyen és egy időben, anyu és Lia. Se telefon, se szikék, se égető szavak. Egyikünk sem akarja megtörni a varázst. Ha most beszélnék neki minden rútságomról, leszakadna a súlyától ez a törékeny híd. – Nem – mondom. – Nem bizarr, hanem kedves. Vacsorára elektrolitpótló folyadékot iszom, amelynek olyan íze van, mint egy kórházi vécé szagának (=? Anyu levette róla a címkét, és eltüntette a számítógép kábeleit, hogy ne ellenőrizhessem a számokat.). Eszem egy kis banánt (90) is. Olyan íze van, mint a banánnak. Anyu csirkehúsos cézársalátát eszik híg mártással, és két szelet fekete zabkenyeret. Megnéz egy dokumentumfilmet Észak-Koreáról, miközben én olvasást mímelek. Amikor vége a filmnek, ellenőrzi a varrataimat, a pulzusomat, a vérnyomásomat, és beadja a gyógyszereimet, még az altatómat is. Fogadnék, hogy ő is bevesz egyet. Hogy alhatna különben annak az összes felhasított testnek és vergődő szívnek a látványától? Elalszom, mielőtt felkészülhetnék, és az éjszaka közepén felriadok. Megint nem tudom, ki vagyok, és hol vagyok, és miért. Ezernyi ujj hatol át a matracomon, és átszúrják a bőrömet, hogy a csontomat kapargassák. Kiugróm az ágyból, és járkálok, hogy szabaduljak az érzéstől. Az utca másik oldalán, Cassie házánál farkasfalka áskál a rózsakertben, falni való hullákat, ropogatni való csontokat keres. Már nem tudom, mikor alszom, mikor vagyok ébren, és melyik rosszabb.

►052.00◄ Egész éjszaka váltotta egymást a magas és az alacsony légnyomás A téli vihar, ahelyett, hogy kiadta volna a mérgét a tengeren, megragadt Új-Anglia szívében. Ma legalább félméteres hóra számíthatunk. Azon gondolkozom, telefonáljak-e valakinek, hogy vigye el szánkózni Emmát. Talán Mirának vagy Sashának. Felvennék-e a telefont, ha tudnák, hogy én hívom őket?

Ha Emmára gondolok, harapófogóval szeretném kihúzogatni a varrataimat. Máglyán kellene elégetni azért, amit vele tettem. Úszó jégtáblára kellene kitenni. Bár lenne módja, hogy elfeledtessem vele, amit látott, kisikálhassam azt az emléket! Nincs annyi szappan és hipó a világon. Nem is kellene harapófogó. Körömollóval elvagdoshatnám a varratokat, és addig húznám őket, amíg szétesik ez a test. Anyám hív. Lemegyek a lépcsőn. Az őrkutya Melissa nővér akkor érkezik, amikor reggelizünk. Reggeli: fél grapefruit = 8, száraz pirítós = 77, hatalmas csupor elektrolitos ital = ?, és csinos pirulák = fehér bársonylepedők az agyamra. Melissa alig pár évvel idősebb nálam, de már ott vannak a homlokán a még-csak-meg-se-próbáld redők, amelyeket a jó ápolónők kapnak az örökös szemöldökráncolástól. Egy órával később ötszáz milliliter sárga vizet pisilek. Melissa a mosdóban áll, és figyel. – Nem fizetnek meg téged ezért – mondom. Melissa megtelefonálja a folyadékhozamot anyu dr. Marrigan irodájába. Belehalok, annyira szeretném tudni, mennyit nyomok. Itt nincs mérleg, és a kórházban nem akarták megmondani. Annyi kulimászt nyomtak belém, hogy fogadok, négy és fél kilót hízhattam. A bőröm viszket az új zsírtól. Fel fog repedni, és le fog hámlani rólam. Melissa ad krémet, és figyel, amíg bedörzsölöm vele a karomat és a lábamat. A délelőtt további részét végigalszom a takarók hegye alatt. Jennifer úgy visz el dr. Parker rendelőjébe, hogy egy szót sem szól hozzám. Nem hibáztatom. A helyében én se szólnék magamhoz. Fogadnék, attól fél, hogy ha kinyitja a száját, napokig ordítana velem egyfolytában, és az mindennek a tetejébe tönkretenné még a karácsonyt is. Egész úton egy hóeke megy előttünk, az ablaktörlők maximumra vannak állítva, Jennifer olyan görcsösen markolja a kormányt, hogy belefehérednek az ujjpercei. A hótól nem látjuk, hol van fent, hol van lent, és csak akkor vesszük észre a tárgyakat, amikor olyan közel vagyunk hozzájuk, hogy beléjük szaladhatnánk. Jennifer végre bekanyarodik a rendelő parkolójába, és a járda mellé áll. – Hát – próbálkozom. – Akkor négykor, jó? Egyszer bólint, mereven bámul ki a viharba. – És, izé, átjöjjek huszonötödikén reggel? Hogy kibonthassuk az ajándékokat? – Szólj az anyádnak, hogy hívjon fel! Magasra állítja a fűtést. – Oké. Kinyitom az ajtót. – Várj! – Jennifer megragadja a karomat. Azóta, hogy rászíjaztak a hordágyra, először néz a szemembe. – Dávid nem akarja, hogy ezt elmondjam, de bánom is én. Szeretlek, Lia. Mikor férjhez mentem az apádhoz, megesküdtem, hogy úgy foglak szeretni, mintha a sajátom lennél. De te bántottad a kislányomat. Reszket a haragtól. – Bántottad a koplalásoddal, a hazudozásoddal és azzal, hogy elrúgsz magadtól mindenkit, aki segíteni próbál rajtad. Emma mostanában nem bír két óránál többet aludni éjszaka. Lidércnyomásai vannak, szörnyekről álmodik, amelyek megeszik az egész családunkat. Azt mondja, lassan esznek meg minket, hogy érezhessük az éles fogaikat. A szívem négyesbe vált üresjáratból, és úgy felpörög, mint a pályán kifaroló versenyautó motorja. – Én… Elengedi a karomat, és a szájamra teszi a kezét.

– Hallgass! Bemész oda, és elmondod az igazat annak az asszonynak. Mondd el neki, mi van a fejedben, és miért csinálod ezeket a dolgokat! Mondd el neki, hogy minden valószínűség szerint nem lakhatsz tovább az apád házában, úgyhogy tanácsos lesz kitotóznod, miként lehetsz el az anyáddal! – Nem jöhetek vissza? – Nem engedhetem, hogy elpusztítsd Emmát is. Nem fogom megengedni. Elfordul az ülésen. Arcára keményen fölcsavarozta a kertvárosi mostohamama álcáját. – Négy órakor. Talán valamivel később, attól függ, milyenek az utak.

►052.00◄ Sheila, a recepciós, nincs a pultnál. Talán korábban elment, hogy megfőzzön karácsonyra. Rányomom a fülemet dr. Parker irodájának csukott ajtajára; valaki sír a másik oldalon. Parker dünnyög, aztán jön a stopperóra idegesítő ding!-je. A padlót nézem, amíg a síró páciens még mindig szipogva és hüppögve keresztülvág a várószobán, és ajtót nyit a viharba. Dr. Parker mindig kimegy a mellékhelyiségbe két rendelés között, és időnként meditációs szünetet tart. Még legalább öt perc, hogy szólítson. Felkészülve, kötésemmel felfegyverkezve jöttem. Be kell fejeznem ezt a kendő/sál/takaróizét, hogy elkezdhessek valamit Emmának – talán egy sapkát vagy egy pulóvert a plüsselefántjának. Kinézek az ablakon. Egy autó beragadt a parkolóban. A motor berreg, a kerekek pörögnek, a vezető nyomja a pedált, de nem jut sehova. Hóekék cammognak tova csörömpölő láncokkal, lapátjuk szikrákat röptét, ahogy kaparják fel a jeget az útról. Minden eltemetkezik a hóba. Olyan, mint egy másik világ. – Szar, mi? – kérdezi Cassie. A szívem dübörögve vágódik a bordáimnak. A szoba túlsó végében ül, lábát felpolcolva a kávézóasztalra, ölében a képeslap, a keresztrejtvénynél kinyitva. Az időjáráshoz öltözött: koporsói kék ruha, szürke orkánkabát, kötött sapka, mellette a széken a sapkához illő kesztyű, nyirkos, irhabélésű csizma. – Sose hagynak békén. Örökké csak: „Beszélj az agyfurkászoddal, beszélj az anyáddal, tedd azt, amit mondanak, miért nem vagy képes felnőni?” – Kitölt néhány kockát a keresztrejtvényben, aztán kiradírozza őket. – Függőleges tizenhárom. Tudsz egy ötbetűs szót a „szövetségre?” – Miért nem hagysz békén? – Hiányzol. A garatomnak olyan íze van, mintha mindjárt elájulnék. Sheila pultjának dőlök, és belecsípek az egyik vágásba a bordáim között. A kín olyan, mintha belém nyomtak volna egy sokkolót. – Te tudod, mit látott Emma, igaz? Cassie beír egy megfejtést a keresztrejtvénybe. – ”Kötés”, ez jó lesz talán. – Nem bírom elhinni, hogy ezt tettem vele. – Nem érdemled meg, hogy élj. – Úgy mondja, mintha azt mondaná, melyik farmer áll jobban. – Legközelebb használj nagyobb kést! Vágj mélyebbre! Essél túl rajta! – Nem hiszem, hogy meg akarnék halni. Horkant: – Ja, persze. Még egy tál pelyhet sem bírsz megenni úgy, hogy ki ne borulj. Te komolyan azt hiszed, hogy képes leszel valaha is valami nehézre, mondjuk arra, hogy főiskolára járj?

Vagy hogy állást szerezz, esetleg megélj a magad erejéből? No és a vásárlás a vegyesboltban? Júúúj, olyan ijesztő! Dr. Parker irodai vécéjét lehúzzák. Az ajtó felé araszolok. – Miért vagy ilyen komisz? – A barátok megmondják a barátoknak az igazságot. – Ja, de nem azért, hogy fájjon. Hanem hogy segítsen. Az egyik pillanatban még az ablaknál levő székben ül. A másik pillanatban előttem áll, belebámul az arcomra, fagypont alá hűti le a levegőt. A bőre durva, mint egy temetői szoboré. A szaga fojtogató. – Akarod, hogy segítsek, Lia-Lia? Meg lehet ölni egy kísértetet úgy, hogy keresztülszúrjuk a szívét kötőtűvel? Vagy legalább visszaküldjük a földbe, ahol a helye van? – Segítsek úgy, ahogy te segítettél nekem? – Az utolsó szótagot addig nyújtja, amíg kerepelni kezd a torkában. – Ahhoz mit szólnál? Nem vagy sovány. Gennyel töltött bálna vagy. Mamád bánja, hogy nem adott örökbe. Papád titokban azt gondolja, hogy igazából nem is az ő gyereke vagy. Az emberek kinevetnek, amikor reng rajtad a háj. Ronda vagy. Hülye vagy. Unalmas vagy. Az egyetlen dolog, amiben jó vagy, a koplalás, de még azt sem tudod tisztességesen csinálni. Csőd vagy. Kacsint. – Ezért szeretlek. Siess, oké? – Dr. Parker kinyitja az ajtót. – Kész vagy?

►054.00◄ Melegebbre állítja a fűtést, és ad egy vészhelyzetre való takarót, hogy terítsem rá a csúf, hajas stólára. – Elnézést, hogy ilyen hideg van. Igazán ki kellene cserélniük ezeket az ablakokat. Labdává gömbölyödöm a díványon, a hasamhoz szorítom a kötésemet. Dr. Parker visszaül az asztalához. – Nehéz időkön mentél át. Őszintén örülök, hogy itt vagy. Képzelem, hogy fájnak a varratok. Itt van az, amikor tizenöt percre befogom a számat, és tépdesem a fehér szöszt a karomon. Ám a szívem eltelik méreggel és dagad: olyan keményen veri magát a csontos ketrechez, hogy a fogam vacog, és a varrataim el akarnak pattanni. – Úgy érzem, mintha egy egész óceánt pumpáltak volna belém – mondja a szájam. – Az infúziók miatt? – kérdezi. – Locsogok minden mozdulattól. – Nagyon kiszáradtál. Az ivást is abbahagytad? Még vizet sem ittál? Kiveszem a kötést a tasakból. Sima, sima, fordított.. – Nem emlékszem. Lehet. – Hogy vannak a vágások? – A varratok jobban fájnak, mint a vágások. A doktor túl sokat tett belém. Alig tudok úgy mozogni, hogy ne tépjem fel őket. Dr. Parker hagy elfolyni egy csöndes percet, aztán megkérdezi: – Láthatom a varratokat? – Nem – mondom. – Még nem.

Bólint. – Mi más bánt? – Az a szag megőrjít. – Francba! Ezt nem akartam mondani! – Miféle szag? Az ölembe teszem a kötőtűket, és figyelem, ahogy a fonal rácsavarodik a kezemre. – Maga nem érzi, ugye? Lassan rázza a fejét, mert fél, hogy elijeszti ezt a furcsa, beszélő lányt, akit az én bőröm borít. – Le tudnád írni? – Először azt hittem, hogy sütemény, karácsonyi sütemény, és hogy azért érzem, mert a hülye agyam megpróbál beugratni, hogy egyek. De nem az. Hanem Cassie. Ha ezt a szagot érzem, közel van. – Cassie, a barátnőd, aki a múlt hónapban halt meg. – Gyömbér, szegfűszeg és cukor. Mint mikor odaég a sütemény. Először kellemes volt. Rá emlékeztetett. Most félek tőle. – Nem egészen értem. Ó, Istenem! ó, Istenem! A legmagasabb hegy tetején állok. A jeges talaj rázkódik, földrengés van, alattam lángokban nyílik meg a világ, acélkarok le akarnak húzni a mélybe. Mozognom kell. Nem maradhatok itt. Levetem magamat a hegyről, és kinyitom a számat. Mesélek Marrigan ómama temetéséről és az árnyékokról, amelyek azóta ólálkodnak a dolgok peremén. Elmesélem, hogy szellemeket láttam a kirakatokban és a régi tükrökben, és hogy a többségük egész kedves, de nem mind az. Míg mozog a szájam, a szoba hosszúra, keskenyre nyúlik, mintha óriás kezek húznák a vörös gumifalakat. Dr. Parker hangja összezsugorodik, az íróasztala egyre távolabbra csúszik tőlem. – Félsz a-szellemektől? – Cassie-től igen. A fonal annyira megszorul a kezemen, hogy az ujjaim bordóra változnak. – Tudnál beszélni erről? Beszélek. Elmondom neki az összesrohadtCassiesztorit, hogy hogy ült fel a koporsóban, hogy lesett rám éjszaka, hogy mászott be a fejembe, kísértette minden lépésemet, havat csinált a drogériában. Hogy hagytam abba a gyógyszereim szedését, hogy szedtem be extra gyógyszereket, hogy edzettem órák hosszat éjszaka, hogy hagytam abba az evést, az ivást, és vagdostam és hasogattam, hogy Cassie múljon el, minden múljon el! És nem működik semmi. Eső, eső, eső, folyik az arcomon, majdnem megfojt. Dr. Parker egy pillanatra sem veszi le rólam a pici pókszemét: azzal csalogatja ki belőlem a szavakat, hogy mozdulatlanul ül a hálója közepén, alig lélegzik. Addig beszélek, amíg a torkom kiürül, és a kezem érzéketlen lesz. Dr. Parker kijön az asztala mögül, és gyengéden letekeri a pamutot. A vér ismét utat éget magának az ujjaimba. Dr. Parker letörli a könnyeimet egy puha papír zsebkendővel, és mellém ül. – Ki tud még erről? – Senki. Nem, várjon csak, ez nem igaz. Cassie tud. – Sose szóltál a szüleidnek, hogy kísérteteket látsz? Akkor sem, amikor kisebb voltál? – Az kizárt. Anyu azt mondta volna, hogy hagyjam abba a drámázást. Apu azt javasolta volna, hogy vegyem fontolóra a költészetet mint főszakot, esetleg doktoráljak gótikából. Sose hallgatnak meg, és alig látnak. Én egy baba vagyok, amelyet kinőttek.

Dr. Parker cseresznyeízű, köhögés elleni cukorkát vesz elő a kardigánja zsebéből, kicsomagolja a papírból, és a szájába teszi. A cukor kocogtatja a fogait egy darabig. Odakint egyre magasabbra nő a hó. Végre megszólal. – Miért ma mondod el ezt? Nyelek egy keserveset. Már úgyis nyakig ülök ebben. Ennyi erővel ki is tálalhatok. – Cassie meg akar ölni. Azt mondja, csapdába estem az élők és a holtak között, és azt akarja, hogy lépjek be a csapatába. Most is kint ül a váróban, és keresztrejtvényt fejt. – Láttad ott? Dr. Parker a kézfejemet dörgöli. – Mondtam neki, hogy hagyjon békén. Nem akar. Ding! A pofa-be stopper félbeszakít. Dr. Parker összeszorítja az ajkait, és feláll, lassan megfeszítve háta és lába izmait. – Most látod Cassie-t? – Nem, nincs itt, annak az ajtónak a másik oldalán van. Vagy volt. Ellenőrizze a keresztrejtvényben! Elrontotta a függőleges tizenhármat. Azt írta be, hogy „kötés”. „ Frigy”nek kellett volna lennie. Míg magyarázok, dr. Parker vizet csorgat egy polisztirol pohárba, és beteszi a mikrohullámúba. – Ellenőrizheti a magazinban. – Begyömöszölöm a fonalat a szatyorba. – Nem az ujjamból szopom ezt; nem hallucinálok. Olyan valós, mint a vér a kötéseimen, vagy az a köhögés elleni drazsé a szájában. – Azt nem lehet igazolni, hogy ki fejtette meg a keresztrejtvényt – mondja. – De hát mondtam, hol hibázta el! Kiveszi a csészét a mikróból, beledob egy teafiltert, utána szór egy tasak cukrot, megkeveri egy műanyag pálcával. – Akkor láthattad, amikor lapozgattál, vagy magad követted el a hibát. – Gondolom. Hangok hallatszanak a váróból, a következő páciens elég elkeseredett lehet, ha a szenteste délutánján jött el ide, hóviharban. Dr. Parker nyújtja a csészét. – Tea – mondja. – Az mindig segít. Kortyolok. Olyan íze van, mint az édesített ceruzaforgácsnak. Dr. Parker visszaül az asztalához, és fölveszi a tollát. – Igazán büszke vagyok rád, Lia. Ma többet végeztél, mint az elmúlt két évben. – Följegyez valamit egy sárga jegyzettömbre. – Engedélyezed, hogy megbeszéljem ezt az ülést? Az orromat fújom. – Persze. Miért ne? – Köszönöm. Beszélni akarok erről a New Seasons igazgatójával. Talán ki tudunk dolgozni egy másfajta kezelési tervet. Talán az ő intézménye nem a megfelelő hely neked. Az orromat fújom. – Maradhatok otthon, és kezelhetnek ambulánsán? Dr. Parker felír még valamit, mielőtt válaszolna. – Nem. Nem ezt mondtam. Van valami a hangjában, ami megdermeszt. Kezem, amely újabb papír zsebkendő után nyúl, megáll a levegőben. – Nem értem. – Azt hiszem, fontolóra vehetnénk egy pszichiátriai gondozóintézetet.

Mennydörgés hallatszik kintről, égzengés a hó közepén. Az ablakok remegnek. Dr. Parker tovább beszél, mintha ez mindennapos esemény lenne, mintha megszokta volna, hogy vigyorgóba küldjön rémült kislányokat. – Te a legjobbat érdemled – folytatja. – Gyakorlott embereket, akik tudják, hogyan állítsák helyre a lelked egyensúlyát. Ha majd a hallucinációkat és a téveszméket megfékezték, neked is könnyebb lesz az önképeden és a számodra oly fájdalmas kapcsolatokon dolgoznod. – Azt gondolja, hogy kitaláltam – mondom. – Nem hiszi el, hogy szellemeket látok. – Úgy hiszem, hogy teremtettél egy képletes világegyetemet, amelyben hangot adhatsz legsötétebb félelmeidnek. Igen, egy bizonyos nézőpontból hiszek a kísértetekben, de azokat mi teremtjük. Mi kísértjük önmagunkat, és olykor olyan jó munkát végzünk, hogy letévedünk a valóság ösvényéről. – Feláll. – Nagyon nem szívesen hagyom most abba, de a másik páciens már vár. Igazán büszke lehetsz magadra, Lia. Ma áttörést hajtottál végre. Ki visz haza? – Jennifer. Félrehúzza a függönyt, és kinéz a parkolóba. – Fekete szabadidő-autó, ugye? Nem látom kint. – Jennifer utál vezetni rossz időben. – Biztos, hogy hamarosan itt lesz. Bocsásson meg, azt mondta két perce, hogy javasolni fogja beutalásomat egy vegytiszta, bolondoknak való diliházba, csak azért, mert végre elmondtam az igazságot? Jobb későn, mint soha. Követem a váróba, ahol egy nagyon zabos anyuka ordít suttogva a lányára, aki úgy néz, mintha ölni tudna. Dr. Parker int nekik, hogy menjenek be a szobájába. – Vigyázz magadra, Lia! – mondja. – Holnap felhívlak.

►055.00◄ Cassie eltűnt. Rálapozok a képeslapban a keresztrejtvényre. Függőleges tizenhárom: kötés. Vízszintes tizenöt: Cassandra. Függőleges hét: Lia. A nevünk nem válasz a kérdésekre, de belefér a kockákba. Ez tetszene dr. Parkernek. Bele akar dugni egy kockába, amely akkora, mint egy diagnózis. Bele is fog dugni, hadd bámuljanak az emberek, hadd dugják be az ujjukat a rácsok között! Ismertem három lányt a New Seasonsből, akik megjárták a pszichiátriát. Kerry, Alvina és Nicole. Rémtörténeteket meséltek, miközben felüléseket csináltunk a zuhanyozóban, fekvőtámaszoztunk vagy terpeszugrásokat végeztünk a hajnali három órás holdfényben. Tényleg van kipárnázott cella, mondták. És kipárnázott kényszerzubbony, azoknak, akik totál becsavarodtak. Olyan tömény gyógyszerelés, hogy elfelejted a nevedet, ordítás a folyosókon, olyan lámpák, amelyeket sose oltanak le. Ott sose volt reggel, és sose volt éjszaka, mondta Kelly. Soha. Lehet rosszabb, mint a felnőtt asszonyok, akik a folyosónkon laktak, de nem nagyon szóltak hozzánk? Jégviráglányok, akik huszonöt, harminc, ötvenhét évesek voltak, de a tizenegy éves korukból maradt csontketrecben járkáltak; azok a kongó üregek, akik vérző szemmel vonszolták magukat kezelésről kezelésre, örökké méredzkedtek, de sose voltak elég súlyosak? Egy napon elviszi őket a szél. Senki sem fogja észrevenni. Autó gördül be a parkolóba. Nem Jennifer. Gyorsabb lenne gyalog, csakhogy máris félig megfagytam, és fáradt vagyok.

Tanulmányozom a falon a diplomákat. Megrémítettem dr. Parkert. Nem ismerheti el, hogy a kísérteteim léteznek. Ha elismerné, ezzel romba döntené a saját változatát a valóságról. Ha nekem van igazam, akkor szófia beszéd az összes elképzelése a traumáról, a magaviseleti változásokról, az intraperszonális kommunikációról és a lezárásról. Fikció. Mese nyűgös pácienseknek, akiknek alvásra van szükségük. Mindkettőnknek igaza van. A holtak hazajárnak és kísértenek, és bebújnak éjszaka az ágyadba. A kísértetek besurrannak a fejedbe, amikor nem figyelsz oda. A csillagok összeállnak, és a tűzhányók üvegdarabokat szülnek, amelyek megjósolják a jövőt. A farkasbogyó erősebbé teszi a lányokat, de néha megöli őket. Ha vonítasz a holdra, és véresküt teszel, a tied lesz minden, amit kívánsz. Vigyázz, hogy mit kívánsz! Mindenben van turpisság. Dr. Parker és az egész családom egy papírmasé világban élnek: Újságpapírcsíkokkal és egy kis enyvvel foltozzák be a problémákat. Én a másvilág mezsgyéjén élek. A kísértet szó itt úgy hangzik: emlék. A terápia szó ördögűzést jelent. Látomásaim visszhangzanak és sokasodnak. Nem tudom, hogyan találjam ki, mit jelentenek. Nem tudom, hol kezdődnek, vagy hogy véget érnek-e. Ám egyet tudok. Ha még egyszer megfurkásszák a fejemet, vagy elúsztatnak a pirulák óceánján, sose térek vissza.

►056.00◄ Tárcsázok a recepcióspult telefonján. Jennifer mobilja egyenesen tovább kapcsol a hangpostába. Apué is. Dr. Matrigan még mindig a kórházban van, nem is érdemes megpróbálni. A hó olyan gyorsan hullik, hogy alig látszanak az utcai lámpák. Autók átnyékpúpjai másznak, apró hegyeket visznek a hátukon. Jennifer pánikba esik a havazástól, mindig attól fél, hogy a kerekek kipörögnek, és farolás lesz a vége. De hát megígérte. Ide fog jönni, elvisz anyám házához, ahol nincs karácsonyfa, mert azzal csak a baj van. Folyadékokat veszek magamhoz, és kiválasztom őket egy műanyag tartályba. Anyu telefonálni fog, hívásokat fogad, és megtesz mindent, amit kell, hogy bezárathasson egy vasrácsos pincebörtönbe. A hó olyan gyorsan esik, hogy megfojthatna minket. Taxit hívok. Felajánlom, hogy a tarifa dupláját fizetem az időjárás miatt. A pacák pontosan két perc múlva jelentkezik. Jennifer még mindig sehol. Beszállok, mondom neki, hogy mit akarok. Elnézést kér, amiért a fűtése nem működik. Mondom, hogy nem érdekes. A taxi megáll a banknál. Beengednek, pedig már csak egy perc van zárásig. A taxi megáll a pizzázónál. Azok sose tartanak zárva. A taxis nem akar kivinni a Kapuhoz. Azt mondja, olyan nincs, hogy kapjon egy fuvart vissza a városba, és mi lesz, ha megreked a hóban? Meglobogtatok előtte három húszdollárost, és kérem, hogy siessen. A motel parkolójában egyetlen autóméretű púp van, egy El Camino. A taxisofőr nem hajlandó behajtani a parkolóba, mert nem ekézték. Odaadom a pénzét, felmarom a táskámat, a kötőtáskámat meg a pizzát, és belegázolok a hóba. Elijah kinyitja a 115-ös szoba ajtaját, de rajta hagyja a láncot. A szél lefújja a csuklyámat. – Kérlek!

►057.00◄ Behozom a vihart a csizmáimon, és kétségbeesetten hadarok. – Oké, figyelj! Az apám kirúgott, az anyám őrültségeket parancsol. Ő csak bámul. Az orra alá dugom a pizzásdobozt. – Halljak egy példát! – mondja. – Ahányszor vécére megyek, egy műanyag pohárba pisiket, hogy megmérhesse. Az ágyra teszi a dobozt. – Miért? – A mániája a testem. Mindig is az volt. Kicsi koromban tofuval etetett normál bébiétel helyett. Amikor hároméves lettem, beíratott balettre. Ki csinál ilyet? – Tehát idejöttél, hogy legyen egy szabad éjszakád? Egy kis szülőmentes vakáció? Leveszem a kesztyűmet. – Nem egészen. Mikor mész el? A kesztyűmért nyúl, kiviszi a fürdőszobába. – Holnap, ha megtisztítják az utakat. Add ide a kabátodat, hadd akasszam a fürdőkád fölé! Kigombolom a kabátomat, és levetem. – Olyan hamar? – Senki sem foglalt szobát karácsonyra. – Viszi a kabátot a fürdőszobába, menet közben kikap egy vállfát a faliszekrényből. – Charlie elindult a nővéréhez Rhode Islandbe, még mielőtt kitört a vihar. Nekem csak be kell zárnom, lapátolnom kell orrvérzésig, aztán irány dél! Rászánok egy percet, hogy lélegezzek, és körülnézzek a szobában. A lapokat és a ragasztószalag-darabkákat óvatosan lehámozták a falakról. A ruhák a faliszekrényből és a fiókokból átkerültek az ajtó melletti fekete szemeteszsákokba. A noteszek kötege a rozzant tejesrekeszben van. – Hadd menjek veled! – Vacogok. – Most ürítettem ki a bankszámlámat. Van egy rahedli pénzem pesztrálásból. Kápé. Fizethetem a benzint, és segíthetek vezetni. – Hát, nem tudom – mondja. – Megszoktam, hogy egyedül utazom. Többet is mond, de a fülem nem működik. Fekete pontok fenyegetőznek, hogy a padlóra küldenek. Nem ájulhatok el. Ez az egyetlen esélyem. – Szerintem nem figyeltél – mondom. – Majdnem ezer dollárom van, és egy hitelkártyám, amelyet addig használhatunk, amíg apám le nem tiltatja. Akarsz… ::szédül/tömegvonzás/padló/sötétség::

►058.00◄ Elijah ágyában ébredek. Ruhástól, pokrócok alatt. A lábamat olyan magasra polcolta párnákkal, hogy nem látok túl rajta. Elijah fölém hajol. – Jól vagy? Mi a fene történt? Megérintek egy puklit a homlokomon. – Nyilván elájultam. Nem hívtál mentőt, ugye, nem? – Kellett volna? – – Nem. Erőlködöm, hogy felüljek. – Rosszul vagy? – Egy kicsit. – A fekete pontok megint a szemem előtt táncolnak. Visszafekszem. – Két napig kórházban voltam, mert kiszáradtam. Még rozoga vagyok egy kicsit. Nem ügy.

A szeme kidülled. – Viccelsz? De mennyire, hogy ügy! Nem jöhetsz velem – még csak itt sem lehetsz! Ha itt lesz a nyakamon egy újabb halott lány, a zsaruk fütyülnek rá, hogy van-e videós alibim. El kell menned. – Nem mehetek haza. – Nem érdekel, hova mész! Nem maradhatsz itt velem. Kimutatok az ablakon. – Látod azt a vihart? A rendőrségnek nincs elég embere a balesetekhez; az utak felét lezárták a hófúvások miatt. Tizennyolc éves vagyok, józan vagyok, nincs ellenem elfogatóparancs. Nem fognak keresni, megígérem! – Talán nem, de a szüleid fognak. – Fogalmuk sincs arról, hogy jártam már itt. Nem mondtam el nekik, hol dolgozol, vagy hogy hogyan ismertelek meg. Elveszi a kártyacsomagot a televízió tetejéről, és egyesével dobálja vissza a lapokat a pakliba. Néhány kicsúszik, és a padlóra hullik. – Nem tetszik ez nekem. Ki fog rúgni, és nekem telefonálnom kell nekik, és majd megjátsszák, hogy épp eleget izgultak miattam ahhoz, hogy beültessenek egy autóba, és majd elvisznek egy elmegyógyintézetbe, ahol be vannak meszelve az ablakok, és sose fogom tudni, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, és addig tartanak ott, amíg elfelejtem a nevemet, mert végső soron semmi sem számít. Megint hullik az arcomra az eső. – Kérlek! – Ne, ezt ne! Ne sírj! Hagyd abba! Gyűlölöm, amikor sírnak a lányok! – A fürdőszobába megy, és egy guriga vécépapírral tér vissza. – Nesze! Tépek egy darabot, megtörlöm a szememet, orrot fújok, de a könnyek csak folynak. – Mi történt? – Az ágy mellé térdel, hogy egy szinten legyünk. – Mi a fene megy itt? – Elcsesztem – suttogom. – Nagyon. De tényleg nagyon. – Terhes vagy? Cracket szívsz? Bankot raboltál? Lelőttél valakit? – Megmutatom. Lassan felülök ismét, és leveszem a pulóveremet, a garbómat, a hosszú trikómat. Amikor az utolsó rétegért nyúlok, fölemeli a kezét. – Nem! Állj! Odáig nem megyünk. Ez már most sem működik. Egyáltalán nem. Várjunk csak, ez vér? Sziszegve leveszem a kombinémat. – Segíts fel! Hagyja, hogy a karjára támaszkodjak. Felállók, tízig számolok, hogy lássam, nem ájulok-e el ismét, aztán letekerem magamról a pólyákat, és a padlóra ejtem a gézt. Elijah pillantása végigsiklik a vágásokon és a varratokon, a törött drótként meredező, fekete csomókon. Megjelentek a véraláfutások, alkonyati színek húzódnak a feszes csontokon. Nem látja a mellemet, sem a derekamat vagy a csípőmet. Csak a lidércnyomást látja. – Mi történt? – suttogja. – Leestem a térképről. – A kombinéért nyúlok, visszaveszem magamra. Puhább, mint a kötések. – A húgom látta, amikor csináltam. Az ő neve Emma. Focizik, bár utálja. Kilencéves, és nagyon szeret engem, és… – várok, amíg visszajön a hangom – ...és én elintéztem egy életre. Nem maradhatok itt. Túl sok embert bántottam. A hó zuhog, addig gyűlnek egymáson a súlytalan pelyhek, amíg olyan súlyosak nem lesznek, hogy beszakad alattuk a tető. – Megérinthetem a karodat? – kérdezi végül Elijah. – Persze.

Kezébe fogja a jobbomat, és felcsúsztatja a hüvelykujját az alkaron, az ulna és a radius közötti vápában. Átfogja ujjaival a könyököm bütykét, a mutató- és a hüvelykujjából gyűrűt formál, amely simán felcsúszik a bicepszemen. – Mennyi a súlyod? – kérdezi. – Nem elég. – Szipogok. – Túl sok. – Felszakad belőlem egy hüppögés. – Nem tudom megmondani. – Öltözz fel! – Nyújtja a trikómat. – Két feltétellel velem jöhetsz. – Mik azok? – Kidugom a fejemet és a karjaimat, lehúzogatom magamon a trikót, a garbóért nyúlok. – Eleget kell enned, nehogy elájulj vagy meghalj. – Még szép. – Másodszor. Fel kell hívnod a szüléidet, és meg kell mondanod nekik, hogy biztonságban vagy. – Nem, nem bírok beszélni velük! – Ha nem hívod fel őket, nem jöhetsz. – Te milyen gyakran hívod fel a családodat? Megkeményedik az arca. – Nekem nincsen családom. – Azt mondtad, hogy a faterod egy görény, de az anyádat szeretted. – Hazudtam. Tojásból keltem ki. Magam neveltem föl magamat. A szél a motelnek fújja a vihart. – Azt mondtad, hogy nem fogsz hazudni többé! – mondom. Elnéz mellettem az üres falakra. – Akarod tudni az igazságot? – Igen. Elijah fölveszi a pulóveremet, hüvelykujja simogatja az anyag puha belsejét. – Anyám halott. Akkor halt meg, amikor tizenöt éves voltam. Egy héttel később az apám utoljára vert össze, és mert visszaütöttem, kidobott. Ez volt a legjobb, amit valaha tett velem. Nyújtja a pulóvert. -Ó. Csak ennyit bírok mondani. – Nem linkelek – mondja jéghideg tekintettel. – Ha nem telefonálsz most azonnal, máris hívom a zsarukat, és feljelentelek mint betörőt. Üzenetet hagyok anyám otthoni üzenetrögzítőjén, mert így időbe telik, amíg megkapja. Mondom neki, hogy biztonságban vagyok, egy barátomnál vagyok, és majd felhívom. Elijah talál a tévében egy karácsonyi filmet. Szótlanul nézzük. Eszik két szelet pizzát, és rám mutat. Megeszem két szeletről a kérget. Két órával és két altatóval később elalszom. Nincs Cassie a fejemben. Nincs Cassie-bűz az orromban. Nincsenek kések, nincsenek zárak, még egy árva árnyék sincs a sarokban. Pizzatészta van a hasamban, amelyet még csak keresztül sem akarok szúrni. Kétszer felriadok. Első alkalommal az óra hajnali 1:22-t mutat. Arról álmodom, hogy hamut lapátolok. A lapát nyele olyan forró, hogy elejtem. Kinyitom a szememet. Olyan nehéz a fejem a piruláktól, hogy nem bírom felemelni a párnáról. Elijah az ablak mellett ül a parányi asztalnál, szájában cigarettával. A televízió ugráló árnyékai megvilágítják az arcát. Megkeveri a kártyát, egyszer, kétszer, háromszor. Leoszt egy handet. Visszateszi a pakliba, ismét kever – egyszer, kétszer, háromszor. A bicepszéig felgyűrte az inge ujját. Felkarján az ember-/szörnytetoválás fényesebben ragyog, mint a

cigarettája parazsa. Füst száll fel a bőréből, és úgy lebeg fölötte, mintha égne a feje. Hol Elijah változik a bőrén levő szörnnyé, hol a szörny változik Elijah-vá, olyan sebesen váltják egymást, ahogy a kártyák hullnak az asztalra: fless, fless, fless. A szemem átúszik feketébe. Amikor másodszor felébredek, a nap átperzsel a lyukas függönyön. Elijah elment.

►059.00◄ Széthúzom a függönyt. A helyet, ahol az El Camino parkolt, félig befújta a hó. Úgy tűnik, Elijah kétszer is elakadt, mire kijutott a parkolóból. Hallanom kellett volna a pörgő abroncsokat, a nyüszítő motort. Hallottam is volna, ha nem veszem be azt a második tablettát. Nem is ment el igazából. Valószínűleg benzinért és valami reggeliért ment. Meg kellett volna beszélnünk az éjszaka. Lefogadom, én is meg tudnék enni egy fél bagelt, talán egy kis joghurtot is. Visszabújok, a füstszagú takarók alá, és elalszom. Déli egy óra. Karácsony van, gondolom. A hóekézés megvolt. Karambolozott Elijah? Eltévedt? Csuporszám iszom a csapból a forró vizet, amíg ki nem tisztul a fejem. Határozottan hiba volt két altatót bevenni, mert idáig tartott, amíg észrevettem, hogy a tejesrekesz és Elijah noteszei eltűntek. És eltűntek a szemetes zsákokba tömött papírlapok és ruhák. De vissza fog jönni. Vissza kell jönnie. Kettőkor bekapcsolom a televíziót, és kötök, oda-vissza, oda-vissza, fogyasztok szimplán és duplán, ami összeráncolja a kötést a hosszú tűkön. Kötök egész délután. Kötök okokat, hogy Elijah visszajöjjön. Kötök bocsánatkéréseket Emmának. Kötök dühös gubancokat és leejtek szemeket minden tévedésemért, és kötök nedves, dagadt szemeket, amelyek borzalmasan néznek ki. Lekötöm az égről a napot. Alszom. Sötétben ébredek, nyúlok a villanyért, felkelek pisilni. Amikor visszajövök, meglátom a papírdarabot a táskám alatt. Széthajtogatom. Egy kulcs van benne, és Elijah levele. LTudom, hogy kísértenek, látszik a szemeden. Oda kel figyelned a látomásaidra. Bánj el velük! Gyűlölhetsz azért, mert elloptam a pénzedet, de azért nem, mert otthagytalak. A családod segíteni akar. Szeretnek téged. Nem helyes, hogy ettől elfutsz. Békesség, E Ui.: Ez az iroda kulcsa. Az ételautomata nyitva van. A sajtos kekszből ne egyél! Öregebb nálad. Hagyott nekem egy húszdollárost. Gondolom, taxira. Megint havazik. Eszem még két pirulát, és átúszom fehérbe.

►060.00◄

Azt mondják: „Edd meg ezt, Lia! Edd meg ezt kérlek egyél kérlek csak ezt kérlek ezt a picit! „Kérlek.” A varjak peckesen követnek, szárnyaikat szép rendesen összehajtják, sárga, éhes szemük fölméri a lágy részeimet. Megkerülnek, egyszer, kétszer, háromszor, karmuk karistolja a templom kőpadlóját. Összegömbölyödöm a fagyott oltáron. A varjak rám röppennek, fekete tollak töltik meg a szájam, a szemem és a fülem. testem motelszobám egyedül Esznek. Darabokat tépnek ki a csőrükkel – egyet a lábikrámból, egyet a könyököm hajlatából –, lerántják a húst a csontról, és elrepülnek a kincsükkel.

►061.00◄ Órákba telik, amíg kivonszolom magamat az álomból, vissza a 115-ös szoba ágyába. Nem, napokba. Órákba vagy napokba vagy hetekbe. Nem tudom megmondani. Nem tudom, hány pirulát vettem be. Minden fáj. Férgek rágják a vágásaimat, keresztülrágják magukat az ízületeimen, rút csontjaim belsejébe. Szívem nyúlként nyargal, aztán elfekszik a sárban hibernálódni. Ha lenne egy késem, elég mélyre vágnék, hogy véget vessek ennek a játéknak. Még csak egy műanyag villám sincs. Fölveszem a kötőtűimet. Képes lennék. Ha igazán meg akarok halni, ebben a pillanatban, ezen az üres helyen, felszúrhatnám egy eremet: könnyű látni őket. Kimehetnék a hóviharba, ledőlhetnék a hóba, és elvérezhetnék. A vérveszteség és a kihűlés olyan, mintha elaludnék, mintha megszúrtam volna a kezemet egy tüskével vagy egy orsóval. Képes lennék. Pók lóg a lámpaernyőről. Felém lendül, súrolja az arcomat, és az ágy fejtámlájára érkezik. A helyére táncolja a fonalat, aztán visszalendül. Ismétismétismét. Előzsonglőrködi pici kezéből a fonalat, lábai fekete késként hasítják a fényt. Hálója szálról szálra nő. Mindegyik utat épít a következő lépéshez. Elsők a küllők, aztán jönnek a létrák. Még több selyem, még több feszültség, még több sétány: a pók önmagából szövi meg a világot. Ha pókasszony lennék, szőnék egy eget, ahol megfelelően állnak együtt a csillagok. A matracokat szorosan felkötöznék a teherautóikra, a testek sose repülnének ki a szélvédőn. A borszín tenger fölött felkelne a hold, és csak olyan szüzeknek és muzsikusoknak adna kisbabákat, akik hosszan és buzgón imádkoztak értük. Az eltévedt lányoknak nem lenne szükségük iránytűre vagy térképre. Találnának mézeskalácsösvényeket, amelyek kivezetnék őket az erdőből, hogy ismét hazajussanak. Sose aludnának ezüstkoporsóban, fehér bársonytakarók alatt, addig nem, amíg nem válnak krepp-papír nagymamákká, akik felkészültek az útra. A pók felsóhajt, és csendesen énekelget magának. A nevem Lia. Van anyám, Chloe, van apám, David. És húgom, Emma. És Jennifer.

Anyám be tud nyúlni idegenek felnyitott mellkasába, hogy megjavítsa törött szívüket, de nem tudja, milyen zenét szeretek. Apám azt gondolja, hogy tizenegy éves vagyok. Felesége megtartja, amit ígért. Hozott nekem egy testvért, aki arra vár, hogy hazamenjek, és játsszunk. A nevem Lia. Csontjaim kimásznak az ágyból, és az ablakhoz vonszolódnak a padlón. Meghúzom a zsinórt, amely a függönyt nyitja. A nap megállt a föld közelében. Nem tudom, merre van kelet. Nem tudom, hogy ez most alkonyat vagy hajnal. Visszaülök. A tükör visszaveri a mögöttem levő ablak és a hó sápadt fényét. Nem látom magamat az üvegben. Nem vagyok ott. Vagy itt. Behunyom a szememet, kinyitom. Nincs különbség. Elfordítom a fejemet, mert hangot hallok. Levegő bugyborékol a vízben. A tüdőm. Még lélegzem. Ez jó jel. Van rá esély, hogy akarhatok élni, ha előbb alhatok egy kicsit.

►062.00◄ Feketeségben ébredek. Az idő elakadt a melaszban, a keverőtálba öntött, fekete melaszban. A tükör mutatja a kinti sötétséget. Éjszaka. A nap lement, nem feljött. A Kapuban vagyok. 115. A szörnyfiú elment. Fölveszem a telefont: nincs tárcsahang. Alszik a motel, bezárt az ünnepekre. Karom megküzd a takarókkal, lábam megtalálja a padlót. Nem várja, hogy én döntsek. Megy. Megyünk. A hideg örvénylik a bokám mellett, éhesen várja, hogy lehúzhasson a földre. Egy hónapba telik, hogy megleljem a dzsekimet. Egy évbe, hogy befűzzem a bakancsomat. Fogd a kötést! Fogd a táskát! Fogd a kést! A szívem remeg, mint a dobozból kitöltött áfonyabefőtt. Lépj ki! A havazás elállt. Magasan függ a holdsarló, a csillagok vacogva dörzsölik a kezüket. Gleccserszél hasít bele a bordáim völgyébe és a pici repedéseken át a csontjaimba. Nincs sok időm. Az iroda felé csoszogok. A 113-as ajtaja nyitva áll. Égnek a villanyok. nem! Ez nem lehet! Minden le van zárva! Minden fagyott! nem! igen! Belesek. Cassie törökülésben kuporog az ágyon, előtte a pokrócon pasziánsz. Ahogy átlépem a küszöböt, a levegőbe dobja a kártyákat. – Végre! – rikoltja. – Miért késel te mindig? Már megint eltévedtél, mi? A szobája meleg. A tévében vacak rajzfilm megy. Az asztalon megharapdált mézes sütemények egy tányéron, mellettük egy palack vodka. Egy mikrobán kukorica pattog. Lehúz, hogy üljek mellé. – Oké, figyelj! A következő pár perc marha szar lesz. Bocs, de ezt nem lehet megúszni. Megkönnyíteném, ha tehetném. – Miről beszélsz? Kuncog.

– Hagyd abba a hülyéskedést! Ez komoly pillanat. Átkelsz. – Fel kell hívnom a szüleimet. – Nem teheted. – Mi? Mi folyik itt? Megpaskolja a vállamat kőujjaival. – Lia, édesem. Haldokolsz. Szédítő, mi? Baromira bizarr érzés. Mindjárt megáll a szíved. Ellököm a kezét. – Nem akarok játszani! – Nincs választásod. Ez a sorsod. Itt az idő. – Ismét értem nyúl. Vékony ködpántlikák folynak az ujjaiból, és rátekerednek a karomra. – Lazíts! Annyira nem fáj. – Haza akarok menni! – Átkelés előtt nézzél balra, aztán jobbra! – Meg kell tanítanom Emmát kötni! Megígértem! – Vesznek majd neki egy DVD-t. – De én nem akarok! Lassan mondja: – A veséd két órája leállt. Kiéhezettség plusz kiszáradás plusz kimerültség, megtetézve majdnem-túladagolással? Szép munka, Lia-Lia. A tüdőd megtelőben. Már csak pár perc. Lazíts! Előrehajol, és fúj egy ködkoszorút, amely úgy hullik rám, mint a máglya füstje. A szívem csap egyet. Lélegezni próbálok. A tüdőm nem tágul. Egy pillanatig, egy üvegkoporsós pillanatig fel akarom adni. Fagyás. Elvérzés. A megadás könnyen lenyelhető. Utána alhatnék örökre. Hülye szívem ismét csap egyet a sárban, még nem készült fel a hibernálásra. Még egyszer. Aztán harmadszor, gyorsabban, Apró tüzet gyújt a véremben. Hadonászok, hogy áttörjek a ködön. – Nyisd ki a szád! – He? – Ha a végét járom, kedvesnek kell lenned hozzám. Ugyan már, Cass, csak egy kis szívesség! Vállat von, sóhajt, aztán kinyitja a száját. A nyelvén fekszik a zöld korong, a vulkánban született, zöld látóüveg, amelyet vele temettek a földbe. Lekapom. – Nem! – visítja. Próbálok felállni, de a lábam nem hallgat rám. – Az az enyém! A karomra csap. Az üveg átrepül a szobán, és ugrik egyet a szőnyegen. Egymást lökjük félre, test és árnyék, csont és káprázat. Cassie kerül közelebb az üveghez, de nem látja. Benyúlok a kis asztal alá, mímelve, hogy ott van. Cassie megragadja a dzsekim hátát, és félrehajít. – Hö! – motyogja, az asztal alatt kotorászva. Ujjaim addig tipegnek a szőnyegen, amíg meg nem találják. Cassie feje félig bent van az asztal alatt. A szememhez tartom az üveget. Mocskos. Megnyalom, zöld cukorka pezseg a nyelvemen. Cassie megdermed a hangtól. Akkor fordul meg, amikor ismét fölemelem az üveget, és átnézek a lombzöld kristályon, ki az ablakon a magasba, ahol felsorakoznak a csillagok. Cassie sikolyát elegánsan letompítja a fehér bársonyburok. Szemem mögött száz jövőt villvillvillogtat a fény. Orvos. Hajóskapitány. Vadőr. Könyvtáros. Valaki, akit szeret az a férfi, vagy az a nő, vagy azok a gyerekek, vagy akik rám

szavaztak, vagy aki megfestette a képemet. Költő. Akrobata. Mérnök. Barát. Gondnok. Bosszúálló forgószél. Egymillió jövő: nem mind szép, nem mind hosszú, de mind az enyém. – Hazudtál! – mondom. – Van választásom! Cassie hátraesik az ágyra. Duzzog, keresztbe fonja a karját. – Igaz. Hagyj békén! Menj, éljél igazi életet! Az én hibám, hogy elkúrtam. Fölemelem az üveget. – Nézz át ezen! Talán visszajöhetsz. – Arrafelé nem működik. Vannak igazi törvények is a fizikában, tudod. Azokon nem változtathatok. Itt ragadtam örökre. – Középen? A világok között? – Ja, az a kísértet klasszikus meghatározása, nem? – Teljesen halott akarsz lenni? – kérdezem. – Igen. – Rázza a fejét, nem vesz tudomást a könnyeiről. – Nem. Talán. Néha látok belőle felvillanásokat, mint mikor gépről nézed a tájat. Van benne valami, ami a kölyökkoromra emlékeztet, amikor a mienk volt a világ, de nem tudom, miért. Szívem vörös zászlót lobogtat. Sietnem kell. – Gyorsan mondd meg, mi az, ami a legjobban hiányzik! – Hogy? – Mi hiányzik a legjobban akkorról, amikor éltél? Szeme elhomályosodik a nyári fellegektől. – A hang, ahogy mama énekel, kissé falsul. Az, hogy papa eljött minden úszóversenyemre, és még a víz alatt is hallottam a füttyentését, még akkor is, ha utána ordított velem, amiért nem igyekeztem jobban. Míg beszél, lassan az ajtóhoz megyek. Nem veszi észre. – Hiányzik a könyvtárba járás. Hiányzik a szárítóból frissen kikerült ruhák szaga. Hiányzik, ahogy leugrok a legmagasabb trambulinról, és pontosan beletalálok a célba. Hiányzik a gofri. Ó! – A feje hátracsuklik, mintha éppen lebegne. A szélei halványulnak. – Ó, Lia, ez borzasztó! Ez sose jutott eszembe, hogy a legjobb részeket magammal vigyem. Kinyitom az ajtót. – Jobban érzed magad? Cassie átlátszó. – A legjobban. – Akkor jó. A szívem ráng. – Menj az irodába! – mondja. A teste eltűnik, mint a pára a napon. – A falon még működik a nyilvános telefon. A felső fiókban vannak negyeddollárosok. Siess! – Bocsáss meg! – mondom. – Bocsásd meg, hogy nem vettem föl! Szeme villog, akár a csillagok. – Bocsásd meg, hogy nem telefonáltam előbb! ►063.00◄ Majdnem az egész hátralevő életembe kerül, amíg elérek az irodához, de mivel a látomásaimra a hold ügyel, és együttállnak a csillagok, a fiókban ott vannak a negyeddollárosok, és működik a nyilvános telefon. Felhívom anyámat, és megadom az útirányt, hogy rám találhasson. Mondom neki, hogy végre élek, de sietnie kell. A mentősök rácsapnak a varázspálcájukkal a szívemre, amíg robogunk a kórházba. Egyszer, kétszer, háromszor.

►064.00◄ Azt mondják, hogy tíz napig voltam a kórházban. Aludtam. Álomtalanul.

►065.00◄ Harmadik látogatásom a New Seasonsben eddig a leghosszabb: maraton, nem pedig vágta a kijárathoz. Többnyire sétálok. Megállok, és leülök, ha fáradt vagyok. Rengeteget kérdezek. Időnként jön egy vagy három nap, amikor viharfelhők vannak a fejemben. Valamivel többet ülök és hallgatok, amíg elvonulnak. Ezúttal nincs játék. Nincs éjféli közös edzés a zuhanyozóban. Nem öntöm az ételt a növényekre, nem dugom a fehérneműm alá, nem pénzelek le egy ápolót, hogy hazudjon a táplálékfelvételemről. Kerülöm azoknak a lányoknak a drámáját, akik még mindig nyakig ülnek a hóban, és olyan sebesen futnak a fájdalom elől, ahogy csak bírnak. Remélem, ők is rájönnek majd. Az evés gondolata ijesztő. A gonosz hangok mindig ugrásra készek, alig várják, hogy visszaránthassanak. ::Hülye/ronda/hülye/undok/hülye/hájas hülye/pólyás/hülye/lúzer/hülye/csőd:: De én nem hagyom őket. A szájamba teszek minden falatot, és igyekszem nem számolni. Nehéz. Elveszek egy fél fahéjas bagelt, és azonnal rám ugranak a számok, huhú! Fél bagel (165). Egész bagel (330). Két evőkanál zsíros krémsajt (80). Lassan belélegzek. Az étel élet. Kilélegzek, megint belélegzek. Az étel élet. Hiszen épp ez a probléma. Ha élünk, bánthatnak az emberek. Könnyebb bemászni egy csontkalitkába vagy a zűrzavar hótorlaszába. Könnyebb kizárni mindenkit. De ez hazugság. Az étel élet. Elveszem a bagel másik felét, és mindkettőt megkenem krémsajttal. Fogalmam sincs, mennyit nyomok. Ez valósággal halálra rémít, de igyekszem leküzdeni. Kezdem nem kilogrammokkal mérni magamat, hanem erővel. Néha mosolyokkal. Sokat olvasok. Emersont, Thoreau-t, Wattsot. Sonya Sanchezt: igaza volt Elijah-nak, tényleg döbbenetes. A Bibliából pár oldalt. A Bhagavad-gítát, dr. Seusst, Santayanát. Félszeg, ügyetlen verseket írok. Emeletünk elgyalogol egy étterembe. Eszem egy gofrit sziruppal, és kérek még. Tanítanak bridzselni. Nem érdekel a póker. Nincs több tét. Anyu és apu és Jennifer látogatnak. Beszélünk és beszélünk, amíg át nem szakadnak a gátak, és meg nem erednek a könnyek, egy kis vérrel, mert mindenki dühös. De senki sem csörtet ki a terápiáról. Senki sem szidja a másikat. Felváltva lapátoljuk az éveken át összegyűlt mocskot. Néha azt várom, hogy lángok csapjanak ki a bőrömből. Haragszom rájuk. Haragszom magunkra. Haragszom, mert koplaltattam az agyamat, és éjszakánként dideregve ültem az ágyamban, ahelyett, hogy táncoltam, vagy verset olvastam, vagy fagylaltot ettem, vagy keményen magamhoz szorítottam és puha szájjal csókoltam volna egy fiút. Vagy akár egy lányt. Most tanulom, hogy kell dühösnek és bánatosnak és magányosnak és vidámnak és izgatottnak és riadtnak és boldognak lenni. Most tanulok megkóstolni mindent.

Ezúttal nem hazudok az ápolónőknek. Nem vitatkozom velük, nem vágok a földhöz semmit, és nem visítok. Vitatkozom az orvosokkal, mert nem hiszek az ő varázslatuk márkájában, nem hiszem el száz százalékig, és mert ez olyasmi, amiről beszélnem kell. Odafigyelnek. Jegyzetelnek. Azt javasolják, írjam le, hogy nekem milyennek tűnik. Legalább nem hisznek bolondnak, amiért szellemeket látok. Agyam mocorog és ásít, amikor leveszik a dilibogyókról. Nő, amikor etetem. Újabb lapot tépnek le a naptárról. Már április van, nem március. Dr. Parker meglátogat. Ő és a türelmetlen csapat együtt dolgoznak egy átmeneti terven, hogy kórházi Liából igazi Lia lehessek. – Kit érdekel, hogy depressziónak nevezzük-e, vagy kísértetjárásnak? – kérdezi. – Nem vagdosod magád, amióta itt vagy. Beszélsz. Eszel. Virulsz. Ez a lényeg. Cassie szülei azon a napon jönnek, amikor kinyílnak a krókuszok. Sírunk. Annyira hiányzik Cassie, hogy csak szomorú, rövid zihálásokban bírok rá gondolni. Hébehóba megjelenik, de szinte sose mond semmit. Leginkább figyeli, ahogy kötök. Pulóvert kötök anyunak. Minden áldott napon írok levelet Emmának. Amikor végre beengedik, hoz egy képeslapot, amelyen az egész osztálya kíván nekem javulást. A merevítőt levették róla, de nem akar softballozni. Az idén a lacrosse a menő sport. Ölelése olyan erőssé tesz, hogy az egész világot elbírjam a vállamon. Követeli, hogy gyorsan menjek haza. Már majdnem kész vagyok. Fonom történetem selyemszálait, szövöm világom szövetét. A csepp villi balerinából fabábu lett, amelynek zsinórjait érdektelen emberek rángatták. Kipörögtem. Enni nehéz volt. Lélegezni nehéz volt. Élni volt a legnehezebb. Le akartam nyelni a feledés keserű magvait. Cassie is azt akarta. Egymásra támaszkodtunk, mialatt végtelen körökben tévelyegtünk a sötétségben. Ő túlságosan elfáradt, és aludni ment. Én valahogy kivonszoltam magamat a sötétből, és segítséget kértem. Addig fonom, szövöm és kötögetem szavaimat és látomásaimat, amíg kezd alakot ölteni egy élet. Nincs bűvös kúra, ami azonnal és örökre elriaszt mindent. Csupán apró lépések vannak fölfelé: egy könnyebb nap, egy váratlan nevetés, egy tükör, amely már nem érdekes. Olvad.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Azért utaztam el a Jégviráglányok földjére, mert számtalan olvasóm számolt be szóban és írásban arról, hogy evészavarokkal küzdenek, vagdossák magukat, és úgy érzik, hogy valahol eltévedtek. Bátorságuk és becsületességük indított el az úton, amelyen rátaláltam Liára, és megértettem, miért ment tönkre. Noha Lia története a képzelet műve, az ihletet ezektől az olvasóktól kaptam, amit ezennel köszönök. Dr. Susan J. Kressly a pennsylvaniai Doylestownból kiváló gyermekgyógyász, csodálatos mostohaanyja a lányaimnak, és nagyon jó barátom. Éveken át noszogatott, hogy veselkedjek neki az evészavarok kérdésének, és értékes tanácsokat adott a kézirat korai vázlataihoz. Egyformán hálás vagyok a noszogatásért és a segítségért. Ez a könyv nem született volna meg nélküle. Gail Simon pszichiáter huszonhárom éve foglalkozik evészavarokkal a pennsylvaniai Buckinghamben, és majdnem húsz éve dolgozik egy bentlakásos gyógyintézetben, ahol evészavarban szenvedőket kezelnek. Gail volt olyan kedves elolvasni a kéziratot, és ellenőrizte, szabatosan mutatom-e be Lia testi-lelki leépülését. Nagyon hálás vagyok a segítségéért. Egy könyv felneveléséhez is egy falu kell.* Az én falum Alsó-Manhattan egyik magasházában van, ahol a Penguin Kiadó található. Nagyon szerencsés író vagyok, hogy együtt dolgozhattam Joy Peskinnel, a remek lektorral. Tapintatos kérdései, éles szeme segítettek Lia történetének tömörítésében, erkölcsi támogatása kivezetett az önbizalomhiány viharaiból. Hálás köszönetem Regina Hayesnek, aki a Penguinen belül a Viking részleg elnöke és kiadója, számomra pedig annyi értelemben hős, hogy azt össze se tudom számolni. Susan Casel korrektor megmentett attól, hogy a nyilvánosság előtt kelljen szégyenkeznem a pontosvesszők miatt. Köszönöm, hogy nem nézte el a stilisztikai megbicsaklásokat. Köszönöm Shelly Perron olvasószerkesztőnek és Janet Pascal szövegkiadónak, amiért támogatták írásomat a nyelvtan és a következetesség szűk és egyenes ösvényén. Mélységes elismerésem és hálám a Penguin művészeti szerkesztőinek, Linda McCarthynak, Natalie Sousának, Dani Delaneynek és Nancy Brennannek, amiért megteremtették ezt a gyönyörű könyvet. A borítón látható képet Alexandre Denomay, a fiatal és rendkívül tehetséges fotós készítette a kanadai Montrealból. Köszönöm, hogy adott tehetségéből az én történetemnek. Greg Anderson, az első férjem (aki ma a fent említett dr. Sue férje), és azóta is jó barátom, általában azzal segít, hogy átnézi a kézirataimat, és ellenőrzi a nyelvtani hibákat. A Jégviráglányoknál nem volt lehetősége erre, és azt ígértem neki, hogy ezt megemlítem. Tehát ha találnak egy nyelvtani hibát, tudniuk kell, hogy az nem Greg miatt van. Korai olvasóim, Genevieve Gagne-Hawes, lányaim, Stephanie és Meredith Anderson, Alison Sande és Maria Grammer elláttak értékes javaslatokkal, és mindenben támogattak. Különösen Meredithet és Allisont érintette meg a történet azon a módon, amely minden író álma. Köszönöm gyermekeimnek, Jessica és Christian Larrabee-nek a lelkes bátorítást, és azt is, hogy lehalkították a zenét, amikor a cselekmény szálait próbáltam szétbogozni. Az ilyen könyvek írása gyakran elviszi a szerzőt abba a bizonyos limbuszba a valóság és a képzelet között. Ezért van szükségünk praktikus emberekre, akik két lábbal állnak a földön. Köszönöm Amy Berkowernek és mindenkinek a Writers House-nál, hogy ügyeltek a részletekre, így én nyugodtan bolyonghattam elmém őserdeiben. Igazán szerencsés író vagyok, mert Amy nemcsak az ügynököm, de nagyon kedves barátom is.

Ez a könyv nem jöhetett volna létre a férjem, Scot ereje és szeretete nélkül. Nincsenek szavaim arra, milyen fontos a jelenléte ahhoz, hogy írhassak. Bízom benne, hogy látja, mennyire hálás vagyok, amikor a szemembe néz. Végül még egy köszönet, amely rég aktuális. Nyolcadikos koromban ösztöndíjat kaptam a Manlius Pebble középiskolába, amely a New York állambeli Dewittben van. Nem tudom, miért nekem adták. Visszahúzódó diák voltam, aki ideje nagy részét azzal töltötte, hogy ábrándozott a hátsó sorban. Valahol valaki mégis lehetőséget láthatott bennem, bár lehet, hogy csak az ügyintéző tévedett. Bármi volt is az oka, iskoláztatásom legfontosabb évét abban a kiváló intézményben töltöttem, ahol nagyon sokat segítettek a tanulásban. Ebben az iskolában egy David Edwards nevű öregúr tanította az angolt. A nyugdíjazáshoz közeledett, hosszú pedagógusi pályafutás után, amely javarészt azzal telt, hogy fiúkat oktatott egy katonaiskolában. Képtelenebb tanár-tanuló kombinációt el sem lehetett volna képzelni. Mr. Edwards a régi iskola stílusában tanított meg a görög mitológiára. Megtömte a fejemet istenekről, halandókról, varázslatról és átváltozásokról szóló történetekkel, amelyek megalapozták írói pályafutásomat. Sajnálom, hogy Mr. Edwards előbb halt meg, semhogy átnyújthattam volna neki valamelyik könyvemet. Gyanúm szerint csalódást okoztam Mr. Edwardsnak, mert úgy vélte, hogy nem figyelek az óráin. Pedig figyeltem, és örökké adósa leszek, amiért tanított. * Célzás egy afrikai közmondásra, amely szerint egy falu kell, hogy felnőjön a gyermek, valamint Hillary Clinton hasonló címet viselő könyvére. A ford.)