/
M ARG ARE T AT WO O D
G U VAT é s G AZ ELLA
Görmeny
Valóban figyeli valaki: egy fiatal görmeny. Fénylõ szemével egy bokor alól bámulja Hóembert. – Gyere csak ide – hívja hízelgõ hangon. De az behátrál a bokor alá. Ha igazán nekidurálná magát, valószínûleg meg tudna szelídíteni egy görmenyt. És akkor lenne kihez beszélnie. Gazella szokta mondani, jó az, ha van kihez beszélni. – Egyszer ki kéne próbálnod, Jimmy – mondta, és megpuszilta a fülét. – De hiszen veled beszélgetek – ellenkezett Jimmy. Újabb puszi. – Tényleg? Amikor Jimmy tízéves volt, kapott az apjától egy kis görmenyt. Hogyan is nézett ki az apja? Hóember nem tudja pontosan maga elé idézni. Az anyja színesben, tisztán van elõtte, mint egy polaroid fénykép, még a fényes fehér keret is ott van körülötte. De az apját csak részletekben tudja felidézni: ahogy ül a konyhaablak elõtt, nyeléskor fel-alá jár az ádámcsutkája, fülét hátulról megvilágítja az ablakon átszûrõdõ fény, bal keze az asztalon nyugszik, az ingujja csuklóig elfedi. Az apja kollázsszerûen van elõtte. Lehetséges, hogy Jimmy sohasem tudott annyira eltávolodni tõle, hogy egyben lássa az összes részletet. A görmenyt születésnapjára kaphatta. A születésnapjait elfojtotta magában: miután Dolores, a velük élõ Fülöp-szigeteki dada elment, azok már nem voltak jelentõs ünnepek. Dolores mindig tudta, mikor van a születésnapja; vagy sütött tortát, vagy vett: mindenesetre igazi torta volt a születésnapján, cukormázzal, gyer61
tyákkal. De igaz ez egyáltalán? Kapaszkodik a gondolatba, hogy ezek a torták igaziak voltak; lehunyja a szemét, felidézi õket, lebegnek egy sorban, égnek rajtuk a gyertyák, édes, vigasztaló vaníliaillatot árasztanak, mint maga Dolores. Anyja viszont soha nem emlékezett pontosan, Jimmy hány éves, vagy arra, hogy melyik napon született. Jimmynek reggelinél mindig emlékeztetnie kellett rá; akkor magához tért a kábult révületbõl, és vásárolt neki valami szörnyûséges ajándékot – kisgyereknek való kengurus vagy macis pizsamát, olyan CD-t, amit negyven alatt senki nem hallgat, bálnamintás fehérnemût –, selyempapírba csomagolta, és egyre hátborzongatóbb mosolya kíséretében az étkezõasztalra dobta: úgy nézett ki, mintha valaki azt kiáltaná neki: „Mosolyogj!”, és közben villával fenékbe böki. Ezután következett az apja mûsora: elõállt valami kínos kifogással, hogy ez a nagyon fontos és rendkívüli nap hogyan mehetett ki a fejébõl, megkérdezte Jimmyt, minden rendben van-e, aztán küldött neki egy elektronikus üdvözlõlapot – a SzerVezet szabvány lapját, amin öt szárnyas gömböc kongázott, a felirat pedig azt mondta: Boldog születésnapot, Jimmy, váljon valóra minden álmod! Aztán másnap adott neki valami ajándékot, ami nem is igazi ajándék volt, hanem valami szerszám, vagy intelligenciafejlesztõ játék, vagy valamiféle rejtett elvárás, aminek meg kellene felelnie. De mi az, aminek meg kellene felelnie? Soha nem volt semmiféle konkrét elvárás; vagy ha volt is, olyan ködös és hatalmas, hogy senki sem értette, Jimmy meg különösen nem. Bármit vitt is végbe, az vagy nem volt jó, vagy nem volt elég. A SzerVezet matematikai, kémiai, alkalmazott biológiai zsenijeinek mércéjével mérve biztosan lassú észjárásúnak tûnt: talán ez volt az oka, hogy az apja már nem is mondta neki, hogy jobb is lehetne, ha
igyekezne, és inkább titkoltan csalódott dicséreteket mondott neki, mintha csak Jimmy agykárosodott lenne. Így aztán Hóember mindent elfelejtett Jimmy tizedik születésnapjával kapcsolatban, kivéve a görmenyt, amit az apja egy ketrecben hozott haza. Nagyon pici volt, a legkisebb az alomban. Nagyszülei az elsõ génmanipulációval létrehozott görmenyek voltak. A testvéreit azonnal szétkapkodták. Jimmy apja úgy tett, mintha ezért a kis görmenyért minden tekintélyét és kapcsolatát latba kellett volna vetnie, de ez a nagyonnagyon speciális nap – ami persze megint, mint mindig, az elõzõ volt – minden erõfeszítést megért. A görmenyekkel csak hobbiként kezdett el foglalkozni a SzerVezet egyik sztárgenetikusa. Akkortájt sokat szórakoztak ilyesmikkel: a teremts-egy-állatot nagyon nagy mulatság volt, akik csinálták, azt mondták, hogy Istennek érzik magukat. Persze egy csomó kísérlet eredményét megsemmisítették, mert túl veszélyes volt – mi szükség a kaméleon kapaszkodófarkával rendelkezõ aga varangyra, ami be tud mászni a fürdõszobaablakon, és megvakíthatja, aki éppen mossa a fogát? Aztán ott volt a kigykány, a kígyó és patkány sajnálatos keveréke: attól is meg kellett szabadulni. De a görmenyek házikedvencekké váltak a SzerVezetnél. Nem kívülrõl – azaz nem a Kampuszon kívüli világból – érkeztek, így nem hurcoltak be idegen mikrobákat, úgyhogy nem jelentettek veszélyt a gömböcökre. És ráadásul még aranyosak is voltak. A kis görmeny hagyta, hogy Jimmy felemelje. Fekete-fehér volt – pofáján fekete maszk, hátán fehér csík, bolyhos farkán fekete és fehér gyûrûk. Megnyalogatta Jimmy ujjait, Jimmy pedig azonnal megszerette. – Nem büdös, nem olyan, mint a bûzös görény – mondta Jimmy apja. – Tiszta állat, jó természetû.
62
63
Jimmynek pontosan ez a név járt a fejében, a fekete maszk miatt. – Nem, mondta. Az túl unalmas lenne. Gyilkos lesz a neve. – Jó választás, fiam – mondta az apja. – Hmm. Ha Gyilkos a padlóra pisil, ne felejtsd el, hogy neked kell feltakarítani – mondta az anyja. Jimmy a szobájába vitte Gyilkost, az pedig befészkelte magát a párnába. Volt egy kis szaga, fura, de nem kellemetlen: a kikészített bõrre és férfi-pipereszappanra emlékeztetett. Alvás közben Jimmy Gyilkos köré fonta a karját, orruk pedig szinte összeért.
Békés. A menyétek nem jók házikedvencnek, mert felnõtt korukban sok gond van velük: folyton rágcsálnak és túrnak, szétszedik a házat. A görmenyrõl azt mondják, sokkal nyugodtabb. Majd meglátjuk, ez a csöppség hogyan viseli magát. Ugye, Jimmy? Jimmy apja az utóbbi idõben bocsánatkérõ hangnemet használt Jimmyvel szemben, mintha valamiért igazságtalanul büntette volna, most meg sajnálná. Kicsit sokszor mondta az Ugye, Jimmy?-t. Jimmy nem örült ennek – nem tetszett neki, hogy állandóan jóváhagyást vártak tõle. Apjának voltak más szokásai is, amelyek nélkül jól meglett volna – amikor hirtelen gyomron vágta, összekócolta a haját, ahogyan enyhén elmélyített hangon mondta: fiam. A szívélyes beszédmód egyre kellemetlenebbé vált, mintha apja az Apa szerepére felvételizne, de nem nagyon reménykedik benne, hogy megkapja. Jimmy eleget színlelt már ahhoz, hogy legtöbbször ki tudta szúrni mások színlelését. Csak simogatta a kis görmenyt, és nem válaszolt. – Ki fogja a görmenyt etetni és az almos dobozt üríteni? – kérdezte Jimmy anyja. – Mert én nem, az biztos. – Nem dühösen mondta, hanem szenvtelen, tárgyilagos hangon, mint akit nem is érint ez az egész, mintha csak kívülálló volna; mintha Jimmyhez és a róla való gondoskodáshoz, Jimmy alkalmatlan apjához, a kettejük közti súrlódásokhoz és egyáltalán, az egyre növekvõ családi feszültséghez neki semmi köze sem lenne. Újabban úgy tûnt, már fel sem dühödik: nem rontott ki papucsban a házból. Lelassult és megfontolt lett. – Jimmy nem is kérte. Õ maga fogja megcsinálni. Ugye, Jimmy? – kérdezte az apja. – Mi lesz a neve? – kérdezte az anyja. Nem igazán érdekelte, csak piszkálni akarta Jimmyt. Nem szerette, ha Jimmy megkedvelt valamit, amit az apjától kapott. – Gondolom, Bandita.
Egy-két hónappal az után, hogy Jimmy megkapta a görmenyt, apja munkahelyet változtatott. A BájBõr csábította át a régi munkahelyérõl, alvezéri beosztásba – vice szintre, ahogyan Jimmy anyja nevezte. Ramonát, a labortechnikusát is hozta magával; õ is része volt az egyezségnek, mert Ramona felbecsülhetetlen érték, mondta Jimmy apja, õ a jobbkeze. Jimmy nem nagyon bánta, hogy ezután is látja Ramonát az ebédeknél – legalább volt ott egy ismerõs arc –, habár õ már egyre kevesebbszer ebédelt az apjával. A BájBõr a Mint-A-Makk leányvállalata volt, így aztán a Mint-A-Makk Kampuszra költöztek. Ezúttal boltíves oszlopcsarnokos, mázas csempével borított, olasz reneszánsz stílusú házban laktak. A beltéri úszómedence is nagyobb volt. Az anyja csak úgy emlegette, hogy „ez az istálló”. Panaszkodott a Mint-A-Makk kapuinál levõ nagyon szigorú biztonsági ellenõrzésekre – az õrök udvariatlanabbak voltak, mindenkire gyanakodtak, szerették megmotozni az embereket, különösen a nõket. Jimmy anyja szerint ez izgatta fel õket. Jimmy apja azt mondta, elefántot csinál a bolhából. Egyébként, mondta, néhány héttel a költözésük elõtt volt egy incidens – egy fanatikus nõ hajlakkos palack-
64
65
ban próbált becsempészni valami ártalmas bioformát: virulens, génmódosított Ebola vagy Marburg vírust, ami gyors elvérzést okoz. A nõ lefújt vele egy õrt, aki – az utasítás ellenére – a hõség miatt ostoba módon nem viselt maszkot. A nõt azonnal lelõtték sugárpisztollyal és neutralizálták egy hipóval teli tartályban, a szerencsétlen õrt pedig elcipelték a VészBioforma részlegre, ahol elkülönítõbe tették, és ott aztán csak egy ragacsos pocsolya maradt belõle. Nagy baj nem történt, de természetes, hogy az õrök idegesek. Jimmy anyja szerint ez nem változtatott a tényen, hogy rabnak érzi magát. Jimmy apja azt felelte, hogy nem fogja fel a helyzetet: hát nem akar biztonságban lenni, nem akarja a fiát biztonságban tudni? – Szóval ez az én érdekem? – kérdezte az anyja, miközben lassú mozdulatokkal egyforma kockákra aprította a pirítósát. – A mi érdekünk. A miénk. – Nekem más a véleményem. – Nem vagyok meglepve – mondta Jimmy apja. Jimmy anyja meg volt gyõzõdve róla, hogy a telefonjukat lehallgatják, e-mailjeiket elolvassák, a robusztus, szûkszavú takarítók pedig, akik hetente kétszer jönnek – mindig párban –, kémek. Jimmy apja azt mondta, hogy kezd paranoiás lenni, és egyébként sincs rejtegetnivalójuk, úgyhogy minek ezen idegeskedni? A Mint-A-Makk Kampusza nemcsak újabb volt, mint a SzerVezeté, de nagyobb is. Két bevásárlóközpont volt rajta, jobb kórház, három táncklub, és még golfpálya is. Jimmy a Mint-A-Makk iskolájába járt, ahol elõször nem ismert senkit. De kezdeti magányossága ellenére végül is az iskola nem volt olyan rossz, sõt kifejezetten jól érezte magát, mert újra elõadhatta régi mûsorait és vicceit: a SzerVezetnél a gyerekek már unták a repertoárját. A csimpánzszámot már levette a repertoárról:
most a hányás és a fulladásos halál imitálása volt mûsoron – mindkettõ közkedvelt –, és volt egy másik száma is: meztelen lányt rajzolt a hasára úgy, hogy a lány ágyéka pont ott volt, ahol az õ köldöke, aztán ahogyan a hasát mozgatta, úgy vonaglott a lány. Többé nem járt haza ebédelni. Az etanollal és napenergiával üzemelõ iskolabusz reggel felvette, este hazahozta. Az iskola világos, derûs menzáján változatos étrendet biztosítottak: etnikaiakat – mint például pirogot, falafelt –, volt kóserválaszték, a vegetáriánusoknak pedig szójából készült fogások. Jimmy szinte megrészegült a boldogságtól, hogy egyik szülõje sem volt jelen az ebédnél. Még fel is szedett néhány kilót, és már nem õ volt a legvéznább az osztályban. Ha ebéd után még maradt idõ, és nem volt más program, átment a könyvtárba régi oktató cédéket nézni. Alex, a papagáj volt a kedvence Az állati viselkedéstani tanulmányok klasszikusai sorozatból. Szerette azt a részt, ahol Alex feltalált egy új szót – a mandulát parafadiónak hívta –, de a kedvence az volt, amikor Alexnek elege lett a kék háromszög, sárga négyzet gyakorlatsorból, és bejelentette, hogy Most pedig elmegyek. Nem, Alex, gyere vissza! Melyik a kék háromszög? – nem, a kék háromszög? De Alex akkorra már kívül volt az ajtón. Csillagos ötös Alexnek. Egyik nap Jimmynek megengedték, hogy Gyilkost (akirõl idõközben kiderült, hogy nõstény) elvigye az iskolába. Gyilkos óriási sikert aratott. – Ó, Jimmy, olyan szerencsés vagy – mondta neki Wakulla Price, az elsõ lány, akibe Jimmy belezúgott. Wakulla rózsaszín körmû barna kezével Gyilkos bundáját simogatta, és Jimmy beleborzongott, mintha csak Wakulla ujjai az õ testét simogatnák.
66
67
Jimmy apja egyre több idõt töltött munkával, viszont egyre kevesebbet beszélt róla. Ahogy a SzerVezetnél is, itt is voltak gömböcök, de kisebbek, ezeket bõrrel kapcsolatos biotechnológiák kifejlesztésére használták. A legfõbb cél az volt, hogy az elöregedett felhámot újra cseréljék – nem lézerrel vékonyított vagy felhámledörzsölt új bevonatra, ami csak rövid távra jelent megoldást, hanem valóban vadonatúj, ránc- és foltmentes bõrre. Ezt úgy akarták elérni, hogy növesztenek egy fiatal, életerõs sejtet, ami felfalja azoknak az elöregedett bõrsejtjeit, akikre ráültetik, majd ez az új sejt a megsemmisített sejteket önmaga másolataival helyettesíti, úgy, ahogyan a tó felületén nõ az alga. Ha sikerülne, óriási lenne a haszon, magyarázta Jimmy apja azzal a férfiak-egymás-között, keresetlen beszédmodorral, amit nemrégiben kezdett használni Jimmyvel való beszélgetései során. Melyik gazdag, márnem-fiatal, már-nem-szép férfi és nõ, aki most hormonkiegészítõkkel és vitamininjekciókkal turbózza magát (de hiába, a tükör nem hazudik), nem adná el a házát, nyugdíjaskori luxusvilláját, a gyerekeit, de még a lelkét is, ha még egy esélyt kaphatna a szexuális küzdõtéren? Idõseknek új bõrt! – ez volt a cég logójának frappáns felirata. Persze még nem találták meg a tökéletesen hatásos módszert: az a tucatnyi szépülni vágyó, aki önkéntes kísérleti alanynak jelentkezett – és habár nem fizetett, de minden esetleges kártérítési perhez való jogáról is lemondott –, úgy nézett ki a kezelés után, mint valami Mars-lakó: egyenetlen tónusú, zöldessárga bõrük csíkokban hámlott. De a BájBõrnél más projektek is futottak. Egy este Jimmy apja, kezében egy üveg pezsgõvel, spiccesen érkezett haza. Jimmy vetett rá egy pillantást, és elhúzott onnét. Régebben elrejtett egy apró mikrofont a nappaliban, a tengerparti tájat ábrázoló kép mögé, egy
másikat pedig a konyhában, a falióra mögé – amely óránként más, idegesítõ madárhangot adott –, hogy kihallgathassa, ami nem rá tartozik. A minimikrofonokat az iskolában, újhájtek órán, a vezeték nélküli számítógépes diktáló funkcióhoz használt szabványalkatrészekbõl szerelte össze. Minimális változtatással remekül mûködtek lehallgatásra is. – Azt meg miért hoztad? – kérdezte Jimmy anyjának hangja. A pezsgõre utalt. – Megcsináltuk – válaszolta Jimmy apjának a hangja. – Azt hiszem, itt az idõ egy kis ünneplésre. – Dulakodás hangja: talán megpróbálta megcsókolni Jimmy anyját. – Mit csináltatok meg? Pezsgõsdugó pukkanása. – Gyere, nem harap. – Szünet: bizonyára most tölt. Igen: koccintás hangja. – Csincsin! – Mit csináltatok meg? Szeretném tudni, mire iszom. Újabb szünet: Jimmy elképzelte, ahogy nyel az apja, föl-le mozog az ádámcsutkája, glugy-glugy. – A neuroregenerációs projektet. Eredeti humán neokortex szövetet sikerült növesztenünk gömböcben! Annyi kudarc után végre sikerült! Gondolj a rengeteg alkalmazási lehetõségre, az agyvérzéstõl a… – Már csak ez hiányzott – mondta Jimmy anyja. – Még több disznóagyú ember. Mintha nem lennének már éppen elegen. – Csak egyszer az életben nem tudnád valaminek a jó oldalát nézni? Mindig ez a negatív hozzáállás, ez nem jó, az nem jó! Szerinted soha semmi nem elég jó! – Milyen pozitívumot lássak? Hogy kitaláltatok egy újabb módszert, amivel kétségbeesett embereket tudtok megkopasztani? – kérdezte Jimmy anyja azon az új, lassú, dühtõl mentes hangján. – Hogy tudsz ennyire cinikus lenni?
68
69
– Nem. Te vagy cinikus. Te és az agyafúrt üzlettársaid. A kollégáid. Rossz ez az egész, az egész szervezet rossz, az egész egy erkölcsi fertõ, és ezt te is jól tudod. – Reményt nyújtunk az embereknek! A remény nem átverés! – A BájBõr árain igenis az. Agyonreklámozzátok a terméketeket, elveszitek a pénzüket, aztán amikor elfogy a pénzük, vége a kezeléseknek. Ha rajtad és a haverjaidon múlik, akár meg is rohadhatnak. Nem emlékszel már, mirõl szoktunk beszélgetni, mit akartunk véghezvinni? Hogy jobbá tesszük az emberek életét – és nem csak a gazdagokét. Akkoriban olyan… akkor még voltak eszményeid. – Persze – mondta fáradt hangon Jimmy apja. – Most is vannak eszményeim, csak azokból nem élünk meg. Szünet. Jimmy anyja bizonyára eltöprengett ezen. – Lehet, hogy vannak – mondta, jelezve, hogy nem hátrál meg. – De akkor is van ilyen kutatás, meg olyan kutatás. Amit te csinálsz – ez a disznóagyas dolog… Az élet építõkockáival játszadozol. Ez erkölcstelen… szentségtörõ. Bumm, az asztalon. Nem az apja keze. A palack? – Nem hiszek a fülemnek! Kitõl hallod ezeket? Tanult ember vagy, te magad is csináltál ilyeneket! Ezek csak fehérjék, te is jól tudod! Nincs semmi szentséges a sejtekben és szövetekben, azok csak… – Ismerem az elméletet. – Mindenesetre ez adja a megélhetésünket. Nem igazán vagy abban a helyzetben, hogy erkölcsi fölényrõl prédikálj. – Tudom – mondta Jimmy anyjának hangja. – Elhiheted, ezt aztán igazán tudom. Miért nem szerzel valami rendes állást magadnak? Valami egyszerût. – Mit, milyet és hol? Azt akarod, hogy elmenjek árkot ásni?
– Legalább a lelkiismereted tiszta lenne. – Nem, a tiéd lenne az. Neked van neurotikus bûntudatod. Miért nem mész el te árkot ásni, legalább felemelnéd a segged. Akkor talán leszoknál a cigarettáról is – valóságos emfizémagyár vagy, plusz egy személyben eltartod a dohányvállalatokat. Ezen gondolkodj el, ha annyira erkölcsös vagy. Hatéveseket tesznek egy életre függõvé az ingyenmintáikkal. – Tudom én ezt mind. – Szünet. – Azért cigarettázom, mert depressziós vagyok. Depressziós vagyok a dohánygyáraktól, tõled, Jimmytõl, Jimmy lassan… – Szedjél gyógyszert, ha olyan kibaszottul depreszsziós vagy! – Nem muszáj káromkodni. – Szerintem meg igen! – Az, hogy Jimmy apja ordított, nem volt újdonság, de Jimmy minden idegszálával figyelte a káromkodással megspékelt üvöltözést. Talán még tettlegességre is sor kerül, üveg törik. Félt – gyomrát megint hideg görcs rántotta össze –, de muszáj volt továbbra is hallgatóznia. Ha jön a katasztrófa, a végsõ összeomlás, arról tudnia kell. De semmi sem történt, csak léptek zaja hallatszott: valamelyikük kiment a szobából. Melyikük? Akárki volt is, most feljön megbizonyosodni, hogy Jimmy aludt, és nem hallott semmit. Akkor aztán megint ki lehet pipálni egy tételt a mindkettõjük fejébe jól bevésett Eszményi Gyereknevelés listáról. Jimmy nem is amiatt volt rájuk mérges, amit rosszul csináltak, hanem amit jól. Amirõl azt gondolták, hogy jó, vagy legalábbis Jimmynek elég jó. Amiért vállon veregették saját magukat. Miközben semmit sem tudtak Jimmyrõl, hogy mit szeret, mit utál, mire vágyik. Azt hitték, Jimmy csak az, aminek õk látják. Rendes fiú, habár nem állt elöl, amikor az észt osztották, és túlzottan szeret pojácáskodni is. Nem a legfényesebb csil-
70
71
lag a világegyetemben, és nem is a számok embere, de hát az ember nem kaphat meg mindent, amit akar, és Jimmy legalább nem totális csõdtömeg. Legalább nem volt részeges, vagy kábítószerfüggõ, mint sok kortársa, kopogjuk le fán. Hallotta is, amint az apja mondta: kopogjuk le, mintha Jimmy bármikor elszúrhatná az életét, letérhetne a helyes útról, csak éppen még valami ok folytán nem látott hozzá. Arról a másik, titkos személyrõl, aki benne élt, semmit sem tudtak. Jimmy kikapcsolta számítógépét, kihúzta a fülhallgatót, lekapcsolta a villanyt, majd csendesen és óvatosan bemászott az ágyba, mert Gyilkos már ott volt. Lábnál feküdt, ott szeretett lenni: felvette azt a szokást, hogy lenyaldosta a sót Jimmy lábáról. Ez csiklandozta Jimmyt, úgyhogy a takarót a fejére húzva rázkódott a hangtalan nevetéstõl.
