Danielle Steel A kör bezárul Ismertető a hátoldalról: Danielle Steel fordulatos új regényében visszakalauzolja az Olvasót az 1960-as évek zaklatott világába. Amerika forrong. Kennedy és Martin Luther King meggyilkolása. Vietnam. Egyetemi diákok véres ütközeteket vívnak a sisakos-pajzsos rendőrökkel. Fbben a forgatagban keresi helyét az ifjú és gyönyörű lány, Tana Roberts. Jogot tanul. New Yorkból a faji zavargásoktól hangos Délre költözik, mert pályáját - ügyészként is, bíróként is - csak az igazság bajnokaként tudja elképzelni. Mindent feláldozna ezért a vágyálomért. Szerelmet, nyugalmat, anyagi biztonságot. Bizony sok időbe telik, míg Jana magánélete is révbe ér: a kör bezárul.
1
Danielle Steel A kör bezárul A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: Full Circle Published by Dell Publishing, a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York Copyright ^ 1984 by Benitreto Productions, Ud. The cover format and design of this book are protected trade dresses and trademarks of Dell Publishing, a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc. Author's photo copyright ^ by Charles Bush Fordította Sóvágó Katalin A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája Alex Haleynek, fivéremnek, barátomnak, nagy-nagy szeretettel, Isabella Grantnek, szeretettel, csodálattal, és mérhetetlen hálával, külön köszönettel és szeretettel Lou Blaunak, és mint mindig: Johnnak, szívem és lelkem mélyéből. D.S. Hungarian edition ^ Maecenas Könyvek, Budapest, 1999 Hungarian translation ^ Sóvágó Katalin, 1999 2
I. rész A KORAI ÉVEK 1. fejezet 1941. december 11-én, csütörtök délután az ország még nem egészen tért magához a döbbenetből. A károk listáját már összeállították, a halottak névsorát nyilvánosságra hozták, és az utóbbi napokban már felütötte fejét a bosszúállás szörnyetege. Csaknem minden amerikai szív azelőtt ismeretlen ütemre dobogott. Hát ez is bekövetkezett, hogy itthon sújtottak le ránk. Ez több volt egyszerű kongresszusi hadüzenetnél, sokkal, de sokkal több. Egy egész nemzetet töltött el az iszonyat, a düh és a hirtelen rémület, hogy itt is megtörténhet. Éjjel-nappal, bármikor feltünhetnek a japán vadászgépek, és romba dönthetnek olyan városokat, mint Chicago és Los Angeles, Omaha, Boston, New York! Ijesztő gondolat volt. Már nem "velük" történt a háború, valahol a messze távolban, hanem velünk. ! Vajon mit fog szólni Jean?, tűnődött Andrew Roberts, miközben felhajtott gallérral sietett kelet felé a fagyos szélben. Ő már két napja tudta. Pillanatnyi kétely nélkül ő kanyarította oda a nevét, ám hazaérvén, ahogy ránézett a feleségére, a torkán akadt a szó. Most azonban nincs választása. Ma este meg kell mondania. Muszáj. Három nap múlva indul San Diegóba. Odafent a Harmadik sugárúti magasvasút robajlott. Roberts feldübörgött barna homokkőből épült, keskeny 3
házuk bejárati lépcsőjén. Nem egészen egy éve laktak itt, jóformán észre sem vették már a magasvasutat. Először rémes volt, még a lámpák is rázkódtak, amikor elszáguldott a szerelvény, de mostanra megszokták, sőt, Andrew meg is szerette a csepp lakást. Jean patyolattisztán tartotta, néha már ötkor felkelt, hogy áfonyás fánkot süssön a férjének, és a legkifogástalanabb rendben hagyjon mindent, mielőtt munkába indulna. Még annál is csodálatosabb feleség lett belőle, mint Andy hitte annak idején. Most is mosolygott magában, amikor elfordította a zárban a kulcsot. Dermesztő szél fütyörészett a folyosón, ahol két villanykörte is kiégett, ám odabent fény és meghittség fogadta: kedves kis kék szőnyeg, keményített fehér organdi függönyök, amelyeket Jean maga varrt, akárcsak a bútorhuzatokat: azért iratkozott be esti tanfolyamra, hogy elsajátítsa a varrás tudományát. Dolgos keze alatt vadonatújként ragyogott a másodkézből vett bútor. Ahogy Andy körülnézett, először hasított bele a bánat azóta, hogy jelentkezett a seregbe. Szinte fájt neki a gondolat, hogy el kell mondania Jeannek: három nap múlva elhagyja New Yorkot, és könnyek szöktek a szemébe, amikor rádöbbent, hogy azt se tudja, mikor jön vissza... mikor... már ha egyáltalán... de hát vigye el az ördög, itt nem erről van szó. Ha ő nem megy el harcolni a japcsik ellen, akkor ki az ördög megy? És ha senki se megy, akkor azok a fattyak egy napon megjelennek odafönt a magasban, és ronggyá bombázzák New Yorkot... meg ezt a házat... és Jeant. Letelepedett a karosszékbe, amelyet Jean saját kezű4
leg kárpitozott melegzöld szövettel, és elmerült a gondolataiban. San Diego... Japán... Karácsony... Jean... nem tudta, mióta ül itt, amikor egyszer csak fölrezzent. Kulcs zörrent a zárban. Felesége szélesre tárta az ajtót; akkora öl barna zacskó volt a karjaiban, hogy először nem is vette észre a férjét, csak akkor rezzent össze, amikor felkapcsolta a villanyt, és meglátta Andy mosolygó arcát, szokás szerint szemébe hulló szőke haját és a rátekintő zöld szempárt. Ugyanolyan jóképű volt, mint mikor megismerkedtek. Andy akkor tizenhét éves volt, Jean tizenöt... hat éve történt... Andy még most sem több huszonháromnál. - Szervusz, édes, mit csinálsz te itt? - Hazajöttem, hogy megnézzelek. - Odasietett az asszonyhoz, és könnyedén felkapta erős kezével az összes csomagot. Jean ugyanolyan áhítattal nézett rá nagy sötétbarna szemével, mint mindig. Rajongott Andy Robertsért, aki két évet elvégzett az egyetemen, benne volt az iskola futócsapatában, néhány hónapig a futballcsapatban is, amíg meg nem sértette a térdét, és végzős gimnazista korában, amikor megismerkedtek, éppen a kosárlabda sztárja volt. Jean most is hősnek látta, és annyira büszke volt rá! Andy jó állást szerzett: New York legnagyobb autókereskedésében árulta a Buickokat, Jean tudta, hogy előbb-utóbb igazgató lesz belőle... vagy talán folytatja az egyetemet! Már beszélgettek erről. Ám eddig is szép fizetést hozott haza, amiből, Jeanét is hozzátéve, igazán jól kijöttek. Jean nagyon be tudott osztani minden fillért; elég hosszú gyakorlata volt benne. Szülei 5
meghaltak egy közlekedési balesetben, amikor még csak tizennyolc éves volt, és azóta maga tartotta el magát. Szerencsére kevéssel azelőtt, hogy árvaságra jutott, elvégezte a titkárnői tanfolyamot, és okos lány volt. Már majdnem három éve dolgozott egy ügyvédi irodánál. Andy is büszke volt a feleségére. Csuda aranyos volt, mikor munkába indult a maga varrta, jól szabott kosztümökben, amelyekhez nagy körültekintéssel választott kalapot és kesztyűt; figyelemmel kísérte a divatlapokban a stílus változásait, és a férjével is megbeszélte, hogy okvetlenül olyasmi legyen, ami jól áll neki. Andy mosolyogva figyelte a feleségét, ahogy lehámozza a kesztyűit, majd a nagy zöld székre dobja fekete filc puhakalapját. - Milyen napod volt, cukorbaba? - Munkából hazajövet szeretett ingerkedni-csipkelődni az asszonnyal, szerette a karjaiba kapni, orrával bökdösni Jean nyakát, erőszakos cselekményekkel fenyegetőzni. Ez bizony elég messze állt az illemtudó szeméremtől, amelyet Jean a munkahelyén tanúsított. Andy néha beugrott hozzá, és valósággal megszeppent, olyan megfontolt komolysággal viselkedett a felesége. De mindig is ilyen lány volt. Csak azóta kezdett felderülni, kiengedni, amióta összeházasodtak. Megcsókolta felesége tarkóját, Jean összeborzongott. - Csak addig várj, míg elteszem a vásárolt holmit... Talányos mosollyal próbálta kifejteni az egyik tasakot Andy kezéből, ám ő elrántotta előle, és megcsókolta Jean ajkát. - Minek várjak? 6
- De Andy! - A férfi keze mohó kalandozásba kezdett, lehúzta Jeanről a vastag felsőkabátot, kigombolta az alatta viselt kosztüm kabátjának fekete borostyángombjait. A barna zacskókat réges-rég félredobták, összetapadva csókolóztak, amíg Jean hátra nem rántotta a fejét, levegőért kapkodva és kuncogva. Ez azonban nem állította meg a férje kezét. - Andy! Mi ütött beléd? A férfi csibészesen mosolygott, de félt szólni, nehogy túlságosan megsebezze az asszonyt. - Ne kérdezz! - Csókkal fogta be a felesége száját, fél kézzel lefejtette róla a kosztümkabátot és a blúzt; egy perc múlva követte a szoknya, feltárva a fehér csipkés harisnyatartót, a fehér csipkés bugyit, a hátul varrott selyemharisnyát és két lélegzetelállító lábat. Andy mohón magához szorította, és Jean nem ellenkezett, amikor a férfi magával vonta a pamlagra, sőt, ő vetkőztette Andyt; odafönt hirtelen elmennydörgött a magasvasút, mire mindkettejükből kitört a nevetés. - Vigye el az ördög.. . motyogta Roberts, és fél kézzel kikapcsolta Jean melltartóját. Az asszony mosolygott. - Tudod, hogy már egész megszerettem a hangját? Megcsókolta a férjét, testük és szájuk összeforrt, és ezután óráknak tűnő ideig nem esett több hangos szó. A bejárat melletti konyhában még mindig égett a villany, de a nappali és a belőle nyíló apró hálószoba homályba borult. Andy még a sötétben is érezte, hogy Jean őt nézi. - Titkolsz valamit, ugye? - Egész héten úgy érezte, mintha egy apró kő nyomná a gyomrát. Túl jól ismerte a férjét. - Andy... 7
Roberts még mindig tétovázott. Nem lett könnyebb, mint két napja. Hét végére még rosszabb lesz. Pedig meg kell mondania valamikor. Csak ne most kellene! Három nap óta először kezdett kételkedni abban, hogy helyesen cselekedett-e. - Nem is tudom, mit mondjak! De Jean ösztönösen sejtette. A szíve összeszorult, míg tágra nyőt szemmel nézte a férfit a sötétben, és az arca máris szomorú volt. Ő nagyon más volt, mint a férje. Andy tekintete mindig kacagott, nála mindig készen állt a vicc, a tréfa, a szellemesség. Ragyogó szeme volt, és könnyen mosolygott. Vele kíméletesen bánt a sors. Jeannel annál kevésbé. Az az ideges feszültség lappangott benne, amely azoknak a sajátja, akik megpróbáltatásokra jönnek a világra. Mindkét szülője alkoholista volt, a nővére pedig epilepsziás, aki úgy halt meg tizenhárom esztendősen, hogy a kilencéves Jean ott feküdt a szomszédos ágyon. A tizennyolc évesen elárvult lányban, bár úgyszólván születése pillanatától küzdeni kényszerült, mégis ott élt az ösztönös életöröm, csak sohasem volt módja kibontakozni. Andy tudta, hogy ez is elkövetkezik, ha eleget kényezteti az asszonyt. Kényeztette is minden elképzelhető módon. De most nem könnyíthette meg a dolgát. Felesége most is azzal a régi bánattal nézett rá, amelyet Roberts az első találkozáskor látott a szemében. - Bevonulsz, ugye? - A férfi bólintott. Jean sötét szeme könnybe lábadt, hátraejtette fejét a pamlagon, amelyen az imént szeretkeztek. 8
- Ne nézz így rám, bébi, kérlek. . . - Gazembernek érezte magát. Fölkelt az asszony mellől, átsietett a szobán, és előkotort a kabátja zsebéből egy doboz Camelt. Idegesen kipöckölt egy szálat, rágyújtott és leült a dívánnyal szemközti zöld karosszékbe. Jean most már nem is igyekezett elfojtani a sírását, de a szemében nem volt meglepetés. - Tudtam, hogy ezt fogod tenni! - Muszáj, bébi. Jean bólintott. Láthatólag megértette, bár ez nem enyhítette a fájdalmát. Óráknak tűnő idő után sikerült annyi bátorságot gyűjtenie, hogy megkérdezze az egyetlen dolgot, ami érdekelte: - Mikor? Andy Roberts nagyot nyelt. Soha nem esett még ennyire nehezére a szó. - Három nap múlva. Jean összerándult, és megint behunyta a szemét. Bólintott. Könnyek patakzottak az arcán. A hátralevő három napban az élet már nem talált vissza a régi kerékvágásba. Jean nem ment be dolgozni, lázasan szorgoskodott, a lelkét is kitette a férjéért, fehérneműt mosott, zoknikat göngyölt össze, kekszet sütött. Egész nap nem pihent a keze, mintha ezzel az örökös munkálkodással uralkodni tudna magán - és talán a férjén is. Mindhiába. Szombat este Andy letétetett vele mindent, abbahagyatta a csomagolást: a ruhákra nem lesz szüksége, a kekszet sose fogja megenni, zokni nélkül is megvan - magához ölelte a feleségét, és Jean ekkor összeroppant. 9
- Istenem, Andy... nem bírom... hogy fogok élni nélküled? - Roberts ökölnyi üreget érzett a gyomrában, amikor belenézett felesége szemébe, és meglátta benne a mélységes bánatot. De nem volt választása, nem volt... ő férfi, harcolnia kell, ha a hazája háborúban áll... És az volt a legrosszabb, hogy lelkifurdalás helyett valósággal borzongatta valami különös, ismeretlen izgalom, hogy háborúba mehet; mintha soha vissza nem térő alkalmat kínálnának neki. Szinte már olyannak tűnt, akár egy misztikus beavatási szertartás. Ez bántotta, és szombat estére az ő idegei is túlfeszültek. Annyira őrlődött Jean kapaszkodó kis keze és a kötelesség között, hogy már csak azt szerette volna, legyenek túl rajta, és fölülhessen a nyugatnak tartó vonatra. Nem kellett sokáig várnia. Hajnali ötkor volt a gyülekező a főpályaudvaron. Fölkelt öltözködni. Megfordult az apró hálószobában, és ránézett a feleségére. Jean már lecsöndesedett, elsírta minden könnyét, szeme vörös volt és dagadt, de mintha már belenyugodott volna a sorsába. Neki ez valami iszonyú, kétségbeejtő, rémítő módon olyan volt, mintha a szüleit és a nővérét veszítené el megint. Nem volt senkije Andyn kívül. Inkább meghalt volna, mint hogy őt is elveszítse. És most a férje is elhagyja. - Nem lesz semmi baj, ugye, bébi? - Ült az ágy szélén, nézte az asszonyt, kétségbesetten szerette volna valamilyen módon megnyugtatni. Jean szomorúan elmosolyodott, és feléje nyújtotta a kezét. - Gondolom, nem szabad, hogy legyen. - Majd ismét elmosolyodott, már-már talányosan. -Tudod, mit szeret10
nék? - Mindketten tudták: hogy Andy ne menjen háborúba. - De még ezenkívül... - mondta Jean, és megcsókolta a férje ujjának hegyét - ... abban reménykedem, hogy teherbe ejtettél. - Ebben a szenvedélyes néhány napban nem törődtek semmiféle elővigyázattal. Andynek szemet is szúrt, de annyi minden mással kellett törődniük. Abban bizakodott, hogy a felesége nem most tart a kritikus időszakban. Ám ahogy ránézett Jeanre kételyei támadtak. Egy éven át nagyon vigyáztak, mert közös megegyezéssel nem akartak gyereket még egy darabig, legalábbis az első néhány évben, amíg nem szereznek jobb állást, vagy Andy le nem húz még két évet az egyetemen. Nem siettek, fiatalok voltak, de most... a múlt héten gyökeresen megváltozott az életük. - Gondolod, hogy...? - kérdezte aggodalmasan a férfi. Nem mintha nem örült volna neki, csak azt nem akarta, hogy a feleségének egyedül kelljen kihordania a terhességét, miközben őt Isten tudja, hová veti a háború. Jean vállat vont. - Meglehet. - Aztán ismét elmosolyodott és felült. Majd tájékoztatlak. - Óriási! Pont erre van szükségünk! - mondta hirtelen felindulással Andy, és idegesen pillantott az éjjeliszekrényen álló órára. Tíz perccel múlt négy. Indulnia kellett. - Talán igen. - És olyan sietve folytatta, mintha ezt még okvetlenül el kellene mondania, mielőtt a férje elmegy: - Komolyan értettem, amit mondtam, Andy. Nagyon örülnék neki. 11
- Most? - döbbent meg a férfi. Jean bólintott, hangja suttogássá tompult a kis szobában. - Igen. 2. fejezet A magasvasút elsüvített Jean Roberts lakása előtt, aki mozdulatlanul ült a nyitott ablakban. Gyehenna lett a ház, a járda fölött vibrált a levegő, a barna homokkő falak szívták magukba a rekkenő augusztusi hőséget. Néha éjszakánként Jean fölkelt az ágyból és kiült a küszöbre, hogy legalább az elrobogó szerelvény kavarta légáramlat hűsítse. Vagy bemenekült a fürdőszobába, és vizes lepedőt tekert magára. Lehűlésre nem volt semmi kilátás, és a baba még jobban megnehezítette a dolgát. Úgy érezte, szétrobban a teste, és minél tikkasztóbb lett a forróság, annál vadabbul rúgkapált a baba, mintha neki is melege lenne. Jean elmosolyodott a gondolatra. Alig várta, hogy láthassa a kicsit. Már csak négy hét! Négy hét, és a kezében fogja tartani a babájukat. Remélhetőleg az apjára fog hasonlítani. Andy most a Csendes-óceánon volt, ahol azt tette, amit szeretett volna, "verte a japcsikat", mint a leveleiben írta, bár Jeannek valamiért mindig rosszul estek ezek a szavak. Az ügyvédi irodában egy japán lány volt az egyik kolléganője, és olyan kedvesen viselkedett, amikor megtudta, hogy Jean állapotos. Még falazott is neki az elején, amikor ő annyira rosszul volt, hogy mozogni is alig bírt. Bevonszolta magát a munkahelyére, aztán csak ült, meredt az írógépére és reménykedett, hogy kiér a vécébe, mielőtt hánynia kellene. Az irodában nagyon rendesek voltak, hat hónapig alkalmazták, sokkal 12
hosszabb ideig, mint más cégeknél volt szokás, de ők úgy érezték, így hazafias Andy miatt, írta Jean az egyik levelében. Úgyszólván naponta írt a férjének, bár az legföljebb havonta egyszer hallatott magáról. Többnyire túlságosan fáradt volt az íráshoz, és egy örökkévalóságig tartott, mire Jean megkapta a leveleit. Ez bizony messze esik a New York-i autókereskedelemtől, szögezte le egyik levelében, amelyben nagyon mulatságosan jellemezte a rossz kosztot és a haverjait. Valahogy mindig képes volt megnevettetni a feleségét a leveleivel. Értett hozzá, hogy mindent jobbnak írjon le, mint amilyen valójában volt, és Jeanben azonnal oldódott a rémület, mihelyt hallott a férjéről. Először halálosan rettegett, főleg, amikor rosszul volt. Ellentmondásos érzelmek marcangolták, amikor rájött, hogy állapotos. Először, az Andy távozása előtti néhány napban, olyan remek ötletnek tűnt, de a bizonyságtól pánikba esett. Ez azt jelentette, hogy föl kell adnia az állását. Egyedül lesz. Miből fogja eltartani magát és a babát? Kétségbeesetten félt attól is, mit fog szólni Andy, ám a férjét, a leveléből ítélve, egészen lázba hozta az apaság, és Jean úgy érezte, megint szép a világ; egyébként is, addigra ötödik hónapos terhes volt, és már nem idegeskedett annyit. Az utolsó hónapokban bőven volt ideje, hogy gyerekszobává alakítsa a hálószobájukat. Mindent maga csinált, sárga szalagos, fehér mádeirából, varrt és kötött, pici sapkákat, cipőcskéket, szvettereket. Még szép kis képeket is festett a falra, és felhőket remekelt a plafonra, bár az egyik szomszéd rettenetesen lekapta a tíz körméről, 13
mikor észrevette, hogy a fiatalasszony létrára mászkál, és maga csinálja a festést. Ám Jeannek nem volt más elfoglaltsága, most, hogy nem dolgozott. Félretett minden fillért, amit tudott, még moziba sem járt, annyira félt költeni a spórolt pénzét. Andy zsoldjából is kapott egy részt. Ebből kellett beszereznie a babának minden szükségeset. Az első néhány hónapban, ha teheti, itthon marad, aztán keresnie kell egy gyermekgondozót, és vissza kell térnie a munkába. Reménykedett, hogy az idős Mrs. Weissmant a negyedik emeletről meg tudja nyerni a pesztrálásra. Mrs. Weissman melegszívű, nagymamás néni volt, aki évek óta lakott a házban, és boldog izgalomba hozta Jean babája. Naponta benézett a fiatalasszonyhoz, néha még éjszaka is lejött, amikor nem tudott aludni a forróságtól, és bekopogtatott, ha világosságot látott az ajtó alatt. De ma éjszaka Jean nem gyújtott villanyt. Csak ült a sötétben, levegő után kapkodott a fojtogató, gyilkos hőségben, hallgatta az eldübörgő vonatokat, míg azok is le nem álltak, hogy hajnal előtt újrakezdjék. Még napkeltekor is ébren volt. Azon tűnődött, tud-e normálisan lélegezni még valaha, ledőlhet-e anélkül, hogy ne kelljen fulladástól félnie. Voltak nagyon keserves napjai, és a vonat meg a hőség csak rontott rajtuk. Majdnem nyolc órára járt, amikor megkopogtatták az ajtaját; úgy vélte, bizonyosan Mrs. Weissman. Magára öltötte rózsaszín fürdőköpenyét, fáradtan sóhajtott, és mezítláb odabaktatott az ajtóhoz. Hála Istennek, hogy már csak négy hét! Kezdte azt hinni, hogy nem bírja tovább. 14
- Halló! - tárta ki az ajtót fáradt mosollyal; arra számított, hogy idős barátnőjét látja a küszöbön, és elpirult, mikor egy idegen nézett vissza rá, egy mustárszín paszományos barna egyenruhát és egyensapkát viselő idegen, aki egy sárga borítékot nyújtott feléje. Jean értetlenül bámult rá, nem akarta érteni, mert nagyon is jól tudta, mit jelent ez, és a jövevény is mintha gúnyosan vigyorgott volna, mert az arca eltorzult a hőségtől és a sokktól megszédülő asszony szeme előtt. Jean egyetlen szó nélkül feltépte a borítékot, és azt látta benne, amitől félt. Ismét ránézett a halál hírnökére, az egyenruhára írott betűkre próbált összpontosítani, szája sikolyra nyílt, aztán néma kupacba roskadt a padlón. A katona szótlan iszonyattól eltátott szájjal meredt rá, majd hirtelen segítségért kezdett kiabálni. Tizenhat éves volt, soha életében nem került ennyire közel állapotos asszonyhoz. Két ajtó is felpattant a folyosó szemközti oldalán, a fenti lépcsőkről futó lábak dobaja hallatszott. Mrs. Weissman hideg borogatást tett Jean homlokára. A suhanc lassan elhátrált, majd lerohant a lépcsőn; csak ki innen, ebből a fojtogató kis házból! Mrs. Weissman és két másik asszony akkor már a pamlag felé támogatta a nyöszörgő Jeant. Mostanában ezen a pamlagon aludt, ahol a baba fogant, ahol szeretkeztek Andyvel... Andyvel... Andyvel... "Sajnálattal értesítjük... férje életét vesztette a haza szolgálatában... elesett akció közben Guadalcanalnál..." akció közben... akció közben... Szédült, nem látta az arcokat. - Jean...? Jean... - szólongatták, és hideget érzett az 15
arcán. Az asszonyok a szenvedőre néztek, aztán egymásra. Helen Weissman elolvasta a táviratot, és gyorsan megmutatta a többieknek. - Jean... - Ő lassan ocsúdott, alig bírt lélegezni. Az asszonyok segítettek, hogy fölülhessen, és belédiktáltak egy kis vizet. Jean üres tekintettel bámult Mrs. Weissmanre, majd hirtelen eszébe jutott minden, és a következő pillanatban a hőségnél is jobban fojtogatta a zokogás; lélekszakadva sírt és kapaszkodott az őt átölelő öregasszonyba. Andy meghalt... akárcsak a többiek... mint apa, anya és Ruthie... elment... elment... nem fogja látni soha többé... már-már gyerekesen hüppögött, és olyan súly nyomta a szívét, amilyet akkor sem érzett, mikor a többieket gyászolta. - Minden rendben, drága, minden rendben... - Pedig tudták, hogy semmi sincs rendben, nem is lesz, soha többé. Elmúlt, akárcsak szegény Andy. Később az asszonyok visszatértek a lakásukba, de Helen Weissman maradt. Nem tetszett neki a fiatal nő üveges tekintete, az, ahogy ül és bámul, majd hirtelen kitör belőle az a rettenetes, véget érni nem akaró zokogás, amelyet este is hallott, amikor kurta kis távollét után visszajött és benyitott a bezáratlan ajtón, hogy megnézze az özvegyet. Mrs. Weissmannek még Jean orvosát is sikerült utolérnie telefonon, mielőtt az hazament volna a rendelőjéből. Az orvos őszinte részvétét fejezte ki a rossz hír hallatán, és figyelmeztette az öregasszonyt, hogy a sokk kiválthatja Jeannél a vajúdást. Mrs. Weissman pontosan ettől félt és erre gyanakodott, mert többször látta aznap este, hogy Jean a keresztcsontját nyomkodja az 16
öklével, miközben nyughatatlanul járkál föl-alá, mintha az utóbbi néhány órában nyomasztóan összeszűkült volna a kis lakás. Az egész világ összeomlott a fiatal özvegy körül, és neki nem volt hová mennie többé. Még egy tetem se maradt, amit hazaküldjenek... csak a magas, jóképű, szőke fiú emléke... és a baba a hasában. - Jól vagy? - Muszáj volt mosolyogni Mrs. Weissman kiejtésén. Negyven éve élt Amerikában, de még mindig darabos német akcentussal beszélt ez a melegszívű, bölcs asszony, aki nagyon kedvelte Jeant. Ő harminc éve özvegyült meg, és sohasem ment férjhez többé. New Yorkban három gyereke élt, akik meglátogatták, többnyire azért, hogy rásózzák pesztrálás céljából a saját gyerekeiket, azonkívül egy fia, jó állásban valahol Chicagóban. - Nincsenek fájásaid? - Fürkészőn nézett a fiatalasszonyra, aki megrázta a fejét. Egész teste sajgott az átsírt nap után, a belsője mégis mintha elzsibbadt volna. Nem tudta, mit is érez: nyughatatlan volt, melege volt, nyilallások szurkálták. Megfeszítette a gerincét, mintha nyújtózkodna. - Semmi bajom. Miért nem alszik egy kicsit, Mrs. Weissman? Hangja berekedt a hosszú sírástól. A konyhai órára pillantott, és megállapította, hogy tizenöt órája kapta meg a táviratot, amelyből megtudta, hogy Andy... tizenöt óra, de tizenöt évnek rémlik... ezer évnek... Ismét elkezdett körbe-körbe járkálni. Helen Weissman figyelte. - Nem akarsz kimenni egy kis sétára? - A vonat elsüvített, Jean megrázta a fejét. Még este tizenegykor is túl17
ságosan rekkenő volt a hőség sétára, és most hirtelen melegebbnek érezte, mint egész nap. - Iszom egy kis hideget. - Töltött magának egy pohár limonádét a jégszekrényben levő kancsóból. Jólesően ivott, ám a hűsítő szinte azonnal vissza is jött a torkán. Berohant a fürdőszobába, görcsösen öklendezve hányt, majd valamivel később sápadtan került elő. - Le kellene feküdnöd! - Ernyedten engedelmeskedett, de ettől még rosszabb lett. Ülni könnyebb volt, mint feküdni, úgyhogy ismét megpróbálkozott a kényelmes, régi zöld karosszékkel, ám alig pár percig bírta. Keresztcsontját marcangolta a fájdalom, gyomra háborgott. Éjfélkor Helen Weissman magára hagyta, de előbb megígértette vele, hogy átkopog hozzá, ha valami baja lenne. Jean bizonyosra vette, hogy úgysem kell ilyet tennie. Lekapcsolta a villanyt, ült egymagában a csendes lakásban, és a férjére gondolt... Andyre... nagy zöld szemére, egyenes szálú szőke hajára... a futócsapat csillagára... a futball hősére... első és egyetlen szerelmére... a fiúra, akibe első látásra halálosan belészeretett, és erre a gondolatra fájdalomdárda döfött a hasából a hátába, majd megint és megint és megint, úgyhogy elakadt a lélegzete. Fölállt, noha alig tartotta a lába, szörnyű hányingerrel küszködött, de kikényszerítette magát a fürdőszobába, ahol majdnem egy óráig nyomorultul görnyedt a vécécsésze fölött. A fájdalom öklözte, az émelygés facsarta a gyomrát, és már alig volt eszméletén, amikor elhaló hangon Andyt kezdte szólongatni. Így talált rá hajnali fél kettőkor Helen Weissman, aki elhatározta, hogy lefekvés 18
előtt még egyszer megnézi Jeant. Senki sem tudott aludni a tűzforró éjszakában, Mrs. Weissman is szokatlanul sokáig maradt ébren, és áldotta Istent, amiért ezt tette. Csak annyi ideig tért vissza a saját lakásába, hogy felhívja Jean orvosát és a rendőrséget, ahol megígérték, hogy azonnal küldik a mentőt; majd vászon háziruhába öltözött, felkapta a retiküljét, és ugyanabban a szandálban futott vissza Jeanhez. Tíz perccel azután, hogy pongyolát terített a vajúdó vállára, már vonítottak is a szirénák. Az öregasszony hallotta, de Jean mintha semmit sem hallott volna, csak jajgatott és öklendezett, hiába próbálta csitítgatni Helen Weissman. Egyfolytában vonaglott és Andyt szólongatta, amíg be nem értek a városi kórházba. A baba már erősen közeledett. Az ápolók villámgyorsan feltették Jeant egy műtőágyra, de mielőtt bármit adhattak volna neki, már meg is született hangos bőgéssel, kezeit ökölbe szorítva a hollófekete hajú, két kiló ötvennégy dekás, keszeg kisleány. Helen Weissman alig egy óra múlva látta mindkettejüket. Jeant addigra szerencsére már elbódították, a baba békésen szundikált. Mrs. Weissman, miközben hazafelé tartott a bérházba, a magányos évekre gondolt, amelyek Jean Robertsre, a huszonkét éves özvegyre várnak. Egyedül kell fölnevelnie a kislányát. Helen a könnyeit törülgette, míg a magasvasút fél ötös járata tovarobajlott vele a szürkületben. Tudta, mennyi odaadásra, már-már vallási rajongásra, társtalan szenvedélyre van szükség, ha valakinek egyedül kell fölnevelnie egy gyermeket, aki sohasem fogja ismerni az apját. 19
Jean akkor látta először a kicsit, amikor reggel odahozták az első szoptatásra. Megnézte a parányi arcot, a sötét selyemhajat, amelyről a nővérek azt mondták, hogy később ki fog hullani, és ösztönösen tudta, mit kell tennie érte. Egy cseppet sem ijedt meg. Ő akarta Andy kicsinyét. Ez itt a férje utolsó ajándéka, és ő vigyázni fog rá végső leheletéig, megtesz érte mindent, és csak a legjobbat fogja adni neki. Érte fog élni és dolgozni. Az életét nyújtja oda ennek a kisleánynak. A pici rózsabimbószáj buzgón dolgozott, és Jean elmosolyodott a szokatlan érzésre. Hihetetlen, hogy csak huszonnégy órája szerzett tudomást Andy haláláról! Bejött egy ápolónő, és mindkettejüket megvizsgálta. Anya és lánya derekasan állták a sarat; a kislány egész nagy volt ahhoz képest, hogy majdnem négy héttel idő előtt született. - Úgy látom, jó étvágya van! - vette szemügyre őket a keményített fehér egyenruhát-fityulát viselő asszony. A papa látta már? - Nem tudhatták... senki sem tudta... csak Jean és Helen Weissman. Könnyek szöktek Jean szemébe, és megrázta a fejét. Az ápolónő értetlenül veregette a karját. Nem, a papa nem látta és sohasem fogja látni. - Hogy fogják hívni? Ezt alaposan meglevelezték annak idején, és végül megegyeztek egy lánynévben, noha mindketten azt hitték, hogy fiút akarnak. Érdekes, hogy az első meghökkent - és már-már csalódott - perc után mennyivel jobbnak tűnt egy kislány. Mintha eleve nem lett volna más választás. A természet jól elrendezte a dolgot. Ha fiat 20
szül, annak az apja nevét adta volna. De Jean talált egy lánynevet, amely tetszett neki, és most ki is próbálta az ápolónőn, miközben büszkeségtől ragyogó szemmel tartotta a karján újszülöttjét. - Tana Andrea Roberts. Tana. - Szépen csengő név volt, és tökéletesen illett a babához. A szoptatás befejeztével az ápolónő mosolyogva kiemelte Jean karjaiból a kicsi batyut, majd fél kézzel ügyesen elegyengette a takarót. - Most pihenjen, Mrs. Roberts. Később visszahozom Tanát. - Az ajtó becsukódott. Jean lehunyta a szemét, visszaengedte fejét a párnára, és igyekezett nem gondolni Andyre, csak a kicsinyükre... nem akart arra gondolni, hogyan halt meg Andy, mit művelhettek vele... hogy vajon sikoltotta-e az ő nevét... Halk hüppögés szakadt föl belőle, amikor hasra fordult, hónapok óta először. Arcát a párnákba fúrva, órákig tűnő ideig zokogott, amíg álomba nem sírta magát. A szőke fiúról álmodott, akit úgy szeretett... és a babáról, akit ez a fiú hagyott itt neki... Tana, Tana. 3. fejezet Mindössze egyetlenegyszer csörrenhetett meg a telefon, mert Jean Roberts máris fölkapta a kagylót. Ilyen tevékennyé, célratörővé formálta a hatalmas felelősséggel járó állás, amely tizenkét éve hullott az ölébe. Ő akkor huszonnyolc éves volt, Tana hat, és Jean úgy érezte, visítani fog, ha még egy napot kell dolgoznia bármilyen ügyvédi irodában. Három állása volt hat év alatt, unalmasnál unalmasabb ügyvédi irodáknál. Viszont jól fizettek, és neki Tanára kellett gondolnia. Mindig Tana volt az első. 21
Tana, Jean világának közepe. - Az Isten szerelmére, engedd már lélegzethez jutni a gyereket! - mondta egyszer az egyik kolléganője. Jean attól kezdve hűvösen bánt vele. Nagyon jól tudta, mit és miért csinál, amikor, ha csak megengedheti magának, színházba, balettra, múzeumba, könyvtárba, galériákba, hangversenyekre viszi a kislányt, hogy a gyerek teleszívhassa magát kultúrával. Szinte minden pénze Tana iskoláztatására, tartására, pallérozására ment el. Az Andy után kapott nyugdíjat az utolsó centig a kislányára költötte. A gyerek egyáltalán nem volt elkényeztetve, ám Jean azt akarta, hogy megkapja mindazt a jót, amiből az anyjának oly gyéren jutott. Nem valószínű, hogy Andyvel is ilyen lett volna az életük. Valószínűbb, hogy Andy bérelt vitorláson repítette volna őket Long Islandre, korán megtanította volna úszni Tanát, elvitte volna kagylót ásni, biciklizni, nagyokat futott volna vele a parkban... és hogy imádta volna a bájos gyereket, aki pontosan olyan, mint ő: magas, nyúlánk, szőke, zöld szemű. Ragyogó mosolya is egészen az apjáé! Igazuk volt az ápolónőknek a kórházban: Tana elhullatta fekete selyemhaját, amellyel a világra jött. Halványarany őszibarackpihe sarjadt a helyén, amely, ahogy Tana idősebb lett, egyenes szálú, búzaszőke tincsekké nyúlt. Szép kislánnyá cseperedett, akire Jean rendkívül büszke volt. Amikor kilencéves lett, anyja még azt is kimódolta, hogy átírathassa az állami iskolából a Miss Lawsonba. Ez nagyon sokat jelentett Jeannek, Tanának pedig pompás lehetőséget kínált. Arthur Durning is segített, hogy bejuthasson az iskolába, de 22
hangoztatta, hogy részéről ez csak csekély szívesség, tudja ő, milyen fontos egy gyereknek a jó iskola. Neki is volt kettő, két, illetve négy évvel idősebbek Tanánál, bár azok a greenwichi elegáns Cathedralba és a Williamsbe jártak. Jean úgyszólván véletlenül jutott az álláshoz, akkor, amikor Arthur több hosszas megbeszélést folytatott Martin Pope-pal, annak az irodának a vezetőjével, ahol a fiatalasszony dolgozott. Két éve alkalmazta a Pope, Madison és Watson; Jean halálosan unta a munkáját, ám reményen fölül jól fizettek neki, ő pedig nem engedhette meg magának, hogy elcsellengjen "izgalmas" munkát keresni. Neki Tanára kellett gondolnia. Egész élete a kislánya körül forgott, mint ezt kifejtette Arthurnak, amikor a férfi, aki akkor már majdnem két hónapja folytatott tárgyalásokat Martin Pope-pal, meghívta egy italra. Arthur és Marie útjai már szétváltak; az asszony egy újangliai "privát intézetben" tartózkodott. Arthur láthatólag viszolygott beszélni a témáról, és Jean nem erőltette. Neki is megvoltak a saját problémái és kötelességei. Nem szokott mások vállán zokogni a férjről, akit elveszített, a gyerekről, akit önerejéből tartott el, a felelősségről, a terhekről, a félelmekről. Tudta milyen életet, oktatást, barátokat akar Tanának. Meg is fogja adni neki a biztonságot és azt az életet, amelyet ő sohasem élvezhetett. Nem sokat szólt, de Arthur Durning mintha anélkül is megértette volna. Durning az ország egyik legnagyobb üveg- és műanyagipari, valamint élelmiszer-csomagolással foglalkozó trösztjét vezette, amelynek óriási olajipari érdekeltségei is voltak a Közel-Keleten. Mérhetetlenül gazdag em23
ber volt, ennek ellenére olyan csendes szerénységgel viselkedett, ami nagyon tetszett Jeannek. Őszintén szólva, nagyon sok minden tetszett neki Arthur Durningban, úgyhogy mikor az, kevéssel az első pohár ital után, vacsorázni hívta, Jean elment vele; aztán megint elment, és valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy nem egészen egy hónap múlva viszonyuk lett egymással. Arthur Durning a legizgalmasabb ember volt, akivel Jean találkozott. Szinte tapinthatóan vette körül a hatalom és az erő kisugárzása, mégis annyira sebezhetővé tette az, amit el kellett szenvednie a felesége mellett. Később ebbe is beavatta Jeant. Marie-n, szinte rögtön azután, hogy világra hozta a második gyereket, elhatalmasodott az alkoholizmus. Jeannél mélyebben senki sem ismerhette ezt a fájdalmat, neki is végig kellett néznie, hogyan akarták halálra inni magukat a szülei, míg végül halálukat is lelték a kocsijukkal a jeges úton egy részeg karambolban, Szilveszter éjszakáján. Marie ugyancsak összetörte a kocsiját, amikor egy este lánya kis osztálytársnőit fuvarozta. Ann és barátnői tízévesek voltak, és az egyik kislány majdnem belehalt. Ezek után Marie Durning hajlandó volt kivonulni a férje életéből, de Arthur nem táplált túlzott reményeket. Harmincöt éves felesége tíz éve egyfolytában ivott, amibe a férfi rettenetesen belefáradt; nem csoda, ha Jean meghódította. A huszonkilenc éves asszonyból szokatlan méltóság, ugyanakkor gyengéd szelídség áradt. Látszott rajta, hogy jóságos és gondoskodó teremtés, Durningnak pedig ebben a pillanatban épp erre volt szüksége. Először nem tudta, mitévő legyen az érzéssel, 24
amelyet Jean ébresztett benne. Marie-val tizenhat éve voltak házasok, Arthur betöltötte a negyvenkettőt. Nem tudta, mi lesz a gyerekeivel, a házzal, az életével. . . Marieval. Ez az egész év mintha a borotva élén egyensúlyozott volna. Durning nem szokta meg és nem szerette ezt a fajta életet. Először nem vitte haza Jeant, mert félt, hogy megzavarná a gyerekeit, ám egy idő után együtt töltöttek minden éjszakát, és Jean kezdte levenni Durning válláról a terheket. Felfogadott két új szobalányt, egy kertészt, akit Arthurnak nem volt ideje fogadni, megszervezett néhány kisebb üzleti vacsorát, a gyerekek karácsonyi zsúrját, segített új kocsit választani, még párnapos szabadságokat is kivett, hogy elkísérhesse Arthurt rövid utazásokra. Hirtelen úgy tűnt, mintha ő irányítaná a férfi egész életét, aki szinte lépni sem tudott nélküle. Jean egyre gyakrabban kérdezte meg magától, hogy miért csinálja, de szíve mélyén tudta a választ. Szerelmes Arthurba, Arthur szerelmes őbelé, és mihelyt Marie meggyógyul annyira, hogy elmondhassák neki, Durningék elválnak, Arthur pedig feleségül veszi őt... Ehelyett Arthur hat hónap után állást kínált neki. Jean nem tudta, mit tegyen. Nem akart Arthurnak dolgozni, csak szeretni akarta, hiszen olyan csodálatos volt hozzá. Ám a férfi úgy írta le majdani munkakörét, hogy Jean azt érezte, olyan tájra nyitottak előtte ablakot, ahová évek óta vágyakozik. Ugyanazt csinálhatná, mint az elmúlt hat hónapban, baráti alapon: partikat szervezne, személyzetet fogadna fel, odafigyelne, hogy a gyerekek megfelelően ruházkodjanak, hozzájuk illő gyerekekkel barátkoz25
zanak, megbízható gondozónők foglalkozzanak velük. Arthur fantasztikusnak tartotta Jean ízlését; nem tudta, hogy minden ruha, amit az asszony és Tana visel, Jean keze munkája. Még a parányi lakás bútorait is ő kárpitozta. Még mindig ugyanabban a keskeny barna homokkő házban laktak, a Harmadik sugárúti magasvasút közelében, és még mindig Helen Weissman vigyázott Tanára, ha Jean dolgozott. Ám ilyen állás mellett, amelyről Arthur mesélt, rendes iskolába küldhetné Tanát! A férfi még segítene is, hogy felvegyék! Nagyobb lakásba költözhetne, Arthurnak van egy háza az Upper East Side-on - nem éppen Park sugárút, mosolygott csendesen a férfi, de sokkal szebb, mint ahol most laknak. És mikor hozzáfűzte. mekkora fizetésre gondol, Jean majdnem elájult. Ráadásul a munka is olyan könnyű lenne! Ha nincs Tana, Jean talán nem adja be a derekát. Sokkal könnyebb lett volna, ha nem lekötelezettje a férfinak. Ám ugyanakkor csábította, hogy mindig egymás mellett lehetnének... és ha majd Marie felépül... Arthurnak már volt titkárnője a Durning Internationalnél, ám a tárgyalóterem és Arthur faburkolatú szép dolgozószobája között megbújt egy apró iroda. Naponta találkozni fognak, ott lesznek egymás mellett, Jean gyakorlatilag létfontosságúvá teszi magát. - Ugyanolyan lesz, csak valamivel hosszabb időben magyarázta Durning, és könyörgött Jeannek, hogy fogadja el az állást; még több kedvezményt, még magasabb fizetést kínált. Már most sem tudott meglenni az asszony nélkül, szüksége volt rá, akárcsak a gyerekeinek, noha ők 26
még nem találkoztak Jeannel. Évek óta az első ember volt, akire Durning támaszkodhatott. Majdnem két évtizeden át mindig őrá támaszkodtak mások, és most váratlanul megjelent valaki, akitől Arthur Durning kérhetett, és aki sohasem hagyta cserben. A férfi sokat töprengett a dolgon. Azt akarja, hogy Jean mindig ott legyen mellette, érvelt az ágyban azon az éjszakán, amikor ismét könyörgött az asszonynak, hogy fogadja el az állást. Jeannek, noha látszólag sokat vívódott, tulajdonképpen nem esett nehezére a választás. Valóságos álommá lett minden nap, főleg ha együtt töltött éjszakák után indult dolgozni. Durning gyerekei megszokták, hogy az apjuk időnként a városban alszik. Most, hogy a greenwichi házban elegendő személyzet volt, Arthur sem aggódott annyit Ann és Billy miatt. Először nehéz időket éltek át, miután Marie elment, de most már kevésbé látszottak szorongani. És mikor megismerkedtek Jeannel, rögtön olyanok voltak egymáshoz, mint a régi barátok. Jean moziba vitte őket Tanával, megvásárolta nekik a játékokat, a ruhákat, eljárt az iskolájukba, az iskolai mérkőzéseikre, ha Arthur nem volt a városban. Durning úgy érezte magát, mint egy jóllakott macska, amely a mancsait nyalogatja a kandalló mellett. A lakás, amelyet Jeannek szerzett, nem volt fényűző, de anyának és lányának éppen megfelelt a két hálószoba, a nappali, az ebédlő, a csinos konyha. Az épület modern volt és tiszta, a nappali ablakaiból az East folyóra lehetett látni. Nagyon más volt, mint a régi lakás a magasvasút mellett. - Tudod-e - mondta mosolyogva Arthurnak - hogy 27
még sose voltam ilyen boldog? - Én se. Ez néhány nappal azelőtt történt, hogy Marie Durning öngyilkosságot kísérelt meg. Valaki elpletykálta neki, hogy Arthurnak viszonya van, bár azt nem közölte, kivel, és az asszony ettől kezdve kiszámíthatatlanul viselkedett. Hat hónapja az orvosok még abban reménykedtek, hogy hamarosan hazamehet. Jean akkor már több mint egy éve dolgozott Arthur Durningnak. Tana élvezte az,új iskolát, az új lakást, az új életet, akárcsak az anyja. És ekkor lesújtott a villám. Arthur elment meglátogatni Marie-t, és komor arccal jött vissza. - Mit mondott? - kérdezte Jean tágra nyílt, rémült szemekkel. Harmincéves volt, biztonságot, kiszámíthatóságot akart hátralevő éveire, nem titkos viszonyt. Ennek ellenére egy szóval sem kifogásolta kapcsolatukat, mert tudta, milyen súlyos beteg Marie Durning, és mennyire aggasztja ez a férjét. Arthur a múlt héten még házasságot emlegetett, most pedig olyan élettelen arccal meredt rá, amilyennek Jean még sohasem látta: mintha nem maradtak volna álmai és reményei. - Azt, hogy ha nem jöhet haza, ismét megkísérli az öngyilkosságot. - Ezt nem teheti veled! Nem fenyegetőzhet így életed végéig! - Jean sikítani szeretett volna. Az volt a legszörnyűbb, hogy Marie igenis megtehette, és meg is tette. Három hónap múlva hazajött. robbanásveszélyes állapotban. Ugyanennek az évnek a karácsonyán visszakerült a kórházba, ahonnan következő tavasszal engedték 28
ki. Őszig bírta. akkor iszonyúan elkezdett inni a villásreggelikkel összekötött barátnői bridzspartikon. Ez így tartott több mint hét éven át. Amikor Marie-t először bocsátották el a kórházból, Arthur annyira föl volt zaklatva, hogy Jeanhez fordult segítségért. - Te ezt nem érted, ő olyan gyámoltalan... egyáltalán nem olyan, mint te, édes. Nem tud megbirkózni az élettel... szinte gondolkozni se bír. - Jeant pedig az Arthur iránti szerelme abba a kevésbé irigylésre méltó helyzetbe juttatta, hogy szerető létére neki kellett törődnie a feleséggel. Hetente két-három napot Greenwichben töltött Marie mellett, megpróbált segíteni a háztartás vezetésében. Marie halálosan rettegett a segítőjétől, és mindenki tudta róla, hogy iszik. A gyerekei is tudták. Először féltek tőle, aztán megvetették. Ann gyűlölte, Billy sírt, ha az anyja berúgott. Lidércnyomásos volt. Néhány hónap múlva Arthurhoz hasonlón Jean is beleesett a csapdába. Nem hagyhatta cserben ezt az asszonyt, olyan lett volna, mintha a szüleit árulja el. Azt hitte, most jóra fordíthat mindent. Ám Marie szinte ugyanúgy végezte, mint Jean szülei. Arthurral lett volna találkozója a városban, színházba akartak menni, és Jean megesküdött, hogy Marie józanon távozott hazulról, ő legalábbis ezt hitte, de nyilván lehetett nála egy palack ital. Félúton New York felé a Merritt Parkwayn megcsúszott egy eljegesedett folton, és azonnal meghalt. Arthur és Jean egyaránt hálát adott a sorsnak, hogy Marie sohasem szerzett tudomást a viszonyukról. Az volt 29
a leggyötrelmesebb az egészben, hogy Jean még meg is szerette Arthur feleségét. Sokkal keservesebben megsiratta a temetésen, mint a gyerekei, és hetekbe telt, mire rá tudta szánni magát, hogy visszaengedje Arthurt az ágyába. Viszonyok nyolc éve tartott, és Arthur most attól ijedezett, hogy mit fognak szólni a gyerekei. - Legalább még egy évet várnom kell - mondta. Jeannek sem lehetett ellenvetése, és egyébként is, rengeteg időt töltöttek együtt. Arthur figyelmes, tapintatos ember volt, nem lehetett egy rossz szava. Nagyon fontosnak tartotta, hogy Tana ne szerezzen tudomást a régi viszonyról, ám egy évvel Marie halála után a lánya szabályszerűen nekitámadt. - Ide figyelj, anya, én nem vagyok hülye! Tudom, mi folyik itt! - Ugyanolyan hosszú, nyúlánk és gyönyörű volt, mint Andy, a szeme is olyan vásottan ragyogott, mintha minden percben készen állna a nevetésre, de most nem, most inkább a síráshoz állt közel a sértett fájdalomtól. - Évek óta úgy bánik veled, mint egy ronggyal! Miért nem vesz feleségül ahelyett, hogy ki-be ólálkodik éjszaka? - Jean pofon vágta, de Tana rá se hederített. Túl sok hálaadásnapi vacsorát töltöttek kettesben, túl sok karácsonyon jöttek Arthur helyett mesés üzletekből drága dobozok, mert Arthur a countryklubba ment a barátaival, még olyankor is, amikor Ann és Billy a nagyszülőknél karácsonyozott. - Sosincs itt, mikor kellene! Hát nem látod, anya? - Hatalmas könnyeket potyogtatva zokogott, Jeannek el kellett fordulnia. Rekedt volt a hangja, amikor válaszolni próbált a lányának. 30
- Ez nem igaz. - De igen! Mindig itthagy téged egyedül! Úgy bánik veled, mint egy cseléddel! Vezeted a házát, hurcolászod a srácait, ő pedig gyémántos órákat és arany karkötőket és táskákat és retikülöket és parfümöt ajándékoz neked, és akkor mi van? Hol van ő? Ez az, ami számít, nem? Mit mondhatott volna erre Jean? Tagadta volna le az igazat az egyetlen gyerekének? Majd megszakadt a szíve a felismeréstől, hogy Tana ennyit tud. - Azt teszi, amit tennie kell. - Nem, nem azt teszi! Azt teszi, amit tenni akar! - Tizenöt éves létére Tana nagyon jó emberismerő volt. Greenwichben akar lenni a barátaival, nyáron Bal Harbourba akar járni, télen Palm Beachbe, csak akkor visz magával, ha Dallasba megy üzleti ügyben! Elvitt valaha Palm Beachbe? Meghívott bennünket valaha? Kimutatja-e Ann és Billy előtt, milyen sokat jelentesz neki? Nem, ő csak kioson innen, nehogy én megtudjam, mi folyik itt, de én tudom, a fene egye meg, én tudom! - Egész teste reszketett a dühtől. Ez a gyerek, aki túlságosan gyakran látta az anyja szemében a szomorúságot az évek során, ijesztően közel jutott az igazsághoz. Az igazság pedig az volt, hogy Arthurnak nagyon kényelmes ez az elrendezés. Nem volt olyan erős, hogy árral szemben ússzon, a gyerekei ellenére. Rettegett, hogy mit fognak gondolni a Jeannel folytatott viszonyáról. Arthur Durning valóságos atommáglya volt az üzleti életben, de otthon képtelen volt háborúzni. Sohasem volt bátorsága kijelenteni, hogy Marie blöfföl, majd becsapni maga mögött az ajtót, ha31
nem felesége életének végéig szolgálta az alkoholista szeszélyeit. Most ugyanezt tette a gyerekeivel. Jeant aggasztotta, amit Tana mondott, és este meg is próbálta szóba hozni Arthurnak, ám ő egy fáradt mosollyal ellegyintette. Nehéz napja volt, és még Ann is fejfájást okozott neki. - Kész világnézetük van ebben a korban. A fenébe, nézd meg az enyéimet! - Billyt, aki tizenhét éves volt, ebben az évben másodszor büntették meg ittas vezetésért, a tizenkilenc éves Annt most rúgták ki a Wellesleyről, ahol másodéves volt. Most Európába akart menni a barátaival, holott Arthur azt szerette volna, hogy otthon töltsön egy kis időt. Jean még villásreggelizni is elvitte Annt, hogy megpróbáljon a lelkére beszélni, de a lány lerázta, mondván, hogy év végéig úgyis kicsikarja az apjától, amit akar. Szavának állt. A következő nyarat Dél-Franciaországban töltötte, fölszedett egy harminchét éves francia aranyifjút, feleségül ment hozzá Rómában, teherbe esett, elvetélte a magzatot és fekete karikás szemmel tért haza New Yorkba, ahol minden szíre-szóra kapkodta a tablettákat. A nemzetközi sajtó természetesen körbecsámcsogta a házasságát. Arthurnak felfordult a gyomra, amikor meglátta a "fiatalembert". Egy vagyont kellett kifizetnie, hogy rábírja a vejét a válásra, de végül sikerült. Lányát lent hagyta Palm Springsben, hogy "összeszedje magát", mint mondta. Ann halmozta a botrányokat, éjszakánként vad bulikat csapott a korabeli srácokkal vagy a papájukkal, ha azok kerültek az útjába. Dúlt benne az 32
életkedv, amelynek egynémely megnyilvánulásait Jean nem helyeselte, de Arthur nemigen tehetett semmit, mert a lánya betöltötte a húszat, hatalmas vagyont örökölt az anyja után, minden eszköze megvolt hozzá, hogy kirúghasson a hámból. Visszatért Európából, ahol iszonyú skandalum volt minden lépése, holott még a huszonkettőt sem töltötte be. Arthur már csak annak örült, hogy Billynek többszöri és csaknem végzetes zűrjei ellenére sikerült megmaradnia Princetonban. - Meg kell mondjam, nem sok nyugalma van mellettük az embernek, igaz, édes? - Mostanában csendeskén töltötték együtt az estéket Greenwichben, ám Jean legtöbbször ragaszkodott hozzá, hogy hazamenjen, akármilyen későre járt az idő. Arthur gyerekei már nem laktak az apjukkal, de neki ott volt Tana, és Jeannek eszébe sem jutott kimaradni éjszakára, hacsak a lánya nem ment el egy barátnőjéhez, vagy nem síelt valahol hétvégén. Jeannek elvei voltak, amelyeket be akart tartani. Arthur megindítónak találta. - Végül úgyis azt csinálják, amit akarnak, Jean. Akármilyen jó példát állítasz elébük. - Bizonyos értelemben ez így is volt. Arthur nem nagyon győzködte a barátnőjét, ő megszokta a magányos éjszakákat. Annál nagyobb gyönyörűség volt egymás mellett ébredni. Kapcsolatukból úgyszólván teljesen kiégett a szenvedély, de nagyon kényelmes volt mindkettejüknek, főleg Durningnak. Jean nem kért többet, mint amennyit a férfi hajlandó volt adni, Arthur pedig tudta, mennyire hálás neki az asszony azért, amit érte tett az évek során. Megadta neki a biztonságot, amelyet Jeannek egymagában 33
sohasem sikerült volna elérnie, nagyszerű állást, jó iskolát a lányának, és amikor tehette, apró ajándékokat: utazásokat, ékszereket, bundákat. Arthur Durningnak mindez csipcsup szeszély volt, és noha Jean Robertsnak még mindig arany keze volt a tűhöz-cérnához, hála a szeretőjének, már nem neki kellett kárpitoznia a bútorait vagy varrni a ruháit. Hetente kétszer takarítónő jött hozzájuk, fedél volt a fejük fölött. Arthur tudta, hogy az asszony szereti. Ő is szerette Jeant, de már belecsontosodott a szokásaiba. A házasság évek óta nem került szóba közöttük. Minek? A gyerekek majdnem felnőttek, Arthur betöltötte az ötvennégyet, birodalma virágzott, Jean még mindig vonzó volt és fiatalos, bár az utóbbi években kezdett matrónás jelleget ölteni, Arthurnak azonban így is tetszett. Nehezen bírták elhinni, hogy tizenkét éve tart a kapcsolatuk. Jean ezen a tavaszon töltötte be a negyvenet, Arthur átvitte egy hétre Párizsba. Csaknem olyan volt, mint egy álom. Jean tucatnyi apró ajándékot hozott Tanának, és elbűvölte végeérhetetlen meséivel, például arról, milyen volt a születésnapi vacsorája a Maximban. Mindig szomorú volt hazajönni az ilyen utazásokról, egyedül ébredni az ágyban, hiába nyúlni Arthur után a sötétben, mert nem volt ott senki, ám Jean oly régóta élt így, hogy már nem bántotta, vagy legalábbis így hitette el magával. Három évvel az indulatos kitörés után Tana sem vádaskodott többé. Egyébként szégyellte is magát utólag. Az anyja mindig olyan jó volt hozzá. - Én csak a legjobbat szeretném neked... csak ennyit... hogy boldog légy... hogy ne legyél mindig egyedül... 34
- Nem vagyok egyedül, szívem - mondta könnybe lábadó szemmel Jean. - Itt vagy nekem te. - Az nem ugyanaz! - Odasimult az anyjához, és a tiltott téma nem került szóba többé. Ám Arthur és Tana találkozásai híján voltak minden melegségnek. Ez elkeserítette Jeant. Az ő dolgát is megnehezítette volna, ha Arthur mégis megkéri a kezét, mert Tana nem szerette a barátját. Úgy érezte, Durning tizenkét éven át kihasználta az anyját, és semmit sem adott cserébe. - Hogy mondhatsz ilyet? Annyival tartozunk neki! Tana már elfelejtette a lakást a magasvasút alatt, de Jean nem; ő emlékezett a szűkös fizetésre, az estékre, amikor nem tudott húst adni a gyereknek, vagy mikor báránybordát vagy egy kis rostélyost vásárolt neki, ő pedig makarónit evett három-négy napon át. - Miért? Ezért a lakásért? Na és? Dolgozol, magad is tudsz lakást szerezni, anya! Rengeteg mindent meg tudsz csinálni nélküle! - Ám Jean nem volt benne ilyen biztos. Rettegett volna most elhagyni Arthurt, rettegett volna, ha nincs meg az állása a Durning Internationalnél, ha nem lehetett volna Arthur jobbkeze, ha nem lett volna meg a lakás, az állás, a biztonság, amelyre mindig számíthatott... a kocsi, amelyet Arthur kétévenként cserélt, hogy Jean kényelmesen ingázhasson Greenwich és New York között. Eredetileg kombit használt, hogy Arthur gyerekei is beférjenek. Ám az utolsó két kocsija már szép kis Mercedes kupé volt, amelyeket Arthur vásárolt neki. Nem mintha Jeannek annyira fontosak lettek volna a drága ajándékok. Többről, sokkal többről volt itt szó: a tudatról, hogy Ar35
thur itt van, amikor Jeannek szüksége van rá. Szörnyű lett volna mindezt elveszíteni! Már olyan rég együtt voltak. Akármit gondoljon Tana, ő ezt nem képes föladni. - És mi lesz, ha meghal? - kérdezte nyersen Tana. - Itt állsz egyedül, munka és minden nélkül! Ha szeret, miért nem vesz feleségül, anya? - Jól megvagyunk mi így is. Olyan kemény lett a nagy zöld szem, mint Andyé, ha valamiben nem értett egyet a feleségével. - Nem elég jól! Ő sokkal többel tartozik neked, anya! Csak neki így fenemód kényelmes! - Nekem is kényelmes, Tana. - Ma este nem bírt vitatkozni a lányával. - Nem kell ugrálnom senki szeszélyei szerint. Úgy élek, ahogy nekem tetszik. Magam alkotok magamnak szabályokat. És ha akarom, elvisz Párizsba vagy Londonba vagy Los Angelesbe. Nem olyan rossz élet ez. - Tudták, hogy ez nem egészen igaz, de már nem lehetett változtatni rajta. Arthur is, Jean is belecsontosodott a saját szokásaiba. Jean épp a papírokat rendezgette az asztalán, amikor hirtelen megérezte, hogy Arthur bejött a szobába. Valahogy mindig tudta, mikor van a közelben, mintha évekkel ezelőtt egy radart ültettek volna a szívébe, kizárólag Arthurra beállítva. Felnézett, és rögtön meg is látta a férfit. - Halló! - mosolyodott el azzal a mosollyal, amelyet egyedül Arthurnak tartogatott tizenkét év óta. Durning úgy érezte, mintha a szívét simogatnák. - Jó napod volt? - Most jobb. - Dél óta nem látták egymást, ami ritkán fordult elő. Délutánonként általában legalább féltucat36
szor találkoztak, minden délelőtt együtt kávéztak, és Arthur gyakran elvitte Jeant ebédelni. Pletykáltak róluk, főleg Marie Durning halála után, de aztán elhallgatott a szóbeszéd: az emberek barátoknak tartották őket, és még akik feltételezték, hogy szeretők, azok is azt hitték, hogy ennek a tapintatosan folytatott viszonynak nincsenek távlatai, így Arthur és Jean egy idő után megszűntek érdekes témának lenni. Durning letelepedett Jean asztalával szemközt a kedvenc karosszékébe, és pipára gyújtott. Jean megszerette ezt a szagot, mert több mint tíz éve ez is hozzátartozott Arthurhoz; ez a szag itatta át Arthur minden szobáját, sőt még Jean hálószobáját is, amely az East folyóra nyílt. - Nem jönnél ki holnap hozzám Greenwichbe, Jean? Bliccelhetnénk egyet a változatosság kedvéért. - Ritkán szokott ilyesmit indítványozni, ám hét hete nagyon keményen dolgozott egy fúzión. Jean szerint is használt volna neki egy szabadnap, és azt kívánta, bárcsak többször megengedne magának ilyesmit. Most azonban sajnálkozva mosolygott. - Bárcsak megtehetném, de holnap van a nagy nap! Arthur gyakran megfeledkezett az ilyesmiről. Jean nem is igen várta tőle, hogy észben tartsa Tana ballagásának napját. Durning értetlenül bámult, Jean elmosolyodott, és csak annyit mondott: - Tana! - Ó, hát persze! - intett Arthur a pipával, és összevont szemöldökkel nézett a nevető asszonyra. - Milyen ostoba vagyok! Még jó, hogy te nem hagyatkozol úgy rám, mint én terád, mert legtöbbször nyakig ülhetnél a pácban! 37
- Kétlem - mondta Jean rajongó mosollyal, és újból valami nagyon kényelmes érzés telepedett rájuk. Mintha már nem lenne szükségük szavakra. Akármit mondott Tana, Jean Robertsnak nem kellett több annál, amije volt. Ült az oly rég szeretett férfi mellett, és érezte, hogy így kerek a világ. - Nagyon izgul a ballagás miatt? - mosolygott Arthur. Jean nagyon vonzó asszony volt a maga módján. Haját épp csak megütötte a dér, sötét szeme nagy volt és csodaszép, és törékeny kecsesség lengte körül. Tana magasabb volt, szálasabb, szinte fiús, az a fajta szépség, akinek pár év múlva okvetlenül utánafordulnak a férfiak. A Green Hillre készült a Dél szívében, és a maga erejéből jutott be a főiskolára. Arthur rendkívül furcsának tartotta, hogy egy északi lány olyan főiskolára akarjon járni, ahol túlnyomó többségben vannak a déli kisasszonyok, ám a főiskola Államok-szerte az egyik legnívósabb nyelvi programmal, kiváló laboratóriumokkal és erős művészeti képzéssel dicsekedhetett. Tana csökönyösen kitartott az elhatározása mellett, a jegyei alapján megkapta a teljes ösztöndíjat, és már alig várta, hogy mehessen. Nyárra egy új-angliai táborban volt munkája, ősszel szándékozott elutazni a Green Hillre. És holnap lesz a ballagás nagy napja. - Ha a lemezjátszó hangereje mérvadó az érzéseket illetőleg - mosolygott Jean - akkor a lányom az utolsó hónapban hisztérikus volt. - Jaj, Istenem, csak ezt ne juttattad volna eszembe... Billy és négy barátja jönnek haza a jövő héten. El is felej38
tettem mondani. Ott akarnak lakni az uszoda melletti házban, azt is biztosan fel fogják gyújtani. Billy tegnap este telefonált. Hála Istennek, hogy csak két hétig lesznek itt! - Billy Durning húszéves volt, az iskolai értesítőkből ítélve, amelyeket Jean látott, garázdábban viselkedett, mint valaha. Jean szerint ezt még mindig az anyja halála okozta. Keserves idők voltak azok mindőjüknek, főleg Billynek. Csak tizenhat éves volt, amikor Marie meghalt, ami nagyon nehéz kor. Mostanára kissé helyrerázódott már. - Egyébként Billy partit ad a jövő héten. Ha jól tudom, szombaton este. Így "tájékoztattak". Arra kért, hogy szóljak neked. - Tudomásul vettem - mosolygott Jean. - Van valamilyen különleges óhaj? Arthur szélesen vigyorgott. Jean jól ismerte Billy "óhajait". - Zenekar és készültség két-háromszáz vendégre. Jut eszembe, szóljál Tanának. Talán ő is jól érezné magát. Billy megszervezné, hogy az egyik barátja fölszedje idebent a városban. - Szólok neki. Bizonyosan nagyon fog örülni - hazudta Jean. Tana világéletében utálta Billyt, kizárólag anyai parancsra viselkedett vele udvariasan. Márpedig ő most is rá fogja kényszeríteni. A lánya tartozik annyival Billynek, hogy jól nevelten elmegy a partijára, ha már meghívták, azok után, amit Arthur értük tett. Jean sohasem tűrné, hogy a lánya elfelejtse ezt. - Nem megyek! - Tana konokul nézett az anyjára. A szobájából fülsiketítően bőgött a sztereo. "Hajtsd a fe39
jed a vállamra", gügyögte Paul Anka legalább hetedszer, Jean mély kétségbeesésére. - Ha van olyan kedves, hogy meghívott, akkor legalább egy kis időre el kell menned! - Nem első alkalommal vitatkoztak ezen, ám Jean most el volt szánva rá, hogy keresztülviszi az akaratát. Nem akarta, hogy Tana neveletlenül viselkedjék. - Hogy mehetnék kis időre? Legalább egy óra, amíg autóval odajutok, még egy óra vissza... akkor mit csináljak, maradjak ott tíz percre? - Indulatosan hátradobta egyenes szálú, hosszú búzaszőke haját. Tudta, milyen csökönyös az anyja mindenben, aminek Durningékhoz van köze. - Ugyan, anya, nem vagyunk már kölykök! Miért kell odamennem, ha nem akarok? Miért gorombaság nemet mondani? Nekem nem lehetnek más terveim? Különben is, két hét múlva elutazom, és találkozni akarok a barátaimmal. Úgyse találkozunk többé... - duzzogott. Jean elmosolyodott. - Ezt majd még megbeszéljük, Tana. - De a lány tudta, mivel szoktak végződni az ilyen viták, és majdnem felnyögött. Az anyja csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy menjen el Billy Durning bulijára, holott Billy egy hernyó, Ann pedig még nála is rosszabb, úrhatnám, pökhendi, és lenézi Jeant, bármennyire erőlteti is az udvariasságot, azonkívül valószínűleg kurva. Tana látta már egyszer-kétszer, amikor leitta magát Billy bulijain. És olyan vállveregető hangon beszélt Jeannel, hogy Tana legszívesebben felképelte volna. De ha csak egy célzással elárulná az anyjának az érzéseit, abból megint szörnyű veszekedés 40
lenne. Túl sokszor megtörtént, ma este nincs hozzá hangulata. - Én azt szeretném, ha most értenéd meg, anya. Nem megyek! - Addig még van egy hét. Miért kell ma este eldöntened? - Én akkor is azt mondom... - Zöld szeme baljósan viharossá sötétedett. Jean tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nem tanácsos megharagítani. - Mit melegítettél ma vacsorára? Tana fölismerte az elterelő taktikát - az anyja nagyon értett hozzá - de elhatározta, hogy veszi a lapot, és kikísérte Jeant a konyhába. - Neked sztéket. Én a barátaimmal vacsorázom. - Most zavartnak látszott. Bár önálló életet akart, nem szívesen hagyta egyedül az anyját. Nagyon jól tudta, milyen sok áldozatot hozott érte Jean. Neki nem kellett magyarázni. Mindent az anyjának köszönhetett, nem Arthur Durningnak, nem is az elkényeztetett, undok, önző gyerekeinek. Vagy baj, anya? Mert akkor nem megyek - mondta gyöngéden. Jean megfordult, ránézett. Lánya most idősebbnek látszott a tizennyolc événél. Nagyon különleges kapocs fűzte össze kettejüket. Hosszú időt töltöttek együtt, jóbanrosszban. Jean sohasem hagyta cserben a lányát, dana pedig szerető szívű, figyelmes gyermek volt. - Menj csak el a barátaiddal, édes - mosolygott az asszony. - Holnap nagyon különleges napod lesz. - Másnap este a "21"-ben akartak vacsorázni. Jean kizárólag Arthur társaságában járt oda, ám Tana ballagása elég in41
dok a költekezésre. Mostanában különben sem kellett annyira óvatosnak lennie. Fejedelmi fizetést kapott a Durning Internationaltól, legalábbis ahhoz képest, amelyet húsz éve ügyvédi titkárnőként keresett, ám a körültekintő természetű Jeanben mindig élt egy kis szorongás. Rengeteget szorongott tizennyolc év alatt, Andy halála óta, és néha mondta is Tanának, hogy végső soron ezért alakultak jól a dolgok. Élethossziglani szorongása éles ellentétben állt Andy Roberts könnyedségével. Tana nagyon hasonlított az apjára. Több volt benne az öröm és a vásottság, mint az anyjában, többet nevetett, könnyebben vette az életet, de hát könnyebb életet is élt, amíg ott volt Jean, hogy védelmezze és szeresse. Tana rámosolygott az anyjára, aki elővett egy serpenyőt, hogy megsüsse a sztéket. - Nagyon várom ám a holnapi estét! - Meg volt illetődve, hogy Jean a "21 "-be viszi. - Én is. Ma hová mentek? - A Village-be, pizzára. - Vigyázz magadra! - vonta össze a szemöldökét Jean. Mindig aggódott a lányáért, bárhová ment is Tana. - Mindig vigyázok. - Fiúk is lesznek ott, hogy megvédjenek? - mosolygott az asszony. Néha nehéz eldönteni, védelmet jelentenek-e a fiúk vagy fenyegetést. Néha mindkettőt. Tana, aki a gondolataiban olvasott, nevetve bólogatott. - Lesznek! Fogsz még aggódni? - Természetesen fogok. - Csacsi vagy, de én így is szeretlek. - Átölelte anyja 42
nyakát, adott neki egy puszit, majd eltűnt a szobájában és még hangosabbra állította a zenét. Jean összeborzadt, aztán egyszer csak arra ocsúdott, hogy hangosan énekel. Persze, elégszer hallotta, hogy megtanulja, de mikor Tana újra feltűnt, széles fekete lakkővel összefogott, fehér alapon nagy fekete pettyes ruhában, fehér betétes fekete körömcipőben, Jeant valósággal megütötte, mennyire kellemes a csend, és ugyanabban a pillanatban rádöbbent, milyen csendes, nagyon is csendes lesz a lakás Tana nélkül. Akár egy kripta. - Érezd jól magad. - Jól fogom. Nem maradok sokáig. - Nem fogom nézni az órát - mosolygott az asszony. A tizennyolc éves Tanának már nem kellett kapuzárásra hazajönnie. Jean ennél értelmesebb volt, Tana pedig józanul viselkedett. Aznap fél tizenkettő tájban érkezett. Halkan bekopogtatott az anyjához. - Megjöttem! -. súgta, majd bement a szobájába. Jean a falnak fordult és elaludt. Aztán felvirradt a nap, amelyet sokáig nem fog elfelejteni Jean Roberts: jönnek hosszú sorban, egyszerre énekelve a százszorszépláncokkal összefűzött, ártatlan arcú fiatal lányok, mögöttük az ünnepélyes képű fiúk, zeng a hangjuk, olyan erős, annyira szárnyaló, és mind olyan fiatalok és frissek, mintha most születnének a világra, az ellenséges, hazug, alattomos világra, ahol más sincs, mint politika és fájdalom. Ezeknek a fiataloknak már soha többé nem lesz olyan egyszerű az élet, mint volt. Könnyek 43
gördültek végig Jean arcán az aulából kisorjázó ballagók láttán. Nagy zavarára kibukott belőle egy zokogás, de ebben nem volt egyedül: az apák épp olyan gátlástalanul sírtak, mint az anyák. Hirtelen pokoli zűrzavar támadt, a folyosón hurráztak és rikoltoztak a ballagók, csókolgatták, ölelgették egymást, ígérgettek mindenfélét, amit valószínűleg nem fognak betartani, hogy visszajönnek, együtt fognak utazni, sohasem felejtik el egymást... mindig... örökké... jövőre... valamikor... Jean némán figyelte őket, főleg a rózsásra pirult Tanát, akinek a szeme majdnem olyan zölden ragyogott, mint a smaragd. És olyan izgatottak, boldogok, tiszták voltak valamennyien! Tana még akkor is gyöngyözött a lelkesedéstől, amikor este elmentek a "21"-be. Pazar vacsorát ettek, és Jean azzal lepte meg a lányát, hogy pezsgőt rendelt. Általában nem volt barátja annak, hogy Tana igyék, még mindig rettegett, ha arra gondolt, amit a szülei és Marie Durning mellett átélt, de a ballagás kivételes alkalom. Pezsgő után átnyújtotta a lánynak Arthur dobozát, amelyet Durning kérésére ő maga választott. Ez volt a szokás: Arthur gyerekeinek ajándékai is Jean választását dicsérték gyönyörű arany karperec volt a dobozban. Tana tartózkodó örömmel húzta fel a csuklójára. - Ez kedves volt tőle, anya. - Nem látszott rajta túlzott lelkesedés, mindketten tudták, miért. De Tana most nem akart erről vitatkozni. Nem akarta idegesíteni Jeant. Mire véget ért a hét, Tana elszenvedett még egy súlyos vereséget az anyjától. Egyszerűen nem bírta tovább hallgatni, és végül beleegyezett, hogy elmegy Billy Durning 44
partijára. - De ez az utolsó alkalom, hogy ott leszek valamelyik bulijukon! Megegyeztünk? - Miért kell ilyen merevnek lenned, Tana? Olyan aranyosak, hogy meghívtak. - Miért? - villant föl Tana szeme, és már nem bírt parancsolni a nyelvének. - Mert egy alkalmazott lánya vagyok? Ez olyan kegy a mindenható Durningoktól? Mintha a szobalányt hívnák meg? - Jean szeme könnybe lábadt, Tana pedig kirohant a szobából, és szidta magát, amiért kiborult. De nem bírta, hogy az anyja így imádja a Durningokat, nemcsak Arthurt, de Annt és Billyt is. Émelyítő volt! Mintha hálára kötelező, óriási szívesség lenne minden egyes szó vagy apró gesztus! Nagyon jól tudta, mifélék Billy bulijai. Végigszenvedett párat. Túl sok ital, túl sok smár, általános berúgás. Gyűlölte Billy bulijait. Ez sem volt kivétel. Billy barátja, aki ott lakott a közelben, az apjától kapott piros Corvette-tel jött el Tanáért. Óránként nyolcvan mérföldes sebességgel repesztett Greenwichbe, hogy imponáljon a lánynak, de nem imponált, és Tana ugyanazzal a rosszkedvvel érkezett Durningékhoz, amellyel kilépett a lakásból. Fehér selyemruhát viselt egyszerű fehér cipővel. Hosszú, karcsú lába gyönyörűen érvényesült, amikor kiszállt a nyújtott vonalú alacsony autóból. Hátradobta a haját, körülnézett, és tudta, hogy egyetlen ismerőst sem fog találni. Még ennél is jobban utált idejárni kisebb korában, amikor a gyerekek szándékosan levegőnek nézték, de most már könnyebb volt. Három selyem45
zakós fiú azonnal lecsapott rá, és kínálgatták, hogy hoznak neki gines tonikot vagy amit akar. Ő semmitmondó válaszokat adott, és gyorsan elkeveredett a tömegben. Gondja volt rá, hogy lerázza a srácot, aki idefuvarozta. Fél óráig csellengett a kertben, egyfolytában azt kívánva, bár ne jött volna ide, és figyelte a vihorászó lányokat, amint sört vagy gines tonikot nyakalnak a fiúk szeme láttára. Valamivel később rázendített a zenekar, párok alakultak; fél óra múlva homályosra tompult a világítás, a táncolók boldogan dörgölőztek, és Tana látta, hogy egyre több pár vonul félre. Csupán ekkor vette észre Billy Durningot, aki sehol sem volt, mikor megérkezett. A fiú odasétált hozzá, és hidegen taksáló tekintettel mérte végig. Elég sokszor találkoztak, de Billy mindig úgy méricskélte, mintha meg akarná vásárolni, Tana pedig mindig dühbe gurult tőle. - Halló, Billy. - Szia. Hű de kurva magas vagy. - Ez nem volt valami vérforraló köszöntés. Különben is, Billy még nála is magasabb. Észrevette, hogy a fiú az ő gömbölyű mellét bámulja, és legszívesebben belérúgott volna, majd összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy ad egyet a jólneveltségnek, ha másért nem, az anyja kedvéért. - Köszönöm a meghívást. - De a szemén látszott, hogy egyáltalán nem hálás. - Mindig hasznát tudjuk venni pár plusz csajnak. Mint a marhának. Ennyi darab, ennyi csöcs, láb, luk. - Kösz. Billy nevetett és vállat vont. 46
- Akarsz kijönni? - A lány már nemet akart mondani, de aztán arra gondolt: miért ne? Billy két évvel volt idősebb nála, de általában úgy viselkedett, akár egy tízéves. Egy részeges tízéves. Billy megmarkolta a karját, és átvezette az idegen testek között, ki Durningék franciakertjébe, amelynek a végében, az úszómedence mellett állt a ház, ahol Billy tanyázott a barátaival. Előző este már elégettek egy asztalt és két széket, amíg Billy rájuk nem szólt, hogy kussoljanak, különben a faterja megöli őket. Arthur azonban, aki képtelen volt elviselni a fia bárminemű közelségét, egy hétre bölcsen beköltözött a countryklubba. - Látnod kéne, micsoda kupit csináltunk! - Vigyorogva bökött a távoli házra. Tanát elöntötte a méreg, mert tudta, hogy az anyjának kell pótolnia minden tönkretett bútort, neki kell rendet csinálnia, és lecsillapítania Arthurt, ha majd meglátja a távozók után maradt felfordulást. - Miért nem próbáltok meg egyszer ember módjára viselkedni? - kérdezte mézédesen. Billy egy pillanatra meghökkent, majd dühös gonoszság villant a szemében. - Ilyet butaság mondani, de hát asszem, te mindig is buta voltál, mi? Ha a fater nem fizet azért a puccos New York-i iskoládért, akkor valami állami kupoldában kötöttél volna ki a West Side-on, és szophattad volna le a tanárodat. - Tana annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra elállt a lélegzete, majd szó nélkül sarkon fordult és elment, de még hallhatta, hogy Billy röhög a háta megett. Micsoda kis elvetemült mocsok, gondolta, miközben visszakönyökölte magát a házba. A tömeg jelentősen sű47
rűsödött az utóbbi órában, és a vendégek, főleg a nők, jóval idősebbek voltak nála. Valamivel később látta azt a fiút, aki idehozta: nyitott sliccű nadrágjából kilógott az inge, és whiskyt vedelt egy félig kiürített üvegből egy lánnyal felváltva, aki vadul fogdosta. Tana kétségbeesetten nézte őket, és tudta, hogy most csúszott le a visszaút lehetőségéről. Olyan nincs, hogy ő beüljön a kocsiba egy ilyen részeg mellé. Maradt tehát a vonat, vagy keresnie kell valaki józant, amire pillanatnyilag elég kevés a kilátása. - Akarsz táncolni? - Sarkon fordult és meglepetésére Billyt pillantotta meg, aki még az előbbinél is vörösebb szemekkel, vigyorogva bámulta az ő mellét, szinte le se bírta venni róla a szemét. Tana a fejét rázta. - Nem, kösz. - A fürdőházban kúrnak, mint a nyúl. Akarod megnézni? - Tanának felfordult a gyomra az ajánlattól. Nevetett volna, ha Billy nem olyan ocsmány. Hihetetlen, hogy az anyja ennyire vak legyen a Legszentebb Durningokra! - Nem, kösz. - Mi a bajod? Még szűz vagy? - Undorító pillantással meredt a lányra, aki a világért nem árulta volna el, mennyire igaza van. Inkább higgye azt Billy, hogy visszataszítónak találja. Aminthogy annak is találta. - Nem csípem a kukkolást. - Mi a szarért nem? A legjobb sport a világon. - Tana hátat fordított neki, és megpróbálta lerázni, de Billy valamilyen okból annyira ráragadt, hogy az már kínos volt. 48
A lány egy idő után körülnézett, és látta, hogy Billy eltűnt. Nyilván a fürdőházba ment a barátaihoz. Tana úgy döntött, hogy eleget volt itt. Annyit kell tennie, hogy fog egy taxit, elviteti magát az állomásra, és hazamegy. Nem lesz kellemes, de nem is nehéz. Ügyelve, nehogy kövessék, fölosont egy ismerős kis hátsó lépcsőn a telefonhoz. Pofonegyszerű volt: tárcsázta a tudakozót, megkapta a számot, taxit hívott. Azt ígérték, negyedórán belül jönnek. Akkor bőven eléri az utolsó vonatot. Aznap este először érzett megkönnyebbülést, hogy otthagyhatta a lenti részegeket és hernyókat. Lassan ballagott a folyosó vastag szőnyegén, nézegette Arthur és Marie, a gyerek Ann és Billy fényképeit. Valamiért úgy érezte, Jean fényképének is itt lenne a helye. Annyira hozzájuk tartozott, olyan sokat tett a kényelmükért, igazságtalanság, hogy így kihagyják. Gondolkozás nélkül benyitott egy szobába. Tudta, hogy ez az a hely, amelyet az anyja irodaként használ, ha itt tartózkodik. Itt is képek borították a falakat, de Tana nem nézte meg őket ma éjszaka. Rémült visítás, egy "Francba!" és egy "Hé!" fogadta az ajtónyitást, fehér fenék pattant a levegőbe, majd kínos nyüzsgés következett, de Tana addigra be is csukta az ajtót, és ugrott egyet rémületében, mikor valaki fölnevetett a háta mögött. - Jaj! - Megfordult, és ismét a gúnyosan vigyorgó Billyt látta maga előtt. - Az ég szerelmére... - Azt hitte, a fiú odalent van. - Azt hittem, nem csíped a kukkolást, Szentséges Liliom! 49
- Én csak erre jártam, véletlenül nyitottam be... A haja tövéig elpirult. Billy vigyorgott. - Azt lefogadom... miért jöttél fel, Tan? - Ezt Jeantől tanulta. A lányt bőszítette, hogy ebből a szájból kell hallania a becenevét. Így csak a barátai szólíthatják, Billy pedig sohasem volt az ő barátja. Soha. - Anya ebben a szobában szokott dolgozni. - Frászt. - Billy úgy rázta a fejét, mintha csodálkozna a lány tévedésén. - Nem itt. - De igen. - Ez biztos. Az órájára pillantott, nem akarta elszalasztani a taxiját. Bár még nem hallott tülkölést. - Majd én megmutatom neked, hogy hol dolgozik, ha érdekel. - Az ellenkező irányba indult a folyosón. Tana nem tudta, utánamenjen-e. Nem akart vitatkozni vele, de biztosan tudta, hogy az anyja azt a szobát használja, amely előtt álltak. Bár végül is ez Billy háza, és egyébként kínos volt itt ácsorogni, főleg mert az ajtón túl nyögni kezdett a párocska. Még volt pár perc a taxi érkezéséig, és mivel nem akadt jobb dolga, követte Billyt a folyosón. Mit számít? Billy kivágta egy másik szoba ajtaját. - Ez az. - Tana besétált, körülnézett, és rögtön látta, hogy ez sose volt az anyja irodája. Az egész szobán uralkodott a selyempaszpolos szürke bársonytakaróval fedett ágy. Volt azonkívül egy hasonló dívány, amelyre egy oposszum- és egy csincsillatakarót terítettek. Szürke volt a szőnyeg is, és gyönyörű nyomatok lógtak a falon. - Nagyon vicces - mondta ingerülten. - Ez apád hálószobája, nem? - Ja, és itt dolgozik a muterod. Kurva sokat keccsöl ám 50
itt az öreg Jean. - Tana szeretett volna belemarkolni a hajába és felpofozni, de hallgatást parancsolt magára, és elindult kifelé. Billy megmarkolta a karját, visszarántotta, és egy rúgással becsukta az ajtót. - Engedj el, te kis szemét! - Ki akarta tépni a karját, ám Billy meghökkentően erős volt. Most elkapta a lány másik karját is és nekilökte a falnak, olyan durván, hogy Tanának elakadt a lélegzete. - Megmutassam, miféle munkát csinál a muterod, te kis kurva? - Tana levegő után kapkodott, annyira fájt a karja, és hirtelen könnyek szöktek a szemébe, nem annyira félelmében, mint dühében. -- Én kimegyek innen! - Megpróbálta kiszabadítani magát, de Billy megint odavágta a falhoz. Tana feje nagyot koppant, és mikor belenézett a fiú szemébe, komolyan megijedt, mert ez egy őrült tekintete volt. Billy röhögött. - Ne hülyéskedj! - mondta remegő hangon a lány, mert érezte, hogy Billy eszelős, és gyűlöli őt. A fiú szeme gonoszul megvillant. Fél kézzel összemarkolta Tana csuklóit, aki sohasem nézett volna ki belőle ennyi erőt, a másik kezével lehúzta a sliccén a cipzárat, kifejtette magát a gatyájából, majd megragadta Tana egyik kezét és lerántotta magához. - Ezt kapd ki, te kis luvnya! - A lány most már rettegett, halottfehér arccal próbált elhúzódni. Billy rádőlt, ő visszalökte, olyan erősen, ahogy bírta, de nem ment vele semmire, és Billy csak nevetett. És ahogy huzakodtak, Tana váratlan iszonyattal érezte, hogy a közszemlére tett löttyedt hímvessző megkeményedik és gonosz, ronda csutakként 51
dörgöli; Billy újra és újra nekilökte a falnak, majd hirtelen belemarkolt Tana ruhájába, feltépte az oldalvarrás mentén, és egyszer csak mindenütt ott volt a keze, Tana hasán, mellén, combján, rátehénkedett a lányra, összemorzsolta, benyálazta az arcát, büdös alkoholszagot fújt az arcába, tapogatta, szorongatta, markolászta, valósággal marcangolta, majd hirtelen belenyomta az ujjait a lányba, mire Tana sikított és megharapta a nyakát, de Billy nem hátrált. Belemarkolt Tana hosszú szőke hajába, és addig csavarta a kezére, míg a lány úgy érezte, tövestül kiszakad, majd fájdalmasan beleharapott Tana arcába. A lány ököllel esett neki, és megpróbálta arrébb rúgni. Már kifogyott a lélegzetből, nem annyira az érintetlenségét, mint az életét védte, és miközben sírva-zokogva kapkodott levegőért, egyszer csak érezte, hogy Billy ledönti a vastag szürke szőnyegre, majd nyaktól a szoknya aljáig feltépi a ruháját, leszakítja róla a fehér csipkés bugyit, feltárva a gyönyörű napbarnított leánytestet; Tana sírva könyörgött, már-már hisztérikusan csikorgatta a fogát, Billy letolta a nadrágját és elrúgta valahová a szőnyegen, aztán teljes súlyával ránehezedett a lányra, mozdulatlanná bénította, és csak annyi időre emelkedett fel, hogy belemarkolhasson Tana húsába, vájhassa, téphesse, szívhassa az üvöltő-sikoltozó lány testét, és valahányszor Tana megpróbálta elrántani magát, Billy megint odavágta, úgyhogy Tana szinte már nem is volt eszméletén, amikor Billy belédöfte magát és brutálisan meghágta a vastag szőnyegen, amelyre ömlött a vér, majd egy utolsó 52
diadalmas robbanással kielégült az alig hallhatóan nyüszítő, ziháló lányon. Tana szeme megüvegesedett, orrából és szájából vér permetezett. Billy Durning felállt, lenézett rá, nevetgélt, majd felhalászta a nadrágját a padlóról. Tana nem mozdult, olyan volt, akár egy halott. - Kösz - mondta Billy. Ekkor felpattant az ajtó, és belépett Billy egyik barátja. - Jesszuskám, mit csináltál vele? - Tana még mindig nem mozdult, bár hallotta a hangjukat, valahonnan messziről. -Nem ügy - vonogatta a vállát Billy. - A muterja az apám fizetett luvnyája. A másik fölnevetett. - Úgy néz ki, hogy legalább az egyikőtök jól szórakozott! - Lehetetlen volt nem látni a vértócsát a lány alatt a szürke szőnyegen. - Megvan a havija? - Gondolom. - Billy zavartalanul becipzárazta a sliccét. Tana még mindig szétvetett lábbal hevert, akár egy rongybaba, Billy barátja meg bámulta. Billy lehajolt és arcul ütötte. - Na gyerünk, Tan, kelj föl! - A lány nem mozdult, Billy bevonult a fürdőszobába, bevizezett egy törülközőt és rádobta Tanára, mintha az ettől tudná, mit kell csinálnia, de még beletelt tíz percbe, mire lassan hasra fordult és elhányta magát. Billy a száját tátó másik fiú szeme láttára megint belemarkolt a hajába, és ráüvöltött: - Kurva életbe, ne itt csináld, te kis disznó! - Durván felrántotta a lányt és bevonszolta a fürdőszobába, ahol Tana rároskadt a vécécsészére, majd végre hátranyúlt és be53
csapta az ajtót. Úgy érezte, míg csukladozva hüppögött, hogy órák teltek el, mire össze bírta szedni magát. A taxija rég elment, és biztosan lekéste az utolsó vonatot, de mi ez ehhez a förtelemhez képest, amit sohasem fog kiheverni. Megerőszakolták. Egész testében reszketett, a foga vacogott, a szája kiszáradt, a feje fájt, és fogalma sem volt róla, hogy fog kikerülni ebből a házból. A ruhája elszakadt, a cipője vérmaszatos. És ahogy roskatagon gunnyasztott, nyílt az ajtó, bevonult Billy, és odadobott neki néhány holmit. Tana látta, hogy ruha és egy pár cipő, nyilván Ann holmija. Billy zavaros szemmel bámulta, és Tana látta, hogy holtrészeg. - Öltözz. Hazaviszlek. - És aztán? - visított föl hirtelen a lány. - Hogy fogod megmagyarázni az apádnak? - üvöltötte hisztérikusan. Billy hátrabámult a hálószobába. - A szőnyeget? - Kimondottan idegesnek látszott. Tanán elhatalmasodott a hisztéria. - Engem! - Nem az én hibám, te kis tökfacsaró. - Ez akkora ocsmányság volt, hogy Tanának még jobban felfordult a gyomra, de hirtelen nem akart mást, mint elszabadulni innen, az se érdekelte, ha gyalog kell visszamennie New Yorkba. Magához szorította a ruhákat, félrelökte Billyt, átrohant a szobába, ahol megerőszakolták, majd tébolyult tekintettel, csapzott, kócos hajjal, könnymarta arccal, meztelenül kivágódott a folyosóra, egyenesen neki Billy barátjának, aki idegesen vihorászott. - Jól elszórakoztatok Billyvel, mi? - nevetgélte. Tana eszelősen elvágtatott mellette, be egy vécébe, amelyről 54
tudta, hogy ott van. Magára rángatta a kapott ruhákat, majd lerohant a földszintre. Vonathoz már túl késő volt, taxit nem is érdemes hívni. Látta, hogy a zenészek elmentek. Futott a bekötőúton, az elszakított ruha és a retikül ottmaradt, de kit érdekel. Csak innen el. Ha muszáj, stoppol, leállít egy rendőrkocsit, akármit... arcára száradt könnyekkel, szaggató zihálással futásnak eredt, és ekkor vakító reflektorfény hullott rá, ő pedig ösztönösen még sebesebbre fogta a lépést, mert tudta, hogy Billy jön utána. Hallotta a kerekek csikorgását a kavicson, mire cikázni kezdett a fák között. Halkan sírt, Billy dudált. - Gyere ide! - ordított a lányra. - Hazaviszlek! Tana nem felelt, csak futott, amilyen sebesen bírt, ám Billy nem tágított, jött utána, cikcakkban követte a kihalt úton, addig, amíg Tana meg nem fordult és rá nem üvöltött hisztérikusan: - Hagyj engem békén! - Leroskadt az útra, átkarolta a térdét, sírt és zokogott. Billy lassan kikászálódott a kocsiból,.és elindult feléje. Kezdte kijózanítani az éjszakai levegő, már nem látszott őrültnek, szürke lett és komor. A barátja, akit ugyancsak elhozott, némán leste őket Billy hosszú, csillogó, sötétzöld Jaguárjának anyósüléséről. - Hazaviszlek. - Szétvetett lábakkal állt az úton, alakja hátborzongatóan rajzolódott ki a reflektorok vakító fényében. - Mozgás, Tan! - Ne szólíts így! - megrémült kislánynak látszott. Billy sose volt a barátja, és most... most... sikítani akart, hacsak rágondolt, de már sikítani se bírt, és ahhoz se maradt ereje, hogy elfusson Billy elől. Egész teste fájt, szíve 55
dübörgött, arcára-combjára rászáradt a vér. Üres tekintettel bámult a fiúra, és megpróbált tovább-bukdácsolni az úton. Billy a karja után kapott, Tana sikított és megint futásnak eredt. A fiú megállt, bámulta egy percig, aztán visszaült a kocsiba és elhajtott. Ő felajánlotta, hogy hazaviszi, ha a lány nem akar, menjen a fenébe. Tana vánszorgott az országúton. Minden porcikája fájt. Húsz perc se telt el, és Billy megint ott volt. Csikorgó kerekekkel leállt a lány mellett, kimászott és megragadta a karját. Tana látta, hogy a haverja már nincs a kocsiban, és hirtelen megrémült. Talán megint meg akarja erőszakolni? Billy a kocsi felé vonszolta, ő húzatta magát, ám a fiú ezúttal keményen megrántotta és ráordított, újabb whiskyfelhőt fújva a lányra. - Kurva életbe, megmondtam, hogy hazaviszlek! Befelé abba a kurva kocsiba! - Úgyszólván bedobta a lányt az ülésre. Tana rádöbbent, hogy Billyvel nem lehet szót érteni. Kettesben vannak, azt tesz vele, amit akar, ezt már megtanulta. Fakó arccal ült mellette a Jaguárban. Billy bőgő motorral elszáguldott az éjszakában, Tana ült és várta, hogy elvigye valahová, és újból megerőszakolja. Olyan reménytelennek tűnt minden. De Billy fölkanyarodott a sztrádára, és padlóig nyomta a gázpedált. A süvöltő szél mindkettejüket kijózanította. Billy többször odasandított a lányra, majd rábökött a padlón heverő papír zsebkendős dobozra. - Jobb, ha rendbe szeded magad, mielőtt hazamész. - Miért? - Tana a kihalt utat bámulta maga előtt. Hajnali két óra múlt, még a szemét is zsibbadtnak érezte. Csak 56
néha-néha húzott el mellettük egy-egy kései teherautó. - Nem mehetsz haza így. - Tana nem felelt, nem fordult oda, nem nézett rá. Félig-meddig még mindig arra számított, hogy Billy leáll, és ismét megpróbál erőszakot követni el rajta, ám ezúttal felkészült. Úgy fog rohanni, ahogy bír, keresztül a sztrádán, ha mer, talán az egyik teherautó meg fog állni. Még mindig nem bírta elhinni, hogy Billy ezt művelte, és most azon rágódott, hátha az ő hibája volt, hátha nem állt ellen elég erélyesen, vagy csinált valamit, amivel bátorította...? Förtelmes gondolatok voltak. Ekkor észrevette, hogy a nagy teljesítményű sportkocsi megfarol. Megfordult, ránézett Billyre, és látta, hogy elaludt a kormánynál. Megrántotta a zakója ujját. A fiú összerezzent, ránézett. - Ezt meg mi a fenének csinálod? Balesetet okozhattál volna! - Tanának ez volt a leghőbb vágya. De szívesen megnézte volna Billyt, amint holtan hever az út szélén! - Elaludtál. Részeg vagy. - Igen? Na és? - Most nem annyira bárdolatlan, mint fáradt volt a hangja, és el is volt egy darabig, de aztán megint farolni kezdett a sportkocsi, ám ezúttal, még mielőtt Tana elkaphatta volna a karját vagy fölrázhatta volna, irdatlan pótkocsis kamion robogott el mellettük, és a sportkocsi megpördült. Förtelmes csikorgással visított a fék, a kamion bebicskázott és felborult; a sportkocsi csodálatos módon hajszálra a vezetőfülke előtt suhant el, majd nekigyűrte az orrát egy fának és megállt. Tana csúnyán beütötte a fejét, de csak ült és bámult a semmibe, majd váratlanul halk nyöszörgést hallott maga 57
mellől. Billy arca ázott a vérben. Tana meg se moccant. Ült és bámult. Hirtelen nyílt a kocsi ajtaja, két erős kéz megragadta a karját. Akkor elkezdett sikoltozni. Hirtelen elértek hozzá a végeláthatatlan éjszaka eseményei. Teljesen kifordult magából, hisztérikusan zokogott, el akart rohanni a kocsitól, a két kamionsofőr, akik arra jöttek és megálltak, alig bírta visszatartani, hogy várja meg a rendőrök érkezését. A lány eszelős értetlenséggel meredt rájuk. A sofőrök megpróbáltak segíteni Billyn is, akinek a szeme fölött egy förtelmes vágásból patakzott a vér. Hamarosan befutottak a rendőrök, nyomukban egy mentőkocsi, és mindhárom áldozatot bevitték a közeli New Rochelle kórházba. A kamionsofőrt szinte azonnal el is engedték. Csodálatos módon a járműnek több baja esett, mint neki. Billyt összevarrták, és megállapították, hogy alkoholos befolyásoltságban vezetett. Ez a harmadik ilyen esete volt, a jövő évben alighanem búcsút mondhat a jogosítványának. Ez a lehetőség még a sérült szeménél is jobban látszott nyugtalanítani Billyt. Tana tetőtől talpig véres volt, de ennek a vérnek a többsége az orvosok csodálkozására már megszáradt. Nem tudták kiszedni belőle, hogy mi történt vele, mert ahányszor beszélni próbált, mindannyiszor fuldokolni kezdett. Egy kedves fiatal ápolónő lemosta, ő pedig csak feküdt a vizsgálóasztalon és sírt. Nyugtatót adtak neki, és már elaludt, mire hajnali négykor megérkezett az anyja. - Mi történt...? Istenem! - meredt rá Billy bekötött szemére. - Ugye, nincs semmi baj, Billy? - Nem gondolnám - mosolygott szégyellősen Billy, és 58
Jean ismét megállapította, milyen helyes fiú, bár nem annyira az apjára hasonlít, inkább Marie-ra. Billy szájáról lehervadt a mosoly, és rémült arcot vágott. - Felhívtad aput? - Nem akartam megijeszteni - rázta a fejét Jean Roberts. - Mikor értesítettek, azt mondták, jól vagytok, és úgy gondoltam, előbb megnézlek benneteket. - Kösz. - Billy a szunyókáló Tanára sandított, és idegesen vonogatta a vállát. - Sajnálom, hogy... hogy... tönkre vágtam a kocsit... - Az a fontos, hogy egyikőtöknek sem esett nagyobb baja! - Elkomorodott, amikor meglátta a lánya szőke hajába belealvadt vért, az utolsót, amit nem mostak le Tanáról. A nővér elmagyarázta, hogy Tanának hisztérikus rohama volt. - Nyugtatót adtunk neki. Most aludni fog egy ideig. Jean Roberts összevonta a szemöldökét. - Részeg volt a lányom? - Mert azt tudta, hogy Billy igen. No majd lesz nemulass, csak derüliön ki Tanáról, hogy ő is berúgott! De a fiatal ápolónő megrázta a fejét. - Nem hinném. inkább nagyon megrémült. Ronda kis púp nőtt a fején, de ez minden. Semmiféle zúzódásra vagy ütésre utaló jelet nem találtunk, de azért rajta lesz a szemem. - Tana fölriadt a hangoktól, amelyek róla beszéltek, és úgy meredt az anyjára, mintha nem ismerné, majd halkan elkezdett sírni. Jean magához ölelte. - Nincs semmi baj, bébi - duruzsolta gyöngéden minden rendben... Tana hevesen rázta a fejét, nagyokat nyeldekelve a le59
vegőből: - Nem, nincs rendben! ... Nincs... ő... - De Billy olyan gonoszul meredt rá, hogy a lánynak torkán akadt a szó. Úgy nézte, mintha megint meg akarná ütni. Fuldokló zokogással elfordult, de közben is folyton érezte, hogy Billy őt figyeli. Rá se tud nézni... látni se bírja többé... soha többé nem akarja látni! Eldőlt a Mercedes hátsó ülésén, amellyel az anyja értük jött. Billyt hazavitték. Jean jó sokáig elvolt odabent a fiúval. Kidobták az utolsó vendégeket, kiugrasztottak egy féltucatot az úszómedencéből, kirúgtak két párt Ann ágyából, és ráparancsoltak a fürdőházbeli társaságra, hogy húzzák meg magukat. Jean, ahogy ballagott visszafelé a kocsihoz, ahol a lánya várta, azon tűnődött, hogy most megint lesz egy hétre való munkája. A társaság tönkretette a fele bútort, felgyújtott néhány fát, összehasogatta a kárpitokat, bemocskolta a szőnyegeket; az úszómedencében az elképzelhető legváltozatosabb tárgyak úsztak, műanyag poharaktól egész ananászokig. Jean nem szerette volna, ha Arthur azelőtt látná a házat, mielőtt ő rendet tenne. Hosszú, fáradt sóhajjal ült be a kocsiba, és egy pillantást vetett a mozdulatlan Tanára. Lánya furcsán nyugodtnak tűnt. Hatott a nyugtató. - Hála Istennek, hogy legalább Arthur szobájába nem mentek be! - mondta, miközben bekapcsolta a motort. Tana némán rázta a fejét, de nem bírta kimondani a szavakat. - Jól vagy? - Ez az, ami számít. Meg is hallhattak volna. Csoda, hogy mégse. Jean csak erre tudott gondolni azóta, hogy hajnali háromkor megcsörrent a telefon. 60
Órák óta halálra izgulta magát, ösztönösen tudta, mit fog hallani, amikor első kicsengésre fölkapta a kagylót. - Hogy érzed magad? - De Tana csak bámult, és a fejét rázta. - Haza akarok menni. - Újra megeredtek a könnyei, és Jeannek megint arra kellett gondolnia, nem részeg-e a lánya. Nagyon vad éjszaka volt, az látnivaló, és Tana is részt vett benne. Jeannek az is feltűnt, hogy a lány nem azt a ruhát viseli, amelyben elment hazulról. - Úsztál egyet? - Tana szédelegve felült, és tovább rázta a fejét. Az anyja belenézett a visszapillantóba, és látta, milyen furcsa a szeme. - Mi történt a ruháddal? - Billy letépte. - Olyan kemény és hideg volt a hangja, akár egy vadidegené. - Mit csinált? - hökkent meg az asszony, majd elmosolyodott. - Ő dobott bele a medencébe? - Idáig terjedtek Jean elképzelései Billyről, aki, ha részeg is egy kicsit, egyébként ártalmatlan fiú. De micsoda pokoli szerencse, hogy nem szaladt neki a kamionnak! Jó lecke ez mindkét gyereknek. - Remélem, tanultál ebből az estéből Tan! A becenév hallatán, amelyet Billy használt, olyan zokogás tört ki a lányból, hogy Jean kénytelen volt leállni az út szélén. - Mi van veled? - meredt rá. - Részeg vagy? Kábítószert szedtél? - kérdezte vádló hangon, vádló pillantással. Akkor nem volt vádaskodó, mikor Billyt vitte haza. Milyen igazságtalan az élet, gondolta Tana. Az anyja fel se bírja fogni, hogy mit művelt a drága kis Billy Durning. Farkasszemet nézett Jeannel. - Billy megerőszakolt az apja szobájában. 61
- Tana! - szörnyedt el Jean Roberts. - Hogy tudsz ilyet mondani? Billy sohasem tenne ilyet! - A saját gyerekére haragudott, nem a szeretője fiára. Rá volt írva az arcára, hogy képtelen ilyesmit elhinni Billyről. - Rettenetes dolog ilyet mondani! - Hát még megtenni! De Jean csak szörnyűlködött. Két magányos könny szánkázott végig Tana arcán. - Ezt tette. - Arca összegyűrődött az emléktől. - És... esküszöm... - Megint kezdte hatalmába keríteni a hisztéria. Jean megfordult, elindította a kocsit, és nem nézett hátra többé. - Meg ne halljak ilyet még egyszer! Senkiről! - Főleg egy ártatlan fiúról, akit apró kora óta ismer! Egy pillanatig sem ütött szeget a fejébe, hogy miért mond Tana ilyeneket... Talán féltékeny Billyre. vagy Annre vagy Arthurra... - Soha többé nem akarok ilyet hallani tőled! Megértetted? - Semmi válasz. Tana ült, és üveges szemmel bámult maga elé. Soha többé nem fog ilyet mondani. Senkiről. Ebben a pillanatban meghalt benne valami. 4. fejezet Hamar elszállt a nyár. Tana két hétig lábadozott New Yorkban. Az anyja ez idő alatt is naponta bejárt dolgozni. Aggódott a lánya miatt, de valahogy furcsán feszélyezett volt az aggodalma. Tanának látszólag semmi baja nem volt, épp csak ült egy helyben, bámult a levegőbe, nem hallgatott zenét. nem találkozott a barátaival, és sohasem vette föl a telefont, még akkor se, ha Jean telefonált. Az asszony szóba is hozta Arthurnak egy hét múlva. Addigra csaknem sikerült rendbe hoznia a greenwichi 62
házat, ahonnan Billy és cimborái áthurcolkodtak Malibuba más barátokhoz. Majdnem szétverték a fürdőházat, de a legcsúnyább kár Arthur hálószobai szőnyegében esett. amelyből mintha késsel kanyarítottak volna ki egy jókora darabot. Arthur meg is mondta a magáét a fiának. - Miféle vademberek vagytok ti? West Pointba kellene küldeni benneteket Princeton helyett, hogy tanuljatok egyet-mást a jó modorról! Uramisten, az én időmben senki se viselkedett volna így! Láttad a szőnyeget? Teljesen összetépték! - Billy lehangolt és búbánatos képpel hallgatta. - Bocs, apu. Kicsit elfajultak a dolgok. - Kicsit Csoda, hogy meg nem haltatok a Roberts lánnyal! Billy, ha azt vesszük, igazat mondott. A szeme még nem egészen jött rendbe, de a szemöldökéből már eltávolították a varratokat. Amíg el nem utazott Malibuba, egyetlen éjszakát sem töltött otthon. - Ákkozott fékevesztett kölykök! - zúgolódott Arthur Jeannek. - Tana hogy van? - Az asszony többször említette a lánya különös viselkedését. Jean komolyan aggódott, hogy lánya súlyosabb ütést kapott a fejére, mint gondolták. -Tudod-e, hogy szó szerint félrebeszélt akkor éjszaka? Nem volt magánál! - Még mindig élénken élt az emlékezetében, milyen nevetséges dolgokat állított Tana Billyről. Arthur is aggódott. - Újra meg kellene nézetnie magát. - Jean megpróbálta rábeszélni Tanát, de az hallani sem akart róla. Az 63
asszony már abban is kételkedett, elég jó állapotban vane a lánya az új-angliai nyári munkához, ám az utazás előestéjén Tana csendesen becsomagolt, és másnap reggel sápadt, nyúzott arccal ült le a reggelizőasztalhoz, de két hét óta először mosolygott, amikor az anyja odanyújtott neki egy pohár narancslevet. Jean majdnem elsírta magát. A lakás kriptává változott a baleset óta. Nem voltak hangok, nem volt zene, nem volt kacagás, kuncogás a telefonba, csak az az élettelen csönd. Meg Tana halott szeme. - Nagyon hiányoztál, Tan! - Könnyek szöktek a lány szemébe az ismerős név hallatán. Bólintott, mert nem tudott szólni. Nem volt mit mondania. Senkinek. Úgy érezte, vége az életének. Őhozzá soha többé ne nyúljon férfi, vele nem fogják még egyszer azt csinálni, amit Billy Durning. Az volt a legtragikusabb, hogy Jean képtelen volt szembenézni a ténnyel, vagy akár gondolni is rá. Ő ezt elképzelhetetlennek tartotta, ilyen nincs, nem is történt meg. - Úgy gondolod, elég erős vagy, hogy elmenj a táborba? Ezen már Tana is eltűnődött, mert tudta, hogy itt fontos dolgok dőlnek el. Leélheti úgy az életét, hogy elbújik a négy fal között, mint egy megnyomorított áldozat, egy kiürült, összeaszott, holt héj, vagy ismét előmerészkedik. Az utóbbit választotta. - Nem lesz semmi bajom. - Biztos? - Olyan csendes lett, olyan tartózkodó; hirtelen olyan nagyon felnőtt. Mintha az ütés, amelyet a karambol során kapott a fejére, ellopta volna a fiatalságát. 64
Talán a félelem tette. Jean még sohasem látott ilyen gyökeres változást ennyire rövid idő alatt. Arthurtól mást se hallott, mint hogy Billynek kutyabaja; furdalja a lelkiismeret, de mikor elutazott a nyári vakációra, már majdnem olyan volt. mint régen. Tanával bizonyosan más a helyzet. - Nézd, szívem, ha túlságosan megerőltető, egyszerűen gyere haza. Ősszel erőd teljében akarod kezdeni a főiskolát. - Nem lesz semmi bajom. - Ennél többet jóformán nem is szólt addig, amíg egyetlen bőröndjével el nem távozott hazulról, hogy felszálljon a vermonti buszra, immár harmadik alkalommal. Szerette ezt a nyári munkát, de az idén nem volt az igazi. A többiek is észrevették rajta. Tana csendesebb volt, zárkózottabb, szinte sohasem nevetett. Kizárólag a táborozó gyerekekkel elegyedett szóba, ami elszomorította korábbi ismerőseit. "Valami baj lehet otthon... Beteg?... Mintha kicserélték volna..." Mindenkinek feltűnt, ám senki sem tudott biztosat. És mikor véget ért a nyár, Tana fölszállt a buszra és hazatért. Az idén nem barátkozott senkivel, kivéve a kis klambókat, de még közöttük sem volt olyan népszerű, mint máskor. Szebb volt, mint valaha, de a srácok egyetértettek abban, hogy "Tana Roberts fura". Ő is tudta magáról, hogy az. Két napot töltött otthon Jeannel, egyetlen régi barátját sem kereste meg, összecsomagolt az iskolához, és megkönnyebbülten fölszállt a vonatra. El akart menni, minél távolabbra, hogy minél messzebb legyen az otthontól, Arthurtól, Jeantől, Billytol, mindőjüktől... még az isko65
lai barátaitól is. Nem volt már az a gondtalan lány, aki három hónapja érettségizett. Más lett belőle: egy űzött, megsebzett lény. Ahogy vitte délnek a vonat, úgy kezdte lassan ismét embernek érezni magát, most, amikor távolodott az álnokságuktól, a hazugságaiktól, a színjátszásuktól, a dolgoktól, amelyeket nem láttak, vagy nem voltak hajlandók elhinni... Amióta Billy Durning megerőszakolta, mintha láthatatlanná változott volna. Tana Roberts nem létezett, mert a világ nem vehette tudomásul Billy bűnét... bár tulajdonképpen csak Jean viselkedett így. De mit várhat a többiektől, ha a saját anyja nem hisz neki? Nem akart erre gondolni. Elmegy olyan messzire, amennyire tud, és talán sose tér vissza. Illetve talán ez is hazugság. "Hálaadásra hazajössz, ugye, Tan?" Ezek voltak az anyja utolsó szavai. Mintha tartott volna Tanától, mert olyasmit látott meg a lánya szemében, amit nem mert tudomásul venni: a nyers fájdalmat, a vérző sebet, amelyen nem tudott és nem akart segíteni. Tana nem szándékozott hazautazni hálaadásra, soha többé nem akart hazamenni. Ő megszökött abból a silány, kicsinyes életből, a képmutatásuktól, Billytől és félállat barátaitól, a házasságtörő Arthurtól, aki évek óta kihasználja Jeant, anyjának a hazugságaitól... hirtelen nem bírta tovább, és nem lehetett elég messze tőlük. Talán mégse fog visszamenni, nem, soha. Élvezte a kerekek kattogását, és sajnálta, amikor a vonat megállt Yolanben, ahonnan két mérföldre volt a Green Hill. Ormótlan öreg kombit küldtek eléje. A kocsit ősz hajú, fekete öregember vezette. Meleg mosollyal 66
köszöntötte a lányt, és segített elrakni a csomagjait, miközben Tana gyanakvóan sandított rá. - Sokáig vonatozott, kisasszony? - Tizenhárom órát. - Szinte a száját se nyitotta ki az iskolához vezető rövid úton, és ha a sofőr lassított volna, okvetlenül sikítozva ugrik ki az autóból. Ám az öregember megérzett benne valamit, és még csak nem is igyekezett túlságosan barátkozni. Többnyire fütyörészett, majd mikor belefáradt, rázendített a legsötétebb Délről származó dalokra, amelyekhez foghatókat Tana még sohasem hallott. Amikor megérkeztek, akaratlanul rámosolygott az öregre. - Köszönöm a fuvart. - Máskor is, kisasszony. Csak jöjjön le az irodához, és keresse Samet. Elfuvarozom, ahová csak akarja - ígérte és nevetett, a feketék bársonyos nevetésével. - Bár errefelé nincs sok látnivaló - folytatta erősen délies kiejtéssel. Tana, amióta leszállt a vonatról, egyfolytában azon álmélkodott, milyen gyönyörű itt minden: a fenséges, magas fák, a tarka virágözön, a buja fű és a nyugodt, tiszta, meleg levegő. Magános csavargásokra támadt kedve tőle az embernek. Mikor pedig meglátta a főiskolát, földbe gyökerezett a lába, és csak mosolygott. Pont olyan volt, amilyennek álmodta. Télen szeretett volna lelátogatni, de nem volt ideje. Csak a főiskola északi képviselőjével volt alkalma tárgyalni, és annyit tudott Green Hillről, amik: a brosúrákban olvasott. Tudta, hogy a legjobb iskolák közé tartozik, ám ezenkívül még valami más is csábí67
totta: Green Hill kora és legendái. Tudta, hogy régimódi intézmény, de neki még ez is tetszett, és most, ahogy elnézte a tökéletesen karban tartott, szép fehér, oszlopos épületeket, amelyeknek gyönyörű franciaablakai egy kis tóra néztek, úgy érezte, hogy hazaérkezett. Bejelentkezett a recepcióban, kitöltött néhány űrlapot. felírta nevét egy hosszú listára, megérdeklődte, melyik épületben fog lakni, és kis idő múlva már ismét Sam segítségével rakodta csomagjait egy régi falusi kézikocsira. Majdnem olyan volt, mintha visszafelé utazna az időben, és Tanát hónapok óta először töltötte el a béke. Itt nem kell szembenéznie az anyjával, nem kell magyaráznia, mit érez és mit nem, nem kell hallania a gyűlölt Durning nevet, nem kell látnia a fájdalmat Jean arcán, amit Arthur szinte oda sem figyelve okoz neki... nem kell hallania Billyről. .. Már az is nyomasztotta, hogy egy városban kell élnie a fiúval. Egy-két hónappal az erőszak után nem volt más vágya, mint elrohanni. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy el tudjon menni a nyári táborba, ahol külön küzdelem volt minden egyes nap. Majdnem hátraugrott, ha valaki túlságosan közel jött hozzá, pláne ha férfi volt az illető, de most még a kisfiúktól is riadozott. Itt legalább emiatt nem kell izgulnia. Ez női főiskola, itt nem kell táncolni, gólyabálra vagy futballmeccsre járni. Amikor jelentkezett, még izgatta a fantáziáját a társasági élet, de most már fütyült rá, nem érdekelte semmi... legalábbis három hónapon át... de most váratlanul... váratlanul... itt még a levegő is illatozott. Ránézett a kézikocsit taszító Samre, félénken elmosolyo68
dott, Sam pedig széles vigyorral válaszolt. - Messze van ám ez New Yorktól! - Ragyogott a szeme, fehér haja olyan volt, akár a puha felhő. - Bizony messze. De szép itt! - A lány elnézett a tó felé, majd vissza az épületek kitáruló legyezőjére. A kifogástalan rendben tartott, patyolattiszta Green Hill olyan volt, mint egy főúri birtok. Tana majdnem sajnálta, amiért az anyja nem láthatja. - Ültetvény volt valaha, tudja. - Sam minden évben több száz lánynak elmesélte ezt a történetet, és szívesen mesélte el. Akkorára nyitották a szemüket, mint egy levesestányér, amikor elárulta, hogy az ő dédnagyapja itt volt rabszolga. Olyan fiatalok és törékenyek voltak, majdnem mint Sam tulajdon lánya, bár most már ő is felnőtt asszony és anya. Egyszer majd ezek a lányok is férjhez mennek és gyerekeket hoznak a világra. Minden tavasszal jöttek vissza mindenünnen a lányok, hogy az itteni szépséges templomban lépjenek oltár elé, és diplomaosztás után is legalább egy tucatnak kötötték be Green Hillben a fejét. Rásandított a kocsi mellett baktató Tanára. Belőle vajon mikor lesz asszony? Az egyik legszebb lány volt, akit Sam valaha látott, hosszú, formás lábával, hajának arany kévéjével, meg azzal az óriási zöld szemével. Ha régebbi ismerősök, okvetlenül közli vele, hogy olyan, mint egy filmcsillag, de ez a lány zárkózottabbnak látszott a többinél, és feltűnően félénk volt. Járt már itt? - A lány megrázta a fejét, és fölnézett az épületre, amely előtt az öregember megállította a kocsit. - Ez az egyik leghelyesebb házunk. A Jázmin-ház. MA 69
már öt lányt hoztam ide. Úgy huszonöten fognak itt lakni, meg itt lesz a felügyelőnő, hogy vigyázzon magukra mesélte ragyogó arccal. - Bár magának biztos nem lesz szüksége vigyázásra. - Ismét hallatta azt a mély, bársonyos, majdnem daloló nevetését. Tana mosolyogva segített neki leszedegetni a csomagokat, majd követte az öregembert a házba. Kellemes nappali szobában találta magát, angol és gyarmati amerikai stílbútorok, színpompás virágos kárpitok között; a pulton és az asztalokon nagy bokréták díszlettek szépen metszett jókora üvegvázákban. Ahogy belépett és körülnézett az otthonos hangulatú helyiségben, elsőnek az a jelző jutott eszébe, hogy előkelő. Kalap és fehér kesztyű, az illene ide, ebbe a tiszta, rendes szobába, gondolta, miközben végigpillantott kockás szoknyáján, térdzokniján, papucscipőjén, majd felmosolygott a közeledő, elegáns szürke kosztümöt viselő asszonyra. Fehér hajú, kék szemű teremtés volt, és mint Tana később megtudta, több mint húsz éve a Jázmin-ház felügyelője. Délies lágysággal elnyújtotta a szavakat, és egyetlen gyöngyfüzért hordott a kosztümje alatt. Nagynénis jelenség volt, szeme köré mély barázdákat szántott a jókedv. - Isten hozott a Jázmin-házban, drágám! Még tizenegy hasonló ház van a campuson, de mi szeretjük azt képzelni, hogy a Jázmin a legjobb. - Sam felvitte Tana holmiját az emeletre, a sugárzó mosolyú felügyelőnő teával kínálta a lányt. Tana elfogadta a virágos csészében, ezüstkanállal szervírozott teát, elhárította a mézédesnek tűnő aprósüteményt, kibámult a tóra és azon töprengett, 70
milyen különös az élet. Mintha egy másik bolygóra került volna. Mennyire különbözik New Yorktól. Egyszer csak itt van, messze minden ismerőstől, tea mellett cseveg ezzel a fehér hajú, gyöngysoros asszonnyal... holott alig három hónapja még egy hálószobai szőnyegen feküdt, ahol Arthur Durning fia összeverte és meggyalázta. - ...nem gondolod, drágám? - Tana értetlenül bámult, azt se tudta, mit hallott. Illedelmesen bólintott, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Túl sok volt ez így egyszerre. - Igen, igen... feltétlenül. - Fogalma sem volt, mire mondott igent, és hirtelen borzasztóan szeretett volna kimenekülni a szobából. Végre elfogyott a tea, letették a csészét, és Tanának váratlanul nevethetnékje támadt, mikor arra gondolt, mennyi teát kellett ma meginnia ennek a szegény asszonynak. A felügyelőnő, mintha megérezte volna Tana türelmetlenségét, fölvezette a lányt a kecsesen ívelt lépcsőn egy hosszú folyosóra, ahol virágokat ábrázoló nyomatok és a növendékek arcképei díszlettek felváltva. Tana szobája a folyosó legvégén volt. Falait halványrózsaszínre festették, a függönyöket és ágyterítőket virágos kretonból varrták. Volt benne két keskeny ágy, két nagyon régi fiókos szekrény, két szék, a sarokban egy apró mosdókagyló. Mulatságosan ódon szoba volt, az ágyak fölött rézsútosan lejtett a plafon. A felügyelőnő figyelte a lányt, és elégedettnek látszott, amikor Tana mosolyogva fordult hozzá: - Nagyon kedves. - A Jázmin-házban minden szoba az. - Röviddel ez71
után a felügyelőnő távozott. Tana bámulta a bőröndjeit, maga se tudta, mihez kezdjen, aztán eldőlt az ágyán, és kinézett a fákra. Várja meg a szobatársát, vagy egyszerűen rendezkedjék be az egyik fiókos szekrényben, és foglalja el az akasztós szekrény felét? Nem volt hangulata kicsomagolni. Arra gondolt, hogy lemegy sétálni a tóhoz, amikor kopogtattak, és megjelent az öreg Sam. Tana gyorsan kiült az ágya szélére. Sam valahogy furcsa arccal behozott két bőröndöt, majd ránézett Tanára, és alig észrevehetően vállat vont. - Az első ilyen nálunk. - Miből?, értetlenkedett Tana. Sam ismételt vállvonogatás után eltűnt. A lány szemügyre vette a poggyászt. Nem volt bennük semmi különös, két nagy sötétkék-zöld skótkockás bőrönd, egy neszesszer, egy kerek kalapdoboz. Ugyanolyanok, amilyenekbe Tana csomagolta a vacakjait. Bizonytalanul ődöngött a szobában és tűnődött, mikor toppan be a csomagok tulajdonosa. Végtelen várakozásra számított, tekintettel a teaszertartásra, ám a szobatárs meglepően rövid idő alatt befutott. Előbb a felügyelőnő kopogtatott, jelentőségteljes pillantást vetett Tanára, majd félreállt, hogy belebeghessen Sharon Blake, az egyik legdöbbenetesebb jelenség, akit Tana valaha látott. Hollóhaját szorosan hátrafésülte, szeme fekete tgyémántként villogott, foga elefántcsontnál fehérebben ragyogott már-már éterien finom vonású, tejcsokoládé színű arcában. Oly szép volt, a mozgása olyan kecses, a fellépése annyira elegáns, hogy Tanának a szó szoros értelmében elakadt a lélegzete. Elénkpiros kabát és kalap72
ka volt rajta, amelyeket gyorsan ledobott az egyik székre. A kabát alatt szűk kötött ingruhát viselt, ugyanolyan árnyalatút, mint elegáns cipője. Inkább látszott manökennek, mint főiskolás lánynak. Tana némán felnyögött, ha arra gondolt, mit hozott ő: csupa kockás szoknyát és nadrágot, ócska gyapjúszoknyákat, amelyeket nem nagyon szeretett, egy csomó egyszerű inget, pulóvereket és két ruhát, amelyeket az anyja elutazás előtt vásárolt neki Saksnél. - Tana - a felügyelőnő hangjából érezni lehetett, hogy nagyon komolyan veszi a bemutatást - ő Sharon Blake. Ő is északi, bár nem annyira, mint te. Washingtonból, a fővárosból jött. - Szervusz - mondta félénken Tana. Sharon vakítóan elmosolyodott és kezet nyújtott: - Nagyon örülök! - Hát akkor én kettesben is hagylak benneteket mondta a felügyelőnő, és majdhogynem elgyötörten nézett Sharonra, míg Tana felé egy mérhetetlenül együttérző pillantást küldött. Megszakadt a szíve, hogy ezt kell tennie a kislánnyal, de valakinek laknia kell Blake-kel, és Tana végül is ösztöndíjas. Így korrekt. Tana legyen hálás azért, amit kap. A többiek úgysem tűrnék. Nesztelenül becsukta az ajtót, és határozott léptekkel levonult a földszintre. Először történt ilyen a Jázmin-házban, sőt az egész Green Hillben. Julia Jones úgy döntött, hogy ma délután teánál kissé erőteljesebb italra volna szüksége. Végül is borzasztó feszültséget kellett elviselnie. Am Sharon az emeleten csak nevetett, miközben le73
dobta magát az egyik kényelmetlen székre, és szemügyre vette Tana fénylő szőke haját. Pont ellentétek voltak, az egyik világos, a másik sötét. Kíváncsian vizsgálgatták egymást, Tana mosolygott. Mit keres itt ez a lány? Sokkal könnyebb dolga lett volna, ha egy északi főiskolára megy. De Tana még nem ismerte a gyönyörű Sharon Blake-et. Szobatársnője most lerúgta a cipőjét, és Tana megállapította, hogy az is drága holmi. - Na! - A sötét, finom arcon ismét felragyogott a mosoly. - Hát mit szólsz a Jázmin-házhoz? - Szerintem csinos - felelte Tana még mindig félszegen, pedig nagyon vonzónak találta a szép lányt. Volt benne valami vad bátorság és vakmerőség, ami átsütött a bájos vonásokon. - Ugye tudod, hogy nekünk adták a legrosszabb szobát? Tana megbotránkozott. - Honnan tudod? - Megnéztem, amikor végigjöttem a folyosón. - Sóhajtott, gondosan eltette a kalapját. - Erre számítottam. Fürkészőn végigmérte Tanát. - Hát te milyen bűnt követtél el, hogy idekerültél, velem egy szobába? - kérdezte kedves mosollyal. Mert azt tudta, hogy ő mit keres itt: ő a dísznéger, az egyetlen, akit valaha fölvettek a Green Hillre, meg persze kivételes eset. Akinek az apja Nemzeti Könyvdíjjal és Pulitzer-díjjal kitüntetett neves prózaíró, az anyja pedig ügyész és köztisztviselő, az biztos más, mint a néger lányok. Legalábbis ezt várják tőle... bár az ember ebben sose lehet biztos. 74
Miriam Blake választás elé állította elsőszülöttjét, mielőtt leküldte volna a Green Hillre. Mehet valahová északra, a New York-i Columbiára, elég jók az osztályzatai, vagy itt van az otthonához közelebb a Georgetown, esetleg, ha komolyan gondolja a színészi pályát, az UCLA... vagy csinálhatna még valami nagyon fontosat, mondta az anyja... - Valamit, ami egy nap sokat fog jelenteni a többi lánynak, Sharon. - A lány értetlenül bámult rá. - Elmehetsz a Green Hillre. - Délre!? - hökkent meg Sharon. - Be se engednek! - Látom, nem érted, gyerek! - döfte bele a pillantását Miriam. - A te apád Freeman Blake, akinek a könyveit az egész világon olvassák! Tényleg azt hiszed, merészelnek ajtót mutatni neked? - De mennyire, mama - vigyorgott idegesen Sharon. Kátrányba és tollba hempergetnek, mielőtt kicsomagolhatnék! - Nem viccelt, tudta, mi történt három éve Little Rockban. Olvasott újságot. Tankokra és a Nemzeti Gárdára volt szükség, hogy fekete gyerekeket beengedjenek egy fehér iskolába. És itt nem egy ócska kis iskoláról van szó, hanem Green Hillről, a Dél legelőkelőbb női főiskolájáról, ahová képviselők és szenátorok, texasi, dél-carolinai és georgiai kormányzók küldik két évre a leánykáikat, hogy kapjanak egy kis csiszolatot, mielőtt megállapodnának egy hozzájuk illő férj oldalán. - Mama, ez őrültség! - Ha ennek az országnak minden fekete lánya így gondolkozik, Sharon Blake, akkor száz év múlva is fekete hotelokban fogunk hálni, a buszok hátuljában fogunk ül75
ni, és büdös falikutakból fogunk inni, amikbe belepisáltak a fehér fiúk! - Anyja szeme úgy lángolt, hogy Sharon beleborzongott. Mert így gondolkodott Miriam Blake. Azóta, hogy a radcliffe-i ösztöndíj után megszerezte jogi diplomáját a kaliforniai egyetemen, tántoríthatatlan elvhűséggel harcolt az elnyomottakért, a kisemberekért, és most a népéért. Még a férje is csodálta érte. Freeman Blake nem ismert Miriamnál bátrabb embert. Nem lehetett megállítani. De Sharon néha félt tőle. Nagyon félt. Mint akkor, amikor jelentkezett a Green Hillre. - És ha felvesznek? - Bevallotta az apjának, hogy ettől retteg legjobban. - Én nem olyan vagyok, mint mama... én nem akarok bizonyítani... csak be akarok jutni... barátokat szeretnék, jól eltölteni az időt... túl kemény dolog, amit a mama akar tőlem... - Könnybe lábadt a szeme. Freeman Blake megértette, de nem változtatott rajtuk: se a mindőjüktől oly sokat követelő Miriamen, se a vidám, gondtalan, gyönyörű gyereken, aki sokkal jobban hasonlított őrá, mint az anyjára. Színésznő szeretett volna lenni, hogy egyszer majd felléphessen a Broadwayn, és az UCLA-n akart tanulni. - Majd tanulhatsz az utolsó két évben, Shar - mondta az anyja. - Ha majd törlesztetted, amivel tartozol. - Egyáltalán miért kell nekem törlesztenem? - sikította a lány. - Miért kell bárkinek is két évet odaadnom az életemből? - Mert itt laksz az apád házában, egy washingtoni elegáns elővárosban, és a saját puha, meleg ágyadban al76
szol, hála nekünk, és sohasem kellett szenvedned. - Akkor verj meg! Bánj velem úgy, mint egy rabszolgával, de hagyd azt csinálnom, amit én akarok! - Helyes! - Anyja szeme parázslott, mint a fekete tűz. Tégy, amit akarsz! De sose járhatsz emelt fővel, lányom, ha csak magadra tudsz gondolni! Azt hiszed, Little Rockban ezt csinálták? Nem, ők végigmentek az úton, a rájuk szögezett puskák között; pedig a Klan minden nap készítette nekik a kötelet! És tudod, miért tették, lányom? Éretted! És te kiért fogod megtenni, Sharon Blake? - Magamért! - sikoltotta, azzal felrohant a szobájába, és becsapta maga után az ajtót. De az anyja szavait most se tudta kiverni a fejéből. Miriammel nem volt könnyű együtt élni, és nagyon kellett ismernie annak, aki szeretni akarta. Soha, senkinek nem könnyítette meg a dolgát, de hosszú távon javára vált mindig és mindenkinek, amit tett. Este Freeman Blake megpróbált beszélni a feleségével. Tudta, mit érez Sharon, milyen borzasztóan szeretne a nyugati egyetemen tanulni. - A változatosság kedvéért miért nem engeded, hogy azt tegye, amit ő akar? - Mert felelőssége van, mint ahogy nekem és neked is. - Te sose gondolsz másra? Sharon fiatal. Adj már neki egy lehetőséget! Hátha nem akar az eszme tüzében égni? Lángolsz te mindőnk helyett. - Ami nem egészen volt így. Sharon öccse tizenöt éves létére minden ízében Miriam fia volt, aki osztozott anyja legtöbb nézetében, csak még nála is dühösebb és radikálisabb elveket val77
lott. Dicket soha, senki nem fogja majd félresöpörni, és Freeman büszke is volt rá, de ugyanakkor elismerte, hogy Sharon más. - Hagyd már élni! - Hagyták, ám végül, mint Tanának elmesélte akkor este, győzött a lelkifurdalás. - Úgyhogy itt vagyok. Akkor már megvacsoráztak a nagy ebédlőben, és visszatértek a szobájukba. Sharonon rózsaszín nejlon hálóing volt, amelyet legjobb barátnőjétől kapott búcsúajándékul, Tana kék flanel hálóinget viselt, és lófarokba kötötte hosszú selymes haját. - Gondolom, ha itt végzek, akkor megyek át az UCLAre. - Sharon sóhajtva nézte a rózsaszín lakkot, amelyet a lába körmére kenegetett, majd fölpillantott Tanára. Olyan istentelenül sokat vár el tőlem! - Sharon nem akart mást, mint szép, okos és egy napon majd nagy színésznő lenni. Neki ez elég volt. Miriam Blake-nek nem. - Az én anyám is - mosolygott Tana. - Az egész nyomorult életét arra áldozta, hogy mindent előteremtsen nekem. Ő csak annyit szeretne, hogy jöjjek ide egy-két évre, aztán menjek feleségül valami "rendes fiatalemberhez". - Pofát vágott, jelezve, mennyire nincs ínyére az ötlet. Sharon kacagott. - Titokban minden anya erről álmodik, még az enyém is, feltéve, ha megígérem, hogy férjes asszonyként is folytatom a keresztes háborút. Apád mit szól hozzá? Hála Istennek, az enyém elviszi helyettem a balhét, amikor tudja. Neki is az a véleménye, hogy ez az egész rizsa nagyon nyűgös. - Az enyém meghalt a születésem előtt. Ezért kerekít 78
anyám ekkora feneket mindennek. Örökké halálosan retteg, hogy rosszra fordulnak a dolgok, ezért két kézzel kapaszkodik a biztonságba, és tőlem is elvárja, hogy ezt tegyem. - Különös tekintettel nézett Sharonra. - Tudod, hogy a te anyád sokkal inkább a zsánerem? - Kacagtak, és még két óráig diskuráltak villanyoltás előtt. A Green Hill-i első hét végére elválaszthatatlanok lettek. Nagyjából egyezett az órarendjük, együtt ebédeltek, közösen jártak könyvtárba, nagyokat sétáltak a tó körül, az életről, a fiúkról, a szülőkről és barátokról beszélgetve. Tana elmesélte Sharonnak, hogy az anyjának viszonya van egy házasemberrel. és hogy neki mi a véleménye a szemforgató, szűklátókörű Arthur Durningról, aki Greenwichben éli közhelyes életét, gyerekei, túlságosan sokat vedelő barátai és üzletfelei köréhen, abban a házban, ami egyetlen nagy kamu, miközben Jean éjjel-nappal neki robotol. Tizenkét éve Arthur telefonjai határozzák meg az életét, és annyi jó sem termett neki belőle, mint békán a szőr. - Komolyan, Shar, frankón pipás vagyok miatta. És tudod, mi a legrosszabb? - Szeme úgy izzott, mint két zöld parázs. - Az a legrosszabb, hogy anyám elfogadja tőle ezt az egész szart! Neki ez így pont megfelel! Sose hagyná ott, és sose követel többet. Megül ott élete végéig Arthur-mellett, hálás, amiért elvégezhet neki minden piszkos munkát, fel sem fogja, hogy Arthur egy szalmaszálat sem tesz keresztbe érte, miközben ő köti az ebet a karóhoz, hogy mindent Arthurnak köszönhet. Miféle mindent? Anyám mindenéért úgy megdolgozott, akár egy rabszolga, Arthur pedig úgy bánik vele, mint egy bú79
tordarabbal... - Fizetett luvnya, csengtek a fülében Billy szavai. Tízezredjére hessegette el őket. - Nem tudom... anyám valahogy másképp látja a dolgokat, de én olyan dühös vagyok miatta, hogy ölni tudnék. Én nem fogom életem végéig nyalni Arthur Durning talpát! Rengeteggel tartozom anyámnak, de Arthur Durningnak semmivel, mint ahogy anyám se, de egyszerűen képtelen belátni! Folyton olyan istentelenül majrézik... Nem tudom, ilyen volt-e apám halála előtt is... - Jean sokszor mesélte, hogy ő, Tana, az apjára üt, és ilyenkor mindig kigyúlt az arca. - Én jobban szeretem a papámat, mint a mamát. Sharon mindig becsületes volt az érzelmeiben, főleg Tanával szemben. Az első hónap végére számtalan titkot megosztottak egymással. Tana arról az egyről hallgatott, hogy megerőszakolták. Valahogy nem jöttek ki a szavak a száján. Magában azt mondogatta, hogy már úgysem érdekes. Ám eljött Mindenszentek napja, amelyet tánccal akartak megünnepelni, egy közeli fiúiskola bevonásával. - Hát ennyit erről - dőlt hátra Sharon a szemét forgatva az ágyán, néhány nappal az estély előtt. - Most mit tegyek? Öltözzek fekete macskának, vagy vegyek fehér lepedőt, és legyek Klan-tag? - Mivel Green Hillben tartották a bált, a lányok egyedül is jöhettek, Sharon és Tana szerencséjére, akik nem jártak senkivel. Barátnőjük se volt. A lányok vigyáztak, hogy ne menjenek túl közel Sharonhoz. Udvariasak voltak hozzá, már senki sem meregette a szemét, a tanárok is kivétel nélkül udvariasan bántak vele, mindazonáltal igyekeztek úgy tenni, mintha 80
nem létezne, mintha attól, hogy levegőnek nézik, a fekete lány eltűnne a semmiben. Tana volt az egyetlen barátnője, aki mindenhová vele tartott, ennek következtében Tanának is Sharon volt az egyetlen barátnője. A lányok tőle is távol tartották magukat. Ha niggerekkel akar szórakozni, szórakozzék egyedül. Sharon többször is ordítozott vele emiatt. - Mi a fenének nem mégy a saját fajtádhoz?! - Igyekezett gorombáskodni, de Tana mindig átlátott rajta. - Menj a francba! - Hülye gyagyás vagy! - Helyes, akkor már ketten vagyunk. Azért jövünk ki olyan jól. - Á - vigyorgott Sharon - azért jövünk ki, mert te pocsékul öltözködsz, és az én ruhatáram, továbbá szakértő tanácsaim nélkül végképp úgy néznél ki, mint egy madárijesztő. - Már amilyen igazad van - vigyorgott vissza Tana. De meg tudsz tanítani táncolni? - Összeroggyantak az ágyukon, és a folyosóra is kihallatszott a nevetésük, mint majdnem minden este. Sharonban annyi volt az energia és a tűz, hogy az Tanát is visszahozta fokozatosan az életbe. Néha csak üldögéltek, vicceket mesélgetve, addig, amíg könnyek folytak az arcukon a nevetéstől. Tana sohasem találkozott még a Sharonéhoz fogható stílusérzékkel és ruhatárral. Körülbelül egyforma termetűek voltak, így egy idő után összekeverték a holmijukat a fiókban, és azt viselték, ami épp a kezükbe akadt. - Szóval mit veszel föl Mindenszentekre, Tan? - Sha81
ron ezúttal narancsvörösre lakkozta a körmét, ami szenzációsan állt barna bőréhez. Előbb a nedves lakkot vette szemügyre, majd fölnézett a barátnőjére. Tana elfordította a tekintetét. - Nem is tudom - felelte diplomatikusan. - Majd meglátom. - Az mit jelent? - Sharon rögtön meghallotta azt az árnyalatnyi változást a hangjában, amellyel eddig csak egyszer-kétszer találkozott. Mindannyiszor úgy vélte, fájó pontra tapinthatott, csak még nem tudta körülhatárolni, mi az vagy miért fáj. - Jössz, ugye? Tana felállt, nyújtózkodott. - Nem, nem megyek - mondta oda se nézve. - De a mindenit, hát miért nem? - hökkent meg Sharon. Tana szerette a mulatságot. Kitűnő humorérzéke volt, szép lány volt, okos, kellemes társaság. - Nem szereted a Mindenszenteket? - Nagyon jó az... kis kölyköknek. - Sharon először látta így viselkedni. Elcsodálkozott. - Ne légy már ilyen magadnak való, Tan. Na gyere, összeállítom a jelmezedet. - Kotorászni kezdett közös faliszekrényükben, ruhákat szedett elő és az ágyra dobálta őket, de Tana egyáltalán nem vidult fel. - Hogyhogy te nem akarsz jönni a mindenszenteki bálra? - kérdezte Sharon késő este, villanyoltás után. Azt tudta, hogy Tanának nincsen barátja, de hát neki sem volt. Sharont, mint a főiskola egyetlen fekete növendékét, eleve a magány várta Green Hillben, de ezt akkor tudomásul vette, amikor beleegyezett, hogy ide adja be a 82
jelentkezését. Tulajdonképpen az egész évfolyamnak nem nagyon voltak férfiismerősei, kivéve néhány ritka szerencsést, épp azért reménykedtek annyira a mindenszenteki bálban, amelyre Sharonnak is borzasztó mehetnékje volt. - Van otthon valakid? - Eddig még nem említette. Sharon valószínűtlennek tartotta, hogy eltitkolná, bár voltak dolgok, amelyekbe még nem avatták be egymást. Kerülték például a szüzesség kérdését, ami nem volt jellemző a Jázmin-házra; a többség lelkesen csámcsogott ezen a témán. Sharon azonban megérezte Tana vonakodását, és neki ugyancsak nem volt sürgős, hogy napirendre tűzze a kérdés megvitatását. - Szóval, Tan? Felkönyökölt és átnézett a másik lányra a holdfényes szobában. - Nem, nincsen... Egyszerűen csak nem szeretek eljárni. - Van rá valami okod? Allergiás vagy a férfiakra? Szédülsz, ha tűsarkút veszel? Vámpírrá változol éjfél után? Bár - vigyorgott vásottan - ez egész klassz trükk lenne Mindenszentek napján. - Ne hülyülj - kacagott fel Tana a másik ágyban. Annyi az egész, hogy nem akarok menni. Nem ügy. Te mész. Menjél, szeress bele valami fehér hapsiba, hadd másszanak plafonra a szüleid. - Mindketten elnevették magukat erre a kilátásra. - Jézusom, ki is rúgnának az iskolából! Ha Mrs. Joneson múlna, alighanem a vén Sammel párosítanának össze. - A felügyelőnő többször is olyan leereszkedő pillantásokkal méregette Sharont, majd Samet, mintha e 83
két balszerencsés vérrokona lenne egymásnak. -'Tudja egyáltalán, ki az apád? - Freeman Blake most kapta meg másodszor a Pulitzer-díjat, és még azok is ismerték a nevét, akik nem olvasták a könyveit. - Szerintem nem is tud olvasni. - Adj neki egy dedikált könyvet, ha visszajöttél vakációról - vihogott Tana. - Bele is halna! - hahotázott Sharon. Ezzel azonban még nem oldódott meg a mindenszenteki bál problémája. Sharon végül fekete macskának öltözött. Vérforralóan szexi volt, fekete fürdődresszében, melegbarna arcával, hatalmas szemével, hihetetlenül hosszú lábával; egy-két feszengő perc után valaki felkérte, és attól fogva egyetlen percet sem ült. Istenien érezte magát, annak ellenére, hogy egyik lány sem állt szóba vele. Amikor valamivel hajnali egy után hazaért, szobatársnője már mélyen aludt. - Tan!... Tana?... Tan! - Tana halkan mocorgott, megemelte a fejét, kinyitotta a fél szemét és nyögött. - Jól mulattál? - Pazarul! Táncoltam egész éjszaka! - Sharon borzasztóan szeretett volna mesélni, de Tana már falnak is fordult. - Örülök neki... jóccakát... - Sharon nézte szobatársnője hátát, és megint azon töprengett, miért nem jött el Tana a buliba, de Tana meg se mukkant többé, és amikor Sharon másnap ismét megpróbálta szóba hozni a dolgot, feltűnő kedvetlenséggel zárkózott el a téma megvitatása elől. A Jázmin-ház többi lakója elkezdett randevúzni, a 84
földszinten úgyszólván egyfolytában csengett a telefon, de Sharon Blake-et csak egyszer kereste egy fiú, hogy moziba hívja. El is mentek, de a jegyszedő nem akarta beengedni őket. - Ez itt nem Chicago, barátaim! - közölte gyilkos tekintettel. - Itt Délen vagyunk! Menj haza - fordult a dühében rákvörösre pirult fiúhoz - és keress magadnak egy rendes lányt, fiam. - Nem is nagyon voltam rá kíváncsi! - nyugtatgatta Sharon a fiút. - Komolyan, Tom, nincsen semmi baj! Ennek ellenére idegtépő csöndben hajtottak haza. Már a Jázmin-háznál jártak, amikor Sharon odafordult a fiúhoz, és megérintette bársonyos kezével Tom kezét. - Igazán nem történt semmi - mondta gyengéd pillantással, forró, simogató hangján. - Megértelek. Hozzászoktam már. - Mély lélegzetet vett. - Ezért jöttem Green Hillbe. - A fiú furcsálkodva nézett az érthetetlen szavak hallatán. Sharon volt az első fekete lány, akitől randevút kért, a legkülönlegesebb teremtés, akivel életében találkozott. - Te azért jöttél ide, hogy valami szarjankó sértegessen egy mucsai moziban? - Még mindig perzselte a düh. Sharonért haragudott. - Nem - mondta halkan a lány, az anyja szavaira gondolva - hanem azért, hogy megváltozzanak a dolgok. Így szokott kezdődni, és elég sokáig fog tartani, hogy senki se csináljon belőle ügyet, ha fekete lányok és fehér hapsik együtt járnak moziba, autózni, és ott sétálnak vagy esznek hamburgert, ahol nekik tetszik. New Yorkban máris ezt csinálják. Itt miért ne csinálhatnák? Lehet, 85
hogy megnézik őket a népek, de nem zavarják el őket sehonnan. Márpedig odáig csak olyan apró lépésekkel lehet eljutni, mint ez a mai este. - A fiú rábámult, hirtelen beléhasított, hogy hátha csak eszköznek használták - de Sharon Blake nem ilyen. Tom hallott már Freeman Blake-ről. Ilyen Embernek nem akárki a lánya. Attól pedig, amit Sharon mondott, csak még jobban csodálta. Kicsit zavarba esett tőle, de megérezte az igazságot. - Sajnálom, hogy nem tudtunk bejutni. Ne próbáljuk meg a jövő héten? - Nem úgy értettem, hogy rögtön és egy csapásra meg kell változtatnunk mindent - nevetett Sharon. De azért tetszett neki a fiú kurázsija. Láthatólag fogékony ember. Talán mégis van valami igaza az anyjának. Talán mégis van abban valami, ha az ember egy ügyet szolgál. - Miért ne? A pasi előbb-utóbb belefárad, hogy kirugdosson bennünket. A fenébe, hát elmehetünk a kávézóba is... az étterembe a város másik végén... - Sorolta a korlátlan lehetőségeket, Sharon nevetett. A fiú kisegítette a kocsiból, és felkísérte a Jázmin-házhoz. Sharon meghívta egy csésze teára, és elüldögéltek egy darabig a társalgóban, ám az ott ücsörgő többi pár olyan vésztjósló pillantásokat küldözgetett feléjük, hogy egy idő után még Sharon is föladta, és lassan elballagott a fiúval az ajtóhoz. Egy pillanatra elszomorodott. Ó ennyivel könnyebb lenne a Columbián, az UCLA-n... akárhol északon... bárhol, csak nem itt... Tom hamar ráérzett a hangulatára. - Ne feledd, Róma sem egy nap alatt épült! - súgta a nyitott ajtóban állva. Megsimogatta a lány arcát 86
és elsietett. Sharon utánanézett, figyelte, ahogy elhajt. Igaza van, Róma csakugyan nem egy nap alatt épült. Miközben fölment az emeletre, úgy döntött, mégse ment kárba az egész este. Tetszett neki Tom. Vajon fog telefonálni megint? Olyan jó haver volt. - Na, megkérte a kezedet? - vigyorgott Tana az ágyból. - Ja - nyögte Sharon. - Kétszer. - Az klassz! Milyen volt a film? - Mástól kérdezd - mosolygott Sharon. - Nem mentetek? - csodálkozott Tana. - Nem engedtek be. Tudod: fehér fiú, fekete lány. "Keress magadnak egy rendes lányt, fiam." - Nevetést mímelt, de Tana látta a szemében a fájdalmat. Elkomorodott. - Tetűk! És Tom mit mondott? - Kedves volt. Üldögéltünk egy darabig odalent, amikor visszajöttünk, de az még rosszabbul sült el. Nyilván csupa Hófehérke gunnyasztott odalent a királyfijával, és majd kiesett a szemük. - Sóhajtott, lerogyott, nézte a barátnőjét. - Francba... anyám és az ő fénylő eszméi... A mozi előtt kábé egy percig nagyon nemesnek, bátornak és tisztának éreztem magamat, aztán mire visszajöttünk, úgy döntöttem, hogy nagy szar az egész. A fene egye meg, nem mehetünk el még egy hamburgerre sem. Itt halhatok meg éhen ebben a városban. - Fogadok, hogy nem, ha velem mész! - Eddig még nem mentek máshová enni, nagyon jól érezték magukat ott, ahol voltak, és a főiskolán meglepően jól főztek. Már mindketten híztak másfél-két kilót, Sharon nagy bánatára. 87
- Ne légy ebben ilyen biztos, Tan. Én meg arra fogadok, hogy istentelenül kivernék a rikácsot, ha veled próbálnék bemenni valahova. A fekete az fekete, és a fehér az fehér, mindegy, honnan nézed. - Miért nem próbáljuk meg? Az ötlet felvillanyozta Tanát, és másnap este csakugyan megpróbálták. Leballagtak a városba, és betértek egy hamburgerre. A pincérnő alaposan és undokul végigmérte őket, majd elvonult, anélkül, hogy kiszolgálta volna a lányokat. Tana felháborodottan intett neki még egyszer, de az asszony vaknak tettette magát. Végül Tana odament hozzá, és megkérdezte, rendelhetnek-e vacsorát. A pincérnő bánatosan nézett rá. - Sajnálom, szivi - mondta halkan, hogy Sharon ne hallja. - Nem szolgálhatom ki a barátnődet. Reméltem, hogy lesz annyi eszetek és felfogjátok. - Miért nem? A barátnőm washingtoni! - Mintha az változtatna a dolgon. - Az anyja ügyvéd, az apja kétszeres Pulitzer-díjas! - Az itt nem számít. Ez nem Washington. Ez Yolan. A dél-carolinai Yolan, a Green Hill otthona. - Van valami hely a városban, ahol ehetünk? A pincérnő idegesen sandított rá. Hirtelen egészen megijedt, olyan kemény volt a zöld szemű magas szőke lány hangja. - Neki itt lejjebb az utcában van egy hely.. . ott ehet. - Úgy értem, együtt! -Tana szeme szúrt, mint két zöld acéltőr, és életében először érezte, hogy valami kemény van a gerincében. Nagyon szeretett volna megütni vala88
kit. Ismeretlen érzés volt, esztelen, tehetetlen düh. - Van valami hely ebben a városban, ahol együtt ehetünk, anélkül, hogy vissza kellene vonatoznunk New Yorkba? - Bőszülten meredt a pincérnőre, aki lassan megcsóválta a fejét. Tana ennek ellenére sem engedett. - Na jó, akkor kapok két sajtburgert és két kólát. - Nem, nem kapol! - közölte a konyhából fölmerült ember. - Visszamécc abba a rohadt puccos iskolába, ahonnat gyöttetek. - Mindketten kiríttak Yolanból; egyedül Sharon ruhája elég lett volna, hogy felhívja magára a figyelmet. A szoknyát és a pulóvert a New York-i Bonwit Tellerben vásárolta az anyja. - Ott ehettek, amit kedvetek tarcsa. Én nem tudom, mi ütött azokba odafel, de ha niggereket engednek be az iskolába, akkor etessék is őket Green Hillen, mert mi nem etessük őket. - Szúrósan nézett Tanára, majd Sharonra, aki még mindig ült, és ez olyan volt, mintha egy irdatlan erő nyomult volna be a helyiségbe. Tana egy percig komolyan tartott tőle, hogy erővel dobja ki őket. Akkor félt és dühöngött így utoljára, amikor megerőszakolták. És ekkor Sharon fölállt, ugyanolyan nyugodtan, a maga kecses, hosszú lábú, úrilányos módján. - Menjünk, Tan - dorombolta érzéki hangján, és Tana látta, hogy az ember szeme egy pillanatra szinte nyáladzva tapad az ő barátnőjére. De szívesen pofon vágta volna! Olyasmit juttatott eszébe, amire soha többé nem akart gondolni. Egy perc múlva ő is kiment Sharon után. - Rohadék! - Valósággal tajtékzott, miközben visszafelé baktattak az iskolába. Sharon megdöbbentő hig89
gadtsággal viselkedett. Ugyanazt érezte, mint tegnap este Tommal, amikor nem engedték be őket a moziba. Akkor is így fakadt föl benne egy pillanatra a csendes erő, a küldetés tudata; aztán elsöpörte a lehangoltság. Ám ma este a lehangoltság késlekedett. - Fura az élet, nem? Ha New Yorkban lennénk vagy Los Angelesben, vagy akárhol, ránk se bagózna senki. De idelent semmi más nem számít, mint hogy én fekete vagyok, te pedig fehér. Talán az anyámnak van igaza. Talán tényleg itt az ideje a keresztes háborúnak. Nem is tudom, én mindig úgy gondolkoztam, hogy amíg nekem jó, nem számít, ha mással ilyen történik. És akkor egyik pillanatról a másikra én vagyok az a más. - Hirtelen megértette, miért ragaszkodott hozzá az anyja, hogy ide jöjjön. Talán mégis idetartozik Sharon Blake? Talán adósa valakinek azért, mert neki jó élete van? - Nem tudom, Tan... - Én se... - Ballagtak egymás mellett. - Azt hiszem, még sose éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak és dühösnek... - Hirtelen felmerült előtte Billy Durning arca. Összerázkódott. - Jó... hát legfeljebb egyszer. Hirtelen közelebb érezték magukat egymáshoz, mint valaha. Tana szerette volna átkarolni a másik lány vállát, hogy megvédje a további sértésektől. - Mikor volt az, Tan? - kérdezte gyöngéden Sharon. - Ó, régen... - Mosolyogni próbált. - Legalább öt hónapja. - Hát az tényleg rég volt... - Összemosolyogtak. Kocsi húzott el mellettük, de senki sem törődött velük. Tana nem félt. Senki, soha többé nem csinálhatja vele azt, 90
amit Billy Durning. előbb ölné meg. Olyan ijesztő volt a nézése, hogy Sharon is észrevette. - Rendesen pocsék lehetett. - Az volt. - Nem akarsz beszélni róla? - Sharon hangja olyan lágy volt, akár a szénfekete éjszaka. Egy darabig némán baktattak. Tana gondolkozott. Azóta, hogy hiába próbált beszélni az anyjával, senkinek sem akarta elmondani. - Nem tudom. Sharon bólintott, mintha értené. Mindenkinek van valamije, amin nem akar osztozni. Neki is megvolt a maga titka. - Rendben, Tan... - Ám alighogy ezt mondta, Tana ránézett, s szinte maguktól robbantak ki belőle a szavak: - De igen... - Aztán: - Nem tudom... hogy szoktak az ilyesmiről beszélni? - Gyorsabban kezdett menni, mintha el akarna szaladni, ám Sharon játszva tartotta vele a lépést szép, hosszú lábain. Tana öntudatlan idegességgel beletúrt a hajába, elfordította tekintetét, szaporábban lélegzett: - Nincs itt sok mindent mondani... azután, hogy megvolt júniusban a ballagásom, elmentem egy bulira... az anyám főnökének a házához... annak van az a kis szarcsimbók fia... én mondtam anyámnak, hogy nem akarok... - Most már kapkodta a levegőt, és Sharon tudta, hogy nem a sietéstől. Akármi is az, agyonkínozza Tanát; jobb, ha megszabadul tőle. - Na szóval, anyám azt mondta, hogy mindenképpen el kell mennem... mindig ezt mondja... ilyen, ha Arthur Durningról van szó meg a kölykeiről... vak és süket, hogy milyenek, és... - Elhall91
gatott. Siettek tovább, gyorsan, gyorsan. Sharon nem maradt le, figyelte a barátnőjét, mint viaskodik az emlékeivel. - Na szóval - folytatta Tana - az egyik hülye fiú eljött értem, és odamentünk... mármint a bulira... és mindenki berúgott... és az a hülye alak, aki odavitt, az is berúgott és eltűnt, én pedig csámborogtam ide-oda a házban... és Billy... Arthur fia... megkérdezte, nem akarom-e látni a szobát, ahol az anyám dolgozik, és én tudtam, hol van... - Már könnyek folytak az arcán, de nem érezte a szélben, Sharon pedig nem szólt. - És ahelyett bevitt Arthur hálószobájába, és minden szürke volt... szürke bársony, szürke atlasz... szürke szőrme... még a szőnyeg is szürke... - Ennyire emlékezett, a végtelen szürke mezőre, és a vérére a padlón, és Billy arcára, aztán a balesetre; fuldoklott, ha csak rágondolt, tépni kezdte a blúza nyakát, és futásnak eredt, most már zokogva, Sharon pedig futott utána, nem maradt le. Tana már nem volt egyedül, itt volt vele a barátnője, aki vele együtt kelt át a lidérces éjszakán. - ...és Billy elkezdett ütni és a padlóra lökött... és akármit csináltam. . . - Eszébe jutott a kiszolgáltatottság, a kétségbeesés, hirtelen belesikoltott az éjszakába, megtorpant és a tenyerébe temette az arcát - és akármit csináltam, nem bírtam leállítani... nem bírtam... - Egész testében reszketett, Sharon pedig csendesen átölelte és magához szorította - és megerőszakolt... és otthagyott, tetőtől talpig véresen... véres volt a lábam, az arcom... és aztán hánytam... és később végigkergetett az úton, és bekényszerített a kocsijába, és majdnem nekiment annak a kamionnak... 92
Megállíthatatlanul bugyogtak belőle a szavak. Sírt, és Sharon is sírva fakadt. - ... de helyette egy fának mentünk neki, és beverte a fejét, és ő is csupa vér lett, és bevittek bennünket a kórházba, és aztán jött az anyám... Hirtelen megtorpant ismét, és rámeredt Sharonra, arcát szétdúlta az emlék, amelytől öt hónapja próbált menekülni - és mikor próbáltam elmondani neki, egyetlen szavamat sem hitte el... azt mondta, Billy Durning nem tenne ilyet! - Fuldoklott a zokogástól. Sharon szorosan átölelte. - Én hiszek neked, Tan. Tana bólintott. Olyan volt, mint egy elárvult kislány. - És én soha többé nem akarom, hogy hozzám érjenek! Sharon ismerte ezt az érzést, bár nem abból az okból, mint a barátnője. Őt nem erőszakolták meg, ő boldogan ajándékozta oda magát a fiúnak, akit szeretett. - Az anyám sose hitte el egyetlen szavamat se! És nem is fogja! Neki istenek Durningék! - Annyi számít, hogy te jól vagy, Tan. - Leültek egy fatönkre, Sharon cigarettával kínálta a barátnőjét, és most az egyszer Tana is elfogadott egy szálat. - Márpedig jól vagy. Sokkal jobban, mint gondolod. - Gyöngéd mosollyal letörölgette Tana könnyeit. Mélyen megindította ez a bizalom. Tana visszamosolygott rá. - Ugye, nem tartasz miatta rossznak? - Ilyet butaság kérdezni. Nem illik hozzád, Tan. - Nem tudom... néha azt gondolom... hogy ha elég erélyesen viselkedem, megállíthattam volna. - Jó volt ki93
mondani a szavakat, csak hogy szabaduljon tőlük. Hónapok óta nem hagyták nyugodni. - Te komolyan ezt hiszed, Tan? Te tényleg azt hiszed, hogy megállíthattad volna? Mondd meg az igazat. A lány sokáig gondolkozott, aztán megrázta a fejét. - Nem. - Akkor ne kínozd magadat. Megtörtént, szörnyű volt, még annál is szörnyűbb. Valószínűleg a legszörnyűbb eseménye egész életednek, de soha többé senki sem fog rákényszeríteni. Tulajdonképpen nem is veled csinálta. Az igazi énedhez nem férhetett hozzá, Tan, akárhogy erőlködött. Sztornírozd. Dobd ki az emléket, és menj tovább. - Könnyű azt mondani - mosolygott fáradtan Tana de nehéz megcsinálni. Hogy lehet ilyet elfelejteni? - Parancsold meg magadnak. Ne engedd, hogy tönkretegyen, Tan. Ez a pofa beteg. Te nem vagy az, és ne betegítsd meg magad amiatt, amit művelt. Akármilyen szörnyű, söpörd ki az agyadból, és menj tovább. - Ó, Sharon... - Sóhajtva fölállt, és lenézett a barátnőjére. Gyönyörű éjszaka volt. - Mitől vagy te ilyen okos, kölyök létedre? Sharon mosolygott, ám a szeme komoly volt, csaknem szomorú. - Nekem is megvannak a magam titkai. - Mint például? - Tana nyugodtabbnak érezte magát, mint bármikor, mintha egy veszett állattól szabadították volna meg; Sharon engedte ki a fenevadat a ketrecéből, hogy Tana ismét békében lehessen önmagával. Ez a lány megtette azt, amire öt hónapja az anyja nem volt képes. 94
Bármi történjék, ők most már mindig barátok lesznek. Mi történt veled? - Fürkészőn pillantott a másik lányra. Sharon nem kerülgette a forró kását. Még sose mesélte el senkinek, de rengeteget rágódott rajta. Akkor beszélgettek róla az apjával az egyik estén, mielőtt elutazott volna a Green Hillre. Az apja ugyanazt mondta, amit most ő Tanának: ne engedje, hogy rámenjen az élete. Megtörtént, nem változtathat rajta. Hagyja ennyiben és menjen tovább. De vajon képes lesz-e rá valamikor? - Nekem kisbabám született az idén. Tanának egy pillanatra elakadt a lélegzete a megrendüléstől. - Neked? - Ja. Tizenöt éves korom óta jártam egy fiúval, és mikor tizenhat lettem, nekem ajándékozta a maturandus gyűrűjét... Nem tudom, Tan... olyan szépnek tűnt minden... Danny olyan, akár egy afrikai isten, és pokolian okos, és ahogy táncol... - Még gyönyörűbb lett az arca, ahogy a szerelméről mesélt, majd elborult a tekintete. Most a Harvardra jár, de már majdnem egy éve nem beszéltem vele. Állapotos lettem, megmondtam neki, ő meg, gondolom, pánikba esett. Azt akarta, hogy vetessem el egy orvossal. az unokatestvére ismerősével, de én nemet mondtam... ismertem lányokat, akik belehaltak. .. - Könnyek szöktek a szemébe az emléktől, el is felejtette, hogy Tana ott áll mellette, és őt nézi. - Be akartam vallani a mamának, de... egyszerűen nem mertem... inkább apámnak mondtam el... aztán a papa megmondta 95
neki... és mindenki őrjöngött... apámék felhívták Danny szüleit, mindenki sírt és sikoltozott, anyám azt mondta Dannyre, hogy nigger, Danny apja meg engem kurvázott le... életem legpocsékabb éjszakája volt, és mikor minden véget ért, a szüleim választás elé állítottak. Vetessem el orvossal. akit anyám kerít, vagy szüljem meg, és adjam örökbe. Azt mondták... - mélyet lélegzett, mintha most jönne a legrosszabb -. hogy nem tarthatom meg... mert tönkretenné az életemet... - Egész testében reszketett. Anyának lenni tizenhét éves fejjel... és én, nem tudom, miért, úgy döntöttem, hogy megszülöm, nyilván az járhatott a fejemben, hogy Danny meggondolja magát... vagy a szüleim gondolják meg magukat... vagy csoda történik... de semmi sem lett belőle. Öt hónapra beköltöztem egy otthonba, ott készültem fel az érettségire, és április tizenkilencedikén megszületett a baba... a pici fiú. - Tana szó nélkül megfogta a reszkető lány kezét. - Nem lett volna szabad megnéznem... de egyszer megtettem... olyan parányi volt... tizenkilenc órán át vajúdtam, borzasztó volt, és ő csak két kiló hetven dekát nyomott... A szemén látszott, hogy fényévekre jár innen; a kisfiúra gondolt, akit soha többé nem láthat, majd ismét fölnézett Tanára. - Elvitték, Tan - szipogta majdnem gyerekesen, mint ahogy gyerekek is voltak mindketten. - Három hete írtam alá a papírokat, amiket anyám állított ki... valami New York-iak fogadták örökbe... - Lehorgasztotta a fejét, és fékezhetetlenül zokogott. - Ó, Istenem, Tana, remélem, jók lesznek majd hozzá... sohasem lett volna szabad engednem, hogy elvigyék... és mindezt 96
miért? - Felkapta a fejét, és dühösen nézett a barátnőjére. - Miért? Hogy eljöjjek ebbe a hülye iskolába, hogy egy napon más színes lányok is idejöhessenek? És akkor mi van? - Ennek ahhoz semmi köze. A szüleid azt akarták, hogy elölről kezdj mindent, és majd a megfelelő időben legyen férjed, családod. -Tévedtek, és én is. Sose tudd meg, milyen érzés az... az az üresség, mikor hazamentem... nem volt semmim... senkim... sose fogja pótolni semmi. - Felsóhajtott. - Dannyi nem láttam, amióta beköltöztem a marylandi otthonba... és sose fogom megtudni, hol van a baba... leérettségiztem az osztályommal együtt... és senki se látta rajtam, hogy olyan a szívem, mint az ólom... - Tana fejcsóválva nézte. Most már asszonyok voltak mindketten. Nem ment könnyen, keservesen meg kellett fizetni érte, nem tudhatták, jóvátesz-e valamit az idő, de azt igen, hogy mindketten nyertek egy barátot. Felsegítette Sharont a tönkről. Összeölelkeztek, érezték egymás könnyeit, egymás fájdalmát, már amennyi ebből átadható. - Szeretlek, Shar - mosolygott gyengéden Tana, Sharon megtörülgette a szemét. - Ja... én is... Aztán kart karba öltve hazasétáltak a csendes éjszakában a Jázmin-házhoz, levetkőztek és ágyba feküdtek, kiki elmerülve a saját gondolataiba. -Tan...? - szólalt meg Sharon a sötét szobában. - Na? - Kösz. 97
- Mit? Hogy meghallgattalak? Hát mire valók a barátok? ... És nekem is szükségem van rád. - Az apámnak volt igaza. Tényleg tovább kell lépni. - Gondolom. De hogy? Javaslatai történetesen nem voltak apádnak ebben a tárgyban? Sharon fölnevetett. - Meg fogom kérdezni tőle. - Majd hirtelen ötlettel: Miért nem kérdezed meg tőle te? Nem jönnél el hozzánk Hálaadáskor? Tana fontolóra vette a dolgot, és halványan elmosolyodott, mert tetszett neki az ötlet. - Nem tudom, anyám mit szólna hozzá. - Hirtelen úgy érezte, nem is igazán érdekli Jean reakciója, legalábbis nem annyira, mint fél éve érdekelte volna. Talán ideje, hogy szárnyakat bontson, és azt tegye, amit ő akar. - Holnap este majd felhívom. - Az jó - mosolygott álmosan Sharon, és befordult a falnak. - Jóccakát, Tan... - És egy perc múlva már aludtak is mindketten, a szőke Tana gyerekesen az arcához emelt kezekkel, Sharon fekete kis doromboló labdává gombolyodva. Még a hosszú lába is mintha eltűnt volna, ahogy aludt békésen, akár egy kiscica. 5. fejezet Jean Roberts nagyon csalódott volt, amikor a lánya felhívta, és közölte, miszerint úgy döntött, hogy nem utazik haza Hálaadásra. - Biztos? - Nem akarta erőltetni, de jobban szerette volna, ha Tana hazamegy. - Nem is ismered jól azt a lányt... 98
- Anyám, egy szobában lakom vele. Jobban ismerem, mint bárkit. - Biztos, hogy a szülei nem fognak haragudni? - Száz százalék. Ma délután telefonált nekik. Szobával várnak, és mint Sharon mondta, nagyon boldogok, amiért nem egyedül megy. - Hát persze, hogy boldogok. Amit Sharon mondott, az Miriam álláspontját igazolta, hogy a lánya akkor is lehet boldog Green Hillben, ha ő ott az egyetlen fekete. És most még egy "olyat" is hoz haza! Nem is kell ennél jobb bizonyíték, hogy mennyire befogadták! Nem tudták, hogy Tana az egyetlen barátnője, hogy nincs egy hely Yolanben, ahol kiszolgálnák, hogy amióta főiskolás, egyszer sem jutott el moziba, és még az iskolai menzán is kerülik a lányok. De még ha tudnák, mondta Sharon, Miriam akkor is úgy érezné, hogy a lányára Green Hillen van szükség. Egyszer "azoknak" is el kell fogadniuk a négereket, és az az "egyszer" most van. Jó kis kihívás ez Sharonnak, gondolta Miriam Blake, főleg a tavalyi év után, legalább nem fog belesüllyedni az önsajnálatba, mert mással kell foglalkoznia. - Azt is mondták, hogy nagyon klassz! - Jól van, de akkor okvetlenül hívd meg valamikorra a téli szünetben. - Jean belemosolygott a telefonba. - Különben van számodra egy kis meglepetésem. Hálaadáskor akartuk elmondani Arthurral... - Tana szíve megállt. Csak nem nyilatkozott végre Durning? - Arthur kimódolt neked egyfajta "bemutatási" lehetőséget. Rendeznek itt a városban egy kis füzértáncot, illetve igazából nem is füzértánc lesz, hanem afféle parti első bálozók99
nak, és Arthur felvétette a te nevedet is, végül is a Miss Lawsonban végeztél, drágám, és... első bálozó leszel, szívem! Hát nem csodálatos? - Tanának egy percig semmi sem jutott eszébe. Ő nem látott ebben semmi csodálatosat. Az anyja most majd megint csókolgathatja Arthur Durning lábát... még hogy feleségül, micsoda vicc! Hogy miként is találhatott ki ilyet... "afféle füzértánc"... lószar. - Miért ne hívnád meg rá az új barátnődet? - Tana majdnem fuldokolni kezdett. Mert az új barátnőm fekete, anya. - Majd rákérdezek, de szerintem már van programja az ünnepekre. - Lószart. Első bálozó. És ugyan ki fogja kísérni? Billy Durning? A strici. - Nem tűnsz valami izgatottnak, szívem. - Csalódás csengett Jean Roberts hangjában, részint, mert a lánya nem szándékozott hazajönni, részint mert nem hozta lázba Arthur partija. Mert Arthur tudja, milyen sokat jelent ez Jeannek. Ann természetesen a nemzetközi bálon járta négy éve, nem egy ilyen szerény kis estélyen, de Tanának ez is nagy élmény lesz, Jean legalábbis ezt hitte. - Bocs, anya. Csak úgy meg vagyok lepve. - Gyönyörű meglepetés, ugye? - Nem. Tanát nem érdekelte. Fütyült az ilyen dolgokra, Durningék összes társasági marhaságára, de Jeannek ez volt a világ, amióta beleszeretett Arthurba. - Majd találni kell neked egy táncpartnert. Annyira reméltem, hogy Billy lelket ad... Tana szíve dübörögni kezdett, a mellkasa összeszorult de ő Európába megy síelni a barátaival, az a szerencsés fiú. Sankt Moritzba. - Az a szerencsés fiú... megerősza100
kolt engem, anya... - Úgyhogy ki kell találnod valaki mást. Természetesen olyat, aki szalonképes. - Természetesen. Hány erőszaktevőt ismerünk még? - Elég baj, hogy nem mehetek egyedül - mondta élettelen hangon. - Ne beszélj badarságokat - bosszankodott Jean. Szóval el ne felejtsd meghívni a barátnődet. Azt, akihez Hálaadás-napra mész. - Persze - mosolygott Tana. Ha tudná az anyja! Jean Roberts bele is halna, ha a lánya egy fekete barátnőjét hívná meg Arthur kis "elsőbálos" partijára. Egészen elszórakoztatta a gondolat, bár sohasem követett volna el ilyen komiszságot Sharonnal, hogy kiszolgáltassa azoknak a bunkó barmoknak. Erre még az anyja is éretlen. És te mit fogsz csinálni Hálaadáskor, anya? Jól elleszel? - Kiválóan. Arthur meghívott bennünket Greenwichbe. - Most, hogy nem megyek haza, talán éjszakára is kint maradhatsz. - Olyan halálos csönd lett a vonalban, hogy Tana rögtön megbánta, amit mondott. - Nem úgy értettem. - De igen. - Na és akkor mi van? Tizennyolc éves vagyok! Különben sem titok... - Émelyegni kezdett, mikor eszébe jutott a szürke szoba, ahol... - Bocs, anya. - Vigyázz magadra. - Jean erőt vett magán. Hiányozni fog a lánya, de neki most különben is rengeteg dolga lesz, és Tana egy hónap múlva úgyis hazajön. - És ne felejtsd el megköszönni a barátnődnek a meghívást! - Tana 101
elmosolyodott. Mintha megint hétéves lenne. Az anyjának talán mindig is az marad. - Nem felejtem el. Kellemes ünnepet, anya. - Meglesz. És majd köszönetet mondok Arthurnak a nevedben - mondta célzatosan Jean. Tana bambán bámult maga elé. - Miért? - A bálért, Tana, a bálért... Nem tudom, felfogod-e, de ez az esemény nagyon fontos egy fiatal lány életében, ráadásul olyasmi, amit önerőmből nem adhatnék meg neked. - Fontos...? Kinek fontos? - Neked fogalmad sincs róla, mit jelent. - Könnyek szöktek Jean Roberts szemébe, mert itt most bizonyos értelemben egy álom vált valóra. Andy és Jean Roberts kislánya, a baba, akit Andy sohasem látott, be fog mutatkozni a New York-i társaságnak, még ha csak a peremének is. Fontos esemény ez mindkettejüknek, Tanának is... de főleg Jeannek... egész életének ez lesz a legnagyobb pillanata. Ann első báljára gondolt, amelynek minden elegáns részletét ő tervelte ki. De azt sose gondolta volna, hogy egyszer Tanát is "bemutatják". - Sajnálom, anya. - Sajnálhatod is. Szerintem írnod kellene Arthurnak egy kedves levelet. Hogy mit jelent ez neked. - Tana azt hitte, mindjárt beleüvölt a telefonba. Hogyhogy mit jelent? Hogy majd fog magának egy gazdag férjet, akit belestempliznek a törzskönyvébe? Kit érdekel? Mi ebben a pláne, pukedlizni egy hülye bálon, egy csomó csámcsogó részeg szeme láttára? Még azt se tudja, kit visz magával. Libabőrös lett a gondolatra. Fél tucat fiúval járt két utol102
só gimnáziumi évében, de egyik sem volt komoly, azok után pedig, ami júniusban történt Greenwichben, végképp nem akart senkit. - Mennem kell, anya. - Hirtelen kétségbeesetten szerette volna letenni a kagylót. Csüggedten baktatott vissza a szobájukba. Sharon fölnézett a körömlakkozásból. A lakkozás állandó program volt mindkettejüknek. Jelenleg a "Szalmakalap"-árnyalatú Fabergé-bézsnél tartottak. - Nemet mondott? - Igent mondott. - Hát akkor? Úgy nézel ki, mint akinek most pukkasztotta ki a lufiját valaki. - Az anyám volt az a valaki. - Tana lezöttyent az ágyra. - Francba! Rávette a rohadt barátját, hogy hívasson meg valami hülye első bálra! Jézusom, Shar, tökhülyének érzem magamat. Sharon fölnézett, és kitört belőle a kacagás. - Szóval első bálozó leszel, Tan? - Többé-kevésbé - morogta félszegen. - Hogy tehette ezt velem? - Akár szórakoztató is lehet. - Kinek? És mi a fene értelme van? Egy nagy marhavásár az egész. Körberángatnak fehér ruhásan, bemutatnak egy rakás részegnek, és neked még férjet is kell találnod valahol a csordában. Aranyos, mi? - kérdezte utálkozva. Sharon félretette a lakkját. - Kit viszel magaddal? - Ne is kérdezd! Anyám természetesen azt akarta, hogy Billy Durning legyen a táncosom, de hála Istennek, 103
az nem lesz a városban. - Adj hálát érte - mondta komolyan Sharon. - Azt teszem. Az egész úgy hangzik, mint egy bohózat. - Az életben egy csomó dolog annak hangzik. - Ne légy olyan cinikus, Shar! - Ne légy olyan nyuszi. Tan! Jót fog tenni neked. -Azt meg ki mondja? - Én mondom. Úgy élsz itt, mint egy apáca. - Te is. És akkor mi van? - Nekem nincs választásom. - Tom nem telefonált többé, Sharon meg is értette, hogy ez nehezebb helyzet, mint amivel a fiú megbirkózhatna. Nem is várt többet tőle. Ám ez nem tette érdekesebbé az életét a Green Hillen. - Neked van. - Ugyan hagyd! - El kell kezdened emberek közé járni. - Nem kell! - Farkasszemet nézett a barátnőjével. Semmi olyat nem kell tennem, amit nem akarok! Tizennyolc éves vagyok, és szabad, mint a madár! - Mint egy megszárnyazott kacsa. Menj innen! - Tana nem szólt. Átvonult a szomszédaikkal közösen használt fürdőszobába, megtöltötte a kádat, és csak egy óra múlva került elő. - Komolyan mondtam - csendült fel Sharon fátyolos hangja a sötétben, amikor már mindketten az ágyban feküdtek. - Mit? - Újra el kell kezdened emberek közé járni. - Neked is. 104
- Majd egyszer - sóhajtott Sharon. - Talán vakációkor, amikor hazautazom. Itt nincs kivel járnom. - Hirtelen fölnevetett. - A mindenit, Tan, nem is tudom, mire panaszkodom! Nekem legalább itt vagy te. Tana mosolygott. Még néhány percig beszélgettek, aztán elaludtak. A következő héten elutaztak Washingtonba. A pályaudvaron Sharon apja várta őket. Tanát az első perctől elbűvölte Freeman Blake. Igazi uralkodói jelenség volt: magas, széles vállú, gyönyörű vonásait mintha mahagónifába faragták volna, a lába szakasztott olyan hosszú, mint Sharoné. Hófehér fogsort villogtató mosollyal ölelte magához a lányát. Tudta, min ment át egy év alatt, és olyan vitézül állta a sarat, ahogy az apja elvárta. mérhetetlenül büszke is volt rá. - Szervusz, babám, milyen az iskola? - Sharon a szemét forgatta, majd gyorsan visszafordult a barátnőjéhez. - Tana, ez a papám, Freeman Blake. Papa, ő Tana Roberts, a szobatársam a Green Hillen. - Freeman kezet rázott Tanával, aki megbűvölten leste s hallgatta hazafelé menet, miközben az író azt mesélte Sharonnak, mi történt otthon, hogy az anyját előléptették egy még fontosabb pozícióba, hogy kibe szerelmes Dick már megint halálosan, hogy a házat átalakították, a szomszédban kisbaba született, és hogy hol áll az új könyvével. Meleg szeretet áradt a szavaiból, ami megindította Tanát; irigyelni kezdte Sharon életét. És ez még inkább erősödött este a vacsoránál, a gyarmati stílusú szép ebédlőben. Blake-ék gyönyörű háza széles pázsit közepén emelke105
dett, a garázsukban három autó állt, köztük egy Cadillac, amelyet Freeman vezetett, noha a barátai goromba megjegyzéseket tettek rá. Ám az író bevallotta, hogy mindig szeretett volna egy Cadillac sportkocsit, és annyi év után végre sikerült megszereznie. Látni lehetett, hogy a négytagú család nagyon összetart. Miriamet pedig egyenesen döbbenetesnek találta Tana. Lélegzetelállítóan értelmes és őszinte asszony volt, aki a maximumot követelte mindenkitől. Senki sem érezhette magát biztonságban Miriam kérdéseitől, igényeitől, örökké éber pillantásától. - Érted már, mire céloztam? - kérdezte Sharon, amikor a két lány visszavonult az emeletre. - Anyámmal még vacsorázni is olyan, mintha a tanúk padjában ülnél! - Miriam apróra tudni akarta, mit csinált Sharon~két hónap alatt; különösen érdekelte az incidens a mozmál és utána a kávézói fiaskó Tanával. - Csak azért, Shar, mert annyira törődik mindennel! - Tudom, és megőrülök tőle. Papa ugyanolyan okos, a fene egye meg, mégis sokkal kedvesebb. - Freeman csakugyan kedves ember volt, gyönyörű meséket mesélt, mindenkit megnevettetett, mindenki jobban érezte magát mellette; értett hozzá, miként kell közelebb hozni, egységbe kovácsolni az embereket. Tanának volt módja egy egész estén át megfigyelni, és úgy érezte, sohasem látott még hozzá fogható embert. - Tüneményes apád van, Shar. - Tudom. - Olvastam tavaly az egyik könyvét. Ha hazamegyek, 106
elolvasom az összeset. - Majd én adok neked egy sorozatot. - De csak dedikáltat fogadok el! - Javában nevetgéltek, amikor bekopogtatott Miriam, hogy minden rendben van-e. - Nem hiányzik semmi? - Egyáltalán semmi - mosolygott majdnem félénken Tana. - Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Blake. - Nincs mit. Annyira örülünk, hogy el tudtál jönni. Miriam mosolya még a lányáénál is kápráztatóbban vakított, és az a lenyűgöző szempár szinte ijesztő volt a maga mindentudó, átható, léleklátó mivoltában. - Szereted Green Hillt? - Szeretem. Nagyon szeretem. A tanárok nagyon érdekesen adnak elő. - De nem volt elég lelkes a hangja, amit Miriam persze rögtön észrevett. - Ámde? Tana mosolygott. Ez az asszony nagyon okos. Metszően okos. - A légkör nem olyan szívélyes, mint gondoltam. - Miért? - Nem tudom. A lányok klikkeznek. - És ti? - Többnyire mi is együtt töltjük az időt. - Sharon rámosolygott a barátnőjére. Miriamnek kedvére volt a dolog. Az volt a véleménye, hogy Tana eszes lány, bár egyelőre még nincsen tisztában a benne rejlő lehetőségek sokaságával. Fürge elméjű, okos, időnként jópofa, csak gyanakvó és zárkózott. Ám egy nap megnyílik, és csak Is107
ten tudja, mi bontakozik ki belőle. - Talán épp itt a. hiba, lányok. Hány barátnőd van még a Green Hillen, Tana? - Nekem csak Shar. A legtöbb óránk is közös. Egy szobában lakunk. - Nyilván ezért büntetnek. Bizonyosan tisztában vagy vele. Ha a legjobb barátnőd az iskola egyetlen néger növendéke, akkor azt megtorolják. - Miért? - Ne légy naiv. - Ne légy már ilyen cinikus, mama! - mondta hirtelen ingerültséggel Sharon. - Talán ideje lenne már, hogy felnőjetek. - Ezzel meg mit akarsz mondani? - fortyant föl Sharon. - Kilenc órája vagyok itthon, és te máris kezded a szónokolást! - Szó sincs szónokolásról, én annyit mondok, hogy ne forduljatok el a tényektől: - Végigmérte a két lányt. Nem bújhattok el az igazság elől, gyerekek. Nem könnyű manapság feketének lenni... vagy egy fekete lány barátnőjének lenni... ezt mindkettőtöknek meg kell értenetek. És árat is kell fizetnetek érte, ha azt akarjátok, hogy a barátságotok tartós legyen. - Te semmit se bírsz tenni anélkül, hogy fel ne fújd politikai keresztes hadjárattá, mama? Miriam ránézett a lányára, majd a lánya barátnőjére. - Szeretném, ha megtennétek nekem valamit, mielőtt visszamentek vasárnap este az iskolába. Vasárnap beszédet fog mondani Washingtonban egy ismerősöm, az 108
egyik legkivételesebb ember, akivel életemben találkoztam. Martin Luther Kingnek hívják. Azt akarom, hogy gyertek el velem és hallgassátok meg. - Miért? - kérdezte kihívóan Sharon. - Mert olyan élmény lesz, amelyet egyikőtök sem fog elfelejteni. Késő éjszaka volt, Dél-Carolina felé vitte őket a vonat, de Tana még mindig azon töprengett, mennyire igaza volt Miriam Blake-nek. Még sohasem találkozott ehhez fogható látnoki erővel. Olyan ostobának és vaknak látszott mindenki dr. King mellett; órák teltek el, mire Tana egyáltalán vissza bírt térni arra, amit hallott, az egyszerű szavakra az állampolgári jogokról, minden ember egyenlőségéről, hogy milyen érzés feketének és fekete ember barátjának lenni... és utána együtt énekeltek, kézen fogva, kart karba öltve. - Hát ez döbbenetes volt, nem gondolod? - pillantott Sharonra, egy órával azután, hogy elhagyták Washingtont. Sharon, aki még mindig a szavakat forgatta magában, bólintott. - Tudod, milyen buta érzés most visszamenni az iskolába? Inkább tennem kéne valamit! - Hátrahajtotta fejét az ülés támlájára, és behunyta a szemét. Tana kibámult a fekete éjszakába, ahogy mentek tovább délnek. Ez valamiért még fontosabbá tette dr. King szavait. Mert idelent történik az, hogy embereket bántanak, gyaláznak, levegőnek nézik őket. Aztán ez a tűnődés átengedte helyét a bálnak, amelyet az anyja szervez neki, és ez a két gondo109
lat olyan ordító ellentétben volt egymással, hogy Tana úgy érezte, el se férhetnek egyszerre a fejében. Sharon kinyitotta a szemét és látta, hogy a barátnője őt nézi. - És mit akarsz tenni? - Mert tenni muszáj, ez után a beszéd után. Nincs más választás. Ezzel még Freeman Blake is egyetértett. - Még nem tudom - mondta fáradtan Sharon. Egyfolytában ezen tépelődött, amióta a vonatuk kihúzott Washingtonból... hogy mit segíthetne... Yolanben... a Green Hillen... - Hát te? - Én se tudom - sóhajtott Tana. - Gondolom, amit megtehetek. Hanem mondok neked valamit, dr. King beszéde óta legalább azt az egyet tudom, hogy a parti, amire anyám kényszerít New Yorkban, a legnagyobb marhasága lesz egész életemnek. Sharon mosolygott. Nem tudott nem egyetérteni, bár van ennek egy másik vetülete is. Sokkal kisstílűbb, emberibb. - Jót fog az tenni neked. - Kétlem. - Összemosolyogtak. A vonat ment tovább délnek, és elvitte a lányokat Yolanbe, ahol beszálltak a kisváros két taxija közül az egyikbe, és meg se álltak a Green Hillig. 6. fejezet Szállingózott a hó, amikor a vonat december huszonegyedikén, valamivel délután kettő után bedübörgött a Pennsylvania pályaudvarra. Minden karácsonyias, mondhatni meseszerű lett a hóeséstől, Tana azonban, miközben össze110
szedte a csomagjait, átvergődött az állomáson és odakint leintett egy taxit, csak arra tudott gondolni, mennyire lehangolja a hazajövetel. Rögtön bűntudata is lett tőle. Mindazonáltal, bár tudta, hogy ez nem tisztességes az anyjával szemben, bárhol inkább lett volna, mint útban az első báljára. Jean valóságos lázban égett. Az utóbbi két hétben úgyszólván naponta hívta Tanát, és beszámolt a vendégekről, a virágokról, az asztaldíszről, a táncpartnerről, a ruháról, amit személyesen ő választott a lányának Saksnál. Gyönyörű fehér selyem volt, fehér szaténnal paszpolozva, a szoknya alján parányi fehér gyöngyökkel hímzett virágokkal díszítve. Egy vagyonba került, de Arthur azt mondta Jeannek, hogy írassa csak az ő számlájára. "Olyan jó hozzánk, édes..." Tana, miközben hazafelé vitte a taxi, ha behunyta a szemét, tisztán látta maga előtt az anyja arcát, és hallotta ezeket a szavakat... miért, miért ilyen makacsul hálás neki? Mi a nyavalyát köszönhet Durningnak azonkívül, hogy tövig dolgozhatta miatta az ujjait és várhatott rá mindannyiszor, amikor a férfi nem jött, míg élt Marie... de még most is, Arthurnak minden előbbre való Jeannél. Ha annyira szereti, akkor mi a fenének nem vette feleségül? Kétségbeejtő volt még csak bele is gondolni. Micsoda rohadt komédia... az anyja és Arthur, és hogy Durningék milyen "jók" hozzájuk, ja, Billy, az biztos, hogy jó volt hozzá... 111
és ez a bál is, amire el kell mennie holnap este! Egy olyan fiút hívott meg, akit évek óta ismert, bár sohasem " kedvelt, de az ilyen eseményre pont megfelelő lesz. Chandler George III. Párszor elvoltak táncolni, Tana annyira unta, hogy üvölteni tudott volna tőle, de tudta, hogy az anyjának tetszeni fog. Ő pocsékul fogja érezni magát, de ezt el kell viselnie. Ami a legfontosabb, George jámbor, udvarias lény, nem fog elkövetni semmi helytelenséget. Sötét lakásba lépett be, Jean még mindig dolgozott. Tana körülnézett. Minden olyan volt, mint régen, csak valahogy összetöpörödött és sivárabbnak látszott annál, amire a lány emlékezett. Elszégyellte magát a gondolattól. Tudta, milyen keményen iparkodik az anyja, hogy otthonossá tegye a lakásukat. Ő mégis úgy érezte, mintha alig észrevehetően megváltozott volna a világ, és benne ő is, aki már nem illik ebbe a díszletbe. Blake-ék kedves washingtoni házára gondolt, ahol olyan remekül érezte magát. Pedig nem volt felvágós, mint Durningéké, csak meghitt, gyönyörű és igazi. Hiányoztak neki Blake-ék is, főleg Sharon. Utánanézett, amikor leszállt a vonatról, és úgy érezte, a legjobb barátját veszíti el. Sharon még egyszer visszafordult egy széles mosolyra meg egy integetésre, majd elment, és a vonat robogott tovább északnak. Tanának sírhatnékja támadt, amikor letette a bőröndjeit a szobájában. Csapódott a bejárati ajtó. - Itt van az én kislányom? - csendült fel Jean hangja. Tana riadtan megpördült. Mi lesz, ha az anyja olvasni fog 112
a gondolataiban, meglátja rajta, milyen rosszul érzi magát itthon? De Jean nem látott semmit a szeretett gyermeken kívül. Szorosan magához ölelte a lányát, majd hátralépett. - De jól nézel ki! Ő is remekül festett. Arcát rózsásra csípte a hideg, hókristályok ültek a hajában, a szeme nagy volt és sötét. Türelmetlenségében addig se bírt várni, hogy levesse a kabátját; felöltözve futott át a szobájába Tana ruhájáért. Csodaszép volt, és még mindig azon a szaténnal bevont vállfán lógott, amelyet a boltban adtak. Csaknem olyan volt, mint egy menyasszonyi ruha. Tana elmosolyodott. - Hát a fátyol? - Sose lehet tudni - mosolygott vissza Jean. - Az lesz a köve tkező. Tana nevetve csóválta a fejét. - Ne siessünk annyira. Még csak tizennyolc éves vagyok. - Az itt semmit sem jelent, édes. Holnap este is találkozhatsz álmaid hősével. Utána pedig - ki tudja? Tana hitetlenkedve bámult rá. Látta az anyja szemén, hogy nem tréfál. - Komolyan beszélsz, anya? Jean Roberts megint elmosolyodott. Csodálatos, hogy Tana itthon van, és most, mikor egymás mellett látta a lányát és a ruhát, rögtön tudta, hogy fog mutatni Tanán. Győzelem minden vonalon. - Gyönyörű lány vagy, Tana. Nagyon szerencsés lesz az a férfi, akinek egyszer majd a felesége leszel. - De nem borulnál ki, ha holnap találkoznék vele? 113
- Miért? - csodálkozott Jean. Tana elhűlt. - Mert még csak tizennyolc éves vagyok! Nem azt akarod, hogy végezzem el a főiskolát, és legyen belőlem valaki? - Éppen azt teszed. - De ez még csak a kezdet, anya! Ha elvégzem Green Hillen a két évet, tovább akarok menni valami másra. Jean összevonta a szemöldökét. - Nincs abban semmi rossz, ha valaki férjhez megy és gyerekeket szül. - Erre megy ki az egész? - Tana hirtelen émelyegni kezdett. - Micsoda bárgyúság... tisztára, mint egy rabszolgaárverés. Jean Roberts megbotránkozott. - Ne mondj ilyen szörnyűséget, Tana! - Miért, talán nem igaz? Feláll sorba egy csomó fiatal lány, pukedliznek, akár a gyogyósok, a pasik meg gusztálják őket. - Hunyorított, mintha őelőtte sorakoznának a lányok. - "Lássuk csak, melyiket is vigyem? Azt ott." Dühösen kerekre nyitotta a szemét megint. - A fenébe, ennél azért több kell legyen az élet! - Úgy beszélsz róla, mint valami utálatosságról, pedig nem az! Gyönyörű hagyomány, amely mindenkinek nagyon drága! - Nem, nem mindenkinek, anya, nekem legalábbis nem... csak neked... de nem vitte rá a lélek, hogy kimondja. Jean boldogtalanul nézte. - Miért kötözködsz ennyit ezen? Ann Durningot négy éve mutatták be, és istenien érezte magát. - Jó neki. De én nem vagyok Ann. - Aki továbbá, ha 114
Tana jól emlékszik, Olaszországba is megpattant valami megvásárolható majommal. Jean sóhajtva leült, és ránézett a lányára. Három hónapja nem látta, és máris érezte, hogyan gyűlik közöttük a feszültség. - Miért nem oldódsz föl egy kicsit, Tana, hogy örülni tudjál? Sose tudhatod, nem találkozol-e valakivel, aki tetszeni fog. - Nem akarok találkozni senkivel, aki "tetszeni" fog! Még csak menni se akarok, anya! Jean könnyben úszó szemmel meredt rá. Tana nem bírta elviselni a pillantását. -Én csak azt akartam, hogy te... én csak neked akartam... -Tana letérdelt és átölelte. -Ne haragudj, anya, ne haragudj... biztos, hogy gyönyörű lesz. Jean a könnyein át elmosolyodott, és megpuszilta a lánya arcát. - Az az egy biztos, hogy te gyönyörű leszel, drágám. - Nem is lehetek más, ebben a ruhában: Egy vagyont költhettél rá. - Meg volt hatva, bár fölösleges pénzkidobásnak tartotta az estélyit. Inkább olyan ruhákat kapott volna, amiket iskolába viselhet. Folyton Sharonéiból kölcsönzött. -Arthur ajándéka, édesem - mosolygott Jean. Tana követ érzett a gyomrában. Még egy ok, amiért hálálkodni lehet. Annyira belefáradt már Arthurba és az ajándékaiba. - Ezt nem kellett volna tennie - mondta lanyhán. Jean 115
nem értette. Persze Tana mindig féltékeny volt Arthurra. - Azt akarta, hogy szép ruhád legyen. Valóban szép volt. Amikor odaállt másnap este a tükör elé a gyönyörű selyemruhában, olyan volt arany tincseivel, nagy zöld szemével, akár egy tündérkirálylány. Haját olyan frizurába rendezte, mint amilyet Jean a Ijogue-ban látott Jackie Kennedyn. Jeannek könnybe lábadt a szeme, ha csak ránézett a lányára. Elbűvölő volt. Néhány perc múlva megérkezett értük Chandler George, Arthur azt ígérte, hogy megpróbál eljönni, de nem ígérheti biztosra. Aznap este el kell mennie egy vacsorára, de igyekszik megtenni, ami tőle "telik". Tana ehhez nem fűzött megjegyzést. Elégszer hallotta már a semmitmondó szöveget, karácsonyokon, hálaadásnapokon, Jean születésnapján. A "telik" általában azt jelentette, hogy Arthur nem jön, majd egy csokor virágot, táviratot vagy levelet küld maga helyett. Arra is emlékezett, mennyire összetört ilyenkor az anyja arca. De ma este nem. Annyira izgatott volt a lánya miatt, hogy még Arthur sem szeghette kedvét. Tyúkanyóként sertepertélt körülöttük, mielőtt csatlakozott volna a többi anyához, egy hosszú pult mellett. Az apák is megtalálták egymást; falkaszámra jöttek a gratulálók, régi barátok; ám legtöbben a Tana korabeli fiatalok voltak, lányok rózsaszínben, piros szaténban, élénkzöldben, és mindössze tucatnyian abban a fehérben, amelyet az első bálra kaptak a szüleiktől. Általában elég vegyes kamaszfalka volt, olyan arcok és derekak, amelyek évek múlva fogják csak elnyerni a kellő keskenységet. Ilyen korban a lányok meglehetősen egybe116
mosódnak, talán ezért volt Tana még inkább feltűnő jelenség. Sudár volt, vékony, és magasra tartotta a fejét. Anyja kevélyen figyelte a terem túlsó végéből. Aztán elérkezett a nagy pillanat, amikor megperdült a dob, és minden lányt az apja vezetett ki a középre, hogy bókoljon a vendégek előtt. Jean szeméből kibuggyantak a büszke könnyek. Remélte, hogy Arthur Durning eljön ma este, még abban is mert reménykedni, hogy talán ő vezeti föl Tanát. De persze ezt nem teheti. Épp eleget tett eddig is értük, Jean igazán nem várhat többet. Tana az idegességtől pirosan vonult fel Chandler George karján, bájosan bókolt, lesütötte a szemét, és visszaolvadt a csoportba. Röviddel utána ismét rázendített a zene, és ezzel megtörtént: Tanát hivatalosan "bemutatták". Ő pedig komplett hülyének érezte magát. Nem volt ujjongás, izgalom, romantikus bizsergés a hátgerincben. Megcsinálta, mert az anyja ragaszkodott hozzá, de most már túl van rajta. Örült a bemutatás utáni nyüzsgésnek, mert így eltűnhetett egy kicsit. Chandler láthatólag fülig beleszeretett egy cifra fehér bársonyruhát viselő, édes mosolyú, pufók vörös hajú lányba, Tana pedig diszkréten elpárolgott, hogy ne zavarja az udvarlásban. Egy beugróban lerogyott egy székbe, hátraejtette a fejét, sóhajtott; örült, hogy távol lehet a zenétől, az emberektől, a kiállhatatlan Chandlertől, és anyja pillantásában attól az elszomorító büszkeségtől. Ahogy erre gondolt, megint sóhajtott. - Ennyire azért nem lehet rossz - mondta egy hang. Tana majd leesett a székről. Kinyitotta a szemét. Atléta 117
termetű, sötét hajú fiút látott maga előtt, akinek a szeme ugyanolyan zöld volt, mint az övé. Volt benne valami csibészes, még estélyi ruhában is, ahogy hanyagul álldogált, kezében pohárral és lenézett a lányra, a cinikus mosolyában, a smaragd szemébe hulló sötét tincsben. - Unatkozol, szépség? - Sikerült egyszerre gunyorosnak és derűsnek látszania. Tana tétova restelkedéssel bólintott, aztán kitört belőle a nevetés. - Most lebuktam! - Felnézett a fiúra, és elmosolyodott. Úgy rémlett, látta már valahol, csak arra nem emlékezett, hogy hol. - Hát mit mondjak? Nagy dögunalom. - Feltétlenül. A marharevű. Én minden évben körbejárok. - Bár nem úgy festett, mint aki régóta csinálja. Nagyvilági külseje ellenére sem látszott túl idősnek. - Mióta? - Idén másodjára - vigyorgott kisfiúsan. - Tulajdonképpen ez lenne az első, de tavaly tévedésből meghívtak a Kotillonra. És az összes többi bemutatásra is, úgyhogy elmentem. - Vigyorogva forgatta a szemét. - Ezt a pechet! - Meghúzta a whiskyjét, és elismerően nézett a lányra. - Hát te hogy találtál utat ide? - Taxival - mosolygott édesen Tana. - Kedves partnerod van. - Valósággal csöpögött a hangjából a gúny. A lány fölnevetett. - Eljegyzett már? - Nem, kösz! - Ez legalább minimális jó ízlésre vall részedről. - Lustán, agyonpallérozott kiejtéssel hullatta a szavakat, de közben mintha egyfolytában nevetett volna az egészen. Tana jópofának találta. Volt benne valami vakmerő, 118
megbotránkoztató tiszteletlenség, amely valósággal átsütött a jólöltözöttségen és a jó modoron. - Szóval ismered Chandlert? A fiú megint elmosolyodott. - Ugyanabban a bentlakásos iskolában tanultunk két évig. Istenien játszik fallabdát, csal a bridzsben, rendesen elboldogul a teniszpályán, elhasalt matekból, történelemből, biológiából, és abszolút semmi sincs a két füle között. Tana akaratlanul fölkacagott. Ő sem kedvelte George-ot, ám ez úgyszólván sebészien pontos, noha a legkevésbé sem gyöngéd portré volt róla. - Ez körülbelül igaz. Nem kedves, de igaz. - Nem azért fizetnek, hogy kedves legyek. - Vásott mosollyal sandított Tanára, miközben megint belekortyolt az italba. Nem is titkolt hódolattal adózott a lány dekoltázsának és vékony derekának. - Fizetnek egyáltalán valamiért? - Tulajdonképpen még nem... - Elnéző mosoly. - És egy kis szerencsével sohase fognak. - Melyik iskolába jársz? A fiú összevonta a szemöldökét, mintha elfelejtett volna valamit, majd üres tekintettel nézett a lányra. - Hát tudod... úgy tűnik, elfelejtettem. - Megint mosolygott. Tana nem értette, mire céloz. Nem járna egyetemre? Nem olyannak látszik. - És te? - Green Hill. Megint az a csibészes mosoly, felhúzott szemöldök. - Ahogy úrilányhoz illő. Szaktárgy? Déli ültetvények, 119
vagy teaszertartás? - Mindkettő - vigyorgott Tana, és felállt. - Legalább járok iskolába. - Legalábbis két évig. És aztán mi lesz, hercegnőm? Vagy csak a mai este a fontos? A Nagy Körvadászat az Első Számú Férjre? - Úgy tett, mintha hangszóróba beszélne: - Kérjük jelöltjeinket, hogy szíveskedjenek felsorakozni a túlsó falnál! Kérünk minden egészséges, pedigrés, fiatal fehér hímet, készítsék elő apjuk adóbevallását, továbbá kérjük közölni az iskolai végzettséget, vércsoportot, hogy vezetnek-e vagy sem, örökségük nagyságát és hogy mikor jutnak hozzá... - És így tovább. Tana kacagott, a fiú váratlanul lehalkította a hangját. - Találkoztál már ilyennel, vagy őrülten szerelmes vagy Chandler George-ba? - Fülig. - Tana lassan elindult a bálterem felé, az ismeretlen követte. Akkor léptek ki a beugróból, amikor a terem túlsó végében III. George megcsókolta a pufók vörös lányt. A jóképű fekete fiú komoran fordult vissza Tanához. - Rossz hírem van, hercegnő. Azt hiszem, kegyedet csúszdára fogják tenni. Tana vállat vont, és belenézett az övéhez annyira hasonló, zöld szempárba. - Legyen nekik karácsony. - Fütyült Chandler George-ra. - Akarsz táncolni? - Naná. A fiú szakértő ügyességgel körbeforgatta a parketten. 120
Volt benne valami szédületesen nagystílű elegancia, ami rácáfolt fiatalságára. Az ember úgy érezte, láthatott már egyet-mást, bár Tana nem sejtette, hol. Még azt sem tudta, ki lehet. A fiú azonban már az első tánc végén változtatott ezen az állapoton. - Mellesleg mi a neve, hercegnőm? - Tana Roberts. - Az enyém Harry - mondta kisfiús vigyorral, majd hirtelen mélyet bókolt. - Egészen pontosan Harrison Winslow, sorrendben a Negyedik, de Harry is megteszi. - El kellene ámulnom? - Tana csakugyan álmélkodott, ám nem szerezte meg a fiúnak azt az elégtételt, hogy ezt közölje is vele. - Csak akkor, ha rendszeresen olvasod a pletykarovatokat. A harmadik számú Harrison Winslow rendszeresen csinál magából hülyét világszerte... leginkább Párizsban és Londonban, Rómában, ha az idejéből futja... Gstaadban, Sankt Moritzban... Münchenben, Berlinben... És New Yorkban, ha már végképp nincs választása, és brusztolnia kell a gondnokokkal, akikre nagyanyám rábízta igen csinos vagyonát. De nem nagyon kedveli az Államokat, se engem - mondta fahangon. Tana figyelte, de hiába próbálta kikövetkeztetni, mi dúlhat ebben a srácban. - Az anyám meghalt, amikor négyéves voltam. Már egyáltalán nem emlékszem rá, csak időnként jön vissza hullámban az illata... vagy egy hang, a nevetése a lépcsőn, mikor elmentek valahová... meg néha mintha felismerném a ruháját, bár ez képtelenség. Öngyilkos lett. "Roppant kiegyensúlyozatlan, bár szép sze121
mély", ahogy nagyanyám szokta volt mondani. Szegény apa azóta is a sebeit nyalogatja... Kifelejtettem Monacót és Cap d'antibes-t. Ott is nyalogatja a sebeit. Természetesen segítőtársakkal. Van egy állandó, akit az év nagy részében Londonban gardíroz, egy nagyon csinos Párizsban... egy, akivel síelni szeret... egy kínai lány Hongkongban. Engem is magával vitt, ha nem volt iskola, de mikor undokoskodni kezdtem, leszokott róla. Hát ez van... - a tekintete megzavarosodott - meg egyebek. Na szóval - ismét kitisztult a szeme, és újra cinikusan mosolygott Tanára - ez Harrison Winslow, vagy legalábbis az egyik. - És te? - kérdezte halkan Tana. A fiú szomorúan nézett rá. Többet mondott, mint akart, de már a negyedik whiskyjét itta. Ettől nem táncolt ügyetlenebbül, ám a nyelve megoldódott. Bár kit érdekel. New Yorkban mindenki ismeri Harry Winslowt, apát és fiút egyaránt. - Te is olyan vagy? - Bár nem hitte. Ennek a srácnak ideje sem volt kifejleszteni magában ezeket a tulajdonságokat. Alig idősebb nála. - Igyekszem - vonogatta a vállát Harry. Aztán ismét elmosolyodott. - Vigyázat, szépségem! Indul! - Azzal átölelte Tanát, és végigröpítette a parketten. Tana látta, hogy az anyja őket nézi. Hosszas nézegetés után összehajolt valakivel, és nyilvánvalóan nem volt ellenére, amit hallott. - Gyakran találkozol apáddal? - kérdezte Tana, miközben Harry körbeforgatta a termen. Még mindig azon töprengett, amit a fiútól hallott. Milyen magányos élet lehet... 122
bentlakásos iskolák... öngyilkos anya, félárvaság négyéves kora óta... hozzá a világcsavargó és erkölcstelen apa. - Nem én. Nincs rám ideje. - Egyetlen percre olyan volt a hangja, mint egy kisfiúé, de mire Tana megsajnálhatta volna, Harry már át is ment az ő térfelére. - És te? Neked mi a történeted, Tana Roberts, azonkívül, hogy nyilvánvalóan siralmas ízlésed van férfiak dolgában? vágott a szemével a kis vöröskét szorongató Chandler George felé. Mindketten kacagtak. - Hajadon vagyok, tizennyolc éves, és a Green Hillre járok. - Jesszus, de unalmas. Még valami? Halálos szerelem? - Nincs. - Tana arca becsukódott. Harry észrevette. - Nyugi, nem Chandlert értettem. Bár a közvélekedés szerint nehezen felülmúlható. - Szegény III. George, igazán nagyon undokak voltak hozzá, de ha egyszer olyan unalmas! Könnyű prédája volt kortársai gúnyolódásának. - Lássuk, mi van még? Szülők? Törvénytelen gyerekek? Kutyák? Barátok? Hobbik? Várj! - Megtapogatta a zsebét, mintha elveszített volna valamit. - Kell itt lennie egy kérdőívemnek... - Kacagtak. - Valamennyi a fentebbiek közül?... Egy se a fentebbiek közül? - Egy anya, semmi kutya, se törvénytelen gyerek. - Csalódtam - szontyolodott el Harry. - Ennél azért jobb teljesítményre számítottam tőled. - A zene elhallgatott, a fiú körülnézett. - Micsoda unalmas egy bagázs! Nem akarsz eljönni egy hamburgerre vagy egy italra? Tana elmosolyodott. - Szívesen, de Chandlert is visszük? - kérdezte ne123
vetve. Harry meghajolt. - Ezt bízd rám! - Eltűnt egy időre. Tenyérbe mászó vigyorral került vissza. - Uram atyám, mit műveltél? - Azt mondtam, annyira kiborultál attól, ahogy egész este viselkedett a vörös hajú cafkával, hogy el kell vigyelek a pszichiáteredhez... - De nem! - De igen! - erősködött tettetett ártatlansággal, majd fölnevetett. - Igazából azt mondtam, hogy megláttad a fényt, és engem részesítettél előnyben. Gratulált a jó ízlésedhez, és elpályázik pufók barátnője oldalán. - Már akármit mondott is Harry, Chandler boldog integetéssel távozott a vörös elsőbálozóval, úgyhogy nem nagyon sértődhetett meg. - Szólnom kell anyámnak, mielőtt elmegyünk. Nem haragszol? - Egyáltalán nem. Illetve haragszom, de nincs más választásom. Harry kifogástalan jólneveltséggel viselkedett, amikor Tana bemutatta Jeannek, és távozáskor. Jean boldogan ment haza, és csak azt bánta, hogy Arthur nem lehetett itt. Olyan gyönyörű este volt, és Tana láthatólag remekül érezte magát. És IV Harry Winslovval ment el! Jean tudta, kicsoda ez a fiú, vagy legalábbis a nevet ismerte. - És a te faterod? - nyújtóztatta meg Harry a lábait a taxiban. miután odavetette a pilótának a "21" címét. Ez volt a kedvenc lebuja, ha a városban tartózkodott. Tana 124
le volt nyűgözve. Ez már csak jobb mulatság, mint Chandler George-dzsal felvonulni. De régen volt fiútársaságban, már el is felejtette, milyen érzés. Egyik randevúja se volt ilyen. Általában csoportosan jártak pizzát enni a Második sugárútra, persze még érettségi... és Billy Durning előtt. - Az apám még a születésem előtt elesett a háborúban. - Ez tapintatos volt tőle. Így kisebb nyűg, mintha még évekig lógnak az ember nyakán. - Tana eltűnődött, miért követhetett el öngyilkosságot ennek a fiúnak az anyja, de persze sohase merte volna megkérdezni. - Anyád férjhez ment másodszor? - Nem... - Tétován ingatta a fejét, majd hozzátette: - Van egy barátja. - IV Harrison Winslow az a fajta volt, akinek lehet ilyeneket mondani. A szemében volt valami, amitől az ember első látásra megkedvelte és bízott benne. A fiú megint olyan vásottan felvonta a szemöldökét. - Nős ember ez a barát? Tana rákvörösre pirult, bár Harry ezt nem láthatta. - Ezt meg miért kérded? - Csak szellemeskedésből. - Lehetetlen fráter volt, az ember legszívesebben képen teremtette volna, ha ugyanakkor nem olyan kisfiús és bájos. És ez a leplezetlen arcátlansága valahogy olyan természetessé tette a viselkedését. - Igazam volt? Tana másnak sohasem vallotta volna be, de most nem másról volt szó. 125
- Igen, vagy legalábbis sokáig az volt. Most már négy éve özvegy, de még mindig nem vette feleségül anyámat. Igazi önző kurafi. - Ez volt a legnagyobb gorombaság, amit, Sharont is beleértve, valaha is mondott kívülállónak Arthur Durningról. De Harryt nem hozta zavarba. - A legtöbb férfi az. Látnád az én öregemet, hetente átlag négy pasinak tapossa ki a belét, csak hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. - Bűbájosan hangzik. - Apám nem bűbájos - mondta hidegen Harry. Egyetlen dolog érdekli, és az önmaga. Nem csoda, ha édesanya megölte magát - folytatta engesztelhetetlenül. Tana hirtelen nagyon megsajnálta. A taxi megállt a "21" előtt, Harry fizetett, kiszálltak, és a következő percben magába szippantotta őket a híres étterem izgalma. Tana csak egyszer-kétszer járt még itt, például a ballagása estéjén. Élvezte a bárpult fölött lógó játékrepülőket, az elegánsan öltözött tömeget - volt itt még két filmsztár is, akiket rögtön felismert. A főpincér a viszontlátás örömével csapott le Harryre, úgy, ahogy ez törzsvendégnek kijár. Egy darabig üldögéltek a bárpultnál, aztán letelepedtek az asztalukhoz. Tana pirított molnárkán és sült sonkán tálalt buggyantott tojást rendelt hollandi mártással, Harry tatárbifszteket és Roederert. Ahogy belekortyoltak a pezsgőbe, Harry látta, hogy a lány arca megkeményedik. Egy asztaltársaságot nézett a terem túlsó végében, akik feltűnően jól érezték magukat. Egy idősebb férfi is volt köztük, aki egy nagyon fiatal lány vállát ölelte át. Harry figyelte asztaltársnője arcát, 126
aztán a szemét, végül megpaskolta Tana kezét. -Találgathatok?... Régi szerelem? - Meglepte, hogy Tana idősebb férfiakra bukik. Nem annak a típusnak látszott. - Nem az enyém. - Harrynek rögtön leesett a tantusz. - Anyádé? - Azt mondta anyámnak, hogy üzleti vacsorája lesz ma este. - Talán az is. - Nekem nem annak tűnik. - Szúrt a pillantása, amikor visszafordult Harryhez. - Az bőszít a legjobban, hogy anyám szemében ehhez az emberhez nem férhet gáncs. Mindig mindenre talál neki mentséget. Ül és vár és olyan marhára hálás neki! - Mióta vannak együtt? - Tizenkét éve. - Jézusom! - hűlt el Harry. - Az nagy idő! - Ja. - A lány ellenségesen sandított Arthurék felé. És úgy veszem észre, nem veszi ki a lendületet a szárnyalásából. - Arthurról megint Billyre kellett gondolnia. Elfordította a fejét, mintha a gondolatot akarná elkerülni, de Harry meglátta a szemében a hirtelen fájdalmat. - Ne vedd a lelkedre, hercegnőm - mondta gyöngéden. Tana ránézett. - Az anyám élete, nem az enyém. - Úgy bizony, és ezt ne felejtsd el. A magad életével magad rendelkezel. Jut eszembe - mosolygott - még nem válaszoltál neveletlen kérdéseimre. Mit akarsz csinálni a Green Hill után? 127
- Isten tudja. Talán a Columbiára megyek. Még nem tudom biztosan. Tovább akarok lépni. - Nem akarsz inkább férjet és négy srácot? - Fölnevettek. - Kösz, egy darabig nem, bár anyámnak ez a leghőbb vágya! - Kíváncsian pillantott a fiúra. - És te? Hol tanulsz? Harry sóhajtva letette a pezsgőjét. - A Harvardon. Undokul hangzik, mi? - Hát ezért nem mondta. - Ez igaz? - Sajnos igen - vigyorgott a fiú. - De azért van remény. Év vége előtt akár el is hasalhatok. Már dolgozom rajta. - Olyan rossz azért nem lehetsz, mert akkor nem jutottál volna be. - Hogy egy Winslow ne jusson be? Ne beszéljen képtelenségeket, drágám! Mi mindig bejutunk. Gyakorlatilag mi építettük az egyetemet. - Ó... - rebegte Tana. - Aha. És te nem akartál oda menni? - Nemigen. Inkább nyugatra akartam, a Stanfordra vagy a Kalifornia Egyetemre, de apuka rohamot kapott, és az egész nem ért annyit, hogy vitatkozzam rajta... úgyhogy itt vagyok nekik tüskének a körmük alá, hadd bánják, amiért felvettek. - Legalább nem unatkoznak melletted - kacagott a lány. Észrevette, hogy Arthur Durning társasága épp most távozik. Arthur nem látta meg őt, és Tana maga se 128
tudta, örül-e ennek. - Egyszer majd el kell jönnöd látogatóba. Mondjuk a tavaszi szünetben. Tana nevetve rázta a fejét. - Nem ígérhetem. - Nem bízol bennem? - kérdezte mulatva a fiú. - De nem ám. - Tana ivott még egy korty pezsgőt. Elnevették magukat. A lány nagyon jól érezte magát, egészen vihogós hangulatba jött. Hosszú idő óta nem találkozott fiúval, akit kedvelni tudott volna, úgy kedvelni, mint egy barátot. Harryvel lehetett együtt kacarászni, és olyan dolgokat mondhatott neki, mint az utóbbi időben senkinek, kivéve Shart. Hirtelen támadt egy ötlete. - Esetleg eljövök, ha hozhatom egy barátomat. - Miféle barátot? - gyanakodott Harry; - A szobatársamat a Green Hillről. - És mesélni kezdett Sharon Blake-röl. - Freeman Blake lánya? - kérdezte kíváncsian a fiú. Ez már nem semmi. Tényleg olyan csodálatos nő, mint mondod? - Még annál is csodálatosabb. - Elmesélte, hogy nem szolgálták ki őket a yolani büfében, majd Martin Luther King beszédével folytatta, és Harry valósággal itta a szavait. - Szeretnék egyszer találkozni ezzel a Sharonnal. Komolyan gondolod, hogy feljönnétek Cambridge-be a tavaszi szünetben? -Talán. Még meg kell beszélnem Sharonnal. - Mik vagytok ti. sziámi ikrek? - Elismerően mérte vé129
gig Tanát. Az egyik legszebb lány volt, akit valaha látott. Inkább elvisel egy harmadikat is, csak hogy találkozhassanak. - Többé-kevésbé. Náluk ünnepeltem a Hálaadást, és szeretnék még elmenni hozzájuk. - Miért nem a barátnődet hívod meg ide? Tana sokáig nem szólt. - Az anyám - mondta végül - rohamot is kapna, ha megtudná, hogy Sharon fekete. Mindent elmondtam neki, ezt kivéve. - Óriási! - mosolygott Harry. - Mondtam már, hogy az anyai nagyanyám is fekete volt? - Olyan komolyan beszélt, hogy Tana hitt is neki, amíg a fiú nem kezdett el pukkadozni. - Te piszok! - fintorgott a lány. - Nem is tudom, miért nem árullak be az anyámnak! - Ahogy parancsolod! Erre másnap került sor, amikor Harry telefonált, és meghívta Tanát, hogy két nap múlva ebédeljenek együtt. Addig még át kellett esni a karácsonyon. - Ez nem ugyanaz a fiú, akivel tegnap este megismerkedtél? - kérdezte Jean, aki szombat délelőttre megjutalmazta magát egy kis pihenéssel egy könyv mellett. Arthur tegnap óta nem adott hírt magáról, pedig Jean majd meghalt, hogy beszámolhasson a bálról, de nem akarta zavarni Durningot. Általában kivárta, hogy a férfi hívja. Erre még Marie életében szokott rá. Különben is karácsony van. Arthurnak elég elfoglaltság Billy és Ann. - De az. 130
- Kedvesnek látszik. - Az is. - De nem a Jean szája íze szerinti értelemben, mert tiszteletlen, pimasz, túl sokat iszik és nyilvánvalóan elkényeztették. Bár tegnap nagyon tisztességesen viselkedett, mikor hazahozta Tanát. Annyit mondott, jó éjszakát, és nem került sor semmiféle közelharcra, noha Tana tartott tőle. Két nappal később zakóban, nyakkendővel, szürke nadrágban érkezett, mikor ebédelni vitte a lányt, de az utcára érve görkorcsolyát rántott, valami hülye kalapot csapott a fejébe, és úgy viselkedett, mint egy elmekórtani eset, miközben gyalogszerrel mentek a belvárosba. - Harry Winslow! - nevetett Tana. - Tudod, hogy te lábon hordtad ki az agyhalált? - Tudom, naccsám - mosolygott a fiú és bandzsított. Még az Oak Roomban sem volt hajlandó levetni a görkorcsolyát. A főpincér elég boldogtalan képet vágott, de tudván, ki a vendég, nem merte kihajítani. Harry Roederert rendelt, és ahogy felbontották, azonnal felhajtott egy pohárral. - Szerintem én pezsgőfüggőségben szenvedek - közölte Tanával, és letette az üres poharat. - Vagyis részeges vagy. - Ja - mondta büszkén a fiú, és megrendelte az ebédet. Ebéd után átsétáltak a Central Parkon. A Wollman Rinknél megálltak, több mint egy órán át bámulták a korcsolyázókat és az életről beszélgettek. Harry megérzett valami különös vonakodást a lányban. Tana nem volt az az érzelmesen ajándékozó típus; távolságtartóan, óva131
tosan viselkedett, ám ugyanakkor melegszívű, értelmes teremtés volt. Törődött az emberekkel, érdekelték az eszmék és a világ. Csak a kezét nem nyújtotta ki. Harry tudta, hogy új barátot szerzett, de csupán barátot; Tana pedig rajta volt, hogy ezt meg is értesse vele, olyan részletes bőbeszédűséggel, ami fölkeltette a fiú kíváncsiságát. - Van valakid Green Hillen? A lány megrázta a fejét, és a fiú szemébe nézett. - Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Csak most senkivel sem akarok járni. - Harry megdöbbent ennyi őszinteségen. Azonkívül ez persze kihívás volt, aminek nem tudott ellenállni. - Miért nem? Félsz, hogy ugyanúgy bántanának, mint anyádat? Tana még egyszer sem gondolt rá így. Hát ezért mondta Harry, hogy nem akar gyerekeket: mert senkinek sem akar olyan fájdalmat okozni, amit neki el kellett szenvednie; egyébként Tana épp az imént mesélte el neki, hogy Arthur ezúttal is cserben hagyta karácsony tiszteletére az anyját. - Nem tudom. Talán. Ez is benne van, meg még más okok is. - Miféle "más okok"? - Semmi olyasmi, amiről beszélni akarnék. - Elfordította a fejét, Harry pedig töprenghetett, mi sebezte meg ennyire ezt a lányt, hogy mindig tartja a három lépés távolságot és még kacarászás-évődés közepette is küldözgeti a "ne gyere túl közel"-jelzéseket. Remélhetőleg nem 132
a szexuális gusztusával van baj. Bár nem annak a fazonnak látszik. Inkább védőpajzs mögé rejtőzik, valamilyen ismeretlen okból. Vajon ki miatt lett ilyen? - Volt valami komoly eseted? - Nem! - nézett a szeme közé Tana. - Nem akarok erről beszélni. - Olyan volt az arca, hogy a fiú azonnal meghátrált. Düh, fájdalom volt a szemében, és még valami meghatározhatatlan, de olyan hatalmas erejű, hogy Harrynek elállt tőle a lélegzete, pedig nem volt az az ijedős fajta. Jól ráment véletlenül az aknára. - Bocs. - Azzal áttértek könnyedebb témákra. Harrynek nagyon tetszett Tana. Többször találkoztak a karácsonyi szünetben, együtt ebédeltek és vacsoráztak, korcsolyáztak a parkban, egy este moziba mentek, egy másik estén Tana még magukhoz is meghívta vacsorázni, ám rögtön be kellett látnia, hogy ezúttal melléfogott. Jean szabályszerű káderezésnek vetette alá a fiút, mint egy potenciális vőlegényt, kifaggatta a terveiről, a szüleiről, a céljairól, az osztályzatairól. Tana alig várta, hogy Harry kívül legyen az ajtón. - Ezt miért csináltad vele? - visította az anyjának. Enni jött ide, nem hogy megkérje a kezemet! - Tizennyolc éves vagy, most már az ilyesmire is gondolnod kell. - Miért? - tombolt Tana. - Csak a barátom, a szentségit! Ne viselkedj úgy, mintha a jövő héten férjhez akarnál adni! - Miért, mikor óhajtasz férjhez menni, Tana? - Soha, a kutya mindenségit! Egyáltalán, mi a fenének 133
kell nekem férjhez mennem? - Hát mihez akarsz kezdeni az életeddel? - Anyja szeme űzte, kergette, sarokba szorította. Tana utálta az egészet. - Nem tudom, mihez akarok kezdeni. Most kell kitalálnom? Ebben a pillanatban? Ma este? Ezen a héten? Szart! - Ne beszélj velem így! - haragudott meg az anyja. - Miért ne? Mit akarsz tőlem? - Biztonságban akarlak látni, Tana. Nem akarom, hogy negyvenévesen ugyanabban a cipőben járj, mint én. Ennél jobbat érdemelsz! - Te is! Erre még sose gondoltál? Gyűlölöm még csak nézni is, hogy folyton úgy ugrálsz Arthurnak, mint egy rabszolga! Mert az voltál mindvégig, anya! Arthur Durning ágyasa! - Majdnem kibökte, hogy látta Arthurt egy lánnyal a "21"-ben, de ezt mégse tehette az anyjával. Nem akart még több fájdalmat okozni neki. Ám Jeant már ennyivel is sikerült felbőszítenie. -Ez tisztességtelen és nem is igaz! - Akkor miért akarsz nekem más sorsot? - Jean, aki eddig hátat fordított, hogy ne kelljen látnia a lánya könnyeit, megpördült a sarkán, és a szemében ott volt nemcsak tizenkét év, de egy egész élet minden keserűsége. - Azt akarom, hogy neked meglegyen mindened, ami nekem nem. Olyan nagy dolog ez? Tana hirtelen nagyon megsajnálta. - De talán én nem ugyanazt szeretném, amit te mondta sokkal gyengédebben. 134
- Mit nem akarsz ezen? Férj, biztonság, otthon, gyerekek... mi bajod velük? - háborodott föl az anyja. - Semmi, de még túl fiatal vagyok, hogy ilyesmire gondoljak. És ha karriert szeretnék csinálni? - Miféle karriert? - kérdezte megbotránkozva Jean Roberts. - Nem tudom. Csak mint elméleti lehetőséget értettem. - Magános élet az, Tana - mondta aggodalmasan az anyja. - Okosabban tennéd, ha megállapodnál. - Ám Tanának ez fölért egy megadással. Egyfolytában ezen rágódott, míg délnek vitte a vonat, és erről beszélgettek Sharonnal az első estén a Jázmin-házban, villanyoltás után. - Jézusom, Tan, a te anyád tisztára úgy beszél, mint az enyém... bár persze más értelemben. De mind azt akarják nekünk, amit maguknak akartak, mindegy, milyenek vagyunk, mennyire különbözünk tőlük, mit gondolunk, érzünk és akarunk. A papa megérti, de a mama... mást se hallok, mint jogi kar, tüntetés, meg a feketeség "felelőssége". Visítani tudnék, olyan istentelenül belefáradtam a "felelősségbe"! Ezért kerültem én Green Hillre. Én máshová akartam menni, ahol feketék is vannak. A fene egye meg, itt még randizni se tudok, a mama meg azt mondja, hogy bőven van még időm. Mikor? Én most akarok szórakozni, most akarom jól érezni magamat, most akarok étterembe, moziba és focimeccsre járni! Amiről Tanának eszébe jutott valami. - Akarsz eljönni velem a Harvardra a tavaszi szünetben? - Hogyhogy? - Sharon izgatottan felkönyökölt a sötét135
ben. Tana beszámolt neki Harry Winslowról. - Klassznak tűnik. Beleestél? - Nem. - Miért nem? Csönd. - Te is tudod. - Nem engedheted, hogy az a dolog az egész életedet elcsessze, Tan. - Most te beszélsz úgy, mint az anyám, aki azt akarja, hogy rögtön a jövő héten mátkásodjam el, mindegy, kivel, csak vegyen feleségül, vásároljon nekem egy házat és lásson el klambókkal. - Messze jobb, mint tüntetni, ahol tojást vagdosnak a fejedhez. Te nem találod szórakoztatónak? - Nem nagyon. - Ez a te harvardi barátod kedves fiúnak tűnik. - Az is - mosolygott Tana. - Nagyon kedvelem mint barátomat. A legbecsületesebb, legőszintébb ember, akivel találkoztam. Harry még azon a héten felhívta. Úgy mutatkozott be, mint egy yolani laboratórium tulajdonosa, és előadta, hogy fiatal hölgyekre lenne szükségük kísérleti célokra. - Azt vizsgáljuk, vannak-e olyan intelligensek a fiatal hölgyek, mint a fiatalemberek - mondta elváltoztatott hangon. - Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy nem azok, mindazonáltal... - Tana már majdnem dührohamot kapott, amikor fölismerte a hangját. - Te szemét! - Szervusz, fiam, milyen az élet a Legsötétebb Délen? 136
- Nem rossz. - Egy idő után átadta a kagylót Sharonnak, aztán egy ideig kézről kézre járt a kagyló, majd Sharon fölment a szobába, és Tanáék még órákig diskuráltak, de minden romantikus felhang nélkül. Harry sokkal inkább olyan volt, mint egy barát, és két hónapi telefonálgatás után ő lett Tana legjobb barátja. A fiú már alig várta a tavaszi szünetre kitűzött találkozást, és Tana megpróbálta Sharont is magával vinni, de nem sikerült, pedig még azt is elhatározta, hogy dacol az anyjával, és meghívja magukhoz a barátnőjét. Ám a fekete polgárjogi mozgalom húsvétra gyertyás virrasztással egybekötött tömeggyűlést szervezett Washingtonban, és Miriam Blake ragaszkodott hozzá, hogy Sharon vegyen részt rajta. Ez életfontosságú, itt nincs helye vakációs utazgatásoknak. Sharon nagyon csüggedt hangulatban távozott a Green Hillről. - Csak annyit kellett volna mondanod, Shar, hogy nem! - csóválta a fejét Tana. A szép fekete lány szeme haragosan megvillant. - Ahogy te csináltad az első bálnál, mi, Tan? Tana egy darabig hallgatott, majd lassan bólintott. Barátnőjének igaza van. Nehéz örökösen hadakozni a szülőkkel. Vállat vont. - Oké - mondta szégyellős vigyorral - te győztél. Bocs. Hiányolni fogunk New Yorkban. - Ti is hiányozni fogtok nekem - villantotta föl vakító mosolyát Sharon. - Kártyázással-fecsegéssel telt az út. Sharon leszállt Washingtonban, Tana továbbment New Yorkba. Balzsamo137
san meleg idő fogadta, mikor kisétált a pályaudvar elé, és leintett egy taxit. A lakás olyan volt, mint mindig. Valami megmagyarázhatatlan okból lehangolónak érezte a hazatérést. Ez az egyformaság. Itt sose változik semmi. Soha sincs egy új függöny, egy új növény, egy csudaszép virág, valami izgalmas. Mindig ugyanaz az élet, ugyanaz a kopott dívány, ugyanazok a sivár növények évről évre. Mikor itt élt, egyáltalán nem érezte ennyire rossznak. Csak azóta van így, amióta jön-megy. Minden szegényesebbnek tűnt, és mintha az egész lakás összement volna. Az anyja dolgozott. Tana bement a szobájába, és ledobta a csomagjait. Csörgött a telefon. Visszasietett a nappaliba, hogy fölvegye. - Halló! - Itt Winslow. Mi az ábra, gyermekem? Tana elvigyorodott. Mintha friss levegőt engedtek volna be egy dohos szobába. - Szia! - Mikor érkeztél? - Kábé négy másodperce. Hát te? - Én tegnap este jöttem le két pofával, és - hordozta körül lusta pillantását a lakosztályban, amit az apjának tartottak fent a Pierre-ben - itt vagyok, ugyanezen az ócska szemétdombon. Tanát egészen felvillanyozta, hogy nemsokára látják egymást. Olyan sokat megtudtak egymásról négy hónap alatt telefonon, hogy most már öreg barátoknak számítottak. - Nem akarsz felugrani egy italra? 138
- Dehogynem. Hol vagy? - A Pierre-ben - mondta félvállról a fiú. Tana elvigyorodott. - Az szép hely. - Nem nagyon. Apám a múlt évben átalakíttatta a lakosztályt valami belsőépítésszel. Most úgy néz ki, mint egy buzibár, de legalább szabad, valahányszor lejövök New Yorkba. - Apád itt van? - kérdezte kíváncsian a lány. Harry csúfondárosan nevetett. - Ne beszélj badarságokat. Azt hiszem, ezen a héten Münchenben tartózkodik. Szereti ott tölteni a húsvétot. A németek olyan szívügyet csinálnak a keresztény ünnepekből. Meg az Októberfestből. Oda se neki. Gyere át, őrületbe hajszoljuk a szobapincért. Mit kérsz? Most rendelem meg. mert két óra. míg kihozzák. Tana le volt nyűgözve. - Nem is tudom... egy hamburgert és egy kólát. Jó lesz ez? - Nagyon nagystílű volt az egész, bár Harry abszolút félvállról vette. Amikor Tana megérkezett, a fiú farmerban-mezítláb hevert a díványon, és futballmeccset nézett a tévében. Átnyalábolta és felkapta a lányt, akinek fogalma sem volt róla, hogy Harry mennyire örül neki. Baráti puszit nyomott Tana arcára, majd néhány félszeg perc következett, amíg a telefonon kialakult meghittséget átfordították a való életre, de alkonyatra már igazi régi barátokként viselkedtek, és Tana nagyon utálta, hogy haza kell mennie. - Akkor maradj. Húzok valami cipőt, és elvonulunk a 139
21"-be. - Így? - A lány végigpillantott kockás szoknyáján, papucscipőjén, gyapjúzokniján, és megrázta a fejét. - Különben is haza kell mennem. Négy hónapja nem találkoztam anyámmal. - Mindig elfelejtem az ilyen szertartásokat - mondta fahangon Harry. Csinosabb volt, mint valaha, Tana mégsem érzett iránta mást, mint azt a barátságot, amely első találkozásuk óta erősödött. Azt is bizonyosra vette, hogy Harry ugyanilyen plátói érzelmeket táplál iránta. Fölemelte esőkabátját a székről, és visszafordult a fiúhoz. - Te egyáltalán nem is szoktál találkozni az apáddal, Harry? - kérdezte lágyan, szomorú pillantással. Tudta, milyen magányos lehet a fiú. Maga mondta, hogy az ünnepeket mindig egyedül tölti, vagy barátokkal, vagy üres házakban és hotelszobákban; az apját kizárólag akkor említette, ha rossz vicceket faragott a nőiről, a barátairól és a kujonkodásairól. - Időnként. Összefutunk egyszer-kétszer évente. Általában itt, vagy Dél-Franciaországban. - Ez rettentő nagyvilágian hangzott, de nem változtatott Harry magányán. Ezért nyílt meg annyira Tana előtt. Majd meghalt érte, hogy szeressék és kötődhessen valakihez. Ugyanez megvolt Tanában is. Egy része nem érte be Jeannel, többet akart, apát, testvéreket, családot... nemcsak egy magányos asszonyt, akinek azzal telik az élete, hogy vár egy férfira, aki nem becsüli. Bár Harrynek még ennyije sincs. Gyűlölettel gondolt a fiú apjára. - Milyen? 140
- Hát jóképű - vonogatta a vállát Harry. - Legalábbis az asszonyok azt állítják... meg okos... hideg... - Farkasszemet nézett a barátnőjével. - Megölte az anyámat, hát mit akarsz, milyen legyen? - Tana nem tudta, mit mondjon. Már bánta, hogy megkérdezte. Harry átkarolta a vállát, és az ajtóhoz kísérte. - Ne engedd, hogy kiborítson, Tan. Régen történt. - A lány akkor is szomorú volt miatta. Olyan kedves, rendes, jópofa gyerek, mégis milyen magányos, ez nem igazság... bár ugyanakkor elkényeztetett, önimádó és gonoszkodó. Az első szobapincérnek angol kiejtést affektált, a másodiknak azt állította, hogy francia. Aztán fetrengtek a röhögéstől. Tana azon tűnődött, vajon mindig így viselkedik-e Harry, és gyanította, hogy igen. Ahogy fölszállt a külvárosi buszra, hirtelen nem bánta, amiért haza kell mennie a lehangoló kis lakásba, amelyen Jeannel osztoznak. Az is jobb, mint a Winslow-lakosztály jeges fényűzése a Pierre hotelban, a tágas szobák, ahol minden króm és üveg és fehér és nyilvánvalóan méregdrága, ahol két hatalmas és döbbenetes fehér prémszőnyeg hever a padlón, ahol felbecsülhetetlen értékű festmények és műtárgyak vannak mindenütt, de azokon kívül nincs is semmi. Ez fogadja az iskolából hazatérő fiút, és ugyanez lesz holnap vagy holnapután este: egy jégszekrény, tele piával és kólával, egy gardróbszekrény, tele drága ruhákkal, és egy tévé. - Szia, megjöttem! - kurjantotta, ahogy belépett. Jean rohanva jött, és boldog arccal szorította magához a lányát. - Ó, bébi, de jól nézel ki! - Amitől Tanának ismét Har141
ryre kellett gondolnia, mindarra, amitől a fiú meg van fosztva, az összes öröksége és házai és fényes neve ellenére... neki nincs meg ez. Tana valamiként kárpótolni szerette volna érte. Jean olyan nyilvánvaló rajongással nézte, amitől egész jó érzés lett hazajönni. - Láttam a csomagjaidat. Hová mentél? - Be egy barátomhoz a belvárosba. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar itthon leszel. - Hamarabb eljöttem, hátha már itt talállak. - Ne haragudj, anya. - Kihez mentél? - Jean mindig szerette tudni, hogy a lánya mit csinált, kikkel találkozott. Tana azonban már elszokott a kérdezgetéstől, és csak egy percnyi tétovázás után mosolyodott el. - Harry Winslowhoz a Pierre-be. Nem tudom, emlékszel-e rá. - De mennyire! - Jean szeme kigyúlt. - Itt van a városban? - Van itt egy lakosztálya - mondta nyugodtan Tana. Jean vegyes érzelmekkel nézett rá. Mert jó, ha egy fiatalember annyira érett és fizetőképes, hogy saját lakása van, de ugyanakkor veszélyes is. - Kettesben voltál vele? - kérdezte aggodalmasan. - Naná - nevetett Tana. - Megettünk ketten egy hamburgert és tévét néztünk. A légynek se ártottunk, anya! - Akkor is. .. nem gondolom, hogy ez így helyes. - Fürkésző pillantással nézte a lányát. A szép szőke arc megkeményedett. - Harry a barátom, anya. 142
- Akkor is fiatalember, és sose tudhatod, mi következhet be egy ilyen helyzetben. - De tudom! - A lány szeme szúrt. Méghozzá mennyire tudja! Csakhogy az a drágalátos Billy Durning házában történt, az apai hálószobában, miközben legalább száz kölyök hemzsegett a földszinten. - Tudom, kiben bízhatok! - Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen dolgokat megítélhess. - Nem, nem vagyok! - Az arca olyan lett, akár a szikla. Billy Durning megváltoztatta az egész életét. Mindent tudott ezekről a dolgokról, és ha egy hajszálnyit is veszélyesnek véli Harryt, nem teszi be a lábát a Pierre-be, vagy nem marad ott. Ám ösztönösen érezte, hogy a barátjához megy, aki a világért sem bántaná. Nem úgy, mint az anyja szeretőjének a fia. - Mi csak barátok vagyunk Harryvel. - Naivságot beszélsz! Fiú és lány között nincs ilyen, Tan. Férfiak és nők nem lehetnek barátok. A lány szeme tágra nyílt. Nem hitt a fülének. - Hogy mondhatsz ilyet, anya? - Mert igaz. Ha meghív a szállodába, akkor valami más jár az eszében, akár elismered, akár nem. Talán csak a megfelelő pillanatot várja. - Hirtelen elmosolyodott. Szerinted komolyak a szándékai, Tan? - Komolyak? - kérdezte Tana a robbanás szélén. -Komolyak? Most mondtam, hogy csak barátok vagyunk! - Én pedig megmondtam, hogy nem hiszem. Tudod-e, Tana - kérdezte csaknem kétértelmű mosollyal - ez lenne csak a jó fogás. 143
Ám ez már túl sok volt a lánynak. Felpattant, és megvetően mérte végig az anyját. - Te úgy beszélsz róla, mint valami halról, a szentséges mindenségit! Én senkit sem akarok "kifogni"! Én nem akarok férjhez menni! Én nem akarok izélni! Én csak barátokat akarok és iskolába járni! Ennyit sem tudsz felfogni? - Már mindkettejüknek könnyes volt a szeme. - Miért kell neked ekkora indulatba jönnöd mindentől? Te nem szoktál ilyen lenni. Tan! - Olyan szomorú volt Jean hangja, hogy a lánynak majd megszakadt a szíve, de az érzéseiről nem tehetett, és amit mondott, azt sem szívhatta vissza. - Mert te se nyaggattál azelőtt. - Hol nyaggatlak én? - háborodott fel Jean. - Hiszen már nem is látlak! Kétszer láttalak fél év alatt. Ez nyaggatás? - Nyaggatás volt az első bál, nyaggatás, amit most mondtál Harryről, nyaggatsz, mikor mindenféle fogásról és megállapodásról és férjhez menésről beszélsz. A kutya mindenségit, anya, tizennyolc éves vagyok! - Majdnem tizenkilenc. Na és? Mikor akarsz gondolni rá, Tan? - Nem tudom, anya! Talán soha. Ehhez mit szólsz? Talán sose megyek férjhez. Na és? Ha egyszer boldog vagyok, kinek mi köze hozzá? - Nekem van. Látni akarom, hogy van egy rendes férjed és rendes gyerekeid, egy rendes házban... - Most már leplezetlenül sírt. Ő mindig ezt akarta... mégis itt áll egyedül... jut neki heti néhány éjszaka a férfitól, akit szeret, és 144
egy lány, aki már csaknem elszakadt tőle... Lehorgasztotta a fejét és zokogott. Tana odaszaladt hozzá és átölelte. - Jaj, anya, hagyd már abba... tudom, hogy csak a legjobbat akarod nekem... de engedd, hogy magam alakítsam ki az életemet! Anyja ránézett szomorú, sötét, nagy szemével. - Van fogalmad róla, kicsoda Harry Winslow? - Igen - mondta halkan a lány. - A barátom. - Az apja egyike a leggazdagabb embereknek az Egyesült Államokban. Hozzá képest még Arthur Durning is szegény. - Arthur Durning. Az abszolút mérce Jean életében. - És? - Van fogalmad róla, milyen életed lehetne mellette? Tana szánakozva nézett rá - és egyszer csak önmagát is megsajnálta. Az anyja nem tudja, mi a fontos, valószínűleg sohase tudta. Ám ugyanakkor nagyon sokat adott a lányának, és Tana úgy érezte, most még többel adósa. Ennek ellenére jóformán alig látták egymást Tana két New York-i hete alatt. Majdnem egész idő alatt Harryvel mászkált, bár ezt nem közölte Jeannel. Még mindig azon dühöngött, amit az anyja mondott. han fogalmad róla, kicsoda? Mintha neki ez annyira számítana. Vajon hányan érzik ezt Harry iránt? Micsoda ocsmány gondolat, hogy valakit a családi neve szerint taksáljanak! Egyszer nagyon elővigyázatosan még a fiúnak is szóba hozta, amikor a Central Parkban piknikeztek. - Neked nem bántja a csőrödet, Harry? Úgy értem, hogy az emberek csak azért akarnak megismerkedni ve145
led, mert az vagy, aki? - Ő borzasztónak találta a gondolatot, ám Harry csak vállat vont, és majszolta tovább a fűben heverve az almát. - Ez feltételezhetőleg az emberi természetből fakad. Nyilván izgalmasnak találják. Megfigyeltem, hogy apám körül is mindig ezt művelik. - Neki nem megy az agyára? - Nem hinném, hogy érdekelné - mosolygott a fiú. Amilyen közönyös, biztosan nem érez semmit. - Tényleg olyan rossz? - kérdezte Tana, és erősen figyelte Harryt. - Rosszabb. - Akkor te hogy lettél ilyen kedves? - Szerencsével - nevetett a fiú. - Vagy az anyai génjeimmel. - Emlékszel még rá? - Először kérdezett ilyet. Harry elfordította a tekintetét. - Néha... egy kicsit... nem tudom, Tan. - Visszanézett a lányra. - Régen, még kölyökkoromban, mikor átjöttek a barátaim, játszottam nekik, hogy az anyám él, csak elment vásárolni. Olyan akartam lenni, mint ők. Persze mindig megtudták a saját anyjuktól, aztán eldöntötték, hogy csodabogár vagyok, de én fütyültem rá. Olyan jó érzés volt normálisnak lenni, ha csak néhány óráig is. Úgy beszéltem édesanyáról, mintha csak házon kívül lenne... vagy fent az emeleten... - Tana látta, hogyan készülődnek a szemében a könnyek, aztán a fiú majdnem gonoszul nézett rá. - Szép kis hülyeség, így csüggni egy sose látott anyán, mi.? 146
- A helyedben én ugyanezt tettem volna - felelte szíve mélyéből fakadó gyöngédséggel a lány. Harry vállat vont és elfordult. Aztán sétálni mentek és másról beszéltek, Freeman Blake-ről, arról, hogy mit tanul Sharon a Green Hillen, és akkor a fiú váratlanul megfogta Tana kezét. - Kösz, amit az előbb mondtál. - A lány rögtön tudta, mire érti. Ilyen volt a kapcsolatuk az első perctől fogva. - Minden oké. - Megszorította Harry kezét, és mentek tovább. Döbbenetes, milyen jól érezte magát Tana ennek a fiúnak a társaságában. Ez békén hagyta, nem faggatta, hogy miért nem jár senkivel. Elfogadta olyannak, amilyen, a lány pedig hálás volt érte. Nagyon sok mindenért volt hálás Harrynek: azért, ahogy a fiú az életet látta, a humorérzékéért, a közös nevetésekért. Csodálatos. ha van valaki, akivel megoszthatjuk a gondolatainkat! Harry úgyszólván rezonátorként erősített fel mindent, amit Tana gondolt. Green Hillben viszontlátta Sharont, ám úgy érezte, hogy szobatársnője helyett egy vadidegent küldött vissza a Blake-család. A mérsékelt politikai nézetek semmivé foszlottak, Sharon tüntetésekre, nagygyűlésekre járt anyjával és anyai barátaival, és hirtelen ugyanolyan engesztelhetetlen lett, mint Miriam Blake. Tana nem hitt a fülének, és miután két napig hallgatta, egyszer csak nem bírta tovább. - A szentségit, Shar! - süvöltötte. - Mi történt veled? Ebben a szobában egyfolytában politikai szeminárium van, amióta visszajöttünk! Szállj már le a hordóról! Mi a 147
fene ütött beléd? - Sharon csak ült és bámult, aztán lehorgasztotta a fejét, rázkódni kezdett a válla, és kitört belőle a zokogás. Tana hüledezve nézte. Tényleg valami szörnyűség történhetett. Magához ölelte, ringatta a barátnőjét. Majdnem fél órába telt, mire Sharon egyáltalán meg bírt szólalni: - Megölték Dicket nagyszombaton, Tan.. . megölték. .. tizenöt éves volt... és felakasztották... Tanának görcsbe szorult a gyomra. Ez nem lehet... Ilyen nem történhet az ember ismerőseivel... feketékkel... senkivel... de látta Sharon arcán, hogy igaz. Este telefonált Harrynek, és elsírta a hírt. - Ó, Istenem... hallottam valamit az iskolában, hogy megölték az egyik fekete vezető fiát, de nem ugrott be... a francba! Sharon öccse volt, szinte még gyerek. Tanának ólomnehéz lett a szíve. Még akkor is össze volt törve, amikor az anyja ugyanazon a héten valamivel később felhívta. - Mi a baj, szívem? Összevesztetek Harryvel? - Jean új harcmodort választott, mímelte magának és a lányának, hogy itt szerelem esete forog fent, de Tanának most nem volt türelme a játékhoz. - Meghalt a szobatársam öccse - mondta nyersen. - Ó, de borzasztó! - szörnyedt el Jean. - Baleset volt? Hosszú csend. A lány mérlegelte a szavakat. Nem, anya, felakasztották, mert fekete volt... - Olyasmi. - Vagy nem baleset a halál? Ki szokott számítani rá? - Tolmácsold neki őszinte részvétemet. Ez ugyanaz a család, akiknél a Hálaadás napját töltötted, ugye? 148
- Az - mondta élettelen fahangon Tana. - Szörnyű! Tana nem bírta tovább. - Mennem kell, anya. - Majd hívj fel pár nap múlva... - Megpróbálom. - Megszakította a vonalat, és letette a kagylót. Senkivel se akart szóba állni, csak Sharonnal. Megint késő éjszakáig beszélgettek. Sharon egész élete megváltozott. Felvette a kapcsolatot a helyi fekete egyházközséggel, és a tavasz hátralevő részében segített tüntetéseket szervezni a hétvégeken. - Csakugyan ezt kell tenned, Shar? - Van választásom? - kérdezte indulatosan. - Szerintem nincs. - Égett benne a tehetetlen düh, olyan lángokkal, amelyeket semmiféle szeretet nem olthatott el. Megölték a kisfiút, gyereksége társát... - Pedig milyen égetni való kölyök volt... - nevetett a könnyein át egy másik éjszakai beszélgetésnél. - Annyira hasonlított a mamára, és most... most... - nyeldekelte a könnyeit. Tana átült hozzá az ágyra. Mostanában minden éjszaka ez volt a téma: a menetek valahol délen, vagy a tüntetések a városban, vagy dr. Martin Luther King. Sharon szinte nem is létezett. Aztán szeptember közepére nagyon megijedt, mert még egy betűt sem tanult. Éles eszű lány volt, de most rettenetesen félt, hogy megvágják. Tana segített, amennyit bírt, odaadta a jegyzeteit, aláhúzgálta neki a könyvekben, ami fontos, de nem táplált vérmes reményeket. Sharon szívvel-lélekkel belevetette magát a tüntetésbe, amelyet a következő hét végére szervezett Yo149
lanben. A városiak már kétszer panaszolták be a dékánnál. Tekintettel Freeman Blake-re, Sharont mindössze behívatták és elbeszélgettek vele. Megértették, milyen feszült idegállapotban lehet az öccse, hm, sajnálatos "balesete" után, de akkor is tessék viselkedni, mellőzve a helyiek botránkoztatását. - Jobb lenne, ha lelőnéd magad, Shar! Ki fognak rúgni, ha nem hagyod abba! - figyelmeztette Tana nem is egyszer, de ez olyasmi volt, amin ő nem változtathatott. Sharonnak nem volt választása. Neki ezt kellett tennie. Egy nappal a yolani nagy tüntetés előtt, amikor már épp el akarták oltani a villanyt, hirtelen ránézett Tanára, és olyan éles volt a pillantása, hogy a barátnője valósággal megriadt. - Valami baj van? - Kérni szeretnék tőled egy szívességet, és nem fogok haragudni, ha nemet mondasz. Megígérem, úgyhogy azt teszed, ami neked tetszik. Megegyeztünk? - Meg. Mi az? - Tana csak azért imádkozott, hogy ne a teszthez kelljen puskát adnia. - Ma beszéltem Clarke tiszteletessel a templomban, és azt hiszem, sokat számítana, ha fehérek is részt vennének a holnapi tüntetésben. Be fogunk menni a fehér templomba. - Mi a szent szar! - szörnyedt el Tana. Sharon mosolygott. - Ez körülbelül szabatos kifejezés. Dr. Clarke is utánanéz, hogy kit tud elhozni, én pedig... nem tudom... talán rosszul teszem, de én téged akartalak megkérni. De 150
ha nem akarsz, Tan, akkor ne gyere. - Miért borulnának ki attól, hogy bemegyek a templomukba? Én fehér vagyok. - Nem, ha velünk jössz, akkor nem vagy. Akkor fehér szemét leszel, vagy még annál is rosszabb. Ha velünk kézen fogva jössz, köztem és Clarke tiszteletes, vagy egy másik fekete között... az más, Tan. - Ja... - Félős kis mocorgást érzett valahol lent a gyomrában, de segíteni akart a barátnőjének. - Azt hiszem; értem. - És mi az álláspontod? Farkasszemet néztek egymással. - Őszintén? Majrézok. - Én is. Mindig. - Majd, nagyon gyengéden: - És Dick is majrézott, de azért ment. Én is megyek. Menni fogok, mindannyiszor, ha tehetem, amíg meg nem változik a világ. De ez az én harcom, Tana, nem a tied. Ha jössz, úgy gyere, mint a barátnőm. Ha nem jössz, én akkor is szeretlek. - Kösz. Gondolkozhatok rajta reggelig? Tudta, hogy ennek következményei lesznek, ha a hír eljut az iskolába, és nem akarta kockáztatni a jövő évi ösztöndíját. Késő éjszaka telefonált Harrynek, de a fiú nem volt otthon. Másnap hajnalban ébredt, kislánykori templomjárásokra gondolt, arra, amit az anyja mondott, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, a szegény a gazdag, a fehér, a fekete, mindenki; majd Dick jutott eszébe, Sharon öccse, aki tizenöt éves volt, amikor felakasztották. Amikor a nap feljött, Sharon is megfordult az 151
ágyban, és kinyitotta a szemét. - Jól aludtál? - Többé-kevésbé. - Tana kiült az ágy szélére, és nyújtózott. - Fölkelsz? - kérdezte Sharon. - Ja - mosolygott Tana. - Ma templomba megyünk, nem? - Sharonnak fülig szaladt a szája. Kiugrott az ágyból, diadalmas örömmel megölelte és megpuszilta Tanát. - Úgy örülök, Tan! - Nem tudom, hogy én örülök-e, de szerintem úgy helyes, hogy ezt tegyem. - Tudom. - Hosszú, véres háború lesz, ám Sharon harcolni fog benne, és most az egyszer Tana is. Egyszerű, égszínkék vászon ingruhát öltött, fényes lófarokba fésülte hosszú, szőke haját. mokaszint húzott, és elindultak. - Templomba, lányok? - mosolygott a felügyelőnő, és ők mindketten igennel válaszoltak, tudván, hogy Miss Jones két templomra gondolt. Tana azonban a fekete templomba ment Sharonnal, ahol dr. Clarke várta őket meg egy kisebb tömeg: kilencvenöt fekete és tizenegy fehér. Mindenkit figyelmeztettek, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, mosolyogjanak, ha megfelelő a pillanat, de akkor ne, ha bárkit provokálnának vele, és ne beszéljenek, akármit mondjanak nekik. Kézen fogva, ötös csoportokban fognak bevonulni a templomba, tisztelettudóan és ünnepélyesen. Sharon és Tana egy csoportban voltak egy másik fehér lánnyal és két magas, nagydarab fekete férfival, akik útban a templom felé elmesélték Tanának, hogy a malomban dolgoznak. Noha alig voltak idősebbek a lá152
nyoknál, már mindkettő családos ember volt, az egyik négy- a másik háromgyerekes apa. Nem kérdezték, hogy Tana mit keres itt, "nővérnek" szólították. Az ötök idegesen összemosolyogtak, majd átlépték az apró presbiteriánus templom küszöbét. Ez a templom, amely Yolan úri negyedében állt, minden vasárnap zsúfolásig megtelt, sőt nagy népszerűségnek örvendő vasárnapi iskolát is tartottak benne. Minden férfi és nő odafordult, amikor besorjáztak a templomba a fekete arcok. Teljes volt az elképedés, az orgona elhallgatott, egy asszony elájult, egy másik visítani kezdett. Perceken belül elszabadult a pokol, a lelkész ordított, valaki elrohant telefonálni a rendőrségre; csupán dr. Clarke bajtársai őrizték meg a hidegvérüket; rendíthetetlenül álltak a hátsó falnál, nem csináltak felfordulást, holott az üvöltöző tömeg úgy szidalmazta őket, mintha nem is templomban lennének. Hamarosan befutott a városi rendőrség kis rohamosztaga, amelyet nemrég szerveztek a tüntetések ellen, többnyire országúti járőrökből. Ezek most lökdösni és ráncigálni kezdték a feketéket, akik engedték, hogy kivonszolják őket. Tanába hirtelen beléhasított, mi folyik itt: ő lesz a következő, ez már nem a távoli "velük" történik, hanem "velünk", és vele. Hirtelen két drabális rendőr toronylott előtte, és durván megragadták a karját, miközben gumibotjukkal hadonásztak az arca előtt. - Szégyellhetnéd magadat, fehér szemét! - Azzal elvonszolták. A lány szeme hatalmasra nyílt, minden csepp vérével ütni, rúgni, harapni akart, ha Richard Blake-re és halá153
lára gondolt, de nem mert. Bedobták a furgon hátuljába, ahol már ott ült dr. Clarke csoportjának számos tagja. Fél óra múlva ujjlenyomatot vettek tőle, és becsukták egy cellába, tizenöt lány mellé, akik mind feketék voltak. Sharon a szemközti cellában raboskodott. Mindenkinek megengedtek egy telefont, legalábbis a fehéreknek, mivel a feketékkel még mindig "foglalkoztak" a hekusok; Sharon ekkor odakiáltott Tanának, hogy hívja fel az anyját. Éjfélre meg is érkezett Miriam, kiszabadította a lányokat és gratulált nekik. Keményebbnek és elcsigázottabbnak tűnt, mint hat hónapja, de láthatólag tetszett neki, amit a lányok tettek. Még az se rendítette meg, amikor Sharon másnap közölte, hogy azonnali hatállyal kirúgták a Green Hillről. Holmiját már össze is csomagolta a Jázmin-ház felügyelőnője, és felkérte Sharont, hogy délig hagyja el a campust. Tanát megrendítette a hír, mert ebből tudhatta, mi vár rá a dékán irodájában. Úgy is lett. Felkérték, hogy távozzon. Jövőre nem kap ösztöndíjat. Sőt nem is lesz jövő. Elvágták őt is, mint Sharont. Azzal az eltéréssel, hogy ha Tana hajlandó alávetni magát a próbaidőnek, akkor maradhat év végéig, vagyis legalább a vizsgáit leteheti, és jelentkezhet egy másik főiskolára. De hová? Lesújtottan gunnyasztott a szobájában Sharon távozása után. Barátnője visszautazott az anyjával Washingtonba, és azt tervezték, hogy most egy darabig önkéntesként fog dolgozni dr. King mellett. - Tudom, hogy papa dühöngeni fog, mert azt akarta, hogy tanuljak, de őszintén szólva, Tan, torkig vagyok ez154
zel az itteni iskolával. De mi lesz veled? - kérdezte szomorúan. Mélységesen elkeserítette, hogy Tanának ilyen nagy árat kell fizetnie a tüntetésért. Mindkettejüket figyelmeztették, hogy a tüntetések ilyen kockázattal járnak, de Sharont még egyszer sem tartóztatták le, és igazán nem számított rá, hogy ez lesz a vége. - Talán így a legjobb - próbálta vigasztalni Tana, de még Sharon távozása után sem bírta összeszedni magát. Sötétedésig egyedül ücsörgött a szobájában. A próbaidő azt jelentette, hogy egyedül kellett ennie a Jázmin-házban, nem maradhatott ki éjszakára, és semmiféle közösségi eseményen nem vehetett részt, a gólyabált is beleértve. Pária lett belőle, de hát három hét múlva úgyis vége a tanításnak. Ám az volt a legrosszabb, hogy az iskola vezetősége, mint ezt előre megmondták, értesítette Jeant. Ő pedig még aznap este telefonált. - Azt miért nem mondtad el, hogy az a kis tyúk fekete? - zokogta hisztérikusan a kagylóba. - Mit számít, milyen színű? A legjobb barátnőm! - De már neki is könnybe lábadt a szeme, és hirtelen összeroppant az utóbbi néhány nap érzelmi terhe alatt. Az iskolában mindenki úgy néz rá, akár egy gyilkosra, és Sharon elment. Nem tudja, hol fog tanulni jövőre, és most még az anyja is itt sikoltozik vele... mintha ötéves lenne, és nagyon, de nagyon haszontalan kislány. - Ezt nevezed te barátnőnek? - kacagott Jean a könnyein át. - Miatta veszítetted el az ösztöndíjadat és rúgattad ki magadat az iskolából! Hát mit képzelsz, fel155
vesznek ezek után bárhová is?! - Hát persze hogy fel, te ökör - vigasztalta másnap Harry a zokogó lányt. - A fenébe, a Boston Egyetemen kismillió a radikális! - Én nem vagyok radikális! - bömbölte Tana. - Tudom, annyit csináltál, hogy részt vettél egy tüntetésen. Te vagy a hibás, miért mentél arra az affekta bunkó iskolára? Túl van a civilizáció határán. Mi a fenének nem jössz fel ide? - Tényleg azt hiszed, hogy felvennének? - A te osztályzataiddal? Hülyéskedsz? Rögtön átadják neked a vezetést. - Te csak engem akarsz vigasztalni! - Azzal megint elkezdett sírni. - Jaj de nagy nyűg vagy a nyakamon, Tan! Miért nem kérsz meg, hogy szerezzek neked egy felvételi lapot, aztán meglátjuk, mi történik? - És az történt, hogy fölvették, Tana mérhetetlen elképedésére és Jean bánatára. - Boston Egyetem? Miféle iskola az? -Az ország egyik legjobb iskolája, és még ösztöndíjat is kapok! - Harry maga adta le a jelentkezési lapot, még egy jó szót is szólt Tanáért, ami mérhetetlenül meghatotta a lányt, és július elsejére minden el volt intézve. Tanát várták ősszel a Boston Egyetemre. Ő még mindig kába volt az utolsó két hónap eseményeitől, és az anyja továbbra sem hagyta békén. - Azt hiszem, egy időre el kellene menned állásba, Tan. Nem lebzselhetsz egész életedben az iskolában. Tana elszörnyedt. 156
- Én csak plusz három évig akarok, amíg megszerzem a diplomámat! - És aztán? Mi olyat fogsz csinálni akkor, amit nem tehetsz meg most? - Szerzek tisztességes állást. - Ebben a pillanatban beléphetnél a Durning Internationalhez. Beszéltem Arthurral a múlt héten... Kiüvölthetné neki a tüdejét, az anyja akkor se értené. - A Krisztusát, hát életem végéig erre akarsz ítélni? - Ítélni? Ítélni? Hogy mersz ilyet mondani? Letartóztattak, kirúgtak a főiskoláról, és még te emlegetsz jogokat! Tartsad szerencsédnek, ha egy Arthur Durninghoz hasonló ember egyáltalán hajlandó alkalmazni! - Ő tartsa szerencséjének, amiért tavaly nem jelentettem fel a fiát! - Kimondta, mielőtt visszanyelhette volna a szavakat. Jean Roberts rámeredt. - Hogy mersz te ilyeneket mondani? - Mert igaz, anya - szólt Tana halkan, szomorúan. Az asszony hátat fordított, mintha a lánya tekintete elől akarna elrejtőzni. - Nem akarok ilyen hazugságokat hallani tőled; - Tana csendesen kiment a szobából, és néhány nap múlva elutazott. Beköltöztek Harry apjának házába Cape Codon, teniszeztek, vitorláztak, úsztak, meglátogatták a fiú barátait. Tana sohasem félt Harry mellett, és tökéletesen megfelelt neki ez a plátói viszony. Harry ugyan mást érzett, de gondosan titkolta. A lány többször írt Sharonnak, ám a rövid válaszokon látszott, hogy kutyafuttában vetették 157
őket papírra. Sharon még sohasem volt ennyire elfoglalt és boldog. Az anyjának lett igaza: tökéletesen bevált önkéntesnek dr. Martin Luther King mellett. Döbbenetes, mennyire megváltozott az életük egyetlen év alatt! Tanát egészen meghökkentette, mennyire más a Boston Egyetem, mint a Green Hill: nyitott volt, érdekes, haladó. Élvezte a koedukált oktatást is. Folyamatosan foglalkoztak aktualitásokkal. Tana kitűnő jegyeket szerzett minden tárgyból. Jean titokban büszke volt rá, bár a kapcsolatuk korántsem volt már olyan jó, mint valaha. Az asszony egyre azt mondogatta magának, hogy ez átmeneti állapot. Különben neki most egyéb teendői voltak. Tana első bostoni tanévének végére volt kitűzve Ann Durning újabb házasságkötése. Óriási nagy esküvőt terveztek a greenwichi episzkopális templomban, utána pedig fogadást a háznál, amelyet Jean szervezett. Irodai asztalát elborították a névsorok, fényképek, szállítók listái. Ann minden nap legalább tizennégyszer telefonált. Majdnem olyan volt, mintha a saját lánya esküdne. Miután tizennégy éve volt Arthur Durning szeretője és jobbkeze, a magáénak érezte a Durning-gyerekeket. Az különösen tetszett neki, hogy Ann ezúttal okosan választott: egy kellemes, harminckét éves, elvált embert, a New York-i Sherman és Sterling ügyvédi iroda résztulajdonosát. Jean Roberts mindenkitől azt hallotta, hogy a vőlegény nagyon ígéretes jogász, és neki magának is rengeteg pénze van. Arthurnak is tetszett a vőjelölt, és gyönyörű Cartier arany karperecet ajándékozott Jeannek, hálából, amiért annyit 158
fáradozott Ann sikeres esküvőjéért. - Tényleg csodálatos teremtés vagy! - Arthur whiskyt iszogatva üldögélt Jean nappalijában, nézte az asszonyt, és azon tűnődött, ugyan miért is nem vette még feleségül. Néha elkapták ilyen hangulatok, bár egyébként nagyon megfelelt neki a helyzet. Így szokta meg. - Köszönöm, Arthur. - Jean odakínálta egy tányérkán a férfi kedvenc hideg ízelítőit: új-skóciai lazacot vékonyra szeletelt norvég zabkenyéren, kicsi tatárbifsztek-gombócokat fehér zsúrkenyéren, kóladiót, amelyből mindig tartott otthon, hátha Arthur idetéved, Arthur kedvenc whiskyjével, aprósüteményével, szappanával, kölnijével... kedvenc mindenével együtt. Kényelmesebb volt mindig készen várni, most, mikor Tana elment, ami bizonyos tekintetben megkönnyítette kapcsolatukat, más tekintetben meg nem. Jean szabadabb lett, akkor fogadhatta Arthurt, amikor annak kedve szottyant rá, viszont sokkal magányosabb volt a lánya nélkül, sokkal mohóbban reszketett a férfi társaságáért. Éhesebb lett és kevésbé megértő. De mikor két hét is eltelt anélkül, hogy Durning egyetlen éjszakát töltött volna vele, Jean belátta, hogy már azért is hálásnak kell lennie, ha egyáltalán eljön, hiszen Arthur annyi mindenben megkönnyítette az életét... csak hogy Jean többet akart, sokkal többet, ismeretségük első percétől fogva. - Tana jön az esküvőre, ugye? - kérdezte Durning, és vett még egy gombóc tatárbifszteket. Jean megpróbált bizonytalannak látszani. Alig néhány napja hívta fel Tanát, aki nem válaszolt Ann meghívójára. Jean megpiron159
gatta, mondván, hogy ez udvariatlanság, errefelé nem érvényes a Boston Egyetem etikettje, amivel persze nem csinált kedvet a lányának. - Majd válaszolok, ha lesz rá időm, anya. Most vizsgáim vannak. Csak a múlt héten jött a meghívó. - A válasz mindössze egyetlen percet igényel. Tanát idegesítette ez a tónus. Mostanában mindig idegesítette az anyja. - Jó - vágta rá kurtán. - Akkor közöld, hogy nem. - Semmi ilyet nem fogok tenni! Magad válaszolsz arra a meghívóra. És én úgy gondolom, hogy el kellene jönnöd. - Nohát ez nem meglepő! Még egy parancs a Durning-törzstől! Mikor fogunk nemet mondani nekik? Még mindig összerándult, ha eszébe jutott Billy arca. Különben is sok dolgom lesz. - Legalább az én érdekemben vehetnéd magadnak a fáradságot. - Mondd meg nekik, hogy már nem fogadok szót neked! Hogy lehetetlen alak vagyok, hogy akkor mászom meg a Mount Everestet! Mondj nekik, amit akarsz! - Ezek szerint csakugyan nem jössz? - botránkozott meg Jean ezen a képtelenségen. - Eddig nem gondolkoztam róla, de most, hogy szóba hoztad, csakugyan nem megyek. - Ezt egész idő alatt tudtad! - Ó, a jézusmáriáját... nézd, én nem kedvelem Annt és Billyt. Illetve, ezt töröld. Annt nem kedvelem, Billyt pedig utálom, mint a szart. Arthur a te afférod, már elné160
zést a szellemeskedésért. Miért kell neked belerángatnod ebbe? Felnőttem, ők is, és sose voltunk barátok. - Mert ez Ann esküvője, és ő akarja, hogy ott légy. - Marhaság! Nyilván meghívja minden ismerősét, és azért hív meg, hogy neked tegyen szívességet. - Ez nem igaz! - Holott Jean is tudta, mennyire az. Tana, ahogy idősödött, úgy lett egyre erősebb. Ez bizonyos értelemben Harry befolyásának volt köszönhető. A fiúnak határozott elképzelése volt úgyszólván mindenről, és Tanában, mikor megfelelni igyekezett neki, ugyancsak kibontakozott valami hasonló tulajdonság. Harry hatására tudatosította magában az érzéseit és a gondolatait. A fiúnak egyébként az egyetemmel kapcsolatban is igaza lett. Boston jót tett Tanának, sokkal jobb volt a Green Hillnél. Egy év alatt többet érett, mint addigi tizenkilenc éve alatt. - Tan, én egyszerűen nem értem, hogy miért viselkedsz így. - Már megint az esküvő! Megőrül! - Anya, nem beszélhetnénk valami másról? Te hogy vagy? - Én jól, de szeretném azt gondolni, hogy legalább fontolóra veszed... - Jó! - visította a lány. - Fontolóra veszem! Hozhatok valakit? - Talán elviselhetőbb lesz, ha Harry is eljön. - Számítottam rá. Miért nem követitek a Winslow fiúval Ann és John példáját, és miért nem jegyezkedtek el? - Mert nem vagyunk szerelmesek egymásba. Ez a fő ok. - Ennyi idő után nehezen tudom elhinni. 161
- Az élet furcsább a kitalálásnál, anya. - Mindig idegsokkos lett, ha az anyjával beszélt, mint ezt másnap megpróbálta elmagyarázni Harrynek. - Mintha egész nap azt tervezgetné, mit mondjon, amivel a lehető legjobban kiboríthat, és rendre sikert arat. Tévedhetetlenül eltalálja a szög fejét. - Az én apámnak is megvan ugyanez a tehetsége. Ez előfeltétel. - Mihez? - A szülői állapothoz. Itt vizsgázni kell. Ha nem vagy elég őrjítő, akkor addig csináltatják veled újra, amíg nem sikerül. Aztán mikor a srác megszületik, pár évente megismételtetik velük a tesztet, úgyhogy tizenöt-húsz év után már prímán értenek hozzá. - Tana kacagva pillantott a barátjára. Harry még mutatósabb volt, mint amikor megismerkedtek. A lányok buktak rá. Egyszerre mindig legalább fél tucatnyival zsonglőrködött, de Tanára akkor is volt ideje. Tana volt az első, a jó barát - igazság szerint jóval több, bár ezt a lány nem sejtette. - Te hosszú távú vagy, Tan. Ők a jövő hétig tartanak. - Egyik lányt se vette komolyan, akármilyen elkeseredetten tipródtak utána. Nem bolondította őket, vigyázott, hogy senkinek se okozzon fájdalmat, odafigyelt a fogamzásgátlásra. - Semmi baleset, hála nekem, Tan. Az élet túl rövid ehhez, és anélkül is van elég fájdalom, nem kell még nekem is bántanom a barátaimat. - De nem is ígérgetett. Harry Winslow szórakozni akart, semmi többet. Semmi vallomás, jegygyűrű, epedő szem; csak egy kis nevetgélés, rengeteg sör és kellemes időtöltés, ha lehet, ágyban. Máshová húzta a 162
szíve, ám kapcsolt részei nem követték az irányt. - Beérik ennyivel? - Naná hogy. Pont olyan anyjuk van, mint neked. Csak ők jobban odafigyelnek az anyjukra, mint te. Mind férjhez akarnak menni, és minél előbb ki akarnak maradni az iskolából. De én közlöm velük, hogy rám itt ne számítsanak. És ha nem hiszik, majd rájönnek hamarosan. Kisfiúsan vigyorgott, Tana pedig kacagott. Tudta, hogy a lányok eldobják magukat Harry egyetlen pillantására. Egy éve voltak elválaszthatatlanok, Tanát közirigység övezte. Barátnői egyszerűen nem hitték, hogy semmi sincs közöttük, ugyanúgy értetlenkedtek, mint Jean, de Harry és Tana kapcsolata továbbra is megmaradt szűziesnek. Harry most már jobban megértette ezt a lányt, és nem merte volna megmászni a falakat, amelyekkel Tana körülsáncolta a szexualitását. Egyszer-kétszer megpróbálta összehozni a lányt valamelyik barátjával, de Tana hallani sem akart róla. Harry szobatársa még azt is megkérdezte, nem leszbikus-e a nő, de Harry bizonyosra vette, hogy nem erről van itt szó, inkább valami rettentő ütés érhette Tanát, amiről nem hajlandó beszélni. Ráhagyta. Tana együtt lógott Harryvel, vagy az egyetemi barátaival, vagy elvolt önmagában, de romantikus értelemben vett férfi nem volt az életében. Soha. Harry ezt bizonyosra vette. - Hát pedig marha nagy pazarlás, fiam - próbálta évődve szóba hozni. Tana szokása szerint elhessegette. - Eleget teszel te kettőnknek is. - Abból nem sok a hasznod. 163
- Megspórolom a nászéjszakámra - kacagott a lány. - Mily nemes! - Harry mély bókot vágott ki előtte. A Harvardon és a Boston Egyetemen megszokták, hogy ők ketten együtt járnak, együtt balhéznak, hülyéskednek, heccelik egymást és a haverjaikat. Harry vásárolt egy tandemet egy hétvégi kiárusításon, azon tekertek Cambridge-szerte. A fiú télen hatalmas mosómedvekucsmát, nyáron szalmazsirardit viselt a tandemezéshez. - Akarsz eljönni velem Ann Durning esküvőjére? A Harvard Quaden lófráltak, egy nappal azután, hogy Jean a lakodalommal nyaggatta a lányát a telefonban. - Nem különösebben. Lehet majd röhögni? - Kizárt - felelte Tana angyali mosollyal. - Anyám szerint illendő elmennem. - Szerintem te számítottál rá. - Valamint anyám azt is gondolja, hogy gyűrűt kellene váltanunk. - Egyetértek. Majd csinálunk kettős esküvőt. De komolyan, te akarsz menni? - Miért? - Valami riadtság volt a szemében, amelynek okát Harry hiába próbálta kitalálni. Elég jól ismerte Tanát, ám a lány időnként elfátyolozta magát előle. Nem mindig sikerült. - Nem akarok egyedül odamenni! Nem szeretem őket. Ann igazi undok elkényeztetett taknyos, aki már elfogyasztott egy férjet, az apucikája most mégis akkora hűhót csap belőle. Bár szerintem ezúttal jól választott. - Ezt hogy érted? - Hogyhogy hogy értem? Úgy, hogy a vőlegénynek van 164
dohánya. - Mily okos! - mosolygott angyalian Harry. Tana nevetett. - Jó tudni, hol keressük az emberek becsét, ugye? Na szóval, a lakodalom Connecticutban lesz, rögtön azután, hogy kijövünk az iskolából. - Ezen a héten Dél-Franciaországba akartam menni, Tan, de elhalaszthatom pár nappal, ha ezzel kisegítlek. - Nem lenne túl nagy púp a hátadon? - Az lenne - mondta őszintén a mosolygó fiú. - De érted mindent. - Mélyen meghajolt a nevető lány előtt, aztán rácsapott Tana fenekére; visszaugrottak a tandemre, és eltekertek a Boston Egyetem kollégiumáig, ahol Tana lakott. Harrynek reményteljes randevúja volt ma estére. Már négy vacsorát invesztált a lányba, és reménykedett, hogy ma este összejön az áttörés. - Hogy beszélhetsz így! - dorgálta nevetve Tana, míg álltak a kollégium előtt. - Nem etethetem örökké, a nyavalyába, valamit kapni akarok cserébe. Folyton ekkora nagy bélszíneket fal homárfarokkal. Az egész apanázsom rámegy erre a spinkóra... majd tájékoztatlak a végeredményről. - Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom. - Ja persze, szűzi fülek... na jó. - Harry intett, és elkarikázott a tandemen. Aznap este Tana levelet írt Sharonnak és hajat mosott. Másnap együtt tízóraizott Harryvel, aki sehová sem jutott a lánnyal, a "Nagyevővel", ahogy ezentúl hívni fogja. A lány nemcsak a saját bélszínjét habzsolta be, de Harry 165
bélszínjének oroszlánrészét is utánaküldte, megtetézte két adag homárral, aztán közölte, hogy rosszul érzi magát, különben is haza kell mennie, mert készülnie kell a vizsgáira. Úgyhogy annyi szenvedés után Harrynek nem jutott egyéb, mint egy kiadós éttermi számla és egy üdítő, pihentető álommal telt éjszaka, egyedül az ágyban. - Végeztem a nővel. Uramisten, hogy mit össze kell brusztolni manapság egy kefélésért! - Amennyire Tana a pletykákból megállapíthatta, Harrynek többnyire nem volt oka panaszra. Mindvégig ezzel szekálta, amíg meg nem érkeztek New Yorkba. A fiú letette a lakásuknál, és ment tovább a Pierre-be, csak másnap jelentkezett érte, mikor mentek az esküvőre. Tanának el kellett ismernie, hogy szédületes látványt nyújt. Fehér flanelnadrágot öltött, kék kasmírblézert elefántcsontszín selyemingéhez, amelyet tavaly csináltatott neki Londonban az apja, sötétkék-piros Hermés-nyakkendőt kötött. - Jézusom, Harry, ha az arának lenne egy csepp esze, ejtené azt a hapsit, és megszökne veled! - Erre a fejfájásra nincs szükségem. Te se panaszkodhatsz, Tan. - A lány zöld selyemruhát viselt, majdnem pontosan olyan árnyalatút, akár az írisze, kibontott haját addig kefélte, míg úgy ragyogott, mint a napsütötte búzamező. - Köszönöm, hogy eljössz velem. Tudom, hogy unni fogod, de akkor is hálás vagyok. - Ne hülyéskedj. Úgy sincs semmi dolgom. Csak holnap este indulok Nizzába. - Ahonnan autóval megy majd 166
Monacóba, ahol az apja várja az egyik barátja jachtján. Két hetet töltenek együtt, aztán az apja elutazik a barátaival, és Harry egyedül marad a Cap Ferrat-i házban. Rosszabb sorsokat is el tudok képzelni, Tan. - Micsoda ramazurikat fog csapni, és hajthatja Dél-Franciaországban a lányokat, és csak az övé lesz a ház! Tana azonban magányosnak vélte ezt a szórakozást. Harrynek többnyire nem lesz kihez szólni, igazából senki sem fog törődni vele. Ő viszont az anyjával tölti a nyarat, aki agyon fogja nyomni. Egy gyönge pillanatában, amikor épp lelkifurdalása volt az oly nehezen kivívott függetlensége miatt, beleegyezett, hogy elvállal egy nyári munkát a Durning Internationalnél. Jean ujjongott. - Meg tudnám ölni magam, valahányszor csak rágondolok! - morgott a fiúnak. - Idióta voltam! De néha úgy megsajnálom anyát. Most már egy szál maga van, amióta elmentem. Azt hittem, ezzel kedveskedhetek neki, de az istenért, Harry... mire vetemedtem? - Nem lesz az olyan rossz, Tan. - Akarsz fogadni? - Mivel a Boston Egyetem ösztöndíja a jövő évben lejárt, Tana szeretett volna egy kis zsebpénzt. Ebből a munkából legalább szert tehetne rá. De akkor is mérhetetlenül nyomasztotta, hogy az egész nyarat New Yorkban kell töltenie, Jeannel egy lakásban, nézve, hogyan csókolgatja az anyja naponta Arthur lábát. Már a gondolattól felfordult a gyomra. - Amikor visszajöttem, lemegyünk egy hétre Cape-be. - Hála Istennek! Összemosolyogtak. Rövid idő múlva megérkeztek a 167
connecticuti episzkopális templomhoz, és beálltak a többi meghívott közé a fojtogató júniusi hőségben. Aztán szerencsére kiszabadulhattak innen, és áthajtottak Durningék házához. Harry figyelte a lány arcát, mikor begördültek a hatalmas kapun. Tana először járt itt a két évvel korábbi lidércnyomásos éjszaka óta. Pontosan két éve. Ettől a gondolattól vékony hártyaként ütött ki felsőajkán a verejték. - Te tényleg nem szívesen jössz ide, ugye, Tan? - Nem nagyon. - Kibámult az ablakon, Harry csak a tarkóját láthatta, de érezte, hogyan növekszik a lányban a feszültség. Még rosszabb lett, amikor leparkolták a kocsit és kiszálltak. Beálltak a vendégek sorába, hogy elmondják a megfelelő szavakat. Tana bemutatta Harryt Arthurnak és az ifjú párnak, és miközben elvett magának egy pohár italt, észrevette, hogy Billy bámulja. Úgy bámulja, hogy majd kiesik a szeme. Harry visszabámult Billyre, mire az elcsellengett. Tana valamiféle bódulatban töltötte az ezután következő időt. Többször táncolt Harryvel, egy csomó ismeretlennel, egyszer-kétszer beszélgetett az anyjával, majd egy üresjáratban hirtelen szemtől szembe találta magát Billyvel. - Szia. Kíváncsi is voltam, eljössz-e. - Tana mindent elsöprő vágyat érzett, hogy pofon csapja, de inkább elfordult. Fuldokolt, ha csak rá kellett néznie. Azóta az éjszaka óta nem látta, de Billy most is ugyanolyan volt, rosszindulatú, puhány, gonosz és elkényeztetett. Tana még 168
nem felejtette el, hogyan verte őt, aztán... - Szállj le rólam - mondta alig hallhatóan. - Ne légy már ilyen merev. A nővéremnek van az esküvője! Ez romantikus esemény. - Tana látta rajta, hogy alaposan bevan rúgva. Tudta, hogy pár napja diplomázott Princetonban; valószínűleg azóta vedel egyfolytában. A családi vállalathoz fog belépni, most majd kergetheti a titkárnőket. Tana szerette volna megkérdezni tőle, kit erőszakolt meg utoljára, de csak elindult, hogy otthagyja, mire Billy elkapta a karját. - Ilyet nagyon bunkóság csinálni! Tana megpördült. Fogát összeharapta, a szeme lángolt. - Vedd le rólam a kezed, vagy az arcodba öntöm az italomat! - sziszegte, mint egy kígyó. És egyszer csak ott állt mellette Harry, és nézte Tanát, akit még sohase látott ilyennek. Azt is észrevette, hogy néz a lányra Billy. - Kurva! - susogta gyűlölködve Billy Durning. Harry megragadta a karját, és egyetlen rántással hátracsavarta. Billy nyögött, szeretett volna visszavágni, de nem mert jelenetet rendezni. Harry a szabad kezével a nyakkendőjét kapta el, olyan erővel, hogy majdnem megfojtotta Billyt. - Leesett a tantusz, haver? - súgta Harry. - Helyes, akkor most kopj le villámgyorsan! - Billy szó nélkül kitépte a karját és elbaktatott. Harry ránézett Tanára. A lány egész testében reszketett. - Jól vagy? - A lány bólintott, de Harryt nem győzte meg. Halálsápadt volt, és vacogott a hőségben. - Mi volt ez az egész? Régi barát? - Mr. Durning imádni való fia. 169
- Fogadnék, hogy volt már találkozásotok. Tana bólintott. - Méghozzá nem valami kellemes. - Maradtak még egy kicsit, de Tanán annyira látszott a mehetnék, hogy végül Harry hozta szóba a távozást. Egy darabig néma csendben robogtak visszafelé a városba. Harry látta a lányon, hogyan enged benne a feszültség, mihelyt távolabb kerülnek a Durning-háztól. Meg kellett kérdeznie. Olyan ólomsúllyal nehezedett rájuk valami, hogy Harry féltette Tanát. - Mi volt ez, Tan? - Semmi különös. Régi gyűlölet. - Milyen alapon? - Azon az alapon, hogy Billy Durning egy hülye pöcs! - Harry meghökkent. Tana nem szokott erős kifejezéseket használni. És nem humorból mondta. - Egy rohadt kis szemétláda! - Könnyektől égő szemmel, reszkető kézzel rágyújtott, pedig úgyszólván sohasem cigarettázott. - Azt kitaláltam, hogy nem vagytok puszi haverok mosolygott Harry. A lány nem mosolygott vissza. - Mit csinált veled, hogy ennyire meggyűlölted, Tan? - Tudnia kell. Tana érdekében, és a sajátjában is. - Már nem fontos. - De igen. - De nem! - ordította a lány, és hirtelen megeredtek a könnyei. Semmit sem gyógyított be az eltelt két év, mert Tana nem engedte szellőzni a sebeit. Sharon kivételével senki sem tudta róla, miért nem tud szerelmes lenni, miért nem jár senkivel. - Most már különben sem szá170
mít. - Magad próbálod meggyőzni, vagy engem? - Harry odanyújtotta a zsebkendőjét. Tana patakzó könnyekkel kifújta az orrát. - Bocs, Harry. - Semmi bocs. Elfelejtetted, hogy a barátod vagyok? Tana a könnyein át elmosolyodott, és megpaskolta a fiú arcát. - Te vagy az én legjobb barátom. - Azt akarom, hogy mondd el, mi történt Billy Durninggal. - Miért? Harry mosolygott. - Hogy visszamehessek és megölhessem, ha úgy kívánod. - Oké, máris indulhatsz! - Tana órák óta most nevetett először. - Komolyan. Szerintem könnyítened kellene a lelkeden. - Szerintem nem! - Mert az még ijesztőbb, mint hurcolni. Tana szólni sem akart róla. - Rád szállt, ugye? - Többé-kevésbé. - Megint kifelé bámult az ablakon. - Tana... mondd el... A lány üveges mosollyal fordult vissza. - Miért? - Mert érdekel. - Lehúzódott az út szélére, kikapcsolta a gyújtást, ránézett a lányra. Hirtelen tudta, hogy most mindjárt ki fog nyitni egy régóta lepecsételt ajtót, de Ta171
na érdekében fel kell törnie a pecsétet. - Mondd el, mit csinált veled. - Tana rámeredt. Megpróbálta rázni a fejét, de Harry nem engedte el a szemével, és szelíden megfogta a kezét. Akkor végre kimondta élettelen hangon: - Két éve megerőszakolt. Jobban mondva holnap este lesz két éve. Boldog évfordulót. Harrynek összeszorult a gyomra. - Hogy érted, hogy megerőszakolt? Jártál vele? Tana megrázta a fejét. - Nem. - Hangja alig volt több suttogásnál. - Anyám ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek el egy bulira ide, a greenwichi házba. Billy bulijára. Az egyik barátja hozott el, aki aztán berúgott és felszívódott, és Billy megtalált, mikor a házban mászkáltam. Kérdezte, akarom-e látni a szobát, ahol anyám dolgozik. És én hülye, azt mondtam, igen, aztán már csak arra emlékszem, hogy bevonszolt az apja hálószobájába, letepert a földre és összevert és megerőszakolt. Aztán hazavitt és összetörte a kocsit. - Lassan hüppögni kezdett, szavai csuklásokba törtek, szinte fizikailag érezte őket, amint kibuggyannak a száján: - A kórházban kitört rajtam a hisztéria... miután kijött a rendőrség... aztán odajött az anyám... és nem akart hinni nekem, azt gondolta, részeg vagyok... az ő szemében a pici Billy nem követhet el rosszat... Máskor is próbáltam elmondani neki... - Tenyerébe temette az arcát. Harry magához ölelte, duruzsolva csitítgatta. Majd megszakadt a szíve. Hát ezért nem jár Tana senkivel - vele sem ezért ilyen zárkózott és rémült! 172
- Szegény kicsim... szegény Tan... - Visszavitte a városba, megvacsoráztatta egy csendes helyen, aztán fölmentek a Pierre-be, és órákig beszélgettek. Tana tudta, hogy az anyja ezt az éjszakát is kint tölti Greenwichben, ahol már egy hete él, hogy a legtökéletesebben megszervezze a lakodalmat. Harry hazafuvarozta, és utána azon tűnődött, hogy most megváltozik-e vajon Tana? Talán köztük is megváltozhatnak a dolgok? A legnagyszerűbb lány volt, akivel találkozott valaha; a fiú, ha engedi magának, biztos, hogy fülig beleszeret. De ha két évig tudott okosan viselkedni, akkor most sem szabad elveszítenie az eszét. Harry nem akarta tönkretenni a kettejük dolgát. Miért? Egy snapperért? Abból annyi jutott neki, mint a szemét, és Tana ennél sokkal többet ér. Hosszú időbe telik még, hogy meggyógyuljon, már ha sikerül neki egyáltalán. Sokkal hathatósabban segíthet rajta, ha a barátja lesz, mintha az ágyba vinné, úgy, ahogy szeretné, és ott adná elő Tanának a pszichiátert. Másnap még felhívta telefonon, mielőtt elutazott volna Dél-Franciaországba, utána való napon pedig virágokat küldetett neki és egy levelet: "Fütyülj a múltra. Most már kutya bajod. Puszi: H." Európából is mindig felhívta, valahányszor alkalmasnak tartotta a pillanatot. Harrynek jóval érdekesebb nyara volt, mint Tanának. A munka ünnepe előtt egy héttel jött vissza az Államokba; addigra Tana is letudta a nyári munkáját, és mikor együtt mentek ki Cape Codra, összehasonlították az élményeiket. Tana boldog volt, hogy végre megszabadult a 173
Durning Internationaltól. Nagy melléfogás volt, de a cél érdekében kibírta. - Valami nagy szerelem a távollétemben? - Nyista. Elfelejtetted? A nászéjszakámra tartogatom. - Persze mindketten tudták, miért nem. Tana még mindig sérült volt az erőszaktól, először azon kellett túljutnia. Bár azóta, hogy bevallotta Harrynek, mintha már nem fájt volna annyira. Végre elkezdődött a gyógyulás. - Csakhogy nem lesz nászéjszakád, ha sose randizol senkivel, te ló. - Már megint úgy beszélsz, mint az anyám! - mosolygott Tana. Olyan jó volt viszontlátni a fiút. - Mellesleg hogy van anyád? - Ugyanúgy. Arthur Durning rajongó rabszolgája. Felfordul tőle a gyomrom. Én sose akarok ilyen lenni senkivel! - A francba! - csettintett kétségbeesett ábrázattal Harry. - És én még azt reméltem... - Kacagtak, és ez a hét is úgy futott el, mint minden idő, amikor jól érezték magukat. Volt valami varázslatos ezekben a Cape Cod-i közös tartózkodásokban. Ám Harry minden titkolt érzése ellenére sem változtatott a kapcsolatukon. Aztán mindkettejüknek elkezdődött és elröppent a második év. A rákövetkező nyáron Tana Bostonban maradt dolgozni, Harry ismét elutazott Európába, és hazajövetele után ismét lementek Cape Codra. Végükhöz közelegtek a szép napok; még egy év, aztán elkezdődik az igazi élet. Ők pedig, ki-ki a maga módján, megpróbálták távol tartani maguktól a valóságot. 174
- Te mit fogsz csinálni? - kérdezte komoran a lány az egyik estén. Végre-valahára beleegyezett, hogy randevúzik Harry egyik barátjával, de nagyon döcögősen haladtak. Tanát nemigen érdekelte a fiú. Harry titokban örült, de úgy vélte, néhány felületes randevú jót tenne a lánynak. - Nem az esetem. - Honnan a fenéből tudod? Három éve nem jártál senkivel. - A felhozatalból ítélve nem nagy veszteség. - Banya! - vigyorgott Harry. - Komolyan beszélek. Mi a csudához kezdünk a jövő évtől? Gondolkoztál már valaha a továbbképzésről? - Uramisten, dehogy! Még csak az kellene! Ebből a helyből is bőven elegem van egy életre! Megyek a fenébe. - És mit fogsz csinálni? - Tana már két hónapja ezen emésztette magát. - Nem tudom. Talán elleszek egy darabig a londoni házban. Az apám, úgy rémlik, jelenleg Dél-Afrikában tartózkodik, úgyhogy nem fogom zsenírozni. Esetleg Párizs... vagy Róma... aztán visszajövök ide. Szórakozni akarok, Tana! - És menekülni valamitől, amit akart, de tudta, hogy nem kaphatja meg. Még nem. - Te nem akarsz dolgozni? - botránkozott meg a lány. Harry mennydörögve hahotázott. - Miért? - Ez undorító! - Mi benne az undorító? Az én családomban nem dol175
goznak a férfiak. Hogy tehetnék tönkre egy ilyen hagyományt? Szentségtörés lenne! - Hogy van képed bevallani? - Mert igaz. Egy csomó lusta, gazdag strici. Pont mint a faterom. - Azt akarod, hogy egyszer majd a te gyerekeid is ezt mondják rólad? - Tana el volt szörnyedve. - Naná, ha leszek olyan hülye gyermekeket nemzeni, amit kétlek. - Most úgy beszélsz, mint én! - Isten őrizz! - Mosolyogtak. - De komolyan, nem akarod legalább tettetni a munkát? - Miért? - Hagyd abba a miértezést! - Kinek fontos, hogy én dolgozzak, Tan? Neked? Nekem? A faternak? Az újságíróknak? - Akkor miért mentél egyetemre? - Nem tudtam mit kezdeni magammal, és a Harvard muris volt. - Marhaság! Agyonbifláztad magad a vizsgákra! - Tana indulatosan hátradobta aranyszín sörényét. - Jó tanuló voltál. Miért? - Magamért. Hát te?-Minek csináltad? - Ugyanazért. Csak most nem tudom, hogy konkrétan mit csináljak. Ezt is eldöntötték helyette, két héttel karácsony előtt. Telefonált Sharon Blake, és megkérdezte, nem akar-e részt venni dr. King vezetésével egy menetben. Tana kért 176
egy éjszaka gondolkodási időt, és másnap felhívta Sharont: - Megint bepaliztál, öreg. - Hurrá! Tudtam, hogy eljössz! - Elhadarta a részleteket. A menetet három nappal karácsony előtt tartják Alabamában, a kockázat viszonylag kicsi. Tanának tetszett az ötlet, és ugyanolyan jóízűen eltrécseltek, mint a régi időkben. Sharon végképp kimaradt az iskolából, apja mély bánatára, és nagy szerelemben volt egy fiatal fekete ügyvéddel. Azt tervezték, hogy tavasszal összeházasodnak. Tana boldog izgalommal tette le a kagylót, és másnap délután beszámolt Harrynek a menetről. - Anyád rohamot fog kapni. - Nem kell közölnöm vele, a mindenségit! Nem kell tudnia minden lépésemről. - Majd megtudja, ha megint letartóztatnak. - Majd téged foglak felhívni, és te leteszed értem az óvadékot - mondta komolyan a lány. A fiú megrázta a fejét. - Nem tehetem. Gstaadban leszek. - Francba! - Szerintem nem kellene odamenned. - Nem kérdeztelek. De mire eljött az idő, Tanát harminckilenc fokos lázzal döntötte ágynak az influenza. Este megpróbálta összeszedni magát és becsomagolni, de túlságosan beteg volt. Telefonált Blake-éknek Washingtonba, ahol Freeman vette föl a kagylót. - Akkor hallottad a hírt... - Olyan volt a hangja, mint177
ha egy kút fenekéről beszélne. - Milyen hírt? Blake nem bírt válaszolni, csak ült és sírt, amitől Tana is sírva fakadt, maga se tudta, miért. - Meghalt... tegnap este megölték... agyonlőtték... az én babámat.. . kicsi lányomat.. . - Ekkor összeroppant, és Tana is vele zokogott, hisztérikus félelemmel, addig, amíg át nem vette a kagylót Miriam Blake, és elgyötört, ám a férjéénél sokkal nyugodtabb hangon megmondta Tanának, mikor lesz a temetés. Tana pedig, úgy, ahogy volt, lázas betegen elrepült december huszonnegyedikén reggel Washingtonba. Addigra hozták haza a tetemet. Martin Luther King is feljött Washingtonba, hogy elbúcsúztathassa Sharont. Országos esemény lett a temetésből, újságírók taposták le egymás lábát a templomban, vakuk villogtak az összetört Freeman Blake körül. A második gyereke is meghalt, ugyanannak az ügynek a szolgálatában. A temetés után Tanának módja volt zavartalanul eltölteni egy kis időt Blake-éknél, néhány közeli barát társaságában. - Kezdjél valami hasznosat az életeddel, kislány mondta kiégett tekintettel Freeman Blake. - Menj férjhez, legyenek gyerekeid. Ne tedd azt, amit Sharon. - Ismét kitört belőle a sírás. Dr. King és egy másik barátjuk feltámogatták az emeletre. Ekkor Miriam ült oda Tana mellé, akit teljesen kifacsart az influenza és az, hogy napok óta csak sírt és sírt. - Annyira sajnálom, Mrs. Blake! - Hát még én... - A szeme olyan volt, mint a kínszen178
vedés forrása. Ő intézett mindent, de még mindig talpon állt és talpon is fog maradni. Ilyen asszony volt. Tana csodálta érte. - Most mit fogsz csinálni, Tana? A lány nem egészen értette a kérdést. - Hát, gondolom, hazamegyek. - El akarta csípni a kései járatot, hogy anyjával tölthesse a karácsonyt. Arthur szokás szerint elutazott a barátaival, és Jean megint egyedüllesz. - Mármint ha befejezed az iskolát. - Nem tudom. - Még sose gondoltál rá, hogy köztisztviselő légy? Erre van szüksége ennek az országnak. - Tana elmosolyodott; szinte mintha Sharont hallaná. Miriam épphogy eltemette a lányát, de máris vágtat vissza a keresztes hadjáratba. Bizonyos szempontból ijesztő, ugyanakkor lenyűgöző. Lehetnél jogász. Megváltoztathatnál dolgokat, Tana. Az a fajta lány vagy. - Ebben nem vagyok olyan biztos. - Az vagy. Megvan hozzá a bátorságod. Sharon is bátor volt, de benne nem volt meg a te eszed. Te, bizonyos értelemben, olyan vagy, mint én. - Ez ijesztő gondolat volt, mert Tana mindig hideg teremtésnek tartotta Miriamet, és nem akart ilyen lenni. - Csakugyan? - kérdezte kissé bambán. - Tudod, mit akarsz, és verekszel érte. - Időnként - mosolygott Tana. - Egyetlen ütemet sem hagytál ki, amikor kirúgtak benneteket a Green Hillről. - Csak szerencsém volt, mert egy barátom bedobta a 179
Boston Egyetemet. - Ha nem dobja be, te akkor is a talpadra esel. - Miriam halkat sóhajtott, felállt. - Szóval gondold meg. Nem lehet elég a hozzád hasonló jogászokból, Tan. Rád van szüksége ennek az országnak. Részegítő dolog ilyet mondani egy huszonegy éves lánynak. Hazafelé a repülőgépen folyton ezek a szavak jártak az eszében, és ami még rosszabb, folyton látta Freeman arcát, hallotta, hogyan sír... hallotta, miket mono Sharon Green Hillen... a yolani sétákon... megrohanták az emlékek, és ő hiába törölgette a szemét. Nem tudta kiverni a fejéből a kisbabát, akiről Sharon négy éve lemondott; ugyan hol lehet, mi történt vele? És Freeman gondol-e vajon az unokájára? Most már senkijük se maradt. Állandóan hallotta Miriam szavait: ennek az országnak szüksége van rád... Kipróbálta az ötletet az anyján, mielőtt visszautazott volna az egyetemre. Jean Roberts elszörnyedt. - Jog? Nem tanultál még eleget? Életed végéig iskolapadban akarsz ülni? - Csak ha valami hasznom lesz belőle. - Miért nem mégy állásba? Ott megismerkedhetnél valakivel. - Jaj, hagyjuk már ezt, a csudába... - Az anyja másra se tud gondolni. Ismerkedj meg valakivel! Állapodj meg! Menj férjhez! Szülj gyerekeket! De Harryt se hozta lázba a gondolat, amikor egy héttel később vele tett próbát. - Jézus Mária, miért? 180
- Miért ne? Érdekes is lehet, én pedig akár be is válhatok a témában. - Napról napra jobban izgatta a gondolat, és hirtelen úgy érezte, ez az, amit tennie kell. Ennek van értelme. Célt ad az életének. - Jelentkezni fogok a Berkeleyn a Boaltre. - Már eldöntötte. Még két egyetemre akarta beadni a jelentkezését, de a Boalt volt az elsődleges célja. - Komolyan beszélsz? - meredt rá Harry. - Igen. - Szerintem megkergültél. - Nem akarsz velem jönni? - Fészkes fenét! - vigyorgott a fiú. - Már megmondtam, én szórakozni fogok... kirúgok a hámból! - Időpocsékolás! - Alig várom! Tana is alig várta a magáét. Májusban értesítették, hogy fölvették a Boaltre részleges ösztöndíjjal. A hiányzó összeget már összespórolta. - Sínen vagyok! - újságolta Harrynek széles mosollyal. A pázsiton ültek, Tana kollégiuma előtt. - Biztos vagy benne, Tan? - Még soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben! - Összemosolyogtak. Hamarosan szétválik az útjuk. Júniusban Tana részt vett a fiú diplomaosztásán a Harvardon, és keservesen megsiratta Harryt, magát, Sharon Blake-et, aki nem volt többé, John F Kennedyt, akit hét hónapja gyilkoltak meg, azokat, akiket ismertek és azokat, akiket már sohasem fognak megismerni. Mindkettejük életében véget ért egy korszak. Sírt a saját 181
diplomaosztásán is. De sírt az anyja is. Még Arthur Durning is eljött. Harry a hátsó sorban ült, és úgy tett, mintha az elsős lányokkal kokettálna. Ám csak Tanát látta, és a szíve szárnyalt a büszkeségtől, aztán összeszorult a gondolatra, hogy ezentúl másfelé mennek tovább. De tudta, hogy útjaiknak okvetlenül keresztezniük kell még egymást. Majd ő tesz róla. Ám Tanának még mindig túl korai. A szíve mélyéből kívánt neki minden jót, hogy ne essék baja Kaliforniában. Nyugtalanította, hogy ilyen távol kerülnek egymástól. De most egyelőre el kell engednie... most egyelőre... Könnyek szöktek a szemébe, ahogy nézte Tanát, amint kezében diplomájával lejön a lépcsőn. Olyan üde és fiatal volt, a nagy zöld szeme, a csillogó haja... és az ajak, amelyet Harry négy éve oly kétségbeesetten vágyott megcsókolni... ugyanaz az ajak, amely futólag súrolta az övét, amikor Harry ismét gratulált neki... és ekkor Tana egy pillanatra magához ölelte, amitől a fiúnak majdnem elállt a lélegzete. - Kösz, Harry. - Könnyes volt a szeme. - Mit? - Neki is a könnyeit kellett nyelnie. - Mindent. - Aztán megrohanták őket a többiek, és a pillanat elröppent. Elkezdődött a külön élet, és Harry szinte a húsában érezte, ahogyan Tana leszakad róla. II. rész KEZDŐDIK AZ ÉLET 136 7. fejezet Úgy tűnt, sohasem érkeznek meg a repülőtérre. Tana ta182
xit hívott, és Jean ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri. Végtelen nagyokat hallgattak, időnként úgy törtek fel belőlük a szavak, mint mikor gépfegyver nyit tüzet a bozótban eltűnő ellenségre. Aztán végül megérkeztek. Jean követelte, hogy ő fizethessen a taxiért. Mintha ez lett volna az utolsó és egyetlen esélye, hogy tegyen valamit a kislányáért. Miközben feladták Tana csomagjait, látszott rajta, hogy a könnyeivel küzd. - Ez mindened, drágám? - fordult idegesen a lányához. Tana bólintott és mosolygott. Neki is nehéz volt ez a reggel. Mert itt az a helyzet, hogy ő nagyon sokáig nem fog hazajönni. Esetleg pár napra, egy hétre, rövid időszakokra. De ha sikerül megvetnie a lábát a Boalten, akkor valószínűleg sohasem fog itthon élni többé. A Green Hillnél vagy a Boston Egyetemnél nem kellett ettől tartani. De Tana készen állt a kiröppenésre, az anyja pedig halálosan megrémült. Ugyanilyen volt az arca huszonhárom éve, amikor Andy Roberts elment a háborúba. Annak ilyen az arca, aki tudja, hogy többé semmi sem lesz ugyanaz. - Ugye, akkor nem felejted el, és telefonálsz ma este, drágám? - Nem, anya, nem felejtem el, de nem ígérhetem biztosra - mosolygott Tana. - Ha minden igaz, amit hallok, akkor levegőzni se jutok ki a következő hat hónapban. Már figyelmeztette az anyját, hogy az idén nem tud hazajönni karácsonyra. Túl sokba kerül. Jean belenyugodott. Reménykedett, hogy Arthur esetleg ad neki egy jegyet. Bár arra sincs remény, hogy Durning vele töltse a karácsonyt. Néha nem könnyű az élet. Vannak, akiknek soha183
sem könnyű. Ittak egy csésze teát, figyelték a leszálló gépeket. Tana várta, hogy beszálláshoz szólítsák. Többször rajtakapta az anyját, amint őt figyeli. Huszonkét évi gondoskodásnak most fog hivatalosan vége szakadni. Nehéz pillanat ez mindkettejüknek. Jean váratlanul megfogta a lánya kezét, és a szemébe nézett. - Csakugyan ezt akarod, Tan? - Igen, anya, ezt - felelte halkan a lány. - Biztos? - Biztos - mosolygott Tana. - Tudom, hogy neked különösnek tűnik, de én csakugyan ezt akarom. Még sohasem voltam ennyire biztos semmiben, akármilyen nehéz is. Jean összevonta a szemöldökét, és lassan csóválta a fejét. Sajátos idő volt, hogy pont most beszéljék meg, pillanatokkal Tana felszállása előtt, és sajátos hely, ahol embertömegek hömpölyögnek körülöttük, de ha egyszer épp itt vannak... - Ez inkább férfipálya. Sohasem gondoltam... -Tudom - felelte szomorúan Tana. - Azt akartad, hogy olyan legyek, mint Ann. - Aki most Greenwichben lakott, apuka közelében, és most született meg az első gyereke. A férje már teljes jogú tag volt a Sherman és Sterlingnél. A férj Porschéval járt, Ann Mercedes Sedannal. Minden anya álma. - Csakhogy ez nem az én formám. Sohase volt az, anya. - De miért nem? - Jean nem értette. Talán ő hibázott el valamit? De Tana csendesen csóválta a fejét. 184
- Nekem talán többre van szükségem. Talán arra, hogy én teljesítsek, ne a férjem. Nem is tudom, de nem hinném, hogy boldog lennék így. - Szerintem Harry Winslow szerelmes beléd, Tan mondta gyöngéden Jean. De Tana ezt nem óhajtotta hallani. - Nincs igazad, anya! - Már megint itt tartanak?! Nagyon szeretjük egymást, mint barátok, de Harry nem szerelmes belém, és én nem vagyok szerelmes belé! Neki nem ez kell. Neki testvérnek, barátnak kell Harry. Jean bólintott, és nem szólt többé. Bemondták Tana gépét. Jeannek mintha ez lett volna az utolsó kísérlete, hogy jobb belátásra bírja a lányát, de Tanát nem győzhette meg semmi: se életstílus, se férfi, se fényűző ajándék. Ránézett az anyjára, aztán szenvedélyesen magához ölelte és a fülébe súgta: - Anya, én ezt akarom. Biztos vagyok benne. Esküszöm neked. Úgy búcsúzott, mintha Afrikába tartana, egy másik világba, másik életbe - és bizonyos értelemben valóban ez történt. Anyja szívettépő szomorúsággal integetett, arcán feltartóztathatatlanul patakzottak a könnyek. Tana az ajtóban még visszafordult, és azt kiáltotta: - Ma este telefonálok! - De akkor sem lesz ugyanaz - suttogta Jean. Az ajtókat becsukták, a lépcsőt elgurították, az óriás madár befordult a kifutóra és felszállt. Soká, nagyon soká, amikor a repülőgép már ponttá töpörödött az égen, Jean, aki nagyon kicsinek és nagyon magányosnak érezte magát, kiment a repülőtérről, leintett egy taxit és visszavitette ma185
gát az irodába, ahol Arthur Durningnak szüksége volt rá. Legalább valakinek még mindig szüksége volt rá, de Jean akkor is rettegett hazatérni aznap este. És még éveken át. 8. fejezet A gép az Oakland repülőtéren szállt le. Kicsi, barátságos helyre érkezett Tana, kisebb volt Bostonnál és New Yorknál, viszont sokkal, de sokkal nagyobb Yolannél, amelynek még repülőtere sem volt. Taxiba szállt a csomagjaival és elvitette magát a Berkeley campusára, bejelentkezett a szobába, amelyet az ösztöndíj keretében béreltek neki, kicsomagolt és körülnézett. Minden más volt és új. Gyönyörűen, melegen sütött a nap, a felszabadultan lezser öltözködési stílus farmertól és kordnadrágtól a habos hosszú szoknyáig mindent felölelt. Előfordult nem is egy kaftán, rengeteg sort és póló, lábbelinek szandál, surranó, mokaszin vagy semmi. A Boston Egyetemmel ellentétben itt nem tengtek túl New York Bergdorf-féle drága gyapjúba és kasmírba burkolt zsidó hercegnői. Egyetlen szigorú szabály létezett: "azt viseld, ami jólesik", szó sem volt semmiféle nettségről, de még ez is izgalmas volt, és Tana lelkesen nézett körül. Ez a lelkesedés kitartott még a következő hónapban is, amikor egyik előadásról a másikra futott, majd vágtatott haza, hogy áttanulja a délutánt és az egész éjszakát. Ezenkívül a könyvtár volt az egyetlen hely, ahol megfordult; lehetőleg a szobájában evett vagy futtában. Az első hónap végére leadott három kilót, amit nem is kellett volna leadnia. Az volt a jó ebben az időbeosztásban, hogy egyáltalán nem hiányolta 186
Harryt annyira, mint tartott tőle. Három évig csaknem sziámi ikrek voltak, bár más iskolába jártak, és most a fiú egyszerre csak nem volt itt, bár tanítás után fel-felhívta Tanát. Október ötödikén éppen a szobájában ült, amikor bekopogtattak hozzá, hogy a fizetős telefonon keresik. Tana azt hitte, már megint az anyja, és nagyon nem akarózott lemennie. Másnap szóbeli beszámolója volt szerződésjogból, egy másik tárgyból pedig dolgozatot kellett írnia. - Kérdezd meg, ki az, és hogy visszahívhatom-e. - Oké, egy perc! - A lány visszajött. - New Yorkból keres. Szóval az anyja. - Visszahívom. - A srác azt mondja, hogy nem lehet. - A srác? Harry? Elmosolyodott. Az ő kedvéért még a munkáját is félbeszakítja. - Rögtön megyek! - Felmarkolta gyűrött farmerját a szék támlájáról, és mentében rántotta magára. - Halló! - Mi a fenét művelsz? Összetetted egy hapsival a tizennegyediken? Egy órája ülök itt, Tan! - Nyűgös volt a hangja, Tana kifinomult hallásával megállapította, hogy részeg is. Túl jól ismerte Harryt. - Ne haragudj, a szobámban tanultam, és azt hittem, anya. - Nincs olyan szerencséd. - Furcsán komoly volt a hangja. - New Yorkban vagy? - kérdezte mosolyogva a lány. Örült, hogy megint hallja Harry hangját. 187
- Ja. - Azt hittem, csak a jövő hónapban jössz vissza. - Nem. Visszajöttem, hogy megnézzem a bácsit, akinek az a véleménye, hogy szüksége van a segítségemre. - Miféle bácsit? - értetlenkedett Tana. Harry még sohasem említette, hogy nagybátyja lenne. - Samu bácsimat. Emlékszel, az a hosszú fehér szakállas ürge a plakátokon, a nevetséges kék-vörös szerelésében. - Ez tényleg részeg. Tana már majdnem elnevette magát, ám egyszerre megfakult a mosolya. Ez komolyan beszél! Édes Istenem... - Mi a fenét akarsz mondani? - Behívtak, Tan. - Kurva életbe! - Tana behunyta a szemét. Másról se lehetett hallani. Vietnam... Vietnam... Vietnam... mindenkinek megvolt róla a véleménye... tapossuk ki a belüket... maradjunk ki belőle... jusson eszetekbe, mi történt a franciákkal... ugorjunk neki... maradjunk itthon... rendőri akció... háború... képtelenség volt kideríteni, mi folyik, de akármi volt is, az nem volt jó. - Mi a fenének jöttél vissza? Miért nem maradtál külföldön? - Azt nem akartam. Apám még azt is felajánlotta, hogy pénzen vált ki, ha tud, bár én ezt kétlem. Vannak dolgok, amire még a Winslow-vagyon se elég. De meg nem is az én stílusom, Tan. Nem tudom, talán titokban át is akartam menni, hogy legalább vegyék egy kis hasznomat. - Te marha! Édes jó Istenem... Te még annál is 188
rosszabb vagy! Meg is ölhetnek! Erre nem gondoltál? Harry, menj vissza Franciaországba! - ordította a nyílt folyosón a New Yorkban tartózkodó fiúnak. - Mi a francnak nem mész Kanadába, vagy lősz bele a lábadba... csinálj valamit, ne engedd, hogy behívjanak! 1964ben vagyunk, nem 1941-ben! Ne légy már olyan fennkölt, nincs ebben semmi fennkölt, te hólyag! Menj vissza! Hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Félt megkérdezni, amit tudnia kellett. Pedig föl kell tennie a kérdést, tudnia kell. - Hová küldenek? - San Franciscóba. - Tana szíve repesett. - Először. Kábé öt órára. Akarsz találkozni velem a reptéren, Tan? Löncsölhetnénk vagy mit tudom én. Este tíz órára kell valami Fort Ord nevű helyen lennem, és háromkor érkezem. És valaki azt mondta, hogy Fort Ord két óra autóval San Franciscótól... - Elhallgatott. Mindketten ugyanarra gondoltak. - És aztán? - Tana hirtelen berekedt. - Gondolom, Vietnamba. Aranyos, mi? Tana hirtelen begurult. - Nem, nem aranyos, te hülye szemétláda! Velem kellett volna jönnöd a jogra! Ehelyett te mókázni akartál és végig akartad dugni az összes francia kuplerájt, és most nézd meg magad, mehetsz Vietnamba, hogy szétlőjék a töködet... - Könnyek peregtek az arcán. Senki se mert a közelébe jönni a folyosón. - A te szádból egész érdekesen hangzik. - Hülye. - No és mi még az újság? Beleszerettél már valakibe? 189
- Kinek van arra ideje, örökösen olvasnom kell. - Holnap háromkor. - Ott leszek. - Kösz. - Ez az utolsó szava megint olyan kölykös volt. De mikor másnap találkoztak, Tana sápadtnak és nyúzottnak találta. Rosszabbul festett, mint júniusban, és a rövid látogatás félszegre és idegesre sikeredett. A lány nem tudta, mihez kezdjen a fiúval. Öt óra nem hosszú idő. Megmutatta a Berkeleyn a szobáját, majd visszahajtottak enni a Kínai negyedbe, csellengtek, és Harry egyfolytában az óráját nézte, nehogy lemaradjon a buszról. Úgy döntött, hogy végül is nem bérelt kocsival megy Fort Ordba, ám ez megrövidítette az együtt tölthető időt. Nem nevettek annyit, mint máskor, és egész délután zaklatottak voltak. - Harry, miért csinálod ezt? Ki kéne váltanod magadat. - Nem az én stílusom, Tan. Mostanra már tudhatnád. És titokban arra gondolok, hogy talán így a helyes. Van bennem egy rész hazafi, amelyről eddig nem tudtam. Tanának összeszorult a szíve. - Ez nem hazafiság, a kutya szentségit! Nem a mi háborúnk! - Szörnyű gondolat, hogy Harrynek van esélye, mégse használja... Ezt az oldalát még sohase mutatta Tanának. A nemtörődöm Harry felnőtt, férfi lett belőle, akit a lány nem ismert. Makacs volt, erős, és nagyon tudta, mit akar. - Azt hiszem, hamarosan a mi háborúnk lesz, Tan. - De miért te? - Sokáig ültek szótlanul. Tana szorosan 190
magához ölelte a búcsúzó Harryt, és megígértette vele, hogy telefonáljon, amikor csak tud. Ám ez csak hat hétig tartott, amíg tartott az alapkiképzés. Harry azt tervezte, hogy visszajön San Franciscóba, és megkeresi a lányt, ám észak helyett délnek küldték. - Holnap este indulok San Diegóba. - Ez szombaton volt. - Onnan hét elején Honoluluba. - Tanának éppen negyedévi vizsgái voltak, úgyhogy még egy-két napra sem ugorhatott el San Diegóba. - A fene! Ottmaradsz Honolulun egy darabig? - Nem úgy tűnik. - A lány rögtön érezte, hogy Harry elhallgat valamit, amit ő tudni szeretne. - Ez mit jelent? - Azt jelenti, hogy következő hét végén küldenek Saigonba. - Hideg és kemény volt a hangja, szinte acélos, egyáltalán nem olyan, mint szokott. Tana nem értette, hogy történhetett ez. Harry sem értette, bár a hat hét minden napján föltette magának a kérdést. - Csak szerencsém legyen - tréfálkozott a barátainak, holott nem volt ebben semmi tréfás. Késsel lehetett volna vágni a levegőt, amikor kézhez kapták a menetparancsokat. Pisszenni sem mert senki, főleg azok nem, akiknek bejött, attól való félelmükben, hátha a többieknek nem volt szerencséjük. Harry is a balszerencsések közé tartozott. - Rohadt helyzet, Tan, de ez van. - Apád tudja? - Tegnap este kerestem telefonon. Senki se tudja, hol van. Párizsban azt hiszik, Rómában van. Rómában azt 191
hiszik, New Yorkban van. Megpróbáltam Dél-Afrikát, aztán azt gondoltam, le van szarva a disznó. előbb-utóbb úgyis megtudja, hol vagyok. - Miért van valakinek olyan apja, aki elérhetetlen? Tana akár meg is kereste volna Harry kedvéért, de a harmadik Winslow nem annak az embernek tűnt, akit ő szeretett volna megismerni. - Írtam neki a londoni címre, és hagytam üzenetet New Yorkban a Pierre-ben. Ennél többet nem követhetek el a kedvéért. - Valószínűleg ez is több, mint amennyit apád megérdemel. Tehetek valamit, Harry? - Mondj egy imát. - Egész komolyan csengett a hangja. Tana meg volt rendülve. Ez nem lehet. Harry az ő legjobb barátja, a fivére, gyakorlatilag az ikre, és akkor most elküldik Vietnamba! Sohasem érzett pánik fogta el. Gyakorlatilag tökéletesen tehetetlen volt. -Telefonálsz majd, mielőtt elmennél?... és Honoluluból? - Könnyes volt a szeme. És ha történik valami Harryvel? Nem fog! Összeszorította a fogát. Ilyet még csak gondolni sem szabad! Nem engedi meg magának! Harry Winslow legyőzhetetlen, és az övé! Egy darabja Tana szívének! Nagyon elveszett volt a következő néhány napban, folyton a fiú hívását várta. Harry kétszer telefonált San Diegóból, mielőtt elutazott volna: - Bocs, hogy ilyen későn hívlak, szorgalmasan keféltem, valószínűleg megkaptam a gatyabajt, de ott egye meg a fene. - Többnyire részeg volt, Honoluluban pedig még részegebb, mert onnan is telefonált kétszer, azután 192
elment, a néma csendbe, az őserdőkbe, Vietnam szakadékába. Tana állandóan rettegett, hogy veszélyben forog, aztán érkezni kezdtek az arcpirító levelek, hogy milyen Saigon, a kurvák, a narkó, a hajdani kedves szállodák, a gyönyörű lányok, és hogy állandóan használnia kell a franciáját, Tana pedig fokozatosan fölengedett. Drága öreg Harry, semmi sem változott, Saigonban is ugyanolyan, mint Cambridge-ben. Tana átesett a vizsgáin, a Hálaadás ünnepén, és a téli szünet első két napján, amit a szobájában töltött, egy hatvan centiméter magas könyvoszlop mellett, amikor az egyik este hét órakor megdöngették az ajtaját. - Telefon! - Az anyja gyakran hívta, Tana tudta, miért, bár Jean sohasem ismerte volna be. Nehezek voltak neki az ünnepek. Arthur sohasem töltött vele valami sok időt, de ő mindig reménykedett az ellenkezőjében. Mindig volt ürügy meg indok meg parti, amelyre nem vihette el Jeant, meg más nők is voltak, Tana gyanúja szerint. Most ott van Ann, a férje és a baba, talán még Billy is, Jean pedig nem családtag, akárhány éve áll is Arthur mellett. - Rögtön! - kiáltotta. Fürdőköpenyt rántott, és futott a telefonhoz. Hideg volt a folyosón, köd lehetett odakint. Ritka, hogy a köd eljöjjön ennyire keletre, de különösen rossz éjszakákon megtette. - Halló! - Az anyja hangjára számított, megdöbbent, mikor Harry szólt bele, rekedten, nagyon fáradtan, mintha egész éjszaka nem feküdt volna le, ami érthető is, ha itt van a városban. Gyönyörűségesen közelről hallatszott a hangja. - Harry?... 193
Azonnal könnyek szöktek a szemébe. - Harry! Te vagy? - Igen, én, Tan, a fenébe. - Majdnem rámordult a lányra. Tana szinte érezte a borostáit. - Hol vagy? Csak egy töredék pillanatnyi szünet. - Itt. San Franciscóban. - Mikor érkeztél? Jézusom, ha tudom, felszedhettelek volna! - Micsoda karácsonyi ajándék, hogy visszajött! - Csak most. - Ez ugyan hazugság, de könnyebb kimondani, mint elmagyarázni, miért tartott olyan sokáig a telefonálás. - Hát nem valami sokáig maradtál, hála Istennek! Olyan hálás volt, amiért hallja a fiú hangját, hogy nem bírta visszatartani a könnyeit. Sírt és nevetett egyszerre; Harry szintúgy. Sose hitte volna, hogy egyszer még hallja Tana hangját, és jobban szerette, mint valaha. Attól félt, el sem tudja titkolni többé. Pedig azt kell tennie, a lány érdekében és a magáéban. - Miért engedték, hogy ilyen hamar visszagyere? - Nyilván az idegeikre mentem. Az étel büdös, a lányok tetvesek. Kurva életbe, kétszer kaptam lapostetűt és a legpocsékabb kankót, amim valaha volt... - Nevetni próbált, de túlságosan fájt. - Te szemét! Te még most se tudsz viselkedni? - Nem, ha van választásom. - Szóval hol vagy? Megint szünet. - Most tisztogatnak a Lettermanben. - Kórházban? 194
- Ja. - A laposból? - Olyan hangosan mondta, hogy két lány a folyosó közepéről fordult vissza, mire Tanából kitört a nevetés. - Lehetetlen alak! A legpocsékabb fajzat vagy, akit valaha ismertem, Negyedik Harry Winslow, vagy ki a fene lennél. Bemehetek látogatni, vagy akkor én is elkapom? - kérdezte még mindig nevetve. - Csak ne használd a vécémet - mondta Harry ugyanolyan rekedten és fáradtan. - Ne aggódj, nem fogom. Esetleg a kezedet se szorítom meg, hacsak eddig ki nem főzték. Isten tudja, hová dugtad! - Harry mosolygott. Olyan jó volt ismét hallani a lány hangját. - Átmehetek most? - pillantott az órájára Tana. - Nincs jobb programod szombaton este? - Azt terveztem, hogy izélni fogok egy rakás törvénykönyvvel. - Úgy veszem észre, körülbelül annyira humoros vagy, mint szoktál. - Ja, de én sokkal okosabb vagyok nálad, te hólyag, és engem senki sem küldött Vietnamba. - Hála Istennek, Tan - felelte Harry valami furcsán nyomasztó szünet után, és most nem volt kacagás a hangjában. Tana olyan kínosan érezte magát, hogy a hideg futkosott a hátán. - Tényleg át akarsz jönni ma este? - Hogy a fenébe ne, hát azt hitted, hogy nem? Én csak a lapostetűt nem akarom elkapni. - Majd viselkedek - mosolygott Harry. Ám akkor is meg kell mondania valamit. Még mielőtt a lány átjönne. Úgy tisztességes. - Tan... - Nem találta a szavakat. Még 195
senkivel sem beszélt. Az apjával sem, akit egyébként úgyse találtak, bár Harry úgy tudta, hogy Gstaadban fogja tölteni a hétvégét. Mindig ott karácsonyozott, a fiával vagy nélküle. Harmadik Winslownak Svájc jelentette a karácsonyt. - Tan. . . Van még valamim a lapostetűn kívül. . . Különös borzongás futott végig a lányon, és behunyta a szemét. - És mi az, süsükém? - El akarta hárítani a fiú szavait, meg akarta nevettetni, hogy Harry jól érezze magát akkor is, ha esetleg nincs jól, de már túl késő volt, hogy elmeneküljön a szavak... és az igazság elől. - Egy kicsit meglőttek... - Tana hallotta, hogy a fiú hangja megtörik, és belefájdult a melle, annyira igyekezett visszafojtani a zokogást. - Csak nem? És miért csináltál ilyet? - A könnyeikkel küzdöttek mindketten. - Nem volt jobb dolgom. A lányok tényleg csupa kutyaütők voltak... - a hangja átforrósodott - ...hozzád képest, Tana - fejezte be szomorúan. - Jézus, téged fejbe lőhettek! - Ezen nevettek egy kicsit. Tana úgy érezte, hogy az egész teste jégből van. Akkor a Lettermanben. Rendben? - Rendben. - Ott vagyok fél óra múlva. - Csak ráérősen. Nem megyek sehová. - Nem is fog egy darabig. De ezt Tana nem tudhatta. Farmert rántott, cipőt húzott, azt se tudta, melyiket, belebújt egy fekete 196
garbónyakú pulóverbe, kapkodva megfésülködött, és fölkapta az ágy végéből tengerészkabátját. Most rögtön oda kell mennie, látnia kell, mi történt Harryvel... Egy kicsit meglőttek... Folyton ez kongott a fülében, miközben busszal bement a városba, majd taxiba szállva elvitette magát a presidiói Letterman-kórházba. Kétszer hosszabb ideig tartott, mint gondolta, pedig úgy rohant, mint akit puskából lőttek ki. Attól kezdve, hogy letette a telefonkagylót, ötvenöt perc telt el addig, hogy a kórházba lépve megkérdezte, merre van Harry szobája. Melyik osztályon van, érdeklődött a recepciós, és Tana majdnem kibökte, hogy a lapostetves osztályon, de most nem volt kedve humorizálni. Rohant az idegsebészet folyosóin, és imádkozott, hogy ne legyen Harrynek semmi baja. Az arca nem is sápadt volt, hanem szinte szürke, mikor belépett a kórterembe, ahol Harry ugyanolyan arccal feküdt az ágyon. Lélegeztetőgép állt mellette, tükör volt felette, meg mindenféle eső és állvány, és egy ápolónő vigyázott rá. Tana először azt hitte, megbénult, mert egy porcikája se mozdult. Aztán látta, hogy Harry megmozdítja a kezét, mire azonnal könnyek szöktek a szemébe. Tanának félig igaza volt: Harry deréktól lefelé valóban megbénult. Gerinclövést kapott, közölte a lánnyal könnyben úszó szemmel, mert végre beszélhetett, sírhatott, elmondhatta Tanának, hogy érzi magát. Ocsmányul érezte magát. Meg akart halni. Azóta meg akart halni, hogy visszahozták. - Hát ez van... - Alig bírt beszélni, és a könnyek le197
folytak az arcán és a nyakán a lepedőre. - Mostantól tolószékben fogok ülni... - Szégyenkezés nélkül zokogott. Már azt hitte, soha többé nem látja Tanát, és most mégis itt van, olyan gyönyörű és jóságos és szőke... mint mindig. Itt minden olyan, mint volt. Itt senki sem tudott Vietnamról, vagy Saigonról, Da Nangról. Vagy a vietkongokról, akiket sose lehetett látni, csak seggbe lőtték az embert a fán levő leshelyükről, és talán nem is voltak idősebbek kilencnél, vagy csak annyinak látszottak. Itt nagy ívben pöktek a dologra. Tana merőn figyelte, és próbált nem sírni. Hálás volt, amiért Harry él. Abból ítélve, amit mesélt, hogy öt napon át hevert a zuhogó esőben, arccal az őserdő sarában, kész csoda, hogy egyáltalán életben maradt! És ha soha többé nem tud járni? Él, nem? Most kezdett kibukkanni a felszínre az a valami, amit Miriam Blake oly rég meglátott a lányban. - Így jár, aki olcsó kurvákat kefél, te lüke! Most akkor fetrengj itt egy darabig, de azt akarom, hogy itt és most vedd tudomásul: én nem tűröm sokáig ezt! Világos? Felállt. Már egyikük se bírta visszafojtani a könnyeit. Tana megmarkolta a fiú kezét. - Fel fogod kötni a gatyádat, és kezdesz valamit magaddal. Világos? - Harry hitetlenkedve bámult rá. Az volt a legőrületesebb, hogy a lány komolyan beszélt. - Világos? - Tana hangja reszketett, a szíve majd megszakadt. - De egy bolond lány vagy te! Ugye tudod, Tan? - Te pedig egy lusta disznó vagy, de ne éld bele magad túlságosan ebbe a dögledezős életbe, mert úgyse fog so198
káig tartani. Felfogtad, agyalágyult? - Igenis, naccsám - tisztelgett Harry. Aztán bejött egy ápolónő, és adott neki egy fájdalomcsillapító injekciót. Tana kivárta, amíg elalszik. Fogta a kezét, és patakzó néma könnyekkel imádkozott. Órákig nézte a fiút, órákig nem engedte el a kezét, majd végül megcsókolta a szemét meg az arcát, és elhagyta a kórházat. Éjfél már elmúlt. "Hála Istennek", ez volt az egyetlen, amit gondolni tudott azon az éjszakán, míg visszabuszozott a Berkeleyre. Hála Istennek, hogy Harry él! Hála Istennek, hogy nem halt meg abban az istenverte őserdőben, akárhol a pokolban is van. Mostantól új jelentőséggel telt meg a Vietnam szó. Ez egy olyan hely, ahová azért mennek az emberek, hogy megöljék őket. Nem olyan hely, amiről csak olvasunk, hogy legyen miről beszélgetni óraközi szünetben, tanárokkal vagy barátokkal. Most már igazi lett, és Tana pontosan tudta, mit jelent. Azt jelenti, hogy Harry Winslow nem fog járni soha többé. Arcán még mindig patakzottak a könnyek, amikor lelépett aznap éjszaka a berkeleyi buszról. Keményen belevágta ökleit a kabátja zsebébe, és azzal a tudattal baktatott fel a szobájába, hogy örökre megváltoztak mindketten. 9. fejezet Két napon át csupán annyi időre mozdult el Harry ágya mellől, amíg hazaugrott pár órányi alvásra. Megmosakodott, átöltözött, és már jött is vissza. Fogta a fiú kezét, beszélt hozzá, amikor ébren volt, azokról az 199
évekről, amikor Harry a Harvardon tanult, ő meg a Boston Egyetemen; beszélt a közös tandemről, a Cape Cod-i vakációkról. Harryt az idő nagy részében rendesen elkábították, de néha olyan tiszta volt a feje, hogy fájt ránézni, mert el lehetett képzelni, mikre gondolhat. Nem akarta bénán leélni az életét, azt hajtogatta, hogy meg akar halni. Tana ilyenkor visított és elmondta mindenféle csirkefogónak, de azért félt otthagyni éjszakára, hátha kezet emel magára. Figyelmeztette a nővéreket is, milyen állapotban van a fiú, de azok megszokták az ilyen lelkiállapotokat, nem gyakorolt rájuk különösebb hatást. Azért szemmel tartották Harryt, de voltak sokkal csúnyább esetek is, mint az a katona lejjebb a folyosón, akinek a két karját és az egész arcát tépte le a kézigránát, amelyet egy hatéves fiúcska vágott hozzá. December huszonnegyedikén reggel Tana éppen indult volna a kórházba, amikor telefonált az anyja. New Yorkban tíz óra volt, és Jean, aki néhány órára bement a hivatalba, úgy gondolta, felhívja a lányát és megkérdezi, hogy van. Az utolsó másodpercig reménykedett, hogy Tana meggondolja magát és hazajön, az anyjával karácsonyozik, holott a lány hónapok óta megmondta, hogy erről szó sem lehet, rengeteget kell dolgoznia, és annak sem lenne több értelme, ha Jean jönne át. De olyan nyomasztó egyedül tölteni a karácsonyt! Arthur Palm Beachben karácsonyozott családja körében, Ann, Billy, a vő és a baba társaságában. Jean nem tartozott a családhoz. Ő persze megértette, hogy ez feszélyezné Ar200
thurt. - Hát hogy vagy, édes? - Két hete telefonált utoljára, mert nem akarta, hogy a lánya hallja, mennyire csüggedt. Mikor Arthur New Yorkban töltötte az ünnepeket, legalább volt némi reménye, hogy szerelme beugrik hozzá néhány órára, de az idén még ebbe sem kapaszkodhatott, és Tana is elment ... - Tanulsz keményen, ahogy mondtad? - Igen... én... nem... - Tana még mindig félálomban volt. Hajnali négyig ült Harry mellett. Éjszaka a fiúnak hirtelen felszökött a láza, Tana rettegett magára hagyni, hajnali négykor az ápolónők parancsolták ki a kórteremből, hogy menjen haza aludni. Harryre még hosszú, keserves út vár, ha dana most kikészíti magát, épp akkor nem áll ott a fiú mellett, amikor annak a legnagyobb szüksége lesz rá. - Nem tanultam. Legalábbis az utóbbi három napban. - A fáradtságtól csaknem nyöszörögve rogyott le a telefon mellett álló támlás székbe. - Harry visszajött Vietnamból. - Könnyek szöktek a szemébe. Ez volt az első alkalom, amikor elmondta valakinek, és összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy mi mindent kell még elmesélnie. - Te vele találkozgatsz? - kérdezte Jean azonnali ingerültséggel. - Azt hittem, tanulnod kell! Ha tudtam volna, Tana, hogy képes vagy időt szakítani a szórakozásra, akkor nem ücsörögnék itt egyedül karácsony ünnepén... ha arra van időd, hogy vele szórakozz, a legkevesebb, amit megtehettél volna... - Hagyd abba! - sikoltotta hirtelen Tana az rüres folyo201
són. -Hagyd abba! A Lettermanben van! Itt senki se szórakozik, az istenit! - Jean elhallgatott. Még sose hallotta ilyennek a lányát. Hisztérikus elkeseredés és ijesztő reménytelenség csengett a hangjában. - Miféle Lettermanben? - Először arra gondolt, ez valami hotel, de rögtön tudta, hogy rosszul hiszi. - Az itteni katonai kórházban! Gerinclövést kapott. Nagy kortyokban nyeldekelte a levegőt, hogy ne sírja el magát, de nem segített. Semmi sem segített. Egyfolytában sírt, ha nem volt Harryvel. Képtelen volt felfogni, ami a fiúval történt. Most úgy kuporgott a széken, mint egy kisgyerek. - Megbénult a lába, anya... talán túl se éli... éjszaka is olyan borzalmasan felment a láza... - Ült és sírt, egész testében reszketve, abba se bírta hagyni, de ki kellett adnia magából. Jean pedig megrendülten bámulta az irodája falát, és a fiúra gondolt, akit oly gyakran látott. Milyen magabiztos volt, folyton nevetett, jópofa volt, okos, tiszteletlen, őt majdnem mindig felpaprikázta... Hálát adott Istennek, hogy Tana mégse ment hozzá feleségül... most képzeljék el, milyen élete lett volna mellette! - Ó, szívem... úgy sajnálom... - Hát még én! - Pontosan úgy beszélt, mint kislány korában, amikor elpusztult a kutyusa. Jeannek majd megszakadt érte a szíve. - És nem tehetek semmit, csak ülök itt és nézem! - Nem kellene odamenned. Túlságosan megviseli az idegeidet. - Ott kell lennem! Nem érted? - kérdezte érdes han202
gon. - Rajtam kívül nincs senkije! - És a családja? - Az apja még nem került elő, és valószínűleg nem is fog, a rohadék! Harry meg csak fekszik, élet és halál között! - Nos, te itt nem tehetsz semmit. Továbbá nem hiszem, hogy neked ilyesmiket kellene látnod, Tan. - Nem? - kérdezte támadóan a lány. - Hát miket kellene látnom? Vacsorákat az East Side-on, greenwichi estélyeket a Durning-klánnál? Ez a legótvarosabb kamu duma, amit életemben hallottam! A legjobb barátomnak most lőtték szét a seggét Vietnamban, teszerinted pedig nem kellene ilyeneket csinálnom. Hát miket kéne csinálnom, anya? Húzzam ki a listámról, csak mert nem táncolhat többé? - Ne légy cinikus, Tana - mondta keményen Jean Roberts. - Mi a fenének ne? Miféle világ ez, amiben élünk? Mi a baj itt az emberekkel? Miért nem látják, mibe mászunk bele Vietnammal? - Nem is szólva Sharon és Richard Blake-ről, John Kennedyről, meg mindenről, ami rohadt a világban. - Ezen mi úgyse változtathatunk. - Miért nem érdekel senkit sem az, hogy mi mit gondolunk...? hogy mit gondolok én... mit gondol Harry... Miért nem kérdezték meg tőle, mielőtt elment? - Zokogásba fulladt a hangja. - Szedd össze magad! - Jean elhallgatott egy percre, mielőtt folytatta volna. - Szerintem haza kellene jönnöd 203
az ünnepekre, Tan, főleg akkor, ha egyébként is bent töltenéd a karácsonyt a kórházban, ennél a fiúnál. - Most nem mehetek haza! - csattant föl Tana. Jeannek könnybe lábadt a szeme. - Miért nem? - Most az ő hangja volt olyan, akár egy kisgyereké. - Nem akarom most itthagyni Harryt! - Hogy jelenthet neked ennyit? - Többet, mint én... - Csak. Különben is, te Arthurral töltöd a karácsonyt, vagy legalábbis egy részét. - Kifújta az orrát és megtörülgette a szemét. - Az idén nem, Tan - mondta Jean, és megrázta a fejét. - Arthur Palm Beachbe megy a gyerekekkel. - És téged nem hívott meg? - háborodott föl Tana. Ez a Durníng tényleg a legönzőbb szemétláda a világon, rögtön Harry apukája után. -- Kínos lenne neki. - Miért? A felesége nyolc éve meghalt, már nem vagytok titok. Miért ne hívhatna meg? - Nem számít. Különben is dolgom van. - Ja! - Felforrt az agyvize, ha az anyja szolgai rajongására gondolt. - Rá dolgozol! Miért nem mondod meg neki, anya, hogy ugorjon bele a tóba?! Negyvenöt éves vagy, még mindig találhatnál magadnak valakit, és Arthurnál komiszabbul úgyse bánhatna veled senki! - Tana, ez nem igaz! - Jean azonnal felháborodott. - Nem? Akkor hogyhogy egyedül töltöd a karácsonyt? - Mert a lányom nem akar hazajönni - vágta rá élesen 204
Jean. Tana majdnem lecsapta a kagylót. - Nekem ne tarts erkölcsi prédikációt, anya! - Te meg ne beszélj velem így! Különben is igaz, nemde? Azért szeretnéd, hogy Arthur itt Legyen, mert nem akarsz vállalni semmiféle felelősséget! Hát nem mindig így működnek a dolgok! Dönthetsz úgy, hogy nem jössz haza, de nem játszhatod, hogy ez így helyes! - Jogásznak tanulok, anya! Huszonkét éves vagyok! Felnőttem! Nem lehetek melletted örökké! - Arthur sem. És az ő felelősségei sokkal nagyobbak, mint a tieid. - Halkan elsírta magát. Tana a fejét csóválta. - Rá kellene dühöngened, anya, nem rám - mondta higgadtan. - Sajnálom, hogy nem lehetek melletted, de egyszerűen nem megy. - Értem. - Dehogy érted. És ezt is sajnálom. Jean belesóhajtott a telefonba. - Hát azt hiszem, ezen már nem változtathatunk. Feltételezem, hogy a helyes dolgot cselekszed. - Szipogott. - De kérlek, édes, nehogy minden perced ott töltsd a kórházban! Túlságosan nyomasztó, és te már úgysem segíthetsz azon a fiún. Magától is ki fog lábalni belőle. Tanának felfordult a gyomra, de nem szólt. - Persze, anya. - Mindkettejüknek megvolt a maga álláspontja, és egyikük sem fog megváltozni. Reménytelen. Ki-ki a maga útját járja. Jean ezt is tudta. Milyen szerencsés is Arthur, hogy a gyerekei az idő nagy részében ott 205
vannak mellette. Ann folyton igényelte az apja segítségét, anyagiakban és egyebekben, a vő úgyszólván megcsókolta Arthur lábát, sőt még Billy is otthon lakott. Milyen csodálatosan jó dolga van Arthurnak, gondolta az asszony, míg letette a kagylót. Bár emiatt sose volt elég ideje Jeanre. Az idejét maguknak követelték az üzletfelei, a régi barátok, akik túl közel álltak Marie-hoz, semhogy elfogadják Jeant, legalábbis Arthur szerint, meg Billy és Ann. Jean mégis tudta, hogy az ő kapcsolatukban van valami különleges, és mindig is meglesz. Megérte minden egyes óra, amelyben a férfira kellett várnia. Legalábbis ezt mondogatta magának, miközben rendet tett az íróasztalán, aztán hazament és bámulta a lánya üres szobáját. Olyan szívfájdítóan rendes volt, olyan üres és kihalt, annyira nem emlékeztetett a mostani szobájára a Berkeleyn, ahol szanaszét hevert minden a padlón. Tana sebtében összekapkodta a holmijait, mert már nagyon szeretett volna visszatérni Harry mellé. Azután, hogy anyjával befejezték a beszélgetést, ismét telefonált a kórházba, és megtudta, hogy a fiúnak megint fölment a láza. Aludt, most kapott injekciót. Tana mellette akart lenni, mielőtt felébredne. Miközben megfésülködött és belebújt a farmerjába, azok a dolgok jártak a fejében, amiket az anyja mondott. Nem tisztességes Jeantől, hogy őt hibáztatja a magányosságáért. Miféle jogon várja el a lányától, hogy mindig ott legyen mellette? Így menti föl Arthurt minden felelősség alól. Tizenhat éve mentegeti Tana előtt, maga előtt, a barátai előtt, a munkatársnői előtt. Mennyi mentség agyalható ki egy 206
embernek? Lekapta zubbonyát az akasztóról, és lerohant az emeletről. Fél óráig tartott, amíg átbuszozott az öböl hídján, újabb húsz percig, amíg eljutott a Presidióban megbújó Lettermanbe. Sűrűbb volt a forgalom, mint az utóbbi pár napban, de ő számított rá, hiszen december huszonnegyedike volt. Megpróbálta kiverni a fejéből az anyját, amikor leszállt a buszról. Az anyja legalább nem magatehetetlen, ellentétben Harryvel. Csak erre tudott gondolni, amikor fölsietett a második emeletre, és beosont Harry szobájába. A fiú még mindig aludt, az ablakon össze voltak húzva a függönyök, ide nem jutott be a szívderítően fénylő; téli napsugár. Itt sötétség volt, csend és bánat. Csendesen leereszkedett az ágy melletti székre, és nézte a mély kábulatban alvó Harry arcát. A fiú meg se rezzent a következő két órában. Végül, csak hogy megmozgassa kicsit a lábát, kiment a folyosóra, ott ténfergett fel-alá, igyekezve, hogy ne nézzen be a szobákba, ne is lássa a mindenütt jelen lévő, ocsmány gépezeteket, a megtört arcú szülőket, akik a fiaikat jöttek látni, vagy azt, ami a fiaikból maradt: a kötéseket, letépett arcokat, csonka végtagokat. Ez már-már több volt annál, amit Tana el tudott viselni. A folyosó végére ért, és éppen nagyot szusszant, amikor egy olyan férfit pillantott meg, akitől a szó szoros értelmében elállt a lélegzete. Senkihez sem foghatóan magas és jóképű jelenség volt: sötét haj, ragyogó kék szem, barnára sült bőr, széles váll, hosszú lábszárak, mindehhez kifogástalanul szabott sötétkék öltöny, és a karjára vetve egy teveszőr kabát. Az inge olyan 207
tökéletes és habfehér, akár egy reklám. Mindene gyönyörű volt, makulátlan és csodálatosan ápolt. A bal kezén pecsétgyűrűt viselt, és egy töredék másodpercig ugyanolyan zavartan nézett a lányra, mint az őrá. - Nem tudja, merre van az idegsebészet? - Tana bólintott. Először gyerekesnek és ostobának érezte magát, aztán félénken elmosolyodott. - De igen, itt lejjebb a folyosón. - Mutatta, merről jött, és a férfi elmosolyodott, de csak a szájával mosolygott, a szemével nem. Valami kétségbeejtő szomorúság áradt belőle, mintha most veszítette volna el azt, ami számára a legdrágább. Mit kereshet itt egy ilyen ember? Ötven körülinek látszott, bár nagyon fiatalos volt a korához képest, és a legszenzációsabb külsejű férfi, akivel Tana valaha találkozott. Az, hogy sötét haja mákosodott, csak még szebbé tette. Gyorsan elfordult a lánytól, és végigsietett a folyosón. Tana is baktatni kezdett arra, ahonnan jött. Látta, hogy a férfi befordul balra a nővérszobánál. Az ő gondolatai is visszatértek Harryhez, és úgy döntött, jobb lesz minél hamarabb visszamennie a szobába. Nem volt távol sokáig, de Harry fölébredhetett, és ő annyi mindent akar megbeszélni vele, amiken egész éjszaka gondolkozott, hogy miket kellene most csinálniuk. Komolyan gondolta, amit mondott. Ő nem fogja hagyni, hogy Harry itt aszalja a fenekét. Előtte az egész élet. Összemosolygott két ápolónővel, és lábujjhegyen beosont a fiú szobájába. Még mindig el volt sötétítve, bár odakint úgyis lefelé hajlott a nap. Rögtön látta, hogy Harry ébren van. Kábult208
nak látszott, de megismerte a lányt. Nem mosolygott. Tekintetük összekapcsolódott, és Tanának hirtelen olyan kínos érzése támadt, mintha valami baj lenne, még nagyobb baj, mint eddig, már ha ez egyáltalán lehetséges. Támpontot keresve végigjártatta tekintetét a szobán, és majdnem ugrott egyet, mikor meglátta, hogy ott áll komor arccal a sarokban a sötétkék öltönyös, őszülő szép férfi. Hogy ez nem jutott eszébe... de most egyszerre tudta... Harrison Winslow III... Harry apja... hát eljött végre! - Szia, Tan - mondta boldogtalan és félszeg arccal a fiú. Sokkal könnyebb volt, amíg nem jött ide az apja. Most még őt is el kell viselnie. Mennyivel könnyebb Tanával, ő mindig megérti, mit érez. Az apja sohasem értette meg. - Hogy vagy? - Egy pillanatra nem vettek tudomást a férfiról, mintha előbb egymásból kellene erőt meríteniük. Tana különben sem tudta, mit mondhatna neki. - Jól vagyok. - Nem látszott rajta. Fölnézett a lányról az elegáns férfira. - Apám, ez itt Tana Roberts, a barátom. - Az idősebb Winslow alig szólt, csak a kezét nyújtotta. Majdnem úgy nézett Tanára, mint egy betolakodóra. A részleteket akarta tudni, hogy Harry mint került ide. Tegnap érkezett Dél-Afrikából Londonba, ahol megtalálta a táviratokat, és rögtön repülőgépre ült; de hogy mi történt, azt csak itt, San Franciscóban fogta föl teljességgel, és még mindig szédült a sokktól. Épp mielőtt Tana belépett volna, közölte vele Harry, hogy élete végéig tolószékbe lesz kényszerítve. Nem sokat 209
köntörfalazott, és nem nagyon igyekezett nyájaskodni vagy tapintatoskodni. Miért tette volna? Az ő lába volt, ha nem tud járni, az is az ő baja, úgy beszél róla, ahogy neki tetszik. - Tan, ez az apám, Harrison Winslow, a tette hozzá gúnyosan - Harmadik. - Semmi sem változott. Még most sem. Idősebb Winslow le volt sújtva. - Nem akarnátok inkább egyedül lenni? - Tana szeme ide-oda villant közöttük. Harry jól láthatóan nem akart, az apja igen. - Megyek, iszom egy csésze teát. - Óvatosan sandított az apára. - Ne hozzak önnek is? A férfi tétovázott, majd bólintott. - De igen, köszönöm. Nagyon köszönöm. - Mosolygott, és nem lehetett nem észrevenni, milyen észbontóan jóképű, még itt, a kórházban, a fia betegágya mellett is; olyan hihetetlen mélység volt abban a kék szempárban, annyi erő abban az előkelő vonalú állban, annyi határozottság és gyengédség a kezekben. Nehéz volt meglátni benne a gazembert, akinek Harry leírta, ám ebben a kérdésben el kell fogadnia Harry véleményét. Mindazonáltal hirtelen kételyek rohanták meg Tanát, miközben ráérősen baktatott a büfébe a teákért. Majdnem fél óráig húzta az időt, már azt fontolgatta, nem lenne-e okosabb, ha elmenne és később jönne vissza, vagy esetleg este. Különben is sok a tanulnivalója. De Harry olyan elkeseredetten nézett rá, mikor belépett, mintha Tanától várná, hogy megszabadítja az apjától. Még a nővérnek is feltűnt ez a pillantás, és mivel nem tudta, mi okozhatja a beteg lehangoltságát, mindkét látogatót felkérte, hogy távozzanak. Tana lehajolt, hogy jóéjtpuszit adjon Harrynek. 210
- Gyere vissza este! - súgta a fülébe a fiú. - Ha tudsz... - Oké. - Megpuszilta az arcát, és gondolatban feljegyezte magának, hogy előbb a nővérekkel beszél. Végül is Szenteste van, Harry nem akar egyedül maradni. Vagy talán veszekedtek az apjával? Az idősebb Winslow még visszanézett, mielőtt elhagyták volna a szobát, majd szomorúan felsóhajtva becsukta maga után az ajtót. Míg mentek a folyosón, egyfolytában lehorgasztott fejjel bámulta tükörfényesre kefélt cipőjét. Tana meg se mert mukkanni. Szörnyű slamposnak érezte magát farmerjában, ütött-kopott tornacipőjében, de hát nem számított rá, hogy bárkivel találkozzék, pláne a legendás III. Harrison Winslovval. Még jobban megriadt, amikor a férfi hirtelen odafordult hozzá. - Maga milyennek látja? Tana mély lélegzetet vett. - Hát nem is tudom... ez így túl korai... Szerintem még mindig sokkos. Harrison Winslow bólintott. Harry valóban sokkos állapotban volt. Az apja beszélt az orvossal, mielőtt feljött volna; az orvostudomány itt már semmit sem tudott tenni. A gerincvelő, magyarázta az idegsebész, olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy Harry soha többé nem fog járni. Végeztek némi korrekciót, és még több műtétre fog sor kerülni az elkövetkező hat hónapban. De az orvos mondott még mást is, aminek az idősebb Winslow nagyon örült. Különben Harryvel is közölték, de a fiú egyelőre még nem emésztette meg. Az volt a legjobb hír, hogy Harry továbbra is képes lesz nemi életet élni, mert 211
idegrendszerének ez a része bizonyos fokig működőképes maradt; és noha nem fogja tudni teljes mértékben szabályozni, gyönyört is képes lesz érezni. - Akár családja is lehet! - biztatta az orvos a megrendült apát. De mennyi mindent nem fog tudni csinálni... Sétálni, táncolni, futni, síelni... Könnybe lábadt az apa szeme, amikor erre gondolt, majd hirtelen eszébe jutott a mellette siető lány. Első pillantásra feltűnt neki, amikor meglátta a folyosón, a szép arc, a nagy zöld szempár, a kecses mozgás. Még jobban meglepődött, amikor viszontlátta Harry szobájában. - Gondolom, régi barátok? - Különös, a fia sohasem említette ezt a lányt. De hát Harry már semmiről sem mesél neki. - Azok vagyunk. Négy éve. Álltak a Letterman előcsarnokában. Az idősebb Winslow elhatározta, hogy nem ront ajtóstul a házba, mindazonáltal tudni szerette volna, mit forral megint a fia, és ez talán a legmegfelelőbb pillanat, hogy kiderítse. Mennyire jutott ezzel a lánnyal? Még egy futó viszony, egy titkos szerelem, talán titkos feleség? Neki gondolnia kell Harry anyagi ügyeire, ha már a gyerek nem elég rafinált, hogy megvédje magát. - Maga szereti? - nézett szúrósan a lányra, aki egy pillanatra kiesett a nyugalmából. - Én... nem... én... arról van szó. .. - Nem tudta, miért kérdezi a férfi - én nagyon szeretem... de mi... nincs hozzá "közöm" fizikailag, ha erre céloz. - A haja tövéig elvörösödött, amiért így kell magyarázkodnia. Winslow bocsánatkérően mosolygott. 212
-Ne haragudjon, amiért ilyeneket kérdezek, de ha jól ismeri Harryt, akkor nyilván tudja, milyen. Én sose tudtam, miket művel, de arra számítottam, egyszer majd arra jövök haza, hogy felesége van és három gyereke. - Tana nevetett. Nem valószínű, de nem is lehetetlen. Három szerető valószínűbb. Hirtelen rádöbbent, hogy nehezére esik annyira utálnia Winslowt, amennyire Harry megkívánná. Sőt, nem is tudta, utálja-e egyáltalán. Nyilvánvalóan erős ember, és nem fél megkérdezni, amit tudni akar. Most ránézett a lányra, majd az órájára pillantott, végül a járda mellett várakozó limuzinra. - Nem inna meg velem egy kávét valahol? Talán a szállodámban? A Stanford Courtban lakom, de utána visszavitethetem a sofőrrel oda, ahová akarja. Jó lesz így? Őszintén szólva Tana fülében enyhe árulásíze volt, de nem tudta, mit mondjon. Szegény ember, annyi mindenen ment keresztül, és olyan borzasztó nagy utat tett meg., - Én... tulajdonképpen vissza kellene mennem. . . borzasztó sok tanulnivalóm van... - hebegte pirulva. Winslow annyira szomorúnak látszott, hogy Tana hirtelen megsajnálta. Akármilyen elegáns és elbűvölő, ugyanakkor valahogy sebezhető is. - Elnézést, nem akartam durva lenni, csak... - Tudom - mondta a férfi olyan bánatos mosollyal, hogy Tana rögtön elolvadt. - Harry elmesélte, mekkora gazember vagyok. De Szenteste van, és talán mindkettőnknek jót tenne, ha beszélgetnénk egy kicsit. Rettentő megrázkódtatás ért, nyilván magát is. - Tana szomorúan 213
bólintott, és követte a férfit az autóhoz. A sofőr kinyitotta az ajtót, Tana behuppant, majd Harrison Winslow is beült mellé a szürke bársonyülésre. Töprengve bámulta a tovasuhanó várost. Perceknek tűnő idő alatt elérték Nob Hillt, lehajtottak a keleti oldalán, és éles szögben bekanyarodtak a Stanford Court udvarára. - Nehéz éveket éltünk meg Harryvel egymás mellett. Valahogy sose sikerült megtalálnunk a hangot... - mondta a férfi szinte csak magának. Tana figyelte az arcát. Nem látszott olyan könyörtelennek, amilyennek Harry leírta. Egyáltalán nem látszott könyörtelennek. Magányosnak és boldogtalannak látszott. - Maga - pillantott rá komolyan Harrison - gyönyörű lány... gondolom, belül is az. Harry szerencsés, hogy ilyen barátja van. És volt még benne valami rendkívül sajátos, amiről Harry nem tudhatott: egészen olyan volt, mint az ő anyja, ennyi idős korában. Már-már kísérteties volt, ahogy ugyanazzal a légies könnyedséggel szállt ki az autóból. Harrison követte a szállodába. A Potpourri étterembe mentek, és beültek egy bokszba. A férfi egyfolytában figyelte Tanát, mintha azt próbálná megfejteni, ki ez a lány, és mit jelent a fiának. Nehezen tudta elhinni, amit Tana makacsul hangoztatott, hogy ő csak "jó barát". Bár mi oka lett volna hazudni? A lány mosolyogva viszonozta a pillantását. - Anyámnak pontosan ez a véleménye, Mr. Winslow. Folyton azt hajtogatja, hogy fiúk és lányok nem lehetnek barátok, pedig én, megmondtam neki, hogy nincs igaza. Mi azok vagyunk Harryvel... ő az én legjobb barátom... 214
olyan nekem, mint egy fivér... - Könnybe lábadt a szeme, elfordította a fejét. - Bármit megtennék érte, hogy jól legyen megint! - Kihívóan nézett Harrison Winslowra: nem őrá haragudott, hanem a sorsra, amely megnyomorította a fiút. - Meg is teszem, majd meglátja... Nem fogom hagyni, hogy itt penészedjen a seggén... - Elvörösödött a szóra, de azért folytatta: - Fel fogom rázni, hogy mozogjon és megint fütyüljön a világra! - Különös lett az arca. - Van egy ötletem, de ezt először Harryvel kell megbeszélnem. - Harrisonban feltámadt a kíváncsiság. Ezek szerint a lánynak mégis vannak tervei a fiával, de most már tudja, hogy nem akarhat rosszat Harrynek. Nemcsak szép, de okos is, azonkívül roppant vagány. Ha beszélt, a szeme zöld tűzben izzott, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja minden szavát. - Miféle ötlete? - érdeklődött. Egész jól szórakozott volna, ha nem aggódik annyira a fia miatt. Tana tétovázott. Winslow nyilván bolondnak fogja tartani, főleg, ha annyira nincsenek eszményei, ahogy Harry mondta. - Nem tudom... magának ez biztosan elmebetegen hangzik, de arra gondoltam... nem is tudom... - Kínos volt ennek a férfinak gyónni. - Arra gondoltam, esetleg rábírhatnám, hogy beiratkozzon ő is a jogra. Még ha nem is fogja használni, akkor is jót tesz neki, pláne most. - Komolyan beszél? - Mosolygó redők gyűrődtek Harrison Winslow szeme köré. - Jogra? Az én fiam? Szélesen elmosolyodott, és megpaskolta Tana kezét. Micsoda fantasztikus gyerek, valóságos kis tűzhányó. - Ha 215
rá tudja beszélni, főleg most - hirtelen elsötétedett az arca - akkor maga még annál is rendkívülibb teremtés, mint amilyennek én gondolom. - Majd akkor fogom megpróbálni, ha elég jól lesz hozzá, hogy meghallgasson. - Attól félek, az beletelik némi időbe. - Némán bólogattak, és a csöndben meghallották, hogy odakint karácsonyi dalt énekel valaki. Tana hirtelen ránézett a férfira. - Miért találkozik olyan keveset Harryvel? - Meg kellett kérdeznie. Mit veszíthet? Harry apja úgyse tehet vele semmit. Ha most megharagszik, Tana bármikor elmehet. Ám a férfit egyáltalán nem sértette a kérdés. - Legyek őszinte? Azért, mert mostanáig úgysem lett volna értelme. Sokat és régóta próbálkoztam, de nem jutottam sehová. Harry kisfiú kora óta gyűlöl, és ez a gyűlölet minden évvel jobban elmérgesedett. Egy idő után nem volt értelme újabb sebeket ejteni egymáson. Nagy a világ, nekem sok a dolgom, Harrynek megvan a saját élete... - annyira könnyes lett a szeme, hogy el kellett fordítania a fejét - vagy legalábbis megvolt, mostanáig... Tana átnyúlt az asztalon, és megérintette a férfi kezét. - Meglesz neki újra, ígérem... ha életben marad... Ó, Istenem... ha életben marad... kérlek, Istenem, add, hogy ne haljon meg! Egy legyintéssel kitörölte szeméből a könnyeket. - Harry olyan csodálatos, Mr. Winslow, és ő az én legeslegjobb barátom! - Bárcsak én is ugyanezt mondhatnám - felelte szomorúan a férfi. - Mi már csaknem idegenek vagyunk egymásnak. Ma betolakodónak éreztem magam a szobá216
jában. - Talán mert én ott voltam. Kettesben kellett volna hagynom magukat. - Már az sem számítana. Túl régóta és túlságosan messze mentek a dolgok. Elidegenedtünk. - Pedig nem kellene. - Úgy beszélt, mintha ismerné ezt az embert; valahogy már egyáltalán nem tűnt lehengerlőnek, minden nagyvilági, jóképű és kifinomult voltában sem. Csupán embertársa volt, akit megroppant a terhe, a súlyos beteg gyermek. - Most összebarátkozhatnának! Harrison Winslow a fejét rázta, de a következő pillanatban elmosolyodott. Arra gondolt, milyen gyönyörű ez a lány, és újra nagyon szerette volna tudni, mi lehet közte és Harry között. A fia elég szabados erkölcsű, ő nem hagyna ki egy ilyen alkalmat, hacsak nem tartja ezt a lányt még annál is többre, amennyiről Tanának tudomása van... igen, talán ez az... Harry szerelmes belé... annak kell lennie. Az nem lehet igaz, amit Tana állít. Ilyen nincs. - Túl késő, kis barátnőm. Nagyon, nagyon késő. Harry szemében én megbocsáthatatlan bűnt követtem el. - Sóhajtott. - Azt hiszem, én ugyanezt érezném az ő helyében. - Rezzenetlen pillákkal nézett a lányra. - Harry azt hiszi, hogy én öltem meg az anyját. A feleségem akkor lett öngyilkos, amikor Harry négyéves volt. - Tudom - mondta ki Tana csaknem fuldokolva, olyan perzselő, nyers fájdalom sugárzott Harrison tekintetéből. Ez az ember még mindig szereti a feleségét... és a fiukat... 217
- Rákos volt, és nem akarta, hogy bárki megtudja. A betegség teljesen eltorzította volna az utolsó stádiumban, azt pedig nem volt hajlandó eltűrni. Kétszer is operálták, mielőtt meghalt volna... és... - majdnem elhalt a hangja, de aztán folytatta: - ...iszonyúan megszenvedte... valamennyien megszenvedtük... Harry akkor tudta, hogy az anyja beteg, de ma már nem emlékszik rá. Különben sem számít. A feleségem nem viselte el a műtéteket, a kínt, én pedig nem bírtam látni a szenvedését. Amit tett, szörnyűség volt, de én megértettem. Olyan fiatal volt, olyan gyönyörű! Nagyon hasonlított magára, és jóformán még gyerek volt... - Nem szégyellte a könnyeit. Tana iszonyodva meredt rá. - Harry miért nem tudja? - Az anyja megígértette velem, hogy sohasem mondom el a fiunknak. - Úgy dőlt hátra, mint akit megütöttek. Sohasem bírt kilábalni abból a kétségbeesésből, ami a felesége halálakor kerítette a hatalmába. Évekig próbált menekülni tőle, először Harryvel, aztán asszonyokkal, lányokkal, akárkivel, végül egymagában. Ötvenkét éves volt, és rádöbbent, hogy eddig menekülhet, nem tovább, az emlékek megmaradnak, megmarad a bánat, a veszteség... és most talán Harry is elmegy... Elviselhetetlen gondolat volt. Ránézett a kedves fiatal lányra, akiben pezsgett az élet és a bizakodás. Szinte lehetetlen mindent elmagyarázni neki, olyan régen történt. - Az embereknek akkoriban más volt a véleményük a rákról... szinte olyasmi volt, amit szégyellni kell. Én már akkor sem értettem egyet a feleségemmel, ő azonban azon 218
a sziklaszilárd állásponton volt, hogy Harry nem tudhatja meg. Írt nekem egy nagyon hosszú búcsúlevelet, és mikor átmentem egy éjszakára Bostonba, hogy meglátogassam a nagynénémet, beszedte az összes gyógyszerét. Azt akarta, hogy Harry egy légies, bűbájos, romantikus jelenségre emlékezzék, ne pedig egy roncsra, így hát elment... és most hősnő a fia szemében. - Boldogtalanul mosolygott Tanára. - Az enyémben is. Szomorú így meghalni, de úgy még rosszabb lett volna. Sohasem hibáztattam azért, amit tett. - És hagyta, hogy Harry magát tartsa bűnösnek! mondta iszonyodva Tana. Zöld szeme óriásira nyílt. - Sohasem számítottam rá, hogy ez bekövetkezik, és mire észbe kaptam, túl késő volt. Rengeteget utaztam, amikor Harry gyerek volt, mintha elmenekülhetnék a veszteség fájdalmától, ám ez lehetetlen. A szenvedés nyomon követ, mint egy rühes kutya, odakint várakozik minden ébredésnél, kaparja az ajtót, nyüszít a lábunknál, lehet akármennyi dolgunk, kiöltözhetünk akármilyen elbűvölő eleganciával, körülvehetjük magunkat akárhány baráttal, mindig ott van, a sarkunkat harapdálja, a ruhánk ujját húzogatja... de mire Harry nyolc-kilenc éves lett, levonta rólam a saját következtetéseit, és akkor egy darabig olyan gyűlöletesen viselkedett, hogy internátusba adtam, ő pedig eldöntötte, hogy ott is marad, nekem tehát nem maradt semmim, mire még vadabbul menekültem, mint azelőtt... és... - Rezignáltan vállat vont. Majdnem húsz éve, hogy a feleségem elment, és most így állunk... Januárban halt meg... - Pillanatra zavaros lett 219
a tekintete, majd ismét kiélesedve szögeződött Tanára, de ez nem segített. Egyébként is túl nagy volt a hasonlóság; ha Tanára nézett, úgy érezte, a riw ltba néz. - És most Harry van ebben az ocsmány helyzetben... micsoda rohadt dolog az élet, ugye? - Tana bólintott, nemigen volt hozzáfűznivalója. Harrison Winslow jó sok gondolkoznivalót adott neki. - Szerintem mondania kellene neki valamit. - Miről? - Arról, hogyan halt meg az anyja. - Azt nem tehetem. Megígértem a feleségemnek... magamnak .. önzés lenne most közölnöm vele. - Akkor nekem miért mondta el? - Őt magát is megdöbbentette a hangjában izzó düh, de annyira haragudott, hogy emberek így képesek tönkretenni az életüket, elpocsékolni a perceket, amikor szerethették volna egymást, mint ez az ember és a fia. Mennyi évet eltékozoltak, holott megoszthatták volna! És Harrynek most szüksége van az apjára. Mindenkire szüksége van. Harrison bocsánatkérően nézett rá. - Feltételezem. nem kellett volna elmesélnem magának, de beszélnem kellett róla valakivel, maga pedig... 165 olyan közel áll hozzá. Azt akartam, hogy tudja: én szeretem a fiamat. Tana ökölnyi gombócot érzett a torkában, és maga se tudta, mit akar: felképelni III. Harrison Winslowt, megcsókolni, esetleg mindkettőt. Még sose érzett ilyen férfi iránt. 220
- Mi az ördögnek nem mondja el neki maga? - Mi haszna lenne? - Lehetne. Talán ez az a perc. A férfi tűnődve figyelte a lányt, lesütötte a szemét, majd visszanézett a zöld szempárba. -Talán igen... de én nem ismerem őt... nem tudnám, hol kezdjem... - Csak így, Mr. Winslow. Ahogy nekem elmondta. Harrison elmosolyodott, és hirtelen nagyon fáradtnak látszott. - Mitől ilyen okos maga, kislány? 'Lana is mosolygott. Valami hihetetlen melegség áradt ebből a férfiból, sok szempontból nagyon hasonlított Harryre, de ugyanakkor több volt nála, és hirtelen mintha tűt szúrtak volna a szívébe, amikor rádöbbent, hogy vonzónak találja III. Harrison Winslowt. Mintha egyszerre éledt volna föl minden érzéke, amelyeket évekig tartó tetszhalálba zsibbasztott az erőszak. - Most éppen mi járt a fejében? Elpirult, megrázta a fejét. - Olyasmi, aminek semmi köze ezekhez a dolgokhoz... Elnézést... fáradt vagyok... Pár napja nem aludtam... - Hazaviszem, hogy pihenhessen egy kicsit - Intett a számláért. Gyöngéd mosolya fájdalmas vágyakozást ébresztett Tanában az apa után, akit ő sohasem ismerhetett. Ilyennek szerette volna Andy Robertset, nem olyannak, mint Arthur Durning, aki tetszése szerint csapong ki-be az 221
anyja életében. Ez a férfi sokkal kevésbé önző, mint ahogy Harry el akarta hitetni Tanával - vagy önmagával. Mennyi energiát ölt bele az évek során, hogy gyűlölni tudja az apját! Tana rádöbbent, mennyire nem volt igaza. Vajon igazat mondott Harrison? Tényleg késő lenne már? - Köszönöm, hogy beszélgetett velem, Tana. Micsoda szerencséje Harrynek, hogy ilyen barátja van. - Itt én vagyok a szerencsés. A férfi egy húszdolláros bankót csúsztatott a számla alá, és újra ránézett a lányra. - Maga egyke? - adott hangot a gyanújának. Tana mosolyogva bólintott. - Igen, és sohasem ismertem az apámat. Még a születésem előtt elesett a háborúban. - Tízezredjére mondta el, de most valahogy új jelentéssel teltek meg a szavak. Mint minden. Nem értette, miért. Valami különös történt vele, míg itt ült ezzel az emberrel. Talán csak attól, hogy annyira fáradt? Hagyta, hogy a férfi visszakísérje a limuzinhoz. Nagy meglepetésére Harrison apja is beült mellé, ahelyett, hogy rábízta volna a sofőrre az ő hazavitelét. - Elkísérem. - Ezt tényleg nem kellene. - Úgy sincs más dolgom. Azért jöttem ide, hogy Harryt lássam, és azt hiszem, jobb lesz neki, ha most pár órán át pihen. - Ezzel Tana is egyetértett. Beszélgettek, amíg a limuzin átvitte őket az öböl hídján. Winslow megemlítette, hogy először jár San Franciscóban, és kellemes városnak találja, de végig az úton valahogy szórakozot222
tan viselkedett. Tana azt hitte, azért, mert a fia jár az eszében - holott Harrison Winslow őreá gondolt. - Akkor viszontlátásra a kórházban - szorította meg Tana kezét, mikor megérkeztek. - Ha fuvarra volna szüksége, csak telefonáljon a szállodába, és elküldöm magáért a limuzint. - Nyugtalanította, amit Tana mesélt: hogy oda-vissza busszal szokott közlekedni. Végül is egy fiatal, csinos lánnyal bármi megtörténhet. - Mindent köszönök, Mr. Winslow. - Harrison - mosolygott a férfi. A mosolya pont olyan volt, msnt Harryé, nem annyira vásott, de azért lappangott benne egy szikra. - Akkor a mihamarabbi viszontlátásra. Most pihenjen egy kicsit! - Intett, a limuzin elhúzott. Tana az imént hallottakon töprengve lassan fölkapaszkodott a lépcsőn. Milyen igazságtalan néha az élet! Elalvás előtt Harrisonra gondolt és Harryre és Vietnamra és a nőre, aki megölte magát, és akinek Tana álmában nem volt arca. Sötét volt a kicsi szobában, mikor fölébredt; vigyázzülésbe vágta magát, levegő után kapkodott. Az órára pillantott: kilenc. Vajon hogy lehet Harry? Kiment telefonálni, és megtudta, hogy a láz lelohadt, Harry ébren volt egy darabig, most éppen szunyókál, de még nem kapta meg az altatót ma éjszakára, és Tana, ahogy hallotta kintről a karácsonyi dalokat, egyszer csak rádöbbent, hogy Szenteste van, és Harrynek szüksége van rá! Gyorsan lezuhanyozott, és elhatározta, hogy szépen kiöltözik a fiú kedvéért. Csinos fehér kötött ruhát vett, tűsarkú cipőt húzott, piros kabátot öltött magára és bekötötte a fejét a 223
kendővel, amely utoljára tavaly télen volt rajta New Yorkban, és azt hitte, itt sohasem fogja viselni. De ez így együtt olyan karácsonyias; Harrynek talán fontos lehet. Kevés parfümöt hintett magára, megkefélte a haját és visszament a városba a busszal. Harry apján gondolkodott közben. Fél tizenegyre érkezett a Lettermanbe, amelynek némi álmosan vakációs hangulatot kölcsönöztek a hunyorgó égőkkel díszített fácskák, a műanyag mikulások, de az emberek nem látszottak túlzottan ünnepi kedvükben lenni, ahhoz túl sok volt itt a reménytelen tragédia. Halkan kopogtatott Harry ajtaján és nesztelenül beosont: azt várta, hogy a fiú alszik, ám ő ébren feküdt és könnyes szemmel bámulta a falat. Összerezzent, mikor meglátta a lányt, és még csak nem is mosolygott. - Meghalok, ugye? - Tanát megrendítették a szavak, a hang, az élettelen pillantás. Elkomorodva sietett oda az ágyhoz. - Csak akkor, ha meg akarsz halni. - Tudta, hogy most gorombán kell viselkednie. - Kizárólag rajtad múlik. Nagyon közel állt az ágyhoz, és farkasszemet nézett a fiúval. Harry nem nyúlt a keze után. - Hülyeség ilyet mondani. Nem az én ötletem volt, hogy seggbe lőjenek. - Fenét nem - vetette oda foghegyről Tana. Harry egy pillanatra méregbe gurult. - Mi a francot akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy mehettél volna egyetemre. De te inkább úgy döntöttél, hogy szórakozol. Úgyhogy kihúztad a gyu224
fát. Játszottál és vesztettél. - Ja. Csakhogy nem tízezer rongyot veszítettem, hanem a lábaimat. Nem éppen alacsony tét. - Nekem úgy tűnik, még mindig a helyükön vannak pillantott a lány a béna végtagokra. Harry csaknem vicsorgott. - Ne légy már ilyen hülye! Mi hasznom van belőlük? - A lábaid megvannak, élsz, és nagyon sok mindent tudsz csinálni. sőt. az ápolónők szerint még fel is tudod állítani - folytatta olyan durván, ahogy még sose beszélt a barátjával. Szép kis beszéd karácsony ünnepén! Ám ő tudta, hogy ideje elkezdenie rugdosni Harryt, főleg ha a fiút ilyen halálvágyó gondolatok kerülgetik. - A fenébe, nézd már a derűs oldalát! Akár a kankucit is megkaphatod még egyszer! - Hánynom kell tőled! - Harry elfordult. Tana azonnal elkapta a karját, hogy nézzen vissza rá. - Ide figyelj, nekem kell hánynom tőled! A szakaszod felét megölték, te élsz, úgyhogy ne vinnyogj itt nekem azon, amid nincs! Arra gondolj, amid megvan! Az életed még nem ért véget, hacsak te nem akarod, én pedig nem akarom! - Szúrták a szemét a könnyek. - Azt akarom, hogy tápászkodj fel arról a béna seggedről! Ha kell, a hajadnál fogva rángatlak az elkövetkező tíz évben, de tessék felkelni és élni! Világos? - Patakzani kezdtek a könnyei. - Nem foglak elengedni! Soha! Megértetted? És lassan, nagyon lassan... derengeni kezdett Harry arcán a mosoly. - De egy hülye tehén vagy te, Tan. Ugye tudod? 225
- Ja, lehet, hogy az vagyok, és majd meglátod, milyen hülye tudok én lenni, addig, amíg nem könnyítesz az életünkön azzal, hogy valamit kezdesz magaddal! - Letörölte a könnyeit. A fiú elvigyorodott, és Tana napok óta először pillantotta meg azt a Harryt, akit ő ismert. - Tudod, mi ez? - Mi? - kérdezte zavartan a lány. E néhány napban több idegfeszültséget és érzelmi vihart élt át, mint egész korábbi életében. - Ez az elfojtott szexuális energia, ettől ugrasz neki akkora erőbedobással mindennek. Néha nagyon az idegekre tudsz mászni tőle. - Kösz. - Szívesen, bármikor - vigyorgott a fiú. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. - Hogyhogy így kiöltöztél? Készülsz valahová? - Igen. Ide. Hogy téged lássalak. Szenteste van. - Elpárásodó szemmel mosolygott a fiúra. - Isten hozott újra az emberiség soraiban! - Tetszik nekem, amit az előbb mondtál. - Harry mosolygott, és Tana láthatta rajta, hogy megfordult az áramlás iránya. Ha belekapaszkodik az élet akarásába, akkor viszonylag jól lesz. Ezt mondta az idegsebész. -Mit...? Mármint hogy seggbe rugdoslak, amíg nem kezdesz valamit magaddal... aminek éppen ideje! mondta elégedetten. - Nem, hanem hogy fel fog állni és megint megkaphatom a gatyabajt. - Francba! - mérte végig mélységes megvetéssel Tana. 226
Ekkor bejött az egyik nővér, a két fiatalból kipukkadt a kacagás, és néhány percig egészen olyan volt, mint a régi szép időkben. Aztán megérkezett Harry apja, mire úgy hallgattak el, mint két megszeppent gyerek. - Ne engedjétek, hogy elrontsam a mulatságotokat mosolygott Harrison Winslow. - Minek szólt a nevetés? Tana elpirult. Nehéz beszélgetni egy ilyen nagyvilági jelenséggel, akkor is, ha ő most beszélgetett át vele egy egész délutánt. - A fia gorombáskodik,.szokása szerint. - Ez nem újság. - Leült a szoba két széke közül az egyikre, és végignézett a fiatalokon. - Bár Szentestén azért erőt vehetne magán, és viselkedhetne kissé udvariasabban. - Tulajdonképpen az ápolónőkről volt szó, és. .. - Harry elvörösödött és tiltakozni kezdett, Tana nevetett, és hirtelen nevetni kezdett Harry apja is. Elég feszélyezett hangulat uralkodott a szobában, egyikük sem nevezhette magát túlzottan felszabadultnak. Azért beszélgettek egy félórát, aztán Harryn kiütközött a fáradtság, mire Tana felállt. - Én csak egy karácsonyi puszira jöttem, nem is vártam, hogy ébren leszel. - Én sem. - Harrison Winslow is felállt. - Holnap visszajövünk, fiam. - Figyelte, hogyan néz Harry a lányra, és azt hitte, érti. A lánynak nincs tudomása róla, hogy Harry mit érez iránta, a fiú pedig valami érthetetlen okból titkolja. Hol van ennek a rejtélynek a nyitja? Visszafordult a fiához. - Kérsz valamit, mielőtt elmegyünk? 227
Harry egy hosszú pillanatig szomorúan bámult maga elé, aztán megrázta a fejét. Kért volna, de tőlük azt nem kaphatja meg. A lábait kérte volna. Apja megértő gyöngédséggel megérintette a karját. - Viszontlátásra holnap, fiam. - Jó éjszakát - mondta minden melegség nélkül Harry. Annál jobban kigyúlt a szeme, amikor ránézett a szép szőke lányra. - Aztán viselkedj, Tan! - Miért tenném? Te sem viselkedsz! - Vigyorogva csókot dobott neki. - Boldog karácsonyt, hülyegyerek! súgta. A fiú nevetett, Tana követte Harry apját a folyosóra. - Most mintha jobban nézett volna ki, nem? - Barátok lettek a balsorsban, amely lesújtott Harryre. - De igen. Szerintem túl van a legrosszabbon. Most már csak a lassú, hosszú kapaszkodás következik, vissza a hegy oldalán - bólintott Harrison. Együtt mentek le a lifttel a földszintre, olyan meghitten, mintha már tucatszor végigcsinálták volna, holott eddig csak egyszer került rá sor. De a délutáni beszélgetés sokkal közelebb hozta őket egymáshoz. Amikor Harrison előreengedte a lányt a kijáratnál, Tana látta, hogy ugyanaz az ezüstszínű limuzin várakozik odakint. - Nem lenne kedve enni valamit? Tana már mondta volna, hogy nem, aztán eszébe jutott, hogy ma még nem vacsorázott. Fontolgatta, hogy részt vesz az éjféli misén, de valahogy nem volt kedve egyedül menni. Fölnézett a férfira, és arra gondolt, hátha neki is fontos lenne most a karácsonyi áhítat. - De, talán. És kedvet csinálhatok utána egy éjféli mi228
séhez? Harrison Winslow nagyon komolyan bólintott, és Tana ismét elálmélkodott, milyen jóképű. Bekaptak egy hamburgert, közben Harryről meg a cambridge-i napokról beszélgettek. Tana elmesélte néhány hajmeresztő dobásukat; Harrison nevetett, bár még mindig nem értette a két fiatal különös kapcsolatát. E téren ugyanannyi fantáziája volt, mint Jeannek. Aztán elmentek az éjféli misére. Könnyek peregtek Tana arcán, miközben a "Csendes éj"-t énekelték; Sharonra gondolt, az ő drága barátnőjére, Harryre gondolt, és hogy milyen szerencse, amiért még mindig él; és mikor rápillantott a mellette álló Harrisonra, látta, hogy ez a magas, büszke férfi is sír. Mise után visszavitte a lányt a Berkeleyre. Tana rendkívül megnyugtatónak találta a társaságát. Félálomban bóbiskolta át a visszautat, rettenetesen fáradt volt. - Holnap mit fog csinálni? - Azt hiszem, meglátogatom Harryt. És valamikor majd tanulnom is kellene. - Amiről az utóbbi pár napban egészen elfelejtkezett. - Meghívhatom ebédre, mielőtt bemenne a kórházba? - Tana megilletődötten fogadta el az invitálást. Ahogy kiszállt a kocsiból, máris azon töprengett, mit vegyen föl. De a szobájában már nem volt ideje ezen gondolkozni. Lehámozta magáról a ruhát, leszórta a padlóra, bemászott az ágyba, és máris aludt halálosan kimerült álommal, mint akit agyonvertek. Nem úgy, mint az anyja New Yorkban, aki egy székben ülve virrasztott és sírt. Tana nem telefonált, Arthur sem 229
hívta Palm Beachből, és Jean egész éjszaka önmaga sötétebbik felével viaskodott. Olyan gondolatok kínozták, amelyekre sohasem hitte képesnek magát. Részt vett az éjféli misén, amelyre lánával mindig el szoktakjárni. Fél kettőkor ért haza, és még nézte egy kicsit a kései tévéadást. Két órára olyan kétségbeejtő erővel rohanta meg a magányosság, mint még soha. Még a székből se tudott felállni, szinte lélegzetet se tudott venni. Életében először jutott eszébe az öngyilkosság, és hajnali háromra szinte ellenállhatatlanul csábította. Fél óra elteltével bement a fürdőszobába, előkeresett egy fiola altatót, amelyet sohasem használt, majd reszketve kényszerítette magát, hogy visszategye. Soha életében semmit sem akart még ennyire, mint beszedni ezeket a tablettákat. És ugyanakkor nem akarta. Azt akarta, hogy valaki tartsa vissza. Hogy azt mondja: nem lesz semmi baj. De ki mondhatná ezt most? Tana elment, valószínűleg soha többé nem fog itthon lakni, és Arthurnak is megvan a saját élete, amelybe akkor engedi be Jeant, ha neki úgy tetszik, sohasem akkor, mikor az asszonynak szüksége lenne rá. Ebben igaza volt Tanának, de túlságosan fájt volna beismernie a lánya előtt, ezért inkább védelmébe vett mindent, amit Arthur csinált, meg azokat a nyomorult, önző kölykeit, azt a ribanc Annt, aki mindig olyan durván viselkedett vele, és Billyt, milyen édes kisfiú volt, de most... mintha folyton be lenne rúgva. És ha igaza volt Tanának? Ha Billy nem az a fajta fiatalember, akinek Jean mindig is tartotta... ha igaz... mintha a plafon szakadt volna rá, mikor arra 230
gondolt, amit négy éve hallott a lányától. És ha igaz...? ha Billy... és ő nem hitte... ez már több az elviselhetőnél... az egész élete látszott összeomlani ma éjszaka, ez kibírhatatlan... csak ült, és vágyakozva bámulta a tenyerén heverő fiolát. Úgy tűnt, nem maradt más. Vajon mit fog gondolni Tana, ha majd megtelefonálják neki Kaliforniába a hírt? Ki fogja megtalálni a testét? A gondnok? Vagy valamelyik munkatársa? Ha arra várnak, hogy Arthur találja meg, az hetekbe is beletelhet. Ez még nyomasztóbb volt, ez a gondolat, hogy nem maradt senkije, aki idejében rátaláljon. Gondolt rá, hogy levelet ír Tanának, de ez meg olyan bombasztikusnak tűnt. Különben is, mit írhatott volna? Hogy annyira szerette a gyermekét, és annyira igyekezett? Sírt, mikor a cseperedő Tana jutott eszébe, kis lakásuk, aztán a megismerkedés Arthurral, a reményei, hogy majd csak feleségül veszi a férfi... az egész élete elvillant a szeme előtt, miközben az altatót szorongatta a gyötrelmes lassúsággal vánszorgó éjszakában. Azt se tudta, hány óra lehet, amikor megszólalt a telefon. Akkor döbbent rá, az órára pillantva, hogy hajnali öt. Csak nem Tana? Lehet, hogy meghalt a barátja?... Reszkető kézzel emelte föl a kagylót, és először nem ismerte föl a Johnként bemutatkozó telefonálót. - Milyen John? -.lohn York. Ann férje. Palm Beachből. - Ó, persze! - Még mindig kábult volt, az éjszakai indulatok teljesen kimerítették. Csendesen félretette a fiolát, ezt majd később is elintézheti. Nem értette, miért 231
hívják. De John York gyorsan megmagyarázta. - Arthurról van szó. Ann úgy gondolta, telefonálnom kell. Szívrohamot kapott. - Ó, Istenem! - Úgy érezte, az ő szíve is megszakadt, és hirtelen belesírt a telefonba. - Jól van? Vagy... vagy... - Most már jól, de egy darabig elég rossz állapotban volt. Pár órája történt, még mindig borotvaélen táncolunk. Ezért gondolta Ann, hogy,jó lenne telefonálnom. - Ó, Istenem, ó, Istenem... - Ó itt arra gondolt, hogy eldobja az életét, és Arthur közben majdnem meghalt. És ha megtette volna? Szinte kilelte a hideg a gondolatra. - Most hol van? - Az Isteni Irgalom Kórházban. Ann úgy gondolta, hogy esetleg szeretnél lejönni. - Természetesen! - Felpattant, kezében a kagylóval, ceruzát és noteszt kapott elő, közben leverve a fiolát. A gyógyszer szétszóródott, Jean pedig állt és bámulta a tablettákat. Önmaga volt ismét. Hihetetlen, mire lett volna képes! Arthurnak szüksége van rá. Hála Istennek, amiért mégse tette meg! - Mondd a részleteket, John. A következő géppel megyek. - Lefirkantotta a kórház nevét és címét, Arthur szobájának számát, megkérdezte, nincs-e szükségük valamire, és egy perccel később letette a kagylót. Behunyta a szemét, Arthurra gondolt, és eleredtek a könnyei. Ha elképzeli, mi történhetett volna vele! 10. fejezet Másnap délben Harrison Winslow átküldte a limuzint a 232
Berkeleyre Tanáért. A Nader Vic'sbe mentek ebédelni. A hangulat ünnepi volt, az étel finom; Winslowt úgy tájékoztatták a szállodában, hogy a Nader épp megfelelő hely lesz. Megint beszélgettek, Harryről, de másról is, és Harrison már-már túlságosan élvezte ennek a lenyűgözően okos lánynak a társaságát. Tana mesélt Freeman Blake-ről, a barátnőjéről, aki meghalt, és Miriamről, akinek a hatására jelentkezett a jogra. - Csak abban reménykedek, hogy túlélem! Ez még annál is keményebb, mint gondoltam! - mondta mosolyogva. - Komolyan gondolja, hogy Harrynek is valami hasonlót kellene csinálnia? - Megtehet mindent, amit akar. Csak az a baj, hogy ő jobban szeret hetyegni - felelte elpirulva a lány. Harrison nevetett. - Egyetértek magával. Harry szeret hetyegni. Szerinte ez örökletes, bár az a helyzet, hogy én sokkal komolyabban viselkedtem a magam idejében, apám pedig kimondottan tudós ember volt. Még két filozófiai tárgyú könyvet is írt. - Beszélgettek még egy darabig; hosszú-hosszú ideje a legkellemesebb intermezzója volt Tana életének, bár időnként bűntudatos pillantásokat vetett az órájára. Aztán besiettek a kórházba, és vittek Harrynek egy csomag szerencsesütit. Tana ragaszkodott hozzá, hogy italt is vigyenek. Scorpiont vettek, beletűztek egy szál gardéniát. Harry derekasan meghúzta az italt, és elvigyorodott. - Boldog karácsonyt nektek is! - De Tana látta rajta, 233
mennyire nem tetszik neki, hogy ő így összebarátkozott az apjával. Amint Harrison kihúzta a lábát a szobából és lement telefonálni, Harry rögtön úgy nézett a lányra, mintha meg akarná harapni. - Minek köszönhetem a nyájas pillantást? - Egy cseppet se bánta a fiú dühét; jót tesz neki, segít visszahozni az életbe. - Tudod, mi a véleményem apámról! Nehogy megkajáld a halandzsáját! - Apád nem halandzsázik. Nem lenne itt, ha nem lennél fontos neki. Ne légy már ilyen rohadtul makacs, inkább adj neki egy esélyt! - Az istenit! - Harry, ha tehette volna, kirohan a szobából és bevágja az ajtót. - Ezt az ótvaros marhaságot! Ezzel etet? - Tana nem mondhatott el mindent, amit Harrisontól hallott, mert tudta, hogy a férfi sem akarná, de most már tudta, mit érez a fia iránt, és meg volt győződve az őszinteségéről. Minden órával jobban megkedvelte, és szerette volna, Harry is jobban megnyílna az apjának. - Rendes ember. Adj neki egy esélyt! - Utolsó rohadék, és én utálom, mint a szart! - Ebben a pillanatban lépett be Harrison Winslow, még idejében, hogy hallhassa a fia szavait. Tana elsápadt. Egymásra néztek. - Nem az első alkalom, hogy ezt hallom - nyugtatta meg gyorsan Harrison. - És bizonyosan nem az utolsó. Harry megfordult az ágyon. - Mi a francnak nem kopogtattál? - vicsorgott az ap234
jára. - Zavar, hogy hallottam? Na és? Ezelőtt is kifejtetted már, rendszerint az arcomba. Több lett benned a tapintat? Vagy kevesebb a bátorság? - kérdezte élesen az apa. Harry szeme lángolt. - Tudod, mit tartok rólad! Sose voltál ott, amikor kellettél! Mindig el voltál valahol a fenében, valami csajjal, valami üdülőhelyen, valami hegytetőn a barátaiddal... Elfordult. - Nem akarok beszélni róla! - Dehogynem akarsz. - Winslow széket húzott az ágy mellé, és leült. - És én is. Igazad van, nem voltam ott, de te sem! Inkább választottad az internátusokat, és undok módon viselkedtél, valahányszor velem kellett találkoznod. - Miért viselkedtem volna másként? - Te döntöttél így. Egyetlen esélyt sem adtál nekem anyád halála óta! Már hatéves korodban tudtam rólad, hogy gyűlölsz. Akkor képes voltam elfogadni. Hanem ide figyelj, Harry, a te korodban elvárható lenne, hogy egy kicsit megokosodj vagy együttérzőbb legyél. Nem vagyok én olyan rossz, ahogy te szereted gondolni. Tana megpróbált belebújni a falba, mert borzasztó kínos volt itt lennie, bár egyik férfit sem látszott zavarni a jelenléte. Őket hallgatva egyszer csak rádöbbent, hogy ismét elfelejtette felhívni az anyját. Megfogadta, hogy azonnal telefonál, amint eljön a kórházból, esetleg már innen a földszintről, de nem mehet ki a szobából most, amikor dúl a harmadik világháború. - Egyébként mi a túrónak jöttél ide? - kérdezte Harry 235
öldöklő pillantással az apjától. - Mert a fiam vagy. Az egyetlen fiam. Azt akarod, hogy elmenjek? - Harryson Winslow csendesen fölállt. Itt hagylak, amikor akarod - mondta halkan. - Nem erőszakolom rád a társaságomat, de azt sem tűröm, hogy tovább ámítsd magad azzal, miszerint én fütyülök rád. Nagyon csinos tündérmese a szegény kis gazdag fiúról meg a többi, de barátnőd szavaival élve, kamu duma. Történetesen én nagyon szeretlek... - megtört a hangja, de azért is folytatta, küzdve a felindulással és a szavakkal, Tana pedig annyira sajnálta, hogy majd megszakadt a szíve - ...Nagyon, de nagyon szeretlek, Harry. Mindig szerettelek és szeretni foglak. - Lehajolt a fiához, gyengéden megcsókolta a feje búbját, aztán kisietett a szobából. Harry elfordította a fejét és behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, látta, hogy Tana ott áll, és az arcán patakzanak a könnyek. - Takarodj innen! - A lány bólintott, és csendesen kiment. Amikor halkan becsukta az ajtót, hallotta a zokogást Harry ágyának irányából. De most nem szabad zavarni. Jót fog tenni neki, ha kisírja magát. Harrison már várta. Összeszedettebbnek, megkönnyebbültnek látszott. - Jól van? - mosolygott Tanára. - Most már jól lesz. Ezt hallania kellett, amit most mondott neki. - Meg kellett mondanom. Én is jobban érzem tőle magam. - Azzal belekarolt a lányba, és úgy ballagtak le az emeletről, mint két régi barát. - Most hová, ifjú 236
hölgy? - kérdezte széles mosollyal. - Gondolom, haza. Vár a munka. - Kamu duma - utánozta Harrison. Mindketten nevettek. - Ahhoz mit szólna, ha lógna egy kicsit, és moziba menne egy öregemberrel? A fiam épp most rúgott ki a szobájából, egy lelket se ismerek ebben a városban, holott karácsony van, az ég szerelmére! Mit szól hozzá, Tan? - A nevet a fiától vette át. Tana elmosolyodott, és megint szerette volna azt mondani, hogy haza kell mennie, de valamiért nem bírta. Ezzel a férfival akart lenni. - Igazán otthon lenne a helyem! - Amivel egyikőjüket sem győzte meg. Harrison virágos kedvében volt, amikor beültek a limuzinba. - Helyes. Most, hogy ezt tisztáztuk, hová menjünk? Tana kuncogott, akár egy kislány. A férfi utasította a sofőrt, hogy kocsikáztassa meg őket a városban. Később vásároltak egy újságot, kiválasztottak egy filmet, amely mindkettejüknek tetszett, annyi pattogatott kukoricát ettek, amennyi beléjük fért, utána beültek a L; Etoile-ba könnyű vacsorára és egy pohár italra a bárban. Tanát teljesen elkényeztette ennek a férfinak a társasága. Próbálta emlékeztetni magát, hogy Harry szerint az apja egy önző fráter, de már úgyse hitte el róla. Soha életében nem volt még ennyire boldog, és mikor Harrison hazavitte a Berkeleyre és magához ölelte, olyan természetességgel csókolták meg egymást, mintha egész életükben erre vártak volna. A csók után a férfi gyöngéden megérintette a lány arcát, és maga sem tudta, bánjae, amit tett, de évek óta nem érezte magát ilyen boldog237
nak és fiatalnak. -Tana, én még sose láttam senkit, aki hozzád lett volna fogható, szerelmem! - Magához szorította a lányt, aki élvezte a sohasem ismert meleget és biztonságot, majd ismét megcsókolta. Legszívesebben örökké csókolta volna, pedig ez őrület... Ez itt Harry barátnője... a nője... bár mindketten azt állítják, hogy csak barátok, a férfi sejtette, hogy többről van itt szó, legalábbis a fia részéről. Mélyen belenézett a lány szemébe. Tan, mondj meg nekem valamit. Szerelmes vagy a fiamba? A lány lassan megcsóválta a fejét. A limuzin sofőrje mintha ott sem lett volna. (Igazság szerint tapintatosan ki is szállt és elment egy rövid sétára, miután leparkolt a kollégium előtt). - Nem, még sohasem voltam szerelmes senkibe... mostanáig. - Nagy bátorság kellett hozzá, hogy ezt kimondja, de úgy döntött, nem titkolja tovább az igazságot. Ez a férfi az első perctől őszinte volt hozzá. - Négy és fél éve megerőszakoltak. Ettől mintha véget ért volna minden. Mintha megállították volna az érzelmi órámat, nem járt többé. Az első két főiskolai évem alatt nem jártam senkivel, aztán Harry végül összehozott párszor srácokkal, de nem sok jó sült ki belőle. Itt sem járok senkivel. Kizárólag tanulok. - Gyöngéden mosolygott Harrisonra. Most és itt éppen fülig beleszeretett a legjobb barátja apjába. - Harry tudja? - Hogy megerőszakoltak? - A férfi bólintott. - Igen. 238
Később elmeséltem neki. Furcsának tartott, én pedig felvilágosítottam, miért van. Konkrétan akkor, amikor összefutottunk az illetővel egy bulin. - Ismerősöd volt? - kérdezte megrendülten Harrison. - Az anyám főnökének a fia. Pontosabban főnökének és szeretőjének. Rettenetes volt... nem - csóválta a fejét - nem, sokkal, de sokkal rosszabb. - A férfi ismét magához ölelte. Így már érthetőbb. Vajon ezért van, hogy Harry sohasem engedett meg magának többet a barátságnál? Az apa ösztönösen megérezte a fiában a vágyakozást. És hogy ő mit érzett a lány iránt? Rá még senki nem volt ilyen hatással huszonhat év óta, amikor megismerkedett a feleségével. Erről eszébe jutott a korkülönbség. Vajon zavarná Tanát? Pontosan harminc évvel idősebb a lánynál, biztosan lennének, akiket ez megbotránkoztatna. De vajon Tana megbotránkozna-e? Mert itt ez a fontos. - Na és? - kérdezte a lány, amikor a férfi hangot adott félelmeinek. - Kit érdekelnek? - Most ő csókolta meg Harrisont, és érezte, mint támad föl benne valami sohasem tapasztalt vágy és szenvedély, amelyet csak Harry apja képes beteljesíteni. Egész éjszaka hánykolódott és forgolódott. Szüntelenül a férfira gondolt, mint ahogy az őrá. Másnap már reggel hétkor telefonált neki. Harrison, aki ébren volt, meglepődött a híváson. - Mit csinálsz ilyen korán, kicsim? - Rád gondolok. Ez hízelgő volt, és megható, és elbűvölő, és megbabo239
názó és ezer más, még annál is több! Tana úgy bízott Harrisonban, mint még soha férfiban, még a fiában sem. Annyi mindent jelentett neki, még az apát is, akit sose ismert. Egy személyben volt minden férfi. Harrison, ha ezt tudja, talán meg is retten, hogy a lány ilyen sokat vár tőle. Meglátogatták Harryt, együtt ebédeltek, együtt is vacsoráztak. A férfi kétségbeesetten szerette volna ágyba vinni a lányt, de valami azt súgta, ne tegye, túl veszélyes, ebből tartós kapcsolat lenne, és az baj. Két héten át találkoztak, sétáltak, csókolóztak, ölelkeztek és egyre mohóbban vágytak egymásra. Külön-külön látogatták Harryt, mert féltek, hogy a fiú rájönne valamire. Aztán egy napon Harrison leült a fia ágya mellé. Ezt meg kell beszélni, kezdett nagyon komoly lenni a dolog, és ő nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Sőt, olyasmit akart felajánlani neki, amit még soha senkinek ennyi év alatt: a szívét és az életét. Feleségül akarta venni, de előbb tudnia kellett, mit érez Harry, méghozzá most, mielőtt túl késő lenne, mielőtt sebet ejtenének valakin, főleg azon, aki a legdrágább neki: a fián. Bármit feláldozott volna Harryért, különösen most, még a lányt is, akit szeretett. Tudnia kellett. - Kérdezni akarok tőled valamit, és azt akarom, hogy őszintén felelj. - Az utóbbi két hétben, hála Tana erőfeszítéseinek, valami törékeny béke alakult ki kettejük között. - Mi ez az egész? - Harry gyanakodva nézett rá. - Milyen kapcsolatban állsz ezzel az elragadó kislánnyal? - Keményen küzdött, hogy az arca egykedvű le240
gyen, a tekintete higgadt, és imádkozott, hogy a fia meg ne lásson rajta valamit, főleg azt ne, mennyire szereti Tanát. Ámbár nem tudta elképzelni, hogy lehetne nem észrevenni. Ő úgy érezte, tüzes betűkkel van felírva a homlokára. -Tanával? -vont vállat Harry. - Azt szeretném, hogy válaszolj. - Kettejük élete múlik rajta, az övé és a lányé. - Minek? Miért érdekel? - Harry nyűgös volt, a nyaka egész nap fájt. - Már mondtam, hogy a barátom. - Ennél azért jobban ismerlek, akár tetszik, akár sem. - Na és? Ennyi van. Sose feküdtem le vele. Ennyit Harrison is tudott. - Az semmit sem jelent. Múlhat rajta is, nemcsak rajtad. - Nem viccből mondta, neki ebben nem volt semmi tréfás. Harry azonban nevetett, mintegy méltányolva a poént. - Való igaz, múlhat. - Hirtelen hátradőlt, és felbámult a mennyezetre. Különös módon olyan közel érezte magát az apjához, mint még soha. - Nem tudom, papa... én első látásra beléestem, de ő olyan zárt volt, mint a kő... most is az. - Elmesélte a Tanán esett erőszakot, Harrison pedig játszotta, hogy először hallja. - Még sose találkoztam senkivel, aki hozzá lenne fogható. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy szeretem, de féltem elkúrni a dolgot egy vallomással. Így nem fog elfutni. Ellenkező esetben megteheti. - Váratlanul könnyek szöktek a szemébe. Nem bírnám ki, ha elveszíteném! Annyira szükségem van rá! - Harrison követ érzett a szíve helyén, de neki 241
most a fiára kell gondolnia, az egyetlenre, aki számít, akinek mostantól számítania szabad. Végre megtalálta, nem hajlandó újra elveszíteni. Még Tanáért sem, akit olyan kétségbeesetten szeret. "Annyira szükségem van rá!", égették Harry szavai. Neki is szüksége van rá, ha nem is úgy, mint Harrynek... de nem veheti el tőle, most nem... - Egy nap azért esetleg össze kellene szedned a bátorságodat, és neki is el kellene mondanod valamit ebből. Talán neki is szüksége van rád. - Az apa már tudta, amit a fia még nem mért föl teljes mélységében: milyen magányos és elszigetelt Tana. - És ha elveszítem? - Így nem lehet élni, fiam. Félsz veszíteni, félsz élni, félsz meghalni. Így sohasem fogsz győzni. Tana jobban tudja ezt mindenkinél. Ez az egyik lecke, amit megtanulhatsz tőle. - És még mennyi mást, amelyeket Harrison Winslow már megtanult... és amiről most le kell mondania... - Bátrabb mindenkinél, akit ismerek... kivéve ami a férfiakat illeti. - Harry megcsóválta a fejét. - Egyszerűen frászt kapok a viselkedésétől. - Adj neki időt. Sok időt. - Igyekezett, hogy határozott legyen a hangja. A fiú nem tudhatja meg. - És sok szeretetet. Harry hosszú ideig hallgatott, és fürkészve nézte az apját. Az utóbbi két és fél hétben megtörtént az, ami még soha: elkezdték fölfedezni egymást., - Szerinted megszerethet még valaha? 242
- Valószínűleg. - Harrisonnak ismét összeszorult a szíve. - E pillanatban neked épp elég más dologgal kell foglalkoznod, de amint fölkelsz - óvakodott azt mondani, hogy "talpra állsz" - és kikerülsz innen, erre is gondolhatsz. - Mindketten tisztában voltak vele, hogy a fiú nem veszítette el teljesen a nemi képességeit; az orvos azt mondta, hogy egy kis "kreativitással" majdnem normális szexuális életet is élhet, sőt, ha úgy dönt, akár teherbe is ejtheti a feleségét. Harryt egyelőre nem nagyon izgatta az ötlet, de az apja tudta, hogy egy napon ez még nagyon sokat jelenthet neki. Ő, hogy tudta volna szeretni Tana gyermekét! A gondolattól majdnem könnybe lábadt a szeme. Beszélgettek még egy darabig, aztán Harrison elment. Úgy volt, hogy aznap este együtt vacsoráznak, de lemondta. Felhívta Tanát, megmagyarázta, hogy rengeteg táviratot küldtek utána, és mindegyikre választ kell fogalmaznia. Inkább holnap találkozzanak egy villásreggelire. Harnson becsületesen viselkedett. Élete legszörnyűbb napja volt a felesége halála óta. Olyan szomorú volt a szeme, és annyira komor az arca, hogy Tanának egy pillanatra elállt a szívverése, amikor meglátta az étteremben, mert tudta, hogy rossz hírt fog hallani, olyasmit, amit szívesebben nem hallana. - Tegnap beszéltem Harryvel - mondta felindulásával küszködve a férfi. - Meg kellett tennem, mindkettőnk érdekében. - Rólunk? - döbbent meg Tana. Ez nagyon hirtelen 243
jött. Még semmi sem történt, ez csak egy ártatlan románc... De Harrison megrázta a fejét. - Róla, és arról, hogy mit érez irántad. Tudnom kellett, mielőtt továbblépnénk. - Megfogta a lány kezét, és a szemébe nézett. Tana azt hitte, elolvad. - Tana, azt akarom, hogy tudd: szerelmes vagyok beléd. Életemben egyetlen nőt szerettem ennyire: a feleségemet. De a fiamat is szeretem, és a világon semmiért nem sebezném meg, akármekkora stricinek is tart, bár időnként úgy is viselkedtem: Feleségül akartalak venni... de addig nem, amíg meg nem tudtam, mit érez Harry. - Nem kerülgette a szót. - Szerelmes beléd, Tan. - Mi? - szörnyedt el a lány. - De nem! - De igen, csak halálosan retteg, hogy elriaszthatna. Mesélt a rajtad elkövetett erőszakról, és hogy mennyire félsz a férfiaktól. Évek óta vár türelmesen, de én nem kételkedem benne, hogy mindvégig szeretett. Önmagának is beismerte - mondta szomorúan. - Ó, Istenem! - hebegte megrendülten Tana. - De én nem... én nem... Én nem is hinném, hogy bírnék... - Ezt is gyanítottam. De ez a ti dolgotok. Ha a fiam valaha is összegyűjt annyi bátorságot, hogy bevallja, akkor erre magadnak kell megtalálnod a választ. Én azt akartam tudni, hogy ő mit érez. Tudom, hogy te mit érzel most. Már azelőtt tudtam, hogy beszéltem volna Harryvel. - Könnyek szöktek a lány szemébe. Hirtelen Harrisonnak is elkönnyesedett a szeme, és még szorosabban markolta Tana kezét. - Drágám, jobban szeretlek, mint az életemet, de ha most lelépnék veled, még akkor is, ha 244
te akarnád, az megölné a fiamat. Megtörné a szívét, és talán elpusztítana valamit, amire most nagyon nagy szüksége van. Ezt nem tehetem meg vele. És te sem. - Tana ekkor minden szégyenkezés nélkül elsírta magát, Harrison pedig magához ölelte. Nem volt titkolnivalójuk, sem itt, se másutt, csak a fia előtt. A legkegyetlenebb húzás volt, amit Tanával elkövetett valaha az élet: hogy az első férfi, akit szeret, ne viszonozhassa a szerelmét a tulajdon fia miatt... Tana legjobb barátja miatt, akit ő is szeret, csak nem úgy. Ő se akart elkövetni semmi olyat, amivel fájdalmat okoz Harrynek, de hát annyira szerette Harrisont... szörnyű este volt, csupa könny és keserűség. Tana így is le akart feküdni a férfival, de az nem engedte, hogy ezt csinálja magával. - Az után a szörnyű tapasztalat után az igazi férfi legyen az első, akivel megteszed. - Gyöngéd szerelemmel ölelte magához a síró lányt, és egyszer majdnem elsírta magát ő is. Aztán elkövetkezett Tana életének legfájdalmasabb hete: Harrison visszautazott Londonba, és a lány ottmaradt, mint egy partra vetett hajótörött, egyedül a könyveivel és Harryvel. Naponta bejárt a kórházba, magával vitte a könyveit, és fáradt volt és sápadt és mogorva. - Fiam, direkt öröm rád nézni! Mi a fene bajod van? Beteg vagy? - Majdnem a betege is lett Harrisonnak, pedig tudta, hogy a férfinak igaza van, bárhogy fáj. Mindketten a helyes dolgot cselekedték valakiért, akit szeretnek. De most már nem ismert irgalmat: kényszerítette 245
Harryt, hogy végigcsinálja, amit az ápolónők kérnek, buzdította, sértegette, kényeztette, bátorította, ha azt kellett, fáradhatatlanul, kimondhatatlan odaadással. Harrison időnként telefonált valahonnan a világ túlsó feléről, és ilyenkor Tanának repesett a szíve, de a férfi nem változtatta meg az elhatározását. Ő meghozta a fiáért ezt az áldozatot, Tanának bele kellett törődnie. Harrison nem hagyott neki választást. Magának sem, bár tudta, hogy sohasem fog kigyógyulni az érzésből, amelyet Tana ébresztett benne. De a lány talán igen. Előtte még ott az egész élet, és, remélhetőleg, az igazi férfi. 11. fejezet Napfényben úszott a szoba. Harry az ágyában feküdt és úgy tett, mintha egy könyvet olvasna. Már megvolt az óra az uszodában és kettő a gyógytornán. Halálosan unta a napirendjét. Mindig az az egyformaság, az az elviselhetetlen unalom. Az órájára nézett. Tana hamarosan itt lesz. Több mint negyedik hónapja feküdt a Lettermanben, és a lány naponta bejárt hozzá, kocsiderékszámra hozva a papírt, jegyzeteket, könyveket. Ahogy ezt elgondolta, már nyílt is az ajtó, és belépett a lány. Lefogyott az eltelt hónapokban. Rendkívül keményen tanult, és agyonfutkosta magát a Berkeley és a kórház között. Harry apja felajánlotta, hogy vásárol neki egy kocsit, de Tana még csak hallani sem akart róla. - Szervusz, öregem, hogy állunk, vagy ez tapintatlanság? - vigyorogta. Harry nevetett. - Gusztustalan vagy, Tan! - De legalább elmúlt a túlérzékenysége. Öt hete már szeretkezett is egy segédápoló246
nővel, kicsit "kreatívan",. ahogy az orvosának mondta, de némi fantáziával egész jól sült el mindkettejüknek. Harry fütyült rá, hogy a kislány menyasszony. Célkitűzései között nem szerepelt az igaz szerelem, Tanával pedig nem óhajtott próbálkozni. Sokat, nagyon sokat jelentett neki, meg különben is, Tanának megvolt a maga baja. - Mára mi a programod? Tana sóhajtott, és bánatos mosollyal leült. - Milyen programom szokott nekem lenni? Tanulok egész éjszaka, dolgozatokat adok be, vizsgázom. Édes Istenem, én ezt nem bírom ki még két évig! - Dehogynem bírod - mosolygott Harry. Tana volt a fény az éjszakában. Hová lett volna a naponkénti látogatásai nélkül? - Mitől vagy benne ilyen biztos? - Néha kételkedett magában, mégis mindig ment tovább. Mindig. Nem engedte magának, hogy megálljon. Nem hagyhatta cserben Harryt, és nem bukhatott ki az egyetemről. - Több kurázsid van, mint bárkinek, akit ismerek. Meg fogod csinálni, Tan. - Most ezt adták egymásnak: bátorságot, hitet. Ha a fiú letört, Tana addig üvöltözött vele, míg Harry legszívesebben elsírta volna magát, de Tana akkor is rákényszerítette, hogy tegyen meg mindent, amit tennie kell; viszont ha a lány kezdte el hajtogatni, hogy ő nem bír ki még egy napot a Boalten, Harry kikérdezte, felkeltette, ha szundított egy kicsit, aláhúzgálta neki a lényeget a tankönyvekben. - Különben is - vigyorodott el - a jog nem is olyan nehéz! Beleolvastam a cuccba, amit nálam hagytál. 247
Tana mosolygott. Pontosan így tervezte. - Tényleg? - kérdezte továbbra is foghegyről. - Akkor miért nem próbálod meg? - Minek pedálozzak? - Mi más dolgod van? Azonkívül, hogy ülsz a sejhajodon és csipkeded a segédápolónőket? Különben is, meddig tart ez? Júniusban úgyis kirúgnak. - Az még nem biztos! - Harryt láthatólag idegesítette a gondolat. Még nem tudta, haza akar-e menni. És hol az az otthon? Az apja túl sokat utazik, ő most nem tarthatna vele, még akkor se, ha akarna. Persze elmehetne szállodába, a New York-i Pierre-ben is ott a lakosztály, de ez mind olyan borzasztóan magányos. - Nem nagyon lelkesít a hazatérés! - fürkészte Tana. Pár napja Harrisonnal is beszéltek a dologról, amikor Harry apja felhívta Genfből. Hetente legalább egyszer telefonált a lánynak. hogy megérdeklődje, hogy van Harry. Még mindig ugyanazt érezték egymás iránt, de tartották magukat az elhatározásukhoz. Különben sem volt visszaút. Harrison Winslow nem árulná el a fiát. Tana megértette. - Nincs otthonom, ahová menjek, Tan. - A Lánynak ezzel kapcsolatban is volt egy ötlete, bár eddig csak kacérkodott a gondolattal. Talán most van itt a perc, hogy szóba hozza. - És ha összeköltöznél velem? - Abba a szörnyű szobádba? - Harry egyszerre nevetett és szörnyülködött. - Az is épp elég rossz, ha valaki oda van láncolva a tolószékbe! De hogy ráadásul azon a 248
szemétdombon éljek? Meg is ölném magamat! Különben is, hol aludnék? A padlón? - kérdezte szörnyű pofát vágva. - Nem, te ökör! - kacagott dana. - Lehetne közös lakásunk, persze ésszerű határokon belül, hogy én is fizethessem a részemet. - És hol? - Harry ízlelgette a gondolatot. Kétségtelenül volt benne valami vonzó. - Nem tudom... esetleg a Haight-Ashburyn? - Akkor bontott szárnyat a hippimozgalom. Tana nemrég járt a Haighten, de persze csak ugratta Harryt. Ott az tudja elviselni az életet, aki fodros szoknyában jár és folyamatosan el van szállva az LSD-től. - Komolyan, találhatnánk valamit, ha utánanéznénk. - A földszinten kellene lennie. - Harry töprengve pillantott az ágya lábánál álló tolószékre. - Azt tudom. És van még egy másik ötletem. - Miért ne pakolna ki egyszerre mindennel? - Mi az már megint? - Harry hátradőlt a párnán, és boldogan nézett a barátnőjére. Bármilyen nehéz hónapjaik voltak, valami egészen különlegeset éltek át, és közelebb kerültek egymáshoz, mint amire embereket képesnek tartottak. - Te sose hagysz nekem egy percnyi békét! Mindig van valami nyomorult terved vagy ötleted! Kifárasztasz, Tana! - Az csak jót tesz neked. Te is tudod. - Harry tudta, de nem szerezte meg a lánynak az örömet, hogy elismerje. - Tehát mi az ötleted? - Mit szólnál hozzá, ha jelentkeznél a Boaltre? - Tana 249
visszafojtotta a lélegzetét. - Én? - hüledezett Harry. - Meghibbantál? Mi a fenét csinálhatnék én ott? - Valószínűleg puskáznál, de ezt leszámítva lilára tanulhatnád a fejedet, mint én csinálom minden éjszaka. Legalább lenne más elfoglaltságod is azon kívül, hogy az orrodat túrod. - Minő tündéri elképzelései vannak rólam, kedvesem! - Derékból meghajolt az ágyban. Tana nevetett. Mi az istennek kínozzam én magamat a joggal? Nem kell nekem ilyen marhaságokat művelnem. - Pedig menne neked. - A lány lelkesen nézett rá. Harry vitatkozni szeretett volna vele, de az volt a feneség, hogy tetszett neki az ötlet. - Te tönkre akarod tenni az életemet! - Tönkre - vigyorgott a lány. - Jelentkezel? - Valószínűleg nem jutok be. Az én jegyeim sohase voltak olyan jók, mint a tieid. - Én már megkérdeztem.: jelentkezhetsz mint veterán. Még kivételt is tehetnének a kedvedért... - folytatta elővigyázatosan. Harry máris felpaprikázódott. - Ne fáraszd magad! Ha te bejutottál, én is bejutok! Hirtelen borzasztó nagy kedve kerekedett hozzá. Olyannyira, hogy nem is tudta, nem erre vágyik-e rég. Talán kirekesztettnek érezte magát ebből a buzgó tanulásból, amit Tana művelt, miközben ő nem tett mást, mint feküdt, és nézte, hogy váltják egymást az ápolónők. Másnap délután Tana behozta a jelentkezési lapot. Átrágták magukat rajta és beadták. Azután a lány elindult 250
lakást keresni. Nemcsak megfelelőnek kellett lennie, de olyannak is, ami jó hatással van Harryre. Május végére éppen talált két kedvére valót, amikor egy délután telefonált az anyja. Tana ilyenkor nem szokott otthon lenni, de most el kellett intéznie egyet-mást, és különben is tudta, hogy Harry jól van. Amikor a folyosó végén lakó lány megkopogtatta az ajtaját, azt hitte, Harry az, és a lakások után érdeklődik. Az egyik Piedmontban volt. Harrynek, amilyen sznob, nyilván ez tetszik majd jobban. Csak az a kérdés, Tana megengedhetie magának. Neki nincs annyi jövedelme, mint a fiúnak. Talán ha kifoghatna nyárra egy jól fizető állást... Esetleg azután. . . - Halló? - Hallotta az interurbán berregését. A szíve rögtön kihagyott egy ütemet. Csak nem Harrison hívja ismét? Harry sohasem jött rá, mí történt - vagy ami még ennél is fontosabb, mi történhetett volna - közöttük, és milyen áldozatot hoztak. - Halló! - Tana? - Jean volt az. - Ó, szia, anya. - Valami baj van? - Olyan furcsa volt a lány hangja. - Nem, csak azt hittem, valaki más. Történt valami? Az anyja nem szokta ilyen időben keresni. Talán Arthur kapott újabb szívrohamot. Jean három hónapot töltött mellette odalent Palm Beachben. Ann és Billy már visszatért New Yorkba, de Jean még azután is Arthurt ápolta, mikor elbocsátották a kórházból. Csak két hónapja kerültek vissza New Yorkba, és Jeannek nyilván rengeteg dolga lehetett, mert alig hívta a lányát. 251
- Nem tudtam, itthon vagy-e ilyenkor. - Olyan ideges volt a hangja, mintha maga se tudná, mit mondjon. - Általában a kórházban szoktam lenni, de most dolgom volt. - Hogy van a barátod? - Jobban. Körülbelül egy hónap múlva kiengedik. Most keresek neki lakást. - Azt nem közölte, hogy közös lakást. Neki ez tökéletesen logikusan hangzott. Az anyjának nem lenne az. - Meg tud élni egyedül? - csodálkozott Jean. - Meg tudna, ha muszáj lenne neki, de nem hinném, hogy ezt fogja tenni. - Okosan. - Jean nem értette, mire céloz a lánya, de most nem is érdekelte. - Közölni akarok valamit veled, édes. - Mit? Jean nem tudta, mit fog szólni a lánya, de most már nem visszakozhatott. - Összeházasodunk Arthurral - mondta elhaló lélegzettel. San Franciscóban Tana kerekre nyitotta a szemét. - Mit csináltok? - Összeházasodunk... én... ő úgy véli, hogy öregszünk... elég sokáig viselkedtünk bolondok módjára... Összeakadt a nyelve, miközben megpróbálta felidézni, amit pár napja hallott Arthurtól, és elpirult haragjában, ugyanakkor rettegett, mit fog szólni Tana. Sohasem szerette Arthurt, de talán most... - Te egyáltalán nem voltál bolond, anya! Ő volt a bolond! Legalább tizenöt éve feleségül kellett volna ven252
nie! - Elkomorodva forgatta magában Jean szavait. Biztos, hogy ezt akarod, anya? Arthur már nem fiatal és beteg... a legrosszabbját tartogatta neked. - Ez kíméletlenség volt, de igaz. Arthurnak, amíg meg nem kapta a szívrohamot, egyáltalán nem volt nősülhetnékje. Évekig nem háborgatták ilyen gondolatok, egészen pontosan tizenhat éve, amikor a felesége kijött a kórházból. De most hirtelen megváltozott minden, mert Arthur rádöbbent, hogy halandó. - Bizonyos vagy benne? - Igen, Tan, az vagyok. - Furcsán nyugodt lett az anyja hangja. Majdnem húsz éve várt erre, a világért le nem mondott volna róla, még az egyetlen gyermekéért sem. Tanának megvan a saját élete, neki viszont nincsen senkije Arthuron kívül. Hálás volt neki, amiért végül feleségül veszi. Kényelmes, könnyű életük lesz, Jean végre lazíthat. Mennyit szorongott, hány magányos éven át: befut-e Arthur, eljön-e, mosson-e hajat... és Arthur nem jött teljes két héten át, hogy azon az estén állítson be, amikor Tanán kitör az influenza, vagy Jean esik ágynak megfázással... de ennek most vége, kezdődik az igazi élet. Végre! Megdolgozott minden percéért, és ki is fogja élvezni. - Tökéletesen biztos vagyok. - Akkor jó - mondta a lánya minden lelkesedés nélkül. - Azt hiszem, most gratulálnom kellene, vagy micsoda. - De nem volt gratulálós hangulatban. Micsoda lapos nagypolgári életük lesz. Sokkal jobban örült volna, ha az anyja, annyi várakozásban átrostokolt év után azt mondja Arthurnak, menjen a pokolba. De így a fiatalság gondolkozik, nem Jean Roberts. - Mikor esküdtök? 253
- Júliusban. Eljössz, ugye, édes? - kérdezte ismét azzal az idegességgel. Tana némán bólintott. Egy hónap múlva különben is haza akart menni, össze tudta egyeztetni az utazását a nyári munkájával egy friscói ügyvédi irodánál, ahol megértették. Legalábbis azt mondták. - Mindenképpen megpróbálom. - Hirtelen támadt egy ötlete. - Harry is jöhet? - Tolószékben? - borzadt el az anyja. Tana szeme azonnal olyan lett, mint a kő. - Természetesen. Nemigen van választása. - Hát nem is tudom... Szerintem feszélyezné... mármint hogy ott ez a sok ember és... Majd meg kell kérdeznem Arthurt, hogy ő mit gondol... - Ne fáradj - mondta a lány remegő orrcimpákkal. Nagyon szívesen megfojtott volna valakit, legelsősorban az anyját. - Különben se tudnék hazamenni. Jeannek azonnal könnyek szöktek a szemébe. Miért ilyen nehéz ember ez a lány? Olyan csökönyös tud lenni mindenben. - Ne, Tana, ne tedd ezt, kérlek... én csak... miért kell magaddal hurcolnod azt a fiút? - Mert hat hónapja fekszik egy kórházban, ahol egy lelket se látott rajtam kívül, és mert talán jólesne neki a gesztus! Ez nem jutott eszedbe? Arról nem is szólva, hogy nem karambol miatt történt, hanem akkor, amikor azt a rohadt országot védte, ahol egyébként semmi jogunk tartózkodni, és a legkevesebb, hogy az emberek legalább némi udvariasságot és hálát mutassanak Harry iránt... - őrjöngött vak dühében. Jean megrettent. 254
- Hát persze... én megértem... csakugyan, miért is ne jöhetne... - Majd minden átmenet nélkül azzal folytatta: -Tudod, hogy Johnnak és Ann-nek megint gyereke lesz? - Ez meg hogy a csudába jön ide? -Tana teljesen paff volt. Az anyjával reménytelen szót érteni. Már semmiről sem egyezik a véleményük. Ott tartott, hogy feladja. - Úgy, hogy te is elgondolkozhatnál ezen. Te se leszel fiatalabb, drágám. Majdnem huszonhárom éves vagy. - Jogot tanulok, anya! Van fogalmad róla, mi ez? Hogy milyen keményen dolgozom éjjel-nappal? Van fogalmad róla, milyen nevetséges lenne, ha most kezdenék el házasságról és utódokról ábrándozni? - Mindig is az lesz, ezt, ugye, tudod, ha a barátoddal töltöd el az idődet. - Már megint Harryt piszkálja! Tana szeme előtt vörösbe borult a világ. - Szó sincs róla! Még mindig fel tudja állítani. - Tana! - szörnyedt el ennyi közönségességtől Jean. Micsoda undorító dolog ilyet mondani! - De hát ezt akartad tudni, nem? Szóval csak nyugi, anyám, szuperál még. Pár napja, mint hallom, megdugott egy ápolónőt, aki saját bevallása szerint marhára élvezte. Most jobban érzed magad? - . - Tana Roberts, teveled történt valami odaát! - Egyetlen lobbanásban képzett meg a lány előtt a tanulásba ölt számtalan verejtékes óra, reménytelen szerelme Harrison iránt, a megnyomorodott Harry szívfájdító visszatérése Vietnamból... Igaza van az anyjának. Történt vele valami". Illetve sok minden. - Azt hiszem, felnőttem. Ami nem mindig szép dolog, 255
igaz, anya? - Nem kell annak csúnyának vagy neveletlennek lennie, kivéve, gondolom, Kaliforniában. Kész vademberek járhatnak abba az iskolába. Tana elnevette magát. Tényleg egy világ választja el őket. - Azok is vagyunk. Na szóval, gratulálok, anya. - Hirtelen beléhasított, hogy akkor most mostohatestvérek lesznek Billyvel, és a gondolattól majdnem felfordult a gyomra. Billy is ott lesz az esküvőn. Ez már úgyszólván túl van az elviselhetőség határán. - Majd megpróbálok időben érkezni. - Jól van - sóhajtott Jean. Kimerítette a lányával folytatott beszélgetés. - És hozzad Harryt, ha muszáj. - Majd meglátom, vállalhatja-e az utat. Először ki akarom hozni a kórházból, aztán költözködnünk kell... Összeborzadt, hogy mit szalajtott ki a száján. Vésztjósló csend támadt a vonal túlsó végén. Ez már tényleg több volt a soknál. - Te összeköltözöl vele? Tana mélyet lélegzett. - Össze. Nem tud önállóan élni. - Fogadjon mellé ápolónőt az apja. Vagy talán fizetnek neked érte? - Jean, ha rászánta magát, ugyanolyan metsző tudott lenni, mint a lánya, de Tanát nem ijesztette meg. - Szó sincs róla. Közösen álljuk a lakbért. - Neked elment az eszed! A legkevesebb, amit megtehetne, hogy feleségül vesz, de én még azt is megakadályoznám! 256
- Nem, nem akadályoznád - mondta valami különös nyugalommal Tana. - Ha férjhez akarnék menni hozzá, meg is tenném, de nem akarok. Úgyhogy nyugi, anya... tudom, nehéz ez neked, de nekem a magam életét kell élnem, a magam módján. Nem gondolod, hogy legalább meg kelleme próbálnod elfogadni? - Hosszú szünet. Tana mosolygott. -Tudom, nem könnyű. - Jean váratlanul sírva fakadt. - Hát nem látod, hogy tönkreteszed az életedet? - Mivel? Hogy segítek egy barátomnak? Mi ebben a rossz? - Az, hogy a jövő héten arra ébredsz, hogy negyvenéves vagy, és mindennek vége, Tan! El fogod tékozolni a fiatalságodat, ugyanúgy, mint én, de az enyém legalább nem volt teljes pocsékolás, mert nekem itt voltál te! - És talán egy napon nekem is lesznek gyerekeim, de most nem gondolok erre. Azért tanulok jogot, hogy dolgozhassak, és kezdhessek valami hasznosat az életemmel. - Fullánkos megjegyzés volt, de nem rosszindulatú. Jean nem is vette a szívére. - Nem lehet egyszerre férjed és hivatásod. - Miért nem? Ezt meg ki mondta? - Senki. Csak igaz. - Marhaság! - Nem, nem az. És ha túl sokat lebzselsz a Winslow fiú körül, a végén majd feleségül mész hozzá. Egy nyomorékhoz. Nincs szükséged erre a bánatra. Keress valaki mást, egy normális fiút. 257
- Miért? - kérdezte fájó szívvel Tana. - Harry is ember. Sőt emberibb sokaknál. - Nem is ismersz más fiúkat. Sose jársz senkivel. - Hála a drága mostohafiadnak anya! Illetve, az utóbbi időben, hála a jogi kurzusnak. Mert Harrison óta kezdte más szemmel nézni a férfiakat, bizonyos értelemben nyitottabb, közvetlenebb lett, bár eddig még senki sem ért föl Harry apjával. Milyen jó volt hozzá, de csodálatos lenne olyasvalakit találni, aki hasonlítana hozzá... De most senkire sem volt ideje. Naponta kórházba járni és vizsgákra készülni... A jogi fakultás egymaga elegendő volt, hogy tönkretegyen egy kapcsolatot Újat kezdeni pedig szinte lehetetlen. - Csak még pár évet várj, anya! Akkor jogász leszek, te pedig büszke leszel rám. Legalábbis remélem. - Bár ebben egyikük sem volt biztos. - Én csak normális életet szeretnék neked. - Mi az, hogy normális? A te életed olyan normális volt, anya? - Annak indult. Nem az én hibám, hogy apádat megölték, és azután minden megváltozott. - Talán nem, de az már a te hibád volt, amikor majdnem húsz évig vártál arra, hogy Arthur Durning feleségül vegyen! - És az az igazság, hogy ha nem éri az a szívroham, talán sohasem kéri meg Jean kezét. - Te ezt választottad. Nekem jogom van a saját választásaimhoz. - Talán igazad van, Tan. - De Jean sohasem értette igazán a lányát; nem is tett úgy, mintha értené. Mennyivel normálisabbnak tűnt Ann Durning! Ő azt akarta, 258
amit minden lány: férjet, házat, két gyereket, szép ruhákat, és ha fiatalon hibázott is, volt annyi esze, hogy másodszor jobban csinálja. John most vásárolta meg neki a Cartier's legszebb zafírgyűrűjét. Jean ugyanezt kívánta a gyermekének. De Tana rá se bagózik az ilyesmire. - Rövidesen telefonálok, anya. És mondd meg Arthurnak, hogy neki is gratulálok. Ebben a felállásban ő a szerencsés, mindazonáltal remélem, hogy te is boldog leszel. - Természetes, hogy az leszek! - De Jean egyáltalán nem érezte magát boldognak, amikor letette a kagylót. Tana borzasztóan fölzaklatta, amit ő el is mesélt Arthurnak, már amennyit elmesélhetett, de Arthur csak annyit mondott, hogy ne szívja mellre. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember ügyet csináljon a gyerekeiből. Ő sose csinált. Különben is most mással kell foglalkozniuk. Jean át akarta rendezni a greenwichi házat, Arthur lakást akart vásárolni Palm Beachben és New Yorkban. Jean régi lakását fel akarták adni. Tana egészen megbotránkozott a hírre. - Szóval már otthonom sincs, a fene egye meg! - Felháborodottan újságolta Harrynek, de a fiú nem látszott megrendültnek. - Nekem meg évek óta nincs. - Anyám azt mondta, hogy bárhol lakjanak, nekem mindig lesz egy szobám. El tudod képzelni, hogy én egyetlen éjszakát eltöltsek Greenwichben, azok után, ami ott történt? Lidércnyomásaim voltak a gondolatától! Erről ennyit! - A tény sokkal jobban lehangol259
ta, mint amennyit hajlandó volt bevallani. Természetesen tudta, hogy Jeannek nincs más vágya, mint feleségül menni Arthurhoz, de ő akkor is elkeseredett. Olyan mérhetetlenül középosztálybeli, unalmas és polgári az egész, mondogatta magának. Igazából persze az bosszantotta, hogy Jean, miután éveken át megette Durning dohos rizsáját, továbbra is hajlandó Arthur lábát csókolgatni. Ezt közölte is Harryvel, mire a fiú megharagudott. -Tudod-e, hogy radikális lett belőled, amit én halálosan unok, Tan? - Te meg még sose vetted fontolóra a tényt, hogy nemcsak egy kicsit vagy jobbos? - kérdezte harciasan a lány. - Lehet, hogy az vagyok, de nincs abban semmi rossz. Tan, vannak dolgok, amelyekben hiszek, és azok nem radikálisak, és nem balosak, és nem forradalmiak, viszont én azt gondolom, hogy jók! -Én meg azt gondolom, hogy te játszod az eszedet! vágta oda szokatlan indulattal Tana. Sokszor összekülönböztek már Vietnamon is. - Hogy a fenébe vagy képes a védelmedbe venni azt, amit azok a seggfejek művelnek odaát? - Harry rámeredt. Különös csönd lett a szobában. - Mert én is közéjük tartoztam. Azért. - Nem tartoztál! Paraszt voltál a sakktáblán! Nem látod, te istenverte gyagyás? Felhasználtak, hogy egy olyan háborúban harcolj, amelyet nem kellene megharcolnunk egy olyan helyen, ahol nem kellene ott lennünk! - És ha én azt gondolom, hogy mégis? - kérdezte halá260
los nyugalommal a fiú. - Hogy tudsz ekkora hülyeséget mondani? Nézd meg, mi történt veled! - Épp ez a lényeg. - Harry előredőlt az ágyban, és úgy meredt a lányra, mintha meg akarná fojtani. - Ha nem veszem a védelmembe... ha nem hiszek abban, amiért odamentem, akkor mi a jó fene értelme volt? - Hirtelen könnyes lett a szeme, de folytatta: - Mert erről van itt szó, Tan... minek adtam oda nekik a lábamat, ha még csak nem is hiszek bennük? Ezt mondd meg nekem! ordította a folyosóra kihallatszó hangon. - Hinnem kell bennük! Mert ha nem hiszek, ha abban hiszek, amiben te, akkor komédia volt az egész! Akkor ennyi erővel Des Moines-ben is elgázolhatott volna a vonat... - Elfordult és sírni kezdett. Tana borzasztóan érezte magát. Aztán Harry visszafordult, és ugyanolyan dühösen rárivallt: Most pedig kifele a szobámból, te szívtelen radikális banya! Tana elment, és végigsírta az egész utat az egyetemig. Tudta, hogy Harrynek igaza van - a maga szempontjából. Nem engedheti meg magának, hogy úgy gondolkozzon erről a kérdésről, mint ő. Pedig amióta Harry visszajött Vietnamból, valami sisteregni kezdett a lányban, valami, amit még sohasem érzett, egy olyan fajta harag, amelyet semmi sem tud - és valószínűleg nem is fog kioltani. Egyik este Harrisonnak is megemlítette a telefonba. A férfi a fiatalságnak tulajdonította, de Tana tudta, hogy ez nem az életkor sajátsága, hanem valami több. Dühös volt mindenkire, mert Harryt megnyomorí261
tották, és ha az emberek ezek után még mindig hajlandók politikai kockázatot vállalni... Az istenit, másfél éve, hogy megölték az Egyesült Államok elnökét, hogy nem látják az emberek, mi történik, mit kellene tenniük... de nem akarta még ezzel is bántani Harryt. Telefonált neki, hogy bocsánatot kérjen, de a fiú nem akart szóba állni vele. Tana három napon át rá se nézett, ami először fordult elő abban a hat és fél hónapban, hogy Harry a Lettermanben feküdt. Amikor végre bement, egy olajágat dugott be maga előtt az ajtón, és csak azután somfordált be ő is. - Mit akarsz? - förmedt rá Harry. Tana bizonytalanul mosolygott. - A lakbért! A fiú megpróbált nem vigyorogni. Már egyáltalán nem haragudott. Szóval bolond radikális lett Tanából. Na és? Az egész Berkeley bolond radikálisokból áll. Mi más lehet ott az ember? Most jobban érdekelte, amit Tana az imént mondott. - Találtál lakást? - Naná - vigyorgott Tana. - A Channing Wayn van, pici kis kétszobás, nappalival és teakonyhával. Egyszintes, úgyhogy viselkednetek kell, vagy legalább szólj rá a barátnőidre, hogy ne sikítsanak túl hangosan! - Vigyorogtak, Harryt egészen lázba hozta az újság. - Imádni fogod! - tapsolt Tana, és részletesen leírta az új lakást. Hétvégén az orvos megengedte neki, hogy elvigye autóval Harryt a Channing Wayre. Hat hete végrehajtották az utolsó műtétet, a kezelés szépen haladt. Mindent elkövettek Harryért, amit elkövethettek, és neki most ideje 262
hazatérnie. Ahogy Harry megnézte a lakást, rögtön alá is írták mindketten a bérleti szerződést. A háziúr nem látszott kifogásolni, hogy különböző családi nevük van, ők pedig nem magyarázkodtak. Boldogan kezet ráztak, aztán Tana visszavitte a fiút a Lettermanre. Két hét múlva beköltöztek. Harrynek a kezelése miatt még meg kellett szerveznie a közlekedést, de Tana megígérte, hogy hozza-viszi. Egy héttel Tana vizsgái után Harry megkapta az értesítést a Boaltről, hogy fölvették. A tolószékében ülve várta a hazatérő lányt, és folytak a könnyei. - Fölvettek, Tan... ez is miattad van... - Összeölelkeztek, megcsókolták egymást, és Harry még sohasem imádta ennyire a lányt. Tana vacsorát főzött, Harry felbontott hozzá egy palack Don Pérignont. - Hát ez honnan van? - álmélkodott Tana. - Félretettem. - Mire? Harry ugyan más alkalomra tette félre a pezsgőt, de úgy döntött, ma annyi jó dolog történt, hogy megéri felbontani. - Neked, te kuka! - Elképesztő, hogy Tana mennyire vak volt az ő érzelmeire, de Harry még ezt is szerette benne. Annyira belemerült a tanulmányaiba és a vizsgáiba és a nyári munkájába és a politikai elveibe, hogy fogalma sem volt, mi történik az orra előtt, legalábbis Harryt illetőleg. De a fiú egyelőre úgyis várakozó álláspontra helyezkedett, mert félt, hogy veszítene. - Jó anyag! - Tana alaposan meghúzta a pezsgőt, és 263
kissé becsiccsentve, boldogan, felszabadultan vigyorgott Harryre. Szerették a házikójukat, remekül bejött nekik. A lánynak most eszébe jutott, hogy meg kell kérdeznie valamit. Már korábban akarta, de a költözködés meg a bútorvásárlás zűrzavarában egészen elfelejtette. - Jut eszembe, figyelj csak. Utálok ilyet kérni... tudom, hogy hervasztó lesz... de... - Jaj, Jézusom, mi az már megint? Először rákényszerít, hogy menjek jogra, most meg ki tudja, miféle kínzást forgat a fejében... - Úgy tett, mintha nagyon meg lenne ijedve. Ám Tana most őszintén komornak látszott. - Rosszabb ez annál. Az anyám két hét múlva férjhez megy. - Ezt már rég beharangozta, csak azt nem tette hozzá, hogy szeretné magával vinni a fiút az esküvőre. Elkísérsz? - Anyád lakodalmára? - Harry meglepetten letette a poharát. - Illendő ez? - Miért ne lenne? - Rövid tétovázás után folytatta, óriási nagyra nyílt szemmel: - Szükségem van rád ott. - Nyilván ott lesz a bájos mostohafiú is. - Feltételezhetőleg. Nekem mindenesetre kissé sok ez az egész. A boldog házasságban élő leány a másfél gyerekével, és Arthur, aki úgy fog tenni, mintha a múlt héten szerettek volna egymásba az anyámmal. - Ezt állítja? - mulatott Harry. Tana vállat vont. - Valószínűleg. Nem tudom. Rázós a szitu. Nem az én asztalom. Harry lehajtotta a fejét és gondolkozott. Még nem járt sehol. Azon gondolkozott, hogy átmegy Európába az ap264
jához. Beiktathatna egy megállót... fölnézett a lányra. Semmit sem tudott volna megtagadni tőle, főleg azok után, amit Tana tett őérte. - Jól van, Tan, ne majrézz. - Nem bánod túlságosan? - kérdezte hálás kutyapillantással a lány. Harry nevetett. - Dehogynem, és te is. De legalább nevethetünk együtt. - Örülök, hogy anyám... én csak... egyszerűen én már nem tudok odaállni és forgatni a szememet. - Csak addig viselkedj, amíg ott vagyunk. Utazhatunk repülőgéppel, és a következő napon én megyek tovább Európába. Arra gondoltam, hogy egy időre átruccanok a papához Dél-Franciaországba. - Milyen jó volt hallani, hogy ismét ilyen dolgokról beszél! Döbbenetes, alig egy éve mondta, hogy végig akarja szórakozni a hátralevő életét, de most, hála Istennek, ismét szórakozik, legalábbis egy-két hónapot, mielőtt ősszel elkezdené a jogot. - Nem is tudom, miként engedhettem, hogy rábeszélj! - De azért mindketten örültek neki. Nagyszerűen kialakult az életük. A házimunkákat megosztották. Tana csinált mindent, ami Harrynek nem állt módjában, noha a fiú döbbenetesen sok mindent el tudott végezni, mosogatástól az ágyazásig, bár egyszer majdnem megfojtotta magát porszívózás közben, úgyhogy azóta Tana porszívózott. Remekül érezték magukat, Tana készült a nyári munkájára, mindkettejüknek az volt a véleménye, hogy 1965 nyarán egyszerűen nagyszerű az élet, és júliusban Harry két légikísérőt is fölszedett, 265
miközben New York felé vitte őket a gép. Tana pedig ült, kacagott, élvezett minden pillanatot, és hálát adott Istennek, amiért Negyedik Harry Winslow él. 12. fejezet Az esküvő egyszerű volt és jól sikerült. Jean nagyon szép szürke sifonruhát viselt, és Tanának is beszerzett egy halványkéket, arra az esetre, ha a lányának nem lett volna ideje vásárolni. Semmi esetre sem az a fazon volt, amit Tana megvett volna magának, és majd elájult, amikor meglátta az árcédulát. Az anyja a Bergdorf'sban vásárolta, és természetesen Arthur ajándéka volt, úgyhogy Tana még csak nem is szólhatott. A szertartáson csak a család volt jelen, de Tana ragaszkodott hozzá, hogy Harryt is magával vigye, a fiú nagy bánatára. Attól fogva, hogy megérkeztek a limuzinnal New Yorkból - ahol Tana is a Pierre-ben lakott Harryvel - egy pillanatra sem vált el a fiútól. Közölte Jeannel, hogy Harryt nem lehet egyedül hagyni. Nagy megkönnyebbülésére anyja és Arthur másnap indultak nászútra, úgyhogy neki se kell majd sok időt töltenie New Yorkban. Greenwichben semmi esetre sem maradt volna. Majd ugyanakkor száll repülőre, és tér vissza San Franciscóba a nyári munkára, amikor Harry indul Nizzába és onnan Saint-Jean-Cap-Ferrat-ba, ahol az apja várja. Jean és Arthur nagyon fenyegetőztek, hogy ősszel átmennek hozzá látogatóba. Valahányszor ez szóba került, az anyja célzatos pillantásokat vetett Harryre, mintha azt várná, hogy addigra a fiú is levegővé változik. Tana a vé266
gén már csak nevetni tudott rajta. - Hát nem rémes? - De az egészben Billy volt a legrémesebb, akinek a délután derekán sikerült odasomfordálnia hozzá. Részeg volt, mint rendesen, és tett valami gúnyos megjegyzést, hogy Tana haverja már úgyse tudja felállítani, de ő boldogan kész bármikor besegíteni, mert ha jól emlékszik, Tana egész tűrhető buksza, és mikor a lány már éppen be akart húzni neki, egy, az övénél nagyobb ököl villámgyorsan megelőzte, és eltalálta Billy állát, aki hátratántorodott, majd szépen magába lottyant a pázsiton. Tana megfordult, és látta, hogy a háta mögött Harry mosolyog a tolószékében. Mérhetetlenül büszke volt magára, amiért egy ütéssel kifektette Billyt. - Már egy éve meg akartam tenni! - mosolygott a lányra. Jean persze el volt szörnyedve a viselkedésüktől, úgyhogy amint tehették, beültek a limuzinba, és visszavitették magukat New Yorkba. Ezt megelőzőleg anya és lánya könnyes búcsút mondott egymásnak. Illetve Jean sírt, Tana feszült volt. Arthur puszit adott az arcára, közölte vele, hogy Tana most már az ő lánya, és szó sem lehet többé semmiféle ösztöndíjról. Tana kijelentette, hogy ekkora ajándékot nem fogadhat el. Alig várta, hogy szabadulhasson tőlük, főleg az utálatos Anntől, a nyafogó hangjával, a hivalkodó ékszereivel és az unalmas férjével, aki fél délután valaki másnak a feleségével szemezett. - Jézusom, hogy bírnak ezek így élni? - dühöngött hazafelé Harrynek. A fiú megpaskolta a térdét. 267
- Na, na, egy nap veled is meg fog történni, kicsikém! - Ó, húzd le magad! - Harry nevetett. A limuzin letette őket a Pierre-nél. Másnap akartak utazni. Aznap este a "21"-be mentek, ahol mindenki nagyon örült Harrynek, bár ugyanakkor búsultak is, hogy tolószékben kellett viszontlátniuk. Tana és Harry a régi szép idők emlékére annyira bepezsgőzött, hogy részegen kerültek vissza a szállodába, legalábbis ahhoz elég részegen, hogy Harry olyat csináljon, amitől, önmagának tett ígérete értelmében még egy-két évig tartózkodnia kellett volna. A második palack Roederer felénél tartottak egy végeredményben ivásban telt nap után, amikor Harry odafordult a lányhoz, gyöngéden megérintette Tana állát és váratlanul megcsókolta a száját. - Tudod, hogy mindig szerettelek? - Tana először megrendült, majd olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát. - Viccelsz? - Nem én. Eszerint az anyjának volt igaza? És Harrisonnak? - De hát ez nevetséges! Te nem vagy szerelmes belém! Sose voltál! - tiltakozott pityókásan Tana. - Dehogynem vagyok. Mindig az voltam. - A lány mereven bámult rá. Harry megfogta a kezét. - Leszel a feleségem, Tan? - Te megőrültél! - Elrántotta a kezét, felállt, és hirtelen könnyes lett a szeme. Nem akarta, hogy Harry szerelmes legyen belé. Azt akarta, hogy örök barátok legyenek, csak barátok, és Harry most elront mindent! - Miért 268
mondasz ilyet? - Nem tudnál szeretni, Tan? - Most a fiú nézett úgy mintha sírhatnékja lenne, Tana viszont egész este nem érezte magátjózanabbnak. - Én nem akarom elrontani a mi dolgunkat. . . ahhoz túl drága nekem. Túl nagy szükségem van rád. - Nekem is szükségem van rád. Épp erről van szó. Ha összeházasodunk, mindig együtt lehetünk. - De ő nem bír feleségül menni hozzá... ő még mindig Harrisont szereti... Őrület ez az egész... az egész mindenség... Átzokogta az éjszakát az ágyában. Harry le sem feküdt. A nappaliban várta, hogy a lány, sápadtan, fáradtan, karikás szemmel kijöjjön a szobájából. Harry vissza akarta csinálni. Olyanra, amilyen azelőtt volt. Még nem késő. Neki az a minden. Tud élni úgy is, hogy Tana nem a felesége, de azt nem bírná ki, ha elveszítené. - Sajnálom, ami tegnap este történt, Tan. - Én is. - A lány letelepedett melléje a tágas nappaliban. - Most mi lesz? - Írjuk a részeg éjszaka számlájára. Nehéz napunk volt mindkettőnknek... neked az anyád ment férjhez... én most mutattam be a társaságban a tolószékemet... nem ügy. Nyugodtan elfelejthetjük. - Imádkozott, hogy a lány egyetértsen. Tana lassan megcsóválta a fejét. Harrynek összeszorult a szíve. - Mi történt velünk? Te tényleg... szerelmes voltál belém egész idő alatt? - Időnként - mondta nyíltan a fiú. - Időnként viszont 269
utállak, mint a szart. - Elnevették magukat. Tana megérzett valamit abból, amin korábban osztoztak, és átkarolta a fiú nyakát. - Én mindig szeretni foglak, Harry. Mindig. - Ennyit akartam hallani. - Sírni tudott volna, ha engedi magának; ehelyett hívták a szobapincért, nevettek, hülyéskedtek, ugratták egymást, kétségbeesetten próbálták visszavarázsolni a korábbi fesztelenséget. Tanának csupa könny volt a szeme, amikor aznap délután utánanézett Harry felszálló gépének. Lehet, hogy soha többé nem lesz ugyanaz? Csak nagyon hasonló. Hát majd tesznek róla. Túl sokat fektettek be egymásba, nem fogják hagyni, hogy bármi tönkretegye. Harrison limuzint küldött Harry elé, hogy hozza át Cap Ferrat-ba, és futva igyekezett a pázsiton a fia elé, hogy erős karjával kisegítse a kocsiból. - Jól vagy, fiam? - Volt valami Harry szemében, ami nyugtalanította. - Többé-kevésbé. - A fiú fáradtnak tűnt. Hosszú út; hosszú napok álltak mögötte; ezúttal nem hetyegett a légikísérőkkel. Tanára gondolt, míg vitte a gép Franciaországba. Mindig ő lesz élete első nagy szerelme, az a nő, aki visszahozta az életbe, de az ilyen érzések nem tarthatnak örökké, és ha Tana nem akar a felesége lenni... akkor neki nincs választása. Tudomásul kell vennie. Látta a lány szemében, hogy nincs remény. Bármennyire fáj, kényszerítenie kell magát, hogy tudomásul vegye. Nem lesz könnyű. Mennyi ideig várt, hogy bevallhassa neki, mit érez - és most vége. Soha nem lesz az övé. Ettől a 270
gondolattól könnybe lábadt a szeme. Harrison átfogta a vállát erős kezével. - Hogy van Tana? - Harry épp csak egy pillanatig késlekedett a válasszal, de az apja ennyiből is megértette. A fiú megpróbálta és veszített. Harrison mélységesen együttérzett vele. - Tana aranyos... - mosolyogni próbált - ...de nehéz... - fejezte be talányos mosollyal. Harrison tudta, hogy egy napon sor kerül erre is. - Hát igen... - Csinos lány közeledett a pázsiton. Harry szeme megakadt rajta, és Tana egy pillanatra eltűnt a gondolataiból. Apa és fiú összenézett. - Túl fogsz jutni rajta, fiam. Harry megint érezte a torkában a pillanatnyi gombócot. Élesen fölnevetett. - Majd próbálkozom - suttogta inkább csak magának. 13. fejezet Harry ősszel sötétbarnán, derűsen, kipihenten tért vissza Európából. Mindenüvé követte az apját, Monacóba, Olaszországba, pár napra Madridba, Párizsba, New Yorkba. Azt a viharos életet élte, amelyből fiúkorában annyira kirekesztettnek érezte magát, és most egyszerre volt benne helye. Szép asszonyok, kedves lányok, gálák, hangversenyek, partik, társadalmi események... Eléggé beléjük is fáradt, mire New Yorkban felszállt a nyugatra tartó gépre. Tana, aki az Oakland repülőtéren várta, megnyugtatóan ugyanolyan volt, mint azelőtt. Egészséges barnára süttette magát, szőke sörénye lobogott a szélben. Szerette a nyári munkáját, néhány barátot is 271
szerzett az irodában, akikkel pár napot töltött Malibuban, és emlegette, hogy a vakációban átmegy Mexikóba. Aztán elkezdődött az egyetem, ahol ugyanarra a fakultásra jártak, ha más órarend szerint is. Tana hordozgatta Harryt a könyvtárba, de mostanában kezdtek új barátai lenni. Amióta a fiút elbocsátották a kórházból, neki is megnőtt a szabadideje. Az első évfolyam húsdarálójának túlélői nagyon összetartottak. Ez egészségesebb fölállás is volt, mint a régi. Karácsony táján Harryt már mindig ugyanazzal a lánnyal lehetett látni az egyetemen: egy Averil nevű, helyes, filigrán, ausztráliai szőkével, aki árnyékként követte a fiút. Averil a bölcsészdoktori diplomáján dolgozott, de úgy tűnt, a diplománál sokkal jobban érdekli Harry társasága. A fiú nem tiltakozott, Tana pedig megpróbált nagyvonalúan viselkedni, amikor egy szombat reggelen Averil lépett ki Harry szobájából. - Akkor én most ki vagyok rúgva? - nevetgélt idegesen. - Egy frászt, te ló. Jut itt hely mindenkinek. - És mire Harry befejezte az első évet, Averil is beköltözött hozzájuk. Bűbájos lány volt, házias, kedves, barátságos, készséges, annyira angyali, hogy Tana néha már ideges lett tőle, főleg vizsgaidőszakban, de a hármas végül is nagyszerűen működött. Nyáron Harry Európába vitte a barátnőjét, hogy bemutassa az apjának. Tana megint ugyanannál az ügyvédi irodánál dolgozott. Megígérte az anyjának, hogy átmegy a keleti partra, de kapott minden ürügyön, hogy ne kelljen utaznia. Megspórolhatott magának egy hazugságot, mert Arthur ismét szívrohamot kapott, ezút272
tal enyhét, és Jean a George-tóhoz vitte pihenni, de azért megígérte, hogy ősszel átlátogat Tanához. A lány jól tudta, mit jelentenek az ilyen látogatások. A tavalyi évben anyja és Arthur jártak nála már egyszer. Hát az kész lidércnyomás volt. Jeant "felháborította" a közös lakás, "megrendítette", hogy lánya és Harry még mindig egy fedél alatt élnek. Hát még most hogy háborogna, ha látná, hogy kiegészültek plusz egy lánnyal! Tana elnevette magát a gondolatra. Jean reménytelen. Az az egyetlen vigasza, hogy Ann ismét elvált, bár természetesen nem az ő hibájából. John volt olyan arcátlan lelépni a felesége legjobb barátnőjével. Hát ma már sehol sincs igaz boldogság?... Szegény Ann! Tana elvigyorodott. Élvezte, hogy egyedül töltheti a nyarat. Szerette Harryt és Averilt, de olyan nagy nyomás nehezedett rá az egyetemen, hogy időnként pihentette egy kis magány. Azonkívül mostanában valahogy folyton összekaptak Harryvel a politikán. A fiú továbbra is védelmébe vette a vietnami háborút, amitől Tana a plafonra mászott, Averil pedig kétségbeesetten próbálta békítgetni őket. Harry és Tana túl rég ismerték egymást, hat év után úgy érezték, nem kell udvariaskodniuk, és olyan szavakat vagdostak egymáshoz, hogy Averil beleborzadt. Harry ővele sohasem beszélt volna így. És persze: Averil sem ővele. Averil sokkal szelídebb teremtés volt Tanánál, aki régóta a saját lábán állt. Huszonnégy éves korára erős volt, rettenthetetlen és magabiztos. Hosszú, energikus léptekkel járt, semmitől-senkitől nem fordította el ijedten a szemét, és mindenre kíváncsi volt. Határozott elképzelései voltak, 273
és megvolt hozzá a bátorsága, hogy ezeket az elképzeléseket ne hallgassa el senki elől. Néha bajba is került miatta, de nem érdekelte. Szerette a vitákat. Amikor abban az évben beiratkozott - halleluja, utoljára, gondolta vigyorogva - egyszer csak belebonyolódott a büfében egy parázs vitába. Legalább nyolcan-kilencen dumáltak Vietnamról, szokás szerint indulatosan, és Tana, ugyancsak szokása szerint, azonnal fejest ugrott a témába. Ebben volt a legerősebb, természetesen Harry miatt. Gondoljon Harry, amit akar, Tanának megvoltak a saját elképzelései, és különben is, a fiú nem volt itt. Elbújt valahol Averillel, nyilván egy gyors nemináriumra iskola előtt, ahogy dana mondogatta csipkelődve a fiúnak. Úgy tűnt, Harry és Averil az ágyban töltik a legtöbb időt, komoly próbáknak vetve alá Harry "kreativitását", amellyel nem volt semmi probléma. Tana rendesen bedolgozta magát Vietnam témájába, konkrétan most nem is Harryre gondolt, amikor beszállt a vitába, és meglepetésére olyasvalaki mellé került, aki még nála is radikálisabb eszméket vallott. Ennek a jelenségnek, aki szandált, farmert, türkizkék pólót viselt, vadul burjánzó, fürtös fekete sörénye, különös, acélkék szeme és olyan mosolya volt, amely valahol nagyon mélyen tépett föl valamit a lányban. Szinte hullámzottak az izmai, amikor fölállt, és olyan érzékiség áradt belőle, hogy Tana mohón szerette volna megérinteni a karját. - Itt laksz közel? - A lány a fejét rázta. - Mintha még nem láttalak volna. - Többnyire a könyvtárban lógok. Harmadéves jogász 274
vagyok. - Apám! - mondta elismerően a fiú. - Az kemény! - Te? - Doktori előkészítő politikai tudományokból, mi másból? - Nevettek. A választás illett a fiúhoz. Elkísérte Tanát a könyvtárhoz, aki nem szívesen vált el tőle. Tetszett neki a fiú gondolkodása. Azonkívül lélegzetelállítóan szép volt. Bár azt ösztönösen tudta, hogy Harrynek nem tetszene. Harry mostanában, főleg, mióta megvolt neki Averil, nagyon nyárspolgári eszméket vallott. Tanát nem zavarta. Harry szarvakat és lapulevelet növeszthetett volna a fején, ő akkor is szerette volna. Harry volt az ő testvére, Averil pedig Harryhez tartozott, úgyhogy elfogadta az ideológiájukat is. Igyekezett, hogy ne vitatkozzék velük politikáról, ami jelentősen megkönnyítette az életüket. Meglepetésére néhány nap múlva új barátja beszédet tartott a campuson, ugyanazokról a témákról, amelyekről beszélgettek. Szenvedélyes, ragyogó intellektuális mutatvány volt. Tana akkor már tudta, hogy a fiút Yael Mebee-nek hívják. Vicces név volt, ám ezt a káprázatos eszű, szuggesztív egyéniséget egyáltalán nem lehetett viccesnek nevezni. A düh úgy csapott ki belőle, akár a korbács, hogy elérje azokat, akiket Yael el akart érni. Tana csodálta, milyen művészien tudja megszólítani a tömegeket. Többször is meghallgatta azon az őszön, míg végül a fiú elhívta vacsorázni. Mindketten maguk fizették a számlájukat, vacsora után pedig felmentek Yael lakásá275
ra, hogy ott folytassák az eszmecserét. Legalább tucatnyi ember lakott a matracokkal felterített lakásban, amely egyáltalán nem volt olyan tiszta és takaros, mint Tana, Averil és Harry házikója. Őszintén szólva, Tana zavarba jött volna, ha magukhoz kellett volna elvinnie Yaelt, abba a túlságosan polgári, nett, idegen környezetbe. Annál szívesebben járt látogatóba a fiúhoz. Otthon különben is kínosan érezte magát mostanában. Harry és Averil folyton szeretkeztek, vagy elbújtak a fiú szobájában és magukra zárták az ajtót. Tana nem értette, egyáltalán hogy van ideje Harrynek a tanulásra, pedig volt, meglepően jó osztályzataiból ítélve. De sokkal érdekesebbnek találta Yaelt és baráti társaságát. Amikor karácsonykor Harry elrepült Svájcba, Averil pedig haza, Tana végre meghívta Yaelt magához. Különösen festett a takaros kis lakásban, ricsajos barátai nélkül. Sötétzöld garbónyakú pulóvert viselt, kopott farmert és katonai bakancsot, noha annak idején nem volt hajlandó bevonulni, és le is húzott miatta egy évet egy délnyugati börtönben, ahonnan egy év után becsületszóra szabadult. - Hihetetlen! - álmélkodott Tana. Elbűvölte a fiú, a szinte delejező erejű szempár, a bátorság, amellyel szembeszegül minden elképzelhető áramlattal. Nem csodálkozott, amikor Yael elmesélte, hogy gyerekkorában rajongott a kommunizmusért. Minden izgalmas és szokatlan volt benne, és mikor gyöngéden átölelte Tanát és szeretkezett vele ezen a Szentestén, az is izgalmas volt. A lánynak csak egyszer kellett erőszakkal elhessegetnie a gondolataiból Harrison Winslowt, aki valamely sajátos 276
módon felkészítette őt erre. Nem mintha egyetlen azonos tulajdonságuk lett volna Yael Mebee-vel. Yael annyira felszabadította a lányban a testiséget, amit az még álmában sem tartott elképzelhetőnek; leért a mélyrétegekig, az oly rég elfojtott vágyak temetőjéig, Tana lelkéig; sohasem gyanított szenvedélyt gyújtott a lányban, és olyasmit adott Tanának, amire az nem is számított férfitól. Mire Harry és Averil hazajött, majdhogy kézcsókoló rabszolgája nem lett Yaelnek, akire úgy rákapott, mint narkós a szerre. Most már többnyire nála aludt, matracon, összegömbölyödve a hidegtől, addig, amíg Yael meg nem érintette, mire nyomban lángba borult és egzotikus színáradattal kápráztatta el a világ. Már nem bírt Yael nélkül élni, és amikor vacsora után összeültek a többiekkel a nappaliban, hogy füves cigaretta mellett vitatkozzanak politikáról, Tana hirtelen asszonynak érezte magát, igazi kivirult asszonynak, aki az egész világgal dacol az embere oldalán. - Hol a csudába császkálsz te állandóan, Tan? - vonta kérdőre Harry. - Sose látunk! - Sok könyvtári munkám van a vizsgák miatt. - Még öt hónap, utána jön a záróvizsga, azután a kamarai vizsga. Tana kellően tartott is tőlük, de az volt az igazság, hogy mostanában leginkább Yaellel töltötte minden idejét, akit még mindig titkolt Harry és Averil elől. Nem tudta, mit mondhatna. Yael és Harry annyira különböző világokat képviseltek, hogy el sem tudta képzelni őket ugyanazon a helyen, ugyanabban a házban, ugyanabban az iskolában. 277
- Nem vagy te szerelmes, Tan? - Harry most már gyanúsnak találta a sűrű távolléteket. A lány olyan furcsán, révetegen viselkedett, mint aki egy hindu szektába lépett be, vagy állandóan füvet szív. Harry azonban csak húsvétkor látta először Yaellel, amitől egészen elszörnyedt. Megvárta Tanát órák után, és úgy esett neki, akár egy dühös szülő. - Mi a fenét akarsz te azzal a patkánnyal? Tudod egyáltalán, kicsoda? - Hát persze, hogy tudom! Év eleje óta ismerem! Majd közölte Harryvel, hogy ezt ő úgysem érti. - Tudod, milyen híre van? Szélsőséges radikális, kommunista, a legrosszabb fajta bajkeverő! Láttam, mikor tavaly letartóztatták, és valaki azt mondta, hogy már azelőtt is ült... ébredj föl, Tan, az úristenedet! - Te húgyagyú barom! - Úgy üvöltöztek a főkönyvtár előtt, hogy az emberek megbámulták őket, de ők rájuk sem hederítettek. - Azért ült, mert megtagadta a bevonulást, ami a te szemedben nyilván súlyosabb bűn az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságnál, de az enyémben történetesen nem! - Azt nagyon jól tudom! Hanem okosabb lesz, ha összeszeded a kibaszott tyúkeszedet, különben nem kell majréznod a júniusi kamarai vizsga miatt! Mebee olyan gyorsan sittre juttat és kirúgat az egyetemről, hogy beleszédülsz! - Te nem tudod, mit beszélsz! - Hanem a következő héten, a tavaszi szünetben Yael hatalmas tüntetést szervezett a dékánátus előtt, és két tucat egyetemistát vitt el a zsuppkocsi. 278
- Látod már, mire céloztam? - dörgölte az orra alá Harry, mire Tana ismét becsapta maga mögött az ajtót. Harry nem ért semmit. Főleg azt nem érti, mit jelent neki Yael. Szerencsére a fiúnak sikerült megúsznia a letartóztatást. Tana nála lakott egy teljes hétig. Minden izgatta ebben a fiúban, minden csepp vére fölizzott, ha Yael belépett a szobába. A Mebee-lakásban borzasztó érdekesen zajlott mostanában az élet. Mindenki az év végi tüntetések lázában égett, bár Tana annyira rettegett a vizsgáktól, hogy időnként kénytelen volt hazaszökni egy kis tanulásra. Harry ilyenkor megpróbált a lelkére beszélni, ezúttal szelíden, mert rettegett, hogy valami történni fog a lánnyal, és mindent megtett volna, hogy ezt megakadályozza, még mielőtt késő lenne. - Kérlek, Tan, kérlek, hallgass rám... bajba fog sodorni... szereted? Egészen összetörte a gondolat, nem mintha szerelmes lett volna Tanába, hanem mert olyan iszonyatosnak látta a lányra váró sorsot. Gyűlölte Mebee-t. Komisz, faragatlan, civilizálatlan, önző patkány! Harry ugyancsak gyönyörű dolgokat hallott róla az utóbbi hat hónapban. Amilyen erőszakos alak, előbb-utóbb belemászik valami nagyszabású disznóságba, és Harry nem akarta, hogy magával rántsa Tanát. Pedig meglesz rá az esély, ha Tana engedi. És Tana úgy nézett ki, mint aki engedni fogja. Vakon imádta Mebee-t, rajongott még a politikai nézeteiért is. Harry rosszul volt tőlük. A lány erősködött, hogy nem szerelmes Mebee-be, de Harry tudta, hogy ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Mebee az első, akinek Tana önként adta oda magát. Mi279
után azonban olyan sokáig élt aszketikus életet, ez bizonyos mértékig elhomályosította a tisztánlátását. Harry tudta, hogy ha ilyen körülmények között köszönt be egy nő életébe a megfelelő -vagy mint itt, a nem megfelelő férfi, akkor az rabszolgájává teheti a nőt. Mint ahogy ebben az esetben is ez történt. Tanát megbabonázta Yael, minden konvenciónak fittyet hányó életével és barátaival. Eddig ismeretlen izgalmakat kínált neki, ugyanakkor úgy játszott a lány testén, mint virtuóz a hegedűn. Ez olyan kombináció, amely ellen nehéz harcolni. Hat hónapja tartott a viszonyuk, amikor Yael, pont a záróvizsgák előtt, a kezébe vette a gyeplőt, és próbára tette a barátnőjét. - Jövő héten szükségem lesz rád, Tan. - Mihez? - Tana szórakozottan hátranézett. Aznap éjszaka még kétszáz oldalt kellett elolvasnia. - Hát csak egy gyűlésen... - mondta révetegen Yael. Aznap este már az ötödik füves cigarettáját szívta. Általában nem hatott rá, de az utóbbi időben fáradt volt. - Miféle gyűlésen? - Olyanoknak akarunk bevinni egy gólt, akik számítanak. - Például? - mosolygott Tana. - Szerintem ideje, hogy egyenesen a kormányhoz forduljunk. A polgármester házához megyünk. - Jézusom, fixen be fognak zsuppolni! - Nem mintha Tanát ez annyira megkeverte volna. Már megszokta. Igaz, őt még nem tartóztatták le Yaellel, bár már az összes többi társa bekerült a jerglibe. 280
- Na és? - kérdezte egykedvűen a fiú. - Ha veled vagyok, és senki sem teszi le értem az óvadékot, le fogok csúszni a vizsgámról! - De a szentségit, Tan, és akkor mi van? Mi akarsz lenni? Pitiáner jogász, aki védi ezt a mocskos társadalmat? Rázd le magadról, menj el dolgozni! Jövőre is leteheted a vizsgádat, Tan! Ez fontosabb! - Tana egészen elszörnyedt. Ha Yael képes ilyet mondani, akkor egyáltalán nem érti meg őt. Miféle ember ez? - Tudod te, Yael, milyen keményen megdolgoztam én ezért? - Felfogod, mennyire értelmetlenül? Első veszekedésük volt, amióta ismerték egymást. Yael napokig nyaggatta, de Tana végül nem ment, hanem hazatért tanulni. Aznap este megnézte a híradót, és azt hitte, kiesik a szeme. A polgármester házát felrobbantották, a két gyereke hajszál híján úszta meg a halált, de a ház egyik oldala összeomlott, és a polgármester feleségét csúnyán összeégette a közelében felrobbant bomba. - A merényletért a Berkeley egyik radikális diákcsoportja vállalta a felelősséget. - Hét egyetemistát letartóztattak gyilkossági kísérlet, súlyos testi sértés, tiltott fegyvertartás meg még egy csomó mindenféle vádjával... köztük Yael Mebee-t... és ha a fiúra hallgat, döbbent rá Tana reszkető térdekkel, akkor az ő élete is romba dőlt volna... nemcsak a jogi karnak, de a szabadságának is búcsút mondhatott volna, hosszú-hosszú évekre. Halálsápadtan bámulta a tévében, hogyan tuszkolják be a rendőrkocsiba a diákokat. Harry figyelte, de 281
nem szólt, Tana pedig hálás volt érte. Egy hosszú perc múlva felállt és lenézett a fiúra. Érzései úgy robbantak semmivé egyetlen másodperc alatt, mint Yael valamelyik bombája. - Azt akarta, hogy legyek ott ma este, Harry... - Sírva fakadt. - Neked volt igazad. - Émelygett. Ez az ember majdnem tönkretette az életét, ő pedig elbűvölt rajongással csüngött rajta. És miért? Egy falloszért? Hát elment az esze? Rosszul érezte magát, ha csak rágondolt. Sose mérte föl, mennyire komolyan veszik Yaelek az eszméiket. És ijesztő módon ő valamennyiüket ismerte! Rettegett, hogy beidézik kihallgatásra, mint ahogy be is idézték, de semmi sem lett belőle. Ő csak egy diáklány volt, aki lefeküdt Yael Mebee-vel. Nem ő volt az egyetlen. Levizsgázott, fölvették a kamarába, ügyészi állást kínáltak neki a kerületi ügyészségen, és ezzel elkezdődött a felnőtt élet. A radikalizmus elmúlt, a diákkorral meg a házikóval együtt, amelyen Harryvel és Averillel osztozott. Lakást bérelt San Franciscóban, és lassan összecsomagolt. Hirtelen annyira fájt, hogy mindennek vége, befejeződött, lezárult! - Meg lehetne festeni rólad a derű arcképét! - Harry lassan bemanőverezte magát a szobába a tolószékével. Tana újabb köteg jogi könyvet hajított egy dobozba. Szólíthatlak mostantól Ügyésznő Nagysámnak? - Tana mosolyogva nézett rá. Még nem egészen tért magához abból, ami Yael Mebee-vel - és rajta keresztül majdnem vele is - történt, és egyelőre még lehangolták egykori érzelmei. Bár már kezdett valahogy irreálisnak tűnni. Még 282
nem volt tárgyalás, de azt máris lehetett tudni, hogy Yaelt és elvbarátait hosszú időre kivonják a forgalomból. - Úgy érzem, mintha világgá mennék. -Tudod, hogy bármikor visszajöhetsz. Mi itt leszünk. Váratlanul olyan megszeppent képet vágott, hogy Tanának nevetnie kellett. Túl régi ismerősök voltak, semmi sem kerülte el a figyelmüket. - Mi ez az arc? Miféle disznóságon jártatod az eszedet? - Én? Semmin. -Harry...! - Fenyegetően közeledett feléje. A fiú nevetve arrébb kormányozta a székét. - De tényleg, Tan... juj, a fenébe! - Egyenesen nekiszaladt az asztalnak, Tana pedig elővigyázatosan átfogta a fiú szép nyakát. Harry minden nappal jobban hasonlított az apjára, aki néha még mindig hiányzott a lánynak. Mennyivel egészségesebb viszonya lehetett volna Harrisonnal, mint Yael Mebee-vel. - Jó, jó! Összeházasodunk Ave-vel. - Tana egy pillanatra egészen megbotránkozott. Ann Durning épp mostanában ment férjhez harmadjára egy gazdag Los Angeles-i producerhez, akitől egy Rolls-Royce-ot kapott nászajándékba. Meg egy húszkarátos briliánsgyűrűt, amelyről Jean igen sokat mesélt Tanának. A házasság, az az ilyen Ann Durningfélék stílusa. Valamiért sose gondolta volna, hogy Harry is megnősülhet. - Össze? - Ennyi idő után... - mosolygott a fiú. - Remek lány az, Tan. 283
- Tudom, te madárijesztő - vigyorgott Tana. - Én is laktam vele. Csak épp a házasság olyan felnőttes. - Valamennyien huszonöt évesek voltak, de Tana még mindig nem érezte magát elég idősnek a házassághoz. Nem értette, hogyhogy Harryék rászánják magukat. Talán mert többet szexeltek, gondolta befelé mosolyogva. Lehajolt, megpuszilta a fiú arcát. - Gratulálok. Mikor? - Egyhamar. - Tana hirtelen meglátott a szemében valamit, ami egyszerre volt zavar és büszkeség. - Harry Winslow. . . ! Te tényleg azt akarod mondani... de csak nem... - Kitört belőle a kacagás, Harry pedig pirult, pedig ez ritkán esett meg vele. - De igen. Felcsináltam Averilt. - Ó, a nyavalyába! - Váratlanul elkomolyodott. - De ettől még nem kell összeházasodni. Averil erőlteti? Harry kacagott. Tana arra gondolt, hogy még sohasem látta ilyen boldognak. - Nem, én erőltettem őt. Közöltem vele, hogy meg is ölném, ha meg akarna szabadulni tőle. A mi srácunk, és én akarom, mint ahogy ő is akarja. - Istenem! - Tana lezöttyent az ágyra. - Házasság és család! Jézus, fiam, ti aztán nem vesztegetitek az időt! - Azt nem. - Harry majd elszállt a büszkeségtől. Aztán beosont a szégyellősen mosolygó ara. - Harry tényleg azt meséli, amire én gondolok? - Tana bólintott, és nézte a jegyespárt. Annyira békésnek, elégedettnek látszottak, egy pillanatra szinte irigyelte őket. Vajon milyen érzés lehet? - De nagy szája van! - De azért lehajolt, és megcsókolta azt a nagy szájat, Harry 284
pedig rápaskolt a hátsójára, és kevéssel utána kigurult Tana szobájából. Ausztráliában, Averil szülőföldjén akartak esküdni, és természetesen Tana is hivatalos volt az esküvőre. Utána pedig visszajönnek a kis házba, de Harry már keresett valami igazán szép lakást Piedmontban, ahol ellakhatnak, amíg ő is befejezi az egyetemet. Ideje használni valamire a Winslow-vagyont. Tisztességes körülményeket akart Averilnek. - Tudod, Tan - mondta aznap késő este - sehol se lennék, ha te nem lettél volna. - Ezt már Averilnek is elmondta, egy év alatt legalább tízezerszer, és hitte is, szíve minden csepp vérével. - Ugyan, Harry, te is tudod, hogy nem igaz. Magad érted el. A fiú megragadta a karját. - Nem érhettem volna el nélküled. Könyveld csak el magadnak, Tan. A kórház, a jogi kar, minden... Még Ave-t se ismerhettem volna meg, ha nem vagy... Tana meg volt hatva. - És a kicsi? - kérdezte gyengéden. - Ő is az én művem? - Ó, te gyagyás... - Harry megcibálta a hosszú szőke sörényt, és visszagurult leendő feleségéhez. Averil az igazak álmát aludta az ágyban, ahol a baba megfogant. Érdemes volt "kreatívnak" lenni, mosolygott mélán Tana, miközben nyugovóra tért aznap éjszaka. Örült Harry boldogságának, mindkettejükének, de hirtelen olyan egyedül érezte magát. Két évig élt Harryvel, egy évig Averillel, furcsa lesz nélkülük... nekik meglesz a saját 285
életük... de furcsa... hogy miért akar mindenki házasodni... Harry... az anyja... Ann... mi olyan bűvös dolog a házasságban? Ő nem akart mást, mint elvégezni a jogot, és amikor végre viszonya lesz valakivel, arról is kiderül, hogy futóbolond, aki börtönben köt ki egész hátralevő életére... érthetetlen... Már elköltözött, de még akkor sem találta meg a válaszokat. A Pacific Heightsen volt a kellemes kis lakás, kilátással az öbölre. Innen tizenöt perc alatt eljuthatott a városházára kéz alatt vásárolt autójával. Megpróbált minden fillért félretenni, hogy ott lehessen Harry és Averil esküvőjén, ám Harry erőszakoskodott, hogy fogadja el tőle ajándékba a repülőjegyet. Mindössze négy napig maradhatott Sydneyben, mert munkába kellett állnia Averil olyan volt fehér organzaruhájában, akár egy baba, és még semmi sem látszott rajta. A szüleinek fogalmuk sem volt róla, hogy útban van az unokájuk; még Tana is elfelejtette. Mindent elfelejtett, amikor megpillantotta Harrison Winslowt. - Szervusz, Tan. - Gyöngéd csókot adott az arcára, és a lány azt hitte, elájul. Harrison olyan volt, mint mindig: elragadó és kifinomult, de a románc, amely oly rég véget ért, nem támadhatott új életre. Órákig beszélgettek, és egyszer késő éjszaka nagyot sétáltak. A férfi úgy találta, hogy Tana megváltozott és érettebb lett, de akkor is a fia barátja, és akármi történjék, Harry és Tana össze fognak tartozni, Harrison pedig még mindig respektálta ezt a köteléket. Ő vitte ki az elutazó lányt a repülőtérre. Harry és Ave286
ril akkor már elmentek nászútra. Úgy csókolták meg egymást, mint régen, Tanának minden porcikája a férfiért jajgatott. Könnyben ázó arccal szállt fel a gépre. Az utaskísérők békén hagyták, bár megfordult a fejükben, hogy kije lehet vajon annak a szép férfinak. A barátnője vagy a felesége? Kíváncsian sandítottak az egyszerű bézs lenvászon kosztümöt viselő, szép, magas szőke nőre, és nem tudhatták, micsoda vacogó magányt takar a magabiztos járás, a büszke fejtartás. Megváltozott világba tér haza, és ezúttal nincs kivel megosztania. Új állás, új lakás. Hirtelen megértette, miért mennek férjhez az olyan emberek, mint az anyja és Ann Durning. Biztonságosabb, mint önlábunkon állni a világban. Ő mégse ismer mást. A gép elindult hazafelé. III. rész AZ IGAZI ÉLET 14. fejezet A lakásnak, amelyet Tana bérelt, apró hátsó kertje volt, és szép kilátás nyílt belőle az öbölre. Pici hálószobából, nappaliból, téglafalú konyhából állt. Franciaablakon át lehetett kijutni a kertbe, ahol Tana néha elüldögélt és süttette magát a nappal. Ösztönösen földszinti lakást keresett, hogy ha majd Harry látogatóba jön hozzá, ne legyenek gondjai a tolószékkel. Jól érezte magát az új lakásban, és meglepő rugalmassággal alkalmazkodott az egyedülléthez. Harry és Averil kezdetben sűrűn látogatták, nekik is hiányzott Tana. Averil hihetetlen gyorsasággal ment ki a formájából és fúvódott aranyos labdácskává. Tanának nagyon idegen volt az egész. Ő egy másik vi287
lágban élt, az ügyészség, a gyilkosságok, betörések, nemi erőszaktételek világában. Egész nap ezen járt az esze, fényévekre állt a gyerekszülés gondolatától, bár az anyja jelentette, hogy Ann Durning ismét terhes, nem mintha Tanát ez a legcsekélyebb mértékben érdekelte volna. Nagyon eltávolodott ő már ettől. Jean is tudta, hogy a lányának egyik fülén be, a másikon ki mindaz, ami Durningékkal kapcsolatos, mégse tudott leszokni róla. Az volt a végső csapás, mikor megtudta, hogy Harry azt a másik lányt vette feleségül. Szegény Tana, hány éven át gondoskodott róla, és akkor a fiú elpályázik egy másik nővel! - Micsoda szemétség ilyet csinálni! - Tana először meghökkent, aztán kirobbant belőle a nevetés. Ez már egy vicc. Az anyja sose hitte el, hogy ők csak barátok. - Ugyan, hogy lenne az! Tökéletesen illenek egymáshoz. - Te nem is haragszol érte? - Mi történt a világgal? Hát hogy gondolkoznak ezek mostanában? Tana is huszonöt éves, mikor akar már megállapodni? - Természetesen nem haragszom, anya! Évekkel ezelőtt megmondtam, hogy Harryvel csak barátok vagyunk. A legjobb barátok, és én nagyon örülök a boldogságuknak. - Úgy gondolta, kivárja az illendő időt, mielőtt beszámolna a babáról. Aztán Jean megint telefonált. - És veled mi lesz, Tan? Te mikor akarsz családot? Tana sóhajtott. Micsoda gondolat. - Te sose mondasz le róla, ugye, anya? - Miért, te lemondtál, a te korodban? - Szörnyű! - Dehogy mondtam, csak még el se kezdtem gondol288
kozni róla. - Épp hogy kilábalt Yael Mebee-ből, aki igazán az utolsó volt a családalapításra alkalmas személyek sorában. Meg az új állásban nem is volt ideje romantikáról álmodozni. Egy ügyészhelyettesnek rengeteg mindent kell tanulnia. Majdnem hat hónapi munka után tudott csak elmenni az első randevúra az egyik vezető ügyésszel. Elment, mert érdekesnek találta a pasast, de mégse volt elég érdekes. Aztán randevúzott még két-három ügyvéddel, de az esze közben is mindig a munkáján járt. Februárban volt az első fontos esete, amelyről az országos sajtó is írt. Tana úgy érezte, minden szem őt figyeli, és nagyon jól akarta csinálni. Feltűnően ocsmány, nemi erőszakkal súlyosbított gyilkosság volt. Egy tizenöt éves lányt egy elhagyatott házba csalogatott az anyja szeretője, ahol kilencszer-tízszer megerőszakolta, megcsonkította, majd megölte, Tana pedig elhatározta, hogy ezért a gázkamrába juttatja. Senki sem tudta róla, mennyire szíven ütötte ez az eset. Annyit dolgozott az előkészítésén, hogy majd beleszakadt, minden éjszaka átnézte a tanúskodásokat és a bizonyítékokat. A védőügyvéti egy kellemes, finom modorú, elegáns, harmincöt év körüli férfi volt, aki bedobott minden elképzelhető trükköt. Tana egyetlen nap sem feküdt le hajnali kettő előtt. Úgy érezte, mintha megint a kamarai vizsgájára készülne. - Hogy élsz, Tan? - kérdezte Harry egy kései hívás alkalmával. Tana az órára pillantott, és meglepődött. Majdnem hajnali három. Hogyhogy Harry még mindig fent van? - Jól. Történt valami? Averil jól van? 289
- De mennyire jól! - Tana szinte látta, hogy ragyog. Most született meg a kisfiunk! Négy kiló egy deka, és Averil a legklasszabb csaj az egész világon... Ott voltam, és ó, Tan, olyan gyönyörű volt... ahogy az a pici feje előbújt, és egyszer csak kint volt, és nézett rám! Nekem adták ide először... - lelkendezte egyszerre sírva és nevetve. - Ave most aludt el, ezért gondoltam, hogy felhívlak. Ébren voltál? - Hát persze hogy ébren. Ó, Harry, úgy örülök! - mondta könnyes szemmel, és áthívta a fiút egy italra. Harry öt perc múlva befutott: fáradt volt, de még sohasem látszott ennyire boldognak. Olyan különös volt elnézni és hallgatni, ahogy elmeséli a szülést, mintha az ő fia lenne az első baba a világmindenségben, Averil pedig egy csoda. Tana majdnem megirigyelte őket, és ugyanakkor szörnyű, kongó ürességet érzett a lelke mélyén, mintha belőle kimaradt volna valami. Mintha olyasvalakit hallgatna, aki egy csodálatra méltó, de tökéletesen érthetetlen nyelven beszél. Itt ő sötétségben tapogatózott, ennek ellenére úgy vélte, csakugyan nagyszerű dolog történhetett Averilékkel. Harry öt órakor távozott, Tana pedig alig kétórai alvás után fölkelt, bement dolgozni és visszatért a nagy esetéhez, amely még három hétig húzódott. Kilenc napig tartott, amíg az esküdtbíróság, Tana drámai vádbeszéde után, meghozta az ítéletet. Tana győzött. A vádlottat bűnösnek találták minden ellene felhozott vádpontban, és 290
bár a bíró nem volt hajlandó kiszabni a legsúlyosabb büntetést, mindazonáltal életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Tana a lelke mélyén örült. Azt akarta, hogy a gyilkos fizessen meg azért, amit tett - bár attól, hogy ő börtönbe kerül, a kislány még nem fog feltámadni. Az újságok briliánsnak minősítették Tana vádbeszédét. Harry Nagymenő Naccsámnak csúfolta és nem győzte sajnálni, amikor Tana átment hozzájuk Piedmontba, hogy megnézze az újszülöttet. - Jó, jó, elég! Ahelyett, hogy engem cseszegetsz, inkább mutasd a csodát, amit produkáltál! - Tana arra készült, hogy halálra fogja unja magát, de csodálkozására elragadónak találta a babát. Mindene pici volt és tökéletes. Averil oda akarta adni neki, ám Tana megriadt. - Jaj Istenem, én félek... még eltöröm... - Ne szamárkodj! - Harry ügyesen elkapta a picit a feleségétől, és belenyomta Tana karjaiba. Ő pedig ült, döbbenten bámulta ezt az imádni való lényt, és mikor visszaadta, úgy érezte, elveszített valamit. Majdnem irigyelte a szülőket. - Azt hiszem, megcsíptük, Ave! - mondta Harry diadalmasan, miután Tana elment. Valóban, Tana sokat gondolt rájuk azon az éjszakán, de a következő héten megint kapott egy csúnya nemi erőszakot, utána pedig két kegyetlen gyilkosságot. Csupán Harry győzedelmes telefonja ugrasztotta ki a munkából. A fiú nemcsak a kamarai vizsgát tette le sikerrel, de állást is kínáltak neki, és már alig várta, hogy munkába állhasson. - Ki fogadott fel? - örvendezett Tana. Harry olyan ke291
ményen megdolgozott ezért. - Nem fogod elhinni, Tan - nevetett a fiú. - A kirendelt védői iroda. - Szóval kirendelt védő leszel? - Tana is kacagott. Ezek szerint veled fogok összecsapni? - Elmentek ebédelni, hogy megünnepeljék az újságot, és kizárólag munkáról beszélgettek. Házasság és gyerek, ez volt az utolsó, amire Tana most gondolni tudott. Gyilkosságokkal, nemi erőszakokkal, súlyos testi sértésekkel és egyéb válogatott bűncselekményekkel repült el az év. Aztán még egy. Párszor tényleg összehozták Harryvel a bűnesetek. Együtt ebédeltek, amikor tehették. Harry két éve dolgozott kirendelt védőként, amikor eldicsekedett Tanának, hogy Averil ismét terhes. - Máris? - csodálkozott Tana. Neki úgy tűnt, hogy Ötödik Harrison Winslow csak az imént született. - Jövő hónapban lesz kétéves, Tan - mosolygott Harry. - Ó, Istenem! Lehetséges ez? - Nem látta valami gyakran a fiúcskát, de ez akkor is lehetetlennek tűnt. Kétéves lesz a kis Harry! Hihetetlen! Ő pedig huszonkilenc, bár ebben nincs semmi különös, hacsak azt nem vesszük, hogy repül az élet. Mintha tegnap jártak volna a Green Hillre Sharon Blake-kel, és tettek volna hosszú sétákat Yolanben. Csak tegnap, amikor Sharon még élt, és Harry tudott táncolni... Averilnek ezúttal kislánya született, akinek parányi rózsaszín arca, tökéletes apró szája és hatalmas mandulaszeme volt. Döbbenetesen emlékeztetett a nagyapjára. Tanának furcsán összeszorult a szíve, mikor ránézett, de 292
most is úgy érezte, hogy ez nem neki való. Ezt meg is mondta Harrynek, amikor a következő héten együtt ebédeltek. - Miért nem, az istállóját? Még csak huszonkilenc éves vagy, illetve leszel három hónap múlva! - Aztán elkomolyodott. - Ezt ne hagyd ki, Tan. Minden dolgom közül ez az egyetlen, ami igazán fontos, amivel csakugyan törődöm... a gyerekeim és a feleségem. - Tana egészen megütődött ezektől a szavaktól. Azt hitte, Harry többre tartja a karrierjét. De még jobban meghökkent, mikor barátja elmesélte, hogy azon gondolkozik, hogy nem lesz tovább kirendelt védő, hanem önálló praxist fog kezdeni. - Komolyan? Miért? - Mert nem szeretek másnak dolgozni, és mert belefáradtam abba, hogy ezeket a csöveseket védjem. Rendszerint el is követik, amit olyan nagy hangon tagadnak. Forog tőle a gyomrom. Ideje változtatni. Azon gondolkodom, hogy társulok egy ismerős ügyvéddel. - Nem lenne az nagyon unalmas? Közönséges polgári peres ügyek! - Az őszájából ez úgy hangzott, akár egy katasztrófa. Harry nevetve csóválta a fejét. - Nem, nekem nincs szükségem annyi izgalomra, mint neked! Én nem tudnék naponta megvívni egy keresztes hadjáratot, nem bírnám ki azt a taposómalmot, látástól vakulásig. Csodállak érte, de én tökéletesen boldog leszek egy jó kis kényelmes praxissal, Averillel és a srácokkal. - Harry sohasem tűzött teljesíthetetlen célokat maga elé, olyannak fogadta el az életet, amilyen. Tana majdnem irigyelte érte. Ám őt mélyebbről feltörő, emésztőbb 293
tűz perzselte, az, amelyet Miriam Blake tíz éve meglátott benne, és amely azóta sem lohadva követelt rázósabb eseteket, keményebb ítéleteket, nehezebb és nagyobb kihívásokat. Különösen jólesett a hiúságának, amikor a következő évben bevették a jogászoknak abba a bizottságába, amely az állami büntető eljárásokat módosítható kérdésekről tárgyalt a kormányzóval. A bizottság fél tucat személyből állt, akik között Tana volt az egyetlen nő. Két-két jogász jött Los Angelesből és San Franciscóból, egy-egy Sacramentóból és San Joséból. A legérdekesebb hete volt Tana életének. Ujjongó izgalomba hozta minden nap, amikor késő éjszakáig vitáztak ügyészek, bírák és politikusok. Tana olyan feldobott állapotban került ágyba, hogy még legalább két órán át nem bírt aludni, csak feküdt és azon töprengett, amiről beszélgettek. - Érdekes, ugye? - hajolt oda hozzá a mellette ülő ügyész a második napon. A kormányzó épp egy olyan kérdést fejtegetett, amelyről Tana előző este vitatkozott valakivel. A kormányzó most ugyanazt az álláspontot képviselte, amit ő. Tana legszívesebben felugrott volna, hogy éljenzésben törjön ki. - Az - súgta vissza. Ez az ügyész egyike volt a Los Angeles-ieknek: magas, vonzó, őszes ember. A másnapi ebédnél is ez a meglepően liberális nézeteket valló, érdekes férfi volt Tana szomszédja. New Yorkban született, a Harvardon végezte el a jogot, azután költözött Los Angelesbe. - Az utóbbi pár évben tulajdonképpen Washingtonban laktam, amikor a kormánynak dolgoztam, de visszatér294
tem a nyugatra, és örülök, hogy megtettem - mesélte mosolyogva. Fesztelen modora, meleg mosolya volt. Tanának tetszett a gondolkodása. Este megint kötetlen beszélgetés volt, és a hét végén a legnagyobb barátságban váltak el egymástól, az izgalmas eszmecserékkel telt hét nap után. Tana beszélgetőpartnere a Huntingtonban szállt meg, és elutazás előtt meghívta a nőt a L Etoile-ba egy italra. A csoporton belül egymásban találták meg a legnagyobb eszmei hasonlóságot. A férfi kellemes partner volt minden témában: igazi keményen dolgozó profi, azonkívül jó társaság. - Hogy tetszik a munka a kerületi ügyészségén? - érdeklődött kíváncsian. A nők, akiket ismert, általában nem szerették az ilyen helyeket. Családjoggal vagy más hasonlóval foglalkoztak, de a női ügyész, nyilvánvaló okokból, mindenfelé ritkaságnak számított. Pokoli nehéz munka volt, amelyet senki sem igyekezett megkönnyíteni. - Én szeretem - mosolygott Tana. - Nem sok időm marad magamra, de így is jó. - Hátrasimította a haját, amely még mindig hosszú volt, csak munka közben tűzte fel kontyba. A bíróságon kosztümöt és blúzt kellett viselnie, de odahaza továbbra is ragaszkodott a farmerhoz. Most éppen szürke flanelkosztüm volt rajta és világosszürke selyemblúz. - Férjnél van? - A Los Angeles-i ügyész felvont szemöldökkel sandított a nő kezére. Tana mosolygott. - Attól tartok, erre sincs időm. - Az utóbbi pár évben 295
elfogyasztott egy csomó férfit, de egyik ügy sem tartott soká. Hetekre megfeledkezett róluk a perek előkészületei között, és valahogy sose jutott elég ideje számukra. Nem nagyon fájdította miattuk a fejét, bár Harry egyre azzal nyaggatta, hogy egyszer még megbánja. Majd akkor teszek ellene. - Mikor? Kilencvenöt éves korodban? - Mit dolgozott a kormányban, Drew? - Mert Drew Landsnek hívták az ügyészt, és a legkékebb szeme volt, amit Tana látott valaha. Tetszett neki a férfi mosolya, és azon tűnődött, hány éves lehet. Negyvenötre saccolta, és igaza is volt. - A kereskedelmi minisztériumban voltam egy darabig. Valaki meghalt, és én helyettesítettem, amíg nem találtak végleges utódot. - Megint mosolygott, és Tana egyszer csak azon kapott észbe, hogy rég nem találkozott ennyire vonzó férfival. - Érdekes munka volt egy időre. Van Washingtonban valami hihetetlenül részegítő. Az egész város a kormány és a kormánytisztviselők körül forog. Aki nem brancsbeli, az nem is létezik. Mindent betölt a hatalom érzése. Ott mindenkinek csak a hatalom számít - mosolyogta, és látni lehetett rajta, hogy ő is benne volt a brancsban. - Nehéz lehetett otthagyni! - vélte fellobbanó érdeklődéssel Tana. Többször megfordult a fejében, nem kellene-e megpróbálkoznia a politikával, de mindig úgy döntött, hogy őhozzá jobban illik a törvény. - Ideje volt. Örömmel jöttem vissza Los Angelesbe mondta Drew könnyű mosolyával. Letette a whiskyjét, és 296
ránézett a nőre. - Már majdnem itthon érzem magamat ismét. És maga, Tana? Magának mi az otthon? Friscói lány? Tana a fejét rázta. - New York-i. De itt élek azóta, hogy fölvettek a Boaltre. - Nyolc éve, ami egymagában is hihetetlen. 1964 óta. - Most már nem tudom elképzelni, hogy másutt éljek... vagy mást csináljak... - A világon a legjobban szerette a kerületi ügyészséget. Ott mindig volt valami izgalom, és öt év alatt nagyon sokban felnőtt a szakmájához. Ez volt a másik hihetetlen dolog... hogy már öt éve ügyészhelyettes... Hová fut el az idő, ha dolgozik az ember? Egyszer csak arra ébred, hogy már tíz éve... vagy öt... vagy egy... Darab idő után úgyis mindegy. Tíz év annyi, mint egy, ami annyi, mint az örökkévalóság. - De borzasztó komolynak látszott! - állapította meg Drew. Összemosolyogtak, Tana sztoikusan vállat vont. - Csak azon gondolkoztam, hogy repül az idő. Nehéz elhinni, hogy ilyen rég vagyok itt... és már öt éve dolgozom az ügyészségen. - Én is ezt éreztem Washingtonban. Az a három év úgy elszállt, mint három hét, és egyszer csak hirtelen haza kellett térni. - Hogy gondolja, visszamegy még valaha? - Egy időre feltétlenül - mosolygott kifürkészhetetlenül a férfi. - A srácaim még mindig ott vannak. Nem akartam év közben kivenni őket az iskolából, és a feleségemmel még nem döntöttük el, hol lakjanak. Gondolom, fele időben itt, felében ott. Ez az egyetlen tisztességes 297
megoldás, bár nekik kezdetben nehéz lehet. De a fiatalság könnyen alkalmazkodik. - Nyilván most válhatott el. - Mennyi idősek? - Tizenhárom és kilenc. Mindkettő lány. Remek kölykök, és nagyon ragaszkodnak Eileenhez, de tőlem se távolodtak el, és boldogabbak lesznek Los Angelesben, mint Washingtonban. Abban a városban nem é pen gyerekeknek való az élet, és a feleségem borzasztóan elfoglalt. - Mivel foglalkozik? - Nagykövethelyettes az Amerikai Államok Szervezeténél, és neki magának is kinéz egy követi beosztás. Oda lehetetlen lesz magával vinnie a srácokat, úgyhogy ittmaradnak nekem. Bár még nagyon cseppfolyós állapotban vannak a dolgok. - Megint mosolygott, de most kissé tétovázva. - Milyen rég váltak el? - Igazság szerint most dolgozunk rajta. Washingtonban volt időnk, hogy alaposan megfontoljuk, de most már végleges. Ahogy itt berendezkedem, rögtön beadom a keresetet, de most még jóformán ki sem pakoltam. Tana rámosolygott. Milyen nehéz lehet Drew-nak: gyerekek, feleség, háromezer mérföldes utazások Washington és Los Angeles között. Bár ez nem látszott kikezdeni a stílusát. A konferencián is rendkívül értelmes felszólalásai voltak. A hat jogász közül ő tette Tanára a legmélyebb benyomást. Az is tetszett neki, hogy Drew mennyire össze tudja hangolni az ésszerűséget és a liberalizmust. Tana liberalizmusát jelentősen leapasztotta 298
kalandja Yael Mebee-vel, és még ami akkor maradt belőle, azt is óráról órára fogyasztotta az öt év a kerületi ügyészségen. A keményebb törvények, a szigorúbb ellenőrzés hívéül szegődött, és már egyáltalán nem tartotta megalapozottnak hosszú évekig hangoztatott liberális elveit; ám Drew Lands ismét életet adott a szavaknak, és ha Tanát nem is vonzotta már ez a filozófia, a férfi akkor is úgy tudta kifejteni a nézeteit, hogy senkit sem idegenített el vele. Rendeltek még egy italt, aztán Drew hazavitte Tanát taxin, mielőtt továbbment volna a repülőtérre a Los Angeles-i géphez. - Felhívhatom majd valamikor? - kérdezte habozva, mintha attól félne, hogy Tanának van valakije. Pillanatnyilag nem volt. Tavaly járt néhány hónapig az egyik hirdetési ügynökség művészeti igazgatójával, de az volt az utolsó. Mindketten túlságosan hajszoltak és elfoglaltak voltak; a viszony ugyanolyan higgadtan ért véget, ahogy elkezdődött. Tana azt szokta mondani az embereknek, hogy a munkájával kötött házasságot, és ő a kerületi ügyész "második felesége", amivel megnevettette a kollégáit. Pedig majdnem igaz volt. Drew reménykedve nézett rá. Tana mosolyogva bólintott. - Persze! Örülnék neki! - Úgyis Isten tudja, mikor jön megint a városba. Tanát most mindenesetre két hónapig lefoglalja egy gyilkosság. Meglepetésére a férfi már másnap telefonált. Tana az irodájában ült, kávét iszogatott és vázlatot készített az ügy megközelítéséhez. A sajtó tömeges részvételére lehetett számítani, nem akart leszerepelni. Akkor is az 299
ügyön gondolkozott, amikor felmarta a kagylót és belemordult. - Tessék! - Miss Robertsszel szeretnék beszélni. - Lands egyáltalán nem csodálkozott; az ügyészségeken goromba emberek dolgoznak. -Az én vagyok! - Most meg játékos lett a hangja. Olyan iszonyúan elfáradt, szinte maga se tudta, mit csinál. Öt órára járt, és ő egész nap nem állt föl az íróasztalától, még ebédelni sem. Tegnap este evett utoljára, azóta csak a kávét nyakalta literszám. - Nem úgy hangzott. - A férfihang majdnem olyan volt, mint a simogatás. Tana meghökkent. Csak nem egy telefonbetyár? - Ki az? - Drew Lands. - Jaj Istenem, elnézést... Annyira belemerültem a munkába, hogy először nem ismertem meg a hangját. Hogy van? - Jól. Úgy gondoltam, felhívom és kiderítem, maga hogy van, mert ez fontosabb. - Készülök egy gyilkossági esetre, amit jövő héten kezdünk tárgyalni. - Mulatságosan hangzik - jegyezte meg ironikusan Drew. - És mit csinál a fennmaradó idejében? - Dolgozom. - Ahogy vártam. Nem tudja, hogy ez árt az egészségnek? - Ezen majd akkor izgulok, ha nyugdíjba mentem. Ad300
dig nincs rá időm. - Mit szólna a hétvégéhez? Ki tud venni egy kis szabadságot? - Én nem is tudom... Én... - Általában hétvégeken is dolgozott, főleg most. A konferenciára is ráment egy hete, holott addig is készülhetett volna az ügyre. - Igazából... - Ugyan már, megengedhet magának néhány órát. Arra gondoltam, hogy kölcsönkérem az egyik belvederei barátom jachtját. Akár munkát is hozhat magával, bár ez szentségtörés. - Október végén jártak, ragyogóan kéklett az ég, az idő eszményi volt, meleg, derűs, épp öbölbeli délutánokra való. Poétikus hangulat uralkodott San Franciscóban, ahol ez volt az év legszebb szakasza. Tana majdnem kísértésbe esett, hogy elfogadja a meghívást, de nem akarta félbeszakítani a munkáját. - Igazából készülnöm kellene... - Akkor inkább egy vacsorát...? Ebédet...? - Váratlanul elnevették magukat. Tanát már hosszú ideje nem unszolta senki. Hízelgő volt. - Szívesen jönnék, Drew. - Akkor jöjjön. Megígérem, nem rabolom el több idejét, mint szükséges. Minek örülne legjobban? - Az a hajókázás az öbölben állati jól hangzott. Akár el is lóghatnék egy napra. - Nem vonzotta a kép, hogy fontos papírokat próbáljon elkapkodni a szellő elől, de az öbölbeli kiruccanás Drew Lanösszel annál inkább. - Akkor jelentkezem. Vasárnaphoz mit szól? - Nekem eszményi. 301
- Kilenckor ott vagyok magáért. Melegen öltözzön, hátha feltámad a szél. - Igenis, uram. - Tana mosolyogva letette a kagylót, és visszamerült a munkába. Vasárnap reggel pontosan kilenckor betoppant Drew Lands. Fehér farmert, tornacipőt, élénkpiros inget viselt, sárga anorákot hozott a hóna alatt. Arcát máris megfogta a nap, haja ezüstként csillogott a napsugárban, kék szeme táncolt. Egy ezüst Porschéval érkezett, amelyet, mint mesélte, pénteken éjszaka hajtott föl Los Angelesből. Levitte Tanát a Saint Francis Jachtklubba, ahol a hajó horgonyzott, és fél óra múlva már kint jártak az öbölben. Drew-t, aki remek tengerész volt, egy kormányos segítette. Tana boldogan elterült a fedélzeten, süttette magát a nappal, igyekezett nem gondolni a gyilkosságra, és hirtelen megörült, amiért hagyta, hogy a férfi rábeszélje a szabadnapra. - Finom a nap, ugye? - kérdezte egy mély hang. Kinyitotta a szemét. Drew ült mellette a fedélzeten. - Finom. Néha olyan jelentéktelennek tűnik minden más. Minden, amin annyit futkostunk, minden monumentálisnak hitt részlet, egyszer csak pfű... és nincs sehol - mosolygott Tana. Azon tűnődött, hiányoznak-e a férfinak a gyerekei. Drew Lands mintha a gondolataiban olvasott volna. - Egyszer majd szeretném összehozni a lányaimmal Tana. Imádnák magát. - Hát ezt nem tudom - mondta ő tétován, bizonytalan mosollyal. - Attól tartok, nem nagyon értek a kislányokhoz. 302
Drew kutatóan, de nem vádlóan nézett rá. - Maga sose akart gyereket? Az a fajta férfi volt, akivel lehet őszintének lenni. Tana megrázta a fejét. - Nem én. Vagy az elszánás hiányzott, vagy az idő, vagy a megfelelő férfi. A megfelelő körülményekről nem is szólva. Drew nevetett. - Hát ez kimerítő indoklás, igaz? - Ja. És maga? - Fesztelen és könnyed lett ennek a férfinak a társaságában. - Akar még gyereket? Drew Lands megrázta a fejét, Tana pedig arra gondolt, hogy ez az a fajta férfi, aki kelleni fog neki egy napon. Harmincéves volt, a gyerekekről már lekésett. Különben is, mit kezdett volna egy gyerekkel? - Nekem semmiképp sem lehet, vagy legföljebb rengeteg nehézség árán. Amikor Julie megszületett, úgy döntöttünk Eikennel, hogy nekünk ennyi elég, és leköttettem az ondóvezetékemet. - Tana kissé megütődött, hogy ennyire nyíltan emlegeti, holott hát mi a baj abban, ha valaki nem akar több gyereket? Neki meg egyáltalán nem kell, és nincs is. - Ez megoldja a problémát, ugye? - Igen - mosolygott hamiskásan a férfi. - Több értelemben is. - Ezután Tana mesélt Harryről, a két gyerekéről, Averilről... és arról a döbbenetes évről, amikor visszajött Vietnamból, hogyan harcolt az életéért, milyen bátran vállalta a műtéteket... - Nagyon megváltoztatta az életemet. Azt hiszem, azok után semmi sem volt ugyanaz többé... - Tűnődve 303
kinézett a vízre, a férfi pedig azt figyelte, hogyan táncol a napfény a nő aranyhaján. - Azóta valahogy olyan fontosak lettek a dolgok. Minden. Attól fogva semmit sem tekinthettem magától értetődőnek. - Sóhajtott, visszafordult Landshez. - Azelőtt is éreztem ezt egyszer. - Mikor? - kérdezte gyöngéd pillantással Drew. Tana azon tűnődött, milyen érzés lenne megcsókolni. - Amikor a kollégiumi szobatársam meghalt. A Green Hillre jártunk, odalent délen - magyarázta komolyan. A férfi elmosolyodott. - Tudom, hol van. - Ó... - Tana visszamosolygott. - Sharon Blake volt... Freeman Blake lánya. Kilenc éve halt meg, Martin Luther King egyik menetében... Ő és Harry gyökeresebben megváltoztatták az életemet, mint bárki, akit ismerek. - Maga komoly lány, ugye? - Azt hiszem, nagyon. Talán a "szenvedélyes" lenne a megfelelő szó. Túl keményen dolgozom, túl sokat gondolkozom. Sokszor elég nehéz kikapcsolni belőle. A férfi már fölfigyelt erre, de nem bánta. A felesége is ilyen volt, de őt az sem zavarta. Nem ő kívánkozott ki a házasságból, hanem a felesége. Viszonya volt a washingtoni főnökével, és, mondta, egy kis "szabadidőt" akar, úgyhogy Drew megadta neki a szabadidőt és hazajött, ám most nem akart belemenni a részletekbe. - Élt már együtt valakivel? Mármint nem a barátjával, a vietnami veteránnal, hanem romantikából. - Különös volt hallani, hogy Harryt így emlegessék. Olyan személytelenül csengett. 304
- Nem. Sohasem volt ilyen kapcsolatom. - Valószínűleg nagyon jól megfelelne magának. Közelség, megkötöttség nélkül. - Jól hangzik. - Szerintem is - helyeselt tűnődve Drew, majd elmosolyodott, majdnem úgy, mint egy kisfiú. - Kár, hogy nem ugyanabban a városban élünk. - Mulatságos volt, hogy ilyen hamar kimondta, de most minden olyan gyorsan történt. A végén kiderült, hogy ő is olyan szenvedélyes, amilyennek Tana mondta magát. Azon a héten kétszer jött át repülővel Los Angelesből, hogy Tanával vacsorázzon, majd rögtön utána vissza is repült. A következő hétvégén ismét vitorlázni mentek, bár Tana fülig ült a gyilkossági ügyében, és nagyon izgult, hogy sikerüljön. Egészen hihetetlen volt, hogy Drew mennyire megnyugtatta, és megkönnyítette számára az életet. Azután való este, hogy a második délutánt töltötték az öbölben Drew barátjának hajóján, a férfi hazakísérte, majd szeretkeztek Tana nappalijában, a kandalló előtt. Gyöngéd, romantikus, szelíd szeretkezés volt, utána Drew vacsorát főzött. Az éjszakát is Tanánál töltötte, különös módon mégsem volt zavaró. Hatkor felkelt, zuhanyozott, felöltözött, ágyba vitte Tanának a reggelit, és negyed nyolckor elindult taxival a repülőtérre. Éppen elkapta a nyolcórás gépet, és fél tíz előtt öt perccel ott ült az irodájában, olyan netten, mintha skatulyából húzták volna ki. Heteken belül kialakította ingázása szabályszerű menetrendjét. Tanát szinte nem is kérdezte, de olyan magától értetődően történt, hogy a nő úgy érezte, jobb és vidámabb 305
lett az egész élete. Drew kétszer eljött a bíróságra is. Tana győzött a perben. Drew jelen volt az ítélethirdetésnél, és utána elvitte Tanát ünnepelni. Gyönyörű arany karpereccel ajándékozta meg, amelyet a Los Angeles-i Tiffanynél vásárolt. Azon a hétvégén Tana látogatott át a férfihoz Los Angelesbe. Péntek és szombat este a Bistróban és a Ma Maisonban vacsoráztak, napközben vásároltak a Rodeo Drive-on, lustálkodtak a férfi úszómedencéjének partján, vasárnap este pedig, miután elköltötték a vacsorát, amelyet Drew sütött roston, Tana visszarepült San Franciscóba. Hazafelé egyfolytában a férfin tűnődött, hogy milyen hamar összejöttek; kicsit ijesztő is volt ez a sebesség, ám Drew olyan céltudatosnak látszott, annyira szorgalmazta a kapcsolatukat. Tana azt is tudta, mennyire magányos a férfi. A ház, amelyben élt, látványos volt, modern, tágas, tele drága modern műtárgyakkal, két üres szoba várta a lányokat, de azonkívül egy lélek sem lakott benne. Drew úgy viselkedett, mint aki egy percre se akar megválni a barátnőjétől. Hálaadásra Tana megszokta, hogy a férfi a hét felét nála tölti San Franciscóban, és ebben ő sem látott semmi különöset. Az ünnep előtti héten a férfi hirtelen megkérdezte: - Jövő hétre mit tervezel, édesem? t - Hálaadásra? - lepődött meg Tana. Erre még nem is gondolt. Volt három kisebb esete, amelyeket le akart zárni, ha a védők hajlanak a megegyezésre. Az ő életét bizonyosan megkönnyítené. Egyik se ért annyit, hogy bíróság elé vigyék. - Nem tudom. Nem nagyon gondolkoztam még rajta. - Otthon évek óta nem járt. A Hálaadást, Ar306
thurral és Jeannel, egyszerűen nem lehetett elviselni. Ann már évekkel azelőtt elvált, és most ő is Greenwichben lakott a neveletlen kölykeivel. Billy jött és ment, mint akinek nincs jobb dolga. Még nem nősült meg. Arthur fárasztóbb, az anyja idegesebb lett a korral, és mostanában sokat siránkozott, főleg azon, hogy Tana nem ment férjhez és valószínűleg már nem is fog. "Elpocsékolt élet!" Ó, általában ez volt a fejléce a Jeannel töltött időnek, amire Tana csupán annyit válaszolhatott: "Kösz, anya!" A másik választás, hogy Averilnél és Harrynél ünnepli a Hálaadást, de bármennyire szerette őket, Harryék piedmonti barátai olyan kétségbeejtően unalmasak voltak a kisgyerekeikkel és a nagy kombi kocsijaikkal! Mindig úgy érezte, kilóg közülük, és ennek mérhetetlenül örült. Nem értette, Harry hogy bírja. Jól ki is nevették valamelyik évben Harrisonnal, aki ugyanúgy nem viselte el a piedmonti ünnepélyeket, mint Tana, épp ezért ritkán is szerencséltette őket a jelenlétével. Tudta, hogy Harry boldog, hogy körülajnározzák és nincs szüksége az apjára, úgyhogy ő élte tovább azt az életet, amit szeretett. - Akarsz velem jönni New Yorkba? - kérdezte reménykedve Drew. - Komolyan beszélsz? Miért? - döbbent meg Tana. Mi keresnivalója van a férfinak New Yorkban? Mindkét szülője meghalt, és a lányai Washingtonban élnek. - Nohát - mondta Drew, aki már az egészet elgondolta - te elmehetnél a családodhoz, én beugorhatnék Washingtonba a lányokhoz, azután találkozunk New York307
ban és kirúgunk egy kicsit a hámból. Esetleg még át is hozhatnám magammal a lányaimat. Mi a véleményed? Tana elgondolkodott, majd lassan bólintott. Sörénye úgy hullámzott, akár a kinyó legyező. - Lehetséges. - Fölmosolygott a férfira. - Sőt, talán nagyon is lehetséges, ha törlöd belőle a családomra vonatkozó részt. Velük vakációzni ok az öngyilkosságra. A férfi nevetett. - Ne légy olyan cinikus, te boszorkány! - Szelíden meghúzogatta Tana egyik tincsét, és megcsókolta az ajkát. Olyan elragadóan gyöngéd volt, Tana még sohasem ismert hozzá fogható embert. Olyan részei is megnyíltak Drew előtt, amelyekhez eddig még senkinek sem volt kulcsa. Elképesztő mértékben megbízott ebben a férfiban. - Komolyra fordítva a szót, el tudsz szabadulni? - Most éppen igen. - Ami őt magát is meglepte. - Nos? - Csillagok táncoltak a férfi tekintetében. Tana a nyakába ugrott. - Győztél. Még azt az áldozatot is meghozom, hogy meglátogatom anyámat. - Egész biztosan a mennybe jutsz érte. Majd én elintézek mindent. Jövő szerdán este utazhatunk. Te a csütörtököt fent töltöd Connecticutban, én pedig csütörtökön este várlak a lányokkal... lássuk csak... - töprengett. Tana elvigyorodott. - A Pierre-ben? Drew a fejét rázta. - A Carlyle-ban. Ha tehetem, mindig ott szállok meg, 308
főleg a lányokkal, mert szeretik. - Eikennel is ugyanitt szállt meg az utóbbi tizenkilenc évben, ám ezt nem közölte Tanával. És valóban megszervezett mindent. Szerdán este más-más gépen tartottak kelet felé. Tanának futólag eszébe jutott, milyen könnyen átengedte Drewnak, hogy a férfi intézze az életét. Ez újdonság volt, ezt eddig még senki sem tette meg neki, ám Drew olyan jól és magától értetődően csinálta. Hozzászokott. New Yorkban Tanát valósággal fejbe csapta az élmény, hogy komolyan itt van. Csípős hideg volt, az első gyér hé fehérlett a földön, miközben Connecticut felé vitte a Kennedy repülőtérről a taxi. Arra gondolt, amikor Harryvel jöttek erre. Meg amikor Harry kiütötte Billyt. De kár, hogy most nincs vele! Igazán nem lelkesedett ezért a családi Hálaadásért. Sokkal szívesebben utazott volna Washingtonba Drew-val, de nem akart odatolakodni a családi ünnepre, amikor Drew két hónap után viszontlátja a lányait. Harry, mint minden évben, most is meghívta Piedmontba, de Tana közölte, hogy az idén New Yorkba megy. - Jó ég, te beteg vagy! - ugratta Harry. - Még nem, majd akkor leszek az, ha eljövök. Máris hallom anyámat. "Elpocsékolt élet!" - Erről jut eszembe, szerettelek volna végre összeismertetni a társammal. - Mert Harry mégis csak beindította az önálló irodáját, de Tanának valahogy sohasem sikerült találkoznia a másik féllel. Sose volt ideje, bár igazság szerint Harryék is rendkívül elfoglaltak voltak. A maguk kis, de kellemes területén nagyon jól ment a dolguk. 309
Harry lázas volt a boldogságtól, valahányszor mesélhetett róla Tanának. -Talán majd amikor visszajöttem. - Mindig ezt mondod! Istenit, Tan, sose fogsz megismerkedni vele, pedig olyan helyes ember! - Aha! Kerítés esetét gyanítom! Igazam van? Jaj, ne! Úgy kacagott, mint valamikor rég, és Harry is vele nevetett. - Te rosszhiszemű banya! Mit képzelsz, mindenki rólad akarja lehúzni a bugyogót? - Szó sincs róla, csak ismerlek. Ha a pasas fiatalabb kilencvenötnél és nincs kifogása a házasság ellen, akkor rögtön össze akarod hozni velem. Nem tudod, hogy bekeményült eset vagyok, Winslow? Mondj le rólam, az ég áldjon meg. De ne búsulj, majd felhívatlak anyámmal New Yorkból. - Ne fárassz, te agyalágyult. Nem tudod, mit hagysz ki. Csodálatos hapsi! Averilnek is ez a véleménye. - Bizonyos vagyok benne, hogy az. Hozd össze valaki mással. - Miért? Csak nem mész férjhez? - Meglehet - ingerkedett Tana, de rögtön meg is bánta, mert Harry felkapta a fejét. - Nocsak? Kihez? - Frankensteinhez. Szállj le rólam, az istállóját! - Száll a fene. Jársz valakivel, igaz? - Nem... igen!... Illetve nem. A fenébe! Igen, de nem komoly. Oké? Elég ennyi? - Nem elég. Kicsoda, Tan? Komoly? 310
- Nem. Csak egy pasi, akivel együtt szoktam lógni, mint a többiekkel. Ennyi. Kedves fazon. Kedves partner. Nem nagy ügy. - Honnan való? - L. A.-ből. - Mit csinál? - Szatír. A bíróságon ismertem meg. - Szellemtelen. Próbálkozz még egyszer. - Tana kezdett bosszankodni. Harry úgy hajtotta, mint prédát a vadász. - Ügyész. Most pedig szüneteltesd magadat! Nem komoly. - Nekem valami azt súgja, hogy igen. - Harry túlságosan jól ismerte. Drew valóban más volt, mint a többiek, de Tana még nem akarta beismerni, legkevésbé önmaga előtt. - Akkor okos vagy, mint a tavalyi kos, szokásod szerint. Puszild meg helyettem Averilt. Majd jelentkezem, ha visszajöttem New Yorkból. - Mit csinálsz idén karácsonykor? - Ez félig meghívás volt, félig szimatolás. Tana attól félt, mindjárt lecsapja a kagylót. - Sugar Bowlba megyek. Van kifogásod ellene? - Egyedül? - Harry! - Természetesen nem egyedül, hanem Drewval. Már eldöntötték. Eileen Vermontba viszi a lányokat, Drew tehát egyedül lesz, ami ünnepen nagy megpróbáltatás. Már mindketten türelmetlenül várták a karácsonyt. De erről nem fog beszámolni Harrynek. - Szia és 311
viszlát. - Várj! Még mondani akartam valamit... - Nem! - És ekkor tényleg lecsapta a kagylót. Most, ahogy Greenwich felé közeledtek, elmosolyodott a taxiban. Vajon mit szólna Harry a barátjához? Biztosan megkedvelnék egymást, bár Harry fixen harmadfokú vallatásnak vetné alá Drew-t. Tana azért is akart várni. Ritkán fordult elő, hogy valamelyik partnerét bemutatta volna Harrynek. Kizárólag azután tett ilyet, ha úgy döntött, hogy nem érdeklik. Csakhogy most más a helyzet... Anyja és Arthur már várták. Tanát megrendítette, hogy Arthur mennyire megvénült. Az anyja még csak ötvenkét éves volt, viszonylag fiatal, de Arthur már hatvannégy, és nem öregedett szépen. Most ütött vissza az alkoholista feleséggel és a Durning International igazgatásával járó, hosszú évekig tartó stressz. A többszöri szívroham mellett még egy kisebb szélütés is érte, iszonyúan öregnek, törékenynek látszott, és a felesége nagyon idegesen figyelte. Jean úgy tapadt a lányához, mintha Tana mentőtutaj lenne a hánytorgó tengeren. Aznap este, miután Arthur lefeküdt, bement Tana szobájába és letelepedett az ágy végébe. Először fordult elő, hogy Tana éjszakára is ottmaradt a házban, abban az újonnan átrendezett hálószobában, amelyet az anyja ígért neki. Túlságosan körülményes lett volna a városban vagy egy hotelban megszállni, és azt is tudta, hogy Jean borzasztóan megsértődne, ha a lánya ezt tenné. Nagyon keveset látták Tanát. Arthur egyedül Palm Beachbe járt, Jean nem merte volna vállalni vele az utat San Franciscóig, úgy312
hogy kizárólag akkor találkozott a lányával, ha az jött át a keleti partra, ami egyre ritkábban fordult elő. - Jól vagy, szívem? - Klasszul. - Még annál is klasszabbul, de erről nem óhajt beszámolni. - Örülök neki. - Általában várt egy napot, csak aztán kezdett lamentálni a lánya "elpocsékolt életén", ám ezúttal nem volt sok ideje, úgyhogy sietnie kellett. Tana már várta. - Jó a munkád? - Csodálatos! - mosolygott Tana. Jean bánatosnak látszott. Mindig elkeserítette, hogy a lánya ennyire szereti a munkáját. Ez azt jelenti, hogy egyhamar nem fog lemondani róla. Jean titkon még mindig reménykedett, hogy egy szép napon Tana mindent eldob az igazi férfiért. Egyszerűen nem bírta elképzelni, hogy ne ezt tegye. De hát sohasem ismerte eléggé a lányát, aki különben is egyre kifürkészhetetlenebb lett a számára. - Vannak új barátaid? - Mindig ugyanezt kérdezte. Tana általában azt mondta, nincsenek, ám ezúttal úgy határozott, odavet egy morzsát. - Egy. Jean felvonta a szemöldökét. - Komoly? - Még nem - kacagott Tana. Szinte már kegyetlenség volt így ingerkednie az anyjával. - És nehogy lázba jöjj, mert nem hiszem, hogy valaha is komolyra fordulna. Kedves ember és nagyon kellemes vele, de semmi több. Jean azonban látta a szemében a csillogást, ami elárulta, hogy a lánya nem mond igazat. 313
- Mióta tart? - Két hónapja. - Miért nem hoztad át keletre? Tana mély lélegzetet vett, és átkulcsolta felhúzott térdét. - Az a helyzet - mondta, farkasszemet nézve az anyjával - hogy éppen itt van Washingtonban, ahol a lányait látogatja meg. - Azt nem tette hozzá, hogy másnap este találkoznak New Yorkban. Hadd higgye Jean, hogy ő visszarepül nyugatra. Az is épp elég jó cselekedet, hogy egy napra eljött az anyjához; ezért megérdemli, hogy kedve szerint grasszálhasson New Yorkban Drew-val. Dehogy akarta idevonszolni a családhoz, főleg nem Arthur és ivadékai körébe. - Mikor vált el, Tan? - kérdezte valahogy bizonytalanul az anyja, és lesütötte a szemét. - Nemrég - hazudta Tana. Jean valósággal belefúrta a pillantását. - Mikor? - Nyugi, anya! Most van folyamatban. Nemrég kérelmezték. - Mikor? - Pár hónapja. Az ég áldjon meg, nyugodj már le! - Ez pontosan az, amit nem lenne szabad csinálnod. Felpattant az ágyról, idegesen járkálni kezdett a szobában, majd megállt és vésztjóslóan meredt a lányára. A másik pedig, hogy egyáltalán nem kellene vele járnod. - Micsoda nevetséges dolog ilyet mondani! Nem is ismered! 314
- Nem kell ismernem, Tana - mondta Jean már-már keserűen. - Ismerem a tünetegyüttest. Néha nem is fontos a férfi. Tartsd magad távol tőle, addig, amíg el nem vált és nincsenek a kezében a papírok! - Hát én még nem is hallottam ehhez fogható butaságot! Te senkiben se bízol, anya? - Csak sokkal idősebb vagyok nálad, Tan. És többet tudok, mint te, akármilyen rafináltnak képzeled is magadat. Még ha az a férfi azt gondolja is, hogy elválik, még ha feltétlenül bizonyos is benne, akkor is előfordulhat, hogy nem teszi meg. Kötődhet annyira a gyerekeihez, hogy egyszerűen nem bír elválni a feleségétől. Mához hat hónapra visszatérhet hozzá, faképnél hagyva téged. És ha te addigra beleszeretsz, akkor nincs többé kiút, tehát rábeszéled magadat, hogy ragaszkodj hozzá még két évig... öt évig... tízig... és arra kapsz észbe, hogy betöltötted a negyvenötöt, és ha szerencsés vagy - mondta könnyes szemmel - akkorra megkapja az első szívrohamát, és szüksége lesz rád... de lehet, hogy a felesége még él, és akkor neked nincsen esélyed. Vannak dolgok, amelyek ellen nem küzdhetsz, és a legtöbb esetben ez is közéjük tartozik. Ez olyan kapcsolat, amelyet senki más nem szakíthat meg helyette. Ha ő maga szakítja meg, vagy már megtette, akkor sok erőt kívánok mindkettőtöknek, de jobban szeretném, édes, ha te kimaradnál ebből, még mielőtt csúnya sebet kapsz. - Olyan együttérző és bánatos volt a hangja, hogy Tana megsajnálta. Jeannek nem sok jót hozott az élet az Arthurral kötött házasság óta, de végre elnyerte a férfit, a hosszú, nehéz, két315
ségbeejtően magányos évek után. - Én nem ezt kívánom neked, édes. Ennél jobbat érdemelsz. Miért nem állsz félre egy kicsit, és várod ki, mi történik? - Ahhoz túl rövid az élet, anya. Nincs időm játszadozni, ahhoz túl sok más dolgom van. Különben is mit számít? Úgysem akarok férjhez menni. Jean sóhajtott, és visszaült. - Én nem értem, miért. Mi kifogásod van a házasság ellen, Tan? - Semmi. Gondolom, van értelme, ha az ember gyerekeket akar, vagy nincs hivatása, de nekem van. Az én életem túl sűrű .ahhoz, hogy bárkihez alkalmazkodjak, a gyerekekhez pedig túl öreg vagyok. Betöltöttem a harmincat, megcsontosodtam. Soha, senkiért nem állítanám feje tetejére az életemet. - Harry és Averil házára gondolt, amely úgy nézett ki, mintha minden nap egy robbantóbrigád látogatta volna meg őket. - Nem nekem való. - Jean akaratlanul arra gondolt, hogy talán csak nem ő követett el valamit; ám itt sokkal több minden jött össze. Tana látta, hogyan csalta Arthur a feleségét, látta, mennyit és milyen sokáig szenvedett az anyja. Ezt nem akarta. Neki karrier kell, függetlenség, saját élet, nem pedig férj és gyerekek. Évek óta tisztában volt vele. - Olyan sok mindentől megfosztod magadat - mondta szomorúan Jean. Mit nem adott meg ennek a gyermeknek, hogy ilyenné lett? - Nem látom, mitől. - Fürkészően nézett az anyjára, de nem talált a szemében megértést. - Tan, nekem te vagy az egyetlen, aki fontos. - Hát ezt 316
nehéz volt elhinni, bár igaz, az anyja éveken át feláldozott érte mindent, még Arthur könyöradományait is elfogadta, csak hogy többet nyújthasson a lányának. Megfájdult a szíve az emléktől. Inkább hálásnak kellene lennie. Szorosan átölelte Jeant. - Szeretlek anya, és köszönök mindent, amit értem tettél. - Én nem hálát akarok. Téged akarlak boldognak látni, édes. Ha ez a férfi jó hozzád, akkor csodálatos, de ha becsap téged vagy saját magát, akkor össze fogja törni a szívedet. Ezt nem kívánom neked... soha... - Ez nem olyan, mint ami veled történt! - Ebben csak Tana volt biztos, Jean már nem. - Honnan tudhatod? Hogy lehetsz ilyen biztos benne? - Csak tudom. Mert ismerem. - Két hónap után? Ne légy bolond! Nem tudsz te semmit, mint ahogy én se tudtam semmit huszonnégy éve. Arthur akkor nem nekem hazudott, hanem önmagának. Ezt akarod? Magányos éjszakákat tizenhét éven át, Tan? Ne tedd ezt magaddal! - Nem teszem. Nekem ott a munkám. - Az nem pótolja! - De Tanának mindent pótolt. Ígérd meg, hogy gondolkozol azon, amit mondtam! - Megígérem - mosolygott Tana. Még egyszer összeölelkeztek, és jó éjszakát kívántak egymásnak. Tanát megindították az anyja aggodalmai, de bizonyosan tudta, hogy Jean rosszul ítéli meg Drew-t. Mosolyogva aludt el, mert a férfira és a lányaira gondolt. Vajon mit csinálhatnak? Tudta, melyik washingtoni hotelban szállt meg a 317
férfi, de nem akarta zavarni őket. A másnapi ünnepi ebéd a várakozásnak megfelelően sivár unalom volt mindenkinek a Durning házban, bár Jean örült a lányának. Arthur elég szétszórtan viselkedett, kétszer is elaludt az asztalnál, a szobalánynak kellett gyengéden megböknie, majd végül Jean fölvezette az emeletre. Ann áthozta a három kölykét, akik még a szokottnál is pocsékabbul viselkedtek. Leadta, hogy hozzá fog menni egy milliomos görög hajógyároshoz. Tana próbált nem odafigyelni, de nem ment. Az egyetlen jó az volt az egész napban, hogy Billy nem volt jelen, mert leutazott a barátaival Floridába. Ötkor Tana már mást se csinált, mint az óráját nézte. Megígérte Drew-nak, hogy kilencre ott lesz a Carlyleban. Egész nap nem hívták egymást, Tana hirtelen annyira szerette volna látni a férfit, hogy azt hitte, belehal. A szemébe nézni, megérinteni az arcát, érezni a kezét, lefejteni róla a ruháját, ledobálni magáról a sajátját... Sejtelmes mosollyal vonult föl csomagolni. Az anyja utánajött. Tekintetük találkozott a fiókos szekrény fölötti nagy tükörben. Jean szólalt meg először. - Vele találkozol, ugye? Hazudhatott volna, de mi értelme lett volna, harmincéves fővel? - Igen. - Szembefordult az anyjával. - Vele. - Te megrémítesz engem. - Túlzásba viszed az aggodalmaskodást. Én nem a te életedet ismétlem, anyám, a sajátomat élem. Ez a különbség. 318
- Attól félek, nem annyira, mint gondolni szeretnénk. - Ezúttal nincs igazad. - A te érdekedben remélem, hogy valóban nincs. Mindazonáltal lesújtottan figyelte a lányát, amikor az este nyolckor a megrendelt taxin elindult New Yorkba. Tana nem tudta kiverni a fejéből Jean szavait, és mire megérkezett a szállodába, már nagyon dühös volt az anyjára. Miért terheli őt Jean a saját rossz tapasztalataival, a csalódásaival, a szenvedéseivel? Miféle jogon tesz ilyet? Mint egy cementleplet borítja rá lányára szeretetének ezt a bizonyságát. Hát Tana nem akarja, hogy annyira szeressék. Már nincs szüksége rá. Hagyják őt békén, hogy élhesse a saját életét! A Carlyle gyönyörű volt, a márványpadlós előcsarnokból vastag szőnyeggel leterített lépcső vezetett az emeletre, minden csupa perzsaszőnyeg és antik óra, a falakon szép festmények, a recepcióban zsakettes úriemberek. Mintha egy másik világba került volna. Elmosolyodott magában. Ez nem az anyja élete, hanem az övé. Ez már biztos. Megadta Drew nevét, és fölment a szobába. A férfi még nem érkezett meg, de a szállodában láthatólag ismerték. A szoba olyan fényűző volt, amilyet az előcsarnok ígérete után el is lehetett várni: a nehéz atlaszfüggönyös ablakokból pompás kilátás nyílt a Central Parkra és a városra, amely úgy ragyogott, mintha drágakövekkel lenne kirakva, a stílbútort ezúttal sötétrózsaszín selyemmel kárpitozták, és jegesvödörben várakozott az igazgatóság ajándéka, egy családi méretű pezsgőspalack. 319
- Kellemes itt-tartózkodást kívánok - mondta búcsúzóul a londiner. Tana leült a szép díványra, és azon töprengett, megfürödjön-e vagy várjon. Nem tudta, hozza-e Drew a lányait, de ő úgy számított, hogy igen, és nem akarta megbotránkoztatni a gyerekeket azzal, hogy pucéran fogadja őket. Ám eltelt egy óra, és ők még mindig nem jöttek. Drew csak tíz után telefonált. -Tana? - Nem, Sophia Loren. A férfi nevetett. - Csalódott vagyok. Nekem Tana Roberts jobban tetszik. - Legalább tudom, hogy őrült vagy, Drew. - Az is. Érted. - Hol vagy? Alig észrevehető szünet. - Washingtonban. Julie borzasztóan megfázott, és attól félünk, Elizabethen ki fog törni az influenza. Azt hiszem, itt kellene maradnom. Valószínűleg nem fogom tudni átvinni őket. Majd holnap jövök, Tan. Jó lesz így? - Persze. - Megértette az apa álláspontját, de megütötte a fülét ez a "félünk". "Attól félünk. . . " Egyáltalán nem lelkesedett érte. - Fantasztikus a szoba. - Ugye, hogy csodálatos? Kedvesek voltak hozzád? - Azok hát. - Körülnézett a szobában. - De maga nélkül nem tudom élvezni, Mr. Lands. Ezt tartsa észben. - Holnap ott leszek. Esküszöm. - Mikor? A férfi egy pillanatig gondolkodott. 320
- Megreggelizem a lányokkal... várok egy kicsit, hadd lássam, hogy érzik magukat... az körülbelül tíz óra. El tudok érni egy déli gépet... Kettőre simán ott leszek a szállodában. - Azaz fél napnak lőttek. Tana tudott volna mást mondani, de bölcsen befogta a száját. - Jól van - felelte minden lelkesedés nélkül, és amikor letette a kagylót, megint úgy kellett kivernie a fejéből az anyja szavait. Forró fürdőt vett, tévét nézett, forró csokoládét rendelt a szobapincértől, eltűnődött, mit csinálhat Drew Washingtonban, aztán hirtelen bűntudata lett mindazért, amit nem mondott el a férfinak. Nem Drew hibája, ha a gyerekek betegek. Elég baj, hogy így van, de ezért senkit sem lehet hibáztatni. Fölemelte a kagylót, és kérte Drew washingtoni szállodáját, de a férfi nem volt ott. Üzenetet hagyott neki, hogy kereste, megnézte a kései műsort és elaludt a bekapcsolt televízió előtt. Másnap kilenckor ébredt, káprázatosan szép napra. Nagyot sétált az Ötödik sugárúton a Bloomingdale'sig, ahol elténfergett egy darabig. Vásárolt magának egyet-mást, Drewnak szép kék kasmírpulóvert, a lányoknak ajándékokat: Julie-nek babát, Elizabethnek csinos blúzt, aztán visszament a Carlyle-ba, ahol üzenet várta. Mindkét lány halálosan beteg volt, "péntek este jövök". Nem jött. Julienak harminckilenc fokos láza volt, és Tana még egy magányos éjszakát töltött a Canyle-ban. Szombaton elment a Metropolitan Múzeumba, és szombat délután ötkor végre befutott Drew, még idejében, hogy szeretkezhessen Tanával, rendelhessen a szobapincértől, esedezhessen a barátnője bocsánatáért egész éjszaka, és másnap 321
felszállhasson vele a friscói gépre. Isteni hétvégéjük volt New Yorkban. - Majd ne felejts el figyelmeztetni, hogy ismételjük meg valamikor - mondta gúnyosan a nő, amikor befejezték vacsorájukat a gépen. - Most haragszol, Tan? - A férfi siralmasan festett, amióta megérkezett New Yorkba. Marcangoló bűntudata volt a barátnőjével szemben, izgult a lányok miatt. Túlságosan sokat beszélt, túlságosan gyorsan, és napokig nem volt önmaga. - Nem, inkább csalódott vagyok, mint haragos. Mellesleg hogy van egykori feleséged? - Jól. - Drew nem nagyon sietett szóba hozni Eileent, és csodálkozott, hogy Tana egyáltalán megemlíti. Nem volt valami alkalmas beszédtéma. Tanát azonban egyfolytában Jean szavai kísértették. - Miért kérdezed? - Csak kíváncsiságból. - Bekapott egy falat desszertet, és furcsa hűvösséggel nézett a férfira. - Még mindig szereted? - Ugyan dehogy! Nevetséges kérdés! Évekkel ezelőtt kiszerettem belőle - mondta haragosan a férfi. Tana örült. Eszerint Jeannek nem volt igaza. Szokása szerint. - Lehet, hogy te nem vetted észre, Tan - mondta sápadtan, habozva a férfi - de én történetesen téged szeretlek. - Hosszan nézte Tanát, aki fürkészőn viszonozta a pillantását, majd végül elmosolyodott, de nem szólt. Megcsókolta Drew-t; letette a villáját, aztán behunyta a szemét, hogy szundítson egyet. Nem volt mondanivalója a férfinak, aki olyan furcsán feszengett. Nehéz hétvégé322
jük volt mindkettőjüknek. 15. fejezet A december elrepült, apróbb esetekkel és számos partival, amelyeken Tana és Drew együtt vettek részt. Drewnak semmi sem volt egy éjszakai repülőút. Néha kizárólag azért jött át, hogy Tanával vacsorázzék. Gyönyörűségesen gyengéd perceik, békés éjszakáik voltak. Tana még senkivel sem élt át ilyen meghittséget. Csupán most jött rá, milyen egyedül volt sokáig. Évekkel ezelőtt volt az az eszeveszett viszonya Yael Mebee-vel, és azóta semmi, csak futó kapcsolatok: jöttek-mentek, egy se jelentett sokat. Ám Drew Lands mindenben más volt: olyan érzékeny, olyan komoly; Apró figyelmességei rengeteget jelentettek Tanának. Úgy érezte, dédelgetik és védelmezik. Szinte mindig nevettek. Közeledtek az ünnepek, Drew nagy lelkesedéssel készült a karácsonyi találkozásra Washingtonból érkező kislányaival, és törölte miattuk a kirándulást Sugar Bowlba. - Lejössz hozzánk egy kis időre, Tan? A nő elmosolyodott. Tudta, mennyire imádja Drew a lányait. - Majd megpróbálom. - Egy fontos esetre készült, ám azt bizonyosra vehette, hogy az egy ideig még nem kerül bíróság elé. - Azt hiszem, át tudok menni. - Hát csak igyekezz. Lejöhetnél huszonhatodikán, és akkor eltölthetnénk pár napot Malibuban. - Ott bérelt egy kis hétvégi házat. Tanát meghökkentette a dátum. Huszonhatodika... ezek szerint csak a lányaival akarja tölteni az ünnepeket. - Megteszed, Tan? - kérdezte, mint 323
egy kis kölyök. Tana átölelte és nevetett. - Oké, oké, lemegyek! Szerinted minek örülnének a lányok? - Neked. - Összemosolyogtak, és Drew még egyszer megcsókolta Tanát. Az ünnep előtti hetet Los Angelesben töltötte, hogy minden készen várja a lányait. Tana megpróbálta az összes ügyet letakarítani az asztaláról, hogy elszabadulhasson néhány napra az ügyészségről. Azonkívül sokat kellett vásárolnia. Vett a barátjának egy antilopbőr inget, egy nagyon drága aktatáskát, amelyet Drew meglátott és megszeretett, egy üveggel a kedvenc kölnijéből és egy bolendos nyakkendőt, amely bizonyosan tetszeni fog neki. A lányoknak vásárolt a FAO Schwartzban egy-egy csodaszép babát, írószert, svájcisapkát, Elizabethnek tündéri kocogóruhát, ugyanolyat, mint az övé, a kicsinek valódi szőrből készült nyuszit. Becsomagolta az ajándékokat és eltette a bőröndjébe, hogy majd átvigye Los Angelesbe. Idén nem bajlódott karácsonyfával; ideje sem volt rá, meg úgyse látná senki. A Szentestét Harryvel, Averillel és a srácokkal töltötte. Már az is megnyugtatta, ha láthatta őket. Harry nagyszerűen festett, Averil elégedetten figyelte a kicsi Harrisont, ahogy ide-oda futkosva várja a Mikulást. Először sárgarépát kellett szeletelni a rénszarvasnak, ki kellett tenni neki egy nagy pohár tejet meg csokoládés kekszet, csak azután tudták rávenni a fiúcskát a lefekvésre. Kishúga már aludt, és amikor Harrison is elszenderedett, Averil csendes mosollyal beosont a szobájukba, hogy megnézze őket. Harry a feleségét fi324
gyelte, Tana meg őt. Kellemes érzés volt ilyen elégedettnek látni a barátját. Mégis egyenesbe jött az élete, még ha nem is ezt várta. Harry megértő mosollyal nézett vissza rá. - Fura dolgokat művel az élet, ugye, Tana... - Úgy bizony... - mosolygott a nő. Tizenkét éve ismerték egymást. Majdnem az életük fele. Hihetetlen! - Amikor először találkoztunk, azt hittem, két éven belül férjhez mégy. - Én pedig azt hittem, hogy mint reménytelen degenerált fogsz elhalálozni... nem is... - tűnődött jókedvűen hanem mint részeges aranyifjú... Harry nevetett. - Összetévesztettél a faterommal. - Aligha. - Tanának még mindig a gyengéje volt Harrison. De Harry ezt nem tudta. Valamikor gyanakodott, de sohasem szerzett rá bizonyítékot, az apja pedig sohasem árult el semmit, mint ahogy Tana sem. Harry sajátos pillantásokkal méregette a barátnőjét. A célzások után, amelyeket Tana egyszer-kétszer elhullatott Drew-ról, nem várta, hogy az idén együtt karácsonyoznak. Az a furcsa érzése támadt, hogy Tanának ez sokkal komolyabb, mint amennyit hajlandó elárulni. - Hol a barátod, Tan? Azt hittem, Sugar Bowlba mentek. - A nő először értetlenül meredt rá, aztán szélesen elmosolyodott. - Ki ne próbáld rajtam azt a "kire célzol"-marhaságot! Annál okosabb vagyok! - Jó, jó! - nevetett Tana. - Los Angelesben van a srácaival. Elhalasztottuk Sugar Bowlt, mert átjöttek a gye325
rekek. Én is odautazom huszonhatodikán. - Harry ezt furcsának találta, de nem szólt. - Nagyon fontos neked, ugye? Tana óvatosan bólintott, de nem nézett Harry szemébe. - Nagyon... már amennyit ez jelent. - És mennyit jelent, Tan? A nő sóhajtott és hátradőlt a székében. - Azt csak Isten tudja. Harrynek föl kellett tennie a kérdést, amely nem hagyta nyugodni. - Hogyhogy ma nem odaát vagy? - Nem akartam tolakodni. - Ez nem volt igaz. Drew nem hívta. - Szerintem te nem lehetsz betolakodó. Találkoztál már a srácaival? - lana megrázta a fejét. - Holnapután fogok először. - Izgulsz? - mosolygott Harry. - Hát igen - nevetett idegesen a nő. - Te nem izgulnál? Drew-nak a gyerekei a legfontosabbak. - Remélem, te is az vagy. - Azt hiszem. - Nem nős, ugye, Tan? - komorodott el Harry. - Már mondtam, hogy most folyik a házasságuk felbontása. - Akkor miért nem tölti veled a karácsonyt? - Honnan a fenéből tudjam? - Tanát kezdte bosszantani a faggatás. Hol ez az Averil? - Nem kérdezted? 326
- Nem! Tökéletesen jól megvoltam anélkül is... mindmostanáig! - fejezte be gyilkos pillantással. - Ez a te bajod, Tan. Annyira megszoktad az egyedüllétet, eszedbe se jut, hogy másképp is lehet csinálni. Vele kellene karácsonyoznod, hacsak... - Hacsak mi? - haragudott meg a nő. Harrynek semmi köze hozzá, hogy ő kivel karácsonyozik! Ő tiszteletben tartja, ha Drew egyedül akar maradni a gyerekeivel. Harry azonban nem hagyta ennyiben. - Hacsak nem a feleségével tölti a karácsonyt. - Ó, a szentségit... micsoda hülyeség ilyet mondani! Te vagy a legcinikusabb, legrosszhiszeműbb strici, akit valaha láttam!... és én még azt hittem, hogy én vagyok rossz... - Dühös volt, de valami más is látszott a szemében, mint akinek az elevenére tapintottak. De hát ez nevetséges! - Talán nem vagy elég rossz. Tana nem válaszolt. Felállt, a táskáját kereste. Végre visszajött Averil, észrevette, hogy mindketten feszültek, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Viselkedtek néha így. Averil megszokta ezt a különleges kapcsolatot; Harry és Tana időnként úgy marakodott, mint a kutya és a macska, még ha nem is akartak egymásnak rosszat. - Hát ti mit műveltek itt? - mosolyogta. - Már megint összepofozkodtatok? - Fontolgatom! - fenyegetőzött Tana sötéten. - Talán jót is tenne Harrynek. - Ezen mindhárman nevettek. - Hülyét csinál magából, mint rendesen! 327
Harry hirtelen elvigyorodott. - Úgy beszélsz, mintha én tárulkoztam volna ki. - Hát már megint ezt tetted, édesem? - kacagott Averil, és ekkor végre Tana is fölengedett. - Te vagy a legtetűbb alak a világon, tudod? Kiérdemelted a világkupát. Harry, a székében ülve, udvariasan bókolt. Tana megkereste a kabátját. - Nem kell annyira sietned, Tan! - Mindig sajnálta, ha elment, akkor is, ha nem értettek egyet. Az a különleges kapcsolatuk még mindig megvolt. Majdnem mintha ikreknek születtek volna. - Muszáj. Egy vagon munkát hoztam haza. - Te dolgozni akarsz karácsonykor? - szörnyedt el Harry. Tana mosolygott. - Valamikor meg kell csinálnom. - Miért nem jössz át inkább ide? - Barátokat vártak, Harry partnerét és még tucatnyi vendéget. Tana megrázta a fejét. Egyáltalán nem bánta, hogy egyedül kell lennie otthon. Legalábbis ezt mondta. - Fura vagy, Tana - állapította meg Harry szerető gyöngédséggel, és megpuszilta barátnője arcát. - Hát érezd jól magadat Los Angelesben. - Kigurította székét az ajtóig, és elgondolkozva nézett Tanára. - Vigyázz magadra... falán nem volt igazam... de nem árt, ha óvatos az ember. - Tudom - mondta megszelídülve Tana. Megpuszilta Harryt, Averilt és elment. Ám a kocsiban hazafelé mindegyre azon gondolkozott, amit Harrytől hallott. Tudta, 328
hogy nem lehet igaz. Drew nem a feleségével karácsonyozik... de azért ő, Tana, karácsonyozhatna vele. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy nem számít - de számított. Hirtelen a magányos évek jutottak eszébe, amik kor annyira sajnálta Jeant... hogy ült ott a telefon mellett, reménykedve várva Arthur hívását... sose ünnepelhetett Arthurral, amíg Marie élt, és utána is mindig volt kifogás... Marie szülei, a gyerekek, a klubja, a barátai... és a szegény Jean könnyes szemmel, lélegzet-visszafojtva várta a férfit... Elhessegette a gondolatot. Drew-val nem ilyen. Nem. Nem fogja engedni. De másnap délután, miközben dolgozott, mindegyre ez a gondolat kísértette. Drew egyszer telefonált, de csak rövid időre, és olyan volt a hangja, mintha siettetnék. - Vissza kell mennem a lányokhoz - mondta kapkodva, és már le is tette. Másnap a Los Angeles-i repülőtéren várta Tanát, és olyan szorosan ölelte magához, hogy a nő alig kapott lélegzetet. -Jaj Istenem... várj már! Hagyd abba! -De a férfi majd megfojtotta. Végignevették-csókolózták az utat a parkolóig, Drew bűvészies ügyességgel elpakolta Tana minden dobozát és bőröndjét. Tana mámoros volt a viszontlátástól. Mégis magányosnak érezte az ünnepet Drew nélkül. Titokban elhatározta, hogy a következő karácsony izgalmas és más lesz. Magának sem vallotta be, milyen egyedül érezte magát. Így még csodálatosabb volt együtt behajtani a 329
városba. Drew otthon hagyta a lányait egy ismerős gyerekpásztorral, hogy egyedül hozhassa el a barátnőjét, és néhány zavartalan percet tölthessenek kettesben. . . . még mielőtt az őrületbe kergetnének - mondta ragyogó arccal. - Hogy vannak a lányok? - Pazarul. Esküszöm, duplájára nőttek az utóbbi négy hétben. Na csak várj, majd megismered őket, Tan! A lányok elragadóak voltak: a bájos Elizabeth, aki megdöbbentően hasonlított az apjára, kész felnőtt hölgy, Julie pedig ölelgetni való kis gömböc, aki szinte azonnal beleült Tana ölébe. Tetszettek nekik Tana ajándékai, és nem viselkedtek elutasítóan, bár Tana észrevette, hogy Elizabeth többször megnézi őt magának. Drew azonban csodálatos ügyességgel viselkedett: mellőzött minden csókolózást-törleszkedést, mintha csak barátok lennének, akik kellemesen akarnak eltölteni egy délutánt. Látszott rajtuk, hogy jó ismerősök, ám a férfi viselkedéséből nehéz lett volna következtetni viszonyuk valódi természetére. Tanának arra kellett gondolnia, hogy Drew vajon mindig így viselkedik a lányai jelenlétében? - Te mit csinálsz? - érdeklődött Elizabeth. Julie kíváncsian leste őket. Tana elmosolyodott, és hátravetette halványarany sörényét. Elizabeth az első perctől irigyelte tőle ezt a hajat. - Ügyész vagyok, mint a papád. Így ismerkedtünk meg. - És mint a mamám - vágta rá Elizabeth. - Ő az AÁSZ 330
washingtoni nagykövetének a helyettese, és lehet, hogy jövőre ő is megkapja a nagykövetséget. - A nagyköveti kinevezést - javította ki Drew, és végighordozta pillantását a három "lányon". - Én nem akarom, hogy ezt csinálja - duzzogott Julie. - Én azt akarom, hogy jöjjön vissza, és lakjunk együtt a papával - biggyesztette dacosan a száját. - Papa mindenhová eljöhet, ahová a mamát küldik vágott közbe Elizabeth. - Attól függ, hol lesz az a hely. Tana furcsán érezte magát. A férfira pillantott, ám Drew épp valami mással foglalatoskodott. - Mama magától is visszajöhet - folytatta Elizabeth - ha nem a megfelelő állást ajánlják neki. Ő legalábbis ezt mondta. -Nagyon érdekes! - Tana észrevette, hogy a szája kiszárad. Szerette volna, ha Drew ismét kézbe venné a társalgás irányítását, ám a férfi egy szót sem szólt. - Szerettek Washingtonban lakni? - Ó, nagyon! - felelte udvariasan Elizabeth, Julie pedig ismét felpattant Tana térdére, és mosolyogva nézett a nő szemébe. - De szép vagy! Majdnem olyan szép, mint a mamánk! - Köszönöm! - Eléggé nehezére esett a lányokkal beszélgetni. Harry srácait leszámítva, ritkán nyílt alkalma gyerekekkel érintkezni, de meg kellett erőltetnie magát Drew kedvéért. - Mit csinálunk ma délután? - kérdezte kétségbeesetten próbálva elterelni a beszélgetést Drew válófélben levő feleségéről. - Mamika vásárolni megy a Rodeo Drive-ra - mosolygott Julie. Tana csaknem felhördült. 331
- Igen? - Döbbenten nézett Drew-ra, majd vissza a lányokra. - Az jó. Mit szólnátok egy mozihoz? Láttátok már a Soundert? - Úgy érezte, mintha hegynek fölfelé rohanna, olyan sebesen, ahogy bír, mégse jut sehová... Rodeo Drive... ez azt jelenti, hogy Eileen eljött Los Angelesbe a lányokkal... és miért nem akarta Drew, hogy ő huszonötödikén utazzon ide? Mégis a feleségével karácsonyozott volna? A következő óra örökkévalóságnak tűnt. Tana a lányokkal beszélgetett, amíg a gyerekek ki nem szaladtak játszani, és ekkor végre a szeme közé nézhetett a férfinak. A pillantása köteteket mondott el, mielőtt kinyitotta volna a száját. - Ezek szerint a feleséged itt van Los Angelesben - mondta mereven. A belsejében zsibbadttá fásult valami. - Ne nézz rám így - kérte halkan Drew, és kerülte a nő pillantását. - Miért ne? - Tana felállt, elindult feléje. - Vele töltötted az ünnepeket, Drew? - Most már nem volt kitérés, ott állt a férfival szemben. Drew fölemelte a tekintetét, és Tana azonnal látta, hogy jól tippelt. A lányok elszólták magukat. - Miért hazudtál nekem? - Én nem hazudtam neked. Nem gondoltam... ó, az istenit... - Majdnem haragosan nézett Tanára, amiért így a sarokba szorította. - Én nem így terveztem, de a lányok még sose karácsonyoztak úgy, hogy ne lettem volna együtt az anyjukkal, Tan... olyan borzasztó nehéz ez nekik... - Az? - Kemény volt a hangja és a tekintete, nem látszott rajta a fájdalom, amit érzett... a fájdalom, amelyet 332
a férfi okozott neki a hazugságával. - És mit tervezel, pontosan mikor kezded hozzászoktatni őket? - A kutya úristenit, te azt hiszed, élvezem a gyerekeim szenvedését? - Én nem láttam, hogy szenvednének. - Persze hogy nem! Azért, mert Ellennel civilizáltan viselkedünk. Ez a legkevesebb, amit megadhatunk nekik most. Nem az ő bűnük, hogy mi nem tudtunk kijönni egymással. - Bánatosan nézett Tanára, aki legszívesebben ott helyben leült volna, hogy megsirassa - nem a lányokat, hanem önmagát. - Bizonyos vagy benne, hogy már túl késő helyrehozni a házasságotokat? - Ne légy nevetséges! - Hol aludt a feleséged? - A férfi úgy nézett rá, mint akit megrázott a villany. - Te is tudod, hogy ez a kérdés nem helyénvaló. - Ó, Istenem... - Tana leroskadt. Ez hihetetlen, hogy milyen átlátszó ez az ember. - Te vele aludtál. - Nem aludtam vele! - De igen! - ordította Tana. Drew úgy futkosott a szobában, akár egy ideges macska. Most megállt, és újra szembefordult a nővel. - Én a díványon aludtam. - Hazudsz! Igaz? - Kutya szentségit, Tana! Ne vádolj engem ezzel! Nem olyan könnyű, mint gondolod! Majdnem húsz évig voltunk házasok, az istenfáját! Nem hagyhatok ott mindent egyik napról a másikra, főleg így, hogy a lányokat is érin333
ti! - Gyászosan meredt a nőre, majd lassan elindult feléje. - Kérlek... - Könnyes volt a szeme. - Szeretlek, Tan... csak egy kis időre van szükségem, amíg ezt elrendezem... A nő hátat fordított neki, és átment a szoba másik végébe. - Ezt már hallottam! - Megpördült a sarkán. Könnyes volt az ő szeme is. - Az anyám tizenhét éven át hallgatta ezt a kamu dumát, Drew! - Ez nem kamu duma, Tan! Csak időre van szükségem. Nagyon nehéz ez mindannyiunknak. - Jó! - Fölkapta retiküljét és kabátját a székről. - Akkor majd értesíts, ha kigyógyultál belőle. Azt hiszem, sokkal élvezetesebbnek foglak találni akkor. - De mielőtt az ajtóhoz érhetett volna, Drew elkapta a karját. - Ne csináld ezt velem, kérlek! - Miért ne? Elleen itt van a városban. Hívd fel őt! Lesz társaságod ma éjszakára - mosolygott maró gúnnyal, hogy eltitkolja, mennyire szenved. - Alhatsz a díványon. .. vagy vele, ha úgy jobban tetszik. - Feltépte az ajtót. A férfi úgy nézett rá, mint aki rögtön elsírja magát. - Szeretlek, Tan. - Ezektől a szavaktól azonnal sírhatnékja támadt neki is. Hirtelen megfordult, ránézett Drew-ra, és érezte, hogyan szivárog el belőle minden energia. - Ne csináld ezt velem, Drew. Nem tisztességes. Nem vagy szabad... nincs jogod... - De már túlságosan kitárta szíve ajtaját, hogy a férfi újra besurranhasson. Drew szótlanul magához ölelte, szenvedélyesen csókolta, és Tana 334
azt hitte, elájul. - Ez nem old meg semmit - mondta, amikor a férfi levált a szájáról. - Nem - válaszolta most már nyugodtabban Drew de az idő igen. Csak adj rá lehetőséget. Esküszöm, nem fogod megbánni. - Majd kimondta a legijesztőbb szavakat: - Én feleségül akarlak venni, én. - A nő szeretett volna rákiáltani, hogy hagyja abba, tekerje vissza a filmet odáig, ahol még nem hangzott el ez a mondat, de most már mindegy volt, mert berohantak a lányok, kacagva, kurjongatva, és játszani akartak az apjukkal, Drew pedig a fejük fölött ránézett Tanára, és két szót súgott neki: Kérlek, maradj! - Tana tétovázott. Tudta, hogy el kellene mennie, és el is akart. Ő nem tartozott ide. Drew azzal az asszonnyal töltötte az éjszakát, akit feleségül vett, és családi karácsonyt tartottak a lányaikkal. Hol jut itt hely Tanának? És mégis, ahogy ránézett a férfira, nem akart menni. Része akart lenni ennek az otthonnak, a férfié akart lenni, hozzá akart tartozni és a lányokhoz, akkor is, ha Drew sose veszi feleségül. Különben sem akar a felesége lenni. Úgy akar vele lenni, ahogy kezdetben voltak. Lassan letette a kabátját meg a retiküljét. Drew mosolygott, amitől neki pempővé puhult minden csontja. Julie átnyalábolta a derekát, Elizabeth szélesen mosolygott. - Hová akartál menni, Tana? - kérdezte kíváncsian. Elbűvölte minden, amit a nő mondott vagy csinált. - Sehová - mosolygott vissza Tana a szép bakfisra. No szóval, mihez lenne kedvetek, lányok? - A gyerekek vihogtak, az apjuk körbekergette őket a szobában. Tana még sohasem látta a barátját ilyen boldognak. 335
Délután moziba mentek, tölcsérszám ették a pattogatott kukoricát, aztán Drew elvitte őket a La Brea kátránygödörhöz, onnan Perinóhoz vacsorázni, és mire hazajöttek, majd leragadt a szemük. Julie el is aludt az apja karjaiban, Elizabethnek sikerült magától eljutnia az ágyig. Tana és Drew leült a nappali kandallója elé, és suttogva beszélgettek. Drew gyöngéden megsimogatta az arany fürtöket, amelyeket úgy szeretett. - Örülök, hogy maradtál, édes... Annyira nem akartam, hogy elmenj... - Én is örülök, amiért maradtam - mosolygott Tana. Sebezhetőnek, fiatalnak érezte magát, ami egy korabeli nőtől abszolút értelmetlenség. Főleg tőle. Azt képzelte, mostanára benőtt a feje lágya, és nem olyan érzékeny. Csakhogy Drew-ra érzékenyebb volt, mint bárki férfira. - Ígérd meg, hogy nem fog előfordulni még egyszer... mondta halkan. Drew gyöngéden mosolygott. - Megígérem, bébi. 16. fejezet Tana és Drew tavasza olyan idilli volt, mint egy tündérmese. Drew hetente átlag háromszor feljött repülőgéppel San Franciscóba, Tana minden hétvégen leutazott Los Angelesbe. Partikra jártak, hajóztak az öbölben, megismerkedtek egymás barátaival. Tana még Harrynek és Ave-nek is bemutatta Drew-t, és a két férfi remekül kijött egymással. Harry, amikor a következő héten elvitte Tanát ünnepelni, kegyesen áldását adta a kapcsolatra. - Tudod, fiam, azt hiszem, végre egyszer jó voltál magadhoz. - A nő pofát vágott, Harry nevetett. - Komolyan! 336
Hát micsoda pasikkal lógtál? Emlékszel Yael Mebee-re? - Harry! - Tana hozzávágta a szalvétáját, és mindkettejükből kitört a nevetés. - Hogy hasonlíthatod hozzá Drew-t? Mellesleg akkor huszonöt éves voltam, most majdnem harmincegy vagyok. - Az nem mentőkörülmény. Nem vagy okosabb, mint szoktál lenni. - Fenét nem. Te magad mondtad... - Ne törődj te azzal, hogy én mit mondok, te ló. No már most, törődsz egy kicsit a lelki békémmel, és feleségül mész a pasashoz? - Nem! - vágta rá sietve Tana, és nevetett, ám túlságosan sietett a válasszal. Harry nézte, és olyasmit látott rajta, amit még soha, pedig évek óta ezt kereste. Ugyanolyan tisztán lehetett látni, mint a nagy zöld szempárt: azt a sebezhető gyámoltalanságot, amely annyira nem vallott Tanára. - Mi a szent szar, ennyire komoly? Feleségül mész hozzá, ugye? - Nem kérte meg a kezem - mondta a nő, olyan szemérmesen, hogy Harry harsogó hahotára fakadt. - Uramisten, kérd meg te! Alig várom, hogy elmondhassam Ave-nek! - Nyugalom, Harry! - paskolta meg Tana a férfi karját. - Még el se vált. - De őt ez nem aggasztotta. Tudta, hogy Drew mindent elkövet. Hetente elmondta, milyen beszélgetéseket folytat az ügyvédjével és Eikennel az események felgyorsítására. Húsvétkor átutazik keletre a lányokhoz, remélhetőleg akkor a felesége is aláírja a vá337
lási okmányokat, amennyiben elkészülnek. - De intézi, ugye? - kérdezte Harry pillanatnyi aggodalommal, noha mindennek ellenére rokonszenvesnek találta a pasast. Drew Landset úgyszólván lehetetlen volt nem kedvelni. Simulékony, intelligens ember volt, és látni lehetett rajta, hogy imádja Tanát. - Természetesen intézi. - Akkor nyugi, mához hat hónapra férjes asszony leszel, és rá kilenc hónapra meglesz a babád. Számíthatsz rá! - Egészen föllelkesült. Tana hátradőlt és ránevetett. - De élénk a fantáziád, Winslow! Először is, még nem kérte meg a kezemet, legalábbis nem komolyan. Másodszor, elköttette az ondóvezetékét. - Akkor vissza kell operáltatni. Nem ügy. Rengeteg ürgét ismerek, akik megcsináltatták. - Ennek ellenére a hír mintha idegesítette volna egy kicsit. - Téged csak az érdekel, hogy kit hogy ejtsél teherbe? - Dehogy - mosolygott Harry ártatlanul. - Csak a feleségemet. Tana kacagott. Megették az ebédet, és ki-ki visszatért az irodájába. Tana egy hatalmas ügyre készülődött, eddigi pályafutása legfontosabb eseményére. Három gyilkossággal vádolt személy, három védőügyvéd, két ügyész vesz majd részt annak a förtelmes sorozatgyilkosságnak a tárgyalásában, amelyet az utóbbi néhány évben követtek el az államban. Tana a kerületi ügyészséget képviselte. A sajtó tömeges részvételére lehetett számítani, és Tanának nagyon meg kellett állnia a helyét. Ezért is nem kísérte el Drew-t a lányokhoz a húsvéti szünetben. Kü338
lönben okosabb is volt itthon maradni. Drew nyilván idegroncs lesz, mire aláíratja a papírokat, Tana pedig másra sem tudott gondolni, mint az esetére. Jobban teszi, ha itthon marad és dolgozik, ahelyett, hogy hotelszobákban ücsörögve várná a férfit. Drew átjött San Franciscóba, hogy Tanával töltse az elutazása előtti hétvégét. Az utolsó éjszakán órákon át hevertek a kandalló előtti szőnyegen, beszélgettek, hangosan gondolkoztak, kimondtak szinte mindent, ami eszükbe jutott, és Tana ekkor döbbent rá, milyen szenvedélyesen szereti a férfit. - Gondolkoztál már a házasságon, Tan? - Drew töprengve nézte a lángok fényében. Tana mosolygott. Gyönyörű volt a puha izzásban, finom vonásait mintha halvány barackrózsaszín márványba vésték volna, szeme smaragdként ragyogott. - Eddig még soha. - Megsimogatta Drew ajkát. A férfi megcsókolta a nő kezét, aztán a száját. - Mit gondolsz, tudnál boldog lenni velem, Tan? - Ez lánykérés, uram? - mosolygott a nő. - Nem kell ám feleségül venned. Én boldog vagyok így. - Az vagy? - Drew furcsán nézett rá. Tana bólintott. - Te nem? - Nem egészen. - Drew haja még ezüstösebben csillogott, szeme drágakőként izzott, és Tana soha senki mást nem akart szeretni, csak őt. - Én többet akarok, Tan... minden percre akarlak... - Én is... - súgta a nő. Drew magához átölelte, mérhetetlen gyöngédséggel szeretkezett vele, majd a tűz előtt 339
elnyúlva, sokáig nézte Tanát, és végül belefúrta az arcát a hajába, miközben keze egyre simogatta a testet, amelyet annyira imádott. - Feleségül jössz hozzám, ha szabad leszek? - Igen - lehelte Tana. Még soha nem mondta senkinek, de most komolyan is gondolta, és hirtelen megértette, mit éreznek az emberek, amikor elígérkeznek hites társul... jóban-rosszban... amíg a halál el nem választ. Soha többé nem akart Drew nélkül élni. Másnap, mikor kivitte a repülőtérre, még mindig meg volt illetődve egy kicsit a tulajdon érzelmeitől. Fürkészően nézett a férfira. - Komolyan gondoltad, amit tegnap este mondtál, Drew? - Hogy kérdezhetsz ilyet? - szörnyedt el ő, és rögtön magához szorította Tanát. - Természetes, hogy komolyan! Tana szélesen mosolygott, és most jobban emlékeztetett Drew tizenhárom éves lányára, mint egy helyettes kerületi ügyészre. - Gondolom, ez azt jelenti, hogy jegyesek vagyunk! A férfi hirtelen fölnevetett. Ahogy ránézett Tanára, olyan boldognak érezte magát, akár egy kisfiú. - Naná, hogy azok! Majd utána kell néznem, milyen gyűrűket árulnak Washingtonban. - Ezzel ne törődj. Csak gyere vissza épen és egészségesen! - Tíz végeérhetetlen nap állt Tana előtt. Nem lesz más kapaszkodója, mint a monstre per. Drew kezdetben naponta kétszer-háromszor is felhívta, és részletesen elmondta, hogy mit csinált reggeltől es340
tig, de mikor Eikennel kezdtek élesben menni a dolgok, napi egyszerire apadt a telefonálás, és Tana hallhatta szerelme hangján, mennyire feszült. Ám ekkor már elkezdődött az esküdtbíróság összeállítása, Tana fülig ült a munkában, és csak akkor kapott észbe, hogy több mint két napja nem is beszéltek egymással, mikor Drew végre visszaérkezett Los Angelesbe. A férfi tovább maradt, mint tervezte, de, mondta, "jó ügy" érdekében történt. Tana helyeselt, de addigra jóformán gondolkozni sem tudott már, annyira idegesítette az esküdtszék összeállítása, a védelem lehetséges taktikája, az éppen felbukkant bizonyíték, és hogy milyen bíróhoz kerülnek. Úgyhogy bőven volt, ami lekösse. Aztán Drew-nak jött egy olyan ügye, amelyben kivételes módon úgyszólván minden rendeződött, mielőtt perre került volna a sor; ez még egy hétig távol tartotta őket egymástól, úgyhogy mire újra találkoztak, majdnem idegennek érezték a másikat. Drew ugratta is Tanát, megkérdezte, csak nem szeretett bele valaki másba, és egész éjjel szenvedélyesen szeretkezett vele. - Legyen csak karikás a szemed, hadd törjék a fejüket a bíróságon, hogy mi történt az éjszaka! - Megkapta, akit kívánt. Tana félig aludt másnap, és olyan éhes volt a férfira, hogy egy pillanatig sem tudta kiverni a fejéből. Egész tárgyalás alatt Drew után epekedett, ám ez az ügy túl fontos volt ahhoz, hogy elszúrja, így egyfolytában hajtotta magát kíméletlenül. Ez így ment május végéig. Végül június első hetében megszületett az ítélet, pontosan olyan, amilyet Tana akart. A sajtótól megkapta a szokott 341
dicséretet. Az évek során hajthatatlan, szigorú, konzervatív szakember hírébe került, aki épp olyan könyörtelen, mint amilyen ragyogó. Kellemes, ha ilyen kritikát kap az ember. Harryt gyakran megmosolyogtatta, ha a barátnőjéről olvasott. - Fel nem ismerném azt a liberálist, akit valaha szerettem, Tan - mondta széles vigyorral. - Valamikor mindőnknek fel kell nőnünk, nem? Harmincegy éves leszek az idén. - Az nem mentség az ilyen fokú keménységre. - Én nem kemény vagyok, Harry, hanem jó. - Igazat mondott. Harry is tudta. - Ezek az alakok kilenc nőt és egy gyereket öltek meg. Nem tűrhetjük, hogy ilyesmit megússzanak. Az egész társadalmunk széthullana. Valakinek meg kell tennie azt, amit én teszek. - Örülök, hogy te vagy az, Tan, és nem én. - Megpaskolta a nő kezét. - Én egész éjszaka nem bírnék aludni, állandóan azon izgulnék, mikor kapnak el. - Nagyon nem szívesen mondott ilyet. Néha aggódott is a barátnője miatt. Tanát viszont cseppet sem izgatta. - Különben hogy van Drew? - Jól. Jövő héten megy üzleti ügyben New Yorkba, és visszafelé magával hozza a lányokat. - Mikor házasodtok össze? - Nyugi! - mosolygott Tana. - Amióta elkezdődött ez az ügyem, még nem is beszéltünk róla. Illetve jóformán nem is beszéltünk. Drew sajátosan reagált, amikor Tana, még a sajtó nyilvánossága előtt, beszámolt neki a sikerről. 342
- Ez remek. - Csak föl ne izgasd magad túlságosan. Ártana a szívednek. - Jó, jó, ne haragudj - nevetett a férfi. - Valami más járt a fejemben. - Mi? - Semmi fontos. - Ám ugyanígy viselkedett, amíg el nem utazott; amikor telefonált a keleti partról, még különösebb volt a hangja, és mikor megérkezett Los Angelesbe, még csak föl sem hívta Tanát. Ő már arra gondolt, valami baj van; fontolgatta, ne menjen-e le hozzá meglepetésszerűen repülőgéppel, hogy helyre zökkentsenek mindent. Hiszen csak egy kis időre lenne szükségük, hogy rendeződjenek a dolgok. Túl keményen dolgoztak, Tana fölismerte a tüneteket. Egyszer késő este ránézett az órájára, tűnődött, próbálja-e meg elcsípni az utolsó Los Angeles-i gépet, majd úgy döntött, inkább telefonál. Holnap még mindig elutazhat; bőven lesz egymásnak mondanivalójuk, Tana két hónapos idegőrlő munkája után. Tárcsázta a kívülről tudott számot. Háromszori kicsengés után fölvették, és Tana szájáról rögtön lehervadt a mosoly, mert egy női hang szólt bele. - Halló? Tanának megállt a szívverése. Üveges tekintettel bámult bele az éjszakába, majd sietve letette a kagylót. A szíve majd kiugrott, aztán elkezdett szédülni. Kábának, bódultnak érezte magát, nem tudta, hol van. Nem hitt a fülének. Biztosan félretárcsázott, mon343
dogatta magának, de még mielőtt összeszedhette volna a kellő erőt a következő próbálkozáshoz, megszólalt a telefon. Drew volt az. És akkor már tudta. Drew tisztában volt vele, hogy Tana telefonált, és most pánikba esett. Tana úgy érezte, most lett vége az egész életének. - Ki volt az? - kérdezte félig hisztérikusan, félig rémülten. - A nő, aki fölvette a telefonodat! - Megpróbálta fegyelmezni magát, de a hangja nem engedelmeskedett. - Nem tudom, miről beszélsz. - Drew!... válaszolj nekem...! Kérlek... - Félig sírt, félig üvöltözött. - Beszélnünk kell. - Ó, Istenem... rohadt életbe, mit tettél velem? - Az istenért, ne melodrámázz... ! - Ne melodrámázzak? - visított a szavába Tana. - Felhívlak este tizenegykor, egy nő veszi fel, és akkor még én melodrámázok? Te mit szólnál hozzá, ha egy férfi venné fel, mikor idetelefonálsz? - Hagyd abba, Tan! Eileen volt. - Nyilván! - Ennyit ő is sejtett. - És hol vannak a lányok? - Maga se tudta, miért kérdi. - Malibuban. - Malibuban? Vagyis kettesben vagytok? - Beszélnünk kellett. - Váratlanul élettelen lett a férfi hangja. - Négyszemközt? Ilyenkor? Mi a fenét jelent ez? Aláírta a feleséged az okmányokat? 344
- Igen, nem... nézd, beszélnem kell veled... - Most meg még beszélned kell velem? - kérdezte kegyetlenül Tana. Mindkettejüket kezdte elkapni a hisztéria. - Mi a franc folyik ott nálad? - Végeérhetetlen csönd következett. Tana lecsapta a kagylót, és átsírta az éjszakát. Másnap megérkezett San Franciscóba Drew. Szombat volt, tudta, hogy otthon találja a nőt. A saját kulcsával jött be a lakásba. Tana gyászosan gunnyasztott az íróasztalánál, és az öblöt bámulta. Még csak meg se fordult a férfi lépteire. - Minek fáradtál azzal, hogy feljöjj? Drew melléje térdelt, és megérintette a nyakát. - Mert szeretlek, Tana. - Nem, nem szeretsz - rázta a fejét. - A feleségedet szereted. Mindig is őt szeretted. - Ez nem igaz... - De mindketten (illetve mindhárman) tudták, hogy az. - Az igazság az, hogy mindkettőtöket szeretlek. Borzasztó dolog ilyet mondani, de ez az igazság. Nem tudom nem szeretni Eileent, és ugyanakkor szerelmes vagyok beléd. - Undorító. - Tana továbbra is az öblöt bámulta. A férfi meghúzogatta a haját, hogy nézzen rá. Tana odafordult. Könnyes volt az arca, és Drew-nak majd megszakadt a szíve. - Nem tehetek az érzéseimről, és nem tudom, mit tegyek. Elizabeth majdnem kibukott az iskolából, annyira ki van borulva Eileenen és rajtam. Julie-nek lidércnyomásai vannak. Eileen otthagyta az állását az OAS-nál, elutasította a nagyköveti beosztást, amellyel megpróbálták 345
elcsábítani, és hazajött a lányokkal... - Nálad laknak? - Tana úgy nézett ki, mint akinek most szúrták át a szívét. A férfi bólintott. Már nem akart hazudni. - Mikor történt ez? - Már a húsvéti ünnepek alatt, Washingtonban sokat beszélgettünk róla... de nem akartalak felzaklatni, amikor olyan keményen dolgoztál, Tan... - A nő azt hitte, mindjárt belérúg. Hogy tehette? Ilyet elhallgatni! - Meg különben sem volt biztos semmi. Elleen - megkérdezésem nélkül csinálta, egyszerűen csak beállított a múlt héten. És most mit vársz tőlem, mit csináljak? Dobjam ki őket? - Igen. Egyáltalán nem lett volna szabad visszaengedned őket. - A feleségem és a gyerekeim! - mondta a könnyek határán Drew. Tana felállt. - Azt hiszem, ez mindenre megadja a választ. - Lassan az ajtóhoz baktatott, és ránézett a férfira. - Isten áldjon, Drew. - Én nem megyek el így. Szeretlek. - Akkor szabadulj meg a feleségedtől. Ilyen egyszerű. - Nem, nem ilyen, a rohadt életbe! - Drew már ordította. Miért nem hajlandó megérteni Tana, hogy neki min kell keresztülmennie? - Te nem tudod, milyen ez... mit érzek... az a bűntudat... a kínszenvedés... - Sírva fakadt. Tana nem bírta nézni. Hátat fordított, és ő is alig bírt szólni a könnyeitől. - Kérlek, menj el... - Nem megyek. - Magához ölelte a nőt, aki el akarta 346
lökni, ám Drew nem engedte, és akkor Tana ellenállása hirtelen összeomlott; ismét szeretkeztek, sírva, könyörögve, üvöltözve, átkozva egymást és a sorsot, és mikor vége lett, kimerülten nyúltak el egymás karjaiban. - Most mit teszel? - kérdezte Tana. - Nem tudom. Csak adjál időt! - Esküszöm, soha többé nem csinálok ilyet... - sóhajtott elgyötörten a nő. Csak hát ő ugyanolyan elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy elveszítse Drew-t, mint amennyire a férfi képtelen volt a fájdalmas lemondásra. Egymás karjaiban sírták át a következő két napot, aztán Drew anélkül repült vissza Los Angelesbe, hogy bármi is megoldódott volna. Mindketten tudták, hogy ezzel még nincs vége. Tana beleegyezett, hogy ad még időt a férfinak, Drew pedig megígérte, hogy döntésre viszi a dolgot. A következő hat hónapban ígéretekkel, fenyegetésekkel, ultimátumokkal és hisztériával kergették egymást az őrületbe. Tana ezerszer telefonált és ezerszer csapta le, amikor Eileen szólt bele a kagylóba. Drew könyörgött, hogy ne csináljon meggondolatlanságokat. Már a gyerekek is észrevették, milyen rettenetes állapotban van az apjuk. Tana kerülni kezdte az embereket, főleg Harryt és Averilt. Nem bírta kérdő tekintetüket, Averil kedvességét, a gyerekeiket, akiktől Drew lányaira kellett gondolnia. Elviselhetetlen helyzet valamennyiüknek, de Elleen kijelentette, hogy nem megy sehová. Kivárja, amíg a férje túljut a dolgon. Tana úgy érezte, megőrül. A születésnapját, a nemzeti ünnepet, a munka ünnepét és a Hálaadás napját természetesen 347
egyedül töltötte... - Mit vársz tőlem, Tana? Azt akarod, hogy csak úgy hagyjam ott őket? -Talán igen. Talán pontosan ezt várom tőled. Miért mindig nekem kell egyedül lennem? Ez nekem is fontos... - De a gyerekeim... - Dögölj meg! - Ezt egészen addig nem gondolta komolyan, amíg nem kellett egyedül karácsonyoznia. Drew megígérte, hogy feljön karácsonyra meg szilveszterre is, Tana pedig ült, várt egész éjszaka, és Drew nem jött. Ott ült estélyi ruhásan reggel kilencig újév napján, majd lassú, végleges mozdulatokkal lehámozta magáról a ruhát, amelyet direkt Drew-nak vásárolt, és kivágta a kukába. Másnap kicseréltette a zárakat, összecsomagolta a férfi másfél évről maradt minden holmiját, és elküldte neki egy feladó nélküli dobozban, majd feladott egy táviratot, amelyben ennyi állt: "Szervusz, ne gyere többé." Aztán lefeküdt és agyonsírta magát. Ez az utolsó szalmaszál, minden vagánysága ellenére, majdnem összeroppantotta. Drew az első géppel jött, amint megkapta a táviratot meg a csomagot, attól rettegve, hogy Tana ezúttal csakugyan komolyan gondolja, és rögtön meg is kapta a bizonyságot, amikor ki akarta nyitni a zárat. Eszeveszetten robogott az ügyészségre, és addig követelőzött, amig nem sikerült találkoznia Tanával, akinek a szeme zöldebben és hidegebben fénylett, mint valaha. - Már nincs mit mondanom neked, Drew. - Meghalt benne egy rész, a férfi ölte meg a soha be nem teljesülő reményekkel, azzal, hogy hazudott mindkettejüknek, fő348
leg önmagának. Tana nem értette, hogy bírta az anyja oly sok évig, anélkül, hogy megölte volna magát. Ez olyan kínszenvedés volt, amelyet Tana még sohasem élt át, és nem is óhajtott átélni még egyszer, senkiért. Legkevésbé Drew Landsért. - Tana, kérlek. . . - Szervusz. - Kiment az irodájából a folyosóra, és eltűnt egy tárgyalóteremben, majd röviddel utána távozott az ügyészségről, de még órákig nem tért haza. Amikor végül hazavetődött, Drew még mindig a lakása előtt várta a zuhogó esőben. Tana már lassított, mikor észrevette a férfit, és akkor ismét elhúzott. Az éjszakát egy motelban töltötte a Lombard Streeten, és mikor másnap reggel hazatért, Drew a ház előtt aludt a kocsijában. A nő lépteinek hallatára rögtön felébredt, és kiugrott az autóból. - Ha nem hagysz békén, hívom a rendőrséget - fenyegette meg sötéten Tana. A szeme maga volt a düh, és a férfi nem tudhatta, mennyire megtört az engesztelhetetlensége mögött. Sokáig zokogott, amikor Drew végül elment és teljesen elveszettnek érezte magát, ha belegondolt, hogy nem látja többé. Komolyan fontolgatta, hogy leugrik az öböl hídjáról, de valami visszatartotta, maga se tudta, mi. Ekkor Harry valamilyen csoda folytán megérezte, hogy baj van, mert többször telefonált a barátnőjének, de egyszer sem vették föl. Tana azt hitte, Drew az. A nappali szőnyegén hasalva zokogott, és arra az időre gondolt, mikor itt szeretkeztek, és a férfi megkérte a kezét. Hirtelen megdöngették az ajtót, és Harry hangját hallotta. Úgy festett, 349
mint egy kétes elem, amikor ajtót nyitott, könnymarta arcával, a szőnyegtől szöszös szoknyájában, félrecsúszott pulóverében. - Uramisten, mi történt veled? - Úgy nézett ki, mint aki egy hete vedelt, vagy összeverték, vagy valami szörnyűség történt vele. Csak az utolsó volt igaz. - Tana! A nő könnyekben olvadt szét, Harry magához ölelte, Tana sután görnyedezett a tolószék fölött; azután Harry leültette, és Tana elmondta a történetet. - Most már vége... sose látom többé... - Jobban is teszed - mondta komoran a férfi. - Nem élhetsz így. Hat hónapja úgy festesz, mint akit ledaráltak és kiköptek. Ez tisztességtelen veled szemben. - Tudom... de talán, ha várok... végső soron azt gondolom... - Gyöngének, hisztérikusnak tűnt, és egyszer csak összeroppant benne minden akarat. - Ne! - üvöltött rá Harry. - Hagyd ezt abba! Ha eddig nem hagyta ott a feleségét, akkor már sose fogja otthagyni! A kutya úristenit, Tan, hét hónapja, hogy visszajött a férjéhez, és még mindig itt van! Ha Lands ki akart volna sétálni a házasságból, magától is megtalálta volna az ajtót. Ne ámítsd magadat. - Egyebet se tettem másfél évig. - Néha ilyen az élet - próbált bölcselkedni Harry, bár legszívesebben megölte volna a stricit, aki ezt művelte Tanával. - Össze kell kanalaznod magadat és menned ! kell tovább. - Na persze... - Megint kitört belőle a sírás, és tökéletesen elfelejtette, kivel beszél. - Könnyű neked ezt mon350
dani. Harry hosszan és keményen nézett rá. - Emlékszel még, amikor a nyakamnál fogva rángattál vissza az életbe, aztán be a jogi karra? Emlékszel? Úgyhogy hagyj engem békén ezzel a süket dumával, Tan. Ha én megcsináltam, te is megcsinálhatod. Túl fogod élni. - Még sose szerettem ennyire senkit! - hüppögte kétségbeejtően, és nézte Harryt azzal a hatalmas zöld szemével, amitől annak majd megszakadt a szíve. Tizenkét éves kislánynak látszott, és Harry úgy szeretett volna mindent jóra fordítani, de nem tüntethette el Drew feleségét, bár Tanáért boldogan megtette volna ezt is. Tanáért, az ő legjobb és legdrágább barátjáért. - Majd jönni fog valaki más, Jobb, mint ő. - Én nem akarok mást! Én nem akarok senkit! - Harry épp ettől félt. A következő évben Tana úgy viselkedett, mint aki ezt akarja bizonyítani. A kollégáit leszámítva senkivel sem volt hajlandó találkozni. Nem járt sehová, nem járt senkivel, és karácsonykor még Harryékhez sem volt hajlandó elmenni. Egyedül töltötte be a harminckettőt, egyedül töltötte az éjszakákat, még a hálaadásnapi pulykát is egyedül ette volna meg, ha egyáltalán vette volna magának a fáradságot az evéshez, de nem vette. Túlórázott, dolgozott vasár- és ünnepnapon, éjjel és nappal, este tízig-tizenegyig ült az íróasztalánál, több esetet vállalt, mint valaha, és teljes egy évig nem örült semminek. Ritkán nevetett, nem telefonált senkinek, nem randevúzott senkivel, és többhetes késéssel viszonozta Harry telefon351
jait. - Gratulálok! - Harrynek végül februárban sikerült elérnie. Tana több mint egy évig gyászolta Drew Landset, és véletlenül tudta meg, közös barátok révén, hogy Lands még mindig együtt van a feleségével; nemrég vásároltak gyönyörű új házat Beverly Hillsen. - Oké, vadszamár. - Harry belefáradt a kergetőzésbe. - Hogyhogy már nem is hívsz vissza? - Nagyon elfoglalt voltam az utóbbi hetekben. Nem olvasol újságot? Jelenleg épp egy ítéletre várok. - Az ítéletet, amennyiben érdekel, nagy ívben leszarom, ami nem vonatkozik az utóbbi tizenhárom hónapra. Már sose telefonálsz nekem! Én mindig telefonálok. A szájszagommal van bajod, a lábszagommal, vagy az IQ-mal? - Tana elnevette magát. Harry sohase változik. - Valamennyivel. - Hülye. Életed végéig sajnálni akarod magadat? Nem ért annyit a pali, Tan. Egy egész év, kész nevetség. - Ennek ahhoz semmi köze! - Mindketten tudták, hogy nem mond igazat. Mindennek Drew Landshez volt köze. Ahhoz, hogy Drew Lands nem hajlandó elhagyni a feleségét. - Ez új. Te nem szoktál hazudni nekem. - Jó, jó! Könnyebb volt nem találkozni senkivel. - Miért? Ünnepelned kéne! Azt is megtehetted volna, mint az anyád, tizenöt éven át! Ehelyett volt annyi eszed, hogy lelépj. Hát mit veszítettél, Tan? A szüzességedet? Tizennyolc hónapot? Na és? Más asszonyok tíz évet is 352
rápazarolnak házasemberekre... rámegy a szívük, az ép eszük, az idejük, az életük. Te, ha a véleményemre vagy kíváncsi, szerencsésen megúsztad. - Ja. - A szíve mélyén tudta, hogy Harrynek igaza van, de ettől még nem érezte jobban magát. Talán soha nem is fogja. Még mindig hol hiányolta Drew-t, hol dühöngött rá, pedig ő közönyös szeretett volna lenni, és ezt végre bevallotta Harrynek, amikor megengedte a barátjának, hogy az elvigye ebédelni. - Az időbe kerül, Tan. És ezen már nem változtathatsz. Másokkal kellene találkoznod. Hogy más is legyen a fejedben, ne csak ő. Nem dolgozhatsz örökösen mondta gyengéd mosollyal. Annyira szerette Tanát, és mindig is szeretni fogja. Ez nem az volt, amit a felesége iránt érzett. Tana most már olyan volt neki, mint egy testvér, pedig milyen őrülten szerelmes volt bele éveken át. Most ezt is felidézte. - És én túléltem. - Az nem ugyanaz volt! Drew megkérte a kezemet! Az egyetlen férfi volt, akihez valaha feleségül akartam menni, tudod? - Igen, tudom. - Jobban ismerte Tanát mindenkinél. Szóval Lands egy genyó. Ezt már tudjuk. Te meg egy kicsit lassú vagy. De majd akarsz te még férjhez menni. Majd jön valaki. - Pont arra van szükségem! - Tanát már a gondolat is felháborította. - Túl öreg vagyok. Kösz, de a tini románc már nem az én zsánerem. - Helyes, akkor keress valami vén trottyot, aki aranyosnak tart, de ne ülj itt így, és ne pocsékold az élete353
det. - Ez nem egészen pocsékolás, Harry - mondta sötéten a nő. - Dolgozom. - Az nem elég. Jézusom, de macerás vagy! - csóválta a fejét, és meghívta Tanát a jövő heti partijukra, amire az persze nem ment el. Harrynek valóságos hadjáratot kellett folytatnia, hogy ki tudja vakarni a barátnőjét a csigaházából. Mintha újra megerőszakolták volna. És mintha nem lenne elég a rosszból, egy fontos pert is elveszített, amitől depresszióba zuhant. - Oké, oké, szóval nem vagy csalhatatlan! Hagyd már lógva magadat! Szállj le a keresztről! Tudom, hogy húsvét van, de ebből elég. Nincs más, akit kínozz, csak saját magad? Miért nem jössz el velünk egy hétvégére Tahoe-ba? - Éppen most béreltek ott házat. Harry szeretett kijárni a gyerekekkel. - Többször úgyse mehetünk. - Miért nem? - pillantott rá Tana. Harry kifizette a számlát és elmosolyodott. Eléggé meggyűlt a baja az utóbbi hónapokban a barátnőjével, de Tana már kezd kikászálódni a bajból. - Nem vihetem tovább le Averilt. Megint állapotos. Tana egy pillanatra annyira megütődött, hogy Harry kinevette, aztán elvörösödött. - Történt ilyen már máskor is... nem akkora ügy... - Pedig tudták hogy az, és Tana hirtelen elvigyorodott. Mintha visszazökkent volna az élet. Drew Lands egyszer csak eltűnt, és ő kurjongatni, énekelni szeretett volna. Ahhoz hasonlított, mint mikor valakinek egy évig fáj a foga, és akkor hirtelen rádöbben, hogy valamilyen csoda folytán elhullatta azt a fogát. 354
- Azt a mindenségit! Hát ti sose hagyjátok abba? - Kizárt. Ezután jön a negyedik. Én szeretnék egy második kislányt, de Ave fiút akar. - Tana ragyogott, és mikor kijöttek az étteremből, összevissza ölelgette Harryt. - Hát megint nagynéni leszek! - Ez a könnyebb megoldás, véleményem szerint. Nem tisztességes, Tan! - Nekem épp megfelel. - Gyereket semmiképpen sem akart, akárhány férfi csámborgott is bele az életébe. Nem volt rá ideje, meg különben is túlságosan öreg volt már hozzá. Rég eldöntötte, hogy az ő kisbabája a törvény. Ha pedig apróságot akart érezni a térdén, akkor kényeztethette Harry imádni való gyerekeit. Örült, hogy lesz harmadik. Averil mindig olyan könnyen viselte a terhességeit, Harry mindig olyan büszke volt magára, és bizonyos, hogy annyi gyereket engedhetnek meg maguknak, ahányat akarnak. Egyedül Jeannek voltak kifogásai, amikor Tana elújságolta neki a hírt. - Szerintem ez borzasztóan ésszerűtlen! - Mostanában mindent ellenzett: babákat, utazásokat, új állásokat, új házakat. Mintha élete hátralevő részében biztosra akart volna menni, és másoktól is elvárta volna, hogy ezt tegyék. Tana felismerte benne a kor jelét, de hát az ő anyja ehhez még olyan fiatalnak tűnt... bár gyorsan öregedett, amióta összeházasodtak Arthurral. Semmi sem úgy alakult, mint ahogy Jean egykoron elképzelte, semmi sem volt olyan, mint rég. Arthur beteg volt és gyorsan vénült. Ám Tana örült Harry és Averil gyermekének. November huszonötödikén megszületett a baba, egy bömbölő355
rúgkapáló kisfiú: tehát Averil kívánsága teljesült. Andrew Harrisonnak nevezték a dédnagyapja után, és Tana, mikor rámosolygott az anyja karján fekvő újszülöttre, érezte, hogy könnybe lábad a szeme. A másik kettőtől nem érzékenyült el ennyire, ám most valahogy olyan kedves és megható volt a baba ártatlansága, a tökéletes rózsaszín test, a nagy kerek szem, a finoman behajlított, pici ujjak. Tana még sose látott ilyen tökéletes és ennyire parányi jelenséget. Összemosolyogtak Harryvel, és arra gondoltak, milyen hosszú utat tettek meg, és a férfi olyan büszkének látszott, miközben egyik kezével a felesége kezét szorította, míg a másikkal gyöngéden megérintette a kisfiát. Averil egy nappal Andrew születése után hazament, és maga készítette el a hálaadásnapi vacsorát, ahogy szokta, minden segítséget visszautasítva. Tana álmélkodva bámulta, milyen ügyes, és mennyire jól csinálja. - Az ember olyan butának érzi magát mellette mondta, miközben Averilt nézte, aki az öbölre néző ablaknál ülve szoptatta a kisfiút. Harry vigyorgott. - Te is meg tudnád tenni, Tan, ha akarnád. - Erre ne számíts. Egy tojást is alig tudok megfőzni, nemhogy még szüljek, és két nap múlva úgy süssem meg a családomnak a pulykát, mintha egész héten nem lenne egyéb dolgom. Jobb, ha megbecsülöd a feleségedet, Harry, és nem csinálod fel megint - vigyorgott Tana. Harryék még sohasem voltak ilyen sugárzóan boldogok. - Megteszem, ami tőlem telik. Mellesleg, eljössz a keresztelőre? Ave karácsony első napjára szeretné, ha te is 356
itt leszel. - Hol másutt lennék? - nevetett Tana. - Honnan tudjam? Hazamehetsz New Yorkba. Arra gondoltam, átviszem a srácokat Gstaadba a papához, de ő Tangerbe megy a barátaival, úgyhogy ez ugrik. - Összetöröd a szívemet - kacagott a nő. Évek óta nem látta Harry apját, de a fia állítása szerint jól volt. Harrison, úgy látszik, az a fajta ember, aki élete végéig megmarad jóképűnek és egészségesnek. Kicsit meghökkentő, hogy már a hatvanas évei elején jár, egészen pontosan hatvanhárom, de feleannyinak látszik, mondta Harry. Különös, mennyire gyűlölte valaha a fia. De már nem gyűlöli. Ezt Tana változtatta meg, és Harry sohasem felejtette el neki. Azt akarta, hogy most is ő legyen a keresztanya. Tana meghatódott. - Nincs más barátod? A srácaid halálra fognak unni, mire felnőnek! - Mélyen sajnálom őket. Jack Hawthorne lesz Andrew keresztapja. Legalább megismerkedtek végre. Már azt hitte, kerülöd. -Tana, amióta Harry évekkel ezelőtt társult Jack Hawthorne-nal, még egyszer sem látta a barátja partnerét. Ám most már kíváncsi volt rá. Jack Hawthorne pedig, amikor karácsony első napján megjelent az Union Street-i Szeplőtelen Szüz-templomban, pont olyan volt, amilyennek Tana várta: magas, szőke, jóképű, és akkora keze meg válla volt, mint egy összamerikai főiskolai bajnok futballcsapat játékosának, de ugyanakkor látszott rajta, hogy intelligens. Olyan gyöngéden tartotta abban az óriási kezében a kisbabát, hogy Tana egészen 357
meghökkent. Keresztelő után, amikor a keresztapa a templom előtt beszélgetett Harryvel, Tana mosolyogva megjegyezte: - Fantasztikusan jól csinálja, Jack. - Kösz. Kicsit rozsdás vagyok, de még mindig össze tudok hozni egy fogást. - Magának vannak gyerekei? - Felületes csevegés volt, odakint a templom előtt. A másik, amiről beszélgetni tudtak volna, a jog volt, vagy közös barátjuk; könnyebb és kellemesebb volt a közös keresztgyerekről diskurálni. - Egy lány. Tízéves. - El se hiszem! - Tízéves, olyan nagylánynak tűnt... bár persze Elizabeth tizenhárom, de Drew is jóval idősebb ennél az embernél. Vagy legalábbis annak látszott. Tana tudta, hogy Jack a harmincas évei végén jár, de megőrizte fiús külsejét. A partin, amit aznap később rendeztek Harryék házában, Jack mulatságos anekdotákat mesélt, viccelt, és mindenkit megnevettetett, Tanát is beleértve. - Nem csoda, ha annyira kedveled - jegyezte meg mosolyogva Harrynek, aki épp italt kevert valakinek. - Helyes pasas. - Jack? - Harry nem lepődött meg. Tana és Averil után Jack Hawthorne volt a legjobb barátja. Kitűnően összedolgoztak az utóbbi években, megbízható praxist dolgoztak ki, és a munkastílusuk is azonos volt: nem Tana önmagát égető hajtása, hanem annál valamivel ésszerűbb. Jól kiegészítették egymást. - Okos, mint az ördög, de nagyon lezserül fogja fel. - Észrevettem. - Első látásra Hawthorne nagyon egy358
kedvűnek látszott, majdhogynem tunyának, de Tana gyorsan fölfigyelt rá, hogy sokkal élesebb eszű, mint amilyennek tűnik. Este Jack felajánlotta Tanának, hogy hazaviszi, ő pedig hálásan elfogadta, mert a saját kocsiját a templom előtt hagyta. - Nohát, végre megismertem a híres ügyészhelyettest. Jó sokat írnak magáról, igaz? - vetette oda hanyagul a férfi. Tana zavarba jött. - Kizárólag akkor, ha nincs jobb témájuk. Hawthorne elmosolyodott, tetszett neki ez a szerénység, meg tetszett a fekete bársonyszoknya alól kivillanó hosszú, formás láb is. A kosztümöt Tana kimondottan Andrew keresztelője kedvéért vásárolta I. Magninnál. - Harry nagyon büszke magára, ugye tudja? Már én is úgy éreztem, mintha személyesen ismernénk egymást. Folyton magát emlegeti. - Én ugyanilyen elviselhetetlen vagyok. Nincsenek gyerekeim, tehát mindenkinek végig kell hallgatnia a sztorijaimat, hogy milyen volt, mikor Harryvel együtt jártunk iskolába. - Égetni való ördögfattyak lehettek - vigyorgott Hawthorne. Tana fölnevetett. - Többé-kevésbé. Mindenesetre többnyire állati jól éreztük magunkat. És volt néhány parázs összebalhézásunk. - Elmosolyodott az emlékekre. - Nyilván öregszem, hogy így nosztalgiázom... - Nosztalgikus az évszak. - Az, ugye? A karácsony mindig ezt hozza ki belőlem. 359
- Belőlem is. - Tana azon tűnődött, hol lehet Hawthorne lánya, és hogy ő is hozzájárul-e a nosztalgiához. Maga New York-i, ugye? A nő bólintott. Mintha fényévekre lett volna New York. - És maga? - Én középnyugati. Egész pontosan detroiti. Bájos hely - mondta mosolyogva. Ismét elnevették magukat. Jack kellemes társaság volt, Tana úgy vélte, félelem nélkül igent mondhat, amikor a férfi meghívta egy italra. De minden olyan üres volt, és egyébként is olyan nyomasztó bárba menni karácsony estéjén, így végül Tana hívta meg Jacket a lakására, ahol a férfi olyan tökéletes úriemberként viselkedett, hogy az már majdnem unalmas, így Tana föl sem ismerte, amikor egy héttel később összefutottak a városházán. Az ilyen magas, szőke, jóképű fajta bárki lehet, főiskolai havertól valakinek a bátyjáig vagy fiújáig; aztán hirtelen észbe kapott, és elvörösödött zavarában. - Ne haragudjék, Jack... kicsit szórakozott voltam... - Minden joga megvan rá - mosolygott a férfi. Tanát mulattatta, hogy milyen mély hatással van rá az ő ügyészi foglalkozása. Harry biztos lódított neki egy csomót. Tudta, minő eltúlzott legendákat terjeszt róla a barátja, fogdában leterített szatírokról, cselgáncstudásról, nyomozók segítsége nélkül, önerőből megfejtett esetekről, amiből persze egy hang sem volt igaz. De Harry szeretett mesélni, főleg a barátnőjéről szeretett terjeszteni frontharcos-történeteket. 360
- Te mit hazudozol rólam? - szegezte neki többször a kérdést, ám Harrynek nem volt bűntudata. - Van közte igaz is. - Fenét van. Múlt héten összeszaladtam az egyik barátoddal, aki azt hitte, hogy egy kokainfutár megkéselt a fogdában. Az Isten áldjon meg, Harry, tedd takarékra az etetődet! Most is ez jutott eszébe, és elmosolyodott. Harryre megint rájöhetett a mesélhetnék. - Pillanatnyilag szélcsend van. Maguknál? - Nem rossz. Van pár jó esetünk. Harry és Ave fölmentek Rahoe-ba pár hétre, úgyhogy egyedül tartom az erődöt. - Micsoda szorgos ember ez a Harry! - Ezen mindketten nevettek, majd Jack tétován pillantott a nőre. Egy héten át majd meghalt, annyira szerette volna fölhívni, de nem merte. - Nem volna véletlenül ideje egy ebédre? - Sajátos módon Tanának most az egyszer volt ideje, és igent mondott, amitől Hawthorne egészen föllelkesült. A Bijou-ba mentek, egy kis francia étterembe a Polkon, amelynek jobb volt a híre, mint a konyhája, de akkor is kellemes volt egy órát elcsevegni Harry barátjával. Évek óta hallott róla, de zsúfolt munkarendje és a Drew Lands-féle érzelmi förgeteg miatt sohasem volt alkalmuk találkozni. - Tudja, hogy ez nevetséges? Harrynek már évekkel ezelőtt össze kellett volna hoznia bennünket. - Azt hiszem, megpróbálta ő - mosolygott Jack. Nem szólt egyetlen szót sem, amiből arra lehetett volna követ361
keztetni, hogy tud Drew-ról, de Tana most már különben is képes volt beszélni róla. - Egy darabig nehéz életem volt. - És most? - Ugyanazzal a szelídséggel nézett rá, mint a keresztfiukra. - Most visszatértem a régi komisz énemhez. - Az jó. - Ezúttal Harry mentette meg az életemet. - Azt tudom, hogy aggódott maga miatt egy darabig. Tana sóhajtott. - Olyan hülyét csináltam magamból... Gondolom, ezen valamennyiünknek át kell esnünk időnként. - Én mindenesetre átestem - mosolygott Jack. - Tíz éve, mikor hazamentem szabadságra Detroitba, teherbe ejtettem a húgom legjobb barátnőjét. Nem tudom, mi történt velem, nyilván rám jött az elmebaj vagy micsoda. Olyan kis kedves vörös hajú lány volt... huszonegy éves... aztán a következő, amire emlékszem, az, hogy házasember vagyok. A feleségem utált itt lenni, állandóan sírt. Szegény kis Barbnek hat hónapos korától kezdve egyfolytában hascsikarása volt, úgyhogy egy év múlva Kate hazament, és minden véget ért. Most van Detroitban egy elvált feleségem meg egy lányom, és nem tudok többet róluk, mint akkor. Az életem legnagyobb hülyesége volt, de nem fogom elkövetni még egyszer! - mondta rendkívül elszántan, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. - Azóta se ittam tisztán a rumot - tette hozzá gyászos vigyorral. Tana nevetett. - De legalább maradt belőle valamije, amit föl tud 362
mutatni. - Amit önmagáról nem mondhat el. Nem mintha gyereket akart volna Drew-tól, még akkor se, ha nincs az az ondóvezeték-műtét. - Szokott találkozni a lányával? - Évente egyszer átjön egy hónapra - sóhajtott Hawthorne. - Ekkora alapon némileg nehéz kiépíteni egy kapcsolatot! - Mindig úgy gondolta, hogy ez nem tisztességes a gyerekkel, de mi mást tehetett volna? Levegőnek mégse tekintheti a lányát. - Tökéletesen idegenek vagyunk egymásnak. Én vagyok az a csodabogár, aki minden évben küld egy születésnapi lapot, és baseballmeccsre viszi, amikor Barb itt van. Nem tudok mit kezdeni vele. Ave tavaly volt olyan drága, hogy napközben vigyázott rá. Meg odaadták egy hétre a tahoe-i házat. Az tetszett Barbnek - mondta mosolyogva - és nekem is. Félszeg dolog haverkodni egy tízéves gyerekkel. - Le merném fogadni. A kapcsolat... a férfinak, akivel jártam, két gyereke volt. Nekem az is furcsa volt. Nekem nincsenek gyerekeim, és ez nem olyan volt, mint Harry srácai. Hirtelen ott áll két nagylány, és mereszti rám a szemét. Borzasztó furcsa volt. - Megszerette őket? - érdeklődött kíváncsian a férfi. Tana meglepő könnyedséggel tudott válaszolni. - Nem igazán. Nem volt rá idő. Keleten éltek... egy darabig. Jack bólintott, mosolygott. - Magának kétségtelenül sikerült egyszerűbben alakítania az életét az emberiség túlnyomó részénél. - Halkan elnevette magát. - Nyilván nem iszik rumot. 363
Tana is nevetett. - Általában nem, de más módokon sikerült egész tisztességes károkat okoznom magamnak. Épp csak nincsenek gyerekeim, akikkel szemléltethetném. - Bánja? - Nem én. - Harminchárom és fél év kellett hozzá, hogy őszintén kimondja. - Vannak dolgai az életnek, amelyek egyszerűen nem nekem valók, és a gyerekek közéjük tartoznak. Az én stílusomhoz jobban illik a keresztanyaság. - Valószínűleg nekem is ehhez kellett volna ragaszkodnom, ha másért nem, Barb érdekében. De legalább az anyja férjhez ment, úgyhogy Barbnek van igazi apaalakja, akihez igazodjon abban a tizenegy hónapban, mikor én nem vagyok ott. - Nem bosszantja? - Drew nagyon ki akarta sajátítani a gyerekeit, főleg Elizabethet. De Jack megrázta a fejét. - Alig ismerem a srácot. Borzasztó dolog ilyet mondani, de igaz. Minden évben újra meg kell ismerkednem vele, és mire megismerkedem, már el is megy, hogy egy évvel öregebben jöjjön vissza, amikor ismét más. Értelmetlen vállalkozás, de a lányomnak talán lehet belőle valami haszna, mit tudom én. Tartozom neki ennyivel. Gyanítom, hogy pár év múlva el fog küldeni a fenébe, mondván, hogy van egy fiúja Detroitban, és az idén már nem jön át. - Vagy áthozza a fiút is. - Nevettek. - Uram irgalmazz! Pont arra van szükségem. Ugyanazt érzem, mint maga: vannak dolgok, amelyeket inkább 364
ne mérjen rám az élet: malária, tífusz, házasság, gyerekek. - Megkacagtatta Tanát az őszinteségével. Kétségtelen, hogy ez az álláspont se nem népszerű, se nem olyan, amelyet illene bevallani, ám úgy érezték, egymás előtt nem kell titkolózniuk. - Egyetértek magával. Véleményem szerint lehetetlen jól csinálni, amit csinálunk, és ugyanakkor elegendő mértékben beruházni magunkból az ilyen kapcsolatokba. - Kedves barátnőm, ez nagyon nemesen hangzik, de mindketten tudjuk, hogy semmi köze a kérdéshez. Legyek őszinte? Halálosan majrézom, hogy megint ideszakad a nyakamba egy detroiti Kate, aki átsírja az éjszakákat, mert itt nincsenek barátai... vagy valami abszolút nőies nő, aki nem csinál egyebet, mint engem nyaggat éjszakánként, vagy eldönti kétévi házasság után, hogy az üzlet fele, amit kiépítettünk Harryvel, az övé. Oly sok hasonló esetet látunk Harryvel. Én nem akarok magamnak ilyet. - Rámosolygott a nőre. - És maga mitől majrézik, kedves? Fagydaganat? Gyerekszülés? Lemondás a hivatásról? Versengés a férfival? Tana elismerő mosollyal nyugtázta az éleslátást. -Talált. A fentebb felsoroltaktól együttvéve. Talán attól, hogy kockáztassam, amit felépítettem, talán attól, hogy megsebeznek... nem tudom. Azt hiszem, már évekkel ezelőtt is fenntartásaim voltak a házassággal szemben, bár akkor még nem tudtam. Az anyám mást se akart, mint hogy menjek férjhez, én meg mindig azt akartam mondani, hogy majd, most még nem... most 365
más dolgom van. Olyan ez, mint a nyakazás, sohasincs hozzá jó idő. - Jack fölnevetett, Tanának pedig eszébe jutott, amikor Drew megkérte a kezét a kandalló előtt egy éjszakán, majd a tudata alá kényszerítette a fájdalmas emléket. Drew legtöbb emléke már nem nagyon fájt, de volt egy pár, amelyektől még mindig szenvedett. És ez volt a legfájóbb, mert úgy érezte, hogy a férfi bolondot csinált belőle. Kész lett volna kivételt tenni a kedvéért, igent mondott neki, erre Drew visszament Elleenhez... Jack figyelte az elsötétedő arcot. - Senki se ér annyit, hogy ilyen szomorú legyen miatta, Tana. - Régi, nagyon régi emlékek ezek - mosolygott a nő. -Akkor felejtse el őket, és nem fájnak többé. Volt Jackben valami csodálatosan könnyed bölcsesség. Szinte öntudatlanul csúsztak át az együttjárásba: egy film, egy korai vacsora, egy séta az Union Streeten, egy futballmeccs... Jack jött és ment, összebarátkoztak, még az sem keltett különösebb földindulást, amikor tavasz végén együtt kerültek az ágyba. Öt hónapja ismerték egymást, nem volt eget rázó esemény, csak jóleső. Jack intelligens volt, jó társaság, tökéletesen megértette Tana munkáját, mélységesen tisztelte a foglalkozását, sőt még egy közös legjobb barátjuk is volt; még az is kellemes volt, amikor nyáron átjött Jack lánya, a kedves, nagy szemű, nagy kezű-lábú, tizenegy éves gyerek, akinek a haja olyan vörösen fénylett, mint az ír szetter kölykök szőre. Néhányszor elvitték Stinson Beachre, zsúrokra kísérgették. Tanának kevés ideje volt - éppen 366
akkor zajlott egy fontos ügy tárgyalása - ám ennek ellenére igen derűsre sikeredett minden. Fölmentek Harryékhez is. Harry lopva figyelte őket, szerette volna tudni, mennyire komoly a dolog, ám Averil azt mondta, nem komoly, és Averilnek rendszerint igaza volt. Nem volt láng, lobogás, szenvedély, de szenvedés sem volt. Kényelmes, értelmes kapcsolat volt, időnként mulattató, az ágyban pedig rendkívül kielégítő. Egy év után Tana már nagyon jól el tudta képzelni, hogy élete végéig Jackkel legyen kapcsolata. Ez is egy olyan viszony volt, amilyennel gyakran találkozni olyan emberek között, akik sohasem házasodtak össze, és nem is akartak, nagy bánatára összes barátaiknak, akik éveken át egymásnak adták a kilincset a válóperes bíróságokon. Ilyen párokat látni szombat esténként az éttermekben, ilyenek szoktak együtt vakációzni, együtt mutatkozni karácsonyi partikon, gálaműsorokon, élvezve egymás társaságát ágyon kívül és ágyban, hogy másnap hazatérve bontatlan ágy, igényeik szerint kiakasztott törülköző és feltöltött kávéskanna várja őket. Nekik ez tökéletesen megfelelt, de Harry falra mászott tőlük, noha mulatott is rajtuk. - Nézzétek már meg magatokat, olyan istentelenül önelégültek vagytok, hogy sírni tudnék! - mondta egyszer, mikor hármasban ebédeltek. Sem Tana, sem Jack nem látszott túlzottan feszélyezettnek. - Adj neki egy zsebkendőt, édesem - mosolygott Tana a kedvesére. - Á, használja csak a kabátja ujját. Mindig azt teszi. 367
- Hát nincs bennetek semmi tisztesség? Mi a baj veletek? Jack és Tana lustán összenézett. - Nyilván csak a dekadencia. - Nem akartok srácokat? - Te még nem hallottál születésszabályozásról? - nézett rá Jack. Harryn látszott, hogy legszívesebben ordítana. - Add föl, fiam - nevetett Tana. - Itt nem győzhetsz. Mi jól megvagyunk így. - Egy éve jártok! Mi a fenét jelent ez nektek? - Hogy sok bennünk az ellenálló erő. Ma már tudom, hogy Jack gyilkolni képes, ha valaki hozzányúl a vasárnapi újság sportmellékletéhez, és utálja a klasszikus zenét. - Ennyi? Hogy tudtok ilyen érzéketlenek lenni? - Születési adottság - mosolygott mézédesen Tana. - Nézz szembe a ténnyel, Harry - vigyorgott Jack. Alulmaradtál, le vagy főzve. - Ám amikor Tana hat hónap múlva betöltötte a harmincötöt, mégis sikerült meglepetést szerezniük Harrynek. - Összeházasodtok? - Még lehelni is alig merte a szót, amikor a barátja elmesélte, hogy lakást keresnek. Ám Jack kinevette. - A fenét, nem ismered te Tan barátnődet, ha azt képzeled, hogy ilyesmire van esély. Azon gondolkozunk, hogy együtt fogunk élni. Harry megfordította a tolószékét, és bőszen meredt a barátjára. - Ez a leggusztustalanabb dolog, amit valaha hallottam! Nem engedem, hogy ezt csináld vele! 368
- Az ő ötlete volt - hahotázott Jack - és mellesleg ti csináltátok: te és Ave. - Barb éppen itt lakott, és rendkívül körülményes volt egy hónapon át ingázni kettejük lakásai között. - Az ő lakása túl szűk kettőnknek. Az enyém szintén. És csakugyan szívesen laknék Marinban. Tana azt mondja, neki is tetszik. Harry össze volt törve. Ő boldog befejezést akart, esküvőt, rózsaszirmokat, kisbabákat, erre egyik barátja sem vevő az ötletre. - Van róla fogalmad, milyen nehéz ingatlanba beruházni, ha nem vagytok házasok? - Persze, hogy, és Tanának is van fogalma. Éppen ezért valószínűleg bérelni fogjuk a lakást. - Azt is tették. Tiburonban találták meg a fantasztikus panorámájú házat. Piszok olcsón hozzájutottak, ahhoz képest, mekkora lett volna a vételára. Négy szoba volt a házban, így mindenkinek jutott külön iroda, egy hálószoba, és plusz egy hálószoba Barbnek, ha átjön Detroitból, vagy az esetleges vendégeknek. Volt továbbá szép napozóterasz, veranda, kétszemélyes fürdőkád, kilátással, és ők rendkívül boldogok voltak. Harry és Averil kijöttek meglátogatni őket a srácokkal, és el kellett ismerniük, hogy a háznak gyönyörű a fekvése. Ám ezzel együtt sem az volt, amit Harry szeretett volna a barátnőjének, ám Tana csak kinevette. És az volt a legrosszabb, hogy Jack mindenben egyetértett vele. Esze ágában sem volt még egyszer besétálni a házasság csapdájába. Harmincnyolc éves volt, és drágán meg kellett fizetnie a tizenkét évvel ezelőtti kis detroiti kalandért. 369
Abban az évben Jack és Tana ünnepi vacsorát adtak karácsonykor. Egyszerűen gyönyörű volt, a mélyben az öböl, a messzeségben a csillámló város. - Olyan, mint egy álom, igaz, édesem? - súgta Jack a barátnőjének, miután mindenki hazament. Pontosan olyan életet éltek, amilyen tetszett nekik, és Tana még a saját lakását is föladta. Egy ideig ragaszkodott hozzá a biztonság kedvéért, de végül búcsút mondott neki. Biztonságban érezte magát Jack mellett, aki nagyon figyelmes volt hozzá. Amikor Tana vakbélgyulladást kapott, Jack két hét szabadságot vett ki, hogy ápolhassa. Tana harminchatodik születésnapjának tiszteletére a Trader Vic's Trafalgar-termében adott partit, amelyre nyolcvanhét barátjukat hívta meg, míg a következő évben görög körúttal lepte meg a barátnőjét. Tana kipihenten, barnára sülten jött haza, és még soha életében nem volt ilyen boldog. Házasságról sohasem esett szó közöttük, bár néha emlegették, hogy meg kellene vásárolni a házat, amelyben laktak. de Tana nem tudott dönteni, és Jacknek is fenntartásai voltak. Egyikük sem akarta, hogy dülöngélni kezdjen a hajó, amelyen olyan kényelmesen és régóta hajóztak. Már majdnem két éve éltek együtt, és kapcsolatuk maga volt a tökély, egészen a görög utat követő októberig. Tana, aki egy fontos ügyre készült, majdnem egész éjszaka virrasztott a jegyzetei meg az ügyiratok fölött, és ott aludt el a tiburoni öbölre néző íróasztala mellett. Valamivel előbb ébresztette föl a telefon, hogy Jack behozta volna a csésze teáját. - He? - szólt bele értetlenül a kagylóba. Jack vigyor370
gott. Tana rémesen festett az ilyen virrasztások után. A nő feléje fordult, mintha megérezte volna a gondolatait, és egyszer csak hatalmasra nyílt a szeme. - Mi? Megőrültél? Én nem... Ó, Istenem. Egy órán belül ott vagyok. - Letette a kagylót, és mereven nézte a barátját. Jack az asztalra tette a csészét, és elkomorodott az aggodalomtól. - Valami baj van? - Otthon nem lehet, ha egyszer azt ígérte, hogy egy órán belül ott lesz, tehát a munkához lehet köze... - Mi történt, Tan? - A nő még mindig ugyanolyan merev tekintettel bámulta. - Nem tudom... Beszélnem kel Frye-jal. - A kerületi ügyésszel? - Nem, Istennel! Mit gondolsz, ki a franccal? - De miért borulsz ki ettől ennyire? - Jack még mindig nem értette. Tana sem. Olyan fantasztikus munkát végzett. Egyszerűen képtelenség. Évekig dolgozott náluk... Könnyes szemmel felállt, végiglocsolta teával az aktáit, de most még ez sem érdekelte. - Azt mondta, hogy ki vagyok rúgva. - Sírva fakadt és visszarogyott a székre. Jack értetlenül nézte. - Az nem lehet, Tan. - Ezt mondta... pedig nekem nincs más életem, mint a kerületi ügyészség... És ez azért volt a legszomorúbb, mert mindketten tudták róla, hogy igaz. 17. fejezet Tana lezuhanyozott, felöltözött, és egy órán belül megérkezett a városba, komor arccal, sötét tekintettel. Nyil371
vánvaló, hogy az eset nem tűr halasztást. Úgy festett, mint akinek meghalt valakije. Jack felajánlotta, hogy elkíséri, de Tana tudta, hogy neki is épp elég dolga van; Harry mostanában elég sokat volt távol az irodából, úgyhogy minden Jack vállára nehezedett. - Biztosan ne vigyelek be, Tan? Nem szeretném, ha karamboloznál. - Tana szórakozott csókot lehelt barátja szájára, és megrázta a fejét. Ez furcsa, hogy milyen régi élettársak, és mégis majdhogynem jobb barátai egymásnak bárkinél. Jack az a fajta volt, akivel lehetett éjszaka beszélgetni, problémákat megosztani, eseteket megvitatni, stratégiát kidolgozni. Jack megértette az ő életét, a bogarait, beérte közös életükkel, és úgy tűnt, nagyon keveset akar cserébe. Harry kijelentette, hogy ez természetellenes, mindenesetre nagyon különbözik Averil és az ő kapcsolatától. Ám Tana most látta barátja arcán az aggodalmat, amikor bekapcsolta a motort és elhúzott. A férfi még mindig nem értette, mi történt. Tana sem. Nem is érezte a lábait, amikor fél órával később, kopogtatással nem bajlódva belépett a kerületi ügyész irodájába. Folytak az arcán a könnyek, mert már nem bírta visszatartani őket. - Mi a fenével érdemeltem ki ezt? - Annyira összetörtnek látszott, hogy az ügyészt nyomban elfogta a lelkifurdalás. Egész jó viccnek tűnt ilyen tekervényes módon adni Tana tudtára az újságot, sose hitte volna, hogy ennyire szíven találja vele. Most még jobban elszomorította, hogy el kell veszítenie munkatársnőjét. - Túlságosan jól végzed a munkádat, Tan. Hagyd abba 372
a sírást, és ülj le - mondta mosolyogva, amitől Tana még jobban összezavarodott. - Szóval kirúgsz? - kérdezte merev pillantással, és nem ült le. - Azt nem mondtam. Azt mondtam, hogy nem alkalmazhatlak tovább. Tana lezöttyent. -És az mi a jó fenét jelent? - Előkotort a retiküljéből egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. Nem szégyellte a könnyeit. Az első naptól imádta a munkáját. Tizenkét évig dolgozott a kerületi ügyészségen. Szívesebben mondott volna le bármi másról. Bármiről. A kerületi ügyész megsajnálta. Kijött az asztala mögül, és átkarolta Tana vállát. - Na, Tan, ne vedd annyira a szívedre! Nekünk is hiányozni fogsz ám, ugye tudod? - Tanából megújult erővel patakzottak a könnyek, Frye mosolygott, bár neki is könnyek voltak a szemében. Tana, amennyiben elfogadja, nagyon kevés ideig marad már itt. Na, elég a szadizásból. Visszaültette a nőt a székre, és a szemébe nézett. A városi bíróságnál kínálnak neked állást, édesem. Roberts bíró. Hogy tetszik? - Nekem? - bámult rá hitetlenkedve a nő. - Nekem? Hát nem rúgnak ki? - Megint sírva fakadt, megint kifújta az orrát, de ugyanakkor nevetett is. - Én nem... te ugratsz... - Bárcsak ugrathatnálak. - Mindazonáltal örült munkatársa sikerének. Tana, mint aki most fogja fel, mit csináltak vele, rövidet sikkantott. 373
- Ó, te gazember... azt hittem, ki fogsz rúgni! - Elnézést - nevetett az ügyész. - Csak arra gondoltam, színezem egy kis izgalommal az életedet. -Francba! -Tana, továbbra is hitetlenkedve, újból kifújta az orrát, de annyira megrendült attól, amit hallott, hogy már haragudni se bírt Frye-ra. - Istenem... hogy történt ez? - Én már hosszabb ideje sejtettem, Tan. Tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Csak azt nem tudtam, mikor. És a fejemet tenném rá, hogy jövő ilyenkor már a Legfelsőbb Bíróságon leszel. Az itteni szakmai pályafutásod alapján tökéletesen alkalmas vagy rá. - Ó, Larry... Jaj, Istenem... egy bírói kinevezés... Alig bírta kimondani a szavakat. - Egyszer űen nem hiszem! Harminchét éves vagyok - pillantott az ügyészre de még sohasem gondoltam ilyesmire! - Hát adj hálát Istennek, amiért valaki más gondolt. Megszorította a ragyogó arcú Tana kezét. - Gratulálok, Tan, megérdemled. Három hét múlva be akarnak iktatni. - Olyan hamar? És a munkám...? Jézusom - ráncolta a homlokát - van egy esetem, amelyikben huszonharmadikán lesz a tárgyalás... - Az ügyész nevetett, és nagyvonalúan legyintett. - Felejtsd el, Tan. Miért nem veszel ki egy kis szabadságot, hogy felkészülj az új munkára? A változatosság kedvéért sózd rá az ügyet valaki másra. Ezt a hetet használd arra, hogy itt becsomagolsz, aztán otthon rendezel le mindent. - És mit kellene, hogy csináljak? - Még mindig 374
annyira meghökkentnek látszott, hogy az ügyész elmosolyodott. - Vásároljak talán? - Nem - nevetett Frye - de azt hiszem, a háznak utánanézhetnél. Még mindig Marinban laksz? - Mert azt tudta, hogy Tana néhány éve együtt él valakivel, de abban nem volt biztos, hogy megtartotta-e a városi bérleményét. A nő bólintott. - Szükséged lesz egy friscói lakásra, Tan. - Miért? - Ez a feltétele, hogy San Franciscóban bíró lehess. Megtarthatod a másik lakást, de az állandó lakcímednek itt kell lennie. - Tényleg ezt kell csinálnom? - rendült meg a nő. - Ezt bizony. Legkésőbb ezen a héten intézd el. - Jézusom! - Egy pillanatig bámult maga elé, és Jackre gondolt. Váratlanul a feje tetejére állt az egész élete. Itt majd még tennem kell valamit. - Bőven lesz tennivalód a következő néhány hétben, de először is felelj. - Átváltott hivatalos hangnembe. Elfogadja-e ön, Tana Roberts, a bírói testületben felkínált tisztséget, hogy a városi bíróság bírájaként szolgálja San Francisco megyéjét és városát? Tana megilletődötten nézett rá. - Elfogadom. Frye mosolyogva felállt. Örült a fordulatnak, amelyet munkatársnője annyira megérdemelt. - Sok szerencsét, Tan. Hiányozni fogsz itt. - Ettől megint könnyek szöktek Tana szemébe. Még akkor sem tért magához, amikor átment az íróasztalához és leült. 375
Ezernyi dolgot kellett csinálnia: letakarítani az asztalát, átnézni az ügyeit, tájékoztatni azt a valakit, akinek átadja őket, telefonálni Harrynek, telefonálni Jacknek... Jacknek...! Hirtelen az órájára pillantott, és felkapta a kagylót. A titkárnő azt mondta, hogy Jack megbeszélésen van, de Tana kihívatta vele. - Szia, bébi, jól vagy? - Jól - lehelte Tana. Azt se tudta, hol kezdje. - Ezt nem fogod elhinni, hogy mi történt, Jack. - Törtem is a fejem, mi a csoda történt, mikor otthon felhívtak. Mi volt az, Tan? Tana mély lélegzetet vett. - Állást ajánlottak a bírói testületnél. - Halálos csönd lett a vonal túlsó végén. - A te korodban? - Hát nem hihetetlen? - ragyogott a nő. - Hát hinnéd...? Én sose gondoltam... - Örülök neki, Tan - mondta csendes elégedettséggel a férfi. Tanának ekkor eszébe jutott, mit mondott az ügyész, hogy lakást kell találnia a városban. De ez nem telefontéma. - Köszönöm, szívem. Még mindig magamon kívül vagyok. Harry ott van? - Nem, ma nincs. - Elég sokat nem jár be mostanában. Mi van vele? - Gondolom, hosszú hétvégére ment Tahoe-ba Averillel és a srácokkal. Ott felhívhatod. - Megvárom, amíg visszajön. Látni akarom az arcát. Ám Jackét jobban szerette volna nem látni, amikor beje376
lentette neki, hogy el kell költöznie Marinból. - Már azután eszembe jutott, hogy telefonáltál mondta szomorúan Jack aznap este, Tana beszámolója után. Látnivalóan megrendítette a hír, mint ahogy Tanát is, aki ugyanakkor roppantul fel volt villanyozva. Még az anyjának is telefonált, és Jean egészen lázba jött. - Hogy az én lányom, bíró? - Talán a végén jóra fordul minden. Jean egyszer találkozott Jackkel, és kedves embernek találta. Reménykedett, hogy előbb-utóbb összeházasodnak, akkor is, ha Tana már túl idős a gyerekszüléshez. De ha bíró lesz, ez talán nem is számít olyan sokat. Még Arthur is lázba jött, miután Jean többször elmagyarázta neki a hírt. - Te mit szólnál hozzá, ha beköltöznénk a városba? kérdezte Tana. - Nem örülnék neki - mondta őszintén Jack. - Itt olyan kényelmesen megvoltunk. - Úgy gondoltam, valami kisebbet nézek, hogy ne legyen vele sok gond. Lakosztályt, garzont... - Mintha ezzel semmissé tehette volna a dolgot. Ám Jack megrázta a fejét. - Meg is bolondulnánk, azután, hogy itt megszoktuk a tágasságot. - Két évig úgy éltek, mint két király: volt hatalmas hálószoba, külön dolgozószoba mindenkinek nappali, ebédlő, vendégszoba Barbnek, széles kilátás az öbölre. Ezek után egy garzon olyan lenne, akár egy börtöncella. - Hát pedig tennem kell valamit, Jack, és már csak három hetem van. - Kissé bosszankodott, amiért a férfi 377
nem könnyíti meg a dolgát. Csak nem neheztel a kinevezése miatt? Természetes reakció lenne, legalábbis kezdetben. Ám nemigen volt ideje ezen gondolkozni a következő hetekben. Szétosztotta az anyagait, letakarította az asztalát. futtában megnézett minden kiadó lakást, addig, amíg a második hét közepén fel nem hívta az ingatlanügynöke, hogy valami "nagyon különlegeset" akar mutatni a Pacific Heightsen. - Nem egészen az, amire maga gondolt, de egy pillantást megér. - De mennyivel többet ért az a lélegzetelállító babaház, az a pici kastély, az a fahéjas-tejszínes, csipkés aranybarna mézeskalács! Egyszerűen makulátlan ! volt, intarziás padló, csaknem minden szobában márI ványkandalló, hatalmas beépített szekrények, tökéletes világítás. kettős franciaablakok, kilátás az öbölre. Tana sose keresett volna ilyet magának, de most, hogy itt volt, nem tudott ellenállni. - Mennyi a bérleti díj? - Tudta, hogy egetverő lesz. A ház olyan volt, mintha képeslapból vágták volna ki. - Nem bérbe adó - mosolygott az ügynök. - Eladó. Megmondta az árát, és Tana egészen meghökkent, annyira ésszerű volt. Nem olcsó, de nem is menne rá az összes félretett pénze. Ezért az árért igazán jó befektetés, és neki tökéletesen megfelel. Az emeleten egy tágas hálószoba, tükrös falú öltözőszoba, parányi dolgozószoba. téglakandallóval, a földszinten gyönyörű nagy nappali, apró, rusztikus konyha, amely fákkal körülvett belső kertre nyílt. Tana írásban lekötötte egész hátralévő életét, letette a foglalót és elindult vissza, Jack irodájá378
ba. Nagyon szurkolt attól, amit most csinált. Tudta, hogy nem volt melléfogás, de akkor is... olyan független dolog, annyira magányos, felnőtt... és nem kérte ki Jack véleményét. - Jóságos ég, ki halt meg? - kérdezte az előszobába lépő Jack, amikor meglátta barátnője arcát. Tana idegesen kacarászott. - Így már jobb. - Megcsókolta a nő nyakát. - Gyakorolsz a bíróságra? Félholtra fogod ijeszteni az embereket, ha ilyen arccal mászkálsz! - Épp most csináltam egy őrültséget - buktak ki a szavak Tanából. Jack elmosolyodott. Neki is nehéz napja volt, pedig még nincs is kettő. - És ezenkívül mi újság? Gyere, meséld el. - Tana látta, hogy Harry szobájának be van zárva az ajtaja, így nem is kopogtatott, hanem egyenesen bement Jack irodájába, amely az öt éve vásárolt viktoriánus ház egyik szép nagy szobájában volt. Akkor ez jó befektetés volt, Jack ettől talán jobban meg fogja érteni, amit most csinált. A férfi leült az asztalához, és rámosolygott Tanára. - Szóval mit csináltál? - Azt hiszem, most vettem egy házat. - Olyan volt, akár egy megszeppent gyerek. Jack elnevette magát. - Azt hiszed? Aha. És mitől hiszed? - Úgy beszélt, mint mindig, csak a szeme volt más, valamilyen ismeretlen okból. - Az a helyzet, hogy aláírtam a papírokat... ó, Jack. . . Remélem, a helyes dolgot csináltam. - Tetszik? - Imádom! - Jack meghökkent. Azelőtt egyikük sem 379
akart saját házat. Többször volt róla szó, de egyikük sem igényelte az állandóságot, és Jack azóta sem változtatott a véleményén. Tana azonban igen. Vajon miért? Sok minden megváltozott az utóbbi tíz napban, mármint Tanánál, mert Jacknél minden maradt ugyanaz. - Nem lesz azzal sok bajod, Tan? Fenntartani, izgulni a beázások miatt, egyáltalán mindenen, amiről korábban beszéltünk, és amiből nem kértünk. - Nem tudom... azt hiszem... - Idegesen pillogott a férfira. Meg kell kérdeznie. - Te is jössz velem, ugye? Halk, riadt volt a hangja. Jack elmosolyodott. Tana hirtelen olyan puhának, sebezhetőnek látszott, és mégis oly hihetetlenül erősnek. Ezt külön szerette benne, és mindig is szeretni fogja. Harry is ezt szerette benne, meg a hűségét, a rettenthetetlen szívét, fényes eszét. Olyan elragadó teremtés, ha bíró, ha nem. Most olyan volt, akár egy kamaszlány, ahogy itt ült és őt nézte. - Jut nekem ott hely? - kérdezte habozva, és Tana olyan hevesen bólogatott, hogy lobogott a haja. Néhány héttel azelőtt vágatta vállig érőre, hogy megkapta volna a hírt. Nagyon sikkes és elegáns volt az a puha szőke függöny. - Hát persze, hogy van! - Ám Jacknek kételyei támadtak, mikor aznap este meglátta a házat. Nem mintha nem lett volna gyönyörű, de fölöttébb nőies volt az ő ízlésének. - Hogy mondhatsz ilyet? Mikor nincs is itt más, csak fal és padló! 380
- Nem tudom. Akkor is így érzem, talán mert tudom, hogy a te házad. - Hirtelen elszomorodva nézett a nőre. - Ne haragudj, Tan, tényleg csodaszép... nem akarom tönkretenni az örömödet. - Semmi baj. Majd olyanra csinálom, hogy mindketten jól érezzük benne magunkat. Megígérem. Jack aznap este elvitte vacsorázni, és órákon át beszélgettek, Tana új posztjáról, a háromhetes "bírói kurzusról", amelyet egy oaklandi szállodában kell majd elvégeznie más bírójelöltekkel együtt. Hirtelen izgalmasnak tűnt minden. Tana évek óta nem érzett hasonlót. - Mintha elölről kezdődne az élet, ugye? - Ragyogó szemmel nézett a barátjára. Jack mosolygott. - Feltételezem. - Hazamentek, szeretkeztek, és nagyvonalakban minden maradt ugyanaz. Tana a következő héten berendezéseket vásárolt új házába, megkötötte a szerződést, és vásárolt egy új ruhát a beiktatására. Még az anyját is meghívta, hogy jöjjön át, de Arthur nem érezte magát elég jól, Jean tehát nem akarta egyedül hagyni. De majd ott lesz Harry és Averil és Jack, és minden barát meg ismerős, akikre szert tett az évek során. Végül kétszázan vettek részt az ünnepélyen, és utána Harry a Trader's Vicben rendezett fogadást. A legünnepélyesebb alkalom volt, amelyen Tana valaha részt vett. - Kissé olyan, mint egy házasság, nem? - kérdezte mosolyogva Jacktől, és megcsókolta. A férfi visszanevetett, és cinkosan összenéztek. - Annál azért jobb, hála Istennek! - Ezen ismét kacag381
tak, Jack táncra kérte Tanát, és mindketten kissé becsípve tértek haza aznap este. A következő héten Tana elkezdte a "bírói kurzust" a hotelban. Azt tervezte, hogy a hétvégeket Tiburonban tölti Jacknél, de az új házban mindig akadt valami tennivaló: hol egy festményt kellett felakasztani, hol a lámpákon kellett igazítani, hol egy heverőt hoztak, hol egy kertésszel kellett beszélnie, és az első két héten a városban aludt, amikor éppen nem járta az "iskolát". - Miért nem jössz oda hozzám te is aludni? - kérdezte panaszosan és zsörtölődve a barátjától. Napok óta nem találkoztak, de hát Tanának annyi más dolga volt. - Túl sok munkám van - felelte kurtán a férfi. - Ide is hozhatod, szívem. Csinálnék levest és salátát, te meg használhatnád a dolgozószobámat. - Jack figyelmét nem kerülte el a birtokos rag, föl is bosszantotta, mint mostanában minden, de egyelőre túl sok mással kellett törődnie. - Tudod te, milyen az, amikor át kell hurcolnod az összes munkádat valaki másnak a házába? - Én nem valaki más vagyok, én én vagyok. És te is itt laksz. - Mióta? - Tanát sértette a hang, és meghátrált. Feszült hangulatban töltötték még a Hálaadást is, Harry, ' Averil és a gyerekek társaságában. - Milyen az új ház, Tan? - Harry mindennek örült, ami a barátnőjével történt, de Tanának feltűnt, hogy fáradt és elcsigázott. És Averil is hajszoltnak látszott. Nehéz napja volt valamennyiüknek, még a gyerekek is többet nyafog382
tak a szokásosnál, Jack és Tana keresztfia pedig csaknem egész nap sírt. Tana nagyot sóhajtott, amikor végre viszszaindultak a városba, és Jack is láthatólag megkönnyebbült az autó csendjében. - Hát nem egy öröm, hogy nincsenek gyerekeid? - pillantott a nőre. Tana rámosolygott. - Ilyen napokon igen, de amikor ki vannak öltözve és aranyosak, vagy alusznak, mint a tej, vagy ha azt látom, hogyan néz Harry Ave-re... néha elgondolom, milyen jó lenne ilyennek lenni... - Sóhajtva pillantott a férfira. Nem mintha sokáig bírnám. - Aranyos is lennél a bírói pulpituson, egy rakás poronttyal - mondta gúnyosan a férfi. Tana nevetett, bár Jack mostanában sűrűn tett rá éles megjegyzéseket. Észrevette, hogy a városba tartanak és nem Tiburonba. Csodálkozva pillantott a barátjára. - Nem haza megyünk, édes? - Dehogynem... Azt gondoltam, a házadba akarsz menni... - Nem bánnám. .. én... - Mélyet lélegzett. Előbbutóbb úgyis ki kell mondania. - Haragszol rám, amiért megvásároltam a házat, ugye? Jack vállat vont és hajtott tovább, nem véve le a tekintetét a többi autóról. - Szerintem ez olyasmi, amit meg kellett tenned. Csak azt nem gondoltam, hogy ilyet veszel. - Én csak egy kis házat akartam, hogy legyen egy címem a városban. - Én csak azt nem gondoltam, hogy birtokolni akarsz 383
valamit, Tan. - Mit számít, ha bérelem vagy birtokolom? Így jó befektetés. Szó is volt köztünk ilyesmiről. - Ja, és le is szavaztuk. Miért kell odakötöznöd magad valami állandóhoz? - Ő már a gondolattól is libabőrös lett. Nagyon örült, amiért Tiburonban csak bérlik a lakást. - Azelőtt sohasem gondolkoztál így. - Változik az élet. A ház akkor értelmes döntésnek tűnt, és én beleszerettem. - Tudom, hogy bele. Talán éppen ez feszélyez. Annyira a "tiéd", nem a miénk. - Inkább közösen vásároltunk volna valamit? - De tudta, hogy nem így van. Jack megrázta a fejét. - Te is tudod, hogy az csak komplikálná az életünket. - Az ember nem ragaszkodhat mindig az egyszerűséghez. Mi még mindig a legszabadabbak vagyunk minden ismerősöm között. Tudatosan szervezték így. Semmi sem állandó, semmi sincsen sziklába vésve. Az egész élet széteshet pár óra alatt. Ők így gondolták, legalábbis ezt mondogatták maguknak két éven át. - A mindenit! - folytatta Tana - különben is megszoktam, hogy van egy lakásom a városban. Mi ebben akkora ügy? - Bár hetek óta gyanította, hogy nem a házzal van itt a baj, hanem az ő új kinevezésével. Jacket ingerelte a felhajtás, a sajtó; azelőtt eltűrte, mert Tana akkor még csak ügyészhelyettes volt, de most hirtelen bíróvá lépett elő... elnök asszonnyá... a tiszteletre méltó Roberts bíróvá... nagyon jól látta, milyen arcot vág a barátja, valahányszor őt 384
így szólítják. - Jack, igazán nem tisztességes tőled, hogy haragszol rám miatta! Én nem tehetek róla. Történt valami csodálatos, meg kell tanulnunk együtt élni vele. Veled is megtörténhetett volna. Ma nekem, holnap neked, tudod. - Azt hiszem, én másképp intéztem volna. - Hogyan? - Tana azonnal megsértődött. Jack vádlón nézett rá. - Azt hiszem - kezdte megkönnyebbülten, amiért végre úgy öntheti szavakba a kettejük között lappangó haragot, ahogy egy szimfóniát koronáz meg a vokális tétel én visszautasítottam volna. Irtó nagyképű dolog ilyet csinálni. - Nagyképű? Miféle rémségeket beszélsz? Szóval azt hiszed, nagyképűségből fogadtam el a tisztséget, amelyet felajánlottak? - Attól függ, hogyan intézed - felelte talányosan a férfi. - Azaz? Megálltak a piros lámpánál. Jack a barátnőjére nézett, majd hirtelen elkapta a tekintetét. - Nézd, ne is törődj vele... csak a változások nem tetszenek, amelyeket ez hozott az életünkbe. Nem tetszik, hogy a városban laksz, nem tetszik az az átkozott házad. Semmi sem tetszik! - Tehát büntetsz érte, igaz? A szentségit, megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy tisztességgel elviseljem, adj már egy lehetőséget! Hadd találjam ki, mit tegyek! Nekem is hatalmas változás, tudhatnád! 385
- Ránézésre meg nem mondani rólad. Olyan boldognak látszol, amilyen ember csak lehet. - Hát boldog is vagyok - mondta őszintén Tana. - Csodálatos, hízelgő és érdekes. És nagyon élvezem a hivatásomat. Nagyon izgalmas, de ugyanakkor ijesztő és új, magam se tudom, hogy viselkedjek, de nem akarok fájdalmat okozni neked... - Oda se neki. - Hogyhogy oda se? Szeretlek, Jack. Nem akarom, hogy ez tönkretegyen bennünket. - Akkor nem fog - vonogatta a vállát a férfi, és hajtott tovább. Ám ez egyiküket sem győzte meg, és Jack a következő néhány hétben is rémesen viselkedett. Tana presztízskérdést csinált belőle, hogy amikor csak teheti, Tiburonban töltse az éjszakákat, és fáradhatatlanul körülhízelegte a barátját, ám Jack nem engesztelődött, és nagyon komorra sikeredett a karácsonyuk Tana házában. Jack félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy utálja az egész házat, és másnap reggel nyolckor távozott, mondván, hogy dolga van. Hónapokig megnehezítette Tana életét, ám ő még így is élvezte a munkáját. Csak azt nem szerette, hogy olyan sokat kell túlórázni. Néha még éjfélkor is bent ült az irodájában, de annyi mindent kellett tanulnia, minden ügynél annyi törvénycikkelyt kellett elolvasni, annyi paragrafusra hivatkozni. Akkora felelősség nehezedett rá, hogy úgyszólván vak lett minden másra, és amíg Jack április végén el nem kezdett ordítozni vele, észre sem vette, milyen rosszul néz ki Harry, és hogy úgyszólván már be sem jár az irodába. 386
- Mondd, vak vagy te? Haldoklik, az istenedet! Már fél éve, Tan! Te már le se szarsz senki mást? - Tana szája tátva maradt az iszonyattól. Ezek a szavak az eleven húsába vágtak. - Ez nem igaz... ez nem lehet... - Pedig hirtelen megvolt a magyarázat a sápadt arcra, a túlvilági szempárra. De hát miért nem mondta el neki? Miért? - Miért nem figyelmeztettél? - nézett föl vádlón Jackre. - Meg se hallottad volna. Olyan kurvára beleástad magadat a tulajdon fontosságodba, hogy már semmit sem látsz a világból! - Tana egy szót sem szólt a keserű, dühös vádakra, hanem kocsiba ült, hazahajtott Tiburonból a saját házába, felhívta Harryt, de mielőtt bármit mondhatott volna, kitört belőle a sírás. - Mi baj, Tan? - érdeklődött fáradtan Harry. Tana attól félt, megszakad a szíve. - Nem tudok... én... jaj, Istenem, Harry... - Hirtelen összejött minden: az elmúlt hónapok feszültsége, Jack dühe, az esti szavak Harry betegségéről. Tana nem akarta elhinni, hogy a barátja meghal, de másnap ebédnél, mikor találkoztak, Harry nyugodtan ránézett és megmondta, hogy igaz. A nő elakadó lélegzettel bámult rá. - De ez nem igaz... ez nem tisztességes... - Zokogott, akár egy kisgyerek, dehogy is tudta vigasztalni Harryt, túlságosan fájt a szíve, hogy bárkinek segíteni tudjon. Harry odakormányozta hozzá a tolószékét, és átkarolta Tana vállát. Könnyek ültek az ő szemében is, de ugyanakkor furcsán nyugodt volt. Majdnem egy éve tudta, amit réges-rég megjósoltak neki: hogy a sebesülései 387
megrövidíthetik az életét. Ez következett be. Apránként emésztette föl a neurózis, és az út végén ott várakozott a veseelégtelenség. Az orvosok mindent megpróbáltak, amit megpróbálhattak, ám a test csöndesen feladta. Tana iszonyodva nézett rá. - Én nem tudok élni nélküled! - Dehogynem tudsz. - Harry sokkal jobban aggódott Averil és a gyerekek miatt. Azt tudta, hogy Tana túl fogja élni. Tana, aki megmentette őt, aki sohasem adja fel... Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Szeretném, ha vigyáznál Averilre, hogy ne legyen semmi baja. A kölykök el vannak intézve, anyagi gondjai sem lesznek, de ő nem olyan, mint te, Tan... ő mindig annyira támaszkodott rám. - Apád tudja? - meredt rá a nő. Harry megrázta a fejét. - Senki sem tudja, csak Jack és Ave, meg most már te. - Ha már Jack, dühítő módon, indulatában elszólta magát. - Megígéred, hogy rajta lesz a szemed Ave-en? - Persze hogy meg! - Ez iszonyú, Harry u beszél, mint aki utazni készül. Nézte a férfit, és villámként cikázott el a szeme előtt a húsz év, amelyben szerették egymást: a bál, ahol megismerkedtek... az évek a Harvardon és a Boston Egyetemen... az utazás nyugatra... Vietnam... a kórház... a jogi kar ...a közös lakás... az az éjszaka, amikor Harry első kisfia született... hihetetlen, lehetetlen! Nem halhat meg, ez képtelenség! Olyan nagyon szüksége van rá! De aztán eszébe jutott a húgyúti fertőzések megszámlálhatatlan sokasága, és, hogy mi lesz a következményük. Harry meg fog halni. Megint elered388
tek a könnyei, a férfi pedig csak ölelte magához. Miért? - zokogta Tana. - Ez nem tisztességes! - Az életben kurva kevés dolog az - mosolygott Harry. Gyönge, fakó kis mosoly volt. Magával nem nagyon törődött, csak a feleségéért és a gyerekeiért aggódott. Hónapok óta betegre idegeskedte magát miattuk. Hiába próbálta tanítani Averilt, hogyan intézze önállóan a dolgokat. Összeroppant felesége hisztérikusan visszautasított mindenféle tanítást, mintha ezzel elháríthatta volna az elháríthatatlant. Harry napról napra gyengült, most már csak hetente egyszer-kétszer járt be az irodába, ezért nem volt ott soha, amikor Tana hébe-hóba bement Jackhez. Most ez is szóba került közöttük. - Kezd meggyűlölni - közölte Tana. Olyan üres volt az arca, hogy Harry megijedt. Még sose látta ilyennek. Nehéz idők jártak valamennyiükre. Harry nem hitte, de tudta, hogy meg fog halni. Mint ahogy a rongybabából lassan elfolyik a fűrészpor, úgy apadt ő is. Egy napon majd nem lesz többé. Ennyi az egész. Mire a többiek fölébrednek, addigra ő már elment. Csöndesen. Nem sivalkodva, nyomakodva, bömbölve, ahogy a világra jön az ember, hanem egy sóhajjal, egyetlen könnyet ejtve, mint mikor a következő életbe lépünk át, ha ugyan létezik ilyen. Nem tudta, talán nem is érdekelte. Ehhez túlságosan aggódott azokért, akiket itthagy: a társért, a feleségért, a gyerekekért, a barátokért. Mintha mindegyikük őrá támaszkodott volna, ami elcsigázta Harryt, ám bizonyos értelemben ez tartotta életben. Mint most Tana. Úgy érezte, meg kell osztania vele valamit, mielőtt el389
megy. Valami fontosat. Változtatni akart a barátnője életén, még mielőtt késő lenne. Ugyanezt el akarta mondani Jacknek is, de az hallani sem akart róla. - Nem gyűlöl téged, Tan. Nézd, fenyegetésnek érzi az előrelépésedet. Különben is hónapok óta ki van borulva miattam. - Akkor is szólhatott volna! - Ezért ne hibáztasd. Megeskettem, hogy nem fog. Ami a többit illeti, te most már fontos asszony vagy, Tana. Fontosabb a munkaköröd, mint az övé. Ez a nagy helyzet. Mindkettőtöknek nehéz, és Jacknek alkalmazkodnia kell hozzá. - Mondd meg neki! - Megmondtam. - Engem büntet azért, ami történt! Gyűlöli a házamat, már nem ugyanaz az ember! - De az. - Harry ízléséhez túlságosan is. Még mindig ugyanazokhoz a nevetséges dolgokhoz ragaszkodik: hogy független marad, nem hajlandó semmiféle kötöttségre, irtózik az állandóságtól. Üres élet ez, Harry elég gyakran mondta neki, de Jack csupán a vállát vonogatta. Neki így tetszett az élet, legalábbis addig, amíg nem jött Tana új beosztása. Nem rejtette véka alá Harry előtt, hogy ez nagyon piszkálja a csőrét. - Talán féltékeny rád, ami nem vonzó tulajdonság, de elképzelhető. Jack végül is ember. - De hát mikor nő már fel? Vagy mondjak le? - Megkönnyebbülés volt normális dolgokról diskurálni, mintha nem is lenne itt semmiféle katasztrófa, vagy vissza lehetne tartani azzal, hogy Tana nem beszél róla többé. Mint a 390
régi időkben... milyen szép idők voltak. .. Könnyek szöktek Tana szemébe, ha rájuk gondolt. - Természetesen nem kell lemondanod. Csak adj neki időt. - Harry témát változtatott. - Tan, mondani akarok neked valamit. Két valamit: - Olyan ellenállhatatlan erő áradt a nézéséből, mintha egész teste lángra lobbant volna; pana érezte, amint a lelke mélyéig átjárják a szavak. Nem tudom, mit hoz a holnap, hogy itt leszek-e még... két dolgot kell mondanom neked, ez minden, amit rád hagyok, barátom. Jól figyelj. Az első, hogy köszönöm, amit értem tettél. Életem utolsó tizenhat évét tőled kaptam ajándékba, nem az orvosomtól, nem másoktól: tőled. Te kényszerítettél, hogy ismét éljek, hogy menjek tovább... Ha te nem lettél volna, sose találkozom Av rillel, és nincsenek gyerekeim... - Könnyek ültek az ő szemében is, és lassan legördültek az arcán. Tana örült, amiért az ő irodájában tartják az ebédszünetet. Kettesben kellett lenniük. - És ez vezet el a második dologhoz. Becsapod magad, Tan. Te nem tudod, miről maradsz le, és nem is fogod tudni, amíg így vagy. Megfosztod magad a házasságtól, a kötődéstől, az igazi szerelemtől... nem a kölcsönzött, a fizetett, a futó, az akármilyen szerelemtől, hanem az igazitól. Tudom, hogy az a bolond szeret téged, és te is szereted őt, de neki mániája a "függetlenség", hogy ne kövessen el még egy hibát, holott ez a legnagyobb hiba, amit most követ el. Menj férjhez, Tan... legyenek srácaid... ez az egyetlen, ami értelmet ad az életnek... az egyetlen, ami nekem fontos... az egyetlen lényeges, ami utánam marad... nem számít, ki vagy és mit csinálsz, 391
amíg nem vagy anya és feleség, amíg nincs kinek adnod, addig nem vagy senki és semmi... addig csak félig élsz... Tana, ne hazudj magadnak... kérlek... - Most már leplezetlenül sírt. Olyan nagyon és olyan régen szerette Tanát, nem akarta, hogy elmulassza azt, amin ők osztoztak Averillel. És a szavak hallatán a nőbe egyszerre beléhasított, hányszor figyelte Harryt és Averilt, amint összenéznek csendes örömmel, ahogy sose fogynak ki a nevetnivalóból... most ennek is vége lesz, méghozzá milyen hamar; és a szíve mélyén mindig tudta, hogy Harrynek minden egyes szava igaz, és bizonyos értelemben ő is ezt kívánta magának, más értelemben viszont borzasztóan félt tőle... és a férfiak az életében mindig alkalmatlanok voltak rá... Yael Mebee... Drew Lands... és most Jack... és közöttük a többiek, akik nem számítottak. Sohasem volt senki, akivel ilyen közel kerülhettek volna egymáshoz. Talán Harry apja, de az olyan rég volt... - Csapj le rá, Tan, ha egyszer is kínálkozik az alkalom! Adj föl mindent, ha kell! De ha az igazi férfival találkozol, akkor föl sem kell adnod. - És teszerinted mit tegyek? Menjek ki az utcára egy táblával: "Végy feleségül, csináljunk gyereket"? - Egy percig pont úgy nevettek, mint valamikor régen. - Igen, seggfej. Miért ne? - Szeretlek, Harry! - szakadt ki Tanából, és megint sírni kezdett. A férfi szorosan átölelte. - Nem megyek el mindenestől, Tan. Te is tudod. Neked és nekem, illetve egy másik szemszögből nekem és Ave-nek annyi mindenünk van, hogy azt nem veszíthet392
jük el csak úgy... Itt leszek én, és rajta tartom a fél szememet a dolgokon. - Szégyenkezés nélkül sírtak. Tana kételkedett benne, hogy tovább tudna élni Harry nélkül, és még csak el se merte képzelni, mit érezhet Averil. Életüknek ez volt a legfájóbb szakasza: három hónapon át figyelték Harryt, hogyan csúszik mind mélyebbre a lejtőn; aztán egy szép nyári napon, mikor magasan állt az égen a nap, megjött az a bizonyos hívás. Jack telefonált könnyes hangon. Tanának elállt a szívverése. Csak tegnap este, hogy elvált Harrytől. Most már naponta látogatta, ebédidőben, este, munka előtt, bármikor. Sose tudhatta, mikor ég a körmére a munka, de a látogatásokról akkor se mondott le. Harry tegnap este még mosolygott és fogta az ő kezét! Már alig bírt beszélni. Tana megcsókolta az arcát, és hirtelen arra a régi kórházra gondolt. Szerette volna visszarángatni Harryt az életbe, kényszeríteni, hogy harcoljon a régi énjéért, de már úgyse lett volna képes... könnyebb volt elmenni. - Az előbb halt meg - mondta Jack elfúló hangon. Tana sírni kezdett. Csak még egyszer láthatná... hogy hallja a nevetését... lássa a szemét... Egy percig nem bírt beszélni, aztán bólintott, és mély lélegzettel visszafojtotta a zokogását. - Hogy van Ave? - Tűrhetően. - Előző héten megérkezett Harrison, és azóta náluk lakott. Tana az órájára pillantott. - Rögtön odamegyek. Különben is szünetet rendeltem el délutánra. - Érezte a szavai nyomán támadt kínos feszültséget. Mintha bizony dicsekedni akarna Jacknek. 393
De hát mit csináljon? Ő helyhatósági bíró, és szünetet rendelt el. - Hol vagy? - Dolgozom. Az apja hívott fel. - Örülök, hogy ott volt. Átjössz? - Egy darabig még nem tudok. - Tana bólintott. Ha ő mondana ilyet, Jack okvetlenül tenne egy kellemetlen megjegyzést, hogy ő milyen fontosnak képzeli magát. Jack nem hagyta magát meglágyítani, ez még Harrynek sem sikerült a halála előtt; noha igazán megpróbált mindent. Pedig oly sokat el akart mondani, annyi megosztanivalója volt azokkal, akiket szeretett! És milyen hamar vége lett... Patakzó könnyekkel robogott Tana az öböl hídján, és egyszer csak elmosolyodott, mert olyan volt, mintha Harry lenne ott mellette. Elment, de most már mindenütt ott van. Vele. Averillel, az apjával, a gyerekeivel... - Szia, öreg! - Belemosolygott a levegőbe, pedig ömlöttek a könnyei. Mire megérkezett a házhoz. Harry már nem volt ott, elvitték, hogy előkészítsék a szertartásra. Harrison úgy ült a nappaliban, mint akit letaglóztak. Hirtelen nagyon öregnek tűnt, Tana csak most döbbent rá, hogy Harry apja már majdnem hetven, és a gyásztól, amely beleette magát még mindig szép arcába, hetvenévesnél is vénebbnek látszott. Egyetlen szót sem szólt, csak odament hozzá. és átölelték egymást. Aztán egyszerű fekete ruhában kijött a hálószobából Averil: szőke haját hátrafésülte. bal kezén csillogott a jegygyűrűje. Harrytől kapott néhány gyönyörű dolgot, de most semmit sem viselt, csak a gyászát, a büszkeségét és a szerelmü394
ket, és így állt ott a házban, amely látta kettejük életét és gyermekeiket. Különös szépség áradt róla, és Tanát valamilyen furcsa irigység töltötte el. Ami Harry és Averil között volt, az kevés embernek jut osztályrészül, és nekik fölért az egész világgal. Tana, életében először, hirtelen űrt érzett magában. Bánta, amiért nem ment feleségül akkor régen, Harryhez vagy máshoz, hogy feleség legyen... anya... sajgó szakadék nyílt benne, és nem volt hajlandó összezárulni. Végig a szertartás alatt, a temetőben, ahol otthagyták Harryt, és azután, mikor egyedül maradt, olyasvalamit érzett, amit senkinek sem tudott elmagyarázni. Mikor megpróbálkozott Jackkel, a férfi a fejét rázta. - Most el ne kezdj őrjöngeni, Tan, csak mert Harry meghalt! - Mert ő elmesélte, hogy váratlanul tékozlásnak tűnik az élete, amiért sose ment férjhez és nincsenek gyerekei. - Én próbáltam mindkettőt, hidd el nekem, nem változtat az semmin. Ne ámítsd magadat, nem mindenki kapja meg azt. amit ők. Megmondom őszintén, én még nem láttam emberpárt, őket leszámítva, amellyel ilyen bőkezűen bánt volna a sors. Ha ezt keresed a házasságban, akkor csalódni fogsz, mert nem kapod meg. - Honnan tudod? És ha mégis? - kérdezte csalódottan a nő. - Adhatsz a szavamra. - Te nem ítélkezhetsz ebben a kérdésben! Felcsináltál egy huszonegy éves lányt, és muszáj volt hanyatt-homlok megházasodnod. Ez nem azonos a mi korunkban hozott, érett döntéssel! 395
- Zsarolni próbálsz? - kérdezte hirtelen indulattal Jack. Jóképű szőkesége elcsigázottá szürkült, Harry halála őt is nagyon megviselte. - Ezt most ne csináld! Határozottan nem alkalmas rá az idő! - Én csak azt mondom, hogy mit érzek. - Pocsékul érzed magad, mert most halt meg a legjobb barátod. De ettől még ne menj át romantikusba, és ne képzeld azt, hogy az élet értelme a család és a gyerekek, mert nem az, nekem elhiheted! - Honnan a fenéből tudod? Te csak a magad nevében nyilatkozhatsz! A kutya szentségedet, ne próbáld helyettem minősíteni a dolgokat! - Hirtelen kirobbant belőle az indulat. - Jack, te olyan kurvára félsz egy körömfeketényit is törődni bárkivel, hogy sipákolsz, ha valaki a közeledbe merészkedik! És tudod mit? Kurvára unom, hogy feszt engem büntetsz, csak mert tavaly kineveztek bíróvá! - Szerinted én ezt teszem? - Megkönnyebbülés volt mindkettejüknek, hogy ordítozhatnak egy kicsit, ám abban, amit Tana mondott, volt annyi igazság, hogy csúnyán összevesszenek; Jack kicsörtetett Tana házából, és három hétre eltűnt. Ismeretségük ideje alatt ez volt a leghosszabb idő, amikor saját akaratukból különváltak. Jack nem telefonált, Tana nem telefonált. Egészen addig nem hallott a férfiról, amíg szokásos évi látogatására meg nem érkezett Jack lánya, akit Tana meghívott a házába. Barb lelkesen fogadta az invitálást, és már másnap délután beállított. Tanát elképesztette, mennyire megváltozott, kész nő lett belőle, nyúlánk, szikár alakjával, for396
más kis fenekével, nagy kék szemével, lángvörös hajával. - Klasszul nézel ki, Barb. - Kösz, te is. - Öt napig lakott Tanánál, aki még a bíróságra is magával vitte. Csak a hét végén került szóba közöttük Jack, és hogy mennyire megváltoztak a dolgok, ami Barbarának is feltűnt. - Folyton ordítozik velem! - Mostanában nem volt valami szórakoztató társaság az apja. - Mami azt mondja, mindig is ilyen volt, de akkor soha, mikor te is ott laktál vele, Tan. - Biztosan nagyon ideges mostanában - magyarázta Tana, nehogy a kislány magát képzelje hibásnak. Az az igazság, hogy Jacknek minden összejött: Tana, Harry, a munkában ránehezedő teher. Semmi sem akart sikerülni neki. Miután Barbara visszautazott Detroitba, Tana megpróbálkozott egy közös vacsorával, de annak is civakodás lett a vége. Azon vesztek össze, hogy Averil mitévő legyen a házzal. Jack szerint el kellene adnia, és be kellene költöznie a városba. Tana nem értett egyet vele. - Az a ház nagyon sokat jelent neki. Évekig éltek ott. - Változásra van szüksége, Tan. Nem kapaszkodhatsz a múltba. - Mi az istennek rettegsz te annyira minden kapaszkodástól? Mintha félnél bármivel is törődni! - Ez volt az, ami az utóbbi időben fokozottan feltűnt Tanának. Jack szabadságot, függetlenséget akart, elutasított minden kötöttséget. Kész csoda, hogy ilyen sokáig eltartott a viszonyuk, amely most bizonyosan elég rozzant formában volt, és a nyár végén még egy végzetes csapást kapott a 397
sorstól. Tanát fölfelé buktatták az állami Legfelsőbb Bíróságba, ahol üresedés történt. Pontosan az következett be, amit egy éve jósoltak neki, a helyhatósági bírói tisztség felajánlásakor. Először nem is merte megmondani Jacknek, de azt sem akarta, hogy mástól hallja. Egy este, amikor kedves házikójában holmi hazahozott törvénykönyvekben ellenőrzött ritkán használt paragrafusokat, egyszer csak összeszorította a fogát, tárcsázta a férfi otthoni számát, és lélegzet-visszafojtva várta, hogy Jack beleszóljon. - Szia, Tan, mi újság? - Hónapok óta nem volt ilyen derűs. Tana gyűlölte elrontani a hangulatát, márpedig ez fog bekövetkezni a hír hallatán. Igaza volt. Jacknek egyből olyan lett a hangja, mint akit gyomorszájon vágtak, mikor ő közölte, hogy ki fogják nevezni a Legfelsőbb Bíróság bírájává. - Az jó. Mikor? - Úgy kérdezte, mintha Tana egy kobrát vetett volna a lába elé. - Két hét múlva. Eljössz a beiktatásomra, vagy inkább nem jönnél? - Gyönyörűeket tudsz kérdezni! Nyilván jobban szeretnéd, ha nem mennék! - Annyira túlérzékeny volt, egyáltalán nem lehetett beszélni vele. - Nem ezt mondtam! De tudom, mennyire idegesít a munkám! - Ezt meg miből gondolod? - Ó, Jack, kérlek! ... ebbe most inkább ne másszunk bele... - Túlságosan fáradt volt a hosszú nap után, és minden nehezebbnek, szomorúbbnak, komiszabbnak 398
tűnt most, amióta Harry elment. És a Jackkel való viszony is zátonyra futott. Enyhén szólva nem ez volt Tana életének legrózsásabb szakasza. - Ez azt jelenti, hogy addig nem látlak? - Dehogy jelenti. Láthatsz, amikor akarsz. - Mit szólnál a holnapi estéhez? - Majdnem mintha próbára tenné. - Klassz. Nálad vagy nálam? - Tana nevetett, Jack nem. - A te házadtól klausztrofóbiás leszek. Hatkor fölszedlek a városháza előtt. - Igenis, uram. - Tréfás tisztelgést csempészett a hangjába, de Jack továbbra sem nevetett. A másnapi találkozásnál mindketten fakó hangulatban voltak. Iszonyúan hiányzott mindkettejüknek Harry, csak az volt a különbség, hogy Tana beszélt róla, Jack meg nem akart. Már társult egy másik jogásszal, akit láthatólag kedvelt. Sokat emlegette, hogy milyen sikeres ember, és mennyi pénzt fognak keresni. Nyilvánvalóan még mindig csípte a szemét Tana posztja. Kész fellélegzés volt, amikor másnap reggel kitette a városháza előtt. Hétvégén Pebble Beachbe akart menni golfozni egy csomó pasassal, és nem hívta Tanát, aki megkönnyebbült sóhajjal ballagott fölfelé a városháza lépcsőjén. Az biztos, hogy Jack mostanában nem könnyíti meg az életét. Időnként eszébe jutott, amit Harry mondott a halála előtt. Jackkel kapcsolatban azonban reménytelennek látszik bárminemű állandóság. Egyszerűen nem az a fajta. Nem áltatta magát, tudta magáról, hogy ő sem volt az a fajta lány, valószínűleg azért 399
is bírták ki olyan sokáig. Most már ez sem érvényes. A súrlódás kettejük között szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, és Tana őszintén hálás volt a sorsnak, amikor megtudta, hogy azon a napon, amikor őt beiktatják a Legfelsőbb Bíróság bíráinak sorába, Jacknek Chicagóba kell mennie üzleti ügyben. Egyszerű kis szertartás volt, a Legfelsőbb Bíróság elnökének vezetésével. Jelen volt fél tucat bíró, Tana régi barátja, a kerületi ügyész - "nem megmondtam?", kommentálta boldogan Tana gyors előrelépését - meg még néhány ember, aki számított. Averil Európában volt Harrisonnal és a gyerekekkel. Úgy döntött; hogy a telet Londonban tölti, csak hogy kikapcsolódjon valamelyest, és a gyerekeket is ott akarta iskolába járatni, Harrison rábeszélésére. aki nagyon boldognak látszott, mikor elutazott unokái kíséretében. Még ezelőtt volt egy szívfájdító négyszemközti találkozásuk Tanával, amikor Harrison a tenyerébe temetett arccal zokogta, hogy tudta-e vajon Harry, mennyire szereti az apja, Tana pedig erősködött, hogy tudta. Most majd enyhíti Harrison szenvedését és bűntudatát, hogy gondoskodhat a menyéről és az unokáiról. Ám nélkülük az eskütétel se volt az igazi; különös volt körülnézni, és sehol sem látni Jacket. Az esküt a Fellebbviteli Bíróság egyik bírája vette ki, akivel Tana már találkozott egyszer-kétszer az évek során. Sűrű fekete haja, komor, sötét szeme volt, és a pillantásától akárkinek inába szállt volna a bátorsága, ahogy ott toronylott fölöttük fekete talárjában; ám ugyanakkor éles eszű, meglepően kedves ember volt, 400
akinél könnyen állt a nevetés. Széles körű ismertségre tett szert néhány nagyon vitatott döntésével, amelyeket az országos sajtó is kommentált, a New York Timesszal, a Washington Posttal és a Chronicle-lal az élen. Tana sokat olvasott róla, és szerette volna tudni, mennyire félelmetes; mindenesetre az ő beiktatásán inkább látszott báránynak, mint oroszlánnak. Beszélgettek egy darabig arról az időről, amelyet a férfi a Legfelsőbb Bíróságon töltött. Tana tudta róla, hogy a város legnagyobb ügyvédi irodáját vezette, mielőtt bíró lett volna belőle. Izgalmas pályát tudhatott maga mögött, bár Tana nem nézte többnek negyvennyolc-negyvenkilenc évesnél. A maga nemében sokáig afféle "csodagyereknek" számított. Tana nagyon rokonszenvesnek találta. A férfi kezet rázott vele, melegen gratulált, majd elment. - Ez igen! - mosolygott Tana öreg barátja, a kerületi ügyész. - Első alkalommal láttam Russell Carvert egy felesketésen! Borzasztóan fontos leszel, kedves barátnőm! - Nyilván itt járt a földszinten, hogy befizesse a parkolási bírságait, és valaki befűzte. - Ezen muszáj volt nevetni, mert Carver bíró közeli barátja volt a Legfelsőbb Bíróság elnökének, és önként ajánlkozott a felesketési ceremóniára. Sötét hajához, komoly arcához illett is a szerep. - Akkor kellett volna látnod, mikor ő volt itt az elnök, Tan! Hű, úgy lapátra tette az egyik kerületi ügyészünket háromhetes késés miatt, hogy én se tudtam levakarni róla szegény ördögöt! 401
Tana elképzelte a jelenetet és kacagott. - Akkor szerencsém van, hogy velem ez sohasem történt meg. - Sohasem találkoztál vele bíró korában? - Csak kétszer. Marha rég lehet a Fellebbviteli Bíróságnál. - Én is azt hiszem. Bár emlékezetem szerint nem is olyan öreg. Negyvenkilenc, ötven, ötvenegy... ennyi körül. - Kicsoda? - Az elnöklő bíró jött oda hozzájuk, hogy még egyszer megszorítsa Tana kezét. Nagyon szép nap volt ez, és Tana hirtelen megörült, amiért Jack nincs itt. Annyival könnyebb, hogy nem kell elakadó lélegzettel mentegetőzni. - Carver bíróról beszélgettünk. - Russról? Negyvenkilenc éves. Velem járt a Stanfordra - mosolygott az elnöklő bíró - bár be kell vallanom, néhány évfolyammal alattam. - Egészen pontosan Carver akkor volt gólya, amikor az elnöklő bíró diplomázott. - Roppant kedves fickó, és olyan okos, mint Lucifer. - Annak kell lennie - mondta elismerően Tana. Még egy lehetséges fok a létrán: a Fellebbviteli Bíróság. Na majd tíz-húsz év múlva. Addig kiélvezi ezt. A Legfelsőbb Bíróság, ez pont az ő szája íze szerint való. Rögtön rá akarták állítani a bűnvádi esetekre, mert ez volt a szakterülete. - Kedves volt tőle, hogy felesketett - mondta boldog mosollyal. - Kedves pasas - bólogatott mindenki, Tana pedig írt 402
Carver bírónak egy rövid levelet, amelyben megköszönte, hogy időt szakított rá, így téve még ünnepélyesebbé a fölesketést. Másnap telefonált Carver. - Maga elképesztően udvarias - közölte derűsen. Legalább húsz éve nem kaptam ilyen hálás levelet. Tana zavartan nevetgélt és hálálkodott. - Olyan nagyon kedves volt magától. Mintha személyesen a pápa tisztelné meg egy apáca fogadalomtételét... - Édes Istenem. micsoda gondolat! Maga ezt tette a múlt héten? Rögtön megsemmisítem... - Nevettek, beszélgettek egy darabig. Tana meghívta Carvert, hogy nézzen be hozzá a törvényszékre, ha arra jár. Megnyugtató melegséggel töltötte el, hogy most már ő is a bírák testvériségéhez tartozik. Olyan volt, mintha végre felhágott volna az Olümposzra; mindenesetre sokkal könnyebb, mint a vádat képviselni nemi erőszaktevők és gyilkosok ügyében, vádbeszédeket írni és érvelni, nem mintha azt nem élvezte volna. Itt hűvösebb tárgyilagosságra volt szükség. Még soha életében nem tanulmányozta ennyit a jogot. Ki sem látszott a könyveiből, amikor két hét múlva Carver szaván fogta, és benézett a bíróságra. - Hát erre ítéltem én magát? Megállt az ajtóban és mosolygott. Tana írnoka rég hazament, ő az összpontosítástól redőkbe szaladt homlokkal böngészte egyszerre hat nyitott könyvben a szabályokat és precedenseket. Mosolyogva tekintett föl a belépő bíróra. - Ezt a kellemes meglepetést! - Gyorsan felállt, és egy 403
kényelmes. öblös bőrfotelra mutatott. - Kérem, foglaljon helyet! - Carver leült. Jóképű ember volt, a maga csendes, férfias, inkább intellektuális módján, nem az a futballcsapatba illő szépség, mint Jack. Az ő vonzereje sokkal diszkrétebb volt, és sokkal erőteljesebb, mint ahogy milliárd más értelemben is erősebb egyéniség volt Jacknél. - Parancsol egy italt? - Tanának volt egy gondosan rejtegetett kis bárja hasonló alkalmakra. - Nem. köszönöm. Túl sok házi feladatom van ma estére. - Magának is? Hogy győzi egyáltalán? - Sehogy. Az ember néha szeretné a falba verni a fejét, de aztán rágja tovább a kásahegyet. Min dolgozik? Tana, amilyen röviden tudta, összefoglalta az esetet. Carver tűnődve bólintott. - Érdekes lehet. Még az is előfordulhat, hogy nálam köt ki. - Nem nagyon bízik bennem, ha azt gondolja, hogy meg fogják fellebbezni az ítéletemet - nevetett a nő. - Nem, nem - magyarázkodott gyorsan Carver - csak arról van szó, hogy maga új játékos itt, tehát bármit döntsön, meg fogják fellebbezni, ha nem nyeri el valakinek a tetszését. Akár még azzal is megpróbálkoznak, hogy megsemmisíttessék az ítéletét. Vigyázzon, ne adjon nekik támadási felületet. - Jó tanács volt. Még beszélgettek egy darabig. Carvernak sötét, méla, majdhogynem érzéki pillantása volt, ami furcsa ellentétben állt a szigorúságával. Egyáltalán, tele volt ellentmondásokkal, amelyek fölkeltették Tana kíváncsiságát. Lekísérte a nőt az autójához, még segített is vinni egy könyvtornyot, és a 404
kocsinál mintha elbizonytalanodott volna. - Nyilván nem tudom elcsábítani egy hamburgerre, ugye? Tana mosolygott. Tetszett neki ez az ember. Még sohasem találkozott hasonló típussal. - De igen, ha megígéri, hogy korán hazavisz, mert még dolgozni akarok. - A Bill's Place-et választották a Dementen. Egyszerű, vidékies környezet volt, hamburger, rósejbni, tejkoktél, sok kis srác. Senki sem sejtette volna róluk, hogy kik és milyen felelős munkát végeznek. Régi rázós esetekről beszélgettek, és összehasonlították a Stanfordot a Boalttel. - Jó, jó, meghátrálok! - nevetett Tana. - A maga iskolája jobb, mint az enyém. - Nem azt mondtam, csak azt, hogy nekünk jobb a futballcsapatunk. - Na, legalább az nem az én hibám. Ahhoz nekem nem volt semmi közöm. - Valamilyen okból nem is feltételeztem. - Nagyon üdítő volt Carver bíró társasága. Közös érdeklődési körük, közös barátaik voltak. Az idő repült. Carver hazavitte Tanát, aki behívta egy pohár italra. A férfi elámult az aranyos kis ékszerdoboz házon, amelyet Tana gyönyörűen berendezett. Valóságos menedék lett belőle, ahol az embernek kedve támadt elheverészgetni egy kicsit a kandalló előtt. - Boldog vagyok itt. - Tana valóban az volt, mindannyiszor, ha egyedül lehetett. A lakás csupán akkor vált fojtogatóvá, ha Jack is eljött. Most azonban, Russ társaságában maga volt a tökély. A férfi meggyújtotta a tüzet, 405
Tana töltött neki egy pohár vörösbort, aztán elbeszélgettek a családjaikról, az életükről. Tana megtudta, hogy Russell Carver tíz éve eltemette a feleségét, és két lánya van, mindkettő férjes asszony. - De legalább nagypapa nem vagyok még - mosolygott Carver. - Beth a Yale-en tanul építészetet, a férje joghallgató, Lee divattervező New Yorkban, méghozzá nagyon jó, és én büszke vagyok rájuk... de hogy unokák! Csaknem felnyögött. - Arra még nem állok készen. - Sose akart újranősülni? - kérdezte kíváncsian Tana. Érdekelte ez az ember. - Nem. Nyilván nem találkoztam senkivel, aki annyira fontos lett volna. - Pillantása körbevándorolt a szobában. majd visszatért a nőhöz. - Tudja, milyen ez, az embernek kialakulnak a szokásai, aztán nehéz változtatni rajtuk valakinek a kedvéért. - Gondolom - mosolygott a nő. - Én meg se próbáltam igazán. Feltételezem, nem vall túlzott bátorságra. Mostanában előfordult, hogy sajnálta. De ha Jack igazán erőszakoskodik vele, mielőtt elkezdett széthullani az élet... - Felnézett Russra és elmosolyodott. - Iszonyúan féltem mindig a házasságtól. - Úgy is kell. Felettébb kényes művelet. De ha sikerül, akkor csodálatos. - Ragyogott a szeme, könnyű volt kitalálni, mennyire boldog lehetett a feleségével. - Nekem kizárólag jó emlékeim vannak. - Ami természetesen még inkább megnehezíti a második házasságot. - De a lányaim is remek teremtések. Igazán meg kellene ismerkednie velük. 406
- Örülnék neki. - Beszélgettek még néhány percig, Carver megitta a borát és elment. Tana felvonult a dolgozószobájába a könyvekkel, amelyeket a férfi segített neki hazahozni, és késő éjszakáig dolgozott. Másnap egy bírósági küldönc köszönőlevelet hozott neki Russel Carvertől, egészen olyan stílusban, amilyen az ő levele volt. Tana felhívta Carvert, és elnevetgéltek a levelezésükön. Sokkal kellemesebb diskurzus volt, mint amilyet aznap később folytatott Jackkel, aki ismét a hadi ösvényre lépett. Most a hétvégi terveiken civakodtak, és végül úgy összevesztek, hogy Tana kiszállt mindennemű hétvégi programból. és inkább otthon töltötte a szombatot. Éppen régi térképeket nézegetett, amikor megszólalt a csengő. Russel Carver ácsorgott a küszöbön, bocsánatkérő ábrázattal és egy rózsacsokorral. - Borzasztó neveletlenség ilyet csinálni, úgyhogy előre bocsánatot is kérek érte. - Jóképű volt tweedzakójában, kámzsanyakú pulóverében. Tana boldogan mosolygott. - Most hallom először, hogy neveletlenség rózsát hozni valakinek. - Ezzel azt ellensúlyozom, hogy bejelentés nélkül török magára, ami igenis neveletlenség, de maga jutott eszembe, és nem találtam az itthoni számát. Azt gondoltam, nyilván nem szerepel a nyilvántartásban, úgyhogy tettem egy próbát... - mosolygott szégyellősen. Tana betessékelte. - Egyáltalán nincs semmi dolgom, és örülök, amiért eljött. - Meg vagyok lepve, hogy itthon találom. Bizonyosra 407
vettem, hogy elutazott. Tana töltött vendégének egy pohár bort, és letelepedtek a pamlagra. - Tulajdonképpen voltak terveim, de lefújtam őket. Jackkel elviselhetetlenné fajult a kapcsolat, Tana már nem tudta, mit is tegyen. Előbb-utóbb rendbe kell szedniük a dolgaikat, vagy szakítaniuk kell. Most azonban nem akart ezzel foglalkozni, meg különben is, Jack elutazott. - Örülök, hogy ezt tette - mosolygott Russel Carver. Nem lenne kedve eljönni velem a Butterfieldbe? - Az aukciós házba? - villanyozódott föl a nő. Fél órával később már a stílbútorok és keleti műtárgyak között kóboroltak, mindenféle apróságról beszélgetve. Carver közvetlen modora felszabadítóan hatott Tanára. Szinte mindenben hasonló nézeteket vallottak. Tana még az anyját is megpróbálta elmagyarázni neki. - Azt hiszem, leginkább ez az oka, amiért sohasem akartam férjhez menni. Folyton magam előtt láttam, ahogy ott ül és várja Durning hívását... - Még most is gyűlölte az emléket. - Annál inkább feleségül kell menni valakihez, hogy meglegyen a biztonsága. - De én már akkor tudtam, hogy Durning csalja a feleségét! Nem akartam én is olyan sorsra jutni, mint az anyám... vagy a megcsalt feleség. - Nem lehetett könnyű élete, Tana - mondta együttérzőn a férfi. Aznap délután, miközben az Union Streeten ballagtak, Tana még Harryt is szóba hozta. Mesélt a barátságukról, egyetemi éveikről, a kórházban töltött idő408
ről, és hogy milyen egyedül érzi most magát nélküle. Könnyek ültek a szemében, és valami különös gyöngédség az arcán, amikor fölnézett a férfira. - Nagyszerű ember lehetett - mondta Carver, és a hangja olyan volt, akár a simogatás. Tana elmosolyodott. - Több volt annál. Sose lesz nála jobb barátom. Páratlan volt... még a halálában is adott mindenkinek, egy darabot önmagából... - Megint fölnézett a férfira. - Bárcsak ismerhette volna. - Egyetértünk. Maga szerelmes volt belé? - kérdezte szelíden. A nő megrázta a fejét, aztán elmosolyodott az emlékre. - Kölyökkorunkban belém volt esve. De neki Averil volt a tökéletes társ. - És magának, Tana? - pillantott rá fürkészőn Russell Carver. - Magának ki volt a tökéletes? Volt egyáltalán? Ki volt élete nagy szerelme? - Elég szokatlan dolog ilyet kérdezni, ám Carver gyanította, hogy lennie kellett valakinek. Az lehetetlen, hogy ilyen nőnek ne legyen senkije. Itt valami titok lappang, amelynek sehol sincs a nyitja. - Senki - mosolygott Tana. - Volt, hogy beletaláltam, volt hogy mellé... Többnyire mellé. Nem volt sok időm. Carver megértően bólintott. - Azért, hogy idáig jussunk, meg kell fizetni az árat. Néha nagyon magányos hely tud lenni. - Vajon Tanával is ez a helyzet? Bár elégedettnek látszik. Carver rákérdezett, hogy van-e valakije. - Az utóbbi pár évben igen. Együtt is éltünk egy dara409
big, és még mindig találkozgatunk - bánatosan elmosolyodott, és belenézett Russ sötét szemébe - de már nem ugyanolyan, mint szokott lenni. "Az ár, amit meg kell fizetni", ahogy maga mondja. Akkor változott meg, mikor tavaly kineveztek bíróvá... aztán meghalt Harry... az sok sebet ejtett rajtunk. - Komoly ügy? - kérdezte egyszerre aggodalmasan és kíváncsian a férfi. - Sokáig komoly volt, de most már csúnyán sántít. Azt hiszem, már csak a korrektség tartja össze. - Tehát még mindig együtt vannak? - kémlelte Carver a nő arcát. Tana bólintott. A szakító szót sem ő, sem Jack nem mondta ki. Legalábbis még nem, bár egyikük sem tudta, mit hoz a jövő. - A mának élünk. Sokáig jól megfelelt mindkettőnknek. Ugyanaz volt a filozófiánk. Semmi házasság, semmi gyerek. És amíg ebben egyetértettünk, addig be is vált nagyszerűen... - És most? - A lelke mélyéig ért a nagy, sötét szem pillantása, és Tana hirtelen éhezni kezdte az érintését, a kezét, az ajkát ennek az embernek, akinél vonzóbbat még sohasem látott. Aztán szemrehányást tett magának. Ő még mindig Jackhez tartozik... ugye? Bár már nem volt benne olyan biztos. - Nem tudom. A dolgok megváltoztak Harry halála óta. Mondott néhány dolgot, amiktől kérdéseket kellett föltennem az életemmel kapcsolatban. - Szúrósan nézett Russra. - Mint például, hogy ez az élet? Ennyi az egész? Elvégzem a munkámat, Jackkel vagy nélküle - Carver rögtön tudta, 410
kiről beszél - de ennyi az egész? Ennél talán többet kívánok a jövőtől. Még sohasem éreztem ilyet, és akkor egyszer csak jönnek ezek a hangulatok. Vagy legalábbis kételyek. - Szerintem a helyes úton jár. - Nagyon tapasztaltnak, bölcsnek tűnt; nem is egy értelemben Harrisonra emlékeztette Tanát. - Harry is ezt mondaná - mosolygott, majd sóhajtott. Ki tudja, talán már nem is számít. Hirtelen vége lesz mindennek, és akkor mi van, kit érdekel, halandók vagyunk... - Annál inkább számít, Tana. Én is ugyanígy éreztem tíz éve, amikor meghalt a feleségem. Nehéz az ilyet megszokni, mert rákényszerít, hogy tudomásul vegyük saját halandóságunk tényét. Minden számít, minden év, nap, minden tönkretett vagy boldogtalan kapcsolat, mert,egy napon arra ébredünk, hogy benyújtják a számlát. Úgyhogy addig is próbáljunk boldogok lenni. - Egy pillanatra elhallgatott, majd azzal folytatta: - Maga az? - Boldog? - Tana egy hosszú percig tétovázott. A munkámban igen. - És egyébként? - Most éppen nem túlságosan. Nehéz időket élünk. - Akkor tehát tolakodom? - Mindent tudni akart. Időnként nehéz volt válaszolni a kérdéseire. Tana megrázta a fejét és belenézett a barna szempárba, amely olyan ismerős lett neki. - Nem, nem tolakodik. - Találkozgat még a barátjával... akivel együtt élt egy 411
darabig? - Rámosolygott a nőre, és hirtelen olyan világfiasnak, felnőttnek látszott, hogy Tana szinte gyereknek érezte magát mellette. - Igen, hébe-hóba. - Csak tudni akartam, hogy állnak magával a dolgok. Tana szerette volna megkérdezni, miért, de nem merte. Russ elvitte az otthonába, és megmutatta neki a házát. Tanának már a halltól elállt a lélegzete. Ebben a diszkrét eleganciával öltözködő, egyszerű, közvetlen emberben semmi sem árulta el, hogy ilyen gazdag, de a lakása rögtön elárulta, kicsoda a tulajdonos. A ház a Broadwayn állt, saroknyira a Presidiótól, kicsi, ápolt kert közepén. A magas oszlopos, sötétzöld-fehér márványhallban, ahol aranyfüstös keretbe foglalt tükrök lógtak a falon és atlaszfüggönyök söpörték a parkettát, XIV Lajos korabeli komód fehér márványlapjára helyezett ezüsttálca várta a látogatók névjegyeit. A földszinten kifinomultan elegáns fogadószobák sorakoztak. Az első emelet otthonosabb volt: tágas férfilakosztály, szép faburkolatos könyvtár, márványkandallós, barátságos kis dolgozószoba; a manzárdban voltak az üresen álló gyerekszobák. - Nekem már nincs is szükségem ekkora helyre, de olyan rég lakom itt, utálnék elköltözni... Tana nem tehetett mást, mint lerogyott és kacagott. - Azt hiszem, ezek után felgyújtom a házamat! mondta minden keserűség nélkül. Annyi volt az egész, hogy egy egészen más életbe, más világba nyert bepillantást. Russellnak kell ez, neki nem. Akkor jutott eszébe, hogy Russell jelentős vagyont örökölt; azt is tudta 412
róla, hogy sok évvel ezelőtt egy jövedelmező ügyvédi irodának volt a tulajdonosa. Igazán bőkezűen bánt vele az élet. Bár Tanától nem kell tartania, ő - anyagilag semmit sem akar tőle. A férfi büszkén végigvitte a szobákon, megmutatta az alagsori biliárdtermet és a tornatermet, a fegyverállványt, amelyen a kacsavadász puskáit tartotta. Egészséges ember volt, akit sok minden érdekelt. Amikor visszamentek a földszintre, odafordult Tanához, és tartózkodó kis mosollyal megfogta a nő kezét. - Én nagyon vonzódom magához, Tana... szeretném gyakrabban látni, de most nem akarom komplikálni az életét. Megmondja majd nekem, ha szabad lesz? - Tana bólintott, egészen elhűlve attól, amit látott és hallott. Valamivel később Russ hazavitte, ő pedig leült a nappaliban és bámulta a kandalló lángjait. Russell Carver az a fajta férfi, amilyenekről könyvekben olvashatni, vagy magazinokban láthatni őket. És ez az ember egyszer csak ott áll Tana küszöbén, azt mondja, hogy "nagyon vonzódik hozzá", rózsát hoz neki, Butterfieldnél kísérgeti. Tana nem tudta hová tenni, csak azt az egyet tudta, hogy ő is "nagyon vonzódik" Carverhoz. Ami nem könnyítette meg Jackkel a dolgokat az elkövetkező néhány hétben. Tana, leginkább bűntudatból, több éjszakát is megpróbált eltölteni Tiburonban, de csak Russra bírt gondolni, főleg szeretkezés közben, amitől ugyanúgy elöntötte az epe, mint Jacket. Hálaadás napjára idegroncs lett belőle. Russ elutazott a keleti partra, hogy meglátogassa Lee lányát. Tanát is hívta, 413
hogy tartson vele, de az nem lett volna becsületes. Először Jackkel kellett tisztázni a dolgokat. Karácsonyra hisztériás rohamokat kapott, ha csak rágondolt Jackre. Ő csak Russ-szal akart lenni, hogy csendesen elbeszélgethessenek, nagyokat sétálhassanak a Presidión, kiruccanhassanak régiségkereskedésekbe, galériákba, órák hosszat üldögélhessenek parányi kávézókban és éttermekben, ahová ebédelni jártak. Carverral egy addig hiányzó elem jelent meg Tana életében. Most már, ha gondja volt, mindig Russnak telefonált, sohasem Jacknek, aki úgyis csak ráförmedt volna. Még mindig büntetni akarta Tanát, akit ez ekkor már nagyon fárasztott. Nem volt annyira bűntudatos, hogy kibírja. - Miért ragaszkodsz hozzá? - kérdezte Russ egy napon. - Nem tudom! - Tana siralmasan bámult rá. Éppen ebédeltek. - Talán mert gondolatban összekapcsolod a barátoddal. - Ez új megvilágítás volt. Lehet, hogy igaz. - Szereted, Tan? - Nem erről van szó. Olyan sokáig voltunk együtt. - Az nem kifogás. Abból ítélve, amit mondasz, nem vagy boldog vele. - Tudom. Ez benne az őrület. Talán csak arról van szó, hogy sokáig olyan biztonságos volt. - Miért? - Időnként nagyon rámenős volt, de ez jót tett Tanának. - Jackkel mi mindig ugyanazt akartuk... semmi elkö414
telezettség, nem kell házasság, sem gyerek... - Most ettől félsz? Tana mély lélegzetet vett, és ránézett a férfira. - Igen... azt hiszem ettől félek... -Tana... - Russ megfogta a kezét. - Te félsz tőlem? Tana lassan megrázta a fejét, és Russ ekkor kimondta azt, amit a nő legjobban kívánt, és amitől a legjobban félt, pedig ezt akarta, amióta ismerték egymást, amióta először nézett bele Russell Carver szemébe. - Feleségül akarlak venni. Ugye tudod? - Tana rázni kezdte a fejét, majd abbahagyta és bólintott, mire mindketten nevettek, de Tanának könnyes volt a szeme. - Nem tudom, mit mondjak. - Semmit sem kell mondanod. Én csak azt akartam, hogy tisztán lásd a dolgokat. És bármit döntsél rólunk, most a másik helyzetet is tisztáznod kell, a saját lelki nyugalmad érdekében. - Nem fogják kifogásolni a lányaid? - Az én életem, nem az övék. Egyébként jó gyerekek, semmi okuk kifogásolni a boldogságomat. - Tana bólintott, úgy érezte, álmodik. - Komolyan beszélsz? - Sose voltam még ilyen komoly. - Tekintetük összekapcsolódott. - Nagyon szeretlek. - Még csak meg sem csókolta, de Tana úgy érezte, ott helyben fog leolvadni a székről. Mikor kiléptek az étteremből, Russ gyengéden magához vonta és megcsókolta a száját, Tana pedig tűzzé vált a karjaiban. - Szeretlek, Russ! - Hirtelen olyan könnyen jöttek a 415
szájára a szavak. - Annyira szeretlek! - Könnyes szemmel tekintett föl a férfira, aki lemosolygott rá. - Én is szeretlek. Most pedig menj és tedd egyenesbe az életed, ahogy rendes lányhoz illik. - Az beletelhet egy kis időbe. Lassan ballagtak a városháza felé. Tanának vissza kellett mennie dolgozni. - Jól van. Mit szólnál két naphoz? - Elnevették magukat. - Átmehetnénk Mexikóba az ünnepeken. Tana összerázkódott. Már megígérte Jacknek, hogy vele fog síelni. Most mit tegyen? -Adj haladékot újévig, addig mindent egyenesbe hozok. - Akkor talán egyedül megyek át Mexikóba - mondta tűnődő homlokráncolással a férfi. Tana aggodalmasan pillogott. - Mi nyugtalanít, kicsim? - Hogy bele fogsz szeretni valaki másba. - Annál inkább siess - nevetett Russ és megcsókolta. Tana visszarohant dolgozni, és egész délután különös pillantással, halvány mosollyal ült a pulpituson. Semmire sem bírt összpontosítani, és mikor aznap este találkozott Jackkel, az tudni akarta, megvan-e minden fölszerelése a sítúrához, amelyre a barátaikkal akartak menni. Tana egyszer csak fölállt, és ránézett a férfira. - Mi a baj, Tan? - Semmi... minden... - Behunyta a szemét. - Mennem kell. - Most? - kérdezte haragosan Jack. - Vissza a városba? - Nem. - Leült és elkezdett sírni. Hol kezdhetné? Mit 416
mondhatna? Hát Jacknek végül csak sikerült elűznie, az epésségével, azzal, hogy haragudott az élettársa munkájára és sikereire, és hogy semmiféle kötöttséget nem volt hajlandó vállalni. Tana most olyat akart, amit Jack nem adhatott meg neki, és tudta, hogy helyesen cselekszik, de olyan nehéz volt! Boldogtalanul meredt Jackre, bár már tudta, mit fog tenni. Szinte érezte, amint egyik oldalán ott ül Russ, a másikon Harry, és szurkolnak neki. - Nem bírom! - Jack rámeredt. - Mit nem bírsz? - értetlenkedett. Tanának nem volt szokása logikátlanul viselkedni. - Nem bírom így folytatni! - Miért nem? - Mert ez egyikünknek sem jó! Egész múlt évben zabos voltál rám, én pedig szerencsétlen voltam... - Átsétált a szobán, nézegette az ismerős tárgyakat. Ez a ház két éven át volt az otthona, és most mégis mintha egy idegen lakna benne. - Én ennél többet akarok, Jack. - Jézusom! - A férfi dühösnek látszott. - Például? - Például valami állandót, például olyat, ami Harry és Averil között volt. - Már megmondtam, hogy azt úgyse kaphatod meg. Az csak az övék volt. És te nem olyan vagy, mint Averil. - Az nem indok arra, hogy feladjam. Akkor is akarok valakit, aki az enyém, aki hajlandó odaállni Isten és ember elé, úgy vállalni engem arra az időre, ami nekem még hátravan... - Te azt akarod, hogy vegyelek feleségül? - rémült meg a férfi. - Azt hittem, megegyeztünk... - Egészen el417
borzadt. De a nő megrázta a fejét, és visszaült. - Nyugi, megegyeztünk, és nem ezt akarom. Ki akarok szállni, Jack. Azt hiszem, ideje. A férfi sokáig hallgatott. Ezzel ő is tisztában volt, de akkor is fájt. Ráadásul tönkretette a vakációs terveit. Fölnézett a nőre. - Ezért hiszek én abban, amit teszek. Mert előbbutóbb minden véget ér, és könnyebb így. Én becsomagolok. te becsomagolsz, és Isten áldjon. Fáj egy darabig, de legalább sose hazudtunk egymásnak, és nem vonszolunk magunkkal egy csomó gyereket. - Én már abban sem vagyok biztos, hogy az olyan rettenetes lenne. Legalább tudnánk, hogy szerettük egymást. - Olyan szomorú volt, mintha egy kedves valakijét veszítette volna el. Az is történt. - Nagyon szerettük egymást, Tan, és jó volt. Könnyek ültek a férfi szemében. Odajött Tanához, melléült. - Ha meg lennék győződve a cselekedet helyességéről, feleségül vennélek. - Nem lenne az jó neked - pillantott rá a nő. - Te különben sem lennél boldog a házasságban, ban. - Miért nem? - Igazából nem akarta tudni. Most nem. Ne most, amikor Russ már a színfalak mögött várakozik, hogy feleségül vehesse. Ez olyan volt, mintha megátkoznák. - Miért mondasz ilyet? - Mert te nem az a típus vagy. Túl erős vagy. - Jacknél feltétlenül erősebb volt, azt tudta, de csak nemrég döbbent rá, főleg mióta ismerte Russt. Russ olyan más volt, mint Jack. Annyival erősebb minden férfinál, akik elő418
fordultak Tana életében. Tanánál is erősebb. Végre. Különben sincs szükséged házasságra - mosolygott keserűen a férfi. - Te a törvényhez mentél férjhez. Ez teljes munkaidejű szerelmi viszony. - Nem kaphatja meg mindkettőt az ember? - Egyesek igen. Te nem. - Ennyire bántottalak, Jack? - kérdezte szomorúan Tana. A férfi mosolygott, felállt, kibontott egy üveg bort, töltött egy pohárral a barátnőjének, és Tana valamiért úgy érezte, hogy sohasem ismerte ezt az embert. Az egész olyan keserű volt, annyira sekély. Jackből hiányzott a mélység. Hogy bírta ki vele ilyen sokáig? Persze, megfelelt neki. Ő sem akart mélységet ezekben az években. Ugyanolyan szabad akart lenni, mint Jack. Csakhogy azóta felnőtt, és akármennyire megrettentette az erőpróba, amelyet Russ kínált, ugyanakkor akarta is, jobban akarta, mint eddig bármit. Belemosolygott Jack szemébe, amikor a férfi felköszöntötte. - Egészségedre, Tan. Sok szerencsét. - Most megyek. - Ivott, majd letette a poharat. - Menj. Majd hívj fel valamikor. - Hátat fordított neki. Tanát késként járta át a fájdalom. Szerette volna a férfi felé nyújtani a kezét, de már túl késő volt. Mindkettejüknek. Megérintette Jack hátát, és annyit súgott: - Isten áldjon. Aztán hazarobogott, amilyen sebesen bírt, megfürdött, hajat mosott, mintha a csalódásokat és a könnyeket mosná le magáról. Harmincnyolc éves, és most kezdi elölről az életét, valami sohasem ismert módon, egy 419
olyan férfi oldalán, aki egyetlen régi férfihoz sem fogható. Gondolt rá, hogy felhívja, de az agya még mindig tele volt Jackkel, és hirtelen félt volna elmondani Russnak, hogy szabad. Nem is szólt neki addig, míg együtt nem ebédeltek azon a napon, amikor a férfi el akart utazni Mexikóba. Akkor ránézett, és talányosan elmosolyodott. - Mi olyan szórakoztató? - Hát csak az élet. - Téged mulattat? - Néha. Én... izé... öhm... - Russ a szemébe nevetett, Tana rákvörösre pirult. - Ó, a fene! Ne nehezítsd már meg a dolgomat! Russ mosolyogva megfogta a kezét. - Mit akarsz elmondani? - Még sohasem látta a nőt ilyen zavarban. Tana mély lélegzetet vett. - Ezen a héten egyenesbe hoztam a dolgot. - Jackkel? - álmélkodott Russell. Tana félénk mosollyal bólintott. - Ilyen hamar? - Nem bírtam tovább így. - Nagyon földúlta? - kérdezte aggódva a férfi. Tana bólintott, és egy pillanatra elszomorodott. - Igen, bár nem vallotta volna be. Ő úgy szereti, ha mindenben lezser és szabad az élet. - Sóhajtott. - Azt mondta, én úgyse lehetnék boldog semmiféle házasságban. - Aranyos - mosolygott Russ, akit tökéletesen hidegen hagyott a jóslat. - Ha kiköltözöl, okvetlenül égesd porig a házat. Régi szokása egyes férfiaknak. Hidd el, nem jelent ez semmit. Kösz, részemről én megreszkírozom - fejezte be boldog mosollyal. 420
- Te még mindig feleségül akarsz venni? - hitetlenkedett Tana, és egy percre... egyetlenegy percre kísértésbe esett, hogy visszarohanjon a régi életéhez, de már nem akarta. Ezt akarta... és Russellt... egyszerre házasságot és hivatást, akármennyire vacogott tőle. Olyan esély, amelyet ki kell használnia. Készen áll rá. Hosszú időbe telt, de végül elért idáig, és büszke volt magára. - Hát mit képzelsz? Persze hogy feleségül akarlak venni! - nyugtatta meg Russ nevető szemmel. - Biztos vagy benne? - És te? Mert ez fontosabb. - Nem kellene még megbeszélnünk? - kérdezte hirtelen támadt idegességgel Tana. Russ kinevette. - Meddig? Hat hónapig? Egy évig? Tíz évig? - Inkább talán ötig... - Most már Tana is nevetett, majd váratlanul elkomolyodott. - De gyerekeket nem akarsz, ugye? - Ezt már nem vállalná, túl öreg hozzá. Russell a fejét rázta és elvigyorodott. - Ne idegeskedj már mindenen! Nem, nem akarok gyerekeket. Jövő hónapban leszek ötven, és már van két lányom. Vaszektómiát ugyan nem csináltatok, egyébként elkövetek mindent, amit akarsz, hogy ne essél teherbe. Oké? Akarod, hogy a véremmel pecsételjem meg? - Igen. - Ezen kacagtak, aztán Russ fizetett, kisétáltak az étteremből, és ott úgy ölelte magához Tanát, mint még soha férfi, de Tana se volt még ilyen boldog soha. Majd Russell hirtelen az órájára pillantott, és a kocsija felé terelte a nőt. - Mit csinálsz? - El kell kapnunk a gépet. 421
- Kapnunk? De én nem tudok.. . én nem... - Szünet van nálad a bíróságon? - Igen, de... - Rendben van az útleveled? - Én... igen... azt hiszem... - Majd megnézzük, mikor hazavittelek... jössz velem... ott kitervelhetjük az esküvőt... felhívom a lányokat... mit szólnál februárhoz?... mondjuk hat hét múlva?... Szent Bálint napján?... így elég giccses lesz, Tan? Megőrültek egymástól. Elcsípték az esti mexikói gépet, egy isteni héten át napfürdőztek, és végre szeretkeztek, mert Russell ki akarta várni, hogy Tana minden szálat elvágjon, ami Jackhez fűzi. Hazatérésük után jegygyűrűt vásárolt Tanának, és értesítették a barátaikat. Telefonált Jack, aki az újságban olvasta a hírt. - Szóval erre ment ki az egész? Azt miért nem mondtad, hogy összeállsz valaki mással? Ráadásul egy bíróval! Még egyet léphetsz fölfelé! - Ez ocsmányság! Nem álltam össze vele! - Nekem akarod ezt beadni? - Dühösen nevetett. Na ne röhögtess! - Na ide figyelj, te olyan buzgón őrizted a függetlenségedet, hogy már azt se tudod, mi a különbség a kicsapongás és a picsakongás között! - De azt legalább tudom, mikor verek át valakit, Tan! - Én nem vertelek át téged! - Ebédidőben kúrni, az micsoda? Vagy este hat előtt nem számít? - Tana ekkor lecsapta a kagylót és kesergett, amiért ez így végződött. Barbarának is megírta, 422
hogy férjhez megy, elég sebbel-lobbal, de Russ kedves ember, és Tana ajtaja továbbra is nyitva áll Barb előtt, ha majd nyáron átjön meglátogatni az apját. Nem akarta, hogy a fiatal lány úgy érezze, mintha ő eltaszítaná. És mennyi minden dolga volt még. Averilnek is megírta Londonba, az anyja meg majdnem szívrohamot kapott, mikor Tana telefonált neki. - Ülsz? - Jaj, Tana, történt veled valami? - kérdezte sírósan Jean. Még csak hatvanéves volt, de lélekben kétszer annyi. Nagyon megviselte, hogy a hetvennégy éves Arthuron kiütköztek a kezdődő szenilitás jegyei. - Valami szép, anyám. Valami, amire régen vársz. Jean üres tekintettel bámulta a falat. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - Három hét múlva férjhez megyek. - Mit? Kihez? Ahhoz a férfihoz, akivel együtt éltél? Jean sose tartotta valami sokra, de akkor is ideje, hogy rendezzék a helyzetüket a világ előtt, főleg most, amikor Tanából bíró lett. De a meglepetések ezzel nem értek véget. - Nem. Valaki máshoz. A Fellebbviteli Bíróság egyik bírájához. Russell Carvernek hívják, anya. - Elmondta a többit is, Jean pedig sírt és nevetett és megint sírt. - Jaj, édes... de rég várok erre! - Én úgyszintén. - Tana is nevetett és sírt egyszerre. De megérte várni, anya. Hát még ha meglátod Russt! Átjössz az esküvőre? Február tizennegyedikén házasodunk 423
össze. - Szent Bálint napján... jaj, de édes... - Tanát ugyan még mindig feszélyezte, de egyetértett Russell-lel abban, hogy vicces lesz. - A világ minden kincséért ki nem hagynám! Bár nem maradhatok sokáig, mert Arthur valószínűleg nem lesz annyira jól, hogy jöhessen. - Még ezer dolgot el kellett intéznie utazás előtt, alig várta, hogy letehesse a kagylót. Ann most ment férjhez ötödször, de kit érdekel? Tana férjhez megy! És a Fellebbviteli Bíróság bírájához! Aki még jóképű is, mondja Tana. Jean a teljes felindulás állapotában téblábolta át a délutánt. Holnap be kell mennie a Saksbe... Szüksége lesz egy ruhára... nem, talán inkább kosztümre... Hihetetlen, hogy végre bekövetkezett! És Jean egész éjjel hangtalan hálaimákat rebegett az éghez. 18. fejezet Az esküvő abszolút gyönyörűre sikerült. Russ házánál tartották, egy pianista és két hegedűs játszott valami szépet Brahmstól, miközben Tana lassan aláereszkedett a lépcsőn, egyszerű, törtfehér krepdesinruhájában. Elefántcsontszínű szaténcipőt viselt hozzá, leengedett hosszú szőke haján széles karimájú kalapot egy semmi kis fátyollal. Nagyjából százan jöttek el. Jean egy sarokban állt, és majdnem egész nap sírt a mennyei boldogságtól. Csodaszép bézs Givenchy-kosztümöt vásárolt magának, és olyan büszke volt a lányára, hogy Tana is mindannyiszor elsírta magát, ha az anyjára tévedt a pillantása. - Boldog vagy, szerelmem? - Russ úgy nézett a feleségére, hogy annak repesett a szíve. Ez lehetetlen, ekkora 424
szerencse, hogy ilyen férfira leljen, mint Russ, álmában nem hitte volna, hogy ilyen is létezik, mint ami közöttük van. Úgy érezte, ennek az embernek született. Harryre gondolt, míg lépkedett az oltár felé. "Oké, seggfej? Jól csináltam?", és elmosolyodott a könnyein át. Klasszul csináltad! Harry nagyon bírná Russt. Mint ahogy Russ is őt. Most nagyon érezte Harryt maga mellett. Harrison és Averil táviratban gratulált. Eljöttek Russ lányai, két karcsú, kedves, kellemes teremtés, a rokonszenves férjeikkel. Könnyű volt szeretni őket, és ők azt se tudták, hogy udvarolják körül az új rokont. Főleg Lee örvendezett a mostohaanyjának, akinél mindössze tizenkét évvel volt fiatalabb. - Hála Istennek, amiért apusnak volt annyi esze addig várni a második házasságával, amíg mi felnövünk mondta nevetve. - Először is, most sokkal csendesebb a ház, másodszor, nem kell elviselned bennünket. Apus olyan sokáig volt egyedül, marhára hálásak vagyunk neked, Beth és én, amiért feleségül mentél hozzá! Elgondolni is rémes volt, hogy itt van egyedül a házban! A kissé bolondos Lee a saját pompás kreációit viselte, szemmel láthatóan imádta az apját, odáig volt a férjétől, Beth pedig bálványozta az egész családot. Eszményiek voltak együtt. Jean elnézte őket, és hirtelen megörült, amiért Tana mégse követte el azt a csacsiságot, hogy belehabarodjon Billybe, akármennyire forszírozta is ezt az anyja oly sok éven át. Milyen okos volt Tana, hogy kivárta ezt a rendkívüli embert. És ezt az életet. Ilyen szép házat még nem is látott Jean. Tana pedig spontán természe425
tességgel bánt a férje régi inasával és házvezetőnőjével. Lebegett szobáról szobára, mulattatta a barátaikat, és az emberek "tiszteletre méltó elnöknő"-nek szólongatták. Csodálatos délután volt. Az új pár visszament Mexikóba nászutazni, majd La Jollán és Los Angelesen át tértek haza. Tana kivett egy hónap szabadságot, és mindannyiszor elmosolyodott, ha új nevét látta. Carver bíró... Tana Carver... Tana Roberts Carver... Mindenhez hozzáírta a férje nevét. Nem neki találták ki a feminista maszlagot. Harmincnyolc, kis híján harminckilenc évet várt Russra, majdnem négy évtizedig kapálózott a házasság ellen, és ha most fejest ugrott, akkor ki fogja élvezni a férjezett állapot valamennyi előnyét. Minden estét otthon töltött, és örült Russnak, annyira, hogy a férje ugratta is miatta. - Mikor kezdesz már az idegeimen táncolni, hogy úgy viselkedj, mint egy igazi feleség? - Azt hiszem, ezt elfelejtettem. - Aztán ismét szóba került Tana háza. Az asszony fontolgatta, hogy bérbe adja. Olyan szép volt, nem akarta eladni, de tudta, hogy soha nem fog benne lakni. - Talán el kellene adnom. - És ha én kibérelném tőled Bethnek és Johnnak, arra az időre, amikor hazajönnek? - Az csodálatos lenne - mosolygott Tana. - Lássuk csak ... megkapod tőlem két csókért... meg egy mexikói útért... - Russ kacagott. Végül úgy döntöttek, hogy nem adják el a házat, csak kiadják. Tana még soha életében nem volt ilyen boldog. Egyike volt ez azoknak a ritka időszakoknak, amikor minden tö426
kéletesnek tűnik, minden úgy megy, ahogy akarjuk. Egy ilyen napon egyszer csak beleszaladt valakibe, amikor a tárgyalóteremből Russhoz igyekezett ebédre. Drew Lands volt az, aki olyan képet vágott, mintha most talált volna olajat az előkertjében. Barátságosan eldiskuráltak egy-két percig. Hihetetlen, hogy valamikor ez az ember okozott Tanának annyi fájdalmat! Még döbbenetesebb, hogy Julie és Elizabeth betöltötték a tizennyolcat, illetve a huszonkettőt. - Jóságos ég, hát ennyi ideje? - Annyinak kell lennie, Tan - mondta bársonyos hangon Drew. Tana hirtelen megharagudott. Tisztán látta a férfi szemén, hogy Drew mindenféléket feltételez, amik rég nem aktuálisak, most meg végképp nem helyénvalók. - Hat éve, hogy elváltunk Eikennel. - Még ki is meri mondani?... Hogy merészelt elválni, miután, épp Eileen miatt, annyi szenvedést mért Tanára? - Sajnálatos - állapította meg hidegen az asszony, és nem érdekelte Drew Lands mondanivalója. Nem akarta váratni Russt, aki egy fontos ügyön dolgozott. - Ja... azon morfondírozom... nem találkozhatnánk valamikor? Most itt lakom San Franciscóban... Tana rámosolygott. - Szívesen találkoznánk veled bármikor, de a férjem most éppen nagyon bele van temetkezve egy óriási ügybe - fejezte be kaján vigyorral. Intett, néhány összefüggéstelen szót motyogott és elsietett. Még akkor is diadaltól ragyogott a szeme, amikor bement Russhoz a Hayes Street Grillbe. Egyik törzshelyük volt, gyakran találkoztak itt egy sarokasztalnál, ahol szerettek ebéd közben 427
csókolózni, hadd mosolyogjanak az emberek. - Minek örülsz annyira? - kérdezte Russ, aki jól ismerte a feleségét. - Semminek... - De Russ előtt nem lehetett titkot tartani, meg Tana nem is akart. - Majdnem hét év után beleszaladtam Drew Landsbe. Micsoda csirkefogó! Gondolom, mindig is az volt, a nyamvadt kis hernyó! - Jaj, jaj, mivel érdemelte ki a jelzőknek ezt a sokaságát? - Ez volt az a nős ember, akiről meséltem... - Aha! - Russellt mulattatta a felesége szemében lobogó tűz. Tudta, hogy senki más férfitól nem kell féltenie lanát... nem mintha olyan biztos lett volna magában, hanem mert ismerte azt a szeretetet, amely kettejüket összefűzte. Ritka dolog az ilyen, és Russ mérhetetlenül hálás volt érte. Soha, senkit nem szeretett még így. - És tudod, hogy a végén csak elvált? - Erre számítani lehetett - mosolygott a férfi. - Most pedig újra veled akar járni. Így van? - Megmondtam, hogy nagyon örülnénk a találkozásnak, aztán elpályáztam - nevetett Tana. - Te kis boszorkány! De én így is szeretlek. Milyen volt ma a bíróságon? - Nem rossz. Lesz egy érdekes ügyem. Üzemi baleset. Mocskos munka, de nagyon izgalmas kérdéseket és alakiságokat vet föl. Hát te hogy haladsz a monstre perrel? A férfi mosolygott. - Végre visszacsukom a szörnyet a ketrecébe. És - egy pillanatra furcsa lett a pillantása - telefonált Lee. 428
- Hogy van? - Jól. - Egymásra néztek. Valami lógott a levegőben. - Mi baj, Russ? - kérdezte aggódva Tana. A férje olyan különösnek tűnt. - Megtörtént. Hát végül is elkövették velem. Nagyapa leszek. - Egyszerre tűnt mámorosnak és porba sújtottnak. - Jaj, ne! - kacagott az asszony. - Hát hogy tehet ilyet veled Lee? - Én is pont ezt mondtam neki! Hát el tudod képzelni? - kérdezte mosolyogva. - Nehezen. Majd veszünk neked fehér parókát, hogy megfelelj a szerepnek. Mikorra várja? - Januárra. Úgy tűnik, a születésnapomra. Vagy újév napjára. Ilyen tájban. A baba végül Újévkor született meg. Russ és Tana jó ötletnek találták, hogy elrepüljenek New Yorkba és meglátogassák. A férfi látni akarta első unokáját. Ez is lány volt, harmadik lány Lee és Beth után. Russ lakosztályt foglaltatott a Sherry Netherlandben, azzal már ott sem voltak. Lee virulva trónolt a New York Kórház legjobb szobájában, a baba édes volt, Russell az ilyenkor elvárható hangokat hallatta, és mikor visszamentek a hotelba, szenvedélyesen szeretkezett a feleségével. - De legalább még nem vagyok teljesen túl a csúcson. Milyen érzés egy nagyapával szerelmeskedni, édesem? - Jobb, mint valaha. - De Russ azonnal észrevette, hogy van valami különös Tana pillantásában. Elcsendesedett, magához húzta az asszonyt, meztelen testük összeért, élvezte felesége bársonyos bőrét. Aggasztotta a visel429
kedése. Tanának az volt a szokása, hogy mélyen magába zárkózott, ha valami nagyon fontos volt a számára. A férfi látta, hogy most is ezt csinálja. - Mi baj, szívem? - súgta a fülébe. - Miből gondolod, hogy baj van? - Jobban ismerlek én annál. Nem tehetsz bolonddá egy ilyen öregembert, mint én. Legalábbis nem egy olyat, aki annyira szeret, mint én téged. - Tana sokáig tagadta, de aztán, férje mélységes megdöbbenésére összeroppant és zokogni kezdett. Olyan borzasztóan fájdalmas volt látni Lee-t és az újszülöttjét... olyan üresség van benne... olyan semmihez sem fogható, rettenetes űr... Russell döbbenten figyelte az asszonyából előzuhogó indulatokat. Tana még nála is döbbentebb volt. Sose tudta magáról, hogy ez lappang benne. - Gyereket akarsz, Tan? - Nem tudom... még sohasem éreztem ezt. .. és már majdnem negyvenéves vagyok... túl öreg vagyok már hozzá... - Pedig semmit sem akart ennyire, és hirtelen feltámadtak benne Harry szavai. - Hát akkor gondolkozz rajta, és majd megbeszéljük. Tanát egy teljes hónapig nem hagyta nyugodni Lee és a kicsi alakja, és miután hazamentek, hirtelen terhes asszonyokat kezdett látni mindenütt; babakocsik fordultak be minden sarkon, mindenkinek volt kisbabája, csak neki nem... Ki se tudta mondani, mennyire emészti az irigység és a magány. Russell látta az arcán, de csak az első házassági évfordulójukon hozta szóba megint. Tana élesen fölcsattant, ami nem volt jellemző rá. Mintha túl430
ságosan fájt volna beszélnie róla. - Azt mondtad, túl öreg vagy hozzá! Én is! - Ha neked fontos, akkor nem. Lehet, hogy nekem első látásra kicsit bolondságnak tűnt, de el tudnám viselni. Más korombeli férfiaknak is van második családja, sőt nálam öregebb férfiaknak... sokkal öregebbeknek is - mondta mosolyogva. Őt is meglepte, mennyire meghatódott, amikor először Tana, majd ő maga vette a karjára Lee babáját. Nemhogy nem bánná, de Tana gyereke az egész világnál többet jelentene neki. A felesége azonban egyre érzékenyebben reagált a témára, úgyhogy Russ a végén le is vette a napirendről. Márciusban megint átmentek Mexikóba, és istenit üdültek. Úsztak, horgásztak, napoztak a strandon. Tana hazajövet nem érezte magát valami jól. - Szerintem agyondolgozod magad. - Russell ragaszkodott hozzá, hogy mutassa meg magát az orvosnak, mert az asszony majdnem három héten át még a megfázással is bajlódott. - Nincs nekem időm orvosra! - De olyan fáradt, elesett volt, olyan sűrűn panaszkodott a gyomrára, hogy a végén csak elment, és ott érte élete legnagyobb sokkja, mert az volt, amit olyan kétségbeesetten akart. Halálosan megrémült. Neki nincs ideje erre. Neki fontos munkája van. Nevetséges lesz... sohasem akarta... Russ ki fog borulni... annyira vívódott, hogy haza se ment, csupán este hét óra felé állított be. Russ, ahogy ránézett, azonnal tudta, hogy valami rettentő baja lehet. Hagyta, hogy leengedjen egy kicsit, italt kevert neki, pezsgőt bon431
tott a vacsorához, ám a felesége egyetlen csöppet sem ivott, és még akkor is feszült volt, mikor fölmentek a hálószobába. Nagyon furcsa volt a szeme. Russell most már komolyan aggódott, és ahogy Tana leült, ő is odahúzott mellé egy széket. - No jó, most mondd el, mi történt ma. Vagy a munkádat veszítetted el, vagy a legjobb barátodat. Az asszony szégyellősen elmosolyodott és láthatóan fölengedett, mikor a férje megfogta a kezét. - Túl jól ismersz engem. - Akkor tedd meg azt a szívességet, hogy a bizalmadba fogadsz. - Nem bírom! - Már elszánta magát, hogy nem tartja meg a babát. Férjével azonban nem lehetett idétlenkedni. Russ baljósan fölemelte a hangját, arcán megjelent a híres fenyegető kifejezés, Tanának a térde reszketett volna, ha nem ismeri ilyen jól, így azonban csak nevetett: Tudod, hogy rém ijesztő vagy, mikor így nézel? - Azért csinálom - nevetett bosszúsan a férfi. - Most pedig beszélj, a mindenit! Mi az ördög van veled? Tana nagyon sokáig bámult rá, lesütötte a pilláit. - Ezt nem fogod elhinni, szívem. - Válni akarsz. - Jaj, ugyan dehogy - mosolygott az asszony. Russell mellett nem tűntek olyan szörnyűnek a dolgok. Máris meg tudta nevettetni, holott ő egész nap hisztériázott. - Viszonyod van? - Rossz. - Kirúgtak a bíróságról. 432
- Még rosszabb... - Megint elfancsalodott az arca. Ami történt, neki az a rossznál is rosszabb volt. Hogy tarthatná meg így az állását? Hirtelen telefutott könnyekkel a szeme. - Állapotos vagyok, Russ... - Egy pillanatra megállt körülöttük a világ, majd a férfi hirtelen az ölébe kapta, és úgy kacagott, mintha ez ünneplésre lenne ok, és nem az öngyilkosságra. - Jaj, drágám de örülök! - Az asszony elbámult. - Te örülsz? Én azt hittem, hogy nem akarsz több gyereket - hüledezte. - Úgy egyeztünk meg... - Oda se neki. Olyan gyönyörű babánk lesz.. . egy kislány, pont olyan, mint te... - Még sosem látszott ilyen boldognak, és magához szorította kétségbeesett arcot vágó feleségét. Tana ezt akarta, ám most, hogy bekövetkezett, csak a rosszat látta belőle. -De tönkre fog tenni mindent...! - Majdnem sírt megint, Russ nem győzte vigasztalni. - Például? - Például a munkámat! Hogy ítélkezzek szoptatás közben? Russ elképzelte a képet és kacagott. - Légy már gyakorlatias. Dolgozol az utolsó előtti napig, aztán kiveszel hat hónap szabadságot. Szerzünk egy jó dajkát, és te visszamész dolgozni. - Ez ilyen könnyű? - hökkent meg Tana. - Olyan könnyű lehet, amilyennek akarod, szerelmem. Semmi oka, hogy ne lehessen egyszerre hivatásod és családod. Időnként szükség lehet némi zsonglőrködésre, de egy kis találékonysággal azt is meg lehet oldani - mondta 433
mosolyogva, és Tana szemében lassan, nagyon lassan, ugyancsak felragyogott a mosoly. Az bizony lehet, hogy Russnak igaza van, márpedig ha ez igaz... ha igaz... Tana semmit sem akart annyira, mint ezt a kettőt. Éveken át azt hitte, hogy az embernek nem lehet több egynél... de most többet akart a munkájánál... Russt akarta... a gyermekét akarta... mindent akart... és hirtelen eltűnt a hónapok óta érzett űr, az a fájó, szörnyű semmi... - Olyan büszke vagyok rád, édes! - Tana ránézett a férjére, és a szeméből lassan kicsordultak a könnyek. - Majd meglátod, hogy nem lesz semmi baj... te pedig egyszerűen csodaszép leszel! - Haha! - kacagott az asszony. - Máris fölszedtem három kilót... - Hová? - Nagy, ingerkedő csiklandozások közepette keresni kezdte a három kilót, Tana pedig feküdt a karjaiban és nevetett. 19. fejezet A bírónő nehézkesen felkapaszkodott az emelvényre, óvatosan leült, és erélyesen koppantott kettőt a kalapáccsal. Elkezdődött a délelőtti munka. Tízkor a törvényszolga hozott neki egy csésze teát, és amikor ebédszünetben felállt, alig bírt visszavánszorogni az irodájába. A baba pont kilenc napja késett. Tana úgy tervezte, hogy két héttel szülés előtt abbahagyja a munkát, de otthon annyira jól megszervezett mindent, hogy úgy döntött, inkább az utolsó percig bent ül a bíróságon. Este a férje várta a városháza előtt, és mosolyogva kinyitotta neki az ajtót. - Mi volt ma? - kérdezte büszke szemekkel. Tana 434
visszamosolygott rá. Számukra gyönyörű volt ez az idő, még a ráadás is. Tana kiélvezte a lehetőséget, hogy az utolsó napokat kettesben töltheti a férjével, bár be kellett ismernie, hogy kezdi szörnyű kényelmetlenül érezni magát. A bokája délután négyre oszloppá dagadt, és alig bírt ilyen sokáig ülni, de nem tehetett mást. - Megállapították a bűnösséget - sóhajtotta. - Azt hiszem, hétvégére mégis abbahagyom, akár jön a baba, akár nem. Neked mi a véleményed? Russ rámosolygott a feleségére, miközben hazafelé kormányozta a nemrég vásárolt új Jaguárt. - Szerintem kitűnő ötlet, Tan. Igazán pihenhetnél néhány napig. - Szívesen. De Tanának nem lett ideje pihenni. Este nyolckor elment a magzatvíz. Ő rémülten fordult Russhoz. Tudta, hogy ennek előbb-utóbb be kell következnie, de most bekövetkezett, és ő kétségbeesetten szeretett volna elfutni, de nem volt hová futnia. A teste úgyis követte volna mindenüvé. - Nem lesz semmi baj! - próbálta vigasztalni Russ, aki tudta, mit érezhet a felesége. - Azt te honnan tudod? - rivallt rá Tana. - És ha meg kell császározni? Édes Jézusom, százéves vagyok, az istenfáját! - Négy hónapja töltötte be a negyvenet. Hirtelen ránézett Russra, és elkezdett sírni a rémülettől. Ahogy elment a magzatvíz, szinte nyomban elkezdődtek a fájások. - Le akarsz dölni egy kicsit, Tan, vagy be akarsz menni 435
a kórházba? - Itt akarok maradni! - Russ telefonált az orvosnak, hozott a feleségének egy pohár gyömbérsört, bekapcsolta az ágyukkal szemközti tévét. Csendesen mosolygott magában. Nagy éjszaka ez mindkettejüknek, remélhetőleg nem lesz semmi baj. Tana ragaszkodott hozzá, hogy együtt csinálják végig a Lamaze-tréninget, és noha Russ nem volt ott annak idején a lányai születésénél, most ott lesz, mikor Tana világra hozza a gyermeküket, akit már alig várt. Így ígérte meg a feleségének. Öt hónapja megcsináltatták a magzatvízvizsgálatot, de úgy döntöttek, hogy nem kíváncsiak a gyerek nemére. Éjfél tájban Tana szundított egy kicsit, amelyből ismét magabiztosan, mosolyogva ébredt. Russ mérte a fájásokat, kettőkor ismét telefonált az orvosnak, aki felszólította őket, hogy most már jöjjenek be a kórházba. Russ fogta lana táskáját, amely három hete becsomagolva várakozott a hall beépített szekrényében, és kitámogatta a feleségét a házból. Tana már alig bírt járni, az összehúzódások igénybe vették minden koncentrálókészségét. Ám ez semmi volt ahhoz képest, amit három óra múlva érzett a vajúdószoba ágyán. Vonaglott a kíntól, markolta Russ karját. A férfin kezdett erőt venni a pánik. Nem várta, hogy ilyen lesz, hogy Tana ennyire fog gyötrődni... Nyolc óra volt, és a baba még mindig nem jött, pedig a nap már fent járt az égen. Az asszony csapzott hajjal hörgött és űzött tekintettel nézte a férjét, mintha az tudna tenni valamit érte. Pedig Russ nem tehetett egyebet, 436
mint hogy fogta a kezét, együtt lélegzett vele, és hajtogatta, mennyire büszke a feleségére. Aztán kilenckor hirtelen futkosni kezdett mindenki. Tanát betolták a szülőszobába, terpeszbe szíjazták a lábát, ő pedig sírt a fájdalomtól, amelyhez foghatót még sohasem élt át. Vízbefúlóként kapaszkodott a férjébe; az orvos biztatta, Russell sírt, Tana tudta, hogy nem bírja tovább. Meg akart halni... meghalni... meg... - Már látom a fejét... ó, Istenem, drágám... itt van! És már elő is bújt egy parányi, vörös arc, Tána pedig ránézett a síró Russellre, és egy utolsó szilaj lökéssel kipréselte méhéből a kicsit az orvos kezébe. Az újszülött sivalkodni kezdett. Elvágták, elkötötték a köldökzsinórt, gyorsan lemosták a babát, kiszívták az orrából a nyálkát, meleg takaróba csavarták és odaadták az apjának. - A fia, Russ... Az orvos rámosolygott a szülőkre, akik olyan keményen és olyan hosszan dolgoztak. Tana diadalmasan nézett a férjére. - Csodálatos voltál, édes - mondta rekedten, szürke arccal. Russell megcsókolta. - Én voltam csodálatos? - Mélységesen megrendítette, ami az imént történt. Még sohasem látott ehhez fogható csodát. Tanának pedig, negyvenéves korára, végre megvolt mindene. Minden, amit akart... minden... könnybe lábadt szemmel kinyújtotta a kezét, Russ pedig ugyanazzal a gyöngédséggel tette a karjába a gyermeket, ahogy egykoron elvetette a magját az asszonyban. 437
- Ó, de gyönyörű... - Nem - mosolygott Russ a könnyein át. - Te vagy gyönyörű, Tan. A legszebb asszony vagy az egész világon. Bár - pillantott a fiára - ő is nagyon aranyos. - Harrison Winslow Carver. Rég megegyeztek, hogy ez lesz a neve. Hozzon áldást rá a név és az életre hívó szerelem. Tanát valamivel déli tizenkettő előtt visszatolták a szobájába. Tisztában volt vele, hogy ezt nem fogja végigcsinálni még egyszer, de azért örült, hogy most az egyszer megtette. Russell ottmaradt mellette, amíg el nem szunnyadt az ő immár tiszta, álmos, szerelmes asszonya. A baba a saját ágyacskájában aludt mellette. Tana egyszer még felnézett, révetegen a fájdalomcsillapítótól, amelyet a szülés után kapott. - Annyira szeretlek, Russ... - Csss... - bólintott mosolyogva a férfi. - Most aludj... Én is szeretlek. 20. fejezet Tana elkeseredetten nézte a naptárját. Harry baba féléves lett, és neki a jövő héten, ahogy ígérte, vissza kell mennie dolgozni. Tudta is, hogy ideje, de a kisfia olyan aranyos volt, és ő úgy szerette vele tölteni a délutánokat. Nagyokat sétáltak, és dana mindannyiszor kacagott, amikor a csecsemő elmosolyodott. Egyszer-másszor még Russra is rátörtek az irodájában. Tana még sohasem élt ilyen kényelmesen lustálkodós életet, és utálta is abbahagyni, de a hivatását sem akarta föladni. Aminek akkor örült csak igazán, mihelyt megint ott ült a pulpituson. Jó volt visszatérni az esetekhez, az 438
ítélkezéshez, az esküdtszékekhez, a határozatokhoz, a rutinhoz. Hihetetlen gyorsasággal repültek a napok; esténként lázas türelmetlenséggel sietett haza Harryhez és Russhoz. Néha már otthon találta a férjét, amint a szőnyegen mászkálva játszik a kisfiúval. Harry volt életük gyönyörűsége, a világ közepe. Lee, aki a második gyerekével volt állapotos, ugratta is őket miatta, amikor egyszer átjött látogatóba Francescával, a kislányával. - Hát te, Tan? - Ide figyelj, az én koromban Harry is elegendő csodának. Kösz, de inkább nem kísértem a sorsot. - Azonkívül való igaz, hogy a terhesség gyerekjáték volt, de a szülés sokkal fájdalmasabb, mint gondolta. Bár idővel még a kín se tűnt olyan szörnyűnek, és olyan boldogok voltak a babával. - Még ha annyi idős lennék, mint te, Lee de akkor is... az embernek nem lehet meg mindene, hivatás és tíz gyerek. - Nem mintha Lee ettől egy cseppet is félt volna. Folytatta a munkáját, azt tervezte, hogy az utolsó percig végigdolgozza második terhességét, és a szülés után visszatér a hivatásához. Most nyerte meg a Coty-díjat, dehogyis hagyta volna abba. Miért hagyta volna? Elbírja ő mindkét műszakot. - Milyen volt a napod, édes? - Tana egy székre dobta aktatáskáját, lehajolt és megcsókolta Russt, aki akkor kapta föl a kisfiút. Az órájára pillantott. Még mindig szoptatta Harryt, naponta háromszor: reggel, este, éjszaka. Szerette, hogy szoptatás közben olyan közel lehet a gyermekhez, szerette a csendes perceket a babaszobá439
ban hajnali háromkor, amikor senki sem volt ébren rajta és Harryn kívül. Ilyenkor úgy érezte, hogy a kisfiú egészségén munkálkodik, ami őt is kielégítette. De más előnyei is voltak az anyatejes táplálásnak. Tanának azt mondták, hogy amíg szoptat, nemigen eshet teherbe. Mit gondolsz, ne csináljam addig, amíg be nem tölti a tizenkettőt? - kérdezte egy napon, amivel nagyon megnevettette Russt. Olyan jó életük volt, megérte kivárni, akármilyen sokáig tartott. Tana nemrég töltötte be a negyvenegyet. Russ ötvenkettő volt. - Fáradtnak látszol, Tan - pillantott rá figyelmesen a férfi. - Nem túl sok még a szoptatás is, most, hogy visszamentél dolgozni? - Tana tiltakozott a gondolat ellen, azonban a teste a férjével értett egyet, és pár hét alatt lassan elapadt a teje. Mintha a test már nem akarta volna táplálni Harryt. Az asszony elment felülvizsgálatra; az orvos megmérte a súlyát, megszámolta az érverését, megvizsgálta a mellét, aztán azt mondta, hogy vérképet akar csináltatni. - Valami baj van? - Tana az órájára pillantott. Kettőre a bíróságon kellett lennie. - Csak utána akarok nézni valaminek. Délután majd felhívom. - Általában rendben találta az asszonyt, akinek különben sem volt ideje izgulni. Visszarohant a városházára, és öt órakor, amikor az írnoka szólt neki, már tökéletesen elfelejtette, hogy az orvos hívását várja. - Azt mondta, beszélni szeretne magával. - Köszönöm. - Felvette a kagylót, jegyzeteket firkálva hallgatta az orvost, aztán egyszer csak megállt a keze. Az 440
nem lehet. A doktor biztosan téved. Két hete még szoptatott... Lezöttyent a székre, köszönetet mondott az orvosnak, és letette a kagylót. Francba! Megint állapotos! Harry persze elbűvölő, de ő nem akar még egyet. Ahhoz túl öreg... neki hivatása van... most meg kell szabadulnia tőle... ez lehetetlen... Nem tudta, mitévő legyen. Persze, van választása, de mit mondjon Russnak? Hogy elvetette a gyerekét? Azt nem teheti... Egész éjszaka nem aludt, és mereven elzárkózott Russ elől, mikor a férfi megkérdezte, mi bántja. Most nem mondhatja meg. Ez az egész egy tévedés... ő túl öreg... túlságosan szereti a hivatását... de Lee a második gyerek után is dolgozni fog... vagy ez értelmetlenség? Lépjen ki a bírói testületbből? A végén többet fog jelenteni a két gyerek? Ezer malomkő között érezte magát, és lidércnyomásosan festett, amikor fölkelt. Russ nézte a reggelizőasztalnál, de nem szólt, csak az ajtóból fordult vissza a feleségéhez: - Van valami akadálya, hogy együtt ebédeljünk, Tan? - Nem... tudomásom szerint semmi... - De ő nem akar a férjével ebédelni! Gondolkoznia kell! - Bár van pár dolog, amit már tényleg el kellene takarítanom az asztalomról. - Nem nézett Russ szemébe. - Enned kell. Hozok szendvicset. - Jó. - Árulónak érezte magát, amiért nem szólt Russnak, és ólomnehéz szívvel indult munkába. Miután elintézett egy tucat csipcsup ügyet, tizenegy órakor arra nézett föl, hogy egy lázas tekintetű embert lát maga előtt, akinek a haja úgy burjánzik, mint egy boglyára való, megőrült szürke órarugó. Az illető bombát helyezett el 441
egy külföldi konzulátus előtt. Tana végigcsinálta, amit ilyenkor kell, majd hirtelen rámeredt a férfi nevére, elvigyorodott, és kizárólag általa érthető okokból jogképtelennek nyilvánította magát. Mert ez az ember nem volt más, mint Yael Mebee, az ő izzó szemű radikális szeretője akkorról, mikor utolsóéves volt a Boalten, a fiú, aki börtönbe került, mert felrobbantotta a polgármester házát. Tana látta a periratokban, hogy azóta kétszer ült. Milyen furcsa az élet. De rég volt.. . rögtön visszahozta Harryt... és a vicces kis házat, amelyben laktak... Averilt, hamvas fiatalságában... és a vad hippi kommunát, amellyel Yael élt. Ránézett. Yael megöregedett. Negyvenhat éves volt, és a maga zabolátlan módján még mindig harcol az ügyért. Milyen hosszú utat tettek meg valamennyien... ez a férfi az eszelős elképzeléseivel. A periratok szerint terrorista. Terrorista. Tana pedig bíró. Végtelen az út... Harry elment, fényes eszményeik kissé megkoptak, néhányuk feledésbe merült... és milyen sokan nincsenek már... Sharon... Harry... helyükbe új életekjöttek... az ő fia, a kicsi Harry, aki a barátjáról kapta a nevét, és most ez az új magzat a méhében... döbbenetes, hová megy el az élet, milyen messzire jutottak, valamennyien... Felnézett és meglátta a férjét, amint ott áll és őt nézi. Rámosolygott Russra, átszignálta Yael Mebee ügyét egy másik tanácsra, ebédszünetet rendelt el, és átment a férjével az irodájába. - Ki volt ez? - kérdezte derűsen Russ. A felesége munkaköre kétségtelenül mozgalmasabb volt, mint az övé. Tana kacagni kezdett és leült. 442
- Yael Mebee-nek hívják, ha ugyan jelent ez neked valamit. Még a Boaltről ismerem. - Barátod? - kérdezte csúfondárosan a férfi. Tana vigyorgott. - Ha hiszed, ha nem, de az volt. - Jó hosszú utat tettél meg azóta, szerelmem. - Én is épp erre gondoltam. - Eszébe jutott még valami. Tétován nézett a férfira, nem tudta, mit szól majd. Valamit el kell mondanom neked. Russ szeretettel mosolygott. - Megint állapotos vagy. - Tana rábámult. - Honnan tudod? Felhívott az orvos? - Nem. Okosabb vagyok én annál. Már az éjszaka rájöttem, de gondoltam, majd csak elmondod. Most persze azt hiszed, vége a pályafutásodnak, fel kell adnunk a házat, elveszítem a munkámat, illetve mindketten elveszítjük... - Az asszony nevetett, de könnyes volt a szeme. Igazam van? - mosolygott Russ. - Tökéletesen. - Az még nem fordult meg a fejedben, hogy ha egy gyerekkel lehetsz jó bíró, akkor lehetsz kettővel is? - Az akkor jutott eszembe, amikor beléptél. - Haj, haj. - Odahajolt egy csókra, és azzal a pillantással néztek egymásra, amelyet kizárólag egymásnak tartogattak. - Mit tudsz te? - Megcsókolta Tanát, az írnok, aki éppen belépett, csendesen mosolyogva kihátrált, Tana pedig némán hálát adott a szerencsecsillagának az útért, amelyet megtett, a férfiért, akit megtalált... a döntésekért, amelyeket hozott... hogy a társtalan, gyermektelen 443
karriertől eljutott a férfit, hivatást és a kisfiát magába ölelő teljesség vállalásáig. Sorra szedegette őket. mint vadvirágokat egy bokrétába; megjárta az útját, és most ott áll, tele kézzel, tele szívvel, ahol a kör bezárul. ISBN 963 9025 85 2 Maecenas Könyvelő Budapest Felelős kiadó: a Maecenas Könyvelő Budapest igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte az Alinea Kft. Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Terjedelem: 19,1 (A/5) ív
444
