Erdei sárga karszalagosok Másadik kötet

Erdei sárga karszalagosok – Másadik kötet

hazatelepítés óráját. E naptól kezdve az ételüket egy darabig külön kis kondérokba és lábasokban hozták fel a konyhából. Ami az adagokat illeti, valamivel nagyobbak voltak, mert arra vigyáztak, hogy a hivatalosan kiutalt mennyiséget senki sem dézsmálja meg. Az olaszok közül csupán a mindig jókedvű Marió, volt a kivétel. Gyönyörűen énekelt. Csodás hangjával olyan

© Kamil Emanuel

népszerűségre tett szert, amely jövedelmezett. Vacsora után, valóságos ének estéket rendeztek vele. Nagy számban jelentek meg a lágerkórház hivatalosságai. Ezáltal gyakran mesés kajákhoz jutott. Hangjával valósággal megremegtette pavilonunk falait és mondanom sem kell, a más nemzetiségű hadifoglyok is elragadtatással hallgatták. Örömükben még a szokásukká vált irigykedésekről is megfeledkeztek.

101

Napokon keresztül folytak az előkészületek az olasz hadifogoly etap (transzport) körül. A fertőtlenített uniformisokat a mosodába küldték. Ezek azonban még nem fejezték ki élethűen az olaszok hovatartozását, a jellegzetes olasz sapkák vagy kalapok elkallódása miatt. Közben, Blau doktor javaslatára honvéd sapkákat kaptak. Mindenesetre jó alkalom volt arra, hogy hatványozottabban úgy


fontoskodjon, mintha az etap nála-nélkül nem juthatna el rendeltetési helyére, illetve az olasz földi „paradicsomba”. Sem az oroszok, sem mi, akik jól ismertük doktor Blaut, nem vettük komolyan olasz dajkameséit. Sőt, általános derültség közepette szépen kiszíneztük miként látjuk magunk előtt, annyi hányatottságok után küszöbön álló hajóútját.

© Kamil Emanuel

Először – amint híresztelik - el fogok jutni Taskenbe. Ott, néhány héten át egy feljavító táborban fognak időzni, aztán Szocsiban, hogy egészségileg és lelkileg előkészítsék a hosszú útra. Út közben, a hajó fedélzetén, az egyik korlát mögött „természetesen” első pillantásra beleszeret abba a karcsú, szőke szépségbe akinek, selymes haját a homlokára borzolja a tengeri szél. Távolbalátó tekintetűk

102

végső fokon egyesül… és kerülő úton így tér vissza az időközben felszabadulását váró Kolozsvárra. Pár nap múlva, érzelgős búcsúzkodások után, a tizenhat olasz hadifogoly bajtársunk előtt kinyitották a tábor ajtaját. Blau doktor pedig ott állott mellettem, megindultam és tehetetlenül, valahogy úgy, mint aki nem tartozik senkihez.


1943. július – augusztus

Külön kórterem egy német ezredes számára Ilyen viszonyok közepette, egy reggel, amint a főnővér megérkezett, bejelentette, hogy másnapra külön szobát kell előkészíteni egy nagy beteg német ezredes számára, akit azért hoztak ide

© Kamil Emanuel

nehogy egyhamar kidőljön az élők sorából. Féltett személyiség és mindent el kell követni, hogy gyógyultan hagyja el az usztai fogolytábort. Kezdetben nehezen boldogultunk vele. Olyan sovány volt, hogy minden bordáját meg lehetett számolni, de a leggondosabb kórházi ápolás következtében az ötvenöt évnél idősebb élő csontváz állapota javulásnak indult.

103

Feladatom csupán abból állt, hogy vigyázzak, míg az ezredes az étkezési idő alatt az ínyenc ételeket, amiket külön hoztak fel a konyhából, jelenlétemben az utolsó falatig lenyelje. Ennek csakhamar híre szaladt s emiatt a hadifoglyok nem törődve tekintélyes rangjával, keserűséggel irigyelték és átkozták. Különösen a németek, hogy itt is olyan finom eledel jut ki számára méghozzá porcelán,


vagy alumínium tányérokban, aminek ők legfeljebb a szagát élvezhetik. Hetek múltak el, a gondjaimra bízott ezredes aránylag rövid idő alatt visszanyerte az önbizalmát. Tudta, hogy csak meghatározott időre vált lakhelyévé az usztai hadifogoly szanatórium. Emiatt kezdetben igen tartózkodó volt. Azt is tudta, hogy nagy súlyt helyeztek arra, hogy mielőbb felépüljön. Ámbár szívesen

© Kamil Emanuel

eldiskurált velem, némelykor színlelt nyugodtsággal azt állította, hogy tiszta a lelkiismerete. Ha mégis részt vett bizonyos akciókban azoknak kizárólag katonai jellegük volt. Az az érzése, hogy összetévesztették valakivel, – Ha rá kerül a sor, a legaprólékosabban vissza tudja vezetni szolgálati ténykedését katonai karrierje kezdetéig. Szóval, mentegette magát. Talán azért mert érezte, hogy a talaj

104

kicsúszik a lába alól. Többször tettem fel magamnak a kérdést, miért mentegette magát pont előttem? Bizonyára, mert szűkre szabott környezetében én voltam kéznél… semmi esetre egy hajszálnyival magasabb fokon…

1943. augusztus

Usztai hétköznapok Márió lassan a

távozása után szimpátiák is


kialakultak. Ez kizárólag a két erdélyi zsidó orvosra vonatkozott. A fogorvos páciensének köre napról-napra bővült. Az orvosi szaktudás, a szépen berendezett rendelő, az udvarias szavak kiegészítették egymást és igen hatásosnak bizonyultak. A civil, vagy az uniformisos paciensek mindezeket magukkal vitték és népszerűsítették. Természetesen az ezzel járó bevételek, a lágerkórház íratlan

© Kamil Emanuel

törvényei alapján megszabadították a volt csíkszeredai fogászt az egzisztenciális gondoktól. E tekintettben Blau doktornak sem volt oka panaszra, mert a két orvos sohasem feledkezett meg egymásról. Később, nők is kerültek útjukba, és ahogy általában az ilyen kalandok hadifogsági viszonylatban végződni szoktak, előbb-utóbb megbosszulták magukat.

105

Hasonló szerencse kísérte Wertzberger volt borsai cipő és felsőrészkészítőt, akiinek rövid ideig sikerült belekapaszkodni azokba a konjunkturális lehetőségekbe amiket itt, az usztai lágerkórház vezetősége teremtett meg számára. A bizalmatlanság csak az első pár csizma átadásáig tartott. Utána nem győzték eléggé csodálni a hetenként keze alól kikerült egykét pár cipőt vagy csizmát.


Időközben a német hadifoglyok bizakodó hangulata is letört. Különösen a Kurszki csata kimenetele után. Először az volt a véleményük, az oroszok kizárólag propaganda célból híresztelik a sorozatos győzelmeket, hogy eltapossák bennük még azt a szikrányi bizakodást is, amit a fogsági helyzetükben magukra erőszakoltak. Ez pedig csak addig tartott, míg az ütközeteket túlélő fogságba került sebesült

© Kamil Emanuel

bajtársaiktól megtudták a számukra szomorú valóságot. Ekkor defetizmusuk a tetőfokra hágott. Sok német hadifogoly annyira elhagyta magát, hogy este, lefekvés után nem mentek oda vizelni ahova általában szokás, hanem erre a célra csajkájukat vették igénybe. Sietős esetekben a nagydolgukat is a csajkájukban végezték el. Ezeket a fekhelyüknél falba ékelt pálcikákra helyezték. Miután reggel kiürítették és kiöblítetté,

106

megilletődéssel ott termettek az ételosztásnál. Ezeknek a németeknek nem mindennapi viselkedését másképpen nem tudtuk megmagyarázni, minthogy összefüggésbe hoztuk a háború rájuk nézve kedvezőtlen alakulásával. Egy reggel, miközben Cureleával a kórterem előszobájának küszöbéről lestük a konyhából megindult ételhordókat, majd belénk ütközött az a német hadifogoly


bajtársunk, aki májusban még akasztással fenyegetett meg, amiért a Donn kanyarban az egyik román hadtest letette a fegyvert ami által felmérhetetlen szolgálatot tett az oroszoknak, a sztalingrádi hadmozdulatok sikeréért. - Megint találkoztunk. - Igen. - Belátja már, hogy a Kurszki csata után az események követik egymást? - A harcok folytatódnak.

© Kamil Emanuel

- De milyen irányban? Valahol Kiev közelében. - Ott megállíthatják az oroszokat. Szerencsére ebből semmi sem lesz. - Miből következteti? - A kulturmama azóta már háromszor tudósít hetenként a fronthelyzetről. Az oroszok meggyorsították az előnyomulásukat. - Mit akarsz ezzel elérni? Hogy még nyugtalanabbul

107

aludjak, vagy azt, hogy bocsánatot kérjek? - Avval vagy a nélkül egyre megyek. Itt mindnyájan a drótsövények mögött, feldúlt lelki állapotban egyformán várjuk a gyógyulást és a szabadulást. Csak azután szabadulhatunk meg a fogolyélettől, ha ez a szörnyű háború befejeződik. Addig, állapodjunk meg, semmi szükség az ellentmondásokra. Még arra sem, hogy behódoljunk az


oroszoknak. Elzártak a külvilágtól. Különös gonddal vigyáznak ránk és kényeztetnek bennünket azon célból, hogy teljes felgyógyulásunk után, rövidesen egy közeli vagy egy távolabbi fogolytáborba eltartásunk fejében dolgoztassanak. - Ebből nem lesz semmi. - Miért? - Még nem született meg az, az ember, aki rábírjon, hogy az oroszoknak dolgozzak.

© Kamil Emanuel

Látom, akarva, nem akarva maga gömbölyödik, a román bajtársai szintén. - Próbáljon ember lenni. Szokjon le az olyan tónusról, mint amit eddig használt- Miért fontos ez magának? - Mert következményei lehetnek. * Este, vacsora után, amikor a tizenhat olasz sorstársunk már jó messze

108

lehetett Usztától, Weber Hansnak kedve támadt, hogy jóslatokkal kísérletezzen. Eleinte mulatságosnak találtuk különcködését, később, azonban amikor egybe kötötte a spiritizmussal, kitűnő szórakozásnak, egy-két órai kellemes időtöltésnek bizonyult. Jóslataiból egyes német hadifogoly bizakodást, reményt és kitartást meríthetett. Én pedig el sem tudom képzelni, hogy léteznek még emberek, akik


annyi hihető és hihetetlen szociális és háborús viszontagságokon mentek keresztül, hagyták magukat rászedni, hogy ez által valahogy elviselhetővé vált fogoly életüknek tartalmat adjanak. Totális elszigeteltségünk folytán, a nyomorúságosan lesoványodott hadifoglyok kimondottan a hivatalos fejadagokra voltak rákényszerítve. Kivételt képeztek azok a kevesek,

© Kamil Emanuel

akiknek alkalmuk volt bizonyos szolgálatokba bevágódni. Mikor elgondolkoztam miképpen étkeztem otthon, megállapítottam magamban, hogy itt, Usztán minőségileg a kapott ételekkel kibékítettek bennünket, de mennyiségileg soha sem volt elegendő. Ehhez az is hozzájárult, hogy az egyik ételelosztó nénink mindenféle csalafintasággal megdézsmálta a kiosztásra hozott húsporciókat. Nemcsak a darabokra

109

vágottakból (szeletekből) hanem a darált mennyiségből is lopott. Egyik nap, elhatároztuk, hogy a feneketlen gyomrú zabráló nénit kigyomláljuk a konyhából. Idejében leértesítettük a félig civil ruhás nacsalnikot. Megígérte, hogy utána jár a dolognak és rendet teremt az ételelosztásban. Másnap, váratlanul belépett az ételosztó konyhába, vele volt a főnővér és dr. Blau Zoltán. Miután szemügyre vette


a kis helységet, amelyben egy festetlen tégla alakú asztalon és két hokedlin kívül csak az ételosztáshoz szükséges edények és felszerelések voltak, megkérdezte a nénit, hogyan zajlott le az ebédelosztás? - Bce poreadok (minden rendben). - Okom van, hogy kételkedjünk. Komolyan beszélek magával.

© Kamil Emanuel

- De hiszen nem adtam alkalmat a bizalmatlanságra – felelte idegesen az asszony. - Ha semmi amit mondtam, akkor miért idegeskedik? Megmagyarázom, miről van szó. Értelmetlen a hadifoglyok számára miért annyira különböznek a fejadagok. - Hát mit képzelnek? Én tehetek róla? - Szilárdan hiszik. Ne mérgelődjön a jelenlétemben!

110

Hogy hamar túllegyünk a dolgokon és hogy ne veszítse el a kedvét, kérem, erőltetés nélkül vesse le a csizmáit. - Csak nem estem a fejem lágyára. - Úgy látom egészen jól érzi magát bennük, ellentétben a húsdarabokkal. A vak is láthatná, hogy a csizmáinak a szárai tele vannak hússal. - Így is volt. Ezután a zabráló nénit leváltották és helyébe a főnővér javaslatára –


engem bíztak meg az ételek elosztásával. Mivel jól ismertem sorstársaim mentalitását, ami itt Usztán a honvágyon, bizalmatlanságom és az éhségérzeten kívül más ábrándokkal nem volt összetéveszthető, minden lehetőséget megragadtam, hogy az ételosztásnál is belevigyem a hadifoglyok hármas számú közösségébe az igazságosságot.

© Kamil Emanuel

Hogy minden vitát eleve kizárjak, a legjobb megoldást választottam. Kis fadeszkára a hadifoglyok névsora mellé lyukakat véstem. Amikor valakinek a hal farka vagy a fejrésze jutott, pálcikával jegyeztem meg, amit a legközelebbi osztását szigorúan figyelembe vettem. A kenyérosztásnál is a mindenki által óhajtott sarok részeket sorban mindig mások kapták. Sorstársaim éber figyelemmel

111

kísérték ebbeli felelősségteljes tevékenységemet és elégedettebbeknek bizonyultak. Ez idő tájt villámcsapásként hatott, hogy a két erdélyi zsidó orvost néhány német hadifogollyal együtt etapba vágták. Látszólag erre azért került sor, mert egy másik hadifogoly táborban nagy szükség van rájuk. Ott hivatásukat jobb körülmények között hasznosíthatják.


1943. december

Usztától Kirovig Nemsokára, én is újabb orvosi komisszió elé kerültem, és 1943. végén, váratlanul, biztató hangon tudomásomra hozták, hogy vacsora után elkerülök Usztáról. Ezután megkoboztak és elkülönítettek. Ismét bizonytalan és furcsa érzés

© Kamil Emanuel

fogott el, hisz velem együtt elválasztott sorstársaim közt egyetlen magamfajta embert sem fedeztem fel. Éjjel tizenkettő felé járhatott az idő egyszer csak az ajtóban megjelent a szolgálatos főnővér egy őrszem társaságában. Miután tizenhatunkat sürgetve kiparancsolták pavilonunk kisméretű folyosójára ismét megszámoltak bennünket, majd esztelenül arra lettünk

112

kényszerítve, hogy a harminc fok körüli hideg időben fatalpú pántos papucsban, zokni nélkül, egy szál ingben, hajdofőn jussunk el a körülbelül százötven méter távolságú kettes pavilonig. Ott sebtében német mondérba bújtattak. Az enyémről gyors mozdulattal lefejtettem a horogkeresztes felségjelvényt. A többiek mit sem törődtek ezzel, fel sem tűnt nekik. Egy zöld színű sátorlapból rögtönzött zsák


bizalom gerjesztően domborította ki a téglaalakú komisz kenyerek és húskonzervek formáit, amiből néhány kiló sós heringnek szaga is áradozott felénk. Ebből arra következtettünk, hogy igen hosszú út állhat előttünk. A tábor őrszobájának ajtaja előtt feltűntek revolveres kísérőink. Teljesen idegen őrök vettek körül és csakhamar egy igen hosszú rabszállító vagon elé érkeztünk. A bevagonírozásnál

© Kamil Emanuel

az őrök ocsmányul szitkozódva segédkeztek. Az egyik vasrácsos ablakú fülkében négyünknek jutott hely. Ránk csukták vasrácsos fülkénk vagonajtaját. Rövid idő múlva kiderült, hogy kísérő őrségünk magunkra hagyott. Azzal a tudattal, hogy természetes szükségünk elvégzését az őrségnek sem állt érdekében megakadályozni kiabálni kezdtünk, miközben

113

fülkénk vasrácsos ajtaját hiába döngettük. Sokáig nem tudtuk visszatartani magunkat, így hát nem tehettünk mást, minthogy bele kellett nyugodni abba, hogy ez irányban minden követelésünk teljesen értelmetlennek bizonyult és szabad folyást engedtünk, kis és nagy dolgunknak. Másnap, amikor kilenc órára becsültük az időt, az egyik őr kinyitotta fülkénk ajtaját. Nem szólt semmit, mintha nem


vett volna tudomást a bűzről, ami az orrát megcsapta. Ezután a mellettünk lévő fülke ajtaját tolta ki. Ott már a bűz miatt megvetését nyilvánította és a hadifoglyokat gyorsan vécére parancsolta. Kihasználva a helyzetet mi is könnyítettünk magunkon. Az egyik német sorstársam kedvezőbb helyzetben volt, csak az egyik bakancsát kellett kiürítse. Ebben a förtelmes állapotban mégis szerencsések voltunk, mert a

© Kamil Emanuel

vagoncellánkban meleg volt. Amilyen gyorsan csak lehetett mégis eltakaríthattuk mocskunkat. A reggelit hiába vártuk. Ebédre sem kaptunk semmit. Kísérő őrségünk úgy tett mintha ellátásunk nem az ő dolguk lett volna. Megint hozzá kellett szokni a rettentő éhezéshez. Kétségbe voltam esve. Arra gondoltam, ha már munkára visznek, utazásunk alatt

114

óvni kellene bennünket az éhezéstől. Mi értelme lehetett az usztai fogolyszanatóriumban való feljavításunknak? Semmi egyéb, minthogy új erőre kapjunk. Ott teljes nyolc hónapig – úgy-ahogy – emberségesen gondoskodtak rólunk. Kinek volna érdekében, vagy egyre megy, ha mindezek után tönkre tesznek bennünket? Még gondolatban sem tudtam választ adni magamnak.


Függetlenül mindentől, az egyik konkrétum, hogy élünk, bizonyos fokig mégis tartotta bennünk a reményt. Ehhez az is hozzájárult, mint szemtanuk, nem felejthettük el, hogy bevagonírozásunk előtt az őrségünkre bízott konzervek, kenyerek és sós halak egyformán csábítottak bennünket. Hivatalból senkinek sem álhatott érdekében, hogy utazásunk ideje alatt éhhalál következtében

© Kamil Emanuel

fejezzük be nyomorúságos hadifogoly életünket. E sokat sejtető gondolatok közben, lábaink alatt szinte megállás nélkül forogtak a végtelen sínpáron rabszállító vagonunk zakatoló kerekei, hogy elaltasson azzal a szikrányi reménnyel, amely még élt bennem. Midőn az éhség felébresztett, rabszállító fülkénkben már sötét volt. Akkor este csak vízhez jutottunk és

115

csodák-csodájára – ha durván ismégis eszünkbe jutatták, hogy a w.c. felé szabad az út. Másnap reggel minden magyarázat nélkül, fejenként egy kis darab sós halat kaptunk. Mert élni akartunk, megettük és hozzá gondoltuk a kenyeret meg a szomjúságunkat oltó vizet. Harmadnapra az egyik őr személyenként tizenöt dekányi kenyérdarabot nyomott nagylelkűen piszkos markunkba… sós hal nélkül. A


negyedik nap, egy véletlen folytán nagyjából, mégis sikerűt tisztázni a dolgokat. Az egyik sorstársunk tudtunkra adta, hogy kívülünk fejkendős, széles ölű kurvicák tartózkodtak a vagonokban. Éppen akkor, amikor megállt a vonat, sietve hagyták el azt a nagyobb térfoglalatú fülkét, ahol kísérő őrségünk tartózkodott. Lényegében ez a cselekmény is az emberi természethez tartozott. Nem haltunk éhen. Öt napon át,

© Kamil Emanuel

mégis juttattak valamit és hadifogoly módra, 1944. január első napjaiban Kirovban mi is kiszállhattunk a rabszállító vagonból, ahol egy éjszakán át állomásozhattunk.

1944. január

116

Kirovtól északra négyszáz kilométer távolságú 101 s lágerekben A kirovi állomáson egy másik őrség vett át. Egyetlen szóval sem nógattak bennünket, hiszen jól látták csak hálni járt belénk a lélek. A rabszállító kocsitól a személy vonatig, háromszáz métert gyalogolhattunk. Ott rövid tétovázás után ismét bevagoníroztak. Miután a rövid méretű személyvagonban, a


hosszú üléseken elhelyezkedtünk, utazás közben az éhségtől, a fáradtságtól és a pompás melegtől elaludtam. Hadifogoly mivoltomat akkor jutatták ismét eszembe, amikor másnap reggel valamelyik 101 s számú hadifogoly tábor közelében, hozzávetőlegesen négyszáz kilométerre Kirovtól, az őrség kizavart bennünket a vagonból. Ekkor elmagyarázták, hogy munkába állítanak tekintet nélkül, hogy huszonegy napig

© Kamil Emanuel

karanténba maradunk. Ötvenen lehettünk a csoportban. Miután több mint hét kilométert gyalogoltunk, elfáradtunk. A frissen esett hó már annyira be lepte az utat, hogy csak sejtette halványan velünk azt az egyetlen, vékony fatörzsekből készült, keskeny sínpárt, amely a 101/1 és a 101/2 s hadifogoly táborok kötötte össze. Midőn a 101/3-as hadifogolytáborhoz érkeztünk meg a táborban szúrós

117

drótkerítésen át, a proverka (létszámolvasás) után láttuk, amint a fakorlátok közötti gyalogjárókon és a vékony fatörzsekből összeillesztett dorong utakon megkezdődött a jövés-menés az ételosztáshoz. A hadifoglyok kezében csörögtek a vas és alumínium csajkák. Mi sem maradhattunk sokáig a lágereken kívül. Csodának sem kellett történnie és a következő percekben már a drótsövényen belül megkezdődhetett az


ismerkedés. Azután csoportostul egy másik drótsövénnyel elkülönített kuckóhoz hasonlítható karantén barakkban szállásoltak. Kifáradva foglaltuk el a számunkra fenntartott szalmazsák nélküli fa priccseket. Szerencsénkre folyvást fűtöttek és ez által a hatalmas dobkályhák jó meleget árasztottak. Vacsorára, hosszú lére eresztett káposzta levelekből főzött levest és húsz deka

© Kamil Emanuel

kenyeret osztottak ki fejenként. Ettől éhesen maradtunk ehhez azonban már Usztán hozzászoktattak azzal a különbséggel, hogy ott nem dolgoztattak bennünket. Lefekvés előtt elő került a tábor orvosa. Megállt a barakk közepe táján és megmondta nekünk, hogy a karantén huszonegy napig tart és megkérdezte van beteg? Mivel görcsös epebántalmaim voltak, kértem az orvost, hogy vizsgáljon meg és

118

adjon csillapítót. Ahogy megvizsgált, kijelentette, hogy hadifogsági viszonylatban az epekrízis luxus betegségnek számít, és ezért el kell tűrni, míg magától elmúlik. Másnap tudtam meg, hogy a pufajkás (vatta rövid kabátos) hatalmas termetű orvos lettországi származású és itteni fogalmak szerint „megbízhatósága” miatt többedmagával jó pár évre ide deportálták.


Kemény volt a tél, derékig érő hóban, naponta nyolc órán át dolgoztunk az erdőbe. A deszatnyik (köböző) akit mellesleg valahonnan szintén ide deportáltak, a munka befejezése után rendre bejárta az előkészített fenyő és nyír halmazokat és a brigádos jelenlétében feljegyezte magának a kitermelt mennyiségeket. Idő közben erősen havazott és a kitaposott ösvényeket is befedte a hó. A szuronyos kísérőnk, aki

© Kamil Emanuel

egész időn át a máglya mellett melegedett, összegyűjtötte az átfázott és az éhségtől elgyengült hadifoglyokat. A menet a közeli tábor irányába lassan elindult. A konyha számára vállra kellett vegyenek egy gy középvastagságú száraz fenyőfa törzset. A huszonegy napi karantén eseménytelenül telt volna el, ha közben nem botlom Blau doktorba, aki a 101/2 s táborban orvosi beosztásban

119

ténykedett. Még mindig tele volt életkedvvel. Itt is jól élt, de a szeme elárulta, hogy másként volt Usztán. Csupa érdekes dolgokat tudtam meg tőle, főleg annak okát miért zsuppoltatták ki onnan olyan hírtelen fogász bajtársával. …azután, hogy Usztán az olasz hadifoglyokat elkülönítették, Márió a kivételes tehetségű énekesünk miatt a láger belső és külső személyzetéhez tartozók


gyakrabban látogattak el szárny épületünkbe. Szokás szerint a két orvos eldiskurált a helyi felsőbb beosztásuakhoz tartozó kacérkodó asszonyokkal. Amikor már későre járt az idő az olasz hadifoglyok javában szőtték álmukat, elvárakoztak míg a két orvos is párnájukra tették fejüket. A két szerelemre éhes asszony, akik nagyon jó barátságban voltak egymással, kieszelte, hogy a két orvos ágyában fogják tölteni az

© Kamil Emanuel

éjszakának egy részét. Szerencsére senki sem vette észre kiruccanásukat. A két ingatag természetű szépasszony attól félve, hogy valamelyik eldicsekedhet szerelmeskedésükkel, tudomására hozták a tábor egyik vezetőjének, hogy a két orvos magatartása kifogásolható. Biztonságba akartak visszaemlékezni kalandjukra, ezt pedig csak úgy érhették meg, ha

120

a két orvost haladéktalanul minél messzebbre helyezik át. Ekkor suhant át az agyamon mindaz, amire Usztán magyarázatot nem találtam. Miért vesztettem el szárnyépületünk tényezőinek bizalmát. Amint az orvosok ágyaiba pottyant kalandot, megtudtam, nyilvánvalóan a két orvosnak legközelebbi barátjaként lehettem kiértékelve. Ezt a dolgot pedig nem akarták


figyelmen kívül hagyni. Feltételezték, hogy tudomásomra jutott. Ki kellett tehát engem is űzni az usztai „paradicsomból”… * Egy epekrízis következtében – útban a karantén idő letelte után, a 101/1 s munkatábor felé – megrekedtem a 101/2 s gyengélkedőben. Miután egészségesnek nyilvánítottak,

© Kamil Emanuel

csoportunk a közeli erdőben fakitermelésnél dolgozott. Ezt a végtelen erdőrengeteget pár évvel ezelőtt termő fenyők és lombos nyírfák borították, de egy szabotázs következtében – ahogy magyarázták – 1937. táján felgyújtották. Amerre ellátott a szem, mindenütt lábon álló és a tűztől gyökerestől kicsavart száraz, perzselt fatörzsek. Bármennyire igyekeztem, sehogy sem tudtam a napi

121

kiszabott normát elérni. Életlen, egy személyes kézi fűrésszel dolgoztam, mert társam nem akadt, mert a sűrű hófúvásban senki sem akarta az idejét rám pazarolni. A nehéz és fárasztó munkához gyenge voltam. Ezt a gyomrom érezte meg, főleg kenyérosztáskor. Míg a fakitermeléshez otthon hozzászokott román hadifogoly bajtársaim egy kiló kenyeret ettek naponta, fejadagom 6oo gramm maradt. Még ez sem


jutott volna ki, ha ebédszünetkor nem bajlódtam volna az általam kidöntött vékony fatörzsek máglyába rakásával. Mikor már a vége felé járt a munkaidő, észrevettem a közelgő magas termetű, harminckét év körüli idős, piros arcú Moisa Niculaet, aki brigádosa volt a román csoportnak. Miután szemügyre vette a máglyámat, beszédbe elegyedett velem:

© Kamil Emanuel

Úgy vélem, ma sincs normád. - Azalatt, míg ti vastag törzsfákat döntöttetek, magamban csak vékonyabbakat hordozhatok máglyába. Nézd, már megbeszéltem a fiukkal, hogy holnaptól átjössz a mi brigádunkba. Többször figyeltük a farakások mögül amint ebédidő alatt is majdnem szakadatlanul húztad a fűrészt. Nálunk, naponta nagy kenyeret és

122

reggelenként meleg marmaládés pirogát (lepényt) fogsz enni. Mi túlhaladjuk a normát, így hát kijut neked is. Csak akkor, ha nem köteleztek, hogy meggörnyedjek a fatörzsek nehéz súlya alatt.. szívből köszönöm segítőkézségetek. Fölösleges beszéd. Gallyazni fogsz. Megtanítunk, hogyan kell duplanyelű fűrésszel dolgozni. Éles szerszámokról pedig én gondoskodok.


Így is lett. Két héten belül a „beretva” éles fűrésszel és hosszúnyelű baltával egyenrangú tagja lettem Moisá Niculae élbrigádjának. Amikor a kilós kenyérből és egy nagydarab pirogával jóllaktam, úgy éreztem, hogy megérdemelten kaptam. * Esténként az antifasiszta mozgalom aktivistái elvegyültek a barakkokban, és szóba

© Kamil Emanuel

elegyedtek a hadifoglyokkal. Hetenként elhozták az antifasiszta mozgalom román, német és magyar kiadványait. Nélkülük semmit sem tudtunk volna meg a fronthelyzet alakulásáról. Összebarátkoztunk velük. Különösen említésre méltók a vasárnapi kultúrrendezvények és politikai gyülekezetek. Egyik politikai gyűlésen felszólaltam. A tapsoktól visszhangzott a terem.

123

Kedvére lehetett a láger politikai vezetőinek is. Attól fogva bevontak engem is az antifasiszta tevékenységébe. - Akarod csinálni? – kérdezett a poltruk. - Ha megfelelő segítséget kapok, szívesen vállalom. Mi lesz a teendőm? Faliújság szerkesztése. A hadifoglyokat érdeklő hírek felolvasása a barakkokban, gyűlések szervezése, a központi hadifogoly újságok terjesztése.


Kultúrmunka. Ez pedig azzal jár, hogy mostantól fogva, az erdő brigádból bekerülsz a házi brigádba. Ettől kezdve a fatörzseket már ne én döntöttem ki. Sztanku a beszarábiai származású politruk lett a feljebbvalóm és valamivel jobban kellett öltözködnöm. A ruhatárban minőségi válogatás nélkül cserélhettük a munkába lerongyolódott vatta vagy irhabunda öltözékünket. Akadtak

© Kamil Emanuel

bajtársak, akik ilyenkor alig használt ruházatot kaptak. - Tetszik az irhabundám? – kérdezte az egyik szerencsésebb. - Minek kérdezed? - Elcserélném ezt a szép, fekete prémgallérost a tieddel. - Miként jutott eszedbe? - Te nem vagy dohányos. Csak erre gondolok. A csere megtörtént. Ötven gramm mahorkámba került.

124

Most már úgy nézek ki, mint akiből lett valaki.


Hitler szerepében Műkedvelő tevékenységünk a láger klubjába csalta a hadifoglyokat. Vasárnaponként szórakoztató és politikai színdarabokat adtunk elő. Ezeket leginkább dr. Schön György, Rózenfeld Lajos, Nádas Béla és Friedmann József pesti

© Kamil Emanuel

származású zsidó hadifoglyok írták és rendezték. Egyszer egy olyan politikai színdarabot írtak és tűztek műsorra, amelynek a címe „vadállat a ketrecben”. 1944. áprilisát írtuk. Arról szól, hogy a háború után egy világkiállítás keretében elhozták Hitlert a ketrecben. A bemondók a mikrofon előtt nemzetiségek szerint váltakoztak.

125

i Akik a ketrec előtt elmentek, s hangot adtak megbánásuknak, hogy hittek neki és e miatt pusztulás és keserves csalódás következett. A magasból kötél lenget és azon időnként a halál jelentkezett Hitlerért, de a kiállítás igazgatója keményen alkudozott vele és azzal érvelt, még sokan, akik kitartottak mellette, nem látták teljes valóságában. Az emberek meg akarják lincselni. Ekkor lépnek közbe a szovjet hadsereg


katonái, megmentik Hitlert a lincseléstől, mondván átadják a német nép igazi képviselőinek, hogy elsősorban ők ítélkezzenek felette. A nézőtérről is betanított antifasiszta szereplők jöttek fel a színpadra, köztük olyan német hadifoglyok, akik még mindig karjukat nyújtották Hitler nevének hallatára. Ezek valóban lincselni akartak.

© Kamil Emanuel

Majdnem ott hagytam a fogamat, ugyanis Hitler szerepe nekem jutott ki.

Kellett a munkaerő; 9 4 zsidó, SS egyre ment Mindenképpen próbálkoztunk, hogyan lehetne részt venni a barna vész elleni harcban. Miért nincs szükségük ránk? – tettük fel a kérdést. Hogy véget vessenek elégedetlenségünknek Muraskin az N.V.D. kapitány azt

126

4 . á p r i l


sugallta, hogy forduljunk emlékirattal a Szovjetunió Legfelsőbb Vezetőségéhez, akkor talán felfigyelnek ránk. Jó három hónap múlva, amikor megjött a válasz, összegyűjtöttek bennünket egy hosszú barakkba. Ebben a táborban (101/2) negyvenen lehettünk zsidók akik túléltük a horthysta vesztőhelyeket , illetve munkaszolgálatot. A kapitány azzal kezdte, miután emlékiratunkat – amit

© Kamil Emanuel

jiddisül, héber betűkkel fogalmaztunk meg – a legfelsőbb helyen figyelmesen elolvasták kérelmünket, de elutasították. Ezért eszünkbe se jusson, hogy kivételt tehetnek velünk. Különben is ezt igazolja az egyforma bánásmód. Nem vitatjuk – folytatta a kapitány - hogy Magyarországon azon célból szervezték meg a zsidó munkaszolgálatot, hogy valamennyiüket elnyelje a föld. Ez azonban nem lehet ok. Még

127

az sem, hogy idő közben a deportálás következtében hozzátartozóikat elvesztették. A bejelentések után vitába szálltunk vele. Sehogy sem tudtuk megérteni, hogy a Szovjet Legfelsőbb Vezetősége egyforma bánásmódba részesítenek a hadifogságba esett SS katonákkal. Szerencsétlennek éreztem magam és reszkettem tehetetlenségemben. A többieket is teljesen leverte a kapitány


bejelentése. Megnyugtatásul sietett magyarázkodni, hogy a fronton minden zsidó munkaszolgálatos akarvaakaratlanul a fasiszta hadigépezetet szolgálta. Az emlékiratból kitűnik az is, hogy a bikacsökös és szuronyos keretfelügyeletével, a lehető leggyengébb táplálkozással, utak építése és karbantartása volt az egyik feladatuk. Szerintünk, ellenértékül, olyan tökéletes munkát végeztek, hogy a német

© Kamil Emanuel

hitlerista hadsereg húsz kilométerre közelítette meg Moszkvát, dicső fővárosunkat, onnan tornyait messzelátóval jó ideig mustrálhatták. Volt nektek a fronton más beosztásotok is: szöges drótok kifeszítése, tankcsapdák, futóárkok ásása, muníciók kirakodása. De ha mindezektől eltekintenénk, vagy ha csak azzal segítették volna a fasiszta hadakat, hogy valamennyiőtök valamikor fakanállal keverte a

128

kásájukat, ez a ténykedés is elegendő lenne, hogy hadifogságban tartsunk benneteket. Hogyha a távcsöves fejvadászokhoz vagy a géppisztolyosokhoz, nem jutattátok volna el idejében a kásafejadagok, ezek nem tudták volna célba venni hősi halált halt katonáinkat. Az éhségtől reszketett volna a kezük, és jóval kevesebben estek, volna el közülünk.


Így hát hibásak voltunk. A sorsunkat kiérdemeltük… nem sikerült meggyőzni egymást. Összesen hat évig tartottak fogságban bennünket. Továbbra is egy kondérból ettünk az S. fogolytársakkal. A gyűlés végeztével bebizonyosodott, kár volt a vitatkozásért és kár volt minden szóért. Kellett a munkaerő, a zsidóé, SS-é üldözötté, üldözőé – egyre ment.

© Kamil Emanuel

1944. augusztus

Niţă Egy reggel amidőn ügyeletes voltam a konyhán, Niţă Gheorghe az éjjeli szakácsunk aki a konyhaablakon át egyik hadifogoly csoportot a másik után szolgált ki, odaszólt a sorra következő német brigádosnak, mutassa meg neki,

129

kicsoda az a Willy K. mert rokonszenvezik vele. - Figyelj a nevére és akkor észreveszed, mondta a brigádos, miközben rámutatott a kezében tartott vékony deszkalapra, amire a nevek voltak írva. Nem sokára ő következett, én pedig tolmácsoltam. - Te vagy Willy K.? kérdezte Niţă. - Igen.


- Tudd meg, míg itt leszünk a táborban, neked szántam a hivatalos reggeli fejadagomat. Barátom vagy. És ezzel dupla adagot csapott a merőkanállal a csajkába. - Nem téveszt össze valakivel? Álmomban sem jutott t volna eszembe, hogy csakugyan barátjának tart. Minden esetre nagyon köszönöm nagylelkű cselekedetét. - Mindig számíthatsz rám.

© Kamil Emanuel

A reggeli kiosztása után együtt léptem ki Niţă-val a konyhából. Mivel én is furcsállottam Niţă gesztusát, kértem mesélje el, vajon Willy K. nem tudott semmit arról, hogy barátja? Sztálingrád teljes körülzárása előtt, amikor a Don kanyarnál a német alakulatok megkezdték a visszavonulást, arra gondoltam én is, kár volna Hitlerért elpusztulni. Az egyik dombos útszakaszon kivártam egy német gépkocsioszlopot.

130

Amidőn teherautójukra sikerült felkapaszkodnom, az egyik német megpróbálta lefejteni a kezemet, de eredménytelenül. Ekkor a bajonettjével lenyisszantotta az ujjaimat. Így estem fogságba. Egy ideig a gyűlölet, az undor és a tehetetlenség lett úrrá felettem és miután sebeim begyógyultak, mi mást tehettem, belenyugodtam sorsomba. Véletlen folytán, mint segédmunkás kerültem a


konyhába, aztán sikerült az lenni ami vagyok. Az elmúlt napokban a barakkból valaki szidalmazta Willyt. Valamiképpen megtudta, hogy a vagonba négy bajtársát segítette át a másvilágra. Jól eszembe véstem a nevét, mert fogságba esésem következtében a bosszúm is elmaradt. Csonka ujjaim fájdalma olykor vissza lopakodik, de tekintve, hogy fogoly vagyok, szemem előtt Willy jelenik meg, amint elintéz

© Kamil Emanuel

helyettem négy hitleristát… ezért, mától gondomba fogadtam, és neki adom a reggelimet. Niţă csak abban tévedett, amikor Willy könyörtelenül leütötte a négy németet, valamennyiünket egyformán vitt Ureni felé az a vasúti szerelvény, amelyre fel sem kellett kapaszkodni. * Nemsokára megbetegedtem.

131

újból Ezúttal

sárgaságba estem. Egyszerű bélhurutból támadt. Étvágytalanságtól olyan gyenge lettem, hogy hordágyon kerültem be a gyengélkedőbe. Itt az öreg, pápaszemes dr. Karzanov szigorú diétára fogott amit bizony fokozatos javulásom következtében is csak nehezen tudtam elviselni. A kórterembe többen betegségük miatt a sok éhezéstől viaszsárgán, vagy halálsápadtan hevertek ágyukban míg elvitte


őket a halál. Engem is befalt volna, ha egyik éjszaka kellős közepén fel nem bukkan Niţă. - Híre terjedt, hogy a sárgaság következtében teljesen kimerültél. Pár percre otthagytam a konyhát, hogy megnézzelek. - Látom, már csak én téríthetlek magadhoz. - Mivel? - Hamar megtudod. És ezzel otthagyott.

© Kamil Emanuel

Időközben eloltották a petróleumlámpát. Niţă csakugyan visszajött. A sötétség miatt vak módjára tapogatózott. Mikor aztán rám talált, a fülembe súgta, hogy kötényében étvágygerjesztőnek hagymát hozott. Ezen kívül olajos krumplipürével telt olasz csajkát nyomott a kezembe azzal, ha nem fogok átállni az ő „diétájára” akkor biztosan éhen veszek. Szerencsémre egy héten át éjjelenként az ő „diétáján”

132

éltem. Niţă altruizmusa nyomán kezdtem magamhoz térni. Valahányszor, amikor dr. Karzanov a szokásos vizitje során végigpillantott rajtam, valóságos csodának vette, mennyire gömbölyödök és fehéredek. Megelégedett volt és kezdet kedvelni. Továbbra is figyelmembe ajánlotta, ne felejtsem el a szigorú diétázást. Természetesen, válaszoltam a deportált litván orvosnak,


miközben gondolatban Niţă-nál volt.

© Kamil Emanuel

hálám

Zsidó sorsok

hadifogoly

A hadifogsági viszonylatban is mindenki a maga módján próbált boldogulni. Elefánt Miki, azon kis számú szerencsések közé tartozott,

133

akinek a láger vezetőségénél nem kellet kikönyörögni, hogy zöld ágra 1 vergődjön. Még gyermekkorától 9 4 alkalmam volt végigkísérni 4 ennek a szép szál, szimpatikus, . göndör fekete ősz hajszállakkal vegyített huszonhat éves s fiatalember életét. Vallásos, z kispolgári zsidó család egyik e gyermeke, akit a horthysták a testvéreivel együtt p többi t kezdettől fogva nem felejtettek e

m b e r


ki Szatmáron a munkaszolgálatosok listájából. Amikor a 101/2 s tábor előtti havas síkon a hosszú meneteléstől elfáradt egyik hadifogoly csoport bebocsátásra várt, kijött az őrházból a parancsnok. Hadnagyi rangot viselt és nézegette az idegen arcokat. Ki vállalkozik arra, hogy gyorsan kettes sorba állítsa létszámolvasásra az embereket?

© Kamil Emanuel

Én volnék, - szólt ki az egyik sorból tökéletes orosz nyelvtudásával Elefánt Miki, aki első pillanatban felismerte hivatását. Anélkül, hogy megvárta volna az őrparancsnok beleegyezését – mint aki egész életében csak ezzel foglalkozott volnautolérhetetlen rátermettségével, vezényszavával betöltötte a tábor körüli messzeséget, majd gyorsan leszámolta a csoportot.

134

A hadnagy utána számolt. A létszám meg volt. A hadifogolycsoport vegyes volt: németek, osztrákok, zsidók, olaszok, magyarok, románok valamint egy kar nélküli spanyol. Mindenkihez talált egyegy bátorító szót, amivel pillanatnyilag azt az illúziót keltette, hogy a fogságot ebben az isten háta mögötti táborban is el lehet viselni. Ezt pedig az őrparancsnok a foglyoknak a


táborba való bevonulásakor jól megjegyezhette magának. Másnap, a proverka (létszámolvasás) alakalmával, amikor a tábor ezerfőnyi létszáma együtt volt, Elefánt Miki már parancsnoki minőségben vezényelt, amit a létszámolvasás után tudomásunkra hoztak. Kinevezése után rövid idő múlva a táborban mintafegyelem uralkodott. Meggyőződésből engedelmeskedtek neki. Olykor,

© Kamil Emanuel

ha valamelyik hadifogoly – bármilyen nemzetiségű – szükségét érezte apró, de életébe vágó problémájának rendezését hozzá folyamodott segítségért. Vele osztotta meg baját. Két dologról nem tudott leszokni, a mahorkáról és a káromkodásról. Azonban bámulatos természetességével tudta szertefoszlatni utóbbinak visszataszító hatását, A zsidó hadifoglyok közül több mint egy tucatnyi a

135

tradíciókhoz illően, vallásos szokásaikat gyakorolták. Ezek fogságba kerülésükkor imakendőjükhöz és imaszíjaikhoz valamint az istentiszteletekhez éppen olyan meggyőződéssel ragaszkodtak, mint amikor munkaszolgálatosak voltak. A minjanhoz nemcsak a talesz és a tefillin valamint a szidrák szükségesek, hanem a barakkban egy olyan nyugodt helyre is, ahol ebben az időpontban ne legyen átjárás,


hogy reggel és este zavartalanul imádkozhassanak, Elefánt Mikihez fordultak, aki a legnagyobb kézséggel intézkedett. A jó zsidó hadifoglyok, a vegyes nemzetiségű hadifoglyokkal zsúfolt barakk másik végén kaptak elhelyezést, emeletes négy személyes priccseken, szemben a német brigáddal, köztük néhány SS, akik hónaljukon hordozták vércsoportjuk betűjét. Ezektől,

© Kamil Emanuel

vagy bárki mástól, nem kellett tartani, hogy beleavakoznak a hangos imádkozásba. Inkább kíváncsisággal bámulták vallásos zsidó fogolytársaikat előimádkozójukkal együtt. Egy ízben, az imádkozás kellős közepén valaki észrevétlenül megfújta Weisz Sanyi reggeli kenyéradagját, amit az előimádkozó előtti ablakmélyedésének párkányára tett. Emiatt Weisz olyan lármát csapott, hogy messze

136

elhallatszott. Végül, általános megrökönyödésre kiderült, hogy az előimádkozó lopta el és hajlongás közben nadrágjának egyik mély zsebébe, csúsztatta. Imatársai úgy értelmezték ennek az előimádkozónak a fohászkodását, ilyen esetekben csak azt az illúziót szolgálja, hogy a Mindenható bocsássa meg eltévelyedéseit és segítse meg, hogy soha sem ismerjék fel benne az igazi tettest.


* A vegyes barakk különszobájában hárman laktunk: Elefánt Miki, Rozenfeld Lajos és én. Valóságos hadiszállásnak számított, mert a brigádfelelősökkel itt állították össze különböző körzeti munkalágerek a végleges etap (transzport) listát, a következő napra vonatkozó napra vonatkozó rendeleteket, munkabeosztásokat. Itt

© Kamil Emanuel

pontosítottuk azokat az eseteket, amik túlhaladták a brigádosok hatáskörét. Elefánt Miki fáradhatatlannak bizonyult. Sokszor a gondok miatt, vacsora után muzsikáltatott magának és viccelésekkel szórakozott. Például, felfogadta a pesti Goldstein Frédit, aki élet nagyságban rárajzolt mint cintányérost az ágyam melletti falra, hogy minduntalan vissza emlékeztessen azokra a békés

137

időkre, amikor mint a 87 s katonai gyalogezred zenekarának cintányérosa felvertem a szatmári utca csendjét. Ugyancsak egyik este tréfálkozásból szőrméből egeret készítettet és helyezett el az ágyamban. Miután a pokrócot magamra húztam Miki a kijelölt helyről spárga segítségével fokozatosan huzigálni, kezdte. Abban a hiszemben, hogy valódi egér került a fekvőhelyemre, onnan pillanatok alatt ledobtam


magam. Mondanom sem kell, a meghívottak is olyan kacagásba törtek ki, aminek az emlékezet hadifogságomban is végigkísért. Úgy ahogy a 101/2 s hadifogolytáborban teltek a napok. Többször megesett, hogy a barakkban váratlan kutatásokat rendeztek. Ilyenkor kitessékeltek bennünket a „Plazra” (a létszámolvasás helyére) de csak azzal a ruházattal amit magunkon hordtunk. Ezalatt bent nagy mennyiségű holmik

© Kamil Emanuel

gyűltek össze. Ezeket üres szalma zsákokba rakták és a kutatás végeztével óvatosságból kiszemelt hadifoglyok segítségével a tábor ruházati raktárába vitték. Megesett, hogy az egyik fogoly szalmazsákja alatt hatalmas késeket találtak. Jóllehet ezeknek tartását szigorúan tiltották, de mivel kiderült, hogy a főszakács rendeletére, a konyha részére készítette, semmi baja sem

138

történt. Azonban sérelem érte, mert semmit sem kapott értük. * Május közepén fogolytáborunk őrségét egy gárdakapitánnyal egészítették ki. Ami feltűnő a dologban, mellét számtalan érdemrendek díszítették. Még feltűnőbb volt, hogy a gárdakapitány a reggeli jelentéseknél alárendeltje volt a tábor őrségparancsnokának, aki csak hadnagyi rangot viselt.


Mivel Elefánt Miki is csodálkozott rajta, csak az alkalomra várt, amíg az okát meg nem tudta. Egyik délelőtt, amikor a gárdakapitány szolgálata során meglátogatta a vegyes barakkot, mondván, hogy minden bizonnyal vannak itt olyan hadifoglyok, akik Veliki-Lukinál vagy Brianszknál harcoltak, emlékeit kívánta velük megosztani. Ezúttal Johann Bayer német őrmester szólalt

© Kamil Emanuel

meg, aki minden hősködés nélkül, mint tapasztalt frontkatona, a legkülönbözőbb helyzetekben megtörtént hadicselekményeket idézte fel. Minthogy a háborúban is, sok minden a véletlen dolga, ezúttal mindketten megállapíthatták, hogy az egyik frontszakaszon tank ütközetben egymás ellen harcoltak. - Nagy veszteségeink voltak, ennek dacára ebből a körzetből is sikerült magukat

139

kiszorítani, vélekedett a gárdakapitány – miközben mahorkával kínálta Bayert. Bayer fogságba esésének körülményeit mesélte el, ő is annak a véleményének adott kifejezést, hogy a németek a háborút elvesztették. Csak egyetlen vágya van, hogy viszontlássa családját. - Igen, ez a háború kérlelhetetlen, mint általában lenni szokott. Csakhogy a hadvezetőségük a katonai


elgondolásokkal párhuzamosan, hitvány népirtó különítményekkel semmisítették meg a békés polgári lakosságuk egyik részét. Felégették falvainkat, városainkat. Visszavonuló hadseregük a holt térség taktikáját alkalmazza. Amikor lakhelyem felszabadításában részt vettem, ott tudtomra adták, hogy a feleségemre és a gyermekeimre rágyújtották a házat és elégették. A háború különbözőképpen súlyt

© Kamil Emanuel

bennünket. Maga a háború végén a táborból hazakerült, nekem pedig nincs családom. Valószínűleg ismét részt fogok venni a harcokba, talán az eddigi szerencsével, mert azok közé tartozom, akik nem hisznek saját halálukban, legalábbis addig, amíg úgy érzik, hogy törlesztenivalójuk van azok helyett is, akik már csak emlékezetükben élnek. Miután Elefánt Miki a gárdakapitány társaságában a

140

kötelező tiszteletadás után elhagyta a vegyes barakkot, kíváncsiságból feltette neki a kérdést , miért jutott a háborúnak ebben a szakaszában rangjával és tekintélyének súlyával ebbe az isten háta mögötti táborba alantas beosztásba? - A szolgálat – ha nem is egyforma- mindenütt tényeken alapszik. Velem sem tesz kivételt. - De hisz Ön a Szovjetunió hőse! Ami nem


könnyen elérhető és csak a legérdemesebbeket illet meg. - Egy alkalommal, az előrenyomulás napjaiban, mihelyt odaértem a falumba, tele reménykedéssel, tudomásomra hozták, hogy a németek elpusztították családom minden tagját. Tizennyolcan voltak, semmi másra nem gondoltam, mint a bosszúra! Hihetetlen gyorsasággal rácsaptam egy bekerített frontmögötti századra. Pontosan tizennyolcat

© Kamil Emanuel

pusztítottam én is el belőlük. Olyan körülmények között, amiről beszélni kezdtek azok akik látták. Így jutott el azoknak a fülébe, akik emiatt ide helyeztek. Valószínű azért, hogy kiverjék a fejemből, hogy családom elvesztésének keserűségét nem változtathatom meg egyéni akciók árán. *

141

Elefánt Miki lágerparancsnoki tevékenysége, befolyása és tehetsége révén, úgyszólván kihatott majdnem minden hadifogoly életére. Magára szabott vatta öltözéke erősen szorította hatalmas termetét, amit katonai széles derékszíj övezett… aztán rövid szárú, német eredetű csizmája úgy illett a lábára mintha vele született volna. Elképzelni sem lehetett egy olyan lágerproblémát, amit Miki


közmegelégedésre nem intézett el. Mivel a német hadifoglyok szimpátiáját is élvezte, akadtak közülük különös tehetségűek, akik igen csábítónak tekintették egyikük javaslatát, hogy megemlékezésül szobrot emeljenek számára. Talapzaton… elefánt szobrot, amibe az oroszok sem köthetnek bele. Így hát nekifogtak tervük végrehajtásához. Kinézték a szobor felállításának helyét és kipróbálták a mintázáshoz

© Kamil Emanuel

szükséges agyagot. Egy napon azonban felfigyeltek az illetékesek erre a szakadatlan népszerűsítésre. Rosszallásukat nyilvánították és a parancs értelmében a félig elkészített elefántot össze kellett törni Kétségkívül, mert Miki hadifogsági viszonylatban túl jutott beosztásának legfelsőbb fokánál. *

142

Egyszerre arra eszmélek amint barakkunkban elkerített különszobájának ajtajában Stancu, a láger politrukja közömbösen nézi miként súrolom a helység padlóját. - Sokáig tart a súrolás? - Bár a fogság tartana addig. Tizenöt perc, attól a pillanttól kezdve, hogy nekifogok. A tisztaság nagyon fontos tényezője létfenntartásunknak, de a mi számunkra időveszteség.


Különben ön jól ismeri sorsunkat. Azok után, ami velünk zsidókkal történt, legalább egy jó fél évvel ezelőtt már helyet kellett csinálni számunkra is a „Tudor Vladimirescu” önkéntes román hadosztályban. Kezdettől fogva jogos a mi kérésünk politruk polgártárs. - Eddig másként ítéltük meg ezt a problémát. A jelen pillanatban azonban a hadviselés olyan fázisba jutott, hogy

© Kamil Emanuel

mozgósítanunk kell nemcsak összes erőforrásainkat, hanem azokat az erőket is akik ezen túl a Szovjet Hadsereg oldalán akarnak harcolni, a még rabigába sínylődő államok mielőbbi felszabadításáért. Nem vesztegethetjük az időt. Bár az utóbbi ütközetekben a németek és a vele szövetséges erők nagy veszteségeket szenvedtek, mindenáron arra törekednek, hogy a számukra elvesztett háborúnak végét bármennyivel

143

kitolják. A nagyobb hatékonyság kedvéért újabb román önkéntes divizio (hadosztály) alakul. Ez irányban a Szovjetunió hadifogolytáboraiban az intézkedések már folyamatban vannak. Biztosra veheted az új önkéntes divizioval elmégy te is. - Éppen erre várok én is politruk polgártárs. - Fel kell ismerned, hogy a türelmetlenség nem segít. Mielőtt eltávozott volna, oda ment a két fekhely közötti


asztalkához, a kezébe vette a kis kemény kötésű fekete színű zsidó imakönyvet, (szidart) amit Elefánt Miki ottfelejtett, kicsit lapozgatott benne és rám nézett. - Kié? E pillanatban az a gondolat villan át az agyamon, ha megnevezném Mikit, az imakönyv tulajdonosát, vége lenne lágerparancsnoki karrierjének, így tehát a válasz sem lehetett más mint: - Az enyém.

© Kamil Emanuel

Megjegyeztem magamnak, felelt a politruk. Másról is beszélgettünk, de az idők multával a politruknak csak ez az egy megjegyzése elevenedik fel olykor lelki szemeim előtt. Amikor Miki, Sztanku társaságában elhagyta a 101 s lágerkörzetünket, 1945. januárjában, hogy a parancs értelmében előkészítsék a „Horea-Closca és Crisan” önkéntes román hadosztályt, megszokott munkámat

144

végeztem. A következő nap is, azután is. Még majdnem négy éven át. Azóta nem találkoztam Elefánt Mikivel, de három és fél évtized elteltével sem. Utólag elmondhatom, az egész jövőm másképpen alakult volna, a Mikié is, ha a szigorú politruk, az akkori körülmények között nem kíváncsiskodott volna, ha csakugyan megneveztem volna a kis fekete színű, kemény kötésű zsidó imakönyv igazi tulajdonosát.


1944.

–

1945.

A zápiszkák mesélje A Szovjet Hadsereg 1944. áprilisában átlépte a Prut folyót és elfoglalta Bottosani-t, Románia egyik moldvai városát, mi is már közelebb éreztük magunkat a hazatérés pillanatához. Minden

© Kamil Emanuel

Romániából származó hadifogolyban fellobbant a remény. Az oroszok is biztattak ha felszabadul az ország akkor „szkoro domoj” rövidesen haza engednek bennünket… aztán irányunkban érezhetővé vált a jóindulatuk is, amit később azzal magyaráztak, hogy a Szovjetunióban alakult „Tudor Vladimirescu” elnevezésű önkéntes divízió hősiesen vette ki a részét a véres ütközetekből és jelentékeny területeket

145

foglaltak vissza a német megszállóktól. De ezek az események csak kezdetét jelzik annak a fordulatnak, ami 1944. augusztus 23.-án következett be, amikor a román hadsereg Románia felszabadításának érdekében a Szovjet Hadsereg oldalán harcolt a német – magyar visszavonuló haderőkkel szemben. 1944. augusztus 23.-a után minden Romániából származó hadifogoly, a


Volksbundisták és más fasiszta csoportokhoz tartozókon kívül, a sok bíztatások után azt remélte, hogy bizonyos határidőn belül valamennyien visszakapják szabadságukat. Ehelyettkerülgetés nélkül elmondhatom a román hadifoglyok létszáma, még véletlenül sem csökkent. Sőt számottevő transzportokkal növekedett. Emlékszem, az egyik ilyen transzporttal a gyenge hatvan éven felüli

© Kamil Emanuel

Csobán bácsi került a táborunkba. Magát talán a lövészárokból hurcolták ide? – tréfálkozott vele az egyik haverom, miközben megcsodáltuk hatalmas ősz bajuszát. Az egész háború alatt nem hagytam el a házam környékét. Hova is mehettem volna ebben a korban… Épp a pipámat szívtam a tornácom küszöbén, amikor egy orosz géppisztolyos karon

146

fogott és a közeli vasútszerelvényhez húrcolt. Ugyanígy jártak el egy PiatraNeamt-i negyvenöt év körüli zsidó borbéllyal. Az érdekelt orosz katonák, szokásuk szerint, csak az efféle módszerek alkalmazásával számolhattak el az időközben meglépett igazi hadifoglyokkal. Az „igazi” román hadifoglyok sem voltak mind valóban „igaziak”. Azon felül, hogy 1944. augusztus23.-án az egész Román


Hadsereg átállt és a szovjet erők oldalán folytatta a harcot a németek és a horthysták ellen. Egyes alakulatok hiszékenységüknek váltak áldozataivá. Említésre méltó az egyik román hadifogolytársam közlése: Augusztus huszonharmadika Marasesti környékén érte alakulatunkat. Nagy volt az öröm. Másnap felbukkantak az oroszok.

© Kamil Emanuel

- Ki a vezetőtök? – kérdezte az egyik tisztjük. Előkerült az őrnagyunk, akivel közölték, hogy a fegyverszünet értelmében és a továbbiakban nem minden alakulatra van szükség a németek elleni hadműveletekre, ezért mindenki adja le a fegyverét. Együttessen jelentkezzünk a focsani-i parancsnokságnál ahol megkapjuk a leszerelési igazolványt. Ezzel pedig számunkra befejeződött a

147

háború. Zapiszka (cédula) nélkül nem célszerű a lakhelyre való visszatérés. Valamennyien el akartuk kerülni a későbbi kellemetlenségeket és jobbnak véltük az irányt Focsani felé venni, mint a szökést. Még azok is akik végigvonultak szülőfalujuk utcái között. Focsani-ban az oroszok betereltek bennünket egy gyűjtőtáborba. Az ottani parancsnok végighallgatta az őrnagyunk


felháborodott hangon kinyilvánított kívánságát a zapiszkákra vonatkozólag. Konkrét válasz helyett rábeszélték, hogy e tekintetben legyen kissé türelemmel. Aggodalomra nincs ok. Nemsokáig tartózkodtunk a Focsani-i gyűjtőlágerben, még aznap gyorsan bevagoníroztak bennünket és különböző szovjet táborokba irányítottak, hivatkozva, hogy túl sok a háborús kár.

© Kamil Emanuel

Ilyenképpen egymás után küldték a hiszékenyeket a zapiszka mesével Focsani-ba, onnan pedig a távoli fogolytáborokba. Végül is, az életben maradottak a zapiszkákat megkapták de csak négy vagy öt év múlva miután munkájukkal hozzájárultak a háború következtében elpusztított városok és ipari létesítmények újjáépítéséhez.

148

Manta Most is visszaemlékszem Mantára, akit 1944-ben a 101/2es számú hadifogolytáborban ismertem meg. Manta, magas növésű, napbarnított, izmos, de vigasztalan képű hadifogoly volt, mert egyik szemére sem látott. Szemüveget nem viselt. Sokakat borzalom és fájdalom fogott el, amikor a drótsövények mögött találkoztak evvel a világtalan


hadifogolytársukkal. Úgy éreztük, hogyha a háború nemcsak az ifjúságát törte derékba, hanem egész életére megvakította. Semmiféle érv nem szólhat a mellett, hogy valakinek is szüksége volna az ő fogolykodására. Manta, mint száz százalékos hadirokkant volt nyilvántartva, úgy került a mi táborunkba. Az orvosi komissziók különböző teszteknek vetették alá, és a megállapítás ugyanazzal az

© Kamil Emanuel

eredménnyel végződött, hogy az a huszonöt év körüli, román nemzetiségű hadifogoly látóképesség hiánya miatt munkaképtelen. Ezért úgy döntöttek, hogy az első kínálkozó alkalommal hazatérítik, de csak a háború befejezése után. Hogy ne legyen bizonytalan a járása, és míg a tapintás általi tájékozódást megszokja, a barakkfelelős megértéssel fogadta Manta

149

kérését és egy gyengélkedő fogolytársát adta melléje. Később bottal már egyedül sétált át a táboron. Ha belenéztünk a szemébe, az volt a benyomásunk, hogy tisztán látja mindazt, ami körülötte történik, de ezt senki közülünk nem tudta bizonyítani. Mantát annyira ismerte minden hadifogoly, mint a táborunk négy őrtornyát. Sajnáltuk. Manta azonban világtalan életét tartalommal telitette.


Szinte pihenés nélkül dolgozott, mintha csak dologra teremtette volna az Isten. Bármilyen munkára vállalkozott azzal a kikötéssel, hogy legyen valaki, aki karonfogja a munkahelyig, kezébe adja a munkaeszközt, és érthetővé teszi számára a tennivalót. Minden esetben ő volt az első, aki elvégezte a munkát. Amikor a kertészetben földet ásott, csak az irányt kellett neki megmagyarázni. Még véletlenül

© Kamil Emanuel

sem ásott téves irányba. A sírok ásásánál is kivált a többi közül. Nem hiába volt a táborunk legerősebb hadifoglya. Míg Manta egyedül, biztos, egyforma mozdulatokkal két sírhelyet ásott, ez alatt ketten nem voltak képesek egy sírt megásni. A fakitermelésnél is utólérhetetlennek bizonyult. Olyan erős akarattal húzta a kézifűrészt, hogy zengett tőle az erdő. Természetesen Manta teljesítményei táborunk

150

vezetőségének is feltűntek. A nacsalnik(parancsnok) pedig magához intette a főszakácsunkat: -Ahol ezer embernek főznek, maradékok is vannak. Manta annyi ennivalót kapjon, amennyi csak belefér, amennyire vak létére rászolgált. Ilyen körülmények között Manta is örült, hogy jóllakottan telt a fogsága, és a láger vezetősége is örült, hogy különböző alkalmakkor büszkélkedhetett


vele és példának állította elébünk. Így aztán, amikor Mantát munkára alkalmas hadifoglyokkal sírásásra küldték, fogolytársai szenzációs hírrel tértek vissza. Miután a sírásást elvégezték, a temetőt övező sűrű bokrok mellé húzódtak. A napsugaras időtől és a fáradtságtól elaludtak. Egyszer csak zajra ébredtek. Manta elégedetten egy vadtyúkot szorongatott a kezében.

© Kamil Emanuel

Szundikálás közben érezte, hogy a fejénél motoszkál valami. Hirtelen ösztönszerűen hátranyúlt, és a vadtyúkot egyik lábánál fogva elkapta. A szerencsével szerzett vadtyúkot társai megkopasztották, és nyárson megsütötték. A foglyok megették és elégedetten, Mantát ünnepelve tértek vissza a táborba. Délután még azok a hadifoglyok is, akiknek semmilyen kapcsolatuk sem volt

151

Mantával, egymás közt róla illetve a vadtyúkról beszélgettek. Akadtak azonban kételkedők. Ezekhez tartozott Dumitru B., aki a bukaresti Grant környékén született. Ennek az alacsony, jóképű, huszonhat év körüli, izmos, szitkozódó természetű hadifogolynak is nagyon tetszett Manta teljesítménye, de lehetetlennek tartotta, hogy vak létére képes lett volna egy vadtyúkot lekapni a lábáról, még akkor is, ha szundikálása közben


a közelében kapirgált. Kieszelte, hogy utána jár a dolognak, és próbára teszi Mantát. Egyik kora reggel Manta barakkjának nyitott ajtaja mögé húzódva lesben állt. Addig várakozott, míg Manta az árnyékszék felé vette útját, és a háta mögé somfordált. Visszafelé jövet Manta elé került, és „véletlenül” elejtett a fakorlátok közötti deszkapallókból készült úton egy doboz cigarettát. Ha Manta

© Kamil Emanuel

felveszi- gondolta Dumitru B. – akkor nem vak, ha otthagyja, akkor biztosan világtalan. Nos, Manta miután meggyőződött, hogy senki sincs mögötte, megállt, gondosan eltakarta a lábával a doboz cigarettát, majd lehajolt, felvette a szívnivalót, és vidám léptekkel továbbindult fekvőhelye felé. Még aznap Dumitru B. bizalmasan elmesélte néhányunknak az esetet. Kissé elcsodálkoztunk. Természetesen

152

mind hallgattunk a dologról. Inkább örültünk a magunk módján Manta állhatatosságának és életművészetének. Teltek a hónapok, végül is a várakozásoknak megfelelően, 1945nyarán Manta is azon rokkant, szerencsés hadifoglyok közé került, akik a láger kapuja előtt már várakoztak hazatelepítés céljából. Hangsúlyozom, csak súlyosan hadirokkant vagy súlyosan disztrófiás román


nemzetiségű foglyok jöhettek számításba. Munkaképes hadifoglyok számára a vasúti kocsikat csak évek múlva tolták ki a vágányokra. Következett a névsorolvasás, utána a búcsúzkodás. E közben, Manta azon óhajának adott kifejezést, hogy fontos közölnivalója van a tábor szovjet egészségügyi vezetője száméra, de csak négyszemközt.

© Kamil Emanuel

Nemsokkal ez után Mantát kezénél fogva az orvos kapitány elé vezették. Ezalatt a hadifoglyok mi mást tehettek, türelmetlenül várták a kapun belül Manta visszaérkezését. Telt az idő. Az volt az érzésük, mintha Manta miatt mindörökre ott ragadnának. Jó háromnegyed óra telt el, végül Manta visszakerült a hazaindulásra kész csoport közé. Idő már nem jutott a kérdezősködésre, még Dumitru B.-nek sem, akinek eszébe jutott,

153

miként lehetett felfedezni a világosságot Manta szemében. Amikor az etápot („transzportot”) kísérő kapitány visszatért a táborba a romániai útjáról, elmesélte: -Öröm volt nézni, Manta bajtársias magatartását, főleg fogolytársainak hüledezését, amint tudomásukra jutott, hogy hirtelenjében visszanyerte látóképességét. Az igazság kedvéért azt is hozzátehetem, miután Mantát elém vezették, és


amikor meggyőződött arról, hogy kettesben maradtunk, tudomásomra hozta, hogy nem vak, és helyette inkább telepítsük haza egy disztrófiás bajtársát. Lelkiismeret kérdése az egész. -És miért szimuláltad évek óta a világtalant? - kérdeztem tőle. -Semmi másért, csak hogy jól lakjak. Több se kellett az egészségügyi kapitánynak, azonnal jelentette az esetet a tábor vezetőségének.

© Kamil Emanuel

Hosszú latolgatás után az volt a konklúzió, Mantát haza kell telepíteni. Szimulálása következtében nem érte kár a Szovjet államot, mert ha jól lakott is… megdolgozott érte. Mi pedig gondolatban hozzátettük, főleg a különböző felülvizsgálati komissziók presztízse miatt.

1945. október

154

Káposzta katonaköpeny

és

Négy magas őrtorony között szöges drót sövényből font kerítés, amit egy méter széles halálzónának nyilvánított földsáv övezett. A hadifogolytábor területét egyszerű, vékony fadorongokból készült kerítés választotta el a halálzónától. Ezt a méter földsávot a szovjet őrség


jelenlétében kijelölt hadifogoly csoport rövid időközönként gereblyézte, különösen szélvihar vagy esős napok után, ugyanis a gereblyézéstől mindig felfrissültek a földsávon látható egyforma széles vonalak. Reggelenként, pedig egy őrszem pórázon tartott farkaskutyával végigvizsgálta a felgereblyézett földsávokat, nem történt-e szökés az éj folyamán. Nem szökött el senki. Hova is szökhetett volna ebből a

© Kamil Emanuel

körzetből, melyet a Káma folyó, meg a kanyarban elhelyezett sok őrszem biztosan zárt el a külvilágtól. A 101/2 tábor egyik oldala mellett húzódott néhány hektárnyi kiirtott erdőterület. A tábor vezetősége káposztatermelésre szánta. Előbb azonban ki kellett ásni a kivágott fatörzsek gyökereit. Nehéz volt a munka, mert semmiféle gépi alkalmatosság nem állt rendelkezésünkre. Csákányokkal

155

és ásókkal végeztük ezt a feladatot. Végül több száz hadifogoly munkájának eredményeképpen termőfölddé változott ez a szűz, fekete föld. Következett a káposzta palántok kiültetése. Folyt a szorgos munka, amit egy Lettországból ide deportált magas termetű tanár, agronómus, szakszerűen irányított. Jó érzés fogott el bennünket, amikor a drótsövényeken keresztül


bámulhattuk a kiültetett káposzta palántokat, miként váltak levelekké, majd alig két hónap múlva kemény fejjé. Szóval a hadifoglyok szeme előtt formálódott a káposzta, ebből pedig a vágy, annyi kerüljön a csajkákba, amennyi belefér. A tábor közelsége miatt, a deportált agronómus jobbnak tartotta, hogy a káposztaföldeken dolgozó hadifoglyok ne főzzenek maguknak ételt. Drágán kéne megfizetni, ha

© Kamil Emanuel

valamelyik fejes észrevenné. Az őrszemektől nem kell félni, hisz nekik is kondérból merítik a kását. Akadt azonban minden brigádban egy-egy hadifogoly, akik túltették magukat az agronómus „meséjén”, és csak alágyújtottak a föld közé szorított gallyfáknak. Nemcsak káposztalevelet, hanem brukva (répaféle) főzeléket is kotyvasztottak maguknak. Azt sem bánták volna, ha valamelyik

156

illetékes főzés közben lepi meg őket. A 101/2 tábor hadifogoly lakóinak javarésze disztrófiás vagy munkaképtelen volt. Ide küldték ugyanis a 101-es jelzésű táborokból, feljavítás céljából az erdőmunkánál legyengült hadifoglyokat. Olyan gyengék voltak, hogy eleinte belső munkákra sem voltak alkalmasak. Nem csoda tehát, hogy a legyengült és kiéhezett foglyok között akadtak olyanok


is, akik abban az időben pótennivalóhoz szerettek volna jutni. Köztük tapasztalt német frontkatonák, akik abban is specializálták magukat, hogyan lehet észrevétlenül, ügyesen hasoncsúszva a drótsövény alatt átbújni. Az egyik németet annyira hajtotta az éhségérzete, hogy még aznap éjjel a halálzónán és a szúrós drótkerítésen át szerencsésen kijutott a káposztamezőre, ott a zubbonya

© Kamil Emanuel

alá kapott néhány fő káposztát, és visszafelé is sikerült túljutnia a halálzónán. Másnap hajnalban és harmadnap éjjel ugyancsak hasonlót teljesített. Az életveszélyes kiruccanások eredményeképpen mostmár az üres levesek helyett valóságos káposztafőzeléket kanalazott be. Azok is kaptak belőle, akik megfőzték. Negyedik nap a tábor hajnali csendjét puskalövések zavarták fel, de csak reggel

157

tudtuk meg a szörnyű valóságot. A farkaskutyás őrszem az előző nap reggel csak észrevette a felgereblyélt halálzóna egyik helyén azokat a nyomokat, amelyek elárulták, hogy a lágerből kijutott hadifogolynak nem volt szárnya. Az előző reggeli proverka (létszámolvasás) azt bizonyította, hogy senki sem hiányzik. A kutyás őr csak éjjel vette észre a lágerbe visszacsúszó német hadifoglyot,


amikor a halálzónában arccal befelé fordult. Rákiáltott, forduljon meg. A szerencsétlen engedelmeskedett, s ebben a pillanatban rászórta fegyveréből a halálos lövéseket. A német káposztástól, arccal a drótsövényekre esett. Még most is szemem előtt van a német hadifogoly sorstársam holtteste, amint a káposztafejek domborodtak ki véres zubbonya alatt.

© Kamil Emanuel

Az esetet a táborban napokon át magyarázták. A konklúzió az volt, ha a káposztás német, nem fordul meg a kutyás őrszem felszólítására, hanem arccal befele marad a tábornak, akkor nem lőttek volna bele, mivel nem bukott volna a szútós drótkerítésre. Gyilkosságnak számított volna, annak dacára, hogy a halálzónában történt. Így pedig, arccal kifelé a tábornak, azt a látszatot keltette, hogy

158

szökés közben érték a halálos lövések. Teltek a napok, a hónapok, este 9 óra felé járhatott az idő, a hadifoglyok többsége már aludni készült, amikor az egyik őrtoronyban fáradhatatlanul ütötték a vasat, a vészjelző síndarabot. A többi őr és átvette. Válaszul, a sötét éjszakában repültek a veszélyt jelző színes rakétagolyók. Sokan a kerítés irányába futottunk,


majd kellő távolságra megálltunk. A kutyás altiszt igyekezett rábeszélni Zonea román nemzetiségű hadifoglyot, aki mozdulatlanul a kerítés mellett elhelyezett őrtorony közvetlen közelében tartózkodott, hogy forduljon arccal a szögesdrótkerítésnek, de az nem állt kötélnek. Kezdődött a nyomdafestéket nem, tűrő

© Kamil Emanuel

ordítozás, káromkodás. Ez sem használt. - Az anyád kínja!… fordulsz, vagy nem fordulsz a kerítésnek? - Lóbáld az anyádat! … - Ellenkező esetben beléd eresztem a golyót! .. Na, fordulj meg szépen! - Ha az anyádba ereszted, akkor sem fordulok meg! – makacskodott Zonea. Időközben az őrség parancsnoka, valamint a hadifoglyok

159

komendánsa a helyszínen termett. Mást nem tehettek, mint hogy elvezették a foglyot az őrparancsnokságra, és kihallgatták: - Nos, mondd el szépen, mit kerestél a koromsötét éjszakában az őrtorony melletti halálzónában? Kié a katonaköpeny, amit a hónod alatt szorongatsz? … Átkozott bitangja!


A kérdések zavarba hozták Zoneat. Nem volt mit tenni, meg kellett mondja a való igazat: - Elsősorban tudják meg, hogy a köpeny a brigádosomé. Nem nekem jutott eszembe, hogy el kell lopjam. - Hanem kinek? - Az őrnek. - Melyiknek? Aki ma este szolgálatban kellett legyen abban az őrtoronyban, amely mellett

© Kamil Emanuel

megtörtént az eset. Magyarázd meg bővebben! - Mint ahogy tudják az utóbbi időben erdőmunkára voltam kivezényelve. Pihenés közben a kísérőőrünk beszédbe elegyedett velem. Minduntalan a szót a brigádosom köpenyére terelte. Azt mondta, hogy jó és erős posztóból készült. Kellene neki az a köpeny. Ennivalót ígért érte, ha elhozom. Amint elmondtam, pont ma este kellett volna szolgálatban legyen.

160

Amikor eldördültek a rakétalövések, csak akkor ébredtem rá, hogy az én őröm volt szolgálatban. Súlyos fegyelmi büntetéssel végződött Zonea tolvajlásig való lecsúszása. Harmincnapi szigorított zárkát kapott. Büntetése letöltése után melankolikussá vált, azonban úgy érezte, mintha újjászületett volna. A káposztás német halálán okult.


© Kamil Emanuel

5 .

Na igen, ha csak egy szempillantásnyi figyelmetlenség következtében engedelmeskedett volna az őr felszólításának, ő is ott feküdne szitává lőve a 101/2-es hadifogolytáborhoz tartozó temetőben, mint német bajtársa.

1 9 4

161

a u g u s z t u s s


Politikai 101/2-ben

gyűlés

a

Kirov környéki fogolytábor. A naptár 1945-öt mutatott. Tavaszodott. A szürke barakkok előtt, ott, ahol a Nap sütött, friss tócsákba gyűlt a megolvadt hólé. Ezekben a tavaszi ég ringatózó bárányfelhői nézegették magukat és szálltak, szálltak nyugat felé, szülőföldem felé… Vágyódva néztem őket. Mikor mehetünk velük? Mire megyünk haza? Ki és mi vár

© Kamil Emanuel

otthon? Néha kimondtuk, néha elhallgattuk ezeket a gondolatokat, miközben a tábor hétköznapi teendőit végeztük, ezen a délelőttön, valami új tűnt fel a táborban: plakátok jelentek meg a barakkok falán. Még meg sem száradt a ragasztó a papíron, máris csoportok vették körül a hirdetményeket. Mi lesz? A plakát elmondta: gyűlés. A német antifasiszta foglyok csoportja kezdeményezte, hogy egy

162

politikai gyűlésen fejezzék ki a tábor lakói tiltakozásukat és felháborodásukat a borzalmas halállágerek szervezői ellen. A hitlerizmussal szemben, amely a német népet, mint barbárokat állította a világ közvéleménye elé. A munkahelyre vezető úton már beszéd tárgyává vált a gyűlés napirendje. A német foglyok maguk között álmélkodva, hitetlenkedve tárgyalták a nyilvánosságra került halálkemencéket, a


ciángázos fürdőberendezéseket. Auschwitz, Lublin volt a beszédtéma. -Soha nem képzeltünk el ilyen agyafúrt tömegvesztőhelyeket… Mennyire sikerült titokban tartani!- mondott véleményt egy idősebb fogoly. De, hogy ott volt valami, az biztos. Jártam egy ilyen hely közelében, ott táboroztunk, kíváncsiak voltunk. Mondták az ottani őrök, hogy a lágerhez vezető utat csak különleges engedéllyel lehet

© Kamil Emanuel

használni. Igen, erre határozottan emlékszem, amikor Auschwitzt érintettük kelet felé vonultunk. - Ugyan. Müller, már megint kezdi? Szólt rá ingerülten egy alig serkenő bajuszú kis hadnagy. Ilyesmit nem tesz egy kultúrnép. Ez csak bolsevik propaganda. A Müllernek nevezett csendesen felelt. - Ha ott nem volt semmi titkolni való, miért kellett külön engedély? Nekem beszélhet a

163

hadnagy úr. Ott igenis volt valami, amit nem lehetett népszerűsíteni még a „Signalban” sem. Sok mindent tettek az ország vezetői, amiről nekünk fogalmunk sincs. Egészen bizonyos, ha rendszeresen olvasná a „Freies Deutschland”-ot,(ez volt a német hadifogoly lap) nem csodálkozna annyira. - „Freies Deutschland”? Szovjet sajtó, hazugság. Csak arra jó, hogy a német népet


lemocskolják, mert elvesztettük a háborút. Na és? Majd…-és a kis serkenő bajuszú hadnagy jelentőségteljesen elhallgatott. Erős vita fejlődött ki. A kis hadnagynak is akadtak pártfogói, de Müllernek is. Persze Müllernek az idősebbek közt. A vita egyre élesebb lett, míg végül azzal végződött, hogy a tisztek, és a velük tartó fiatalabb generáció elhatározta, hogy nem érdemes, meghallgatni a gyűlést. A másik párt

© Kamil Emanuel

elhatározta, hogy igenis elmegy és tiltakozik. Amint a plakát felhívja erre a jó érzésű embereket. Délután a létszámolás után nem csak a német hadifoglyok tudtak a gyűlésről, hanem a többi nemzetbeli hadifoglyok is. Aki csak németül tudott, vagy németül beszélő barátja volt, készült a gyűlésre. Nagy kérdés volt: eljönnek- e a német tisztek? A nem német

164

foglyok közt az volt a vélemény, hogy nem. Igazuk is lett. Amint a létszámolvasásnak vége lett, a német hadifoglyok zöme megindult a klub, a gyűlés színhelye felé, de tiszt csak hét volt közöttük, abba is három orvos. Zsúfolásig megtelt a terem. A más nemzetiségűek közül már csak kevesen jutottak be. A falakat feliratok borították. Ilyenek:


Megvetésünket fejezzük ki a hitlerizmus borzalmas rémtettével szemben! A német nép becsületén ejtett szégyenfoltot csak békés alkotómunkával moshatjuk le! A Hitler-fasizmus nem a német nép. A gyűlés napirendjének felolvasása után Kreiser Erich, a német antifasiszta csoport nevében javasolta a más nemzetiségű csoportok vezetőinek a díszelnökségbe

© Kamil Emanuel

való választását. A jelenlévők a javaslatot karfellendítéssel egyhangúlag megszavazták. Ünnepélyes csend közepette kezdte el beszédét Hans Tille, az Aktiva csoport titkára. Kimondott sok mindent, amiket az óta már mások bővebben, nagyobb szónoki erővel is elmondtak a német történelemről, az élettérről és egyebekről. Igen, mások már jobban elmondták ezeket, de ahogy ott, ő elmondta, az

165

bennem is, a többi jelenlévőben is, kitörölhetetlen, mély emléket hagyott. - A háborút a német nép elé, mint olcsó kalandot állították, ami bő jövedelmet, jólétet és boldogságot fog hozni számára - mondta többek közt -. És mit hozott? Nézzetek magatokba, akik itt vagytok. Itt, a hadifogságban ráeszmélhetett mindenki a valóságra. Sem a sok millió sebesült vagy hadifogoly nem keresett a háborún, sem


boldogabb nem lett tőle. A „barnaláz” a német népet a sir szélére vitte. Bajtársak! Minket becsaptak, elámítottak. Én fiatalon kerültem a hadseregbe. Hittem a győzelmet és mindent. A fiatalság hitével, lelkesedésével indultam. Sokat láttam, és egyre jobban láttam, hogy hazug jelszavakkal vezetnek bennünket békés népek ellen. Nézzetek rám! Itt állok előttetek megöregedve. Mire használtam ifjú korom éveit?

© Kamil Emanuel

Családot alapítottam, építettem magamnak? És ti? Mind egyet tettünk, életünket veszélyeztetve. Romboltunk és pusztítottunk. Ki adja vissza a bombatámadásokban lerombolt otthonunkat, elpusztult családunkat? Vak eszközök voltunk egy olyan hatalomnak a kezében, amelynek rémtetteit és alávalóságát most kezdjük csak teljes valójában látni. Mi most a kötelességünk? Emeljük fel tiltakozó szavunkat a hitleristák

166

eme barbarizmusával szemben és kiáltsuk oda az egész világnak: ez a német nép tudtán kívül történt! A galád rablógyilkosok kapják meg büntetésüket, mi pedig, a nagy német nép sok ártatlan milliója, becsületes munkával igyekezni fogunk jóvátenni ezt a nagy szégyent. A beszédet általános tetszés és sok hozzászólás követte. Tartalmuk körülbelül ugyanez volt.


Magam is felszólaltam. Rámutattam, milyen nagy értéknek tekintjük mi, nem német hadifoglyok, a német hadifoglyoknak eme megnyilatkozásait, amelyet zálogként fogunk magunkkal vinni hazatelepítésünk esetén. A német nép jó szándékú békeakaratának zálogaként. Sajnos, mondtam zárószavaimban, még mindig vannak a táborban olyan német hadifoglyok, főleg tisztek, akik

© Kamil Emanuel

tüntetőleg távolmaradtak. Úgy látszik, nekik nem fájnak a német nép nevében megrendezett vesztőhelyek. Még ti német és más nemzetiségű hadifoglyoknak nap nap után munkahelyeinken, az építőállványon, a bányában, az erdőben kötelesek vagyunk megjelenni, ahol becsületes munkával bizonyítjuk be, hogy szakítottunk a fasizmussal, bizonyítjuk szóval és tettel, hogy a háborúnak mi is áldozatai

167

vagyunk, mit tesznek addig ők? Még a gyűlésre sem jönnek el. Javaslom, hogy a számukra biztosított szolgáltatásokhoz ezen túl ne nyújtsunk segítséget! Végezzék el saját maguk! Felszólalásom után szót kért egy német kapitány. - Igazságtalan háborút a legfegyelmezettebb hadsereg sem vihet győzelemre. A német nép becsületén kétségkívül foltot ejtett ez a háború. Azon kell legyünk, hogy bebizonyítsuk a


világnak a német nép értékes tulajdonságait, és ki kell mutatnunk, hogy ezután más úton fogunk haladni. Javaslom, hogy ebbéli szándékunk bebizonyítására dobjuk vissza a hitleri háborúban kapott kitüntetéseinket. Ezzel kijött a tömeg közül és kitüntetéseit egyenként letépve a gyűlés – elnökség asztalára szórta. A többi tiszt követte példáját.

© Kamil Emanuel

A halálos csendben úgy koppantak az asztalon a kitüntetések, mint a sírba tett koporsón az első földgöröngyök. A temetéseken ilyenkor törnek ki az elfojtott zokogások, a legkeserűbb könnyek. Ezt a ”halottat”, a hitlerizmust, akit jelképesen ebben a fogolytáborban most temettek – kevesek kivételével – csakugyan nem siratták bár közrejátszott a résztvevők éhségérzete, akik mindezeket a gyomrukon

168

keresztül elszigeteltségük nyomorult helyzetéből megérthették. Még akkor is, ha egyoldalú propagandának voltak kiszolgáltatva. Johan Müller is felszólalt. Lassú léptekkel, megfontoltan ment az elnöki emelvényhez. Zubbonya zsebéből kitüntet húzott elő. Odavetette a többi közé. - Magamtól nem találtam ki, amit a kapitány úrtól láttam, de én már régen szégyellem


viselni ezt a kitüntetést. A Feldzugok (hadjáratok) során bejártam egész Európát. Láttam felgyújtott falvakat, felrobbantott üzemeket, tömegkivégzéseket, és mindennemű katonahalált. Közben Kölnben szép, szőke asszonyom, az utóbbi időben, nélkülözések között nevelte két kis iker fiunkat, akik éppen a háború kitörésének évében születtek. Fogságba esésem előtt három héttel otthon voltam. A ház, a családdal együtt

© Kamil Emanuel

„caput”(elpusztult). A helyén csak egy mély bombatölcsér. Ezt kaptam értük – bökött a rendjel felé – hát megérte? Igenis, én is követelem, hogy büntessék meg ennek a háborúnak a bűnöseit, de javasolom, hogy itt nálunk, máris kezdjük meg. Mikor jöttem, benéztem a gyűléstől távolmaradt tisztek ablakán. Szemembe röhögtek, amikor a gyűlésre hívtam őket, és unottan kenték a fehér kenyérre a vajat. Élvezik itt is kiváltságos

169

helyzetüket. Hát meddig? Miért? Ők nem szégyellik, ami történt? Talán maguk közt még büszkék is rá. Nem igazi németek ezek. Gyűlöletes magatartásuk méreg már azok számára is, akikben még hisznek. Verjük ki őket a meleg kuckóból! Érezzék ők is, hogy miránk többé nem számíthatnak! - Úgy van! Helyes! Elbánunk velünk! – zsibongott a terem.


A németek nagy része felugrált. Hadonászó, kiabáló csoportok alakultak. Egyesek kezében már a lócák lefejtett lécei. Kettőnél a vizesdézsa rúdjai váltak bosszúálló fegyverré. Egy 40-50 főnyi csoport, élén Müllerrel megindult futva a tiszti barakk felé. Percek alatt csörögve hullottak a tiszti barakk ablaküvegei.

© Kamil Emanuel

- Tetszik nektek a halálláger? Kell még háború? – kiáltozták. A tisztek villámgyorsan elbarikádozták asztalaikkal az ajtókat. Ez egy rövid megtorpanást jelentett, éppen míg egy vastag rudat kerítettek. Ez az idő elég volt, hogy a népítélet megindulásakor értesített szovjet őrség megérkezzen, és közbelépve megmentse a német tiszteket a népharagtól.

170

Egy fél óra múlva már a táborparancsnok tartotta a felvilágosító munkát. Helytelenítette elhamarkodott szavainkat, amivel felkeltettük a népítéletet a fogolytáborban. -Szervezett munkával kell ezek ellen dolgozni. Az is lehet, hogy még van köztük, akinek később kinyílik a szeme.


A tavaszi gyűlés óta sok tavasz elmúlt. A politikai fogalmak ismét ellentmondóak. Annyira ellentmondók, hogy agyon félemlítik a gondolkodó embereket is. A dobogókról, szószékek mellől, a régi és új generációkhoz tartozó szónokok javarésze civilben, katona uniformisban és más viseletben, a kétszínű barát képében ismét a háború felé sodorják az emberiséget. Azok, akik maguk tapasztalták, akik az első vagy a

© Kamil Emanuel

hátsó sorokban hallgatják, mit kaphatnak feldúlt családi fészkükért, szüleikért, asszonyaikért, gyermekeikért? Egy tarka szalagon csüngő kis érmet, ami arra jó, hogy mindig emlékezetükbe idézze azokat, akiket visszavonhatatlanul elveszítettek. De mindezek után reméljük, hogy nem lesz… Mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy ne legyen… Homo homines lupus.

171


© Kamil Emanuel

A korukat1 vettem figyelembe és 9 nem a 8 rangjukat

3 1945. január vége felé a . 101/2-es számú hadifogolytábor válogatott vendégeket kapott, m magas rangú, magyar á törzstisztek személyében. j Többségük ezredes és alezredes u volt. s Este nyolc után lehetett, amikor az őrszoba portáján megkezdődött a táborba való befogadásuk. A tiszti csoport

172

létszámát harmincra becsültem. Valamelyik külföldi gyűjtőtáborból – egyesek szerint Focşani-ból (romániai terület) irányították ide őket. Ezt onnan következtettük, hogy tele voltak mindenféle értékes holmikkal. Olyan nagy mennyiségű férfiruházati és női kozmetikai cikkekkel, értékes órákkal, híres márkájú töltőtollakkal, amelyekkel ha Szovjet területen létesített gyűjtőtáborba érkeztek volna, a holmik ugyanarra a


sorsra jutottak volna, mint a mi táborunkban. Azon egyszerű, munkából kidőlt foglyok befogadása – akár százon felül – szinte percek alatt történ, míg a magyar tiszti csoporttal „csak” hajnali 4óra után végeztek. Ők a finom szöveteket civil öltönyöknek szánták, a csomagolásukhoz pedig elegáns bőröndöket használtak. Olyan mennyiségű holmi volt a harácsoló törzstisztek

© Kamil Emanuel

birtokában, hogy ezek cipelésére gyerek-és egyéb tolókocsikból származó alvázakat, biciklikerekekből összetákolt alkalmatosságokat kellett igénybe vegyenek. Mentségükre szolgáljon, hogy egy tiszt kivételével, idős korúak voltak. A „leltározáshoz” a hadnagyi rangot viselő őrparancsnok három megbízható zsidó volt munkaszolgálatost vett igénybe. A törzstiszteknek pedig értésükre adta, hogy mint

173

hadifoglyok, nem rendelkezhetnek olyan holmikkal és értékekkel, amelyek bármilyen formában elősegíthetnék a szökésüket. - Ki a csoportfelelősük? – kérdezte a hadnagy. Egy magas termetű, csontos arcú, jellegzetesen katona típusú ezredes jelentkezett, aki kimerültségére hivatkozva átadta ez alkalomra megbízatását a volt marosvásárhelyi városi katonaparancsnoknak,


középtermetű, szigorú arckifejezésű, ősz hajú ezredes kollégájának. Ez bármennyire igyekezett menteni egyes „elzabrált” (elkobzott) holmikat, amelyek szerinte katonai felszerelésükhöz tartoztak, az orosz őrség parancsnoka nem vette figyelembe. A különböző mintájú, öltönyöknek és kosztümöknek szánt szövetek, női selyemharisnyák, órák, meg a láger egyes fejeseinek zabrálási vágya mindent elrontott.

© Kamil Emanuel

A vége felé, amikor a törzstiszteket elválasztották a sok „személyes” holmitól, az őrség parancsnoka kifejezte sajnálkozását, amiért a magukkal cipelt holmik helyett nem szedtek szét egy jó márkájú zongorát, amit ha ugyan ilyen rögtönzött alkalmatosságokon magukkal hoztak volna, a tábor lakói jobban örültek volna megérkezésüknek. Másnap délelőtt 11 óra felé a törzstisztek kezdtek kiszállingózni a kisebb

174

létszámot befogadó barakkból. A láger parancsnoka is figyelmes volt, és tolmácsuk segítségével megérdeklődte: - Van – valamilyen panaszuk? Persze, hogy volt. Egyesek megmutatták a poloskáktól származó csípéseket, mások a barakk hőmérsékletét kifogásolták. -A szovjet hatóságoknak meg kell érteni: ők idős emberek és hiányosan fűtött barakkokban


nem tudják átvészelni az itteni telet. Több tűzifát követeltek és csicskásokat, mert a Vörös Kereszt egyezmény és a hadifoglyok jogainak értelmében törzstiszteknek kijáró bánásmódban kell, részesüljenek. - Mi nem írtuk alá a Vörös Kereszttel nemzetközi egyezményt, mivel háború esetére vonatkozó kitételeivel nem értettünk egyet. Ez azonban

© Kamil Emanuel

nem jelenti azt, hogy nem teszünk meg mindent azért, hogy emberi bánásmódban részesítsük az összes hadifoglyot, önöket is beleértve. E táborban való tartózkodásuk csak ideiglenes jellegű. A poloska invázióval szemben pedig már rég felvettük a harcot. Két napon belül más barakkba költözködnek, addig kénezéssel kifüstöljük őket. Míg itt lesznek, elviselhetővé fog válni tartózkodásuk. A tűzifát normák alapján kapják. Ezt a

175

mennyiséget azonban megsokszorosíthatjuk. - Hogyan? - Maguktól függ. A többletmennyiséget saját maguknak kell a közeli erdőben kitermelni és kézi szánkón behordani. - Mi öreg emberek vagyunk. érvelt a marosvásárhelyi ezredes. Háborút viselni ellenünk nem voltak öregek, és méghozzá nagy lendülettel


tették! A maguk számára több munkaerőnk nincs! Fával azonban mértéktelenül rendelkezünk. A barakk belső takarítására és ételhordásra egyetlen csicskást engedélyezünk. Amikor a törzstisztek megkövetelték a kb. 120 magyar nemzetiségű hadifogolytól, hogy tiszteletteljesen szalutáljanak, és vigyázzállásba vágják magukat megszólítás esetén, ezek 1 – 2 kivételével rájuk sem

© Kamil Emanuel

hederítettek: „Elég volt a fronton!” vagy „Engem nem érdekel a maguk nyomora!” volt a válasz. A láger fejesei azzal reagáltak: - Hogyha a fronton megszerettették volna magukat katonáikkal, akkor most nem kellene kikönyörögni a tiszteletadást. Így aztán engem ért a „kitüntetés”, hogy egy hideg, téli napon rám bíztak egy 12 fős ezredesi csoportot, hogy

176

kísérjem ki őket a kb. 800 m-re lévő erdőbe. A magyar munkaszolgálat idején, a donni fronton, ha valaki megjósolta volna nekem, nyomorult, sárga karszalagot viselő zsidónak, hogy eljön még az az idő is, amikor a magyar ezredes urak fogják az erdőben a fát kitermelni, és én fogom kísérni őket (még ha fegyvertelenül is), a válaszom az lett volna: hallucináció az egész. Nem


hittem, hogy megérem, eljön egy ilyen nap is. Lám bekövetkezett. Csakhogy az én akkori, velük szembeni magatartásuk különbözött az övékétől. Felhasználva minden fiatal erőmet, az erdőben együtt dolgoztam velük. Segítettem őket a farakásnál, és velük együtt, teljes erő megfeszítéssel húztam be a táborban, térdig érő hóban az általunk termelt tűzifát, majdnem egy km távolságon keresztül, a közös táborig. A

© Kamil Emanuel

korukat vettem figyelembe, és nem a rangjukat. Miért mutatkoztam velük szemben ilyen előzékenynek? Joggal teheti fel nekem ezt a kérdést e sorok tisztelt olvasója. Vajon neked, szerencsétlenné tett, és a végtelenségig megalázott zsidónak épp ezekkel a horthysta vagy nyilas személyekkel szemben kellett szánalmat érezni? Nem! Egyszerűen, mint fiatal zsidó, nem tudtam elviselni, hogy 55 –

177

60 éves, megviselt személyek, nehéz fizikai munkára alkalmatlan idős személyek fizikai létükért erejükön felöl dolgozzanak. Ami pedig a felelősségre vonásukat illeti, az elkövetett bűncselekményeik arányában történjék. A bíróság előtt egyenként feleljenek értük! Azon elv alapján: amilyen volt a bűntett, annak arányában legyen a bűntető ítélet. De nem így volt, nem lehetett így…


A munkaidő alatt szóba elegyedtem egyikkel – másikkal. Arra jól emlékszem, hogy mindegyik mellébeszélt. A németek utasítására hajtották végre a zsidók üldözését és deportálását. Főleg az elkobzott értékes holmijukra (helyesebben parancsnokságuk alatt ártatlan emberektől elrabolt, majd az oroszok által elkobzott) terelték a beszélgetést. Az általam erőltetett beszélgetés nem volt kedvükre való. Kétségtelenül

© Kamil Emanuel

feszélyezetten érezték magukat, és csak akkor válaszoltak, ha kitartottam erre vonatkozó kérdéseim mellett. Néhány hét után az ezredesi csoportot más táborba irányították.

Bankett a 101/2-ben 1945 májusa nem csak az emberi történelem legvéresebb háborújának a végét hozta meg nekünk, hanem a hitlerista Németország kapitulálása következtében, efektive nagy

178

9 4 5 . j


számú német hadifogoly csoportok megérkezését, akik Pillau alatt vagy már Berlin közelében estek fogságba. Mintha összebeszéltek volna, mindent elkövettek annak érdekében, hogy lerontsák saját egészségüket, csakhogy ne legyenek munkára alkalmasak. Készakarva éhezésnek tették ki magukat. A kenyerüket elcserélték mahorkára. Szappan vagy mahorka levet ittak annak érdekében, hogy bekerüljenek a

© Kamil Emanuel

gyengélkedőbe, vagy valamelyik közeli hadifogoly kórházba. Ott tovább folytatták egészségükre káros mesterkedéseiket, míg a szovjet lágervezetőség felfigyelt rájuk. Ennél fogva a táboron belüli gyengélkedőt drótsövénnyel elkülönítették, csakhogy a kalória dús élelmek elcsencselésének gátat emeljenek. A szigorú elkülönítésnek az lett a következménye, hogy az élelmiszereteknek javarésze

179

bekerült az emésztőgödörbe, köztük azok a fejadagok, amelyeknek a nagysága az öklömnyit is meghaladta. Minden, ami kalória szempontból értékes volt, hasonló sorsra jutott. Ennek következményeképpen a láger túlzsúfoltságát csökkenteni kellett, annak dacára, hogy ez az elterjedt szabotálás (önsanyargatási akció) nagyon sok áldozatot követelt a német hadifoglyok közül.


Ilyen helyzetben érte el őket a háború vége, valamint a Potsdami egyezmény. A szovjet hatalom számára egyetlen ésszerű intézkedés jutott: felszámolni az inproduktiv hadifoglyokat, Németországba való visszatelepítésük árán. Említésre méltó a lágerhatóságoknak azon törekvése, hogy politikai agitációval, a német antifasiszta mozgalom aktivistáinak

© Kamil Emanuel

igénybevételével igyekeztek gátat emelni ennek a szabotálási akciónak, de nem nagy eredménnyel. A fenyegetések sem használtak. Annál eredményesebbnek mutatkoztak a román aktiva kitartó érvei. Ha átveszik, és kitartanak a németeknél meghonosított önsanyargatási tempó mellett, nem csak hogy reménytelenné fog válni hazatérési lehetőségük, hanem itt hagyhatják a fogukat,

180

mert csak erős szervezetű emberek fogják átvészelni a munkatáborok mostoha állapotait. Otthon pedig beteg hozzátartozók, minden szempontból súlyos tehertétel. A tény azonban, tény, a német hadifoglyok nagy részét haza kellett küldeni. Disztrófiás vagy valamelyest feljavult, dolgozni nem akaró hadifogolyra itt már nem volt szükség, még a háború befejezése után sem.


Bizony, ezeket a transzportokat elő kellett készíteni. Még valamelyik rossz álmomban sem fordul elő, hogy 3 éves (félidőben) hadifogságom után, én, mint romániai zsidó nemzetiségű hadifogoly, akit a magyarok hurcoltak ki a donni frontra, a hírhedt munkaszolgálatra, és ahol majdnem 90 % -át saját kereteseink elpusztítottak a leirt metódusok alkalmazásával, egyetlen okból, amiért zsidóknak

© Kamil Emanuel

születtek, akinek családja minden tagja a horthysta rendszer a németekkel együttműködve kiirtott, leszek egyike azoknak, akik 1945. október havában elő fogják készíteni – köztük az 1945. áprilisában – fogságba került német „kamerádok” hazatelepítését. Egy ilyen ördögi, igazságtalan és aljas gondolat csak a vad, szadista hajlamú, gyilkos, grúz nemzetiségű Iosif

181

Viszarionovics Dzsugaszvili, Sztálin néven ismert Rasputin típusú, a nagy orosz nép, és a Szovjetunió többi népének autokrata diktátorának eszében foganhatott meg. Amennyiben ez nem történik meg, nem állt volna módomban az alábbiakat megírni.


A középkorú, alacsony termetű, csontos arcú, hadnagyi rangban lévő 101/2 hadifogolytábor őrparancsnokának hatalmas növésű kutyája. Hogy honnan szerezte, azt sohasem tudtuk meg. Amolyan korcs farkaskutyaféle, a jámborabb fajtából, tudtommal egyetlen hadifoglyot sem harapott meg. A fogait sem vicsorította rájuk, a körmeit sem használta fel ellenük, ugatni azonban ugatott.

© Kamil Emanuel

Naponta a konyhaépület körül láttuk. Tudta ő, hogy a barakkok közt nincs mit keressen, mert ételhulladék ott bizony véletlenül sem akadt. Akadtak olyan hadifoglyok is, akik nem csak, hogy megcsodálták, hanem megsimogatták vöröses barna bundáját, amely alatt jó húsréteg és sok zsír gyűlt össze. Az egyik magyar hadifogoly egy alkalommal Dunának szólította. Ezt az elnevezést átvette a többi

182

fogoly is, bár a gazdája másként szólította. Duna mindenfelé elkísérte gazdáját, előszeretettel, amikor a Káma folyó egyik nyúlványába vetette horgát. Ugyanis a hadnagyunknak a horgászás volt a szenvedélye. Nagyon sok halat fogott, és azok a hadifoglyok, akik látták, elmesélték, amint egyenként kirántotta a folyóból a ficánkoló halakat, majd kedvenc kutyája elé lökte. Ilyenkor a kutya addig


nyaldosta és ízlelte gazdája gyönyörködésére, míg le nem nyelte az egész halat. A kutya mi mást tehetett, mint hízott. 1945 októberének valamelyik napján, a 101/1-es Kirov körzeti hadifogolytábor közvetlen közelében lévő állomáson elő kellett készíteni a mellékvágányra kitolt tehervagonokat az említett disztrófiás német hadifoglyok hazaszállítására. Erre a feladatra egy vegyes olasz román

© Kamil Emanuel

csoportot neveztek ki, egészségileg feljavult hadifoglyokból, akikre rövid idő múlva erdőirtás várt. Ezekbe a tehervagonokba másfél colos fenyőpallókból fekvőhelyeknek polcokat szereltek. Minden vagon közepébe kisméretű vasból öntött szénfűtésre alkalmas kályha került. Déli egy óra fele-, amikor a vagonok falához odaszögezték az összes polctartókat, a hóesés is

183

megindult, vele együtt az észak felőli hófúvás. Az ebédhordozó szánkó is előkerült. A foglyok abbahagyták a munkát és körül ülték a száraz fenyőből rögtönzött tábortűz mellé helyezett kondérokat. Az ebéd nagyon szegényes volt, mert a kenyérfejadagokat már a reggelihez elfogyasztottuk. Mialatt melegedtünk és beszélgettünk megjött a hadnagy és Duna. Tudtuk, horgászni volt, mert az oldaltarisznyája meg volt


tömve hallal és a horgai is vele voltak. Miután meggyőződött arról, hogy már csak a vagonok fertőtlenítése van hátra, kivett az oldaltarisznyájából egy 20 deka körüli lapos halat és odalökte kedvenc kutyájának, hogy az se maradjon éhen. Miközben a hadnagy kutyája jóízűen fogyasztotta a zsíros halat és a gazdája arra készült, hogy odalökjön neki még egyet, két olasz nemzetiségű hadifogoly

© Kamil Emanuel

illedelmesen a hadnagy elé léptek és kértek tőle egy-egy halat, azzal az indoklással, hogy csak akkor fogyasztottak friss halat mielőtt kikerültek a frontra, a kutya, pedig naponta evett, hisz mindig vele volt amikor horgászott. Mindnyájunk szeme a két olasz hadifogolyra, a hadnagyra és a kutyájára irányult. Az olaszoknak kérése azonban hasztalannak bizonyult, mert a hadnagy azzal érvelt,

184

hogy ha ő nem törődne a kutyájával, az felfordulna az éhségtől, míg ők naponta hozzájutnak az ételükhöz, hisz a norma szerinti fejadagjuk biztosítva van. Mielőtt véglegesen feladták volna a reményt, a kutyáját kezdték dicsérni, hogy milyen szép, vöröses színű a bundája, hogy olyan tömött és hatalmas, mint egy valóságos borjú. A hadnagyot sehogy sem tudták


meggyőzni, hogy adakozó kedvre bírják. - Annyira rászokott a halra, hogy nélküle már nem is tudna meglenni – büszkélkedett a hadnagy. Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni, hogy az oldaltáskájában lapuló halak jelentős részét a kutya fogja felfalni. Néhány nap múlva majdnem ötszáz német hadifoglyot indítottak útnak

© Kamil Emanuel

Németországba, mi pedig még három évet vártunk erre az alkalomra anélkül, hogy egyetlen friss hal jutott volna számunkra. Teltek a hetek, a nap nap utáni egyhangú fogoly élet elfeledtette velünk a német hadifoglyok hazatelepítését. Az első transzportot újjabbak követték, míg az előkészületekhez minden esetben más fogoly brigádokat irányítottak. Egyik reggel a vochta (őrség) parancsnoka

185

kétségbeesett ábrázattal szinte tűvé tette a táborunkat, azzal a reménnyel, hátha nyomára akad kedvenc kutyájának, akinek már a tegnap délután óta nyoma veszett. Akadtak szolgálatra kész hadifoglyok, akik segítették a hadnagyot a kutya felkutatásában, de ezek a közös erőfeszítések hiábavalónak bizonyultak. Két hét eltelt már a kutya eltűnése óta, a hadnagy azonban, mintha rögeszméjévé vált volna, amikor a láger


portáján átvette a hivatalát, megkérdezte a szolgálatosokat, nincs – valami hír a kutyája felől. Egyik nap azonban szenzációként terjedt a hír a foglyok között, hogy a kutya előkerült, de csak a feje és a bordája. Ugyanis az ürüléket merítő brigád az emésztőgödörből hozta felszínre külön a kutya bőrét, külön a fejét. A hír percek alatt a hadnagy fülébe jutott, miközben

© Kamil Emanuel

a kutya maradványait vízzel leöblítették. Megjött a hadnagy, aki szinte önkívületi ordítozásba és fenyegetőzésbe kezdett: -Ha megtalálom a tettest, úgy megfizetek neki, hogy soha nem lesz ember belőled. Kezdték vigasztalni, szerezhet ő magának másik kutyát, nem érdemes annyira szívügyet csinálni belőle. Napok teltek el, amíg a hadnagy, akarva nem akarva, kénytelen volt

186

belenyugodni Duna elvesztésébe. Kiindulva abból, hogy egyes olaszok megeszik a macskát, a békát és a kígyó húsát, miért nem ehették meg az ő kedvenc kutyáját? Elhatározta, hogy utána jár a dolognak. Több mint egy óráig faggatták az olaszokat, de senki sem vállalta magára. Ők semmit sem tudnak a kutyáról. „Már – már a hadnagy lemondott arról, hogy a tetteseket” kinyomozza, mivel a kíváncsiság


annyira gyötörte, hogy megtudja a valót, kijelentett: Tiszti becsületemre, hogy semmi baja sem fog történni a tetteseknek, sőt, két nagyobb halat fogok adni az illetőnek, aki elmondja a történteket. Nos? Kis várakozás után előlépett az egyik olasz hadifogoly, aki sajnálatos hangon a következő magyarázatot adta: Bizonyára emlékszik a hadnagy úr, amikor a német etáp (transzport) vagonjait rendeztük.

© Kamil Emanuel

Én meg a társam arra kértük, adjon nekünk is egy – egy halat, abból, amivel a kutyáját etette. Nem adott. Néhány napra rá, miután a hadnagy úr megtagadta a kérésünket, arra gondoltam, ha Ön friss hallal eteti a kutyáját, annak a húsa csak finom lehet. A kutya megint a tábor konyhája körül ólálkodott. Egyik este, amikor senki sem volt a közelben, rádobtam a pokrócot, és a vizesdézsánk rúdjával leütöttem. A többi aztán úgy

187

ment, mint a karikacsapás. A kutyafejet levágtuk, utána lenyúztuk. Kibeleztük, a húsát kiporcióztuk és csajkákban pecsenyének megsütöttük A kipityolkiban (a vízforraló) kemencéjében. Ízletes volt, mivel a saját zsírjában sült meg. Akkor éjjel valóságos bankett volt a barakkunkban. Jutott a húsából mindenkinek, hisz nagy kutya volt. Ha ott a vagonoknál mi is kaptunk volna egy – egy halat, eszünk ágába sem jutott


volna, hogy a kutyáját megegyük. A hadnagy szomorúan hallgatta végig az olasz hadifogoly magyarázkodását. Hiába minden, ha kiporciózták, és bankettet rendeztek a kutyámból. Másnap azonban eljuttatta az olasz hadifogolynak a tiszti becsületre ígért halakat.

© Kamil Emanuel

Tetűvizsgálat A 101/2-es feljavító lágerbe, az etápok (transzportok) jöttek – mentek. Kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig sikerült a tábor drótsövényei közt újabb erőt gyűjteni, hogy aztán jövő munkahelyén, nótaszó nélkül, ismét kivegye részét a normás erdőmunkából, vagy legjobb esetben visszatérjen a 101/1-es hadifogolytáborba. Onnan csak 3 km távolságra volt az a gyár, amely cellulózét is gyártott. Ott

188

megint elkezdhette hajnaltól estig az idedeportált volga német nőkkel együtt az erdőből, keskeny vasúti sin párakon ideérkezett, méter hosszú gömbfák kirakását és manipulálását. Ebben a táborban a hadirokkant, budapesti kis Neumann volt megbízva az etápok tetűvizsgálatával. A fürdőbe való kisérésükkel, és a ruhák fertőtlenítésének biztosításával, kötelességének


tartotta, hogy elvezesse az ideérkezett hadifoglyokat abba a karantén barakkba, ahol rendszeresen addig maradtak egészségi elszigeteltségben, amíg nem jelentette a tábor komendánsának (hadifogoly parancsnokának), hogy az etáp átesett a fent említett kötelező vizsgálatokon. Általában, a legyengült hadifoglyoknál semmiféle elégedetlenség nem jutott kifejezésre e fontos intézkedés

© Kamil Emanuel

miatt, hisz a barakkban tél idején is biztosítva volt a megfelelő hőmérséklet ahhoz, hogy csupasz felsőtesttel, ingükkel a kezükben, türelmesen várakozzanak ülő helyzetben, amíg át nem estek a vizsgálaton. Éppen a barakkok tisztaságának felülvizsgálatával voltam elfoglalva, amikor a kis Neumann felháborodva, szinte sírva, jelentést tett az etáppal érkezett egyik német hadifogoly

189

kihívó antiszemita magatartásáról. Amint rákerült a sor, mesélte a kis Neumann, megkérdeztem tőle: „A vizsgálathoz miért nem vetted le az ingedet, mint a többiek? ” Mert te zsidó vagy! Arra sem érdemesítelek, hogy a tetűimet megvizsgáld. Kotródj előlem, mert a pofádba köpök! Abbahagytam a tetűvizsgálatot, és jöttem jelenteni az esetet.


Öt perc sem telt el, már a karantén barakkhoz érkeztünk. Az után annyira elragadott a düh, hogy alig tudtam uralkodni magamon. Egyúttal kíváncsi voltam, melyik az a fanatikus hitlerista? Amint a barakkba léptünk, a kis Neumann hozzávezetett. A német, akinek az életkorát 23 évre becsültem, ott kuksolt az egyik négyszemélyes priccs felső polcán, természetesen felöltözve,

© Kamil Emanuel

csak épp a bakancsa nem volt a lábán. - Te hogy állsz a tetűvizsgálattal? – kérdeztem tőle. - Sehogy -válaszolta És miért nem alkalmazkodsz a láger egészségvédelmi szabályaihoz? Már az előbb megmondtam az okát. - Ismételd meg előttem is!

190

- Megismételhetem akár háromszor is. Azt mondtam neki, hogy, mert zsidó, arra sem érdemesítem, hogy a tetűimet megvizsgálja. - Igaz, azt is mondtad neki, hogy kotródjon előled, mert ha nem, akkor az arcába köpsz? - Nem az arcába, hanem a pofájába! – javított ki a fanatikus hitlerista. - Tudod, hogy itt, a szovjet hadifogságban, a láger


vezetőségének parancsa szerint, egyforma jogoknak és kötelezettségeknek vagytok alávetve? Te, mint német, ő pedig mint zsidó hadifogoly, bajtársi viszonyban kell alkalmazkodjatok a kiadott utasításokhoz. Neki azért van ez a beosztása, mert hiányzik az egyik lábfeje, hadirokkant. Te viszont szintén haza akarsz kerülni, ezért szükséges a tetűvizsgálat.

© Kamil Emanuel

-Már közöltem az előbb az álláspontomat, és ezen nem változtatok! Ismételd meg harmadszor is! Megismételte. Ekkor már a magamba fojtott düh, a szám helyett szóhoz juttatta az öklömet, és azzal lendületesen a fanatikus hitlerista pofájába sújtottam. Az ütés következtében a német orrából megindult a vér. A vér láttán elküldtem a kis Neumannt a betegápolóba

191

vattáért. Míg visszajött, a németet a közeli kúthoz vittük, és tisztára mostuk. Miután megtömtük az orrát vattával, elállt a vérzése, és visszament a barakkba. Azonnal jelentkeztem a politikai kapitánynál: - Nos, mi van? – kérdezte tőlem. Megvertem egy németet, kérem, büntessen meg! - Nem tudom elhinni.


- Sajnálom, amit tettem, de nem tudtam uralkodni magamon. Hogy jobban megértse, ha megengedi, elmondom az előzményeket. A politikai kapitány miután tudomást szerzett a körülményekről, maga elé idézte a fanatikus hitleristát, akinek az orrából látni lehetett a kicsüngő vattát, de a vérzésnek már nyoma sem volt. - Mi a neved? - T. Hans

© Kamil Emanuel

- Melyik táborból kerültél ide? - A 101/4 –ből. Mióta tartózkodsz ebben a táborban? - Ma reggel óta. - Miért van teledugva az orrod vattával? Mert az ütés következtében elindult az orrom vére. - Ki ütött meg? - Rám mutatott.

192

Mi történt? Érdekel, mi váltotta ki, hogy ilyen degradált helyzetbe jutottak? A tetűvizsgálat során megtagadtam az ingem átadását. Arra sem tartottam érdemesnek, hogy megvizsgálja. - Miért? - Meg van rá az okom. - Azért idéztelek a parancsnokságra, hogy tudomást szerezzek róla. Aki a karantén barakkban a tetűvizsgálatot


tartotta, az zsidó. Neki nem engedelmeskedem. Elvesztettem a türelmemet. Honnan szereztél tudomást arról, hogy az a hadifogoly zsidó? Amidőn a barakkhoz érkeztünk, hallottam, amint Neumannak szólították. Meg arról, hogy az a típus. A magatartásod nem mindennapi. Belevegyítetted azt a fajgyűlöletet, amire neveltek. Itt meg kell tanulnod, hogy a

© Kamil Emanuel

láger fegyelem mindenki számára egyformán kötelező. Az eljárásod megsértette és szembe áll a szovjet törvényekkel. Neked sem esett, jól amikor megütöttek. Ez is szemben áll a mi felfogásunkkal. Azonnal jelentkezel tetűvizsgálatra. Három éjjelen át a zárkában fogsz aludni. Nappal, pedig a barakkban fogsz elmélkedni a fölött, hogy mint hadifogoly érdemes-e fejleszteni és hangot adni azoknak a gyűlöletes

193

érzelmeknek, amikkel kijöttél a frontra. Megértetted? Igenis… felette a német hadifogoly aggódó hangon, utána katonásan sarkon fordult és kiment. Téged pedig (fordult felém) meg kellene, büntesselek, de ez egyszer ettől eltekintek. A legnagyobb elégtétel a zsidó, hadirokkant, több évig szovjet fogságban tartott, kis Neumannak jutott ki, mert abban a tiszteletben részesült, hogy a


fanatikus felülvizsgálatát megtarthatta…

© Kamil Emanuel

hitlerista mégis Lenyelte a vaskereszt kitüntetését

Sok, nagyon sok idő telt el 1945. óta. Azok, akik életben maradtak, miután hazakerültek a szovjet hadifogolyságból, vagy megöregedtek, vagy meghaltak.

194

Ma sem tudom pontosan, hogy az a német hadifogoly, akiről ebben az epizódban megemlékezem, 1 melyik német városban, 9 községben vagy jött a világra. 4 A nevére sem emlékszem, 5 de annál pontosabban . tudom, hogy fanatikus hitlerista volt, és azt, hogy jhadnagynak adta ki magát. 25 ú év körül lehetett. Középtermetű, szőke hajú, n kékszemű, kisportolt fiatalember i benyomását keltette.


A fronton, sok minden, az ember élete is a véletlenen múlik. Épp így a hadifogságban is. Egy német antifasiszta gyűlés szervezése idején hívta fel magára azoknak a figyelmét, akik ezt a gyűlést szervezték. - Milyen jutalmat kaptatok az oroszoktól a gyűlés megszervezéséért? Vagy azért szervezitek, hogy a kapott ajándékokat elosszátok a részvevők közt? – kérdezte a gyűlés egyik szervezőjétől.

© Kamil Emanuel

Gúnyolódott, fenyegetőzött, és hazaárulóknak nevezte mindazokat, akik részvesznek az antifasiszta mozgalomban. Amikor hazatérnek Németországba, lesz neki gondja, hogy ezeket leleplezze, és mint hazaárulók elnyerjék méltó büntetésüket. Ez a hadnagy mindenre el lehetett készülve, csak arra nem, hogy egy antifasiszta érzelmű, középkorú volt Nehrmachtbeli kollégája le fogja leplezni a

195

lágerbeliek nagy nyilvánossága előtt, mégpedig egy terjedelmes faliújságcikk keretében. A leleplezés lényege az volt, hogy nevén nevezte azt az egységet, amelyben a hadnagy szolgált, azzal a „csekély” különbséggel, hogy a valódi rangja egyszerű Gefreiter (káplár), és a viselkedése a fronton, mint fanatikus hitlerista sok kívánnivalót hagyott maga után. - Mit tett ő?


Egy reggel, a cikket letépte a faliújságról. Igen ám, de ez a cselekedete a szovjet illetékesek fülébe jutott, amiért ötnapi elzárásra ítélték. Kihallgatása alkalmával közölték vele, hogy göbbeli metódus szerint cselekedett, amit a szovjet rendszerben nem lehet büntetlenül véghezvinni. Amennyiben a fali újságcikk valótlanságot tartalmazott, jogában állt a következő héten,

© Kamil Emanuel

ugyanezen a helyen konkrét adatokkal megcáfolni. Büntetése letöltése után visszakerült a brigádjába, és továbbra is élvezte a tiszteknek kijáró előnyöket. Például a mahorka (felvágott dohányszár) osztásnál e helyett dohányból vagy cigarettából dupla adagot kapott. Ugyanígy a cukor, olaj vagy zsír vételezésénél. Fekete kenyér helyett hófehér kenyéradagokat kebelezett be. Épp úgy viselte tovább is a

196

hadnagyi rangot, mint a gyárilag hímzett vaskeresztet szimbolizáló kitüntetését, amire különösképpen büszke volt. Nem sokára, a háború befejezése után, 1945. július 17.től augusztus 2.-ig megtartják a potsdami konferenciát, amely többek közt elhatározza a Wehrmacht feloszlatását. Ez az intézkedés azzal a kihatással van a német hadifoglyokra, hogy brigádjuk keretében le kell, adjál


vállpántjaikat és kitüntetéseiket. Vannak, akik meglepetten bámulják egymást, de a német hadifoglyoknak jelentős része felismeri, hogy eddig tévúton jártak, és beletörődtek kitüntetéseik elkobzásába. Kivételt képez az alhadnagy, akit az sem zavar, hogy viselt dolgai a szovjet illetékesek tudomására jutottak. Bátran agitál, és uszit azok ellen, akik szerinte eltévedtek, és árulók módjára engedelmeskednek. Majd egy

© Kamil Emanuel

napon azzal büszkélkedett, hogy vaskereszt kitüntetését legutóbbi szabadsága alkalmával otthon hagyta. Míg a frontszolgálat elválasztotta hozzátartozóitól, jobbnak látta, ha az eredeti nincs nála, csak a gyárilag hímzett vaskereszt utánzat. Inkább meghal, de nem válik meg ettől az utánzattól sem. Hogy mire kellett neki ez az illúzió, csak ő tudta. Az is lehet, még mindig abban a gondolatvilágban élt, hogy majd

197

egyszer egy harmadik világháború visszahozhatja azokhoz a célkitűzésekhez, amelyeket elüszkösített a vesztett háború. A szovjet őrparancsnok azonban mit sem törődött ennek a fanatikus álhadnagynak elködösített nézeteivel. A brigádos által ragaszkodott a kitüntetés leadásához. Hiába volt minden érv, hogy az alhadnagy eredeti vaskeresztje Németországban


maradt, hogy, amit magával hord csak egy darab posztóra hímzett utánzata a vaskeresztnek. Nem volt más kiút, el kellett hozni. Igen ám, de az alhadnagy, mintha a föld nyelte volna el, eltűnt a kitüntetéssel együtt. Tűvé tették a lágert. Órákon át keresték, de nem akadtak rá. Szökésről szó sem lehetett, tehát nem maradt más hátra, mint megismételni az alhadnagy hollétének felkutatását.

© Kamil Emanuel

Kerested a barakkok padlásán?kérdezte az őrparancsnok a brigádost. Minden padláson fenn voltam! Az ajtók mögött is kerested? Keressétek minden ajtó mögött! És tényleg ott bújt meg. Miután elővezették az őrparancsnok rászólt: Ne csináld a bolondot. Add le a vaskereszt kitüntetésed, és eredj dolgodra. Elég időt vesztettünk veled. Ráment majdnem az egész délutánom. Na, ide vele!

198

Ha nem engedelmeskedsz, elvesszük erőszakkal! Én tőlem aztán nem! A Führer adományozta nekem, én pedig jól tudom, hogy miért! A Führer caput (meghalt), te, pedig hadifogoly vagy. Az őrszobából csak akkor távozhatsz, miután leadtad a kitüntetésed. Az álhadnagy egy óvatlan pillanatban kivette egyik zsebéből a posztóra hímzett


vaskeresztet, begyömöszölte a szájába, és lenyelte. Te szerencsétlen, mit tettél? kérdezte bosszúsan az őrparancsnok. Ön azt mondta az előbb, hogy az őrszobából csak a kitüntetés átadása után távozhatok el. Én csupán azt bizonyítottam be önnek, hogy ennek ellenére a kitüntetéssel együtt fogom elhagyni az őrszobát. Bolonddal nem tárgyalok, ez már a feletteseim dolga.

© Kamil Emanuel

Az álhadnagyot elővezették. A politikai kapitány még hellyel is kínálta. Jelentették, ahelyett, hogy alkalmazkodnál, mint hadifogoly a láger vezetősége által kiadott parancsokhoz, nagyon rossz hírnevet szereztél magadnak. Jó lesz vigyázni! A Wermacht, amelynek keretében harcoltál, a Szovjet hadsereg csapásai következtében széthullt. A Szövetségesek Potsdami Egyezménye alapján a

199

Wermachtot feloszlatták. Ennél fogva a Szovjetunióban, a mi központi rendelkezéseink értelmében le kell adni a kitüntetéseket és a rangjelzéseket. Miattad, keresztül – kasul kutatták a tábort. Ahelyett, hogy az őrszobán átadtad volna a vaskereszt jelképét, lenyelted. A kitüntetés átadásának megtagadásáért büntetés jár. - Kapitány úr, arról van szó, hogy a vaskeresztet a Führer


adományozta nekem. Ezt az őrszobán már megmondtam. A büntetés sem izgat. Ami a háború elvesztését illeti, erre nézve meg van a külön véleményem. - És pedig? - Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez lett volna az utolsó világháború. Mihelyt befejeződik egy háború, az a bevett szokás, hogy az érdekeltek felkészülnek a következő összecsapásra, és

© Kamil Emanuel

akkor a Szovjetuniónak vége. Én gyűlölöm a Szovjetuniót, akárcsak minden német. Te csak a magad nevében beszélhetsz! Minden hadifogoly saját magatartásáért felel. Azok a németek, akik fogságba kerültek, mondhatni, megúszták a háborút, és élő tanúi azoknak a pusztításoknak, amit ez a háború okozott, akár emberi, akár anyagi vonatkozásban. Ez a záloga annak, hogy a jövőben egy harmadik világháború

200

elkerülhető. Téged, pedig a lágervezetőség parancsainak megszegéséért tíz napi elzárásra ítélünk. Figyelembe véve, hogy nemrégen ötnapi elzárást kaptál, a harmadik büntetésed ettől sokkal nagyobb lehet. Egyik nap úgy alakult, hogy a vachtiorok (porta őrök) közül csak egy szakaszvezető maradt szolgálatban, minthogy a többiek, a tábor külső őrségével együtt lőgyakorlaton vettek részt. Ez a nap egybeesett az

Erdei sárga karszalagosok Másadik kötet

Recommend Documents