Erdei sárga karszalagosok Másadik kötet

Erdei sárga karszalagosok – Másadik kötet

A SZOVJET HADIFOGOLY LÁGEREKBEN

Felszabadulni… embernek lenni… Mire magunk mögött hagytuk a falut, a kemény fagy megenyhült, valamivel később a köd is felszállt. A szokottnál gyorsabban haladtunk, mert egy lelket sem láttunk magunk mögött. A dombról jobban körül nézhettünk. Nem jött, hogy

© Kamil Emanuel

higgyünk a szemünknek. Tőlünk alig két kilométer távolságra a tolnai utászok meg a faluban elszállásolt másik honvéd alakulat tucatnyi szekér mellett felzárkózva vonultak vissza. - Siessünk utánuk, a tábori csendőrök utolérhetnek, javasolta Izsó bácsi. - Nekem is van előérzetem. Inkább tartsuk be a jelenlegi távolságot. Adott esetben azt a magyarázatot adhatjuk, hogy a visszavonuló oszlop nyomában

1

hátráltunk mi is, nehogy az oroszok kezébe kerüljünk. Ha váratlanul felbukkannánk a közelükben, legfeljebb annyit érhetnénk el, hogy a kíméletlen utászok figyelmét magunkra terelnénk, tehetetlenségükben bosszúból valamennyiünket agyonlőhetnek. Ráérünk belerohanni a vesztünkbe. Végül megegyeztünk. A két honvéd osztaggal egy irányban haladtunk, persze külön-külön, mi közben egy percig sem


feledkeztünk meg az eredeti távolság betartásáról, nehogy a kezükbe kerüljünk. Kétórai gyaloglás után a fáradtságtól és az éhségtől még jobban legyengültünk. Amint leértünk a dombról, eljutottunk a következő faluba. Körülöttünk csend honolt, mintha ezt a hóval befújt országút menti néptelen falút már elvágták volna a külvilágtól. -Az a fő, hogy van egy tűm, valamennyien jól lakunk érte, szólalt meg Izsó bácsi.

© Kamil Emanuel

Ahogy kijutottunk a főutcába, kis töprengés után kiszemeltünk egy magasra épült mutatós portájú házat. Fölmentünk a tornác lépcsőjén, majd illedelmesen kopogtunk. Izsó bácsi villámgyorsan kigombolta köpenyének gallérját, és ahogy felmutatta a tűt, cserébe ennivalót kért. Mennyit adjak? Kérdezte az asszony. Három tál ételt. Ma csak krumpli levest főztem.

2

Éhesek vagyunk és messziről jöttünk. Bármit adnak, elfogadjuk. Ha nem időznek sokáig, akkor jöjjenek be, egyezett bele az asszony. Miután bevezetett a szobába, leültetett a meleg kemencefal melletti lócára. Az átadott tű fejében élvezettel vágtuk be a korpával savanyított nagyszerű levest.


Nem félnek? Azt beszélik erre sok a partizán, mondta az asszony. Hová akarnak menni? Belgorodba – feleltem gondterhelten. A partizánoktól mi nem félünk. Ha rá akadnánk közéjük állnánk, hogy megbosszuljuk a fasiszták szörnyűségeit. Hogy-hogy? Zsidó munkaszolgálatosok vagyunk. Kényszermunkára hurcoltak. Javarészben elpusztították a bajtársainkat.

© Kamil Emanuel

Hirtelen félelmetes dörrenések és lövöldözések zaja hasított a szobába. Ettől minden megrezzent. Az volt az érzésem, hogy kint a ház közelében valami rendkívüli történt. Pár percig géppuskák kattogása is hallatszott. Egyre az járt az eszemben miként lehetne a házban való tartózkodásunkat meghosszabbítani. Legalábbis addig, míg bonyolult helyzetünk tisztázódik. Sorsdöntő

3

elhatározásról volt szó. Hármunk pótolhatatlan életéről. Kik lövöldöznek? Kérdezte az asszonytól Izsó bácsi. Honnan tudjam? Ha kíváncsiak tudakolják meg maguk. Itt nem maradhatnak. Nekünk sincs nyugtunk időzni. Várakozunk egy kicsit, nehogy rosszkor hagyjuk el a házat, bár jó meleg van maguknál. És ami a legfontosabb, nehogy a fasiszták kezére kerüljünk.


A háziasszony állítása szerint kilenc kilométere lehettünk Belgorodtól. 1943. február hetedike volt. Még egy félóra telhetett el azóta, hogy beállt a csend. A háziasszonyhoz fordulva még egyszer megköszöntük, amiért kisegített bennünket, aztán bizonytalan érzéssel kiléptünk a házból. A házbeliek szerint kevésbé voltunk sajnálatra méltóak, mégis lefele jövet a

© Kamil Emanuel

falépcsőkön úgy éreztük magunkat, mint a kivert kutyák. A következő percben jól öltözött lányokból álló kisebb csoporttal találkoztunk. Jó kedvűen és boldogságtól sugárzó arccal beszédbe elegyedtek velünk. Nagyon örülhettek valaminek, mi pedig pillanatnyilag nem értettük meg, hogy miért. Nevettek és csodálkoztak rajtunk. Magukkal mi van? Kérdezte tőlünk az egyik lány, akiről

4

feltételeztem, hogy a falu intelligenciájához tartozott. Visszamegyünk Belgorod irányába, mondta Izsó bácsi. Gondolja, hogy sikerülni fog? Valamerre mennünk kell. Itt nem maradhatunk. Milyen célból? Hogy a fasiszták el ne kapjanak. Az este nem sok hiányzott, hogy agyon lőjenek. Zsidó munkaszolgálatosok vagyunk, munkára kényszeríttettek és ellenségként bánnak velünk.


A szovjet lány csóválta a fejét. Amikor végignézett rajtam az volt az érzésem mintha engedett volna a gyanakvása. Ha igaz amit mondott, elárulok valamit. Ezt majd feltétlen örömmel veszik. Innen ötven méterre vannak a mieink. Innen ötven méterre? Biztos benne? Elképzelhetetlen. Csak sikerülne oda érnünk… felszabadulni… embernek lenni… küzdeni az életért…

© Kamil Emanuel

Szükségtelen az aggodalmaskodás. Ez a község már a mieink hatalmában van. A háborút megúszták… Szaladva tettük meg az utat a sarokig. Izgatottan és mosollyal az arcunkon. Szinte repültünk. Amikor megláttam az oroszokat, leírhatatlan lelkesedés és végtelen boldog érzés hatott át, mintha akinek egyszerre minden vágya teljesült. 1 9

5


Nyomorultak Miután nekirontottam, reményteljesen tekintettem fel az orosz partizánra, akit még néhány másodperccel ez előtt szorosan magamhoz öleltem és össze-vissza csókoltam. Ilyen örömujjongás, boldog érzés egy ember egész életén át, álmában

© Kamil Emanuel

is ritkán fordul elő. 7 A szabadságért, igazságért és. az emberi méltóságért küzdő egyik partizán alakulat közé kerültem. - Hadd a nyakam! Rázott le magáról a partizán, miközben két lépéssel hátrább húzódott és gyorsan rám fogta a golyószóróját. E közben Izsó bácsi és a munkácsi fiú egymásba kapaszkodva kétségbe esett arckifejezéssel megálltak mellettem.

6

Fel a kezekkel! – parancsolt ránk a partizán, aztán a másik, hozzánk lépve még egyszer ránk kiáltott: Hol a kézigránát? Nincs nekünk gránátunk. Mi nem vagyunk katonák. Mi zsidó munkaszolgálatosok vagyunk. Sárga színű karszalag és a nyomorúságos életünk az igazolványunk, ismételte egyre Izsó bácsi. - Mi után megmotozott és a kanalakon kívül semmit sem


talált a zsebünkben, a munkácsi fiú, aki jól beszélt ruszinul, aggodalmasan megkérdezte: Nincs itt valaki maguk között, aki ismeri, vagy akinek megmagyarázhatnánk a helyzetünket? Váratlanul több partizán vett körül bennünket, köztük egy középtermetű zsidó géppisztolyos. Gondterhelt napbarnított arcáról lerítt a szigorúság. Jidis nyelven szólalt meg:

© Kamil Emanuel

Honnan kerültetek ki a frontra? Kárpátaljáról és Észak rdélyből hurcoltak ki a fasiszták. Ekkor Izsó bácsi, aki ebben a „fenséges” helyzetben is azonnal feltalálta magát, röviden elmondta, hogy a zsidó munkaszolgálatosok fegyveres keret kíséretében, utak karbantartására, drótsövények készítésére, futó árkok ásására, bunkerek építésére, vagonok kiés berakására, aknamezők megtisztítására voltak

7

felhasználva, olyan bánásmód és munkafeltételek mellett, hogy senki közülünk ne érje túl a háború végét. És most mi a szándékotok? – kérdezte tőlünk a partizán. Mi lehet más, mint pusztítani a fasisztákat, csak adjanak fegyvert a kezünkbe. Erre az alkalomra vártunk, ezért szöktünk meg az alakulatunktól. Kérem, járjon közbe, feleltem jidisül. Hogyan?


Magyarázza meg feletteseinek a helyzetünket és azt, hogy nem akarunk valamilyen isten háta mögötti hadifogoly lágerben a háború végéig félre húzódva ülni. Kommunista múltam van. Börtönbe is zártak e miatt. Nekem könnyebb a helyzeteteket megérteni, mint másokkal elhitetni, miközben figyelmesebben nézet ránk, mint az előbb. Tehát reménytelen a helyzetünk?

© Kamil Emanuel

Inkább bonyolult. Fel kell készülnötök a hadifogságra. Még mindig jobb távol hazulról kivárni a háború végét, mint a fasiszták hatalma alatt a biztos halált. Ön szerint, a rettentő szenvedésünkhöz méltó lesz ez az élet? Bennünket nem ejtettek foglyul. Mi jöttünk magukhoz. Méltó vagy sem, a háborúban nem olyan egyszerű dolog együtt harcolni idegenekkel, a nélkül,

8

hogy biztosan tudjuk mennyit ér a megbízhatóságuk. Tapasztalata alapján kémeknek néz? Nem. De a háborúnak törvényei vannak. Álljatok ki ti is az útra, én semmit sem tehetek értetek. Semmim sincs, panaszkodtam bánatosan. Mire van szükség? Pokrócra és ennivalóra. Gyertek velem! Ahol az utak bal felől kereszteződtek, iszonyatos


látványnak voltunk szemtanúi. A partizánok itt vágták el rövid egy órával ez előtt annak az egyik honvéd alakulatnak az útját, amely előttünk halad. Nagyobb részük elesett. Vöröslött a hó az út szélére húrcolt holtestek mellet. Azokkal a honvédekkel vonszoltatták oda, akik csodálatos módon életben maradtak. A falusiak pedig az elárvut szánkók döglött lovaival bajlódtak.

© Kamil Emanuel

A partizán az egyik szánhoz ment, kincstári pokrócra mutatott. Miután Izsó bácsinak és nekem megadta az engedélyt, egy pokrócot, hálás köszönettel a nyakunkba akasztottunk. Ez után oda intette magához az egyik partizánt Hozz valami ennivalót ezeknek az embereknek. Honnan? Akkor adj nekik cigarettát. Ezúttal tíz zsákmányolt lapos doboz hosszú szárú német

9

cigarettával tért vissza, amit egymás közt megosztottunk. Akármilyen feladatra vállalkozunk, kérleltük a partizánt. Velünk nem jöhettek. Berlin messze van. Többet itt senki sem tehet értetek. Időt sem vesztegethetek veletek. A sorsunkról ki gondoskodik majd, kérdeztem tőle. Amíg fogolytáborba érkeztek saját magatok, vígasztalt a jótevőnk.


Ezután közölte a konvojparancsnokkal, hogy a két pokróc megtartására ő adta meg az engedélyt mi pedig félszegen távoztunk az egyik géppisztolyos partizán kíséretében. Valamivel lejjebb, keleti irányba kiértünk egy keskeny dűlőútra. Itt legalább ötven honvéd és néhány tiszt volt felsorakotatva. Minket is közéjük állítottak. Többen már csak emberfeletti erővel álltak a lábukon, átlőtt felkötött karral, vagy gránát

© Kamil Emanuel

repeszdaraboktól eltalálva. Másoknak megnyúlt, szinte megmerevedett sápadt arcuk és vércseppes köpenyük árulták el, hogy ők is sebesültek. Többen jajveszékeltek: „Drága anyám, mi lett belőlem… drága anyám, mi lett belőlem ” – ismételgette az egyik. Mi előtt a konvoj elindult volna, négyen leestek a lábukról. Ezeket a sebesülteket nagy erőfeszítéssel egy közeli házba

10

vitték. A négy kísérő partizán közül hárman túl voltak az ötvenen. Kényelmesen megindultak egy házikó felé, valószínűleg azért, hogy megvendégeltessék magukat. Ez alatt az alig tizenhét éves partizán maradt a posztján. Arra ügyelt, hogy a fagyban, egy helyben végigálljuk három társának ebédidejét. Az egyik rogyadozó sebesültet Izsó bácsi hirtelen meg kellett fogja, nehogy a hóba zuhanjon.


Mi történt itt? Röviddel ez előtt, amikor távolból láttuk magukat, olyan magabiztosan igyekeztek Belgorod irányába, mintha előzőleg minden veszélyt elhárítottak volna az útból. – Fordultam a mellettem álló honvédhoz. Feljebb, ahol az utak összefutnak, a dombok felől váratlanul fegyvertelen lovas jött elibünk. Miután a századparancsnok elé vezették tudtára adta, hogy be vagyunk

© Kamil Emanuel

kerítve. A fölösleges vérontás csak úgy kerülhető el ha megadjuk magunkat. E helyet a főhadnagy hirtelen revolvert rántott és könyörtelenül lelőtte a partizánok küldöttjét, majd elkiáltotta magát; a szekerekhez és a fák mögé! Bizonyára nem hitte el, hogy a partizánok csapdájába kerültünk. Egy szemvillantás kellett, a partizánok aknalövedékeket zúdítottak ránk és olyan gépfegyver tüzet, hogy az egész

11

alakulatunkból alig egy szakasznyi ember maradt életben. A főhadnagyunkra valamelyik partizán akkor lőtt rá, amikor az egyik szekér mellől futásnak eredt. Főleg azok maradtak közülünk életben, akik a közeli házakba menekültek és ott bújtak meg, míg kint az úton minden elcsendesedett. Ekkor patrulák jelentek meg az utcán. Föltétel nélküli megadásra szólítottak, hogy fölemelt kézzel hagyjuk el rejtekhelyeinket és


álljunk ki az út szélére. Akik nem engedelmeskednek a parancsnak, agyonlövik. Rövid idő múlva a partizánok végigjárták a falut, így hát mindenki megtudta a kihirdetett parancsot. Csak azok nem jöttek ki az útra fölemelt kézzel, akik már saját lábukon nem bírtak menni. Szeretnék most a maguk bőrébe lenni, mondta a honvéd szomorúan.

© Kamil Emanuel

Egy jó órával ez előtt is, mielőtt fogságba esett? – kérdeztem tőle. Nem. Miből jött rá, hogy mi zsidó munkaszolgálatosok inkább jutottunk révbe, mint maguk? kérdeztem csodálkozva. Miközben a honvéd tekintete megpihent a partizánoktól kapott összegöngyölt kincstári pokrócon, meggyőződéssel felelt: az anyám is ilyen volt.

12

Bármire gondol, véletlenül került a birtokunkba, egy jó akaratú partizán jóvoltából. Mi lesz velünk? Maga hogyan képzeli? Egyenlőre mindenkinek a sorsa a saját természetétől függ és nem utolsó sorban a szerencséjétől. Mit akar ezzel mondani? Természeténél fogva, az ember ragaszkodik az élethez. Vannak azonban kivételek is. Bírni kell a nélkülözést és erővel a gyaloglást. Különösképpen,


amikor a donni front mozgásban van, könnyen két tűz közé kerülhetünk. Amint a közelben harcra kerülne a sor, veszélybe kerül az életünk, a miénk és a maguké is. Az őrök nem rejtenének el bennünket. Nem marad más hátra, mint reménykedni. Ha ki kerülnek a front közeléből? Bizonyára lesz mit csinálni. A partizánok nem azért sorakoztattak fel bennünket kelet

© Kamil Emanuel

felé, hogy a hátországban tétlen foglyokat őrizzenek. Félek… nagyon félek… Alig egy óra alatt, milyen végzetes gyorsasággal változott meg az ember helyzete. Nekünk pedig sokáig tartott. Egészen más embernek tartom magam. Különben nincs mitől félnie, hacsak nem vette ki részét védtelen emberek lemészárlásában, vagy falvak felgyújtásában. Bizonyára felettesei sok szörnyűséggel

13

töltötték tele a fejüket. Maguk pedig bevették azokat a zavaros és riasztó dajkameséket az oroszokkal kapcsolatban, hogy amíg egy van belőlük, pusztítani kell a zsidó fajzattal együtt. Mindenütt, még a legeldugottabb faluban is, ilyen szerű plakátok gondoskodtak, a magyar és más népek „éberségéről”. Hát... ez így is van, jegyezte meg a honvéd, majd kisvártatva hozzátette: maguknak mégis


könnyebb lesz kitartani, mint nekünk. Magától értetődő. Ha sikerült volna a visszavonulásunk, valamennyien épp úgy nem kerülhettük volna el a halált, mint azok a zsidó munkaszolgálatosok, akiket a föld színe alá parancsoltak. Ettől eltekintve azért is, mert mi egy percig sem hittünk, hogy ez a háború a hitleristák és a horthysták győzelmével fog végződni.

© Kamil Emanuel

Legutóbb már én sem hittem a győzelemben, pedig minden alkalmat, még a tábori levelezőlapokat is arra használták fel, hogy maszlagoljanak. – vélekedett a honvéd Most már beláthatja, ahhoz, hogy egyforma lett a sorsom a magáéval, annak kellett bekövetkeznie, hogy nekem sikerült a fogságba esés, magának pedig sikerült a visszavonulás. Ezek csupán

14

szavak, de a valóságon alapszanak. Szüntelenül száműzötteknek éreztük magunkat, abban az irgalmat nem ismerő rendszerben, amely bennünket halálra ítélt és amelyért magukat szintén a halálba küldték, mellesleg azzal a joggal felruházva, hogy azt tehetnek velünk amit akarnak egyetlen vétkünk miatt, hogy zsidónak születtünk. Itt állunk a hóban egymás mellett. Elegendő egyetlen golyószóró, hogy egy


rövid óra leforgása alatt felismerje mennyire egyformává vált az életünk és helyzetünk. Az is bizonyos, hogy ezt a körülményt semmi egyéb, mint az erőviszonyok változásai határozták meg anélkül, hogy kiszolgáltatottságuknak valami szerepe lett volna ebben. Amit most állítottam, azzal tudnám bizonyítani, ha történetesen csak kétlépésnyire távolodnánk el a foglyoknak engedélyező korlátolt határtól,

© Kamil Emanuel

mindkettőnknek az életébe kerülne. Mire a három idősebb partizán előkerült, a fagytól és az egyhelyben állástól szinte elgémberedtek. Anélkül, hogy számba vették volna, hadifogoly tempóban, hangtalanul megindultunk kelet felé. Dél óta keskeny hepe-hupás ösvényeken, három órán át, pihenés nélkül, egyre meneteltünk. Izsó bácsi és a

15

munkácsi társam két sorral mögöttem lépdeltek. Szétdúlt lakóházakig jutottunk el, amikor a hadifogoly csoportnak megállást engedélyeztek. Kimerülten roskadtunk le a letaposott havas út szegélyére, amellyel szemben alkalmi temető szomorúan várta a véres háború áldozatait. Az idő elfutott, felszedelőzködtünk és elindultunk a következő faluig. A falu széles utcáján és amerre


mentünk üszkös romhalmazok, kesernyés füstszag és friss pernye mindenfele. Ebből azt következtettük, hogy valamennyi ház alig néhány nappal ezelőtt lángokban állt. Mennyi vér folyhatott, mennyi gyerek, asszony és öreg pusztulhatott itt el, a hitlerista téboly a „szent” háború nevében? Tervszerű, kíméletlen öldöklés –gondoltam magamban. Menni és menni, bisztro… bisztro… végső megfeszítéssel.

© Kamil Emanuel

Kísérőink megállást nem engedélyeztek, mert tizenöt kilométeres utat kellett még megtenni. A munkácsi fiút Izsó bácsi elég nagy erőfeszítéssel támogatta, később pedig bizonytalan léptekkel szinte magával vonszolta. A lemaradás a biztos halállal volt egyenlő. Mire egy előre nem jelzett célhoz megérkeztünk, a hó ismét keményre fagyott. A fagy megdermesztett bennünket.

16

Kísérőnket várta a váltás. Egészen fiatal partizánok vettek át. Számszerint hatan voltak. Itt alig tízperces pihenőt tartottunk, üszkös romhalmazok és szétlőtt házfalak tövében, fáradtan és összetörten. Az újabb parancs értelmében a konvoj (őrkíséret) két órán belül el kell érje azt a községet, ahol mindegyikünk számára az alvás biztosítható lesz. Fiatat kísérőink időnként ijesztésül lövöldöztek.


Gyorstüzelő fegyverükből rövid sorozatokat adtak le, bizonyára figyelmeztetésül, hogy senki se merjen szökést megkísérelni. Alig fél óra múlva felbukkant egy másik pufajkás partizán alakulat. Gépfegyvereiket kis kézi szánkón spárgával húzták maguk után. Amint az egyik partizán észre vette rajtam a kincstári pokrócot, amit fogságba esésemkor ugyancsak a

© Kamil Emanuel

partizánok jóvoltából akaszthattam a nyakamba, hirtelen mozdulattal lerántotta rólam, amit a következő pillanatban egy hatalmas pofonnal nyugtázott, valamint „Fritz” szidalmakkal. Izsó bácsitól is elvették a takarót. Ő pofon nélkül úszta meg, valószínűleg azért, mert nem volt rajta aranyozott keretű szemüveg. A mellettem menetelő honvéd bánatos

17

arckifejezéssel fordult felém. Valamit szolhatott magában, de hangosan egy szót sem. A kapott pofon miatt magára buktam, majdnem kizökkentettem az egyensúlyból. Kérdeznék magától valamit, még mindig fenntartja korábbi állítását, tényleg szeretne körünkben lenni? A honvéd legyintett. Már azt hittem, megjegyzés nélkül hagyja a


hozzá intézett kérdésemet. De nem. Némi szünet után csak annyit válaszolt: Felejtsük el az egészet. Három kilométerrel lejjebb több mint százfőnyi magyar hadifogoly várakozott. Itt leállítottak bennünket. Majdnem minden egyes romház mellett, földbe vájt kunyhókban laktak az emberek. Amikor e nyomorúságos pincelyukak előtt feltűntek a hiányosan öltözött,

© Kamil Emanuel

beteges arcú bámészkodó gyerekek, valamint a meggyötört asszonyok, az volt az érzésem, mintha szemrehányóan néznének a szemembe. A szomorú látvány miatt, nemcsak szerencsétlennek éreztem magam, de még saját nyomorúságos helyzetemet is elviselhetőbbnek véltem. Néhány hadifogoly lázas tekintettel vizet kért és engedélyt, hogy természetes szükségleteiket elvégezhessék. Mire

18

visszatértek, a sorok megváltoztak, vagyis a várakozókkal elvegyültünk. Én is több sorral kerültem hátrébb. Alighogy indulásra felsorakoztunk, híre terjedt, hogy ebben a távoli faluban felismertek egy német tisztet, akinek rendeletére az összes lakóházakat felperzselték. A helyszínen kivégezték. Ismét tiszteket, finom tenyerüket keresték. Elöl már vizsgáltak. Pillantásom a


mellettem álló magyar tisztre esett. Ő is észrevette, hogy csodálkozó tekintetem rajta pihent, amidőn utolsó csillagját fejtette le a zubbonya gallérjáról. Kiegyensúlyozott ember benyomását keltette bennem. Ne csodálkozzon azon, amit teszek. Az istenre kérem, ne áruljon el, hogy magyar tiszt vagyok. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nekem tiszta a lelkiismeretem. Nyomorult…

© Kamil Emanuel

Hisz nem is ismer, azt sem tudja, hogy hívnak. A maga számára miért vagyok nyomorult? Amiért engem még nyomorultabbnak, még hitványabbnak gondolt. Amiért átvillant az agyában, hogy ilyenkor, képes volnék rangját feladni. Kielégítő a magyarázat? Igen Ha már fogságba kerültünk és ha életben maradtunk, nem lesz bonyolult feladat megtudni, ki mennyit ért.

19


Menetelés az orosz hátország felé Már akkor, amidőn a német és a vele szövetséges magyar harci egységek

© Kamil Emanuel

visszavonulása megkezdődött tudtuk, hogy az egy általános orosz támadás következménye volt. De a német csapatokat üldöző hatalmas szovjet erőkről csak akkor lettünk tisztába alkatunk fogalmával, amikor a bennünket kísérő partizán őrség biztonságban érezte magát és elérkezettnek látta az időt, hogy a megszervezett kelet felé kísérésünket egy stratégiai főútvonalon folytassa. Mint szemtanúk, akkor először

20

értettük meg, hogy ezt a nyugat 9 felé törő erőt feltartóztatni már nem lehet. Ekkor értettük meg, miért futnak annyira a németek. Fogságba esésem előtt, egészen jól kezdtem megszokni a megváltozott helyzetet, a németek lehangolt ábrázatát. Főleg akkor örült a szívem és ujjongott az egész valóm, amikor személyesen alkalmam volt hallani, amint a németek borzadállyal újságolták egymásnak:


Der Iwan kommt! (Iván jön!) Most is jól emlékszem azokra a kritikus napokra, miután átkerültem az oroszokhoz. A dermesztő hideg és az éhség miatt, kezdetben az életemmel épp oly gyenge lábon álltam, akárcsak a horthysták által kitervezett mozgó vesztőhelyen. A különbség az volt, hogy csak akkor kaptam volna halálos golyót a hátamba, ha nem tudtam volna lépést tartani a hadifoglyokat kísérő őrséggel,

© Kamil Emanuel

meg az, hogy ok nélkül nem vertek volna agyon. Ebben a helyzetben más elgondolásunk nem lehetett, mint elszakadni a volt ellenséges honvédektől, akikkel semmi nemű sorsközösséget nem akartunk vállalni. Ugyanis akkor azt hittük, hogy ez által a szovjet illetékes tényezők figyelmét magunk felé tudnánk irányítani, valamint annak érdekében, hogy a bizalmukat el tudnánk nyerni zsidó alakulat felállítására,

21

valamint beleegyezésüket akármilyen harci egység megszervezéséhez a Vörös hadsereg keretében. Az orosz hátország felé menetelésünk egyik napján, valamelyik falu központjában, kísérőink betereltek bennünket egy félig romba dőlt templomba. Ennek padlózata helyenként felszakadozva, egyetlen épp ablaka nem volt, de egy zsámolya sem, amire valaki közülünk leülhetett volna.


Legalább huszonöt fokos hideg lehetett itt a hőmérséklet. Ösztönszerűen annyira összebújtunk, mintha valamennyiünket előre figyelmeztettek volna, csak akkor érhetjük meg a reggelt, ha egymásba olvadunk, csakis agyongyötört testünk melegével akadályozhatjuk meg a megfagyás általi biztos halált. A falu vezetősége semmi szánalmat nem érzett irányunkban. Egyik közülük arra

© Kamil Emanuel

emlékeztetett, hogy a templomot a mi kamerádjaink (bajtársaink) intézték el, most pedig megkaptuk azt, amit kerestünk magunknak. Ebben a lehetetlen helyzetben annyira összeszorultunk mire megvirradt, három hadifogoly sorstársunk örökre elaludt. Ezek után, természetesen Izsó bácsival, megint csak a saját fejünk szerint próbáltunk önállóan cselekedni. Emlékszem,

22

akkor éjjel a megszámlálhatatlan tetűk annyira csípték a testemet és szívták a véremet, hogy már élni sem volt kedvem, mi közben a drága jó megboldogult anyámat is elátkoztam, amiért megszült engem. Mielőtt a faluból elvonultunk volna, Izsó bácsinak sikerült szót váltani az egyik partizánnal, akitől megtudta, hogy még tizenegy napi menetelés áll előttünk, amíg


eljutunk egy nemrég alakult átmeneti hadifogolytáborba. És addig mi lesz az ennivalóval? –kérdezte Izsó bácsi. Meg kell érteni, ezeken a helyeken nemrég vonult el a front. Egyelőre enni nincs mit, ha csak nem a sajátotokból. Amire oda kerülnénk, útközben biztos a halál. Ebben az átkozott fagyos időben kínoz az éhség. Egyelőre még a fronton vagyunk és nincs, mivel eltartsunk. Örüljetek, hogy számotokra

© Kamil Emanuel

megszűnt a háború. Számításunk szerint a konvoj biztosan eljut a táborig. Most pedig eredj a magad dolgára. A munkácsi fiút csodák csodájára még nem szólította magához az Isten, de már látni lehetett szenvedő arcának kifejezéséről, hogy útban volt a behívója. Izsó bácsi most elérzékenyülten a munkácsi fiú felé fordult:

23

Még sokáig kell járni. A táborig több napi gyaloglás áll előttünk. Sokáig már én sem bírom. Ahogy hallottam, a partizánok odáig ennivalóval sem bíztatnak. Rossz bőrben vagyunk és amilyen az egészségi állapotod, csak akkor menekülhetsz meg, velünk együtt, ha ebben a faluban leszakadunk a konvojtól, és ha komótos tempóban, magányosan folytatnánk a hadifogolytáborig a gyaloglást.


- Nekem mindegy. Én már lemondtam az életemről. Nyomban átléptem azt a küszöböt, amelyen túl nincs konvoj, tetű és éhség. A beszélgetés is nehezemre esik. Amúgy sem tudok egy, tapodtat sem menni. Azt sem bánnám, ha rögvest agyonlőnénk, mint tegnap azt a németet. Nem egészen egy óra múlva a partizánok sietették a felzárkózást. Ez alatt Izsó bácsi és én a munkácsi fiúval

© Kamil Emanuel

bajlódtunk, akit sehogyan sem tudtunk talpra állítani. Mi legyen ezekkel? – kérdezte a szovjet bizalmitól a konvoj parancsnok. Kézben lesztek itt, ha nem is viszik magukkal. Ezek nem katonák, hanem zsidó munkaszolgálatosok. Nem fognak elmaradni. Tanúja vagyok, a fasiszták sokat pusztítottak el itt is belőlük. Még most is a karjukon van a sárga

24

karszalag. Bizonygatta a falusi szovjet megbízottja. Jól van! Ideje, hogy induljunk! E rövid alkudozás után mire felocsúdtunk, a konvoj tovább indult, mi hárman pedig újból átéltük életünk egyik kritikus szakaszát, amire az elmúlt évek során nemegyszer gondoltam vissza.


© Kamil Emanuel

Bekecs Az egyik faluban több, bolyongó, lerongyolódott zsidó munkaszolgálatost csatoltak hozzánk. Szerencsémre az előző éjjel meleg kunyhó földes padlóján sikerült átaludnom. Már két nap óta éheztem. Nem volt ajánlatos elhagyni magunkat, mert a partizánok az ilyenekkel az utakon nem teketóriáztak. Amint egyszer megpihentünk a félreeső helytől jövet, oda mentem egy

25

bennünket bámuló . öregasszonyhoz. Annyit mondtam neki: Mama.Utána f pedige az öklömet a számhoz szorítottam, majd kissé b megharaptam. r értelmetlenül u Először nézet á rám, majd intett, hogy várjak. r Pillanatok múlva előjött egy kormos cserépfazékkal. Mi közben a két kezembe öntötte az edény aljából kikapart burizsmaradékot. Úgy éreztem, hogy megmentett.


Út közben sok menekülő hitlerista akadt horogra. A partizánok valamennyit szemünk láttára lőtték agyon. Szinte minden faluban a lakosság hosszasan megnézett bennünket. Nyemeceket és oficereket (németeket és tiszteket) kerestek.Ebben az ellenséges hangulatban mindenki sejtette, hogy miért. Amint áttértünk egy másik kanyargós dűlőútra ismét partizán csoportokkal találtuk szemben magunkat. Ilyenkor

© Kamil Emanuel

ritkán fordult elő, hogy ne „esett” volna le egy- két lendületes pofon a már megszokott ”Fritz” és az anyátok……. hozzáfűzésekkel. Bár a naptár még csak 1943. február közepét jelezte, a szovjet harcosoknak többnyire bakancsra volt szükségük. E miatt néhányszor leállítottak bennünket. Kiválogatták és az agyontaposott válenkijük (orosz préselt szőrcsizma) cseréjébe

26

megszerezték a nekik megfelelőt. Viszonylagosan nyeregben éreztem magam, mert a honvédekkel ellentétben szőrcsizma volt a lábamon. Mégis egy alkalommal váratlanul nagy izgalmat kellett kiállnom. Valószínű ezúttal is szemüveges külsőmnek köszönhettem. Az egyik harcosnak megtetszet a kijavított válenkim. Kívülről illet neki. Miután rám nehezedett, a bal


lábáról lerántotta jobb lábas préselt csizmáját. Vesd le a tiedet, mondta parancsoló hangon, majd hozzátette: az orránál nincs felkunkorodva, mint az enyém. Meghűlt bennem a vér, ugyanis a jobbos válenkinbe volt elrejtve az ötezer rubel, de azért volt annyi lélekjelenlétem, hogy a balos csizmámat húztam le magamról. A szovjet harcos azonban hatalmas pofonnal billentette helyre a

© Kamil Emanuel

„tévedésemet”. Az életemmel játszottam. Nem volt mit tennem, teljesíteni kellett a parancsát. Most már megelégedetten dugta bele a lábát, sajnálatára eredménytelenül. A talpbélésként összepréselt ötezer rubel nem engedte. Legalább három méter távolságra rúgta le a lábáról. Míg bosszúsan felvette a sajátját, az enyémért bemásztam a térden felüli hóba, hogy visszakerüljön a lábamra. E

27

közben az a gondolat villant át az agyamon, ha történetesen a bal lábára próbálta volna fel az orosz szőrcsizmát… kényelmesen érezte volna benne a lábfejét és akkor a jobbosban azon nyomban rá talált volna az átnedvesedett pénzösszegre. Míg elmagyaráztam volna neki, hogy honnan szedtem fel a rubeleket és általában milyen nagy volt az idő tájt a velünk szembeni bizalom, könnyen átlyukaszthatta volna a bőrömet.


Hosszú menetelés után, a legközelebbi faluban újból megcserélődött a bennünket kísérő partizáncsoport. A honvédektől elszedték a rövid ujjatlan báránymellényeket és derékszíjakat. Egyesektől elkobozták a nadrágszíjat is, helyette a szerencsésebbek spárgával kellet, beérjék. Amikor beértünk az egyik faluba legalább harminc honvédet adtak át, a bennünket kísérő partizánosztagnak. Lassacskán

© Kamil Emanuel

rólunk is lekerültek az irhamellények. Menetelés közben egyszer csak kiderült, hogy egy német katona rejtőzik a legutóbb velünk egyesített magyar hadifogoly csoportba. A németül beszélő zsidó hadifogoly munkaszolgálatosok beszédbe elegyedtek vele. A partizánok nem törődtek vele, ugyanis kaki egyenruhája miatt honvédnek hitték.

28

Elmesélte, mint megbízhatatlan Szudéta németet munkaszolgálatosként a Todt szervezetbe osztották be. Mi után bekerítették, véletlenül elszakadt az egységétől. Fogságba esése előtt lefejtette a sapkájáról a kis kerek német felségjelvényt és feltűnés nélkül sikerült elvegyülnie a honvédek között. Egy alkalommal egyre mutogatta családja fényképét. Büszke volt az öt gyermekére, köztük a magas növésű


tizenhárom éves kislányára, akinek két hosszú hajfonatát, széles masnik díszítették. Sajnáltuk ezt a németet, mert akaratlanul közös lett a sorsunk és mert tudatában voltunk akárcsak jómaga, ha kiderül a nemzetisége a partizánok végeznek vele. Másnap, sorakozás után a partizánok folytatták a még megmaradt irhamellények utáni kutatást. Az ijedt német azon volt, hogy ne találjanak rá, a zsidó

© Kamil Emanuel

munkaszolgálatosok pedig szánalomból segítettek neki, hogy helyét változtassa. Amikor az egyik honvédre ráparancsoltak, hogy vesse le a rövid bőrirháját, nem várt fordulatra került sor: Bekecsem nyet harasó….(nem jó…) vegyék tudomásul, köztünk van egy nyemec (német), annak a bekecse harasó (jó), pontosabban ott lapul a zsidók között, az övé alkalmasabb –mutatott a német

29

felé, abban a hiszemben, hogy ez által a sajátját megmentheti. Több sem kellett a partizánnak, pillanatok alatt oda ugrott a némethadifogolyhoz, kiragadta a sorból és ráfogta a golyószóróját. A német halálsápadtan állt meg az alig tizennyolc éves partizán előtt, mintha megbénult volna a nyelve, egyetlen szó sem hagyta el a száját. Az anyád… te nyemec, vesd le nyomban az irhamellényedet. -


ripakodott áldozatára a partizán. Bisztro …, bisztro…(gyorsan…gyorsan…) A német szenvedő arccal levetette kaki köpenyét, hogy teljesítse kísérője parancsát, s mi után hanyag mozdulattal elhajította magáról rövid bőrbekecsét, már nem élt. A következő reggel, mihelyt kivilágosodott ugyanez a partizán, mint ha mi sem történt volna, odalépett és megállt a „bekecses honvédje” előtt, felé

© Kamil Emanuel

nyújtva a kezét, csak annyit mondott neki, nyomatékosabb hangsúllyal: Bisztro…bisztro…bisztro… A honvéd pillanatok alatt átadta az annyira féltett bekecsét, amitől az előző nap nem akart megválni és amilyért előidézte a német halálát. Mi értelme volt az egésznek, egy bekecs miatt bajba keverni és áldozatot csinálni valakiből, még akkor is, ha német a nemzetisége? Van magának

30

lelkiismerete? - kérdeztem a honvédtől. Kis idő múltán nyugodtan megszólalt: Nekem megígérte. Ilyenkor lelkiismeretre hivatkozni? Senki sem engedheti meg magának. Ha utoljára is, reggelig még rajtam volt és csudára melegített


© Kamil Emanuel

Halálpince Így hát Izsó bácsival közre fogtuk a munkácsi fiút és egy mellékutcába húzódtunk be. Szerencsénkre szép számban akadtak jó érzésű orosz mamák, akik éhségünkön és kilátástalan helyzetünkön rögvest ennivalóval segítettek. Amint jól laktunk elhatalmasodott rajtunk a bizakodás. Megmentettnek és oltalmazottaknak éreztük magunkat. Hirtelen a

31

f félelemérzésem is megszűnt. e Mégis felszabadult területen b mozogtunk. Megint kint voltunk országúton, amelyet r az u lebombázott házak szegélyeztek. á Gyaloglásunk alatt le kellett r ereszteni a nadrágunkat, annyira csíptek a tetvek. Miután kiráztuk, néztük amint hemzsegtek a havon. Valamivel később rájöttünk, nem sok értelme volt a tetűfejtésnek, mert a nagy fagy annyira veszélyeztette az életünket, hogy


majd megszakította a lélegzetünket. A falutól három kilométernyire, a munkácsi fiút megváltotta a halál a szenvedéseitől, mi ketten pedig, úgy ahogy, mentünk a megtudakolt irányba… Sztárijoszkol felé, remélve, hogy nemsokára valamelyik hadifogolytáborba felvesznek. Sztárijoszkolban senki sem törődött velünk. Izsó bácsi indítványára, rövid idő alatt a bazárban (piacon) voltunk. Elég

© Kamil Emanuel

nagy volt a felhozatal. Különösen savanyú uborkából, aludttejből és mahorkából. Folyt az alkudozás mindenféle élelemre, még lóhúsra is, amit besózva dézsákban árusítottak. Szuhárból (szárított kenyérből) és fokhagymából kevés mennyiségű volt a kínálat. Az ötezer rubelből háromszázat elköltöttem. Jóllehet minden rubelre gonddal vigyáztam, mert biztosan tudtam, ha ettől a tartaléktól megválok, csak

32

koldulásból tudnám fenntartani magam. Mikor a bazárból kijöttünk, egyik társunkkal, a Nagybányáról származó Kohn Maxival kerültünk szembe. Hozzánk viszonyítva kitűnően nézett ki. Kimért viselkedéséről mindjárt észrevettük, hogy kenyérben van. Elbeszéléséből megtudtuk, hogy egy fogságba esett zsidó munkaszolgálatos „különítménynek” az intézője, amit önként vállalt magára. A felszabadulás egy Sztárijoszkoli


picében érte, ahová a front áttörése után többeknek sikerült bekerülni. A magyar és német alakulatok kivonulásakor a munkaszolgálatosok egymás után jöttek ide elbújni. Miután mi is nagyjából elmondtuk neki a történetünket, ő megtudakolta, hogy tudunk dolgozni, és nem húzódozunk a munkától? Épp két munkaképes emberre van szükség.- mondta Kohn Maxi.

© Kamil Emanuel

Akármilyen munkára vállalkozunk. Gyakorlottak vagyunk a nehéz munkában is, csak legyen meg a napi kenyér, alvóhely- feleltem. Vagyunk vagy ötvenen, köztük hatan lábon járók, magamat is beleértve. Ha vállaljátok a favágást, megtaláljuk a módját, hogy ezen túl ne kínozzon benneteket az éhség. Ugyanakkor meglesz a meleg fekvőhelyetek a pince valamelyik sarkában.

33

A bazártól tízpercnyi kacskaringós út vezetett a pincéhez. Mikor beléptem és magam mögött behúztam a belső ablaktalan ajtót, láthatóvá váltak a sorstársaim. Legtöbbjüket önkívületi állapotban, hiányos öltözetben, disztrofiásan feküdtek egymás mellett a szalmás betonpadlón. A kinti fagy következtében, rothadásnak indult gangrénás lábfejek, irtó bűzt árasztottak a három egymásba nyíló helységben.


Balra a negyedik oldalsó ajtóval elkülönített keskeny helységbe léptünk. Itt egy fülsapkás civil, jólöltözött, magas termetű, gyorsbeszédű munkaszolgálatos tartózkodott. Megtudtam, hogy ő volt a „pincekülönítmény” és a Sztárijoszkoli orosz helyőrség közötti összekötő. Erre az összekötősdi tisztségre más valaki, mint ez a merész fellépésű, felvidéki származású, Schreiber nevű – nem jöhetett volna számításba, mivel

© Kamil Emanuel

kitűnően beszélt oroszul. Schreiber elmondta, hogy a felszabadulás óta 1943. február 7.-től többen összeverődtek ebben a halálpincében. Azóta sokat fáradozott a Sztárijoszkoli szovjet katonai parancsnokságnál ellátásuk biztosításáért. Valamennyire csak akkor sikerült ezt ötven személyre megoldani, amikor tudtul adta, hogy a pincébe menekült munkaszolgálatosok többsége csehszlovák

34

állampolgár. Valakinek az indítványára a valóságot célszerűbbnek vélte elhallgatni, ugyanis „csak horthysták” által meghurcolt zsidó munkaszolgálatosokról volt szó. Egy egész év kellett ahhoz, hogy ennek az elhallgatásnak a szükségszerűségét megértsem… mert a ránk váró hatévi hadifogságot akkor egyetlen zsidó munkaszolgálatos sem sejthette.


A hivatalos táplálkozásunk Sztárijoszkolban mindig a szerint változott, amilyen mértékben lehetővé tették a „halálpince” feletti földszinten és emeleten működő szovjet tábori kórház kiszolgálói. Nem a jó, vagy a rossz indulatuktól függött, hanem attól, hogy a sebesült szovjet katonáknak mennyi ételt utaltak és osztottak ki. Általában ebédre jóízű búrizses káposztalevest és vízben főtt krumplit kaptunk.

© Kamil Emanuel

Reggelre édes tea, vacsorára pedig három darab főt burgonya jutott. Naponta húsz deka kenyeret kaptunk. Kohn Maxi mi után odament és kezével rácsapott a két méternél hosszabb asztalra, a középső sötét helyiség egyetlen berendezésére, így szólt hozzánk: Ezen senki sem fog zavarni, még a pince tetűi sem. Egyetlen egy sincs az asztalon. Csak a bennetek rejtőző istenverte

35

tetvek fognak kutatni a bőrötökbe, ezért a szalmát nem ajánlom nektek. Töprengve néztem rá, ismét nyomorultnak éreztem magam. Bizonyára azért, mert Maxi alig egy órával ezelőtti bazárbeli ajánlatát egészen másként képzeltem el. Itt ismerkedtem meg Nádas Béla budapesti zeneszerzővel. Bazedow kórja miatt rettenetesen nagy étvágya volt. Naponta többször


megmosakodott. Bármennyire tetveződött és igyekezett magát tisztán tartani tetves sorstársai között, helyzetén lényegében képtelen volt változtatni. Minduntalan reménykedett, hogy rövidesen jobb dolgunk lesz. Optimizmusát Schreiber közléseire alapozta, hogy innen rövidesen elkerülünk a szovjet tábori korház sebesültjeivel együtt, mégpedig Taskentbe. Ott, a fogságot majdnem minden évszakban, ragyogó napfényben

© Kamil Emanuel

ki lehet bírni, ha hosszabb ideig is fog tartani. Ha valaki panaszkodott, ha türelmetlenkedett, ha valamelyiket betegsége miatt még jobban elővett a levertség, Schreiber a következőket mondta: Negyvenhárom februárjában vagyunk, egy hónap múlva kétségbevonhatatlanul Taskentben leszünk. Ott gondtalan életünk lesz, ezért pofa be mindenkinek. Ebben a

36

pincében mégis csak jobb, mint odakint a nagy fagyban. Sorstársaim legtöbbjének, akik a pince küszöbét átlépték, egyetlen egy nap, vagy éjszaka életük végét jelenthette. Ugyanis flektifuszosan egyre többen jöttek ide meghalni. Valahogy tudomást szereztek rólunk és ránk találtak. Azt gondolták, hogy a pince kitűnő menedékhely és itt biztonságban lesznek.


Emlékszem, aznap este, amikor Izsó bácsival visszamentem a pincébe, észre vettem, amint egy hatalmas termetű munkaszolgálatos botorkált le a falépcsőkön. Hosszú sötétszürke télikabátjának gallérját nyaksál fogta össze. Megtudtuk tőle, 1942 végén került ki a frontra és hogy dr. Adorjánnak hívják. Budapesten ügyvéd volt. Akadna itt alvóhely számomra? – kérdezte tőlünk.

© Kamil Emanuel

Ahogy elférnek a többiek, ellakhatsz itt te is. – feleltem. Ahelyett, hogy vetkőzni kezdett volna, leroskadt a betonpadlóra, Schwartz volt Ungvár környéki szatócs mellé. Adorján doktor, nyomorult életét reggelre megváltotta a halál. Sok társával együtt, járt így a nélkül, hogy a legegyszerűbb egészségvédelmet biztosítani lehetett volna számukra. Minden reggel vitték a hullákat azok a sorstársak, akik

37

otthon bizonyára egész életükben sem jelentkeztek volna ilyen munkára. Itt a ”halálpincében” ez a vállalkozás kifizetődött, mert mielőtt elvitték egy összetákolt szánkón a Sztárijoszkoli külváros egyik szakadékába, fehérneműig leszedték minden ruhájukat. Ezeket aztán naponta értékesítették a bazárban. Így ment ez heteken keresztül. Sok volt a halott.


Mi a fát fűrészeltünk, a szovjet tábori kórház és a „halálpince” betegei számára, valamelyik sorstársunk alig, hogy kidugta fejét a pincebejáraton halálos lövés érte. Kiderült, honvédsapka volt a fején, mégpedig kokárda nélkül… Schreiber mindjárt figyelmeztetett mindenkit, ha kerülni óhajtjuk a veszedelmet, azonnal kerítsünk magunknak civilsapkát. Amikor másnap a

© Kamil Emanuel

szatmári Altman csoportjának két tagjával a bazárban elcsencselték a hullákról lefejtett ruhadarabokat, nem csak tejet, hanem néhány ócska fülsapkát is hoztak magukkal. Egy reggel, az Ungvár környéki Schwartz elkezdett őrjöngeni. Hadonászó karral rátámadt kétségbeesetten menekülő sorstársaira. Rémülettel vettük észre, hogy kezében egy kisebb méretű konyhakés van. Ekkor többen

38

próbálták megakadályozni abban, hogy késével leszúrjon valakit. Akik Schwartz közelében voltak elmenekültek. A megőrült ember olyanokkal maradt együtt, akik nem tudták elhagyni fekhelyeiket. Ebben a helyzetben rajtam olyan bátorság vett erőt, amit most sem tudok magamnak megmagyarázni. Teljesen félelem nélkül közeledtem a szerencsétlen ember felé és amikor melléje értem, hirtelen


olyan erővel fogtam meg a kézfejét amelyben a konyhakést szorongatta, hogy elengedte azt, majd egy újabb fogással fellöktem. A két lábánál fogva ráncigáltam a fekvőhelyére. A megerőltetéstől lihegve néztem körül, hogy mivel is lehetne megfékezni. Egyszer csak észre vettem a tefillinjét a hátizsákja tetején. Miután kezét-lábát az imaszíjjal sikerült szorosan megkötözni, Schwartz lassanként lecsillapodott.

© Kamil Emanuel

A megkötözött sorstársunk egyszer csak felült és meglepő nyugodtsággal bámult rám. Szemében könny csillant meg. Nem lehettek ti jó zsidók, ha a tefillinemmel megkötöztök, de milyen szentségtelenül… és ha már megtettétek, nem lehetett volna kicsit emberségesebben? Hidd el Schwartz, mi is fájlaljuk ezt az egész dolgot, de féltünk attól, hogy a késeddel kárt okozol bennünk. Ha

39

valamennyire megnyugszol, kiszabadítunk a kötésekből. – válaszoltam neki kétségbeesetten. Nem sokára elaludt. A következő nap aludt még mindig, amikor oda mentem hozzá. Soha többé nem éledt fel ebből a mély álomból. Hagyjátok abba a favágást és jelentkezzetek munkára az orosznál – rendelkezett fontoskodóan Kohn Maxi. Lényegében a munka eléggé megtisztelő volt számunkra


ugyanis krumpli hordásról volt szó. Ekkor még olyan erős voltam, hogy a krumplival megtöltött zsákokat a csücskénél fogva könnyen cipeltem a várakozó autóhoz. Izsó bácsi még hozzám képest is szaporábban hordta a zsákokat. Az átvétel után, az idős orosz egy természetes kézmozdulattal megengedte, hogy magunkhoz vegyünk néhány krumplit. Egy este még bizonytalanabbá fordult a már

© Kamil Emanuel

amúgy is kétségbeesett helyzetünk. Lelketlen, minden képzeletet felülmúló gyűlölséges, rövid vattakabátba bújtatott géppisztolyosok szállták meg a halálpincét. Bakancsok, órák és egyéb értékesebb tárgyak után kutattak. Jól emlékszem, amikor az egyik géppisztolyos Hirsch Öcsitől erőszakkal akarta elvenni a bakancsát. Felhevülten tiltakozott, bizonyára, mert nem tudta elviselni, hogy télvíz

40

idején, lábbeli nélkül kerüljön ki a pincéből. A szerencsétlen Öcsinek ez volt a veszte. A következő pillanatban eldördült a géppisztoly és az egy pár bakancs így cserélt tulajdonost. Miután elmentek, olyan félelemmel és irtózattal voltunk eltelve, hogy sokáig nem voltunk képesek megnyugodni. Ezek a látogatások napokon át folytatódtak, amíg fosztogatóink maguktól rá nem jöttek, hogy semmi értékesebb elvinni való


holmi rajtunk már nem maradt. Végül Schreiber is gondoskodott arról, hogy ezeket a hátborzongató cselekményeket a szovjet hatóságok tudtára adja. Hosszas magyarázgatás után úgy döntöttek, hogy állandó fegyveres őrséget rendelnek ki a pince bejárata elé. Tudomásuk van arról, hogy mostoha körülmények között vagyunk, ez azonban a háborúval jár. A legrövidebb időn belül, a tábori kórház betegeit elköltöztetik,

© Kamil Emanuel

mégpedig olyan területre, amely nem volt elfoglalva. Ezzel egyidőben bennünket is bevagoníroznak és a hadifoglyok számára fenntartott egyik kórházba, irányítanak. A hullaszállítók kis csoportjával, nyolc sorstársunkkal együtt már csak tizenhárman maradtunk lábon, amíg Izsó bácsit is elérte a flektifusz. Szerencséjére a szovjet tábori korház egyik rokonszenves orvosa,

41

beszervezte a szükséges kinint, valamint más hatásos gyógyszereket. Így, Izsó bácsi könnyebben el tudta viselni súlyos betegségét. Néhányszor nekem is sikerült kijutnom a bazárba. Ilyenkor csaknem minden alkalommal, bolyongó zsidó munkaszolgálatosokkal találkoztam. Nagyjából elmondtuk egymásnak mindazt, ami az eszünkbe jutott. Ezek is nyomorgó, erőtlen árnyemberek


voltak, akik csak a csodálatos véletlennek köszönhették, hogy valamilyen módon mozgó vesztőhelyüket sikerült elhagyniuk. Izsó bácsi alig, hogy túl volt betegsége krízisén, én estem flekkbe. Már napokon keresztül lappangott bennem. Ugyanis étvágytalanul és összehúzódva feküdtem a legtöbbször kihűlt vaskályha mellett. Eleinte senki sem törődött velem, még Izsó bácsi sem, aki ezúttal valamilyen

© Kamil Emanuel

félreértés után cserbenhagyott. Ki is ügyelt volna rám? Mindez pedig nagy veszedelmet jelentett. Csont és bőr lettem. Egyik este hanyatt fekvő szomszédom, a szatmári Altmann felém fordult és gyengéden megnyugtatott: Te biztosan hazaérsz. Ezen túl én foglak gyógyítani. Kegyelemből? Egyszerűen, mert érdekel a sorsod. Valahogyan az az érzésem, ha ezt a véres

42

kirándulást eddig megúsztuk, ezen túl is megmenekülsz a halál elől. Na de ilyeneket mondani. Ha nem feküdnék ebben a halálpincében el is hinném neked. Csakugyan érdekem, hogy haza kerülj innen. Ha csak kicsi kis étvágyad volna, azt mondhatnám: most étellel is tudnálak tartani. Figyelembe véve a helyzetedet, meg az


enyémet azt hiszem te is jól járnál. Hová akarsz kilyukadni? Arra gondoltam, akármilyen változások is lesznek, mindketten üres kézzel térünk haza. Bevallom: magamra és a jövőmre gondoltam, mert olyan az ember, ha önzetlenségében is bármit tesz, avval köti össze, hogy egy keveset saját magának is tenni akar. Tudod, mekkora szegénységben éltem otthon? Minden valószínűség szerint

© Kamil Emanuel

nehezen fogok élni ezen túl is. Láttad szerencsétlenül járt sorstársainkat? Valakinek a partizángödörhöz kellett csúsztatni. Ha bizonyos mértékben nem bizonyult volna hasznosnak, eszembe sem jutott volna ilyesmibe belekeveredni. Most egy kabátról van szó. Száz százalék, hogy gyapjúszövetből. Szegény Adorján doktor… az övé volt… tudod te… akit röviddel ezelőtt birtokba vett a halál. Úgy gondolom, ha nincs is

43

pénzed, otthoni kifizetésre. Jelenleg te vagy a legalkalmasabb, akire ezt rábízhatom. Nagy fagy van odakint. Mintha direkt neked kerítettem volna. Altmann meg sem várta a beleegyezésemet, ünnepélyesen rámerítette a dupla vatelinnel bélelt szép gyapjúkabátot. Én pedig csak bámultam ezt a jólelkű embert, aki őszinteségével valahogy összekötötte egyéni érdekét, egy


általa kiszemelt súlyosan beteg szatmári sorstársáéval, a nélkül, hogy az értékes kabátért kapott is volna kapott is volna valamit újdonsült protezsáltjától, egy későbbi ígéret nélkül… Néhány nap múlva Schreibert értesítették, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tegye meg a szükséges előkészületeket a pince kiürítésére. A vagonok már az állomáson voltak. Estéig a szovjet sebesült katonák bevagonírozása is

© Kamil Emanuel

befejeződött, utána mi következtünk. Tekintetbe véve, hogy közülünk csak néhány ember tudott járni, a többi részére Schreiber szerét ejtette, hogy teherautóval evakuálják. Éjfél előtt lehetett, amikor Altmann váratlanul mellém ült és bizalmasan tudtomra adta, mindent el fog követni, hogy egy olyan vagonba kerüljek, ahol elegendő lesz a hely és ami a legfontosabb: a felső polcon egy ablak mellé.

44

Egy óra múlva Altmann újra megjelent, éppen akkor amidőn a kirendelt őrségünk egyik tagja agyonlőtt egy súlyos elmebajban szenvedő sorstársunka, mivel a szerencsétlen embernek az irtózatos ordítozását és nyögéseit csak ilyen módon tudta véglegesen elhallgattatni. Ezután félálmomban lehettem, amikor az utolsó teherautóval elhagytuk a halálpincét.


© Kamil Emanuel

Kiköpte a föld Az év 1943. február. 17. történt. A Sztárijoszkoli parktól nem messze lévő egyik pincéjében álltam. Szokatlan jövés-menésre lettem figyelmes. A tömegesen érkezők, főleg asszonyokból, serdülőkorúakból tevődött össze. Tizennégytől

45

4 tizenhét év körüli fiatalokból. A 3 szemben lévő park mellett . csoportosultak. Feltűnt nekem, hogy mindenki tartogatott a mkezében valamilyen szerszámot: á baltát, csákányt, ásót vagy r lapátot. Egyesek ródliszerű kis c szánokat vontattak maguk után. i Voltak, akik drótot vagy kötelet u szorongattak a kezükben. A harminc fok körüli s hidegben, a meleg halina (gyapjúszőr) csizmákban jókedvűen topogtak. A fiatalok


szinte hancúroztak a letaposott hóban. Az egybegyűlteket vagy háromszáz emberre becsültem. Először azt hittem, hogy valamelyik országút hó takarítása miatt gyülekeztek. Azonban nemsokára egy valódi röpgyűlés bontakozott ki előttem. Kint, jobb oldalt a pincével szemben, vagy hatvan lépésre egy hosszú vörös vászonnal letakart asztal mellől, az egyik szőrme fülsapkás szónok

© Kamil Emanuel

lelkesítő beszédet intézett a jelenlevőkhöz. Annyit értettem az egészből, hogy a dicső vörös hadsereg február 5.-én, felszabadította Sztárijoszkolt. Február 23. tiszteletére, amikor a szovjet nép a vörös hadsereg születésnapját fogja ünnepelni, a városi szovjet (tanács) elhatározta, hogy a fasiszta megszállók által meggyalázott Lenin parkot restaurálják és ezért meg kell tisztítani a fasiszták hulláitól. A parkon kívül, az út

46

mentén nagy gödröt kell ásni és abban fogjuk elföldelni, népünk gyilkosainak maradványait, akiknek az emlékét a fasiszta megszállók a városi temetőből kidöntött síremlékekkel akarták megörökíteni. Nemsokára nekifogtak lázas sietséggel a Lenin parkban elhantolt hullák exhumálásához. A kiemelt koporsóknak még idejük sem volt elrothadni. Majd a balták és a csákányok csapásai alatt kerültek ki belőlük a hullák.


© Kamil Emanuel

Ki ródlikon húzták a hatalmas gödörhöz. Voltak, akik spárgát vagy drótot kötöttek a merev hullák lábaira és úgy csúsztatták oda. A szemem láttára hajdú hullája is erre a sorsra jutott. Kiköpte a föld.

Sztárijoszkoltól Ureni-ig

– f

A zsidó munkaszolgálatosokat Sztárijoszkoli állomáson, a hosszú szerelvény három foglyokat szállító vagonjában helyezték el. 1 Altmann ígéretéhez híven, 9 tényleg gondoskodott rólam. 4 Alighogy az autóval a kijelölt 3 teherszállító vagon közelébe . érkeztünk, hozzám jött. Miközben ismét bátorító

47

e b r u á r


szavakkal halmozott el és együttérzéséről biztosított, könnyűszerrel a vállára kapott és pillanatok alatt bevitt a vagonba. Ott, a bejárat balkéz felöli felső polcára dobott akárcsak egy zsákot. Ahogy elhelyezkedtem, éreztem amint betakart az otthoni kifizetésre rámtukmált télikabáttal. Magamban számolni kezdtem. Az ötezer rubelt utolsó kopekig elköltöttem. Hanyatt fekve, még arra emlékeztem vissza, hogy a

© Kamil Emanuel

megmaradt háromszázhatvan rubelt Izsó bácsinak adtam. Hogy ne legyen adós, egy mocskos kopott, orosz katonaköpennyel próbálta háláját leróni. Egyszerre csak az elviselhetetlen hideg kínozni kezdte egész valómat. Kis idő múlva pedig, ránk zárták a vagon ajtaját. Felültem, és reszkető újjakkal lehúztam a két bakancsot, amit magam sem tudom, hogyan kerültek rám. Ösztönösen a köpenybe dugtam

48

a lábaimat és kinyújtottam magam Altmann télikabátja alatt. Vártam a vonat elindulását, miközben éreztem miként hatolt be a vagon falak résein a hóviharos szél. Amennyire vissza tudok emlékezni, Sztárijoszkolból az út Gorkiba tizenegy napig tartott. Ez idő alatt sok minden történt. Különösképpen az utazás kezdetétől siralmas helyzetben voltam. Immár hatodik napja a flektifusz miatt nem ettem.


Szerencsémre a vagonszolgálatos naponta forralt vízzel kínált, amit a mozdonyvezető jóindulata folytán kapott. Csupán arra jutott még erőm, hogy olykor-olykor felültem és bámultam a levegőbe, miközben az átkozott tetűktől alig láttam a télikabátom színét. Hogy nem lettem könnyen halottá, a napi húszdekás szuhár (szárított kenyér) adagnak, a sós

© Kamil Emanuel

heringnek és egy kanálnyi kristálycukornak köszönhettem. Mindezeket az étvágytalanságom miatt szívesen adtam át a vagonszolgálatosnak, aki egy idő után cserébe elhozta a fegyveres őrszem jelenlétében a legfontosabbat: a fent említett forralt vizet, amit az alumínium csajkámba töltött át. Röviddel később, a mellettem lévő fekhelyén észre vettem a kicsi Sternt, akinek egykori otthona Budapest volt, és akit

49

nem tudom milyen okból, mindenki, aki ismerte Csultának nevezett. Hirtelen felült. Anyaszült meztelenségével olyan volt mint egy élő csontváz, akit Nádas Béla volt budapesti zeneszerző még a Sztárijoszkoli halálpincében húsz kilóra becsült. Ő is tetveződött, de egészen eredeti módon: egy ruhakefével, mit sem törődve szomszédaival. Hiába tiltakoztam bosszúsan, ne kefélje


rám a tetveit, mert az is sok ami rajtam hemzseg. Csultán, miközben mustrált engem megnyugtató hangon vígasztalt: - Neked már úgyis minden mindegy. Odakint senki sem törődött azzal, hogy a lezárt vagonban miként végzik el a hadifoglyok természetes szükségüket. A megállóknál a létszám volt a fontos, meg a „szkolka kaput” (hány halott van?). Napközben néhány lábadozó fogoly

© Kamil Emanuel

lemászhatott a vagonokból, a többi azonban maga alá piszkolt. A dizentéria következtében folyt az ürülék a felső polcokról az alsó polcbeli emberekre, akik most már nemcsak a sajátjukban hevertek, hanem a fölöttük lévőkben is, mindaddig amíg az élőkhöz tartoztak. Utazás közben a szerelvényünk begördült valamelyik állomásra. A mi vagonunkból négy hullát löktek ki. Rendszerint minden

50

megállónál, az egyik fogolytársunk végighaladt a fekve maradottak polcai előtt és lábuknál fogva ráncigálták le a halottakat. A flektifusszal járó dizentéria, az alsó polcokon fekvőknek több mint nyolcvan százalékát segítette át a másvilágra. Ennek dacára a vagonunk állandóan túlzsúfolt volt, mert a lekerültek helyett a létszám pótlásáról az ismeretlen konvojparancsnokok, majdnem minden állomáson


gondoskodtak. Ott pedig, mint az elszállításra váró tűzifarakások, úgy emelkedtek a szinte megszámlálhatatlan csontá fagyott, csupaszra vetkőztetett hadifoglyok holtestei. Másnap, az egyik állomáson, nagyobb csoport hadifoglyot zsúfoltak a vagonokba, közöttük négyen németek voltak. A kis szénkályha előtt különös tragédia játszódott le. Egyik német hadifogoly, aki két

© Kamil Emanuel

nappal az előtt önként ajánlkozott, hogy közreműködik a szénkályha fűtésénél, és aki az óta fontoskodóan egy piszkavassal a kezében szorgoskodott, egyszerre csak lefojtott dühvel szólalt meg: Verflüchter Mensch, (átkozott ember). Ha már ide kerültetek, arra senki sem jogosított fel benneteket, hogy kiszorítsatok a helyemről. Nekem a kályhával kell törődni.

51

Kinek mondod ezt és tulajdonképpen ki szedett fel erre a munkára? - kiáltotta kétségbeesetten az egyik német a négy közül. Ez nem a te dolgod. Inkább törődj saját magaddal. Pimasz disznó. Nem látod milyen kimerült állapotban vagyunk? Könnyű neked a tűzhely körül. Különben nekünk is jogunk van leülni és a tüzet éleszteni.


Ebbe a túlzsúfoltságban kis idő múlva, a négy német valahogyan mégis módot talált és a fáradságtól meg az éhségtől kimerülve a szó legszorosabb értelmében leroskadtak a piszkavasas német mellé, ez pedig két lélegzetvétel között azzal reagált, hogy vastag piszkavasával fejbekólintotta mind a négy német kamerádját, csupán azért, hogy az előbbi kényelmét a háromarasznyitól

© Kamil Emanuel

valamivel magasabb szénkályha mellett zavartalanul biztosítsa. A következő állomáson, miután az egyik fegyveres kísérőnk, kívülről kinyitotta a vagon ajtaját, a piszkavasas német közömbösen négy halottat jelentett és mintha mi sem történt volna, ismét ott kuksolt vagonunk kellős közepén, a kőszénnel megrakott vaskályha előtt. 1943. március 20. táján, amidőn a szerelvényünk Gorkiban

52

vesztegelt, német bombázók támadást intéztek az állomás körzete ellen. A robbanások olyan méretűek voltak, hogy a vagonunk szinte táncolt a vasúti síneken. Működésbe léptek a szovjet légvédelmi ütegek, mi pedig azt vártuk mikor pusztulunk el. Erre azonban nem került sor, mert rövid idő múlva a német légi rajok abbahagyták feladatuk végrehajtását. Aznap este tizenegy órakor megérkeztünk Ureni-be,


© Kamil Emanuel

Gorkitól jó 140 kilométer távolságra fekvő községbe.

Ureni-ben A hadifoglyok fogadására kirendelt kolhozparasztok elég sokáig bajlódtak velünk. A vagonokat csupán néhányan tudták saját lábukon elhagyni. A többiek ijesztően néztek ki.

53

Két óra múlva idősebb parasztember jött értem, majd egy hadifogoly segítségével 1 leemelt 9 a vagon felső polcáról és a következő percben már a vonat 4 mellett várakozó egylovas 3 fecskefarkú szánkón találtam . magam. Nem sokára elindultunk, nem m egy fogolytábor irányába, hanemá egy földszintes iskola épületéhez, amelyet előzőleg r sebtében hadifogolykórházzá c kelletti két-három hét alatt átalakítani. u


Mire odaérkeztem, szánalomra méltó sorstársaimat részben már elhelyezték, kiket a padlóra helyezett jól kitömött vadonatúj szalmazsákokra, másokat a célnak megfelelő gyalulatlan fenyőgerendákból és deszkákból összetákolt egy emeletes priccsekre, ahol a fekvőhelyek vattával bélelt matracokból tevődtek össze. Elszállásolásom előtt, tetves ruházatomat – akárcsak a többitől egy mellékhelységben

© Kamil Emanuel

elvették, utána alaposan megfürösztöttek és minden szőrzetemet eltávolították. Egy harminc év körüli jól megtermett nővér, miután könnyedén kiemelt a fakádból átvitt egy másik terembe, ahol még tüzetesebb vizsgálaton kellett átesnem, nem maradt rajtam kúszó-mászó. A fülembe is belenéztek. Végül is anyaszült meztelenül bevezettek a kórszobába. Az én fekhelyem a kórterem közepén volt. A

54

gyapjúpokrócon vadonatúj pamuting és hosszú alsó. Ezeket kell magára adjam mondta a nővér, miközben magától értetődő mozdulatokkal bele bújtatott a fehérneműbe és lefektetett. Megszabadítva a kimondhatatlanul sok szenvedéstől, tetűtől és mocsoktó, aznap este gyötrődöttségemnek egyik tragikus időszaka zárult le. Az


akkori testsúlyom nem haladta túl a negyven kilót. Másnap reggel kiéhezett állapotban arra ébredtem fel, hogy egy meggyőző tekintetű ápolónővér naiv természetességgel a karomat mozgatta. Enni, Kamerád…enni, Kamerád… - közben felültetett és elém helyezett egy csupor mézédes tejeskávét, egy tányér vajas, konzerv köles kását és egy karéj fehérkenyeret.

© Kamil Emanuel

Úgy tűnt nekem, mintha mindaz, ami itt Ureni- ben az este óta történt velem, csupán szép álom lett volna és az adott körülmények között nem a legszebb kézzelfogható valóság. Ezzel a képzelettel a többi hadifoglyok is így voltak. Itt tizenegy napig tartott ez a bámulatra méltó bánásmód, ami azonban nem mindenkinek használt, ámbár mindnyájunk alapos orvosi vizsgálaton mentünk keresztül. Például, a

55

fagy következtében gangrénássá vált lábfejeket ahelyett, hogy operációs művelettel gyógyították volna, vattás kötésekbe burkolták. Ezek a gennyes sebek pedig a kórtermekben olyan bűzt árasztottak, hogy a betegek még rosszabbul lettek tőle. Sokan haltak meg emiatt. A legyengült szervezetek nem bírtak ellenállni a vérhasnak sem, bár gyógyszerekkel próbálták leküzdeni.


Egyik este rám került a sor. Féltem, mert a szúrások nagyon fájdalmasak voltak. Szerettem volna másnapra halasztani. A szelíd hangú orvosnő szigorú is tudott lenni. Másképpen határozott. Egyetlen esetben sem engedte meg az injekciózás elodázását. Dühösen felhívta a kapu bejáratánál szolgálatot teljesítő őrt, rámutatva azt mondta:

© Kamil Emanuel

Ez a hadifogoly nem akar engedelmeskedni és fenntart a munkában. A katona nem sokat teketóriázott, csupasz mellemnek szegezte hosszú szuronyát: Te vagy soron? -kérdezte tőlem. Igen. Fasiszta!... Ha nem engedelmeskedel a pokolba küldelek. Az ijedségtől lihegve, csak annyit mondtam az őrnek:

56

Ladna…(jól van)… Nem esett jól az injekció. Sírtam a fájdalomtól, de az őr a szuronyos puskájával elmenet. Másnap reggel, az egészségügyi beosztottak, szokásuk szerint, a kórterembe jöttek a haldoklók elkülönítése miatt. Számszerint elég sokan voltak, köztük egy szabadkai zsidó ügyvéd, akinek a családját a 42.–es januári újvidéki tömegvérengzések során a horthysta különítmény a Dunába fojtotta. Egy hordágyon


szintén arra várt, hogy kivigyék. Miközben felnézett a plafonra, könnyes szemmel így szólt hozzám: Hallod Kamil, én már útban vagyok. Még ma meghalok, de téged soha nem foglak elfelejteni, még a túlvilágon sem. Miért épp engem? Mert a vagonban te voltál fenn, én pedig alattad büdösödtem. Egész úton egyebet sem csináltál, mint rám csorgattad a hasmenésedet… Tudom, nem

© Kamil Emanuel

akarattal… már az első nap megértettem azt, hogy te vagy a szerencsésebb... Alig lélegzek… szánom a családom… A fiaimat... mind megölték… pedig még gyerekek voltak… Az oroszok a háborút megnyerik, de én vesztettem. Ha már nem maradt senkim aki megsirasson halálom után, legalább te, mint zsidó, olykorolykor tűnődj el a vigasztalan zsidó sorson… az én sorsomon is…

57

Miután a szanitécek elvitték a különszobába, fél óra sem telt el, a halál őt sem kerülte el. Abba a kórterembe feküdtem, amelyikben végre az összes fekhelyek elkészültek. A halálozások következtében a létszám lecsökkent, ezért akik ideiglenesen az ágy nélküli szalmazsákokra kerültek és életben maradtak, kivétel nélkül a priccses fekhelyekre jutottak.


Noha a fertőzések ellen a szovjet egészségügyiek minden lehetőt megtettek, ami az itteni körülmények között lehetséges volt, számos halálveszélynek kitett ápolónővér életét falta fel. A táboron kívül, kisegítő munkára beosztott hadifoglyok elmondták, hogy több, sírástól feldagadt arcú orosz asszonnyal találkoztak, akik egy alkalommal azt hangoztatták: Nem volt elegendő, hogy a távoli frontokon magunk mögött

© Kamil Emanuel

hagytuk fiaink holtesteit, a gyilkos háború következtében rá akadtunk lányainkra is, akiket a hátországban most vesztenek el miattunk. 9 4 3 . á p r

58


Nekem arany kell A szanitéc munkára beosztott hadifoglyok bordó vagy kék színű munkaköpenyt, német eredetű szürke zoknit és viaszos vászonból készült papucsot viseltek. Fejüket német vagy magyar katonasapka takarta. Immár a harmadik hetet töltöttük Ureni-ban. A kondér, a szemét, a fa és a szardézsa hordás épp úgy tartozott hozzájuk, mint a sírásás. Utóbbihoz kiegészítésül

© Kamil Emanuel

vattaöltözéket, bakancsot adtak és akkora falatokat, hogy tetejesre töltött csajkájukat okosabbnak tartották munkaköpenyük alá rejteni, aztán falnak fordulva befalni. Persze a hadifoglyok tudták, hogy amennyivel ezek a szanitécek többet falnak, annyival kisebb adagokat vittek be a kórterembe. Magától érthetődik, az orosz személyzet sem maradhatott ki, főképp az ebéd és a vacsoraosztásból. A

59

kórtermek, mintha csak várótermek lettek volna. Az éhes hadifoglyok várva-várták az ételosztást. Időnként arra gondoltam, ha a tehetetlen hadifoglyok közt kiosztották volna a hivatalos fejadagokat, nem éheztünk volna, de itt Ureni-ben senki sem csinált ebből problémát. Az egyik szanitéc – Kirschblum – ételosztás közben beszédbe elegyedett egyik-másik beteggel. A beszélgetés


kiváltképpen arra szorítkozott, ki, micsoda otthon? Milyen anyagi körülmények között élt? Főleg haza kerülés esetén a beilleszkedésig lesz valaki aki gondoskodni fog nem csak róla , hanem ráadásul még egy valakiről, aki a hadifogságban abban a szerencsés helyzetben volt, hogy „önzetlenül” a hóna alá nyúlt és életben maradását biztosította. Egyik nap, amikor rám került a kérdezősködés sora,

© Kamil Emanuel

olyan éhségérzetem volt, hogy az ájulás környékezett. Ebből a környezetből – gondoltam magamban- mi előbb ki kell jutnom. Másképpen a negyven és valamennyi kilómmal várhatom a biztos halált. Ide hallgass, Kirschblum, a véletlennek köszönhetem, hogy összeakadtam veled. Két eshetőség áll előttem, vagy megsegítel engem is és ez által életben maradok, vagy kikészít

60

az éhség. Tizennyolc napon át semmit sem ettem. Míg a flektifuszt és a hasmenésemet fel nem váltotta éhségérzetem. A rettentő éhségtől éjszakánként – alvás helyett – a semmit bámulom. Elmondhatnád milyen alapon? Nekem arany kell! – mondta szemtelen hangon Kirschblum. Arany?... honnan?... Eljöhet az a nap is amikor az ember eleget kell tegyen vállalt kötelezettségének.


Akármeddig is tartana a háború és akárhova kerülnék, nem feledkeznék meg, hiszen az életemről van szó. Ilyen körülmények között, meg kell érdeklődnöm, van otthon annyid amennyit itt talpra állításodig beléd fektetnék, meg szíved és lelkiismereted? És ezeket mihez? Egyrészt az életed megmentéséhez… másrészt, hogy ne vállaljam a kockázatot.

© Kamil Emanuel

Kirschblum kárpátaljai szegény zsidó családból való volt. Huszonöt év körüli, középmagas termetű, gesztenyebarna színű hajú, nyers modorú. Jól beszélt oroszul, aki nemcsak, hogy nem restellte a munkát, hanem minden alkalmat felhasznált, csakhogy pótláshoz jusson. Így történt, hogy triplánál is jóval többet kapott. Ezek a pótlások pedig felülmúlták azt a mennyiséget, amit a gyomra befogadott, amiért is neki látott

61

egy-két beteg hadifogolytársa megsegítéséhez, olyan alapon, hogy hasznot húzzon ezekből. Az is iga, kevés önmegtartóztatásba tellett amiért önző eljárása miatt nem szálltam vele vitába. Akkor sem erőm, sem akaratom nem volt ilyesmihez. Célszerűbb volt Kirschblumba belekapaszkodni. A napok teltek, testsúlyom néhány kilóval gyarapodott. Ez alatt Kirschblum háromszor naponta szemlátomást


bizalommal helyezte a takarómra az ízletes pótadagokkal telt egyik csajkáját, aminek árát esténként fedeztem le egy gramm aranyra kitöltött elismervénnyel. Egyik este, alvás előtt, Kirschblum elmondta nekem, hogy a jövő héten a kórházunk átköltözködik Usztára. Rövid utazásról van szó: Ureni –től alig huszonnyolc kilométerre. A vagonok felől már intézkedés történt.

© Kamil Emanuel

Hét nappal később, fertőtlenített ruhát osztottak ki számunkra. Először a betegeket indították útnak. Ismét lovas fecskefarkú szánkókra raktak fel bennünket. A lábadozó betegek, a közeli állomásig kényelmes hadifogoly tempóban gyalogoltak ki, két fegyveres őr kíséretében. Mire együtt volt a kórházi állományunk, kezdett esteledni. Valamivel távolabb a vasútvonaltól, vártuk a bevagonírozási parancsot. Ez

62

alatt meghatározott időközökben, hosszú szerelvények robogtak nyugat felé. Urálon túli, ponyvával letakart páncélosokkal és légvédelmi ütegekkel, jelezve, hogy az utánpótlás a frontbéli tartalékok növekedése érdekében szakadatlanul folyik, ami számomra is nagy megelégedettséget jelentett. Rövidesen négy, lapos, fedetlen tetejű vagonba ültettek bennünket. Itt kedvünkre


egymáshoz bújva utazhattunk, miközben az igen erős havazás elnyomta meglehetősen bizakodó érzéseimet. A jó félórai utazás végedért. Megérkeztünk Usztába. Amikor Kirschblum is felkészült a cseszlovákiai légióra, határtalan boldogsággal újságolta nekem a nagy eseményt, majd érzelgős hangon tudtomra adta, hogy négyszemközt mondanivalója van.

© Kamil Emanuel

Mi rövidesen harcolni megyünk a frontra. Valószínű utoljára látjuk egymást. Szégyellem amiért a számodra juttatott falatokat lebonoztattam. Egyszerűen megfeledkeztem magamról. A kicsinyességemet nagyon messziről, hazulról hoztam. Mielőtt elbúcsúzom, visszaadom a papírjaidat. Hidd el arra nem tartom magam méltónak, hogy saját kezemmel tépjem el.

63

Kirschblum magyarázkodása nagyon meglepett, mert alapjában véve önző volt. Olyan, amilyenről ritkán álmodik az ember. Az sem lehetetlen, hogy a fogságban átélt élményei és az előtte álló megpróbáltatások háttérbe szorították kapzsiságát és most először életében abban reménykedett, hogy ez által egész biztosan sikerült magát kiszabadítani nyomorult lelki világából.


© Kamil Emanuel

9 4 3 . m á r Uszta Megérkezésünk után,c az i állomástól néhány lépésre u megpillantottunk öt hosszú, s földszintes faépületet. Az egyik - a kísérőnk tudtunkra adta, ez

64

m 1 fogolykórház, itt fogunk lakni. á a Úgy látszik, még idő sem volt kerítés elkészítésére. Ebből jnem u volt nehéz kikövetkeztetni, hogy itt soha sem szállásoltaks el hadifoglyokat. A fazsindellyel fedett épületek kórtermeiben meglepetésszerűen kellemes meleg volt. Az emeletes priccsekre helyezett vattával bélelt matracok és fejpárnák, tiszta lepedők és új gyapjútakarók bizakodó érzést


váltottak ki bennünk, akárcsak három héttel ezelőtt Ureni-ben, noha jobb ellátás után vágyódtunk. A mi épületünk, amelyben elszállásoltak 2 s számú pavilonként volt nyilvántartva. Néhány nap múlva német hadifogoly transzport érkezett. A pavilonunk három kórterme száznyolcvan fogollyal tele is volt. Miután elrendeződtünk meg tudtuk, hogy jól felszerelt, több

© Kamil Emanuel

zuhanyozóval ellátott fürdőszoba, egy kezelő, kis ebédlő és illemhely áll rendelkezésünkre. Valamelyik reggel megkezdődött a hadifoglyok névszerinti számbavétele. Egy asztalnál hárman foglaltak helyet. A parancsnokság részéről egy írnok, az orvosnő és egy kárpátaljai oroszul beszélő hadifogoly, akinek az volt a feladata, hogy tolmácsként, a

65

személyi adatok pontos bediktálását végezze. Mindenkit figyelmeztettek, csak a valósággal összeegyeztethető adatokat mondjon be, különben kellemetlensége lehet. Többen úgy vélték, ha csehszlovák vagy szerb állampolgárságra váltják fel a horthysták által megszállt területi hovatartozásukat, előbb tárulhat ki előttük a hadifogolykórház kapuja, esetleg beállhatnak a szovjet területen


alakuló csehszlovák önkéntesek hadseregébe és Berlin elfoglalásáig harcolhatnának a hitleri Németország ellen. A 2 s kórházi pavilon „starsija” azaz felelőse a középtermetű, huszonhat év körüli Hermelstein nevű felvidéki fogolytársunk lett. Szintén jól beszélt oroszul, valamint más nyelveken és a rája bízott rendfenntartási feladatokkal láthatólag igen ügyesen birkózott meg.

© Kamil Emanuel

Mindenkivel szemben készséges volt a magatartása. Udvariasságával és ügyeskedésével kivívta az orosz női ápolószemélyzet elismerését, akik közül egyesek ide-oda kísértették vele magukat, csakhogy a társaságában lehessenek. Népszerűsége a pavilonunkon kívül is ismerté vált. E miatt sok volt a pártfogója és észrevehetően jobban élt mint a többi „fejes” hadifogoly.

66

A hadifoglyokat lassanként átcsoportosították. Egy részüket átköltöztették az 1 sbe, másokat a 3-asba, aszerint, hogy kinek milyen volt az egészségi állapota. Az 1 s pavilonba jól felszerelt műtőt rendeztek be. Ide kerültek a súlyosan sebesültek, a gangrénások és a disztrofiások. A 3-asba azokat tették át akik egészségileg és szakmailag megfeleltek napi négy órai munka elvégzésére. Itt nyertek


elhelyezést az olasz nemzetiségű hadifoglyok is. Az emberhez méltó bánásmód, a gondos orvosi ellátás és a minőségileg láthatóan megjavult étel, éreztették hatásukat. Hat-hét után megérkezett az első orvosi egészségügyi bizottság. Ezt egy nappal megelőzően az orvosnőnk már meg tudta volna mondani kiket talált egészségileg alkalmasnak, hogy munkalágerbe küldjék. Így hát a

© Kamil Emanuel

válogatás csak előre megjegyzett hadifoglyok között történt. Akadtak azonban kivételek. Olyan sorstársak, akikhez a lágervezetőség ragaszkodott. Röviddel a bizottság megérkezése előtt másféle beosztást kaptak, hogy ne legyenek szem előtt. Ezek tényleg használhatóknak bizonyultak. Az orvosi bizottság megérkezése után munkához látott. A válogatás alig másfél óráig tartott. Egyeseket a

67

legközelebbi vizsgálatig visszatartottak, viszont másokat valamilyen ok miatt utólag útnak eresztettek. Végső soron mindenkire rá került a sor, mihelyt egészségileg alkalmasnak bizonyult.A kiváló kórházi koszt következtében én is felerősödtem. Először csillant fel előttem a hazatérés reménye, de a tomboló, véres háború olyan szakadékot formált, amely rádöbbentett gyorsan arra, hogy


© Kamil Emanuel

ez az érzés csak vágyként alakulhatott ki bennem.

Mindent megígérek… Niemehr! (soha többé!)… Eltelt még néhány nap, amikor a reggelit befejeztük, hirtelen kinyílt a kortermünk ajtaja, a szobafelelősünk kíséretében belépett a nacsalnikunk (a táborunk egyik főnöke). Félig katonai, félig civil

68

öltözetében igen barátságos és jóakaratú embernek bizonyult. Emiatt1 senki sem félt tőle. A 9 szava járása az volt, hogy már 4 nem sok idő maradt a háború 3 befejeződéséig és, hogy „skoro . domoj” (rövidesen mind haza kerülünk). Bevezetésül ez á alkalommal is a fentieket majd p ismételgette, fölösleges r közvetlenségével nélkül rátért i szavak l látogatásának céljára. i

s


Hogy a beteg hadifoglyokat hozzásegíthessük a felgyógyuláshoz nemcsak orvosi kezelésre, különböző gyógyszerekre és kórházi kosztra van szükség, hanem a könnyebb belső munkák elvégzésére is. Ezekhez a munkákhoz pedig olyan emberek kellenek, akik közel vannak a teljes felgyógyuláshoz. Nos, kinek volna kedve könnyű belső munkára?

© Kamil Emanuel

Az emeletes priccseken felült hadifoglyok fészkelődni kezdtek. Minthogy a nacsalnikunk munkásokhoz illő előnyökkel kecsegtetett- lesz ami lesz- gondoltam magamban, elsőnek jelentkeztem. Rajtam kívül öt használható ember szállt le az ágyáról. Miután megkaptuk az öltözéket a nacsalnikunk csak annyit mondott: - Hát akkor menjünk. A folyosó végén már helyben is voltunk és utána elment.

69

- Nos, figyeljetek ide, szólt a szobafelelősünk miközben kinyitotta a nagyméretű árnyékszék ajtaját és nagyot köpött. Ezelőtt tiszta volt, most pedig a legcsúnyább helye a kórházunknak. Szerencsére a szar itt csak bokáig ér és nem derékig. Most ezt kell rendbe hozni, utána jobb munkára kaptok beosztást. - Inkább ne fáradjon, szólalt meg az egyik bajtársunk. Nem betegeknek való dolog ez.


A klozet küszöbe jóval magasabb, mint a padlója ha kényelmetlen is, ezért mindenki már napok óta innen csorgatja be a latyakját. Akkor minek az egész? Szakmám van. Sepregetést passzióból is vállalok, azonban ilyes félét nem. Nem csak a duplát nem tudnám lenyelni, hanem a szagtól a szimpla adag is a torkomon akadna, pedig egy falatért legtöbbször majd ki ugrik a szemem.

© Kamil Emanuel

Rajtam kívül egyik sem maradt, pedig a bűztől az ájulás környékezett. - És te?.. kérdezte egykedvűen a szobafelelősünk. - Sztarsi, nekem más a számításom. Sem, hogy tétlenül egész nap a szememet meresztgessem az éhségtől, rászánom magam erre a munkára, bízva magában, hogy a mai naptól kezdve hozzásegít a nacsalnik áltat beígért duplához.

70

- Attól ne fájjon a fejenyugtatott meg a sztarsi és a kórterembe ment. Végül is a jövedelmezőnek ígérkező szartenger küszöbe előtt egyedül maradtam. Tekintettel a rám nehezedő feladattal, pillanatok alatt felmértem a rendelkezésemre bocsátott tisztító eszközöket és hamarosan praktikus elgondolásom mellett kellett döntenem. Percek alatt már ott is voltam Székelynél, a


hadifogolykórház asztalosánál, akit sikerült rábeszélnem, hogy fáradjon el a helyszínre, hogy tanulmányozhassa elgondolásom gyakorlatba való átültetését. - Gyenge lábon állok én is a kaja miatt. A kaparót egy jó félóra múlva megkaphatod, de az ürülékbe egy kondér lisztkásáért sem vagyok hajlandó belegázolni. Képtelenség, amire rá akarsz venni.- vélekedett Székely.

© Kamil Emanuel

- Ezt a háromszöget öt perc alatt meg lehet csinálni anélkül, hogy beletaposnál a latyakba. Erről én gondoskodom, viszont már ma este jól lakhatsz a húszdekás kenyéradagommal. - Hogyan? – fordult felém Székely az emberi ürülék küszöbéről. - Míg elhozod a fűrészt elszaladok a konyháig és elkérek a favágóktól öt darab rövidebb tuskót. Ezeket a küszöbtől végigrakom a deszkaülőke

71

oldalfaláig. Hiszen csak egy tíz centis résre van szükség. Némi gondolkodás után Székely elfintorította az orrát, de azért elhozta a hegyes kézi lyukfűrészt. Kissé csodálkozott, hogy a tuskók mérete megfelelt és, hogy már be is voltak állítva a járás keléshez. A háromszög kivágása alig tartott néhány percig, majd egy jó félóráig vártam, míg Székely elkészítette és a kezembe nyomta a kaparót.


Megfeszített erővel kellett dolgoznom és elég sokáig tartott, amíg sikerült eltüntetni a háromszögű résen át a padló alatti emésztőbe az illemhely egész latyakját. Elfáradtam, de megfogadtam magamban, hogy végére járok a klozet takarításnak, és állást csinálok magamnak belőle. Estére „hivatalból” a hadifogolykórház íratlan törvénye alapján, már duplát vacsoráztam, azonban hiányzott

© Kamil Emanuel

az esti húszdekás kenyéradag. Röviddel utána ismét éhes lettem. Másnap reggel amint elhaladt mellettem a Pestről származó Nyitrai Jancsi, akinek a fagyás miatt megüszkösödött vastag lábúját le kellett operálni, és aki eddig szándékosan figyelemre sem méltatott, fejhajtással előre köszönt. Könnyedén, mosolyogva csak annyit kérdezett tőlem: - Hogy ízlik a dupla?

72

Jó kis kérdés, bizonyára a duplámnak szól, tehát észre vették. Tegnap óta lettem valaki – gondoltam magamban. - Kezdem hasznát látni a munkámnak. Ennyi az egész. Valakinek csinálni kell, kár, hogy piszkos. Amikor nekifogtam, ájulás környékezett – válaszoltam barátságosan. Ezután az utam egyenesen a Felső-Visói Lebovits – hoz vezetett, akinek sikerült néhány


nappal ezelőtt kisegítőként bevágódnia a főnővérnél. - Szégyen ide, szégyen oda, egy kis szívességért jöttem. Szeretem a tiszta munkát, csakhogy ehhez naponta klórmészre, félliternyi petróleumra és egy vesszőseprűre, volna szükségem. Lebovits, aki a négyesben lakott, csodálkozva nézett rám. - Te lettél a kettesben a vécés? Gyenge vagy te az ilyesmire.

© Kamil Emanuel

-

Gondolom, ezáltal rendbe szedem magam. A duplának nem tudtam ellenállni. Vissza kellett szaladnom egy vederért, és két konzervdobozért. Olyan szánalmasnak nézhettem ki, hogy Lebovits atyai módon biztosított, ezen túl is annyi klórmészre és petróleumra számíthatok, amennyire csak szükségem lesz. Egy hét múlva a bokáig érő sűrű latyakkal teli árnyékszék a bőségesen rendelkezésemre álló

73

víz és a klórmész szüntelen használása következtében szagtalan minta illemhelyé változott. Az ülő helyek és a padlózat oly mértékben fehérlettek, mint a pedáns háziasszonyoknál a legtisztábban rendben tartott gyúródeszkák. Nehogy azt higgye valaki, hogy az illemhely rendben tartása csupán gyakorlati munkába került. Eleinte szükségesnek tartottam, hogy a foglyok elméleti leckéket


kapjak, „vigyázzunk a tisztaságra” címmel. Annak dacára, hogy az illemhely estétől-reggelig két mécsessel volt megvilágítva, némelykor nemtörődömségből egyes hadifoglyok képesek voltak az üléseket lerondítani. Ez annyira felizgatott, hogy az éjszaka csendjében vagy ébresztő előtt, minden szégyenkezés nélkül, kénytelen voltam az ajtó mögött behúzódva a tisztaságra őrködni. Ennek aztán valahogy híre ment.

© Kamil Emanuel

Egyik kora reggel takarítás után résen állva, megjelent egy középkorú német hadifogoly sorstársam. Magas termetével úgy festett mint egy égimeszelő. Amikor elkészült, emlékeztetőül az ülődeszkán hagyta gőzölgő névjegyét. Ez annyira felháborított, hogy máris ott termettem mellette. - Miért feledkeztél meg magadról? Tudod mennyi munka szükséges ehhez a tisztán tartott illemhelyhez?

74

A német sorstársam kissé összehúzódva magát néhány másodpercig nézegette, de azért úgy tett, mint aki tudatában van, hogy rajtam kívül senki sem vette észre, majd nyugodt hangon megszólalt: - Ettől a Scheise –től nekem is hányingerem támadt. Vedd tudomásul, hogy ilyesmit német ember a világért sem tesz. Miért kötöttél belém? - Te szerencsétlen, hisz előttem csináltad. Onnan az ajtó


mögül saját szememmel láttalak. Rajtacsíptelek. - Bújjon beléd az ördög!… sehogy sem tudod megérteni, egy Deutsche ilyen dolgot nem csinál. Erre a disznóságra csak román, magyar, zsidó kamerádjaid, vagy akár csak te személyesen vagytok képesek. Minthogy ezek a becsmérlő kijelentések kizökkentettek amúgy is gyenge lábon álló egyensúlyomból, pillanatnyi

© Kamil Emanuel

meggondolatlanságból, nem törődve a következményekkel, a kezemben lévő vesszőseprűt belemártottam a gőzölgő ürülékbe és rácsaptam a németre a szaros seprűvel. Mindenre, de talán a legrosszabbra is fel lehetett készülve ez a felsőbbrendűség érzésétől elvakított német, de erre a bűzös csapásra nem. - Micsoda?!!! Hogy mertél ilyet tenni? Verfluchter Scheiskerl!…

75

- Még neked áll feljebb? Ha sokat pofázol, a seprű még a kezemben van… - Először is kérjél bocsánatot, másodszor pedig ha minden kertelés nélkül megígéred, hogy ezentúl vigyázol a tisztaságra, és ha soha többé eszedbe nem jut a szarodból politikát csinálni, máris tisztába teszlek. - Mindent megígérek. - Akkor eredj előre! Szemben van a fürdő, ott


szappant is találsz. Vetkezz le! Míg el nem megy a főnővér, hozok cserébe tiszta fehérneműt. Miközben a cserét elrendeztem, a német a meleg zuhany alatt megfürdött. Amikor meglátta a kezemben a tiszta alsót, az inget és a törölközőt annyira megilletődött, mintha egy mákszemnyi haragot sem érzett volna irántam. Ennek dacára nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy nemcsak felsőbbrendűségi gondolatokat

© Kamil Emanuel

forgatott a fejében, hanem azokat pimaszul akkor hangoztatta előttem, amikor rajtacsíptem… Hirtelen ismét eszembe jutott a magyarázkodása. Hátra néztem. A vesszőseprű ott pihent az ajtó mögött megragadtam a nyelét, aztán oda ugrottam a némethez aki valamivel előbb már sietve magára öltötte az elibe tett tiszta fehérneműt. Elszántan magasra

76

emeltem a bűzös seprűt és ráordítottam: - Du Arschloch… fogsz a jövőben szarból politikát csinálni?… - Niemehr! (soha többé!)


Usztai sóskalevelek Időközben az Usztai lágerkórház két méter magas deszkakerítése is elkészült. Életveszélyes volt a kerítést megközelíteni, mert a négy

© Kamil Emanuel

őrtoronyból az őrszemek fegyvereikkel készen álltak a tüzelésre. 1943. május közepe táján alkalmam volt összebarátkozni egy Markovits nevezetű Újvidékről származó zsidó fogolytársammal, akit a horthysták munkaszázad keretében a doni frontra hurcoltak. Miután feloszlatták a szovjet krenovájai fogoly-haláltábort, leírhatatlan állapotban került

77

r i l i s

Usztára. Minthogy disztrofiásan feküdt mellettem, minden vágya az volt, hogy feljavuljon és egy harcoló alakulat keretében a frontra küldjék, hogy kivegye részét a hitleristák elleni harcból. Itt, Usztán- akárcsak a többi hadifogoly – gondos ápolásban részesült és félelem nélkül élt. Valamelyik nap szóba elegyedett egy beteg német sorstársával, aki a felső priccsen, pont felette kuksolt. Szokása szerint ez a német ebéd előtt szinte


szertartásosan vette elő az Esbretchen –jét és jó élű kis késével egy százötven grammos ebédre kiosztott fehérkenyér adagját nem több mint négy milliméter vastag szeletekre darabolta fel. Alighogy befejezte, sóska aprításba kezdett, mondván, hogy ilyen vitaminos pótlékot nem szabad elszalasztani. Jót tesz és kell a túléléshez. A bajtársa miután visszatért a munkából, egy teli

© Kamil Emanuel

zsebbel hozott neki tizenegy óra tájt. Az nap délután, csodálatosan szép és meleg volt az orosz tavasz. A nap sugarai jótékonyan járták át a zöld gyepen heverő hadifoglyokat, akik egymás közt leginkább beállítottságuk szerinti problémákat feszegettek. Voltak köztük – ha csekély számban isfanatikus hitleristák, akik abban reménykedtek, hogy a németek részéről rövidesen hatalmas

78

erejű offenzíva indul meg és végül a Führer megvalósíthatja eredeti tervét. Különböztek ezektől azok a német hadifoglyok- főleg sebesültek-, akik túlélték a sztálingrádi csatát, és akik a saját bőrükön érezték a szovjet ellentámadások hatékonyságát. Ezek már nem reménykedtek a német győzelemben. Őket csak a háború befejezése és a családjukhoz való visszatérés foglalkoztatta. Időnként a viták


és az ellentmondások hevében egyesek személyi gyűlölködéssel ragadtatták el magukat. Váratlanul fegyverlövés dördült el. Többen a kerítés irányába futkosnak, én meg utánuk. Rettenetes látványban volt részünk. A kerítésen belül egy jó méternyire Markovist holteste volt elnyúlva. Az egyik kezében pár sóskalevelet szorongatott. Szerencsétlenségére sem a belső korlát, sem a veszélyes zónát

© Kamil Emanuel

jelző fatáblák még nem készültek el. Közben megjelent a tábor egyik nacsalnikja (fejese). Az orvosnő jelenlétében ő is megállapította, hogy Markovits halott és előtte is érthetetlen volt a szomorú kép, különösképpen, amikor felfedezte a gyilkos golyó által földhöz csapott hadifogoly kezében a sóskaleveleket. Az egyöntetű vélemény az volt: az egyik őrszem, hogy unalmát elűzze, a felásott

79

földsáv felé fapapucsban közeledő hadifoglyot sóskaszedés közben céltáblának tűzte ki magának. Vacsora előtt a nacsalnikunk rövid beszédet tartott. Úgy vélte, hogy Markovits hibát követett el amikor megközelítette a kerítést. Amikor az őrszem lőtt éppen szemben állt a foglyul ejtett ellenséggel, amihez ellenszenve is hozzá járult. Tehát a történetekért a felelősség


kizárólag az hadifoglyot terheli…

agyonlőtt

1943. május

Háború idején, és általában ilyesmi nem engedhető meg… Az bánásmód táborban

emberséges következtében a általában egyre

© Kamil Emanuel

elviselhetőbb lett a hadifoglyok élete. Az én helyzetem is jelentősen megjavult. Más munkára kaptam beosztást. Az egyik kórtermet, a kötözőt és az ételosztóhoz vezető folyosó padlóját, a hűvös hajnali órákban naponta kellett felsúrolnom. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy tapasztalataim által valóságos súroló művésszé váltam. Egyik reggel az orvosnő végigvizsgálta a kötöző berendezését. Szívélyes

80

mosollyal elismerését fejezte ki amiért itt példás tisztaság uralkodott. Másnap, a legnagyobb elővigyázatossággal füstölt haldarabbal és egy szelet szárított kenyérrel kínált. Az orvosnő önzetlenségből tett többször tanúbizonyságot. Ilyen körülmények között egyes hadifoglyok kisegítőként ajánlkoztak. Hiányzott nekik is a dupla. Egyébként a lelkiismeretes cselédmunkámnak híre ment. Eljutott a pergő


nyelvű főnővérhez is, aki rögtön rám bízta az ágy és fehérnemük nyilvántartását. Valamelyik reggelen, Hermelsteint, a pavilonunk sztarsiját váratlanul orvosi komisszió elé állították. Ez annyit jelentett, hogy lebukott. Egy csoport egészségileg feljavult hadifogoly közé (transzportra) vágták. A bennfentesek csakhamar elmondták, hogy a komisszió ideje alatt Hermelstein egészen

© Kamil Emanuel

derűs hangulatban volt. Tolmácsolt, fontoskodott és olyan magabiztosan vezette hadifogolytársait a bizottság elé, mintha azok nála nélkül nem válhattak volna meg az Usztai szanatóriumtól. Másoktól későbben megtudtuk, hogy mi is történt. Valaki beárulta, hogy a ruhaszárítóban az egyik segédnővérrel szeretkezett. Ő azonban azt állította, hogy fogalma sincs az egészről. Erre,

81

tudtára adták, hogy mivel bámulatos fondorlattal behatolt egy fronton harcoló szovjet katona hitvesének magánéletébe, viselnie kell a következményeket. Háború idején, és általában ilyesmi nem engedhető meg. Egy erdő melletti munkalágerben erős emberekre van szükség. Ott a fakitermelésnél, módjában lesz a szanatóriumban szerzett energiáját hasznosabban felhasználni.


Hermelstein után Nedelkovits Szima lett a sztarsink. Széles vállú, imponáló alakja mindenütt feltűnt. Rendkívül szimpatikus egyéniségével és emberiességével hatni tudott a környezetére. Ezen kívül pavilonunk ápolónői rajongtak érte. Szima derék képviselője volt újvidéki szerb nemzedékének. A horthysták egy elhagyott malomnál találtak rá. Már ott a

© Kamil Emanuel

helyszínen agyba-főbe verték, míg csaknem eszméletét vesztette. Mégis szerencséje volt. Gyorsan bevágták egy frontra vezényelt büntető munkaszázadba. Miután elfoglalták a Donnál az első vonalban kijelölt helyüket az orosz áttörésnél a reggeli szürkületben szerencsés körülmények között fogságba esett. Neki is fő kérdést jelentett, hogy viszonylagosan biztonságos fogsági életmódját

82

mielőbb felcserélje és a hitleri koalíció által letiport, hazája felszabadításának szolgálatába állítsa. E miatt elszigeteltségén úgy próbált segíteni, hogy szoros kapcsolatot tartott fenn a csehszlovák állampolgárságú hadifogoly sorstársaival, akiknek a helyzete ebből a szempontból jóval kedvezőbben alakult. Erről akkor értesültünk, amidőn kérdőíveinket kitöltötték. 1943, május végén, amikor a csehszlovákok elkerültek az


© Kamil Emanuel

önkéntes légiójuk Szima bonyolult helyzete is megértésre talált.

Az kulturmama

Usztai

A légiósok távozása után szerencsénk volt megismerkedni az usztai lágerház politrukjával, akit egyből kulturmamának minősítettünk. Blau doktor sorstársunk társaságában látogatta meg a pavilonunkat. Hatvan éven felül lehetett. Teljesen ősz, ritkahajú,

83

középtermetű, sovány, meglepően barátságos arckifejezésű nénit ismertünk meg 1személyében. Meglátszott 9 rajta, hogy csak abból tartotta 4 fenn magát, amit hivatalosan 3 kapott. Miután figyelmesen . végigjáratta rajtunk nyugodt mtekintetét, egyenként nézegetett á bennünket, majd tökéletes német j nyelvtudásának igénybevételével u szóba elegyedett egyik-másik s német hadifogollyal.


Láthatóan, a német hadifoglyok érdeklődtek a kulturmama politikai és fronthelyzeti fejtegetései iránt. Bár több sztalingrádi fogolynak súlyos sebesülésük miatt, nehezére esett az eszmecsere mégsem tudták elhallgattatni kételyüket az elhangzottakkal kapcsolatban. - Választ szeretnék kapni, Belgorod és Harkov orosz vagy német kézen van ? hónapok óta senki sem emlegeti. Talán

© Kamil Emanuel

titkolják e két nagy jelentőségű gócpont helyzetét?- kérdezte az egyik szenvedő tekintetű hadifogoly A rokonszenves kulturmama nem jött zavarba. Odament hozzá és hosszasan szemébe nézett: - Maga is sztalingrádi? – érdeklődött a mama. - Igen. Jelen pillanatban Belgorod és Harkov a német megszállók kezén van, azok

84

pedig a mi kezeink között. Ha Sztalingrádnál mindent elvesztettek, Belgorodnál és Harkovnál, egyebütt sem, fognak tudni semmit sem elérni. Nemcsak a mi megállapításunk, hanem a foglyul ejtett sztalingrádi törzstiszteké is. - Hihetetlen… - Egy évvel ezelőtt, gondolt volna valaki arra, hogy Sztalingrád szovjet kézre kerül? Ezt a kérdést azért tettem fel, (nem mintha lebecsülnénk


hadigépezetük rendkívüli képességét), mert a maga helyzetében ajánlatosabb, ha illúziója helyett az általunk biztosított ízletes kórházi koszttal táplálkozna. A kulturmama magatartása minden hadifogoly iránt korrekt volt. Hogy mi lakozott benne, azt nem tudhattam, de az általunk feltételezett ellenszenvének nyoma sem látszott. Jelenlétét felhasználtam én is, akárcsak a zsidó orvosok,

© Kamil Emanuel

hogy felhívjuk a figyelmét sajátságos helyzetünkre. Nem követeltünk kedvezőbb bánásmódot, hanem konkrét intézkedéseket, hogy felgyógyulásunk esetén, akár külön alakulatban, a Vörös Hadsereg oldalán harcolhassunk, a hitleristák és a vele szövetséges erők ellen. Ámbár érveléseink eléggé meggyőző erővel hatottak, nem nehéz kitalálni, semmire sem mentünk a kulturmamánkkal.

85

Lényegében azt válaszolta, hogy nem kételkedik fasisztaellenes beállítottságunkban, de célkitűzésünk valóráváltásához egyelőre nagy reményeket ne fűzzünk. Jelenleg szó van egy mozgalomról, amit a Szovjetunioban élő romániai kommunista emigránsok antifasiszta foglyokkal együtt, beleértve magas rangú román tiszteket is, kezdeményeztek. Ezek is külön román harcoló


alakulat felállításán fáradoznak. Ezt a kezdeményezést szovjet részről komolyan értékelik, és ha külön divíziót rövid időn belül megalakítják, maguk is aktív részvételre számíthatnak. Felemlítettünk egy másik életbevágó problémát. Rádió útján üzenetet küldeni hozzátartozóinknak, hogy szovjet fogságba kerültünk és hogy emberséges bánásmódban van részünk. A kulturmama megértéssel fogadta

© Kamil Emanuel

kérelmünket, Blau doktor mindjárt névsort állított össze. Szemünk láttára érvényesült a demokrácia. Közös listára jegyezték fel a volt honvédek és a volt sárga karszalagos zsidó munkaszolgálatosok pontos lakhelyét. E naptól fogva a jóindulatú kulturmama hetente járt be hozzánk.Híreket mondott a fronthelyzet alakulásáról.

86

1943. május

Beszélgetés egy fanatikus hitleristával A sztalingrádi katlanból messziről idekerült hitleri előítéletekkel megtelt német hadifoglyok közt feküdt, félig lehunyt szemmel a kórterem félhomályában, Curelea Nicolae törzsőrmester más román fogolytársával együtt. Amidőn


megtudta, hogy szatmári vagyok, közös emlékeket idéztünk fel. A harminchatos években a halmi román-cseh határőr csendőrségen teljesített szolgálatot. Érdekes csempészhistóriákkal tarkította Szamár környéki visszaemlékezéseit, amik itt a hadifogság usztai kórház kórtermében mintha nem is számítottak volna bomláshoz vezető politikai és gazdasági helyzetnek.

© Kamil Emanuel

Valamelyik nap Curelea elbeszélte szenvedéseit. Miként kapcsolták be őt is a Szovjetunió elleni átkos háborúba. Kezdetben csupán rövid időtartalmú hadjáratról beszéltek a felettesei, néhány hónap az egész. Múltak a hónapok. Megismerkedett a keleti front összes borzalmaival és mire Sztálingrádot a németek majdnem bevették, rájött ő is arra, hogy csak úgy vészelheti át, ha fogságba kerül. Napokig

87

viaskodott önmagával, hogyan kezdjen a veszélyes terv megvalósításához. Nem tudott átszökni az oroszokhoz, de miután a Donn kanyarnál a gyűrű bezárult és hangszórók segítségével az oroszok megadásra szólították fel, szakaszával együtt egy előrenyomuló különítmény előtt letette a fegyvert. A Begetovkai gyűjtő lágerben súlyos betegsége miatt, nagyon kritikus helyzetbe került, de szerencsére az életben


maradt hadifoglyok egy részével áthelyezték az usztai szanatóriumba. - Jól emlékszem, amikor egyik délelőtt Cureleával beszélgettem, német hadifogoly állt meg mellettünk. - Honfitársak? - Igen. - Együtt estek fogságba? - Nem . - Mióta?

© Kamil Emanuel

- Én Belgorodnál 1943. február 7.-én. Ő, a Donn kanyarnál 1942. október végén. - Meg van a véleményem magukról. - Jó, vagy rossz? - Nem kertelek, a lehető legrosszabb. - Marhaság. Itt már felhagyhatna az efféle elképesztő megbélyegzésekkel. - Engem is a Donn kanyarnál fogtak el az oroszok. Egyik hadtestüknek

88

köszönhetjük. Anélkül, hogy sejtettünk volna valamit, a fojtogató helyzetben hátat fordítottak. Rá jöttünk olyan rés keletkezett körülöttünk, amely a teljes bekerítésünkhöz vezetett. Minek is részletezzem, jól eljátszották a nótánkat. De abba egyetérthetnek velem, hogy a kotta, ami kezünkben maradt és a koncertnek nincs vége. Harkov és Belgorod ismét a miénk. Gyávaságuk és árulásuk


következményeit hamarosan tapasztalni fogják. Mit akar ezzel mondani? - Meggyőződésem a Führer keze hosszú, Usztára is rá fog találni, és akkor fizetni fognak. - Egyszóval, akasztás? - Az. - Úgy viselkedik, mintha nem egyedül éltük volna túl a bekerítés és a fogságba esés utáni iszonyú napokat és

© Kamil Emanuel

éjjeleket. Hadtest ide, koncert oda, Sztálingrád után hiába hozakodik elő azzal, hogy a kotta a kezükben maradt. Ennyi idő elmúltával, mind kevesebben hiszik, jómagam meg egyáltalán és ha maga, vagy egy magához hasonló megrögzött hitlerista szíveskedne egy kicsit gondolkozni, rájönne, hogy a németeket is becsapták. Beugratták a háborúba egy olyan véreskezű karmester igénybevételével, akinek a karját

89

már a megbénulás veszélye fenyegeti. Csak abban reménykedhetünk, hogy a szövetségesek végleges győzelme hozza meg a mi számunkra is az igazi szabad életet. Hát igen, így mutatkozott be egyik-másik fanatikus hitlerista; akik még itt usztán is szó szerint értelmezték mindazt, amivel volt kenyéradó gazdájuk útnak eresztett az efféle rabló hadjáratokban.


Azzal áltatták magukat, hogy rövidesen visszafoglalják a Moszkva és a Sztálingrád környéki felszabadított területeket és akkor az közelebb hozza a hadifogságból való kiszabadulásukat. Még különösebben hatott rám, hogy ez a német hadifogoly, a sztálingrádi csatavesztés után. Fogságba esésétől alig hat hónapra, kétségtelenül feledékenyebbnek bizonyult. Itt is Übermenschnek

© Kamil Emanuel

érezte magát, mert itt Usztán vatta matracon aludt. Mert az egész világot az ő tulajdonának tekintette, hisz gondolatban még mindig a Wehrmacht vagy az SS uniformisát viselte.

Beszélgetés egy lengyel hadifogoly 9 4 sorstársammal Egy délután újból összehozott a véletlen egyik lengyel hadifogoly társammal. Tagbaszakadt, széles vállú, százkilencven centinél is

90

3 . m á


valaminél magasabb volt. Bár egészségi állapota sokat javult Usztán, sebesülése miatt még mindig lázban égett. Csontos arcán azonban minden remény megvolt, hogy két hónap múlva teljesen kiheveri. Ellentétben a hitleristával, tárgyilagos, véleménye volt a háborúról. Őszintén közölte velem, hogy eddig tévedésekből és kiábrándulásokból szőtt hálóban vergődött. Ha eljön az ideje,

© Kamil Emanuel

lengyel divízióban harcolva szeretné jövendő szerencséjét felépíteni. - Hogy került közéjük? - Túlságosan erősen törtek ránk. Olyan hirtelen jött az egész, még harcolni sem volt alkalmam. Lengyelország lerohanása után, hogy ne jussak a zsidók sorsára, és hogy könnyebben éljek, közibük álltam. Nyomban kikerültem a keleti frontra.

91

- Szóval, jó falatokat evett és cserébe - fogságba eséséig segítette a hitlerista Németországot! - Akkor ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Elég sokan voltunk ebben a lehetetlen helyzetben. - Mivel lekötelezték magukat népük leigázóinak, az ők ügyüket akarták győzelemre vinni. Most pedig, hogy a németek esélye e tekintetben megváltozott – felgyógyulása


után –ujból az elsők között szeretne jelentkezni és küzdeni egy új Lengyelországért. - Őszintén bevallom, az volt életemnek legnagyobb tévedése. Ha alkalmat adnak, minden erőmmel azon leszek, hogy jóvátegyem. Megértettem mindent, amit lengyel hadifogolysorstársam mondott. Még azt is, hogy lengyel létére nem akart a zsidók sorsára jutni, de azt, hogy félelme miatt rögvest rászánta

© Kamil Emanuel

magát a behódolásra, hogy részt vett ö is a falvak és városok felperzselésében, hogy mielőbb elérjék Sztálingrád kapuit. Undorító érzést váltott ki bennem,

Beszélgetés egy 9 osztrák származású német 4 3 pilótával Miszner osztrák származású pilóta személyében, aki szintén az usztai hármas számú pavilonban várta a teljes

92

.

j ú


felgyógyulását, magas termetű, valóban jóképű és szimpatikus fiatalembert ismertem meg. Valahányszor szóba elegyedtünk a szökés lehetőségeit latolgatta. Sohasem tudott megbékülni sorsával. Érdeklődésem fokozódott irányába, annál is inkább, mert pilóta volt. Néhány nap múlva amennyire lehetett összebarátkoztunk. Sehogy sem értette, hogy az oroszok a

© Kamil Emanuel

kihurcolt zsidókat együtt tartják fogságban a németekkel. Azt állította, hogy háború előtt Bécsben saját szemével volt alkalma megbámulni a lakásaikból kivonszolt zsidóknak a vérontását és elhurcolását. Ezek közül néhány zsidó családot maga is jól ismert. Rá is hatott a hitleri teoretikusok által hirdetett nemzeti szocialista szemlélet. Még akkor a Hitlerjugendben minden olyan nagyszerűnek és tetszetősnek

93

bizonyult, Hitler politikai sikereiből meríthetett érveket. Büszkeséggel töltötte el, hogy Hitler Ausztriába született hogy vezére lett a harmadik Német Birodalomnak. - Szeretném megismerni jobban fogságba esésének körülményeit. Elmondaná? - Idő előtt következett be. Nem minden pilótának van alkalma végigharcolni a háborút. Nekem valóban pechem volt. Nem, azért mert találat érte a


gépemet, vagy amiért nem akartam benne lezuhanni, hanem azért, mert kinyílt az ejtőernyőm amikor kiugrottam belőle. Egyesek szerint az életben maradásom csodának számítható. Semmi okom nem volt, hogy szerencsésnek érezzem magam. Amint 1941 őszén Moszkva körzetében földet értem – bár kóválygott a fejem – messziről látszott, hogy észrevettek. Megfogattam, hogy nem válok meg olcsón az

© Kamil Emanuel

életemtől. Futásról szó sem lehetett. Pisztolyomból kilőttem minden golyót, pedig az utolsót saját fejemnek tartogattam. Egy felém rohanó hadonászó géppisztolyos hárította el a meglincselésemet. Csaknem egymagában védelmezett. - Történjék bármi, de a parancs értelmében az én kötelességem, hogy teljes biztonsában elvezethessem. Államérdek- mondta miközben megkötözött.

94

- Körülbelül egy jó félóra múlva betuszkoltak egy autóba, majd teljes sebességgel robogott az illetékesek felé. Kihallgatásom alatt el kellett viselnem új helyzetemből fakadó minden következményt. Kezdetben udvariasak, figyelmesek és kíméletesek voltak velem szemben de mindez csak addig tartott, míg rá nem jöttek, hogy olyan mesékkel álltam elő, amikkel nem sokra mentek. Ekkor már nem


elégedtek meg ezzel a számukra értelmetlen időtöltéssel. Én azonban még mindig bizonyítani próbáltam az előre betanult hazugságokat. Ezek is államérdekek voltak. Természetesen Német államérdekek. Sürgetően ajánlották, hogy hagyjam abba, ha osztrák vagyok, és ha ragaszkodom az életemhez. Hogy még tisztábban legyek a helyzetemmel és őszintén mondjak el mindent, utolsó

© Kamil Emanuel

kihallgatásom előtt ismét megkötöztek és úgy vittek ki egy közeli temetőbe ahol a földből kilátszó hullák feje az égnek meredő karok és csuklók olyan mély hatást tettek rám, ami arra késztetett, hogy szívleljem meg vallatóim tanácsát és fenntartás nélkül alkalmazkodjak a színtiszta igazsághoz. - Szerintem okosabb lett volna, ha a fogság első percétől igyekezett volna felismerni, hogy rabló hadjáratokkal nem

95

lehet büntetlenül olyan rendszert győzelemre vinni, amilyet a hitleristák akarnak rákényszeríteni az egész világra. Maga pedig mint Göring egyik félelmetes fenegyereke azt szerette volna, hogy amikor elfogták és miután pisztolytárának összes golyóit kilőtte, az oroszok főhelyre ültessék. Sztárijoszkolban saját szememmel láttam egy orosz hadifoglyot amidőn megcsonkított kezével,


szerencsétlen bajtársaival együtt amputációra várakozott, mert a más fegyvernemhez tartozó német kamerádjai szecskavágóba dugták csuklóját. Így hát érthető, hogy az oroszok lépten-nyomon azon vannak, hogy ugyanabba a verembe taszítsák magukat mint amit maguk ástak nekik. Joggal teszik és titkot sem csinálnak belőle. Sztálingrád után bebizonyították, hogy ők az erősebbek. Nemcsak, hogy rettegésben tartják magukat,

© Kamil Emanuel

hanem arra is képesek, hogy földhöz vágják az egész hadigépezetüket. Ezentúl ők határozzák meg a németeknek a visszavonulás útját. Soha sem felejtem el, tíz éves koromban valamilyen gyerekes okból megharagudtam édesapámra. - …..Ne nyaggass! - Apám, én világgá megyek! Minek? Hála a Gondviselőnek a vajas kenyértől a tanulási lehetőségig, úgy ahogy

96

gondoskodunk rólad. Nem olyan egyszerű világgá elindulni, hogy lásd milyen vagyok, veszek neked még egy pár bakancsot. E nélkül ne indulj útnak. - Miért? Legyen mivel visszajöjjél. - Mindent a Blitz kriegre (villámháborúra) alapoztak. Csupán egy kártyára játszottak, hogy az oroszok három hónap alatt beadják a derekukat. Rosszul számítottak a


hadvezetőségük annyira el van bizakodva, hogy minden ellenvéleményt ellenséges leckéztetésnek nyilvánítanak. - Propagandázik? - Ha annak tekinti, a maga dolga. - Könnyű most magának, mert zsidó. Higgyen nekem legalább most az egyszer. A helyzetem semmi esetre sem tekinthető irigylésre méltóbbnak, még akkor sem ha német pilóták

© Kamil Emanuel

vas SS-ek társaságában vagyok köteles a Szovjet-unióban a hadifogságot drótsövények mögött letölteni. Nem tudtuk meggyőzni egymást.

Kiváltságok… olasz hadifoglyoknak

az 9

Egy júliusi nap, a nacsalnikunk eljött, még pedig, az olasz hadifoglyok miatt. Jókedvűen újságolta, hogy felsőbb rendelkezések értelmében ezen túl nem

97

4 3 . j ú n


tekintendők ellenséges államhoz tartozó hadifoglyoknak. Rövidesen haza lesznek telepítve. Minduntalan dicsérte az olaszokat, mert megbuktatták Mussolinit és elfordultak a németektől. Egyelőre még belső munkára sem fogjuk felhasználni. Külön kórterembe lesznek elhelyezve és jobb ellátást fognak kapni. Az egyik amúgy is pedánsan tiszta kórtermet három nap alatt szinte földi

© Kamil Emanuel

paradicsommá változtatták. Az emeletes fából készült priccseket vaságyakkal cserélték fel, személyenként két vattamatraccal. Harmincketten is elférhettek volna benne, de a felsorakozott ágyakba csak tizenhat olasz jutott. Ezalatt, dr. Blau Zoltán pavilonunk hadifogoly orvosa semmi kép sem tudott beletörődni, hogy volt zsidó munkaszolgálatos voltának dacára illetékes szovjet tényezők

98

nem akarják megérteni, az ő egyéni és sorstársainak speciális helyzetét és eszük árában sincs meggyorsítani a hazakerülésünket. Természetesen harcoló egység keretében, hiszen nagyon is jól tudják, hogy a horthysták az utóbbi években alig győztek megfosztani bennünket emberi jogainktól. Blau doktornak valóban kapóra jött az olasz fordulat. Amikor meghallotta milyen


szerencse, várja az olasz hadifoglyokat, azt kezdte bizonygatni, csekély jóakarattal, őt is az olaszok közé kellene számítani, mert orvosi tanulmányait Olaszországba végezte, ott él a kedvese és tökéletesen elsajátította az olasz nyelvet. Ennél fogva mi akadálya lehetne, ha az olaszokkal együtt oda térne vissza? Eleinte azt mondták neki nyugodjon bele a helyzetébe. Az

© Kamil Emanuel

öröm úgyis közös. Aztán, hogy nincs értelme az okoskodásnak, mert nem olasz alattvaló. Inkább várakozzon türelemmel, míg vége lesz a háborúnak. Addig is örüljön, hogy megszűnt munkaszolgálatosnak lenni. - Miért nyugodjak bele? Hiszen sem az országban, sem kint a fronton nem voltam cinkosa sem a horthystáknak, sem a hitleristáknak, még csak Mussolininek sem. Ezenkívül

99

amikor kihurcoltak nem is vettek emberszámba. Nem tudta megérteni, hogy ennek a kivételes bánásmódnak miért nem lehetne a zsidókra is kiterjeszteni. Mivelhogy a nacsalnikunk lényegében nem érthetett egyet Blau doktor panaszáradatával, tekintettel az orosz és az olasz nyelvtudására, azzal vigasztalta, míg elérkezik az olaszok hazatelepítésének ideje, megengedi, hogy


költözzék át a számukra átrendezett kórterembe és mint perevocsik (tolmács) szószólójuk legyen. A nacsalnik ajánlata gondolkodóba ejtette. Hiszen a helyzeténél fogva nem adhatott receptet az oroszoknak, miként kell bánni Mussolini fasiszta volt feketeingeseivel, és hogyan a volt sárgakarszalagos zsidó munkaszolgálatosokkal. Véget vetve elégedetlenkedésének sikerült elintéznie, míg a hadifogolykórház kapui

© Kamil Emanuel

megnyílnak az olaszok előtt, Roth fogász kollegáját is vigye magával az újonnan átrendezett kórterembe. Miután az olasz hadifoglyok nagy örömmel átköltözködtek a tiszteletükre újonnan átrendezett kórterembe, alkalmuk volt megcsodálni az ablakokra kifeszített gézből készült hozzá vetőlegesen tíz tenyérnyi nagyságú függönyöket.

100

Az olasz hadifoglyok szabadulásának hírét különböző képen magyarázták. Egyesek szerint, talán propaganda meggondolások késztetik az oroszokat erre az előzékeny lépésre. Mások amellett kardoskodtak, hogy ez a rendelkezés csak a munkaképtelen olaszokra vonatkozik. Hiszen ezek már nem zavarhatják a szövetségesek harci célkitűzéseit. Szóval az olaszok boldogan várták a

Erdei sárga karszalagosok Másadik kötet

Recommend Documents