Tar Sándor
A te országod novellák tárgyi világa, a helyze tek, a közeg, melyben az író mo zog, a témák, melyekért nyúl, az életutak, melyekre figyel, eseményláncok és konfliktusforrások: szinte kivétel nél kül az író alapvető létélményeinek terepé ről valók. Az elsődleges, megélt élmé nyek, a tapasztalati szinten birtokolt világdarabok közvetítő-kivetítő eszköze Tar Sándor novellisztikája. A mikrokoz moszé: belül a világ nagy lendületű, dús tartalmú szintjein, az emberhez szorosan tapadó szférában. Egyik a másiknak fog lyaként: sorsát cipeli magán mindenik alak, oly meghatározóan, oly determinál tan, hogy menthetetlenül kívül reked ama dúsabb makrokörökön; s olyan pontosan, hibátlanul, oly precizitással dokumentál
A
tak e sorsok, hogy egyetlen, művön kívüli eligazító adat nélkül is tudható volna: az alkotó naponta látja, naponta járja be e vi lág tájait. Amely, persze, akárhol lehetne: a fen tiekből csupán egyetlen lehetőségként kö vetkezik, hogy Tar Sándor megélt és rög zített mikrotájai legtöbbször az emberi élet puszta fenntartásáért vívott csaták színhelyei! Úgy alakult, úgy adódott, hogy az író nem egy világpolgár életének mikroszintjét ábrázolja, hanem - törté netesen - a kelet-európai peremiét, a legújabbkori Magyarország, az éppenhogy elmúlt pár év, s a majdnem ma munkásosztályának, s ezen belül is, a keleti or szágrészben élő, onnan való, oda vissza járó csoportjainak létharcait. S itt már eligazíthatja a szerzőt köze lebbről nem ismerő, s az írások dokumen tumerején meglepődő olvasót a biográfia. Ahogy a könyv borítószövege tömören jelzi: Tar Sándor „Hajdúsámsonban szüle-
tett, gépipari technikumot végzett, és há Vagy mormoljuk mi is, monoton mun rom és fél évtizede egyfolytában gyári kásimát, a kötet záró írásának sorait: munkás, jelenleg művezetői beosztásban, „A gyár, ahol élünk, öt, tíz, húsz, har Debrecenben.” minc éve, akkor inasként, segédként, mun Sámson és Debrecen: a tágabb élettér; kásként ölelt magához, hagy majd füstben, a gyárak, várótermek, vonatok, munkás- koromban, vegyszergőzben, hasogató zaj szállások, ágybérletek, albérletek, társbér ban, verejtékben, olajsárban, mészfüstben, letek, kapualjak, padok, kocsmák, üzemi szénporban éljük le életünk hátralévő éve öltözők: a testhez tapadó szféra; az életért, it három-négy örökké mocskos munkaru a hálóhelyért, a pár fillérrel többért, a po hában, amely reggelente nyirkos-hidegen hárnyi pálinkáért, félfenéknyi helyért a tapad örökké álmos testünkre... A gyár, vonaton, az alsó ágyért a munkásszállón: ahol élünk... nem mondja azt, hogy majd a figurák cselekvési, választási, döntési le a gyorsvágókorong levágja a mutatóuj hetőségeinek szabad jegyzéke! Az író élte, junk első két percét, hogy a csiszolóportól látta, tapasztalta, s leírta! Vele mondva, őt megrohad tüdőnk, hogy a kemencék, izzó idézve a Gyuri című novella hősének öné vasak jeleket égetnek testünkbe, a sze letrajzát idemásolva: többé-kevésbé ez le münkbe forgács, szilánk, szikra pattan, el halnak ujjaink a vibrációtól, csontunk tö het a könyv alakjainak az önéletrajzi min rik, fogaink az ólomtól kihullanak, lúg, tapéldánya! Kipontozható nyomtatvány: sav éget, esetleg meghalunk egy zuhanás csak nevet, a születési adatokat, a szülők ban, vagy egy rosszul dőlt betontömb foglalkozását kell beírni, apró különbsé alatt... ” gek, életem folyása, mondhatná bármelyik íme az epilógus, három lapnyi Össze alak, olyan, mint a tied. Az én országom, foglaló (A gyár, ahol élünk), benne ponto a te országod: a „gyár, hol élünk”, a mi san kijelölve: itt és ennyi az élet. Egyetlen gyárunk! Azt írja tehát Gyuri: „Nevem lehetőség van még: egy másik gyár. „A Balogh György Születtem 1960. március gyár, amit ha sikerül találni, és ahol majd 22. én Nyírfáson Apám Balogh Géza víz egy ideig még élünk, egy darabig biztosan gázvezeték szerek) kisiparos Anyám néhai szokatlan lesz, a gép, a munka az nem. Rácz Ilona 1972-ben halt meg 1 fiú test Csak az utat kell majd megtanulni a gépvérem van Dezső. Általános iskolát a szü tó'l az ajtóig, onnan az öltözőig, azután a lőfalumban, Nyírfáson végeztem 1974-ben portáig. Pár nap múlva már csukott szem kezdtem és 1977-ben végeztem a szak mel is boldogulunk. ” munkásképzőt Debrecenben. A szakmám Esetleg nézzük a 6714-es személyt. A villanyszerelő. Ezután maradtam a válla rögzített, bemutatott világ másik állandó latnál. 1 hónapig Az utolsó munkahelyem tényezője! A fekete vonat, a Pest és Sza a 3. volt. A Hajdú Megyei Állami Építő bolcs, Debrecen között ingázó félparasztIpari Vállalat. 1975 óta vagyok KISZ tag félmunkás had hétvégi ismerőse, mely Külföldön még nem voltam, rokonaim nin „Közlekedik: pénteken IV. 1-jén, de nem csenek ott. Büntetlen előéletű vagyok. közlekedik III. 31-én”. Valaki ebben a no Jászcmdrás. 1980. Jan. 5. Balogh vellában, ebben a végtelenített, befejezet len életképben is dünnyög néhány mondaGyörgy” 109
tót, csak magának, vagy aki meghallja; „Nincsen nekünk semmi életünk, semmi életünk az ég világon, higgye el, Pesten elvégezzük a piszkos munkát, azután me hetünk haza, az ünnepre már nem kel lünk... Én nem tudom, hogy meddig élek, nem gondolkoztam még rajta, de sokszor már majd megszakadok, reszket a lábam, meg fáj a kezem, a karom, és ha leiszom magam a seggig, akkor nem fáj sem mi. .. és három pont, mert folytathatná bárki a 6714-es személyről. Ha lerajzoljuk, az író segítségével, va lamelyik pesti munkásszálló sokágyas szobáját; egy építkezés betonkeverőit, tégladobálóit, néhány tanyát, mind egy forma, de talán azt, amelyiken a Téli tör ténet Andrása él, s ahonnan naponta rohan a városba vivő vonathoz: kijelöltük a mozgástér leglényegesebb pontjait. Tar Sándor mindegyik hőse megtalál ható valamelyiken. Az epikai folyamat e pontok hű visszatükrözése, leképezése. Tárgyak, mondatok, gesztusok precíz elhelyezése a valóság rétegeiben, a figu rák és az élethelyzetek által determinált döntések, akciók egymást feltételező rendszerének megörökítése. Azt mondjuk: csupán egy lehetőség, hogy Tar Sándor mikrovilága épp a mun kásság mélyvilága. Az is csak egy a lehe tőségek közül mindennek bemutatásához választott: s novelláról novellára majdnem sikerül elhitetnie velünk, hogy egyszerűen rábízza magát a valóságmozzanatok doku mentatív erejére. Hogy valójában semmit nem tesz, mindössze lenyomatot készít: gipszbe önti a lábnyomot. Hogy realizmu sa: mindenekelőtt szociológiai érvényű. Hiszen epikai eljárásai között a leglé nyegesebb, a legfigyelemreméltóbb, hogy a világot nyugodtan, lassan pásztázó írói
kamera egy állandó helyen rögzített, s csak eseménykövetésre hajlandó. Az idő konkrét, a helyszínek valóságosak, a tör ténet, a cselekményvonal reális. A narráció és a mese, az időbeli és a történeti sor makacsul előrehaladó. Az optika figyeli a történetet, a kamera egy időben mozdul az epikus mozzanatokkal, sem előre, sem hátra nem pillant, nincs „bevajazott len cse”, hogy bizonyos részletek homályban maradjanak, s nincs a másiknál jobban ki élesítve egyetlen pillanat sem. Minden valóságos! Mazsola például, az Éjszakai műszak egyik munkatársa, „...leül a gépe elé, be kapcsolja a reflektort... megjáratja a medvét néhány pedálnyomással, ledobja a melegító'vasat, lesepri a revét, tapsol, „adjad, tündi-bündi”! kiáltja, Vajda kikap a hosszú szárú fogóval egy darabot, és a gép asztalára teszi, Mazsola megfogja fo gójával, a szerszámra igazítja, lenyomja a pedált, lezuhan száz tonnával a medve, hatalmas dübörgéssel, belesajtolja az izzó anyagot a szerszám formáiba, és már ott a következő' darab...” Mazsola újrakezdi a mozdulatsort, és ismétli, ki tudja, hány szor, egészen hajnalig. Kíméletlenül valóságos annak a morá lis szintnek a bemutatása is, melyben e novellák figurái élnek, mozognak. Ha az előbbi munkafolyamat-leírás gyakorlati lag annak megtanulását is lehetővé tévőén precíz, úgy tökéletes lélektani hittel ábrá zolt a megtorlásokra, az ököljogra, a gát lástalan érdekérvényesítésre építő, csak a szemet szemért, fogat fogért kegyetlen önbíráskodási elvét ismerő, az immoralitásra immoralitással válaszoló létalatti vi lág is. Csóka „...hátulról hirtelen átkarol ta a férfi nyakát, és tarabokra tépte róla az inget. A férfi rémülten meredt az orra
no
előtt cikázó borotvára. Ipoly a lábát rug dosta. Hadd tegyek egy mosolyt az arcod ra, mondta Horog, olyan szomorú vagy. Ne, nyögte a férfi, de, kérlelte Horog a pengével a férfi szája előtt, csak egy picit! Aztán elfordulva visszakézből a férfi arcá ba vágott. Csóka elengedte, lecsúszott a padlóra, arcát elöntötte a vér. A szemit tedd vissza legalább, mondta Ipoly, vagy várj csak! Felkapta az asztalt, és a lapjá val, mintha légyen csapna, a férfira súlytott. A nyúlszájú felordított, sajnos siet nünk kell, mondta Horog, ne is tartóztass bennünket ”... (Csóka) Az ösztönvilág dzsungeltörvényeinek engedelmeskedik a kis Vajda is, midőn trieszes rongyot dob a kemencébe a része gen ordibáló művezető orra előtt: hadd égjen, véletlenül, a kicsapó lángtól annak a haja, bőre, szemöldöke (Éjszakai mű szak), a Celofánvirágok Gyulája gon dolkodás nélkül, a beépített morális gátlás híján minden egyéb más tett, cselekvési lehetőség mérlegelése nélkül azonnal szúr: egy rongyot vett elő, megtörölte az orrát, szipogott, aztán félre tartva a fe jét beledöfte a csokrát a mellette fekvő alak a r c á b a . - annak a férfinak a sze mét döfi ki, drótszálra rakott celofán virággal, aki megbecstelenítette leendő menyasszonyát! A megszégyenített géplo csolófiú, Vizipók, a társai durva röhögése hallattán rezzenetlen arccal, az egyetlen természetes reakcióként, egyik kezével a szelíden dudorászó szájharmonikát fogva 380 volttal csapatja meg Molnárt, a meg alázó tréfa érdemi szerzőjét: „Aztán ki ment a műhelyből” - nyugodtan, harmonikázva! (Vizipók). Ez a szikár tárgyszerűség, a leíró fo lyamat homogenitása, a metaforikus, rejt jelezett utalások teljes hiánya, a monolo
gikus közlésekben feltáruló nyelvi mély világ, a prózai közelképek, premier plá nok, hosszú pillantások a részletekre, a mellékszálak, háttérmotívumok kiiktatása az író novellaszervező ereje nélkül való ban a szociológiai ábrázolás szintjén tart hatná az írásokat. Egy-két esetben nem is tudja elkerülni ezt a veszélyt: a kötet (vá logatott és új művei) azonban döntő több ségében a novellaműfaj remekeit kínálja. Ennek komoly tartalmi-formai feltéte leit teljesíti a szerző. Mindenekelőtt figyelnünk kell arra a sajátos színezetű viszonyra, mely Tar Sán dort az általa látott és felmutatott világhoz fűzi. Ábrázolási alaphelyzete azé a kívül állóé, tehát a leképezett életszeletek minő sítésére is alkalmas szemlélőé, akit - épp tapasztalati mélységű ismereteinek birto kában - drámai rokonszenv, részvét kap csol az általa bemutatott prózatárgyhoz. Sok összetevőjű kötelék ez: úgy doku mentatív hitelű, belülről megvilágítottan rögzített világ-rész egy-egy novella, hogy a szöveg mind a megértés, mind a meg ítélés alkotáslélektani mozzanatainak je gyeit magán viseli. Ez az írói magatartás, nézőpont szervezi-rendezi a valóságele meket olyan egységgé, melyben az infor matív rétegek többé válnak mennyiségi összegüknél. A részvétteli írói ítélet ugyanis nem deklaratív konklúziókban je lenik meg, nem szociológiai függelékként, hanem a figurák, a helyzetek önminősítő - de írói szerkezetépítésű, tehát művészi irányítású, nem közölt, hanem ábrázolt fo lyamata által. Az eseménykövetésre élesí tett kamera nem vaktában exponál: az író hajszálpontosan megjelöli azt a sávot, me lyet azután megörökíttet: ítélete e kijelölő mozdulatban rejlik.
Másrészt: az a megfigyelői pozíció, melyből Tar Sándor ama valóságsávra te kint, az a bensőséges viszony, mely alak jainak sorsához hajoltatja, életformaként megélt, az ösztönszintjében egyedül lehet ségesnek elfogadott létalattiság tragikus árnyalatai azáltal láthatók igazán, hogy mindig akad valaki, aki megkísérel szem beszállni e determinációval. Azt mondtuk fentebb: az Önéletrajz Balogh Györgye valójában mindegyikük önéletrajzát írja! De mindegyik novella mutat egy alakot: fiút, lányt, falu bo londja asszonyt, a fekete vonat monologizáló utasát, akik megbontják, többnyire csak a szándék, az öntudattalan kísérlet, megfogalmazatlan vágy szintjén a szigo rú rendet, s megpróbálnak kitömi az ele ve elrendeltség keretei közül. Csóka, a cigányfiú, aki szebb szerelmet vágyna, mint amilyenre lehetősége van és lesz valaha is, a munkásszálló tetejéről száll, szeretett madara után: a mélybe! Gyula zizegő, színes celofán virággá álmodja homályos sejtelmeit a békés, tiszta élet ről, a Dáliák bolond Júliája is abban a képzelt világban jár púderes arccal, cér nakesztyűben, kalapban, mely a falusi portákon kihajlók, utána bámulok előtt örökké ismeretlen marad, a dadogó Vizipók keze sem nyúlna a villamos kapcso ló felé, ha el tudná viselni az otromba hecceket. A szakadék, melyben e kötet alakjai élnek, attól olyan riasztó sötét, hogy néhányuk álmodni képes valamifé le, a jól ismerttől, egy egyetlen ismerttől különböző világról is. A szociológiailag hiteles eseménysor, a dokumentatív mélyvilág ily módon hőst kap, cselek ményirányító erőt: novellaszervező ele met, viszonyrendszerek épülnek föl, megképződik a hős és a környezet mo
tivációs egysége-ellentéte, morál és immoralitás valamihez képest az, idő és tér a hős jelentéte által nyeri el konkrét for máját, a mese előrehaladó iránya az ő mozgásirányukkal szinkron. A novellák tragikus lezárulása, a befejezés végzet szerűen evidens drámai az ő személyes sorsdrámáik: mert a kitörés lényegileg minden esetben sikertelen. Kudarcos élet, kudarcra ítélt változtatási kísérletek kel: Csóka meghal, a bolond Júlia öl, Gyula, Vizipók a saját további sorsát dönti el azzal a szenvtelen mozdulattal, Andrást, aki egy reményteli szerelembe kapaszkodva próbált kimenekülni a lé lekpusztító, testnyomorító tanyasi létből, a rivális fiú kizárja a száguldó vonat lép csőjére. A kötet talán legtisztább, leg szebb novellája a Téli történet: talán András körül a leglazább a börtönráncs, az ő élete látszik a legreménykeltőbbnek, akarata és romlatlansága okán: végzete is a legdermesztőbb: „Gyorsított a vo nat, metsző szél rángatta a kabátját, és apró hócsillámokat kavart az arcába, ahogyan ott állt, szomorúan átkarolva a fogantyút. Nem kopogott többször”. Olyan realizmus tehát a Tar Sándornovellák realizmusa, mely e zárt mikro világ monoton életjeleit vizsgálva és rög zítve a lélek rejtett rétegeibe is beleláttat. Egyfelől lejegyzi az író a mindennapok jellemzően meghatározó jelenségeit, másfelől érzékenyen fogja a szikár tárgyszerűséggel megmutatott perem sor sok halvány és bizonytalan segélyhang jait. Novellisztikája: tudósítás a mélyből. A szabadulás celofánvirágnyi esélyeiről. (Századvég Kiadó, 1993.) Cs. Nagy Ibolya 112
