Darren Shan A HAJNAL GYILKOSAI. Darren Shan regényes története KILENCEDIK KÖNYV

Darren Shan

A HAJNAL GYILKOSAI

Darren Shan regényes története KILENCEDIK KÖNYV

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Killers of the Dawn HarperCollinsPublishers Ltd. 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB © Darren Shan, 2003 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével

Fordította F. Nagy Piroska A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája

Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2004 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2004

Keresd Darren Shant a világhálón www.darrenshan.com

Ajánlás: Basnak – hajnali madaramnak VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár: Maiko „gondozó” Enomotónak Megumi „szőrszálhasogató” Hashimotónak Gillie Russellnek és Zoe Clarke-nak a Grimm nővéreknek a Christopher Little Klánnak a trollmestereknek

BEVEZETÉS A megtévesztések kora volt. Mindenki mindenkire gyanakodott – és okkal! Sohasem tudhattad, mikor fordul ellened fogát vicsorgatva az, akit eddig megbízható szövetségesednek tartottál, hogy darabokra szaggasson. A vámpírok és vérszipolyok hadban álltak egymással ez volt a Sebhelyesek Háborúja –, és a harc végkimenetele azon múlott, hogy a vámpírok megtalálják-e a Vérszipolyok Urát, s végeznek-e vele. Ha igen, övék a győzelem. Ha nem, akkor bíborvörös bőrű unokatestvéreik veszik át az uralmat az éjszaka birodalmában, s mind egy szálig kiirtják őket. Mr. Desmond Tiny három vámpírt indított útnak a Vérszipolyok Urának üldözésére – Vancha March-ot, Larten Crepsleyt és engem, Darren Shant. Én félvámpír vagyok. Mr. Tiny elmondta nekünk, hogy e hajtóvadászatban más vámpírok nem segíthetnek bennünket, de nem vámpírok igen. Ennélfogva csak egyvalaki kísért el minket: egy Harkat Mulds nevű törpe személy. És utunk egy rövid szakaszán egy boszorkány, Lady Evanna. Miután négy, előre megjósolt találkozásunk közül az első alkalmával tudtunkon kívül hagytuk, hogy a Vérszipolyok Ura kicsússzon a kezünkből, elutaztunk Mr. Crepsley szülővárosába. Nem számítottunk rá, hogy ott találjuk a Vérszipolyok Urát – a városban egy csapat vérszipoly gyilkolta az embereket, őket akartuk felhajtani, hogy véget vessünk a garázdálkodásuknak. Itt két újabb társ szegődött mellénk – egykori barátnőm, Debbie Hemlock és Steve Leopard. Steve valamikor a legjobb barátom volt. Azt állította, hogy vérszipolyvadász lett belőle, és megesküdött, hogy segít véget vetni a vérszipolyok öldöklésének. Mr. Crepsley gyanakodott rá – szentül hitte, hogy Steve ereiben gonosz vér csörgedez –, de én rávettem, hogy legalább adjon egy esélyt régi barátomnak. Üldözőbe vettünk egy kampókezű, őrült vérszipolyt, akiről kiderült, hogy szintén régi ismerősöm – R. V., azaz eredetileg Reggie Veggie, habár most azt állította, hogy a két kezdőbetű a Rettenthetetlen

Vérszipoly rövidítése. A környezetvédelem elszánt harcosa volt mindaddig, míg a Cirque Du Freak Farkasembere le nem harapta mindkét kezét. Engem hibáztatott a balesetért, és hogy bosszút álljon rajtam, összeállt a vérszipolyokkal. Megölhettük volna R. V.-t, de tudtuk, hogy cinkosságot tart más vérszipolyokkal, ezért inkább úgy döntöttünk, csellel rávesszük, hogy vezessen el bennünket hozzájuk. Csak azt nem tudtuk, hogy valójában mi estünk az ő csapdájukba, nem pedig fordítva. Mélyen a város utcái alatt egy egész sereg vérszipoly várt ránk. Közöttük a Vérszipolyok Ura és a testőre, Gannen Harst – Vancha March ellenséggé vált öccse. Egy föld alatti barlangban Steve Leopard is levette az álarcát, és megmutatta, kicsoda ő valójában: félvérszipoly, aki összeesküdött R. V.vel és a Vérszipolyok Urával, hogy csellel a vesztünkre tör. Steve azonban alábecsült bennünket. A hatalmamba kerítettem, és meg is öltem volna –, csakhogy R. V. foglyul ejtette Debbie-t, és azzal fenyegetőzött, hogy megtorlásul végez vele. Mindeközben szövetségeseim a Vérszipolyok Urát üldözték, de a körülmények összeesküdtek ellenük, így ő egérutat nyert, és elmenekült. A vérszipolyok mind egy szálig lemészárolhattak volna bennünket, de mi is sokukkal végeztünk volna. Gannen Harst, hogy elkerülje a vérontást, tizenöt perces előnyt adva utunkra engedett – az alagutakban könnyebben legyilkolhattak minket a vérszipolyok. Így vonultunk vissza: én túszommal, Steve Leoparddal, Vancha pedig egy vémbert – egy vérszipoly módra kiképzett embert – hurcolva magával, kényszerűségből hátrahagyva Debbie-t R. V. minden elképzelhető kegyetlenkedésének kiszolgáltatva. Elcsigázottan és az őrület határáig felzaklatva loholtunk végig az alagutakon, jól tudva, hogy hamarosan kirajzanak utánunk a vérszipolyok, s ha elkapnak, könyörtelenül lekaszabolnak bennünket...

Elöl rohant Mr. Crepsley, középen Vancha és én a foglyainkkal, s a sort Harkat zárta. Amennyire lehetett, ritkán szólaltunk meg, és valahányszor Steve beszélni kezdett, egy pofonnal intettem csendre. Nem volt kedvem végighallgatni a fenyegetéseit vagy a sértegetését. Órám nem lévén, magamban számoltam a másodperceket. Körülbelül tíz perc telhetett el így. Már kijutottunk az újabban épült alagutakból, és ismét a régi, nedvességtől nyirkos járatokban bolyongtunk. Még hosszú út állt előttünk – a vérszipolyoknak bőven volt rá idejük, hogy utolérjenek és lerohanjanak minket. Egy elágazási helyhez érve Mr. Crepsley a bal oldali folyosón futott tovább. Vancha először követte őt, de aztán megtorpant. – Larten – szólt utána, hogy visszahívja. Amikor Mr. Crepsley visszaért, Vancha lekuporodott a földre, szinte láthatatlanná téve magát a sötét alagútban. – Meg kell próbálnunk lerázni őket – mondta. – Ha egyenesen a felszín felé tartunk, félútig se jutunk, ők már itt lesznek a nyakunkon. – De ha kerülő úton megyünk, könnyen eltévedhetünk – vetette ellene Mr. Crepsley. – Nem ismerjük ezeket a járatokat. Akár zsákutcába is juthatunk. – Igaz, de akkor is meg kell próbálnunk – sóhajtotta Vancha. – Vállalom, hogy én leszek a csalétek, és visszamegyek arra, amerről jöttünk. Ti közben keressetek egy másik kivezető utat. Később én is csatlakozom majd hozzátok, ha velem lesz a vámpírok szerencséje. Mr. Crepsley egy percig gondolkozott a dolgon, majd gyorsan rábólintott. – Sok szerencsét, fenség – mondta, de Vancha már ott sem volt; a vámpírokra jellemző szinte tökéletes csendben, egy szempillantás alatt eltűnt a sötétségben. Röpke várakozás után befordultunk a jobb oldali járatba, s azon mentünk tovább. Innentől Harkat őrizte a vémbert, akit Vancha ejtett foglyul. Gyorsan, de óvatosan haladtunk, vigyázva, nehogy nyomot hagyjunk magunk után. Az alagút végére érve ismét jobbra fordultunk. Ahogy beléptünk az alagútrendszer új szakaszába, Steve hangosan köhögni kezdett. Mr. Crepsley azon nyomban lecsapott rá. – Még egy ilyen, és véged! – sziszegte, és éreztem, hogy a kése pengéje Steve nyakának nyomódik. – Nem jel volt, tényleg köhögnöm kellett – acsargott vissza Steve.

– Mindegy! – sziszegte újra Mr. Crepsley. – Legközelebb megöllek! Steve ezek után csendben maradt, akárcsak a vémber. Egyenletesen haladtunk fölfelé, az ösztönünkre hagyatkozva, hogy az vezessen a járatokban, vízen és szennyen átgázolva. Szörnyen fáradtnak és elkínzottnak éreztem magam, de nem lassíthattam. Odafönt nappal lehetett már, vagy legalábbis hajnalodott. Csak abban reménykedhettünk, hogy kijutunk az alagútrendszerből, mielőtt a vérszipolyok ránk találnak – a napfény megakadályozza, hogy a felszínen tovább üldözzenek bennünket. Nem sokkal ezután meghallottuk a vérszipolyokat és a vémbereket. Nagy sebességgel közeledtek, s nem kellett azzal törődniük, hogy titokban közelítsenek meg minket. Mr. Crepsley hátramaradt kissé, hogy lássa, bennünket követnek-e, de úgy tűnt, nem akadtak a nyomunkra – ahányan voltak, mind Vancha után eredtek. Továbbmásztunk fölfelé, egyre közelebb a felszínhez. Üldözőink olykor hallótávolságra megközelítettek, hol meg újra eltávolodtak tőlünk. A hangokból ítélve rájöhettek, hogy nem a rövidebb úton indultunk el visszafelé, mert megálltak, és legyező alakban szétszéledve üldöztek bennünket tovább. Megítélésem szerint félórányira lehettünk a felszíntől. Ha nemsokára utolérnek, a sorsunk megpecsételődik. Az alagutak ugyanis legalább annyira szűkek voltak, mint amennyire sötétek – egyetlen jól elhelyezkedő vémber minden további nélkül leszedhetett volna mindőnket a puskájával vagy a nyílpuskájával. Egy málló falú alagútban épp egy halom törmeléken keltünk át, amikor észrevettek. Épp akkor lépett be a járat túlsó végén egy vémber, s a kezében tartott elemlámpa erős fénysugarát ránk szegezve diadalmasan felüvöltött: – Megtaláltam őket! Itt vannak! Itt... Tovább nem jutott, mert a mögötte lévő sötétségből kilépő alak megragadta, és egy hirtelen mozdulattal balra, majd jobbra csavarta a fejét. A vémber a földre rogyott. Támadója csak annyi időt töltött ott, míg lekapcsolta az elemlámpát, aztán továbbsietett. Nem is kellett látnom, hogy tudjam: Vancha az. – Jó volt az időzítés – mormolta Harkat, amikor a bozontos herceg csatlakozott hozzánk.

– Már egy ideje követlek benneteket – felelte Vancha. – Nem ő az első, akit lekapcsoltam rólatok. Ő csak valamivel közelebb jutott hozzátok, mint a többiek. – Van valami elképzelésed, milyen messze vagyunk a felszíntől? – kérdeztem. – Nincs – válaszolta. – Korábban ugyan jártam előttetek, de már negyedórája a hátatok mögött jövök, hogy fedezzelek benneteket, és hamis nyomokat helyezzek el. – És mi van a vérszipolyokkal? – tudakolta Mr. Crepsley. – Közel járnak hozzánk? – Igen – hangzott a válasz, s azzal Vancha megint eltűnt, hogy újból hátulról fedezzen bennünket. Nemsokára ismerős járatokban találtuk magunkat. A vérszipolyok felkutatása során ugyanis egy jókora területen feltérképeztük a város alagútrendszerét, és három vagy négy ízben is jártunk már itt. Alig hathét percre lehettünk a biztonságot jelentő utcaszinttől. Mr. Crepsley hangos füttyel jelzett Vanchának. A herceg villámgyorsan felzárkózott mellénk, és új erőre kapva, szaporán folytattuk utunkat előre. – Ott mennek! A kiáltás egy tőlünk balra lévő alagútból hangzott fel. Nem álltunk meg megnézni, hányan vannak a közelünkben – fejünket leszegve, Steve-et és a vémbert magunk előtt tolva rohantunk tovább. A vérszipolyok sem késlekedtek, máris utánunk vetették magukat. Vancha hátramaradt, hogy shurikenjeivel – sokhegyű, éles dobócsillagaival, melyek egy ilyen tapasztalt dobó kezében, mint Vancha March, halálos fegyvernek számítottak – feltartóztassa őket. A hisztérikus hangokból ítélve a vérszipolyok és vémberek többsége – ha ugyan nem mind – eddigre felzárkózott mögétek. De az alagút, melyben jártunk, nyílegyenesen vezetett fölfelé, és valószínűleg egyetlen oldalfolyosó sem ágazott ki belőle. Ellenségeink ilyenformán nem tudtak oldalról elibénk vágva támadni – kénytelenek voltak hátulról követni minket. Ahogy egyre közelebb jutottunk az utca szintjéhez, az alagútban mind nagyobb lett a világosság, és félvámpír szemem egykettőre hozzászokott a félhomályhoz. Már láttam a mögöttünk nyomuló vérszipolyokat és vémbereket – de ők is láttak minket! A vérszipolyokat, akárcsak a vámpírokat, esküjük

kötelezte, hogy kerüljék a lőfegyverek, például a puskák és az íjak használatát, de a vémbereket semmiféle fogadalom nem korlátozta ebben. Lődöztek is szorgalmasan ránk, mihelyt észrevettek bennünket, s emiatt hétrét görnyedve kellett futnunk. Ha nagy utat kellett volna megtennünk ebben a kényelmetlen testtartásban, egyenként vígan leszedhettek volna bennünket, de egy perccel azután, hogy tüzet nyitottak, megérkeztünk egy vaslétrához, amely fölvezetett egy aknanyíláshoz. – Indulás! – vezényelt Vancha, miközben shurikenek záporát zúdította a vémberekre. Mr. Crepsley elkapott, és feltaszított a létrára. Nem tiltakoztam az ellen, hogy én vagyok az első. Ez volt a legésszerűbb – ha a vérszipolyok előrenyomulnának, Mr. Crepsley hatékonyabban tudná felvenni velük a harcot. A létra tetejére érve nekigyürkőztem, és a vállammal felemeltem az aknanyílás fedelét. Amikor a fedél felnyílt, kimásztam, és gyorsan körülnéztem. Egy kis utca közepén találtam magam; hajnal lévén, senki sem járt rajta. Akkor a nyílás fölé hajolva lekiáltottam: – Tiszta a levegő! Pár pillanat múlva Steve Leopard is kimászott a lyukon; az erős napvilágtól eltorzult az arca (olyan régóta volt már lent az alagutakban, hogy a nappali világosság elvakította). Utána Harkat következett, majd a vémber. Ezután egy ideig nem jött senki. A mélyből dühös fegyverropogás hangjai hallatszottak. A legrosszabbtól tartva már-már visszamásztam volna a létrán, hogy megnézzem, mi van Mr. Crepsleyvel és Vanchával, amikor nagy lihegve felbukkant az aknanyílásban a narancssárga hajú vámpír. Rögtön utána kivágódott Vancha is. Szinte egyszerre ugrottak ki az utcára. Mihelyt mindketten kint voltak, fölkaptam az aknatetőt, és visszacsúsztattam a nyílásra. Mind a négyen köréje álltunk: Vancha néhány shurikent szorongatva a kezében, Mr. Crepsley a késeit, Harkat a baltáját, én meg a kardomat tartva készenlétben. Vártunk tíz másodpercet. Húszat. Fél percet. Már egy perc is eltelt. Mr. Crepsley és Vancha csípős szagú verejtékben úszott a reggeli nap sápadt fényében. Senki.

– Gondolod, hogy föladták? – nézett Vancha fél szemöldökét felvonva Mr. Crepsleyre. – Pillanatnyilag – bólintott Mr. Crepsley, miközben fél szemmel hol Steve-et, hol a vémbert figyelve, nehogy elszökjenek, óvatosan elhátrált az aknanyílástól. – El kéne tűnnünk ebből a... városból – vélekedett Harkat, összeöltögetett, szürke arcáról törölgetve a rászáradt vért. Mr. Crepsleyhez és Vanchához hasonlóan ő is több sebet szerzett a vérszipolyokkal vívott küzdelemben, de a sérülések nem voltak súlyosak. – Öngyilkosság lenne itt maradni. – Fussatok, gyáva nyulak – mormolta Steve, mire újból kapott tőlem egy pofont, hogy elhallgasson. – Nem hagyom itt Debbie-t – jelentettem ki. – R. V. eszelős gyilkos. Nem szolgáltatom ki őt neki. – Mit tettél, hogy így megvadítottad ezt a dühöngő őrültet? – kérdezte Vancha, miközben az aknatető fedelén lévő kis lyukak egyikén sandított le a mélybe – még most sem tudta elhinni, hogy szabadok vagyunk. Öltözéke, a bíborvörös állatbőr, cafatokban lógott róla, zöldre festett hajába pedig néhol vér vegyült. – Semmit – sóhajtottam. – Volt egy baleset a Cirque Du Freakben. Ő... – Most nincs időnk az emlékek felidézésére – vágott közbe Mr. Crepsley, letépve a Vancha állatbőréhez hasonlóan szétszaggatott vörös inge bal ujját. Hunyorogva nézett föl a napba. – Amilyen állapotban vagyunk, nem sokáig bírjuk ki a napon. Nem halogathatjuk tovább a döntést, akármi legyen is az. – Darrennak igaza van – szögezte le Vancha. – Nem mehetünk el. Nem Debbie miatt – akármennyire is kedvelem őt, nem áldoznám fel magam érte –, hanem a Vérszipolyok Ura miatt. Tudjuk, hogy odalent van. Utána kell mennünk. – De túlontúl jól őrzik – vetette ellene Harkat. Azok az alagutak tele vannak vérszipolyokkal... és vémberekkel. A biztos pusztulás vár ránk, ha... újból lemegyünk. Én azt mondom, meneküljünk el, és később... jöjjünk vissza segítséggel. – Megfeledkezel Mr. Tiny figyelmeztetéséről – mondta erre Vancha. – Nem kérhetünk segítséget a többi vámpírtól. Nem bánom, akármilyen

kicsi is az esélyünk, meg kell próbálnunk áttörni a védelmen, és megölni a Vérszipolyok Urát. – Egyetértek – csatlakozott hozzá Mr. Crepsley. – De ez most nem a megfelelő időpont. Sebesültek vagyunk, és kimerültünk. Pihennünk kell, és ki kell dolgoznunk egy haditervet. Kérdés, hová vonuljunk vissza – a már használt lakásokba, vagy máshová? – Máshová – vágta rá nyomban Harkat. – A vérszipolyok tudják, hol... laktunk. Ha itt maradunk, őrültség lenne visszamennünk oda... ahol bármikor megtámadhatnak. – Nem tudom – mormoltam félhangosan. – Fura volt, ahogy engedték, hogy elszökjünk. Tudom, Gannen megmondta, hogy a saját emberei életét akarta megkímélni, de ha megölnek bennünket, azzal garantáltan megnyerték volna a Sebhelyesek Háborúját. Szerintem csak színlelte, hogy enged elvonulni minket. Azok után, hogy életben hagytak, amikor a saját térfelükön ejtettek csapdába, kétlem, hogy idáig követtek volna csak azért, hogy aztán a mi pályánkon küzdjenek meg velünk. A társaim némán eltöprengtek a szavaimon. – Azt hiszem, vissza kellene vonulnunk a támaszpontunkra, és meg kellene próbálnunk rájönni, mi volt ennek az értelme – folytattam. – És ha nem sikerül, akkor is pihentünk valamicskét, és ápoltuk a sebeinket. Aztán ha eljön az éjszaka, újra támadunk. – Jól hangzik – vélekedett Vancha. – Van olyan jó terv, mint bármi más – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Harkat? – néztem kérdőn a törpe személyre. Kerek zöld szeme tele volt kétkedéssel, de elfintorodott, és bólintott. – Szerintem bolondok vagyunk, ha maradunk, de ha... mégis, akkor legalább itt el vagyunk látva fegyverekkel és... élelemmel. – Különben is a lakások többsége üres. És nyugalmas – tette hozzá komoran Vancha. Ujját fenyegető mozdulattal húzta végig foglya, a leborotvált fejű, két füle fölött tetovált V betűt viselő vémber nyakán. – Van itt néhány kérdés, amire választ várok, de a kérdezősködés nem lesz kellemes. Jobb, ha nincs senki a közelben, aki hallaná. A vémber csúfondáros vigyorral nézett Vanchára, mintha hidegen hagyná a dolog, én azonban láttam a félelmet vérvörössel körbemázolt szemében. A vérszipolyok a legszörnyűbb kínzásokat is kibírták, de a

vémberek emberek voltak. Márpedig egy vámpír rettentő dolgokat tud művelni egy emberrel. Mr. Crepsley és Vancha a fejük és a válluk köré csavarták ruháikat és állatbőreiket, hogy valamelyest védekezzenek a nap leggyilkosabb sugarai ellen. Aztán, Steve-et és a vémbert magunk előtt lökdösve felmásztunk a háztetők magasságába, összeszedtük a holmijainkat, és fáradtan elindultunk a támaszpontunk felé. Ez a „támaszpont” egy régi, jórészt elhagyott lakóépület ötödik emelete volt. Itt ütötte fel Steve a tanyáját. Mi akkor költöztünk be, amikor összeálltunk vele. Három lakást foglaltunk el az emeleten. Mialatt Mr. Crepsley, Harkat és én gyorsan betereltük Steve-et a középső lakásba, Vancha a fülénél fogva bevonszolta a vémbert a jobbra esőbe. – Meg fogja kínozni? – kérdeztem Mr. Crepsleyt, egy pillanatra megállva a lakás ajtajában. – Igen – közölte nyersen a vámpír. Rossz volt rágondolnom, de a körülmények azonnali és igaz válaszokat követeltek. Vancha csak azt tette, amit meg kellett tenni. Háború idején néha nincs helye a részvétnek vagy az emberiességnek. A lakásba belépve egyenesen a hűtőszekrényhez siettem. Nem működött – a lakásban nem volt villany –, de itt tároltuk az inni- és ennivalónkat. – Nem éhes, nem szomjas valaki? – kérdeztem. – Én egy szelet sültet kérek, extra véresen és egy kólát – szellemeskedett Steve. Kényelembe helyezte magát a kanapén, és úgy mosolygott ránk, mintha mindannyian egy népes, boldog családot alkotnánk. – Mr. Crepsley? Harkat? – érdeklődtem tovább, tudomást sem véve róla. – Vizet fogok kérni – felelte Mr. Crepsley, lerázva a válláról ronggyá foszlott vörös köpenyét, hogy megszemlélhesse a sebeit. – És kötszert – tette hozzá. – Megsebesültél? – kérdezte Harkat. – Nem komoly. De odalent az alagutakban nem volt valami nagy tisztaság. Nem ártana, ha mindnyájan kitisztogatnánk a sérüléseinket, nehogy elfertőződjenek.

Kezet mostam, majd összekészítettem valami harapnivalót. Nem voltam különösebben éhes, de éreztem, hogy ennem kell – a testem pusztán a felgyülemlett adrenalinból szerezte az energiát, úgyhogy táplálékra volt szüksége. Harkat és Mr. Crepsley úgyszintén nekiláttak, és hamarosan az utolsó morzsáig megettünk mindent. Steve-et meg sem kínáltuk. Mialatt a sebeinket kezeltük, gyűlölködve néztem rá, amit gúnyos vigyorral viszonzott. – Mennyi időbe telt ennek az egésznek a megszervezése? – kérdeztem. – Míg elérted, hogy idejöjjünk, míg elkészítetted a hamis papírokat a nevemre, iskolába küldtél, lecsalogattál bennünket az alagutakba – mennyi időbe telt? – Évekbe – válaszolta Steve büszkén. – Nem volt könnyű. Még a felét se tudod. A barlangot – ahol a csapdát felállítottuk – a semmiből építettük meg, a ki- és bevezető alagutakkal együtt. Más barlangokat is építettünk. Az egyikre különösen büszke vagyok. Remélem, egyszer még lesz alkalmam, hogy megmutassam neked. – És mindezt a vesződséget pusztán miattunk vállaltad? – kérdezte meglepetten Mr. Crepsley. – Igen – válaszolta Steve alamuszi mosollyal. – Miért? – kérdeztem. – Nem lett volna könnyebb a már létező, régi alagutakban megküzdeni velünk? – Könnyebb lett volna – ismerte be Steve –, de korántsem olyan érdekes. Az évek során egyre inkább megszerettem a drámai helyzeteket – kicsit úgy vagyok vele, mint Mr. Tiny. Nektek méltányolnotok kell ezt, hiszen sokáig cirkuszban dolgoztatok. – Én csak azt nem értem, hogy mit keresett odalent... a Vérszipolyok Ura, illetve, hogy a... többi vérszipoly miért segített neked az őrült terveidben – tűnődött fennhangon Harkat. – Nem is olyan őrültek, mint gondolnád – vágott vissza Steve. – A Vérszipolyok Ura tudta, hogy el fogtok jönni. Mr. Tiny mindent elmondott neki az üldözőkről, akik a nyomába fognak eredni. Azt is elmondta, hogy nem érdemes se elfutnia, se elrejtőznie – ha nem száll szembe azokkal, akik rá vadásznak, elveszíti a Sebhelyesek Háborúját. Amikor megtudta, hogy érdeklődöm irántad – és R. V. iránt –, leült tárgyalni velünk, és együtt dolgoztuk ki ezt a tervet. Gannen Harst óvott tőle bennünket – ő a maga régimódi felfogásával jobban kedveli a nyílt

összeütközést –, de a Vérszipolyok Ura osztja az én dramaturgiai felfogásomat. – Hogy néz ki ez a ti Uratok? – érdeklődött Mr. Crepsley. Steve felnevetett, és ujjával megfenyegette a vámpírt. – Nana, Larten! Ugye, nem gondolta komolyan, hogy személyleírást fogok adni róla? Ő maga is nagyon ügyel rá, hogy ne mutassa az arcát, még a saját kísérete többségének se. – Kínzással kiszedhetnénk belőled – mordultam rá. – Kétlem – mosolygott önelégülten Steve. – Félvérszipoly vagyok. Kibírok mindent, amit csak ki tudtok eszelni. Inkább hagyom magam megölni, de nem árulom el a klánt. – Lerázta a válláról a nehéz dzsekit, ami kezdettől fogva, amióta találkoztunk, rajta volt. Erős vegyszerszagok áradtak belőle. – Már nem reszket – figyelt föl rá Harkat. Steve ugyanis azt mondta nekünk, hogy nagyon meghűlt, ezért kell ilyen vastagon öltöznie, és mindenfélével kenegetnie magát. – Persze hogy nem – vágta rá Steve. – Az egészet csak megjátszottam. – Egy démon ravaszsága szorult beléd – mordult rá Mr. Crepsley. – Azzal az ürüggyel, hogy érzékeny vagy a hidegre, kesztyű alá rejtetted az ujjaid hegyén lévő hegeket, az émelyítő szagú kencéiddel pedig elfedted a vérszipoly bűzödet. – A szag tényleg sok fejtörést okozott – kacagott Steve. – Tudtam, hogy az érzékeny szaglásotokkal kiszimatoljátok a vérem szagát, tehát valamivel álcáznom kell. – Elfintorodott. – De nem volt könnyű. Nekem is roppantul kifinomult lett a szaglásom, úgyhogy a sokféle anyag kipárolgása óriási pusztítást végzett az arcüregeimben. Szörnyű fejfájások gyötörtek. – Megszakad miattad a szívem – horkantam fel gúnyosan, mire Steve boldogan felnevetett. Nagyon élvezte a helyzetet, annak ellenére, hogy a foglyunk volt. A szemében örömtáncot járt a gonoszság. – Majd nem vigyorogsz, ha R. V. nem lesz hajlandó elcserélni Debbie-t érted – mondtam neki. – Ez igaz – ismerte be. – De úgyis csak azért élek, hogy lássam a te és Kripli Crepsley szenvedését. Boldogan halnék meg abban a tudatban, hogy micsoda kínokat fogsz kiállni, ha R. V. feltrancsírozza a drágalátos tanárnő barátnődet.

Elborzadva ráztam meg a fejem. – Hogy tudtál ilyen gonosszá válni? – kiáltottam. – Barátok voltunk, szinte már testvérek. Akkoriban még nem voltál gonosz. Mi történt veled? Steve arca elsötétült. – Elárultál – mondta halkan. – Ez nem igaz – feleltem. – Megmentettem az életedet. Feladtam mindent, csak hogy te életben maradhass. Nem akartam félvámpír lenni. Én... – Elég! – csattant fel Steve. – Kínozz meg, ha akarsz, de ne sértegess a hazugságaiddal. Tudom, hogy összeesküdtél Kripli Crepsleyvel, hogy engem feldühítsetek. Lehettem volna én vámpír, hatalmas, erős, hosszú életű, fenséges. De te hagytad, hogy továbbra is ember legyek, szánalmasan rövid életű, gyenge, félénk, mint mindenki más. Na és, mit gondolsz, mi történt? Túljártam az eszeden! Megkerestem azokat, akik a másik táborban vannak, és így is elnyertem az engem jogosan megillető hatalmat és előjogokat! – Sokat értél vele – vakkantott rá Mr. Crepsley. – Mit akar ezzel mondani? – fortyant fel Steve. – Az egész életed ráment a gyűlölködésre és a bosszúra – mondta Mr. Crepsley. – Mi jó van az életben, ha hiányzik belőle az öröm és az építő szándék? Jobban jártál volna, ha öt évet emberként élsz, mint ötszázat szörnyetegként. – Nem vagyok szörnyeteg! – vicsorgott Steve. – Én... – Elhallgatott, és morgott valamit magában. – Elég ebből a süket szövegből – jelentette ki fennhangon. – Untattok. Ha nincs semmi értelmes mondanivalótok, inkább fogjátok be a szátokat. – Faragatlan pimasz! – üvöltötte el magát Mr. Crepsley, és visszakézből úgy képen törölte Steve-et, hogy a keze nyomán kiserkedt a vér. Steve csúfondárosan a vámpírra vigyorgott, majd letörölte a vért az arcáról, és ujjait a szájához emelte. – Hamarosan eljön az éjszaka, amikor a te véreden fogok lakmározni – suttogta, és innentől kezdve némaságba burkolózott.

A kimerültségtől és a gyengeségtől Mr. Crepsley, Harkat és én is elcsendesedtünk. Miután kitisztogattuk a sebeinket, lefeküdtünk, és ellazítottuk tagjainkat. Ha magunkban lettünk volna, el is szundítunk – de így, hogy a szobában velünk volt egy ilyen veszedelmes vad, mint Steve Leopard, egyikőnk se merte lehunyni a szemét. Több mint egy órával azután, hogy elvonult foglyával, a vémberrel, Vancha visszatért hozzánk. Sötét volt az arca, és jóllehet kezet mosott, mielőtt belépett, az összes vérnyomot nem tudta eltüntetni magáról. Közte volt persze a sajátja is, hiszen jócskán szerzett sebeket odalent az alagutakban, de a legtöbbje a vémbertől származott. Talált egy üveg langyos sört a működésképtelen hűtőszekrényben, egy rántással letépte a kupakját, és mohón lehajtotta. Rendes körülmények között sohasem ivott mást, mint friss vizet, tejet és vért, de a mostaniakat aligha lehetett rendes körülményeknek nevezni. Keze fejével megtörölte a száját, és aztán csak bámulta a bőrén látható halványpiros foltokat. – Bátor ember volt – szólalt meg csendesen. – Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig ellen tud állni. Komisz dolgokat kellett művelnem vele, hogy szóra bírjam... Megrázkódott, és kinyitott egy újabb üveg sört. Míg ivott, keserű könnyek csillogtak a szemében. – Meghalt? – kérdeztem remegő hangon. Vancha felsóhajtott, és elfordult. – Háborúban állunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megkíméljük az ellenség életét. Különben is, mire végeztem vele, kegyetlenség lett volna életben hagynom. Már csak könyörületből is meg kellett ölnöm. – Imádkozz a vámpírok isteneihez egy kis irgalomért – nevetett Steve, de nyomban összerándult, amikor Vancha egy villámgyors fordulattal felé hajított egy shurikent. Az éles dobócsillag alig egy centiméterre Steve jobb füle mellett vágódott be mélyen a kanapé párnájába. – Legközelebb nem fogom eltéveszteni – fenyegetőzött Vancha. Steve látta, hogy a herceggel nem tanácsos ujjat húznia, és az arcáról lefoszlott a mosoly. Mr. Crepsley felállt, s kezét megnyugtatóan Vancha vállára téve egy székhez kormányozta.

– És érdemes volt kikérdezned? – tudakolta. – Megtudtál tőle valami újat? Vancha nem válaszolt azonnal. Még egyre Steve-et méregette haragtól villogó szemmel. Végül a kérdés eljutott a tudatáig, és akkor nagy szemét megtörölgette a testéről lecsüngő egyik állatbőr szélével. – Sok mondanivalója volt – morogta, majd visszasüppedt a hallgatásba, s közben úgy nézte a kezében lévő sörösüveget, mintha nem értené, hogy került oda. – A vémber! – kiáltott fel hangosan egypercnyi némaság után, fejét felkapva, megelevenedő tekintettel. – Igen. Először is megtudtam, miért nem ölt meg bennünket Gannen, s a többiek miért harcoltak olyan tessék-lássék módon. – Előrehajolt, s az üres sörösüveggel megcélozta Steve-et, aki félreütötte, és pimaszul farkasszemet nézett a herceggel. – Csak a Vérszipolyok Ura ölhet meg minket – mondta Vancha alig hallhatóan. – Hogy érted ezt? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. – Őt is kötik Mr. Tiny szabályai, akárcsak minket magyarázta. – Ahogy mi nem hívhatunk segítséget, hogy felkutassuk és megküzdjünk vele, ő sem kérheti meg az alattvalóit, hogy öljenek meg bennünket. Mr. Tiny közölte vele, hogy saját kezűleg kell végeznie velünk, mert csak így lehet az övé a győzelem. Összetrombitálhatja az összes vérszipolyt, hogy harcoljanak ellenünk, de ha valamelyikük túl mélyre találna vágni, és végzetes sebet ejtene, elveszítenék a háborút. Ez izgalmas hír volt, szenvedélyes megvitatásra érdemes. Mindmostanáig azt hittük, semmi esélyünk sincs a Vérszipolyok Urának alattvalóival szemben – annyian voltak, hogy még keresztül se tudtuk verekedni magunkat rajtuk. – De ha nem szabad megölniük minket... – Azért ne bízzuk el magunkat – intett bennünket Harkat. – Ha nem ölhetnek is meg, attól... még feltartóztathatnak, és sarokba szoríthatnak minket. Ha elfognak és átadnak az Uruknak... ő minden további nélkül nyársat döfhet... a szívünkbe. – Hogy lehet, hogy téged sem öltek meg? – fordultam Harkathoz. – Te nem tartozol a három vadász közé. – Talán nem tudják – vélekedett Harkat. Steve morgott valamit az orra alatt. – Mi volt ez? – rivallt rá Vancha, és bal lábával sípcsonton rúgta.

– Azt mondtam, hogy ha eddig nem tudtuk is, most már tudjuk! – felelte csúfondárosan Steve. – Legalábbis én már tudom – tette hozzá mogorván. – Nem tudtátok, kik a vadászok? – kérdezte Mr. Crepsley. Steve megrázta a fejét. – Tudtuk, hogy hárman vannak, és Mr. Tiny azt is elárulta, hogy egyikőjük gyerek, így aztán Darrent egyből kiszúrtuk. De amikor megjelentetek még öten – ti hárman, meg Harkat és Debbie –, akkor már nem tudhattuk, ki a másik kettő. Sejtettük, hogy mindnyájan vámpírok, de nem akartunk fölöslegesen kockáztatni. – Ezért játszottad meg, hogy velünk vagy? – kérdeztem. – A bizalmunkba akartál férkőzni, hogy megtudd, ki a három vadász? – Ez is benne volt – bólintott Steve –, habár elsősorban csak szórakozni akartam veletek. Muris volt, hogy olyan közel vagyok hozzátok, hogy ha akarnám, bármikor megölhetnélek benneteket, a végzetes csapást persze a megfelelő pillanatra tartogatva. – Ez bolond – horkant fel Vancha. – Az, aki az első adandó alkalommal nem csapja agyon az ellenségét, csak a bajt hozza magára. – Steve Leonardra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy bolond volna – jegyezte meg Mr. Crepsley. Mélyen elgondolkozva dörzsölgette a bal arcán végighúzódó sebhelyet. – Ugye, nagyon alaposan végiggondoltad ezt a tervet? – kérdezte Steve-től. – De még mennyire – vigyorgott sunyin Steve. – Számoltál minden lehetséges váratlan fordulattal? – Annyival, ahányat csak el tudtam képzelni. Mr. Crepsley abbahagyta a sebhely dörzsölgetését. – Akkor azzal is számolnod kellett, hogy mi történik, ha elszökünk. Steve még szélesebben vigyorgott, de nem válaszolt. – Mi a másodlagos terv? – kérdezte feszült hangon Mr. Crepsley. – Másodlagos terv? – visszhangozta Steve nagy ártatlanul. – Ne játszadozz velem! – sziszegte Mr. Crepsley. Bizonyára megvitattatok különféle tervváltozatokat R. V.-vel és Gannen Harsttal. Miután elárultad a tartózkodási helyeteket, nyilván nem engedhetted meg magadnak, hogy ölbe tett kézzel ülj, és várd a jó szerencsét. Most, hogy már tudjuk, hol rejtőzik az Uratok, és hogy a vele lévők nem végezhetnek velünk, minden perc drága.

Mr. Crepsley hirtelen elhallgatott, és felpattant. Vancha csak egy másodperccel maradt le mögötte. Tekintetük találkozott, és egyszerre kiáltottak fel: – Csapda! – Tudtam, hogy túl nyugodtan jön velünk az alagutakban – morogta Vancha, miközben a lakás ajtajához sietett, felrántotta, és kikémlelt a folyosóra. – Kihalt. – Kinézek az ablakon – mondta Mr. Crepsley, s már indult is. – Fölösleges – legyintett Vancha. – A vérszipolyok nem támadnak nappal a nyílt utcán. – Ők nem, de a vémberek igen – felelte Mr. Crepsley. Az ablakhoz érve rést nyitott a lehúzott redőnyön, mely elfogta előlünk a nap gyilkos sugarait. És ekkor elakadt a lélegzete. – Charna zsigereire! – kapkodott levegő után. Vancha, Harkat és én odarohantunk, hogy lássuk, mi izgatta fel ennyire (Vancha menet közben elkapta Steve-et). Az elénk táruló látvány mindannyiunkból szitkozódást váltott ki – kivéve Steve-et, aki eszelősen vihogott. Odalent az utca tömve volt rendőrautókkal, katonai teherautókkal, valamint rendőrökkel és katonákkal. Felsorakoztak az épület előtt és körbevették a házat. Sokuknál puska volt. A szemközti ház ablakaiban is fegyveres alakokat láttunk. Ekkor a szemünk láttára egy helikopter ereszkedett le a magasból, és egy-két emelettel fölöttünk megállt a levegőben. A benne lévő katonánál akkora puska volt, hogy azzal egy elefántot is kilőhetett volna. De a mesterlövész nem elefántra vadászott. Ugyanarra a célpontra emelte a fegyverét, mint a szemközti házban lévők, és azok, akik odalent sorakoztak fel. Ránk! Nagy erejű fényszóróval világítottak be az ablakon, hogy elvakítsanak bennünket. Mindannyian félrefordultunk, és gyorsan visszaengedtük a redőnyt. Vancha vadul szitkozódva elhátrált, mi, többiek pedig zavartan néztünk egymásra, várva, hogy valaki majdcsak előáll valami tervvel. – Hogy tudtak idelopózni anélkül, hogy... meghallottuk volna őket? – kérdezte Harkat. – Nem figyeltünk arra, hogy mi történik odakint – feleltem. – A szirénázást akkor is hallanunk kellett volna – erősködött Harkat.

– Nem használták a szirénákat – hahotázott Steve. Figyelmeztették őket, hogy halkan közelítsék meg az épületet. És mielőtt még tovább vesztegetnétek az időt, elmondom, hogy azóta már eljutottak a ház mögé és a tetőre is. – Kérdő pillantásunkra magyarázólag hozzá tette: – Az én figyelmemet ugyanis nem vonta el semmi. Én hallottam, hogy jönnek. Vancha veszett üvöltéssel ugrott, hogy rávesse magát. Mr. Crepsley gyorsan elélépett, hogy jobb belátásra bírja, de Vancha kíméletlenül félrelökte az útjából, és dühtől tajtékozva rontott Steve-re. Egy kintről felhangzó, megafonnal fölerősített hang állította meg. – Maguk ott, odabent! Gyilkosok! Vancha megtorpant, majd ökölbe szorított kézzel Steve-re mutatott, és rámordult: – Később! – Sarkon fordult, az ablakhoz sietett, és parányi rést nyitott a redőnyön. A nap és a reflektor fénye elárasztotta a szobát. Visszaengedte a redőnyt, és kiordított: – Kapcsolják ki a fényszórót! – Azt leshetik! – nevetett a megafonba beszélő ember. Vancha töprengve állt pár pillanatig az ablaknál, majd bólintott Mr. Crepsleynek és Harkatnak. – Nézzétek meg a fölöttünk és alattunk lévő folyosót. Derítsétek ki, bent vannak-e az épületben. Ne húzzatok ujjat velük – ha tűz alá veszik a házat, szitává lőnek bennünket. Mr. Crepsley és Harkat szó nélkül engedelmeskedett. – Vidd oda ezt a hitvány ebet – szólt hozzám Vancha, mire az ablakhoz vonszoltam Steve-et. Vancha fél kézzel torkon ragadta, és a fülébe morogta: – Miért vannak itt? – Titeket tartanak a gyilkosoknak – kuncogta Steve. Akik megölték azokat az embereket. – Te korcs fattyú! – acsargott rá Vancha. – Csak semmi személyeskedés, kérlek – szólt önelégült képpel Steve. Mr. Crepsley és Harkat visszatért. – Tele van velük a fölöttünk lévő két emelet – jelentette Harkat. – Ugyanez a helyzet az alattunk lévő kettőn is – tette hozzá komor képpel Mr. Crepsley. Vancha ismét elkáromkodta magát, majd gyorsan végiggondolta a helyzetet.

– Felszaggatjuk a padlódeszkákat – jelentette ki. – Az emberek nyilván kint csoportosulnak az előterekben. Arra nem számítanak, hogy közvetlenül a lakások padlóján és mennyezetén keresztül megyünk le. – De számítanak rá – vetette közbe Steve. – Figyelmeztették őket, hogy szálljanak meg alul-felül és köröskörül minden helyiséget. Vancha Steve-re bámult, hátha meglát az arcán egy blöffre utaló aprócska árulkodó jelet. Hogy nem talált, vonásai megereszkedtek, s megjelentek a szemében a vereség baljós előjelei. Aztán megrázta a fejét, és lerakta magáról az önsajnálat terhét. – Akkor szóba kell állnunk velük – mondta. – Találjátok ki, hová álljunk, és talán nem ártana időt kérnünk, hogy átgondolhassuk ezt az egészet. Van önként jelentkező? – Nem válaszolt senki. – Ezek szerint én leszek a tárgyaló fél. De aztán ne hibáztassatok, ha balul üt ki a dolog. – A redőnyt érintetlenül hagyva bezúzta az egyik ablaktáblát, és lekiáltott az utcán álló embereknek: – Kicsodák maguk, és mit akarnak? Rövid hallgatás után ismét az előbbi hang szólt bele a megafonba: – Kivel beszélek? Most, hogy jobban odafigyeltem, rájöttem, hogy a hang egy nőtől származik. – Semmi köze hozzá! – üvöltötte Vancha. Újabb hallgatás, majd: – Ismerjük a nevüket. Larten Crepsley, Vancha March, Darren Shan és Harkat Mulds. Csak azt szeretném tudni, melyikőjükkel beszélek. Vanchának tátva maradt a szája. – Mondd meg nekik, hogy ki vagy – súgta Harkat. Túl sokat tudnak. Jobb úgy tenni, mintha... együttműködnénk. Vancha bólintott, aztán az elfedett lyukon át kikiáltott az ablakon: – Vancha March vagyok. Én közben kikukucskáltam a redőny egyik résén, hátha észreveszek egy gyenge pontot az odalent felsorakozott védelmi vonalban. Nem találtam ilyet, de alaposan megnéztem a nőt, aki hozzánk beszélt. Nagydarab, magas nő volt, ősz haját rövidre nyírva viselte. – Figyeljen ide, March – kiáltotta. – Alice Burgess rendőrségi főfelügyelő vagyok. Én rendezem ezt a rémségeket felvonultató műsort. – Egyikőnk se tett megjegyzést a főfelügyelőnő ironikus szóhasználatára. – Ha egyezkedni akarnak, velem kell tárgyalniuk. De

figyelmeztetem: nem szórakozásból vagyok itt. Kétszáz emberem van idelent és bent a házban, s égnek a vágytól, hogy egy sorozatot lőjenek a maguk gonosz szívébe. Az első jelre, ami azt mutatja, hogy át akarnak ejteni, kiadom a tűzparancsot. Megértette? – Megértettem – felelte vicsorogva Vancha. Aztán hangosabban, hogy a nő is hallja, megismételte: – Megértettem! – Helyes. Ami a legfontosabb – a túszaik élnek? Épek és sértetlenek? – A „túszaink”? – visszhangozta Vancha. – Steve Leonard és Mark Ryter. Tudjuk, hogy maguknál vannak, úgyhogy ne adja az ártatlant. – Mark Ryter lehetett a vémber – jegyeztem meg. – Micsoda éleslátás! – nevetett Steve, majd Vanchát félrelökve arcát egészen közel tolta az ablakhoz. – Steve Leonard vagyok! – üvöltötte olyan hangon, mint aki halálra van rémülve. – Engem még nem gyilkoltak meg, de Markot igen! De előbb megkínozták. Szörnyű volt! Olyan... Úgy hallgatott el, mintha mondat közben fojtottuk volna belé a szót, majd hátralépve öntelt képpel meghajolt. – Szörnyetegek... – A főfelügyelőnő cifrán elkáromkodta magát a megafonba, majd hirtelen észbe kapott, és száraz, nyugodt hangon fordult ismét hozzánk. – Oké. Nos, elmondom, mi legyen. Jöjjenek le egyenként. Ha neszét vesszük, hogy fegyver van maguknál, vagy a legkisebb váratlan mozdulatukra végük van! – Erről azért még beszélgessünk – kiáltotta Vancha. – Nincs miről beszélgetnünk! – csattant fel Burgess. – Nem engedjük el őt – bömbölte Vancha. – Maguk nem tudják, ki ez az ember, s hogy mit tett. Hadd magyarázzam... Ropogni kezdett egy puska, és megsorozta a ház falát. Üvöltveszitkozódva dobtuk le magunkat a padlóra, jóllehet nem volt miért félnünk – a mesterlövész szándékosan magasra célzott. Amikor a lövedékek sivítása elnémult, a főfelügyelő nő újabb szózatot intézett hozzánk. – Ez figyelmeztetés volt – az utolsó. Legközelebb pontosan fogunk célozni. Elég a szóból, nincs alku. Majd egy évig tartották rettegésben a várost, de ennek most vége. Két percet kapnak – utána bemegyünk magukért. Zavart csend ereszkedett le ránk.

– Ezt megkaptuk – szólalt meg néhány lassan elvánszorgó másodperc múlva Harkat. – Végünk van. – Lehet – sóhajtotta Vancha. Majd tekintete Steve-re esett, és elvigyorodott. – De nem megyünk egyedül a halálba. Előrenyújtotta összezárt ujjú jobb kezét, s mint valami késpengét, Steve feje fölé emelte. Steve becsukta a szemét, és mosolyogva várta a halált. – Várj – szólt Mr. Crepsley halkan. – Van lehetőség rá, hogy elmeneküljünk. – Hogyan? – nézett rá Vancha. – Az ablakon át – hangzott a válasz. – Kiugrunk. Erre biztosan nem számítanak. Vancha mérlegelte a hallottakat. – Az ugrás nem probléma – töprengett hangosan. Számunkra semmiképpen. Hát neked, Harkat? – Öt emelet? – mosolygott Harkat. – Meg tudnám csinálni... álmomban. – De mit csinálunk, ha leértünk? – kérdezte Vancha. – Odalent hemzsegnek a rendőrök és a katonák. – Suhanunk – felelte Mr. Crepsley. – Én viszem Darrent, te Harkatot. Nem lesz könnyű – lelőhetnek, mielőtt elérjük a suhanósebességet –, de meg lehet csinálni. Szerencsével. – Őrültség – mordult fel Vancha, aztán ránk kacsintott. – Nekem tetszik! – Egy perc! – kiáltotta a megafonján át Alice Burgess. Steve meg se mozdult. A szeme is csukva maradt. Még mindig mosolygott. Nem akartam, hogy Vancha megölje. Habár elárult bennünket, valaha a barátom volt, és felzaklatott a gondolat, hogy most hidegvérrel véget vessünk az életének. És azonkívül Debbie-re is gondolnom kellett – ha mi megöljük Steve-et, R. V. megtorlásul biztosan végez Debbie-vel. Örültség volt miatta aggodalmaskodnom, amikor mi is ekkora bajban voltunk, de nem tehettem ez ellen semmit. Már épp meg akartam kérni Vanchát, hogy kímélje meg Steve életét – nem hittem ugyan, hogy hallgatna rám –, amikor Mr. Crepsley döntött helyettem. – Nem ölhetjük meg őt – mondta utálkozva.

– Már megint kezded? – pislogott rá Vancha. – Az sem a világ vége, ha elkapnak minket – mondta Mr. Crepsley. – Harminc másodperc! – rikoltotta odalent Burgess főfelügyelő. Mr. Crepsley rá se hederített. – Ha elfognak, és életben hagynak – folytatta –, még később is nyílhat rá alkalom, hogy megszökjünk. De ha megöljük Steve Leonardot, kétlem, hogy megkímélnék az életünket. Ezek az emberek odalent azon nyomban meglincselnének. Vancha tétován ingatta a fejét. – Nekem ez nem tetszik. Hadd öljem meg, és aztán próbáljunk szerencsét. – Én is ezt szeretném – bólogatott Mr. Crepsley. De számunkra a Vérszipolyok Ura a legfontosabb. Az ellene folytatott hajtóvadászatot előbbre kell helyeznünk a saját vágyaink teljesítésénél. Steve Leonard életének megkímélése... – Tíz másodperc! – ordította Burgess. Vancha villámló szemmel nézett Steve felé, majd elkáromkodta magát, kinyitotta ökölbe szorított kezét, és tenyerével odasózott egyet a tarkójára. Steve leesett a padlóra. Azt hittem, Vancha megölte, de mindössze kiütötte. – Egy időre legalább befogja a száját – morogta a herceg. Megtapogatta a shurikentartó övét, és összébb húzta magán az állatbőröket. – Ha később lesz még rá alkalom, megkeressük, és végzünk vele. – Lejárt az idő! – figyelmeztetett bennünket Alice Burgess. – Azonnal jöjjenek ki, különben lövünk! – Készen vagytok? – kérdezte Vancha. – Készen – felelte Mr. Crepsley, és előhúzta a késeit. – Készen – mondta Harkat, és vaskos, szürke ujjával végigsimított fejszéje vasán. – Készen – jelentettem én is, és kihúzva kardomat a hüvelyéből a mellem elé emeltem. – Harkat velem együtt ugrik – közölte velünk Vancha. – Larten és Darren, ti jöttök utánunk. Adjatok nekünk egy-két másodpercet, hogy elguruljunk az utatokból. – Szerencse fel, Vancha – mondta Mr. Crepsley.

– Szerencse fel – vigyorgott ádázul Vancha, majd felhajította Harkatot a hátára, s a redőnyt áttörve, kiugrott az ablakon. Mr. Crepsleyvel kivártuk a megbeszélt időt, majd a kitört ablak maradványain keresztül a barátaink után ugrottunk. Úgy vágódtunk a földre, mint két szárnyatlan denevér, egyenesen bele az odalent ránk váró pokoli katlanba. Látva a sebesen felém közeledő földet, összezártam a lábamat, nyakamat a vállam közé kaptam, széttártam a karomat, és összekuporodva értem földet. Különlegesen erős csontozatom felfogta az ütközés erejét, s ha el nem is tört egy sem, miközben előreestem, kis híján felnyársaltam magam a kardommal (zavarba ejtő halálnem lett volna). Tőlem balra éles és fájdalmas kiáltás harsant, és miközben talpra ugrottam, láttam, hogy Mr. Crepsley a jobb bokáját szorongatva fekszik a földön, és láthatóan nem tud felállni. Sebesült barátommal nem törődve védekező mozdulattal magam elé emeltem a kardomat, miközben tekintetemmel Vanchát és Harkatot kerestem. A rendőröket és a katonákat meglepetésként érte, hogy váratlanul kiugrottunk az ablakon. Egymáson keresztülesve, egymásban elbotolva képtelenek voltak rendesen megcélozni bennünket. A nagy kavarodásban Harkat elkapta az egyik fiatal katonát, s a melléhez szorítva vadul pörögni kezdett vele, úgyhogy senkinek sem volt annyi ideje, hogy hátba lőhesse. Vancha eközben a főnökasszonyt szúrta ki magának. A szemem láttára átverekedte magát néhány rendőrön és katonán, átugrott egy autón, és egy tökéletesen időzített fogással levitte a földre Alice Burgess rendőrnő-felügyelőt. Mialatt minden ember szeme Vanchán és a főfelügyelőn csüngött, én Mr. Crepsleyhez siettem, és fölsegítettem. A fájdalomtól összeszorította a fogát, és rögtön láttam, hogy a bokája nem tudja megtartani a testsúlyát. – Eltört? – kiáltottam, és gyorsan bevonszoltam egy autó mögé, még mielőtt valaki felocsúdik, és belénk ereszt egy sorozatot. – Nem hiszem – zihálta –, de rettenetesen fáj. – Lerogyott a kocsi mögé, és a bokáját dörzsölgetve megpróbálta kimasszírozni belőle a fájdalmat. Szemközt Vancha már talpon volt; fél kézzel Alice Burgess torkát szorongatta, a másik kezében a főfelügyelőnő megafonját tartotta.

– Idehallgassatok! – harsogta a megafonon át a rendőröknek és a katonáknak. – Ha lőtök, a főnökötök meghal! A fejünk felett úgy zúgott a helikopter, mint ezernyi feldühödött méh szárnya. Egyébként tökéletes csend volt. – Ne törődjetek velem! – törte meg a csendet Burgess harsány kiáltása. – Intézzétek el ezeket a szörnyetegeket, de azonnal! Néhány mesterlövész engedelmesen a vállához emelte a fegyverét. Vancha ujjai szorosabban fonódtak a rendőrnő nyakára, akinek ettől aggasztóan kidülledt a szemgolyója. A mesterlövészek elbizonytalanodtak, és kissé lejjebb eresztették a puskáikat. Vancha enyhített a szorításán, de nem engedte el Burgesst. Az ősz hajú nőt maga előtt tartva Harkathoz oldalazott, aki szintén egy emberrel fedezte magát. Lépésről lépésre, lassan hátráltak a fedezékünkig. Nagy, otromba rákokként haladtak visszafelé, de bevált – senki sem lőtt rájuk. – Mennyire súlyos? – kuporodott le mellénk Vancha, magával húzva Burgesst is. Harkat ugyanígy tett a katonával. – Súlyos – válaszolta komoran Mr. Crepsley, s a tekintete összekulcsolódott Vancháéval. – Nem tudsz suhanni? – kérdezte Vancha halkan. – Így nem. Némán bámultak egymásra. – Akkor itt kell hagynunk – jelentette ki Vancha. – Igen – válaszolta halvány mosollyal Mr. Crepsley. – Vele maradok – vágtam rá azonnal. – Ez most nem a művi hősködések ideje – mordult rám Vancha. – Velünk jössz, vitának helye nincs! Megráztam a fejem. – A pokolba a művi hősködéssel – én pusztán gyakorlatiasan gondolkozom. Te nem tudsz suhanni úgy, hogy Harkatot is és engem is a hátadon cipelsz. Túl sokáig tartana, míg elérnéd a suhanósebességet. Mire az utca végére érnénk, már le is puffantanának. Vancha tiltakozásra nyitotta a száját, de rájött, hogy az érveim helytállóak, úgyhogy be is csukta rögtön. – Én is maradok – közölte Harkat. Vancha felnyögött. – Most nincs időnk ilyen ökörségekre!

– Ez nem ökörség – mondta Harkat nyugodtan. Én Darren útitársa vagyok. Ahová ő megy, oda megyek én is. Ahol ő marad, ott maradok én is. Különben is, több esélyed van... nélkülem. – Hát ezt meg hogy érted? – nézett rá Vancha. Harkat Alice Burgessre mutatott, aki még mindig levegő után kapkodott Vancha erős markában. – Ha egyedül mész, magaddal viheted őt, és használhatod... védőpajzsként, amíg el nem éred a suhanósebességet. Vancha szomorúan felsóhajtott. – Ezt okosan kifundáltad nekem. Meg se próbállak tovább győzködni. – Kidugta a fejét a kocsi motorháztetője fölött, hogy lássa, mire készülnek az odavezényelt csapatok. – Maradj velük – parancsolta az erős fénytől hunyorogva –, különben ez a kettő meghal! – Soha... nem... menekülsz – zihálta Burgess; fakókék szeme megtelt gyűlölettel, sápadtfehér arca a dühtől sötétvörösre váltott. – Az első célzott... lövéssel... le fognak... puffantani! – Akkor úgy kell intéznünk, hogy ne adhassák le azt a lövést – nevetett Vancha, és mielőtt a nő válaszolhatott volna, tenyerét a szájára tapasztotta. – Nem jöhetek vissza értetek – fordult hozzánk elkomoruló arccal. Ha maradtok, magatokra lesztek utalva. – Tudjuk – felelte Mr. Crepsley. Vancha felsandított a napra. – Jobb lenne, ha most azonnal megadnátok magatokat, és csak azért imádkoznátok az istenekhez, hogy egy ablaktalan cellába dugjanak benneteket. – Igen – válaszolta Mr. Crepsley vacogó foggal, amit részben a bokájában hasogató fájdalom, részben a nap gyilkos sugaraitól való félelem váltott ki. – Ha megmenekülök, visszajövök a Vérszipolyok Uráért – súgta Vancha egészen közel hajolva, hogy Burgess és a katona ne hallhassa meg. – A barlangban fogok várni, ahol a múlt éjjel harcoltunk. Éjfélig adok nektek időt. Ha addig nem érkeztek meg, magam indulok utána. Mr. Crepsley bólintott. – Mindent megteszünk, hogy kiszabaduljunk. Ha nem tudok járni, Darren és Harkat nélkülem szökik meg. – Igaz? – nézett ránk átható pillantással. – Igen – felelte Harkat.

Én csak bámultam rá némán, aztán lesütöttem a szemem. – Igen – morogtam kelletlenül. Vancha helyeslően felmordult, majd kinyújtotta szabad kezét. Mindnyájan megfogtuk. – Szerencse fel – mondta, és egyenként mind utánamondtuk. Vancha ekkor fölállt, és Burgesst keményen maga előtt tartva elindult. Útközben megállt, hogy felkapja a korábban eldobott megafont, és újabb szózatot intézzen a fegyveresekhez. – Most ki fogok törni innen – bömbölte nyájasan. Tudom, nektek az a dolgotok, hogy megállítsatok, de ha lőtök rám, a parancsnokotok is meghal. Okosabban tennétek, ha megvárnátok, míg megbotlok valamiben. Végtére is vannak autóitok és helikoptereitek. Én meg gyalog vagyok – folytatta kuncogva. – Biztos, hogy lépést tudtok tartani velem, míg eljön a pillanat, hogy lecsapjatok rám. Azzal félredobta a megafont, felkapta a földről a főfelügyelőnőt, s mint egy babát maga elé tartva futni kezdett. Egy magasabb rangú tiszt odarohant a megafonért felkapta a földről, és parancsokat kezdett osztogatni. – Ne lőjetek! – kiáltotta. – Maradjatok a helyeteken Várjátok meg, míg megbotlik, vagy elejti őt! Nem menekülhet el. Tartsátok rajta a szemeteket, várjátok a megfelelő pillanatot, és akkor... Hirtelen elhallgatott. Mialatt beszélt, le nem vette a szemét Vancháról, aki az utca végében emelt torlasz felé tartott, de váratlanul, egy szempillantás alatt, eltűnt! Vancha ugyanis elérte a suhanósebességet, amit az emberi szem úgy érzékelt, mintha egyszerűen nyoma veszett volna. Miközben a rendőrök és katonák lövésre készen tartott puskáikkal, elképedt arccal bámulva a földet, mintha az nyelte volna el Vanchát és a parancsnokukat, megindultak előre, mi hárman egymásra vigyorogtunk. – Legalább egyikünk szabad – szögezte le Mr. Crepsley. – Mindnyájan azok lennénk, ha maga nem olyan ügyetlen balfék – morogtam. Mr. Crepsley fölpillantott az égre, s az arcáról lehervadt a mosoly. – Ha egy olyan cellába raknak, amelyikbe besüt a nap, nem fogom megvárni, míg halálra perzsel. Vagy megszököm, vagy szökés közben érjen a halál – mondta halkan. – Velünk együtt – bólintottam komor képpel.

Harkat megfordította a katonát, hogy az szembenézzen velünk. Szegény kölyöknek egész zöld volt az arca a rémülettől, és nem jött ki hang a torkán. – Hagyjuk itt, vagy... alkudozzunk az ő bőrére? – kérdezte Harkat. – Hagyjuk – feleltem. – Kevésbé valószínű, hogy lőni fognak ránk, ha önként megadjuk magunkat. Ha most kezdünk el alkudozni, miután Vancha elszökött a parancsnokukkal, félő, hogy gondolkodás nélkül agyonlőnek bennünket. – Le kell tennünk a fegyvereinket is – mondta Mr. Crepsley, és a földre szórta a késeit. Nekem nem akarózott megválni a kardomtól, de győzött bennem a józan ész, és ráfektettem Mr. Crepsley kései, Harkat fejszéje és a többi szúró- és vágóeszköz tetejére, amiket még magunknál hordtunk. Ezek után felgyűrtük a karunkon az inget, a fejünk fölé emeltük a kezünket, és hangosan kiáltozva, hogy megadjuk magunkat, kiléptünk – Mr. Crepsley fél lábon kiszökdécselt– az autó mögül. Jöttek is nyomban a sötét képű, ujjukat idegesen a puskájuk ravaszán tartó törvényszolgák, hogy szitkozódva megbilincseljenek, belökdössenek az autóikba, és elrobogjanak velünk nyílegyenesen a börtönbe.

Egy olyan cellába raktak, amely nem volt nagyobb négyszer négy méternél, a magassága pedig lehetett vagy három méter. Nem voltak ablakai – leszámítva azt az egy kicsit, amit az ajtóba vágtak –, és nem volt benne kémlelőtükör sem. Az ajtó fölötti sarkokba egy-egy megfigyelőkamerát szereltek föl, s volt még egy hosszú asztal, rajta magnó, meg három szék. És persze ott voltam én – és három zord tekintetű rendőrtiszt. Az egyik az ajtó mellett állt; szúrósan nézett rám, és puskát szorított a melléhez. A nevét nem mondta meg ami azt illeti, egy szót sem szólt –, de a táblácskájáról megtudhattam, hogy ő William McKay. A másik kettő nem viselt ilyen táblát, ellenben ők bemutatkoztak: Con és Ivan volt a nevük. Con magas, sötét képű, ösztövér, goromba fickó volt, örökké kész a gúnyolódásra. Az ősz hajú Ivan idősebb, és még nála is soványabb volt. Fáradtnak tűnt, halkan beszélt, mintha még a kérdezést is kimerítőnek érezné.

– Darren Shan a valódi neved, ahogy mondták? – kérdezte körülbelül húszadszorra, amióta bezártak ebbe a cellába. Újra és újra megkérdezték ezt, és semmi jele nem volt, hogy fel akarnának hagyni vele. Nem válaszoltam. Mindeddig meg sem szólaltam. – Vagy Darren Horston, amit újabban használtál? – tudakolta Ivan pár pillanatnyi csönd után. Semmi válasz. – És mi a helyzet az útitársaddal? Ő Larten Crepsley vagy Vur Horston? Lenéztem megbilincselt kezemre, és egy szót sem szóltam. A bilincseket összekötő láncot szemléltem: acélból készült rövid, vastag lánc volt. Úgy gondoltam, szükség esetén szét tudnám törni, de nem voltam benne biztos. A bokámon is bilincs díszelgett. Amikor elfogtak, rövid láncot raktak a két bokámat fogó bilincsek közé. Még akkor is rajta hagyták, amikor ujjlenyomatot vettek tőlem és lefényképeztek, de miután betettek ide, a cellába, ahol biztonságban tudtak, hosszabb láncra cserélték ki a rövidet. – És mi van azzal a fura szerzettel? – szólt a Con nevű rendőr. – A szürke bőrű szörnyszülöttel? Mi a... – Ő nem szörnyszülött! – csattantam fel, megtörve hallgatási fogadalmamat. – Ó – kiáltotta csúfondárosan Con. – Akkor hát micsoda? Megráztam a fejem. – Úgysem hinnék el, ha megmondanám is. – Azért csak próbálkozz – biztatott Ivan, de én újra csak nemet intettem. – És a másik kettő? – faggatott tovább Con. – Vancha March és Larten Crepsley? Az informátoraink azt állítják róluk, hogy vámpírok. Erről mit tudsz mondani? Fanyarul elmosolyodtam. – Nincsenek vámpírok. Ezt mindenki tudja. – Úgy van – bólintott Ivan. – Nincsenek. – Áthajolt az asztalon, mintha valami titkot akarna elárulni nekem. De az a kettő nem teljesen normális, Darren, és szerintem ezzel már te is tisztában vagy. March úgy tűnt el, mint valami varázsló, Crepsley pedig... – köhintett. – Nos, nem tudtunk fényképet készíteni róla.

Ezen mosolyognom kellett, miközben felpillantottam a videokamerákra. A vámpírok teste különleges atomokból áll, melyek lehetetlenné teszik, hogy filmen rögzítsék a képmásukat. A rendőrség annyi felvételt készíthetett Mr. Crepsleyről, ahányat és ahány szögből csak akart, eredmény nélkül. – Nézd csak, hogy vigyorog! – horkant fel Con. – Úgy látszik, viccesnek találja a dolgot! – Nem – feleltem, letörölve a mosolyt az arcomról. – Nem találom annak. – Akkor miért nevetsz? Vállat vontam. – Eszembe jutott valami. Ivan a válaszaim hallatán csalódottan hanyatlott hátra a székében. – Vérmintát is vettünk Crepsleytől – mondta. – Meg attól a Harkat Mulds nevű szerzettől is. Majd megtudjuk, micsodák, ha megkaptuk az eredményeket. Neked lenne jobb, ha máris elárulnád nekünk. Nem válaszoltam. Ivan várt egy kicsit, majd fél kezével végigsimított ősz haján, és csüggedten elölről kezdte a kérdezgetést. – Mi a valódi neved? Milyen kapcsolat fűz a többiekhez? Hol... Az idő meg csak múlt. Már nem tudtam, pontosan mennyi ideje vagyok bezárva. Egy napja, vagy több is van már... A valóságban talán nem volt több négy-öt óránál, vagy annyi se. A nap minden bizonnyal még fényesen sütött odakint. Mr. Crepsley járt az eszemben, és hogy vajon hogy mehet a sora. Ha őt is egy olyan cellába dugták, mint engem, akkor nincs mitől tartania. De ha az ő celláján ablakok is vannak... – Hol vannak a barátaim? – kérdeztem. Con és Ivan egymás közt sutyorogtak valamit. Most rám néztek, s az arcuk feszült volt. – Szeretnéd látni őket? – kérdezte Ivan. – Csak azt szeretném tudni, hol vannak – feleltem. – Ha válaszolsz a kérdéseinkre, elintézhetjük, hogy találkozzatok egymással – ígérte Ivan. – Csak azt akarom tudni, hol vannak – ismételtem. – Közel – mordult fel Con. – Biztonságosan bezárva, akárcsak te. – Ilyen cellákban, mint ez? – tudakoltam.

– Pontosan ilyenben – felelte Con, s körbenézve a falakon hirtelen elmosolyodott, amikor rájött, mi volt az, ami engem aggasztott. – Ablaktalan cellákban – kuncogott, és oldalba bökte a társát. – De ezen még változtathatunk, nem igaz, Ivan? Mi lenne, ha átköltöztetnénk a „vámpírt” egy olyan cellába, amelyen szép kerek ablakok vannak? Amelyikből látni lehet az eget... a napot. Nem szóltam semmit, csak dühösen farkasszemet néztem Connal. – Ez nem tetszik neked, ugye? – sziszegte. – Megrémít a gondolat, hogy netán egy csupa ablak szobába tesszük át Crepsleyt, mi? Közönyösen megrántottam a vállamat, és másfelé néztem. – Beszélni akarok egy ügyvéddel – mondtam. Con harsány nevetésben tört ki. Ivan a keze mögé rejtette mosolyát. Még a puskát szorongató őr is elvigyorodott, mintha valami jó viccet sütöttem volna el. – Mi olyan mulatságos? – fortyantam fel. – Tisztában vagyok a jogaimmal. Jogom van telefonálni és ügyvédet hívni. – Persze – negédeskedett Con. – Még a gyilkosoknak is vannak jogaik. – Ujjperceivel megkopogtatta az asztalt, majd lekapcsolta a magnót. – De tudod mit? Megtagadjuk tőled ezeket a jogokat. Később majd szívunk miatta, de nem számít. Végre bezártunk ide, és amíg nem válaszolsz a kérdéseinkre, nem fogjuk hagyni, hogy kihasználd a jogaid adta lehetőségeket. – Ez törvényellenes – mordultam fel. – Ezt nem tehetik. – Rendes körülmények között nem is – bólogatott. – Rendes körülmények között a főfelügyelőnő óriási ribilliót csapna, ha meghallaná, hogy ilyesmit művelünk. De hát ő most nincs itt, ugyebár? Őt elrabolta a tettestársatok, Vancha March. Amikor ezt meghallottam, és felmértem, mit jelent, a rémülettől elsápadtam. Most, hogy nem kell számolniuk a főnökükkel, maguk szabták meg a törvényeket, és mindenre készek voltak, csak hogy kiderítsék, hol van Alice Burgess, és visszahozzák őt ide. Az sem érdekelte őket, ha rámegy a karrierjük. Számukra ez presztízs kérdést jelentett. – Csak kínvallatással vehetnek rá, hogy beszéljek – mondtam kimérten, s figyeltem, meddig hajlandók el menni. – A kínvallatás nem a mi stílusunk – vágta rá Ivan azonnal. – Mi nem szeretjük az ilyesmit.

– Ellentétben bizonyos személyekkel – tette hozzá Con, és az asztalon át elém tolt egy fényképet. Igyekeztem tudomást sem venni róla, de a pillantásom automatikusan ráesett a rajta látható alakra. A vémbert ábrázolta, akit még reggel ejtettünk túszul az alagútban, Mark Rytert, akit Vancha megkínzott, majd megölt. – Nem vagyunk gonoszok – mondtam csendesen. De az ő szemszögükből szemlélve a dolgokat megértettem, milyen szörnyetegeknek látszunk. – Vannak ezzel kapcsolatban dolgok, amikről nem tudnak. Nem mi vagyunk a gyilkosok, akiket keresnek. Mi csak szeretnénk megállítani őket, ugyanúgy, ahogy maguk. Con nyersen fölkacagott. – Ez az igazság – erősködtem. – Mark Ryter is a gonoszok közé tartozott. Ki kellett vallatnunk, hogy információkat kapjunk tőle a többiekről. Nem vagyunk a maguk ellenségei. Maguk és én ugyanazon az oldalon állunk. – Ez a leggyengébb hazugság, amit életemben hallottam – förmedt rám Con. – Teljesen hülyének nézel bennünket? – Egyáltalán nem nézem hülyének magukat – feleltem. – De félrevezették magukat. Becsapták. – Egy heves mozdulattal előrehajoltam. – Ki árulta el, hol keressenek bennünket? Ki mondta meg a nevünket, azt, hogy vámpírok vagyunk, hogy mi vagyunk a gyilkosok? A két rendőr feszengő pillantást váltott egymással, majd Ivan felelte: – Névtelen bejelentés érkezett. A hívó egy utcai fülkéből telefonált. Nem mondta meg a nevét, és mire kiértünk, eltűnt a fülkéből. – És ez nem tűnik gyanúsnak? – Számtalanszor kapunk névtelen bejelentéseket – mondta erre Ivan, de láttam rajta, hogy elkapta a harctéri idegesség, és tudtam, hogy már bent van a bolha a fülében. Ha egyedül lenne, talán hosszas érveléssel rá tudnám venni a saját szempontjaim elfogadására, és meg tudnám győzni, hogy amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, tételezze föl rólam, hogy ártatlan vagyok. De mielőtt egy szót is szólhattam volna, Con újabb fotót tolt elém, majd még egyet. Közelképek voltak Mark Ryterről, melyeken még több ijesztő részlet volt látható, mint az elsőn. – Azok, akik a mi oldalunkon állnak, nem gyilkolnak más embereket – közölte hidegen. – Még akkor se, ha szívesen tennék – tette hozzá fenyegetően, miközben mutatóujjával rám bökött.

Egy sóhajjal ejtettem az egész témát, tudva, hogy úgysem győzhetném meg őket az ártatlanságomról. Néhány szótlan perc következett, mialatt elcsitultak a kedélyek, és a rendőrök összeszedték magukat. Azután ismét bekapcsolták a magnót, és megint jöttek a kérdések. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová ment Vancha March? Hány embert gyilkoltunk meg? És így tovább és így tovább... A rendőrség semmire sem ment velem, és ez módfelett ingerelte őket. Egy Morgan nevű, szúrós tekintetű, sötétbarna hajú tiszt is csatlakozott Ivanhoz és Conhoz. Úgy ült a széken, mintha nyársat nyelt volna, s tenyerét az asztal lapjára fektetve hűvös, rezzenéstelen tekintettel bámult rám. Az volt az érzésem, hogy a puszta jelenléte is fenyegetés akar lenni, habár mindeddig egyetlen erőszakos megnyilvánulása sem volt velem szemben. – Hány éves vagy? – kérdezte Con. – Honnan jöttetek? Mióta vagytok itt? Miért épp ezt a várost választottátok? Még hány embert öltetek meg? Hol vannak a holttestek? Mit... Az ajtón felhangzó kopogás szakította félbe. Megfordult, s odament, hogy lássa, ki az. Ivan követte őt a tekintetével, de Morgan szeme továbbra is rám szegeződött. Négy másodpercenként pislantott egyet – se előbb, se később, mint valami robot. Con halkan beszélgetett az ajtóban álló személlyel, majd visszalépett, és intett a fegyveres őrnek, hogy menjen arrébb. Az őr kilépett oldalt, és fegyverét rám emelte, ha netán valami huncutságon törném a fejem. Én egy másik rendőrtisztre, vagy esetleg egy katonára számítottam – amióta letartóztattak, a hadseregből senkit sem láttam –, s így alaposan meglepődtem, amikor megláttam a cellába belépő vékony kis emberkét. – Mr. Blaws? – hüledeztem. A tanfelügyelő, aki annak idején bekényszerített a Mahlerbe, idegesnek látszott. Most is nála volt a hatalmas aktatáskája, és a fején ugyanazt az ódivatú keménykalapot viselte. Fél métert előrelépett, majd megállt, és tovább egy tapodtat sem volt hajlandó jönni. – Köszönöm, hogy eljöttél, Walter – mondta Ivan, és kezet rázott a látogatóval. Mr. Blaws tétován bólintott.

– Örülök, hogy rendelkezésetekre állhatok – felelte reszketeg hangon. – Foglalj helyet – udvariaskodott Ivan. Mr. Blaws gyorsan megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Ha lehet, csak addig maradnék, amíg feltétlenül szükséges. Még be kell járnom a körzetemet. Sok helyre kell mennem. Tudod, hogy van. Ivan együttérzően bólogatott. – Rendben van. Elhoztad a papírokat? Mr. Blaws biccentett. – Minden űrlapot, amit kitöltött, meg a róla őrzötteket is. Igen, elhoztam. Otthagytam annál az embernél, aki a recepcióban van. Ő lefénymásolja őket, és az eredetiket visszaadja, mielőtt elmegyek. Muszáj megtartanom az eredeti példányokat az iskolai archívum számára. – Rendben van – mondta újra Ivan, majd felém fordult. – Felismeri ezt a fiút? – kérdezte hirtelen hivatalossá változtatott hangon. – Igen – felelte Mr. Blaws. – Ő Darren Horston. A Mahler beiratkozott tanulója... Mióta is? – Homlokát ráncolva töprengett. – Elfelejtettem a pontos dátumot. Tudnom kellene, mert útközben idefelé jövet megnéztem. – Így is jó – mosolygott Ivan. – Majd megnézzük a fénymásolatokon. De ez az a fiú, aki Darren Horstonnak mondta magát, igaz? Biztos vagy benne? Mr. Blaws határozottan bólintott. – Igen – mondta. – Soha nem felejtem el a tanulóink arcát, kiváltképp azét nem, aki iskolát kerül. – Köszönöm, Walter – karolt bele Ivan a tanfelügyelőbe. – Ha újra szükségünk lenne rád, majd... Hirtelen elhallgatott. Mr. Blaws meg se mozdult. Tágra nyílt szemmel, remegő szájjal bámult rám. – Ez igaz? – kérdezte. – Igaz, amit a média állít... hogy ő és a barátai gyilkolták az embereket? Ivan habozott. – Egyelőre nem állíthatjuk határozottan, de mihelyt...

– Hogy tehetted? – kiáltott rám Mr. Blaws. – Hogy ölhettél meg annyi embert? És köztük a szegény kis Tara Williamset... a saját osztálytársnődet! – Nem öltem meg Tarát – feleltem fásultan. – Nem öltem meg senkit. Nem vagyok gyilkos. A rendőrök nem azokat tartóztatták le, akiket kellett volna. – Hah! – hördült fel Con. – Vadállat vagy – mordult rám Mr. Blaws, s hirtelen, mintha hozzám akarná vágni, a magasba emelte aktatáskáját. – Meg kellene... meg kellene... meg kellene... Nem tudta tovább mondani. Szája összeszorult, álla megfeszült. Hátat fordított, és elindult az ajtó felé. Ahogy átlépte a küszöböt, egy gyerekes késztetésnek engedve utána szóltam. – Mr. Blaws! Megállt, s a vállán át kérdőn visszanézett rám. – Ugye, emiatt azért nem fogják lerontani a jegyeimet, ugye nem, uram? – adtam az ártatlan, ijedt kisdiákot. A tanfelügyelő arcán valami tanácstalanság jelent meg, de a következő pillanatban már rájött, hogy gúnyolódok vele. A szemében dühös fény villant, s fejét felvetve szó nélkül elvonult, csak a cipője kopogása visszhangzott a folyosón. Én meg, valami abszurd vigaszt merítve a bosszantó kis ember dühösködéséből, hangosan elnevettem magam. Con, Ivan és az őr is önkéntelenül elmosolyodtak. Nem úgy Morgan. Ő továbbra is kőarccal, gépiesen pislogó szúrós szemében valami kimondatlan fenyegetéssel nézett rám.

Nem sokkal Mr. Blaws távozása után Ivant fölváltotta egy Dave nevű tagbaszakadt rendőr. Dave barátságosan viselkedett – megérkezésekor első dolga volt megkérdezni, nem ennék vagy innék-e valamit. De engem nem tudott megtéveszteni. Eleget néztem a tévét ahhoz, hogy tisztában legyek ezzel a jó zsaru/rossz zsaru szisztémával. – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked, Darren – biztosított róla, miközben feltépett egy cukrostasakot, s a tartalmát beleszórta egy gőzölgő csésze kávéba. A cukorból jócskán szóródott mellé, az asztalra

is. Kilencven százalékban biztos voltam benne, hogy szándékosan tette – Dave el akarta hitetni velem, hogy egy jóindulatú, mafla fickó. – Nagy segítség lenne, ha levennék rólam ezeket a bilincseket, és szabadon engednének – szellemeskedtem, és a szemem sarkából figyeltem, amint Dave feltép egy újabb tasak cukrot. Leginkább Morgan aggasztott Con biztosan ellátná a bajomat, ha a dolgok rosszabbra fordulnának, de Morganból nagyobb durvaságokat is kinéztem. Dave-vel pedig különösen jó lesz vigyáznom, gondoltam, nehogy kipiszkálja belőlem a titkaimat. Régóta ébren voltam már, könnyű szédülést éreztem a kimerültségtől. Tudtam, hogy ilyenkor könnyen kihagy az ember figyelme. – Vegyük le a bilincseidet, és engedjünk szabadon, Ez jó. – És vigyorogva rám kacsintott. – Na persze, mindketten tudjuk, hogy ez nem fog menni, de azért vannak dolgok, amiket csakugyan megtehetek. Például elintézhetem, hogy kapjál ügyvédet. Hogy megfürödhess. Hogy tiszta ruhát kapj. Kényelmes ágyat éjszakára. Félek, hogy sokáig fogod élvezni a vendégszeretetünket, aminek nem kell feltétlenül kellemetlennek lennie. – Mit kell tennem azért, hogy kellemes legyen? – kérdeztem óvatosan. Dave vállat vont, és beleszürcsölt a kávéjába. – Juj! Forró! – Tenyerét rátapasztotta a szájára, hogy lehűtse, aztán elmosolyodott. – Nem sokat – felelte a kérdésemre válaszul. – Mondd meg nekünk az igazi nevedet, hogy honnan jöttél, mi dolgod itt. Ilyesmiket. Savanyú ábrázattal nemet intettem – az arc új, de a nóta a régi. Dave látta, hogy nem fogok válaszolni, így aztán taktikát váltott. – Ez már unalmas, mi? Próbálkozzunk valami mással. A barátod, Harkat Mulds, azt mondja, szüksége van a maszkjára, hogy élni tudjon, mert ha több mint tíz vagy tizenkét órán keresztül a mi levegőnket kell beszívnia, elpusztul. Ez igaz? – Igen – bólintottam gyanakvóan. – Az baj – mormolta gyászos képpel Dave. – Nagyon nagy baj. – Hogy érti ezt? – kérdeztem. – Ez itt egy börtön, Darren. Téged és a barátaidat gyilkossággal gyanúsítanak. Vannak szabályok... irányelvek... dolgok, amiket meg kell tennünk. Ezek közé tartozik, hogy gyilkossággal gyanúsított

személyektől el kell koboznunk tárgyakat, például övet, cipőfűzőt, maszkot. Megmerevedtem ültömben. – Elvették Harkat maszkját? – kiáltottam felháborodottan. – Muszáj volt – felelte Dave. – De anélkül meg fog halni! Dave egykedvűen vonogatta a vállát. – Mondod te. Ez nem elég. De ha elárulod, hogy micsoda ő, és hogy miért jelent halálos veszélyt rá a normális levegő... és ha mesélsz a másik két barátodról is, Crepsleyről és March-ról... nos, akkor talán segíthetünk. Gyűlölködő pillantást lövelltem a rendőrre. – Vagyis köpjem be a barátaimat, különben hagyja meghalni Harkatot? – kérdeztem gúnyosan. – Ez így túl rémesen hangzik – tiltakozott hevesen Dave. – Nem áll szándékunkban hagyni, hogy bármelyikőtök is meghaljon. Ha kis termetű és szokatlan külsejű barátod állapota válságosra fordulna, azonnal sietve átszállítanánk a rabkórházba, hogy helyrepofozzuk, ahogy pillanatnyilag azzal az emberrel tesszük, akit túszul ejtettetek. De... – Steve itt van? – vágtam a szavába. – Bevitték Steve Leopardot a rabkórházba? – Steve Leonardot – javított ki, nem lévén tudomása Steve gúnynevéről. – Behoztuk, hogy itt jöjjön rendbe. Itt könnyebb megvédeni őt a médiától. Ez nagy újság volt. Azt hittem, elvesztettük őt. Ha szökés közben el tudnánk jutni hozzá, és magunkkal tudnánk vinni őt is, jó hasznát vennénk, amikor majd megpróbáljuk megmenteni Debbie életét. A fejem fölé emeltem összebilincselt kezemet, és ásítottam. – Mennyi az idő? – kérdeztem csak úgy mellékesen. – Sajnálom – mosolygott Dave. – Ez bizalmas információ. Leengedtem a karomat. – Emlékszik, korábban megkérdezte, van-e valami óhajom? – Aha – nézett rám összehúzott szemmel Dave. – Lehetne azt kérni, hogy járkálhassak pár percig? Görcs állt a lábamba. Dave csalódottnak látszott – nyilván valami fogósabb kérésre számított.

– A szobát nem hagyhatod el – figyelmeztetett. – Nem is kértem. Megteszi néhány perc séta egyik saroktól a másikig. Dave ránézett Conra és Morganre, hogy vajon ők mit gondolnak. – Engedd meg – mondta Con. – De csak az asztalnak a feléje eső oldalán. Morgan nem szólt semmit, csak egy biccentéssel jelezte, hogy rendben. Hátratoltam a székemet, felálltam, elléptem az asztaltól, megráztam a csuklómat összefogó láncot, hogy meglazítsam kissé, majd nyújtott léptekkel megindultam egyik faltól a másikig, hogy elmulasszam valamelyest az izmaimban keletkezett feszültséget, s közben menekülési terven törjem a fejem. Egy idő után megálltam az egyik falnál, és nekitámasztottam a homlokomat. Bal lábammal könnyedén rugdalni kezdtem a falat alul, mintha eluralkodott volna rajtam a klausztrofóbiás idegesség. A valóságban a falat vizsgáltam, mennyire vastag, és hogy át tudnám-e törni. A próba csüggesztő eredménnyel járt. Tapintásra és a rúgásaimra jövő tompa visszhangokból ítélve két vagy három téglányi vastagságú tömör betonból épült. Előbb-utóbb át tudnám törni, de sokat kellene dolgozni rajta, és ami a döntő, nagyon sok időbe telne. Az ajtóban álló őrnek addig bőven jutna ideje arra, hogy fölemelje a puskáját, és lőjön. Ellépve a faltól ismét járkálni kezdtem, miközben tekintetem az ajtóról a cella elülső falára siklott. Az ajtó tömörnek és vastagnak tűnt – valószínűleg acélból készült –, de talán a fal, amelybe beágyazták, kevésbé volt vastag, mint a többi. Elképzelhető, hogy ezt gyorsabban át tudnám szakítani, mint az oldalsókat és a hátsót. Megvárom, míg jócskán bent járunk az éjszakában, hátha addigra magamra hagynak a cellában, és akkor megpróbálom bezúzni... Nem. Ha a rendőrök itt hagynak is, a sarkokba felszerelt videokamerák itt maradnak. Valaki biztosan folyamatosan figyelni fogja. Mihelyt megrohamoznám a falat, megszólalna a riasztó, és a folyosók másodpercek alatt megtelnének rendőrökkel. Nem marad más, mint a mennyezet. Onnan, ahol álltam, nem tudhattam megítélni, vajon közönséges vagy megerősített plafon van-e

fölöttem, s hogy ki tudok-e törni rajta keresztül vagy sem. De ez tűnt az egyetlen ésszerű menekülési útvonalnak. Ha magamra hagynának, leverhetném a kamerákat, s a mennyezet szarufáit elérve remélhetőleg le tudnám rázni az üldözőimet. Arra már nem maradna időm, hogy megkeressem Harkatot és Mr. Crepsleyt, így csak abban reménykedhettem, hogy ők is kiszabadulnak valahogy a maguk erejéből. Nem volt valami agyafúrt terv – például fogalmam sem volt, hogyan fogom rábírni a rendőröket, hogy hagyjanak magamra. Nem hittem ugyanis, hogy éjszakára vissza fognak vonulni, nem akarván megzavarni édesded pihenésemben – de kiindulásként ez a terv is megfelelt. A többi meg majd menet közben kialakul. Legalábbis reménykedtem benne. Még járkáltam pár percig, aztán Dave megkért, hogy üljek le, és visszatértünk az ismerős kérdésekhez. Ezúttal gyorsabban, türelmetlenebbül követték egymást. Az volt az érzésem, hogy fogytán van a türelmük. Nemsokára bevetik az erőszak fegyverét. A rendőrség fokozta a nyomást. Már nem kínáltak étellel-itallal, és Dave mosolya is csak halvány utánzata volt a korábbinak. A nagydarab rendőrtiszt kigombolta az inge gallérját, s míg egyik kérdést a másik után szögezte nekem, patakokban folyt róla az izzadság. Azzal már felhagyott, hogy a nevem és a származásom felől faggasson. Most azt akarta megtudni, hány embert öltem meg, hová rejtettem a holttesteket, és hogy aktív tagja vagyok-e a gyilkos bandának, vagy csupán a cinkosuk. Minden kérdésére csak azt feleltem, hogy ,,Nem öltem meg senkit. Nem vagyok az ellenségük. Eltévesztették az emberüket.” Con már korántsem tűnt olyan udvariasnak, mint Dave. Valahányszor szólt hozzám, öklével az asztalt verve fenyegetően közel hajolt hozzám. Szerintem percek kérdése volt, hogy behúzzon párat nekem, ezért igyekeztem erős lélekkel, felkészülten várni az ütlegeit. Morgan nem változott. Nyugodtan és mozdulatlanul ült, kitartóan bámult rám, és négy másodpercenként pislantott egyet. – Vannak még mások is? – dörrent rám Dave. – Csak négyen vagytok, vagy van több gyilkos is a bandában, akikről nem tudunk? – Nem vagyunk gyilkosok – sóhajtottam a szememet dörzsölgetve, hogy ébren tartsam a figyelmemet.

– Előbb megöltétek őket, s csak aztán szívtátok ki a vérüket, vagy fordítva volt? – ütötte a vasat Dave. Megráztam a fejemet, és nem válaszoltam. – Komolyan vámpíroknak hiszitek magatokat, vagy ez csak egy mese, netán valami aljas játék? – Hagyjon békén – suttogtam, és elfordítottam a tekintetemet. – Tökéletes tévedésben vannak. Nem vagyunk az ellenségeik. – Hány embert öltetek meg? – ordította Dave. – Hol vannak a... Elakadt a szava. Az imént hallani lehetett, hogy emberek özönlik el odakint a folyosót, s már behallatszott a rendőrök és a többi személyzet izgatott kiáltozása. – Mi az ördög folyik odakint? – csattant fel. – Megnézzem? – kérdezte William McKay, a puskás őr. – Ne – felelte Con. – Majd én. Te csak figyeld a fiút. Az ajtóhoz lépve Con előbb rávágott egyet, majd kikiáltott, hogy nyissák ki. Mivel nem kapott választ mindjárt, még egyszer, ezúttal még hangosabban üvöltött ki, mire az ajtó kitárult. Kilépve rögtön elkapott egy épp arra elsiető nőt, és gyorsan kiszedett belőle pár mondatot. Egészen közel kellett hajolnia a nőhöz, hogy hallja, amit mond. Amikor megtudta, amit akart, elengedte a nőt, és visszarohant a cellába. – Megszökött! – kiáltotta az izgalomtól tágra meresztett szemmel. – Melyik? – üvöltötte Dave, és talpra ugrott. – Crepsley? Mulds? – Egyik se – kapkodott levegő után Con. – A túsz... Steve Leonard! – Leonard?– ismételte elbizonytalanodva Dave. – De hiszen ő nem is fogoly. Miért kellett volna megszök... – Nem tudom! – vágott közbe Con. – Pár perce visszanyerhette az eszméletét, felmérte a helyzetet, azután megölt egy őrt és két nővért. Dave arcából kifutott a vér, William McKay pedig kis híján elejtette a puskáját. – Egy őrt és két... – motyogta Dave. – Ez még nem minden – folytatta izgatottan Con. Kifelé menet még megölt vagy megsebesített három másik embert is. Úgy gondolják, még mindig itt van valahol az épületben. Dave vonásai megkeményedtek. Megindult az ajtó felé, de akkor eszébe jutottam. Megállt, és a vállán keresztül visszanézett rám.

– Nem vagyok gyilkos – mondtam nyugodtan, és egyenesen a szemébe nézve. – Nem én vagyok az, akit keresnek. Én a maguk oldalán állok. Ezúttal mintha félig-meddig hitt volna nekem. – Velem mi legyen? – kérdezte William McKay, miközben a két rendőrtiszt kivonult a cellámból. – Maradjak, vagy menjek? – Gyere velünk – kiáltotta türelmetlenül Con. – És mi lesz a fiúval? – Majd én vigyázok rá – szólalt meg Morgan halkan. A tekintetét továbbra sem vette le rólam, még akkor sem, amikor Con Steve-ről beszélt Dave-nek. Az őr kisietett a másik kettő után, és bevágta maga után a cella ajtaját. Végre egyedül voltam – Morgannel. A tiszt meg csak bámult rám apró, átható szemével. Négy másodperc – pislogás. Nyolc másodperc – pislogás. Tizenkét másodperc – pislogás. Előrehajolt, lekapcsolta a magnót, majd felállt és nyújtózott. – Azt hittem, már sohasem szabadulunk meg tőlük mondta. Az ajtóhoz baktatott, kikukucskált a kis ablakon, melyet jó magasan vágtak az ajtóba, és arcát a kamerák elől elrejtve halkan megszólalt: – A mennyezeten át kell kimenned, de ezt már magadtól is kitaláltad, ugye? – Tessék? – kérdeztem elképedve. – Láttam, hogy mialatt „megmozgattad a lábadat”, felmérted a szobát – mondta mosolyogva. – A falak túl vastagok. Nincs annyi időd, hogy áttörd valamelyiket. Nem szóltam semmit, csak néztem mereven a barna hajú rendőrtisztre, és vártam, hová akar kilyukadni. – Egy perc múlva rád fogok támadni – folytatta Morgan. – Eljátszom a kamerák kedvéért azt a jelenetet, hogy valamin feldühödve a torkodnak ugrok. Ököllel keményen vágj fejbe, mire én elterülök a földön. Onnantól már te találd ki, hogy legyen. Nincs kulcsom a bilincsedhez, így azt neked kell leverni a csuklódról. Ha nem sikerül, a te bajod. Azt sem tudom, mennyi időd van, de amilyen pánik van odakint, elég sok lehet. – Miért csinálja ezt? – kérdeztem félig kábultan az események váratlan fordulatától.

– Majd rájössz – felelte Morgan, s hirtelen sarkon fordulva úgy indult meg felém, hogy a kamera látószögéből mozgása erőszakosnak és fenyegetőnek tűnjön. Mihelyt a földre kerülök, tehetetlen leszek – folytatta vadul hadonászva. – Ha úgy döntesz, hogy végzel velem, nem foglak tudni megakadályozni benne. De abból, amit hallottam, úgy gondolom, nem az a típus vagy, aki megöli a védtelen ellenfelet. – Miért akarnám megölni, amikor segít megszökni innen? – kérdeztem meghökkenten. – Majd rájössz – ismételte Morgan gonosz vigyorral, és az asztal fölött átlendülve rám vetette magát. A történtek miatt úgy meg voltam lepve, hogy amikor két keze a torkomra szorult, meg se mozdultam, csak zavartan bámultam rá. De amikor megszorongatta a torkomat, dolgozni kezdett bennem az önfenntartás ösztöne, s fejemet hátrakapva fölemeltem összeláncolt kezemet, és ellöktem őt magamtól. Morgan nagyot csapott a kezemre, és ismét rám vetette magát. Megtántorodtam, de sikerült lenyomnom a fejét annyira, hogy beszorítottam a térdem közé, majd fölemeltem a két karomat, és nagy erővel tarkón vágtam. Morgan egy mordulással lecsúszott az asztalról, és mozdulatlanul elterült a földön. Elfogott az aggodalom, hogy komoly kárt okoztam benne. Gyorsan megkerültem az asztalt, és lehajoltam megnézni a pulzusát. Ebből a közvetlen közelségből még a fejbőrét is láttam a ritkás hajréteg alatt. És amit láttam, attól végigfutott a hideg a hátamon. A haja alatt, a bőrébe tetoválva egy nagy, vörös V virított – a vémberek jele! – Ma-ma-ma-maga... – hebegtem. – Igen – súgta Morgan. Bal karját az arca elé emelve takarta a szemét és a száját a kamera elől. – És büszke vagyok rá, hogy az éjszaka törvényes uralkodóit szolgálom. Szédelegve, még az eddiginél is nagyobb zavarban hajoltam el a rendőr-vémbertől. Azt hittem, a vémberek a gazdáik mellett teljesítenek szolgálatot. Az meg se fordult a fejemben, hogy egyesek közönséges embernek álcázva magukat tevékenykedhetnek. Morgan kinyitotta a bal szemét, és anélkül, hogy megmozdult volna, fölnézett rám. – Okosabban tennéd, ha máris indulnál, mielőtt bevetnék a lovasságot – sziszegte.

Hirtelen eszembe jutott, hol vagyok, és hogy mi forog kockán. Gyorsan felálltam, és igyekeztem magamhoz térni abból a megrázkódtatásból, hogy egy vémberrel találkoztam itt, a rendőrök között. Fel akartam ugrani az asztalra, majd onnan a plafonon át a szabadság felé, de előbb el kellett intéznem a kamerákat. Fölkaptam hát a magnót, s pár szökkenéssel a videokameráknál teremve bezúztam vele a kamerák lencséit. – Nagyon jó – suttogta Morgan. – Ügyes voltál. És most repülj, kis denevér. Fuss, mielőtt a gonosz a sarkadba érne. A vémber fölött egy pillanatra megállva lenéztem rá, majd visszahúztam a jobb lábamat, ameddig a lánc engedte, és keményen belerúgtam oldalt a fejébe. Felnyögött, a teste átzuhant a másik oldalára, és mozdulatlanná merevedett. Nem tudtam, csakugyan elveszítette-e az eszméletét, vagy ezt is csak megjátszotta, de nem időztem tovább, hogy kiderítsem. Felugrottam az asztalra, összeszorított kézzel megálltam, majd teljes erőmből, minden vámpírképességemet beverve, szétfeszítettem a két csuklómat. Felordítottam a fájdalomtól, s azt hittem, mindjárt kificamítom az alkaromat, de sikerült – a bilincseimet összekötő lánc középső szeme elpattant, s a két kezem szabaddá vált. Ekkor ráálltam a bokámat összefűző lánc két végére, s a közepén megragadva gyorsan felrántottam a láncot. Túl gyorsan – a lendülettől hanyatt legurultam az asztalról, és lezuhantam a földre. Nyögve tápászkodtam föl, majd ismét ráálltam a lánc két végére, s hátamat a falnak vetve másodszor is megpróbáltam a mutatványt. Ezúttal sikerült: a lánc két darabra szakadt. A két darabot a bokámra tekertem, nehogy beakadjanak valami sarokba, majd ugyanezt megtettem a csuklómon is. Készen voltam. Ismét felugrottam az asztalra, majd lekuporodtam, nagy levegőt vettem, és mindkét kifeszített ujjú kezemet egyenesen előretartva, ugrottam. A mennyezet szerencsére közönséges gipszkartonból készült, úgyhogy az ujjaimmal simán átszakítottam. Még a levegőben széttártam a kezeim, úgyhogy az alkarommal kétoldalt födémgerendába ütköztem. Épp amikor a gravitáció visszavitt volna a földre, ujjaimat begörbítve sikerült elkapnom a gerendát, és erősen megkapaszkodva megtartani magam a magasban.

Így függtem ott vagy egy percig, amíg már nem lengtem tovább ideoda. Akkor felhúztam a lábamat és a testemet, s eltűntem a mennyezet fölötti sötétségben, mely a szabadság ígéretével kecsegtetett. Félméteres rés tátongott a födémgerendák, amelyeken hasaltam, és azok között, amelyek a fejem fölött voltak. Nem volt ez nagy távolság, de nagy kényelmetlenséget okozott, és nem számítottam rá. Fektemben elnyúlva füleltem, megérkeztek-e üldözőim az alattam lévő cellába. Nem jött senki. Hallottam, hogy a folyosón időnként egymásba ütköznek, és különféle parancsokat osztogatnak, de vagy még nem szereztek tudomást a szökésemről, vagy a pánikba esett tömeg elállta az útjukat. Akár így, akár úgy, lényeg, hogy maradt időm, amivel eddig nem számoltam, és amit okosan felhasználhattam. Eredetileg úgy terveztem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elmenekülök, s itt hagyom Mr. Crepsleyt és Harkatot. De most megtehettem, hogy a keresésükre induljak. De hol kezdjem a keresést? Idefönt elég jók voltak a fényviszonyok – a gipszkarton lemezek között sok volt a rés, s azokon át felszüremlett a világosság a lenti cellákból és folyosókról –, és akármerre néztem, tíztizenkét méterre elláttam. De az épület nagy volt, és ha a barátaimat egy másik szárnyban tartották fogva, szikrányi reményem sem lehetett, hogy megtalálom őket. Ám ha itt voltak valahol a közelben, és nem vesztegetem az időt... A gerendákon araszolva elérkeztem a velem szomszédos cella fölé. Itt megpihentem, és füleltem. Éles hallásommal észleltem minden hangot, ami kicsit is erősebb volt a szívdobogásnál. Vártam pár másodpercet, de nem hallottam semmit. Továbbkúsztam. A következő két cella is üres volt. A harmadikban hallottam, hogy valaki vakarózik. Arra gondoltam, hogy lekiáltom Mr. Crepsley és Harkat nevét, de ha történetesen rendőrök vannak a cellában, ők riasztanák a többieket. Csak egy megoldás maradt. Vettem egy mély levegőt, kezemmel és lábammal kétoldalt megkapaszkodtam a gerendákban, és a fejemmel átszakítottam a mennyezet vékony rétegét. Lefújtam a port a számról, kipislogtam a szememből, majd lenéztem. Ha bármelyik barátomat megpillantom lent, habozás nélkül leugrom, de csak egy szakállas öreg ember bámult föl rám eltátott szájjal, sűrűn pislogva.

– Bocsánat – mondtam, gyors mosolyt erőltetve az arcomra. – Eltévesztettem a szobát. Visszabújtam, és a megdöbbent foglyot magam mögött hagyva továbbsiettem. Három üres cella következett ismét. Azután két harsány hangon beszélgető rab cellája fölé érkeztem, akiket azért fogtak el, mert megpróbáltak kirabolni egy üzletet. Le se kukkantottam rájuk – a rendőrség aligha tesz közös cellába két rablót meg egy potenciális gyilkost. Újabb üres cella. Már arra gondoltam, a következő is az lesz, és mentem volna tovább, amikor valami halk ruhasuhogásra lettem figyelmes. Megálltam, feszülten hallgatóztam, de újabb hang nem érkezett. Hátrafelé másztomban elfogott a viszketés a mennyezeti burkolólapokról hópihékként szálldosó levált szigetelő-lemezkéktől, de azért sikerült elhelyezkednem, majd egy újabb nagy levegővétel után a fejemmel átszakítanom a plafont. Harkat Mulds, aki eddig elcsigázottan ült egy széken, ijedten felugrott, és kezét védekező mozdulattal emelte föl, amint a fejem felbukkant a lefelé szállongó porfelhőben. Amikor meglátott, felnyúlt, lerántotta a maszkját (Dave ezek szerint hazudott, amikor azt mondta, hogy elvették tőle), és kimondhatatlan örömmel elkiáltotta a nevemet: – Darren! – Helló, cimbora! – vigyorogtam le rá, miközben két kézzel tágítottam a lyukat a plafonban. Közben leráztam a port a hajamról és a szemöldökömről. – Mit keresel te... odafönt? – kérdezte Harkat. Felnyögtem. Hogy lehet ilyet kérdezni? – Gyönyörködöm a kilátásban! – kiáltottam méltatlankodva, de aztán lenyújtottam a kezemet. – Gyere... nincs sok időnk, és még Mr. Crepsleyt is meg kell keresnünk. Biztos vagyok benne, hogy Harkatnak legalább ezer kérdése lett volna – mint ahogy nekem is, például hogyhogy teljesen egyedül volt, és őt miért nem bilincselték össze? –, de ráeszmélt, milyen veszedelmes helyzetben vagyunk, úgyhogy szó nélkül megragadta a kezemet, és hagyta, hogy felhúzzam. Neki, lévén a teste sokkal kerekebb, mint az enyém, nehezebben ment, hogy a gerendához préselve magát haladjon, de végül sikerült

kinyúlnia mellettem, s így másztunk tovább egymás mellett, zokszó nélkül. A következő nyolc vagy kilenc cella üres volt, vagy emberek tartózkodtak benne. Kezdtem aggódni az idő múlása miatt. Függetlenül attól, hogy mi történik Steve Leoparddal, a szökésemet fel fogják fedezni, méghozzá inkább előbb, mint utóbb, és akkor mindent be fognak vetni, hogy elkapjanak. Épp azon töprengtem, nem volna-e okosabb elmenekülni, amíg lehet, amikor valaki azt mondta odalent abban a cellában, ami fölé a következő pillanatban érkeztünk volna. – Hajlandó vagyok most azonnal vallomást tenni. Mr. Crepsley! Felemelt kézzel jeleztem Harkatnak, hogy álljon meg, de ő is hallotta a hangot, és addigra már megállt (helyesebben nem mászott tovább). – Ideje – hallottuk egy rendőr hangját. – Megnézem, működik-e a magnó... – Hagyja azt a nyavalyás masinát – mondta megvetően Mr. Crepsley. – Úgysem beszélek egy élettelen géphez. És nem vesztegetek egy szót se olyan pojácákra, mint maga, vagy a társa, itt a bal oldalamon. Ami pedig azt a majmot illed, ott az ajtóban, a puskájával... Alig bírtam megállni nevetés nélkül. A ravasz vén róka! Meghallhatta, hogy a feje fölött mászunk, és tudatni akarta velünk, hogy pontosan mi a helyzet a cellájában – hány rendőr van vele, és hogy hol állnak. – Vigyázzon magára – förmedt rá a rendőr. – Nekem is van annyi eszem, hogy... – Magának egyáltalán nincs esze – vágott a szavába Mr. Crepsley. – Maga bolond. Az a tiszt, aki korábban volt itt – Matt, vagy kicsoda –, az értelmes fickónak tűnt. Kerítse őt elő, neki hajlandó vagyok vallomást tenni. Különben hallgatok, mint a csuka. A tiszt elkáromkodta magát, de aztán feltápászkodott, és elindult az ajtó felé. – Tartsátok rajta a szemeteket – szólt oda a másik kettőnek. – Az első gyanús mozdulatára húzzatok be neki egy jókorát. Ne felejtsétek el, kivel-mivel álltok szemben. Ne kockáztassatok. – Míg odakint vagy, derítsd ki, mi az a nagy izgalom – szólt utána az egyik társa. – Ebből a nagy rohangálásból ítélve valami vészhelyzetre tippelek.

– Meg fogom tudni – felelte a tiszt, majd kikiáltott, hogy nyissanak ajtót, és kiment. Balra intettem a kezemmel Harkatnak, ahol az ajtónál őrt álló rendőrnek kellett lennie. Ő némán előrekúszott, s megállt ott, ahol a rendőrtisztet tudta. Én a Mr. Crepsleyhez közelebb lévő rendőr hangjára füleltem, s amikor észleltem nehéz lélegzését, úgy egyméternyit visszacsúszva, hüvelyk- és két mellette lévő ujjamat széttárva, fölemeltem a bal kezemet. Kettőig számoltam, és lehajlítottam a középső ujjamat. Újabb két másodperc elteltével behajtottam a mutatóujjamat. Végül bólintottam Harkatnak, és leengedtem a hüvelykujjamat is. A jelre Harkat elengedte a gerendákat, és a mennyezet gipszkarton lapjait áttörve lezuhant. Jóformán ugyanabban a pillanatban, lábbal előre, a nagyobb hatás kedvéért farkasüvöltést hallatva, én is követtem. A rendőrök nem tudták, minek tulajdonítsák váratlan megjelenésünket. Az ajtóban álló őr megpróbálta fölemelni a puskáját, de Harkat épp a karjára zuhant, és kiütötte a kezéből a puskát. Az én emberem meg csak bámult rám tátott szájjal, és egy mozdulatot sem tett, hogy védje magát. Ezalatt Harkat föltápászkodott, és két öklével megsorozta az őrt. Már én is épp lendítettem hátra az öklömet, de Mr. Crepsley megállított. – Kérlek – szólt udvariasan, s fölállva megveregette a rendőrtiszt vállát. – Engedj engem. A rendőr feléje fordult, mint akit hipnotizáltak. Mr. Crepsley kinyitotta a száját, és rálehelte a vámpírok különleges altatógázát. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a rendőr szeme forogni kezdjen az üregében. Épp csak el tudtam kapni, hogy aztán kíméletesen leengedjem a földre. – Nem vártalak benneteket ilyen hamar – mondta Mr. Crepsley csevegő stílusban, miközben jobb keze ujjaival babrálni kezdte a bal csuklóján lévő bilincs zárját. – Nem akartuk megvárakoztatni – feleltem szűkszavúan; nagyon szerettem volna már kint lenni, de nem akartam kevésbé nyugodtnak tűnni, mint öreg barátom és mesterem, akin a zavar legcsekélyebb jele sem látszott. – Miattam kár volt így rohannotok – közölte erre Mr. Crepsley, és bilincsei egy kattanással kinyíltak. Ekkor lehajolt, hogy a bokájára csavart lánctól is megszabaduljon. – Én tökéletesen meg voltam elégedve. Milyen régimódi bilincsek. Ezek a rendőrök itt még meg se

születtek, amikor az ilyenekből már ki tudtam bújni. Sohasem az volt a kérdés, hogy megmenekülök-e, csak az, hogy mikor. – Nagyon idegesítő tud lenni... ezzel a fene okosságával – jegyezte meg Harkat szárazon. Azóta már leütötte az őrt, és visszamászott az asztalra, hogy eljusson valahogy a biztonságot jelentő tetőszerkezetbe. – Hagyjuk itt, és jöjjünk vissza magáért később? – kérdeztem a vámpírt, aki épp akkor lépett ki a lábát fogva tartó láncból. – Ne – felelte. – Most is elmehetek éppen, ha már itt vagytok. – Egész testében összerándult, amikor előrelépett egyet. – De az igazat megvallva, még pár órányi pihenés nem jött volna rosszul. Sokat javult a bokám, de még nem tökéletes. – Fog tudni járni? – kérdeztem. Bólintott. – Versenyeket még nem fogok megnyerni, de akadály sem leszek. A nap sokkal jobban aggaszt – két és fél órával tovább kell kibírnom. – Azon ráérünk majd akkor idegeskedni – csattantam föl. – Most hajlandó végre elindulni, vagy itt akar állni és csevegni, amíg vissza nem jön az a rendőr? – Ideges vagy? – kérdezte csillogó szemmel Mr. Crepsley. – Igen – feleltem. – Ne légy az – mondta erre. – A legrosszabb, amit az emberek művelhetnek velünk, hogy megölnek bennünket. – Fölállt az asztalra, s még annyit mondott: – Az előttünk álló éjszaka végére lehet, hogy úgy tekintünk a halálra, mint egy áldásra. E vigasztalan megjegyzéssel az ajkán követte Harkatot a szarufák homályos birodalmába. Megvártam, amíg mindkét lába teljesen eltűnik, s akkor magam is utána ugrottam. Szétszéledtünk annyira, hogy ne legyünk egymás útjában, aztán Mr. Crepsley megkérdezte, milyen irányban indulunk tovább. – Jobbra – feleltem. – Azt hiszem, arra van az épület hátsó traktusa. – Helyes – mondta Mr. Crepsley, azzal elibénk kúszott. – Másszatok lassan – szólt hátra a vállán keresztül. – És vigyázzatok, nehogy szálka menjen a kezetekbe. Gyászos képpel összenéztünk Harkattal – aki a „halvérű” szót kitalálta, annak biztosan Mr. Crepsley képe lebegett a szeme előtt –, majd a távolodó vámpír után siettünk, nehogy túlságosan lemaradjunk mögötte.

Az épület hátsó szárnyába érve áttörtük a falat, és a második emeleten, egy kihalt sikátor fölött találtuk magunkat. – Le tud ugrani? – kérdeztem Mr. Crepsleyt. – Nem, de mászni tudok – válaszolta. Mialatt ő kilendült a falba vágott lyuk peremére, és körmeit belevájta a téglafalba, Harkattal leugrottunk a földre, és lekuporodva fürkésztük, nem mozdul-e valami az árnyékos zugokban. Amikor Mr. Crepsley is csatlakozott hozzánk, kisiettünk az utcácska végébe, hogy terepszemlét tartsunk. Mr. Crepsley fölnézett a napra. Nem sütött túl nagy erővel – bágyadt fényű őszi délután volt –, de két óra napon tartózkodás már végzetes lett volna rá nézve. Ha rajta lett volna a köpenye, a fejére terítve védhette volna magát a napsugaraktól, de a lakásban levette, és ott is maradt. – Most mit csinálunk? – nézett körül tétován Harkat. – Keresünk egy aknanyílást, és lemegyünk a föld alá válaszoltam. – Az alagutakon át nem tudnak nyomon követni bennünket, és Mr. Crepsleynek sem kell aggódnia a nap miatt. – Bölcs elgondolás – jegyezte meg fájó jobb bokáját dörzsölgetve a vámpír, miközben tekintetével egyre azt fürkészte, hol van a közelben egy aknanyílás. A közvetlen közelünkben egy sem akadt, úgyhogy tovább kellett mennünk. Szorosan a fal mellett, kétoldalt a vámpírt támogatva, haladtunk végig a sikátoron. Az utcácska végére érve két út nyílt meg előttünk. A bal oldali egy forgalmas főútvonalra, a jobb oldali egy másik sötét és szűk mellékutcához vezetett. Ösztönösen jobbra fordultam, és már indultam volna a másik sikátor felé, amikor Harkat megállított. – Várj – súgta. – Látok egy utat lefelé. Visszanéztem, s megpillantottam egy macskát, amint épp keresztülbújt egy dugig megtelt kukából leszóródott szeméthalmon, amely félig eltakarta az ott lévő aknanyílás kerek fedelét. Odasietve elhessegettük a macskát – amelyek tudvalevőleg nem kedvelik a vámpírokat; ez is dühösen fújt ránk, mielőtt elmenekült volna –, és lerugdostuk a szemetet az aknatetőről. Aztán Harkattal együtt fölemeltük, és félrecsúsztattuk a nehéz vasat. – Én megyek le elsőnek – közöltem, megindulva a vaslétrán a lentről hívogató sötétségbe. – Mr. Crepsley jön másodiknak, és te, Harkat, utolsónak.

Nem vitatkoztak velem. Vámpír Hercegként én mondtam meg, mit tegyünk. Mr. Crepsley ellenkezhetett volna, ha nem ért egyet a döntésemmel, de rendszerint beérte azzal, hogy követte az utasításaimat. Lemásztam a létrán. Bizseregtek az ujjaim a hidegvas érintésétől. A létra aljához közeledve kinyújtottam a bal lábamat, hogy lelépjek róla... ...de vissza is kaptam rögtön, amikor eldördült egy puska, és egy golyó közvetlenül a sípcsontom mellett vágott lyukat a falba. Szívdobogva, a dörrenéstől csengő fülekkel lapultam a létrához, és sehogy sem értettem, hogy juthatott le ide a rendőrség ilyen hamar, és honnan tudták, merre, mentünk. Aztán valaki halkan kuncogva megszólalt a sötétben: – Üdv neked, vámpír. Már vártunk benneteket. A szemem összeszűkült. Ez nem rendőr volt, hanem egy vémber! A veszély ellenére lekuporodtam a létrán, és végigfürkésztem az alagút hosszát. Egy nagydarab férfi állt az árnyékba húzódva, de túl messze tőlem ahhoz, hogy felismerhessem. – Ki vagy? – rivalltam rá. – A Vérszipolyok Urát szolgálom – felelte. – Mit csinálsz itt? – Elállom az utatokat – kuncogott. – Honnan tudtátok, hogy erre fogunk jönni? – Nem tudtuk. De sejtettük, hogy el fogtok szökni, és az alagutakon át próbáltok menekülni. Urunk még nem lát szívesen idelent benneteket – hosszú a nap, és elszórakoztatja a gondolat, hogy neked és vámpír barátodnak végig kell kínlódnotok –, ezért elálltuk az alsó világba vezető út minden bejáratát. Az éjszaka kezdetén vissza fogunk vonulni, de addig tilos belépnetek ezekbe az alagutakba. És ismét rám lőtt. Figyelmeztető lövés volt, akárcsak az előbbi, de nem óhajtottam továbbra is próbára tenni a célzóképességét. Fölmásztam a létrán, gőzerővel kilöktem a fémtetőt, és hangosan káromkodva akkorát rúgtam egy üres konzervdobozba, hogy a sikátor végéig repült. – Rendőrség? – kérdezte Mr. Crepsley komoran. – Nem – vémberek. Elállták az összes lejáratot, és csak éjszaka vonulnak vissza. – Nem állhatták el az összeset... – vélekedett Harkat. – Csak épp eleget – vágta rá Mr. Crepsley. – Ezeket a felszínhez közeli lejáratokat úgy építették meg, hogy meglegyen köztük az

összeköttetés. Egy jól kiválasztott pontból egyetlen ember elállhat akár hat vagy hét lejárathoz vezető utat is. Ha volna időnk, kereshetnénk olyan utat, amelyen így is lejuthatunk, de nincs. Le kell mondanunk az alagutakról. – És mi legyen helyette? – tudakoltam. – Futunk – közölte a vámpír egyszerűen. – Vagy rosszabb esetben sántikálunk. Megpróbáljuk elkerülni a rendőröket, s keresünk egy zugot, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakáig. – Nem lesz könnyű – jegyeztem meg. Mr. Crepsley vállat vont. – Ha vártál volna a szökéssel napnyugtáig, most könnyebb volna. De nem vártál, így most csak az adott lehetőségek között válogathatunk. Gyertek – szólt, hátat fordítva az aknanyílásnak. – Lépjünk le innen. Még megálltam, hogy nagy keserűségemben beleköpjek az aknába, majd elhessegetve a csalódottságomat, és erőmet a ránk váró menekülésre összpontosítva, csatlakoztam Mr. Crepsleyhez és Harkathoz.

Három perc sem telt belé, a rendőrség már forró nyomon üldözött bennünket. Hallottuk, amint egymás között kiáltozva kitódulnak az épületből, beszállnak az autóikba, s nagy dudálással és szirénázással elindulnak. Megállás nélkül mentünk, de még így sem voltunk messze a rendőrségi fogda épületétől. Elkerültük a főutakat, s mindenütt a hátsó kis utcácskákon haladtunk, melyeknek megvolt az a rossz szokásuk, hogy visszakanyarodtak önmagukba. Fölkapaszkodhattunk volna a háztetőkre is, csakhogy akkor Mr. Crepsley még inkább ki lett volna téve a napsugaraknak. – Ennek semmi értelme – fakadt ki a vámpír, miközben meghúztuk magunkat egy forgalmas bevásárlóutcára néző ház háta mögött. – Semmit sem haladunk előre. Föl kell másznunk a magasba. – De a nap... – próbáltam tiltakozni. – Hagyd már azt a napot – dörrent rám. – Ha leégek, hát leégek. Ott helyben nem fog megölni –, de a rendőrség igen, ha elkapnak!

Bólintottam, s körülnéztem, hol kapaszkodhatnánk fel a háztetőre. S akkor hirtelen támadt egy gondolatom. Kinéztem az emberektől nyüzsgő utcára, majd végigmustráltam magam. Rendetlen voltam és piszkos, de nem festettem sokkal rosszabbul, mint egy átlagos tinédzser, mondjuk, egy heavy metal koncert után. – Van valamennyi pénzünk? – kérdeztem, miközben a piszok nagyját próbáltam ledörzsölni a képemről, és a tenyerembe köpve hátrahátrasimítottam a hajamat. Azután az ingujjam és a nadrágszáram alá dugdostam a bilincsemről lelógó láncvégeket, nehogy meglássák. – Most akarsz vásárolgatni! – nyögött fel Harkat. – Tudom, mit csinálok – vigyorogtam. – Van pénzünk, vagy nincs? – Nálam volt néhány bankjegy, de a rendőrök elvették – válaszolta Mr. Crepsley. – Hogy is mondják az emberek... megnyúztak? – Megkopasztottak – javítottam ki nevetve. – Nem számít. Megleszek anélkül is. – Várj! – kiáltotta Harkat, miután már elindultam. Hová mész? Nem szakadhatunk szét... Együtt kell maradnunk. – Nem maradok soká – feleltem. – És nem vállalok értelmetlen kockázatot. Itt várjatok meg. Ha öt percen belül nem jövök vissza, menjetek tovább nélkülem, és később majd találkozunk valahol valamelyik alagútban. – Hová akarsz... – kezdte Mr. Crepsley is, de mivel vitatkozásra tényleg nem volt idő, meg se vártam, míg befejezi, hanem kivágódtam a sikátorból, s szememmel egy megfelelő üzletet keresve végigmentem a bevásárlóutcán. Fél szemmel a rendőröket és a katonákat lestem, egy sem mutatkozott. Pár perc elteltével kiszúrtam egy üzletet az utca túloldalán, s amikor a lámpa zöldre váltott, átvágtam az úttesten, és bementem. Egy középkorú nő meg egy hosszú hajú fiatal srác szolgált ki a pult mögött. Elég sokan tartózkodtak az üzletben – legalább hat vagy hét vásárló –, aminek kifejezetten örültem. Legalább nem fogok feltűnést kelteni. A bejárattól balra lévő tévékészülék valamelyik hírcsatornára volt beállítva, de a hangot levették. Fölötte ott függött a bekapcsolt biztonsági kamera, de ez nem zavart – amennyi bűnt tulajdonítottak

nekem, csak nem fogom izgatni magam amiatt, hogy lefülelnek bolti lopásért! Lassan sétáltam végig a polcok között, keresve a napozószereket. Nem mintha a napszemüvegek és szalmakalapok szezonja lett volna, de abban azért biztos voltam, hogy találok valahol ilyesmiket is. A babaápolási cikkek polcai után csakugyan megtaláltam, amit kerestem – egy félreeső polcon ott árválkodott több üveg naptej. A választék nem volt valami széles, de úgy gondoltam, ez is jó lesz. Gyorsan elolvastam a címkéket, keresve a létező legerősebbet. Tízes faktor... tizenkettes... tizenötös. Kiválasztottam a legmagasabb faktorszámút (a címke szerint világos bőrű kisbabáknak valót, habár ezt nem állítottam volna Mr. Crepsleyről!), aztán csak álltam ott tétován, kezemben a flakonnal, töprengve, hogy mitévő legyek. Nem voltam gyakorlott bolti szarka. Kiskoromban előfordult, hogy a barátaimmal elcsentünk valami édességet, és egyszer az egyik unokatestvéremmel megfújtunk egy csomag golflabdát, de a dolog sohasem jelentett számomra élvezetet, és később nem is csináltam ilyesmit. Meg voltam győződve róla, hogy az arcom úgyis elárulna, ha egyszerűen zsebre vágnám a flakont, és úgy akarnék kisétálni az üzletből. Gondolkoztam még egy kicsit, aztán szégyenlősen bedugtam a nadrágom derekába, eltakartam az ingem szélével, majd fogtam egy másik flakont, és odavonultam vele a pulthoz. – Bocsánat – szóltam az eladónőnek, aki épp egy vevőt szolgált ki –, van önöknek „Napoltó” márkájú naptejük? Ott helyben találtam ki a márkanevet, és nagyon bíztam benne, hogy a valóságban nem létezik ilyen márkájú készítmény. – Csak ami a polcon van – vetette oda a nő bosszúsan. – Ó – mosolyodtam el. – Rendben van. Köszönöm. Akkor ezt visszateszem. Már épp megfordultam, amikor utánam szólt a hosszú hajú srác. – Hé! Várj csak! – Görcsbe ránduló gyomorral, kérdőn néztem vissza rá, s felkészültem, hogy bármelyik pillanatban kirohanjak a boltból. – Nem a „Napfolt” márkára gondoltál? Hátul, a raktárban van még belőle egy kartonnal. Hozhatok neked egyet, ha... – Nem, kösz – vágtam közbe megnyugodva. – A Napoltót keresem. A mamám csak azt használja.

– Ahogy tetszik – vont vállat, s máris a következő vevőhöz fordult. Visszamentem a polchoz, visszatettem a flakont, és amilyen lazán csak tudtam, az ajtóhoz ballagtam. Közben nyájasan odabólintottam a srácnak, aki egy fél mozdulattal intett felém. Fél lábbal – és roppant elégedetten önmagammal – már kint voltam az üzletből, amikor egy ismerős arcot pillantottam meg a tévé képernyőjén, s ettől földbe gyökerezett a lábam. Én voltam az! Visszaléptem az üzletbe, s fölnyúlva felerősítettem a hangot. – Hé! – mordult rám az eladó srác. – Nem lehet... Én azonban ügyet sem vetettem rá, csak arra figyeltem, amit a hírolvasó bemondó mond. – ...ártalmatlannak tűnhet, de a rendőrség óva inti a lakosságot, hogy a megjelenése alapján ítéljen felőle. Darren Shan – avagy Darren Horston, mert ezen a néven is ismert – tizenéves kora ellenére kegyetlen gyilkosokkal társult, és meglehet, maga is gyilkolt. Ekkor elhalványult a képem, s megjelent a képernyőn egy komor arckifejezésű bemondónő. Néhány másodperc múlva ismét beadták a fényképemet, ezúttal kisebb méretben, a képernyő jobb felső sarkában. Balra Harkat vált láthatóvá, s kettőnk között Mr. Crepsleyről és Vancha March-ról készült művészi rajzok jelentek meg. – Elismételjük beszámolónkat erről a hihetetlen szökésről – mondta a bemondónő. – A Vámpírok néven ismert gyilkos banda négy feltételezett tagját ma reggel elfogta a rendőrség. Egyikük, Vancha March – ekkor a Vanchát ábrázoló rajz négyszöge kivilágosodott – elmenekült, magával hurcolva túszként Alice Burgess főfelügyelőt. A másik hármat letartóztatták, és kihallgatás céljából őrizetbe vették, de alig húsz perccel ezelőtt erőszakos módon kiszabadították magukat, s eközben megöltek vagy súlyosan megsebesítettek pontosan meg nem határozott számú rendőrt és ápolónőt. Feltételezhetően fegyver van náluk, és rendkívül veszélyesek. Ha valaki felismerni vélné őket, ne közelítsen hozzájuk, inkább hívja fel az alábbi telefonszámok valamelyikét... Döbbenten fordultam el a tévétől. Tudhattam volna, hogy a média le fog csapni a sztorira, de ártatlanul azt feltételeztem, hogy csak a rendőrségtől és a hadseregtől kell tartanunk. Az eszembe sem jutott,

hogy városszerte megkongatják a vészharangokat, és hogy ez mennyiben fog érinteni bennünket. Miközben ott álltam, és próbáltam megemészteni az eseményeknek az újabb fordulatát, s közben azon rágódtam, hogy a Steve által elkövetett gyilkosságokat is a mi nyakunkba varrják a rendőrségen, a pult mögött álló középkorú nő hirtelen rám mutatott, és élesen sipító hangon rikácsolni kezdett: – Ő az! Az a fiú! A gyilkos! Elképedve néztem föl, és láttam, hogy a boltban mindenki rám bámul, s az arcuk eltorzul a félelemtől és az elszörnyedéstől. – Ő az, akit Darren Shannak hívnak! – üvöltötte az egyik vevő. – Azt mondják, ő ölte meg azt a lányt, Tara Williamset –, hogy ivott a véréből, és evett a húsából! – Vámpír! – rikoltotta egy ráncos vénember. – Kerítsen valaki egy nyársat! Meg kell ölnünk! Ha filmen látom, akár még mulatságos is lehetett volna az egész – komikus volt elgondolni, amint ez a kis öregember nyársat döf egy vámpír kérges szívébe –, de nem volt időm észrevenni a dolgok mulatságos odalát is. Felemeltem a kezem, hogy lássák, fegyvertelen vagyok, és kihátráltam az üzletből. – Derek! – kiáltotta az eladónő a srácnak. – Fogd a puskát, és lődd le! Több se kellett nekem. Sarkon fordultam, ki az ajtón, át az utca túloldalára, a csikorogva fékező autók között cikázva, ügyet sem vetve a veszettül dudáló és szitkokat üvöltő sofőrökre. A kis mellékutca torkolatában, ahol már aggódva várt rám Harkat és Mr. Crepsley, megálltam. Előkaptam a naptejes flakont, és a vámpír kezébe nyomtam. – Kenje ezt magára, de gyorsan! – lihegtem, s előregörnyedve fogtam az oldalamat. – Mi... – Ne vitatkozzon! – kiáltottam rá. – Csinálja! A vámpír letépte a flakon tetejét, s a naptej felét a markába öntve végigkente vele az arcát, a fejét, és mindenütt, ahol a bőre fedetlen volt. Aztán bedörzsölte a folyadékot, még öntött a markába, azt is bedörzsölte, aztán az üres flakont behajította a csatornanyílásba. – Kész vagyok – mondta.

– Azt hiszem, mindhárman – motyogtam fölegyenesedve. – Nem fogjátok elhinni... – Ott vannak! – ordította egy hang, nem hagyva, hogy befejezzem a mondatot. – Ők azok... a Vámpírok! Mindhárman fölkaptuk a fejünket, és megláttam a boltból már ismerős ráncos kis öreget, amint egy jókora puskát csavar ki a hosszú hajú eladófiú kezéből. – Add ezt ide nekem! – kiáltotta. – Fiatalabb koromban rénszarvasvadász voltam! A harcias nyugdíjas botját félredobva sarkon fordult, és a puskát meglepő gyorsasággal fölemelve lőtt. A földre vetettük magunkat, amikor a fejünk fölött szilánkokra robbant a fal. Az öreg újra tüzelt, ezúttal még pontosabban. De akkor újra kellett töltenie a puskát. Míg ezzel bajlódott, mi fölugrottunk, és futásnak eredtünk – Mr. Crepsley előre-hátra lóbálva sérült lábát, mint valami eszelős Hosszú John Silver. A mögöttünk összeverődött tömeg a félelem és az izgalom között habozva megtorpant egy pillanatra. Aztán dühödt ordítással, botokat, vasrudakat és kukafedőket ragadva, utánunk lódult. Már nem egyszerű sokaság volt, inkább vérszomjas csőcselék. Eleinte jól bírtuk az iramot – az emberek gyorsaságban nem veszik föl a versenyt sem a vámpírokkal, sem a törpe népséggel –, de Mr. Crepsley jobb bokája csakhamar feldagadt, és emiatt észrevehetően lelassult. – Nem lesz... jó – zihálta, amikor egy sarkon megálltunk pihenni. – Menjetek tovább... nélkülem. – Nem – vágtam rá gondolkozás nélkül. – Magunkkal visszük. – Nem bírok... lépést tartani – vicsorgott a fájdalomtól összeszorított foggal. – Akkor megállunk, és harcolunk – feleltem. – De együtt maradunk. Ez parancs. A vámpír halvány mosolyt erőltetett az arcára. – Csak vigyázz, Darren. Lehet, hogy herceg vagy, de attól még továbbra is az inasom vagy. Ha kell, egy nyaklevessel térítelek észhez. – Látja, ezért kell velem tartania – vigyorogtam. Nem engedi, hogy túlságosan elbízzam magam.

Mr. Crepsley felsóhajtott, és lehajolt, hogy megdörzsölje kivörösödött bokáját. – Itt van! – kiáltotta Harkat, mire mindketten fölnéztünk. A törpe személy lehúzta a fejünk fölötti vészkijárati vaslépcső tolólétráját. – Ha felmegyünk a tetőre... ott már nehezebben tudnak követni. Másszunk fel! – Harkatnak igaza van – bólintott Mr. Crepsley. – Meg fogja védeni a naptej a naptól? – kérdeztem. – A legerősebb sugaraktól igen – felelte. – Estére vörös leszek, de komolyabban nem fogok leégni. – Akkor menjünk! Elsőnek én másztam föl a létrára, azután Mr. Crepsley, s végül Harkat. A csőcselék épp akkor tódult be az utcába, amikor Harkat fölhúzta a lábát; az elöl futók kis híján leráncigálták. Keményen kellett rugdosnia a kezüket, hogy kiszabadítsa magát, s amikor ez sikerült, gyorsan utánunk iramodott. – Engedjenek lőni! – kiáltotta a puskát markoló kisöreg. – El az utamból! Leszedem őket! – De olyan sokan szorongtak a szűk kis sikátorban, hogy a tömegtől nem tudta célzásra emelni a puskát. Mialatt az emberek odalent a létra körül tolongtak, mi egyre magasabbra másztunk. Most Mr. Crepsley is gyorsabban haladt, mert rá tudott nehezedni a korlátra. Összerándult, amikor az árnyékból kiértünk a tűző napra, de nem lassított. A tűzlétra tetejére érve megálltam, és bevártam. Ahogy ott álltam, méghozzá határozottan jobb közérzettel, mint pár perccel korábban, egy helikopter ereszkedett le az égből, és valaki rám kiáltott a megafonján keresztül: – Állj meg ott, ahol vagy, különben lövünk! Elkáromkodtam magam, és leszóltam Mr. Crepsleynek: – Gyorsan! Máris mennünk kell, különben... Nem jutottam tovább. A helikopterben ülő mesterlövész tüzet nyitott rám. A fejem mellett süvítettek el a golyók, majd fülsértő csattanással vágódtak a tűzlétra korlátjának. Fejvesztett üvöltéssel lódultam meg lefelé a létrafokokon, ahol összeütköztem Mr. Crepsleyvel és Harkattal. Ha a vámpír nem kapaszkodik olyan erővel a korlátba, hogy enyhítsen a fájó bokájára nehezedő nyomáson, könnyen lehet, hogy mindhárman kizuhantunk volna oldalt!

Lesiettünk pár fordulónyit, ahol a mesterlövész már nem láthatott minket, s ott kuporogtunk rémülten... nyomorultul... csapdába esve. – Talán majd elmennek... ha elfogy az üzemanyaguk – mondta Harkat reménykedve. – Persze – horkantam fel. – legjobb esetben egy vagy két óra múlva! – Meddig jutottak fel a lentiek? – kérdezte Mr. Crepsley. Kidugtam a fejem oldalt, és lenéztem. – Az elsők már a létra tetején járnak. Egy perc, és itt lesznek. – Ebből a helyzetből jól tudunk védekezni – töprengett hangosan a vámpír. – Csak kis csoportokban tudnak támadni. Vissza kell tudnunk verni őket. – Persze – gúnyolódtam ismét. – De mi haszna lenne? Perceken belül megérkeznek a rendőrök és a katonák. Pillanatok alatt megszállják a szemközti épületet, és simán lelődöznek bennünket. – Se föl, se le – dünnyögte Harkat, és letörölt pár kövér, zöld izzadságcseppet kerek tar fejéről. – Akkor hát marad... – És rábökött a háta mögött lévő ablakra. – Újabb csapda – siránkoztam. – Elég, ha a rendőrség körbeveszi az épületet, beküld néhány fegyveres különítményt, akik kifüstölnek bennünket – és azzal végünk. – Ez igaz – bólogatott elgondolkodva Mr. Crepsley. De mi van akkor, ha harcolniuk kell, hogy bejuthassanak? És ha addigra mi már nem leszünk itt? Kérdőn néztünk rá. – Gyertek utánam – mondta, s az ablaktáblát felemelve bemászott rajta. – Van egy tervem! Hátat fordítva a lentről felfelé igyekvő embereknek és a fölöttünk lebegő helikopternek Harkattal bemásztunk az ablakon. Egy lépcsőházba jutottunk, ahol Mr. Crepsley megállt, és úgy kezdte söpörgetni a porszemeket az ingéről, mintha csak a buszra várna egy álmos vasárnap reggelen. – Készen vagytok? – kérdezte, amikor megálltunk mellette. – Készen? Mire?– néztem rá ingerülten. – Hát arra, hogy beeresszük a farkast a bárányok közé – nevetett. A legközelebbi ajtóhoz lépve megállt egy pillanatra, aztán egy jó nagyot rácsapott a tenyerével. – Vámpírok! – üvöltötte torka szakadtából. – Vámpírok vannak a házban! Kifelé mindenki!

Ellépett az útból, szembefordult velünk, és számolni kezdett: – Egy. Kettő. Három. Né... Kivágódott az ajtó, s egy nő rohant ki meglehetősen kicsire szabott hálóingben, mezítláb, sikítozva, a feje fölé emelt, hadonászó kezekkel. – Gyorsan! – kiáltott rá Mr. Crepsley, s karon fogva a lépcső felé irányította a nőt. – Menjünk le a földszintre! Ki kell jutnunk a házból! Ha itt maradunk, meghalunk! Itt vannak a vámpírok! – Aiiiii! – visította a nő, és meglepő sebességgel rohanni kezdett a lépcső felé. – Látjátok? – nézett ránk elégedetten vigyorogva Mr. Crepsley. – Látom – somolyogtam. – Én is – csatlakozott Harkat. – Akkor lássunk munkához – adta ki a parancsot Mr. Crepsley, s a következő ajtóhoz ugorva öklével megdöngette, és közben azt ordította: – Vámpírok! Vámpírok! Vigyázzatok, jönnek az élveholtak! Harkattal futva indultunk meg előtte, buzgón követve a példáját, s a lépcsőház pillanatok alatt megtelt halálra rémült emberekkel, akik fejvesztetten futkostak ide-oda, kis híján feldöntve egymást, s végül egymás sarkát taposva menekültek lefelé a lépcsőn a biztonságot ígérő földszintre. Ahogy elértük a folyosó végét, lenéztem a lépcsőkorlát felett, és láttam, hogy a lefelé igyekvők összefutottak az utcabeli csőcselék azon tagjaival, akik abban a reményben rontottak be az épületbe, hogy a lépcsőházon keresztül jutnak fel hozzánk. Így aztán a kifelé igyekvők nem jutottak ki, a minket üldözők pedig nem jutottak fel. Huh! – Siess! – csapott a hátamra Harkat. – Jönnek befelé a... tűzlétra felől. Visszanézve láttam, hogy az első üldözőnk már bedugta a fejét az ablakon. Balra befordulva mindhárman végigrohantunk a szomszédos folyosón, mindenütt elkiáltva a hamis riadót, mire az emberek kitódultak a lakásokból, és eltorlaszolták mögöttünk a folyosót. Mialatt a csőcselék előhada összecsapott a fejvesztetten menekülő lakókkal, mi befordultunk egy újabb folyosóra, s az épület túloldalán lévő tűzlétrához rohanva kimásztunk rá, majd átugrottunk a szomszédos bérházra. Ezen is keresztülvágva, ugyanazt a hamis riasztást üvöltözve,

sorra bedörömböltünk a lakások ajtaján, amitől persze itt is kitört a pánik. A ház hátsó traktusához érve átugrottunk a harmadikra, s itt ismét elértük, hogy az emberek vakrémületben rohangáljanak, „mentve” az életüket. De amikor elértük ennek a bérháznak a hátulját, lenéztünk az alattunk húzódó mellékutcácskára, majd föl az égre. Alant nem láttuk a csőcseléket, s odafönt a mögöttünk hagyott két ház fölött lebegett a helikopter. Hallottuk a közeledő szirénák hangját. – Most kell eltűnnünk a szemük elől – jelentette ki Mr. Crepsley. – A hátunk mögött legfeljebb még pár percig tart a felfordulás. Ki kell használnunk ezt a kis időt. – Merre menjünk? – kérdeztem, tekintetemet végighordozva a környező épületeken. Mr. Crepsley pillantása egyik házról a másikra ugrott, majd megállapodott egy tőlünk jobbra eső alacsony építményen. – Oda – mutatta. – Az üresnek látszik. Megpróbáljuk, és imádkozunk, hogy legyen velünk a vámpírok szerencséje. Itt nem volt tűzlétra, így le kellett rohannunk a ház hátsó lépcsőjén, s onnan ki a kis keresztutcába. A falhoz lapulva osontunk a kiszemelt épületig, ahol, hogy be juthassunk, betörtünk egy ablakot – riasztó nem szólalt meg –, s végre bent találtuk magunkat egy régi, elhagyott gyárépületben. Felvánszorogtunk vagy két emeletet, majd loholtunk, ahogy a lábunk bírta, az épület hátsó részébe. Ott kijutottunk egy lebontásra érett, roskatag lakóház puszta falai közé. Lélekszakadva átrohantunk az alsó szinten, s a túlsó végéből kiértünk egy szűk, sötét és néptelen sikátorokból álló útvesztőbe. Itt megálltunk, füleltünk, nem halljuk-e üldözőink közeledését. Nem hallottuk. Röpke, tétova mosollyal egymásra vigyorogtunk, majd Harkattal átkaroltuk Mr. Crepsleyt, aki fájós lábát fölemelve, immár valamivel lassabban ugrándozhatott tovább. Örömmel fogadta az átmeneti kis nyugalmat, de elég tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja, még korántsem úsztuk meg. Az még odébb van.

Egyik utcácskából rohantunk a másikba. Néha emberek mellett futottunk el, de ügyet sem vetettek ránk. Délutánra súlyos felhők gyűltek össze az égen, fekete árnyékokat vetve az amúgy is sötét sikátorokra. Éles szemünkkel így is jól láttunk, de az emberek szemében csak bizonytalan körvonalú alakoknak tűntünk a félhomályban. Sem a tömeg, sem a rendőrség nem követett bennünket. A távolból hallottuk ugyan a zenebonájukat, de a kavarodás nem terjedt tovább a magunk mögött hagyott három háztömbnél, ahol sikerült halálra rémítenünk az embereket. Egyelőre legalábbis megszabadultunk tőlük. Az egyik szupermarket háta mögött megálltunk szusszanni egyet. Mr. Crepsley lába most már a térdéig belilult, és iszonyúan fájhatott neki. – Jeget kellene raknunk rá – javasoltam. – Besurranok a szupermarketbe, és... – Ne! – förmedt rám a vámpír. – Egy csőcseléket már sikerült ránk szabadítanod a vásárlási magánszámoddal. Egész jól megleszünk anélkül, hogy felingerelnél egy újabb tömeget. – Csak segíteni akartam – morogtam. – Tudom – felelte sóhajtva. – De vakmerő kockázatvállalásokkal csak tovább rontunk a helyzetünkön. A sérülésem nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik. Néhány óra pihenés rendbe fogja hozni. – Mit szóltok ezekhez a tartályokhoz? – paskolt meg Harkat két nagyméretű, fekete szeméttartályt. Bemászhatnánk, és megvárhatnánk bennük... az éjszakát. – Ne – ellenkeztem ezúttal én. – Mindig ilyenekbe szoktak elbújni. Megtalálnának. – Akkor hova? – kérdezte Harkat. – Nem tudom – vetettem oda kurtán. – Talán akad a közelben valami üres lakás vagy elhagyott épület. Debbie-ét használhatnánk, ha itt lenne valahol a közelben, de sajnos túl messze... Elhallgattam, mert a szupermarkettel szemben megláttam egy utcatáblát. – Baker's Lane – motyogtam az orrnyergemet dörzsölgetve. – Ismerem ezt a helyet. Jártunk már itt, amikor a gyilkos vérszipolyokat kerestük, még azelőtt, hogy tudomást szereztünk volna R, V.-ről és Steve-ről.

– Majdnem mindenütt jártunk, amikor a gyilkosokat kerestük – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Igen, de emlékszem erre a helyre, mert... mert... Összeráncolt homlokkal törtem a fejem, aztán hirtelen csettintettem az ujjaimmal. – Mert Richard itt lakik a közelben! – Richard? – nézett rám összehúzott szemöldökkel Mr. Crepsley. – Az iskolatársad? – Igen – feleltem izgatottan. – Innen alig három vagy négy percre van a házuk. – Gondolod, hogy hajlandó lesz elbújtatni minket? – tudakolta Harkat. – Talán, ha elmagyarázom neki a helyzetünket. Miért, van jobb ötletetek? – kérdeztem harciasan, látva elbizonytalanodásukat. – Richard a barátom. Megbízom benne. A legrosszabb esetben elutasít bennünket. Mr. Crepsley gondolkozott kicsit, aztán bólintott. – Jól van. Segítséget kérünk tőle. Igazad van, nincs vesztenivalónk. Elindultunk hát Richardék háza felé. Ezúttal én ugrándoztam; biztos voltam benne, hogy Richard segíteni fog. Elvégre is nem én mentettem meg ott, a Mahler lépcsőin? Alig több mint négy perc alatt meg is érkeztünk, s hogy ne vesztegessük az időt, rögtön föl is másztunk a háztetőre, ahol elrejtőztünk egy nagy kémény árnyékában. A földön megláttam a Richard ablakából kivetülő fényt, így amikor megbizonyosodtam róla, hogy Harkat és Mr. Crepsley biztonságosan elhelyezkedett, lekúsztam a tető széléig, és lebocsátkoztam alá. – Várj – suttogta Mr. Crepsley, aki lecsúszott mellém. – Veled tartok. – Ne – súgtam vissza. – Megijed, ha magát meglátja. Hadd menjek egyedül. – Jól van – mondta. – De itt leszek az ablakon kívül, ha netán bajba kerülnél. Nem értettem, miféle bajba kerülhetnék, de Mr. Crepsley tekintetén láttam, hogy nem fog engedni, így csak bólintottam. Aztán lábujjaimmal megkapaszkodva a tető peremébe, levetettem magam, s körmeimet a falba vájva, mint valami pók, leereszkedtem Richard szobájához. A függöny össze volt húzva, de nem teljesen, úgyhogy beláttam barátom szobájába. Richard hanyatt feküdt az ágyán, s mellén egy

zacskó pattogatott kukoricával és egy pohár narancslével, egy hordozható tévén Az Addams család valamelyik ismétlését nézte. Nagyokat nevetett a tévérémek bohóckodásain, nekem pedig azon kellett mosolyognom, milyen mulatságosan stílusos, hogy ő ezeket nézi, miközben megérkezett hozzájuk az éjszaka három valóságos réme. A sors néha különös humorérzékről tesz bizonyságot. Arra gondoltam, bekopogok az ablakon, de aztán eszembe jutott, hogy ezzel biztosan megrémíteném. Láttam, hogy belülről egy egyszerű kallantyú van az ablakon, és szemöldökömet felhúzva némán kérdeztem a falon mellettem kapaszkodó Mr. Crepsleytől, hogy fel tudja-e húzni. A vámpír nagyon, de nagyon gyorsan összedörzsölte jobb keze hüvelyk-, mutató- és középső ujját. Amikor ily módon már kellőképpen erős statikus töltést indukált, leeresztette a kezét, ujjaival rámutatott a kallantyúra, majd tett egy finom emelő mozdulatot. Nem történt semmi. A vámpír összeráncolt homlokkal hajolt oda, hogy közelebbről is megnézze, aztán felhördült: – Műanyag! Félrefordultam, hogy elrejtsem a mosolyomat. – Nem számít – közölte Mr. Crepsley, és jobb mutatóujjával kis kört vágott ki az üvegből. Azt a kis csikorgó hangot, amivel a művelet járt, Richard a tévé hangjától meg se hallotta. Mr. Crepsley benyomta az üveget, ujjával felhúzta a kallantyút, majd félrehúzódott az utamból, és intett, hogy mehetek. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megerősítsem magam, majd az ablakot benyomva a tőlem telhető legnagyobb természetességgel beléptem a szobába. – Szia, Richard. Richard odakapta a fejét. Amikor felismert, leesett az álla, és egész testében remegni kezdett. – Minden rendben – mondtam, egy lépéssel közelebb lépve az ágyhoz, s kezemet baráti gesztussal feléje nyújtva. – Nem akarlak bántani. Bajban vagyok, Richard, és szükségem lenne a segítségedre. Tudom, hogy pofátlanság ilyet kérni, de nem maradhatnék nálad két barátommal együtt pár órára? Elrejtőznénk a szekrényben, vagy az ágy alatt. Nem fogunk zavarni, ígérem. – Vá-vá-vá... – dadogta rémülettől kerekre tágult szemmel Richard. – Richard – néztem rá aggodalmasan. – Jól vagy?

– Vá-vá-vámpír! – károgta, reszkető mutatóujját rám szegezve. – Ó – sóhajtottam. – Szóval hallottad. Igen. Félvámpír vagyok, de nem az, akinek gondolsz. Nem vagyok gonosz, se gyilkos. Engedd meg, hogy behívjam a barátaimat. Kényelembe helyezzük magunkat, és aztán mindent elmesélek neked... – Vámpír! – visította ezúttal hangosan Richard, majd a szoba ajtaja felé fordulva torka szakadtából üvölteni kezdett: – Mami! Papi! Vámpírok! Vámpírok! Vámpírok! Vám... Kiáltozásának Mr. Crepsley vetett véget, aki beugrott a szobába, s elém szökkenve torkon ragadta a fiút, és az arcába lehelt. A gáz megtöltötte Richard orrát és száját. Pár pillanatig még rémülten kapálózott, aztán vonásai ellazultak, szeme lecsukódott, és visszahanyatlott az ágyra. – Ellenőrizd az ajtót – sziszegte Mr. Crepsley, s az ágyról legurulva védekező pózban lekuporodott a padlóra. Azonnal engedelmeskedtem, jóllehet a hányinger kerülgetett Richard viselkedésétől. Résre nyitottam az ajtót, és füleltem, nem hallom-e a családot, amint futva közeledik Richard kiáltásaira. De nem jöttek. A nappaliban lévő nagyobb tévékészülék is be volt kapcsolva, és a belőle jövő zaj elnyomhatta barátom kiáltozását. – Oké – mondtam, becsukva az ajtót. – Biztonságban vagyunk. – Ennyit a barátságról – fortyant fel Mr. Crepsley, miközben lesöpört néhány pattogatottkukorica-morzsát a ruhájáról. – Halálra volt rémülve – motyogtam szerencsétlenül, és lenéztem rá. – Barátok voltunk... ismert engem... megmentettem az életét... És mindennek ellenére mégis azt hitte, azért jöttem, hogy megöljem. – Vérszomjas szörnyetegnek hisz – mondta Mr. Crepsley. – Az emberek nem értik meg a vámpírokat. Számíthattunk volna rá, hogy így fog reagálni. Ha józanul végiggondoljuk a dolgot, megjósolhattuk volna, és nem kellett volna belekevernünk. Lassan elfordult, és tekintetét végigfuttatta a szobán. – Jó kis búvóhely lenne – mondta. – A fiú családja nyilván nem fogja háborgatni, ha látják, hogy alszik. Rengeteg hely van a ruhásszekrényben. Szerintem mindhárman elférnénk benne. – Nem – jelentettem ki határozottan. – Nem akarom kihasználni őt. Ha felajánlotta volna a segítségét – az király lett volna. De nem tette. Félt tőlem. Rosszul tennénk, ha maradnánk.

Mr. Crepsley arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy mi erről a véleménye, de tiszteletben tartotta a kívánságomat, és szó nélkül elindult az ablak felé. Már épp én is utána indultam, amikor észrevettem, hogy a kurta közelharc közben a kukorica kiömlött a takaróra, és a narancslés pohár is felborult. Visszasöpörtem a kukoricát a zacskóba, majd kihúztam néhányat az ott talált papírzsebkendős kartondobozból, és a narancslé nagyját felitattam velük. Megnéztem, minden rendben van-e Richarddal, lekapcsoltam a tévét, magamban elköszöntem a barátomtól, és gyorsan elhagytam a szobát. Újra menekülni kellett a félrevezetett emberek elől, akik az életemre törtek.

A háztetőkön mentünk. Helikopterek nem mutatkoztak a közelünkben, és a borongós délután sötét árnyai védelmében biztosabbnak látszott megmaradni a magasban, ahol jó iramban tudtunk haladni. Óvatosan, de gyorsan mozogtunk arrafelé, ahol már messze magunk mögött hagyhattuk az általunk keltett zűrzavart, és ahol meghúzhattuk magunkat az éjszaka beálltáig. Negyedórája ugráltunk és csusszantunk át észrevétlenül egyik háztetőről a másikra, mind távolabbra és távolabbra jutva a ránk vadászó emberektől. Végül elérkeztünk egy málladozó falú, egykori silóhoz, más néven gabonaraktárhoz. Az oldalán még ott volt a csigalépcső, habár a legalsó része már szét volt töredezve. Egy tetőről leugrottunk a lépcső magasabb részére, onnan feljutottunk a tetőre, ahol berúgtuk a lelakatolt ajtót, és bementünk. Az ajtót becsukva, oldalvást araszolva egy keskeny peremen mentünk tovább a silóban, mígnem kiértünk egy félkör alakú padozatra, ahol végre lefekhettünk. A fejünk fölötti tető tele volt lyukakkal és repedésekkel, amiken át bejött annyi világosság, hogy jól láttunk. – Szerintetek itt... biztonságban leszünk? – kérdezte Harkat, leengedve a maszkját. Patakokban csorgott le a zöld verejték hegekkel és öltésekkel teli szürke arcán. – Igen – felelte bizakodva Mr. Crepsley. – Széles körű hajtóvadászatot kell szervezniük. Nem merik kockáztatni, hogy ne kutassanak át minden zugot. Ez nagyban le fogja lassítani a keresést. Holnap reggel, vagy még később lesz, mire eljutnak a városnak erre a

távoli pontjára. – Becsukta a szemét, és megdörzsölte a szemhéját. Bőre a bőséges naptej ellenére is sötétpirosra sült. – Hogy bírja? – érdeklődtem. – Jobban, mint remélni mertem – felelte, egyre a szemhéját dörzsölgetve. – Pokoli fejfájás kezdett kínozni, de talán most, hogy már nem vagyok kint a napon, el fog múlni. – Leengedte a kezét, kinyitotta a szemét, kinyújtotta a jobb lábát, és komoran szemlélte a bokájától a térdéig felhúzódó dagadást. A cipőjét már korábban levette, ami bölcs dolog volt tőle, mert szerintem a jobb lábáról most már nem bírta volna lefeszegetni. – Csak abban bízom, hogy ez is elmúlik – motyogta. – Gondolja? – kérdeztem, közelebbről is megszemlélve a csúnya zúzódást. – Remélem – felelte, óvatosan megnyomkodva alsó lábszárát. – Ha nem, lehet, hogy eret kell vágnunk rajta. – Úgy érti, egy vágást kell ejtenünk rajta, hogy kicsorogjon a vér? – Igen – bólintott. – A nehéz idők nehéz döntések elé állítják az embert. De majd meglátjuk – kis szerencsével magától is rendbe jöhet. Mialatt Mr. Crepsley a bokájával volt elfoglalva, én lecsavartam a láncot mindkét csuklómról és bokámról, és megpróbáltam kinyitni a bilincseket. Mr. Crepsley már megtanított az alapműveletre, de még nem volt alkalmam rá, hogy kipróbáljam. – Így – mondta néhány perc múlva, látva, hogy nem boldogulok, s a bilincsek és láncok pillanatokon belül csinos kupacokban hevertek a földön. Hálásan dörzsölgettem szabaddá vált tagjaimat, majd Harkatra pillantottam, aki köpenye szegélyével törölgette a zöld izzadságot az arcáról. – Hogy lehet, hogy téged nem bilincseltek meg? – kérdeztem. – Megbilincseltek, de aztán levették... amikor már a cellámban voltam – válaszolta. – Miért? A törpe személy széles szája kétfelé hasadva visszataszító mosolyra húzódott. – Nem tudták, mi vagyok... és hogy mit kezdjenek velem. Megkérdezték... fáj-e, én meg azt mondtam, igen. Megkérdezték, vágnak-e a bilincsek... én meg azt mondtam, vágnak. Így aztán levették. – Csak úgy? – Igen – felelte kuncogva.

– Mázlista! – fanyalogtam. – Néha annak is van valami előnye... ha valaki úgy néz ki, mint dr. Frankenstein – világosított fel Harkat. Ugyanezért hagytak... egyedül. Láttam, milyen kínban vannak... miattam, úgyhogy nem sokkal azután, hogy kezdtek kihallgatni... mondtam nekik, hogy ne érjenek hozzám... mert van egy fertőző betegségem. Látnotok kellett... volna, hogy iszkoltak el! Mindhárman harsányan nevettünk. – Meg kellett volna mondanod nekik, hogy egy hulla vagy, aki feltámadt – nevettem kajánul. – Ettől biztosan megnyugodtak volna! Ezután hátunkat a siló falának támasztva ellazultunk, s félig lecsukott szemmel, csak ritkán szólva, tűnődtünk a nap eseményein és az elkövetkező éjszakán. Megszomjaztam, ezért egy idő után leereszkedtem a belső lépcsőn, hogy valahol víz után nézzek. Azt nem találtam, de az egyik utcafronti irodában, egy polcon ráakadtam pár doboz babkonzervre. Fölvittem őket, a körmömmel kinyitottam, és Mr. Crepsleyvel együtt bekebeleztük. Harkat nem volt éhes – ő szükség esetén napokig is kibírta evés nélkül. A bab – habár hidegen ettük – kellemesen elfészkelte magát a gyomromban, így aztán lefeküdtem egy órácskára, s azalatt csendben méláztam magamban. Nem rohantunk sehová. Éjfélkor kellett találkoznunk Vanchával (feltéve, hogy meg tudja csinálni), és egy-két óra bőven elég volt, hogy az alagutakon át eljussunk a barlanghoz, ahol megküzdöttünk a vérszipolyokkal. – Vajon Steve-nek sikerült elmenekülnie? – szólaltam meg végül. – Biztos vagyok benne – válaszolta Mr. Crepsley. – Pokoli szerencséje van a fickónak, ráadásul ördögien ravasz is. – Szökés közben többeket is megölt – rendőröket és ápolónőket – mondtam. Mr. Crepsley felsóhajtott. – Nem gondoltam volna, hogy megtámadja azokat, akik segítettek neki. Ha tudom, mire készül, megöltem volna, mielőtt őrizetbe vettek bennünket. – Mit gondol, mitől lett ilyen gonosz? – kérdeztem. – Nem volt ilyen, amikor ismertem. – De, ilyen volt – ellenkezett Mr. Crepsley. – Csak még nem talált rá a valódi ördögi énjére. Gonosznak született, mert ritkán ilyen is van. Az

emberek szeretik hangoztatni, hogy mindenkin lehet javítani, mindenkinek van esélye. Nekem az a tapasztalatom, hogy nem így van. A jó emberekkel néha előfordul, hogy a rosszat választják, de a rossz emberek nem tudják a jót választani. – Én ezt nem hiszem – szólt közbe halkan Harkat. Szerintem jó és rossz együtt vannak... mindannyiunkban. Születhetünk úgy, hogy inkább hajlunk... az egyik, mint a másik felé, de a választás lehetősége... mindig ott van. Így kell lennie. Különben a sorsunknak kiszolgáltatott... bábuk lennénk. – Lehetséges – mordult fel Mr. Crepsley. – Sokan látják úgy, mint te. De én ebben nem hiszek. Legtöbben a szabad választás lehetőségével születnek. De vannak, akik elutasítják a törvényeket, akik kezdettől fogva mindig gonoszok voltak. Meglehet, ők a sorsuknak kiszolgáltatott bábuk, akik azért születtek ilyennek, hogy próbára tegyenek bennünket, többieket. Nem tudom. De az biztos, hogy léteznek természetüknél fogva gonoszok. Mondhattok bármit, ebben nem tudtok elbizonytalanítani. És Steve Leonard közéjük tartozik. – De akkor nem tehet róla – mondtam összeráncolt homlokkal. – Ha rossznak született, akkor nem hibáztatható azért, hogy felnőtt korára gonosz lett. – Nem jobban, mint egy oroszlán azért, mert ragadozó – értett egyet velem Mr. Crepsley. Ez mélyen elgondolkoztatott. – Ha így van, akkor nem kellene gyűlölnünk őt, legföljebb sajnálhatjuk – vélekedtem. Mr. Crepsley megrázta a fejét. – Nem, Darren. Sem gyűlölnöd, sem szánnod nem kell egy szörnyeteget. Elég, ha félsz tőle, és minden erőddel azon vagy, hogy végezz vele, mielőtt elpusztít téged. – Előrehajolva ujjperceivel megkopogtatta a kemény padlatot. – De jusson eszedbe, amikor ma este lemerészkedünk az alagutakba – tette hozzá komoly, már-már szigorú arccal –, hogy nem Steve Leonard az első számú ellenségünk, hanem a Vérszipolyok Ura. Ha alkalmad nyílik megölni Leonardot, feltétlenül ragadd meg. De ha választanod kell közte és az Ura között, akit szolgál, elsőként ez utóbbira sújtson le a kezed. A személyes érzelmeinket félre kell tennünk, amikor a küldetésünkre összpontosítunk.

Harkattal rábólintottunk a szavaira, de ő még nem fejezte be. Hosszú, csontos ujjával rám bökve hozzátette: – És ugyanez vonatkozik Miss Hemlockra is. – Mire gondol? – kérdeztem. – A vérszipolyok felhasználhatják őt arra, hogy gúnyt űzzenek belőled – mondta. – Azt már tudjuk, hogy nem ölhetnek meg minket – ezt csak az Uruk teheti meg. Ezért megpróbálhatnak elválasztani minket egymástól, mert így könnyebben foghatnak el. Lehet, hogy fájni fog, mégis félre kell tenned minden Debbie-vel kapcsolatos gondolatodat, amíg a Vérszipolyok Ura utáni vadászat célhoz nem ér. – Nem tudom, képes vagyok-e erre – válaszoltam csüggedten. Mr. Crepsley keményen rám nézett, aztán lesütötte a szemét. – Herceg vagy – mondta csendesen. – Nem parancsolhatok neked. Ha a szíved Debbie-hez húz, és kiderül, hogy képtelen vagy ellenállni a parancsának, kövesd a szívedet. De kérlek, emlékezz a vámpírokra, akiket szolgálsz, és jusson eszedbe, milyen sors vár a klánunkra, ha kudarcot vallunk. Ünnepélyes komolysággal bólintottam. – Nem felejtettem el. Csak nem vagyok benne biztos, hogy a pillanat hevében képes leszek-e magára hagyni őt. – De tudod, hogy így kellene tenned? – erősködött. – Érted, hogy milyen fontos, mit fogsz választani? – Igen – suttogtam. – Ez elég – mondta. – Bízom benne, hogy helyesen fogsz dönteni. – Ahogy múlnak az évek, egyre inkább úgy beszél, mint Seba Nile – mondtam fanyarul, egyik szemöldökömet felhúzva. Seba volt az a vámpír, aki megtanította Mr. Crepsleyt a klán életmódjára. – Ezt bóknak veszem – mosolyodott el, aztán lefeküdt, becsukta a szemét, és elhallgatott. Hagyta, hogy gondolataim visszaszálljanak Debbie-hez és a Vérszipolyok Urához, s eltűnődjek, micsoda kétségbeejtő helyzetbe kerülhetek, ha egyszer választanom kell.

Amikorra elhagytuk a silót, hogy szembenézzünk a sorsunkkal, Mr. Crepsley bokája sokat javult. A színe ugyan még csúnya lila volt, de a dagadás jórészt lelohadt. Amennyire lehetett, még az alagutakban

haladva is kímélte, de ha a szükség úgy hozta, segítség nélkül is rá tudott állni. Minden hűhó, felhajtás nélkül ereszkedtünk le a fenyegető sötétségbe. Amikor eljött az ideje, egyszerűen lementünk a siló lépcsőin, egy bedeszkázott ajtót betörve kijutottunk az utcára, kerestünk egy aknanyílást, lebújtunk az utcaszint alá, és ott haladtunk tovább. Se vérszipollyal, se csapdával nem találkoztunk. Útközben nem szóltunk egymáshoz. Mindhárman tisztában voltunk a helyzetünk komolyságával, és hogy milyen kevés az esélyünk. A győzelemre nem sok esélyünk volt, de még ha győzünk is, lehetetlennek tűnt, hogy megmenekülhessünk. Ha sikerülne is megölnünk a Vérszipolyok Urát, a hívei minden bizonnyal bosszúból lekaszabolnának, hiszen akkor már nem kötné őket Mr. Tiny jóslata. Így vonultunk hát a végzetünk elébe, némán – mert ilyenkor bizony nem forog az ember nyelve, legyen amúgy akármilyen bátor! Hosszú és eseménytelen gyaloglás után megérkeztünk az újabban épült, a régiekhez képest száraz és meleg alagutakhoz, ahonnan már csak kőhajításra várt a barlang, ahol még huszonnégy órája sincs, hogy szembeszálltunk a vérszipolyokkal. Huszonnégy óra... éveknek tűnt! Körben a falak mentén, a beszögellésekben gyertyák égtek; fényük bevilágította a barlangot, mely láthatóan üres volt. Már elvitték a vérszipolyok tetemét, akiket tegnap megöltünk, de még látni lehetett a félig felszikkadt vértócsákat. A barlang túlsó végében lévő hatalmas ajtó zárva volt. – Csak óvatosan – mondta a bejáratnál megállva Mr. Crepsley. – Tartsátok leengedve a fegyvereteket... Hirtelen elhallgatott, s az arca megnyúlt. Torkát megköszörülve meglepően elvékonyodó hangon azt kérdezte: – Van valamelyikőtöknél fegyver? – Hát persze... – kezdtem, de akárcsak az imént Mr. Crepsleynek, nekem is a torkomon akadt a szó, s a derekamhoz kaptam, ahová rendesen a kardomat szoktam felkötni. Most azonban nem volt ott. Letettem, amikor letartóztattak, és azóta meg se fordult a fejemben, hogy visszaszerezzem. – Hmm... nem fogja elhinni... – motyogtam. – Te is megfeledkeztél róla? – nyögte Mr. Crepsley.

Mindketten reménykedve Harkatra pillantottunk. – Sajnálom – rázta meg szürke, nyak nélküli fejét a törpe személy. – Hát ez jó! – csattant fel Mr. Crepsley. – Ez lesz életünk legfontosabb küzdelme, és mi fegyvertelenül jöttünk. Miféle bolond szerzet vagyunk? – A legbolondabbak, akik valaha is járták az éjszaka sötétjét – válaszolta valaki a barlang mélyéből. Dermedten bámultunk a sötétségbe, ujjaink hasztalan rángatóztak oldalaink mellett. Azután az ajtó fölött megjelent egy fej, és a szívünk nagyot dobbant a mellkasunkban. – Vancha! – kiáltottunk örvendezve. – Az egyetlen – vigyorgott a herceg, és egyet fordulva leugrott a barlang mennyezetéről. Amikor földet ért, felénk fordult, hogy üdvözöljön. Harkattal odasiettünk, és megöleltük a zöldre festett hajú, állatbőrökbe öltözött, piszkos és büdös vámpírt. Vancha hatalmas szeme még jobban elkerekedett a meglepődéstől. Aztán kis szája mosolyra húzódott. – Szentimentális tacskók – kuncogott, és ő is megölelt minket. – Hát te nem ölelsz meg, Larten, öreg cimbora? – krákogta, s kezét Mr. Crepsley felé nyújtotta. – Tudod, ki ölelgessen téged – vágott vissza Mr. Crepsley. – Ó, te hálátlan – nyögött fel Vancha, majd bennünket elengedve hátralépett, és intett, hogy lépjünk be a barlangba. – Igaz, amit az előbb hallottam? Fegyvertelenül jöttetek? – Nehéz délutánunk volt – fintorgott égővörös fülekkel Mr. Crepsley. – Irgalmatlanul nehéz délután lehetett, ha megfeledkeztetek arról, hogy fegyveresen jöjjetek az évszázad verekedésére – kuncogott Vancha, de mindjárt el is komolyodott. – Simán el tudtatok szökni? Semmi kellemetlenség? – Viszonylag könnyen kiszabadultunk – mesélte Mr. Crepsley. – Útközben adódott néhány meleg helyzet rég volt, amikor utoljára menekülnöm kellett a felbőszült csőcselék elől –, de mindent összevéve egész jól jöttünk. De a foglyul ejtőink már nem mondhatják ilyen szerencsésnek magukat... Beszámolt Vanchának arról, hogy Steve szökés közben megölt pár őrt és nővért. Amikor Vancha ezt meghallotta, vörös arca – ő ugyanis

már évtizedek óta magánháborút folytatott a nappal – még jobban elsötétült. – Illik rá a gúnyneve. Ha élt valaha ember, akiben egy leopárd lelke lakott, hát ő az. Csak kérni tudom a vámpírok isteneit, hogy ma éjjel elvághassam a torkát morogta. – Be kell állnod a sorba – szóltam erre. Senki sem nevetett – tudták, hogy nem tréfából mondtam. – Nem vitás, hogy a rendet be kell tartani – bömbölte Vancha. – Én nem bánom, ha puszta kézzel kell nekimennem a vérszipolyoknak – tudjátok, hogy ez a kedvenc harci módszerem –, de nektek, hármótoknak, az öklötöknél és a lábatoknál többre lesz szükségetek, hogy legalább esélyünk legyen élve megúszni az összecsapást. Szerencsére Vancha bácsi nem lustálkodott. Gyertek utánam. Elvezetett bennünket a barlang egyik sötét zugába, ahol egy halom fegyver állt kupacban egy nagy és mozdulatlanul fekvő alak mellett. – Honnan szedted ezeket? – kiáltotta Harkat, elsőként ugorva a fegyverekhez. Rögtön bele is kotort a kupacba, és előhúzott egy fűrészes pengéjű kést, meg egy kis kétfejű fejszét, amelyet boldogan lóbált meg a feje fölött. – A vérszipolyok hagyták itt, amikor eltakarították a halottaikat – világosította fel Vancha. – Nyilván feltételezték, hogy fegyveresen fogunk visszatérni. Ha tudták volna, hogy üres kézzel jöttök, bizonyára jobban odafigyeltek volna erre a részletkérdésre. Mr. Crepsley és én, ügyet sem vetve Vancha gúnyolódására, nekiálltunk, hogy végigmustráljuk a fegyverkészletet. A vámpír két hosszú pengéjű és néhány rövidebb dobókés mellett döntött. Én találtam egy kis görbe kardot, aminek nagyon megtetszett a fogása. A biztonság kedvéért hátul a derekamhoz bedugtam még egy kést is, és azzal készen voltam. – Az mi? – bökött fejével Harkat a nagydarab, fekvő alakra a földön. – A vendégem – válaszolta Vancha, és lábával arrébb gurította az alakot. Egyszeriben megláttuk Alice Burgess főfelügyelő sápadt, dühös arcát. Meg volt kötözve, s a szája be volt tömve. Valamit kiabált, amit a szájpecek miatt nem lehetett érteni, de biztos vagyok benne, hogy nem minket üdvözölt holmi jókívánságokkal. – Neki meg mi keresnivalója van itt? – kérdeztem ingerülten.

– Engem szórakoztatott – vigyorgott Vancha. – Különben is, nem tudhattam, mire számítsak, amikor visszatérek. Szükségem lett volna rá, hogy továbbengedjenek, ha a rendőrség megszállta volna az alagutakat és a csatornákat. – És most mi a terved vele? – érdeklődött hűvösen Mr. Crepsley. – Még nem tudom – válaszolta szemöldökét összehúzva Vancha, és lekuporodott, hogy szemügyre vegye a főfelügyelőt. – Próbáltam elmagyarázni neki a dolgokat abban a városközeli erdőben, amiben eltöltöttük a napot, de nem tartom valószínűnek, hogy hitt nekem. Ami azt illeti, abból, amit mondott, hogy tudniillik mit csináljak a vámpírokról és vérszipolyokról szóló mesémmel, tudom, nem hitte el! – A herceg elhallgatott egy percre, majd hozzátette: – Ezek után nagy nyereség lenne, ha a mi oldalunkon tudhatnánk őt. Jó hasznát vennénk az előttünk álló csatában egy plusz segítségnek. – Megbízhatnánk benne? – kérdeztem. – Nem tudom – válaszolta Vancha. – De egy módon meggyőződhetünk róla. Azzal hozzálátott, hogy eltávolítsa a főfelügyelő szájából a pecket. Mielőtt az utolsó csomót is kibogozta volna, szigorú figyelmeztetést intézett hozzá: – Csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyeljen. Biztos vagyok benne, hogy mihelyt kiszabadítottam, ösztönösen az lenne az első dolga, hogy kiabáljon, átkozódjon, és a szemünkbe vágja, mekkora bajban vagyunk. És mihelyt a lábára állt, és fegyvert kapott a kezébe, erős késztetést fog érezni, hogy megpróbáljon minket leszúrni, aztán egymaga elmenekülni. – Ne tegye! – parancsolt rá komor tekintettel. – Tudom, mit gondol rólunk, de téved. Nem mi öltük meg az embereiket. Azért jöttünk, hogy lefogjuk a gyilkosok kezét. Ha véget akar vetni ennek a szörnyűségnek, jöjjön és harcoljon velünk. Azzal semmit sem nyer, ha ellenünk támad. Még ha nem hiszi is, tegyen úgy, mintha elhinné. Mert ha nem, akkor kénytelen leszek itt hagyni, méghozzá összekötözve, mint egy sütéshez előkészített pulykát. – Állat! – köpött ki a főfelügyelő, mihelyt Vancha kivette a szájából a pecket. – Ezért lógni fognak, mindnyájan! Csupaszra borotválva bekenem kátránnyal, meghempergetem tollba, és ha már odafönt himbálóznak, meggyújtom magukat!

– Hát nem elragadó? – kiáltotta Vancha örömtől sugárzó arccal, kioldozva a nő karját és lábát. – Ilyen volt egész délután. Azt hiszem, bele fogok szeretni. – Vadbarom! – süvítette a nő, és ráütött a hercegre. Vancha a levegőben elkapta és megtartotta a karját, s komoly arccal szólt hozzá: – Emlékszik, mit mondtam, Alice? Nem akarom itt hagyni, kiszolgáltatva az ellenségeinknek, de megteszem, ha rákényszerít. A főfelügyelőnő dühösen farkasszemet nézett vele, aztán undorral félrefordította a fejét, és nem szólt többet. – Így már jobb – mondta Vancha, és elengedte. – És most válasszon magának fegyvert – ha akar, kettőt-hármat is lehet –, és készüljön fel. A sötétség hadával kell megverekednünk. A főfelügyelő elbizonytalanodott arccal nézett végig rajtunk. – Örültek – mormolta. – Csakugyan azt várják tőlem, hogy elhiggyem: vámpírok, de nem gyilkosok? Hogy azért vannak itt, hogy megverekedjenek egy csapat... minek is nevezték őket? – Vérszipolyok – vágta rá Vancha vidáman. – Ezek a vérszipolyok lennének a rossz fiúk, és maguk csak azért jöttek, hogy móresre tanítsák őket, holott ők rengetegen vannak, maguk meg csak négyen? – Nagyjából erről van szó – somolygott Vancha. Kivéve, hogy most már öten vagyunk, ami azért már komoly különbség. – Örült! – mordult fel a nő, mindazonáltal lehajolt, fölvett a kupacból egy hosszú vadászkést, megnézte az élét, aztán még összeszedett pár kést. – Oké – mondta felegyenesedve. – A sztorijukat ugyan nem hiszem el, de most magukkal tartok. Ha összetalálkozunk ezekkel a vérszipolyokkal, és bebizonyosodik, hogy csakugyan azok, amiknek mondják, sorsközösséget vállalok magukkal. De ha nem... – A legnagyobb késével Vancha nyaka felé mutatott, és egy hirtelen mozdulattal vonalat húzott vele a levegőbe. – Szeretem, amikor így fenyegetőzik – nevetett Vancha. Aztán megnézte, mindnyájan felkészültünk-e, s akkor szorosabbra rántotta mellén a shurikeneket tartalmazó hevedert, és megindult előttünk, hogy felkutassuk a vérszipolyok búvóhelyét. Nem jutottunk messzire, máris beleütköztünk az első akadályba. A barlangból kivezető hatalmas ajtó be volt zárva, és nem akart kinyílni.

Olyasfajta ajtó volt, amiket a bankok páncéltermeiben használnak. A közepén, egy kör alakú fogantyú alatt kombinációs zárak hosszú sora volt látható. – Több mint egy órán át kínlódtam vele – veregette meg Vancha a zár kis ablakainak sorát. – Semmire sem jutottam. – Hadd nézzem – lépett előbbre Mr. Crepsley. Nem értek ugyan az efféle zárakhoz, de életem során feltörtem már néhány széfet. Talán ezt is... – A hangja elhalt, egy percig némán tanulmányozta a zárat, aztán vadul szitkozódni kezdett, és belerúgott az ajtóba. – Valami baj van? – kérdeztem könnyedén. – Erre nem jutunk tovább – felelte mérgesen. – Túl bonyolult a kódja. Körbe kell néznünk másik kijárat után. – Könnyű azt mondani – mordult rá Vancha. – Én már végigkutattam a barlangot, nincs-e valahol egy rejtett út vagy járat, de egyet sem találtam. Ezt a helyet kifejezetten úgy építették, hogy csak azon az ajtón át lehessen továbbmenni. – Mi van a mennyezettel? – kérdeztem. – Legutóbb, amikor idelent voltak, a vérszipolyok onnan érkeztek. – Odafönt vannak levehető mennyezetpanelek, de a mögöttük lévő üregekbe csak innen lehet feljutni, az alagutakból nem – magyarázta Vancha. – Nem tudjuk áttörni a falat... az ajtó körül? – kockáztatta meg Harkat. – Megpróbáltam – válaszolta Vancha, s fejével egy tőlünk pár méterre balra látható lyuk felé intett, amelyet ő ütött a falba. – Acéllal erősítették meg a falat. Vastag acéllal. Még a vámpíroknak is megvannak a maguk korlátai. – Ennek semmi értelme – mordultam fel. – Tudták, hogy jövünk. Akarták is, hogy jöjjünk. Miért akarnák hát, hogy itt zátonyra fussunk? Kell hogy legyen egy út kifelé. – Letérdeltem, és alaposabban megnéztem az apró ablaknyílások sorait, melyek mindegyikében két szám volt látható. – Magyarázza el nekem ezt a zárat – szóltam Mr. Crepsleynek. – Ez egy kombinációs zár. Eddig teljesen világos. Itt lent vannak a tárcsák – mutatott az ablakok alatt lévő vékony számlapokra. – Az óramutató járásának megfelelően mutatják a nagyobb számokat,

ellenkező irányban a kisebbeket. Akkor nyílik ki az ajtó, ha mind a tizenöt ablakban a megfelelő szám jelenik meg. – És minden szám különböző? – kérdeztem. – Gondolom, igen – sóhajtott fel. – Tizenöt különböző zár, tizenöt különböző szám. Előbb-utóbb rájönnék a kódra, de az több éjszakába és nappalba telne. – Ennek semmi értelme – ismételtem meg, az ablakokban látható semmitmondó számokat bámulva. – Ez a csapda Steve segítségével készült. Nem épített volna bele olyasmit, amit ne tudnánk megfejteni. Kell legyen benne valami... – Hirtelen elhallgattam. Az utolsó három ablak üres volt. Megmutattam Mr. Crepsleynek, és megkérdeztem, mi lehet az oka. – Nyilván már nem részei a kódnak – felelte. – Akkor hát csak tizenkét számon kell törni a fejünket? – Fél éjszakát biztosan megspórolnánk vele – mosolygott gyászosan. – De miért tizenkettő? – gondolkoztam hangosan, majd becsukott szemmel megpróbáltam Steve fejével gondolkozni (nem volt valami felemelő élmény!). Nagy türelmet tanúsított abban, hogy idecsaljon minket, és előkészítse a bukásunkat, s most, hogy már ilyen közel jutottunk a végkifejlethez, nem tudtam elképzelni, hogy egy akkora akadályt gördítene elénk, amit csak egy hét alatt tudunk eltávolítani az utunkból. Nyilván izgatottan várja, hogy találkozzon velünk. Az általa választott kód csak olyasmi lehet, amire egykettőre rájöhetünk, vagyis egyszerűnek kell lennie, olyannak, ami csak első pillantásra tűnik lehetetlennek, holott a valóságban olyan magától értetődő, mint... Felnyögtem, aztán számolni kezdtem. – Próbálja ezeket a számokat, abban a sorrendben, ahogy kimondom – szóltam oda Mr. Crepsleynek még mindig csukott szemmel. – Tizenkilenc... húsz... öt... – Addig soroltam, míg odáig nem jutottam, hogy – tizennyolc... négy. – Akkor elhallgattam, és kinyitottam a szemem. Mr. Crepsley az utolsó számlapot is elfordította az óra járásával ellenkező irányba, a négyesre. Ekkor halk kattanás hallatszott, és a kör alakú fogantyú kiugrott. A vámpír meglepett arccal megragadta, és megcsavarta. Könnyen elfordult, és a kör alakú ajtó kitárult. Mr. Crepsley, Harkat és Vancha áhítatos tisztelettel bámult rám.

– Hogyan...? – hápogott Vancha. – Jaj, istenem – fújt egyet bosszúsan Alice Burgess. Hiszen teljesen nyilvánvaló. Mindössze az ábécé betűit kellett egytől huszonhatig sorrendbe állítania. Ez a legegyszerűbb operációs kód. Egy gyerek is meg tudná fejteni. – Ó – sóhajtotta Harkat. – Már értem. A az egy, B az... kettő és így tovább. – Úgy van – vágtam rá mosolyogva. – Ezzel a kóddal betápláltam Steve Leopard nevét. – Tudtam, hogy valami hasonlóan könnyű dolog lehet. – Hát nem csodálatos, ha valaki tanult ember, Larten? – vigyorgott csúfondárosan Vancha. – Ha ennek vége lesz, be kell iratkoznunk esti iskolába. – Fogd már be! – reccsent rá Mr. Crepsley a legkevésbé sem vidáman. Bekémlelt az ajtó mögött nyíló sötét folyosóra. – Ne felejtsd el, hol vagyunk, és kivel állunk szemben. – Nem beszélhetsz így egy herceggel – morogta Vancha, ezzel együtt fölegyenesedett, és ő is benézett az alagútba. – Menjünk be egyenként – mondta, és előreállt. – Én megyek elsőnek, Harkat másodiknak, Alice középen, mögötte Darren, és leghátul Larten. Senki se vitatkozott vele. Jóllehet egyforma volt a rangunk, lévén Vancha sokkal tapasztaltabb nálam, egy percig sem volt vitás, ki a parancsnok. Az alagútba belépve már gyorsan haladtunk. A mennyezet ugyan nem volt magas, de a járat jó széles volt, úgyhogy kényelmesen elfértünk benne. Egymástól szabályos távolságra fáklyákat erősítettek a falakra. Tekintetemmel idevezető oldalfolyosókat kerestem, de egyet se láttam. Más út nem lévén kénytelenek voltunk előrehaladni. Mintegy negyven méterre juthattunk, amikor a hátunk mögött felhangzott egy éles kondulás. Ijedtünkben ugrottunk egyet, s megfordulva láttuk, hogy áll valaki az ajtóban, ahol beléptünk az alagútba. Amikor belépett a legközelebbi fáklya fénykörébe, és kampóit a feje fölé emelte, rögtön tudtuk, ki az – R. V.! – Hölgyem és uraim! Legyetek üdvözölve! – mennydörögte. – Köszöntenek benneteket a Megtorlás Barlangjának tulajdonosai, abban a reményben, hogy élvezni fogjátok itt tartózkodásotokat. Ha bármi panaszotok volna, kérlek, ne habozzatok...

– Hol van Debbie, te szörnyeteg? – rikoltottam, megpróbálva elcsusszanni Mr. Crepsley mellett. A vámpír kemény kézzel visszatartott, és mereven megrázta a fejét. – Emlékezz arra, amiről a silóban beszéltünk – sziszegte. Még viaskodtam vele kicsit, aztán visszaléptem, és vadul villogó szemmel néztem az őrült vérszipolyra, aki eszelős nevetéssel ugrált egyik lábáról a másikra. – Hol van? – vicsorítottam rá a fogamat. – Nem messze innen – kuncogott, s hangja visszhangzott a folyosó falai között. – Legalábbis légvonalban. Már amennyiben légvonalról beszélhetünk az ő esetében. – Micsoda aljas játék ez a szavakkal? – hördült fel Harkat. R. V. abbahagyta a táncikálást, és jeges gőggel nézett ránk. – Debbie itt van a közelben, öreg – sziszegte. – És életben van. De már nem sokáig, ha nem jössz velem most azonnal, Shan. Hagyd itt a gyalázatos barátaidat, és add meg magad nekem, akkor elengedem. De ha velük maradsz, és tovább folytatod ezt a gyűlöletes hajtóvadászatot – akkor megölöm őt! – Ha meg mered tenni... – mordultam fel. – Na, mi lesz? – csattant fel gúnyosan. – Te is megölsz engem? Ahhoz előbb el kell kapnod, Shanny-gyerek, márpedig ezt mondani könnyebb, mint megtenni. R. V. gyorsan szedi ám a lábát, olyan gyorsan, mint a gazella. – Egészen úgy beszél, mint Murlough – suttogta Mr. Crepsley, az őrült vérszipolyra utalva, akit sok évvel ezelőtt mi öltünk meg. – Olyan, mintha a szelleme tovább élne, és beköltözött volna R. V.-be. Nem volt idő rá, hogy a múlt szellemein idegeskedjek. Míg az ajánlatán gondolkoztam, R. V. odaszökkent egy tőle balra nyíló lyukhoz – egy fedőlappal el volt takarva, amikor elhaladtunk mellette –, beleugrott, majd fejét kidugva ádáz vigyorra húzódott a szája. – Na, mit szólsz hozzá, Shanny? Az életedet cserében Debbie életéért. Áll az alku, vagy akarod hallani a visítását? Eljött hát számomra az igazság pillanata. Boldogan odaadtam volna az életemet, ha ezzel megmenthetem Debbie-t. De ha a Vérszipolyok Ura legyőz bennünket, akkor győzelemre vezeti népét a vámpírokkal szemben.

A kötelességem azokhoz szólított, akik hűséggel voltak irántam. Nem gondolhattam csak magamra. És habár rettenetesen fájt, lehorgasztottam a fejem, és R. V. ajánlatára csak annyit feleltem halkan: – Nem. – Mi volt ez? – kiáltotta R. V. – Beszélj hangosabban... nem hallak. – NEM! – üvöltöttem torkom szakadtából, és késemet előrántva felé hajítottam. Pedig tudtam, hogy ebből a távolságból nem találom el. R V. arca eltorzult a gyűlölettől. – Hülye! – morogta fogvicsorgatva. – A többiek mondták, hogy nem adod meg magad érte, de én biztos voltam benne, hogy megteszed. Így is jó. Legyen, ahogy te akarod, öreg. Akkor Debbie-pörkölt lesz reggelire! Röhögve tűnt el a lyukban, majd a panelt a helyére csapva lezárta az átjárót. Utána akartam rohanni, hogy a táblán dörömbölve kiáltsak utána, hozza vissza Debbie-t, de tudtam, úgyse tenné meg, így erőt vettem magamon – egyelőre. – Jól tetted, Darren – mondta Mr. Crepsley, a vállamra téve egyik kezét. – Azt tettem, amit tenni kellett – sóhajtottam; most nem éreztem örömet, amiért megdicsért. – Ez is azok közé a vérszipolyok közé tartozik, akikről beszéltek? – kérdezte szemmel láthatóan megrendülve Burgess. – Ő is a mi cseresznyeajkú barátaink közé tartozik, bizony – felelte vidáman Vancha. – Mind ilyen? – kérdezte a felügyelő tágra nyílt szemmel, s fehér haja égnek meredt a rémülettől. – Ó, dehogy – pillogott rá ártatlanul Vancha. – A legtöbbjük sokkal rosszabb! Aztán kacsintott egyet, s a sor élére állva továbbvezetett bennünket a folyosón, mely mint valami nyelőcső vezetett egyenesen a gyomorba, a vérszipolyok csapdájába, ahol a végzet és a halál várt ránk. Az alagút öt– vagy hatszáz méteren keresztül tartott egyenesen lefelé, majd bevezetett egy emberkéz alkotta hatalmas, sima falú és roppant magas mennyezetű terembe. A magasból három súlyos ezüstcsillár lógott le, mindegyiken tucatszám égtek a piros gyertyák. Ahogy beléptünk a barlangba, láttam, hogy középen kiszélesedő, s a két végén elkeskenyedő oválist formáz.

Velünk szemközt, a falnál egy emelvény függött tizenöt méter magasan, vaskos acéloszlopokon. Szabályos vonalba felfejlődve, fegyvereinket egyensúlyi helyzetben tartva, megindultunk az emelvény felé. Vancha valamivel előttünk lépegetett, s szeme jobbra-balra, le-föl cikázva fürkészte a vérszipolyokat. – Várjatok – szólt, amikor már egészen megközelítettük az emelvényt. Nyomban megálltunk. Azt hittem, vérszipolyt látott, de csak a földet bámulta. Zavar látszott az arcán, nem ijedtség. – Ezt nézzétek – mormolta előrehajolva. Melléléptünk, és akkor megfagyott a vér az ereimben. Egy gödör peremén álltunk: ovális volt, akárcsak maga a barlang, és telis-tele két vagy három méter magas, acélhegyű nyársakkal. A Vámpírok Hegyében lévő Halál Termének gödrére emlékeztetett, csak sokkal nagyobb volt. – Nekünk készítették ezt a csapdát, hogy essünk bele? – kérdezte Harkat. – Kétlem – felelte Vancha. – Befedték volna, ha azt akarják, hogy sétáljunk bele. – Fölpillantott. Az emelvény pontosan a gödör fölött volt, támasztópillérei a nyársak közül emelkedtek ki. Innen közelről láthattuk, hogy az emelvény jobb hátsó részéből hosszú palló vezet egy a mögötte lévő falba vágott lyukba. Az emelvény bal elülső részéből továbbá vastag kötél futott a gödör felénk eső széléhez, ahol hozzákötözték egy jókora tartócölöphöz. – Úgy látszik, csak ezen az úton mehetünk tovább – jegyeztem meg. Sehogy se tetszett nekem ez a dolog. – Megkerülhetnénk a gödröt, és megmászhatnánk a falat is – vélekedett Mr. Crepsley. Vancha megrázta a fejét. – Nézd meg jobban – mondta. Alaposabban szemügyre vettem a falat, akárcsak Mr. Crepsley. Ő egy pillanattal hamarabb vette észre, amit kerestünk, és valami csúnya szitkot mormogott el az orra alatt. – Mi az? – kérdezte Harkat; hatalmas, zöld szemével nem látott olyan élesen, mint mi. – A fal teli van apró lyukakkal – világosítottam fel. Éppen arra jó, hogy égő dárdákat vagy golyózáport zúdítsanak onnan ránk. – Ha megpróbálunk fölmászni rá, másodpercek alatt leszednek bennünket – mondta Vancha.

– Ez marhaság – dünnyögte Burgess főfelügyelő. Visszakaptuk rá a fejünket. – Miért itt állítanának föl csapdát, miért nem valahol az alagútban? – kérdezte. – Az alagút falait is telefúrhatták volna lyukakkal. Ott se megfordulni, se elszaladni nem tudtunk volna. Könnyű célpont lettünk volna. Miért halogatták volna mostanáig? – Azért, mert ez nem csapda – magyarázta neki Vancha. – Figyelmeztetés. Nem akarják, hogy arra menjünk tovább. Azt akarják, hogy az emelvényen keresztül menjünk. – Azt hittem, meg akarják ölni magukat – felelte a rendőrfőnöknő összeráncolt szemöldökkel. – Így is van, de előbb el akarnak játszadozni velünk – válaszolta Vancha. – Marhaság – morogta Alice ismét, s kését a melléhez emelve lassan körbefordult, hogy végignézze a barlangot. Olyan volt az arca, mintha azt várná, hogy a falakból és a padlóból mindjárt démonok fognak kiszökdösni. – Érzitek ezt a szagot? – kérdezte orrát fintorgatva Mr. Crepsley. – Benzin – bólintottam. – A gödörből jön. – Hátrébb kellene húzódnunk – javasolta Vancha. Nem kellett több biztatás, gyorsan visszavonultunk. Megvizsgáltuk a cölöphöz erősített kötelet. Vastag, feszes kötél volt, profi módon megcsomózva. Vancha próbaképpen mászott rajta pár métert, mialatt mi fegyvereinket készenlétben tartva fedeztük őt. – Erős – mondta elgondolkodó arccal a herceg, amikor visszatért. – Azt hiszem, képes lenne megtartani egyszerre mindnyájunkat. De ne kockáztassunk. Menjünk át egyenként, abban a sorrendben, ahogy az alagúton jöttünk át. – És az emelvény? – kérdezte Harkat. – Mi van, ha úgy szerelték össze... hogy beszakadjon alattunk? Vancha bólintott. – Ha fölérek, első dolgom lesz, hogy a pallón át odamegyek a nyíláshoz. Addig ne gyertek, amíg én biztonságos helyre nem jutottam. Aki fölér, rögtön induljon el az alagút felé. Ha közben elfoglalnák az emelvényt, így csak egyikünknek kell meghalnia. – Óriási – hördült fel a főfelügyelőnő. – Ezek szerint egy az öthöz az esélyem, hogy élve átkerülök.

– Egész jó esély – állapította meg Vancha. – Sokkal jobb, mint akkor lesz, ha majd a vérszipolyok is megindulnak. Megnézte, szorosan be vannak-e szíjazva a shurikenjei, aztán jó erősen megragadta a kötelet, pár métert függeszkedve tett meg, aztán hanyatt lendülve fejjel lefelé lógott rajta. Ezután egyik kezét a másik elé, egyik lábát a másik elé téve elindult. A kötél éles szögben megtört, de a herceg erős volt, és még csak meg se torpant. Már majdnem a fele utat megtette, s ott himbálózott a halálos veszedelmet jelentő nyársak fölött, amikor az alagút szájában megjelent egy alak. Burgess vette észre elsőnek. – Hé! – kiáltotta, ujjával az alakra mutatva. – Valaki van odafönt! Tekintetünk – köztük Vancháé is – az alagút bejáratára szegeződött. Kevés volt a fény, úgyhogy még azt sem lehetett látni, nagy-e az alak vagy kicsi, férfi-e vagy nő. De akkor kilépett a pallóra, és a rejtély megoldódott. – Steve! – szisszentem föl, s a pillantásom megtelt gyűlölettel. – Üdv nektek, fiúk! – harsogta a félvérszipoly, s nagy léptekkel megindult lefelé a pallón. Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem fél attól, hogy lezuhan, és felnyársalja magát. – Látom, végre idetaláltatok. Réges-régóta várok rátok. Már azt hittem, eltévedtetek. Kutatócsoportot készültem küldeni a megkeresésetekre. Elérte az emelvényt, s odaballagott a derékmagasságban körbefutó korláthoz. Lesandított Vanchára, s úgy kiáltott oda neki, mintha egy régi barátját üdvözölné: – No lám, hát újra összefutottunk, Mr. March. – És halkan nevetgélve, gúnyosan integetett neki. Vancha felhorkant, mint egy vadállat, és a korábbinál fürgébben kezdett továbbmászni. Steve derűs képpel figyelte, majd belenyúlt a zsebébe, kivett egy szál gyufát, és feltartotta, hogy mindnyájan jól lássuk. Kacsintott egyet, lehajolt, és végighúzta a gyufát az emelvény padlóján. Egy pillanatra a markába rejtve fölemelte az arcához, majd amikor a láng fellobbant, egy laza mozdulattal átdobta a korláton – a benzinnel átitatott gödörbe. Dobhártyarepesztő robbanás rázta meg a barlangot. Lángnyelvek nyúltak ki a gödörből, mint hatalmas, tüzes ujjak. A lánghullámok átcsaptak az emelvény peremén, de Steve-et nem fenyegették – ő csak nevetett a vörös-sárga tűzfüggöny mögött. A tűz végigperzselte a barlang hátulsó falát és tetejét – és teljesen beborította a kötelet, s vele

együtt Vanchát. A herceg egyetlen lángoló szempillantás alatt eltűnt benne. Ösztönösen előrelódultam, látva, hogy Vancha eltűnik a lángok között, de vissza is hőköltem nyomban, amikor a tűz hullámai egyenesen felém gördültek. Miközben a lángnyelvek felcsaptak a gödör mélyéből, vagy felszökkentek magasan a fejünk fölé, a levegőbe, fülemet betöltötte Steve Leopard nevetése. Kezemmel beárnyékolva a szememet fölnéztem az emelvényre, s láttam, ahogy gonoszul hujjogva, kurjongatva, súlyos kardját a feje fölé emelve ugrándozik. – Pápá, Vancha! – üvöltötte. – Viszlát, Mr. March! Agyő, hercegem! Istenhozzád, vám... – Még ne írd meg a halálhíremet, Leonard! – bömbölte egy hang a lángfüggöny mögött, és miközben Steve arca megnyúlt, a lángok határozottan alábbhagytak, s felbukkant közöttük a megpörkölődött, megfeketedett, de nagyon is eleven Vancha March. Fél kézzel a kötélen lógott, másikkal dühödten oltogatta némely helyen lángot fogott haját és állatbőreit. – Vancha! – kiáltottam felvidulva. – Te élsz? – Persze, hogy élek – válaszolta keserves mosollyal, miközben az utolsó lángocskákat is eloltogatta a foszlányokban lógó ruháján. – Te aztán kemény fickó vagy, öregem! – nézett le rá savanyú képpel Steve. – Az – mordult rá Vancha, de a szemében már megcsillant a jókedv egy szikrája. – Pedig még semmit se láttál – majd azt nézd meg, ha két kézre fogom azt a nyavalyás cingár nyakadat! – Jujuj, de félek – prüszkölt Steve. Aztán, látva, hogy Vancha újra mászni kezd, odasietett az emelvény szélére, ahol a kötél a cölöphöz volt erősítve, és megérintette a kardjával. – Nem, nem fogod – nevetett diadalmasan. – Még egy centiméter, és a vesztedbe küldlek! Vancha megállt, és szemügyre vette Steve-et meg a kötél hátralévő szakaszát; látszott, hogy az esélyeit latolgatja. Steve szárazon heherészett. – Add föl, March. Még egy ilyen féleszű mamlasz is, mint te, felismeri, ha veszített. Nem akarom elvágni a kötelet – még nem –, de ha végül rászánom magam, akkor semmivel nem tudsz megakadályozni benne.

– Majd meglátjuk – mordult fel Vancha, és előrántva egy dobócsillagot, elröpítette a félvérszipoly felé. Steve meg se rezzent, amikor a shuriken beleállt az acélemelvény oldalába. – Nem jó a szög – szólt unottan ásítva. – Onnan nem találsz el, akármilyen jól tudsz is célozni. Nos, visszaereszkedsz a barátaidhoz, vagy mutassam meg, hogy szigorúbb is tudok lenni? Vancha kiköpött felé – köpése messze nem ért célba –, majd karjátlábát a kötél köré fonva gyorsan visszacsúszott oda, ahol mi álltunk várakozva. – Bölcs mozdulat volt – jelentette ki Steve, amikor Vancha megállt mellettünk, mi pedig végignéztük a hátát és a haját, nem maradt-e benne valami lappangó parázs. – Volna csak puskám – morogta Burgess –, kinyírnám ezt a seggfejet. – Kezdi a mi nézőpontunkból látni a dolgokat – jegyezte meg Vancha szárazon. – Magukról még nem tudom, mit gondoljak, de a gonoszt felismerem, ha szemtől szemben állok vele – felelte a főfelügyelő. – Nos hát, ha mindnyájan felkészültünk, kezdődhet az előadás – jelentette be fennhangon Steve. Két ujját a szájába véve háromszor egymás után éleset füttyentett. Fejünk fölött a barlang mennyezetén a félrehúzott panelek mögül vérszipolyok és vémberek ereszkedtek le köteleken. A barlang falain is mindenfelé rések nyíltak, ahonnan még több ellenség özönlött be. Számoltam őket – húsz... harminc... negyven... még annál is több. A legtöbbjénél kard volt vagy fejsze, bunkósbot, de egyes vémbereknél puskát, íjpuskát és egyéb kézi lőfegyvereket láttam. Ahogy körülvettek bennünket, egészen a gödör pereméig hátráltunk, úgyhogy hátulról nem támadhattak meg. Farkasszemet néztünk a komor tekintetű katonákkal, és egyre fogyott bennünk a remény, látva, milyen kétségbeejtő túlerőben vannak. Vancha megköszörülte a torkát. – Úgy számolom, tíz vagy tizenkettő jut mindegyikőnkre – mondta. – Van valamelyikőtöknek kiszemeltje köztük, vagy osztozzunk el rajtuk, ahogy jön?

– Annyit választasz magadnak, amennyit csak akarsz, de ott, azt a fickót hagyd meg nekem – szóltam, kiszúrva egy ismerős arcot a tőlem balra lévők soraiban. Burgess főfelügyelőnőnek elállt a lélegzete, amikor meglátta, kire mutatok. – Morgan James? – Jó estét, asszonyom – tisztelgett felé gúnyosan a szúrós tekintetű rendőrvémber. Azóta egyenruhát váltott: most a vémberek barna inge és fekete nadrágja volt rajta, és a szeme köré vérvörös kört mázolt. – Morgan közülük való? – hüledezett a főfelügyelő. – Igen – válaszoltam. – Ő segített megszöknöm. Tudta, hogy Steve meg fogja ölni a kollégáit – és hagyta, hogy megtegye. Alice Burgess arca elsötétült. – Shan – mordult rám –, ha őt akarod, meg kell küzdened érte velem – az a gazember az enyém! Már épp vitába akartam szállni vele, de a szemében fellobbanó szenvedélyes tűz láttán egy bólintással visszavonultam. A vérszipolyok és vémberek mintegy három méterre tőlünk megálltak, s fegyvereiket lóbálva, tekintetüket éberen ránk szegezve, várták a támadási parancsot. Odafönt az emelvényen Steve elégedetten felmordult, majd tapsolt egyet. A szemem sarkából láttam, hogy mögöttünk, az alagút bejáratában megjelent valaki. A vállam fölött hátrapillantva láttam, hogy két ember lépett föl a pallóra, s azon át kijöttek az emelvényre. Mindkettő ismerős volt – Gannen Harst és a Vérszipolyok Ura! – Nézzétek! – sziszegtem oda a többieknek. Vancha hangosan felnyögött, amikor meglátta a két alakot, majd gyorsan megfordult, kihúzott három shurikent, célzott és dobott. A távolság nem lett volna baj, de a szög – akárcsak akkor, amikor a kötélen csüngve Steve-et akarta megdobni – nem volt megfelelő, így a csillagok célt tévesztve az emelvény oldalának ütköztek, és lepattantak róla. – Köszöntelek, testvér – szólt Gannen Harst, és biccentett Vanchának. – Föl kell jutnunk oda! – csattant fel Vancha, s körülnézett, mint aki utat keres előre. – Ha vezetsz, boldogan követlek – mondta Mr. Crepsley.

– A kötél... – kezdte Vancha, de elhallgatott, amikor meglátta, hogy egy csapat vérszipoly áll köztünk és a cölöp között, melyhez a kötelet erősítették. Még a zabolátlan és mindig jókedvű herceg is tudta, hogy ennyi ellenség között nem tudjuk átverekedni magunkat. Ha meglepetésszerűen tudnánk támadni, akkor talán igen, de a legutolsó találkozásunk óta felkészültek a váratlan, villámgyors támadásokra. – Még ha eljutnánk is a... kötélhez, az emelvényen lévők elvághatják, mielőtt... odaérnénk – vélekedett Harkat. – Akkor hát mit tegyünk? – morogta csalódottan Vancha. – Haljunk meg? – tette föl a kérdést Mr. Crepsley. Vancha összerázkódott. – Nem félek a haláltól, de azért önként sem rohanok elébe – jelentette ki. – Még nem tartunk ott. Nem állnánk itt és nem beszélgetnénk, ha már itt lenne a vég akkor már rég lerohantak volna bennünket. Fedezzetek. – Azzal odafordult az emelvényen, a pallóhoz egészen közel álló három alak felé. – Gannen! – kiáltotta. – Mi folyik itt? Miért nem támadtak már meg minket az embereitek? – Tudod jól, miért – válaszolta Harst. – Félnek, hogy a csata hevében meg találnak ölni benneteket. Desmond Tiny szerint csak Urunk ölheti meg a vadászokat. – És nem is fognak védekezni, ha mi támadunk? – kérdezte Vancha. Steve élesen felkacagott. – Szeretnéd, mi, te ostoba vén... – Elég! – kiáltotta Gannen Harst, elnémítva a fél-vérszipolyt. – Ne szakíts félbe, amikor a bátyámmal beszélek. Steve dühtől szikrázó szemmel nézett a Vérszipolyok Urának védelmezőjére, aztán lehajtotta a fejét, és nem szólt többet. – Természetesen fognak védekezni – fordult vissza Harst Vancha felé. – De reméljük, hogy elkerülhetjük az ilyen jeleneteket. Túl azon, hogy véletlenül megölhetünk titeket, már eddig is túl sok jó emberünket veszítettük el, és nem óhajtunk még többet feláldozni. Talán köthetnénk egymással kompromisszumot. – Hallgatlak – mondta Vancha. Gannen Harst egy gyors pillantást vetett Steve-re. Ő tölcsért formált kezével a szája előtt, és felkiáltott a mennyezet felé: – Engedd le a kötelet, R. V.!

Kis csend következett, majd a barlang mennyezetén elhúztak egy panelt, és valaki a nyíláson át kötélen leeresztette – Debbie-t! Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, s úgy nyújtottam a karomat, mintha a nagy „vízválasztón” át elérhetném és megragadhatnám őt. Nem úgy nézett ki, mint aki sok kínzást szenvedett volna el az őrült R. V. kezétől (kampóitól), habár a homlokán egy hosszú sebhely éktelenkedett, a ruhája el volt szakadva, és borzasztóan kimerültnek látszott. Kezét összekötötték a háta mögött, de a lába szabadon maradt, és ahogy egy vonalba került az emelvénnyel, rúgott egyet Steve és a többiek felé. Azok csak nevettek, majd R. V. még egy méterrel lejjebb eresztette, úgyhogy már túl alacsonyan volt, semhogy megcélozhassa őket. – Debbie! – kiáltottam kétségbeesetten. – Darren! – sikoltotta. – Menj innen! Ne bízz meg bennük! Hagyják, hogy Steve és R. V. azt tegyék, ami jólesik nekik. Még utasításokat is elfogadnak tőlük. Menekülj, mielőtt... – Ha nem fogja be a száját, én hallgattatom el! – förmedt rá Steve. Kinyújtotta kardját, és lapjával megérintette a Debbie derekára csavart vékony kötelet – egyedül ez tartotta meg őt, hogy bele ne zuhanjon a gödörbe. Debbie észrevette, mekkora veszedelemben van, és féken tartotta a nyelvét. – Helyes – szólalt meg Gannen Harst, amikor újra csend lett. – Akkor térjünk vissza az ajánlatunkra. Bennünket csak a vadászok érdekelnek. Debbie Hemlock, Alice Burgess és a törpe személy nem számítanak. Túlerőben vagyunk veletek szemben, Vancha. Biztos a győzelmünk. Nem győzhettek, legföljebb kárt okozhattok bennünk, esetleg kudarcra ítéltek minket azáltal, hogy olyasvalaki kezétől haltok meg, aki nem az Urunk. – Nekem ez is elég volna – húzta az orrát Vancha. – Talán – bólintott Harst. – És biztos vagyok benne, hogy Larten Crepsley és Darren Shan ugyanígy gondolja. De mi van a többiekkel? Ők is ilyen nagylelkűen hajlandók feláldozni az életüket a vámpírklán érdekében? – Én igen! – harsogta Harkat. Gannen Harst elmosolyodott.

– Éppen ezt vártam tőled, Szürke. De nem kell megtenned. És az asszonyoknak sem. Ha Vancha, Larten és Darren leteszik a fegyvert, és megadják magukat, szabadon bocsátunk benneteket. Sértetlenül elmehettek innen. – Szó sem lehet róla! – bömbölte Vancha. – Eddig se adtam meg magam, hogy úgy pusztuljak el nyomorultul, most meg végképp nem teszek ilyet, amikor ekkora tét forog kockán. – Én sem megyek bele egy ilyen alkuba – jelentette ki Mr. Crepsley. – És mit szól Darren Shan? – kérdezte Harst. – Ő vajon egyezséget köt velünk, vagy veletek együtt ő is halálra ítéli a barátait? Minden szem rám szegeződött. Fölbámultam Debbiere, ahogy vérző sebbel, rémülten és reményvesztetten himbálózott a kötélen. Hatalmam volt rá, hogy kiszabadítsam. Csak egyezséget kell kötnöm a vérszipolyokkal, és gyors halált szenvednem egy minden bizonnyal lassú és kínokkal teli halál helyett, s akkor megmentem a nő életét, akit szeretek. Embertelenség lenne tőlem, ha visszautasítanék egy ilyen egyezséget... ... csakhogy én nem voltam ember. Félvámpír voltam. Sőt – Vámpír Herceg. És a hercegek nem egyezkednek, főleg nem akkor, amikor a népük sorsa a tét. – Nem – mondtam, és nagyon nyomorultul éreztem magam. – Harcolunk és meghalunk. Mindenki egyért és egy mindenkiért. Gannen Harst megértően bólintott. – Ezt vártam, de az esélyt mindig meg kell adni, még ha ilyen gyenge ajánlattal is. Nagyon helyes – hadd tegyek egy másik ajánlatot. A feltételek nagyjából ugyanazok, mint az elsőben. Tegyétek le a fegyvert, adjátok meg magatokat, és mi elengedjük az embereket. De ezúttal Darren Shan megvívhat Urunkkal és Steve Leonarddal. – Miről beszélsz? – nézett rá Vancha, s az arca merő gyanakvás volt. – Ha te és Larten harc nélkül átpártoltok hozzánk, megengedjük Darrennek, hogy párbajt vívjon Urunkkal és Steve Leonarddal – válaszolta Harst. – Ketten lesznek egy ellen, de Darren kap fegyvereket. Ha ő győz, mindhármótokat szabadon engedjük a többiekkel együtt. Ha veszít, kivégzünk téged és Lartent, de az emberek és Harkat Mulds szabadon elmehetnek. Gondoljátok át – unszolt bennünket. – Jó és tisztességes alkut kínálunk, előnyösebbet annál, mint amiben józan ésszel reménykedhettetek.

Vancha zavartan fordított hátat az emelvénynek, és úgy nézett Mr. Crepsleyre, mint aki tőle kér tanácsot. A vámpír ez egyszer nem tudta, mit mondjon, csak rázta a fejét szótlanul. – Te mit gondolsz? – fordult hozzám Vancha. – Kell valami csalafintaságnak lennie benne – mormoltam. – Miért tennék kockára Uruk életét, ha nincsenek rákényszerítve? – Gannen nem hazudik – mondta Vancha. – De az előfordulhat, hogy nem mondja el nekünk a teljes igazságot. Gannen! – ordította el magát. – Mi a biztosíték arra, hogy tisztességes küzdelem lesz? Honnan tudjuk, hogy R. V. vagy a többiek nem fognak beleavatkozni? – Szavamat adom rá – felelte Gannen Harst halkan. – Csak az a kettő vív meg Darren Shannal, akik itt vannak velem az emelvényen. Senki más nem fog közbeavatkozni. Megölöm azt, aki így vagy úgy megpróbálja felborítani az egyensúlyt. – Ennyi elég nekem – közölte Vancha. – Hiszek neki. De ezt akarjuk? Sohasem láttuk harcolni az Urukat, így nem tudhatjuk, mire képes. Leonardról viszont tudjuk, hogy alattomos és veszedelmes ellenfél. A kettő együtt... – Elfintorodott. – Ha elfogadjuk Gannen ajánlatát, és összeeresztjük Darrent azzal a kettővel, mindent egy lapra teszünk fel töprengett fennhangon Mr. Crepsley. – Ha Darren győz – az csodálatos lenne. De ha veszít... Mr. Crepsley és Vancha hosszan és kritikus szemmel nézett rám. – Nos, Darren? – kérdezte végül Mr. Crepsley. Óriási terhet vállalnál magadra. Kész vagy ilyen komoly felelősséget a válladra venni? – Nem tudom – sóhajtottam. – Még mindig az a véleményem, hogy valami turpisság van benne. Ha ötven-ötven százalékban oszlanának meg az esélyek, beleugranék. De nem hiszem, hogy így van. Azt hiszem... – Egy pillanatra elhallgattam. – De nem számít. Ha ez a legjobb lehetőségünk, akkor meg kell ragadnunk. Ha ti ketten bíztok bennem, akkor vállalom a kihívást – és a bukás felelősségét is. – Ezt úgy mondta, mint egy igazi vámpír – jegyezte meg Vancha melegen. – Mert az. Igazi vámpír – válaszolta Mr. Crepsley, és éreztem, amint a büszkeség forró hulláma szétárad bennem. – Jól van – kiáltotta Vancha. – Elfogadjuk. De előbb engedjétek szabadon az embereket és Harkatot. Azután Darren megvív az Uratokkal

és Steve-vel. És csak akkor fogjuk Lartennel letenni a fegyverünket, ha becsületes harcban veszít. – Nem így szól az egyezség – válaszolta kimérten Harst. – Le kell tennetek oldalt a fegyvereiteket, és meg kell adnotok magatokat, mielőtt... – Nem – vágott a szavába Vancha. – Vagy így csináljuk, vagy sehogy. Szavamat adom rá, hogy az embereitek kezére adjuk magunkat, ha Darren veszít – feltéve, persze, hogy rendes küzdelemben veszít. Ha a szavam nem elég jó neked, az már baj. Gannen Harst habozott, aztán kurtán biccentett. – Megelégszem a szavaddal – mondta, majd odaszólt R. V.-nek, hogy engedje le Debbie-t, és kísérje is le. – Nem! – üvöltötte R. V. – Steve azt mondta, megölhetem őt! Azt mondta, felapríthatom apró darabokra, és... – Most mást mondok! – mennydörögte Steve. Most ne ellenkezz velem. Lesznek még más éjszakák, más emberek – lesz számtalan –, de Darren Shan csak egy van. Hallottuk, hogy R. V. morog valamit, de aztán húzni kezdte a kötelet, és Debbie egy sor kellemetlen kis rángás közepette leereszkedett. Mialatt vártuk, hogy visszatérjen közénk, felkészültem az emelvényen álló két alak elleni harcra: tisztára töröltem a kezem, még egyszer ellenőriztem a fegyvereimet, és kisöpörtem a fejemből minden olyan gondolatot, ami nem a csatára vonatkozott. – Hogy érzed magad? – kérdezte Vancha. – Jól. – Ne felejtsd el, csak a végeredmény számít – figyelmeztetett. – Harcolj csúnyán, ha muszáj. Rúgjál, köpjél, csípjél, üss övön alul. – Úgy lesz – vigyorogtam, majd lehalkított hangon megkérdeztem: – Ha veszítek, tényleg megadjátok magatokat? – Szavamat adtam rá, nem? – felelte Vancha, majd rám kacsintott, és még nálam is halkabban odasúgta: – Megígértem, hogy letesszük a fegyvereinket, és hagyjuk, hogy elfogjanak minket. És úgy is lesz. De azt már egy szóval se mondtam, hogy tovább is fogva tarthatnak, sem hogy ne vehetnénk magunkhoz újból a fegyvereinket! Az előttünk álló vérszipolyok sorai szétnyíltak, ahogy R. V. végigmasírozott köztük, hajánál fogva vonszolva maga után Debbie-t.

– Ezt hagyd abba! – kiáltottam rá dühösen. – Fájdalmat okozol neki! R. V. ínyét felhúzva nevetett. Még mindig csak a fél szemén volt piros kontaktlencse, nem pótolta az előző éjszaka elveszített másikat. Bozontos szakállába moha-, gally-, piszok- és vérmaradványok voltak beleragadva. Akár még meg is eshetett volna rajta a szívem – rendes fickó volt, mielőtt a két keze ott maradt volna a Rémségek Cirkusza Farkasemberének fogai között –, de együttérzésre most nem maradt idő. Emlékeztettem magam, hogy ellenségem, és a szánalom minden maradványát kitöröltem az agyamból. R. V. elém lökte Debbie-t. Ő feljajdult fájdalmában, aztán gyorsan feltérdelt, és már repült is a karomba. Szorosan magamhoz öleltem, miközben ő zokogva szólni próbált. – Csss – csitítottam. – Nyugalom. Biztonságban vagy. Ne mondj semmit. – Muszáj... – sírta. – Annyi mindent... el kell mondanom... Szeretlek, Darren. – Ez csak természetes – mosolyogtam, és a szemem megtelt könnyekkel. – Ó, milyen megható jelenet – csúfolódott Steve. Adjon valaki gyorsan egy zsepit. Ügyet se vetve rá, kicsit eltoltam magamtól Debbie arcát, és egy gyors csókot nyomtam rá. – Rémesen nézel ki – mondtam. – Milyen kedves! – felelte félig sírva, félig nevetve, majd esdeklő tekintettel rám nézett. – Nem akarok elmenni – súgta rekedten. – Majd csak a küzdelem vége után. – Nem – vágtam rá határozottan. – El kell menned. Nem akarom, hogy itt maradj és végignézd. – Hátha megölnek? – kérdezte. Bólintottam, mire úgy összeszorította a száját, hogy szinte semmi sem látszott belőle. – Én is maradni akarok – lépett mellénk Harkat. Zöld szeme elszántan villogott. – Jogod van hozzá – ismertem el. – Nem akadályozlak meg benne. De szeretném, ha nem tennéd. Ha fontos neked a barátságunk, vidd magaddal Debbie-t és a főfelügyelőt, vezesd ki őket a felszínre, és

gondoskodj róla, hogy biztonságban kijussanak innen. Nem bízom ezekben a szörnyekben – ha győzök, lehet, hogy őrjöngeni kezdenek, és mindnyájunkat halomra gyilkolnak. – Akkor nekem is itt kellene maradnom... hogy harcoljak veletek – mondta erre Harkat. – Nem – feleltem csendesen. – Most nem. Kérlek, a kedvemért és Debbie-ért, menj el. Harkatnak nem volt ínyére a dolog, de kelletlenül bólintott. – Akkor hát indulás – harsant föl a hátunk mögött egy hang. – Ha menni akarnak, akkor vigyük ki őket. Fölnéztem, és láttam, hogy az áruló rendőrtiszt, Morgan James közeledik felénk nagy léptekkel. Hosszú, vékony puskájának vastagabbik végével oldalba bökte feljebbvalóját. – Vedd le rólam a kezed! – rivallt rá a főfelügyelőnő, dühösen kapva oda a fejét. – Nyugalom, főnök – vigyorgott a fickó, mint egy sakál, és fölemelte a puskáját. – Nem szeretném, ha le kellene puffantanom. – Ha visszajövünk, neked annyi – acsargott rá Alice Burgess. – Én viszont nem jövök vissza – felelte gúnyosan Morgan. – Elkísérlek benneteket az alagút végében lévő barlangba, ott kizárlak, hogy ne csinálhassatok itt nekünk ribilliót, aztán, ha a harcnak vége, eltűnök a többiekkel együtt. – Ilyen könnyen nem úszod meg – horkant fel Burgess. – Ha a fél világot be kell is járnom, megkereslek, és megfizettetem ezt veled. – Azt elhiszem – nevetett Morgan, és újra oldalba bökte, ezúttal keményebben, volt parancsnokát. A főfelügyelőnő leköpte egykori tisztjét, majd eltaszította magától, és lekuporodott Vancha mellé, hogy bekösse a cipőfűzőjét. A szája sarkából odasúgta neki: – Az a fickó a csuklyás köpenyben – őt kell megölniük, ugye? Vancha szó nélkül, mozdulatlan arccal biccentett. – Nem tetszik, hogy a gyereknek kell egymagában megvívnia velük – folytatta Burgess. – Ha tudok egy kis helyet csinálni magamnak, és a puskámmal fedezni tudom magukat, gondolja, hogy maga vagy Crepsley fel tudna jutni oda? – Talán – súgta vissza Vancha mozdulatlan szájjal.

– Akkor megnézem, mit tehetek. – Burgess bekötötte a cipőfűzőjét, felállt, és kacsintott. – Menjünk – szólt oda hangosan Harkatnak és Debbie-nek. – Itt büdös van. Jó lesz minél előbb kijutnunk innen. Azzal Burgess főfelügyelő, Morgan elé tolakodva, céltudatos léptekkel megindult. A vérszipolyok sorai szétnyíltak előtte, ösvényt kínálva számára. Már csak néhányan álltak köztünk és a cölöp között, amelyre a kötél oda volt erősítve. Harkat és Debbie szomorúan néztek vissza rám. Debbie kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de képtelen volt megszólalni. Sírva rázta meg a fejét, aztán hátat fordított. Szánalmas volt látni, ahogy rázkódik a válla. Harkat átkarolta, és megindult vele a főfelügyelő nyomában. Burgess már majdnem elérte a barlangból kivezető alagút száját, amikor megállt, és a vállán át visszanézett. Morgan egészen közel állt hozzá, kezében tartva a puskáját. Harkat és Debbie több méterrel lemaradva, lassan bandukoltak. – Igyekezzetek! Nem gyászmenetben vagytok! – szólt oda élesen Burgess az andalgó párnak. Morgan elmosolyodott, és önkéntelenül visszanézett Harkatra és Debbie-re. A főfelügyelő ebben a pillanatban akcióba lendült. Morganra vetette magát, megragadta a kezében lévő puskát, s a tusát keményen beledöfte a hasába, amitől a férfinak elakadt a lélegzete. A váratlan fájdalomtól felüvöltött, és megpróbálta visszahúzni a puskát, de a nő nem eresztette. Már majdnem kicsavarta Burgess kezéből, de ő keményen markolta, úgyhogy mindketten lezuhantak a földre, s ott birkóztak tovább a puskáért. Mögöttük megindultak a vérszipolyok és a vémberek, hogy elkapják őket. De mielőtt még odaérhettek volna, Burgess rátette az ujját a ravaszra, és meghúzta. A golyó bárhová mehetett volna – célzásra nem volt idő –, de a szerencse úgy hozta, hogy a puska csöve épp annak a vémbernek az állát irányozta meg, akivel Burgess birkózott – Morgan Jamesét! Egy villanás, egy dörrenés, és Morgan a fájdalomtól üvöltve tántorodott el a főfelügyelő mellől. Bal arca helyén véres cafatok látszottak. Ahogy egy lódulással lábra állt, két kéz ragadta meg azt, ami az arcából maradt, és Burgess úgy vágta tarkón a puskatussal, hogy Morgan elvesztette az eszméletét.

Azután, látva a rohamra induló vérszipolyokat és vémbereket, a felügyelőnő fél térdre ereszkedve megtámaszkodott a volt rendőrtiszt hátán, egy lendülettel fölemelte a puskát, gondosan célzott, és kieresztett egy sorozatot az emelvény felé – Steve-re, Gannen Harstra... és a Vérszipolyok Urára! Golyók pattogtak az emelvényen, a korláton, a falon és a mennyezeten. A golyózápor útjába került három ember gyorsan lebukott hátra. De nem elég gyorsan – az egyik lövedék eltalálta a Vérszipolyok Urának jobb vállát, aminek nyomán dőlni kezdett belőle a vér, és hangos fájdalomkiáltás hagyta el a száját! Uruk kiáltását hallva a vérszipolyok és vémberek feldühödtek. Veszett vadakként rikoltozva és üvöltve, egy emberként vetették magukat a főfelügyelőre, aki tovább lőtte az emelvényt. Mindenki elsőnek akarta elkapni, ezért aztán egymáson átugrálva, mint a dühödten háborgó tenger hulláma, zúdultak rá Burgessre, valósággal átcsapva Harkat és Debbie feje fölött. Az első, ösztönös mozdulatom az volt, hogy odarohanok Debbiehez, és kihúzom a tömegből, de mielőtt mozdulhattam volna, Vancha megragadott, és a kötélre mutatott – már nem őrizte senki. Azonnal megértettem, hogy most ez a legfontosabb. Debbie kénytelen lesz maga megvédeni magát. – Ki megy? – lihegtem, miközben a cölöphöz rohantunk. – Én – mondta Vancha, és már el is kapta a kötelet. – Nem – tiltakozott Mr. Crepsley, s kezét: a herceg vállára tette. – Nekem kell mennem. – Most nincs időnk arra, hogy... – kezdte Vancha. – Így van – szakította félbe Mr. Crepsley. – Nincs időnk. Úgyhogy vita nélkül engedd, hogy én menjek át. – Larten... – mordult fel Vancha. – Igaza van – szólaltam meg halkan. – Neki kell átmennie. – Miért? – bámult rám elképedve Vancha. – Mert Steve a legjobb barátom volt, Gannen pedig a testvéred – magyaráztam. – Mr. Crepsley az egyetlen, aki teljes mértékben képes a Vérszipolyok Urára összpontosítani. Te vagy én fél szemmel mindig Steve-et, illetve Gannent figyelnénk, akármennyire is próbálnánk tudomást nem venni róluk.

Vancha végiggondolta a dolgot, aztán bólintott, s a kötelet eleresztve utat engedett Mr. Crepsleynek. – Adj nekik, Larten – mondta. – Adok – vigyorgott Mr. Crepsley. Elkapta a kötelet, és megindult. – Fedeznünk kell erről az oldalról – mondta Vancha, s egy marokra való shurikent előhúzva fölhunyorított az emelvényre. – Tudom – feleltem az előttem hadonászó vérszipolyokat nézve, s lélekben felkészülve, hogy megverekedjek velük, ha majd felismerik, mekkora fenyegetést jelent Mr. Crepsley akciója. Az emelvényen tartózkodó hármas egyike észrevehette Mr. Crepsleyt, mert Vancha hirtelen útnak indított két shurikent – onnan, ahol álltunk, jól megcélozhatta őket –, én pedig veszett káromkodást hallottam a magasból, akárki volt is az, aki elugrott az útjukból. Aztán percnyi szünet következett, majd olyan üvöltés harsant, hogy betöltötte az egész barlangot, és kettéhasította a vérszipolyok kiáltásait és harci zsivaját. – Éjszaka szolgái! – bömbölte Gannen Harst. – Nézzetek Uratokra! Veszély fenyegeti! Fejék fordultak hátra, szemek keresték a célpontot, előbb az emelvényen, majd a kötélen, és megállapodtak Mr. Crepsleyn. Új üvöltések és hördülések harsantak, amint a vérszipolyok és vémberek sarkon fordulva tódulni kezdtek arrafelé, ahol Vancha és én álltunk. Ha nem lettek volna olyan sokan, simán lekaszaboltak volna, de így egymást akadályozták. Túl sokan akartak egyszerre ránk támadni, s ebből csak kavarodás és káosz lett. Így aztán, ahelyett, hogy tömör sorfalként vonultak volna ellenünk, egyenként vehettük fel velük a harcot. Miközben vadul forgattam a kardomat, Vancha pedig derekasan csapkodott a két karjával, észrevettem, hogy Gannen Harst, jobb kezében éles tőrrel, az emelvény széle felé lopakodik, oda, ahová a kötél volt erősítve. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam a szándékát. Figyelmeztetésképpen Vanchára üvöltöttem, de nem volt elég helye, hogy megforduljon, és dobjon. Odakiáltottam Mr. Crepsleynek, hogy siessen, de még messze volt a céltól, és amúgy sem tudott gyorsabban haladni, mint ahogy eddig is haladt.

Amikor Harst kinyúlt a kötél felé, hogy elmetssze, valaki rálőtt. Gyorsan lebukott, és elgurult a golyók útjából, melyek vészesen pattogtak körülötte. Lábujjhegyre állva megláttam a viharvert, sebektől vérző, de még eleven Alice Burgesst, amint villámgyorsan újratölti a Morgan Jamestől elkobzott puskát. Közvetlenül előtte ott állt Harkat Mulds és Debbie Hemlock; Harkat ügyesen forgatta fejszéjét, míg Debbie esetlenül csapkodott egy rövid karddal. Mindketten a főfelügyelőt védelmezték attól a maroknyi vérszipolytól és vémbertől, akik nem rohantak rögtön a kötélhez. A látványtól legszívesebben hangosan felujjongtam volna, és meg is teszem, ha egy vérszipoly nem zuhan hátulról rám, de olyan erővel, hogy ledöntött a lábamról. Miközben arrébb gurultam, nehogy összetiporjanak, a vérszipoly utánam vetette magát. A földhöz szegezve két kézzel torkon ragadott, és meg akart fojtani. Csapkodtam felé, ahogy tudtam, de ő volt az erősebb azt hittem, végem van! De nem hagyott el a vámpírok szerencséje. Mielőtt az ujjai összeszorultak volna a nyakamon, kinyomva a szuszt belőlem, az egyik bajtársát Vancha úgy feltaszította, hogy hanyatt esve épp rázuhant a rajtam lévő vérszipolyra, és lesodorta rólam. Míg emberem csalódottan felüvöltött, én talpra szökkentem, kezemben egy buzogányt szorongatva, amelyet a csata hevében valaki elejthetett, és teljes erőmből az arcába vágtam vele. A vérszipoly üvöltve esett össze, én pedig újra belevetettem magam a harc sűrűjébe. Láttam, amint egy vémber meglendíti fejszéjét a cölöphöz erősített kötél felé. Nekihajítottam a buzogányt, de elkéstem vele – a fejsze addigra már teljesen átvágta a vastag kötelet. Odakaptam a szemem, ahol Mr. Crepsley lógott, és a gyomrom görcsbe rándult, látva, hogyan süllyed az emelvény alá, a gödörben még mindig vígan lobogó piros lángok közé. Végtelen hosszúnak tűnt az idő, mire a kötél elérte kilengése legtávolabbi pontját, és megindult vissza, felém. Amikor végre ez is megtörtént, összeszorult a szívem, mert Mr. Crepsley nem volt rajta. De aztán lejjebb siklott a tekintetem, és láttam, hogy továbbra is ott kapaszkodik a kötélen, csak pár méterrel lejjebb csúszott rajta.

Ahogy a lángok nyaldosni kezdték alulról a lábát, újra mászni kezdett fölfelé, és néhány pillanat elteltével ki is jutott a tűzből, hogy útját ismét az emelvény felé vegye. Ekkor kivált a nagy kavarodásból egy szemfüles vémber, és íjpuskáját fölemelve rálőtt Mr. Crepsleyre. Elvétette. Mielőtt újra lőhetett volna, fölkaptam egy hajítódárdát, és felröppentettem a levegőbe. A felkarján találtam el, amitől nyögve térdre esett. Odanéztem, ahol Burgess tüzelt ismét, fedezve a kötélen mászó Mr. Crepsleyt. Debbie egy nála kétszer nagyobb vémberrel viaskodott. Karjával átfogta, hogy ne tudja használni a kardját, és kését a lapockájába mártotta. Aztán körmeivel végigszántott a vémber arcán, bal térdével pedig csúnya dolgot művelt vele. Nem is rossz egy irodalomtanártól! Harkat eközben fürgén aprította a vérszipolyokat és a vémbereket. A törpe személy tapasztalt és veszedelmes harcos volt, sokkal erősebb és gyorsabb, mint amilyennek kinézett. Sok vérszipoly támadt rá, azt gondolva, hogy simán félrelökheti az útból – egyik sem érte meg, hogy megírhassa az emlékiratait. Ekkor, épp miután Harkat lazán meglendítette a fejszéjét, s ezzel egy újabb vémbert küldött a másvilágra, vérfagyasztó, állatias üvöltés hallatszott – a feldühödött R. V. beszállt a küzdelembe. Csak most szabadult ki ugyanis az őt körülvevő vérszipolyok tömegéből. Mihelyt szabaddá vált előtte az út, Harkatot szemelte ki, és fogát csikorgatva, csillogó kampókkal rávetette magát. A düh könnyeket csalt ki felemás szeméből, s egyre azt üvöltötte: – Megöllek! Megöllek! Megöllek! Megöllek! A bal karja végén csüngő kampókkal megcélozta Harkat fejét, a törpe személy azonban elhajolt előle, és fejszéje vasával félreütötte a kampókat. R. V. erre a másik karja végén lévő kampókat lendítette meg Harkat hasa felé, ő azonban szabad kezével a másodperc törtrésze alatt elkapta R. V. karját a könyöke felett, s ezzel nem egészen egy centiméterre a rekeszizmától megállította a kampók végét. Mialatt R. V. üvöltve köpködött rá, Harkat a legnagyobb lelki nyugalommal megragadta a szíjakat, melyekkel a kampók R. V. karjához voltak erősítve, leszaggatta őket, és elhajította a kampókezet.

R. V. visított, mintha kést szúrtak volna belé, és könyökcsonkjával nagyokat döfött Harkaton. A törpe személy ügyet sem vetve rá felnyúlt, elkapta R. V. másik kampókezét, és azt is leszaggatta. – NE!!! – rikoltotta R. V., s a kampói után vetette magát. – A kezem! A kezem! Visszaszerezte a kampóit, de segítség nélkül nem tudta visszacsatolni őket. Összevissza üvöltözött, hogy segítsenek neki, de a társainak épp elég volt a maguk baja. Még akkor is rikoltozott, amikor Alice Burgess leengedte a puskáját, és meredten bámult az emelvényre. Amikor megfordultam, hogy lássam, mit néz: Mr. Crepsley épp a korláton mászott át! Erre már én is megálltam. Lassanként minden szempár az emelvény felé fordult, és a csata elült. Amikor a többiek is látták, hogy Mr. Crepsley fent áll az emelvényen, abbahagyták a harcot; érezték, akárcsak én, hogy innentől kezdve nem érdekes, hogy áll a mi kis külön perpatvarunk – csak az a küzdelem számít, ami odafönt fogja hamarosan kezdetét venni. Amikor már mindannyian mozdulatlanul álltunk, valami furcsa csend telepedett ránk, amely eltartott egy percig is, vagy még tovább. Mr. Crepsley ott várakozott az emelvény szélén, egykedvűen, míg három ellenfele a maga helyén, mintha őrséget állna. Végre, amikor a tarkómon már kezdtek újra lesimulni a hajszálak – a csata kezdete óta ugyanis égnek meredve álltak –, a Vérszipolyok Ura előrelépett a korláthoz, leengedte a csuklyáját, szembefordult velünk, akik odalent álltunk, és beszélni kezdett. – Szűnjön most a küzdelem – mondta a Vérszipolyok Ura halk, érzelemmentes hangon. – Immár nincs szükség rá. Először láttam az arcát, és meglepett, milyen hétköznapi arc. Képzeletemben egy büszke, szenvedélyes, villogó szemű zsarnok képe élt, olyan, akinek a puszta tekintete gőzzé változtatja a vizet. Ehelyett egy huszon-, de legfeljebb harminc-egynéhány éves, átlagos testalkatú, világosbarna hajú, és meglehetősen szomorkás tekintetű férfi állt előttünk. A vállán kapott seb elhanyagolható volt – már nem is vérzett –, és nem is foglalkozott vele, mialatt beszélt. – Tudtam, hogy ez be fog következni – mondta a Vérszipolyok Ura csendesen, s fejét elfordítva mereven Mr. Crepsleyre bámult. – Des Tiny megjósolta. Megmondta, hogy meg kell küzdenem itt, a lángok fölött az egyik vadásszal, és hogy az minden valószínűség szerint Larten Crepsley

lesz. Megpróbáltuk fejtetőre állítani a jóslatát, s helyette a fiút fölcsalni ide. Egy darabig azt hittem, sikerül. De a szívem mélyén tudtam, hogy veled kell megállnom szemtől szembe. Mr. Crepsley tamáskodva emelte föl egyik szemöldökét. – És azt is megmondta Mr. Tiny, hogy melyikünk fog győzni? – kérdezte. Halvány mosoly suhant át a Vérszipolyok Urának arcán. – Nem. Azt mondta, eldőlhet így is, úgy is. – Ez biztató – jegyezte meg Mr. Crepsley szárazon. Azzal fölemelte egyik kését, hogy megcsillant rajta a magasan feje fölött lévő csillár fénye, és megvizsgálta az élét. Ebben a pillanatban Gannen Harst védő mozdulattal Ura elé lépett. – Az alku mostantól kezdve nem érvényes – szólalt meg nyersen. – A kettő az egyhez arány erre a küzdelemre már nem vonatkozik. Ha Darren Shant küldtétek volna, ahogy az egyezségünk szólt, mi is megtartottuk volna a ránk vonatkozó részt. De mivel te jöttél helyette, nem várhatod el tőlünk, hogy ezt az esélyt nagylelkűen neked is megadjuk. – Őrültektől és árulóktól nem várok semmit – közölte Mr. Crepsley hűvösen mosolyogva. A barlangban összegyűlt vérszipolyok és vémberek fojtott hangon felmorajlottak. – Vigyázz – csattant fel Gannen Harst –, különben... – Nyugalom, Gannen – intette a Vérszipolyok Ura. A fenyegetések ideje lejárt. Most már gyűlölködés nélkül mérjük össze a fegyvereinket és az ügyességünket. Azzal kilépett Gannen Harst mögül, és kivonta rövid kardját. Harst hosszú, egyenes kardot rántott, míg Steve vígan fütyörészve előhúzott egy aranytőrt, s egy hosszú, szöges láncot. – Felkészültél, Larten Crepsley? – kérdezte a Vérszipolyok Ura. – Békét kötöttél az istenekkel? – Azt már régen megtettem – felelte Mr. Crepsley két kezében mindkét késével, s a szeme feszült figyelemről árulkodott. – De mielőtt elkezdjük, szeretném tudni, hogy mi történik utána. Ha győzök, szabadon elmehetnek-e a szövetségeseim, vagy kénytelenek lesznek... – Nincs alku! – rivallt rá a Vérszipolyok Ura. – Nem azért vagyunk itt, hogy egyezkedjünk. Azért vagyunk itt, hogy harcoljunk. A többiek –

az én népem és a tiéd sorsa majd eldől, ha összemértük a fegyvereinket. Most csak mi számítunk. Minden más értelmetlen. – Jól van – mordult fel Mr. Crepsley. Aztán ellépett a korláttól, mélyen meghajolt, és elindult az ellenfelei felé. Odalent senki sem mozdult. Vancha, Harkat, Debbie, Burgess és én leeresztett fegyverrel álltunk, teljesen megfeledkezve a körülöttünk lévőkről. A vérszipolyok most minden további nélkül elkaphattak volna bennünket, de az emelvényen lejátszódó események őket is éppúgy magukkal ragadták, mint minket. Miközben Mr. Crepsley lassan elindult feléjük, a három vérszipoly V alakban felfejlődve pár métert előbbre nyomult. A Vérszipolyok Ura ment középen, Gannen Harst tőle balra, egy méterrel előbbre, Steve Leopard pedig ugyanilyen távolságra, de a jobb oldalán. Ravasz és hatékony stratégia. Mr. Crepsleynek középen kell támadnia – neki a Vérszipolyok Urát kellett megölnie, a többiek nem számítottak. A támadás pillanatában Harst és Steve egyszerre két oldalról rohamozhatják meg. Nem sokkal azelőtt, hogy elérte volna őket, Mr. Crepsley megállt, s miközben mindkét karját kinyújtva védte magát a két oldalról várható támadás ellen, szemét rezzenéstelenül a Vérszipolyok Urán tartotta. Néhány feszült pillanat telt el így. Aztán Steve a láncával Mr. Crepsley felé csapott. Láttam, mint csillan meg a fény a vámpír feje felé kígyózó lánc tüskéin – ha elérik, komoly sérülést okozhatnak. De Mr. Crepsley gyorsabb volt, mint a félvérszipoly. Könnyedén balra fordította a fejét, egy centiméterrel elkerülve a szöges láncot, ugyanakkor a baljában lévő késsel fürgén Steve gyomra felé szúrt. Amikor Mr. Crepsley Steve-re támadott, Gannen Harst is meglendítette a kardját. Már nyitottam a számat, hogy egy kiáltással figyelmeztessem, de láttam, nincs miért izgulnom – a vámpír számított a megtorlásra, és simán elfordult a kard útjából. A következő pillanatban besurrant a lecsapó kard íve mögé, és ott állt egy késszúrásnyi távolságra a Vérszipolyok Urától. A jobb kezében lévő késsel előredöfve kereste a pontot, ahonnan kiindulva felhasíthatja a Vérszipolyok Urának hasát. De a vezér rövid kardjával fürgén elállta a kés útját; a hegye ugyan megszúrta a derekát, de a nyomában éppen csak szivárgott a vér.

Mielőtt a vámpír újra támadhatott volna, Steve a tőrével indult ellene – vadul döfködött felé, túl vadul, semhogy pontos lehetett volna –, és meghátrálásra kényszerítette. Ekkor Gannen Harst lépett közelebb, és suhogó kardja elől Mr. Crepsleynek a földre kellett vetnie magát, hogy hátragurulva mentse a bőrét. Mielőtt felugorhatott volna, rávetették magukat. Villogtak a pengék, Steve lánca csapkodott a levegőben. Mr. Crepsleynek minden fürgeségét, erejét és ügyességét be kellett vetnie, hogy elfordítsa a pengéket, kikerüljön a lánc útjából, és térden csúszva visszavonuljon, mielőtt ellenfelei maguk alá gyűrnék. Amilyen hévvel vetették magukat a vérszipolyok a vámpírra, féltem, hogy felül fognak kerekedni rajta – a kardok és a lánc át-áttörték Mr. Crepsley elkeseredett védekezését, s hol itt ejtettek sebet rajta, hol ott hasítottak belé. A sebek nem voltak életveszélyesek, de pusztán idő kérdése volt, hogy mikor szalad bele mélyen valamelyik penge a hasába vagy a mellébe, netán a lánc valamelyik tüskéje mikor akad bele az orrába vagy a szemébe. Nyilván Mr. Crepsley is felismerte, mekkora veszélyben forog, de tovább folytatta az utóvédharcot. Már nem viaskodott az ellenséggel, csupán visszavonulóban védte magát, ahogy tudta, egyre nagyobb teret engedve át azoknak, akik szüntelenül taszították hátra, az emelvény szélén lévő korlát felé, hogy ott sarokba szorítsák. – Ezt nem folytathatja tovább – mormoltam Vanchának, aki ott állt mellettem, szemével az emelvényre tapadva. – Csinálnia kell valamit, méghozzá gyorsan, különben bekerítik. – Gondolod, hogy ő nem tudja? – vetette oda Vancha kurtán. – Akkor miért nem... – Pszt, fiú – mondta halkan a torzonborz herceg. – Larten tudja, mit csinál. Én nem voltam ebben olyan biztos. Igaz, hogy Mr. Crepsley tapasztalt harcos, de éreztem, ezúttal nem győzi erővel. Párbajban akármelyik vérszipolyt le tudná győzni. Még egy kettő egy ellenes helyzetben is el tudtam képzelni, hogy győztesen hagyja el a porondot. De hárman egy ellen... Néztem, hogy lehetne még feljutni az emelvényre, ha mellé állhatnék, talán megfordíthatnám a küzdelem állását. Csak akkor, de csak akkor állhatna be fordulat a harc végső kimenetelében.

Mr. Crepsley ezalatt már majdnem visszaszorult a korlátig, mindössze fél méter választotta el tőle. A vérszipolyok, látva, milyen kínos helyzetben van, a végső összecsapás reményében újult lelkesedéssel vetették rá magukat. Steve ismét, ki tudja, hányadszor már, a vámpír arca felé suhintott a láncával, de ő ezúttal nem ugrott, nem is hajolt el a veszedelmes tüskék elől. Ehelyett kiejtette baljából a kését, és felnyúlva, a levegőben elkapta a láncot. Ujjai összezárultak a tüskéken, s bár szája összeszorult a fajdalomtól, nem engedte el. Nagyot rántott rajta, amitől Steve meglódult felé, de Mr. Crepsley az utolsó pillanatban leszegte az állát, s így Steve arca egy nagy csattanással összeütközött a vámpír, kőkemény homlokával. Steve betört orrából dőlni kezdett a vér. Hangosan felüvöltött, és lerogyott a padlóra. Ezalatt Mr. Crepsley a jobb kezében lévő kést elröpítette Gannen Harst felé, megfosztva magát minden fegyverétől. Harst ösztönösen elugrott a kés útjából, ugyanakkor a Vérszipolyok Ura kardjával Mr. Crepsleyre támadt. A vámpír elhúzódott a kard hegye elől, s a korlátnak ütközve villámgyorsan elfordult támadóitól, két kezével megragadta a korlátot, ördögi gyorsasággal fellendítette a lábát és a testét, és egy szabályos kézenállást mutatott be a korláton. Míg mi odalentről tátott szájjal figyeltük a váratlan mutatványt, Mr. Crepsley állmagasságig leengedte magát a korláton, és teljes erejéből ellökte magát tőle. Kinyújtott testtel elzúgott a levegőben a Vérszipolyok Ura és Gannen Harst feje fölött – aki nyomban Ura elé lépett, hogy védje őt, mint már annyiszor a küzdelem alatt –, el Steve Leopard fölött, aki még mindig az emelvény padlóján hevert. Talpra esett, mint egy macska, pontosan a Vérszipolyok Urának védtelen háta mögött. És mielőtt a félvérszipoly vagy Gannen Harst egyet is mozdulhatott volna, bal kezével megragadta a Vérszipolyok Urának nyakán az inget, jobbjával a nadrágja övrészét, fölemelte a földről, mint a villám kiperdítette az emelvény széléhez – és fejjel előre belehajította a nyársakkal sűrűn kirakott gödörbe! A Vérszipolyok Urának csak annyi ideje maradt, hogy elordítsa magát – egyszer –, s egy tompa puffanással, amitől akaratlanul is megrándultam, rázuhant a nyársakra. Tucatnyi helyen, a szívét és a fejét is beleértve, fúródtak a testébe. Párszor még megrándult, aztán mozdulatlanná vált. A lángok belekaptak a hajába és a ruhájába.

Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy először fel se fogtam. De ahogy teltek a másodpercek, és a vérszipolyok elképedten és zavartan bámultak le a gödörbe, ahol már lángolt a vezérük holtteste, lassan megértettem, mi történt. Mr. Crepsley megölte a Vérszipolyok Urát... A vezérük nélkül a sorsszerű bukással néztek szembe... A Sebhelyesek Háborúja véget ért... a jövő a miénk... GYŐZTÜNK!

Hihetetlen volt. Csodálatos. Szinte felfoghatatlan. Miközben a vérszipolyok lelkiereje szertefoszlott, akárcsak az Uruk égő holttestéről felfelé kanyargó füst, az én kedvem az egekig szárnyalt, és úgy éreztem, mindjárt szétfeszíti a mellemet a megkönnyebbülés és az öröm. E sötét órán, amikor már minden esélyünk veszni látszott, és reménykedni sem mertünk, harcba szálltunk ellenségeinkkel, és a kardokra bíztuk, végre tudják-e hajtani sötét tervüket. Ennél szebbet legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. Szemem megkereste Mr. Crepsleyt, aki e pillanatban lépett az emelvény szélére. Véres volt, izzadt és kimerült, de a szemében olyan tűz lobogott, hogy azzal be lehetett volna világítani az egész barlangot. A megrendült vérszipolyok között felfedezett engem, mosolyogva üdvözlésre emelte a kezét, s már nyitotta a száját, hogy lekiáltson valamit. Ebben a pillanatban Steve Leopard vadul felüvöltött, és hátulról nekirontott a vámpírnak. Mr. Crepsley előretántorodott, s kezével a korlát felé kapott. Egy villanásnyi ideig úgy tűnt, hogy el tudja kapni, és képes lesz megtartani magát, de aztán a gravitáció ereje gyomorszorító gyorsasággal húzni kezdte lefelé, át a korláton, túl a megkapaszkodás biztonságot jelentő lehetőségén... le a gödörbe, a Vérszipolyok Ura után! Jóllehet Steve taszította a vámpírt a végzetes mélységbe, történetesen ő küldte utána a halvány reménnyel kecsegtető mentőkötelet is. Mert amikor Mr. Crepsley átbukott a korláton, Steve kihajolt, hogy lássa, amint a nyársakra zuhanva elpusztul. Eközben a fegyverként használt lánc – melyet még ekkor is a jobbjában szorongatott – letekeredett, és mint valami kötél leesett Mr. Crepsley mellé.

A vámpír végső kétségbeesésében odakapott, s a tenyerébe mélyen belefúródó tüskékkel újfent mit sem törődve megragadta a láncot. Az ekkor egy nagy rándulással megállt, megállítva Mr. Crepsleyt is a zuhanásában. Idefönt az emelvényen Steve hangosan feljajdult, mert Mr. Crepsley súlyától a lánc rászorult a jobb kezére. Megpróbálta őt lerázni a lánc végéről, de nem bírta. Ahogy ott állt, félig kihajolva a korláton, és a lánccal küszködött, Mr. Crepsley felnyúlt, s a maga életével nem törődve, elkapta az ingujját, és annál fogva még mélyebbre rántotta. Miközben ők ketten zuhantak – Steve sikoltozva, Mr. Crepsley nevetve –, Gannen Harst kilökte a karját, mintha rugó volna benne, és megragadta Steve csapkodó, hadonászó bal kezét. A vérszipoly fájdalmasan felnyögött a két ember súlyától, mely lefelé húzta a karját, de megtámasztotta magát egy tartóoszlopon, és fogta őket erősen. – Engedd el! – üvöltötte Steve, lábával Mr. Crepsley felé rúgva. – Megölsz mindkettőnket! – Épp ez a szándékom! – bömbölte Mr. Crepsley. Úgy látszott, a legkevésbé sem zavarja, hogy a halál leselkedik rá. Talán a Vérszipolyok Urának megölésekor felgyülemlett, és az erein átáramló adrenalin okozta – vagy talán a saját élete sem érdekelte, csak végezhessen Steve-vel. Akárhogy volt is, elfogadta a sorsát, és nem akart Steve testén fölkapaszkodva kijutni a biztonságba. Sőt inkább még hozzáfogott rángatni a láncot, hátha így majd Gannen Harst kénytelen lesz elengedni. – Állj! – üvöltötte Gannen. – Hagyd abba, akkor elengedünk! – Késő! – harsogta Mr. Crepsley. – Két dologra megesküdtem magamban, amikor lejöttünk ide. Egy – megölöm a Vérszipolyok Urát. Kettő – megölöm Steve Leonardot! Nem szoktam félmunkát végezni, úgyhogy... Még erősebben rántott egyet a láncon. Odafönt Gannen Harstnak elakadt a lélegzete, és fájdalmában összeszorította a szemét. – Nem bírom... sokáig... tartani... – nyögte. – Larten! – kiáltotta Vancha. – Ne csináld! Vedd vissza az életedet az ő élete fejében. Követjük a nyomát, és később majd végzünk vele!

– Harnon Oan fekete vérére, nem! – ordította vissza Mr. Crepsley. – Most van a kezemben, most ölöm meg. Megmondtam, és ebből nem engedek. – És mi... lesz a... szövetségeseiddel? – lihegte Gannen Harst. Ahogy szavai utat találtak Mr. Crepsley kemény koponyájába, abbahagyta a lánc rángatását, és fölbámult a Vérszipolyok Urának volt testőrére. – Ahogy te a kezedben tartod Steve Leonard életét, úgy tartom én a kezemben a barátaid életét – hadarta Harst. – Ha te megölöd Steve-et, én is kiadom a parancsot, hogy öljék meg őket! – Nem – felelte Mr. Crepsley halkan. – Leonard őrült. Az ő életét nem szabad megkímélni. Engedd, hogy... – Nem! – üvöltötte torkaszakadtából Gannen Harst. Hagyd meg Steve életét, és én is meghagyom a többiekét. Áll az alku? Mondj rá igent, de gyorsan, mielőtt elengedem a láncot, és a vérontás tovább folytatódik. Mr. Crepsley gondolkodóba esett. – Az ő életét is! – kiáltottam. – Meghagyod Mr. Crepsley életét is, különben... – Nem! – vicsorított Steve. – Kripli Crepsley meghal. Nem engedem, hogy megússza. – Hülye vagy? – reccsent rá Gannen Harst. – Ha őt nem engedjük el, te is meghalsz! – Akkor meghalok – jelentette ki gúnyos megvetéssel Steve. – Nem tudod, mit beszélsz – sziszegte Harst. – Tudom – válaszolta Steve halkan. – A többiek elmehetnek, de Crepsley meghal, méghozzá most, mert azt mondta, hogy gonosz vagyok. – Steve dühtől villámló szemmel bámult le a szótlan vámpírra. – És ha meg kell halnom vele, akkor meghalok – fütyülök a következményekre! Miközben Gannen Harst tátott szájjal bámult Stevere, Mr. Crepsley fölnézett oda, ahol Vancha és én álltunk. Tekintetünk komoran, de mindent értve kulcsolódott egymásba. Ebben a pillanatban Debbie odarohant mellénk. – Darren! – sikoltotta. – Meg kell mentenünk őt! Nem hagyhatjuk, hogy meghaljon! Nekünk... – Csss – súgtam, megcsókolva a homlokát, és magamhoz ölelve. – De... – Ekkor már zokogott.

– Nem tehetünk semmit – sóhajtottam. Miközben Debbie felnyögött, s arcát a mellemre temette, Mr. Crepsley Vanchához kezdett beszélni. – Úgy látszik, útjaink szétválnak, fenség. – Igen – krákogott keserűen Vancha. – Szép időket töltöttünk együtt – folytatta Mr. Crepsley. – Nagyszerű időket – javította ki Vancha. – Fogsz rólam dicshimnuszokat zengedezni a Vámpírok Hegyének Termeiben, ha majd visszatérsz, és rám köszöntesz egy poharat, még ha csak víz van is benne? – Egy láda sört iszom meg rád – fogadkozott Vancha –, és amíg bírom hanggal, halotti énekeket fogok énekelni. – Mindig is túlzásba vitted a dolgokat – nevetett Mr. Crepsley. Azután pillantása megállapodott rajtam. – Darren – mondta. – Larten – feleltem félszeg mosollyal. Szerettem volna sírni, de nem tudtam. Valami szörnyű üresség volt bennem, és az érzelmeim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. – Siess! – kiáltotta Gannen Harst. – Csúszik a lánc a kezemben. Még pár pillanat, és... – Pár pillanat elég lesz – vágott a szavába Mr. Crepsley, nem hagyva siettetni magát még a halál torkában sem. Szomorúan rám mosolygott, s azt mondta: – Ne hagyd, hogy a gyűlölet eluralkodjon az életeden. Nem kell megbosszulnod a halálomat. Élj szabad vámpírként, és ne valami bosszútól vezérelt, torz lelkű, kétségbeesett teremtményként. Ne válj Steve Leonardhoz vagy R. V.-hez hasonlóvá, különben a lelkem nem fog békén pihenni a mennyországban. – Nem akarja, hogy megöljem Steve-et? – kérdeztem tétován. – De még mennyire, hogy öld meg! – dörögte Mr. Crepsley. – De ne szenteld oda magad a feladatnak. Ne... – Nem bírom... tartani... tovább – zihálta Gannen Harst. Egész testében reszketett, és dőlt róla a verejték az erőfeszítéstől. – Nem is kell – válaszolta Mr. Crepsley. Pillantása rólam Vanchára ugrott, majd vissza, s rólam a mennyezetre. Úgy nézett fölfelé, mintha átlátna a kő, a beton és a föld rétegein, föl egyenesen az égbe. – Vámpírok istenei! – kiáltotta mennydörgő hangon. – Még a halálban is legyek győzedelmes!

Aztán, ahogy utolsó kiáltása végigvisszhangzott körben a barlang falain, Mr. Crepsley elengedte a láncot. Még egy elképesztő pillanatig ott lebegett a levegőben, szinte mintha repülni készülne... aztán zuhanni kezdett lefelé, mint egy kő, az acélhegyű nyársak felé. A legeslegutolsó pillanatban, amikor már úgy látszott, minden elveszett, valaki egy kötélen leugrott a barlang mennyezetéről, s a levegőt átszelve elkapta Mr. Crepsley-t a csuklójánál fogva, felemelkedett vele az emelvény biztonságába, ahol mindketten a saját lábukon értek földet. Miközben szájtátva, a meglepetéstől földbe gyökerezett lábbal bámultam a jelenetet, Mr. Crepsley megmentője megfordult – Mika Ver Leth volt az, egyik társam a vámpír hercegek közül! – Most! – üvöltötte Mika, és kiáltására egy hadseregre való vámpír mászott ki a mennyezetbe vágott nyílásokon, hogy egymás után ugráljanak le a földre, a megdöbbenéstől mozdulni sem bíró vérszipolyok és vémberek közé. Még mielőtt védekezésre gondolhattak volna, csapataink már megrohamozták őket, csak úgy villogtak a kardok, a kések, csapkodtak a fejszék. – Ne! – nyögött fel odafönt az emelvényen Gannen Harst kétségbeesetten, s azzal rávetette magát Mr. Crepsleyre és Mikára. Még a levegőben volt, amikor Mika a legnagyobb nyugalommal Mr. Crepsley elé lépett, s kardját kivonva széles ívben meglendítette a nekiugró vérszipoly felé. Egyetlen mozdulattal lenyeste Gannen fejét, s úgy röpítette át a levegőn, mint egy rosszul irányított tekegolyót. Amint Gannen Harst élettelen, fejét vesztett teste átbukott az emelvény oldalán, Steve Leopard élesen felkiáltott, majd sarkon fordult, és rohanni kezdett a biztonságot kínáló alagút felé. Már majdnem a palló végére ért, amikor Mr. Crepsley elkapta Mika egyik kését, célzott, és a kést elhajította a félvérszipoly után. A kés beleállt Steve hátába, a lapockái közé. Levegő után kapkodva megtorpant, lassan hátrafordult, és falfehér arccal, kimeredő szemmel kapott a kés markolata után, de nem tudta kihúzni. Vért köhögve összerogyott a pallón, majd néhány görcsös rángatózás után mozdulatlanná vált. Körülöttünk a vámpírok rendre elbántak az ellenfeleikkel. Immár Harkat és Vancha is beszállt a küzdelembe, és vígan küldték a

vérszipolyokat és a vémbereket a másvilágra, egyiket a másik után. A hátuk mögött Alice Burgess főfelügyelő bámulta a vérontást, s látszott rajta, hogy nem egészen érti, kik ezek az új harcosok. Érezte, hogy a mi oldalunkon állnak, de azért a biztonság kedvéért készenlétben tartotta a puskáját. Debbie még mindig a mellemre bújva zokogott – mivel nem nézett föl, nem tudta, mi történik. – Minden rendben – szóltam neki, s az álla alá nyúlva fölemeltem a fejét. – Mr. Crepsley biztonságban van. Él. Megérkezett a lovasság. – Lovasság? – visszhangozta, s a könnyeit törölgetve körbebámészkodott. – Nem értem. Mi...? Hogyan...? – Nem tudom – nevettem diadalmasan, és elkaptam Vancha karját. – Mi folyik itt? – kiáltottam a fülébe. Honnan jött ez a sok vámpír? – Én hoztam őket! – kurjantotta vidáman. – Amikor tegnap este elmentem, elsuhantam a Vámpírok Hegyére, és elmondtam nekik, mi a helyzet. Együtt suhantunk vissza. Óvatosan kellett jönniük – meghagytam, hogy ne avatkozzanak be addig, amíg meg nem öltük a Vérszipolyok Urát – de mindvégig itt voltak, és várakoztak. – De... én nem... ez... Elhallgattam, mielőtt a szavaim végképp dadogásba fúltak volna. Sehogy sem értettem, hogy mászhattak idáig ilyen gyorsan, sem hogy Vancha miképpen érhetett el a Vámpírok Hegyéhez és vissza ennyi idő alatt még suhanva is bele kellett volna teljen pár éjszakába –, de mit számított ez most? Itt voltak, küzdöttek, mint a veszett farkasok, Mr. Crepsley élt, és Steve Leopard meg a Vérszipolyok Ura halott volt. Mit kellett itt kérdezősködni? Ahogy forogtam egyre csak körbe, mint ámuló gyerek a karácsonyfa alatt, amikor hirtelen azt sem tudja, melyik ajándékra nézzen, egy mesésen ismerős alakot láttam átfurakodni a harcosok között. Narancssárga haját vér pöttyözte be pirossal, pár új sebet is szerzett a bal arcán végighúzódó hosszú heg mellé, erősen sántított fájó bokája miatt, de egyébként ott volt épen, legyőzhetetlenül. – Mr. Crepsley! – kiáltottam, és a karjába vetettem magam. – Shan úrfi! – ölelt a mellére nevetve. – Hát azt hitted, végem van? – Azt! – zokogtam.

– Hah! – kuncogott. – Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Még sokat kell tanulnod arról, hogy mit hogy szokás minálunk. Kinek volna türelme rajtam kívül, hogy megtanítson rá? – Hiú vén zsivány – szipogtam. – Ostoba zöldfülű tacskó – vágott vissza, majd eltolt magától, hogy alaposabban megnézze az arcomat. Kezét fölemelve hüvelykujjával letörölgette róla a könnyeket és a piszkot, és... és... és...

Nem. Nem így történt. Csak szerettem volna. Teljes szívemből-lelkemből szerettem volna, ha megmenekül, ellenségeink pedig vereséget szenvednek. Abban a rettenetes és végtelenül hosszú pillanatban, amíg lefelé zuhant, vagy fél tucat fantasztikusabbnál fantasztikusabb forgatókönyvet képzeltem el, melyekben megjelenik Mika vagy Nyíl vagy Mr. Tall, és más irányba tereli a végzetet. Mi pedig mosolygó arccal elvonulunk. De nem így kellett történnie. Az utolsó percben nem érkezett meg a felmentő lovasság. Nem volt csodálatos megmentés. Vancha nem suhant el a Vámpírok Hegyére. Egyedül voltunk, és egyedül is kellett lennünk, mert a végzet így rendelte. Mr. Crepsley lezuhant. Felnyársalták a hegyes karók. Meghalt. És az egész olyan szörnyű volt. Még azt sem mondhatom, hogy gyors és könyörületes halála volt, mint előtte a Vérszipolyok Urának, mert ő nem halt meg rögtön. A nyársak nem végeztek vele azonnal, és bár a lelke nem sínylődött sokáig, az üvöltését, ahogy ott vergődött és vonaglott, vérezve, haldokolva, égve és sikoltozva, míg élek, hallani fogom. De az is lehet, hogy magammal viszem a halálba is. Debbie vigasztalhatatlanul sírt. Vancha vonított, mint egy farkas. Harkat kerek, zöld szeméből zöld könnyek peregtek. Még a főfelügyelő is elfordította a fejét, és szipogott, mint egy gyerek. Én nem. Nem tudtam. Száraz maradt a szemem. Tántorgó léptekkel megindultam előre, s a gödör szélénél megállva lebámultam a nyársakra, ahol már lángolva égett a két holttest. Úgy álltam ott, mintha őrt állnék, mozdulatlanul, még a fejemet se fordítva el,

nem törődve azzal sem, hogy a vérszipolyok és vémberek néma csendben kivonulnak a barlangból. Ki is végezhettek volna bennünket, de a vezérük halott volt, álmaik semmivé váltak, s már nem érdekelte őket a harc – de még a bosszú sem. Alig érzékeltem, hogy lassan odajönnek a többiek Vancha, Debbie, Harkat és Alice Burgess –, és megállnak mellettem. – Mennünk kellene – motyogta Vancha egy idő után. – Nem – feleltem tompán. – Magunkkal viszem őt, hogy tisztességesen eltemessük. – Még órákba telik, mire a tűz kialszik – mondta erre Vancha. – Nem sietek. A vadászat véget ért. Annyi időnk van, hogy a világ végéig is eltart. Vancha mélyet sóhajtott, és bólintott. – Jól van. Várunk. – Én nem – zokogta Debbie. – Én nem tudok. Ez túlságosan rettenetes. Nem tudok itt maradni, és... Könnyekben tört ki. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam. Semmi olyan nem jutott eszembe, amitől jobban érezhette volna magát. – Majd én vigyázok rá – ajánlotta Burgess. – Kimegyünk az alagúton, és a kisebb barlangban megvárjuk magukat. – Köszönjük, Alice – mondta Vancha. Mielőtt elmentek volna, Burgess még megállt. – Még most sem tudom teljes bizonyossággal, hogy mit gondoljak: maguk csakugyan vámpírok-e, vagy sem, fiúk. És azt sem tudom, mit fogok mondani erről az egészről az embereimnek. De felismerem a gonoszt, ha látom, és szeretném azt hinni, hogy ugyanígy felismerem a jót is. Ha eljön az idő, és menniük kell, nem fogok az útjukba állni. És ha segítségre lesz szükségük, csak hívniuk kell. – Köszönjük – mondta Vancha újra, és ezúttal egy bátortalan, hálás mosoly is megjelent az arcán. Azzal a két nő elment. Átnyomakodtak a vérszipolyok és vémberek távozó sorai között, s ők megadóan utat engedtek annak a kettőnek, akik segédkeztek Uruk bukásának előidézésében. Teltek-múltak a percek. A lángok lassan ellobbantak. Mr. Crepsley és a Vérszipolyok Ura elégett.

Ekkor egy különös külsejű páros bicegett oda, s megálltak előttünk. Az egyiknek hiányzott a keze, ellenben a nyakából két kampókéz lógott le. A másiknak csak fél arca volt, és szánalmasan nyöszörgött: R. V. és Morgan James. – Elkapunk benneteket, gazemberek! – vicsorgott ránk R. V., fenyegetően mutogatva felénk bal kézcsonkjával. – Gannen szavát adta, hogy elenged titeket, így most nem árthatunk nektek, de utánatok megyünk, és akkor azt is bánni fogjátok, hogy a világra jöttetek! – Aztán jól készülj fel, Kampós – dörmögte unottan Vancha. – Nehéz lesz ránk tenni a kezedet! R. V. felszisszent a tréfa hallatán, és neki akart ugrani a hercegnek. Morgan fogta le, és hallottuk, amint maradék foga között mormol neki – a másik felét Burgess golyója ütötte ki. – Cillapodj! Miattut nem éldemesz! – Hah! – nevetett Vancha rosszindulatúan. – Te könnyen beszélsz! Ezúttal R. V.-nek kellett visszafognia Morgan Jamest. Átkozódva, egymást taszigálva hátráltak el, majd fásultan baktató társaikat beérve elsodródtak a többiekkel, hogy majd úgy-ahogy összefoltozva magukat új bosszúterven törjék a fejüket. Ismét magunkra maradtunk a gödörnél. A barlang lassan elcsendesedett. Már majdnem minden vérszipoly és vémber eltávozott, csak néhányan maradtak le tőlük. Köztük volt Gannen Harst és a vigyorgó Steve Leopard is, aki nem bírta megállni, hogy oda ne baktasson, hogy még egy utolsó gúnyos nevetést megengedjen magának. – Mi sül a tűzön, fiúk? – kérdezte, összedörzsölve a kezét, mintha fel akarná melegíteni őket. – Menj innen, vagy megöllek – mondtam kifejezéstelen hangon. Steve arca megnyúlt, és dühös szemeket meresztett rám. – Te tehetsz róla – mondta lebiggyesztett ajakkal. – Ha akkor nem árulsz el... Meglendítettem a kardomat, hogy kettéhasítsam vele. Vancha a puszta kezével lökte félre a pengét, mielőtt még kiserkedhetett volna a nyomában a vér. – Ne – mondta, és közénk állt. – Ha megölöd, visszajönnek a többiek, és végeznek velünk. Hagyd. Majd elfogjuk máskor.

– Bölcs szavak, bátyám – lépett Vancha mellé Gannen Harst. Az arca elkínzott volt. – Elég az öldöklésből. Mi... – Tűnj innen – rivallt rá Vancha. Harst arca elsötétült. – Ne beszélj velem így... – Utoljára figyelmeztetlek – mordult rá Vancha. A Vérszipolyok Urának egykori testőrét elöntötte a méreg, de aztán felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy békét kíván, és elhátrált a bátyjától. Steve nem követte. – Meg akarom mondani neki – közölte a fél-vérszipoly, tekintetét rám szegezve. – Nem! – sziszegte Gannen Harst. – Nem szabad! Most nem! Te... – Meg akarom mondani neki – ismételte meg Steve, ezúttal erélyesebben. Harst halkan elkáromkodta magát, majd egyikünkről a másikunkra nézett, és idegesen bólintott. – Jól van. – De vidd félre, hogy senki más ne hallhassa meg. – Most meg miben mesterkedtek? – kérdezte Vancha gyanakodva. – Majd rá fogsz jönni – kuncogott Steve, és megfogta a bal könyökömet. Leráztam magamról a kezét. – Tartsd távol tőlem magad, szörnyeteg! – vetettem oda neki. – Ugyan már, ne heveskedj – mondta. – El szeretnék újságolni neked valamit. – Nem akarom hallani. – Dehogynem – erősködött. – Égsz a vágytól, hogy meghallhasd. Meg akartam mondani neki, hogy mit csináljon azzal a nagy újságjával, de volt valami abban a gonosz tekintetében, ami elvette a szavamat. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán odébb ballagtam, ahol a többiek nem hallhattak. Steve jött utánam, Gannen Harst pedig szorosan a nyomában lépkedett. – Ha bántani merészelitek... – szólt figyelmeztetően Vancha. – Nem fogjuk – ígérte Harst, majd megállt, és testével fedezett minket, hogy a többiek ne láthassanak. – Na? – kérdeztem, mert Steve csak állt, és gúnyosan vigyorgott rám.

– Nagy utat tettünk meg, igaz-e, Darren? – kezdte. Az otthoni osztálytól idáig, a Megtorlás Barlangjáig. Az emberléttől a vámpírságig és a vérszipolyságig. A nappaltól az éjszakáig. – Olyat mondj, amit még nem tudok – mordultam rá. – Régebben azt gondoltam, történhetett volna másként is – folytatta halkan, s a szeme a távolba révedt. De most már úgy gondolom, kezdettől fogva így volt eltervezve. Számodra az volt megírva, hogy elárulj engem, és szövetségre lépj a vámpírokkal. Az volt a sorsod, hogy Vámpír Herceggé válj, és te vezesd a vadászatot a Vérszipolyok Ura ellen. Ahogy az én végzetem is az volt, hogy megkeressem a saját utamat az éjszakába, és... Hirtelen elhallgatott, arcán ravasz kifejezés suhant át, és Gannen Harstra mordult: – Fogd le. – Gannen Harst megragadta mindkét karomat, és olyan erősen tartott, hogy mozdulni sem tudtam. – Felkészültél, hogy elaltasd? – Igen – felelte Harst. – De siess, mielőtt a többiek közbeavatkozhatnának. – Kívánságod számomra parancs – mosolygott Steve, majd száját a jobb fülemhez téve belesuttogott valami rettenetes dolgot... valami rémítő dolgot... amitől fejtetőre állt körülöttem a világ, és ami mostantól kezdve sem ébren, sem álmomban, egy pillanatra sem fog nyugtot hagyni. Miután kínpadra feszített gyilkos erejű titkával, elhúzódott tőlem, s én nagyra nyitottam a számat, hogy odakiáltsam a hírt Vanchának. De mielőtt egy hang is kijöhetett volna a számon, Gannen Harst rám lehelte a vámpírok és vérszipolyok altatógázát. A gőzök megtöltötték a tüdőmet, s a világ előbb elhalványult körülöttem, majd öntudatomat vesztve belezuhantam az elkárhozottak gyötrelmes álmába. Mielőtt minden elsötétült volna, még hallottam Steve hisztérikus nevetését — a győztes démon gúnykacaját.

Amikor magamhoz tértem, nem tudtam, hol vagyok. Kinyitottam a szemem, és a magasban egy plafont láttam, tele nyílásokkal, melyek elől elhúzták a fedőlapokat, három csillárt, melyekben halványan pislákoltak a csonkká fogyott viaszgyertyák. El nem tudtam képzelni, hol lehetek.

Nyöszörögve felültem, és szemem Mr. Crepsleyt kereste, hogy megkérdezzem, most mi van. És ebben a pillanatban eszembe jutott. Keserves sóhaj szakadt fel belőlem az emlék nyomán, és feltápászkodva csüggedten körülnéztem. A nyársakkal kirakott gödörben már majdnem leégett a tűz. Mr. Crepsley és a fél-vérszipoly holttestéből már csak felismerhetetlen, elszenesedett csontok maradtak. Vancha és Harkat a gödör szélén ült, búskomor arcukról lerítt a néma gyász. – Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kiáltottam, a barlangból kivezető alagút felé támolyogva, de kétségbeesett igyekezetem közepette esetlenül térdre rogytam. – Nyugi – mondta Vancha, miközben fölsegített. Ellöktem a kezét, és indulatosan szembefordultam vele. – Mennyi ideig? – üvöltöttem. Vancha elgondolkodva fürkészte az arcomat, aztán megrándította a vállát. – Három óráig, vagy tovább. Kétségbeesésemben lehunytam a szemem, és visszaroskadtam a földre. Túl sok. Túl hosszú idő. Azóta már félúton lehetnek a világ túlsó vége felé. – Mi történt? – kérdeztem. – A gáznak legfeljebb tizenöt vagy húsz percre lett volna szabad kiütnie. – Kimerült voltál – felelte Vancha. – Hosszú volt az éjszaka. Engem meglep, hogy máris fölébredtél. Odakint hajnalodik. Nem számítottunk rá, hogy alkony előtt magadhoz térsz. Némán, undorral ráztam meg a fejem. – Jól vagy, Darren? – bicegett oda hozzánk Harkat is. – Nem! – fortyantam fel. – Nem vagyok jól. Egyikünk sincs jól. Fölálltam, otthagytam két zavartan bámuló társamat, és lassan odavánszorogtam a gödörhöz. Még egyszer lebámultam legdrágább barátom és tanítómesterem üszkös maradványaira. – Sokkos állapotban van – hallottam, amint Vancha halkan magyaráz Harkatnak. – Ne piszkáljuk. Időbe fog telni, míg kiheveri. – Kiheverem! – rikoltottam. Leültem, és csak nevettem, mint egy eszelős.

Vancha és Harkat odajött, és leült mellém – Vancha balról, Harkat jobbról. Mindketten ráfektették a kezüket egy-egy kezemre, mintegy néma bátorításképpen. Elszorult a torkom, és arra gondoltam, talán most majd tudok végre sírni. De teltek a másodpercek, és a könnyek csak nem jöttek. Akkor visszafordítottam a tekintetemet a gödörre, s gondolataim visszaszálltak Steve vérfagyasztó kinyilatkoztatására. A lángok már majdnem kihunytak, és a barlang levegője lehűlt. Egyre nagyobb lett a sötétség is, ahogy a gyertyák a magasban egyremásra kialudtak. – Föl kéne mennünk... hogy újra meggyújtsuk a gyertyákat – javasolta Harkat. – Különben nem fogunk látni... amikor majd leereszkedünk... hogy összeszedjük Mr. Crepsley csontjait. – Hagyjuk őt ott, ahol van – válaszoltam mogorván. Ez is épp olyan jó nyughely, mint bármi más. Harkat és Vancha úgy bámultak rám, mint akik nem tudják, jól hallottak-e. – De hiszen épp te akartad eltemetni őt – emlékeztetett Vancha. – Az még azelőtt volt, hogy Steve félrehívott – sóhajtottam. – Már nem számít, hol hagyjuk őt. Már semmi sem számít. – Hogy mondhatsz ilyet? – kiáltott fel Vancha dühösen. – Győztünk, Darren! Megöltük a Vérszipolyok Urát! Nagy árat fizettünk érte, de megérte. – Gondolod? – kérdeztem keserűen. – Hát persze! – kiáltotta. – Mit számít egyetlen élet ezrekével szemben? Tudtuk, mire kell számítanunk. Mindannyian készek voltunk, ha kell, az életünket is feláldozni. Én is éppúgy érzem Larten hiányát, mint te – már jóval azelőtt a barátom volt, hogy a tiéd is lett volna. De becsületes harcban érte a halál, és igaz ügyért adta oda az életét. Ha a lelke most lenéz ránk, azt akarja, hogy ünnepeljük az ő nagyszerű győzelmét, és ne azon siránkozzunk, hogy ő... – Emlékszel, amikor először futottunk össze a Vérszipolyok Urával? – vágtam a szavába. – Emlékszel, hogy úgy tett, mintha egy egyszerű szolga lenne, úgyhogy nem is figyeltünk rá, csak a többieket támadtuk, és így hagytuk, hogy elmeneküljön? Vancha óvatosan bólintott. – Igen. Na és?

– Akkor rászedtek bennünket, Vancha. És most is. Semmit sem nyertünk meg. Mr. Crepsley hiába halt meg. Vancha és Harkat tátott szájjal bámult rám. – Mi...? Én nem... Azt mondod...? Mi? – hebegte nagy sokára Harkat. – A köpenyes fél-vérszipoly ott az emelvényen csak eljátszotta a szerepét – sóhajtottam. – Nem ugyanaz volt, akit a tisztáson láttunk. Steve elárulta nekem az igazságot, mielőtt elment. Ez volt a búcsúajándéka. – Nem! – zihálta Vancha, s az arca hamuszürkére vált. – Hazudott! Az volt az Uruk! Az a reményvesztett kifejezés az arcán, amikor megöltük... ...őszinte volt – fejeztem be a mondatot. – A legtöbb vérszipoly és vémber, ott a barlangban, csakugyan azt hitte, hogy ő az Uruk. Őket éppúgy becsapták, mint minket. Egyedül Gannen Harst és még maroknyian tudták az igazságot. – Ezek szerint megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk? – nyögött fel Vancha. – Él? Fogalmunk sincs, hogy néz ki? Nem is tudhatjuk, hol bukkan fel legközelebb? – Nem egészen – válaszoltam torz félmosollyal. Már csak ketten maradtunk vadászok. Ennyi a változás. Hosszan kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt, és újra belebámultam a gödörbe. Nem akartam elmondani nekik a többit; túl közeli volt még Mr. Crepsley halála, és azt is csak most tudták meg, hogy a Vérszipolyok Ura elmenekült. Ha tehettem volna, megkímélem őket ettől az újabb csapástól. De figyelmeztetnem kellett őket. Meg kellett mondanom nekik, arra az esetre, ha velem történne valami, hogy hírül adhassák, és ha a szükség úgy hozza, nélkülem folytassák a harcot. – Tudom, ki az – suttogtam szenvtelenül. – Steve megmondta nekem. Elárulta a nagy titkot. Harst nem akarta, de ő mégis elmondta, csak hogy még egyet rúgjon belém, ha Mr. Crepsley halála nem fájt volna eléggé. – Elmondta neked, hogy ki a... Vérszipolyok Ura? – kapkodott levegő után Harkat. Bólintottam.

– Ki az? – kiáltotta Vancha, és felugrott. – Ki az az aljas, szemét alak, aki másokat küld maga helyett, hogy azok végezzék el a piszkos munkát? Mondd meg, és én... – Steve az – feleltem, mire Vanchából kiszállt minden erő. Leroskadt a földre, és elszörnyedve bámult rám. Akárcsak Harkat. – Steve az – ismételtem, és végtelenül üresnek és riadtnak éreztem magam belül. Tudtam, hogy nem is fogok másként érezni, amíg – hacsak – meg nem ölik, még ha ezer évig kell is élnem. Megnyaltam a szám, belebámultam az apró lángokba, és fennhangon kimondtam a teljes és rettenetes igazságot. – Steve Leopard a Vérszipolyok Ura. Ezután már csak a csend következett. Izzó, kétségbeesett csend.