Fordította Weisz Böbe
Charlaine Harris TrueBlood sorozat 8.
Por és hamu
ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010
A fordítás alapjául szolgáló mű: Charlaine Harris: From Dead To Worse
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Inni és élni hagyni Élőhalottak Dallasban Holtak Klubja Vérszag Lidércfény Halottnak a csók Hetedik harapás
Előkészületben: Vörös telihold
Copyright © 2008 by Charlaine Harris, Inc. All rights reserved Couverture © Flammarion Québec Photographe © Maude Chauvin
Hungarian translation © Weisz Böbe, 2010 (c) Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 384 2
Noha Joan Harris, az édesanyám, már nem tud ugyanúgy járni és nem is lát olyan jól, mint régen, mégis ő a legtökéletesebb teremtés, akivel valaha találkoztam. Az életem kőbástyája, ő az alap, amelyre épültem, és nála jobb édesanyát el sem képzelhettem volna magamnak.
Köszönetnyilvánítás Emelem kalapom Anastasia Luettecke előtt, aki megszállott maximalistaként segített Octavia latin szövegét megalkotnom. És köszönet illeti Murv Sellarst a közvetítői szerepért. Mint mindig, most is köszönettel tartozom Toni L. P. Kelnernek és Dana Cameronnak a sok hasznos megjegyzésért és a rám szánt időért. Egyetlen segédem, Debi Murray mindig rendelkezésemre állt a Sookie-univerzumról való enciklopédikus tudásával. Egy csoport lelkes olvasótól, Charlaine Sarlatánjaitól, rengeteg erkölcsi (és lelki) támogatást kaptam, és remélem, ez a könyvjutalom a számukra.
1
Ha most A Gyűrűk Urában lennék, és olyan szép brit akcentussal beszélnék, mint Cate Blanchett, akkor igazán érdekfeszítő módon mesélhetném el annak az ősznek az eseményeit. És alig várnátok a folytatást. Az azonban, ami Louisiana északnyugati csücskében történt, egyáltalán nem volt mesébe illő. A vámpírháború inkább egy kis ország átvételére hasonlított, míg a vérfarkasháború olyan volt, mint egy határ menti villongás. Még a természetfeletti Amerika krónikájában is - gondolom, létezik ilyesmi valahol - csak jelentéktelen fejezetekként szerepeltek... Jelentéktelen, kivéve, ha magad is átélted a hatalomátvételt és a villongást. Aztán egyszer csak meglehetősen jelentősek lettek. És mindez a Katrinának volt tulajdonítható, a katasztrófának, amely csak bánatot, keserűséget és állandósult változást hagyott maga után. A Katrina hurrikán előtt Louisiana virágzó vámpírközösséggel büszkélkedhetett. Ami azt illeti, a New Orleans-i vámpírnépesség vadul burjánzott, ide jött mindenki vámpírnézőbe; és bizony rengeteg amerikai volt kíváncsi rájuk. Az élőhalottak dzsesszklubjai, ahol olyan zenészek játszottak, akiket a nyilvánosság már évtizedek óta nem látott, különleges vonzerővel bírtak. Vámpírsztriptíz-bárok, vámpír jósok, vámpír szexműsorok; titkos és nem olyan titkos helyek, ahol harapás és orgazmus várt: mindez elérhető volt Louisianában. Az állam északi felében viszont... nem annyira. Én az állam északi felében lakom, egy Bon Temps nevű 2
kisvárosban. De még itt is, ahol a vámpírok eléggé kevesen vannak, az élőhalottak jelentős gazdasági és társadalmi sikereket értek el. Mindent egybevéve, a Pelikán államban robbanásszerű fejlődésnek indult a vámpír üzleti élet. De egyszer csak jött Arkansas királyának halála, amely azon az estélyen következett be, amelyet felesége, Louisiana királynője, nem sokkal az esküvőjük után rendezett. Mivel a holttest megsemmisült, és - engem kivéve - az összes szemtanú természetfeletti volt, az eset nem szúrt szemet a halandó törvénykezésnek. A többi vámpírnak azonban igen, és a királynő, Sophie-Anne Leclerq, igen kockázatos jogi ösvényen találta magát. Aztán jött a Katrina, amely eltörölte a Föld színéről Sophie-Anne birodalmának pénzügyi bázisát. A királynő már éppen kilábalóban volt a katasztrófákból, amikor egy újabb következett. Sophie-Anne és a legerősebb támogatóik közül többen is - és én, Sookie Stackhouse, gondolatolvasó és halandó - átéltünk egy szörnyű robbantást Rhodesban: a Gízai Piramis nevű vámpírszálloda pusztulását. A Nap Testvériségének egy oldalága vállalta a felelősséget a merényletért, és miközben a vámpírellenes „egyház" vezetői elhatárolódtak a gyűlölet eme megnyilvánulásától, mindenki tudta, hogy a testvériség aligha szomorkodik azok miatt, akik megsérültek a robbanásban, és még annyira sem a (végérvényesen, tökéletesen) halott vámpírok vagy az őket szolgáló halandók miatt. Sophie-Anne elvesztette mindkét lábát, az udvartartása számos tagját és a legkedvesebb társát. Az életét féldémon ügyvédje, Mr. Cataliades mentette meg. Mind tudtuk azonban, hogy a felépülése hosszú időt vesz 3
majd igénybe, és hogy rettenetesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Vajon én milyen szerepet játszottam mindebben? Segítettem életeket menteni, miután a piramis leomlott, és rettegtem, hogy ezzel olyan emberek látómezejébe kerülök, akik azt akarják, hogy a szolgálatukba álljak, és így a gondolatolvasási képességemet a saját céljaikra fordíthatják. Volt köztük jó cél is, és nem bánnám, ha időnként mentésekben nyújthatnék segítő kezet, de meg akartam tartani a magánéletemet. Életben voltam; a barátom, Quinn, életben volt, és a számomra legfontosabb vámpírok is túlélték a csapást. Egyáltalán nem gondoltam azokra a nehézségekre, amelyekkel Sophie-Anne nézett szembe, sem a támadás következményeire, sem arra, hogy Louisiana meggyengült állama körül úgy köröznek a természetfeletti csoportosulások, akár a haldokló gazella körül a hiénák. Egészen más dolgok foglalkoztattak, személyes ügyek. Nem szoktam hozzá, hogy olyasmin töröm a fejem, ami nem tartozik rám; ez az egyetlen mentségem. Nem csupán a vámpírhelyzeten nem töprengtem; volt egy másik természetfeletti helyzet is, amelyen nem merengtem, amiről aztán kiderült, hogy ugyanolyan kulcsfontosságú a jövőm szempontjából. A Bon Temps-hoz közeli Shreveportban van egy vérfarkasfalka, amelynek sorait erősen felduzzasztották a Barksdale légitámaszpontról érkező férfiak és nők. Az elmúlt évben ez a vérfarkasfalka erősen megosztott lett. Emlékszem, amit a történelemórán hallottam arról, mit mondott Abraham Lincoln - a Bibliából idézve - az „önmagával meghasonlott háznépről". 4
Azt feltételeztem, hogy a két helyzet magától rendeződik majd, és figyelmen kívül hagytam a lehetőséget, hogy a megoldásban nekem is szerepem lesz... nos, itt szinte végzetesen vak voltam. A vámpíragyak megnyugtatóan némák a számomra. A vérfarkasok gondolataiban nehéz olvasni, habár nem lehetetlen. Ez az egyetlen mentségem arra, hogy nem sejtettem, miféle kavarodás készülődik körülöttem. Vajon min járt éjjel-nappal az eszem? Esküvőkön - és az eltűnt barátomon.
5
1. fejezet
Épp az italos üvegeket rendezgettem csinos sorokba a hordozható bárpult mögött a kinyitható asztalon, amikor Halleigh Robinson berontott. Mindig bájos arca kivörösödött és csupa könny volt. Minthogy elvileg egy órán belül mondta volna ki a boldogító igent, és még mindig a kék farmerja és a pólója volt rajta, azonnal magára vonta a figyelmem. - Sookie! - kiáltotta. Odajött a pult mögé, és elkapta a karom. - Muszáj segítened! - Pedig én már azzal segítettem neki, hogy a pincérnőruhámat vettem fel, nem pedig azt a csinos ruhát, amit eredetileg terveztem. - Persze hogy segítek - mondtam, és azt hittem, valami különleges italt kell készítenem Halleigh-nek, habár ha belehallgattam volna a gondolataiba, akkor tudtam volna, hogy másról van szó. Viszont igyekeztem rendesen viselkedni, és új pajzsoltam magam, mint az őrült. Gondolatolvasónak lenni nem sétagalopp, főleg nem egy olyan feszültséggel teli eseményen, mint ez a kettős esküvő. Eredetileg arra számítottam, hogy vendég leszek, nem csapos... Az esküvőszervező által meghívott csapos azonban autóbalesetet szenvedett Shreveportból idefelé jövet, és 6
Samet, akivel korábban felmondták a szerződést, mert az E(E)E ragaszkodott a saját csaposához, váratlanul ismét felkérték. Kicsit csalódott voltam, hogy a bárban kell dolgoznom, de élete nagy napján mindent meg kell tenni a menyasszonyért. - Miben segítsek? - kérdeztem. - Legyél a koszorúslányom! - válaszolta. - Á... tessék? - Tiffany elájult, miután Mr. Cumberland elkészítette az első képeket. Már úton van a kórházba. Már csak egy óra volt hátra a szertartásig, és a fényképész megpróbált túl lenni a csoportképeken. A koszorúslányok és a vőfély meg a vőlegény tanúja már kiöltöztek. Halleigh-nek most kellett volna felvennie a menyasszonyi ruhát, erre itt állt farmerban, hajcsavarókkal, smink nélkül, könnyáztatta arccal. Ki tudott volna nemet mondani? - Pont jó a méreted - mondta. - És lehet, hogy Tiffanynak ki kell venni a vakbelét. Szóval felpróbálnád a ruhát? Samre, a főnökömre pillantottam. Sam rám mosolygott, és bólintott. - Menj csak, Sookie! Hivatalosan úgyis csak a szertartás után nyitunk. Így hát követtem Halleigh-t a Belle Rive-be, a Bellefleur-kúriába, amelynek nemrég állították vissza eredeti, polgárháború előtti pompáját. A padló ragyogott, a lépcsőkorlát aranyozása csillogott, az ebédlőben álló hatalmas tálalópultra kitett evőeszközök szinte vakítottak, úgy ki voltak fényesítve. Fehér kabátos
7
felszolgálók nyüzsögtek mindenütt, a mellükre díszes, fekete betűkkel volt felhímezve az E(E)E logó. Az Elképesztő(en) Elegáns Események mostanra az Egyesült Államok egyik legkeresettebb rendezvényszervezője lett. Elszorult a szívem, amikor megláttam a logót, mert eltűnt szerelmem az E(E)E természetfeletti üzletágának dolgozott. Nem sok időm maradt szomorkodni, mert Halleigh könyörtelen iramban vonszolt felfelé a lépcsőn. Az emeleti első hálószoba tele volt aranyszínű ruhás fiatal lányokkal, akik mind Halleigh jövendőbeli sógornője, Portia Bellefleur körül sürgölődtek. Halleigh elviharzott az ajtajuk előtt, és a balra nyíló második szobába ment be. Ez is tele volt fiatal lányokkal, de ők éjkék sifont viseltek. A szobában káosz uralkodott, a koszorúslányok utcai ruhája kupacokban széthajigálva. Szemben, a nyugati fal mellett állították fel a sminkes- és fodrászasztalt, amelyet egy végtelenül unott, rózsaszín köpenyt viselő, kezében hajsütővasat tartó nő uralt. Halleigh úgy hajigálta a neveket bemutatásként, mint mások a papírgalacsinokat. - Lányok, ez itt Sookie Stakchouse. Sookie, ez a tesóm, Fay, az unokatesóm, Kelly, a barátnőm, Sarah, a másik barátnőm, Dana. És itt a ruha. Harmincnyolcas. Elképedtem, hogy Halleigh-ban volt annyi lélekjelenlét, és levetette Tiffanyról a koszorúslányruhát, mielőtt bevitték volna a kórházba. A menyasszonyok nagyon könyörtelenek tudnak lenni. Pár percen belül ott álltam fehérneműben. Örültem, hogy csinos darabokat vettem fel, mert nem volt idő a szemérmeskedésre. Milyen ciki lett volna lyukas nagymamabugyogóban állni előttük! A ruha bélelt volt, ezért nem kellett alsószoknya, 8
újabb szerencse. Akadt egy felesleges harisnya, amelyet fel is húztam. A ruhát felülről segítették rám. Néha negyvenes ruhát hordok - ami azt illeti legtöbbször -, ezért vissza kellett tartanom a lélegzetemet, míg Fay felhúzta a cipzárt. Ha nem lélegzem túl erősen, akkor minden rendben lesz. - Szuper! - mondta az egyik lány (talán Dana?) határtalanul boldogan. - Most jön a cipő. - Ó, istenem! - kiáltottam, amikor megláttam a lábbelit. Nagyon magas volt a sarka, és a ruha éjkék színéhez illő árnyalatra volt festve. Már előre vártam a fájdalmat, ahogy belebújtam. Kelly (talán ez volt a neve) becsatolta, és felálltam. Mindannyian lélegzetvisszafojtva figyelték az első lépésemet, aztán a másodikat. Legalább fél számmal kisebb volt a cipő. Nagyon hiányzott az a fél szám. - Kibírom az esküvő végéig - mondtam, és mind tapsolni kezdtek. - Akkor fáradjon ide! - szólalt meg a rózsaszín köpenyes. Leültem a tükör elé. Még egy réteg festék került a sminkemre és új frizurát kaptam, míg az igazi koszorúslányok és Halleigh anyja felsegítették Halleighre a ruháját. A rózsaszín köpenyesnek sok frizurát kellett elkészítenie. Az utóbbi három évben épp csak megigazíttattam a hajam, és már leért a lapockám alá. A lakótársam, Amelia, egy kis melírt tett bele, és egészen jól sikerült. Szőkébb voltam, mint valaha. Megnéztem magam az egész alakos tükörben, és szinte el sem hittem, hogy húsz perc leforogása alatt ennyire átváltoztattak. A zsabós szmokinginget és fekete
9
nadrágot viselő pincérnőből éjkék ruhás koszorúslány lettem - vagy nyolc centivel magasabb. Azta! Elképesztően néztem ki. A ruha színe remekül illett hozzám, a szoknyarész enyhén A-szabású volt, a rövid ruhaujj nem volt túl szoros és a mellrészt sem vágták ki annyira, hogy kurvás lett volna. Az én mellemmel könnyen kurvás lehetett az összhatás, ha nem voltam óvatos. A gyakorlatias Dana rángatott ki az öncsodálatból. - Figyelj, mondom a menetrendet. - Innentől kezdve csak figyeltem és bólogattam. Megnéztem a kis sematikus ábrát. Megint bólogattam. Dana elképesztően összeszedett csaj volt. Ha egyszer lerohanok egy kis országot, ezt a nőt választom hadvezérnek. Mire óvatosan letipegtünk a lépcsőn (a hosszú szoknya és a magas sarok nem a legjobb párosítás), teljes eligazítást kaptam, és készen álltam az első koszorúslánybevetésemre. A legtöbb lány huszonhat éves korára többször is végigjárja ezt az utat a széksorok között, de Tara Thorntont, az egyetlen barátnőmet, aki elég közel állt hozzám, hogy megkérjen erre, megszöktették a távollétemben. Mire lementünk, a másik menyasszony csoportja már összegyűlt odalent. Portiáék Halleigh előtt kerülnek sorra. A két vőlegény és a férfiak már elvileg kint voltak, ha minden rendben ment, mert már csak öt perc volt a kezdésig. Portia Bellefleur és a koszorúslányai átlagosan hét évvel idősebbek voltak, mint Halleigh csoportja. Portia Andy Bellefleur nővére volt. Andy pedig nyomozó és Halleigh vőlegénye. Portia ruhája egy kicsit eltúlzott volt, csupa gyöngy és csipke meg flitter, már-már azt hitte volna az ember, hogy a ruha magától is megáll, ha 10
leteszik a földre. De hát ez Portia nagy napja volt, és olyan csicsás ruhát viselhetett, amilyet csak akart. Portia összes koszorúslánya aranyba öltözött. A koszorúslányok csokra egyforma volt: fehér és sötétkék és sárga. Mivel illett Halleigh koszorúslányai ruhájának sötétkék színéhez is, a végeredmény nagyon látványos volt. Az esküvőszervező, egy sovány és ideges nő, akinek arcát hatalmas göndör hajkorona keretezte, szinte hangosan számolta a megjelenteket. Amikor elégedetten nyugtázta, hogy mindenki, akinek itt kell lennie, itt van, kitárta a kétszárnyú ajtót, amely a téglázott, tágas belső udvarra nyílt. Láttuk a füvön kétoldalt elhelyezett fehér, kinyitható székeken nekünk háttal ülő vendégsereget. A széksorok között vörös szőnyeg futott. A vendégek az emelvény felé néztek, ahol a lelkész állt egy terítővel letakart, égő gyertyákkal díszített oltár előtt. A lelkész mellett jobbra Portia vőlegénye, Glen Vick várt a ház felé fordulva. És így felénk is. Nagyon-nagyon idegesnek tűnt, de mosolygott. A barátai ott sorakoztak mellette. Portia arany menyasszonyai kiléptek a belső udvarra, és egyesével elindultak a széksorok között a gondosan nyírt gyepen. Az esküvői csokrok édes virágillatot ontottak. A Belle Rive rózsái is nyíltak még, hiába volt már október. Végül az egyre hömpölygő zenében Portia lépett a szőnyegre, és az esküvőszervező (némi erőfeszítés árán) felemelte Portia uszályát, hogy ne húzza végig a téglaburkolaton. Amikor a lelkész biccentett, mindenki felállt, és megfordult, hogy lássák Portia diadalmas bevonulását. Annyi éven át várt erre.
11
Miután Portia biztonságosan megérkezett az oltárhoz, a mi csoportunk következett. Halleigh-től mindannyian kaptunk egy-egy levegőpuszit, ahogy elmentünk mellette, hogy kilépjünk a kertbe. Még nekem is adott, ami kedves figyelmesség volt. Az esküvőszervező egyenként küldött ki minket, hogy megálljunk elöl a hozzánk tartozó vőfélyek előtt. Nekem az egyik monroe-i Bellefleur unokatestvér jutott, aki egészen meglepődött, hogy én jelenek meg Tiffany helyett. Lassan mentem, ahogy Dana annyira a lelkemre kötötte, és a megadott szögben fogtam a csokromat. Árgus szemekkel lestem a többi koszorúslányt. Nem akartam elrontani. Minden arc felém fordult, és annyira ideges voltam, hogy elfelejtettem lezárni az elmémet. A tömeg gondolatai szökőárként zúdultak rám. Nem hiányzott. Milyen csinos... Mi történt Tiffanyval?... Hú, micsoda duda!... Siessetek, szomjas vagyok... Mi a frászkarikát keresek én itt? Minden összeröffenésre elrángat az asszony, amit csak a megyében rendeznek... Imádom az esküvői sütiket. Egy fényképész odaállt elém, és lefotózott. Ismertem: egy csinos vérfarkas lány, Maria-Star Cooper volt, Al Cumberland, az ismert shreveporti fotográfus asszisztense. Rámosolyogtam Maria-Starra, ahogy újabb képet készített. Folytattam az utam a szőnyegen, töretlenül mosolyogva, és félretoltam az agyamat elárasztó hangzavart. A következő pillanatban észrevettem, hogy üres terek vannak a tömegben, ami vámpírok jelenlétére utalt. Glen pont azért kérte, hogy éjjel legyen az esküvő, hogy meghívhassa legfontosabb vámpír ügyfeleit. Biztos 12
voltam benne, hogy Portia igazán szereti, ha ebbe belement, mert egyáltalán nem kedvelte a vérszívókat. Ami azt illeti, kirázta a hideg tőlük. Én általában véve kedveltem a vámpírokat, mert az agyuk zárva volt előttem. Furcsán pihentetőnek éreztem a társaságukat. Rendben, más oldalról viszont megterhelőnek, de legalább az agyam megpihenhetett. Végül megérkeztem a kijelölt helyre. Figyeltem, ahogy Portia és Glen kísérete fordított V alakban feláll, és elöl, a nyitott részben állnak a házasulandók. A mi csoportunk ugyanígy helyezkedett el. Sikerült, és megkönnyebbülten lélegeztem fel. Mivel nem a tanúként felkért koszorúslány helyét vettem át, több szerepem nem volt. Egyetlen tennivalóm maradt: nyugodtan állni és figyelni, amiről úgy gondoltam, meg tudom oldani. A zene egy futamnyira felerősödött, és a lelkész ismét jelt adott. A tömeg felállt, és a második menyasszonyra nézett. Halleigh lassan elindult felénk. Elképesztően ragyogott. Sokkal egyszerűbb ruhát választott, mint Portia, és nagyon fiatalnak és nagyon helyesnek látszott. Legalább öt évvel fiatalabb volt, mint Andy, talán többel is. Halleigh apja, aki ugyanolyan napbarnított és fitt volt, mint a felesége, előrelépett, hogy karját ajánlja Halleigh-nek, amikor a lánya odaért mellé. Mivel Portia egyedül jött végig a széksorok között (az apja rég meghalt), úgy döntöttek, Halleigh is egyedül jön előre. Amikor telítődtem Halleigh mosolyával, végignéztem az egybegyűlteken, hogy vajon kik jöttek el megnézni a menyasszonyokat. Annyi ismerős arcot láttam: eljöttek a tanárok abból az iskolából, ahol Halleigh tanított, Andy kollégái a 13
rendőrségről, az öreg Mrs. Caroline Bellefleur barátnői, akik még éltek és el tudtak totyogni az esküvőre, Portia ügyvéd kollégái és sokan mások az igazságszolgáltatás berkeiből, továbbá Glen Vick ügyfelei és több könyvelő is. Szinte minden szék foglalt volt. Néhány fekete és barna arcot is láttam, de az esküvői vendégsereg többsége középosztálybeli fehér volt. Természetesen a vámpíroknak volt a legsápadtabb arcuk a tömegben. Egyiket nagyon jól ismertem. Bill Compton, a szomszédom és hajdani szerelmem, a széksorok hátsó felében foglalt helyet, szmokingot viselt, és nagyon jól nézett ki. Billnek, akárhol tartózkodott is, sikerült mindig olyannak látszania, mint aki otthon van. Mellette halandó barátnője, Selah Pumphrey ült, egy clarice-i ingatlanügynök. Hosszú, burgundivörös ruhát viselt, amely kiemelte hajának színét. Talán öt vámpírt láttam, akiket nem ismertem. Feltételeztem, hogy ők Glen ügyfelei. Habár Glen nem tudta, több olyan vendég is érkezett, akik nem egyszerű (hanem inkább kétszerű) halandók voltak. A főnököm, Sam, igazi, ritka alakváltó volt, aki bármilyen állattá át tudott változni. A fényképész vérfarkas volt, akárcsak az asszisztense. Az átlagvendég szemében csak egy kikerekedett, meglehetősen alacsony afroamerikai férfi volt, aki elegáns öltönyt viselt, és egy hatalmas fényképezőgépet cipelt. Al azonban telihold idején farkassá változott, ahogy Maria-Star is. A tömegben ült még néhány vérfarkas, habár csak egyet ismertem közülük - Amandát, egy harmincas évei közepén járó vörös hajú nőt, övé volt a shreveporti Kutyaszőr bár. Talán Glen cége vezette a bár könyvelését.
14
És megjelent egy vérpárduc is, Calvin Norris. Calvin egy nőt is hozott magával, ezt örömmel nyugtáztam, habár lelohadt a lelkesedésem, amikor rájöttem, hogy az nem más, mint Tanya Grisson. Jaj. Miért jött vissza? És hogy került Calvin a vendéglistára? Kedveltem, de nem tudtam rájönni, mi lehet a kapcsolat. Míg a tömeget pásztáztam ismerős arcok után kutatva, Halleigh megállt Andy mellett, és most az összes koszorúslány és vőlegénykísérő férfi a lelkész felé fordult, hogy végighallgassa a szertartást. Mivel érzelmileg nem sokat fektettem a ceremóniába, azon kaptam magam, hogy a gondolatom elkalandozik, míg Kempton Littrell atya, az episzkopális lelkész, aki rendesen csak minden második héten jött el a kis Bon Temps-i templomba, elkezdte a beszédet. A kert megvilágítására fellógatott égők fénye visszaverődött Littrell atya szemüvegéről, és eléggé sápadtnak mutatták a férfit. Szinte vámpírnak látszott. A szertartás nagyjából a szokott menetrendet követte. Apám, mekkora szerencse volt, hogy a bárpult mögött megszoktam a hosszas ácsorgást, mert most elég sokat kellett állni, ráadásul magas sarkúban. Ritkán veszek fel ilyet, s még ritkábban nyolc centiset. Furcsa érzés volt százhetvenöt centi magasnak lenni. Most Glen felhúzta Portia ujjára a gyűrűt, és Portia szinte már szép volt, ahogy lenézett összefonódó ujjaikra. Sosem kedveltem különösebben, és ő sem engem, de magamban sok boldogságot kívántam nekik. Glen csontos volt, sötét haja ritkult, és vastag szemüveget viselt. Ha az ember felhívta volna a színészügynökséget, és „tipikus könyvelőt" rendelt volna, akkor Glent küldték
15
volna ki. Közvetlenül az agyukból megtudtam, hogy imádja Portiát és ő is a férfit. Kis mocorgást engedélyeztem magamnak, és egy kicsit a jobb lábamra nehezedtem. Ekkor Littrell atya újrakezdte a szertartást Halleigh-vel és Andyvel. Arcomról nem hervadt a mosoly (nem gond, a bárban is mindig ezt csinálom), és figyeltem, hogyan lesz Halleigh-ből Mrs. Andre Bellefleur. Szerencsém volt. Az episzkopális esküvők hosszúak is tudnak ám lenni, de a két pár a rövidebb esketést választotta. Végre felcsendült a diadalmas zene, és az újdonsült házasok visszamentek a házba. Az esküvői kíséret fordított sorrendben követte őket. Ahogy végigmentem a széksorok között, őszintén boldog voltam, és egy kicsit büszke is. Segítettem Halleigh-n a szükség idején... és nemsokára levehetem ezt a cipőt. Bill a székén ülve elkapta a pillantásomat, és némán a szívére tette a kezét. Romantikus és teljesen váratlan mozdulat volt, és egy pillanatra meglágyultam iránta. Majdnem elmosolyodtam, habár Selah ott ült mellette. Még idejében emlékeztettem magam, hogy Bill egy semmirekellő patkány, és folytattam a fájdalmas vonulást. Sam pár méterrel a széksorok mögött állt, ugyanolyan fehér szmokinginget viselt, mint én, és fekete nadrágot. Ilyen volt ez a Sam: nyugodt és kiegyensúlyozott. Még borzas szalmaszőke haja is beleillett a képbe. Őszinte mosolyt küldtem felé, ő viszonozta. Hüvelykujját felfelé fordította, és bár az alakváltók gondolataiban nehéz olvasni, ki tudtam venni, hogy tetszik neki, ahogy kinézek és viselkedem. Ragyogó kék 16
szemét le sem vette rólam. Öt éve a főnököm, és az idő nagy részében remekül kijöttünk egymással. Eléggé feldúlta, amikor egy vámpírral jártam, de már kiheverte. Vissza kellett mennem dolgozni, most azonnal. Utolértem Danát. - Mikor öltözhetem át? - kérdeztem. - Ó, még nem csináltuk meg a képeket - válaszolt vidáman. A férje odajött, és átkarolta. A férfi a kisbabájukat tartotta, az apróság sárga ruhát viselt, ezért nem lehetett tudni, fiú-e vagy kislány. - Biztosan nincs szükség rám a képekhez mondtam. - Már az esküvő előtt is elég kép készült, nem? Mielőtt az a lány rosszul lett. - Tiffany. Igen, de még lesz fotózás. Erősen kételkedtem benne, hogy a család engem is a képeken akar látni, habár a hiányom felborította volna a csoportképek szimmetriáját. Megkerestem Al Cumberlandet. - De igen - mondta, ahogy fényképezte a menyasszonyokat és vőlegényeket, akik boldogan mosolyogtak egymásra. - Lesz még pár kép. Nem öltözhetsz át. - A francba! - dörmögtem, mert már nagyon fájt a lábam. - Figyelj, Sookie, a legtöbb, amit meg tudok érted tenni az, hogy a ti csoportotokat fotózom először. Andy, Halleigh! Vagyis... Mrs. Bellefleur! Ha idefáradna a csoport, akkor megcsinálnám a képeket. Portia Bellefleur Vick egy kicsit mintha meglepődött volna, hogy nem az ő csoportja az első, de túl sok ember gratulációját kellett fogadnia ahhoz, hogy ezen fennakadjon. Míg Maria-Star a megható jelenetet 17
fotózta, egy távoli rokon odatolta a kerekes székben ülő Miss Caroline-t Portiához, és Portia lehajolt, hogy megcsókolja a nagyanyját. Portia és Andy évekig élt Miss Caroline-nal, miután a szüleik meghaltak. Miss Caroline meggyengült egészsége miatt már legalább kétszer el kellett halasztani az esküvőt. Az eredeti tervek szerint tavasszal lett volna, és már akkor is sietve szervezték, mert Miss Caroline egészsége kezdett hanyatlani. Szívinfarktusa volt, de felépült belőle. Ez után viszont eltörte a medencecsontját. Meg kell mondanom, ahhoz képest, hogy két ilyen súlyos betegséget is túlélt, Miss Caroline egész... nos, az igazat megvallva, pont olyan volt, mint egy idős asszony, akinek nemrég volt infarktusa és tört el a medencecsontja. Tetőtől talpig bézs selyembe burkolódzott. Még finom sminket is viselt, és hófehér haját Lauren Bacall-frizurába fésülték. Fénykorában nagy szépségnek számított, egész életében csak parancsolgatott, és egészen az utóbbi időkig híres volt a főztjéről. Caroline Bellefleur ezen az éjszakán a hetedik mennyországban járt. Mindkét unokáját kiházasította, rengetegen gratuláltak neki, és Belle Rive fantasztikusan nézett ki, hála annak a vámpírnak, aki most épp tökéletesen megfejthetetlen arckifejezéssel nézett az idős asszonyra. Bill Compton nem olyan rég felfedezte, hogy ő a Bellefleur család őse, ezért névtelenül mesés vagyonnal ajándékozta meg Miss Caroline-t. Az idős asszony mérhetetlenül élvezte a költekezést, és fogalma sem volt arról, hogy a pénz egy vámpírtól származik. Azt hitte, hogy egy távoli rokon hagyta rá örökül. Szerintem a sors iróniája volt, hogy a Bellefleurök előbb köpték volna le 18
Billt, mint hogy megköszönjék neki a pénzt. De Bill mégiscsak a családhoz tartozott, és én örültem, hogy sikerült eljönnie. Mély levegőt vettem, a tudatomból kisöpörtem Bill sötét tekintetét, és a fényképezőgép lencséjébe mosolyogtam. Elfoglaltam a kijelölt helyem, hogy megmaradjon az esküvői csoportkép egyensúlya, kitértem a gülüszemű unokatestvér útjából, aztán, mint akit puskából lőttek ki, felrohantam a lépcsőn, hogy visszavegyem a pincérnőruhámat. Senki nem volt odafent, és megkönnyebbültem, hogy egyedül leszek a szobában. Kikecmeregtem a ruhából, felakasztottam, leültem a zsámolyra, hogy kicsatoljam a halálosan szoros cipő pántját. Halk motoszkálást hallottam az ajtó felől, ezért felnéztem. Meglepődtem. Bill állt közvetlenül az ajtón belül zsebre dugott kézzel, és a bőre enyhén világított. A szemfogát kieresztette. - Épp próbálok átöltözni - jegyeztem meg csípősen. Semmi értelme nem volt megjátszani a szemérmest. Minden porcikámat látta már. - Nem mondtad meg nekik - szólalt meg. - He? - Aztán kattant az agyam. Bill arra célzott, hogy nem mondtam meg a Bellefleur családnak, hogy ő az ősük. - Persze hogy nem - néztem rá. - Megkértél rá. - Azt hittem, hogy dühödben elárultad nekik. Hitetlenkedő pillantást vetettem rá. - Dehogy árultam el! Van, akibe szorult némi tisztesség - mondtam. Egy pillanatra elfordította a tekintetét. - Ami azt illeti, szépen meggyógyult az arcod.
19
A Nap Testvérisége rhodesi robbantása során Bill arcát napfény érte, aminek igazán gyomorforgató következménye lett. - Hat napon át csak aludtam - mondta. - Amikor végre felébredtem, már majdnem begyógyult. Csorba esett a becsületemen, és ami azt illeti, nincs mentségem... legfeljebb az, hogy amikor Sophie-Anne azt mondta, kövesselek... vonakodtam, Sookie. Először még tettetni sem akartam, hogy tartós kapcsolatom van egy halandó nővel. Úgy éreztem, lealacsonyít. Amikor már nem halogathattam tovább, akkor is csak azért mentem be a bárba, hogy megnézzem, ki vagy. És az az este nem éppen úgy alakult, ahogy terveztem. Kimentem a csapolókkal, és történt egy és más. Amikor pont te jöttél a segítségemre, úgy döntöttem, ez a sors keze. Megtettem, amire utasított a királynőm. S ezáltal olyan csapdába estem, amelyből nem menekülhettem. Még mindig nem tudok. Ó, a szerelem csapdája, gondoltam csúfondárosan. Bill azonban túl komoly, túl higgadt volt ahhoz, hogy kigúnyoljam. Egyszerűen a gonoszkodás fegyverével védtem a szívemet. - Új barátnőd van - mondtam. - Menj csak vissza Selah-hoz. - Lenéztem, hogy ellenőrizzem, kikapcsoltame a másik lábbeli vékony pántját is. Levettem a cipőt. Amikor ismét felnéztem, Bill sötét szeme rám szegeződött. - Bármit megadnék, hogy újra veled hálhassak. Megmerevedtem, a kezem megállt a bal lábamról félig lecsúsztatott harisnya felett. Rendben, ez több szinten is eléggé meglepett. Először is, a bibliai „hálhassak veled" kifejezés. 20
Másodszor pedig azon hökkentem meg, hogy ilyen emlékezetes szexpartnernek tartott. Talán csak a szűz lányokra emlékszik. - Ma este nem akarok veled szórakozni, és Sam már vár odalent, hogy segítsek a bárban - mondtam mogorván. - Menj szépen! - Felálltam, és hátat fordítottam neki, míg felvettem a nadrágomat és az ingemet, amelyet be is tűrtem. Itt volt az ideje belebújni a fekete futócipőbe is. Gyorsan megnéztem magamat a tükörben, hogy még mindig fent van-e a rúzsom, majd az ajtó felé fordultam. Bill eltűnt. Lementem a széles lépcsőn, kiléptem a verandaajtón át a kertbe, és megkönnyebbülten foglaltam el a szokott helyem a bárpult mögött. A lábam még mindig fájt. És a szívem is, amelybe Bill Compton döfött kést. Sam mosolyogva pillantott rám, ahogy a helyemre siettem. Miss Caroline megvétózta a kérésünket, hogy egy üveget kitehessünk a borravalónak, de a törzsvendégek már beletömtek jó néhány bankjegyet egy üres koktélpohárba, és ezt a poharat ott is akartam hagyni szem előtt. - Nagyon csinos voltál abban a ruhában - mondta Sam, miközben rumos kólát kevert. A pult felett mosolyogva átnyújtottam egy sört egy idősebb úrnak. Szép borravalót adott, és amikor lenéztem, észrevettem, hogy annyira siettem lefelé, hogy az egyik gombot kihagytam. Egy kicsit többet mutattam a mellemből a kelleténél. Egy pillanatra zavarba jöttem, de nem volt kihívó a dekoltázsom, csak épp mutatta, hogy van cicim. Hadd mutassa.
21
- Köszönöm - mondtam, és reméltem, hogy Sam nem vette észre ezt a rövid helyzetelemzést. - Remélem, mindent jól csináltam. - Persze hogy jól - válaszolta Sam, mintha a lehetőség, hogy elszúrom a váratlanul rám ruházott szerepem, meg sem fordult volna a fejében. Ezért volt ő a világ legjobb főnöke. - Nos, jó estét - szólalt meg valaki enyhe orrhangon. Épp bort töltöttem egy pohárba, de most felnéztem, és ott állt előttem Tanya Grissom. Elfoglalta a helyet és belélegezte a levegőt, amely szinte bárki másnak sokkal inkább járt volna. A kísérőjét, Calvint, sehol sem láttam. - Szia, Tanya - köszönt Sam. - Hogy vagy? Rég láttalak. - Nos, el kellett néhány szálat varrnom Mississippiben - mondta Tanya. - De visszajöttem látogatóba, és eszembe jutott, hátha szükséged van részmunkaidős kisegítőre, Sam. Összeszorítottam a szám, és tovább sürgölődtem. Amikor egy idősödő asszony tonikot kért tőlem egy szelet zöldcitrommal, Tanya a Samhez közelebbi oldalra lépett. Olyan gyorsan nyomtam a nő kezébe az italt, hogy igencsak meglepődött, majd odafordultam Sam következő vendégéhez. Hallottam Sam agyából, mennyire örül, hogy viszontláthatja Tanyát. A férfiak néha igazi idióták tudnak lenni, nem igaz? Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy én tudtam olyasmit Tanyáról, amit Sam nem. Selah Pumphrey következett a sorban, és csak ámultam a jó szerencsémen. Bill barátnője azonban csak egy rumos kólát kért. 22
- Azonnal - mondtam, és igyekeztem nem megkönnyebbültnek hangzani, és nekiálltam elkészíteni az italt. - Hallottam - mondta Selah nagyon halkan. - Kit, mit? - kérdeztem, de nem tudtam rendesen figyelni, mert próbáltam vagy a fülemmel vagy az elmémmel kihallgatni, miről beszél Tanya és Sam. - Billt, amikor az előbb veled beszélt. - Amikor egy szót sem szóltam, folytatta. - Felosontam utána a lépcsőn. - Akkor tudja, hogy ott voltál - mondtam szórakozottan, és odanyújtottam neki az italt. A szeme egy másodpercre rám villant. Riadtan? Mérgesen? Végül eloldalgott. Ha a kívánságok ölni tudnának, akkor már holtan rogytam volna össze. Tanya félig elfordult Samtől: mintha a teste már menni készült volna, de a feje még mindig a főnökömmel szeretett volna beszélni. Végül a test akarata győzött, és visszament a barátjához. Utána néztem, és sötét gondolatok cikáztak a fejemben. - Nos, ez jó hír - mondta Sam mosolyogva. Tanya egy ideig szabad. Visszanyeltem a kikívánkozó megjegyzést, hogy Tanya túlságosan is egyértelművé tette, hogy szabad. - Ó, csodás - mondtam. Annyi mindenkit kedveltem. Mit keresett itt ezen az esküvőn két olyan nő is, akit tényleg nem bírtam? Nos, legalább a lábam boldogan mocorgott, hogy lekerült róla a túl szűk cipő. Mosolyogtam, italokat kevertem, eltettem a kiürült üvegeket, és odamentem Sam furgonjához, hogy feltöltsem a készletet. Sörösüvegeket nyitogattam, bort töltögettem és feltörölgettem a kifolyt italt, míg a végén úgy éreztem, igazi örökmozgó vagyok. 23
A vámpír ügyfelek csoportban jöttek a bárpulthoz. Egy palack Royalty Blendedet nyitottam ki nekik, amely szintetikus vér és egy igazi európai uralkodótól származó valódi vér első osztályú keveréke volt. Természetesen hűteni kellett és különleges italként szolgált Glen ügyfelei számára, amit ő maga rendelt nekik. (Egyetlen vámpírital ára haladta meg a Royalty Blended árát, mégpedig a szinte tiszta Royaltyé, amelyben épp csak leheletnyi tartósítószer volt.) Sam sorba állította a borospoharakat. Majd megkért, hogy töltsem ki az italt. A szokottnál is óvatosabb voltam, hogy egy csepp se vesszen kárba. Sam egyenként nyújtotta át a poharakat a vendégeknek. A vámpírok, köztük Bill is, busás borravalót hagytak nekünk, és szélesen mosolyogva emelték poharukat az újdonsült házasok egészségére. Az első korty után azonnal megnyúlt a szemfoguk, bizonyítva, mennyire élvezik az italt. Néhány halandó vendég kissé nyugtalanul figyelte a feltűnő tetszésnyilvánítást, de Glen már ott is termett mosolyogva és bólogatva. Eléggé ismerte a vámpírokat ahhoz, hogy ne nyújtsa feléjük a kezét. Észrevettem, hogy az új Mrs. Vick nem vegyül az élőhalott vendégek közé, habár egyszer keresztülment a csoportosuláson, de merev mosollyal az arcán. Amikor az egyik vámpír visszajött, és egy pohár közönséges TrueBloodot kért, átnyújtottam neki a meleg italt. - Köszönöm szépen - mondta, és ismét adott borravalót. Míg nyitva tartotta a pénztárcáját, megláttam benne egy nevadai jogosítványt. Elég sokféle jogosítványt felismerek, mert többször kellett fiatal srácok igazolványát megnéznem a bárban. Ez a férfi 24
messziről jött az esküvőre. Alaposan megnéztem magamnak. Amikor észrevette, hogy felkeltette a figyelmemet, összetette a kezét, és kissé meghajolt. Mivel egyszer olvastam egy Thaiföldön játszódó krimit, tudtam, hogy ez a vai, a buddhisták udvarias üdvözlése. Vagy talán általában véve a thaiföldi embereké? Mindegy, udvarias akart lenni. Rövid habozás után letettem a törlőrongyot, és utánoztam a mozdulatot. A vámpír elégedettnek tűnt. - A Jonathan nevet használom - mondta. - Az amerikaiak nem tudják kiejteni a rendes nevem. Talán enyhe gőg bujkálhatott a hangjában, de nem vettem a szívemre. - Sookie Stackhouse vagyok - mondtam. Jonathan közepes termetű férfi volt, talán százhetven centi, a bőre az országára jellemző világos réz árnyalatú, a haja pedig éjfekete. Igazán jóképű volt. Az orra kicsi és széles, az ajka telt. Barna szeme felett tökéletesen egyenes vonalú fekete szemöldök húzódott. A bőre olyan finom volt, hogy egy pórusa sem látszott. Kicsit világított, mint a vámpírok. - Ez a férje? - kérdezte, ahogy felemelte a vérrel teli poharat, és fejét Sam felé billentette. Sam épp buzgón keverte a pina coladát az egyik koszorúslánynak. - Nem, uram, a főnököm. Ebben a pillanatban Terry Bellefleur, Portia és Andy másod-unokatestvére jelent meg még egy sörért. Igazán kedveltem Terryt, de nagyon rémesen viselkedett, ha részeg volt, és ahogy néztem, már elindult e felé az állapot felé. Habár a vietnami veterán szeretett volna leállni beszélgetni velem az épp folyamatban lévő háborúval kapcsolatos elnöki irányelvekről, odakísértem 25
egy másik családtaghoz, egy távoli rokonhoz Baton Rouge-ból, és gondoskodtam róla, hogy a férfi fél szemét mindig Terryn tartsa, nehogy egyedül, a saját kocsijában induljon haza. A vámpír Jonathan pedig rajtam tartotta a fél szemét, míg ezt elintéztem, de nem tudtam, miért. De semmi erőszakosságot vagy kéjsóvárságot nem érzékeltem a testtartásában vagy viselkedésében, és a szemfogát is behúzva tartotta. Úgy tűnt, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatom, és foglalkozhatom a saját dolgommal. Ha valamiért Jonathan beszélni akart velem, előbb-utóbb majd kiderül. Az sem baj, ha csak utóbb. Ahogy kivettem egy rekesz kólát Sam furgonjából, a tekintetem megakadt egy férfin, aki egyedül állt a hatalmas tölgyfa árnyékában a gyep nyugati végében. Magas volt, vékony, és kifogástalanul festett a nyilvánvalóan drága öltönyben. A férfi kissé előrébb lépett, így láthattam az arcát, és azt, hogy viszonozza a pillantásom. Az első benyomásom az volt, hogy milyen gyönyörű teremtés, és nem az, hogy férfi. Akármi volt is, biztosan nem ember. Habár látszott rajta, hogy már idős, roppant jóképű volt, és a még mindig halvány aranyszőkén csillogó haja épp olyan hosszú volt, mint az enyém. Gondosan hátrafésülve viselte. A bőre enyhén ráncos volt, mint egy finom alma, amelyet a kelleténél kicsit tovább tartottak a hűtőben, de a háta tökéletesen egyenes volt, és nem viselt szemüveget. Viszont botja volt, egy nagyon egyszerű fekete, aranyvégű botja. Amikor kilépett az árnyékból, a vámpírok egyként fordultak felé. Egy pillanattal később alig láthatóan biccentettek. A férfi viszonozta az üdvözlést. A vámpírok 26
tartották a távolságot, mintha a férfi veszélyes vagy félelmetes lett volna. Nagyon furcsa közjáték volt, de nem volt időm eltöprengeni rajta. Mindenki akart még egy utolsó ingyen italt. Az állófogadás a végéhez közeledett, és az emberek már szállingóztak a ház bejárata felé, hogy elbúcsúzzanak a két boldog ifjú pártól. Halleigh és Portia eltűnt az emeleten, hogy átöltözzenek az utazóruhájukba. A rendezvény alatt az E(E)E-munkatársak végig buzgón szedegették össze az üres poharakat és a kistányérokat, amelyekről a vendégek a süteményt és rágcsálnivalókat fogyasztották, ezért a kert viszonylag rendezett maradt. Most, hogy ráértünk, Sam elmondta, min gondolkodott. - Sookie, rosszul látom, vagy tényleg nem kedveled Tanyát? - Valóban van némi ellenérzésem iránta ismertem be. - Csak nem vagyok biztos benne, hogy elmondjam-e, miért. Szemmel láthatóan kedveled. - Az ember azt hinné, egy bourbont kóstolgatok. Vagy igazságszérumot. - Ha nem szeretsz vele dolgozni, szeretném tudni, hogy mi az oka - mondta. - A barátom vagy. Tiszteletben tartom a véleményed. Ezt nagyon jó volt hallani. - Tanya helyes lány - kezdtem. - Okos és ügyes. Ezek voltak a jó tulajdonságai. - De? - De kémként jött ide - böktem ki. - A Pelt család küldte ide, hogy kiszimatolják, van-e bármi közöm Debbie lányuk eltűnéséhez. Emlékszel, amikor bejöttek a bárba? 27
- Igen - mondta Sam. A kertben fellógatott égők fényében Sam alakja egyszerre volt erősen megvilágítva és erősen árnyékos. - Volt bármi közöd is az egészhez? - Volt - mondtam szomorúan. - De önvédelemből tettem. - Tudom, hogy csakis így lehetett. - Megfogta a kezem. Az én kezem a meglepetéstől összerándult. Ismerlek - folytatta, és nem engedett el. Sam belém vetett hite miatt egy kis melegség járt át. Már régóta dolgoztam neki, és a jó véleménye most nagyon sokat jelentett. Majdnem sírva fakadtam, és meg kellett köszörülnöm a torkomat. - Nem szívesen láttam viszont Tanyát - mondtam. - Már a legelején sem bíztam benne, és amikor megtudtam, miért jött Bon Temps-ba, nagyon dühös lettem rá. Nem tudom, hogy még mindig Peltéknek dolgozik-e. Különben is, ma este Calvinnel jött, és így semmi joga nincs ahhoz, hogy rád másszon. - A hangom ingerültebb volt, mint akartam. - Ó! - Sam mintha zavarba jött volna. - De ha járni akarsz vele, csak tessék - mondtam, mert próbáltam vidámabb hangot megütni. - Úgy értem... olyan rossz nem lehet. És biztosan azt gondolta, hogy helyesen cselekszik azzal, hogy eljön, és segít információt szerezni egy eltűnt alakváltóról. - Ez elég jól hangzott, és még igaz is lehetett. - Nem kell kedvelnem mindenkit, akivel találkozni akarsz - tettem hozzá, csak azért, hogy tisztázzam, megértettem, hogy nem szólhatok bele. - Igen, de jobban érezném magam, ha kedvelnéd mondta Sam.
28
- Én is - jegyeztem meg, amitől még magam is meglepődtem.
29
2. fejezet
Csendesen, diszkréten kezdtünk elpakolni, mivel még volt pár kósza vendég. - Ha már a járásról beszélünk, mi történt Quinnnel? - kérdezte Sam munka közben. - Azóta búslakodsz, hogy hazajöttél Rhodesból. - Nos, mondtam, hogy nagyon súlyosan megsebesült a robbantásokban. - Quinn E(E)E részlege szervezte a természetfeletti közösség különleges eseményeit: a vámpírhierarchikus esküvőket, a vérfarkasok felnőtté avatási rituáléit, a falkavezérviadalokat, csupa ilyesmit. Quinn ezért volt a Gízai Piramisban, amikor a testvériség végrehajtotta a merényletet. A testvériség vámpírellenes társaság volt, de fogalmuk sem volt róla, hogy a vámpírok csak a természetfeletti világ jéghegyének látható, nyilvános csúcsa. Senki sem tudta; vagy legalábbis csak néhány olyan ember, mint én, habár egyre többen és többen ismerték a nagy titkot. Biztos voltam benne, hogy a testvériség fanatikusai ugyanúgy utálnák a vérfarkasokat és a Samhez hasonló alakváltókat, mint a vámpírokat... ha tudnák, hogy léteznek. És az a nap egyre közelgett. 30
- Igen, de azt gondoltam volna... - Tudom, én is azt gondoltam volna, hogy Quinn és én egy pár vagyunk - mondtam, és ha a hangom bánatos volt, nem csoda, mert tényleg elszomorodtam, ha eltűnt vértigrisemre gondoltam. - Folyamatosan azzal vigasztaltam magam, majd hallok felőle. De semmi hír. - Még mindig nálad van a húga kocsija? - Frannie Quinn kölcsönadta a kocsiját, hogy haza tudjak jönni Rhodesból a katasztrófa után. - Nincs, egyik éjjel eltűnt, amikor Amelia és én is dolgoztunk. Felhívtam Quinnt a mobilján, és hagytam neki üzenetet, hogy ellopták a kocsit, de azóta sem hívott vissza. - Sookie, nagyon sajnálom - mondta Sam. Tudta, hogy ez nem ide való, de mi mást mondhatott volna? - Igen, én is - sóhajtottam, és igyekeztem nem túl mélabúsnak tűnni. Nagy erőfeszítésembe telt nem visszatérnem a komor gondolatok ösvényére. Tudtam, hogy Quinn cseppet sem hibáztat a sérüléseiért. Mielőtt eljöttem, bementem hozzá a kórházba, és a húga, Fran, vigyázott rá, aki mintha ott és akkor nem utált volna annyira. Ha nem haragudott, és nem utált meg, akkor miért nem keresett meg? Mintha a föld nyelte volna el. Széttártam a kezem, és megpróbáltam valami másra gondolni. Amikor aggódtam, a sürgölődés volt a legjobb gyógymód. Elkezdtük visszahordani a holmikat Sam furgonjába, amely egy sarokkal arrább parkolt. A nehezebbeket Sam cipelte. Sam nem volt nagydarab férfi, de roppant erős, ahogy az alakváltók mind. Fél tizenegyre már majdnem elkészültünk. A házból éljenzés hallatszott ki, innen tudtam, hogy a 31
menyasszonyok lejöttek a lépcsőn átöltözve a nászútra, eldobták a csokraikat, és távoztak. Portia és Glen San Franciscóba ment, Halleigh és Andy pedig Jamaicába valami üdülőhelyre. Nem tehettem róla, egyszerűen tudtam. Sam szólt, hogy hazamehetek. - Majd megkérem Dawsont, hogy segítsen elpakolni a bárpultot - mondta. Mivel Dawson, aki ma éjjel Samet helyettesítette a Merlotte'sban, igazi izomkolosszus volt, el kellett ismernem, hogy ez jó terv. Elosztottuk a borravalót, körülbelül háromszáz dollár jutott nekem. Jövedelmező este volt. Begyűrtem a pénzt a nadrágzsebembe. Örültem, hogy Bon Temps-ban vagyunk, nem pedig egy nagyvárosban, különben azon kellett volna szoronganom, hogy valaki még az előtt leüt, hogy elérném a kocsimat. - Akkor jó éjt, Sam! - mondtam, és megnéztem, hogy a zsebemben van-e a kocsikulcs. Nem hoztam magammal retikült. Ahogy a hátsó udvaron mentem lefelé a lejtőn a járda irányában, zavartan megtapogattam a frizurám. Sikerült a rózsaszín köpenyes hölgyeményt leállítani, még mielőtt a fejem tetejére tűzte volna a hajam, ezért csak besütötte, és kicsit feltupírozta, amolyan Farrah Fawcett-stílusban. Az autók már szállingóztak el, a legtöbb vendég most indult haza. Rendes szombat éjszakai forgalmat csináltak. Az utcában hosszan elnyúlt a járda szélén parkoló kocsisor, azért az autók csak lassan haladtak. Én szabálytalanul úgy parkoltam, hogy a vezetői oldal esett a járda felé, ami általában nem zavar túl sok vizet a mi kis városunkban.
32
Lehajoltam, hogy kinyitom a kocsit, de egyszer csak valamit hallottam a hátam mögött. Egyetlen mozdulattal markomba szorítottam a kulcsot, megpördültem, és teljes erőmből odavágtam. A marokra fogott kulcs miatt elég jól sikerült az ütés, és a mögöttem álló férfi hátratántorodott, le a járdáról, és fenékre esett a füvön. - Nem akartam bántani - mondta Jonathan. Nem könnyű méltóságteljesnek és ártalmatlannak látszani, amikor az ember szája széléről vér folyik, és a földön ül, de az ázsiai vámpírnak valahogy mégis sikerült. - Meglepett - mondtam, ami enyhe kifejezés volt a helyzetet figyelembe véve. - Azt látom - válaszolta, és talpra szökkent. Elővett egy textil zsebkendőt, és megtapogatta a száját. Nem volt szándékomban bocsánatot kérni. Aki éjnek évadján odalopakodik mögém, amikor egyedül vagyok, nos, az megérdemli, amit kap. De átgondoltam. A vámpírok csendesen lépnek. - Sajnálom, hogy a legrosszabbat feltételeztem nyögtem, ami elment egy kompromisszumos megoldásnak. - Fel kellett volna, hogy ismerjem. - Nem, akkor már túl késő lett volna - mondta Jonathan. - Egy nő, ha egyedül van, meg kell hogy védje magát. - Köszönöm a megértését - mondtam óvatosan. A háta mögé néztem, és próbáltam megoldani, hogy semmi ne lássék az arcomon. Mivel annyi döbbenetes dolgot szoktam hallani mások agyában, megszoktam, hogy így teszek. Egyenesen Jonathanra néztem. - Maga... Miért volt itt? 33
- Átutazóban vagyok Louisianán, és az esküvőre Hamilton Tharp vendégeként jöttem – válaszolta. - Az ötös körzetben tartózkodom, Eric Northman engedélyével. Fogalmam sem volt, ki az a Hamilton Tharp valószínűleg a Bellefleur család valamelyik barátja. De Eric Northmant nagyon is jól ismertem. (Ami azt illeti, volt idő, amikor tetőtől talpig megismerhettem, minden részletre kiterjedően.) Eric az ötös körzet, ÉszakLouisiana nagy részének seriffje volt. Többszörösen is össze voltunk kötve, amit a legtöbbször borzasztóan bántam. - Igazából azt szerettem volna kérdezni... miért jött ide hozzám épp most? - Vártam, és még mindig a kulcsot szorongattam. Úgy döntöttem, legközelebb a szemére célzok. Ott még a vámpírok is sebezhetők. - Kíváncsi voltam - mondta végül Jonathan. A kezét összefonta maga előtt. Egyre jobban idegenkedtem ettől a vámpírtól. - Miért? - A Szemfogadóban hallottam egy s mást a szőke szépségről, akit Eric oly nagyra becsül. Eric olyan magasan hordja az orrát, hogy valószínűtlennek tűnt, hogy egy halandó nő felkeltheti az érdeklődését. - Szóval honnan tudta, hogy ma este itt leszek ezen az esküvőn? A szeme felvillant. Nem számított rá, hogy folytatom a kérdezősködést. Azt várta, hogy meg tud nyugtatni, és talán ebben a pillanatban épp a vonzerejével akar hatni rám. De ez nem fog összejönni, velem nem. - Az a fiatal nő, aki Ericnek dolgozik, a gyermeke, Pam, említette - mondta. 34
A hazug embert előbb utolérik... - gondoltam magamban. Pár hete beszéltem utoljára Pammel, és az utolsó alkalommal sem csajos dolgokról esett szó, meg sem említettem, kivel fogok találkozni, mit fogok dolgozni. Pam épp felépülőben volt a Rhodesban szerzett sérüléseiből. A gyógyulása, illetve Eric és a királynő állapota körül forgott a beszélgetés. - Természetesen - mondtam. - Nos, kellemes estét. Mennem kell - kinyitottam az ajtót, és óvatosan becsusszantam, próbáltam le sem venni a tekintetem Jonathanról, hogy azonnal reagálni tudjak, ha szükséges. Úgy állt ott, mint egy szobor, félredöntött fejjel, miután beindítottam a motort, és elhajtottam. A biztonsági övemet csak a következő stoptáblánál kapcsoltam be. Nem akartam mozdulatlanságra ítélni magam, míg olyan közel volt hozzám. Bezártam az összes ajtót, és körbenéztem. Sehol egy vámpír. Arra gondoltam, ez nagyon, de nagyon furcsa volt. Ami azt illeti, valószínűleg fel kell hívnom Ericet, hogy bejelentsem neki az incidenst. Tudják, mi volt a legfurcsább? A hosszú, szőke hajú ráncos férfi egész végig ott állt az árnyékban a vámpír mögött. A tekintetünk egyszer találkozott. A férfi gyönyörű arcáról semmit sem tudtam leolvasni. De éreztem, hogy nem akarja, hogy tudomásul vegyem a jelenlétét. Nem olvastam a gondolatában - nem tudtam -, de ettől függetlenül tisztában voltam vele. És a legfurcsább az volt, hogy Jonathan nem vette észre, hogy a férfi ott áll. Tudva, mennyire jó a vámpírok szaglása, a gyanútlansága egyszerűen elképesztőnek tűnt. Még mindig e fölött a furcsa jelenet fölött merengtem, amikor befordultam a Hummingbird Roadra, 35
és végighajtottam az erdőn át a házamig vezető úton. A ház legrégebbi részét több mint százhatvan évvel ezelőtt építették, de természetesen a régi szerkezetből nem sok maradt. Az évtizedek alatt tucatnyi alkalommal hozzátoldottak, átalakították és a tetőzetet is lecserélték. Eredetileg kétszobás tanyaépület volt, most pedig sokkal nagyobb, de még így is nagyon egyszerű. Ma este a ház tökéletesen békés hangulatot árasztott a kinti biztonsági lámpa fényében, amelyet Amelia Broadway, a lakótársam, égve hagyott nekem. Amelia kocsija hátul parkolt, és én odaálltam mellé. A kulcsomat készenlétben tartottam, hátha Amelia már felment lefeküdni. A szúnyoghálós ajtót nem reteszelte be, amit én most megtettem, amint beléptem. Kinyitottam a hátsó ajtót, majd visszazártam. Ameliával a végletekig fejlesztettük az óvintézkedéséket, főleg ami az éjszakát illette. Kisebb meglepetésként ért, hogy Amelia ott ült az ebédlőasztal mellett, és rám várt. Az első pár együtt töltött hét alatt kialakult egyfajta szokásrend közöttünk, és általában mostanra fel szokott menni a szobájába. Volt saját tévéje, mobilja, laptopja odafent, a könyvtárba is beiratkozott, így hát sok olvasnivalója akadt. Továbbá bűbájszolgáltatást is nyújtott, amiről inkább nem faggattam. Soha. Amelia boszorkány. - Hogy sikerült? - kérdezte, s olyan vadul kavargatta a teáját, mintha kisebb örvényt kellene előidéznie. - Hát, összeházasodtak. Senkiről nem derült ki az oltárnál, hogy már házas. Glen vámpír ügyfelei rendesen viselkedtek, és Miss Caroline tetőtől talpig ragyogott. De be kellett állnom az egyik koszorúslány helyére. 36
- Hú, azta! Ezt el kell mesélned. El is meséltem, és nagyokat nevettünk közben. Eszembe jutott, hogy beszélek Ameliának a gyönyörű férfiról is, de meggondoltam magam. Mit mondhattam volna? „Rám nézett"? Viszont meséltem neki a nevadai Jonathanról. - Szerinted igazából mit akart? - kérdezte Amelia. - Fogalmam sincs - vontam vállat. - Ki kell derítened. Főleg, hogy sosem hallottál arról a pasiról, akinek állítása szerint a vendége. - Fel fogom hívni Ericet... ha nem ma éjjel, akkor holnap. - Olyan kár, hogy nem vettél abból az adatbázisból, amellyel Bill házal. Tegnap láttam az interneten egy hirdetést, valamelyik vámpíroldalon. Talán hirtelen témaváltásnak tűnhetett, de Bill adatbázisában képek és/vagy életrajzok is szerepeltek az összes olyan vámpírról, akiket szerte a nagyvilágban sikerült megtalálnia, és néhány olyanról is, akikről csak hallott. Bill kis CD-je több pénzt hozott a főnöke, a királynő konyhájára, mint amennyit valaha is el tudtam volna képzelni. De csakis vámpírok vásárolhattak belőle, és több módszerük is volt az ellenőrzésre. - Nos, mivel Bill ötszáz dolcsit kér egy lemezért, és elég veszélyes vállalkozás lenne vámpírnak kiadnom magam... - mondtam. Amelia legyintett. - Megérné - mondta. Amelia sokkal kifinomultabb, mint én... legalábbis pár dologban. New Orleansban nőtt fel, és élete java részét ott is töltötte. Most azért lakott velem, mert egy óriási baklövést követett el. Azután kellett 37
elhagynia New Orleanst, hogy a tapasztalatlanságával varázskatasztrófát idézett elő. Szerencse, hogy eljött, mert a Katrina nem sokkal azután lecsapott. A hurrikán óta Amelia bérlője az emeleti lakásban lakott. Amelia lakása a földszinten volt, ami súlyos károkat szenvedett. Nem kért lakbért a lakótól, mert a srác felügyelte a felújítási munkálatokat. És ekkor megjelent az, aki miatt Amelia a közeljövőben biztosan nem költözik vissza New Orleansba. Bob lépkedett be a konyhába köszönni, és szeretettel odadörgölődzött a lábamhoz. - Szia, cicamica - mondtam, és felemeltem a hosszú szőrű fekete-fehér macskát. - Hogy van ez az édes, cuki-muki kandúrka? Mindjárt megzabállak. - Én meg mindjárt elhányom magam - dörmögte Amelia. Pedig tudtam ám, hogy pontosan ilyen undorítóan negédesen beszél Bobbal, amikor nem vagyok a közelben. - Bármi előrelépés? - kérdeztem, s felemeltem a fejem Bob bundájából. Ma délután fürdött, selymes bundája elárulta. - Semmi - mondta Amelia elkedvetlenedve. - Ma is egy órát dolgoztam rajta, de csak gyíkfarkat sikerült növesztenem neki. Minden tudásomat össze kellett szednem, hogy vissza tudjam csinálni. Bob igazából pasi volt, úgy értem, férfi. Amolyan okostojás kinézetű férfi sötét hajjal és szemüveggel, habár Amelia bizalmasan megsúgta, hogy igen kiemelkedő tulajdonságai is vannak, amelyeket nem lehetett utcai ruhában észrevenni. Ameliának elvileg nem lett volna szabad átalakító varázslatot végeznie, amikor Bobot macskává változtatta; az biztos, hogy nagyon 38
bevállalósak voltak szexuális téren. Sosem volt képem hozzá, hogy megkérdezzem, Amelia mégis mit szeretett volna kipróbálni. Az biztos, hogy valami nagyon egzotikusat. - A helyzet az - szólalt meg Amelia hirtelen, és azonnal éber lettem. Mindjárt kiderül, miért maradt fent és várt meg. Amelia nagyon erős jeleket sugárzott, ezért az okot közvetlenül az agyából tudtam meg. Hagyni akartam, hogy elmondja, mert az emberek nagyon nem szerették, ha közölték velük, hogy egyáltalán nem szükséges beszélniük, főleg, ha a téma olyasmi volt, amit alaposan át kellett gondolniuk. - A papám holnap Shreveportba érkezik, és be akar ugrani Bon Temps-ba, hogy meglátogasson - hadarta. - Ő jön, és a sofőrje, Marley. Vacsorára érkezne. Holnap vasárnap. A Merlotte's csak délután nyitott ki, de úgysem dolgoztam volna aznap, pillantottam a naptáromba. - Akkor elmegyek itthonról - mondtam. Meglátogathatom JB-t és Tarát. Nem gond. - Maradj itthon, kérlek! - mondta Amelia könyörgő arckifejezéssel. Nem árulta el, miért. De elég könnyedén kiolvastam az okát. Ameliának nagyon konfliktusos volt a kapcsolata az apjával. Ami azt illeti, fel is vette az édesanyja nevét, a Broadwayt, habár ezt részint azért tette, mert az apja annyira ismert volt. Copley Carmichaelnek jelentős politikai és anyagi tőkéje volt, habár nem tudtam, a Katrina hogyan befolyásolta a bevételeit. Carmichael egy hatalmas fafeldolgozó tulajdonosa volt, ráadásul építési vállalkozóként dolgozott, és lehet, hogy a Katrina tönkretette az üzletét.
39
Viszont az is lehetett, hogy az egész régiónak fa- és építőanyagra volt most szüksége. - Hánykor jönne? - kérdeztem. - Ötkor. - A sofőr is egy asztalnál eszik vele? - Még sosem volt dolgom alkalmazottakkal. És a konyhában csak egyetlen asztalunk volt. Az biztos, hogy nem ültethettem a férfit a hátsó lépcsőre. - Ó, istenem! - nézett fel. Ez nyilvánvalóan fel sem ötlött benne. - Mihez kezdjünk Marley-val? - Épp ezt kérdezem. - Lehet, hogy egy kicsit túlságosan türelmesnek tűntem. - Figyelj! - kezdte Amelia. - Te nem ismered a papámat. Nem tudod, hogy milyen. Azt tudtam Amelia agyából, hogy elég vegyes érzések kavarognak benne az apja iránt. Nagyon nehéz volt átvágnom a szeretet, a félelem és az aggodalom egyvelegén, hogy eljussak Amelia igazi alaphozzáállásához. Kevés gazdag embert ismertem, és még kevesebb olyan gazdagot, aki teljes munkaidejű sofőrt alkalmazott. Érdekes látogatásnak ígérkezett. Jó éjszakát kívántam Ameliának, és lefeküdtem. Habár rengeteg átgondolnivalóm akadt, a testem fáradt volt, így nemsokára el is aludtam. A vasárnap is szép napnak indult. Eszembe jutottak az újdonsült házasok, akik most békésen kezdték el új életüket, és eszembe jutott az öreg Miss Caroline is, aki pár unokatestvér társaságát élvezhette (fiatal csajok a hatvanas éveik közepén), akik vigyáztak rá és törődtek vele. Amikor Portia és Glen hazatér majd, az unokatestvérek szépen visszamennek sokkal szerényebb 40
hajlékukba, valószínűleg némileg megkönnyebbülve. Halleigh és Andy pedig beköltözik a saját kis házába. Eltöprengtem Jonathanon és a gyönyörű, ráncos arcú férfin. Figyelmeztettem magam, hogy másnap éjjel fel kell hívnom Ericet, amikor ébren van. Elgondolkodtam Bill váratlan szavain. Már vagy milliószor gondoltam át, mi lehet Quinn némaságának az oka. De mielőtt túlságosan nekikeseredtem volna, elkapott az Amelia-hurrikán. Egy csomó mindent megkedveltem, sőt megszerettem Ameliában. Egyenes jellem volt, lelkes és tehetséges. Mindent tudott a természetfeletti világról és az én benne elfoglalt helyemről. Szerinte a furcsa „tehetségem" tök király volt. Mindenről el tudtam vele beszélgetni. Sosem reagált undorral vagy irtózattal semmire. Másrészről viszont Amelia impulzív volt, és makacs, de az embereket olyannak kell elfogadni, amilyenek. Tényleg élveztem, hogy Amelia nálam lakik. A gyakorlati oldalát nézve: Amelia egész tisztességesen főzött, gondosan különválasztotta a tulajdonát az enyémtől, és csak az isten volt a megmondhatója, mennyire rendszerető. Amihez viszont Amelia tényleg nagyon értett, az a takarítás. Takarított, ha unatkozott, takarított, ha idegesnek érezte magát, és takarított, ha lelkiismeret-furdalása volt. Én sem voltam rossz háziasszony, de Amelia igazi világklasszis volt. Azon a napon, amikor majdnem autóbalesetet szenvedett, kitakarította az egész nappalit, lemosta a bútorokat, kitisztította a kárpitot, mindent. Amikor a bérlője felhívta, hogy ki kell cserélni a tetőt, elvágtatott a 41
kölcsönzőbe, és egy géppel állított haza, amivel fent és lent is felpolírozta a padlót. Amikor kilenckor felkeltem, Amelia már javában takarított az apja közelgő látogatása miatt. Mire háromnegyed tizenegy felé elindultam a templomba, Amelia már négykézláb csutakolta a földszinti nagy fürdőszobát - bevallottan nagyon régimódi volt a nyolcszögletes fekete-fehér kövezettel és a hatalmas lábas káddal, de (hála a bátyámnak, Jasonnek) egy sokkal modernebb vécé volt benne. Amelia ezt a fürdőszobát használta, mivel az emeleten nem volt. Nekem egy kis magánfürdőszobám volt, amely a szobámból nyílt, és az ötvenes években építették. A házamban többféle lakberendezési irányzatot is nyomon lehetett követni az elmúlt évtizedekből. - Tényleg ennyire koszos volt szerinted? kérdeztem az ajtóban állva. Amelia fenekének beszéltem. Felemelte a fejét, gumikesztyűs kezét végighúzta a homlokán, hogy a rövid tincseket kisimítsa a szeméből. - Nem, nem volt rossz, de én tökéleteset akarok. - Ez csak egy régi ház, Amelia. Nem hiszem, hogy tökéleteset lehet csinálni belőle. - Semmi értelme nem volt szabadkozni a ház kora és viseltes állapota vagy a berendezése miatt. Ennél többet nem tudtam belőle kihozni, és így is imádtam. - Ez egy csodás régi ház, Sookie - mondta Amelia nyomatékosan. - De el kell foglalnom magam. - Rendben - mondtam. - Akkor én el is indulok a templomba. Fél egyre itthon leszek. - Be tudnál vásárolni istentisztelet után? Odatettem a listát a pultra.
42
Igent mondtam, örültem, hogy tehettem valamit, ami miatt később kellett hazajönnöm. Inkább márciusi (mármint a déli államokra jellemző márciusi) reggel fogadott, mint októberi. Amikor kiszálltam a kocsiból a metodista templom előtt, az arcomat a gyenge szellőbe tartottam. Leheletnyi tél őrződött a levegőben, egészen finoman. A szerény templom ablakai nyitva voltak. Amikor énekeltünk, a hangunk csak úgy lebegett a pázsit és a fák felett. A prédikáció alatt azonban láttam, hogy faleveleket sodor a szél. Őszintén megvallom, nem mindig figyelek a szentbeszédre. Néha csak gondolkodom a templomban töltött egy óra alatt, ilyenkor van időm elmélkedni, merre tart az életem. De legalább ezek a gondolatok összefüggésben jelennek meg. És amikor az ember a fákról hulló leveleket nézi, ez az összefüggés elég korlátozott. Ma odafigyeltem. Collins tisztelendő arról beszélt, hogy meg kell adnunk istennek, ami az istené, és a császárnak pedig azt, ami a császáré. Tipikus adóbevallási szentbeszédnek tűnt, és azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, vajon Collins tisztelendő negyedéves adóbevallásra kötelezett-e. Egy idő után azonban arra jutottam, hogy azokról a törvényekről beszél, amelyeket folyton áthágunk anélkül, hogy bűntudatunk lenne miatta - mint a sebességhatár, vagy amikor levelet csempészünk egy feladni kívánt csomagba, és nem fizetjük ki a külön postázási díjat érte. Kifelé menet rámosolyogtam Collins tisztelendőre. Mindig kissé zavarba jött, amikor meglátott. 43
Odaköszöntem Maxine Fortenberrynek és az urának, Ednek, amikor kiértem a parkolóba. A megtermett Maxine lehengerlő jelenség volt, míg Ed olyan szégyenlős és csendes, hogy szinte már láthatatlan volt. A fiuk, Hoyt volt a bátyám, Jason legjobb barátja. Hoyt az anyja mögött állt. Csinos öltönyt viselt, és a haja nemrég lett lenyírva. Érdekes jelek. - Kedvesem, hadd öleljelek meg! - kiáltott Maxine, és természetesen hagytam. Maxine a nagyi közeli barátnője volt, habár korban közelebb állt az apámhoz. Edre mosolyogtam, és odaintettem Hoytnak. - Nagyon csinos vagy - mondtam neki, mire elmosolyodott. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna Hoytot így mosolyogni, és Maxine-ra lestem. Ő egyenesen vigyorgott. - Hoyt a munkatársaddal, Hollyval jár - jegyezte meg Maxine. - Hollynak van egy kisfia, és ezt figyelembe kell venni, bár Hoyt mindig is szerette a gyerekeket. - Nem is tudtam róla - mondtam. Tényleg lemaradtam pár dologról mostanában. - Ez szuper, Hoyt. Holly nagyon kedves lány. Nem tudom, így fejeztem volna-e ki magam, ha van időm gondolkodni, szóval talán jobb is, hogy nem volt. Rengeteg minden szólt Holly mellett (imádta a fiát, Codyt; hűséges volt a barátaihoz; ügyes munkaerő). Már több éve elvált, szóval Hoyt nem afféle kompenzálás volt. Eltöprengtem, vajon Holly elmondta-e Hoytnak, hogy wicca. Nem, nem mondta el, különben Maxine nem mosolygott volna ilyen szélesen. - A Sercegőben fogunk ebédelni vele - mondta Maxine az autópálya közelében lévő steakbárra utalva. 44
Holly nem nagyon szokott templomba járni, de igyekszünk elhívni őt Codyval. Jobb lenne indulni, ha nem akarunk késni. - Sok sikert, Hoyt! - mondtam, és megpaskoltam a kezét, ahogy elhaladt mellettem. Elégedetten nézett vissza rám. Mostanában mindenki megházasodott vagy szerelmes lett. Örültem a boldogságuknak. Örülök, örülök, örülök. Mosolyt erőltettem az arcomra, és elindultam a közeli szupermarketbe. A retikülömből előhalásztam Amelia listáját. Elég hosszú volt, de biztos voltam benne, hogy Ameliának azóta több minden is eszébe jutott. Felhívtam a mobilomról, és már mondott is három dolgot, amit fel kellett vennem a listára, ezért egy kicsit elidőztem az üzletben. Majd leszakadt a karom a műanyag szatyroktól, ahogy felbotorkáltam a lépcsőn a hátsó verandára. Amelia kirohant a kocsihoz, hogy bevigye a többi szatyrot. - Hol jártál? - kérdezte, mintha már órák óta ott toporgott volna az ajtóban. Az órámra pillantottam. - A templomból rögtön a szupermarketbe mentem - védekeztem. - Még csak egy óra van. Amelia megint elsietett mellettem, immár megpakolva. Elkeseredetten rázta a fejét, ahogy elment mellettem, és fura hangot adott ki, amit csak „örrrrrgh"ként tudok leírni. Az egész délután így telt, mintha élete legfontosabb randijára készült volna. Nem főzök rosszul, de Amelia csak az alantasabb munkákat bízta rám a vacsorakészítésben. Én vághattam a hagymát és a 45
paradicsomot. Ó, igen, és azt is megengedte, hogy elmossam az előkészületekben összepiszkolt edényeket. Mindig is érdekelt, hogy el tudna-e mosogatni úgy, mint ahogy a Csipkerózsikában a tündér keresztanya, de Amelia csak horkantott egyet, amikor ezt felhoztam. A ház patyolattiszta volt, és ugyan próbáltam nem mellre szívni, észrevettem, hogy Amelia a hálószobámban is kiporszívózott. Az volt a szabály, hogy egymás magánterületére nem lépünk. - Bocsi, hogy bementem a szobádba - szólalt meg váratlanul Amelia, mire nagyot ugrottam. Én, a gondolatolvasó. Amelia hazai pályán vert meg. - Tudod, hogy időnként rám tör ez az őrület. Épp porszívóztam, és gondoltam, végigmegyek a te padlódon is. És mire észbe kaptam, már kész is volt. A papucsodat az ágy alá tettem. - Rendben - próbáltam semleges hangot megütni. - Naaa, tényleg bocsi. Biccentettem, és folytattam a mosogatást és az elpakolást. A menüt Amelia állította össze: vegyes zöldsaláta paradicsommal és reszelt sárgarépával, lasagne, forró fokhagymás kenyér és párolt vegyes zöldség. A párolt zöldséghez nem értek, de én készítettem elő az összes nyers alapanyagot, a cukkinit, a kaliforniai paprikát, a gombát és a karfiolt. A délután végére Amelia úgy ítélte meg, hogy a salátakeverésre is alkalmas vagyok, aztán feltehettem az asztalterítőt és a kis csokrot az asztalra, és elrendezhettem a terítéket. Négy főre. Felajánlottam, hogy átmegyek Mr. Marley-vel a nappaliba, ahol tálcán ehetünk, de Amelia annyira kiakadt ezen, mintha azt vetettem volna fel, hogy megmosom a férfi lábát. - Nem, te itt maradsz velem - mondta. 46
- De beszélned kell a papáddal - jegyeztem meg. Egy ponton úgyis ki kell jönnöm. Amelia mély levegőt vett, majd kifújta. - Rendben, felnőtt ember vagyok. - Gyáva nyúl vagy... - Te még nem találkoztál vele. Amelia negyed ötkor felsietett az emeletre készülődni. Lent ültem a nappaliban, és olvasgattam, amikor hallottam, hogy egy kocsi közeledik a köves úton. Odapillantottam a kandallópárkányon álló órára. Még csak négy óra negyvennyolc perc volt. Felkiabáltam a lépcsőn, és odaálltam az ablakhoz, hogy kinézzek. Lassan esteledett, de még nem álltunk át a téli időszámításra, ezért könnyen ki lehetett venni a hatalmas Lincolnt, amely a ház előtt parkolt le. Rövidre nyírt sötét hajú, szigorú öltönyt viselő férfi szállt ki a volán mögül. Ez lehetett Marley. Nem viselt sofőrsapkát, ami kisebb csalódást okozott. Kinyitotta a hátsó ajtót. És kilépett Copley Carmichael. Amelia édesapja nem volt túl magas, sűrű ősz haja rövid, pont olyan, mint egy igazán jó minőségű szőnyeg, tömött és sima és szakszerűen nyírt. A férfi bőre erősen napbarnított volt, a szemöldöke még mindig sötét. Nem volt szemüvege. Nem volt ajka. Persze, igazából volt, csak olyan pengevékony, hogy a szája inkább csapdának tűnt. Mr. Carmichael körbenézett, mintha értékbecslést végezne. Hallottam, ahogy Amelia lecsattogott mögöttem a lépcsőn, míg odakint a férfi befejezte a felmérést. Marley, a sofőr, egyenesen a házat nézte. Észrevett az ablakban.
47
- Marley elég új - szólalt meg Amelia. - Még csak két éve dolgozik apunak. - A papádnak mindig volt sofőrje? - Aha. Marley a testőre is - tette hozzá Amelia magától értődőn, mintha minden papának lett volna testőre. Mostanra már jöttek is a kavicsos járdán a ház felé, egy pillantást sem vetve a csinos magyalsövényre. Fel a falépcsőn. Át az elülső verandán. Kopogtatás. Eszembe jutott a sok ijesztő teremtmény, amely már megfordult a házamban: vérfarkasok, alakváltók, vámpírok és pár démon. Miért kellett volna aggódnom e miatt a férfi miatt? Kihúztam magam, lenyugtattam az ideges gondolataimat, és odamentem a bejárati ajtóhoz, habár Amelia majdnem megelőzött. Végül is ez az én házam volt. Kezemet a kilincsre tettem, és elővettem a mosolyomat, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. - Fáradjanak be, kérem! - mondtam. Marley kinyitotta a szúnyoghálós ajtót Mr. Carmichael előtt, aki belépett, megölelte a lányát, de előtte azért még egyszer alaposan körbenézett a nappaliban. Épp olyan tiszta jeleket sugárzott, mint a lánya. Arra gondolt, hogy elég kopottas hely az ő lánya számára... Csinos az a lány, akivel Amelia lakik... Átfutott rajta, vajon egy ágyban alszunk-e... Ez a lány biztosan megéri a pénzét... Nincs priusza, habár korábban egy vámpírral járt, és a bátyja elég vad életet él... Természetesen egy olyan gazdag és hatalmas férfi, mint Copley Carmichael, lenyomoztatta a lánya új lakótársát. Nekem ilyesmi egyszerűen az eszembe se jutott, mint sok egyéb, amit a gazdagok meg szoktak tenni. 48
Mély levegőt vettem. - Sookie Stackhouse vagyok - mondtam udvariasan. - Maga minden bizonnyal Mr. Carmichael. És az úr? - miután kezet ráztam Mr. Carmichaellel, kinyújtottam a kezem Marley felé. Egy pillanatra azt hittem, kibillentettem Amelia apját az egyensúlyából. De a férfi rekordidő alatt magához tért. - Tyrese Marley - mondta Mr. Carmichael simulékonyan. A sofőr gyengéden megrázta a kezem, mintha nem akarná eltörni a csontjaimat, majd Amelia felé biccentett. - Amelia kisasszony - mondta, és Amelia dühösen nézett rá, mintha azt akarná mondani, hogy hagyja a kisasszonyozást, de aztán meggondolta magát. Az a sok gondolat, ami oda-vissza pattogott... Már ennyi is elég volt, hogy összezavarjon. Tyrese Marley nagyon-nagyon világos bőrű afroamerikai volt. Távol állt a feketétől, a bőre inkább olyan árnyalatú volt, mint a régi elefántcsont. A szeme világos mogyoróbarna. A haja fekete volt, de nem göndör, és kevés vöröses árnyalat bujkált benne. Olyan férfi volt, akit az ember kétszer is megnézett magának. - Visszamegyek a kocsival a városba, és tankolok - fordult a főnöke felé. - Míg maga Amelia kisasszonnyal tölti az időt. Mikorra jöjjek vissza? Mr. Carmichael lenézett az órájára. - Úgy két óra múlva. - Kérem, maradjon vacsorára - mondtam, és próbáltam semleges hangot megütni. Azt akartam, hogy mindenki kényelmesen érezze magát. 49
- Néhány dolgot el kell intéznem - mondta Tyrese Marley minden hangsúly nélkül. - Köszönöm a meghívást. Viszontlátásra. És már el is ment. Rendben, ennyit a demokrácia megteremtésére tett erőfeszítésemről. Tyrese nem tudhatta, mennyire szerettem volna én is inkább bemenni a városba, inkább, mint hogy itthon maradjak. Felvérteztem magam, és elkezdtem futni az udvariassági köröket. - Hozhatok magának egy pohár bort, Mr. Carmichael, vagy valami más innivalót? És neked, Amelia? - Hívjon csak Cope-nak - mondta a férfi mosolyogva. Túlságosan is cápavigyornak hatott ahhoz, hogy felmelegítse a szívem. - Persze, bármit szívesen fogadok, ami épp nyitva van. És neked, kicsim? - Egy kis fehérbort - mondta Amelia. Amikor kimentem a konyhába, hallottam, hogy hellyel kínálja az apját. Kitöltöttem a bort, és odatettem a tálcára az előétel mellé, ami sós keksz volt, meleg camembert-krém és csilis sárgabarackdzsem. Volt pár helyes kiskésünk, ami jól mutatott a tálcán, és Amelia koktélszalvétákat is beszerzett az italokhoz. Cope-nak jó étvágya volt, és nagyon ízlett neki a sajt. Aprókat kortyolt a borból, amely arkansasi palackozású volt, és udvariasan bólintott. Nos, legalább nem köpte ki. Ritkán iszom, és közel-távol sem vagyok borszakértő. Ami azt illeti, semminek nem vagyok a szakértője. De nekem ízlett a bor, és aprókat kortyoltam belőle.
50
- Amelia, mondd csak, mihez kezdesz az időddel, míg várod, hogy a házad rendbe hozzák? - szólalt meg Cope, ami szerintem elfogadható nyitás volt. Már mondtam volna, hogy kezdjük azzal, Amelia nem szexel velem, de aztán úgy gondoltam, ez kicsit túl direkt lenne. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy ne olvassak a gondolataiban, de esküszöm, tisztára olyan volt vele és a lányával egy szobában lenni, mintha televízió-közvetítést hallgatnék. - Az egyik helyi biztosítási ügynöknek végeztem egy kis iktatási feladatot. És részmunkaidőben a Merlotte'sban dolgozom - válaszolt Amelia. - Italokat szolgálok fel, és néha csirkehúsfalatokat is. - Érdekes a munkád a bárban? - Cope nem tűnt gúnyosnak, ezt el kell ismernem. De természetesen biztos voltam benne, hogy Samet is lenyomoztatta. - Nem rossz - válaszolt Amelia halvány mosollyal. Jelentős erőfeszítés volt a részéről, hogy így visszafogta magát, ezért belekukucskáltam az agyába, és láttam, hogy afféle társalgási fűzőbe kényszerítette magát. - Szép borravalót kapok. Az apja bólintott. - És maga, Stackhouse kisasszony? - kérdezte Cope udvariasan. A körömlakkom árnyalatán kívül mindent tudott rólam, és biztos voltam benne, hogy ezt is felírná az adataim közé, ha tehetné. - Én teljes munkaidőben dolgozom a Merlotte'sban - mondtam, mintha nem tudta volna. - Már évek óta. - A családja a környéken él?
51
- Ó, igen, a családom mindig is itt élt válaszoltam. - Legalábbis olyan régóta, amennyire ez Amerikában lehetséges. De a családom eléggé összezsugorodott. Most már csak én vagyok és a testvérem. - Fiú, lány? Idősebb, fiatalabb? - Bátyám van - mondtam. - Nemrég nősült meg. - Ezek szerint nemsokára lesznek kis Stackhouseok. - Ezt próbálta úgy mondani, mintha jó dolognak tartaná. Bólintottam, mintha a lehetőség engem is boldoggá tett volna. Nem nagyon kedveltem a bátyám feleségét, és úgy gondoltam, elég valószínű, hogy ha születik is gyerekük, az meglehetősen züllött lesz. Ami azt illeti, az egyik épp úton volt, ha Crystal nem vetél el megint. A bátyám vérpárduc volt (megharapott, nem született), de a felesége született... úgy értem, fajtiszta... vérpárduc volt. Nem könnyű örökség a kis hotshoti vérpárducközösségben felnőni, és biztosan még sokkal keményebb olyan gyerekeknek, akik nem tisztavérűek. - Apu, hozhatok még egy kis bort? - Amelia úgy pattant fel a székből, mintha ágyúból lőtték volna ki, és kirohant a konyhába a félig teli borospoharakkal. Szuper, kettesben maradtam az apjával. - Sookie - fordult hozzám Cope -, nagyon kedves magától, hogy ennyi ideig engedte, hogy a lányom itt lakjon. - Amelia lakbért fizet - mondtam. - A bevásárlás felét ő állja. A saját szükségleteit is. - Értem, mindazonáltal engedje meg, hogy adjak valamit a fáradozásaiért.
52
- Amit Amelia lakbérként fizet, az elég. Végül is, pár beszerzéssel növelte az ingatlan értékét. A férfi arca hirtelen sokkal éberebb lett, mintha valami nagy dolgot szimatolt volna ki. Csak nem azt hiszi, hogy rábeszéltem Ameliát, hogy medencét építtessen a hátsó udvaron? - Légkondicionálót szereltetett a fenti hálószobája ablakába - mondtam. - És plusz telefonvonalat vezettetett be a számítógépe számára. És azt hiszem, vett egy kisebb szőnyeget és függönyt is. - Odafent lakik? - Igen - mondtam, meglepett, hogy ezt nem tudta. Talán volt pár dolog, amit a kémhálózata nem ásott elő. Én lakom lent, ő pedig fent, a konyhát és a nappalit közösen használjuk, de azt hiszem, Ameliának saját tévéje is van odafent. Hé, Amelia! - kiáltottam. - Igen? - szállt a hangja a folyosón át a konyhából. - Még mindig megvan az a kicsi tévéd odafent? - Igen, kábeltévét fizettem elő. - Csak érdekelt. Cope-ra mosolyogtam, ezzel is jelezve, hogy a társalgás labdája ismét az ő térfelén van. Sok mindent meg szeretett volna kérdezni tőlem, és azon gondolkodott, mi módon szedhetné ki belőlem a lehető legtöbb információt. Gondolatai örvényében egy név bukkant a felszínre, és minden összeszedettségemre szükségem volt ahhoz, hogy udvarias maradjon az arckifejezésem. - Az előző lakó, akinek Amelia kiadta a lakást New Orleansban... a maga unokatestvére volt, nemde? kérdezte Cope.
53
- Hadley, igen - az arcom csupa nyugalom volt, ahogy bólintottam. - Ismerte? - Csak a férjét - mondta, és elmosolyodott.
54
3. fejezet
Tudtam, hogy Amelia közben visszajött, és megállt a fotel mögött, amelyben az apja ült, és tudtam, hogy ott helyben megmerevedett. Tudtam, hogy egy teljes másodpercig nem vettem levegőt. - Én sosem találkoztam vele - mondtam. Mintha a dzsungelben járva beleestem volna egy verembe. Hihetetlenül örültem, hogy én vagyok az egyetlen gondolatolvasó a házban. Soha senkinek, soha egyetlen léleknek sem beszéltem arról, mit találtam Hadley széfjében, amelyet azon a napon egy New Orleans-i bankban kinyitottam. - Már sokkal azelőtt elváltak, hogy Hadley meghalt. - Időt kellene szakítania rá, hogy egyszer meglátogassa. Nagyon érdekes ember - mondta Cope, mintha nem is lett volna tudatában, mennyire fejbe vágott a hírrel. Természetesen várta, hogyan reagálok. Abban reménykedett, hogy egyáltalán nem tudtam a házasságról, és tökéletesen meglep ezzel. - Képzett ács. Szívesen megkeresném, és ismét alkalmaznám. A fotel, amelyben ült, krémszínű anyaggal volt kárpitozva, amelyre kanyargó zöld indákon növő apró kék virágokat hímeztek. Noha már kifakult, még mindig 55
nagyon szép volt. A fotel mintáját bámultam, hogy ne mutassam Copley Carmichaelnek, mennyire dühös vagyok. - Számomra semmit nem jelent, akármennyire érdekes is - mondtam olyan fagyosan, hogy korcsolyázni lehetett volna a hangomon. - A házasságuk felbomlott, és vége. És biztos vagyok benne, hogy tudja, Hadley-nek másik partnere volt a halála idején - a meggyilkolása idején. De a kormányzat nemigen törődik a vámpírhalálozásokkal, hacsak nem halandók felelősek érte. A vámpírok a legtöbb esetben saját maguk szabályozták a dolgaikat. - Ennek ellenére úgy gondolom, a gyereket szeretné látni - tette hozzá Copley. Hála istennek, ezt egy-két másodperccel előbb kiolvastam Copley agyából, mint hogy kimondta volna. Habár tudtam, mit fog mondani, ez az annyira hú, de hétköznapi megjegyzés olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. De nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa. - Az unokatestvérem, Hadley, elég vad volt. Drogozott és kihasznált másokat. Nem ő volt a világ legstabilabb személyisége. Nagyon csinos volt, és volt kisugárzása is, ezért mindig akadt hódolója. - Ezzel mindent elmondtam Hadley unokatesóm mellett és ellene is. És nem mondtam ki azt a szót, hogy gyerek. Milyen gyerek? - Hogyan fogadta a család, amikor vámpír lett? kérdezte Cope. Hadley átváltozását iktatták a levéltárban is. Az „áthozott" vámpíroknak jelentkezniük kellett, amikor átléptek új világukba. Meg kellett nevezniük a 56
teremtőjüket. Ez afféle kormányzati vámpírszületésszabályozás volt. Abban biztos lehetett az ember, hogy a Vámpírügyi Hivatal tíz körömmel nekiesett volna annak a vámpírnak, aki túl sok kisvámpírt segített a holdvilágra. Hadley-t maga Sophie-Anne Leclerq hozta át. Amelia az apja keze ügyébe tette a borospoharat, és visszaült mellém a kanapéra. - Apu, Hadley két évig élt nálam odafent mondta. - Természetesen tudtuk, hogy vámpír. Az isten szerelmére, azt hittem, az otthoni híreket akarod elmondani. Isten áldja Ameliát! Nehezemre esett higgadtnak maradni, és csak az segített, hogy évek óta gyakorolhattam, valahányszor valami szörnyűséget hallottam ki valaki gondolataiból. - Meg kell néznem a vacsorát. Elnézést dörmögtem, majd felálltam, és kimentem a szobából. Abban reménykedtem, nem tűnt úgy, hogy kirohanok. Megpróbáltam rendesen lépkedni. Ám amint a konyhába értem, folytattam az utam a hátsó ajtóhoz, kiléptem a verandára, kinyitottam a szúnyoghálós ajtót, és kimentem a kertbe. Ha azt vártam, hogy Hadley síri hangon odasúgja nekem, mitévő legyek, csalódnom kellett. A vámpírok nem hagynak kísérteteket maguk után, legalábbis tudomásom szerint. Egyes vámpírok úgy tartják, hogy nekik nincs lelkük. Nem tudom. Ezt csak isten tudhatja. És erre itt vagyok kint, magamban dünnyögök, mert nem akarok Hadley gyerekére gondolni, sem arra, hogy eddig nem tudtam róla.
57
Az is lehet, hogy Copley így oldja meg a dolgokat. Talán mindig is demonstrálni akarta, mennyi mindent tud, mintha ezzel mutatta volna a körülötte lévőknek, mekkora a hatalma. Amelia kedvéért vissza kellett mennem. Összeszedtem magam, elővettem a mosolyom - habár tudtam, hogy ez az ijesztő, ideges mosolyom lesz és visszamentem. Odakuporodtam Amelia mellé, és csak úgy ragyogtam rájuk. Várakozástelin néztek rám, és észrevettem, hogy közben elhalt a beszélgetés. - Ó - mondta Cope hirtelen. - Amelia, el is felejtettem mondani. A múlt héten valaki telefonon keresett otthon, de nem ismertem az illetőt. - Hogy hívták? - Ó, hadd gondolkodjam! Mrs. Beech le is írta. Ophelia? Octavia? Octavia Fant. Ez az. Szokatlan név. Azt hittem, Amelia menten elájul. Fura színe lett, és megmarkolta a kanapé karfáját. - Biztos vagy benne? - kérdezte. - Igen, biztos. Megadtam neki a mobilszámodat, és elmondtam neki, hogy Bon Temps-ban laksz. - Köszi, apu - krákogott Amelia. - Ó, azt hiszem, kész a vacsora; megyek, és megnézem. - Sookie nem az előbb nézte meg? - Széles, elnéző mosoly ült ki az arcára, ahogy a férfiak szoktak mosolyogni, amikor szerintük egy nő bután viselkedik. - Ó, persze, de ez már az utolsó pár perc mondtam, míg Amelia kirohant a szobából, pont olyan sebesen, mint én az imént. - Szörnyű lenne, ha odaégne. Amelia olyan keményen dolgozott vele. - Maga ismeri ezt a Miss Fantet? - kérdezte Cope. - Nem, sajnos nem. 58
- Amelia mintha megijedt volna valamitől. Ugye, senki nem akarja bántani a kislányomat? Egészen más ember lett, amint ezt kérdezte, ezt a férfit már-már kedvelni is tudtam volna. Akárki volt is ez a Cope, azt nem akarta hagyni, hogy bárki is bántsa a lányát. Mármint rajta kívül. - Nem hiszem. - Jól tudtam, ki az az Octavia Fant, mert Amelia agya épp az imént árulta el, de ő maga nem mondta ki hangosan, szóval ezt az információt nem oszthattam meg. Néha az, amit a fülemmel hallok, és az, amit a fejemben, rettenetesen összekeveredik, és zavaros lesz, ez az egyik oka annak, amiért sokan félbolondnak tartanak. - Maga vállalkozó, Mr. Carmichael? - Cope, kérem. Igen, egyebek között az vagyok. - Gondolom, mostanában virágzik az üzlet jegyeztem meg. - Ha a cégem kétszer ekkora lenne, akkor sem tudnánk mindazt elvállalni, amire igény mutatkozik mondta. - De borzasztó érzés volt látni New Orleanst romba dőlni. Furcsamód hittem neki. A vacsora elég simán folyt le. Lehet, hogy Amelia apját nyugtalansággal töltötte el, hogy a konyhában kellett ennie, de nem mutatta a jelét. Mivel építési vállalkozó volt, feltűnt neki, hogy a konyha új, míg a ház többi része nem, ezért mesélnem kellett a tűzesetről, de ilyesmi bárkivel megeshetett, nem? A szándékos gyújtogatást azért kihagytam. Úgy tűnt, Cope-nak ízlik az étel, és gratulált Ameliának, ő pedig majd elszállt a büszkeségtől. A férfi még egy pohár bort elfogyasztott a vacsora mellé, de többet nem, és csak módjával evett. Ameliával barátokról 59
és családtagokról beszélgettek, és én eközben nyugodtan gondolkodhattam. Higgyék el, elég sok gondolkodnivalóm akadt. Hadley házassági anyakönyvi kivonata és a válásról szóló végzés a bankjában volt egy széfben, amelyet a halála után nyitottam fel. A széfben egyéb családi emlékek is voltak, pár kép, az édesanyja gyászjelentése, több ékszer. Egy tincs nagyon finom szálú haj is, sötét és puha, amelyet egy darabka celluxszal fogtak össze. Egy pici borítékban volt. Amikor láttam, hogy milyen finom szálú a haj, el is gondolkodtam. De sem születési anyakönyvi kivonatot, sem egyéb bizonyítékot nem találtam, ami arra utalt volna, hogy Hadley-nek gyereke volt. Egészen a mai napig semmi elfogadható indokom nem volt arra, hogy felkeressem Hadley volt férjét. Addig nem is tudtam róla, hogy létezik, míg ki nem nyitottam a széfet. Hadley nem említette meg a végrendeletében. Sosem találkoztam vele. Nem jelent meg, amikor New Orleansban tartózkodtam. Hadley miért nem említette meg a gyereket a végrendeletében? Nincs olyan szülő, aki kihagyná a gyerekét. És annak ellenére, hogy Hadley Mr. Cataliadest és engem jelölt meg a végrendelet végrehajtójának, egyikünknek sem mondta, legalábbis nekem nem, hogy lemondott a gyerekről. - Sookie, ideadnád a vajat? - kérdezte Amelia, és a hanghordozása elárulta, hogy nem most szólt hozzám először. - Persze, tessék - mondtam. - Hozhatok valakinek vizet vagy még egy pohár bort? Egyikük sem kért. 60
A vacsora után önként jelentkeztem, hogy elmosogatok. Amelia rövid szünet után elfogadta az ajánlatomat. Valamennyi időt kettesben kellett eltöltenie az apjával, még akkor is, ha most nem örült a lehetőségnek. Viszonylagos nyugalomban elmosogattam, eltörölgettem, majd eltettem az edényeket. Letöröltem a konyhapultot, levettem a terítőt az asztalról, és bedobtam a hátsó verandán álló mosógépbe. Bementem a szobámba, olvastam egy kicsit, habár nem sokat fogtam fel abból, ami a lapokon történt. Végül félretettem a könyvet, és kivettem egy dobozt a fehérneműs fiókból. Ebben a dobozban volt mindaz, amit elhoztam Hadley széfjéből. Megnéztem a nevet a házassági anyakönyvi kivonaton. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam a tudakozót. - Remy Savoy telefonszámát szeretném megtudni - mondtam. - Melyik város? - New Orleans. - A számot kikapcsolták. - Akkor próbálja meg Metairie-t. - Ott sincs, asszonyom. - Rendben. Köszönöm. Természetesen egy csomóan elköltöztek a Katrina óta, és sokan örökre. A legtöbb esetben azoknak az embereknek, akik elmenekültek a hurrikán miatt, nem volt okuk a visszatérésre. És túlságosan sok esetben már nem volt hol lakniuk és dolgozniuk sem. Eltöprengtem, hogyan találhatnám meg Hadley volt férjét.
61
Egy nagyon kellemetlen megoldás kúszott be az agyamba. Bill Compton számítógépes zseni. Talán ő ki tudja nyomozni nekem Remy Savoyt, ki tudja deríteni, hol lehet most, és azt is, vajon a gyerek vele lakik-e. Úgy forgattam a fejemben a gondolatot, mint egy kétes minőségű bort a számban. A tegnapi esküvő estéjén folytatott beszélgetésünk után nem tudtam elképzelni, hogy szívességet kérek Billtől, habár ő igazán alkalmas lett volna erre a feladatra. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett Quinn, az érzés szinte ledöntött a lábamról. Quinn okos és világlátott férfi volt, most biztosan lett volna egy jó tanácsa. Ha egyáltalán viszontlátom valaha. Megráztam magam. Egyszer csak hallottam, hogy egy autó hajt be a ház előtti parkolóba. Tyrese Marley jött vissza Cope-ért. Kihúztam magam, kimentem a szobából, és az arcomra ismét mosolyt kényszerítettem. A bejárati ajtó nyitva volt, és Tyrese állt ott, egészen kitöltve az ajtókeretet. Nagydarab ember volt. Cope előrehajolt, hogy puszit adjon a lánya arcára, amit Amelia a leghalványabb mosoly nélkül fogadott. Bob, a macska jött ki az ajtón, és leült Amelia mellé. A kandúr elkerekedett szemmel nézett fel az apára. - Macskád is van, Amelia? Azt hittem, utálod a macskákat. Bob erre Ameliára pillantott. Senki sem tud úgy bámulni, mint egy macska. - Apu! Az még évekkel ezelőtt volt! Ez itt Bob. Nagyon cuki. - Amelia felkapta a fekete-fehér macsekot, és magához ölelte. Bob elégedettnek tűnt, és dorombolni kezdett.
62
- Hmm. Nos, majd hívlak. Vigyázz magadra! Még gondolni is rossz arra, hogy itt fenn, az állam másik végében élsz. - Csak pár óra kocsival - mondta Amelia, mintha csak tizenhét éves lett volna. - Ez igaz - ismerte el a férfi, és megpróbált bánatos, de egyben elbűvölő is lenni. Majdnem sikerült is neki. - Sookie, köszönöm a vendéglátást - szólt át a lánya válla felett. Marley elment a Merlotte'sba megnézni, össze tud-e kaparni némi információt rólam, ezt tisztán ki tudtam venni a fejéből. Elég sok mindent összeszedett. Beszélt Arlene-nel, ami rossz hír volt, viszont a mostani szakácsunkkal és a pincérsegéddel is, ami jó. Továbbá több törzsvendéggel is. Elég vegyes eredményekről kellett beszámolnia. Abban a pillanatban, hogy elhajtott az autó, Amelia megkönnyebbülten rogyott a kanapéra. - Hála istennek, hogy elment! - mondta. - Most már érted, mire gondoltam? - Aha - néztem rá, és odaültem mellé. - Szereti megkavarni a dolgokat, ugye? - Mindig is ilyen volt - mondta Amelia. Kapcsolatot akar velem, de az elképzeléseink nem egyeznek. - A papád nagyon szeret. - Tudom. De szereti a hatalmat is, és az ellenőrzése alatt tartani a dolgokat. Ez elég enyhe kifejezés volt. - És nem tudja, hogy neked is megvan a magad hatalma.
63
- Nem, egy szót sem hisz belőle - sóhajtott Amelia. - Azt állítja, hogy hithű katolikus, de ez nem igaz. - Egy bizonyos szempontból ez jó - jegyeztem meg. - Ha hinne a boszorkányerődben, akkor megpróbálna rávenni, hogy mindenféle dolgot megtegyél neki. Esküdni mernék, hogy lenne olyan, amit nem akarnál megtenni. - Legszívesebben leharaptam volna a nyelvem, de Amelia nem sértődött meg. - Igazad van - mondta. - Nem szívesen segítenék neki a céljai elérésében. Képes ő arra a segítségem nélkül is. Már azzal is megelégednék, ha békén hagyna. Mindig javítani akar az életemen, de a saját elképzelése szerint. Pedig tényleg jól megvagyok. - Ki volt az, aki felhívott New Orleansban? Habár tudtam, úgy kellett tennem, mintha nem ismerném. - Fant, ez volt a neve? Amelia megborzongott. - Octavia Fant a mentorom - mondta. - Miatta jöttem el New Orleansból. Úgy gondoltam, hogy a boszorkánygyülekezet, amelyhez tartozom, valami szörnyűséget tenne velem, ha megtudnák, mi történt Bobbal. Octavia a gyülekezet feje. A megmaradt gyülekezeté. Már ha maradt belőle valami. - Hopsz. - Ja, ez van. Most meg kell fizetnem azért, amit tettem. - Szerinted felutazik ide? - Már az is meglep, hogy eddig nem jelent meg. Noha szemmel láthatóan félt a következményektől, Amelia a Katrina után betegre aggódta magát azon, hogy mi lehet a mentorával. Nagy 64
erőfeszítéseket tett, hogy megtalálja, de úgy, hogy Octavia ne bukkanjon az ő nyomára. Amelia félt attól, hogy felfedezik, főleg így, hogy Bob még mindig macska alakban volt. Azt is elmondta, hogy annál is inkább büntetésre méltónak fogják találni, hogy átalakító varázslattal próbálkozott, mert még mindig gyakornok, vagy valami ilyesmi... mindenesetre csak egy lépéssel az újonc felett. Amelia nem magyarázta el nekem, hogyan épül fel a boszorkányipar. - Eszedbe sem jutott megmondani a papádnak, hogy ne fedje fel a tartózkodási helyed? - Ha ilyesmit kérnék tőle, annyira kíváncsivá tenném vele, hogy az egész életemet felforgatná, hogy kiderítse, miért kértem ezt. Sosem gondoltam volna, hogy Octavia fel fogja hívni, mivel tudja jól, milyen a viszonyom az apámmal. Ami enyhén szólva is ellentmondásos volt. - Valamit el kell mondanom, csak kiment a fejemből - váltott témát hirtelen. - Ha már a telefonhívásokról van szó, Eric hívott. - Mikor? - A, múlt éjjel. Mielőtt hazaértél. Annyira tele voltál hírekkel, hogy amikor bejöttél, egyszerűen elfelejtettem szólni, különben is, azt mondtad, hogy majd úgyis fel akarod hívni. És annyira ideges voltam, hogy apu jön. Ne haragudj, Sookie. Megígérem, hogy legközelebb felírom egy cetlire. Nem ez volt az első alkalom, hogy Amelia elfelejtett szólni, hogy valaki keresett. Nem örültem, de eső után köpönyeg, és különben is épp elég feszültséggel teli napunk volt. Reméltem, hogy Eric kiderítette, mi van azzal a pénzzel, amellyel a királynő tartozott nekem a 65
rhodesi munkámért. Még nem kaptam csekket, és nem akartam a királynőt ezzel piszkálni, mert súlyosan megsebesült. Bementem a szobámba, hogy onnan hívjam fel a Szemfogadót, amelyben ilyenkor nyüzsögtek a vendégek. A klub hétfő kivételével minden éjjel nyitva volt. - Szemfogadó, inni és élni hagyni - mondta Clancy. Ó, szuper. Pont az a vámpír, akit a legkevésbé bírok. Óvatosan fogalmaztam meg a kérésemet. - Clancy, Sookie vagyok. Eric megkért, hogy hívjam vissza. Rövid csend következett. Le mertem volna fogadni, hogy Clancy azon gondolkodik, vajon megakadályozhatja-e, hogy Erickel beszéljek. Rájött, hogy nem. - Egy pillanat - csak ennyit mondott. Kevés ideig az Idegenek az éjszakában című számot kellett hallgatnom, majd Eric felvette a telefont. - Halló. - Ne haragudj, hogy csak most hívtalak vissza. Csak most kaptam meg az üzeneted. A pénz miatt hívtál? - rövid csend. - Nem, valami teljesen más dolog miatt. Holnap este eljönnél velem valahova? A telefonkagylóra bámultam. Egy értelmes mondat sem jutott az eszembe. Végül csupán annyit mondtam: - Eric, én Quinn-nel járok. - És mikor és hol láttad utoljára? - Rhodesban. - Mikor és hol hallottál utoljára róla? 66
- Rhodesban. A hangom tompán koppant. Nem szívesen beszéltem Erickel erről, de épp elégszer ittunk egymás véréből ahhoz, hogy sokkal erősebb kötelék legyen közöttünk, mint ami nekem kellemes volt. Ami azt illeti, gyűlöltem ezt a köteléket, amelyet muszáj volt magamra vennem. De amikor a hangját hallottam, elégedettség töltött el. Amikor vele voltam, szépnek és boldognak éreztem magam. És ez ellen semmit sem tehettem. - Szerintem egy estét igazán rám szánhatsz folytatta Eric. - Nem úgy tűnik, mintha Quinn már bejelentkezett volna. - Ez gonosz megjegyzés volt. - Quinn a gonosz. Megígérte, hogy itt lesz veled, és nem tartotta meg a szavát. - Eric hangja sötéten csengett az elfojtott harag miatt. - Tudod, hogy mi történt vele? - kérdeztem. Tudod, hol van? Jelentőségteljes csend következett. - Nem. - Eric nagyon gyengédnek hangzott. -Nem tudom. De van valaki a városban, aki találkozni akar veled. Megígértem neki, hogy megszervezem. Magam szeretnélek elvinni Shreveportba. Ezek szerint ez nem randi lesz. - Arra a Jonathan nevű pasira gondolsz? Odajött hozzám az esküvőn, és bemutatkozott. Meg kell mondanom, nem nagyon érdekel az a pasas. Nem akarok senkit sem megbántani, ha a barátod. - Jonathan? Miféle Jonathan? - Arról az ázsiai férfiról beszélek, talán thaiföldi lehet. Tegnap éjjel ott volt a Bellefleur-esküvőn. Azt mondta, hogy azért akart látni, mert épp Shreveportban 67
időzik, és sokat hallott rólam. Azt is mondta, hogy bejelentkezett nálad, ahogy egy rendes vámpír látogatónak illik. - Nem ismerem - mondta Eric. A hangja sokkal élesebb lett. - Körbekérdezek itt a Szemfogadóban, hátha valaki látta. És megsürgetem a pénzedet is a királynőnél, habár őfelsége... nem a régi. Most pedig szeretném megkérdezni, hogy hajlandó vagy-e megtenni, amit kértem. Fintorogva néztem a telefonra. - Azt hiszem, igen - mondtam. - Kivel fogok találkozni? És hol? - Hogy kivel, az maradjon titok - válaszolta Eric. Ami a hol kérdést illeti, egy helyes kis étterembe megyünk vacsorázni. Olyan helyre, ahova visszafogottan elegáns ruha kell. - Te nem is eszel. Mit fogsz csinálni? - Bemutatlak, és addig maradok, míg szükséged van rám. Egy nyüzsgő étterem ellen semmi kifogásom nem lehet. - Rendben - mondtam, bár nem túl lelkesen. - Hatfél hét felé végzek. - Akkor hétkor ott leszek érted. - Legyen fél nyolc. Át kell öltöznöm. - Tudtam, hogy zsémbes a hangom, de éppenséggel az is voltam. Utáltam, hogy ekkora titokzatosság lengi körül ezt a találkát. - Jobban fogod magad érezni, amint meglátsz mondta Eric. A francba, még igaza is volt...
68
4. fejezet
Míg vártam, hogy a hajegyenesítőm felmelegedjen, megnéztem a Minden napra egy szónaptáramat. „Androgün." Hú. Mivel nem tudtam, melyik étterembe megyünk, és nem tudtam, kivel fogok találkozni, a legkényelmesebb ruhámat választottam, egy égkék selyemfelsőt, amelyről Amelia azt mondta, hogy túl nagy neki, és egy fekete kosztümnadrágot, amelyhez fekete magas sarkút húztam. Nem nagyon viselek ékszert, ezért csupán egy aranylánc és egy pici arany fülbevaló volt minden díszem. Nehéz munkanap állt mögöttem, de túlságosan is érdekelt, mit tartogat az éjszaka, így nem éreztem fáradtságot. Eric pontosan érkezett, és (micsoda meglepetés!) az öröm hullámként csapott át felettem, amikor megláttam. Nem hiszem, hogy ez egyedül a köztünk lévő vérköteléknek tulajdonítható. Szerintem bármelyik heteroszexuális nő így reagálna Eric láttán. Magas volt, és a saját korában biztosan óriásnak tartották. Ezzel a testfelépítéssel egy hatalmas kardot is könnyedén meg tudott lendíteni, és csak úgy kaszabolhatta az ellenséget. Aranyszőke haja oroszlánsörényként keretezte erős 69
homlokát. Semmi androgün nem volt Ericben, de semmi földöntúli szépség sem. Igazi férfi volt. Eric lehajolt, hogy megcsókolja az arcom. Melegség és biztonságérzés járt át. Most, hogy több mint háromszor ittunk egymás véréből, így hatott rám. Nem mindig szerelmes vágyakozásból fakadt a vércserélés, hanem időnként szükségből - legalábbis én így gondoltam akkor -, de nagy árat fizettem érte. Most már össze voltunk kötve, és amikor a közelemben tartózkodott, abszurd módon boldog voltam. Megpróbáltam élvezni az érzést, de a tudat, hogy mindez nem egészen természetes, igencsak megnehezítette a dolgomat. Mivel Eric a Corvette-jével érkezett, külön örültem, hogy nadrágot választottam. Nagyon nehéz illedelmesen beszállni egy Corvette-be, ha az ember szoknyát visel. Jelentéktelen dolgokról fecsegtem Shreveport felé, de Eric szokatlanul csendes volt. Megpróbáltam kifaggatni Jonathanről, az esküvőn felbukkanó titokzatos vámpírról, de Eric csak annyit mondott: - Majd később megbeszéljük. Azóta nem láttad, ugye? - Nem - válaszoltam. - Számítanom kellene rá? Eric megrázta a fejét. Feszült csend következett. Abból ítélve, ahogyan Eric a kormányt markolta, tudhattam, hogy épp átgondolja, hogyan mondjon el valamit, amiről legszívesebben hallgatna. - Miattad örülök, hogy úgy tűnik, Andre nem élte túl a robbantást. A királynő legkedvesebb gyermeke, Andre, meghalt a rhodesi robbantásban. De nem bomba ölte 70
meg. Quinn és én pontosan tudtuk, minek tulajdonítható a halála: egy nagy és hegyes fadarabnak, amelyet Quinn belemélyesztett a szívébe, míg a vámpír magatehetetlenül hevert. Quinn értem ölte meg Andrét, mert tudta, hogy a vámpírnak olyan tervei voltak velem, amelyektől belebetegedtem a rettegésbe. - Biztos vagyok benne, hogy a királynőnek hiányzik - mondtam óvatosan. Eric szigorú pillantást vetett rám. - A királynő megzavarodott - mondta. - És a gyógyulása még hónapokba telik. Igazából azt akartam mondani... - elhallgatott. Ez nem Ericre vallott. - Mit? - kérdeztem. - Megmentetted az életemet - mondta. Feléje fordultam, de ő egyenesen az útra nézett. - Megmentetted az életemet, és Pamét is. Zavaromban mocorogni kezdtem. - Aha, na igen... - Én, az önkifejezés bajnoka. A csend egyre hosszabb lett, míg végül úgy éreztem, mondanom kell valamit. - Eléggé összeköt minket a vér. Eric egy ideig semmit nem válaszolt erre. - Kezdjük ott, hogy nem emiatt jöttél felébreszteni azon a napon, amikor a szálloda felrobbant - jegyezte meg. - De most ne beszéljünk többet erről! Fontos este áll előtted. Igenis, főnök, dörmögtem kelletlenül, de csak magamban. Shreveportnak olyan részén jártunk, amit nem nagyon ismertem. Határozottan az általam behatóbban ismert bevásárlónegyeden kívül volt. Olyan környéken autókáztunk, ahol a házak nagyok voltak, és a pázsit 71
gyönyörűen gondozott. Az üzletek pedig kicsik és drágák... csupa olyan üzlet, amelyeket a szakma butik néven emlegetett. Behajtottunk egy L alakú tömb elé, amely csupa ilyen üzletből állt. Az étterem az L végén volt. A neve Les Deux Poissons. Talán nyolc autó parkolhatott előtte, mindegyik annyiba kerülhetett, mint az én egész évi keresetem. Végigmértem a ruhámat, és hirtelen nyugtalanság töltött el. - Ne aggódj, gyönyörű vagy - mondta Eric csendesen. Áthajolt hozzám, hogy kikapcsolja a biztonsági övemet (nagy megdöbbenésemre), és ahogy kiegyenesedett, ismét megcsókolt, ez alkalommal a számon. Fényes kék szeme csak úgy izzott fehér arcában. Úgy nézett ki, mint akinek egy egész történet van a nyelve hegyén. De aztán lenyelte a kikívánkozó történetet, majd kiszállt az autóból, odajött az oldalamra, és kinyitotta nekem az ajtót. Ezek szerint nem csak bennem munkálkodik a vérkötelék, hm? A feszültségéből rájöttem, hogy valami nagy esemény közeledik rohamosan felém, és kezdtem megijedni. Eric megfogta a kezem, míg átmentünk a túloldalra az étteremhez, s hüvelykujjával szórakozottan végigsimított a tenyeremen. Meglepett, hogy a tenyerem össze van kötve a... a... azzal ott lent. Beléptünk az előtérbe, ahol egy kis szökőkút fogadott, és egy paraván, amely eltakarta előlünk a vendégeket. Az emelvénynél álló nő gyönyörű volt, és fekete, a haja egészen rövidre nyírva. Aláomló narancssárgabarna ruhát viselt, és ilyen magas cipősarkat még az életben nem láttam. Ezzel az erővel akár lábujjhegyen is járhatott volna. Alaposan megnéztem, ellenőriztem az agyhullámait, és kiderült, hogy halandó. 72
Vidáman Ericre mosolygott, de volt benne annyi jóindulat, hogy nekem is juttatott a mosolyból. - Két személyre? - kérdezte. - Valakivel találkozunk - mondta Eric. - Ó, az úriemberrel. - Igen. - Erre legyenek szívesek. - A mosolya eltűnt, és már-már irigyen nézett ránk. Megfordult, és kecsesen besétált az étterem mélyébe. Eric intett, hogy kövessem. Odabent meglehetősen sötét volt, a hófehér terítővel és különleges formákba hajtogatott szalvétával terített asztalokon gyertyák égtek. A szemem a hosztesz hátára szegeződött, ezért nem vettem idejében észre, amikor megtorpant, és megállt az előtt az asztal előtt, ahol helyet kell foglalnunk. Oldalra lépett. Szemben velem ott ült az a szép férfi, akit az esküvőn láttam két éjszakával korábban. A hosztesz sarkon fordult, megérintette a férfi jobbján álló szék támláját, hogy jelezze, oda üljek, majd közölte, hogy nemsokára rendelkezésünkre áll a pincérünk. A férfi felállt, hogy kihúzza a székem, és várt. Hátranéztem Ericre. Biztatón biccentett. A szék elé csusszantam, és a férfi tökéletes időzítéssel tolta be alám. Eric nem ült le. Szerettem volna, ha elmagyarázza, mi történik, de meg sem szólalt. Szinte szomorúnak látszott. A gyönyörű férfi átható tekintettel nézett rám. - Gyermek - szólalt meg, hogy figyeljek rá. Aztán hátrasimította hosszú, finom szálú aranyszőke haját. Egyetlen vendég sem ült úgy, hogy látta volna, mit mutat nekem. 73
A férfi füle hegyes volt. Tehát tündér. Csak két másik tündért ismertem. Ők azonban mindenáron elkerülték a vámpírokat, mert a tündérillat épp olyan részegítő volt a vámpírok számára, mint amilyen vonzó a méz a medvének. Egy vámpír szerint, aki különösen értett az illatelemzéshez, bennem is folyt némi tündérvér. - Rendben - mondtam, hogy jelezzem, észrevettem a fülét. - Sookie, bemutatom Niall Brigantot - szólalt meg Eric. Úgy ejtette, hogy „njíól". - Vacsora közben beszélgethettek. Én kint leszek, ha szükséged lenne rám. Fejét mereven meghajtotta a tündér felé, és már el is tűnt. Figyeltem a távolodó Ericet, és hirtelen úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Aztán egy kezet éreztem az ujjaimon. Megfordultam, és belenéztem a tündér szemébe. - Ahogy mondta, a nevem Niall. - A hangja könnyed volt, zengő, se nem férfi-, se nem női. A szeme zöld volt, amilyen mélyzöldet csak el lehet képzelni. A pislogó gyertyafényben a színe aligha számított, egyedül a mélysége tűnt fel. A keze olyan könnyű volt, mint a tollpihe, de nagyon meleg. - Ki maga? - kérdeztem, és nem arra gondoltam, hogy ismételje meg a nevét. - A dédapád - mondta Niall Brigant. - Ó, basszus - nyögtem, és a kezemet a számra tapasztottam. - Elnézést, én csak... - megráztam a fejem. A dédapám? - kérdeztem, és próbáltam felfogni. Niall Brigant aprót hunyorított. Egy igazi férfitól ez nőiesnek hatott volna, de Nialltól nem. 74
A környéken rengeteg gyerek papinak nevezi a nagyapját. Na, szerettem volna látni, ez milyen hatással lenne rá. Ez a gondolat segített összekaparni szétesett tudatomat. - Magyarázza el, kérem! - mondtam nagyon udvariasan. A pincér odalépett hozzánk, hogy felvegye az italrendelést és felsorolja az aznapi specialitásokat. Niall egy üveg bort rendelt, és azt mondta, a lazacot választjuk. Engem meg sem kérdezett. Lehengerlő... A fiatalember vadul bólogatott. - Remek választás - mondta. Vérfarkas volt, és annak ellenére, hogy azt vártam volna, kíváncsi lesz Niallra (aki mégiscsak ritkán látott természetfeletti lény), mintha engem érdekesebbnek tartott volna. Ezt a pincér korának és a cicimnek tulajdonítottam. Tudjátok, mi a furcsa abban, hogy felbukkant ez az állítólagos rokon? Egyszer sem kérdőjeleztem meg az őszinteségét. Ő volt az igazi dédnagyapám, és hirtelen összeállt a kép, mint amikor beillesztjük az utolsó darabot a kirakóba. - Mindent elmesélek - mondta Niall. Nagyon lassan előrehajolt, hogy megcsókolja az arcomat, mintegy szándéka jelzéseként. A szája és a szeme köré ráncok gyűltek, ahogy az arcizmait a csókhoz igazította. Finom pókhálószerű ráncai semmit sem vettek el szépségéből. Olyan volt, akár a régi selyem vagy egy hajdani mester mára megrepedezett festménye. Ez volt a csókok éjszakája. - Még fiatal koromban, talán ötszáz vagy hatszáz éve, szívesen kóboroltam a halandók között - kezdte Niall. - És időnként bizony megesett, ahogy a férfiaknál
75
szokott, hogy megakadt a szemem egy-egy gyönyörű halandó asszonyon. Körbenéztem, hogy ne csak őt bámuljam minden egyes pillanatban, és valami furcsa dolgot vettem észre: senki sem nézett ránk, csak a pincérünk. Úgy értem, még egy kósza pillantást sem vetettek felénk. És a helyiségben lévő egyetlen emberi agyban sem tudatosult a jelenlétünk. A dédnagyapám elhallgatott, míg ezen eltöprengtem, majd folytatta a beszédet, amikor befejeztem a helyzetelemzést. - Egy nap megláttam egy ilyen nőt az erdőben, a neve Einin volt. Azt hitte, angyal vagyok - egy pillanatra elhallgatott. - Finom teremtés volt - folytatta. - Életteli, boldog és egyszerű. - Niall le sem vette a szemét az arcomról. Átfutott rajtam, hogy talán olyannak tart, mint Einint, egyszerűnek. - Elég fiatal voltam ahhoz, hogy belehabarodjam, elég fiatal, hogy figyelmen kívül hagyjam az elkerülhetetlen véget, azt, hogy ő megöregszik, míg én nem. Ám Einin áldott állapotba került, ami nagy megrázkódtatás volt. A tündéreknek és a halandóknak csak ritkán lesz gyermekük. Einin ikreknek adott életet, ami elég gyakori a tündérnemzetségben. Einin és mindkét fiú túlélte a szülést, ami abban az időben meglehetősen kétséges volt. Az idősebbiket Fintannak, a fiatalabbikat Dermotnak nevezte el. A pincér kihozta bort, és ezzel kirántott a bűvöletből, amelyet Niall hangja vont körém. Olyan volt, mintha tábortűz mellett ülnénk az erdőben és egy ősi legendát hallgatnánk, és egyszer csak hopsz!, ott vagyunk Louisianában, egy modern shreveporti étteremben, és csupa olyan emberrel vagyunk körülvéve, akinek
76
fogalma sincs róla, mi történik. Gépiesen felemeltem a poharam, és ittam egy korty bort. Úgy éreztem, rám fér. - Fintan, a féltündér volt az apai nagyapád, Sookie - tette hozzá Niall. - Nem. Én ismertem a nagyapámat. - A hangom remegett kissé, vettem észre, de azért még így is nagyon nyugodt volt. - Az én nagyapám Mitchell Stackhouse, és Adele Hale-t vette feleségül. Az apám Corbett Hale Stackhouse, és ő és az anyám egy áradásban haltak meg, amikor még kicsi voltam. A nagymamám, Adele, nevelt fel. - Habár eszembe jutott az a vámpír Mississippiben, aki azt mondta, némi tündérvért vél felfedezni az ereimben, és azt is elhittem, hogy ez itt a dédapám, mégsem tudtam csak úgy átfesteni a lelkemben élő családfát. - Milyen volt a nagymamád? - kérdezte Niall. - Ő nevelt fel, pedig nem is lett volna kötelessége - mondtam. - Az otthonába fogadott Jasonnel, és keményen dolgozott, hogy tisztességesen felneveljen bennünket. Mindent tőle tanultunk. Imádott minket. Neki is két gyermeke volt, és mindkettőt eltemette, és ez biztos kis híján megölte, de értünk akkor is erős maradt. - Gyönyörű volt fiatalon. - Zöld szeme elidőzött az arcomon, mintha a nagyi szépségének nyomát próbálná felfedezni bennem. - Sejtem - mondtam bizonytalanul. Az ember nem gondolkodik el azon, milyen szép lehetett a nagyanyja fiatalon, legalábbis normális esetben nem. - Láttam azután, hogy Fintan teherbe ejtette folytatta Niall. - Bájos volt. A férje azt mondta neki, nem ajándékozhatja meg gyermekekkel. Rosszkor kapta el a mumpszot. Ez valami betegség, ugye? - Bólintottam. 77
Egy napon azonban, amikor nagyanyád éppen odakint porolta a szőnyeget a ház mögött, ahol most is laksz, találkozott Fintannal. A fiam egy pohár vizet kért tőle. Azonnal beleszeretett. A nagyanyád annyira szeretett volna gyerekeket, és a fiam azt mondta, ő megadhatja neki. - Az imént azt mondta, hogy a tündéreknek és az embereknek ritkán lesz közös gyerekük. - De Fintan csak félig volt tündér. És már tudta, hogy meg tudja az asszonyokat ajándékozni gyermekkel Niall ajka megremegett. - Az első asszony, akit szeretett, belehalt a szülésbe, de a nagyanyád és a fia sokkal szerencsésebb volt, és két évvel később ki tudta hordani Fintan lányát is. - Megerőszakolta - mondtam, szinte remélve, hogy így történt. A nagymamám a legkonzervatívabb asszony volt, akivel valaha is találkoztam. Nem tudtam elképzelni, hogy bárkit is becsapott, főleg mivel Isten szent színe előtt fogadott örök hűséget a nagypapámnak. - Nem, nem tett rajta erőszakot. A nagyanyád gyermeket akart, habár nem akart hűtlen lenni a férjéhez. Fintan ügyet sem vetett mások érzéseire, és kétségbeesetten kívánta a nagyanyádat - mondta Niall. De sosem volt durva. Sosem tett volna erőszakot rajta. Mindazonáltal a fiam bármire rá tudta venni a nőket, még olyasmire is, ami az erkölcsi meggyőződésük ellen volt... És nemcsak a nagyanyád volt gyönyörű, hanem a fiam is. Megpróbáltam elképzelni a nőt az én általam ismert nagyiban. De egyszerűen nem ment. - Milyen volt az apád, az én unokám? - kérdezte Niall.
78
- Jóképű - mondtam. - Keményen dolgozott. Jó apa volt. Niall halványan elmosolyodott. - Hogyan érzett iránta az anyád? Ez a kérdés durván belecsapott az apámról való kedves emlékeimbe. - Hát... nagyon odavolt érte. - Talán már a saját gyerekei kárára. - Szinte már megszállottan? - Niall hangja nem ítélkező volt, hanem bizonyosságot sugallt, mintha előre tudta volna a válaszom. - Mindig vele akart lenni - ismertem el. - Noha csak hétéves voltam, amikor meghaltak, de már akkor is láttam. Azt hittem, ez a normális. Minden figyelmét az apámnak szentelte. Néha Jasonnel útban voltunk. És anyu mindig rettenetesen féltékeny volt, erre emlékszem. Megpróbáltam úgy tenni, mint aki mulatságosnak és bájos szeszélynek találja, hogy az édesanyja ennyire féltékeny volt az apjára. - Az apád tündérvére miatt ragaszkodott hozzá anyád oly erősen - mondta Niall. - Egyes halandókra így hat. Anyád látta benne a természetfelettit, és ez megigézte. Mondd csak, jó anya volt? - Keményen küzdött - suttogtam. Tényleg igyekezett. Az anyukám elméletben tudta, milyen egy jó anya. Tudta, hogyan viselkedik egy jó anya a gyerekeivel. Erőt vett magán, hogy minden fontos lépést megtegyen. De az igazi szeretetét apunak tartogatta, akit elbódított a felesége szenvedélyének intenzitása. Felnőttként már láttam ezt. Gyerekként össze voltam zavarodva, és fájt.
79
A vörös hajú vérfarkas kihozta a salátát, és letette elénk. Szerette volna megkérdezni, hogy kérünk-e még valamit, de túlságosan meg volt ijedve. Megérezte, milyen feszült a légkör az asztalnál. - Miért döntött úgy, hogy megkeres? - kérdeztem. - Mióta tud rólam? - Az ölembe tettem a szalvétámat, és csak ültem ott a villámat szorongatva. Ennem kellett volna. Nem pocsékolásra neveltek. A nagyi nem arra nevelt. A nagyi, aki szeretkezett egy féltündérrel (aki úgy sündörgött be az udvarra, akár egy kóbor kutya). Pár szeretkezés és némi idő után két gyermek jött a világra. - Az elmúlt nagyjából hatvan évben kísérem figyelemmel a családodat. De Fintan fiam megtiltotta, hogy bármelyikőtöket is lássam. - Óvatosan a szájába helyezett egy paradicsomszeletet, bent tartotta, elgondolkodott rajta, majd megrágta. Úgy evett, mint ahogyan én ennék, ha egy indiai vagy nicaraguai vendéglőbe térnék be. - Mi történt? - kérdeztem, de magamtól is rájöttem. - Ezek szerint a fia meghalt. - Igen - mondta, és letette a villát. - Fintan meghalt. Végül is félig halandó volt. És így is hétszáz esztendőt élt. Erről most mit kell volna gondolnom? Olyan zsibbadt voltam, mintha Niall Novocaint fecskendezett volna az érzelmekért felelős agyközpontomba. Talán meg kellett volna kérdeznem, hogyan halt meg a... nagyapám, de nem tudtam rávenni magam. - Ezek szerint maga úgy döntött, hogy eljön és elmondja mindezt, de miért? - Büszke voltam rá, mennyire higgadtnak tűnök.
80
- Öreg vagyok, még az én népem között is. Szeretnélek megismerni. Nem tehetem jóvá azt, ahogyan Fintan öröksége hatott az életedre. De megpróbálnám kicsit megkönnyíteni az életedet, ha megengeded. - El tudja tüntetni a telepatikus képességemet? kérdeztem. Félelemtől sem mentes vad remény gyúlt ki bennem, akár egy napfolt. - Azt kéred, hogy távolítsak el valamit, ami a lényed szövetének része... - mondta Niall. - Nem, ezt nem tudom megtenni. Összeroskadva ültem a széken. - Csak gondoltam, megkérdezem - mondtam könnyekkel küszködve. - Nekem is van három kívánságom, vagy ez a dzsinnekkel van? Niall egyáltalán nem úgy nézett rám, mint aki ezt viccesnek találja. - Nem szeretnél dzsinnekkel találkozni – mondta. - Én pedig nem vagyok mókamester. Herceg vagyok. - Elnézést - mondtam. - Kicsit nehéz megbirkózni mindezzel... dédnagyapa. - Halandó dédnagyapámra nem is emlékeztem. A nagyapáim - rendben, azt hiszem, az egyik nem az igazi nagyapám volt - nem néztek ki és nem is viselkedtek úgy, mint ez a gyönyörű teremtés. Stackhouse nagyapám tizenhat évvel ezelőtt halt meg, és az anyukám szülei még azelőtt, hogy betöltöttem volna a tizedik életévemet. Ezért Adele nagyanyámat sokkal jobban ismertem, mint a többieket, sőt, ami azt illeti, sokkal jobban, mint a saját szüleimet. - Hm - kezdtem. - Hogyhogy Eric eljött értem, hogy idehozzon? Hiszen maga végül is tündér. A vámpírok megőrülnek, amikor megérzik a tündérillatot.
81
Az igazság az, hogy a legtöbb vámpír elveszíti minden önuralmát a tündérek közelében. Csakis a nagyon fegyelmezett vámpírok tudnak rendesen viselkedni, amikor egy tündér szaglótávolságba kerül. Tündér keresztanyám, Claudine, iszonyatosan rettegett, ha vérszívó volt a közelében. - El tudom nyomni létem lényegét - mondta Niall. - Látnak, de nem szagolnak ki. Elég hasznos varázslat. Még azt is meg tudom akadályozni, hogy a halandók észrevegyenek, mint ahogy tapasztalhattad is. Olyan hangon mondta, amiből tudhattam, hogy nem csupán nagyon öreg és nagy hatalma van, hanem igen büszke is. - Maga küldte hozzám Claudine-t? - kérdeztem. - Igen. Remélem, hasznos volt. Csak azoknak lehet kapcsolatuk tündérrel, akiknek némi tündérvér folyik az ereiben. Tudtam, hogy szükséged van rá. - Ó, igen, Claudine megmentette az életemet mondtam. - Nagyszerűen dolgozik. - Még vásárolni is elvitt. - Minden tündér olyan kedves, mint Claudine, vagy olyan csodaszép, mint a testvére? Claude férfisztriptíztáncos, és jelenleg a szórakoztatóiparban dolgozik. Nála szebb férfi nem is létezett, de egyéb tekintetben olyan volt, mint egy öntelt marharépa. - Kedvesem - mondta Niall - mi mind csodaszépek vagyunk az emberek szemében; egyes tündérek azonban igencsak gorombák. Rendben, most jön a feketeleves. Erősen az volt a benyomásom, hogy elvileg jó hírnek kéne tartanom, hogy a dédnagyapám igazi tündér, legalábbis Niall
82
szempontjából - de a történet nem lesz csupa móka és kacagás. Most mindjárt megtudom a rossz hírt. - Sok év telt el anélkül, hogy megtaláltalak volna - mondta Niall -, részint amiatt, mert Fintan így akarta. - Ennek ellenére figyelt engem? - Szinte megmelegedett a szívem ennek hallatán. - A fiamat mardosta a bűntudat, hogy két gyermekét erre a félig kint, félig bent létre kárhoztatta, amit ő maga is megtapasztalt, minthogy olyan tündér volt, aki mégsem teljesen az. Attól tartok, népem többi tagja nem volt túlságosan kedves hozzá. - A dédnagyapám le sem vette rólam a tekintetét. - Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy védelmezzem, de ez nem volt elég. Fintan arra is rájött, hogy nem eléggé halandó ahhoz, hogy annak higgyék, legalábbis hosszabb ideig nem. - Ezek szerint magának sem ez a rendes külseje? kérdeztem roppant kíváncsian. - Nem. - Egy pillanat tört részéig szinte vakító fényt láttam, a közepén a gyönyörű és tökéletes Niall-lal. Nem csoda, ha Einin azt hitte, angyal. - Claudine azt mondta, hogy azon igyekszik, hogy feljebb jusson - mondtam. - Ez mit jelent? - Esetlenül bukdácsoltam át ezen a beszélgetésen. Úgy éreztem, ez a sok információ fejbe vágott és földbe döngölt, és most úgy kellett összeszednem magam, hogy érzelmileg talpra álljak. Nem sok sikerrel jártam. - Ezt nem lett volna szabad elmondania neked jegyezte meg Niall. Egy-két másodpercig belső vitába bonyolódott magával, mielőtt folytatta volna. - Az alakváltók olyan halandók, akiknek a DNSükben megváltozott egy szakasz, a vámpírok elhunyt 83
halandók, akik valami mássá alakultak át, de a tündérnemzetségnek csak az alapformája azonos a halandókéval. Többféle tündér létezik, a koboldszerű groteszk alakoktól kezdve a hozzánk hasonló szépséges lényekig. - Ezt minden beképzeltség nélkül mondta. - Angyalok is vannak? - Az angyalok ismét más létformához tartoznak, ők szinte teljes átalakuláson mentek át, testi és erkölcsi értelemben egyaránt. Több száz évbe is beletelhet, mire valakiből angyal lesz. Szegény Claudine. - Ám ennyi legyen most elég - tette hozzá Niall. Szeretnélek megismerni. A fiam nem engedte, hogy az apád és a nagynénéd közelébe menjek, aztán a gyerekeiket sem ismerhettem meg. A halála túl későn következett be ahhoz, hogy megismerjem az unokatestvéredet, Hadley-t. De végre téged láthatlak és érinthetlek. - Amit, mellesleg, Niall nem éppen halandó módon meg is tett: ha nem fogta a kezemet, akkor a tenyere a vállamon vagy a hátamon nyugodott. A halandók nem pont így viselkednek egymással, de nem zavart. Nem akasztott ki annyira, mint lehetett volna, mivel már észrevettem, hogy Claudine is nagyon szeret hozzáérni másokhoz beszéd közben. Mivel a tündérektől nem kaphattam telepatikus vibrálást, ennyi közelséget el tudtam viselni. Egy átlagos halandónak csak úgy záporoztak volna rám a gondolatai, mivel az érintés felerősítette a telepatikus kapcsolatra való érzékenységemet. - Fintannak volt másik gyereke vagy unokája is? kérdeztem. Jó lett volna, ha kicsit több rokonom van.
84
- Majd később beszélünk erről is - mondta Niall, ami azonnal bekapcsolta bennem a vészjelzőt. - Most, hogy egy kicsit jobban ismersz - folytatta -, kérlek, mondd el, mit tehetek érted. - Miért tenne bármit is értem? - kérdeztem. Már beszéltünk a dzsinnekről. Nem akartam visszatérni a témára. - Tudom, hogy nehéz életed volt. Most, hogy láthatlak végre, hadd segítsek valamiképpen. - Elküldte nekem Claudine-t. Nagy segítség volt ismételtem. A hatodik érzékem mankója nélkül nehezen értettem meg a dédnagyapám érzelmi és mentális hozzáállását. Vajon gyászolja a fiát? Igazából milyen volt a kapcsolatuk? Vajon Fintan úgy gondolta, hogy mindannyiunkkal nagy jót tesz azzal, hogy az apját ennyi éven át nem engedi a Stackhouse család közelébe? Vajon Niall gonosz vagy rossz szándékkal közeledik felém? Messziről is bármikor árthatott volna nekem anélkül, hogy azzal kellett volna fáradnia, hogy megkeressen, és kifizessen egy drága vacsorát. - Ennél többet úgysem fog elmondani, ugye? Niall megrázta a fejét, a haja úgy súrolta végig a vállát, mintha hihetetlenül finom arany- és ezüstfonál lett volna. Eszembe jutott valami. - Meg tudná keresni nekem a barátomat? kérdeztem reménykedve. - Lovagod is van? A vámpír mellett? - Eric nem a barátom, de mivel többször is ittunk egymás véréből... - Épp ezért közeledtem hozzád rajta keresztül. Kötelék van köztetek. 85
- Igen. - Nagyon régóta ismerem Eric Northmant. Úgy gondoltam, eljössz, ha ő kér meg rá. Rosszat tettem? Meglepődtem a kérdésén. - Nem, uram - mondtam. - Nem hiszem, hogy eljöttem volna, ha Eric nem mondja, hogy minden rendben. Nem hozott volna ide, ha nem bízna magában... Legalábbis úgy gondolom. - Szeretnéd, ha megölném? Elvágnám a köteléket? - Nem! - kiáltottam kissé izgatottan. - Nem!!! Pár vendég most először odanézett ránk, mert a dédnagyapám „ne nézzenek ide" varázslata ellenére is meghallották a kétségbeesett kiáltásomat. - A másik barátod - mondta Niall, és még egy falatot evett a lazacból. - Ki ő, és mikor tűnt el? - Quinn vértigris - válaszoltam. - A rhodesi robbantás után veszett nyoma. Megsérült, de még akkor láttam. - Hallottam a Piramisról - mondta Niall. - Ott voltál? Mindent elmeséltem, és az újonnan megismert dédnagyapám minden ítélkezés nélkül végighallgatott, ami egészen frissítően hatott rám. Nem hüledezett, nem borzadt el, és nem sajnált. Ez tényleg tetszett. Míg beszéltem, át tudtam rendezni az érzéseimet. - Tudja, mit? - mondtam, amikor természetes csend állt be a beszélgetésben. - Ne keresse meg Quinnt! Tudja, hol vagyok, és megvan neki a számom is. - És a szám is megvolt neki, gondoltam keserűen. - Majd megjelenik, amikor úgy érzi, hogy lehet, gondolom. Vagy nem. 86
- De így semmit nem tehetek érted ajándék gyanánt - mondta a dédnagyapám. - Csak egy szerencsekártyát kérek - mondtam mosolyogva, de el kellett magyaráznom neki a kifejezést. - Valami csak összejön. Én most... Beszélhetek magáról? A barátaimnak - kérdeztem. - Nem, azt hiszem, nem. Nem tudtam magam elé képzelni, ahogy azt ecsetelem Tarának, hogy van egy új dédnagyapám, aki történetesen tündér. Amelia talán sokkal megértőbb lenne. - Szeretném, ha a kapcsolatunk titokban maradna - mondta. - Annyira örülök, hogy végre megismerhettelek, és még többet szeretnék rólad tudni. Kezét az arcomra tette. - De hatalmas ellenségeim vannak, és nem akarom, hogy eszükbe jusson bántani téged, csak azért, hogy így ártsanak nekem. Bólintottam. Megértettem. De azért egy kicsit lelohasztott, hogy lett ugyan egy vadonatúj rokonom, mégis tilos volt róla beszélnem. Niall levette a kezét az arcomról, és lecsúsztatta a kezemre. - Mi a helyzet Jasonnel? - kérdeztem. - Vele is beszélni fog? - Jason... - Az arca undort tükrözött. - Valahogy az a létfontosságú szikra kihagyta Jasont. Tudom, hogy ugyanabból az anyagból gyúrták, mint téged, de benne a vér csak abban mutatkozik meg, hogy könnyen vonzza a szeretőket, ami összességében véve nemigen ajánlott. Nem értené és nem értékelné a kapcsolatunkat. A dédnagyapám elég undokul mondta ezt. Megpróbáltam valamit mondani Jason védelmében, de mégis befogtam a számat. Mélyen legbelül el kellett ismernem, hogy Niallnak nagy valószínűséggel igaza
87
volt. Jason csak követelésekkel állt volna elő, és eljárt volna a szája. - Milyen gyakran jár majd erre? - kérdeztem ehelyett, és keményen küzdöttem, hogy közömbösnek tűnjek. Tudtam, hogy ügyetlenül fejezem ki magam, de nem tudtam, hogyan másképp alapozhatnám meg ezt az új és furcsa kapcsolatot. - Megpróbállak úgy látogatni, ahogyan egy hétköznapi rokon tenné - mondta. Igyekeztem elképzelni. Niall elvisz a Hamburgerpalotába? Odaül mellém a vasárnapi istentiszteleten? Nem hinném. - Úgy érzem, egy csomó mindent nem mond el mondtam nyersen. - Így legalább a következő alkalommal is lesz miről beszélgetni - mondta, és tengerzöld szemével rám kacsintott. Rendben, erre nem számítottam. Átadott egy névjegykártyát, ez is olyasmi volt, amit nem vártam. Csak annyi állt rajta, Niall Brigant, és alatta középen egy telefonszám. - Ezen a számon bármikor elérsz. Valaki fogadja a hívást. - Köszönöm - mondtam. - Gondolom, maga tudja az én telefonszámomat... Bólintott. Azt hittem, menni készül, de még maradt. Mintha pont úgy vonakodott volna búcsúzni, mint én. - Szóval - kezdtem, és megköszörültem a torkom. - Napközben mivel foglalkozik? - El sem tudom mondani, milyen furcsa és egyben kellemes volt egy családtaggal lenni. Nekem csak Jason volt, de ő sem állt túl közel hozzám, nem olyasvalaki volt, akinek mindent
88
el lehetett mondani. Számíthattam rá, ha minden kötél szakad, de hogy együtt mászkáljunk? Soha. A dédnagyapám válaszolt a kérdésemre, de amikor később fel akartam idézni, mit mondott, semmi konkrét nem jutott az eszembe. Azt hiszem, valami titkos tündérherceges dologgal foglalkozott. Azt elmondta, hogy egy-két bankban és egy kertibútorgyártó cégben társtulajdonos, sőt egy olyan vállalatban is - és ezt nagyon különösnek találtam -, amely kísérleti gyógyszereket fejleszt és tesztel. Kétkedve néztem rá. - Halandóknak való gyógyszereket - mondtam, hogy megbizonyosodjam afelől, jól értettem. - Igen. Leginkább - válaszolt. - De néhány vegyész különlegességeket is előállít a számunkra. - A tündérnép számára. Bólintott, és finom selyemhaja az arcába hullott, ahogy a feje megmozdult. - Ma már annyi vas van - mondta. - Nem tudom, hallottál-e róla, hogy nagyon érzékenyek vagyunk a vasra. És ha minden pillanatban kesztyűt viselünk, az a mai világban túl feltűnő. - A pillantásom a jobb kezére vándorolt, amely az asztalterítőn nyugvó kezemet fogta. Elhúztam az ujjaimat, és végigsimítottam a bőrén. Furcsán simának tűnt. - Mint egy láthatatlan kesztyű - mondtam. - Pontosan - bólintott. - Az egyik fejlesztésük. De ennyi elég is rólam. Épp, amikor kezdett érdekes lenni, gondoltam. De értettem, hogy a dédnagyapámnak még nem volt igazi oka arra, hogy minden titkát rám bízza.
89
Niall a munkámról kérdezett, a főnökömről, a szokásaimról, ahogy egy igazi dédnagyapa tenné. Habár szemmel láthatóan nem tetszett neki, hogy a dédunokája dolgozik, a dolog mintha nem zavarta volna. Ahogy mondtam, nem volt könnyű a fejében olvasni. Ami engem illet, a gondolatai nem tartoznak rám; de azt észrevettem, hogy időnként megálljt parancsol magának, hogy ne beszéljen. Végül elfogyott a vacsora, és az órámra pillantottam, meglepve, hogy mennyi idő telt el. Mennem kellett. Másnap dolgoznom kellett. Elnézést kértem, megköszöntem a dédnagyapámnak (még mindig beleborzongtam, ha így gondoltam rá) a vacsorát, és nagyon tétován előrehajoltam, hogy megcsókoljam az arcát, ahogy korábban ő az enyémet. Mintha visszatartotta volna a lélegzetét egy kicsit, míg ez történt. A bőre puha volt, és fénylő, mintha hamvas szilva ért volna az ajkamhoz. Habár képes volt embernek kinézni, a bőre tapintása cseppet sem hasonlított a miénkre. Felállt, amikor távoztam, de az asztalnál maradt gondolom, azért, hogy rendezze a számlát. Kifelé menet semmi nem jutott el az agyamig abból, amit a szememmel láttam. Eric a parkolóban várt. Ez idő alatt elfogyasztott egy kis TrueBloodot, és olvasgatott a kocsiban, amely az egyik lámpa alatt állt. Kimerült voltam. Egészen addig észre sem vettem, milyen idegtépő Niall-lal vacsorázni, míg ki nem kerültem a hatása alól. Habár kényelmes széken ültem egész végig, olyan fáradt voltam, mintha futás közben beszélgettünk volna. Niall az étteremben el tudta rejteni Eric elől a tündérillatot, de most Eric orrcimpája megrándult; innen 90
tudtam, hogy a bűvös illat beleivódott a ruhámba. Eric szinte önkívületben hunyta le a szemét, és még a száját is megnyalta. Úgy éreztem magam, mintha egy marhahússzelet lennék, amelyet épp nem ér el a kiéhezett kutya. - Térj magadhoz! - szóltam rá. Nem voltam abban a hangulatban. Eric nagy erőfeszítéssel megfékezte magát. - Amikor ilyen illatod van - mondta -, legszívesebben megdugnálak, megharapnálak és odadörgölődznék hozzád. Ez elég velős volt, és nem mondanám, hogy egy pillanatra (amely fele-fele arányban oszlott meg a kéjvágy és a félelem között) nem képzeltem el a jelenetet. De sokkal fontosabb dolgokon kellett törnöm a fejem. - Hátrább az agarakkal! - mondtam. - Mit tudsz a tündérekről? Azon kívül, hogy milyen az ízük. Eric kijózanodva nézett rám. - Csodálatosak a férfiak és nők egyaránt. Hihetetlenül kemények és elszántak. Nem halhatatlanok, de nagyon hosszú ideig élnek, hacsak valami nem történik velük. Például vassal meg lehet őket ölni. Másképp is meg lehet, de az nehéz. Jobbára szeretnek maguk lenni. A mérsékelt klímát szeretik. Azt nem tudom, mit esznek, mit isznak, amikor maguk vannak. Megkóstolják más kultúrák ételeit is; egyszer olyan tündért is láttam, aki kipróbálta a vérivást. Többre tartják magukat, mint ami jogos. Amikor a szavukat adják, állják is. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Különböző bűbájokhoz értenek. Nem mind tudják ugyanazt megtenni. És tényleg nagyon varázslatos lények. Ez a 91
lényegük. Nincsenek más isteneik, csak a saját fajuk, mivel annyiszor hitték őket isteneknek. Ami azt illeti, van köztük olyan, aki istenségre jellemző tulajdonságokkal bír. Csak bámultam rá. - Ezt hogy érted? - Nos, nem arra célzok, hogy szentek - mondta Eric. - Hanem arra, hogy az erdőben élő tündérek olyan erősen azonosulnak az erdővel, hogy ha az egyiket bántod, azzal a másiknak is ártasz. Ezért nagyon megcsappant a számuk. Nyilvánvalóan a vámpíroknak nincs naprakész tudásuk a tündérpolitikáról és a túlélési kérdéseikről, mivel mi olyan veszélyesek vagyunk a számukra... egyszerűen azért, mert megrészegítenek bennünket. Sosem jutott eszembe, hogy ezeket megkérdezzem Claudine-tól. Először is, nem úgy tűnt, mint aki szívesen beszél arról, milyen tündérnek lenni, és általában akkor bukkant fel, amikor bajban voltam, és ebből kifolyólag szánalmasan magam körül forogtam. Másodszor, eddig úgy képzeltem, hogy talán csak egy maréknyi tündér maradhatott a világon, de Eric elmondása szerint régen ugyanolyan sok tündér élt, mint vámpír, habár a tündérfaj eltűnőben volt. Ezzel éles ellentétben a vámpírok (legalábbis Amerikában) határozottan szaporodtak. Három vámpíremigrációs törvénytervezet is várta a sorát a Kongresszusban. Amerika olyan ország hírében állt (ahogy Kanada, Japán, Norvégia, Svédország, Anglia és Németország is), mint amelyik viszonylagos higgadtsággal reagált a nagy leleplezésre.
92
A nagy leleplezés gondosan megrendezett éjszakáján a vámpírok a világ minden táján megjelentek a televízióban, a rádióban, sőt személyesen is, ahogy éppen a legcélravezetőbbnek tartották az adott régióban, hogy közöljék a halandó népességgel a következőket: „Halihó! Tényleg létezünk. De nem vagyunk életveszélyesek! Az új japán szintetikus vér kielégíti a táplálkozási igényeinket." Az azóta eltelt hat év a tanulásról szólt. Ma éjjel rengeteg mindennel bővült a természetfelettiekről szóló tudásom. - Ezek szerint a vámpírok kerekedtek fölül jegyeztem meg. - Nem állunk háborúban - mondta Eric. Évszázadok óta nem háborúztunk. - Ezek szerint valamikor a múltban a vámpírok és a tündérek egymás ellen harcoltak? Úgy értem, szabályos ütközetben? - Igen - válaszolt Eric. - És ha ismét erre kerülne sor, az első, akit leszednék, az Niall lenne. - Miért? - Nagy a hatalma a tündérvilágban. Nagy a varázsereje. Ha valóban a szárnya alá akar venni, akkor egyszerre vagy nagyon szerencsés és nagyon szerencsétlen. - Eric beindította a motort, és kihajtottunk a parkolóból. Nem láttam, hogy Niall kijött volna az étteremből. Lehet, hogy egyszerűen, pukk, eltűnt egy füstfelhőben ott az asztal mellett. Reméltem, hogy azért előtte kifizette a számlát. - Azt hiszem, örülnék, ha ezt elmagyaráznád mondtam. De volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán szeretném hallani a választ. 93
- Régen több ezer tündér élt az Egyesült Államokban - kezdett bele Eric. - Most csak pár százan vannak. De azok, akik megmaradtak, nagyon elszánt túlélők. És nem mind a herceg barátai. - Ó, szuper. Pont még egy természetfeletti csoport hiányzott nekem, amely nem kedvel - dörmögtem. Néma csöndben hajtottunk a sötétben az autópálya felé, amely keleti irányban visszavitt minket Bon Temps-ba. Eric a gondolataiba temetkezett. Én is sok mindenen rágódtam; sokkal több mindenen, mint vacsora közben, az biztos. Rájöttem, hogy összességében óvatosan boldog vagyok. Jó érzés volt, hogy (megkésve ugyan, de) előkerült a dédnagyapám. Niall, úgy tűnt, őszintén igyekezett, hogy jó kapcsolatot alakítson ki velem. Még mindig egy halom kérdésem volt, amelyet fel akartam lenni, de ez várhatott, míg jobban meg nem ismerjük egymást. Eric Corvette-je piszkosul gyorsan tudott menni, és Eric nem zavartatta magát különösebben az autópálya sebességkorlátozása miatt. Nem lepett meg túlságosan, amikor mögöttünk megláttam a közeledő villogó fényt. Csak megdöbbentem, hogy a rendőrautó egyáltalán utol tudta érni. - Khm - krákogtam, és Eric elkáromkodta magát, valószínűleg egy olyan nyelven, amelyet évszázadok óta nem ejtett ki élő ember. A mai világban azonban még az ötös körzet seriffjének is engedelmeskednie kellett a halandó törvényeknek, vagy legalábbis illett úgy tennie. Eric kihúzódott a leállósávba. - Mit vártál a VRSZV rendszámmal? - kérdeztem, és nem is lepleztem, hogy élveztem a pillanatot. Láttam, 94
hogy a járőr sötét körvonala megjelent a mögöttünk álló kocsi mellett, majd valamivel a kezében (talán jegyzettömb vagy zseblámpa?) odasétált hozzánk. Jobban megnéztem magamnak. Gondolatban tapogatódzni kezdtem. Agresszió és félelem kusza elegyét találtam. - Vérfarkas! Valami nem stimmel! - suttogtam, mire Eric lenyomott a padlóra hatalmas kezével, mert ott nagyobb takarásban lettem volna... ha nem éppen egy Corvette-ben ülünk. Ekkor a járőr odalépett az ablakhoz, és megpróbált lelőni.
95
5. fejezet
Eric megfordult, hogy testével kitöltse az ablakot és eltakarja az autó többi részét a lövöldöző elől, de a lövedék eltalálta a nyakán. Egy rettenetes pillanatig hátrahanyatlott az ülésen, az arca megmerevedett, és sötét vére lustán folyni kezdett fehér bőrén. Úgy sikoltoztam, mintha ezzel az éles hanggal meg tudtam volna védeni magam, de a fegyver rám szegeződött, ahogy a férfi behajolt a kocsiba, hogy Eric előtt benyúlva ismét rám célozzon. De ez ostobaság volt a részéről. Eric elkapta a férfi csuklóját, és egyre erősebben szorította. A „járőr" is elkezdett sikítani, és üres kezével hadonászni kezdett Eric felé. A fegyver rám esett. Szerencse, hogy nem sült el, amikor leesett. Nem sokat tudok a kézi lőfegyverekről, de ez nagy volt, és halálos kinézetű. Feltápászkodtam, és ráfogtam a fegyvert a lövöldözőre. Ott helyben megmerevedett, félig bent, félig kint volt a kocsiból. Eric mostanra már eltörte a karját, de még mindig szorosan tartotta. Annak a fajankónak jobban kellett volna félnie a vámpírtól, aki nem eresztette, mint a pincérnőtől, aki aligha tudta, hogyan kell elsütni a fegyvert, de a pisztoly jobban magára vonta a figyelmét. 96
Biztos voltam benne, hogy hallottam volna róla, ha az autópálya-rendőrség nekiállt volna büntetőcédulaosztogatás helyett lepuffantani a gyorshajtókat. - Ki maga? - kérdeztem, és nem csoda, hogy nem volt valami sziklaszilárd a hangom. - Ki küldte ránk? - Megparancsolták - nyögte a vérfarkas. Most, hogy volt időm felfogni a részleteket, láttam, hogy nem a rendes egyenruhát viseli. A szín ugyanaz, a sapka is, de nem egyenruhanadrág volt rajta. - Kik? - kérdeztem. Eric szemfoga belemart a vérfarkas vállába. A sebesülése ellenére már lassan húzta be az ablakon az álrendőrt. Logikusnak tűnt, hogy szüksége van egy kis vérre, mivel annyit vesztett az utóbbi pár percben. A merénylő sírni kezdett. - Ne engedje, hogy átvigyen! - könyörgött. - Nincs akkora szerencséje... - mondtam, és nem azért, mert tényleg azt gondoltam, hogy olyan szuper dolog vámpírnak lenni, hanem azért, mert biztos voltam benne, hogy Eric sokkal rosszabbra készül. Kiszálltam a kocsiból, mert esélytelen lett volna Ericet rávenni, hogy engedje el a vérfarkast. Ebben a vérgőzös mámorban úgysem hallgatott volna rám. Ebben a döntésben kulcsfontosságú tényező volt a vele való kötelékem. Örültem, hogy jól érzi magát, hogy megkapja a vért, amelyre annyira szüksége volt. Dühös voltam, hogy valaki megpróbált ártani neki. Mivel ez a két érzés normális körülmények között nem jelentkezett nálam egy időben, tudtam, hogy mi a felelős érte. Továbbá elég kellemetlenül zsúfolt lett a Corvette belseje: én, Eric és egy vérfarkas testének nagy része. 97
Csodák csodája egyetlen autó sem hajtott el mellettünk, míg végigügettem a leállósávban a támadó járművéig, amelyről (nem nagyon lepett meg) kiderült, hogy egy sima fehér kocsi illegálisan felhelyezett villogóval. Minden drótot és gombot, amit csak találtam kihúztam és megnyomtam, hogy lekapcsoljam a kocsi lámpáit, sőt még a villogót is sikerült kiiktatnom. Most már korántsem voltunk annyira feltűnőek. Eric már a találkozás elején lekapcsolta a lámpáit. Gyorsan benéztem a fehér kocsi belsejébe, de sehol nem láttam olyan borítékot, amelyre az lett volna írva, hogy „Bejelentés az engem felbérlő személyről, amennyiben elkapnak". Szükségem volt valamire, amiből kiindulhatok. Legalább egy telefonszámnak lennie kellett valahol egy cetlin, egy telefonszámnak, amelyet visszakereshettem. Mintha tudtam volna, hogyan kell az ilyesmit megoldani. Patkányok. Visszasiettem Eric autójához, és egy arra elhaladó kombi fényében láttam, hogy már nem lógnak ki lábak az ablakon, és így a Corvette jóval kevésbé volt feltűnő. De el kellett tűnnünk innen. Belestem a Corvette-be, és üresen találtam. Egyedül az Eric ülésén éktelenkedő vérfolt emlékeztetett a történtekre. Kivettem egy zsebkendőt a retikülömből, ráköptem, és ledörzsöltem az alvadt vért; nem volt a legelegánsabb megoldás, de hatásos. Hirtelen Eric jelent meg mellettem, és kis híján felsikoltottam. Még mindig izgatott volt a váratlan támadástól, és odaszorított a kocsi oldalának, s a fejemet a megfelelő szögben tartva meg akart csókolni. Vágy támadt bennem, és majdnem megszólaltam, hogy „Bánja patvar, tégy magadévá, bátor viking harcos!" Nemcsak a 98
vérkötelék biztatott arra, hogy elfogadjam néma ajánlatát, hanem az emlék is arról, milyen csodálatos volt Erickel egy ágyban. De eszembe jutott Quinn, és minden erőmet összeszedve elhúzódtam a szájától. Egy pillanatig azt hittem, nem fog elengedni, de elengedett. - Hadd nézzem! - mondtam remegő hangon, és félrehúztam az inggallért, hogy megnézzem a golyó ütötte sebet. Eric sebe már majdnem begyógyult, de természetesen az inge még mindig csatakos volt a vértől. - Ez meg mi volt? - kérdezte. - A te ellenséged volt? - Fogalmam sincs. - Rád lőtt - jegyezte meg Eric, mintha egy kicsit lassú felfogású lennék. - Először téged akart. - De mi van, ha azért tette, hogy neked ártson? Mi van, ha a halálodat rám kente volna? - Annyira belefáradtam, hogy merényletek célpontja vagyok, hogy valószínűleg igyekeztem elhitetni magammal is, hogy Eric volt a célpont. Aztán eszembe jutott valami. - Hogy találtak ránk? - Valaki tudta, hogy ma éjjel erre megyünk vissza Bon Temps-ba - mondta Eric. - Valaki tudta, hogy milyen kocsival vagyok. - Niall nem lehetett - mondtam, és azonnal átgondoltam újdonsült önjelölt dédnagyapám iránt támadó hűségemet. Végül is egész vacsora alatt hazudhatott nekem. Honnan tudhattam volna? Nem láttam bele a fejébe. Furcsa érzés volt, mennyire nem vagyok tudatában a helyzetemnek. De nem hittem, hogy Niall hazudott volna.
99
- Szerintem sem a tündér volt - mondta Eric. - De jobb lenne, ha menet közben beszélnénk meg. Jobb, ha nem maradunk itt tovább. Ebben igaza volt. Fogalmam sem volt, hova rejtette a holttestet, de rádöbbentem, hogy nem is igazán érdekel. Egy évvel korábban belebetegedtem volna, hogy magunk mögött hagyunk egy hullát, miközben elhajtunk az autópályán. Most csak örültem, hogy a férfi hever az erdőben, nem pedig én. Keresztényként befuccsoltam, de a túlélés mindenekelőtt. Ahogy haladtunk a sötétben, eltűnődtem az előttem tátongó szakadékon, amely már várta, hogy megtegyem azt a bizonyos lépést. Ott álltam a szélén. Egyre nehezebb volt kitartanom amellett, amit helyesnek tartottam, amikor a célszerűnek sokkal több értelme volt. Komolyan, az agyam könyörtelenül azt hajtogatta, hogy hát nem értem, hogy Quinn dobott? Nem keresett volna már rég meg, ha egy párnak tart minket? Nem olvadtam el mindig Erictől, aki úgy szeretkezett, mint egy alagúton átrobogó vonat? Nem kaptam már elég bizonyítékot arra, hogy Eric bárki másnál jobban meg tud védeni? Még arra sem volt erőm, hogy felháborodjam magamon. Ha azon kapják magukat, hogy annak alapján próbálnak párt találni, hogy mennyire tudja megvédeni magukat, akkor már-már párzásban gondolkodnak, mert azt feltételezik, hogy a kiválasztottnak olyan kívánatos tulajdonságai vannak, amelyek a következő nemzedéknek hasznára lesznek. És ha lett volna esély rá, hogy Eric gyermekét hordjam a szívem alatt (még a gondolatba is beleborzongtam), akkor ő lett volna a lista 100
elején, a listán, amelyről eddig nem is tudtam, hogy megírtam. Elképzeltem magamat nőstény pávaként, aki a legdíszesebb farkú hím pávát keresi, vagy farkasként, aki várja, hogy a falka vezére (a legerősebb, legokosabb, legbátrabb) meghágja. Rendben, abbahagytam. Halandó nő vagyok. Megpróbálok rendes nő lenni. Meg kell találnom Quinnt, mert elköteleztem magam neki... vagy valami ilyesmi. Nem, nem, semmi kibúvókeresés! - Min gondolkozol, Sookie? - kérdezte Eric a sötétben. - Túl gyorsan változott az arckifejezésed ahhoz, hogy követni tudjam. A tény, hogy látott - nem csupán a sötétben, hanem úgy is, hogy elvileg az utat kellett figyelnie -, kétségbeejtő volt, és félelmetes. És felsőbbrendűségének ékes bizonyítéka, tette hozzá a bennem lakozó ősasszony. - Eric, vigyél haza! Túl sok minden történt. Megint nem szólalt meg. Talán bölcs volt, talán a gyógyulás fájdalmakkal járt. - Majd később vissza kell térnünk rá - mondta, amikor behajtott a házam elé. A bejáratnál állt meg, majd amennyire a kis kocsi engedte, odafordult felém. Sookie, fájdalmaim vannak... Nem lehetne... Előrehajolt, ujjával végigsimított a nyakamon. Már magától a gondolattól is elgyengült a testem. Lüktetni kezdtem odalent, és ez így nagyon nem volt helyes. Nem kellett volna felizgatnia a gondolatnak, hogy megharapnak. Ez helytelen, ugye? Ökölbe szorítottam a kezem, és a körmöm fájdalmasan belemélyedt a tenyerembe. Most, hogy jobban láttam, most, hogy a kocsi belsejét bevilágította a biztonsági lámpa erős fénye, 101
észrevettem, hogy Eric még a szokottnál is sápadtabb. Ahogy néztem, a golyó a szemem láttára kezdett kicsúszni a sebből, miközben hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. A golyóból egyre többet lehetett látni, és egyszer csak belepottyant odatartott tenyerembe. Eszembe jutott, hogy korábban rávett, hogy szívjam ki a golyót a vállából. Hah! Milyen álnok volt! A golyó saját magától is kijött volna. A haragomtól úgy éreztem, kezdek megint saját magam lenni. - Szerintem haza tudsz menni - mondtam, habár szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy odahajoljak fölé, és felkínáljam neki a nyakamat vagy a csuklómat. A fogamat csikorgatva szálltam ki a kocsiból. - Megállhatsz a Merlotte'snál, és vehetsz magadnak egy palack vért, ha annyira szükséged van rá. - Milyen kőszívű vagy - mondta Eric, de nem hangzott igazán mérgesnek vagy megbántottnak. - Igen, az vagyok - mosolyogtam rá. - Vigyázz magadra, hallod! - Persze - mondta. - És egy rendőrnek sem fogok megállni. Erőt vettem magamon, és vissza sem néztem, úgy mentem be a házba. Amikor bent voltam, határozott mozdulattal csuktam be magam mögött a bejárati ajtót, és azonnal megkönnyebbültem. Hála istennek! Minden lépésnél, ami távolabb vitt tőle, azon gondolkodtam, hogy visszafordulok. Az a vérkötelékes dolog tényleg nagyon idegesítő volt. Ha nem vagyok óvatos és éber, még a végén olyasmit teszek, amit megbánok. - Nő vagyok, halld üvöltésem... - dünnyögtem magamban.
102
- Szent ég, ezt most miért mondod? - kérdezte Amelia, és ijedtemben nagyot ugrottam. Kilépett a konyhából, és jött felém a folyosón hálóingben és hozzá való köntösben, amely barackrózsaszín volt, krémszínű csipkeszegéllyel. Amelia mindig csinosan öltözött. Sosem szólta le mások vásárlási szokásait, de sosem vett volna fel semmit, amit a Wal-Martban lehet kapni. - Fárasztó estém volt - mondtam. Végignéztem magamon. Csak egy kis vérfolt a kék selyemfelsőn. Be kellett áztatnom. - Hogy mentek itthon a dolgok? - Octavia felhívott - válaszolta Amelia, és annak ellenére, hogy megpróbált higgadtan beszélni, hullámokban áradt felém az idegessége. - A mentorod. - Nem voltam az agyi teljesítőképességem csúcsán. - Aha, az első és eleddig egyetlen. - Lehajolt, hogy felvegye Bobot, aki mintha mindig megjelent volna, ha Amelia feldúlt volt. Magához ölelte a macskát, és arcát a selymes bundába fúrta. - Természetesen megtudta. Még a Katrina és a sok változás után is, amit a hurrikán az életében okozott, fel kellett hoznia a hibát. (Mert Amelia így nevezte: a hiba.) - Vajon Bob minek nevezi? - kérdeztem. Amelia rám nézett Bob feje felett, és azonnal tudtam, hogy tapintatlan dolgot mondtam. - Elnézést - nyögtem. - Nem gondolkodtam. De talán nem túl ésszerű elvárás, hogy megúszod anélkül, hogy számon kérnék rajtad, nem? - Igazad van - mondta. Mintha nem igazán örült volna annak, hogy igazam van, de legalább elismerte. Rosszat tettem. Megpróbáltam valamit, amit nem kellett volna, és Bob fizette meg az árát. 103
Azta! Ha egyszer Amelia úgy dönt, hogy bevall valamit, akkor nem utazik kicsiben. - Le kell nyelnem a békát - folytatta. - Az is lehet, hogy egy évre elveszik a varázsengedélyemet. Talán hosszabb időre is. - Ó! Ez durva - mondtam. Eddig úgy képzeltem, hogy Amelia mentora csak szépen leszidja szegényt egy varázslókkal, vajákosokkal, boszorkányokkal meg miegyébbel teli szobában, és utána visszavarázsolják Bobot. Bob azonnal megbocsát Ameliának, és megvallja, hogy szereti. Mivel Bob megbocsát neki, a többiek is, és Amelia meg Bob hazajön hozzám, és itt élnek boldogan... még jó hosszú ideig. (A végét még nem dolgoztam ki rendesen.) - Ez a lehető legenyhébb büntetés - mondta Amelia. - Ó... - Jobb, ha nem tudod, mi a többi lehetséges büntetés. - Igaza volt. Jobb, ha nem tudom. - Nos, miféle titokzatos útra vitt Eric? - kérdezte Amelia. Amelia biztosan senkinek sem adhatott tippet, hogy hova megyünk és milyen útvonalon; fogalma sem volt, hova megyünk. - Ó, ööö, el akart vinni egy új shreveporti étterembe. Valami francia neve volt. Szép hely. - Szóval ez olyan randi volt? - Tudtam, hogy azon töpreng, Quinn milyen szerepet tölt be Erickel való kapcsolatomban. - Ó, nem, ez nem randi volt - tiltakoztam, és még én is hallottam, mennyire nem vagyok meggyőző.
104
- Semmi romantikus. Csak, tudod, eldumálgattunk. - Meg csókolóztunk. Meg golyókat fogtunk fel a testünkkel. - Azt biztos, hogy jóképű - mondta Amelia. - Na igen, semmi kétség. Találkoztam pár szemrevaló pasassal. Emlékszel Claude-ra? - Két héttel ezelőtt megmutattam neki a plakátot, amikor bedobták a postaládába. Annak a szerelmes regénynek volt a kinagyított címlapja, amelyen Claude pózolt. Ameliát teljesen lenyűgözte, de melyik nőt nem nyűgözte volna le? - Izé, múlt héten elmentem megnézni, hogyan vetkőzik Claude. - Amelia kerülte a tekintetem. - És engem nem vittél magaddal! - Claude nagyon kellemetlen jellem volt, főleg a testvérével, Claudine-nal összehasonlítva, de az biztos, hogy gyönyörű volt a teste. A férfiúi szépség Brad Pitt-féle magasságában trónolt. Természetesen meleg volt. Ki gondolta volna? - Elmentél, miközben én gürcöltem? - Azt hittem, nem helyeselted volna, hogy elmegyek - mondta behúzott nyakkal. - Úgy értem, mivel a testvére barátnője vagy. Tarával mentem. JB dolgozott. Most haragszol? - Á, dehogy. Nem érdekel. - A barátnőm, Tara, egy ruhaboltot vezetett, és az új férje, JB, egy női fitneszközpontban dolgozott. - Egyszer szeretném megnézni, milyen az, amikor Claude úgy tesz, mintha jól érezné magát. - Szerintem jól szórakozott - mondta Amelia. Claude senkit sem szeret jobban, mint Claude-ot, ugye? És ott az a sok nő, aki mind őt nézi, őt csodálja... Nem a nőkre bukik, de azt tutira szereti, ha csodálják. 105
- Ez igaz. Egyszer menjünk el együtt megnézni! - Rendben - mondta, és láttam, hogy megint jókedvű. - Most pedig meséld el, mit rendeltél ebben a puccos étteremben! - Elmeséltem. De egész végig azt kívántam, bárcsak ne kellene hallgatnom a dédnagyapámról. Annyira szerettem volna mesélni Ameliának Niallról: hogyan néz ki, mit mondott, és hogy egy egész történetem van, amiről eddig nem is tudtam. És bele fog telni egy kis időbe, mire feldolgozom, min ment keresztül a nagyi, és mire a most megtudottak fényében megváltoztatom a róla alkotott képet. És az anyámról való kellemetlen emlékeket is át kell gondolnom. Beleesett az apámba, mint vak ló a verembe, és megszülte a gyerekeit, mert szerette... és a végén rá kellett ébrednie, hogy nem akar osztozni velünk az apánkon, főleg nem velem, a másik nővel. Legalábbis ezt értettem meg belőle. - Más is történt. - Akkorát ásítottam, hogy majd kiestem a számon. Nagyon későre járt. - De le kell feküdnöm aludni. Keresett valaki telefonon vagy valami? - Az a shreveporti vérfarkas keresett. Beszélni akart veled, de mondtam neki, hogy nem leszel itthon este, és inkább hívjon fel a mobilodon. Megkérdezte, hogy utánad mehet-e, de mondtam neki, hogy fogalmam sincs, hol vagy. - Alcide - mondtam. - Vajon mit akarhatott? Gondoltam, majd másnap visszahívom. - És valami lány is telefonált. Azt mondta, hogy korábban a Merlotte'sban dolgozott pincérnőként, és tegnap este látott az esküvőn. - Tanya? - Igen, ezt a nevet mondta. 106
- Mit akart? - Nem tudom. Azt mondta, majd holnap visszahív vagy megkeres a bárban. - A francba! Remélem, Sam nem veszi fel helyettesítőnek vagy valami. - Azt hittem, én vagyok a helyettes pincérnő. - Igen, hacsak nem lép ki valaki. De figyelmeztetlek, Sam kedveli. - De te nem? - Egy alattomos dög. - Ugyan, mondd csak el, mire gondolsz. - Nem viccelek, Amelia, azért vállalt munkát a Merlotte'sban, hogy kémkedhessen utánam a Pelt család megbízásából. - Ó, ez az a csaj! Hát akkor többet nem fog kémkedni utánad. Megteszem a szükséges lépéseket. Ez ijesztőbb volt, mint Tanyával együtt dolgozni. Amelia erős és ügyes boszorkány volt, félre ne értsék, de hajlamos volt olyan dolgokat is megkísérelni, amelyekben nem volt tapasztalata. Ennek élő példája Bob volt. - Először beszéld meg velem, légy szíves! kértem, és Amelia mintha meglepődött volna ezen. - Ó, persze - mondta. - Most pedig megyek lefeküdni. Bobbal a karjában elindult felfelé a lépcsőn, én pedig bementem a kis fürdőszobámba, hogy lemossam a sminkem és belebújjak a hálóingembe. Amelia nem vette észre a vérfröccsenéseket a felsőmön, amelyet most gyorsan be is áztattam a mosdóban. Micsoda nap volt! Erickel tartottam, aki mellett mindig ideges lettem, és találtam egy rokont, habár nem 107
volt halandó. Egy csomó mindent megtudtam a családomról, aminek nagy része cseppet sem volt kellemes. Egy puccos étteremben ettem, habár alig emlékeztem rá, mit. És végül rám lőttek. Amikor bemásztam az ágyba, elmondtam az esti imát, és megpróbáltam Quinnt a lista elejére venni. Azt hittem, hogy a dédnagyapám felfedezése okozta izgalom miatt egész éjjel fent leszek, de épp amikor azt kértem istentől, hogy adjon útmutatást ebben az erkölcsi posványban, amelybe kerültem, hiszen részt vettem egy gyilkosságban, elnyomott az álom.
108
6. fejezet
Másnap reggel körülbelül egy órával az előtt kopogtattak a bejárati ajtón, hogy fel szerettem volna ébredni. Csak azért hallottam meg, mert Bob bejött a szobámba, és felugrott az ágyra, pedig oda tilos volt neki, majd letelepedett a térdem mögé, amikor az oldalamra fordultam. Hangosan dorombolt, és én odanyúltam, hogy megvakargassam a füle tövét. Imádtam a macskákat. Ez nem gátolt meg abban, hogy a kutyákat is imádjam, és csak azért nem hoztam haza egy kiskutyát, mert annyit voltam távol. Terry Bellefleur egyszer fel is ajánlott nekem egyet, de addig tétováztam, míg az összes kutyus elfogyott. Elgondolkodtam, vajon Bob örülne-e egy cicabarátnak. Vajon Amelia féltékeny lenne, ha hoznék egy lánycicát? Ezen elmosolyodtam, és még jobban befészkeltem magam az ágyba. De nem aludtam vissza rendesen, és meghallottam a kopogást. Morcos megjegyzést tettem az ajtó előtt álló személyre, de azért papucsba bújtam, és felkaptam a vékony kék pamutköntösömet. A reggeli levegő fagyos lehelete emlékeztetett arra, hogy az enyhe és napfényes nappalok ellenére már október volt. Előfordult olyan 109
halloween is, amikor még egy pulóver is túl melegnek bizonyult, és voltak olyan halloweenek is, amikor könnyű kabátot kellett felvenni a csokivadászathoz. Kinéztem a kukucskálón, és egy idősödő afroamerikai nőt láttam, akinek arcát fehér haj keretezte. Világosabb bőrű volt, és az arcvonásai keskenyek, élesek: az orra, az ajka, a szeme. Magenta színű rúzst viselt, és sárga nadrágkosztümöt. De nem tűnt sem felfegyverzettnek, sem veszélyesnek. Ez is azt mutatta, mennyire félrevezető lehet az első benyomás. Kinyitottam az ajtót. - Kedvesem, Amelia Broadwayhez jöttem látogatóba - közölte velem nagyon gondosan ejtett angolsággal. - Jöjjön be, kérem! - mondtam, hiszen idős volt, és engem arra neveltek, hogy tiszteljem az időseket. Foglaljon helyet! - a kanapéra mutattam. - Felmegyek, és lehívom Ameliát. Észrevettem, hogy nem kért elnézést, amiért kirángatott az ágyból, és bejelentés nélkül érkezett. Azzal a kellemetlen érzéssel másztam meg a lépcsőt, hogy Amelia nem fogja kitörő örömmel fogadni az üzenetet. Olyan ritkán mentem fel az emeletre, hogy meglepett, mennyire kicsinosította Amelia. Mivel a fenti hálószobákban eredetileg csak a legalapvetőbb bútorok álltak, Amelia a jobbra lévőt, a nagyobbikat, hálószobává alakította. A balra lévőből lett a nappali. Oda vitte be a televíziót, a hintaszékét és egy díványt, egy kicsi számítógépasztalt és a számítógépét, és egy-két növényt. A hálószobában, amely tudomásom szerint az egyik Stackhouse-generációnak épült, amelyik gyors egymásutánban három fiút adott a családnak, csak egy 110
kisszekrény volt, de Amelia az interneten beszerzett pár gurulós ruhaállványt, és ügyesen összeállította őket. Aztán egy árverésen vett egy hárompaneles paravánt, újrafestette, és azzal takarta el a ruhaállványokat. Élénk színű ágytakarója és a fésülködőasztalként szolgáló átfestett régi asztal üde színfolt volt a fehér fal előtt. És ebben a nagy színkavalkádban ott ült egy búskomor boszorka. Amelia felkönyökölt az ágyban, rövid haja kócosan meredt mindenfelé. - Ki van odalent? - kérdezte nagyon halkan. - Egy idősödő színes bőrű hölgy, világosbarna bőrrel... Éles vonásokkal... - Szent isten! - suttogta Amelia, és hátrahanyatlott a tucatnyi párnára. - Octavia. - Nos, akkor szépen lejössz, és elbeszélgetsz vele. Én nem szórakoztathatom. Rám vicsorgott, de elfogadta az elkerülhetetlent. Kikelt az ágyból, és kibújt a hálóingből. Felvette a melltartót, a bugyit és a farmerját, majd előhúzott egy pulóvert a fiókból. Lementem szólni Octavia Fantnek, hogy Amelia már jön is. Ameliának pont a nő előtt kellett elmennie a fürdőszoba felé, mert csak egyetlen lépcső volt a házban, de legalább elegyengethettem előtte az utat. - Hozhatok önnek egy kávét? - kérdeztem. Az idősödő nő élénk barna szemével pásztázta a szobát. - Ha van egy kis teája, egy csészével elfogadnék válaszolt Octavia Fant. - Igen, asszonyom, van tea is - mondtam, és megkönnyebbültem, hogy Amelia ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk teát. Fogalmam sem volt, milyen fajta, és 111
csak remélni tudtam, hogy filteres, mert az életben nem főztem igazi angol teát. - Jó - mondta, és ezzel el is intézte. - Amelia már jön lefelé - mondtam, és próbáltam kitalálni, hogyan írhatnám körül finoman, hogy „és muszáj lesz átrohannia a szobán, hogy pisiljen és fogat mosson, és tegyen úgy, mintha nem látná". De veszett ügy volt, ezért lemondtam róla, és bemenekültem a konyhába. Az egyik külön polcról levettem Amelia teáját, és míg melegedett a víz, levettem két csészét a csészealjjal együtt, és egy tálcára helyeztem őket. Melléjük tettem a cukortartót, egy parányi tejkiöntőt és két kiskanalat. Szalvéta! - gondoltam, és sajnáltam, hogy nincs textilszalvétám, csak hétköznapi papír. (Octvavia Fantnek egy csepp varázslatot sem kellett alkalmaznia rajtam, mégis azt a benyomást keltette bennem, hogy elegáns terítéket vár el.) Vízcsobogás hallatszott a folyosói fürdőszobából, épp amikor néhány kekszet tettem a tányérra, és odahelyeztem a többi mellé. Sem virágom, sem kis vázám nem volt, amiről még úgy gondoltam, hogy elkelne a terítéken. Felkaptam a tálcát, és nagyon lassan végigmentem a folyosón, be a nappaliba. Letettem a tálcát a dohányzóasztalra Miss Fant elé. Metsző pillantással nézett rám, és köszönetképp biccentett egyet. Észrevettem, hogy nem tudok a gondolataiban olvasni. Eddig távol tartottam magam, a megfelelő pillanatra várva, amikor rendesen megkapja a magáét, de tudta, hogyan zárhat ki. Még soha nem találkoztam olyan halandóval, aki képes erre. Egy másodpercre szinte feldühített. Aztán eszembe jutott, ki és mi ez a nő, és inkább visszaiszkoltam a szobámba, 112
hogy beágyazzak és meglátogassam a saját kis fürdőszobám. A folyosón elmentem Amelia mellett, aki ijedten nézett rám. Bocsi, Amelia, gondoltam, amikor határozott mozdulattal becsuktam a szobám ajtaját. Magadra maradtál. Estig nem kellett megjelennem a munkahelyen, ezért felvettem egy régi farmert és egy szemfogadós pólót („Inni és élni hagyni"). Pam adta ajándékba, amikor a bár elkezdte árulni. Crocs papucsba bújtam, és lementem a konyhába, hogy elkészítsem a saját reggeli italomat, egy kávét. Pirítóst is sütöttem, és magam elé tettem a helyi újságot, amelyet akkor kaptam fel, amikor kinyitottam az ajtót. Letekertem róla a gumiszalagot, és megnéztem az első oldalt. Az iskolaszék összeült, a helyi Wal-Mart nagylelkű adományt juttatott a Fiúk és Lányok Klubja iskolán kívüli programjának, és az állam törvényhozása megszavazta, hogy mostantól elismerik a vámpír-halandó-házasságot. Nocsak, nocsak. Senki sem gondolta volna, hogy ezt a törvényjavaslatot valaha is elfogadják. Hátralapoztam a gyászjelentésekhez. Először a helyi halálozásokhoz - egy ismerős nevet sem láttam, akkor jó. Aztán a körzeti halálozásokhoz - ó, ne! Maria-Star Cooper, állt legfelül. A szöveg csak annyit mondott, hogy „Maria-Star Cooper (25), shreveporti lakos, fotográfus, tegnap váratlanul elhunyt az otthonában. Coopert édesanyja és édesapja, Matthew és Stella Cooper, mindeni lakos, és három fivére gyászolja. A temetés helyét és idejét később közlik." Hirtelen nem kaptam levegőt, és teljes hitetlenkedéssel rogytam le az ebédlőszékre. Maria113
Starral nem voltunk éppen barátnők, de eléggé kedveltem, és ő és Alcide Herveaux, a shreveporti falka egyik vezéralakja, már hónapok óta jártak. Szegény Alcide! Az első barátnőjét meggyilkolták, most meg ez! Megcsörrent a telefon, s én ijedtemben nagyot ugrottam. Felvettem, szorongva, hogy újabb katasztrófa érkezik. - Halló - szóltam bele a kagylóba óvatosan, mintha le akarna köpni. - Sookie - Alcide az. Mély hangja volt, és most fátyolos a sírás miatt. - Annyira sajnálom - mondtam. - Most olvastam az újságban. - Többet nem tudtam kinyögni. Most már tudtam, miért hívott az éjjel. - Meggyilkolták - mondta Alcide. - Ó, szent isten! - Sookie, ez még csak a kezdet. Ha esetleg Furnan téged is el akarna kapni, akkor megkérlek, légy nagyon óvatos. - Túl késő - mondtam, miután egy másodperc után eljutott a tudatomig a borzalmas hír. - Valaki megpróbált megölni az éjjel. Alcide eltartotta a szájától a telefont, és felvonyított. Fényes nappal, telefonban... elég ijesztő volt hallani. Már egy ideje forrt a levegő a shreveporti falka körül. Ezt még én is tudtam, akitől távol állt a vérfarkaspolitika. Patrick Furnan, a Hosszú fog falka vezére, úgy szerezte a hivatalát, hogy viadalban legyőzte Alcide apját. A győzelem törvényes volt - a vérfarkastörvények szerint -, de történt egy s más kevésbé törvényes is menet közben. Alcide - erős, fiatal, 114
sikeres és bosszúszomjas - mindig is veszélyt jelentett Furnanra, legalábbis Furnan elképzelése szerint. Kényes kérdés volt, mivel a vérfarkasokról nem tudott a halandó népesség, hiszen nem léptek a nyilvánosság elé, mint a vámpírok. Közeledett a nap, méghozzá rohamosan, amikor az alakváltó közösség is megteszi ezt a lépést. Újra és újra felvetődött köreikben a kérdés. De még nem történt meg, és nem lenne jó, ha a halandók úgy szereznének először tudomást a vérfarkasokról, hogy itt is, ott is hullák bukkannak lel. - Valaki nemsokára ott lesz érted – mondta Alcide. - Értem ugyan ne jöjjön senki! Ma este dolgozom, és annyira nem vagyok kulcsfontosságú, ezért biztos vagyok benne, hogy nem próbálkoznak meg vele még egyszer. De tudnom kell, honnan tudta ez a pasas, hol és mikor találhat meg. - Meséld el Amandának a körülményeket! mondta Alcide. Hangja tele volt haraggal, és itt Amanda vette át a kagylót. Nehéz elhinnem, hogy amikor utoljára láttam az esküvőn, mindketten olyan vidámak voltunk. - Mondjad! - szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon, és rögtön tudtam, nincs helye a vitának. Olyan tömören mondtam el neki az esetet, ahogy csak lehetett (kihagytam Niallt, Eric nevét és a legtöbb részletet), és Amanda pár másodpercig csak hallgatott, miután befejeztem a mondókámat. - Mivel a támadót kiiktattátok, ennyivel kevesebb miatt kell aggódnunk - mondta egyszerűen megkönnyebbülten. - Bárcsak tudtad volna, ki az. - Ne haragudj... - mondtam egy kicsit keserűen. A fegyver kötötte le a figyelmemet, nem pedig a személyazonossága. Hogyan lehetséges, hogy ilyen 115
kevesen vagytok, mégis háborúban állhattok egymással? - A shreveporti falka nem lehetett nagyobb harmincfősnél. - Más területekről érkező erősítéssel. - De miért tenne ilyet bárki is? - Miért szállna be egy olyan háborúba, amelyhez semmi köze? Mi a jó abban, hogy elveszíti a saját embereit egy másik falka vitája miatt? - Vannak előnyei is, ha valaki a győztes oldalán áll - mondta Amanda. - Figyelj, még mindig ott lakik nálad az a boszorkány? - Igen. - Akkor van valami, amivel segíthetsz. - Rendben - mondtam, habár nem emlékeztem, hogy felajánlottam volna a segítségem. - Meg kéne kérdezned a boszorkány barátnődet, hogy eljönne-e Maria-Star lakására, és elvégezne-e valami ráolvasást, hogy kiderüljön, mi történt. Lehetséges? Meg akarjuk tudni, melyik vérfarkas volt benne. - Lehetséges, de nem tudom, hogy megtenné-e. - Kérdezd meg tőle most, légy oly szíves. - Izé... hadd hívjalak később vissza. Épp vendége van. Mielőtt átmentem volna a nappaliba, még egy hívást el kellett intéznem. Nem akartam ezt az üzenetet a Szemfogadó rögzítőjére mondani, mert még nem voltak nyitva, ezért Pam mobilját hívtam. Ilyesmit sem tettem eddig. Míg kicsöngött, azon kaptam magam, hogy eltöprengek, vajon a koporsóba is magával vitte-e a telefont. Elég kísérteties gondolat volt. Fogalmam sem volt, hogy Pam tényleg koporsóban alszik-e, vagy sem, 116
de ha igen... megborzongtam. Természetesen a hangposta jelentkezett, és én rámondtam az üzenetet. - Szia, Pam, rájöttem, miért állítottak le minket Erickel az éjjel, vagy legalábbis azt hiszem. Vérfarkasháború van készülőben, és szerintem én voltam a célpont. Valaki kiadott minket Patrick Furnannak. Én senkinek sem mondtam el, hova megyek. - Ez volt az a részlet, amelyet Erickel nem tudtunk az éjjel megbeszélni, annyira felkavart minket az eset. Honnan tudta egyáltalán bárki is, hol leszünk az éjjel? Hogy Shreveportból jövünk haza. Amelia és Octavia épp egy beszélgetés közepén tartott, de egyikük sem tűnt mérgesnek vagy ingerültnek, pedig ettől tartottam. - Elnézést a zavarásért - mondtam, amikor mindkét szempár felém fordult. Octavia szeme barna volt, Ameliáé élénkkék, ám ebben a pillanatban kísértetiesen egyformán néztek vele. - Igen? - egyértelműen Octavia volt a helyzet ura. Minden valamire való boszorkány ismeri a vérfarkasokat. Pár mondatba sűrítve meséltem a vérfarkasháborúról, az autópályán történt éjjeli támadásról és átadtam Amanda kérését. - Ez olyasmi, amiben mindenképp részt kell venned, Amelia? - kérdezte Octavia, és a hanghordozása egyértelműen jelezte, csakis egy válasz lehetséges. - Ó, azt hiszem, igen - mondta Amelia. Elmosolyodott. - Nem hagyhatom, hogy csak úgy rálőjenek a lakótársamra. Segítek Amandának. - Octavia akkor sem lehetett volna ennél döbbentebb, ha Amelia görögdinnyemagot köpött volna a nadrágjára.
117
- Amelia! Olyasmit próbálsz, ami meghaladja a képességeidet! Nagy baj lesz ebből! Nézd csak meg, mit tettél Bob Jessuppal! Ó, apám, nem ismertem annyira régóta Ameliát, de azt már tudtam, hogy ez elég gyenge próbálkozás, ha Octavia azt akarja, hogy tanítványa teljesítse a kívánságát. Ha Amelia valamire büszke volt, akkor az a boszorkányképessége. Ha valaki megkérdőjelezte a szakértelmét, azzal biztosan felkavarta az állóvizet. Viszont Bob tényleg nagy bukta volt. - Vissza tudja változtatni? - kérdeztem az idősebb boszorkányt. Octavia metsző pillantással mért végig. - Természetesen - mondta. - Akkor miért nem teszi meg, és akkor el van intézve? - kérdeztem. Octavia nagyon meglepettnek tűnt, és tudtam, hogy nem kellett volna ennyire az arcába másznom. Másrészről viszont, ha meg akarta mutatni Ameliának, hogy az ő varázsereje sokkal nagyobb, itt volt a nagy lehetőség. Bob, a macska, ott ült Amelia ölében, teljesen közömbösen. Octavia belenyúlt a zsebébe, kivett egy orvosságos üvegcsét, amely tele volt marihuánához hasonló valamivel; gondolom, bármelyik szárított gyógynövény ugyanígy néz ki, és igazából sosem láttam marihuánát közelről, szóval bármi lehetett. Mindegy. Octavia vett egy csipetet a száraz zöld fűből, kinyújtotta a kezét, és rászórta a macska bundájára. Bobot mintha meg sem hatotta volna. Látnotok kellett volna Amelia arcát, míg Octavia ráolvasta Bobra a bűbájt, amely egy kis latinból, némi hadonászásból és a nevezett növényből állt. Végül 118
Octavia dörmögött valamit, ami biztosan az abrakadabra ezoterikus változata volt, és rámutatott a macskára. Nem történt semmi. Octavia még határozottabban ismételte meg a mondatot. És újra rámutatott az ujjával. És megint semmi eredmény. - Tudja, mit gondolok? - szólaltam meg. Nem mintha bármelyiküket is érdekelte volna, de ez itt az én házam. - Azon tűnődtem, lehet, hogy Bob mindig is macska volt, és valami okból kifolyólag csak átmenetileg volt ember. Lehet, hogy most van az igazi alakjában. - Ez nevetséges! - csattant fel az idősebb boszorkány. A kudarca eléggé kibillentette az egyensúlyából. Amelia erejét összeszedve próbálta elnyomni a vigyorgást. - Ha ezek után annyira biztos benne, hogy Amelia inkompetens, amiről éppenséggel tudom, hogy nem igaz, akkor esetleg eljöhetne velünk Maria-Star lakására mondtam. - Vigyázni, hogy ne keveredjen bajba. Amelia egy másodpercre mérgesnek tűnt, de aztán mintha megértette volna a tervem, és ő is hozzátette a magáét a javaslatomhoz. - Rendben. Én is megyek - mondta Octavia kegyesen. Nem láttam bele az öreg boszi agyába, de épp elég rég dolgoztam a bárban ahhoz, hogy felismerjem a magányos embereket. Elkértem Amandától a címet, és megtudtam tőle, hogy Dawson őrzi a helyet, míg meg nem érkezünk. Dawsont ismertem és kedveltem, mivel korábban már segített nekem. Övé volt a helyi motorszerelő műhely pár kilométerre Bon Temps-tól, és néha beugrott a 119
Merlotte'sba kisegíteni Samet. Dawson nem a falkával járt, és a hír, hogy Alcide lázadó frakciójához csapódott, nagy jelentőséggel bírt. Nem mondanám, hogy hármunkat összekovácsolta a Shreveport külterületére vezető utunk, de legalább mindent elmondhattam Octaviának a falkaviszály hátteréről. És elmagyaráztam, hogy jövök én a képbe. - Amikor a falkavezér-viadal elkezdődött mondtam -, Alcide azt akarta, hogy én legyek az élő hazugságvizsgálója. Tényleg csaláson kaptam a másik pasast, ami nagy szerencse volt. De utána halálra menő küzdelemmé fajult, és Patrick Furnan volt az erősebb. Megölte Jackson Herveaux-t. - Gondolom, valahogy eltussolták a halálát. - Az idős boszorkányt mintha ez nem sokkolta volna, és meg sem meglepte. - Igen, a holttestet kivitték Herveaux távol eső farmjára, tudták, hogy egy darabig senki sem fogja keresni. Mire rátaláltak, már nem lehetett felismerni, mi okozta a sebeket. - Patrick Furnan jó vezér? - Ezt tényleg nem tudom - ismertem be. - Alcide körül mintha mindig az elégedetlenek gyülekeztek volna, és a falkából őket ismerem jobban, ezért azt hiszem, Alcide oldalán állok. - Eszébe jutott valaha is, hogy egyszerűen csak félreálljon? Hadd győzzön a jobbik vérfarkas? - Nem - feleltem őszintén. - Már annak is örültem volna, ha Alcide nem hív fel, és mondja el nekem a falka problémáját. De most, hogy tudom, segítek neki, ha megoldható. Nem mintha angyal lennék vagy valami. De 120
Patrick Furnan gyűlöl, és okos dolog az ellenségének segíteni, ez az első érv mellette. És kedveltem MariaStart, ez a második, ráadásul valaki múlt éjjel meg akart ölni, valaki, akit lehet, hogy Furnan bérelt fel, ez a harmadik érvem. Octavia bólintott. Az biztos, hogy nem volt egy ijedős nénike. Maria-Star egy meglehetősen régi bérházban lakott Benton és Shreveport között a hármas autópálya egyik leágazásánál. Kisebb lakóparkféle volt, csak két épület állt egymás mellett a parkolóval szemben, közvetlenül az autópályánál. Az épületek mögött egy mező terült el, és a környező irodák és üzletek csak nappal tartottak nyitva. Egy biztosítási ügynökséget és egy fogorvosi rendelőt is láttam. A két vörös téglás épületben négy-négy lakás volt. Észrevettem egy ismerős, viharvert pick-upot a jobbra álló épület előtt, és odaparkoltam mellé. Ezeket a lakásokat csak belülről lehetett megközelíteni; be kellett menni a közös előtérbe, odabent az emeletre vezető lépcső mindkét oldalán egy-egy ajtó nyílt. Maria-Star a földszinten, balra lakott. Könnyen rá lehetett jönni, mert Dawson támasztotta a falat az ajtó mellett. A szerelőt Dawsonként mutattam be a két nőnek, mert nem tudtam a keresztnevét. Dawson tagbaszakadt férfi volt. Esküdni mernék, hogy diót lehetne törni a bicepszén. Sötétbarna haja már enyhén őszült, bajszát gondosan nyíratta. Amióta az eszemet tudom, ismertem, de sosem ismertem túl jól. Dawson hét-nyolc évvel lehetett idősebb nálam, és korán nősült. És korán el is vált. A fia, aki az édesanyával lakott, a clarice-i általános iskola amerikaifutball-csapatának a reménysége. Dawson 121
minden általam ismert férfinál keményebb kötésűnek látszott. Nem tudom megmondani, hogy a nagyon sötét szeme miatt-e, vagy komor arckifejezése vagy pusztán a mérete miatt. A lakásajtó elé a helyszínelők kordonszalagot feszítettek. A szemembe könny gyűlt, amikor megláttam. Maria-Start alig néhány órája gyilkolták meg ezen a helyen. Dawson elővett egy kulcscsomót (talán Alcideét?), és kinyitotta az ajtót, mi pedig átbújtunk a szalag alatt. Mindannyian némán lecövekeltünk, annyira döbbenetes volt a kis nappali látványa. Előttem egy felborított asztal hevert, valaki lyukat hasított a falapba. A szemem odarebbent a falon éktelenkedő sötét foltokra, és egyszer csak eljutott a tudatomig, hogy vérfröccsenések. A szag gyenge volt, de kellemetlen. Felületesen kezdtem venni a levegőt, hogy ne legyek rosszul. - Nos, mit akar, mit tegyünk? - kérdezte Octavia. - Gondoltam, elvégezhetnék azt az ektoplazmatikus rekonstrukciót, amit Amelia a múltkor válaszoltam. - Amelia elvégzett egy ektoplazmatikus rekonstrukciót? - Octavia fennkölt hanghordozása eltűnt, hangjában őszinte meglepetés és csodálat csengett. - Még sosem láttam. Amelia szerényen bólintott. - Terryvel, Bobbal és Patsyvel csináltuk - mondta. - Nagyon jól sikerült. Egész nagy területet kellett lefednünk. - Akkor biztos vagyok benne, hogy itt is meg tudjuk oldani - mondta Octavia. Látszott, hogy érdekli a 122
lehetőség, és izgatott lett tőle. Mintha felébredt volna az arca. Rádöbbentem, hogy amit eddig láttam, az a kétségbeesett arca volt. És elegendő jel érkezett hozzám az agyából (most, hogy nem összpontosított arra, hogy kirekesszen), ezért tudtam, hogy Octavia a Katrina után egy hónapot úgy küzdött végig, hogy fogalma sem volt, hogyan teremti elő a következő vacsoráját és hol hajthatja álomra a fejét. Most a rokonainál lakott, de erről nem kaptam tiszta képet. - Mindent elhoztam magammal - szólalt meg Amelia. Az agyából csak úgy sugárzott a büszkeség és a megkönnyebbülés. Még az is lehet, hogy anélkül keveredhet majd ki a Bob-malőrből, hogy nagy árat kéne fizetnie érte. Dawson a falnak támaszkodva állt, és feltűnő érdeklődéssel hallgatott minket. Mivel vérfarkas volt, nehezen olvastam a gondolataiban, de egyértelműen nyugodt volt. Irigyeltem. Én képtelen voltam ellazulni ebben a borzalmas kis lakásban, amely szinte visszhangozta a falai közt történt szörnyűségeket. Nem mertem leülni a kerevetre vagy a karosszékbe. Mindkettőnek kék-fehér kockás kárpitozása volt. A szőnyeg sötétebb kék, a fal pedig fehér. Minden mindennel harmonizált. A lakás kicsit unalmas volt az én ízlésemnek. De rendezett volt, tiszta és nagy gonddal berendezett, és kevesebb mint huszonnégy órája még valaki az otthonának nevezte. Beláttam a hálószobába, ahol az ágytakaró félre volt húzva. Mindössze ennyi volt a rendetlenség a hálószobában vagy a konyhában. A nappaliban történt a gyilkosság.
123
Mivel jobb helyen nem állhattam meg, odamentem Dawson mellé, és én is nekidőltem a falnak. Azt hiszem, a motorszerelővel még sosem beszélgettünk igazán hosszan, habár néhány hónappal korábban meglőtték, amikor engem védett. Hallottam, hogy a törvény (jelen esetben Andy Bellefleur és nyomozótársa, Alcee Beck) gyanította, hogy több folyik Dawson műhelyében, mint holmi szerelés, de soha semmi illegális dolgon nem kapták. Dawson időnként testőri munkákat is vállalt pénzért, de lehet, hogy önként ajánlotta fel a szolgálatait. Az biztos, hogy testhezálló munka volt neki. - Barátnők voltatok? - dörmögte Dawson, s fejével a padló legvéresebb pontja felé bökött, oda, ahol Maria-Star meghalt. - Inkább közeli ismerősök - válaszoltam, mert nem akartam, hogy úgy nézzen ki, jobban gyászolok, mint amire valójában okom van. - Pár napja találkoztunk egy esküvőn. - Már kezdtem volna mondani, hogy MariaStar akkor még jól nézett ki, de ez hülyén hangzott volna. Senki sem betegszik le, mielőtt meggyilkolják. - Mikor beszélt valaki utoljára Maria-Starral? kérdezte Amelia Dawsont. - Muszáj időkeretet szabnom. - Tegnap este tizenegykor - mondta Dawson. Alcide felhívta. Nem volt a városban, tanúi is vannak. Úgy fél órával később a szomszéd dulakodás hangját hallotta, és felhívta a rendőrséget. - Dawson ritkán beszélt ennyit. Amelia folytatta az előkészületeket, Octavia pedig azt a könyvecskét olvasta, amelyet Amelia húzott elő a kis hátizsákjából. - Láttál már ilyet? - fordult Dawson felém.
124
- Igen, New Orleansben. Ahogy kivettem, elég ritka dolog, és nehéz elvégezni. Amelia tényleg nagyon jó. - Nálad lakik? Bólintottam. - Mert úgy hallottam - tette hozzá. Egy ideig hallgatagon álltunk egymás mellett. Dawson nem csupán nyugodt társaságnak bizonyult, hanem hasznos munkaerőnek is. Némi hadonászás és skandálás következett. Octavia követte hajdani tanítványa minden mozdulatát. Ő ugyan még sosem hajtott végre ektoplazmatikus rekonstrukciót, de ahogy haladt előre a rituálé, úgy rezgett egyre nagyobb erő a parányi szobában, míg szinte a körmöm is átvette a rezgést. Dawson nem tűnt riadtnak, de határozottan éberebb lett, ahogy a varázslat nyomása növekedett. Eddig keresztbe font karját leengedte, és most egyenesen állt, ahogy én is. Noha tudtam, mire számíthatok, így is ijesztő volt, amikor Maria-Star megjelent mellettünk a szobában. Éreztem, hogy Dawson meglepetten ugrik egyet. MariaStar a lábkörmét festette. Hosszú, sötét haja copfba volt fogva a feje tetején. A televízió előtt, a szőnyegen ült, lába alatt, gondosan kiterítve, újságpapír. A varázslattal életre hívott kép ugyanolyan vizes jellegű volt, mint az előző rekonstrukcióé, amikor végignéztem Hadley unokatestvérem földi életének utolsó pár óráját. MariaStar képe nem élethű színekben jelent meg. Olyan volt, mintha fénylő zselével lett volna kitöltve az alakja. Mivel a bútorok most nem ugyanott voltak, mint eredetileg, a hatás elég furcsa volt. Maria-Star most a felborított dohányzóasztal közepén ült. 125
Nem kellett sokat várnunk. Maria-Star befejezte a körömlakkozást, és csak ült ott a tévé előtt (most sötét volt, és élettelen), míg várta, hogy a lakk megszáradjon. Várakozás közben egy kis lábtornát végzett. Aztán összeszedte a lakkot és a kis szivacsokat, amelyeket a lábujja közé tett, és összehajtotta az újságot. Felállt, és bement a fürdőszobába. Mivel az igazi fürdőszobaajtó most csak félig volt nyitva, a vizesen hullámzó MariaStarnak át kellett mennie rajta. Ahol én álltam Dawsonnal, nem lehetett belátni, de Amelia, aki kitárt karral tartotta fent a varázslatot, megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy Maria-Star nem csinál semmi különöset. Talán ektoplazmatikusan pisil. Pár perc múlva a fiatal nő ismét megjelent, de most hálóinget viselt. Bement a hálószobába, és félrehúzta az ágytakarót. Hirtelen az ajtó felé kapta a fejét. Mintha pantomim lett volna. Maria-Star nyilvánvalóan hangot hallott az ajtó felől, méghozzá olyan hangot, amelyre nem számított. Azt nem tudtam, hogy csengetést, kopogást, vagy azt, hogy valaki babrál a zárral. Feszült testtartása ijedtté vált, majd riadttá. Visszament a nappaliba, és felkapta a mobilját - ami megjelent, amikor hozzáért -, és lenyomott pár gombot. Valakit gyorshívón akart elérni. De mielőtt a telefon kicsönghetett volna a vonal túlsó végén, az ajtó bevágódott, és egy alak ugrott Maria-Starra, egy félig farkas, félig ember alak. Azért lett látható, mert ő élt, de sokkal tisztábban lehetett látni, amikor Maria-Star, a bűbáj középpontja, közelébe ért. A földre döntötte MariaStart, és belemélyesztette a fogát a vállába. A lány kitátotta a száját, nyilván felüvöltött, és vérfarkashoz 126
méltón küzdött, de a férfi váratlanul támadta meg, és a földre nyomta a karját. Fénylő csíkok jelentek meg, ahogy a vér kicsordult a harapás nyomán. Dawson elkapta a vállam, és hörgés tört elő a torkából. Nem tudtam volna megmondani, hogy dühös, amiért megtámadták Maria-Start, vagy izgalomba jött a dulakodás és a vér láttán, vagy a kettő együtt. Az első vérfarkas nyomában megjelent a második. Emberi alakban. Kést tartott jobb kezében. Belevágta Maria-Star testébe, kihúzta, hátralépett, majd ismét beledöfött. Ahogy a kés emelkedett és lesújtott, mindenfelé vércseppek fröccsentek a falra. Láttuk a vércseppeket, ezek szerint a vérben is van ektoplazma (vagy minek nevezik). Az első férfit nem ismertem. De a másodikat igen. Cal Myers volt, Furnan bérence és a shreveporti rendőrség nyomozója. A hirtelen támadás csak néhány másodpercig tartott. Abban a pillanatban, amikor látták, hogy MariaStar annyi sérülést szerzett, amitől egyértelműen meghal, már kint is voltak az ajtón, és becsukták maguk mögött. Letaglózott a gyilkosság váratlan és borzalmas kegyetlensége. Éreztem, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt. Maria-Star teste, amely fénylett és szinte tisztán lehetett látni, még egy pillanatig ott hevert előttünk a romhalmaz közepén. Ruháján és körülötte a padlón vérfoltok csillogtak, aztán villant egyet, és végleg eltűnt a semmiben, mert abban a pillanatban halt meg. Döbbent csendben álltunk mind a négyen. A boszorkányok hallgattak, kezük ernyedten lógott, mintha bábok lettek volna, amelyeknek elvágták a zsinórját. Octavia sírt, csak úgy csorogtak a könnyek ráncos arcán. 127
Amelia mintha legszívesebben öklendezett volna. Én remegtem az átéltek hatására, és úgy látszott, hogy még Dawson is émelyeg. - Az első pasast nem ismertem fel, mert csak félig változott át - mondta Dawson. - A második ismerősnek tűnt. Zsaru, nem? Shreveportban? - Cal Myers. Jobb, ha most felhívjuk Alcide-ot mondtam, amikor már megbízhatónak gondoltam a hangom. - És Alcide-nak illene küldenie valamit a hölgyeknek a fáradságukért cserébe, amint kikecmergett a saját bajából. - Úgy gondoltam, Alcide-nak biztos nem ilyesmin jár az esze, hiszen Maria-Start gyászolja, de a boszorkányok elvégezték a munkát anélkül, hogy a fizetséget megemlítették volna. Megérdemelték a jutalmukat. Nagy árat fizettek: mindketten magukba roskadva ültek a kereveten. - Ha a hölgyek jobban vannak - szólalt meg Dawson -, ideje lenne elhúznunk innen. Ki tudja, mikor jön vissza a rendőrség. A helyszínelők laborosai öt perccel az előtt végeztek, hogy maguk megérkeztek. Míg a boszorkányok összeszedték magukat és a kellékeiket, Dawson felé fordultam. - Azt mondtad, Alcide-nak alibije van? Dawson bólintott. - Maria-Star szomszédja felhívta. Rögtön azután, hogy betelefonált a rendőrségre, amikor meghallotta a dulakodást. Igaz, a mobilján hívta, de Alcide azonnal felvette, és a háttérben hallani lehetett a szálloda bárjának a zaját. Továbbá olyanokkal volt a bárban, akikkel épp akkor találkozott, és megesküdtek rá, hogy Alcide ott volt, amikor megtudta, hogy Maria-Start megölték. Nem hiszem, hogy ilyesmit elfelejt az ember. 128
- Szerintem a rendőrség indítékot fog keresni. - Legalábbis a tévéműsorokban így szokott lenni. - Maria-Starnak voltak ellenségei - jegyezte meg Dawson. - Most mi lesz? - kérdezte Amelia. Octaviával már felálltak, de látszott, mennyire kifáradtak. Dawson kiterelt minket a lakásból, és visszazárta az ajtót. - Köszönöm, hogy eljöttek, hölgyeim - mondta Dawson Ameliának és Octaviának, majd felém fordult. Sookie, velem jönnél, hogy elmagyarázd Alcide-nak, amit az imént láttunk? Amelia haza tudja vinni Miss Fantet? - Persze. Ha nem túl fáradt. Amelia úgy érezte, meg tudja oldani. Az én kocsimmal jöttünk, ezért odadobtam neki a kulcsot. - Biztos, hogy képes vagy vezetni? - kérdeztem, csak azért, hogy megnyugtassam magam. Bólintott. - Majd lassan megyek. Amikor bemásztam Dawson furgonjába, rádöbbentem, hogy ez a lépés még mélyebbre rántott a vérfarkasháború ingoványába. Aztán arra gondoltam, hogy Patrick Furnan már megpróbált megölni. Ennél rosszabb már nem történhet.
129
7. fejezet
Dawson kocsija, egy Dodge Ram, kívülről meglehetősen viharvert volt, de belül tiszta és rendes. Semmi esetre sem volt új jármű - talán ötéves lehetett -, de Dawson kívül-belül szépen karbantartotta. - Te nem tartozol a falkához, ugye, Dawson? - Tray. Tray Dawson. - Ó, ne haragudj! Dawson megvonta a vállát, mintha azt mondaná, nem nagy ügy. - Sosem voltam nagy falkaállat - mondta. - Nem tudtam beállni a sorba. Nem tudtam követni a parancsokat. - Akkor miért szállsz be ebbe a harcba? - Patrick Furnan megpróbálta tönkretenni az üzletemet - válaszolt Dawson. - De miért? - Az enyémen kívül nincs olyan sok motorszerelő műhely a körzetben, főleg amióta Furnan megvette a shreveporti Harley-Davidson-kereskedést - magyarázta Tray. - Ez az ürge baromira kapzsi. Mindent csak magának akar. Nem érdekli, ki megy tönkre. Amikor rájött, hogy ragaszkodom a műhelyemhez, leküldött pár 130
fickót meglátogatni. Megagyaltak és szétverték a műhelyt. - Nagyon jók lehettek - mondtam. Nehéz volt elhinni, hogy bárki felül tudna kerekedni Tray Dawsonon. - Kihívtad a rendőrséget? Nem. A Bon Temps-i zsaruk amúgy sincsenek odáig értem. De odacsapódtam Alcide-hoz. Cal Myers nyomozó, mint nyilvánvaló, nem vonakodott végrehajtani Furnan piszkos megbízásait. Myers volt az, aki együttműködött vele, hogy csalhasson a falkavezér-viadalon. De tényleg fejbe vágott, hogy odáig is képes volt elmenni, hogy meggyilkolja MariaStart, akinek egyetlen bűne az volt, hogy Alcide szerette. Pedig a saját szemünkkel láttuk. - Mi a gond közted és a Bon Temps-i rendőrség között? - kérdeztem, ha már egyszer a rendfenntartásról beszéltünk. Elnevette magát. - Valamikor rendőr voltam, tudtad? - Nem - mondtam őszintén meglepve. - Ugye, csak viccelsz? - Dehogy viccelek - mondta. - A New Orleans-i rendőrség kötelékében dolgoztam. De nem tetszettek az irányelvek, és a századosom egy igazi rohadék volt, már elnézést a kifejezésért. Komolyan bólintottam. Hosszú idő óta ő volt az első, aki bocsánatot kért azért, amiért a jelenlétemben csúnyán beszélt. - Szóval valami történt? - Na igen, a végén betelt a pohár. A százados azzal vádolt meg, hogy elvettem némi pénzt, amit az a szarházi az asztalon hagyott, amikor az otthonában letartóztattuk. 131
- Tray undorral rázta meg a fejét. - Akkor ki kellett lépnem. Pedig imádtam a munkámat. - Mit szerettél benne? - Nem volt két egyforma nap. Na igen, az igaz, hogy beszálltunk a kocsiba, és járőröztünk. Az mindig egyforma. De minden alkalommal, amikor kimentünk, valami más történt. Bólintottam. Ezt meg tudtam érteni. A bárban is mindig egy kicsit máshogy telt a nap, habár valószínűleg nem úgy, ahogy Tray napjai a járőrautóban. Egy ideig némán mentünk. Tudtam, hogy azon gondolkodik, milyen esélye van annak, hogy Alcide legyőzi Furnant az elsőségért folytatott harcban. Arra gondolt, hogy Alcide milyen szerencsés fickó, hogy Maria-Starral és velem járhatott, főleg azóta milyen szerencsés, hogy az a dög Debbie Pelt eltűnt. A soha viszont nem látásra, gondolta Tray. - Most muszáj megkérdeznem valamit - szólalt meg Tray. - Csak tessék. - Van bármi közöd is Debbie eltűnéséhez? Mély levegőt vettem. - Igen. Önvédelem. - Ügyes voltál. Valakinek meg kellett tennie. Megint legalább tíz percig hallgatásba burkolództunk. Nem nagyon akartam felhozni a múltat, de Alcide még azelőtt szakított Debbie-vel, hogy megismertem. Aztán jártunk egy kicsit. Debbie úgy döntött, én vagyok az ellenség, és megpróbált megölni. De nekem előbb sikerült. Lerendeztem magamban... már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Mindazonáltal, Alcide soha többet nem tudott ugyanúgy rám nézni, és 132
ugyan ki hibáztathatná? Rátalált Maria-Starra, és ennek csak örülni lehet. Örülni lehetett. Éreztem, hogy gyűlik a szememben a könny, ezért kinéztem az ablakon. Elhaladtunk a versenypálya, valamint a Pierre Bossier bevásárlóközponthoz vezető leágazás és több kijárat mellett, mire Tray lehajtott az autópályáról. Kis ideig még egy szerény környéken tekeregtünk. Tray olyan gyakran nézett bele a visszapillantó tükörbe, hogy még nekem is leesett, hogy azt ügyeli, követ-e minket valaki. Tray hirtelen befordult egy kisebb útra, és megkerülte az egyik, valamivel nagyobb házat, amelyet visszafogott fehér deszkaburkolat fedett. A hátsó bejárat előtti fedett kocsibeállóban parkoltunk le, egy másik furgon mellett. Oldalra egy kis Nissan parkolt. Néhány motort is láttam, és Tray szakmai érdeklődéssel nézett végig rajtuk. - Ki lakik itt? - kicsit tétován tettem fel az újabb kérdést, de végül is tényleg tudni akartam, hol vagyok. - Amanda válaszolta. Megvárta, míg előremegyek. Felsétáltam a három lépcsőfokon, amely a hátsó ajtóhoz vezetett, majd becsöngettem. - Ki az? - kérdezte egy fojtott hang. - Sookie és Dawson - mondtam. Az ajtó lassan nyílt ki. A bejáratot Amanda állta el, ezért nem láttuk, mi van mögötte. Nem sokat tudok a kézi lőfegyverekről, de egy nagy revolvert tartott a kezében, amelyet egyenesen a mellkasomnak szegezett. Két nap alatt ez volt a második eset, hogy fegyvert szegeztek rám. Hirtelen nagyon fázni kezdtem, és elszédültem.
133
- Rendben - mondta Amanda, miután alaposan végigmért minket. Alcide állt az ajtó mögött, egy lőfegyvert készenlétben tartva. Belépett a látóterünkbe, amikor bementünk, és amikor ő is leellenőrzött minket a saját érzékeivel, félreállt. A fegyvert a konyhapultra helyezte, majd leült az ebédlőasztal mellé. - Annyira sajnálom, ami Maria-Starral történt, Alcide - mondtam, alig bírtam kipréselni a szavakat merev ajkamon. Elég ijesztő, amikor az emberre fegyvert tartanak, főleg ilyen közelről. - Még nem fogtam fel - mondta fásultan és hangsúlytalanul. Úgy döntöttem, arra utal, hogy MariaStar halála még nem jutott el a tudatáig. - Épp azt terveztük, hogy összeköltözünk. Az megmentette volna az életét. Semmi értelme nem volt azon keseregni, hogy mi lehetett volna. Ez is csak egyfajta önkínzás volt. Éppen elég borzalmas volt, ami csakugyan megtörtént. - Tudjuk, ki tette - szólalt meg Dawson, mire vibrálni kezdett a helyiség. Más vérfarkasok is voltak a házban, most már érzékeltem őket, és mind felbolydult Tray Dawson szavaira. - Hogyan? Mi van? - Alcide olyan gyorsan pattant fel, hogy követni sem tudtam. - Megkérte a boszorkány barátait, hogy végezzenek valami rekonstrukciót - mondta Tray, és felém biccentett. - Végignéztem. Két pasas volt. Az egyiket még sosem láttam, szóval Furnan kívülálló vérfarkasokat hívott ide. A másik Cal Myers volt.
134
Alcide nagy keze ökölbe szorult. Mintha nem tudta volna, hol kezdje a beszédet, annyi érzés viaskodott benne. - Furnan segítséget fogadott - szólalt meg Alcide végül, amikor megtalálta, hol is kezdhetné a beszédet. Ezek szerint gyakorolhatjuk a jogunkat, hogy azonnal öljünk, ha meglátjuk őket. Elkapjuk az egyik rohadékot, és beszélni fog. Ide nem hozhatunk túszt, még valakinek feltűnne. Tray, hova lehetne? A Kutyaszőrbe - válaszolta. Amanda nem nagyon lelkesedett az ötletért. Övé volt a bár, és nem nyerte el a tetszését, hogy kivégzőhellyé vagy kínzókamrává alakítsák. Már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon. Alcide szembefordult vele, és vicsorgott, az arca egészen eltorzult. Amanda összehúzta magát, és helyeslőn bólintott. Alcide még jobban megemelte a hangját a következő bejelentésére. - Cal Myers a halál fia, akárki látja meg először. - De a falka tagja, és a tagoknak tárgyalás jár vetette közbe Amanda, de már be is húzta a nyakát, tudta, hogy Alcide dühös üvöltése következik. - Arról az emberről semmit nem kérdeztetek, aki megpróbált engem megölni - mondtam. Szerettem volna oldani a feszültséget, ha egyáltalán lehetséges. Alcide akármilyen dühös volt is, túlságosan tisztességes volt ahhoz, hogy emlékeztessen, én élek, míg Maria-Star nem, vagy arra, hogy Maria-Start sokkal jobban szerette, mint amennyire én valaha is érdekeltem. De mindkét gondolat átfutott rajta.
135
- Vérfarkas volt - folytattam. - Talán száznyolcvan magas, huszonéves. Borotvált arcú. Barna hajú, kék szemű, és a nyakán egy nagy anyajegy volt. - Ó - nyögte Amanda. - Ez az a... hogy is hívják, az az új szerelő Furnan műhelyében. Múlt héten vették fel, Lucky Owens. Ha! Kivel voltál? - Eric Northmannel - feleltem. Hosszú, nem éppen barátságos csend következett. A vérfarkasok és a vámpírok ősi ellenfelek, ha nem is nyíltan ellenségek. - Szóval a pasas meghalt? - kérdezte Tray gyakorlatiasan, mire bólintottam. - Hogyan került a közeledbe? - kérdezte Alcide meglehetősen józan hangon. - Ez érdekes kérdés - válaszoltam. - Az autópályán jöttünk hazafelé Shreveportból Erickel. Előtte egy étteremben voltunk. - Szóval ki tudhatta, hol voltál és kivel? - vetette közbe Amanda, miközben Alcide a szemöldökét ráncolva, gondolataiba mélyedve bámulta a padlót. - Vagy azt, hogy az autópályán fogsz hazajönni és éppen akkor. - Tray ázsiója egyre jobban emelkedett a szememben; azonnal lecsapott a gyakorlatias és tárgyilagos gondolataival. - Csak annyit mondtam a lakótársamnak, hogy vacsorázni megyek, azt nem, hogy hova - mondtam. Valakivel találkozónk volt ott, de őt kihagyhatjuk. Eric tudta, mert ő volt a sofőr. De tudom, hogy Eric és a másik férfi nem árulta el senkinek. - Mitől vagy olyan biztos benne? - kérdezte Tray.
136
- Eric megsebesült, ahogy engem védett mondtam. - És az illető, akihez elvitt, hogy bemutasson minket egymásnak, egy rokonom. Amanda és Tray nem tudta, milyen kicsi a családom, ezért nem is érthették, mennyire jelentőségteljes ez a megjegyzésem. Ám Alcide, aki többet tudott rólam, mérgesen nézett rám. - Ezt az egészet csak kitaláltad - morogta. - Nem. - A szemébe néztem. Tudtam, hogy rettenetes napja volt, de nem voltam köteles beszámolni neki az életemről. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Tudod, a pincér... vérfarkas volt. - Ez sok mindent megmagyarázott volna. - Mi volt az étterem neve? - Le Deux Poissons. - A kiejtésem nem volt tökéletes, de a vérfarkasok bólintottak. - Kendall dolgozik ott - jegyezte meg Alcide. Kendall Kent. Hosszú, vöröses haj? - bólintottam, mire Alcide elszomorodott. - Azt hittem, Kendall majd a mi oldalunkra áll. Párszor együtt sörözgettünk. - Jack Kent legidősebb fia. Elég lehetett egy telefonhívás - szólalt meg Amanda. - Talán nem tudta... - Ez nem kifogás - fordult felé Tray. Mély hangja visszhangzott a kicsi konyhában. - Kendallnak tudnia kell, hogy kicsoda Sookie, még a falkavezér-viadalról. Sookie a falka barátja. Ahelyett, hogy szólt volna Alcidenak, hogy Sookie a területünkre jött, és meg kell védeni, felhívta Furnant, és elmondta neki, hol van Sookie, talán még azt is, mikor indult haza. Így könnyű volt Luckynak lesben állnia. Tiltakozni szerettem volna, hogy semmi sem bizonyítja, hogy így történt, de amikor végiggondoltam, 137
rájöttem, hogy pontosan így, vagy legalábbis nagyon hasonlóan kellett történnie. Csak hogy megbizonyosodjam arról, jól emlékszem, felhívtam Ameliát, és megkérdeztem, hogy elmondta-e bármilyen telefonálónak, hol leszek előző este. - Nem - válaszolta. - Octavia hívott, de ő nem ismert téged. Az a vérfarkas srác is felhívott, akivel a bátyád esküvőjén találkoztam. Hidd el, nem kerültél szóba. Alcide is telefonált, nagyon feldúlt volt. Tanya. Neki semmit sem mondtam. - Köszönöm, lakótárs - mondtam. - Jobban vagy már? - Aha, jobban, és Octavia visszament a családhoz, amelynél Monroe-ban lakik. - Rendben, akkor viszlát később. - Visszaérsz idejében, hogy dolgozni menj? - Igen, muszáj visszaérnem. - Mivel egy egész hetet Rhodesban töltöttem, gondosan ügyelnem kellett, hogy jó ideig betartsam a munkabeosztást, különben a többi pincérnő letépte volna a fejem, ha Sam nekem adná ki az összes szabadnapot. Letettem. - Nem mondta el senkinek. - Ezek szerint te... és Eric, kényelmesen megvacsoráztatok egy drága étteremben, egy másik férfi társaságában. Hitetlenkedve néztem rá. Ez annyira, de annyira nem tartozott ide. Összpontosítottam. Még sosem végeztem próbafúrást ekkora zűrzavarban. Alcide MariaStart gyászolta, bűntudata volt, amiért nem védte meg, haragudott, hogy engem is bevontak a konfliktusba, és mindenekfelett alig várta, hogy összezúzzon pár koponyát. És a hab a tortán: Alcide, teljesen 138
irracionálisan, háborgott, amiért Erickel mentem el valahova. Mivel tiszteletben tartottam a fájdalmát, próbáltam befogni a számat; én is tudtam, milyen, amikor az emberben összevissza kavarognak az indulatok. Aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen és végtelenül meguntam Alcide-ot. - Rendben - szólaltam meg. - Ez a te harcod, majd megoldod. Én eljöttem, amikor hívtál. Segítettem, amikor megkértél rá, a falkavezér-küzdelemben is és ma is, pedig érzelmileg nagyon felkavart. Cseszd meg, Alcide. Lehet, hogy tényleg Furnan a jobb vérfarkas. Sarkon fordultam, és még láttam, hogyan néz Tray Dawson Alcide-ra, amikor kivonultam a konyhából, le a lépcsőn, ki a kocsihoz. Ha utamba került volna egy szemetes, biztosan belerúgok. - Hazaviszlek - mondta Tray, és odalépett mellém. A furgon másik oldalára vonultam, hálás voltam, hogy segít hazajutnom. Amikor kirobogtam a házból, nem gondolkodtam el azon, mi lesz ezután. Meglehetősen lerontja egy látványos kivonulás hatását, ha vissza kell menned, hogy fellapozd a telefonkönyvet, mert taxit kell hívnod. Eddig azt hittem, Alcide igazán meggyűlölt a Debbie-katasztrófa után. Szemmel láthatóan a gyűlölete nem volt teljes. - Kissé ironikus, nem? - kérdeztem hosszabb csend után. - Az éjjel majdnem lelőttek, mert Patrick Furnan azt gondolta, hogy ezzel kikészíti Alcide-ot. Tíz perccel ezelőttig meg mertem volna rá esküdni, hogy ez nem igaz.
139
Tray úgy nézett ki, inkább aprítana hagymát, mint hogy erről beszélgessen. Újabb szünet után megszólalt. - Alcide úgy viselkedik, mint egy barom, de elég sok baja van. - Ezt értem - mondtam, és befogtam a szám, mielőtt bármit is hozzátettem volna. Mint kiderült, épp idejében értem haza, mert már indulhattam is a munkahelyemre. Annyira feldúlt voltam átöltözés közben, hogy olyan erővel rántottam meg a fekete nadrágomat, hogy majdnem elszakítottam. Olyan felesleges vehemenciával fésülködtem, hogy szinte sercegett a hajam. - A férfiak seggfejek, nem lehet őket megérteni fordultam Amelia felé. - Nem mondod... - dünnyögte. - Amikor ma kerestem Bobot, egy nősténymacskát találtam az erdőben, egy alom kiscicával. És képzeld! Mind feketefehér volt! Tényleg fogalmam sem volt, erre mit mondhatnék. - Szóval megszeghetem a neki tett ígéretemet, ugye? Igenis szórakozni fogok. Ha ő szexelhet, akkor én is. És ha még egyszer az ágytakaróra hány, akkor seprűvel fogom kikergetni. Igyekeztem nem Ameliára nézni. - Semmit nem vethetek a szemedre - mondtam, és próbáltam nyugodt hangon beszélni. Még mindig jobb volt a nevetés szélén állni, mint arra vágyni, hogy jól megüssek valakit. Felkaptam a retikülömet, megnéztem a fürdőszobai tükörben, hogy sikerült a copfom, majd kimentem a hátsó ajtón, hogy elinduljak a Merlotte'sba.
140
Még be sem léptem a személyzeti bejáraton, máris fáradtnak éreztem magam. Nem volt túl szerencsés így kezdeni a műszakot. Amikor a retikülömet betettem a mély asztalfiókba, amelyet mindannyian használtunk, sehol sem láttam Samet. Amikor beléptem a bárba a folyosóról, ahonnan a vendégek számára fenntartott két mosdó, Sam irodája, a raktár és a konyha nyílt (habár általában a konyha ajtaját belülről zártuk), ott találtam Samet a pult mögött. Odaintettem neki, mielőtt felkötöttem a fehér kötényemet, amelyet a többi közül húztam elő. A zsebembe csúsztattam a jegyzettömböt és a ceruzát, majd körbenéztem, hol lehet Arlene, akit helyettesítek, és végignéztem a területünkön lévő asztalokon. Összeugrott a gyomrom. Ez sem lesz nyugodt este. A Nap Testvérisége pólóját viselő barmok ültek az egyik asztalnál. A testvériség radikális szervezet, amely azt hiszi, hogy a) a vámpírok természetüknél fogva bűnősök, már-már démonok; és b) ki kellene végezni őket. A testvériség „prédikátorai" ezt nem mondták ki nyíltan, de a testvériség pártolta az élőhalottak teljes megsemmisítését. Azt hallottam, létezik egy kis könyvecske is, amely tanácsokat ad a tagoknak arról, hogyan lehet mindezt kivitelezni. A rhodesi merénylet óta még merészebbek és gyűlölködőbbek lettek. A Nap Testvérisége egyre nőtt, ahogy Amerika azzal küszködött, hogy elfogadjon valamit, amit nem értett - és a vámpírok százával érkeztek az országba, amely a Föld minden nemzete közül a legbarátságosabban fogadta őket. Mivel néhány katolikus és muszlim ország olyan szabályozást fogadott el, amely lehetővé tette a vámpírok szabad megölését, az Egyesült 141
Államok vallási és politikai menekültként kezdett tekinteni a vámpírokra, ám ez az eljárás sokakból heves ellenkezést váltott ki. Nemrég olvastam egy lökhárítóra ragasztott matricát, amelyen ez állt: „Akkor fogom azt mondani, hogy a vámpírok élnek, amikor a kitépett torkomból feszítitek ki hullamerev ujjaimat." Intoleránsnak és tudatlannak tartottam a Nap Testvériségét, és megvetettem azokat, akik a soraikba tartoztak. De megszoktam, hogy erről a témáról hallgatok a bárban, ugyanúgy, ahogy azt is megszoktam, hogy elkerülöm az abortuszról, a fegyverviselésről, a melegekről és a hadseregről szóló beszélgetéseket is. Természetesen a Nap Testvérisége-tagok valószínűleg Arlene haverjai voltak. Az én csekély értelmű volt barátnőm bekapta a horgot, sőt a damilt és az úszót is, amellyel ez az álvallás halászta az embereket. Arlene kurtán és merev arccal felsorolta, melyik asztal hogy áll, s már ki is robogott a hátsó ajtón. Néztem, ahogy távolodik, és arra gondoltam, hogyan lehetnek a gyerekei. Régebben rengetegszer vigyáztam rájuk. Ha hallgattak az anyjukra, most valószínűleg utáltak. Leráztam magamról a bánatot, mert Sam nem azért fizetett, hogy morcos legyek. Végigjártam a vendégeket, új italt vittem ki, gondoskodtam róla, hogy mindenki előtt elegendő étel legyen, tiszta villát hoztam egy nőnek, aki leejtette a sajátját, kivittem néhány új szalvétát az asztalhoz, ahol Harcsa Hennessy csirkefalatokat evett, és pár vidám szót váltottam a férfiakkal, akik a bárpultnál ültek. Úgy szolgáltam ki a „naptestvérek" asztalát, ahogy a többiekét is, de különösebben nem figyeltek rám, ami cseppet sem 142
zavart. Minden reményem megvolt arra, hogy békében távoznak... de egyszer csak besétált Pam. Pam olyan fehér, mint a frissen meszelt fal, és pont úgy fest, mint Alice Csodaországban... ha felnőne, és vámpírrá válna. Ami azt illeti, ma este Pam szőke, egyenes haját tényleg egy kék szalaggal fogta hátra, és egybeszabott ruhát viselt, nem pedig a megszokott nadrágkosztümöt. Nagyon helyes volt - még akkor is, ha úgy hatott, mintha a Bízd csak az öcskösre! című film vámpírszereplője lett volna. Ruhájának fehér csipkés kis puffos ujja volt, a gallérját is fehér szegély díszítette. A mellrészen apró, fehér gombok futottak végig, ami harmonizált a szoknyarész pettyeivel. Mint észrevettem, harisnya nem volt rajta, de nem tudott volna olyan harisnyát venni, ami nem nézett volna ki furcsán rajta, mivel olyan fehér volt a bőre. - Szia, Pam - mondtam, mire egyenesen elindult felém. - Sookie - köszöntött meleg hangon, és olyan könnyű csókot lehelt az arcomra, mint egy hópihe. A szája jéghideg volt. - Mi a helyzet? - kérdeztem. Pam esténként általában a Szemfogadóban dolgozott. - Randim van - mondta. - Szerinted jól nézek ki? és megpördült. - Ó, nagyon - bólogattam. - De te mindig jól nézel ki, Pam. - És ez volt a színtiszta igazság. Noha gyakran választott ultrakonzervatív és furcsán régimódi ruhákat, ez nem jelentette azt, hogy nem álltak jól neki. Édes, de halálos báj lengte körül. - Ki a szerencsés pasas? Pajkosan nézett rám, már amennyire egy több mint kétszáz éves vámpír pajkosan tud nézni. 143
- Ki mondta, hogy pasas? - Ó, értem... - Körbenéztem. - Akkor ki a szerencsés személy? És ebben a pillanatban belépett a lakótársam. Amelia csodaszép fekete szövetnadrágot viselt, magas sarkút, törtfehér pulóvert és teknőcpáncél keretbe foglalt borostyánköves fülbevalót. Ő is konzervatívan öltözött fel, de modernebb változatban. Amelia odasétált hozzánk, Pamre mosolygott, és megszólalt. - Ittál már valamit? - Pam visszamosolygott. Ezt a mosolyát még sohasem láttam. Egyenesen... szemérmes volt. - Nem, téged vártalak. Leültek a bárpulthoz, és Sam kiszolgálta őket. Nemsokára vidáman beszélgettek, és amikor elfogyott az ital, felálltak, hogy távoznak. Amikor kifelé menet elhaladtak mellettem, Amelia odasúgta: - Majd jövök, amikor jövök. - Ezzel arra célzott, hogy lehet, hogy nem tér haza éjszakára. - Rendben, érezzétek jól magatokat! - mondtam. Távozásukat nem egy férfiszempár követte. Ha a szaruhártya úgy be tudott volna párásodni, mint az üveg, akkor most a bárban az összes pasas homályosan látott volna. Megint körbejártam az asztalaimat, volt, ahova sört vittem, volt, ahova a számlát, míg oda nem értem ahhoz az asztalhoz, ahol a Nap Testvérisége-pólót viselő két férfi ült. Még mindig az ajtót bámulták, mintha azt várták volna, hogy Pam egyszer csak beugrik, és azt kiáltja, „Búú!"
144
- Tényleg azt láttam, amit gondolok? - kérdezte az egyikük. A harmincas éveiben járt, arca csupaszra borotvált, a haja barna, semmi különös. A másikat óvatosan méregetném, ha a liftben kettesben maradnék vele. Vékony volt, álla vonalán keskeny szakáll húzódott, egy csomó tetoválása volt, ami szerintem nem szalonban készült (hanem börtönben), és kést hordott magánál, amelyet a bokájához szíjazott; nem volt nehéz kiszúrnom, miután hallottam a gondolataiban, hogy fegyver van nála. - És mit gondolt, mit látott? - kérdeztem édesen. A barna hajú azt gondolta, kissé egyszerű vagyok. De ez jó álca volt, mert azt jelentette, hogy Arlene nem süllyedt le odáig, hogy mindent kifecsegjen kis furcsaságaimról. Bon Temps-ban senki (ha vasárnap, templom után kérdeznéd meg őket) sem mondaná, hogy a telepátia lehetséges. Ha szombat este, a Merlotte's előtt tennéd fel nekik ugyanezt a kérdést, talán az válaszolnák, van benne valami. - Azt, hogy egy vámpír jött be ide, mintha joga lenne hozzá. És azt, hogy egy nő boldogan sétált ki vele. Istenre esküszöm, nem hiszem el! - Úgy nézett rám, mintha biztos lett volna benne, hogy osztom a haragját. A tetkós pasas vadul bólogatott. - Elnézést... azt látja, hogy két nő együtt megy ki a bárból, és ez zavarja? Nem értem, mi a problémája ezzel. - Természetesen értettem, de néha muszáj volt rájátszani egy kicsit. - Sookie! - Sam hívott. - Hozhatok az uraknak még valamit? - kérdeztem, mivel Sam kétségtelenül megpróbált észre téríteni.
145
Most már mindketten furcsán méregettek, mert levonták a helyes következtetést, hogy nem teljesen értek egyet a programjukkal. - Azt hiszem, indulunk is - mondta a tetkós pasas, egyértelműen abban a reményben, hogy majd jól megfizetek, amiért elüldözöm a fizető vendégeket. Elkészült már a számlánk? - Már rég elkészült a számlájuk, és odatettem közéjük az asztalra. Mindketten rápillantottak, egy tízest dobtak rá, majd hátratolták a széküket. - Azonnal jövök a visszajáróval - mondtam, és megfordultam. - Megtarthatja - mondta a barna hajú, habár a hangja barátságtalan volt, és nem tűnt úgy, mintha lenyűgözte volna a kiszolgálás. - Vadbarmok - dörmögtem, ahogy visszamentem a bárpulthoz a kassza mellé. Sam felém fordult. - Sookie, muszáj lenyelned. Annyira meglepődtem, hogy csak bámultam Samre. Mindketten a pult mögött álltunk, és Sam épp vodka collinst kevert. Némán folytatta, szemét le sem vette a kezéről. - Úgy kell kiszolgálnod őket, mint mindenki mást. Nem túl gyakran fordult elő, hogy Sam inkább alkalmazottként, mint megbízható munkatársként kezelt. Fájt, annál is inkább, mert rájöttem, igaza van. Habár a felszínen udvarias voltam, minden megjegyzés nélkül lenyeltem volna (és le is kellett volna nyelnem) az utolsó megjegyzésüket, ha nem lett volna rajtuk a „naptestvéres" póló. Nem az enyém a Merlotte's. Samé.
146
Ha a vendégek nem jönnek vissza, ő szenved majd a következményektől. Végül is, ha el kellene bocsátania a pincérnőket, nekem is mennem kéne. - Sajnálom - mondtam, bár nem volt egyszerű kimondanom. Vidáman rámosolyogtam, és visszamentem, aztán teljesen szükségtelenül tettem még egy kört az asztalaim körül, amivel valószínűleg átléptem a figyelmes és az idegesítő közötti határt. De ha hátramentem volna a személyzeti mosdóba vagy a női mosdóba, akkor a végén elbőgöm magam, mert fájt, hogy rendre utasítottak, és fájt, hogy nem volt igazam, de legfőképp az fájt, hogy emlékeztettek rá, hol a helyem. Amikor késő éjjel bezártunk, olyan gyorsan és csendesen léptem le, ahogy csak bírtam. Tudtam, hogy túl kell tennem magam a sérelmemen, de jobb szerettem volna otthon pátyolgatni magam. Nem akartam „kicsit elbeszélgetni" Sammel, és senki mással sem, ha már itt tartottunk. Holly a kelleténél kicsit kíváncsibban figyelt. Ezért kisiettem a parkolóba, kezemben a retikülömmel, de még a kötényt sem vettem le. Tray a kocsimnak támaszkodva várt. Nagyot ugrottam ijedtemben. - Félsz? - kérdezte. - Nem, csak feldúlt vagyok - válaszoltam. - Mit keresel itt? - Hazakísérlek a kocsimmal - mondta. - Amelia otthon van? - Nem, randija van. - Akkor viszont alaposan átnézem a házat mondta a hatalmas férfi, és bemászott a furgonjába, hogy egészen hazáig kísérjen a Hummingbird Roadon. 147
Semmi okát nem láttam, hogy tiltakozzam. Ami azt illeti, jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, hanem olyasvalakivel, akiben megbízom. A házam pontosan úgy fogadott, ahogy hagytam, vagyis ahogy Amelia hagyta. A kinti biztonsági fények automatikusan bekapcsoltak, és Amelia a mosogató feletti lámpát és a hátsó verandán lévőt is felkapcsolva hagyta. Kulccsal a kezemben mentem a konyhaajtóhoz. Tray nagy keze elkapta a karomat, amikor épp fordítottam volna el a kilincsgombot. - Senki sincs odabent - mondtam, miután a saját módszeremmel körbekémleltem. - És Amelia varázslattal védi a házat. - Te itt maradsz, míg én körbenézek - mondta gyengéden. Bólintottam, és beengedtem. Pár másodperc néma csönd után kinyitotta az ajtót, és szólt, hogy bemehetek a konyhába. Már léptem is volna be, hogy csatlakozom hozzá, míg átnézi a házat, de azt mondta: - Nagyon szeretnék egy pohár kólát, ha van. A vendégszeretetemre épített, hogy elintézze, ne tarthassak vele. A nagyi légycsapóval vágott volna fejbe, ha nem hozok egy kólát ott azonnal Traynek. Mire visszajött a konyhába, és bejelentette, hogy a házban nincsenek behatolók, a jeges kóla már ott állt egy pohárban az asztalon, és mellette ott mosolygott egy fasírtos szendvics. Összehajtogatott szalvétával. Tray szó nélkül leült, az ölébe tette a szalvétát, megette a szendvicset és megitta a kólát. Én vele szembe ültem le a saját italommal. - Azt hallottam, hogy az embered eltűnt - szólalt meg Tray, miután megtörölgette a száját a szalvétával. Bólintottam. 148
- Szerinted mi történt vele? Elmondtam neki a körülményeket. - Szóval semmit nem hallottam felőle - fejeztem be. A történet szinte úgy hangzott el, mintha valaki diktálta volna nekem. - Gáz. - Tray csak ennyit mondott. Valahogy ettől jobban kezdtem magam érezni, hogy így csendesen, minden dráma nélkül megbeszéltünk egy igen kényes kérdést. Egypercnyi töprengő hallgatás után Tray még hozzátette: - Remélem, nemsokára megtalálod. - Köszi. Elég ideges vagyok, hogy nem tudom, mi van vele. - Ez finoman szólva enyhe kifejezés volt. - Nos, ideje indulnom - mondta. - Ha gond van éjjel, hívj fel! Tíz percen belül ide tudok érni. Nem jó ez, hogy egyedül vagy idekint most, hogy küszöbön a háború. Lelki szemem előtt megjelentek a házam felé dübörögve közeledő tankok. - Szerinted mennyire fajulhat el ez az egész? kérdeztem. - Az apám azt mondta, hogy az előző háborúban, amikor az ő apja még kicsi volt, a shreveporti falka a monroe-i falkával került összetűzésbe. A shreveporti falka akkor negyven főből állhatott, beleértve a félvéreket is. - A félvérek azok a vérfarkasok voltak, akik harapás útján lettek azok. Csak amolyan farkasemberré tudnak átváltozni, sosem érik el a tökéletes farkasformát, amelyet a született vérfarkasok sokkalta felsőbbrendűnek tartanak. - De a monroe-i falka beszervezett egy csoport főiskolás kölyköt, így ők is elérték a negyven-negyvenöt főt. A harc végére mindkét falka a felére zsugorodott.
149
Eszembe jutottak azok a vérfarkasok, akiket ismertem. - Remélem, most nem fajul el idáig - mondtam. - Pedig el fog - mondta Tray gyakorlatiasan. Megízlelték a vért, és az, hogy megölték Alcide barátnőjét ahelyett, hogy Alcide-ra mentek volna, elég gyáva módja a hadüzenetnek. És téged is megpróbáltak megölni; ettől csak minden rosszabb lett. Benned egy csepp vérfarkasvér sincs. Te a falka barátja vagy. Ettől érinthetetlennek kellene lenned, nem pedig célpontnak. És ma délután Alcide Christine Larrabee-t is holtan találta. Ez megint letaglózott. Christine Larrabee az egyik előző falkavezér özvegye... volt. Nagy tiszteletnek örvendett a vérfarkasközösségen belül, és csak nagyon vonakodva fogadta el Jackson Herveaux-t falkavezérként. Most késve, de megfizetett érte. - Nem utazik férfiakra? - sikerült végül kinyögnöm. Tray arca elkomorult a megvetéstől. - Nem - válaszolta. - Csak úgy tudom értelmezni, hogy Furnan arra vár, Alcide elveszítse a türelmét. Azt akarja, hogy mindenki az idegösszeomlás szélére kerüljön, míg ő maga higgadt és összeszedett marad. Nagyjából meg is kapta, amit akar. Nemcsak a gyász és a személyes sértés a cél, hanem az is, hogy Alcide elsüljön, mint egy puska. Inkább orvlövészfegyvernek kéne lennie. - Nem szokatlan Furnan stratégiája egy kicsit? - De igen - mondta Tray lemondón. - Nem tudom, mi ütött belé. Szemmel láthatóan nem akar közvetlen harcba kerülni Alcide-dal. Nem akarja csak simán legyőzni. A célja az, hogy megölje őt és az embereit is, 150
legalábbis én így látom. Néhány vérfarkas, azok, akiknek kicsinyeik vannak, már át is pártoltak hozzá. Túlságosan félnek attól, hogy baja esik a kicsiknek, most, hogy a nőket érte támadás. - A vérfarkas felállt. - Köszönöm az ételt. Még meg kell etetnem a kutyáimat. Mindent gondosan zárj be utánam, hallod? És hol a mobilod? Átnyújtottam neki, és Tray hatalmas kezéhez képest meglepően finom mozdulatokkal beírta a számát a telefonom memóriájába. Aztán könnyedén intett egyet. A műhely mellett egy kicsi és takaros háza volt, és tényleg megkönnyebbültem, hogy az utat a házától idáig mindössze tíz percre becsülte. Becsuktam mögötte az ajtót, és megnéztem minden konyhaablakot. Persze hogy Amelia az egyiket nyitva hagyta, hiszen kellemes volt a délutáni hőmérséklet. De ezek után kényszert éreztem, hogy a ház minden egyes ablakát megnézzem, még az emeletieket is. Miután ezzel végeztem, és már ennél nagyobb biztonságban nem is érezhettem volna magam, bekapcsoltam a tévét, leültem elé, de nem igazán láttam, mi történik a képernyőn. Annyi mindent át kellett gondolnom. Hónapokkal korábban Alcide kérésére elmentem a falkavezér-viadalra, hogy figyeljek, nem csal-e az ellenfele. Pechemre feltűntem nekik, és nyilvánosságra került, hogy észrevettem, Furnan csalt. Felőrölt, hogy belerángattak ebbe a harcba, amelyhez semmi közöm sem volt. De levontam a következtetést: az, hogy ismerem Alcide-ot, eddig csak bajt hozott a fejemre. Szinte megkönnyebbültem, amikor a harag felütötte a fejét bennem ennek az igazságtalanságnak a láttán, de a jobbik énem arra ösztökélt, hogy még 151
csírájában fojtsam el az érzést. Nem Alcide hibája, hogy Debbie Pelt olyan gyilkos dög volt, és az sem, hogy Patrick Furnan úgy döntött, csalni fog a viadalon. És azért sem volt felelős, hogy Furnan ilyen vérszomjas és rá nem jellemző módon akarja megszilárdítani a falkáját. Eltöprengtem, hogy ez a viselkedés egyáltalán jellemző-e a farkasokra. Úgy döntöttem, egyszerűen csak Patrick Furnanra jellemző. Megcsörrent a telefon, és nagyot ugrottam. - Halló! - Cseppet sem örültem, hogy ilyen riadt a hangom. - A vérfarkas Herveaux hívott - szólalt meg Eric. Megerősítette, hogy háborúban áll a falkavezérrel. - Aha - mondtam. - Megerősítésre volt szükséged Alcide-tól? Az üzenetem nem volt elég? - Eszembe jutott egy másik lehetőség is amellett, hogy Alcide elleni csapásnak szánták a megtámadásodat. Biztos vagyok benne, hogy Niall említette, hogy vannak ellenségei. - Aha. - Elgondolkodtam, hátha az egyik ellensége cselekedett ilyen hamar. Ha a vérfarkasoknak vannak kémjeik, akkor a tündéreknek is lehetnek. Ezt fontolóra vettem. - Szóval azzal, hogy találkozni akart velem, kis híján a halálomat okozta. - De volt annyi bölcsesség benne, hogy megkért, legyek a sofőröd Shreveportba és vissza. - Szóval megmentette az életemet, még akkor is, ha kockára tette. Néma csend. 152
- Tulajdonképpen - mondtam, és érzelmileg szilárdabb álláspontra helyezkedtem - te mentetted meg az életemet, és hálás vagyok érte. - Félig-meddig azt vártam, hogy Eric megkérdezi, mennyire vagyok hálás, a csókra utalva... de nem mondott semmit. Már majdnem kiböktem valami butaságot, hogy megtörjem a csendet, amikor a vámpír megszólalt. - Csak a saját érdekeink védelmében fogok beavatkozni a vérfarkasháborúba. Vagy azért, hogy téged megvédjelek. Most én nem jutottam szóhoz. - Rendben - nyögtem ki végül. - Ha látod, hogy baj közeleg, ha még jobban bele akarnak rángatni, azonnal hívj fel! - mondta Eric. - Úgy gondolom, hogy a merénylőt tényleg a falkavezér küldte. Az biztos, hogy vérfarkas volt. - Alcide néhány embere felismerte a személyleírás alapján. A pasas, Lucky valami, nemrég lépett be Furnanhez szerelőként. - Furcsa, hogy egy ilyen feladatot pont olyasvalakire bízna, akit alig ismer. - Főleg, hogy a pasas a neve ellenére annyira szerencsétlenül járt. Eric éppenséggel elnevette magát. - Többet nem mondok Niallnak az egészről. Természetesen elmeséltem neki, mi történt. Egy pillanatra nevetséges csalódást éreztem, mert Niall nem sietett a segítségemre, és nem telefonált rám, hogy jól vagyok-e. Csak egyszer találkoztam vele, és most szomorú voltam, hogy nem viselkedik úgy, mint a dadám.
153
- Rendben van, Eric, köszönöm - mondtam, és letettem, amint elköszönt. Megint meg kellett volna kérdeznem a pénzemről, de túlságosan is magam alatt voltam; különben is, ez nem Eric problémája. Míg készülődtem a lefekvéshez, elég ideges voltam, de nem történt semmi, amitől még feszültebb lettem volna. Vagy tizenötször emlékeztettem magam, hogy Amelia varázslattal védi a házat. A varázslat pedig működik, akár itthon van, akár nincs. Az ajtókra jó erős zárakat tetettem. Fáradt voltam. Végül elaludtam, de többször is felriadtam és füleltem, nem jön-e egy merénylő.
154
8. fejezet
Másnap bedagadt szemmel ébredtem. Csak támolyogtam, és fájt a fejem. Azt hiszem, érzelmi másnaposságban szenvedtem. Valamin változtatni kellett. Még egy éjszakát nem tölthettem el így. Elgondolkoztam, nem lenne-e jobb felhívni Alcide-ot, hátha a katonáival tért nyugovóra. Hátha meghúzhatom magam az egyik sarokban. De még a gondolattól is dühös lettem, hogy ezt kellene tennem, hogy biztonságban érezhessem magam. Nem hagyott nyugodni a gondolat: ha Quinn itt lenne, akkor bátran járhatnék az otthonomban. Egy pillanatig nemcsak aggódtam az eltűnt, megsebesült barátom miatt, hanem haragudtam is rá. Most bárkire kész voltam haragudni. Annyi érzés kavargott bennem. Na, szép kis nap lesz ebből is. Amelia sehol. Azt kellett feltételeznem, hogy az éjszakát Pammel töltötte. Semmi bajom nem volt azzal, hogy kapcsolatot kezdtek egymással. Csak azért akartam, hogy itt legyen, mert egyedül voltam, és féltem. Távolléte kis üres foltot hagyott a lelki látképemen. Legalább a levegő hűvösebb volt ma reggel. Tisztán lehetett érezni, hogy közeledik az ősz, már itt 155
leselkedik, hogy előugorjon és magának követelje a leveleket, a füvet és a virágokat. Pulóvert húztam a hálóingem fölé, és kimentem az elülső verandára, hogy ott igyam meg az első csésze kávémat. Egy ideig hallgattam a madarakat; most nem voltak olyan hangosak, mint tavasszal, de az énekükből és csivitelésükből tudtam, hogy semmi szokatlan nem jár az erdőben ma reggel. Megittam a kávémat, és megpróbáltam eltervezni a napomat, de a gondolataim folyamatosan zátonyra futottak. Nehéz úgy terveket szőni, hogy közben azt gyanítja az ember, valaki az életére tör. Sikerült elszakadnom a gondolattól, hogy talán hamarosan meghalok: ki kellett porszívóznom a földszinten, betennem egy adag mosást, és elmennem a könyvtárba. Ha ezeket az apró teendőket túlélem, akkor még dolgozni is el kell mennem. Eltöprengtem, hol lehet Quinn. Eltöprengtem, mikor fogok új dédnagyapám felől hallani. Eltöprengtem, hogy meghalt-e újabb vérfarkas az éjjel. Eltöprengtem, mikor fog csörögni a telefonom. Mivel semmi sem történt a verandán, bevonszoltam magam, és nekikezdtem a szokásos reggeli készülődésemnek. Amikor a tükörbe néztem, azonnal megbántam, hogy egyáltalán vettem a fáradságot. Sem kipihentnek, sem frissnek nem látszottam. Úgy néztem ki, mint aki aggódik és nem aludta ki magát. Így kis korrektort kentem a szemem alá, és egy picit több szemfestéket tettem fel, sőt pirosítót is, hogy némi színe legyen az arcomnak. Aztán úgy döntöttem, úgy nézek ki, mint egy bohóc, és a nagy részét letöröltem. Miután 156
megetettem Bobot és megszidtam a kiscicák miatt, megint végignéztem az összes zárat, majd beugrottam a kocsiba, hogy elmegyek a könyvtárba. A Renard Megyei Könyvtár Bon Temps-i fiókja nem volt valami nagy épület. A könyvtárosunk a Louisianai Egyetem rustoni intézményegységében végzett, a neve Barbara Beck, egy harmincas évei végén járó igazi szupernő. A férje, Alcee, a Bon Temps-i rendőrség nyomozója, és nagyon reméltem, hogy Barbara nem tudja, a férje mibe keveredett. Alcee Beck kemény legény, aki jót cselekszik... néha. De nem kevés rosszat is. Alcee-nak nagy mázlija volt, hogy Barbarát elvehette feleségül, és ezt tudta is. Barbara az egyetlen, teljes munkaidőben dolgozó alkalmazott volt a fiókkönyvtárban, és meg sem lepett, hogy egyedül találtam, amikor belöktem a nehéz ajtót. Épp a könyveket rendezgette a polcokon. Barbara kényelmes, de csinos ruhákat hordott, ami azt jelentette, hogy élénk színű kötött holmikat választott, és hozzájuk illő cipőt. A nagy, merész ékszereket is szerette. - Jó reggelt, Sookie - köszöntött szélesen mosolyogva. - Barbara - mondtam, és megpróbáltam visszamosolyogni rá. Észrevette, hogy nem úgy viselkedem, mint szoktam, de a gondolatot megtartotta magának. Természetesen nem igazán, hiszen itt volt az én kis fogyatékosságom, de hangosan semmit sem mondott ki. A pultra helyeztem a könyveket, amelyeket visszahoztam, és elkezdtem nézegetni az új könyvek polcát. A legtöbbjük arról szólt, hogyan segítsünk önmagunkon. Annak alapján, hogy milyen népszerűek
157
ezek a könyvek, és hányszor vették ki őket, mostanra Bon Temps-ban mindenkinek tökéletesnek kellene lennie. Levettem két új romantikus könyvet és pár krimit, sőt egy sci-fit is, pedig ilyesmit ritkán olvasok. (Úgy gondoltam, az életem sokkal őrültebb, mint bármi, amit egy sci-fi-író megálmodhat.) Miközben egy olyan könyv borítóját nézegettem, amelynek az írójától még semmit sem olvastam, nyikorgást hallottam a háttérben, és tudtam, hogy valaki bejött a könyvtár hátsó ajtaján. Nem figyeltem oda; vannak, akik rendszeresen ott járnak be. Barbara felsikkantott, ezért felnéztem. A férfi, aki mögötte állt, hatalmas volt, legalább két méter, és cérnavékony. Egy nagy kést szegezett Barbara torkának. Egy másodpercig azt hittem, betörő, és elcsodálkoztam, ugyan ki és miért akarna egy könyvtárat kirabolni. A késedelmi díjakért? - Ne sikoltson! - sziszegte összeszorított, hosszú és hegyes foga közül. Megdermedtem. Barbara már túl volt az ijedtségen. Rettegett. De még egy aktív agyat hallottam az épületben. Valaki épp nagyon halkan jön befelé a hátsó ajtón. - Beck nyomozó meg fogja ölni, ha bántja a feleségét - mondtam nagyon hangosan. És határozott bizonyossággal. - Búcsút mondhat az életének. - Nem tudom, ki az, és nem is érdekel - mondta a magas férfi. - Pedig jobb lenne, ha érdekelné, baromarcú szólalt meg Alcee Beck, aki némán lépett a férfi háta mögé. A fegyverét a támadó fejéhez tartotta. - Most pedig elengedi a feleségemet, és eldobja azt a kést.
158
De Hegyes Fog természetesen nem tette meg. Megperdült, nekilökte Barbarát Alcee-nek, és felemelt késsel nekem rontott. Hozzávágtam egy kemény fedelű Nora Robertskötetet, amellyel jól állon találtam. Kinyújtottam a lábam. Hegyes Fog, a könyv súlyától időlegesen elvakítva, megbotlott a lábamban, ahogy reméltem. A saját késébe dőlt, amire viszont nem számítottam. A könyvtárban hirtelen csönd támadt, leszámítva Barbara zihálását. Alcee Beck és én csak bámultuk a férfi alól szivárgó, egyre terjedő vérfoltot. - Izé, ó - nyögtem. - Húú, a francba! - mondta Alcee Beck. - Hol tanultál meg ilyen pontosan dobni, Sookie Stackhouse? - Softballoztam - válaszoltam, mert ez volt a színtiszta igazság. Mint ahogy kitalálhatták, aznap délután elkéstem a munkából. Már eleve sokkal fáradtabb voltam, mint reggel, de úgy gondoltam, kibírom estig. Eddig, kétszer egymás után, a sors közbeszólt, és megakadályozta a meggyilkolásomat. Azt kellett feltételeznem, hogy Hosszú Fogat azért küldték, hogy megöljön, de elszúrta, ahogyan az áljárőr is. Lehet, hogy a szerencsém harmadszorra elfogy; de arra is megvolt az esély, hogy nem. Mennyi a sansza annak, hogy egy vámpír megint felfogja a nekem szánt lövedéket, vagy annak, hogy merő véletlenségből Alcee Beck megjelenik a felesége ebédjével, amelyet otthon felejtett a konyhapulton? Kevés, ugye? De kétszer bejött. Nem számított, a rendőrség hivatalosan mit feltételezett (mivel nem ismertem a pasast, és senki nem 159
mondhatta, hogy ismerem - és Barbarát kapta el, nem engem), mert ezzel Alcee Beck látóterébe kerültem. Ő tényleg jól tudott helyzetet elemezni, és látta, hogy Hosszú Fog rám utazott. Barbara csak azért jött kapóra neki, mert ezzel magára vonhatta a figyelmemet. Alcee ezt sosem fogja megbocsátani nekem, még akkor sem, ha nem az én hibám volt. Különben is, gyanúsan pontosan és erőteljesen hajítottam el azt a könyvet. A helyében én is ugyanígy éreznék. Most, hogy a Merlotte'sban voltam, és fáradt mozdulatokkal végeztem a munkám, azon töprengtem, hova mehetnék, és mit tehetnék, és vajon Patrick Furnan miért hülyült meg. És honnan jött ez a sok idegen? Nem ismertem azt a vérfarkast, aki betörte Maria-Star ajtaját. Ericet egy olyan pasas lőtte meg, aki még csak pár napja dolgozott Patrick Furnan kereskedésében. Hosszú Fogat sem láttam azelőtt, pedig ő elég felejthetetlen figura volt. Az egész helyzetnek az égadta világon semmi értelme sem volt. Hirtelen eszembe jutott valami. Megkérdeztem Samet, telefonálhatok-e, mivel a hozzám tartozó asztalok nyugodtak voltak. Sam bólintott. Egész este fürkésző pillantásokat vetett rám, ami azt jelentette, hogy nemsokára elkap, hogy elbeszélgessünk, de most lélegzetvételnyi szünethez jutottam. Így hát bementem az irodájába, fellapoztam a shreveporti telefonkönyvet, hogy kikeressem Patrick Furnan otthoni számát, és felhívtam. - Halló. Megismertem a hangot. - Patrick Furnan? - kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjam. - Igen. 160
- Miért próbál megölni? - Tessék? Kivel beszélek? - Ó, hagyjuk ezt. Sookie Stackhouse vagyok. Miért csinálja ezt az egészet? Hosszú csend következett. - Csapdába akar csalni? - kérdezte végül. - Hogyan? Azt hiszi, hogy lehallgatják a hívást? Tudni akarom, miért. Soha nem ártottam magának. És nem is járok Alcide-dal. De megpróbál kiiktatni, mintha bármi hatalmam volna. Megölte szegény Maria-Start. Megölte Christine Larrabee-t. Mire ez az egész? Én nem vagyok fontos. - Komolyan azt hiszi, hogy én vagyok mindezek mögött? - kérdezte Patrick Furnan lassan. - Hogy megölöm a falka női tagjait? Hogy megpróbálom magát megölni? - Igen, pontosan azt. - De nem én vagyok az. Maria-Starról olvastam. Christine Larrabee meghalt? - szinte rémültnek hangzott. - Igen - mondtam, és a hangom épp olyan bizonytalanul csengett, mint az övé. - És valaki kétszer megpróbált engem is megölni. Attól tartok, a végén egy teljesen ártatlan ember kerül a kereszttűzbe. És természetesen én nem akarok meghalni. - Tegnap eltűnt a feleségem - mondta Furnan. A hangja akadozott a bánattól és a rettegéstől. És a haragtól. - Alcide elvitte, és az a rohadék meg fog fizetni ezért. - Nem Alcide tette - tiltakoztam. (Nos, elég biztos voltam benne, hogy Alcide nem tenne ilyet.) - Azt akarja mondani, hogy nem maga rendelte el, hogy megtámadják Maria-Start és Christine-t? És engem?
161
- Azt. Miért a nőket céloznám meg? Soha nem akarnánk tisztavérű nőstény vérfarkasokat megölni. Leszámítva talán Amandát - tette hozzá Furnan kevéssé diplomatikusan. - Ha megölnénk valakit, akkor azok a férfiak lennének. - Azt hiszem, le kellene ülniük Alcide-dal beszélgetni. Nincs nála a maga felesége. Viszont azt hiszi, hogy maga megőrült és megtámadja a nőket. Hosszú csend volt a válasz. - Azt hiszem, igaza van a beszélgetés ügyében mondta -, hacsak nem kitalálta ezt az egészet, mert ezzel olyan helyzetbe hozna, hogy Alcide megölhet. - Én is szeretném megélni a következő hetet. - Rendben, beleegyezem, hogy Alcide-dal találkozzam, ha maga is ott lesz, és megesküszik, hogy mindkettőnknek elmondja, mit gondol a másik. A falka barátja, az egész falkáé. Most segíthet nekünk. Patrick Furnan annyira meg akarta találni a feleségét, hogy még arra is hajlandó volt, hogy higgyen nekem. A már bekövetkezett halálesetekre gondoltam. Aztán azokra a halálesetekre, amelyek be fognak következni, beleértve talán az enyémet is. Eltöprengtem, mi a fene folyhat itt. - Megteszem, ha maga és Alcide is fegyvertelenül ülnek le - mondtam. - Ha igaz, amire gyanakszom, akkor egy közös ellenséggel állnak szemben, aki el akarja érni, hogy maguk szépen legyilkolják egymást. - Ha az a fekete szőrű rohadék belemegy, akkor benne vagyok - mondta Furnan. - Ha Alcide-nál van a feleségem, jobb, ha egy haja szála sem görbül Libbynek,
162
és jobb, ha Alcide magával hozza. Különben az élő istenre esküszöm, szétszaggatom. - Értettem. És mindent megteszek, hogy Alcide is megértse. Átmegyünk magához - tettem hozzá, és tiszta szívből reméltem, hogy az igazat mondtam.
163
9. fejezet
Még aznap, éjnek évadján került sor a nagy találkozóra. És önként léptem a farkasverembe. Mert nem vagyok normális. Több, gyors egymásutáni telefonhívással Alcide és Furnan kidolgozta, hol találkozunk. Lelki szememmel már láttam is, ahogy leülnek egy asztalhoz, a főhadnagyuk közvetlenül mögöttük, és megbeszélik az egész helyzetet. Mrs. Furnan előkerül, és újra együtt a család. Mindenki elégedett lesz, vagy legalábbis sokkal kevésbé ellenséges. És én ott sem vagyok. Ehelyett ott álltam egy elhagyatott irodakomplexum mellett Shreveportban, ugyanott, ahol a falkavezér-viadal is történt. Legalább Sam velem jött. Sötét volt, és hűvös, a szél a vállam felett lobogtatta a hajam. Egyik lábamról a másikra álltam, alig vártam, hogy ennek az egésznek vége legyen. Habár Sam nem mocorgott annyit, mint én, láttam, hogy ő is ugyanígy érez. Az én hibám volt, hogy ő is itt volt velem. Amikor annyira érdekelni kezdte, hogy mi fortyog vérfarkaskörökben, el kellett mondanom. Végül is, ha valaki belépett volna a Merlotte's ajtaján, és megpróbált 164
volna lelőni, nem árt, ha Sam tudja, hogy miért van tele a kocsmája lyukakkal. Keserű vitába keveredtem vele, amikor közölte, hogy velem tart, de aztán csak itt voltunk mindketten. Talán csak hazudtam magamnak. Talán egyszerűen azt szerettem volna, ha velem van egy barátom, valaki, aki határozottan az én oldalamon áll. Talán csak féltem. Tulajdonképpen ez utóbbihoz nem is kell a „talán". Csípős volt az éjszakai levegő, ezért mindketten vízálló kapucnis kabátot viseltünk. Nem mintha szükség lett volna a kapucnira, de ha tovább hűl a levegő, hálásak leszünk érte. Az elhagyott irodaház ott nyújtózkodott előttünk a komor némaságban. Az egyik vállalat rakodóállásába húzódtunk, ahová hatalmas szállítmányok szoktak érkezni. A lehúzható nagy fémajtók, ahol a teherautókat kipakolták, nagy, fényes szemként meredtek ránk a megmaradt biztonsági lámpák fényében. Ami azt illeti, aznap éjjel egy csomó nagy, fényes szem vett minket körül. A Cápák és a Rakéták épp tárgyaltak. Ó, elnézést, ez nem a West Side Story. A Furnan-féle vérfarkasok és az Herveaux-féle vérfarkasok tárgyaltak. A két oldal talán egyetértésre jut, talán nem. És az ütközőponton ott áll Sam, az alakváltó és Sookie, a gondolatolvasó. Ahogy éreztem a vérfarkasagyak nehéz, vörös lüktetését északról és délről közeledve, odafordultam Samhez, és szívem mélyéből így szóltam: - Nem lett volna szabad hagynom, hogy velem gyere. Ki sem kellett volna nyitnom a számat. - Rászoktál, hogy nem mondasz el nekem dolgokat, Sookie. Szeretném, ha elmondanád, mi van 165
veled. Főleg, ha veszélyről van szó. - Sam aranyvörös haja csak úgy csapdosott a feje körül az épületek közötti erős légáramban. Még soha ennyire nem éreztem, mennyire más, mint a többiek. Sam ritka és valódi alakváltó. Bármivé át tudott változni. Legjobban kutya szeretett lenni, mert a kutyák megszokott állatok, barátságosak, és az emberek nem nagyon szoktak rájuk lőni. Belenéztem kék szemébe, és láttam a vadságot benne. - Itt vannak - mondta, és orrát a szélbe tartotta. A két csoport három-három méterre állt meg tőlünk, és eljött az idő, hogy összpontosítsak. A tömegben észrevettem az új Furnan-farkasokat, ez a csapat időközben megnövekedett. Cal Myers, a nyomozó is köztük volt. Furnan elég bevállalósnak tűnt, ha úgy döntött, Calt is idehozza, amikor a férfi az ártatlanságát bizonygatta. Felismertem azt a tizenéves lányt is, akit Furnan magáévá tett a győzelmi ünnepségen, miután legyőzte Jackson Herveaux-t. Ma este a lány millió évvel idősebbnek tűnt. Alcide csoportjába tartozott a vörös hajú Amanda, aki komoly arccal felém biccentett, és még néhány vérfarkas, akivel akkor találkoztam a Kutyaszőrben, amikor Quinn-nel elmentünk oda. A vézna lány, aki akkor vörös bőrfűzőt viselt, most ott állt közvetlenül Alcide mögött, és egyszerre volt végtelenül izgatott és mélységesen riadt. Nagy meglepetésemre, Dawson is eljött. Mégsem volt olyan magányos farkas, mint ahogyan azt állította. Alcide és Furnan kilépett a falkatagok sorából. Ez volt az eszmecsere vagy tárgyalás, vagy fogalmam sincs, mi a neve, megbeszélt menete: odaállok 166
Furnan és Alcide közé, és mindkét vérfarkasvezér megfogja a kezem. Én leszek a halandó hazugságvizsgáló, míg beszélnek. Megesküdtem, hogy felfedem, ha bármelyikük is hazudik, legalábbis a legjobb tudásom szerint. Tudok ugyan olvasni mások gondolatában, de az elme csalóka és ravasz, vagy csupán áthatolhatatlan. Még sosem csináltam ilyesmit, és imádkoztam, hogy a képességem ma különösen megbízható legyen, és bölcsen használjam fel, hogy segíthessek véget vetni a vérontásnak. Alcide mereven közeledett felém, az arca kemény, a tekintete vad volt a biztonsági lámpák fényében. Most vettem észre, hogy lefogyott és megöregedett. Fekete hajában ősz szálak jelentek meg, amelyek még nem voltak ott, amikor az apja élt. Patrick Furnan sem festett túl jól. Mindig is hajlamos volt pocakot ereszteni, és most úgy nézett ki, mint aki jó öt-tíz kilót magára szedett. Nem tett jót neki a falkavezérség. És a felesége elrablása okozta sokk nyomot hagyott az arcán. Olyat tettem, amit sosem hittem volna, hogy egyszer megteszek. Kinyújtottam felé a jobb kezem. Megfogta, és a gondolatainak folyama azonnal átáradt rajtam. Még zavaros vérfarkasagyában is könnyű volt eligazodni, mert annyira összpontosított. Bal kezemet Alcide felé nyújtottam, és ő erősen megszorította. Egy hosszú percig úgy éreztem, a víz alá nyomtak. Aztán nagy erőfeszítés árán mindkettejüket egy áramlatba tereltem, hogy ne fuldokoljam a gondolataikban. Hangosan könnyű lett volna hazudniuk, de gondolatban már korántsem egyszerű. Legalábbis következetesen nem. Lehunytam a szemem. Érmefeldobással döntötték el, hogy Alcide kezd. 167
- Patrick, miért ölted meg az asszonyomat? - A szavak mintha feltépték volna Alcide torkát. - Fajtiszta vérfarkas volt, és olyan gyengéd, amilyen gyengéd egy vérfarkas csak lehet. - Sosem adtam parancsba egyik emberemnek sem, hogy bárkit is megöljön a tieid közül - mondta Patrick Furnan. Olyan fáradtnak hangzott, mint aki alig bír megállni a lábán, és a gondolatai is hasonló lassúsággal hömpölyögtek: lassan, elgyötörten, abban a mederben, amelyet Furnan maga vájt a saját agyában. Könnyebb volt olvasnom a gondolataiban, mint az Alcide-éiban. Őszintén beszélt. Alcide erősen figyelt, majd megszólalt. - Megkértél bárkit is a falkádon kívül, hogy ölje meg Maria-Start, Sookie-t és Mrs. Larrabee-t? - Sosem adtam parancsba, hogy bárkit is megöljenek közületek, soha - mondta Furnan. - Elhiszi - mondtam. Sajnos Furnan nem fogta be a száját. - Gyűlöllek - folytatta pont olyan fáradtan, mint az imént. - Örülnék, ha egy kocsi átgázolna rajtad. De nem öltem meg senkit. - Ezt is elhiszi - mondtam, talán egy kicsit szárazon. Alcide újabb kérdést szegezett neki. - Hogyan állíthatod, hogy ártatlan vagy, amikor Cal Myers ott áll a falkád soraiban? Megkéselte és megölte Maria-Start. Furnan mintha összezavarodott volna. - Cal Myers nem volt ott - mondta. - Hiszi, amit mond - mondtam Alcide-nak, majd Furnan felé fordultam. - Cal ott volt, és meggyilkolta 168
Maria-Start. - Habár nem mertem lazítani a figyelmemen, hallottam, hogy suttogás támad Cal Myers körül, és láttam, hogy Furnan vérfarkasai ellépnek a nyomozó mellől. Furnan következett a kérdéseivel. - A feleségem - nyögte elbicsakló hangon. - Miért pont őt? - Nem raboltuk el Libbyt - mondta Alcide. - Soha nem rabolnék el nőket, főleg nem egy vérfarkas asszonyt, akinek kicsinye van. Soha senkinek nem is adnám parancsba. Furnan elhitte. - Nem Alcide tette, és nem is parancsolta senkinek. Alcide azonban heves gyűlöletet érzett Patrick Furnan iránt. Furnannek nem kellett megölnie Jackson Herveaux-t a viadal végén, de mégis végzett vele. Jobbnak látta úgy kezdeni a vezérségét, hogy kiiktatja az ellenfelét. Jackson soha nem fogadta volna el az uralmát, és éveken át tüske lett volna az oldalában. Mindkét oldalról özönlöttek felém a gondolatok, olyan erős hullámokban, hogy belesajdult a fejem. Rájuk szóltam. - Higgadjanak le, mindketten! Éreztem, hogy Sam ott van mögöttem, éreztem a melegét, a gondolatát. - Sam, ne érints meg, rendben? Megértette, és arrább lépett. - Egyik fél sem ölt meg senkit azok közül, akik meghaltak. És egyik fél sem parancsolt ilyet. Már amennyire meg tudom mondani. - Add át nekünk Cal Myerst, hogy kivallassuk szólalt meg Alcide. 169
- Akkor hol a feleségem? - üvöltötte Furnan. - Meghalt, és nincs többé - hallatszott egy tiszta hang. - És készen állok átvenni a helyét. Cal az enyém. Mindannyian felnéztünk, mert a hang az épület lapos tetejéről jött. Négy vérfarkas állt odafent, és a barna hajú nő, ő beszélt az imént, a tető széléről nézett le ránk. Értett a színpadias hatáskeltéshez, ezt el kell ismernem. A nőstény vérfarkasok nagy hatalommal és tekintéllyel bírnak, de nem falkavezérek... soha. Ez a nő egyértelműen hatalmas volt, és ura a helyzetnek, noha csupán százhatvan centi lehetett. Készen állt az átváltozásra, ami annyit tesz, hogy meztelen volt. Vagy talán meg akarta mutatni Alcide-nak és Furnannek, hogy mit kapnának. Elég sokat, mennyiségben és minőségben egyaránt. - Priscilla - mordult fel Furnan. Ez annyira valószerűtlen névnek tűnt egy vérfarkas számára, hogy azon kaptam magam, elmosolyodom, ami a jelen körülmények között nem volt a legjobb ötlet. - Ismered - fordult Alcide Furnan felé. - Ez is a terved része? - Nem - válaszoltam helyette. Az agyam csak úgy hánykolódott a gondolatokon, amelyeket ki tudtam venni, míg sikerült lehorgonyoznom az egyiken. - Furnan, Cal az ő teremtménye - mondtam. - Cal elárult téged. - Úgy gondoltam, ha elkapok egy-két kulcsfontosságú szukát, akkor ti ketten megölitek egymást - szólalt meg Priscilla. - Kár, hogy nem jött össze. - Ki ez? - kérdezte megint Alcide Furnant.
170
- Arthur Hebertnek, St. Catherine megye falkavezérének az asszonya. - St. Catherine lent volt délen, keletre New Orleanstól. A Katrina csúnyán megtépázta. - Arthur meghalt. Nincs többé otthonunk - mondta Priscilla Hebert. - A tiéteket akarjuk. Nos, ez elég egyértelmű volt. - Cal, miért tetted? - kérdezte Furnan a főhadnagyát. Calnak addig kellett volna valahogy feljutnia a tetőre, míg megtehette. A Furnan-farkasok és az Herveaux-farkasok már körbeállták. - Cal az öcsém - kiáltotta Priscilla. - Jobb, ha egy szőrszála sem görbül! A nő hangjában kétségbeesés csengett, ami az imént még nem volt benne. Cal bánatosan nézett fel a testvérére. Rádöbbent, mennyire szorult helyzetbe került, és biztos voltam benne, jobb szeretné, ha a nővére elhallgatna. Ez volt az utolsó gondolata. Furnan karjáról hirtelen eltűnt az ing, és csupa szőr lett. Hatalmas erővel vetette magát hajdani csatlósára, és kibelezte. Alcide karmos keze letépte Cal fejének hátulját, amint az áruló a földre hanyatlott. Cal vére vastag sugárban spriccelt rám. Hátam mögött Samben már bizsergett az erő a közelgő átváltozása miatt, amelyet a feszültség, a vérszag és az én akaratlan sikoltásom idézett elő. Priscilla Hebert dühödten és fájdalmasan üvöltött fel. Embertől idegen kecsességgel ugrott le a tetőről, le a parkolóba, utána a bérencei (vagy vérencei?). Elkezdődött a háború.
171
Sammel odaverekedtük magunkat a shreveporti farkasok közé. Ahogy Priscilla falkája mindkét oldalról körbevett bennünket, Sam megszólalt. - Át fogok változni, Sookie. El nem tudtam képzelni, mi haszna lehetne egy skót juhászkutyának ebben a helyzetben, de így szóltam: - Rendben, főnök. - Sam fanyarul rám mosolygott, gyorsan levetkőzött, és összegörnyedt. Körülöttünk az összes vérfarkas ezt tette. A csípős éjszakai levegő megtelt a szörcsögő hangokkal, mintha vastag, ragacsos folyadékban köveket kavargattak volna, ez a hang kíséri az ember állattá változását. Hatalmas farkasok egyenesedtek fel és rázták meg magukat körülöttem; felismertem Alcide-ot és Furnant farkas alakban. Megpróbáltam megszámolni a farkasokat a hirtelen egyesült falkában, de olyan sebesen kavarogtak, ahogy csatasorba álltak, hogy képtelenség volt követnem őket. Megfordultam, hogy megpaskoljam Samet, de egy oroszlán állt mellettem. - Sam - suttogtam, mire az oroszlán felüvöltött. Egy hosszú pillanatra mindenki megdermedt. A shreveporti farkasok először épp annyira megriadtak, mint a St. Catherine-iak, de aztán mintha felfogták volna, hogy Sam az ő oldalukon áll, és izgatott csaholásuk csak úgy visszhangzott az üres épületek között. Aztán elkezdődött a harc. Sam igyekezett körülvinni engem, ami lehetetlennek bizonyult, de azért nagyvonalú gesztus volt. Fegyvertelen halandóként gyakorlatilag tehetetlen voltam ebben a küzdelemben. Nagyon kellemetlen érzés
172
volt - ami azt illeti, borzalmas érzés. Én voltam a leggyengébb mind között. Sam fenséges volt. Hatalmas mancsa ide-oda csapott, és amikor eltalált egy farkast, az összerogyott. Úgy táncoltam ide-oda, mint egy tébolyult kobold, megpróbáltam nem útban lenni. Képtelenség volt mindent figyelemmel követni. Egyszerre több St. Catherine-i farkas rontott neki Furnannek, Alcide-nak és Samnek, míg test test elleni viadalok folytak körülöttünk. Rájöttem, hogy ezeknek a csoportoknak az a feladatuk, hogy kiiktassák a vezetőket, és tudtam, hogy emögött rengeteg szervezés áll. Priscilla Hebert nem vette számításba, hogy az öccsét ilyen hamar elkapják, de ez cseppet sem hátráltatta. Mintha senki ügyet sem vetett volna rám, hiszen nem jelentettem veszélyforrást. De minden esély megvolt arra, hogy feldöntenek a dulakodó harcosok, és ugyanolyan súlyosan megsérülök, mintha célpont lettem volna. Priscilla, immár szürke farkasként, nekiment Samnek. Azt hiszem, azzal akarta bebizonyítani, hogy bárkinél merészebb, hogy nekitámadt a legnagyobbnak és legveszélyesebbnek. De Amanda beleharapott Priscilla hátsó lábába, amikor átvágott a kavarodáson. Priscilla válaszként hátrafordult, és rávicsorgott a kisebb farkasra. Amanda elszökkent, és amikor Priscilla megfordult, hogy folytassa az útját, Amanda nagyot ugrott, és ismét megharapta a lábát. Mivel Amanda harapása elég erős volt ahhoz, hogy csontot törjön, ez több volt, mint bosszantó, azért Priscilla teljes erővel visszatámadt. Mielőtt annyit gondolhattam volna, hogy ó, nem!, Priscilla acél állkapcsával elkapta Amandát, és kitekerte a nyakát. 173
Ahogy ott álltam elborzadva, Priscilla a földre hajította Amanda testét, majd megperdült, és Sam hátára ugrott. Sam csak rázta magát, rázta, de Priscilla belemélyesztette a szemfogát a főnököm vállába, és nem eresztette. Valami elszakadt bennem, ahogy Amanda gerincében az ideg. Minden józanságomat elvesztettem, a levegőbe ugrottam, mintha én is farkas lennék. Hogy ne csússzam le a dobálódzó állatról, átkaroltam Priscilla nyakát, és a lábammal átfogtam a derekát, majd addig szorítottam a karommal, míg szinte már magamat öleltem. Priscilla nem akarta elengedni Samet, ezért ideoda dobálta magát, hogy leessem a hátáról. De úgy kapaszkodtam bele, mint egy gyilkos hajlamú majom. Végül el kellett engednie Sam nyakát, hogy leszámoljon velem. De én egyre jobban szorítottam, ő pedig megpróbált belém harapni, de nem tudott rendesen hátrafordulni, hogy elérjen, hiszen a hátán voltam. Ám eléggé meg tudott tekeredni ahhoz, hogy a szemfogával végigszántson a lábamon, de nem tudott belém marni. Alig érzékeltem a fájdalmat. Még erősebben szorítottam, habár a karom már pokolian fájt. Ha egy hajszálnyit is engedek, Amanda sorsára jutok. Habár mindez hihetetlenül gyorsan történt, úgy éreztem, mintha már emberemlékezet óta próbálnám ezt a nőt (farkast) megölni. Nem azt gondoltam magamban, hogy „dögölj meg, dögölj meg!"; csak azt akartam, hogy hagyja abba, amit csinál, de a rohadt életbe, csak nem hagyta abba! Egyszer csak újabb fülsüketítő üvöltés hallatszott, és hatalmas fogak villantak pár centire a karomtól. Megértettem, hogy el kell engednem Priscillát, és abban a pillanatban, amikor a szorításom enyhült, 174
leestem a farkasról, végiggurultam a járdán, és összegörnyedve, jóval arrább tértem magamhoz. Pukkanás hallatszott, és ott állt felettem Claudine. Trikóban és pizsamanadrágban érkezett, a haja, akár a szénaboglya. Csíkos lába között láttam, amint az oroszlán szinte leharapja a farkas fejét, majd undorral kiköpi. Aztán megfordult, hogy végignézzen a parkolón, keresve az újabb fenyegetést. Az egyik farkas ráugrott Claudine-ra. Ő azonban teljesen éber volt. Míg az állat a levegőben volt, Claudine elkapta a fülénél fogva. Meglendítette, az állat lendületét kihasználva. Olyan könnyedén hajította el az óriási farkast, ahogy egy csavargó a sörösdobozt, és az állat nagy csattanással nekivágódott a rakodóplatónak, ami elég végzetes következménnyel járt a számára. A csata sebessége és végkifejlete teljesen hihetetlen volt. Claudine terpeszállásban maradt, és nekem is volt annyi eszem, hogy nem mozdultam. Ami azt illeti, kimerültem, féltem, és egy kicsit véres is voltam, habár egyedül a lábamon lévő vörös foltról gondoltam, hogy a saját vérem. A küzdelem akármilyen rövid ideig tart, elképesztő sebességgel tudja felemészteni a test tartalékait. Legalábbis a halandók esetében. Claudine elég virgoncnak tűnt. - Gyerünk, szőrsegg! - visította, és mindkét kezével intett a vérfarkasnak, aki hátulról osont felé. Anélkül, hogy a lába megmozdult volna, hátrafordult, ami teljességgel lehetetlen lett volna egy hétköznapi halandó számára. A vérfarkas nekilendült, és pontosan ugyanabban az elbánásban részesült, mint a falkatársa. Amennyire meg tudtam mondani, Claudine még csak nem is zihált. A szeme kitágult és a szokottnál sokkalta 175
áthatóbb volt, ahogy lazán megrogyasztott térddel állt, készen a következő bevetésre. Újabb üvöltés, ugatás, vonyítás és fájdalomsikoly hallatszott, és olyan levegőbe hasító hangok, amelyeket inkább nem is akartam felfogni. Még nagyjából öt percig dúlt a harc, majd elhaltak a hangok. Claudine egész idő alatt még csak felém sem pillantott, mert a testemet védte. Amikor rám nézett, összerezzent. Ezek szerint rosszul néztem ki. Elkéstem - mondta, és mellém lépett. Lehajolt, és megfogtam kinyújtott kezét. A következő pillanatban már talpon voltam. Megöleltem. Nem csupán meg akartam ölelni, hanem szükségem is volt rá. Claudine-nak mindig csodás illata volt, és a teste furcsamód sokkal feszesebb, mint az emberi test. Úgy látszott, örül, hogy ő is megölelhet; még egy hosszú percig álltunk ott egymásba kapaszkodva, míg visszanyertem a lelki egyensúlyomat. Aztán felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, és előre rettegtem, hogy mit fogok látni. A bundás elesettek kupacokban hevertek körülöttünk. Sötét foltok a kövezeten, amelyek nem olajcseppek voltak. Itt is, ott is egy-egy összemocskolt farkas szaglászott a holttestek között valakit keresve. Az oroszlán pár méterrel odább összegörnyedve lihegett. Vér csorgott a bundáján. A vállán seb tátongott, amelyet Priscilla ejtett rajta. A hátán is egy harapás. Azt sem tudtam, hirtelen mit tegyek. - Köszönöm, Claudine mondtam, és megcsókoltam az arcát. - Nem tudok mindig így megjelenni figyelmeztetett Claudine. - Ne vedd készpénznek az automatikus mentést! 176
- Valami tündérriasztó gomb van belém építve? Honnan tudod, mikor kell jönnöd? - Láttam, hogy nem fog válaszolni. - Mindegy, nagyra értékelem a mentőakciót. Hé, gondolom, tudsz róla, hogy találkoztam a dédnagyapámmal - fecsegtem. Annyira örültem, hogy éltem. Meghajtotta a fejét. - A herceg a nagyapám - mondta. - Ó - nagyot néztem. - Ezek szerint rokonok vagyunk? Lenézett rám, a szeme tiszta volt, sötét és nyugodt. Nem úgy nézett ki, mint aki épp az imént ölt meg két farkast, mégpedig olyan gyors egymásutánban, mintha csak csettintett volna. - Igen - válaszolta. - Azt hiszem, azok vagyunk. - És hogy hívod? Papinak? Nagyapónak? - Uramnak. - Ó... Odább lépett, hogy megnézze a farkasokat, akiket elhajított (egészen biztos voltam benne, hogy még mindig halottak), ezért odamentem az oroszlánhoz. Leguggoltam mellé, és átöleltem a nyakát. Felmordult. Gépiesen megvakargattam a fejét és a füle mögött, ahogy Bobot is szoktam. A morgás felerősödött. - Sam - mondtam. - Annyira köszönöm. Az életemet köszönhetem neked. Mennyire súlyosak a sebeid? Miben segíthetek? Sam felsóhajtott. Fejét a földre tette. - Fáradt vagy? Egyszer csak a levegő elkezdett körülötte rezegni, ezért elhúzódtam tőle. Tudtam, mi következik. Pár másodperccel később egy ember hevert mellettem, nem 177
pedig egy állat. Aggódva mértem végig, és láttam, hogy a sebei még mindig megvannak, de sokkal kisebbek, mint amikor oroszlán alakban volt. Minden alakváltó gyorsan gyógyult. Elég sokat elmondott arról, mennyire megváltozott az életem, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonítottam annak, hogy Sam anyaszült meztelen. Ezen már rég túljutottam - ami nagy szerencse, mert egy csomó test hevert körülöttem. A holttestek is ugyanúgy kezdtek visszaváltozni, mint a sebesült farkasok. Sokkal könnyebb volt farkas alakban látni őket. Cal Myers és a nővére, Priscilla meghalt, ahogy a két vérfarkas is, akiket Claudine vett kezelésbe. Amanda is halott volt. A sovány lány, akivel a Kutyaszőrben találkoztam, még élt, habár súlyos sérülést szerzett a combján. Amanda csaposát is felismertem; sértetlennek tűnt. Tray Dawson az egyik töröttnek tűnő karját fogta. Patrick Furnan a halott és sebesült farkasok gyűrűjében hevert, mindannyian Priscilla farkasai voltak. Némi nehézség árán átvágtam a sebesült, véres testek között. Amikor lekuporodtam Furnan mellé, éreztem, hogy minden szempár, akár farkashoz, akár halandóhoz tartozik, rám szegeződik. Ujjamat a nyakára tettem, de semmi. Megnéztem a csuklóján is. Sőt még a kezemet is a mellkasára tettem. Semmi mozgás. - Meghalt - mondtam, és azok, akik még farkas alakban voltak, felvonyítottak. De sokkal zavarba ejtőbb volt a vonyítás azoknak a vérfarkasoknak a torkából, akik már visszaváltoztak emberré. Alcide odavánszorgott mellém. Többé-kevésbé sértetlennek tűnt, habár a mellkasán a szőr ragacsos volt a vértől. Elhaladt a legyilkolt Priscilla mellett, és belerúgott. Rövid időre letérdelt Patrick Furnan mellé, 178
fejét meghajtotta, mintha tisztelegne a holttestnek. Aztán felállt. Sötét, vad, eltökélt erő sugárzott belőle. - Én vagyok ennek a falkának a vezére! - mondta tökéletes bizonyossággal a hangjában. Kísérteties csend telepedett ránk, míg az életben maradt farkasok felfogták, amit hallottak. - Most menned kell - mondta Claudine nagyon csendesen közvetlenül a hátam mögül. Akkorát ugrottam, mint egy megriadt nyúl. Egészen megbabonázott Alcide szépsége, az a primitív vadság, amely áradt belőle. - Mi van? Miért? - Meg fogják ünnepelni a győzelmüket és az új falkavezér beiktatását. A sovány lány ökölbe szorította a kezét, és lesújtott az egyik elesett - de még mindig vergődő ellenség koponyájára. A csontok borzasztó reccsenéssel törtek el. Körülöttem mindenütt elkezdődött a legyőzött vérfarkasok kivégzése, legalábbis azoké, akik súlyosan megsebesültek. Hárman térden odakúsztak Alcide elé, fejüket félredöntve. Kettő közülük nő volt. A harmadik egy kamasz fiú. Megadásuk jeléül odatartották torkukat. Alcide nagyon izgatott volt. Egész testében. Eszembe jutott, Patrick Furnan hogyan ünnepelte meg, amikor falkavezér lett. Nem tudtam, hogy Alcide most majd meghágja, vagy megöli-e a foglyokat. Mély levegőt vettem, hogy felkiáltok. Nem tudom, mit mondtam volna, ha Sam piszkos keze nem tapad a számra. Ránéztem, mérgesen és kétségbeesetten, mire ő vadul megrázta a fejét. Hosszan a szemembe nézett, hogy biztos legyen benne, most már csöndben maradok, majd elvette a kezét. Átkarolta a derekamat, és hirtelen a másik irányba fordított. Claudine mögöttünk lépdelt, ahogy Sam 179
gyorsan elvezetett a parkolóból. A előreszegeztem. Igyekeztem nem figyelni a hangokra.
180
szememet
10. fejezet
Sam mindig tartott a furgonjában pótruhát, amelyet most magától értődő mozdulatokkal vett magára. - Visszafekszem aludni - mondta Claudine, mintha csak azért kelt volna fel, hogy kiengedje a macskát, vagy kimenjen vécére, és egyszer csak, pukk, eltűnt. - Majd én vezetek - ajánlkoztam, mert Sam megsérült. Odaadta a kulcsot. Némán indultunk el. Nagy erőfeszítésembe telt felidéznem az útvonalat, hogy visszajussunk a Bon Temps felé vezető autópályára, mert még mindig több szinten is sokkos állapotban voltam. - Ez teljesen természetes reakció a csatára szólalt meg Sam. - Feltámad a vágy. Óvatos voltam, oda se néztem Sam ölébe, hogy őbenne is feltámadt-e a vágy. - Igen, tudom. Mostanra már elég sok harcot láttam. Túl sokat. - Különben is, Alcide végül falkavezéri pozícióba emelkedett. - Még egy ok, amiért „boldog" lehetek. 181
- De ezt a hülye csatát csak azért vállalta fel, mert Maria-Star meghalt. - Szóval túlságosan bánatosnak kellene lennie ahhoz, hogy az ellensége halála feletti ünneplésre gondoljon, legalábbis én így láttam. - Azért vállalta fel ezt a hülye csatát, mert megfenyegették - jegyezte meg Sam. - Tényleg ostobaság volt Alcide és Furnan részéről, hogy nem ültek le megbeszélni a dolgokat, még mielőtt idáig fajult volna a helyzet. Sokkal korábban is rájöhettek volna, mi folyik itt. Ha nem győzted volna meg őket, akkor Priscilla még mindig vígan tizedelné a soraikat, és a végén egymásnak estek volna. A javát már így is elvégezték Priscilla Hebert helyett. Elegem volt a vérfarkasokból, az erőszakosságukból és a makacsságukból. - Sam, miattam mentél keresztül az egészen. Rettenetesen érzem magamat emiatt. Meghaltam volna, ha te nem vagy ott. Rengeteggel tartozom. És nagyon sajnálom. - Az, hogy életben maradj - mondta Sam -, nagyon fontos nekem. - Majd lehunyta a szemét, és az út hátralévő részét végigaludta. Amikor visszaértünk a lakókocsijához, segítség nélkül felbicegett a lépcsőn, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy kicsit elhagyottnak éreztem magam, és nem kicsit bánatosnak. Beszálltam a saját kocsimba, és hazahajtottam. Azon töprengtem, hogy az éjjel történteket hogyan egyeztethetem össze az életfelfogásommal. Amelia és Pam a konyhában ült. Amelia teát készített és Pam hímezgetett. A keze szinte repült, ahogy a tű átdöfte az anyagot, és nem is tudtam, mi a
182
meglepőbb, az, hogy milyen ügyes, vagy az, hogy ezzel tölti a szabadidejét. - Hol jártatok Sammel? - kérdezte Amelia széles mosollyal az arcán. - Úgy nézel ki, mint akit a kutya szájából rángattak ki. - Aztán alaposabban szemügyre vett, és felkiáltott. - Mi történt, Sookie? Még Pam is letette a kézimunkát, és komoly arccal felém fordult. - Büdös vagy - mondta. - Vér- és háborúszagod van. Végignéztem magamon, és láttam, milyen borzalmasan festek. A ruhám véres, szakadt és mocskos volt, a lábam is fájt. Eljött az elsősegély ideje, és Amelia nővér és Pam nővér ennél gondosabb kezelést nem is nyújthatott volna. Pam egy kicsit izgalomba jött a seb miatt, de rendes vámpírhoz méltón visszafogta magát. Tudtam, hogy mindent elmond majd Ericnek, de egyszerűen nem érdekelt. Amelia gyógyító bűbájt olvasott a lábamra. Nem a gyógyítás az erőssége, jegyezte meg szerényen, de a bűbáj segített egy kicsit. A lábam már nem lüktetett. - Nem félsz? - kérdezte Amelia. - Egy vérfarkas harapott meg. Mi van, ha elkaptad? - Nehezebb elkapni, mint a legtöbb fertőző betegséget - mondtam, mert már szinte mindenféle vérfajhoz tartozó lényt megkérdeztem arról, mennyi az esélye, hogy az állapot harapás útján terjedne. Végtére is nekik is vannak orvosaik. És kutatóik. - A legtöbb embert többször is meg kell harapni, az egész testén, hogy elkapja, és még akkor sem biztos. - Ez nem olyan, mint a nátha vagy a meghűlés. Különben is, ha rögtön utána kitisztítod a sebet, a megfertőződés esélye erőteljesen 183
csökken. Egy palack vizet öntöttem a lábamra, mielőtt beszálltam volna a kocsiba. - Szóval nem félek, de fáj, és szerintem heg marad utána. - Eric nem fog örülni - mondta Pam előzékeny mosollyal. - A vérfarkasok miatt veszélybe sodortad magad. Tudod, hogy kevésre tartja őket. - Ja, ja, ja - dörmögtem, és egy cseppet sem érdekelt. - Bekaphatja. Pam felderült. - Ezt elmondom neki. - Miért szereted ennyire piszkálni? - kérdeztem, és rádöbbentem, hogy egészen lelassultam a kimerültség miatt. - Még soha nem volt annyi munícióm, hogy piszkálhassam - válaszolta, és akkor ő és Amelia már ott sem voltak a szobámban, otthagytak áldott magányomban az ágyon. De éltem. Végül elaludtam. Másnap reggel felemelő érzés volt zuhanyozni. Ha értékelnem kéne, akkor életem legnagyszerűbb zuhanyzásai között ez legalább a negyedik lett volna. (A legjobb az volt, amikor Erickel zuhanyoztam, és arra azóta sem tudok úgy gondolni, hogy bele ne borzonganék.) Tisztára csutakoltam magam. A lábam egészen jól nézett ki, és annak ellenére, hogy mindenem fájt, mert a ritkán használt izmaimat meghúztam, úgy éreztem, elkerültünk egy katasztrófát és győzelmet arattunk a gonosz felett, vagy legalábbis félgyőzelmet. Ahogy ott álltam a csobogó meleg vízben és a hajamat öblítettem, elgondolkodtam Priscilla Heberten. Amennyire megítélhettem, minimum az történt, hogy helyet keresett jogfosztott falkájának, és addig kutatott, míg nem talált egy gyenge területet, ahol megvethette a 184
lábát. Talán ha esdekelve jött volna Patrick Furnanhez, akkor a férfi örömmel nyújtott volna otthont a falkájának. A falkavezérséget azonban sosem adta volna át. Furnan megölte Jackson Herveaux-t, hogy ezt a helyet megszerezze, szóval biztos, hogy nem egyezett volna bele semmiféle közös vezetésbe Priscillával - még akkor sem, ha a farkastársadalom ezt megengedte volna, amit kétlek, főképp Priscilla mint ritka nőstény falkavezér státusát tekintve. Nos, most már nem az. Elméletben csodáltam az erőfeszítést, amit tett, hogy új otthont teremtsen a farkasainak. Mivel húsvér valójában is láttam Priscillát, örültem, hogy nem sikerült neki. Immár tisztán és felfrissülve megszárítottam a hajam és feltettem egy kis sminket. Nappali műszakba osztottak be aznapra, és tizenegyre ott kellett lennem a Merlotte'sban. Felvettem a szokásos egyenruhát, a fekete nadrágot és a fehér felsőt. Úgy döntöttem, hogy most az egyszer kiengedem a hajam, aztán belebújtam a fekete Reeboksba. Úgy döntöttem, hogy mindent egybevéve elég jól érzem magam. Egy csomóan meghaltak és az éjszakai események sokaknak okoztak mély fájdalmat, de legalább a betolakodó falkát legyőzték, és most a shreveporti régióban egy időre béke honol majd. Nagyon hamar vége lett a háborúnak. És a vérfarkasok nem léptek a nyilvánosság elé, habár ezt a lépést hamarosan meg kellett tenniük. Minél régebb óta volt nyilvános a vámpírok létezése, annál valószínűbb, hogy valaki feladja a vérfarkasokat. 185
Ezt a kérdést is betettem abba a hatalmas dobozba, ahol a nem engem érintő problémákat gyűjtöttem. A seb a lábamon már behegedt, vagy azért, mert nem volt súlyos a sérülés, vagy Amelia kezelése miatt. A karomat és a lábamat kék foltok borították, de az egyenruha eltakarta. Nem lesz feltűnő, hogy hosszú ujjút viselek, mert már hűvös volt az idő. Ami azt illeti, egy kabát sem jött volna rosszul, és útközben már bántam, hogy nem vettem fel. Amelia nem mocorgott, amikor eljöttem otthonról, és fogalmam sem volt, hogy Pam ott van-e a titkos vámpírrejtekhelyen az üres hálószobában. Hé, ez nem az én gondom volt! Vezetés közben kibővítettem a listát mindazzal, ami miatt nem kellett aggódnom és amin nem kellett töprengenem. De ahogy beértem a munkahelyemre, leblokkoltam. Amikor megláttam a főnökömet, egy csomó gondolat tolult az agyamba, amire nem számítottam. Nem mintha Sam megvertnek vagy ilyesminek tűnt volna. Amikor bementem az irodájába, hogy a szokott helyére, a fiókba tegyem a retikülömet, olyannak láttam, mint általában. Ami azt illeti, a csetepaté mintha felélénkítette volna. Lehet, hogy jó érzés volt olyan állattá alakulnia, amely kegyetlenebb volt, mint egy juhászkutya. Az is lehet, hogy élvezte, hogy vérfarkasokat agyalhat el. Feltépheti a vérfarkasok hasát... kitekerheti a nyakukat. Rendben, nos - kinek az életét mentette meg a hasfeltépkedés és nyaktekergetés? Egy szempillantás alatt kitisztultak a gondolataim. Hirtelen ötlettől vezérelve odahajoltam hozzá, és megcsókoltam az arcát.
186
Éreztem a jól ismert Sam-illatot: arcszesz és erdő, valami vad, de mégis ismerős. - Hogy vagy? - kérdezte, mintha mindig is így köszöntöttem volna. - Jobban, mint gondoltam - válaszoltam. - És te? - Egy kicsit fáj itt-ott, de megvagyok. Holly dugta be a fejét. - Szia, Sookie, Sam. - Bejött, hogy ő is eltegye a retiküljét. - Holly, azt hallottam, hogy te és Hoyt egy pár vagytok - mondtam, és reméltem, hogy látszik a mosolyom és az örömöm. - Igen, egész jól elvagyunk - mondta, és megpróbált könnyed lenni. - Nagyon kedves Codyval, és a családja is igazán rendes. - Közönségesen festett fekete tüsihaja és vastag sminkje ellenére volt valami sóvár és törékeny Holly arcában. Nem esett nehezemre azt mondani, „remélem, minden összejön". Holly nagyon boldognak tűnt. Mindketten jól tudtuk, ha hozzámegy Hoythoz, akárhonnan nézzük, a sógornőm lesz, hiszen Jason és Hoyt között olyan erős volt a kapocs. Aztán Sam elkezdte mesélni, milyen gondja akadt az egyik sörszállítóval, miközben Hollyval felvettük a kötényünket és elkezdődött a munkanap. Benéztem a konyhába nyíló kis ablakon, hogy üdvözöljem a személyzetet. A jelenlegi szakácsunk, Carson, annak idején a hadseregnél dolgozott. A szakácsok jöttek és mentek, de Carson a jobbak közé tartozott. Azonnal megtanulta, hogyan kell elkészíteni a Lafayettehamburgert (a húspogácsát egy korábbi szakács különleges szószába kell mártani), és tökéletesre sütötte a 187
csirkefalatokat és a hasábburgonyát is, sőt nem hisztizett, és a leszedőfiút sem próbálta leszúrni. Mindig idejében érkezett, és a műszakja végén a konyhát ragyogó tisztaságban hagyta maga után, és ez akkora dolog volt Sam szemében, hogy egy csomó furcsaságát megbocsátotta. Aznap kevés vendégünk volt. Sam az irodájában telefonált, mi pedig Hollyval épp az italokkal foglalkoztunk, amikor Tanya Grissom lépett be az ajtón. Az alacsony, formás nő pont olyan helyes és egészséges volt, mint egy tehenészlány. Könnyű sminket viselt, és hatalmas egót. - Hol van Sam? - kérdezte. Kis szája mosolyra húzódott. Pontosan ilyen őszintén mosolyogtam vissza rá. Kis dög. - Az irodában - válaszoltam, mintha mindig pontosan tudnám, Sam éppen hol tartózkodik. - Ez a nő - szólalt meg Holly útban a kiadóablak felé. - Ez a lány sötét verem. - Ezt miért mondod? - Kint lakik Hotshotban, valamelyik nőnél mondta Holly. Bon Temps-ban Hollyn kívül csak kevés hétköznapi polgár tudta, hogy léteznek olyan lények, mint vérfarkasok és alakváltók. Nem tudtam, arra is rájött-e, hogy a hotshoti lakosok vérpárducok, de azt tudta, hogy belterjesen szaporodnak és furcsák, mert ez a szóbeszéd járta Renard megyében. És Tanyáról (aki vérróka volt) úgy gondolta, hogy a cinkosuk, vagy legalábbis gyanús személy, amiért a körükben mozog. Őszinte rettegés fogott el. Tanya és Sam együtt is át tudnának változni - futott át rajtam. Sam élvezné.
188
Hiszen akár rókává is át tudna alakulni, ha úgy tartaná kedve. Nagy erőfeszítésbe telt a vendégemre mosolyogni ez után a gondolat után. Elszégyelltem magam, amikor rádöbbentem, hogy örülnöm kellene, amiért valaki érdeklődik Sam után, valaki, aki értékelni tudja az igazi természetét. Nem sok jót árul el rólam, hogy egyáltalán nem tudtam örülni. De Tanya közel sem volt az igazi Sam számára, és erre már figyelmeztettem a főnökömet. Tanya visszajött a Sam irodájához vezető folyosóról, majd kiment a bejárati ajtón, de már nem olyan magabiztosan, mint ahogy bejött. Elvigyorodtam a háta mögött. Ha! Sam kijött sört csapolni. Ő sem tűnt túl vidámnak. Ettől lehervadt a mosoly az arcomról. Míg felszolgáltam az ebédet Bud Dearborn seriffnek és Alcee Becknek (aki egész végig haragosan nézett rám), aggódni kezdtem. Úgy döntöttem, hogy belekukkantok Sam fejébe, mert időközben megtanultam jobban irányítani a figyelmemet. Most, hogy össze voltam kötve Erickel, könnyebb volt leállítani ezt a képességemet, sőt kizárni a mindennapi tevékenységeimből is, noha ezt nem szívesen ismertem el. Nem szép dolog mások gondolatában kotorászni, de erre mindig is képes voltam, és a természetem része volt. Tudtam, hogy ez gyenge kifogás. De megszoktam, hogy tudom, és nem csak találgatok. Az alakváltók adását sokkal nehezebb fogni, mint a halandókét, és Samét még az alakváltókhoz képest is nehezebb volt, de azt kivettem, hogy frusztrált, bizonytalan és a gondolataiba mélyed.
189
Aztán elborzadtam, milyen arcátlan és tapintatlan vagyok. Sam ez éjjel kockára tette az életét értem. Megmentette az életemet. Erre én itt turkáltam a fejében, mint egy gyerek a játékokkal teli ládában. Elvörösödtem a szégyentől, és elvesztettem a fonalat, hogy az asztalomnál a lány mit mondott, és csak akkor tértem magamhoz, amikor kedvesen megkérdezte, jól vagyok-e. Összeszedtem magam, és felvettem a rendelést. Csilit kért, sós kekszet és egy pohár édes teát. A barátnője, egy ötvenes éveiben járó nő, Lafayette-hamburgert kért salátával. Felírtam, milyen öntetet és sört kér, majd elrohantam a kiadóablakhoz, hogy leadjam a rendelésüket. Amikor megálltam Sam mellett, a csap felé bólintottam, és ő a következő másodpercben már nyújtotta is felém a sört. Túl ideges voltam, hogy beszéljek. Kérdő pillantást vetett felém. Örültem, hogy a műszak végén otthagyhatom a bárt. Hollyval mindent átadtunk Arlene-nek és Daniellenek, és kivettük a fiókból a retikülünket. Kiléptünk a sötétbe. A biztonsági fények már bekapcsoltak. Az idő esőre állt, mert felhők takarták a csillagokat. Halványan hallottuk, hogy a zenegép Carrie Underwoodot játszik. Carrie Jézust kérte, hogy vegye át az irányítást az élete felett. Ez most nagyon jó megoldás lett volna. Kint a parkolóban egy pillanatra megálltunk a kocsink mellett. Fújt a szél és meglehetősen csípős volt a levegő. - Tudom, hogy Jason Hoyt legjobb barátja mondta Holly. A hangja bizonytalanul csengett, és annak ellenére, hogy nehéz volt megfejteni az arckifejezését, tudtam, nem biztos benne, hogy hallani akarom, amit mondani akar. - Mindig is kedveltem Hoytot. Már a 190
gimiben is jó fej volt. Azt hiszem... remélem, nem haragszol meg rám, azt hiszem, eddig azért nem kezdtem el vele járni, mert annyira közel állt Jasonhöz. Fogalmam sem volt, erre mit feleljek. Nem kedveled Jasont - mondtam végül. - Ó, dehogynem kedvelem. Ki ne kedvelné? De elég jó Hoyt számára? Ha ez a kapocs meggyengülne köztük, Hoyt tudna boldog lenni? Mert addig nem gondolhatok arra, hogy közelebb kerüljek hozzá, míg nem vagyok biztos benne, hogy hozzám is úgy tudna ragaszkodni, mint Jasonhöz. Ugye, érted, mit akarok mondani? - Igen - feleltem. - Szeretem a bátyámat. De tudom, hogy Jasonnek nem igazán szokása mások boldogságáról gondolkodni. - És ez enyhe kifejezés volt. - Kedvellek - mondta Holly. - Nem akarlak megbántani. De gondoltam, úgyis tudni fogod. - No igen, valahol tudtam is - néztem rá. - Én is kedvellek, Holly. Jó anya vagy. Keményen dolgozol, hogy gondoskodj a gyerekedről. Jóban vagy a volt férjeddel. De mi a helyzet Danielle-lel? Azt gondolnám, hogy ti is legalább olyan közel vagytok egymáshoz, mint Hoyt és Jason. - Danielle is elvált anya, és Hollyval első osztályos koruk óta elválaszthatatlanok. Danielle-nek megbízhatóbb hátországa volt, mint Hollynak. Danielle anyja és apja még jó erőben volt, és örömmel segítettek a két unoka gondozásában. Danielle már egy ideje járt is valakivel. - Sosem mondtam volna, hogy bármi is Danielle és énközém állhat, Sookie. - Holly felhúzta a széldzsekijét, és előhalászta a kulcsát a retikülje mélyéből. - De mi ketten egy kicsit eltávolodtunk 191
egymástól. Néha még együtt ebédelünk, és a gyerekeink is együtt játszanak. - Holly fáradtan sóhajtott fel. - Nem tudom. Amikor egyre jobban kezdett érdekelni a Bon Temps-on kívüli világ, nem csak az a hely, ahol felnőttünk, Danielle kezdte úgy látni, hogy valami nem stimmel ezzel, mármint a kíváncsiságommal. Amikor úgy döntöttem, hogy wicca leszek, az sem tetszett neki, és most sem tetszik. Ha tudna a vérfarkasokról, ha tudná, mi történt velem... - Egy alakváltó boszorkány megpróbálta erőszakkal rávenni Ericet, hogy adja át neki a pénzügyi vállalkozása egy részét. Az összes helyi boszorkányt, akit csak össze tudott gyűjteni, kényszerítette, hogy segítsenek neki, beleértve a húzódozó Hollyt is. - Ez az egész megváltoztatott - fejezte be Holly. - Ugye? Mert kapcsolatba kerültél a természetfelettiekkel. - Igen. De ők is a világunk részei. Egy szép napon mindenki megtudja. Egy szép napon... az egész világ más lesz. Nagyot néztem. Erre nem számítottam. - Hogy érted? - Amikor mind a nyilvánosság elé lépnek mondta Holly meglepetten, hogy ennyire nem látom át. Amikor mind a nyilvánosság elé lépnek, és elismerik, hogy léteznek. Mindenki, a világon mindenki, kénytelen lesz alkalmazkodni. De lesznek, akik majd nem akarnak. Lehet, hogy visszafelé sül el a dolog. Mondjuk, háború lesz. Lehet, hogy a vérfarkasok ösz-szecsapnak a többi alakváltóval, vagy esetleg a halandók megtámadják a várfarkasokat és a vámpírokat. Vagy a vámpírok... tudod, hogy ki nem állhatják a vérfarkasokat, várni fognak, és
192
egy éjszaka mindet megölik, és a halandóknak meg kell majd köszönniük nekik. Ebben a Hollyban egy költő veszett el. És egy látnok is, az a fajta, aki a világvégét jövendöli meg. Eddig fogalmam sem volt, hogy ilyen mély gondolatai vannak, és megint elszégyelltem magam. A gondolatolvasóknak semmin sem kellene ennyire meglepődniük. Annyira igyekeztem távol tartani magam mások gondolatától, hogy nem vettem észre a fontos jeleket. - Vagy mindez, vagy egyik sem - szólaltam meg. Sokan egyszerűen csak el fogják fogadni. Persze nem minden országban. Úgy értem, ha arra gondolok, mi történt a vámpírokkal Kelet-Európában vagy DélAmerika egyes országaiban... - A pápa sosem derítette ki - jegyezte meg Holly. Bólintottam. - Azt hiszem, erre nehéz mit mondani. - A legtöbb egyház (elnézést a kifejezésért) pokoli napokat élt meg, mire véglegesítette az élőhalottakra vonatkozó, a Szentíráson és teológiai alapokon nyugvó álláspontját. A vérfarkas-bejelentés biztosan még nagyobb vizet kavarna. Ők határozottan élnek, efelől semmi kétség... Bennük inkább túl sok élet volt, ellentétben azokkal, akik egyszer már meghaltak. A másik lábamra nehezedtem. Nem akartam idekint ácsorogni és a világ gondját megoldani, sem a jövőn elmélkedni. Még az előző éjszakai fáradtságomat sem pihentem ki. - Viszlát, Holly. Egyszer eljöhetnél velem és Ameliával a clarice-i moziba.
193
- Persze - mondta kissé meglepve. - Ez az Amelia nem sokra tartja a tudásomat, de legalább egy kicsit eldumálhatunk. Túl későn jutott az eszembe, hogy ez a hármasban mozizás nem fog beválni, de bánja a patvar. Azért megpróbálkozhatunk vele. Hazafelé végig azon gondolkodtam, vajon otthon vár-e valaki. A választ meg is kaptam, amint leparkoltam a hátsó ajtónál Pam kocsija mellett. Pam természetesen konzervatív autóval járt, egy Toyotával, amelyre a Szemfogadó matricáját ragasztotta. Csak az lepett meg, hogy nem kisbusz. Pam és Amelia DVD-t nézett a nappaliban. A kanapén ültek, nem éppen egymás karjaiban. Bob a hátradönthető széken feküdt összegömbölyödve. Egy tál pattogatott kukorica volt Amelia ölében, és egy üveg TrueBlood Pam kezében. Odaléptem a kanapéhoz, hogy lássam, mit néznek. Underworld. Hmm. - Kate Beckinsale nagyon dögös - mondta Amelia. - Szia, hogy ment a munka? - Mint mindig - válaszoltam. - Pam, hogyhogy két este is egymás után? - Megérdemlem - mondta. - Két éve nem vettem ki egyetlen szabadnapot sem. Eric elismerte, hogy jár. Szerintetek hogy néznék ki abban a fekete ruhában? - Ó, legalább olyan jól, mint Beckinsale - mondta Amelia, és mosolyogva Pam felé fordult. Az édi-bédi szakaszban jártak még. Figyelembe véve, hogy az én életemből mennyire hiányzott az édi rész, nem is akartam ott maradni velük. - Megtudott valamit Eric erről a Jonathan nevű pasasról? - kérdeztem. 194
- Nem tudom. Miért nem hívod fel te magad? kérdezett vissza Pam minden érdeklődés nélkül. - Értem, ma szolgálaton kívül vagy - dörmögtem, és becsörtettem a szobámba. Morcos voltam, és egy kicsit szégyelltem magam. Bepötyögtem a Szemfogadó számát, még csak meg sem kellett néznem a telefonkönyvben. Ez kicsit ciki. És a mobilomon a gyorshívóra is be volt programozva. Jesszus. Ezen jobb, ha most el sem gondolkodom. A telefon kicsöngött, és félretettem komor gondolataimat. Résen kell lennem, ha Erickel beszélek. - Szemfogadó, inni és élni hagyni. Lizbet vagyok. Az egyik vámpirista. Feltúrtam agyam titkos rekeszeit, hátha arcot is tudok kapcsolni a névhez. Megvan. Magas, nagyon gömbölyű, amire büszke, holdvilágképű, csodás barna hajkoronával megáldva. - Lizbet, Sookie Stackhouse vagyok mutatkoztam be. - Ó, szia - mondta, mintha meglepődött és megilletődött volna. - Izé... szia. Figyelj, beszélhetnék Erickel? - Megnézem, uram és parancsolóm elérhető-e lehelte Lizbet. Próbált áhítatos és nagyon rejtélyes lenni. - Uram és parancsolóm, hogy oda nem rohanjak... A vámpiristák olyan férfiak és nők, akik annyira imádták a vámpírokat, hogy minden percben, amikor csak áhítatuk tárgya ébren volt, a közelükben akartak lenni. A Szemfogadóhoz hasonló helyeken betölthető állások voltak vágyaik netovábbjai, és a harapás, amelyet kaphattak, szinte szentségnek számított a szemükben. A vámpiristák íratlan szabálya szerint nagy kitüntetésnek kellett venniük, ha egy vérszívó meg akarta őket kóstolni; 195
és ha belehaltak, nos, az is csak a megtiszteltetés része volt. A tipikus vámpirista pátosza és zavarodott szexualitása mögött az a titkos remény húzódott, hogy egy szép napon valamelyik vámpír „méltónak" találja a vámpiristát arra, hogy áthozza. Mintha egy személyiségteszten kellett volna átesniük. - Köszönöm, Lizbet - mondtam. Lizbet nagy koppanással tette le a kagylót, és elment megkeresni Ericet. Ennél nagyobb örömet akarva sem szerezhettem volna neki. - Tessék - szólalt meg Eric úgy öt perc múlva. - Dolgod volt? - Izé... vacsoráztam. Elhúztam a szám. - Nos, remélem, hogy eleget ettél - mondtam minden őszinteség nélkül. - Figyelj, megtudtál valamit erről a Jonathanról? - Megint láttad? - kérdezte Eric haragosan. - Ó, dehogy. Csak érdekelt volna. - Ha látod, azonnal tudnom kell róla. - Rendben, megértettem. Mit tudtál meg? - Máshol is látták - válaszolt Eric. - Az egyik éjjel még ide is eljött, amikor én nem voltam itt. Pam ott van nálad, ugye? Hirtelen összeugrott a gyomrom. Lehet, hogy Pam nem azért alszik Ameliával, mert annyira vonzódik hozzá. Lehet, hogy a kapott feladatot összekötötte ezzel a nagyszerű fedősztorival, és azért van Ameliánál, hogy rajtam tarthassa a szemét. Hülye vámpírok, gondoltam mérgesen, mert ez a megoldás túlságosan is hasonlított arra az incidensre a közelmúltban, ami hihetetlen fájdalmat okozott nekem. 196
Nem akartam rákérdezni. A biztos tudás rosszabb lenne, mint gyanakodni. - Igen - mondtam összeszorított ajakkal. - Itt van. - Akkor jó - mondta Eric némi elégedettséggel. Ha ez a Jonathan megint megjelenik, tudom, hogy Pam elintézi. Nem mintha ezért lenne ott. - Tette hozzá nem túl meggyőzően. Az, hogy ezt hozzátette, azt mutatta, igyekszik enyhíteni a nyilvánvaló feldúltságomat, nem pedig azt, hogy bűntudata van az egész miatt. Morcosan néztem a szekrényajtót. - Elmondanád az igazat, hogy miért aggaszt annyira ez a pasas? - Rhodes óta nem láttad a királynőt - mondta Eric. Ez nem lesz túl kellemes beszélgetés. - Nem - ismertem el. - Hogy van a lába? - Kezd visszanőni - válaszolt Eric rövid habozás után. Elgondolkodtam, vajon először a lábfej nő ki a csonkból, vagy a comb, majd a lábszár, és csak a végén jelenik meg a lábfej. - Ez jó, nem? - kérdeztem. Csak jó dolog, ha megvan a lába. - Nagy fájdalmakkal jár - magyarázta Eric -, amikor valaki elveszít egy végtagot, és az kezd visszanőni. Eltart egy ideig. A királynő nagyon... magatehetetlen. - Az utolsó szót nagyon lassan mondta ki, mintha ismerné, de sosem mondta volna még ki hangosan. Elgondolkodtam azon, mit jelent, amit mondott, mind a felszínen, mind pedig alatta. Az Erickel való beszélgetések ritkán voltak egysíkúak.
197
- Nincs elég jól ahhoz, hogy ura legyen a helyzetnek - vontam le a következtetést. - De akkor ki irányítja az államot? - A seriffeknek kellett átvenniük az irányítást mondta Eric. - Gervaise elpusztult a robbantásban, mint tudod; így maradtam én, Cleo és Arla Yvonne. Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha Andre életben marad. Elkapott a pánik és a bűntudat. Megmenthettem volna Andrét. Féltem tőle és gyűlöltem, és nem mentettem meg. Hagytam, hogy megöljék. Eric egy percig hallgatott, és elgondolkodtam, feltűnt-e neki a félelmem és a bűntudatom. Nagy baj lett volna, ha valaha is megtudja, hogy Quinn ölte meg Andrét az én érdekemben. Eric folytatta. - Andre kézben tarthatta volna a központot, mert a királynő jobbkezeként annyira megszilárdult a pozíciója. Ha a királynő bármelyik csatlósának meg kellett volna halnia, akkor én Sigebertet választottam volna, aki csupa izom, de agya nincs. De legalább ő itt van, hogy őrizze a királynőt, habár ezt Andre is meg tudta volna tenni és még a területét is védte volna. Még sosem hallottam Ericet ennyit beszélni a vámpír belügyekről. Kezdett az a kellemetlen érzésem támadni, hogy tudom, mire akar kilyukadni. - Hatalomátvételre számítasz - nyögtem ki, és elszorult a szívem. Már megint. Csak ezt ne! - Szerinted Jonathan az előőrs. - Vigyázz, mert különben a végén azt fogom hinni, hogy tudsz olvasni a gondolataimban! - Habár Eric hangja mézédes volt, az üzenete éles volt.
198
- Ez lehetetlen - mondtam, és ha azt hitte is, hogy hazudok, nem kérdőjelezett meg. Mintha megbánta volna, hogy ennyi mindent elmondott nekem. A beszélgetés további részét hamar letudtuk. Megint megkért, hogy hívjam fel abban a pillanatban, hogy meglátom Jonathant, én pedig biztosítottam afelől, hogy ezt örömmel megteszem. Miután letettem a telefont, már nem voltam annyira álmos. A hűvös éjszaka tiszteletére bolyhos pizsamanadrágot vettem fel, amelyen fehér alapon rózsaszín báránykák ugráltak, és hozzá egy fehér pólót. Előástam a Louisiana térképemet, és kerestem egy ceruzát. A beszélgetésfoszlányokból összeszedtem, mit tudok. Ericé az ötös körzet. A királynőé volt az egyes, oda tartozott New Orleans és vonzáskörzete is. Ez logikus. De a kettő között nagy kuszaság volt. A végérvényesen elhalálozott Gervaise-hoz tartozott az a körzet, ahol Baton Rouge is volt. Ott lakott a királynő azóta, hogy a Katrina megtépázta a New Orleans-i ingatlanjait. Akkor ennek kellene a kettes körzetnek lennie, tekintve a közelségét. De mégis négyes körzet volt a neve. Óvatosan meghúztam a vonalat, amit majd ki tudok radírozni, és ki is fogok, miután jól megszemléltem. Próbáltam a fejemben összekaparni még némi információt. Az ötös körzet, az állam tetején, majdnem keresztbe ért. Eric gazdagabb és hatalmasabb volt, mint gondoltam. Alatta két, csaknem egyforma nagyságú terület volt: Cleo Babbitté, a hármas körzet, és Arla Yvonne-é, a kettes. Mississippi déli-délnyugati szakaszától le egészen a Mexikói-öbölig egy sáv húzódott, óriási területet lefedve, amely korábban 199
Gervaise-é és a királynőé volt, nevezetesen a négyes és egyes körzet. Legfeljebb elképzelni tudtam, miféle vámpírpolitikai kavarások vezettek a számozáshoz és az elrendezéshez. Hosszú percekig néztem a térképet, mielőtt kiradíroztam volna a halványan megrajzolt vonalakat. Az órára pillantottam. Csaknem egy óra telt el az Erickel való beszélgetés óta. Szomorkásan fogat és arcot mostam. Miután bebújtam az ágyba és elmondtam az esti imát, egy ideig még ébren feküdtem. A letagadhatatlan igazságon merengtem, azon, hogy jelenleg Louisiana államának leghatalmasabb vámpírja Eric Northman, hajdani szerelmem, akihez vérkötelék fűz. Eric korábban a fülem hallatára mondta, hogy nem akar király lenni, nem akar új területet átvenni, és most, hogy megrajzoltam, és láttam, mekkora a mostani területe, a kijelentése sokkal hihetőbbé vált. Úgy éreztem, ismerem Ericet egy kicsit, talán annyira, amennyire egy halandó egy vámpírt csak ismerhet, ami nem jelenti azt, hogy a tudásom mély lenne. Nem gondoltam, hogy át akarná venni az államot, vagy már megtette volna. Viszont meg voltam róla győződve, hogy a hatalma miatt egy nagy célkereszt van a hátára felfestve. Muszáj volt megpróbálnom aludni. Megint az órára pillantottam. Másfél óra telt el azóta, hogy Erickel beszéltem. Bill teljesen némán suhant be a szobámba. - Mi az? - kérdeztem, igyekeztem nagyon halkan suttogni, nagyon higgadtan, habár minden idegszálam visítani kezdett. - Nyugtalan vagyok - mondta a szokott nyugodt hangján, és én majdnem elnevettem magam. - Pam-nek 200
vissza kellett mennie a Szemfogadóba. Felhívott, hogy vegyem át a helyét itt. - Miért? Leült a sarokban álló székre. Elég sötét volt a szobában, de a függönyöket nem húztam teljesen össze, ezért a kinti biztonsági lámpák miatt némi fény szülődött be. A fürdőszobában is égett az éjszakai fény, így ki tudtam venni Bill körvonalát és valamennyire az arcvonásait is. Bill fénylett egy kicsit, ahogy a szememben minden vámpír. - Pam nem tudta telefonhoz hívni Cleót – mondta. - Eric elment a klubból ügyeket intézni, és Pam őt sem tudta elérni. De a hangpostán hagytam üzenetet; biztos vagyok benne, hogy visszahív. Az aggasztó, hogy Cleo nem válaszol. - Pam és Cleo barátok? - Nem, egyáltalán nem - mondta tárgyilagosan. De Pamnek el kellett volna érnie az éjjel-nappali üzletben. Cleo mindig felveszi a telefont. - Miért akarta Pam elérni? - Minden éjjel felhívják egymást - magyarázta Bill. - Aztán Cleo felhívja Arla Yvonne-t. Riadólánc. Nem lenne szabad megszakadnia, főleg nem mostanában. - Bill olyan gyorsan állt fel, hogy követni sem tudtam. Figyelj! - suttogta, hangja olyan halk volt, mint egy molylepke szárnyának verdesése. - Hallod? Az égadta világon semmit nem hallottam. Még mindig a takaró alatt feküdtem, és tiszta szívből kívántam, hogy ez az egész egyszerűen csak szűnjön meg. Vérfarkasok, vámpírok, bonyodalmak, viszály... De nem lehetek ilyen szerencsés.
201
- Mit hallasz? - kérdeztem, megpróbáltam olyan csendes lenni, mint Bill, ami eleve bukásra ítélt igyekezet volt a részemről. - Valaki jön - válaszolta. És akkor meghallottam a kopogást a bejárati ajtón. Nagyon halk kopogás volt. Ledobtam magamról a takarót, és felkeltem. Nem találtam a papucsomat, mert annyira ideges lettem. Mezítláb mentem ki a folyosóra. Hideg éjszaka volt, de még nem kapcsoltam be a fűtést, és a talpam fázott a lakkozott fapadlón. - Majd én kinyitom az ajtót - mondta Bill, és anélkül, hogy láttam volna mozogni, már ott is volt előttem. - Jézus Krisztus, Szűz Mária, Szent József! dörmögtem, és mentem utána. Elgondolkodtam, hol lehet Amelia: fent alszik, vagy a nappaliban a kanapén? Reméltem, hogy csak alszik. Mostanra már annyira kikészültem, hogy simán el tudtam képzelni, hogy meghalt. Bill némán suhant keresztül a sötét házon, végig a folyosón, be a nappaliba (amely pattogatottkukoricaillatot árasztott), előre a bejárati ajtóhoz, majd kinézett a kémlelőnyíláson, amit valamiért viccesnek találtam. A kezemet a számhoz kaptam, hogy hangosan fel ne nevessek. Senki sem lőtt Billre a nyíláson keresztül. Senki sem próbálta betörni az ajtót. Senki sem sikoltott. A nem szűnő némaságtól libabőrös lettem. Azt sem láttam, hogy Bill mozdult volna. Hűvös hangja mégis közvetlenül a fülem mellett hangzott fel.
202
- Egy nagyon fiatal nő. A haja fehérre vagy szőkére van festve, nagyon rövid, és sötét a töve. Sovány. Halandó. Fél. Nem ő volt az egyetlen. Mint az őrült, próbáltam rájönni, ki lehet az éjszakai látogatóm. Aztán hirtelen rájöttem. - Frannie - suttogtam. - Quinn húga. Azt hiszem. - Engedj be! - könyörgött egy lányhang. - Ó, kérlek, engedj be! Pont olyan volt, mint az egyik kísértettörténetben, amelyet régen olvastam. A karomon minden szőrszál az égnek meredt. - El kell mondanom, mi történt Quinn-nel mondta Frannie, és ez ott azonnal meggyőzött. - Nyisd ki az ajtót! - kértem Billt a rendes hangomon. - Be kell engednünk. - Hát halandó - mondta Bill, mintha azt akarná mondani: „Ugyan mekkora gondot okozhatna?" Kinyitotta a bejárati ajtót. Nem mondanám, hogy Frannie berontott, de az biztos, hogy nem vesztegette az időt, azonnal belépett és becsapta maga mögött az ajtót. Az első benyomásom, amit Frannie-ról a kongresszuson szereztem, nem volt valami pozitív. Túltengett benne az erőszakosság és a rámenősség, és kevés volt benne a báj, de egy kicsit jobban megismertem, míg ott ült Quinn betegágya mellett a kórházban a robbantás után. Frannienak nehéz élete volt, és imádta a bátyját. - Mi történt? - csattantam fel, ahogy Frannie odatámolygott a legközelebbi székhez, és lerogyott rá. - Persze hogy vámpír van nálad - mondta. - Adnál egy pohár vizet? Aztán megpróbálom megtenni, amire Quinn kért. 203
Berohantam a konyhába, és már hoztam is neki az innivalót. A konyhában felkapcsoltam a villanyt, de a nappaliban még akkor sem, amikor visszamentem. - Hol a kocsid? - kérdezte Bill. - Úgy másfél kilométerre innen lerobbant mondta Frannie. - De nem várhattam ott. Felhívtam az autómentőt, és a kulcsot a gyújtásban hagytam. Remélem, hogy eltüntetik az útról, és senki sem látja meg. - Most azonnal mondd meg, mi történik! - A hosszú vagy a rövid változat érdekel? - A rövid. - Vámpírok jönnek Vegasból, hogy átvegyék Louisianát. Szép végszó.
204
11. fejezet
Bill hangja nagyon eltökélt volt. - Hol, mikor, hányan? - Néhány seriffet már le is szedtek - mondta Frannie, és észrevettem azt a leheletnyi elégedettséget, hogy ezt a jelentőségteljes hírt átadhatta. - Kisebb erőkkel szedik le a gyengébbeket, míg a nagyobb erők a Szemfogadó bevételére készülnek, hogy leszámoljanak Erickel. Bill még azelőtt a telefonhoz ugrott, hogy Frannie kiejtette volna az utolsó szót, én pedig ott maradtam és bámultam utána. Mivel csak nemrég jutott el a tudatomig, mennyire meggyengült Louisiana, egy pillanatra úgy éreztem, hogy ezt az egészet én idéztem elő a gondolataimmal. - Hogy történt? - kérdeztem a lányt. - Quinn hogyan keveredett bele? Hogy van? Ő küldött ide? - Naná hogy ő küldött ide - mondta, mintha nálam ostobább személlyel még soha nem találkozott volna. Tudja, hogy a vámpír Erichez vagy kötve, ezért te is a célkeresztben vagy. A vegasi vámpírok hozzád is elküldtek valakit, hogy figyeljen. Jonathant... 205
- Úgy értem, felmérték Eric erősségeit, és téged is annak tartottak. - És ez mennyiben Quinn gondja? - kérdeztem, ami talán nem volt a legjobb megfogalmazás, de Frannie megértette, mire célzok. - Az anyánk, az az istenverte, ütődött anyánk mondta Frannie keserűen. - Tudod, ugye, hogy vadászok kapták el, és megerőszakolták? Coloradóban. Úgy ezer éve. - Valójában inkább úgy tizenkilenc éve, mert Frannie akkor fogant. - És Quinn megmentette anyánkat, és az összes vadászt megölte, pedig még gyerek volt, és adósa lett a helyi vámpíroknak, mert segítettek neki feltakarítani a tisztást, és elvinni anyut. Ismertem Quinn anyjának szomorú történetét. Mostanra már vadul bólogattam, mert szerettem volna olyasmit is hallani, amit eddig még nem. - Rendben, nos, anyu terhes lett velem a nemi erőszakból - folytatta Frannie, és kihívó arccal nézett rám. - Szóval megszülettem, de anyu fejével mindig is baj volt, és elég nehéz volt vele felnőnöm, érted? Quinn pedig az adósságát dolgozta le a veremben (mint a Gladiátorban, csak vérfarkasokkal, vérmedvékkel, vérpárducokkal...). - Sosem jött rendbe a feje - ismételte Frannie. - És egyre rosszabb lett. - Ezt értem - mondtam, és próbáltam higgadtan beszélni. Bill mintha már annak a határán lett volna, hogy odacsap Frannie-nek, hogy felgyorsítsa egy kicsit az elbeszélést, de én megráztam a fejem. - Rendben, szóval anyu egy szép kis helyen volt Las Vegason kívül, amit Quinn fizetett. Ez az egyetlen rehabilitációs központ Amerikában, ahova az anyuhoz hasonló embereket lehet küldeni - a Zavarodott 206
Vértigrisek Otthona. - De anyu megszökött, megölt valami turistát, és elvette a ruháit, autóstoppal eljutott Vegasba, és felszedett egy pasast. Őt is megölte. Kirabolta, elvette a pénzét, és addig járt egyik kaszinóból a másikba, míg utol nem értük. - Frannie elhallgatott, és mély levegőt vett. - Quinn még mindig nem gyógyult fel a Rhodesban szerzett sérüléseiből, és majdnem belehalt ebbe az egészbe. - Ó, nem! - De az volt az érzésem, hogy a végét még nem hallottam a történetnek. - Na igen, mi a rosszabb, ugye? Az, hogy megszökött, vagy a gyilkosság? Valószínűleg a turistáknak lett volna egy-két hozzáfűznivalójuk a kérdéshez. Halványan érzékeltem, hogy Amelia bejött a szobába, és azt is észrevettem, hogy nem tűnik olyan meglepettnek, hogy itt látja Billt. Ezek szerint ébren volt, amikor Bill átvette Pam helyét. Amelia még nem találkozott Frannie-vel, de nem szakította félbe a szóáradatot. - Mindegy. Van egy nagy vámpírkartell Vegasban, mert ott aztán lehet rendesen aratni - magyarázta Frannie. - Lenyomozták anyut, még mielőtt a rendőrség elkaphatta volna. Megint eltakarították a nyomokat utána. Kiderült, hogy a Susogó Pálmák, a hely, ahonnan eltűnt, riadóztatta a körzetben élő összes természetfeletti lényt, hogy figyeljenek. Mire odaértem a kaszinóba, ahol elkapták anyut, a vámpírok már beszámoltak Quinn-nek arról, hogy mindent elintéztek, és most még több adósságot kell ledolgoznia. Quinn azt mondta, hogy épp most épült fel egy súlyos sérülésből, és nem mehet vissza a verembe. Felajánlották neki, hogy helyette átvesznek engem mint 207
véradót, vagy a látogatóba érkező vámpírok számára kurvának, mire Quinn kis híján megölte azt, aki ezt mondta neki. Természetesen. Bill-lel egymásra néztünk. Az ajánlat lényege, hogy „alkalmazzák" Frannie-t, az volt, hogy ehhez képest minden más lehetőség jobbnak tűnjön. - Aztán azt mondták, hogy tudnak egy nagyon gyenge királyságról, amit már csak le kell szakítani, olyan érett, és Louisianára céloztak. Quinn azt mondta nekik, hogy ingyen is megkaphatják, ha Nevada királya elveszi Sophie-Anne-t, hiszen a királynő nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzon. De kiderült, hogy a király már gondolt erre. Azt mondta, hogy utálja a nyomorékokat, és nincs az a pénz, amiért elvenne egy olyan vámpírt, aki megölte az előző férjét, akármilyen szép az a királyság, és még akkor sem, ha Arkansas is vele jár. - Sophie-Anne nemcsak Louisiana, hanem Arkansas feje is volt, hiszen a vámpírbíróság ártatlannak találta a férje (Arkansas királyának) meggyilkolása bűntettében. Sophie-Anne-nak a robbantás miatt nem volt esélye követelésének érvényt szerezni. De biztos voltam benne, hogy ez ott szerepel a tennivalóinak listáján, és ez lesz az első dolga, ha visszanő a lába. Bill megint kinyitotta a telefonját, és elkezdett bepötyögni egy telefonszámot. Akárkit hívott is, nem vette fel. Bill sötét szeme izzani kezdett. Teljesen felpörgött. Előrehajolt, és felvette a kardot, amely a kanapénak volt támasztva. Igen, teljes fegyverzettel érkezett. Én nem tartok ilyen vackokat a fészeremben. - Csendesen és gyorsan akarnak végezni velünk, hogy a halandómédia ne neszelje meg. Majd kitalálnak egy történetet, hogy megmagyarázzák, az ismerős 208
vámpírokat miért váltották le idegenek - mondta Bill. - Te pedig, kislány, mondd csak, milyen szerepet játszik a bátyád mindebben? - Kényszerítették, hogy árulja el, hány emberetek van, és mondjon el mindent, amit csak tud a louisianai helyzetről - mondta Frannie. Hogy a kép teljes legyen, el is sírta magát. - Nem akarta. Megpróbált alkudozni velük, de azt csináltak vele, amit akartak. Most Frannie vagy tíz évvel idősebbnek tünt, mint amennyi valójában volt. - Vagy ezerszer megpróbálta felhívni Sookie-t, de figyelték, és ő meg félt, hogy ezzel egyenesen idevezeti őket. De így is megoldották. Quinn, amint megtudta, hogy mire készülnek, nagy kockázatot vállalt, mindkettőnk számára, és előreküldött engem. Örültem, hogy sikerült egy baráttal visszahozatnom a kocsimat tőled. - Az egyikőtök igazán felhívhatott volna, vagy írhatott volna, vagy valami. - A jelen krízis ellenére nem tudtam megállni, hogy hangot ne adjak a keserűségemnek. - Nem hagyhatta, hogy megtudd, milyen súlyos a helyzet. Azt mondta, tudja, hogy megpróbálnád valamiképp kiszabadítani, de ez esélytelen. - Nos, az biztos, hogy megpróbáltam volna kiszabadítani - mondtam. - Ezt kell tenni, ha valaki bajban van. Bill hallgatott, de éreztem magamon a tekintetét. Őt is kiszabadítottam, amikor bajban volt. Néha bántam, hogy megtettem. - A bátyád miért van velük? - kérdezte Bill határozottan. - Információval szolgált. Ezek vámpírok. Mire kell nekik? 209
- Magukkal hozzák, hogy ő tárgyaljon a természetfeletti közösséggel, legfőképp a vérfarkasokkal - mondta Frannie, és egészen úgy beszélt, mint egy vállalati titkár. Egy kicsit sajnáltam. Egy halandó és egy vérfarkas nászának gyümölcseként semmi hatalma nem volt, ami előnyhöz juttatta, vagy tárgyalási alapul szolgálhatott volna. Az arcán szétkenődött a szempillafesték, a körmét pedig tövig rágta. Borzalmasan festett. De nem volt idő Frannie miatt aggódni, mert a vegasi vámpírok át akarták venni az államot. - Mit kellene tennünk? - kérdeztem. - Amelia, ellenőrizted a házat védő bűbájt? A kocsikra is kiterjed? - Amelia buzgón bólogatott. - Bill, felhívtad a Szemfogadót és a többi seriffet? Bill bólintott. - Semmi válasz Cleótól. Arla Yvonne felvette, és már megneszelte a támadást. Azt mondta, szedi a sátorfáját, még mielőtt meglepnék, és megpróbálja felverekedni magát Shreveportba. Hat fészektársa van vele. Mivel Gervaise végleg eltávozott, a vámpírjai ápolják a királynőt, és Booth Crimmons lett a főhadnagy. Booth azt mondja, ma éjjel elment valahová, és a gyermeke, Audrey, aki a királynővel és Sigeberttel maradt, nem válaszol a hívásra. Még az a helyettes sem, akit Sophie-Anne elküldött Little Rockba. Mindannyian némán álltunk egy percig. Már az is, hogy Sophie-Anne esetleg halott, szinte elképzelhetetlennek tűnt. Bill megrázta magát. - Szóval - folytatta - itt maradhatunk, vagy kereshetünk hármótok számára egy másik helyet. Amikor 210
biztos vagyok benne, hogy biztonságban vagytok, el kell jutnom Erichez, amilyen gyorsan csak lehet. Minden kézre szüksége lesz ma éjjel, ha életben akar maradni. Biztos, hogy a többi seriff közül többen meghaltak. Eric is meghalhat még ma éjjel. Ez a felismerés nagy erővel vágott fejbe. Szaggatottan szívtam be a levegőt, és küzdenem kellett, hogy ne essem össze. Egyszerűen képtelen voltam erre gondolni. - Minden rendben lesz - mondta Amelia eltökélten. - Biztos vagyok benne, hogy nagy harcos vagy, Bill, de mi sem vagyunk védtelenek. Mindem tiszteletem Amelia boszorkánytudásáé volt, de nagyon is védtelenek voltunk; legalábbis vámpírok ellen. Bill hátrakapta fejét, megperdült, és csak bámult a folyosó végén lévő hátsó ajtó felé. Valamit hallott, amit a mi halandó fülünk nem érzékelt. De egy másodperccel később ismerős hangot hallottam. - Bill, engedj be! Minél előbb, annál jobb! - Ez Eric - mondta Bill elégedetten. Olyan gyorsan mozgott, hogy egészen elmosódott az alakja, s már ott is volt a ház végében. Valóban Eric várakozott odakint, és valamennyire megnyugodtam. Eric él. Észrevettem, hogy korántsem olyan rendezett a külseje, mint szokott. A pólója elszakadt, és mezítláb érkezett. - Nem tudtam eljutni a klubba - mondta, és Billlel bejöttek a folyosóról hozzánk. - A házam szóba sem jöhetett, főleg így egyedül. Senkit sem értem el. Megkaptam az üzeneted, Bill. Szóval Sookie, itt vagyok, és a vendégszeretetedet kérem. - Persze - mondtam gépiesen, habár ezen tényleg el kellett volna gondolkodnom. - De talán átmehetnénk... - Épp javasolni akartam, hogy vágjunk át a temetőn, és 211
menjünk Bill házába, amely sokkal tágasabb, és több kényelmet nyújt a vámpírok számára, amikor megint felütötte a fejét a baj. Nem figyeltünk Frannie-re, mert befejezte a mondókáját, és mivel a tragikus hírek közlése után megnyugodott, volt ideje, hogy elgondolkozzon arról a lehetséges katasztrófáról, amellyel szembe kellett néznünk. - Ki kell jutnom innen! - kiáltotta Frannie. - Quinn mondta, hogy maradjak itt, de ti... ti olyan... - A hangja egyre csak emelkedett. Talpra szökkent, és a nyakán minden egyes izom kidagadt, akár egy élő relief, ahogy ide-oda kapta a fejét rémületében. - Frannie! - szólt rá Bill. Fehér kezét két oldalról Frannie arcára tette. Belenézett a lány szemébe. Frannie elhallgatott. - Itt maradsz, te ostoba lány, és azt teszed, amit Sookie mond neked. - Rendben - mondta Frannie lenyugodva. - Köszönöm - mondtam. Amelia döbbenten nézte Billt. Azt hiszem, még sosem látott vámpírt delejezés közben. - Hozom a puskát - mondtam csak úgy bele a semmibe, de még mielőtt megmozdulhattam volna, Eric már ott is volt a bejárati ajtó melletti szekrénynél. Benyúlt, és kiemelte a Benellit. Megfordult, és zavarodott arckifejezéssel nyújtotta oda nekem. A tekintetünk találkozott. Eric emlékezett arra, hol tartom a puskát. Akkor tudta meg, amikor az emlékezetkiesése idején nálam lakott. Amikor el tudtam tőle szakítani a tekintetemet, láttam, hogy Amelia bizonytalan arccal töpreng valamin. Az alatt a rövid idő alatt, mióta itt lakott, már megismertem annyira Ameliát, hogy tudjam, ez az 212
arckifejezés semmi jót nem tartogat. Azt jelenti, hogy megjegyzést fog tenni valamire, amit én legszívesebben figyelmen kívül hagynék. - A nagy semmire vagytok ennyire izgatottak? tette fel a költői kérdést. - Simán lehet, hogy semmi okunk az idegeskedésre. Bill úgy nézett Ameliára, mintha páviánná változott volna. Frannie csak nézett maga elé minden érdeklődés nélkül. - Hiszen - kezdte Amelia apró, fensőbbséges mosollyal az arcán - miért jönne utánunk bárki is? Vagy pontosabban utánad, Sookie. Mert azt nem feltételezem, hogy a vámpírok utánam jönnének. De ezt félretéve, minek jönnének ide? Nem vagy a vámpír védelmi vonal létfontosságú része. Mi okuk lenne arra, hogy megöljenek vagy fogságba ejtsenek? Eric közben végigjárta az ajtókat és ablakokat. Épp akkor fejezte be, amikor Amelia a beszédének a végére ért. - Mi történt? - kérdezte. - Amelia elmagyarázta, hogy miért nem ésszerű azt feltételeznem, hogy a vámpírok utánam jönnek, amikor az állam leigázására készülnek. - Pedig ide fognak jönni - mondta Eric, és szinte rá sem nézett Ameliára. Egy percig Frannie-t vizsgálgatta, elégedetten bólintott, majd odaállt a nappali egyik ablaka mellé, hogy kikémleljen. - Sookie-t vérkötelék fűzi hozzám. És én most itt vagyok. - Aha - mondta Amelia nehezen. - Hát köszi szépen, Eric, hogy egyenesen ide jöttél. - Amelia. Nem nagy hatalmú boszorkány vagy? - De igen - mondta óvatosan. 213
- Az apád nem gazdag ember, akinek nagy befolyása van ebben az államban? A mentorod nem híres boszorkány? Na, ki kutakodott egy kicsit az interneten? Ezek szerint volt valami közös Ericben és Copley Carmichaelben. - De... - mondta Amelia. - Rendben, boldogok lennének, ha elkapnának minket. De akkor is, ha Eric nem jött volna ide, akkor nem hiszem, hogy aggódnunk kellene a biztonságunk miatt. - Arra gondolsz, hogy veszélyben vagyunk-e? kérdeztem. - Vámpírok, izgalom, vérszomj? - Semmi hasznunk, ha már nem élünk. - Történnek balesetek - jegyeztem meg, és Bill felhorkantott. Még sosem hallottam tőle ilyen közönséges hangot, ezért ránéztem. Bill már előre örült a közelgő csetepaténak. A szemfogát kieresztette. Frannie csak bámulta, de az arckifejezése mit sem változott. Ha csak egy leheletnyi esélye is lett volna annak, hogy nyugodt marad és együttműködik velünk, akkor megkértem volna Billt, hogy hozza ki a mesterséges kábulatból. Imádtam, hogy nyugodt és csendes - de utáltam, hogy elvesztette a szabad akaratát. - Pam miért ment el? - kérdeztem. - Több haszna lehet a Szemfogadóban. A többiek a klubba mentek, és így értesíthet, hogy bent rekedtek-e, vagy sem. Butaság volt a részemről, hogy mindenkit felhívtam és gyülekezőt rendeltem el; azt kellett volna mondanom, hogy szóródjanak szét. - Ahogy elnéztem az arcát, ezt a hibát Eric még egyszer nem fogja elkövetni.
214
Bill az egyik ablak közelében állt, figyelte az éjszaka neszeit. Ericre nézett, és megrázta a fejét. Még senki. Eric telefonja megcsörrent. Egy percig hallgatta, majd annyit mondott, „sok szerencsét", és letette. - Majdnem mindenki ott van a klubban - fordult Bill felé, aki bólintott. - Hol van Claudine? - kérdezte tőlem Bill. - Fogalmam sincs. - Miért van az, hogy Claudine egyes esetekben megjelenik, amikor bajban vagyok, máskor meg nem? Csak nem kezdem kimeríteni? - De nem hiszem, hogy jönne, mert ti is itt vagytok. Semmi értelme megjelennie, hogy megvédjen, ha te meg Eric úgyis képtelenek lennétek távol tartani tőle a szemfogatokat. Bill megmerevedett. Éles szeme észrevett valamit. Megfordult, és Erickel hosszan nézték egymást. - Nem éppen az a társaság, amelyet választottam volna - mondta Bill higgadtan. - De szép műsorral várjuk. Sajnálom, hogy a nők itt vannak - és rám nézett, mély, sötét szeme tele erős érzelmekkel. Szeretettel? Szomorúsággal? Mivel semmi jelet nem kaptam az agyából, nem tudtam megmondani. - Még nem vagyunk a sírunkban - jegyezte meg Eric ugyanolyan higgadtan. Most már én is hallottam a közeledő járműveket. Amelia önkéntelenül is felsikoltott ijedtében, és Frannie szeme még jobban elkerekedett, habár ülve maradt, mint aki lebénult. Eric és Bill magába mélyedt. Az autók megálltak a ház előtt, ajtók nyíltak és csukódtak, és valaki elindult a ház felé.
215
Türelmetlen koppantás - nem az ajtón, hanem a veranda egyik oszlopán. Lassan indultam arrafelé. Bill elkapta a karom, és elém állt. - Ki az? - kiáltotta, és azonnal egy jó méterrel odább tolt minket. Arra számított, hogy valaki belő az ajtón keresztül. De nem. - Én vagyok, Victor Madden, a vámpír - válaszolt egy vidám hang. Rendben, erre nem számítottunk. És főleg Eric nem, aki egy pillanatra lehunyta a szemét. Victor Madden személye és jelenléte sokat mondott Ericnek, de fogalmam sem volt, pontosan mit és mennyit. - Ismered? - kérdeztem Billt suttogva. - Igen. Már találkoztam vele. - De többet nem árult el, és csak állt ott belső vívódásába mélyedve. Még soha ennyire nem akartam tudni, mit gondol a másik. Kezdett kiborítani a csend. - Barát vagy ellenség? - kiáltottam. Victor felnevetett. Harsányan - jóízűen, amolyan „veled nevetek, nem rajtad" kacaj volt. - Nagyon jó kérdés - mondta -, de erre csak te tudod a választ. Csak nem az a megtiszteltetés ért, hogy Sookie Stackhouse-zal, a híres gondolatolvasóval beszélek személyesen? - Az a megtiszteltetés ért, hogy Sookie Stackhouse-zal, a pincérnővel beszélsz - mondtam fagyosan. Ekkor valami torokból feltörő morgást hallottam, amely csakis egy állaté lehetett. Egy hatalmas állaté. 216
A szívem megállt egy pillanatra. - A bűbáj kitart - suttogta maga elé Amelia. - A bűbáj kitart. A bűbáj kitart. - Bill csak nézett rám sötét szemével, az arcán gyors egymásutánban többféle gondolat cikázott keresztül. Frannie kábán ült, mintha valahol máshol járt volna, de a szemét az ajtóra szegezte. Ő is hallotta a morgást. Quinn odakint van velük - suttogtam Ameliának, mivel ő volt az egyetlen személy a szobában, aki erre még nem jött rá. - Az ő oldalukon áll? - kérdezte. - Elfogták a mamáját - emlékeztettem. De rosszul voltam. - De a húga nálad van - mondta Amelia. Eric ugyanolyan töprengőnek tűnt, mint Bill. Ami azt illeti, egymást nézték, és az a benyomásom támadt, hogy nagyban beszélgetnek anélkül, hogy akár csak egy szót is kiejtenének hangosan. Ez a nagy töprengés semmi jót nem ígért. Azt jelentette, hogy még nem döntötték el, merre ugorjanak. - Bejöhetünk? - kérdezte az elbűvölő hang. - Vagy elbeszélgethetünk valamelyikőtökkel szemtől szemben? Úgy látom, szép kis védelemmel van a ház ellátva. Amelia a levegőbe bokszolt, és felkiáltott. - Igen! - aztán csak vigyorgott rám. Semmi gond nem volt önmaga vállon veregetésével, megérdemelte, noha az időzítés egy kicsit rossz volt. Visszamosolyogtam rá, habár úgy éreztem, szétreped az arcom. Eric mintha összeszedte volna magát, és miután hosszan egymásra néztek, Eric is, Bill is ellazult. Eric
217
felém fordult, könnyű csókot lehelt a számra, majd hosszan nézte az arcomat. - Téged megkímél majd - mondta, és tudtam, hogy inkább magát biztatja, mint engem. - Túl különleges vagy ahhoz, hogy elvesztegessen. És akkor kinyitotta az ajtót.
218
12. fejezet
Mivel a nappaliban még mindig nem volt felkapcsolva a villany és kint égtek a biztonsági fények, a lakásból elég jól lehetett látni, mi van odakint. A vámpír, aki egymaga állt az udvaron, nem volt különösen magas, de azért figyelemre méltó termete volt. Szigorú szabású öltönyt viselt. A haja rövid volt, és göndör, és bár a fény túl gyenge volt ahhoz, hogy messzemenő következtetést vonjak le, úgy látszott, fekete. Úgy állt ott, mintha egy magazinból lépett volna elő. Eric eléggé eltakarta a bejáratot, ezért csak ennyit tudtam kivenni. Bunkóság lett volna az ablakhoz mennem, és onnan bámulni. - Eric Northman - szólalt meg Victor Madden. Évtizedek óta nem láttalak. - Keményen dolgoztál a sivatagban - mondta Eric semleges hangon. - Igen, virágzott az üzlet. Volna pár dolog, amit szeretnék megvitatni veled. Elég sürgős dolgok, attól tartok. Bejöhetek? - Hányan vagytok? - kérdezte Eric. - Tízen - suttogtam Eric háta mögött. - Kilenc vámpír és Quinn. - A halandó agy zümmögő lyukként 219
jelentkezett belső tudatomban, míg a vámpíragy üres lyuk volt. Nem volt más dolgom, mint összeszámolni a lyukakat. - Négy társam van velem - mondta Victor, és végtelenül őszintének és egyenesnek hangzott. - Azt hiszem, elfelejtetted, hogyan kell számolni mondta Eric. - Szerintem kilenc vámpír és egy alakváltó van veled. Victor körvonala megváltozott, ahogy megrándult a keze. - Semmi értelme, hogy megpróbáljalak megvezetni, öregfiú. - Öregfiú? - dünnyögte Amelia. - Lépjenek ki az erdőből, hogy lássam őket! kiáltott Eric. Amelia, Bill és én feladtuk a tapintatosságunkat, és odamentünk az ablakhoz, hogy kinézzünk. A Las Vegas-i vámpírok egyenként léptek elő a fák közül. Mivel az árnyékban maradtak, a legtöbbjüket nem lehetett jól látni, de ki tudtam venni egy szoborszerű nőt, akinek nagy barna haja volt, és egy nálam nem magasabb férfit, aki rendezett szakállt és egyik fülében fülbevalót viselt. Utoljára a tigris lépett ki az erdőből. Biztos voltam benne, hogy Quinn azért vette föl állat alakját, mert nem akart szemtől szembe elém kerülni. Rettenetesen sajnáltam. Úgy gondoltam, akármennyire megszakad is a szívem, neki már biztosan darabokra tört. - Látok pár ismerős arcot - mondta Eric. Mindannyian az irányításod alatt állnak? Ennek a jelentését nem tudtam megfejteni. - Igen - válaszolt Victor nagyon határozottan. 220
Ez sokat mondott Ericnek. Félreállt az ajtóból, és mi mindannyian feléje fordultunk. - Sookie - szólalt meg Eric -, nem az én tisztem, hogy behívjam őket. Ez a te otthonod - Eric Ameliához fordult. - A bűbáj meghatározott hatókörű? - kérdezte. Csak őt engedi be? - Igen - válaszolt Amelia. Jobb szerettem volna, ha egy kicsit határozottabban mondja. - Olyannak kell behívnia, akit a bűbáj elfogad, mint például Sookie. Bob, a macska sétált a nyitott ajtóba. Leült a küszöb kellős közepére, a mancsa elé húzta a farkát, és állhatatosan vizsgálta a jövevényt. Victor felnevetett, amikor Bob megjelent, de a nevetése hamar elhalt. - Ez nem közönséges macska - szólalt meg. - Nem - mondtam elég hangosan ahhoz, hogy Victor hallja. - És az sem, aki odakint van. - A tigris fújtatott egyet, amiről úgy gondoltam, barátságos hang akart lenni. Azt hiszem, Quinn ennél jobban nem tudta velem közölni, hogy sajnálja ezt az egész rohadt helyzetet. Vagy nem. Odaléptem Bob mögé. A macska felemelte a fejét, hogy rám nézzen, majd ugyanolyan közönyösen, ahogy jött, elsétált. Victor Madden közelebb jött a verandához. Nyilvánvalóan a bűbáj nem engedte, hogy átlépjen egy bizonyos vonalat, ezért ott várt a lépcső alján. Amelia felkapcsolta a veranda világítását, és Victor nagyokat pislogott a hirtelen támadt fényben. Nagyon vonzó férfi volt, ha nem is jóképű. A szeme nagy volt, és barna, az álla határozott jellemről árulkodott. Széles mosolya mögül tökéletes fogsor villant elő. Nagyon óvatosan vett szemügyre.
221
- A vonzerődről szóló beszámolók nem túloztak mondta, és egy percbe is beletelt, mire megfejtettem, mit mond. Túlságosan féltem ahhoz, hogy vágjon az eszem. Észrevettem Jonathant, a kémet, az udvaron álló vámpírok között. - Hú, izé - mondtam, cseppet sem meghatva. - Te bejöhetsz, de csak egyedül. - Ezer örömmel - mondta, és meghajolt. Óvatosan lett egy lépést, majd látszott, hogy megkönnyebbül. Ez után olyan könnyedén jött fel, hogy mire magamhoz tértem, már ott állt előttem, és a zsebkendője, istenre esküszöm, hófehér textil zsebkendője volt, szinte hozzáért a fehér pólómhoz. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy összeránduljak, de sikerült meg se moccannom. A szemébe néztem, és éreztem mögötte a nyomást. Megpróbálta bevetni az elméje trükkjeit, hogy megnézze, melyik hatna rám. Nem sok, legalábbis a tapasztalatom szerint. Miután hagytam, hogy erre magától is rájöjjön, hátrább léptem, hogy beléphessem. Victor szinte mozdulatlanul állt meg az ajtón belül. Minden odabent lévőt óvatosan megnézett magának, de a mosolya egy pillanatra sem halványult el. Amikor észrevette Billt, a mosolya éppenséggel még jobban felragyogott. - Á! Compton! - mondta, és már vártam, hogy ezt egy sokatmondó megjegyzés fogja követni, de csalódnom kellett. Ameliát alaposan végigmérte. - A varázs forrása... - dünnyögte, és fejét lakótársam felé hajtotta. Frannie-nak kevesebb figyelmet szentelt. Amikor Victor felismerte, egy másodpercre nagyon elégedetlennek tűnt.
222
El kellett volna rejtenem Frannie-t. De egyszerűen eszembe sem jutott. Most a Las Vegas-i csoport tudta, hogy Quinn előreküldte a húgát, hogy figyelmeztessen bennünket. Elgondolkodtam, vajon túléljük-e ezt. Ha megérjük a reggelt, akkor mi, a három halandó, elmehetünk a kocsival, és ha a kocsi lerobban, még mindig van mobilunk és hívhatunk segítséget. De ki tudja megmondani, miféle nappali segítőtársai vannak a Las Vegas-i vámpíroknak... Quinnen kívül. És talán Eric és Bill képes lesz átverekedni magát a kinti vámpírsorfalon: még megpróbálhatják. Fogalmam sem volt, meddig jutnának el. - Kérlek, foglalj helyet - mondtam, habár a hangom nagyjából annyira lehetett vendégmarasztaló, mint azé a templomba járó idős hölgyé, akit kényszerítettek, hogy szórakoztasson egy ateistát. Frannie-t ott hagytuk, ahol volt. Jobb volt, ha a lehető leghiggadtabbak maradunk. A szobában szinte tapintható volt a feszültség. Felkapcsoltam néhány lámpát, és megkérdeztem a vámpírokat, kérnek-e inni. Mindannyian meglepettnek tűntek. Egyedül Victor fogadta el a kínálást. Miután biccentettem, Amelia kiment a konyhába, hogy felmelegítsen egy palack TrueBloodot. Eric és Bill a kanapéra ült, Victor a hintaszéket választotta, míg én a hátradönthető karosszékben foglaltam helyet, és összekulcsolt kezemet az ölembe ejtettem. Hosszú csend következett, míg Victor átgondolta, mi legyen a nyitómondata. - A királynőd meghalt, Viking - mondta. Eric felkapta a fejét. Amelia, aki épp akkor lépett be, megtorpant egy pillanatra, mielőtt odavitte volna a 223
pohár TrueBloodot Victornak. A vámpír kis fejbiccentéssel köszönte meg. Amelia csak bámult le rá, és észrevettem, hogy a kezét a köntöse redői közé rejti. Épp amikor levegőt vettem, hogy szóljak neki, ne legyen őrült, ellépett a vámpír elől, és odaállt mellém. - Már rájöttem, hogy ez történt - mondta Eric. - Hány seriff halt meg? - El kellett ismernem, a hangja nem árulta el, hogyan érez. Victor látványos arcjátékkal kísérve kutatott az emlékezetében. - Nézzük csak. Ó, igen! Ahány csak volt. Erősen összeszorítottam a számat, nehogy egy hang is elhagyja a torkom. Amelia előhúzta az egyik támlás széket, amelyet a kandalló mellé szoktunk állítani. Odatette mellém, és úgy rogyott le rá, mint egy homokzsák. Most, hogy ült, láttam, hogy egy kést szorongat a kezében, a konyhából magával hozott egy filézőkést. Nagyon éles volt. - És az embereik? - kérdezte Bill. Folytatta a megkezdett „öntsünk tiszta vizet a pohárba" játékot. - Egyesek még életben vannak. Egy sötét hajú fiatal férfi, a neve Rasul... Arla Yvonne néhány szolgája. Cleo Babbitt személyzete meghalt vele együtt a megadási ajánlat ellenére, és úgy látszik, Sigebert elpusztult Sophie-Anne-nal együtt. - A Szemfogadó? - Eric ezt utoljára tartogatta, mert alig bírta elviselni, hogy szóba kell hoznia. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy átkaroljam, de nem értékelte volna a gesztust. Gyengének látszott volna tőle. Hosszú csend telepedett ránk, míg Victor kortyolt egyet a TrueBloodból. Majd megszólalt. 224
- Eric, az összes embered a klubban van. Nem adták meg magukat. Azt mondják, addig nem is fogják, míg nem hallanak felőled. Készen állunk, hogy felégessük a kócerájt. Az egyik talpnyalód megszökött, azt véljük, hogy nő, és leszedi minden olyan emberemet, aki van olyan ostoba, hogy elszakad a többiektől. Ez az, Pam! Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem önkéntelen mosolyomat. Amelia rám vigyorgott. Még Eric is elégedettnek látszott, de csak a pillanat tört részéig. Bill arca egy hajszálnyit sem változott. - És a seriffek közül én miért élek még mindig? kérdezte Eric. Íme, a négyszáz dolláros kérdés. - Mert te vagy a leghatékonyabb, a legeredményesebb és a leggyakorlatiasabb. - Victornak mindenre megvolt a kész válasza. - És a te körzetedben lakik az egyik legjelentősebb pénzcsináló, és neked dolgozik. - Bill felé biccentett. - A királyunk szeretne a pozíciódban tartani, ha hűséget esküszöl neki. - Sejtem, mi fog történni, ha megtagadom. - Az embereim itt Shreveportban készen állnak a fáklyákkal - mondta Victor vidám mosolyával. - Tulajdonképpen sokkal modernebb eszközökkel, de érted a lényeget. És természetesen az itt lévő kis csapatodról is tudunk gondoskodni. Az biztos, hogy kedveled a változatosságot. Eljövök utánad idáig, azt gondolva, hogy az elit vámpírjaiddal talállak, erre ez a fura társaság vesz körül. Eszembe sem jutott felháborodni ezen. Tényleg fura társaság voltunk, semmi kétség. Azt is észrevettem, hogy mi, többiek, bele sem szólhattunk. Minden azon múlt, Eric mennyire büszke.
225
A némaságban eltöprengtem, meddig fogja Eric fontolgatni, miképp döntsön. Ha nem hajlik meg, akkor mind meghalunk. Victor így „gondoskodna" rólunk, annak ellenére, hogy Eric fennen hangoztatta, mennyire értékes vagyok ahhoz, hogy megöljenek. Nem hiszem, hogy Victort egy fikarcnyit is érdekelte volna az „értékem", Ameliáé meg főleg nem. Még akkor is, ha felülkerekednénk Victoron (és valószínűleg Eric és Bill ezt meg tudta volna oldani), a kint várakozó többi vámpírnak csak fel kellett gyújtania a házat, ahogyan a Szemfogadó esetében is kilátásba helyezték, és nekünk annyi. Lehet, hogy meghívás nélkül nem tudnának bejönni, de nekünk viszont biztosan ki kellene jutnunk innen. Tekintetem találkozott Ameliáéval. Az agya csak úgy kattogott a félelemtől, habár hősies erőfeszítést tett, hogy kihúzza magát. Ha felhívná Copley-t, az apja alkudozna az életéért, és meg is volt a háttere ahhoz, hogy hatásosan érveljen. Ha a Las Vegas-i csapat eléggé mohó volt ahhoz, hogy megszállja Louisianát, akkor ahhoz is elég mohók, hogy elfogadják a váltságdíjat Copley Carmichael lányáért. És Frannie-nek sem esik bántódása, ha egyszer odakint van a bátyja. Ugye, megkímélik Frannie-t, hogy Quinn továbbra is szolgálatkész maradjon? Victor már kijelentette, hogy Bill tudására szükségük van, mert a számítógépes adatbázisa zsíros üzletnek bizonyult. Szóval Eric és én voltunk a leginkább feláldozhatók. Eszembe jutott Sam, és azt kívántam, bárcsak felhívhatnám, és beszélhetnék vele, csak egy percre. De a világ minden kincséért sem rángattam volna bele ebbe,
226
mert az a biztos halált jelentette volna a számára. Lehunytam a szemem, és gondolatban elbúcsúztam tőle. Valamit hallottunk kint az ajtó előtt, és egy pillanatig nem ismertem fel a tigrishangot. Quinn be akart jönni. Eric rám nézett, én pedig megráztam a fejem. Épp elég rossz volt a helyzet, nem kell még Quinnt is belekeverni. - Sookie - suttogta Amelia, és nekem nyomta a kezét. Abban volt a kés. - Ne! - mondtam. - Semmi értelme. - Reméltem, hogy Victor nem jött rá, mi Amelia szándéka. Eric szeme tágra nyílt, és már a jövőt látta. Szeme a hosszú csendben kéken izzott. Aztán valami váratlan történt. Frannie kiszabadult a transzból, kinyitotta a száját, és sikoltozni kezdett. Amikor az első sikoly elhagyta a száját, az ajtó elkezdett rázkódni. Öt másodperc múlva Quinn behorpasztotta az ajtómat, ahogy mind a kétszáz kilójával nekiveselkedett. Frannie felkászálódott, és odarohant, megragadta a kilincset, és felrántotta az ajtót, még mielőtt Victor elkaphatta volna. Épp csak egy centi híja volt. Quinn olyan gyorsan rontott be a házba, hogy fellökte a húgát. Ott állt felette, és teli torokból üvöltött mindannyiunkra. Victor javára legyen mondva, nem mutatott félelmet. - Quinn, hallgass ide! - Csak ennyit mondott. Egy másodperc múlva Quinn elhallgatott. Sosem volt könnyű megmondani, mennyi emberi maradt egy alakváltóban, amikor felvette állat formáját. Az bebizonyosodott a számomra, hogy a vérfarkasok 227
tökéletesen értik, amit mondok, és korábban Quinn-nel is kommunikáltam már, amikor tigris volt; határozottan felfogta, amit mondtam. De feltört benne a düh, amikor meghallotta Frannie-t sikoltozni, és most mintha nem tudta volna, ki felé irányítsa a haragját. Míg Victor Quinnt figyelte, kihalásztam a névjegykártyát a zsebemből. Már a gondolattól is kivert a hideg, hogy ilyen hamar elő kell vennem a dédnagyapám „ingyen szabadulhat a börtönből" kártyáját („Szeretlek, Dédi ments meg!"), és attól is, hogy idehívom anélkül, hogy figyelmeztetném, hogy a szoba tele van vámpírokkal. De ha valamikor itt volt az idő a tündér beavatkozására, az most volt, és még így is lehet, hogy túl sokáig halogattam. A mobilom a pizsamám zsebében volt. Lopva kihúztam, és kinyitottam, és sajnáltam, hogy nem állítottam be a számot gyorshívóra. Lenéztem, elolvastam a számot, majd elkezdtem nyomkodni a gombokat. Victor épp Quinnhez beszélt, megpróbálta meggyőzni, hogy Frannie-nek nem esik bántódása. Nem tettem mindent helyesen? Nem vártam egészen addig, míg biztos nem voltam benne, hogy szükségem van a dédnagyapámra, mielőtt felhívnám? Nem volt okos tőlem, hogy magamnál tartottam a névjegykártyát és a telefont? Néha hiába csinálsz mindent helyesen, akkor is balul sülnek el a dolgok. Épp amikor kicsöngött, kinyúlt egy kéz, kikapta a telefont a kezemből, és a falhoz vágta. - Nem hozhatjuk ide - súgta Eric a fülembe -, különben kitör a háború, és mindannyian meghalunk.
228
Szerintem mindannyiunkon csak magát értette, mert egészen biztos voltam benne, hogy semmi bajom sem lenne, ha a dédnagyapám háborút kezdene értem, de most már mindegy volt. Ericre néztem, már-már gyűlölettel. - Senki nincs, akit segítségül hívhatnál ebben a helyzetben - mondta Victor Madden önelégülten. Ekkor azonban hirtelen mintha elbizonytalanodott volna, mintha hirtelen újabb gondolata támadt volna - Hacsak nincs valami, amit nem tudok rólad - tette hozzá. - Sok minden van, amit nem tudsz Sookie-ról mondta Bill. Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt azóta, hogy Madden belépett a házba. - Amit tudnod kell, a következő: akár meg is halok érte. Ha bántod, akkor megöllek. - Bill sötét szeme Ericre vándorolt. - Te is el tudod mondani ugyanezt? Eric nyilván nem akart ilyet mondani, így egy hellyel hátrább került a „ki szereti jobban Sookie-t" versenyben. Per pillanat ez nem is volt annyira lényeges. - A következőt is tudnod kell - fordult Eric Victor felé. - Még pontosabban, ha bármi történik vele, olyan erők lépnek működésbe, amelyekre álmodban sem gondolnál. Victor a gondolataiba mélyedt. - Természetesen ez üres fenyegetés - mondta. - De valamiért elhiszem, hogy komolyan beszéltek. Viszont ha erre a tigrisre céloztok, nem hinném, hogy mindannyiunkat megölne érte, mivel a markunkban van az anyja és a húga. A tigrisnek már így is sok mindenért felelnie kell, minthogy itt látom a húgát. Amelia odament, és átölelte Frannie-t, egyrészt azért, hogy megnyugtassa, másrészt azért, hogy ő is 229
bekerüljön a tigris által védelmezett körbe. Rám nézett, és teljesen tisztán hallottam a gondolatát: Megpróbálkozzam valami varázslattal? Esetleg ledermesszem őket a dohosodást gátló bűbájjal? Nagyon bölcs volt Amelia részéről, hogy megpróbált így kommunikálni velem, és vadul forgattam a fejemben az ötletet. A dohosodást gátló bűbáj hatására minden pontosan úgy marad, ahogy volt. De nem tudtam, hogy a bűbáj hat-e a kint várakozó vámpírokra is, és nem láttam be, hogyan javulhatna a helyzet, ha csak minket dermeszt le, akik a szobában vagyunk, természetesen önmagán kívül. Azt is meg tudja határozni, kire hasson a bűbáj? Bárcsak Amelia is gondolatolvasó lett volna. Ilyesmit még soha senkivel kapcsolatban nem kívántam. Ahogy néztem, túl sok mindenre hiányzott a válasz. Tétován megráztam a fejem. - Ez nevetséges - mondta Victor kiszámított türelmetlenséggel. - Eric, ez az utolsó ajánlatom, többet nem engedek. Elfogadod azt, hogy a királyom átveszi Louisianát és Arkansast, vagy harcolni akarsz mindhalálig? Újabb, rövidebb csend következett. - Elfogadom a királyod korlátlan uralmát mondta Eric mereven. - Bill Compton? - kérdezte Victor. Bill rám nézett, sötét szeme elidőzött az arcomon. - Elfogadom - mondta. És ezzel Louisianának új királya lett, és a régi rendszer megdőlt.
230
13. fejezet
Úgy illant el a feszültségem, mint a levegő a defektes kerékből. - Victor, szólj az embereidnek, hogy lefújva mondta Eric. - Hallani akarom, amikor megmondod nekik. Victor arca még jobban felragyogott, előkapott egy pici mobiltelefont a zsebéből, és felhívott egy Delilah nevü valakit, hogy kiadja a parancsot. Eric a saját mobilján hívta fel a Szemfogadót. Elmondta Clancynek, hogy vezetőváltás történt. - Ne felejts el szólni Pamnek - mondta Eric tagoltan -, nehogy tovább gyilkolássza Victor embereit. Kellemetlen csend állt be. Mindenki azon töprengett, mi jön most. Most, amikor már egészen biztos voltam benne, hogy életben maradok, reméltem, hogy Quinn visszaváltozik emberré, és beszélhetek vele. Nagyon sok mindent meg kellett beszélnünk. Nem voltam benne biztos, hogy jogom van ezt érezni, de mégis úgy éreztem, elárultak. Nem hiszem, hogy én vagyok a világ közepe. Felfogtam, hogy Quinnt belekényszerítették ebbe a helyzetbe. 231
A vámpírok mindig is értettek a kényszer alkalmazásához. Ahogy elnéztem, ez már a második eset volt, hogy az anyja olyat tett, amivel teljesen akaratán kívül a vámpírok keze közé dobta Quinnt. Megértettem, hogy az anyja nem beszámítható; tényleg megértettem. Nem ő akarta, hogy megerőszakolják, és elmebeteg sem akart lenni. Sosem találkoztam vele, és valószínűleg nem is fogok, de az biztos, hogy nem volt ki mind a négy kereke. Quinn minden tőle telhetőt megtett. Előreküldte a húgát, hogy figyelmeztessen bennünket, habár nem voltam teljesen biztos benne, hogy sokat használt vele. De megérdemelte a pluszpontot az igyekezetéért. Most, ahogy néztem, amint a tigris odadörgölődzik Frannie-hoz, tudtam, hibát hibára halmoztam Quinn-nel. És haragudtam az árulása miatt; akármennyire vitatkoztam is magammal, felbőszített, hogy a barátomat azoknak a vámpíroknak az oldalán láttam, akiket ellenségnek kellett tekintenem. Megráztam magam, és körbenéztem a szobában. Amelia kirohant a fürdőszobába, amint biztonsággal elengedhette a még mindig zokogó Franniet. Gyanítottam, hogy túl sok volt ennyi feszültség boszorkányos lakótársamnak, és a fürdőszobából kiszűrődő hangok is ezt igazolták. Eric még mindig Clancyvel beszélt a telefonon, úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt, míg feldolgozta a körülményeiben bekövetkezett hirtelen és hatalmas változást. Nem lehetett olvasni a gondolataiban, mégis tudtam. Végigment a folyosón, talán egy kis magányra volt szüksége, hogy átgondolja a jövőjét.
232
Victor kiment a házból, hogy beszéljen csatlósaival, és hallottam, hogy az egyikük felkiált: „Igen! Ez az!", mintha a csapata berúgta volna a győztes gólt, és gyanítottam, hogy tulajdonképp ez is történt. Ami engem illet, egy kissé rogyadozott a térdem, és úgy kavarogtak a gondolataim, hogy aligha nevezhettem őket gondolatoknak. Bill átkarolt, és lenyomott arra a székre, amelyen Eric ült az imént. Éreztem, amint hűvös ajka az enyémet érinti. Kőszívűnek kellett volna lennem ahhoz, hogy a Victorhoz intézett kis beszéde ne hasson rám - nem felejtettem el, akármilyen rettenetes éjszaka volt is -, és a szívem nem kőből volt. Bill odatérdelt elém, fehér arcát felém fordította. - Remélem, egy napon hozzám fordulsz - mondta. - Sosem erőltetném sem magamat, sem a társaságomat rád. - Ezzel felállt, majd kisétált újdonsült vámpír családjához. Rendicsek... Ám az ég cserbenhagyott; az éjszakának még nem volt vége. Visszavánszorogtam a hálószobába, és belöktem az ajtót, meg akartam mosni az arcom és a fogam, vagy legalább megpróbálni rendbe tenni a hajam, mert úgy gondoltam, ettől egy kicsit kevésbé érezném magam lepattantnak. Eric az ágyamon ült, arcát a kezébe temette. Felnézett, amikor beléptem, és nagyon riadtnak látszott. Nos, nem csoda, elég nagy csapás volt a hatalomátvétel és a vezetőség drámai leváltása. - Ahogy itt ültem az ágyon, és éreztem az illatodat - mondta olyan halkan, hogy erőlködnöm kellett, hogy meghalljam -, Sookie, mindenre emlékszem.
233
- Ó, basszus! - mondtam. Bevágódtam a fürdőszobába, és magamra zártam az ajtót. Megmostam a fogam és az arcom, de nem jöttem ki. Olyan gyáva leszek, mint Quinn, ha nem nézek szembe a vámpírral. Eric abban a pillanatban beszélni kezdett, hogy megjelentem. - Nem hiszem el, hogy én... - Igen, igen, tudom, szerettél egy vacak halandót, mindenfélét megígértél neki, olyan édes voltál, mint a méz, és örökké velem akartál maradni - motyogtam. Csak van valami rövidebb út is, amelyen átvergődhetünk ezen a jeleneten. - Nem hiszem el, hogy én ilyen erősen éreztem, és évszázadok óta először voltam boldog - mondta Eric némi méltósággal. - Ezt azért el kell ismerned. Megdörgöltem a homlokomat. Az éjszaka közepén jártunk, úgy éreztem, menten meghalok. A férfi, akiről azt hittem, a barátom, az udvarlóm, épp most forgatta fel fenekestül a róla alkotott képet. Habár az „ő" vámpírjai ugyanazon az oldalon álltak már, mint az „én" vámpírjaim, érzelmileg én a louisianai vámpírokkal azonosultam, még akkor is, ha némelyik szerfelett ijesztő volt. Vajon elképzelhető, hogy Victor Madden és csapata kevésbé félelmetes? Nem hinném. Ma éjszaka több olyan vámpírt is meggyilkoltak, akiket ismertem és kedveltem. És mindennek a tetejébe úgy éreztem, képtelen vagyok bármit is kezdeni Erickel, akinek épp most nyílt fel a szeme. - Nem beszélhetnénk erről máskor? Ha egyáltalán beszélnünk kell róla - mondtam. - De igen - mondta Eric hosszú csend után. - Igen. Tényleg nem ez a megfelelő idő. 234
- Nem tudom, van-e egyáltalán megfelelő idő erre a beszélgetésre... - De akkor is muszáj lesz. - Eric... Ó, jól van, rendben. - A kezemmel intettem, hogy hagyjuk. - Örülök, hogy az új rendszer meg akar tartani. - Fájna neked, ha meghalnék. - Igen, összeköt minket a vér és a többi és a többi. - Nem a vérkötelék miatt. - Rendben, igazad van. Fájna, ha meghalnál. Noha nagy valószínűséggel én is meghaltam volna, szóval nem fájt volna sokáig. És most megkérhetlek, hogy húzz el? - Ó, persze - mondta a szokott erices hangsúllyal. - Most elhúzok, de később visszajövök. És légy nyugodt, szerelmem, hogy megegyezésre jutunk. Ami pedig a Las Vegas-i vámpírokat illeti, tökéletesen alkalmasak arra, hogy egy másik olyan államot vezessenek, amely ennyire függ a turizmustól. Nevada királyának nagy hatalma van, és Victort sem volna bölcs félvállról venni. Victor könyörtelen, de nem fog elpusztítani semmit, amiből hasznot húzhat. És nagyon jól uralja az indulatait. - Ezek szerint annyira nem bánt a hatalomátvétel? - Nem tehettem róla, a hangom elárulta, mennyire megdöbbentem. - Már megtörtént - mondta Eric. - Semmi értelme bánkódni miatta. Senkit sem hozhatok vissza az élők sorába, és egyedül nem győzhetem le Nevadát. Nem fogom arra kérni az embereimet, hogy egy eleve kudarcra ítélt ügyért a halálba menjenek. Képtelen vagyok olyan gyakorlatias lenni, mint Eric. Értettem a szempontját, és ami azt illeti, lehet, hogy egyet is értek vele, amint pihentem egy kicsit. De itt és 235
most nem ment. Túl fagyosnak tűnt nekem. Természetesen több száz éve volt arra, hogy ilyenné váljon, és talán többször is át kellett esnie már ilyesmin. Milyen sivár kilátás. Eric megállt az ajtó felé menet, hogy lehajoljon, és csókot leheljen az arcomra. Ma este is begyűjtöttem pár puszit. - Sajnálom, ami a tigrissel történt - mondta, és ami engem illet, ezzel be is fejeztem ezt a napot. Magamba roskadva ültem a hálószobám sarkában a kis széken, míg egészen biztos nem voltam abban, hogy mindenki elment. Amikor csak egyetlen meleg agy maradt, Ameliáé, kikukucskáltam, hogy a saját szememmel győződjem meg erről. Igen, mindenki elment. - Amelia! - kiáltottam. - Tessék! - válaszolt azonnal, én pedig kimentem, hogy megkeressem. A nappaliban találtam meg, pont olyan kimerült volt, mint én. - Tudsz majd aludni? - kérdeztem. - Fogalmam sincs. Mindenesetre megpróbálok megrázta a fejét. - Ez mindent megváltoztat. - Mi? Nagy meglepetésemre, értette, mire gondolok. - Ó, a vámpír hatalomátvétel. Az apukámnak egy csomó üzleti ügye volt a New Orleans-i vámpírokkal. Arra készült, hogy Sophie-Anne-nek fog dolgozni, rendbe hozza a New Orleans-i főhadiszállását. És a többi ingatlanát is. Jobb, ha fel is hívom, és szólok neki. Biztosan hamar kapcsolatba akar lépni az új góréval. A maga módján Amelia is olyan gyakorlatias volt, mint Eric. Úgy éreztem, nem is ezen a Földön élek. Senki 236
nem jutott eszembe, akit felhívhattam volna és egy hangyányit is gyászolta volna Sophie-Anne-t, Arla Yvonne-t vagy Cleót. És a lista végtelen volt. Életemben most először gondolkodtam el azon, hogy a vámpírok nem szoknak-e hozzá a veszteségekhez. Annyi embert túlélnek, annyian eltűntek mellőlük. Nemzedékek mentek egymás után a sírba, és az élőhalottak tovább éltek. És még tovább. Nos, ez a fáradt halandó azonban - aki végül lelépett az élet színpadáról - most aludni szeretett volna, méghozzá nagyon. Ha ma éjjel még egy ellenséges hatalomátvétel lesz, azt nélkülem kell végigcsinálni. Megint bezártam az összes ajtót, és felkiáltottam a lépcsőn Ameliának, hogy jó éjt, majd bemásztam az ágyba. Legalább fél órán keresztül ébren feküdtem, mert valahányszor elszenderedtem, az izmaim rángatódzni kezdtek. Minduntalan felriadtam, azt képzeltem, hogy valaki bejött a szobámba, hogy valami nagy katasztrófa közeledtére figyelmeztessen. De a végén már az izomrángatódzás sem tudott ébren tartani. Mély álomba merültem. Amikor felébredtem, a nap már felkelt, és bevilágított az ablakon. Quinn ott ült a sarokban álló széken, ahova éjjel lerogytam, míg megpróbáltam szót érteni Erickel. Kezdett idegesítővé válni ez a szokásuk. Valahogy nem szerettem, ha a hálószobámban csak úgy felbukkannak, majd eltűnnek a pasik. Olyat akartam, aki itt is marad. - Ki engedett be? - kérdeztem, és felkönyököltem az ágyban. Ahhoz képest, hogy nem sokat aludt, egész jól nézett ki. Nagydarab férfi volt, nagyon sima fejjel és
237
hatalmas ibolyaszín szemmel. Mindig is imádtam, ahogy kinéz. - Amelia - válaszolta. - Tudom, hogy nem kellett volna bejönnöm; meg kellett volna várnom, míg felébredsz. Talán nem is akarod, hogy a házadba jöjjek. Bementem a fürdőszobába, hogy egy percet adjak magamnak; ez a jelenet is kezdett egyre gyakoribbá válni. Amikor kijöttem, egy kicsit rendezettebben és sokkal éberebben, mint amikor bementem, Quinn egy bögre kávéval várt. Belekortyoltam, és azonnal úgy éreztem, bármi következik, most már valamennyire tudom kezelni. De nem itt a hálószobában. - A konyhába - mondtam, és bementünk a helyiségbe, amely mindig is a ház szíve volt. Amikor a tűzben leégett, már nagyon régi volt. Most azonban vadonatúj konyhával büszkélkedhettem, de még mindig hiányzott a régi. Az asztal helyére, amelynél a családom éveken át evett, egy modern darab került, és az új székek is sokkal kényelmesebbek voltak, mint a régiek, de még mindig elfogott a bánat, amikor arra gondoltam, mi minden odaveszett. Az a kellemetlen előérzetem támadt, hogy a „bánat" lesz a mai nap fő témája. A nyugtalan álmom alatt, úgy tűnt, magamba szívtam valamennyit abból a gyakorlatiasságból, ami az éjjel olyan szánalmasnak tűnt. Még mielőtt belekezdtünk volna az elkerülhetetlen beszélgetésbe, odaléptem a hátsó ajtóhoz, és kinéztem, de láttam, hogy Amelia kocsija nincs ott. Legalább egyedül voltunk. Leültem a férfival szemben, akit, mindvégig reméltem, hogy szeretek.
238
- Bébi, úgy nézel ki, mintha az előbb közölték volna veled, hogy meghaltam - kezdett bele Quinn. - Akár meg is történhetett volna - mondtam, mert muszáj volt nekiveselkednem, és nem nézni se jobbra, se balra. Quinn összerezzent. - Sookie, mit tehettem volna? - kérdezte. - Mit tehettem volna? - Hangjában némi harag bujkált. - És én mit tehetek? - kérdeztem vissza, mert nem volt válaszom a kérdésére. - Ideküldtem Frannie-t! Megpróbáltalak figyelmeztetni! - Túl kevés volt, túl későn - mondtam. De azonnal újragondoltam: túl kemény vagyok, igazságtalan, hálátlan? - Ha hetekkel ezelőtt felhívsz, akár csak egyszer is, akkor talán másképp éreznék. De azt hiszem, túlságosan is lefoglalt, hogy megkeresd az anyád. - Ezek szerint az anyám miatt szakítasz velem mondta. Keserűnek hangzott, és nem hibáztathattam érte. - Igen - mondtam, miután gyorsan átgondoltam a döntésemet. - Azt hiszem, igen. De nem elsősorban az anyád, hanem az egész helyzet miatt. Az anyád mindig az első helyen lesz, amíg csak él, mert annyira beteg. Hidd el, együtt érzek veled emiatt. És sajnálom, hogy ilyen nehéz út előtt álltok Frannie-vel. Tudom, milyen. Quinn a kávésbögréjét nézte, az arca nyúzott volt a haragtól és a kimerültségtől. Valószínűleg ez volt a lehető legrosszabb pillanat a szakításhoz, de meg kellett lennie. Túlságosan is bántott ahhoz, hogy tovább halogassam. - És annak ellenére, hogy ezt tudod, és azt is, hogy fontos vagy nekem, nem akarsz többet látni -
239
mondta Quinn minden szót külön megnyomva. - Meg sem akarod próbálni, hátha működik. - Te is fontos vagy nekem, és azt reméltem, sokkal több lesz belőle - mondtam. - De az éjjel túl sok minden történt. Emlékszel? A múltadat is mástól kellett megtudnom. Szerintem eleve azért nem mondtad el, mert tudtad, hogy gond lesz belőle. Nem a veremben való harcról beszélek, az nem érdekel. Hanem a mamádról és Frannie-ről... Nos, ők a családod... Függnek tőled. Muszáj, hogy ott legyél nekik. Mindig ők lesznek az elsők. - Egy pillanatra elhallgattam, és a számat rágtam. Ez volt a legnehezebb része. - Én akarok lenni az első. Tudom, hogy ez önzés, és talán kivitelezhetetlen, sőt talán sekélyes is. De azt akarom, hogy valakinek én legyek az első. Ha ez nem szép tőlem, ám legyen. Akkor ez van, ilyen vagyok. De akkor is így érzek. - Akkor nincs miről beszélnünk - mondta Quinn rövid gondolkodás után. Üres tekintettel nézett rám. Csak egyetérteni tudtam. Nagy tenyerével megtámaszkodott az asztalon, felállt, és elment. Szörnyű alaknak éreztem magam. Szerencsétlennek és elveszettnek. Önző dögnek. De hagytam, hogy kisétáljon az ajtón.
240
14. fejezet
Míg induláshoz készülődtem - igen, még egy ilyen éjszaka után is be kellett mennem dolgozni -, valaki kopogtatott. Nem sokkal előtte hallottam, hogy egy nagy jármű közeledik a ház felé, ezért sietve kötöttem be a cipőmet. A FedEx furgon ritkán látott vendég volt nálam, és nem ismertem a sovány nőt, aki kiugrott belőle. Csak nehezen tudtam kinyitni a megrongált bejárati ajtót. Soha nem lesz a régi Quinn éjszakai megjelenése után. Csak ne felejtsem el felhívni a Lowe's céget Clarice-ben, hogy cserét kérjek. Talán Jason segít feltenni az új ajtót. A FedEx-es hölgy hosszan méregette a zilált ajtószárnyat, amikor végre sikerült kinyitnom. - Átveszi és aláírja? - kérdezte, és felém nyújtott egy csomagot, de diplomatikusan nem tett megjegyzést. - Persze. - Kissé összezavarodva vettem át a dobozt. A Szemfogadótól érkezett. Hah. Amint a furgon kiért a Hummingbird Roadra, kinyitottam a küldeményt. Egy vörös mobiltelefon lapult benne. Az én számomra volt előfizetve. Egy üzenet is érkezett vele: „Sajnálom, hogy tönkrement a régi, szerelmem." Aláírás: egy nagy 241
„E". Töltő is tartozott hozzá. És egy autós töltő is. És egy igazolás, hogy az első fél év ki van fizetve. Kissé összezavarodtam, amikor újabb közeledő jármű hangját hallottam. Inkább ott maradtam a verandán. Az újabb teherautó a shreveporti Home Depotból érkezett. Egy új, nagyon szép bejárati ajtót hozott, és két férfit, akik beszerelik. Minden költség ki lett fizetve előre. Elgondolkodtam, hogy Eric a szárító szűrőjét is kitisztíttatná-e. Korábban érkeztem a Merlotte'sba, hogy beszélhessek Sammel. De az irodája ajtaja zárva volt, és hangok szűrődtek ki bentről. A zárt ajtó ugyan nem volt ismeretlen, de mégis ritkaságszámba ment. Azonnal elkapott az aggodalom és a kíváncsiság. Ki tudtam venni Sam ismerős agyjeleit, és a másikkal is találkoztam már. Hallottam, ahogy odabent odább tolnak egy széket, és gyorsan berohantam a raktárba, mielőtt az ajtó kinyílt volna. Tanya Grissom ment el. Pár szívdobbanásnyit még vártam, majd úgy döntöttem, van annyira sürgős a dolgom, hogy megkockáztassam a beszélgetést Sammel, annak ellenére, hogy esetleg nincs abban a hangulatban. A főnököm még mindig a nyikorgós, gurulós faszékén ült, a lába az asztalon. A haja sokkal rendetlenebb volt, mint általában. Úgy nézett ki, mint valami vöröses glória. És mint aki nagyon a gondolataiba mélyedt... De amikor szóltam, hogy muszáj elmondanom pár dolgot, bólintott, és megkért, hogy csukjam be az ajtót. - Tudod, mi történt éjjel? - kérdeztem. - Úgy hallom, ellenséges hatalomátvétel - mondta Sam. Hátralökte magát a gurulós széken, amelynek a 242
rugói idegesítően nyikorogni kezdtek. Határozottan az ingerültség szélén álltam, azért az ajkamba kellett harapnom, hogy ne csattanjak fel. - Igen, így is lehet mondani. - Az ellenséges hatalomátvétel elég pontos megfogalmazás. Elmeséltem neki, mi történt a házamban. Sam arcára aggódó kifejezés ült. - Sosem avatkozom vámpírügyekbe - mondta. - A kéttermészetűek és a vámpírok nem jönnek ki valami jól. Nagyon sajnálom, hogy téged is belerángattak, Sookie. Ez a seggfej Eric... - Mintha még hozzá akart volna tenni valamit, de összeszorította a száját. - Tudsz valamit Nevada királyáról? - kérdeztem. - Annyit tudok, hogy kiadóbirodalma van - vágta rá Sam azonnal. - És legalább egy kaszinója és több étterme. A főtulajdonosa egy képviseleti cégnek, amely vámpír előadókkal foglalkozik. Tudod, az Elvis Élőhalott Revü az Elvis-imitátorokkal, ami, ha jól belegondolsz, elég vicces, és van egy csomó nagyszerű tánckaruk is. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy az igazi Elvis még mindig itt jár köztünk, de aligha olyan állapotban, hogy felléphessen. - Ha elkerülhetetlen egy turizmusból élő állam átvétele, akkor Felipe de Castro a legmegfelelőbb vámpír erre. Mindent meg fog tenni azért, hogy New Orleanst újjáépítse, mert szüksége van a bevételre. - Felipe de Castro... Ez elég egzotikus név. - Én nem találkoztam vele, de tudom, hogy nagyon... hogy is mondjam, karizmatikus - mondta Sam. - Kíváncsi vagyok, hogy lakni jön Louisianába vagy ez a Victor Madden lesz az itteni ügynöke. Akárhogy alakul, a bárra nem lesz hatással. De semmi kétség, hogy rád hatással lesz, Sookie. - Sam eddig keresztbe tett lábbal 243
ült, de most kiegyenesedett a székben, amely tiltakozásul felnyikordult. - Bárcsak ki lehetne valahogy hozni téged a vámpírkörökből. - Néha elgondolkozom, hogy ha azon az éjjelen, amikor Bill-lel találkoztam, tudtam volna azt, amit ma tudok, bármit másképp tettem volna-e - mondtam. Lehet, hogy hagytam volna Rattray-éknek, hogy elkapják. - Billt egy csöves házaspártól mentettem meg, akikről kiderült, hogy nemcsak csövesek, hanem gyilkosok is. Vámpírcsapolók voltak, akik elhagyatott helyekre csalják a vámpírokat, ahol ezüstlánccal megfékezik őket, majd lecsapolják az összes vérüket, amit aztán nagy pénzekért eladnak a feketepiacon. A csapolók veszélyes életet élnek. A Rattray házaspár megfizette az árát. - Ezt nem gondolod komolyan - mondta Sam. Megint megmozdult a széken (nyikk-nyikk!), majd felállt. - Sohasem tennél ilyet. Tényleg jó érzés volt ilyen kedveset hallani magamról, főleg a Quinn-nel való reggeli beszélgetésem után. Megkísértett, hogy erről is mesélek Samnek, de akkor már az ajtó felé tartott. Ideje volt munkához látni, mindkettőnknek. Én is felálltam. Kimentünk, és elkezdtük a szokásos műveleteket. A gondolataim azonban máshol jártak. Megpróbáltam valami ígéreteset találni a jövőben, valamit, amire érdemes várnom, hátha ettől jobb lesz a kedélyem. Semmi nem jutott az eszembe. Egy hosszú, sivár pillanatig csak álltam a bárpultnál, a kezem a jegyzettömbön, és igyekeztem nem depresszióba süllyedni, akármennyire a határán voltam is. Aztán gondolatban arcul csaptam magam. Bolond! Van házam, 244
vannak barátaim, van munkám. Sokkal szerencsésebb vagyok, mint több millió ember itt a Földön. Majd csak helyreállnak a dolgok. Egy ideig bejött a trükk. Mindenkire rámosolyogtam. Lehet, hogy egy kicsit erőltetetten, de az ég szerelmére, azért csak mosoly volt! Egy-két óra elteltével Jason jött be a bárba a feleségével, Crystallel. Crystal morcosnak tűnt, és már gömbölyödött a pocakja, Jason viszont... Nos, elég komornak látszott, sőt konoknak, ami gyakran megesett, amikor csalódás érte. - Mi a helyzet? - kérdeztem. - Semmi különös - mondta Jason közlékenyen. Hozol két sört? - Persze - válaszoltam, és átfutott rajtam, hogy eddig még soha nem rendelt Crystalnek. Crystal csinos nő volt, és több évvel fiatalabb Jasonnél. És vérpárduc volt, de nem valami jó fajta, leginkább azért, mert a hotshoti közösség a saját belterjes szaporodásának áldozata lett. Crystal csak nagy nehezen bírt átváltozni teliholdkor, és már legalább két vetélése volt, amiről tudtam. Sajnáltam őt a veszteségéért, főként mert a párducközösség már így is gyengének tartotta. Most Crystal harmadszor is állapotos lett. Talán ez a terhesség volt az egyetlen oka annak, hogy Calvin megengedte, hogy hozzámenjen Jasonhöz, aki megharapott, nem született vérpárduc volt. Ez annyit tett, hogy azért lett vérpárduc, mert többször is megharapták - pontosabban megharapta egy féltékeny hím, aki magának akarta Crystalt. Jason nem tudott igazi párduccá változni, csak amolyan félig állat, félig ember alakba. És élvezte.
245
Kihoztam nekik a sört és két hűtött korsót, és vártam, hátha ételt is akarnak rendelni. Elgondolkodtam azon, hogyhogy Crystal iszik, de úgy döntöttem, ez nem tartozik rám. - Sajtburgert szeretnék sült krumplival - mondta Jason. Ez nem lepett meg. - És te mit kérsz, Crystal? - kérdeztem, és próbáltam barátságos lenni. Végül is a sógornőm. - Ó, nincs elég pénzem, hogy egyek - mondta. Fogalmam sem volt, erre mit lehetett volna mondani. Kérdőn Jasonre néztem, de ő csak vállat vont. Ez a vállvonogatás azt mondta (nekem, a húgának), hogy „valami nagy hülyeséget csináltam, de nem fogok visszakozni, mert egy makacs barom vagyok". - Crystal, szívesen állom a vacsorádat - mondtam nagyon halkan. - Mit szeretnél? Crystal dühös pillantást lövellt a férje felé. - Ugyanazt kérem, Sookie. Egy másik lapra felírtam az ő rendelését is, majd odasétáltam a kiadóablakhoz, hogy leadjam mindkettőt a konyhának. Már eleve a dühöngés határán álltam, de Jason viselkedése csak olaj volt a tűzre. Az egész történetet tisztán ki tudtam venni a fejükben, és amikor megértettem, mi folyik közöttük, megundorodtam mindkettejüktől. Crystal és Jason a bátyám házában rendezkedtek be, de Crystal szinte mindennap áthajtott Hotshotba, a komfortzónájába, ahol nem kellett megjátszania magát. Megszokta, hogy a rokonai veszik körül, és különösen a lánytestvére és annak a gyerekei hiányoztak neki. Tanya Grissom kivette az egyik szobát Crystal testvérétől, azt, ahol Crystal lakott, mielőtt hozzáment Jasonhöz. Crystal 246
és Tanya azonnal összebarátkoztak. Mivel Tanya kedvenc elfoglaltsága a vásárolgatás volt, Crystal többször is vele tartott. Ami azt illeti, az összes pénzt eltapsolta, amit Jason adott a háztartási kiadásokra. Két egymás utáni keresetet is elköltött, a sok jelenet és ígéret ellenére is. Most Jason nem volt hajlandó több pénzt adni neki. Ő végezte az összes bevásárlást, a tisztítóba is ő vitte a ruhákat, és minden számlát maga fizetett. Azt mondta Crystalnek, ha saját pénzt akar, akkor menjen el dolgozni. A képesítés nélküli és állapotos Crystal semmi munkát nem talált, ezért nem volt egyetlen centje sem. Jason megpróbált érvelni, de azzal, hogy nyilvánosan megalázta a feleségét, a lehető legrosszabbat tette. Ilyen barom tudott lenni a bátyám. Hogyan segíthettem volna ebben a helyzetben? Nos... sehogy. Nekik maguknak kellett megoldaniuk. Néztem a két elkorcsosult embert, aki sosem fog felnőni, és nem voltam túl derűlátó az esélyeiket illetően. Kellemetlen érzések fogtak el, amikor eszembe jutott szokatlan házastársi esküjük; legalábbis nekem furcsának tűnt, de gondolom, ez volt a hotshoti szokás. Mint Jason legközelebbi élő rokona, nekem kellett megígérnem, hogy vállalom a büntetést, ha Jason nem viselkedik rendesen, és Crystal nagybátyja, Calvin kezeskedett Crystalért. Piszkosul elhamarkodtam ezt az ígéretet. Amikor kivittem nekik a tányérokat az asztalukhoz, láttam, hogy a vitájukban közben újabb szintre léptek: mindketten előretolt állal, összeszorított szájjal ültek, és mindenhova néztek, csak egymásra nem. Óvatosan tettem le a tányérokat, hoztam nekik egy flakon 247
Heinz ketchupot, és elpucoltam. Épp eléggé közbeavatkoztam azzal, hogy kifizettem Crystal vacsoráját. Még valaki szereplője volt ennek a konfliktusnak, akivel kapcsolatba léphettem, és ott helyben megígértettem magammal, hogy meg is keresem az illetőt. Minden haragom és bánatom Tanya Grissom felé irányult. Tényleg kezdeni akartam már valamit ezzel a borzalmas nőszeméllyel. Mi a fenét ólálkodott mindenütt, és mit szimatolt Sam körül? Mi volt a célja azzal, hogy Crystalt belehajszolta ebbe az őrült költekezésbe? (És egy pillanatra sem hittem, hogy csupán a véletlennek tulajdonítható, hogy Tanya legújabb barátnője a sógornőm.) Vajon Tanya halálra akart engem idegesíteni? Pont olyan volt, mint amikor egy bögöly zümmögött az ember feje körül, és néha leszállt... de sosem elég közel ahhoz, hogy le lehessen csapni. Robotpilótára állítottam magam, úgy dolgoztam, és azon töprengtem, hogyan küldhetném el Tanyát másik univerzumba az enyémből. Életemben először gondoltam arra, hogy egy másik embert erőszakkal lefoghatnék, és beleolvashatnék a gondolataiba. Nem lett volna könnyű, mert Tanya is alakváltó volt, de legalább kideríthettem volna, mi hajtja. És meg voltam győződve róla, hogy ez az információ rengeteg szívfájdalomtól megkímélne... rengetegtől. Míg tervet kovácsoltam és füstölögtem, Crystal és Jason némán elfogyasztotta az ételt. A bátyám tüntetően kifizette a saját számláját, míg én a Crystalét. Elmentek, én pedig azon töprengtem, milyen estéjük lesz. Örültem, hogy nem leszek a részese. A bárpult mögül Sam végignézte az egészet, és suttogva megkérdezte: 248
- Mi ütött ezekbe? - Az ifjú házasok mélabúja - mondtam. - Jelentős összecsiszolódási problémák. Samen látszott, hogy nyugtalan lett ettől. - Ne hagyd, hogy téged is belerángassanak! mondta, de úgy tűnt, nyomban meg is bánta, hogy kinyitotta a száját. - Bocs, nem akartam kéretlen tanácsokat osztogatni. Valami szúrni kezdte a szemem. Sam azért adott tanácsot, mert fontos voltam neki. Ebben a túlfeszített idegállapotban ez könnyeket csalt a szemembe. - Rendben van, főnök - mondtam, és igyekeztem élénknek és gondtalannak tűnni. Sarkon fordultam, és visszamentem az asztalaimhoz. Bud Dearborn seriff is az én részemen ült, ami meglehetősen szokatlan volt. Általában máshol keresett magának helyet, amikor tudta, hogy dolgozom. Bud előtt egy kosárka hagymakarika volt, ketchuppal vastagon meglocsolva, s ő maga egy shreveporti újságot olvasott. A vezércikk címe a következő volt: A RENDŐRSÉG HAT SZEMÉLYT KERES. Megálltam, hogy megkérdezzem, megkaphatom-e az újságot, ha már végzett vele. Gyanakodva mért végig. Apró szeme nyúzott arcában úgy vizslatott, mintha azt gyanítaná, hogy egy véres bárdot talál az övemre akasztva. - Persze, Sookie - mondta hosszabb szünet után. Csak nem a házadban rejtegeted valamelyik eltűnt személyt? Ragyogó mosollyal fordultam felé, ami az idegességtől hamar eszelős vigyorrá vált, mintha nem lennék egészen beszámítható.
249
- Nem, Bud, csak tudni szeretném, mi folyik a világban. Lemaradtam a hírekkel. - Akkor itt hagyom az asztalon - mondta Bud, és folytatta az olvasást. Azt hiszem, még a nyomtalanul eltűnt Jimmy Hoffát is rám kente volna, ha biztos lett volna benne, hogy rám ragad. Nem feltétlenül azért, mert azt gondolta, hogy gyilkos vagyok, hanem azért, mert kétes egyénnek tartott, és talán olyan dolgokba keveredtem bele, amiket nem szeretett volna a megyéjében. Bud Dearbornnak és Alcee Becknek egyaránt ez volt a meggyőződése, főleg azóta, hogy az a férfi meghalt a könyvtárban. Szerencsémre kiderült, hogy a férfinak kilométer hosszú a bűnlajstroma, ráadásul kegyetlen bűntettekről volt szó. Habár Alcee tudta, hogy önvédelemből cselekedtem, nem bízott meg bennem... és Bud Dearborn sem. Amikor Bud megitta a sörét és megette a hagymakarikákat, és elindult leszámolni Renard megye gonosztevőivel, odavittem az újságot a bárpulthoz, és elolvastam a cikket Sammel, aki a vállam fölött nézte. Az üres parkolóban történt vérontás után tudatosan elkerültem a híreket. Biztos voltam benne, hogy a vérfarkasközösség egy ilyen nagyszabású mészárlást nem tud eltussolni; egyetlen dolgot tehettek, elkenték a nyomokat, amelyeken a rendőrség elindulhatott volna. És csakugyan ez történt. A rendőrség több mint huszonnégy óra elteltével is tanácstalanul áll a hat shreveporti lakos eltűnése előtt. Hiába a kutatás, erősen hátráltatja őket az, hogy egyetlen személyt sem találtak, aki szerda este tíz után bármelyik eltűnt személyt látta volna.
250
- Semmi olyat nem találtunk, ami közös lett volna bennük - mondta Willie Cromwell nyomozó. Az eltűntek között van Cal Myers shreveporti nyomozó; Amanda Whatley, a Shreveport központjában álló egyik bár tulajdonosa; Patrick Furnan, a helyi Harley-Davidson-kereskedés tulaja, és felesége, Libby; Christine Larrabee nyugdíjazott tanfelügyelő, John Larrabee özvegye; és Julio Martinez, a Barksdale légibázis pilótája. A Furnan házaspár szomszédai szerint Libby Furnant már korábban hiányolták, mégpedig már Patrick Furnan eltűnése előtt egy nappal, Christine Larrabee unokatestvére pedig azt állítja, hogy már három napja nem tudta Larrabee-t telefonon elérni. A rendőrség arra gyanakszik, hogy a két nőt talán tőrbe csalták a többiek eltűnése előtt. Cal Myers nyomozó eltűnése felzaklatta a helyi rendőrséget. A társa, Mike Loughlin nyomozó így válaszolt a kérdésünkre: - Myers az egyik újonnan előléptetett nyomozónk, és még nem volt időnk alaposan megismerni egymást. Fogalmam sincs, mi történhetett vele. Myers (29) hét éve szolgál a shreveporti rendőrségen. Nőtlen. - Ha mind meghaltak, akkor azt gondolná az ember, hogy legalább egy holttest felbukkant volna jegyezte meg Cromwell nyomozó tegnap. - Mindegyikük lakóhelyét és munkahelyét átkutattuk nyomokat keresve, de eddig semmit nem találtunk. Az ügy ennél sokkal rejtélyesebb, mert hétfőn egy másik shreveporti lakost is meggyilkoltak. Maria-Star Cooper fotográfusasszisztens gyilkosság áldozata lett a saját otthonában a hármas autópálya leágazásánál. 251
- A lakás olyan volt, mint egy hentesbolt - mondta Cooper főbérlője, aki az elsők között érkezett a helyszínre. Gyanúsítottat nem jelentettek a mészárlás kapcsán. - Mindenki szerette Maria-Start - mondta az elhunyt édesanyja, Anita Cooper. - Olyan tehetséges volt, és csinos. A rendőrség még nem tudja, vajon Cooper halála kapcsolódik-e a többi személy eltűnéséhez. Más híradások szerint Don Dominica, a Don Lakókocsiparkjának tulajdonosa, bejelentette, hogy az egy hete az ingatlanán parkoló három lakókocsi tulajdonosa eltűnt. - Nem tudom, pontosan hányan voltak egy-egy kocsiban. Együtt érkeztek, és egy hónapra bérelték ki a helyet. A bérleti szerződést Priscilla Hebert írta alá. Szerintem mindegyik járműben legalább hat ember volt. Teljesen normálisnak tűntek. Amikor arról kérdezték, minden tulajdonuk megvan-e, Dominica a következőt felelte: - Nem tudom, nem néztem meg. Nincs ilyesmire időm. De napok óta se hírük, se hamvuk. A park többi lakója nem találkozott az újonnan érkezettekkel. - Maguknak valók voltak - mondta az egyik szomszéd. A rendőrség főparancsnoka, Parfit Graham, a következőket mondta: - Biztos vagyok benne, hogy felgöngyölítjük az ügyet. Birtokába fogunk jutni a megfelelő információnak. Addig is, ha bárkinek tudomása van ezeknek az
252
embereknek a tartózkodási helyéről, hívja fel a rendőrségi forródrótot. Ezen elgondolkodtam. Elképzeltem, milyen lenne ez a telefonhívás: - Az összes keresett személy meghalt a vérfarkas háborúban - mondanám. - Mindannyian vérfarkasok voltak. Egy otthonát vesztett, éhes falka érkezett Louisiana déli részéről, és úgy döntöttek, hogy a shreveportiak megosztottsága remek alkalom arra, hogy itt letelepedjenek. Nem hiszem, hogy végighallgattak volna. - Ezek szerint még nem találták meg a helyet mondta Sam nagyon halkan. - Szerintem tényleg nagyon jó helyszínt választottak a találkozónak. - Előbb vagy utóbb viszont... - Aha. Vajon mi maradt meg? - Alcide csapatának most rengeteg ideje volt mondta Sam. - Szóval nem sok maradt meg. Valószínűleg elégették a holttesteket valahol az isten háta mögött. Vagy eltemették őket valakinek a földjén. Megborzongtam. Hála istennek, ebben nem kellett részt vennem, és így legalább tényleg nem tudtam, hol vannak a holttestek elhantolva. Miután ellenőriztem az asztalaimat és felszolgáltam pár italt, visszatértem az újsághoz, és felnyitottam a gyászjelentéseknél. Amint eljutottam az „Elhalálozások Louisiana államban" című hasábig, megállt bennem az ütő. Sophie-Anne Leclerq, jelentős üzletasszony, aki a Katrina hurrikán óta Baton Rouge-ban lakott, sino-AIDS megbetegedésben elhunyt az otthonában. A vámpír 253
Leclerqnek számos ingatlanja volt New Orleansban és több helyen az államban. A Leclerqhez közel álló források szerint legalább száz éve lakott Louisianában. Még sosem láttam vámpír gyászjelentést. És ez is merő kitaláció volt. Sophie-Anne nem volt sino-AIDS-es, amely az egyetlen betegség, amely a halandókról át tud terjedni a vámpírokra. Sophie-Anne valószínűleg az alattomos Mr. Karó áldozata lett. A vámpírok természetesen rettegtek a sino-AIDS-től, annak ellenére, hogy nehezen terjedt. Ez legalább elfogadható magyarázat volt a halandó üzleti világ számára arra, hogy egyszer csak miért vezeti egy másik vámpír Sophie-Anne vállalkozásait, és ezt a magyarázatot senki sem fogja különösebben megkérdőjelezni, főképp azért, mert nincs holttest, ami az állítást megcáfolhatná. Valakinek közvetlenül a királynő meggyilkolása után be kellett jelentenie az újságnak, hogy a gyászjelentés már a mai számban megjelenjen, sőt lehet, hogy még az előtt megtette, hogy a királynő meghalt volna. Huh. Megborzongtam. Elgondolkodtam, mi történhetett valójában Sigeberttel, Sophie-Anne elkötelezett testőrével. Victor azt sugallta, hogy Sigebert a királynővel együtt elpusztult, de szó szerint nem állított ilyesmit. Nem hittem, hogy a testőr életben maradt. Sosem engedett volna senkit olyan közel Sophie-Anne-hez, hogy megölje. Sigebert annyi évig állt mellette, száz meg száz éven át, ezért úgy gondoltam, aligha élhette túl a királynő elvesztését. Az újságot nyitva hagytam a gyászjelentéseknél, és odatettem Sam asztalára, mert úgy gondoltam, túl
254
nagy a nyüzsgés a bárban ahhoz, hogy ezt megbeszéljük, még akkor is, ha lett volna rá időnk. Csak úgy özönlöttek befelé a vendégek. Térdig kopott a lábam, annyit rohangáltam, hogy kiszolgáljam őket, de szép borravalókat kaptam. A mögöttem lévő hét után azonban nem igazán tudtam örülni a pénznek, és annak sem, hogy dolgozom. Ennek ellenére minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mosolyogjak, és válaszoljak, ha hozzám beszéltek. Mire lejárt a munkaidőm, már senkivel nem akartam beszélni semmiről. De természetesen nem kaptam meg, amire vágytam. A házam előtt két nő várt az udvaron, és mindkettőből csak úgy sütött a harag. Az egyiket már ismertem: Frannie Quinn. A másik nő pedig biztosan Quinn anyja volt. A biztonsági lámpa bántó fényében jól megnéztem magamnak a nőt, akinek az életét annyi katasztrófa kísérte. Rájöttem, hogy soha senki nem mondta meg a nevét. Még mindig csinos volt, de amolyan gót módon, ami nem illett a korához. A negyvenes éveiben járt, az arca nyúzott, a szeme beesett, karikás. Fekete haja erősen őszült. Magas volt, és sovány. Frannie pántos topot viselt, ami alól kilátszott a melltartója, valamint feszes farmert és csizmát. Az anya nagyjából ugyanígy volt öltözve, csak más színösszeállításban. Ebből arra következtettem, hogy Frannie vette kezébe az anyja ruhatárát. Mellettük parkoltam le, mert nem volt szándékomban beinvitálni őket. Kelletlenül szálltam ki a kocsiból.
255
- Te dög! - kiáltott Frannie szenvedélyesen. Fiatal arca merev volt a haragtól. - Hogy tehetted ezt a bátyámmal? Annyi mindent megtett érted! Így is fel lehetett fogni a dolgokat. - Frannie - kezdtem olyan higgadtan és kimértem, ahogy csak bírtam -, ami köztem és Quinn között történik, az nem igazán tartozik rád. Kinyílt a bejárati ajtó, és Amelia lépett ki a verandára. - Sookie, szükséged van rám? - kérdezte, és megéreztem az őt körüllengő varázslatot. - Mindjárt bemegyek, egy pillanat - mondtam érthetően, de nem kértem meg, hogy menjen vissza a házba. Mrs. Quinn fajtiszta vértigris volt, Frannie csak félvér; és mindketten erősebbek voltak nálam. Mrs. Quinn előrelépett, és furcsán nézett rám. - Hát te vagy az, akit John szeretett - mondta. - Te vagy az, aki szakított vele. - Igen, asszonyom, én. De egyszerűen nem működött volna. - Azt mondják, hogy vissza kell mennem arra a helyre kint a sivatagban - mondta. - Oda, ahol a bolond vérfarkasokat és a többieket tartják. Ne már. - Ó, csakugyan? - mondtam, hogy egyértelművé tegyem, semmi közöm hozzá. - Igen - válaszolta, majd elhallgatott, amivel nem kis megkönnyebbülést okozott. Frannie viszont még nem végzett velem. - Kölcsönadtam neked a kocsimat! Eljöttem, hogy figyelmeztesselek!
256
- És én meg is köszöntem - mondtam. Elszorult a szívem. Semmi bűvös mondat nem jutott az eszembe, amellyel csökkenthettem volna a levegőben sűrűsödő fájdalmat. - Hidd el, azt kívánom, bárcsak másképp alakult volna. - Béna, de igaz. - Mi a bajod a bátyámmal? - kérdezte Frannie. Jóképű; szeret téged, pénze is van. Nagyszerű férfi. Mi a bajod vele, hogy nem kell? A puszta igazságot - hogy tényleg imádtam Quinnt, de nem akartam másodhegedűs lenni a családja mellett - két okból nem mondhattam ki: feleslegesen megbántottam volna őket, és ennek következményeként súlyos sérülést szerezhettem volna. Mrs. Quinn lehet, hogy nem volt százas, de egyre növekvő gyötrelemmel hallgatott minket. Ha átváltozott volna tigrissé, fogalmam sem volt, mi történik. Lehet, hogy berohanna az erdőbe, de az is lehet, hogy rám támadna. Mindez gyors diavetítésként pergett le lelki szemeim előtt. Mondanom kellett valamit. - Frannie - kezdtem nagyon lassan és határozottan, mert fogalmam sem volt, hogy folytatom majd. - Az égadta világon semmi baj nincs a bátyáddal. Szerintem nála nagyszerűbb férfi nincs is. De túl sok szól ellenünk. Szeretném, ha megtalálná a hozzá illő szerencsés, nagyon szerencsés nőt. Ezért elengedem. Hidd el, nekem is fáj. - Ez jobbára igaz is volt, ami segített. De reméltem, hogy Amelia ujjai készen állnak valami hatásos varázslattal. És reméltem, hogy jól sikerül a bűbáj. Biztos, ami biztos, elkezdtem hátrálni Frannietől és az anyjától.
257
Frannie ugrásra készen állt és az anyja egyre nyugtalanabbnak látszott. Amelia elindult a veranda széle felé. Felerősödött a varázslat illata. Egy hosszú pillanatig mintha az éj visszatartotta volna a lélegzetét. Egyszer csak Frannie megfordult. - Gyere, anyu! - mondta, és a két nő beszállt Frannie kocsijába. Kihasználtam az alkalmat, hogy felrohanjak a verandára. Ameliával ott álltunk szótlanul egymásnak vetett vállal, míg Frannie beindította a kocsit, és elhajtott. - Nos - szólalt meg Amelia. - Ezek szerint szakítottál Quinn-nel, ha jól értem. - Igen. - Kimerült voltam. - Túl nagy csomagja volt. - Hirtelen összerezzentem. - Szent ég, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom. Főleg úgy, hogy nekem is nagy a csomagom. - Quinn-nek ott volt az anyukája. - Ameliának ma éjjel meglehetősen jó meglátásai voltak. - Igen, ott volt az anyukája. Figyelj, köszönöm, hogy kijöttél a házból, és megkockáztattál egy szétmarcangolást. - Mire valók a lakótársak, ha nem erre? - Amelia könnyed mozdulattal megölelt, majd hozzátette: - Úgy nézem, szükséged van egy tál levesre és egy kiadós alvásra. - Ja - mondtam. - Azt hiszem, igen.
258
15. fejezet
Másnap nagyon sokáig aludtam. És úgy aludtam, mint akit leütöttek. Nem álmodtam. Nem forgolódtam, nem dobáltam magam. Nem keltem fel pisilni. Amikor felébredtem, már majdnem dél volt, és még szerencse, hogy aznap csak este kellett bemennem a Merlotte'sba dolgozni. Hangokat hallottam a nappaliból. Ez a hátulütője annak, hogy lakótársam volt. Amikor az ember felkelt, ott volt valaki, és néha annak a valakinek társasága is volt. Szerencsére Amelia sosem mulasztott el elég kávét készíteni nekem, amikor korábban ébredt, mint én. Ettől könnyebben keltem ki az ágyból. Fel kellett öltöznöm, mivel vendégünk volt; különben is, a másik hang mintha férfihoz tartozott volna. Gyorsan összekaptam magam a fürdőszobában, és ledobtam a hálóingemet. Felkaptam egy melltartót és egy pólót, meg egy szövetnadrágot. Elmegy... Egyenesen a konyhába siettem, és Amelia tényleg egy nagy kanna kávéval várt. És még a bögrét is kikészítette nekem. Ó, csodás! Töltöttem magamnak, és bedobtam egy kis élesztős kenyeret a pirítóba. A hátsó veranda ajtaja 259
becsapódott. Meglepetten fordultam hátra. Tyrese Marley állt ott, karján egy kupac tűzifa. - Hol tartja a fát, miután behozta? - kérdezte. - A nappaliban a kandalló mellett van egy tároló. Tyrese azt a fát hasogatta fel, amelyet még Jason vágott ki, és tett a fészer mellé tavasszal. - Nagyon kedves magától - dadogtam. - Izé, ivott már kávét? Kér egy kis pirítóst? Vagy... - Az órára pillantottam. - Mit szólna egy kis sonkás vagy húsos szendvicshez? - Az ételt megköszönném - mondta, és úgy ment végig a folyosón, mintha a fának semmi súlya nem lett volna. Ezek szerint a nappaliban lévő vendég Copley Carmichael volt. Fogalmam sem volt, mit keres itt Amelia apja. Összeügyeskedtem két szendvicset, kiöntöttem egy kis vizet, és kétféle chipset is kitettem a tálra, hogy Marley kedvére választhasson. Aztán leültem egymagam az asztalhoz, és végre megihattam a kávémat és megehettem a pirítósomat. Még volt abból a szilvalekvárból, amelyet a nagyi tett el, azt rákentem. Megpróbáltam nem elszomorodni, valahányszor ettem belőle. Semmi értelme nem volt elpocsékolni ezt a finom lekvárt. Marley visszatért, és minden feszélyezettség nélkül leült velem szemben. Én is elengedtem magam. - Köszönöm szépen a segítséget - mondtam, miután elkezdett enni. - Legalább valami hasznosat csinálok, míg Mr. Carmichael Ameliával beszél - mondta Marley. Különben is, ha Amelia egész télen itt marad, akkor Mr. Carmichael nyugodt lesz, hogy a lánya nem fog fázni. Ki volt az, aki kivágta a fát, de nem hasogatta fel? 260
- A bátyám - válaszoltam. - Hm - mondta Marley, és folytatta az evést. Végeztem a pirítósommal, még egyszer teletöltöttem a bögrémet kávéval, és megkérdeztem Marley-t, hogy szüksége van-e valamire. - Nem, semmire, köszönöm - mondta, és kinyitotta a barbecue-s burgonyaszirmos zacskót. Elnézést kértem, és elmentem zuhanyozni. Aznap határozottan hűvösebb volt, mint a korábbi napokon, és egy hosszú ujjú pólót vettem ki abból a fiókból, amelyet már hónapok óta nem használtam. Igazi halloweeni időjárás köszöntött be. Már késő tököt és cukorkát venni... nem mintha olyan sok csokivadász járt volna hozzám. Napok óta ez volt az első alkalom, hogy jól éreztem magam: vagyis kellemesen elégedett voltam magammal és a világommal. Sok minden miatt szomorkodhattam, és fogok is, de legalább nem úgy járkáltam, hogy attól féltem, a következő pillanatban arcul csapnak. Természetesen abban a pillanatban, hogy ezt gondoltam, megint elkezdtem keseregni a rossz dolgok felett. Rájöttem, hogy semmit nem hallottam a shreveporti vámpírok felől, aztán elgondolkodtam, miért hittem azt, hogy fogok vagy kéne. Az egyik hatalmi rendszerről a másikra való átállás biztosan feszültségekkel és tárgyalásokkal teli időszak, és jobb nem zargatni őket. A shreveporti vérfarkasokról sem hallottam. Mivel az eltűnt személyek utáni nyomozás gőzerővel folyt, ez nem is volt baj. És mivel épp most szakítottam a barátommal, ez azt jelentette (elméletben), hogy minden kötöttségtől és kötelezettségtől mentes voltam. Szabadságom jeleként 261
kifestettem a szemem. Aztán a számat is kirúzsoztam. De nehezemre esett kalandvágyónak lenni. Nem akartam kötöttségtől mentes lenni. Épp befejeztem az ágyazást, amikor Amelia bekopogott. - Gyere be! - mondtam, összehajtottam a hálóingemet, és betettem a fiókba. - Mi a helyzet? - Nos, az apám szívességet szeretne kérni tőled válaszolta. Éreztem, hogy az arcomra komor vonások ülnek. Természetesen valami fontos oka kellett hogy legyen annak, amiért Copley felautózott New Orleansból ide, hogy beszéljen a lányával. És sejtettem, mi lesz az a kérés. - Folytasd... - néztem rá, és keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. - Ó, Sookie, már a testtartásoddal is nemet mondasz. - Ne törődj a testtartásommal, bökd csak ki! Nagyot sóhajtott, hogy jelezze, mennyire nincs ínyére a dolog, hogy bele kell rángatnia az apja dolgába. De láttam, hogy majd kiugrik a bőréből, hogy az apja segítséget kért tőle. - Nos, mivel meséltem neki a vegasi vámpírok hatalomátvételéről, szeretné felfrissíteni az üzleti kapcsolatait a vámpírokkal. Szeretné, ha be lenne mutatva nekik. Abban reménykedik, hogy majd te... hogy is mondjam, egyengeted az útját. - Nem is ismerem Felipe de Castrót. - Nem baj, viszont ismered Victort. És ahogy nézem, szívesen előrelépne a ranglétrán. - Annyira te is ismered, mint én - jegyeztem meg. 262
- Lehet, de az sokkal fontosabb, hogy Victor tudja, ki vagy, én azonban csak egy másik nő voltam a szobában - mondta Amelia, és jogos volt az észrevétele. Nem is tetszett... - Úgy értem, tudja, én ki vagyok, meg ki az apukám, de igazából rád figyelt fel. - Ó, Amelia - nyögtem, és egy pillanatra átfutott rajtam, hogy belerúgok. - Tudom, hogy nem tetszik az ötlet, de azt mondta, hogy kész fizetni érte, amolyan üzletkötési jutalékot - dünnyögte Amelia zavarodottan. Legyintettem, mintha el akarnám hessegetni a gondolatot. Nem akartam hagyni, hogy a barátnőm apja azért fizessen, mert felhívok valakit, vagy nem is tudom, megteszem, amit ilyenkor kell tenni. De abban a pillanatban tudtam, hogy már rég eldöntöttem: Amelia kedvéért megteszem. Bementünk a nappaliba, hogy személyesen beszéljünk Copley-val. Sokkal lelkesebben üdvözölt, mint a legutóbbi látogatásakor. Tekintetét rám szegezte, és egész testével azt jelezte, hogy „figyelek magára". Kétkedve néztem rá. Mivel Copley értelmes ember volt, ezt azonnal észrevette. - Nagyon sajnálom, Miss Stackhouse, hogy a legutóbbi látogatásom után ilyen hamar ismét zavarom mondta tovább fokozva a hízelgést. - De New Orleansban kétségbeejtő állapotok uralkodnak. Igyekszünk mindent újjáépíteni és munkahelyeket teremteni. Ez a kapcsolat igen fontos a számomra, és rengeteg embert foglalkoztatok. Egy, nem hittem, hogy Copley Carmichael munka híján lenne a vámpíringatlanok újjáépítéséhez szükséges 263
kapcsolatok nélkül. Kettő, egy pillanatig sem hittem el, hogy az egyetlen célja a katasztrófa sújtotta város rendbehozatala; de elég volt belenéznem a fejébe, és kénytelen voltam elismerni, hogy legalább egy leheletnyit azért számít neki. Ráadásul Marley felhasogatta a fát télire, és be is hozott egy kupaccal. Ez sokkal többet ért a szememben, mint Copley igyekezete, hogy az érzelmeimre hasson. - Ma este felhívom a Szemfogadót – mondtam. Meglátom, mit mondanak. Ennél többet nem tehetek. - Miss Stackhouse, igazán az adósa vagyok mondta. - Mit tehetek magáért? - A sofőrje már megtette, amit lehetett - mondtam. - Ha a maradék tölgyet is felaprítaná, az nagy szívesség lenne. - Nem vagyok valami híres fahasogató, és ezt pontosan tudom, mert már kipróbáltam. Három-négy fahasáb, és kidöglöm. - Marley ezzel foglalatoskodott? - Copley szemmel láthatóan nagyon meghökkent. Nem tudtam eldönteni, ez őszinte-e, vagy sem. - Nos, milyen szorgalmas ez a Marley. Amelia mosolygott, és nagyon igyekezett, hogy az apja ne vegye észre. - Rendben, akkor megbeszéltük - vágott közbe Amelia. - Apu, készítsek egy szendvicset vagy levest? Van még chips és egy kis krumplisaláta is. - Jól hangzik - mondta Copley, mert még mindig próbálta eljátszani a nép egyszerű gyermekét. - Marley-val már ettünk - jegyeztem meg közönyösen, majd hozzátettem: - Be kell ugranom a városba, Amelia. Hozzak neked valamit?
264
- Jól jönne pár bélyeg - mondta. - A posta is útba esik? Vállat vontam. - Útba, persze. Viszlát, Mr. Carmichael. - Hívjon csak Cope-nak, Sookie! Egyszerűen tudtam, hogy ezt fogja mondani. Megpróbált arisztokratikusan előzékeny lenni. És lőn! A csodálat és elismerés tökéletes arányú keverékével mosolyogott rám. Fogtam a retikülömet, és kiléptem a hátsó ajtón. Marley még mindig ott dolgozott ingujjra vetkőzve a farakás mellett. Reméltem, hogy ez a saját ötlete volt. Reméltem, hogy fizetésemelést kap. Igazából semmi dolgom nem volt a városban. De el akartam kerülni minden további beszélgetést Amelia apjával. Megálltam az üzletnél, és vettem papír törlőkendőt, kenyeret, tonhalat, utána beugrottam a Sonicba is, és vettem egy nagy adag csokis, tejszínhabos, diós-mogyorós vaníliafagyis shake-et. Ó, semmi kétség, rossz kislány voltam. Beültem a kocsiba, és épp nekiláttam a finomságnak, amikor két autóval odább észrevettem egy érdekes párt. Ők nem vettek észre engem, mert Tanya és Arlene annyira belemerült a csevegésbe. Tanya Mustangjában ültek. Arlene banáncsattal összefogott haja frissen festve, ezért most egészen a tövéig égővörös volt. Hajdani barátnőm tigrismintás pamutfelsőt viselt, csak ennyit láttam a ruhájából. Tanya csinos zöldcitrom színű blúzt és sötétbarna pulóvert vett fel. Megpróbáltam elhinni, hogy nem rólam beszélnek. Úgy értem, igyekeztem nem túl paranoiás lenni. De amikor a régi barátnődet azzal látod 265
beszélgetni, aki köztudottan az ellenséged, akkor legalábbis felvetődik benned a lehetőség, hogy nem éppen hízelgő szövegösszefüggésben kerültél szóba. Nem igazán az zavart, hogy nem kedveltek. Az életem folyamán rengeteg olyan emberrel találkoztam, aki nem kedvelt. Pontosan tudtam, hogy miért és mennyire nem kedvelnek. El lehet képzelni, ez milyen kellemetlen. Inkább az nyomasztott, hogy úgy éreztem, Arlene és Tanya arrafelé sodródik, hogy tényleg ártsanak nekem. Eltöprengtem, mit tudnék kideríteni. Ha közelebb mennék, biztosan észrevennének, de nem voltam benne biztos, hogy onnan, ahol most vagyok, „hallanám" őket. Előrehajoltam, mintha a CD-lejátszóval vacakolnék, és összpontosítani kezdtem. Megpróbáltam a „csápjaimmal" odatolakodni hozzájuk a közbül eső kocsikban ülő embereken át, ami nem volt könnyű. Végül Arlene ismerős jeladása segített pontosan belőni őket. Az első benyomás, ami ért, elégedettség volt. Arlene rettenetesen jól érezte magát, mivel egy meglehetősen új közönség osztatlan figyelmét élvezhette, és végre beszélhetett az új barátja meggyőződéséről, nevezetesen arról, hogy az összes vámpírt meg kell ölni és talán azokat az embereket is, akik együttműködnek velük. Arlene-nek nem volt olyan sziklaszilárd meggyőződése, amelyet magának alakított volna ki, de nagyszerűen magáévá tudta tenni másokét, ha azok érzelmileg bejöttek neki. Amikor Tanyán különösen erős elkeseredés söpört át, ráközelítettem a gondolatára. Bejutottam. Félig rejtve maradtam, a kezemet néha megmozdítottam a kis autós
266
CD-tartó felett, míg megpróbáltam mindent kivenni, amit csak lehetett. Tanya még mindig Pelték alkalmazásában állt: pontosabban Sandra Peltében. És fokozatosan megértettem, hogy azért küldték ide, hogy mindent megtegyen azért, hogy megkeserítse az életemet. Sandra Pelt annak a Debbie Peltnek volt a húga, akit én lőttem agyon a saját konyhámban. (Miután megpróbált megölni. Többször is. Ezt szeretném leszögezni.) A francba! Halálosan undorodtam már az egész Debbie Pelt-ügytől. Míg élt, az a nő maga volt a megtestesült átok. Pont olyan rosszindulatú volt, és bosszúálló, mint a kishúga, Sandra. Megszenvedtem a halálát, bűntudat és megbánás gyötört, úgy éreztem, egy hatalmas K betűt égettek a homlokomra: KÁIN. Már egy vámpírt is szörnyű volt megölni, de az a holttest legalább eltűnt, mintha... kiradírozták volna. De ha megölsz egy embert, már soha nem leszel a régi. Ennek így kell lennie. De igenis lehetséges megundorodni ettől az érzéstől, belefáradni abba, hogy folyamatosan ez az érzelmi viharmadár kering a fejed felett. És én megundorodtam Debbie Pelttől, és bele is fáradtam. Aztán a húga és a szülei kezdtek el zaklatni, és el is raboltattak. Fordult a kocka, és ők kerültek az én markomba. Cserébe azért, hogy elengedtem őket, megígérték, hogy békén hagynak. Sandra is megfogadta, hogy nem jön a közelembe, míg a szülei meg nem halnak. El kellett gondolkodnom, vajon a Pelt házaspár még az élők sorában van-e.
267
Beindítottam a kocsit, és elkezdtem furikázni Bon Temps-ban, odaintettem minden ismerősnek, aki mellett csak elhaladtam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Az egyik kis városi parknál megálltam, és kiszálltam. Sétára indultam, a kezemet a zsebembe mélyesztettem. Az agyam csak úgy zakatolt. Eszembe jutott az az éjszaka, amikor megvallottam első szerelmemnek, Billnek, hogy a nagybátyám molesztált, amikor kicsi voltam. Bill annyira a szívére vette a történteket, hogy elintézte, hogy valaki látogatást tegyen a nagybátyámnál. És láss csodát, a nagybácsi leesett a lépcsőn, és meghalt. Dühös voltam Billre, hogy kezébe vette a múltamat. De nem tudtam letagadni, hogy örömet éreztem a nagybácsi halála felett. A mélységes megkönnyebbüléstől úgy éreztem, cinkosa lettem a gyilkosságban. Amikor megpróbáltam túlélőket találni a Gízai Piramis romjai között, rábukkantam valakire, aki még élt, egy vámpírra, aki uralma alá akart hajtani a királynő érdekében. Andre ott hevert súlyos sérülésekkel, de életben maradt volna, ha a sebesült Quinn nem mászott volna oda, és nem nyiffantja ki. Anélkül mentem el, hogy megállítottam volna Quinnt, vagy megmentettem volna Andrét, és így ezerszer bűnösebb voltam Andre halálában, mint a nagybátyáméban. Keresztülsétáltam a kiürült parkon, és rugdostam az utamba akadó faleveleket. Erős kísértéssel küszködtem. Csak egyetlen szót kellett volna szólnom a kiterjedt természetfeletti közösség valamelyik tagjának, és Tanya máris halott. Vagy visszamehettem volna egyenesen a bajok forrásáig, és elintéztethettem volna
268
Sandrát. És igen - mekkora megkönnyebbülés lett volna, ha távozik az élők sorából. Csak épp képtelen lennék megtenni. De nem tudtam úgy élni, hogy Tanya folyamatosan áskálódott ellenem. Már így is minden tőle telhetőt megtett, hogy tönkretegye a bátyám amúgy is ingatag kapcsolatát a feleségével. Ez nem volt helyes. Végül eszembe jutott a legmegfelelőbb személy, akivel konzultálhattam. Ráadásul ott lakott nálam, így viszonylag könnyen megoldható volt. Mire hazaértem, Amelia apja és szolgálatkész sofőrje már elment. Amelia a konyhában volt, és mosogatott. - Amelia - szólaltam meg, mire nagyot ugrott. Bocs - szabadkoztam. - Nagyobb zajt kellett volna csapnom. - Csak abban reménykedtem, hogy jobban megértjük egymást apuval - mondta. - De nem hiszem, hogy így lenne. Csak időnként szüksége van rám, hogy megtegyek valamit a kedvéért. - Nos, legalább a tűzifa fel lett aprítva. Csendesen felnevetett, és megtörölte a kezét. - Pont úgy nézel ki, mintha nagy bejelentésre készülnél. - Tisztázni akarom a dolgokat, mielőtt elmondok neked egy hosszú történetet. Szívességet teszek az apádnak, de igazából érted teszem - mondtam. Felhívom a Szemfogadót az apád kedvéért, mert együtt lakunk, és ezzel örömet szerzek neked. Szóval ezt megbeszéltük. Most pedig elmesélem, milyen szörnyűséget tettem.
269
Amelia leült az asztalhoz, én pedig vele szemben foglaltam helyet, pont úgy, ahogy korábban én és Marley. - Ez érdekesnek tűnik - mondta. - Felkészültem. Fogj bele! Elmeséltem Ameliának mindent: Debbie Peltet, Sandra Peltet és a szüleiket, azt, hogy megígérték, hogy Sandra nem fog zaklatni, míg élnek. Hogy mit szabadítottak rám, és ez milyen érzést keltett bennem: Tanya Grissomot, a kémet, a besúgót, a bátyám házasságának megrontóját. - Hűha! - mondta, amikor befejeztem. Egy percre elgondolkodott. - Rendben, először is, nézzünk utána Mr. és Mrs. Peltnek. - Bekapcsoltuk a számítógépet, amelyet Hadley New Orleans-i lakásából hoztam magammal. Mindössze öt percbe telt, és megtudtuk, hogy Gordon és Barbara Pelt két héttel ezelőtt meghalt, amikor be akartak kanyarodni egy benzinkúthoz, de oldalról telibe kapta őket egy kamion. Egymásra néztünk, és elhúztuk a szánkat. - Hű - mondta Amelia. - Durva. - Kíváncsi vagyok, legalább a temetést kivárta-e, mielőtt nekikezdett volna a „szekáljuk halálra Sookie-t" tervnek. - Ez a dög nem adja fel. Biztos vagy benne, hogy Debbie Peltet örökbe fogadták? Mert ez a totálisan bosszúálló természet mintha jellemző lenne a családra. - Biztosan közel álltak egymáshoz - mondtam. Ami azt illeti, az a benyomásom, hogy Debbie inkább volt Sandra nővére, mint a szüleik lánya. Amelia elgondolkodva bólogatott. - Kicsit patológiás eset... - mondta. - Nos, hadd gondoljam át, mit tehetek. Halálos bűbájt nem használok. 270
És azt mondtad, nem akarod, hogy Tanya és Sandra meghaljon, szóval, szavadon foglak. - Jó - mondtam kurtán. - És, hm, természetesen szívesen fizetek érte. - Ugyan! - nézett rám Amelia. - Hajlandó voltál befogadni, amikor el kellett jönnöm New Orleansból. Egész mostanáig elviseltél. - Hagyd már, hiszen lakbért fizetsz - jegyeztem meg. - Igen, ami épp arra elég, hogy fedezze a rezsi rám jutó részét. És elviseled, hogy itt vagyok, és Bob miatt sem zúgolódsz. Szóval hidd el, nagyon is örülök, hogy tehetek érted valamit. Csak ki kell találnom, pontosan mit is. Nem bánod, ha konzultálok Octaviával? - Nem, cseppet sem - mondtam, és igyekeztem nem kimutatni, mennyire megkönnyebbültem, hogy esetleg az idősebb boszorkány is bedobja a szakértelmét a közösbe. - Rájöttél, ugye? Arra, hogy le van égve. Hogy nincs egy vasa sem. - Igen - mondta Amelia. - És nem tudom, hogyan adhatnék neki úgy, hogy ne sértsem meg. Így viszont megoldható. Úgy tudom, hogy az unokahúga házában, a nappali egyik sarkában kell meghúznia magát. Nagyjából ennyit mesélt el, de fogalmam sincs, mit tehetnék ez ügyben. - Majd elgondolkodom - ígértem. - Ha nagyonnagyon muszáj elköltöznie az unokahúgától, akkor egy időre beköltözhet a vendégszobába. - Az ajánlatom nem töltött el lelkesedéssel, de az idős boszi tényleg elég szerencsétlennek tűnt. Erre mi mivel szórakoztattuk, míg nálunk járt vendégségben? El kellett jönnie arra a kis
271
kirándulásra Maria-Star lakására, amelyik elég kísérteties látványt nyújtott. - Majd megpróbálunk valami hosszú távú megoldást találni - mondta Amelia. - Mindjárt fel is hívom. - Rendben. Majd szólj, hogy mit beszéltetek meg. Megyek, mert össze kell kapnom magam, mielőtt dolgozni indulok. Nem túl sok ház van köztem és a Merlotte's között, de mindegyik előtt kísértetek lógtak a fákon, felfújt tökök vigyorogtak az udvarokban és még egy-két igazi tök is figyelt némelyik verandán. A Prescott család egy köteg kukoricával, szénabálával és ilyen-olyan tökkel díszítette fel a ház előtti gyepet. Emlékezetembe véstem, hogy ha legközelebb összefutok Lorinda Prescott-tal a Wal-Martban vagy a postán, feltétlenül mondjam meg neki, milyen szép lett a dekoráció. Mire beértem a munkahelyemre, teljesen besötétedett. Mielőtt beléptem volna az épületbe, elővettem a telefonomat, hogy felhívjam a Szemfogadót. - Szemfogadó. Inni és élni hagyni. Látogasson el Shreveport első számú vámpírbárjába, ahol az élőhalottak isznak minden egyes éjszaka - köszöntött a hangfelvétel. - Nyitva tartási idő, egyes gomb. Asztalfoglalás, terembérlés, kettes gomb. Ha élő emberrel vagy halott vámpírral óhajt beszélni, hármas gomb. Felhívom a figyelmét, hogy a telefonbetyárokat nem toleráljuk, viszont minden esetben megtaláljuk őket. Biztos voltam benne, hogy ez Pam hangja. Végtelenül unottnak hangzott. Megnyomtam a hármas gombot.
272
- Szemfogadó, ahol az élőhalott álmai valóra válnak - szólt bele egy vámpirista. - Elvira vagyok. Kivel óhajt beszélni? Elvira, na persze. - Sookie Stackhouse vagyok, Erickel kell beszélnem - mondtam. - Esetleg Clancy a segítségére lehet? - kérdezte Elvira. - Nem. Elvira mintha meghökkent volna. - Uram és parancsolóm igen elfoglalt - mondta, mintha egy hozzám hasonló halandónak ezt nehéz lenne felfognia. Elvira határozottan újonc volt. Vagy talán én kezdtem egy kicsit követelődző lenni. Kezdett idegesíteni ez az „Elvira". - Figyeljen - mondtam, és próbáltam kedves lenni. - Ide hívja szépen Ericet a telefonhoz két percen belül, különben nagyon mérges lesz magára. - Jóóó - mondta Elvira. - Nem kell ilyen undoknak lennie. - Pedig az vagyok. - Akkor mindjárt kapcsolom - mondta Elvira haragosan. A bár személyzeti bejáratára pillantottam. Sietnem kellene. Katt. - Eric - hallatszott végül. - Csak nem hajdani szerelmem az? Szóval, még ettől is remegni és bizseregni kezdtem, annyira izgatott lettem. - De, de, de - mondtam, és büszke voltam magamra, mennyire higgadtnak tűnök. - Figyelj, Eric, a 273
helyzet az, hogy ma meglátogatott New Orleans egyik nagykutyája, Copley Carmichael. Korábban üzleti megállapodása volt Sophie-Anne-nel a főhadiszállás újjáépítéséről. Szeretne kapcsolatba lépni az új vezetőséggel. - Mély levegőt vettem. - Jól vagy? kérdeztem, és ezzel a panaszos kérdésemmel meg is torpedóztam az eddigi kimért közönyömet. - Igen - mondta meglehetősen személyes hanghordozással. - Igen... kézben tartom az ügyet. Nagyon, nagyon szerencsések vagyunk, hogy abban a helyzetben... Nagyon szerencsések vagyunk. Halkan fújtam ki a levegőt, nehogy észrevegye. Természetesen úgyis észreveszi. Nem mondanám, hogy tűkön ültem, hogy megtudjam, mi lehet a vámpírokkal, de nem is voltam nyugodt. - Rendben, akkor jó - vágtam rá gyorsan. - Most pedig térjünk rá Copley-ra. Ráér valaki, aki szívesen leülne vele megbeszélni ezt az építkezési dolgot? - Copley a körzetben van? - Nem tudom. Reggel még itt volt. Megkérdezhetem. - A vámpír, akivel épp most dolgozom, valószínűleg a legmegfelelőbb személy, akit megkereshet. A kolléganőm találkozhat vele a bárban vagy itt a Szemfogadóban. - Rendben. Szerintem mindkettő jó lenne neki. - Akkor majd szólj. Be kell ide telefonálnia és időpontot kérnie. Keresse Sandyt. Felnevettem. - Sandy, mi?
274
- Igen. - A hangja épp elég komor volt ahhoz, hogy azonnal kijózanodjam. - Egy cseppet sem mókás ez a nő, Sookie. - Rendben, rendben, felfogtam. Hadd hívjam fel Copley lányát, ő majd felhívja Copley-t, aki majd felhívja a Szemfogadót, és akkor minden elintéződik, és megtettem neki a szívességet, amit kért. - Ez Amelia apja? - Igen. Egy barom - tettem hozzá. - De Amelia apja, és szerintem ért az építkezésekhez. - Ott feküdtem nálad a tűz mellett, és az életemről beszéltem - mondta. Rendben. Ez hirtelen váltás volt. - Hű. Aha. Tényleg. - Emlékszem a közös zuhanyozásunkra is. - Igen, zuhanyoztunk is. - És annyi mást is csináltunk. - Izé... ja. Igen. - Ami azt illeti, ha nem lenne annyi dolgom itt Shreveportban, akkor megkísértene a gondolat, hogy meglátogatlak, és felidézem benned az emlékeket, hogy mennyire élvezted az egészet. - Ha nem csal az emlékezetem - mondtam mérgesen -, te is meglehetősen élvezted. - Ó, igen. - Eric, most tényleg mennem kell. Vár a munka. Vagy az öngyulladás, ami előbb bekövetkezik. - Akkor szia. - Még ezt is képes volt szexisen mondani. - Szia. - Nekem nem sikerült. Egy másodpercbe beletelt, mire összeszedtem a gondolataimat. Olyan dolgokra emlékeztem, amelyeket 275
minden erőmmel igyekeztem elfelejteni. Azokban a napokban, amikor Eric nálam lakott - na jó, éjjeleken sokat beszélgettünk, és sokat szeretkeztünk. És csodálatos volt. A barátságunk. A szex. A nevetés. A szex. A beszélgetések. A... na. Valahogy hirtelen szürkének és unalmasnak éreztem, hogy sört kell felszolgálnom. De ez volt a munkám, és tartoztam annyival Samnek, hogy megjelenek és dolgozom. Bevánszorogtam, eltettem a retikülömet, és odabiccentettem Samnek, miközben Hollyt vállon veregettem, és szóltam, hogy átveszem az asztalokat. A változatosság és a praktikum miatt váltottuk a műszakokat, de leginkább azért, mert az éjszakai borravalók magasabbak voltak. Holly örült, hogy lát, mert az este Hoyttal volt randevúja. Moziba akartak menni, Shreveportba, utána pedig vacsorázni. Megkért egy tinédzsert, hogy vigyázzon Codyra. Miközben mesélte, ugyanúgy kaptam a jeleket is elégedett agyából, és keményen kellett küzdenem, hogy ne zavarodjam bele. Ez is azt mutatta, mennyire felkavart az Erickel való beszélgetés. Fél órán át nagyon sok volt a dolgom. Ellenőriztem, hogy mindenki megkapta-e azt az ételt és italt, amit kért. Nem sokkal ez után sikerült egy kis időt lecsippentenem, hogy felhívjam Ameliát Eric üzenetével, ő pedig megnyugtatott, hogy amint leteszi, már hívja is az apját. - Köszi, Sookie - mondta. - Még egyszer: szuper lakótárs vagy.
276
Reméltem, hogy ez akkor is eszébe jut, amikor Octaviával kiötölnek valami varázsmegoldást a Tanyaproblémára. Claudine is bejött aznap este a Merlotte'sba, és ahogy odatipegett a bárpulthoz, minden férfi pulzusa az egekbe szökött. Zöld selyemblúzt, fekete nadrágot és fekete magas sarkú csizmát viselt. Úgy saccoltam, legalább száznyolcvanöt centi magas lett tőle. Nagy elképedésemre ikertestvére, Claude is ott lépkedett a nyomában. A másik nem körében is úgy terjedt a megemelkedett pulzus, akár a futótűz. Claude, akinek a haja ugyanúgy fekete volt, mint Claudine-nak, habár nem olyan hosszú, épp olyan gyönyörűséges volt, mint bármelyik izompacsirta a Calvin Klein-reklámokban. Claude a testvére ruhájának férfiváltozatát viselte, és a haját bőrpánttal kötötte hátra. Mivel hölgynapokon egy monroe-i klubban vetkőzött, pontosan tudta, hogyan kell a nőkre mosolyogni, még akkor is, ha a nők nem érdekelték. Ezt visszaszívom. Igenis érdekelte, hogy mennyi pénz van a retiküljükben. Az ikrek sosem jöttek be együtt. Ha már itt tartunk, nem is emlékszem, hogy Claude valaha is betette volna a lábát a Merlotte'sba. Megvolt a saját helye és vadászterülete. Természetesen odamentem hozzájuk köszönni, és Claudine kedvesen megölelt. Nagy meglepetésemre Claude is követte a példáját. Feltételeztem, hogy ez a közönségének szól, vagyis tulajdonképpen az egész bárnak. Még Sam is csak bámult; a tündéri ikerpár lehengerlő volt így egymás mellett. Ott álltunk a bárpultnál, én kettejük közé szorulva, akár a szendvicsben a szalámi, mindketten 277
átkaroltak, és hallottam, ahogy a helyiségben mindenfelé fantáziaképek villannak az agyakban, némelyik még engem is meglepett, pedig én már sok furcsaságot láttam, amit ember csak el tudott képzelni. Bizony, én vagyok az a szerencsés kiválasztott, aki színes, szélesvásznú filmként tekintheti meg mindezt. - A nagyapánk üdvözletét hoztuk - szólalt meg Claude. A hangja olyan halk volt, és olyan lágy, hogy biztos voltam benne, rajtam kívül senki sem hallotta. Valószínűleg Sam igen, de ő mindig tapintatos volt. - Nem érti, miért nem hívtad fel - mondta Claudine -, főleg a múltkori esetet tekintetbe véve ott Shreveportban. - Nos, azon már túl vagyunk - mondtam meglepetten. - Miért mondasz el neki olyasmit, ami jól sült el? Ott voltál. De az egyik este megpróbáltam felhívni. - Egyszer ki is csengett - dünnyögte Claudine. - Na igen, egy bizonyos személy eltörte a telefonomat, ezért nem tudtam hívni a végén. Az illető azt mondta, hogy nem helyes, mert háború lenne belőle. De azért azt is túléltem. Szóval nem volt gond. - Beszélned kell Niall-lal, el kell neki mondanod mindent - hangsúlyozta Claudine. Odamosolygott Harcsa Hennessyre, aki a helyiség túlsó végében ült, és olyan erővel tette le az asztalra a söröskorsót, hogy kilöttyent az ital. - Most, hogy Niall felfedte magát előtted, azt akarja, hogy megbízz benne. - És ő miért nem tudja felemelni a telefont, mint mindenki más ezen a világon?
278
- Mert nem tölti minden idejét ezen a világon szólt közbe Claude. - Még vannak helyek, ahol csak a mi fajtánk él. - Nagyon kicsi helyek - mondta Claudine álmodozva. - De nagyon különlegesek. Örültem, hogy vannak rokonaim, és mindig örültem, ha viszontláthattam Claudine-t, aki szó szerint az életmentőm volt. De a két testvért így együtt elég soknak éreztem, sőt lehengerlőnek - és amikor ilyen szorosan közrefogtak (még Sam szeme is elkerekedett), az édes illatuk, amely oly hódítóan hatott a vámpírokra, szinte már facsarta szegény orromat. - Nézd! - mondta Claude kissé derülten. - Azt hiszem, társaságot kaptunk. Arlene oldalazott felénk, és úgy nézett Claude-ra, mintha egy egész tányér sült hús és hagymakarika lenne. - Bemutatod a barátodat, Sookie? - kérdezte. - Claude - mondtam. - Távoli unokatestvérem. - Nos, Claude, örülök, hogy megismertelek mondta Arlene. Mit ne mondjak, volt bőr a képén, főleg azok után, amit rólam gondolt, meg ahogy velem viselkedett az óta, hogy elkezdett járni a Nap Testvérisége találkozóira. Claude erősen közönyösnek tűnt. Biccentett. Arlene többet várt, és rövid csend után úgy tett, mintha valaki hívta volna az egyik asztaltól. - Mennem kell a sörért! - mondta vidáman, és elsietett. Láttam, hogy az egyik asztal fölé hajol, és nagy komolyan beszélni kezd két férfihoz, akiket nem ismertem.
279
- Mindig örülök, ha látlak titeket, de én itt dolgozom - mondtam a két tündérnek. - Szóval, csak azért jöttetek, hogy szóljatok, hogy a... hogy Niall tudni akarja, miért csörgettem meg, és tettem le azonnal? - És utána nem hívtad vissza a magyarázattal tette hozzá Claudine. Lehajolt, és megcsókolta az arcom. - Kérlek, még ma este hívd fel munka után. - Rendben - mondtam. - De azért örültem volna, ha ő maga hív fel, hogy megkérdezze. Szép és jó, hogy hírvivőket küldött, de a telefon gyorsabb lett volna. És szívesen hallottam volna a hangját. Akárhol tartózkodott is a dédnagyapám, egy pillanatra csak át tudott volna ruccanni ebbe a világba, hogy felhívjon, ha annyira aggódott a biztonságomért. Legalábbis szerintem. Természetesen fogalmam sem volt róla, mivel jár a tündérhercegség. Ezt is fel kellett írom a „problémák, amelyekkel sosem kell törődnöm" listára. Újabb ölelés- és puszikör után az ikrek kilibbentek a bárból, és sok-sok vágyakozó szempár figyelte őket, míg el nem tűntek az ajtóban. - Hé-hó, Sookie! Dögös barátaid vannak! - kiáltott oda Harcsa Hennessy, és mindenfelől helyeslés hallatszott. - Én láttam ezt a pasit egy monroe-i klubban. Nem vetkőzőfiú? - kérdezte Debi Murray, egy ápolónő, aki a közeli Clarice-ben dolgozott a kórházban. Két másik ápolónővel ült egy asztalnál. - De - feleltem. - És övé a klub is. - Tökös és tőkés! - szólalt meg az egyik társa. Beverly valami. - A következő csajos este elviszem oda a lányomat. Most szakított azzal a lúzerral. 280
- Háát... - Majdnem elkezdtem magyarázni, hogy Claude-ot senki lánya nem érdekelné, aztán úgy döntöttem, ez nem az én dolgom. - Érezzék jól magukat! - mondtam helyette. Mivel elég sok időt elvesztegettem az unokatestvéreimmel, sietnem kellett, hogy mindenkit kiszolgáljak. A figyelmemet nem élvezhették ugyan, míg az ikrek itt voltak, a látványukat igen, szóval különösebben senki sem háborgott. A műszakom vége felé Copley Carmichael sétált be az ajtón. Elég viccesen festett egyedül. Gondolom, Marley odakint várt a kocsiban. Gyönyörű öltönyében és drága frizurájával nem igazán illett ide, de el kell ismernem, úgy viselkedett, mintha mindig is a Merlotte'shoz hasonló helyekre járt volna. Történetesen épp Sam mellett álltam, aki bourbonkólát kevert az egyik vendégemnek. Elmagyaráztam Samnek, ki ez az idegen. Kivittem az italt, és az egyik üres asztal felé biccentettem. Mr. Carmichael megértette a jelzést, és helyet foglalt. - Jó napot! Hozhatok egy italt, Mr. Carmichael? kérdeztem. - Csak egy házasítatlan malátawhiskyt kérek mondta. - Bármilyen van, jó lesz. Valakivel találkozóm van itt. Sookie, köszönöm szépen a telefonhívást. Legközelebb csak szóljon, ha szüksége van bármire, és mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy elintézzem. - Nem szükséges, Mr. Carmichael. - Kérem, hívjon Cope-nak. 281
- Um-hümm. Rendben, mindjárt hozom az italát. Fogalmam sem volt, mi fán terem a házasítatlan malátawhisky, de Sam természetesen tudta, és odanyújtott nekem egy ragyogóan tiszta poharat egy igen szép adag itallal. A szeszes italokat felszolgálom, de nemigen fogyasztom. A legtöbb idevalósi egészen hétköznapi italokat kér: sört, bourbon-kólát, gin-tonikot és Jack Daniel'st. Az italt és a koktélszalvétát Mr. Carmichael elé helyeztem az asztalra, és visszatértem egy kis tál vegyes rágcsálnivalóval. Aztán egyedül hagytam, mert másokat is ki kellett szolgálnom. De megpróbáltam figyelni. Észrevettem, hogy Sam is óvatosan szemmel tartja Amelia apját. Mindenki túlságosan is belemerült a saját beszélgetésébe és italába ahhoz, hogy ügyet vessen egy idegenre, aki közel sem volt olyan érdekes, mint Claude és Claudine. Épp akkor, amikor nem néztem oda, egy vámpír csatlakozott Cope-hoz. Szerintem senki másnak nem tűnt fel, hogy a nő micsoda. Elég új vámpír volt, amin azt értem, hogy az utóbbi ötven évben halhatott meg, és idő előtt megőszült haját visszafogott, állig érő fazonra vágatta. Alacsony volt, alig százhatvan centi, és feszes teste szépen domborodott a megfelelő helyeken. Kicsi, ezüst keretes szemüveget viselt, de csak megjátszásból, mert én még soha nem találkoztam olyan vámpírral, akinek ne lett volna tökéletes a látása, sőt sokkal élesebb, mint bármelyik halandóé. - Kaphatok egy kis vért? - kérdezte. A szeme olyan volt, akár a lézer. Ha egyszer igazán ránézett valakire, az azonnal megbánta. - Maga az a Sookie - jegyezte meg. 282
Nem láttam szükségét annak, hogy helyeseljek valamire, amiben ennyire biztos. Vártam. - Egy üveg TrueBloodot, legyen szíves - mondta. - Meglehetősen melegen. És szeretnék találkozni a főnökével, ha volna olyan szíves idehozni. Mintha Sam csak egy darab csont lett volna. Mindazonáltal ő volt a vendég, én pedig a pincérnő. Ezért felmelegítettem a TrueBloodot, és szóltam Samnek, hogy várják. - Egy perc, és ott vagyok - mondta Sam, mert épp kikészített egy tálca italt Arlene számára. Bólintottam, és kivittem a vért a vámpírnak. - Köszönöm - mondta udvariasan. - Sandy Sechrest vagyok, Louisiana királyának új területi képviselője. Fogalmam sem volt, Sandy hol nőhetett fel, de az biztos, hogy az Egyesült Államokban, és nem délen. - Örülök, hogy megismerhetem - mondtam, de nem nagy lelkesedéssel. Területi képviselő? Az nem a seriff dolga több más feladata között? Ez vajon mit jelent Eric számára? Sam ebben a pillanatban lépett az asztalhoz, és én el is jöttem, mert nem akartam tolakodónak látszani. Különben is, később valószínűleg úgyis megtudhatom az agyából, ha netalán úgy dönt, hogy nem mondja el, mit akart az új vámpír. Ügyesen blokkolt, de nagy erőfeszítésébe telt. Ők hárman pár percre beszélgetésbe mélyedtek, aztán Sam elnézést kért, hogy vissza kell mennie a bárpult mögé. Időnként a vámpírra és a mogulra pillantottam, hátha kérnek még inni, de egyik sem jelezte, hogy 283
szomjas. Nagyon komolyan társalogtak, és mindketten ügyesen fenntartották a pókerarcukat. Annyira nem érdekelt a dolog, hogy belelessek Mr. Carmichael gondolataiba, és természetesen Sandy Sechrest számomra néma volt. Az este további része szokásosan telt. Észre sem vettem, amikor az új király képviselője és Mr. Carmichael elment. Egyszer csak elérkezett a záróra, és rendbe tettem az asztalaimat Terry Bellefleurnek, aki korán reggel szokott érkezni, hogy kitakarítson. Mire körbenéztem, Samen kívül már mindenki elment. - Hé, kész vagy? - kérdezte. - Aha - mondtam, miután még egyszer körbenéztem. - Van egy szabad perced? Sam számára mindig volt egy szabad percem.
284
16. fejezet
Sam leült az asztala mögé, és a székét a szokott, veszélyes szögben hátradöntötte. Én az asztal előtt álló egyik székre ültem, arra, amelynek a legpuhább párnázata volt. Az épületben a legtöbb fényt már lekapcsoltuk, kivéve a bárpult feletti égőket és Sam irodájában a lámpákat. Az épület kongott az ürességtől a zenegépet túlharsogó hangzavar, a főzés, mosogatás és lépések zaja után. - Ez a Sandy Sechrest - kezdte. - Teljesen új munkaköre van. - Igen? Mi a király képviselőjének a dolga? - Nos, amennyire meg tudom ítélni, folyamatosan utaznia kell az államban, megnézni, hogy az állampolgároknak van-e valami gondjuk bármelyik vámpírral, megnézni, hogy a seriffek mindent rendben és az irányításuk alatt tartanak a hűbérbirtokaikon, és jelentést kell küldenie a királynak. Olyan, mint egy élőhalott üzemzavar-elhárító. - Ó. - Ezt átgondoltam. Úgy láttam, ez a munka nem vesz el semmit Erictől. Ha Eric rendben van, akkor a személyzete is rendben lesz. Ezen túlmenően nem 285
érdekelt, mit csinálnak a vámpírok. - Szóval miért döntött Sandy úgy, hogy találkozik veled? - Megtudta, hogy kapcsolataim vannak a helyi természetfeletti közösségekkel - mondta Sam szárazon. Tudatni akarta, hogy bármikor konzultálhatok vele, ha „probléma adódna". Itt van a névjegye. - Feltartotta. Nem tudom, mire számítottam, hogy vér fog róla csöpögni, vagy mi, de csak egy sima, hétköznapi névjegy volt. - Rendben - vontam meg a vállam. - Mit akart Claudine és a testvére? - kérdezte Sam. Nagyon rossz érzésem volt amiatt, hogy eltitkolom a dédnagyapámat Sam elől, de Niall megkért, hogy tartsam titokban. - A shreveporti harc óta nem hallott rólam mondtam. - Csak beugrott megnézni, és elhozta magával Claude-ot is. Sam kicsit sandán nézett rám, de nem tett megjegyzést. - Lehet - mondta egy perc után -, hogy hosszú békeidő következik. Lehet, hogy nyugodtan dolgozhatunk a bárban, és semmi sem fog történni a természetfeletti közösségben. Nagyon remélem, mert egyre közeleg az idő, amikor a vérfarkasok a nyilvánosság elé lépnek. - Szerinted nemsokára bekövetkezik? - Fogalmam sem volt róla, Amerikát hogyan érintené a hír, hogy nem a vámpírok az egyedüli lények, akik éjszaka kint kóborolnak. - Szerinted a többi alakváltó is ugyanazon az estén fogja bejelenteni? - Muszáj lesz - mondta Sam. - Erről beszélünk az internetes oldalunkon. 286
Ezek szerint Sam életében is van olyan terület, amelyet nem ismerek. Erről eszembe jutott valami. Tétováztam, aztán nekiveselkedtem. Túl sok kérdés övezte a saját életemet. Szerettem volna legalább néhányra választ kapni. - Miért pont itt telepedtél le? - kérdeztem. - Átutaztam ezen a vidéken - mondta. - Négy évig szolgáltam a hadseregben. - Tényleg? - Hihetetlen, hogy erről sem tudtam. - Bizony - mondta. - Fogalmam sem volt, mihez kezdjek az életemmel, ezért beléptem tizennyolc éves koromban. Az anyám sírt, az apám káromkodott, mert közben felvettek a főiskolára, de meggondoltam magam. Nálam makacsabb tinédzsert keveset hordott a hátán a Föld. - Hol nőttél fel? - Jobbára a texasi Wrightban. Forth Worthön túl... Forth Worthtől elég messze. Nem volt nagyobb, mint Bon Temps. Viszont gyerekkoromban sokat költöztünk, mert az apám is a hadseregben szolgált. Úgy tizennégy lehettem, amikor leszerelt, és az anyám családja Wrightban élt, ezért oda mentünk. - Nehéz volt annyi költözés után letelepedni? - Én mindig is Bon Temps-ban éltem. - Nagyszerű volt - mondta. - Annyira hiányzott már az állandóság. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz megtalálnom a helyem egy csomó gyerek között, akik együtt nőttek fel, de tudtam magamra vigyázni. Baseballoztam és kosaraztam, így megtaláltam a helyem. Aztán beléptem a hadseregbe. Képzeld el! Egészen elképedtem.
287
- Az anyád és apád még mindig Wrightban lakik? - kérdeztem. - Nehéz lehetett apádnak a hadseregben alakváltóként. - Mivel Sam alakváltó volt, tudtam, anélkül hogy el kellett volna mondania, hogy ő az elsőszülött gyermeke egy fajtiszta alakváltó házaspárnak. - Na igen, a telihold mindig durva volt. Létezett egy gyógynövénytea, amit apám ír nagyanyja szokott készíteni. Megtanulta tőle, hogyan kell. Hihetetlenül undorító volt, de minden teliholdkor megitta, amikor szolgálatban volt, és így egész éjjel szem előtt kellett lennie, és az segített... De másnap ajánlatos volt elkerülni. Apám úgy hat éve halt meg, hagyott rám egy nagyobb összeget. Mindig is szerettem ezt a környéket, és a kocsma épp eladó volt. Gondoltam, ide érdemes befektetni. - És az anyád? - Még mindig Wrightban lakik. Apám halála után úgy két évvel megint férjhez ment. Elég rendes a fickó. Hétköznapi pasas - nem alakváltó, és nem is természetfeletti lény. - Szóval van egy határ, aminél közelebb nem kerülhetek hozzá - tette hozzá. - Az anyád tisztavérű alakváltó. Az új férje biztosan gyanakszik. - Szerintem csak szándékosan csukva tartja a szemét. Anyám olyankor azt mondja, szüksége van az esti futásra, vagy a testvérénél alszik Wacóban, vagy engem jön meglátogatni, vagy valami mást talál ki. - Nehéz lehet fenntartani a látszatot. - Én sosem próbálnám meg. Egyszer majdnem feleségül vettem egy hétköznapi lányt, míg a hadseregben voltam. De egyszerűen nem vehettem el valakit úgy, hogy egy ilyen fontos dolgot titokban tartok. 288
Csak azért nem őrülök bele, mert valakivel beszélhetek róla, Sookie. - Rám mosolygott, és nagyon jólesett, hogy kimutatja, mennyire megbízik bennem. - Ha a vérfarkasok bejelentik, akkor mindannyian a nyilvánosság elé lépünk. Nagy teher esne le a vállamról. Mindketten tudtuk, hogy új nehézségek bukkannak fel, de semmi szükség nem volt arra, hogy jövőbeli gondokat vitassunk meg. A gondok mindig a maguk idejében érkeztek. - Van testvéred? - kérdeztem. - Igen, kettő. A nővérem férjnél van, két gyereket nevel, a bátyám még mindig nőtlen. Remek fickó. - Sam mosolygott, és még sosem láttam az arcát ilyen nyugodtnak. - Craig azt mondja, tavasszal nősül folytatta Sam. - Esetleg eljöhetnél velem az esküvőre. Annyira meglepődtem, hogy azt sem tudtam, mit feleljek erre. Örültem, és nagy megtiszteltetésnek éreztem a meghívást. - Jól hangzik. Majd szólj, ha megvan az időpont mondtam. Egyszer Sammel el is mentünk valahova, ami nagyon jól sikerült; de ez épp akkor volt, amikor annyira meggyűlt a bajom Bill-lel, és az első estét nem követte több. Sam kedvesen biccentett, és a feszültség, amely átsöpört rajtam, elpárolgott. Végül is ez itt Sam volt, a főnököm, és ha belegondoltam, az egyik legjobb barátom. Egyszerűen csak elfoglalta ezt a helyet az elmúlt évben. Felálltam. Fogtam a retikülömet és felvettem a kabátomat. - Idén meghívtak a Szemfogadó halloweenpartijára? - kérdezte. - Nem. A legutóbbi parti után, ahova meghívtak, nem valószínű, hogy még egyszer szívesen látnának ott 289
mondtam. - Különben is, annyi veszteség érte őket az utóbbi időben, hogy nem vagyok benne biztos, hogy Ericnek van kedve ünnepelni. - Mit gondolsz, rendezzünk halloweenpartit itt, a Merlotte'sban? - kérdezte. - Talán nem cukorkával és ilyesmivel - mondtam, és erősen törtem a fejem. - De lehetne, mondjuk, ajándéktasak minden vendég számára, pirított mogyoróval? Vagy egy tál narancsszínű pattogatott kukorica minden asztalon? És valami dekoráció? Sam a bár felé nézett, mintha át tudna látni a falakon. - Jól hangzik. Megoldjuk. - Általában csak karácsonykor díszítettük fel a bárt, de azt is csak hálaadás után, mert Sam így akarta. Búcsúzóul odaintettem, majd kimentem, ott hagytam Samet, hogy ellenőrizze, mindent rendesen bezártunk-e. Odakint csípős hideg fogadott. Ez olyan halloween lesz, mint amilyet az ember a mesekönyvekben szokott látni. A parkoló közepén ott állt a dédnagyapám, arcát az ezüst holdtükör felé fordította, a szeme lehunyva. Világos haja úgy omlott alá a hátára, akár egy vastag függöny. Ezernyi finom ránca láthatatlan volt a holdfényben, vagy ez alkalommal levetette őket. Nála volt a botja, és most is öltönyt viselt, feketét. Jobb kezén nehéz gyűrű csillant, azon a kezén, amely a botot markolta. Soha nem láttam még ilyen szép teremtést. Távolról sem festett úgy, mint egy halandó nagyapa. A halandó nagyapák lógós baseballsapkát 290
viseltek, és overallt. Horgászni vitték az unokájukat. Megengedték neki, hogy vezesse a traktort. Morogtak, hogy milyen elkényeztetett ez a gyerek, de aztán cukrot vettek neki. Ami pedig a halandó dédnagyapákat illeti, legtöbbünk nem is ismerhette a sajátját. Hirtelen tudatosul bennem, hogy Sam ott áll mellettem. - Ki ez a férfi? - súgta. - Ó, izé, a dédnagyapám - mondtam. Ott állt előttem. Meg kellett magyaráznom. - Ó - mondta Sam elképedve. - Nemrég tudtam meg - szabadkoztam. Niall abbahagyta a holdfényben való fürdőzést, és kinyitotta a szemét. - Dédunokám! - mondta, mintha az, hogy megjelentem a Merlotte's parkolójában, kellemes meglepetésként érte volna. - Bemutatod a barátodat? - Niall, bemutatom Sam Merlotte-ot, övé ez a kocsma. Sam óvatosan kinyújtotta a kezét, és Niall, miután alaposan megnézte, megérintette a sajátjával. Éreztem, hogy Sam kissé összerezzen, mintha a dédnagyapámnak sokkoló lett volna a kezében. - Dédunokám - szólalt meg Niall. - Úgy hallom, veszélybe kerültél a vérfarkasok civakodása közepette. - Igen, de Sam velem volt, és Claudine is megjelent - mondtam, és furcsamód úgy éreztem, védekeznem kell. - Nem tudtam, hogy civakodás lesz, a maga kifejezésével élve, amikor odamentem. Békéltetőként vettem részt. De tőrbe csaltak minket. - Igen, Claudine is ezt jelentette - mondta. - Jól hallottam, hogy az a szuka elpusztult? 291
Ezen Priscillát értette. - Igen, uram - mondtam. - A szuka elpusztult. - És a következő éjjel ismét bajba kerültél? Kezdett határozott bűntudatom támadni. - Hát, ez azért nem a szokásom - dadogtam. Csak az történt, hogy a louisianai vámpírokat megtámadták a nevadai vámpírok. Niallt ez mintha épp csak érdekelte volna. - De odáig jutottál, hogy hívtad a számot, amelyet megadtam neked. - Izé, igen, uram, nagyon megijedtem. De aztán Eric kiverte a telefont a kezemből, mert úgy gondolta, ha maga is bekerül a képbe, akkor kitör a totális háború. És mint kiderült, jobb is volt így, mert Eric megadta magát Victor Maddennek. - Még mindig kissé dühös voltam emiatt, még akkor is, ha Eric adott egy másik telefont az eltört helyett. - Á. Ebből a fura hangból semmit sem tudtam kikövetkeztetni. Ez lehetett a hátulütője annak, ha valakinek megjelenik a dédnagyapja. Felelősségre vontak. Azóta nem éreztem magam így, hogy kamaszodni kezdtem, és a nagyi rájött, hogy elsumákoltam a szemét kivitelét, és a mosott ruhákat sem hajtogattam össze. Most sem tetszett jobban ez az érzés, mint akkor. - Értékelem a bátorságod - mondta Niall váratlanul. - De nagyon törékeny vagy, halandó, érzékeny és rövid életű. Nem szeretnélek épp akkor elveszíteni, amikor végre beszélhetek veled. - Nem is tudom, mit mondjak erre - dünnyögtem. - Nem akarod, hogy bármiben is meggátoljalak. Nem fogsz megváltozni. Hogyan védhetnélek meg? 292
- Nem hiszem, hogy meg tud védeni, százszázalékosan nem. - Akkor miben lehetek a hasznodra? - Nem kell a hasznomra lennie - mondtam meglepve. Mintha nem ugyanaz lenne az érzelemvilága, mint nekem. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázhatnám el neki. - Nekem elég, sőt csodálatos, hogy tudom, hogy létezik. Hogy fontos vagyok magának. Hogy vannak élő rokonaim, akármilyen távoliak és különbözőek is. És nem hiszi azt, hogy fura vagyok, vagy bolond, vagy cikis. - Cikis? - mintha összezavarodott volna. Sokkalta érdekesebb vagy, mint a legtöbb halandó. - Köszönöm, hogy nem tart selejtesnek mondtam. - A többi halandó selejtesnek tart? - Niall őszintén dühösnek hangzott. - Időnként kényelmetlenül érzik magukat - szólalt meg Sam váratlanul. - Mert tudják, hogy Sookie képes a gondolataikban olvasni. - De te, alakváltó? - Szerintem Sookie egy fantasztikus lány - mondta Sam. És tudtam, hogy teljesen őszinte. Kihúztam magam. Átsöpört rajtam a büszkeség. A pillanat keltette érzelmi melegségben majdnem elmeséltem a dédnagyapámnak, milyen nagy problémát fedeztem fel aznap, csak azért, hogy bizonyítsam, meg tudom osztani vele az életem. De az a sanda gyanúm támadt, hogy Niall megoldása, amit a híres „gonosz tengelye" Sandra Pelt-Tanya Grissom-féle változatára találna, elég hátborzongató volna. Lehet, hogy Claudine unokanővérem angyallá akar válni, olyan lénnyé, amit én 293
a kereszténységgel kapcsoltam össze, de Niall Brigant határozottam más kultúrkörből érkezett. Gyanítottam, hogy az ő szemlélete a következő: „Jó előre kivájom a szemed, hátha valamikor te akarnád kivájni az enyémet." Nos, talán nem ennyire előre megfontoltan, de majdnem. - Semmit nem tehetek érted? - Szinte panaszosnak hallatszott. - Az tényleg jólesne, ha néha csak úgy eljönne, és együtt töltenénk egy kis időt, a házamban, amikor épp ráér. Szívesen főznék magának vacsorát. Ha szeretné... Ettől szégyenlős lettem, hogy olyasmit ajánlok neki, amit talán nem értékel. Csillogó szemmel nézett rám. Az arckifejezését nem tudtam értelmezni, és annak ellenére, hogy ránézésre halandó teste volt, ő maga nem volt az. Teljesen megfejthetetlen volt a számomra. Lehet, hogy felbőszült, lehet, hogy unt már, vagy irtózattal töltötte el a javaslatom. Végül Niall megszólalt. - Igen. Megteszem. Előre szólok majd, természetesen. Addig is, ha bármire szükséged van tőlem, akkor hívd a számot. Ne hagyd, hogy bárki lebeszéljen, ha úgy gondolod, segíthetek. Beszélek Erickel. Régebben is nagy hasznomra volt, de nem dönthet helyettem, ha rólad van szó. - Eric már régóta tudja, hogy rokonok vagyunk? Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Niall megfordult, hogy indul. Most, hogy egy kicsit elfordulva állt, láthattam profilból az arcát. - Nem - mondta. - Először jobban meg kellett ismernem. Csak az előtt mondtam el neki, hogy veled
294
találkoztam. Addig nem segített volna, míg el nem mondom, miért akarlak látni. És egyszer csak eltűnt. Mintha átsétált volna egy láthatatlan kapun, és úgy sejtem, pontosan ez is történt. - Rendben - mondta Sam hosszú hallgatás után. Rendben, ez tényleg... szokatlan volt. - És ez téged nem zavar? - Arrafelé intettem, ahol az előbb még Niall állt. Valószínűleg. Hacsak nem valami asztrális kivetülés vagy ilyesmi volt az, amit láttunk. - Nem az én dolgom, hogy elfogadjam. Hanem a tiéd - mondta Sam. - Szeretni akarom - mondtam. - Olyan gyönyörű, és úgy látszik, valóban törődni akar velem, de mégis annyira, annyira... - Ijesztő - fejezte be helyettem Sam. - Ja. - És Ericen keresztül közelített meg? Mivel szemmel láthatóan a dédnagyapámat nem zavarta, hogy Sam tud róla, elmeséltem Samnek, milyen volt az első találkozásom Niall-lal. - Hmm. Nos, nem tudom mire vélni. A vámpírok és a tündérek nem keresik egymás társaságát, mivel a vámpírok hajlamosak megenni a tündéreket. - Niall el tudja takarni az illatát - magyaráztam büszkén. Samen látszott, hogy túl sok információ zúdult rá egyszerre. - Ez is olyasmi, amiről még nem hallottam. Remélem, Jason nem tud erről. - Ó, szent isten, dehogy tud. - Ugye, tudod, hogy féltékeny lenne, és emiatt megharagudna rád? 295
- Amiért én ismerem Niallt, és ő nem? - Pontosan. Jasont megenné a sárga irigység. - Tudom, hogy Jason nem a világ legnagylelkűbb embere - kezdtem, de elhallgattam, amikor Sam felhördült. - Rendben. Jason önző. De akkor is a bátyám, és ki kell tartanom mellette. De lehet, hogy jobb is, ha sosem mondom el neki. Viszont Niall nem zavartatta magát, hogy előtted is megmutatkozzon, pedig megkért, hogy tartsam őt titokban. - Szerintem utánanézett pár dolognak - mondta Sam kedvesen. Megölelt, ami kellemes meglepetés volt. Úgy éreztem, szükségem is van egy ölelésre Niall felbukkanása után. Én is megszorítottam Samet. Teste meleg volt, megnyugtató és emberi. De egyikünk sem volt száz százalékig ember. A következő pillanatban azt gondoltam, de azok is vagyunk. Sokkal több közös volt bennünk a halandókkal, mint lényünk másik felével. Úgy éltünk, mint a halandók, és úgy is fogunk meghalni. Mivel elég jól ismertem Samet, tudtam, hogy családot akar, és valakit, akit szerethet, jövőt, amelyben minden megvan, amire az egyszerű halandók vágynak: gyarapodás, egészség, leszármazottak, nevetés. Sam egyetlen falka vezére sem akart lenni, és én nem akartam senki hercegnője lenni nem mintha egyetlen tisztavérű tündér is másnak tekintene, mint az ő csodalényük alacsony sorú melléktermékének. Ez volt az egyik nagy különbség köztem és Jason között. Jason az egész életét úgy fogja eltölteni, hogy azt kívánja, bárcsak természetfelettibb lenne, mint ami; én pedig úgy éltem, hogy azt kívántam, bárcsak kevesebb lennék, már amennyiben a gondolatolvasási képességem csakugyan természetfeletti. 296
Sam megcsókolta az arcom, és egy pillanatnyi habozás után megfordult, hogy bemegy a lakókocsijába. Belépett a gondosan nyírt sövényen nyíló kapun, fel a lépcsőn a kis tornácra, amelyet az ajtaja elé épített. Amikor beillesztette a kulcsot a zárba, megfordult, és rám mosolygott. - Szép kis este, nem? - De - mondtam. - Szép kis este. Sam figyelte, ahogy beszállok a kocsiba, intett, hogy feltétlenül zárjam be a kocsi ajtaját, megvárta, míg engedelmeskedem, majd bement a lakókocsijába. Gondterhelten indultam haza, mélyenszántó és sekélyes gondolatok foglalkoztattak, és szerencse, hogy nem volt forgalom az úton.
297
17. fejezet
Amelia és Octavia már a konyhaasztalnál ült, amikor másnap kicsoszogtam a szobámból. Amelia az összes kávét eltüntette, de legalább elmosta a kannát, és csak pár percbe telt, mire elkészítettem magamnak az életmentő reggeli italomat. Amelia és a mentora diplomatikus beszélgetésbe mélyedt, míg én ott ügyetlenkedtem mellettük a müzlivel, amelybe édesítőszert és tejet öntöttem. A tál fölé hajoltam, mert nem akartam a felsőmre csöpögtetni a tejet. És ha már itt tartunk, kezdett hideg lenni ahhoz, hogy egy szál spagettipántos felsőben mászkáljak a lakásban. Felkaptam egy melegítőfelsőt, és így kényelmesen meg tudtam inni a kávét és megenni a müzlit. - Mi a helyzet? - kérdeztem, jelezve, hogy készen állok tudomást venni a világról. - Amelia mesélt a felmerült problémáról - mondta Octavia. - És a maga igen kedves ajánlatáról is. Á, ó! Miféle ajánlatomról? Bölcsen bólintottam, mintha tudnám, miről van szó. - Annyira örülök, hogy végre eljöhetek az unokahúgom házából, el sem tudja képzelni... - mondta 298
az idősödő asszony. - Janeshának három kisgyereke van, az egyik még pelenkás, ráadásul ott az udvarlója, aki jön és megy. A nappaliban, a kanapén alszom, és amikor a gyerekek reggel felkelnek, bejönnek, és bekapcsolják a tévét, hogy rajzfilmet nézzenek. Akár fent vagyok, akár nem. Természetesen ez az ő házuk, és már hetek óta ott lakom, szóval már nem érzékelik, hogy vendég vagyok. Mint megtudtam, Octavia az én szobámmal szembeni hálószobában fog aludni, vagy fent a vendégszobában. Én a fentire szavaztam. - És tudja, most, hogy megöregedtem, hamarabb ki kell érnem a fürdőszobába. - Azzal a kedélyes öniróniával nézett rám, ami olyankor jelenik meg, amikor valaki bevallja, hogy bizony elszállt felette az idő. Szóval csodálatos lenne a földszinti szoba, főleg, mert ízületi gyulladás van a térdemben. Említettem, hogy Janesha lakása az emeleten van? - Nem - mondtam merev ajakkal. Jesszusom, ez túl gyorsan történt. - Most pedig térjünk a maga gondjára. Nem foglalkozom fekete mágiával, de el kell tüntetni ezt a két fiatal hölgyet az életéből, Pelt kisasszony ügynökét és magát Pelt kisasszonyt is. Lelkesen bólogattam. - Szóval - mondta Amelia, aki képtelen volt tovább hallgatni -, van egy tervünk. - Csupa fül vagyok - mondtam, és töltöttem magamnak még egy csésze kávét. Szükségem volt rá. - Természetesen a legegyszerűbben úgy szabadulhatunk meg Tanyától, hogy elmondjuk a barátjának, Calvin Norrisnak, miben mesterkedik mondta Octavia. Csak lestem rá. 299
- Izé, ez nagy valószínűséggel kellemetlen következményekkel járna Tanya számára - jegyeztem meg. - Nem ezt szeretné? - Octavia igen ravasz módon játszotta az ártatlant. - Nos, de igen, csak nem akarom, hogy meghaljon. Úgy értem, nem akarom, hogy olyasmi történjen vele, amit nem tud kiheverni. Csak annyit akarok, hogy tűnjön el, és soha ne jöjjön vissza. - A „tűnjön el, és soha ne jöjjön vissza" elég végleges megoldásnak tűnik - szólt közbe Amelia. Nekem is annak tűnt. - Újrafogalmazom. Azt akarom, hogy valahol máshol élje az életét, de tőlem jó messze – mondtam. Ez elég világos? - Nem akartam durvának tűnni; csak szerettem volna pontosan kifejezni magam. - Igen, ifjú hölgy, azt hiszem, ezt megértjük mondta Octavia fagyosan. - Szeretném, ha nem lenne semmi félreértés köztünk - mondtam. - Nagyon sok forog kockán. Szerintem Calvin valamilyen szinten kedveli Tanyát. Másrészről viszont, fogadni mernék, hogy elég hatékonyan rá tudna ijeszteni. - Elég hatékonyan ahhoz, hogy örökre elmenjen? - Be kellene bizonyítanod, hogy az igazat mondod - jegyezte meg Amelia. - Arról, hogy Tanya szabotál téged. - Mire gondolsz? - kérdeztem. - Rendben van, akkor figyelj! - mondta Amelia, és ripsz-ropsz, már meg is volt a Tanyatlanító hadművelet első szakasza. Kiderült, hogy ez olyasmi, ami nekem is
300
az eszembe juthatott volna, de a boszorkányok segítségével sokkalta gyorsabban ment a tervezés. Felhívtam Calvint otthon, és megkértem, ugorjon be, amikor van pár szabad perce ebédidő környékén. Úgy tűnt, meglepte a hívásom, de megígérte, hogy átjön. Újabb meglepetés érte, amikor besétált, és Ameliát meg Octaviát ott találta a konyhában. Calvin, a kis közösségben, Hotshotban élő vérpárducok vezére, már többször is találkozott Ameliával, de Octavia új volt neki. Azonnal tisztelettel nézett rá, mert megérezte az erejét. Ez nagy segítség volt. Calvin a negyvenes évei közepén járhatott, erős volt, és higgadt, magabiztos. A haja őszült, de a tartása egyenes volt, akár a cövek, és lenyűgöző nyugalmat árasztott. Egy ideig érdeklődött utánam, de sajnos én nem tudtam viszonozni az érzéseit. Calvin jó ember volt. - Mi a helyzet, Sookie? - kérdezte, miután visszautasította a felkínált süteményt, teát és kólát. Mély levegőt vettem. - Nem szeretek pletykálni, Calvin, de akadt egy kis gondunk - mondtam. - Tanya - vágta rá azonnal. - Aha - mondtam, és meg sem próbáltam elrejteni a megkönnyebbülésemet. - Ravasz - mondta, és sajnálattal hallottam ki a hangjából a halvány csodálatot. - Kém - jegyezte meg Amelia. Ő aztán tudta, hogyan kell azonnal a lényegre térni. - Kinek a kéme? - Calvin félrehajtotta a fejét, kíváncsi volt, de nem meglepett. A történtek rövidített és finomított változatát mondtam el neki, a történetet, amelytől már végtelenül 301
undorodtam, mert már annyiszor el kellett ismételnem. Calvinnek tudnia kellett, hogy a Pelt családnak erős panasza volt ellenem, hogy Sandra a síromig üldöz, és azt is, hogy Tanyát azért küldték ide, hogy idegileg kikészítsen. Calvin kinyújtóztatta a lábát, míg figyelt, és karját keresztbe fonta a mellkasa előtt. Vadonatúj farmert és kockás inget viselt. Frissen vágott fa illata lengte körül. - Bűbájt akartok ráolvasni? - kérdezte Ameliát, miután befejeztem. - Igen - mondta. - De ide kellene hoznod. - Milyen hatással lesz ez rá? Fájni fog neki? - Egyszer csak nem fogja többet érdekelni, hogy ártson Sookie-nak és a családjának. Nem akar többet engedelmeskedni Sandra Peltnek. Testileg semmi bántódása nem esik. - És mentálisan megváltoztatja? - Nem - mondta Octavia. - De ez a bűbáj nem jár olyan biztos eredménnyel, mint az, amitől többet nem akarna itt lenni. Ha azt olvasnánk rá, akkor elmenne, és soha nem akarna visszatérni. Calvin ezen elgondolkodott. - Én valahol kedvelem az öreglányt - mondta. Tűzrőlpattant. De eléggé aggasztott, hogy mekkora gondot okozott Crystalnek és Jasonnek, és már elkezdtem gondolkodni, milyen lépéseket tegyek, hogy leállítsam Crystal őrült költekezését. Azt hiszem, ez valahol előtérbe tolja a kérdést. - Kedveled? - kérdeztem. Azt akartam, hogy minden lap kikerüljön az asztalra. - Mondtam. - Nem, úgy értem, tetszik neked? 302
- Nos, neki és nekem... volt pár szép napunk. - Nem akarod, hogy elmenjen - mondtam. - Azt a másikat akarod megpróbálni. - Nagyjából így van. Igazad van: nem maradhat itt, ha folytathatja, amit eddig csinált. Vagy megváltozik, vagy elmegy. - Szomorúnak tűnt a gondolattól. - Ma dolgozol, Sookie? A falinaptárra néztem. - Nem. Ma van a szabadnapom. - Ráadásul két egymás utáni napon. - Elkapom és idehozom estére. Hölgyek, ez elegendő idő lesz? A két boszi egymásra nézett, és némán megvitatták a dolgot. - Igen, tökéletesen - válaszolt Octavia. - Hétre idehozom - nézett rá Calvin. Meglepően simán ment. - Köszönöm, Calvin - mondtam. - Ez tényleg nagy segítség. - Ezzel több legyet ütünk egy csapásra, ha bejön jegyezte meg Calvin. - Természetesen ha nem jön be, akkor maguk, hölgyeim, nem lesznek a kedvenceim. - A hangja tökéletesen tárgyilagos volt. A két boszorkány nem tűnt túl boldognak. Calvin Bobot méregette, aki épp akkor sétált be hozzánk. - Szevasz, öcskös - mondta Calvin a macskának. Összeszűkült szemmel nézett Ameliára. - Ahogy elnézem, a varázslataid nem mindig jönnek össze. Amelia egyszerre szégyellte el magát és sértődött meg.
303
- Ennek most sikerülnie kell - mondta összeszorított szájjal. - Majd meglátod. - Azon leszek. A nap hátralévő részében mostam, újrafestettem a körmöm, lecseréltem az ágyneműt - csupa olyasmit tettem, amit az ember a szabadnapjára tartogatott. Elmentem a könyvtárba, hogy új olvasmányt hozzak magamnak, és semmi, de semmi nem történt. Barbara Beck egyik részmunkaidős asszisztense volt ügyeletes, aminek örültem. Nem akartam ismét átélni a támadás borzalmát, pedig még nagyon sokáig biztosan ez történik majd, valahányszor találkozom Barbarával. Észrevettem, hogy a folt eltűnt a könyvtár padlójáról. Ezután elmentem bevásárolni se vérfarkastámadás, se vámpírmegjelenés. Senki nem próbált megölni, sem engem, sem valamelyik ismerősömet. Nem bukkantak fel titkos rokonok, és egy lélek sem próbált belerángatni a saját problémájába, akár házassági, akár más jellegű gondjaiba. Gyakorlatilag áradt rólam a hétköznapiság, mire hazaértem. Aznap este én voltam a soros a főzéssel, és úgy döntöttem, sertésszeletet készítek. Van egy kedvenc házi készítésű panírkeverékem, amelyből mindig nagy adagot csinálok egyszerre. Beáztattam a szeleteket tejbe, majd beszórtam a keverékkel, és már készen is állt a sütésre. Fahéjas-vajas mazsolával töltött almát készítettem, ezt betettem a sütőbe, utána befűszereztem a konzerv zöldbabot és a konzerv kukoricát, és alacsony hőfokon felmelegítettem. Kis idő elteltével kinyitottam a sütőt, és betettem a húst is. Elgondolkodtam, hogy süssek-e
304
zsömlét is, de már így is elég sok kalóriát sorakoztattam fel. Míg főztem, a boszorkányok a nappaliban tettekvettek. Úgy tűnt, jól érzik magukat. Hallottam Octavia hangját, ami egészen úgy szólt, mintha oktatói üzemmódba kapcsolt volna. Amelia egyszer-kétszer közbekérdezett. Főzés közben végig magamban dünnyögtem. Reméltem, hogy ez a varázseljárás bejön, és hálás voltam, hogy a boszorkányok ilyen segítőkészek. Hazai fronton azonban rendesen oldalba kaptak. Csak annyit jegyeztem meg a pillanat hevében Ameliának, hogy Octavia egy kis időre meghúzhatja magát nálunk. (Az biztos, hogy ezentúl sokkal óvatosabb leszek, amikor a lakótársammal beszélgetek.) Octavia egy szóval sem utalt rá, hogy csak a hétvégére maradna-e, vagy arra, hogy egy hónapra, vagy bármilyen meghatározott időszakra. Ettől megijedtem. Gondolom, nyugodtan lekaphattam volna Ameliát a tíz körméről: Meg sem kérdezted, hogy Octavia nálam lakhat-e, és ez az én házam. De tényleg volt egy üres szobám, és Octaviának tényleg szüksége volt egy helyre, ahol ellakhat. Kicsit megkésve jöttem rá, hogy annyira azért nem örülök, hogy egy harmadik ember is van a házban - egy olyan harmadik ember, akit alig ismertem. Lehet, hogy keresnem kellene valami munkát Octaviának, mert a rendszeres bevétel elősegítené az idősödő asszony függetlenségét, és elköltözhetne. Elgondolkodtam, milyen állapotban lehet a New Orleansi otthona. Feltételeztem, hogy nem lakható. Akármekkora hatalma volt is, gondoltam, Octavia sem tudta visszacsinálni a hurrikán okozta károkat. Azok után, hogy 305
utalt a lépcsőkre és a fokozott fürdőszobaigényre, kicsit feljebb toltam a becsült korát, de még így sem tűnt hatvanháromnál idősebbnek. Manapság az ennyi idős nő még naposcsibe. Hat órakor az asztalhoz hívtam Octaviát és Ameliát. Megterítettem, kitöltöttem a jeges teát, de hagytam, hogy egyenesen a tűzhelyről szolgálják ki magukat. Nem volt valami elegáns, de így kevesebbet kellett mosogatni. Nem sokat beszéltünk evés közben. Mindhárman az előttünk álló estére gondoltunk. Akármennyire nem kedveltem Tanyát, kicsit aggódtam miatta. Furcsa volt a gondolat, hogy megváltoztatunk valakit, de az a lényeg, hogy muszáj volt lekaparni rólam és eltüntetni az életemből, meg a hozzám tartozók életéből is. Vagy változzon meg a hozzáállása ahhoz, mit csinál itt Bon Temps-ban. Ezt elkerülhetetlennek láttam. Újonnan szerzett gyakorlatiasságomhoz híven rájöttem, hogy ha választanom kellene a között, hogy élem az életem Tanya kotnyeleskedésével együtt, vagy élem az életem egy megváltozott Tanyával, akkor egyértelmű volt a válasz. Leszedtem az asztalt. Általában ha az egyikünk főzött, akkor a másik mosogatott, de a két nőnek elő kellett készülnie a varázslathoz. Amúgy sem zavart, el akartam foglalni magam. Pontosan hét óra öt perckor hallottuk, hogy megcsikordul a kavics egy jármű kerekei alatt. Amikor arra kértük Calvint, hogy hétre hozza ide Tanyát, nem sejtettem, hogy csomagként fogja hozni. Calvin a vállán cipelte be Tanyát. Tanya elég zömök volt, semmiképp sem pehelysúlyú. Calvinen 306
látszott, hogy szüksége van az erejére, de egyenletesen lélegzett és nem verejtékezett. Tanya keze és bokája meg volt kötözve, de észrevettem, hogy Calvin sálat tett a kötél alá, hogy ki ne dörzsölje a bőrét. És - hála istennek - bekötötte a száját, de egy vidám piros kendővel. Igen, a fő vérpárduc határozottan érzett valamit Tanya iránt. Természetesen a nő dühös volt, akár egy megbolygatott csörgőkígyó, vonaglott, tekergett, és csak úgy villogott a szeme. Megpróbálta megrúgni Calvint, de a férfi a fenekére csapott. - Azonnal befejezed! - mondta, de nem tűnt különösen mérgesnek. - Rosszat tettél; most megkapod a gyógyírt. Calvin a bejárati ajtón jött be, és Tanyát a kanapéra dobta. A boszorkányok mostanra pár dolgot krétával felrajzoltak a nappali padlójára, ami nem volt túlságosan az ínyemre. Amelia megnyugtatott, hogy le lehet törölni, és mivel ő volt a takarítás bajnoka, hagytam, hogy folytassák. Több kupac holmit láttam (de nem igazán akartam közelebbről megnézni őket) mindenféle edényekbe helyezve. Octavia meggyújtotta az egyik edényben lévő anyagot, és odavitte Tanyához. A bajkeverő felé legyezte a füstöt. Egy lépést hátráltam, és Calvin, aki a kanapé mögött állt, és a vállánál fogta le Tanyát, elfordította a fejét. Tanya ameddig csak tudta, visszatartotta a lélegzetét. Miután azonban beszívta a füstöt, megnyugodott. - Ide kell ülnie - mondta Octavia, és a krétával felrajzolt szimbólumokkal körbekerített területre mutatott. Calvin a középre állított ebédlőszékre 307
pottyantotta Tanyát, aki úgy maradt, hála a rejtélyes füstnek. Octavia egy általam ismeretlen nyelven kezdett kántálni. Amelia mindig latinul mondta a varázsigéket, vagy legalábbis a latin primitívebb formájában (tőle tudom), de úgy láttam, Octavia sokoldalúbb. Olyasmit mormolt, ami teljesen másmilyennek tűnt. Nagyon ideges voltam a szertartás miatt, de mint kiderült, elég unalmas volt, ha az ember nem vett részt benne. Azt kívántam, bárcsak kinyithatnám az ablakokat, hogy kimenjen a füst a lakásból, és örültem, hogy Amelia jó előre gondolt arra, hogy kivegye az elemet a füstérzékelőkből. Tanya szemmel láthatóan érzett valamit, de nem voltam benne biztos, hogy ez már a Pelthatás távozását jelenti-e. - Tanya Grissom - szólt hozzá Octavia -, szaggasd ki lelkedből a gonosz gyökereit, és szakítsd el magad azoknak a befolyásától, akik gonosz céljaikra használnának fel! - Octavia ide-oda lóbált Tanya felett egy furcsa tárgyat, ami ijesztően hasonlított egy indával körbetekert emberi csontra. Megpróbáltam nem elképzelni, honnan szerezhette a csontot. Tanya nyöszörgött a kendő alatt, és rémisztő ívben hátrafeszítette a hátát. Aztán elernyedt. Amelia intett, mire Calvin odahajolt, hogy leoldja a piros kendőt, amitől Tanya mindeddig úgy festett, mint egy kis bandita. Calvin egy tiszta fehér textil zsebkendőt vett ki Tanya szájából. Tanya elrablása szemmel láthatóan szeretettel és körültekintéssel zajlott. - Nem hiszem el, hogy ezt teszitek velem! visította Tanya abban a pillanatban, hogy a szája szabaddá vált. - Nem hiszem el, hogy elraboltál, mint 308
valami ősember, te vadbarom! - Ha a keze is szabadon lett volna, már rég ütlegelte volna Calvint. - És mi a francnak kell ez a rohadt füst? Sookie, le akarod égetni a házad? Hé, maga, elvinné a pofámból ezt a vackot? - Tanya összekötözött kezével rácsapott az indába tekert csontra. - A nevem Octavia Fant. - Jól van, akkor Octavia Fant. Szedje le rólam ezeket a köteleket! - Octavia és Amelia egymásra pillantottak. Tanya nekem kezdett könyörögni. - Sookie, szólj ezeknek a dilinyósoknak, hogy engedjenek el! Calvin, már kezdtél érdekelni, erre megkötözöl és idehajítasz nekik! Mégis mi a francot csinálsz? - Megmentem az életedet - mondta Calvin. - Most már nem futsz el, ugye? Pár dologról el kell beszélgetnünk. - Rendben - mondta Tanya lassan, ahogy felfogta (ezt hallottam is), hogy valami komolyról van szó. Mégis, mi ez az egész? - Sandra Pelt - mondtam. - Milyen kapcsolatban álltok? - kérdezte Amelia. - Mi közöd hozzá, Amy? - vágott vissza Tanya. - Amelia - javítottam ki, és leültem Tanya elé a nagy ottománra. - És erre a kérdésre muszáj válaszolnod. Tanya majd keresztüldöfött a szemével - elég szép készlete volt vasvillatekintetből. - Volt egy unokatestvérem, akit a Pelt család fogadott örökbe, és Sandra az unokatestvérem fogadott húga.
309
- Közeli barátságban állsz Sandrával? - faggattam tovább. - Nem, nem különösebben. Egy ideje nem is láttam. - Nem kötöttetek alkut mostanában? - Nem, Sandrával nem találkozunk olyan gyakran. - Mit gondolsz róla? - kérdezte Octavia. - Szerintem egy kétszínű ribanc. De valahol csodálom is - mondta Tanya. - Ha Sandra valamit akar, akkor azt el is éri. - Megvonta a vállát. - Kicsit sok az én ízlésemnek. - Ezek szerint, ha azt mondaná neked, hogy tedd tönkre valaki életét, akkor nem tennéd meg? - Octavia átható tekintettel figyelte Tanyát. - Van nekem annál jobb dolgom is - válaszolt Tanya. - Egyedül is tönkre tudja tenni mások életét, ha éppen olyanja van. - Nem vennél részt benne? - Nem - mondta Tanya. Őszinte volt, ezt láttam. Ami azt illeti, kezdett egyre nyugtalanabb lenni a pergő kérdéseink miatt. - Izé, csak nem rosszat tettem valakinek? - Azt hiszem, van pár dolog a rovásodon - mondta Calvin. - Ezek a kedves hölgyek közbeléptek. Amelia és Miss Octavia, hm, tudós hölgyek. És Sookie-t már ismered. - Na igen, Sookie-t ismerem. - Tanya keserű pillantást vetett felém. - Akármit teszek is, nem hajlandó barátkozni velem. Nos, hát igen, nem akartam, hogy olyan közel legyél hozzám, hogy hátba szúrhass, gondoltam, de egy szót sem szóltam. 310
- Tanya, mostanában egy kicsit túl sokszor vitted el a sógornőmet vásárolni - mondtam ehelyett. Tanya keserűen felkacagott. - Megártott a vigaszvásárlás a kismamának? kérdezte. De aztán zavarodottan nézett ránk. - Igen, azt hiszem, tényleg túl sokszor mentünk el a monroe-i plázába, ahhoz képest, amit megengedhetek magamnak. Honnan szereztem a pénzt? Annyira nem is szeretek vásárolni. Miért csináltam? - Többet nem fog előfordulni - jegyezte meg Calvin. - Nem te mondod meg nekem, hogy mit csinálhatok, Calvin Norris! - csattant fel Tanya. - Azért nem megyek vásárolni, mert nem akarok, nem pedig azért, mert te nem engeded. Calvin megkönnyebbültnek látszott. Amelia és Octavia is megkönnyebbültnek látszott. Egyszerre bólintottunk. Ez Tanya, igen. De Sandra Pelt ártalmas befolyása nélkül. Nem tudom, hogy Sandra maga is bevetett-e némi boszorkányságot, vagy csak egy csomó pénzt ajánlott Tanyának, és bebeszélte neki, hogy Debbie halála az én hibám, de úgy látszott, a boszorkányoknak sikerült kivonniuk a sandraságot Tanya jelleméből. Furcsán elkedvetlenedtem, hogy ilyen könnyen (nekem könnyen, természetesen) megszabadultam ettől a kolonctól. Azon kaptam magam, azt kívánom, bárcsak el lehetne rabolni Sandra Peltet is, hogy újraprogramozzuk. Szerintem őt nem lett volna olyan könnyű megtéríteni. A Pelt családban súlyos patológiai gondok álltak fenn. A boszorkányok boldogok voltak. Calvin pedig elégedett. Én megkönnyebbültem. Calvin azt mondta 311
Tanyának, hogy visszaviszi Hotshotba. A kissé zavarodott Tanya sokkal méltóságteljesebben távozott, mint ahogyan érkezett. Nem értette, miért járt a házamban, és mintha nem emlékezett volna arra, mit tettek a boszorkányok. De nem is tűnt feldúltnak amiatt, hogy zavarosak voltak az emlékei. A lehetséges világok legjobbika. Talán most, hogy Tanya veszedelmes befolyása eltűnt, Jason és Crystal meg tudja beszélni a dolgokat. Végül is Crystal tényleg hozzá akart menni Jasonhöz, és őszintén elégedettnek látszott, hogy megint állapotos. Vajon most miért ennyire elégedetlen? Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Most Crystal is felkerült azoknak a hosszú listájára, akiket nem értettem. Míg a boszorkányok a nappalit takarították nyitott ablak mellett - habár hideg éjszaka volt, meg akartam szabadulni a gyógynövények mindent körüllengő szagától -, elterültem az ágyamon egy könyvvel. Azon kaptam magam, hogy nem vagyok eléggé összeszedett ahhoz, hogy olvassak. Végül úgy döntöttem, kimegyek, ezért felkaptam egy kapucnis pulcsit, és szóltam Ameliának, hogy kimentem. Leültem az egyik fa kerti székbe, amelyet Ameliával vásároltunk a Wal-Martban a nyár végi kiárusításon, és még egyszer megcsodáltam a hozzá való napernyős asztalt. Csak ne felejtsem el bevinni a napernyőt, és letakarni a bútorokat télire! Hátradőltem, és szabadjára engedtem a képzeletemet. Egy ideig nagyon jólesett, hogy csak úgy elüldögélek odakint, beszívom a fák és a föld illatát, hallgatom a síró lappantyú jellegzetes hangját az erdőben. A biztonsági fény miatt biztonságban éreztem 312
magam, noha tudtam, mindez csak illúzió. Ha fény van, egy kicsit jobban lehet látni, ki jön érted. Bill lépett ki az erdőből, és zajtalanul odasétált a kerti bútorhoz. Leült az egyik székre. Hosszú másodpercekig nem szóltunk egymáshoz. Amikor Bill a közelemben volt, nem éreztem azt a keserves bánatot, amely az utóbbi pár hónap történései miatt járt át. Jelenlétével alig zavarta meg az őszi estét, annyira a része volt. - Selah Little Rockba költözött - szólalt meg. - Hogyhogy? - Egy nagy cégnél kapott állást - mondta. - Nekem azt mondta, ez volt minden álma. Vámpíringatlanokkal foglalkoznak. - Rákattant a vámpírokra? - Úgy nézem. Nem az én hibám. - Nem te voltál neki az első? - Talán egy kicsit keserűnek tűntem. Nekem Bill volt az első, minden tekintetben. - Ezt ne! - mondta, és felém fordította az arcát. Szinte világított a sápadtsága. - Nem - mondta határozottan. - Nem én voltam neki az első. És mindig is tudtam, hogy a vámpírt szereti bennem, nem pedig azt a személyt, akit a vámpír rejt. Értettem, mit akar mondani. Amikor megtudtam, hogy parancsba kapta, hogy kedveltesse meg magát velem, úgy éreztem, a bennem lévő gondolatolvasó keltette fel a figyelmét, nem pedig az a nő, akit a gondolatolvasó rejt. - A sors fintora - mondtam.
313
- Sosem volt fontos nekem - mondta. - Vagy csak egy kicsit - vállat vont. - Annyi hozzá hasonlóval volt dolgom. - Nem tudom, mire számítasz, ez hogyan érint engem. - Csak az igazat mondom. Belőled csak egy van. És ekkor felállt, visszasétált az erdőbe, lassan, akár egy halandó, hogy lássam, amint elmegy. Szemmel láthatóan Bill titkos aknamunkát végzett, hogy visszaszerezze a megbecsülésemet. Elgondolkodtam, vajon arról álmodik-e, hogy újra beleszeretek. Még mindig fájt, ha arra az éjszakára gondoltam, amikor megtudtam az igazat. Úgy éreztem, legjobb esetben is csak a megbecsülésemet szerezheti vissza. De a bizalmamat, a szerelmemet? Ezt nem tudtam elképzelni. Még pár percig kint maradtam, és átgondoltam a mögöttem álló estét. Egy ellenséges ügynök leszedve. Az ellenség maga eltűnt. Aztán eszembe jutott az eltűnt személyek utáni nyomozás, mindannyian shreveporti vérfarkasok. Vajon mikor adják fel? Az biztos volt, hogy egy ideig nem kell közreműködnöm vérfarkasügyekben; a túlélőket túlságosan lefoglalta, hogy rendet tegyenek a házuk táján. Reméltem, hogy Alcide élvezi, hogy ő a vezér, és átfutott rajtam, vajon a hatalomátvétel éjszakáján sikerült-e újabb tisztavérű kis vérfarkast nemzenie. Eltöprengtem, ki fogadta be Furnan gyerekeit. Addig-addig töprengtem, míg gondolataim Felipe de Castro felé kanyarodtak: vajon Louisianában állította fel a főhadiszállását, vagy Vegasban maradt? Vajon szólt valaki Bubbának, hogy Louisiana új vezetőt kapott? 314
Vajon látom-e még valaha? A világ egyik leghíresebb arca volt az övé, de az elméje sajnos megbomlott, amikor a memphisi halottasházban dolgozó vámpír a legutolsó pillanatban áthozta. Bubba nem viselte jól a Katrinát; elszakadt a többi New Orleans-i vámpírtól, és patkányokon és kisebb állatokon (elhagyott házi cicákon, gondolom) kellett tengődnie, míg a Baton Rouge-i vámpírok mentőalakulata az egyik éjjel rá nem talált. Az utolsó, amit hallottam róla, az volt, hogy egy másik államba kellett küldeni pihenni és felépülni. Talán Vegasban felpörög. Vegasban mindig jól érezte magát, amikor még élt. Hirtelen rádöbbentem, hogy egészen elgémberedtek a tagjaim a hosszas ücsörgéstől, és a levegő már kellemetlenül lehűlt. Ideje volt bemenni és lefeküdni. A ház többi része már sötétbe borult, gondolom, Octaviát és Ameliát kimerítette a boszorkánykodás. Feltápászkodtam, becsuktam a napernyőt, kinyitottam a fészerajtót, és a napernyőt ahhoz a padhoz támasztottam, ahol az eddig a nagyapámnak hitt férfi annak idején bütykölgetett. Bezártam a fészert, és olyan érzés volt, mintha ezzel a nyarat is elzártam volna.
315
18. fejezet
A csendes és békés hétfői szabadnap után kedden a kora délutáni műszakra mentem be. Amikor elindultam otthonról, Amelia épp egy fiókos szekrényt festett át, amit egy helyi ószeresnél talált. Octavia az elhalt rózsafejeket vagdosta le. Elmagyarázta, hogy vissza kell metszeni őket télire, mire én mondtam neki, hogy csak nyugodtan. A nagyi volt a család rózsaszakértője, és nekem nem is engedte, hogy akár csak egy ujjal is hozzájuk érjek, legfeljebb ha be kellett fújni őket a levéltetvek ellen. Ez volt az egyik feladatom. Jason a munkatársaival jött be ebédelni a Merlotte's-ba. Két asztalt egybetoltak, és jókedvű férfitársaságot alkottak. Ha hűvösebb a levegő, és nem viharos az időjárás, a megyei útkarbantartók mindig jókedvűek. Jason szinte már nem fért a bőrébe, az agyában csak úgy cikáztak a gondolatok. Talán az, hogy Tanya káros hatását kiiktattuk, máris meghozta a várva várt eredményt. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne turkáljak a fejében, hiszen mégiscsak a bátyám volt. Amikor kivittem az asztalukhoz egy nagy tálca kólát és teát, Jason felém fordult. - Crystal üdvözöl. 316
- Hogy van? - kérdeztem, hogy mutassam, érdekel, mi van vele, mire Jason a hüvelykujjával és a mutatóujjával kört formált. Felszolgáltam az utolsó pohár teát, óvatosan tettem le, hogy ki ne löttyenjen, és megkérdeztem Dove Becket, Alcee unokatestvérét, kér-e még egy kis citromot hozzá. - Köszönöm, nem - válaszolt udvariasan. Dove az érettségi másnapján nősült meg, és egészen másmilyen volt, mint Alcee. Harmincévesként fiatalabb volt, és amennyire én megítélhettem - és elég jól meg tudtam ítélni nem volt meg benne az a belső harag, ami a nyomozóban igen. Dove egyik húgával jártam egy suliba. - Hogy van Angela? - érdeklődtem, mire elmosolyodott. - Hozzáment Maurice Kershaw-hoz - mondta. Van egy kisfiúk, a világ leghelyesebb kislegénye. Angela egészen más nő lett, nem iszik, nem dohányzik, és amikor csak lehet, elmegy a templomba. - Ennek igazán örülök. Mondd meg neki, hogy érdeklődtem felőle! - mondtam, és elkezdtem felvenni a rendeléseket. Hallottam, hogy Jason arról a kerítésről beszél a barátainak, amit nemsokára megcsinál, de nem volt időm figyelni rájuk. Jason még ott maradt, amikor a többiek kimentek a kocsijukhoz. - Sook, amikor végzel, beugranál hozzánk, és ránéznél Crystalre? - Persze, de nem akkor végzel te is a munkahelyeden? - Át kell mennem Clarice-be, és el kell hoznom a drótkerítést. Crystal azt akarja, hogy lekerítsek egy részt
317
a hátsó udvaron a kicsinek. Hogy biztonságban játszhasson. Meglepett, hogy Crystal ennyire előrelátó és hogy előtört belőle az anyai ösztön. Talán megváltozik a baba születése után. Eszembe jutott Angela Kershaw és a kisfia. Nem akartam összeszámolni, hány nálam fiatalabb lány ment már férjhez és szült gyereket - vagy csak szült gyereket. Megdorgáltam magam, hogy az irigység bűn, és nekigyürkőztem a munkának, mindenkire rámosolyogtam és mindenkinek odabiccentettem. Szerencsére sűrű nap volt. A délutáni nyugalomban Sam megkért, hogy segítsek neki leltározni a raktárban, míg Holly vitte a bárpultot és az asztalokat. Csak a két bentlakó alkoholistánkat kellett kiszolgálni, ezért Hollynak nem kellett megszakadnia a munkában. Mivel nagyon ódzkodtam Sam BlackBerryjétől, ő írta be az eredményeket, én pedig számoltam, és vagy ötvenszer fel kellett másznom a létrán, majd vissza, hogy számoljak és poroljak. A takarítószereket nagy tételben vásároltuk. Azokat is megszámoltuk. Samre aznap rátört a számolási láz. A raktárnak nincs ablaka, ezért meglehetős melegben kellett dolgoznunk. Örültem, hogy kijöhetek a zsúfolt helyiségből, amikor Sam végre elégedett volt mindennel. Kiszedtem egy pókhálót a hajából, amikor elindultam a mosdóba, ahol megmostam a kezem, alaposan letörölgettem az arcom, és az összegyűjtött pókhálókat kiszedtem a copfomból (amennyire csak tudtam). Amikor kihajtottam a Merlotte's parkolójából, majdnem balra kanyarodtam, hogy hazamegyek, és végre 318
lezuhanyozom. Még idejében eszembe jutott, megígértem Jasonnek, hogy beugrom Crystalhez, ezért jobbra fordultam. Jason a szüleim házában lakott, és nagyon szépen karbantartotta. A bátyám az a fajta férfi, aki szeret büszkélkedni a házával. Szabadidejében szívesen festett, nyírta a füvet, elvégezte az alapvető javításokat. Ez az oldala mindig meglepett egy kicsit. Nemrég barnássárgára festette a külső falakat, a szegőléceket pedig vakító fehérre, és a kis ház most frissnek és vidámnak hatott. A ház előtti út U alakban visszakanyarodott. Jason a ház mellett leágazást épített, amely a hátsó fedett beállóhoz vezetett, de én most a bejárati ajtó előtt, a lépcsőnél parkoltam. A zsebembe dugtam a kocsikulcsot, és végigmentem a verandán. Elfordítottam a kilincset, mert azt terveztem, hogy előbb bedugom a fejem, és bekiabálok Crystalnek, hiszen családtag. A bejárati ajtó nem volt bezárva, ahogy errefelé napközben általában semelyik bejárati ajtó nem szokott zárva lenni. A nagy nappali üres volt. - Hali, Crystal, Sookie vagyok! - kiáltottam, habár megpróbáltam nem hangoskodni, nehogy megijesszem, ha esetleg alszik. Elfojtott nyögést hallottam. A legnagyobb hálószobából jött, amelyet annak idején a szüleim használtak, és a nappali túlsó végében, tőlem jobbra nyílt. Ó, a francba! Crystal megint elveszíti a babát, gondoltam, és odarohantam a csukott ajtóhoz. Olyan erővel vágtam be, hogy nekicsapódott a falnak, de észre sem vettem, mert az ágyban ott vonaglott Crystal és Dove Beck.
319
Annyira megdöbbentem, annyira mérges lettem és annyira összezavarodtam, hogy amikor félbehagyták, amit csináltak, és rám bámultak, a lehető legrosszabbat mondtam, ami csak az eszembe juthatott. - Nem csoda, hogy elveszíted az összes babádat! Sarkon fordultam, és kiviharzottam a házból. Annyira dühös voltam, hogy még a kocsiba is képtelen voltam beszállni. Legnagyobb szerencsétlenségemre Calvin állt meg mögöttem, és szinte még meg sem állt a furgon, ő már ugrott is ki. - Szent isten! Mi a baj? - kérdezte. - Crystal jól van? - Miért nem mész be és kérdezed meg tőle? mondtam undokul, és bemásztam a kocsiba, de csak ültem ott, és egész testemben remegtem. Calvin berohant a házba, mintha tüzet kellett volna oltania, és azt hiszem, nagyjából erről is volt szó. - Jason, a rohadt életbe! - üvöltöttem, és az öklömmel verni kezdtem a kormányt. Időt kellett volna szakítanom arra, hogy belenézzek Jason fejébe. Nagyon jól kellett tudnia, hogy míg neki Clarice-ben dolga van, valószínűleg Dove és Crystal kapva kap az alkalmon, és találkoznak. Jason arra épített, hogy kötelességtudóan beugrom. Nem lehetett merő véletlen, hogy Calvin is megjelent. A bátyám biztosan megkérte Calvint is, hogy nézzen rá Crystalre. Így semmit sem lehet letagadni, esélyük sincs arra, hogy eltussolják - hiszen Calvin is, én is megtudtuk. Már a kezdet kezdetén jogos volt az aggodalmam a házassági eskü feltételei miatt, és most megint volt valami, ami miatt idegeskedhetem. Ráadásul szégyelltem magam. Szégyelltem magam minden résztvevő viselkedése miatt. Az én 320
illemkódexem szerint, amitől nem leszek épp mintakeresztény, amit egyedülállók tesznek egy szerető és gondoskodó kapcsolatban, az csak rájuk tartozik. Sőt még egy lazább kapcsolatban is - persze, ha tiszteletben tartják egymást. De egy olyan párnak, amely hűséget fogadott egymásnak, ráadásul nyilvánosan, egészen más szabályok szerint kellett viselkednie, legalábbis az én világomban. De Crystal világában és Dove világában szemmel láthatóan nem. Calvin lejött a lépcsőn, és évekkel öregebbnek látszott, mint amikor összeadta őket. Odaállt a kocsim mellé. Az arckifejezése az enyém szakasztott mása volt csalódottság, kiábrándultság, felháborodottság ült ki rá. Egy csomó mindenféle -ság. - Majd kereslek - mondta. - Muszáj lesz megint szertartást rendezni. Crystal jelent meg a verandán leopárdmintás fürdőköntösbe burkolódzva. Úgy éreztem, nem tudnám elviselni, ha megszólítana, ezért beindítottam az autót, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtottam. Kábultan értem haza. Amikor beléptem a hátsó ajtón, Amelia épp aprított valamit a régi vágódeszkán, amely kisebb perzselésekkel, de megúszta a tüzet. Amelia felém fordult, hogy mondjon valamit, s már nyitotta volna a száját, amikor meglátta az arcomat. Megráztam a fejem, hogy inkább ne szóljon semmit, és egyenesen a szobámba siettem. Ez is egy olyan nap volt, amit könnyebb lett volna elviselni, ha egyedül lakik az ember. Csak ültem a szobámban a sarokba állított kis széken, azon, amelyen mostanában elég sok vendég 321
üldögélt. Bob összegömbölyödve feküdt az ágyamon, ahol egyébként szigorúan tilos volt neki. Valaki napközben kinyitotta az ajtót. Átfutott rajtam, hogy elkapom Ameliát ezért, aztán elvetettem a gondolatot, amikor megláttam az összehajtogatott tiszta fehérneműket a fésülködőasztalon. - Bob - mondtam, mire a macska kinyújtózott, majd egyetlen lágy mozdulattal talpra szökkent. Ott állt az ágyon, és tágra nyílt, aranyszín szemével rám bámult. - Húzz ki innen a fenébe! - mondtam. Bob méltóságteljesen leugrott a földre, és büszke léptekkel az ajtóhoz vonult. Pár centire kinyitottam neki. Kiment, és sikerült azt a benyomást keltenie, mintha szabad akaratából távozott volna. Becsuktam mögötte az ajtót. Imádom a macskákat. Csak most egyedül akartam maradni. Megcsörrent a telefon, és felálltam, hogy felvegyem. - Holnap este - szólt bele Calvin. - Kényelmes ruhában gyere. Pontban hétre. - Szomorúnak tűnt, és fáradtnak. - Rendben - mondtam, és mindketten letettük. Egy kicsit még ott ültem. Akármiről szólt ez a szertartás, muszáj volt részt vennem rajta? Igen, muszáj. Crystallel ellentétben én megtartottam az ígéreteimet. Mint legközelebbi rokona, kezeskednem kellett Jasonért az esküvőjén: nekem kellett átvállalnom a büntetését, ha hűtlen a feleségéhez. Calvin pedig Crystalért kezeskedett. És lássátok, mire jutottunk. Fogalmam sem volt, mi fog történni, de tudtam, hogy valami rettenetes. Noha a vérpárducok megértették, 322
mennyire szükséges az, hogy minden elérhető fajtiszta hím párduc párosodjon minden elérhető, fajtiszta nőstény párduccal (mert csak így születhettek tisztavérű kis párducok), abban is hittek, hogy amint esélyt adtak a gyermeknemzésre, onnantól kezdve minden kapcsolat szigorúan monogám. Ha valaki nem akarta letenni ezt az esküt, akkor nem kezdett kapcsolatot és nem házasodott senkivel. Így működött a közösségük. Crystal már a születése óta magába szívta ezeket a szabályokat, és Calvin révén Jason is megismerte őket még az esküvő előtt. Jason nem telefonált, és ennek őszintén örültem. Elgondolkodtam, mi történhet a házában, de csak tompa aggyal. Mikor találkozott Crystal Dove Beckkel? Vajon Dove felesége tud erről? Nem lepett meg, hogy Crystal megcsalta Jasont, de egy kicsit meghökkentett a választása. Úgy döntöttem, hogy Crystal a lehető legnyomatékosabbá akarta tenni a csalárdságát. Ezzel gyakorlatilag azt mondta: „Lefekszem valakivel, miközben a te gyerekedet hordom a szívem alatt. És idősebb nálad, nem a te fajod, és ráadásul neked dolgozik!" Minden egyes mondattal egyre mélyebbre döfve a tőrt. Ha ez volt a megtorlás azért a rohadt sajtburgerért, akkor szerintem az extranagy kiszerelésű bosszút választotta. Ám mivel nem akartam, hogy úgy tűnjön, duzzogok, lementem vacsorázni, ami szerény és vigasztaló tonhalas tésztasaláta volt, borsóval és hagymával. Miután odaadtam az edényeket Octaviának, hogy gondoskodjon róluk, visszavonultam a szobámba. A két boszorkány gyakorlatilag lábujjhegyen közlekedett 323
a folyosón, nehogy megzavarjanak, de természetesen majd meghaltak a kíváncsiságtól, hogy megtudják, mi a bajom. De nem kérdezték meg, az isten áldja őket. Nem is nagyon tudtam volna elmagyarázni. Túlságosan összetörtem. Kismillió imát mormoltam el aznap éjjel, mielőtt lefeküdtem volna, de egyik után sem éreztem magamat jobban. Másnap csak azért mentem be dolgozni, mert muszáj volt. Úgysem éreztem volna jobban magam attól, ha otthon maradok. Mélységesen örültem, hogy Jason nem jött be a Merlotte's-ba, mert lehet, hogy akkor hozzávágok egy korsót. Sam óvatosan méregetett, míg végül behúzott magához a bárpult mögé. - Mondd el, mi folyik itt! - kérte. Könnyek öntötték el a szemem, és csak egy hajszál választott el attól, hogy jelenetet rendezzek. Hirtelen lehajoltam, mintha valamit a földre ejtettem volna. - Sam, kérlek, ne kérdezz semmit! Túlságosan feldúlt vagyok ahhoz, hogy beszéljek róla. - Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy nagy megnyugvás lenne, ha elmondhatnám Samnek, de egyszerűen nem tehettem, itt a zsúfolt bárban nem. - Nézd, tudod, hogy itt vagyok neked, ha szükséged van rám. - Komoly volt az arca. Megpaskolta a vállamat. Ez emlékeztetett arra, hogy rengeteg barátom van, akik nem szégyenítették volna meg magukat így, mint Crystal. Jason is megszégyenítette magát, mégpedig 324
azzal, hogy Calvint és engem kényszerített, hogy legyünk a tanúi felesége olcsó árulásának. Annyi barátom volt, aki sosem tett volna ilyet! A sors iróniája, hogy pont a bátyám tette meg. Ettől a gondolattól jobban éreztem magam, és erősebbnek. Mire hazaértem, megint ki tudtam húzni magam. Senki sem volt otthon. Tétováztam. Elgondolkodtam, hogy felhívjam-e Tarát, vagy inkább könyörögjek Samnek, hogy egy órára szabaduljon el, vagy hívjam fel Billt, hogy jöjjön el velem Hotshotba... de ez csak gyengeség volt a részemről. Ezt egyedül kellett végigcsinálnom. Calvin szólt, hogy valami kényelmesben menjek, és ne öltözzem ki, és a Merlotte's-os egyenruhám mindkét feltételnek megfelelt. De nem tűnt helyénvalónak a munkaruhámban megjelenni egy ilyen eseményen. Még vér is folyhat. Fogalmam sem volt, mire számítsak. Jóganadrágot vettem fel, és egy régi, szürke pulcsit. A hajamat nem engedtem ki. Úgy néztem ki, mint aki szekrényrámoláshoz öltözött fel. Hotshot felé bekapcsoltam a rádiót, és teli torokból énekeltem, hogy véletlenül se gondolkozzam. Daloltam Evanescence-szel, egyetértettem a Dixie Chicksszel, hogy nem fogok meghátrálni... csupa jó kis „húzd ki magad, ne lógasd az orrod" típusú dal szólt. Jóval hét előtt értem Hotshotba. Utoljára Jason és Crystal esküvőjén voltam itt, amikor Quinn-nel táncoltam. Az volt Quinn egyetlen olyan látogatása, amikor intim közelségbe kerültünk. Visszatekintve megbántam azt a lépésemet. Hibát követtem el. Olyan jövőre építettem, amely sosem jött el. Elsiettem a dolgot. Reméltem, hogy még egyszer nem követem el ezt a hibát. 325
Leparkoltam az út szélére, pontosan úgy, ahogy Jason esküvője estéjén is. Közel sem volt annyi autó, mint akkor, amikor több hétköznapi személy is megjelent vendégként. Volt viszont néhány pluszjármű. Felismertem Jason furgonját. A többi ahhoz a kevés vérpárduchoz tartozott, aki nem Hotshotban lakott. Már összegyűlt egy kisebb tömeg Calvin házának hátsó udvarán. Az emberek utat engedtek nekem, míg a tömeg közepére értem, ahol ott találtam Crystalt, Jasont és Calvint. Láttam néhány ismerős arcot is. Maryelizabeth, egy középkorú párduc, felém biccentett. A közelben megláttam a lányát. A neve nem jutott az eszembe, de az biztos, hogy nem ő volt az egyetlen kiskorú néző. Kísérteties érzésem támadt, felállt a szőr a hátamon, mint mindig, valahányszor megpróbáltam elképzelni a hotshoti mindennapokat. Calvin a csizmáját bámulta, és nem nézett fel. Jason is kerülte a tekintetemet. Egyedül Crystal húzta ki magát dacosan, sötét szemét rám szegezte, szinte elvárta, hogy nézzek rá. Rá is néztem, és a következő pillanatban elkapta a tekintetét, és a távolba bámult. Maryelizabeth egy rongyos, régi könyvet tartott a kezében, és kinyitotta a letépett újságpapírszelettel megjelölt oldalon. A közösség elcsendesedett és mozdulatlanná dermedt. Ezért gyűltek itt össze. - Mi, a szemfogak és karmok népe, azért vagyunk itt, mert az egyikünk megszegte az esküjét - olvasta Maryelizabeth. - Crystal és Jason, e közösség vérpárducai, házasságkötésükkor megfogadták egy másnak, hogy hűek lesznek a házastársi esküjükhöz, mind macskaféleként, mind halandóként. Crystalért a
326
nagybátyja, Calvin vállalt kezességet, Jasonért a húga, Sookie. Tisztában voltam vele, hogy az egybegyűltek tekintete Calvinről rám vándorol. A legtöbb szem arany sárga volt. A hotshoti belterjesség néhány enyhén ijesztő következménnyel járt. - Most, hogy Crystal megszegte az esküjét, és e tényt a kezességet vállalók tanúsítják is, Crystal nagybátyja felajánlotta, hogy átvállalja a büntetést, minthogy Crystal állapotos. Ez sokkal rosszabb lesz, mint gyanítottam. - Minthogy Calvin átveszi Crystal helyét, Sookie, úgy döntesz-e, hogy átveszed Jason helyét? Ó, basszus! Calvinre néztem, és tudtam, az arcomra van írva a kérdés, hogy kihátrálhatok-e ebből. És az ő arcára az volt írva, hogy nem. Sőt látszott, hogy sajnál. Sosem fogok megbocsátani a bátyámnak - de Crystalnek sem - mindezért. - Sookie - sürgetett Maryelizabeth. - Mit kellene tennem? - kérdeztem, és ha morcosnak és durcásnak és mérgesnek tűntem, akkor meg is volt rá minden okom. Maryelizabeth ismét kinyitotta a könyvet, és felolvasta a választ. - Az érzékszerveink és karmaink által létezünk, és ha a hites esküt megszegik, egy karomnak törnie kell olvasta. Csak bámultam rá, és próbáltam értelmezni a hallottakat. - Vagy neked vagy Jasonnek el kell törnie Calvin ujját - tette hozzá Maryelizabeth egyszerűen. - Ami azt 327
illeti, Crystal minden tekintetben megszegte a hites esküt, ezért legalább két ujjat el kell törnöd. De minél többet, annál jobb. Jasonnek kell döntenie, gondolom. Minél többet, annál jobb. Jézus Krisztus, Szűz Mária, Szent József! Megpróbáltam szenvtelen maradni. Ki okozhatná a nagyobb kárt a barátomnak, Calvinnek? A bátyám, semmi kétség. Ha igaz barátja vagyok Calvinnek, akkor én teszem meg. Rá tudom venni magamat? De ebben a pillanatban kivették a kezemből a döntést. Jason szólalt meg. - Nem gondoltam, hogy így fog történni, Sookie. Egyszerre tűnt mérgesnek, zavarodottnak és védekezőnek. - Ha Calvin kezességet vállal Crystalért, akkor azt akarom, hogy Sookie vállaljon kezességet értem - fordult Maryelizabethhez. Sosem gondoltam volna, hogy képes lennék utálni a bátyámat, de ott és akkor rájöttem, hogy ez lehetséges. - Akkor legyen! - mondta Maryelizabeth. Megpróbáltam gondolatban felvértezni magam. Végül is talán mégsem olyan rossz, mint vártam. Azt képzeltem, hogy Calvint megostorozzák, vagy neki kell megostoroznia Crystalt. Vagy valami szörnyűséget kell tennünk késekkel; az sokkal rosszabb lett volna. Megpróbáltam elhinni, hogy talán mégsem lesz olyan rossz. Ez sikerült is mindaddig, mígnem két férfi kihozott két betontömböt, és felhelyezték a piknikasztalra. És akkor Maryelizabeth elővett egy téglát. És oda nyújtotta nekem. Önkéntelenül is rázni kezdtem a fejem, mert annyira összeugrott a gyomrom. Émelyegni kezdtem. 328
Csak néztem a közönséges vörös téglát, és kezdtem rájönni, mibe kerül ez nekem. Calvin előrelépett, és megfogta a kezem. Odahajolt egészen közel hozzám, és belesúgta a fülembe. - Kedvesem - mondta -, meg kell tenned. Én elfogadtam, amikor kiálltam kezeskedni Crystalért, amikor férjhez ment. És tudtam, hogy milyen ember. És te ismered Jasont. Könnyen megtörténhetett volna a másik irányban is. És akkor nekem kéne ezt tennem veled. És te nem gyógyulsz olyan könnyen. Így lesz a jobb. És így kell lennie. A népünk elvárja. Felegyenesedett, és egyenesen a szemembe nézett. A szeme aranyszínű volt, végtelenül idegen és tökéletesen higgadt. Összeszorítottam a számat, és nagy nehezen bólintottam. Calvin bátorítón pillantott rám, és elfoglalta a helyét az asztalnál. Kezét a betontömbre fektette. Maryelizabeth minden további nélkül odanyújtotta a téglát. A többi párduc türelmesen várta, hogy végrehajtsam a büntetést. A vámpírok kiöltöztek volna erre az alkalomra, különleges ruhába, és valószínűleg szereztek volna egy extrakülönleges téglát valami régi templomból vagy valami ilyesmit, de a párducok nem. Ez csak egy rohadt tégla volt. A hosszú oldalánál két kézzel markolva magasba emeltem. Miután egy hosszú percig néztem a téglát, azt mondtam Jasonnek: - Soha többet nem akarok veled beszélni. Soha. Majd Crystal felé fordultam. - Remélem, élvezted, te dög - mondtam, és megfordultam, amilyen gyorsan csak tudtam, és lesújtottam Calvin kezére.
329
19. fejezet
Amelia és Octavia két napig körözött körülöttem, míg úgy döntöttek, hogy a legjobb, ha egyszerűen békén hagynak. Csak morcosabb lettem, ahogy láttam aggódó gondolataikat, mert nem akartam, hogy vigasztalgassanak. Szenvednem kellett amiatt, amit tettem, és ez azt jelentette, hogy nem fogadhattam el, amikor enyhíteni akartak a nyomoromon. Ezért morcos és rosszkedvű maradtam, magamba fordultam, és az egész házra ráborítottam komor hangulatomat. A bátyám egyszer jött csak be a bárba, és én hátat fordítottam neki. Dove Beck nem jött be inni a Merlotte's-ba, aminek örültem, habár amennyire én meg tudtam mondani, ő volt a legkevésbé bűnös a csapatban bár ettől nem lett szent a szememben. Amikor Alcee Beck bejött, egyértelmű volt, hogy a testvére megvallotta neki, mit tett, mert Alcee a szokottnál is mérgesebbnek látszott, és valahányszor csak lehetett, elkapta a tekintetem, hogy tudassa, egyenlő ellenfelek vagyunk. Hála istennek, Calvin nem jelent meg. Nem bírtam volna elviselni. Épp eleget hallottam a Norcrossbeli munkatársaitól itt a bárban arról, hogy milyen baleset érte, ahogy otthon dolgozott a furgonján. 330
A harmadik este Eric váratlanul beállított a Merlotte's-ba. Elég volt egyetlen pillantást vetni rá, és a torkom hirtelen elszorult, és könny gyűlt a szemembe. De Eric úgy vonult végig a helyiségen, mintha az övé lenne a bár, és egyenesen Sam irodájába tartott. Nemsokára Sam dugta ki a fejét az ajtón, és odaintett nekem. Amikor beléptem, nem vártam, hogy Sam becsukja az iroda ajtaját. - Mi a baj? - kérdezte Sam. Napok óta ki akarta deríteni, de én minden jó szándékú érdeklődését leráztam. Eric odaállt mellénk, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Kezével intett, jelezve, hogy „mondd csak, várunk". A ridegsége ellenére a jelenléte eltüntette a gombócot a torkomból, amely miatt eddig egy szót sem bírtam szólni. - Darabokra törtem Calvin Norris kezét mondtam. - Egy téglával. - Ezek szerint... ő kezeskedett a sógornődért az esküvőn. - Sam azonnal rájött, mi van a háttérben. Eric arca kifejezéstelen volt. A vámpírok tudnak egy-két dolgot a vérfajhoz tartozókról - muszáj tudniuk -, de a vámpírok szerint ők mindenkinél feljebb állnak, ezért nem vesztegetik az időt olyasmire, hogy pontosabban megismerjék a vérfarkasok, vérpárducok és a többiek szertartásait, dalait, rigmusait. - Sookie-nak el kellett törnie Calvin kezét, amely a párductest karmait jelképezi - magyarázta Sam türelmetlenül. - Ő kezeskedett Jasonért. - És akkor Sam és Eric mély egyetértéssel összenéztek, amitől kivert a víz. Egyikük sem kedvelte Jasont egy hangyányit sem.
331
Sam rólam Ericre nézett, mintha azt várta volna, hogy Eric tesz valamit, amitől jobban fogom magam érezni. - Nem tartozom hozzá - csattantam fel, mert ettől az egésztől olyan érzésem volt, mintha valaki tulajdonaként kezelnének. - Azt hitted, ha Eric idejön, akkor attól boldog leszek, és gondtalan? - Nem - mondta Sam, és úgy tűnt, kissé dühös magára. - De abban reménykedtem, hogy segít elmondanod, mi bánt. - Mi bánt... - suttogtam nagyon halkan. Rendben. Az bánt, hogy a bátyám úgy szervezte meg, hogy Calvin és én beugorjunk megnézni Crystalt, aki körülbelül négy hónapos terhes, és úgy intézte, hogy nagyjából egy időben érjünk oda. És amikor benéztünk a házba, ott találtuk Crystalt Dove Beckkel az ágyban. És Jason tudta, hogy ez lesz. - És ezért el kellett törnöd a vérpárduc ujját mondta Eric. Ezzel az erővel azt is kérdezhette volna, hogy csirkecsonttal háromszor körbe-körbe kellett-e forognom, annyira látszott, hogy most egy primitív törzs szertartásairól érdeklődik. - Igen, Eric, pontosan ezt kellett tennem mondtam komoran. - El kellett törnöm a barátom ujját egy téglával egy csomó ember előtt. Hirtelen Eric mintha rádöbbent volna, hogy rosszul közelítette meg a kérdést. Sam teljesen kiakadva nézett rá. - És én még azt hittem, segíteni fogsz. - Egy csomó dolog történik Shreveportban válaszolta Eric halvány védekezéssel a hangjában. Például el kell szállásolnunk az új királyt. 332
Sam dörmögött valamit az orra alatt, ami gyanúsan úgy hangzott, hogy „kibaszott vámpírok". Ez annyira igazságtalan volt. Azt vártam, hogy mindenki együtt érez velem, amikor végre elmondom, mi okozta a rossz hangulatomat. De Sam és Eric annyira el volt foglalva azzal, hogy idegesek egymásra, hogy egyikük sem törődött velem. - Hát, köszi, srácok - mondtam. - Nagy élmény volt. Eric, köszi a segítséget, nagyra értékelem a kedves szavakat. - Azzal, ahogy a nagyi mondta volna, nagy dérrel-dúrral kivonultam. Visszacsattogtam a bárba, és olyan morcosan szolgáltam fel, hogy volt, aki oda se mert hívni magához, hogy újabb italt rendeljen. Úgy döntöttem, hogy letakarítom a bárpultot, mert Sam még mindig az irodájában volt Erickel... habár valószínűleg Eric azóta kiment a hátsó ajtón. Sikáltam, töröltem, sört csapoltam Hollynak, és mindent olyan aprólékosan eligazgattam, hogy Samnek a végén kisebb fejtörést okozott, mire megtalált bizonyos dolgokat. Csupán egy-két hétig. Aztán Sam kijött, hogy tovább dolgozzon, és néma elégedetlenséggel nézett végig a pulton. A fejét félredöntve jelezte, hogy húzzak ki a pult mögül. A rossz hangulatom ragadós volt. Tudjátok, milyen az, amikor valaki nagyon jókedvre akar deríteni? Amikor úgy döntesz, hogy csak azért is undok leszel, és a világon semmi, de semmi nem javíthat a hangulatodon? Sam úgy vágta hozzám Ericet, mintha csak egy boldogságpirula lett volna, és mégis dühös lett, amiért nem nyeltem le. Ahelyett, hogy hálás lettem volna, amiért Sam kedvel annyira, hogy felhívja Ericet, megharagudtam rá a feltételezés miatt. 333
Abszolút sötét hangulatom volt. Quinn elment. Elüldöztem. Ostoba tévedés, vagy bölcs döntés? Az ítélet még váratott magára. Egy csomó shreveporti vérfarkas meghalt Priscilla miatt, és némelyeket láttam is meghalni. Higgyék el, ezt nem lehet elfelejteni. Nem kevés vámpír is meghalt, olyanok is, akiket elég jól ismertem. A bátyám egy körmönfont, manipulatív állat. A dédnagyapám még horgászni sem volt hajlandó elvinni. Na jó, ez már kezdett átcsapni butaságba. Hirtelen elmosolyodtam, mert lelki szemem előtt megjelent a tündérherceg régi farmeroverallban, Bon Temps Hawks baseballsapkával a fején, amint egy vödör kukacot cipel, és két horgászbotot. Ahogy szedtem le a tányérokat az asztalról, elkaptam Sam tekintetét. Rákacsintottam. Elfordult, megrázta a fejét, de láttam, hogy mosoly suhan át az arcán. És ezzel a rosszkedvem hivatalosan is elillant. A józan eszem átvette az irányítást. Semmi értelme nem volt tovább ostoroznom magam a hotshoti incidens miatt. Azt kellett tennem, amit. Calvin ezt nálam sokkal jobban értette. A bátyám egy seggfej volt, Crystal meg egy ribanc. Ezek olyan tények, amelyekkel szembe kellett néznem. Az igaz, hogy mindketten boldogtalanok voltak, és megjátszották magukat, mert nem a megfelelő emberrel házasodtak össze, de a születési évüket figyelembe véve már rég felnőttek voltak, és ugyanúgy nem hozhattam helyre a házasságukat, mint ahogyan megakadályozni sem tudtam. 334
A vérfarkasok is a saját módjukon oldották meg a problémáikat, és én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek. A vámpírok dettó... nagyjából. Rendben. Nem minden lett jobb, de eleget javult. Amikor befejeztem a munkát, nem idegesített annyira, hogy Ericet ott találtam az autóm mellett várakozva. Úgy látszott, élvezi az estét, ahogy ott állt egyedül a hidegben. Én reszkettem, mert nem hoztam magammal meleg kabátot. A széldzsekim nem volt elég. - Jólesett egy kicsit egymagam lenni - szólalt meg Eric váratlanul. - Gondolom, a Szemfogadóban mindig egy csomóan vannak körülötted - mondtam. - Csupa olyan ember, aki akar tőlem valamit. - De élvezed, nem? Hogy te vagy a nagy kahuna? Eric mintha ezt alaposan megrágta volna. - Igen, olyasmi. Szeretek főnök lenni. Nem szeretem, ha... felügyelnek. Van ilyen szó? Örülni fogok, ha Felipe de Castro és a csatlósa, Sandy végre távozik. Victor marad, és átveszi New Orleanst. Eric kitárulkozott. Ilyesmi szinte sosem fordult még elő. Pont olyan volt, mint a normális beszélgetés két egyenrangú fél között. - Milyen az új király? - Noha fáztam, nem akartam abbahagyni a beszélgetést. - Jóképű, könyörtelen és okos - sorolta Eric. - Mint te. - Legszívesebben arcul csaptam volna magam. Eric egy pillanattal később bólintott. - De ami még ennél is fontosabb - folytatta Eric komoran nagyon résen kell lennem, hogy mindig egy lépéssel előtte járjak. 335
- Minő boldogság ezt hallanom - szólalt meg egy akcentusos hang. Ez határozottan afféle „ó, a rohadt életbe!" pillanat volt. (Vagy „ó, a rohadt halálba" - pillanat ez esetben.) Egy gyönyörű férfi lépett ki a fák közül, és hunyorogva néztem meg magamnak. Ahogy Eric meghajolt, végigmértem Felipe de Castrót a csillogó cipője orrától merész arcáig. Amikor én is meghajoltam, kissé megkésve ugyan, rájöttem, hogy Eric nem túlzott, amikor azt mondta, az új király jóképű. Felipe de Castro latin-amerikai volt, aki mellett Jimmy Smits elbújhatott volna, pedig én nagy csodálója voltam Mr. Smitsnek. Talán százhetvenöt centi lehetett, egyenes testtartása mégis olyan fontosságtudatot sugárzott, hogy az embernek eszébe sem jutott alacsonynak tartani - sőt mellette minden férfi túlságosan magasnak tűnt. Sűrű, sötét haja egészen rövidre nyírva, bajusza volt, és keskeny kecskeszakálla. A bőre karamellszínű, a szeme sötét, erős szemöldöke ívelt, az orra karakteres. Köpönyeget viselt - nem viccelek, igazi, bokáig érő köpönyeget. Annyira lenyűgöző volt, hogy meg sem fordult bennem, hogy kuncogjak. A köpönyegtől eltekintve mintha flamenco-estre öltözött volna, amihez fehér ing, fekete mellény és fekete szövetnadrág dukált. Castro egyik füle ki volt fúrva, és egy sötét kő csillogott benne. A biztonsági lámpa fényében nem tudtam kivenni, mi lehetett. Rubin? Smaragd? Felegyenesedtem, és megint csak bámultam. De amikor Ericre pillantottam, láttam, hogy ő még mindig előrehajol. Á, ó! Nos, én nem voltam Castro alatt valója, és még egyszer nem akartam meghajolni. Már az is
336
ellenkezett amerikai öntudatommal, hogy egyszer megtettem. - Jó estét, Sookie Stackhouse vagyok - mondtam, mivel a csend kezdett kellemetlenné válni. Gépiesen kinyújtottam a kezem, de aztán eszembe jutott, hogy a vámpírok nem ráznak kezet, ezért gyorsan visszarántottam. - Elnézést - nyögtem. A király oldalra hajtotta a fejét. - Miss Stackhouse - szólalt meg, az akcentusával vidáman dalolta a nevemet (Mííííssz Sztekhussz). - Igen, uram. Nagyon sajnálom, hogy csak így futva találkozhattunk, de nagyon hideg van idekint, és sietnem kell haza. - Ragyogó arccal néztem fel rá, azzal az eszelős ragyogással, ami akkor jelenik meg, ha nagyon ideges vagyok. - Szia, Eric - dadogtam, és lábujjhegyre álltam, hogy megpusziljam az arcát. - Hívj fel, ha van pár perced. Hacsak nem kell maradnom, valami őrült okból... - Nem, szerelmem, haza kell menned a jó melegbe - mondta Eric, és mindkét kezemet a sajátjába fogta. - Hívlak, amint a munkám engedi. Amikor elengedett, ügyetlenül meghajoltam a király felé (amerikai! - nem szokott hozzá a hajlongáshoz), és beugrottam a kocsiba, még mielőtt bármelyik vámpír meggondolhatta volna magát a távozásomat illetően. Gyávának éreztem magam - egy nagyon megkönnyebbült gyávának ahogy kitolattam a parkolóhelyről, és elhajtottam. De már akkor megkérdőjeleztem, mennyire volt bölcs eljönnöm, amikor ráfordultam a Hummingbird Roadra.
337
Aggódtam Eric miatt. Ez elég új jelenség volt, amitől nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és ezzel el is kezdődött a vakmerő akciók éjszakája. Eric jólétéért aggódni olyan volt, mintha egy szikla vagy tornádó jóléte miatt aggódtam volna. Eddig mikor kellett aggódnom miatta? Az egyik leghatalmasabb vámpír, akivel valaha is találkoztam. De Sophie-Anne még nála is hatalmasabb volt, és a nagy harcos, Sigebert őrizte, és nézzék, mégis mi történt vele! Hirtelen végtelenül szerencsétlennek éreztem magam. Mi a fene van velem? Borzalmas gondolatom támadt. Lehet, hogy azért aggódtam, mert Eric aggódott? Azért érzem magam így, mert Eric is szerencsétlennek érezte magát? Lehetséges, hogy ilyen erősen és ilyen messziről is eljutott hozzám, amit érzett? Most forduljak meg, és derítsem ki, mi történik? Ha a király gyötri Ericet, biztos, hogy nem tudok segíteni rajta. Le kellett húzódnom az út szélére. Képtelen voltam vezetni. Még sohasem volt pánikrohamom, de tudtam, hogy most az tört rám. Megbénított a döntésképtelenségem; általában ez sem volt jellemző rám. Küzdöttem magammal, próbáltam tisztán gondolkodni, és rájöttem, vissza kell fordulnom, akár akarok, akár nem. Ezt a kötelességemet nem hagyhattam figyelmen kívül, nem azért, mert össze voltam kötve Erickel, hanem azért, mert kedveltem. Elforgattam a kormányt, és megfordultam a Hummingbird Road kellős közepén. Mivel csak két autót láttam, amióta elhagytam a Merlotte's-t, a manővert nem tartottam súlyos közlekedési kihágásnak. Sokkal gyorsabban mentem vissza, mint ahogyan eljöttem, és amikor odaértem a bárhoz, teljesen üresen találtam a 338
vendégek parkolóját. A bár előtt parkoltam le, és az ülés alól előhúztam a régi softballütőmet. A nagyitól kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Nagyon jó kis ütő volt, habár már szebb napokat is látott. A bokrok fedezékében hátraosontam az épület mögé. Japán szentfák. Utáltam a japán szentfát. Kusza, csúnya, ágas-bogas, ráadásul allergiás voltam rá. Habár széldzsekiben voltam, nadrágban, zokniban, abban a pillanatban, hogy elkezdtem kúszni a növények között, az orrom máris folyni kezdett. Nagyon óvatosan kikukucskáltam a sarkon. Annyira megdöbbentem, hogy nem hittem a szememnek. Sigebert, a királynő testőre, nem halt meg a puccsban. Nem biz az. Még mindig az élőhalottak sorában volt. És itt állt a Merlotte's parkolójában, és éppen elszórakozott az új királlyal, Felipe de Castróval, és Erickel, meg Sammel, aki belekeveredett a balhéba, mert pechjére pont akkor jött ki a bárból, hogy átmenjen a lakókocsijába. Mély levegőt vettem - mélyet, de némán -, és minden erőmet összeszedve megpróbáltam felfogni, amit láttam. Sigebert tagbaszakadt férfi volt, és évszázadokig volt a királynő testőre. A fivére, Wybert, a királynő szolgálatában halt meg, és biztos voltam benne, hogy Sigebert a nevadai vámpírok egyik célpontja volt; rajta hagyták a nyomukat. A vámpírok gyorsan gyógyulnak, de Sigebert elég súlyosan megsebesült ahhoz, hogy még napokkal az után is, hogy harcolt, meglátszottak rajta a sebek. Hatalmas vágás éktelenkedett a homlokán, és egy ijesztő kinézetű sebhelyet láttam a szíve felett. A ruhája szakadt volt, foltos és mocskos. Talán a nevadai 339
vámpírok azt hitték, hogy időközben eloszlott, miközben valójában sikerült elmenekülnie és elrejtőznie. Nem fontos, mondtam magamnak. Az volt a fontos, hogy sikerült ezüstlánccal megkötöznie mind Ericet, mind Felipe de Castrót. Hogyan? Nem fontos, mondtam magamnak megint. Talán ez a tendencia, hogy elkalandoznak a gondolataim, Erictől jön, aki sokkal viharvertebbnek látszott, mint a király. Természetesen Sigebert árulónak tekintette Ericet. Ericnek vérzett a feje, és a karja szemmel láthatóan el volt törve. Castro szájából lassan bugyogott a vér, valószínűleg Sigebert beletaposott az arcába. Eric és Castro is a földön hevert, és a biztonsági lámpa bántó fényében mindketten fehérebbek voltak még a frissen esett hónál is. Samet valahogy a saját furgonja lökhárítójához kötözték, de semmi bántódása nem esett, legalábbis eddig nem. Hála istennek. Megpróbáltam kitalálni, hogyan győzhetném le Sigebertet az alumínium softballütőmmel, de semmi igazán jó ötlet nem jutott az eszembe. Ha rárontok, akkor egyszerűen kiröhög. Még ilyen súlyos sérülésekkel is vámpír, és esélytelen voltam vele szemben, hacsak nem támad valami igazán nagyszerű ötletem. Ezért csak figyeltem és vártam, de a végén már nem bírtam tovább nézni, ahogy gyötri Ericet; higgyék el, amikor egy vámpír az emberbe rúg, az aztán tényleg nyomot hagy. Különben is, Sigebert elég szépen elboldogult azzal a nagykéssel, amelyet magával hozott. Mi volt a legnagyobb fegyverként használható tárgy a kezem ügyében? Lássuk csak, a kocsim. Kissé elszomorodtam, mert az életben nem volt még ilyen jó kocsim, és Tara egy dollárért adta el nekem, amikor egy 340
újabbat kapott. De más nem jutott az eszembe, amivel nekimehettem volna Sigebertnek. Ezért visszakúsztam, és csendben fohászkodtam, hogy Sigebertet foglalja le annyira a kínzás, hogy ne vegye észre a kocsiajtó csapódását. Fejemet a kormányra hajtottam, és erősen gondolkodtam. Mint még soha. Átgondoltam, milyen a parkoló elrendezése és fekvése, merre vannak a megkötözött vámpírok, majd mély levegőt vettem, és elfordítottam a slusszkulcsot. Megkerültem az épületet, sajnáltam, hogy a kocsival nem lehet elkúszni azok alatt a rohadt japán szentfák alatt, széles kanyart vettem, hogy elegendő helyem legyen a támadásra, amikor a fényszórók megvilágították Sigebertet, lenyomtam a gázpedált, és egyenesen nekihajtottam. Megpróbált arrább menni, de nem volt valami észlény, és letolt gatyával telibe kaptam (igen, jól olvasták, és nem szeretnék arra gondolni, mi volt a következő tervezett kínzás). Nagyot löktem rajta, a levegőbe repült, és nagy puffanással a kocsi tetején landolt. Felsikoltottam, és fékeztem, mert a tervem csak ennyire terjedt ki. Sigebert lecsúszott a kocsi hátulján, undorító sötét vércsíkot húzott maga után, és eltűnt a látómezőmből. Attól féltem, hogy feltűnik a visszapillantó tükörben, ezért rükvercbe tettem a kocsit, és megint rátapostam a pedálra. Döbb. Döbb. Üresbe rántottam a sebváltót, és ütővel a kezemben kiugrottam. Sigebert lába és törzsének nagy része a kocsi alá szorult. Odarohantam Erichez, és elkezdtem vacakolni az ezüstlánccal, míg tágra nyílt szemmel bámult rám. Castro spanyolul szitkozódott, folyékonyan és megállás nélkül, míg Sam azt kiabálta: 341
- Siess, Sookie, siess! - ami nem igazán segített az összpontosításban. Lemondtam a rohadt láncokról, és fogtam a nagy kést, és kiszabadítottam Samet, hogy ő is segíthessen. A kés elég közel került a bőréhez, azért egyszer-kétszer felkiáltott, de én nagyon igyekeztem, és szerencsére nem kezdett el vérezni. Dicséretére legyen mondva, rekordidő alatt odaért Castróhoz, és nekiállt kiszabadítani a királyt, míg én visszarohantam Erichez, és a kést letettem mellé a földre, míg ügyködtem. Most, hogy legalább egy szövetségesem volt, aki kezét-lábát használni tudta, megint tudtam összpontosítani, és sikerült kiszabadítanom Eric lábát (így legalább elfuthatott - azt hiszem, erre gondoltam), és utána lassan kioldoztam a karját és a kezét is. Az ezüstlánc többször volt rátekerve, és Sigebert gondoskodott arról is, hogy a kezéhez is hozzáérjen. Mindketten kísértetiesen festettek. Castro jobban megszenvedte a láncokat, mert Sigebert megfosztotta gyönyörű köpönyegétől és az inge java részétől. Épp az utolsó láncszakaszt tekertem le Ericről, amikor teljes erejéből meglökött, megragadta a kést, és olyan fürgén ugrott talpra, hogy egészen elmosódva láttam csak. Aztán már ott volt Sigeberten, aki közben felemelte a kocsit, hogy kiszabadítsa a lábát. Elkezdett kimászni alóla, és a következő pillanatban már mozgásképes lett volna. Említettem, hogy a kés nagy volt? És nemcsak nagynak, hanem élesnek is kellett lennie, mert Eric Sigebertre ugrott, és azt kiáltotta: - Találkozz a teremtőddel! - kiáltotta, és levágta a vámpírharcos fejét. 342
- Ó - mondtam remegő hangon, és lerogytam a parkoló fagyos kavicsára. - Ó, hűha! - mindannyian ott maradtunk, ahol éppen voltunk, lihegve, legalább öt percig. Aztán Sam felállt Felipe de Castro mellől, és kinyújtotta felé a kezét. A vámpír megfogta, és amikor kiegyenesedett, bemutatkozott Samnek, aki gépiesen szintén bemutatkozott. - Miss Stackhouse - fordult felém a király - az adósa vagyok. Ez a minimum. - Nem tesz semmit - mondtam, de a hangom korántsem volt olyan kimért, mint kellett volna. - Köszönöm - tette hozzá. - Ha az autója javíthatatlanná vált, akkor örömmel veszek önnek egy másikat. - Ó, köszönöm - mondtam tökéletesen őszintén, ahogy felálltam. - Azért megpróbálok vele hazamenni. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg a kárt. Mit gondol, a szerviz elhinné, hogy egy alligátoron hajtottam keresztül? - Ez időnként elő szokott fordulni. Az fura volt, hogy a gépjármű-biztosítás miatt aggódtam? - Dawson majd megnézi neked - mondta Sam. A hangja ugyanolyan tompa volt, mint az enyém. Ő is azt hitte, hogy meg fog halni. - Tudom, hogy motorszereléssel foglalkozik, de fogadni mernék, hogy rendbe tudja hozni a kocsidat. Állandóan a sajátján dolgozik. - Tegyék meg, ami szükséges - mondta Castro nagyvonalúan. - Én állom. Eric, volnál olyan szíves, és elmagyaráznád, mi történt itt az imént? - A hangja határozottan fanyarabbá vált.
343
- Jobb lenne, ha a munkatársaidat kérdeznéd vágott vissza Eric, némileg jogosan. - Nem ők mondták azt, hogy Sigebert, a királynő testőre halott? Erre itt van. - Jogos a felvetés. - Castro lenézett a porladó testre. - Szóval ez volt a legendás Sigebert. Most találkozik a fivérével, Wyberttel. - Meglehetősen elégedettnek tűnt. Nem tudtam, hogy a fivéreknek ilyen nagy hírük van a vámpírok között, de ezek szerint különlegesek voltak. Hegynyi termetük, szakadozott, primitív angol beszédük, mélységes elkötelezettségük a nő iránt, aki évszázadokkal ezelőtt áthozta őket - bizony, bármelyik vámpír imádná a történetet. Összerogytam, és Eric, gyorsabban, mint a gondolat, ott termett, és elkapott. Igazi Scarlett és Rhett-pillanat volt, egyedül az rontotta el, hogy két másik pasas is ott állt mellettünk, egy sivár parkolóban voltunk, és boldogtalan voltam az autómat ért kár miatt. És nem kicsit sokkos állapotban. - Hogy tudott három ilyen erős férfit elkapni, mint ti? - kérdeztem. Nem zavart, hogy Eric a karjában tart. Úgy éreztem, egészen törékeny vagyok, pedig ezt az érzést ritkán élvezhettem. A kérdésemet általános zavarodottság követte. - Az erdőnek háttal álltam - magyarázta Castro. Már dobásra készen volt nála a lánc... Majdnem ugyanazt a szót használják rá itt is. Lazo. - Lasszó - mondta Sam. - Á, lasszó. Az első láncot rám hajította, és természetesen váratlanul ért. Mielőtt Eric ráugorhatott volna, Sigebert őt is elkapta. A lánc nagy fájdalmat okozott... nagyon gyorsan megkötözött bennünket.
344
Amikor ő - Sam felé biccentett - a segítségünkre sietett, Sigebert leütötte, kivett egy kötelet a furgonjából, és azzal kötözte meg. - Túlságosan elmerültünk a beszélgetésben, ezért nem voltunk óvatosak - mondta Eric. Elég mérgesnek tűnt, ami nem csoda. De úgy döntöttem, hogy befogom a számat. - A sors iróniája, hogy egy halandó lányra volt szükségünk, hogy megmentsen minket - mondta a király vidáman. Én is pontosan erre gondoltam, csak úgy döntöttem, nem teszem szóvá. - Igen, nagyon vidám fordulat - mondta Eric félelmetesen nem vidám hangon. - Miért jöttél vissza, Sookie? - Éreztem a haragodat, hogy megtámadtak. A „haragot" kéretik „kétségbeesésnek" érteni. Az új királynak ez roppant módon felkeltette az érdeklődését. - Vérkötelék. Milyen érdekes. - Nem, nem igazán - mondtam. - Sam, haza tudnál vinni? Nem tudom, hogy az urak hol hagyták a kocsijukat, vagy esetleg iderepültek. Vajon Sigebert honnan tudta, hol lesznek? Felipe de Castro és Eric arcára szinte ugyanaz a kifejezés ült, ahogy a gondolataikba mélyedtek. - Ezt kiderítjük - szólalt meg Eric, és letett. - És akkor fejek hullanak a porba. - Eric nagyon jól értett a fejek porba hullatásához. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága. Nagy összegbe mertem volna fogadni, hogy Castro is osztozik ebben a kedvtelésben, mert a király határozottan felderült a lehetőség hallatán.
345
Sam szó nélkül előhalászta a kulcsot a zsebéből, én pedig bemásztam mellé a furgonba. Ott hagytuk a két vámpírt beszélgetésükbe mélyedve. Sigebert holtteste, amely még mindig félig a kocsim alatt volt, már majdnem eltűnt, csak egy sötét, zsíros maszat maradt utána a parkoló kavicsán. Ez a jó a vámpírokban - nem kellett eltüntetni a holttestüket. - Még ma éjjel felhívom Dawsont - szólalt meg Sam váratlanul. - Ó, Sam, köszönöm szépen - mondtam. - Annyira örülök, hogy itt voltál. - Mivel a parkoló a báromhoz tartozik - mondta, és lehet, hogy csak az én bűntudatos reakcióm tette, de a hangjából szemrehányást véltem kihallani. Hirtelen teljes súlyával rám nehezedett a felismerés, hogy Sam a saját udvarán sétált bele a csetepaté kellős közepébe, amelyhez sem köze nem volt, érdeke sem fűződött hozzá, és ennek következtében majdnem meghalt. És Eric mit keresett a Merlotte's mögötti parkolóban? Beszélni akart velem. És aztán Felipe de Castro is megjelent, hogy beszéljen Erickel... habár nem tudtam volna megmondani, miért. De a lényeg, az én hibám, hogy egyáltalán ott voltak. - Ó, Sam - mondtam könnyeimmel küszködve. Annyira sajnálom. Nem tudtam, hogy Eric ott fog várni, és azt végképp nem tudtam, hogy a király is megjelenik. Még mindig nem tudom, ő miért volt ott. Annyira sajnálom - ismételtem. Akár százszor is elismételtem volna, ha ettől Sam hangjából eltűnt volna a szemrehányás. - Nem a te hibád - mondta. - Én kértem meg Ericet, hogy jöjjön ide. Az ő hibájuk. Fogalmam sincs, hogyan lehetne leválasztani téged róluk. 346
- Borzalmas volt, de valahogy nem úgy fogadod, mint ahogy gondoltam, hogy fogod. - Csak szeretném, ha békén hagynának - mondta váratlanul. - Nem akarok belekeveredni a természetfeletti politikába. Ebben a vérfarkasszarságban sem akarok állást foglalni egyik oldal mellett sem. Nem vagyok vérfarkas. Alakváltó vagyok, és az alakváltók nem szerveződnek csoportokba. Túlságosan is másmilyenek vagyunk. A vámpírpolitikát pedig a vérfarkaspolitikánál is jobban utálom. - Haragszol rám. - Nem! - Mintha azzal küszködött volna, amit mondani akart. - És neked sem kívánom ezt az egészet! Nem voltunk boldogabbak azelőtt? - Úgy érted, azelőtt, hogy egyetlen vámpírt is ismertem volna? Mielőtt megismertem volna azt a világot, amely ezen kívül létezik? Sam bólintott. - Nagyjából így van. Olyan jó volt, hogy tiszta ösvény volt előttem - folytattam. - Tényleg kezd hányingerem lenni a politikától és a csatározásoktól. De az én életem sem volt sétagalopp, Sam. Minden nap merő küzdelem volt, hogy legalább normálisnak látsszam, mintha nem tudnám azt a sok mindent a többi emberről. A csalást, a hűtlenséget, a hazugságokat, az utálkozást. Hogy milyen kegyetlenül ítélkeznek egymás felett az emberek. Mennyire hiányzik belőlük a jóság. Amikor minderről tud az ember, néha nagyon nehéz folytatnia. Az, hogy tudok a természetfeletti világról, mindent más megvilágításba helyezett. Nem tudom, miért. Az emberek se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint a természetfeletti lények, de nem is csak ők vannak. 347
- Azt hiszem, értelek - mondta Sam, habár egy kicsit kétkedőnek tűnt. - Ráadásul - mondtam nagyon halkan - olyan jó érzés, hogy pont azért értékelnek, ami miatt a hétköznapi emberek bolondnak tartanak. - Ezt meg nagyon is megértem - jegyezte meg Sam. - De ennek megvan az ára. - Ó, semmi kétség. - Hajlandó vagy megfizetni? - Eddig igen. Zötykölődve hajtottunk fel a házam elé. Sehol nem égett a villany. A boszorkányduó lefeküdt aludni, vagy elment bulizni, vagy bűbájologni. - Majd reggel felhívom Dawsont - szólalt meg Sam. - Megnézi a kocsidat, hátha lehet vezetni, és ha nem, akkor elvontatja. Szerinted be tud valaki hozni dolgozni? - Biztosan - mondtam. - Amelia be tud vinni. Sam elkísért a hátsó ajtóig, mintha csak egy randevúról hozott volna haza. A verandán égett a villany, ami nagy figyelmesség volt Ameliától. Sam átkarolt, ami meglepett, aztán fejét odahajtotta az enyémhez, és egy ideig csak álltunk ott, és élveztük egymás melegségét. - Túléltük a vérfarkasháborút - mondta. Átvészelted a vámpírpuccsot is. Most pedig átélted a megvadult testőr támadását is. Remélem, nem romlanak majd az eredményeink. - Most megijesztettél - mondtam, ahogy eszembe jutott a többi dolog is, amit idáig túléltem. Már rég halottnak kellene lennem, semmi kétség. Meleg ajka megérintette az arcomat.
348
- Talán jobb is - mondta, majd megfordult, és visszament a furgonjához. Figyeltem, ahogy bemászik a kocsiba, majd kitolat az útra. Akkor kinyitottam a hátsó ajtót, és bementem a szobámba. Az adrenalin, a félelem és a Merlotte's parkolójában hirtelen felgyorsuló élet (és halál) után a szobám nagyon csendesnek, tisztának és biztonságosnak tűnt. Minden tőlem telhetőt megtettem az éjjel, hogy megöljek valakit. Csak a véletlennek volt tulajdonítható, hogy Sigebert túlélte a gázolásos gyilkossági kísérletemet. Kétszer is. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy cseppnyi megbánás sem volt bennem. Ez biztosan jellemhiba, de per pillanat nem érdekelt. Igen, volt néhány olyan jellemvonásom, amelyet nem helyeseltem, és időnként voltak olyan pillanataim is, amikor magamat sem kedveltem túlságosan. De minden napot elfogadtam olyannak, amilyen, és eddig mindent túléltem, amit az élet hozzám vágott. Csak remélni tudtam, hogy a túlélés megérte az árat, amit fizettem érte.
349
20. fejezet
Nagy megkönnyebbülésemre üres házra ébredtem fel. Sem Amelia, sem Octavia lüktető agyhullámait nem észleltem. Csak hevertem az ágyban és élveztem az érzést. Talán legközelebb, ha egy egész napig nem dolgozom, teljesen egyedül tölthetném a napot. Ez nem tűnt ugyan valószínűnek, de álmodozni csak szabad? Miután megterveztem a napomat (fel kellett hívnom Samet a kocsi miatt, ki kellett fizetni néhány számlát, dolgozni kellett mennem), beálltam a zuhany alá, és alaposan lesikáltam magam. Annyi meleg vizet használtam, amennyit csak akartam. Kifestettem mind a húsz körmömet, melegítőnadrágba bújtam, és pólóba, majd bementem a konyhába kávét főzni. A konyha csak úgy ragyogott a tisztaságtól, hála Ameliának. A kávé csodálatos volt, az áfonyadzsemes pirítós pedig mennyei. Még az ízlelőbimbóim is boldogok voltak. Miután feltakarítottam a reggeli után, gyakorlatilag daloltam örömömben, hogy egyedül vagyok. Visszamentem a szobámba, hogy beágyazzak és kisminkeljem magam.
350
Természetesen ebben a pillanatban kopogtattak a hátsó ajtón, majd szívbajt kaptam. Belebújtam az első, utamba akadó cipőbe, és kinyitottam az ajtót. Tray Dawson állt odakint, és mosolygott. - Sookie, jól szuperál a verdád - mondta. - Kicsit ki kellett pofoznom itt-ott, és ez az első eset, hogy vámpírhamut kellett lekaparnom az alvázról, de menetre kész. - Ó, köszi! Nem jönnél be? - Csak egy percre - mondta. - Nincs kólád a hűtőben? - Dehogy nincs. - Hoztam neki egy kólát, és megkérdeztem, kérne-e egy kis kekszet vagy mogyoróvajas szendvicset hozzá, és amikor nemet mondott, elnézést kértem, és visszamentem befejezni a sminkelést. Gondoltam, Dawson elvisz a kocsimért, de mint kiderült, idehozta, így hát nekem kellett őt hazavinnem. Kikészítettem a csekk-könyvemet és egy tollat, leültem vele szemben az asztalhoz, és megkérdeztem, mennyivel tartozom. - Egy centtel sem - válaszolt Dawson. - Az új góré már kifizette. - Az új király? - Aha, felhívott az éjszaka kellős közepén. Elmondta, mi történt, többé-kevésbé, aztán megkérdezte, hogy rögtön reggel rá tudnék-e lesni a kocsira. Fent voltam, amikor hívott, szóval nem volt gáz. Ma reggel kimentem a Merlotte's-hoz, elmondtam Samnek, hogy elpocsékolt egy telefonhívást, mivel már tudtam róla. A saját kocsimmal mentem utána, ahogy áthozta hozzám a verdád, feltettük az emelőre, és jól megsasoltam. 351
Dawsonnak ez már hosszú beszéd volt. Visszatettem a csekk-könyvemet a retikülömbe, és hallgattam. A poharára mutattam, némán érdeklődve, hogy kér-e még egy kis kólát. Megrázta a fejét, jelezve, hogy eleget ivott. - Pár cuccot meg kellett húznunk, kicseréltük az ablaktörlő-folyadék tartályát. Tudtam, hogy Rozsdás roncstelepén van egy ugyanilyen modell, és pillanatok alatt megvolt a meló. Nem hálálkodhattam eleget neki. Elvittem a szerelőműhelyéhez. Amióta legutóbb arra jártam, kicsinosította az előkertet a szerény, de takaros lécvázas ház előtt, amely a tágas műhely szomszédságában állt. Dawson valahol elrejtette szem elől a motoralkatrészeket, ezért nem hevertek szerteszét kézre álló, ámde rendetlen kupacokban. És a pick-upja is tiszta volt. Amikor kiszállt a kocsiból, utána szóltam. - Annyira hálás vagyok. Tudom, hogy az autó nem a szakterületed, és végtelenül értékelem, hogy dolgoztál az enyémen. - Tray Dawson, a titkos világ szerelője. - Hát azért csináltam, mert kedvem volt hozzá mondta Dawson, majd elhallgatott. - De ha megoldható, örülnék, ha szólnál pár szót az érdekemben Ameliánál. - Nem sok befolyásom van Amelia felett mondtam -, de szívesen elmondom neki, micsoda derék jellem vagy. Szélesen vigyorgott: benne nem volt semmi elfojtás. Nem hiszem, hogy bármikor is láttam volna Dawsont fülig érő vigyorral.
352
- Az biztos, hogy van benne kurázsi - mondta, és mivel fogalmam sem volt, csodálatának melyek a feltételei, ez sokatmondó volt. - Felhívod, én pedig adok referenciát. - Megbeszéltük. Elégedetten váltunk el egymástól, és Dawson átügetett a kicsinosított udvaron a műhelye felé. Fogalmam sem volt, hogy bejönne-e Ameliának, vagy sem, de minden tőlem telhetőt meg akartam tenni, hogy adjon neki egy esélyt. Hazafelé menet végig füleltem, nem ad-e ki a kocsi szokatlan hangot. Csak úgy dorombolt. Amelia és Octavia épp akkor érkezett meg, amikor indultam volna dolgozni. - Hogy vagy? - kérdezte Amelia sejtelmesen. - Jól - mondtam gépiesen. Aztán rájöttem, azt hiszi, hogy nem jöttem haza az éjjel. Azt hiszi, egész éjszaka szórakoztam valakivel. - Hé, emlékszel Tray Dawsonra, ugye? Találkoztatok Maria-Star lakásában. - Persze. - Fel fog hívni. Legyél kedves hozzá. Ott hagytam. Csak úgy vigyorgott utánam, amikor beültem a kocsiba. Most az egyszer végre unalmas volt a munka, és semmi sem történt. Sam utált vasárnap délután dolgozni. A Merlotte's-nak nyugodt napja volt. Vasárnap mindig későn nyitottunk és korán zártunk, ezért hétkor már indulhattam is haza. Senki sem jelent meg a parkolóban, és sikerült egyenesen a kocsimhoz sétálni anélkül, hogy hosszú, furcsa beszélgetésbe rángattak volna, vagy megtámadtak volna.
353
Másnap reggel dolgom akadt a városban. Fogytán volt a készpénzem, ezért elhajtottam az ATM-hez, és odaintettem Tara Thornton de Rone-nak. Tara mosolygott, és visszaintett. Jól állt neki a feleségszerep, és reméltem, hogy JB-vel boldogabbak, mint a bátyám a feleségével. Ahogy jöttem el a bankból, nagy meglepetésemre megláttam Alcide Herveaux-t, amint éppen kilépett Sid Matt Lancaster, az idős és híres ügyvéd irodájából. Behajtottam Sid Matt parkolójába, és Alcide odajött, hogy beszéljen velem. Tovább kellett volna hajtanom, hátha nem is vett észre. A beszélgetés kínos volt. Alcide-nak, ezt el kellett ismernem, rengeteg dologgal kellett megbirkóznia. A barátnője meghalt, mert brutálisan meggyilkolták. A falkája számos tagja szintén meghalt. El kellett intéznie, hogy a rendőrség a nyomozáskor ne bukkanjon a falka nyomára. Most ő volt a falkavezér, és a hagyományos módon ünnepelhette a győzelmét, így visszanézve, gyanítom, eléggé zavarba hozta, hogy nyilvánosan kellett közösülnie egy fiatal nővel, főleg ilyen röviddel a barátnője halála után. Ez épp elég érzelmi kavarodást okozott benne, ahogy kivettem a gondolataiból, egészen elvörösödött, amikor odalépett a kocsim ablakához. - Sookie, nem volt lehetőségem megköszönni, hogy segítettél azon az éjszakán. Mindannyiunk szerencséje volt, hogy a főnököd úgy döntött, veled jön. Na igen, mivel te nem mentetted volna meg az életemet, ő viszont igen, én is örülök. - Semmi gond, Alcide - mondtam, és a hangom csodálatosan kimért és higgadt volt. A francba, csak azért
354
is szép napom lesz! - Megnyugodtak a kedélyek Shreveportban? - A rendőrségnek, úgy látszik, semmi ötlete mondta, és körbenézett, hogy biztos legyen benne, senki sincs hallótávolságon belül. - A helyet még nem találták meg, és azóta nagyon sok eső esett. Reméljük, hogy előbb vagy utóbb visszavesznek a nyomozásból. - Még mindig tervezitek a nagy bejelentést? - Nemsokára meg kell lennie. A környékbeli többi falka vezére kapcsolatba lépett velem. Nincs olyan gyűlésünk, ahol minden vezető részt vesz, mint a vámpíroknál, legfőképp azért, mert nekik minden államban van egy vezetőjük, nekünk meg piszok sok falkavezérünk van. Úgy néz ki, mindannyian választunk egy képviselőt a falkavezérek közül, minden államból egyet, és ezek a képviselők fognak elmenni az országos találkozóra. - Azt hiszem, ez lesz a jó irány. - Aztán lehet, hogy megkérdezünk más vérállatokat is, hogy velünk akarnak-e tartani. Mondjuk, Sam tartozhatna az én falkámhoz, amolyan szövetségesként, annak ellenére, hogy nem vérfarkas. És jó lenne, ha a magányos farkasok is, mint amilyen Dawson, eljönnének valamelyik falkagyűlésre... együtt üvölteni velünk, vagy valami. - Dawson szerintem szereti az életét olyannak, amilyen - mondtam. - És Sammel kell beszélned, nem velem, arról, hogy akar-e hivatalosan is kapcsolatba lépni veletek. - Persze. De úgy tűnik, hogy nagy a befolyásod rá. Csak gondoltam, hogy megemlítem.
355
Én nem így láttam. Samnek volt nagy befolyása rám, de hogy én rá... ebben kételkedtem. Alcide elkezdett egyik lábáról a másikra állni, ami tisztán elárulta, akárcsak az agya, hogy már menne a dolgára, ami Bon Temps-ba szólította. - Alcide - mondtam hirtelen ötlettől vezérelve. Volna egy kérdésem. - Mondd csak! - Ki viseli a Furnan gyerekek gondját? Rám nézett, majd elfordult. - Libby lánytestvére. Neki is van három gyereke, de azt mondta, hogy szívesen befogadja őket. Van elég pénz a felnevelésükre. Amikor eljön az ideje, hogy továbbtanuljanak, megnézzük, mit tehetünk a fiú érdekében. - A fiú érdekében? - A falka tagja. Ha tégla lett volna a kezemben, akkor szívesen ki próbáltam volna Alcide fején. Atyaúristen! Mély levegőt vettem. Mentségére legyen szólva, nem a gyerek neme volt a fontos. Hanem az, hogy ő a fajtiszta egyed. - De talán van elég biztosítási pénz a lány számára is - tette hozzá Alcide, mert nem volt ostoba. - A nagynéni nem részletezte, de tudja, hogy segíteni fogunk. - És azt tudja, hogy pontosan ki fog segíteni? Megrázta a fejét. - Azt mondtuk neki, hogy Furnan egy titkos társasághoz tartozott, olyasféléhez, mint a szabadkőművesek - úgy tűnt, nincs több mondanivalója. - Sok szerencsét - mondtam. Már így is eléggé szerencsésnek mondhatta magát, akkor is, ha számításba
356
vesszük a két halott nőt, aki a barátnője volt. Végül is ő maga életben maradt, és elérte az apja által kitűzött célt. - Köszönöm, és még egyszer köszönöm, amiért segítettél, hogy a szerencse mellém álljon. Még mindig a falka barátja vagy - mondta nagyon komolyan. Gyönyörű zöld szeme elidőzött az arcomon. - És az egész világon te vagy az a nő, akit a legjobban kedvelek - tette hozzá váratlanul. - Ez nagyon szép bók volt, Alcide - mondtam, és elhajtottam. Örültem, hogy beszéltem vele. Alcide sok tekintetben felnőtt az utóbbi pár hétben. Mindent egybevetve kezdett olyan férfivá válni, akit sokkal jobban csodáltam, mint a régit. Sosem fogom elfelejteni azt a sok vért és kiáltozást azon a borzalmas éjszakán ott, az elhagyott shreveporti parkolóban, de kezdtem úgy érezni, valami jó is kisült belőle. Amikor hazaértem, Octavia és Amelia az elülső udvaron gereblyézett. Örömteli felfedezés volt. Mindennél jobban utáltam gereblyézni, de ha ősszel egyszer-kétszer nem mentem végig az udvaron, akkor őrjítő mennyiségben gyűlt össze a tűlevél. Ma egész nap hálás voltam mindenkinek. Hátul parkoltam le, és előrementem. - Zsákba szoktad tenni, vagy elégeted? - kiáltott oda Amelia. - Ó, elégetem, amikor nincs tűzgyújtási tilalom válaszoltam. - Olyan kedves tőletek, hogy gondoltatok erre is. - Nem akartam ömlengeni, de ha az ember helyett elvégezték az általa leginkább utált ház körüli munkát, az igazi ajándék.
357
- Szükségem van egy kis mozgásra - mondta Octavia. Tegnap elmentünk a monroe-i bevásárlóközpontba, úgyhogy bejárattam magam. Úgy gondoltam, Amelia inkább a nagymamájaként kezeli Octaviát, mint a tanáraként. - Tray telefonált? - kérdeztem. - Naná - mosolygott szélesen Amelia. - Csinosnak tart. Octavia elnevette magát. - Amelia, igazi végzet asszonya vagy. Amelia boldognak látszott. - Szerintem Tray érdekes pasas. - Egy kicsit idősebb nálad - mondtam, csak azért, hogy tudja. Amelia vállat vont. - Nem érdekel. Készen állok a randizásra. Szerintem Pammel inkább barátok vagyunk, mint szerelmesek. És mivel találtam egy alomnyi kismacskát, jöhetnek a pasik. - Komolyan úgy gondolod, hogy Bob döntött így? Nem lehet, hogy csak, hm, ösztönből tette? - kérdeztem. Ebben a pillanatban az emlegetett macska besétált az udvarra, kíváncsian, hogy mit keresünk mindhárman idekint, amikor odabent volt egy tökéletesen kényelmes kanapé és néhány ágy is. Octavia hangosan felsóhajtott. - Ó, a fenébe is - dörmögte. Felegyenesedett, és kinyújtotta a kezét. - Potestas mea te in formám veram tuam commutabit natura ips reaffirmet Incantationes prcevice deletce sunt - mondta. A macska felpislogott Octaviára. Aztán furcsa hangot hallatott, valami kiáltásfélét, amilyet még sosem 358
hallottam macska szájából. Hirtelen zavaros lett körülötte a levegő, sűrű köd ereszkedett rá, tele szikrákkal. A macska ismét felsikoltott. Amelia tátott szájjal bámulta az állatot. Octavia lemondónak és kissé szomorúnak tűnt. A macska megvonaglott a sárguló füvön, és hirtelen egy emberi lába nőtt. - Szent isten! - kiáltottam, és a szám elé kaptam a kezem. Már két lába volt, két szőrös lába, aztán pénisze nőtt, és utána elkezdett mindenütt emberré alakulni, és még egy darabig sikoltozott. Rettenetes két perc után ott hevert Bob Jessup, a boszorkány, a gyepen, egész testében remegett, de már teljesen ember volt. A következő percben elhallgatott, és már csupán rángatódzott. Nem lett sokkal jobb, de legalább megkímélte a dobhártyánkat. Aztán talpra ugrott, és Ameliára vetette magát, és kétségbeesett erőlködéssel próbálta megfojtani. Elkaptam a vállát, hogy lerángassam róla. Egyszer csak megszólalt Octavia. - Ugye, nem akarod, hogy most azonnal visszavarázsoljalak? Ez elég hatásos fenyegetésnek bizonyult. Bob elengedte Ameliát, és csak állt lihegve a hidegben. - Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem! - mondta. - Nem hiszem el, hogy hónapokat töltöttem el macskaként! - Hogy érzed magad? - kérdeztem. - Gyengének? Bekísérjelek a házba? Szeretnél felöltözni? Kábán nézett végig magán. Jó ideje nem viselt ruhát, de hirtelen elvörösödött, szinte mindenütt.
359
- Igen - mondta mereven. - Igen, jó lenne felöltözni. - Gyere velem! - kértem. Már kezdett besötétedni, amikor bevezettem Bobot a házba. Bob alacsony, vékony férfi volt, és gondoltam, az egyik melegítőnadrágom talán jó lesz rá. Nem, Amelia kicsit magasabb volt, és illett volna, hogy ő ajánlja fel a ruháját. Észrevettem a szépen kosárba hajtogatott ruhákat a lépcsőn, ahol Amelia hagyta őket, hogy majd felviszi, ha amúgy is fel kell mennie a szobájába. És lássatok csodát! Találtam egy régi kék melegítőfelsőt és egy fekete tréningnadrágot. Szó nélkül átnyújtottam a holmikat Bobnak, aki remegő kézzel fel is vette őket. Átkutattam a ruhakupacot, és találtam egy pár sima fehér zoknit is. Bob leült a kanapéra, hogy felhúzza. Ennél jobban nem tudtam felruházni. A lába nagyobb volt, mint az enyém vagy Ameliáé, ezért a cipő kilőve. Bob úgy ölelte át magát, mintha attól félne, hogy eltűnik. Sötét haja a koponyájára tapadt. Hunyorgott, és elgondolkodtam, hova tűnhetett a szemüvege. Reméltem, hogy Amelia eltette valahova. - Bob, hozhatok neked valamit inni? - kérdeztem. - Igen, légy oly szíves - mondta. Látszott, hogy nehezen formálja a szavakat. A kezét furcsa mozdulattal emelte a szájához, és rájöttem, ez pont olyan, mint amikor a cicám, Tina emelte fel a mancsát, hogy megnyalja, mielőtt mosakodni kezd. Bob észrevette, mit csinál, és azonnal leengedte a kezét. Gondoltam, hogy tejet hozok neki egy tálban, de úgy döntöttem, ez sértő lenne. Inkább jeges teát hoztam neki. Megitta, de fintorgott.
360
- Ne haragudj! - mondtam. - Előbb meg kellett volna kérdeznem, hogy szereted-e a teát. - Szeretem a teát - mondta, és úgy bámult a pohárra, mintha csak most kapcsolta volna össze a teát azzal a folyadékkal, amit épp az imént vett a szájába. Csak elszoktam tőle. Rendben, tudtam, hogy ez valóban rettenetes, de tényleg kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, szeretne-e egy kis száraz tápot. Amelia kint a hátsó verandán tartott egy nagy zacskóval a polcon. A szám belsejét harapdáltam, erősen. - Kérsz egy szendvicset? - kérdeztem. Fogalmam sem volt, miről beszélgessek Bobbal. Egerekről? - Igen - mondta. Úgy láttam, fogalma sem volt, mit akar tenni a következő pillanatban. Készítettem egy mogyoróvajas-lekváros szendvicset, meg egy sonkás-uborkásat teljes őrlésű kenyérből, mustárral. Mindkettőt megette, nagyon lassan és óvatosan megrágva minden falatot. Aztán csak annyit mondott: - Elnézést! - majd felpattant, és szaladt a fürdőszobába. Becsukta maga mögött az ajtót, és jó hosszú ideig bent is maradt. Amelia és Octavia már bejött, mire Bob újra megjelent. - Annyira sajnálom! - mondta Amelia. - Én is - szólalt meg Octavia. Öregebbnek és kisebbnek tűnt. - Egész végig tudta, hogyan változtathatja vissza? - próbáltam higgadtan és nem ítélkezőn beszélni. - A kudarcba fulladt próbálkozás kamu volt? Octavia bólintott. 361
- Féltem, ha nincs rám szüksége, akkor nem jöhetek ide többet. Akkor az unokahúgomnál kellett volna maradnom. Itt sokkal, de sokkal jobb. Előbb vagy utóbb mondtam volna valamit, mert már borzalmasan bántott a lelkiismeret, főleg, amióta itt lakom. - Ide-oda ingatta ősz fejét. - Gonosz dolog volt tőlem, hogy hagytam, hogy Bob még pár napig feleslegesen macska maradjon. Amelia döbbentnek látszott. Nyilvánvalóan döbbenetes fejlemény volt a számára a tanára esendősége, és szemmel láthatóan eltörpült mellette a saját afeletti bűntudata, hogy mit tett szegény Bobbal. Amelia határozottan mindig az adott pillanatnak élt. Bob kijött a fürdőszobából. Odalépett hozzánk. - Vissza akarok menni a lakásomba New Orleansban - mondta. - Hol a pokolban vagyok? Hogy kerültem ide? Amelia arca egészen megmerevedett. Octavia elkomorodott. Én pedig csendesen kimentem a szobából. Ez nagyon kellemetlen volt: a két nőnek el kellett mesélnie Bobnak, mit okozott a Katrina hurrikán. Nem akartam ott lenni, amikor Bob megpróbálja feldolgozni a borzalmas hírt mindazok tetejében, amiket eleve igyekszik a helyére tenni. Elgondolkodtam, vajon hol lakhatott Bob, vajon áll-e még a háza vagy lakása, és vajon épségben maradt-e mindene. Hogy él-e a családja. Hallottam, ahogy Octavia hangja hol hangosabb lesz, hol elhalkul, majd hallottam, hogy fagyos csend telepedik a szobára.
362
21. fejezet
Másnap elvittem Bobot a Wal-Martba ruhát venni. Amelia pénzt nyomott Bob kezébe, és a fiatalember elfogadta, mert nem volt más választása. Alig várta, hogy távol kerülhessen Ameliától. És mit mondjak? Nem is csodáltam. Ahogy közeledtünk a város felé, Bob egyre meglepettebben pislogott jobbra és balra. Amikor beléptünk az üzletbe, egyenesen az első polcsorhoz lépett, és a fejét a polc sarkához dörgölte. Vidáman Marcia Albanese-re mosolyogtam, egy gazdag, idős hölgyre, aki az iskolatanács egyik tagja. Azóta nem is láttam, hogy megrendezte Halleigh-nek a kelengyepartit. - Hogy hívják a barátodat? - kérdezte Marcia. Természeténél fogva barátságos volt, és kíváncsi. Nem kérdezett a dörgölődzésről, amivel örökre lekötelezett. - Marcia, bemutatom Bob Jessupot, látogatóba érkezett a városba - mondtam, és azt kívántam, bárcsak készültem volna valami sztorival. Bob ijedt tekintettel biccentett Marcia felé, és kinyújtotta a kezét. Legalább nem bökte meg a fejével, és nem kérte meg, hogy vakargassa meg a füle tövét. Marcia kezet rázott vele. - Örülök, hogy megismerhetem. 363
- Köszönöm, én is nagyon örülök - mondta Bob. Ó, jól van, egészen normálisnak hangzott. - Hosszú időre érkezett Bon Temps-ba, Bob? kérdezte Marcia. - Ó, szent ég, dehogy - mondta Bob. - Elnézést, de cipőt kell vennem - és ezzel elsétált (nagyon lágyan és kecsesen) a férficipőosztályra. Élénkzöld strandpapucsot viselt, amelyet Ameliától kapott, és amely nem volt elég nagy. Marcia szemmel láthatóan meghökkent, de semmi jó magyarázat nem jutott az eszembe. - Viszlát! - köszöntem el, és Bob után siettem. Bob vett egy pár tornacipőt, zoknit, két nadrágot, két pólót, egy kabátot és alsóneműt. Megkérdeztem, mit szeretne enni, mire visszakérdezett, hogy tudok-e lazackrokettet készíteni. - Persze hogy tudok - mondtam, és megkönnyebbültem, hogy egy ilyen egyszerűen elkészíthető ételt kért, így azonnal meg is vettem a lazackonzervet hozzá. Csokoládépudingot is szeretett volna, ez is elég könnyűnek ígérkezett. A menü többi részét rám bízta. Aznap korán vacsoráztunk, még mielőtt elmentem volna dolgozni, és Bob nagyon elégedettnek tűnt a krokettel és a pudinggal. Sokkal jobban nézett ki, mert lezuhanyozott és felvette az új ruháját. Még Ameliához is hajlandó volt szólni. A beszélgetésükből megtudtam, hogy Amelia már feltette az adatlapját a Katrináról és a túlélőkről szóló internetes oldalakra, és a Vöröskereszttel is kapcsolatba lépett. A család, amelynél felnőtt - a nagynénje most Dél-Mississippiben, Bay Saint Louisban lakott, és mindannyian tudtuk, mi történt arrafelé. 364
- Most mihez kezdesz? - kérdeztem, mivel úgy gondoltam, hogy mostanra már volt elég ideje átgondolni. - Le kell mennem körülnézni - mondta. - Muszáj megpróbálnom kideríteni, mi történt a New Orleans-i lakásommal, de a családom sokkal fontosabb. És ki kell találnom, mit mondjak nekik, hogy megmagyarázzam, miért nem léptem velük kapcsolatba. Mindannyian hallgattunk, mert ez kemény feladvány volt. - Elmondhatnád nekik, hogy egy gonosz boszorka elvarázsolt - mondta Amelia morcosan. Bob felhorkantott. - Még a végén elhiszik - mondta. - Tudják, hogy nem vagyok hétköznapi ember. De nem hiszem, hogy képesek lennének lenyelni, hogy ilyen sokáig tartott. Talán mondhatnám nekik azt, hogy emlékezetkiesésem volt. Vagy hogy Vegasba mentem, és megnősültem. - A Katrina előtt rendszeresen megkerested őket? - kérdeztem. Bob vállat vont. - Úgy kéthetente - válaszolta. - Annyira nem álltunk közel egymáshoz. De így, a Katrina után mindenképp megpróbáltam volna. Szeretem őket. - Egy percig a távolba révedt. Egy ideig elötletelgettünk, de igazából semmi hihető okot nem találtunk arra, miért nem kereste meg őket ilyen hosszú ideig. Amelia azt mondta, hogy vesz Bobnak egy buszjegyet Hattiesburgbe, és Bob onnan megpróbálhat eljutni a legérintettebb területre, és nyomozhatna a rokonai után.
365
Amelia azzal enyhített a bűntudatán, hogy pénzt költött Bobra. Ezzel nekem nem volt semmi bajom. Ez így volt rendjén; és reméltem, hogy Bob megtalálja a családját, vagy legalább megtudja, mi történt velük, és hol élnek most. Mielőtt elindultam volna dolgozni, egy-két percre megálltam a konyhaajtóban, és néztem a három vendégemet. Megpróbáltam meglátni Bobban azt, amit Amelia, a szikrát, amely annyira vonzotta. Bob vékony volt, és nem különösebben magas, tintafekete haja a koponyájára lapult. Amelia előásta a szemüvegét. Fekete keretes volt, és vastag üvegű. Már láttam Bob minden négyzetcentiméterét, és rájöttem, hogy az anyatermészet bőkezűen bánt vele a férfikellékek terén, de ez még mindig nem magyarázta meg Amelia szexuális ámokfutását. Egyszer csak Bob felnevetett, először azóta, hogy visszaváltozott emberré, és akkor megértettem. Bobnak fehér, szabályos fogsora volt, szép ajka, és amikor mosolygott, kaján, intellektuális vonzereje lett. A rejtély megoldva. Elvileg mire hazaérek, Bob már messze jár, ezért elköszöntem tőle, arra gondolva, hogy többet nem találkozunk, hacsak nem dönt úgy, hogy visszatér Bon Temps-ba bosszút állni Amelián. Útban a város felé eltöprengtem, hogy talán szerezhetnénk egy igazi macskát. Végül is megvolt a macskavécé és az eledel is. Majd megkérdezem Ameliát és Octaviát pár nap múlva. Ennyi idő biztosan elég lesz arra, hogy ne nyugtalankodjanak Bob macskasága miatt. Alcide Herveaux bent ült a bárban Sammel, amikor beléptem az éttermi részbe, hogy nekiálljak 366
dolgozni. Milyen furcsa, hogy ismét felbukkant. Egy pillanatra megtorpantam, de utána kényszerítettem a lábam, hogy menjen csak tovább. Sikerült egy bólintást is kierőszakolnom magamból, és odaintettem Hollynak, hogy jelezzem, átveszem a műszakot. Egyik ujját feltartotta, hogy még egy vendég számláját el kell készítenie, és azonnal el is tűnik. Az egyik nő hangos sziával odaköszönt nekem, egy férfi pedig megkérdezte, hogy vagyok mostanság, és ettől azonnal jobban éreztem magam. Ez volt az én világom, a második otthonom. Jasper Voss még egy adag rumos kólát kért, Harcsa egy-egy korsó sört magának, a feleségének és egy másik házaspárnak, és az egyik alkoholistánk, Jane Bodehouse végre megéhezett. Azt mondta, nem érdekli, mit hozunk neki, ezért csirkefalatkákat vittem ki az asztalához. Elég nehéz volt Jane-t rávenni, hogy egyen egyáltalán, és reméltem, hogy legalább a fél adagot le bírja gyűrni. Jane Alcide-hoz képest a bárpult túloldalán ült. Sam félrehajtotta a fejét, és így jelezte, hogy csatlakozzam hozzájuk. Jane rendelését leadtam a konyhán, majd vonakodva odamentem hozzájuk. A bárpultra hajoltam. - Sookie - kezdte Alcide, és felém biccentett. Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak Samnek. - Jó... - mondtam kábán. Alcide bólintott, de nem nézett a szemembe. Egy pillanattal később az új falkavezér folytatta. - Mostantól senki nem merészel majd betolakodni. Ha Priscilla nem abban a pillanatban támadott volna, amikor mindannyian együtt voltunk és egy emberként néztünk szembe a veszéllyel, akkor továbbra is megosztott volna bennünket, és egyenként 367
szedte volna le az embereket, míg meg nem öljük egymást. - Ezek szerint megvadult, és ez volt a szerencsétek - mondtam. - A te tehetségednek hála egybe gyűltünk mondta Alcide. - És mindig a falka barátja leszel. És Sam is. Bármikor, bárhol, bármilyen szolgálatot kérhetsz tőlünk, és mi azonnal ott leszünk. - Sam felé biccentett, és pénzt tett a bárpultra, majd elment. - Nem is rossz, ha kéznél van egy-két potya szívesség, ugye? - kérdezte Sam. Nem lehetett nem visszamosolyogni rá. - Na igen, jó érzés. - Ami azt illeti, hirtelen megteltem jókedvvel. Amikor az ajtóra néztem, rájöttem, miért. Eric lépett be, mellette Pam. Leültek az egyik asztalomhoz, mire én odamentem. Majd megölt a kíváncsiság. Meg az elkeseredés. Nem tudnak távol maradni? Mindketten TrueBloodot rendeltek, és miután kivittem Jane Bodehouse-nak a csirkefalatokat, és Sam felmelegítette nekik a palackokat, visszamentem az asztalukhoz. A jelenlétük senkit sem zavart volna, ha Arlene és barátai nincsenek épp akkor este a bárban. Félreérthetetlen undorral néztek össze, amint letettem a palackokat Eric és Pam elé, és nagyon nehezemre esett, hogy megőrizzem pincérnői nyugalmamat, amikor megkérdeztem tőlük, hogy poharat is kérnek-e hozzá. - Nekem jó üvegből is - mondta Eric. - Lehet, hogy megtartom, mert hátha be kell vernem valaki fejét. Ha én éreztem Eric jókedvét, akkor ő is megérezte az idegességemet. 368
- Nem, nem, nem - mondtam szinte suttogva. Tudtam, hogy hallanak. - Legyen béke. Elég volt a háborúból és gyilkolásból. - Igen - értett egyet Pam. - A gyilkolást tartalékolhatjuk későbbre. - Örülök, hogy beugrottatok, de ma este nagyon sok a dolgom - mondtam. - Csak körbejárjátok a környékbeli bárokat, hogy új ötleteket szerezzetek a Szemfogadó számára, vagy hozhatok nektek valamit? - Mi tehetünk érted valamit - mondta Pam. Rámosolygott a két Nap Testvérisége-pólót viselő férfira, és mivel egy icipicit mérges volt, a szemfoga kilátszott. Reméltem, hogy a látvány lehiggasztja őket, de mivel ostoba seggfejek voltak, ez csak még jobban feltüzelte a lelkesedésüket. Pam ledöntötte a vért, és megnyalta az ajkát. - Pam - mondtam összeszorított szájjal. - Az isten szerelmére, ne ronts a helyzeten! Pam kacéran rám mosolygott, egyszerűen csak azért, hogy ha már lúd, legyen kövér. - Pam - szólt rá Eric, és ezzel hirtelen minden kihívó kifejezés eltűnt Pam arcáról, kivéve a halvány csalódottságot. De kihúzta magát ültében, kezét az ölébe tette, és bokánál keresztezte a lábát. Senki sem nézhetett volna ki ártatlanabbul és illedelmesebben. - Köszönöm - mondta Eric. - Kedvesem... ez te lennél, Sookie, olyan mély benyomást tettél Felipe de Castróra, hogy engedélyt adott nekünk arra, hogy hivatalosan felajánljuk neked a védelmet. Ez olyan döntés, amit csakis a király hozhat, ezt fontos megértened, és kötelező érvényű szerződést jelent. Olyan
369
szolgálatot tettél neki, hogy úgy érzi, egyedül így fizethet érte. - Ezek szerint ez nagy dolog? - Igen, szerelmem, nagyon nagy dolog. Azt jelenti, hogy amikor segítséget kérsz tőlünk, kötelességünk eljönni és akár az életünket is kockára tenni érted. Ilyen ígéretet csak nagyon ritkán tesznek a vámpírok, mivel minél hosszabb ideig élünk, annál jobban féltjük az életünket. Azt hinnéd, hogy pont fordítva van. - Időnként persze lehet olyannal találkozni, aki hosszú élet után akar a nappal találkozni - mondta Pam, mintha tisztázni akarná a dolgokat. - Igen - mondta Eric a homlokát ráncolva. Időnként. De a király részéről ez igazi megtiszteltetés, Sookie. - Tényleg mindketten leköteleztetek azzal, hogy elhoztátok nekem ezt a hírt. - Természetesen én abban is reménykedtem, hogy szépséges lakótársad is beszalad ide - mondta Pam. Felém sandított. Ezek szerint lehet, hogy nem csupán Eric mesterkedése volt, hogy Amelia körül legyeskedett. Hangosan felnevettem. - Nos, ma este elég sok mindent át kell gondolnia - mondtam. Annyira gondolkodóba estem a vámpírok által felajánlott védelemről, hogy észre sem vettem, amikor az alacsonyabbik testvériség-támogató közelebb jött. Olyan közel haladt el mellettem, hogy súrolta a vállam és szándékosan meglökött. Meginogtam, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Nem mindenki vette észre, de néhány törzsvendég igen. Sam már meg is 370
kerülte a bárpultot, és Eric is felpattant, amikor megfordultam, és a kezemben lévő tálcával teljes erőből fejbe vágtam azt a seggfejet. Ő is megingott egy kicsit. Azok, akik az imént észrevették a férfi kötekedését, most tapsolni kezdtek. - Ügyes vagy, Sookie - kiáltott fel Harcsa. - Hé, baromarcú, szállj le a pincérkisasszonyokról! Arlene elvörösödött, és mérges lett, majdnem felrobbant. Sam odalépett mellé, és valamit súgott a fülébe. Ekkor a kolléganőm még jobban elvörösödött, dühösen Samre nézett, de befogta a száját. A magasabbik testvériség-tag a társa segítségére sietett, és rögtön elhagyták a bárt. Egyik sem szólt egy szót sem (szerintem a köpcös nem is tudott beszélni), de ezzel az erővel oda lehetett volna tetoválva a homlokukra, hogy „fogunk mi még találkozni". Már láttam, egyszer jól fog jönni a vámpírok védelme és „a falka barátja" státusom. Eric és Pam megitta az italát, és még elég sokáig elüldögéltek a pultnál, hogy jelezzék, nem pucolnak el csak azért, mert érzik, hogy nem látják őket szívesen, és juszt sem erednek a testvériség-rajongók után. Eric húsz dolcsi borravalót adott, majd egy csókot lehelt felém, ahogy kiment az ajtón - Pammel együtt emiatt egy különlegesen mérges pillantást zsebelhettem be hajdani legjobb barátnőmtől, Arlene-től. Az este további részében minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondolkodjam azokról az érdekes dolgokról, amelyek a nap folyamán történtek. Miután az összes törzsvendég elment, még Jane Bodehouse is (a fia eljött érte), kitettük a halloweendekorációkat. Sam 371
minden asztalra egy kis tököt állított, és arcot festett rá. Teljesen lenyűgözött, mert az arcok nagyon jól sikerültek, némelyikük a bár egy-egy törzsvendégére hasonlított. Ami azt illeti, az egyik pont olyan volt, mint a kedves bátyám. - Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz - mondtam, mire Sam elégedett képet vágott. - Elszórakoztam vele - mondta, és a bár tükre köré is tett egy hosszú, őszi falevelekből álló füzért (igazából persze textillevelek voltak), sőt még az üvegek közé is jutott belőle. Összeállítottam egy életnagyságú karton csontvázat, amelynek az ízületeit a kis szegecsek miatt állítani lehetett. Úgy forgattam be a végtagjait, mintha táncot ropna. Szó se lehet róla, hogy nyomasztó csontvázak legyenek a bárban. Vidámakat akartunk. Még Arlene is leeresztett egy kicsit, mert ez eltért a szokásos teendőktől, és vicces volt, habár kicsit tovább kellett maradnunk, hogy elkészüljünk. Indultam haza, hogy ágyba bújjak, ezért elköszöntem Samtől és Arlene-től. Arlene nem válaszolt, de nem is nézett rám undorodva, mint általában szokott. Természetesen a napnak még nem volt vége. A dédnagyapám kint ült az elülső verandán, amikor hazaértem. Furcsa volt látnom ezt a szép teremtést a verandán álló hintaágyon az éjjeli fények, a biztonsági lámpa fénye és a sötétség furcsa keveredésében. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak én is olyan gyönyörű lehetnék, mint ő, de aztán elmosolyodtam magamon. Elöl parkoltam le, és kiszálltam. Megpróbáltam csendesen fellépkedni a lépcsőn, hogy ne ébresszem fel Ameliát, akinek a hálószobája az elülső udvarra nézett. A 372
házban nem égett villany, ezért biztos voltam benne, hogy már lefeküdtek aludni, hacsak nem kellett tovább maradniuk a buszpályaudvaron, amikor kivitték Bobot. - Dédnagyapa! - szólaltam meg. - Örülök, hogy látom. - Fáradt vagy, Sookie. - Nos, most értem haza a munkából. Elgondolkodtam, vajon ő szokott-e fáradt lenni. Nem tudtam magam elé képzelni, ahogy egy tündérherceg fát vág, vagy keresi a vízvezetéken a szivárgást. - Látni akartalak - mondta. - Eszedbe jutott valami, amiben a segítségedre lehetek? - tette fel a kérdést szinte reménykedve. Micsoda este! Mindenkitől pozitív visszajelzést kaptam. Miért nem jutott nekem több ilyen este? Egy percre elgondolkodtam. A vérfarkasok békét kötöttek, a maguk módján. Quinnt megtaláltuk. A vámpírok beilleszkedtek az új rendszerbe. A testvériség fanatikusai jelentéktelen kötekedés után elhagyták a bárt. Bob ismét ember. Nem feltételeztem, hogy Niall felajánlana egy szobát Octaviának a saját házában, akárhol áll is az a ház. Az én képzeletemben a háza egy csörgedező patakban vagy az erdő mélyén egy ágasbogas tölgy alatt rejtőzött. - Igen, eszembe jutott - mondtam, és még engem is meglepett, hogy eddig nem gondoltam rá. - Mi lenne az? - kérdezte meglehetősen elégedetten. - Szeretném megtudni egy bizonyos Remy Savoy tartózkodási helyét. A Katrina alatt hagyta el New Orleanst. Elvileg egy kisfiúval. - Megadtam a dédnagyapámnak Savoy utolsó ismert lakcímét. 373
Niall elégedettnek tűnt. - Megkeresem neked, Sookie. - Hálás leszek érte. - Semmi más? Több kérésed nincs? - Meg kell mondanom... és nagyon hálátlannak tűnhet... de egyszerűen nem jövök rá, miért akar valamit ennyire tenni értem. - Miért ne akarnék? Te vagy az egyetlen élő leszármazottam. - De az életem eddigi huszonhét évében mintha egészen jól meglett volna nélkülem. - A fiam nem engedett a közeledbe. - Ezt említette, de nem értem. Miért? Ő nem jelent meg, hogy tudassa velem, számítok neki. Sosem mutatta meg magát, és nem is... - társasozott velem, nem küldött ajándékot, amikor leérettségiztem, nem bérelt limuzint a ballagási bálra, hogy azzal mehessek, nem vett nekem csinos ruhát, nem vett a karjába, amikor sírtam, pedig sokszor sírtam (nem könnyű felnőnie egy gondolatolvasónak). Nem mentett meg, amikor a nagybátyám molesztált, és a szüleimet sem mentette meg, amikor megfulladtak az áradásban, pedig az apám a fia volt, nem akadályozta meg a vámpírt, aki felgyújtotta a házam, míg odabent aludtam. Semmi kézzelfogható következményét nem láttam ennek az állítólagos óvásnak, amelyet az állítólagos nagyapám, Fintan végzett körülöttem; ha viszont nem kézzelfogható módon jelentkezett az eredménye, akkor az sajnos nem tűnt fel. Még ennél is szörnyűbb dolgok történtek volna? Nehéz elképzelni. Elképzelhető, hogy a nagyapám minden áldott este egy hordányi nyáladzó démont elkergetett a 374
hálószobám ablaka alól, de hogyan lehetek hálás olyasmiért, amiről nem tudok? Niall feldúltnak tűnt, és ezt az arcát még sosem láttam. - Vannak dolgok, amelyekről nem beszélhetek neked - mondta végül. - Amikor megtehetem, el fogom mondani. - Rendben - mondtam szárazan. - De ez nem kifejezetten az a kölcsönösség, mint amit a dédnagyapámmal szeretnék kialakítani, ezt meg kell mondanom. Én mindent elmondok, és maga nem mond el nekem semmit. - Talán nem ezt szeretnéd, de ezt nyújthatom mondta Niall némileg mereven. - Tényleg szeretlek, és reméltem, hogy ez számít. - Örömmel hallom, hogy szeret - mondtam nagyon lassan, mert nem akartam megkockáztatni, hogy faképnél hagyja Sookie-t, a követelődző dédunokát. - De ha kimutatná, az sokkal jobb lenne. - Nem mutatom ki, hogy szeretlek? - Akkor tűnik el vagy jelenik meg, amikor kedve tartja. Egyik felajánlott segítség sem gyakorlati dolog, olyasmi, mint amit a legtöbb nagyapa vagy dédnagyapa tenni szokott. Ők saját kezükkel javítják meg az unokájuk kocsiját, vagy felajánlják, hogy segítenek a főiskolai tandíj kifizetésében, vagy lenyírják helyette a füvet. Vagy elviszik vadászni. De maga semmi ilyesmit nem tesz. - Nem - ismerte el. - Nem teszek ilyesmit. Halvány mosoly suhant át az arcán. - Nem akarnál vadászni jönni velem. Rendben, annyira nem gondoltam bele.
375
- Szóval fogalmam sincs, hogyan kéne együtt töltenünk az időt. Maga nem illik a megszokott keretek közé. - Értem - mondta komolyan. - Az összes általad ismert dédnagyapa halandó, és én nem vagyok az. Te sem vagy az, akire számítottam. - Igen, sejtettem. - Vajon ismertem rajta kívül más dédnagyapát? A velem egykorú barátaim esetében már a nagyapa jelenléte sem volt biztosra vehető, főleg nem a dédnagyapáké. De azok, akikkel találkoztam, mind száz százalékig halandók voltak. - Remélem, nem okoztam csalódást. - Nem - mondta lassan. - Viszont meglepetést azt igen. De nem csalódást. Épp olyan pontatlanul jóslom meg a tetteidet és reakcióidat, mint te az enyéimet. Lassan kell dolgoznunk ezen. - Ismét azon kaptam magam, hogy eltöprengek, miért nem érdekli Jason jobban, akinek még a neve említése is olyan mély fájdalmat okozott. Hamarosan mindenképp beszélnem kellett a bátyámmal, de most képtelen voltam megbirkózni a gondolattal. Majdnem megkértem Niallt, hogy nézzen rá Jasonre, de azonnal meggondoltam magam, és csendben maradtam. Niall az arcomat fürkészte. - Valamit nem akarsz elmondani, Sookie. Aggodalommal tölt el, amikor ezt teszed. Ám a szeretetem őszinte és mély, és meg fogom neked találni Remy Savoyt. - Arcon csókolt. - Olyan illatod van, mint a családnak - mondta elismerően. Aztán pukk, el is tűnt. Szóval újabb rejtélyes beszélgetés végződött úgy a rejtélyes dédnagyapámmal, hogy ő fejezte be, 376
mégpedig a saját elképzelése szerint. Megint. Felsóhajtottam, kihalásztam a kulcsomat a zsebemből, és kinyitottam a bejárati ajtót. A ház csendes volt, és sötét. Elindultam a nappalin át a folyosóra, olyan halkan, ahogy csak tudtam. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és elkezdtem a szokásos esti kört, behúztam a függönyöket, hogy ne érjen a reggeli nap, amely majd megpróbál idő előtt felébreszteni. Vajon hálátlan voltam a dédnagyapámmal? Amikor újragondoltam, amit mondtam, eltöprengtem, vajon követelődzőnek és nyavalygónak tűntem-e. Sokkal optimistább megközelítésben, gondoltam, olyan nőnek tűnhettem, aki kiáll magáért, akivel jobb nem kikezdeni, akinek ami a szívén, az a száján. Bekapcsoltam a fűtést, mielőtt lefeküdtem. Octavia és Amelia nem panaszkodott, de az utóbbi pár reggelen már határozottan hűvös volt idebent. Az állott szag, amely mindig megjelent, amikor először bekapcsoltam a fűtést, betöltötte a szobát, és elfintorodtam, ahogy bebújtam a takaró alá. Aztán a duruzsoló hang álomba ringatott. Már egy ideje hallottam a beszédhangokat, mielőtt felfogtam volna, hogy az ajtó elől jönnek. Hunyorogtam, láttam, hogy nappal van, és visszacsuktam a szemem. Hogy folytassam az alvást. De a hangok nem szűntek meg, és hallani lehetett, hogy vitatkoznak. Egyik szememet kinyitottam, hogy az éjjeliszekrényen lévő digitális órára lessek. Fél tíz. Jaj. Mivel a hangok csak nem akartak elhallgatni, sem elmenni, vonakodva kinyitottam a bal, majd a jobb szememet, és eljutott a tudatomig a tény, hogy odakint nem süt a nap. Felültem, és letoltam magamról a takarót. Az ágy bal oldalán lévő ablakhoz mentem, és kinéztem. Szürke és esős idő volt 377
odakint. Ahogy ott álltam, az esőcseppek verni kezdték az üveget; egész nap ilyen idő volt várható. Kimentem a fürdőszobába, és hallottam, hogy a hangok elcsendesednek, mivel nyilvánvalóan felébredtem és mocorogtam. Kivágtam az ajtót. A két lakótársam állt az ajtó előtt, ami nem okozott különösebb meglepetést. - Nem tudtuk, hogy felébreszthetünk-e - mondta Octavia. Idegesnek tűnt. - De én azt mondtam, hogy szerintem fel kellene, mert egy varázslatos forrásból érkező üzenet egyértelműen fontos - mondta Amelia. Octavia arcát nézve úgy tűnt, hogy ezt már többször is elismételte az utóbbi pár percben. - Milyen üzenet? - kérdeztem úgy döntve, hogy a beszélgetésünk vitarészét figyelmen kívül hagyom. - Ez - mondta Octavia, és átnyújtott nekem egy nagy barnássárga borítékot. Vastag papírból készült, olyan volt, mint egy puccos esküvői meghívó. Rá volt írva a nevem. Semmi cím, csak a nevem. Ráadásul pecsétviasz zárta. A pecsétet egyszarvúfej díszítette. - Rendicsek - mondtam. Ez szokatlan levél lesz. Bementem a konyhába, hogy igyam egy csésze kávét és elővegyek egy kést, ebben a sorrendben, és a két boszorkány úgy lépkedett a nyomomban, mint egy görög kórus. Kitöltöttem magamnak a kávét, kihúztam egy széket, hogy leüljek az asztalhoz, majd a kés pengéjét a pecsét alá csúsztattam, és óvatosan felfeszítettem. Kinyitottam a borítékot, és kihúztam egy kártyát. Kézzel írt cím állt rajta: 1245 Bienville, Red Ditch, Louisiana. Ennyi.
378
- Ez meg mit jelent? - kérdezte Octavia. Ő és Amelia természetesen szorosan mögöttem álltak, hogy jól láthassák, mit csinálok. - Ez olyasvalakinek a címe, akit már régóta keresek - válaszoltam, ami nem fedte tökéletesen az igazságot, de azért válasznak megtette. - Hol van Red Ditch? - kérdezte Octavia. - Sosem hallottam róla. - Amelia már hozta is Louisiana térképét a telefon alatti fiókból. Kikereste a várost, ujját végighúzva a névoszlopokon. - Nincs túl messze - mondta. - Látod? - Ujját egy kis pontra tette. Talán másfél óra lehetett kocsival Bon Temps-től délkeletre. Olyan gyorsan ittam meg a kávémat, ahogy csak tudtam, majd magamra rángattam egy farmert. Feldobtam egy kis sminket, megfésülködtem, majd kirohantam a bejárati ajtón a kocsihoz, térképpel a kezemben. Octavia és Amelia kikísért, és közben majdnem meghaltak a kíváncsiságtól, hogy mire készülök és milyen jelentősége volt az üzenetnek. De kénytelenek voltak találgatni, legalábbis egyelőre. Eltöprengtem, hogy miért sietek ennyire ezzel. Nem valószínű, hogy Remy Savoy elillan, hacsak nem ő is tündér. Ezt nagyon valószínűtlennek tartottam. Az esti műszakra vissza kellett érnem, de rengeteg volt az időm. Bekapcsoltam a rádiót útközben, ezen a reggelen olyan countrys hangulatban voltam. Travis Tritt és Carrie Underwood kísért az utamon, és mire beértem Red Ditchbe, már vissza is tértem a gyökereimhez. Red Ditch
379
még Bon Temps-nál is jelentéktelenebb volt, és ez nem kis szó. Úgy gondoltam, könnyű lesz megtalálni a Bienville Streetet, és igazam volt. Olyan utca volt, amilyet bárhol találhatunk szerte Amerikában. A házak kicsik voltak, csinosak, szögletesek, egy autónak való garázzsal és kis udvarral. Az 1245-ös számú ház esetében a hátsó udvart kerítés övezte, és egy helyes fekete kutyust láttam bent szaladgálni. Kutyaházat nem láttam, ezek szerint a kutyus kinti-benti kedvenc volt. Minden takaros volt, de nem kényszeresen. A ház körüli bokrok gondosan nyírva, az udvar felgereblyézve. Párszor elhajtottam a ház előtt, azon töprengve, hogy most mihez kezdjek. Hogyan derítsem ki, amit tudni akarok? Egy pick-up parkolt a garázsban, ezek szerint Savoy otthon volt. Mély levegőt vettem, leparkoltam a házzal szemben a túloldalon, és megpróbáltam beküldeni a gondolatszondámat. De nehéznek bizonyult, annyira tele volt minden a környéken lakók gondolataival. Két agyhullámot tudtam kivenni az általam megfigyelt házban, de nem lehettem teljesen biztos benne. - Basszus! - morogtam, és kiszálltam a kocsiból. A kulcsomat a kabátzsebembe tettem, és végigmentem a járdán a házhoz. Bekopogtam. - Várj csak, fiam! - hallatszott bentről egy férfihang, majd egy kisgyerek kérlelése. - Apu, én! Majd én kinyitom! - Nem, Hunter - mondta a férfi, és kinyílt az ajtó. A szúnyoghálón át nézett rám. Kinyitotta a reteszt, és kitárta az ajtót, amikor látta, hogy egy nő áll odakint. - Jó napot! - mondta. - Miben segíthetek?
380
Lenéztem a gyerekre, aki közben odatolakodott az apja elé, és csak bámult fel rám. Talán négyéves lehetett. A szeme és a haja fekete. Hadley kiköpött mása. Aztán megint a férfit néztem. Valami megváltozott az arcán a hosszú hallgatásom alatt. - Ki maga? - kérdezte egészen más hangon. - Sookie Stackhouse - mondtam. Semmi okos nem jutott eszembe, amivel bevezethetném a mondókámat. - Hadley unokatestvére vagyok. Csak most tudtam meg, hol laknak. - Nem követelheti a gyereket! - mondta a férfi. Keményen uralkodott a hangján. - Természetesen nem! - mondtam meglepetten. Csak meg szeretném ismerni. Elég kevés rokonom van. Újabb jelentőségteljes szünet következett. Felmérte a szavaim súlyát és a viselkedésemet, és azt fontolgatta, hogy becsapja-e az orrom előtt az ajtót, vagy engedjen be. - Apu, a néni csinos - mondta a fiú, és ez mintha az én oldalamra billentette volna a mérleg nyelvét. - Jöjjön be! - mondta Hadley volt férje. Körbenéztem a parányi nappaliban, ahol egy kanapé, egy hátradönthető szék, egy televízió és egy DVD-vel és gyerekkönyvekkel teli polc állt, a földön pedig gyerekjátékok hevertek. - Szombaton dolgoztam, ezért ma szabadnapos vagyok - mondta, ha esetleg azt hittem volna, hogy munkanélküli. - Ó, Remy Savoy vagyok. De gondolom, ezt már úgyis tudta. Bólintottam.
381
- Ő pedig Hunter - mondta, és a kisfiú hirtelen szégyenlős lett. Az apja lába mögé bújt, és onnan kukucskált elő. - Üljön le, kérem! - tette hozzá Remy. Az újságot a kanapé egyik végébe tettem, és leültem. Próbáltam nem bámulni sem az apát, sem a gyereket. Az unokatestvérem, Hadley, gyönyörű volt, és egy jóképű férfihoz ment feleségül. Nehéz lenne megmondanom, pontosan mi keltette bennem ezt a benyomást. Az orra nagy volt, az álla kissé előreugrott, és a két szeme távol ült egymástól. Ám összességében olyan férfi benyomását keltette, akit a legtöbb nő kétszer is megnézett volna magának. A hajszíne a szőke és a barna között volt, sűrű és vastag szálú, hátul a gallérjáig ért. Kigombolt flanelinget viselt a fehér póló fölött. Cipő nem volt a lábán. Az állán kis mélyedés. Hunter kordbársony nadrágot és pulóvert viselt, amelynek az elejét egy hatalmas futball-labda díszítette. A ruhái vadonatújak voltak, nem úgy, mint az apjáé. Előbb befejeztem a méregetésüket, mint Remy az enyémet. Szerinte az arcom egy cseppet sem hasonlított a Hadley-ére. A testem teltebb, a hajam, a bőröm és a szemem világosabb és a vonásaim lágyabbak voltak. Azt gondolta, olyasvalakinek látszom, akinek nincs túl sok pénze. Csinosnak tartott, ahogy a fia is. De nem bízott bennem. - Mikor hallott Hadley-ről utoljára? - kérdeztem. - Pár hónappal azután, hogy Hunter megszületett mondta Remy. Már megszokta, de a gondolataiban szomorúság bujkált. Hunter a földön ült, és a teherautókkal játszott. Duplót pakolt az egyik dömperbe, amely lassan odatolatott egy tűzoltóautóhoz, persze Hunter kis 382
kezének vezetésével. A tűzoltóautó fülkéjében ülő duploemberke nagy meglepetésére a dömper ráborította a rakományát az autóra. Hunter nagyon megörült ennek, és felkiáltott. - Apu, nézd! - Látom, fiam - Remy áthatón nézett rám. - Miért jött ide? - kérdezte, mert úgy döntött, egyenesen a tárgyra tér. - Csak pár hete tudtam meg, hogy Hadley-nek gyereke született - mondtam. - Egészen addig, míg ezt nem tudtam, semmi értelmét nem láttam annak, hogy megkeressem. - Sosem találkoztam a családjával - mondta. Honnan tudta, hogy férjnél volt? Ő mondta? - majd tétován hozzátette. - Hadley jól van? - Nincs - mondtam nagyon csendesen. Nem akartam, hogy Huntert érdekelni kezdje a beszélgetés. A fiúcska épp a duplókat pakolta vissza a dömperre. - Még a Katrina előtt meghalt. Hallottam, amint a férfi fejében kisebb bombaként robban a sokk. - Már vámpír volt, úgy hallottam - mondta bizonytalanul, remegő hangon. - Olyan halálra gondol? - Nem. Úgy értem, tényleg, véglegesen. - Mi történt? - Megtámadta egy másik vámpír - válaszoltam. - A férfi féltékeny volt Hadley kapcsolatára a... a... - A barátnőjével? - Nem lehetett nem észrevenni a hangjában és a gondolataiban a keserűséget. - Igen.
383
- Nagy sokkhatás volt - ismerte el, de a fejében addigra már elhalványult minden döbbenet. Csak komor lemondás maradt, a lerombolt büszkeség. - Egészen addig semmit sem tudtam az egészről, míg hírt nem kaptam a haláláról. - Az unokatestvére? Emlékszem, említette, hogy két unokatestvére van... Egy fiú is, a maga bátyja, ugye? - Igen - mondtam. - Tudta, hogy Hadley a feleségem volt? - Ezt csak akkor tudtam meg, amikor néhány hete kiürítettem a széfjét. Nem tudtam, hogy volt egy fia. Elnézést kérek ezért. - Nem voltam benne biztos, miért kérek elnézést, vagy honnan tudhattam volna, de sajnáltam, hogy eszembe sem jutott, hogy Hadley-nek és a férjének esetleg gyereke is lehetett. Hadley egy kicsit idősebb volt nálam, és Remyt harminc körülinek tippeltem. - Maga egészségesnek tűnik - szólalt meg hirtelen, mire elvörösödtem, mert azonnal megértettem. - Hadley említette magának, hogy fogyatékos vagyok. - Nem néztem rá, hanem a fiára, aki felugrott, és bejelentette, hogy ki kell mennie a fürdőszobába, majd kirohant a szobából. Önkéntelenül is elmosolyodtam. - Igen, említett valamit... Azt mondta, hogy nehéz dolga volt az iskolában - mondta diplomatikusan. Hadley azt mondta neki, hogy bolond vagyok. Remy azonban semmi jelét nem látta ennek, és elgondolkodott, Hadley miért tartott bolondnak. De arra nézett, amerre a fia eltűnt, és tudtam, hogy arra gondol, hogy óvatosnak kell lennie, mert Hunter itt van a házban, és biztosan érzékeli ennek az instabilitásnak a jeleit - noha Hadley sosem pontosította, miféle elmebajban szenvedek. 384
- Ez igaz - mondtam. - Nehéz volt. Hadley nem sokat segített. De az anyukája, a nagynéném, Linda, fantasztikus asszony volt, mielőtt a rák elvitte. Nagyon kedves volt hozzám, mindig. És voltak szép pillanataink is. - Én is ugyanezt mondhatom. Nekünk is voltak szép pillanataink - mondta Remy. Alkarjával átfogta a térdét, és nagy keze, amely heges volt, és fáradt, lefelé lógott. Ez a férfi tudta, mi a kemény munka. Hang szűrődött be a bejárati ajtó felől, és egy nő lépett be anélkül, hogy kopogott volna. - Szia, szívem - mondta, és Remyre mosolygott. Amikor észrevett, a mosolya bizonytalan lett, majd elillant. - Kristen, bemutatom a volt feleségem rokonát mondta Remy, és a hangjában semmi sietség vagy szabadkozás nem hallatszott. Kristennek hosszú, barna haja volt, és nagy, barna szeme. Talán huszonöt lehetett. Szövetnadrágot viselt, és pólóinget, amelynek a mellkasán logó volt, egy nevető kacsa. A kacsa felett a következő feliratot olvastam: Jerry Autómosója. - Örülök, hogy megismerhetem - mondta Kristen minden őszinteség nélkül. - Kristen Duchesne vagyok, Remy barátnője. - Én is nagyon örülök - mondtam sokkal őszintébben. - Sookie Stackhouse. - Remy, nem kínáltad meg a vendéget itallal! Sookie, hozhatok egy kólát vagy Sprite-ot? Tudta, mi van a hűtőben. Elgondolkodtam, vajon itt lakik-e. Nos, nem tartozott rám, ha jól bánt Hadley fiával. 385
- Köszönöm, nem kérek semmit - mondtam. - Egy perc, és mennem kell. - Jelzésszerűen az órámra pillantottam. - Ma este dolgoznom kell. - Ó, és hol dolgozik? - kérdezte Kristen. Egy kicsit nyugodtabb volt már. - A Merlotte's-ban. Ez egy kocsma Bon Tempsban - válaszoltam. - Olyan százharminc kilométerre innen. - Persze, odavalósi volt a feleséged - mondta Kristen Remyre pillantva. - Attól tartok, Sookie rossz hírrel érkezett - vette át a szót Remy. A kezét összefonta, habár a hangja egyenletes maradt. - Hadley meghalt. Kristen felszisszent, de megtartotta magának a megjegyzést, mert Hunter szaladt be a szobába. - Apu, megmostam a kezem! - kiáltotta, és az apja mosolyogva nézett rá. - Ügyes vagy, fiam - mondta, és összeborzolta a kisfiú sötét haját. - Köszönj szépen Kristennek! - Szia, Kristen! - mondta Hunter lelkesedés nélkül. Felálltam. Bárcsak lett volna névjegykártyám, amit itt hagyhattam volna. Furcsának és illetlennek tűnt volna csak úgy kisétálni. De Kristen jelenléte meglepő módon bénítóan hatott rám. Felkapta Huntert, és a csípőjére ültette. A fiú elég nehéz lehetett neki, de Kristen mindent elkövetett, hogy úgy tegyen, mintha ez teljesen megszokott dolog lenne, és meg se kottyan neki, de nem így volt. Viszont tényleg szerette a kisfiút, láttam a fejében. - Kristen szeret engem - mondta Hunter, mire fürkészőn ránéztem. 386
- Bizony! - mondta Kristen, és felnevetett. Remy zavarodottan nézett először Hunterre, majd rám, az arcára kezdett kiülni az aggodalom. Elgondolkodtam, hogyan magyarázhatnám meg a kapcsolatunkat Hunternek. Mindent egybevéve szinte a nagynénje voltam. A gyerekek nem foglalkoznak másod unokatestvérekkel. - Sookie nagynéni - mondta Hunter a kifejezést ízlelgetve. - Van egy nagynénim? Mély levegőt vettem. Igen, van, Hunter, gondoltam. - Eddig nem volt. - Most már van - mondtam, és Remy szemébe néztem. Riadalom tükröződött benne. Még magának sem vallotta be, de tudta. Volt valami, amit el kellett mondanom neki, Kristen jelenléte ellenére is. Éreztem a nő zavarodottságát, és azt is, hogy érzékelte, valami folyik köztünk a tudtán kívül. De a napirendembe már nem fért bele az is, hogy Kristen miatt aggódjam. Hunter volt a fontos. - Szükségük lesz rám - mondtam Remynek. Amikor kicsit nagyobb lesz, beszélnünk kell. A számom benne van a telefonkönyvben, és nem költözöm sehova. Érti? - Mi folyik itt? - kérdezte Kristen. - Miért ez a komoly hang? - Ne aggódj, Kris! - kérte Remy gyengéden. Családi ügyek. Kristen letette a mocorgó Huntert a földre. - Aha - mondta olyan hangon, mint aki tökéletesen tudja, hogy félrevezetik. 387
- Stackhouse - emlékeztettem Remyt. - Ne halogassa túl sokáig, ne várja meg, míg már szerencsétlennek érzi magát. - Értem - mondta. Ő maga már most elég szerencsétlennek látszott, és nem is csodáltam. - Mennem kell - mondtam megint, hogy megnyugtassam Kristent. - Sookie nagynéni, már mész? - kérdezte Hunter. Nem igazán állt készen arra, hogy megöleljen, de már gondolt rá. Kedvelt. - Visszajössz még? - Majd egyszer, Hunter - mondtam. - De lehet, hogy az apukád valamikor elhoz látogatóba. Megráztam Kristen kezét, majd Remyét is, amit mindketten furcsának tartottak, és kinyitottam az ajtót. Amikor egyik lábamat a lépcsőre tettem, Hunter némán azt mondta: Szia, Sookie nagynéni. Szia, Hunter - köszöntem el én is.
388