H E LY Z E T T U D A T É S I R O D A L O M
A M I A Z I R O DA LO M T Ö RT É N E T E M Ö G Ö T T VA N
Helyzetek és esélyek Az elsõ világháború után a magyar író, a magyar irodalom és a magyarul olvasók eszmélkedését teljességgel új – egyéni és közösségi – élethelyzetek határozták meg. Az addig egyszerûen „csak” magyar írók egy része hirtelenében Románia vagy (Cseh-)Szlovákia stb. állampolgáraként: romániai (erdélyi), szlovákiai (stb.) magyar íróként definiálhatta magát. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai között az elsõ világháborús szembenállás, a folyamatosan vitatott békeszerzõdések ténye a háború utáni évek kapcsolatrendszerét és hangulatát is meghatározta. Az új határok magyar nemzetrészeket szigeteltek el egymástól, és e milliós vagy több százezres nagyságrendû (most már:) nemzeti kisebbségeknek – sajátos entitásként kellett megszervezniük közösségi életük kereteit, miközben a velük ellenséges (utód)állam gyakran még a közösségként való önmeghatározás jogát is elvitatta tõlük. Mivel az irodalom nem csupán mûvek összessége, elkezdõdött az irodalmi intézmények kiépítése. Az írók, irodalmárok egészen egyszerûen: irodalmakat alapítottak. E nemzedék tagjainak egy-egy – kisebbségi magyar – irodalom létmódját kellett teljes egészében átgondolniuk. Miközben a magyar irodalom egészével (több országba szakadt alkotóival, mûhelyeivel, intézményeivel) is kapcsolatban kellett maradniuk. Ezt a kényszerû irodalomalapítást késõbb aztán az újabb – olykor már nem kényszerûség diktálta – irodalomalapítási kalandok követték: a fiatalabb nemzedékek egyik-másik csoportja a „mindent új alapokra helyezni, mindent elölrõl kezdeni, a múltat végképp eltörölni” indulatával próbált közönségre és tágabban értelmezett eszmei közösségre találni (az áhított egyenlõség ideológiája a kisebbségi kérdés megoldását is ígérte!). 143
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
Aztán az elsõ világháborús békeszerzõdéseket felülvizsgáló döntések után a magyar irodalom „részei” nagyjából „visszatértek”’ a „vissza-nagyobbodott” Magyarországhoz (de az erdélyi magyar irodalom megmaradt intézményeit például a Romániának ítélt Dél-Erdély négyszázezres magyarsága vitte tovább). A második világháború magyarországi területek ismételt elszakításával végzõdött, és napirendre került a kisebbségi magyar irodalmak „újraalapítása”. A „kommunizmus gyõzelme” és a diktatúra pedig újabb kényszerû irodalom-alapításokkal, az elõzmények, a múlt megrostálásával és (olykor totális, olykor részleges) tagadásával járt. Az emigráció pedig létrehozta a nyugat magyar irodalmát. A kelet-európai térség diktatúráinak bukása (1989–1990) után, a huszonegyedik század elején az egyetemes magyar irodalom természetes egysége helyreállni látszik. Talán arra sem kell már sokáig várni, hogy a huszadik század „magyar irodalmainak” történetét – a mûvek hozzáférhetõsége és elemzõ irodalomtörténeti összegzések révén – végre egységben lássuk. Ritka sajátságos pillanat; különös és óriási feladat, amely nem egyszerûen és nem tisztán irodalomtörténeti, hiszen a huszadik századi helyzetekben a részekre szakadt magyar nemzeti(ségi) közösségek számára a nyilvánosság és a közélet korlátozottsága miatt a megnyilatkozás végsõ menedéke és fóruma az irodalom maradt. (Részben ez magyarázza a magyar irodalmárok mindmáig tapasztalható fölös küldetés- és fontosságtudatát, amely azonban – valljuk be – igen gyakran bizonyult szükségesnek és indokoltnak.) A huszadik századi magyar irodalom (magyar irodalmak) tanulmányozása (sajnos? vagy – ki tudja, mit hoz a jövõ! – szerencsére?) igen sok diszciplina hatáskörébe tartozhat. Még nem igazán tudjuk, hogy mi is van az irodalmunk története mögött. * „A történelem sorshelyzeteket hoz létre, s ezekben a tudatosság különbözõ szintjén magatartásformákat alakít ki az ember. A tehetség, a tudás és a meggyõzõdéssé kristályosodott erkölcsi normák egyénenként ugyan váltakozó erõtérben szabják meg az életpályák irányát, s a véletlen is elég gyakran belejátszik azok alakulásába, de – ha tetszik, ha nem – a megörökölt történelmi helyzet határolja körül a cselekvés lehetõségeit. Nem úgy, hogy az egyén szükségszerû144
Ami az irodalom története mögött van en megelégszik azzal, ami születésekor körülveszi, hanem úgy, hogy számol vele. Az értelmiségi tudatnak különösképpen az a rendelt hivatása, hogy az objektív szituációk megváltoztatására vállalkozik.”1 A Benkõ Samunak, az erdélyi mûvelõdéstörténet jeles kutatójának egyik tanulmányából idézett sorok azt a fontos gondolatot tartalmazzák, hogy bármilyen jelentõs és értékes (élet)mûre irányuló vizsgálódás sem lehet teljes az illetõ szellemi produktum (és szerzõje) életterének, a történelmi helyzetnek, helyzeteknek, változásoknak a számbavétele nélkül. A két világháború közötti romániai magyar irodalom kimerítõ és helytálló értékelése sem született még meg. Nincsen átfogó – mûveket és áramlatokat, vonulatokat értelmezõ, betájoló – irodalomtörténeti összefoglalás. Tisztázatlan kérdések, problémák egész halmazával találja magát szembe a korszak iránt érdeklõdõ és benne tájékozódni kívánó irodalmár, olvasó. A huszadik századi magyar irodalom (magyar irodalmak) történetének sajátosságaival magyarázható, hogy az említett hiányérzet nem csupán irodalmárok részérõl fejezõdik ki. Gáll Ernõ így fogalmazott az 1970-es évek elején: „…irodalmunk története nem csupán elválaszthatatlan az eszmetörténettõl, hanem bizonyos korszakokban azonos is vele. Valóban, közéletünk nagy ideológiai vitái az utóbbi évtizedben fõként az irodalom, a mûvészet áttételében zajlottak. Ezért kell az írókban és költõkben, a kritikusokban és az irodalomtörténészekben a nemzetiségi értelmiség hatékony csoportját látnunk, azt a különítményt, amely a legtöbbet tett eddig a romániai magyarság létérdekeibõl származó törekvéseinek kifejezésére, elõmozdítására. Ezért irodalmunk történetének megírása nélkülözhetetlen elõmunkákat a kor megírandó eszmetörténetéhez, értelmiségünk elkészítendõ szociológiájához is.”2 Helytálló az irodalom- és eszmetörténet „szimbiózisának” tényére utaló észrevétel; az elvégzendõ feladatok sorrendjét illetõen azonban nem érthetünk egyet Gáll Ernõvel. Az ellenvélemény nem igényel különösebb bizonyítást, hiszen nyilvánvaló, hogy még a mi sajátos helyzetünkben sem – a bizonyos korszakokban valóban észlelhetõ „majdnem-azonosság” ellenére sem! – az irodalom története az eszmetörténet alapja. * 145
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
A romániai magyar irodalom történetének megírásához is elsõsorban a korszakok alapos történeti (társadalompolitikai eseményeinek) számbavételére lett volna szükség. Erre a jól ismert történelmi körülmények között alig történhetett kísérlet. Az 1970-es évek elején (a hatvannyolcas európai forrongások után) eszmélkedõ fiatal magyar értelmiségi – többek között magamról próbálnék beszélni! – mondjuk Kolozsváron igen nehezen tájékozódott, kevés támpontot és ismeretet kaphatott ahhoz, hogy fogalmakat alkosson és számbavehesse nemzeti közösségének múltját, veszéllyel járt latolgatnia e közösség jövõjét. Sok minden volt tiltott és hozzáférhetetlen. Egyetemi hallgatókként azt kellett tapasztalnunk, hogy továbbra is csak kritikák, irodalmi esszék, tanulmányok háttereként publikálhatunk történelmi, politikai jellegû ismeretanyagot és elemzést. Így választottam ki Méliusz József életmûvét, hogy könyvet írjak róla egy irodalomtörténeti sorozat (Kismonográfiák) számára. A kötet Helyzettudat és irodalom címmel jelent meg, és be is vallottam, hogy szerzõjét „nem csupán egy írói életmû érdekli, hanem a romániai magyar nemzetiség létének és irodalmának történeti (sok vonatkozásban máig aktuális) elvi kérdései. Választása azért esett Méliusz József munkásságára, mert azt – kimagasló esztétikai, etikai értékén és érvényességén törvényszerûen túlmutatva – a romániai magyar irodalom egészében a legalkalmasabbnak találta a fiatal, induló irodalmár és értelmiségi számára oly fontos, számbavevõ, szembenézõ és jelen-jövõ lehetõségekre is irányuló vizsgálódásra, töprengésre. Méliusz élete és mûve nem csupán lehetõséget nyújt erre, hanem egyenesen rákényszerít. Méliusz az Osztrák-Magyar Monarchiában született (Temesvár, 1909. január 12.), gyermekkorát, élményvilágának »mélyrétegét« e fura konglomerátum bomlási folyamata, a háború határozza meg. Ifjúságának évei a polgári Romániában a kisebbségi lét problémáival birkózó, s magát okkal-joggal »tragikusnak« nevezõ nemzedék ellentétekkel, ellentmondásokkal terhes mozgalmaiban való aktív résztvállalás jegyében telnek. A bécsi döntés után, a második világháború éveiben is Romániában marad, Temesváron él. Aztán a háború utáni Románia – ellentmondásokkal teli – társadalmi és irodalmi eseményeinek (történetének) lesz eléggé változatos módon részese. E pár mondat is jelzi, körülhatárolja azt a teret, melyben – Kelet146
Ami az irodalom története mögött van Európa megrázkódtatásokkal teli történelmi-társadalmi-politikai formációiban – Méliusz József élete és mûve kibontakozott. Jelzi, hogy a XX. század elsõ felében Európának ebben a térségében az egyének és közösségek »mindennapi életét« milyen – sokszor végzetesen összekuszálódó – erõvonalak határolták. Méliusz József személyisége attól a pillanattól kezdve érdekel, melyben – öntudatos írói indulásakor – az irodalomtörténet, a szellemi mozgalmak, események tényezõjévé válik. Amikor ez az íróiközéleti megnyilatkozásra törõ, alakuló-fejlõdõ »öntudat« a helyzettudat, a »mi-tudat« felõl nézve csakugyan számításba jön, mert annak megfogalmazását, alakítását kísérli meg. Azaz: részt vállal a kor szellemi életében, törekvéseiben, harcaiban.” „Méliusz-könyvemmel” nem egy befejezetlen életmû kritikai-irodalomtörténeti számbavétele volt számomra a legfontosabb, hanem a mögötte, körülötte lüktetõ helyzetek, különféle típusú tudat-jelenségek, szellemi, irodalmi eseménysorok, fejlõdéstendenciák kutatása, magatartásformák, törekvések kibontakozási terének vázolása is. * A Helyzettudat és irodalomban fõként a romániai magyar nemzetiségi lét elsõ évtizede érdekelt: az alaphelyzet, amelybe felkészületlenül és váratlanul belekerült egy kis nép kényszerûen nagy töredéke, egy milliós nagyságrendû emberi közösség, Európa hirtelen létrehozott legnagyobb nemzeti kisebbsége. A torz léthelyzet, melyben ez a közösség próbált (kollektíve és egyedeiben) teljes és emberhez méltó életet élni – egy évszázadon át, lényegét tekintve, nem változott. A huszonegyedik század elején azonban sok minden változni látszik. Legalább szellemileg és kulturálisan „integrálhatja saját magát” egy több országba szakadt, a közeljövõben mégis egy/az Európai Unióban élõ közösség (vonatkozik ez minden nemzeti közösségre, amely a magyar népéhez hasonló adottságokkal él – fog élni – az Unió területén). Ahogyan egy évszázaddal ezelõtt (és azóta!) identitásukat keresik a nemzeti kisebbségek, manapság az Európai Unióhoz vagy a vonzásköréhez tartozó és oda igyekvõ népek keresik az európai identitás(uka)t. Ritka sajátságos pillanat... Érdemes, mert elkerülhetetlen lesz szembenézni azzal, hogy mi van mögöttünk. Mi van például az irodalom története mögött? 147
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
Ritka pillanat. Sajátságos helyzet. A helyzettudatnak pedig – továbbra is – egyetemesen érvényes fogalmakban kell megfogalmazódnia. JEGYZETEK 1 Benkõ Samu: A helyzettudat változásai. Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1977. 8. 2 Gáll Ernõ: Irodalmunk története és ami mögötte van. Tegnapi és mai önismeret. Kriterion, Bukarest, 1975. 104.
MÖGÖTTES. A mellékesen és ifjonti hévvel ûzött „napi kritikai” õrületem mellé egyetemi hallgató koromban egy másik is társult, de ez legalább megosztható volt: felkészületlenül ér bennünket minden várva várt változás (Ceausescu „aranykorszakában” éltünk!), ha nem tájékozódunk, hiszen alig tudunk valamit arról, hogy az elõttünk élõk miként gondolták megválaszolni az azóta is megválaszolatlan és tiltott kérdéseket – ebben sokan egyetértettünk, és még az államvizsga dolgozatok témáját is úgy igyekeztünk megválasztani, hogy az irodalom története mögé nézhessünk. Kuncz Aladárral kezdtem, aztán Méliusznál horgonyoztam le. Nem örült, hogy ürügyként használom. De beleszokott. A könyvnek számomra is meglepõen nagy – szándékomat visszaigazoló – visszhangja volt, és nem csupán a sajtóban. Magyarországi terjesztésre is újranyomták, nagy példányszámban. A román-magyar kereskedelmi forgalom rendszerében külön rubelkeretet határoztak meg a könyvforgalomra, ennyit költhettek a magyarországi terjesztõk romániai magyar könyvre. A Magyarországról importálható könyveket szintén ilyen „keret” korlátozta, a listát pedig a cenzúra hagyta jóvá. A magyarországi kiadók késõbb az erdélyi mûvek újrakiadásával javítottak ez áldatlan és értelmetlen helyzeten. Így mûködött az egyetemes magyar irodalmi nyilvánosság, anno 1980. (A Helyzettudat és irodalom néhány fejezete a következõ oldalakon olvasható.)
148
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere”
„EMBERI KÉRDÉS”, AVA GY A „ P O L I T I KA I A K T I V I T Á S R E N D S Z E R E ”
Az elsõ világháborút követõ béketárgyalások véglegesítették és szerzõdésekbe foglalták a kialakult helyzetet (a népek „önrendelkezési” jogának érvényesítése nélkül): Erdélyt Romániához csatolták. Az új történelmi helyzetben Erdély kisebbséggé vált magyarsága számára létfontosságú kérdéssé lett az új államiságban „teljes életét élés”1 módozatainak keresése s azok közéleti általánosítása, ahogyan egyik tanulmányában Nagy György összegezte: „az itt maradás, az építõ és önmegõrzõ cselekvés, a kisebbségként is teljes életet élés történelmi igényének tudatosítása.”2 Nagy György helyzet-megfogalmazásában, úgy véljük, a „teljes élet” fogalmát konkretizálni kell, és az adott történelmi lehetõségekhez mérten értelmezni (mert a maga általánosságában csupáncsak jelzés). A „teljes élet” igénye az új helyzetbe került magyar nemzetiség (kisebbség) számára azt jelentette, hogy a társadalmi élet minden szintjén és szférájában az egyenlõség demokratikus elvei alapján mind egyedeiben, mind osztályaiban és rétegeiben, mind entitásként megvalósíthassa önmagát; értékeit és törekvéseit a történelmi fejlõdés különféle vonatkozásrendszereiben kibontakoztathassa. Azaz: önmaga maradjon, de szinkronban a történelemmel, melynek fõ tendenciája az érdekkülönbségek élezõdése – jelezzük jó elõre, mert a két világháború közötti kisebbség legfontosabb bénító ellentmondásává élezték, és a végletekig kijátszották az erdélyi magyar politikusok. (Ezzel a logikával: nem maradunk meg, ha belsõ harcban – beleértve: az osztályharcban – felõrlõdünk, legyünk egységesek stb.) Mint látjuk, komplex helyzetben, vélt és valós ellentmondások 149
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
szövevényében, elsõsorban a politikai aktivitás terén kellett (volna) megoldásokat találni. Sajátos problémákra a történelem szintjén egyetemes érvényû választ adni. A válasz megfogalmazódott, de nem tudott a valóságban érvényre jutni. Ez már a történelem eseménysora; maradjunk egyelõre a kor elvi (s történelmi lehetõségként villogó) kérdéseinél, jelenségeinél. S összegezzük ilyenformán a romániai magyar kisebbségi élet elsõ pillanataiban felvetõdõ centrális – egyetlen, de kétoldalú! – problémáját: önmegõrzés és (ez az „és” éppenséggel nem ellentmondást jelzõ kötõszó!) a történelem törvényszerû tendenciáival fáziseltolódások nélkül számoló, azok erõterében bontakozó aktivitás. Kevesen néztek szembe – másfél évtized tapasztalataival számolva – olyan józanul a helyzettel, mint 1936-ban egyik cikkében Kovács Katona Jenõ. Ez a rövid írás akár nemzetiségtörténeti mottó lehetne. Az „önmegõrzésrõl” írja: „…bár magyarokként való fennmaradásunk szükségessége több lényeges kérdés õszinte tisztázását igényelné, melyek kifejtése a nemzeti érzékenységen visszafelé is simítva, túl is menne e cikk keretein, az egyszerûség kedvéért maradjunk fennmaradásunk feltétlen szükségessége mellett.”3 (Kiemelés tõlem, Sz. G.) Feltétlen igény tehát, szükségesség – de (figyelmeztet a problémára) nem „garantált” szükségszerûség. Hanem egyéni és kollektív akarat, általános emberi, történelmi célkitûzések irányában folyó aktivitás; egyszerûen: érvényesítendõ életelv. Megvalósításához elengedhetetlenül fontos: „…a rugalmasság, amely körülményeink között ha nem is radikális megoldásnak, de egyetlen lehetséges kiútnak mutatkozik, mindenekelõtt megköveteli a történelmi helyzet (földrajzi, idõbeli, társadalmi és gazdasági) reális felismerését, ami véletlenül se tévesztendõ össze a történelmi hivatás frázisával. E felismerés folyamán világos és érthetõ alárendelõdés következtében nyilvánvalóvá válik, hogy fennmaradásunk – Isten kalapján elfoglalt elõkelõ helyzetünkre való tekintet nélkül – elsõsorban általánosan emberi, s csak másodsorban magyar érték. Elsõ látásra és különösen most talán kissé kényelmetlen követelmény ez, de ha egy kisebbségi sorban élõ népet nem lehet igazi voltáról meggyõzni, akkor demokrácia nem létezik, az emberiesség jelszava alatt pedig szélhámosok handabandáznak.”4 A „kényelmetlen” követelményeket a továbbiakban így konkreti150
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere” zálja: „Kutatni az érintkezési pontot, ahol magyar kisebbségi kérdéseink az átfogó és általános emberi problémákkal egy mederbe torkollanak, mert értékes tetteket és viszonylagos végleges megoldásokat csak innen várhatunk. Elítélni és megvetni minden törekvést, mely az emberi egyenlõtlenségrõl való tanok majmolására vezet, minthogy gyengeségünk ismeretében közvetve biztos pusztulásunkat segítjük elõ velük. Végül tudatossá tenni, hogy létünk csak anynyiban értékes, fennmaradásunk pedig csak annyiban fontos, amennyiben be tudjuk bizonyítani, hogy tetteink általános szempontból valóban szükségesek.”5 Precíz, kemény, szokatlanul „rideg” mondatok ezek ama mítoszoktól, jelszavaktól visszhangzó korból – de pontosan fedtek bizonyos tényeket, törvényszerûségeket és lehetõségeket. És hogy a történelem és politika eseményeiben milyen mértékben realizálódtak a lehetõségek Kovács Katona Jenõék nemzedékének szóhoz és szerephez jutásáig – tehát a kisebbségi lét elsõ évtizedében –, azt a fenti szempontokra figyelve fogjuk felmérni.
Politika és mûvészet „Politika és mûvészet közvetlen viszonyát nem (…) lehet tán sehol oly világosan nyomon követni, mint a romániai magyar irodalom fejlõdésének elsõ éveiben”6 – állapítja meg Varró János „politikus mûvészünk”, Kós Károly szépírói teljesítményének szentelt kismonográfiájában. Ilyen vagy ehhez hasonló észrevételeket fogalmaz a korszak minden kutatója (ezzel újabb szimbiózist jelezve). Ligeti Ernõ szerint a kisebbségi politikai élet csírái, formái, jelentkezésének, megnyilvánulásának kezdeti keretei a szerkesztõségek voltak.7 Csakugyan, ezekben az években általános jelenség az intenzíven politizáló újságíró, író. Egyes írók tevékenységének felmérésekor így külön alcím lehet „a politikus” – és tetszetõs fejtegetésekre adhat alkalmat. De ezeknek az éveknek a számbavételekor feltétlenül szükséges disztingválni, a jelentéseket szétválasztani és hierarchizálni. A „politikatörténet és irodalomtörténet” viszony kérdéseinek tisztázása nélkül megint csak nem tájékozódhatunk a kor és egyes írói életutak problémái között. A politika szférájának rendszeres és történeti feltérképezése tehát szintén nélkülözhetetlen elõmunkálat 151
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
egy majdan tudományos igénnyel megírandó romániai és egyetemes magyar irodalomtörténethez. A politikát nem tárgyalhatjuk mûvet és írói törekvéseket jellemzõ adalékként – a végtelenségig. Anélkül, hogy mûvészet és politika viszonyának messze (elméleti problémakomplexumokig) vezetõ vizsgálatára hivatkoznánk, a korszak politikai eseményeinek, törekvéseinek – s az írók szerepének! – jelzése elõtt egy nagyon is gyakorlati megállapítást kell tennünk: a politikai tevékenységre vállalkozó író, mûvész (vagy bárki!) e téren vállalt szerepét ennek a szférának az értékrendszerében kell felmérnünk. Politikum és esztétikum viszonyát, egymásba hatolását stb. – ismételjük – itt nem érintjük, csupán az írónak, az embernek vizsgáljuk kétféle cselekvéstípusát a mindennapi élet felõl. Nem igényel különösebb bizonyítást az a megállapítás, hogy ebbõl a szemszögbõl a tisztán politikai és tisztán irodalmi cselekvés között lényeges különbség van. Az író (bármilyen jelentékeny) „tette”: a (vizsgált viszonyaink között esetleg párezer példányban kerengõ) mû áttételes hatású, és egy közösség mindennapi életvitelében nem válthat ki jelentõs változásokat (csak kivételes esetekben hozzájárulhat) – nem is ez a funkciója. A jelentõs politikai cselekvés (idõben hozott döntés, kezdeményezés stb.) azonban olyan változásokhoz vezet(het), amelyek a közösség minden tagjának mindennapi életébe vágnak.8 Nyilvánvaló, hogy amikor az író tisztán politikai cselekvéssorra, aktivitásra szánja el magát (van rá lehetõsége), akkor ennek értékrendszerében mérjük az õ teljesítményét is. Azért kell ezt kihangsúlyoznunk, mert csak a tisztán politikai jelenségek rendszerét vázolva lehet az írók tisztán és áttételesen megnyilvánuló politikai célzatú tevékenységét, reális lehetõségeit, és csakugyan betöltött történeti szerepét – ilyen alapról – módszeresen (az átmenetekig és többszörös áttételekig) vizsgálni. Így lehet megközelíteni azt az „emberi kérdést”, amely 1918 után a romániai magyarság egészét – és a más országokba szakadt, kisebbségként eszmélkedõ magyar közösségeket – érintette, s melynek felismeréséhez, kifejezéséhez az irodalom a maga (helyzetének megfelelõen: eléggé heterogén) formáival és eszközeivel hozzájárult.
152
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere”
Helyzetfelismerés és politikai cselekvés Az új (kisebbségi) helyzetbe került magyarság életében a konkrét politikai aktivitás beindulása elég sokáig késett, s akkor is ellentmondásos képet mutatott. Beilleszkedni az új államkeretbe, és a „teljes élet” fent jelzett igényével élni – ez volt a kisebbségi politika egyetlen reális útja és lehetõsége. Ez abszurddá tett mindenféle elzárkózást. Mert az adott pillanatban a szociális haladástól való elzárkózást is jelenthetett. A polgári Románia jelentõs reformok elõtt állt – benne voltak a levegõben, lehetetlen volt nem számolni velük. Cselekvõképes és józan politikával kellett volna az ország életébe kapcsolódni, demokratikus elveket érvényesíteni, mind „befele”, mind „kifelé”, a rendszer felé, hogy annak vívmányait, a reformok eredményeit a lehetõ legteljesebben a kisebbség magára is érvényesíttesse. „Önmegõrizve megújulás” a szociális változásokban való aktív részvétellel – ennek szükségessége, felismerése és érvényesítése volt a tét. A szükségesség felismerése nem késett, életbe vitele, a programadás és cselekvés annál inkább. A helyzetbõl fakadó, felismert történelmi szükségnek és lehetõségnek – a helyzettudatnak – megfogalmazása azonban hosszabb távon is medret szabhat a cselekvésnek. Az elsõ ilyen célzatú tett: a Kiáltó Szó címû röpirat megjelenése. Érdemes e – méltán – sokat emlegetett füzetet alaposabban szemügyre venni. Bár legtöbbször Kós Károly neve kapcsán idézik, sokkal fontosabb a másik két szerzõtárs írása. Kós, különben rövid, bevezetõ-elõszó-szerû szövege inkább „költõi, erkölcsi”, mintsem politikai erejû és hatású. A Kiáltó Szó erkölcsi tartalmait Zágoni István dr. fogalmazza át a politika nyelvére (A magyarság útja). Elvi és történeti bizonyítékokat sorakoztat fel a politikai és társadalmi passzivitás, az úgynevezett „passzív rezisztencia” képtelen jelszava ellen, amit a kor konzervatív kisebbségi politikusai hangoztattak. „Politikai küzdelemben a passzivitásnak (…) csak akkor van helye, amikor nem áldozunk fel vele eredményeket…”9 – állapítja meg. A máris vétkes mulasztásokat példátlannak tartja: „A történelemben nem tudna senki példát találni arra, hogy a társadalmi paszszivitás jelszavát legalább látszólagosan indokolni tudná. (…) Már153
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
tíromságra biztatni egy egész nemzedéket, meg lehet tenni elvakult fanatizmusból is, amely szép szavakat ismer a nagyszerû halálnak a dicséretére. De a szétzüllés oktalan elõsegítésére nincs mentség. Akárhogyan is értelmezze egyik-másik ember a társadalmi passzivitást, ezt a jelszót örökre ki kell törölni a nemzeti vívódások eszközeinek ismeretébõl.”10 Már itt, e cikkbõl is kiviláglanak a belsõ ellentétek; a szöveg paszszivitásellenessége lassan konkrétabbá élesül, s egy demokratikus koncepció hadakozik a konzervatív, arisztokratikus törekvések ellen, már-már fenyegetõen: „…gyorsan a nép nélkül marad, aki úgy képzeli el a vezetést, hogy megkérdezés, tájékoztatás és a népérdekek szem elõtt tartása nélkül tömegekre kiható, vagy éppen életbe vágó, fontos politikai kérdésben állást foglal (…). Ma nemcsak a hétszilvafás tekintetes és magasabb titulusú urakból áll a nemzet (értsd: nemzetiség, vagy akkor: „kisebbség”. Sz. G.), de mind egyenlõ jogú tagok vagyunk valamennyien.”11 Hozzáteszi, hogy módot kell adni a zsidóknak is a csatlakozásra.12 Ezek a passzusok jelzik a fennálló ellentéteket, melyekkel e politikai helyzetben az „emberi kérdések” szintjén számolni kellett.
Pártok, pártszövetség, érdekcsoportosulás Paál Árpád feladatokra konkretizálja a lehetõségeket és tennivalókat. Elsõsorban a demokrácia szükségességét hangsúlyozza általánosító érvénnyel: „…nekünk a világdemokrácia eljövetelére kell készülnünk.”13 Szerzõ legfontosabb konkrét teendõnek a Magyar Nemzeti Szövetség megalakulását tartaná, aztán következnek: „…mozgó, mûködõ viszonyainak a körvonalai. Ezek együttvéve magát a politikai cselekvõséget adják. Ez a cselekvõség részint a parlamenten kívüli, részint parlamenten belüli. De a parlamenten kívüliség is jórészt abból folyik, hogy a magyarság parlamenti képviselete hiányzik. (…) A parlamenten belüli mûködésre való elõkészület az, melyre feltétlenül el kell határoznia magát a magyarságnak, mert más népkisebbségekkel való politikai együttmûködése csak így lehetséges, másrészt az új területek alkotmányozásának az ügyébe is csak így tud befolyást szerezni. Az elmondottak után különben sem szorul bõvebb indoklásra, hogy a Magyar Nemzeti Szövetség éppen a parlamenti cselekvés útján tud legmozgalmasabban 154
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere” érvényesülni, s mind az állam politikai életére ráhatni, mind a világdemokrácia követelményeinek hangot adni. A parlamenten belüli mûködés a Magyar Nemzeti Szövetséget összefüggésbe hozza a pártok kérdésével. Elismerem annak jogosultságát, hogy foglalkozási ágak és világnézetek irányában differenciálódó pártéletnek kell alakulnia. Azonban a magyarság pártjait nemzetiségi egyéniségük ügyének a kiküzdése együtt kell hogy tartsa. Ennélfogva a pártéletet is alá kell rendelniök vagy legalábbis öszszefüggésbe kell hozniok a Nemzeti Szövetség általános irányelveivel, s kifele együttesen, pártszövetségként kell megjelenniük. A pártok szintézisét sok minden közös eszmény meg fogja hozni: még a szocialista pártokkal való együttmûködés lehetõségét is bizonyosnak látom.”14 (Kiemelések tõlem, Sz. G.) Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István Kiáltó Szója a maga egészében demokratikus alapokon álló, bátor, reális helyzetfelmérés és program. Jelzi a kisebbség belsõ tagozódásából adódó ellentéteket, azokkal azonban józanul számolva – áthidalásukra – közös nevezõt is talál. Végsõ soron ez ellentétek áthidalásának, kiegyenlítésének kérdésére adott feleletek elemzésével közelíthetõ meg a konkrét politikai törekvések és események igazi tartalma és értéke. Az idézetekbõl láttuk, hogy a röpirat szerzõi demokratikus népérdekek szószólói. A különbözõ kisebbségpolitikai felfogások és elképzelések idõszerûségét, helyességét vagy józanságát természetesen csak a társadalmi és politikai rendszer egészéhez mérve – lehetõségeit abban keresve – lehet megítélni. A két világháború közötti polgári Románia politikai pártrendszerének szentelt monográfiájában Al. Gh. Savu megkísérli, az ismert francia politológus, Maurice Duverger szempontjainak érvényesítésével osztályozni az adott periódus politikai formációit. Megkülönböztet politikai pártokat és érdekcsoportosulásokat (groupe de pression, grupã de presiune): „…a politikai pártok és érdekcsoportosulások legalább két alapvetõ jellemvonásban különböznek egymástól: a politikai hatalomhoz való viszonyulásukban és az általuk képviselt érdekek természetében. Elõbbiek a hatalom megszerzésére vagy gyakorlásában való részvételre törekszenek, míg utóbbiak tevékenysége csupán annak befolyásolására korlátozódik, anélkül, hogy azt (a hatalmat) maguk számára meghódítani szándékoznák; elõbbiek egyes társadalmi osztályok vagy rétegek általános érdeke155
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
it, míg utóbbiak egyes társadalmi (gyakran nem osztály-, hanem korporáció jellegû) kategóriák sajátos és meghatározott érdekeit képviselik.”15 A szerzõ a továbbiakban sorra veszi és jellemzi, osztályozza a két világháború közötti Románia politikai alakulatait. Megállapítása (a fenti szempontok szerint): „…a kisebbségek polgári és kispolgári szervezeteit inkább érdekcsoportosulásoknak kell tekintenünk, mintsem politikai pártoknak”16. A MADOSZ-t is ebbe a kategóriába sorolja: tömegszervezet, mely különbözõ okokból fenntartja „párt”voltának jogi státusát.17 Al. Gh. Savu osztályozásával lehetne vitatkozni, például a MADOSZ jellegét illetõen – ami kispolgárinak igazán nem minõsíthetõ. Számunkra azonban nem a minõsítés fölötti vita fontos itt, hanem annak a ténynek, realitásnak kiemelése, hogy a kisebbség politikai formációi (Magyar Párt, Réti Imre pártja, MADOSZ) elnevezésüktõl függetlenül az adott rendszerben – mert a Duverger féle szempontok lehetõségeket fogalmaznak meg – érdekcsoportosulásokként funkcionálhattak eredményesen. (A rájuk való hivatkozással ugyan elõreszaladtunk az idõben, de ezt a vizsgált elvi szempontok tették szükségessé.)
Egység és teljesség; a kisebbségpolitika hibái A politikai pártok rendszerének és e rendszer mûködésének kutatója tehát (a történelem, az események ismeretében visszatekintve) olyan helyzetjellemzést ad, ami egybehangzó a Kiáltó Szó szerzõinek elõretekintõ, lehetõségkutató mérlegelésével. E politika rendszerében ki, vagy mi, és hogyan képviselheti és képviselje a magyar nemzetiség sajátos érdekeit – a passzivitás-aktivitás vita mögött lényegében ez a kérdés húzódott. Az aktivitás szorgalmazóinak röpiratszövegébõl is ezt hámozhatjuk ki: „úri politika” helyett a demokratikus politikai élet szükségét hirdették, melyben a megszervezett nemzetiségi tömegek érdekeinek képviselete nem egy szûk réteg privilégiuma (mely az egész képviseletének jelszava mögé, azt kijátszva, saját részérdekeit csempészheti). Mielõtt rátérnénk a röpirat nyomán kibontakozó politikai eseményekre, nem érdektelen annak „történetét” is számbavenni. Szövegének ellentéteket, ellentmondásos állapotokat tükrözõ részleteibõl – jelzésként – idéztünk. „Története” még jobban rávilágít a helyzetre. 156
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere” A három szerzõ megegyezik a Keleti Újság lapkiadó igazgatójával, dr. Weisz Sándorral, aki hajlandó azt 10.000 példányban kinyomattatni. „A röpiratnak nagy sajtósikere is volt, de tömeghatása nem (kiemelés tõlem, Sz. G.), mert a kinyomott példányokat csak kis százalékban küldték el. Közben ugyanis az történt, hogy Paál Árpádék megegyeztek a passzivitás szószólóival a Magyar Nemzeti Szövetség létrehozásában, és így nem volt szükség arra, hogy a röpirat fellármázza az erdélyi közvéleményt. Az irodalmároknak tehát sikerült megérlelniük az eszmét.”18 Ez az irodalmi siker azonban vigasznak is, politikai tettnek is – kevésnek bizonyult. (Kiáltó Szó, mely teljes példányszámával nem „kiált”…) Egy kései visszatekintésben Kós objektív nehézségekre hivatkozik: „Megjelenése után 14 órával nem kobozta ugyan el a hatóság, de megvonta boltokban, szabadon való árusításának, valamint postai szállításának jogát.”19 A „nehézség”: tény, de azt hisszük, hogy a röpirat terjesztésének két betiltott lehetõségét, módját másokkal lehetett volna helyettesíteni. A röpirat megjelent 1921. január 24-én, de a politikai cselekvés késlekedik. Passzív és aktív oldal között folytatódik a vita. Fennebb már utaltunk arra, hogy adott történelmi pillanatban a passzivitás konzervatív hirdetõi lényegében a szociális reformok útját is elállhatták, tehát politizálás volt ez a javából! Az úgynevezett „vezetõ réteg” az egység jelszava alatt a kisebbség nevében saját érdekeinek érvényesítésére törekedett. Már a politikai aktivitás beindulása elõtt a passzív és aktív oldal szóhasználatában jól elkülönülnek az arisztokratikus és demokratikus törekvések. A passzívok az egység jelszavát hangsúlyozták; az aktivitás hívei pedig a teljesség gondolatát és eszméjét hirdették: mindenkire kiterjesztendõ, súlyos és igazi népképviseleti kisebbségpolitikai gyakorlat szükségességét. A késõbb létrejövõ Magyar Szövetségen belül is tovább folyik a vita.20 Azaz: harc. A „teljes életet élés emberi kérdésének” megoldására a kisebbségpolitika helyes útja az aktív oldal demokratikus törekvéseinek következetes kompromisszummentes megvalósítása lett volna. Az „egységet” hangoztató és kijátszó „passzív” kasztpolitika – vagy a csakugyan teljességet ígérõ demokratikus aktivitás a történelmi helyzet tétje: melyik kerül fölénybe? Hogy a „passzivitás-aktivitás” elvi vitájának milyen gyakorlati, a 157
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
nemzetiségi tömegek életébe vágó implikációi voltak, arra talán egyetlen idézet is rávilágít Gyõri Illés István 1937-es visszapillantásából (mely kissé egyoldalú, hiszen a földreform a magyar földtulajdon megnyirbálását is jelentette román telepesek javára!): „…a magyar és székely paraszt az agrárreform gyönyörû ígéretei felé fordul, amit elõbb úri huncutságnak tart, és bizalmatlankodva figyel, mígnem értesül arról, hogy a magyar és szász földesurak frontot akarnak állítani az agrárreformmal szemben. Természetes, hogy a magyar és román paraszt egy nevezõre kerül a magyar földesúrral szemben, amikor értesül arról, hogy a földbirtokosok a Transzilvániai Gazdasági Egyesület égisze alatt Clujon 1920. december 5-én tiltakozó gyûlést rendeznek az agrárreform ellen, sõt az uralkodó elé is küldöttséget menesztenek. Ezen a ponton találkoznak végérvényesen a román és magyar parasztérdekek, miknek jegyében a falvak székely és magyar népe hamarosan leszerel és cserben hagyja a városi vezetõk által kijelölt passzív rezisztenciás utat”21 (kiemelés tõlem, Sz. G.) Tehát: 1. Az úgynevezett politikai aktivitás (-párttevékenység) kibontakozása elõtt hol áttételes, hol nyílt (az agrárreform-ellenes front mozgolódásáig menõ) politizálás tényével kell számolnunk. Érdekes módon épp a passzivitásban érdekelt, azt hirdetõ fél politikája a hatékonyabb, azaz: ennek érzõdnek (a nemzetiség egészének szempontjából káros) kihatásai. Jelszavaik („egység”) okosanhomályosan-érzelemre apellálóan és távlatilag is jól számítva, nagy eséllyel bénítják az aktivitás híveinek demokratikus törekvéseit. 2. Paradox módon az aktív oldal helyzete eleve hátrányos: mintha kezdeményezne (aktivitást) – ez a látszat; holott lényegében a kezdet kezdetétõl egy más politikai vonulat (passzívok) által fenntartott állapot megváltoztatása, felszámolása a feladata. S hogy a széles implikációjú passzivitás felszámolásában meddig és milyen következetesen megy el – ez a történelmi pillanat nagy tétje: melyik vonulat kerül fölénybe, elõtérbe a politikai aktivitásban. Ebben a kulcshelyzetben az aktívok programadóinak minden lépése, eredménye vagy mulasztása rendkívüli – távlati! – fontosságú. A Kiáltás Szó teljes példányszámának szét nem küldése is mulasztás volt, félsiker – elmaradt a tömeghatás, a fellármázás. És, ugyancsak Kósék kényszerülnek újból a porondra lépni, cselekedni: 1921. június 5-én Bánffyhunyadon néppártot alapítnak (mely 158
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere” 1922. január 25-én, kolozsvári nagygyûlésen országos párttá alakul). 1921. június 6-án létrejön a Magyar Szövetség, melynek mûködését (vezetõje, báró Jósika Samu „úri és sértõdött” gesztusa miatt!) betiltják. Erre a konzervatívok külön pártot alapítanak: 1922. február 1-én a Magyar Nemzeti Pártot, mellyel 1922. november 20-án egyesül a Néppárt. Országos Magyar Párt néven ez most már a romániai magyar nemzetiség egyetlen politikai képviselõje. Varró János az egyesülést végzetes hibának nevezi, Kós szereplésének kapcsán, aki „ebben az idõben még mindig az egységes pártban látja a nemzetiségi politika sikerének titkát. Ennek az egységnek a megóvása érdekében hajlandó egyesülni a Nemzeti Párttal, s nem veszi észre, hogy ez a néppárti politika feladását jelenti, még akkor is, ha az új párt a néppárti programot fogadja el alapul.”22 A jellemzés pontos, talán a „végzetes hibát” illetõen jegyeznénk meg, hogy végzetes ugyan – de hibák sorában. Kós további politikai tevékenysége a hiba helyrehozatalára irányuló sikertelen kísérletsorozat. Az úgynevezett kisebbségpolitika letéteményese egy konzervatív alapokon álló, merev, az egység jelszava alatt a teljességet elejtõ párt lett, és ezzel egy jó évtizedre eldõlt a „történelmi helyzet” tétje: a nemzetiségi tömegek nevében, de nem azok hasznára. A párt vezetõsége titkosan, tagjainak számot nem adva – saját érdekeinek megfelelõen politizált, kötött és adott fel paktumokat stb. „Ez az érthetetlen titkolózás a paktumok szövege körül éppen úgy, mint a ciucea-i megállapodás titokzatos körülmények között való felmondása, egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy a magyar tömegek bizalmatlanságát kiprovokálják a pártvezetõséggel szemben”23 – írja Gyõri Illés már idézett felmérõ tanulmányában. Rövid idõ alatt az úgynevezett „demokratikus politika” kezdeti reális lehetõségei illúziókká váltak. A Magyar Párt vezetõi „Dacára a megújuló sürgetéseknek, még mindig nem látták elérkezettnek az idõt arra, hogy a magyarság minden néprétege jusson megfelelõ képviselõi mandátumhoz.”24 Az Erdélyi Magyar Szó Naptárának (szerkesztette Bányai László) Háborútól háborúig címû cikke így jellemzi az 1920-as évek elején kialakult helyzetet: „A magyar nagybirtokos réteg tiltakozik a földreform ellen, míg a földnélküli és kisföldû parasztság örömmel fogadja. De mivel a földmíves réteg nincsen képviselve a magyar kisebb159
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
ség politikai szervében, nem képes odahatni, hogy a földosztásban számarányát megilletõ mértékben részesedjék. A kisebbségpolitikai vezetõ körök tevékenysége kimerül a nagybirtok maradványainak mentésében. Az erdélyi magyar középosztályra tragikus sors vár.”25 Az elsõ világháború utáni Romániában új helyzetbe került erdélyi magyarság létének „emberi kérdésére” adott egyik lehetséges felelet elvben megszületett bár, a hivatalos kisebbségpolitika kasztszellemben taktikázó-manõverezõ gyakorlatába, az elsõ évtized alatt, nem ment át. A történelmi-politikai események és ideológiák alakulását (amennyire az irodalomtörténet háttereként ez feltétlenül szükséges) csupán abból a szempontból vizsgáltuk, hogy az új államiságba a „teljes életet élés” igényével beilleszkedõ magyar nemzetiség „emberi kérdésének” megválaszolására milyen elvi lehetõségeket kínált a politikai rendszer, és mennyit valósított meg belõle a gyakorlat. Már a problémák és folyamatok szakszerû elemzése, kifejtése, bemutatása történészeink (ugyancsak hiányzó!) majdani dolgozatainak tárgya, eddigi jelzéseink alapján, további munkahipotézisként megfogalmazhatjuk: a nemzetiségi lét elsõ évtizedében a kezdeti belsõ (nemzetiségi) demokratikus politikai berendezkedés lehetõsége hamar illúzióvá vált. A teljességre törekvõ demokratikus, népi mozgalmakat már kibontakozásuk kezdetén leszerelte – programjuk jó részét a jelszavak szintjén magára vállalva, a gyakorlatban pedig meghiúsítva – egy konzervatív politikai vonulat, mely a maga szûk szempontjából ügyesen politizálva a nemzetiség kizárólagos képviseletében tetszeleghetett. A kisebbségpolitikai cselekvés így nagyon szûk kör számára vált reális adottsággá, lehetõséggé. Néhány év múlva a magyar tömegek a maguk érdekeitõl idegenné merevült, elzárkózó szervezettel állhattak szemben, a szó szoros értelmében; azzal a politikai formációval, amely eredetileg átfogó érdekképviselet nevében és szellemében jön létre: „A” Magyar Párttal. Amelynek politikai gyakorlatában maga az eredeti kérdésfelvetés, az „emberi kérdés” is lényegében elsikkadt. Stiláris sallanggá, jelszóvá-dísszé vált.
160
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere”
Írók és illúziók Író és politika kapcsolatától indultunk el. A romániai magyar nemzetiség életének (a politikai aktivitásnak) kezdeti pillanataiban – mint ahogy az irodalomtörténet-írás számtalanszor kidomborítja – fontos szerepük volt az íróknak, irodalmároknak. Szerepüket állandósíthatták volna egy demokratikus berendezkedésû kisebbségpolitikában. Ennek a lehetõségnek az elmúlásával (talán így is fogalmazhatnánk: elmulasztásával) a népérdekek kifejezõjeként fellépõ író politikai cselekvésének esélye: illuzórikus. Miért? A kérdésre megint csak a mindennapi élet felõl vizsgált kétfajta – írói és politikusi – cselekvéstípus közötti különbségben kereshetjük a választ. Egy nyitott, demokratikus berendezkedésû társadalomban, rendszerben vagy ennek lehetõségét felvillantó helyzetben egy közösség minden tagjának megnõtt esélye van a politizálásra (politikai jellegû, hatékonyságú megnyilatkozásra). Ilyen esetben – vagy közösségekben! – a politikai kérdések és válaszok, döntések cselekvéssorok demokratikus formákban tevõdnek fel, oldódnak meg, folynak le. Ezekben a viszonylag ritka helyzetekben, történelmi fordulópontokon – mikor a politika áthatja a mindennapi életet – a közösség, a tömeg életérzésének, akaratának megfogalmazásában különös szerepe lehet az írónak. Ez egyúttal egy sajátos (de az általánosság tendenciáját hordozó) helyzet, sajátos politikai cselekvés is. A romániai magyar kisebbségi politikai aktivitás beindításának történelmileg rövid epizódja, s ebben az írók szerepe, úgy hiszem, ilyen szemszögbõl közelíthetõ és érthetõ meg. A polgári társadalom konszolidációjával a politika eléggé zárt szférába húzódik, „idegenedik”. A számba jöhetõ politikai cselekvés a politikai rendszer által instaurált játékszabályok nyelvén folyik. A politizálás most már a helyzetnek megfelelõen „képzett politikus” tevékenysége. Ilyen politikai rendszerben – amikor is a mindennapok felõl nézve a két cselekvéstípus végletesen elkülönül, szakosodik, az író vagy politikussá válik, vagy pedig politizáló szándékának csõdjével kell számolnia, a váddal – ami adott körülmények között legtöbbször tény is –, hogy nem ért (ehhez!) a politikához. Némileg kivételt képez az az eset, amikor a politikusok „aknázzák ki”, bele161
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
egyezésével, az írót, de ez csak számára és szubjektíve jelenthet „politikai” cselekvést. Objektíve nem az. Következtetésünk ez lehet: csak demokratikus berendezkedésû politikai rendszerben vagy szervezetben, ahol a cselekvés lehetõsége reálisan adott, ahol a politika nem szakosodott-idegenedett végletessé, csakis ott lehetséges az író ténylegesen hatékony – bár helyzetébõl adódóan itt is sajátos – politikai aktivitása. Az író-politikusi – mint emberi – magatartás egyensúlya itt valósulhat meg. Elõbbiekben példaként politikus írónkat, Kós Károlyt említettük. Kiemelkedõ szerepe volt a romániai magyarság politikai aktivitásának elindításában, a kezdeti, demokratikus berendezkedés reményével kecsegtetõ helyzetben. Rövidesen „leszerelték”, félreállították a „hivatásos politikusok”. Az Országos Magyar Párt vezérei – a kizárólagos kisebbségképviselet birtokában – a konszolidálódó politikai rendszer tipikus párttevékenységét ûzték. Ez így, egyéb hibák mellett, már önmagában reménytelen helyzet. A Magyar Párt a reális kisebbségi érdekképviseletet, még ha komolyan vette volna is ezt a feladatát, akkor sem tudta volna ellátni – az adott politikai rendszerben, polgári politikai pártként; a rendszerben az ilyen alakulatok módszertanával élve. A párt és az érdekcsoportosulás (groupe de pression) aktivitásában, módszereiben jókora különbségek vannak. A politikai élet beindításában az aktivitás szószólói nem véletlenül szavaztak az utóbbira, az érdekcsoportosulásos kisebbségpolitikára. A politikai párt vezérei a polgári rendszer szabályai szerint manõverezhettek; az érdekcsoportosulás a szervezett tömegek erejével érvényesíthette volna programját. A politikai párt a politikai rendszerhez hasonult: az érdekcsoportosulás bármilyen külsõ körülmények között megõrizhette volna belsõ demokratizmusát. E befelé nyitottságban a politikai cselekvés külön szférába való végletes idegenedése nem jelentkezhetett volna. Ilyen közegben a tömegek érdekeiben fellépõ írók politikai szerepe sem csökkent (vagy szûnt) volna meg. Bármilyen szálon indulunk el és gondoljuk végig a két világháború közötti romániai magyar nemzetiségi lét különféle szféráinak kérdéseit, mindig e lét központi problematikájához: a demokrácia (és vele rokon fogalmak, elvek) belsõ érvényesítésének föltétlen szükségességéhez jutunk. És ez az elsõ évtized legfontosabb tanulsága. 162
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere”
Szellemi élet és politika ellentéte A helyzet rugalmasságot, demokratikus beállítást, következetes belsõ toleranciát követelt a szellemi élettõl és intézményeitõl – minden ellenkezõ mozzanatával közvetve vagy közvetlenül önmagát gyengítette. E belsõ tolerancia, demokrácia „meghosszabbításaként” annak kifelé való és kívülrõl jövõ érvényesítését lehetett követelni. A politika szférájában – melyben egy közösség mindennapi életérdekei, léte képezik a tétet – a legnyilvánvalóbb, legsürgetõbb ez az igény. Egy nem éppen toleráns polgári államkeretben a nemzetiségnek a maximális demokráciát kell választania: 1. úgy is, hogy kifelé ezt szorgalmazza, és kívülrõl ezt várja el; 2. de bármilyen külsõ körülmények között ragaszkodnia kell önnön belsõ demokratizmusához, melyben létét a lehetõ legharmonikusabban kibontakoztathatja, s mely legátfogóbb, tehát legreálisabb közösségi érdekvédelmét biztosítja. Ez utóbbi vonatkozás (2), lehetõség megragadása a kisebbségpolitika legfontosabb feladata lett volna. A Magyar Párt azonban kevés hajlandóságot mutatott a kisebbségpolitika demokratizálására. Kizárólagossá válása után Kós Károlyéknak rá kellett döbbenniük, hogy e szervezet képtelen arra, amire a kezdet kezdetén létrehozták. Sikertelen kísérletezések sora következett. Kósék aktivitása most már esélytelen e politikai közegben, hiszen õk nem „politikusok” az adott rendszer mértékével, melybe ha belemegy valaki, a mércét is vállalnia kell. (Itt mellõzzük e tevékenység hatékonyságában mért minõsítését, de egy politikatörténetben ez jogos és elkerülhetetlen lesz.) Kós 1928-ban abbahagyja a politikai tevékenykedést, s csak 1944 után vállalja újra – a Magyar Népi Szövetségben továbbélõ MADOSZ keretében – amikor egy pillanatra ismét reális lehetõségként villan fel a demokratikus „népi” politika. A két világháború közötti romániai magyar szellemiség fõ vonulata pedig a politikai aktivitás kezdetein elmulasztott lehetõségek felélesztésével kísérletezik. „Le nem tagadható ellentét volt a szellemi élet és a politikai élet irányítói között a népvezérlet mikéntjének kérdésében (…) Szabadelvûeknek kellett lennünk – a maga módja szerint az egész világ az volt körülöttünk. Krenner Miklós szerint a magyar kisebbségnek 163
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
(…) demokratának kell lennie, mert (…) politikai sikereket csak a nép minél szélesebb megmozdításával lehet elérni. A mi kisebbségi politikánk sokáig arisztokratikus vonású volt, nem rokonszenvezett az alulról felfelé szervezkedésnek a gondolatával (…) A kisebbségi írók és újságírók (…) a kisebbségi élet egész tartama alatt egyre erõteljesebb népies politikát követeltek”26 – írja Ligeti Ernõ. Ilyen elõzmények után és ilyen politikai, szellemi környezetben tájékozódik, lép fel 1929 nemzedéke, a már kisebbségi sorsban eszmélkedõ ifjúság, mely az idõsebbeket is magához hasonítva-vonva, a nemzetiségi lét második-harmadik évtizedében a romániai magyar politika-, szellem- és irodalomtörténet fõ letéteményese lesz. A nemzedéki tudat szembeötlõ kihangsúlyozódásának magyarázata az, hogy a helyzetet, a nemzetiségi létet átgondolva, az egy évtizeddel azelõtti kérdésfeltevésekhez, elmulasztott – helyre alig hozható – lehetõségekhez kellett visszafordulniuk, sok mindent elölrõl kezdeniük; és ez az elhivatottságérzés ténylegesen is jellemezte a helyzetet, reális volt. Ennek az elsõ évtizednek érintett eseményei talán rávilágítanak arra is, hogy az erõs nemzedéki öntudatú ifjúsági mozgalmak egyik vonulata miért határolja el magát a politikától – a politika az egyeduralkodó Magyar Párt tevékenysége lévén. A nagyobb rész törvényszerûen balra tájékozódik, de majd mindannyian – a jobbra irányulók is – találkoznak rövid idõre a „népfronton”. Ez azonban már más fejezet, más kérdés- és történéssor. JEGYZETEK 1 Nagy György: A kezdeti transzilvanizmusról. Eszmetörténeti vázlat. Korunk. 1973. 11. 2 Nagy György: A „közös sorsépítés” gondolata. Korunk Évkönyv, 1974. 57. 3 Jordáky Lajos: Kovács Katona Jenõ. In Emberi kérdés. Politikai Könyvkiadó. Kolozsvár, 1977. 156. 4 Uo. 5 I. m. 157. 6 Varró János: Kós Károly, a szépíró. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár. Kolozsvár, 1973. 79. 7 Ligeti Ernõ: Súly alatt a pálma. é. n. 28–29. 8 Heller Ágnes: A mindennapi élet. Akadémia Kiadó. Bp., 1970. 145–146. 9 Kiáltó Szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Megírták: Kós Károly, Zágoni István dr., Paál Árpád dr., é. n. 8. 10 I. m. 19–20. 11 I. m. 31. 12 I. m. 33. 13 I. m. 44.
164
„Emberi kérdés”, avagy a „politikai aktivitás rendszere” 14 I. m. 46–47. 15 Al. Gh. Savu: Sistemul partidelor politice din România, 1919–1940. Editura Stiinþificã si Enciclopedicã. Bucureºti, 1978. 54–55. 16 I. m. 59. 17 I. m. 54. 18 Ligeti, i. m. 59–60. 19 Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás. Korunk, 1971. 10. 20 Ligeti, i. m. 31–32. 21 Gyõri Illés István: A politika. In Metamorphosis Transylvaniae, 1918–1936. Új Transilvania kiadása. Cluj, 1937. 14. 22 Varró, i. m. 87. 23 Gyõri, i. m. 17. 24 I. m. 18. 25 Erdélyi Magyar Szó Naptára, 1940. 44. 26 Liget, i. m. 82.
165
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
K I S E B B S É G I „ E GY PA R A N C S O L AT ”
A transzilvanizmus
Transzilvanizmus: a két világháború közötti romániai magyar irodalom- és eszmetörténet legtöbbet emlegetett kifejezése, melynek tartalma és története még mindig nincs kellõképpen kifejtve, tisztázva. (E feladat elvégzése külön monográfiát igényelne. Itt csak jelzésekkel és vázlatos hipotézisekkel kísérletezünk.) Ezidáig Nagy György eszmetörténeti tanulmányai hoztak komoly eredményeket e fogalom megragadására. Az eddigi felfogásokat így csoportosítja: „Az irodalmi-formainál sokkal szélesebb csapáson haladt, és hívet is többet szerzett magának az a (…) felfogás, amelyet Méliusz József így exponált: »A transzilvanizmus – egy szeceszsziós mûvészeteszménynek a társadalmi tapasztalattal létrejött vadházasságából születvén – nem esztétikai, hanem történelemszemlélet volt (…)«, s megközelítése csakis a politika kategóriáiban lehetséges. Ha e két felfogás mellé még megidézzük azt a harmadikat is, amely a transzilvanizmusban fõképpen gondolati komponenseket, fogalmakat és konceptusokat kíván keresni, akkor máris elõttünk áll az eddigi transzilvanizmuskritika szinte egész spektruma. A transzilvanizmus mint esztétikai program, a transzilvanizmus mint gondolatrendszer: nem kétséges, hogy megfelelõ kifejtés struktúrába ágyazva õket, s kellõképpen érzékeltetve a köztük levõ áthatásokat, mindhárom vonatkozás releváns lehet a transzilvanizmus megértése szempontjából. Ha azonban pusztán csak az egyik vagy a másik vonatkozás alapján kísérelnénk meg kibontani a transzilvanizmus problematikáját, nagyon könnyen téves következtetésekre jutnánk…”1 A szerzõ megoldásjavaslata: „A funkciótörténeti elemzést, amelyet – véleményünk szerint – a legadekvátabb elemzésmódnak tekinthetünk a transzilvanizmus taglalásakor…”2 166
Kisebbségi „Egyparancsolat”
Az erkölcs minden szférában jelen van Úgy tûnik, hogy a transzilvanizmus lényegéhez több úton is eljuthatunk, amiként a fogalom és eszmei tartalma is több úton-módon szóródott a nemzetiségi lét és szellemiség különféle dimenzióiba. Lényege szerint a transzilvanizmus a kisebbségi (nemzetiségi) lét sajátos helyzetében megfogalmazott általános erkölcsi eszme. Ha történetét vizsgáljuk, két dolog szembeötlõ: 1. a fogalom több szférába behatolt 2. általában morális tartalmat és hangsúlyt kapott. Nagy Györgytõl vett idézetünk is figyelmeztet: ha csak egyik vagy másik vonatkozásban (egy-egy szférában, dimenzióban) vizsgálódunk, könnyen megeshet, hogy tévesen ragadjuk meg a problematikát. Kézenfekvõ tehát a két szembeötlõ jellemvonás közötti kapcsolatteremtés, mely a fogalom különbözõ vonatkozásait általános erkölcsi eszméhez köti, alája rendeli. Ez az eljárás mind történetileg, mind módszertanilag helytállónak tûnik, és egy rendkívül heterogén jelenség rendszeres számbavételére nyit lehetõséget. A kérdés módszertani oldalához megidézzük Heller Ágnes A mindennapi élet címû monográfiájának Az erkölcs fejezetét,3 mely szerint az erkölcs nem különálló szféra – hanem minden szférában jelen van. Történetileg pedig kétségtelen – irodalomtörténet-írásunk problematikájának akár felületes számbavétele is meggyõzhet bárkit –, hogy a transzilvanizmus a nemzetiségi lét kezdetén erkölcsi eszményként, jelszó-ideaként jelentkezett, afféle kisebbségi „egyparancsolatként”, elvont eszmeként, amely aztán különféle szférákban más és más mértékben-formákban konkretizálódott. A transzilvanizmusról írva nem véletlenül emleget minden szerzõ „elkötelezettség-ethoszt” – gondolatmenetünkben most a szókapcsolat utótagjára tesszük a hangsúlyt. A nemzetiségi lét történetében felbukkanó etikai tartalmú, meghatározottságú fogalmak „kisebbségi humánum”, „nemzetiségi erkölcs” stb. sorában a transzilvanizmus a kezdet kezdetén jelentkezõ, eléggé ködös „õsfogalom”, melynek története – késõbb – veszélyekben, „csúsztatásokban” is bõvelkedik. A nemzetiségi lét kezdetén, a romániai magyarság életében felmerülõ igény, a „teljes életet élés” emberi kérdése hangsúlyozottan erkölcsi fogalomkörben fogant. Kovács Katona Jenõ egyik cikkében 167
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
kiemelte „fennmaradásunk feltétlen szükségességét” – mely nem szükségszerûség! –, a sajátos új helyzet öntudatos vállalásának gondolatát, mely a sajátosságot egyetemességgel akarja mérni, emberi kérdéssé avatni, az életet egy konstituálódó közösség számára teljessé óhajtja tenni. Ennek az erkölcsi igénynek a kifejezõje a transzilvanizmus-eszme, mely a kezdeti zûrzavarban etikaivá avatta a megnyilatkozások sokaságát, és a szervezõdõ, magát keresõ kisebbségi élet szféráiba behatolva, többé-kevésbé ekként konkretizálódott. Néhány vonatkozását vázlatosan kibontjuk, hogy az az elõzmények és következmények folyamatára jelzésszerûen utalhassunk. – A mindennapi életet – a nemzetiségi lét kezdeti pillanataiban – eléggé mélyen érintette a transzilvanista erkölcsi eszme. Egy impérium összeomlásában megrázkódott és új helyzetében tájékozódó, alakuló közösség vállalta vele a sajátos létet, az „emberi kérdés” perspektívájába állítva azt. Sokan Kós Károly Kiáltó Szóját tartják a transzilvanizmus „születési bizonyítványának”. Kós szövegének jellege: erkölcsi. A transzilvanista eszme az új helyzet vállalását jelentette: ekkor és ebben a vonatkozásban az itt maradást hirdette, amikor igen sok erdélyi magyar repatriált. Az „itt maradni” igényének, erkölcsének besulykolása rendkívüli jelentõségû volt. A transzilvanizmus eszméje talán ilyen összefüggésben érintette legátfogóbban a romániai magyar nemzetiséget. Rövid idõ alatt szökevénynek minõsült a távozó. Fõként ha a szellemi élet ismert egyénisége volt – egy-egy ilyen személyiség körül erkölcsi konfliktus kristályosodott. De a transzilvanizmus pozitív morális öröksége a második világháború után is hatott. – A nemzetiségi tudat, öntudat kialakulásában, formálásában az említett „felismert és vállalt” szükségességnek a mindennapi életben való érvényesítésében nagy szerepe volt a transzilvanizmusnak. A nemzetiségi tudat hangsúlyozottan etikai töltetû lett. Az írók, publicisták tettek legtöbbet ez öntudat kimunkálásában. E tevékenység két fõ gondolat köré épült – s mindkettõre jellemzõ a valóságtól való elrugaszkodás az idealizálás felé, s mint minden ilyen folyamatnál, ebben a vonatkozásban a transzilvanizmus esetében is jelentkezett hiba- és veszélylehetõség. 1) Az egyik fõ gondolat a történelmiség, a sajátos nemzetiségi tudat 168
Kisebbségi „Egyparancsolat” történelmivé való idealizálása. A jelen törekvéseinek alátámasztására az ilyen szempontból rendszerezett és felépített történelmet és példáit idézték meg. A Kiáltó Szó után kilenc évvel Kós Károly történelmi összefoglalót jelentetett meg, melynek már elsõ mondata jellemzõ: „A nagy háború elõtt talán senkinek eszébe nem jutott, amirõl az impériumváltozás óta olyan sok szó esik: van-e különvaló erdélyi lélek, minden emberi észjárástól különbözõ gondolkozásmód és világszemlélet, temperamentum és mentalitás, ami az ittvaló szellemi életmunka eredményeinek minden más eredménytõl való különvalóságát viszont minden itt való eredménynek közösségét félreismerhetetlenül és természetesen determinálja?”4 Elismerése ez annak, amit jeleztünk: a jelen érdekében létrehozott történelmi konstrukcióról van szó. Ha valaki majd elvégzi Kós könyvének kimerítõ-értelmezõ elemzését, ki fognak derülni belsõ ellentmondásai: számunkra most az a fontos, hogy jelezzük egy önmagában és tudományosságában talán ingatag, de funkciójában jelen- és valóságformáló, közösség- és tudatalakító eszme egyik fõ vonatkozását: az együtt élõ nemzetiségek történelmi egymásrautaltságának és a toleranciának gondolatát. Pozitív volt a történelmiség ilyenszerû tudatosítása mindaddig, amíg a történelmi analógiák és példák szaporodása nem veszélyeztette a jelen reális számbavételét, az erre irányuló szándékot és igényt. A transzilvanizmus késõbbi történetében – a bécsi döntés után – némely tollforgató tollán fura fogalomcsuszamlás következett be: megtartva a történelmiséget, más tartalommal telítették azt, és az eszme ilyen torzulásában a Duna-medencei „magyar vezetõ szerep” koncepciójának hordozójává tették… Kós Károly kitartott elvei mellett. Ez a – Kóstól és elképzeléseitõl függetlenedõ – folyamat fõ tanulsága: a jelent nem lehet történelmi analógiákkal, hivatkozásokkal tartósan „befogni”. A transzilvanizmus fogalmában egy részmozzanat, egy érv – történelmiség – egy bizonyos idõ után jelentõségénél fontosabb hangsúlyt kapott, „elcsúszott”, és végül eredeti jelentésének és funkciójának ellentétébe csapott át, elvesztette erkölcsi fedezetét és hatását. Fontos ezért megjegyezni, hogy igazi sikere és hatása kezdeti stádiumában volt. Azok eszmei indulásában volt döntõ és pozitív szerepe, akik majd késõbbi változatait felszámolják és kritikailag megsemmisítik. 2) A nemzetiségi tudat alakításában egy ideig sokat jelentett az erdélyi lélek tétele. Ez is inkább elmélet, eszmény, mintsem valóság. 169
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
A kérdésnek kimerítõ tanulmányt szentelt Gáll Ernõ, elemzésével egyetértve, annak egyik passzusát idézzük: „…több benne a mítosz, a költészet és a spekulatív elem, mint a tudományos szigorral megfogalmazott igazság. Félreismerhetetlen a benne munkáló moralizáló szándék, ám nem tagadható, hogy az adott körülmények között bizonyos nemzetiségkonstituáló szerepet töltött be.”5 (Kiemelés tõlem, Sz. G.) Ez a nemzetiségkonstituáló szerep fõleg kezdetben volt valóságos. Az „itteni lét” vállalásának erkölcsi síkon feltevõdõ kérdése hamar eldõlt, s az erdélyi lelkiség tételének boncolgatása rövidesen csupán szellemi berkek foglalatossága maradt. Az „erdélyi lélek” mitikus, túl általános fogalma pedig – mint minden ilyen képzõdmény – azt a veszélylehetõséget hordozta, hogy többféleképpen lehetett érteniértelmezni. Az „erdélyi lelkiség” lehet az idealizált történelem ideális produktuma: tolerancia, kölcsönös megbecsülés, közös múlt stb. megidézése (példaként, eszményként) a jelen számára. De eltolódhat a hangsúly a „speciális erdélyi magyar lélek” felé (aminek önmagában még mindig pozitív szerepe lehetett a nemzetiségi tudat-alakításban). Végül a jelzõk is lekophatnak, vagy másokkal keveredhetnek. Adott pillanatban már „faji lélek”-rõl lesz szó, mely vérségi alapon nyugszik. S ha ehhez az a mûvészetfelfogás társul, miszerint a hiteles, eredeti mûvészet a néplélek kifejezõdése, akkor a probléma további részletezésére nincs szükség: ennyi is elég jelezni azt a „csúsztatásos” módszerrel létrejött torz eszme- és képzetkonglomerátumot, mely egy eredetileg általános, idealizáltságában is pozitív szerepû eszmét, erkölcsi fogalmat tarthatatlanná, önmaga ellentétévé konkretizál. A kezdeti transzilvanizmus „erdélyi psziché” vonatkozásában ilyesmirõl szó sincs. Az 1929-es nemzedéki tömörülés, a 30-as évek ifjúsági mozgalmainak egyik vonulatán jelentkezik e folyamat. Érdekes módon az Új Arcvonal antológia megjelenése után, amikor az Erdélyi Helikonban az „õs-transzilvanista” Reményik Sándor az egyik antológiaszerzõ (Jancsó Elemér) ellenében megvédi a transzilvanizmust, határozottan elutasítja ugyanazon antológia másik írásának a „vérséget” a fent jelzett módon hangsúlyozó vonatkozását – és szembeállítja vele a „vértõl” függetlenített lelkiséget. A kezdeti transzilvanizmus józan, felelõs hangja ez: a bírált fiatal szerzõ „…egyenesen a komikum határáig jut, mikor Szabó Dezsõ rég el170
Kisebbségi „Egyparancsolat” csépelt, nevetséges vérség-elméletét akarja alkalmazni, hogy igazi magyar mûvész csak vér szerinti magyar lehet! Hol a kritériuma ennek, és hányadíziglen lehet kimutatni – ha nem a lelket nézzük?”6 A fogalomcsúsztatás (csúszás), a fogalom belsõ – ellentmondásokig menõ – differenciálódásának folyamatát érdemes lenne nyomon követni. De szempontunkból elég ennyit leszögezni: a transzilvanizmus mítikus-idealizált „történelem” és „psziché” felfogása adott pillanatban reális és pozitív közösség- és helyzettudat konstituáló tényezõ volt. Ám az ilyen túláltalános, definiálatlan fogalmi képzõdményekképzetek tipikus felbomlási folyamata (elcsúszás) itt is bekövetkezett. Nehézkesen, ellentmondásosan és veszélyesen: mert a köztudatban élõ pozitív akusztikára építve történik a csúsztatás. Ilyenkor a helyzettel józanul számoló értelem vagy tisztázza, vagy elveti és mással helyettesíti a fogalmat. A jelenségek ilyen perspektívájában tekintjük „haladónak” a kezdeti transzilvanizmus említett vonatkozásait, s kockáztatjuk meg azt az észrevételt, hogy az „idelizált történelem” és „lélek” tételeit – mint érvényes eszményt! – a jelen valóságára és érvényesítendõ feladatokra konkretizáló vonulat elvetette a tartalmatlan jelszóvá silányított fogalmat (vonatkozásait), de vállalta indítékait, a realizmus igényét oltva beléjük. Így átvállalhatta a szerepet is. Egy másik vonulat ellen is, mely a csúsztatott, meghamisított fogalomnak csak jelszóburkát vitte tovább. – A politika szféráját is érintette a transzilvanizmus a politikai aktivitás beindulásának idején, amikor a politika lényegében erkölcsi kérdésként tevõdött fel: az aktivitás-passzivitás vita közösségi „lenni vagy nem lenni” emberi teljesség-igény dimenziójában. Mivel a politikai transzilvanizmus félreértésekre adhat és adott okot, ki kell hangsúlyoznunk gondolatmenetünk konklúzióját: a transzilvanizmus nem volt politikai eszme, ilyesminek nem is lett volna esélye. A transzilvanizmus nem politika volt, hanem a nemzetiségi (kisebbségi) politika morálja akart lenni. Mint ilyen, az új államiság, a beilleszkedés, a teljesség jegyében fogant politikai és társadalmi tevékenység és igény vállalását jelentette. Lévén, hogy nem politikai fogalom, a politikusok szóhasználatára nem is jellemzõ. Irodalmárok eszménye – erkölcsi, demokratikus, elkötelezett hitvallása –, amit szerettek volna a kisebbségpolitika erkölcseként megvalósulva látni. E politikának az eszményektõl való eltávolodá171
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
sa, megmerevedése, átminõsülése nyomán (ami a kezdetben komoly politikai szerepet is játszó irodalmárokat a késõbbi kisebbségpolitika ellenzékévé tette) azonban az eszményeket már nem fedte a túláltalános-tág fogalom (melynek több vonatkozását, például az egység gondolatát a hivatalos kisebbségpolitika a maga hasznára forgatta), és a differenciálódó törekvéseknek megfelelõen másokkal kellett helyettesíteni. – Az irodalom volt az a dimenzió, már az irodalmárok többirányú tevékenysége okán is, amelyet legmélyebben érintett a transzilvanizmus gondolata-eszménye. Az irodalom a romániai magyar szellemiség történetében sajátos szerepet töltött be – aminek formai vetülete a szembeötlõ heterogenitás, soknemûség. Az irodalom a nemzetiségi lét legfontosabb tudati vetülete volt. Egy eléggé differenciálatlan szellemi életben az irodalmár, író amolyan mindenesnek tûnt. Érintettük az irodalmárok szerepét a politikai aktivitás elindításában, s a kisebbségpolitika (az arisztokratikus politikai gyakorlatban lényegében feladott) erkölcsének megfogalmazásában. Ez az olyan heterogén, s még maga is önnön helyét és definícióját keresõ irodalom – sajtó – közvetítette az élet felé az új helyzet- és sorsvállalás erkölcsét. Az új közösségeszmény és nemzetiségi tudat, öntudat konstituálásába döntõen belejátszott. Az „erdélyi lélek” és a jelen-érdekû történelmi tudat igazi érvényesülési tere az irodalom: a történelmi regény és az esszé volt. Ezért a transzilvanizmus körüli jelenségek és viták súlypontja az irodalmi életre esett – de a párhuzamosságok és különféle vonatkozások sajátos rendszerében azok eléggé áttételesen zajlottak. Az irodalom problémakörét legalább két jelenségcsoportra kell bontanunk: 1. irodalompolitika, irodalmi élet, 2. az irodalomnak „mûvek” összességében létrejövõ gyakorlata és az esztétikai jellegû megnyilatkozásokban jelentkezõ kritikája. 1. A transzilvanista irodalompolitika érdeme az irodalmi és kulturális intézményalapítás. Egy irodalom és kultúra státusának meghatározás-kísérlete és mûködési feltételeinek megteremtése elévülhetetlen fontosságrendû teljesítmény. Viszont az is kétségtelen, hogy e sajátos produktumok eszmei-gondolati meghatározása – 172
Kisebbségi „Egyparancsolat” irodalomról lévén szó – egyetemes érvényû és nem „helyiérdekû” kategóriákban kell történjék; a transzilvanizmus erkölcsi indítékai és érvei jórészt világosak, de a fogalom annyira beletapadt a különféle irodalmi kategóriákba, hogy már-már helyükbe lépett – jelzõként, metaforaként mellérendelõdött, hasonult. „Irodalomalapítás” idején ez elfogadható, helyesebben: magyarázható – egy irodalom funkcionálásában, mûködésében zavaró, visszahúzó lehet. Ha a romániai magyar irodalom sajátos és külön formációként való tételezésében használhatónak bizonyult is (bár meg kell jegyezni, hogy itt sem célszerû, hiszen világirodalom-történeti analógiákkal ez a tétel és tény indokoltsága könnyedén védhetõ lett volna például a „schizma-pörben”, mely azt a valóságtól rég eldöntött tényt vitatta, hogy egyetlen nyelv elbír-e két irodalmat) – az irodalmi élet alakulásának késõbbi helyzeteiben bezárkózó regionalizmust eredményezett, ahol a sajátos jegyek túlhangsúlyozása (az elméleti kategóriák egyetemes nyelvének rovására) szempontvesztéshez, kritikálatlansághoz, az önmegdicsõítés sokszor nevetséges megnyilvánulásaihoz vezetett. Gaál Gábor volt az, aki végül is reális helyzetét kifejezõ megnevezéssel, „romániai magyar” minõsítéssel definiálta az Erdélyben és a megnagyobbodott Románia területén intézményesült magyar irodalmat.7 A „transzilván” irodalompolitika létrehozta az irodalmi élet vitelében nélkülözhetetlen intézményeket – kiadót, folyóiratot, „írói közösséget”, de a helyzet csak indulásnak kielégítõ; késõbb merevnek és végsõ szociológiai elemzésben arisztokratikusnak bizonyult. Ez az irodalompolitika egyfajta ideális közösségeszményt táplált, s egységbe szerette volna fogni az irodalmat. Ez, mint elv, elfogadható, az intézményalapításokat is lelkesen üdvözölték. A probléma az, hogy az egységben mekkora teret engedtek a különféleségnek, a teljességnek, és milyen kritériumok alapján. A világnézetek fölé emelkedés kritériuma egy hibás esztétikai kérdésfeltevés irodalompolitikai alkalmazása. Az ugyanis nem kétséges, hogy az irodalmi mû az esztétikumba emel világnézetinek minõsülõ szempontokat, meglepõ vagy felháborító szociológiai tényeket, eszméket. Egy irodalmi mû befogadásesztétikai vizsgálata kimutathatja annak lehetõségét, hogy sok esetben az olvasó vagy akár kritikus esztétikailag remeknek talált alkotásokban épp a világnézeti-szociológiai mozzanatokra figyeljen különösképpen (s esetleg figyelmen kívül hagyja, 173
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
elfeledje vagy mellõzze, hogy ez a hatás csak az esztétikum révén jöhetett létre). Nyilvánvalóan a „világnézeti újat” hozó mûvekben ez a vonás lesz a legkirívóbb – egy olyan közösségben, mely jó elõre világnézet-felettiséget deklarál. Az ilyen egység leszûkíti a teljességet (minõségi, nem mennyiségi vonatkozásban!). Ami indokolt ellenérzéseket vált ki egy már elvben kizáró, gyakorlatban még inkább szépséghibás helikoni irodalompolitika ellen. A transzilvanizmus- és Helikon-ellenesség másik oka a fogalom sokféle vonatkozása közötti párhuzam-teremtésbõl adódik (ami nem feltétlenül és nem mindig jelent reális kapcsolatot!). A csõdöt mondó hivatásos kisebbségpolitika kedvelt egység jelszava nagyon is egybehangzik az irodalompolitika világnézetek fölötti, transzilvanista közösség- és egységeszméjével. Így aztán csak „félig-indokoltan” tekinthették a joggal bírált kisebbségpolitika irodalmi vetületének a bírálatokra ugyancsak rászolgáló irodalmi Helikon-mozgalmat (mely lapot és kiadót tartott kézben). Pomogáts Béla egyik tanulmányában a marosvécsi Helikon „közösségmivoltát” boncolgatva ezt írja: „Valódi »koalíció« született, Babits Mihály szép kifejezésével: »irodalmi plain-air parlament«, amely szabad véleménynyilvánítást engedett tagjainak. A marosvécsi Helikon tisztelte a parlamentarizmus íratlan szabályait.”8 A kifejezés – parlament – tûnhet szépnek, de nem alkalmazható a jelenségre, mert nem fedi lényegét – és ez jelzi e képzõdmény irodalompolitikai szépséghibáját. A „parlament” szó mögött ugyanis a „képviselet” fogalma húzódik, s e leglényegesebb szempontból a helikoni közösséget legfönnebb „felsõháznak” ha nevezhetjük (annak tagjait nem választották: kinevezték!). Bármennyire is szabad teret engedett a véleménynyilvánításnak a Helikon, mégsem tekinthetjük a nemzetiség demokratikus fórumának, mert a tagság kritériuma nem így volt meghatározva; nem volt képviseleti forma, az vett részt, akit meghívtak – s hogy kit és miért hívtak meg, vagy „felejtettek ki”, az a tizenkilencedik századra jellemzõ, kenetes-ósdi írói közösségszervezés belsõ ügye volt. Ilyen szempontból felelõsséggel csak maguknak tartoztak. Ez a meghívásos, írót megtisztelõ rendszer minden jóindulat ellenére képtelen komoly, a valóság sürgetéseihez méltó irodalompolitikai szerepet vállalni. Amiért Benedek Eleket nem hívták meg, morogtak néhányan, de tudták, hogy ez nem illõ, mert õk vendégek, meghívottak. Késõbb, a Helikon körül mindegyre kiújuló 174
Kisebbségi „Egyparancsolat” vitában is sokszor elhangzik: „nem illik megszólni a vendéglátó közösséget” stb. Ez már szinte komikum. Mindenesetre a helikoni parlament („Felsõház!”) inkább arisztokratikus, mintsem demokratikus szövetkezése a maga esetlegességével, tetszõlegességével nem volt átfogó és kérdésfeltevõ-megoldó, a valósággal szembenézõ irodalompolitikai fórum (mert ugyan milyen fórum az, melyen a vendégszeretet, hála stb. köti gúzsba, bénítja meg a résztvevõ nyelvét, nem beszélve a részvétel „felsõházi” jellegérõl, mely lényegét tekintve méltatlan egy demokratizmusra törõ szellemi élethez). A helikoni irodalompolitika legnagyobb hibája azonban az, hogy az olvasóközönség szervezésével nem foglalkozott kellõ mértékben, és olcsó tömegkiadványokkal nem juttatta el hozzá az irodalmat. Ezt sokan felrótták már annak idején, s bár nincs ilyen tárgyú felmérõ tanulmány, úgy hisszük: joggal. Úgy véljük, lett volna rá lehetõség. Nem éltek vele. Sokatmondó az alábbi idézet Bánffy Miklós egyik írásából: „Persze, hogy kívánatos volna, ha szélesebb körben magunk tudnánk terjeszteni könyveinket. Erre azonban tényleges tõke és hatalmas gépezet volna szükséges. Ez nincs módunkban, és nem is tartom mindenben célszerûnek, mert tisztán üzleti gondolkozás lépne a mai helyébe, amelynek persze az intézmény fennállását is mérlegelni kell, de a fõ szempont a Szépmíves Céhnél az irodalmi érték és érdek.”9 (kiemelés tõlem, Sz. G.) Itt különösebb kommentárra nincs is szükség. Az irodalmi „érték és érdek” ilyenszerû hangsúlyozása: abszurdum. Hogy egy nemzetiség életében az irodalomnak komoly szerepet szánó irodalom- és kiadói politika az „érdekre és értékre” hivatkozva ne gondoskodjék a megfelelõ kritériumok alapján értéknek minõsített mûvek tömeges terjesztésérõl – ez önellentmondás; az „üzleti gondolkozás veszélyétõl” való félelem – értelmetlen. Az ilyen irodalompolitika maga vonja kétségbe önmagát. A Szépmíves Céhen, a helikoni közösségen belül is bekövetkezik a véleménymegoszlás. 1930-as könyvében Tabéry Géza még „semlegesen” viszonyul a kiadóhoz: „Ha nem is állíthatjuk, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh százszázalékosan meríti ki Erdély szépirodalmát, annyi kétségtelen, hogy ezerkilencszázhuszonöt óta legerõsebb, legreprezentánsabb és leginkább köztudatba ment tényezõje könyvirodalmunknak.”10 Három év múlva néhány társával már kiválni kényszerül: megala175
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
pítják az Erdélyi Magyar Írói Rendet. Jellemzõ, hogy az esemény körüli vita is az erkölcsi magatartás vizeire csusszan – végül már becsületbíróságot emlegetnek. E vitának a számbavétele sem volna érdektelen,11 de itt a könyvkiadás irodalompolitikája a fontos: kétségtelen, hogy az EMIR programja a helytállóbb, ha Tabéry számításai nem megtévesztõek, akkor azok döbbenetesen cáfolják a helikoni irodalompolitika érvényességét. Tabéryék olcsó könyveket, elõadásokat terveznek, a számvetésük szerint: „egész rezsink ki fog jönni alig valamivel többõl, mint a Céh személyi adminisztrációjára felhasznált évi 300.000 lejnek a fele.”12 Ilyen körülmények között „1929 fiatal nemzedéke” érthetõ módon majdnem egyöntetû ellenzékévé válik ennek az irodalompolitikai gyakorlatnak. Mivel ezt a transzilvanizmus erkölcsi indíttatása hívta életre – a fiatalok az eszmét irodalompolitikai vonatkozású konkretizálódásában elvetették. 2. A transzilvanizmus mindaddig, amíg általános eszmei-erkölcsi eszmeként különbözõ szférák különféle folyamatainak elindítója, ösztönzõje – létezõ és érvényes jelenség. A különféle dimenziókban, esetenkénti konkretizálódása folytán más és más fogalmakba olvadnak tartalmai – mint ahogy egyébként minden ilyen általános erkölcsi jellegû eszmével történik. Amennyiben a dolgokon, jelenségeken erõszakot téve mégis, érvényességi körén túl is, mereven fenntartanák, az fölös zavart szül. Kiválóan szemléltethetõ ez a transzilvanizmus esetében abban a pillanatban, mihelyst esztétikai kategóriaféleségként kezdik kezelni, és mind az egyes mûvekre, mind azok összességére (az irodalomra) alkalmazzák. A folyamat a minden irodalomban felbukkanó „nemzeti –egyetemes” fogalom- és problémakörre emlékeztet (amolyan fiók-jelenségként), de esetünkben komplikáltabb, furább következményekhez vezetett. Esztétikai vonatkozásban a transzilvanizmusnak annyi létjogosultsága lehetett, hogy erkölcsi követelményeket állíthatott író, irodalom, mû elé, és számonkérhette rajtuk azokat: a sajátos létkérdések kifejezését, speciális valóság- és lélekállapotok ábrázolását stb. – mindezt az esztétikum, az irodalomelmélet egyetemes kategóriáiban. A részmozzanatok sajátosságait azonban ez esetben nem lehet globális jellemzõvé avatni. Mihelyst ez megtörténik, édeskevés érdemlege176
Kisebbségi „Egyparancsolat” set mondhatunk az irodalomról vagy az illetõ mûrõl – lévén a transzilvanizmus erkölcsi, etikai, nem irodalomelméleti kategória. A helikoni írók elsõ csoportos jelentkezésének, antológiájának elõszavában Kovács László ezt írja: „A történelmi materializmus orra bukik a kis erdélyi irodalom néhány esztendejének történetén.”13 Ha nem körültekintõ, csakugyan megeshet ez az irodalomtörténettel – e megfoghatatlan fogalmak talaján. Maga Kovács László is így járt (csak nem látszott észrevenni), hiszen az erdélyi irodalomról lényegében annyit mondott dicsérõen, hogy erdélyi, és azontúl: „szivárvány-viadukt” és „égi ív”. Az antológiáról írt recenziójában Gaál Gábor figyelmeztet: az erdélyiséget megragadni csak „igazi (…) tiszta fogalmakkal” lehet.14 Egy késõbbi írásában egy Áprily-vers kapcsán veszi számba, hogy az esztétikum szférájában mi lehet „transzilvanista”. Az „ethosz”-hoz jut (esetünkben: hiányához, de elméleti kérdésfeltevésnél ez mellékes). „A valóság élményét – írja – az ilyen költõ úgy látszik, nem tudja kifejezni, vagy pedig (s ez a rosszabbik eset!) – nem akarja. A líra katasztrófája így lesz az ethosz katasztrófája. Máshol és mellé beszél… Erdélyi lélek, de repatriál.”15 A transzilvanizmus a sajátos valósággal való szembenézés etikája kellett volna legyen – nem pedig valami specifikus esztétikum. Sajnos az irodalmi termésben általánosodott néhány konstrukció, úgymond transzilvanista jegy, s e túlburjánzás a valóságábrázolás erkölcsét – azt is mondhatnánk, hogy az igazi, a lehetséges transzilvanizmust – tette kérdésessé. Elszaporodtak a történelmi regények, az erdélyi lelkiség tételét illusztráló vagy illusztrálni vélõ mûvek. S a helyzet felszámolásához nem esztétikai, hanem jellegzetes etikai fogalmakban folyó viták segítettek: az erdélyi írók gyávaságát vetették fel.16 A transzilvanizmust ezek a viták visszaszorították az irodalomelmélet területérõl. Szemlér Ferenc korabeli megfogalmazásában: „Az Erdélyben írt irodalom folytatói (…) az eddigi tapasztalat szerint az »erdélyi« jelzõt legfennebb csak helyhatározói értelemben hajlandók használni, távol állanak attól, hogy ennek a jelzõnek mûveikre való vonatkozásban bizonyos mitikus vagy megkülönböztetõ erõt tulajdonítsanak.”17 E „helyhatározó” vállalása azonban – a vonatkozások rendszerét figyelembe véve – lényegében a transzilvanizmus lehetséges továbbvitele az irodalomban. A transzilvanizmus nemzetiségi-erkölcsi eszméjének, alakulásá177
HELYZETTUDAT ÉS IRODALOM
nak, differenciálódásának, különbözõ szférákban való érvényesülésének, konkretizálódásának sokszor ellentmondásos jelenségét kimerítõen felfedni-értelmezni e néhány oldalon nem lehet. Legfeljebb csak betájolni a problémakört. Ez viszont feltétlenül szükséges, mert a két világháború közt induló írók gondolkodásmódjában, szellemi tájékozódásában, az életmûvek alakulásában szerepet játszott. Kikerülhetetlen volt ez, hiszen a kisebbségi lét kitermelte erkölcsi eszme, a transzilvanizmus, átfogó õskategóriaként a közösségi tudatban gomolygott: ez a kisebbségi lét, szellemi élet szféráit egy bizonyos idõszakban mintegy erkölcsi egyeduralma alá rendelte – a „sajátosságot” az „általános emberi” értelmében felvetõ – etikai beállításúvá tette. A különbözõ szférákba behatolva, bennük különféleképpen – és mértékben (sokszor ellentmondásosan) konkretizálódva foszlott-differenciálódott más és más fogalmakba. A vonatkozások, párhuzamosságok (s a belõlük adódó, sokszor indokolatlan kapcsolatteremtések), realizálódások, intézményülések rendszerében, melynek elemei közös erkölcsi indíttatásra, transzilvanista ösztönzésre vezethetõk vissza – felbomlik, már a maga nagy általánosságában sem használható a félreértés veszélye nélkül ez az õsfogalom. Ez a jelenség minden ilyen általános erkölcsi eszménél törvényszerûen bekövetkezik. Mikor tehát transzilvanizmust emlegetünk írói magatartások, mûvek kapcsán – és ez a két világháború közötti romániai magyar irodalomban általában elkerülhetetlen –, akkor azok transzilvanizmusának – vagy transzilvanizmusellenességének (néha a kettõ között mintha alig lenne különbség) igazi tartalmait csak e rendszer különféle vonatkozásaihoz-elemeihez mérve, e rendszerben értelmezve fedhetjük fel. JEGYZETEK 1 Nagy György: Gondolat és funkció. Bevezetés egy eszmetörténeti monográfiához. Korunk, 1974. 4. 2 I. m. 253. 3 Heller Ágnes: A mindennapi élet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970. Az erkölcs. 106–128. 4 Kós Károly: Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. Erdélyi Szépmíves Céh. Kolozsvár, 1929. 5. 5 Gáll Ernõ: Az „erdélyi lélek”: mítosz és valóság. In Tegnapi és mai önismeret. Kriterion. Bukarest, 1975. 34.
178
Kisebbségi „Egyparancsolat” 6 Reményik Sándor: Új Arcvonal. 19 fiatal erdélyi író antológiája. Erdélyi Helikon, 1932. január. 7 Gaál Gábor: Erdélyi-e vagy romániai magyar irodalom? In Valóság és irodalom. Állami Könyvkiadó. Bukarest, 1955. 98–102. 8 Pomogáts Béla: A Helikon szociológiájához. Korunk, 1978. 5. 391. 9 Bánffy Miklós: Babits Mihálynak. Erdélyi Helikon, 1935. 467. 10 Tabéry Géza: Emlékkönyv. Cluj-Kolozsvár, 1930. 55. 11 A vitát az Erdélyi Lapok 1933. szept. 2-i számában megjelent dr. Schmidt Bélacikk váltotta ki: „Miért alakult meg a Kontra-Helikon?”. Tabéry válaszát: „Miért kellett az Erdélyi Magyar Írói Rendnek megalakulni”, a szept. 5-i szám közölte, a lap a szept. 13-i számában újabb vitaanyag: „Harc a Helikon és a Kontra-Helikon körül. Csendes válasz Tabéry Géza cikkére.” (Kovács László) és „Kádár Imre tetemre hívja Tabéry Gézát”; a szept. 14-i számban Tabéry adatokkal védi álláspontját: „Parnasszusi becsületbíróság, mint a Szépmíves Céh legújabb ötlete.” 12 Erdélyi Lapok, 1933. szept. 5. 13 Kovács László: Erdélyi Helikon. Erdélyi Helikon Antológiája. 1927. I. k. 10. 14 Gaál Gábor: Az Erdélyi Helikon Antológiája. Válogatott írások. I. Irodalmi Könyvkiadó. Bukarest, 1964. 119. 15 Gaál Gábor: Megint a líra katasztrófája. Korunk, 1929. 598. 16 Vö. Tóth Sándor: „Vallani és vállalni”, avagy vita az írók gyávaságáról. Korunk, 1971. 12. 17 Szemlér Ferenc: Jelszó és mithosz. Erdélyi Helikon, 1947. 603.
179