Darren Shan
A VÉGZET FIAI Darren Shan regényes története TIZENKETTEDIK KÖNYV
Móra Könyvkiadó
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Sons of Destiny First published in Great Britain by Harper Collins Children’s Books 2004 Harper Collins Children’s Books is an imprint of HarperCollinsPublisbers Ltd, 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W6 8JB
© Darren Shan, 2004 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével
Fordította F. Nagy Piroska
A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája
Keresd Darren Shant a világhálón: www.darrenshan.com
Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2005 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2005
BEVEZETÉS Ha az életem tündérmese volna, és könyvet írnék róla, azzal kezdeném, hogy: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két fiú, Darren és Steve...” De mivel az életem kész rémregény, így ha írnom kellene róla, kénytelen lennék valahogy így kezdeni: A Gonosznak van neve. Úgy hívják, hogy Steve Leopard. Igazából Steve Leonardnak hívták, de a barátainak (igen, valaha barátai is voltak!) mindig is Steve Leopard volt. Otthon soha nem érezte boldognak magát, apja nem volt, a mamáját meg nem szerette. Mindig hatalomról és dicsőségről álmodozott. Mindennél jobban vágyott rá, hogy erős legyen, hogy tiszteljék, s hogy sokáig élvezhesse ezt az állapotot. Vámpír szeretett volna lenni. Az esély pillanata akkor érkezett el számára, amikor meglátta az éjszaka egyik teremtményét, Larten Crepsleyt, a Rémségek Cirkusza lélegzetelállító műsorának egyik szereplőjét. Megkérte Mr. Crepsleyt, hogy vérezze meg őt. A vámpír elutasította – azt állította, Steve-nek rossz a vére. Steve meggyűlölte őt ezért, és megesküdött, hogy ha felnő, felkutatja és megöli. Évekkel később, miközben arra készült, hogy vámpírvadásszá váljon, tudomást szerzett a lila bőrű, vörös szemű vérszipolyok létezéséről. A legendákban a vámpírok elvetemült gyilkosokként jelennek meg, akik kiszívják az emberek vérét. Ez úgy baromság, ahogy van – a vámpírok csak kis mennyiségű vért szívnak ki az emberből, táplálkozás céljára, és nem tesznek kárt benne. A vérszipolyokkal más a helyzet. Ők hatszáz évvel ezelőtt váltak külön a vámpírok klánjától. Azóta a saját törvényeik szerint élnek. Szégyennek tartják, ha valaki úgy iszik egy emberből, hogy nem öli meg. Ők táplálkozás közben mindig gyilkolnak is. Steve, abban a biztos tudatban, hogy befogadják maguk közé, elindult megkeresni a vérszipolyokat. Valószínűleg úgy okoskodott,
hogy azok is éppoly torz lelkűek, mint ő maga. De tévedett. Jóllehet a vérszipolyok gyilkosok voltak, de nem eleve gonoszak. Nem kínozták meg az embereket, és nem akartak keresztbe tenni a vámpíroknak. Békésen és nyugodtan végezték a dolgukat, és ennyivel nagyjából be is érték. Tudni nem tudom, de gyanítom, hogy a vérszipolyok éppúgy elutasították Steve-et, ahogy annak idején Mr. Crepsley tette. A vérszipolyok még a vámpíroknál is szigorúbb, a hagyományt nagyobb tiszteletben tartó szabályok szerint élnek. Nem tudom elképzelni, hogy a soraikba fogadnának egy embert, akiről tudják, hogy gonosszá fog válni. Steve azonban megtalálta a módját, hogy befurakodjék közéjük – köszönhetően a káosz örök képviselőjének, Desmond Tinynek. A legtöbben csak Mr. Tinynak hívják őt, de ha a keresztneve első szótagját összeolvassuk a vezetéknevével, a Mr. Destiny nevet kapjuk, ami magyarul azt jelenti, hogy Végzet úr. Neki van a legnagyobb hatalma a világon, halhatatlan, már amennyire ezt tudni lehet, és mindenbe beleüti az orrát. Sok évszázaddal ezelőtt megajándékozta a vérszipolyokat egy koporsóval, amelybe ha valaki belefekszik, a felcsapó lángok pillanatok alatt elhamvasztják. Ő azonban kijelentette, hogy eljön az az éjszaka, amikor valaki belefekszik a koporsóba, és sértetlenül kel ki belőle. Az a személy lesz a Vérszipolyok Ura, a klán minden tagja neki tartozik engedelmességgel. Ha elfogadják Uruknak őt, akkor olyan hatalomra fognak szert tenni, amilyet soha el sem tudtak képzelni. Különben elpusztulnak. Egy ilyen hatalom ígéretét Steve természetesen nem hagyhatta figyelmen kívül. Elhatározta, hogy próbát tesz. Valószínűleg úgy vélte, nincs vesztenivalója. Befeküdt a koporsóba, ahol elborították a lángok, majd egy perc elteltével épségben lépett ki belőle. És hirtelen minden megváltozott. Egy egész hadseregre való vérszipoly leste a parancsait, akik az életüket is odaadták volna érte, és mindent megtettek, amit csak kért. Már nem kellett annyival beérnie, hogy megölje Mr. Crepsleyt – az egész vámpírklánt eltörölhette a föld színéről!
De Mr. Tiny nem akarta, hogy a vérszipolyok csak úgy, simán megsemmisítsék a vámpírokat. Ő akkor volt boldog, ha szenvedést és viszályt okozhatott. Egy gyors és biztos győzelem neki nem volt elég szórakoztató. Gondoskodott tehát egy kiutat nyújtó záradékról a vámpírok számára. Közülük hárman rendelkeztek azzal a képességgel, hogy megöljék a Vérszipolyok Urát, még mielőtt teljes hatalma birtokába jutna. Négy alkalmuk nyílik erre. Ha ezek valamelyikén sikerül megölniük őt, akkor a vámpírok nyerik meg a Sebhelyesek Háborúját (ezen a néven ismerték a vámpírok és vérszipolyok között dúló harcot). Ha kudarcot vallanak, ketten életüket fogják veszíteni az üldözés közben, míg a harmadik életben marad, hogy tanúja legyen a klán elbukásának. Az egyik vadász Mr. Crepsley volt. Egy másik Vancha March, vámpír herceg. A harmadik szintén herceg volt, minden idők legfiatalabb hercege, a Darren Shan néven ismert félvámpír – jómagam. Gyerekkorunkban én voltam Steve legjobb barátja. Együtt mentünk el a Rémségek Cirkuszába, és Steve volt az, akitől tudomást szereztem a vámpírok létezéséről, s aki miatt magába szippantott ez a világ. Mr. Crepsley vérezett meg, így lettem az inasa. Az ő irányításával tanultam meg, hogyan élnek a vámpírok, és vele jutottam el a Vámpírok Hegyéhez. Ott alávetettem magam az Avatási Próbáknak – és elbuktam. A halálfélelemtől űzve elmenekültem, de szökés közben lelepleztem egy, a klán elpusztítására irányuló tervet. Később felfedtem az összeesküvést, és jutalmul nemcsak befogadtak a vámpírok közé, de egyenesen vámpír herceggé léptettek elő. Hat évet töltöttem el a Vámpírok Hegyének belsejében, majd Mr. Tiny, Mr. Crepsleyvel és Vanchával együtt elküldött, hogy űzőbe vegyem a Vérszipolyok Urát. Velünk jött Mr. Tiny törpe népségének egyik tagja is, akit Harkat Muldsnak hívtak. A törpe személyek alacsony, szürke bőrű, összevissza öltögetett arcú, hatalmas zöld szemű emberkék, akiknek orruk nincs, a fülük pedig be van varrva a bőrük alá. Halott emberek földi maradványaiból lettek teremtve. Harkat nem tudta, ki volt ő régebben, de később rájöttünk, hogy előző életében Kurda Smahltként élt. Ő volt az a vámpír, aki elárulta
a klánt, mert azt remélte, hogy így megakadályozhatja a Sebhelyesek Háborújának kitörését. Mivel nem ismertük fel, elszalasztottuk az első alkalmat, amikor megölhettük volna a Vérszipolyok Urát; Vancha hagyta elmenekülni, mert saját vérszipoly öccse, Gannen Harst védelme alatt állt. Később, már Mr. Crepsley ifjúkora városában, újra összefutottam Steve-vel. Azt mondta, ő is vérszipolyvadász, és amilyen bolond voltam, hittem neki. A többiek is elhitték, habár Mr. Crepsley gyanakodott rá. Ő érezte, hogy valami nincs rendjén, én azonban meggyőztem, hogy a kételkedés jogát fenntartással kezelje Steve-vel szemben. Életem során elkövettem már néhány szörnyű tévedést, de kétségtelenül ez volt a legnagyobb. Amikor Steve kimutatta a foga fehérét, harcba szálltunk vele, és kétszer is megölhettük volna. Először azért hagytuk életben, mert azt reméltük, cserébe megmenthetjük Debbie Hemlock életét. Ő volt a barátnőm, amikor még ember voltam. Másodszor Mr. Crepsley megküzdött Steve-vel, Gannen Harsttal és egy csalóval, aki úgy tett, mintha ő volna a Vérszipolyok Ura. Meg is ölte a csalót, de ekkor Steve belökte egy nyársakkal kirakott gödörbe. Magával ránthatta volna Steve-et, de életben hagyta, hogy Gannen és a többi vérszipoly megkíméljék a barátai életét. Steve csak ezek után árulta el az igazat magáról, amitől még elviselhetetlenebbé vált, hogy el kellett veszítenünk Mr. Crepsleyt. Ezután hosszú ideig nem találkoztunk. Hogy kiderítsem az igazságot Harkat múltjáról, elmentem vele egy szörnyektől és mutánsoktól hemzsegő pusztaságba, amely, mint később felfedeztük, a jövőbeli Föld volt. Onnan visszatérve néhány éven keresztül a Rémségek Cirkuszával jártam a világot, várva, hogy a végzet (vagy Des Tiny) újra összehozzon Steve-vel, s megvívhassuk a végső, mindent eldöntő csatánkat. Útjaink végül egykori szülővárosomban keresztezték egymást, ahová a cirkusszal tértem vissza. Furcsa volt végigjárni a régi helyeket, róni az utcákat abban a városban, ahol felcseperedtem. Láttam Annie-t, a húgomat, akiből azóta felnőtt nő lett, gyereke is volt, és összefutottam egy hajdani barátommal, Tommy Jonesszal,
aki profi futballista lett. Elmentem, hogy megnézzek egy fontos kupamérkőzést, és lássam focizni Tommyt. Az ő csapata győzött, ám az ünneplés félbeszakadt, amikor Steve két csatlósa behatolt a pályára, és lemészárolt egy csomó embert, köztük Tommyt is. A gyilkos páros üldözése közben szépen besétáltam a nekem felállított csapdába. Megint Steve-vel találtam szembe magam. Vele volt a fia, akit Dariusnak hívtak. Darius rám lőtt. Steve játszva végezhetett volna velem, de nem tette. Nem ez volt az alkalmas pillanat. Számomra (vagy az ő számára) csak olyankor jöhetett el a vég, amikor Vanchával az oldalamon nézek farkasszemet vele. Sebesülten vánszorogtam az utcákon, s végül két csavargó mentett meg. Debbie és egy volt rendőr-felügyelőnő, Alice Burgess sorozta be őket abba a hadseregbe, amelyet a vámpírok támogatására állítottak csatarendbe. Lábadozásom alatt befutott Vancha March is. A nők és Harkat társaságában visszamentünk a Cirque du Freakbe. A cirkusz tulajdonosával, Mr. Tall-lal megvitattuk a jövő kilátásait. Ő elmondta, hogy bárki nyeri is meg a Sebhelyesek Háborúját, el fog jönni az Árnyak Ura nevű gonosz diktátor, hogy uralkodjék a világon, s végül elpusztítsa azt. Még fel se fogtuk igazán e döbbenetes hírt, lecsapott ránk Steve két őrült híve – R. V. és Morgan James. Ők ölték meg Tommyt, majd Darius segítségével lemészárolták Mr. Tallt, és túszul ejtettek egy Shancus nevű kisfiút. Ez a félember-félkígyó gyerek az egyik legjobb barátom, Evra Von fia volt. Miközben Mr. Tall ott feküdt haldokolva, váratlanul és rejtélyes módon ott termett Mr. Tiny, és egy Evanna nevű boszorkány. Kiderült, hogy Mr. Tiny volt Mr. Tall apja, Evanna pedig a húga. Mr. Tiny ott maradt, hogy meggyászolja fia halálát, míg Evanna csatlakozott hozzánk, hogy üldözőbe vegye bátyja gyilkosait. Sikerült is végeznünk Morgan Jamesszel, és elfognunk Dariust. Miközben a többiek tovább üldözték a Shancust magával hurcoló R. V.-t, én lopva néhány szót váltottam Evannával. A boszorkány, aki belelátott a jövőbe, felfedte előttem, hogy ha megölöm Steve-et, a rettegett Árnyak Uraként magam fogok a helyébe lépni. Szörnnyé fogok válni, megölöm Vanchát és mindenki mást, aki az utamba áll,
és nemcsak a vérszipolyokat, hanem az emberiséget is el fogom pusztítani. Akármennyire megrendültem is ettől a közléstől, töprengésre nem volt idő. Szövetségeseimmel együtt R. V. nyomát követve visszajutottunk abba a régi moziépületbe, ahol Steve és én annak idején először találkoztunk Mr. Crepsleyvel. Steve már várt ránk a színpadon, amelyet egy mély gödör választott el tőlünk, és amelyet telerakott kihegyezett karókkal. Egy darabig gúnyolódott velünk, aztán beleegyezett, hogy Dariusért cserébe átadja nekünk Shancust. De hazudott. Ahelyett, hogy elengedte volna a kígyófiút, kegyetlenül végzett vele. Én továbbra is fogva tartottam Dariust. A vak gyűlölet első pillanatában bosszúból én is meg akartam ölni őt. De mielőtt belevágtam volna a késemet, Steve egy minden eddiginél kegyetlenebb közlésével megállította a mozdulatomat. Darius anyja a testvérem, Annie. Ha megölöm Steve fiát, a saját unokaöcsémmel végzek. Miután ezt közölte velem, sátáni nevetéssel faképnél hagyott, rám szabadítva ezzel a vérfürdőbe torkolló éjszaka őrületét.
Fent ültem a színpadon. Tekintetemet körbehordoztam a nézőtéren. Visszaemlékeztem, micsoda hajmeresztőén izgalmas műsort láttam itt azon az első éjszakán. Jaj, milyen elvetemült „szórakozás” volt ahhoz képest ez a mai! Nagyon kicsinek, nagyon magányosnak éreztem magam. Vancha még akkor sem veszítette el a fejét, amikor Steve kijátszotta az adu ászt. Rendületlenül folytatta útját a nyársakkal kirakott gödrön át, aztán berontott az alagútba, melyen át Steve, Gannen és R. V. elmenekült. Az alagút a moziépület hátsó részében kivezetett az utcára. Nem lehetett tudni, merre menekültek tovább, így Vancha mérgében szitkozódva visszajött. Amikor meglátta a törött nyakú kismadárként a színpadon élettelenül heverő Shancust, megtorpant, és térdre rogyott. Evra ért át másodikként, aki Vancha nyomában haladva egyre csak Shancus nevét zokogta, sikoltozta, könyörögve neki, hogy ne haljon meg, holott tudnia kellett, hogy már késő, a fia már halott. Vissza kellett volna tartanunk őt – többször is elesett, amitől a nyársak a testébe szúródtak, és könnyen oda is veszhetett volna –, de a rémülettől és iszonyattól mozdulni sem bírtunk. Szerencsére Evra komoly sérülés nélkül érte el a színpadot. Ott leroskadt Shancus mellé, kétségbeesetten kutatta rajta az élet jeleit, aztán jajgatni kezdett. Keservesen zokogva vette ölbe a kisfiú fejét, s könnyei lecsorogtak fia mozdulatlanná dermedt arcára. Mi, többiek, távolabbról figyeltük. Mindnyájan, még a máskor mindig kemény arcot mutató Alice Burgess is, keserű könnyeket hullattunk. Idővel Harkat is átvergődött a nyársakon. A színpadon egy hosszú palló hevert. Vanchával együtt átfektették a gödör tetején, hogy mi is csatlakozhassunk hozzájuk. Azt hiszem, igazából senkinek sem akaródzott felmenni a színpadra. Egy hosszú percig egyikőnk se mozdult. Aztán Debbie, a lelke mélyéből felszakadó, görcsös zokogás közepette, odatámolygott a pallóhoz, és föllépett rá. Őt Alice követte, míg magam utolsóként keltem át a gödör felett. Reszkettem, mint a nyárfalevél. A legszívesebben sarkon fordultam és elrohantam volna. Korábban azt hittem, tudom, hogy érezném magam, ha ez a kockázatos vállalkozás visszafelé sülne el, és Steve
megölné Shancust. Pedig sejtelmem se volt róla. Valójában egy percig sem hittem benne, hogy képes lesz megölni a kígyófiút. Abban a biztos tudatban hagytam, hogy R. V. bevigye Steve barlangjába, hogy semmi bántódás nem éri az én tiszteletbeli keresztfiamat. Most, miután Steve bolondot csinált belőlem (újra), és lemészárolta Shancust, csak egy vágyam volt – a halál. Ha meghalnék, nem érezném a gyötrő fájdalmat. Se a szégyent. Se a bűntudatot. Nem kellene Evra szemébe néznem, tudván, hogy én vagyok a felelős fia értelmetlen, megrendítő haláláért. Dariusról meg is feledkeztünk. Nem öltem meg őt – hogy is ölhetném meg a saját unokaöcsémet? Steve diadalmas kijelentése nyomán egy másodperc alatt elillant belőlem a düh, amely addig tűzként égette a bensőmet. Gyilkos indulatom elmúltával rögtön elengedtem Dariust, és egyszerűen otthagytam őt a gödör túloldalán. Evanna a fiútól nem messze állt, és szórakozottan babrálta a teste köré csavart kötelek egyikét – ő ugyanis ruha helyett köteleket viselt a testén. Az egész viselkedésén, testtartásán látszott, hogy nem avatkozna be, ha a gyerek szökni próbálna. Simán elszökhetett volna, de nem tette. Csak állt ott, mint egy őrszem, s remegve várta, hogy szólítsuk. Végre Alice odabotorkált hozzám, s könnyeit letörölve az arcáról, így szólt: – Vissza kellene vinnünk őket a Cirque du Freakbe. – És Evra meg Shancus felé bólintott. – Mindjárt – bólintottam, miközben rettegtem a pillanattól, amikor majd szembe kell néznem Evrával. És mit mondok Merlának, Shancus anyjának? Nekem kell közölnöm vele a szörnyű hírt? – Nem. Most – közölte Alice ellentmondást nem tűrő hangon. – Harkat és Debbie elkísérhetik őket. Nekünk még el kell intéznünk néhány dolgot, mielőtt elmegyünk innen. – És Dariusra nézett, aki végtelenül kicsinek és kiszolgáltatottnak tűnt az éles reflektorfényben. – Nem akarok erről beszélni – nyögtem fel.
– Tudom – mondta. – De beszélnünk kell róla. A fiú tudhatja, hová ment Steve. Ha igen, akkor most kell lecsapni rá. Nem számítanak rá, hogy... – Hogy járhat most ilyesmi az eszedben? – förmedtem rá. – Shancus halott! Téged ez nem érdekel? Pofon vágott. Döbbenten hunyorogtam. – Nem vagy már gyerek, Darren, ne viselkedj hát úgy, mintha az lennél – közölte jeges nyugalommal. – Természetesen érdekel. De őt nem hozhatjuk vissza, azzal pedig nem jutunk sehová, ha csak állunk itt, és siratjuk őt. Cselekednünk kell. Csak egy gyors visszavágás hozhat számunkra némi megnyugvást. Igaza volt. Az önsajnálat mit sem ér. Bosszút kell állnunk. Akármilyen nehezemre esett is, le kellett ráznom magamról a tagjaimat megbénító kínt, és intézkednem kellett, hogy Shancus holtteste hazakerüljön. Harkat nem akart Evrával és Debbie-vel együtt elmenni. Velünk akart maradni, hogy együtt vegyük üldözőbe Steve-et. De valakinek segítenie kellett Shancus cipelésében. Ha vonakodva is, de elfogadta, hogy most ez a feladata, azt azonban megígértette velem, hogy nélküle nem szállunk szembe Steve-vel. – Túl messzire eljöttem veled... ahhoz, hogy most kiszálljak. Ott akarok lenni, amikor... leszámolsz a démonnal. Debbie indulás előtt még egyszer átölelt. – Hogy tehette? – sírta. – Még egy szörnyeteg se tudta volna... se tehette volna... – Steve rosszabb, mint egy szörnyeteg – válaszoltam fásultan. Szerettem volna viszonozni az ölelését, de a karom nem engedelmeskedett. Alice erővel leválasztotta Debbie-t rólam, majd a kezébe nyomott egy zsebkendőt, és súgott neki valamit. Debbie szánalmasan szipogva bólintott, megölelte Alice-t, majd elindult, és odaállt Evra mellé. Szerettem volna pár szót szólni Evrához, mielőtt elmegy, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Ha odaállt volna elém, hogy felelősségre vonjon, talán tudtam volna felelni valamit, de tekintete egyre csak halott kisfián csüngött. A halottak sokszor olyanok, mintha csak aludnának. Shancus nem. Ebből az életében örökké nyüzsgő,
beszédes, szüntelenül tevékenykedő gyerekből hirtelen minden elevenség kiröppent. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember tudja, nincs benne élet. Mozdulatlanul álltam ott, amíg Evra, Debbie és Harkat – aki gyengéden, vigyázva tartotta vaskos, szürke karjában Shancus holttestét – elmentek. Akkor, mint aki összecsuklik, lerogytam a földre, és csak ültem ott kábán, réveteg tekintettel nézve magam köré, miközben a múlt járt az eszemben, az este, amikor először jöttem el ide – így próbáltam falat emelni magam és a gyászom közé. Végül Vancha és Alice odajöttek hozzám. Nem tudom, meddig beszélgettek egymás között, de amikor megálltak előttem, már letörölték a könnyeiket, és mindketten tettre késznek tűntek. – Én beszéljek a fiúval, vagy te akarsz beszélni vele? – kérdezte Vancha mogorván. – Nem érdekel – sóhajtottam. Aztán, Dariusra nézve, aki még mindig egymaga állt Evannával a hatalmas nézőtéren, hozzátettem: – Beszélek vele. – Darius – szólt oda neki Alice, mire a fiú nyomban fölkapta a fejét. – Gyere ide. Darius egyenesen a pallóhoz ment, fölkapaszkodott rá, és végigsétált rajta. Remek egyensúlyérzéke volt. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, talán ez is a vérszipolyvér hozadéka lehet – Steve ugyanis belepumpált egy keveset a saját véréből a fiáéba, s ezzel fél-vérszipollyá tette őt. Ettől a gondolattól megint gyűlölni kezdtem a fiút. Éreztem, hogy összeránduló ujjaim alig várják, hogy torkon ragadhassák, és... De ekkor megjelent előttem az arca, ahogy akkor láttam, amikor megtudta, hogy az unokaöcsém – döbbenet, rémület, zavar, fájdalom és bűntudat suhant át rajta –, és már nyoma sem volt bennem gyűlöletnek iránta. Darius egyenesen hozzánk jött. Ha félt is – és bizonyára félt –, bátran leplezte. Megállt, fölnézett Vanchá-ra, aztán Alice-re, s végül rám. Most, hogy egészen közelről figyelhettem az arcát, észrevettem rajta némi családi hasonlóságot. E gondolatra összefutottak a ráncok a homlokomon.
– Te nem az a fiú vagy, akit korábban láttam – mondtam, mire Darius zavartan nézett föl rám. – Amikor megérkeztünk a városba, elmentem a régi házunkhoz – magyaráztam. – A kerítés mögül figyeltem a házat. Láttam Annie-t. Épp akkor vitte be a megszáradt ruhákat. Aztán megérkeztél te, és kijöttél, hogy segíts neki. Csakhogy az nem te voltál. Az egy pufók, szőke gyerek volt. – Oggy Bas – felelte Darius pillanatnyi fejtörés után. – A barátom. Emlékszem arra a napra. Eljött velem haza. Én küldtem ki, hogy segítsen maminak, amíg én leveszem a cipőmet. Oggy mindig azt csinálja, amit mondok neki. – Ekkor idegesen megnyalta a száját, újra végignézett rajtunk, és azt mondta: – Nem tudtam. – Nem bocsánatkérés, mindössze egy egyszerű tényközlés volt. – Apa nekem azt mondta, a vámpírok gonoszak. Azt mondta, te vagy mind közül a leggonoszabb. Darren, a kegyetlen, Darren, az őrült, Darren, a gyerekgyilkos. De a vezetéknevedet sohasem említette. Evanna ezalatt szintén átjött a pallón, és most úgy járkált körülöttünk, s figyelt bennünket, mintha sakkbábuk volnánk. Nem törődtem vele – a boszorkánnyal ráérek később foglalkozni. – Mit mondott neked Steve a vérszipolyokról? – kérdeztem Dariustól. – Azt, hogy meg akarják akadályozni, hogy a vámpírok tovább gyilkolják az embereket. Több száz évvel ezelőtt elszakadtak a klántól, és azóta is harcolnak azért, hogy véget vessenek az emberek leöldösésének. Ők csak kis mennyiségeket isznak az emberek véréből, épp csak annyit, hogy fenntartsák az életüket. – És te hittél neki? – fortyant föl Vancha. – Az apám volt – felelte Darius. – Mindig kedves volt hozzám. Sohasem láttam olyannak, amilyennek ma éjjel. Nem volt okom, hogy kételkedjek a szavaiban. – Most azonban már nem nagyon hiszel neki – jegyezte meg fanyarul Alice. – Úgy van. Ő a gonosz. – Amikor ezt kimondta, Dariusról hirtelen lehullott a bátorság maszkja, és sírva fakadt. Nem lehet könnyű egy gyerek számára, hogy beismerje, az apja gonosz. Minden gyászom és haragom ellenére megszántam a fiút.
– És mi a helyzet Annie-vel? – kérdeztem, amikor megnyugodott annyira, hogy tovább tudjon beszélni. – Őt is ugyanilyen hazugságokkal traktálta Steve? – Ő nem tud semmiről – felelte Darius. – Akkor beszéltek egymással utoljára, amikor én még meg se születtem. Sohasem árultam el neki, hogy találkozni szoktam az apámmal. A megkönnyebbülés kis sóhaja röppent ki a számon. Egy pillanatra belém hasított a szörnyű félelem, hogy Annie netán Steve társa lehet, és ő is olyan kegyetlen, torz lelkű felnőtté vált, mint Steve. Jó érzés volt tudni, hogy neki nincs része ebben a gonosz tébolyban. – Akarod te elmondani neki az igazságot a vámpírokról és a vérszipolyokról, vagy mondjam el én? – kérdezte Vancha. – Mindent a maga idejében – vágott a szavába Alice. – Tudja a fiú, hogy hol van most az apja? – Nem – felelte Darius szomorúan. – Mindig itt találkoztam vele. Ez volt a főhadiszállása. Ha van is másik búvóhelye, én nem tudok róla. – A fenébe! – dühöngött Alice. – Nem is sejted? – kérdeztem Dariustól, aki egy percre elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. Vanchára néztem. – Elmondod neki az igazságot? – Persze. Vancha néhány gyors mondattal felvilágosította Dariust. Elmondta, hogy valójában a vérszipolyok gyilkolnak táplálkozás közben, de azt sem hallgatta el, hogy miközben az utolsó cseppig kiszívják az emberek vérét, életben tartják saját magukban a szellemüket – ennélfogva maguk nem tekintik gyilkosságnak a tettüket. Elmondta, hogy nemes lelkű teremtmények voltak. Sohasem hazudtak. Nem voltak tudatos gonosztevők. – De akkor megjelent az apád – folytatta Vancha, és mesélt a Vérszipolyok Uráról, a Sebhelyesek Háborújáról, Mr. Tiny jövendöléséről, és arról, hogy ebben az egészben milyen szerep jutott nekünk.
– Nem értem – mondta a végén homlokát ráncolva Darius. – Ha a vérszipolyok nem hazudnak, hogy lehet, hogy apa mindvégig hazudott? És megtanított a nyílpuska használatára, pedig te azt mondtad, hogy ők nem használhatnak ilyen fegyvereket. – Nekik nem is szabad – válaszolta Vancha. – Senki mástól nem láttam, de nem is hallottam olyanról, hogy valaki megszegte volna ezeket a szabályokat. De az Uruk felette áll az efféle törvényeknek. És ők olyan imádattal veszik körül – vagy annyira félnek, hogy mi lesz, ha nem engedelmeskednek neki –, hogy nem bánják, akármit tesz is, csak vezesse őket győzelemre a vámpírok ellen. Darius hallgatott, s hosszan elgondolkodott a hallottakon. Mindössze tízéves volt, de arca és viselkedése láttán jóval idősebbnek gondolta volna az ember. – Ha tudom, nem segítek neki – jelentette ki végül. – Abban a tudatban nőttem fel, hogy a vámpírok gonoszak, mint a filmekben. Amikor apa pár évvel ezelőtt eljött hozzám, és elmondta, hogy az ő feladata megállítani őket, az egészet egy óriási kalandnak képzeltem. Elhittem róla, hogy hős. Büszkeséggel töltött el, hogy a fia vagyok. Mindent megtettem volna érte. Meg is tettem. .. Úgy látszott, mindjárt újból sírva fakad. De aztán megfeszült az álla, és rám nézett. – De te hogy kerültél bele ebbe az egészbe? Mami azt mondta, meghaltál. Azt mondta, kitörted a nyakad. – Megjátszottam a halálomat – feleltem, és dióhéjban összefoglaltam mostani életem kezdeti inaséveit, miután feláldoztam mindent, ami kedves volt számomra, hogy megmentsem Steve életét. – De miért gyűlöl téged, ha egyszer megmentetted az életét? – kiáltotta Darius. – Ez kész őrület! – Steve másként látja a dolgokat – feleltem egy vállrándítással. – Azt hiszi, őt a sors arra rendelte, hogy vámpírrá váljon. Azt gondolja, elfoglaltam a jog szerint őt megillető helyet. Eltökélte, hogy elégtételt vesz rajtam. Darius zavartan rázta a fejét. – Nem értem.
– Fiatal vagy – mosolyodtam el búsan. – Még sokat kell tanulnod, hogy megértsd, milyenek az emberek, és hogy viselkednek. – Elhallgattam, és arra gondoltam, szegény Shancus sok más egyéb között már ezeket sem fogja megtanulni. – És most mi lesz? – törte meg nagy sokára Darius a csendet. – Menj haza – feleltem egy sóhaj kíséretében. – Felejtsd el ezt az egészet. Ne is gondolj rá többé. – De mi lesz a vérszipolyokkal? – kiáltotta. – Apa továbbra is szabadon jár-kel közöttük. Szeretnék segíteni nektek, hogy megtaláljátok. – Komolyan? – néztem rá fagyosan. – Segíteni akarsz abban, hogy megöljük? Elvezetnél bennünket a saját apádhoz, és végignéznéd, amint kivágjuk a melléből azt a romlott szívét? Darius kényelmetlenül izgett-mozgott. – Ha egyszer gonosz – suttogta. – Igen – bólintottam. – De akkor is az apád. Jobb, ha te kimaradsz ebből. – És mami? – kérdezte Darius. – Mit mondok neki? – Semmit – vágtam rá. – Ő halottnak hisz engem. Hagyd meg ebben a hitében. Semmit ne mondj el neki erről az egészről. Az a világ, amelyben én élek, nem gyerekeknek való világ – én, aki gyerekként éltem benne, ezt mindenkinél jobban tudom! Térj vissza a régi, megszokott életedbe. Próbálj ne gondolni arra, ami történt. Idővel képes lehetsz arra, hogy úgy tekints az egészre, mint valami rossz álomra. – A vállára tettem a kezem, és melegen rámosolyogtam. – Menj haza, Darius. Légy jó Annie-hez. Tedd boldoggá őt. Darius nem volt elragadtatva, de láttam rajta, hogy kész elfogadni a tanácsomat. De ekkor megszólalt Vancha: – Ez nem olyan egyszerű. – Micsoda? – néztem rá összevont szemöldökkel. – Már benne van. Nem fog tudni kimaradni belőle. – Dehogynem! – csattantam fel. Vancha konokul rázta a fejét. – Megvérezték. Még csak gyéren csörgedez benne a vérszipolyvér, de idővel mind töményebbé fog válni. Nem fog
hétköznapi gyerekként fejlődni, és pár évtized múlva keresztülmegy a tisztuláson, aminek a végén teljes értékű vérszipoly lesz belőle. De az igazi problémái már jóval korábban el fognak kezdődni – tette hozzá sóhajtva. – Mire gondolsz? – kérdeztem elfúló hangon, noha sejtettem, hová akar kilyukadni. – A vérivásra – felelte Vancha, és tekintetét Dariusra szegezte. – Vért kell innod ahhoz, hogy életben maradj. Darius megmerevedett, majd szája remegő mosolyra húzódott. – Majd úgy iszom, ahogy ti – mondta. – Itt egy kicsit, ott egy kicsit. Ez nincs ellenemre. Bizonyos értelemben még tetszik is. Talán megszívogatom kicsit a tanáraimat, és... – Nem – mordult rá Vancha. – Te nem ihatsz úgy, mint mi. Kezdetben a vérszipolyok is olyanok voltak, mint a vámpírok, csak a szokásaikban tértek el tőlük. De megváltoztak. Az eltelt évszázadok alatt fizikailag is mások lettek. Ma egy vérszipolynak ölnie kell, amikor táplálkozik. Belső kényszer hajtja erre. Nem tehet mást, mert nem ura önmagának. Én valaha fél-vérszipoly voltam, úgyhogy tudom, miről beszélek. Vancha kihúzta magát, és szomorúan, de határozottan közölte Dariusszal: – Pár hónapon belül kialakul benned ez az éhség. Nem fogod tudni leküzdeni. Vért fogsz inni, mert nem tehetsz mást, és amikor iszol, mivel fél-vérszipoly vagy, ölni fogsz!
Libasorban lépkedtünk, néma csendben. Darius haladt elöl, mint Twist Olivér egy temetési menet élén. A futballmeccs utáni, stadionbeli vérfürdőt követően több helyen is útelzáró akadályokat állítottak fel a városban. De ezen a környéken nem sok ilyen akadt, úgyhogy elég jó ütemben tudtunk haladni, mert csak egy-két helyen kellett kisebb kerülőt tennünk. Én zártam a sort, s a többiektől pár méterrel lemaradva a soron következő találkozón töprengtem. A
színházban még könnyen beleegyeztem, de most, hogy egyre közelebb kerültünk hozzá, kezdtem jobban belegondolni. Mialatt újra meg újra végiggondoltam a szavaimat, s hogy mi mindent mondhatnék, s kellene mondanom, Evanna hátramaradt, hogy mellém szegődhessen. – Ha ettől egy kicsit is jobban érzed magad, a kígyó-fiú lelke egyenesen a Paradicsomba repült – mondta. – Egy percig se gondoltam mást – feleltem kimérten, gyűlölködő pillantást lövellve rá. – Mire véljem ezt a sötét tekintetet? – kérdezte felemás, zöld és barna szemében őszinte csodálkozással. – Tudtad, hogy ez fog történni – mordultam rá. – figyelmeztethettél volna, és akkor megmenthetted volna Shancust. – Nem – csattant fel ingerülten. – Miért vádoltok ti, emberek, újra meg újra ugyanazzal? Tudod jól, hogy van hatalmam belelátni a jövőbe, de magukat az eseményeket közvetlenül nem tudom befolyásolni. Nem tehetek olyat, amivel megváltoztathatnám azt, aminek meg kell történnie. Erre a bátyám sem volt képes. – Miért nem? – támadtam rá acsarkodva. – Mindig azt mondod, hogy ha megtennéd, szörnyű dolgok történnének, de hát mik? Mi lehet még annál is rosszabb, mint hagyni, hogy egy ártatlan gyerek meghaljon egy szörnyeteg keze között? Evanna hallgatott egy percig, aztán beszélni kezdett, de olyan halkan, hogy csak én halljam. – Léteznek még Steve Leonardnál is gonoszabb szörnyek, de még az Árnyak Uránál is gonoszabbak – akár Steve lesz az, akár te magad. Ezek a szörnyetegek a világszínpad örök kulisszái mögött várakoznak, és bár emberi szem sohasem látja őket, ott állnak lesben, mint kiéhezett farkasok, várva a pillanatot, amikor előugorhatnak. Engem olyan törvények kötnek, melyek régebb óta léteznek, mint az emberiség. Így volt ez a bátyámmal is, és nagyobb léptékben ugyan, de így van az apám esetében is. Ha kivételt tennék a jelennel, és megpróbálnám megváltoztatni az általam ismert jövő menetét, azzal megsérteném a világegyetem törvényeit. Azok a szörnyetegek, amelyekről az imént beszéltem, beszabadulnának ebbe a világba, egy
soha véget nem érő véres és kegyetlen barbárság színhelyévé téve azt. – Én úgy látom, ez máris bekövetkezett – mondtam keserűen. – Számodra, talán – bólintott. – De emberek milliárdjai számára nem. Szeretnéd, ha mindenki más is úgy szenvedne, ahogy te – és még annál is jobban? – Természetesen nem – morogtam. – De azt mondtad, hogy mindenképpen szenvedni fognak, és hogy az Árnyak Ura el fogja pusztítani az emberiséget. – Térdre fogja kényszeríteni, le fogja igázni, de teljesen nem fogja tudni megsemmisíteni – felelte Evanna. – A remény azután is megmarad. Egy napon, a távoli jövőben, az emberek ismét felemelkedhetnek. Ha közbeavatkoznék, és szabadjára engedném a valódi szörnyeket, a remény pusztán egy jelentés nélküli szóvá válna. Nem tudtam, mit gondoljak Evanna e többi szörnylényéről – most először beszélt ilyen lények létezéséről –, így inkább visszatereltem a szót arra a szörnyre, akit magam is túlontúl jól ismertem. – Tévedsz, amikor azt állítod, hogy belőlem is válhat az Árnyak Ura – mondtam, megpróbálva tagadással változtatni a végzetemen. – Én nem vagyok szörnyeteg. – Megölted volna Dariust, ha Steve nem árulja el, hogy az unokaöcséd – emlékeztetett Evanna. Felidéztem azt a gyűlölettel teli dühöt, amely akkor lángolt fel bennem, amikor láttam, hogy Shancus meghalt. Abban a pillanatban én is olyan voltam, mint Steve. Nem érdekelt, mi a jó és mi a rossz, semmi mást nem akartam, mint megölni az ellenségem fiát, hogy így álljak bosszút rajta. Akkor egy másodpercre megvillant előttem a jövőm, megláttam a vadállatot, amivé válhatok, de nem akartam elhinni, hogy ez a valóság. – Csak azért, hogy bosszút álljak Shancusért – mondtam elkeseredetten, hogy ne kelljen szembenézni az igazsággal. – Az nem valami fékevesztett bestia gaztette lett volna. Egyetlen kivégzés végrehajtásától még nem váltam volna szörnyeteggé. – Nem? – nézett rám kihívó tekintettel Evanna. – Volt idő, amikor másképp gondolkoztál. Emlékszel, amikor megölted életed első
vérszipolyát, a Vámpírok Hegyének barlangjában? Sírva fakadtál utána. Úgy gondoltad, hogy ölni gonosz dolog. Hittél benne, hogy az erőszakon kívül vannak más módszerek az ellentétek feloldására. – Továbbra is hiszek benne – mondtam, de szavaim még az én fülemben is üresen kongtak. – Ha így lenne, nem próbáltad volna elvenni egy gyerek életét – szólt Evanna, a szakállát simogatva. – Megváltoztál, Darren. Nem vagy olyan gonosz, mint Steve, de hordozod magadban a gonoszság magvait. A szándékaid jók, de az idő és a körülmények hatására azzá fogsz válni, akit megvetsz. Ez a világ el fog torzítani és minden nemes szándékod ellenére a benned rejtőző szörnyeteg egyre nagyobbra nő. A barátaid ellenségeiddé válnak. Az igazságból hazugság lesz. A hitek és meggyőződések sületlen tréfáknak fognak tűnni számodra. A bosszúállás ösvénye mindig veszélyekkel teli. Ha azokat követed, akiket gyűlölsz, kiteszed magad annak, hogy azzá válsz, amivé ők. Ez a végzeted, Darren Shan. Nem kerülheted el. Hacsak Steve meg nem öl, és nem őbelőle lesz az Árnyak Ura. – És Vancha? – sziszegtem oda neki. – Mi van, ha ő öli meg Steve-et? Belőle nem válhat az a nyavalyás Árnyak Ura? – Nem – válaszolta Evanna nyugodtan. – Vanchának van elég hatalma ahhoz, hogy megölje Steve-et, és eldöntse a Sebhelyesek Háborújának kimenetelét. De ettől függetlenül közted és Steve között fog eldőlni a dolog. Nincs más. Vagy a halál, vagy a megtestesült gonoszság. E kettő közül kell választanod. Azzal lépteit megszaporítva magamra hagyott, hadd vergődjek egyedül nyugtalan, kétségbeesett gondolataim között. Hát csakugyan nincs remény számomra s a világ számára? És ha nincs, ha valóban beleestem abba a csapdába, hogy vagy Steve kezétől halok meg, vagy helyette én leszek az Árnyak Ura, akkor melyiket válasszam? Jobb élni és rettegésben tartani a világot – vagy inkább haljak meg most, amíg még legalább félig ember vagyok? Képtelen voltam felelni e kérdésre. Úgy tűnt, nincs is rá válasz. Így hát tovább baktattam kétségek között vergődve, nyomorultul, és hagytam, hogy a gondolataim visszatérjenek egy sürgetőbb témára –
mit mondjak felnőtté vált húgomnak, aki gyerekként temetett el engem?
Húsz perccel később Darius kinyitotta a hátsó ajtót, és úgy tartotta, félig nyitva. Megálltam, s balsejtelemmel eltelve bámultam a házat. Vancha és Alice ott álltak mögöttem, s mögöttük Evanna zárta a sort. Esdeklő szemmel néztem hátra a barátaimra. – Muszáj megtennem ezt? – suttogtam rekedten. – Igen – felelte Vancha. – Vétek lenne kockára tenni az életét anélkül, hogy egy szót is szólnánk előtte a dologról az anyjának. Neki kell döntenie. – Oké – sóhajtottam. – Megvárjátok idekint, amíg behívlak benneteket? – Igen. Nyeltem egy nagyot, majd beléptem az ajtón a házba, ahol gyerekként éltem. Tizennyolc évnyi hosszú bolyongás után végre hazaérkeztem. Darius bevezetett a nappaliba, noha becsukott szemmel is odataláltam volna. Sok minden megváltozott a házban – új volt a tapéta és a szőnyegek, a bútorok és a lámpák –, de ugyanaz a barátságos és meghitt hely volt, melyet megtöltötték a távoli múlt kedves emlékei. Olyan érzést keltett bennem, mintha egy szellemtanyán lépdelnék keresztül – csakhogy a ház valóságos volt, a szellem pedig magam voltam. Darius benyitott a nappaliba. Annie ott ült a tévé előtt, barna haja kontyba fésülve csücsült a fején, és forró csokoládét kortyolgatva nézte a híradót. – Hazataláltál végre? – szólt Dariushoz, a szeme sarkából megpillantva őt. Aztán letette a forró csokoládéval teli bögrét. – Már aggódtam érted. Láttad a híreket? Van egy... Ekkor meglátott engem, amint Darius mögött belépek a szobába.
– A barátod? – kérdezte. Láttam rajta, hogy magában azt gondolja, kicsit túl idős vagyok ahhoz, hogy Darius barátja legyek. Rögtön gyanakodni kezdett rám. – Hello, Annie – mondtam idegesen mosolyogva, és beléptem a lámpa fénykörébe. – Találkoztunk már? – kérdezte összevont szemöldökkel; nem ismert fel. – Bizonyos értelemben – kuncogtam fanyarkásan. – Mami, ő... – kezdte volna mondani Darius. – Ne – vágtam a szavába. – Hadd jöjjön rá ő maga. Ne mondd meg neki. – Mit ne mondjon meg nekem? – csattant fel Annie, és összehúzott szemmel, szorongva nézett rám. – Nézz meg alaposabban, Annie – szóltam halkan, s a szobán átvágva odaálltam közvetlenül elébe. – Nézd a szememet. Azt mondják, a szem valójában nem változik, még ha minden egyéb megváltozik is az ember külsején. – A hangod – motyogta. – Van benne valami... Felállt – ugyanolyan magas volt, mint én –, és egyenesen a szemembe nézett. Mosolyogtam. – Úgy nézel ki, mint valaki, akit sok-sok évvel ezelőtt ismertem – mondta Annie. – De nem emlékszem, hogy ki... – Sok-sok évvel ezelőtt ismertél engem – suttogtam. – Tizennyolc évvel ezelőtt. – Az nem lehet! – hördült fel. – Akkor te még legföljebb kisbaba lehettél. – Nem – ingattam a fejem. – Lassan nőttem fel. Amikor utoljára láttál, csak valamivel voltam idősebb Dariusnál. – Ez valami tréfa? – kérdezte félig nevetve. – Nézz rá, mami – unszolta Darius. – Nézd meg jól. És Annie megnézett. Ezúttal láttam valamit az arcán, amiből megértettem, hogy már az első pillanatban tudta, ki vagyok – csak akkor még nem merte bevallani magának. – Hallgass az ösztöneidre, Annie – mondtam. – Mindig is jó ösztöneid voltak. Ha én is olyan jól meg tudtam volna szimatolni a
bajt, mint te, talán nem kerülök ekkora csávába. Talán több eszem lett volna, és nem csenek el egy mérges pókot... Annie szeme kerekre tágult. – Nem! – kiáltotta elfúló hangon. – De – bólintottam. – Te nem lehetsz ő! – Én vagyok. – De... Nem! – mordult fel ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem tudom, ki mondta ezt el neked, sem azt, hogy mit akarsz elérni ezzel az egésszel, de ha nem tűnsz el innen sürgősen, hát én... – Fogadok, hogy soha senkinek nem beszéltél Madame Octáról – vágtam a szavába. A pók nevének hallatán megremegett. – Fogadok, hogy e sok év alatt mindvégig titokban tartottad. Sejtened kellett, hogy van valami köze az én „halálomhoz”. Lehet, hogy Steve-től megkérdezted, hiszen a pók őt csípte meg, de fogadok, hogy anyának például sohasem beszéltél róla, se... – Darren? – zihálta, s könnyek szöktek a szemébe. – Szia, hugi – vigyorogtam. – Rég láttuk egymást. Döbbenten bámult rám, aztán valami olyasmit tett, amiről azt hittem, csak régi, giccses filmekben szoktak – fönnakadt a szeme, összecsuklott, és elájult!
Két kezében egy újabb bögre forró csokoládéval ült a székében. Én vele szemben ültem a szoba túlsó feléből odavitt széken, Darius pedig a tévé mellett állt, amit lekapcsolt, amikor anyja elájult. Annie keveset szólt, amióta magához tért. Az eszméletvesztésből felocsúdva visszatelepedett a székébe, tekintetét, melyben iszonyat és reménykedés váltogatta egymást, rám függesztette, és csak annyit tudott kinyögni: – Hogyhogy? Az azóta eltelt időben igyekeztem mindent elmesélni neki. Halkan és gyorsan beszéltem. Mr. Crepsleyvel és Madame Octával kezdtem, elmagyarázva, milyen alkut kellett kötnöm, hogy megmentsem Steve
életét, majd hamarjában beszámoltam az azóta eltelt évek történéseiről; vámpírként élt életemről, a vérszipolyokról, a Sebhelyesek Háborújáról, a Vérszipolyok Urának üldözéséről. Nem árultam el neki, hogy ez az Úr nem más, mint Steve, sem azt, hogy bármi köze volna a vérszipolyokhoz – mielőtt ezt is közölném vele, látni akartam, hogyan reagál a történet egyéb részleteire. A szeme nem árulta el az érzéseit. Nem lehetett látni rajta, mit gondol magában. Amikor ahhoz a részhez értem, amelyben már Darius is megjelent, a tekintete rólam a fiára siklott, és kissé előbbre hajolva hallgatta, hogyan vették rá ravaszul Dariust arra, hogy a vérszipolyokat segítse. Itt is ügyeltem rá, hogy Steve nevét ne említsem. Befejezésül elmeséltem, hogy tértem vissza a régi moziépületbe, beszámoltam Shancus haláláról, és arról, amikor a Vérszipolyok Ura felfedte előttem, hogy Darius az unokaöcsém. – Darius elszörnyedt, amikor megtudta az igazságot. De mondtam neki, hogy nem szabad vádolnia önmagát. Sok, nála idősebb és okosabb embert is rászedett a Vérszipolyok Ura. Elhallgattam, és vártam, hogyan reagál a hallottakra. Kellett sokáig várnom. – Te elmebeteg vagy – közölte Annie hidegen. – Ha tényleg a bátyám vagy – amiről mellesleg nem vagyok száz százalékig meggyőződve –, akkor az a kórság, ami megakadályozta a növekedésedet, az agyadat se kímélte. Vámpírok? Vérszipolyok? Az én fiam egy gyilkos szövetségese? Te teljesen meghibbantál – mondta gúnyosan. – Ez az igazság! – kiáltott fel Darius. – Be is tudja bizonyítani! Ő erősebb és gyorsabb bármelyik embernél. Ő... – Hallgass! – üvöltött rá Annie akkora dühvel, hogy Darius nyomban befogta a száját. – Takarodj a házamból! – villogtatta rám a szemét a húgom. – Tartsd távol magad a fiamtól. Soha többé ne gyere ide – mordult rám fenyegetően. – De... – Nem! – sikoltotta Annie. – Te nem vagy a bátyám! Még ha az vagy is, nem vagy az! Darrent eltemettük tizennyolc évvel ezelőtt. Ő meghalt, és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Nem érdekel, te
vagy-e ő, vagy sem. Azt akarom, hogy tűnj el az életemből – az életünkből –, most azonnal. – Fölállt, és kinyújtott karjával az ajtóra mutatott. – Kifelé! Nem mozdultam. Pedig akartam. Ha nem Dariusról lett volna szó, úgy oldalogtam volna ki, mint egy kutya, akit oldalba rúgtak. De Annie-nek meg kellett tudnia, mivé lett a fia. Nem mehettem el anélkül, hogy meg ne győzném arról, mekkora veszélyben van a fiú. Miközben Annie ott állt, és vészesen remegő kezével az ajtóra mutatott, Darius ellépett a tévétől. – Anya – mondta csendesen –, nem akarod tudni, hogy ismerkedtem meg a vérszipolyokkal, és miért segítettem nekik? – Nincsenek vérszipolyok! – üvöltött rá Annie. – Ez az eszelős bolond teletömte a fejedet hazugságokkal, és... – Steve Leonard a Vérszipolyok Ura – mondta Darius, mire Annie hirtelen elnémult. – Pár évvel ezelőtt eljött hozzám – folytatta a gyerek, miközben lassan, oldalazva megindult az anyja felé. – Eleinte csak sétálgattunk, vagy elvitt moziba, étterembe, ilyesmi. Kérte, hogy ne szóljak neked. Azt mondta, nem örülnél, ha megtudnád, hiszen te küldted el őt. Megállt az anyja előtt, felnyúlt, megfogta az ajtóra mutató karját, és szelíden lehúzta. – Ő az apám – mondta szomorúan. – Bíztam benne, mert azt hittem, szeret engem. Ezért hittem el neki azt, amit a vámpírokról mesélt. Azt mondta, azért mondja el ezeket, hogy megvédjen, mert félt engem – és téged. Meg akar védeni bennünket. Így kezdődött. Aztán egyre jobban belesodródtam. Megtanított arra, hogy kell a késsel bánni, hogy kell lőni, hogy kell ölni. Annie visszarogyott a székbe. Meg se tudott szólalni. – Steve volt az – folytatta Darius. – Steve juttatott ebbe a szörnyű helyzetbe, ő ölte meg a kígyófiút, ő intézte úgy, hogy Darrennek vissza kelljen jönnie hozzád. Darren nem akart – tudta, hogy ezzel szenvedést okoz neked –, de Steve nem hagyott neki más választást. Mindaz, amit Darren elmesélt, igaz, mami. Hinned kell nekünk, mert Steve tette mindezt, és félek, hogy vissza fog jönni – hogy most te következel –, és ha nem készülünk fel rá... ha nem hiszel nekünk...
Megakadt. Kifogyott a szavakból. De már így is eleget mondott. Amikor Annie újra rám nézett, a tekintetében félelmet és kételkedést láttam, de megvetést nem. – Steve? – nyögte. Elkínzott arccal bólintottam, mire megkeményedtek a vonásai. – Mit mondtam neked róla? – kiáltott hisztérikusan Dariusra, és a karjánál fogva dühösen megrázta a fiút. – Megmondtam neked, hogy soha ne közelíts hozzá! Hogy ha csak meglátod valahol, rohanj hozzám, és mondd el nekem! Megmondtam, hogy veszedelmes ember! – Nem hittem neked! – sírta el magát Darius. – Azt gondoltam, csak azért gyűlölöd, mert elszökött! Azt hittem, hogy hazudsz! Ő volt az apám! – Kitépte magát az anyja kezéből, és zokogva roskadt le a földre. – Ő volt az apám! – jajdult fel újra. – Szerettem őt. Annie csak bámulta a síró gyereket. Aztán rám nézett. És ekkor ő is sírni kezdett, és zokogása még mélyebbről fakadó, még gyötrelmesebben hangzó volt, mint a fiáé. Én nem sírtam. Későbbre tartogattam a könnyeimet. Tudtam, hogy a legrosszabb még hátravan. Múltak a percek. Lassan elapadtak a könnyek. Elcsendesedve ültünk a nappaliban. Annie magához tért az első megrázkódtatásból. Mindhárman forró csokoládét kortyolgattunk. Még nem hívtam be a többieket – szerettem volna még egy kis időt családiasan eltölteni Annievel, mielőtt rázúdítanám a Sebhelyesek Háborújának hamu- és poresőjét. Meséltetett az életemről. Tudni akarta, mely országokban jártam, kiket ismertem meg, milyen kalandokat éltem át. Nagy vonalakban elmeséltem neki sok mindent, mellőzve a komorabb jellegű részleteket. Ámulva hallgatta, s közben meg-megérintett, mintha meg akarna győződni arról, hogy hús-vér ember vagyok. Amikor meghallotta, hogy herceg lettem, boldogan felnevetett. – Ez azt jelenti, hogy én meg hercegkisasszony vagyok? – Félek, hogy nem – feleltem nevetve. Aztán ő is elmesélte, hogyan alakult az élete. Beszámolt a „halálomat” követő nehéz hónapokról. Arról, ahogy lassan visszataláltak a hétköznapokba. Ő még gyerek volt, így könnyebben
kiheverte, de anya és apa sohasem tudták túltenni magukat a történteken. Felvetette, hogy vajon el kellene-e mondani nekik, hogy élek. De mielőtt válaszolhattam volna, azt mondta: – Nem. Ők most boldogan élnek. Már túl késő megváltoztatni a múltat. Jobb, ha nem hozakodunk elő vele. Árgus szemekkel figyeltem, amikor Steve-ről beszélt. – Kamaszlány voltam, tele zűrzavarral, önbizalomhiánnyal – mondta mérgesen. – Volt egy-két barátnőm, de nem sok. Fiúbarátom, aki komoly lett volna, egy se. Ekkor jött vissza Steve. Csak pár évvel volt idősebb nálam, de úgy nézett ki, és úgy is viselkedett, mint egy felnőtt. És érdeklődött irántam. Beszélgetni akart velem. Úgy kezelt, mint egy vele egyenrangút. Sok időt töltöttek együtt. Steve jól alakította a szerepet – kedves volt, gyengéd, szerető jó barát. Annie azt hitte, Steve szereti őt, hogy kettejükre közös jövő vár. Beleszeretett, és odaadta magát neki. Aztán megtudta, hogy kisbabát vár. – Felderült az arca, amikor meghallotta – mesélte, s megborzongott az emléktől. Darius ott ült mellette, s némán, komoly arccal, feszült figyelemmel hallgatta a szavait. – Elhitette velem, hogy boldog, hogy össze fogunk házasodni, és még sok-sok gyerekünk lesz. Azt mondta, ne szóljak senkinek – titokban akarja tartani, amíg férj-feleség nem leszünk. És megint elment. Azt mondta, azért, hogy pénzt keressen az esküvőre, és hogy megtarthassuk a babát. Sokáig odamaradt. Aztán egy éjszaka visszatért. Aludtam, de felébresztett. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, a számra tapasztotta a tenyerét, és nevetett. „Túl késő, már nem lehet megállítani” – mondta gúnyosan. Több mindent mondott még, rettenetes dolgokat. Aztán elment. Azóta nem hallottam felőle. Akkor meg kellett mondania anyának és apának, hogy gyereke lesz. Ők dühösek voltak – nem rá, hanem Steve-re. Apa meg is ölte volna Steve-et, ha megtalálja. De senki sem tudta, hol lehet. Eltűnt. – Nehéz volt Dariust fölnevelni, de egyetlen napját sem adnám oda – mondta Annie mosolyogva, és beleborzolt a gyerek hajába. – Steve ártani akart nekem, de a legcsodálatosabb dologgal ajándékozott meg, amit ember valaha adhatott nekem.
– Érzelgős nyanya – mordult fel Darius, derekasan küzdve, hogy véletlenül el ne vigyorogja magát. Sokáig hallgattam ezután. Azon tűnődtem, vajon Steve már akkor eldöntötte-e magában, hogy Dariust ellenem fogja felhasználni. Ez még az az idő volt, mielőtt találkozott a vérszipolyokkal, és megtudta, miféle gyalázatos sors vár rá. De biztos voltam benne, hogy már akkor azon törte a fejét, hogyan okozhatná a vesztemet. Vajon szándékosan ejtette teherbe Annie-t, hogy majd az unokaöcsém vagy unokahúgom révén árthasson nekem? Ismertem annyira Steve-et, hogy gyanítsam, pontosan ilyen szándékok vezették. Annie ezután a Dariusszal közös életéről mesélt, onnantól, hogy hogyan segített a fölnevelésében anya és apa, amíg el nem költöztek, és hogy attól kezdve mindmostanáig hogyan boldogultak kettesben. Aggasztotta, hogy a fiúnak nincs apja, de a Steve-vel kapcsolatos tapasztalatai óvatossá tették a férfiakkal szemben, akikben nagyon nehezen tudott megbízni. Egész éjjel elhallgattam volna őt, a sztorikat anyáról, apáról és Dariusról – végre megtudhattam, mi történt velük az eltelt évek alatt! Úgy éreztem magam, mintha megint családban élnék. Nem akaródzott véget vetni a mesének. Csakhogy egy válságos helyzet kellős közepén voltunk. Amíg lehetett, halogattam az igazság pillanatának elérkezését, de most már muszáj volt elmondanom neki. Az éjszaka jócskán előrehaladt, és már nagyon szerettem volna a végére járni annak az ügynek, ami idehozott. Megvártam, míg befejezi a történetet, amit éppen mesélt – Darius első hetét az iskolában –, majd megkérdeztem, bemutathatom-e neki néhány barátomat. Annie nem nagyon tudta, mit gondoljon Vancháról, Alice-ről és Evannáról. Alice normálisan volt felöltözve, de Vanchán a szokásos állatbőrök lógtak, mellén a dobócsillagokkal teli hevederekkel meg a zöld hajával, nem beszélve a kötelekkel körbetekert, szőrös és hihetetlenül csúf Evannáról... Hajszálra úgy festettek, mint két középkori vízköpő sárkány! De mivel a barátaim voltak (legalábbis Vancha és Alice; a boszorkányról mit lehet tudni?), Annie barátságosan fogadta őket –
habár láttam rajta, hogy nem bízik meg száz százalékig a három fura alakban. És azt is tudtam, hogy érzi, nem pusztán azért jöttek, hogy hárommal többen legyünk. Sejtette, hogy valami baljós dologról van szó. Egy darabig udvarias semmiségekről társalogtunk. Alice a rendőrségnél töltött éveiről mesélt Annie-nek, Vancha elárult néhány dolgot, amik egy herceg kötelességei közé tartoznak, Evanna pedig tippeket adott neki, hogy kell békákat tenyészteni (nem mintha Annie-t érdekelte volna a dolog!). Aztán Darius ásított. Vancha jelentőségteljesen rám nézett – eljött az idő. – Annie – kezdtem vonakodva –, már említettem neked, hogy Darius elkötelezte magát a vérszipolyok mellett. De azt még nem mondtam el, hogy ez pontosan mit is jelent. – Folytasd – szólt Annie, látva, hogy elakadok. – Steve megvérezte őt – mondtam. – Átömlesztett belé valamennyit a saját vérszipolyvéréből. Ez a vér még nem valami erős benne, de idővel erőre fog kapni. Az átadott sejtek megsokszorozódnak, és dominánssá válnak a vérben. – Azt akarod ezzel mondani, hogy ő is olyan lesz, mint te? – kérdezte Annie, s az arca halottsápadttá vált. – Hogy nem fog normálisan fejlődni? Hogy vért kell innia ahhoz, hogy életben maradjon? – Igen. Annie arca elfacsarodott – azt hitte, ez a legrosszabb mert ezt tartogattam a végére. Szerettem volna megkímélni őt az igazságtól, de nem tehettem. – Még más is van – folytattam, mire egész testében megmerevedett. – A vámpírok képesek rá, hogy maguk irányítsák a táplálkozási szokásaikat. Nem könnyű – sok gyakorlást igényel –, de meg tudjuk tenni. A vérszipolyok nem. A vérük hajtja őket, hogy evéskor gyilkoljanak. – Nem! – nyögött fel Annie. – Darius nem gyilkos! Nem tudná megtenni! – De igen – mordult fel Vancha. – Nem volna más választása. Mihelyt egy vérszipoly megérzi a vér ízét, erőt vesz rajta a belső
kényszer. Egyfajta transzállapotba kerül, és addig szívja a vért, amíg a forrás ki nem apad. – Biztosan van valami, amivel segíteni lehet rajta – erősködött Annie. – Orvosok... műtét... gyógyszerek... – Nincs – felelte Vancha. – Ez nem valami emberi kórság. A doktoraik tanulmányozhatják, vizsgálgathatják és féken tarthatják, amikor táplálkozik, de azt akarja, hogy a fia élete végéig be legyen zárva? – Ráadásul idősebb korában így sem tudnák megzabolázni – tettem hozzá. – Hihetetlenül erős lesz, ha már teljesen kifejlődik. Csak úgy tudnák megfékezni, ha állandóan kómában tartanák. – Nem! – kiáltotta Annie konok haragjában elsötétülő arccal. – Azt nem engedem! Kell lennie valami módszernek, amivel meg lehet menteni őt! – Van ilyen – válaszoltam, mire láthatóan megkönnyebbült valamelyest. – De veszélyes. És attól még nem lesz újra ember – csupán az éjszaka egy másik fertályában fog kikötni. – Ne beszélj nekem talányokban! – rivallt rám Annie. –Mit kell tennie? – Vámpírrá kell változnia – feleltem. Annie elképedve bámult rám. – Nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik – folytattam gyorsan. – Igen, lassan fog felnőni, de ez olyan helyzet, amit te meg ő megtanulhattok kezelni. És igen, vért kell majd innia, de eközben nem fog ártani senkinek. Megtanítjuk neki, hogyan legyen úrrá az ösztöneiből eredő késztetésen. – Nem – makacsolta meg magát Annie. – Kell lennie más megoldásnak is. – Nincs más – röffent rá mérgesen Vancha. – És még ez se biztos. Meg nem is veszélytelen. – Vért kell cserélnem vele – magyaráztam. – Át kell pumpálnom az én vámpír sejtjeimet az ő testébe, és be kell fogadnom az ő vérszipoly sejtjeit. A kétféle sejtek meg fogják támadni egymást. Ha minden jól megy, Darius félvámpír lesz, én pedig maradok az, ami eddig is voltam.
– De ha nem sikerül, te fél-vérszipoly leszel, Darius pedig folytatja, amit elkezdett – vélekedett Annie, és már a gondolattól remegett, hogy ilyen szörnyű sors vár a fiára. – Nem – ráztam meg a fejem. – Ennél sokkal rosszabb fog történni. Ha nem sikerül, én meghalok – és meghal Darius is. Azzal visszaültem, és fásultan vártam, mit fog határozni.
Annie-nek nem tetszett – senkinek se! –, de végül meggyőztük, hogy nincs más megoldás. Ő várt volna még, hogy végiggondolja és megbeszélje az orvosával a dolgot, de én megmondtam neki, hogy vagy most, vagy soha. – Vanchának és nekem teljesítenünk kell egy küldetést – emlékeztettem. – Lehet, hogy később már nem jöhetünk vissza. Amikor először került szóba közöttünk a vérátömlesztés, Vancha rögtön ajánlkozott rá. Úgy gondolta, nekem nem lenne biztonságos próbálkozni vele. A tisztulás kellős közepén voltam – a vámpír sejtjeim épp most vették át a funkciók teljesítését, telivér vámpírrá alakítva át engem, amitől az egész szervezetem amolyan cseppfolyós állapotban volt. De faggatásomra beismerte, hogy igazából nincs miért azt feltételezni, hogy a tisztulásnak bármi befolyása volna a folyamatra. Akár még előnyünkre is válhat – mivel az én vámpír sejtjeim jelenleg hiperaktív állapotban voltak, lehet, hogy több eséllyel pusztítanák el a vérszipoly sejteket. Megpróbáltuk kifaggatni Evannát a veszélyek felől. Ő belelátott a jövőbe, és el tudta volna mondani nekünk, sikerrel járunk-e, vagy sem. De nem állt kötélnek. – Semmi közöm ehhez – jelentette ki. – Nem fűzök hozzá megjegyzést. – De biztonságosnak kell lennie – unszoltam, csak hogy kicsikarjak tőle valami megnyugtatást. – Eleve elrendelt dolog, hogy még egyszer találkoznunk kell Steve-vel. Nem tehetjük meg, ha meghalok.
– A végső találkozásod Steve Leonarddal nem valami kőbe vésett parancs – válaszolta Evanna. – Ha korábban meghalsz, akkor magától értetődően Steve lesz az Árnyak Ura, és a háború a vérszipolyok javára dől el. Ne hidd, hogy mert ez a sorsod, te védve vagy minden veszedelem ellen, Darren – ha megpróbálkozol vele, belehalhatsz, és lehet, hogy bele is halsz. Mindazonáltal Darius az unokaöcsém volt. Vancha nem helyeselte – ő pillanatnyilag szívesen megfeledkezett volna Dariusról, hogy inkább Steve-re tudjon összpontosítani –, én azonban nem hagyhattam, hogy továbbra is ekkora veszély fenyegesse a fiút. Ha meg tudom menteni, kötelességem ekképp cselekedni. Injekciós tűkkel is megcsinálhattuk volna a vércserét, de Darius ragaszkodott a hagyományos ujjhegyes módszerhez. A veszély ellenére merő izgalom volt, és azt akarta, hogy a régi módon csináljuk. – Ha vámpír leszek, akkor már legyek igazi vámpír – morogta. – Nem akarom elrejteni az ismertetőjegyeimet. Csináljuk rendesen, vagy sehogy. – Fájni fog – figyelmeztettem. – Nem bánom – húzta az orrát. Annie kétségei ugyan nem múltak el, de a végén beleegyezett a tervbe. Talán nem tette volna, ha Darius meginog, ő azonban elszántan kitartott az elhatározása mellett. Nem szívesen ismertem be – és nem is mondtam ki hangosan –, de ugyanaz az elkötelezettségtudat munkált benne, mint az apjában. Steve a velejéig gonosz volt, de mindig végrehajtotta, amit eltervezett, és ha egyszer valamit eltökélt, attól többé semmi sem téríthette el. Darius ugyanilyen volt. – Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik – sóhajtotta Annie, amikor leültem Dariusszal szemben, és felkészültem, hogy körmeimet belemélyesszem az ujjbegyeibe. – Ma kora este még úgy terveztem, hogy holnap elmegyek vásárolni, de addigra hazaérek, mire Darius megjön az iskolából, és be tudom engedni a lakásba. És akkor egyszer csak megjelenik a bátyám a múltból, és közli, hogy vámpír lett! Most meg, alighogy ezt felfogtam, azt kell hallanom,
hogy éppoly gyorsan, ahogy visszakaptam, ismét elveszíthetem őt – és a fiamat is! Már majdnem lefújta az egészet, amikor Alice odalépett a háta mögé, és halkan azt kérdezte tőle: – Inkább emberként veszítenéd el, vagy inkább az apjához hasonló gyilkosként? Kegyetlenül megfogalmazott kérdés volt, de megacélozta Annie idegeit, és eszébe juttatta, hogy mi forog kockán. Egész testében remegve, csendesen sírva ellépett az útból, és hagyta, hadd végezzem a dolgomat. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül belevájtam a körmeimet Darius ujjainak puha húsába. Felsikoltott fájdalmában, és hátrarántotta magát a székben. – Ne! – szóltam rá, látva, hogy a szájához kapja a kezét, hogy lenyalja ujjairól a vért. – Hagyd, hadd folyjon. Darius leeresztette a kezét. Fogamat összeszorítva jobb kezem körmeit belemélyesztettem a bal kezem ujjbegyeibe, majd kezet váltottam. Bugyogva tört elő a vér. Akkor ujjaimat Darius ujjaihoz szorítottam, és ott tartottam addig, amíg a vérem átfolyt az ő testébe, az övé meg az enyémbe. Így kapaszkodtunk össze húsz percig... harmincig... és tovább. Amikor a vére átjutott az ereimbe, éreztem a vérszipoly sejtek csípős viszketését, égető sistergését. Nem törődtem a fájdalommal. Láttam, hogy Darius is érzi a vére átalakulását, s hogy neki még jobban fáj, mint nekem. Még erősebben nyomtam a kezéhez a kezem, hogy ne tudja elrántani. Vancha ott állt mellettünk, figyelt és számolt. Amikor elérkezettnek látta az időt, megragadta mindkét karomat, és elhúzta a kezem. Hangos kiáltás szakadt ki belőlem, félmosollyal a képemen fölálltam, aztán csak elvágódtam a földön, és egész testemben vonaglottam a kíntól. Nem számítottam rá, hogy a sejtek ilyen hamar akcióba lépnek, és felkészületlenül ért ez a brutálisan gyors reakció. Még e roham közben is láttam, hogy Darius vadul rángatózik ültében, s kimeredő szemmel, fuldokló hangokat hallatva,
összevissza csapkod és verdes kezével-lábával. Annie hanyatthomlok rohant hozzá, de Vancha félrelökte. – Ne avatkozzon bele! – förmedt rá. – Szabad folyást kell engedni a természetnek. Mi nem állhatunk az útjába. Percekig vergődtem a földön. Úgy éreztem, mintha belülről tüzes vassal égetnének. A tisztulás folyamán heves fejgörcsök kínoztak, és rengeteg kellemetlenség gyötört, de most a fájdalom új dimenzióiba emelkedtem. Elviselhetetlen nyomást éreztem a szemgolyóm mögött, mintha az agyam akarna kitüremkedni a szemüregemen át. Két tenyerem csuklóm felőli részét előbb erősen a szememre, majd kétoldalt a fejemhez nyomtam. Nem tudom, üvöltöttem-e vagy csak ziháltam – nem hallottam semmit. Hánytam, aztán csak öklendeztem. Teljes erőmből nekimentem valaminek – a tévének. Elfordultam tőle, de akkor meg a falnak vágódtam. Belevájtam a körmeimet a vakolatba és a téglába, hogy ne érezzem a fájdalmat. Végül enyhült a nyomás. Végtagjaim elernyedtek. Az öklendezés abbamaradt. Újra láttam és hallottam, de a kínzó fejfájás nem múlt el. Kábultan néztem körül. Vancha kuporgott mellettem, és mosolyogva törölgette az arcomat. – Túl vagy rajta – mondta. – Most már jól leszel – a vámpírok szerencséjével. – Darius? – kérdeztem levegő után kapkodva. Vancha fölemelte a fejemet, és odamutatott. Darius a díványon feküdt lehunyt szemmel, teljesen mozdulatlanul. Annie és Alice mellette térdeltek. Evanna lehajtott fejjel ült az egyik sarokban. Egy rettenetes pillanatig azt hittem, a gyerek meghalt. Aztán észrevettem, hogy lassan emelkedik és süllyed a mellkasa, és ebből megértettem, hogy csak alszik. – Rendbe fog jönni – mondta Vancha. – Pár éjszakán át szemmel kell tartanunk mindkettőtöket. Elképzelhető, hogy lesznek még rohamaitok, de kevésbé súlyosak, mint ez volt. De a legtöbben, akik ezt megpróbálják, nem élik túl az első rohamot. Azzal, hogy most életben maradtatok, mindkettőtöknek biztatókká lettek az esélyei.
Erőtlenül felültem. Vancha megfogta az ujjaimat, rájuk köpött, és a sebbe dörzsölte a nyálát, hogy siettesse a gyógyulásukat. – Rémesen érzem magam – nyöszörögtem. – Egyelőre nem lesz jobb – közölte Vancha. – Amikor én lettem vérszipolyból vámpír, egy hónap kellett a szervezetemnek, hogy megnyugodjon, és majdnem egy teljes évbe telt, míg újra normális állapotba kerültem. És neked még a tisztulással is meg kell birkóznod. Lesz néhány kellemetlen éjszakád, Herceg! – kuncogott kényszeredetten. Visszatámogatott a székemhez. Alice megkérdezte, innék-e egy kis vizet vagy tejet. Vancha közölte, hogy most jobbat tenne nekem egy kis vér. Alice szemrebbenés nélkül sebet ejtett magán egy késsel, és hagyta, hogy közvetlenül a sebből szívjam ki a vért. Amikor végeztem, Vancha a nyálával zárta le a sebet, majd széles mosollyal fölnézett Alice-re, és így szólt: – Kegyed nem akármilyen nő, Miss. Burgess. – A legjobb – felelte Alice egykedvűen. Félig lecsukódó szemmel dőltem hátra. – Egy hétig tudnék aludni – sóhajtottam. – És miért nem teszed? – kérdezte Vancha. – Csak nemrég épültél fel egy életveszélyes sebesülésből. A tisztulás kellős közepén vagy. Az imént végezted el a vámpírok legkockázatosabbnak tartott vércseréjét. Harnon Oan fekete vérére mondom, megérdemelsz egy kis pihenőt! – De Steve... – motyogtam. – Leonard várhat – mordult fel. – Annie-t és Dariust elküldjük a városból – Alice majd elkíséri őket –, aztán visszaviszünk a cirkuszba. Csodát fog tenni veled egy hét, amit a függőágyadban töltesz el! – Biztosan – feleltem keserves képpel. Evrára és Merlára gondoltam, meg arra, hogy mit is mondhatnék nekik. Aztán ott volt még Mr. Tall is – a Cirque du Freak egész társulata szerette őt. Akárcsak Shancus, neki is azért kellett meghalnia, mert kapcsolatban állt velem. Vajon a társulat tagjai meggyűlöltek engem ezért? – Szerinted ki áll majd Mr. Tall helyére? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs – válaszolta Vancha. – Nem hinném, hogy valaki is számolt volna azzal, hogy meghalhat, ráadásul ilyen váratlanul. – Lehet, hogy szétszélednek – töprengtem hangosan. – Mindenki megy a maga útjára, vissza a korábbi foglalkozásukhoz. Talán némelyek már el is hagyták a stadiont. Remélem... – Miféle stadionról beszélsz? – vágott a szavamba Annie, aki azóta is Dariust figyelte – a fiú most alig hallhatóan horkolt –, de hallotta, amit egymás között beszélgettünk. – A Cirque du Freak a régi futballstadionban verte föl a sátrát – magyaráztam. – Mihelyt elhagyjátok a várost, visszamegyünk oda, de épp azt mondtam Vanchá-nak, hogy... – A hírek – vágott ismét a szavamba Annie. – Nem láttátok a ma esti híradót? – Nem. – Épp azt néztem, amikor megjöttetek – mondta, és a szeme újra megtelt aggodalommal. – Nem tudtam, hogy az a főhadiszállásotok, ezért gondolatban nem kapcsoltam össze veletek. – Mit? – kérdeztem ingerülten. – A rendőrség körbevette a stadiont. Azt mondják, ott vannak azok, akik a futballmeccs után megölték Tom Jonest meg a többieket. Már akkor össze kellett volna illesztenem a mozaikokat, amikor Tommyról beszéltél, de... – dühösen rázta a fejét, majd így folytatta: – Nem engednek senkit se ki, se be. Amikor a híradót néztem, még nem hatoltak be. De azt mondták, ha erre sor kerül, teljes fegyverzetben fognak fellépni ellenük. Az egyik riporter... – Hirtelen elhallgatott. – Folytasd – mondtam rekedten. – Azt mondta, soha életében nem látott még ennyi állig felfegyverzett rendőrt. Azt... – Nyelt egyet, és súgva fejezte be a mondatot. – Azt mondta, állítólag a legkeményebben akarnak fellépni ellenük. Azt mondta, minden jel szerint végezni akarnak mindenkivel, akit odabent találnak.
Kezdjük a legfontosabb dologgal – mindenekelőtt Annie-t és Dariust kell biztos helyre küldenünk. Nem tudnék a stadionban rekedt barátaim megsegítésére összpontosítani, ha közben a húgom és az unokaöcsém sorsa miatt kellene nyugtalankodnom. Ha ők már kiszabadultak Steve hatóköréből, és biztos helyen vannak, ahol nem érheti el őket, attól kezdve minden figyelmemet az ő helyzetük megoldására fordíthatom. De addig csak növelné zaklatottságomat az értük érzett felelősségtudat. Annie nem akart elmenni. Ez volt az otthona, kész volt harcolni is, hogy megvédje. Miután elmeséltem neki néhányat Steve utóbbi években elkövetett rémtetteiből, sikerült meggyőznöm, hogy el kell menniük – de akkor meg ragaszkodott hozzá, hogy én is velük menjek. Éveken át halottnak hitt. Most, hogy megtudta az igazat, nem akart máris újból elveszíteni. – Nem jöhetek – sóhajtottam. – Addig nem, amíg a barátaim veszélyben vannak. Később, majd ha vége lesz, megkereslek benneteket. – Nem, ha Steve téged is megöl! – kiáltotta Annie. Erre nem tudtam mit válaszolni. – És mi lesz Dariusszal? – ütötte tovább a vasat. – Te mondtad, hogy edzenie kell. Mit kezd majd nélküled? – Add meg a mobilszámodat – mondtam. – Alice meg fogja keresni az embereit, mielőtt elmegyünk a stadionba. A legrosszabb esetben valaki jelentkezni fog nálad. Valamelyik vámpír csatlakozik hozzátok, és folytatja Darius kiképzését, vagy elkíséri őt a Vámpírok Hegyéhez, ahol Seba vagy Vanez foglalkozik majd vele. – Ki? – Régi barátaim – feleltem mosolyogva. – Ők meg tudják tanítani Dariust mindarra, amit egyáltalán tudnia kell annak, aki vámpír lesz. Annie továbbra is megpróbált jobb belátásra bírni, mondván, mellette és Darius mellett van a helyem, hogy előbb voltam az ő testvére, s csak aztán lettem vámpír, így mindenekelőtt őrá kell gondolnom. De nem volt igaza. Én ugyanis magam mögött hagytam az embervilágot, amikor vámpír herceg lettem. Továbbra is szívemen
viseltem Annie sorsát, és szerettem őt, de elsősorban a klánnak tartoztam hűséggel. Amikor megértette, hogy nem tud meggyőzni, berakta Dariust az autójuk hátsó ülésére – a fiú azóta is mélyen aludt –, és könnyes szemmel indult, hogy összeszedjen pár személyes holmit. Mondtam neki, hogy vigyen annyit, amennyit csak tud, és ne jöjjön vissza. Ha legyőzzük Steve-et, ő és Darius minden további nélkül visszatérhetnek. Ha nem, akkor majd valaki eljön a többi cuccaikért. A házat el kell adni, ők pedig addig maradnak elrejtőzve a vámpírklán védelme alatt, ameddig a klán egyáltalán képes vigyázni rájuk. (Nem azt mondtam, hogy „ameddig a klán el nem pusztul”, de erre gondoltam.) Nem ígérkezett ideális életnek – de annál feltétlenül jobb lesz, mint Steve Leopard keze között végezni. Mielőtt beszállt volna az autóba, Annie teljes erejéből magához szorított. – Ez nem járja – sírta. – Annyi mindent nem mondtál még el, annyi mindent szeretnék még tudni, és mondani neked. – Én is – feleltem, sűrűn pislogva, nehogy kibuggyanjon a szememből a könny. Rettenetes érzés volt. Minden tízszer olyan gyorsan történt, mint kellett volna. Alig pár órája érkeztünk vissza a Cirque du Freakbe, hogy Mr. Tall-lal beszéljünk, de úgy éreztem, mintha hetek teltek volna el azóta. A halála, a hajtóvadászat, Morgan James lefejezése, a színház, ahol Steve lemészárolta Shancust, és ahol kiderült az igazság Dariusról, a látogatás a húgomnál... Szerettem volna rálépni a fékre, hogy lelassítsam az időt, és kibogozzam, mi az értelme mindannak, ami itt folyik. Az élet azonban maga szabja meg a saját törvényeit, és maga diktálja a saját iramat. Néha a kezedbe kaphatod a gyeplőt, és lelassíthatod – máskor nem. – Tényleg nem tudsz velünk jönni? – próbálkozott Annie még egyszer, utoljára. – Nem – feleltem. – Szeretnék... de nem. – Akkor sok-sok szerencsét kívánok neked, Darren – sóhajtotta. Megcsókolt, még mondani akart valamit, de elsírta magát. Beugrott a kocsiba, hátranézett Dariusra, aztán beindította a motort, és
elszáguldott. Ő eltűnt az éjszakában, én pedig ott álltam a régi otthonom előtt, és úgy éreztem, megszakad a szívem. – Jól vagy? – lépett halkan a hátam mögé Alice. – Jól leszek – feleltem a könnyeimet törölgetve. – Szerettem volna elbúcsúzni Dariustól. – Ez nem búcsú – mondta erre Alice. – Csak au revoir. – Remélhetőleg – sóhajtottam, de valójában nem hittem benne. Akár győzünk, akár elbukunk, a gyomromban érzett émelyítő szorítás mintha azt jelentette volna, hogy ma éjszaka láttam életemben utoljára Annie-t és Dariust. Ez volt az a pillanat, amikor magamban elbúcsúztam tőlük, aztán megfordultam, s rájuk többé nem gondolva minden érzelmemet és energiámat azoknak a problémáknak a megoldására, azoknak a veszélyeknek az elhárítására összpontosítottam, amelyekkel a cirkuszbeli társaimnak kellett szembenézniük. Odabent a házban megvitattuk, mi legyen a következő lépésünk. Alice amellett volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tűnjünk el a városból, magukra hagyva barátainkat és szövetségeseinket. – Hármunkon semmi sem múlik, ha rendőrök seregei állomásoznak a stadion körül – érvelt. – Továbbra is Steve Leonard az első számú ellenség. A többiek kénytelenek lesznek megvédeni magukat. – De ők a barátaink – motyogtam. – Nem hagyhatjuk csak úgy magukra őket. – Muszáj – erősködött Alice. – Akármennyire fáj is. Most nem tehetünk értük semmit, különben kockára tesszük a saját életünket is. – De ott van Evra... Harkat... Debbie. – Tudom – felelte elfelhősödő szemmel, de határozottan. – De mint mondtam, nem számít, mennyire fáj. Magukra kell hagynunk őket. – Nem értek egyet – tiltakoztam. – Azt hiszem... – Hirtelen elhallgattam; vonakodtam hangosan kimondani azt, amit gondolok. – Folytasd – biztatott Vancha. – Nem tudom megmagyarázni – kezdtem lassan, s rebbenő tekintetem egy pillanatra megállt Evannán –, de azt hiszem, hogy
Steve ott van. A stadionban. Minket vár. Korábban ő küldte ránk a rendőrséget – amikor Alice még közéjük tartozott –, és nem tartom valószínűnek, hogy ugyanazt a trükköt kétszer is megcsinálja. Másodszorra már unalmas lenne. Steve él-hal az eredetiségért és az új izgalmakért. Szerintem a stadiont körülvevő rendőrök csak biztosítékul szolgálnak. – A színházépületben nyugodtan állíthatott volna csapdát nekünk – töprengett hangosan Vancha, folytatva a gondolatmenetemet. – De az nem lett volna olyan rafinált helyszín, mint az, amelyikben korábban küzdöttünk meg vele – a Megtorlás Barlangjában. – Pontosan – bólintottam. – Ez lesz a mi nagy leszámolásunk. Neki valami nagyszabású dolog kell, amiben van némi különösség is. Ő legalább annyira előadóművész, mint bárki a Rémségek Cirkuszából. Imádja a színpadiasságot. Nagyon is kedve szerint való gondolat, hogy a stadion legyen a helyszín. Ettől a dolog olyan lesz, mint amikor az ókori gladiátorok vívtak meg egymással a római Colosseumban. – Ha nincs igazad, bajba kerülünk – jegyezte meg szorongva Alice. – Ebben nincs semmi újdonság – röffent rá Vancha, majd fél szemöldökét felhúzva Evannára nézett. – Nincs valami tipped számunkra? Meglepetésünkre a boszorkány komoran bólintott. – Darrennek igaza van. Vagy elmentek most a stadionba, és szembenéztek a végzetetekkel, vagy elmenekültök, és azzal átengeditek a győzelmet a vérszipolyoknak. – Azt hittem, ilyesmit nem szabad elárulnod nekünk – hökkent meg Vancha. – Ez már a végjáték kezdete – felelte rejtélyesen Evanna. – Mostantól nyíltabban szólhatok bizonyos dolgokról, anélkül, hogy megváltoztatnám a jövőt. – Az megváltoztatná, ha most sarkon fordulnánk, és felrohannánk a hegyekbe – mordult fel Vancha. – Nem – mosolygott Evanna. – Nem változtatná meg. Mint mondtam, pusztán annyit jelentene, hogy a vérszipolyok győznek.
Különben sem akartok elfutni, ugye? – nézett ránk fülig szaladó szájjal. – A következő egymillió évben biztos, hogy nem! – jelentette ki Vancha, és a nagyobb nyomaték kedvéért köpött egyet a falra. – De ostobaságot se szeretnénk csinálni. Én azt mondom, nézzünk körül a stadionnál. Ha úgy fest a helyzet, hogy Leonard berendezkedett ott, betörünk, és fejét vesszük a szörnyetegnek. Ha nem, akkor másutt kell keresnünk őt, és a cirkusz népe kénytelen lesz a maga erejéből boldogulni. Ezen a ponton nincs értelme, hogy veszélybe sodorjuk miattuk az életünket, igaz, Darren? Eszembe jutottak szörnyszülött barátaim – Evra, Merla, Kezes Hans és a többiek. Harkatra és Debbie-re gondoltam, és hogy mi történhet velük. Aztán eszembe jutott a saját népem – a vámpírok –, és hogy milyen sorsra jutna a klán, ha odadobnánk az életünket azért, hogy megpróbáljuk megmenteni nemvámpír szövetségeseinket. – Igaz – mondtam elfacsarodó szívvel, és jóllehet tudtam, hogy azt teszem, ami a helyes, úgy éreztem magam, mintha áruló volnék. Alice és Vancha ellenőrizték a fegyvereiket, én meg ezalatt felszereltem magam néhány éles konyhakéssel. Alice néhány telefonhívással gondoskodott Annie és Darius védelméről. Mindezek után kivonultunk a házból, így történt, hogy szívemben azzal a mély meggyőződéssel, hogy soha többé nem térek vissza, életemben másodszor is elhagytam gyermekkori otthonomat.
Minden baj nélkül átjutottunk a városon. Úgy látszott, minden rendőrt a stadionhoz vezényeltek. Se útakadály nem állta az utunkat, se járőrökbe nem botlottunk. Ami azt illeti, alig találkoztunk valakivel. A város kísértetiesen csendes volt. Az emberek behúzódtak az otthonaikba vagy a kocsmákba, a tévén nézték az ostromot, s várták, hogy kezdetét vegye az akció. Ismertem ezt a csendet a múltból: rendszerint ilyen csend előzte meg a csatát és a halált.
Amikor odaértünk, rendőrautók és furgonok tucatjai vették gyűrűbe a stadiont, és minden pontot fegyveresek őriztek. Kordonokat állítottak fel, hogy távol tartsák az embereket és a médiát. Nagy fényerejű reflektorokat szereltek a stadion falaira. A vakító fények már messziről könnyeket csaltak a szemembe, meg kellett állnom, hogy egy vastag ruhadarabbal bekössem. – Biztos, hogy képes vagy rá? – nézett rám kétkedőn Alice. – Megteszem, amit meg kell tennem – mordultam fel, habár nem voltam olyan biztos magamban, mint ahogy mutattam. Siralmas állapotban voltam, utoljára talán akkor éreztem magam ilyen nyomorultul, amikor az Avatási Próbáimon vallott kudarcom után lefelé sodródtam a folyóban a Vámpírok Hegyének gyomrában. A tisztulás, a vállsebem, az általános kimerültség és a vércsere szinte minden erőmet felemésztette. Aludni szerettem volna, nem pedig életre-halálra megvívni valakivel. De az életben rendszerint nem választhatjuk meg sorsdöntő pillanataink időpontját. Ha elkövetkeznek, ott kell állnunk, hogy szembenézzünk velük, akármilyen állapotban vagyunk is. Nagy tömeg gyűlt össze a kordonok körül. Elvegyültünk benne, és a rendőrök nem vettek észre bennünket a sokaság között a sötétben – még a furán öltözött Vancha és Evanna se vonta magára a figyelmüket. Ahogy fokozatosan egyre közelebb nyomultunk, láttuk, hogy sűrű füstfelhő száll föl a stadion belsejéből, s időnként lövések dörrentek. – Mi történik? – kérdezte Alice a kordonhoz legközelebb állóktól. – Bementek a rendőrök? – Még nem – válaszolta egy vadászkalapot viselő testes férfi. – De egy kisebb előőrs már egy órája bement. Valami újfajta terrorelhárító egység lehetett. Kopaszra voltak borotválva, és barna inget meg fekete nadrágot viseltek. – És a szemük pirosra volt festve! – tódította izgatottan egy kiskölyök. – Azt hiszem, vérrel festették körbe! – Ne beszélj butaságokat! – nevette ki az anyja. – Csak festék volt, hogy a fények ne vakítsák el őket.
Ettől az új információtól kissé zavarba esve vonultunk vissza. Eközben hallottam, amint a fiú azt mondja: – Mama, az egyik nőnek kötelekből van a ruhája! – Ne fantaziálj! – rivallt rá az anyja. – Úgy látszik, igazad van – mondta Alice, amikor már biztonságos távolságra voltunk. – Itt vannak a vémberek, márpedig ők rendszerint sehová se mennek a gazdáik nélkül. – De miért engedték be őket a rendőrök? – kérdeztem. – Ők mégsem dolgozhatnak a vérszipolyoknak – ugye, nem? Tanácstalanul néztünk egymásra. A vámpírok és vérszipolyok mindig emberi tekintetektől távol, egymás között vívták meg a harcaikat. Igaz, hogy egy ideje mindkét fél válogatott emberi segítőkből verbuvált magának hadsereget, de a most folyó háborút többé-kevésbé titokban tartották az emberek előtt. Ha a vérszipolyok szakítottak ezzel az ősrégi szokással, és együttműködnek a reguláris emberi haderővel, akkor ez egy új, aggasztó fordulatot jelez a Sebhelyesek Háborújában. – Én még mindig el tudom hitetni, hogy rendőrtiszt vagyok – szólt Alice. – Várjatok itt. Megpróbálok valamivel többet megtudni a helyzetről. Fürgén elindult a tömegben előre, el a kordon mellett. Azon nyomban megállította az egyik rendőr, de egy gyors, suttogva elhadart párbeszéd után elvezették, hogy beszélhessen a parancsnokkal. Vanchával idegesen várakoztunk, miközben Evanna nyugodtan álldogált mellettünk. Arra használtam ezt az időt, hogy végiggondoljam a helyzetemet. Gyenge voltam, vészesen gyenge, s az érzékeim is összezavarodtak. Lüktetett a fejem, remegett kezemlábam. Alice-nek ugyan azt mondtam, hogy kész vagyok a harcra, de ha egész őszinte akartam lenni, be kellett vallanom, hogy azt sem tudtam, képes vagyok-e egyáltalán megállni a lábamon. Bölcsebb lett volna visszavonulni, és megvárni, míg felépülök. Steve azonban rákényszerített erre az összecsapásra. Elsütötte a startpisztolyt. Teljes erőmből küzdenem kell, s közben imádkozni a vámpírok isteneihez, hogy adjanak erőt.
Várakozás közben megint eltöprengtem Evanna jóslatán. Ha Vancha és én ma este szemtől szembe kerülünk Steve-vel, hármunk közül valaki meghal. Ha Vancha vagy én, akkor Steve lesz az Árnyak Ura, s a vérszipolyok fognak uralkodni az éjszakában és az emberek világában. De ha Steve hal meg, helyette én leszek az Árnyak Ura, rátámadok Vanchára, és elpusztítom a világot. Valami módon biztosan változtatni lehet ezen. De hogyan? Próbáljak békét kötni Steve-vel? Lehetetlen! Azok után, amit Mr. Crepsleyvel, Tommyval, Shancusszal és oly sok mással művelt, akkor se tenném meg, ha megtehetném. A béke nem járható út. De milyen más lehetőség van? Azt, hogy a világ el van átkozva, mint kész tényt, nem fogadtam el. Nem érdekelt, mit mondott Evanna. Kell lennie valamilyen módszernek, amivel meg lehet akadályozni az Árnyak Urának megjelenését. Muszáj, hogy legyen... Alice tíz perc múlva, komor arccal jött vissza. – Úgy táncolnak, ahogy a vérszipolyok fütyülnek – közölte kurtán. – Úgy tettem, mintha egy más városból való főfelügyelő volnék. Felajánlottam a segítségemet. A rangidős tiszt azt mondta, mindent az ellenőrzésük alatt tartanak. Megkérdeztem, kik a barna inges katonák, mire azt felelte, egy különleges kormányzati haderőt képviselnek. Mondani nem mondta, de határozottan az az érzésem, hogy tőlük kapja az utasításokat. Nem tudom, megvesztegették vagy megfenyegették-e, de afelől kétségem sincs, hogy ők mozgatják a szálakat. – Ezek szerint nem tudtad rávenni, hogy beengedjen minket? – kérdezte Vancha. – Nem volt rá szükség – felelte Alice. – Egy út jelenleg is nyitva áll. Az egyik hátsó bejáratot nem torlaszolták el. Az odavezető utat szabadon hagyták. Az ott szolgálatot teljesítő rendőröknek nem szabad közbelépni, ha valaki be akar menni. – Ezt ő mondta neked? – kérdeztem meglepetten. – Azt a parancsot kapta, hogy mondja meg annak, aki kérdezi – válaszolta Alice, és undorral kiköpött a földre. – Áruló! Vancha halvány mosollyal nézett rám. – Leonard bent van, ugye?
– Efelől kétségem sincs – bólintottam. – Ilyet a világért el nem mulasztana. Vancha hüvelykujjával a stadion falára bökött. – Ezt nekünk rendezte így. Mi vagyunk a díszvendégek. Szégyen lenne, ha csalódást okoznánk neki. – Lehet, hogy ha egyszer bementünk, nem kerülünk ki onnan élve – jegyeztem meg. – Ez negatív gondolkodásra vall – rótt meg Vancha. – Akkor hát bemegyünk? – tudakolta Alice. – Még akkor is, ha létszámban és fegyverzetben túlerőben vannak? – Igen – válaszolta rövid mérlegelés után Vancha. – Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy most kezdjek józan belátásról töprengeni. Rávigyorogtam hercegi barátomra. Alice megrándította a vállát. Evanna arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit. Aztán, minden további szószaporítást mellőzve, óvatosan hátrakerültünk, amerre az őrizetlen bejárat volt. A stadion háta mögött nem égtek olyan erős fényű reflektorok, és errefelé nem sokan jártak. Annál több volt viszont a rendőr, de ők, minthogy külön parancsot kaptak rá, szándékosan nem vettek rólunk tudomást. Már épp be akartunk nyomulni a rendőrök sorai között hagyott résben, amikor Alice megállított bennünket. – Támadt egy ötletem – mondta kicsit bizonytalanul. – Ha mindnyájan bemegyünk, összezárhatják körülöttünk a hálót, és akkor többé már nem fogunk tudni kijönni. De ha egyszerre két fronton indítunk támadást... Gyorsan előadta a tervét. Vanchának és nekem tetszett, úgyhogy húztuk az időt, amíg lebonyolított pár telefonhívást. Aztán még további egy órán át vártunk türelmetlenül, de közben igyekeztünk testileg-lelkileg felkészülni az elkövetkezőkre. Ezalatt egyre sűrűbb füst gomolygott föl a stadion belsejéből, és a kordonon kívül nőttönnőtt a tömeg. Az újonnan érkezettek többsége mindenféle csavargó és hajléktalan népség volt. Elvegyültek a többiek között, miközben lassan nyomultak előre, a kordonig, ahol csendben és észrevétlenül megálltak, és vártak.
Amikor már minden úgy volt, ahogy lennie kellett, Alice a kezembe nyomott egy pisztolyt, és búcsút vettünk tőle. Mindhárman megfogtuk egymás kezét, és sok szerencsét kívántunk egymásnak. Aztán Vanchával jól megnéztük az őrizetlen bejáratot. Mögöttünk az árnyékként mindenütt a nyomunkban járó Evannával vakmerőn elhaladtunk a fegyveres rendőrök sorai mellett. Ők elfordították a tekintetüket, s a hátukat mutatták nekünk. Percekkel ezután a fényesen megvilágított külső térből beléptünk a stadion belső folyosóinak sötétségébe, ahol a végzetes találkozás várt ránk. Bent voltunk a leopárd barlangjában. A folyosó kanyargós volt, de közvetlenül a stadion nyitott belsejére néző lelátók alatt húzódott. Vanchával néma csendben, egymás mellett haladtunk. Ha Steve vár ránk, és a sötétség ellenünk dolgozik, egyikünk pár órán belül itt leli halálát. Egy ilyen helyzetben nincs túl sok mondanivalója az embernek. Vancha valószínűleg azon van, hogy békét kössön a vámpírok isteneivel. Én nyugtalanul gondoltam arra, hogy mi fog történni a harc után, és sehogy sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami módon biztosan útját lehetne állni az Árnyak Ura eljövetelének. Útközben nem leselkedtek ránk csapdák, és nem találkoztunk senkivel. Az alagútból kiérve megálltunk egy percre a kijáratnál, és dermedten bámultuk a Steve csapatai nyomában keletkezett káoszt. Evanna tőlünk kissé balra húzódva nézte figyelmesen a mészárlást. A Cirque du Freak nagy sátra, a lakókocsik és a kisebb sátrak nagy részével együtt, lángokban állt – itt volt hát a magasban gomolygó füst fészke. Az előadóművészeket és a cirkusz személyzetét az alagúttól mintegy húsz méterre, a tribünöktől távolabb, összeterelték. Harkat is ott volt közöttük, Evra és Merla mellett. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Nyolc felfegyverzett vémber vette körbe őket, és a nagysátorból kihozott reflektorokat egyenesen rájuk irányították. Néhány holttest is hevert a közelben. Többnyire a háttérben dolgozó munkásoké, de ott láttam közöttük a show ősrégi szereplőjét is – a vézna, roppant hajlékony és muzikális Bordás Alexander soha többé nem fog színpadra lépni.
Letépve szememről a vastag kendőt, egy darabig szoktattam a szememet a fényhez, majd körülnéztem, Debbie-t keresve az életben maradottak között. De őt nem láttam sehol. Tekintetemet rémülten fordítottam vissza a halottakhoz, s páni félelmemben, hogy netán ő is ott fekszik közöttük, alaposabban megnéztem az arcokat – de ott sem találtam. Több vérszipoly és vémber is járőrözött a stadionban, az égő sátrak és autók között, a lángokra felügyelve. Mialatt őket figyeltem, Mr. Tiny ténfergett elő kezét dörzsölve a máglyaként égő nagysátor tűzfüggönye mögül. Vörös cilinder és kesztyű volt rajta – Mr. Tall holmijai! Ösztönösen tudtam, hogy a sátorban hagyta Mr. Tall holttestét, amolyan rögtönzött halottégető máglyaként használva azt. Mr. Tinyn nem látszott, hogy zaklatott állapotban lett volna, de abból, hogy felvette a kalapot és a kesztyűt, megállapítottam, hogy bizonyos fokig mégiscsak érintette őt a fia halála. Az égő nagysátor és a Cirque du Freak életben maradt tagjai közötti térségen valami új dologra figyeltem fel – egy sebtében összetákolt akasztófára. A keresztgerendáról több hurok lógott le, de csak az egyik volt foglalt – a kígyófiú, Shancus Von vézna kis nyaka szorult bele. Hangosan felkiáltottam, amikor megpillantottam Shancust, és már rohantam volna hozzá. De Vancha elkapta a bal csuklómat, és visszarántott. – Most nem segíthetünk rajta – mordult rám. – De... – kezdtem volna vitatkozni. – Tekints lejjebb – mondta halkan. Szót fogadtam, és egy csapat vérszipolyt pillantottam meg a keresztgerenda és a rácsomózott kötelek alatt. Mindnyájan karddal vagy csatabárddal voltak felfegyverkezve. Mögöttük, valami pódiumfélén, amitől kimagasodott közülük, gonosz vigyorral a képén állt mesterük, a Vérszipolyok Ura – Steve Leopard. Még nem vett észre bennünket. – Nyugalom – intett Vancha, érezve, hogy egész testemben megmerevedek. – Csak semmi kapkodás. – A szeme közben lassan siklott előbb jobbra, majd balra. – Hány vérszipoly és vémber lehet
itt? Többen is rejtőznek még a lelátókon, vagy az égő sátrak és autók mögött? Mielőtt megindulnánk előre, lássuk tisztán, hogy mivel kell megküzdenünk. Mély lélegzeteket véve kényszerítettem magam, hogy higgadtan gondolkozzam, majd szemügyre vettem a helyszínt. Tizennégy vérszipolyt számoltam meg – ebből kilencen csoportosultak Steve körül –, és több mint harminc vémbert. Gannen Harstot nem láttam köztük de gyanítottam, hogy valahol Steve közelében lehet, csak eltakarják előlünk a cirkusz emberei no meg a bitófa. – Nagyjából egy tucat vérszipoly lehet itt, és vagy háromszor annyi vémber, igaz? – mondta Vancha. – Többé-kevésbé – hagytam rá. Vancha oldalról rám sandított, majd kacsintott egyet. – Nekünk van több esélyünk, Sire. – Gondolod? – De még mennyire! – felelte megjátszott lelkesedéssel – mindketten tudtuk, hogy a szerencse nem nekünk kedvez. A kitűnően felfegyverzett ellenség túlerőben van velünk szemben. Az volt az egyetlen ütőkártyánk, hogy a vérszipolyok és vémberek nem ölhettek meg minket. Mr. Tiny gyászos véget jósolt nekik, ha Urukon kívül másvalaki ölné meg a rá vadászókat. Anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna, egyazon pillanatban indultunk előre. Én mindkét kezemben egy-egy kést fogtam. Vancha két dobócsillagot tartott készenlétben, egyébként fegyvertelen volt – hercegi társam a puszta kézzel való közelharcban hitt. Evanna árnyékként követte minden lépésünket. A Rémségek Cirkuszának fogoly társulatát körülvevő vémberek látták, hogy közeledünk, de nem tettek mást, mint kicsit szorosabbra vonták a gyűrűt az őrizetükre bízottak körül. Még csak nem is figyelmeztették a többieket, hogy itt vagyunk. Aztán észrevettem, hogy nem volt rá szükség – Steve és cimborái már kiszúrtak bennünket. Steve egy ládán vagy valami hasonlón állt, és örömtől sugárzó arccal nézett ránk, miközben az előtte álló vérszipolyok, fegyvereiket készenlétben tartva, védekezőn összébb tömörültek.
El kellett haladnunk a foglyok előtt, hogy odaérjünk Steve-hez. Amikor egy vonalba értünk Evrával, Merlával és Harkattal, megtorpantam. Evra és Merla könnyes szemmel nézett rám, Harkat kerek szemében zöld lánggal lobogott a düh, s maszkját lehúzva megmutatta éles, szürke fogait (akár fél napig is kibírta a maszk nélkül). Szomorúan néztem Evrára és Merlára, majd a távolabb álló akasztó fán himbálódzó fiuk holttestére. A barátaimat őrző vémberek lesték minden mozdulatomat, de nem rohantak rám. – Gyere – rángatta meg Vancha a könyökömet. – Bocsássatok meg – súgtam rekedten Evrának és Merlának, mert képtelen voltam egyetlen szó nélkül továbbmenni. – Nem akartam... nem tudtam... ha lehetett volna... – Itt megakadtam; nem tudtam, mit is mondhatnék nekik. Evra és Merla először nem szóltak semmit. Aztán Merla váratlanul felrikoltott, és az őröket szétlökdösve rám vetette magát. – Gyűlöllek! – sikoltotta, miközben körmeivel dühödten az arcomnak esett. – Miattad halt meg a fiam! Bénultan álltam ott. Szabályosan rosszul voltam a szégyentől. Merla üvöltve, sírva, öklével agyba-főbe verve vonszolt ki a pályára. A vémberek már indultak volna, hogy leszedjék őt rólam, de Steve odakiáltotta nekik: – Ne! Hagyjátok őket! Olyan mulatságosak! Egymásba kapaszkodva távolodtunk a vémberektől, majd Merla ellökött. Egyetlen ujjal se védekeztem, miközben elmondott mindennek. Csak arra vágytam, hogy nyíljon meg alattam, és nyeljen el a föld. Ekkor Merla egészen közel hajolt, mintha belém akarna harapni, s a fülembe súgta: – Steve fogolyként magánál tartja Debbie-t. Tátott szájjal meredtem rá, mire újabb sértéseket vagdosott a fejemhez, majd ismét suttogni kezdett: – Nem harcoltunk. Azt hiszik, gyávaságból, pedig téged vártunk. Harkat azt mondta, el fogsz jönni, és te fogsz vezetni minket.
Ezután ököllel ütötte a fejemet, s a következő pillanatban mélyen a szemembe nézve azt mondta: – Nem a te hibád volt. – És a könnyein át egy pillanatra rám mosolygott. – Nem gyűlölünk miatta. Steve a gonosz, nem te. – De... ha én nem... ha azt mondtam volna Vanchá-nak, hogy ölje meg R. V.-t... – Ne így gondolkozz – acsargott rám. – Nem te vagy a felelős. Most segíts, hogy megölhessük azokat a kegyetlen vadállatokat, akik igenis felelősek érte! Adj jelt nekünk, amikor felkészültél rá, és mi válaszolunk a hívásodra. Egytől egyig mindannyian utolsó csepp vérünkig harcolni fogunk. Azzal újból üvöltözve nekem esett, fojtogatott, aztán erejét vesztve, keservesen zokogva ütötte-verte öklével a földet. Evra odarohant, felnyalábolta, és visszavezette a feleségét a többiekhez. Eközben egy futó pillanatra rám nézett, és a tekintetében ugyanazt láttam, amit az imént Merláéban – a fiuk elvesztése felett érzett fájó gyászt, a Steve és bandája iránti gyűlöletet, de irántam pusztán csak szánalmat. Ettől még ugyanúgy vétkesnek éreztem magam azért, ami Shancusszal és a többiekkel történt. De Evra és Merla együttérzése adott annyi erőt, hogy tovább tudjak menni. Ha ők meggyűlöltek volna, kétlem, hogy képes lettem volna folytatni a harcot. De így, hogy támogatásukról biztosítottak, nemcsak képesnek éreztem magam arra, hogy továbbmenjek – éreztem, hogy ezt kell tennem. Ha nem a magam, akkor az ő kedvükért. Fölálltam, mint aki teljesen össze van törve. Amikor Vancha odajött hozzám, hogy támogasson, gyorsan odasúgtam neki. – Mellettünk vannak. Amikor elkezdjük a harcot, ők is harcolni fognak. Megállt, majd előrehajolt, mintha egy szót se szóltam volna, jól megnézte az arcomat, ahol Merla összevissza karmok, és közben fennhangon kérdezgette, mit művelt velem Merla, s hogy jól vagyoke, nem akarok-e pihenni egy kicsit. – Jól vagyok – mordultam rá, majd ellökve őt magamtól hátat fordítottam cirkuszbeli barátaimnak, mintha vérig sértettek volna. –
Merla azt mondta, Steve fogva tartja Debbie-t – sziszegtem oda Vanchának a szám sarkából, ajkamat alig mozgatva. – Lehet, hogy nem fogjuk tudni megmenteni őt – súgta vissza. – Tudom – feleltem tompán. – De megpróbáljuk? Pár pillanatnyi hallgatás után jött a válasz: – Igen. Akkor megszaporáztuk a lépteinket, és nyílegyenesen elindultunk az akasztófa, és az alatta ördögi vigyorral várakozó fél-vérszipoly felé, akinek fél arcát elrejtette előlünk a kötélen himbálódzó Shancus Von árnyéka. – Állj! – kiáltotta a Steve előtt összetömörült kilenc vérszipoly egyike, amikor már csak mintegy öt méterre voltunk tőlük. Megálltunk. Ebből a közelségből láthattam, hogy Steve valójában a cirkusz társulatának egyik tagja holttestén áll – Pasta O’Malley, az alvajáró volt az, aki még olvasni is tudott alvás közben! Innen már Gannen Harstot is láttam: közvetlenül Steve jobbján állt, a kardja a hüvelyében, és feszülten figyelt bennünket. – Dobd le a dobócsillagaidat – mondta a vérszipoly Vanchának. Mivel ő nem válaszolt, két vérszipoly rászegezte fölemelt lándzsáját. Vancha egy vállrándítással visszacsúsztatta a surikenjeit a hevederbe, és leengedte a karját. Fölpillantottam a könnyű szélben ide-oda lengő Shancusra. A keresztgerenda meg-megnyikordult. A tisztulás miatt fülsértőbbnek éreztem a hangot – mintha egy vaddisznó visítozott volna. – Vedd le – vicsorogtam Steve-re. – Nincs szándékomban – felelte hányavetin. – Tetszik nekem, ahogy odafönt lóg. Lehet, hogy a szüleit is fellógatom mellé. Meg a testvéreit. Hadd legyen együtt az egész család. Mi a véleményed? – Miért tartasz ezzel az eszelőssel? – kérdezte Vancha Gannen Harsttól. – Nem érdekel, mit mond róla Des Tiny – ez az elmebeteg csak szégyent hoz a vérszipolyokra. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnöd. – A mi vérünk folyik benne – válaszolta csendesen Gannen Harst. – Nem értek egyet a módszereivel – ő is tudja –, de nem öljük meg a saját fajtánkbelit.
– Megölitek, ha megszegik a törvényeiteket – mordult rá Vancha. – Leonard hazudik, és lőfegyvert használ. Minden közönséges vérszipolyt kivégeznének, ha ezt tenné. – De ő nem közönséges vérszipoly – válaszolta Gannen. – Ő az Urunk. Desmond Tiny azt mondta, elpusztulunk, ha nem követjük őt és nem engedelmeskedünk neki. Akár tetszik nekem, akár nem, Steve-nek van hatalma, hogy megkerülje, vagy akár teljesen figyelmen kívül hagyja a törvényeinket. Jobban szeretném, ha nem tenné, de nem áll módomban megbüntetni, ha megteszi. – Nem helyeselheted a tetteit – erősködött Vancha. – Nem – vallotta be Gannen. – De a klán elfogadta őt, és én csak egy vagyok azok közül, aki a népét szolgálja. A történelem majd ítéletet mond Steve felett. Én beérem azzal, hogy szolgálom és védelmezem, egyetértve azok óhajával, akik megbíztak ezzel a feladattal. Vancha dühödten meresztette a szemét az öccsére, hátha a puszta tekintetével térdre kényszerítheti, de Gannen csak bámult rá kifejezéstelen tekintettel. Steve ekkor nagyot nevetett. – Hát nem mulatságos, amikor rokonok találkoznak össze? Azt reméltem, hogy magatokkal hozzátok Annie-t és Dariust. Képzeljétek csak el, milyen jól szórakoztunk volna mind a hatan! – Azóta ők már messze járnak – mondtam. A legszívesebben rávetettem volna magam, s puszta kezemmel és fogaimmal estem volna a torkának, de a testőrei nyilván nem nézték volna tétlenül. Kénytelen voltam türelemre inteni magam, és kedvező alkalomért fohászkodni. – Hogy van a fiam? – érdeklődött Steve. – Megölted? – Természetesen nem – horkantam fel. – Nem kellett megtennem. Amikor látta, hogyan gyilkolod meg Shancust, rádöbbent, hogy szörnyeteg vagy. Felvilágosítottam őt a múltbeli dicső tetteidről. Annie is mesélt neki néhány régi sztorit. Soha többé nem fog hallgatni rád. Őt már elveszítetted. Már nem a fiad. Azt reméltem, hogy szavaimmal sebet ejtek rajta, de ő csak nevetett.
– Oké, rendben, amúgy sem rajongtam érte. Nyeszlett, mogorva kölyök. Nem szerette a vért. Ámbár úgy sejtem, hamarosan meg fog jönni hozzá a kedve – kuncogott. – Én ebben nem lennék olyan biztos – vágtam vissza. – Megvéreztem – hencegett Steve. – Fél-vérszipoly lett belőle. – Nem – feleltem mosolyogva. – Félvámpír. Mint én. Elbizonytalanodva bámult rám. – Átvérezted? – Igen. Most már közénk tartozik. Nem kell gyilkolnia, ha vért iszik. Mint mondtam, már nem a te fiad – semmiféle értelemben. Steve arca elsötétült. – Nem lett volna szabad megtenned – hördült fel. – A fiú az enyém volt. – Soha nem volt a tiéd, a lelke mélyén semmiképpen – vágtam oda neki. – Becsaptad, hogy elhiggye, az övé vagy. Steve már válaszolni akart, de aztán összevonta a szemöldökét, és mogorván megrázta a fejét. – Mindegy – morogta. – A gyerek nem fontos. Majd később elbánok vele – meg az anyjával. Térjünk rá a fontosabb dolgunkra. Mindnyájan ismerjük a jövendölést. – Fejével Mr. Tiny felé intett, aki az égő sátrak és kocsik között bóklászott, és láthatóan nem törődött velünk. – Darren vagy Vancha megöl engem, vagy én ölöm meg egyikőtöket, és ezzel eldől a Sebhelyesek Háborújának sorsa. – Igen, amennyiben Tinynek igaza van, illetve ha igazat mond – húzta el a száját Vancha. – Nem hiszel neki? – nézett rá összeráncolt homlokkal Steve. – Nem teljesen – válaszolta Vancha. – Tinynek és a lányának – nézett ellenséges tekintettel Evannára – megvan a maguk hatásköre. Többnyire hiszek a jóslataikban, de nem tekintem azokat abszolút érvényű tényeknek. – Akkor miért vagy itt? – nézett rá kihívóan Steve. – Mert hátha tényleg igazak. Steve láthatóan zavarba esett.
– Hogy lehet az, hogy nem hiszel bennük? Desmond Tiny nem más, mint a végzet hangja. Ő belelát a jövőbe. Mindent tud, ami volt, és ami lesz. – Magunk alakítjuk a jövőnket – jelentette ki Vancha. – Akármi történjék is ma éjjel, hiszek benne, hogy a népem legyőzi a tiédet. De téged mindenképpen megöllek – tette hozzá gonosz vigyorral. – Már csak a biztonság kedvéért is. – Tudatlan fajankó vagy – kiáltotta a dühtől remegve Steve. Aztán pillantása megállapodott rajtam. – Fogadok, hogy te hiszel a jövendölésben. – Talán – feleltem. – Persze hogy hiszel – mosolyodott el Steve. – És ugye azt is tudod, hogy vagy te, vagy én? Vancha ebből a szempontból nem számít. Mi vagyunk a végzet fiai, az uralkodó és a rabszolga, a győztes és a legyőzött. Ne törődj Vanchával, lépj föl ide egymagád, és én megesküszöm, hogy tisztességes küzdelem lesz. Te meg én, férfi a férfi ellen, egy győztes és egy vesztes. Lássuk, ki lesz úr az éjszakában – a Vérszipolyok Ura, vagy egy Vámpír Herceg? – Hogy bízhatnék meg benned? – kiáltottam. – Hazug vagy. Csapdát állítasz nekem. – Nem – vetette oda nyersen Steve. – Szavamat adom. – Mintha ez jelentene bármit is – gúnyolódtam, de láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Vanchára sandítottam. – Te mit gondolsz? – Ne – mondta Vancha. – Együtt veszünk részt benne. Ketten megyünk rá. – De ha kész tisztességesen megküzdeni velem... – Ez a sátánfajzat nem ismeri a tisztességet – jelentette ki Vancha. – Lépre csalna – ez a természete. Semmit sem csinálunk úgy, ahogy ő akarja. – Jól van. – Visszafordultam Steve felé. – Nem fogadom el az ajánlatodat. Mi legyen hát? Azt hittem, Steve mindjárt átugrik a vérszipolyok során, és rám veti magát. A fogát csikorgatva csavargatta egymásba kulcsolt kezét, s egész testében remegett a dühtől. Gannen Harst is látta, de meglepetésemre nemhogy odalépett volna, hogy megnyugtassa
Steve-et, inkább még hátrált fél lépéssel. Úgy nézett ki, mintha azt akarná, hogy Steve ugorjon le; mintha elege lett volna eszelős, gonosz Urából, és azt kívánta volna, hogy így vagy úgy, de legyen vége ennek a dolognak. De épp amikor már úgy látszott, mintha elkövetkezett volna a végső összecsapás pillanata, Steve teste ellazult, s ő már újra mosolygott. – Mindent megteszek, ami tőlem telik – sóhajtotta. – Igyekszem mindenkinek megkönnyíteni a dolgát, de egyesek egyszerűen nem hajlandók együttműködni. Hát jó. Ez a válaszom a „mi legyen”-re. Ujjait a szájához kapva éleset füttyentett. Az akasztófa mögül R. V. lépett elő. A szakállas exökoharcos egy kötelet tartott három megmaradt kampója között (Mr. Tall szakította le a többi kampóját, mielőtt meghalt). Amikor rántott egyet a kötélen, egy összekötözött nő csoszogott ki utána. Debbie! Számítottam rá, ezért nem estem pánikba. R. V. pár lépést megtetetett még Debbie-vel, de Steve-től még jó messzire megállt. A béke és az anyatermészet egykori harcos védelmezője nem tűnt valami boldognak. Rángatózott, kapkodta a fejét, tekintete ködös volt, és idegesen rágta az alsó ajkát, amely már vérzett a sok harapdálástól. Amikor megismertem őt, büszke, lelkes, elszánt férfiú volt, aki azért harcolt, hogy megvédje a világot a környezetszennyezéstől. Csak később vált őrült vadállattá, akit semmi más nem érdekelt, csak hogy bosszút álljon elvesztett kezéért. Most sem ez nem volt, sem az – csak egy zilált külsejű, szánalmas emberroncs. Steve nem vette észre R. V. zavart állapotát. Ő csak Debbie-t látta. – Hát nem gyönyörű? – gúnyolódott velem. – Mint egy angyal. Harciasabbnak tűnik ugyan, mint amikor utoljára találkoztunk, de ettől csak még bűbájosabb. – Alattomos pillantást vetett rám. – Szégyelld magad, ha arra kényszerítesz, hogy megparancsoljam R. V.-nek, ontsa ki a belét, mint egy veszett kutyának. – Nem használhatod fel őt ellenem – szóltam halkan, Miközben rezzenéstelen szemmel néztem rá. – Ő tudja, hogy ki vagy te, és hogy
mi forog kockán. Szeretem őt, de elsőrendű kötelességem a klánomhoz fűz. Ő megérti ezt. – Azt akarod ezzel mondani, hogy itt fogsz állni, és hagyod, hogy meghaljon? – rikoltotta Steve. – Igen! – kiáltotta Debbie, mielőtt válaszolhattam volna. – Micsoda népség – nyögött fel Steve. – Szántszándékkal fel akartok bosszantani. Megpróbálok rendes lenni hozzátok, de ti minden jó szándékú gesztusomat visszautasítjátok, és... – Leugrott Pasta O’Malley hátáról, és a testőrei mögött föl-alá járkálva zavaros szónoklatba fogott. Én egy percre se vettem le róla a szememet. Úgy gondoltam, ha túl messzire talál menni, lecsapok rá. De még őrjöngő dühében is gondja volt rá, hogy ne hagyja magát védtelenül. Aztán váratlanul megtorpant. – Legyen hát! – vicsorgott. – R. V., öld meg őt! R. V. nem válaszolt. Szerencsétlen képpel szegezte tekintetét a lába elé, a földre. – R. V.! – kiáltott rá Steve. – Nem hallod, amit mondtam? Öld meg! – Nem akarom – motyogta R. V. Fölnézett, és én fájdalmat és kételkedést láttam a szemében. – Nem kellett volna megölnöd a gyereket, Steve. Ő semmit sem ártott nekünk. Rosszul tetted. A gyerekek jelentik a jövőt, öreg. – Azt tettem, amit tennem kellett – válaszolta kimérten Steve. – És most te is tedd azt. – De ő nem is vámpír... – Nekik dolgozik! – üvöltötte Steve. – Tudom – motyogta R. V. – De miért kell megölnünk? Miért ölted meg a gyereket? Darrent kellett volna megölnünk. Ő az ellenség, öreg. Neki kell megfizetne a kezemért. – Ne hagyj most cserben – mordult fel Steve, és tett egy lépést a szakállas vérszipoly felé. – Te is öltél embereket, ártatlanokat éppúgy, mint bűnösöket. Ne prédikálj most erkölcsről nekem. Nem áll jól neked. – De... de... de...
– Ne hebegj-habogj itt, hanem öld meg! – förmedt rá Steve. Még egyet lépett előre, amivel anélkül, hogy észrevette volna, kilépett a testőrei védelméből. Összeszedtem magam, hogy nekirontsak, de Vancha egy lépéssel megelőzött. – Most! – bömbölte, miközben előreszökkent, s egy surikent előrántva eldobta Steve felé. Meg is ölte volna, ha a sor végén álló testőr nem látja időben a veszélyt, és nem veti magát a dobócsillag halált hozó útjába, feláldozva magát, hogy megmentse Ura életét. Látva, hogy a többi testőr oldalról berohanva elállja Vancha útját, visszadugtam késeimet a hüvelyükbe, s előkaptam a pisztolyt, melyet Alice-től kaptam kölcsön, mielőtt beléptünk volna a stadionba. Az ég felé emelve háromszor meghúztam a ravaszt – jelt adva ezzel az általános lázadásra! Még el sem ült a harmadik lövésem visszhangja, puskaropogás válaszolt rá a stadion falain kívül, ahol Alice és bandája, a vámpiritek tüzet nyitottak az őrt álló rendőrökre. Mielőtt beléptünk volna az alagútba, Alice odarendelte a hajléktalanokat, és elhelyezte őket a stadiont körülvevő kordon köré. Azok után, hogy éveken át abból tengették az életüket, amit mások kidobtak a szemétbe, ez a pillanat számukra a felemelkedés ígéretét jelentette. Csak kevés kiképzést kaptak, és gyéren voltak ellátva fegyverekkel is, de a szenvedély és a harag, valamint a vágy, hogy bizonyítsanak, megnövelte az erejüket, így most, jeladásomat hallva, átugrottak a kordonon, és egy emberként támadtak neki a stadiont őrző meglepett rendőröknek, ha kellett, feláldozva magukat, utolsó csepp vérükig harcolva nem pusztán a saját életükért, hanem azokéért is, akik söpredéknek tartották őket. Nem voltunk biztosak a rendőrség szándékai felől. Steve mondhatta nekik azt, hogy maradjanak a stadionon kívül, bármi történjék is a falakon belül, s ebben az esetben a vámpiritek támadása teljesen fölösleges volt. De ha azért vonultak fel ott, hogy támogassák a vérszipolyokat és a vémbereket, s hogy adott parancsra a segítségükre siessenek, akkor a vámpiritek feltartóztathatták őket, időt és lehetőséget adva ezzel a stadionban rekedteknek.
A Steve-et védő vérszipolyok többsége Vanchát igyekezett feltartóztatni, de amikor elsütöttem a pisztolyomat, ketten rám vetették magukat, ledöntöttek a földre, és kirúgták a fegyvert a kezemből. Ütöttem őket, ahol értem, de egyszerűen rám feküdtek, és a földhöz szögeztek. Ott is maradtam volna tehetetlenségre kárhoztatva, mialatt társaik elbánnak Vanchával. Csakhogy... A Cirque du Freak sztárjai és egész társulata a jeladásomra szintén magához tért. Ugyanabban a pillanatban, amikor a vámpiritek megtámadták a rendőröket, a stadionban lévő foglyok is őreik, a vémberek ellen fordultak. Puszta kézzel estek nekik, és számbeli fölényük révén meghátrálásra kényszerítették őket. A vémberek belelőttek a tömegbe, és vadul hadonásztak kardjaikkal és harci bárdjaikkal. Többen is a földre zuhantak, holtan vagy sebesülten. De a többiek üvöltve, ököllel, lábbal, foggal és körömmel harcolva nyomultak tovább – nem létezett földi erő, ami visszatarthatta volna őket. Miközben a Rémségek Cirkusza társulatának nagy tömege a vémberekkel dulakodott, Harkat egy kis csapat élén megindult az akasztófa felé. Az egyik halott vémber kezéből kikapva a harci bárdot, egyetlen suhintással lekaszált egy vérszipolyt, aki az útjukba próbált állni, s már törtetett is tovább, egyetlen pillanatra sem hagyva magát feltartóztatni. Vancha továbbra is Steve testőreivel viaskodott; mindenáron el akart jutni az Urukig. Kettőt már leterített, de a többiek keményen ellenálltak. Már több sebből vérzett, melyeket kések és lándzsák ejtettek rajta, de egyik sem volt életveszélyes. Amikor körülpillantottam, láttam, hogy Gannen Harst ellökdösi Steve-et a veszélyes zónából. Steve vitába szállt vele – meg akart verekedni Vanchával. Steve és Gannen Harst mögött R. V. már elengedte Debbie pórázát, és fejét rázva, kampóit a háta mögött összeakasztva hátrált el tőle, jelezve, hogy nem akar ebben részt venni. Debbie a köteleivel vesződött, próbálva kiszabadulni belőlük. Az engem leteperő két vérszipoly meglátta, hogy Harkat és a többiek feléjük tartanak. Káromkodva ugrottak fel rólam, hogy
támadóikra vessék magukat. A közönséges cirkuszi emberekhez képest túl gyorsak voltak – hárman azonnal meghaltak –, de Truska is a csapatban volt, és vele nem lehetett ilyen könnyen elbánni. A harcra készülve megnövesztette a szakállát – már a földön húzta maga után e különleges szőke hajzatot. Most kissé hátramaradva fölemelte a levegőbe – úgy tudta irányítani a szálakat, mint a kígyóbűvölő a kígyóját –, majd elküldte az egyik vérszipoly felé. A levegőben kígyózó szakáll kétfelé ágazva rátekeredett az egyik megdöbbent vérszipoly nyakára, és összeszorult rajta. Az karddal támadt a szakállra, majd Truskára, de nem tudott szabadulni a hajszálak szorításából. Fuldokolva rogyott térdre, lila arca most sötétebb színt öltött. Harkat a másik vérszipolyt vágta le fejszéjével. A törpe személy gyorsaságban ugyan nem vehette fel a versenyt egy vérszipollyal, de roppant ereje volt, és kerek, zöld szemével az ellenfél legapróbb mozdulatát is kifürkészte. Egyenlő félként vehette hát fel a harcot, mint oly sokszor tette a múltban. Megkerültem a Vanchával küzdő vérszipolyt. Steve-et akartam üldözőbe venni, de ő és Gannen addigra már csatlakozott három vérszipolyhoz, akik a stadionban teljesítettek járőrszolgálatot. Nem lelkesedtem az ötszörös túlerőért, ezért inkább Debbie-hez indultam, hogy kiszabadítsam. – Nem sokkal azután, hogy Harkattal megérkeztünk, körbevették a stadiont – kiáltotta Debbie, miközben elvágtam a két karját összekötő köteleket. – Próbáltam telefonálni, de nem működött. Mr. Tiny műve volt. Leárnyékolta a jeladásomat. Láttam, hogy fénylik az órája, és közben nevetett. – Minden rendben – feleltem. – Mindenképpen jöttünk volna. Muszáj volt. – Alice odakint van? – kérdezte Debbie. A puskaropogás fülsiketítővé vált. – Igen – válaszoltam. – Úgy látszik, a vámpiritek élvezik a tűzkeresztséget.
Vancha támolygott felénk; patakokban folyt belőle a vér. A vérszipolyok nem bírtak vele, inkább visszavonultak, s a vémberekhez csatlakozva a cirkusz népe ellen fordultak. – Hol van Leonard? – bömbölte. Körülnéztem a stadionban, de a testek tömegében szinte lehetetlen volt egyenként kivenni az alakokat. – Egy perce még láttam őt – feleltem. – Itt kell lennie valahol. – Nem, ha Gannen elsuhant vele! – dörögte Vancha. Kitörölte a vért a szeméből, és újra körbepillantott, látja-e valahol Steve-et és Gannent. – Súlyosak a sebeid? – kérdezte Debbie. – Karcolások! – morogta megvetően Vancha. – Ott vannak! A kövér fickó mögött! Vad üvöltéssel utánuk vetette magát. Összehúzott szemmel néztem arrafelé, és egy pillanatra megláttam Steve-et. Épp azon volt, hogy óvatosan elhátráljon a hatalmas méretű Kétgyomrú Rhamus közeléből. Rhamus szó szerint rázuhant ellenfeleire, holttá lapítva őket. Debbie eliramodott mellőlem, s felkapkodva a halott vérszipolyok fegyvereit, egy halom késsel és két karddal tért vissza hozzám. Az egyik kardot nekem adta, a másikat megtartotta magának. A kard túl nagy volt neki, de ő elszánt arccal fogta két kézre. – Te menj Steve ellen, én majd a többieknek segítek – mondta. – Légy... – kezdtem, de már ott sem volt – ...óvatos – fejeztem be halkan. Mosolyogva megcsóváltam a fejem, és elindultam Steve felé.
Tombolt a harc körülöttem. A cirkusz népe véres csatát vívott a vémberekkel és vérszipolyokkal; bumfordin, de hatékonyan küzdöttek, mivel vak dühük kipótolta azt, aminek katonai kiképzésük híjával volt. Tehetséges szörnyszülötteik óriási segítséget jelentettek számunkra. Truska hatalmas pusztítást végzett csodás szakállával. Rhamus mozdíthatatlan ellenfélnek bizonyult. Fogas Gertha ujjakat, orrokat, kardhegyeket harapott le. Kezes Hans két lábát a nyaka
mögé téve a kezén futkározott az ellenség között, s mivel így túl alacsony volt, nem könnyen kaphatták el, ő pedig nyugodtan elgáncsolhatta, s ezzel a többiektől elkülöníthette őket. Vanchát a harcolók megállásra kényszerítették. Ekkor surikeneket kezdett hajigálni az útjában álló ellenségre, hogy ösvényt vágjon közöttük. E pillanatban Jekkus Flang lépett mellé, hogy késeivel erősítse Vancha dobócsillagait. Összefogásuk valóban életveszélyesen hatékonynak bizonyult. Önkéntelenül is arra gondoltam, micsoda világszám lenne, ha ma éjjel az ő produkciójukat mutatnánk be a közönségnek, és nem az életünkért harcolnánk. Mr. Tiny boldogságtól sugárzó arccal vágott át a küzdők tömegén, meg-megállva, hogy megcsodálja a holttesteket, udvarias érdeklődéssel figyelje a haldoklókat, megtapsolja a különösen ádáz közelharcot vívók tusakodását. Evanna a mészárlás iránt közömbösen közelített apjához; csupasz lába és kötelei vértől piroslottak. Gannen és Steve tovább vonultak egyre hátrébb, pajzsként használva Kétgyomrú Rhamus testének hatalmas tömegét – ekkora testtel az útjában aligha férhetett hozzájuk bárki is. Vadászkopóként loholtam utánuk egyre közelebb és közelebb érve. Már majdnem elértem az alagút száját, amelyen át bejöttünk a stadionba, amikor újabb emberek rontottak be rajta odakintről. Görcsbe ugrott a gyomrom – azt hittem, a rendőrök jöttek társaik segítségére, ami szinte biztos vereséget jelentett volna számunkra. De akkor nagy meglepetésemre és örömömre, láttam, hogy Alice Burgess az, legalább tucatnyi vámpiritje kíséretében. Közöttük volt Declan és Little Kenny is – ők szedtek össze engem az utcán, miután Darius meglőtt. – Még élsz? – kiáltotta oda Alice, miközben emberei az izgalomtól és harci vágytól eltorzult arccal rontottak a vérszipolyok és vémberek közé. – Hogy jutottatok be? – üvöltöttem vissza válaszul. A terv szerint neki a stadionon kívül kellett figyelemelterelő hadműveletet folytatni
azzal a céllal, hogy feltartóztassa a rendőröket – nem pedig saját haderővel betörni ide. – Elöl támadtunk, ahogy terveztük – felelte. – A rendőrök mind odatódultak, és tömegesen támadtak ránk – ezek hírét se hallották a fegyelemnek. A csapataim többsége pár perc után elmenekült a tömeggel – látnod volna azt a felfordulást! –, de nekem néhány önkéntessel sikerült észrevétlenül hátrakerülnöm. Az alagút bejárata most teljesen őrizetlenül van hagyva. Mi... Egy vémber váratlanul rátámadt, és Alice kénytelen volt oldalt fordulni, hogy elbánjon vele. Villámgyors fejszámolást végeztem. A vámpiritekkel megerősödve komoly számbeli előnyünk volt a vérszipolyokkal és vémberekkel szemben. Jóllehet a harc durván és szervezetlenül folyt, mi voltunk fölényben. Hacsak odakint a rendőrök nem kapnak gyorsan észbe, és nem rohannak be, ezt a csatát mi nyerjük meg! De tudva, hogy mindez semmit sem jelent, ha Steve elmenekül, tovább nem foglalkoztam a győzelem gondolatával, hanem ismét üldözőbe vettem őt. Nem jutottam túl messzire. R. V. már korábban visszavonult a küzdőtérről. Az alagút felé tartott, én azonban épp ott álltam, amerre el kellett haladnia. Amikor meglátott, megtorpant. Voltaképpen nem tudtam, mit tegyek – harcoljak vele, vagy hagyjam szökni, és inkább folytassam Steve üldözését? Míg ezt hánytam-vetettem magamban, Végtag Cormac beállt közénk. – Rajta, Szőrmók – rikkantott R. V.-re, és míg bal kézzel pofon cserdítette, jobbjával kést szegezett a mellnek. – Küzdj meg velem! – Nem! – nyögött fel R V. – Nem akarok harcolni. – A fenét nem, te behemót, busafejű, bogárszemű bohóc – kiáltotta Cormac, és újra pofon vágta R.V.-t, aki ezúttal kampóival odakapott Cormac kezéhez. Le is vágta rögtön két ujját, de azok nyomban visszanőttek. – Legközelebb ügyesebben csináld, büdösszájú! – gúnyolódott Cormac. – Hát jó! – üvöltötte a béketűrésből kijövő R. V. Odaugrott, hanyatt lökte Cormacot, majd a mellére térdelt, és mielőtt ellenfele felocsúdhatott volna, kampóival odavágott a nyakára. Nem vágta át
teljesen, csak félig. De aztán egy bősz mordulással befejezte a mozdulatot, s végül úgy hajította félre Cormac fejét, mint egy labdát. – Nem kellett volna kikezdened velem, öreg! – nyögte, és egész testében remegve felállt. Már épp rá akartam rontani, hogy megbosszuljam Cormac halálát, de akkor megláttam, hogy zokog. – Nem akartalak megölni! – jajongta. – Senkit sem akartam megölni! Segíteni akartam az embereknek. Meg akartam menteni a világot. Én... Ekkor elakadt a szava, s a szeme kikerekedett az elképedéstől. Lepillantottam, és döbbenten álltam meg magam is. Ahol korábban Cormac feje volt, egyszerre két új fej növekedett egy szál cingár nyakán. Kicsit kisebbek voltak, mint a régi feje, de amúgy teljesen olyanok. Amikor már nem nőttek tovább, kis szünet következett, majd ezt követően sűrű pislogás közepette kinyíltak Cormac szemei, és mindkét szájával vért köpött. Ezután látszott, hogy kiélesedik a látása, s egyik szempárját R. V.-re, a másikat rám szegezte. Két feje egymás fele fordult, úgy nézte magát. – Szóval ez történik, ha levágom a fejem! – kiáltotta egyszerre mindkét szájával. – Milyen régóta szerettem volna tudni! – Őrület! – sikoltotta R. V. – Megőrült a világ! Megőrült! Forogni kezdett, mint aki megkergült, majd eszelősen motyogva, nyálát folyatva, fel-felbukva elrohant mellettem. Simán megölhettem volna – de nem akartam. Félreálltam ennek az emberroncsnak az útjából, és szomorúan néztem, amint betámolyog az alagútba, s eltűnik a szemünk elől. Azóta, amióta elveszítette mindkét kezét, nem volt teljesen normális, de most végképp becsavarodott. Nem vitt rá a lélek, hogy bosszút álljak ezen a szánalmas figurán, aki már csak árnyéka volt egykori önmagának. És ekkor végre – Steve. Gannennel együtt elvegyült egy vérszipolyokból és vémberekből álló kisebb csoportban. A szörnyszülöttek és segítőik egyre jobban visszaszorították őket a stadion közepe felé. Kisebb csatározások szép számmal folytak még a stadion körül, de ez volt az utolsó nagy hadszínterük. Ha itt alulmaradnak, mindannyiuk sorsa megpecsételődik.
Vancha egyre jobban megközelítette a csoportot. Csatlakoztam hozzá. Jekkus Flanget nem láttam sehol – azt se tudtam, elesett-e, vagy csak elfogytak a kései –, de most nem volt idő kérdezősködni. Vancha megtorpant, amikor meglátott. – Felkészültél? – kérdezte. – Felkészültem – válaszoltam. – Nem bánom, akármelyikünk öli is meg, de elsőnek hadd próbáljam meg én – kérte Vancha. – Ha... – torkára forrt a szó, s az arcán rémület cikázott át. – Ne! – bődült el. Tekintetét követve láttam, hogy Steve a földön hever, s fölötte, mindkét kezében hosszú kést tartva, Evra áll, elszánva magát arra, hogy kioltja annak az embernek az életét, aki meggyilkolta a fiát. Ha lesújt rá, a Vérszipolyok Ura olyasvalaki kezétől hal meg, akit a végzet nem jelölt ki erre a feladatra. Ha Mr. Tiny jövendölése igaz, akkor ez végzetes következménnyel járna a vámpírklánra nézve. Miközben tehetetlenül néztük a jelenetet, Evra mozdulata hirtelen félbeszakadt. Megrázta a fejét, bambán pislogott – majd átlépett Steve-en, és sértetlenül otthagyta a földön. Steve felült; zavaros tekintetén látszott, hogy maga sem tudja, mi történt. Ekkor Gannen Harst lehajolt, és felsegítette. Ott állt a két férfi, egyedül a nagy kavarodásban, és látszott, hogy a körülöttük lévők tudomást sem vesznek róluk. – Ott – súgtam, megérintve Vancha vállát. Tőlünk jobbra, messze, Mr. Tiny állt, pillantását Steve-re és Gannenre függesztve, jobb kezében szív alakú óráját tartva. Az óra vörösen izzott, fénye rávetült az apja mellett álló Evanna arcára. Nem tudom, Steve és Gannen látták-e Mr. Tinyt, és rájöttek-e, hogy ő védte meg az életüket. Mindenesetre volt bennük annyi lélekjelenlét, hogy az alkalmat megragadva berohanjanak a szabadságot jelentő alagútba. Mr. Tiny figyelte, amint a pár kikerül a veszélyes övezetből. Aztán Vanchára és rám pillantva elmosolyodott. Órája izzó fénye kihunyt, a szája finoman megmozdult. Messze voltunk tőle, mégis olyan tisztán hallottuk, mintha ott állt volna mellettünk. – Itt az idő, fiúk!
– Harkat! – kiáltottam el magam. Azt akartam, hogy jöjjön velünk, hogy ő is ott legyen a végén, ahogy szinte mindig ott volt mellettem, míg folyt a hajtóvadászat. De nem hallotta a kiáltásomat. Sem ő, sem más. Körülpillantottam a stadionban, s végignéztem Harkaton, Alice-en, Evrán és Debbie-n. Minden barátom harcban állt a vérszipolyokkal és vémberekkel. Egyikük sem tudta, mi történik Steve-vel és Gannen Harsttal. Ez már nem tartozott rájuk. Innentől már csak én voltam és Vancha. – Életre-halálra, Sire? – mormolta Vancha. – Életre-halálra – feleltem csüggedten. Végigfuttattam a pillantásomat a barátaim arcán, talán utoljára, és magamban búcsút mondtam a pikkelyes Evrának, a szürke bőrű Harkat Muldsnak, az acélosan kemény Alice Burgessnek, és szerelmemnek, Debbie Hemlocknak, aki szebb volt, mint valaha, ahogy az egykori harcos amazonok módján nekirontott az ellenségnek. Talán így volt jó, hogy rendesen el sem búcsúzhattam tőlük. Annyi mindent kellett volna mondanom nekik, hogy is tudtam volna hol kezdeni. Ezek után Vanchával együtt megindultunk Steve és Gannen Harst nyomában; nem rohantunk, hiszen biztosak voltunk benne, hogy nem fognak suhanni – addig nem, amíg nem teszünk eleget Mr. Tiny jövendölése feltételeinek, és Steve vagy kettőnk közül valaki holtan nem esik el. Hátunk mögött árnyékként követett bennünket Mr. Tiny és Evanna. Egyedül ők lehettek tanúi a mindent eldöntő, végső csatának, az egyik üldöző vagy Steve halálának, a jelen világot elpusztító és a jövendő világot kormányozó szörnyeteg, az Árnyak Ura megszületésének. Követtük Steve-et és Gannent a stadion mögött, egészen a domb aljáig. A folyó felé futottak, de nem olyan gyorsan, ahogy a lábuk bírta. Vagy megsebesült valamelyikük, vagy mint mi magunk is, egyszerűen elfogadták a tényt, hogy meg kell vívnunk egymással, méghozzá egyenlő küzdelemben, a keserves, halálos befejezésig. Ahogy lefelé futottunk a dombon, magunk mögött hagyva a stadion fényeit és lármáját, a fejfájásom is enyhülni kezdett. Örülnöm kellett volna ennek, csakhogy mivel most már össze tudtam szedni a
figyelmemet, ráeszméltem, milyen rettenetesen kimerült vagyok. Hosszú ideje a maradék energiáimat éltem föl, és az erőforrásaim kiapadóban voltak. Még a legegyszerűbb mozdulat is iszonyúan kifárasztott. Nem tehettem mást, mint hogy folytatom, amíg csak lehet, s közben reménykedem, hogy amikor majd elkapjuk a zsákmányunkat, egyik pillanatról a másikra elárasztja a szervezetemet egy adrenalinhullám. Leértünk a domb lábához, megbotlottam, és kis híján elestem. Szerencsére Vancha állandóan rajtam tartotta a szemét. Elkapott, és lábra állított. – Rosszul vagy? – kérdezte. – Szörnyen – nyögtem. – Talán nem kéne továbbmenned – vélekedett. – Esetleg megpihenhetnél itt, és... – Ne is próbálkozz – állítottam le. – Továbbmegyek, ha kell, négykézláb mászva is. Vancha nevetett, aztán hátradöntötte a fejemet, és alaposan megnézte az arcomat. Apró szeme szokatlanul sötétnek tűnt. – Jó vámpír lesz belőled – mondta. – Remélem, én is ott leszek a nagykorúvá válásod ünneplésén. – Nem akarsz elbátortalanítani, igaz? – mordultam rá. – Nem – mosolyodott el halványan. – Győzni fogunk. Magától értetődik. Csak éppen... Elhallgatott, s egy hátbavágással unszolt, hogy álljak fel. Elcsigázottan, minden lépést megszenvedve, ismét elindultam Steve és Gannen nyomában. Mindent elkövettem, hogy lépést tudjak tartani Vanchával; amennyire bírtam, egyenletes léptekre lendítettem a lábam, miközben a testem többi részét hagytam ellazulni, elernyedni, maradék erejével amennyire lehet, takarékoskodni. Steve és Gannen elérték a folyót, s ott jobbra fordulva a part mentén futottak tovább. A folyón átívelő egyik hídhoz érve megálltak. Úgy tűnt, vitatkoznak valamin. Gannen föl akarta emelni Steve-et – gondoltam, Steve-vel a hátán suhanni szeretne, ahogy egyszer már sikerült megszökniük előlünk. De Steve nem akarta. Félrelökte testőre kezét, és dühösen
hadonászott. Aztán, ahogy mind közelebb jutottunk hozzájuk, Gannen válla megroskadt, és elcsigázottan bólintott. Mindketten hátat fordítottak a híd alatt átvezető útnak, és fegyvereiket előhúzva vártak ránk. Lelassítottunk, és a hátralévő útszakaszt sétálva tettük meg. Hallottam, hogy Mr. Tiny és Evanna időközben utolértek bennünket, de nem néztem hátra. – Használhatnád a surikenjeidet – súgtam oda Vanchának, mihelyt lőtávolon belülre érkeztünk. – Nem volna tisztességes – felelte Vancha. – Ők nyílt sisakkal álltak ki ellenünk, becsületes harcra készen. Szemtől szembe kell támadnunk. Igaza volt. A kegyetlen gyilkolás nem a vámpírok módszere volt. De most kicsit vágytam arra, bár félretenné ez egyszer az elveit, és addig dobálná rájuk a dobócsillagait, amíg el nem esnek. Így sokkal egyszerűbb és biztosabb lett volna. Amikor pár méterre beértük Steve-et és Gannent, megálltunk. Steve szemében izgalom és egy parányi félelem csillogott – tisztában volt vele, hogy ezúttal nincs semmi biztosíték, nem folyamodhat piszkos trükkökhöz, s itt már nincs helye a játéknak. Ez nyílt és becsületes, életre-halálra menő küzdelem lesz, olyasmi, ami felett neki nincs hatalma. – Köszöntelek, bátyám – mondta Gannen Harst, és meghajtotta a fejét. – Köszöntelek – válaszolta kimérten Vancha. – Örülök, hogy végre az éjszaka igaz teremtményei módjára szemtől szemben fogadtok bennünket. A halálban talán majd újra rátaláltok arra a méltóságra, amelyet életetekben elhagytatok. – Ez a méltóság mindegyikőnket megillet itt ma éjjel, akár élni fogunk, akár meghalunk – felelte Gannen. – Milyen teátrálisak – sóhajtotta Steve. Odalépett hozzám. – Felkészültél a halálra, Shan? Előreléptem. – Igen, ha ez a sors vár rám – feleltem. – De kész vagyok ölni is.
Fölemeltem a kardomat, és lesújtottam vele – ezzel kezdetét vette a küzdelem, amely eldönti a Sebhelyesek Háborújának végkimenetelét. Steve szilárdan megvetette a lábát a földön, s kardját előkapva – az övé rövidebb és könnyebben forgatható volt, mint az enyém – félreütötte az én kardomat. Gannen Harst felém bökött hosszú, egyenes kardjával. Vancha puszta kézzel félrelökte a pengét, és elhúzott engem az öccse közeléből. Viszonylag nem sok erőt adott bele abba, ahogy elrántott, legyengült állapotomban mégis hátratántorodtam tőle, s végül tehetetlenül lehuppantam a földre, nem messze Mr. Tinytől és Evannától. Mire felkászálódtam, Vancha közelharcot vívott Stevevel és Gannen Harsttal – a kardokat elhárító két keze szélsebes mozgását szemmel követni sem lehetett. – Szenvedélyes természet, igaz? – jegyezte meg Mr. Tiny a lányának. – Micsoda vérmérséklet! Tetszik nekem. Evanna nem válaszolt. Minden idegszálával a küzdelmet figyelte, s tekintetében aggodalom és bizonytalanság tükröződött. Ebben a pillanatban megértettem, hogy igazat mondott, valóban nem tudja, hogyan dől majd el a küzdelem. A harcot szemlélőkről az emberfeletti gyorsasággal folyó küzdelem fel-felvillanó képeire fordítottam a figyelmemet. Steve eltalálta Vancha bal karját, fönt, a válla alatt – Vancha válaszképpen mellbe rúgta Steve-et. Gannen kardjának hegye végigkarcolta Vancha bal oldalát a mellétől le egészen a derekáig – Vancha erre megragadta öccse kardjának markolatát, csavart egyet rajta visszafelé, s ezzel eltörte öccse csuklóját. Gannen elakadó lélegzettel ejtette ki kezéből a kardját, de rögtön le is hajolt érte, és bal kézzel felkapta a földről. Még föl sem egyenesedhetett, amikor Vancha fejbe rúgta a jobb térdével. Gannen felhördült, és végigzuhant a földön. Vancha villámgyorsan megpördült, hogy nekimenjen Steve-nek, de addigra Steve már rajta volt: kardja rövid suhintásaival tartotta őt sakkban. Vancha el akarta kapni a kardot, de csak annyit ért el vele, hogy a penge mély vágást ejtett mindkét tenyerén. Odatámolyogtam
mellé. E pillanatban nem sok hasznomat vehette – alig bírtam megemelni a kardomat, a lábam meg mintha ólomból lett volna –, de így legalább Steve-nek kétszeres fenyegetéssel kellett szembenéznie. Ha sikerül elvonnom a figyelmét, Vanchának sikerülhet behatolni a védelme mögé, és lecsapni rá. Épp amikor ziháló tüdővel, egész testemben izzadva megálltam Vancha mellett, Gannen újra bekapcsolódott a küzdelembe: kábán, de annál elszántabban rontott kardjával Vanchára, visszavonulásra kényszerítve őt. Kardommal Gannen felé szúrtam, de Steve félrelökte a sajátjával, majd fél kezével elengedve a markolatot, a penge csúcsával a szemem közé bökött. A döbbenettől hanyatt vágódtam, Steve pedig az arcom felé húzta a penge hegyét. Ha két kézre fogja a kardot, biztos, hogy belém döfi. Egy kézzel azonban nem tudta olyan nagy erővel irányítani, mint szerette volna, ezért sikerült félreütnöm a bal karommal. Mély vágást ejtett közvetlenül a könyököm felett, és éreztem, hogy minden erő kiszáll az ujjaimból. Steve ismét lesújtott rám. Felemeltem a kardomat, hogy védjem magam. Túl későn vettem észre, hogy csak színleli a támadást. Hirtelen megfordult, majd jobb vállal előre rám vetette magát. Olyan erővel taszított mellbe, hogy hanyatt estem, és kiejtettem a kardot a kezemből. Valaki elüvöltötte magát mögöttem; ráestem Vanchára. Mindketten a földre zuhantunk, s a meglepett Vancha keze-lába összegabalyodott az enyémmel. Egyetlen másodperc kellett, hogy kiszabadítsa magát – de ennyi épp elég volt a visszatért Gannen Harstnak. Jóformán nem is láttam, olyan gyorsan szökkent előre, és kardja hegyét beledöfte Vancha véknyába – aztán még mélyebbre, egészen addig, míg a kard hegye Vancha hasán át bukkant elő! Vancha szeme-szája kerekre nyílt. Gannen egy pillanatra megállt mögötte. Aztán ellépett, és kihúzta a kardját. Vanchából elől-hátul dőlt a vér, s ő eltorzult arccal, kezével-lábával csapkodva, vergődve rogyott össze.
– Bocsássanak meg nekem a te isteneid, bátyám – suttogta Gannen elkínzott arccal, zavaros, riadt tekintettel. – Habár attól félek, magam sohasem fogok megbocsátani magamnak. Négykézláb, a kardomat keresgélve másztam el a legyőzött herceg mellől. Steve ott állt a közelemben, és nevetett. Gannen erőt vett magán, s önuralmát visszanyerve hozzálátott, hogy biztosítsa a győzelmüket. Odasietett hozzám, és kardomra lépve akadályozta meg, hogy fölvehessem a földről. Aztán előrántotta a magáét, és ép bal kezével megragadta a fejemet. – Siess! – reccsent rá Steve-re. – Öld meg gyorsan! – Mire ez a nagy sietség? – mormolta Steve. – Ha Vancha belehal a sebbe, amit én okoztam neki, azzal megszegjük a Mr. Tiny jóslatában szereplő szabályokat! – kiáltotta Gannen. – Ő, azok a nyavalyás jóslatok – fintorgott Steve. – Lehet, hogy hagyom meghalni, és megnézem, mi történik. Lehet, hogy nem törődök Tinyvel, vagy éppen... – Elhallgatott, s a szemét forgatta. – Ó, hogy mi milyen idióták vagyunk! A válasz teljesen nyilvánvaló – én fogom megölni Vanchát, mielőtt belehalna a sebbe, amit te okoztál neki. Ezzel teljesítjük annak a hülye jóslatnak a követelményét, és majd aztán kapom el Darrent, hogy megkínozhassam. – Okos fiú – hallottam Mr. Tiny halk dünnyögését. – Csináld, ahogy akarod – mennydörögte Gannen. –De ha meg akarod ölni, öld meg most, hogy aztán... – Nem! – sikoltotta valaki. Mielőtt bárki is magához térhetett volna, egy testes alak robogott ki a híd alatti aluljáróból, s rávetve magát Gannenre lelökte rólam, kis híján bele a folyóba. Felültem, és döbbenten bámultam megmentőmre. Hihetetlen, de – R. V. volt! – Nem hagyom, hogy ezt műveld, öreg! – rikoltotta, kampóival csépelve Gannen Harstot. – Gonosz vagy! Gannent teljesen készületlenül érte a támadás, de egykettőre felocsúdott meglepetéséből. Kiszabadította kardját a hüvelyéből, és R. V. felé döfött vele. R. V. elkapta aranykampós kezével, s a földnek taszítva kettétörte a kardot. Aztán egy diadalüvöltéssel
ezüstkampós bal kezét belevájta Gannen halántékába. Egy reccsenés hallatszott, s Gannen szeme elhomályosult. Eszméletlenül rogyott R. V. lába elé, aki hangos örömujjongással készült mindkét karjával lesújtani Gannenre, hogy végezzen vele. De mielőtt lecsaphatott volna, Steve ott termett mögötte, és kését hátulról bozontos szakálla alá nyomva mélyen beledöfte a nyakába. R. V. megrázkódott, és fellökte Steve-et. Aztán vadul, eszelősen pörögni kezdett, miközben kampóival egyre a kés nyele után kapkodott, Miután többször is elvétette, térdre esett, s feje hátrahanyatlott a nyakán. Így térdelt ott egy percig, előre-hátra himbálózva, hogy a látványtól rosszullét környékezett. Azután lassan mindkét karja a magasba emelkedett, s míg bámulta arany- és ezüstkampóit, örömteli ámulat sugárzott az arcáról. – A kezem – mondta halkan, s bár a szájában bugyborékolt a vér, szavait tisztán lehetett hallani. – Látom őket. A kezeimet. Visszakaptam őket. Most már minden rendben van. Újra normális ember vagyok, öreg. Aztán lehullott a karja, halványpiros szeme mozdulatlanná dermedt, s a lelke csendben átröppent abba a másik világba. Elnéztem R. V. békés arcát, amint ott térdelt a halálba merevedve. Végre mindörökre megszabadult szenvedésétől. Örültem, hogy sikerült neki. Ha életben marad, továbbra is cipelte volna magával a sok gonoszság emlékét, amiket a vérszipolyokkal kötött szövetsége idején követett el. Bizonyára így volt jobb neki. – Lám, ketten maradtunk – fuvolázta Steve, félbeszakítva gondolataimat. Fölpillantottam, s megláttam, amint ott áll néhány méterre R. V.-től, és mosolyog. Gannen Harst még ott hevert eszméletlenül, s habár Vancha élt, mozdulatlanul, védekezésre és támadásra egyaránt képtelenül feküdt a földön, és kapkodva, görcsösen vette a levegőt. – Igen – bólintottam, és fölvettem a földről a kardomat. A bal kezem nem engedelmeskedett, és percek kérdése volt, hogy a szervezetem felmondja a szolgálatot. De egy végső összecsapásra
még maradt elég erőm. De előbb – Vancha. Megálltam mellette, és megvizsgáltam a sebét. Szivárgott belőle a vér, s az arca eltorzult a fájdalomtól. Szólni próbált, de a szavak nem akartak megformálódni. Ahogy ott álldogáltam hercegi társam mellett, mert sehogyse vitt rá a lélek, hogy ilyen állapotban otthagyjam, Evanna lépett mellé, és letérdelve megszemlélte őt. Komor tekintettel nézett föl rám. – Nem halálos – mondta halkan. – Életben fog maradni. – Köszönöm – mormoltam. – Kár köszöngetned – szólalt meg Mr. Tiny közvetlenül a hátam mögött. – Nem azért mondta, hogy felvidítson, ostoba kölyök. Figyelmeztetésnek szánta. Vancha egyelőre még nem fog meghalni, de a harcból kiesett. Egyedül vagy. Az utolsó vadász. Ha most nem fordítasz hátat, és nem pucolsz el, minden Steve és teközötted dől el. Ha Steve nem hal meg, a halál perceken belül eljön érted. A vállamon át hátrapillantottam a sárga öltözéket és zöld gumicsizmát viselő emberkére. Az arca csak úgy ragyogott a küszöbönálló vérengzés feletti örömtől. – Ha eljön a halál, még ő is sokkal szívesebben látott vendég lesz, mint maga – feleltem kurtán. Mr. Tiny kuncogott, majd ellépett a bal oldalamra. Evanna fölemelkedett Vancha mellől, és a jobbomon helyezkedett el. Mindketten azt várták, hogy induljak el s ők követhessenek. Még egy utolsó pillantást vetettem Vanchára – fájdalmasan visszavigyorgott rám, és kacsintott –, aztán szembefordultam Steve-vel.
Ő óvatosan hátrált előlem, el egészen a híd alá, ahol az árnyak sötétséggé álltak össze. Kardommal az oldalamon, mélyeket lélegezve, tiszta fejjel, az elkövetkező élethalálharcra összpontosítva indultam a nyomába. Jóllehet éppúgy Vancha is lehetett volna, énem egy része mindvégig tudta, hogy így fog történni. Steve és én ugyanazon érem két oldala voltunk, gyerekkorunk óta összekapcsolt bennünket előbb a barátság, aztán a gyűlölet. Teljesen rendjén való volt, hogy a végső összecsapásnak kettőnk között kell bekövetkeznie.
Beléptem az aluljáró fagyos sötétségébe. Pár másodperc kellett, míg a szemem alkalmazkodott hozzá. Amikor ez megtörtént, megláttam Steve-et, ahogy ott vár; jobb szeme idegesen rángatózott. A folyó halkan csobogott a hátunk mögött, ezenkívül nem hallatszott más, csak a zihálásunk, és fogaink csattogtatása. – Itt, ebben a sötétben egyszer és mindenkorra rendezhetjük a kettőnk dolgát – mondta Steve. – Ez is van olyan jó hely, mint bármelyik más – válaszoltam. Steve magasra emelte a bal tenyerét. Halványan ki tudtam venni rajta azt a rózsaszínű keresztet, amelyet tizennyolc éve metszett bele. – Emlékszel, amikor ezt csináltam? – kérdezte. – Azon az éjszakán megesküdtem, hogy megöllek téged és Kripli Crepsleyt. – A felét már teljesítetted – jegyeztem meg keserűen. – Boldog lehetsz. – Nem vagyok az teljes mértékben – mondta. – Őszintén szólva hiányzik a vén Kripli. Nélküle nem az igazi a világ. Te még jobban fogsz hiányozni. Te voltál a hajtóerő mindennek a mélyén, amit gyerekkorom óta csináltam. Ha te nem leszel, nem tudom, mennyire fog érdekelni az élet. Ha lehetne, elengednélek. Élvezem a játszmáinkat – a vadászatot, a csapdákat, a verekedéseket. Boldogan csinálnám tovább, újra meg újra, egy váratlan fordulat itt, egy új összecsapás ott. – Csakhogy az élet nem így működik – mondtam. – Egyszer mindennek véget kell érnie. – Igen – felelte Steve szomorúan. – Ez olyan dolog, amin én sem változtathatok. – Rosszkedve elpárolgott, és csúfondáros megvetéssel nézett rám. – Itt te fogsz véget érni, Darren Shan. Ez lesz a te nagy fináléd. Békét kötöttél a vámpír istenekkel? – Azt későbbre hagyom – horkantam fel, és kardomat széles mozdulattal kirántva előreszökkentem, hogy Steve is benne legyen a kard visszatérő ívének tartományában. Ám mielőtt kardom hegye befejezhette volna az első ív megrajzolását, megakadt a falban. Szikraesőt hányva pattant le róla, hogy belerázkódott az egész karom.
– Ostoba kölyök – dorombolta Steve Mr. Tinyt utánozva. – Kardozásra itt nincs elég hely. – És előrántott egy kést. Előreszökött, és felém döfött a késsel. Hátrahőköltem, és egy pillanatra feltartóztattam magasból lecsapó kardommal. Ezt a pillanatot kihasználva előhúztam egyik késemet, melyet Annie konyhájából hoztam magammal. Mire Steve újból előrelendült, már felkészülten vártam. Késem nyelével felfogtam a döfését, és félrenyomtam a pengéjét. Annyi hely nem volt az aluljáróban, hogy megkerüljük egymást, így csak szurkáltunk és döfködtünk, s lebukva és félrehajolva próbáltuk elkerülni a másik támadásait. A körülmények valójában még kedveztek is nekem – nyílt terepen kénytelen lettem volna fürgébben mozogni, és ügyesen forgolódva tartani az iramot Stevevel. Ez biztosan kimerített volna. Itt, mivel egy szűk helyre voltunk beszorítva, megállhattam mozdulatlanul, és rohamosan fogyatkozó erőmet a kést tartó kezembe összpontosíthattam. Némán, gyorsan, szilajul és ösztönösen viaskodtunk. Steve megvágta az alkaromat – én is az övét. Felületes sebet ejtett a hasamon és a mellemen – én sem maradtam adósa. Majdnem lenyisszantotta az orromat – én kis híján lemetéltem a bal fülét. Azután balról jött nekem, kihasználva karom bénaságát. Megragadta elöl az ingemet, magához rántott, s közben másik kezével kését a hasamba döfte. Én azzal a lendülettel, amellyel magához rántott, megpördültem, és teljes súlyommal ránehezedtem. Kése áthatolt a hasfalamon, de a mély seb okozta fájdalom ellenére tovább vitt a lendület. Letepertem, s ahogy végigzuhant a földön, tehetetlenül magam is ráestem. Jobb keze kiszabadult az oldala mellett, ujjai szétnyíltak, s a következő pillanatban egy csobbanás jelezte, hogy a kezéből kirepülő kését elnyelte a folyó. Ekkor felemelte üressé vált jobb kezét, hogy lelökjön magáról. Én megcéloztam késemmel, és eltaláltam: átszúrtam az alkarját. Felüvöltött. Gyorsan, mielőtt kiüthette volna a kezemből, kirántottam a késemet, fölemeltem vállmagasságba, s a hegyével megcéloztam Steve torkát. Tekintete elkapta a penge villanását, és elakadt a
lélegzete. Ez az. Most a kezemben volt. Alulmaradt a harcban, s ezt ő is tudta. Egyetlen késszúrás, és... Sistergő fájdalom. Vakító fény a fejemben. Azt hittem, Gannen tért magához, és hátulról fejbe vágott, de nem. Darius megvérezésének utóhatása volt. Vancha előre figyelmeztetett rá. Kezem-lábam remegni kezdett. A fülemben harsogó lárma minden egyéb hangot elnyomott. Öklendezve zuhantam Steve-re; nem sokon múlt, hogy bele nem fordultunk a folyóba. – Ne! – akartam sikoltani. – Ne most! – De a szavak nem akartak megszületni a nyelvemen. A szörnyű fájdalom úgy elhatalmasodott rajtam, hogy tehetetlenné váltam vele szemben. Az idő mintha beomlott volna. Páni félelemmel, homályosan éreztem, hogy Steve fölkapaszkodik rám. Kicsavarta a kezemből a kést. Éles döfést éreztem a hasamban, majd egy másikat. – Most a kezemben vagy! – rikkantotta. – Most meghalsz! Valami homályos tárgy vonult el a szemem előtt, majd vissza. A fejemben izzó fehér fénnyel viaskodva sikerült élesre állítani a látásomat. A kés volt az. Steve a tőlem elvett kést lengette az arcomba, győzelme biztos tudatában heccelve engem, hogy még tovább kiélvezhesse a diadalát. De elszámította magát. A fájdalom, amit a késszúrások okoztak, visszahozott a teljes megsemmisülés határáról. A zsigereimet hasogató kín ellensúlyozta a fejemben érzett gyötrő fájdalmat, és ettől a világ kezdett ismét alakot ölteni körülöttem. Steve nevetve ült rajtam. De én már nem féltem. Ő nem is sejtette, hogy nekem dolgozik. Félig-meddig már tudtam normálisan gondolkodni, tervezni, cselekedni. Mialatt tovább gúnyolódott velem, jobb kezem lopva elindult a nadrágom dereka felé. Megragadtam a másik kés nyelét. Egy pillanatra megláttam Mr. Tinyt, amint átkukucskál Steve válla fölött. Látta, merre mozdul a kezem, és tudta, mi következik. Bólintott, jóllehet nem vagyok biztos benne, bátorítani akart-e, vagy csak izgalmában mozgatta le-föl a fejét. Mozdulatlanul fekve próbáltam összegyűjteni energiám maradék foszlányait, s hagytam, hogy Steve nekibőszülten ecsetelje, mi vár
rám a közeljövőben. A hasamon ejtett késszúrásokból bőven bugyogott a vér. Magam sem bíztam benne, hogy élve megérem a hajnalt, de egy dologban teljesen biztos voltam – Steve előbb fog meghalni, mint én. – ...s amikor majd lenyisszantottam az ujjaidat és a lábujjaidat, akkor következik az orrod és a füled! – rikácsolta Steve. – De először a szemhéjaidat vágom le, hogy lásd mindazt, amit művelek majd veled. És azután... – Steve – ziháltam, félbeszakítva szóáradatát. – Akarod tudni, mi a titka annak, hogy valaki győztesként kerüljön ki egy ilyen harcból? Kevesebb beszéd – több késszúrás! Hasizmaimat megfeszítve felültem, és lelöktem őt magamról. Steve-et készületlenül érte az akcióm. Hátrataszítottam, s amikor hanyatt zuhant, körbelendítettem mindkét lábam, s térdemet és alsó lábszáramat rányomva teljes testsúlyommal ránehezedtem. Nyögve zuhant a kövezetre, pár perc leforgása alatt immár másodszor. Ezúttal sikerült megtartania a kését, de ez már nem segített rajta. Kétszer nem óhajtottam ugyanazt a hibát elkövetni. Csak semmi tétovázás. Semmi érvelés, okoskodás. Nem kellenek cinikus, emlékezetes végszavak. A vámpírok isteneiben bizakodva vakon előrelöktem a késemet. Vadul, kegyetlenül, a szerencsében vagy a sorsban bízva megcéloztam vele Steve bal mellének közepét – és átdöftem szárazra aszalódott, álnok szívét! Steve szeme-szája elkerekedett a döbbenettől. Mulatságos volt így az arca, nekem azonban nem volt kedvem nevetni. Egy ilyen döfésből nincs felépülés. Steve-nek vége volt. De ha nem vigyázok, engem is magával vihet, így aztán ünneplés helyett megragadtam a bal kezét, és leszorítottam az oldala mellé, hogy ne tudja ellenem fordítani a kését. A tekintete a melléből kiálló kés nyelére siklott. – Ó – mondta hangtalanul. Azután szája sarkából szivárogni kezdett a vér. Melle hevesen zihált, s vele egy ütemre hullámzott leföl a kés nyele. Szerettem volna kirántani, hogy véget vessek az egésznek – ez ugyanis még eltarthatott így egy-két percig, mivel a kés megakadályozta, hogy a vér szabadon ömöljön a szívéből –, de a
bal kezem használhatatlan volt, a jobbot meg nem mertem szabaddá tenni. És ekkor – taps hallatszott. Fölemeltem a fejem, Steve is hátrapillantott. Mr. Tiny tapsolt, miközben arcán csillogó, vörös örömkönnyek peregtek le. – Micsoda szenvedély! – kiáltotta. – Micsoda hősiesség! Micsoda törhetetlen akaraterő! Mindig is téged tartottalak esélyesebbnek, Darren. Igaz, hogy kétesélyes meccs volt, de ha fogadnom kellett volna rá, terád tettem volna meg egy szép summát. Korábban is ezt mondtam, igaz, Evanna? – Igaz, apám – felelte Evanna csendesen. Szomorúan fürkészte az arcomat. Hangtalanul mozgott a szája, én mégis tisztán értettem, amit mond. – A győztesé a zsákmány. – Gyere, Darren – szólt Mr. Tiny. – Húzd ki a kést, és lásd el a sebeidet. Közvetlenül nem életveszélyesek, de hamarosan meg kell mutatnod őket egy orvosnak. A stadionbeli barátaid már majdnem végeztek az ellenségeikkel. Nemsokára itt lesznek. Ők majd elvisznek egy kórházba. Megráztam a fejem. Csak annyit akartam jelezni vele, hogy nem tudom kihúzni a kést, de Mr. Tiny nyilván arra értette, hogy nem akarom megölni Steve-et. – Ne légy esztelen! – csattant fel. – Steve az ellenséged. Nem érdemel könyörületet. Végezz vele azonnal, aztán foglald el jogos helyedet az éjszaka uralkodójának trónusán. – Mostantól te vagy az Árnyak Ura – szólt Evanna is. – A te életedben nincs helye a szánalomnak. Tedd, amit apám parancsol. Minél hamarabb elfogadod a sorsodat, annál könnyebb lesz neked. – És azt... akarod, hogy most... öljem meg Vanchát is – ziháltam dühösen. – Még nem – kacagott Mr. Tiny. – Annak is eljön majd az ideje. – Nevetése elhalkult, arcvonásai megkeményedtek. – Idővel sok minden fog történni. A vérszipolyok elbuknak, és az emberiségre is pusztulás vár. Az egész világ a tiéd lesz, Darren – vagyis hát a miénk. Együtt fogunk kormányozni. A kezed a kormányrúdon, s a füled nyitva a szavaimra. Irányítalak és tanácsaimmal segítelek
téged. Nem nyíltan – nincs akkora hatalmam, hogy közvetlenül vezesselek téged –, csak titokban. Javaslatokat teszek neked, amiket majd megfogadsz, és együttes erővel megépítünk egy világot, amelyben a káosz és az eltorzult szépség uralkodik. – Miből gondolja... hogy nekem bármi közöm lehet... egy magafajta szörnyeteggel? – mordultam rá fogvicsorgatva. – Van abban valami, amit mond, apám – mormolta Evanna. – Mindketten tudjuk, milyen sors vár Darrenre. Kegyetlen, ádáz hatalommal bíró uralkodó válik belőle. De téged gyűlöl, és ez a gyűlölet a századok során nemhogy csökkenne, inkább még fokozódni fog. Miből gondolod, hogy együtt tud kormányozni veled? – Többet tudok a fiúról, mint te – közölte Mr. Tiny önelégült képpel. – Idővel elfogad engem. Arra született. – Leguggolt, és belenézett Steve szemébe. Aztán föltekintett az enyémbe; az arca legföljebb öt-hat centiméterre volt az enyémtől. – Én mindig is jelen voltam az életetekben. Mindkettőtökében – suttogta. – Amikor a barátaiddal versengtél a Cirque du Freakbe szóló jegyért, én suttogtam a füledbe, hogy mikor nyúlj ki érte – mondta, egyenesen a szemembe nézve. Leesett az állam. Tényleg hallottam egy hangot akkor, de azt gondoltam, csak valami belső hang az, amit az ösztöneim súgnak. – És te – fordult Mr. Tiny Steve-hez –, amikor a Larten Crepsleyvel való találkozásodat követően észrevettél valami furcsát Darrenen, mit gondolsz, ki ébresztett föl éjszaka, kétellyel és gyanakvással töltve meg a gondolataidat? Ekkor fél méterrel hátrébb húzódott. Arcán ismét megjelent a mosoly, s szinte bevilágította a híd alatti zugot. – Én voltam az, aki arra ösztökéltem Crepsleyt, hogy vérezze meg Darrent. Én unszoltam Gannen Harstot, hogy javasolja Steve-nek, tegyen próbát a Tűz Koporsójával. Mindketten szerencsés véletlenek garmadájával találkoztatok életetek során. Egyikőtök a vámpírok jó szerencséjének, másikótok a vérszipolyok életösztönének tudta be a dolgot. Pedig egyikről sem volt szó. Nekem köszönhetitek, hogy kilenc macskának elég – és még annál is több – életetek volt.
– Nem értem – mondtam zavartan és ijedten. – Miért kellett ennyi vesződséget vállalnia? Mi értelme volt tönkretenni az életünket? – Tönkretenni? – vakkantott rám. – Az én segítségemmel lettél herceg, Steve pedig a Vérszipolyok Ura. Az én támogatásommal mindketten háborúba vezettétek az éjszaka teremtményeit, és egyikőtök – te, Darren! – hamarosan a világtörténelem leghatalmasabb zsarnokává fog válni. Éppenséggel megcsináltam, nem pedig tönkretettem az életeteket! – De miért éppen a mienket? – erősködtem. – Hétköznapi gyerekek voltunk. Miért Steve-et és engem választott ki? – Sohasem voltatok hétköznapiak – rázta a fejét Mr. Tiny. – Születésetektől – nem, fogantatásotoktól fogva mindketten kivételes személyiségek voltatok. – Felállt, és Evannára pillantott, aki bizonytalan tekintettel nézett vissza rá – ez az ő számára is újdonság volt. – Sokáig töprengtem azon, hogy vajon milyen lehet az, ha az embernek gyerekei vannak – kezdte Mr. Tiny halkan. – Amikor egy makacs vámpír ösztökélésére végül úgy határoztam, hogy megpróbálkozom az apasággal, két magamforma, varázserővel és nagy hatalommal rendelkező utódot nemzettem. Evanna és Hibernius eleinte elbűvöltek, de egy idő után elegem lett abból, hogy vannak korlátaik. Mivel belelátnak a jövőbe, hozzám hasonlóan ők sem tehetnek meg bármit a jelenben. Mindnyájunknak engedelmeskednünk kell nem magunk szabta törvényeknek. Magam jobban beleavatkozhatok az emberek ügyeibe, mint a gyermekeim, de nem annyira, amennyire szeretnék. Sok szempontból meg van kötve a kezem. Képes vagyok rá, hogy befolyásoljam a halandókat, és meg is teszem, csakhogy ők engedetlen teremtések, ráadásul rövid életűek. Nehéz emberek nagy tömegeit hosszú időn keresztül manipulálni – különösen manapság, amikor már többmilliárdnyian vannak! Én egy halandóra vágytam, akin keresztül érvényesíthetem az akaratomat, egy olyan lényre, akit nem kötnek a világegyetem törvényei, és nem béklyóznak le az emberlét bilincsei. Az én szövetségesemnek emberként kellett kezdenie az életét, majd vámpírrá vagy vérszipollyá kellett válnia. Az én segítségemmel kell uralkodóvá tennie mindenki más fölött a saját klánját. Ketten együtt
irányíthatjuk a világ folyását a jövendő századokon át, és az ő gyermekein keresztül kormányozhatom évezredeken át – még az is lehet, hogy akár az idők végezetéig. – Maga megőrült – mordultam fel. – Nem érdekel, még ha csakugyan segített is nekem. Nem fogok együttműködni magával, és nem fogom azt tenni, amit maga akar. Nem csatlakozom a gonosz ügyéhez. Kétlem, hogy Steve megtette volna, ha ő győz. – De bizony csatlakozni fogsz hozzám – erősködött Mr. Tiny –, ahogy Steve is megtenné. Kénytelen vagy. Benne van a természetedben. Hasonló a hasonlónak örül. – Kis szünetet tartott, majd büszkén és kihívóan odavágta: – Amilyen az apja, olyan a fia. – Micsoda? – kiáltotta Evanna, aki hamarabb fogta fel a hallottakat, mint én. – Egy kisebb hatalommal bíró örökösre vágytam – közölte Mr. Tiny, tekintetét egy pillanatra sem véve le rólam. – Olyanra, aki hordozza a génjeimet, és visszatükrözi a vágyaimat, ugyanakkor halandó emberként szabadon tud cselekedni. És hogy megszabadítsam minden gyenge pontjától, mindjárt kettőt teremtettem majd egymás ellen uszítottam őket. A gyengébb sorsa a pusztulás és a feledés. Az erősebb életben marad, hogy hatalmába kerítse a világot. – Gúnyos, ugyanakkor furcsán szívélyes mozdulattal kitárta a karját. – Gyere, és öleld meg apádat, Darren – fiam! – Megőrült! – kiáltottam rekedten. – Nekem van apám, igazi apám! És az nem maga! – Dermot Shan nem volt az apád – válaszolta Mr. Tiny. – Kakukkfióka voltál. Ahogy Steve is. Csendben, titokban tettem a dolgomat, anyáitok tudta nélkül. De higgy nekem – mindketten az én fiaim vagytok. – Gyalázat! – visította Evanna, és szétterülő teste, mely fokozatosan kitöltötte az alagút nagy részét, most inkább farkaséra emlékeztetett, mint emberére. – Ez tilos! Hogy merészelted! – A világegyetem törvényei megengedte határokon belül csináltam! – csattant fel Mr. Tiny. – Tudtál volna róla, ha nem így teszek – mindent elnyelt volna a káosz. Feszegettem kicsit a
határokat, de át nem léptem őket. A nemzés engedélyezve volt számomra, és a gyermekeim – ha nem örökölték az én varázserőmet – ugyanúgy megtehettek mindent, amit bármely közönséges halandó megtehet. – De ha Darren és Steve a te fiaid, akkor te hoztad létre azt a jövőt, amelyben egyikükből az Árnyak Ura válik! – üvöltötte Evanna. – Te taszítottad az emberiséget a szakadékba, és adtál olyan irányt a jövőnek, hogy az megfeleljen a saját aljas igényeidnek! – Igen – kuncogott Mr. Tiny, majd ujjával Evannára mutatott. – Ne szállj szembe velem emiatt, lányom. Ártani nem ártanék ugyan a saját húsomnak és véremnek, de ha a szememre veted, amit tettem, nagyon kellemetlenné tudom tenni az életedet. Evanna gyűlölködve meresztette a szemét az apjára, majd fokozatosan visszanyerte rendes formáját és méretét. – Igazságtalanság – morogta. – Az univerzum meg fog büntetni, lehet, hogy nem most azonnal, de végül nagy árat fogsz fizetni az arcátlanságodért. – Kétlem – vigyorgott önelégülten Mr. Tiny. – Az emberiség egy utolérhetetlenül unalmas vég felé közeledett. Béke, jólét, globális kommunikáció, felebaráti szeretet – mi ebben a vicc? Igen, valóban voltak még háborúk és helyi konfliktusok szép számmal, amiben el lehetett gyönyörködni, de láttam, hogy a világ népei egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Minden tőlem telhetőt elkövettem, mindvégig bujtogattam a népeket az egymás elleni harcra, amerre csak jártam, elhintettem az elégedetlenség magvait, még abban is segítettem, hogy a Földön a legnagyobb hatalmat biztosító pozíciók némelyikébe jogtalanul megválasztott zsarnok kerüljön – biztos voltam benne, hogy ezek a remek fickók a szakadék szélére viszik a világot! És nem! Akármilyen feszültté vált is a helyzet, akármennyit rontottak is a dolgokon a kegyenceim, végig kellett néznem a béke és a megértés lassú, fokozatos térhódítását. Eljött a hathatós cselekvés ideje, hogy a világ visszakerüljön a régi szép időkbe, amikor mindenki egymás torkának esett. Egyszerűen helyreállítottam a gyönyörűséges káosz természetes rendjét. A világegyetem nem fog engem megbüntetni ezért. Annyit mindenképpen remélhetek, hogy...
– Hallgasson! – ordítottam Mr. Tinyre, meglepve vele mind őt, mind Evannát. – Csupa hazugság minden szava! Maga nem az apám! Maga egy szörnyeteg! – Akárcsak te – nézett rám sugárzó arccal Mr. Tiny. – Vagy hamarosan az leszel. De ne aggódj, fiam – a szörnyek számára mindez jó mulatság lesz. Szédülő fejjel, undorodva bámultam rá; képtelen voltam felfogni a szavait. Ha igaz, amit mond, akkor minden, ami velem történt, hazugság volt. Soha nem voltam az, akinek gondoltam magam, csak Mr. Tiny játékszere, egy időzített bomba, amelyik arra vár, hogy felrobbanjon. Csak azért lettem megvérezve, hogy meghosszabbodjon az életem, mert ha tovább élek, több mindent végezhetek el Mr. Tiny munkájából. A Steve-vel folytatott háborúm csak azt a célt szolgálta, hogy kettőnk közül bukjon el a gyengébbik, és így az erősebb félből még hatalmasabb fenevad válhasson. Semmit sem csináltam a vámpírok vagy a családom és a barátaim érdekében – mindent egyedül Mr. Tinynek tettem. És most, hogy méltónak bizonyultam rá, diktátor lesz belőlem, és le fogok sújtani mindenkire, aki szembeszáll velem. Az én kívánságom mit se számít. Ez a sors volt kijelölve számomra. – Ap-ap-ap... – dadogta Steve vért fröcskölő szájjal. Szabad kezével kinyúlt Mr. Tiny felé. – Apám – hörögte végül. – Segíts... rajtam. – Miért? – fintorgott Mr. Tiny. – Nekem... soha... nem... volt... apám. – Minden szó iszonyú erőfeszítésébe került, de Steve erőnek erejével kikényszerítette őket magából. – Meg... akarlak... ismerni... téged. Szolgálni... foglak... és... szeretni... foglak. – Mi a csudát kezdjek én a szeretettel? – kacagott Mr. Tiny. – A szeretet az egyik legalapvetőbb emberi érzelem. Boldog vagyok, hogy ez az átok nem sújtott engem. Szolgálatkészség, háládatosság, félelem, gyűlölet, harag – ezeket kedvelem. Szeretet... behajíthatod a szeretetedet a Lelkek Tavába, ha meghalsz. Talán nyújt némi vigaszt neked ott. – De... én... a... fiad... vagyok – nyöszörögte elhaló hangon Steve.
– Az voltál – mosolygott gúnyosan Mr. Tiny. – De most csak egy lúzer vagy, és nemsokára hulla leszel. Odavetlek a törpéim elé, hadd egyenek meg – ilyen kevés az, amit érzek irántad. Ez itt a győztesek világa. A második hely egyenlő a másodrendű fajjal. Te semmit sem jelentesz számomra. Már Darren az egyetlen fiam. Szörnyű volt látni a fájdalmat Steve szemében. Gyerekként szinte megsemmisült, amikor azt hitte, elárultam őt. Most a saját apja gúnyolta ki, és tagadta meg mindenki füle hallatára. Ebbe bele kellett pusztulnia. Ezelőtt tele volt a szíve gyűlölettel, de most, hogy az utolsókat dobogta, már csak reménytelenség volt benne, semmi más. Én azonban reményt merítettem Steve gyötrődéséből. Mr. Tiny elbizakodottságában túl sok mindent árult el, túl hamar. Agyam valamely zugában hirtelen felvillant egy ötlet. Villámgyorsan kezdtem összeillesztgetni a különböző részeket – Mr. Tiny kijelentését és Evanna reakcióját. Evanna azt mondta, Mr. Tiny teremtette meg azt a jövőt, amelyben Steve vagy én leszek az Árnyak Ura. Elgörbítette azokat a törvényeket^ amelyek szerint ő és Evanna éltek, azért, hogy kicsavarja a dolgokat, és megépítsen egy zűrzavaros világot, amely fölött ő és én uralkodhatunk. Evanna és Mr. Tall már elmondták nekem, hogy az Árnyak Ura elől nincs menekvés, ő ott van a világ jövőjében. De tévedtek. Az Árnyak Ura Mr. Tiny jövőjében szerepelt. Lehet, hogy Des Tiny volt a világegyetem leghatalmasabb lénye, de akkor is csak egyvalaki volt. És amit egyvalaki fölépített, azt másvalaki lerombolhatta. Mr. Tiny tekintete Steve-en pihent. Nevetett rajta: élvezte Steve kínos haldoklását. Evanna lehajtotta a fejét – ő már beletörődött a sorsába, és elfogadta azt. Én azonban nem. Ha örököltem Mr. Tiny gonosz, romboló ösztönét, akkor a ravaszságát is örököltem. Nem akartam semmi mást, csak megcáfolni a látomását egy romokban heverő jövőről. Lassan, végtelenül lassan elengedtem Steve bal kezét, és arrébb vittem a karomat. Ezzel szabaddá vált előtte az út a hasamhoz, hogy ebből a tökéletes pozícióból befejezhesse művét, amit korábban kezdett azzal, hogy hasba szúrt. Köhögést mímeltem, és közben megrántottam bal ingujját. Ha Mr. Tiny észrevette volna, már itt
megakadályozhatta volna tervem véghezvitelét. Ő azonban már győztesnek hitte magát, s úgy gondolta, a játszma véget ért. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy itt még bármi veszély leselkedhet rá. Steve tekintete odarebbent. Látta, hogy a keze szabaddá vált. Észrevette, hogy kapott egy újabb esélyt, hogy végezzen velem. Ujjai megfeszültek kése nyelén... aztán elernyedtek. Egy rettenetes pillanatig azt hittem, meghalt, de aztán láttam, hogy még él. Ki tudja, mi állította meg a mozdulatát? Élete túlnyomó részében gyűlölt engem, de most elárulták neki, hogy a testvére vagyok. Láttam rajta, hogy az agya lázasan dolgozik. Én éppúgy Des Tiny áldozata voltam, mint ő. Hiba volt gyűlölnie engem – nem tehettem mást, mint amit tettem. Az egész világon én voltam az, akihez a legközelebb kellett volna éreznie magát, és ehelyett engem gyűlölt a világon a legjobban. Ezekben az utolsó percekben Steve azt találta meg, amiről azt hittem, hogy örökre elveszítette – az emberségét. Meglátta saját eltévelyedését, felismerte a bűnt, amit elkövetett, rádöbbent tévedéseire. Ebben a felismerésben benne rejlett a megváltás lehetősége. Most, hogy olyannak látta magát, amilyen valójában volt, életének még ebben a végső szakaszában is megtérhetett. De nem engedhettem meg, hogy győzzön benne az emberség. Steve lelki üdve az én vesztemet jelentette volna – és a világét is. Nekem a veszettül dühös Steve-re volt szükségem, akiben tüzes lánggal lobog a bősz harag és a gyűlölet. Csak ebben a lelkiállapotában találhatta meg magában azt az erőt, amellyel segíthet nekem, hogy kiszabadítsam a jövőt Des Tiny markából. – Steve – erőltettem magamra egy rosszindulatú, csúf vigyort. – Igazad volt. Tényleg összebeszéltem Mr. Crepsleyvel, hogy helyetted én legyek az inasa. Jól átvágtunk téged. Egy nagy senki vagy. Egy nulla. Ezt érdemled, semmi mást. Ha Mr. Crepsley élne, most jót röhögne rajtad, ahogy most mi, többiek. – Az én fiam! – ujjongott fel boldogan Mr. Tiny. Azt hitte, utoljára még egyszer jól belerúgok Steve-be, mielőtt meghalna. De tévedett.
Steve szemében ismét felparázslott a gyűlölet. Egy másodperc alatt eltűnt az épp csak megszületett ember, és íme, ismét Steve Leopard, a vámpírgyilkos feküdt előttem. Egyetlen villámgyors, őrjöngő mozdulattal fölkapta a bal kezét, és kését mélyen belemártotta a hasamba. Aztán még egyszer, és még egyszer. – Állj! – üvöltötte Mr. Tiny, aki későn vette észre a veszélyt. Meglódult, hogy lerántson Steve-ről, de Evanna odapenderült, és elállta az útját. – Nem, apám! – rivallt rá. – Ebbe nem avatkozhatsz be! – Lódulj az utamból! – bömbölte Mr. Tiny, és félre akarta rángatni a lányát. – Az a bolond a végén megöleti magát Leonarddal! Ezt meg kell akadályoznunk! – Késő – kuncogtam, miközben Steve kése ötödszörre hatolt belém, átvágva a zsigereimet. Mr. Tiny megtorpant, és bambán pislogva próbálta felfogni, hogy hosszú és gonosz élete során valószínűleg most először szenvedett teljes vereséget. – Des Tiny... a Végzet... csatát vesztett – suttogtam utolsó leheletemmel. Aztán erősen megragadtam Steve-et, aki késével újra nekem rugaszkodott, és a jobb oldalamra hemperedve az út széléről a folyóba vetettem magam. Együtt, egymásba kapaszkodva zuhantunk a vízbe, ahol rögtön magához rántott bennünket a mély. Steve közben ismét meg akart szúrni, de ez már túl sok volt neki. Teste elernyedt, levált rólam, és holttestét elnyelte a folyó sötét mélye, ahol pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. Bennem is már csak pislákolt az öntudat, miközben tehetetlenül, lomhán lebegtem a vízben, a folyó sodrában meg-meglibbenő merev végtagokkal. A víz beomlott a számba, le a torkomon, és megtöltötte a tüdőmet. Énem egy része fel akarta küzdeni magát a felszínre, de ellenálltam, nehogy egy parányi esélyt adjak Mr. Tiny-nek, hogy újraélesszen. Arcokat láttam a vízben, vagy a gondolataimban – ezt már nem lehetett megállapítani. Sam Grest, Gavner Purl, Arra Sails, Mr. Tall, Shancus, R. V., Mr. Crepsley arcát. A halottak eljöttek, hogy köszöntsenek engem.
Kinyújtottam feléjük a karomat, de ujjaink nem érték el egymást. Képzeletemben Mr. Crepsley integetett, és arcán szomorú kifejezés suhant át. Azután minden elmosódott. Már nem kapálóztam. A világ, a víz, az arcok eltűntek a szemem elől, majd az emlékezetemből is. Harsogó csend. Fénylő sötétség. Perzselő fagy. Szemhéjam utolsó, észrevehetetlen, mégis hihetetlenül kimerítő rebbenése. És akkor a folyó magányos, sötét víztömegében, ahogy kivétel nélkül mindenki, amikor a Mord Kaszás hívja – meghaltam.
KÖZJÁTÉK Időtlen idő. Örök homály. Szakadatlan, lassú sodródás körbe-körbe. Sokaságban, mégis magányosan. Tudok más lelkek jelenlétéről, akik hozzám hasonlóan estek itt csapdába, de nem érem el őket. Nincs szervem, amivel láthatnék, hallhatnék, ízlelhetnék, szagolhatnék, tapinthatnék. Nincs más, csak a jelen megsemmisítő unalma és a múlt fájó emlékei. Ismerem ezt a helyet. Ez a Lelkek Tava, a zóna, ahová olyankor kerülnek a lelkek, ha nem tudnak kiszakadni a Föld vonzásából. Bizonyos emberek lelke a halál beálltakor nem száll el. Fogolyként itt reked e tó poshadt vizében, arra kárhoztatva, hogy örök időkig némán keringjen-forogjon a mélységekben. Szomorú vagyok, de nem lep meg, hogy itt végeztem. Megpróbáltam jó életet élni, s végül, hogy másokat megmentsek, feláldoztam magam. Ilyen vonatkozásban tehát talán kiérdemeltem a Paradicsomot. Ugyanakkor gyilkos is voltam. Akármi indokolta is, kioltottam mások életét, s ezzel boldogtalanságot okoztam. Nem tudom, egy magasabb erőhatalom mondta-e ki rám ezt az ítéletet, vagy a saját bűnösségem zárt be ebbe a börtönbe. Valójában nem számít, azt hiszem. Itt vagyok, és innen nincs szabadulás. Ez a sorsom. Örök időkre. Nem érzékelem az időt. Nincsenek nappalok, éjszakák, órák, percek – még másodpercek se. Egy hete vagyok itt? Egy éve, egy évszázada? Ki tudja? Dúl-e még a Sebhelyesek Háborúja? Elbuktake a vámpírok vagy a vérszipolyok? Elfoglalta-e valaki más a helyemet az Árnyak Urának székében? Értelmetlenül haltam meg? Nem tudom. Talán soha nem is fogom megtudni. Ez is része a büntetésemnek. Az engem sújtó átoknak. Ha a holtak lelkei beszélni tudnának, sírva könyörögnének szabadulásért. Nem csupán a Tóból, hanem az emlékeiktől való megszabadulásukért. Engem is gyötörnek az emlékeim. Oly sok
mindenre emlékszem a múltamból, csupa olyasmire, amikor kudarcot vallottam, vagy valamit jobban csinálhattam volna. Más teendőm nem lévén, kénytelen vagyok újra meg újra végigélni az életemet. Még a legapróbb hibáim is hatalmas vétkekként ítéltetnek meg. Nagyobb kínokat okoznak nekem, mint amiket valaha is Steve-től kellett elviselnem. Úgy próbálok elrejtőzni a fájdalmas emlékek elől hogy még messzebbre megyek vissza a múltamba. Emlékszem a fiatal Darren Shanra, amikor még ember volt, boldog, normális, ártatlan kisfiú. Éveket, évtizedeket töltök el – vagy csak perceket? – azzal, hogy újra átélem azokat az egyszerű, gondtalan időszakokat. Összerakom belőlük az egész gyermekkoromat. Felidézem a legapróbb részleteket is – a kisautóim színét, a házi feladataimat, lényegtelen társalgásaimat. Százszor is elismételem megszokott, mindennapi beszélgetéseimet, míg minden szó a helyére nem kerül. Minél tovább gondolkozom rajta, amaz évek annál nagyobb mélységeibe jutok le, önmagamat elveszítve, újra emberré válva, s már-már elhiszem, hogy az emlékek a valóság, a halálom és a Lelkek Tava pedig csak egy rossz álom, semmi más. Az örökkévalóságot azonban nem lehet mindörökre kijátszani. Utolsó emlékeim mindig ott keringnek körülöttem, bele-beleütközve az általam felépített, korlátolt valóság határköveibe, és rendre elsodorva azokat. Minduntalan felvillan előttem egy-egy arc vagy esemény. Azután elvesztem felettük az uralmamat, és visszacsúszok félvámpír életem sötétebb, rémálomszerű világába. Újra átélem botlásaimat, tévedéseimet, rossz döntéseimet, vérontásaimat. Mennyi barátot veszítettem el, mennyi ellenségemet gyilkoltam meg! Felelősnek érzem magam mindannyiukért. Hittem a békében, amikor először indultam útnak a Vámpírok Hegyéhez. Annak ellenére, hogy Kurda Smahlt elárulta a népét, sajnáltam őt. Tudtam, azért teszi, mert el szeretné kerülni a háborút. Sehogy sem értettem, miért kellett mindennek így történnie. Ó, bár leültek volna egymással a vámpírok és a vérszipolyok, hogy megbeszéljék a nézeteltéréseiket, akkor elkerülhették volna a háborút!
Amikor herceggé választottak, arról álmodtam, hogy békét szerzek közöttük, folytatom, amit Kurda elkezdett, és visszavezetem a vérszipolyokat a klánba. Ezeket az álmokat az alatt a hat esztendő alatt, amit a Vámpírok Hegyében töltöttem, hagytam feledésbe menni. Vámpírként életben maradni, megtanulni a szokásaikat, a fegyvereik használatát, útnak indítani a barátaimat, hogy harcoljanak és meghaljanak... Mindeközben kicsit megkérgesedtem, és mire visszatértem a Hegyen túli világba, megváltoztam. Harcos voltam, bősz és kegyetlen, akit nem rettent a halál, és hajlamosabb ölni, mint beszélgetni. Nem voltam gonosz. Néha arra van szükség, hogy az ember harcoljon. Vannak helyzetek, amikor félre kell hajítania a nemesebb eszményeket, és be kell piszkolnia a kezét. De mindvégig törekednie kell a békére, és még a legvéresebb konfliktusok idején is keresnie kell a békés megoldás lehetőségét. Én nem ezt tettem. Magamévá tettem a háború ügyét, és egyetértettem a közvéleménnyel – ha megöljük a Vérszipolyok Urát, azzal minden problémánk megoldódik, és az élet újra nagyszerű lesz. Tévedtünk. Egyetlen ember halála sohasem old meg semmit. Steve csak a kezdet volt. Ha egyszer valaki elindul az öldöklés útján, nehezen fog letérni róla. Minket sem lehetett megállítani. Egyetlen ellenség halála nem lett volna elég. Steve után nekiláttunk volna a vérszipolyok, azután az emberiség megsemmisítésének. Kikiáltottuk volna magunkat a világ kormányzóinak, és eltiportunk volna mindenkit, aki az utunkba áll – magamat is beleszámítva. Sőt, nemcsak hogy együtt mentem volna a többiekkel, hanem én vezettem volna őket! A bűntudat, nem csak azért, amiket tettem, hanem amiket még tettem volna, milliónyi kiéhezett patkány módjára mardossa oldalam. Nem számít, hogy Desmond Tiny fia vagyok, hogy a gonoszságot a génjeimben hordoztam. Megvolt a hatalmam, hogy kiszabadítsam magam apám sötét terveiből. Végül, azzal, hogy hagytam, hogy meghaljak, bebizonyítottam ezt. De miért nem tettem már korábban, még mielőtt annyi ember vált volna gyilkosság áldozatává?
Nem tudom, megállíthattam volna-e a háborút, de azt mondhattam volna, hogy „nem, ebből én nem kérek”. Érvelnem kellett volna a béke mellett, és nem harcolni érte. Ha kudarcot vallottam volna is, talán nem itt végzem, ahol oly sok rettenetes halál béklyója húz le a mélybe. Múlik az idő. Arcok úsznak be és ki gondolataimban. Emlékek öltenek alakot, feledésbe merülnek, majd újból előjönnek. Jókora részeket kitörlök az életemből, újra felfedezem, és megint kitörlöm őket. Megadom magam a tébolynak, és elfelejtem, ki voltam. De a téboly sem tart sokáig. Vonakodva bár, de újra észhez térek. Sokat gondolok a barátaimra, különösen azokra, akik még éltek, amikor meghaltam. Vajon odaveszett-e valamelyikük a stadionban? Ha azt túlélték, mi következett azután? Mi történt a Sebhelyesek Háborújával, miután Steve is, én is meghaltunk? Tudott-e Mr. Tiny új vezéreket állítani a helyünkre, ugyanolyan hatalommal bíró embereket, mint Steve és én voltunk? Nehéz elképzelni, hogyan, hacsak nem nemzett két újabb gyermeket. Életben maradt-e Harkat, s törekszik-e, hogy békét teremtsen a vámpírok és vérszipolyok között, mint tette, amikor még Kurda Smahlt volt? Alice Burgess harcba vezette-e vámpiritjeit a vémberek ellen, és megsemmisítette-e őket? Meggyászolt-e engem Debbie? Kínszenvedést okozott, hogy nem tudtam. Eladtam volna a lelkemet az Ördögnek, csak pár percet eltölthettem volna az élők világában, hogy választ kaphassak a kérdéseimre. De a Lelkek Tavának vizét még az Ördög sem kavarta fel. Ez itt a holtak és az elátkozottak számára kijelölt pihenőhely volt. Kísértetként, rezignáltan sodródok ide-oda. Megrekedtem a halálom pillanatánál, Steve arcára emlékszem amint belém döfi a kést, a gyűlöletére, a félelmére. Számolom, hány másodpercbe telt, mire meghaltam, számolom a vércseppeket, amelyeket a folyópartra hullattam, ahol megölt. Tízszer... százszor... ezerszer átélem, ahogy belezuhanok a folyó vizébe. Mennyivel elevenebb volt az a víz, mint a Lelkek Tavának vize. Azok az áramlatok. Halak úsztak benne. Légbuborékok. Hidegség. Itt a víz halott, éppoly élettelen, mint benne a lelkek. Halak nem
tapogatják mélyeit, rovarok nem futkároznak a felszínén. Nem tudom, honnan tudom ezeket, de tudom. Érzem a Tó roppant ürességét. Csak azért létezik, hogy megtartsa a nyomorult halottak lelkeit. Vágyódom a folyó után. Bármi árat megadnék, ha visszamehetnék, és újra érezhetném az áramló víz sodrását, a jeges hideget, ahogy beleestem, a fájdalmat, ahogy elvérezve meghaltam. Minden csak jobb lehet, mint ez a pokol tornáca. Egyetlen percnyi haldoklás is jobb, mint a semmi örökkévalósága. Parányi vigaszul szolgál, hogy ha nekem ennyire rossz itt, mennyivel rosszabb lehet Steve-nek. Az én bűnöm semmi az övéhez képest. Engem csalárdul belevittek Mr. Tiny gonosz játékaiba, de Steve szívvel-lélekkel vetette beléjük magát. Az ő bűnei sokkal súlyosabbak, mint az enyéim, tehát a szenvedésének is annyival nagyobbnak kell lennie. Hacsak nem fogadta el a bűnösségét. Lehet, hogy az örökkévalóság az ő számára nem jelent semmit. Talán csak az fáj neki, hogy kitoltam vele. Könnyen lehet, hogy nem bánja, amit tett, talán fel se fogta, milyen szörnyeteg volt. Elképzelhető, hogy jól érzi magát itt, és kedvtelve idézi föl mindazt, amit elkövetett. Mindazonáltal kétlem. Gyanítom, hogy Mr. Tiny beismerő vallomása jórészt aláásta Steve tébolyult önigazolását. Nyilván nagy megrázkódtatást jelentett neki, hogy a fivérem, és hogy mindketten tehetetlen bábuk voltunk apánk kezében. Azt hiszem, most, hogy eljött az emlékezés ideje – és itt csak ezt teheti az ember –, keserű könnyeket fog hullatni mindazért, amit tett. Meg fogja látni magát annak, aki valójában volt, és gyűlölni fogja magát érte. Nem volna szabad örülnöm ennek. Az istenek jóindulatára kellene bíznom őt... De továbbra is megvetem Steve-et. Meg tudom érteni, miért viselkedett így, és sajnálom érte. Megbocsátani azonban nem tudok neki. Odáig képtelen vagyok eljutni. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy miért vagyok itt. Újra eltávolodom a fájdalmas emlékektől. Visszavonulok a vámpírvilágból, s úgy teszek, mintha soha nem is létezett volna. Elképzelem magam gyerekként, újra meg újra átélem ugyanazokat a
napokat, de nem megyek túl azon a délutánon, amikor jegyet szereztem a Rémségek Cirkuszába. Felépítek egy tökéletes, zárt, kellemes valóságot. Darren Shan vagyok, szerető fiú és báty, nem éppen a világ legjobb magaviseletű gyereke, de korántsem a legrosszabb. Segítek anyának és apának a házimunkákban, küszködök a házi feladataimmal, tévézek, együtt lógok a barátaimmal. Egyik pillanatban még hat-hétéves vagyok, a másikban már tíz-tizenegy. Szüntelenül visszakanyarodom önmagamhoz, élem a múltamat, nem véve tudomást mindarról, amire nem akarok gondolni. Steve a legjobb barátom. Képregényújságokat olvasunk, horrorfilmeket nézünk, vicceket mesélünk egymásnak. Annie kisgyerek, ő mindig kisgyerek – sohasem gondolok rá felnőtt nőként, akinek már gyereke is van. A vámpírok mítoszbeli szörnyek, akárcsak a farkasemberek, a zombik, a múmiák – nem kell őket komolyan venni. Az a célom, hogy az emlékeimben élő Darrenné váljak, hogy teljesen elmerüljek a múltban. Nem akarok már a bűnösségemmel foglalkozni. Egyszer már megőrültem, aztán helyrejöttem. Újra meg akarok őrülni, de ezúttal hadd nyeljen magába teljesen az őrület. Küzdők azért, hogy nyomtalanul belevesszek a múltba. Valahányszor újra átélek egy pillanatot, mindenre emlékszem, és minden alkalommal pontosabb képet festek a részletekről. Lassan kezdek megfeledkezni a lelkekről, a Tóról, a vámpírokról és a vérszipolyokról. Olykor még bevillan a valóság, de gyorsan fátyolt borítok rá. Gyermek módjára gondolkodom, gyermek módjára emlékezem, magam is gyermekké válók. Már egészen közel járok. Kitárt karokkal vár, és örömmel fogad az őrület. Hazugság lesz az életem, de békességet, megnyugvást adó hazugság. Ezt kívánom, erre vágyom. Keményen dolgozom azért, hogy valósággá tegyem. Afelé tartok. Érzem, mint siklóm egyre közelebb és közelebb hozzá. Elmém indáival kinyúlok a hazugság felé. Körbetapogatom, megvizsgálom, elindulok a belseje felé, s egyszer csak váratlanul – valami új érzés... Fájdalom! Nehéz súly. Emelkedés. Az őrület leválik, ott marad. A Tó vize összezárul körülöttem. Perzselő fájdalom! Csapkodás,
köhögés, zihálás. De mivel? Nincs karom, hogy csapkodni tudjak, nincs szám, hogy köhögjek, nincs tüdőm, hogy ziháljak. Még az őrület része lenne? Mi vagyok... És ekkor a fejem – igazi, valóságos! – hirtelen a víz fölé kerül. Lélegzem. Napfény vakít. Vizet köpködök. Két karom kiszabadul a Tóból. Körül vagyok kerítve, de nem a holtak lelkeivel – hálóval! Emberek húzzák a hálót. Kiemelnek a Tóból. Üvöltök a fájdalomtól és a félelemtől – de hangtalanul. Testté formálódók, hihetetlenül súlyos testté e hosszú súlytalanság után. Kemény, meleg földre érkezem. Lábaim kivonszolódnak a vízből. Elképedve próbálok felállni. Térdre emelkedem, elzuhanok. Keményen csapódok a földhöz. Újabb fájdalom, friss és ijesztő. Fektémben összegömbölyödök, remegve, mint egy újszülött csecsemő. A fény elől szorosa összezárom a szemhéjamat, ujjaimat a földbe mélyesztem, hogy érezzem, valódi. És gyámoltalanul zokogni kezdek, amikor felfogom a hihetetlen, ámulatba ejtő lehetetlen valóságot – élek!
MÁSODIK RÉSZ Kegyetlenül tűzött rám a nap, mégsem tudtam abbahagyni a reszketést. Valaki pokrócot csavart körém, szőröset, vastagot. Iszonyúan viszketett, de csodás érzés volt. Minden érzés jó volt a Lelkek Tavának dermesztő zsibbadsága után. Az, aki a takarót rám dobta, letérdelt mellém, és hátradöntötte a fejemet. Kipislogtam a vizet a szememből, és ráirányítottam a tekintetemet. Beletelt néhány másodpercbe, de végül sikerült befognom a látóterembe megmentőmet. Egy törpe személy volt. Először azt hittem, Harkat az. Már nyitottam a szám, hogy boldogan elkiáltsam a nevét. Aztán még egyszer megnéztem, és rájöttem, hogy nem az én régi jó barátom, hanem valaki az ő szürke bőrű, heges arcú, zöld szemű fajtájából. Némán böködve, döfködve vizsgálgatott. Aztán fölélt, és ellépett mellőlem. Összébb húztam magamon a pokrócot, hogy megszüntessem valahogy testem remegését. Egy idő után erőre kaptam annyira, hogy körülnézzek. A Lelkek Tavának partján feküdtem. Körülöttem kemény és száraz volt a föld, mint a sivatagban. Több törpe személy is állt a közelben. Ketten egy halászhálót akasztottak föl száradni – azt a hálót, amellyel engem fogtak ki a vízből. A többiek csak bámultak a levegőbe, vagy ki a Tóra. A magasból rikoltás hallatszott. Fölnéztem, s láttam hogy egy hatalmas szárnyas fenevad köröz a Tó fölött. Mivel már jártam itt, tudtam, hogy egy sárkány az. A bensőm görcsbe ugrott a félelemtől. Azután észrevettem egy másik sárkányt is. Egy harmadikat. Negyediket. A döbbenettől elállt szemem-szám. Ráeszméltem, hogy telis-tele van velük az égbolt: tucatjával, talán százával köröznek a magasban. Ha meglátnak... Négykézláb mászva próbáltam menedéket keresni, aztán megálltam, és a törpe népségre néztem. Ők is tudták, hogy a
sárkányok ott vannak, de őket nem izgatták az óriás szárnyas hüllők. Még az is lehet, hogy azért húztak ki a Tóból, hogy megetessenek a sárkányokkal, ámbár ezt nem tartottam valószínűnek. De még ha így lett volna is, amilyen gyenge voltam, úgysem tehettem volna semmit ellene. Se elmenekülni, se harcolni nem tudtam volna, elbújni meg nem volt hová. Így aztán csak feküdtem ott, és vártam, hogy mi lesz. A sárkányok perceken át köröztek fölöttem, a törpe népség meg csak állt mozdulatlanul. Noha még össze voltam fagyva, már nem reszkettem annyira, mint amikor kikerültem a Tóból. Épp azon voltam, hogy összeszedjem ami kis erőt csak képes voltam mozgósítani, hogy valamiképpen odamenjek a törpe népséghez, és megkérdezzem tőlük, mi történik itt, amikor valaki meghallattam a hátam mögött. – Sajnálom, hogy elkéstem. Hátrapillantottam a vállam fölött, arra számítva, hogy Mr. Tiny az, de nem ő, hanem a lánya (a féltestvérem!) közeledett felém. Nem nézett ki másként, mint ahogy emlékezetemben élt, jóllehet felfedeztem valami csillogást zöld és barna szemében, amely nem volt ott, amikor utoljára találkoztunk. – Hö! – nyögtem, mert más hang nem jött ki a számon. – Nyugalom – intett Evanna, miközben odaért hozzám, és lehajolt, hogy szívélyesen megszorítsa a vállamat. – Ne próbálj beszélni. Beletelik néhány órába, mire a Tó hatása megszűnik. Tüzet gyújtok, és főzök neked egy jó erőlevest. Ezért nem voltam itt, amikor kihalásztak – tűzifát kerestem. – És odamutatott egy rönkökből és gallyakból álló halomra. A legszívesebben kérdésekkel ostromoltam volna, de amíg nem tudtam munkára bírni, semmi értelme nem volt erőltetni a torkomat. Nem szóltam hát semmit, amikor felnyalábolt, és mint egy kisbabát, odavitt a halom tűzifához. Ott aztán letett, és hozzálátott a tűzrakáshoz. Amikor már szépen lobogott a tűz, Evanna elővett egy lapos, kerek tárgyat a testén viselt kötelek alól. Rögtön ráismertem – ugyanolyan összecsukható fazék volt, mint amilyet Mr. Crepsley is használt egyszer. A közepén Megnyomta, mire a korong kiugrott, és
az edény elnyerte közismert formáját. Akkor megtöltötte vízzel (nem a Tóból, hanem egy vödörből), beleszórt némi füvet meg növényeket, és egy botról belógatta a lángok fölé. A leves gyenge volt és ízetlen, de a melege fölért számomra az istenek tüzével. Egyetlen kortyra lehúztam egy csészével, majd egy másodikkal, egy harmadikkal. Evanna mosolyogva nézte, ahogy szürcsölve kortyolom a levest, aztán ő is megiszogatta lassan a magáét. A sárkányok szabályos időközönként felrikoltottak a fejünk felett, a nap fényesen ragyogott az égen, és a füst illata úgy hatott rám, mint valami varázslat. Furcsán ellazultnak éreztem magam, mintha ez itt afféle kellemes, nyári vasárnap délután lenne. A negyedik csésze levesnél tartottam, amikor a gyomrom rám mordult, hogy „elég!”. Akkor egy boldog sóhajjal letettem a csészét, és csak ültem ott, arcomon könnyű kis mosollyal, egyedül a bennem keletkezett jó érzésre figyelve. De nem ülhettem ott örök időkig némán, úgyhogy végül fölemeltem a tekintetemet, Evannára néztem, és úgy döntöttem, próbára teszem a hangszálaimat. – Rcs – recsegtem –, azt akartam mondani, hogy „köszönöm”. – Rég volt, amikor utoljára beszéltél – mondta Evanna. – Kezdd minél egyszerűbben. Próbálkozz az ábécével. Én elmegyek újabb fáért, hogy ki ne aludjon a tűz. Nem sokáig maradunk itt, de addig is legyünk melegben. Gyakorolj, míg odajárok, és akkor talán majd tudunk beszélgetni, ha visszajöttem. Úgy tettem, ahogy a boszorkány tanácsolta. Eleinte küszködnöm kellett, hogy úgy tudjam kiejteni a hangokat, ahogy kell, de végül sikerült, és az A-im fokozatosan kezdtek A-nak, a B-im B-nek hangozni,, és így tovább. Amikor már többször is hiba nélkül végigmondtam az egész ábécét, rátértem a szavakra. Előbb az egyszerűekkel próbálkoztam – tej, vaj, mama, papa, ég, én –, aztán nevekkel folytattam, majd hosszabb szavakkal, s végül egész mondatokkal. Fájt a beszéd, és nem is minden szót sikerült tisztán kiejteni, de amikor Evanna egy nyaláb silány gallyal vagy inkább vesszővel visszatért, kicsit elmosódó, de félig már normális hangom kiejtett mondattal fogadtam: – Köszönöm a levest.
– Szívesen – felelte, és néhány gallyat rádobott a tűzre. – Hogy érzed magad? – kérdezte, leülve mellém. – Mint aki berozsdásodott. – Emlékszel a nevedre? – Miért ne emlékeznék? – sandítottam rá furcsálkodva. – A Tó kifacsarja az emberek agyát – válaszolta. – Képes rá, hogy eltörölje az emlékeket. Sok lélek elfelejti, hogy ki volt életében. Megőrülnek, és szem elől veszítik a múltjukat. Te sokáig voltál a Tóban. A legrosszabbtól tartottam. – Közel jártam hozzá – vallottam be közelebb kuporodva a tűzhöz, és felidézve a próbálkozásaimat, hogy az őrületbe menekülve próbáljak megszabadulni az emlékek súlyától. – Rettenetes volt. Ott könnyebb őrültnek lenni, mint épeszűnek. – Szóval, mi az? – kérdezte Evanna. Látva, hogy milyen ostobán pislogok rá, elnevette magát. – A neved? – Ja? – mosolyodtam el magam is. – Darren. Darren Shan. Félvámpír vagyok. Mindenre emlékszem, a Sebhelyesek Háborújára, Mr. Crepsleyre, Steve-re. – Elsötétült az arcom. – Emlékszem a halálomra, és hogy közvetlenül előtte mit mondott Mr. Tiny. – Nem meglepő, hogy ő – az apánk? Oldalról sandított rám, hogy lássa, mit szólok hozzá, de nekem nem jutott semmi az eszembe – mit mondjon az ember, ha megtudja, hogy Des Tiny az apja, és egy százéves boszorkány a féltestvére? Hogy kitérjek a téma elől, körülnéztem. – Milyen más most ez a hely – mondtam. – Minden zöld volt, amikor Harkattal jártam itt, csupa zöld fű meg friss föld. – Most előbbre járunk a jövőben – magyarázta Evanna. – Korábban csak mintegy kétszáz évvel ugrottatok előbbre a jelenhez képest. Ezúttal százezer évekkel, vagy talán még többel is messzebbre mentél a jövőbe. Nem tudom biztosan. Ez az első alkalom, hogy apánk megengedte, hogy idejöjjek. – Százezer... – Beleszédültem. – Ez a sárkányok kora – mondta Evanna. – Az emberek utáni kor. Elakadt a lélegzetem; kétszer is meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy meg tudjak szólalni.
– Úgy érted, kihalt az emberiség? – Kihalt, vagy elment más világokra, vagy más szférákba. – Evanna vállat vont. – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a világ most a sárkányok lakhelye. Ők uralják a Földet, mint egykor az emberek, s őelőttük a dinoszauruszok. – És a Sebhelyesek Háborúja? – kérdeztem idegesen. – Ki nyerte meg a háborút? Evanna egy pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta: – Sok mindenről kell még beszélnünk. Ne rohanjunk előre. – A fejünk felett a magasban keringő sárkányokra mutatott. – Hívd le az egyiket. – Micsoda? – néztem rá megrökönyödve. – Kiálts nekik, ahogy annak idején Madame Octát hívtad. Ugyanúgy képes vagy a sárkányokat is irányítani, ahogy a kedvenc pókodat tudtad. – Hogyan? – kérdeztem ámulva. – Meg fogom mutatni. De előbb – hívd őket. – Elmosolyodott. – Nem akarnak ártani nekünk. Szavamat adom rá. Erről nem voltam teljesen meggyőződve, de milyen szuper lenne parancsolni egy sárkánynak! Fölnéztem, tekintetemet végigjárattam a magasban röpködő lényeken, majd kiszúrtam egyet, amelyik valamivel kisebb volt a többinél. (Nem akartam egy nagyot lehozni, hátha Evanna téved, és mégis megtámadna.) Pár pillanatig követtem a tekintetemmel, majd kinyújtottam felé az egyik kezemet, és azt suttogtam: – Gyere le hozzám. Gyere le. Gyere, szépségem. A sárkány egy hátrabukfencet vetett a levegőbe majd zuhanórepülésben megindult lefelé. Azt hittem ezer apró darabra zúz szét bennünket, és rémülten el akartam rohanni. De Evanna visszarántott. – Nyugalom – mondta. – Nem fogod tudni irányítani, ha megszakítod vele a kapcsolatot, pedig most, amikor már tudja, hogy itt vagyunk, veszélyes lenne engedni, hogy azt tegye, amit akar. Nem akartam belemenni ebbe a játékba, de már késő volt visszakozni. Vadul dobogó szívvel függesztettem tekintetemet a
lecsapó sárkányra, és újból megszólítottam. – Csak lassan. Állj. Nem szeretném, ha kárt tennél magadban – vagy bennünk! Csak lebegj kicsit a fejünk fölött, és... A sárkány lefékezte zuhanórepülését, és több méterrel a fejünk fölött megállt a levegőben. Erélyesen verdesett bőrszerű szárnyaival. Hangjától nem hallottam semmi mást, a légáramlat pedig szabályosan hátralökött. Miközben küzdöttem, hogy állva maradjak, a sárkány közvetlenül mellettem leérkezett a földre. Összecsukta a szárnyát, lesunyta a fejét, mintha be akarna kapni, aztán megállt, és csak bámult rám. Nagyjából olyan volt, mint azok, amiket korábban láttam. A szárnya világoszöld, körülbelül hat méter hosszú, teste pikkelyes, mint a kígyóé, mellkasa kidomborodó, farka elvékonyodó. Hasán a pikkelyek fakóvörös és aranyszínűek voltak, míg a hátán vörössel pettyezett zöldek. Két hosszú mellső lába közel esett a elejéhez, míg két kis hátsó lába mintegy negyed hossznyira volt a farától. Temérdek éles karmot láttam rajtuk. Hosszú, lapos feje, rajta a dülledt sárga szemekkel és a hegyes kis fülekkel, az aligátoréhoz hasonlított. A pofája sötét lilásvörös volt, nem hiányzott a hosszú, villás nyelv sem, és ha ez is olyan volt, mint a többi sárkány, akkor tüzet is tudott fújni. – Hihetetlen – szólalt meg Evanna. – Életemben először látom egyiküket ilyen közelről. Apánk remekművet alkotott ezzel a lénnyel. – Mr. Tiny csinálta a sárkányokat? – Ő segített az embervilág tudósainak, hogy megteremtsék őket. Tulajdonképpen a csoport egyik kulcsembere az egyik barátod volt – Alan Morris. Apánk segítségével ő valósította meg az áttörést, amely aztán megnyitotta az utat a dinoszauruszsejtek egyik kombinációjából történő klónozásuk előtt. – Alan! – kaptam fel a fejem. – Azt akarod ezzel mondani, hogy Alan Morris sárkányokat hozott létre? Ez teljességgel és tökéletesen... – Torkomra forrt a szó. Tommy annak idején mondta nekem, hogy Alan tudós lett, és hogy a klónozás a szakterülete. Nehéz volt elhinni, hogy az az ütődött gyerek, akinek ismertem,
felnőtt korában dinoszauruszok teremtőjévé vált – de hát azt is nehéz volt elhinni, hogy Steve-ből a Vérszipolyok Ura lett, vagy hogy belőlem vámpír herceg. Gondolom, Minden befolyásos férfi és nő annak idején normális, hétköznapi gyerekként kezdte. – E világ kormányzói sok évszázadon keresztül fogják még ellenőrzésük alatt tartani a sárkányokat – mondta Evanna. – Hatalmuk lesz fölöttük. Később amikor majd elveszítik a hatalmukat – mint ahogy minden uralkodónál eljön ez a pillanat –, a sárkányok elszabadulnak, és elszaporodva valódi fenyegetéssé válnak. A végén túl fogják élni az embereket, a vámpírokat és a vérszipolyokat, és ők uralják majd a világot. Azt nem tudom biztosan, hogy ki jön utánuk. Ilyen messzire még sohasem néztem a jövőbe. – Miért nem öl meg minket? – kérdeztem, szorongva tartva szemmel a sárkányt. – Szelíd? – Dehogy! – nevetett Evanna. – Normális körülmények között a sárkányok darabokra szaggatnának bennünket. Apánk álcázza előttük ezt a területet – nem látják se a Lelkek Tavát, se a körülötte lévőket. – Ez a példány lát minket – jegyeztem meg. – Igen, de te az ellenőrzésed alatt tartod, úgyhogy biztonságban vagyunk. – Amikor legutóbb itt jártam, kis híján elevenen megsütöttek a sárkányok – mondtam. – Hogy tudom most kézben tartani őket, holott akkor nem tudtam? – Tudtad – felelte Evanna. – Megvolt hozzá a hatalmad – csak éppen nem tudtál róla. A sárkányok akkor is engedelmeskedtek volna neked, ahogy most teszik. – Miért? – néztem rá megütközve. – Mi van bennem olyan különleges? – Te vagy Desmond Tiny fia – emlékeztetett Evanna. – Még ha nem adta is tovább neked a saját varázserejét, a hatalma nyomokban benned is megtalálható. Ezért tudtál parancsolni olyan állatoknak, mint a pókok vagy a farkasok. De ennél több is van benned. Evanna kinyúlt, méghozzá jóval messzebbre, mint ami természetes lett volna, és megérintette a sárkány fejét. Az állat koponyája felizzott a boszorkány keze alatt. A lilásvörös bőr
megfakult, majd áttetszővé vált, úgyhogy beláthattam a koponyájába. Hirtelen ismerősnek tűnt a tojásdad kőhöz hasonló forma, de beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, mire emlékeztet. De akkor bekattant. – A Vérkő! – kiáltottam fel. Ez ugyan jóval kisebb volt, mint a Hercegek Termében lévő, összetéveszthetetlenül ugyanaz a típus volt. A Vérkőt Mr. Tiny ajándékozta a vámpíroknak. A klán tagjai hétszáz éven át táplálták a vérükkel, s arra használták, hogy a Kő révén nyomon követhessék egymást, és kapcsolatot tarthassanak egymással. Felbecsülhetetlen értékű, de veszélyes eszköz volt – ha a vérszipolyok kezébe került volna, szinte minden élő vámpírt felkutathattak és megölhettek volna. – Apánk visszavitt a múltba egy sárkányagyat, és odaadta a vámpíroknak – magyarázta Evanna. – Gyakran tesz ilyeneket – visszamegy a múltba, és elvégez néhány apró változtatást, ami befolyással bír a jelenre és a jövőre. A Vérkő révén erősebben érvényesíthette saját akaratát a vámpírokon. Ha a vámpírok nyerik meg a Sebhelyesek Háborúját, a Követ arra fogják használni, hogy irányítsák vele a sárkányokat, s rajtuk keresztül az egeket. Nem hiszem, hogy a vérszipolyok használnák a Követ, ha ők győznek. Ők sohasem bíztak meg Desmond Tinynek ebben az ajándékában – ez volt az egyik ok, amiért elszakadtak a vámpír klán többi részétől. Nem tudom, milyen lesz az ő kapcsolatuk a sárkányokkal. Apánk talán valami más módon teszi lehetővé számukra, hogy kézben tartsák a fenevadakat – de az is lehet, hogy abban leli örömét, ha hagyja, hogy egymás ellenségeivé váljanak. – A Vérkőre úgy tekintettek, mint a klán utolsó reményére – motyogtam, miközben képtelen voltam elfordítani a tekintetemet a sárkány izzó agyáról. – Volt egy legenda: ha elveszítjük a vérszipolyokkal vívott háborút, a Vérkő segíthet, hogy egy éjszaka újból fölemelkedjünk. Evanna bólintott, és kezét levette a sárkány fejéről. A fény nyomban kihunyt, és a fej újra úgy nézett ki, mint korábban. A sárkány mintha észre sem vette volna a változást. Egyre csak bámult rám, várva a parancsomat.
– Apánk mindennél jobban vágyódik a káosz után – mondta Evanna. – Az állandóság untatja. Nem fűződik érdeke ahhoz, hogy bármelyik faj örök időkig uralkodjék a világon. Egy ideig tetszett neki, hogy engedje az embereket a bolygó uraivá válni, mivel erőszakos és harcias faj lévén szüntelenül háborúban álltak egymással. De amikor látta, hogy a huszadik század második felében megindultak a békesség útján – legalábbis ő ezt hitte, de hogy őszinte legyek, magam nem értek egyet vele –, úgy döntött, sorsukra hagyja őket. Ha a vérszipolyok nyerik meg a Sebhelyesek Háborúját, és eltörlik a föld színéről a vámpírokat, a jövőben használni fogja a Követ. Elvezeti hozzá az embereket, megtanítja őket, hogyan vonják ki belőle a vérsejteket, és klónozott vámpírokból fog felállítani egy új hadsereget. De azok nem olyan vámpírok lesznek, amilyeneket te ismersz. A klónozás menetét Desmond fogja irányítani, és ő bele fog piszkálni a sejtekbe: megváltoztatja és átformálja őket. Az új lények vadabbak lesznek az eredeti vámpíroknál, fejletlenebb lesz az agyuk, és rabszolgaként fognak engedelmeskedni apánk minden szeszélyének. – Evanna arcán torz mosoly jelent meg. – Úgyhogy igen, apánk igazat beszélt, amikor azt mondta, hogy a Vérkő segíthet a vámpírok újbóli felemelkedésében – csakhogy a kevésbé örvendetes tényekből néhányat megtartott magának. – De akkor egyik fél sem győzhet igazán – kiáltottam. – A győzteseket is bukásra ítéli, csak később. – Mindig is ez volt Desmond módszere – bólintott Evanna. – Azt, aminek a létrejöttében segít, később elpusztítja. Sok birodalom – az egyiptomi, a perzsa, a brit – tanulta meg már ezt a saját kárán. – Egyiptomi? – pislogtam. – Apánk nagy kedvelője a birodalmaknak – felelte Evanna. – Az egymást botokkal és csontokkal agybafőbe verő barlangi emberek csak nagyon kevéssé érdekelték őt. Inkább szereti nézni, ha hatékonyabb fegyverekkel, sokkal nagyobb számban gyilkolják egymást az emberek. De a barbárságában fejlődő emberiség értelemszerűen más vonatkozásokban is fejlődik. Fejlődnie kell társadalmi, kulturális, szellemi, technikai és orvosi szempontból is. Csak egy minden vonatkozásban naggyá nőtt nép képes nagyszabású
háborúkat vívni. Apánk keze benne volt az emberiség szinte minden említésre méltó építészeti, technikai vagy orvosi sikertörténetében. Nyíltan sohasem állhatott az élre, de titokban érvényesítette a befolyását. Egyedül az irodalom terén nem volt igazi hatalma. Desmond nem a regényes álmodozások embere. Számára a valóság a minden. Őt nem érdeklik az emberiség csodálatos történetei. Az írók mindig is idegenek voltak számára – nem olvas irodalmi műveket, és nem is foglalkozik velük. – Na és? – mordultam fel. Egy cseppet sem érdekelt, olvas-e Mr. Tiny, vagy sem. – Beszélj még arról, hogyan avatkozott be az emberiség ügyeibe, és mesélj az időutazásairól. Azt mondod, Mr. Tiny visszamegy a múltba, hogy megváltoztassa a jelent és a jövőt. De mi a helyzet az időparadoxonnal? Annak idején rengeteg sci-fi filmet és tévéműsort láttam, úgyhogy tisztában voltam az időutazás elméletével kapcsolatos problémákkal. – Nincs paradoxon – közölte Evanna. – A világegyetem fenntartja a maga természetes rendjét. A múlt kulcsfontosságú eseményeit nem lehet megváltoztatni – csak a benne szereplő embereket. – Hogyhogy? – bámultam rá. – Ha valami fontos dolog történik a jelenben – a világegyetem, hogy nevet is adjunk a magasabb rendű erőnek, dönti el, hogy valami fontos-e vagy sem –, azt soha többé nem lehet megváltoztatni – magyarázta. – De az embereket, akiket a dolog érint, megváltoztathatod. Például most, hogy már megtörtént, nem mehetsz vissza a múltba, hogy megakadályozd a második világháború kitörését – de visszamehetnél, és megölhetnéd Adolf Hitlert. A világegyetem azon nyomban teremtene egy másik embert, aki a helyére állna. Az a személy teljesen normális emberként születne meg és nevelkedne föl, és aztán ugyanazt tenné, amit Hitler tett, pontosan ugyanazzal az eredménnyel. Csak a név változna meg, semmi más. – De Hitler egy szörnyeteg volt – tiltakoztam. – Emberek millióit ölte meg. Azt mondod, ha Mr. Tiny visszamenne és megölné őt, valami ártatlan fickó állna a helyére? És az a rengeteg ember így is, úgy is meghalna?
– Igen – felelte Evanna. – De akkor az az ember nem maga választaná meg a sorsát – töprengtem összevont szemöldökkel. – Nem lenne felelős a saját tetteiért. Evanna elfintorodott. – A világ kénytelen lenne egy gonoszságra hajlamos gyermeket teremteni – jó embert nem lehet arra kényszeríteni, hogy gonoszságot műveljen –, és ha az megvan, akkor igen, az az ember már a végzet játékszerévé fog válni. Ilyesmi nem történik meg gyakran. Apánk csak alkalmanként állít mást egy-egy fontos múltbeli személyiség helyére. A legtöbb embernek van szabad akarata. De ha kevesen is, léteznek olyanok, akiknek nincs. – Én is közéjük tartozom? – kérdeztem halkan, előre félve a választól. – A legkevésbé sem – mosolygott Evanna. – A te időd a jelen idő, és te eredeti teremtmény vagy. Igaz, hogy születésed óta apánk befolyása alatt voltál, az utat, amelyen jársz, nem valaki más jelölte ki már korábban a számodra. Evanna elgondolkozott, aztán megpróbálta úgy elmagyarázni nekem a helyzetet, hogy könnyebben megérthessem. – Jóllehet apánk nem tudja megváltoztatni a múlt eseményeit, de apró módosításokat képes elvégezni rajta. Ha valami olyasmi történik a jelenben, ami nem tetszik neki, vissza tud menni a múltba, hogy elindítson egy olyan eseménysort, amely megoldást fog hozni arra, ami zavarja őt. Így lettek a vámpírok is ilyen sokan és ilyen erősek. – Mr. Tiny teremtette meg a vámpírokat? – kiáltottam elképedve. Ismertem a mítoszt, mely szerint ő alkotott meg bennünket, de nem hittem el. – Nem – válaszolta Evanna. – A vámpírok maguktól születtek erre a világra. De soha nem voltak sokan. Gyengék voltak és szervezetlenek. Aztán, valamikor a huszadik század közepén, apánk úgy látta, hogy az emberiség egy olyan útra lépett, amely a béke és az egység felé vezet. Ez nem volt az ínyére, ezért visszament a múltba, és vagy két évtizeden át próbálkozott mindenféle megoldással, hogy megrontsa az emberiséget. Végül a vámpíroknál
állapodott meg. Felruházta őket különleges erővel és gyorsasággal, a suhanás és a gondolatmegosztás képességével – mindazzal a természetfölötti tehetséggel, amikről te is tudsz. Adott nekik vezetőket is, akik formába hozzák, és végül hadseregbe szervezik őket. De akármilyen erőssé vált is a klán, apánk gondoskodott róla, hogy ne jelenthessen fenyegetést az emberekre. A vámpírok eredetileg nappal is előjöhettek – Desmond Tiny tette őket az éjszaka foglyaivá, s fosztotta meg őket a gyermekszülés ajándékától. Az így megbilincselt és láncon tartott vámpírok attól kezdve kénytelenek voltak az emberek világától elkülönülve, a sötétségben élni. És mivel nem változtattak meg semmi fontos dolgot az emberiség történelmében, a világegyetem engedte létezni őket, és így végül részeivé válhattak a jelennek – amikor is apánk szabadon, kényekedve szerint használhatja őket. – És a jelen volt az én időm? – tudakoltam. – Igen – válaszolta Evanna. – Az idő egyformán múlik, függetlenül attól, hogy apánk a múltban, a jelenben vagy a jövőben van-e. Így, mivel majdnem húsz évet időzött a múltban, hogy megtalálja a módját, hogyan buktassa el az emberiséget, csak a huszadik század végén tért vissza a jelenbe. – És mivel a vámpírok immár részei voltak ennek a jelennek, szabad volt befolyásolniuk a jövőt? – kérdeztem miközben a nagy igyekezettől, hogy fel tudjam fogni mindezt az információt, valósággal besült az agyam. – Pontosan – bólintott Evanna. – De amikor apánk látta, hogy a klán a maga akaratából nem fog támadást indítani az emberiség ellen – a vámpírok beérték annyival, hogy kívül maradjanak az emberek ügyein –, újra visszament a múltba, ezúttal mindössze pár hónapra, és előkészítette a vérszipolyok elszakadását. Kiagyalta a Vérszipolyok Urának legendáját, s ezzel elindította őket a vámpírokkal való összecsapás felé. – És ez vezetett el a Sebhelyesek Háborújához, s végül az emberiség bukásához – hördültem fel; valósággal rosszullét környékezett a kis ember rettentő sunyiságától. – Hát, ez volt a terve – mosolygott Evanna.
– Úgy érted... – kezdtem izgatottan, valamicske reményt merítve a mosolyából. – Csitt – vágott a szavamba Evanna. – Hamarosan mindent el fogok mesélni. De most ideje indulnunk. – Ujjával a látóhatár szélén lenyugodni készülő napra mutatott. – Az éjszakák mostanság hidegebbek, mint a te idődben. A föld alatt nagyobb biztonságban leszünk. Különben is – tette hozzá, miközben felállt –, van egy előre megbeszélt találkozónk. – Kivel? – néztem rá csodálkozva. – Apánkkal – felelte, és rezzenéstelen szemmel nézett vissza rám. Mr. Tiny volt az, akivel a világon – annak bármely idejében! – a legkevésbé szerettem volna találkozni. Heves vitába kezdtem Evannával, hogy árulja már el, miért kell találkoznom vele, és hogy mi lesz ennek a találkozónak az eredménye. Most, hogy már annyi mindent tudtam róla, még jobban gyűlöltem ezt a minden lében kanál emberkét, mint valaha, és féltem is tőle. – Akárhol van is, én a világ túlsó végén szeretnék lenni! – kiabáltam. – Vagy ha lehet, egy másik világmindenségben! – Megértelek – mondta Evanna –, de akkor is el kell mennünk hozzá. – Ő kényszerít erre téged? – faggattam. – Ő parancsolta meg, hogy halásszanak ki engem a Tóból? Ő akarja, hogy vigyél el hozzá, hogy megint fenekestül felforgathassa az életemet? – Meg fogod tudni, ha találkozol vele – válaszolta Evanna hűvösen. Mivel valójában nem volt más választásom, mint azt tenni, amit ő mond – ha nem engedelmeskedem, vissza is dobhatott volna a Tóba –, végül dühösen morogva, kelletlenül megindultam utána kietlen, szikkadt pusztaságba. Ahogy elhagytuk a tűz melegét, a sárkány meglebbentette a szárnyát, és felrepült a levegőbe. Néztem amint elvegyül a fejem fölött a magasban keringő csapatban, aztán elveszítettem a szemem elől. Amikor újra Evannára pillantottam, láttam, hogy ő továbbra is az eget bámulja. – Bár mi is repülhettünk volna egyet – sóhajtotta furcsán szomorkás hangon.
– A sárkány hátán? – kérdeztem. – Igen. Mindig is vágytam rá, hogy egy sárkányon repülhessek. – Visszahívhatom – javasoltam. Gyorsan megrázta a fejét. – Ez most nem a megfelelő pillanat. És egyébként is túl sokan vannak. A többiek észrevennének és megtámadnának bennünket. Nem hiszem, hogy egyszerre ilyen sokukat képes lennél irányítani; ahhoz több gyakorlás kellene. És amíg idelent el tudom takarni magunkat előlük, odafönt nem lennék erre képes. Miközben továbbmentünk, körülnéztem, s pillantásom megakadt a hátunk mögött elmaradó Tó partján mozdulatlanul álldogáló törpe népségen. – Miért vannak itt ilyen sokan? – tudakoltam. – Apánk ezt a kort választotta a holtak lelkének kihalászására, hogy megteremtse belőlük a törpéit – világosított fel Evanna, anélkül, hogy visszanézett vagy lelassított volna. – Bármelyik korból vehetné őket, de így könnyebb neki, mert nincs senki, aki közbeavatkozna. Egy kisebb csapatra valót itt hagy, hogy halásszanak ki valakit, ha arra utasítást ad. – Rám pillantott. – Sokkal hamarabb is kimenthetett volna. A jelenben mindössze két év telt el. Megtehette volna, hogy már akkor kiszabadít a Tóból, de meg akart büntetni. Az önfeláldozásoddal halomra döntötted a terveit. Ezért gyűlöl téged, még akkor is, ha a fia vagy. Ez az oka annak, hogy engem küldött előre ebbe az időbe, hogy segítsek neked. Ebben a jövőben a lelked számtalan nemzedékért szenvedett. Azt akarta, hogy érezd át a majdnem-örökké-valóságig tartó rabság kínját, talán még bele is őrülj, hogy aztán ne lehessen megmenteni. – Milyen kedves – mordultam fel gúnyosan, majd elkeskenyedő szemmel azt kérdeztem: – Ha így érez irántam, miért mentett meg egyáltalán? – Hamarosan kiderül – felelte. Hosszú utat tettünk meg a Tótól. A nap lenyugodtával a levegő fagyossá hűlt körülöttünk. Evanna egy bizonyos helyet keresett, ezért pár percenként megállt, megvizsgálta a talajt, aztán továbbment. De végre megtalálta, amit keresett. Megállt, letérdelt, és finoman rálehelt a poros földre. Morajló zaj hallatszott, majd a lábunknál repedés
keletkezett a földben, és kinyílt egy alagút szája. Csak pár méterre láttam bele, de éreztem, hogy veszély fenyeget. – Csak azt ne mondd, hogy le kell ide mennünk. – Ez az út vezet apánk várába – felelte. – Sötét – cövekeltem le. – Majd én csinálok világosságot – ígérte, és láttam hogy mindkét keze halványan felizzik, sápadtfehér fényt vetve pár méterrel maga elé, az útra. Komoly arccal nézett rám. – Odalent maradj mindvégig mellettem. Ne kószálj el. – Miért, különben Mr. Tiny elkap? – kérdeztem kihívóan. – Hiszed vagy sem, léteznek komiszabb szörnyek, mint az apánk – válaszolta. – El fogunk haladni néhányuk mellett. Ha rád tudják tenni a kezüket, ahhoz képest az évezredekig tartó gyötrődésed a Lelkek Tavában egy tengerparton eltöltött idilli órának fog tűnni. Ebben azért kételkedtem, de a fenyegetés elég komolynak tűnt, hogy a világért se maradjak el a boszorkány mellől, amikor megindult az alagútban, amely egy stabil harmincfokos szögben lejtett lefelé. A padló és a falak sima, tömör sziklafalnak látszottak. A kő belsejében azonban alakok mozogtak, torz, nem emberi, elnyújtott formák, árnyak, karmok, fogak és csápok. Ahogy elhaladtunk mellettük, a fal síkjai kitüremkedtek – a benne foglyul esett valamik nyúlkáltak ki utánunk. De egyik sem tudta áttörni a falat. – Mik ezek? – nyögtem, miközben patakzott rólam az izzadság a félelemtől és az alagút száraz forróságától. – A világmindenségben uralkodó káosz teremtményei – hangzott Evanna válasza. – Beszéltem neked róluk korábban – ők azok a szörnyek, akiket emlegettem. Apánk rokonai, neki azonban koránt sincs akkora hatalma, mint ezeknek. Be vannak zárva a téridő törvényeinek börtönébe – ezek annak a világegyetemnek a törvényei, amelyben apánk és én élünk. Ha egyszer is áthágjuk ezeket a törvényeket, ezek a lények itt elszabadulnak. És akkor a saját maguk készítette pokollá változtatják a világmindenséget. Mindenkit a maguk uralma alá fognak rendelni. Elárasztanak minden időzónát, és
örök időkig gyötörni fognak minden halandót, aki valaha a világra született. – Ezért dühödtél úgy fel, amikor megtudtad, hogy Mr. Tiny fia vagyok – jöttem rá. – Azt gondoltad, megszegte a törvényeket. – Igen. Tévedtem, de nem sok híja volt. Kétlem, hogy akár ő maga is biztos lehetett benne, sikerül-e a terve. Amikor életet adott Hiberniusnak és nekem, mi tudtunk a törvényekről, és engedelmeskedtünk nekik. Ha veled kapcsolatban tévedett – ha több hatalmat adott neked, mint gondolta –, akkor akár tudtodon kívül is megszeghetted volna a törvényeket, és mindannak, amit ismerünk és szeretünk, a pusztulását idézted volna elő. – Fülig érő szájjal nézett vissza rám. – Fogadni mernék, nem is sejtetted, mennyire fontos vagy a világnak! – Nem – mondtam halottsápadtan. – És nem is akartam az lenni. – Ne aggódj – mondta immár szelídebb mosollyal. – Kivontad magad a tűzvonalból, amikor hagytad, hogy Steve megöljön. Azt tetted, amiről se Hibernius, se én nem gondoltuk volna, hogy ilyesmi lehetséges – megváltoztattad az elkerülhetetlenül bekövetkezőnek látszó jövőt. – Arra gondolsz, hogy megakadályoztam az Árnyak Ura eljövetelét? – kérdeztem lelkesen. – Mert ezért engedtem, hogy megöljön. Nem láttam más módot arra, hogy útját álljam. Nem akartam szörnyeteggé válni. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elpusztítsam a világot. Mr. Tiny azt mondta, egyikünknek az Árnyak Urává kell válnia. De én arra gondoltam, ha mindketten meghalunk... – Jól gondoltad – bólintott Evanna. – Apánk elvitte a világot addig a pontig, ahol már csak két jövő volt lehetséges számára. Amikor megölted Steve-et és feláldoztad magad, újra a lehetséges jövők tucatjai előtt nyílt meg az út. Én nem tehettem volna ezt meg – ha beavatkozom, azzal megszegem a törvényeket –, de te emberként megtehetted. – És mi történt azóta, hogy meghaltam? – kérdeztem. – Azt mondtad, két év telt el azóta. Legyőzték a vámpírok a vérszipolyokat, és megnyerték a Sebhelyesek Háborúját?
– Nem – biggyesztette el a száját Evanna. – Még mindig dúl a háború. De már látni a végét – méghozzá azt a véget, ami nagyon nincs ínyére apánknak. Meggyőző erővel bíró vezetők küzdenek a békéért: Vancha és Harkat Mulds a vámpírok oldalán, Gannen Harst a vérszipolyokén. Már tárgyalnak a békeszerződésről, s azokról az irányelvekről, amelyek szerint a két oldal egységben élhet tovább. Vannak, akik szembehelyezkednek velük – mindkét klánban bőven akadnak olyanok, akik nem óhajtják a békét –, de felülkerekedni látszanak a józan hangok. – Ezek szerint sikerült! – kiáltottam elakadó lélegzettel. – Ha a vámpírok és vérszipolyok békét kötnek, megmenekül a világ! – Talán – dünnyögte Evanna. – Ez azért még nem olyan biztos. Steve idején a vérszipolyok kapcsolatot létesítettek az emberek politikai és katonai vezetőivel. Hosszú életet és hatalmat ígértek nekik a segítségük fejében. Nukleáris és vegyi háborút akartak indítani azzal a céllal, hogy a világot és annak túlélőit a saját közvetlen irányításuk alá fonják. Ez továbbra is megtörténhet. – Akkor meg kell akadályoznunk! Nem engedhetjük, hogy... – Nyugalom – csitított Evanna. – Megpróbáljuk elejét venni. Ezért vagyok itt. Nem avatkozhatok ugyan bele túl mélyen az emberek dolgaiba, most mégis többet tudok tenni, mint korábban, a te akcióid pedig meggyőztek arról, hogy közbe kell lépnem. Hibernius és én mindig is semlegesek maradtunk. Nem ártottuk bele magunkat a halandók ügyeibe. Hibernius szerette volna, de én elleneztem, mert féltem, hogy meg találjuk sérteni a törvényeket, és ezáltal rászabadítjuk a világra a szörnyeket. – Felsóhajtott. – Rosszul gondoltam. Időnként muszáj vállalni a kockázatot. Apánk kockáztatott amikor megkísérelte szabadjára engedni a pusztítást – most nekem is ezt kell tennem a béke érdekében. – Miről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet. – Ma már itt áll előttünk az emberi nem – mondta. – Saját sorsa van, amely egy csodálatos jövő felé mutat, de amelyet apánk tönkre akar tenni. A vámpírokat és a vérszipolyokat használta arra, hogy letérítse az emberiséget erről az útról, hogy romba döntse a világ városait, az embereket pedig erőszakkal visszavigye a sötétség
korába, ahol ismét ő uralkodhatna rajtuk. De kudarcot vallott a terve. Az éjszaka klánjai most újra egyesülni szeretnének, és az emberiségtől elkülönülve, rejtetten, senkinek se ártva akarnak élni, úgy, mint a múltban. Mivel a vámpírok és a vérszipolyok a jelen részeivé váltak, apánk nem szüntetheti meg őket. Visszamehetne a múltba, hogy megteremtsen egy másik fajt, melyet harcba küldhetné ellenük, de ez nehéz és időigényes feladat volna. Az idő ez egyszer ellene dolgozik. Ha hozzávetőleg egy éven belül nem tud viszályt támasztani a klánok között, akkor nem valószínű, hogy képes lesz előidézni az emberiség bukását, amire pedig annyira vágyott. A jövőben minden bizonnyal új tervet forral majd, és meg fogja találni a módját, hogy tönkretegye őket, de a világ egyelőre biztonságban lesz tőle. Evanna szünetet tartott. Kezét az arca felé közelítve megvilágította a vonásait. Soha nem láttam még ilyen töprengőnek a tekintetét. – Emlékszel még az én születésem történetére? – kérdezte végül. – Persze – feleltem. – Egy vámpír – Corza Jarn – azt akarta, hogy a vámpíroknak is lehessenek gyerekei. Addig üldözte Mr. Tinyt, míg meg nem ígérte, hogy teljesíti a kívánságát: Corza Jarn vérét egy vemhes nőstényfarkaséval elegyítve, majd varázserőt bocsátva a farkasra nemzett téged és Mr. Tallt. – Nem ez volt az egyetlen ok, amiért megteremtett bennünket, bár fontos ok volt – közölte Evanna. – Én ki tudok hordani vagy vámpírtól vagy vérszipolytól származó gyerekeket, és nekik is lehetnek saját utódaik. De az én gyermekeim mások lesznek, mint az apjuk. Örökölni fogják képességeim egy részét – nem mindet –, és alkalmasak lesznek nappali életmód folytatására. A napfény nem fogja megölni őket. Feszülten nézett rám. – Egy új faj lenne, a vámpírok vagy vérszipolyok egy fejlettebb faja. Ha én most ilyen gyermekeknek adnék életet, az elidegenítené egymástól a két klánt. Mindkét oldal háborúpárti tagjai új látomások és új erőszak szítására használná fel a gyermekeket. Például ha egy vámpír apától születne gyermekem, a békét ellenző vámpírok
megmentőjükként fogadnák őt, és azt mondanák, arra küldték, hogy az ő segítségével eltöröljék a föld színéről a vérszipolyokat. Még ha a bölcsebb vámpírok kerekednének is felül, és el tudnák hallgattatni a bajkeverőket, a vérszipolyok félnének a gyermektől, és gyanakodnának, hogy a vámpír klánnak hosszú távú tervei vannak vele. Hogyan tárgyalhatnának a békefeltételekről abban a tudatban, hogy alulmaradtak a vámpírokkal szemben – talán örök időkre? A Sebhelyesek Háborúja azért fog hamarosan véget érni, mert mindkét fél látja, hogy a háború örök időkig eltarthat. Amikor a Vérszipolyok Ura és a vámpírvadászok tevékeny szerepet játszottak benne, mindenki tudta, hogy a háború sorsszerű véget fog érni. De most, hogy Steve és te meghaltatok, lehet, hogy soha nem lesz vége, és ezt sem a vámpírok, sem a vérszipolyok nem akarják. Ezért hajlandók tárgyalni a békéről. Az én gyermekeim azonban mindent megváltoztathatnak. A győzelem megújult ígéretével – vagy a vámpírok vagy a vérszipolyok számára, attól függ, melyik oldalról választok apát a gyermekeimnek – a háború tovább folytatódhat. A gyermekeim gyűlöletben és félelemben nevelkednének – és gyorsan felnőnének, mivel bizonyos varázserővel felruházott teremtmények volnának. Idővel harcosok válnának belőlük, és győzelemre vezetnék klánjukat a másikkal szemben – s ezzel apánk terve mégiscsak célba jutna, kicsit később, mint számított rá, de egyébként mindenben úgy, ahogy képzelte. – Akkor nem szabad, hogy gyermekeid legyenek! – kiáltottam rémülten. – Mr. Tiny nem kényszeríthet rá, ugye? – Közvetlenül nem – válaszolta Evanna. – Próbált fenyegetni és megvesztegetni amaz éjszaka óta, amikor te és Steve meghaltatok, de nincs rá hatalma, hogy gyermekszülésre kényszerítsen engem. – Akkor minden rendben – rándult halvány mosolyra a szám. – Nem lesznek gyerekeid, és ezzel el van intézve a dolog. – De bizony lesznek – felelte Evanna, és lejjebb eresztette a kezét, hogy a fény a hasára essen. – Ami azt illeti, máris terhes vagyok. – Mi van? – tört ki belőlem a rémült kiáltás. – De hiszen épp most mondtad, hogy... – Tudom.
– De ha te... – Tudom. – De... – Darren! – csattant fel. – Tudom. – Akkor miért csinálod? – keltem ki magamból. Evanna megállt, hogy megmagyarázza. Ebben a pillanatban a falban lévő alakok sziszegve és acsarkodva, karmaikat és csápjaikat nyújtogatva, a kő szövetét kijjebb-kijjebb feszegetve, kezdtek közelebb nyomulni hozzánk. Evanna észrevette, és újra megindult, menet közbe adva magyarázatot. – Kértem Desmondot, hogy szabadítsa ki a szellemedet, A bűntudat vitt bele a Lelkek Tavába, és ott is tartott volna az idők végezetéig – természetes módon senki sem menekülhet meg az elátkozottak Tavából. És mégis meg lehet menekülni belőle. Ki lehet halászni a lelkeket. Tudva, hogy a féltestvérem vagy, becsületbeli kötelességemnek éreztem, hogy kiszabadítsalak. – És Steve? – vágtam közbe. – Ő is a féltestvéred volt. – Steve rászolgált arra, hogy rabságban sínylődjön – felelte Evanna keményen. – Sajnálom őt, mert bizonyos mértékig apánk beavatkozásának áldozata volt. De a gonoszsága.... Ő választotta ezt az utat, és most viselnie kell a következményeket. Te azonban megpróbáltál jót tenni. Nem lett volna tisztességes dolog hagyni, hogy örökre ott rohadj a Lelkek Tavában, ezért emeltem szót az érdekedben apánknál. – Halkan elnevette magát. – Mondanom sem kell, visszautasított. Pár hónappal ezelőtt eljött hozzám. Rájött, hogy a tervei meghiúsulnak, és bennem látta a számára egyetlen lehetséges megoldást. Amióta meghaltál, állandóan arról próbált meggyőzni, hogy legyenek gyermekeim, de ő sem járt több sikerrel, mint én, amikor arra kértem, hogy szabadítson ki téged. Ám ezúttal új módszerrel közelített hozzám. Azt mondta, segítsünk egymáson. Ha én szülök egy gyereket, ő kiszabadítja a lelkedet. – Belementél? – üvöltöttem. – Eladtad a világot, csak hogy rajtam segíthess? – Természetesen nem – mordult rám. – De hiszen most mondtad, terhes vagy!
– Az vagyok. – Visszanézett rám, és szemérmesen elmosolyodott. – Az első gondolatom az volt, hogy elutasítom apánk ajánlatát. De aztán észrevettem, hogy van egy mód, amellyel a magunk javára fordíthatom a dolgot. Garancia persze továbbra sincs a vámpírok és vérszipolyok közötti viszálykodás békés rendezésére. Ígéretesnek tűnik, de korántsem biztosnak. Ha a tárgyalások megszakadnak, a háború tovább folytatódhat, és az apánk malmára hajtaná a vizet. Akkor időt kapna rá, hogy visszamenjen a múltba, megteremtsen egy új vezért, olyat, aki ott folytatná, ahol Steve abbahagyta. Ezen gondolkoztam, amikor Desmond előadta nekem a javaslatát. Felidéztem, hogyan jártál túl az eszén, és eltöprengtem, hogy vajon te mit tennél a helyemben. És akkor egy pillanat alatt eszembe jutott. Elfogadtam a javaslatát, de azt mondtam neki, hogy még nem tudom biztosan, vámpírtól vagy vérszipolytól akarok-e gyereket. Ő azt felelte, az nem számít. Megkérdeztem, választhatnék-e én. Azt mondta, igen. Úgyhogy eltöltöttem valamennyi időt Gannen Harsttal, aztán Vancha Marchcsal. Amikor visszamentem apánkhoz, közöltem vele, hogy választottam, és teherbe estem. Olyan boldog volt, hogy még azt sem nehezményezte, hogy nem vagyok hajlandó elárulni az apa nevét – azonnal intézkedett, hogy ide küldhessen, hogy kiszabadítsalak, és minden további késlekedés nélkül megindulhassunk előre. Elhallgatott, és két kezével megdörzsölte a hasát. Arcán még mindig az a különös, szégyenlős mosoly látszott. – Kié hát a gyerek? – kérdeztem. Ugyan fel nem foghattam, mit számít, de kíváncsi voltam a válaszra. – Mindkettőé – hangzott Evanna válasza. – Ikreim lesznek – egy Vanchától, egy Gannentől. – Egy vámpírgyerek és egy vérszipolygyerek! – kiáltottam izgatottan. – Még ennél is többről van szó – mondta Evanna. – Megengedtem, hogy a három vérvonal összekeveredjen. Mindegyik gyerek egyharmadrészt vámpír, egyharmadrészt vérszipoly, és egyharmadrészt én vagyok. Így jártam túl az eszén. Ő azt hitte, akármilyen gyerekem lesz, meg fogja osztani a klánokat, ehelyett
közelebb fogják hozni őket egymáshoz. Ha eljön az ideje, a gyermekeim más vámpírokkal és vérszipolyokkal keveredve egy egészen új, többfajú klánt fognak létrehozni. Ezzel vége lesz minden viszálynak, s végül elfelejtődik az egykori megosztottságuk. Békét fogunk teremteni, Darren, apánk akarata ellenére. Ez az, amire megtanítottál – hogy nem kell elfogadnunk a végzetünket, avagy Des Tinyt. Mindannyian megteremthetjük a saját jövőnket. Megvan a hatalmunk, hogy irányítsuk az életünket – csak azt kell választanunk, hogy használni fogjuk. Te választottál, amikor feláldoztad az életedet. Most én is választottam – azzal, hogy életet adok. Egyedül az idő fogja eldönteni, hová vezettek a választásaink, de biztos vagyok benne, hogy akármilyen jövőnek nyitottunk is utat, az csak jobb lehet, mint amit apánk eltervezett. – Ámen! – mormoltam, aztán csak mentem utána némán az alagútban. Egyre a jövő járt az eszemben, s hogy vajon milyen meglepetéseket és fordulatokat tartogathat számunkra. Zúgott a fejem a különféle gondolatoktól és elképzelésektől. Oly sok mindent kellett rövid idő alatt befogadnom, hogy szinte összeroskadtam a tények súlya alatt, és nem is tudtam hirtelen, mit kezdjek ezzel az egésszel. De egy dologban egészen biztos voltam – ha Mr. Tiny rájön, milyen kisbabái lesznek Evannának, szét fog robbanni a dühtől! Erre a gondolatra, és magam elé képzelve, milyen képet fog vágni a hír hallatán a gonosz kis bajkeverő, kitört belőlem a nevetés. Evanna is velem nevetett, és a nevetés, mint egy gágogó madárcsapat, végigkísért minket az alagútban. Egészen olyan volt, mintha varázserőt vont volna körénk, hogy ne férhessenek hozzánk a sziklafalba zárt örökmozgó, örökösen utánunk kapkodó szörnyek. Az alagút körülbelül egy óra múlva véget ért, és mi beléptünk Desmond Tiny otthonába. Ami azt illeti, eszembe se jutott soha, hogy neki otthona lehet. Úgy gondoltam, ő mindig úton van, járja a világot, keresve, hol van vérontás és káosz. De most, hogy belegondoltam, rájöttem, hogy minden szörnynek szüksége van egy odúra, amit a magáénak mondhat, és közülük Mr. Tinyé lehet a legkülönösebb.
Egy hatalmas – de tényleg HATALMAS – barlang volt ez, legalább két mérföld széles, és olyan hosszú, hogy el se láttam a végéig. A barlang jó része természetes képződmény volt, tele álló és függő cseppkövekkel, vízesésekkel, gyönyörűségesen vad és színes sziklaalakzatokkal. De az egész barlang túlnyomó része hihetetlenül természetellenes volt. A fejünk fölött a levegőben nagy, öreg autók lebegtek – úgy néztem, az 1920-as, 1930-as évekből valók lehettek. Először azt hittem, huzalokkal erősítették a mennyezethez őket, de szüntelenül mozgásban voltak, forogtak, keresztezték egymás útját, még bukfenceztek is, mint a műrepülők, és sehol nem láttam drótok nyomát. Mindenfelé, minden századból és kontinensről való, az ágyékkötőtől a leglehetetlenebb modern divat szerinti ruhákba öltözött próbabábuk álldogáltak. Kifejezéstelen tekintetük nagyon zavart – olyan érzésem volt, mintha figyelnének, és csak Mr. Tiny parancsszavára várnak, hogy életre keljenek és rám vessék magukat. Voltak itt műalkotások és szobrok is, köztük olyan híresek, hogy még egy ilyen képzőművészeti analfabéta is, mint amilyen én vagyok, felismerte őket – a Mona Lisa, a Gondolkodó, az Utolsó vacsora. Közéjük vegyítve, szintén műalkotásként kiállítva, agyak tucatjait láttam üvegdobozokba zárva. Néhányuk címkéjét elolvastam – Beethoven, Mozart, Wagner, Mahler. (Ez utóbbitól visszahőköltem – az iskola, ahová egy ideig jártam, Mahler nevét viselte!) – Apánk szereti a zenét – suttogta Evanna. – Amíg az emberek kottákat vagy gramofonlemezeket gyűjtenek – ezek szerint Evanna nem hallott még a CD-kről! –, ő a zeneszerzők agyát gyűjti. Csak meg kell érintenie őket, és máris hallgathatja az összes zenét, amit valaha komponáltak, beleértve azokat, amelyeket már nem tudtak befejezni, vagy nem osztottak meg a világgal. – De hát honnan szerzi ezeket? – kérdeztem. – Visszamegy a múltba, amikor épp meghaltak, és kirabolja a sírjukat – válaszolta Evanna, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem tőle,
helyesnek tartja-e az ilyesmit vagy sem, de mivel nagyobb horderejű dolgokkal kellett megküzdenünk, ejtettem a témát. – Látom, a képzőművészetet is szereti – intettem a fejemmel egy Van Gogh virágcsendélet felé. – Kimondhatatlanul – felelte Evanna. – Ezek itt természetesen mind eredetiek – másolatokkal nem foglalkozik. – Képtelenség! – horkantam fel. – Nem lehetnek eredetiek. A saját szememmel láttam némelyikük eredetijét. A mamám és a papám – még mindig úgy gondoltam a papámra, mintha ő lett volna a valódi apám, és ez már így is fog maradni – egyszer elvittek a Loo-ba, hogy lássam a Mona Lisát. – A Louvre-ba – javított ki Evanna. – Az másolat. Apánk néhány törpe személye képzőművészek lelkéből lett teremtve. Ők tökéletes másolatokat tudnak készíteni olyan képekről, amelyeket apánk különösen csodál. Akkor aztán visszaoson a múltba, és kicseréli a másolatot az eredetivel. Az esetek többségében még az illető művész sem tudja megállapítani a különbséget. – Azt állítod, hogy a Párizsban látható Monet Lisa hamisítvány? – kérdeztem kétkedve. – Igen. – Látva elképedésemet, Evanna elnevette magát. – Apánk nagyon önző ember. Mindenből a legjobbat tartja meg magának. Ha valami kell neki, elveszi és általában mindig a legjobb kell neki. Kivéve a könyveket. – A hangja érezhetően élessé vált, mint korábban, amikor arról beszélt, hogyan viszonyul Tiny a könyvekhez. – Desmond soha nem olvas kitalált történeteket. Nem gyűjt könyveket, és nem érdeklik az írók. Homérosz, Chaucer, Shakespeare, Dickens, Tolsztoj, Mark Twain – mindnyájan úgy mentek el mellette, hogy észre sem vette őket. Az ő mondanivalójuk egyáltalán nem izgatja. Az irodalom világával nincs semmiféle kapcsolata. Mintha két külön világban élnének. Most sem értettem, miért mondja el ezt nekem, ezért aztán közben el-elkószált a figyelmem. Soha életemben nem voltam valami nagy rajongója a művészetnek, de ez a kiállítás még engem is lenyűgözött. Egyedülálló gyűjtemény volt, mely pontos keresztmetszetét adta
mindannak a csodának, amit az emberi képzelet és művészet létrehozott. Túlontúl sok is volt, semhogy egyetlen ember befogadhatta volna. Fegyverek, ékszerek, játékok, szerszámok, bélyegalbumok, márkás borok palackszámra, Fabergé tojások, nagy állóórák, teljes szobabútorok, királyok és királynők trónusai. Sok közülük igen drága holmi volt, de akadtak bőven értéktelen kacatok is, amelyek egyszerűen csak megtetszettek Mr. Tinynek – például kupakok, különös alakú üvegedények, digitális órák, üres fagylalttölcsérek egész gyűjteménye, ezerszám sípok, százezerszám pénzérmék (régiek és vadonatújak vegyesen) és így tovább. Hozzá képest Aladdin kincsesbarlangja falusi kirakodóvásárnak tűnt. Jóllehet a barlang telis-tele volt mindenféle csodás és bizarr különlegességgel, mégsem tűnt zsúfoltnak. Rengeteg hely maradt ugyanis, hogy az ember körüljárja és megcsodálja a tárgyakat. Miközben áthaladtunk a különböző gyűjtemények és műtárgyak között, Evanna meg-megállt, hogy rámutasson egy-egy kiváltképp érdekes dologra – az elszenesedett máglyára, melyen Johannát elégették, a pisztolyra, amellyel Lincolnt lelőtték, a történelem legelső kerekére. – A történészek megőrülnének itt – jegyeztem meg. – Előfordul, hogy valakit elhoz ide Mr. Tiny? – Szinte soha – felelte Evanna. – Ez az ő magánszentélye. Magam is csak néhányszor fordultam meg itt. Kivételt képeznek azok, akiket a Lelkek Tavából húz ki. Valamennyiüket ide kell hoznia, hogy törpe személlyé változtassa őket. Ezt hallva megtorpantam. Váratlan balsejtelmem támadt. – Evanna... – kezdtem, de ő megrázta a fejét. – Ne kérdezz többet – mondta. – Desmond majd elmagyarázza a többit. Már nem kell sokáig várnod. Percekkel ezután megérkeztünk oda, ami a barlang közepének tűnt. Egy zöld folyadékkal teli kis medence volt itt, egy kupacnyi kék ruha, és mellette ott állt Mr. Tiny. Vastag szemüvege lencséjén keresztül kedvetlenül nézett rám.
– Lám-lám – mondta elnyújtott hangon, két hüvelykujját nadrágtartójába akasztva. – Az ifjú mártír, személyesen. Volt valami érdekes találkozásod a Lelkek Tavában? – Ne törődj vele – súgta a szája sarkából Evanna. Mr. Tiny kacsázva megindult, és tőlem pár méterre megállt. Ilyen közelről nézve mintha tűz táncolt volna a szemében. – Ha tudtam volna, mennyi kellemetlenséget fogsz okozni, soha nem hozlak a világra – sziszegte. – Már késő – feleltem gúnyosan. – Nem, nem késő – mondta erre. – Visszamehetnék, és kitörölhetnélek a múltból, mintha nem is éltél volna soha. A világmindenség pótolná a hiányodat. Valaki másból lenne a valaha létezett legfiatalabb vámpír herceg, ő üldözné a Vérszipolyok Urát és így tovább – míg te nem is léteznél. Nemcsak hogy elpusztulna a lelked – soha el sem készült volna. – Apám – szólalt meg figyelmeztető hangon Evanna –, jól tudod, hogy ezt nem fogod megtenni. – De megtehetném! – erősködött Mr. Tiny. – Igen, de nem fogod – csendesítette Evanna. – Kötöttünk egy megállapodást. Én megtartottam a szavamat. Most rajtad a sor. Mr. Tiny morgott valamit, aztán álságos mosolyt erőltetett az arcára. – Jól van. Szavatartó ember vagyok. Lássunk hozzá. Darren, szegény szerencsétlen fiam, dobd le magadról azt a takarót, és ugorj bele a medencébe. – És fejével a zöld folyadék felé intett. – Minek? – kérdeztem dermedten. – Eljött az ideje, hogy átalakítsalak. Pár perccel korábban még nem tudtam volna, miről beszél. De Evanna célzása felkészített erre a pillanatra. – Törpe személlyé akar változtatni, igaz? – kérdeztem Mr. Tiny szája megrándult. Dühösen meresztette a szemét Evannára, de ő jámborul vonogatta a vállát. – A kis mindentudó, he? – fortyant fel sértődötten amiért elrontottam a fő meglepetését. – Hogy működik? – faggatóztam.
Mr. Tiny átballagott a medencéhez, és lekuporodott mellette. – Ez itt a teremtés levese – mondta, s ujjával belekotort a sűrű, zöld folyadékba. – Ez lesz a véred, az új tested üzemanyaga. Amikor belelépsz, a csontjaidig lemállik rólad minden. A húsod, az agyad, a szerveid és a lelked mind-mind fel fognak oldódni. Én összekeverem ezt az egész anyagot, és a keverékből új testet építek neked. – Elvigyorodott. – Azok, akik már keresztülmentek rajta, elmondták nekem, hogy soha életükben nem volt részük ilyen rémítően fájdalmas élményben. – Miből gondolja, hogy meg fogom tenni? – kérdeztem keményen. – Láttam, hogy él a maga törpe népsége: közönyösen, némán, nem tudva, kik voltak eredetileg, kiszolgáltatva a maga szeszélyeinek, dögök – vagy akár emberi hullák – húsával táplálkozva! Miért hagynám, hogy engem is ilyenné bűbájoskodjon? – Ha nem hagyod, érvénytelen a lányommal történt megállapodás – válaszolta Mr. Tiny egykedvűen. Makacsul ráztam a fejem. Tudtam, hogy Evanna túl akar járni Mr. Tiny eszén, de nem értettem, miért van erre szükség. Hogyan segíthetek a vámpírok és a vérszipolyok közötti béke megteremtésében azzal, ha egy csomó fájdalom közepette törpe személlyé változom? Ez sehogy se fért a fejembe. – A te érdekedben történik, Darren – szólalt meg halkan Evanna, mintha olvasna a gondolataimban. – Ennek semmi köze a jelen eseményeihez, sem a Sebhelyesek Háborújához. Ez az egyetlen reményed, hogy kiszabadulj a Lelkek Tavából, és eljuss a Paradicsomba. Egy egész életet leélhetsz itt, ezen a puszta világon, és halálod után visszajutsz a Tóba. Vagy pedig bízol bennünk, és apánk kezére adod magad. – Benned megbízom – mondtam Evannának, sanda pillantást vetve Mr. Tinyre. – Ó, fiam, ha tudnád, mennyire fáj ez nekem – siránkozott Mr. Tiny, aztán nevetni kezdett. – Elég az időhúzásból. Vagy megteszed, vagy nem. De jól vigyázz, lányom – ezzel az ajánlattal teljesítettem az alkunk rám eső részét. Ha a fiú nem fogadja el a tanácsodat, lelke rajta. Remélem, te megtartod a szavadat.
Evanna kérdőn nézett rám, anélkül, hogy befolyásolni akarna. Hosszasan gondolkoztam a dolgon. Gyűlöltem a gondolatot, hogy törpe személy legyen belőlem. Nem is annyira a gyötrelem miatt, hogy Mr. Tiny parancsoljon nekem. És mi van akkor, ha Evanna hazudik? Azt mondtam, megbízom a boszorkányban, de visszagondolva rájöttem, vajmi kevés okom van rá, hogy megbízzak benne. Eddig még soha nem árulta el az apját, és nem is munkálkodott valaki más javára. Miért kezdené el most? Mi van akkor, ha ez egy jól előkészített terv, amivel ezek ketten tőrbe akarnak csalni engem, vagy Mr. Tiny Evannát is átverte, hogy engedelmességre bírja? Nagyon úgy nézett ki, hogy itt egy csapda rejlik. De mi mást választhattam volna? Fordítsak hátat Evannának, utasítsam vissza, hogy beugróm a medencébe, és hagyjam itt őket? Még ha Mr. Tiny elengedne is, és az alagútszörnyek sem kapnának el, mire számíthatnék? Éljem le az életemet egy sárkányokkal teli világban, s aztán jöjjön a Lelkek Tava az idők végezetéig? Nem valami kellemes időtöltés! Végül úgy döntöttem, jobb lesz kockáztatni, és reménykedni a legjobbakban. – Oké – mondtam vonakodva. – De csak egy feltétellel. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj – mordult rám Mr. Tiny. Bólintottam. – Lehet, hogy nem, én mégis kikötök egyet. Csak akkor vagyok hajlandó megtenni, ha garantálja, hogy megmarad az emlékezetem. Nem akarom úgy végezni, mint Harkat, azt sem tudva, ki voltam, s csak azért engedelmeskedve a maga parancsainak, mert nincs saját, szabad akaratom. Nem tudom, mit tervez velem, miután törpe személlyé változom, de ha azt képzeli, hogy beállók az agyament rabszolgái közé... – Nem képzelem – vágott a szavamba Mr. Tiny. – Bevallom, tetszene az ötlet, hogy néhány millió évig a talpnyalóim között tudjalak, de a lányom nagyon pontosan megszabta a megállapodásunk feltételeit. Beszélni nem fogsz tudni, de ez lesz az egyetlen megszorítás.
– Miért nem fogok tudni beszélni? – vontam össze a szemöldökömet. – Mert rosszul vagyok, ha hallanom kell a hangodat! – vakkantott rám Mr. Tiny. – Egyébként sem lesz szükséged arra, hogy beszélj. A törpéim legtöbbje nem tud beszélni. A némaság még soha nem ártott senkinek, neked se fog. – Oké – morogtam. Nem örültem neki, de láttam, hogy nincs értelme vitatkozni. A medence szélére lépve ledobtam magamról a pokrócot, amelybe a törpe népség nem sokkal azután, hogy kifogtak a Lelkek Tavából, becsavart. Belebámultam a sötétzöld folyadékba. Nem láttam benne a tükörképemet. – Mi... – kezdtem egy újabb kérdést. – Nem kérdezünk többet! – förmedt rám Mr. Tiny, és könyökével oldalba taszított. Csapkodva, hadonászva billegtem néhányat a medence peremén, aztán egy nagy csobbanással beleestem a pokol sistergő tüzébe. A következő pillanatban meggyulladt a testem. Húsom pezsegve felhabzott, majd elforrt, elpárolgott. Sikoltani akartam, de már nem volt szám, se nyelvem. Megolvadt a szemem, a fülem. Csak fájdalmat éreztem, semmi mást. A folyadék lemarta a húsomat a csontjaimról, aztán nekiesett a csontjaimban lévő velőnek. Ezután utat égetett a belső szerveimhez, és belülről kifelé falt fel. A koponyám belsejében sercegve sistergett az agyam, mint áttüzesedett serpenyőben a vaj, és éppoly gyorsan el is olvadt. Bal karom – már csak a csontja – levált a testemről, és elúszott. Pillanatokon belül követte a jobb lábszáram. Hamarosan teljesen szétestem, végtagokra, elszenesedett szervekre, apró húsdarabkákra, csupasz csontokra. Egyedül a fájdalom maradt állandó, csak az nem lett kisebb a percek múlásával. Gyötrő szenvedésem közepette egyszer csak bekövetkezett a szellemi nyugalom pillanata. Agyam maradékával felfogtam egyfajta elkülönülést. Egy másik lény jelenlétét a medencében. A felismerés először zavarba ejtett, de aztán rájöttem, hogy Sam Grest lelkének rebbenését érzékelem, melyet azóta hordoztam magamban, amióta Sam halála pillanatában a vérét ittam. Sam sok-sok évvel ezelőtt
távozott a Paradicsomba, s most szellemének utolsó szilánkja is elhagyta ezt a világot. Lelki szemem előtt egy arc jelent meg a zöld folyadékban, egy fiatal, gondtalan arc, mely a gyötrő fájdalom ellenére mosolygott, és egy ecetes hagymát dugott a szájába. Sam rám kacsintott. Egy szellemkéz tisztelgett előttem. Aztán mindenestől eltűnt, és azontúl végképp magamra maradtam. Aztán megszűnt a fájdalom. Teljesen feloldódtam. Nem maradt több fájdalomérzékelő ideg, amely továbbíthatta volna az érzéseket, és nem voltak agysejtjeim sem, amelyek reagálhattak volna rájuk. Különös, természetfölötti békesség fogott el. Eggyé váltam a medencével. Atomjaim összekeveredtek a folyadékkal, és a kettő eggyé vált. Én voltam a zöld folyadék. Érzékeltem üres csontjaimat, amint testemtől különválva sodródnak a medence feneke felé, majd leérve megtelepszenek ott. Valamivel később kezek – Mr. Tiny kezei – merültek alá a folyadékba. Megmozgatta az ujjait, és borzongás futott végig gerincem emlékezetén. Fölszedegette a csontjaimat a medence fenekéről – gondosan összegyűjtve minden egyes darabkát –, és kiszórta őket a barlang padlatára. A csontokat a folyadék molekulái – az én molekuláim – borították, s rajtuk keresztül éreztem, amint Mr. Tiny összerakja a csontokat, kisebb egységekbe illeszti őket, miközben némelyeket elolvaszt, meghajlít vagy megcsavar, a korábbi formámtól teljesen elütő alkatot szerkesztve ezáltal. Órákig dolgozott az új testen. Amikor minden csont a helyére került, megtöltötte szervekkel – aggyal, szívvel, májjal, vesékkel –, s az egészet befedte nyúlós szürke hússal, amit aztán összeöltögetett, hogy megtartsa a szerveket és csontokat a helyükön. Azt nem tudom, honnan szerezte a szerveket és a húst. Talán maga tenyésztette – de valószínűbbnek tartom, hogy más lényekből, talán emberi holttestekből gyűjtötte be őket. Mr. Tiny ezután a szemet készítette el. Éreztem, amint a szemgolyót összeköti az agyammal: ujjai villámgyorsan és olyan tökéletes pontossággal dolgoztak, mintha ő volna a világ legjobb sebésze. Hihetetlen művészi vállalkozás volt, Frankenstein doktor is összeszedhette volna magát, hogy Mr. Tiny nyomába tudjon lépni.
Mihelyt végzett a testtel, kezét ismét belemerítette a medence vizébe. Ujjai ezúttal hidegek voltak, és a másodpercek múlásával mind hidegebbé váltak. A folyadék egyre sűrűbb, egyre töményebb lett. A fájdalom ezúttal elmaradt. Csak furcsa volt, olyan érzés, mintha bepréselődnék, begyömöszölődnék önmagámba. Amikor a folyadék már eredeti térfogata töredékére, és sűrű tejturmix állagúra zsugorodott össze, Mr. Tiny kiemelte belőle a kezét, és csöveket illesztett be. Rövid szünet következett, majd a csövek szívni kezdtek, én pedig éreztem, hogy átáramlok rajtuk, ki a medencéből, és be... hová?... nem olyan csövekbe, mint amelyek a medencébe lettek beleszúrva, inkább olyanokba... Hát persze – erekbe, Mr. Tiny megmondta, hogy a folyadék üzemanyagként fog szolgálni bennem – ez a vérem! Új testem húsvér korlátai közé zárva készültem elhagyni a medence szélét. Éreztem, amint betöltőm a réseket, lassú, de biztos előrenyomulással utat török magamnak a vénák és artériák hálóján keresztül. Amikor a folyadék elérte az agyat, és fokozatosan átszivárgóit bele, a hideg, szürke sejtek beitták magukba, és érzékszerveim életre keltek. Először a szívverésem tudatosult bennem – a korábbinál lassúbbnak és súlyosabbnak érzékeltem. Kezem-lábam bizseregni kezdett, s a bizsergés végigfutott fel, újonnan gyártott gerincem mentén. Óvatosan megmozgattam kéz- és lábujjaimat. Egyik karomat. Finoman megráztam egyik lábamat. Végtagjaim nem engedelmeskedtek olyan készségesen, mint a régiek, de talán csak azért, mert még nem szoktam meg őket. Elsőként a hang érkezett meg: eleinte harsány zúgásként, mely fokozatosan elcsitult, és átengedte a helyet a normális hangoknak. De ezek a hangok nem voltak olyan tiszták, élesek, mint azelőtt – a törpe népség minden tagjához hasonlóan az én fülem is be volt varrva a fejem bőrébe. A hangokat csakhamar homályos látás követte – nem úgy a szaglás, a tapintás és az ízérzés, mivel magam is, akárcsak Mr. Tiny többi teremtménye, orr nélkül születtem újjá. Ahogy mind több és több vér jutott el új agyamba, a látásom is egyre javult. Így már másnak tűnt a világ. Látóterem szélesebb lett a réginél, mivel a szemem most kerekebb és nagyobb volt. Többet
láttam, de mindent valami halványzöld homályon keresztül, mintha szűrőn át szemlélném a világot. Az első látvány, amelyen tekintetem megállapodott, Mr. Tiny volt, aki e pillanatban is dolgozott még rajtam: ellenőrizte a csöveket, elvégzett néhány utolsó öltést, kipróbálta a reflexeimet. Egészen olyan volt, mint egy szerető, odaadó szülő. Aztán megláttam Evannát is, amint feszült figyelemmel nézi apját, vigyázva, nehogy valami csalafintaságot műveljen. Időről időre tűt, cérnát nyújtott át neki, mint valami műtősnővér. Arcán gyanakvással vegyes büszkeség látszott. Evanna tökéletesen ismerte Mr. Tiny hibáit, de ezzel együtt a lánya volt, és most láthattam rajta, hogy minden bizalmatlansága ellenére szereti őt – valamilyen értelemben. A folyadék átáramlása befejeződött. Mr. Tiny eltávolította a csöveket – addig tele volt velük a karom, a lábam, a felsőtestem, a fejem –, és összevarrta a lyukakat. Még egyszer alaposan szemügyre vett, bevarrt egy rést, ahol még eresztettem, igazított egy kicsit a szemem sarkainál, és ellenőrizte a szívverésemet. Aztán hátralépett. – Íme, egy újabb tökéletes alkotás, még ha magam állapítom is meg – morogta. – Ülj fel, Darren – szólt Evanna. – De lassan. Ne kapkodj. Úgy tettem, ahogy mondta. Enyhe szédülés fogott el, amikor fölemeltem a fejem, de hamar elmúlt. Lassan, fokozatosan nyomtam fel magam, mindig megállva, amikor éreztem, hogy szédülök vagy émelygek. A végén teljesen felültem. Innen végig tudtam nézni a testemen, két széles kezemen és lábfejemen, vastag végtagjaimon, fakószürke bőrömön. Észrevettem, hogy Harkathoz hasonlóan se igazán férfi, se igazán nő nem vagyok, hanem valami a kettő között. Ha képes lettem volna rá, biztosan elvörösödök! – Állj fel – mondta Mr. Tiny, s a tenyerébe köpve összedörzsölte őket, majd a köpéssel megmosta magát. – Járkálj. Próbáld ki magad. Nem kell hozzá sok idő, hogy megszokd magad ebben az új formádban. Úgy terveztem meg az én törpe népemet, hogy rögtön bevethetők legyenek. Evanna segítségével felálltam. Kicsit imbolyogtam a lábamon, de egykettőre megtaláltam az egyensúlyomat. Vaskosabb és erősebb
voltam, mint azelőtt. Amikor lefeküdtem, felfigyeltem rá, hogy végtagjaim nem engedelmeskednek olyan gyorsan, mint annak előtte. Erősen összpontosítanom kellett, hogy be tudjam hajlítani az ujjaimat, vagy előbbre tudjam helyezni valamelyik lábamat. – Csak lassan – intett Evanna, amikor megpróbáltam megfordulni, és kis híján hanyatt zuhantam az immár kiürült medencébe. Elkapott, és erősen tartott, amíg újra szilárdan álltam a lábamon. – Lassan, fokozatosan. Nem tart sokáig... mindössze öt-tíz percig. – Kérdezni akartam valamit, de nem jött ki hang a számon. – Nem tudsz beszélni – emlékeztetett Evanna. – Nincs nyelved. Lassan fölemeltem vaskos karomat, és egyik ujjammal a fejemre mutattam. Óriási zöld szememmel Evannára bámulva próbáltam mentálisan eljuttatni hozzá a kérdésemet. – Azt akarod tudni, hogy képesek vagyunk-e telepatikus úton kommunikálni egymással – mondta Evanna, én pedig rábólintottam nyak nélküli fejemmel. – Nem. Nincs meg benned ez a képesség. – Te egy alaptípus vagy – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mr. Tiny. – Nem fogsz túl soká itt tartózkodni, úgyhogy semmi értelme nem lett volna, hogy ellássalak egy csomó extrával. Tudsz gondolkozni és mozogni, egyébre nincs is szükséged. A következő perceket azzal töltöttem, hogy megismerkedjek a testemmel. Tükör nem volt kéznél, de megláttam egy nagy ezüsttálcát, amelyben megnézhettem a tükörképemet. Odadöcögtem, és zöld szememmel kritikusan végignéztem magamon. Legföljebb száznegyven centiméter magas, és kilencven centiméter széles lehettem. A varrataim nem voltak olyan rendesen eldolgozva, mint Harkaton, és a szemem sem volt pontosan egy vonalban, de amúgy nem sok különbség volt köztünk. Amikor kinyitottam a számat, láttam, hogy nemcsak a nyelvem hiányzik, de fogam sincs. Óvatosan megfordultam, és Evannára nézve az ínyemre mutattam. – Nem lesz szükséged rá, hogy egyél – mondta. – Nem fogsz annyi ideig élni, hogy enned kelljen – tette hozzá Mr. Tiny.
Új gyomrom összeszorult szavai hallatán. Becsaptak! Hát tényleg csapdába estem, én meg bedőltem nekik! Ha beszélni tudtam volna, elátkozom magam, amiért ilyen bolond voltam. De ekkor, miközben tekintetem már valami használható fegyvert keresett, Evanna biztatóan rám mosolygott. – Emlékezz csak vissza, Darren, miért tettük ezt – hogy megszabadítsuk a lelkedet. Adhattunk volna neked törpe személyként új, teljes életet, de ez csak bonyolította volna a helyzetet. Könnyebb lesz így. Bíznod kell bennünk. Nem éreztem valami nagy bizalmat, de ami történt, megtörtént. És Evanna nem úgy nézett ki, mint aki csalt, vagy mint aki most örül, hogy jól átejtett engem. Elhessegettem hát a félelmemet, hogy elárultak, és harci kedvemet leküzdve elhatároztam, hogy nyugton maradok, hadd lássam, mit terveltek ki ezek ketten a számomra. Evanna felkapta a medence közelében heverő kék ruhakupacot, és odahozta hozzám. – Jó előre elkészítettem ezeket neked – mondta. – Hadd segítsek felöltözködni. Már épp jelezni akartam, hogy magam is fel tudok öltözni, de a szeme villanását látva letettem róla. Háttal állt Mr. Tinynek, aki a medence kiürült fenekét vizsgálgatta. Míg az ő figyelme másutt járt, Evanna áthúzta a ruhát a fejemen és a karomon. Éreztem, hogy a ruha belsejében, a varrásba rejtve, néhány tárgy van elhelyezve. Evanna merőn rám nézett, és én megértettem tekintete titkos üzenetét – hogy tegyek úgy, mintha a tárgyak nem lennének ott. Valami olyasmiben mesterkedett, amit nem akart Mr. Tiny tudomására hozni. Sejtelmem sem volt, mit rejthetett el a ruhákban, de fontos lehetett. Mihelyt rajtam volt a ruha, az oldalamhoz szorítottam a karom, és igyekeztem nem gondolni a titkos csomagokra, nehogy véletlenül felhívjam rá Mr. Tiny figyelmét. Evanna még egyszer, utoljára figyelmesen végignézett rajtam, aztán elkiáltotta magát: – Készen van, apám. Mr. Tiny odakacsázott hozzám. Megnézett tetőtől talpig, megvetően elfintorodott, majd odalökött nekem egy kis maszkot.
– Tedd föl – mondta. – Lehet, hogy nem lesz rá szükséged, de jobb félni, mint megijedni. Amikor felkötöttem a maszkot, Mr. Tiny lehajolt, és húzott egy vonalat a barlang földjére. Aztán hátrébb lépett, és megmarkolta szív alakú óráját. Az óra izzani kezdett, és nemsokára már a keze és az arca is vörösen izzott. Pár perc elteltével egy ajtó emelkedett ki teljes magasságában a földből, ott, ahol a vonalat húzta. Az ajtó nyitva volt, mögötte szürke fény ragyogott. Egyszer már beléptem egy ehhez hasonló kapun, amikor Mr. Tiny elküldte Harkatot és vele engem is oda, ami a világ jövője lett volna (és még mindig lehet, ha Evanna terve kudarcot vall). Amikor az ajtó teljes nagyságában kiemelkedett a földből, Mr. Tiny bólintott, és azt mondta: – Ideje menned. A szemem Evannára villant – ő is velem fog jönni? – Nem – válaszolta ki nem mondott kérdésemre. – Én egy külön ajtón át visszatérek a jelenbe. Ez itt messzebbre visz vissza. – Meggörnyedt, hogy egy magasságba kerüljünk. – Most elbúcsúzunk, Darren. Nem hinném, hogy magam valaha is eljutok a Paradicsomba – nem tartom valószínűnek, hogy a magamfajtáknak szánták –, úgyhogy bizonyára soha többé nem találkozunk. – Lehet, hogy ő sem kerül a Paradicsomba – szólt közbe gúnyosan Mr. Tiny. – Talán az ő lelkét is az alanti nagy tüzek várják. Evanna elmosolyodott. – Nem ismerjük a túlvilág minden titkát, de egy pokol létezésére még semmiféle bizonyítékot nem láttunk. A jelek szerint a Lelkek Tava az egyetlen hely, ahol az elátkozottak végzik, és ha sikerül a tervünk, akkor nem fogsz visszakerülni oda. Ne aggódj – a lelked ki fog szabadulni innen. – Gyerünk – csattant fel Mr. Tiny. – Unom már a fiút. Ideje egyszer s mindenkorra kipenderítenünk az életünkből. – Félretaszította Evannát, megragadta a vállamnál a ruhát, és az ajtóhoz vonszolt. – Odaát már ne legyenek szellemes ötleteid – mordult rám. – A múltat nem tudod megváltoztatni, úgyhogy ne is
próbálkozz. Csak tedd, amit tenned kell – peched van, ha nem jössz rá, mi az –, a többit meg bízd a világegyetemre. Némi magyarázatot várva felé fordítottam az arcomat, ugyanis nem egészen értettem, mire gondol. De Mr. Tiny rám se hederített, csak felemelte egyik gumicsizmás lábát, majd – egy árva búcsúszó nélkül, mintha idegen volnék, aki semmit se jelent neki – egy rúgással átlökött az ajtón, vissza oda, ahol találkoznom kellett a történelemmel.
– Hölgyeim és uraim, üdvözöljük önöket a Cirque du Freakben, a világ legrendkívülibb emberi lényeinek otthonában. Nem volt szemhéjam, így nem tudtam pislogni, de a maszkom alatt száz mérföldre esett le az állam. Egy jókora színházban voltam, a színfalak mögött, onnan bámultam ki a színpadon álló, halott Hibernius Tall senki mással össze nem téveszthető alakjára. De a legkevésbé sem volt halott. Nagyon is eleven volt, és épp a Cirque du Freak egyik híres számát konferálta be. – Műsorszámaink egyszerre ijesztőek és különösek, s az egész világon párját ritkítóak. Az ijedősebbek jobb, ha most rögtön hazaindulnak. Biztos vagyok benne, hogy olyanok is eljöttek... Két gyönyörű nő lépett mellém, indulásra készen. Megigazgatták csillogó ruhájukat, hogy biztosan jól álljon rajtuk. Rájuk ismertem – Davina és Shirley voltak. Abban az időben dolgoztak a Rémségek Cirkuszában, amikor odakerültem, de pár év múlva otthagyták a cirkuszt, hogy a rendes világban szerezzenek munkát maguknak. Nem mindenkinek való a vándorcirkuszosok élete. – ...egyedülálló a maga nemében. És egyik sem ártalmatlan! – fejezte be Mr. Tall a beszédét, és lement a színpadról. Davina és Shirley előrementek, és már láttam, merre tartanak – a Farkasember ketrecéhez, amely letakaratlanul állt a színpad közepén. Mihelyt elmentek mellőlem, egy törpe személy foglalta el a helyüket az oldalamnál. Arcát elrejtette kék ruhájának csuklyája, de a fejével
felém fordult. Pillanatnyi szünet következett, majd felnyúlt, és előbbre húzta a csuklyámat, hogy az én arcomat se lehessen látni. Mr. Tall jelent meg mellettünk azzal a gyors és hangtalan mozgással, amelyről egykor híres volt. Szó nélkül a kezünkbe nyomott egy tűt és egy csomó narancssárga fonalat. A másik törpe személy beledugta a tűt és a fonalat a ruhájába, én meg, hogy ne tűnjek idegennek, követtem a példáját. Davina és Shirley kiengedték a Farkasembert a ketrecéből, majd végigvezették a közönség sorai között, s még azt is megengedték, hogy az emberek megsimogassák a szőrös vadembert. Mialatt ők a Farkasemberrel voltak elfoglalva, alaposabban szemügyre vettem a színházat. A szülővárosom régi, elhagyott mozija volt, ugyanaz, ahol Steve megölte Shancust, és ahol – sok-sok évvel ezelőtt – utam először keresztezte Mr. Crepsley útját. Épp azon tűnődtem, vajon miért küldtek ide vissza – volt egy határozott sejtésem –, amikor egy óriási durranás hallatszott. A Farkasember megvadult, mint oly sokszor egy-egy mutatvány kezdésekor – ami kívülről őrjöngő dührohamnak látszott, valójában gondosan meg volt rendezve. Rávetette magát egy sikoltozó nőre, és leharapta az egyik kezét. Mr. Tall ellépett mellőlünk, és a következő pillanatban már a Farkasember mögött volt. Lerántotta a sikoltozó nőről, lecsillapította, majd visszavezette a ketrecéhez, miközben Davina és Shirley mindent elkövettek, hogy megnyugtassák a közönséget. Mr. Tall visszament a sikoltozó nőhöz, fölkapta a földről a leharapott kezet, és harsányan füttyentett egyet. Ez volt a jel társam, a másik törpe személy, és az én számomra, hogy indulhatunk. Odafutottunk Mr. Tallhoz, de vigyázva, hogy az arcunkat ne lássák meg. Mr. Tall fölállította a nőt, és súgott valamit a fülébe. Amikor a nő megnyugodott, valami csillogó rózsaszínű port hintett vérző csuklójára, majd odaillesztette a leharapott kézfejet. Fejével intett társamnak és nekem. Előhúztuk ruhánkból a tűt és a fonalat, és hozzáfogtunk, hogy visszavarrjuk a kezét a csuklójára. Öltögetés közben úgy éreztem magam, mintha kicsit meghibbantam volna. A legnagyszerűbb déjá vu érzés volt, amit valaha átéltem! Tudtam, mi következik most, percről percre előre
tudtam mindent! Vissza lettem küldve saját múltamba, múltamnak abba az éjszakájába, ami elfelejthetetlenül belevésődött az emlékezetembe. Mindig is azért imádkoztam, hogy kaphassak esélyt arra, hogy visszamenjek, és megváltoztathassam azt az utat, amely a jövőmbe vezet. És most, a legváratlanabb körülmények közepette, teljesült a vágyam. Végeztünk az öltögetéssel, és visszavonultunk a színfalak mögé. Szerettem volna ott maradni, és figyelni az előadást – ha jól emlékeztem, Bordás Alexander száma következett, őutána pedig Kétgyomrú Rhamus –, de társam, a másik törpe személy, egyikőjükre sem volt kíváncsi. Könyökével oldalba bökve maga elé terelt, s megindultunk a színház hátsó szárnya felé, ahol az ifjú Jekkus Flang várt bennünket. Később, évek múltával Jekkusból kiváló késdobáló lett, még a műsorban is fellépett. De ekkor még eléggé új volt a társulatnál, és az volt a dolga, hogy a szünetre elkészítse az ajándéktárgyakkal teli tálcákat. Jekkus mindkettőnknek átnyújtott egy-egy tálcát, melyeken csupa olyasmi volt, mint például Bordás Alexander-babák gumiból, tincsek a Farkasember hajából, és csokoládéból készült anyacsavarok. Minden tárgyhoz mellékelte az árcédulát is. Szólni nem szólt hozzánk – még a Harkat Mulds előtti időkben jártunk, amikor mindenki azt hitte, hogy a törpe népség néma, lélek és értelem nélküli robotokból áll. Amikor Kétgyomrú Rhamus ledübögött a színpadról, Jekkus beküldött minket a nézőtérre, hogy áruljuk az ajándéktárgyakat. Körbejártunk az emberek között, hagytuk, hogy megnézegessék a portékánkat, és ha akarnak, vásároljanak belőlük. Törpe társam a terem hátsó részében árult, magam pedig az első soroknál. Így aztán, mint előre sejtettem, pár perc múlva szembetalálkoztam két fiúval; rajtuk kívül nem is volt más gyerek az egész nézőtéren. Az egyik igazi csibésznek látszott, az a fajta, aki pénzt csen a mamájától, horror képregényeket gyűjt, és arról álmodik, hogy ha majd felnő, vámpír lesz belőle. A másik csendes, de a maga módján ugyanolyan vásott kölyök volt, az a típus, aki egy percig sem habozik, ha arról van szó, hogy ellopja egy vámpír pókját.
– Mennyibe kerül az üvegszobor? – kérdezte a hihetetlenül fiatal és ártatlan Steve Leopard, a tálcámon lévő egyik szobrocskára mutatva, amelyet meg lehetett enni. Kezem remegését minden erőmből fékezni próbálva rámutattam az árcédulára. – Nem tudok olvasni – mondta Steve. – Mondja meg, legyen szíves, mennyi az ára. Láttam a meglepődést Darren arcán – Charna zsigereire! –, a saját arcomon. Steve azon nyomban rájött, hogy van valami furcsa ebben a törpe népségben, de én nem kapcsoltam ilyen gyorsan. Gyerek énem nem értette, miért hazudik Steve. Gyorsan megráztam a fejem, és továbbléptem, hadd magyarázza el Steve ifjabb magamnak, miért mondta, hogy nem tud olvasni. Korábban úgy éreztem magam, mint aki meghibbant, de amit most éreztem, le sem tudom írni. Az ember megrendül, ha belenéz fiatalkori önmaga szemébe, és látja magát annak, aki egykor volt – buta, hiszékeny gyereknek. Nem hiszem, hogy bárki is emlékszik rá, milyen volt kisgyerekkorában. A felnőttek azt hiszik, emlékeznek rá, pedig nem. A fényképek és a videofelvételek nem tudják megragadni, ki vagy valójában, sem életre kelteni azt a személyt, aki valaha voltál. Ahhoz, hogy ezt megtehesd, vissza kell menned a múltba. Befejeztük az árusítást, és visszaindultunk a színfalak mögé, hogy átvegyük az új tálcákat az új csecsebecsékkel, aszerint, hogy kik következnek az előadás második részében – Truska, Kezes Hans, majd az éjszaka árnyaiból előlépő jelenés, Mr. Crepsley és az ő idomított tarantulapókja, Madame Octa. Mr. Crepsley számát nem mulaszthattam el. Amikor Jekkus nem nézett oda, előrelopakodtam, és a színfalak mögül lestem kifelé. A szívem majd kiugrott a mellemből, amikor öreg barátom és tanítóm kilépett a színpadra. Igazán meglepő látvány volt sötétvörös köpenyében, falfehér bőrével, narancssárga tüskehajával, s arcán a jellegzetes, széles sebhellyel. Ahogy most újra megláttam, szerettem volna odarohanni hozzá, átölelni, megmondani neki, mennyire hiányzott, és hogy milyen sokat jelentett nekem. Szerettem volna megmondani neki, hogy szeretem, hogy olyan volt nekem, mintha a
második apám lett volna. Szerettem volna elviccelődni vele a kimért modoráról, a csökevényes humorérzékéről, a túlzott büszkeségéről. Szerettem volna elmondani neki, mennyire becsapta őt Steve, és finoman felbőszíteni, amiért bedőlt a csalásnak, és értelmetlenül halt meg. Biztos voltam benne, hogy ha már kidühöngte magát, észrevenné a dolog mulatságos oldalát is! De semmiféle kommunikáció nem jöhetett létre köztünk. Még ha lett volna is nyelvem, Mr. Crepsley akkor sem tudta volna, ki vagyok. Ezen az éjszakán még nem találkozott a Darren Shan nevű fiúval. Én ekkor még senki és semmi voltam számára. Így aztán csak álltam ott, és figyeltem. Ez lesz az utolsó szám a vámpírtól, aki oly sokféle módon megváltoztatta az életemet. Ez lesz az utolsó előadás, amikor élvezettel végignézhetem, hogy a közönséget lázba hozva végigsétáltatja magán Madame Octát. Beleremegtem, amikor megszólalt – el is felejtettem, milyen mély hangja van –, és attól kezdve csüggtem minden egyes szaván. Lassan múltak a percek, számomra azonban nem elég lassan – azt szerettem volna, ha egy örökkévalóságig tartana a szám. Egy törpe személy bevezetett a színpadra egy kecskét, hogy Madame Octa megölje. Nem az a törpe személy volt, akivel együtt árultunk a nézőtéren – többen is voltunk itt. Madame Octa megölte a kecskét, aztán meg egy sor mutatványt előadott Mr. Crepsleyvel: végigmászott a testén és az arcán, lüktető potrohhal járt ki-be a vámpír száján, parányi csészékkel és csészealjakkal játszott. A nézőtéren ülő ifjú Darren Shan beleszeretett a pókba – magáról megfeledkezve bámulta, hogy miket tud csinálni. A színfalak mögül az idősebb Darren szomorúan nézte. Régebben gyűlöltem Madame Octát – minden bajomat erre a nyolclábú állatra vezettem vissza –, de ma már nem haragudtam rá. Ő semmiről sem tehetett. A végzet műve volt. Létezésem első pillanatától fogva mindvégig Des Tiny működött az életemben. Mr. Crepsley befejezte a műsorát, és lement a színpadról. Eközben el kellett haladnia mellettem. Ahogy közeledett felém, megint arra gondoltam, megpróbálok kapcsolatba lépni vele. Beszélni ugyan nem tudtam, de írni igen. Ha elkapnám és
félrevonnám, írhatnék neki egy üzenetet, figyelmeztethetném, hogy rögtön menjen el, most azonnal hagyja el ezt a helyet... Elment mellettem. Nem csináltam semmit. Nem ez a megoldás. Mr. Crepsleynek semmi oka sem volt arra, hogy megbízzon bennem, az meg, hogy elmagyarázzam a helyzetet, túl sok időbe telt volna – mivel ő nem tudott írni-olvasni, kerítenem kellett volna még valakit, aki elolvassa neki az üzenetemet. És ez is veszélyes lehetett volna. Ha beszélek neki a Vérszipolyok Uráról meg a többiről, talán megpróbálná megváltoztatni a jövő menetét, hogy elejét vegye a Sebhelyesek Háborúja kitörésének. Evanna megmondta, hogy a múltat lehetetlen megváltoztatni, de ha Mr. Crepsleynek – az én figyelmeztetésemtől indíttatva – mégis sikerülne valahogy, azzal esetleg szabadjára engedné a szörnyeket, melyektől még Mr. Tiny is fél. Ezt a kockázatot nem vállalhattam. – Hát te mit keresel itt? – rivallt rám valaki a hátam mögül. Jekkus Flang volt. Ujjával keményen megbökött, és a tálcámra mutatott. – Tűnj innen, de gyorsan! Engedelmeskedtem a parancsának. Ugyanoda szerettem volna menni, mint korábban, hogy újra megnézhessem magamat és Steveet, de ezúttal a másik törpe személy megelőzött, így kénytelen voltam a nézőtér hátsó részébe menni, és ott árulni. A szünet után Vasfogú Gertha következett a színpadon, majd őutána Sive és Seersa (az Ikercsavar), és végül Evra a kígyójával. Visszavonultam a nézőtér hátsó részébe; nem lelkesített a gondolat, hogy viszontlássam Evrát. Noha a kígyófiú az egyik legjobb barátom volt, nem felejtettem el, mekkora fájdalmat okoztam neki. Elviselhetetlennek éreztem, hogy végignézzem a számát, miközben tudom, milyen kínt és veszteséget fog elszenvedni később. Mialatt a három utolsó számmal vége felé közeledett az előadás, figyelmem a ruhám belsejébe varrt tárgyak felé fordult. Ideje megnézni, miket küldött vissza velem Evanna. Benyúltam a nehéz kék ruha alá, kitapogattam az első szögletes tárgyat, és kitéptem a varrásból. Amikor megláttam, mi az, fogatlan szám széles vigyorra húzódott.
Ó, a ravasz vén boszorkány! Visszaemlékeztem, mit mondott a Lelkek Tavától Mr. Tiny barlangjához vezető úton – hogy jóllehet a múltat nem lehet megváltoztatni, a fontosabb eseményekben részt vevő emberek helyettesíthetők más emberekkel. A lelkem kiszabadítására elég volt annyi, hogy visszaküldött ebbe az időperiódusba, de Evanna egy lépéssel továbbment, és gondoskodott róla, hogy megszabadíthassam régi önmagamat is. Mr. Tiny tudott erről. Nem tetszett neki, de elfogadta. Evanna azonban titokban, az apja tudta nélkül, megajándékozott azzal, ami még a személyes szabadságomnál is drágább volt nekem – valamivel, ami az őrületbe fogja kergetni Mr. Tinyt, ha rájön, hogy túljártak az eszén! Egyenként kiszedegettem a többi tárgyat is, sorba raktam őket, majd megnéztem a legújabb kiegészítést. Nem azt találtam, amire számítottam, de ahogy végigfutottam rajta, láttam, hogy mit csinált Evanna. Erős kísértést éreztem, hogy a végére lapozva elolvassam az utolsó szavakat, de aztán úgy döntöttem, jobban járok, ha nem tudom. Sikoltozást hallottam a nézőtérről – Evra kígyója most jelenhetett meg először aznap éjszaka. Nem sok időm maradt. Eloldalogtam, mielőtt még Jekkus Flang keresni kezdene, és rám lőcsölne egy újabb tálcát. A hátsó ajtón kiszökve megkerültem az épületet, és az első bejáraton át újra bementem a moziba. Végiglépdeltem a hosszú folyosón, egészen egy lépcsőre nyíló ajtóig, mely nyitva volt. A lépcső felvezetett az erkélyre. Fölmásztam néhány lépcsőfokot, majd letettem Evanna ajándékait, és vártam. Azon gondolkoztam, mit kezdjek e tárgyakkal – e fegyverekkel. Nyomjam a fiú kezébe? Nem. Ha ezt tenném, esetleg megpróbálná arra használni őket, hogy megváltoztassa a jövőt. Azt nem szabad. De kell legyen valami mód arra, hogy később eljuttassam hozzá, hogy aztán a megfelelő időben felhasználhassa őket. Evanna nem adta volna nekem, ha nincs rá lehetőség. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek. Hihetetlen boldogság fogott el, amikor megértettem, mit kell tennem ezzel az ajándékkal – mert ekkor már azt is pontosan tudtam, hogy mit tegyek az ifjú Darrennel.
Az előadás véget ért, a közönség, egymás közt izgatottan megtárgyalva és fennhangon dicsérve az imént látottakat, kitódult a nézőtérről. Mivel a fiúk eléggé elöl ültek, az utolsók között hagyták el a termet. Némán várakoztam, biztosan tudva, hogy mi következik. A megrettent ifjú Darren kinyitotta a lépcsőre nyíló ajtót, beugrott, becsukta maga mögött, és ziháló lélegzettel, dobogó szívvel megállt a sötétben. Várta, hogy mindenki elhagyja a színházat. A sötétség ellenére jól láttam őt – hatalmas, zöld szemem majdnem olyan jó volt, mint egy félvámpíré –, ő azonban nem sejtette, hogy ott vagyok. Amikor az utolsó hangok is elültek, a fiú kezdett felkapaszkodni a lépcsőn. Az erkélyre igyekezett, hogy szemmel tartsa a barátját, Steve-et, és lássa, nem esik-e baja. Ha fölér az erkélyre, a sorsa megpecsételődik, és attól kezdve kénytelen lesz egy félvámpír gyötrelmes életét élni. Hatalmamban állt, hogy változtassak ezen. Ez volt Evanna ajándéka számomra, a Lelkek Tavából való szabadulással együtt – az ajándék utolsó darabja, amelyről még Mr. Tiny is tudhatott. Amikor az ifjú Darren egészen közel ért hozzám, rávetettem magam, és mielőtt még fölfoghatta volna, mi történik, felkaptam, és lerohantam vele a lépcsőn. Kirontottam az ajtón a villanyfényes folyosóra, s ott minden teketória nélkül ledobtam a földre. Az arca valósággal megdermedt a rémülettől. – N-n-n-ne öljön meg! – vinnyogta, négykézláb hátrálva előlem. Válaszképpen hátralöktem a csuklyámat, letéptem a maszkomat, megmutatva neki kerek, szürke, összevissza öltögetett arcomat, és szám tátongó üregét. Előrenyújtottam a fejem, merőn ránéztem, és széttártam a karom. Darren felsikoltott, talpra szökkent, és botladozva rohanni kezdett a kijárat felé. Utánavetettem magam, s hogy jó nagy zajt csapjak, ujjaimmal végigszántottam a falon. Az ajtóhoz érve kirontott az épületből, elesett, legurult a lépcsőn, majd fölpattant, és futott, ahogy a lába bírta. Ott álltam a bejárati lépcső tetején, és néztem menekülő gyerek magamat. Elmosolyodtam. A biztonság kedvéért így álltam volna őrt ott, de tudtam, nem fog visszajönni. Most meg sem áll hazáig, beugrik az ágyába, és reszketve bújik meg a takaró alatt, míg el nem
nyomja az álom. Reggel majd, mivel nem látta, meddig jutott el Steve, fel fogja hívni őt telefonon, hogy megtudja, nem esett-e baja a barátjának. És mert nem tudja meg, kicsoda Mr. Crepsley, nem lesz oka arra, hogy féljen Steve-től, és Steve-nek sem lesz oka gyanakodni Darrenre. Barátságuk tovább folytatódhat a maga megszokott medrében, és jóllehet biztos voltam benne, hogy gyakran fog szóba kerülni köztük a Rémségek Cirkuszában tett látogatásuk, Darren nem fog visszamenni, hogy ellopja a pókot, és Steve soha nem fogja felfedni előtte az igazságot Mr. Crepsleyről. Visszamentem az épületbe, és fölkapaszkodtam a lépcsőn az erkélyre. Végignéztem, hogyan méri össze az erejét Steve Mr. Crepsleyvel. Kérte, hadd lehessen a vámpír inasa. Mr. Crepsley megvizsgálta a vérét, és azon az alapon, hogy Steve gonosz, elutasította. Steve dühöngve hagyta ott, és megesküdött, hogy bosszút áll a vámpíron. Vajon most, hogy legfőbb végzete, én, kikerültem a képből, Steve továbbra sem fog letenni bosszútervéről? Ha majd felnő, útja akkor is elkanyarodik a normális élettől a vérszipolyok felé? Vajon az lesz-e a sorsa, hogy ugyanúgy élje le az életét, mint az első alkalommal, mindössze azzal a különbséggel, hogy nem Darren Shan lesz az ellensége, hanem más? Vagy a világmindenség Steve-et is másvalakivel helyettesíti, mint engem? Nem tudhattam. Ezt majd csak az idő fogja elárulni, én azonban nem leszek itt elég sokáig, hogy láthassam, hogyan fog végződni a történet. Leéltem az életemet, amely most a végéhez közeledett. Eljött az ideje, hogy visszalépjek, meghúzzam a vonalat az életem végén, és végérvényesen elbúcsúzzak. De előbb – jöjjön egy utolsó ravasz kísérlet arra, hogy Desmond Tiny tervei meghiúsuljanak!
A múlt kulcsfontosságú eseményeit nem lehet megváltoztatni, de az események szereplőit igen. Evanna elmondta nekem, hogy ha visszamenne, és megölné Adolf Hitlert, a világegyetem valaki mást
állítana a helyére. A második világháború legfőbb eseményei pontosan ugyanúgy játszódnának le, csak másvalaki állna a kormánykeréknél. Ez nyilván egy sor időbeli ellentmondást hozna magával, de semmi olyat, amit a világmindenség felsőbbrendű erőhatalma ne tudna helyreigazítani. Noha a saját történelmem folyását nem tudtam megváltoztatni, önmagamat ki tudtam emelni belőle. És éppen ezt tettem azzal, hogy halálra rémítettem az ifjú Darrent. Életem eseményei ugyanúgy zajlanak majd tovább, mint korábban. Egy gyereket megvéreznek, elutazik a Vámpírok Hegyéhez, leleplezi Kurda Smahltot, vámpír herceg lesz belőle, és üldözőbe veszi a Vérszipolyok Urát. De nem az a fiú lesz, akit ma este elijesztettem a színházból. Valaki más – egy másik gyerek – fog Darren Shan helyébe lépni. Rossz érzés volt, hogy egy másik gyereket vessek alá életem kemény megpróbáltatásainak, de legalább tudhattam, hogy a végén – a halálban – győzedelmeskedni fog. Az, aki a helyembe lép, az én utamat fogja bejárni, megöli a Vérszipolyok Urát, meghal a csatában, és az ő halálából remélhetőleg megteremtődik a béke. Mivel az a gyermek nem lesz felelős a tetteiért, halálakor a lelke egyenesen a Paradicsomba fog jutni – reménykedtem benne, hogy a világegyetem, ha szigorú is, de igazságos. És még az is lehet, hogy nem fiú lesz. Talán épp egy lány lép a helyembe! Az új Darren Shannak nem feltétlenül kell a régi pontos másának lennie. Az a fiú vagy lány származhat bármilyen családi háttérből vagy országból. Az a fő, hogy kifejezetten kíváncsi természetű legyen, és egy kicsit szófogadatlan. Bárki számára, aki késő éjszaka el mert lógni otthonról, azért, hogy megnézze a Cirque du Freak műsorát, adott volt a lehetőség, hogy helyettem Mr. Crepsley inasa legyen. Mivel az én szerepem megváltozik, ezzel együtt mások szerepe is megváltozhat. Debbie-ét például egy másik lány – vagy fiú – töltheti be, és másvalaki lehet Sam Grest is. Talán nem Gavner Purl az a vámpír, akit Kurda megölt, sőt akár még Steve-et is helyettesíthette másvalaki. Az is lehet, hogy nem Mr. Crepsley leli halálát a Megtorlás Barlangjában, és belőle is olyan bölcs, öreg vámpír válik,
mint mestere, Seba Nile. Azzal, hogy a főszereplő másvalaki lett, a történet – életem regényes történetének – számos részlete szabadon formálódhat. De mindez merő spekuláció. Mindössze annyit tudhattam biztosan, hogy a fiú, aki egykor voltam, mostantól normális életet élhet. Járhat iskolába, felnőhet, mint bárki más, állásba mehet, és egy napon talán még saját családot is alapíthat. Ez az új Darren élvezheti mindazt, amit az eredeti Darren Shan annak idején elmulasztott. Visszaadtam neki a szabadságát – az emberségét. Most már csak azért kellett imádkoznom a vámpírok isteneihez, hogy tudjon is élni vele. A ruhámba bevarrt tárgyak a naplóim voltak. Amióta csak az eszemet tudom, mindig naplót vezettem. Mindent feljegyeztem benne – azt, amikor elmentem a Cirque du Freakbe, hogyan lettem Mr. Crepsley inasa, a Vámpírok Hegyében eltöltött éveimet, a Sebhelyesek Háborúját és a Vérszipolyok Ura után folytatott hajtóvadászatot, egészen a legutolsó éjszakáig, amikor sor került arra a végzetes összecsapásra köztem és Steve között. A naplómban minden benne volt: minden, ami fontos volt az életemben, persze egy csomó lényegtelen dologgal együtt. Evanna tovább írta a naplómat, egészen az utolsó napig bezárólag. Abból a házból hozhatta el, ahol Debbie és Alice rendezték be a főhadiszállásukat, és attól kezdve mindent leírt, egészen ama vérfürdővé vált éjszakáig, amikor leszámoltam Steve-vel, s végül magam is meghaltam. Ezután röviden beszámolt a Lelkek Tavában eltöltött sok-sok évig tartó lelki gyötrődésemről, majd ennél részletesebben a megmenekülésemről, és törpe személyként való újjászületésemről. Még ezen is túlment, és elmesélte, mi történt ezután, hogyan tértem vissza, s ijesztettem el az eredeti Darrent, és... Nem tudom, mit írt le az utolsó oldalakon. Azt már nem olvastam el. Magam szeretnék rájönni, mik voltak az utolsó ténykedéseim és gondolataim, és nem egy könyvből megtudni! Miután Steve elment, és Mr. Crepsley visszatért a pincébe, ahol a koporsóját tartotta, elindultam, hogy megkeressem Mr. Tallt. A lakókocsijában találtam rá, az aznap éjszakai bevételt számolta össze.
Ezt rendszeresen csinálta. Gondolom, élvezte, hogy ilyen egyszerű és hétköznapi munkát végez. Bekopogtam az ajtaján, és vártam a válaszát. – Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva, amikor meglátott. Mr. Tall nem volt hozzászokva, hogy így meglepjék, kiváltképp nem egy törpe személy. Elébe tartottam a naplókat. Óvatosan megszemlélte őket, de nem nyúlt hozzájuk. – Üzenet Desmondtól? – kérdezte. Megráztam nyak nélküli fejemet. – Akkor mi...? – A szeme hirtelen elkerekedett. – Nem! – zihálta. – Az nem lehet! – Hátralökte a csuklyámat, melyet újra az arcomba húztam, miután elijesztettem ifjú önmagamat, és figyelmesen fürkészte a vonásaimat. Egy idő múlva gondterhelt arca mosolyra derült. – Ez a nővérem műve? – tudakolta. Megbiccentettem tuskófejemet. – Nem hittem volna, hogy hagyja belesodorni magát – mormolta. – Úgy képzelem, több is történt annál, mint hogy a lelked kiszabadult, de nem erőltetlek, hogy többet is elárulj – minden érintettnek jobb, ha nem tudom. Fölemeltem a naplókat, hogy vegye át tőlem, de Mr. Tall továbbra sem nyúlt hozzájuk. – Nem vagyok biztos benne, hogy értem – mondta. Ujjammal a legfelső füzet tetejére firkáit névre – Darren Shan –, majd magamra böktem. A füzetet kinyitva odamutattam neki a dátumot és az első néhány sort, majd előrelapoztam oda, ahol a Cirque du Freak-ben tett látogatásomról, és az utána történtekről számoltam be. Amikor elolvasta azt a részt, ahol leírtam, hogyan figyeltem Steve-et az erkélyről, rámutattam, és erőteljesen megráztam a fejem. – Ó – kuncogott Mr. Tall. – Már értem. Evanna nem csak a lelkedet szabadította ki – visszaadta a normális életét régi önmagadnak. Elmosolyodtam örömömben, hogy végre megértette. Becsuktam a naplót, megveregettem a fedelét, és újra odakínáltam neki. Ezúttal átvette tőlem a füzeteket.
– Most már világos, mi a terved – mondta halkan. – Azt akarod, hogy a világ értesüljön erről a dologról, de ne most rögtön. Igazad van – ha most napvilágra hoznád, ami történt, félő, hogy azzal rászabadítanád a világra a káosz kopóit. De ha csak később, nagyjából a halálod idején értesülnek róla, akkor mindez már csak a jelenre és a jövőre lehetne hatással. Mr. Tall keze villámgyorsan megmozdult, és a naplók eltűntek. – Megőrzőm őket biztonságban, amíg az idő megérik rá – mondta. – Akkor elküldöm... de kinek? Egy írónak? Egy kiadónak? Annak a személynek, akivé lettél? Amikor ezt mondta, gyorsan rábólintottam. – Helyes – válaszolta. – Nem tudhatom, mit fog kezdeni velük – akár beugratásnak is gondolhatja, vagy nem fogja érteni, mit akarsz tőle –, de megteszem, amit kérsz. – Már mozdult, hogy becsukja az ajtót, aztán megállt. – Ebben az időben természetesen nem ismerlek téged, és most, hogy kiemeled magad az eredeti életidődből, soha nem is foglak megismerni. De érzem, hogy barátok voltunk. – Kinyújtotta a kezét, és én megráztam. Mr. Tall csak nagyon ritkán fogott kezet bárkivel. – Sok szerencsét, barátom – suttogta. – Sok szerencsét mindnyájunknak. – Aztán gyorsan elhúzta a kezét, becsukta az ajtót, és magamra hagyott, hadd keressek egy nyugodt, csendes helyet, ahol egyedül lehetek – és meghalhatok. Most végre értem, miért tette Evanna azt a megjegyzést Mr. Tinyre, hogy soha nem szokott olvasni. Hogy semmi köze a könyvekhez. Hogy nem érdeklik a regények, és semmiféle más irodalmi mű. Ha sok év múlva egy már felnőtt Darren Shan előáll, és megjelentet egy könyvsorozatot a vámpírokról, Mr. Tiny nem fog tudni róla. Másra fogja összpontosítani a figyelmét. A könyvek rendre meg fognak jelenni, el fogják olvasni őket, és még ha a vámpírok nem is valami lelkes könyvolvasók, a hír lassanként el fog jutni hozzájuk is. Amikor a Sebhelyesek Háborúja kicsit kifullad, és a harc szünetében mindkét oldal vezetői azon kezdik törni a fejüket, miként nyithatnák meg a béke egy új korszakát, a naplóim – a vámpírok szerencséjével – épp akkor fognak megjelenni a könyvesboltokban a
világ minden pontján. Vámpírok és vérszipolyok fogják olvasni a könyveimet (vagy ha analfabéták, akkor felolvassák őket nekik). Több mindent fognak megtudni Mr. Tinyről, mint valaha is képzelték. Napnál világosabban ki fog derülni számukra, mekkora bajkeverő őkelme, és hogy micsoda nyomorúságos jövőt szánt a világnak. E tudás birtokában, és Evanna gyermekei megszületése által egyesülve, meg vagyok győződve róla, hogy összefognak, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megállítsák őt. Mr. Tall el fogja juttatni a naplóimat a felnőtt Darren Shannak. Nem hiszem, hogy a maga részéről bármi megjegyzést vagy utasítást hozzáfűzne – nem merne ilyen formában belepiszkálni a múltba. Lehetséges, hogy felnőtt magam elutasítja a naplókat, elintézi őket azzal, hogy csak valami idióta átejtés lehet, és semmit sem kezd velük. De ismerve magamat (na, ez most tényleg durván hangzik), azt hiszem, hogy ha majd végigolvassa, szóról szóra el fogja hinni, ami benne áll. Szeretnék hinni benne, hogy mindig is előítélet-mentes voltam. Ha felnőtt magam végigolvassa a naplókat, és elhiszi, hogy mindez valóság, tudni fogja, hogy mit tegyen. Újraírja, kicsit eljátszadozva a nevekkel, hogy elterelje a zavaró figyelmet a benne szereplő valódi emberekről, és úgy dolgozza át a tényeket, hogy egy igazi regény kerekedjen ki belőlük. Kihagyja az unalmasabb bekezdéseket, s kicsit a valóság fölé emeli a történetet, hogy megszülessen belőle egy cselekményekkel teletűzdelt kalandregény. És amikor mindezzel elkészül – el is adja! Ügynököt keres és kiadót. Megjátssza, hogy a történet az ő fantáziájában született meg. Kiadatja. Reklámhadjáratot folytat. Eladja annyi országnak, ahánynak csak tudja, hogy minél messzebbre terjedjen a híre, és annál több esélye legyen, hogy a sztori felkelti a vámpírok és vérszipolyok figyelmét. Realista vagyok? Óriási különbség van egy napló és egy regény között. Vajon az ember Darren Shan képes lesz rá, hogy felkeltse az olvasók figyelmét, s úgy szője a mese fonalát, hogy ez a figyelem ne is lankadjon el? Tud-e majd olyan ütős regénysorozatot írni, hogy arra felkapják a fejüket az éjszaka gyermekei is? Nem tudom. Fiatalabb koromban elég jó sztorikat tudtam írni, de ki tudja, milyen
leszek, ha majd felnövök? Lehet, hogy akkor már olvasni se fogok. Lehet, hogy majd nem akarok, vagy nem is tudok írni többé. De bíznom kell abban, hogy minden a legjobban fog alakulni. Reménykednem kell, hogy sötét végzetéből kiszabadulva ifjú önmagam ezentúl is fog olvasni és írni. Ha valóban velem (velünk) van a vámpírok szerencséje, az a Darren talán már azelőtt íróvá válik, mielőtt Mr. Tall eljuttatja hozzá a csomagot. Az volna a tökéletes, ha ő addigra már író lenne. Akkor úgy adhatná ki az élettörténetemet, mint saját, legújabb regényét, aztán írná tovább a maga dolgait, és soha senki nem tudná meg, hogy itt másról van szó – kivéve azokat, akik valóságosan részt vesznek a Sebhelyesek Háborújában. Az is lehet, hogy csak álmodozom. De megtörténhetne. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy ennél még különösebb dolgok is megtörténtek. Azt mondom hát: Mindent bele, Darren! Kövesd az álmaidat. Gondold végig a terveidet, és láss hozzá a megvalósításukhoz. Dolgozz keményen. Tanulj meg jól írni. Ha ezt teszed, időben várni foglak egy olyan különös és fordulatos történettel, amilyet soha életedben nem hallottál még. A szavaknak van hatalmuk rá, hogy megváltoztassák a jövőt, és átalakítsák a világot. Azt hiszem, mi ketten, együtt, meg tudjuk találni a megfelelő szavakat. Most, hogy ezen gondolkozom, még az is eszembe jut, hogy valami ilyesféle mondattal kezdhetnéd a könyvedet, amellyel elindulsz ezen a hosszú és kanyargós úton: „Világéletemben odavoltam a pókokért...” A régi mozi tetején fekszem hanyatt, és tűnődve nézem a gyönyörű égboltot. Nemsokára hajnalodik. Felhőfoszlányok úsznak át a kivilágosodni készülő látóhatáron. Érzem, hogy közeledik számomra a vég. Már nem sokáig leszek itt. Nem mondhatnám, hogy száz százalékig értem, mi a mechanizmusa Mr. Tiny feltámasztásának, de talán értek belőle annyit, hogy tudjam, mi történik. Harkat Kurda Smahlt maradványaiból lett teremtve. Mr. Tiny Kurda holttestét használta fel, hogy elkészítse belőle a törpe személyt. Aztán visszaküldte Harkatot a múltba. Harkat és Kurda nem létezhettek volna egyszerre, egy időben. Egy lélek normális esetben nem osztozhat egyszerre két
testen. Az egyiknek utat kell engednie a másik számára. Kurda lévén az eredeti, automatikusan neki volt joga ahhoz, hogy éljen, így Harkat testének el kellett volna bomlania, mint ahogy meg is történt, amikor sok évvel később Kurda ki lett halászva a Lelkek Tavából. De akkor nem ez történt. Harkat évekig élt ugyanabban az időzónában, mint Kurda. Ez arra enged következtetnem, hogy Mr. Tinynek arra is van hatalma, hogy megvédelmezze, legalábbis egy ideig, törpe népét, még akkor is, ha visszaküldi őket abba az időbe, amikor még eredeti alakjukban is élnek. Engem azonban nem óhajtott így megvédeni, amikor visszaküldött. Egyik testemnek tehát mennie kell – méghozzá ennek. De nem siránkozom. Részemről rendben van, hogy törpe személyként ilyen rövid ideig létezem. Tulajdonképpen az egész dolog arról szól, hogy ez az életem ilyen rövid legyen! Így tud megszabadítani engem Evanna. Amikor Kurda másodszor nézett szembe a halállal, Mr. Tiny megmondta neki, hogy a lelke nem fog visszatérni a Tóba – el fogja hagyni ezt a világot. Azáltal, hogy most meghalok, az én lelkem is – akárcsak Kurdáé – egyenesen a Paradicsomba fog röppenni. Azt hiszem, ez kicsit olyan, mintha az ember nem jutna túl a Monopoly tábláján a startvonalon, és így egyenesen a börtönbe jutna, csak éppen ebben az esetben a Start a Lelkek Tava, a „börtön” pedig a túlvilág. Olyan könnyűnek érzem magam, mint még soha, mintha szinte nem is lenne súlyom. Az érzés percről percre erősödik bennem. A testem lassanként szertefoszlik, feloldódik. De nem úgy, mint Mr. Tiny barlangjában, abban a zöld folyadékkal teli medencében. Ez szelíd, fájdalommentes feloldódás, olyan, mintha egy hatalmas erő a bűvös kötőtűivel szálról szálra, csomóról csomóra lefejtené a húsomat a csontjaimról. Vajon milyen lesz a Paradicsom? Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Még találgatni sem merek. Időtlen helynek képzelem, ahol a minden korból származó holt lelkek úgy összevegyülnek, mintha egyek volnának, a régi barátságok megújulnak, és új ismeretségek köttetnek. Tér nem létezik, se testek, csak gondolatok
és képzelet. De erre nincs semmiféle bizonyítékom. Csak elképzelem, hogy ilyen lesz. Összeszedem ami kis erőm még maradt, és fölemelem az egyik kezemet. Az áttetszővé vált szürke húson, izmokon és csontokon át látom a reszkető fényű csillagokat. Mosolygok, és szám sarka egyre tovább és tovább húzódik, leválik az arcomról, és határtalan, végtelen mosollyá válik. Ruháim megereszkednek, ahogy az alattuk lévő test már nem képes megtartani őket. Testem atomjai szállni kezdenek fölfelé, mint a gőz, először vékonyka indákként, aztán egyenletes sugárnyalábokban, melyekben látni a szivárvány minden színét – a lelkem egyszerre kezdi minden pontján elhagyni a testemet. Az indák egymásba csavarodnak, és nyílként repülnek fel a csillagok felé, s azon is túl. Immár jóformán semmi sem maradt belőlem. A ruhák önmagukba zuhannak. Szellemem nyomokban még ott lebeg fölöttük s a tető fölött. A családomra gondolok, Debbie-re, Mr. Crepsleyre, Steve-re, Mr. Tinyre, mindazokra, akiket ismertem, szerettem, akiktől féltem, akiket gyűlöltem. Utoljára furcsa módon Madame Octa jut az eszembe – vajon vannak-e pókok a Paradicsomban? Aztán vége. Végeztem ezzel a világgal. Utolsó atomjaim a fénysebességnél is gyorsabban emelkednek föl, föl a tetőről, a színházépületről, messze-messze maguk mögött hagyva a várost, s ezt a világot. Egy új világmindenség, új kalandok, új létezés felé tartok. Isten veled, világ! Isten veled, Darren Shan! Viszlát, régi barátaim és szövetségeseim! Megyek! Magukhoz vonzanak a csillagok. Kirobbanok térből és időből. Átlépem a régi valóság határait. Felbomlók, egyesülök, megyek tovább. Érzem a világmindenség szájának leheletét. Minden dolgot, minden világot, minden élőt. Minden mostot és sohát. Mr. Crepsleyt, aki vár. Nevetnek. A túlvilágon. Megyek... Meg... halok... Meg... haltam.
VÉGE
DARREN SHAN REGÉNYES TÖRTÉNETE 1997. MÁJUS 8. – 2004. MÁJUS 19.
