Erdei sárga karszalagosok Elsö kötet

Erdei sárga karszalagosok – Elsö kötet

szívasztmás embert ilyesmire kényszerít? - Ne alkudj velem Pataki!... Idenézz!... Erre a görcsös botomra. Ha nem hajtod azonnal végre a parancsomat, úgy kólintlak vele fejbe, hogy belepusztulsz... mint Borjánszkiban Rosenfeld Gerson... Végrehajtod vagy sem? Kérdezte nyomatékosan Kaposi a megijesztett szívasztmás idősebb emberből.

© Kamil Emanuel

-Végrehajtom... megpróbálom ... ha a szakaszvezető úr minden ok nélkül bohócot akar csinálni egy szívbajos, családos embertől. Így hát nem volt mit tenni, Pataki kénytelen volt nekifogni a bukfencezésnek, egymás után a dombnak felfele. Vagy harminc bukfenc után visszanézett. Látta amint Kaposi feljebb jött. Amint átsétált az útszakasznak a másik oldalára, majd felállt egy kis magaslatra,

201

hogy minden mozdulatát szemmel tartsa. Ez alatt a bajtársai bátorították. - Nem bírom tovább... a szívem... mit vétettem... hogy ennyire megaláznak és megkínoznak? Mindenki szörnyülködött. - Pihenjél meg egy kicsit, aztán, megint folytathatod. Hiszen ráérsz!... Ez alatt nem csákányozol, mint mi... vigasztalta halkan Benedek,


miközben ökölbe szorította a kezét. - Hé, megálltunk?... még egyszer figyelmeztetlek... fel a dombnak ... addig, míg én nem megyek oda! Durváskodott a távolból a szakaszvezető. Pataki, miután ismét szemügyre vette a dombtetejét, újból erőt gyűjtött magának. Egyre felfele buckázott a dombnak. Több mint két órába került a bukfenc művelet. Patakinak örökké valóságnak

© Kamil Emanuel

tűnt. Amikor a dombnak a tetejére ért fuldoklott, majd ülve maradt vagy tíz percig a porban. Ez a pihenés azonban éppen elég volt ahhoz, hogy túljutott a kimerültségen, aztán lihegve, gyalog lefele indult, porral vegyült verejtékkel a homlokán, bepiszkolt öltözetében Kaposi felé, jelenteni a parancs végrehajtását. Kaposinak azonban a szerencsétlen ember megkínzása még mindig elégtelennek

202

bizonyult. Most már azt követelte Patakitól, hogy menjen vissza a domb tetejére, és onnan buckázzon lefele. Pataki rámeredt. Megkísérelte rábírni Kaposit, hogy álljon el ettől a parancstól, mert úgy érzi, alig van erő benne. A szakaszvezető azonban hajthatatlan maradt. Szerencséjére, lefelé már könnyebben ment a buckázás. Egy jó félórába került míg Pataki


borzadva újból Kaposi elé léphetett. - Látod, hogy végre lehetett hajtani?... nem csak egyszer, de másodszor is. Még egyszer Pataki... addig míg megszokod... - Már nem tudom megismételni, szakaszvezető úr! - Ismételd meg amit mondtál! Tudod, vagy nem tudod? Ordítozott Kaposi. - Nem, szakaszvezető úr... nem tudom.

© Kamil Emanuel

- Ha te nem tudod... én tudom! Mert nem akarod végre hajtani a parancsomat... mert tartalékolni akarod az erődet... a hazamenetelre ... hogy újból elkezdjed, ahol abbahagytad... hogy tovább folytasd hitvány életedet Nagykárolyban. De ebből nem lesz semmi, sziszegte gyűlölettől eltorzult arccal a hunyorgós szemű szakaszvezető, aki a párbeszéd alatt egy jó méterrel magasabban állt

203

Patakival szemben, az országutat szegélyező magaslaton. Hirtelen teljes erejéből szíven rúgta a megkínzott szívasztmás embert, amire az hangtalanul összerogyott. - Nézzétek meg jobban, mi van vele? Szólt oda egykedvűen a hunyorgós szemű, gyilkos szakaszvezető a közelében dolgozó munkaszolgálatoshoz. Az orvos is gyorsan előkerült, segíteni azonban már nem tudott rajta.


- Meghalt? Kérdezte röviden az orvostól a gyilkos. - Igen, felelte dr. Löb Tibor, majd hozzáfűzte, halálos rúgás volt szakaszvezető úr. - Ezzel azt akarod mondani, hogy ... telitalálat? Dr. Löb alig tudott uralkodni magán, de nem felelt. A fiúk a nyesett ágakból egy frógot rögtönöztek, erre fektették a hunyorgós szemű szakaszvezető áldozatát. Egy kétes tisztaságú törülközővel-

© Kamil Emanuel

amit valamelyik bajtársa a nyakában hordott nyaksál helyett- letakarták az arcát. Este pedig magunkkal vittük a körletbe. Másnap belecsavarták az imaköpenyébe és általános részvét mellett eltemettük az atamanszki országút felé eső hegyoldalba, azok a bajtársak mellé, akik még nem is olyan régen karjukon viselték a sárga karszalagot.

204

1942. november Egy darab sztarijoszkoli kenyér Egyik nap, délután, éppen Dr. Löbtöl jöttem: -Mond csak, még mindig fáj a karod? Tud-e segíteni rajtad? -kérdezte tőlem Izsák, a volt szinérváraljai pék.


-Láthatod, a balkarom még mindig fel van kötve. Holnap az egyik furunkulust ki fogja operálni, a többivel nem akar bajlódni, mert nincs megfelelő gyógyszere. Ehelyett meggyőzte Zajóczot, hogy eresszen el Sztarij-Oszkolba, orvosi vizsgálatra. Szerencsémre az őrmester jó hangulatban volt. -A reggeli sorakozónál mondta Izsák-amikor még tudta, hogy én is tele vagyok tetűkkel, elengedett engem is. Ha Beer

© Kamil Emanuel

Ernőnek nem sikerült volna megpuhítania az őrmestert, egyikünket sem engedett volna el. Ha minden jól megy, SztarijOszkolban is szerencsénk lehet. Az hírlik az egyik orvos századosról, hogy tőle telhetően nagyon emberségesen viselkedik a munkaszolgálatosokkal. Minden láztalan jelentkezőt elsősorban a fertőteleintőhöz és a fürdőhöz utal hivatalos cédulával, és csak azután vizsgálja meg alaposan.

205

Menjünk együtt. Ezt az alkalmat te is kihasználhatod. Tehát miben maradtunk? -Ha úgy áll a dolog, ahogy mondtad, akkor feltétlenül veled tartok. A Csernijankai korházba akarok jutni már csak, azért hogy rendbe hozzam magam. -Hogyan akarsz odakerülni? Kérdezte Izsák. -Az a számításom, ha a katonaorvos tényleg olyan emberséges, feltétlenül nekem is


kijut egy korházi beutalás. Nézz rám, ha ezekkel a kelésekkel továbbra is kijárnék a munkába, engem is a hegyoldalba temethetnek. -Jó volna, ha a sztarijoszkoli utat holnaputánra halasztanánk. Addig volna valami dolgom. Ki szeretném használni ezt a ritka alkalmat. -Mivel? -kérdeztem Izsáktól. -Az ilyesmit nem szokták senkinek sem az orrára kötni. Ha

© Kamil Emanuel

minden jól megy és elkészülök, holnap is elhúzhatjuk a csíkot. -Legalább mond el, mivel van kapcsolatban? -Sajnos, a gyomrommal. A múlt héten állapította meg Löb doktor, hogy disztrófiás vagyok. Nem mintha beteg volna a gyomrom. Állandó éhség gyötör. Ettől az érzéstől csak nehezen tudok elaludni. Huszonöt dekára szállították le a kenyér tej adagot reggel keserű pótkávé vagy tea. Ebédre, hosszúlére eresztett

206

zabpehely leves és két burizs vagy borsófőzelék. Hetenként kétszer húsz grammnyi húsfoszlányt fedeztem fel a csajkámban, vacsorára ötven gramm konzerv és tea. Ezért az ellátásért nemcsak keservesen kellet megdolgozni, hanem a tetűket is táplálni. Hiszen éjjel nappal szívják a vérünket. Mindezt azért soroltam fel, hogy felhívjam a figyelmedet, te is rossz bőrben vagy Emánuel.


-Fölösleges. Teljesen tisztába vagyok a kondíciómmal. Sajnos eddig nem sikerült egy falat pluszhoz sem hozzájutnom. Ugyanis még senki ismerős sem akadt, akiről márkát, bonra, hazai kifizetésre kaphattam volna. Salamon Izsó közölt egy címet. Az illető tizedes, az egyik sztarijoszkoli pékségbe dolgozik. Ha ez stimmelne neked is jutatnék belőle. *

© Kamil Emanuel

Másnap reggel Izsák közölte velem, bár nehezen, mégis sikerült elkészülnie, ezért ne maradjak ki én sem. Beállítunk a sorba a három deci feketekávéért, amihez hozzágondoltunk a cukrot. Csak a felét ittam meg, a többit pedig tartalékolom az útra. Négy beteg bajtársunkat felsegítettük az egyik szekérre. Visszamentem a szakaszomhoz és bejelentettem Kaposinak hogy az őrmester úr

207

beleegyezésével, Izsákkal együtt, gyalog indulunk neki az útnak. Kaposi csak annyit mondott: -Felőlem…….. Ilyen előzmények után, minden akadályon túljutva, úgy tekintettem ezt az alkalmi utat, mint egy valóságos főnyereményt. SztarijOszkolt pedig, mint a donni front eldorádóját, mert lelki szemeim előtt volt egy igazi orvosi rendelő, a fertőtlenítő és a


fürdő. Mert Sztorij-Oszkol azzal kecsegtetett-ha csak rövid időre is az élősditől. A kölcsön márka….mintha rendelkeztem volna már vele. Az útnak az első szakasza elég fárasztó volt, dombnak fel….éhesen. Mihelyt elértük a cserfaerdőt, utunkat már kisebb fáradsággal folytathattuk. Izsák ez alatt egyre biztatott. Ha a terve sikerül, jóllakva érkezünk be SztarijOszkolba.

© Kamil Emanuel

-Mi a szándékod? Kérdeztem tőle. -Titok….azaz nem….mert dühöng a háború, hadititok…. -Mégis?….. -Azért nem mondom el, mert ahogy ismerlek, elárulnád magad, engem is meg az egész akciót, amire már két hete készülök. SztorijOszkolig amúgy is megtudod. Mióta nem laktál jól?

208

-A gomeli tojásleves óta. Míg élek, azt a napot nem fogom elfelejteni. -A mait sem, ha besikerül…..csak egy kis szerencse kell hozzá…..felelte tele reménységgel Izsák. Lassan kiértünk az erdőből. Több asszonnyal találkoztunk, akik SztorijOszkol felől jöttek, nyakukba kötött teli hátiszatyorokkal. Izsák boldog boldogtalant megszólított.


Chleb-et (kenyeret) vagy egyéb pokusatyot (ennivalót) kért tőlük. Cserébe felmutatott egy nagyobb darab szagos, világos barna színű tooktszappant, amit gyors mozdulatokkal kibontott egy kék színű papírból. Hiába dugta az asszonyok orra alá, mert tégla alakú tookt szappan nem talált vevőre, pedig nagyon jó szagú volt. Odahaza is csak a drogériában lehetett beszerezni. A velük szemben igyekvő oroszok azt ajánlották

© Kamil Emanuel

Izsáknak, vigye ki a sztarijoszkoli bazárba (piacra); ha éppen alkalom van erre. Végül is, az egyik asszony hajlandóságot mutatott a cserére. A toalett szappan kellemes illata arra késztette, hogy kihúzott a szatyorjából egy három kilós kerek kenyeret, amiből egy fél kilónyit akart leszeletelni. Izsák tiltakozott: -Csak egy fél kiló kenyeret, egy ilyen nagydarab

209

toalett szappanért?….Közben még egyszer az asszony orra alá dugta a szappant, amit azonban vevője kérésére sem adott ki a kezéből, hanem gondosan visszacsomagolta a papírba, megkezdődött az alkudás, utána pedig megszületett a megegyezés;kilónyi kenyér. A kenyérdarab le lett nyesve Izsák kanálnyelének az egyik szélével, amely élesre volt fenve.


Izsák ismét kibontotta a papírt. A szappant az asszony szeme láttára utoljára megnézte, újra visszacsomagolta és átadta cserébe a kenyérért. -Most pedig, Emanuel, szedjük szaporán a lábunkat, mert sok időt vesztettünk. A kenyérdarab boldog tulajdonosa annyira sietett, hogy alig tudtam lépést tartani vele. Amidőn az asszonytól már négy távíróoszlop távolságon túl

© Kamil Emanuel

jutottunk, kiabálást hallottunk a hátunk mögött. Visszanéztünk. Az asszony, kezében magasra emelve a szappant, egyre kiabált. -Vajon miért kiabál utánunk az asszony? -kérdeztem a volt szinérváraljai péket. -Siessünk! Majd elmesélem az úton. Az asszony folytatta a kiabálást. -Annyit értettem belőle:

210

-Kamerad…nazat….eta kameny…kameny…(bajtárs…vi ssza…ez kő…kő…) Izsák többször is visszakiabált: -Eto mila… mila..nyet kameny…(ez szappan…szappan…nem kő…) Annyira siettünk hogy már alig látszott az asszonynak az alakja. -Mit kifogásolt az asszony? Kérdeztem Izsáktól.


-Előbb üljünk le és együnk, utána elmondom, majd kettétörte és annak felét nekem adta. Leültünk és farkasétvággyal majszoltuk a kenyeret a magunkkal hozott feketekávéval. -. Fődolog, ma jóllaktunk. Két hete, annak hogy készültem erre az alkalomra. Egy délután, amikor a körletünk udvarán ültem, a lábam előtt hevert egy sima formátlan barna

© Kamil Emanuel

kődarab. Először arra gondoltam, ez bizony jó lesz fenőkőnek. Késem nem volt, mert elkobozták. Így hát a kanalam nyelének egyik szélét élesítgettem vele. Amikor a kanalamat kivettem a zakóm szivarzsebéből, eszembe jutott, van egy kis darab jó szagú szappanom. Alig kétdekányi lehetett. Ekkor támadt az ötletem, hogy formátlan követ kicsiszolom és bevonom egy vékony szappan réteggel. Így lett

211

a darab kőből toalett szappan és abból egy darab kenyér. Minden szabad időmben két hétig dolgoztam rajta Többen, kérdezték, hogy nem-e bolondultam meg, amiért annyit csiszolom. Én azonban senkivel sem közöltem az okát. -Mi titkolnivaló volt ezen? Hisz ez tiszta csalás! Szakítottam félbe a volt péket. -Látom, nem kapcsolsz. Ha híre terjedt volna, ma te sem


ettél volna egy darab SztarijOszkoli kenyeret. A Wehrmacht vízhordói között Sztarijoszkolba könnyen eligazodtunk. Egyik német teherautó keresztezte a másikat. A motorok szinte hörögtek a nehéz megterheléstől, ebből azt lehetett következtetni, hogy ezen a frontszakaszon sem volt nyugodt a helyzet.

© Kamil Emanuel

Az orvosi rendelő udvarán is nagy volt a forgalom, nagyon sok sebesült várta a rája kerülő sort. Feltűnően sok volt a fejsebesült. Többen viaszsápadtan szinte mozdulatlanul feküdtek a hordágyakon, takarójuk vagy katonaköpenyük alatt. Csak abból lehetet következtetni, hogy élet van bennük, amikor néhanéha megrezzent szempillájuk. Izsákkal félrehúzódva vártam a rám kerülő sort. Több

212

mint két óránál többet tartott, míg az orvos elé kerültem. -Mi a panasz? Kérdezte barátságosan az orvos százados. -Tele vagyok kelésekkel, százados úr. Az egyik dió nagyságú furunkulus miatt balkönyökömet alig tudom mozgatni. Ezen kívül tele vagyok tetűkkel. Kérem, százados úr, segítsen rajtam, és ha lehetséges utaljon be a csernijankai kórházba. Ott feljavulhatnék.


A százados cédulát adott át. A fürdés alatt a ruháimat fertőtlenítik, utána pedig jöjjek vissza. A zuhany alatti gőzölgő meleg víz és a folyékony szappan szinte balzsamként hatottak sebes testemre. Más embernek éreztem magam. Ha rajtam mullt volna, az egész napot a zuhany alatt töltöttem volna. Szerencsémre kevesen voltak, emiatt több mint egy órát fürödhettem. Feltűnt, hogy a

© Kamil Emanuel

honvédek együtt fürödtek a zsidó munkaszolgálatosokkal. Szóba is elegyedtünk egymással. Ekkor arra a következtetésre jutottam, ez azért van így, mert itt a magyar egészségügyi szervek vagy nem törődnek a megkülönböztetések alkalmával, vagy gondterheltebbek és egyéb fontosabb problémák kötik le a figyelmüket. A fertőtlenítőből kikerült forró ruhát jóleső érzéssel öltöttem magamra.

213

Izsák ott maradt a rendelő váró termébe. Rá beszélt, hogy menyek előre mert nem biztos, hogy délelőttre ő is kap fürdőcédulát. Ugyanis az orvos a délelőtti sorrendet a jelentkező beteg állapotától tette függővé. Ez a fürdés felért mindennel, miközben hálásan gondoltam az emberséges orvos századosra, aki szó nélkül a kezembe adta a tetűktől megváltó fürdőcédulát. Nem


csak nekem, más sárga karszalagosoknak is. Mert ezek után azt sem tartottam kizártnak, hogy ennek a jó érzésű orvosnak a hozzájárulásával elkerülhetek a csernijankai zsidó korházba is. Délire járt az idő. Rövid kérdések után, a magas termetű, oldalra fésült, barna hajú orvos százados neki fogott a dió nagyságú furunkulus kioperálásához, majd a kisebbek kigyógyításához kenőcsöt adott. Eközben megismételtem

© Kamil Emanuel

kérdésemet a kórházba való utalásomat illetően. -Kevés ott a hej, mondta a százados. De elintézzük! Holnapra a Sztarij-Oszkoli gyengélkedőből tizennégy beteget küldünk át oda. Azzal a csoporttal elküldhettem. Tíz órára ott legyen! -A századnál igazolnom kell a kórházba való utalásomat. Alázatosan kérem, százados úr, egy igazolványt kitölteni.

214

-Erre nincs szükség. A vonatkozó igazolást a géháson keresztül fogják megtudni. Halálosan néztem a hófehér köpenyes tisztiorvos szemébe, aki fejmozdulatával jelezte, hogy megértett és az eltávozásomhoz való beleegyezését adta. * Izsákkal délután két óra fele találkoztam. Az egyik piros téglás emeletes tábori magyar kórház épülete előtt vettem


észre. Két kezében vizel telt vedreket vitt és szapora léptekkel egy melléképület felé tartott. Utána kiabáltam. Mire Izsák visszanézet és csak annyit mondott: -Várjál meg! Nem sokára előkerült két üres vederrel. Közlékeny és jó kedvű volt. -Még csak hattal szükséges utána jön a kaja. -Hogyan jutottál be?

© Kamil Emanuel

-Amint a tábori kórház udvara előtt elhaladtam, észrevettem többeket ácsorogni a csajkájukkal, aztán az erős konyhaszag egyszerűen becsalt engem is közéjük. Megtudtam, hogy itt, egy német két vederrel a kezében kiszólt: -Víz (:Wasser:) -Szó szoros értelmében kiszakítottam a kezéből a két vedret. Mire a többiek oda szaladtak, én lettem a vizes vedrek boldog birtokosa.

215

Az út vagy tíz percig tartott. Jó darabig egyikünk sem szólt. Az állomás felé vezető utca egyik sarkán nagy zajjal pompáztak a vas kerekű kútból a vizet. Vártunk eleget, míg ránk került a sor. Izsák türelmetlenkedett. Azonban nem volt mit tenni, mert a többiek is katonai alakulatokat szolgáltak ki. Arra kértem Izsákot, engedjen át nekem is egy vedret.


Szabadon lévő jobb kezemmel segíthetnék neki. Visszautasítottam. Ha kapni fog egy csajka ételt, megosztja velem. Rábeszélésemre Izsáknak sikerült a konyhából kihoznia a harmadik vedret, amit a legközelebbi alkalomkor én vittem be. Észre is vették. Bizony a „terülj-terülj asztalkámra” csak négy óra fele került a sor, miután a zárt kondérokat egymásután raktak rá

© Kamil Emanuel

az időközben a konyha elé érkezett terepjáróra. Végül is a német szakács félre húzta a konyha ablak udvarra nyíló reteszét, kidugta rajta a fejét és kiabálta a sorrendet: -„Holzhacher und Wassertrager”(Favágók és Vízhordók) Egy főre, tetejes nagy merőkanál vajas rizses hús jutott. Teljesen megtöltötte az oda nyújtott csajkánkat.

216

Miután félrevonultunk a belsőudvar végén, üzemen kívül helyezett fertőtlenítőgép mögé. Megilletődve néztünk egymásra, majd nekiláttunk a fejedelmi ebéd elfogyasztásához. -Mond, Emanuel, az utóbbi négy hét alatt, a százasnál, az osztásnál kijutott-e összesen ennyi hús, mint amit a német az előbb belecsapott a csajkába. Szótlanul meredtem a vajba főzött rizses hús értelmi


szerzőjére. Felelet helyett az ujjamat az ajkamhoz emeltem és csak három szó jutott a nyelvemre: -Hallgass és egyél. Izsák némán bólintott és lassú mozdulattal, elvezettél kanalazta az ízletes Wehrmacht kosztot. Úgy tettem mintha a keretes honvédek által elrabolt karórámra néztem, volna késő, van mire beérkeztünk Atomonszkba, besötétedik.

© Kamil Emanuel

Azt hittem, ez a kis késés jobban kifizetődött mindkettőnk számára, mintha éhesen kerültünk volna vissza a körletbe. -Akármilyen finom volt, csak már menjünk! Sürgettem Izsákot. A mi kedvünkért az oroszok nem fogják a donni frontot mozdulatlanságban tartani. A Don Körzetében, egy támadás vagy ellentámadás könnyen elszakíthat bennünket a századtól. Bár fogságba esnénk.

217

Ott fegyvert is kaphatnánk a kezükbe, amivel mi is kivehetnénk a részünket a fasiszták elleni harcból. Ezzel többet érnénk, mintha valamelyik rendezett lágerben kivárnánk a háború végét. Itt a magyarok és a németek közt biztos a pusztulás. A keretünk a munkahelyen nyíltan meséli, hogy a németek Ukrajnában halomra lőtték az odavaló zsidókat, nemre és korra való tekintet nélkül. Még az írmagját


© Kamil Emanuel

is kiirtották .A mi századunknak a fele már dögvároson van, míg a másik felének mi vagyunk a mintája. Szépen nézünk ki! A bosszú még szebb lett volna. -Tragédia és ábránd vegyüléke az egész –felelte kézlegyintéssel Izsák.

-

Életmentő

218

Egy nappal később Zajácz őrmester egy vállrándítással vette tudomásul kórházba való utalásomat. Kevesebb marad egy rühessel. Mindegy nekem hol döglessz meg. -mondta Zajácz. 1 Mózes Dudi az egyik 9 nappali szakácsunk semmi 4 hideg ételt nem tudott adni 2 az. útra. Az ilyesmit egyszerűen „elfelejtették”


meghonosítani a 110/15 számot munkaszázadnál. Ehelyett a saját kenyér adagját kínálta fel nekem, hozzá pedig egy szelet véres hurka konzervet, amiből az előtt este osztottak. Az alig félig terhet, hátizsákomat Grósz Géza volt szinérváraljai ????? segítségével magamra csatoltam és neki vágtam egyedül az útnak. Igazolvány nélkül.

© Kamil Emanuel

Sietve gyalogoltam felfele az útnak. Nem akartam elkésni. Amint felértem a domb tetejére, a gondolataim visszatértek a szerencsétlen Patakihoz és a hunyorgós szemű gyilkos szakaszvezetőhöz. Csak érjek be, gondoltam magamba. Hangosan fütyörésztem, bátorításul, mert hátra volt még a bizonytalan erdő és hozzá az egyéb előre láthatatlan

219

veszélyek. Türelmetlenül vártam, hogy fel bukkanjanak az első SztarijOszkoli házak. Az erőltetett menetelés mind inkább kihatott legyengült szervezetemre. Kilenc óra fele járhatott az idő, már csak háromszáz lépesre lehettem a Sztarij-Oszkoli gyengélkedőtől, amidőn elértem az odavezető út utolsó előtti sarkát. A fő út elég forgalmas volt. Épp


arra gondoltam, hogyan is lesz a kórházban, amikor valaki hátulról erősen megmarkolta felkötött karomat. Amikor hátranéztem szinte elhagyott minden erőm. A karomat szorító kézfej tulajdonosa nem volt más, mint egy tábori magyar csendőr. A magas termetű, szőke, konok tekintetű, struccolt bajuszú csendőr a következő

© Kamil Emanuel

pillanatban már nekem szegezte a felszólítást: -Igazolványt felmutatni! -Nincs igazolványom. Parancsára a 110/15 számú zsidó munka szászadhoz tartozom. Jelenlegi állomás helye Vertinie Atamansk, két kilométerre a várostól. - Erre nem vagyok kíváncsi, szólt durva hangon, majd hozzáfűzte: arra felelj, kinek az engedélyével csavarogsz

220

ebben a frontmögötti városban? - A munkaszolgálatosok számára kijelölt gyengélkedő felé tartottam, amikor fel lettem tartóztatva. A tegnap operálták a bal kezemet. Megmutathatom? Le vegyem-e a kötést róla? - Erre nem vagyok kíváncsi. Ismerem jól a fajtádat. - Az orvos százados úr beutalt a csernijankai kórházba. Délben lesz az indulás.


-

Beutalás? … Indulás? …Minek? … Az irányt én jobban ismerem! Te vagy ma a hatodik zsidó, kommunista kutya, aki hurokra került. E szavak hallatára olyan érzés vált úrrá rajtam, mint egy gazdátlan kutyán, amikor a nyaka körül érzi a sintér által rádobott acéldrótból font hurkot. -Mi a szándéka velem? Kérdeztem a csendőrt.

© Kamil Emanuel

-Semmi egyéb, mint odakísérlek a többiekhez, aztán majd meglátjuk. Egy szót se többet, mert tüstént szétverem a fejed! Na, nézze meg az ember! Még engem faggat, hogy mi a szándékom vele? Előre! Míg leértem a völgy fele vezető útra, vagy kétszáz métert mehettem, a kakas tollas tábori csendőr kíséretében nem is olyan messziről, látni lehetett egy másik tábori

221

csendőrt. Előtte pedig munkaszolgálatosok ácsorogtak. Tényleg ötön voltak. Amikor melléjük értem, szemügyre vehettem őket. Fülükre húzott sapkájuk alatt, lesoványodott arcú, beesett szemű árny emberek. Rongyos öltözékükbe szánalmasan néztek ki. -Állj be a sorba! Mordult rám a kísérőm, majd hozzá tette: IRÁNY AZ ERDŐ!


Most már magyarázatra sem volt szükség. Kíváncsiság sem gyötört bennünket, mert tisztában voltunk mit fog jelenteni számunkra ez a három végzetes szó. Mert mindent megmagyarázott az előttünk öt kilométer távolságra húzódó erdő, a hátunk mögött pedig a csőre töltött, szuronyos puskát hordó halálunkat óhajtó két kísérő. Kétség sem fért,

© Kamil Emanuel

ahhoz hogy egy jó óra múlva mindennek vége lesz. Szótlanul elindult a szomorú menet. Végül is felülkerekedett rajtam a kérlelhetetlen beletörődömség. Csak az foglalkoztatott megálljak-e vagy sem, hogy ne fárasszam magam tovább az erdőig. Nem tartottam érdemesnek azért a hatvan percért.

222

Gondolatomat be sem fejeztem, amikor az útnak egyik szélén lévő házból kilépet egy magyar tiszt. Harmincöt év körüli, jól megtermett alakú, kissé lelógó bajuszú, csipesz szemüveget viselő zászlós volt. Elibünk lépve meg állította a menetet. -Merre? Kérdezte parancsoló hangon a csendőröktől. -Előre! …. Csak ebből az egy szóból állt a kurta felelet.


-Mit követtek el? -Csellengtek a városban. -Akkor, adok én nekik munkát. Eközben hirtelen mozdulattal kihúztam a kötésből a felkötött karomat, nehogy észrevegye a százados, hogy munkaképtelen vagyok. -Nem tudnak ezek már dolgozni, szólt az egyik csendőr. -Annyit el tudnak végezni; a lomoktól három helységet kiüríteni, majd ki takarítani. El tudjátok-e végezni?

© Kamil Emanuel

-Igenis zászlósúr. Máris neki láthatunk a munkának, szólalt meg az egyik. Súroltunk és takarítottunk már ezelőtt is, csak lavór és víz legyen! Olyan zamatos hanghordozással mondta ezeket a keresetlen szavakat, úgy tett, mintha ő nem is érezte volna azt a halálos veszedelmet, ami percekkel ezelőtt felette is lebeget. A két csendőr összenézett:

223

-Legyen. Ha a zászlósúrnak szüksége van rájuk, álljanak munkába. Máskor, ha kísérő keret nélkül találkoznak, nem lesz benne köszönet. A két csendőr visszafordult. Mi pedig maradtunk a zászlóssal tétovázón, mintha földbegyökerezett volna a lábunk. A következő pillanatban a zászlós intett, hogy jöjjünk utána.


Miután az alacsony léckerítésen keresztül meggyőződött a tábori csendőrök eltávozásával, elővett egy kis kulcsköteget. Kinyitott egy házajzót és betessékelt bennünket. A majdnem üres helységben több lóca volt. A két végéből ajtók nyíltak. -Üljetek le, szólt hozzánk barátságosan a zászlós, olyan természetességgel, mintha ezelőtt is jól ismertük volna egymást.

© Kamil Emanuel

-Jót fog tenni egy kis pihenés. -Köszönöm szívből zászlósúrnak, amit értünk tett, szólaltam meg felindultan. -Mit? … -Azt hogy munkaalkalmat kínált fel számunkra. -És ezen kívül? -Azt is, hogy most nem kell gyalogolnunk az erdő irányába a csendőr uraknak a kíséretében.

224

-Ez a legfontosabb a dologban. Sikerült. Egyelőre magmenekültetek. Amikor először léptem ki az utcára, még messze voltatok. Mihelyt megláttalak benneteket a két csendőr kíséretében, tudtam, hogy ez a végzetes utolsó utatok. Ezen kívül azt is, ha nem lépek közbe, végetek lesz. Így hát a takarítás csak ürügy volt. Ezután a zászlós odalépett egy festetlen felslóghoz, levette róla a lakatot,


majd kivett belőle három egész kenyeret és hat darab félkilós húskonzervet. Sorra kiosztotta a haláltorkából általa kimentett hat zsidó munkaszolgálatosoknak. Meghatottan köszöntük meg megmentőnknek soha el nem felejtő emberbaráti cselekedetét. -Fiúk, nehogy félreértsetek, tiszt létemre még csak annyit mondhatok nektek, nem vagyok sem kommunista, sem zsidóbarát. Csupán magyar,

© Kamil Emanuel

aki nem hagyta magát elszédíteni, a több mint egy év óta dúló gyilkos hadjárat véres eseményei közepette sem. Emberirtó jeleneteknek voltam a szemtanúja, amit a mi honvédségünk karöltve a németekkel hajtottak végre a zsidó lakóságon. Azóta szégyellem, hogy magyar vagyok. Annyira borzalmas és undorító volt, hogy attól kezdve az lett a meggyőződésem, ha ilyen módszerek is szükségesek

225

ennek a háborúnak, a megnyerésének, akkor már el van veszítve. Nem tudhatom előre, a holnap mit tartogat számomra, de megfogadtam, egyetlen alkalmat sem fogok elmulasztani, anélkül hogy segítsek rajtatok. A szemem láttára kivégzett kis gyermekek, öregek, asszonyok és férfiak holttestei, amit aztán a Dnyeszterbe rángattak be. A víz tetején úszó véres szakállú öreg zsidók tetemei olyan kísérő


emlékek, amiket nem tudok elfelejteni. Ezek a jelenetek egyre sűrűbben térnek vissza emlékezetembe. Sokszor gondolkozni sem engednek. Rajtatok csak a szerencse segített és csak ez segíthet ezen túl is. Ez a háború még hosszú nóta. Keret nélkül veszélyes nem csak Sztarij-Oszkolban, hanem máshol is. Egy jó óra múlva induljatok. Ajánlom, előbb lássatok neki az evéshez. A konzervek tiszti ellátásra valók,

© Kamil Emanuel

nehogy valaki megtalálja nálatok. -Bocsásson meg, szóltam a zászlóshoz, volna nekem is valami mondanivalóm. Hol is kezdjem? Már gyermekkorom óta ismertem embereket, még hozzá olyanokat, akikkel szinte minden nap, éveken áttalálkoztam. Ha bárki megkérdezte volna tőlem, milyen embereknek ismertem. Csak a legjobbat tudtam volna mondani róluk. Itt a fronton

226

gyilkosokká váltak, cinikus szadistákká, akik képesek voltak védtelen emberek minden ok nélkül elpusztítani, csupán, mert zsidók voltak, pedig védtelen embereken elkövetett gyilkosságok a háború viselés szabályaival is ellentétben állnak. Nyíltan hangoztatják, azért jöttek ki velük a frontra, hogy végezzenek velük. Előbb utóbb minden zsidóra sor fog kerülni. Ebbe bele kell, törődjünk, mert5 ez a parancs.


Mondja zászlósúr, tényleg létezik ilyen hivatalos parancs? -Sem a közlönyben, sem valamelyik hivatalos lapban bizonyára nem jelent meg. Ezzel szemben a gyakorlati intézkedések kézzelfoghatóak. Úgy hiszem saját bőrötökön már tapasztaltátok. Vannak zsidó munkaszázadok, ahol a parancsnokok emberségesen viselkednek, és nem akarnak osztozkodni az emberirtás felelőségében. Egyszerűen

© Kamil Emanuel

figyelmen kívül hagyják az erre vonatkozó utasításokat. Ezek a tisztek tovább látnak az orruk hegyétől, aztán meg ellenkezik a meggyőződésükkel. Katonáknak érzik magukat és nem pribékeknek. Ismerek olyanokat is, akik már most rettegnek a felelőségre vonástól, pedig semmi közük nem volt a kegyetlenkedésekhez. Inkább, azért mert nem akadályozták, meg amikor jelen voltak…. Szerintem veszélyes és nem

227

helyén való az efféle beszélgetés. Jó lesz abbahagyni. A nevetekre nem vagyok kíváncsi: az sem érdekel milyen számú alakulathoz, tartoztok. Örülök, hogy segíthettem rajtatok. Ti pedig felejtsétek el ezt a találkozást. A takarítást elvégeztétek…. Kaptatok érte három darab száraz kenyeret… Semmi csüggedés, míg él az ember remélheti, hogy túl fogja élni ezt a háborút is, hasonló szerencsével, mint az előbb.


1942. szeptember

Vitézek Már a harmadik napja telt el azóta, hogy felvettek a csernijankai zsidó kórházba. Goldberger doktornak köszönhettem, hogy még aznap nem küldtek vissza a századhoz. Mihelyt az orvos megtudta

© Kamil Emanuel

milyen véletlenség folytán szabadultam meg a tábori csendőröktől, mindent elkövetett hogy leküzdje óvatosságát és a meghatározott létszámon felül, ott tartson. Egész nap esett az eső. Könnyebb munkára, a favágók és a takarítók közé osztottak. Ez napi négy óra elfoglaltságot jelentett. Ezen kívül azt az előnyt, hogy esetleges váratlan ellenőrzésnél nem voltam szem előtt. Ez alatt egészséges jobb

228

kezemmel, másodmagammal fát vágtam egy erdei fűrésszel, a kizárólag honvédek számára fenntartott majdnem szemközti kórházban. A ránk kiszabot munkaidő letelte után fél kettő lehetett mire visszatértünk. Egy szürke kóberes teherautó ált a zsidó kórház előtt. Az udvarban nagy volt a csoportosulás. Feltűnt, hogy a rendelő bejárathoz vezető tornácon, az újonnan érkezettek közül, háttal a falhoz dőlve


sokan nyöszörögtek. Többeknek fel volt kötve a karja, mások pedig elnyúlva feküdtek a félig rohadt deszkapadlón, egyesek mellett vastagabb bot. A következő pillanatban megdöbbenve állapítottam meg, hogy kivétel nélkül 110/15-ösök. Oda léptem Schwartz Dávidhoz, a volt szatmári fuvarozóhoz: -Ki intézet így el benneteket? Kérdeztem tőle. Az okokra nem voltam

© Kamil Emanuel

kíváncsi, azt mindenki tudta akárcsak jómagam. -Ülj le mellém. Ezen a falépcsőn van itt még annyi hely. Ha tudni akarod, elmondhatom. Rettenetes volt… személyből könnyek csillantak. Hol is kezdjem? Éjjel 11 felé lehetett az idő, amikor Darai, Kaposi, Jellinek és Gombos berontottak a körletünkbe. A szakaszunkat riadóztatták azzal az indokkal, hogy éjjeli gyakorlatra visznek

229

bennünket. Mindenik keret kezében görcsös bot volt. Néhány perc múlva már rohamlépésben zavartak bennünket az Atamanski dombnak felfelé, a templom irányában. Az istálló előtt, ahol az út elágazódik, SztarijOszkol és Dubénka felé a kocsisok már fegyveresen vártak. Amikor a közelükbe érkeztünk már hullottak ránk a bunkós botok ütései, utána a puskatus. Valóságos


őrjöngésbe csaptak át. Az ordítozásban, licitálták túl: a templom felé!… a templom felé!… az anyátok zsidó istenét! Most legalább megtudjátok mi az, hogy riadó!… éjjeli gyakorlat… meg a lövészárok…Megtanuljátok mi a háború! Káromkodtak és ütöttek. Kit hol ért a puskatus. A szakasz rémülten menekült. Eszeveszetten szaladtunk előre. Üldözőink alig tudtak

© Kamil Emanuel

lépést tartani velünk. Darai Sámuel tizedes ittas állapotban lehetett. Elesett. Összetörte az orrát. Csak későbben találtak rá. Miután a templom közelébe érkeztünk, hírtelen megtorpantunk, mert szöges drótakadályba ütköztünk, amely a lövészárkokat vette körül. Ott aztán még kegyetlenebbül estek nekünk. Személyesen Dénagynak lettem az áldozatta. A

230

szögesdrótok előtt elállta az utamat. -Miért fékezted le magad, te hitvány söpredék? Kérdezte tőlem lihegve. -Most értem ide honvédúr. Elszállt belőlem minden erő. -Hogy mondtad nekem?!… Hogy mertél engem honvédúrnak szólítani?!…


-Ez a hivatalos megszólítás, honvédúr! Erre Dénagy többször a hátamba sújtott a puskatussal. Gyűlölettől eltorzult hangon, számon érte tőlem, hogyan merészeltem őt honvédúrnak szólítani, amikor neki a vitéz úr megszólítás jár. -A tüdőm… a tüdőm…, ne bántson honvédúr… vitézúr… ezen túl igy fogom szólítani… ha életben maradok. Kérleltem a gyilkost.

© Kamil Emanuel

-Na látod… ezen túl tudni fogod, ha a honvéd a háborúban van, akkor vitéz! Klein Jóska a fejét ért ütések következtébe reggelre meghalt. Grósz Géza megőrült. Már nem volt értelme behozni. Többen átvetették magukat a drótsövényeken keresztül, hogy megszabaduljanak a puskatuscsapásoktól. Onnan a sötétben, a mély lövészárokba zuhantak. Csak néhányan úszták meg láb és kartörés nélkül.

231

Sokan vért köpnek, mint jómagam is. Valószínűleg Ellenbógen Mózes sem éri meg a holnapot. Nézd!… ott fekszik eszméletlenül a sarokban. Amidőn megpillantottam, olyan szánalmasan nézett ki, mint akinek jobb, ha meghal, sem hogy tovább kínlódjék. -Azóta a lábamra sem tudok állni. Biztos vagyok benne, hogy vége van mindennek… hogy többé nem lesz ember belőlem. Az az


érzésem, én már nem fogok felépülni…. . ezért hoztak ide… . a családomat sajnálom és azt, hogy ilyen szörnyű körülmények közt fosztottak meg az élettől… ennyi sok szenvedés után. Pedig nem bántottam senkit. Csak az volna a kívánságom, hogy ne kínlódjak sokáig. Három nap múlva, Ellenbógen, Katz ????? szatmárhegyi sakter, Täger és Schwartz Dávid már nem voltak az élők sorában.

© Kamil Emanuel

Miután megtudta, hogy Dénagy, a háborúban vitézúr, Schwartz Dávid karszalagosnak így teljesült az utolsó kívánsága; nem kínlódott sokáig. Csernijankai éjszakák Este kilenc után lehetett az idő. Majdnem mindenki aludt. Nemsokára a csernijankai légvédelmi sziréna bugása ellenséges repülőkötelék közeledését jelezte. Nem volt az első esett, amikor „Ráta” gépek

232


zavartalanul keringtek a városka felett. Ezért került sor a zsidókórháznál is a légoltalmi óvóhely ásására, ötven méter távolságra a kórház emeletes faépületétől. Az egész óvóhely egy rövid, keskeny, fedetlen futóárok volt. Mindenki, aki csak tehette a futóárok felé rohant, köztük én is. Sokan tehetetlenül fekhelyükön maradtak. Néhány perc múlva beállt a nyomasztó csend. A közelgő halál csendje volt ez. A gépek az

© Kamil Emanuel

állomás környékét bombázták. A veszély elmúlását, ismét a sziréna bugása jelezte. Weisz Sándor budapesti volt mérnök azonban nem zavartatta magát. Még a pokrócát sem húzta a fejére. Lábon járó beteg volt. Karlövés érte a fronton. Nem tartotta érdemesnek z óvóhelyig való rohangálást. Amidőn az egyik éjszaka harmadszor is megismétlődött a légi riadó, a rohanás a futóárok felé, Weisz elvesztette a türelmét;

233

-Emánuel, meggyőződtem neked is elment az eszed. Ugyanis a fekhelyen közvetlenül a mérnök mellett volt. Épp a bakancsomat húztam a lábamra. Csak annyit kérdeztem tőle: -Miért? -Az ördög bujt beléd is. Hirtelen felugrott a fekhelyéről, odasietett hozzám majd erővel megmarkolta a zakómat. Szerencsétlen, nem látod milyen holdvilág van. Ez édes kevés a


pontos találathoz. Mindjárt itt lesznek a Raták. Kezdődni fog a sztalingyertyákkal, nyomban rá bombázni fognak. Immár harmadszor húztad lélekszakadva magadra a bakancsot. Mondd! Neked nem mindegy, hogy bakanccsal a lábadon vagy mezítláb fogsz meghalni? Kár a benzinért… -Akkor, szerinted mit tegyek? -Azt, amit én. Láttál-e engem akár csak egyszer is

© Kamil Emanuel

lerohanni a légoltalmi óvóhely felé? -Nem. -Nem is fogsz látni. Ha eszed van, itt maradsz. A bomba itt is ott is eltalálhat. -Ha nem is betonbunker, mégis az óvóhelyünkön kisebb a rizikó. Míg lehet mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy mentsem a bőrömet. -Azt hiszed, hogy az én bőröm nekem kevesebbet ér?

234

Egy szemvillantás kellet és a ledobott sztalingyertyák nappali világossággal, árasztották el az egész környéket és a szobát. -Ha meg kell halni, akkor ember módra csináljam. Úgy, mint te. Nem abban a sáros futóárokban. Ha ez kell, legyen a vég… Igazad van. Méltóságosabb lesz bakancs nélkül… Sándor meggyőztél. Itt maradok melletted. Lesz, ami lesz.


A következő pillanatban megkezdődött a bombázás, én pedig eltűntem a pokrócom alatt. Másnap reggel, amikor a mérnök leinvitált az óvóhelyig, szörnyű látványban volt részem. Alig tudtam magamon uralkodni. Véres testcafatok, pocsolyával befröccsentve a bombatalálat következtébe. Iszonyattal arra gondoltam, én belőlem is csak ennyi maradt volna, ha nem fogadtam volna szót Weisznek. Fére fordítottam

© Kamil Emanuel

a fejemet, de végül is találkozott a tekintetünk, majd jókora szünet után csak annyit tudtam mondani: -Ha át is éltük, élet-e ez? * Másnap éjjel gyújtóbombák hullottak a csernijankai ellóra. A bombák pontosan arra a helyre estek, ahonnan a partizánok fényjelei célpontul jelezték ezt a fontos hadtápállomást.

235

Kórházban fekvő több munkaszolgálatost arra kényszeríttettek, hogy rohamlépésben siessenek a bombázás színhelyére. Már hajnalodott, amikor a szinérváraljai Judovitss Albert több bajtársával együtt visszatért. Elmondták hogy az élelemnek a javarésze megsemmisült. A rizst azonban sikerült a füstölgő gerendák közül kimenteni a hosszuvégü német cigarettákkal együtt.


A mentési munkálatokhoz a környező lakósságot is mozgósították. A gyermekeket is beszervezték. Bármennyire is ijesztgették a következményekkel, ha lopáson érnék, a sötétség leple alatt inkább a zabrálással törődtek. Láthatóan élvezték a sikerült bombatámadást, mert újra maguk mögött érezhették a szovjethatalom létezését. Inkább egymás közt suttogtak mintsem hajtani,

© Kamil Emanuel

hagyták volna magukat a szinte fejüket vesztett őrség által. Mi is hasznát láttuk ennek a ránk nézve is tragikus sorozatos bombázásnak. Majdnem másfél hónapon keresztül, füstölt, büdös rizst ehettünk. Köztünk is vannak emberek Szeles éjszaka volt. Huszonnyolc zsidó munkaszolgálatos kísérőjükkel

236


együtt várták az indulási parancsot. Kísérőnk a csernijankai korháztól Sztarij Oszkolig lesz felelős értünk. Éjjel tizenegykor elindult az állomás az állomás felé a szomorú menet. Ez úttal azonban kényelmes lépésben, ráadásul bikacsökös és botokkal felszerelt keret nélkül. Egy M.Á.V. jelzésű tehervagon előtt álltunk meg. A holdvilágos éjszakában a többi kupék elárulták német és francia erdeiségüket. Az egész

© Kamil Emanuel

szerelvényt németek őrizték. A kísérő honvéd a vagonajtónál újból leszámolt bennünket. Végül is elhelyezkedtünk. Szótlanul vártuk az indulást. A fiuknak a javarésze aludt. Hirtelen a vagon tolóajtaját fellebbentették. -Ich suche die Juden… hallatszott lentről egy hang. A következő pillanatban egy német Gefreiter lámpájának vakító

237

fénye kutatóan suhant végig a megkínzott ábrázatokon. Mindenki felébredt és várta a fejleményeket. -Arról van szó, egy jó minőségű órára van sürgősen szükségem. Nem kívánom ingyen. Eyébként meg lesztek kobozva. Ha rátalálok minden ellenérték nélkül elveszem. A tekintetek keresztezték egymást. A zseblámpa fénye ez úttal Fischmanon pihent meg. -Van-e órád?


-Nincs. Szálljak-e ki? Csak egy néhány rongyos kapca van a zsebemben. Megkobozhat a Gefreiter úr. -Azt tartsd meg magadnak. Még egyszer ismétlem, egyenként kezdjem-e el a kobozást? Lesz erre elég idő! A szerelvény csak két órán belül indul. A legkomolyabban hangsúlyozom, az órát nem kívánom ingyen. Hat darab disznóhús konzervet ( : félkilóst : ), két egész kenyeret, két fél

© Kamil Emanuel

kilós műmézet és húsz doboz cigarettát adok érte. A davidovkai századhoz tartozó Winter, aki mellettem kuporgott a vagon padlózat hátsó sarkában, elég hallhatóan megkérdezte a szomszédját: -Nekem van egy szép nikkel foszforos számlapu órám, jelentkezzem-e a németnél? -Inkább magadtól add oda neki, semhogy el koboza. Nagyobb veszély nem fenyegethet.

238

-Lehet igazad, van. Erre Winter: -Uram, ha Önnek annyira szükséges az óra, bejelentem van egy új zsebórám. Remélem, megkapom, amit ígért érte. Ezután Winter üggyel – bajjal a vagonajtóhoz botladozott és átadta a nagyon tetszetős zsebóráját. A német ráirányította vakító zseb lámpájának fényét. Winter órája még csillogóbb lett.


-Ez az! Ez kell nekem! Mire elindul a vonat, elhozom a megígért ellenértékét. Winter mást úgy sem tehetett, mint kétségbeesetten ott maradt a vagonajtóban. A német pedig eltűnt a félsötét éjszakában az átadott órával együtt. Eltelt már egy óra, sehol semmi. A sötét vagonban valaki megszólalt. -Hülye! Bevette, hogy a német megbolondult és a beígért

© Kamil Emanuel

fejedelmi ellenértéket a lába elé fogja szórni. Egy másik hang rákontrázott: -Ezt meg csináltad! … Csak flekkes fejjel lehetett ilyen könnyen megválni egy reszkirrel őrzött órától. A német egyedül volt. Nem biztos, hogy mindenkit megkobzott volna. Hacsak nem segítetted volna önként. A bajtársak közt alig akadt közömbös. A többség

239

sajnálta az órát. Hangos rosszallásukat nyilvánították Winterrel szemben. Így hát, Wintert bosszantotta elhamarkodott, jóvátehetetlen lépése. Saját megnyugtatására megszólalt: -Mit akartok tőlem? Nem számit. Órával vagy óra nélkül a kezükben vagyunk. Mi a véleménye honvédúr? Ön szerint jól tettem, hogy odaadtam az órámat a németnek?


-Többet értél volna el ha nekem adtad volna. -Mivel? -Én legalább megköszöntem volna, míg a német meglépett az óráddal és az ígéretével együtt. Eltelt még egy óra. A gőzgépet rátolták a szerelvényre, a kísérő honvéd beljebb húzódott a vagonba. Az egyik padlón heverő munkaszolgálatos félig betolta a vagonajtót, Winter pedig a kinyújtott lábakon

© Kamil Emanuel

keresztül visszabotorkált korábbi helyére. Egészen váratlanul a német Gefreiter sürgető hangja felvillanyozott bennünket. -Melyik is az a vagon?…. Igen, ez lesz az… Hl van az az órás zsidó? Winter szinte repült az ajtóhoz. A szerelvény mozgásba jött. -Amit ígértem az órádért elhoztam s a Gefreiter a magával

240

hozott terjedelmes csomagot, belökte a vagonba. -Köszönöm. Már lemondtam róla… a kezemben van. Nem fogom soha elfelejteni, szólt ki megrendülten Winter. -Tudd meg a becsületem többet ér az órádnál, és azt hogy köztünk is vannak emberek.


Egy története

hálószoba

bútor

© Kamil Emanuel

Miután a kísérő keret a sztarij-oszkoli állomáson mindegyikünkre ráköltötte, hogy haladéktalanul kötelesek vagyunk lejelentkezni a századunknál, elindultam gyalogszerrel VerhniiAtamanszk felé. Váratlanul ömleni kezdett a jeges eső és megkezdődött az átkozott hófúvás. 1942. november 6-ának a reggelje elhozta a harminc fok körüli dermesztő fagyot, amit

241

már mindenki sejtett csak azt nem, nhogy melyik napon fog beköszönteni. o v Elhatároztam, hogy az ítéletidő végét bevárom a e legközelebbi parasztházban. m Rövidb idő múlva el is értem. Amikor e beléptem a házba a fejemre r húzott hóval borított pokrócommal úgy néztem ki, mint egy agyonázott hóember. Egy idősebb hervadt arcú asszonnyal találtam magam szemben.


-Tudom, nem szívesen fogadnak be idegeneket. Nekünk is megtiltották, hogy szóba álljunk a civil lakossággal. Pokoli idő van. El kell tekintenünk ezektől a tiltó rendelkezésektől. -Ebben az időben a kutyák előtt is ki szoktuk nyitni a házunk ajtaját. -Rosszabb dolgunk van a kutyák sorsánál. -Nem magára mondtam. Amikor a múlt hetekben

© Kamil Emanuel

szemben dolgoztak, többször láttam a házablakán keresztül, amikor a kínzóik jóllakatták az ostorral. -Tudja miért? -Tudom. Amikor a bajtársai bejöttek vízért, megmondták. Azért kínozzák magukat, mert zsidók. -Éhes vagyok. Ha volna egy kis maradék ennivalója szívből, megköszönném. Egy úttal, ha megengedné, a kemence tűzénél megszárítanám a

242

ruhámat. Nem vagyok tetves. Egy korházból jövök. -Gyorsan… gyorsan… vetkőzzék le a sarokban…. Ugorjék fel a kemencspadkára. Ott kiszáríthatja magát. Aztán hozok egy tál répalevest. Egyéb nincs. Így aztán felkerültem a majdnem másfél méter széles kemence tetejére. Ettől jobb helyet a donni fronton nem lehetett elképzelni. A tervem az volt, csak délután fogok tovább


indulni. A kemence padkáján időm volt bőven. Mint mindenfele, a kemence tetején is eltelt az idő. Mennyi véres összecsapás, kivégzés, bombázás történhetett ez idő alatt. Az motoszkált az eszemben, mi várhat rám Atamanszkban harminc fokos hidegben, nyári öltözetben az összeválogatott szadista keretesek között. Sietve leugrottam a kemence tetejéről. Mialatt a

© Kamil Emanuel

padlásgerendák kampóira kiakasztott bricsesz nadrágomat és zakómat magamra öltöttem, megakadt a szemem egy majdnem teljesen új félhosszú irhabundán. -Segítsen rajtam, szóltam oda az asszonynak, aki épp az ablak mellől figyelt amint öltözködtem. Nincs kabátom. Ebben a fagyos télben jól fogna. Nem engedték meg, hogy téli holmit hozzunk magunkkal. A

243

pokróccal a vállunkon pedig nem tudunk dolgozni. -Mit adna érte? -A pokrócomat. Valódi gyapjú és szép mintás. -Mit adna még hozzá? Nem sokat gondolkoztam, hisz az életemről volt szó: -Az arany gyűrűmet. Egy kis rubin kő van benne. Megnézhetem a bundát közelebbről? -Igen.


Levette a szegről és a kezembe adta. Vágyódva néztem a bundát. Nem lesz párja a századnál. Nem- e lesz feltűnő? Gondoltam magamban. Felpróbáltam, miközben átadtam a gyűrűt az asszonynak. Mintha rám szabták volna. -A gyűrűért és a pokrócért odaadom, kecsegtetett az asszony.

© Kamil Emanuel

-Otthon, három prémgalléros férfi bundát kaphatnék az óráért, feleltem. -Ennek is szép fekete nagy gallérja van. Alig van viselve. -De rövid. Valamivel takarózni is kell. Adjon hozzá egy akármilyen régi meleg takarót. A pokrócom új volt amikor kijöttem a frontra. Végül is az asszony előszedett a fekhelye végéből

244

egy foltos, zsákhuzattal bevont paplant. -Legyen ez is a magáé. Miután megbontottam a végét és meggyőződtem, hogy gyapjúval volt megtöltve, a paplant egészen jónak találtam. -Nem szép, de jó! -Beleegyezik a cserébe? Kérdezte az asszony. -Legyen. Miután a hónomalá kaptam az értékes gyapjúpaplant bizakodva léptem ki az orosz


télbe. Úgy éreztem, a túléléshez halina csizmára is volna szükség. De mit adjak érte? Elhatároztam, a legközelebbi alkalomkor feláldozom a kincstári bakancsomat. Mi hasznom lenne abból – jutott az eszembe- ha megőrizném és a végén nem volna aki elszámoljon vele. A bakancsba könnyen bele fagyhat a lábam. Megremegtem a gondolattól, hogy a fagy gangrénát is okozhat.

© Kamil Emanuel

Az úton Atamanszk felé, nem győztem eleget őrülni a nagy fekete prémgalléros majdnem térdig erő báránybőr bundámnak és a gyapjupaplannak. Ha Zajácz nem nézte volna jegygyűrűnek a kővel belefordított rubin köves gyűrűmet, még a határnál elkobozta volna. Nem lett volna mit lehuzni az ujjamról. A báránybunda viselése szenzációs érzésnek számított az orosz télben. Hirtelen meghökkentem.

245

Eszembe jutott a s á r g a k a r s z a l a g, hogy is feledkezhettem meg róla. Lecsatoltam a hátizsákomat és keserű szájízzel levettem magamról a bundát. Ujjára húztam a zakómról levett sárga színű ismertető jelt, miközben csapdosott a fogcsikorgató hóvihar. Alighogy elértem az erdőt megenyhült a szélfúvás, a hó pedig ropogóssá vált a lépteim alatt. A kezem


szerencsére nem fázott, mert a paplan védte. Megfogadtam magamban, hogy egy pár egyujjas kesztyűről sem fogok megfeledkezni. Amint lehet a lefagyástól az ujjaimat is megmentem. Közben beértem az erdő közepébe. A fiúk erősen megcsappant létszámban kint voltak a munkánál. Egy részük havat lapátolt, a többiek pedig fát termeltek, nyári öltözékben, a kezük feje félrongyos zokniba

© Kamil Emanuel

beburkolva, fülükre húzott sapkában, vállról lelógó pokróccal, derékben átkötve. Feltűnt nekem, hogy többen elég jó orosz köpeny volt. - Kivel vagytok kint, Izsó bácsi? Salamon előbb hallgatott. Az ujjával bökött előre majd megszólalt: - A barátoddal, Kaposival. - Honnan vetted, hogy barátom?

246

-

Akkor az enyém is meg mindenkié. Legutóbb azzal fenyegetett meg, hogy ellátja mindenkinek a baját. Ha ő nem fog megdögleszteni bennünket, akkor a tél. Szerencséd volt, hogy messze voltál a századtól. Alig maradtunk


-

-

-

nyolcvanan a munkánál. Híre jött Csernijankába. Aki elmondta már nem él. Kicsoda? Schwartz Dávid, rajta kívül Katz a szatmárhegyi sakter és Táger sem él. Ez a sors vár ott a többiekre is. Jaj megyek. Nem akarom Kaposival

© Kamil Emanuel

összeakasztani a bajuszomat. A körletben majd pontosan elmondok mindent. Száz lépést mehettem. Valamivel beljebb az úttól, egy kisebb tisztáson nagy tábortűz mellett egyedül ült a helyén Kaposi. Ahogy meglátott, magához intett. Én pedig szabályszerüen lejelentkeztem. - Bátrabban, Kamil! Gyere csak közelebb,

247

ilyenkor jót tesz egy kis meleg. Szinte zavarba jöttem a szakaszvezető úr barátságos szavain. Az ilyesmiről már rég leszoktattak. A tábortűzhöz való invitálás Kaposi részéről nagy tisztelet adásnak számított, nagyobbnak, mint egy fontosabb érdemrenddel való kitüntetés. - Köszönöm, szakaszvezető úr. - Van is mit megköszönni. Te


-

-

vagy az egyedüli akivel megtettem ezt a kivételt, hogy a tábortüzem mellett melegedjen meg. Bizonyára, szakaszvezető úr azért teszi ezt velem, mert beakarja tartani apámnak adott szavát. Lehet… Lám, egészen jól nézel ki.

© Kamil Emanuel

-

A bundát honnan szerezted? Inkább a kórháznak a nyoma látszik meg rajtam, szakaszvezető úr. Ott gyógyultam meg, közben pihentem is, segítettek is. A pokrócomat adtam oda érte. Ráadásul ezt a zsákfélével bevont paplant kaptam, hogy

248

-

-

legyen mivel takaróznom. Szeretnéd, ha egy jó hírrel lepnélek meg? Ilyet mindenki türelmetlenül vár. Ülj le, ide mellém. Erről a széles rönkről nem lehet leesni. A szakaszvezető úr, valószinű, azt akarja ujságolni nekem, hogy rövidesen befejeződik a háború,


-

-

meg hogy hazafelé áll a rudunk? Ettől is jobb hírt. Vajon mi is lehet az? Talán vége lesz a szenvedésünknek? Ettől is fontosabbat. Ne izgulj. Azért hivattalak ide, hogy közöljem veled… arról van szó, azt a hírt kaptam hazulról, hogy a lányom menyasszony lett.

© Kamil Emanuel

-

-

Ehez pedig, tudod mi kell? Tudom… Gratuláció!… Gratulálok, szakaszvezető úr, a kedves lánya eljegyzéséhez és sok szerencsét kivánok a fiatal jegyes párnak. Naivnak tetteteg magad, vagy az vagy?

249

-

Miért, szakaszvezető úr? Nincs nekem szükségem a te gratulálásodra, sem a lányomnak a szerencsekivánatodra. Eszedbe juttatom én mi kell a lányomnak! Egy nagyon szép kaukázasi diófurniros hálószoba. Szóval, úgy gondoltam, hogy ehhez a hálószobához


te fogod a lányomat hozzájuttatni. Ezért ültettelek magam mellé a tűz körül. Nem szóltam semmit. - Na mit hallgatsz? Kiáltott rám Kaposi, majd hozzátette. Mi is az hálószoba már nektek? Amikor már amugy is elvagytok veszve! Elveszett ember vagy te is, apád is, a többi

© Kamil Emanuel

zsidókkal együtt. Senkinek sincs szüksége arra, hogy éljetek! Ijjedten álltam fel. Tudtam, hogy egy szadista gyilkossal van dolgom. Azt is, ha élni akarok, hogy a követelt hálószoba alól nem bujhatok ki, de úgy éreztem, meg kell kérdeznem Kaposit, a magam módján, mivel érdemelte ki a hálószobát?

250

- Nehogy félreértsen szakaszvezető úr, jól ismerem a pácot amibe bele lettünk mártva, de mégsem egészen úgy van, ahogy az előbb vélekedett rólunk, hogy senkinek sem volna már szüksége arra, hogy éljünk és teljesen fölöslegessé váltunk. Kihez fordult volna most a szakaszvezető úr ezért a hálószobáért, ha nem hozzám vagy az apámhoz? - Máshoz.


Egy Baross szövetséghez tartozó kereskedő vagy más keresztény üzletben megkérik az árát, míg nekünk a legelképesztőbb embertelen bánásmódodért, ráadásul, ingyen hálószobát kell adjunk. Kaposi eközben elővett egy füzetfélét és abból kivett egy halványkék négyrét összegyürt

© Kamil Emanuel

levélpapirt, amit elébem tett a csajkájának fedelével együtt. - Ceruzád van- e? - Nincs. - Fogd a töltőtollamat. Ülj le és ird amit diktálok! „Drága apám, Kaposi szakaszvezető úr lépten nyomon segített engem, ennivalóval, pénzel és téli ruhaneművel.

251

Legutóbb egy téli bundát adott át nekem meg egy paplant. Úgy állapodtam meg vele, hogy ezeknek a fejében azonnal le kell szállítani a feleségének a raktárunkban lévő legszebb diófurniros hálószobát”. Ennyi az egész, most pedig ird alá.


Megrökönyödve néztem a diktáló hunyorgós szemű, gyilkos szakaszvezetőre. Egy másodpercnyi kinos tétovázás után, anélkül, hogy törődtem volna a következményekkel, azt mondtam neki: - Aláirom… Aláirom… hogyne irnám alá, szakaszvezető úr. de mielőtt aláirnám, már csak a tárgyilagosság kedvéért, mondja meg nekem a szakaszvezető úr, az egész idő alatt, mivel érdemelte ki? Mi jót

© Kamil Emanuel

tett nekem ezért az értékes hálószobáért? Kaposi rám meredt, majd egyszerre kitört belőle egy végnélküli röhögés. Felkacagott mint egy hiéna. Soha nem lehet elfelejteni egy ilyen jelenetet. Kivette a zsebkendőjét és törölgetni kezdte vele a kacagástól kibuggyant könnyeit. Miután lecsillapodott, ő is felállt. Erősen felém hajolt, megmarkolt a galéromnál, aztán

252

gyülölettől tele hangon megszólalt: - Azt kérdezted az imént tőlem, hogy a valóságban mi jót tettem neked ezért a hálószobáért?… Mert tudod, hogy ki vagyok… megmondom, mert minden kertelés nélkül megkérdeztél, mert annyi bátorságot vettél magadnak.


-

© Kamil Emanuel

Mond, az egész idő alatt, mi rosszat tettem neked? Most már értem… igaza van… mert nem tett nekem rosszat… mert nem ütött agyon engem is… ezért jár a hálószoba. Aláirom szakaszvezető úr!

Riadó A harmadik számú körletben is, az immár megszokot formában, tele aggályokkal, egymás után teltek a napok. Ezek a napok azonban éveknek számítottak. A keretesek már a látszat kedvéért sem csináltak titkot abból, hogy az egyharmaddal lecsökkent létszámmal a 110/15- ös zsidó munkaszázad1 nem tarthatja meg önálló 9 jellegét. Rájöttek arra, hogy elérkezett az idő amikor 4

253


különböző könyörtelen torturák alkalmazásával meg lehet adni az életben maradottaknak a kegyelemdöfést. Mindenki tisztában volt a leselkedő veszéllyel, azzal is, hogy a kegyetlenkedéseknek a súlypontja a nappalok rövidsége miatt át lettek helyezve az éjszakába, amiket a keretesek előre szerveztek meg. Így hát 1942. december elején, egy holdvilágos éjszakában, amikor a fagy

© Kamil Emanuel

negyven fok körül lehetett, az alvó munkaszolgálatosokat nagy lárma verte fel. Huszonötön aludhattunk akkor a körletben: - Riadó!!!… Riadó!!!… Nem hallottátok, hogy riadó?! Mély aggodalmat keltett mindenkiben, amikor ifju Jellinek Ede, puskatussal beverte a szállásunk ajtaját. - Elérkezett a leszámolás órája!…

254

Végitélet!… Ki a körletből! - Nem hallottátok, hogy riadó, ordítozott Jellinek. Kit hol ért a puskatus. Fel kellett öltözködni, bakancsot huzni. Mindenki tudta mi várta odakint, negyven fok körüli hideg, méteren felüli hó, kegyetlenkedések. Az ajtónál a fiúk megtorpantak, ugyanis Jellinek előre összebeszélt Gombossal,


míg puskatussal kikényszeríti az embereket, szuronyos fegyverével örtállva az ajtónál csak azokat engedte ki, aki mezitláb és alsónemüben voltak. A fiúk pánikszerüen menekültek. Inkább az útóbbit választották, csakhogy megszabaduljanak a puskatus csapásai alól. Jellinek Fried hátára olyan csapást mért, hogy eltörte rajta a puskáját. A következő pillanatban a törött puskára feltüzte a szuranyt.

© Kamil Emanuel

Míg ez a szadista nyilas keretes többeket kergetett, az a gondolatom támadt, hogy beugrom a fal és a kemenceközti résbe. E pillanatban valaki eloltotta a pislákoló mécsest, én pedig fogvacogva a félelemtől, a sötétben falhoztapadva vártam. Úgy tűnt hogy Jellinek elhagyja a szállást. Elordította magát: - Ki a sarokból! Jellinek beledöfött a szuronyával a sötétbe. Ha volt valaha valakinek szerencséje,

255

nekem volt. Ezt másnap reggel állapítottam meg. Elől az ingem át volt döfve a szuronnyal. Egy centi diferenciával a szurony célba talált volna. Miután Jellinek az említett módon, mezitláb, kizavarta az embereket a szabadba, közel fél óráig ”repülőztette” őket. Amikor el voltak nyúlva a havon, a szögestalpú bakancsaival, többször végig táncolt a hátukon


© Kamil Emanuel

miközben undorítóan káromkodott. Ennek a barbár fegyelmező gyakorlatnak tragikus következménye lett, két harmadra csökkent a körlet létszáma, többen belsősérülések, tüdőgyuladás és fagyokozta sebekkel kórházba kerültek, és elpusztultak.

A szakáll

256

A decemberi hóvihar vastagan befújta az atamanszki országútat. Szerencsénkre a kereteseknek ilyenkor semmi kedvük sem volt őrködni felettünk. Ők leginkább a szálláshelyeiken maradtak, míg nekünk lábonjáróknak kevés kivétellel hiányos nyári ültüzékben, hólapátokkal felszerelve, ebben az ítélet időben új lábnyomokat kellett kitaposni a 1 félelmetes erdő irányában. Végül 9 is4 Kaposi szakaszparancsnok elindította kettesével a tizenhat 2

. d e c e m b e r


emberre zsugorodott szakaszt. Salamon Izsó is köztünk volt. Épp mellém került. Hol akarod a munkát elkezdeni, kérdezte felém fordulva. Ha oda érünk, majd megmondja valamelyik. Ilyen időben csontá fagyhat az ember. Maradjunk az erdőnek az erülső végében. A fák között kisebb a szélvihar. Mi a szándékod? Kérdeztem tőle közömbösen.

© Kamil Emanuel

Maradj mellettem! Miután megkezdjük a munkát, eltününk. Merre? A dombon át, jobbra. Ismerem az utat. Egyenesen a házakhoz vissz. Arra csak térdig ér a hó. Alig két kilométer. Én fogom az embereket nyirni és borotválni, te pedig tartani és hurcolni fogod a zsákot. Minden felszerelésem, a köpenyem bélésének a hátsó részében van elrejtve, tükröm is van.

257

Fogalmam sincs, miről beszélsz?! Elég ha én tudom. Jól van. nincs semmim, úgysem fizethetek rá. Ha akarod, ezentúl társak lehetünk. Nekem semmi befektetésem nincs, ha csak később, ha pénzhez jutok. Csak gondolod, könnyebb borbélyoskodni, mint a zsákot cipelni, még akkor is, ha


csak az aljában gyülik össze valami. De csak egy feltétellel. Mi volna az? A többiek is kapjanak belőle. Elsősorban a betegek. Embertelenség volna csontig lefagyott, éhes emberek előtt jóllakni. Gondolod, hogy engem másként neveltek, amiért más pollitikai meggyőződésű vagyok?

© Kamil Emanuel

A mi helyzetünkben, jobb ezt előre megbeszélni. Akkor nekem is van egy feltételem: csak olyan bajtársokat segítünk, akik nem tudnak pótláshoz jutni, akikbe már csak kapaszkodik az élet. Belenéztem Izsó bácsi szemébe és úgy tünt nekem, mintha önmagamat láttam volna meg benne. - Amit megszerzünk, még aznap igazságosan osszuk el. A mi reménytelen helyzetünkben-

258

addig míg a karunkon viseljük a sárga karszalagot- másnap nem létezik, mert itt minden nap örökvalóságnak számít. - Igazad van, felelte Izsó bácsi. - Mi élni akarunk és ezzel egyforma életcélnak tekintjük azt, hogy ne csak a mi bőrünket mentsük, hanem segíteni kell azokat a haverokat, akik körletünkben közvetlenül a mi fekhejeink mellett jajgatnak. Ezeken kívűl azokat, akiket csak


tudunk, nemcsak könnyebben fogjuk elviselni azokat a szenvedéseket, amik még előttünk vannak, hanem amikor utolsót fog dobbanni a szivünk, legalább nekünk is meg lesz az az elégtételünk, hogy érdemes volt küzdeni az életünkért. Önváddal sem fogjuk illetni magunkat, elsősorban azért, mert nem voltunk önzők. - Tudod mit csináltunk, Kamil? Előre ittunk a medve bőrére, pedig

© Kamil Emanuel

még meg sem töltöttük a zsákokat. - A veszély komoly barátság felé szokta sodorni az embert. Sokszor vérszövetséghez vezet. Nem tehetek róla Izsó bácsi, e pillanatban úgy érzem, ez a gondolat benned is életre kellt. - Eltaláltad! Ez az egy szóból álló válasz megrendített. Utána erősen

259

megszorítottuk egymás kezét. * Még útközben, rávettem Berkovits Dávidot, ha keresnek, mondja azt, hogy rosszúl lettem és Salamon a legközelebbi házig kísért, le a völgybe. Miután hozzáfogtunk a hólapátolásához, nem tágítottam Salamon Izsótól. Ő is csak tessék- lássék módra dolgozott. Egy adott percben óvatosan leléptünk. Nem ártott


az elővigyázatosság, mert kötünk is akadtak mószerek (besugók). - Hol a zsák? Kérdeztem utközen Izsó bácsit, aki csaknem nyolc évvel volt idősebb nálam, bár zuzmorás ősz bajusza miatt jóval idősebbnek látszott. - A derekam körül van csavarva. Ha nem muszáj, nem ajánlatos közben

© Kamil Emanuel

szellőztetni, német eredetű. - Hogyan jutottál hozzá? - Egyik reggel az uton szedtem fel. Valószinű lerepült valamelyik járműről. Akadozva mentünk előre, mert a faluig húzódó ösvényt belepte a hó. Szerencsénkre itt, ott a hófuvás sejtette velünk a halvány szánnyomokat. Végül is kiszemeltük a falu szélétől a

260

negyedik házat. Új tornác. A ház előtt nagyobb hóhalom. Jobb lehetőségek, gondoltuk magunkban. Izsó bácsi ment elől, én pedig utána. A kopogásra meg sem vártuk a választ. Az előszobán keresztül sietve beléptünk a konyhába. Zdarsztvuite!(egészséget) - Zdarsztvuite. - Hideg van, megengedi, hogy a


-

-

kemence tüzénél melegedjünk meg egy kicsit? Kérdezte Izsó bácsi, aki jól beszélt oroszul. Szivesen, válaszolta a hatvanöt év körüli tolsztoj szakálos orosz. Az országuton lapátoltunk, gondoltuk nem árt ha megmelegszünk egy kicsit. Egyedül él

© Kamil Emanuel

-

-

ebben a takaros házban? Nem. A feleségem sajnos meghalt. A menyem pedig átment a hugához. Csak később fog hazakerülni. Volna egy kis ennivalója? Kenyerünk nekünk sincs. Ha elfogadják, hozhatok egy tál

261

-

-

kemencében főtt cukorrépát? Az éhes ember nem válogat. Én is voltam a háboruban. Régen volt, még tizenötben. Fogságban is éltem. Kik maguk? Zsidó munkaszolgálatosok, a karunkra rávart sárga karszalag az


egyedüli igazolványunk. - Ismerem a sorsukat. - Megengedi, hogy levegyük a kabátunkat? Kint dermesztő hideg van, nehogy ránk melegedjen. Az öreg, miközben komoran nézett bennünket, bólintott. - Köszönjük. Így jobb lesz a pihenés és

© Kamil Emanuel

könyebben férhetünk el a kemence körül. Miközben én is kényelembe helyeztem magam, Izsó bácsi leoldotta a hasához odakötött zsákot. - Jó itt magának, ebben az istenháta mögötti fészekben. Legalább nem zaklatják. - Csak gondolják. Öreg vagyok, mégis köteleznek a munkára. Hetenként két napot az

262

erdőben vagy az országuton. Épp úgy dolgozunk mint maguk, csakhogy bennünket másképpen büntetnek. Eközben, az öreg elibünk tette egy cserép tálban a puhára főtt cukorrépát. Finom volt. Mohón ettünk, pedig tudtuk, hogy veszélyes volt kenyér nélkül sokat nyelni belőle. A hasmenés miatt. Ámbár az öreg barátságos volt, szigorú arca miatt nem mertünk polítizálni vele. Izsó bácsi azonban mindjárt feltalálta


magát, miután szemügyre vette az orosz hosszu szakállát. Az öreg észre vette, majd megszólalt: - Mi bámulni való van rajtam? - Arra gondoltam öregem, milyen szerencsés ember maga. - Miért? - Mert a véletlen úgy hozta, hogy betévedjünk

© Kamil Emanuel

-

magához. Sejtelme sincs, hogy én ki vagyok? Munkaszolgálatos, megmondta az előbb. Arra kényszerítettek ki a frontra. Más nekem otthon a mesterségem. Ha meglátott volna a saját üzletemben, több becsületem volna magánál.

263

-

-

-

Mi féle üzletről beszél? Tulajdonképpen kicsoda maga? Egy erdélyi városban én voltam a leghíresebb parickmacher (borbély). Ezt előbb is megmondhatta volna. Érti mostmár, miért bámultam a szakállát?


Ha megmondja, vágta rá az öreg, miközben gyengéden megsimogatta hatalmas tojsztolszakállat. Izsó bácsi kivette az egyik zsebéből a tükrét. Belenézett, majd az öreg elé tette: - Megöregedtem én is, hát maga? Szólt hozzá Izsó bácsi. Úgy néz ki, mintha száz

© Kamil Emanuel

-

-

éves volna. E miatt nem néznek magára az asszonyok. Van nálam borbély felszerelés. Ha megfizetné úgy mint más, megfiatalíthatom. Ötven évvel fiatalabbnak fogja érezni magát. Akármilyen jó parickamacher maga, hatvanöt éves

264

-

emberből nem csinálhat fiatal fiút. Nem szoktam én túlozni. Izsó bácsi ismét az öreg elibé tette a tükröt. Látja, ez a hosszú ősz szakáll öregíti magát. Ha egészen szerény véleményt nyilvánitanék, nem hatvanötnek nézz ki, hanem nyolcvanötnek. Ha


nem éri meg magának három kilónyi krumpli és négy kiló buracski (répa), akkor nincs mit beszélni a szakálláról. - Hogyan?… Le akarja faragni a szakállamat? Ha szabad kérdeznem milyenre? - Hegyes, rövid formáju kecskeszakáll a divat ma a

© Kamil Emanuel

városban. Ha nem lesz inyére, nem kell semmi a munkámért. Azonban ha tetszeni fog, más öregeket is beajánlhat. Izsó bácsi hirtelen még közelebb lépett az öreghez. Megmarkolta, majd végig simogatta gyengéden a szakállát, rá nézett erősen. - Most komolyan beszélek. Akar harminc évvel fiatalabbnak kinézni? - Legyen!… Mutassa a felszerelését.

265

Míg az öreg kiváncsi szemekkel figyelte Izsó bácsi mozdulatait, amint sorra huzta ki a hosszú, kopott, orosz köpenyének titkos zsebéből a vadonatúj nyírógépet, a kézi borotvát, meg a fényesre nikkelezett ollóját… Amikor előhuzta a pamacsát meg a szagos borotvaszappanát, látszott rajta, hogy nem bánta meg az előbb nyilvánított beleegyezését. Hat hónapja ismertem Izsó bácsit, annyít tudtam róla,


hogy a Szamos völgyében kis szeszgyárnak volt az ügyvezetője. De fel sem tételeztem róla, hogy ismeri a fodrász szakmát. Eleinte azt híttem, hogy a rábeszélő képessége felülmulja a borbély tudományát. Izsó bácsinak a biztos fellépését soha sem fogom elfelejteni. Talán azért, mert akkor távol állt tőle a szerénység. Nehogy az öreg meggondolja magát és

© Kamil Emanuel

krumpliból meg a cukorrépából ne legyen semmi, Izsó bácsi a kezébe vette az ollót. A tárgyilagosság kedvéért meg kell irjam, én is észrevettem, hogy az öreg e pillanatban elkezdett feszengeni a széken. Drága szakálla van az öregnekgondoltam ismét magamban- ha Izsó bácsi három kiló krumplira és négy kiló cukorrépára szabta meg a levágás tarifáját. Csak persze a végén tetszedjen ő neki is. Egyebet úgy sem tehettem,

266

mint izgultam és némán figyeltem a chaverom minden mozdulatát. És megtörtént. Az öreg hosszú szakállát Izsó bácsi már lenyesve tartotta a kezében. Ment ezután minden mint a karikacsapás. A tolsztojszakáll helyén percek alatt rövid kecskeszakál diszítette az öreg arcát. A hajstucolás, beretválás egy jó félórába került. Amikor Izsó bácsi megint az öreg elibe tette a tükröt, hirtelenül nézte benne magát.


Mondja csak „sztarij”(öreg), hazudtam magának amikor azt állítottam, hogy megfiatalítom harminc évvel? Míg megszólalt, csodálkozva nézte önmagát a tükörben. - Elég ügyes ember maga, de mit fog szólni a menyem ha előkerül? Meg a szomszédok? Talán

© Kamil Emanuel

-

-

-

azt, hogy megbolondultam. Állíthatnak ők bármit. Elvégre férfi ember maga! Míg megmosom a felszerelésemet, hozza a krumplit meg a répát. Tegyen még hozzá, mert a haját is rendbe tettem. Várjanak! Fel kell hozzam a pincéből, de ne jöjjenek

267

utánam. Van mibe tegyék? - Itt a zsák. Néhány perc leforgása alatt előkerült az öreg. - Kapd magadra a zsákot! Rendelkezett Izsó bácsi. Egyenest a körletünkbe megyünk. csak az úton meg ne lepjen bennünket valaki… ha nem kockáztat az


ember, éhen pusztulhat. Miután szivélyesen elbucsuztunk egymástól, utoljára ránéztem az öregre és felkaptam a zsákot. Éreztem a sulyán, hogy nem sajnálta tőlünk a tartalmát. Mi tagadás, én pedig annál inkább sajnáltam az öreg orosz gyönyörü szép, majdnem hófehér levágott hosszú szakállát.

© Kamil Emanuel

Hiába… Élni kellett…

Vizit A decemberi kemény fagy kiméletlenül szedte közülünk az áldozatait. Kaposi szakaszvezetőt, egy munkacsoport élén, saját kérésére, Dubenkába vezényelték. A szerencsétlen árnyemberek nyári öltözékben, a

268


süvöltő hófuvás miatt, alig pár napig birták a robotot. Egyik reggel, amikor csak négy ember jelent meg a sorakozóhelyen, a szakaszvezető kénytelen volt személyesen utána nézni a többieknek. Nem sok eredményel. Amint berohant a barakkba, ordítozni kezdett: - Szabotáló zsidó banda!… Ki a sorakozóra!… Ki a barakkból!… Ha nem engedelmeskedtek,

© Kamil Emanuel

-

halomra lőlek benneteket! Látván, hogy senki sem törődik vele, odalépett Löwensohn Dávid fekhelye elé. Löwensohn felült a helyéről. Ha tüstént nem állsz vigyázba előttem, kitaposom belőled a lelked!

269

-

Tehet már velem amit akar a szakaszvezető úr! Hirtelen mozdulattal fellebentette a pokrócát és lerántotta a piszkos kötését a lábfejéről. - Meg van üszkösödve… Lefagyott. E pillanatban kibirhatatlan büz csapta meg Kaposi orrát.


Megnyugtatom, szakaszvezető úr, még ezen a héten vége lesz mindennek. Elérték a céljukat szakaszvezető úr! Most örülhetnek annak amit elkövettek velünk, ha még a lelkem is kell magának… rajta, szakaszvezető úr! Tapossa ki! Azt amit meghagytak anémetek. Netalán, ha a halálom is kevés lesz magának,

© Kamil Emanuel

meghívom a temetésemre. Látszott Kaposin, hogy szabadulni akar tőle. Mostmár tisztában volt mindennel. De bántotta az önérzetét, hogy nem az övé az utolsó szó. Mégis úgy érezte, hogy ez a haldokló zsidó kihozta a sodrából. Irtózatos káromkodásba tört ki, majd újbó ráordított. - Dugd el gyorsan a rohadt lábaidat és húzd a fejedre a

270

-

pokrócot, nehogy a pofádba durrantsak. Egész nyugodtan. Én már túl vagyok mindenen. Engem már nem érhet veszedelem, még akkor sem, ha mégegyszer megölnek, szakaszvezető úr. Azóta, hogy megölte Patakit, mindenki tudja, hogy azért


-

vágyott ki a frontra, hogy végezzen velünk, hiszen maga mondta! Salamon Vilmos, aki jelen volt a sorakozónál és vele ment be a barakkba, csak annyít mondott Kaposinak: Kár itt a vizit. Kár itt minden percért, szakaszvezető úr! itt mindenki dögrováson van.

© Kamil Emanuel

Még aznap délután, Löwensohnt átvítték Atamanszkba. Hat nap mulva meghalt. Pataki mellé temették.

A koldustarisznya 1942. június elején Szatmáron is hirtelen melegre fordult az idő. Vasárnap volt. Tizennegyedikét mutatott a naptár, az utolsó vasárnap, amit otthon töltöttem el, mielőtt a

271

9 4 2 . d e c


balkaromra parancsolták a sárga karszalagot. Borgida Palival, majdnem naponta találkoztam. Kereskedelmi érettségije volt, de nem tudott elhelyezkedni. Emiatt az apja az Iskola utcán, a volt Petky cukrászda mellett, egy kis füszer csemege üzletet rendezett be számára. A Bányai utcában, a villanygyár mellett volt egy kis családi házuk, nem messze a Szamos partjától.

© Kamil Emanuel

Ragyogóan sütött a nap. Az emberek százai özönlötték el a Nagystrand felé vezető utakat és amint felértek a töltésre, a tekintetek a csendes Szamos zavaros vize felé irányultak. Különnös képpen a gyerekek felé, akik az egész töltésmentét valóságos játszóhelyé változtatták át, hancuroztak a gyepen és boldogan rugták a gólokat a kapuba, amiket a magukról levetett ruházatukkal jelöltek meg.

272

A véletlen most is úgy hozta, hogy megint találkoztam Borgida Palival. - Te is a strand felé? Kérdeztem tőle. - Igen. - Voltál már az idén? - Nem volt időm, ugyanisa szombat miatt, vasárnaposként lehuzott redőnyökkel szoktam az árukat elrendezni. Ennek is vége.


-

Hogy – hogy? A „S A S” miatt, bizonyosra veszem, huszadikán már csak képzeletembe fog maradni, hogy valaha füszeres voltam. Kár volt apám áldozatkészségéért. Alighogy berendezte, át kell passzolnia, nehogy a nyakán maradjon. Akár zárva, akár nyítva, az

© Kamil Emanuel

-

üzletbért fizetni kell. Igénylő is jelentkezett, talán neki köszönhetem a behivómat. Nem vagy egyedül. Engem is megragadott a „S A S” regélhetünk mi akármit akárkinek, most rajtunk a sor, mert zsidók vagyunk. Csak attól félek, hogy sokáig fog tartani.

273

-

-

-

Kilencven napig. Rajta van a „s a s” behivón, a tieden is? Rajta. Bár csak igaz volna. Hiszékenységet kell parancsolnunk magunknak, hogy elhigyük. Szerencsére enélkül is ilyen az ember természete. Hova szól a behivód? Szinérváraljára. Az enyém is.


-

-

Sok holmit viszel magaddal? Bevárom az utasításokat, már a többi fiúkkal is beszéltem erről. Egy véleményen vagyunk. Nézd ezt a strandtáskát. Cifzáros. Egy rokonom lepett meg vele. Biztos magammal viszem. Tudod- e miért?

© Kamil Emanuel

-

-

-

Nem nehéz kitalálni, egy kis átalakítással az oldalodon fogod libegtetni. Ez az! Ez lesz az oldaltarisznyám. Csak a végén ne legyen belőle koldustarisznya, mondtam Palinak. Tréfálsz? Én bizony nem. Akkor mire gondoltál?

274

-

Háború és horthy világ van? Igen. Civilbe mégy bele? Ha nem láttam volna a pestieket, nem hittem volna el, hogy már egy kimustrált uniformisra sem érdemesítenek. Zsidótörvény van Pali!… Még hozzá kettő. Habár most a Szamos üdítő vize


-

vár bennünket, attól a perctől fogva, hogy kikézbesítették a „s a s t” még nagyobb bizonytalanságban érzem magam. Sejted mit akarok ezzel mondani? Azt hogy szenvedni fogunk. Ezek után nizonyosra veszem, rájöttél te is, hogy semmiféle sértő szándék nem vezetett

© Kamil Emanuel

és nem tréfáltam, amikor azt mondtam neked, hogy a kezedben lévő csinos strandtáskából ne váljék a végén közönséges koldustarisznya… * A forró szokatlan júniusi napsugár rengeteg embert csábított ki a hüsítő folyó mentén elterülő homoktisztására. Az ugrándozó gyerekek, a feszes

275

fürdődresszekben gyöngéden egymáshoz simúló fiatalok, a villaszerűen egymás mellett kiépített hétvégi családi kabinok teraszán uzsonnáló, gondtalannak látszó szülők, a könyökükre támaszkodó türelmes sakkozók, mintha elfeledtették volna velünk, hogy néhány nap mulva a megalázottság jelzése, a sárga karszalag nélkül egy percig sem szabad mutatkoznunk a „fajtiszta” nyilvánosság előtt.


Miután a strand felsővégéről úszva bocsátkoztunk az uszodáig, legalább egy jó félórányi időt töltöttónk el a vizben, utána pedig belerohantunk a forró homokba. -Jól esik ez a ragyogó napfürdő. - Nekem is. - Nem láttalak a mult héten. Vajon merre mászkáltál? - Pesten.

© Kamil Emanuel

-

Kifogtad. Mivel? Kedvedre bámészkodhattál. Sok időm nem volt, mégis úgy rendeztem, hogy egyik délután kimentem a Margitszigetre. Gyönyörü idő volt, akárcsak ma. A Palatinusz strand még csodálatosabb volt. Mindent megért.

276

Tudod gondolok?… Tudom…

mire

* Ahogy eltelt hat nap, az életvidám száznyolcvan centiméternél magasabb Borgida Pali, a teljes összeomlás állapotába került. A nyomoruságos bánásmód következtében annyira lesoványodott, mintha a lélegzés is terhet jelentett volna számára. Rendszerint a ételosztás után,


ismét odalépett a szakács elé és dülledt szemekkel, szomoru bazedowos arcával szótlanul a csajkáját nyujtotta előre. Ha csak maradt valami a kondérban, Kirschner ( Dagi ) mindig adott neki egy pótadag zabpehelylevest vagy a nagykárolyi Grosz, egy fél adag főzeléket. Senki sem irigyelte tőle. Kint a munkánál huszonnyolc fok hideg lehetett.

© Kamil Emanuel

Borgida Pali nyári öltözékben odajött hozzám. - Átkozott helyzet, mi? Majdnem csontvázzá váltam, és ez a hideg? - Ha nem éreznéd magad megbántva, munka után gyere át a harmadik körletbe. Kaphatsz tőlem egy csajka ételt. Salamon Izsó jóvoltából, tegnap jutottam hozzá.

277

Borgida Pali rám bámult. Észrevettem, hogy könny szökött a szemébe. Bizonnyára nem tudta megérteni, hogy Atamanszk körzetében sínylődő bajtársai között még akadnak olyanok is, akik nem feledkeztek meg legelemibb emberi kötelezetségükről, hogy jobbjukat nyújtsák a fuldokló felé. - Megkékültem a hidegtől, annyira át vagyok fagyva. A


hátralévő két óra valahogy eltelik… Még akkor, Gomeltől az ezerháromszáz kilométeres uton kihajszolták belőlem a legfontosabbat… a reményt,… hogy látni fogom valaha is Szatmárt. Beszélni akarok veled. Két hét óta állandóan szédülök az éhségtől. Hórihorgas

© Kamil Emanuel

testalkatomat alig bírom fenntartani. Tudod, én az első körletben vagyok elszállásolva. Többen, akik birják munka után, onnan a dombokon keresztül átlopózkodnak az orosz házakhoz. Koldulni járnak arra felé. Elhatároztam, holnap én is nekivágok.

278

Átellenben van a ti körletetekkel. Arra kevesebben járnak tarhólni ( kódulni ). Félnek, hogy keretesekbe botlanak. Visszafelé jövet, a körletekben szeretnék meghúzódni. Csak egy éjszakára. A körletünkbe erre nincs mód… A sötétben a téglakájhát annyian veszik körül,


-

-

mire megfőne nem találnám meg. Szót sem érdemel. A fekhelyemet szivesen megosztom veled. Épp a kemence mellett alszom. Salamon Izsóval és Gerendás Jenővel szemben. Reggel szépen elhozod a pokrócodat, éjjelre szükséged lesz rá.

© Kamil Emanuel

Munka után Borgida Pali velem jött, megtöltöttem a csajkákat főtt cukorrépával és sült krumplival, anélkül hogy sejtette volna, hogy egyrészét képezte annak a dijnak, amit az öreg orosztól kaptunk levágott szakálla fejében. Másnap, kávéosztás után, Pali esőköpenyében, oldalán lógó tarisznyájával beálított a pokrócával, amit a hóna alatt szorongatott. *

279

Reggel hóvihar tombolt. Mivel a keretesek számára fárasztó lehetett a kivonulás, a sorakozó után mindenkit visszaküldtek a körletbe, azzal, hogy este tízes csoportokban a Sztarijoszkolhoz vezető hét kilométeres utat mentesíteni kell a hótorlaszoktol. A nem várt munkakiesés jobban nem is jöhetett kapóra Borgida Palinak. A biztonság kedvéért a legnagyobb elővigyázatossággal, a templom irányában megkerülte


az első számu körlethez vezető ösvényt. Amilyen gyorsan csak tudott, a házak mögé került. Szerencséjére a keretesek nem vették észre. Déli egynél nem lehetett több. Mindenki, aki csak tehette, a csajkájával felkészült az ebédre. Darai Sámuel tizedes személyesen ellenőrizte az ebédosztást. Legútóbb a kereteseknek külön főztek. Egy keretesre olyan minőségü fejadag jutott, aminöt tiz

© Kamil Emanuel

munkaszolgálatos együtt véve nem kapott. Amikor valamelyik éhségtől összeaszoltt emberünk a legártatlanabb kifogásokat kockáztatta meg, Darai ott a konyhában elrettentésül a többiek szemelátára verésre vette. Az ebédet a konyhában sietve a gőzölgő kondér előtt fogyasztottuk el, nekitámaszkodva a falnak. A kenyeret hozzágondoltuk. Legtöbben már reggel a fekete

280

keserü pótkávéval megettük. Annak ellenére, hogy a konyha ajtaját annyira nyitogatták, jó meleg volt a helységben. A tizedes szokása szerint hátratett kezekkel meg megállt az ebédlők előtt és gyülölettel telt tekintetével szótlanul rájuk meredt. Amikor úgy vélte, hogy valamelyik időn túl kapargatta a csajkáját, nyomdafestéket nem tűrő szidalmakkal, könyörtelenül megragadta a nyakánál, kituszkolta a lépcsőig, onnan


pedig olyat lökött trajta, hogy a kidobott ember ott találta magát a jeges hóban. * Jóformán, félóra sem telt el, hogy az ebédtől visszatértem a körletbe. Nyilik az ajtó. Kétségbeejtő tekintettel, váratlanul Salamon Vilmos lépett be. - Fiúk, nagy tragédia történt az előbb. Borgida Pali a halálán van. most vittem be az

© Kamil Emanuel

első számu körletbe, Kaposi végzett vele. Odaugrottam hozzá: - Beszélj értelmesen Wili! Reggel még abban állapottunk meg, hogy itt fogja átaludni az éjszakát. A pokróca is itt van. - Beszélj értelmesen Wili! Reggel még abban állapottunk meg, hogy itt fogja

281

átaludni az éjszakát. A pokróca is itt van. - Tudom. Megmondta dr. Blumenfield pista. Ezért jöttem ide. Vidd vissza neki. Azt hiszem, mire oda érsz, már nem találod életben. Előbb elmondom hogyan történt: Dubenkától Atamanszkba jövet, én hajtottam a szánfogatot, amin Kaposi ült. A hómező melletti ösvényen sárga karszalag virjtott az egyik munkaszolgálatos karján. Hirtelen átvette a kezemből a


gyeplőt és megáljtotta a lovakat. Kaposi leugrott a szánról, a kasból pedig magához vette görcsös fejü botját, amely nélkül ezt a szakaszvezetőt el sem lehetett képzelni. Nem egészen százlépésnyi távolságból Borgida Palit vette észre, amint az országut irányába tartott. - Erre gyere, az anyád istenit, ordította feléje kaposi. Ez a zsidó az oroszoknál járt.

© Kamil Emanuel

Elintézem, mondta megvetéssel. Mialatt Borgida Pali a szakaszvezető parancsának eleget téve letért az ösvényről és a térden felüli hóban gázolva felénk közeledett, kérlelni kezdtem Kaposit, ne bántsa ezt a szerencsétlen agyonhajszolt éhenkórászt. Amugy is alig áll a lábán. Most az egyszer szánja meg ezt a szatmári embert. - Ne ügyvédeskedj! Válaszolta gyülölettel

282

a szakaszvezető, mert mindjártlekopasztom a nyakadról a fejed, mégha a segédkocsisom is vagy. Miutám Borgida pali kimászott az országutra agyonfoldozott hóbaburkolt bricsesnadrágjában, olyan üldözött zsidóhoz hasonljtott mint akit menekülés közben a fasizták épp akkor fogtak el,


amikor már egy semleges állam határát érte volna el. Mielőtt szabályszerüen lejelentkezett, Kaposi ráordított: - Elfogtalak gazember!… Mi dolgod volt az oroszoknál, te kommunista zsidó fajzatta?… Kérdezte tőle a félelmetes szakaszvezető. Neked nem szólt a rendelet? Vagy elfelejtetted, hogy az orosz lakósággal tilos az érintkezés?

© Kamil Emanuel

Borgida Pali nem vesztette el önuralmát. Nagyon jól tudta, hogy a véletlen találkozás folytán az élete forog kockán. Hogy az előtte álló szadista szakaszvezető több bajtársának már kioltotta az életét. Beszélni kezdett: -Nézzen rám, szakaszvezető úr. Mi már Szatmáron jól ismertük egymást, fűszeres voltam. A pullt mellett én szolgáltam ki.

283

Azt is tudja, hogy nem vagyok kommunista. - Engem nem lehet meglágyítani. Minden zsidó kommunista! Különben senkit sem érdekel, hogy az vagy- e vagy sem. - Egyetlen bűnöm, hogy zsidó vagyok. Meg egy másik, hogy a kezeim és a gyomrom reszketnek az éhségtől, emiatt


jártam erre, a házaknál kopogtatni. - Gyere közelebb és mutasd a tarisznyádat! Borgida Pali két lépést tett előre. Ijedten ismét vigyázzba merevedett. Félt tőle. Mégis könyörületet remélt. Abban reménykedett, hogy ez egyszer megússza. Mert egy városban élt vele és nem farkas szoptatta, mert a szakaszvezető ismerte a szüleit. Lehet valaki,

© Kamil Emanuel

tájékoztatta, hogy a doni front a lehető legrosszabb összefüggésben áll Sztálingráddal, ahol a németeknek súlyos a helyzetük. Hátha az is vissza fogja tartani ezt az emberbőrbe, bújtatott gonosztevőt, ha eszibe jutna, hogy büntetteiért még felelőségre vonhatják. Mindez azonban illuziónak bizonyult. Borgida Pali egykedvüen, fáradt

284

mozdulatokkal oldalra tolta tarisznyájának cifzárját. - Tehát, kódulni voltál? - Igenis, szakaszvezető úr. Egyszerre csak kitört belőle az elkeseredés, nyomorúságos helyzete miatt, ami arra késztette, hogy pillanatnyilag megfeledkezzen arról, hogy tulajdonképpen kivel áll szemben. Vagy talán a miatt, mert arra gondolt, hogy életének végéhez érkezett? Mert sohasem


érezte eddig ilyen közel a veszedelmet. Mert tudta mi vár rá. Szakaszvezető úr, nagyon jól tudja, hogy itt lettem koldus, ma először. És mit koldultam? Saját szemeivel látta a koldustarisznyám tartalmát. Összesen vagy kétkilónyi fagyos cukorrépát és olyan főtt krumplit, amit könyörületböl az orosz asszonyok a fazekak aljábol kapartak ki számomra. Segítettek rajtam, pedig most

© Kamil Emanuel

láttak először. Nézzen csak rám szakaszvezető úr, egy rongyos átázott viharkabát van rajtam. A halálra kinzott Klein Jóskáé volt. Az enyémet Zajácz őrmester úr kobozta el a téli ruhaneművel együtt. Most az egyszer ne bántson… kérem, szakaszvezető úr! Máskor nem fogok járni tarhálni. Nagyon jól tudja, az éhség vitt rá. Láthatja rajtam, hogy isszonyatosan tönkre mentem. Szeretném én is

285

viszontlátni Szatmárt, akárcsak a szakaszvezető úr a családját. - Így hát ezért koldultál, a helyett, hogy hótol tisztítottad volna az országutat. Nem!… Nem fogod többé viszontlátni a szüleidet… Szatmárt. A következő pillanatban Kaposi teljes erejével rácsapott botjának görcsös végével Borgida Pali fejére.


-

Jaj, a fejem! Ennyit tudott még mondani, majd a hátára zuhanz. Ez után a szakaszvezető belerugott Borgida Pali tarisznyájába. Ennek következtében csak úgy repültek körülötte az áldozata által összekoldult krumpli maradékok és a fagyos cukorrépák.Borzalma

© Kamil Emanuel

s látvány volt. A szadista gyilkos ezután, többször beletaposott a hóborította országuton elterült ember legérzékenyebb részére. Eközben Pali fejsebéből lassan szivárgó vére megszinesített egy maroknyi havat.

286

-

Ezt a hazaáruló zsidót elintéztem, szólt a szakaszvezető. Hajolj föléje és figyeld meg hogy a szive, veri- e még a taktust? Különbehn felőlem tehetsz vele, amit akarsz. Salamon föléje hajolt. Pali még lélegzett, de nem volt eszméleténél. Salamon oda húzta a szánhoz és nehezen belefektette a kasba.


Az istálló előtt Kaposi leszállt a szánról elválaszthatatlan cimborájával, görcsös fejü botjával, megelégedetten. A doni front egyik hősének érezte magát. A szerencsétlen Borgida Palit az egyes számú körletbe tették le. Nem lehetett megmenteni. Már nem nyerte vissza emlékezetét. Két nap mulva meghalt. Én pedig magamhoz vettem a tarisznyáját.

© Kamil Emanuel

Amikor felvittük az atamanszki hegyoldal temetőjébe, a sírja rövidnek bízonyult. Meg kellett hosszabítani, hogy beleférjen. Amint beálltam és a csákányom odaütődött a sir egyik végébe, képzeletemben felidéztem azt a júniusi vasárnapot, amikor mindketten s „S A S” behivó birtokában a strand felé igyekeztünk. Bizonyárra Palinak is eszébe juthatott, amikor tarhálni indult. Életével fizetett

287

meg érte Borgida Sándor volt szatmári bankigazgató fia. Végül is a sírját meghosszabítottuk. Meggyilkolt bajtársamra én is szomorúan néztem rá utoljára. A fiúk sürgettek, hogy másszak ki a sírbol. Odaszóltam várjanak még egy percig. Ez alatt gyengéden a feje alá tettem az üres koldustarisznyáját.


1942. december

Egy kölcsön története Zajácz Péter a 110/15 számú zsidó munkaszázad őrmestere, akiről már többször megemlékeztem, ötven év körüli korban lehetett, középmagas termetü. Csontos, szigoru arckifejezése semmi jót nem árult el.

© Kamil Emanuel

Valóságos szolgahadat szervezett meg maga körül. Főleg azért, hogy a tőlünk elrabolt holmikból, minnél többett harácsolhasson és gondos megjelenésével tekintélyét növelje. Külön szobában lakott, abban a házban amelynek a konyhájában Salamon Jóska és Friedmann Dávid cipészetet rendeztek be. Az őrmester leleményessége folytán, a bőrt és a talpot Sztarijoszkolból

288

vételezték míg a kaptafákról Zajácz személyesen gondoskodott. Így készültek el a lábszárhoz tapadó fényes bőrcsizmák és a modern, szép kivitelű női egészcipők. A kész árúból csak egy pár csizmát tartott meg saját maga számára. A cipészek dolgoztak, ő pedig inkasszált. Szemszurásnak javitásokat is végeztek a műhelyben. Ez az őrmester rögtön felismerte, hogy felyebbvalói


mindenben szabad kezet biztosítottak számára. Élethalál ura volt akárcsak a többi keretes. Fosztogatott bennünket, szidalmazott, ostorozott. Az oldalfegyvere meg a botja mindig vele volt. Ha indulatba jött, vagy ha valamin bosszankodott, ütött. De nem úgy, hogy ennek következtében vér folyt volna, mégis volt egy jó tulajdonsága: sohasem ölt. Személyesen nem kezdeményezett ellenünk olyan

© Kamil Emanuel

összeesküvést, amelyek, rendszerint halálosan végződtek. Azonban a keretesek kegyetlenségei fölött szemet hunyt. Hihetetlen agilitásával, mindenből pénzt csinált. A munkaszolgálatosokat lábonjáró hulláknak tekintette. Életében pedig az volt a legnagyobb sakkhuzása, amikor felfedezte a hullarablás veszélytelen és szerencsés lehetőségeit. Eleinte az indőnkénti fosztogatásokat,

289

később a b o n o z á s t, a n é l k ü l, hogy pénzt adott volna kölcsön. Alaposan szemügyre vett mindenkit és kerülő uton, néhány beszervezett besúgó ( mószer) segítségével jól tudta kinek érdemes a sarkában lenni. Így tehát, a felső társadalmi réteg kivételével, amely csak három emberből állt: P.P. , B. E. és N. S. és akik közvetlenül Cselényi főhadnagy védnöksége alatt „lógtak” és pókereztek pezsgős italokkal


megrakott asztal mellett, természetesen a századparancsnok társaságában. Ezeknek barátai minden feltünés nélkül, könnyüszerrel ki tudták építeni kapcsolataikat az őrmesterrel. Két embert Glück irodavezető mellé, kisegítő irnoknak osztottak be. Egész nap a melegben ültek anélkül, hogy valamit is dolgoztak volna. Nem volt mit. Ránk nézve egy előnye kétségtelenül volt ezeknek a kivételezéseknek, még pedig az,

© Kamil Emanuel

hogy az időközben felére apadt, századunk továbbra is megtartotta önálló jellegét. A protezslátjainak az anyagi helyzetét Zajácz jól ismerte. A létüket vagyoni állapotuk szerint taxálta le és azoknak hozzátartozóitól, legközelebbi rokonsága által havonta inkaszállt, de csak akkor, ha életüket biztosította. Diszkréten élt a kinálkozó alkalmakkal. Eléggé ravasz volt és jól ügyelt arra is, hogy a

290

zsidókkal való szövetkezéssel senki se gyanusíthassa. Minden keretesnek a kedvében tudott járni, különösen a tőlünk elrabolt órák és egyéb holmik osztogatásával. Amikor a keretesekről volt szó, semmiből sem csinált problémát. * Amikor 1942. december eleje tálján, az egyik éjjel Rácz keretesnek a felügyelete alatt megerősített örségben teljesítettem szolgálatot


„természetesen” ásóval a válamon, megtudtam, hogy Kiss Jenő századparancsnokhelyettes szabadságra utazik. Rácz kissé be volt rúgva, miközben meglökött, eljárt a szája: - Mielőtt elmegy a hadnagy úr, ismét egy kis csetepatéra készül. - Micsoda csetepatéra? Kérdeztem tőle. - Kilenc órára kell kivigyem a

© Kamil Emanuel

szánfogattal a munkahelyre. Mivel eszembe volt ennek a szadista hadnagynak minden hősködése, elhatároztam, hogy másnap meglógok a munkából, még pedig a sorakozónál, miután az őrmester elvégzi az emberek beosztását. Magától érthetődik, miután visszatértem a körletbe, a fiúk is tudomást szereztek a dologrol. Másnap, az őrmester szokása szerint, a

291

névsorolvasáskor mindenkit beosztott. Én pedig úgy jártam el, ahogy az éjjel eredetileg kiterveltem. Miután Zajácz elhagyta a sorakozó szinhelyét a lakatosok közé álltam. - Nem hallottam a lakatosok között a nevedet, szólt hozzám útközben Kirschner, akit legutóbb a szakácsi állásból kiszuperálták.


-

-

Akkor peched van. Mit akarsz ezzel mondani? Felőlem csinálhatsz amit akarsz. Az őrmester rám kötötte, minden idegent utasítsak ki a mühelyből. Én többet reszkirozok. És én? Nem fognak megtalálni.

© Kamil Emanuel

-

A mószerek besughatják. - Te nem vagy az. - Megalázva érezném magam, ha annak tartanál. - Kiss kint lesz a munkahelyen, én pedig nem akarok ott lenni, ezért léptem át hozzátok. A lakatos és bádogos mühely Atamanszk egyik magas dombján lévő csűr melletti kis

292

méretű istállóban volt elhelyezve, azután, hogy a keretesek kiköltöztették az egyik család háztáji állományát. Habár kicsi volt benne a férőhely, az asszony kérésére a fiúk nem bontották le a jászlat. Onnan létra vezetett fel az időközben kiürített padlásra. A jászol tele volt szénával. Nem sokat gondolkoztam, rávettem Kirschnert, miután belefekszem a jászolba és elrejtőzöm a szénában, igazítsa úgy el rajtam,


hogy egyetlen részén se látszodjak ki belőle. - És ha megtalálnak? - Mindent magamra fogok vállalni. - Hogyan? - Azt fogom állítani, mielőtt beléptetek a mühelybe, tudtotokon kívűl befészkeltem magam a jászolba. A többi fiúk rábeszélése után, Kirschner elfogadta az ő rá nézve is veszélyel járó

© Kamil Emanuel

érvelésemet. Amilyen gyorsan csak lehetett, kihánytam a jászolban felhalmozott szénának egy részét és gondosan belefeküdtem, miközben odajött Kirschner majd fölém hajolva megszólalt: - Itt ráadásul ki is aludhatod magad. Mindjárt tüzet csinálunk. Egy fél órán belül a levegő is elviselhető lesz. Ha valamelyik keretes hangját hallanád, eszedbe ne jusson fészkelődni, mert a jászol

293

könyen koporsóddá válhatna. Végül is rám hintette a szénát, a szemüvegemre is. Megigértem, hogy okosan fogok viselkedni. Időközben a helységben a levegő is barátságossá vált. Nem volt kellemes mozdulatlanul feküdni, amikor azonban felidéztem magamban a minden emberi érzésből kivetkőzött hadnagy jelenlétét az országuton és a „beharangozott csetepatét” megkönnyebbültem. Szerettem volna elaludni, de kár


volt minden kisérleten. Egyrészt az izgalom, másrészt a kalapácsolás miatt, ilyesmiről szó sem lehetett. tizenegy óráig csakugyan minden úgy ment, ahogy elgondoltam. De hát az ember számítása nem mindig egyezik a közbenjöhető szerencsés vagy szerencsétlen véletlenekkel. Ámbár teljesen tisztában voltam cselekedetem után rám nézve tragikusan végződhető következményével, inkább kapaszkodtam ebbe a

© Kamil Emanuel

szalmaszálba, semhogy szembenéztem volna Kiss kegyetlenkedéseivel. Egyszerre csak Zajácz hangját hallottam, amint belépett az ajtón. Nem voltam biztos benne, hogy engem üldöz. Szinte megállt a lélegzetem. Kirschner vigyázott vezényelt. - Folytatni, felelte az őrmester. - Erre a fiúk még nagyobb

294

-

-

kalapácsolásba kezdtek. Elég lázas tempóban folyik a munka. Csinálni kell. Itt mégis csak jobb helyen vagytok mint kint az országuton. Idegen nincs köztetek? Rajtunk kívűl senki… felelt Kirschner, aki igyekezett megőrizni lélekjelenetét.


-

Ismerlek benneteket… nem azért jöttem, hogy a munka menetéről érdeklődjem, most az egyszer a lógósok érdekelnek. Ezzel az őrmester a jászol előtt felálított létrához lépett, megigazította, felmászott a padlásra és miután lejött onnan, turkálni kezdett a botjával a szénában, míg rám talált.

© Kamil Emanuel

-

Melyik az? Kérdezte minden szenvedélytől mentesen, hozzátette: búj ki onnan. Kimásztam. Miután levertem magamról a rám tapadt szénát, vigyázzba merevedtem előtte. Halotti csend következett, amit én szakítottam meg. - Nem vagyok jól őrmester úr. A fiúk tudta nélkül feküdtem

295

-

-

be a szénába. Ez egyszer elnézését kérem. Tudod vagy nem tudod, hogy itt semmiféle keresnivalód nem volt? Igenis, őrmester úr. A munkától miért szöktél meg? Sziszegte nekem fölháborodással a következő kérdést.


Nagy veszélybe sodortad magad. Kifelé!… Kinyította az ajtót, lökött rajtam egyet, mire megbotlottam a küszöbön és elterültem a hóban. Föltápászkodtam és íjedten felkészültem a pofonokra. - Várj meg! Szólt ki az őrmester. Odabent pedig csunyán káromkodott, kiabált és

© Kamil Emanuel

fenyegetődzött, aztán kijött és megállt előttem. - Mit csináljak veled? Kérdezte tőlem. - Az őrmester úr jobban tudja, csak rosszat ne tegyen nekem. Mintha mi sem történt volna, az őrmester békülékeny hangot ütött meg. - Tudd meg, a földháta mögött is

296

-

megtaláltalak volna, nemcsak a szénában. Most szerencsés vagy mert egyébb dolgom van. Délután ötkor a lakásomon jelentkezel. Most mit tegyek őrmester úr? A te dolgod.

* Nem szivesen mentem a „találkozóra” ámbár teljesen tisztában voltam az őrmester


szándékával, hiszen eléggé világosan megéreztette velem, hogy a délelőtti nagylelküségét össze akarja kötni valamilyen haszonnal. Amint lejelentkeztem ötkor, az őrmester egykedvűen, mondhatni unott arckifejezéssel fogadott. - Megjöttél?… kérdezte tőlem, miközben cigarettára gyújtott.

© Kamil Emanuel

-

-

Parancsára, őrmester úr. Mintsem a nyakadba akasztani a veszélyt, ma reggel jobban tetted volna, ha nem feledkeztél volna meg a kötelezetségedről. Kutya fagy volt odakint, a bakancsom teljesen át volt ázva. Attól féltem, hogy ráfagyik a lábomra.

297

-

-

-

Különben eszembe sem jutott volna. Nem azért rendeltelek ide, hogy felhanytorgassad, vagy bizonyítgasd az okokat. Egészen másért, megértetted? Igenis, őrmester úr. S ha már itt vagy, kiváncsi vagyok a tehetségedre. Mire, őrmester úr?


-

Az emlékező tehetségedre. - Nem tudom mire céloz az őrmester úr. - Hülyének tetteted magad? - Bizony Isten. Az őrmester azonnal félbeszakított - A kölcsönre, te szerencsétlen, te képmutató.Már megtanulhattad,

© Kamil Emanuel

nálam senki sem okoskodhat! Nem jöttem zavarba. Tudtam, az őrmester fogja meghatározni a „felvett” kölcsön összegét és erre akarja ráterelni a beszélgetést. - Valóban, azok után, hogy az őrmester úr rám talált a jászolban, és nem ficamította ki a nyakamat, minden szó felesleges.

298

-

-

Ha tudni akarod, nálam már be van jegyezve az összeg. Már nyult is a zsebébe, lassan előhuzott egy pepita fedelű noteszt. Gyere csak közelebb, és nézz bele. Te jobban látol. Ezer pengő, őrmester úr. Alku nélkül. Tüstént erre az összegre


megirod a bont. E hónap végén személyesen viszem el apádhoz. Üzenhetsz is neki amit akarsz. Nem sok hasznod lesz belőle. Itt, már az Isten sem segíthett rajtatok. Erőt vettem magamon, hogy ne mondjam neki mindazt, amit abban a pillanatban éreztem és amire gondoltam… közben megirtam a bont.

© Kamil Emanuel

Tudatom alatt mégis megértettem az őrmestert, aki civilben kupeckedéssel foglalkozott. Itt kint a fronton, többre vitte. Az egész befektetése abból állt, hogy nem vetette el a sulykot. Ésszerűb volt. Mi is jobban jártunk és emiatt nem is nehezteltünk rá. Ha őrmester létére, a keretlegények között a kegyetlenkedésekben inkább a lemaradást választotta, semmi esetre sem azért tette, mintha félt

299

volna a következményektől. Egyszerre keserüen eszembe jutott az őrmester imént tett kijelentése. Ha már az Isten sem segíthett rajtunk, ő sem volt más mint egy közönséges hullarabló.

1942. december

Két zsidó élet egy német hajszálon


Egy pénteki napon, 1942. december közepén történt. Azt a napot életem végéig sem fogom elfelejteni. Ma is úgy érzem, annyi idő elteltével, mások is tudomást kell szerezzenek róla. Amikor leírom, szinte megremeg a toll a kezemben. Akkor reggel útnak indultam Sztarijoszkolba, persze nem egyedül, Fried Imrével a nagykárolyi olajgyár, egyik volt mérnökével. Mindkettőnknek okvetlenül kölcsönhöz kellett jutnunk.

© Kamil Emanuel

Márka kellett a túléléshez. Útravalóul, semmit sem vittünk magunkkal, mert nem volt mit. Sztarijoszkolban elváltunk egymástól. Nagy volt a veszély, főleg a magyar tábori csendőrök razziái miatt. Megegyeztünk, négykor megvárjuk egymást. Amennyire csak lehetett, a legnagyobb óvatossággal közelítettem meg a magyar tábori pékséget. Amint bebújtam a főutca felől sötét keskeny

300

bejáraton, valaki meglátott és erélyesen rámszólt. - Mit keres itt? - Üzenetet hoztam. - Kitől? - Az őrmester úrtól. - Melyiktől? - A miénktől. - Hogy hívják? - Engem? - Nem, az őrmester urat. - Zajácz Péter, a 110/15- töl.

Erdei sárga karszalagosok Elsö kötet

Recommend Documents