108
Watzatka Ágnes
EGYHÁZI ÉNEKEK A NÉPI EMLÉKEZETBEN: BEFOGADÁS, TRANSZFORMÁCIÓ ÉS ÚJRAKOMPONÁLÁS * A magyar népi kultúra más mûzenei termékekhez hasonlóan az egyházi énekeket is befogadta. A népi énekesek által a hagyományos modorban, hagyományos hangképzéssel és díszítésekkel elôadott egyházi énekek sokféle eltérést mutatnak az énekeskönyvekben található írott változatoktól: ritmikai, dallami és formai természetû eltéréseket. Az itt következô tanulmány ezeket az eltéréseket próbálja bemutatni, úgy, hogy törvényszerûségeket, összefüggéseket keres megnyilvánulásukban. „Nemcsak zeneéletünk: egész kultúránk két, egymással alig összefüggô külön világra szakad. Egyfelôl az idegenbôl kölcsönzött, fordított, onnan gyarapodó magaskultúra, másfelôl a hagyományban gyökerezô népkultúra. Egyik a másikról nem igen akar tudni. Ámde igazi élet csak a kettô egyesülésébôl terem” – hirdette Kodály 1933- ban Néprajz és zenetörténet címû elôadásában. Ez a kettôsség jellemezte egyházi énekünket is, amely több évszázadon át élt és terjedt a nép ajkán, miközben kottaismerô kántorok és papok néha lejegyezték és énekeskönyvbe foglalták, legtöbbször külföldrôl importált divatos énekekkel és saját szerzeményekkel együtt. Ugyanazokat a régi énekeket a maga módján énekelte az egyszerû falusi nép, amely saját hagyományaihoz igazította, és a „figuralista” városi kántor, aki saját korának divatja szerint cifrázta ôket, vagy jobb- rosszabb harmóniai kíséretet komponált hozzájuk, kiterjedt futamokkal, skálákkal és más zenei közhelyekkel aláfestve a sorokat lezáró hangokat. A tizenkilencedik századi nyílt viták és beszámolók meghökkentô képet festenek a hazai katolikus énekgyakorlatról, amely arról tanúskodik, hogy ezt a kettôsséget nem tudták, és alkalomadtán meg sem próbálták feloldani a mûzenei tudásukra büszke és a tudatlan népet lenézô egyházzenészek. Kodály örömmel vette, ha gyûjtôútjain alanyai egyházi énekeket is énekeltek, és az 1920- as években, amikor az Országos Magyar Cecília Egyesület egy központi és egységes magyar katolikus egyházi énektár szerkesztésén dolgozott, ismétel-
* A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság „Népzene és zenetörténet” címmel rendezett VII. tudományos konferenciáján az MTA Zenetudományi Intézetének Bartók Termében 2009. október 9én elhangzott elôadás írott változata.
WATZATKA ÁGNES: Egyházi énekek a népi emlékezetben
109
ten figyelmeztette Harmat Artúrt és társait az egyházi énekek gyûjtésének fontosságára és a régi nyomtatott forrásokban található énekek népi gyakorlatban élô változataikkal való összevetésének szükségességére.1 Erre a fontos munkára azonban csak az 1970- es években kerülhetett sor. Az összehasonlító vizsgálatnak jelentôs elôzményei voltak. 1958- ban tette közzé Csomasz Tóth Kálmán A XVI. század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára I.) címû mûvét, amelyben összegezte és rendszerezte a rendelkezésre álló írott források dallamanyagát. Papp Géza hasonló munkája: A XVII. század énekelt dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára II.) 1970- ben jelent meg. Ekkorra már jelentôs menynyiségû népi gyakorlatból gyûjtött régi világi és egyházi ének állt rendelkezésre Volly István, Vargyas Lajos, Veress Sándor, Lajtha László, Vikár László, Domokos Pál Péter, Kiss Lajos, Kallós Zoltán, Sárosi Bálint és még sok más népzenegyûjtô fáradozásának köszönhetôen. Szabolcsi Bence elképzelése alapján és az ô kezdeményezésére alkotott munkacsoportot Rajeczky Benjamin, Szendrei Janka és Dobszay László azzal a céllal, hogy az írott dallamokhoz a megfelelô népi változatokat összegyûjtsék, és egy összehasonlító kiadványban közreadják. Mivel az egyházi énekek terén a meglévô anyagok hiányosnak mutatkoztak, Szendrei Janka és Dobszay László kiegészítô gyûjtéseket végeztek. 1979- ben az Akadémiai Kiadónál jelent meg hármuk közös munkájaként a XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben címû kiadvány két kötetben, amelybôl az elsô a dallamokat tartalmazza, a második a dallamok eredetét dokumentálja, és elemzéseket közöl. Ez a kiadvány szolgált kiindulópontul vizsgálataimhoz. Az egy híján 600, írásos emlékben szereplô régi dallamból 160 dallam, az anyag bô egynegyede érte meg a huszadik századot. Ezekbôl 122, azaz több mint háromnegyed rész egyházi ének. Az egyes dallamokhoz igen különbözô mennyiségû adat gyûlt össze. A szerkesztôk általában nem közlik az összes adatot, hanem az egyes példák sokszor 2- 3 vagy akár 8-10 hasonló felépítésû dallam helyett állnak. Mivel a gyûjtött adatok mennyisége is tájékoztató jelleggel bír, a dallamokat három csoportba soroltam: 1. Egyetlen példával képviselt dallamok – összesen 32 ének, ezekbôl 9 egyetlen adat, a többi egymáshoz igen közel álló változatokat képvisel. 2. 2- 5 példával képviselt dallamok – összesen 49 ének, itt általában csak egyes vidékeken elterjedt dallamokról van szó. 3. 6- nál több példával illusztrált dallamok, ezek az egész nyelvterületen általánosan elterjedt énekek, összesen 41 ének. A továbbiakban példák alapján teszek kísérletet arra, hogy felvázoljam a népénekek néphagyományba való befogadásának fontosabb kérdéseit. A kottapéldákat a XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben címû kiadványból közlöm,
1 Harmat és társai nem zárkóztak el Kodály tanácsaitól, de nem álltak készen arra, hogy átfogó, évekig tartó gyûjtési munkát végezzenek. Az 1930- ban megjelent Szent vagy, Uram! alapvetôen régi énekeskönyvekbôl átvett dallamalakokat közöl, csak kivételként szerepelnek benne népi gyakorlatból vett dallamok.
110
L. évfolyam, 1. szám, 2012. február
Magyar Zene
megtartva az ott szereplô számozást, amely egybeesik Csomasz- Tóth Kálmán (I) és Papp Géza (II) dallamszámozásaival. Elsô példánk (I/146, lásd a 117–118. oldalon) az egész nyelvterületen elterjedt énekek csoportjából származik, amely a népi gyakorlatban élô egyházi énekek legjellemzôbb, mondhatni klasszikus csoportja. Az idetartozó énekek esetében az egyes változatok sok apró dallami és ritmikai eltérést mutatnak egymástól és az írott mintáktól, ugyanakkor a velük való azonosságuk teljesen nyilvánvaló. Általában azonos a dallamok formai felépítése, hangneme, harmóniai szerkezete, a kevés hangeltérésen túl az egyes sorok azonos regiszterben mozognak, azonos hangkészletet használnak. Az itt álló tizenöt dallam körülbelül ötven adatot képvisel. A gyûjtött dallamok két nagy csoportba oszlanak aszerint, hogy fokozatosan emelkedô sorral (c–h példák), vagy kvartra felugró sorral indítnak- e. További megoszlás figyelhetô meg a refrén második sorának a kadenciájánál (utolsó elôtti sor), amely részint a negyedik fokon, részint a második fokon zár, ritkábban az elsô vagy az ötödik fokon. Figyelemre méltó az utolsó példa, amely a második fokon záródik. Az „Ave Maria gratia plena” dallam (II/30, lásd a 114 –115. oldalon) német eredetû, és hazánkban is nagy népszerûségnek örvendett. A népi gyakorlatban feltûnô elsô és legszembetûnôbb eltérés a mintától a ritmusban jelentkezik: a jól kiritmizált tá- titi- tá- tá helyett a népi elôadásban a rubato elôadásmód érvényesül, jól elkülönült sorokkal. A nép láthatóan nem kedveli az azonos hang ritmizált ismétlését, hanem a helyben topogó dallam elmozgatására törekszik, így a mintadallam számos hangismétlésébôl a népi változatokban alig találunk egy- kettôt. Ez magával vonja az ének és az egyes sorok ambitusának kiterjesztését is: a szekund ambitusú elsô sor a népi változatokban terc vagy kvart mértékûre tágul, a terc ambitusú második sor helyén a nép boltíves dallamot vagy ereszkedô pentachordot énekel, az emelkedô harmadik sor két változatban kvartról kvint ambitusúra tágul. Az utolsó, szép boltívesen megrajzolt sor is átalakítást szenved: az elsô három változatban megszüntetik benne a tercugrást, hogy fokozatos mozgás jöjjön létre, a további három változatban a boltíves dallamot ereszkedô heptachorddal cserélik le. A népi elôadásban a hetedik fok ingadozó magasságú, emelkedô irányban általában fisz, ereszkedô irányban f. A következô énekkel kapcsolatban (II/107, lásd a 114–115. oldalon) csak hat adat állt rendelkezésre, ezekbôl a szerkesztôk kettôt közöltek. Itt két sajátos jelenséget figyelhetünk meg. A „b” dallam úgy tûnik, hogy egy- egy hanggal folyton elcsúszik mintájától, mintha éneklôje hibásan vagy felületesen sajátította volna el. Ez azért érdekes, mert az ének harmóniai vázát biztosító kadenciák is eltolódnak. A dallam egésze még így is közel áll az eredetihez, ezért az elcsúszások ellenére jól felismerhetô marad. A „c” dallam a „b”- hez hasonló módon kadenciázik, csakhogy a lineáris sorok helyett homorú- domború motívumokat alkalmaz teljes következetességgel. A két gyûjtött dallam azonos harmóniai váza tökéletesen felismerhetôvé teszi rokonságukat.
WATZATKA ÁGNES: Egyházi énekek a népi emlékezetben
111
A halotti szekvencia egyetlen közölt népénekváltozata (II/23 lásd a 113. oldalon) kevés és bizonytalan hitelességû adat képviselôje. Itt úgy tûnik, nemcsak egyegy belsô kadencia kerül más hangra, hanem az egész éneket más hangnemben hallja az éneklô, fríg helyett ion hangsorban. A következô példa (I/168, lásd a 116–117. oldalon) a harmóniai váz és a kadenciák döntô fontosságát illusztrálja akkor, amikor a dallam egyéb szempontokból szinte felismerhetetlenné válik. A „Vexilla regis” nagypénteki himnuszdallam Erdélyben, Moldvában és Bukovinában maradt fenn himnuszként, az ország más területein más egyházi szöveggel énekelik. Úgy tûnik, a gregorián dallam visszafogott, akár mozgó recitációként is felfogható haladása helyett a nép karakteresebb, széttagoltabb dallamvezetést kedvel. Az elsô sor fokozatos mozgása a népi gyakorlatban emelkedô, majd ereszkedô kvintugrásokká alakul. A második sorban jóformán minden változatban más megoldást láthatunk, egyetlen változat tartja meg a négyszeres hangismétlést, a többi elmozgatja a dallamot. A harmadik sor megoldása is eltérô, a „b–c” példák a mintát utánozzák, bár annak tercugrásait kikerülik, a „d” és „f” példa emelkedô hexachordot, az „e” példa ereszkedô hexachordot helyez ide. A negyedik sor hét példából ötben nagy ívû ereszkedô heptachord vagy hexachord. Az úrnapi szekvencia itt közölt változatai (II/16, lásd a 113. oldalon) alig 10 adat helyett állnak, de bizonyára ennek a sokszorosát lehetne összegyûjteni, ugyanis egy általánosan elterjedt énekrôl van szó. Aquinói Szent Tamás költeményének dallamát a nép gyakorlatilag a felismerhetetlenségig átdolgozta. A legjobban a „b” példa emlékeztet az eredeti dallamra, ez megôrizte az eredeti nyitómotívumot. Az elsô sor zárókadenciája azonban nem az alaphang, s a bonyolult és nehezen intonálható második sor helyett egyszerûen megismétlôdik az elsô. A harmadik sor hasonlít az eredeti zárósorhoz, de hozzá egy további toldaléksor illeszkedik, így formailag is módosítva az éneket. A következô példa elhagyta a kezdô kvartugrást, a harmadik sor kadenciáját is felemelve hozza, és csak a negyedik sorban érkezik az alaphangra. Az utolsó két példa az ének elsô két sorát a kvintrôl leereszkedô sorként indítja, így az éneknek teljes mértékben ereszkedô jellege lesz. Ez utóbbi változatok esetében tulajdonképp már csak a szöveg figyelmeztet minta és népi változat összetartozására. Amint láthattuk, a népi gyakorlatban az egyházi énekek összetett változásokat szenvednek el. A legkevésbé és a legritkábban a forma módosul, ennek leggyakoribb példája a három sorosról négysorosra való kiegészítés az utolsó sor megismétlésével vagy egy új zárósor alkotásával. Hosszú, bonyolult versforma esetében a lerövidítéssel is találkozunk, ennek leggyakoribb formája a két különbözô dallamú szakasszal váltakozva énekelt ének esetében a második (bonyolultabb) szakasz elhagyása. A legjellemzôbb és legáltalánosabb változás a ritmussal történik: ez népi elôadásban mindig a beszéd ritmusához alkalmazkodó „rubato”. Hangdíszítések hozzáadása megszokott és jellemzô, ennek a módja az egyes vidékek általános éneklési hagyományaihoz igazodik. A legérdekesebb és legösszetettebb jelenség a dallami- harmóniai változás, amely az egyszólamú éneklés esetében együttesen hat. Itt gyakran találkozunk egyazon változtatás mindkét irányával: kvart- vagy kvintugrás lebontása egyenle-
112
L. évfolyam, 1. szám, 2012. február
Magyar Zene
tes szekundmenetté, illetve skálaszerû mozgás ugrássá alakítása. Világosabb tendencia mutatkozik meg a boltíves dallamívek ereszkedô dallammá alakításában, illetve ismétlôdô hangok elmozgatásában, tercugrások kitöltésében. A dallam változtatásaiban lehetetlen egyértelmû, világosan meghatározható törvényszerûségeket találni. Az ereszkedô menetek preferálása, az ugrásokban a kvart- és kvintugrások használata a tercek, különösen az egymásra épülô tercek helyett világosan utal a magyar népdal általánosan megállapítható ismérveire. A nép az új dallamot saját dallammintái kapcsán dekódolja és igyekszik elsajátítani. A legkönnyebben azt tudja befogadni, ami a leginkább hasonlít saját hangzási- felépítési struktúráihoz. Az egész ország területén elterjedt dallamok többsége középkori kanció, himnusz, szekvencia, divatos ének, azaz olyan modális mûalkotás, amelynek hangneme, dallamszerkezete rokonítható a magyar népdaléval. Ezek az énekek számos, egymástól és az írott mintáktól kevéssé eltérô, vagy sok apró változást mutató, de jól felismerhetô variánsban maradtak fenn. A kevés adattal és szórványosan fennmaradt énekek többsége a magyar népi éneklési hagyományoktól jobban eltérô, az egyházi gyakorlatban azonban erôsen meggyökerezett dallamokból áll. Ezeket a nép nehezebben fogadta be, ezért sokkal mélyebben és átfogóbban alakította át. Az egyetlen adatban vagy kevés összefüggô adattal fennmaradt énekek közt jelentôs eltérés mutatkozott katolikus és protestáns dallamok közt. A katolikus dallamok többnyire nagyobb számú apróbb eltérést tartalmaztak a mintától, a református dallamok között tizenegy, a mintával hangról hangra azonos példát találunk. Ezeket a megállapításokat összegezve elmondhatjuk, hogy a dallami változtatás arányos a befogadás mértékével, azaz minél erôteljesebb eltéréseket mutat egy népi dallam mûzenei mintájához képest, annál mélyebben meggyökerezett a népi hagyományban. Bármilyen logikai paradoxonnak is tûnik, a teljes átkomponálás nagyon mély befogadást jelez, mégpedig egy, a nép ízlésétôl távol esô dallam esetében. A számára nagyon idegen, harmóniai- dallami struktúráihoz alig rokonítható dallamot ízlelve a minta pregnáns, jól körvonalazott vonásait átveszi, a jellegtelenebb, nehezebben megjegyezhetô vagy felfogható részeit saját készletébôl egészíti ki. A hangról hangra azonos dallam viszont a valódi befogadás hiányának a jele. Idekívánkozik egy magyarázat a tizenegy, hangról hangra azonosan gyûjtött református énekkel kapcsolatban. Úgy tûnik, az anyanyelvi egyházi éneknek más státusa volt a protestáns egyházakban, ahol az egyház hivatalos éneke volt, mint a katolikus egyházban, ahol a szabályozott latin énekhez képest másodrendû helyet foglalt el. A hivatalos szabályozás, az énekeskönyvekben való folyamatos jelenlét és az igen irigylésre és tiszteletre méltó énekfegyelem ôrizte meg a tizenegy református dallamot énekeskönyvi mintájával azonosan, és ôrzi mindaddig, amíg az ének az énekeskönyvben és a templomi használatban állandó marad. A katolikus egyházi ének viszonylagos szabályozatlansága és használatbeli szabadsága kedvezett az adaptációnak, a variációképzésnek, és a kedvelt énekekhez való szabad ragaszkodásnak. A népi gyûjtések során húsznál több olyan ének került elô, amely annak ellenére maradt használatban, hogy az elmúlt százötven évben kiadott hivatalos énekeskönyvek egyikében sem szerepelt. Az egyházi énekek
WATZATKA ÁGNES: Egyházi énekek a népi emlékezetben
113
gyûjtése tehát jelentôsnek bizonyult az énekeskönyvek forrásértékének megítélése szempontjából is. Az egyházi énekek népi gyakorlatból való gyûjtése nemcsak tudományos szempontból jelentett nagy elôrelépést, hanem az egyházi ének gyakorlatában is. A kötet készítésének tapasztalatai hasznossá váltak az új katolikus énekeskönyv, a Szent István Társulatnál 1985- ben megjelent és 9 kiadást megért Éneklô egyház szerkesztése során. Az új énektár a régi énekek többségét a népi gyûjtésekbôl elôkerült legszebb változatok szerint, tudományos igénnyel közli. Ezzel még egy lépéssel közelebb kerültünk Kodály egykori víziójához: a magaskultúra és a népi kultúra egyesülésébôl új élet születik.
II/23, a–b2
II/16, a–e3
2 a) Cantus Catholici,1651; b) Kisunyom (Vas). 3 a) Szegedi Lénárt énekeskönyve, 1674; b) Csíkszentlélek (Csík); c) Józseffalva (Bukovina) – Bátaszék (Tolna); d) Márkháza (Nógrád); e) Galgahévíz (Pest–Pilis–Solt–Kiskun).
114
L. évfolyam, 1. szám, 2012. február
Magyar Zene
II/30, a–g4
→ → → → → → →
II/107, a–b–c5
→ → →
4 A példák eredete: a) Cantus catholici, 1651; b) Istensegíts (Bukovina); c) Lövéte (Udvarhely); d) Barslédec (Bars); e) Váraszó (Heves); f) Beregsurány (Bereg); g) Pereg (Pest- Pilis- Solt- Kiskun). 5 A példák eredete: a) Bozóki 1797; b) Kiskôszeg (Baranya); c) Berhida (Veszprém).
WATZATKA ÁGNES: Egyházi énekek a népi emlékezetben
115
116
L. évfolyam, 1. szám, 2012. február
Magyar Zene
I/168, a–h6
→ → → → → → → →
6 a) Cantus Cahtolici, 1651; b) Diószén (Moldva); c) Kézdipolyán (Háromszék); d) Lövéte (Udvarhely); e) Józseffalva (Bukovina) – Bátaszék (Tolna); f) Csíkrákos (Csík); g) Kecel (Pest–Pilis–Solt–Kiskun); h) Putnok (Gömör és Hont).
WATZATKA ÁGNES: Egyházi énekek a népi emlékezetben
117
I/146, a–r7
(folytatása a következô oldalon)
7 A példák eredete: a) Illyés: Sóltári énekek, 1693; b) Eperjesi Graduál, 1635; c) Lécped (Moldva); d) Lujzikalagor (Moldva); e) Zetelaka (Udvarhely); f) Istensegíts (Bukovina); g) Gajcsána (Moldva); h) Józseffalva (Bukovina); i) Erdôkövesd (Heves); j) Fáj (Abaúj- Torna); k) Simonyifalva (Arad); l) Pereg (PestPilis- Solt- Kiskun); m) Béd (Nyitra); n) Bajmok (Bács- Bodrog); o) Fertôszéplak (Sopron); p) Pusztacsalád (Sopron); r) Dozmat (Vas). Részletes adatok a gyûjtésrôl (alany, idôpont, gyûjtô) a XVI–XVII. századi dallamaink… II. kötetében találhatók.
118
XLX. évfolyam, 1. szám, 2012. február
Magyar Zene
WATZATKA ÁGNES: Egyházi énekek a népi emlékezetben
119
ABSTRACT ÁGNES WATZATKA
CONGREGATIONAL HYMNS IN THE MEMORY OF THE FOLK: ASSIMILATION, TRANSFORMATION AND RECOMPOSITION Similarly to other musical genres, congregational hymns were also assimilated by the folk and performed in the traditional folkloric manner, with specific ornamentation and singing technique. Compared to their printed versions, the congregational hymns collected among the folk show specific differences from small differences of several notes to the total recomposing of a melody. The least variations occur in the form of the songs. The most frequent change is the completion of a three- line strophe to a four- line one, or the reducing of a two strophe melody to its first and simpler strophe. The transformations of the rhythm concern every piece: the different rhythms of the songs are melt in a general rubato style, which follows the rhythm of the speech. The folkloric style ornamentation is applied regularly according to the general singing traditions of the different regions. The most interesting transfomations concern the melody and the cadences. Larger intervals – fourth and fifth – are often decomposed to scale- like moving, but shorter scales can also be replaced by larger intervals. There is a consequent tendency to transform arching melodies into descending scales and repeated notes into a moving melody, to fill out the thirds with an intermediate note. One cannot establish clear rules for these transformations, however the use of fourth and fifth instead of thirds and the predilection for descending melodies are specific features of the Hungarian folk music. The folk tradition decodes a foreign melody on the basis of its own musical structures. The melodies which were collected in all the parts of the historic Hungary in many related variants were the best known pieces of the medieval repertoire: gregorian chants, fashionable songs. Melodies collected in few versions only in a few regions were attractive but difficult ones. Their few pregnant features were well assimilated, all the rest was recomposed by using familiar structures. Melodies collected in only one version, almost identical to the printed one seem to be melodies that could not be assimilated. Following the logic of these experiences, one can state that transformation is a characteristic feature of assimilation. A deeper assimilation leads to a thorough tranformation, the deepest degree of which is a recomposition. By contrast, an almost unalterated melody shows a lack of its true assimilation. The musical examples are taken from the study “XVI- XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben” (The Hungarian melodies of the XVI- XVII. century in the memory of the folk) by Szendrei Janka, László Dobszay and Benjamin Rajeczky, Budapest 1979. Ágnes Watzatka (1962) studied musicology at the George Dima Academy of Music in Cluj. She graduated 1985. She studied church music at the Liszt Ferenc Academy of Music, Budapest and theology at Pázmány Péter University, Budapest. Since 1992 she has been a member of the research team of the Liszt Ferenc Memorial Museum and Research Centre.