Danielle Steel: Az idők végzetéig

Danielle Steel: Az idők végzetéig

Bill jogászként dolgozik apja patinás New York-i ügyvédi irodájában, de igazi elhivatottságot a lelkészi pálya iránt érez. Ahhoz azonban, hogy szembe merjen szállni rideg családja hagyományaival, szüksége lenne rajongott felesége báto-rítására. Jenny kislány kora óta a divat szerelmese, mára elismert sztájliszt, aki szívvel-lélekkel hivatásának él, mégis kész maga mögött hagyni a New York-i divatbemutatók nyüzsgését, egész addigi életét, hogy kövesse férjét a távoli Wyomingba. Robert már egy ideje lázasan keresi azt a regényt, amellyel könyvkiadója a bestsellerlisták élére kerülhetne, amikor a visszaküldendő kéziratok kupacában néhány gyöngybetűkkel teleírt jegyzetfüzetre bukkan. Szerzőjük Lillibet, a fiatal amis nő, aki napjainkban is szakasztott úgy él családja gazdaságában, mint elei a tizenhetedik században. Ám esténként titkon, gyertyafénynél papírra vet egy történetet, és a kéziratot egy köténybe csavarva eljuttatja Robert kiadójához. A férfi beleszeret a különös regény érzékeny lelkű írójába, a lány pedig a kiközösítést is vállalja a férfiért, álmai megvalósulásáért.

BILL ES JENNY 1975

1. fejezet A levegő valósággal izzott a feszültségtől a Pierre Hotel báltermének előcsarnokában, New York szívében, amint a negyvennél is több magas, cérnavékony, fedetlen keblű manöken sminkjét és frizuráját igazították, s ezzel egy időben cipőket, ruhákat segítettek rájuk, amolyan utolsó simításként. Dávid Fieldston figyelmesen ellenőrizte a részleteket. Közben egy operatőr filmezte őt a divathétről készülő összeállításhoz, a tervező pedig arról beszélt, milyen inspirációk nyomán született meg a téli kollekció. Az elegáns megjelenésű, őszülő férfi a negyvenes évei vége felé járt, a neve pedig húsz év óta meghatározó volt a divatszakmában. Két évvel korábban mégis a csőd szélére került, a divatsajtó egyre azt harsogta, hogy nincs erő és lendület a terveiben, ő maga kiégett, hiányzik belőle a spiritusz, a munkái pedig egytől egyig utánérzések. Most azonban, hála egy Jenny Arden nevű üstökösnek, megint ott volt a szakma csúcsán. A legutóbbi szezonban élete legjobb teljesítményét nyújtotta. Ruhakölteményei ismét osztatlan sikert arattak, karrierje szárnyalt. Mióta Jenny Arden látta el tanácsokkal, a kollekciói ismét izgalmasak lettek, friss ötletekkel és élettel teltek meg. Tervezői karrierje soha nem látott magasságokba emelkedett, és tudta, hogy mindezt Jennynek köszönheti. A barátai és ismerősei előtt sem rejtette véka alá, hogy zseninek tartja a lányt. Jenny sokkal szerényebben vélekedett a saját szerepéről, mivel nem ő készítette a konkrét ruhaterveket, hanem csak kutatómunkát végzett, és új inspirációkat szállított a születendő ruhák vonalvezetéséhez, amitől aztán valóban működni kezdett a kollekció, és nagy érdeklődést váltott ki a divatszakértőkből. Az évadok között hetente többször találkoztak, és a lány akkor is kéznél volt, a legapróbb részletekre is ügyelve, amikor Dávid végül bemutatta a kollekcióját. A tervező busásan megfizette érte. Nem ő volt Jenny egyetlen kliense, ám a nő kétségkívül vele érte el eddig a legnagyobb sikereit. Jenny nem tagadta, hogy kislány kora óta a divat szerelmese. Francia nagyanyja rendszeres közreműködője volt a párizsi haute couture szalonok divatbemutatóinak, az édesanyja pedig varrónőként remekelt. A két nő kicsi, ám népszerű üzletet vitt Philadelphiában, miközben Jenny felcseperedett. A legnevesebb párizsi divatszalonok vonalvezetését és ruháit másolták szorgalmasan. Jenny számára a divat természetes közeg volt, és tizennyolc évesen beiratkozott a New York-i Parsons Tervezőiskolába, mert divattervező szeretett volna lenni. Az órák azonban halálra untatták, mígnem rájött, hogy nem érdekli az anyagismeret, és ahhoz sincs semmi türelme, hogy a gyártókkal vesződjön. Sokkal jobban érdekelték a trendek, és hogy milyen irányt vesz a divat. A kliensei előszeretettel mondogatták róla, hogy valóságos parafenomén, mert képes volt előre megjósolni, mi jön divatba. Jenny ugyanis maga kreálta a divatot, és pontosan tudta, mi a teendő, ha valamit felkaptak. Stílusszakértő volt, azoknak a tervezőknek a múzsája, akiknek dolgozott, s átható figyelme a leg-jelentéktelenebbnek tűnő részletekre is kiterjedt. Azt vallotta, hogy a divatban minden a kiegészítőkön múlik, meg azon, ahogyan a ruhákat viselik. Úgy vélte, nem elég megtervezni egy ruhát, egy kabátot vagy egy kalapot - életre kell kelteni őket, hogy ne puszta tárgyak legyenek, hanem ki is fejezzenek valamit. Jenny szenvedélyesen szerette, amit csinált, és egyedi látásmódját, saját energiáját mintegy infúzióban csepegtette át ügyfeleinek, ami pontosan látszott, amikor azok bemutatták kollekcióikat a kifutón. Ezért aztán óriási várakozás előzte meg azt a pillanatot, amikor Dávid Fieldston felvonultatta új kreációit a divatsajtó és a kereskedőházak előtt a New York-i divathéten. A tömeg lélegzet-visszafojtva várta, hogy elkezdődjön a bemutató. És miközben Dávid interjút adott, Jenny tette a dolgát: a

modellek között cikázott, kritikus szemmel vizsgálva a frizurákat és a sminkeket, ruhát igazgatott, kabátgallért hajtott fel, karkötőt csúsztatott egy csuklóra, és az utolsó pillanatban lecserélt egy cipőt. - Ne, ne, ne! - lépett közbe elszörnyedve, amikor az öltöztetők ruhákat húztak az egyik modellre, mintha csak próbababa lett volna. - A nyaklánc fordítva van, és az öve fejjel lefelé áll! - Jenny tüstént elvégezte a szükséges változtatásokat, majd átviharzott a terem végébe egy másik manökenhez, akit az imént varrtak bele egy átlátszó csipkeruhába. A bemutató előtt már nem maradt idő, hogy a ruhába beledolgozzák a cipzárt. Mindig ez történt. Jenny tudta, hogy ez a kreáció nagy feltűnést fog kelteni. A ruha látni engedte a modell csupasz mellét és a teste nagy részét, leszámítva azt a területet, amit a minimális illendőség kedvéért testszínű tanga takart. Dávid kissé ideges volt emiatt, de Jenny meggyőzte, hogy már 1975-öt írnak, az ország pedig felkészült a csupasz mellek látványára, legalábbis a kifutón, ha más téren még nem is. Egy másik divattervező, Rudi Gernreich ugyanerre a következtetésre jutott, merészen eredeti ruhái valóban szenzációsak voltak, és jó fogadtatásban részesültek A Vogue magazin épp tizenkét éve, 1963-ban vállalta fel a fedetlen keblek bemutatását, Diana Vreeland főszerkesztősége idején. Diana Vreeland volt Jenny példaképe és bálványa. Miután végzett a Parsonson, és rájött, hogy nem akar a Hetedik sugárút divattervezői közé tartozni, Jenny mindenesként helyezkedett el a Vogue-ná\. Ez tizenegy évvel ezelőtt történt. Végül a „Gardróbszekrény" felelőse lett, miközben Mrs. Vreeland volt a főszerkesztő. Diana Vreeland négy évvel korábban kezdett a Vogue-nál, mint ahogy Jenny odakerült. A „Gardróbszekrényében őrizték a mesébe illő ruhakölteményeket, így ez a pozíció a fiatal lány számára, aki bolondult a divatért, mióta az eszét tudta, maga volt a paradicsom. Az összes gyönyörű holmit láthatta és megérinthette, amit hoztak és vittek, s megfigyelhette, hogyan állítják össze a különböző öltözékeket egy_egy fotózáshoz. Jenny hamarosan magára vonta a lenyűgöző Mrs. Vreeland figyelmét, s térdre borulva adott hálát, hogy a senior asszisztense lehetett. Öt évvel a magazinhoz való belépése után úgy döntött, hogy leköszön. Mindenki azt hajtogatta, hogy bolondságot csinál, mert a Vogue-nál megfogta az isten lábát. Ő viszont egy divattanácsadó cégre vágyott, hogy végre maga adhasson ötleteket a tervezőknek, és saját fotózásokat jegyezhessen. Az ügyét meglepő módon egyedül Mrs. Vreeland támogatta, aki bizalmasan Jenny tudtára adta, hogy véleménye szerint helyesen cselekszik. És a lány legnagyobb csodálkozására vele majdnem egy időben Diana Vreeland is távozott a Vogue-tól Tanácsadó lett a Metropolitan Múzeum Divatintézetében, és azon a napon ő is ott ült a Pierre nézőterén, hogy megtekintse Dávid Fieldston bemutatóját. Mrs. Vreeland kimondhatatlanul jó volt Jennyhez, aki viszonzásképp megingathatatlanul lojálisnak bizonyult az ő irányában. A lány a mindennapos munkakapcsolatnak köszönhetően hamar felismerte a főszerkesztőben lakozó zsenit, és rengeteget tanult tőle, noha megvolt a saját, jól megkülönböztethető stílusa. Jenny tetőtől talpig feketébe öltözött, akárcsak Mrs. Vreeland, mint egy láthatatlan, mesteri bábjátékos, aki a színfalak mögül mozgatja a szálakat. Hosszú, csillogó, egyenesre vágott sötét haja a vállát söpörte, csak leheletnyi smink volt rajta, és hatalmas kék szemének pillantását egyetlen részlet sem kerülhette el. A modellek már majdnem mind átöltöztek, Jenny pedig minden mást kizárt az agyából, és úgy figyelt, mint egy sas. Pár másodperccel később hallotta, ahogy a bálterem elcsendesedik, és megszólal a zene. Egy Beatles-dallal nyitottak, mert szerették volna megőrizni a könnyed hangulatot. A következő őszi szezon divatját mutatták be, ami még hét hónappal odébb volt ugyan, de a bolti beszerzők már most eldönthették, mely kreációkra tartanak igényt. A bálteremben ülők közül senkit sem zavart, hogy február eleje volt, és odakint havazott. A rendeléseket hónapokkal előbb le kellett adni. Jenny akkor sem vette le a szemét a manökenekről, amikor felsorakoztak, hogy kilépjenek a kifutóra. Majdnem olyan nyúlánk volt, mint ők, csak éppen nem viselt magas sarkú cipőt. Jenny maga is karcsú vékony és gyönyörű nő volt, de jobban szeretett inkább láthatatlanná

válni a divat vakítón csillogó világában, és a háttérből irányítani. A divatbemutató producere bólintott Jenrty felé, hogy kezdhetnek, ő pedig megadta a jelet az első lánynak. - Mehetsz! - súgta, mire a legszebb modell a fekete bársonyfüggöny mögül kilépett a bálterem egész hosz-szát elfoglaló kifutóra, amelynek összeszerelése két teljes napot vett igénybe. Rézből készítették, és Jenny figyelmeztette a lányokat, hogy el ne csússzanak. Az, hogy tizenöt-tizenhét centis sarkokon kellett lépkedniük, senkit nem hatott meg. A cipők rendszerint egyetlen méretben készült egyedi darabok voltak, tömeggyártás előtti prototípusok, és gyakran előfordult, hogy nem passzoltak a modellek lábára. Nekik pedig látszólag könnyedén kellett egyik lábukat a másik után tenni, majd lelibegni a kifutóról. Nem először fordult volna elő, hogy valamelyikük megcsúszik a rémes cipőben a tükörfényes felületen, de bármi történt is, a lányok nem állhattak meg. - Indulhatsz! - jelzett Jenny a soron következő lánynak, miután mindent eligazított rajta. Eközben a legelső modellek már vissza is értek az öltözőszobába, ahol az öltöztetők lesegítették róluk a ruhákat, és újakat adtak rájuk. Dávid Fieldston távolabbról figyelt, és mint mindig, most is rettenetesen izgult, ám Jenny a bálteremből hallatszó tapsból már tudta, hogy a bemutató sikeres. Dávid, Jenny segítségével, bámulatra méltó őszi kollekciót alkotott. A lány megvétózott pár dolgot azok közül, amiket Dávid szeretett, és helyettük újakat ajánlott, de szerencsére működtek az ötletei. Dávid sohasem sértődött meg, ha Jenny ellenkezett vele, vagy ha néha meghökkentő tervekkel hozakodott elő. Pontosan ezért fogadta fel, és a tanácsai eddig mind telitalálatnak bizonyultak. Jenny mosolyogva állt a háttérben, miközben Dávid gyors puszit nyomott az arcára, és elviharzott mellette, hogy a bemutató végén az utolsó manöken, egy káprázatos, zöld bársony estélyi ruhát viselő lány kíséretében fölmenjen a kifutóra, és meghajoljon a közönség előtt. - Megint megcsináltad! - suttogta széles mosoly-lyal a férfi, majd a kifutón termett, hogy csatlakozzon a modellekhez. Fülsüketítő taps fogadta. Jenny két rövid év leforgása alatt valóságos ikont faragott belőle, és megmentette a karrierjét. A divattervező pontosan tudta, hogy mit köszönhet neki. Soha semmilyen szívességet nem fogadott el a lánytól, minden tanácsát megfizette. Jenny számára az egészben az volt a legjobb, hogy élvezte a munkáját. Mindig is arra vágyott, hogy a divatszakmában dolgozhasson. A szép ruhák tervezése nem elégítette volna ki, ő alakítani kívánta a divatot, rajta hagyni a keze nyomát, irányt szabni neki, s valami olyat létrehozni, amit minden nő a magáénak akar tudni. A divat volt a szenvedélye, amióta csak az eszét tudta, most pedig minden áldott nap hozzátehetett valamit. Miközben arra gondolt, hogy ennél jobbat elképzelni sem tud, biztosítótűvel és kétoldalas ragasztószalaggal teli apró zacskókat tett be a táskájába, felvette a kabátját, és gyakorlatilag kirohant az ajtón. A következő divatbemutató, amelyet legújabb ügyfele jegyzett, két óra múlva kezdődött egy belvárosi színházban. A divathét őrült tempót diktált, de Jenny minden egyes percét imádta. Az egyik kliense előző nap vonultatta fel a kollekcióját, két másik meg a következő napra időzítette a maga divatbemutatóját. A tervezők városszerte éttermeket, üres gyárépületeket, színházakat vagy éppen báltermeket béreltek ki, mint Dávid Fieldston a Pierre Hotelben, hogy bemutassák az őszre készült kreációikat. Jennynek - és sorstársainak - kész vesszőfutás volt egyik helyszínről a másikra eljutnia. Új ügyfele, egy fiatal tervező, Pablo Charles már tűkön ülve várta őt egy aprócska színházban. Nehéz táskáját vonszolva Jenny épp a Hotel Pierre előcsarnokán rohant keresztül, amikor egy jóvágású férfi a nyomába eredt. Az üldözője még nála is magasabb volt, és ügyesen kikapta a táskát Jenny kezéből, mire a nő mosolyogva fordult felé. A férje volt az, Bili, aki szintén végignézte a divatbemutatót. Hacsak tehette, elment ezekre az eseményekre, mert nagyon büszke volt Jennyre. - Miket rejtegetsz ebben? Csak nem akarsz köveket hajigálni a sajtó munkatársaira? ugratta Jennyt Bili, miközben a hotel bejáratát elhagyva, követte az utcára a lányt. Jennyvel ellentétben Bilinek világos haja volt, a megjelenése pedig rendkívül arisztokratikus benyomást

keltett. A férfi szerette Jennyt, amióta csak megpillantotta. Bili olyan kitartóan állította, hogy a sors egymásnak rendelte őket, hogy szép lassan a lányt is sikerült meggyőznie. Most már Jenny sem kételkedett ebben. A járdaszegélynél egy autóban sofőr várt rá, hogy a következő bemutatóra röpítse. Bili is becsusszant mellé. Délutánra szabaddá tette magát, így mindkét programon részt tudott venni. Jenny legnagyobb rajongója a férje volt. - Jen, ez nagyszerű volt! Az utolsó ruhákat egyszerűen imádtam! És a nézők is! Suzy Menkes szája fülig ért! - Suzy Menkes neve igen jól csengett a divatsajtóban. És Bili észrevette Mrs. Vreelandet, aki ezúttal is baráti gesztust tett Jennynek. Valamennyi munkáját megnézte. Jenny örömmel hallgatta a férje megjegyzéseit, miközben az odahajolt hozzá, és megcsókolta. Amikor találkoztak, Bili nem tudta megkülönböztetni egyik tervezőt a másiktól, mostanra pedig szakavatott divatrajongó lett, aki elismeréssel adózott felesége munkájának, és élvezte az azt övező felhajtást. És bár a felesége számára igazi vesszőfutás volt, Bili szerette a divathéttel járó csinnadrattát és felfordulást. Kívülről egy óriási karneválnak tűnt az egész, amely cirkusszá változtatja az egész várost. Bili megtanulta értékelni a felesége tehetségét és szakértelmét. A férfi őszintén tisztelte Jennyt, mert nagyon jól tudta, milyen keményen megdolgozott a sikerért, s hogy mindezt magának köszönheti. Jenny életét eddig még senki sem könnyítette meg any-nyira, mint Bili. A férfinak épp ez volt a célja, Jenny pedig viszonozta a rengeteg törődést. Öt éve voltak házasok, és a köztük lévő kötelék évről évre erősebb lett. Jenny szerény körülmények között nőtt fel, amiért Bili még jobban tisztelte, Jenny édesanyjára pedig különösen felnézett, mert nem volt egyszerű élete. Felesége anyja, Helene a második világháború előestéjén a könnyebb boldogulás reményében vándorolt ki Franciaországból az Egyesült Államokba. A pénztelen varrónő 1939 tavaszán érkezett New Yorkba, de rövidesen rájött, hogy az Újvilágban sem olyan egyszerű állást találni. A tizenkilenc éves, angolul nem beszélő lány egy zugvarrodában találta magát Manhattan délkeleti részén. Gyöngyökkel varrt ki pulóvereket fillérekért, kis bevétele alig fedezte a kosztját és a lakbérét. Helene anyja képzett varrónő volt a Chanel Divatházban, és tizenkét évnyi tanonckodás után az haute cou-ture területén helyezkedett el. Helene igazi művésznek tartotta az édesanyját, és nem csinált titkot belőle, hogy ő maga nem örökölte a képességeit. Az élet New Yorkban nehezebb volt, mint azt Helene várta. Már azon járt az esze, hogy mindent visz-szacsinál, ám szeptemberben kitört a háború Európában, és az édesanyja az üzente neki, maradjon ott, ahol van. Franciaországban vészterhes idők jártak, így Helene három további éven át robotolt éhbérért a varrodában, mígnem 1942-ben egy ismerőse elhívta az Egyesült Szolgálati Szervezet báljára, ahol megismerkedett egy szabadságát töltő, jóképű katonával. A fiatalok szenvedélyesen egymásba szerettek, s mivel a fiúnak hamarosan vissza kellett térnie a szolgálatba, egy héttel később összeházasodtak, Helene pedig azzal töltötte a háború hátralévő részét, hogy visszavárta újdonsült férjét. Jenny 1943-ban, egy konyhaasztalon látta meg a napvilágot Manhattan délkeleti részén. Az édesapja két évvel később tért vissza, és háborús asszonyát gyerekestül hazavitte Pennsylvaniába. A háború alatt többször felvetette Helene-nek, hogy költözzön az anyjához, de a fiatalasszony a férje nélkül nem szívesen ment volna idegenek közé, mert New Yorkban legalább már akadt egy-két barátja. Helene-nek halvány fogalma sem volt róla, milyen élet várja férje pennsylvaniai szülővárosában, Pittston-ban, amikor Jack Arden leszerelt. A férfi felmenői generációk óta szénbányászok voltak, ahogy Helene-nek is mesélte, de az ifjú asszony nem tudta, hogy mindez mit jelent, hiszen ő Párizsban nőtt fel, a felső középosztályból származó szülők mellett. Az édesapja restaurátor volt a Louvre-ban, az édesanyja pedig tehetséges varrónő, aki a Chanelnek dolgozott. Jack Arden kedves, szeretetre méltó ember volt, aki a tenyerén hordozta imádott Helene-jét. Viszont nem dúskáltak a pénzben, és a férfinak kemény élet jutott. A háború után négy fivérével és számtalan unokatestvérével együtt visszatért régi munkájához a szénbányába. Jack apja és nagybátyja is bányaszerencsétlenségben lelte halálát sok évvel azelőtt, az

édesanyja pedig, egy sovány, szomorú, kisírt szemű asszony, folyton a fiai életéért reszketett. És valahányszor sztrájk volt a bányában, Jack és Helene pénz nélkül maradt. Az időjárás sem volt kegyes hozzájuk, és az is megesett, hogy vacsorára csak kenyeret meg majonézt ettek. Helene-t a férfi beszámolói nem készítették fel rá, milyen kemény élet vár rájuk. A nő azonban sohasem panaszkodott. Túlságosan szerette a férjét. Később úgy emlékezett azokra az időkre, hogy soha nem volt elég élelmük, és folyton fáztak. Az anyósa még abban az évben meghalt, hogy Jack hazavitte a családját, így Helene nem tudta kire hagyni Jennyt, hogy ő is dolgozni mehessen. Helene napjai a lánya dajkálásával teltek, esténként pedig arra várt, hogy Jack hazatérjen a bányából. Mindketten nagyon fiatalok voltak, és szerettek volna még gyereket, de Helene többször elvetélt, és az igazat megvallva, nem is tudtak volna etetni egy újabb éhes szájat. A fiatalasszonyban honvágy ébredt, és szeretett volna már találkozni régen látott szüleivel, de nem volt elegendő pénzük Helene hazautazására. Nyomorúságukban a fiatal nő egyetlen vigasza - a Jennyből merített tengernyi örömükön túl - a férje iránti szerelme volt, és az a gyengédség, amellyel Jack körülvette. Jenny úgy emlékezett, hogy az apja magas ember volt, aki sokat játszott vele, a nyakában vitte, és esti mesét mondott neki. Fiatalkori képei arról árulkodtak, hogy a lánya alapvetően az ő külsejét örökölte. Az anyja alacsonyabb és halványabb volt, igazi franciás jelenség. A háború utáni harmadik évet töltötte a család Pitts-tonban, amikor az antracitbányában, ahol Jack is dolgozott, robbanás történt. Jack egyike volt annak az öt embernek, akik aznap a mélyben lelték halálukat. A férfit köztisztelet övezte, a társai mind kedvelték, és személyesen a bányászcég feje ment el Helene-hez közölni a szörnyű hírt. Az özvegy számára szerény tartásdíjat ítéltek meg, ami a meglepően jól fizető életbiztosítási kötvénnyel együtt, amelyről még Jack gondoskodott arra az esetre, ha vele történne valami, kissé jobbá tette az életkörülményeiket. Ez több volt annál, mint amit egy férj általában a feleségére hagyott. A két bevételi forrás lehetővé tette Helene számára, hogy Jennyvel Philadelphiába költözzön. Helene édesapja két hónappal korábban hunyt el Párizsban, nem sokkal Jack tragédiája előtt, az édesanyja pedig szomorúan és magányosan élt. Próbálta volna visszacsábítani Helene-t Franciaországba, de a háború utáni idők Párizsa nem kecsegtetett sok állással. Helene-t pedig az elmúlt kilenc év az Egyesült Államokhoz kötötte, és nem szeretett volna elmenni, így inkább rábeszélte az édesanyját, hogy ő is telepedjen át. Jenny mindössze ötéves volt ekkor, de jól emlékezett arra, amikor az anyjával elköltöztek Pittston-ból, és a párizsi nagymamája megérkezett hozzájuk Amerikába. Miután Thérèse, Hélène édesanyja áttelepült a tengerentúlra, a két nő varrodát nyitott Philadelphiában. Jenny francia szokás szerint Mamie-nák hívta a nagymamáját, és franciául tanult tőle. A kis üzlet annak köszönhetően indult be, hogy a Main Line negyed jobb körei felfedezték, és a társasági hölgyek közös kis titka lett a párizsi ruhákat másoló apró szalon. Thérèse képességei bámulatosak voltak, az egyszerűbb munkákat pedig Helene végezte, mivel ő nem kapta meg azt az alapos képzést, mint az anyja. Varázslatosan szép ruhák kerültek ki a kezeik közül, és szép jövedelemre tettek szert. Végső soron ennek köszönhette Jenny, hogy a Parsonsra járhatott, ahol elindult a karrierje. Jenny első gyakorlatát a főiskola közben Oleg Cas-sininél töltötte, épp abban az időszakban, amikor a tervező a first ladynek, Jackie Kennedynek készített ruhákat. Jenny többször találkozott az elnök feleségével, amikor a nagyasszony különleges alkalmakra keresett ruhát. A lány anyját és nagyanyját felvillanyozták ezek a hírek, büszkék voltak rá, hogy Jenny sikeresen lediplomázott, és a Vogue-ná\ helyezkedett el. A két nő mindig kíváncsian hallgatta, hogy Jenny épp mivel foglalkozik. Előfizettek a Women's Wear Daily című lapra, csak hogy olvashassanak róla. Kis divatüzletük, valamint az a pénz, ami Jenny apja után maradt rájuk, biztosította a megélhetésüket.

Bilit már az első találkozáskor lenyűgözte Jenny, és ez az érzés csak fokozódott, amikor megismerte az édesanyja és a nagyanyja történetét. Úgy gondolta, hogy három kivételes nővel hozta össze a sors, a felesége pedig maga a csoda. Házasságuk öt éve szinte elröppent, s a Jenny iránt érzett szerelme egyre csak erősebbé vált. A férfi kiteljesedett a nő mellett, és Jenny nemkülönben. Bili minden elképzelhető dologban támogatta. Jenny még a Vogue-nál dolgozott, amikor a férfi először megpillantotta New Yorkban, egy havas téli napon. A lány épp egy fotózást vezényelt le a Plaza Hotel előtt, és a szörnyű idő dacára Bili lecövekelt, és le sem tudta róla venni a szemét. Jenny egy juhászkutya ügyességével rohangált a modellek körül, és a szakadó hóesésben igyekezett őket visszaterelni a helyükre. Ő maga egy óriási szőrmekucsmát viselt, amiről Bili később megtudta, hogy egy szovjet rendőré volt, és a lány egy másik fotózás alkalmával szerezte a moszkvai feketepiacon. Jenny farmerban és csizmában volt, és egy óriási fér-fikabát lógott rajta. Úgy tűnt, őt kivéve a stáb minden tagja halálra fagyott, ám neki nem volt ideje törődni a hideggel, mert folyton a fotós és a modellek sarkában nyüzsgött, és folyamatosan utasításokat adott az öltözékükkel és a frizurájukkal kapcsolatban. Bili szeme egy találkozóra menet akadt meg a fotózáson, és valami megállásra késztette. Előszeretettel hangoztatta, hogy a végzet műve volt. Olyan sokáig bámulta földbe gyökerezett lábbal Jennyt a sűrű hóesésben, hogy a lány kénytelen volt odapillantani, Bili pedig leplezetlenül rámosolygott. Jenny viszonozta a mosolyát, miközben hópelyhek szálltak a szempillájára meg az orosz szőrmekucsmára. Bili moccanni sem tudott, annyira megbabonázta a lány, hogy már-már azt hitte, elvesztette a józan eszét. A fiú az előző évben fejezte be jogi tanulmányait, és családja ügyvédi irodájában dolgozott az édesapjával meg a fivéreivel, ám hamar kiderült számára, hogy untatja az ügyvédi pálya. Jenny viszont szikrázó életörömöt sugárzott a környezetére. Bili addig nézte a Plaza Hotel előtt zajló fotózást, amíg teljesen bőrig ázott a hóesésben. A szünetben közelebb férkőzött kiszemeltjéhez, de később legszívesebben a falba verte volna a fejét azért, amit akkor mondott neki. Komplett idiótának érezte magát, de nem tudott mást kinyögni. Odament a lányhoz, felé nyújtott egy névjegykártyát, és a következő szavakat mormolta: - Ha valaha ügyvédre lesz szüksége... - A lány erre vigyorogni kezdett. - Remélem, soha - felelte Jenny, és udvariasan eltette a névjegykártyát. Bilinek szent meggyőződése volt, hogy a lány azonnal kidobja a papirost, amint ő eltűnik a színről. Miért is lenne szüksége ügyvédre? Az igazságot - azt, hogy milyen gyönyörű, s hogy mennyire elkápráztatta - természetesen nem merte megmondani neki. A névjegykártyája volt az egyetlen, ami hirtelen az eszébe jutott, hogy tudassa vele a nevét és az elérhetőségeit, nem mintha a lány élne majd ezzel a lehetőséggel. Röpke szóváltásuk közben a lány folyton a fotóst leste a szeme sarkából, majd bólintott, és azt mondta, vissza kell mennie dolgozni. Miközben Bili lógó orral elsomfordált, még hallotta, hogy a lány franciául beszél a fotóssal. Biztosra vette, hogy ez a tünemény soha többé nem akarja látni, se a nevét, se az elérhetőségeit nem árulta el. A lány kizárólag a fotózásra összpontosított, és Bili esküdni mert volna rá, hogy hülyének nézi a nevetséges névjegykártyás közjáték miatt. Napokon keresztül csak az járt a férfi fejében, hogy ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott. Tele volt életkedvvel, és amikor a szemébe nézett, mintha a lelkébe látott volna. Bili megbízta a titkárát, derítse ki, melyik magazinnak volt aznap fotózása a Plaza előtt, és végül kiderült, hogy a Vogue-nál kell kérdezősködnie. A magazinnál egy barátságtalan hang közölte vele, ha üzenetet akar hagyni az illetőnek, azt átadják, de nem fogják kiadni a nevét. Bili a következő szöveget diktálta le a telefonos-kisasszonynak: „Bili Sweet hívta, hogy tolmácsolja üdvözletét", és megadta a telefonszámát is, de ettől csak még idiótábbnak és idétlenebbnek tűnt maga előtt. Kétsége sem maradt afelől, hogy a gyönyörű idegen soha többé nem fog szóba állni vele. Ezek után valahogy sikerült kiűznie Jennyt a gondolataiból, és visz-szatért a munkájához. Ingatlanügyet intézett az egyik kliensének, és a tudat, hogy ez vár rá egész hátralévő életében,

csöppet sem dobta fel. Ám a családjában ezt a pályát rendelték a férfiaknak. És egyiküket sem zavarta különösebben, sőt, két idősebb fivére, akik már tulajdonostársak voltak a cégnél, egyenesen élvezte a munkáját. Az ügyvédi irodát még Bili dédnagyapja alapította, és a maga nemében az egyik legsikeresebb vállalkozás volt New Yorkban. A Sweetek kékvérűek voltak, és generációk óta kékvérűeket szolgáltak ki. Bilinek soha eszébe sem jutott, hogy mást is csinálhatna. Egy héttel később Bostonba tartott, mert az egyik ügyfele meghatalmazást akart adni az unokájának bizonyos ügyek intézésére, és félúton megállt tankolni. Március volt. Még mindig tartott a hosszú, fogvacog-tatóan hideg tél, és ismét havazott. Bili kiszállt, amíg a benzinkutas fiú üzemanyagot töltött az autójába. Közben egy bérelt furgon gördült melléjük, és egy nő ugrott ki belőle, türelmetlenül várva a kiszolgálást. Bili egy másodpercre odanézett, s ahogy a nő felé fordult, a férfinak ismét feltűnt az orosz szőrmekucsma. Ettől a perctől fogva megingathatatlanul hitte, hogy a sors rendelte el a találkozásukat. Másképp hogyan futhatott volna össze kétszer is ugyanazzal a nővel? Ráadásul meg volt győződve róla, hogy soha többé nem látja. Bili mosolyogva lépkedett a lány felé, aki meglepetten nézett rá, mert a férfi úgy viselkedett, mintha már találkoztak volna. - Hagytam magának üzenetet - szólította meg a lányt. - Felteszem, nem kapta meg. - Bili úgy vigyorgott, miközben lenézett a nálánál alacsonyabb Jennyre, mint a kisgyerekek karácsonykor, és megint borzasztóan ostobának érezte magát. Ismét tizennégy éves volt, a lány viszont közönyös és nyugodt benyomást keltett. - De, azt hiszem, megkaptam - mosolyodott el a lány. - Maga ügyvéd, ugye? Egyelőre nem kerültem jogi kelepcébe. - A férfi névjegykártyája ott lapult valahol a táskájában vagy az asztalán. Emlékezett rá, hogy Bili Sweetnek hívják. A név valahogy megmaradt benne. - Mit akar ezzel a furgonnal? Bankot rabolt, vagy egy barátja költözik? - évődött a férfi. - Massachusettsben fogunk fotózni. - A terveik szerint egy nagy hírű francia fotós készít majd felvételeket egy tekintélyes társasági emberről. - A Vogue-nák - tette hozzá ráadásként. - Próbáltam kapcsolatba lépni magával, miután találkoztunk a Plazánál, de nem akarták kiadni a nevét, amit teljesen megértek, mert a hangom alapján bárki vadorzónak tartana. - A lány elnevette magát a férfi tettetett komolyságán. Kedves fickónak tűnt, és látszott, hogy zavarban van, ami valahogy meghatotta a lányt. Jenny rendszerint magabiztos és unott férfiakkal találkozott. - Bizony vannak vadorzók a munkahelyemen, de általában a modellekre, és nem az asszisztensekre hajtanak - fintorodott el a lány. A kucsmája megint tiszta hó lett, mint az első alkalommal. Bili alig merte elhinni, hogy ismét egymásba botlottak. Életében nem volt még ekkora mázlija! - Öreg hiba! - felelte Bili, miközben a benzinkutas fiú megtankolta a furgont. - Mikor tér vissza New Yorkba? - préselte ki magából a kérdést lélegzet-vissza-f ojtva. Mi van, ha a lány azt mondja, hogy semmi köze hozzá? Végső soron ő csak egy vadidegen számára. Csütörtök este volt, Bili úgy tervezte, a következő este utazik vissza, hogy hétvégére hazaérjen. Szombaton randevúzni készült egy lánnyal, akivel egy hónapja jár, de semmi közös nem akadt bennük, sőt nem is nagyon tetszett neki, de a sógornője húga volt, és Bilinek éppen nem akadt jobb dolga. Ezer ilyen lányt ismert, olyat viszont egyet sem, mint Jenny. Ezt rögtön érezte. Minden olyan izgalmas és szokatlan volt körülötte. - Attól függ, mikor fejezzük be a fotózást - gondolkodott el Jenny. - Szombaton vagy vasárnap. Az én dolgom elrendezni a kellékeket és a ruhákat, szóval én fogok utoljára eljönni. A férfi bánta, hogy nem tarthat vele. Bizonyára élvezetes kaland lett volna. A lány sokat nevethet, gondolta. Csupa csillogás volt a szeme.

- Nem lenne kedve találkozni velem valamikor a jövő héten? - kérdezte bátran Bili. - Kedvem az lenne, de három fotózás vár rám, miután visszamegyek. Ez a munkám. En vagyok a magazin egyik stílusszakértője, ami azt jelenti, hogy én felelek a legtöbb fotózásért. A kiadvány végén, a divatrészben szoktak megjelenni a munkáim. - Bili bólogatva úgy tett, mintha értené, miről van szó, de semmit sem konyított ehhez a témához. Ráadásul miközben Jenny arcát nézte, alig tudott figyelni arra, mit mond a lány. A gyönyörű, hatalmas kék szemén, a mosolyán és az érzéki száján kívül minden más megszűnt körülötte. Képtelen volt eldönteni, hogy a lány tényleg olyan elfoglalt-e, mint állítja, vagy csak le akarja őt rázni. - Nem vehet ki szabadnapot? - kérdezte reménykedve Bili. - Néha lehet, de nem túl gyakran. Ez a munka egész embert kíván. - Úgy tűnt, ez csöppet sem zavarja a lányt, Bili viszont meglepődött. - Szereti, amit csinál? - Igen, szeretem - felelte elégedetten a lány. - Mindig is erre vágytam! - Hogy egy furgonnal furikázzon, és bútorokat szállítson? - viccelődött Bili, a lány pedig nevetett. - Igen, ez is hozzátartozik. Ha érdekli, eljöhet az egyik fotózásra. Kettő a stúdióban lesz, a harmadik meg Harlemben, a Small's Riradise nevű szórakozóhelyen. Egy egész éjszakára kibéreltük. Este tíz körül valószínűleg lesz egy vacsoraszünet. Akkor találkozhatnánk, és elmehetnénk a KFC-be vagy egy muris kínai étterembe. Egyébként is ott szoktunk enni, ha azon a környéken dolgozunk. Elég lepukkant hely, de az ételeik mennyeiek! Túl sokáig viszont nem maradhatok el a fotózásról. Négy híres modellel dolgozom aznap este, akik Londonból és Milánóból érkeznek. Bilinek tetszett a lehetőség, és azt sem bánta volna, ha egy metrómegállóban randevúznak. - Nagyszerűen hangzik! - vágta rá lelkesen, a lány pedig elmagyarázta Bilinek, hogy pontosan hol találkozzanak csütörtök este, és megígérte, ha változás lesz a menetrendben, hívja majd. Bili ekkor észbe kapott, hogy valamit még mindenképp meg kell tudnia róla: - És hogy hívják? - Jenny Arden vagyok. A Vogue-nál elér, ha valami változás lenne. Van üzenetrögzítőm, de csak munkához használom. - A számát csak a munkatársainak adta meg. - Nem fogok telefonálni, Jenny Arden. Csütörtök este találkozunk. Érezze jól magát a hétvégi fotózáson! Mindketten fizettek a benzinért, aztán a lány kinyitotta a kocsija ajtaját, és beszállt. - Milyen különös, hogy ismét találkoztunk! - tűnődött el a lány, miközben tekintetét a férfira emelte. Már éppen Bili nyelve hegyén lett volna, hogy ezt még az unokáiknak is emlegetni fogják, de végül nem mert ilyet mondani. - Nem nagy ügy, csak két hónapja követem... - jegyezte meg Bili huncut vigyorral, mire Jenny felnevetett. - Csütörtökön találkozunk-búcsúzott a lány, és integetett a fiúnak, ahogy a furgonnal elhajtott a hóesésben. Bili mosolya egész Bostonig kitartott, és már alig várta, hogy újra lássa Jennyt. Úgy érezte, hogy a sors a tenyerén hordozza. A következő héten esedékes randevú tipikusnak számított Jenny életében, mióta a Vogue-nál dolgozott. A fotózás elég lassan haladt. Az egyik modell megbetegedett, a fotósnak dühkitörése volt. Éjfélig nem is gondolhatott vacsoraszünetre, addigra viszont már bezárt a kínai étterem. Bili azonban türelmesen várt, aztán húsz percre csak eljutottak a Burger Kingbe. A férfit lenyűgözte, amit Jenny csinált, és még egy óráig ott bámészkodott a fotózáson. Elképedve figyelte, milyen hatékonyan dolgozik a lány. Az égadta világon mindent kézben tartott. Bili végül hajnali fél kettőkor felkerekedett. Másnap, amikor a folytatásról érdeklődve hívta a lányt, kiderült, hogy hajnali négyig húzódott el a munka. Jenny szerint nem volt ritka,

hogy egész éjjel dolgoznak. Aztán amikor közelebb kerültek egymáshoz, a lány elismerte, hogy a munka mennyisége és kiszámíthatatlansága miatt nincs magánélete, de továbbra is úgy tűnt, hogy ez csöppet sem zavarja. A következő hónapokban a leglehetetlenebb körülmények között találkozgattak, és remekül érezték magukat együtt. Jenny minden más nőt elhalványított Bül szemében, a férfi cserébe viszont akkora tudásra tett szert a divatszakmáról, amire soha nem lett volna szüksége. A lány vonzóvá varázsolta számára az egész őrületet. Bili végül bevallotta neki, milyen kevéssé lelkesíti a saját szakmája. - Nincs valami más területe a jognak, ahol szívesebben dolgoznál? - érdeklődött együtt érzően a lány. - Az apám cégében egész biztosan nincs. Ez a legjobb adószakértő iroda egész New Yorkban. Valamikor azt gondoltam, lehetnék ügyész vagy kriminológus, de az apám sosem bocsátaná meg, ha kilépnék a cégéből. Kakukktojás vagyok, a fivéreim szeretik ezt csinálni. Annyi jószolgálati munkát vállalok, amennyit csak tudok, nincstelen rászorulókért dolgozom az Amerikai Polgárjogi Szövetségben meg a bíróságokon, de az apám ezért sincs oda túlzottan. Bili két évvel idősebb volt Jennynél, a lány mégis sokkal inkább tudta, mit akar, és a legjobb úton járt céljai megvalósításához. A férfi csak bolyongott a jövő labirintusában. És ez a helyzet meglehetősen feszélyezte. Jenny a munkája minden percét élvezte, az éjszakába nyúló megbízatásokkal és az őrült helyzetekkel együtt, amelyekben nap mint nap része volt. Semmi sem borította ki, a nehézségekben kihívást látott. Két hónapja randevúzgattak, amikor Bili úgy döntött, hogy teológiaórákat vesz a Columbián. Ez olyasmi volt, amire már régóta vágyott. Nem szólt róla az apjának meg a bátyjainak, viszont Jennyt, aki nagyszerű ötletnek tartotta, beavatta. Bül többek között azt is csodálta Jennyben, hogy roppant bátorító tudott lenni, és rendkívül nyitott volt az újdonságokra. Az igazat megvallva teljesen odavolt a lányért. Hat hónapja jártak, ő fülig belehabarodott, és Jenny is éppen így érzett. Nem voltak nagy terveik, egyszerűen csak élvezték egymás társaságát. És amikor Bili teológiakurzusa véget ért, három újabbra iratkozott be. Esténként járt az egyetemre, így zavartalanul dolgozhatott mellette. Ám sokkal jobban érezte magát esténként az iskolában, mint napközben az apja cégénél. Egyre jobban viszolygott mindattól, amivel a munkája járt. És hiába faggatta a testvéreit, azok csak azt szajkózták, hogy elégedettek és boldogok így. Mindketten megnősültek, a feleségeik pedig semmiben nem különböztek azoktól a lányoktól, akikkel együtt nőttek fel. Szőke, kék szemű elsőbálozók voltak, és a családok már évek óta ismerték egymást. Idősebbik fivére, Tom anyósa az édesanyjukkal együtt járt a Vassarre. Bül egyik sógornője sem dolgozott, és mindkét családban volt már két gyerek. Bül számára émelyítően tökéletesnek tűnt ez az élet, amely kiszámítható volt a bölcsőtől a sírig. Jenny, aki egy teljesen ismeretlen világból keveredett az útjába, üdítően más volt. A bányászvárosi gyerekkor meg a szénbányász apa rendkívül érdekessé tették a lány múltját, a sikerei meg egyenesen lenyűgözték Bilit. Jenny nagy utat tett meg a pennsylvaniai Pittstontól idáig. Az édesanyja és a nagymamája pedig elbűvölő asszonyok voltak, tartás és bátorság jellemezte őket. Bül elutazott Jennyvel Philadelphiába, így mindkettőjükkel volt alkalma megismerkedni. A két hölgy melegen fogadta Bilit, az ő családja viszont nem is viselkedhetett volna elutasítóbban, amikor bemutatta nekik Jennyt. Hat hónapja voltak egy pár, amikor Bili nagy izgalmak közepette elvitte Jennyt a család connecticuti birtokára azon a hosszú hétvégén, amelyre a munka ünnepe esett. Az apja eleinte látszólag kedélyesen eltársalgott a lánnyal, de Bili, aki jól ismerte, valami ridegséget vélt felfedezni a pillantásában. Az anyja pedig, mintha csak kihallgatásra érkezett volna Jenny, arról faggatta, hogy hol nőtt fel, hol végezte a főiskolát, és hogy járt-e bentlakásos intézetbe. Jenny nyílt és őszinte volt velük, eszébe sem jutott rosszindulatot feltételezni a részükről. Mesélt nekik az apjáról és a Philadelphiába költözésükről. Elmondta, hogy egy

állami iskolába járt a nagyvárosban, aztán elvégezte a Parsonst, végül a Vogue-nál végzett munkájáról is beszélt. Ha bárki más hallgatta volna Jenny beszámolóját, lenyűgözte volna ez a sikertörténet. Bili szülei számára viszont az egész inkább botrányosnak tűnt. Az pedig, hogy ez a nő a fiukkal találkozgat, csak még tovább rontott a helyzeten. A fivérei furcsán méregették, a sógornői durván semmibe vették. Számukra egyértelmű volt a képlet: egy szénbányász lánya nem tartozhat közéjük. Ezt akkor sem adhatták volna jobban az értésére, ha megkövezik. Mire vacsora után hazaindultak, Bilit a düh és a megalázottság érzése öntötte el, és a New Yorkba vezető úton szakadatlanul Jenny bocsánatáért esdekelt. - Ne légy buta! Lehet, hogy nem tudták, mire számítsanak, nyilván nem találkoznak túl sűrűn olyanokkal, akik nem közülük valók. Én a munkám során viszont csupa ilyen emberrel foglalkozom. Némely előkelőség, akiket a Vogue számára kellett fotózni, bizony úgy bánt vele, mintha legalábbis rabszolga lenne. Kissé ugyan feldúlta ez a találkozás, de Bili úgy nekikeseredett, hogy Jenny őt sokkal jobban sajnálta, mint magát. A családja világosan Bili tudtára adta, hogy a választottját nem látják szívesen, és ez teljességgel letaglózta a férfit. - Rá se ránts! - vigasztalta Bilit, miközben hazafelé tartottak. - Biztos attól félnek, hogy feleségül akarsz venni - kacagott fel a lány. Bili lehúzódott az út szélére, és szembefordult Jennyvel. - Éppen erre készültem! - duruzsolta gyengéden a lánynak. - Nem érdemellek meg téged, és az átkozott családom még kevésbé. Nem érdekel a véleményük, én veled akarom leélni az életemet. Szerelmes vagyok beléd. Hozzám jössz feleségül? Jenny elkerekedett szemmel bámult rá. Igaz, hogy szerették egymást, de álmában sem hitte volna, hogy Bilinek ilyen gondolatai vannak. A lány ismerte azt a világot, ahonnan a szerelme érkezett, és ő maga sehogy sem illett a képbe. Soha nem fogadnák be maguk közé, és Jenny attól tartott, hogy csak büntetnék Bilit ezért a házasságért. - És mi van a szüléiddel? Összeomlanának, ha elvennél - emlékeztette Jenny szomorúan. Nem akart belegázolni Bili életébe, ugyanakkor mérhetetlenül szerette. - Én pedig teljesen összeomlanék, ha nem jönnél hozzám. - Bili őszintén beszélt. Feltett szándéka volt, hogy év végén, talán karácsonykor, megkéri a lány kezét. Nagyon szerette, és tudatni akarta vele, hogy komolyak a szándékai. A családja hitványsága indította arra, hogy feltárja az érzéseit. Mielőtt Jenny válaszolhatott volna, Bili megcsókolta, majd a lány kissé eltávolodva fürkésző pillantást vetett rá. - Ezt most komolyan gondolod? - kérdezte suttogva Bilitől. - Igen, nagyon komolyan - felelte Bili, mélyen a lány szemébe nézve. - Jenny Arden, hozzám jössz feleségül? Ha nekem adod a kezed, az idők végezetéig szeretni foglak. - A lány elmosolyodott a szavai hallatán. Bili talpig becsületes, őszinte ember volt. Jenny már ismeretségük elején tudta, hogy számára nem lesz más férfi, csak Bili. A férfi tökéletesen meggyőzte őt róla, hogy találkozásuk a sors akarata. Összeillettek, jól megvoltak együtt, s a tény, hogy az útjuk kétszer is keresztezte egymást, nem lehetett a puszta véletlen vagy a vakszerencse műve. Bármit is gondoltak Bili szülei, a fiatalok úgy érezték, egymásnak teremtették őket. - Igen - válaszolt Jenny vékonyka hangon, köny-nyekkel a szemében. - De a szüleid meg fognak ölni! Nem jártam bentlakásos iskolába, sem a Vassarre. Nem vezettek be a társaságba, és nem vagyok szőke - jegyezte meg kesernyésen, félig-meddig viccelődve. - Fütyülök rá! - nevette el magát Bili, és megcsókolta. A férfi magánkívül volt a boldogságtól, és Jenny is felkacagott. Jegyesek lettek. - Huszonkilenc éves vagyok, nem akadályozhatják meg, hogy feleségül vegyem azt a lányt, akit szeretek! És bár ma egyszerűen minősíthetetlenül viselkedtek, nincs joguk beleavatkozni az életünkbe!

Amint az később kiderült, Bili meglehetősen alábecsülte a családja ellenérzéseit. Az apja felháborodott, és jeges hangon vitatta a fia döntését. Az anyja pedig kis híján elájult, amikor közölte a szándékát. - Megőrültél? Egy szénbányász lányát akarod elvenni? Talán valami drog hatása alatt állsz? - A fivérei könyörögtek neki, hogy ne törje össze a szüleik szívét. Jennyt kedves lánynak találták, de úgy vélték, nem a megfelelő feleség Bili számára. Arról győzködték az öccsüket, hogy hamarosan túljut ezen a fellángoláson, és amikor Bili kijelentette, hogy az érzései komolyak, Péter bátyja a fejéhez vágta, hogy egész életében különc volt, most pedig már nyilvánvaló, hogy őrült. Tom sokkal visszafogottabban reagált, de ugyanezt gondolta. Úgy viselkedtek, mintha Bili azt közölte volna velük, hogy kolostorba vonul, vagy lefejezik. A családból eddig még senki sem házasodott össze olyan személlyel, aki nem volt benne az Előkelőségek névjegyzékében, és ne folyt volna megszámlálhatatlan generáció óta kék vér az ereiben. Bili nem mesélte el Jennynek, milyen szörnyen fogadták a hírt, és milyen kegyetlenül bántak vele, de megdöbbentő viselkedésük csak még jobban meggyőzte őt arról, hogy igaza van, és egy percet sem akart elvesztegetni. Hálaadáskor közölte a családjával, hogy Jenny és ő januárban rövid ceremónia keretében összeházasodnak. Úgy döntöttek, abban a kis New York-i kápolnában fogják összekötni az életüket, amelyik mindkettőjük szívéhez közel állt. Jenny édesanyja és nagymamája is jelen lesznek, utána pedig ünnepi ebédre hívják őket. Bili anyja könnyekben tört ki a hír hallatán, a fiú pedig hálás volt, hogy Jennynek nem kellett ezt végignéznie. A lány Philadelphiába utazott, így egyedül jelentette be az esküvő időpontját. Bili számára csöppet sem volt szívderítő az ünnep. A családja nem próbálta eltéríteni a szándékától, de úgy megnehezítették a dolgát, ahogy csak lehetett. Vasárnap a szülei kijelentették, hogy az esküvő után szűk körű ebédet adnak a tiszteletükre. Nem akarták elveszíteni a fiukat azzal, hogy tüntetőleg távol maradnak az esküvőről, de Bili érezte, hogy a temetésére sem készülhetnének nagyobb kétségbeeséssel. A család valamennyi tagja tragédiaként élte meg a Jennyvel kötendő házasságát. Aznap este kimerülten tért haza, még az is nehezére esett, hogy beszámoljon a lánynak a történésekről. Elmesélte, hogy a szülei ebédet rendeznek számukra az esküvő után. Jenny hétvégéje az esküvői ruha tervezésének jegyében telt, amiben az édesanyja és a nagymamája is a segítségére volt. Valami egyszerű, ám varázslatosan szép darabot szeretett volna a nagy napra. A ruha valóban különlegesnek ígérkezett, valószínűtlenül finom hímzés és apró gyöngyök fogják díszíteni, és antik csipkeborítást is kap. Párizsban egy ilyen ruhaköltemény kisebb vagyonba került volna, és Jenny lenyűgöző lesz benne. Az esküvő a várakozásoknak megfelelően zajlott le. Bili és Jenny ragyogtak az örömtől az apró kápolnában, a meghívott barátok körében. A lány édesanyja és nagymamája szívből osztoztak a boldogságukban, bár kissé feszélyezte őket a fiú ellenséges rokonsága. Bili családja ridegebb már nem is lehetett volna Jen-nyhez és az övéihez, az ebéden elhangzott szűkszavú pohárköszöntők pedig egyértelművé tették a nemtetszésüket. A fiatalok megkönnyebbültek, amikor az ösz-szejövetel véget ért. Egyhetes, varázslatos nászútju-kat a Bahamákon töltötték. Bili számára kijózanító volt munkába állni a hazatérés után. A családja kívülállóként kezelte, Jennyt pedig soha meg sem említették, mintha nem is létezett volna. A hozzáállásuk így viszont megkönnyítette Bili következő döntését: elhatározta, hogy elvégzi a teológiát. És mint mindent, elsőként ezt is Jennyvel beszélte meg. Tudni akarta, hogy a felesége egyetért-e vele, mielőtt ilyen komoly lépésre szánná el magát. Szeretett volna bekerülni a szemináriumba, hogy teológiából mesterfokú diplomát szerezzen, és lelkipásztor lehessen. Már tájékozódott a lehetőségekről, és kiderült, hogy a Columbián is elvégezheti a szükséges tanfolyamot. Minimum három évig tartott a képzés, de négy vagy öt évig is tanulhatott az, akit különösen érdekelt ez a hivatás. A férfinak feltett szándéka volt, hogy otthagyja az apja ügyvédi irodáját, és nappali képzésre jelentkezik. Nagy elhatározás volt ez,

ami óriási változást idéz elő az életében. Bili elképzelni sem tudta, hogy Jenny mit szól majd mindehhez, de már biztos volt benne, hogy ez az ő útja. - Azt hiszem, elhivatottságot érzek - magyarázta nagy zavarban. - Olyan képmutatóan hangzik ez így... Élveztem mindazt, amit az elmúlt egy évben tanultam. Már sok mindent tudok, és ez olyan felemelő. Csak egyet nem tudok: mit szólnál ahhoz, ha egy lelkész felesége lennél? - tudakolta bátortalanul Bili, mire Jenny szája gyengéd mosolyra húzódott. - Akkor is szeretnél, ha lelkipásztor lennél? - kérdezte szelíden a nő. - Jobban, mint valaha - fogadkozott a férje, és megcsókolta. - Ellenzed majd, hogy a divat felszínes világában dolgozzak? - faggatta tovább aggodalmasan Jenny. Bilit sikerült alaposan meglepnie ezzel a kérdéssel. - Persze hogy nem, te buta! Büszke vagyok arra, amit csinálsz! Amúgy is lelkipásztor leszek, nem egy szenteskedő képmutató. Szeretnék valami jót cselekedni ezen a világon, és azt hiszem, ez a legjobb módja. - Szerintem is - mondta lágyan a nő. - És büszke vagyok rád! Csodálatos életcél, ha valóban ezt szeretnéd csinálni, és ez az, ami boldoggá tesz! Tiszta szívvel támogatom a tervedet! - Jenny mindig mellette állt, és ez mindennél többet jelentett Bilinek. Azt is elárulta Jennynek, hogy ki akar lépni a családi cégből. A felesége már előre féltette a hatalmas botránytól, amit ezzel a lépéssel a nyakába zúdít, és tartott tőle, hogy végképp megromlik a viszonya az apjával meg a fivéreivel. - Állok elébe - mondta higgadtan Bili, aki egyszerre bölcsnek és érettnek tűnt. Az, hogy elszánta magát a döntésre, máris meglátszott rajta. Sokkal nyugodtabb és magabiztosabb benyomást keltett, mint eddig bármikor. Mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy Bili megtalálta az útját. Bili kilépése pontosan akkora felháborodást váltott ki az apjából és a fivéreiből, amekkorára számítani lehetett. Nekik is elmondta, hogy elhivatottságot érez, amivel korábban, éretlen és felelőtlen fiatalemberként nemigen foglalkozott. Olyat azonban még nem látott a világ, hogy a Sweet családban egy férfi ne ügyvéd legyen, vagy kilépjen a családi vállalat kötelékéből, az egyházhoz pedig végképp nem csatlakozott még egyetlen rokonuk sem. Péter bátyja kereken elmebetegnek nevezte, Tom meg csak szomorú szemeket meresztett rá. Kézenfekvő volt mindezért Jennyt hibáztatni. Bili februárban ment el az ügyvédi irodából, és márciusban már el is kezdte a teológiai mesterképzést a Columbián. Soha nem sírta vissza a múltat, és nem bánta meg a lépését, bár a családja még mindig úgy tett, mintha valami őrült, sőt becstelen dolgot követett volna el. Bili Jenny támogatásával járta tovább az útját, és öt évig látogatta a szemináriumot. Aznap, amikor Jennyvel a nő második divatbemutatójára igyekeztek, még öt hónap volt hátra a tanulmányaiból. Bili azon volt, hogy mielőbb lelkész lehessen. Jenny végig ott állt mellette, ahogy Bili is támogatta a feleségét, amikor az kilépett a Vogue-tól, és megalapította a saját tanácsadó cégét. A férfi idővel egyre toleránsabb és nagylelkűbb lett. Az órái közül a lelkipásztori szerepre való felkészítést szerette a legjobban, ami pszichiátriai és pszichológiai alapokat is adott a majdani lelki vezetéshez. Különös ajándéknak érezte, amikor emberekkel foglalkozhatott, s bár kedvelte a teológia szárazabb részeit is, az egyháztörténet vagy a bibliai stúdiumok nem érintették meg annyira. Az igazi erőssége kétségkívül az volt, hogy megfogta a rászorulók kezét, és vigaszt nyújtott nekik. Jenny kimondhatatlanul büszke volt rá, hogy a férje az elmúlt öt évben mennyit komolyodott, és a házasságuk nem is lehetett volna jobb. Minden rendben ment a kis világukban. Jenny nagymamája két évvel a házasságkötésük után meghalt, ami óriási fájdalommal töltötte el a nőt, és nap mint nap érezte a hiányát. Jenny úgy tervezte, hogy amikor Bili júniusban végez a Columbián, ebédet ad a tiszteletére, és azt kívánta, bárcsak Thérése is ott lehetne. Az édesanyja Philadelphiából érkezik majd. Helene továbbra is ruhavarrással

foglalkozott, ám sokkal visszafogottabb darabokat alkotott az anyja halála óta. Jól ment a kis üzlet, nem voltak megélhetési gondjai. Bili szüleit is meg akarták hívni a diplomaosztó ünnepségre, ám Jenny ezúttal semmiképp sem akarta hagyni, hogy úgy megkeserítsék az örömüket, mint az esküvőn. Ez lesz Bili nagy napja, és Jenny szeretett volna mindent tökéletessé varázsolni. Már hónapok óta készült az alkalomra. Amikor odaértek a Pablo Charles által kibérelt színházhoz, Bili a feleségével együtt kiszállt az autóból. Jenny már járt a helyszínen, a tervezővel előző éjjel hajnali kettőig végigvették a bemutató legapróbb részleteit is, így mindenről tudott. Billel a nyomában Jenny utat tört magának a rendezett káoszban a színfalak mögé, ahol a modellek éppen öltözködtek. A csapat fele anyaszült meztelen volt, de Bilinek az ilyesmi már fel sem tűnt. Egyrészt már hozzá volt szokva ezekhez a helyzetekhez, másrészt pedig a legtöbb modell olyan girhes és fiatal volt, hogy eszébe sem jutott volna nőként tekinteni rájuk. A divatbemutatókon alkalmazott lányok többségének életkora tizenöt és tizenhét év közé esett. Amikor befutottak, Pablo éppen kétségbeesetten próbált odavarrni egy hímzett állógallért az egyik ruhára, és rettegve pillantott Jennyre. - Ezt az átkozott rongyot csak tíz perce kaptam meg a hímzőnőktől! Hogy képzelhették, hogy a bemutató előtt még idejében a helyére kerül? - Teljesen ki volt borulva, de Jenny felajánlotta, hogy gondjaiba veszi az ügyet, majd átadta a feladatot egy utolsó simításokat végző varrónőnek, és megmutatta neki, mit kell tennie a gallérral. Jenny otthagyta, hogy egyedül babráljon tovább a modellen. A nő gyorsan és szakszerűen végzett a munkával, miközben Jenny továbbindult, hogy mindent ellenőrizhessen. A dolgok rendben mentek a maguk útján, s bár Pablo idegei vitustáncot jártak, Jenny már előre látta, hogy a bemutató átütő siker lesz. A tervező fiatal Puerto Ricó-i férfi volt, hatalmas tehetséggel megáldva. Az elmúlt két évben az egyik legnagyobb reménységnek tartották, s ezt nem kis mértékben Jennynek köszönhette. - Lazíts egy kicsit! - tanácsolta pártfogolnának Jenny, amikor ismét keresztezték egymás útját. - Mindjárt vége, és a bemutatód lenyűgöző siker lesz. Tudom. Higgy nekem! Bili, mint mindig, most is ámulva figyelte, ahogy a felesége a színfalak mögött cikázik, új és újabb feladatokat megoldva. Valóságos bűvész volt: valahogy mindig akadt egy nyúl, amit előhúzott a kalapjából. Bili megcsókolta Jennyt, mielőtt elfoglalta volna a helyét a nézőtéren. Boldog volt, hogy ott lehet a feleségével, és viszonozhat valamit abból a támogatásból, amit tőle kapott. - Találkozunk a bemutató után! Kéz- és lábtörést! -suttogta Jennynek, aztán elment, hogy megkeresse a helyét a sajtó képviselői és a leendő vásárlók között. Többségüket már ismerte, néhányukkal kifejezetten élvezetes volt beszélgetni. A divat világa továbbra is ámulatba ejtette, és szerette látni, hogy Jennyt menynyire elismerik a szakmájában - a nő teljes mértékben megérdemelte ezt. Tehetséges volt, és keményen dolgozott. A maga erejéből vette be a divatipar bástyáit. A szénbányász lányának pályája a pennsylvaniai Pitts-tonból egyenesen a divatvilág csillagai közé ívelt. Tizenegy évébe telt, hogy eljusson idáig, de előtte még három éven át koptatta a Parsons padjait. Hosszú, kemény és megalkuvást nem tűrő menetelés volt ez a nagy sikerekig. Bili bepréselte magát két közép-nyugati vásárló közé. Jennyre gondolt, és felderült. Boldog embernek érezte magát, mert mély szerelem fűzte a feleségéhez, és mindketten olyasmivel foglalkoztak, amiért rajongtak. Többről nem is álmodhattak volna a családalapításon kívül, ha majd egyszer eljön az ideje. Már sokszor felmerült köztük a téma. Ám egyelőre hálásak voltak mindazért a sok jóért, amellyel a sors elhalmozta őket.

2. fejezet A februári divathét utolsó bemutatóját követően a legtöbb tervező elkezd dolgozni a következő kollekcióján, s ez felüdülést jelentett számukra. A divatiparban nem volt egy lélegzetvételnyi szünet vagy üresjárat sem. Abban a pillanatban, hogy végeztek egy adott évszak kollekciójával, máris elkezdtek dolgozni a következőn. A bemutatókat követő hetekben Jenny mindig nagyon elfoglalt volt, mert megbeszélésről megbeszélésre járt, hogy valamennyi ügyfelével áttekintse a következő kollekcióra vonatkozó terveit. Ez volt az az időszak, amikor új ötletekkel kellett előállni. Sok tervező történeti kutatásba kezdett, és régi iratokat őrző levéltárákba temetkeztek abban a reményben, hogy olyan tervezők nyomára bukkannak, akiket elfeledett az utókor, ám a maguk idején meghatározók voltak a divatban. A divathetet követő periódus az ihletmerítés jegyében telt, és Jenny szerves része volt ennek a folyamatnak. Nem egy divatdiktátor hívta őt a múzsájának. Jenny kimondottan élvezte, amikor megvitathatta velük a felmerülő elképzeléseket. Amúgy is szeretett a tervezőkkel dolgozni, mert egyediek voltak, és egymásétól gyökeresen eltérő stílust képviseltek. Dávid Fieldston klasszikus, letisztult ruhavonalai merőben különböztek Pablo Charles vad, rikítóan friss kreációitól, csakúgy mint a hat másik tervező munkáitól, akik szintén beálltak Jenny ügyfeleinek sorába. Kissé tudathasadásos állapot volt ennyi különböző stílusú tervezővel dolgozni egyszerre, de ez csak még izgalmasabbá tette a munkát Jenny számára. A nőnek mostanra két asszisztense is lett, hogy győzze a rengeteg feladatot. Az ő dolguk volt az időpontok egyeztetése és a logisztika megszervezése, de a stílustanácsadást Jenny megtartotta a maga feladatkörében. Az ügyfelei ugyanis személyesen tőle várták az ötleteket. Az egyik segítője Nelson Wu, egy kínai fiatalember volt egyenesen Hongkongból, aki a jövőben maga is tervezői babérokra vágyott. Village-i loftjában készítette a saját ruháit. Csak alkalmanként ugrott be Jennyhez segíteni, mert igazi szenvedélye a tervezés volt. Tulajdonképpen élvezte a Jennyvel való együttműködést, és a nő nagyon hálás volt azért, hogy időnként tehermentesítette őt. Jenny másik asszisztense teljes munkaidőben neki dolgozott. Otthagyta a Parsonst, amikor rájött, hogy a tervezés nem az ő asztala. Kitűnő grafikus és fényképész volt, éjszakai és hétvégi műszakban szabadúszó fotósként vállalt megbízásokat. Jenny már tudta, hogy a divatipar legkreatívabb tagjai mind több lábon állnak, akárcsak ő maga. Azaya Jackson - etióp származású, egykori modell édesanyjának köszönhetően - mindezeken felül még gyönyörű is volt. Azaya az anyatejjel szívta magába a divatot, és ő maga is belekóstolt a mo-dellkedésbe. Valódi érdeklődést mutatott Jenny kliensei iránt, és nagy csodálója volt a nő stílusérzékének. Először egy fotózáson találkoztak, amikor Jenny még a Vogue-nál dolgozott, Azaya pedig modellkedett, aztán legközelebb akkor, amikor Jenny asszisztenst keresett a saját cégéhez. Azaya huszonöt éves volt, vágott az esze, és alig várta, hogy Jennyvel dolgozhasson. Bármilyen feladatot szívesen elvállalt, és szándékában állt a divat üzleti oldalát is kitanulni. Hasonlóan Jennyhez, aki Bili felbukkanásáig nem tudott társasági életet élni és ismerkedni, Azayát is teljesen lekötötte a sokféle feladat, amiben éppen nyakig benne volt, és minden idejét az irodában töltötte. Jenny folyton noszogatta, hogy tegye le kicsit a munkát, és menjen szórakozni. - Úgy, mint te? - ironizált Azaya. - Mikor volt utoljára Billel esti programod? Mindennap éjszakába nyúlóan dolgozol. - Ez más - legyintett nevetve Jenny. - Én már megtaláltam a társamat, és idősebb vagyok nálad. Bilinek pedig tanulnia kell. - A férje azon volt, hogy letegye az utolsó vizsgáit, szemináriumi dolgozatokat írt, és igyekezett pontot tenni a diplomamunkája végére. Március közepén, amikorra Jenny már teljes gőzzel dolgozott az új kollekciók előkészítésén, Bilit mindössze három hónap választotta el a diplomától, és azon fáradozott, hogy mindent sikerüljön befejeznie. Jól jött neki, hogy Jenny ugyanolyan elfoglalt, mint ő, és esténként nem

mennek sehová. Júniusban viszont ünnepelni akartak, és egy kis szünetet tartani. Addig egyikük számára sem jöhetett szóba a lazítás. Mivel azonban imádták, amit csináltak, ezt nem is nagyon bánták. Ráadásul tudták, hogy csak átmenetileg van így, és több idejük lesz, miután Bili végez. Bili egyébként elkezdett érdeklődni a plébániáknál is. Egy tucat episzkopális egyházközösségnek írt szerte a városban és a közeli külvárosokban, abban a reményben, hogy éppen egy frissen végzett, fiatal lelkészt keresnek. Bili nem akart órákat tölteni az ingázással, és szeretett volna abban a városban dolgozni, amelyhez Jennyt kötötte a karrierje. A felesége a sok ügyféllel és feladatkörrel egyszerűen túl elfoglalt volt ahhoz, hogy sokat utazzon. Jennyt minden New Yorkhoz láncolta. Egész nap megbeszélésekre rohangált, új tervekbe pillantott bele, anyagokról, új kollekciók irányvonalairól, a legfrissebb trendekről értekezve. Bili tudta, hogy nem vállalhat el olyan munkát, ami túl messzire esik a városközponttól. Egyelőre azonban még senki sem ajánlott neki ilyen lehetőséget. Végül egy országos szolgáltatásra is feliratkozott, amelyen keresztül minden lelkészi álláshirdetést megkapott, ennek ellenére eltökélten New Yorkban akart maradni. Keserűen tapasztalta, hogy valamennyi városi plébániától, ahová jelentkezett, visszautasító választ kapott. Nem tudtak munkát adni Bilinek, és pontosan ez volt a helyzet a külvárosi plébániákkal is. Az önéletrajzát számos connecticuti és New Jersey-i egyházközösségnek is elküldte, de onnan sem kapott igenlő választ. Bili valóban minden létező helyet felkutatott. A férfi éppen a szakdolgozatával bíbelődött, amikor Tom, a bátyja kereste telefonon, hogy meghívja másnap ebédre. Bilit nem lelkesítette túlságosan a családi kapcsolatok ápolása, de nem akart teljesen elhidegülni a véreitől, ezért amikor csak lehetett, minden alkalmat megragadott a találkozásra. Tom rendszerint higgadtabban viselkedett Péternél vagy az apjuknál, de nem tett úgy, mintha helyeselné az öccse lépéseit - sem a párválasztásával, sem a lelkészi terveivel nem értett egyet. Úgy tűnt, hogy Bili könnyelműen eltékozolja briliáns jogi gondolkodását, kitűnő intézményekben szerzett tudását, és társadalmi kapcsolatait, miközben szükség lett volna rá a cégben. Tom számára felfoghatatlan volt öccse radikális szakítása a családi hagyományokkal. Abbéli erőfeszítésükben, hogy ne égessenek fel egymás között minden hidat, Tom és Bili a „21"-ben ebédeltek a következő napon. Ismerős terep volt mindkettejüknek, szerették ezt az éttermet, gyerekkoruktól fogva szívesen jártak ide. - Mivel foglalkozol mostanában? - kérdezte Tom őszinte érdeklődéssel, miután rendeltek egy-egy pohár bort. A két testvér között tíz év korkülönbség volt. Tom nemrég töltötte be a negyvennegyedik évét, és Bili mindig megdöbbent, ha belegondolt, hogy a bátyja már középkorúnak számít, de Péter is közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz. Mindkét fivérének volt már két gyereke, neki és Jennynek pedig még egy sem. Eltérő ritmusban éltek, és más-más életszakaszban jártak. Az pedig, hogy már Tom fiatalabbik fia is középiskolás lett, az idősebbik meg most kezdte a főiskolát, egyenesen sokkolta a nagybátyjukat. Bili bevallotta a feleségének, hogy ettől öregnek érzi magát, hiába volt csupán harmincnégy éves. Péter gyerekei legalább valamivel fiatalabbak voltak. - A szakdolgozatomat írom - válaszolt Bili a bátyja kérdésére. - Soha nem fogom befejezni... - És találtál már állást? - kérdezett rá szórakozottan Tom, de Bili a fejét rázta. - A városi plébániákon kilométeres várólisták vannak, és a külvárosiak sem jobbak egy fikarcnyit sem. Viszont nem távolodhatunk el túlságosan a várostól. Egyszerűen nem tehetem meg Jennyvel, nagyon sokat dolgozik. - Tom bólintott, mert tudta jól, hogy a nő nagyágyú a divatszakmában, ámbár fogalma sem volt róla, miből áll a munkája. Tudta, hogy saját vállalkozása van, de az egész szakmát kissé komolytalannak tartotta. Az ilyesfajta üzletek nem hozták lázba.

- Szeretnétek gyereket? Vagy ez egyáltalán nem téma köztetek? - Tom először kérdezett ilyet Bilitől. Fogalma sem volt róla, hogy az elmúlt két évben próbálkoztak-e, bár Bili nem is számolt be a részletekről. Jenny meglehetősen bizonytalan volt ebben a kérdésben, de a stresszes munkája miatt ez nem volt meglepő. Jószerivel csak rohanásból állt az élete. Bili viszont szilárdan hitte, hogy ennek is eljön majd az ideje. Talán majd ha végre kikapcsolódnak egy kicsit, amire már egy éve nem volt példa. - Szoktunk beszélni róla - felelte nyugodtan Bili, legbensőbb gondolatait azonban nem osztotta meg a bátyjával. Bármit, amit mondott nekik, később felhasználhatták ellene. És ez túl kényes téma volt ahhoz, hogy Jennyn kívül bárkivel is megvitassa. Bili úgy érezte, ha a bizalmába avatja Tomot, azzal elárulja Jennyt. - Még nem késtünk le semmiről - mondta kissé határozatlanul. - Ti sem lesztek fiatalabbak - jegyezte meg Tom nyersen. - Azt hiszem, számára fontosabb a karrier, mint a gyerek - fűzte hozzá kissé ellenségesen. A családja még csak nem is ismerte a feleségét, ez azonban nem tartotta vissza őket attól, hogy ítélkezzenek felette. Mindannyian azt akarták hinni, hogy rossz ember, mert nem volt szalonképes a származása. - Meg vagyok győződve róla, hogy csodálatos édesanya lesz - védte meg Bili a feleségét. - Ráadásul a gyerekvállalás előtt nem ártana találni egy üres lelkészi állást. Ez a dolgok menete - jelentette ki Bili magabiztosan. Tom csak egyetlen másodpercig habozott, mielőtt feltette a nagy kérdést: - Mi lenne, ha visszajönnél a céghez? Van ott egy testreszabott állás a számodra, ami csak rád vár! Nem kell vesződnöd azzal, hogy találj egy plébániát. És hétvégenként végezhetnél önkéntes munkát. - A családja még mindig azt hitte, hogy a lelkészi pálya iránti lelkesedése csak egy különc hóbort, nem pedig valódi hivatás. Bili már rég feladta, hogy meggyőzze őket az ellenkezőjéről. - Apa sem lesz fiatalabb. Mostanában fog nyugdíjba menni, és azt hiszem, nagy megköny-nyebbüléssel töltené el, ha ismét a fedélzeten tudhatna. Jól tudom, milyen fontos számodra a jószolgálati munka. Talán meg tudnánk állapodni. Teljes partner lehetnél, és kevesebb osztalékot kapnál, ha nem akarsz annyi fizető megbízást vállalni. - Ez már korábban is szóba került közöttük. - Nem a pénzzel van bajom - magyarázta türelmesen Bili. - Az a határozott érzés alakult ki bennem, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia. Es én most éppen ezt teszem. Ugyan elég hosszú időbe telt, míg rátaláltam, de tudom, hogy a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő társsal az oldalamon. A házasságom Jennyvel nem egy szerencsétlen baleset. Ennek így kellett történnie. Ahogy te is elvetted Julie-t. - Tom erre nem szólt semmit, de Bilinek feltűnt a tekintetén átfutó kétség. - Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? - fordította hirtelen komolyra a szót Tom. Bili olyan eltökélt volt mindabban, amit tett, hogy a bátyja néha nem tudta eldönteni, félnótás-e, vagy egyszerűen csak mindnyájuknál bölcsebb. Mindenesetre az öccse kiegyensúlyozottnak tűnt. - Nyilván furcsán hangzik, de sokat imádkozom. Próbálom meghallani az Úr szavát. És az ösztöneim azt súgják, hogy helyesen cselekszem. Vagy nagyon rosszul. Elveszett voltam a cégnél. Éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Gyűlöltem nap mint nap bejárni, nem lehettem önmagam. De amint elkezdtem a szemináriumot, egyből tudtam, hogy rátaláltam az utamra. Már az első teológiaórán éreztem ezt. Olyan az egész, akár a mágnesesség: minden egyetlen irányba terelt. És pont ugyanezt éltem át, amikor Jennyvel találkoztam. Attól fogva tudom, hogy kell nekem. Azonnal éreztem, hogy minket egymásnak teremtettek. - Bili olyan meggyőződéssel magyarázott, hogy Tom hosszú ideig csak bámult rá, és próbálta megérteni. Hát te nem így érzel Julié iránt? Olyan szerelmesek voltatok egymásba... - Bilit őszintén érdekelte a bátyja válasza.

- Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy valaha is úgy éreztem, minket egymásnak teremtettek - vallotta be Tom. - Ő volt a legszebb az elsőbálozók meg azok között is, akikkel addig jártam, jól éreztük magunkat együtt. Fiatalság, bolondság... Húsz év távlatából azonban mindez már más színben tűnik fel, s most már több kell egy szemrevaló bálkirálynőnél. Változunk, ahogy érettebbé válunk. A kezdetek kezdetén nem tudhatjuk, kiből milyen ember lesz. - Tom viszonylag korán kötött házasságot. Öt évvel volt fiatalabb, mint az öccse, amikor elvette Jennyt, és korántsem hozott olyan bölcs döntést. Bili nem értette egész pontosan, hogy mire céloz a bátyja, de nem akart vájkálni a magánéletében. Péter és Tom is régóta házasok voltak. Olyan nőket vettek el, akikhez Bili nem kötötte volna hozzá az életét, de úgy tűnt, mindkét házasság működik. Julié és Georgina éppen olyan lányok voltak, mint azok, akikkel gyerekkoruk óta egy társaságban forogtak, de a házasságok tartósnak bizonyultak, az asszonyok eleget tettek a kötelességeiknek, és a gyerekeik is jól neveltek voltak. Jenny nagyon különbözött tőlük. Sokkal mélyebb érzésű, erősebb és eredetibb személyiség volt náluk, és Bili imádott vele lenni. Teljes bizalomban éltek. - Bármi működhet - jelentette ki Bili. - Jenny és én boldogok vagyunk együtt, s remélem, ti is. A családból még senki sem adott esélyt Jennynek, pedig, isten a tanúm, megérdemelné, mert elragadó teremtés! De mindent összevetve jól vagyunk. Tom megint nem szólt. Néha hibáztatta magát azért, amit az öccse az imént a szemére vetett, de nem annyira, hogy gesztust gyakoroljon Jenny felé. Péter szintén nem törte magát. A szüleikhez hasonlóan még mindig mélységesen felháborítónak tartotta Bili választását. Lépését a család ellen irányuló személyes támadásnak fogták föl. Tom nem lovalta bele magát ennyire a történtekbe, de amikor találkoztak, úgy tett, mintha Bili még mindig egyedülálló lenne, és tudomást sem vett Jennyről. Viszont legalább nem bánt vele olyan leplezetlenül durván, mint Péter vagy a szüleik. -Látsz rá valamilyen esélyt, hogy visszagyere a céghez? - tette fel a kérdést utoljára Tom, ám rá kellett jönnie, hogy ez hiú ábránd. Az öccse csak a fejét rázta. - Talán több időbe telik, de mindenképp szeretnék találni egy plébániát. Már volt egy ajánlatom Ken-tuckyból, de visszautasítottam. Majd kiforrja magát a helyzet. Jenny is mindig azt mondja, hogy várjak türelmesen. - Tudasd velünk, kérlek, ha meggondolod magad! -kötötte a lelkére Tom, miközben elővette a csekkfüzetét. Bili ma a vendége volt. Tom azonban már tudta, hogy a testvére nem fogja megmásítani a döntését. Minden erejével azon volt, hogy találjon egy plébániát, és elkezdje a gyakorló lelkészi életet, esze ágában sem volt visszatáncolni a jogtanácsoskodáshoz. - Majd ha te egyházi szolgálatra jelentkezel - tréfálkozott Bili, miközben kimentek az étteremből. - Köszönöm az ebédet! - vigyorgott a bátyjára, és taxiért intett. Tom visszaballagott az irodába, s közben azon töprengett, amit Bili mondott. Az öccse olyan szilárdan kitartott az elhatározásai mellett. Tom irigyelte ezért. Amikor beért a céghez, Péter Biliről faggatta. - Remekül van. Boldognak tűnik, és elégedett azzal, amit csinál. Talán boldogabb, mint mi. Ki tudja? Lehet, hogy valóban elhivatottságot érez. Egy dolgot azonban biztosan állíthatok: soha nem fog visszajönni a céghez. - Soha nem is volt ki mind a négy kereke! - Péter válasza elutasítóan és önelégülten hangzott. - Én nem így látom - vallotta be Tom, aki sokkal nagyobb tisztelettel beszélt Biliről, mint Péter valaha is. - Azt teszi, amit jónak lát, amiben hisz, és elvette azt a nőt, akit bálványoz. Ezek lennének azok a körülmények, amelyek a gyengeelméjűségére vallanak? - Nem hányhatsz fittyet csak úgy a családod múltjára és tradícióira, nem adhatod fel a karrieredet New York legjobb hírű jogtanácsos cégénél, és nem vehetsz el egy olyan lányt, akit ki tudja, honnan szalajtottak. Milyen címkével illetnéd ezt a felfordulást? Kamaszkori lázadás? Ideje lenne már végre felnőnie! - fakadt ki Péter keserűen.

- Azt hiszem, nagyon is felnőtt. Csak nem akar beállni a sorba mögénk. Sohasem akart. Nem olyan barátnőket szemelt ki magának, mint mi, és úgy sejtem, a céges munka minden pillanatát gyűlölte. Olyan emberek közé vágyik, akiken segíthet. Ez nem is akkora bűn. - Tom igyekezett igazságos lenni az öccsükkel. Péterbe azonban egy csepp megértés sem szorult. Az apjukhoz hasonlóan úgy ítélte meg, hogy Bili fiatalos hévvel felrúgta a szokásokat. Az anyjuk viszont főként Jenny miatt neheztelt a legkisebb fiára, a cég ügyei kevésbé érdekelték. Egyikük sem fogadta el Bilit, sem a választott útját. - Az rendben van, ha húszévesen csatlakozni akarsz a Békehadtesthez, de könyörgöm, ő harmincnégy éves fejjel akar cserkészkedni! - Tomot felkavarták Péter szavai. A Billel folytatott beszélgetés után mindez megalázóan hatott. Az öccsük nem kiscserkésznek készült, hanem az egyház szolgálatába akart állni. - Nem hiszem, hogy a lelkészek többsége cserkésznek tartja magát. Mindkét intézménynek megvan a maga helye - figyelmeztette Tom az öccsét. - Mit csinálunk mi, és mit ő? Bili meg akarja gyógyítani a megtört lelkeket, mi viszont csak az adóügyeiket kezeljük. -Bili választása nemesebbnek tűnt Tom szemében. - Na, ezt próbáld apánkkal megértetni! Kis híján összeroppant, amikor Bili kilépett a cégből. Anyánk meg akkor, amikor elvette Jennyt. Erre vajon van mentsége? Soha fel sem merült bennem, hogy ne apa nyomdokaiba lépjek, ahogy benned sem. Bili miért olyan más, mint mi? - Lehet, hogy nekünk kellett volna másképp csinálnunk. Talán Bili a legbátrabb hármunk közül - gondolkodott el Tom. Megérintette a Bili tekintetéből áradó derűs nyugalom, amit ebéd közben tapasztalt, és irigyelte érte. - Ó, az isten szerelmére! - ingatta a fejét Péter. - Ne kezdd már te is! Nagyszerű életünk van, partnerek vagyunk New York legpatinásabb jogtanácsadó cégében, a munkánk az életünk végéig biztosítva van. Mi többet kívánhatnál? - Ez nagy kérdés volt, és Tom, ahelyett hogy felelt volna Péternek, útban a szobája felé morfondírozott el a válaszon. Péter hasonlított hármuk közül leginkább az apjukra, ő sem tűrt ellentmondást, tekintélyelvű és hagyománytisztelő volt, és azt várta a fiaitól, hogy ha eljön az ideje, vegyék át a munkáját. Péter a legkisebb kilengés nélkül járta a kitaposott utat. Tom is ugyanígy tett, legalábbis eddig, most azonban elkezdett motoszkálni a fejében, hogy vajon az élet nem lehet-e több a tradíciók követésénél. Bili kilépett a körből, visszautasította a járt utat, és amennyire Tom meg tudta ítélni, valamennyiüknél boldogabb és elégedettebb volt. Tom azon kapta magát, hogy csodálja őt ezért. Elkezdett kérdéseket feltenni magának, de nem voltak válaszai. Szembesülnie kellett azzal, hogy az életében bizony vannak fájó hiányosságok. Bili élete ugyanakkor teljesnek látszott. A hivatástudata biztos alapokon állt, a felesége, aki egyébként rokonszenves lánynak tűnt, boldoggá tette, de leginkább az számított, hogy Jenny jó ember volt, és az volt Bili is. Amikor Bili ebéd után hazaért, átböngészte a postát. Néhány plébániától, ahová jelentkezett, válasz érkezett. Három borítékban elutasítás lapult, egyben pedig azt írták, hogy várólistára tették. Az utolsó levelet azonban többször is átfutotta. A lelkészi állásokra szakosodott munkaközvetítő iroda tájékoztatta az eredményekről. Egyetlen megcélzott plébánia sem tartott igényt a szolgálataira, de még olyat sem találtak, amit elfogadhatónak tartott volna. Még egyszer utoljára elolvasta a levelet, majd összehajtogatta, és visszatette a borítékba. A borítékot becsúsztatta az íróasztala egyik fiókjába, aztán ismét nekiült a szakdolgozatának. Örült, hogy találkoztak Tómmal, méghozzá j óbban, mint ahogy általában szokott. Pontosan ezt várta tőle, hogy majd megint megpróbálja visszacsábítani a céghez, viszont most hamarabb meghátrált, mint szokott, így nem fajult vitává a párbeszéd. És, bár nem tudta volna megmondani az okát, de megsajnálta a testvérét. Tom engedelmesen beállt a sorba, de

voltaképp mindkét bátyja ezt tette. Ám ezúttal úgy tűnt, mintha Tom elveszített volna valamit útközben. Eladta a lelkét, hogy megfeleljen az apja elvárásainak, ahogy Péter is. Bili szívből örült, hogy nem maradt közöttük. A testvérei élete kongott az ürességtől. Bili beszámolt Jennynek a Tom társaságában elköltött ebédről, amikor a nő este hazatért, kimerülten az egész napos munkától. - És kérdezte, hogy visszamész-e a céghez? - tudakolta Jenny, miután elnyúlt a kanapén, és a férje egy pohár bort nyújtott neki. A nő szeretett hazaérni, és mindent elmesélni Bilinek, ami aznap történt. A férfi pedig örült, hogy láthatja a sok tanulás és dolgozatírás után. Remekül megvoltak együtt. - Persze - vigyorodott el Bili. - Bár elég meglepő, hogy öt év után sem adják fel. Ez akár hízelgő is lehetne! - De Bilit nem tévesztették meg. Jól tudta, hogy csak meg akarják törni, mert azt szeretnék, hogy olyan legyen, mint ők. - Valószínűleg megrémítette őket, hogy kirepültél az aranykalitkából. Óhatatlanul megkérdőjelezted az életformájukat - jegyezte meg Jenny bölcsen. - Ez már csak így lesz: folyton rá akarnak majd venni, hogy menj vissza. És velem is ugyanez a helyzet. Az, hogy más életet élünk, mint ők, szintén ijesztő számukra. És annál inkább, minél boldogabbak vagyunk. Bili nem említette, hogy Tom felhozta a gyerek témát, mert tudta, hogy ez mindig elszomorítja Jennyt. Minden hónapban reménykedtek, hogy a nő várandós lesz, de minden alkalommal csalódniuk kellett. Eldöntötték, ha a következő hónapokban sem történik semmi, szakemberhez fordulnak. Már csak egy kisbaba hiányzott az életükből. Bili biztos volt benne, hogy idővel sikerül, csak éppen akkor, amikor a legkevésbé várják. Még korántsem kellett volna kétségbeesniük, csakhogy két év eredménytelen próbálkozás után mindketten elbátortalanodtak egy kissé, még ha ezt egymásnak nem is vallották be. Bili olykor azt gondolta, ahhoz, hogy gyermekáldásban részesüljenek, először meg kell találnia az egyházközösségét. És ahogy ezen ábrándozott, eszébe jutott a levél, amit délután az íróasztala fiókjába süllyesztett. Még Jennynek sem beszélt róla, holott nem volt titkuk egymás előtt. Ám tudta, hogy semmiképp sem fedheti fel a levél tartalmát a felesége előtt, mert ezzel csak elszo-morítaná. Nem voltak kétségei afelől, hogy idővel talál majd plébániát, és lesz kisbaba is. Csak türelmesnek kell lenniük. A sorstól mindig megkapták, amire szükségük volt. Bili megingathatatlanul hitt ebben. Éjszaka ágyba bújtak, átadták magukat a szenvedélynek. Mint minden együttlétük után, a nő azzal a reménnyel aludt el férje karjaiban, hogy megfogant. A szívük mélyén azonban mindketten tudták, hogy ezt az egy dolgot leszámítva valóban megvan mindenük.

3. fejezet A házasságkötésük óta a férfi hittudományi egyetemi diplomaosztója volt Bili és Jenny közös életének legfontosabb napja. Az ünnepi ceremóniát a szeminárium zárt belső udvarán tartották, és Jenny majdnem az egészet végigsírta. A könnyei függönyén keresztül nézte a talárossapkás Bilit. Teljesítve a hittudományi mesterképzést is, megérdemelten vehette át a Szeminárium és a Columbia közös diplomáját. Bili számára sokkal többet jelentett ez, mint a Harvardon szerzett jogi diplomája, holott annak jóval nagyobb presztízse volt. Most már hivatalosan is lelkipásztor lett, bár egyelőre se állása, se plébániája. Eddig csak elutasító válaszokat kapott, jobb esetben várólistás előjegyzéseket. Gyakorlati képzését egy bronxi plébánián teljesítette sikeresen, és kiegészítő órákat vett, hogy kórházi, illetve börtönlelkészi képesítése is legyen. Alapos pszichológiai képzésben részesült, különös tekintettel a fizikai erőszakot elszenvedett emberekkel való bánásmódra,

hogy a lelkipásztori munkát minél teljesebb körűen végezhesse. Bili mélyen együtt érzett a fizikailag bántalmazott, megerőszakolt nőkkel, és sok időt töltött önkéntesként egy olyan plébánián, ahol hajléktalanokkal foglalkoztak. És miután öt éven keresztül minden egyes hétvégén órákat fordított arra, hogy felkészüljön az episzkopális lelkészségre, egy héttel a diplomaosztás előtt szerény körülmények között pappá szentelték. Mindene megvolt, amire vágyott, csak a saját plébánia váratott magára. Helene is részt vett a diplomaosztó ünnepségen. Jenny Bili szüleit, fivéreit és sógornőit is meghívta az unokaöccseivel és unokahúgaival együtt, de mindnyájan elhárították az invitálást, mondván, hogy rendkívül elfoglaltak. Abba azonban belementek, hogy részt vegyenek a Jenny által Bili tiszteletére rendezett ünnepi ebéden, csak a gyerekek nem tudtak csatlakozni, mert az iskolai kötelezettségeik nem tették lehetővé. Jenny a „21"-ben foglalt asztalt kilenc fő részére, mert tudta, hogy az a Sweet család törzshelye, így otthonosan fogják magukat érezni ott. A nő hosszú évek óta nem találkozott Bili rokonaival, de merte remélni, hogy ha már egyszer elfogadták a meghívását, civilizáltan fognak viselkedni, hisz a fivérük, illetve fiuk életében kiemelkedően fontos esemény részesei lehetnek. Bili az Episzkopális Egyház lelkipásztora lett, eskethetett, elvégezhette az egyház valamennyi szertartását, és kiszolgáltathatta az összes1 szentséget. Most már csak arra vágyott, hogy találjon egy helyet, ahol gyakorolhatja mindazt, amit tanult. Miközben állásra várt, két kórházban, továbbá egy belvárosi női fogházban szándékozott gyóntatói tevékenységet végezni. Ez legalább leköti majd, és Bili már alig várta, hogy két héttel később szolgálatba állhasson. Jenny megkönnyebbült, hogy a férje nem marad feladat nélkül. A lelkészi állás keresése több időt vett igénybe, mint gondolták. Már majdnem fél éve tartott. A diplomaosztásról egyből az étterembe mentek, és Bili szülei már vártak rájuk. Az apja egy Bloody Mary koktélt markolt, az anyja pedig mogorván kortyolgatott a gin-tonikjából. Az asszony biccentett Jenny felé, a fiát pedig úgy méregette, mintha komoly betegségben szenvedne. Bili új foglalkozása és a Jennyvel kötött házassága számára felértek az elmebetegség tüneteivel, és azt remélte, hogy a fia előbb-utóbb kigyógyul belőle. Szóra sem méltatta Jenny édesanyját, és egyikük sem viszonozta Jenny kedves mosolyát, amikor kezet fogtak a menyükkel. Az összejövetel rosszabbul nem is kezdődhetett volna, Bili pillanatok alatt feszültté vált. Jennyvel és Helene-nel épp hogy leültek az asztalhoz, amikor befutottak Bili fivérei a feleségeikkel, és körbeülték az asztalt, így egy pillanatra fellélegezhettek. Senki sem érdeklődött az ünnepség részletei iránt, és még csak nem is gratuláltak Bilinek, ami mélységesen felháborította Jennyt. Látszott, hogy jobbnak látják szóba sem hozni azt a szörnyű baklövést, amit Bili elkövetett, mert abban bíztak, hogy a fiú még túljuthat ezen a botláson, sőt szerencsétlenül választott feleségétől is megszabadulhat. Azok után, hogy Bili milyen keményen megdolgozott a lelkészségért, Jenny durvának és kegyetlennek érezte, hogy a családja még csak tudomást sem hajlandó venni az erőfeszítéseiről. Az étkezés felénél tarthattak, amikor Tom végül kibökött valamit. - Milyen érzés egyházi embernek lenni? - kérdezte az öccsét halvány mosollyal. - Amíg nincs szolgálati helyem, kicsit megfoghatatlan az egész. Ha a jövő héten elkezdek káplánkodni a belvárosi női fogházban, talán akkor majd jobban át-érezhetem, milyen felszentelt lelkésznek lenni - felelte őszintén Bili, mire az anyja összevonta a szemöldökét. - Rettenetesen hangzik - mondta az asszony elhaló hangon. - Nem csinálhatnál valami mást, mialatt várakozol? - Emellett két kórházban fogok még szolgálatot teljesíteni - igyekezett megnyugtatni az anyját Bili, mire az apja is hangot adott a nemtetszésének. - A cégnél számtalan feladat vár rád. Nem kell börtönökben és kórházakban kilincselned munkáért! - emlékeztette a fiát. - Továbbra is ügyvéd vagy. Bármikor visszajöhetsz hozzánk. A családfőn látszott, biztos benne, hogy legkisebb fia élni fog a lehetőséggel.

- Köszönöm, apám - felelte udvariasan Bili. Jeny-nyt az is nagyon bőszítette, hogy senki nem állt szóba az édesanyjával, ám úgy tűnt, Helene ezt nem veszi a szívére. Az asszony tanult az esküvőből, semmi többet nem várt Bili családjától a mai napon sem. Csakis Bili kedvéért jött el az ebédre. Bili anyja úgy tett, mintha a nászasszonya nem is létezne, és láthatóan óriási erőfeszítésébe került, hogy váltson pár szót Jennyvel, mert egy mártír arckifejezésével tett eleget a kötelességének. Bili sógornői többnyire egymással beszéltek. Egyedül Tom viselkedett előzékenyen, és próbálta volna oldani a feszült légkört, de nem járt sok sikerrel. Desszertnek Jenny tortát rendelt „Gratulálunk, Bili!" felirattal, mellé pezsgőt szolgáltak fel. Mire a menü végére értek, Bili apja alaposan felöntött a garatra, Péter látványosan unatkozott, az anyjukat pedig láthatóan a rosszullét környékezte. Az összejövetel alig két óráig tartott. Bili és Jenny kimerülten hagyták el az éttermet Helene kíséretében, a férfi vitte a torta maradékát. Egy roppant kínosra sikerült ünnepi ebéden voltak túl, és Jenny már bánta, hogy meghívta a férje egész családját. Képtelenek voltak rá, hogy kedvesek legyenek vele, és együtt örüljenek a sikerének. Útban hazafelé Bili megjegyezte, hogy több olyan temetésen is megfordult már, ahol jobb volt a hangulat. - Ugy tettek, mintha most ítéltek volna el - mondta Bili Jennynek, amikor már a taxiban ültek. Kizárólag Tom vette a fáradságot, hogy emberi viselkedést mutasson az irányukban. Jenny többször rajtakapta idősebb sógorát, amint az ő arcát fürkészi, mintha azt szeretné kiolvasni belőle, milyen ember, és miért szeretett bele az öccse. Ebéd közben Bili családja többször felhozta, hogy nincs még gyerekük, és azt tudakolták, vajon Jenny munkája miatt van-e ez így. Egyértelmű volt, hogy őt hibáztatják érte, ahogy azért is, hogy Bili sutba dobta a jogászi karrierjét, és az egyház szolgálatába szegődött. Jenny könnyedén válaszolgatott a kérdéseikre, mondván, hogy Bili diplomaszerzéséig várni akartak a családalapítással, csak Bili látta, mennyire megviselte a feleségét, valahányszor szóba hozták a témát. Eletük egyetlen bánata volt, hogy eddig nem sikeredett a kisbaba. Jenny időnként megvitatta ezt az édesanyjával, aki rendkívül megértő volt, és elmesélte, hogy Jenny után nekik sem jött össze a következő baba, és bár próbálkoztak, Helene mindannyiszor elvetélt. Arra gondoltak, hogy ez összefüggésben lehetett Jack munkájával, mivel Jenny akkor fogant, amikor az apja a bányászélettől távol teljesített katonai szolgálatot, ám sohasem bizonyosodtak meg felőle. Bili és Jenny útban hazafelé kitették Helene-t a vasútállomáson, hogy vissza tudjon térni Philadelphiába. Az asszony még egyszer gratulált a vejének, és elmondta, hogy mennyire büszke rá. Amikor Bili és Jenny végre hazaértek, megkönnyebbülten rogytak a kanapéra. Abban a pillanatban, hogy leültek, Azaya telefonált Jennynek. Az egyik kliensük kétségbeesett, mert egy Párizsból várt ruhaszövetnek útközben nyoma veszett, egy másik ügyfél meg arra volt kíváncsi, hogy Jenny vele tudna-e tartani Milánóba a jövő héten. A nőt legalább egy tucat hívás várta csupa olyan kérdéssel, amelyek megválaszolása nem tűrt halasztást. Húsz percbe is beletelt, mire Jenny visszamehetett Bili mellé a kanapéra. A férfi a levegőbe bámult, majd szomorú tekintettel nézett a feleségére. Iszonyatosan megerőltető órákat hagytak maguk mögött, holott emlékezetes és vidám ünnepet kellett volna ülniük. - Az agyondicsőített jó neveltetésük és kifogástalan származásuk ellenére, azt hiszem, a családom a legridegebb emberekből áll, akiket valaha ismertem. Jenny, bocsáss meg, amiért ismét kiszolgáltattalak nekik szegény édesanyáddal együtt! - Bili volt az egyetlen ember az asztalnál, aki beszélgetett Helene-nel. A többiek tudomást sem vettek a jelenlétéről. - Még mindig dühöngenek, hogy elvettél - jegyezte meg Jenny tárgyilagosan. Már csöppet sem lepte meg a dolog. - Belehaltam volna az unalomba, ha Julie-t vagy Georginát kell elvennem! Még a bátyáimon is látszik a teljes érdektelenség. - Jennynek többször feltűnt, hogy valahányszor a sógornői a férjeikhez szóltak, leplezni sem akarták a hangjukból kiérződő metsző élt. Határozottan olyan érzése támadt, hogy egyikük sem boldog az üvegburában, különösen Tom. Julié szabályosan rászállt, és nemegyszer kellemetlen megjegyzéseket tett rá. Bili és Jenny

ugyanakkor az ebéd nagy részében el sem engedték egymás kezét. Mindketten támaszra szorultak abban az ellenséges környezetben, ami folyamatosan nyomás alatt tartotta őket. Jenny alig evett valamit, annyira feszült volt a légkör, Bili pedig egy Bloody Mary után több pohár bort is legurított, holott ebéd közben soha nem szokott ennyit inni. Nem tudta másképp elviselni a nyomasztó hangulatot. Minden eddiginél jobban érezte, hogy Jenny az ő igazi családja. Már nem tartozott a szüleihez és a fivéreihez. Mivel azok mereven elutasították a házasságát és az új hivatását, a kapcsolatuk annyira megromlott, hogy mostanra már semmiféle kapocs nem maradt közöttük. Ahányszor csak találkozott a családjával, Bili rögtön a hatan egy ellen küzdelemben találta magát. Nem voltak többé szövetségesek, és semmiféle könyörületet nem ismertek a fiuk vagy a felesége iránt. Jobban jártak volna, ha Jenny a kisujját sem mozdítja azért, hogy meghívja őket az ünnepi ebédre. Jenny közben elintézett még pár telefont, Bili meg átnézte a postát. Az utolsó levelet összevont szemöldökkel tanulmányozta, kétszer is elolvasta, majd sóhajtva összehajtotta, és visszatette a borítékba. Aztán felállt, és becsúsztatta az íróasztalfiókba, oda, ahol az előző értesítés is hevert. Egyik levelet sem említette Jennynek, amikor a felesége egy óra múltán ismét feltűnt a nappaliban azzal, hogy Azaya mindjárt itt lesz a postával és néhány ruhaanyaggal, amit egy ügyfelük kérésére véleményeznie kell. Jennynek egyből feltűnt Bili levertsége, amit a nő a férfi családjával átélt kellemetlen élmények rovására írt. Azaya fél órával később valóban befutott, Bili pedig bejelentette, hogy sétál egyet. így Jenny nyugodtan dolgozhatott. Amint Bili kitette a lábát a lakásból, Azaya aggódva fordult a főnökéhez. - Hogy sikerült? Minden jól ment? - Tudta, hogy Jenny kapcsolata Bili családjával meglehetősen problémás, és hogy mennyire izgult az ebéd miatt. - Szörnyű volt - ismerte el a nő, félretéve a munkát pár percre. - Borzasztóan viselkedtek Billel, az anyámról tudomást sem vettek, engem meg egyszerűen gyűlölnek. Olyan nehéz ez Bilinek... A családja hihetetlenül kegyetlen. És miattam büntetik. Az ember azt hinné, hogy ennyi idő elteltével elfogadják a helyzetet, de most már tudom, sohasem fogják. - Jenny is nagyon megsínylette ezt a cirkuszt, de amíg dolgoztak, félretette a rossz érzéseit. Az ügyfelük ssáámára kiválasztotta a megfelelő ruhaanyagokat aláírta a kimenő postát, átnézett néhány aktát, és egy órával később Azaya felkerekedhetett. A lány abszolút alkalmas volt arra, hogy helyettesítse, amikor Jenny kivett egy-egy napot, amire összességében nem sok példa akadt. Bili egy fél óra múlva került elő, és a feleségét a konyhában találta. A férfi maga alatt volt. - Nagyon bánom, hogy meghívtam őket - sajnálkozott Jenny, mire Bili a karjába zárta. A férfit azonban másvalami bántotta. - Őszintén mondom, hogy nem érdekelnek. A színüket sem akarom látni soha többé! Kicsinyes emberek, és jelentéktelen életet élnek a saját elefántcsonttornyukban. Nem tudják elviselni, hogy általad kiszabadultam az aranykalitkából. És milyen boldog vagyok, hogy megtettem! - mosolygott a feleségére Bili. Séta közben megérlelődött benne az elhatározás. Még sohasem volt titka a felesége előtt, de az utóbbi három hónapban valamit elhallgatott előle. Ha most elmondja, már az sem változtat a dolgokon, viszont Jennynek joga volt tudni róla. Gyengéden elengedte a feleségét, kihúzta az íróasztal fiókját, és elővette a két levelet. - El akarok neked mondani valamit ezekkel kapcsolatban. Eddig nem volt hozzá merszem, mert nem akartalak elkeseríteni. Márciusban levelet kaptam, amelyben egy teljes lelkipásztori állást ajánlottak nekem Wyomingban, és én elutasítottam. Nem akartam gondot okozni. Tudom, mennyire fontos neked, hogy New Yorkban lehess. Ezért hát ne ijedj meg, nem megyünk sehova. Csak szeretném, ha megnéznéd az eredeti levelet. És ma kaptam egy másikat is. Még mindig nem találtak lelkészt, és szinte könyörögnek, hogy vállaljam el a szolgálatot. Ez az, amire vágytam, leszámítva azt a körülményt, hogy harmincnégyezer kilométerre van attól a helytől, ahol lenni szeretnénk. Máskülönben tökéletes lehetőség. Legalább valakinek szüksége

van rám, még akkor is, ha el kellett utasítanom az ajánlatot! Az életrajzomat a lelkészi munkaközvetítő ügynökségtől kapták meg, ahová jelentkeztem. Világosan megmondtam, hogy New Yorkban szeretnék maradni, de azt hiszem, egy-két másik államba is eljuttatták a papírjaimat. Ez a wyomingi plébánia szinte azonnal visszajelzett - nyújtotta át büszkén Jennynek a két levelet. A nő idegesen átfutotta őket, és aggódó pillantással nézett a férjére, miután végzett. - Azt fontolgatod, hogy elvállalod a megbízatást? -Jenny láthatóan megrémült a lehetőségtől. Mindketten tudták, ez azzal jár, hogy neki fel kell adnia a karrierjét. Nem költözhetett Wyomingba és adhatott divattanácsokat a New Yorkban követelőző klienseinek egyszerre, mert a munkája személyes jelenlétet igényelt. Ám eddig csak két plébánia tartott igényt Bili szolgálataira: az egyik Wyomingban, a másik Kentuckyban. - Már mondtam, hogy visszautasítottam őket. Nem megyünk Wyomingba. De szívhez szóló levelek, amelyeket jó emberek írhattak. Csak azt szerettem volna, ha te is látod. Eddig nem mertem megmutatni őket. - A második levél még az elsőnél is elszántabb volt. Több fizetést ajánlottak neki, és emlékeztették rá, hogy parókia is jár a plébániához. - Nem volt jó érzés, hogy nem szóltam a levelekről, Jen. De legalább adódott valami lehetőség. - Bili nem akarta, hogy a felesége reménytelen alaknak tartsa őt, aki sehonnan sem kap állásajánlatot, és még csak meg sem próbál munkát találni. Ő igazán mindent megtett, hogy plébániát és állást találjon. - Ha elvállalod, fel kell adnom a munkámat... - Bili látta, hogy Jenny közel áll a síráshoz, és átölelte, hogy megnyugodjon. - Nem tennék veled ilyet, Jenny! - De szükséged van egy plébániára. Mi van, ha nem találsz másikat? - kérdezte könnyes szemmel. - Találok majd. Talán kicsit több időbe telik, de ezen a környéken is adódhat valami. Addig meg ott a káp-láni szolgálat, az is valami. - De nem erre vágysz! - fakadt ki Jenny. Miközben Bili tanult, fel sem merült a nőben, hogy ne találna egy plébániát. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen kevés betöltetlen lelkészi állás van, és azok is ekkora távolságokra. Nem akarta visszatartani a férjét, de tudta, hogy ő maga soha nem lenne képes feladni a karrierjét, s egy olyan helyre költözni, mint Wyoming. Bili is tisztában volt ezzel. - A választásomnak mindkettőnk számára áldásnak kell lennie, nem csak rám nézve válaszolta Bili bölcsen. - Bár az ajánlat tényleg vonzó. Mindössze annyi dolgunk van, hogy találjunk valami hasonlót itt, a közelben. - És mi lesz, ha nem megy? - erősködött Jenny bánatos pillantással. - Sikerülni fog - jelentette ki Bili tettetett optimizmussal. Az elmúlt fél évben több száz levelet írt, mellé* kelve az önéletrajza másolatát, és messze ez volt a legjobb ajánlat, amit kapott. Ezt viszont nem vállalhatta el. Nem mérgelődött rajta, csak szomorú és csalódott volt, ami nagyon fájt Jennynek. Bili eltette a levelet, és csendben megvacsoráztak. Fontos nap volt ez a férfi életében, de a családi ebéd miatt nehéz is. Most pedig Jenny érezte úgy, mintha a wyomingi lelkészi állás Damoklész kardjaként lebegne a fejük fölött. A nő tudta, hogy Bilinek milyen fontos visszajelzés volt ez, különben nem mutatta volna meg a két levelet. Jenny alig-alig szólt az este, mert egyre csak ezen a helyzeten töprengett, és amikor bebújt Bili mellé az ágyba, az agya tovább zakatolt a sötétben. - Érzem, hogy nyugtalan vagy... - jegyezte meg a férfi gyengéden, és átölelte Jennyt. Hidd el, nem kárhoztatlak arra, hogy Wyomingba kelljen jönnöd. Soha nem kérnék tőled ilyesmit. - A nő legszívesebben azt rebegte volna, hogy „hála istennek", de csak bólintott, miközben könnyek peregtek végig az arcán.

- Tartok tőle, hogy nem találsz másik állást - vallotta be Jenny. Úgy érezte, mintha az egész pályája forogna kockán, ami pedig nagyon sokat jelentett neki. Természetesen Bili hivatásával nem mérhető össze az övé, de mióta tizennyolc évesen elkezdett tanulni a Parsonson, tizennégy év telt el, és igenis eljutott valahová a szakmájában. Sok mindent kellene feladnia, ha valóban költöznének. Egy ilyen helyzetet még csak elképzelni sem tudott. - Türelmesnek kell lennünk! - Csakúgy mint a késlekedő gyermekáldás esetében, ami szintén rettenetesen nyugtalanította a nőt. Jenny már az örökbefogadás lehetőségét latolgatta. Eddig csak saját gyerekben gondolkodtak, de Jenny kétévi sikertelen próbálkozás után már nem volt olyan derűlátó. Őszintén remélte, hogy a plébániakeresés nem lesz ilyen időigényes, de természetesen másképp is alakulhatott. - Sajnálom, Bili - suttogta szomorúan a nő, sokkal inkább gondolva a megfoganni nem akaró babára, mint a lelkészi állomáshelyre. -Amikor elvettelek, pontosan tudtam, milyen fontos számodra a munkád. Soha nem csináltál titkot belőle. Ez nem meglepetés nekem. Én is szeretem, amit csinálsz, büszke vagyok rád! Egyetlen lépést sem akarok tenni a rovásodra. Nem volna helyénvaló. - Jenny bólintva nyugtázta ezt, majd közelebb vackolódott Bilihez. A férfi gyengéden dédelgetni kezdte, mire a bánat és a félelem hirtelen szenvedélybe csapott át. Egymás karjában megszűnt létezni számukra a külvilág, s miután a szerelem és az érzelmek áradata átsöpört rajtuk, kifulladva feküdtek egymás mellett. Aznap éjjel Bili a csillagokig repítette Jennyt. A férfi karja körbefonta a nőt, és mosolyogva nézett rá. Bár nem mondta ki, Bili egészen biztos volt benne, hogy ha a gyermek szerelemből születik, azon az éjszakán útnak indítottak egyet. Jenny is éppen erre gondolt, miközben csókot lehelt Bili ajkára, majd álomba merült.

4. fejezet Bili két héttel később kezdte meg kápláni szolgálatát a kórházakban és a fogházban. A munka izgalmas volt és sok kihívást tartogatott, lelkészként még a zárt osztályra is bejutott. Különösen nagy hasznát látta a pszichológiai tanulmányainak. Minden jelentkezővel elbeszélgetett, s bár még újoncnak számított, egykettőre megugrott az érdeklődők száma, és a szolgálati ideje heti három napról ötre emelkedett. A fogházi munka is örömmel töltötte el. A rabnők, akiket különféle bűntények elkövetéséért, olykor gyilkosság miatt ítéltek el, könnyen megtalálták vele a hangot. Esténként holtfáradtan és rengeteg mesélnivalóval tért haza Jennyhez. A wyomingi plébániát egyikük sem hozta szóba. Bili júniusban és júliusban végig be volt táblázva, akárcsak Jenny. Augusztus elsején az őszi divatbemutatóig még hét hetük volt hátra, de az események már felpörögtek, és Jenny fiatalabb divattervező klienseinek hathatós segítségre volt szükségük. Bilinek feltűnt, hogy a felesége minden este kimerülten tér haza az egész napos nyüzsgésből. Több hétvégi kikapcsolódási lehetőség is kínálkozott volna, de Jenny nem hagyhatta ott a munkát. Bili az így adódó szabadidőt arra használta, hogy még több levelet küldjön ki az önéletrajzával. Ám továbbra sem történt semmi érdemleges. Igazi megváltás volt számukra, amikor a nő egyik fontos ügyfele meghívta őket a Long Island keleti részén lévő nyaralójába, és egy kicsit kiszabadulhattak a városból. Pénteken indultak New Yorkból, beszélgettek, miközben próbálták kiverekedni magukat a hétvége kezdetét jelző dugóból, aztán Jenny elszunyókált Bili mellett. Hosszú hete volt. Korábban azt tervezték, hogy augusztusban kiruccannak Maine-be vagy Martha's Vineyardra, de Jenny már kételkedett benne, hogy egy hosszabb pihenő belefér az idejébe. Épp most vette kezdetét az évad egyik legmozgalmasabb időszaka, és a felfordulás egész szeptemberben eltart majd. Mivel minden évszakban új kollekciót követelt a divatipar, Jenny számára

tulajdonképpen az év egyik időszaka sem volt alkalmas arra, hogy magukra hagyja az ügyfeleit. Bili minden igyekezetével azon volt, hogy legalább kicsit lazíthassanak. Éppen ezen törte a fejét, amikor Jenny egy órával később felébredt. Félúton jártak. - Sajnálom, hogy elaludtam... - dünnyögte mosolyogva a nő. Jót tett neki a pihenés, kevésbé érezte magát fáradtnak. - Szükséged volt rá. Kimerült vagy. Egész héten megszállottan tetted a dolgod. - Jenny általában bírni szokta a terhelést, végtelen energiái voltak, de a divathét előszelét mindenki megérezte, még ő is. Bili már alig várta, hogy lemehessenek a tengerpartra, úszhassanak, pihenhessenek, és élvezhessék a hétvégét, ráadásul kedvelte a házigazdát. Éppen meg akart osztani valamit ezzel kapcsolatban Jennyvel, de észrevette, hogy a felesége gondolatai máshol járnak. A nő előkapta a határidőnaplóját, és átlapozta, eszeveszetten számolgatott valamit, majd álmélkodó pillantást vetett Bilire. - O, istenem... Most jöttem rá valamire... Olyan elfoglalt voltam az utóbbi hetekben, hogy fel sem tűnt... - Rejtélyes mosolyt villantott a férjére, akinek fogalma sem volt róla, miről beszél Jenny, miközben ő végre nagyobb sebességre kapcsolhatott az országúton. - De micsoda? Csak azt ne mondd, hogy megfeledkeztél tíz megbeszélésről és két új ügyfélről, és hogy dolgoznod kellene a hétvégén! - ugratta Bili, de színlelt ijedelme korántsem volt alaptalan. Jenny hónapok óta a hét valamennyi napján dolgozott. - Azt hiszem, állapotos vagyok - mondta ki óvatosan, szinte félve. Bili erre hirtelen rászegezte a tekintetét, majd ismét visszafordította a fejét az út irányába. - Ezt most komolyan mondod!? - Bili ugyanolyan izgatottá vált, mint a felesége, teljesen váratlanul érte őket a hír. - Szerintem a diplomaosztód napján történt. Nem jött meg... Már jó ideje nem jött meg... Úgy négy hete késhet. Az egészről megfeledkeztem! - Jenny szavai hallatán borzongás futott végig Bili gerincén. Egyszer csak ő is olyan biztossá vált a dologban, mint a felesége. Eszébe jutott a hirtelen fellobbanó szenvedély a szerencsétlen családi ebéd és a wyomingi plébániáról való beszélgetésük éjszakáján. Már arra is emlékezett, hogy akkor éjjel átfutott az agyán a lehetőség, de aztán teljesen megfeledkezett róla. A férfi megcirógatta Jenny arcát, a nő pedig reményteli tekintettel nézett Bilire. - Hétfőn elmegyek az orvoshoz - jelentette ki a nő alig hallhatóan, aztán átölelte a férjét, és megcsókolta. Bár az igazat megvallva, egyikük sem tudott elképzelni más magyarázatot Jenny állapotára. Még soha nem fordult vele elő olyan, hogy ennyit késett volna. Egyszerre iszonyúan hosszúnak tűnt az előttük álló hétvége, míg hétfőn beigazolódhat a sejtésük, ám valahogy mégis mindketten biztosak voltak a jó hírben. Két év után végre megtörtént! Még nem szerették volna magukat túlzottan beleélni a helyzetbe, de mire Long Islandre értek, semmi másról nem tudtak beszélni, a gondolataikat teljesen kitöltötte a felfedezés. Hiszen ha Jenny valóban várandós, akkor valóra vált az álmuk. Csodálatos hétvégét töltöttek Jenny kliensénél, élvezték a vacsorára meghívott emberek társaságát. A házigazda két, vacsorával egybekötött, fantasztikus összejövetelt szervezett, Jenny és Bili pedig óceánra néző szobát kaptak. A fiatalok nagyokat sétáltak a parton, és sokat úsztak az óceánban. Vasárnap kipihenten, barnán és nagyszerű hangulatban mentek vissza a városba. Jenny már alig várta, hogy másnap reggel felhívhassa az orvosát. Bili kelt fel elsőként, és egy csésze teát vitt Jennynek. Nem mertek beszélni a babáról, amíg nem voltak biztosak a dologban, holott másra sem tudtak gondolni. Mielőtt Jenny bement volna az irodájába, megcsináltatta a vértesztet. Az eredményre egy napot kellett várni. A nő megpróbált a munkájára összpontosítani, de ez most majdhogynem lehetetlen feladatnak tűnt. Még Azaya is észrevette, hogy a hétvégét követően valami megváltozott Jenny körül. A divatbemutatók hajrájában Nelson Wu is besegített Jennynek. Remek csapatot alkottak.

- Olyan jó a kedved! Mi történt? - Jenny kerülte Azaya pillantását, nehogy a lány kiolvasson belőle valamit. Babonából nem akart még elárulni semmit. - Fantasztikusan éreztük magunkat! - felelte vidáman. Jenny aznap este kilencig dolgozott. Bili már otthon volt, amikor hazaért, és a tévé előtt lazított, miután egész napját a rabnők között töltötte. Jenny másnap délelőtt még otthonról hívta az orvost, amint a rendelő kinyitott. Sikíthatnékja lett az idegességtől, amikor a nővér közölte, hogy csakis az orvos mondhatja el az eredményt. A nővérek nem szolgáltathattak ki vizsgálati adatokat telefonon. Fél tízkor hívták vissza a rendelőből, és Jenny lélegzet-visszafojtva várta a választ. Az orvos végre átvette a telefont, és közölte vele a jó hírt. Jenny valóban állapotos. Végül csak sikerült! Bili zuhanyozott, amikor Jenny bement a fürdőszobába. Mosolyogva állt a férje előtt, és könnyek gördültek le az arcán. A férfi kidugta a fejét a zuhany alól, hogy lássa Jenny arckifejezését, aztán örömkiáltásban tört ki. Bili kilépett a zuhanyzóból, magához ölelte és megcsókolta a feleségét, aki egyből csuromvizes lett, de mindez nem érdekelte őket. Bili egyre csak szorította Jennyt, s közben csókokkal halmozta el, és azt ismételgette, mennyire szereti. A kisbaba, akire olyan rettenetesen vágytak és olyan sokat vártak, végre úton volt. Az életük kiteljesedett.

5. fejezet Jenny öthetes terhes volt, amikor augusztus elején először ment orvosi vizsgálatra, Bili pedig elkísérte őt. Március elejére várták a babát, és úgy tűnt, minden rendben van, bár az orvos megjegyezte, hogy Jenny kissé vékony. Kívánatosnak tartotta volna, ha egy-két kilót magára szed. Bili nem állhatta meg, hogy elmondja, milyen keményen dolgozik a felesége, és hogy csak késő estére ér haza. Jenny azzal védekezett, hogy a divathét itt van a nyakukon, és nem hagyhatja cserben a tervezőit, akik máris turbósebességre kapcsoltak. Az igényeik és elképzeléseik mentén majd szétszedték a stílustanácsadójukat, hogy a kollekciójuk teljes legyen, a divatbemutatójuk meg tökéletes. - Nem fogom abbahagyni a munkámat csak azért, mert várandós lettem - jelentette ki Jenny. Azt remélte, végig tudja majd dolgozni a terhességét, és az orvos sem látta ennek akadályát, egészen addig, amíg ésszerű időbeosztás szerint teszi a dolgát. - Az ésszerű időbeosztás kifejezés hiányzik a szókincsedből - pirított rá a feleségére Bili. Legalábbis ami a munkát illeti, az ugyanis kívül esik ezen a tartományon. - A munkastílusa nemkülönben. Minden feladatát kétezer százalékosan teljesítette, ami persze meg is látszott a végeredményen. Ezért becsülték meg annyira az ügyfelei, és ezért volt olyan égető szükségük rá. Egybehangzóan állították, hogy nem tudják, mi lenne velük nélküle. Jenny tudta, hogy megvan bennük a tehetség, és egyedül is boldogulnának, de kétségkívül ő adta meg a kollekciók finomhangolását, és ő kölcsönzött határozott fókuszt a tervezők szárnyaló kreativitásának. Már Mrs. Vreeland felfedezte benne ezeket az adottságokat, és elismerte, hogy fiatal kora ellenére ő a legjobb szemű divatszakember, akivel valaha találkozott. Ösztönösen érezte, mi teszi teljessé az egyes kollekciókat, és mesterien rá tudta irányítani a figyelmet a divattervezők eredeti, senki mással össze nem téveszthető stílusára. - Megpróbálsz egy kicsit lelassítani? - kérlelte Bili az orvostól jövet, aki terhesvitaminok és vastabletta szedését írta elő a feleségének, és figyelmeztette rá, hogy a gyomra is rendetlenkedhet, de Jenny egyelőre kitűnően érezte magát. A terhesség jellemző tünetei közül még egyet sem tapasztalt, ezért sem vette észre előbb, hogy állapotos. Zsúfolt munkaprogramja miatt még az sem tűnt fel neki, hogy kimaradt a havi vérzése.

Bízott benne, hogy továbbra is ellátják megbízásokkal. Nem akart kibújni a munka alól, bár megígérte Bilinek, hogy több feladatot ad át Azayának, ha az ügyfelei is beleegyeznek. És Nelsont is gyakrabban hívja majd. - Nem érdekel, mit akarnak az ügyfeleid! - morgott Bili. - Nekünk most a kisbaba a legfontosabb. -Mindkettőjük szempontjából a legjobbkor érkezett, épp úgy, ahogy Bili elképzelte. Készen álltak rá, hogy szülők legyenek. Bili most végezte el a teológiát, a kórházi és a fogházi szolgálat teljesen lekötötte, már csak egy plébánia hiányzott. Érzéke volt az emberekhez, meghallgatta őket, és vigaszt nyújtott nekik, mert érezték, hogy valaki őszintén törődik velük. Most már istentiszteletet is tartott a börtönben, és Bili maga is meglepődött, hogy mennyi nő látogatta ezeket a miséket. Szeretett volna csoportot alakítani a bántalmazott nőknek, mert az esetek többségében ez volt az elkövetett bűncselekmények előzménye. Bili sohasem ítélkezett felettük, és sok elítéltet már név szerint is ismert. Nemrég felkérést kapott, hogy a férfi fogházban is kezdjen szolgálatot, ő pedig kíváncsian várta az új terepen végzendő munkát. Az orvostól Bili egyenesen az egyik kórházába ment, ahol egy több hónapja betegeskedő lelkésztársát helyettesítette, Jenny pedig egy új klienssel találkozott. A fiatal, kivételesen tehetséges svéd lány az őszi divathéten készült bemutatni az első kollekcióját. Jenny segített neki megtervezni a divatbemutatót, hogy a kifutón a lehető legnagyobb hatást keltsék a kreációi. Izgalmas volt együtt dolgozni egy olyan tervezővel, aki most kezdi a karrierjét. Jenny remek tanácsokat adott neki, és sikerült teljesen egyéni látványvilágot kialakítani számára. A nap nagy részében vele dolgozott, aztán rövid időre beugrott Dávid Fieldstonhoz. A férfi két új ruhatervet is beillesztett az őszi kollekciójába, és ki szerette volna kérni Jenny tanácsát. A nő lenyűgözőnek találta a készülőben lévő új darabokat, ugyanakkor azt javasolta Davidnek, hogy az egyik ruha vonalait változtassa meg, mert úgy letisztultabb látványt nyújt majd. Rögvest átf érceitek a ruhát, amin a mester éppen dolgozott, és ettől egy csapásra tökéletes lett. Jenny este hatkor ment át a saját irodájába. - Egy forgószél elbújhatna melletted a szégyentől! - mondta Azaya, és alighogy Jenny leült az asztalhoz, máris átnyújtott neki egy nagy adag munkát és üzenetet. Jenny Arden életében ez tipikus napnak számított. A nő emlékeztette magát, hogy azt várják tőle, lassítson. De mikor és hogyan? Egész álló nap csak egy szelet pirítóst evett, azt is még reggel, és enyhe fejfájást érzett, amikor nyolc körül elment az irodából. A lassítás jegyében ugyanis elszánta magát arra, hogy megpróbál kilenc előtt végezni. Cserébe viszont nagy halom munkát gyömöszölt két bevásárlószatyorba, a nehéz csomagok miatt pedig taxival kellett hazamennie. Fáradtan nyitott be a lakásukba. Bili fölpillantott rá, éppen egy levelet olvasott. Mindenki ugyanazt hajtogatta az elmúlt hét hónapban. Szívesen alkalmaznák, de nincs üres lelkészi állásuk, és majd tájékoztatják, ha valami változás történne. A férfi a levéllel a kezében kedvetlenül végignyúlt a kanapén. Jenny örült, hogy nem hozakodik elő Wyo-minggal, különösen most. Nem akarta feladni a munkáját, hogy a vadonban szülhesse meg a gyerekét. Boldog volt, hogy férje nem erőltette a dolgot. Bili kész volt meghozni érte azt az áldozatot, hogy New York környékén maradnak, még akkor is, ha hosszabb időbe telik lelkészi állást találnia. - El akartalak vinni vacsorázni, hogy ünnepeljünk - jegyezte meg Bili kissé csalódottan, mert látta, mennyire fáradt a felesége. Kénytelenek voltak beérni a saját konyhájukban elfogyasztott salátával. Bili azért pezsgőt bontott, majd egy-egy pohárral töltött maguknak. Az orvos meghagyta Jennynek, hogy mértékkel nyugodtan ihat, de Jenny épphogy belekortyolt a gyöngyöző italba. Azóta fájt a feje, hogy elindult a munkából. Vacsora közben megbeszélték a napi történéseket. Bili nem állhatta meg, hogy végiggondolja, mennyire más az élete ahhoz képest, mintha még mindig az apja cégénél jogászkodna. Az újat sokkal jobban szerette. Vacsora után Jenny a két hatalmas, munkával megpakolt szatyorral az asztalához vonult, és

dolgozni kezdett. Bilit hajnali egykor elnyomta az álom a heverőn, Jenny még akkor is a munkája fölé görnyedt. A nő gyengéden felébresztette a férjét, aki engedelmesen követte őt a hálószobába, majd Jenny is levetkőzött, megmosta a fogát, aztán bebújt a férje mellé az ágyba. Bili álmos pillantással átölelte Jennyt, és érezte, ahogy a nő hosszú, hajlékony teste az övéhez simul. A férfi már nagyon szerette volna érezni a növekvő életet maguk között. Még mindig hihetetlen volt számukra ez a helyzet. Bili elképzelni sem tudta, hogy alig hét hónap múlva már a kis jövevénnyel osztják meg az életüket. Jennyben már felmerült, hogy nagyobb lakásba kellene költözniük. A nappalin kívül két szobájuk volt, de a nő az egyiket dolgozószobának használta, és úgy gondolta, arra a továbbiakban is szüksége lesz. Óriási változások előtt álltak, de ezt egyikük sem bánta egy pillanatra sem. Jenny az édesanyjának is el akarta újságolni a nagy hírt, de napközben egyszerűen nem jutott hozzá, hogy felhívja. A klienseit csak akkor akarta beavatni, amikor már feltétlenül szükséges. Nem akart rájuk ijeszteni, vagy olyan érzetet kelteni bennük, hogy mostantól nem számíthatnak rá. Jenny elszántan helyt akart állni otthon és a munkájában is, és ismerve hatékonyságát, kreativitását és kedvességét, Bili biztos volt benne, hogy mindezt véghez is viszi, és szépen kialakul majd az új életritmusuk. A leendő szülők úgy döntöttek, hogy augusztus közepén nem Martha's Vlneyardra, hanem Maine-be mennek egyhetes vakációra. Egy kis hotelszobát vettek ki reggelivel, és innen indultak csillagtúrákra a környező vidéken. Két napra kibéreltek egy vitorlást is. Bili kisfiú korától kezdve szenvedélyesen szerette a hajózást. Jenny a Billel való házasságkötésükig sohasem vitorlázott, ez az élmény kimaradt az életéből, mert nők között nőtt fel, de a férje mellett megszerette ezt a szórakozást. Mivel Jenny nem volt túl gyakorlott úszó, Bilinek gondja volt rá, hogy mindig legyen rajta mentőmellény. A nő soha nem volt tengeribeteg, és tökéletesen megbízott a férjében. A születendő babájukról beszélgettek, miközben különös kis városkák utcáit rótták, és régi temetőket fedeztek fel, ahol érdekes sírfeliratokat betűzgettek. Két sír megállásra késztette őket. Az egyikben egy anya nyugodott a gyermekével, a mellette lévőben pedig a megözvegyült, fiatal apa, aki mindössze pár hónappal élte túl a családját. A két sírhely a halálon túli összetartozás üzenetét hordozta, amitől Jenny torka összeszorult, Bili szemébe pedig könnyek szöktek. - Mindig is úgy hittem, hogy ha két ember igazán szereti egymást, egy másik életben ismét találkoznak - szólalt meg Bili halkan. Jennyt mélyen megérintették a férje szavai, és biztosra vette, hogy a mennyországról beszél, ahol az emberek újra rátalálhatnak szeretteikre, mint ez a fiatal pár és a kisbabájuk. Jenny kisilabizálta, hogy a pici lány mindössze három napot élt, az édesanyja pedig egy nappal korábban hunyta le örökre a szemét, bizonyára a szülés során történhetett valami. Az asszony férje, a pici apja pedig nem sokkal később követte őket a sírba. A fiatalok mindösz-sze tizennyolc évesek voltak, és kétszáz évvel korábban éltek. Jennyt megvigasztalták Bili szavai, hogy azóta mindnyájan találkoztak a mennyországban, egy jobb életben. Ez a gondolat az ő hitvilágával is összhangban állt. - Biztos vagyok benne, hogy mindannyian a mennybe kerültek - jegyezte meg Jenny gyengéden Bili kezét fogva. Felkavarta őt ennek a házaspárnak a sírfeliratokból kiolvasható története, hiszen olyan fiatalok voltak még! Ám mint kiderült, Bili korántsem a mennyországra célzott. - Szerintem ha két ember nagyon-nagyon szereti egymást, akkor kapnak egy második esélyt. Nem hiszem, hogy a halál közéjük állhat - jegyezte meg a férfi tárgyilagosan. A kezük továbbra is egymáséban pihent, de Jenny felkapta a fejét erre a kijelentésre. Bili még sohasem mondott neki ilyet. Ezzel a gondolattal átlépte a hagyományos vallásos világnézet határait. - Ugy érted, ezek az emberek visszatérnek a Földre, és ismét egymásra találnak ebben az életben? - faggatta Jenny némiképp megbotránkozva, mire Bili bólintott.

- Fogalmam sincs, miért, de mindig is így gondoltam. Hiszem, hogy az igaz szerelem az idők végezetéig él, és a szerelmesek újra meg újra egymásra találnak. Ha valami történne velünk, biztosan tudom, hogy megint találkoznánk. Nem érne véget a történetünk. Minket egymásnak teremtettek, legyen szó erről az életről, vagy egy másikról. Ezt az első találkozásunk óta tudom. Ami köztünk van, az túl erős ahhoz, hogy velünk együtt meghaljon. Isten ezt nem engedheti meg. Újra meglelnénk az egymáshoz vezető utat, még ha nem is tudnánk, kik voltunk előtte. A sorsunk végtelenül hosszú időre összefonódott. - Jenny kissé megborzongott Bili gondolataitól, nem hitt a paranor-mális jelenségekben, sem a lélekvándorlásban. Hitt az életükben és abban, hogy egy nap majd meghalnak, s a lelkük a mennyországba jut. Az, hogy visszatérjenek a Földre, hogy újból együtt legyenek, akár tudnak róla, akár nem, akár felismerik egymást, akár nem, elég vakmerő elképzelésnek tűnt számára, Bili azonban teljes meggyőződéssel állította ezt, miközben maguk mögött hagyták a két sírkövet. És mi van, ha a férfinak igaza van, s az ifjú pár valóban találkozott egy másik életben? Az elképzelés mindenesetre elég megfoghatatlan volt Jennynek. - Akkor nincs más dolgunk, mint életben maradni, hogy ne kelljen keresgélnünk egymást! Legközelebb talán nem jönnék rá, hogy egymáshoz tartozunk! -élcelődött Jenny a férjével. Jobban szeretnék itt és most együtt maradni veled. - Ahogy én is! - jelentette ki Bili, miközben elhagyták a temetőt, és a férfi óvatosan becsukta a kaput. New England teli volt hasonló sírkertekkel, mindahány megkapó és szomorú, függetlenül attól, milyen régiek voltak. Útban az autóhoz Bili halkan beszélt. - Remélem, hogy a találkozásunk örökre szól, nem csak egy rövid időre, vagy egyetlen, röpke élet erejéig. - Jenny bólogatva hallgatta, s azt kívánta, bárcsak így lenne, hinni azonban nem tudott benne. Bili viszont eltökéltnek látszott, s erősen hitte is, amit mondott. - En egyszerűen csak hálás vagyok azért, hogy most itt vagyunk egymásnak - jegyezte meg lágyan Jenny. És ennyi elég is volt neki. Nem kívánt többet ennél az életnél vele, csakis arra vágyott, hogy most együtt lehessenek. És a méhében növekvő gyermekkel az életük teljesebb lett, mint valaha. Mindketten a gondolataikba merültek, miközben Bili a következő városkába vezetett, ahol ebédelni szerettek volna. A férje hitvallása azonban egyre csak ott motoszkált Jenny fejében. Soha nem bizonyosodhatnak meg róla, hogy igaza van-e, viszont el lehetett gondolkodni az elméletén. - Egyszer elmeséltem ezt a teóriát a bátyámnak -mondta Bili ebéd közben a feleségének, s ahogy felidézte magában mindezt, elmosolyodott. - Azt gondolta, elment a józan eszem. Bár a családom mindig is úgy tekintett rám. Sohasem feleltem meg a velem kapcsolatos elvárásaiknak, folyton azt éreztették velem, hogy csalódást okozok nekik. - A szülei és a bátyjai valóban így álltak hozzá, Jenny volt az egyetlen ember, aki elfogadta őt olyannak, amilyen volt. Most már csak vele és a születendő gyermekükkel akart együtt élni. Végre saját családja lett. Jenny ugyanezt érezte. Bili volt az egyetlen férfi, akire vágyott, és akiről álmodott. A férje még sohasem okozott neki bánatot, és tudta, soha nem is fog. Bili előszeretettel mondogatta neki, hogy „az idők végezetéig" szeretni fogja. Egyetlen ember sem vágyhat többre ennél. Maine és Vermont vidékével ismerkedtek, és eltöltöttek egy napot New Hampshire-ben, meglátogatták Bili főiskolai barátját, aki jelenleg a Dartmouthon tanított. A férfit lenyűgözte, hogy Bili egyházi szolgálatba lépett, és egy igazán kellemes napot töltöttek együtt a régi iskolatárs feleségével és három gyerekével. A nyolc pihentető New England-i nap után Bili és Jenny ismét New York felé vették az irányt. Ahogy az minden évben lenni szokott, a divathét előtti időszakban elszabadult a pokol, s Jenny az ígérete ellenére, hogy megpróbálja mérsékelni a munkatempóját, tizennyolc órákat dolgozott naponta. Szeretett volna minden ügyfelének eleget tenni, akik most a tavaszi kollekcióikkal készültek a kifutókra.

A helyszínek változtak, nem találták a megfelelő anyagot, a minták nem érkeztek meg, a szabás félresikerült, a modellek szétcsúsztak vagy lemaradtak a megfelelő járatról, gyári szövetminták másmilyenek lettek, mint az eredetik, és mindenki Jennytől várta a nehézségek megoldását. És Jenny heroikus munkát végzett minden egyes ügyfeléért, akik közül a legtöbben hisztérikus állapotba kerültek, mire elérkezett a munka ünnepének napja. És amikorra a divathét már valóban a nyakukon volt, betáblázva divatbemutatókkal, divatsajtósok árgus szemmel figyelő hadával, az ideg-összeroppanás szélén táncoló tervezői csapatokkal, Jenny a terhessége ellenére két és fél kilóval kevesebbet nyomott a mérlegen, és végtelenül kimerültnek tűnt. Megfogadta magának és Bilinek, hogy kivesz néhány napot, ha az eseménysorozat lecseng. A három legfontosabb ügyfele az első két napon mutatta be a tavaszi kollekcióját, ketten közülük hangos sikert arattak, és lelkes kritikát kaptak a sajtóban. A harmadik kliense, aki csak ettől az évadtól szerződött Jennyvel, túl sok változtatást hajtott végre az utolsó pillanatban, a sajtó pedig gyengének és jellegtelennek bélyegezte a kollekcióját, és ezt Jenny sem vitathatta. Képtelen volt meggyőzni ügyfelét, hogy tartson ki eredeti elképzelése mellett, ami sokkal hatásosabb lett volna, mert Jennynek is tetsző egzotikus ázsiai jegyeket hordozott. Jenny néhány kedvenc fiatal tervezője is ezen a divathéten debütált, bár egyikük sem tartozott az ügyfelei közé. A nő leginkább a nagy tervezőkkel vagy azokkal a kezdőkkel dolgozott, akiknek elég tőkéjük volt hozzá, hogy gyorsabban kijöjjenek a kollekcióikkal. Jenny kedvencei közül néhányan felkerültek a divat térképére, és remek fogadtatásban részesültek. Mögöttük pedig fiatal művészek és tanítványok újabb generációja sorakozott, akik színesebbé tették a divat palettáját. Ez minden egyes divathét alkalmával így történt. Jennynek hét divatbemutatója volt ebben a szezonban, közülük kettő az utolsó napon, így Nelsonnal és Azayával együtt megszállottan, őrületes tempóban tette a dolgát. Minden fantasztikusan sikerült, Bili valamennyi divatbemutatón ott ült, és elképedve nézte, milyen minőségi munkát végeztek a divattervezők, és természetesen Jenny, aki segített nekik abban, hogy mindezt meg tudják mutatni, mert nála jobban senki sem tudta volna kihozni belőlük a tehetséget. Bili úgy vélte, hogy Jenny még soha nem végzett ennél jobb munkát. Jenny a divathét utolsó napján éppen három hónapos terhes volt. Nem látszott meg rajta, és nem jelentette be még Azayának sem. Vékonyabb volt, mint valaha, és a terhesség egyetlen korai tünetét sem produkálta, leszámítva az alkalmanként rátörő kimerültséget, amit az elmúlt két hónap feszített munkatempójával is lehetett magyarázni. Jenny tudatta az édesanyjával az örömhírt, és Bilihez hasonlóan Helene is arra ösztökélte a lányát, hogy ne dolgozzon olyan keményen, inkább lazítson egy picit. Jenny megígérte, hogy a divathét után így tesz majd. A divathét utolsó napján, útban hazafelé, Jenny két partira is benézett. Az egyiket egy híres divattervező adta az otthonában, egy fényűző Ötödik sugárúti lakásban, a másikat pedig az a fiatal svéd újonc tartotta egy East Village-i lof tban, aki Jennynek köszönhetően olyan lelkes fogadtatást kapott a sajtó részéről. Mire Jenny hazaért, már alig állt a lábán a fáradtságtól. Bili kihagyta a partikat, és órákkal előbb otthon volt. Egy ideje hajnali hatkor kezdődő istentiszteleteket tartott a férfiak börtönében, és benne nem szunnyadtak olyan kiapadhatatlan energiatartalékok és lendület, mint Jennyben még így, áldott állapotban is. Amikor a felesége hazaért, ő már lefeküdt aludni. Kis készülődés után Jenny bemászott mellé az ágyba, és hozzábújt. A divathéten bomba sikereket könyvelhetett el. Nagyon szerencsésnek érezte magát. A kicsi lányból, aki életét a philadelphiai Pittstonban kezdte nagy szegénységben, az isten háta mögött, a New York-i divatipar ünnepelt hírességévé, kulcsszereplőjévé, avatott szemű szakértőjévé vált. Keményen megdolgozott azért, hogy ilyen sokra vigye, de minden percét élvezte. Elalvás előtt Jenny még felidézte a két utolsó divatbemutatóját, és mi tagadás, izgatottan várta, milyen sajtóvisszhangot kapnak majd a másnap reggeli lapokban. Bili meg sem moccant,

amikor a felesége odabújt mellé, mígnem úgy hajnali négy körül meghallotta Jenny nyöszörgését. Azt gondolta, csak rosszat álmodott, s mintegy félálomban ösztönösen megdörzsölte a felesége hátát, aztán egyből majdnem vissza is zuhant az öntudatlanságba, amikor Jenny ismét nyögött egyet, ezúttal hangosabban. Fájdalommal teli, elnyúló nyöszörgés jött felőle, és Bili meghallotta, hogy a sötétben az ő nevét mondja elfúló hangon. - Bili... Nem tudok megmozdulni... Én... ez olyan rossz... állítsd meg... - Jenny ekkor már sírt, és Bül érzékei menten kiélesedtek. Felkönyökölt, és felkapcsolta a villanyt. Jenny vergődött az ágyban, egészen összekucorodva a fájdalomtól. Háttal volt Bilinek, és a férfi megpróbálta őt gyengéden maga felé fordítani, hogy láthassa, de Jenny abban a pillanatban fölsikoltott. - Mi van veled?!... Jenny!... Mondj valamit! - A nő arca falfehér volt, az ajkai pedig színtelenek. Bül ösztönösen félresöpörte a takaróját, hogy megnézze a testét, és akkor látta, hogy az ágyon minden merő vér. Jenny vérben úszva szorongatta a hasát. Az egész olyan volt, mintha valaki megpróbált volna gyilkosságot elkövetni, és Jenny lenne az áldozat. Bül igyekezett leplezni a rettenetét, és nyugodt hangon beszélt hozzá. - Nincs baj, szívem. Nincsen semmi bajod. Minden rendben lesz. - Bili még abban sem volt biztos, hogy a felesége tudatában van-e annak, hogy vérzik. A fájdalom teljesen úrrá lett rajta, szinte nem is volt magánál, a teste pedig merevre feszült a sűrű hullámokban rátörő görcstől. Bili elfordult tőle, felemelte a telefont, és tárcsázta a kilenc-tizenegyet. Sürgősségi mentőt hívott. Bemondta, hogy a felesége erősen vérzik, és hogy három hónapos terhes. Ahogy Jennyre nézett, tudta, hogy a baba nem élhette túl ezt a traumát, és most már egyedül csak a felesége életéért aggódott. Legszívesebben azt mondta volna a telefonügyeletesnek, hogy élet és halál kérdése, hogy kiérjenek, de nem akarta megrémíteni Jennyt. Úgy tűnt, mintha a nő elvesztené az eszméletét, és Bül megrázta, úgy kérlelte, hogy beszéljen hozzá, amíg megjönnek a mentők. Jenny szemhéja olyan súlyosnak tűnt, hogy nem tudta nyitva tartani a szemét, és az arca percről percre szürkébb lett. Az ágyuk tocsogott a vérben, és most már Bilire is jutott belőle. A férfi hozott egy törülközőt, megtörölte a kezét és a lábát, majd magára rángatta a ruháit, miközben folyamatosan szóval tartotta a feleségét. Az ambuláns kocsi nyolc perccel később megérkezett, és a mentősök nyomban akcióba lendültek. Egy felfújható gumiszkafanderbe tették Jennyt, hogy a túlnyomással megpróbálják csillapítani a vérzést, vénát szúrtak és branült tettek a karjába, kerekes hordágyra fektették. Két perc sem telt bele, s már tolták is kifelé az ajtón. Bül szorosan a nyomukban haladt lefelé a lépcsőn, és beugrott a felesége mellé a mentőautóba, mielőtt bárki megakadályozhatta volna. A sofőr bekapcsolta a szirénát. Jenny már nem volt magánál, amikor keresztülhajtottak a városon. Száguldva vették a kanyarokat, miközben az éjszakai fények elmosódtak körülöttük. Jennyt a Lenox Hill Kórházba szállították, és egyből a sürgősségi osztályra vitték. Rákérdeztek Bilinél a felesége vércsoportjára, elvégezték rajta a keresztpróbát, és útban a műtő felé megkezdték a vérátömlesztést. Az orvos odanyomott Bili kezébe egy írótáblát, és megmutatta, hol írja alá a sebészi beavatkozásba való beleegyezési nyilatkozatot. Pár percen belül komoly pillantással vette vissza a Bili által aláírt nyomtatványt. - Rendbe fog jönni? - kérdezte zokogva Bili, és az orvos épp elég ideig habozott ahhoz, hogy halálra rémítse a férfit. - Nem könnyű eset - hangzott az orvos őszinte válasza, mert nem akarta félrevezetni Bilit. - Sok vért vesztett. Ha öt perccel később ér ide a mentő, elvérzik. Még szerencse, hogy ilyen közel laknak hozzánk. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megmentsük az életét. A kisbaba már oda van. - Bili bólintott. A kisbabájukat majd később megsiratja, most egyedül az lebegett a szeme előtt, hogy Jenny megmeneküljön. - Tegyenek meg mindent, amit csak lehetséges! -kiáltotta Bili az orvos után, aki elrohant, hogy csatlakozzon a Jenny életéért küzdő csapathoz. Bili három órán keresztül egyedül ült a várószobában, majd egy ideges apuka érkezett, aki arra várt, hogy megszülessen a gyermeke.

Azon kesergett, hogy nem maradhatott a szülőszobában a felesége mellett, mert az egyik nővér kérlelhetetlen pillantással közölte vele, hogy az tilos. A fiatalember megpróbált szóba elegyedni Billel, aki viszont alkalmatlan volt arra, hogy bárkivel társalogjon. Öt perccel később feltűnt egy nővér, aki egy kis magánszobába terelte Bilit, ahol egyedül várhatta a híreket. A nővérek már korábban tájékoztatták, hogy Jenny élet és halál között lebeg, és az állapota sajnos korántsem kielégítő. Kávéval és teával kínálták Bilit, aki semmit sem fogadott el. Csak ült magában, várt, és némán imádkozott. Fél órával később két műtősruhába öltözött orvos ment be Bilihez. Még rajtuk volt a sapka meg a maszk, és gondterhelt pillantással léptek be. - Jenny... - Bili halálra váltan emelte szemét a két orvosra. - Életben van - közölték vele gyorsan. - A feleségének méhen kívüli terhessége volt. Ritka eset, de néha előfordul. A magzat nem a méhében, hanem a petevezetékében növekedett. Ez előbb vagy utóbb mindenképp életveszélyes állapotba sodorja az anyát. A baba bizonyára nagyon lassan növekedett, a feleségének pedig nyomást és fájdalmat kellett éreznie figyelmeztető jelként. Miután magához tért, megkérdeztük tőle, hogy így volt-e, de azt felelte, nem tapasztalt ilyesmit. A növekvő magzat nyomására a petevezeték szétrob* » bánt, és ez okozta azt a nagy vérzést, ami ma éjjel történt. A baba nem élhet túl egy ilyen krízist, de talán soha nem is volt életképes. Arra, hogy ez így történt, az anyának semmi befolyása nem volt. Ez egy olyan rendellenesség, ami előfordulhat. Úgy tűnik, a felesége nagyon aktív életet él, és talán figyelmen kívül hagyta az erre utaló jeleket. A méhen kívüli terhesség, ahogy azt maguk is majdnem megtapasztalták, az anya életébe kerülhet. A felesége nagyon szerencsés. Elvesztette ugyan az egyik petevezetékét és az egyik petefészkét, de ettől a másik oldali nemi szervei még működnek, és ismét teherbe eshet, miután felépült. Alapos megfigyelés alatt kell tartani, ha bekövetkezik az újabb fogamzás, de a méhen kívüli terhesség rendszerint nem ismétlődik meg kétszer egymás után. Szomorú eset, sajnálom, hogy elveszítették a kisbabájukat. - És bár az orvos hangja komoran csengett, legalább Jenny életben maradt. Az orvos elmondta, hogy nem sokon múlott a felesége élete, de a sebészek remek munkát végeztek: megóvtak mindent, amit csak lehetett, így Jenny továbbra is termékeny maradt. - És milyen állapotban van most? - Bilit semmi más nem érdekelte. Jenny méhen kívüli terhessége különösen veszélyes volt, mert későn derült ki, ezért majdnem belehalt. - Még mindig aluszékony az altatástól és a vérveszteségtől. A műtőben három transzfúziót kapott, és egy darabig még remegni fog. Néhány nyugodt hónapra szükség lesz a felépüléséhez, aztán semmi akadálya, hogy kihordjon és megszüljön egy másik babát. A természet ritka és kegyetlen tréfája, amin most keresztülmentek. De ha nem jelentkezik a jellegzetes hasi fájdalom, a nőgyógyászoknak nincs lehetőségük a baj kiszűrésére. Ha pedig időben felismerik, hogy a magzat méhen kívül növekszik, azonnal meg kell szakítani a terhességet, mielőtt az önökéhez hasonló helyzet alakulhatna ki. Rendbe fog jönni a felesége - nyugtatta meg újra az orvos Bilit. - Bár érthető módon most még nagyon bánkódik a baba elvesztése miatt. - Jenny elsírta magát, amikor közölték vele a rossz hírt, és Bilit akarta volna látni, de még az őrzőben volt, ahol megfigyelés alatt tartották. Es Bili csak akkor mehet be hozzá, amikor majd áttolják a kórterembe. Meg kellett győződni róla, hogy a vérzés nem indul újra, mert az egyet jelentett volna Jenny halálával. Bili számára egyértelmű volt az orvosok üzenete. Csupán halvány örömöt érzett annak hallatán, hogy lehet még gyerekük. Eszeveszetten aggódott Jennyért, és gyászolta a kisbabát, akit elveszítettek. A másik orvos elmondta, hogy kisfiú volt a szerencsétlen sorsú magzat, ami még fájóbbá tette az egészet. Most már egy valóságos emberpalántát kellett eltemetniük, egy kisfiút, akit sohasem ismerhettek meg. Miközben Bili arra várt, hogy Jennyt kitolják az őrzőből, folyton az ápolónőket ostromolta, hogy információt szerezzen a felesége állapotáról. Kérlelte őket, hogy engedjék be Jennyhez, még a kórházi lelkészi igazolványát is elővette, de a nővérek ezt látva sem hagyták bemenni az őrzőbe, végtére is nem az utolsó kenet szentségét kellett feladnia.

Délután lett, mire Jennyt az újszülöttosztályon lévő kórterembe gurították, és Bili végre-valahára találkozhatott vele. A férfi addigra már értesítette He-lene-t a történtekről, Azayával tudatta, hogy Jenny nem képes bemenni az irodába, és a lelkészi szolgálaton is jelezte, hogy a felesége kórházba került, és ő több napig nem tudja ellátni a feladatait. Helene szíve vérzett értük, amikor meghallotta, mi történt, és rettenetesen aggódott a lányáért. Az asszony fiatalabb korában két nőt is ismert, akik bizony belehaltak a méhen kívüli terhességükbe. Még Pittstonban volt tanúja az eseteknek, ahol szerencsétlen asszonyok elvéreztek, mielőtt bárki ráeszmélt volna, hogy mi történik velük, vagy miért. Mérhetetlenül hálás volt Bilinek, amiért idejében Jenny segítségére sietett. A férfit még a gondolattól is kirázta a hideg, hogy mi lett volna, ha nem ébred fel Jenny nyöszörgésére, vagy ha a felesége hamarabb kivérzik, végérvényesen elvesztve az eszméletét, és ott hal meg mellette. Ezektől a lehetőségektől valóban csak egy hajszál választotta el őket. Bili azonnal lehajolt, hogy megcsókolja a feleségét, amint megpillantotta, a nő pedig könnyekben tört ki a megkönnyebbüléstől, hogy a férje végre megint mellette lehetett, a borzalomtól, amin keresztülment, és az elvesztett baba miatti fájdalomtól. - Tudom, kicsim, tudom... - mormolta Bül az ágy mellett ülve, miközben Jenny haját cirógatta, és szorongatta a kezét. - De lehet még gyerekünk. Most csak az számít, hogy te jól legyél! Soha, de soha nem akarlak elveszíteni. Össze kell szedned magad! Aztán pedig ismét próbálkozhatunk a kisbabával. - De én őt szeretném, akit elveszítettünk! - zokogta a nő. - Kisfiú volt... - Tudom. De ígérem, lesznek még gyerekeink! -Jenny bólogatva kapaszkodott Bilibe. A férfi átölelte fekvő feleségét, aki egyre csak zokogott. És Bili szeméből is patakzottak a könnyek, sírt imádott feleségéért és pici magzatukért, aki nem születhetett meg. - Eszembe jutott a család, akiket a maine-i temetőben láttunk a nyáron... Nem akarom, hogy velünk is ez történjen... Azt szeretném, ha örökké élhetnénk. Soha nem akarok tőled elválni! - fakadt ki szomorúan Jenny, a férje pedig elmosolyodott. - Nem is kell. Úgysem fogsz tőlem megszabadulni soha! - tréfálkozott Bili. - Örökre melletted leszek. Csak rendbe kell jönnöd, és velem maradnod! - Jenny is elmosolyodott, majd lehunyta a szemét. Még mindig gyenge volt az óriási vérveszteségtől, komoly görcsök kínozták, és fájt az az oldala, ahonnan eltávolították a petefészkét és a petevezetékét. Kicsit később fájdalomcsillapítót kapott, éjjel meg még egy transzfúziót. A vérképe még mindig kórosan gyenge állapotot tükrözött, és holtsápadt volt. Bili egész éjjel ott virrasztott az ágya mellett. Jenny reggelre egy fokkal jobban nézett ki, bár a tekintetéből szomorúság áradt. Elmondta Bilinek, semmiféle jelét nem érezte annak, hogy a baba nem a megfelelő helyen növekszik. Az orvosához hasonlóan azt hitte, minden a legnagyobb rendben van. Ezen a héten ment volna hozzá a harmadik hónapban esedékes terhesgondozásra, ami most már teljességgel okaf ogyottá vált. Az orvosa a műtét másnapján felkereste Jennyt a kórházban, mert őt is sokkolták a fejlemények. A nőgyógyász mindent elismételt, amiről a sebészeten tájékoztatták őket, és megnyugtatásképpen elmondta, hogy jó esetben a nő egy petevezetékkel és petefészekkel ismét megfoganhat, és kihordhat egy másik babát. Csakhogy nekik az előző fogantatásra is két évet kellett várniuk, és Bili attól tartott, hogy egy újabb alkalom még több időt vesz majd igénybe, különösen Jenny őrült munkatempója miatt. Az orvos azt mondta, hogy talán megkönnyítheti a dolgot, ha Jenny kicsit visszafogja a munkamániáját. Jenny némán bólintott. Még túl gyenge volt ahhoz, hogy tiltakozzon, és Bili is tudta, hogy ez most nem a megfelelő alkalom a kérdés megvitatására. Jenny öt napig maradt a kórházban, amíg a vérképe kissé rendeződött. Az orvosok még mindig tartottak attól, hogy kiújul a vérzés, és a lelkére kötötték, hogy a következő két hetet pihenéssel töltse. Jenny nem volt éppen rohangálós kedvében. Amint hazaért, Azaya máris el

akarta látni némi munkával, ám az asszisztenst őszintén megdöbbentette Jenny állapota. A főnöke csontsovány volt, és szinte hamuszínű. Jen-nynek ilyen körülmények között nem is volt más választása, mint elmondani, mi történt vele. - Jenny, annyira sajnálom! - bizonygatta Azaya szörnyű érzésekkel. - Fogalmam sem volt róla, hogy babát vársz... -Nem akartam elsietni a bejelentést... - felelte Jenny bánatosan. Ám annak ellenére, hogy milyen gyenge volt, és mennyire lesújtotta a kisbabája elvesztése, Jenny egyből munkához látott, és telefonon beszélt az ösz-szes ügyfelével. Hálás volt, hogy mindez a divathét után, és nem előtte történt. A klienseknek semmit sem árult el, csak annyit közölt velük, hogy most otthonról dolgozik. Egyiküknek sem tűnt fel semmi különös. Éppen a postát nézte át, miután Azaya átvitt neki egy halom munkát és anyagmintát, amelyeket ügyfelei küldtek neki véleményezésre. A tervezők máris ötleteket gyűjtöttek a következő évadhoz. A legtöbbjük a divathét végeztével egyből munkához látott. Ahogy Jenny átnézte a postát, a szeme megakadt egy újabb levélen, amit Bilinek címeztek a wyomingi egyházközösségtől. Nagy lelkifurdalások közepette felnyitotta a borítékot. Ismételten arra kérték a férjét, hogy töltse be az üres állást. Még mindig nem jelentkezett a szolgálatra senki más, és bíztak benne, hogy Bili meggondolja magát, és elfogadja az üres posztot. Jenny szívverése majdnem elállt, miközben olvasta. Barátságos hangvételű levél volt, ráadásul Bili még mindig nem talált magának másik helyet, és egyre kilátástalanabbnak érezte a helyzetét. Már az is megfordult a fejében, hogy viszszamegy a családja cégéhez. Végtére is nem maradhatott örökké munkanélküli, noha pillanatnyilag úgy tűnt, ez könnyen megeshet. Egyszerűen nem volt New York közelében egyetlen betöltetlen lelkészi állás sem, pedig Jenny munkája mellett ez lett volna az egyetlen ideális megoldás. A nő letette a levelet Bili asztalára, de a tartalma egész nap nem hagyta nyugodni. Az egyik fele legszívesebben eldobta volna az irományt, hogy Bili még csak kísértésbe se essen, a másik fele viszont úgy érezte, igazságtalan, hogy arra kényszeríti a férjét, maradjon New Yorkban. O maga azonban képtelen lett volna feladni a karrierjét, amiben immár tizennégy év munkája feküdt, és amit szívből szeretett. Mihez is kezdene a divat nélkül? Főleg a wyomingi Moose-ban? Még annak a gondolatától is kirázta a hideg, hogy egy ilyen helyen éljen. Mellesleg a templom nem is Moose-ban volt, hanem huszonöt kilométerrel arrébb. A legközelebbi nagyváros Jackson Hole, ami kellemes hely hírében állt, de Wyoming egyszerűen nem szerepelt Jenny látókörében, mert New York teljes egészében kitöltötte azt. A nő megpróbálta kiverni a fejéből a levelet, hogy a munkájára koncentrálhasson. Ez csak addig sikerült neki, amíg meg nem látta, hogy Bili komoly arckifejezéssel fut végig az ajánlaton, miután hazaért. A férfi a betoppanása után egyből rápirított Jennyre, hogy túl sokat dolgozik, de ezzel együtt a nő napról napra jobb színben volt. Bili egy kész grillcsirkével állított haza, Jenny meg egy kis zöldségköretet készített hozzá, de kényszerítenie kellett magát, hogy egyen is belőle. Még mindig alig volt étvágya, és ijesztően lesoványodott. Pontosan tudta, hogy ha pár hónap múlva ismét teherbe akar esni, akkor magára kell szednie egy kicsit, és visz-sza kell szorítania a munkára fordított időt. Az orvosa is ebbe az irányba terelte, és Jenny tudta, hogy igaza van. Két éve mást sem hallott. És most, hogy a nemi szervei egy részét el kellett távolítani, még nehezebb dolguk lesz, hogy teherbe essen. Senki sem ígérhetett semmi biztosat. - Láttam, hogy a wyomingi plébánia megint írt. Bocs, hogy felbontottam - mondta Jenny vékonyka hangon. A nő majdhogynem zavarban volt. - Kíváncsi voltam rá, mit írnak. Még mindig szükségük lenne rád... - összegezte félve a helyzetet. - Igen, ez így igaz - felelte egyszerűen Bili. - De van más is. Beszéltem a brooklyni plébániával, ahová a múlt héten adtam be a jelentkezésemet - folytatta lemondóan. Elutasítottak. Tavaly vettek fel egy fiatal lelkészt. Azt mondják, hét évet várt a munkára.

- Sajnálom - mondta együtt érzően a felesége. Tudta, milyen elszántan próbált magának állást találni Bili az elmúlt kilenc hónapban. Az összes betöltetlen hely több száz kilométerre volt New Yorktól, úgy tűnt, az elfogadható távolságra lévő álláshelyek már mind foglaltak, és egyetlen lelkész sem akarta megváltoztatni a szolgálati helyét. - Ne aggódj emiatt. Eljön majd a megfelelő lehetőség, csak ki kell várni. Bilinek szinte a mantrájává váltak ezek a mondatok, ám minden egyes alkalommal egyre kevesebb meggyőződéssel állította. És a baba elvesztése őt is igencsak megviselte. Ki tudja, mennyit kell várniuk még, mire az álmuk valóra válik? Sem a kisbaba, sem a lelkészi állás nem akart sikerülni, és mindketten rettenetesen csalódottak voltak, de azért próbálták ébren tartani a reményt. Bili témát váltott, és azokról az emberekről kezdett beszélni, akiket aznap látogatott meg a börtönben. Találkozott egy sorozatgyilkossal, aki éppen a bírósági tárgyalásra várt, és meglepően intelligensnek tűnt. Az illető maga is hallgatott teológiát. Érdekes beszélgetésük volt, ami csak még talányosabbá tette a figurát. Félelmetes volt belegondolni, hogy egy ilyen értelmes ember voltaképp sorozatgyilkos, aki hét nővel végzett, mielőtt rács mögé dugták. Egyszerre volt hihetetlen, tragikus és hátborzongatóan furcsa. De Bili legalább nem unatkozott. A következő héten Jenny is elkezdett bejárni az irodájába. Nem kímélte magát. Az összes ügyfelével személyesen találkozott, és be akarta hozni a kiesett időt. Bili megint félteni kezdte, amikor látta, hogy milyen fáradtan érkezik haza. - Szerinted nem vállalod magad megint túl egy kicsit? - pedzegette óvatosan. A felesége még mindig erőtlen és vékony volt. - Majdnem két hétig otthon rostokoltam. Nem hagyhatom magukra az ügyfeleimet! - Bili némán bólintott. A hét vége felé Jenny felkereste a nőgyógyászát, de az orvos csöppet sem volt elégedett, mert Jenny tovább fogyott. A nŐ nem leplezhette a soványságát és a sápadtságát. A vérzés rendkívül sokat kivett belőle. - Néhány ponton talán átgondolhatná az életmódját - figyelmeztette az orvos. - Borzasztó keményen dolgozik. Ha ilyen igényeket támaszt a szervezetével és az idejével szemben, nem lesz egyszerű újra teherbe esnie. Persze nem kizárt, hogy megtörténik, de nem túl valószínű. És mielőtt jönne a következő baba, pontosan most lenne itt az ideje, hogy lassítson a tempón. -Jenny egyedül ment a rendelőbe, és otthon sem mondott semmit Bilinek. Ám amint benyitott a lakásba, meglátta, hogy Bili egy halom levél felett görnyed, ugyanazzal a reményvesztett arckifejezéssel, ami már hónapok óta a kísérője volt. A férfi önbizalmát alaposan megtépázta, hogy nem talált magának tisztességes állást, és Jenny egyetlen vágya az volt, amikor megpillantotta, hogy átölelje és megvigasztalja. Halkan áthaladt a szobán, és letelepedett szemközt a férfi íróasztalával. Az élet meghatározó pillanatát élte át, amikor valaki eldob mindent, amiben eddig hitt, és szabad folyást enged az eseményeknek. - Mondj nekik igent! - préselte ki magából Jenny egy szuszra, miközben úgy érezte, most váltott jegyet élete legvadabb hullámvasutazására. Nem így tervezte. Amit tett, egy pillanat műve volt. - Mégis kinek mondjak igent? - kérdezte meglepetten a férfi, mert úgy értette, hogy Jenny az apja meg a fivérei ajánlatára gondol. A héten Tómmal ebédelt, és nagyon komolyan elbeszélgettek a visszatérése lehetőségéről. Bilinek semmi más mentő ötlete nem támadt. Nem tudta, mit tehetne. A többéves munkanélküliséget elképzelhetetlennek tartotta. - Az apámnak? - Persze hogy nem - felelte ingerülten a felesége. Ilyet soha nem tanácsolt volna Bilinek, hisz a kedves rokonai élve felfalnák. - A wyomingi egyházközösségre gondoltam. Azt hiszem, meg tudnánk csinálni! Idehaza semmit sem találtál, ők meg hónapok óta rimánkodnak neked. A templom mellett egy barátságos kis paplakot is felajánlottak neki. A férfi úgy nézett a feleségére, mintha az elvesztette volna a józan eszét, és Jenny egy percig valóban így érezte

magát. Szavak hagyták el a száját, mielőtt mérlegelte vagy átgondolta volna őket, ám az ösztönei azt súgták, helyesen cselekedett. - Ezt komolyan gondolod? De mi lesz veled? - kapott észbe a férfi hirtelen, mert átvillant az agyán, hogy Jenny esetleg el akarja hagyni. - Te is velem tartanál? - Még kérdezed!? Hát persze! Mihez kezdenék itt nélküled? - Talán belevetnéd magad a divatiparba - ment bele a játékba halvány mosollyal most már Bili is. Jenny sóhajtva nézett a férjére. - Szeretem a munkámat, és elégedett vagyok azzal, amit elértem. De te jelented számomra a világot! - A halál kapujában jobban érezte ezt, mint valaha. Tom, a sógora elszörnyedve hallgatta Bili beszámolóját az esetről. A Sweet család egyetlen tagja sem gondolta JennyrőL hogy a megfelelő társ Bili számára, ám a halálát egyikük sem kívánta. Tom mindkettőjüket együttérzéséről biztosította, és örült, hogy Jenny túlélte a tragédiát. Tom tudta, hogy az öccse mennyire szereti a feleségét, és milyen vigasztalhatatlan lett volna, ha a nő nem marad életben. - Jenny, egyszerűen nem költözhetsz csak úgy Wyo-mingba! Ez nem a te utad, nem hagyhatom, hogy ezt tedd. Tizennégy évet fektettél a karrieredbe, amit nem dobhatsz el magadtól egyik napról a másikra! - Talán kivehetnék egy évet, és ezalatt kiderülne, hogy beválik-e nekünk az az életforma, és még akkor is eldönthetnénk, hol folytassuk az tovább. - Mindketten tudták, ez azzal járhat, hogy a nő ügyfeleket veszít, és hátrányba kerül a versenytársaival szemben. A legtöbb kliense több figyelmet igényelt a távmunkakapcsolatnál. De néhányan bizonyára visszapártolnának hozzá, ha ismét visszatérne a városba. - Egy próbát megér! Mit veszíthetünk? És talán a gyerekvállalás szempontjából is megfelelőbb környezetbe kerülnénk, mintha itt halálra dolgoznám magam. Lehet, hogy most az a helyes lépés, hogy áttegyük a székhelyünket a wyomingi Moose-ba. - Jenny szeme könnybe lábadt a mondandója végére, de az ajka mosolygott. Kétségtelenül nagy áldozat volt ez részéről, de szerette a férjét, és úgy erezete, tartozik neki ennyivel. Bili folyton azon fáradozott, hogy a felesége jól érezze magát. Most pedig Jennyn volt a sor, hogy viszonozza a sok jót. Kész volt Biliért átmenetileg feladni a karrierjét. -Szeretném, ha ezt alaposan végiggondolnád, mielőtt bármit mondok nekik - kérte komolyan a férfi. - Az előző szavaidért akár őrültnek is bélyegezhetnének, és nem várom el tőled, hogy azokhoz tartsd magad. Talán csak rossz napot fogtál ki. - Jenny felnevetett, és a férje nyaka köré fonta a karját. - Nekem van a világon a legnagyszerűbb férjem! Ez sokkal fontosabb holmi rossz napoknál! Szeretnélek boldognak látni, és lehetővé tenni, hogy belekóstolhass abba az életformába, ami annyira vonz. És ki tudja, talán mindkettőnknek megtetszik majd... - Ezt a nő egyelőre elképzelni sem tudta, de nem akart elzárkózni a lehetőség elől. Bili miatt. Jenny még soha életében nem adta ennél nagyobb bizonyítékát a szerelmének, a férje nagyon is tudatában volt ennek. Am ezzel együtt sem akarta tönkretenni a felesége életét és karrierjét. - Jen, akkor is gondold át még egyszer. Nem kell most belerohannunk ebbe. Adj időt magadnak! És az sem gond, ha meggondolod magad, és úgy döntesz, hogy mégis maradjunk. Jenny újra megcsókolta a férfit, és másnap felhívta az anyját, hogy elmesélje neki, mire készül. Helene rögtön aggódni kezdett. Az egész történet túl ismerős volt neki. - Én is pont így éreztem akkor, amikor követtem az apádat Pittstonba. Azt gondoltam, ezzel jót teszek neki. Ám amikor odamentünk, kiderült, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint amit valaha is el tudtam képzelni. Ha nem halt volna meg szegény, borzasztó életünk lett volna. Olyan, mint a szerencsétlenséget megelőző három évben. Akkoriban úgy éreztem magam, mint akit élve eltemettek. - Nem, Helene egyáltalán nem tudta elképzelni a lányát a wyomingi Moose-ban. Jenny, a Parsonson töltött három évet is beleszámítva, tizennégy éve szerves része

volt a New York-i divatipar kifinomult világának. A síráson kívül semmi mást nem tehetne Moose-ban. - Bili szerint elmehetnénk egy évre, és ha reménytelennek találom, visszajöhetnénk. Jenny próbált magabiztosnak hangzani, de kicsit maga is borzongott az egésztől. Az anyja meg csak a saját félelmeit visszhangozta, és szinte pánikhangulatba került. - A te szakmádban nem lehet ilyet csinálni. A tervezők villámgyorsan találnak maguknak másik stílustanácsadót! Ha elmész, a vállalkozásod nagyon megsínyli majd. Jenny hangja komoly volt, amikor válaszolt az anyja kétségeire: - Ha maradunk, tönkremehet a házasságunk. Bilinek változásra van szüksége. Már azon gondolkodik, hogy visszamegy a családja cégéhez, ha év végéig nem talál magának egy tisztességes lelkészi állást. Arra pedig tényleg rámenne. Nem akarom, hogy így legyen. És ez a plébánia valóban olyannak tűnik, mint amilyet elképzelt magának. Csak éppen nem a megfelelő helyen van. De ki tudja, talán pontosan így lesz jó... -Az anyja nem is akarta elhinni, milyen bátor a lánya, s hogy mennyire nagylelkű a férjéhez. Hatalmas áldozatot készült hozni érte. Ez Bili számára is nyilvánvaló volt. A következő napokban Jenny Azayának is beszélt a terveiről, aki megígérte, hogy igyekszik életben tartani Jenny vállalkozását, persze szerényebb keretek között. És biztosra vette, hogy Nelson is a segítségére lesz ebben. Az, hogy Jenny ugyanazt a szolgáltatást nyújtsa a jövőben is, mint New Yorkban, megoldhatatlan feladatnak tűnt. Viszont telefonon tarthatták a kapcsolatot Azayával, aki anyagmintákat és ruhaterveket is küldhetett neki. így Jenny nem esne ki teljesen a szakmából, s talán valamire ez is elég lesz. Meg aztán a februári és a szeptemberi divathétre is visszajöhet, ha ugyan addigra nem költöznek vissza. Azaya beleegyezett, hogy egy évig a legjobb tudása szerint tartja a kapcsolatot a cég ügyfeleivel, és mindennap telefonon egyeztet Jennyvel. Bizonyos klienseket ez aligha tesz boldoggá, de néhányuknak megfelel majd. Es mindössze egy évről volt szó. Ha letelik, Jenny visszatér, és ismét átveszi az uralmat, vagy pedig végleg Wyomingban maradnak. Jenny pillanatnyilag mindenre nyitott volt. Azaya is alaposan megdöbbent, akárcsak Helene. Jenny tiszta szívvel és nyílt sisakkal azt tervezgette, hogy elmegy. Egy hete beszéltek erről először Billel, és a nő aznap este megint felhozta a dolgot. - Pontosan mikor is költözünk Wyomingba? - kérdezett rá szinte mellékesen, miközben leszedte az asztalt. Bili kínai gyorsétteremből hozott vacsorát, és most meglepetten nézett a feleségére. - Te viccelsz velem? - Nem én! Komolyan kérdem. Ha neked is megfelel, nem adnám ki a lakást, hogy itt legyen vésztartaléknak arra az esetre, ha valami nem a terveink szerint alakul. Azaya vállalta, hogy gondot visel az ügyfeleimre, mármint arra a kevésre, aki nem teszi majd ki egyből a szűrömet. Úgy egy hónapra lenne szükségem, hogy mindent elrendezzek. - Október első hetében jártak. - Számításaim szerint november elejére végeznék. És te hogy állsz? Szerintem bele kellene vágnunk! -A nő hangja sokkal határozottabban csengett, mint egy hete. - Ezt csak értem teszed? - faggatta a férfi elképedve. Arra készült, hogy Jenny meggondolja magát, és nem lett volna mérges, ha így tesz. - Ertünk teszem - felelte nemes egyszerűséggel a nő. - És ki tudja, talán teherbe esni is egyszerűbb lesz ott. Egy próbát mindenesetre megér. De a legjobban azt szeretném, ha lenne végre egy plébániád. Megérdemled, és ha ez az, amit szeretnél, akkor állok elébe! - mondta Jenny derűs arckifejezéssel. Erre a férfi olyan hevesen megölelte, hogy kis híján kiszorította belőle a szuszt. - És ne feledd, ha nem bírod elviselni a körülményeket, egy év múlva visszajövünk, vagy hamarabb, ha úgy akarod - ígérte Bili. Ő is jónak látta megtartani a lakást. Most úgy tűnt,

mindenképp szükségük van egy New York-i bázisra. - Soha, de soha nem fogom elfelejteni, hogy mit teszel értem, Jenny! - rebegte Bili hálásan. Egész éjjel a jövőről beszélgettek. Másnap pedig Bili felhívta a moose-i egyháztanács elnökét Wyoming-ban. A férfi arra kérte Bilit, hogy egy hét múlva kezdje meg a szolgálatot, és ő igent mondott. Jenny egy hónap múlva fogja követni, ha New Yorkban már mindent elrendezett. A házaspár úgy döntött, hogy a kis lelkészlakot majd helyben vásárolt bútorokkal rendezik be. Jenny érintetlenül akarta hagyni a New York-i otthonukat, amivel Bili is egyetértett. Emellett pedig tiszta lappal kezdhették új életüket az egyszerű házban. Az életformájuk gyökeresen átalakulóban volt. Akár jó, akár rossz idők elé néznek, ráléptek a wyo-mingi Moose-ba vezető útra. Tom majdnem leesett a székéről, amikor Bili nem sokkal az indulása előtt telefonon beszámolt neki a fejleményekről. - Most komolyan beszélsz? De hiszen már majdnem meggyőztünk róla, hogy gyere vissza a céghez! Apa össze fog omlani - tette hozzá Tom csalódottan. - Tényleg majdnem meggyőztetek, a feleségem viszont rábeszélt, hogy költözzünk Moose-ba. Tom önkéntelenül felnevetett az ötlettől: - Vagy holdkórosak, vagy szentek vagytok, pillanatnyilag még nem látom tisztán! Ez mindkettőtök életében pokoli nagy változás lesz. Mi lesz Jenny vállalkozásával? - Tom tudta, milyen sokat jelent ez a nőnek, de nyilvánvalóan nem vihette magával az ügyfeleit. - Egy évig az asszisztense fogja vinni, ő pedig mindent megtesz, ami telefonon és postán keresztül lehetséges, és néhányszor egy-egy rövid időszakra haza is utazhat. Amúgy is takaréklángra kell tennie a munkát. Fantasztikus, mit meg nem tesz értem! Ő a szent, én meg a holdkóros! - Azt hiszem, egyet kell hogy értsek. Mikor indulsz? - Két nap múlva. - Azért majd adj hírt magadról! - kötötte Tom a kisöccse lelkére, akit voltaképp csodált az állhatatossá-gáért és a megérzéseiért. Egy dologban nem lehetett kételkedni: Bűinek olyan felesége van, aki mindennél jobban szereti őt ezen a földön. Tom biztos volt benne, hogy a saját felesége nem hozott volna érte ekkora áldozatot. Bili nem tévedett, Jenny valóban önfeláldozóan viselkedett. - Gyere, és látogass meg minket Moose-ban - invitálta a bátyját. Bili boldog izgalommal várta az eljövendő életüket. Erre vágyott, amióta csak elkezdett teológiát hallgatni. Tom nevetett. Még akkor sem bírta abbahagyni, amikor letették a telefont, és Péter lépett be az irodájába. - Ki volt az? - kérdezte Péter szokásos, kissé szenvedő modorában. - Az öcsikénk, Bili - közölte vele Tom, még mindig mosolyogva. - És visszajön? - érdeklődött Péter unottan. - Esze ágában sincs - felelte Tom. - Moose-ba megy, Wyomingba, lelkésznek. Le a kalappal előtte! - Es természetesen Jenny előtt is. Egy rövidke percig irigyelte őket a kapcsolatukért, még akkor is, ha óriási őrültségnek tartotta, hogy Moose-ba költöznek. - Moose-ba? Wyomingba? - Péter nem tudott magához térni. - Viccelsz velem? - Nem én! - vetett Tom szórakozott pillantást Péter felé. - De szinte azt kívánom, bárcsak én is velük mehetnék! - vallotta be. Pillanatnyilag sokkal szórakoz-tatóbbnak tűnt, mint a saját élete New Yorkban.

6. fejezet

Bili először Salt Laké Citybe repült, majd egy kis gépen utazott tovább Jackson Hole-ba. Havazott, amikor földet értek. Az Egyesült Államok nyugati részén már javában tartott a tél. A kis reptéren egy magas, ősz hajú férfi várta cowboycsizmában és puhakalapban. Ő volt az egyháztanács elnöke, aki június óta levelezésben állt Billel annak reményében, hogy rábeszéli a lelkészi állás betöltésére. A férfinak komoly, mélyen barázdált arca, és szikrázó kék szeme volt. Az arckifejezése egyből felderült, amint megpillantotta a jövevényt. Clay Robertsszel ellentétben a farmerbe, túrabakancsba és orkándzsekibe öltözött Bili le sem tagadhatta volna, hogy New Yorkból érkezett, míg vendéglátója úgy festett, mint aki most pattant le a lóról, ami nem volt véletlen, hiszen rengeteget lovagolt. A birtoka ugyanabban a megyében feküdt, mint az egyházközösség. Özvegyember volt, tíz éve vesztette el a feleségét. Hatalmas fekete furgonjának ajtaján birtokának címere díszelgett. Az ő feladata volt Bilit elvinni a Moose-tól mintegy huszonöt kilométerre lévő Szent Péter és Pál plébániára, Bili leendő otthonába. Clay beszélt neki a vidékről és a farmokról, ahol vagy marhákat, vagy lovakat tenyésztettek. A férfi majdnem minden gazdát névről ismert, bár azt sem hagyta említés nélkül, hogy a legtöbben elég ritkán látogatnak el a templomba. Aztán az is kiderült, hogy a plébániát övező területen több száz ember él, és a legtöbben ismerik egymást, s hogy van itt iskola, főutca két étteremmel, vegyeskereskedés, postahivatal, illatszerbolt, mosoda, és két motel az átutazókra gondolva. Úgy harminc kilométernyi távolságban tekintélyes könyvtár és filmszínház állt az itt lakók rendelkezésére, kicsit közelebb pedig volt egy szupermarket is. Es mindössze egyórányira voltak Jackson Hole-tól, ami újabban a híresek és gazdagok felkapott üdülőhelye és turisztikai célpont. Nyáron rodeókat szoktak rendezni. Clay rá is kérdezett, szeret-e Bili lovagolni. - Mostanában nem volt alkalmam rá, de gyerekkoromban nagyon élveztem! - A fivéreivel minden nyáron lovas táborban voltak, a szüleikkel pedig többször is megfordultak egy montanai luxusfarmon. Ilyenformán gyakorlott lovasnak számított, amit Clay igen hasznosnak tartott. Ugyanis a tavaszi hóolvadáskor, sőt olykor télen is, bőven akadtak olyan területek, amelyeket csak lóháton lehetett megközelíteni, ha Bilinek olyan híveket kell majd meglátogatnia, akik betegek, gyengék, vagy egyéb okból nem akarnak kimozdulni otthonról. Clay elmesélte, hogy a templomot kétszáz főre tervezték, ami túl jóindulatú becslésnek bizonyult, viszont a közösség méretéhez képest egész szép tömeg, körülbelül száz hívő szokott összegyűlni vasárnaponként. A szomszédos városban volt egy római katolikus templom is, amely a Miasszonyunk, a hegyek patrónája nevet viselte. Miközben Moose felé haladtak az autópályán, elkerülve Jackson Hole-t, Bili a távolban megpillantotta a Grand Tetőn hegyvonulatot. Fenséges látványt nyújtott, mintha a lila és a sötétkék árnyalataiban festették volna meg, világoskék éggel a háttérben, amelyet rózsaszínre csíkozott a lebukó nap. A tájkép lélegzetelállítóan szép volt, a hegyek hatalmasnak és titokzatosnak tűntek. Bili azt gondolta, hogy még soha életében nem tárult elé ilyen lenyűgöző látvány, Clay pedig kellemes beszélgetőpartnernek mutatkozott utazás közben. Amikor megérkeztek Moose-ba, Clay megmutatott neki minden helyet, amiről beszélt: az éttermeket, a postát, a vegyeskereskedést, aztán továbbindultak a huszonöt kilométerrel arrébb lévő templom irányába. Ahogy közeledtek felé, Bili megpillantotta a fehérre festett faépület ég felé magasodó tornyát, harangházzal a tetején. A templom jó állapotban volt, úgy tűnt, frissen festették, tetszetős sövény, virágágyások és kis kerítés vette körbe, az árnyékról pedig két terebélyes fa gondoskodott. Nem sokkal mögötte takaros, kerítéssel körülfogott sárga házikó állt, fehér zsalugáteres ablakokkal, előkertjében vörös rózsák nyíltak. Clay elmondta, hogy az egyházközösség női tagjai viselik gondját a kertnek. Ugyancsak a helyi gyülekezet gondoskodott az alapvető bútorokról: ágyról, szekrényről, lámpákról, íróasztalról, konyhaasztalról és néhány székről, amit viszont ezeken felül szeretnének, azt Bilinek kell majd beszereznie. Clay ajánlott egy nyolcvan kilométerre lévő bevásárlóközpontot, ahol a hiányzó darabokat

megvehetik. Bili elmondta, hogy a felesége érkezése előtt szeretne egy-két dolgot beszerezni, hogy a nőt ne üres ház fogadja. A templom előtt kiszálltak a furgonból, és Bili áhítattal lépett a megszentelt helyre. Életében először valódi lelkész lehetett, és örömében szerette volna elkurjantani magát. A templom ablakai gyönyörű színes üvegből készültek, néhány szobor is díszítette a belső teret, amelyet egyszerű padsorok töltöttek ki, és a méltóságteljes oltár. Volt valami báj az épület keresetlen egyszerűségében. A templom mögötti házacska volt a paplak, ott kapott helyet a plébános irodája meg a kis várószoba is. A templom hátsó ajtaja közvetlenül a kis sárga házra nyílt, Bili és Jenny új otthonára. Clay végigvezette Bilit a házon. Odafönt három szoba volt, arra az esetre, ha a lelkész nagycsaládos lenne, a földszintet tágas nappali és egy rusztikus stílusban berendezett étkezős konyha foglalta el. Az alagsorban rendelkezésre állt még egy játszószoba is. Ennél többre nem is volt szükségük. Az egyik szobát Jenny berendezhette irodának. Bili látta, hogy a ház belsejét is frissen festették. A hálószoba halványkék, a konyha sárga színt kapott, a többi helyiség pedig fehér volt. A világos falak derűs hangulatot árasztottak. A ház felszereléséhez mosógép és mosogatógép is tartozott, továbbá két fürdőszoba szolgálta a lakók kényelmét. A látvány több mint kielégítő volt, a ház meleg és barátságos benyomást keltett. Bili boldog mosollyal fordult Clayhez: - Ez egyszerűen tökéletes! - Úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki most kapta meg élete első komoly biciklijét. - Örülök, hogy elnyerte a tetszését. Ha bármire szüksége van, hívjon nyugodtan. Hoztam magának a farmról egy furgont, ott áll hátul, azzal egyelőre megoldhatja a közlekedést, amíg maga is vesz egyet. És hozok majd egy lovat az enyémek közül az istállóba. Navajo kiegyensúlyozott, nyugodt állat. Biztos lába van, ami itt meglehetősen jól jön. - Bili bólintott. Mindenre gondoltak, hogy azonnal otthon érezhesse magát. Clay lejegyezte a telefonszámát, és átnyújtotta neki. Aztán ahogy Bili körülnézett a konyhában, látta, hogy a helyiséget roskadásig megtöltik az ételek. Tűzálló tálakban, kosarakban, különféle edényekben sorakoztak a finomságok, celofánnal és piros masnival átkötve. A hűtőszekrénybe már egy borsószem sem fért volna be. Bili meglepetten nézett Clayre, aki fölnevetett: - Az egyházközössége a szívén fogja viselni a sorsát! Éhezni nem fog, annyi szent! így szerették volna tudatni magával, milyen szívesen látják. - Bili nem is részesülhetett volna melegebb fogadtatásban. Kezet rázott Clayjel, és ismét köszönetet mondott neki. Miután a férfi elment, Bili újra körülnézett, majd örömtáncot lejtett magában. Aztán visszament a templomba, letérdelt az oltár elé, és hálaimát mondott. Megérte várni a Szent Péter és Pál Plébániára, és Bili szerette volna, ha Jenny máris mellette lehetne. Este felhívta a feleségét, és mindent részletesen elmesélt neki. A Bili hangjából áradó lelkesedés Jenny számára mindennél beszédesebben igazolta a döntésük helyességét. A nő éppen aznap tudatta az ügyfeleivel: kivesz egy évet, hogy segítse a férjét lelkészi pályájának egyengetésében. Mindenkit váratlanul ért a bejelentés, és nem tudták elhinni, hogy Jenny valóban elmegy. Pár nappal később a hír megjelent a Women's Wear Daily címlapján is, és Jenny valamennyi ügyfele pánikba esett. Ketten kerek perec megmondták, hogy nekik nem elegendő a csökkentett kreatív szolgáltatás, és arra kérték, ajánljon maga helyett valaki mást. Jenny segítőkészségén semmi sem múlott. Öt kliens viszont belement, hogy továbbra is együttműködjön Azayával és a távolban lévő Jennyvel, azzal a feltétellel, ha nő krízishelyzetekben személyesen is a segítségükre siet. Jenny ígéretet tett rá, hogy a divatheteken és a divatbemutatókat megelőző egy hétben a rendelkezésükre fog állni. Jólesett neki, hogy az ügyfelei ragaszkodtak hozzá a váratlan wyomingi fordulat után is, ami a költözést is sokkal könnyebbé tette számára. Nem kellett feladnia mindent, és elszakadnia mindenkitől. Aza-yának módszeresen, maratoni megbeszéléseken adta át a tudását. Jenny az elutazása előtt minden találkozójára magával vitte,

hogy a kliensei megismerjék, és bizalommal forduljanak hozzá, ha személyes megbeszélést igényel egy feladat New Yorkban. Jenny utolsó New York-i hétvégéjén pedig Helene látogatta meg a lányát, aki azért repült oda Philadelphiából, hogy együtt tölthessenek pár napot. Helene szomorúan vette tudomásul Jenny döntését, de a lánya olyan izgatottan várta az utazást, hogy Helene kezdett reménykedni: talán mégiscsak jó döntés volt Wyoming. Az asszony minden erejével azon volt, hogy elhessegesse a sötét emlékeket, amelyek az ő, harminc évvel ezelőtti költözéséhez kapcsolódtak. Bili beszámolói alapján Jenny azt állította, hogy a környék csodaszép, és az új otthonuk olyan, mint egy babaház. A férfi fényképeket is készített róla, így Jenny megmutathatta az anyjának. A képek tanúsága szerint kétségkívül kellemes helynek ígérkezett. És miközben Bili az első prédikációjára készült, s végiglátogatta a gyülekezete tagjait, sikerült időt szakítania arra is, hogy eljusson a távolabbi bevásárlóközpontba, amiről Clay beszélt. Vett egy terepjárót, így visszaadhatta Claynek az övét, és beszerzett pár új bútort. Egyik sem volt különösebben dizájnos, de hasznos, modern darabok voltak, ráadásul Bili tudta, hogy a felesége igazi otthont fog varázsolni a lakásukból, ha egyszer megérkezik. Jenny már alig várta, hogy lakályossá tehesse a házat, és miután alaposan áttanulmányozta a Bili által küldött fotókat, néhány kisebb dekorációs tárgyat, pár fényképet és akvarellt hajóval előreküldött. A ház világos, tágas érzetet keltett. Jenny édesanyja felajánlotta, hogy ha elküldi neki a pontos méreteket, megvarrja a függönyöket. Ez mindig a lány nagymamájának a feladata volt, és Jennyt mélyen meghatotta, hogy az anyja vállalkozott rá. Megígérte, mihelyst megérkezik Moose-ba, elküldi a méreteket. Bili beszerzett egy világos bézsszínű heverőt és két kényelmes fotelt. A háznak fapadlója volt, és Bili szerzett rá egy semleges színeket variáló, egyszerű csomó-zású szőnyeget. Az egész olyan volt, mintha újra kezdték volna a közös életüket. Mindketten így érezték. Az, hogy Wyomingba költöztek, felért a hitvesi esküjük megújításával, amelyben vállalták, hogy jóban, rosszban, gazdagságban és szegénységben is kitartanak egymás mellett, amíg a halál el nem választja őket. Azokban a hetekben, amíg Jenny érkezésére várt, Bili - saját meggyőződése szerint három izgalmas istentiszteletet celebrált, és előzőleg mindig felolvasta tervezett prédikációit a feleségének telefonon. Az első arról szólt, hogy mit jelent az otthon, s hogy Bili mennyire hálás azért, hogy itt lehet, meg arról, miként lelhetünk embertársaink szívében otthonra sokkal teljesebben, mint egy ház négy fala között. Üzenete egyszerű, ám szívből jövő volt, ahogy sok hívő megjegyezte, miközben az istentisztelet után sorra kezet fogtak Billel, és bemutatkoztak neki. Többüket ismerte már, mert közben elkezdte látogatni a közösség tagjait. Második prédikációját a feltámadásról tartotta, arról, hogy mit jelent újjászületni és újrakezdeni az életet, miután valami rossz történik, s arról a bátorságról, ami ehhez szükségeltetik. Ez a beszéd is sokakat megindított, és Jenny is kiválónak tartotta, amikor Bili felolvasta neki. Harmadik alkalommal a férfi a megbocsátásról beszélt, és annak az emberi kapcsolatokban betöltött alapvető jelentőségéről, különös tekintettel a házasságokra, de a baráti, a családi és az üzleti kapcsolatokban felmerülő szerepéről sem feledkezett meg. Több hívő is köszönetet mondott neki, miközben kifelé tartottak a templomból. Időközben Bilinek sikerült meglátogatnia az idős és beteg embereket is, továbbá egy fiatal özvegyasz-szonyt, aki három kamasz fiúval maradt magára. Ilyenkor nagy hasznát vette a New York-i káplánkodás tapasztalatainak. Felfedezte azt is, milyen sok gyerek van az egyházközösségben. Egy igen rokonszenves hölgy vezette a vasárnapi iskolát, ami minden héten dugig megtelt. Ahogy múltak a hetek, Bilinek olyan érzése támadt, mintha egy kicsivel mindig többen jönnének a templomba. A közösség tagjai már nagyon kíváncsiak voltak Jennyre, és türelmetlenül várták, hogy megérkezzen, persze Bili nemkülönben. Esténként nagyon magányos volt a felesége nélkül, és tele lett volna meséinivalóval. A nő eközben még nyakig merült a New York-i ügyek intézésébe. A férfi sokszor elmesélte a felesége iránt

érdeklődő nőknek, hogy Jenny a divatszakmában dolgozik, és rengeteg tervezőnek ad stílustanácsokat, de nagyon nehéz volt mindezt olyan embereknek elmagyarázni, akik messzebb nem is állhattak volna a divatipartól, és semmit sem tudtak egy stílusszakértő munkájáról. Még Bili sem látta át teljesen a divat szövevényes labirintusát, pedig hat éven keresztül mindennap együtt élt vele. Még csak egy hete volt Moose-ban, amikor nagy meglepetésére Tom bátyja hívta telefonon. - Na, megérett benned az elhatározás, hogy vissza-gyere? - szegezte Bilinek a kérdést rögtön, ahogy az felvette a telefont. Mindketten nevetésben törtek ki. - Épp ellenkezőleg, nagyszerű itt! A Grand Tetőn fenséges, a templom olyan, amilyenről álmodtam, a ház elragadó, az egyházközösségem pedig tele van csupa kedves emberrel. Olyan sok étellel-itallal láttak el, hogy egy hadseregnek is elég lenne. - Jó ég, tisztára úgy beszélsz, mint egy vidéki lelkész! De várd csak ki, hogy Jenny megérkezzen, ő majd felrázza az álmos közösséget, amikor leckéket ad a New York-i divattrendekről. Remélem, elegendő szekrény van a házatokban! - Még nincs, de már vettem pár régi darabot egy alkalmi kirakodóvásáron. - Bili időközben az egyik emeleti szobát gardróbbá, a másikat meg dolgozószobává alakította Jenny számára. Ha gyerekük születik, az egyikről le kell majd mondania, de Bili úgy képzelte, a felesége nem fogja bánni. - Vettem egy terepjárót, viszont az egyházközösség néhány tagjának a lakóhelyét csak lóháton tudom megközelíteni. Szavamra, Tom, ez egy csodálatos állam! - Tom még sohasem hallotta kisebbik öccsét ennyire kiegyensúlyozottnak és felszabadultnak. Világos volt, hogy jó döntést hozott. Tom már csak abban reménykedett, hogy Jenny is így gondolja majd, ha megérkezik. A nő roppant merész lépésre szánta el magát Biliért, Tom pedig minden korábbi ellenérzése dacára őszintén megkedvelte érte. - Akkor ezt a saját szememmel is megnézem majd, ha lesz egy kis időm - ígérte Tom, majd néhány perccel később befejezték a beszélgetést. Tom nem akart elmondani semmit az apjának és a másik öccsének, mert tudta, hogy úgysem értenék meg. Neki magának is éppen elég nehéz volt feldolgoznia azt, amit Bili csinált az elmúlt években, de most már legalább kezdett körvonalazódni előtte, milyen ember Bili, és mennyire különbözik tőlük. Nem siklott félre az élete, ahogy azt Tom sokáig gondolta róla. Egész egyszerűen mindnyájuknál sokkal jobb ember volt. Bili harmincöt éves lett, mire Tom végre kiismerte a valódi természetét. Bili továbbra is Clay Roberts lovát, Navajót használta, amikor autók számára járhatatlan terepre ment hívőket látogatni, Clay pedig felajánlotta, hogy addig használhatja, ameddig csak óhajtja. Valóban kiszámítható és strapabíró állat volt, és Bili kimondottan élvezte a lovaglást. A paplak mögött kis istálló épült. Egy reggel Bili megabrakoltatta a lovat, és éppen tartott volna vissza a házba, amikor megpillantott egy fiatal fiút, aki a paplak ajtajánál toporgott, mert nem mert bemenni. Farmer, cowboykalap és egy viseltes cowboycsizma volt rajta. Gyalog jöhetett, cingár, tizennégy éves suhancnak tűnt, ahogy nyugtalan tekintetét Bilire emelte. Egy labrador kölyökkutya ült türelmesen a lábánál, a fiú csizmája orrát rágcsálva, aki ezért elhessegette magától. - Szervusz, te ott! - szólította meg Bili széles mosollyal, mire a fiú szeme elkerekedett. Mi a neved? - Tim Whitman - felelte a fiú komolyan. - De csak Timmie-nek szólítanak. A nénikém süteményt akart velem magának küldetni, de valami mást hoztam helyette - fűzte hozzá. Búzaszínű haja, zöld szeme volt, és szeplős arca. - Itt laksz valahol a közelben? - tudakolta Bili. Kissé korán volt még egy látogatáshoz, a fiú érkezése eléggé meglepte. A labrador búzaszínű volt, akárcsak a gazdája haja. Bili meglehetősen félénknek találta a gyereket. - Azon a hegyen túl - intett kissé tétova mozdulattal a fiú.

- Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél hozzám. Megkínálhatlak egy kis ennivalóval? Timmie a fejét rázta: - Már túl vagyok a reggelin, nagyon köszönöm, tisztelendő úr. - Szólíts csak egyszerűen Bilinek! - Nem akart túlságosan szertartásos lenni egy ilyen fiatal fiúval, szerette volna megkönnyíteni a dolgát. - Tetszett a múlt vasárnapi prédikációja - mondta Timmie komoly arckifejezéssel, miközben a kiskutya ott ugrándozott a lába körül. - Amiben a megbocsátásról beszélt. Néha nagyon nehéz megbocsátani azoknak, akik rosszat tesznek. - Igen, tudom. Sokszor nagyon hosszú időbe telik, de nagy dolog, ha sikerül. Megkönnyebbülünk tőle -felelte Bili a kerítésnek támaszkodva, aztán lehajolt, és elkezdett játszani a kutyussal. - Mennyi idős a kiskutyád? - Három hónapos. A kutyám hármat kölykezett. Az egyik kimúlt, egyet megtartok. A nénikém szerint három kutya már túlzás... így hát arra gondoltam, talán. .. szóval az jutott az eszembe... tudja, az jutott az eszembe, hátha magának kellene Gus - mutatott a fiú a kiskutyára, aki addigra már Bili körül futkosott csaholva, és lelkesen csóválta a farkát. -Úgy érted, tartsam meg? - Bili ugyancsak meglepődött. Középiskolás kora óta nem volt kutyája. New Yorkban elég bajos lett volna kutyát tartani, mert ő is, Jenny is nagyon elfoglaltak voltak - Igen, ha szereti a kutyákat. Gus jó kutya. Máris tanítottam neki egy-két dolgot. Az anyja nagyon okos. A szomszédunk kutyájával pároztattam, az szintén labrador. Szóval Gus fajtiszta kutyus, nem hamis, vagy ilyesmi. - Bili kedvesen nézett a fiúra, hálás volt a nagylelkű gesztusért. - A nénikém szerint lehet, hogy nem is akar kutyát. - Szívesen elfogadom - emelte fel Bili a kiskutyát. Gusnak pálcikalábai voltak, és kilógott a nyelve a sok futkározástól. - Biztos vagy benne, hogy nem szeretnéd megtartani? - Nem, kettő tényleg elég lesz - mosolyodott el a fiú, bár Bili látta, hogy a tekintetében szomorúság bujkál. - A nérdkédnél laksz? Timmie bólintott: - Igen, az anyukám testvérénél. A szüleim tavaly meghaltak egy autóbalesetben, útban Cheyenne felé. - BU1 azon tűnődött, hogy Timmie vajon ezért találja-e olyan nehéznek a megbocsátást. Ha igen, nagyon sok megbocsátanivalója lehet szegénynek, amiért tizenhárom évesen elveszítette a szüleit. - Cserbenhagyá-sos gázolás volt - magyarázta Timmie szakszerűen. -Senki sem tudja, ki tette. Feltehetően olyasvalaki, aki csak átutazott az államon. A kishúgom is velük volt, de szerencsére már jól van. Nagyon hosszú ideig kórházban ápolták. A lába sérült meg, de már újra tud járni. - Aztán a szemét forgatva még hozzátette: - Égetniva-lóan rossz. Hétéves. De nagyon boldog vagyok, hogy rendbe jött! - Hát, én is - felelte Bili mély együttérzéssel. - Hazavigyelek? - A férfi azt gondolta, ez jó alkalom lenne, hogy megismerje a fiú nagynénjét és a húgát, és megtudja, hol laknak. Timmie egy pillanatig habozott, aztán bólintott: - Igen, azt megköszönném. Bili bevitte a házba a kiskutyát, és bezárta a konyhába. Még mindig a fiú figyelmességének a hatása alatt állt. Már alig várta, hogy elmondhassa Jennynek. Aztán felmarkolta a terepjáró kulcsát, kiment, és intett Timmie-nek, hogy szálljon be. - Biztosra veszem, hogy néha elkel majd nálunk egy segítő kéz, ha valamit javítani kell, vagy a templomi előkészületeknél. Ha egy kis kikapcsolódásra vágysz, vagy segíteni szeretnél nekünk, bármikor átugorhatsz hozzánk! Szerintem Gus is nagyon örülne neked!

- Rendben! - derült fel Timmie arca. Bili látta, hogy a fiú ki van éhezve a férfitársaságra, ami nem meglepő azok után, hogy egy éve elveszítette az apját, ráadásul csak nagynénit említett, nagybácsi szóba sem került. Timmie útmutatását követve egy kissé megkopott farmházhoz értek, amihez egy csűr is csatlakozott. Bili istállószagot érzett, és a távolból lónyerítést hallott. Sok lovat látott odébb egy karámban, és egy copfos kislány játszott odakint. Amikor Bili és Timmie kiszállt a kocsiból, és a kislány rájuk mosolygott, a lelkész látta, hogy hiányoznak az első fogai. Overallt, rózsaszín pólót és tornacipőt viselt, a haja pedig szakasztott úgy nézett ki, mint a bátyjáé. Pár perccel később egy farmernadrágja felett kötényt viselő, apró, törékeny nő jött ki a házból, hogy megnézze, ki érkezett. Kissé ideges lett, amikor meglátta, hogy Timmie egy idegen kíséretében közeledik, de Bili gyorsan bemutatkozott, és a ház asszonyának is megköszönte a labrador kölyköt. Timmie nagynénje megnyugodott, mihelyt kiderült a férfi kiléte. - Hiába próbáltam neki megmagyarázni, hogy talán nem is akar kutyát. Természetesen visszavesszük, ha nincs rá szüksége - mentegetőzött mosolyogva. -Apropó, az én nevem Annié Jones, és Timmie az unokaöcsém. - A nő úgy harminc év körülinek tűnt, túl fiatal volt ahhoz, hogy egy Timmierkorú gyerekről azt lehessen gondolni, hogy az övé. - Tudom, Timmie elmondta. - Nem vagyunk valami nagy templomjárók, de múlt héten elmentünk, hogy meghallgassuk magát. Jó kis prédikációt tartott - jegyezte meg, majd megkérte az unokahúgát, hogy másszon le a kerítésről. A kislányt Amynek hívták. Miközben a felnőttek beszélgettek, máris bajba keveredett, aztán pedig a bátyját rohamozta meg, aki egy sóhaj kíséretében eltolta magától. Bili nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát a kicsi bohóckodásai láttán. Amy a vizes vályúnál talált egy kis vödröt, és rátette a fejére, mintha kalap lenne. - Köszönöm - Bili hálás volt, hogy megdicsérték a beszédét. - Ez az ifjú hölgy bizonyára mindig gondoskodik róla, hogy ne unatkozzon - mondta Bili, mire Amy fölnevetett. - Hát, mi tagadás, de szívből örülök, hogy ismét tud szaladni. Az elmúlt évet gipszágyban töltötte, miután... - Annié hangja elcsuklott, és Bili bólogatott. - Timmie elmesélte. A feleségem körülbelül egy hét múlva érkezik. Jöjjenek el hozzánk valamikor látogatóba. - Bilinek volt egy olyan érzése, hogy sok látogatójuk lesz, miután Jenny csatlakozik hozzá. Az itteniek nagyon barátságosak voltak, és módfelett kíváncsiak a tisztelendő úr feleségére. - És még egyszer köszönjük a kölyköt - mondta Bili búcsúzóul, majd beszállt a terepjárójába, és hazafelé vette az irányt. Mikor megérkezett, Gus boldogan rágcsálta az egyik konyhaszekrényt, miután már szétmarcangolta a pokrócot, amit Bili terített le neki a mosogatóval szemben. A szemetes azonban kifogott rajta, nem bírta feldönteni. - Szóval ez most már így lesz? - feddte meg a kiskutyát tréfásan, miközben helyrehozta a konyhát. Remélte, hogy a feleségének sem lesz ellenére a kutyus. O személy szerint fantasztikus ajándéknak tartotta. Mikor végignézett a feldúlt konyhán, eldöntötte, hogy nem mondja meg előre Jennynek, legyen csak meglepetés, ha megérkezik. Nem akarta, hogy a nő arra kérje, adja vissza a gazdáinak. Amúgy is olyan volt, mint egy kisgyerek, Bilit nagyon szórakoztatta, ahogy harsányan csaholt és csóválta a farkát. Öt nappal később, miután Azayát töméntelen meny-nyiségű tanáccsal látta el, és előző nap búcsút vett az ügyfeleitől, Jenny végre repülőre szállt. Az asszisztensének megadta a wyomingi telefonszámukat és a címüket. Hivatalos államközi postacímük a következő volt: a wyomingi Moose-tól huszonöt kilométerre, északra. Valamennyi ügyfelének nevethetnékje támadt, amikor meghagyta nekik a címét. Jenny lezárta a lakást, és a takarítónőjük megígérte, hogy hetente egyszer odamegy, és portalanít. A postájukat átirányították az új címre. Minden készen állt az indulásra.

Jenny ugyanazon az útvonalon érkezett, mint Bili, először Salt Laké Citybe, majd onnan Jackson Hole-ba repült, csak elé nem Clay Roberts jött ki, hanem a cow-boykalapot és nagykabátot viselő Bili. A férfi Jenny számára is tartogatott egy hasonló kalapot, s miután egymás nyakába borultak, a nő fejébe nyomta. Bili repesett a boldogságtól, hogy csaknem egy hónapnyi távollét után végre viszontláthatja a feleségét. Jenny látta, hogy a férje boldog és kiegyensúlyozott. Bili közölte vele, hogy meglepetés várja őt a házban. Útközben megmutatta a nőnek a környéket. Úgy tűnt, már teljesen otthonosan mozog a vidéken, s Jenny kacagva figyelte, ahogy az új terepjáróját vezeti. - Mi olyan nevetséges? - faggatta Bili. A fekete, testhezálló nadrágot, krokodilbőr papucscipőt és divatos fekete kabátot viselő Jenny magával hozott egy darabka New Yorkot. - Úgy nézel ki, mint egy cowboy! - felelte a nő nevetéstől elcsukló hangon. - Rövid idő leforgása alatt igazi bennszülött lettél! - Megszerettem ezt a helyet - ismerte be Bili. - Otthon érzem magam. Jennyt lenyűgözte a templom, a ház láttán pedig kellemesen csalódott. Bili még néhány bútorral kiegészítette a berendezést, így barátságos és hívogató légkör fogadta őket, amikor beléptek. Ezzel egy időben a kiskutya is ugrabugrálva vetette rájuk magát, a mancsával Jenny lábára kapaszkodva, s üdvözlésképp vidáman ugatott és csóválta a farkát. A nő meglepetten nézett Bilire. - Ez meg micsoda? - Ő Gus, az egyik szomszédunk ajándéka. Megtarthatjuk? - kérdezte Bili, mintha megint gyerek lenne, miközben Jenny átölelte és megcsókolta. - Ő volt itt előbb - nevette el magát Jenny. - Mit gondolsz, vajon befogad? - Hát azt melegen ajánlom neki - felelte Bili szerelmesen. - Isten hozott idehaza, Jenny! mondta gyengéden a férfi, majd felkapta a feleségét, és felvitte, hogy megmutassa neki a hálót, a dolgozószobáját és a gardróbot. A következő percben már az új ágyon voltak, s úgy szerelmeskedtek, mintha mindig is ide tartoztak volna. És Jenny látta Bili tekintetében, hogy valóban ez az a hely, ahová tartoznak.

7. fejezet Jenny első napja Wyomingban kipakolással és rendez-kedéssel telt. Bili tökéletes öltözőszobát rendezett be neki, bár a nő túl sok holmit hozott magával vagy küldött előre: meleg pulóvereket, síruhákat, hosszú, bélelt dzsekiket, Eddie Bauer télikabátokat, bőrdzsekiket, és nevetségesen sok magas sarkú cipőt. Miután azonban saját szemével látta a környéket, rájött, hogy ezeket soha nem fogja felvenni itt. Kicsomagolás közben kedvenc összeállításában volt: szűk fekete nadrágot, egyszerű fekete kasmírpulóvert és balerinacipőt viselt. Egyenes szálú, csillogó sötét haja a vállát verdeste, az előtt vágatta le, hogy eljött New Yorkból. Kisminkelve nem volt, de a körmét megcsináltatta, és a pulóvere ujját széles aranyhajtóka díszítette, amit Dávid Fieldston adott neki a legutóbbi kollekciójából. Jenny a konyhában ácsorgott, és nézte, ahogy Bili a kiskutyával játszik, mielőtt elindulna. A férje ránézett, és elmosolyodott. Jenny továbbra sem tagadhatta volna le, hogy egyenesen New Yorkból érkezett. Még a cowboykalap sem változtatott ezen. A legapróbb porcikájáig sikkes volt, szakasztott úgy festett, mint akinek egész eddigi élete és karrierje a divat körül forgott. Bili ízig-vérig szerette őt, a lezseren sikkes és szexi megjelenésével együtt. A nő belülről fakadó eleganciája minden mesterkéltséget nélkülözött. - Mit nézel? - Jenny észrevette, hogy a férje bámulja, miközben felegyenesedik. - Téged. Már annyira hiányoztál!

- Te is nekem! - visszhangozta a nő, és megölelte a férjét. Jenny azt tervezte, hogy felrakosgatja a félig még üres nappali falára azokat a képeket, amelyeket korábban előreküldött. Bili egész jó dolgokat szerzett be az érkezése előtt, de a nő szerette volna még néhány aprósággal kiegészíteni a berendezést. Az édesanyjának telefonon bediktálta, milyen típusú és méretű függönyökre van szükségük. Jenny meg akarta őrizni a ház természetes, világos és egyszerű hangulatát. Mindketten kedvelték a világos színeket, és a nő úgy gondolta, hogy ezektől majd a téli sötétségben is vidám hangulat uralkodik odabent. Attól a néhány dologtól, amelyekkel Jenny kidekorálta az új otthonukat, egy csapásra ízléses lett a ház, és még barátságosabb. Jó szemmel és biztos kézzel választotta ki a megfelelő darabokat. A lakberendezésben is éppolyan tehetséges volt, mint a divatban. Bili megígérte neki, hogy még aznap elmennek a bevásárlóközpontba, csak előbb el kellett látogatnia három helyre, így indult is, hogy felnyergelje Navajót. Jenny is vele tartott, és almát etetett a jámbor állattal. Ő is ki akarta próbálni a lovaglást, ha Bilinek éppen nem lesz szüksége Navajóra. Jenny a konyhaaj tóból integetett a távolodó Bilinek, aztán bevette magát a konyhába, hogy kissé átrendezze. Éppen a fényképeket tette föl a nappali falára, amikor kopogtatást hallott a főbejáraton. Letette a képet és a kalapácsot, kiment, hogy megnézze, ki jött. Az ajtóban egy nálánál jó tíz évvel idősebbnek látszó nő állt, nagy, kockás kabátban, farmerban, és ütött-kopott cowboycsizmában. Volt rajta egy kis súlyfelesleg, a haját pedig szőkítette. Türkizkék szemfestékkel mázolta körbe a szemét délelőtt tízkor, és egy tál csokis sütit hozott, meg egy tökéletes, cukormázzal bevont csokoládétortát, amelyen az a felirat állt, hogy „Isten hozta". Jenny csak pislogott. - Üdvözlöm, kerüljön beljebb! - Jenny szeretett volna Bili gyülekezetének valamennyi tagjával előzékeny lenni, különösen azok után, hogy Bili elmesélte, hetekig milyen kedvesek voltak vele, és ajándékokkal meg finomságokkal halmozták el. A férfinak nem volt gondja ételre, amióta csak megérkezett. Jenny bevezette a nőt a konyhába, a vendég pedig letette az edényeket az asztalra. A csokis süti illata mennyei volt, a torta pedig úgy nézett ki, ahogy a nagykönyvben meg van írva. - Megkínálhatom egy csésze kávéval egy teával? - érdeklődött a ház asszonya. A látogató körülnézett, és miközben rámosolygott Jennyre, feltűnt neki, hogy a vendéglátója mennyire vékony, és milyen jól öltözött. - Bizonyára nincs elragadtatva Wyomingtól - jegyezte meg a nő fülig érő szájjal. Szüksége lesz néhány cowboycsizmára, mert ezekben a cipőkben itt nem jut messzire... - Főleg olyankor szoktam hordani, amikor dolgozom - mentegetőzött zavarában Jenny. A vendégét minősíteni sem tudta volna New York-i mérce szerint, ám ráébredt, mennyire mesterkéltnek hathat itt a saját megjelenése. A nő lehámozta magáról a kockás dzsekit, és úgy tűnt, elfogadja a meghívást. - És mi a foglalkozása? Talán táncos? - Az előző három vasárnapon már volt szerencséje az új tisztelendőhöz, és élvezettel hallgatta a prédikációit, de a feleségéről még nem sokat tudott. Mások már kérdeztek róla ezt-azt a lelkésztől, de ő csak másodkézből értesült a legújabb hírekről. Néhányan úgy tartották, hogy a tiszteletesné táncos, néhányan pedig úgy, hogy színésznő. Aztán akadtak olyanok is, akik szerint mo-dellkedett. A nő számára ez utóbbi lehetőség tűnt a legvalószínűbbnek. - Stílusszakértő vagyok a divatiparban. Ruhatervezőknek adok útmutatást, és divatbemutatókat rendezek - magyarázta Jenny, majd bemutatkozott a vendégének. - Most viszont hirtelen egy lelkész felesége lettem, ami elég nagy újdonság számomra. - Gretchen Marcus vagyok - viszonozta a bemutatkozást a nő, miközben Jenny kávét töltött neki, átnyújtotta a csészét, és a csokis süti egy részét tányérra tette. - Bizonyára nem eszik túl sok süteményt - nevette el magát Gretchen. - Errefelé kemények a telek, és ha odakint

hideg van, szívesen jövünk össze enni, ilyenkor persze több étel fogy a kelleténél. Öt gyereket szültem, és valahogy sohasem sikerül leadni a súlyomból. - És mekkorák a gyerekek? - érdeklődött Jénny, miközben azt latolgatta, vajon hány hasonló látogatásra számíthat. Gretchen barátságosnak és közvetlennek tűnt. És a csokis süti olyan finom volt, hogy Jenny egy másodikat is elkezdett majszolni. - A legkisebb ötéves - válaszolta Gretchen. - A legnagyobb meg júniusban töltötte be a tizennégyet. Most kezdte a középiskolát, és az őrületbe kerget - erre mindketten elnevették magukat. Jenny valószínűleg elképedt volna, ha megtudja, hogy egykorúak, ám a festett haj és a türkiz szemfesték, no meg a súlyfölösleg többnek mutatta a nőt a koránál. Egyébként csak azért festette ki magát, hogy imponáljon a New Yorkból érkező tiszteletesnének. Gretchen nem számított rá, hogy a lelkész felesége ennyire egyszerű megjelenésű lesz. Egy darabig még a konyhaasztalnál beszélgettek az egyházközösség tagjairól, akiknek a neve egyelőre semmit sem mondott Jennynek, a gyerekeikről, illetőleg arról, hogy milyen hely Moose. Gretchen férje, Eddy autószerelő volt, Moose-ban rendezte be a műhelyét, és minden helybeli nála javíttatta az autóját. Jenny egykettőre fültanúja lett az összes helyi pletykának, sokkal gyorsabban, mint ahogy fel tudta volna dolgozni a hallottakat. Megtudta, hogy a könyvtáros a kávézó tulajdonosának a kedvese, egy Laramie-ből származó nő pedig elszerette valakinek a férjét. Clay Robertsről, az egyik legjobb helybeli partiról meg azt pletykálták, hogy titokban egy cheyenne-i nőt szeret, és bár eddig még nem látták a titokzatos hölgyet, a híre jócskán megelőzte. Gretchen beszámolt Jennynek azokról a nőkről, akiknek iszákos a férjük, illetve azokról, akik maguk is hajlamosak voltak felönteni a garatra. És mesélt a két középiskolai tanárról, akikről mindenki azt gondolta, hogy melegek, de még nem bizonyosodhattak meg róla. - Ejha, jó mozgalmas az élet errefelé! - Jenny feje zsongott a sok pletykától. Eléggé meglepte/ hogy Gretchen mennyi férjről állította, hogy alkoholista, bár Eddyről szuperlatívuszokban beszélt. Úgy tűnt, az ő férje valóságos szent, Gretchen elmondása szerint még a gyerekek körüli feladatokból is kivette a részét, ha éppen nem dolgozott. - Működik itt Anonim Alkoholista Csoport? Gretchen megrázta a fejét. - A legközelebbi Jackson Hole-ban van, itt még senki nem vállalta föl, hogy létrehozzon egyet. - Valakinek mégiscsak meg kellene tennie az első lépést - vetette fel Jenny, miközben a harmadik csokis süti után nyúlt. Gretchen elégedettnek látszott. Már nagyon várta a lelkész feleségével való találkozást, és szinte azonnal megkedvelte Jennyt. Őszintének, nyitottnak és viccesnek tűnt, ráadásul nem vágott fel azzal, hogy New Yorkból jött. Gretchen meg is fogalmazta ezeket a gondolatait. - Nos, Philadelphiában nőttem fel, és a divattervező iskola miatt mentem New Yorkba, ahol beletanultam a divatszakmába, aztán ottragadtam. Egyébként egy kis bányászvárosban születtem a pennsylvaniai Pitts-tonban. Az édesapám bányaszerencsétlenség áldozata lett ötéves koromban, az édesanyám pedig elköltözött onnan. - A maga apja bányász volt? - kérdezte Gretchen döbbenten. Azt gondolta, Jenny valami puccos New York-i úrilány, ehelyett egy egyszerű és egyenes embert ismert meg a személyében. A családban Bili volt az előkelő származású, ám ezt Jenny egy szóval sem említette, Gretchen pedig nem tudta. - Igen, az édesanyám pedig francia származású. Ő és a nagymamám gyönyörű ruhákat készítettek a philadelphiai társaság előkelő hölgyeinek, és ez terelt engem is a divat felé. Eredetileg ruhatervező akartam lenni, de nem voltam elég tehetséges. Sokkal jobb vagyok stíluskérdésekben.

- Bárcsak olyan vékony lehetnék, mint maga! - sóhajtott föl Gretchen. - És az is tetszik, ahogy öltözködik. Bár egy kis smink talán nem ártana. - Kissé sápadtnak látta Jennyt, mindazonáltal nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen szép vonásai vannak, és micsoda természetes elegancia árad belőle. A vastag aranyhajtókáján is megakadt a szeme, szívesen hordott volna egy ahhoz hasonló karkötőt. -Ilyen az alkatom, ráadásul hajlamos vagyok agyonhajszolni magamat - vallotta be Jenny. Mindig nagy a nyomás rajtam. A divatszakma sok feszültséggel jár. Örülök, hogy itt kicsit kikerülhetek a mókuskerékből. - Jennynek majdnem kiszaladt a száján, hogy „a következő egy évre", de Billel egyetértésben nem akarták éreztetni az emberekkel, hogy csak átmenetileg vannak itt, és az egyéves próbaidőre vonatkozó egyezségüket meg akarták tartani maguknak. Egy jó órányi beszélgetés után Gretchen sajnálkozva fölállt. - Jobb, ha visszamegyek. A két kicsit a szomszédasz-szonyomra bíztam, és lehet, hogy a háza már romokban hever. De hamarosan ismét átugrom majd látogatóba. Jöjj át hozzám valamikor! Mindenki tudja, hol lakom, csak kérdezz rá bátran - mondta, és melegen megölelte Jennyt. - Mindenképp továbbképzést kell nekem tartanod arról, hogy ki kinek a szeretője - felelte Jenny kacagva, miközben a konyhaajtóhoz kísérte a vendégét. - Es nagyon köszönöm a sutit meg a tortát. A férjem odáig lesz a gyönyörűségtől. - Gretchen Bilit is szimpatikus embernek tartotta. Mindkettőjüket megkedvelte. Őszinte, normális gondolkodású és melegszívű embereknek tűntek, és az meg különösen tetszett neki, hogy a pár maga mögött hagyta New Yorkot. Gretchen integetett, miközben beszállt egy régi teherautóba, amit elmondása szerint a férje pofozott helyre. Öt éhes száj mellett nem sok luxust engedhettek meg maguknak, bár állítólag Eddy műhelye jól ment. A látogatás jól sikerült, ám Jenny nem kis csodálkozására még két másik is követte. Először egy idős, nyugdíjas tanítónő kereste fel, majd egy húszas éveiben járó fiatalasszony kopogtatott be hozzá. Egyik kezével a kisbabáját tolta, a másikkal totyogó kisgyermekét tartotta a csípőjén. A tanítónő citromtortát hozott, a kisgyerekes anya pedig csak beköszönt. Jennynek feltűnt, hogy az asszony arcán oldalt csúnya sérülés éktelenkedik. A nő azt állította, hogy leesett a lóról. Jenny szerint nem lehetett több huszonöt évesnél, de arról beszélt, hogy négy gyereke van. Nem maradt sokáig, félénknek és nyugtalannak tűnt, de nyilvánvaló volt, hogy már nagyon szeretett volna Jennyvel találkozni. A fiatal családanyát Debbie-nek hívták, és Jenny látott benne valamit, ami megfogta. Olyan törékenynek és kiszolgáltatottnak tűnt, hogy Jenny legszívesebben megölelte volna. Egy darabig elbeszélgettek, aztán Jenny szórakoztatta a kisgyereket, amíg Debbie megszoptatta a babát. Kicsit később a csecsemő ismét babakocsiba került, és elindultak hazafelé. Jenny Debbie-re gondolt, miközben feltette a fotókat a nappali falára, Bili pedig beállított ebédelni. Már dél is elmúlt, csak úgy elrepült a délelőtt. - Jaj de szép! - lelkendezett Bili. - És mit csináltál egész délelőtt? - kérdezte kíváncsian. - Szórakoztam - vágta rá Jenny elégedetten. Mindenképp szeretett volna megismerkedni a helybeliekkel és Bili gyülekezetének tagjaival. Minden látogatója kedves volt vele, és szívesen fogadta. - Emberek állítottak be hozzám, és láttak el ennivalóval. Megismertem egy Gretchen Marcus nevű nőt. Öt gyerekük van, és a férje, Eddy a moose-i autószerelő műhely tulajdonosa. Ellen, egy nyugdíjas tanítónő citromtortával lepett meg minket. Aztán egy Debbie Blackman nevű kislány nézett be a két legkisebb gyerekével. Csúnya sérülés van az arcán, mert állítólag leesett a lóról. Gretchen beszámolója alapján a fél város alkoholista - osztotta meg a híreket Jenny a férjével. Bili meglepetten hallgatta. - A város másik fele pedig csalja a házastársát jelentette be a nő. - Hűha, zsúfolt délelőttöd lehetett! Hozzám nem jutottak el ezek a hírek. És miből gondolod, hogy mindnyájan alkoholisták?

- Gretchen részletesen beszámolt róla, hogy ki iszik többet a kelleténél, és kinek kivel van viszonya. Követni sem tudtam. Ezek alapján kijelenthetem, hogy Moose-ban aztán nem tétlenkednek az emberek! - mosolygott a férjére Jenny. Érdekes élmény volt találkozni a három nővel, különösen Gretchennel, aki barátkozni akart vele, nem úgy, mint Debbie, aki túl fiatalnak és félénknek látszott, vagy a nyugdíjas tanítónő, aki imádni való volt ugyan, de már túlkoros. - Szervezhetnél az egyházközösségben egy Anonim Alkoholista Csoportot - jegyezte meg Jenny jókedvűen. - Gretchen szerint a legközelebbi Jackson Hole-ban van, ahová télen elég nehéz eljutni, talán egy Anonim Hozzátartozók Csoportot is indíthatnánk az alkoholisták rokonainak. - Máris úgy beszélsz, mint a tiszteletes felesége -mondta Bili, miközben csókokkal halmozta el a feleségét. - Nem akarlak lebeszélni semmiről! Ha szeretnél indítani egy Anonim Alkoholista Csoportot, hát rajta. Csináld csak azt, ami boldoggá tesz! - Jenny arckifejezése hirtelen megkomolyodott. - Szerintem Debbie, a fiatal nő a két gyerekkel, szomorú és rémült. Állítása szerint lovasbaleset okozta a sérülést az arcán, de eléggé ideges lett, miközben ezt bizonygatta mondta Jenny gondterhelten. - Ne vedd annyira a szívedre, édesem - tanácsolta neki Bili. - Még csak most jöttünk ide, és jó, ha megpróbálunk segíteni az embereken, meg új lehetőségeket teremteni a számukra, de nem avatkozhatunk bele az életükbe, és nem üthetjük az orrunkat olyasmibe, ami nem tartozik ránk. Még nem ismerjük ezeket az embereket, ők pedig nem ismernek minket. Az ismerkedéshez idő kell. Jenny azonban nem arról volt híres, hogy kivár. Nem sokkal később már hívta is Azayát, hogy gyűjtsön számára brosúrákat az Anonim Alkoholistákról, arról, hogyan kell beindítani egy ilyen csoportot, és hogyan kell megszervezni az érintett hozzátartozók támogatását az Anonim Hozzátartozók Csoportján keresztül. Mindkét csoport tizenkét lépéséről kért be anyagokat az asszisztensétől, a lehető leggyorsabban postázva. Azaya rokonszenvesnek találta Jenny moose-i elképzeléseit. A lány referált a kliensekkel való találkozókról is, és biztosította a főnökét, hogy a dolgok New Yorkban remekül mennek. Egyelőre mindennel elboldogult, és Nelson is sokszor besegített neki. A beszélgetést követően Jenny szendvicseket készített Bilinek, akinek el kellett intéznie néhány választelefont. A gyülekezet egyik tagja szerette volna, ha Bili meglátogatja a beteg apját. Egy fiatal pár jegyesoktatásra jelentkezett, egy idősebb, magányos férfi pedig csak azért hívta, hogy beszélgessenek. Nem kérte a lelkészt, hogy látogassa meg, de Bili felajánlotta, hogy a héten valamikor elugrik hozzá. Az embereknek szükségük volt lelki támaszra, ami jó érzéssel töltötte el Bilit, Jenny pedig örült a férje boldogságának. A gyülekezet elfogadta, és megkedvelte az új lelkészt. Jenny emlékeztette a férjét, hogy aznap még a bevásárlóközpontba is el kell jutniuk. A házban még elkelt egy-két dolog. A nő különféle szerelési aprócikkeket, bútorokat és ruhaakasztókat szeretett volna venni. És persze már nagyon kíváncsi volt a helyi boltok kínálatára. - Ez nem Párizs vagy New York - figyelmeztette a férje, de Jenny a praktikus dolgokért is odavolt. Szívesen járt vasáru-kereskedésekbe. Miután megérkeztek a bevásárlóközpontba, Jennynek igazi élvezetet jelentett végigjárni az üzleteket. A könyvesboltban, ahol a nők elleni és a családon belüli erőszakról, valamint az Anonim Alkoholistákról szóló irodalmat vett, összefutottak Clay Robertsszel, Bili pedig bemutatta őket egymásnak. Miután a férfi továbbállt, Jenny máris megjegyzést tett rá: - Egy férjezett cheyenne-i asszonnyal van viszonya - súgta bennfenteskedve Bilinek, aki erre éktelen nevetésben tört ki. - Ezt most komolyan mondod? Még csak tegnap érkeztél. Hogy tudhatsz máris ilyen dolgokról? És honnan veszed, hogy tényleg igaz?

- Újdonsült legjobb barátnőm, Gretchen árulta el. Úgy tűnik, senkinek sem lehet titka előtte - tudatta vele Jenny csibészes mosollyal. - Vigyázz, csak nehogy aztán rólad is ilyeneket terjesszen. - Ne gyere már ezzel! - tromfolta le Jenny, miközben beszálltak a terepjáróba. A városon kívül megálltak egy autókereskedésnél. A nő szét akart nézni. Neki is kellett saját autó, de elképzelése sem volt arról, milyet szeretne, egészen addig, amíg meg nem pillantott egy citromsárga, ezerkilencszázötvenkilences Chevy platós kisteherautót a kereskedő irodájánál. A járgány kitűnő állapotban volt, a kereskedő szerint a motorját felújították, a kárpitja meg szinte újnak hatott. - Pontosan ez az, amit kerestem! - örvendezett Jenny. Vicces, bolondos, és kissé különc darab volt. És a kereskedő, a közelgő télre való tekintettel, már fel is szereltette rá a téli gumikat. - Inkább egy új autót kellene venned - intette Bili. - Nem akarom, hogy ezen a húszéves, kiöregedett veteránon rohangálj. Az itteni utakon télen elég nehéz boldogulni. - Még téli gumi is van rajta! - hangsúlyozta lelkesen Jenny. - És még csak tizenhat éves, nem húsz. És imádom a színét! - A nők már csak így vásárolnak autót, emelte Bili az égre a szemét, Jenny pedig kitöltött egy csekket a saját számlája terhére. A régi Chevyt nevetségesen olcsón megkapták, de Jenny odáig volt érte. Teljes mértékben rá vallott, hogy egy ilyen autót vesz, vicces, stílusos, és meglepő választás volt. A legtöbb ember csak egy öreg furgont látott volna benne, de Jennyvel a kormány mögött egyből szívderítőnek és sikkesnek tűnt a járgány. Bili meg tudta érteni, miért tetszik neki annyira. Jenny Bili nyomában hazagördült, és mögötte állt meg, amikor megérkeztek. A férfi tudta, mihelyt a felesége elkezd cirkálni az új sárga furgonjával, máris jelenség lesz a környéken. Jenny ugyan egy tiszteletes felesége volt, de számítani lehetett arra, hogy nem bújik meg a férje árnyékában. Bili épp ezért szerette. Aznap este vacsora közben lelkesen beszélgettek. A nőnek máris rengeteg ötlete volt, hogyan segíthetne a férjének. És miközben az ösz-szes süteményt végigkóstolták, amit kaptak, Jennynek újabb gondolata támadt. - Mi lenne, ha bátyus ebédet tartanánk a vasárnapi istentisztelet után? - Itt a házban? - rökönyödött meg Bili. Az új otthonuk túl kicsi volt ahhoz, hogy vendégül lássák az egész gyülekezetet. Arról nem is beszélve, hogy ki fogja eltakarítani a romokat? Moose-ban, Wyomingban nem voltak olyan olajozott partiszerviz szolgáltatások, mint New Yorkban. - Nem, a templomra gondoltam. Az alagsorban van egy szép, tágas terem, láttam. Gretchentől tudom, hogy ott szokták tartani az egyházközösség társasági összejöveteleit. így találkozhatnánk a gyülekezet valamennyi tagjával. Mindenkit megkérnék, hogy hozzon egy tál ételt. És persze nem kell jönniük, ha nem akarnak. De legalább mindenkit meghívhatunk. - Bili kendőzetlen örömmel figyelte a feleségét. Úgy tűnt, játszi könnyedséggel azonosul az új szerepkörével. Bátyus összejövetelt és Anonim Alkoholista Csoportot szervez, helybeli asszonyokkal barátkozik. A bevásár-lókörúton pedig szerzett még néhány dolgot, amivel feldobta a ház berendezését. Az új holmik és a New Yorkból előreküldött kiegészítők tették teljessé a ház szemrevaló berendezését, és mintegy varázsütésre igazi otthonuk lett. Jenny keze nyomán mindig minden csodálatos átalakuláson ment keresztül. És Bili érezte, hogy Moose-nak is szüksége van erre. A férfi a rajongásig szerette ezt a feleségében, s egyre csak az járt a fejében, miközben az elképzeléseit hallgatta, hogy „Moose és Wyoming, vigyázat, itt jön Jenny!"

8. fejezet

Jenny másnap valóban végigtelefonálta az egész egyházközösséget, hogy elmondja, a következő vasárnapi istentisztelet után bátyus ebédet tartanak. Azt is elmondta, hogy Bili és ő már izgatottan várják a találkozást. Sok ember elbizonytalanodott a meghívás hallatán, de Jenny olyan könnyedén beszélt róla. Eddig még soha, senki nem kezdeményezett ilyesmit, különösen ilyen rövid idővel az érkezésüket követően, ám Jenny nem volt az a teketóriázós fajta. Bili már előre látta, a legjobb úton halad afelé, hogy ugyanolyan elfoglalt legyen, mint New Yorkban, és mindezt csak azért, hogy segítsen neki. Mindössze néhány ember viszonyult kissé gyanakvóan a tervükhöz, a legtöbb meghívott nagyszerű ötletnek tartotta. Jenny az egyházi névjegyzéket használta, és délután három órára mindenkit felhívott, a lelkükre kötve, hogy hozzanak magukkal egy tál ételt. Még az is megfordult a fejében, hogy havi rendszerességgel meg kellene tartani ezt az összejövetelt, de akár még bátyus bálokat is rendezhetnének. A nők közül, akikkel beszélt, többen rákérdeztek, van-e gyereke, és csalódottan hallották, hogy még nincs. Jenny ugyanakkor szívesen szervezett volna programokat az egyházközösség fiatalabb tagjainak, elsősorban a kamasz korosztálynak, hogy megelőzze a rossz útra tévedésüket. Számtalan remek ötlete volt. Gretchennel madarat lehetett volna fogatni, amikor Jenny elért a nevéhez a listán, és felhívta. Azonnal kibökte, hogy odavan a bátyus ebéd gondolatáért, és megígérte, hogy a héten később még átugrik, és segít a lebonyolításában. Még azt is felajánlotta, hogy Ed-dyvel takarítóbrigádot szerveztet, mivel ők már tudták, hogy kik a leghadrafoghatóbb emberek, és hogy az ő tizenkettő és tizennégy éves két fia is jelentkezik önkéntesnek. - Semmi haszna az öt gyereknek, ha nem foghatod munkára őket - jegyezte meg cinkosán, aztán tovább áradozott róla, milyen fantasztikus program vár rájuk. Tetszett neki, hogy Jenny ennyire beleveti magát a közösségi élet szervezésébe. Az előző lelkészük egy évvel korábban halt meg. A hetvenes évei vége felé járt, tizenöt évvel élte túl a feleségét. A közösség minden tagja egyetértett abban, hogy fiatalabb lelkipásztorra van szükségük, és a női gondoskodás is elkélt. Clay Roberts másnap felhívta Bilit, és elmondta, mennyire elégedett azzal, amit Jenny tesz, s hogy ő feltétlenül elmegy a vasárnapi ebédre. Bili mindent jelentett a feleségének, aztán hamiskásan hozzátette: - Azt nem mondtam neki, hogy hozza magával a férjes asszonyt Cheyenne-ből, akivel állítólag viszonya van. - A fenébe! - Jenny csalódottságot mímelt. - Pedig őt is meg kellett volna hívni, úgy szeretnék már találkozni vele! - Fogadok, hogy fogsz is - forgatta a szemét Bili, aztán átölelte Jennyt. - De épp elég elfoglalt vagy anélkül is, hogy az egyháztanács vezetőjének szerelmi életében vájkálnál. - Bili már nem tudta tovább elfojtani a nevetését. A következő napon megérkezett az Azaya által ösz-szeállított csomag az Anonim Alkoholistákat és a hozzátartozókat segítő csoportokról. A küldeményt a Szövetségi Posta továbbította arra a címre, amit Jenny meghagyott: „Wyoming, Moose-tól huszonöt kilométerre, északra". A nő óriási meglepetésére működött ez a lehetetlen postacím. Jenny egy másik borítékot is kapott anyagmintákkal, amelyeket az ügyfelei számára kellett véleményeznie. Az Azaya által gyűjtött Anonim Alkoholista szóróanyag különösen érdekes volt. Tájékozódni lehetett belőle, hogy mi az a tizenkét lépés, amely hozzásegíti a függőségben szenvedőket a jobb önismerethez, mekkora legyen a csoport, mik legyenek a szabályok, és pár további javaslatot is megfogalmazott. Az Anonim Alkoholisták Csoportjának célja az volt, hogy segítsen elhagyni az italt, az Anonim Hozzátartozók Csoportja pedig azoknak nyújtott támogatást, akik egy fedél alatt éltek az alkoholistákkal. Az anyag alapján úgy tűnt, meglepően egyszerű ezeknek a csoportoknak a felállítása. A találkozók megszervezéséhez csak egy titkárra volt szükség, és ezt a pozíciót ő maga is betölthette. Ezután kellett kitalálni a csoport

jellegét. És idővel át lehetett adni a csoport vezetését egy olyan alkoholistának, aki sikeresen megbirkózott a függőségével. De addig is, amíg találnak valakit, aki hajlandó elvállalni ezt a szerepet, Jenny maga szervezi és irányítja az öszszejöveteleket, csakúgy mint a hozzátartozók találkozóit. Bili engedélyével a templom bejáratánál mindkét csoportfoglalkozást plakát fogja hirdetni a templomkapu belső oldalán, ahol mindenki láthatja. Az egyik foglalkozás kedd este, a másik csütörtökön lesz. És mivel Jenny napjait nem töltötte ki a gyereknevelés, az ideje fennmaradó részében be tudott segíteni Bilinek az egyházközösség életének szervezésébe. Jenny Gretchennel is részletesen megvitatta a csoportterápiákat. - Minden tiszteletem a tiéd! - dicsérte meg Gret-chen. - Elképzelhető, hogy eleinte nem sokan mutatkoznak. De ha elég időt hagysz nekik, elkezdenek majd szállingózni a keddi és a csütörtöki emberek. Errefelé így szoktak működni a dolgok. Az apám szintén alkoholista volt, én meg az anyámmal az Anonim Hozzátartozók Csoportjába jártam. Az apám soha nem szánta rá magát, hogy csatlakozzon az Anonim Alkoholistákhoz. Negyvenöt évesen májzsugor vitte el. Néhány családos találkozó levezetését szívesen vállalom, ha igényt tartasz rá, és ha Eddynek nem kell sokáig dolgoznia, vagyis otthon tud lenni a gyerekekkel. Ed-dyre mindig számíthatok. - Jenny így látatlanban is érzékelte, hogy erős kötelék van közöttük, Eddy valóban jó embernek tűnt azok alapján, amiket Gretchen mesélt róla. - Igen, nagyon szeretném! - hálálkodott Jenny az új barátjától kapott segítségért, meg a rengeteg információért, amit megosztott vele. - Apropó, mit tudsz Debbie Blackmanről? Nem sokkal utánad ugrott be hozzám. Egy nagy véraláfutás van az arcán. Eléggé aggódom miatta, olyan félénknek és riadtnak tűnt. - Tony, a férje iszákos. Nem lennék meglepve, ha az ő keze lenne a dologban. Amolyan fiatalkori bűnöző alkat volt, többször ült ittas vezetésért, és kocsmai verekedésekbe is belekeveredett. Debbie sokkal fiatalabb, mint én, ezért sajnos nem ismerem olyan jól. - Helyes lánynak tűnik, de rettentő idegesnek látszott. Azt hiszem, azt mondta, négy gyereke van. - Néha összefutok vele az utcán, de nem nagyon szoktunk beszélgetni. Huszonöt éves lehet, szinte még gyerek. Pincérnő volt egy kávézóban, mielőtt férjhez ment. A férje talán eljárna az Anonim Alkoholisták Csoportjába. Az Anonim Hozzátartozók Csoportja meg nem okozna Debbie-nek semmi kellemetlenséget. Nekem és az anyámnak is sokat segített annak idején. - Talán a bántalmazott nőknek is indíthatnánk egy csoportot - töprengett hangosan Jenny. Sok ilyesmi történik errefelé? - Előfordul, általában együtt jár az ivással. Ha sikerül a nehézfiúkat bevonzanod az Anonim Alkoholisták Csoportjába, nem fogják többé bántalmazni az asszonyokat. Vagy pedig a nőket kell becsalogatni az Anonim Hozzátartozók Csoportjába. De sok olyan nő is van, aki túl sokat iszik. Az embereknek nincs más szórakozásuk a hosszú, hótorlaszos teleken. Egyre csak közösülnek, mint a nyulak, hétvégenként meg felöntenek a garatra. Nincs túl sok kulturált szórakozási lehetőség a környéken - világosította fel Gretchen a lelkész feleségét. - Nincs balett, nincs hangverseny, nincs opera, nincs színház. Csak a szex, az ivászat és a televízió. Erre aztán mindketten elnevették magukat, bár a fizikai bántalmazás kérdését nem lehetett félvállról venni. Jenny elképzelni sem tudta, mennyire lehet általános ez a jelenség. Jenny nagyon megörült, amikor Debbie péntek délelőtt ismét megjelent náluk. Ezúttal csak a kisbabáját hozta. Meleg nap volt, Debbie csak egy pólót vett a bélelt mellénye alá, és Jenny figyelmét nem kerülte el a karján éktelenkedő friss sérülés. A nő ezúttal meg sem magyarázta, Jenny meg úgy tett, mint aki nem látja. Már azzal is elégedett volt, hogy Debbie újra elmerészkedett hozzájuk. Úgy tűnt, szívesen jön Jennyhez, és szinte rajongással tekint a lelkész feleségére. A konyhában ücsörögve és semmiségekről csacsogva mintha biztonságban érezte volna magát, miközben szoptatta a babáját. A kisfiú négy hónapos volt. Debbie kijelentette, hogy nem akar több gyereket. Néggyel is alig bírt. A férjéről nemigen beszélt, csak annyit

említett meg vele kapcsolatban, hogy a középiskolában jöttek össze, aztán összeházasodtak, amikor Debbie rögtön a ballagás után terhes lett. A fiatalasszony huszonnégy éves volt, a legnagyobb fia pedig hat. A babán kívül volt még egy négy- és egy kétéves fiacskája. - És ön nem akar gyereket? - kíváncsiskodott Debbie, ugyanakkor félt, hogy kérdésével megbántja a papnét. - De igen, nagyon szeretnék - halkult el Jenny hangja. - Nehezen estem teherbe, de két hónapja kiderült, hogy méhen kívüli terhességem van. Nagy megpróbáltatás volt, és úgy döntöttünk, várunk még pár hónapot, mielőtt újra próbálkoznánk. - Azt már nem tette hozzá, hogy ez volt az egyik oka Wyomingba költözésüknek. A jobb és csendesebb élet reményében jöttek, mert itt talán baba is hamarabb sikeredik majd. - Ez szörnyen hangzik, sajnálom - mondta Debbie együtt érzően, karjában a kisbabájával, aki elaludt az anyja mellén. Debbie maga is olyan volt, akár egy gyerek, a karján lévő véraláfutás pedig elég rondán festett. Jenny ujjak körvonalát vélte felfedezni rajta, de nem mert rákérdezni, nehogy elriassza Debbie-t a további látogatásoktól. Szerette volna, ha jobban megismerik egymást, mert így talán lesz alkalma rá, hogy segítsen neki. Az arcán lévő folt már halványodott, és Jenny azt is látta, hogy a nő sminkkel is igyekezett eltüntetni. A karján lévő sérülés azonban új volt, és tisztán kivehető. Jennyt meglepte, hogy Debbie egyáltalán rövid ujjú pólót mert felvenni. Lehet, hogy a környezetében senki sem vetett ügyet az erőszak nyomaira. Egy darabig még beszélgettek, aztán Debbie felkelt, hogy indul. Jenny búcsúzás közben emlékeztette a vasárnapi istentiszteletet követő összejövetelre, amitől Debbie zavarba jött. - A férjem nem szereti, ha templomba járok. Ostobaságnak tartja. Csak akkor megyek istentiszteletre, ha szombat este a haverokkal szórakozik, és vasárnap sokáig alszik. - És szokott segíteni a gyerekek körül? - Debbie habozott, majd megrázta a fejét. - Nem, Tony sokáig dolgozik. Csapos a városi bárban. - Remek állás egy iszákosnak vagy egy alkoholistának, gondolta Jenny. - Hajnali kettő, három körül jár haza, így sokáig alszik másnap. Utálja, ha a gyerekek felébresztik, ezért inkább elviszem őket délelőtt valahová. Azt viszont elvárja, hogy délutánonként otthon legyek, és vacsorát készítsek neki, mielőtt elmegy dolgozni. Néha kész őrület a gyerekekkel végigcsinálni egy napot. - Ismerve a gyerekek életkorát, ezt nem volt nehéz elképzelni, különösen, ha semmi segítséget nem kap a férjétől. Az anyukám olykor besegít, de van egy két évvel fiatalabb húgom, három gyerekkel, aki szintén itt lakik, szóval van neki épp elég baja velünk, a nővérem meg Cheyenne-ben él mosolyodott el szégyenlősen Debbie, majd betette a hordozóba a kisbabáját, és kivitte a kocsihoz. Jenny mellette lépkedett. A fiatalasszony csak akkor használhatta az autót, ha a férje aludt, ha viszont ébren volt, szó sem lehetett róla, hogy a gyerekek szállítását így oldja meg. Debbie nagyot nevetett, amikor megpillantotta Jenny új furgonját. - Hát ezt meg hol szerezte? - Két napja vettem a bevásárlóközpontnál - derült fel Jenny - Annyira tetszik! Tudom, hogy őrültségnek tűnik, de olyan vidám! Ha el szeretne menni valahová, nyugodtan szóljon, bár mindössze egy szabad ülésem van. - így csak egy gyerekkel vállalhatta a szállítását, de talán ezzel is Debbie segítségére lehet, ha az édesanyja vagy valaki más tud a többi gyerekre vigyázni. - Próbáljon eljönni vasárnap - biztatta Jenny. - Hozza el a férjét, vagy az anyukáját és a gyerekeit, meg a húgát is. Mindenkitől azt kértem, hozzon egy tál ételt, senki sem fog éhen maradni. Vidám összejövetelnek ígérkezik. - Legalábbis ezt remélte. És Debbie-re alaposan ráfért volna egy kis életöröm. Kimerült és lestrapált látványt nyújtott. A körméről lekopott a lakk, a haja pedig zsíros volt. Egy percet sem tudott magára szánni, a tekintete pedig elárulta, hogy valami nagyon nincs rendjén az életében, még akkor is, ha Debbie ezt nem hozta szóba. Jenny egyelőre nem említette meg neki a bántalmazott nők csoportját, aminek az ötletes nemrég fogalmazódott meg benne. Nem akarta Debbie tudtára adni, mit gondol az életéről. És még az is könnyén meglehet, hogy téved.

Debbie integetett, ahogy az autóval elindult, Jenny pedig gondterhelten ballagott vissza a házba, majd pár perccel később Bili is megérkezett ebédelni. - Mindenki a vasárnapi bátyus ebédedről beszél -hozta a hírt a férfi elégedetten. Jennynek hála, remek nyitánya lehet a közösségi életüknek. Bili pedig hetek óta azon fáradozott, hogy minden hívőhöz eljusson. Nagyszerű csapatot alkottak ők ketten. Jenny ugyanakkor elképesztő iramot diktált. Csak pár napja érkezett meg, és mintha már hónapok óta itt élt volna. Bili a templomnál megnézte az Anonim Alkoholisták meg az Anonim Hozzátartozók Csoportjának hirdetését, és áldását adta rájuk. A felesége minden fronton harcba szállt a közösségért, legalábbis mindent megtett, ami tőle telt. Jenny ebéd közben mesélt Bilinek Debbie-ről, aki együtt érzően hallgatta a történetét, de ismét óvatosságra intette a feleségét. - Hagyd csak, hogy eljárjon hozzád, Jen. Ha a férje rájön, hogy gyanakszol rá, annak Debbie ihatja meg a levét. - Debbie eddig is megkapta a magáét-jelentette ki nyomatékosan Jenny. Természetesen esze ágában sem volt elhinni a lovasbalesetről szóló történetet. - Ebben az esetben még jobban eljárhat a keze, ha nem vigyázol. Annál többet nem tehetsz, mint hogy meghallgatod, ha felkeres. A családon belüli erőszak veszélyes dolog. - Jenny bólintott, mert hitt a férjének. A gyakorlati lelkészképzés közben bántalmazott nőknek is nyújtott lelki támaszt, és pontosan tudta, milyen kockázatok leselkednek rájuk Azok közül, akikkel beszélt, végül ketten gyilkosság áldozatai lettek. így hát pontos fogalmai voltak arról, hogy a férjeik mekkora fenyegetést jelenthetnek rájuk nézve. Jenny szombaton kitakarította a templom alagsori termét, és hosszú asztalokat állított fel, ahová mindenki kirakhatja majd, amit hozott. A többi asztalt meg körbe lehet ülni. Egymásra tornyozott papírpoharakat és papírtányérokat tett ki, és kipakolta az összes fellelhető evőeszközt. A papírszalvétáig bezárólag minden együtt volt, amire szükség lehet. Szombat estére már minden készen állt a következő napi összejövetelhez. Jenny másnap izgatottan készült Bili prédikációjára. A férfi a hála témáját választotta. Kiemelte, milyen fontos a kis dolgokért is hálásnak lenni, ahelyett hogy folyton elérhetetlen dolgokról álmodoznánk, mert apróságok is megváltoztathatják az életünket. Bili számos személyes példát hozott fel. És ahogy az előző három alkalommal, a gyülekezetet ezúttal is lenyűgözte egyszerű, mégis lényegbe vágó üzenetével. Bili a szerénységével és az emberek iránti nyitottságával ugyancsak belopta magát a helyiek szívébe. Bölcs volt, jószívű és közvetlen, a hitében pedig megingathatatlan. Olyasfajta lelkész volt, aki nemcsak a szavaival, hanem a cselekedeteivel is tanúbizonyságot tett a hite mellett. Amikor az istentisztelet véget ért, az emberek le-özönlöttek az alagsorba. A mise előtt már levitték a finomságokat. A templom zsúfolásig megtelt azon a vasárnapon, mert mindenki kíváncsi volt az összejövetelre. A hosszú asztalokkal telipakolt alagsori terem pillanatokon belül ünnepi lakoma színtere lett. Az ebéd felénél Gretchen odament Jennyhez. - Nos, Mrs. Sweet - kezdte a tekintetéből áradó leplezetlen csodálattal -, a bátyus ebéded osztatlan sikert aratott! A város összes asszonya szerelmes a férjedbe. A lelkészünk csakugyan szemrevaló férfi! - Igen, tényleg az - kereste meg Jenny a tekintetével Bilit. - De kizárólag az enyém. - Ne aggódj, érted is mindenki odavan! - biztosította Gretchen. - Óriási ötlet volt! Nem is tudom, miért nem rendeztünk ilyet korábban. - Egy kívülálló néha jobban meglátja a kézenfekvő lehetőségeket. Szerintem minden hónap első vasárnapján megismételhetnénk az összejövetelt. - Támogatom a mozgalmat! - jelentette ki Gretchen, miközben igyekezett szemmel tartani mind az öt gyerekét, akik számtalan másik lurkóval együtt ott rohangáltak az asztalok körül. Olyan emberekkel találkoztam ma itt, akik évek óta nem járnak templomba. Szeretik Bilit, és ha

mindennek a tetejébe még meg is tömöd a hasukat, nyert ügyetek van! Ezzel az erővel bingóesteket is szervezhetnénk! - jegyezte meg Gret-chen jelentőségteljesen. - Es a bántalmazott nők csoportjáról se feledkezzünk meg - tette hozzá Jenny halkan, az asszony pedig helyeslően bólintott. Bár nem lehettek volna különbözőbbek, és a sorsuk is alakulhatott volna úgy, hogy soha nem találkoznak, Jenny mégis úgy érezte, Gretchen személyében igazi barátra lelt. A két nő remekül kijött egymással, annak ellenére, hogy egész más élethelyzetben voltak. Gretchen sok tapasztalatot adott át Jennynek az új otthonukról, segített a beilleszkedésben, az emberek kiismerésében és a helyi közösség mozgatórugóinak megértésében. Jenny pedig mindebben rengeteg megvalósításra váró lehetőséget fedezett fel. Gretchen nagyra becsülte ezért. A lelkész felesége máris új színt hozott Moose életébe, és pontosan ez volt az, amire szükségük volt. Az ebéd már a vége felé járt, amikor Debbie feltűnt mind a négy gyerekével. A fiatalasszony elmondta, hogy Tony a barátaival szórakozik, ők pedig átugrottak egy kicsit. Elég hosszú séta lehetett szegény gyerekeknek. .. Jenny mind az őrüknek szedett az étkekből, és leült beszélgetni Debbie-vel, míg a kicsik falatoztak. A gyerekek hot doggal és hamburgerrel tömték magukat, az anyjuk pedig az ínyencebb falatokból kapott bőséges kóstolót. Az étkezés körül nem csaptak nagy felhajtást, ám úgy tűnt, rengeteg kiváló szakács lakik Moose-ban. Jenny maga is élvezettel fogyasztotta el az ebédet. És Bili mindenkit személyesen köszöntött, aki eljött beszélgetni egy kicsit. Rengeteg olyan emberrel találkozott, akikhez nem volt szerencséje az elmúlt hónap folyamán. Az ismerősök közül is sokan itt voltak, például Timmie, akitől a kiskutyát kapta, a nénikéje és a kishúga kíséretében. - Úgy érzem magam, mint Jack Kennedy, amikor elvette Jackie-t - mondta Bili fülig érő szájjal. - Nincsenek illúzióim. Ezek az emberek egytől egyig azért jöttek el, hogy veled találkozzanak. Én csupán az a fickó vagyok, aki a wyomingi Moose-ba költözött Jenny Sweettel. De mindaz, ami becsalogatja ide az embereket, jó nekem. Ezek után már minden Isten kezében van. Lehetnél a titkos segítőm. - Örömmel! - felelte Jenny, miközben Debbie to-vábbállt, hogy szót válthasson a középiskola óta nem látott barátaival. Sokat nevetett, beszélgetett, és ugyanolyan jól érezte magát, mint a többiek. Jenny és Bili az ajtóban búcsúzkodott a vendégektől, és mindenkinek megköszönték, hogy eljöttek. Jenny elégedetten nyugtázta, hogy Debbie boldog és felszabadult órákat töltött a társaságban. A fiatalasszony biztosította róla, hogy valóban fantasztikusan érezte magát, és az arckifejezése minden szónál ékesebben bizonyította ezt. És bár azt állította, hogy nem rendszeres templomba járók, meglehetősen otthonosan mozgott ebben a környezetben. Már öt óra is elmúlt, mire távoztak a vendégek, és a következő óra a takarítás jegyében telt. Bili, Jenny, Gretchen, Eddy, a két gyerekük, három másik asz-szony és két középiskolás fiú alkotta a takarítóbrigádot. A rend pillanatok alatt helyreállt. Aznap este Bili köszönetet mondott Jennynek mindazért, amit tett. - Kiderült, hogy tökéletes kis papné vagy! - Bili kijelentése ragyogó mosolyt csalt Jenny arcára. Az Anonim Alkoholisták és az Anonim Hozzátartozók Csoportja keményebb diónak bizonyult a bátyus ebédnél. Senki sem vallotta be magáról szívesen, hogy alkoholista, vagy azt, hogy egy alkoholista mellett él, így több időbe telt, míg az emberek elkezdtek járni ezekre a rendezvényekre. Az első héten egy teremtett lélek sem ment el a találkozókra. Bili a következő vasárnapi istentiszteleten finoman célzott a két lehetőségre. Ezek után két nő jött el az Anonim Hozzátartozók Csoportjába, és Gretchen is csatlakozott, hogy beszámoljon az édesapjával kapcsolatos élményekről. Segített Jennynek beindítani a programot. Jenny a plébánosi hivatalban rendezte meg a találkozókat, ami kicsi és barátságos hely volt, több ember számára elegendő ülőhellyel.

Két további hét telt el, mire egy nő megjelent az Anonim Alkoholisták Csoportjában, ám a férfiaknak színét sem látták. Kezdetnek azonban ez is jó volt, és Jenny neki is megtartotta a foglalkozást. A nő bevallotta, hogy a férje két évvel ezelőtti halála óta kezdett rendszeresen inni, és felnőtt gyermekei javaslatára jött el a csoportba, mivel több családi eseményen is alaposan a pohár fenekére nézett. Legutoljára elájult a vacsoraasztalnál, és szeretett volna segítséget kérni, nehogy hálaadáskor is ez történjen. Jenny megdicsérte, amiért ilyen okosan cselekedett és eljött, a nő pedig hálás volt ezért. Az Anonim Alkoholisták szabályainak megfelelően csak Maryként mutatkozott be. A vezetéknevüket soha nem használták, ez volt az anonimitás egyik sarokköve. A program az anonimitással szerette volna elérni, hogy az emberek biztonságban érezzék magukat. Jenny minden összejövetel végén emlékeztette őket, hogy ne fedjék fel személyazonosságukat a csoport többi tagja előtt, s hogy ne beszéljenek arról, ami elhangzott közöttük. Bili és Jenny a hétvégén csöndben megünnepelték a hálaadást. Számos meghívást kaptak, de senkit sem akartak megsérteni, így bölcsen úgy döntöttek, hogy otthon maradnak, és nem bánták meg. Jenny megsütött egy kisebb csirkét, és elkészítette a hagyományos köreteket. Amikor felálltak az asztaltól, úgy érezték, menten szétrobbannak a bőséges vacsorától. Jenny felhívta az édesanyját, aki úgy tervezte, Philadelphiában tölti az ünnepeket a barátaival. Nagyon hiányzott neki a lánya, de örömmel hallotta, hogy minden nagyszerűen alakul. Jenny pontosan beszámolt neki az elmúlt hetek eseményeiről. Ő maga is csak ekkor ébredt rá, mennyire bevonódott az itteni dolgokba. Biliéi együtt mindketten roppant elfoglaltak voltak. Bili a gyülekezet tagjait látogatta, készült a prédikációkra, és próbált rendszeres kapcsolatot építeni a hívőkkel. Meglepetten tapasztalta, milyen sok embert kellett meglátogatnia kölcsönbe kapott lova hátán. Sokan éltek a főutaktól távol, és mint Bili megtudta, télen hónapokra elvágta őket a hó a külvilágtól. A templom mögötti csűrben Bili talált egy lóval húzható szánt, és úgy gondolta, ha Navajo sem ellenkezik, télen majd kipróbálja. A szánkó mindenesetre festői látványt nyújtott. Hálaadás után csak úgy repült az idő karácsonyig. Jenny karácsonyi bátyus ebédet és süteményvásárt rendezett, hogy pénzt gyűjtsön a templom javára. És hálaadás után az anonim csoportok iránti érdeklődés is megnőtt. Azok az emberek, akik az ünnep alatt kivetkőztek önmagukból az ital hatására, az Anonim Alkoholisták Csoportjába jelentkeztek, azok pedig, akik elszenvedték ezt, az Anonim Hozzátartozókhoz csatlakoztak. A gyülekezetben beszédtéma lett a két csoport, de az anonimitás megőrzésére való figyelmeztetések meghozták az eredményüket, és a csoportok tagjai semmit sem adtak ki arról, mi folyik a találkozókon. Karácsonyra mindkét csoport létszáma számottevően megnőtt, sokan látogatták az alkalmakat. Jenny a találkozók színhelyét áttette a nappaliba, így még többen jöhettek. Nem egész két hónap alatt kinőtték a lelkészi irodát. Bili alig hitte el. Jenny újévi tervei között szerepelt a bántalmazott nők csoportjának beindítása is. Ráadásul karácsony előtt két kamasz lány szokatlan kéréssel fordult hozzá. A vasárnapi iskola után keresték meg, mielőtt hazamentek volna. Elmondták Jennynek, mennyire tetszik nekik az, ahogy öltözködik, és ahogy sminkeli magát, és szerették volna, ha olyan foglalkozást indít, ahol ők is megtudhatják, hogy éri el ezt a hatást. Biztosították róla, hogy vannak barátnőik, akiket szintén érdekelne a dolog. Jenny volt a példaképük. A nő őszintén meglepődött, de hízelgett is neki a felkérés, ám mivel annyira világias jellege volt, kikérte Bili tanácsát, hogy mit tegyen. Jenny nem gondolta volna, hogy a férjének tetszeni fog az ötlet. - De ennek semmi köze a valláshoz - emlékeztette őt gondterhelt pillantással, de Bili egy csöppet sem zavartatta magát. - Kit érdekel? Te egy lelkész felesége vagy, megtaníthatod őket arra, hogyan sminkeljék ki magukat, ugyanakkor beszélhetsz nekik az erkölcsi értékrendről, a drogokról és a szexről, és minden más témáról, ami érdekes lehet az ő életkorukban. Ez egy rendkívüli lehetőség arra, hogy elérjük a helybeli gyerekeket, és vonzóvá tegyük számukra az egyházat! - Bili teljes

odaadással támogatta a tervet, Jenny pedig jelentkezett a lányoknál, akik felkérték, és abban maradtak, hogy az új évben megkezdik a foglalkozásokat a parókián. A nő a péntek délutánt javasolta, miután vége az iskolának. így nem fogják zavarni a hétvégi programokat vagy a leckeírást, és a szülők is szívesebben belemennek, egyszóval tökéletes megoldásnak tűnt, amivel a lányok is egyetértettek. Tizennégy-tizenöt évesek voltak, és a barátnőik szintén ebbe a korosztályba tartoztak, bár egyikük tudott egy nyolcadikosról is, aki szívesen velük tartott volna, és Jennynek nem volt ellenvetése. Bili fantasztikusan ráérzett a kamaszcsoportban rejlő lehetőségre. Mielőtt elkezdődtek volna a foglalkozások, Jenny megkérte Azayát, küldjön neki könyveket a sminke-lésről, mivel ő maga csak kevéssé festette magát, másokat pedig sohasem sminkelt, igaz, stílustanácsadóként és a Vogue-ná\ töltött évek közben is sokszor végignézte, ahogy a modelleket kifestik a fotózások előtt. Azaya megígérte, hogy Nelsonnal küldet majd egy halom kozmetikai terméket. Az asszisztenst őszintén lenyűgözte Jenny vállalkozó kedve, ha meglepve nem is volt. És Jenny nagy megkönnyebbülésére Azaya szerint az ügyfeleik nem panaszkodtak, jóllehet Jenny hetente csak egyszer hívta őket. Ha rendkívüli helyzet adódott, úgyis sűrűbbé vált az érintkezés. Eddig remekül működött a távmunka, Azaya és Nelson ügyesen helytálltak, és semmi sem utalt arra, hogy ez így nem mehet tovább a jövőben. Bili a szentestét megelőző napon különleges istentiszteletet tartott, ahol felhangoztak a karácsonyi énekek is. Másnap, az éjféli misén pedig zsúfolásig megtelt a templom. Karácsony első napján a tiszteletes és felesége a gyülekezet számos tagját meglátogatta, különös figyelmet fordítva a betegekre és az idősekre. Felemelő nap volt. Aznap este Bili és Jenny boldog karácsonyt kívántak egymásnak, és ajándékot váltottak. Megbeszélték, hogy idén a bevásárlóközpontban szerzik be az ajándékokat. Jenny egy meleg télikabátot és gyíkbőr cowboykalapot kapott hozzáillő övvel, továbbá egy halom, visszapillantóra akasztható dobókockát a sárga platós kocsijához. Bili is kapott a Jennyéhez nagyon hasonlító cowboycsizmát, két meleg pulóvert, hogy ne iázzon, amikor végiglátogatja a gyülekezet tagjait, egy fényképezőgépet, amire már régóta áhítozott, lovaglókesztyűt és egy széles karimájú fekete nemezkalapot, olyat, amilyen Claynek is volt, és nagyon megtetszett Bilinek, ráadásul még jól is állt neki. Gus új nyakörvet kapott, mert óriási tempóban nőtt. Timmie rendszeresen átment megnézni a labrador kölyköt, és sokszor kilovagolt Billel, akivel időközben jó barátok lettek. A fiú egészen feldobódott a férfitársaságban, még azt is elárulta Bilinek, mennyire hiányzik neki az édesapja. Bili és Jenny élvezték a wyomingi életet, karácsony első napján Tómmal és Helene-nel is beszéltek telefonon. A régi életük fényévekre volt tőlük, és nehéz volt elhinni, hogy Bili mindössze három, Jenny pedig két hónapja érkezett. És amikor Jenny januárban visszament New Yorkba a divathét miatt, úgy érezte, mintha egy másik bolygóra csöppent volna. Örömmel nyugtázta, hogy az ügyfelei elégedettek. Boldogan fogadták Jennyt, és hálásak voltak, amiért visszajött, hogy segítsen nekik divatbemutatóik lebonyolításában. Mivel a nő rendszeresen megbeszélte velük a felmerülő problémákat, teljesen képben volt, amikor visszatért. Azaya segítségével még a modellválogatásnál is adott tanácsokat a távolból. A kliensek Azaya teljesítményével is elégedettek voltak. Jenny nagyszerűen felkészítette, és a saját ötletei is jónak bizonyultak. Jenny örömtől repesve hagyta hátra New Yorkot, Moose-ban pedig tárt karokkal várták, mert mindenkinek hiányzott, amíg távol volt. Gretchen kiváltképp örült a visszatérésének. Jenny hozott neki néhány ruhadarabot, amelyek tökéletesen illettek rá, meg egy karkötőt, ami nagyon tetszett a barátnőjének. Gret-chennel madarat lehetett volna fogatni, amikor megkapta a legújabb New York-i divat szerint készült ösz-szeállításokat. Amint Jenny visszatért Moose-ba, elkezdődtek a kamaszoknak szervezett péntek délutáni csoportfoglalkozások is. Az összejövetelek hangulata minden várakozását felülmúlta. A lányok

szókimondók és viccesek voltak, nyíltan beszéltek a problémáikról. Nem csupán egy sminktanfolyamra jöttek, bár a divat és az ízlés is érdekelte őket. Szó volt fiúkról, szexről, drogokról, a nem kívánt terhesség megelőzéséről, és a szülőkkel való kapcsolatról is. Néhányan főiskolára szerettek volna jelentkezni, és elmenni VVyomingból, míg másoknak eszük ágában sem volt elszakadni a szülőhelyüktől. Hétről hétre egyre több lány látogatta a foglalkozásokat. Egy hónapon belül tizenöt főre emelkedett a csoport létszáma, és februárra olyan sokan lettek, hogy ketté kellett bontani a társaságot. Jenny meglepve tapasztalta, milyen gyorsan tanulnak a lányok, és csodálattal figyelte az átalakulásukat. A külsejük idővel harmonikusabb és rendezettebb benyomást keltett. Jobb frizurákat választottak, rendbe hozták a körmeiket, kevesebb sminket viseltek, és meglátták az egyszerűbb ruhadarabok előnyeit. Jenny maga vett nekik kozmetikumokat, és elkísérte őket a bevásárlóközpontba, hogy az ő iránymutatása mellett válogassanak a ruhák között. Olyan szépek és üdék lettek, hogy az még a szüleiket is ámulatba ejtette, sőt még Bili figyelmét sem kerülte el. A lányok, Jenny jóvoltából, csodálatos átalakuláson mentek keresztül, és mindannyian imádták őt ezért. Valentin-napon, nem sokkal azután, hogy Jenny visszatért New Yorkból, a lányok meglepetéspartit rendeztek, hogy kifejezzék, milyen nagyra becsülik a mentorukat. Jenny minitortákat kapott tőlük, meg egy pólót, amin egy óriási szív volt, benne pedig a lányok képe. „Jenny lányai"-nak nevezték magukat, és Moose-ban nagy dolognak számított, ha valaki közéjük tartozott. Jenny februárban a bántalmazott nők csoportját is beindította a családon belüli erőszak anonim áldozatai számára, és a többi terápiához hasonlóan ezt is a saját otthonában tartotta. Az alkoholizmushoz kapcsolódó csoportokhoz hasonlóan, ez is nehezen indult, de a híre gyorsan terjedt, így február végén már hat nő üldögélt a paplak nappalijában hétfő esténként. A férjeik úgy tudták, hogy egyházi hímzőtanfolyamra járnak. Az összejöveteleket úgy emlegették egymás között, hogy a „kézimunkacsoport", de a város összes asszonya tudta, mit takar ez a fedőnév. A titkos kód lehetőséget teremtett arra, hogy összejöjjenek, és beszéljenek magukról. Jenny csalódott volt, amiért Debbie egyszer sem tűnt fel ezeken az estéken. Maga Jenny beszélt neki a lehetőségről, de Debbie azt mondta, ha a férje tudomást szerezne az összejövetelek valódi céljáról, képes lenne megölni, és ezt nem merte megkockáztatni. Akkorra már Jenny sokszor látta őt monoklival a szeme alatt, meg egyéb sérülésekkel, és Debbie sem állított többé olyasmiket, hogy nekiment az ajtófélfának, vagy leesett a lóról. Mindketten tudták a sérülések okát. Tony, a férje verte őt, valahányszor berúgott, vagy a gyerekek megzavarták és felébresztették, ami elég gyakran előfordult. Ennek ellenére Debbie meg sem próbálta elhagyni, annyira rettegett a következményektől. Volt Moose-ban egy húga meg egy nővére Cheyenne-ben, de négy gyerekkel egyikük sem tudta befogadni. A történelem csak ismételte önmagát. Az anyját is verte az alkoholista apja, amíg meg nem halt. Debbie úgy nőtt fel, hogy folyton ezt látta maga körül, és szinte természetesnek vette, hogy a férje akkor bántalmazza, amikor csak akarja. Nem volt pénze, sem állása, sem biztos menedéke, ahol a négy gyerekkel meghúzhatta volna magát, ha elhagyja a férjét. Huszonnégy éves korára zsákutcába jutott az élete. Jenny szíve majd megszakadt látva ezt, és nagyon sokat beszélt róla a férjével, de nem akartak tovább rontani a helyzeten. Valentin-nap után Jenny felfedezte, hogy terhes. Billel együtt nagy izgalomba jöttek, ám ezúttal sokkal higgadtabban kezelték a helyzetet. Féltek attól, hogy esetleg újra elveszíthetik a magzatot. Csak Gretchen és Jenny édesanyja tudott a dologról, senki más. A nő továbbra is megtartotta az összes csoportfoglalkozást, és jó érezte magát. Felkeresett egy Jackson Hole-i nőgyógyászt, aki elégedett volt az állapotával, és biztosra vette, hogy ezúttal nem méhen kívüli terhességről van szó. Ám egy csendes vasárnap délután, miközben odahaza filmet néztek Billel, Jenny görcsölni kezdett, és amikor kiment a fürdőszobába, látta, hogy vérzik is. Nyolchetes terhes volt, és a könnyeivel küszködve jött vissza a nappaliba.

- Mi a baj? - kérdezte Bili teljesen kétségbeesve, mert jól emlékezett rá, mi történt az előző alkalommal. De ez most valami más volt. Jenny felhívta a nőgyógyászt, aki arra kérte, menjen el hozzá. A biztonság kedvéért a kórházba irányította, és Bili végig vele maradt. Egész éjszaka fogta a kezét, és beszélt hozzá, míg a görcsök egyre erősebbek lettek, s végül méhösszehúzódásokká alakultak. Reggelre elveszítette a magzatot, és magánkívül zokogott Bili karjában. A férfi ezúttal legalább mellette maradhatott. Az élete most nem forgott veszélyben, de elvetélt. Küretet végeztek rajta, aztán Jenny mély búbánatban visszatért Moose-ba. Az orvosa szerint vannak olyan nők, akik képesek ugyan teherbe esni, de nem tudják kihordani a babát, s lehet, hogy Jenny is közéjük tartozik. Nehéz volt ezt így megítélni. Javasolta, hogy gondolják meg az örökbefogadást, de ezt még egyikük sem szerette volna. Most még nem álltak készen erre a lehetőségre. - Jenny, ez nem a világvége - vigasztalta Bili. A férfi éppolyan meggyötört volt, mint Jenny, hogy elveszítettek egy újabb magzatot, de szívből hálás volt, amiért a felesége élete nem forgott veszélyben. Viszont ez volt Jenny második vetélése hat hónapon belül, és a nőn mélységes levertség lett úrrá. Gretchen aznap este átvette tőle a bántalmazott nők csoportját, a foglalkozás után pedig felment, hogy beszélgessen vele. A csoport valamennyi tagja nagyon sajnálta, hogy beteg, bár a baj okával nem voltak tisztában. Gretchen az emeleten letelepedett Jenny ágya szélére. - Úgy sajnálom, Jenny! Nincs igazság a földön! Ebben a városban a legtöbb nő azért megy férjhez, mert nincs más választása, s ha tehetnék, nem szülnének annyi gyereket. Ti pedig mindeneteket odaadnátok egy babáért, és mégsem sikerül... - Gretchen egy nadrágos összeállítást viselt, amit Jenny hozott New Yorkból, aki meg is dicsérte, milyen jól áll neki. Jenny a puszta jelenlétével is képes volt megváltoztatni a Moose-ban élő nőket. - Miért nem próbálkoztok az örökbefogadással? Ettől még bármikor megérkezhet a saját babátok is. Sőt, talán az esélyeket is növeli. Sokszor hallottam már, hogy adoptálás után sikerült valakinek teherbe esnie. - Valószínűleg elveszíteném azt a babát is - jegyezte meg lemondóan Jenny. - A környékről sok lány megfordul az alpine-i St. Mary Szülőotthonban, hogy örökbe adja a kisbabáját -mondta Gretchen halkan. - Fel kellene keresned őket. Néhányszor már Jenny és Bili is megvitatták a dolgot. Jenny nem tudta, mit gondoljon az adoptálásról, de nem akarta élete nagy részét gyermektelenül tölteni. Miután Gretchen elment, Jenny beszélt Bilinek a lányanyák szülőotthonáról. Gretchen azt mesélte, hogy tizenkét-tizenhárom éves lányok is járnak oda szülni, ami Jenny számára tragikusnak tűnt. Alaposan az eszébe véste, hogy a kamaszoknak tartott foglalkozáson majd beszélnie kell a védekezésről is. A lányok közül már sokan szedtek fogamzásgátló tablettát. Jenny nem akarta, hogy bármelyikük is a St. Mary Otthonban kössön ki. A házaspár aznap este még korainak tartotta volna dűlőre jutni az örökbefogadás kérdésében. Még nem adták fel teljesen, hogy saját babájuk legyen, Jenny szerette volna újból megpróbálni. Ám tudta, hogy legutóbb semmit sem vitt túlzásba, nem volt rajta nagy a nyomás, és nem is hajtotta túl magát. Ennek a vetélésnek semmi kézzelfogható oka nem volt. Viszont legalább kevésbé viselte meg, mint a méhen kívüli terhesség, és maga is megtapasztalhatta, hogy igenis képes teherbe esni. A magzatot viszont nem tudta kihordani. Azon a héten Gretchen Jenny valamennyi csoport-ját átvette, mert a nő az ágyat nyomta. Nem orvosi ajánlásra, hanem azért, mert depresszióba esett. Pénteken végül kikecmergett az ágyból, hogy megtarthassa a fiatalok foglalkozását. Nem akart nekik csalódást okozni. Jenny néhány új sminktanácsot, sok színes magazint és egy könyvet tartogatott számukra, amit szeretett volna megosztani velük. Rengeteg témáról beszélgettek, és Jenny ismét felhozta a védekezés kérdéskörét. Figyelmeztette őket, mindig legyenek tisztában azzal, mit tesznek, és ne bízzák magukat a vakvéletlenre vagy a hold járására. Ha már szexuális életet élnek,

alkalmazniuk kell a nem kívánt terhesség elkerülésének módszereit is. Úgy tűnt, valamennyi lány egyetért vele ebben a kérdésben. Az egyik résztvevő, akit Jenny nem ismert túl jól, ott maradt a foglalkozás után beszélgetni. Lucynak hívták, és tizennégy éves volt. Még csak most kezdte a középiskolát, és többször is említette, hogy nem jön ki túl jól az anyjával, az apja pedig veri az anyját, ha részeg. Jenny szerette volna, ha az anya eljár az Anonim Hozzátartozók vagy a bántalmazott nők csoportjába, de még sohasem találkoztak, így nem tudta felvetni neki ezeket a lehetőségeket. Jennyt eléggé meglepte, hogy Lucy beszélni akar a családjukon belüli erőszakról, vagy arról, hogy az apja iszákos, és kólával kínálta, amikor a többiek elmentek. - Mi a helyzet? - kérdezte Jenny biztató mosollyal. Aznap különösen jól sikerült a foglalkozás, rengeteg témáról beszélgettek, a kábítószerek elutasításától egészen odáig, hogy miért nem szabad ittas fiúk kocsijába beszállni. A smink és a frizura kérdésköre időközben háttérbe szorult, bár a megjelenés is sokszor szóba került. Az élénk társalgás Jennyt is felderítette egy kissé, egész héten nem érezte magát ilyen jól. Rálépett az útra, ami visszavezette őt a tevékeny hétköznapokba. - Hogy mennek a dolgok odahaza? - érdeklődött Jenny, de Lucy csak vállat vont. A csinos, sötét szemű lány haja ugyanolyan színű volt, mint Jennyé. Az egzotikus külsejű, nőies alkatú Lucy idősebbnek nézett ki a koránál, és Jenny jól tudta, hogy ez nem túl előnyös tulajdonság ebben az életkorban, hiszen az idősebb fiúk előszeretettel vitték bele a lányokat olyasmibe, aminek a következményeivel nem voltak tisztában. Jenny arra biztatta a lányokat, hogy kerüljék el a kellemetlen vagy veszélyes helyzeteket, ami olykor igen nehéz feladatnak bizonyult. - Azt hiszem, otthon minden rendben. Az apukám legutóbb nem volt olyan szörnyű. Az anyukám szerint csak arra kell vigyázni, nehogy felbosszantsuk. - Jenny tudta, hogy a lánynak van egy tizennyolc éves bátyja is. Lelépett otthonról, és Laramie-ben rodeózott. Lucy két éve nem látta már. Az apja azóta is dühös volt, amiért megszökött a fia, és természetesen másokat hibáztatott ezért, elsősorban a feleségét, holott a fiú pont az apja miatt oldott kereket, ám ezzel a ténnyel a férfi egyáltalán nem bírt szembenézni. - Jenny... - mondta bizonytalanul a lány. - Valamit el kell mondanom. Olyasmiről van szó, ami ma este is szóba került. - Jenny végigpörgette magában a témákat, és azt hitte, hogy Lucy a védekezésről akar vele beszélni, vagy arról, hogy egy fiú olyasmire kényszerítette, amit nem akart, vagy arról, milyen nehéz nemet mondani a fiúknak, különösen ha őrültek vagy aranyosak A fiatal lányok mind hasonló problémákkal küzdenek. Jenny is ilyenekkel szembesült fiatal lány korában, ami nem is volt olyan régen. - A fiúkkal kapcsolatban? - kérdezte Jenny óvatosan. Lucy bólogatott. - Olyasmi. Volt egy fiú, akit nagyon szerettem. Vele mentem az iskolai halloweenbuliba. Ő már végzős, és nem tudta, hogy én még csak most kezdtem a középiskolát. Azt hazudtam neki, hogy tizenhat vagyok. - A lány telt alakja miatt ezt könnyen el is lehetett hinni. Nem ő volt az első lány, aki idősebbnek mondta magát azért, hogy imponáljon egy nagyobb srácnak. És senki sem tudta volna megmondani, valójában mennyire fiatal. - Az apukám nem engedett volna el táncolni, így neki is hazudtam. Az anyukám viszont tudta az igazat, hozzá mindig őszinte vagyok. - Jenny bólogatott, és várta, hogyan folytatódik a történet. - Nagyon fontos, hogy valaki mindig pontosan tudja, hová mész, arra az esetre, ha netalán történne valami. - Valami történt - mondta a lány megtörten, miközben könnyek gyűltek a szemébe. - Volt a táskájában egy üveg bourbon. Ittam belőle, de rosszul lettem. Aztán még többet ittam, és nem emlékszem, mi történt. Azt hiszem, azt csináltam vele, de nem emlékszem. Hazavitt, aztán rögtön ágyba feküdtem. A következő napon már nem is tudtam, hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak álmodtam, és nem akartam megkérdezni tőle. Soha többé nem keresett telefonon, és nem hívott randizni, ezért arra gondoltam, hogy talán mégsem tettem meg, és ezzel

felbosszantottam... aztán meg azt hittem, mégiscsak megtettem... Egyszerűen nem tudom. Lucy már sírt. - Azt hajtogattam magamnak, hogy nem tettem meg. Nem kellett volna ilyet csinálnom! - Megvan a módja, hogy biztosat tudj - próbálta Jenny megnyugtatni a lányt. - Egy orvos el tudja dönteni, hogy szűz vagy-e még, vagy már nem - mondta a nő, mire Lucy felhajtotta a felsőjét, és Jenny láthatta, hogy a lány hasa már domborodik. Most már mindketten tudták a választ a nagy kérdésére, de Jenny igyekezett higgadt maradni, nehogy megijessze Lucyt, vagy azt higgye a lány, hogy ítélkezni akar felette. - Halloween óta nem volt menstruációm - nyögte ki Lucy. - Arra gondoltam, azért nem jött meg, mert eddig még sosem csináltam, és van, hogy ez történik, de most, hogy nőni kezdett a hasam, már tudom, hogy megtettem. Nem tudtam szólni a fiúnak, mert másik suliba ment, meg aztán azóta nem is állt velem szóba. Jenny, az apám meg fog ölni, ha otthon elmondom, mi történt! És az anyámat is! - Lucy szeméből patakzottak a könnyek. A mellette ülő Jenny átölelte, miközben gyors számítást végzett. Március volt, Lucy tehát az ötödik hónapban járt. Ő maga négy napja veszítette el a babáját, akire annyira vágyott, és ennek a gyereknek pedig, aki még csak arra sem emlékezett, hogy lefeküdt-e valakivel, a nem kívánt terhessége tönkreteszi az egész további életét. Az élet valóban kegyetlen volt. Am dacára a kilátástalan helyzetnek, Jenny mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a lányt, és amíg arra várt, hogy Lucy lecsillapodjon, azon töprengett, hogyan tudna segíteni neki. - Szeretnéd, ha veled együtt beszélnék a szüléiddel? - kínálta fel Jenny a lehetőséget. Lucy habozott, majd bólogatott. - Ne hagyja, hogy az apukám bántsa az anyukámat! - könyörgött a nőnek. - Ha felbosszantom, rajta fogja kitölteni a mérgét. - Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen - felelte Jenny, és bízott benne, hogy így lehet. Mikor beszéljek velük? - Át tudna jönni holnap? Az apám szombatonként eljár. Bemegy a városba, és a bárban találkozik a barátaival. Anyu és én leszünk csak otthon. - Hánykor? - Dél felé? Az apám addigra már elmegy, anyu meg egész nap mos. - Ott leszek - ígérte Jenny, és újból megölelte Lucyt, aki pár perccel később elment. Jenny felment az emeletre, hogy megkeresse Bilit, és megossza vele a hallottakat. Bili nem akarta zavarni a foglalkozást, így fent várta Jennyt az emeleten. - Szegény gyerek! - fakadt ki Bili, miután megtudta, mi történt Lucyval. - Ismerte őt a csoportból, mert bár a szülei nem jártak templomba, Bili jóváhagyásával Jenny foglalkozásai bárki számára nyitva álltak. - Szerinted mit fognak vele csinálni? - Fogalmam sincsen. Ha az apja iszik, bántalmazni szokta az anyját. És egész biztosan nem fogja feldobni, ha meghallja, mi történt a tizennégy éves gyerekével. Holnap nem lesz odahaza, és akkor majd átmegyek beszélni az anyjával. Azt hiszem, meg kell tartania a babát, mert már öt hónapos terhes. Rettenetes lehet ez a helyzet szegénynek, hisz még maga is gyerek. - Az este, meg az, hogy beszéltek az esetről, mindkettőjükre jótékonyan hatott, és Jenny másnap már korán talpon volt. Nem sokkal déli tizenkettő előtt Lucyék háza felé tartott sárga, platós kocsiján. A lány odakint várt rá. Együtt mentek be a házba. Lucy édesanyja magában dúdolgatva szennyest válogatott a konyhában. Az arcára döbbenet ült ki, amikor megpillantotta Jennyt a konyhájában. Tudta, kihez van szerencséje, ahogy azt is, hogy a lánya eljár a foglalkozásaira. - Valami baj van? - kérdezte egyből Lucyra pillantva. - Valami rosszaságot műveltél a csoportfoglalkozáson? - A hangjába félelem és gyanakvás vegyült. Lucy megrázta a fejét, és a szemét elfutották a könnyek.

- Biztosíthatom róla, hogy nem - válaszolta Lucy helyett Jenny, ami még inkább összezavarta az asz-szonyt. Az anya gyenge idegzetű nőnek tűnt, és Lucy gyakran elmondta a foglalkozásokon, hogy egyáltalán nem bízik meg benne. Folyton hibáztatta őt valamiért. - Terhes vagyok - zokogott föl Lucy, és belevetette magát az anyja karjába, aki ugyancsak sírni kezdett. Jenny leültette őket maga mellé a konyhaasztalhoz, és végigrágták magukat az egész történeten. Az asszony teljesen kiborult, és egyre csak azt kérdezgette a lányától, hogyan tehetett ilyet. Ám a bánkódással elkésett, mert mar megvolt a baj. A természet, egy üveg bour-bon, és egy rámenős fiú együttesen rávette a dologra, most pedig egy baba növekedett Lucy hasában, akit senki sem akart. Lucy édesanyja is egyből attól tartott, amit a lánya már korábban elpanaszolt Jennynek: az apja mindkettőjüket megöli, ha a tudomására jut az igazság. Jenny felajánlotta, hogy akkor is ott lesz, amikor elmondják a családfőnek, de rémületében és kiszolgáltatottságában annyi jött ki az asszony torkán, hogy ez csak rontana a helyzeten. Megköszönte Jeny-nynek, hogy segített, de most már családon belül szerette volna megoldani a problémát. Lucy majd elmegy a St. Mary Otthonba, mielőtt bárki megsejtené, mi történt, megszüli a gyermeket, és örökbe adja. Az egész helyzet olyan nyomasztó volt, Lucy csak ült a konyhaasztalnál, és zokogott. Még akkor is sírt, amikor egy órával később Jenny elment. A nő szomorúan tért haza. Mindent elmondott Bilinek, ám valójában tehetetlenek voltak. Jenny este felhívta Lucyékat, de senki sem vette fel a telefont. Ellenben Lucy másnap reggel nyolc óra körül beállított a paplakba. Végig futva tette meg az utat. Elárulta, hogy aznap délelőtt fogják a szülőotthonba vinni, ahogy az anyja azt az előző nap jelezte. Az apja kijelentette, hogy a színét sem akarja addig látni, amíg meg nem szüli a gyereket, és meg nem szabadul tőle. Az asszony viszont mellette állt. Lucy azt mesélte, hogy az anyja egész este sírt, és nem engedte, hogy az apja megüsse őt. így az apja az anyját ütlegelte, többször is. Lucy megköszönte Jennynek a segítséget, átkulcsolta a nyakát és megölelte, majd a város felé vette az irányt, és visszarohant a házukhoz. Jenny megígérte, hogy meglátogatja őt a St. Maryben, és már előre tudta, hogy a többi lány gyanakodni fog rá, ha több hónapra eltűnik. A baba júliusban fog megszületni, és nem sokkal később Lucy visszajöhet, de már soha nem lesz a régi, miután megszüli a babát, és lemond róla. Elete hátralévő részében mindig gyötörni fogja a kérdés, hogy mi lett vele. Jenny egész nap nem tudta kivonni magát a történtek hatása alól, így másnap délelőtt átment Lucy anyjához. Az asszony a konyhában sírt, és az egyik szeme körül véraláfutás volt. Kétségbeesve nézett Jennyre. Mintha minden reménye elszállt volna, nem látott kiutat, akárcsak a családon belüli erőszak többi áldozata. Jenny szíve majd megszakadt érte. Beszámolt neki a bántalmazott nők hétfő esti összejöveteleiről, illetve az Anonim Hozzátartozók Csoportjáról. Maggie nem zárta ki a lehetőségét, hogy elmegy, de riadtnak és bizonytalannak tűnt. Jenny csak ámult, amikor az asszony aznap este csakugyan megjelent a foglalkozáson, és bár úgy tűnt, mint aki retteg, mégis eljött. Másnap Jenny elment a St. Marybe, hogy meglátogassa Lucyt. A lány levert és mélységesen szomorú volt. Az apácák kedvesek voltak, és közölték Jennyvel, hogy egy orvos már megvizsgálta Lucyt, és megerősítette, hogy júliusra várható a kisbaba, akit majd felajánlanak örökbefogadásra. Biztosították róla a látogatót, hogy tisztességes otthont fognak választani a kicsinek, Lucy pedig a szülés után rögtön hazamehet. Amikor Jenny újra találkozott Lucyval, a lány rácsimpaszkodott, és zokogva kérte, hogy ne hagyja őt magára, de Jennynek nem volt más választása. Ott maradt Lucy mellett, amíg a lány le nem csillapodott. Lucy végül különös, zavaros tekintettel fordult a nőhöz: - Nem akarja magához venni a babámat, Jenny? Tüdőm, hogy nagyon vágyik egy kisgyerekre. Magán kívül senki másnak nem adnám oda. Tüdőm, hogy jó lenne hozzá, és soha nem kell kiderülnie, hogy én vagyok az anyja. Én viszont tudnék a gyerekemről, és maga meg Bili igazi otthont biztosítanának neki. - Lucy ismét zokogni kezdett. Jennyt nagyon megrázta a

lány kívánsága, ugyanakkor a helyzet mégis különösnek és sorsszerűnek hatott. Gretchen szavai visszhangoztak benne: íme, egy fiatal lány, aki megesett, és arra készül, hogy örökbe adja a gyerekét. Épp Gretchen javasolta azt Jennynek, hogy fogadjon örökbe egy kisbabát a St. Mary Otthonból. Akkor Jenny és Bili elhatározták, hogy tesznek még egy próbát a saját gyerekkel, ám ez a lépés mindenkinek jó lenne. Jenny nem tudta, mit mondjon. - Beszélni fogok erről Billel - ígérte meg indulás előtt, és a válasza némiképp megnyugtatta Lucyt. Húsz másik lány volt még ott a szomszédos megyékből, akik ugyanabban a cipőben jártak, mint Lucy, arra várva, hogy megszülessen a babájuk, majd lemondjanak róla, és hazatérjenek. Néhányuk még Lucynál is fiatalabbnak tűnt. Az egész olyan szívszorító volt. Jenny egész úton hazafelé azon gondolkodott, amit a lány mondott. Amint hazaért, Bilit kereste. A férfi az íróasztalánál ült, és a prédikációját írta. Tudta, hogy a felesége Alpine-ba ment meglátogatni Lucyt, és azonnal észrevette a tekintetében bujkáló bizonytalanságot. - Szeretné, ha mi viselnénk a kisbabája gondját -bökte ki Jenny fojtott hangon, miközben leült a férjével szemközt. - Nem tudom, a szülei hozzájárulnának-e, ez egyelőre csak egy kósza gondolat. Mi pedig ettől még továbbra is próbálkozhatnánk a saját babával -tette hozzá szomorúan, mert nem tudta, érdemes-e még egyáltalán. - A baba júliusban fog megszületni. - És te is ezt akarod? - firtatta Bili gyengéden, és kissé meglepve. Lucy babájának örökbefogadása eddig egyikük fejében sem fordult meg, mert kizárólag Lucyval és az édesanyjával foglalkoztak. Az adoptálással egyikük sem számolt, nem is tervezték. Még nem készültek fel rá, viszont itt volt egy kisbaba, akinek otthonra volt szüksége, Lucy meg egy édes lány volt, aki nekik akarta adni a gyermekét. - Lássuk csak - mondta higgadtan a férfi. - Pár nap múlva beszélhetnénk a kislány szüleivel. - Jenny egyetértett vele. Nem akart elsietni semmit. Az egész olyan hirtelen jött. A hétvégén elgondolkoztak a helyzeten, és több oldalról is megvitatták. Alapvetően mindkettőjüknek tetszett az ötlet. Úgy tűnt, testre szabott lehetőséget kaptak, ami Lucynak és a szüleinek is segíthet. Bili felhívta Lucy szüleit, és találkozót beszélt meg velük a vasárnapi istentisztelet utánra, azzal az indokkal, hogy Lu-cyról beszéljenek. És amikor együtt voltak a szülőkkel, felajánlották, hogy örökbe fogadják a születendő kisbabát. Lucy anyja fellélegzett, az apja pedig szeretett volna egy írásbeli szerződést arról, hogy Bili és Jenny soha nem fedik fel a gyermek származását, sőt, azt mondják majd, hogy New Yorkban fogadták örökbe a picit. Ha Jenny és Bili belemennek ezekbe a feltételekbe, Lucy szülei készek voltak hozzájárulni az adoptáláshoz. Egy egyszerű kétoldalú megállapodás volt, és mindkét fél egyetértett, hogy a tartalmát a St. Mary Otthonnal is tudassák. Jenny ott akart lenni Lucy szülésénél a lány édesanyjával együtt, hogy láthassa a kisbabájuk világrajövetelét. Lucy apját azonban ez már egyáltalán nem érdekelte. Már a találkozóra is kapatosan érkezett, és amint nyélbe ütötték az egyezséget, kiviharzott a házból, és jól becsapta maga mögött az ajtót. Jenny búcsúzóul megölelte Lucy síró édesanyját, aztán elváltak útjaik. Maggie a következő alkalommal ismét felbukkant a bántalmazott nők csoportjában. Ezúttal eltökéltség volt a pillantásában. Arra az elhatározásra jutott, nem hagyja többé, hogy a férje rettegésben tartsa. És azt sem fogja megengedni, hogy kezet emeljen Lucyra, ha a lánya hazatér. Amikor Jenny legközelebb felhívta Lucyt, a lány elmondta neki, hogy érezhetően jobb lett az anyjával való kapcsolata. Jenny úgy látta, hogy a csoportterápia jó hatással van Maggie-re. A hét vége felé Jenny ismét fölkereste Lucyt, és elújságolta neki, hogy ő meg Bili boldogan örökbe fogadják a kisbabáját. A lány kimondhatatlanul megkönnyebbült. Mindennél jobban vágyott rá, hogy jó kezekben tudja a születendő gyerekét, és biztos volt benne, hogy Jennynél és Bilinél jobb szülőket nem is választhatna. Most már csak ki kellett várni, hogy a kicsi megszülessen. Mindössze négy hónap volt hátra a kisbabájuk érkezéséig. - Nem tudom elhinni, hogy ez történik velünk -súgta Jenny Bilinek azon az éjszakán. Négy hónap múlva lesz egy kisbabánk! - A férfi elmosolyodott, és átölelte a feleségét. Négy

hónapjuk volt arra, hogy felkészüljenek életük legfontosabb napjára. Arra a napra, amikor hazahozhatják a kisbabájukat. Jenny már azt sem bánta, hogy nem ő fogja a világra hozni. Viszont jelen lesz a születésénél. Bili is szívesen ott lett volna, de nem akarta zavarba hozni Lucyt, így ő majd odakint vár addig, amíg Jenny ki nem hozza a kicsit a karján a szülőszobából. Végül minden a helyére kerül. Két magzatot is elveszítettek, és most ez a tizennégy éves lány váltja valóra a legnagyobb álmukat. Ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna nekik. Jenny ezt minden egyes alkalommal elmondta Lucynak, amikor találkoztak, és nem győzött hálálkodni érte. Valahányszor kettesben voltak, Billel csak erről beszéltek. Jenny gondolatait teljesen kitöltötte a születendő baba, és végül Gretchennek is elmondta, hogy adoptálnak egy csecsemőt, akinek nem ismerik a szüleit. A barátnője őszintén örült a nagy hírnek. Jenny az édesanyjának is beszámolt a döntésükről, aki visszafogottan bár, de szintén az örömét fejezte ki, és drukkolt, hogy minden jól menjen. Attól tartott, hogy a baba szülőanyja esetleg meggondolja magát, és Jennyhek megint csalódnia kell. A lánya azonban megnyugtatta, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Jenny kitelepítette a dolgozószobáját a nappali egyik sarkába, és májusban elkezdte kialakítani a gyerekszobát. Maggie már két hónapja rendületlenül látogatta a bántalmazott nők csoportját. A történetei semmiben sem különböztek a sorstársai által elmondottaktól: a férje éveken keresztül pofozta és verte. Ám valami végérvényesen megváltozott. Soha többé nem akarta elfogadni ezt a bánásmódot. És miközben a gyermekük érkezésére vártak, Bili sohasem mulasztotta el közölni Jennyvel, hogy az idők végezetéig szeretni fogja.

9, fejezet Egy júniusi délelőtt Jenny éppen a gyerekszobát festette, amikor megszólalt a csengő. Bili átugrott Clay Robertshez a templomon elvégzendő néhány javítás miatt, amit Clay az egyháztanács fejeként meg akart vele beszélni. Jenny leballagott a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. A bejáratnál Debbie-vel találta magát szemközt, aki körül ott volt a három nagyobbacska gyerek, a csecsemőt pedig a karján tartotta. Rémültnek látszott, hatalmas monokli éktelenkedett a szeme körül, és az egyik karját felkötötték. - Tüd nekem segíteni, Jenny? - vágott bele kertelés nélkül, mire Jenny elállt az útból, hogy mindannyian bemehessenek. A gyerekek még pizsamában voltak, és Debbie is csak sebtében kapkodhatott magára néhány ruhadarabot. Egyetlen bevásárlószatyor volt nála, teletömve a kisbaba pelenkáival, meg némi ennivalóval a nagyobbaknak. - Mi történt? - kérdezte aggodalmasan Jenny. Közben ivólét vett elő a gyerekeknek, és töltött egy csésze kávét Debbie-nek. - Azt mondta, meg fog ölni - suttogta rekedten Debbie, miután pár lépésre eltávolodtak a gyerekektől, hogy ne hallják, miről beszélnek. - Azt hiszi, megcsalom, de szó sincs erről. Teljesen becsavarodott. Csak az egyik barátja jött át, hogy segítsen megjavítani Mikey rácsos ágyát. Biztos mondott rólam valamit az illető, amikor Tonyval elmentek inni, mert aztán a férjem hazajött, lelökött a lépcsőn, és belevágott az arcomba. Szeretnék eljutni a cheyenne-i nővéremhez. Azt mondta, nála meghúzhatjuk magunkat, amíg találok valami munkát. Senkinek sem mondtam el, hová indulunk. Amikor Tony elment hazulról, fogtam magam, és eljöttem. Teljesen őrült! Azt hiszem, tényleg képes lenne megölni. Már csizmaszárral ver, és szinte sohasem józan. Nem maradhatok ott tovább, mert még valami szörnyűséget tesz velem vagy a gyerekekkel. Ezt nem hagyhatom annyiban! - Debbie kész volt a gyerekei miatt menekülni, de azt éveken keresztül elviselte, hogy őt bántalmazzák. Jenny szívből örült, hogy végre rászánta magát erre a lépésre, hiszen még fiatal volt, és a jobb élet reményében mindent újrakezdhetett.

- Hogyan akar Cheyenne-be menni? - tudakolta Jenny. Debbie teljesen tanácstalan volt. Buszjárat ugyan ment oda, de nem volt pénze, és ha Tony meglátja az állomáson, bizonyára kényszeríteni fogja, hogy térjen haza. - Én fogom magukat elvinni! - jelentette ki Jenny habozás nélkül, amikor rájött, hogy Debbie-nek nincs kiforrott terve. Csak bedobta a pelenkákat egy szatyorba, összeterelte a gyerekeket, és futásnak eredt, mielőtt a férje visszaért volna. Egy darabig eltart majd, mire Tony rájön, hogy a felesége elmenekült. Debbie nem hagyott búcsúlevelet, és a férfi egy ideig biztosan azt hiszi majd, hogy csak elmentek valahová. Ez adott Debbie-nek néhány órányi előnyt, mielőtt a férje keresni kezdi. Az idő kulcsfontosságú volt. És Jenny tudta, hogy Cheyenne hét-nyolc órányi autóútra van tőlük. - Rendben? Mehetünk is! Bili kocsiját fogja kölcsönvenni. Annak volt hátsó meg egy szabad első ülése is, hat biztonsági öve, és ez épp elég lesz ahhoz, hogy biztonságosan eljuttassa őket a célig. Gyerekülésük ugyan nem volt, de Debbie nyugodtan hátraülhet a babával, és a többi gyereknek is jut biztonsági öv. Egyébként meg bárhogy csinálják is, mindenképpen nagyobb biztonságban lesznek, mint ha otthon maradtak volna. Jenny a konyhaasztalon hagyott egy rövid üzenetet Bilinek: „Bocs, hogy elcsakliztam a kocsidat! Használd nyugodtan az enyémet. Egy kis időre elmegyek. Amint lehet, hívlak. Ne aggódj, velem minden rendben. Jószolgálati küldetés, majd elmondom. Szeretlek, J." A nő nem mert több információt leírni, mert ha Tony esetleg betör a házukba, megtalálhatja a cetlit. Kiterelte Debbie-t és a gyerekeket a házból Bili járgányához, majd beültette őket. Felmarkolta a táskáját, a keze még mindig festékes volt. Nem akarta átöltözéssel vagy mo-sakodással tölteni az értékes idejüket. Szerette volna kijuttatni Debbie-t meg a gyerekeket a városból olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges. A fiatalasz-szony végre elszánta magát. Jenny pedig nem akarta visszafogni a lendületét. Hónapok óta reménykedett benne, hogy Debbie elhagyja a férjét. Bármi történt, Tony a viselkedésével átlépte a határt. Jenny két órája vezetett, amikor a gyerekek elkezdtek panaszkodni, hogy éhesek. Megálltak egy Burger Kingnél, Jenny megebédeltette őket, azután a kis utasokat elnyomta az alom. Hosszú, csendes órák következtek az autóúton. Még Debbie is elszunyókált kezében a babával, maguk körül a biztonsági övvel. Jenny bekapcsolta a rádiót, hogy éber maradjon, és hogy kissé szórakoztatóbb legyen a vezetés. Délután négy órára mindenki felébredt. Már hat órája úton voltak, és még két óra kellett, hogy elérjék Cheyenne-t. A gyerekek újra megéheztek, ám Debbie nem akart már megállni addig, amíg oda nem érnek a nővéréhez. Amikor végre beértek a városba, elkalauzolta Jennyt a nővére házához. A háziasszony Debbie szakasztott mása volt, csak kissé idősebb kiadásban, és abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót, kiderült, hogy a ház tele van rohangáló gyerekekkel. Az épület kicsi volt, a nappalit elöntötték a játékok, és a házigazda tévézett. A férfi most ért haza a munkából, egy sörös doboz volt a kezében. Ahogy a nővére megpillantotta Debbie-t, nyomban megölelte. Pontosan tudta, hogy Debbie miért ment oda hozzájuk. Ahogy követte őket, Jenny kétségbeesve látta, milyen kicsi a ház. Nehéz lesz két családnak megférnie itt, még ha csak rövid időről van is szó. Ám Debbie nővére mindig mondta, hogy segít a húgának állást találni Cheyenne-ben, ha otthagyja Tonyt, s Debbie végül rászánta magát a lépésre. A háziasszony megkönnyebbült, és hálás volt azért, hogy Jenny elhozta őket idáig. Egy dolog biztosnak látszott: Debbie soha többé nem tér vissza Moose-ba. Nem kétséges, Tonyt annyira felhergelhette a szökésével, hogy életveszélyes lett volna ismét a közelében lennie. A férfi valószínűleg azt gondolja, hogy Debbie ellopta tőle a gyerekeit, és ettől még jobban bedühödik. Ám Debbie helyesen cselekedett. Nem volt más választása. Mielőtt elment, Jenny az összes pénzt nekiadta, amit a táskájában talált. Nem akart hosszasan maradni, mert még nyolcórányi éjszakai vezetés várt rá. Nem egészen kétezer dollárt hagyott Debbie-nél, ami nem fog túl sokáig kitartani, de a semminél több volt. Jenny arra is gondolt, hogy kitölthetett volna egy nagyobb összegről szóló csekket, de ez már csak akkor jutott az eszébe, amikor visszafelé vezetett. Megállt egy benzinkútnál, hogy megtankolja a

kocsit, és felhívja Bilit. A férfi rögtön, az első csengetésre felkapta a kagylót. Majd beleőrült, hogy nem tudta, mi van a feleségével. Jenny odafelé is hívta a férjét egy benzinkútról, de akkor az még nem volt otthon. - Hol vagy? Halálra aggódtam magam miattad! Amikor hazajöttem, nem voltál sehol! - Sajnálom, drágám! Debbie jött el hozzám a gyerekeivel, a szeme körül monokli, a karja felkötve, de végre elhatározta magát, hogy menedéket keres. Megkért, hogy vigyem el a nővéréhez, Cheyenne-be. Már el is juttattam őket oda, és úton vagyok hazafelé. - Ha nem tévedek, te vagy itt a gondviselés angyala, igaz? Nem akarom, hogy Tony a nyomodban legyen, miután megtudja, hogy te segédkeztél a szökésben. Szeretném, ha mostantól fogva nagyon óvatos lennél, és mindig zárnád az ajtót. Mikor érsz vissza? - Most hagyom el Cheyenne-t. Hét vagy nyolc óra múlva otthon lehetek. - Bilit még a hideg is kirázta, hogy a feleségének ilyen sokat kell vezetnie egyedül a sötétben. De nem tehetett érte semmit, viszont Jenny jól vezetett. - Remélem, Debbie ott marad, ahová vitted - jegyezte meg Bili, aki szintén aggódott a fiatalasszonyért. - Erre mérget vehetsz! Soha többé nem fog visszajönni. Annyira fél Tonytól, hogy esze ágában sincs. - Ebben csak ne légy olyan biztos! Az áldozatok vissza szoktak térni a bántalmazóikhoz. Ez is egyfajta függőség, amiből rettenetesen nehéz kilépni. - Bili rengeteget foglalkozott már bántalmazott nőkkel. Sokan közülük visszatérnek a párjukhoz, aminek végzetes következménye lehet. - Nem hiszem, hogy Debbie függene Tonytól. Csak az a probléma, hogy nincs hová mennie, a nővére lakhelye pedig túlságosan kicsi. Állást kellene találnia, amilyen gyorsan csak lehet. - Először is gyere haza épségben, Jenny, és kérlek, hogy vezess óvatosan! Ha elfáradsz, húzódj félre, és aludj egyet. - Ha megállás nélkül halad, hajnali három körül érhet haza, vagy még később, ha Cheyenne után nagy lesz a forgalom. - ígérem, hazaérek - mondta a férjének Csöppet sem volt álmos. Egész álló nap ugrásra készen állt, hogy Debbie-t meg a gyerekeket biztonságban eljuttassa Cheyenne-ig. A benzinkútnál vett egy kávét, és bekapcsolta a rádiót, amikor visszaült a kocsiba. Másra sem vágyott, csak hogy hazaérjen Bilihez. Teljesítette a küldetését, és ezzel talán hozzásegítette Debbie-t egy emberibb élethez. Jenny megállás nélkül vezetett az éjjel, fél háromra ért haza, jó tempóban haladt. És amint becsusszant az ágyba, Bili azonnal felébredt. Jenny gyorsan kibújt a ruháiból, amelyeket a földre dobott, csak bugyi meg póló volt rajta, amikor Bili megölelte. - Hála istennek, hazaértél - hallotta Jenny a férfi álmos hangját a sötétben. - Nagyon aggódtam érted az éjjel. - Bili csak kettő körül feküdt le. - Jól vagyok! - mormolta Jenny, miközben közelebb bújt hozzá, és az arcát befúrta a férfi nyakába. A nő két perc múlva már aludt is, és másnap csak késő délelőtt ébredt fel. Bili odalent kávét főzött, amikor Jenny felkelt. - Micsoda nap volt! - bukott ki Jennyből, amint kissé nyúzottan leült a konyhaasztalhoz, és a férje egy bögre kávét nyújtott neki. Csaknem tizenhat órát vezetett az előző napon, még kábult volt. A feje még mindig Debbie meg a gyerekek Cheyenne-be menekítésétől zsongott. Jenny azon tűnődött, vajon Debbie most milyen állapotban lehet. A fiatalasszony megígérte, hogy tartani fogja vele a kapcsolatot. Reggeli után Jenny folytatta a gyerekszoba festését, amit aztán a hétvégén együttes erővel fejeztek be. A bevásárlóközpontban vettek bababútorokat, és amikor mindent a helyére tettek, Jenny kis játék mackókat rakott a rácsos ágyba. Az eredmény imádni való lett, Jenny pedig elégedett volt. A baba érkezéséig már csak öt hét volt hátra, és Lucy egyre kényelmetlenebbül

érezte magát, ugyanakkor félt a szüléstől is. A fiatal lány még nem érett meg arra, amin szülés közben majd keresztülmegy, de az édesanyja és Jenny eltökélten át akarták segíteni a legnehezebb pillanatokon, csakúgy mint a St. Mary orvosa, aki igazán rokonszenvesnek tűnt, és nagy tapasztalattal rendelkezett a Lucy-ko-rú lányok szülésének levezetésében. ígéretet tett rá, hogy mind a vajúdást, mind a kitolási szakaszt olyan elviselhetővé teszi, amennyire csak lehetséges. Aztán vége lesz, Lucy az egészet maga mögött hagyhatja, és élheti a többi tizedikes középiskolás életét. Megengedték, hogy a St. Maryben tehesse le a vizsgáit, így mindennap megírta a házi feladatot. Az apácák azzal biztatták, hogy idővel úgy fog tűnni, mintha semmi sem történt volna, és megfeledkezik majd az egészről. Jenny azonban tudta, hogy ez még annál is nagyobb hazugság, mint amivel a baba suhanc apja tömhette Lucy fejét, amikor a lányt akarata ellenére rávette, hogy feküdjön le vele. Hogy is feledkezhetne meg arról, hogy tizennégy évesen szült egy gyereket, és arra kényszerítették, hogy mondjon le róla. Jenny nem is tudott volna ennél rosszabbat elképzelni, és komoly lelkifurdalás gyötörte, hogy élete legnagyobb öröme annyi bánatot jelent Lucynak, nemcsak testileg, de érzelmileg is, amikor majd le kell mondania a gyermekéről. A lány azonban még nem állt készen egy gyermek felnevelésére, és az apja sem enyhült meg, bár az édesanyjával való kapcsolata sokat javult az elmúlt három hónapban. Maggie erősebb és bölcsebb lett a bántalmazott nők csoportjában, és elszánta magát, hogy megvédi a lányát, ha az hazatér. És legalább mindnyájan tudták, hogy a kisbaba szerető családba kerül. Ebben nem is lehetett kételkedni. Jenny gondolatai a születendő gyermek körül forogtak akkor is, amikor két héttel később betért a vegyeskereskedésbe, hogy pelenkát és egyéb babaápolási szereket vegyen. Egyszer csak Debbie lépett be a boltba a gyerekeivel. Jenny alig tért magához a csodálkozástól, ahogy megpillantotta őket, és rémült arckifejezéssel ment oda Debbie-hez. Jenny semmit sem hallott róluk azóta, hogy otthagyta őket Debbie nővérénél, és abban a hitben élt, hogy biztonságban vannak Cheyenne-ben. - Mit csinálnak itt? - faggatta suttogva Jenny. - Miért nincsenek Cheyenne-ben? - A nő borzasztóan féltette őket most, hogy ismét itt voltak a városban. Azon morfondírozott, vajon Tony tudja-e, hogy visszajöttek? - Nem találtam munkát - felelte Debbie, idegesen visszapillantva a válla felett. - Tony eljött, és hazahozott. - A fiatalasszony szemében mérhetetlen kétségbeesés tükröződött. - Hogy tudta meg, hogy ott van? Debbie a másodperc törtrészéig habozott, majd kibökte: - Én hívtam föl, mert nem volt pénzem, hogy etessem a gyerekeket. A nővérem sem tudott kisegíteni, meg munkát sem találtam. Nem tudtam megfizetni a gyerekfelügyeletet. - Engem kellett volna felhívnia. Én tudtam volna segíteni! - Jenny magát hibáztatta, amiért nem hagyott neki több pénzt, amikor eljött Cheyenne-ből. Aztán eszébe jutott, amit Bili mondott neki: a bántalmazott nők gyakran visszatérnek a sanyargatóikhoz, és szörnyű véget érhet a történet. Nem akarta, hogy Debbie is ilyen sorsra jusson, aki önként és dalolva tért vissza az oroszlán barlangjába. Debbie tekintete könyörgővé változott. - Kérem szépen, ne jöjjön a házunkhoz! Ne hívjon engem! Akkor valóban meg fog ölni! Majd keresem, ha lesz rá alkalom. - Alig mondta ki ezeket a szavakat Debbie, Tony mogorva arckifejezéssel megjelent a boltban, és megragadta a felesége karját. Elsétált Jenny mellett, mintha nem vette volna észre, és nem is érdekelte volna, ki van az útjában. Sürgette a feleségét, hogy siessen, majd kiment a helyiségből. Jenny halálra válva nézte végig, ahogy Debbie összeszedi a gyerekeket, és utánamegy. Otthon mindent elmondott Bilinek, este pedig Gretchennek is beszámolt a történtekről. A barátnője azért jött át, hogy megcsodálja a gyerekszobát, és a fejét ingatva hallgatta a boltbeli találkozás történetét.

- Szerencsétlen teremtés! Rossz ember a férje. Tony mindig is ilyen volt. Jobban tette volna, ha éhezik a nővérénél Cheyenne-ben, mint hogy visszatérjen ide vele. - Attól tartok, szörnyű dolgok fognak történni. - Jenny, te semmit sem tehetsz! Előbb vagy utóbb, de csakis maga szabadíthatja ki ebből a helyzetből saját magát. Senki nem teheti meg helyette. Debbie valószínűleg úgy érezte, hogy a sok gyerekkel nincstelenül csapdába esett. - Jenny bólogatott. Aznap este ketten vezették a bántalmazott nők csoportját. Gret-chent soha nem bántalmazta a férje, de remekül boldogult a csoporttal. Szokás szerint Lucy anyja, Maggie is megjelent. Egyetlen foglalkozást sem hagyott volna ki, és úgy tűnt, magára szedett némi önbizalmat az utóbbi három hónapban, mióta Lucy a St. Maryben volt. Maggie-t mintha kicserélték volna, és az Anonim Hozzátartozók találkozóira is eljárt. Jenny másnap a reggelijét költötte el Billel, amikor Gretchen zaklatott hangon felhívta. Jenny először fel sem ismerte a hangját. - Jóságos ég, igazad volt, Jenny! - Gretchen mindezt sírva mondta a telefonba, és Jenny csak később jött rá, ki beszél. - Na de miben? - Tegnap éjjel megölte... Tony megölte Debbie-t! Részegen ment haza, és lelökte a lépcsőn... Debbie súlyos koponyasérülést szenvedett, és ma reggelre belehalt... Most találkoztam az anyjával... - És mi van a gyerekekkel? - kérdezte Jenny halálra rémülten. - Nem esett bajuk. A nagyanyjuknál vannak. Tony valószínűleg maga hívta ki a zsarukat, és azt mondta nekik, hogy a felesége leesett a lépcsőn, de a rendőrök bizonyítékokat találtak rá, hogy a férfi brutálisan megverte Debbie-t, mielőtt lelökte volna. Gyilkosság gyanújával letartóztatták. És te előre láttad, hogy ez fog történni... - zokogott fel Gretchen. - És nem tettem semmit azért, hogy megakadályozzam. - Jenny maga alatt volt a hallottaktól. Pár perccel később letették a telefont, és Jenny elmondta Bilinek a rettenetes hírt. A férfi a telefonbeszélgetésből maga is kitalálta, mi történt, és természetesen nem lepődött meg. Debbie úgyszólván aláírta a halálos ítéletét, amikor visszatért. Bili már sok ilyet látott. - Sokkal rámenősebbnek kellett volna lennem! -Jenny gyászos pillantást vetett Bilire. - De nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, mert mindig annyira rettegett attól, hogy valamivel felingerii a férjét. - Hidd el, nem számított volna - vigasztalta Bili a feleségét, és magához húzta. - Semmivel sem tudtad volna rávenni, hogy hagyja el, vagy maradjon távol tőle. - Azt gondoltam, amikor elvittem Cheyenne-be, hogy soha nem fog visszajönni... - Két hétig bírta, majd felhívta a férjét. A gyerekeinek nem volt többé anyjuk, ő pedig huszonnégy évesen halott volt. Jenny egész nap zaklatott volt, és szinte kényszerítenie kellett magát, hogy elmenjen Lucyhoz. A lány nagyon szenvedett a nyári kánikulától, és sírva fakadt, valahányszor a szülésről beszélt. Nem akarta végigcsinálni, de innen már nem volt visszaút. Úgy kapaszkodott Jennybe, akár egy kisgyerek, és sokféle értelemben az is volt. A felnőtté válás kapujában toporgott, ami gyorsabban közeledett, mint hitte volna. Jenny hazafelé beugrott Gretchenhez. Megint Deb-bie-ről beszélgettek, és Jenny továbbadta a barátnőjének, amit Bili mondott. - Igaza van. Én is azt hiszem, hogy egyikünk sem tudta volna megállítani Tonyt, vagy elküldeni Deb-bie-t. Szegény lány túlságosan bele volt bonyolódva a férfi hálójába, és megszokta a bántalmazást. - Ez azonban csak könnyű kifogásnak tűnt Jenny számára. Gretchen ekkor témát váltott, és a születendő gyermekük anyja felől érdeklődött. Mindössze annyit tudott, hogy a pár nyár közepén New Yorkban fogadja örökbe a babát. Sejtelme sem volt róla, hogy a kisbaba Lucyé, de ez volt a lány szüleinek a határozott kikötése.

- Minden a legnagyobb rendben megy - mosolyodott el Jenny. - Most már nem tart sokáig a várakozás. Majd hívnak, amikor megszületett a baba, mi pedig elmegyünk érte, és hazahozzuk. - Meg vagyok lepve, hogy nem akarsz ott lenni a szülésnél - vallotta be Gretchen. A róluk kialakított kép alapján biztosra vette, hogy Bili és Jenny jelen szeretnének lenni, amikor a kisbaba világra jön. Jószívű, szeretettel teli emberek voltak, akikről azt gondolta, hogy az első pillanattól kezdve látni szeretnék a gyermeküket. - Az anya nem akarja, hogy ott legyünk. Még nagyon fiatal - felelte Jenny rezzenéstelen arccal. Gretchen hosszú, kutató pillantást vetett rá. - Mennyire fiatal? - Tizennégy éves - válaszolta Jenny, de abban a pillanatban meg is bánta, amit mondott. Nem akarta veszélybe sodorni azt a bizonyos megállapodást. Lucy apja bármire képes lett volna, és egyáltalán nem érdekelte a lánya kisbabája. Gretchen végül annyiban hagyta a dolgot, és nem kérdezősködött tovább. Valami megálljt parancsolt a nyelvének, és Jenny hálás volt érte. A következő hetekben mindenki Debbie-ről beszélt, és arról, hogy Tonyt lecsukták gyilkosságért. Jackson Hole-ban indítottak ellene büntető eljárást, és ott tartották fogva. Jenny és Bili Gretchen és Eddy társaságában mentek Debbie temetésére. Mindenki ott volt, aki együtt nőtt fel az áldozattal, vagy egyszerűen csak egy iskolába járt vele. Legalább a gyerekei nem voltak ott, az édesanyja meg a nővérei viszont ott zokogtak az első sorban. Ennél nyomasztóbb temetésen Jenny még soha életében nem vett részt, beszélgetni sem volt kedvük Billel, miután hazaértek. Értelmetlen veszteség érte a közösséget. A Lucy szülését megelőző hétre lecsillapodtak a kedélyek. Jenny úgy intézte a dolgait, hogy mindennap meglátogathassa a lányt. Az egyik délelőtt, amikor Lucyhoz indult volna, hatalmas felhőszakadás érte el őket a hegyekből. Jenny meglepetten látta, hogy Bili Clay lovát nyergeli. - Hova mész? - Harvey Adamshez. Tüdőgyulladása van, és ígértem neki egy látogatást - mosolygott rá Bili. Élvezte a munkáját, és mindketten egyetértettek abban, hogy a végzetük vezérelte őket ide. Úgy tűnt, fényévekre vannak New Yorktól, de most már nem tudták elképzelni, hogy ott éljenek. Kilenc hónap alatt Moose az otthonukká vált. - Miért nem vársz addig, amíg elvonul a vihar? - Azt mondtam Doc Smithnek, hogy beugrom hozzá, hátha neki is dolga van arrafelé. A gyerekei szeretnék, ha közelebb költözne a városhoz, ő meg egy makacs, vén bolond. - Ahogy te is - incselkedett vele Jenny, miközben megcsókolta. Bili a lelkét is kitette a gyülekezetéért, és szívből megszerette az itteni embereket. Azt ígérte, meglátogatja Harvey-t, és soha nem szegte volna meg az adott szavát. - Vigyázok magamra - jelentette ki a férfi. Clay lova megbízható, erős jószág volt, és már hozzászokott a terephez. Jenny nem szokott aggódni, ha Bili a hegyi ösvényeken lovagol, kivéve, ha az időjárási viszonyok kedvezőtlenre fordultak. Bili az elmúlt télen még a nagy havazások idején is lóháton járta a vidéket. És a zivataroktól eltekintve gyönyörű nap volt. - Pár óra múlva itthon vagyok. Mit tervezel mára? - El akartam menni Lucyhoz, de azt hiszem, inkább itthon maradok. Fel kell hívnom pár ügyfelet, és Azayával is át kell vennem egy-két dolgot, már egy hete nem beszéltünk. - Jenny egyre nehezebben tudott a New York-i klienseire összpontosítani. Az élete Moose-ban zajlott Billel, az egyházközösségével, és a pár nap múlva megszülető kisbabájukkal. Nem akarta cserbenhagyni az ügyfeleit, de Vfyomingból minden másként látszott. Ráadásul Nelson üzlete is felfutott, így kevesebb ideje volt besegíteni Azayának Jenny úgy gondolta, hogy amikor

visszamegy a szeptemberi divathétre, megmondja a klienseinek, hogy bezárja az irodáját, év végéig pedig felszámolja a New York-i vállalkozását. Már itt volt az ideje. Túl sok változás történt az életében. Tovább kell lépnie. Soha nem hitte volna, hogy ez a pillanat is elérkezik, de máris ott kopogtatott az ajtón. Bili még rámosolygott, mielőtt kilépett volna a házból, aztán vissza is fordult, hogy újból megcsókolja a feleségét. - Ne feledd, mennyire szeretlek! - duruzsolta, miközben azt kívánta, bárcsak otthon maradhatna, és ösz-szebújhatnának. Jenny szebb volt, mint valaha, és Bili szerelme iránta napról napra mélyebb lett. - Az idők végezetéig, ugyebár? - viccelődött derűsen a nő. A férfi odaadóan szerette, Jenny pedig tudta, micsoda szerencséje van, hogy épp vele oszthatja meg az életét. - És ha az idő túl vacak, gyere vissza! Holnap is meglátogathatod Harvey-t! - Bili bólogatott, majd elindult, s pár perccel később Jenny látta, ahogy Na-vajo hátán ellovagol. A nő az Azayával folytatott telefonbeszélgetés előtt egy halom anyagmintát meg fotót terített szét az asztalán. És egyszeriben rájött, hogy már nem érdekli, milyen anyagot választanak az ügyfelei, nyomott mintásat vagy csíkosat, organzát vagy selymet. Többé nem tudta beleadni a szívét ebbe a munkába. Miközben Bili a Harvey Adams otthonát rejtő alacsony dombok felé lovagolt, az idő kitisztult, és hét ágra sütött a nap a ragyogó kék égen. A biztos lábú Navajo pedig hűségesen vezette lovasát az ismerős ösvényen. Bili útközben Jennyre gondolt, és elmerengett rajta, hogy milyen boldog mellette, és mennyire jó döntést hoztak, amikor Moose-t választották. A leendő gyermekük is az eszébe jutott, s azon tűnődött, mennyiben fogja megváltoztatni az életüket az érkezése. Lucy babája még nagyobb jelentőséget adott mindannak, amit egymás iránt éreztek. Könnyedén lovagolt a nyeregben, gyönyörködött a környező hegyek és völgyek színpompás vadvirágokkal pöttyözött látványában, amikor egyszer csak megint leszakadt az ég. Nem látta, hogy vihar közeledik, és a lezúduló eső a lovával együtt egy gleccserek vájta szakadék széléhez sodorta. Bili ösztönösen egy alacsonyan lógó ág után kapott, a ló azonban nem tudta megfékezni magát a szakadék szélénél, és belesodródott a mély nyílásba. A lezúduló víz áradatként ömlött Bilire, a férfi meg egyre csak próbált megkapaszkodni. A szakadék szélén lógott, és érezte, hogy az ág lassan kicsúszik a keze közül. Nyári hónapokban sohasem viselt lovaglókesztyűt. És miközben érezte, ahogy a víz hömpölygő áradata magával sodorja, felnézett az égre, és elöntötte a szeretet. Felkiáltott a napba, olyan hangosan, ahogy csak tudott: - Szeretlek, Jenny! - Bili azt kívánta, bárcsak Jenny is hallaná az utolsó szavait. Érezte, ahogy az alázúduló víz magával ragadja. Nem volt benne félelem. Mialatt az árral együtt a szakadék mélye felé zuhant, átjárta a felesége iránti mély szerelem, amely hatalmasabb volt, mint bármelyik óceán.

10. fejezet Jenny az Azayával folytatott beszélgetést követően visszament a gyerekszobába, elhelyezett még néhány dolgot, amit újonnan vett, és eddig nem volt ideje rá. Minden készen állt. Most már csak a kisbaba érkezését kellett kivárni. Jenny mosolyogva tett-vett a házban, és kissé csodálkozott, hogy három óra múltán Bili még mindig nem került elő. Megesett már, hogy órákat töltött a gyülekezet tagjainál, különösen Harvey Adams-nél, aki előszeretettel mesélt mindenfélét, de ez kivétel nélkül igaz volt mindazokra az idősebb hívőkre, akik magányosan vagy betegen tengették a napjaikat. Bili türelme azonban közmondásosán nagy volt. És Jenny tudta, hogy még nincs oka aggódni érte. Ha végül majd hazaér, Bili bizonyára elnézést fog kérni, amiért sokáig volt távol.

Öt óra körül Jenny kivett a hűtőből némi zöldséget, és összedobott egy kis salátát vacsorára. Úgy tervezték, hogy Bili marhahúst fog grillezni. A nő fél hat tájékán hallotta, hogy egy autó áll meg a házuk előtt, és kinézett a konyhaablakon. A sheriffet látta leparkolni. Azon a héten már másodjára járt náluk, mert Tony Blackmanről tett fel neki kérdéseket. Azt firtatta, tud-e róla, hogy kezet emelt volna a feleségére. Még tartott az ügy kivizsgálása, és annak bizonyítása, hogy a férfi rendszeresen bántalmazta Debbie-t. Jennyt így nem lepte meg, amikor a sheriff ismét feltűnt náluk. A rendőrfőnök arckifejezése komor volt, amikor Jenny ajtót nyitott, és betessékelte. - Jó napot, Clark! - köszöntötte Jenny könnyedén. - Bili még nincs idehaza, de bármelyik percben megérkezhet. A beteg Harvey Adamshez ment látogatóba. - A sheriff bólintott, majd levette a kalapját, amint belépett a házba. - Jenny, beszélnem kell magával - mondta. - Bizonyára megint Tonyról akar kérdezni. - Jenny háta borsódzott tőle, hogy ismét fel kelljen eleveníteni a történetet, és remélte, hogy Tonyt hosszú börtönbüntetésre ítélik azért, amit tett. - Most Biliről van szó - felelte fojtott hangon a rendőrfőnök. Szeretett volna hamar túlesni a mondandóján, nem akarta a végtelenségig húzni, így is rettenetes percek elé néztek. Harvey-hoz menet elkapta egy hegyi zápor, és a lovával együtt egy szakadékba zuhant. - A sheriff a lehető legegyszerűbben fogalmazott, Jenny azonban hitetlenkedő pillantással bámult rá. - Mit beszél? - A nő agya szinte tiltakozott az ellen, hogy megértse, amit közölni akartak vele. - Meghalt, Jenny. Lezuhant. A szakadék alján találtuk meg. Lovastól elsöpörte a hegyekből lezúduló vízár. - A nő megragadta a sheriff karját, és a rendőrfőnök egy pillanatig azt hitte, el fog ájulni. A férfi tudta, hogy Jenny arckifejezése örökre beleég az emlékezetébe. Csak reménykedni tudott benne, hogy egyszer az ő halála is ilyen érzéseket vált ki valakiből. A nő olyan tekintettel nézett rá, mintha valaki most tépte volna ki a szívét. - Sajnálom. Annyira sajnálom, csodálatos ember volt! - A sheriff egy székhez támogatta a nőt, aki üres tekintettel bámult rá. - Ez nem igaz! - esett neki a rendőrfőnöknek Jenny, és mindenáron vissza akarta forgatni az eseményeket. - Nem lehet az! Talán tévednek. Biztos benne? - pörgött a nyelve, miközben a fejét rázta. - Igen, biztos. Visszahoztuk. - Nem akarta azt mondani, hogy az összezúzódott holttest már a hullaházban van. És az volt a legfurcsább, hogy amikor rátaláltak Bilire, olyan békés arckifejezéssel feküdt, mintha csak aludt volna. Valóban szent ember volt. Az arckifejezését látva Clark fejében még az is megfordult, hogy zuhanás közben imádkozhatott. - Rettenetesen sajnálom. Értesítsek valakit a történtekről? - Jenny egyszerűen képtelen volt gondolkodni. Tudta, hogy vannak olyan emberek, akiknek szólnia kell. Amint a rendőrfőnök kitette a lábát a házból, Jenny felhívta Gretchent, és remegő hangon kérte, menjen át hozzá. Azt nem is mondta, hogy miért. A barátnője azt gondolta, hogy a várva-várt kisbaba anyja meggondolta magát. Egyetlen pillanatra sem jutott volna az eszébe, hogy Bilit érhette baj, de amikor megpillantotta Jenny arcát, máris tudta, mi történt. Még soha nem látott ilyet. Mintha Jenny egy része is meghalt volna Billel. - Tévednek. Tudom, hogy tévednek! - hajtogatta Jenny konokul, miközben Gretchen leült vele, és fogta a kezét. - Bili soha nem hagyna így itt! - Pedig ez történt. A sors fittyet hányt a szerelmükre és a terveikre, és átírta az életüket. Ahogy Gretchen ott ült mellette, attól tartott, Jenny meghasonlik önmagával. Am ez nem következett be. Csak órákon keresztül ült egy helyben. Aztán felhívta Tomot, közölte vele a hírt, s a férfi könnyekben tört ki. Kérdezte, hogy mikor lesz a temetés, de Jenny nem tudott válaszolni rá. Később felhívta az édesanyját, akit

görcsös zokogásra késztetett a lányát ért veszteség és gyász. A férje halála jutott az eszébe, amikor magára maradt a kis Jennyvel. A következő napon Gretchen segített neki a hivatalos teendők intézésében. A temetés időpontját három nappal későbbre tűzték ki a Szent Péter és Pál Plébánián. Egy Jackson Hole-i lelkész fogja elvégezni a szertartást. Jenny értesítette Tomot és az édesanyját erről, Gretchen pedig felhívta Azayát, aki felajánlotta, hogy mindenki másnak szól majd. Gretchen a három nap alatt végig gyászoló barátnője mellett maradt. És Jennyt folyton olyan érzés kerülgette, mintha Bili még mindig ott lenne vele, és nem hagyta volna el. Hisz megígérte, hogy soha nem teszi. Jenny maga közölte Maggie-vel a tragédiát, de kijelentette, hogy így is magához veszi a kisbabát. Semmi sem változott. Az egyetlen különbség csupán az, hogy ezentúl egyedül lesz. Maggie megkönnyebbülve fogadta Jenny döntését. Aznap este Maggie elmondott mindent a lányának is, akit rettenetesen elkeserített a szörnyű hír. Közben megérkezett Philadelphiából Jenny édesanyja, aki vele maradt a házban, és Gretchen is mindennap átlátogatott hozzájuk. Jenny olyan volt, akár egy szellem, nem tudott magához térni. Bili családja a temetést megelőző estén érkezett, és egy Jackson Hole-i szállodában maradtak. Egyedül Tom látogatta meg Jennyt az otthonában, s mindketten sírtak. Úgy ölelte magához Jennyt, mintha a testvére lett volna. A férfi őszintén megszerette, amiért olyan jó volt Bilihez. Tom tartja majd a gyászbeszédet, és Clay Roberts is szól pár szót a szertartáson. Jennyt nem is érdekelték ezek a dolgok. Nem mondhattak neki olyat Biliről, amit már ne tudott volna. Elképzelhetetlennek tartotta az életét nélküle. Este órákon keresztül ült odakint egy széken az eget fürkészve, és azt találgatta, vajon hol lehet a férje. Bili mindig azt mondogatta, hogy az igaz szerelmeseket a halál sem választhatja el egymástól. Először csillagok lesznek a végtelen égbolton, aztán újra testet öltenek, és a sorsuk ismét keresztezi egymás útját. Jenny először bolondságnak vélte Bili meggyőződését, de egyre jobban tetszett neki a gondolat, hogy ismét egymásra találhatnak. Bili volt az élete értelme. Jenny nem akarta, hogy Azaya elmenjen a temetésre. Túl bonyodalmas volt eljutni Moose-ba, és a Bili családjával való kapcsolattartás épp elég nehézséget jelentett. Bili szülei magukba voltak roskadva, amikor Jenny másnap találkozott velük, de egyetlen szavuk sem volt a menyük számára. Mindkét bátyja eljött, de a sógornői távol maradtak. Az özvegy két oldalán Tom és Gretchen állt, mögötte pedig az édesanyja. Jenny lesújtva bámulta Bili koporsóját, és senki nem szolgálhatott gyógyírral a nő mérhetetlen fájdalmára. A szülei New Yorkba akarták vitetni Bili holttestét, hogy ott temessék el, de Jenny visszautasította a kérésüket. Azt akarta, hogy a férje itt leljen örök nyugalomra. Mindig azt mondta, hogy ez az a hely, amit nekik szánt a sors, Jenny pedig osztozott a hitében, hiszen ő is pontosan így érzett. Tom gyönyörű gyászbeszédet mondott Bili gyermekkoráról, s a felnőtt férfiról, akivé lett. Timmie is ott volt a temetésen a nagynénjével meg a húgával, csakúgy mint azok a hívők, akikre hatással voltak Bili szentbeszédei. Eddy sírt, akár egy kisgyerek. Aztán az emberek ki-be jártak a házba, és olyan dolgokat mondogattak Jennynek, amik nem érdekelték, vagy amiket meg sem próbált megérteni, hogy kifejezzék együttérzésüket a nőt ért veszteség miatt. De honnan tudhatták volna, miről is beszélnek? Hogy is tudhatták volna, hogy mennyit jelentett Bili Jennynek? A nő felidézte azokat a pillanatokat, amikor először találkoztak a Pla-za Hotel előtt New Yorkban, aztán pedig a massachu-settsi benzinkútnál. Ez volt a végzetük. De most, hogy elment, mi értelme mindennek? Nélküle csupán üres porhüvelynek érezte magát. Este Gretchen dugta őt ágyba, miután Tom jó éjszakát kívánt. Helene nem mozdult a lánya mellől. Bili családja másnap délelőtt indult vissza New Yorkba, és Jenny tudta, hogy soha többé nem látja őket, de ez már egyáltalán nem érdekelte. Tom viszont ígéretet tett rá, hogy meglátogatja majd. Jenny rábeszélte az anyját, hogy másnap ő is repüljön haza. Egyedül akart lenni a gyászával, és Gretchen megígérte, hogy mellette marad, így Helene vonakodva bár, de teljesítette a lánya kérését. Jennynek csakis Bili számított. A részévé vált attól a naptól fogva, hogy először találkoztak. Nem kívánta más társaságát, az anyjáét is beleértve. Gretchen

jelenléte teljességgel észrevétlen maradt, olyan volt, akár egy őrangyal. Keveset beszélt, és mindig megjelent, ha szükség volt rá. A következő napon Jenny elment meglátogatni Lu-cyt. A lány már kezdett aggódni, mert vagy négy napja felé sem nézett. Amikor Lucy megpillantotta a nő üveges tekintetét, sírásban tört ki, ám Jenny átölelte, és azt mondta neki, hogy minden rendben lesz. Jobbra fordulnak a dolgok, ha a kisbaba megérkezik. Már csak két nap volt hátra a szülés várható időpontjáig, és Lucynak időközben hatalmas lett a hasa. Szinte egyfolytában sírt, annyira félt, mi vár rá, de Jenny megnyugtatta, hogy az édesanyjával együtt itt lesz, és minden rendben megy majd. Miután Jenny hazaért, Timmie jött át a húgával, virágot hoztak neki. Aztán Gretchen is megérkezett, vacsorát hozott Jennynek, és késő estig üldögéltek a csillagos égboltot kémlelve. Bár Jenny nem szólt róla semmit, Gretchennek olyan érzése támadt, mintha a barátnője Bilit szeretné megpillantani odafönt a mennyországban, amint rá vár. Két testben éltek ugyan, de a lelkük eggyé forrt. Gretchen elképzelni sem tudta, miként él majd Jenny Bili nélkül. De valahogy talpra kellett állnia. Nem volt más választása. Jenny győzködésére Gretchen aznap este hazament a családjához. Az asszony nem tiltakozott, hiszen tudta, hogy Eddynek és a gyerekeknek is szükségük van rá. - Hogy van? - érdeklődött Eddy, amikor Gretchen kimerülten hazaért. - Nem tudom. Olyan, mintha a férjével együtt a lelke egy darabja is meghalt volna. Nem tudom, mi lesz vele ezek után. Olyan elveszett nélküle. - Gretchen Azayával is beszélt, aki azt gondolta, hogy Jennynek vissza kellene térnie New Yorkba a munkájához, de Gretchen már nem volt ebben annyira biztos. A Billel közös életük Moose-hoz kötötte őt, és úgy érezte, Jenny inkább maradna itt. Bár ha majd új lelkészt találnak, ki kell költöznie a házból. És a kisbaba bármelyik pillanatban megszülethetett. Gretchen távozása után négy órával hívták föl Jen-nyt a kórházból. Megígérte Lucynak, hogy mellette lesz. A nő összeszedte magát, és Bili hangja azt súgta neki, hogy vele van. Soha nem fogja elhagyni. Amint Jenny felidézte magában a férje szavait, megnyugodott. Szemerkélni kezdett az eső, ahogy kiment a furgonjához. Kivételesen a sajátjával ment. A St. Mary félórányi autóútra volt, és mivel az apáca gyors szülést jósolt, Jenny kicsit jobban rátaposott a gázpedálra. Volt néhány éles kanyar az úton, de az öreg Chevy remekül vette az akadályokat. Jenny már éppen elérte volna az utolsó kanyart, amikor a szomszéd ülésen megpillantotta Bilit, aki egyenesen rá mosolygott. A férje teljes valójában ott ült mellette a kocsiban. - Mit csinálsz itt? - derült fel egy csapásra Jenny arca. - Te kis buta, nem megmondtam, hogy soha nem szakadok el tőled? - Jenny minden szavára tökéletesen emlékezett. Akkor is mosolyogva nézte a férjét, amikor az utolsó kanyarban a síkos úton az autója irányíthatatlanná vált, és csak annyit látott, hogy fénynyalábok közelítenek felé. Odafordult Bilihez, hogy megtudja, a férfi mit szól mindehhez. Bili arckifejezéséből békés nyugalom áradt, ahogy Jenny feléje nyújtotta a kezét, majd az óriási teherautó nekiment a teljes sebességgel száguldó Chevynek, és a nő feje a műszerfalra bukott. A sárga furgon eltűnt a hatalmas kerekek között, miközben Jenny és Bili kéz a kézben elsétáltak.

11. fejezet Maggie-t ugyanakkor értesítették a kórházból, mint Jennyt, hogy a baba úton van. Villámgyorsan felöltözött, és felmarkolta a retiküljét. A mozgolódásra Frank is felébredt. - Mit csinálsz az éjszaka közepén? - meredt Mag-gie-re. Ha túl sokat ivott, mindig végtelenül türelmetlen volt. - Lucy most szül - felelte szenvtelenül a nő.

- Hallani sem akarok róla! Adjátok oda nekik, aztán felejtsük el az egészet! - morogta, mintha olyan könnyű volna lemondani egy kisbabáról, vagy semmissé tenni a megszületését. Az asszony agyán végigfutott, hogy vajon az ő életéről is így gondolkodik-e a férje? Maggie válasz nélkül kivonult a szobából. Odakint a szemerkélő esőben beszállt a kocsijába, s csak ekkor jutott eszébe, felajánlhatta volna Jennynek, hogy elviszi. Boldoggá tette, hogy Jenny Bili halála után is vállalja a babát. Legalább lesz miért élnie, gondolta Maggie vezetés közben, és imádkozott Lucyért, hogy ne szenvedjen túl sokat. Olyan fiatal volt még ehhez a nagy megpróbáltatáshoz. Saját első szülése borzasztó élményeket hagyott benne, pedig tíz évvel idősebb volt, mint a lánya most. Tizennégy évesen Lucy még nem készülhetett fel minderre. Az eső miatt Maggie lassan haladt, ráadásul az út vége felé baleset történt, és a mentők lezárták az utat. Az egészségügyiek mellett a rendőrség is kiszállt. Egy teherautó karambolozott. Maggie elmagyarázta a rendőröknek, hogy a lánya éppen most szül a kórházban, így átkísérték a kordonon, és mehetett tovább. Amint beért a kórházba, műtősruhát kapott, amibe gyorsan belebújt, és már rohant is a szülőszobába. Minden olyan gyorsan történt, Lucy már a kitolási szakasznál tartott. Keservesen jajgatott, amikor az anyja belépett. Lucy a karja után kapott, aztán meg is karmolta, miközben az asszony próbálta lecsillapítani. - Hol van Jenny? - üvöltötte Lucy, le kellett őt fogni, hogy le ne essen a szülőágyról. Végül le is szíjazták, amitől csak még jobban kiáltozott. Figyelmeztették, hogy abban az esetben, ha nem tud elég erősen nyomni, fogót fognak alkalmazni, ami még nagyobb fájdalommal jár. De nem lehetett Lucyval beszélni, rettenetesen szenvedett. - Azt akarom, hogy Jenny itt legyen! - ordította a lány. - Megígérte, hogy eljön - nyögte Lucy keservesen, halálra rémülve. - Úton van - felelte Maggie tettetett nyugalommal. Szörnyű volt néznie a lánya szenvedését, szinte ő is belebetegedett. - Akkor szóltak neki, amikor nekem is. Esik az eső, és egy baleset miatt lezárták az utat, biztos csak lassan tud haladni. - Lucy babája azonban nem akart várni. Utat tört magának a lány fiatal testében, aki úgy érezte, a következő sikoltásnál megfullad. - Gyerünk, Lucy, segítsen nekünk... szükségünk van a segítségére... gyerünk, nyomja ki azt a babát! -biztatta az orvos kedvesen, de Lucynak olyan erős fájásai voltak, hogy nem hatottak rá a szavak. Úgy érezte, menten meghal. Végül a fogó is előkerült, és a lány minden önuralmát elveszítve sikoltozott. Nem volt idő az epidurális érzéstelenítésre, és már nem tudtak adni semmilyen más fájdalomcsillapítót sem. - Nem tudják enyhíteni a baját? - esdekelt Maggie, és az kívánta, bárcsak Jenny is ott lenne. Az talán segítene. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy késlekedik, vagy megállították a balesetnél. - Császármetszést alkalmazhatnánk - felelte nyugodtan az orvos. - De még várnék vele. A következő szüléseknél esetleg komplikációkat okozhat, így az első alkalommal inkább természetes módon kellene szülnie. - Ami egyértelműen keményebb feladat volt a lány számára. Végül gyötrelmesen, lassan, a fogó segítségével, Lucy szakadatlan sikoltásai közepette előbújt a baba feje. A szemecskéjével meglepetten nézett körül, és sötét haja volt, mint Lucynak és Jennynek. A baba szakasztott olyan volt, mint ők ketten. Aztán a kis test többi része is kicsusszant: Lucy egy kislányt hordott a szíve alatt. Lucy zokogott, miközben az édesanyja cirógatta az arcát. A lány végre kaphatott fájdalomcsillapítót, mielőtt összevarrták. A kisbabát elvitték. Úgy volt, hogy Jenny is ott lesz, de nem érkezett meg, így a babát a csecsemős nővérekhez vitték, ahol majd Jenny átveheti. Maggie a lányával maradt, amíg az pityeregve elaludt. Gyötrelmes egy este volt, és az asszony tudta, hogy a lánya soha nem fogja elfelejteni. Mindez egy babáért, akit másnak adnak Maggie egészen elszomorodott a gondolattól. Lucy nem ébredt fel, amikor a szülőszobából átgurították a kórterembe. Az anyja egész éjjel egy széken bóbiskolt mellette. Felkelt a nap, de Jenny még mindig nem érkezett meg.

Maggie telefonált neki, de a házban senki sem vette föl a telefont. Amikor Gretchen odament, hogy reggelit készítsen Jennynek, látta, hogy a ház üres, és a furgonja sem áll az udvaron. Tanácstalanul körülnézett, fogalma sem volt róla, hová mehetett, vagy hogy kit hívhatna. Jenny nem hagyott üzenetet. Gretchen éppen indulni készült, amikor megszólalt a telefon, és felvette. Maggie próbálta hívni Jennyt. Gretchen furcsának találta a hívást, és szöget ütött a fejében, hogy Jenny leendő babájának vajon nem Lucy-e az anyja. - A furgonja nincs itt - állapította meg Gretchen. Bilié a kocsibehajtón állt, de a sárga Chevy eltűnt. - Vártam volna az előző éjjel - mondta Maggie további magyarázat nélkül -, de nem érkezett meg. - Az asszony számára nagy megpróbáltatás volt a szülést végignézni, és alaposan kimerült. - Baleset történt az úton - tájékoztatta Gretchent, aztán a hangja elszállt az éterben, és megsüketült a vonal. - Ó, édes Istenem! - motyogta Gretchen. - Felhívom Clarkot. - Neki tudnia kell, ha valami baja lett Jennynek, hisz a környék összes baleseténél kint szokott lenni. Gretchen haladéktalanul tárcsázta a rendőrség számát. Pár perc múlva kapcsolták Clarkot, aki a nő legszörnyűbb félelmét igazolta. - Elvesztette az uralmat a járműve felett - tájékoztatta a sheriff lesújtva. - Frontálisan ütközött egy óriási teherautóval, ami szembejött vele a kanyarban. Valószínűleg azonnal meghalt. - Clarkot a rosszullét környékezte, ahogy kimondta ezt. Négy nappal Bili balesetét követően Jenny szörnyethalt, de Gretchen a szíve mélyén tudta, hogy a barátnője csakis erre vágyott. Ők ketten arra születtek, hogy örökké együtt legyenek. Jenny élete sohasem lett volna ugyanaz Bili nélkül, és a férfi hiányát a kisbaba sem tudta volna feledtetni. Gretchen letette a kagylót, és reszketve hívta vissza Maggie-t. Mindkét asszony zokogott, aztán letették a telefont. Gretchen New Yorkot hívta, és Aza-yának is elmondta, mi történt. A lány megígérte, hogy értesíti Helene-t és Bili családját, bár nem tudta, hogyan közölhetné ezt a rettenetes hírt Jenny anyjával. Egy héten belül két tragédia érte őket.... Maggie hosszú ideig ült a gondolataiba merülve, miközben arra várt, hogy a lánya felébredjen. Majdnem dél lett, mire Lucy magához tért. A lány hangja rekedt volt a sok sikoltozástól, és kifejezéstelen tekintettel bámult az anyjára. Még csak nem is látta a babáját, sőt eltökélte, hogy nem nézi meg, mert örökbe akarta adni. De Jenny nem érkezett meg, hogy átvegye. Maggie próbálta kíméletesen közölni Lucyval, mi történt Jennyvel az éjszaka. Lucy csak feküdt, némán sírt, könnyek áztatták az arcát. Szerette Jennyt, ráadásul a babája most végképp szülő nélkül maradt. Meggyötörten nézett az anyjára. Immár nem gyermeki ártatlansággal tekintett a világra, a körülmények hamar felnőtt nővé tették. - Mami, megtarthatom őt? - kérte esdekelve az anyját. Maggie habozás nélkül bólintott, mire Lucy megkönnyebbülten felzokogott. Ezzel az elmúlt éjjel összes szenvedése értelmet nyert. Megtarthatja a kisbabáját! - És mi lesz apával? - kérdezte rettegve. És az asszony ugyanazzal a magabiztossággal, amivel az imént válaszolt a lánya kérdésére, érezte, hogy elérkezett az idő. Végre készen állt. - Elhagyom az apádat, Lucy. Meg fogjuk oldani az életünket hármasban: te, én és a kisbaba. Mi lesz a neve? - kérdezte kíváncsian az anyja. - Jenny - válaszolta Lucy szomorkás mosollyal, miközben az anyja odahajolt hozzá, és megpuszilta.

12. fejezet A temetés szervezésében Maggie volt Gretchen segítségére, és Azaya is mindent megtett New Yorkból, amit csak tudott. A férje plébániáján rendezték meg a szertartást. Szegény Helene megint odarepült Philadelphiából, de csak árnyéka volt régi önmagának. Gretchen

minden tőle telhetőt elkövetett, hogy gondoskodjon a kényelméről. Helene képtelen volt bármiben is dönteni. Teljesen összetört. Egyetlen gyermeke temetésén ijesztően törékenynek tűnt. Az összes férfi és nő részt vett a szertartáson, akik eljártak Jenny csoportjaiba, ott voltak a kamasz lányai is, mindenki, akihez elért a segítő szándéka, és akinek az elmúlt nyolc hónapban adott valamit Moose-ban. A helyieknek úgy tűnt, mintha mindig is köztük tevékenykedett volna. Az odaköltözése előtt és után is rengeteg ember életére volt hatással. Két divattervező is eljött Wyomingba, akikkel New Yorkban együtt dolgozott, a többiek pedig csodálatos virágkölteményeket küldtek részvétük jeléül. A Women's Wear Dailyben emlékoldal jelent meg Jenny temetésének napján, amelyen tudatták, hogy elhunyt, és kifejezték elismerésüket a nő rendkívüli tehetsége, a divat iránti elkötelezettsége, valamint a szakmában elért teljesítménye előtt. Bili családjából egyedül Tom jött el, akit egészen megrázott a tragédiasorozat. Ragyogó napsütésben helyezték örök nyugalomra Jennyt abban a temetőben, ahol a múlt héten Bilit is elhantolták. A parányi, vadyirágos sírkertben egymás oldalán aludták örök álmukat. A temetés végeztével az emberek elveszetten ténferegtek a ház körül, és gyorsan odébbálltak. Most, hogy a parókia mindkét lakója távozott, túlságosan szomorú volt ott lenniük. Helene felajánlotta, hogy kiüríti a házat, de Gretchen tudta, hogy ez most meghaladná az erejét, így inkább azt javasolta, utazzon szépen haza. Moose most szomorú és rossz emlékű helynek tűnhetett fel előtte. Helene visszarepült Philadelphiába, de Tom megígérte, hogy marad pár napot, és összecsomagolja a dolgaikat. Úgy érezte, tartozik ezzel Bilinek. Gretchennel együtt végzi majd el a lehangoló feladatot. Helene egyszerűen nem volt abban az állapotban, hogy segíteni tudjon. Tom azt tervezte, hogy Gust magával viszi New Yorkba, csak hogy közelebb érezze magához Bilit. Meg akarta tartani a kutyát. Tom és Gretchen este odakint beszélgettek a halottaikról. Tom mesélt róla, milyen vicces gyerek volt az öccse, és hogy már akkor is mennyire különbözött a család többi tagjától. - Sokkal jobb ember volt nálunk - ismerte el Tom csöndesen. - Eltartott egy ideig, amíg rájöttem erre. Csak a múlt évben nyílt fel a szemem. Tízszer jobb ember volt, mint én, a másik öcsém, meg az apám együttvéve. Nagy szerencséje volt, hogy rátalált Jennyre. Imádta őt. - Es Jenny viszont - tette hozzá Gretchen. - Volt egy őrült elképzelése: ha az emberek annyira szeretik egymást, mint ők, akkor örökre együtt maradnak. A haláluk után csillagokká válnak a tágas égen, azután visszatérnek a Földre, és ismét egymásra találnak. Remélem, velük tényleg így lesz. Megérdemlik. - A férfi kis időre elhallgatott, aztán megint beszélni kezdett. Gretchen és ő a két szeretett ember temetése alkalmával barátkozott össze, bár Tom voltaképp alig ismerte Jennyt. - Nemrég fontos elhatározásra jutottam - folytatta a férfi. - Szeretném átélni ugyanazt, amit ők. Ha hazamegyek, beadom a válókeresetet. Azt hiszem, a fivérem bebizonyította, hogy az ember igenis találhat egy olyan társat, akit úgy szerethet, mint ő Jennyt. Ahogy ott ücsörögtek az esti égbolt alatt, látták, ahogy két hullócsillag szorosan egymás mellett végigszántja a sötétséget, majd a két fénycsóva eltűnik a látóhatáron. - Remélem, ők voltak - suttogta Tom, Gretchen pedig elmosolyodott, miközben könnyek gördültek végig az arcán. 0 is szerette volna, ha csakugyan ők azok. Két ragyogó csillag a végtelen égen, örökké együtt...

Robert és Lillibeth 2013

13. fejezet Csodálatos hajnal volt. Az azúrkék égboltra felkapaszkodó nap meleg fénnyel vonta be a telek mentén felsorakozó lovas kocsikat. Minden készen állt az építkezéshez. A férfiak már korábban behordták és méretre vágták az épületfát, a deszkák szépen sorba rendezve várták a munkáskezeket. Az asszonyok napok óta sütöttek-főztek. A kisgyerekek ilyenkor a közelben játszottak, míg a nagyobb lányok az anyjuknak segítettek a főzésben, az erősebb fiúk meg az apjukkal együtt dolgoztak az építkezésen. A házépítés az egyik legörömtelibb elfoglaltság volt, amelyből a közösség valamennyi tagja kivette a részét. Estére pedig készen várta lakóit az új otthon. A következő napon az ablakok és a padlódeszkák is a helyükre kerültek, a vízvezeték-szereléshez értők pedig összeeszkábáltak egy egyszerű vezetékrendszert, így gondoskodva a ház vízellátásáról. Végül bekötötték a gázpalackokat, elektromos hálózat híján ugyanis gázzal világítottak, fűtöttek és melegítették a vizet. Amint a férfiak megkezdték a munkát, friss faillat szállt a levegőben. Énekszó hallatszott, és kiabálás töltötte be a teret, ahogy az emberek szólongatták egymást munka közben. Délelőtt az asszonyok megterítették a hosszú asztalokat, és kiadós ebéddel várták a dolgozó férfiakat, limonádéval és hideg teával kínálva őket. Lillibet kisgyermek korától fogva szerette az építkezéseket. Aznap minden fivére dolgozott, ő pedig a többi asszonnyal együtt a főzésből és a tálalásból vette ki a részét. A férfiak jóízűen ettek, majd gyorsan folytatták a munkát, hogy a nap végére készen legyenek. Alkonyatra állt a ház, másnap pedig elvégezték a belső munkálatokat. Hasznosan telt a hétvége. A vasárnapi istentisztelet után kicsit még visszatértek dolgozni. A férfiak farkaséhesek voltak a fizikai munkától, rengeteg tápláló étel fogyott, és Lillibet a fáradtsága ellenére is boldogan ment haza vasárnap délután. Aznap hat csirkét főzött meg, előző nap pedig tízet, mindet a saját baromfiudvarukban nevelték. Főtt tojást, és különféle salátákat is készített a farmjukon termett zöldségekből. Este még a családjának, az édesapjának és az öccseinek is gondoskodnia kellett vacsoráról. Bátyjai, akik az édesapja első házasságából származtak, és jóval idősebbek voltak nála, feleségestől-gyere-kestől hazaindultak, ki-ki a saját otthonába. Lillibetre vártak a ház körüli munkák. Meg kellett fejnie a teheneket, ezenkívül az ő feladata volt még a csirkék és a kecskék etetése és itatása is. A lánynak néha nehezére esett a sok házimunka, de az építkezések közben erre sohasem gondolt, hiszen ezek a közösségi események jelentették talán a legizgalmasabb élményeket az életében. Most épp egy olyan családnak építettek házat, amelynek a hatodik gyermeke érkeztével szűkössé vált a korábbi otthona. A családanya Lillibettel együtt végezte el az egy tantermes helyi iskola mind a nyolc osztályát. Az életük most sem sokban különbözött egymásétól, hiszen Lillibet is három öccsének és az édesapjának viselte gondját, noha férje és saját gyermekei nem voltak, és új házra sem volt szüksége. A két fiatal nő kedélyesen elbeszélgetett az ebédlőasztal körül, miközben Lillibet egykori iskolatársának új otthona két nap alatt megépült. A családanya ragyogó szemmel tartotta karjában a kisbabáját. Lillibet fáradtan bújt ágyba, mivel derekasan helytállt az elmúlt két napban, ugyanakkor elégedettség töltötte el, hogy mindebben részt vehetett. Édesapja és öccsei a kemény munkától kimerülten korán nyugovóra tértek. Lillibet aznap éjjel az ágyban fekve az életükön tűnődött. Szerette a közösségüket, és azt, ahogyan segítettek egymásnak. Ettől úgy érezte, valami olyasminek lehet a része, ami még a saját családjánál is fontosabb. Félálomban még felrémlett

előtte, hogy Márkus öccsének milyen meleg volt az arca, amikor lefekvés előtt megérintette. Lehetséges, hogy megbetegedett. .. Reggel majd alaposabban meg kell vizsgálnia. Másnap, röviddel ébredés után a lány megkapta a választ. Mindhárom öccsén kiütések jöttek elő. Lillibet elég régóta volt anyjuk helyett anyjuk ahhoz, hogy tudja, ez bárányhimlő, nem is aggódott túlságosan. így viszont az ő házimunkájukat is neki kellett elvégeznie, ami nem volt túl lelkesítő, hiszen épp elég tennivalója akadt e nélkül is. De az öccseiről való gondoskodás része volt annak a feladatnak, amely rá maradt az anyjuk halála után, és az elmúlt hét évben a lány úgy élt, mint anya és háziasszony. Miután megvizsgálta a három gyereket, és reggelit vitt nekik, kiment az istállóba megfejni a teheneket. A fiúk nagyon szenvedtek a kiütésektől, amelyek éjszaka jöttek ki rajtuk. A lány tudta, hogy előző nap másokat is megfertőzhettek, de ez ellen már úgysem lehetett mit tenni. Lillibet törékeny alkatú fiatal lány volt, fekete főkötője alól kilátszott világosszőke haja. A fejés befejeztével az utolsó tehenet is odébb tessékelte. A fejesben rendszerint két öccse segédkezett neki, a tizenegy éves ikerpár, Josiah és Márkus. De mivel aznap mindketten betegek voltak, akárcsak Wilhelm - Willy, a tizennégy éves öccse -, mindent egyedül kellett elvégeznie. A húga, Bernadetté, aki mostanra tizenkilenc éves lenne, még azelőtt meghalt, hogy az édesanyjukat elvesztették. Bernadette-et tízévesen tüdőgyulladás vitte el egy influenzajárvány idején. Az édesapjuk a család egyetlen életben lévő nőtagjaként csakis Lillibetre számíthatott a háztartás vezetésében. Lillibet édesapja, Henryk Petersen első felesége halála után vette el Lillibet édesanyját, aki akkor tizenhat éves volt. Az első asszony négy fiút hagyott maga után, mindegyikük idősebb volt, mint az új feleség. Rebekah, amikor Henryk feleségül vette, szorgos, csendes fiatalasszony volt, akiről azonban kiderült, hogy sokkal erősebb akaratú, mint amilyennek Henryk gondolta. De jó feleségként öt gyermeket szült neki, és mindig tisztelettudó volt a férjével, bár megvoltak a saját elképzelései a dolgokról, és sokkal többet olvasott, mint a férje szerette volna. Az irodalom iránti szenvedélyét igyekezett minden gyermekével megosztani, de Lillibet volt az egyetlen, aki hasonlított rá ebben, és édesapja rosszallása ellenére mohón falta a könyveket, amelyeket az édesanyja a kezébe adott. Ahogy Lillibet növekedett, édesanyja megismertette vele a klasszikusokat: Jane Austent, Tolsztojt, Shakespeare-t, Balzacot, Proustot, Henry Jamest, Alexandre Dumas-t, mind az irodalom nagyjait, akiket Lillibet örömmel fedezett fel. Henryk jobban örült volna, ha tanulmányaik a Biblia megismerésére szorítkoznak, de Rebekah-nak határozott elképzelése volt arról, hogy mit olvassanak a gyermekei, és keresztülvitte az akaratát. A fiúk inkább az apjukra ütöttek, Lillibet azonban az anyjára hasonlított. Öccsei szorgalmasan tették a dolgukat a farmon, Lillibet pedig éppilyen kötelességtudóan végezte a házimunkát. Az álmodozás mellett keményen dolgozott. Rebekah édesanyja fontosnak tartotta a gyermekei oktatását, míg édesapja, Henrykhez hasonlóan, a közösség egyik elöljárója volt, hagyománytisztelő és végletesen konzervatív gondolkodással. Henryk is ilyen volt, és ezek a vonásai nem enyhültek az évek múlásával. Ha lehet, még keményebbé és vaskalaposabbá vált, ahogy öregedett, különösen Rebekah halála után, ami teljesen összetörte. A közösség többi tagjához hasonlóan Henryk is kifejezte megbocsátását a férfi családjának, aki hét éve megölte Henryk feleségét, és rajta kívül még öt kislánnyal végzett egy lövöldözésben a West Nickel Mines-i iskolában, de azóta sem tudta visszanyerni a lelki békéjét. Lillibet tizenhét éves volt, amikor az édesanyja meghalt, négy évvel a lövöldözés előtt fejezte be a tanulmányait. Az édesanyja gyakran besegített a tanárnak, aki az iskola mind a nyolc osztályát tanította. Rebekah azon a napon is éppen ott volt, amikor az ámokfutó férfi fegyverrel rontott be az épületbe, és túszokat ejtett. Tíz kislányt sebesített meg, akik közül csak öten maradtak életben, végül saját magával is végzett. Az iskolát tíz nappal később lebontották,

hat hónappal később pedig megnyitott az Új Remény Iskola. Az új iskolát a régi helyének közelében építették meg, de semmiben sem hasonlított arra az épületre, amelyben a tragédia történt. A közösség körül élők valamennyien kifejezték együttérzésüket és szolidaritásukat, valamint támogatásukról biztosították őket az amisokat ért tragédia miatt, hiszen már sok éve megtapasztalhatták szomszédjaik kedvességét és becsületességét. Ez volt az egyetlen erőszakos cselekmény, amely történelme során az amis közösséget sújtotta. Lillibet és családja a Nickel Mines-i Régi Rend Amis Közösség tagjai voltak. A közösségnek Bart település adott otthont Pennsylvania állam Lancester megyéjében. Majdnem pontosan ugyanúgy éltek, ahogyan őseik, akik háromszáz éve megalapították a közösséget. Mellőztek minden, a modern korra jellemző komfortot, nem használtak áramot, telefont és semmilyen gépjárművet. Lovon és lovas kocsin közlekedtek, és a földjeiket is ugyanúgy művelték hosszú évszázadok óta. A lövöldözés után egyetlenegy dolog változott: a közösség beszerzett két telefont, amelyeket a település határán felállított fülkékben lehetett használni vészhelyzet esetén, ha a korábbihoz hasonló tragédia fordulna elő. Az amisok ugyanolyan szabású sötét ruhákat viseltek, mint az elődeik, cipzár és gombok nélkül. Lil-libet a tehénfejéshez szürke kötényt vett fel, amelyet gombostűkkel rögzített hosszú ujjú, bokáig érő fekete ruhájához. Fekete főkötője, amely a hőség miatt csak lazán volt megkötve az álla alatt, pontosan ugyanolyan volt, mint amilyet női felmenőinek generációi viseltek. Öltözetét magas szárú fűzős csizma és vastag fekete pamutharisnya tette teljessé. Apja és a közösség férfi tagjai fekete színű amis viseletet hordtak, amely szigorú megjelenést kölcsönzött nekik. Vasárnaponként hosszú kabátot és hagyományos, széles karimájú, hódprémből vagy nemezből készült lapos kalapot viseltek, amelyet nyaranta szalmakalapra cseréltek. A fiatal férfiak borotválták az arcukat, amíg meg nem házasodtak, azután szakállat növesztettek. Bajuszuk nem lehetett. A nők sosem vágták le a hajukat, befonva vagy kontyban viselték a főkötőjük alatt. A Lillibet közösségében élő amisokat és életmódjukat megfigyelve senki sem gondolhatta volna, hogy a modern korban élnek. A gyorsuló tempót diktáló világtól érintetlenül, elvonultan éltek farmjaikon, és saját közösségükön kívül mindentől távol tartották magukat. Istenfélő, derék és családszerető emberek voltak. Nem vettek igénybe semmilyen állami szociális vagy jóléti ellátást, munkanélküli-segélyt vagy egyéb adományt, viszont rendkívül segítőkészek voltak a körülöttük élő más közösségek irányában. A Régi Rend Közösség fiatalabb férfi tagjai közül többen szolgáltak önkéntesként a helyi tűzoltóságnál. Ezt leszámítva azonban az amisok megmaradtak saját közösségükben, és nem nagyon keveredtek olyanokkal, akik nem voltak közülük valók. Lillibet apja, Henryk pedig különösen ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az „angoloknak" - így nevezték egymás között az idegeneket - éppúgy megvan a maguk világa, mint az amisoknak. Az amisok életében nemigen volt hely az angoloknak. Tisztelték őket és üzleteltek velük, ha a szükség úgy kívánta, de mindig kellő távolságban maradtak tőlük. Közösségük nem fogadott angol látogatókat, és nem kereste a barátságukat. A történelem és a vallásuk azt tanította nekik, hogy a két világ nem érhet össze. Az a kevés amis fiatal, aki elhagyta az otthonát, szigorú száműzetésben élte az életét a családjától távol, és sohasem tért vissza, de nem is várták haza. Akit egyszer is kísértésbe ejtett a kinti világ és az angolok, az kitaszítottá vált egykori otthonában, sőt előfordult, hogy hivatalosan is kiközösítették. Az amisok a Rend címen összefoglalt szigorú szabályok szerint éltek, amelyek részletesen előírták nekik, hogy mit szabad és mit nem, és amelyeket feltétel nélkül követniük kellett. Az amis közösség elvárta a fiataloktól, hogy maradjanak meg egymás között, a saját fajtájuknál, őrizzék meg és az utánuk következő generációknak is adják át a hagyományaikat. A legtöbb amis így is tett. Nem köthettek házasságot angolokkal, csakis amisokkal.

Ritkán fordult elő, hogy egy amis elhagyja a közösségét. A közösség életében nem lehetett csak félig részt venni, és nem lehetett válogatni a betartandó szabályok között, mindenkinek követnie kellett azokat. Henryk a Régi Rend Közösség egyik elöljárója volt, és az elöljárók tanácsának is az egyik legszigorúbb tagja. Lillibet édesanyja, Rebekah sokat enyhített, legalábbis próbált enyhíteni a szigorán, ameddig együtt voltak, de a halála óta eltelt hét évben Henryk még görcsösebbé vált rigorózus nézeteihez való ragaszkodásában. Újabban az angol helyett a német nyelvből kialakult pennsylvaniai német dialektusban beszélt, ezzel is kifejezve a régi értékek iránti elkötelezettségét. Gyermekeihez a leggyakrabban németül szólt. Lillibet elhessegette a legyeket, miközben a vödrökből átöntötte a tejet a nagy fémtartályokba, amelyeket a tejüzembe szoktak vinni. A fémtartályok nagyon nehezek voltak, ahogy átcipelte őket a hideg szobába, ezt a feladatot rendszerint az öccseivel, Willyvel vagy Josiah-val és Markusszal végeztette. De most, hogy mindhárman bárányhimlősek lettek, Lillibetnek egyedül kellett boldogulnia. Ebédidőben visszament, hogy ránézzen a fiúkra, akik rettentően szenvedtek a viszkető kiütésektől, és a hőséget is nagyon nehezen viselték. A lány hideg borogatással igyekezett csillapítani a lázukat. Lillibet anya, lány, szakácsnő, házvezetőnő, napszámos és a család férfi tagjainak szolgálója volt, amióta az édesanyja meghalt. Tudta, mi a kötelessége, és sosem panaszkodott. Az édesanyja épp akkor távozott az élők sorából, amikor Lillibet eladósorba került. Hamarosan több kérő is jelentkezett az édesapjánál, de Lillibet érdeklődését közösségük egyetlen férfi tagja sem keltette fel. Édesanyja halála miatt ideje sem volt arra, hogy férfiakkal ismerkedjen. Minden percét főzéssel, takarítással, a ház körüli munkákkal és a három öccséről való gondoskodással töltötte, akiket nagyon fiatalon hagyott itt az édesanyjuk. Most, huszonnégy évesen pedig Lillibet úgy érezte, hogy a házaséletnek nincs olyan felelőssége és nyűge, amelyet már ne viselt volna, és nincs az a férfi, akiért megérné mindezt újból végigcsinálni. Nem volt senki az ismerőseik között, aki csak kicsit is gyengéd érzéseket ébresztett volna benne. Több idősebb özvegyember kereste fel a sikeres lánykérés reményében Henryket, hogy áldását kérjék a házassági ajánlatukra, ahogy annak idején Lillibet apja is nálánál sokkal fiatalabb lányt kért feleségül, de Lillibet mindegyiküket elutasította. Ha az egykori kérők felemlegették az ügyet, Henryk őszintén elmondta nekik, hogy Lillibet kétségtelenül szemrevaló, talpraesett, komoly és eszes lány, de nem az a fajta, akinek különösebb igénye volna férfi-társaságra. Henryk arra a következtetésre jutott, hogy Lillibet szívesebben maradna otthon vele, nevelné az öccseit, és töltené az egész hátralevő életét hajadonként. Egyetlen szenvedélye az olvasás volt. Mind a Bibliát, mind az anyjától örökölt könyvesláda számtalanszor újraolvasott tartalmát szívesen forgatta esténként gyertyafény mellett, gyakran tovább is ébren maradva, mint az édesapja sejtette. Mindent elolvasott, amit csak lehetett. Rávette a tanítót, hogy adja kölcsön neki az iskola tulajdonában álló könyveket. Az olvasás volt a legnagyobb öröm az életében. Egyetlen férfi barátja Friedrich, vagy ahogy ő nevezte, Freddie volt, akivel annak idején együtt jártak iskolába. Az édesanyja akkoriban azt remélte, hogy szerelem van kibontakozóban közöttük, de gyermekkoruktól fogva barátként tekintettek egymásra, és akkoriban még egyébként is túl fiatalok voltak. Freddie azután feleségül vett egy kedves, tűzrőlpattant fiatalasszonyt, akit Lillibet valamiért sosem kedvelt, és azóta már négy gyermekük is született. Freddie élete most fényévekre volt gyermekkori pajtásáétól, noha még mindig csodálta Lillibetet. Jó volt felidézni közös ifjúságukat. Freddie felesége szerint Lilliben minden megvolt ahhoz, hogy vénlányként végezze, de a férfi sajnálta, mert tudta, hogy a lánynak milyen nehéz gondoskodnia az apjáról és az öccseiről, ezen kívül még a farmon is helyt kellett állnia. Igen nehéz sors jutott osztályrészül a fiatal lánynak, amikor a szörnyű tragédiát követően egyszer csak az anyja helyén találta magát tizenhét évesen. Freddie azt is tudta, hogy Lilli-bet igazi álmodozó, és az apja elől rejtegetett könyvek jelentik számára az egyetlen menedéket. A férfi

sajnálta, hogy így alakult a lány élete. Freddie figyelmét az sem kerülte el, mennyit vesződik Lilli az öccseivel, akik igazi kis ördögfiókák voltak, és állandóan a csínytevésen járt az eszük. Az édesapja erős férfi volt, akár még húsz évig is elélhetett. Freddie-nek csak a vasárnapi istentiszteleteken nyílt lehetősége találkozni Lillibettel. Az istentiszteleteknek minden héten más család háza adott otthont, de ilyenkor a nők és a férfiak elváltak egymástól, és külön szobában tartózkodtak. Miután megebédeltette és ellátta az öccseit, Lillibet kicipelte a nehéz tejes tartályokat a hideg szobából. Elhessegette az útból a csirkéket, és eleséget szórt nekik, majd feltette a tűzhelyre főni a tyúkhúslevest a kertből szedett zöldségekkel, hogy a fiúknak legyen mit adnia vacsorára. A tejet is el kellett még vinnie Lattimerék tehenészetébe, hiszen most nem volt senki, aki megcsinálja helyette. Willy öccse egy évvel ezelőtt, tizenhárom évesen fejezte be az iskolát, rendszerint ő segített a nővérének a nehezebb munkákban, de Lillibet aznap nem tudta hasznát venni. Lillibet és az öccsei egymással hétköznapi angol nyelven beszélgettek, de édesapjukkal és a közösség más elöljáróival szemben a hagyományoknak megfelelően a formálisabb óangol megszólításokat használták. A lány szerette azokat a könyveket, amelyekben az emberek úgy beszéltek, mint mindenki más. Élvezettel olvasott távoli és egzotikus tájakról, Európáról, Ázsiáról, Afrikáról, New Yorkról, Londonról és Párizsról, mindazokról a helyekről, amelyekről tudta, hogy csak álmaiban láthatja őket. Az édesanyja kitágította a látókörét, és ahány könyvet csak megszerzett, mindet továbbadta Lillibetnek, miután maga is elolvasta őket. A tudás és az irodalom iránti rajongását kizárólag Lillibet örökölte a családból. A fiúk tökéletesen elégedettek voltak azzal az élettel, amelyet, Nickel Mines nyújtott nekik, csakúgy mint édesapjuk, és mindenki más, akit a lány ismert. Amikor Lillibet visszament a házba szólni a fiúknak, hogy elmegy, Willy aggódva nézett rá. - Valaki majdcsak segít neked becipelni a tartályokat a tejüzembe - mondta. A fiú ritkán tüntette ki nővérét a figyelmességével. Willy máskor állandóan kötekedett vele, és örökös feleseléssel nehezítette a lány dolgát. Az ikreket könnyebben tudta kezelni, de Wülyvel ellentétben ők még iskolába jártak. - Egyedül is elbírom őket - válaszolta határozottan Lillibet. Kis termete ellenére erős volt, és a hosszú évek alatt hozzászokott, hogy segítség nélkül végezzen nehéz fizikai munkát a farmon. Elvárták tőle, hogy egyedül is megállja a helyét, és meg is tette. Willy erre a fal felé fordult, és rövidesen mély álomba merült. Lillibet kitette az ebédet az édesapjának, hogy már az asztalon várja, amikor megjön a munkából. A négy idősebb fiú az édesapjukkal együtt dolgozott a farmon, a fiatalabb fiúkat pedig épp betanították. Lillibetnek a húga, majd édesanyja elvesztése óta nem volt női társasága a családban. Bizalmas barátokra csak a könyvek szereplői között talált. Kedvencei Jane Austen regényei voltak, elolvasta az összesét, és gyermekkora óta rajongott értük. Szerette mindazt az érzékenységet, őszinteséget és romantikát, amit e történetek megjelenítettek, és ihletet merített belőlük saját írásához is, anélkül hogy szolgaian másolta volna őket. Lillibet meg akarta találni a saját stílusát, ezért éveken keresztül csak írt csendesen a sötétben. A lány egy rakás könyvet kért már kölcsön az iskolai tanítónőtől, aki annak idején iskolatársa volt, és aki, hacsak lehetett, szerzett neki egy-egy üres jegyzetfüzetet is. Egyszer megkérdezte Lillitől, hogy mire használja a füzeteket. A lány azt mondta, hogy naplót vezet az öccsei növekedéséről, és leírja az édesanyjával kapcsolatos emlékeit is. Egyik sem volt igaz. Lillibet már három éve dolgozott egy regényen, amely egy közép-nyugati farmon élő angol lányról szól, aki felnőve elhagyja az otthonát, és New Yorkba, majd Európába megy világot látni. A New Yorkról és más idegen városokról szóló részeknél könyvekből szerzett tudását használta fel. Elképzelése sem volt, hogy mindaz, amit összeolvasott, igaz-e vagy sem, de kétségkívül alapos előtanulmányokat végzett. A hősnő érzéseit saját lelkéből merítette: ő

maga volt a fiatal lány, aki megérkezik egy számára teljesen idegen, új világba, ahol új embereket, helyeket és érzéseket ismer meg. Ábrázolásmódjában a Jane Austen-i finomság és mélység elérésére törekedett, a saját ízlését követve. Lillibet még csak pár hete végzett a regényével. Tizenkét jegyzetfüzetet írt tele gyöngybetűivel. Most azonban el sem tudta képzelni, hogyan tovább: mit tegyen vele, hová küldje, és ki olvasná el. Nem ismert senkit a könyvkiadás világából, akitől tanácsot kérhetett volna. Ráadásul ha bárki megtudná, hogy könyvet írt, Lillibet a legsúlyosabb kiközösítésre számíthatna, így aztán a füzeteket a matraca alatt rejtegette. Egy dísztelen, cellaszerű kis szobában lakott, ahol egy ko-módon és egy ágyon kívül nem volt semmi más, csak egy gyertya hogy világíthasson a sötétben. Egyszer az egyik öccse rajtakapta írás közben késő éjszaka. Lillibet azt mondta, hogy az édesapja kérésére ellenőrzi a farm könyveit, és a fiú szerencsére nem fogott gyanút. A regény, amelyet írt, mélységes titok maradt. Ha még élt volna az édesanyja, Lillibet biztosan megosztja vele a titkát. Tudta, hogy ő megértette volna, talán még büszke is lett volna a lányára. De a megjelentetésben még ő sem lehetett volna a segítségére. Pedig pillanatnyilag ez volt Lillibet leghőbb vágya. Szerette volna, ha legalább a könyve eljut a nagyvilágba, ha már ő maga nem. Az életével a családja rendelkezett, elfogadta, hogy megszabják, mit tegyen, de nem némíthatták el. A lány mindennél jobban szerette volna, ha üzenete eljut a világba, de sajnos elképzelése sem volt róla, hogyan érje ezt el, még azt sem tudta, hogy egyáltalán megüti-e a mércét, amit írt. Eddig senkinek sem mutatta meg, és nem is akarta, hogy az amisok közül bárki lássa. A műve magányos hang volt az éjben, egyetlen árván daloló, szárnyát bontogató madár „Mikor a fecske dalra fakad" - Lillibet gondolatban ezt a címet adta regényének. Azon tűnődött, vajon örökre ott marad-e a történet a matraca alatt. A gondolat kétségbeeséssel és szomorúsággal töltötte el. Képzeletben máris egy új történetet szövögetett, és alig várta, hogy belekezdhessen a megírásába. Szereplői benépesítették az életét, amely egyébként magányos volt, hiszen nem volt senki, akivel a lány őszintén megoszthatta volna legtitkosabb gondolatait. Az édesanyjának volt egy kedves barátnője, aki olyan volt Lüknek, mint egy nagynéni. Margarethe ugyan nem volt olyan merész és élénk szellemű, mint Rebekah, de rendkívül kedves asszony volt. Margarethe az édesanyjuk halála óta is őszinte érdeklődéssel és nagy szeretettel követte Lilli és öccsei sorsának alakulását. Ő maga tíz gyermekkel maradt özvegyen. Negyvenegy éves volt, ugyanannyi, mint ameny-nyi Lillibet édesanyja lenne, de Margarethe sokkal idősebbnek tűnt. Rebekah viszont ugyanaz a kislányos alkat volt, mint Lillibet, az alacsony és vékony asszonykát mindenki fiatalabbnak gondolta a koránál. Amíg valaki közelebbről nem látta, vagy nem beszélt vele, Lillibetet is inkább nézték tizenhat évesnek, mint huszonnégynek. Ha felélénkült, kislányos arcán csak úgy ragyogtak a szemei, ilyenkor lehetett igazán látni, milyen gyönyörű fiatal nő. Lillibet akkor élt igazán, amikor átadhatta magát a gondolatainak, vagy beszélhetett róluk valakivel, de ez utóbbi szinte soha nem fordult elő. Régen mindenféléről beszélgettek Freddie-vel, aki akkoriban még sokkal kíváncsibb természet volt. Mostanában már csak a feleségéről, a gyermekeiről és a farmjáról mesélt, és Lillibet még csak megemlíteni sem merte neki soha a regényét. Margarethe-t sem avathatta be, aki ugyan melegszívű és szeretetteljes asszony volt, de nem különösebben nyitott és érdeklődő. Az asszony feltétel nélkül elfogadta, tisztelte és követte a régi hagyományokat, és Lillibetet is erre ösztönözte annak érdekében, hogy a lány elkerülje az édesapjával való összetűzéseket. Lillibet már nem lázadt az édesapja ellen, ahogy azt fiatalabb korában tette. Szívét-lelkét és minden gondolatát beleírta a regényébe. Minden benne volt a matrac alatt rejtőző jegyzetfüzetekben. Lillibet aznap reggel szólt az édesapjának, hogy ő viszi a tejet a tejüzembe, és elkérte a fogatot. Az édesapja azzal engedte el, hogy ne merészkedjen a főútra, noha azon a héten nem kellett attól tartaniuk, hogy sok turista lenne a környéken. A férfi nem akarta, hogy az angolok lefényképezzék a gyermekeit, és gúnyolódjanak rajtuk. A lány megígérte, hogy a meÜékutakat használja, és izgatottan várta, hogy indulhasson. Eletében eddig még csak egyszer járt a

tehenészetben, sokkal fiatalabb korában. Henryk nem aggódott különösebben, tudta, hogy a lánya elég talpraesett ahhoz, hogy megbirkózzon a feladattal. A lelkére kötötte, hogy mindenképpen hozza el a sajtot, amit a korábban leadott tejből készítettek a tejüzemben. Lillibet megígérte, hogy nem feledkezik meg a feladatról. Fél órával később elő is állt a rosszabb kocsival és lóval, rendszerint ezeket használták ügyes-bajos dolgaik intézéséhez. Volt egy jobb lovuk is a vasárnapi fogathoz, de erre az útra Lillibet inkább a másikat választotta, mert az hozzá volt szokva az autókhoz, és kevésbé volt ijedős. Lillibet még soha életében nem ült gépkocsiban, eddig csak lovon vagy lovas kocsin utazott. Az édesapjának volt az egész környéken a legmívesebb fogata, amelyet csak a vasárnapi istentiszteletek vagy különleges események alkalmával használtak. Igazi élményszámba ment a vasárnapi kocsikázás. Annak ellenére, hogy a tejes tartályok igen nehezek voltak, Lillibetnek segítség nélkül is sikerült felraknia őket a kocsira. Erősebb volt, mint amilyennek látszott, és hozzá volt szokva, hogy a nehéz munkákat is egyedül végezze a farmon. Az öccsei nem segítettek neki annyit, amennyit kellett volna. Ahogy a tejgazdaság felé hajtott, a lány a regényére gondolt, és ismét eltűnődött, mihez is kezdjen vele. Tudta, hogy csak a saját leleményességére és ítélőképességére számíthat, ha egyáltalán van esély rá, hogy kiadják a könyvét. Gyönyörű nap volt, igazi kánikula. Lillibet szerette volna levenni a főkötőjét, de nem volt bátorsága. Inkább lazított egy keveset az álla alatt megkötött szalagon, és ahogy a főkötő hátrahullott, látni engedte bájos arcát, zöld szemét és világosszőke haját, amelyet derékig érő hosszú fonatba kötve viselt. Az édesapja biztosan mérges lett volna, ha így látja, majdhogynem főkötő nélkül. Hosszú ujjú, bokáig érő fekete pamutruhájában igencsak melege volt a lánynak Ráadásul még egy szürke kötényt, magas szárú fűzős cipőt és vastag fekete pamutharisnyát is viselt. Soha nem festette ki magát, és fogalma sem volt, hogy milyen érzés lenne, vagy hogyan mutatna az arcán a smink Könyvekben persze látott már kifestett és lakkozott körmű nőket is. Lillibet élete minden világi hívságot nélkülözött, nem úgy a képzelete, amely gazdag és kiapadhatatlan volt. A családja mit sem sejtett Lillibet határtalan képzelőtehetségéről, mert a lány ezt gondosan titkolta előttük Úgy rejtegette kincsét, mint kietlen földfelszín a mélyében megbújó drágaköveket. Lillibet fél órával az indulás után meg is érkezett a tehenészetbe. Lassan haladt, engedte a lónak, hogy saját tempójában baktasson, így ki tudta élvezni az utazás minden pillanatát. Amint közelebb értek, visszahúzta fejére a főkötőt, és szorosra kötötte a szalagot az álla alatt. A főkötő most eltakarta az arcát ott, ahol korábban a nap melegítette. A szeme csak úgy csillogott. Ez az út a lány számára felért egy igazi kalanddal. Két fiú jött elé, amikor megállt a fogattal Lattimerék tehenészeténél. - Segítenének? - kérdezte mosolyogva Lillibet. A fiúk bólintottak, és örömmel siettek a segítségére. Nem tudták, ki ez a lány, de a fogatot felismerték. - A Petersen-farmról jöttem - magyarázta. - A testvéreim nem tudtak jönni, mert betegek. A sajtot is nekem kell elvinnem. - A segédek erre értetlenül néztek, ők csak azért voltak ott, hogy bevigyék helyette a nehéz fémtartályokat, amit játszi könnyedséggel meg is tettek. Lillibet belépett a tejüzem központi épületébe, hogy utánanézzen a sajtnak. Az óriási pajtában teheneket és fejőgépeket, fejőhelyiséget és hatalmas hűtőegységeket látott. Lattimeréké volt a legnagyobb tehenészet a környéken, és Lilli édesapja már több mint harminc éve itt dolgoztatta fel saját termelői tejét. Szilárd és megbízható üzleti kapcsolat volt közöttük. Joe Lattimer szeretett amisokkal üzletelni, mert becsületes, derék embereknek ismerte őket. Lillibet csak álldogált a nagy pajtában, és bámészkodott, akár egy kislány. Joe Lattimer meglátta az irodája ablakából, és ahogy kijött, azon törte a fejét, hogy ki lehet a lány. Lillibet mosolyogva fordult felé, ahogy a férfi közelebb ért. A lány ráemelte okos, érdeklődő tekintetét, és a férfinak egyből feltűnt, milyen bájos az arca, bár a főkötő miatt nem sok látszott belőle.

Amint beszédbe elegyedtek, a férfi rájött, hogy a lány idősebb, mint első ránézésre gondolta, úgy huszonegy és huszonöt év közöttinek becsülte a korát, ami közel állt a valósághoz. Mikor a férfi szeme az ismerős amis viseletre tévedt, hirtelen felderengett benne egy mélyen eltemetett emlék a múltból. Lillibet egy lányra emlékeztette, akit negyven évvel azelőtt látott. A férfi akkor még csak tizennyolc éves volt. Alig néhányszor találkozott a lánnyal, aki az apját kísérte el a tehenészetbe, de azonnal beleszeretett. A lánynak megtiltották, hogy találkozzon vagy beszéljen vele. A férfi többé nem látta őt, de hallotta, hogy hat hónappal később férjhez ment. Soha nem tudta elfelejteni. A lány emléke azóta is kedves volt neki, maga mögött hagyott ifjúságát jelentette, azt, ami után kétségbeesetten áhítozott, de sohasem kaphatott meg. A lány iránt érzett tiszteletből nem üldözte őt a szerelmével. De úgy emlékezett még most is mindenre, mintha tegnap történt volna. - Segíthetek? - kérdezte kedvesen a férfi. Ötvenes évei végén járt, a tehenészetet az apjától és a nagyapjától örökölte, akiket Henryk ismert és kedvelt. Joe Lattimer úgy nézte Lillibetet, mintha már látta volna. Tekintete kedves volt, miközben a lányhoz szólt. - Meghoztam a tejet a Petersen-farmról - kezdte Lil-libet, leküzdve kezdeti félénkségét. Az öcséim megbetegedtek, így nekem kellett jönnöm. A kecsketejet holnap hozom, a sajtot pedig most vinném el - magyarázta. A férfi bólintott, és ebben a pillanatban jött rá, hogy ki a lány. Hasonlított az öccseire, de olyan csinos volt, hogy ez fel sem tűnt neki azonnal. Ráadásul mindenkinél jobban hasonlított arra a lányra, akit még fiatal fiúként látott. - Rendben! - mondta a férfi mosolyogva. - Ön Henryk lánya? - Igen, az egyetlen - derült föl a lány. Nevetése olyan volt, mintha kis csengettyűk csilingeltek volna a szélben. - Lillibet. - A férfi tudott a lány anyját és a többieket ért tragédiáról, és homályosan emlékezett rá, hogy egy lány is maradt az áldozatul esett asszony után. - A testvéreim bárányhimlősek, elég rossz bőrben vannak - mondta, és megint nevetett, majd fejét oldalra billentve rámosolygott a férfira. - Körülnézhetek? Eddig még csak egyszer jártam itt. - Hát persze! - A férfi tudta, hogy az amis asszonyok csak ritkán hagyják el otthonukat. A hosszú évek alatt, amióta Henryket ismerte, még sohasem látta a lányát, hiszen mostanáig nem volt oka, hogy eljöjjön ide. Az édesanyjával sem találkozott soha, bár hallott róla, hogy gyönyörű asszony volt, és nagyon fiatalon, mindössze harmincöt évesen halt meg. Látta Lillibe-ten, hogy lelkes és érdeklődő, így örömmel engedte meg neki, hogy elhagyja a tejüzemet, és körülnézzen a tehenészetben, amely óriási területet foglalt el. A férfi az iménti találkozás örömével az arcán tért vissza irodájába. Ritkán volt módja beszélgetni amis asszonyokkal, és Lillibetet különösen kedvesnek és közvetlennek találta. Lillibet kihasználta az alkalmat, hogy szétnézzen a farmon, és félóra is eltelt, mire visszaindult a főépület felé. Észrevett egy padot az egyik fa alatt, amelyen a látogatók üldögélhettek, amíg az árukiadásra várakoztak, vagy a dolgozók pihenhettek meg rajta a munka szünetében. A lány meglátott a padon egy könyvet. Odament, leült, és kezébe vette a könyvet, hogy megnézze, olvasta-e már. A könyv ismeretlen volt. Átlapozta, és beleolvasott azokba a részekbe, amelyek felkeltették az érdeklődését. Nagy volt a kísértés, hogy eltegye, de nem akarta ellopni, tudván, hogy a tulajdonosa bármikor visszajöhet érte. A könyv elég szamár-fülesnek látszott, és az egyik oldala meg volt jelölve, valaki nyilván nagyon szerette, és nem örült volna, ha elveszíti. Ehelyett Lillibet inkább megnézte a könyv kiadóját, és egy számára ismeretlen New York-i néven akadt meg a szeme. Hirtelen úgy érezte, hogy a sors a segítségére sietett, és megadta a lehetőséget, amelyre olyan kétségbeesetten vágyott. Mintha az imái meghallgatásra találtak volna. Gyorsan elővett egy ceruzacsonkot a zsebéből, talált mellette egy papírfecnit is, és lekörmölte a kiadó nevét és címét. Meg volt győződve róla, hogy mindez égi jel, amelyet az édesanyja küldött, hogy segít-

sen neki. Elhatározta, hogy eljuttatja kéziratát a kiadóhoz. Otthagyta a könyvet a padon, és visszament a főépülethez, hogy megkeresse Mr. Lattimert. Az irodájában találta meg. A férfi összerezzent, amikor meglátta az ajtóban álldogáló lányt. - Bejöhetek? - kérdezte udvariasan Lillibet, mire a férfi bólintott, és várakozásteljesen nézett a lányra. Lillibet pillantásából őszinteség és tisztesség áradt. Félénk volt ugyan, de nem ijedős. A férfi teljesen idegen volt számára, hiszen eddig elég kevés angollal találkozott. Akiket eddig látott, azok főleg megyei tisztviselők voltak, akik mindenféle hivatalos ügyekben, például a népszámlások alkalmával keresték meg a közösség elöljáróit. Persze a lövöldözés után csak úgy hemzsegtek körülöttük az angolok, főleg a rendőrök és az újságírók, de azóta egy idegenhez sem volt szerencséje. - Mit tehetek önért, Lillibet? - A férfi emlékezett a nevére. A lányt nem lehetett egykönnyen elfelejteni, még ha nem is pontosan úgy nézett ki, mint az ifjúkori szerelme. - Ha átadok önnek egy csomagot, megtenné, hogy elküldi postán New Yorkba? - Úgy kérdezte, mintha a város egy másik bolygón lenne, noha rengeteget olvasott róla. - Természetesen, ez nem okoz gondot. Mindennap adunk fel csomagokat. - A férfi próbált közömbös maradni, és nem kérdezte meg a lánytól, hogy mit és miért akar elküldeni. - Nincs pénzem, hogy kifizessem a postaköltséget -mondta a lány, és látszott, hogy zavarban van. Tudta, hogy az apjának van bankszámlája, és a tehenészet ezen keresztül fizetett neki a tejért, de Lillibet nem volt jogosult, és nem is akart rendelkezni a bankszámlával. Joe Lattímer széles mosollyal az arcán felállt, és lenézett Lillibetre. - Azt hiszem, egy csomag New Yorkba még nem visz minket csődbe, hacsak nem egy lovat vagy egy zongorát kíván elküldeni. - A lány elnevette magát. - Csak pár jegyzetfüzetről lenne szó. Holnapra el is hozom őket - mondta izgatottan. A tekintete tüzesen izzott, amitől csak még szebb lett. - Hozza csak bátran, szívesen elintézzük önnek. És kérem, adja át üdvözletemet az édesapjának! - mondta a férfi, miközben kikísérte Lillibetet. A két segéd épp felrakodta a sajtot a kocsira. Lilli tudta, hogy ez az a híres kecskesajt, amelyet a tehenészetben készítenek az apja kecskéinek tejéből. Az apja büszke volt rá, milyen kapós volt a sajt az angolok körében. - Akkor a holnapi viszontlátásra! - Joe Lattimer integetett, aztán visszaindult az irodájába, miközben Lillibet felszállt az apja fogatára. A gyeplővel indulásra bírta a lovat, majd rátért arra az útra, amelyen jött. A ló sebesen ügetett hazafelé, Lillibet pedig csak úgy sugárzott az örömtől. Irodájában Joe Lattimer egy pillanatra elmerengett, és arra a lányra gondolt, akit egykor régen szeretett. A hazaúton Lillibet nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy végre rátalált az útra. Biztos volt benne, hogy a sors akarta így. A kézirata eljut New Yorkba! Lillibet öccsei másnap is ugyanolyan rosszul voltak. Az ikrek állapota még súlyosbodott is, úgyhogy Mar-garethe megígérte, délután átjön őket meglátogatni. Orvosra nem volt szükség, hiszen csak bárányhimlőről volt szó, a fiúk mégis nagyon elhagyták magukat, még Willy is, pedig rajta kevesebb kiütés jelent meg, mint az ikreken. Lillibet reggel szokás szerint megfejte a teheneket, de ma végre volt egy kis segítsége a két unokaöccse személyében, akik a legidősebb bátyjának a fiai voltak, egykorúak az ikrekkel. Felrakták a nehéz tartályokat a kocsira a kecsketejjel együtt. A kecsketejet a tehéntejjel ellentétben nem mindennap, csak bizonyos napokon vitték a tehenészetbe. Ebéd után Lillibet elindult Lattimerékhez. Indulás előtt felment a szobájába, elővette a matrac alatti rejtekhelyről mind a tizenkét jegyzetfüzetet, és bebugyolálta őket az egyik kötényébe. Az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát, és másik kötényt vett elő. A jobb vászonkötényei közül választott ki egy halvány galambszürke színűt, amelyet még az anyja varrt neki, mielőtt meghalt. Lillibet érzelmességében valamennyi kötényét megtartotta, pedig volt közöttük olyan, amelyik már

megkopott, és erősen viseltes volt. Most a legjobbat választotta ki, és gondosan belecsavarta a jegyzetfüzeteket, néhány gombostűvel még össze is tűzte a vászon széleit. Remélte, hogy az édesanyjától kapott kötény szerencsét hoz. Úgy tartotta karjában a vászongöngyöleget, mint a tankönyveket, miközben könnyedén leszaladt a lépcsőn, majd elhelyezte kis csomagját a kocsi aljában, felugrott a bakra, és megragadta a gyeplőt. Senki sem látta, ahogy lassú ügetésben elindul. Húszpercnyi eseménytelen utazás végén megérkezett a tehenészethez. Útközben csak a jegyzetfüzetek körül jártak a gondolatai, amelyeket Joe Lattimernek vitt, hogy New Yorkba küldje őket. Ez volt élete legizgalmasabb napja, végre kiküldi könyvének kéziratát a nagyvilágba! Útközben gyenge hullámokban tört rá a félelem. Mi lesz, ha elvesznek a jegyzetei? Mi lesz, ha nem arat tetszést a műve? Mi lesz, ha szörnyűnek találják? Mi lesz, ha kinevetik, vagy azt mondják majd, hogy nem tud írni? Bármi is jöjjön ezután, Lillibet tudta, hogy vállalnia kell a kockázatot. Idáig már eljutott, és nem fog visszafordulni. A gondviselés sodorta az útjába azt a könyvet a kiadó címével. El kell küldenie nekik a regényét, hogy meglássa, mi történik! Az anyja köténye majd gondoskodik róla, hogy né keveredjen el. A két segéd leemelte a tejes tartályokat a fogatról, ő pedig kivette a takaros kis csomagot, és bevitte Joe Lattimer irodájába. A férfi épp a számítógépénél dolgozott, és mosolyogva pillantott fel rá. Lillibet még soha nem látott számítógépet, de kitalálta, hogy a képernyős szerkezet csakis az lehet. Néhány nyomozónál, akik a lövöldözés után jöttek kikérdezni őket, már látott laptopot, de ekkora számítógéppel még sosem volt dolga. A férfi azonnal kiszúrta a vászonba csavart jegyzetfüzeteket a lány kezében. - Ez volna az, amit New Yorkba szeretne küldetni velem? - A lány bólintott, s a lélegzete is elakadt az izgalomtól, a szeme pedig szinte izzott. - Ez nem tűnik túl nehéz feladatnak. Holnap az lesz az első dolgom, hogy postára adjam. A lány átadta a papírcetlit, amin a New York-i kiadó neve és címe állt csinos kézírással. - Milyen címet adjak meg a feladónak? - kérdezte a férfi, noha sejtette a választ. Ha Lillibet a saját címüket akarná megadni, nyilván az apját kérte volna meg, hogy adja fel a csomagot. Világos, hogy a lány ezt maga szerette volna intézni, anélkül hogy az apja tudna róla. A férfi ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy teljesen ártalmatlan dologról van szó. - Gond lenne, ha a tehenészet címét adná meg? -kérdezte óvatosan Lillibet. - Egyáltalán nem, semmi probléma - felelte a férfi, miközben egyik kezével a csomagért nyúlt. A lány úgy adta át, mintha felbecsülhetetlen értékű kincs lapulna a csomagban. - Ez a holmi nagyon értékes kell hogy legyen - jegyezte meg a férfi viccelődve, de láthatta a lányon, hogy az valóban így érzi. Lillibetnek mintha nehezére esett volna megválnia a csomagtól, és a tekintete még akkor sem engedte el a jegyzetfüzeteket, amikor azok már a férfi kezében voltak. - ígérem, hogy nagyon fogunk vigyázni rá. - Köszönöm! - mondta lélegzet-visszafojtva a lány, és elhagyta a férfi irodáját. Kicsivel később maga mögött tudta a tehenészetet is, és egészen hazáig a torkában dobogott a szíve. Úgy érezte, mintha újszülöttjét útnak indította volna a világűrbe, anélkül hogy a leghalványabb sejtése lenne róla, mikor látja viszont, vagy hogy milyen fogadtatásban lesz része. Az, hogy New Yorkba küldte a jegyzetfüzeteit, a legfélelmetesebb dolog volt, amit életében tett, de tisztában volt vele, hogy ennek így kell lennie. Az édesanyja is támogatta volna ebben, és bármi legyen is a vége, büszke lenne rá, hogy a lánya rászánta magát erre a lépésre. Túlzás lett volna még abban is reménykedni, hogy egy nap könyv lesz a kéziratából, de talán egy kis szerencsével még ez is megtörténhet, ha a gondviselés kegyes lesz hozzá. A regénye most már a saját útját járta.

I4. fejezet Bob Bellagio szitkozódott, amikor szembesült vele, hogy a lift már megint nem működik az irodaházban. Az elmúlt héten minden második nap használaton kívül volt. New Yorkot éppen hőhullám sújtotta, és ez városszerte áramkimaradásokat okozott. A férfi által alapított könyvkiadó vállalat székhelye a Tribeca negyed egyik régi épületének ötödik emeletén volt, éppen elég magasan ahhoz, hogy valóságos kínszenvedés legyen felgyalogolni a lépcsőkön egy ilyen forró napon. New Yorkban ráadásul ez volt az eddigi a legmelegebb július. Aznap a légkondicionáló és a faxgép is felmondta a szolgálatot. Nem nagyon volt értelme munkába jönni, de ő azért mindig bejött az irodájába. Megmászta az öt emeletet, és benyitott a tűzvédelmi ajtón az irodarészlegbe, amelyet öt éve alapított, amikor harmincegy éves volt. Mint minden másért az életében, azért is keményen meg kellett küzdenie, hogy beindítsa és életben tartsa a vállalkozását. Néhány nagyon jó fiatal szerző műveit adták ki, akadtak köztük olyanok, akik kissé provokatívak voltak, de a férfi szerint mind nagyon tehetségesek. A kritikusok ugyan egyetértettek ezzel, ám a közönség nem. Az elmúlt két évben mindössze két mérsékelt sikerük volt, amivel épphogy fenn tudták tartani magukat. Ezúttal nagyobb dobásra volt szükségük. O és a szerkesztői folyamatosan keresték a könyvet, amely végre meghozza a nagy áttörést, és az ismert kiadók közé emeli őket. Néha elfogta az aggodalom, hogy a szerkesztői mind túl okosak és irodalomértők ahhoz, hogy megtalálják az átlagos olvasóközönséghez szóló könyveket. Munkatársai közül kettő a Harvardon, egy a Yale-en, egy a Princetonon tanult, és rajtuk kívül dolgozott még nála egy zseni, aki állami egyetemet végzett, és az összes többinél okosabb volt. Mindannyian eredeti és újító szellemiségűek voltak, tele zseniális ötletekkel. De amire Bob vágyott, az egy zsíros üzleti siker volt, amitől mindenki térdre veti magát előttük. Elege volt az irodalmi zsenik remekműveiből, amelyek ugyan kiváló kritikákat kapnak, de legfeljebb ezer példányban fogynak a princetoni gyűlések entellektüeljei körében. Mindezt újra és újra elmagyarázta a munkatársainak. Mégis attól tartott, hogy a kollégái vagy akár a saját emelkedett ideái miatt csúfos véget ér a vállalkozása. A szakadék szélén egyensúlyoztak. A legutóbbi két sikerük adott egy kis biztonságot, de ahhoz nem eleget, hogy Bob megnyugodhasson. Megszállottan kereste azt az egy könyvet, amely egy csapásra meghozza majd nekik a sikert. Sajnos azonban minden más kiadó is ezen fáradozott. A verseny kiélezett volt. Azok a regények, amelyek nagy gazdasági potenciált sejtettek, eleve a nagyobb kiadókhoz kerültek. Az övék egy kicsi, független kiadó volt, magas szakmai elvárásokkal, de annál kevesebb kifizethető pénzzel. Bob csak úgy kapkodta a levegőt a nagy melegben, mire felért. A hőség fullasztó volt, egy kis eső nagy megkönnyebbülést hozhatott volna. Az egész épület olyan forró volt, mint egy égő kemence belseje, az irodában alig volt levegő. Hamptonék meghívták a hétvégére, de úgy döntött, inkább marad és dolgozik. Egy új kéziratot készült elolvasni az egyik legjobb szerzőjüktől, akinek már három éve egyengette az útját. Ezenkívül át akarta gondolni a költségcsökkentési terveket is. A kiadó volt az ő gyermeke, és minden idejét annak szentelte, hogy felnevelje. A Harvardon végzett, majd üzleti tanulmányokat folytatott a Columbia Egyetemen. Szerkesztőként három évig dolgozott a Knopf Könyvkiadónál, aztán elhatározta, hogy megteszi a nagy lépést. Élete legizgalmasabb döntése volt, hogy saját vállalkozásba kezdett. Muszáj volt a felszínen maradnia, amíg egy zajos siker be nem biztosítja a helyzetét. Tudta, hogy egy nap ez is eljön. Épp egy ügynökkel elköltött ebédről tért vissza, gondolta, megrázza a fát, hátha lepottyan valami értékelhető. Élvezte a munkáját, és rendszeresen értekezett a szerkesztőivel, hogy megvitassák az új lehetőségeket. Az irodájába menet elhaladt Patrick Riley íróasztala mellett. Pat volt az egyik harvardi diplomása, aki summa cum laude végzett irodalom szakon. A huszonkilenc éves fiatalember szerkesztői munkája mellett a saját könyvén is dolgozott, amelyben az ókori görög filozófia dekadens irányzatait és azok napjaink társadalmára gyakorolt hatását kívánta bemutatni. Bob

nem járult hozzá a kiadásához, mivel pontosan tudta, hogy Pat anyján, nagyanyján, tizennyolc unokatestvérén és harvardi irodalomprofesszorán kívül senki nem venné meg a könyvet. Pat Riley átkozottul okos volt, de túl kevéssé járt a földön ahhoz, hogy bármilyen eladási siker közelébe kerüljön, legalábbis a saját könyvével. De volt már néhány jó választása a Bellagio Kiadó számára. Ezek a könyvek ugyan nem hozták meg nekik a hírnevet, de elég jól teljesítettek. Pat segédszerkesztői beosztásban dolgozott, két éve kezdett Bobnál, miután megszerezte mesterfokozatát reneszánsz irodalomból. Igazi lángész volt, és ahogy Bob édesanyja jellemezte volna, úgy nézett ki, mint egy bevetetlen ágy. Pat vadul göndörödő, gubancos haja fésületlenül keretezte a fiú arcát. Eredetileg rasztásítani akarta, de aztán nem lett belőle semmi, mégis úgy nézett ki, mintha évek óta nem fésülködött volna, ami valószínűleg igaz is volt. Mindennap rongyos farmerben jött dolgozni, általában addig hordott egy-egy nadrágot, amíg le nem szakadt róla. Egész kollekciót tartott kinyúlt és kifakult kardigánokból télre, és rockbandák emblémáival díszített, hasonlóan viseltes pólókból nyárra, amelyeket ő csak relikviaként emlegetett, mivel valaha rocksztárok hordták őket, legalábbis Pat ezt állította. Lábán egy pár kirojtosodott Converse cipőt viselt. Saját elmondása szerint gimnázium óta nem hordott zoknit. Bob hitt neki, már csak azért is, mert amikor Pat dolgozni jött, tényleg mindennap úgy nézett ki, mint egy hajótörött. Akkor is így öltözött, ha ügynökökkel ebédelt. De úgy tűnt, Bobon kívül senkit sem zavar Pat megjelenése. Patet mindenki olyan okosnak és jó humorúnak találta, a munkájában pedig olyan virtuóznak bizonyult, hogy senkit sem érdekelt, hogy néz ki. Bob maga is az eszéért és a tehetségéért vette fel, nem a ruhásszekrényéért, mégis megpróbálta rávenni, hogy adjon egy kicsit jobban az öltözködésére. De Pat csak nézett értetlenül, és megrázta a fejét. Bob mindig úgy jelent meg a munkahelyén, ahogy egy kiadó vezetőjétől elvárható, bármikor készen arra, hogy fontos embert fogadjon. Nem mintha ez valaha is megtörtént volna, de mégis kötelességtudóan viselt homokszínű szövetnadrágot nyáron, vasalt farmert és szürke flanel-, olykor kordbársony nadrágot télen. A nadrághoz inget hordott, és mindig kéznél volt nála egy zakó vagy egy sportkabát, meg egy nyakkendő a zsebében arra az esetre, ha mégis szükség lenne rájuk. Pat szerette azzal heccelni, hogy igazi nyárspolgár szemben vele, aki igazi entellektüelként egy fikarcnyit sem törődött a külsejével. Bob nem látta értelmét a további vitáknak Pat öltözködéséről. Bob olyan családból származott, amelynek minden tagja meg akarta mutatni, mit tud, és mindegyikük meg is tette. Az apja idegsebész, az anyja pedig partner volt egy híres Wall Street-i ügyvédi irodában. A bátyja kereskedelmi beruházásokkal foglalkozott a Morgan Stanley-nél. Mindenkinek szépen alakult a karrierje. Egyedül Bob volt olyan merész, hogy saját vállalkozásba kezdjen, és magának is foggal-körömmel küzdve igyekezett bizonyítani, hogy képes felfuttatni a cégét. Néha voltak ugyan kételyei, hogy eléri-e valaha is a hőn áhított sikert, de elszánta magát, hogy jöjjön inkább a teljes bukás, mégsem adja fel. A bankban félretett pénzük még két évre elég, ha takarékosan gazdálkodnak, és nem emelik a béreket. Addigra Bob reményei szerint sikerül majd bebiztosítani a helyzetüket néhány jól fizető sikerkönywel. Mióta megalapította, a kiadó volt a gyermeke, a barátnője, a szenvedélye, sőt az egész élete. Lemondott a párkapcsolatról, a barátokról, a sportról, az utazásról, és jóformán a szexről is, hogy minden idejét, még a hétvégéit is a munkának szentelje. Egyik barátnője sem tudta elfogadni ezt az életmódot, és Bob az utóbbi időben már nem is törekedett arra, hogy állandó kapcsolata legyen. A nők, akikkel az elmúlt években dolga volt, egyáltalán nem dobogtatták meg a szívét, ellentétben a vállalkozásával, amelyért élt-halt. Mindenkit megunt, akivel járt. A bátyja, Paul gyakran kritizálta emiatt. Paul nős volt, a felesége az anyjukhoz hasonlóan ügyvédként dolgozott, és már két gyermekük is született. Bob ezzel szemben nem tudott megállapodni, az elmúlt tíz évben csak jöttek-mentek körülötte a nők, de az is előfordult, hogy épp nem volt senkije.

- Úgyis megtörténik, aminek meg kell történnie -ismételgette Bob a bátyjának minden alkalommal, amikor együtt ebédeltek. - De csak akkor, ha teszel is érte valamit - felelte ilyenkor Paul. - A jó nők nem potyognak csak úgy az égből, miközben az irodád körül sétálgatsz. A jó nőkért meg kell dolgozni. Igazán elkezdhetnél randevúzni! A bátyja szerette volna, ha ő is megállapodik, és családot alapít. De Bob harminchat évesen úgy érezte, ezzel már kissé elkésett. Későn érő helyett az utóbbi években már sokkal inkább magányos farkasnak érezte magát, tipikus nehéz esetnek, aki szinte vágyott az egyedüllétre. - Nincs időm nőkkel találkozgatni. Túl sok elfoglaltságot ad a kiadó - állt elő a kifogással vigyorogva Bob. Nem igazán törődött ezzel az egésszel. - Na persze, ne akarj ezzel etetni! Egyszerűen arról van szó, hogy nem veszed a fáradságot az ismerkedésre. - Paul nem adta fel egykönnyen, Bob pedig jót mulatott rajta. - Igen, lehet, hogy igazad van - ismerte el Bob. - De miért pazaroljam olyan nőkre az időmet, akik egyáltalán nem érdekelnek, és akikről az első öt perc után tudom, hogy nem akarok tőlük semmit? Csak egy indokot mondj! - Mondjuk azért, mert az ember nem találja meg azonnal az igazit. Adj esélyt magadnak! Lehet, hogy előbb el kell utasítanod kilencvenkilenc nőt, mire végre megtalálod azt az egy igazit. De addig is legalább keresgélsz. Ez így működik. - Oké, majd szólj a kilencvenkilencediknél - viccelte el a dolgot Bob, és témát váltott. Szívesebben beszélt a bátyjával üzletről, és fogadott el tőle tanácsot a befektetéseivel kapcsolatban, mint a magánéletét illetően. Amúgy meg alig volt olyan évfolyamtársa az egyetemről, aki már házas lett volna. Néhányuknak már születtek gyerekeik, de csak páran voltak, akiknek feleségük volt. A bátyja elvárása Bob családalapításával kapcsolatban idejétmúltnak tűnt. Bob ráadásul büszkén hangoztatta, hogy még sosem volt szerelmes. Pontosabban a vállalkozása volt a nagy szerelem az életében, és ezzel egy nő sem versenyezhetett azok közül, akiket ismert. Született vállalkozónak tartotta magát. A bátyja csak öt évvel volt idősebb nála, de valójában egy másik generációhoz tartozott. Őt tökéletesen kielégítette, hogy felesége és két gyermeke van, Connecticutban él, és mindennap vonattal ingázik a munkahelye és az otthona között. Bob halálra unta volna magát, ha így kell élnie. A Tribeca negyedben, a kiadótól há-romutcányira lakott egy loftlakásban, és sem az éjszakáit, sem a hétvégéit nem sajnálta munkával tölteni. Útban az irodájába megállt Pat Riley íróasztalánál, és végigfutott a hideg a hátán a felfordulástól. Úgy nézett ki, mintha Pat évek óta nem rakta volna rendbe a holmijait. Bob nem értette, hogyan képes Pat bármit is megtalálni ebben az őskáoszban. Mindenhol papírkupacok hevertek, jegyzetek, lekörmölt telefonüzenetek, névjegykártyák, üres kávésbögrék a Starbucksból, és az asztal legszélén három halom kézirat. - Ezek meg micsodák? - kérdezte Bob a homlokát ráncolva. Sötét hajával és barna szemével egészen jóképűnek látszott frissen vasalt kék ingében, homokszínű nadrágjában és mokaszinjában. A meleg miatt ma ő sem viselt zoknit, de az ő megjelenése így is kifogástalannak hatott. - Itt gyűjtöm az önjelölt amatőrök kéziratait - válaszolta talányosan Pat, miközben vadul kutatott valami után. Olyan volt, mint egy egerésző macska. Azokra a kéziratokra célzott, amelyeket ügynök nélkül jelentkező amatőrök küldtek a kiadónak, és amelyek rendszerint elég silányak voltak. Azért szeretett ügynökökkel dolgozni, mért azok eleve megszűrték a szerzők anyagait, és a kiadók bízhattak benne, hogy csak megfelelő színvonalú kéziratokat kapnak tőlük. Akik ügynök nélkül keresték meg a kiadót, többnyire tehetségtelen diletttánsok voltak, akik azt gondolták magukról, hogy tudnak írni. - Mindet szívfájdalom nélkül küldenem vissza a feladónak, csak eddig még nem jutottam el odáig. - Elolvasod őket? - kérdezte Bob, bár meglepte volna, ha igenlő választ kap.

- Nem - felelte őszintén Pat. - Nincs időm rá. Csak az ügynököktől annyi anyagot kapok, hogy elég munkám lenne a következő tíz évre. Még soha nem találtam értékelhető kéziratot az önjelöltek anyagai között. Régebben még vesződtem velük, de mára már teljesen feladtam. Bob bólintott. Nem vitatkozott Pattéi, de pillantása valamiért mégis visszatért a kéziratokra. Epp a második kupacot pásztázta, amikor szeme megakadt egy szövetbe burkolt vaskos csomagon. Csodálkozva vette szemügyre. A küldemények, amelyeket még a Knopfnál kapott, papírborítékokban vagy dobozokban érkeztek, nem szövetbe csomagolva. - Ezek meg vannak őrülve? Alsógatyába csavarva küldeni el egy kéziratot a kiadónak! Hogyan is venne bárki komolyan egy irodalminak szánt alkotást, amit valami ruhába pakoltak? Bob meredten bámulta a küldeményt. - Igen, tényleg elég szánalmas - fűzte hozzá Pat, amikor meglátta, mit néz Bob. - Egy blúzba vagy mibe tekerték. Valami tehenészlány Iowából, már el is felejtettem. Ezt is vissza kell küldenem. - Mennyit ülsz rajtuk, mielőtt visszaküldjük őket? - érdeklődött Bob, aki hirtelen átérezte, milyen kegyetlen ez az egész. Ezek az emberek a lelküket öntötték ki az írásaikban, amelyeket aztán elküldtek a kiadónak, azért imádkozva, hogy megjelenjenek. Aztán egyszer csak visszakapják a kéziratukat valami sablonszöveggel, hogy felejtsék el az írást, vagy próbálkozzanak más kiadónál. - Egy-két hónapig - vonta meg a vállát Pat. - Azt hiszem, az a blúzba csomagolt úgy egy hónapja lehet nálam. Néztem egyet, amikor megkaptam. Azt hiszem, valami fiatal lány a szerző. Ráadásul kézzel írta az egészet. - Hát, akkor remélem, készített másolatot, mielőtt elküldte, vagy beszkennelte - mondta Bob, és együtt érzően gondolt az ismeretlen szerzőre, miközben kivette a kupacból a különös csomagot. Ekkor látta, hogy a kéziratot gondos kezek finom szürke vászonba csomagolták, aminek a széleit gombostűkkel rögzítették. Az egyikkel majdnem megszúrta a kezét, amikor kibontotta a csomagot, amelyből egy rakás jegyzetfüzet került elő. Nem tudta az okát, de valami vonzotta őt ehhez a küldeményhez, és hirtelen egészen izgatottá vált. Miután az összes gombostűt kiszedegette, széthajtogatta a szövetet. Egy gyönyörű, kézzel varrott kötény volt, a mérete alapján egy gyermeké lehetett. - Ez nagyon különös - mormogta. Találomra felütötte az egyik füzetet, és meglátta benne a gyöngybetűs, európai stílusú kézírást. Meggyőződhetett róla, hogy a lány az eredeti kéziratot küldte el, és megint csak azon morfondírozott, vajon készített-e másolatot előtte. Mi lenne, ha elveszítették, netán kidobták volna? Szinte a lány helyett is beleborzongott. Nem talált mellékelve kísérőlevelet, csak egy tehenészet címét adták meg a pennsylvaniai Lancesterből. A cím láttán elkerekedett a szeme, majd Patre nézett. - Várjunk csak, a lány nem is Iowából küldte, hanem Pennsylvaniából, ráadásul pont arról a részéről, ahol amisok érnek! - Újra szemügyre vette a kötényt, és hirtelen megvilágosodott. Csakis egy amis lány köténye lehetett. - A fenébe, Pat, lefogadom, hogy a lány amis! Talán mégiscsak érdemes lenne megnézni, mit küldött. Nem valószínű, hogy a kortárs irodalom remeke, de adjunk neki egy esélyt. Egy amis lány mondanivalója egy pennsylvaniai farmról még akkor is érdekes, ha egyáltalán nem tud írni. - Ne éld bele magad nagyon! - morogta Pat, még mindig az után kutatva, amit az íróasztalán található szemétdomb elnyelt. - Ha tudna írni, nyilván nem küldözgetne nekünk postán jegyzetfüzeteket az alsóneműjébe csomagolva. - Ha valódi amis a lány, akkor nincs a közelében se számítógép, se telefon. És persze fénymásoló gép sem. Lehet, hogy nincs is másik példány a kéziratából. - Ami kész áldás az emberiségnek, ha netán rosszul ír - gonoszkodott Pat. Bob közben fél kézzel felkapta a jegyzetfüzeteket és a kötényt.

- Ma senkivel sem beszéltem meg ebédet. Ez érdekesnek ígérkezik. Beleolvasok, mielőtt visszaküldőd. - Jó szórakozást! - mondta Pat, és elővett egy aktát a fiókból, miután feladta a kutatást az elveszett névjegykártya után. - Visszateszem az asztalodra, ha mégsem találom jónak - mondta Bob. Bement az irodájába, lerakta az asztalra a jegyzetfüzeteket, de a kötényt még mindig a kezében tartotta. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de arra gondolt, milyen lehet a nő, aki hordta. Vajon idős-e vagy fiatal, és hogy nézhet ki? Hirtelen izgalommal töltötte el a gondolat, hogy a lány taIán amis, és szeretett volna többet megtudni a kézirat szerzőjéről, meg arról, hogy mi indította írásra. Letette a kötényt az asztalra, és kinyitotta az első jegyzetfüzetet. A lány fiatal kora ellenére finom és régies, de határozott betűkkel írta tele a füzetet. Az egyetlen nyom, ami valamit is elárult a szerzőről, a neve volt. A lány a Lillibet Petersen nevet kanyarította merészen az első oldalon szereplő cím alá. Bob olvasni kezdett, és szép lassan elmerült a szavak szövedékében. A lány erőteljes hangvétellel írt, volt benne valami magával ragadó, amihez Bob könnyedén hozzászokott, kifejezetten tetszett neki a szóhasználata. Egy kicsit Jane Austenre emlékeztette a stílusa, csak sokkal frissebb, erőteljesebb és újszerűbb volt. Lillibetet egyértelműen eredeti kifejezésmód jellemezte. Ahogy a férfi belefeledkezett a kézzel írott lapok olvasásába, egyre jobban rabul ejtették a lány karakterei. A regény főhőse egy fiatal lány volt, aki a családi farmot elhagyva utazni kezdett a nagyvilágban, kalandokat keresve. A lány helyleírásai, ember- és helyzetábrázolásai varázslatosak voltak. Szünet nélkül folytatta az olvasást a második füzettel, és teljesen meglepte, amikor az órára pillantva azt látta, hogy már délután öt is elmúlt. Nem tette le a füzetet. Ahogy az asztalánál üldögélt, egy pillanatra mosolyogva nézett maga elé. Az a furcsa benyomása támadt, mintha a lány is itt ülne vele a szobában. Ahogy az asztalon fekvő kötényre pillantott, úgy érezte, valami földöntúli erő tartja hatalmában, és mindezt a sors alakította így. Megjelölte a füzetet, ahol abbahagyta az olvasást, aláírt néhány iratot az íróasztalán, majd pontban hat órakor elhagyta az irodát a jegyzetfüzeteket tartalmazó bevásárlószatyorral a kezében. Az utolsó pillanatban még a kötényt is beletette a szatyorba. Alig várta, hogy hazaérve folytathassa az olvasást. Beugrott egy salátáért a csemegeboltba, ahol gyakran vásárolt ebédet is magának, húsz perccel később pedig már otthon ült a kanapéján, újra elmerülve Lillibet füzeteiben. Hirtelen megállt, úgy érezte, üzennie kell a lánynak. A késztetés olyan erős volt, mintha a lány elég közel lett volna ahhoz, hogy ő megérintse. Ehelyett végigsimított a kötény finom szövetén. - Nem tudom, ki vagy, Lillibet, de olvasom, amit írtál. Hallak téged - mormolta maga elé. Letette a kötényt, és tovább olvasott. Éjfélig ült ott, füzetről füzetre haladva. Általában gyorsan olvasott, de azon kapta magát, hogy ezen a történeten szívesen elidőzik. Nem tudta, mennyi lehet benne a valóság, és mennyi a kitaláció, de annyira magával ragadta, hogy egész éjjel képtelen volt letenni, csak hajnali négy után fejezte be. Évek óta nem volt ilyen olvasmányélménye. A férfit teljesen beszippantotta a történet, valósággal beleszeretett a szereplőibe. Izgatottan várta, hogyan alakul a cselekmény, és mi lesz a végkifejlet. Az álmosságnak nyomát sem érezte, amikor az utolsó oldal végére ért. Lillibet regényét egy tökéletes földetérésben végződő virtuóz irodalmi szaltóugráshoz tudta volna hasonlítani. Csak ült az utolsó füzettel a kezében, és még mindig a végkifejlet okozta döbbenettel emésztgette az olvasottakat. Ez a kis pennsylvaniai tehenészlány vagy asszony, bárki legyen is, csak úgy két vállra fektette, pedig nem gyakran történt vele ilyen. - Szent ég, Lillibet Petersen! Ki vagy te? Úgy írsz, mint egy őstehetség, úgy gondolkodsz, mint egy lángész, és az őrületbe kergetsz! - Bob ekkor elnevette magát. Évek óta a legjobb könyv volt, amit olvasott, és egyszerűen nem hitte el, hogy olvasatlanul hevert a

visszaküldendők kupacában, dőlt betűkkel teleírt füzetekben, egy köténybe csomagolva. Még mindig nem tudta megállapítani, hogy a lány tényleg amis-e. A történetben még csak meg sem említette az amisokat. A pennsylvaniai Lancesterben nyilván nem csak amisok élnek Talán csak egy átlagos tanyasi lány, noha a regényében semmi átlagos nem volt. Bárki is legyen, a lánynak figyelemre méltó írói képességei vannak. Bob úgy érezte, a sorsnak köszönhetően valóságos kincsre lelt. Már legalább ezerszer elment Pat Riley asztala mellett útban az irodája felé, és soha még csak rá sem nézett az ott tornyosuló kéziratkupacra. Aznap viszont Lillibet köténybe csomagolt kézirata szinte megbabonázta, és ellenállhatatlanul vonzotta a pillantását. Csakis a sors keze lehet benne. Bob aznap éjjel egyáltalán nem aludt, csak a füzetekre tudott gondolni, és szombaton újraolvasott közülük néhányat. Azután sétálni ment, és beugrott az irodába is, de Lillibet története mindenhová elkísérte. A lány egyszerűen az őrületbe kergette. Elhatározta, hogy hétfőn odatelefonál a tehenészetbe, hogy beszéljen a lánnyal. De ott volt még a vasárnap, amit ki kellett bírnia. Elete leghosszabb hétvégéjét élte át. Úgy érezte, mintha a lány türelmetlenül várná a hívását, ő pedig csak várakoztatná. Hétfő reggel otthonról tárcsázta a tehenészet számát, közben végig a kötényt bámulta. Lillibet Petersent kérte a telefonhoz, de azt a választ kapta, hogy a tehenészetben nem dolgozik ilyen nevű személy. Bobnak hirtelen beugrott, hogy a lány esetleg írói álnevet használt, de a feladó címe a kéziraton jó kellett hogy legyen. Valakinek a tejüzemben csak tudnia kellett, ki a lány. - Beszélhetnék az igazgatóval vagy a tulajdonossal? - kérdezte Bob, s közben a gyomra liftezett idegességében. Olyan volt, mintha nála lett volna az üvegcipellő, de még egész Lancester megyét át kéne kutatnia Hamupipőkéért. - Máris adom önnek Joe Lattimert - válaszolta a hang a vonal másik végén. Pár másodperccel később Joe már a vonalban is volt. - Joe Lattimer - szólt bele határozottan a férfi. Bob azt sem tudta, hol kezdje. Fogalma sem volt róla, miért hatott rá így a lány, de valósággal úgy érezte, mintha szökőár ragadta volna magával. - Jó napot kívánok! A nevem Bob Bellagio. Egy New York-i könyvkiadónak dolgozom. Úgy két hónapja kaptunk egy kéziratot egy Lillibet Petersen nevű nőtől, már ha tényleg így hívják. Értesítési címnek az ön tehenészetének a címét adta meg, de a telefonkezelő nem tudott róla felvilágosítást adni. Ön esetleg ismeri a hölgyet? - Joe Lattimer mosolyogva hallgatta. Már egészen el is felejtette a dolgot, de Bob azonnal eszébe juttatta a történteket. - Igen, ismerem - válaszolta. Bob megkönnyebbülten sóhajtott. - Engem kért meg, hogy adjam fel a csomagot. De az már elég régen volt. Igen, talán tényleg úgy egy-két hónapja, ahogy mondja. Nem mondta meg, mi van a csomagban, de mintha valami jegyzetek lettek volna egy köténybe csavarva. Szóval írt egy regényt - mondta elismerően Joe. Pár nappal azután látta Lillibetet utoljára, hogy feladta a csomagját. Azóta megint az öccse, Willy hozta a tejet. Lillibetnek nem volt többé oka rá, hogy odajárjon. Nyilván volt elég dolga otthon. - De még milyen regényt! - hagyta helyben Bob. - Igazi sikerkönyv lehet belőle. Meg tudná adni a telefonszámát? Elnézést, hogy ilyesmivel zavarom önt, de egyszerűen nem tudom másképp felvenni vele a kapcsolatot. Nem írt kísérőlevelet, csak az önök címét adta meg. - Egyáltalán nem veszem zavarásnak, de nincsen telefonszámom Lillibethez, mivel az apjának nincs is telefonja. Bob hosszasan hallgatott a vonal másik végén, azon tűnődve, hogy helyes volt-e a megérzése. - Lillibet amis? - érdeklődött óvatosan, miközben arra gondolt, hogy Joe biztosan furcsállja a kérdést.

- Igen, a családjával a régi rend szerint élnek. Az apja ráadásul közösségi elöljáró, és lefogadom, hogy halvány sejtelme sincs róla, hogy a lánya könyvet írt. Ez biztosan nem fér össze a szabályaikkal. A regényben ír amisokról is? - kérdezte Joe. Lillibet könyve még az ő érdeklődését is felkeltette, főleg az alapján, amit Bob mondott róla. - Nem, egy szóval sem említi őket. Igazából a tehenészet címe vezetett nyomra. Ugye nagyon sok amis él arrafelé? - Igen. Már harminc éve üzletelek az apjával. Tejet veszünk tőlük, és sajtot készítünk nekik. Az apja éppen olyan hagyománykövető, amilyennek az ember az amisokat képzeli. Derék ember. Bob nem igazán tudta, mit lépjen erre. - Szeretnék odautazni, hogy beszéljek Lillibettel. Maga szerint ez lehetséges? - Én biztos nem próbálnám meg. Az amisok nagyon udvarias emberek, de nem látják szívesen az angolokat maguk között. Inkább megmaradnak a saját köreikben, és tőlünk is ugyanezt várják. - Joe tapasztalatból tudta ezt azóta, hogy negyven évvel ezelőtt beköszöntött az életébe az első szerelem. A Joe által elmondottak nagyjából megfeleltek annak, amit Bob is tudott az amisokról. Úgy érezte, ezzel most betonfalba ütközött, és fogalma sem volt, hogyan érje el Lillibetet. - Angolok? - ütötte meg a fülét a szó. - Idegenek. Mindenki, aki nem amis. Mindannyian „angolok" vagyunk nekik. A tizenhetedik század óta ugyanazokat a szabályokat követik. Az életmódjuk nem sokat változott. A legtöbben németül vagy valamilyen német dialektusban beszélnek, mint az őseik, amikor bevándoroltak. Gondolom, tudja, hogy az öltözetük sem éppen a mai kor szellemét tükrözi. Kétlem, hogy az apja megengedné, hogy találkozzon Lillibettel, ha csak úgy beállítana a farmjukra. Nagyon vigyáznak az asszonyaikra. Én magam is csak néhányszor találkoztam Lillibettel. Ő hozta a tejet, amikor az öcs-csei megbetegedtek. Akkor kért meg, hogy küldjem el a könyvet. Nyilván azt gondolta, a gondviselés adta neki ezt a lehetőséget. - Mint ahogy nekem is - fűzte hozzá Bob elgondol-kodóan. - Kíváncsi lennék, honnan tudta meg a címem. - Elképzelésem sincs. Egy papírcetlire írta le nekem. - Mennyi idős? Joe egy pillanatig gondolkodott, visszaidézte a lány arcát azon a napon. - A húszas évei elején járhat. Az apjával és az öcs-cseivel él, ő vezeti a háztartást. Az édesanyja egy iskolai lövöldözésben halt meg. Egy ámokfutó bejutott az iskolába, és lelőtte Lillibet anyját öt kislánnyal együtt. Borzalmas tragédia volt. Hét éve történt. - Emlékszem, olvastam róla - mondta halkan Bob. Hirtelen bepillantást nyert a kézirat keletkezésének hátterébe, és a szerző személyiségébe, aki mögötte rejtőzött. Továbbra is rejtély volt számára, hogy honnan ismerte a könyvében szereplő helyszíneket, és hogyan adhatott azokról ilyen jó leírást, ha soha életében nem hagyta el az apja farmját, aki közösségi elöljáróként nyilván nagyon szigorú lehet. Bobnak mégis támadt egy ötlete. - Ha küldök önnek egy e-mailt, esetleg ki tudná nyomtatni, és el tudná juttatni neki? Gondolom, nincs számítógépük. Joe-nak nevethetnékje támadt a gondolattól. - Nem valószínű. Nincs se áram, se telefon, se elektromos készülék a háztartásukban, sok amishoz még a víz sincs bevezetve. Ha az ezerhatszázas években nem volt számítógépük, amikor idejöttek, akkor most sincsen. De igen, természetesen ki tudom nyomtatni neki az e-mailt. Az öccsei jönnek mindennap. Ok még fiatalok, tíz, tizenegy évesek, szóval biztos nem felejtik majd el átadni neki az üzenetet. Megpróbálhatjuk. Csak nehogy az apjuknak adják oda előbb. - Bob ebbe eddig bele se gondolt. Volt egy zseniális kézirata egy lánytól, aki a tizenhetedik században él, és semmilyen módon nem lehet elérni. Mintha legalábbis egy időgép kéne hozzá, hogy kapcsolatba léphessen vele. Bob ettől csak még inkább akarta a vele való

találkozást, majd' meghalt, hogy maga mehessen Pennsylvaniába. így is tervezte, de előbb szerette volna felvenni a lánnyal a kapcsolatot. Nem állt szándékában bajba sodorni, és azt is el akarta kerülni, hogy az apja megtiltsa a lányának a találkozást, ami pedig elég valószínű eshetőségnek tűnt, különösen ha a lány még tényleg olyan fiatal. - Egy próbát megér - hozta meg a döntést Bob. -Nagyon köszönöm, hogy segít! - Úgy tűnt, a tehenészet tulajdonosa örömmel vesz részt a közvetítésben. Bob nem tudhatta, hogy Joe ezzel saját elfeledett múltja emlékének tiszteleg, és Lillibet valamiért egyébként is kedves volt a szívének. Joe mélységesen együtt érzett vele mindazért, amin az édesanyja elvesztése miatt keresztülment. Lillibetnek szüksége volt egy barátra. - Örömmel teszem. - Joe persze nem akarta magára haragítani Henryk Petersent sem. De ha már segített eljuttatni Lillibet kéziratát New Yorkba, abban is segítenie kellett, hogy választ kapjon rá, különösen most, hogy a kiadónak tetszett a könyv. Ez nyilván nagyon fontos lenne a lánynak. - A kinyomtatott e-mailjét beleteszem egy borítékba, és átadom a fiúknak, hajönnek. - Köszönöm szépen! - fejezte be a beszélgetést Bob. Letette a kagylót, és végiggondolt mindent, amit Joe Lattimertől hallott a lányról, az apjáról, az életükről, és arról is, amit az anyja haláláról megtudott. Ez a tragédia nyilván komoly hatással volt Lillibet életére. Annak alapján, amit eddig hallott, még jobban meg akarta ismerni a lányt. Az égvilágon mindent tudni akart róla. Megírta a rövid e-mailt, és elküldte a Joe Lattimer által megadott e-mail címre. Sok mindent szeretett volna leírni a lánynak, de nem akarta megijeszteni, ezért különösen óvatosan és lényegre törően fogalmazott. - Kedves Miss Petersen! Olvastam kiváló kéziratát. Boldog lennék, ha egy önnek megfelelő időpontban találkozhatnánk Lancesterben, hogy beszéljünk a regényéről és kiadóm ajánlatáról a megjelentetésére vonatkozóan. Kérem, tájékoztasson, hogy hogyan, mikor és hol ülhetnénk le egy megbeszélésre az önnek legkedvezőbb körülmények között. Szívből gratulálok kiemelkedő szerzői teljesítményéhez! Tisztelettel: Róbert Bellagio. - Megadta az e-mail címét és a telefonszámát is, hogy a lány el tudja érni. A Lattimertől hallottak alapján Bob biztos volt benne, hogy a lány a tehenészet tulajdonosán keresztül fog jelentkezni. Elküldte Joe-nak a levelet, és nem maradt más, mint várni a lány válaszát. Joe kinyomtatta az e-mailt, bele* tette egy borítékba, és várta, mikor adhatja át Lillibet öccseinek. Megkérte a két emberét, akik a tartályok hordásában szoktak segédkezni, hogy szóljanak, ha a fiúk a nap folyamán megérkeznek. Nem kellett sokat várnia. Dél előtt pár perccel meg is jelentek, Joe pedig kiment, és átadta az egyik ikernek a borítékot, miután megérdeklődte, hogy van az apjuk. Egypetéjű ikrek lévén a fiúkat nem lehetett egymástól megkülönböztetni, így sosem tudta, hogy épp melyikükkel beszél. Ráírta Lillibet nevét a borítékra, és megkérte az öccsét, hogy feltétlenül adja át neki, amit a fiú meg is ígért. Aztán felpattantak a fogatra, és hazaindultak. Volt, hogy Willy is velük jött, de aznap nem, és a testvérei maguk is el tudták hozni a tejet, ezt már többször bizonyították. Miután teljesítette megbízatását, Joe el is felejtette az egészet. Nem úgy Bob Bellagio. Bement az irodába, és egész nap csak a lányra tudott gondolni. Átment, hogy beszéljen róla Pat Riley-vel. Pat asztalán, ha lehet, még a korábbinál is rettenetesebb felfordulás éktelenkedett, úgy tűnt, a helyzet csak romlott a hétvégét követően. - Elolvastam a köténybe csomagolt kéziratot - számolt be Bob. - Hihetetlen munka egy fiatal amis lány tollából. Megveszem a jogokat. Ha egyáltalán kapcsolatba tudok vele lépni mondta Bob, és idegesnek tűnt. - Hogyhogy? Talán bujkál valahol? - Hát, még az is lehet. Mit tudsz az amisokról? - Nem túl sokat - ismerte el Pat. - Furán öltöznek, azt hiszem, lelkiismereti okból elutasítják a fegyveres katonai szolgálatot, és Pennsylvaniában élnek.

- Gyakorlatilag a tizenhetedik és a tizennyolcadik században élnek. Nem használnak olyan tárgyakat, amik akkor nem léteztek, úgymint telefon, gépkocsi, számítógép, televízió, vagy bármilyen más elektronikus berendezés. Szigorú vallási szektát alkotnak, amelyet a közösség elöljárói vezetnek. Még csak kapcsolatba sem tudok lépni a lánnyal, hacsak nem kapok engedélyt az apjától, vagy meg nem szökik otthonról, ami, lássuk be, elég valószínűtlen. - Úristen, ez úgy hangzik, mintha valami börtönben élne. - Pat meg volt döbbenve. - Igen, tényleg úgy hangzik. De feltehetően szeretnek így élni, és állítólag nagyon rendes emberek. Csak el sem tudom képzelni, mi a véleményük arról, ha a családjuk nőtagjai ki akarják adatni az írásaikat. Valami azt súgja, hogy nem lelkesednek az ilyesmiért. - Ez a sötét középkorra emlékeztet - jegyezte meg Pat. - Hány éves? Tizenkettő? - A húszas évei elején járhat. Senkivel sem érintkezhetnek a közösségük tagjain kívül. Nemcsak a nők, a férfiak sem. Szóval ez elég érdekes lesz. Ma reggel küldtem neki egy e-mailt, amit a fivérein keresztül kap meg papíron, ha minden jól megy. - És Bob elmesélte Pat-nek a Joe Lattimerrel folytatott beszélgetés részleteit. - Ez tiszta kémtörténet - állapította meg vigyorogva Pat -, igazad van, tényleg nagyon tizenhetedik századi. Talán párbajozhatnál az apjával a leányzó regényéért. Vagy a barátjával, ha van neki. - Meglátjuk, mi lesz - felelte sejtelmesen Bob. A világért sem ismerte volna be a segédszerkesztőjének, hogy a lány teljesen megbabonázta, és másra sem tudott gondolni egész hétvégén. Túl nagy őrültségnek hangzana. Éppen elég képtelenség volt már az is, hogy ki akarta adni egy amis lány kézzel írott regényét. De a történet óriási volt, és Bob biztos volt benne, hogy nagy siker lenne belőle, ha meg tudnák szerezni a jogokat, ami még szintén nem lejátszott meccs. De őszintén remélte, hogy sikerülhet. Ezalatt a kötény végig ott hevert az irodai asztalán. Reggel visszahozta. Kezdett úgy tekinteni rá, mint valami talizmánra. Mindenhova vitte magával, hogy mindig a keze ügyében legyen valami, ami a lányhoz tartozott, vagy legalábbis ismerős volt számára. Aznap délután Margarethe átjött Lillibethez, hogy jégkrémet készítsenek. Lillibetnek az az ötlete támadt, hogy a nagy hőségben szerez egy kis örömet a fiúknak és az édesapjának, mire végeznek a munkával, Margarethe pedig beleegyezett, hogy segít neki. Nem beszélgettek semmi különösről. Előző nap találkoztak a vasárnapi istentiszteleten, ami háromórás volt, mint rendesen. Margarethe elújságolta Lillinek, hogy az egyik lányának újabb gyermeke született, és a legfiatalabb lánya, aki nemrég ment férjhez, hamarosan szintén anyai örömök elé néz. Mindössze tizenhét éves volt. Lillibet akárhányszor azt hallotta, hogy ilyen fiatal lányok mennek férjhez és alapítanak családot, mindig öregnek érezte magát. Már olyan sok éve élte a felnőtt asszonyok életét. - Nathaniel Weiss kész újranősülni - váltott témát Margarethe, miközben a jégkrémet főzték. A férfi az előző évben vesztette el a feleségét, és még csak a harmincas évei elején járt. A felesége a szülésbe halt bele, és öt gyermeket hagyott maga után. - Ez jó hír - hagyta rá Lilli az érdeklődés leghalványabb szikrája nélkül. - Igazán jóvágású férfi - próbálkozott újra Margarethe, mire Lilli rávillantotta mosolyát. - Köszönöm, én nem kérek belőle - adott egyenes választ a lány. - Felneveltem három fiút, és a papáról is gondoskodnom kell. Nekem nincs szükségem még öt gyerekre és egy férjre. Ha a fiúk pár év múlva megnősülnek, végre a saját lábukra állnak, és nekem már csak a papa ellátása marad. Miért kezdeném az egészet elölről? Te magad megtennéd, és vállalnál még tíz másik gyereket? - Ha ez lenne Isten akarata, megtenném. Nem tölthetjük tétlenül az életünket, Lilli mondta szelíden.

- Én sosem tétlenkedem. De nem is jut soha időm arra, amit én szeretnék. - Olyan jó lett volna néhány órát olvasással, ábrándozással és írással tölteni, amikor csak kedve támad hozzá. Napjainak minden pillanata be volt táblázva olyan feladatokkal, amelyeket másokért végzett, és ez így ment tizenhét éves kora óta. Margarethe negyvenegy éves volt, tizenhat évesen ment férjhez, és huszonöt éve gondoskodott gyermekeiről és unokáiról úgy, hogy a férjét, aki óriási birtokot hagyott maga után, sok évvel ezelőtt elveszítette. A közösség azóta is támogatta őt, és a gyerekek ellátásába is besegített. Mostanra a gyermekei már elég idősek voltak, hogy megműveljék a birtokot. - Tényleg kész lennél újra férjhez menni? - tudakolta Lilli őszinte érdeklődéssel, noha el nem tudta képzelni, miért tenne Margarethe ilyet. Hiszen nem szenvedett hiányt semmiben, és sosem volt magányos. De Lilli tudta, hogy az édesapja nagyon kedveli az asz-szonyt, habár csak barátok voltak. Az apja valójában sosem lépett túl az édesanyján és a szörnyű tragédián. - Igen, ha a megfelelő férfi kopogtatna az ajtómon. - Mint például az apám? - Talán. De még sosem tette fel nekem a kérdést, és szerintem már nem is fogja. Mindkettőnk számára jó így, hogy barátok vagyunk. És neki itt vagy te. Nincs szüksége asszonyra a háztartás vezetéséhez. - Lillibet édesapja hetvenéves volt, messze túl a legszebb férfikoron, de az erős, élettel teli férfi jóval fiatalabbnak tűnt a koránál. Margarethe meg volt győződve róla, hogy ha Lilli férjhez menne, Henryk is elgondolkodna az újranősülésen. De Margarethe elégedett volt a helyzetével, hiszen közösségben éltek, élvezhette a többi asszony társaságát és a férfiak segítségét. -Annyira szerette az édesanyádat, évekig tartott, amíg megemésztette, ami vele történt, és talán sosem lép túl rajta. - Lilli bólintott Margarethe szavaira. Neki is hiányzott az édesanyja, még ennyi év elteltével is. Olyan kedves és bölcs, olyan gyönyörű, olyan okos és szellemes volt. Nem ismert hozzá foghatót. Valahogy mindig tudta, hogy mit kell tennie vagy mondania. Mindig a tökéletes választ adta mindenre. Lilli azt kívánta, bárcsak ő is ilyen lenne egyszer. Henryk és a fiúk hálásan fogyasztották el a jégkrémet, miután hazaértek. Margarethe vacsorára is maradt. Az ő gyermekei közül már senki nem lakott otthon, ezért több szabad ideje volt, mint a fiatalabb asszonyoknak, pláne Lüknek, aki a lefekvésnél hamarabb sosem végzett a házimunkával és a fiúk ellátásával. Telente ráadásul még a házi feladatban is segítenie kellett az ikreknek. Henryk és Margarethe együtt üldögéltek és beszélgettek még egy darabig. Aztán az asszony hazament. Lilli közben megcsinálta a varrnivalóját, és ágyba könyörögte a fiúkat. Éppen elköszönt tőlük, amikor Márkusnak hirtelen eszébe jutott valami, és kiugrott az ágyból. Előbányászott egy borítékot az aznap viselt nadrágja zsebéből, és bűnbánó mosoly kíséretében nyújtotta át Lillibetnek. - Ezt elfelejtettem átadni. Mr. Lattimer küldte a tejüzemből. - Lillibetet nagyon meglepte a levél, és amint elhagyta a fiúk szobáját, kinyitotta a borítékot. Kis híján szörnyethalt, amikor végigolvasta, aztán felrohant a szobájába, és leült az ágyra. Úgy remegtek a lábai, hogy alig tudott felállni. Épp csak átfutotta Bob Bellagio e-mailjét, amelyben közölte, milyen jó véleménnyel van az írásáról. Gondosan összehajtogatta a levelet, és egy hang nélkül becsúsztatta a matraca alá. Egy pillanattal később már lent is volt a földszinten, hogy megnézze, mit csinál az édesapja. A férfi már aludt a karosszékében a szántással töltött hosszú nap után. Ugyanannyit dolgozott, mint a fiatal férfiak, de estére már nagyon elfáradt. Lillibet finoman felébresztette, és kérte, hogy feküdjön le. A férfi elmosolyodott és megpaskolta lánya kezét, majd pár perc múlva bevonult a szobájába. A lány eloltotta a gázlámpákat és elfújta a gyertyákat, aztán visszatért a szobájába. Elővette a levelet, és újra elolvasta. Csak azt tudta biztosan, hogy valahogy vissza kell mennie a tehenészetbe, hogy válaszolhasson a férfinak. De elképzelése sem volt, hogy miként találkozhatna vele. Tudta, hogy mindenképpen ki kell találnia valamit, és azon az éjszakán az ágyában fekve egyre csak az anyját hívta segítségül. Biztos volt benne, hogy a

regényírás ötletét az édesanyja sugalmazta, és remélte, hogy az előtte álló nehézségeken is átsegíti majd.

15. fejezet Willy másnap megint odakint dolgozott a földeken az édesapjával és a bátyjaival, így ismét az ikrekre maradt a feladat, hogy elvigyék a tejet a tejüzembe. Épp indultak volna, amikor Lillibet eléjük toppant, és teljes meglepetésükre közölte, hogy ő is velük megy. Főkötőjével a fején készen állt az útra. - Miért jönnél? Egyedül is el tudjuk intézni. - A fiúk rendkívül bosszúsnak tűntek. Szerettek elszabadulni a nővérük felügyelete alól, és a tejszállítás erre kiváló alkalmat nyújtott. A lány állandóan korholta őket valamiért, és folyton dirigált nekik. Willy is gyakran leteremtette, sőt sokszor el is páholta őket. Sokkal jobb volt, ha egyedül mehettek Lattimerékhez. Lemondóan figyelték, ahogy Lillibet az utolsó pillanatban felszáll a kocsira, és megigazítja a főkötőjét. - Jó móka veletek kocsikázni, és már úgyis végeztem minden dolgommal. - Ez ugyan nem volt igaz, de hirtelen nem tudott jobb ürügyet kitalálni. A levél a zsebében lapult, benne Bob Bellagio telefonszámával. Remélte, Joe Lattimer megengedi, hogy használja a telefonkészülékét. Furdalta a lelkiismeret, amiért belekeverte a férfit a dologba, de ő volt számára az egyetlen kapocs a külvilággal, és mindenképpen el szerette volna érni Bob Bellagiót, mielőtt az meggondolná magát a könyvével kapcsolatban. Nem tudhatta, hogy a férfi a világért sem tett volna ilyet. Gyorsabban tették meg az utat így hogy a lány is velük volt. Lillibet elküldte a fiúkat, hogy vegyék át a kecskesajtot, ő pedig az ezzel nyert időt kihasználva, besurrant Joe Lattimer irodájába. Közben fohászkodott az éghez, hogy odabent találja a férfit, mivel fogalma sem volt, hogyan kell használni a telefont, de ha lett volna, akkor sem használta volna a férfi engedélye nélkül. Szerencséjére Joe Lattimer az íróasztalánál ült, amikor Lillibet aggódó arccal belépett. - Jó napot, Mr. Lattimer! Sajnálom, hogy ismét zavarom - kezdte halkan. Gyorsan túl akart esni a telefonbeszélgetésen, hogy befejezze, mire a fiúk végeznek a dolgukkal, bár különösebb ok nem volt a sietségre, hiszen a fiúk épp a két segéddel trécseltek a pajta mögött. - Sejtettem, hogy újból találkozunk - mosolygott rá a férfi -, az után az e-mail után, amit tegnap küldtem el önnek. Elég komolyan hangzott. Biztos remek történetet írt. - A férfi elismerően nézett a lányra, aki ideges mosollyal viszonozta. - Szeretne válaszolni nekik? vetette fel. - Lehetne telefonon? - kérdezte lélegzet-vissza-fojtva Lillibet. A férfi bólintott, mire Lillibet elővette a zsebéből a levelet a telefonszámmal, és átnyújtotta a férfinak. A férfi tárcsázta a számot, majd átadta a kagylót Lillibetnek. A lány várt, amíg kicsengett. Máris beleszólt valaki a vonal másik végén. Zavarában, hogy Joe Lattimer figyeli, nem is nagyon tudta, mit mondjon. A férfi látta, hogy remeg a keze, ahogy a telefonkagylót tartja. - Beszélhetnék, kérem, Mr. Bellagióval? - szólt bele óvatosan a telefonba, és csodálkozott, milyen tisztán hallható minden. Olyan jól hallotta a nő hangját a vonal másik végéről, mintha ott állt volna mellette. Lilli eddig úgy képzelte, hogy ilyenkor hangosan kell beszélni, de meggyőződhetett róla, hogy nem így van. - Megnézem, bent van-e. - A hang egyszer csak eltűnt az éterből, és a lány ijedten nézett Joe Latti-merre. - Azt hiszem, vége.

- Biztos csak várakoztatja a telefonkezelő - magyarázta. - Türelem, mindjárt újra jelentkezik. - Egy perc múlva meg is történt. - Máris kapcsolom önnek. Mit mondhatok neki, ki keresi? - Lillibet Petersen - mondta tisztán és érthetően, csak félig-meddig remélve, hogy a férfi emlékszik a nevére. Úgy vélte, hogy a férfi fontos és elfoglalt üzletember, aki nyilván nem jegyezte meg a nevét. A recepciós elérte Bobot az irodájában, és jelentette, hogy Elizabeth Petersen van a vonalban. Bob a névtévesztés ellenére is azonnal tudta, kiről van szó. Bízott benne, hogy a lány keresi majd, miután megkapta az e-mailt. Nem tartott túl sokáig. - Miss Petersen? - A férfi azonnal fogadta a hívást. A lány összerezzent a hangjától. Úgy érezte, mintha már hallotta volna. Valamiért olyan ismerős volt. - Igen. - A lány már-már suttogott, annyira felzaklatta a férfi hangja. - Szeretnék találkozni önnel. Nagyon tetszett a munkája, és szándékomban áll megjelentetni -mondta a férfi erős, határozott hangon. A lány egy pillanatra elnémult, még mindig a férfi hangját figyelte. - Köszönöm. - Lillibet egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy telefonon keresztül beszélgessen, és nem igazán tudta, mit is mondjon. A vonal másik végén a férfi hallotta hangjának bizonytalanságát, és arra gondolt, talán túl határozottan indított. A férfinak nem tűnt fel, hogy a lány még sosem beszélt telefonon, és még a készülék működésével sincs tisztában. Lillibet számára ez maga volt a varázslat. - Mikor mehetnék el találkozni önnel? - kérdezte a férfi most már sokkal lágyabb hangon, és a lány kezdett lassan feloldódni. - Nem is tudom. - Lülibet nem akarta bevallani a férfinak, hogy a szabályok tiltják, hogy bárhova is elmenjen találkozni vele. Félt, hogy akkor talán már nem is fogja érdekelni az, amit írt. - Nem tudom, hogy egyáltalán... hogy mikor találkozhatunk. - Ahogy ezt kimondta, könnybe lábadt a szeme. - Az apám nagyon szigorú - rebegte a lány. - Értem - felelte Bob, és hirtelen őrült vágyat érzett, hogy átölelje a lányt. Még életében nem látta, mégis mindenáron védelmezni akarta egy olyan férfi haragjával szemben, akit nem is ismert. - Esetleg találkozhatnánk a tehenészetben, Mr. Lattimer segítségével. Ez elfogadhatóbb megoldás lenne önnek? - próbált köny-nyíteni a lány helyzetén, nem tudhatta, hogy a lánynak még ezt is nehéz lesz összehoznia. - Igen, megpróbálok eljönni - ígérte meg a lány. Hegyeket is képes lett volna megmozgatni, hogy sikerüljön, de nagyon óvatosnak kellett lennie. Semmilyen ürüggyel nem tudta már elkísérni a testvéreit a tehenészetbe, úgyhogy igencsak szüksége volt egy kis szerencsére, hogy elszabaduljon otthonról. - A péntek megfelel önnek? - A férfi úgy gondolta, már csütörtök éjjel leautózik Lancesterbe, hogy biztosan ott legyen idejében, és ne késlekedjenek egy pillanatot se. - Kérdés, hogy sikerül-e megoldanom. - A lány őszinte volt. - Tudja, nem lesz könnyű. Dolgozom a farmon, miközben az apámat és a testvéreimet is el kell látnom. - Megértem. - Bobnak halvány sejtelme sem volt róla, hogy milyen a lány élete, de próbálta elképzelni. Lülibet egy olyan vüághoz tartozott, amely tökéletesen ismeretlen volt számára. - Milyen időpontban lenne a legalkalmasabb önnek? - A tejet általában délelőtt szoktuk elvinni. Úgy tizenegy körül, vagy legkésőbb délben tudnék odaérni. - Rendben, én tíztől ott fogom várni - ígérte a férfi -, ha mégis korábban érkezne. Jöjjön, amikor tud, én ott leszek. Akkor a pénteki viszontlátásra... és Lillibet... köszönet a csodálatos regényért, és azért is, hogy váUalja a találkozást velem! Higgye el, nagy siker lesz! - Remélem - rebegte Lülibet, noha nem igazán tudta, mit is jelent a siker akár a férfi, akár a maga számára. - Köszönöm, hogy ideutazik találkozni velem. Sajnálom, hogy nem megy

egyszerűbben. - Maga sem tudta, miért, de Lülibet teljesen megbízott a férfiban, olyan volt, mintha ismerte volna. A férfi is ugyanígy érzett, de ő sem tudta megmagyarázni az okát. - Ugyan, semmi gond, majd megoldjuk. - Köszönöm! - ismételte meg Lülibet, aztán letették a telefont. Ahogy az asztalánál ült, Bob gondolatai egy hosszúnak tűnő pillanatra elidőztek a lányon. Nagy hatással volt rá, hogy a valóságban is hallotta Lülibet hangját. A hangja alapján olyan érzékenynek, fiatalnak és félénknek tűnt. Lülibet érdekében is szerette volna mindezt tökéletesen végigcsinálni, úgy, hogy a lánynak minél kevesebb bonyodalma származzon belőle. Nem tudta volna megmondani, miért, de az a megérzése támadt, hogy a lánnyal való találkozás gyökeresen meg fogja változtatni az életét. Miután Lülibet letette a telefont, döbbenten meredt Joe Lattimerre. - Pénteken idejön, hogy találkozzon velem. Ki akarja adni a könyvemet! Joe bólintott. Mindent értett. - El fogja mondani az édesapjának? - A férfi immár a szövetségese volt az összeesküvésben, de nem érezte úgy, hogy ez ne volna helyénvaló. Valójában még izgalmasnak is tűnt, hogy részese lehet mindennek. Hiszen meglehet, hogy a könyv tényleg óriási szenzáció lesz. - Igen, de még nem most - válaszolta Lillibet. - Nem akarom, hogy megakadályozza. Először úgysem fogja megérteni. - Még az is előfordulhat, hogy soha nem fogja, de a lány el sem tudta képzelni, hogy az apja emiatt kiközösítse. Hiszen nem akart elmenni sehová, a világért sem hagyta volna el az otthonát. Csak arról volt szó, hogy kiadják a könyvét. Mindössze ennyi történt. Az apja persze nem fog repesni az örömtől, Lillibet ezzel nem is áltatta magát. - Szerintem ez elképesztően izgalmas - biztatta komolyan Joe Lattimer. - Igazán büszke lehet magára! - Én inkább ijedtséget érzek - vallotta be a lány, és elmosolyodott. - Ne izguljon! Minden rendben lesz. Az apja talán dühbe gurul, amikor megtudja, de le fog csillapodni. Hiszen maga nem tett semmi rosszat. - A lány bólintott, és azt kívánta, bárcsak igaza lenne a férfinak. - Akkor, gondolom, pénteken újra látjuk egymást. - Ha el tudok jönni - sóhajtotta. De legbelül úgy gondolta, hogy mindenképpen meg kell oldania. Megköszönte Joe Lattimernek a segítséget, és a fiúk keresésére indult. Azok épp a pajta mögül igyekeztek vissza. Lillibet megvárta, amíg a fiúk kihozzák a sajtot, aztán mindhárman felszálltak a fogatra. Az ikrek olyan jól szórakoztak, hogy fel sem tűnt nekik Lillibet eltűnése az épületben. A lány hazafelé egész úton szótlan volt. Majd kiugrott a szíve a helyéről, ahogy a New York-i telefonhívásra gondolt. Kerül, amibe kerül, ki kell találnia valamit, hogy pénteken is eljöhessen. Bob Bellagio szerdán a bátyjával, Paullal ebédelt az egyik kedvenc éttermükben a Wall Streeten. Beszélgettek Paul nagy üzletéről, meg arról, hogy mekkorát kaszált a tőzsdén az egyik ügyfelének, és hogy milyen jól teljesít a fia az iskolában. Paul élete mindig tökéletes volt, vagy legalábbis annak tűnt az öccse számára, aki rengeteget küszködött a vállalkozásával, ráadásul se szerelmi élete, se felesége, se gyereke nem volt. Még egy kutyát sem tudott felmutatni, persze Paulnak volt belőle kettő is. Paulnak a felesége is maga volt a tökély, hiszen gondoskodott Paul ügyfeleinek szórakoztatásáról, kifogástalanul nevelte a gyerekeket, beleértve a zongoraleckék, a kínainyelv-órák és a szörfedzések megszervezését, önkénteskedett a nőegyletben, és óraműpontossággal vezette a háztartást. Az asszony ügyvédi diplomát szerzett, de nem praktizált. Bob mindig kevesebbnek érezte magát a bátyja társaságában, olyan volt, mintha kettejük közül ő lenne a vesztes. Bobot csakis a könyvszakma érdekelte, és teljesítménye a felszínes szemlélő számára igencsak eltörpült a bátyjáé mellett. Mindennél

jobban vágyott egy listavezető bestsellerre, ami végre bebizonyítaná, hogy volt értelme az elmúlt öt év kőkemény munkájának. - A héten ráakadtam egy igazi kincsesbányára - újságolta Bob izgatottan az ebéd vége felé. Amióta asztalhoz ültek, csak Paulról beszéltek. Ez máskor is így volt, hacsak Paul épp nem arról osztotta az észt, hogy az öccse hogyan szúrja el az életét, és mit kellene másképp csinálnia. De mindig is ez ment közöttük, már egészen kicsi koruk óta. Paul tökéletes volt, Bob pedig messze esett a fától. Ez volt a szüleik véleménye is, legalábbis Bob így érezte. - Egy amis lány írta, és igazi sikerkönyv. Teljesen véletlenül botlottam bele. Holnapután elutazom, hogy találkozzam a lánnyal, és megvegyem a jogokat. - Hát ez óriási! - nyugtázta Paul elismerően, és a hangja őszintének hatott. Mindig ezt csinálta. Csak később lehetett kihallani a kétkedést és a lekicsinylést a szavaiból. - Na, és milyen sztorit tud összehozni egy amis kislány? - Egy pokoli jót! Mint napjaink Jane Austenje. Csak még jobb. - Eladható? - Féltőn nézett az öccsére, hiszen egy ideje már keményen dolgozott, és mégsem jött a várva várt siker. - Viszik majd, mint a cukrot - nyugtatta meg Bob, és most az egyszer teljesen biztos volt benne, hogy igaza van. Úgy érezte, mintha titkos fegyver lenne a birtokában, amellyel az egész világot meghódíthatja. Meg volt győződve róla, hogy Lülibet könyve kasszasiker lesz. - Na és mit lehet tudni erről a lányról? - Nem sokat, csak hogy amis, a húszas évei első felében jár, és őstehetség. - Csak volt amis, vagy most is az? - Még mindig az. - Hoppá, ez érdekes lesz. Megtaníthatnád, hogyan használja a csapot, és megfejhetne egy tehenet a Today show-ban. Mégis hogyan csinálod végig vele a reklámkampányt? Olyan, mint egy kis Heidi, nem? - Bob gyűlölte, hogy a bátyja így meg tudta semmisíteni a szavaival. Az anyjuk is ilyen volt, a mai napig porrá tudta zúzni valamennyiüket az éles nyelvével vagy a tollával. - Még nem találkoztam vele személyesen. Csak telefonon beszéltünk. - Legalább telefonja van! Már kezdtem aggódni. - Nem, nincs neki. - Bob rávillantotta a mosolyát. Most az egyszer végre nem aggódott, és még a bátyja sem tudta elkedvetleníteni. Mert volt egy aduásza. Lil-libet Petersennek hívták, és úgy írt, mint senki más. -Egy tehenészetből hívott fel. Ott fogok vele találkozni, már ha az apja elengedi. - Szinte élvezte, hogy a bátyját ezekkel a képtelen részletekkel sokkolhatta, noha maga is idegeskedett miattuk. De eltökélte, mindent megtesz azért, hogy ez az üzlet létrejöjjön. - Es mi lesz, ha az apja nem engedi el? - kérdezte Paul kíváncsian. - Akkor is megtalálom. Ezt a könyvet nem eresztem ki a kezemből. Teljesen véletlenül akadtam rá azok között a kéziratok között, amiket olvasatlanul szoktunk visszaküldeni. Azt hiszem, a sors akarta így. - Úristen! - kiáltott fel Paul, és fürkésző pillantással mérte végig az öccsét. - Csak azt ne mondd, hogy beleszerettél! Harminchat évet vártál, hogy szerelmes legyél, erre beleesel valami amis nőbe! Kérlek, mondd, hogy nincs igazam! - Beleszerettem a könyvébe. Veled is ugyanezt tenné, ha elolvasnád. Úgy ír, mint egy istennő! - Oké, elhiszem. Ha valaki, akkor te értesz a kortárs irodalomhoz. De az ég szerelmére, eszedbe ne jusson hazahozni azt a nőt! - Miért ne? - kérdezte Bob, akit hirtelen felvillanyozott a gondolat. A lány teljesen elbűvölte, a hangja még a telefonon keresztül is megérintette. Már napok óta róla fantáziált.

- Anyánk idegösszeomlást kapna. Nem hinném, hogy fel lenne készülve az amis rokonságra! - Az anyjuk a város legkeményebb ügyvédje volt, és Bobnak nevetnie kellett, ahogy elképzelte, hogyan fogadná, ha bemutatná neki amis választottját. - Lehet, hogy még jót is tenne neki. - Csak szerezd meg a könyvet, a lányt meg hagyd a farmon! Amúgy lehet, hogy nem is szép. Arról nem is beszélve, hogy túl fiatal. - Örökbe is fogadhatnám - nevetett a bátyjára Bob, és felvette az asztalról a számlát. Ma ő volt soron a fizetéssel. - Majd mesélek, hogy ment. - Igen, mindenképp. És ne feledd, hogy nekünk az anyánkhoz hasonló nőket kell elvennünk! - Paul pontosan ezt tette, ami már-már félelmetes volt. - Én az elmúlt harminchat évben pont ezt próbáltam elkerülni - vágta rá Bob olyan őszinteséggel, amit ritkán engedhetett meg a bátyjával szemben. - Nem hiszem, hogy nálam működne ez a bölcsesség. - Egy amis lány talán akkor is túlzás lenne - kontrázott a bátyja, mialatt kimentek az étteremből. - Jó szórakozást a tehenészetben! - köszönt el sajnálkozó mosollyal Paul, amikor elváltak egymástól. Bob gondolataiba merülve indult vissza az irodába. Már alig várta a pénteki találkozót Lillibettel. Az a furcsa előérzete volt, hogy különleges találkozás lesz. Máris úgy érezte, hogy ismeri a lányt. A hangja olyan határozottan szólt a könyv lapjain keresztül. Azon tűnődött, vajon lehetséges-e, hogy beleszeressen valakibe pusztán a műve elolvasásával. Elképzelhető. Elvégre történtek már ennél furcsább dolgok is.

16. fejezet Péntek reggel Márkus komoly megfázással ébredt. Lil-libet gyógynövényekből készített neki orvosságot, és mézes teát itatott vele, de így is ágyban kellett maradnia. Lilli Josiah-t kérte meg, hogy végezze el helyette a ház körüli munkákat, amíg ő Márkust ápolja, de a tehénfejésből így is ki kellett vennie a részét. Mindkettőjükre több tennivaló jutott, és Lillibet rémülten kapott észbe, mert közben jól elszaladt az idő. Willy még hajnalban elment az apjukkal. Lillibet segített Jo-siah-nak felpakolni a tejes tartályokat a fogatra, aztán mintha csak akkor jutott volna eszébe, felajánlotta, hogy elkíséri a tejüzembe. - Egyedül is el tudok menni - mondta a fiú, aki kellemetlennek érezte, hogy már megint a nővérével menjen. - Elintézem egyedül is - vetette fel a lány -, ha úgy érzed, inkább itthon maradnál Markusszal. - A fiúnak megtetszett az ötlet, úgyis unta már, hogy mindennap a tejüzembe jártak. Örült volna egy kis szabad időnek, hogy otthon maradhasson játszani. - Odatalálok. Már jártam ott egyedül is, amikor bárányhimlősek voltatok, és egész jól elboldogultam. Szerintem a papának sem lenne ellene kifogása. - Akkor maradok! - mondta a fiú, és boldog mosoly-lyal az arcán leugrott a bakról. Aztán úgy eliramodott, hogy hátra sem nézett, Lillibet pedig hálát adott az édesanyjának, hogy sikerült a terve. Uj fekete ruhát, frissen mosott világoskék kötényt és fekete főkötőt viselt. Nem merte felvenni a legszebb ruháját, amit a vasárnapi istentiszteletre tartogatott, félt, hogy valaki meglátja. Megragadta a gyeplőt, és kevéssel tizenegy óra előtt végre elindult a tejüzem felé. Vadul vert a szíve. Gyors ügetésre fogta a lovat, így tizenöt perc múlva meg is érkezett. Látta, hogy Joe Lattimer egy magas, sötét hajú férfival beszélget, aki tengerészkék zakót és homokszínű nadrágot visel. A két férfi figyelte, ahogy megállítja a lovakat, és leugrik a bakról, miközben jelzett a segédeknek, hogy vegyék le a tejes tartályokat. Elindult a két férfi felé, és bár maga is tudta, hogy képtelenség, mégis biztos volt benne, hogy valahol már látta a kékzakós

férfit. A férfi kitartóan és kedves mosoly-lyal szemlélte a közeledő lányt. A lány még csak nem is érezte zavarban magát, amikor odaért hozzájuk, olyan volt, mintha egy baráttal találkozna. - Nagyon örvendek, Miss Petersen... - szólalt meg a férfi, miközben kezet nyújtott a lánynak. Kézfő közben találkozott a két szempár. A lány nagy szemei gyönyörűen ragyogtak mézszínű arcán, szőke haja kikandikált a főkötő alól. -.. .vagyis Lillibet! - A férfi úgy mondta ki a nevét, mintha ismerte volna. A lány elmosolyodott. - Jó napot, Mr. Bellagio! Köszönöm, hogy eljött. Elnézést a késésért, de elég sűrű volt a délelőtt. - Hogyhogy egyedül érkezett? - kérdezte meglepetten Joe Lattimer. - Márkus megfázott, Josiah pedig szívesebben maradt otthon játszani. Szóval kellett hozzá egy kis szerencse - magyarázta megkönnyebbülten Lillibet. - Apám pedig az egyik bátyámnál ebédel ma, úgyhogy tényleg minden összejött. - Joe ezután magukra hagyta őket, Lillibet pedig leült Bobbal a padra, ahol a lány korábban megtalálta a könyvet a férfi kiadójának a címével. Most, alig két hónappal később, ott ültek egymás mellett. Olyan volt, mint egy valóra vált álom. A férfi Lillibetet nézte, teljesen megszédítette a lány fiatalsága és élénksége. Fűzős csizmájában határozottan lépkedett, a szeméből pedig csak úgy sugárzott a tűz. Más volt, mint amilyennek a férfi képzelte. Fiatalabb és csinosabb, és nem is volt olyan félénk. A regényről kezdtek el beszélgetni, és a férfi látta, hogy Lillibet egyre jobban feloldódik. Már-már pajkosan méregette a férfit a főkötője alól, aztán gondolt egyet, kioldotta a zsinórt, és levette a fejéről. A férfit elkápráztatta a dús hajzuhatag. - Sajnálom, tudja, nem illendő ezt tennem, de olyan meleg van. - A haja aranyosan csillogott, ahogy a férfira mosolygott. A férfi a lány minden elképzelését felülmúlta, és úgy tűnt, ő is elbűvölte a férfit. - Nem találkozom túl gyakran angolokkal - jegyezte meg halkan pár perccel később. - így hívjuk azokat, akik nem amisok. Csak Mr. Lattimerrel találkozom néha, és régen, az anyám halála után rendőröket is gyakran láttunk. Nagyon ritkán jövök el otthonról. - Igen, tudom. - Ahogy a lány hangjának dallamát figyelte, tudta, hogy már hallotta valamikor. Fogalma sem volt, hogyan és mikor, de ugyanez volt a benyomása korábban, amikor telefonon beszéltek. Lillibet elbűvölő teremtés volt, még a ruhái is tökéletesen illettek hozzá. Olyan volt, mint egy baba egy másik korból. - Elővegyem a szerződést? - tért az üzletre a férfi. A lány bólintott. A férfi részletesen ismertette és elmagyarázta neki a szerződés valamennyi passzusát, ami nagy segítség volt a lánynak. Bob kiadója huszonötezer dollárnyi előleget, és a könyveladásból befolyó teljes bevétel tizenöt százalékában megállapított szerzői jogdíjat ajánlott Lillibetnek, ami a férfi szerint igen méltányos volt egy ismeretlen szerző első könyvéért. Ez Lillibet számára valóságos vagyon volt. A férfi magával hozta az előlegről szóló csekket arra az esetre, ha Lillibet aláírná a szerződést, és a lány elé tartotta. A lány ámulattal nézte. - Mihez fogok kezdeni ennyi pénzzel? - suttogta. - Remélem, beteszi a bankba - mondta a férfi, és mosolyognia kellett. Teljesen meghatotta, hogy részese lehet e nagy pillanatnak Lillibet életében. A lány hirtelen évszázadokat repült előre az időben, és ő ott volt mellette, hogy segítsen neki eligazodni. Ugyanúgy eluralkodott rajta az érzés, hogy védelmezni akarja, mint amikor elolvasta a regényét. A lány védtelennek tűnt ebben a számára teljesen ismeretlen világban, de ugyanakkor erő és bölcsesség sugárzott belőle. Személyiségében különös módon egyszerre voltjelen szelídség és bátorság, régi és modern. t Nincs is bankszámlám - mondta a lány, mire a férfi bólintott. Egyáltalán nem volt meglepve. - Ha gondolja, nyithatunk magának egyet itt, Lan-cesterben. így bármikor hozzáférhetne a pénzéhez. Mr. Lattimer biztos szívesen elmagyarázná, hova menjünk. - A lány bólintott, jó ötletnek találta. A férfitól kapott tollal aláírta a szerződést, majd visszaadta Bobnak. Két

példányt írt alá, a férfi neki adta az egyiket. Bobnak még sosem volt ilyen könnyű dolga a szerzői jogok megvételével, pedig a legjobb kézirat volt, ami valaha is megfordult náluk. - Köszönöm! - mondta kedvesen a lány, miközben visszaadta a tollat a férfinak, majd szerződése saját példányát és a csekket gondosan összehajtogatva a zsebébe tette. - A szerkesztéssel felmerülő feladatokat még el kell végeznie a kiadás előtt. Az egyik szerkesztőnk már dolgozik a kéziraton. Nagyon szívesen segítek, ha gondolja. Visszajöhetnék ide, vagy akár ön is eljöhet New Yorkba. - A lány tágra nyílt szemmel nézett rá. - Fogalmam sincs, hogyan tudnám megoldani. - Szeretné, hogy beszéljek az édesapjával, Lillibet? - Nem. Tőlem kell megtudnia. Szörnyen dühös lesz a regény miatt. Hallani sem akar majd róla, hogy New Yorkba menjek. Meg kell találnom a megfelelő alkalmat, hogy elmondjam neki. Nem szeretném, ha kiközösítenének. - A lány hangja komoly volt, és látszott, hogy a gondolat félelemmel tölti el. - Kiközösítenék? - Szigorú szabályok szerint élünk, mi csak úgy nevezzük őket, hogy a Rend. Azt, hogy mi kerül a Rendbe, az elöljárók döntik el. Ha valaki rossz dolgot cselekszik, az elöljárók elküldik a közösségből, és soha többé nem térhet vissza. Én nem szeretném, ha ez történne velem. Szeretek itt élni. - Ahogy a lány ránézett, felcsillant a szeme, és szőke haja puha dicsfénnyel ragyogta körbe az arcát. - De New Yorkot is nagyon szívesen látnám. Talán egy nap majd elenged a papa, ha megérti, nem tettem semmi rosszat azzal, hogy megírtam a könyvet. - Persze hogy nem tett - nyugtatta meg Bob. - Csodálatos regényt írt! - A férfi meg volt győződve erről, és nem szerette volna, ha Lillibetnek mindebből nehézsége támad. El sem tudta képzelni, hogy a közösségi elöljárók kiközösítsék vagy elküldjék a lányt. Hogyan is élhetne úgy tovább? Teljesen elveszne a modern világ rengetegében. - Mindenről gondoskodunk, amire csak szüksége lehet, ha eljön New Yorkba. Ideküldök önért egy kocsit, New Yorkban pedig én magam kísérem mindenhova. - A lány bólintott. Tudta, hogy bízhat a férfiban, és megismerte annyira, hogy lássa, milyen kedves, szórakoztató és jó ember. Az édesapjával azonban nem lesz egyszerű mindezt elfogadtatni és megértetni. Bob a lányra nézett, és eszébe jutott, hogy még a bankot is el kell intézniük. - Menjünk el most a bankba? Beválthatja a csekket, és a pénzt elhelyezheti a számláján. így bármi történjék is, a lánynak kéznél lenne a pénze. Legalább erre számíthatna. - Gondolja, hogy tényleg el tudjuk mindezt intézni? - kérdezte izgatottan a lány. Bementek Joe Latti-merhez az irodába. A férfi azt tanácsolta nekik, hogy ne abba a bankba menjenek, ahova Lillibet apja jár Azt mondta, hogy bő három kilométerre van egy másik bankfiók, és elmagyarázta Bobnak az utat. - Szívesen elviszem oda - ajánlotta fel Bob. - Pár perc alatt megjárjuk. A lány ráemelte a tekintetét és bólintott, majd követte kifelé az épületből. Bob egy fa mellett hagyta az autóját. Lillibet előbb a kocsira nézett, aztán a férfira. - Még sosem ültem gépkocsiban - jegyezte meg halkan. - ígérem, visszahozom, amint végeztünk a bankban. - A lánynak fogalma sem volt, hogy miért, de tökéletes bizalmat érzett a férfi iránt. Bólintott, mire a férfi kinyitotta neki a kocsiajtót, ő pedig beült. Bob elmagyarázta, hogyan kapcsolja be a biztonsági övet. Mikor elfordította a kulcsot és elindultak, a lány kuncogni kezdett. Bob rápillantott, és ó is nevetésben tört ki. - Ez a legnagyobb őrültség, amit valaha is tettem -magyarázta a lány, és nem tudta abbahagyni a nevetést. Bob örült, hogy nem ijedt meg az autózástól. Sőt, úgy tűnt, a lány kifejezetten jól érzi magát, akárcsak ő. Könnyen odataláltak a bankhoz, és miközben a férfi leparkolta az autót, a lány izgatottan nézte a járókelőket. A férfi arra várt, hogy a lány kinyissa az ajtót és kiszálljon, de nem tette. Csak nézett a férfira tanácstalanul. - Nem tudom, mit kell most csinálni -mondta Lillibet,

megzavarodva a sok újdonságtól. A férfi újból elmosolyodott, és a lány ülése fölött áthajolva kinyitotta az ajtót. Olyan volt, mintha egy másik bolygóra érkezett volna meg a lánnyal. - Most szálljon ki - mondta egyszerűen a férfi -, de előbb kapcsolja ki a biztonsági övet. Ezúttal megmutatta, hogyan kell. Aztán együtt bementek a bankba, mintha mi sem lenne természetesebb. A magas férfi zakóban, és az amis lány. Bob segített Lillibetnek a számlanyitásban. Szerencsére a banki alkalmazottak számára nem volt szokatlan az amis ügyfél. Bob kezessége mellett a bankfiókvezetője aláírta a folyószámlaszerződést úgy is, hogy Lillibetnek nem volt sem személyi igazolványa, sem jogosítványa, amivel igazolhatta volna a személyazonosságát. Egy egyszerű folyószámlát nyitottak, amelyet Lillibet kérésére később bármikor átváltoztathatnak megtakarítási számlává. Kapott egy ideiglenes csekkfüzetet is, hogy használhassa addig, amíg a véglegeset meg nem küldik neki elektronikusan a tejüzem e-mail címére, amit Lillibet megadott nekik. - Az édesapám szívinfarktust kapna, ha megtalálná a csekkfüzetet az otthoni postaládánkban - magyarázta suttogva Bobnak. - Igen, el tudom képzelni - adott neki igazat Bob. Öt perccel később már kint is voltak az utcán, és Lillibet észrevett egy fagylaltost nem messze. A lány ugyanazzal a gyermeki arckifejezéssel nézett Bobra, mint amikor először találkoztak. Bob mindig rácsodálkozott, amikor vele volt: az egyik pillanatban olyan, mint egy gyermek, a másikban pedig mint egy felnőtt nő. - Fizethetek csekkel a fagylaltért? - kérdezte komolyan a férfitól. A banki ügyintéző részletesen elmagyarázta neki, hogyan használja a csekkeket. - Fizethet, de nem most. Örülnék, ha a vendégem lenne, ünnepeljük meg a szerződésünket! - Ez igazán kedves öntől! - Lillibet követte a férfit a fagylaltoshoz, majd kért egy gombóc csokoládét és egy gombóc banánt. A férfi magának két gombóc mogyorós csokoládét vett. Együtt jöttek ki az üzletből a fagylaltjukat nyalogatva, és lassan sétáltak vissza a kocsi felé. Lillibetnek most már volt egy bankszámlája huszonötezer dollárral, és egy szerződése a regénye kiadásáról. Alig öt perc leforgása alatt önálló egzisztenciával rendelkező nő lett belőle. - Emiatt még nagy bajba fogok kerülni! - jegyezte meg a lány a hazaúton, amit a férfi persze magától is kitalált. - Az autózás magával, a szerződés, a könyv, a pénz! Talán még a fagylaltért is ki fogok kapni. - Azt hiszem, a fagyit még megúszhatja, a többivel kapcsolatban viszont már nem lennék ilyen biztos - mondta a férfi a tejüzem felé vezetve. Komolyan aggódott a lányért. - Bírni fogja ezt az egészet? Nem szeretném, ha túl sok bonyodalma származna belőle. - En sem - válaszolta Lillibet, miközben végzett a fagyival. - De majdcsak megoldódik valahogy. Egy darabig még nem szólok senkinek. Az édesanyám pedig úgyis vigyáz majd rám. - Szomorú, komoly pillantást vetett a férfira, és ebben a pillanatban úgy érezte, mintha már régóta barátok lennének. Érezte/hogy a férfi is kész lenne megvédeni őt, ha kell. - Megvan a telefonszámom. Kérem, szóljon nekem, ha bármi történik. Menjen a tejüzembe, és kérjen meg valakit, hogy hívjon fel. Bármikor ide tudok jönni, ha szüksége van rám. Semmi rosszat nem tett. Épp ellenkezőleg, óriási dolgot vitt véghez. írt egy zseniális regényt. Mi pedig ki fogjuk adni. - Bárcsak elmondhatnám az édesanyámnak! Persze ő úgyis tudja. Hiszen ő segített megtalálni magát, és az ő műve ez az egész - mondta komolyan Lillibet, mialatt megérkeztek a tejüzem elé, és a férfi leállította a motort. - Azt szerettem volna, hogy maga adja ki a könyvem. Ezért küldtem el magának. - Nekem pedig meg kellett találnom önt. Én is tudom. Minden úgy történik, ahogy történnie kell. -A lány bólintott, majd kiszállt a kocsiból, ezúttal nem kellett hozzá segítség. Komoly tekintettel nézte a férfit, aki mellette állt. - Mindent köszönök! - mondta végül a lány. Bob odakísérte a fogathoz.

- Szólok, ha a szerkesztőnk átnézte a kéziratot. -A könyv megjelentetésére egy évük volt, így nem kellett sietniük. A férfi azt kívánta, bárcsak közvetlenül is hívhatná Lillibetet, de tudta, hogy ez lehetetlen. - Levélben jelentkezem majd Lattimeren keresztül. Hívjon, ha bármit tehetek önért! - ismételte meg a férfi. A lány bólintott, felpattant a fogatra, és megragadta a gyeplőt. Aztán egyszer csak gondolt egyet, lassan lehajolt, és gyermekien arcon csókolta a férfit. - Köszönöm, nagyon jól éreztem magam! - Rámosolygott Bobra. Addigra már visszavette a fekete főkötőt, és a férfi láthatta a rá szegeződő nagy zöld szemeket és a szalmaszőke tincseket. Úgy érezte, megszakad a szíve, ahogy nézte a lányt elmenni, és szeretett volna utánafutni. De a lány eltűnt előle, visszatért a saját világába, egy másik korba, ahová nem tarthatott vele. Lillibet a válla fölött még visszanézett rá, és integetett, amikor befordult a fogattal a hazavezető útra, aztán a férfi elveszítette szem elől. Bement, hogy köszönetet mondjon Joe Lattimernek, és elbúcsúzzon. - Kedves teremtés - jegyezte meg Joe Lattimer, és ellágyult a tekintete. - Ismertem egy lányt egyszer nagyon régen, rá hasonlít. Lillibetben megvan a bátorság, hogy végigcsinálja ezt az egészet. Persze nem lesz könnyű dolga az apjával. - Ezzel mind a ketten tisztában voltak, de akár még jól is elsülhetnek a dolgok. Eddig is szerencséjük volt. Joe örült, hogy figyelemmel kísérhette a történéseket. Becsületes embernek ismerte meg Bobot. - Az amisok nagyon tisztességes emberek. - Bob bólintott. Lillibet akkora hatással volt rá, hogy még mindig nem tudott megszólalni. Azzal is tisztában volt, hogy épp most szerezte meg a legjobb könyvet, amivel egész pályafutása alatt találkozott. Mindketten szerencsések voltak. - Mennyire kemény az apja? - kérdezte Bob a homlokát ráncolva. - Nagyon. De korrekt ember. Az egész közösségük a Rendnek nevezett szabályok szerint él, még az elöljárók is. Nyilván nem fog örülni a könyvnek. Nem hiszem, hogy ez összeegyeztethető lenne az ő elveikkel. Szeretik a tűzhely mellett tudni az asszonyaikat. Ez a lány nagyon bátor, hogy vállalkozott a találkozásra önnel. Remélem, mindkettőjük számára jól alakulnak majd a dolgok - mondta Joe őszintén. - Tőlem senki nem tud meg semmit. - Bob tudta, hogy hallgatni fog, Lilli érdekében. A két férfi kezet rázott, közben Bob azon tűnődött, vajon Joe szerelmes volt-e a lányba, akire Lillibet hasonlít. Pár perc múlva már a kocsiban ült, és hazafelé tartott. Ez volt élete legkülönösebb, legjobb és legmegrendítőbb napja. Egész hazaúton nem tudott másra gondolni, csak Lillibetre, aki ismét otthon volt a farmon az apjával és az öccseivel. Elgondolkodott, vajon mit csinálhat most a lány, de még elképzelnie is nehéz volt, annyira más világban élt. Visszaidézte, ahogy a fagylaltot ette, és mosolyognia kellett. Élete legnagyobb ajándéka volt a lánnyal való találkozás. Akárcsak a könyve.

17. fejezet Minden rendben zajlott, amikor Lilli visszaért a farmra aznap délután. Mindössze két órán át volt távol, mégis megváltozott az egész élete azzal, hogy aláírta a szerződést, és betette a pénzt a bankba. A csekkfüzetet, a banki papírokat és a szerződést a matraca alá tette, majd ment, hogy megnézze, hogy van Markus, és levest vigyen neki. Miközben a házimunkáit végezte, arra gondolt, milyen kedves férfi Bob. Aznap délután Lillibet megvarrta az apja néhány ruháját, Willy pedig a barátaival a szomszéd farmról horgászni indult egy közeli patakhoz. Később Margarethe is átjött. Az apja jó hangulatban tért haza. Minden a normális kerékvágásban ment egészen vasárnap délutánig, amikor hazaértek az istentiszteletről, amelyet az egyik szomszédos birtokon tartottak. Lillibet éppen ebédhez terítette az asztalt, amikor az apja szólt, hogy beszélni szeretne vele, és kiküldte a fiúkat.

- Kétszer is voltál a héten a tejüzemben, Lillibet -kezdte az apja halkan, és Lillibet érezte, hogy elszorul a torka a félelemtől. Közben azon járt az agya, hogy megláthatta-e valaki Bobbal sétálni, vagy beszállni a férfi autójába, amire nem tudott volna elfogadható magyarázatot adni. - Igen, voltam, papa. Egyik nap elkísértem a fiúkat, mert korán végeztem a házimunkával. A másik nap, amikor Márkus beteg lett, Josiah szeretett volna inkább itthon maradni játszani, ezért mentem én egyedül. Akkor is egyedül intéztem, amikor bárányhimlősek voltak. - Valami angol fiúval találkozgatsz a tejüzemben, Lilli? Lattimer emberei közül valakivel? Évek óta elég idős vagy már, hogy udvaroljanak neked. Édesanyád halála után nem erőltettem a dolgot, itthon volt szükség a segítségedre a fiúk miatt. De ha készen állsz, keresek neked egy megfelelő férjet. Eddig is sok derék férfi érdeklődött utánad, de te egyiket sem bátorítottad, ezért azt gondoltam, inkább itthon maradnál velünk. Tudom, hogy vannak nők, akik nem akarnak férjhez menni. Élhetsz itthon velem, ha ezt akarod - és őszintén remélte, hogy a lánya ezt akarja. - De nem szeretném, ha angolokkal ismerkednél, Lilli, már ha tényleg ez a helyzet. Tudod, mit mond a Rend. A közösségünkben kell magadnak párt találnod. Nem hagyhatod el a köreinket! - Nem kerestem senkit a közösségen kívül, papa -védekezett a lány, aki meglehetősen idegesnek tűnt, ahogy a bankban hagyott pénzére gondolt. - Nem találkozgatok senkivel a tejüzemből. Csak szerettem volna kocsikázni egyet a fogattal. - Azt hiszem, ideje férjhez menned és családot alapítanod. A fiúk lassan felnőnek. Az ikrek jövőre befejezik az iskolát. - Nem akarom elölről kezdeni, hogy gyermekekről gondoskodjak - mondta őszintén a lány - Hét éve ezt csinálom, amióta a mama meghalt. - Márpedig igenis kell hogy saját gyermekeid legyenek - felelte határozottan az apja. Eddig még sosem mondott ilyet a lánynak. - Én pedig nem szeretném, papa. Férjet sem szeretnék. Ez az élet nekem tökéletesen megfelel. - Nem természetes, hogy az apádról és az öcséidről gondoskodj. Szükséged van férjre és saját gyermekekre. - Az apja hajthatatlan volt. Nem értette meg, hogy a lány saját gyermek iránti vágyát teljesen felemésztette a testvérei felnevelése. - Klaus Mueller jó ember. Ő jó férjed lenne. Kész újranősülni. - A lány szíve ösz-szeszorult az apja szavaitól. - Papa, ő ötvenéves! - Én is majdnem harminc évvel voltam idősebb anyádnál, mégis milyen boldogok voltunk. Idősebb férfira van szükséged. Túl bölcs és érett vagy egy fia-talabbhoz. - És túl bölcs vagyok ahhoz is, hogy olyanhoz menjek hozzá, akit nem szeretek - válaszolta csendesen a lány. Soha nem volt még szerelmes, és már le is mondott róla, hogy valaha is az lesz. - Majd szépen megtanulod szeretni. Anyád alig ismert, amikor összeházasodtunk. Az apja úgy vélte, jó férje lennék, és igaza lett. Anyád akkor alig volt idősebb egy gyermeknél. Te pedig felnőtt nő vagy Egy jó embert könnyen meg lehet szeretni. Ha azért járkálsz kocsikázni az öcséiddel, mert nincs jobb dolgod, akkor igenis többre van szükséged! - Igen, tényleg többre van szükségem - rebegte halkan a lány. Ahogy az apját hallgatta, rájött, hogy nem akar többet hazudni neki. Hiba volt, hogy egyáltalán megpróbálta. - Szeretnék valami mást csinálni. Mama biztos megértené. Úgy érzem, ő is ezt várná tőlem. És közben mindvégig itt maradhatnék magával, papa. -Lillibet látta az apján, hogy semmit sem ért az egészből. De hogy is érthetné? Amit a lány akart, az a legvadabb rémálmaiban sem jutott volna eszébe. - írtam egy regényt, papa. Három évembe telt. Jó történet, olyasmi, amilyeneket mama adott nekem olvasni. Nem rólunk szól, semmit nem írtam benne magunkról vagy arról, ahogy élünk Csak egy történet egy fiatal lányról, aki egy farmon nő fel, aztán elmegy, hogy beutazza a világot.

- Hát ezt akarod? Utazni és világot látni? - kérdezte teljes döbbenettel a férfi. - Nem. Szeretek itt élni. Én csak szeretnék írni. Nincs olyan szabály a Rendben, ami tiltaná, hogy írjak. - Lillibet persze utazni is szeretett volna, de ahhoz már végképp nem volt bátorsága, hogy ezt is beismerje. - Én jobban ismerem a Rendet, mint te. Otthonra és gyerekekre van szükséged, akkor nem lenne időd, hogy kitalált történeteket irkálj, és haszontalan könyveket olvass. Ha mindenképp olvasni akarsz, olvasd a Bibliát. Nem kell más olvasmány azon kívül. A regényedtől pedig azonnal szabadulj meg. - Nem tehetem, papa. - Alig volt több suttogásnál, ahogy Lilli ezt mondta. - Elküldtem New Yorkba egy kiadónak, akiknek tetszett a könyv. Jövőre kiadják. - Megtiltom! - kiáltotta az apja, és öklével az asztalra csapott. - Hogy mertél ilyet tenni a hátam mögött? - Sajnálom, papa! Tudom, hogy hibáztam. Azóta sokat imádkoztam feloldozásért. De azt hiszem, mama is úgy akarta volna, hogy megtegyem. - Egyszerre vallott bátorságra és őrültségre, hogy ezzel érvelt. - Anyád sosem engedte volna az én beleegyezésem nélkül. Ő engedelmes asszony volt. Nem járulok hozzá, Lillibet, hogy kiadasd a könyved! Azonnal tudasd a kiadóval, hogy nem jelenhet meg! - Nem teszek ilyet, papa - ellenkezett halkan a lány. - Igenis ki szeretném adatni. Semmi rosszat nem követtem el. - Azzal teszel rosszat, hogy nem engedelmeskedsz nekem. Megtiltom, hogy kiadasd a könyvet! Azt is megtiltom, hogy írj! Mostantól a Bibliát fogod tanulmányozni, és férjhez mész, mihelyst találok egy alkalmas kérőt. Eljött az ideje! - Nem kényszeríthet, hogy férjhez menjek, vagy hogy ne írjak többet. Nem veheti el a szabadságom! - Az angolok között szeretnél élni? Ez az, amire vágysz? - Lillibet tudta, hogy az apja most majd a kiközösítéssel próbálja megfélemlíteni, de nem hagyta magát. - Nem. Itt akarok élni az otthonunkban, magával és az öcséimmel. Megöregedni is itt fogok, ha maga is így szeretné. De nem mondhatok le az írásról, mert szüksége van rá a lelkemnek! - A lelkednek az Úrra van szüksége, és semmi másra! Amíg az én házamban élsz, nem adathatod ki azt a könyvet. Most menj a szobádba! Ma a fiúkkal készítjük el magunknak a vacsorát. Egy szót nem akarok hallani többet a könyvedről! Megállapodtál a kiadóval valamiről? - Aláírtam egy szerződést - mondta halkan, de egyre határozottabb hangon. - Akkor szépen megírod nekik, hogy meggondoltad magad. Nem kényszeríthetnek rá, hogy kiadasd a könyved. - Maga pedig nem kényszeríthet, hogy ne adassam ki! - mondta alany villámló szemekkel. - Én őszinte voltam, elmondtam mindent. Nem akarok hazudni. - Addig nem hagyod el ezt a házat, amíg fel nem bontod azt a szerződést. Megértetted? Ha nem engedelmeskedsz, kiközösítünk. - Nem kényszeríthet, hogy elhagyjam az otthonom! Nem megyek el. - A férfinak eddig még egyetlen gyermeke sem mert ellentmondani, szinte reszketett a dühtől, ahogy Lilli elhagyta a szobát, és felment. A többiek hallották, ahogy az apjuk az asztalra csapott, és odakint várták, hogy elüljön a vihar. Sejtették, hogy valami komoly dologról lehetett szó, de álmukban sem gondolták volna, hogy a nővérük írt egy könyvet. Lillibet szó nélkül ment a szobájába. Aznap nem vacsorázott. Éjszaka még órákig ébren feküdt a könyvére és a szerződésére gondolva, és arra, hogy a világon senki és semmi nem kényszerítheti arra, hogy mindezt eldobja

magától. Még az apja sem. Épp ellenkezőleg, minden eddiginél eltökéltebben szerette volna, ha megjelenik a könyv. Másnap reggel lejött az emeletről, és nekilátott a házimunkának. Az apja néhány napig nem tett említést a dologról, de aztán megkérdezte Lillibetet, megírta-e a kiadónak, hogy mégsem járul hozzá a regény kiadásához. - Nem írtam nekik - válaszolta halkan. - És nem is fogok. - Ezzel kezdetét vette az akaratok harca. A következő két hétben az apja egyáltalán nem szólt hozzá, a lány végül kétségbeesve kereste fel Marga-rethe-t. Az asszony mindenről tudott, Henryk már többször kidühöngte magát neki azóta, hogy Liliivei beszélt. Elszánta magát, hogy férjhez adja a lányát, és őszintén bánta, hogy nem tette meg korábban. - Majd szépen túlteszi magát rajta. Anyád nagyon büszke lenne rád! - vigasztalta a lányt Margarethe. Lillibetet meglepték az asszony szavai. Margarethe sokkal irányíthatóbb asszony volt, mint Rebekah, de ebben az esetben Lillibet pártjára állt. Tudta, milyen sokat jelent ez a lánynak, és értelmet kellett adnia az életének, ha egyszer nem akart férjet és gyerekeket magának. Henryk azonban nem engedett. így ment még további két héten keresztül, az apja hol felváltva szidta és fenyegette a lányt, hol pedig egy szót sem szólt hozzá. A fenyegetése, hogy kiközösíti a lányát, egyre erősebbé és komolyabbá vált, a végén már odáig fajult, hogy az egész közösség kiveti magából, ha nem engedelmeskedik az apjának. Az egyetlen, amitől Lillibet igazán félt, az volt, hogy örökre el kell hagynia a közösségüket, ezért szeptemberben levelet írt Bob Bellagiónak, amelyben tájékoztatta a történtekről, és tudatta, hogy nem járulhat hozzá a könyv megjelenéséhez. Felajánlotta, hogy visszafizeti a pénzt, és mellékelt egy ideiglenes csekket az előleg teljes összegéről kiállítva. Elgyalogolt a tejüzembe, és átadta a levelet Joe Lattimernek, hogy adja postára. Amikor hazaért, beszámolt az apjának arról, hogy mit tett, és gyűlölettel nézett rá. A férfi ügyet sem vetett a zaklatottságára. A lány azt is kijelentette, hogy önként hagyja el a közösséget, ha arra kényszeríti, hogy férjhez menjen. Azzal a szobájába ment, és három napig nem mutatkozott. Utána visszatért a házimunkához és a szolgai mindennapokhoz, de látszott rajta, hogy valami meghalt benne. Margarethe elmondta Henryknek, hogy komolyan aggódik a lányért, és véleménye szerint a férfi nagy hibát követett el. Henryk erre közölte az asszonnyal, hogy többé nem látja szívesen a házában. Amikor Bob megkapta Lillibet levelét, már a kézírásból látta, milyen feldúlt lehetett, amikor a levelet írta. Még a gondolatát is gyűlölte, hogy a lány ilyen elnyomásnak és megfélemlítésnek volt kitéve. Lillibet mindent leírt, majd közölte, hogy ilyen körülmények között nem tud hozzájárulni a könyv kiadásához. Szinte rosszul lett, ahogy a levelet olvasta, és teljesen átérezte a lány lelkiállapotát. Összetépte a Lillibet által kitöltött csekket, és másnap már a Lattimer-tehenészetben volt, hogy megtudakolja Joe-tól a lány címét. - Csak nem történt valami? - kérdezte Joe. Bob tekintete kétségbeesett volt. - Az apja megtiltotta, hogy kiadassa a könyvet. Én magam akarok beszélni vele. - Joe bólintott, bár nem volt meggyőződve róla, hogy bármit használ az ügyüknek. Henryk Petersen makacs ember volt, ragaszkodott a régi hagyományokhoz. Joe ennek ellenére útbaigazította Bobot, remélve, hogy helyesen cselekszik. Késő délutánra járt, és Lillibet épp vacsorát főzött, amikor Bob bekopogott a konyhaajtón. A lány ajtót nyitott, és úgy bámult rá, mint aki kísértetet lát. - Ön meg hogy kerül ide? - A férfi úgy látta, hogy a lány vékonyabb, mint amikor utoljára látta, és nagyon meggyötört. -Jöttem, hogy beszéljek az apjával, és megpróbáljam meggyőzni a könyvvel kapcsolatban. Talán neki is el kellene olvasnia. - Inkább meghalna! - mondta Lillibet elkeseredve. - Megfenyegetett, hogy kiközösít, és elküld innen. - Bob elővette a zsebéből a félbetépett csekk darabjait, és a lány kezébe tette. Aztán komoly tekintettel nézett a szemébe.

- Lilli, akarja, hogy kiadjuk a könyvét? - Szerződés ide vagy oda, nem kényszerítette volna a lányt, hiszen annak túl sok volt a veszítenivalója. - Igen - felelte halkan -, akarom. De nem szeretném, ha elküldenének. Nincs hova mennem. Én csak így tudok élni. - Ahogy körülnézett a konyhában, Bob hirtelen a tizenhetedik században találta magát. - Hadd beszéljek vele! - A lány nem sok értelmét látta, mégis hagyta, hogy a férfi a nappaliban várakozzon, és megkínálta egy csésze teával. Visszament a konyhába, hogy folytassa a főzést, így az apja sem láthatja őket együtt, amikor bejön. Henryk két órával később ért haza, és Lilli jelentette, hogy egy látogató várja a nappaliban. Meglepetten lépett a szobába, a lány pedig követte. Bob azonnal felállt, ünnepélyesen és tiszteletteljesen nyújtott kezet. Henryk kezet rázott a számára ismeretlen férfival. - Üdvözlöm, Mr. Petersen, Róbert Bellagio vagyok. Enyém a kiadó, amelyik megjelentetné a lánya könyvét. Tudnia kell, hogy a lánya zseniális könyvet írt, ami semmilyen módon nem veszélyezteti a közösségük megítélését, még csak meg sem említi az amisokat. Azok, akik olvassák, csodálni fogják a szerzőt és az amis nők műveltségét. Biztos vagyok benne, hogy maga is büszke lenne a lányára, ha elolvasná a könyvét. Azért jöttem ide, hogy mindezt magam mondhassam el önnek. Mélységesen tisztelem az önök közösségének szabályait, de azt is szeretném, ha Lillibet könyve megjelenhetne. Ez neki is fontos lenne. - Inkább az lenne fontos neki, hogy engedelmeskedjen az apjának - mondta -, és majd akkor leszek büszke rá, ha így is tesz! Megvannak a saját szabályaink és törvényeink. És fontos, hogy Lillibet is tisztelje őket. - Dühösen nézett Bobra, aztán kissé megenyhült, és hellyel kínálta a vendéget. Nem akart udvariatlan lenni. - Kedves öntől, hogy idejött beszélni velem. -Lilli látta, hogy az apja tényleg értékelte ezt a tiszteletteljes gesztust. - De továbbra sem engedem Lillinek, hogy kiadassa a könyvet. - Tehetek bármit, uram, amivel megkönnyíteném, hogy elfogadja ezt a helyzetet? kérdezte halkan Bob. Lilli figyelemmel kísérhette, hogyan méregeti egymást a két férfi. Noha mindketten emberükre akadtak, Lilli érezte, hogy Bob nem nyerheti meg a csatát. Az apja erősebb volt, és az ő szabályai szerint játszottak. - Csak annyit tehet, hogy tudomásul veszi: nem adhatja ki a könyvet. Lilli a leányom, és tisztelnie kell engem. - Úgy beszélt, mint férfi a férfival. - Óriási áldozatot vár el tőle - jelentette ki Bob komolyan. - Úgy tudom, három évig dolgozott ezen a könyvön, a saját kezével írta végig, hosszú éjszakákon keresztül. - Kár volt. Ennél sokkal fontosabb dolga van itthon, gondoskodnia kell az öccseiről és rólam. - Bob most nem látta másnak, mint önző vénembernek, de tiszteletteljesen bólintott. Nem akart rontani Lillibet helyzetén. - Velünk vacsorázik? - állt elő egy váratlan ajánlattal Henryk. - Hosszú utat tett meg, hogy találkozzon velem. Ez a könyv nyilván fontos önnek. - Igen, fontos. - Bob szándékosan nem nézett Lilli-re, ahogy ezt mondta. Nem akarta feldühíteni az apját, csak beszélni akart vele, hogy lássa, meg lehet-e ingatni elhatározásában. De eddig sajnos fikarcnyi jelét sem mutatta ennek. - Akkor nagyon sajnálom, hogy csalódást okozunk. Ön persze nem tudhatta, hogyan fogadjuk, hogy Lillibet hozzájárult a könyv kiadásához. Ez nem volt tisztességes tőle. Itt marad vacsorára? - ismételte meg a kérdést, és Bob nem akarta visszautasítani. Örült, hogy Lillibet közelében lehet, és láthatja, hogyan él a lány. A tapasztalat sokkolta. Nem is az életük archaikus egyszerűsége hatott rá így, hanem az apja zsarnoki hatalma a lánya felett. Henryk meg volt győződve róla, hogy a lánya beéri egy végigszolgált élettel, és nem is érdemel ennél többet. Lattimer nem véletlenül mondta, hogy az öreg makacs és begyepesedett agyú, igazi vaskalapos. - Megtiszteltetés lenne önökkel vacsorázni - felelte csendesen Bob. Lillibet apja fejbiccentéssel nyugtázta, majd áttessékelte Bobot a másik szobába, és felajánlotta, hogy

megmutatja neki a farmot. Bob elfogadta az ajánlatot. A két férfi kiment, majd eltűnt szem elől. Ahogy Lilli remegő térddel leült a konyhaasztalhoz, Wüly is lejött. - Most éppen mi történik? - A harc az apja és a nővére között már egy hónapja ment, már mindany-nyian belefáradtak, legfőképpen Lilli. - Itt van a kiadó tulajdonosa, aki meg akarja jelentetni a könyvemet. Eljött, hogy beszéljen a papával, és megpróbálja meggyőzni - foglalta össze a helyzetet kétségbeesett arccal Lülibet. Wüly felnevetett. - Papa meg kivitte, hogy lelője? - Wüly jót hahotázott a saját viccén. - Meglehet. - Lillibet nem tudta megállni mosoly nélkül, majd ment, hogy megnézze, hogy áll a vacsora, és lejjebb vette a gázt. Eközben Bob a lány apjával körbejárta az istállót, és széles körű ismeretekről árulkodó kérdéseket tett fel arról, hogyan művelik a földet elektromosság, modern berendezések vagy traktor nélkül, mire az öreg elmagyarázta, milyen elvek szerint élnek, és miért gondolják úgy, hogy ez a helyes út. Bobot lenyűgözték a hallottak, de Lülibet helyzetével kapcsolatban nem voltak ülúziói. A lány nem kaphatta meg azt a szabadságot, amire vágyott, és amit Bob szerint megérdemelt volna. A nőknek megvolt a maguk szerepe ebben a közösségben, de a régi, idejétmúlt hagyományok szerint, és minden fontos döntést a férfiak hoztak. Mindenben övék volt az utolsó szó, a nők teljesen alá voltak vetve az akaratuknak. Henryk azt állította, hogy az asszonyaiknak ez megfelelt így, és Bob biztos volt benne, hogy valóban így is gondolta. Becsületes, őszinte ember volt, mélyen gyökerező meggyőződéssel és hittel. Henryk azon kapta magát, hogy egészen megkedvelte Bobot, tetszett neki, hogy érdeklődő és tisztelettudó. Amikor egy órával később visszatértek a házhoz, úgy tűnt, jól telt az idő egymás társaságában. Lilli addigra elkészült a vacsorával, és szólt a fiúknak is, hogy jöjjenek. Meglepően kellemes estét töltöttek együtt, Bob kedves volt a fiúkkal, akik nagyon élvezték a vele való beszélgetést. Érdekes dolgokat tudtak meg egymás vilá-gáról. Bob komolyan érdeklődött az amisok életmódja felől, a fiúknak pedig legalább ezer kérdésük volt arról, hogy mit csinált, és milyen helyeken járt eddig a férfi. Élvezetes volt az este, és amikor Bob indulásra készülődött, Henryk megköszönte a látogatást, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Bob csupán abban reménykedhetett, hogy egy szikrányi kétséget ébresztett Henrykben az elhatározása helyességét illetően, és idővel majd felülvizsgálja azt. Ám ennek egyelőre még semmi jelét nem látta. - Köszönöm, hogy eljött. Igazán bátor volt öntől -mondta Lilli kedvesen, miközben az autóhoz kísérte a férfit. Az apja megengedte neki, mivel megbízott Bobban. - Bárcsak magával mehetnék! - sóhajtotta a lány elkeseredetten. Életében most először mondott Ilyet, és először is érzett így. - Én is ezt kívánom - szólt a férfi, miközben tekintete a lányét kereste. - Elég kemény fickó! - jegyezte meg a lány apjáról. - Igen, tényleg az. - Lilli, őszinte leszek, nem adjuk ki a könyvet, ha erre kér. Nem akarom romba dönteni az életét egy könyv miatt. - Én viszont még mindig azt szeretném, hogy kiadják. - A lány szemében elszántság tükröződött. - Mi lesz, ha kiközösítik? - Nem hiszem, hogy megteszik. De ha kell, majd Margarethe-hez megyek, ő jó barátja volt anyámnak. Talán befogad engem. - A lány ebben nem volt biztos. Ha az apja eléri az elöljáróknál, hogy kiközösítsék, akkor senki sem segíthet, és nyilván nem is merne segíteni senki, hiszen ezzel magukat is ugyanannak a veszélynek tennék ki. De meggyőzte magát arról, hogy az apja sosem tenne ilyet. Kemény öregember volt, de szerette a lányát. Biztosan megbünteti majd, de kiközösíteni nem tudná.

- Eljöhetne New Yorkba is - vetette fel a férfi, és magára erőltetett egy mosolyt. - Talán még tetszene is. - Egy nap mindenképp szeretnék elmenni oda. Csak megnézni a várost - felelte a lány. - El is jön majd. - Megszorította a lány kezét, de nem merte arcon csókolni, mert félt, hogy meglátják. - És persze még meg is kell szerkesztenünk a könyvet. - Lillibet bólintott, noha fogalma sem volt, hogy fogják véghezvinni. Főleg a jelen körülmények között. - Köszönöm, hogy eljött - ismételte meg Lülibet, miközben a férfi beszáüt a kocsiba, és beindította a motort. Egy hosszú pillanatig nézte a lányt, aztán elhajtott. A lány integetett, ahogy az autó távolodott, és a férfi úgy érezte, mintha cserbenhagyná. Gyűlölte, hogy így kellett otthagynia Lillibetet, egy középkori életben, az apja zsarnoki uralma alatt vergődve, ahol nem volt senki, akivel megoszthatta volna a bánatát, aki megérthette és megvédhette volna ebben a kemény és szigorú vüágban. Lillibeten is különös érzés lett úrrá, ahogy a távozó férfi után intett, mintha egy hajót látott volna elvitorlázni. Azt a hajót, amelyiken ő is rajta szeretett volna lenni, fedélzetén az egyetlen emberrel, akit ezen a világon a barátjának tudhatott. Könnyek patakzottak végig az arcán, miközben visszatért a házba, és felment a szobájába. A jól ismert falak többé nem az otthon menedéket jelentették számára. Épp ellenkezőleg, börtönként zárták körül.

18. fejezet A Bob váratlan látogatását követő napon Henryk hangulata némileg megenyhült, és már kedvesebben szólt Lillibethez. Bob tiszteletteljes gesztusa nem hagyta hidegen, és jó embernek tartotta, bár csodálkozott rajta, hogy még nem nősült meg, de az angolok többsége már csak ilyen volt. Meg sem fordult a fejében, hogy Bob udvarolna Lillibetnek. A férfit túl értelmesnek találta ahhoz, hogy ilyet tegyen, és az amis hagyományok iránt is tiszteletet tanúsított. Ezenkívül nyüván-való volt, hogy Bob érdekeltsége az ügyben üzleti, nem pedig személyes jellegű. De bármennyire is megkedvelte Henryk a kiadó tulajdonosát, sem most, sem máskor nem kívánt hozzájárulni, hogy Lülibet könyve megjelenhessen. Családfőként meghozta a döntését, és tudta, hogy Lillibet előbb-utóbb beletörődik az akaratába. A lánynak nem volt más választása, azt nyil-ván maga sem akarta, hogy kiközösítsék. Henryk nem hagyott kétséget a következmények felől, márpedig ő igen elszánt ember volt. Ezt Bob is megértette. Lillibet nem vitatkozott többet az apjával Bob látogatása után. De ő is meghozta a döntését. Nem akadályozza meg a könyv megjelenését, bízva abban, hogy az apjának nem lesz szíve kiközösíteni őt. Tudta, hogy az apja szereti, ahogy ő is szerette az öreget. Tisztában volt vele, hogy mérhetetlenül dühös lesz, de abban is biztos volt, hogy előbb-utóbb túlteszi magát rajta. Neki és a fiúknak túl nagy szükségük volt a lányra. Lillibet csak végezte a munkáját, anélkül hogy egy szót is szólt volna apjának az elhatározásáról. Nem volt értelme újra összetűznie vele. A könyv megjelenéséig még volt egy évük. A hallgatás tűnt a legjobb megoldásnak, sokkal inkább, mint a nyílt ellenszegülés, amely csak tovább szította volna haragjukat, az övét is, meg az apjáét is. Várta, hogy Bob jelentkezzen, és elmondja, milyen feladatai lesznek még a könyv szerkesztésével kapcsolatban. Még azt sem találták ki, ezeket hol és hogyan fogja majd elvégezni. Lillibet számára az tűnt a legésszerűbb megoldásnak, hogy a férfi elküldi neki az egész anyagot postán, ő egyedül végrehajtja a szükséges változtatásokat, majd elviszi a tejüzembe, hogy küldjék vissza a kiadó címére. Bob viszont biztos volt benne, hogy Lillibetnek útmutatásra és magyarázatra lesz szüksége a kért változtatásokhoz, és mivel ez az első könyve, ami megjelenik, mindenképpen célszerű lenne személyesen együtt dolgoznia egy szerkesztővel, akár azzal a kollégával, akit megbízott a könyv szerkesztésével, akár vele.

Mary Paxton foglalkozott a kézirat szerkesztésével azóta, hogy Lillibet aláírta a szerződést. Szeptemberben jelentkezett Bobnál, hogy végzett az anyaggal. Kevesebb munka volt vele, mint amire előzetesen számított, de így is szükség volt még finomításra és átdolgozásra néhány helyen. Maryt meg is lepte, hogy milyen színvonalas a kézirat ahhoz képest, hogy kezdő író műve, de Lillibet a végletekig precíz volt minden munkájában. - Néhány napnál többet nem fog igénybe venni az anyag véglegesítése - biztosította Bobot Mary, miután leült a férfi irodájában, ami nem kis erőfeszítésébe került. Úgy nézett ki, mint Ágnes Gooch az Auntíe Mame című filmből, és két héttel későbbre várta az ikrei születését. Úgy érezte magát, mint aki menten szétpukkan. Rettenetes kínokat állt ki a nyári kánikulában, alig várta, hogy világra hozza az ikreit. Mary volt a yale-i diplomás munkatárs, akit Bob tökéletesen alkalmasnak tartott arra, hogy együtt dolgozzon Lillibettel. - Milyen gyorsan tud idejönni? - kérdezte némi aggodalommal Mary. - A holnap túl korai lenne? - Csak félig szánta viccnek a kérdést. - Az a tervem, hogy este addig futkározom a háztömbök között, amíg ösz-sze nem esek, hátha végre mozgásra bírom ezt a két kis fickót idebent. - Három hónapig akart otthon maradni a picikkel. Mivel még nem volt gyereke, fogalma sem volt, mire számítson, ráadásul mindenből duplán részesül majd. - Nem hiszem, hogy ide tudna jönni holnapra -mondta Bob, és az arca elárulta aggodalmát. - Mit gondolsz, meg tudnátok oldani e-mailen keresztül? - Korábban már említette Marynek, hogy Lillibet amis, de nem szólt arról, mennyire ellenzi az apja a könyvet. A munkatársainak nem kellett mindenről tudniuk. Maryt teljesen lenyűgözte, hogy Lillibet milyen köny-nyedén és hitelesen ír olyan dolgokról, amiket sosem látott, és nem is ismerhetett, mint például a légi közlekedés, a külföldi országok és városok, vagy a legkülönfélébb emberek kinézete, gondolkodása, öltözködése és döntései. Fiatal nő létére elképesztő rálátása volt a világ dolgaira, rendelkezett azzal a különleges képességgel, hogy más emberek fejével gondolkodjon, és beleélje magát olyan helyzetekbe, amelyekben ő maga sohasem lehetett. Minden ízében vérbeli író volt, igazi őstehetség, ahogy Bob is megállapította. - Nem hinném, hogy így első alkalommal meg tudnánk oldani levelezéssel - válaszolta gondterhelten Mary. - Talán később, ha már megszoktuk, hogy együtt dolgozzunk. De ezt most szeretném tényleg a lehető legjobban megcsinálni. Ez a könyv túl jó ahhoz, hogy ne legyünk maximalisták. El tud jönni New Yorkba? - Hát, nem lesz könnyű neki. A családjának szüksége van rá a farmon. Ráadásul még soha életében nem hagyta el Lancestert. A családjának nem fog tetszeni a dolog. - Bob ezzel erősen lekicsinyítette a lány apjának várható reakcióját, amit magában leginkább atomrobbanásként képzelt el. - Neki pedig olyan lesz, mintha egy másik bolygóra érkezne. Reméltem, hogy nem kell azonnal a mély vízbe dobnunk, már ami a munkát és a modern világ metropoliszát illeti. Sosem volt még távol az otthonától, még telefont sem használt soha. Autóban is akkor ült először, amikor elvittem a bankba. Eléggé sokkoló élmény lesz neki, ha idejön. - Hát, hacsak nem képzett bába, akkor én sajnos nem tudok helybe menni - bánkódott Mary. - Mindenképpen fontos lenne személyesen találkoznunk. - Ezt Bob sem gondolta másképp, de halvány elképzelése sem volt, hogyan üthetnék nyélbe a dolgot. Ezúttal közvetlenül a lány postai címére írt. Amióta megismerte az öccseit, nem akarta az ő közreműködésüket igénybe venni, hogy e-maileket küldjön a nővérüknek Csak remélhette, hogy hamarabb kerül Lillibet kezébe a levél, mint az apjáéba. Két nappal később Lillibet teljes pánikban hívta fel a tejüzemből, Joe Lattimer irodájából. Lillibetnek kora reggel ez volt az első dolga, szerencsére Bob épp bent volt az irodában. Amint megtudta, hogy a lány keresi, azonnal felvette a telefont. - Hogyan menjek New Yorkba? - kérdezte a férfit. Az is elegendő kihívás elé állította volna, ha a férfi megy Lancesterbe, és a látogatását el kellett volna titkolnia az apja elől, főleg ha a látogatás több napig is eltart. De eltűnni New Yorkba egy hétre? Ez végképp lehetetlennek

tűnt számára, már logisztikailag is. Nem kevésbé a férfinak. - Túl öreg vagyok egy rumspringá-hoz - jegyezte meg a lány idegesen. A férfi még sohasem hallotta ezt a kifejezést. - Rumspringa? - kérdezett vissza, mire a lány nevetni kezdett, és úgy hallatszott, mint aki felderült kissé. - Elnézést, amis kifejezést használtam. Mi nem gyerekként, hanem felnőtt korunkban keresztelkedünk meg, amikor már elég idősek vagyunk, hogy eldöntsük, hogyan szeretnénk élni, és önként vállaljuk az amis közösség szabályainak és szokásainak a követését. Vannak olyan családok, amelyekben megengedik a fiataloknak, hogy egy kicsit kirúgjanak a hámból, mielőtt megkeresztelkednek. Néhányan még dohányoznak és isznak is egy keveset, angolokkal barátkoznak, és kipróbálják a gépkocsivezetést. Ez liberális gyakorlatnak számít az amisok között, de alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a fiatalok megértsék, miről mondanak le a jövőben. Az én családomból azonban még soha senki nem csinált ilyet. Apám meg is ölt volna, ha ilyet teszünk. És nem hinném, hogy egy hét New Yorkban egyszerű rumspringa lenne az ő szemében, sokkal inkább Szodoma és Gomorra. - Ezen mindketten jót nevettek, de a férfi igazán érdekesnek tartotta a lány által leírt szokást. Az amisok legtöbb szokásának és hagyományának volt értelme, csak a Henrykhez hasonló régimódi vaskalaposok szélsőséges nézetei és szigorúsága nehezítették így meg a lány életét. Csakhogy Lillibet mostanáig mindezt elfogadta, és élete hátralevő részében is így szándékozott tenni. Amíg Henryk élt, a lány semmi változást nem remélhetett a helyzetében. - Az én szüleim sem lelkesedtek a rumspringa gondolatáért - mesélte nevetve Bob. Főiskolás koromban egyszer elkaptak ittas vezetésért, egyszer meg elmentem az egyik barátom gólyaavatására a Princetonra. Az elsőéves fiúknak meztelenül kellett körbefutniuk a kampuszt az első hóban. Kissé elragadott minket a hév, és meg sem álltunk egy közeli bárig. Csak az volt a baj, hogy közben elhagytuk a kampuszt, úgyhogy szépen letartóztattak minket. Apámnak el kellett jönnie New Yorkból, hogy letegye értem az óvadékot. Két hónapig alig kaptam zsebpénzt büntetésből. - Azért ez egy kicsit durvábban hangzik, mint az itteni rumspringák. - Lillibet jóízűen nevetett a történeten. - Akkor most mi legyen? Tényleg olyan fontos, hogy személyesen is ott legyek, és együtt dolgozzak a munkatársával? - A munkatársam szerint igen, de sajnos ő semmiképpen nem tud Lancesterbe menni. Két hete van, vagy talán annyi sincs az ikrei születéséig. Ő sokkal jobb szerkesztő nálam, és a kezdetektől ő dolgozik a könyvén. - Akkor nekem kell odamennem. Kitalálok valamit - mondta kissé aggódva, de úgy tűnt, azért nem ingott meg az elhatározásában. - Sajnálom, Lillibet! - biztosította együttérzéséről a férfi őszinte hangon. - Mit? Hogy életem legnagyobb lehetőségét adja nekem? - Bob örült, hogy Lillibet még mindig így érez. - Küldök önért egy kocsit. Az irodánk közelében keresünk önnek egy hotelt. Természetesen fizetünk minden költséget, és ha kívánja, én magam viszem haza, vagy rendelünk egy kocsit, ami hazaviszi. - Közben arra jutott, hogy jobban mutatna, ha bérelt kocsi és sofőr vinné vissza a lányt, így az apja nem gondolná, hogy együtt töltötték a hetet a lakásán vagy egy hotelben. - Biztonságban leszek egy hotelben? - A lány kérdése fiatalságra és tapasztalatlanságra vallott. - Hát persze! Nagyon jó szállodát keresünk önnek. És én leszek az idegenvezetője New Yorkban. - A férfi hangja elárulta, hogy örömmel néz a dolog elébe, Lil-libetet pedig izgalommal töltötte el a kilátásba helyezett program. Addig már csak az apja tombolását és fenyegetéseit kell túlélnie, bármi áron. - Milyen hamar tudna jönni?

- Nem tudom. Ezen a héten? A következőn? - Az apja mindenképp dührohamot kap, bármikor is megy, de Lillibet eltökélte, hogy nem hazudik neki. Minél hamarabb meg kell mondania, hogy a könyv meg fog jelenni, és néhány napra New Yorkba kell utaznia a szerkesztéssel kapcsolatos feladatok miatt. - Jobb lenne minél hamarabb, Mary állapota miatt. Úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban szétrobbanhat. - Életében nem látott még nőt ennyire terhesen. - Az anyám is pont úgy nézett ki, amikor Márkust és Josiah-t várta. - Lillihez hasonlóan az anyja is aprócska termetű volt. - Rendben, akkor legyen a péntek. - Aznap kedd volt. - Mennyi ideig kellene maradnom? - A férfi szívesen válaszolta volna viccből, hogy „örökké", de aztán mégsem merte, mert többről árulkodott volna, mint amennyit a lány sejthetett. Nem akart olyan érzéseket keverni a munkába, amelyeket magának sem tudott megmagyarázni, és amelyekkel a lány sem nagyon tudna mit kezdeni. Először neki magának kellett tisztán látnia. - Szerintem számoljon egy héttel, legfeljebb hazamegy korábban, ha gyorsan végeznek. Adjon egy kis időt magának - felelte Bob. A lánynak pedig eszébe jutott a régi mondás: „A bárányért ugyanúgy akasztanak, mint a birkáért". Az utazással mindenképp feldühíti, az apját, az, hogy egy hétre vagy öt napra megy el, már úgyis mindegy lesz. Az engedetlensége fogja kiváltani az apja haragját. A lány nem akart elmenni odáig, hogy kiközösítsék. Tisztában volt vele, hogy mennyire szereti őt az apja, és bár a fenyegetőzése megijesztette, mégsem tudta elképzelni, hogy tényleg képes lenne valóra váltani. - Péntek reggelre akkor küldök egy autót és egy sofőrt a házuk elé - zárta a kérdést Bob. Megkönnyebbült, hogy Lillibet vállalta az utazást, noha ő is eléggé aggódott a lány sorsának további alakulásáért. - Inkább a tejüzemhez küldje. Megkérem Willyt, hogy vigyen el odáig. Jobb lesz, ha apámnak nem kell végignéznie, ahogy beülök egy gépkocsiba. - A lány felidézte, amikor autóval mentek a bankhoz és a fagylaltozóhoz azon a napon, amikor először találkozott a férfival. Az apja nyilván ettől is elszörnyedt volna, ha megtudja, de Lilli nagyon élvezte, és azóta is gyakran idézte fel a férfival töltött perceket. - Intézem - ígérte Bob, majd a kiadó tulajdonosának szerepéből kibújva, egyszer csak lágyabb, baráti hangra váltott. Úgy érezte, ez a két szerep együtt él benne. - Sok szerencsét az apjával! ígérem, mindent megteszek önért, amíg itt lesz. - A lány tudta, hogy igazat mond. Letette a kagylót, és megköszönte Joe Latti-mernek, hogy használhatta a telefont. A férfi egyedül hagyta az irodában, hogy zavartalanul beszélhessen. A lány élete egyszeriben bonyolulttá vált, amióta elküldte a kéziratát New Yorkba, és Bob felfedezte. Joe remélte, hogy nem követett el hibát, hiszen ő csak segíteni igyekezett. Nem akarta, ahogy Bob sem, hogy mindennek következményeképp kiközösítsék a lányt. Ezt nyilvánvalóan maga Lillibet sem akarta. A beszélgetést követően Lillibet a fogattal visszatért a farmra. Egyedül ment el, és a tejet is vitte. Nem kért engedélyt, csak megtette, és az apja nem is volt otthon, amikor eljött. Hazafelé megállt Margarethe-nél. Az apja azóta nem engedte a közelükbe az asszonyt, hogy Margarethe Lilli pártját fogta. Lilli nagyon hiányolta a társaságát, ezért többször is meglátogatta a nőt. Most különös szükségét érezte, hogy beszéljen valakivel. Elújságolta, Bob kérésére New Yorkba kell mennie, hogy dolgozzon még a könyvön, mert a szerkesztő ikreket vár, és nem tudja vállalni, hogy ő jöjjön Lillihez. - El kell mennem - sóhajtotta Lilli, miközben a Margarethe kertjéből szedett borsmentalevélből készült teát kortyolgatta. Az asszony friss buktát is sütött, amit híres baracklekvárjával töltött meg. - Papa meg fog ölni - mondta Lilli aggódva. Ezzel a New York-i utazással válaszúthoz érkezett: vagy elmegy, és vállalja az apja által kilátásba helyezett következményeket, vagy lemond a könyvéről. Szinte biztos volt benne, hogy Margarethe túl kockázatosnak tartja majd az utazást, és lebeszéli róla, amíg teheti. Lilli csak nézett rá nagy, szomorú szemekkel, ölében a fekete főkötővel, a hátán aláhulló hosszú hajfonatot most nem fedte semmi.

- Természetesen a te döntésed - kezdte óvatosan Margarethe, aki a világért sem befolyásolta volna Lil-lit, csak segíteni akart. - Az apád pedig egy végtelenül makacs ember. Ezt mind tudjuk. - Az asszony ajka fájdalmas mosolyra húzódott. Henryk már hetek óta nem kereste, pedig azelőtt közel álltak egymáshoz. - Őszintén hisz a meggyőződésében, és azt gondolja, hogy így a legjobb neked. A tanács egyik elöljárójaként ragaszkodnia kell az általa vallott elvekhez és a Rendhez. De azt hiszem, itt most sokkal több forog kockán, mint a tanács és az apád tekintélye, vagy akár a Rend, Lilli. Most a te szívedről, lelkedről és az életed értelméről van szó! A mi életünkben ritkán adatik meg, hogy a saját sorsunkról döntsünk. És még ritkábban fordulhat elő ilyesmi, ha már férjhez mentünk Te még fiatal vagy és szabad. Tisztelned kell az apádat, de magadnak és Istennek is tisztelettel tartozol. Hiszek benne, hogy az Úrtól kaptad a tehetséged és ezt az óriási lehetőséget. Nem tékozolhatod el! - Azt tanácsolom - folytatta Margarethe -, amit az anyád is mondott volna, noha ő meg én nem értettünk mindenben egyet. Ő mindig is bátrabb volt, mint én, de ezúttal én is ugyanazt mondom... Menj, Lilli... kövesd az álmaidat... menj a szíved után! Ha tényleg olyan fontos neked ez a könyv, menj el New Yorkba, és csináld végig... ne mondj le róla! Örökké bánni fogod, ha feladod. És egyre keserűbb leszel miatta. Apád majd túlteszi magát rajta. így kell lennie. Szeret téged, és szüksége van rád. Szerintem el kell menned New Yorkba. - Lilli teljes döbbenettel bámult rá. Az elmúlt hetekben Margarethe már másodszor mondott valami homlokegyenest eltérőt attól, amire Lillibet számított. Most egyenesen azt tanácsolta, hogy válassza a szabadságot, tekintet nélkül a következményekre. Lilli a szíve mélyén azt is tudta, hogy ha az anyja élne, ő is így akarná, és minden segítséget megadna, hogy végül jóra forduljanak a dolgok. Lüknek most mindezt egyedül kellett véghezvinnie, de legalább már tudta, hogy ez az, amit akar. - Köszönöm! - mondta, és átölelte Margarethe-t. -Köszönöm! - Nem akarta elvesztegetni a lehetőséget. Ha ezt tenné, talán soha nem adódik újabb. Tudta, hogy meg kell ragadnia, amíg lehet. Hitte, hogy a lehetőség a regénye kiadására égi ajándék, amelyet az anyjától kapott. Hazament, és aznap éjjel szép csendben készülődni kezdett az utazásra. Másnap, amikor az apja a bátyja földjén dolgozott Willyvel, az ikrek pedig iskolában voltak, elment a fogattal a tejüzembe, hogy keressen valakit, aki befuvarozza a városba. Rövid kérdezősködés után az egyik segéd vállalta, hogy elviszi. Bement egy ruhaüzletbe vásárolni magának ezt-azt. Úgy tervezte, az amis ruháit visel majd, de szeretett volna néhány angol ruhát is venni, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést New Yorkban. Vett egy fekete szoknyát, néhány blúzt, egy sötétkék és egy piros ruhát, és egy lapos sarkú cipőt, amely leginkább egy balerinacipőre emlékeztetett, és olyan érzés volt benne járni, mintha nem is volna cipő a lábán. Vett egy farmert is. Külön lelkesedett a gombokért és cipzárakért. Végül vásárolt egy kisebb utazótáskát, hogy legyen hely az új ruháknak. Úgy tervezte, magával viszi a köpenyét, ami hagyományos amis viselet volt, de azért vett magának egy világoskék kabátot is. Nagyon jól állt neki, és jól fog jönni, ha hidegre fordul az idő. Vett két pár nejlonharisnyát, amilyet még sosem látott azelőtt. A lábai teljesen csupasznak tűntek, amikor felvette, és egészen más érzés volt, mint a vastag fekete pamutharisnyában, amit állandóan viselt. Mindenért csekkel fizetett. Az eladónő, aki a boltban kiszolgálta, nagyon kedves volt, és hasznos tanácsokkal segített kiválasztani a megfelelő ruhákat, amikor a lány értésére adta, hogy üzleti ügyben New Yorkba készül. Még az üzletben bepakolta az összes új szerzeményét a táskába, amit nyomban az ágy alá rejtett, amikor hazaért. Senki nem látta elmenni és hazaérni. Lelkiismeret-furdalása volt, amiért titkolózott, de mostanra már biztos volt benne, hogy helyes az, amire készül. Csütörtök este állt az apja elé. Várt, amíg befejezték a vacsorát, majd szólt neki, hogy beszélni szeretne vele. Csendben megvárta, amíg a fiúk felmennek. Az apja rezzenéstelen arccal nézett, akkor még nem sejtette, mi mondanivalója lehet a lányának. Azt gondolta, Lillibet már rég lemondott a könyvéről, de nem lehetett teljesen biztos benne. A lány éppen olyan makacs tudott lenni, mint az apja.

Mikor végre egyedül maradtak, az apja elé állt. Remegett, de a férfi ebből semmit sem vett észre, ahogy ott áüt a lány a köténye szélét morzsolgatva. Ezt a kötényét is az anyja varrta neki. Azért is ezt az agyonhordott kötényt választotta erre az alkalomra, hogy emlékeztesse az anyjára, és bátorságot öntsön belé. - Két dolgot is szeretnék mondani, papa. Mégis hozzájárulok a könyvem kiadásához. Nem hinném, hogy bármi rosszat tennék ezzel. Biztos vagyok benne, hogy mama is helyeselné. És el fogok menni New Yorkba, hogy elvégezzem a szerkesztéssel járó feladatokat és javításokat. Egy nővel fogok együtt dolgozni, akit Bob Bellagio jelölt ki a feladatra. A nő ikreket vár, és nemsokára szülni fog, ezért nem tud idejönni. Nekem kell odamennem, hogy együtt dolgozhassunk a könyv véglegesítésén. Visszajövök, amint befejeztük Egy hétnél tovább biztos nem tart. De ez semmin sem változtat, ezentúl is ugyanúgy élek tovább, ahogy eddig. Ezt viszont meg kell tennem, papa. És ettől még nagyon szeretem magát! - tette hozzá, hogy jobb végkicsengéssel zárja a mondandóját. Mindezt németül mondta el, ahogy általában beszéltek egymással, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem kívánja megtagadni sem az apját, sem a hagyományaikat. Mikor elhallgatott, sűrű csend telepedett közéjük. Az apja összehúzott szemöldökkel ült, némán és mozdulatlanul. Talán öt perc is eltelt, mire megszólalt. Felállt, és angolul szólt hozzá, tiszta, erős hangja teljesen betöltötte a szobát. - Ha elmész New Yorkba, többé vissza se gyere ide, Lillibet! Beszélek az elöljárókkal, hogy közösítsünk ki téged. Nem maradhatsz a közösségünkben úgy, hogy közben engedetlen vagy, és úgy élsz, mint egy angol. Ha elmész, itt többé nem lesz otthonod! - Hidegzuhanyként érték az apja kemény szavai, de nem hitte el, hogy valaha is képes lenne valóra váltani a fenyegetését. Tudva, hogy a lány mennyire szereti őt és a családját, az apja egyszerűen nem tagadhatja ki. Az esze és a szíve is azt súgta neki, hogy erre nem lehet képes. Ha más nem, az anyja emléke biztosan visszatartja majd a végzetes lépéstől. Lillibet meg volt győződve róla. - Visszajövök, papa. Amint végeztünk. Legfeljebb egy hetet maradok - mondta nyugodtan, nem engedve a megfélemlítésnek. Az apja erre nem mondott semmit. Elviharzott a lány mellett, majd súlyos léptekkel felment a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Lillibet ezt követően eloltotta a gázlámpákat, és maga is visszavonult a szobájába. Elővette az utazótáskát, és a maradék holmit is bepakolta, amire szüksége volt az utazáshoz. Két amis ruhát is betett azon a fekete gyapjúruhán kívül, amit másnap viselni fog a téli főkötőjével, a köpenyével és a magas szárú cipőjével. De tudta, hogy viseljen bármit is, a régi vagy az új ruháit, ő mindig amis marad, ahogy megfogadta, amikor megkeresztelkedett, és haza fog térni. De előbb, az apja minden dühe és fenyegetése ellenére, elmegy New Yorkba. És Lillibet már alig várta!

19. fejezet Péntek reggel Lillibet a szokásosnál is korábban kelt, és felébresztette Willyt. Gyűlölte, hogy ezt kellett tennie, hiszen a világért sem akarta bajba keverni az öccsét, de muszáj volt megkérnie, hogy vigye el lovas kocsin a tehenészetbe. Másképp nem tudott volna eljutni, és oda várta a Bob által megrendelt autót. Túl messzire volt, hogy gyalog menjen, és még a táskát is cipelnie kellett volna. Előző este megbeszélte Willyvel, aki megígérte, hogy segít. Nem akarta, hogy a nővére egyedül bandukoljon az úton. Éjszaka egyébként is veszélyes volt, különösen egy magányos nőnek, és még bőven sötét volt, amikor Lillibet indulni készült. - Visszajössz? - kérdezte aggódva. Tágra nyílt szemmel nézett a nővérére. - Visszajövök. Megígérem. Csak egy hetet leszek távol. - Gondolod, hogy papa tényleg ki fog közösíteni? - Az öccse ijedtnek tűnt, Lillibet arcán viszont nyoma sem volt félelemnek. - Nem hiszem. Ahhoz túlságosan szeret. Csak most nagyon dühös. De írtam egy könyvet, és azt szeretném, hogy megjelenjen. Nem tettem semmi rosszat.

- Az a könyv rólunk szól? - Nem, csak egy lányról. - Willy számára ez elég érdektelenül hangzott, nem is értette, miért kellett ekkora felhajtást csapni körülötte, de tény, hogy az apja hetek óta dühöngött miatta. A fiú remélte, hogy hamarosan megnyugszanak a kedélyek, és Lillibet is ebben bízott. Már jóval napkelte előtt felöltözött és lement, de még teát sem mert főzni magának, nehogy zajt csapjon, és felébressze az apját vagy az ikreket. Wülyvel együtt a kezükben vitték ki a cipőjüket, és mezítláb óvakodtak át az elülső udvar gyepén, ami még nedves volt a reggeli harmattól. Az istállóhoz mentek, ahol Willy befogta a lovat, feltette a táskát a kocsi hátuljára, majd amilyen csendben csak lehetett, elindultak. Egyikük sem sejtette, hogy az apjuk már rég ébren volt, és a szobájából figyelte a készülődésük hangjait. Amikor meghallotta, hogy a fogat elindul, rajta egyetlen lányával, leült az ágyra, és könnyekre fakadt. A kocsi és a sofőr a tejüzemnél várta a lányt a megbeszéltek szerint. Lillibet búcsúzáskor hevesen átölelte Willyt. Bármennyi bosszúságot is okoztak neki, nagyon szerette a testvéreit, és még soha nem hagyta itt őket vagy az otthonukat. Most pedig egy hétig egyedül lesz a nagyvilágban. - Hiányozni fogsz. Vigyázz papára és a fiúkra! Ha bármi történik, szólj Mr. Lattimernek, ő tudja, hol talál meg vészhelyzet esetén. - A lány reménykedett, hogy minden rendben lesz. Egy tragédia éppen elég volt az életében. A villám sem csap kétszer ugyanabba a fába. - Hozz nekem valamit New Yorkból! - kérte Willy szégyenlős mosollyal. A fiú- és a férfikor között állt. Még csak nyurga kamasz volt, de a farmon máris a férfiak között kellett helytállnia, amióta befejezte az iskolát. Lillibet, akárcsak az anyjuk, mindig szerette volna, hogy a fiúk tovább járhassanak iskolába, de az amisoknál más volt a szokás. - Mindenképpen hozok majd valamit. De most indulj vissza, mielőtt papa felébred! sürgette az öccsét Lillibet. Egy perccel később a fiú már sebesen ügetett hazafelé. Lillibet tudta, hogy Willy gyorsan hazaér, és remélte, hogy az apja nem csinál nagy botrányt, amikor észreveszi, hogy Lillibet elment, hiszen előre szólt neki. A sofőr kinyitotta neki a kocsiajtót, Lillibet pedig beszállt a hátsó ülésre, és nem felejtette el bekapcsolni a biztonsági övet, éppen úgy, ahogy Bob mutatta, amikor a férfi autójában utazott. Hátradőlt, és a tájat figyelte, ahogy lassan hajnalodott Lancester megye földjei felett. Szeme a messzeségbe révedt, s közben megpróbálta elképzelni, milyen lesz New York. Noha írt már a városról, tudta, hogy ez most teljesen más lesz. Most ő maga tapasztalhatja meg a város forgatagát, és ezúttal az élmény valóságos lesz. Bob már ébren feküdt az ágyában aznap reggel, mielőtt megszólalt az ébresztőórája, és Lillire gondolt, remélve, hogy minden rendben zajlik az utazásával, és az apja nem zárja be a szobájába. Tudta, hogy bár nem volt fogoly a saját otthonában, amis lány lévén feltétlen engedelmességgel tartozott az apjának, aki meglehetősen vaskalapos volt. Tudta, hogy a lánynak korán kellett indulnia, és még dél előtt a városba kellett hogy érjen. Várakozással teli hosszú délelőtt elé nézett. Miután fölkelt, a dolgozószobájába ment, és meglátta az asztalon a gondosan összehajtogatott kötényt. Ott feküdt, amióta először elolvasta a lány kéziratát. Azóta már többször újraolvasta a regényt, hogy ő is segíteni tudjon a szerkesztésben, de volt, hogy egyszerűen csak élvezetből vette újra meg újra kézbe, hogy a művén keresztül „hallgathassa" a lányt. Lillibet stílusa annyira egyéni volt, és minden olvasás alkalmával újabb vonást fedezett fel a lányból. Az asztalhoz lépett, és a kezébe vette a kötényt. Eszébe jutott, hogy milyen apró termetű is a lány. O maga sem értette, miért, de jó érzés volt megérintenie valamit, amit a lány viselt, mintha ezáltal áthatotta volna Lillibet lényének egy része. Tudta, hogy az édesanyja varrta neki, és Lilli szerint szerencsét hozott. Valami furcsa oknál fogva a férfi még mindig meg volt győződve róla, hogy a sors keze van a találkozásukban. Az is különös volt, ahogyan a lány tudomást szerzett a kiadója címéről, abból a könyvből, amit a padon talált a tejüzemnél. Mindez

nem lehetett véletlen. Minden alkalommal, amikor találkozott a lánnyal, megmagyarázhatatlan déjà vu érzése volt, bár azelőtt sohasem látta. Az elmúlt két hónapban az amisok iránti újonnan jött érdeklődését is bőségesen kielégíthette. Valahányszor csak hallott róluk, mindig érdekesnek találta azt, ahogyan élnek. Most Lillin keresztül messze több bepillantást nyert az életükbe, mint amennyit valaha is tudni akart róluk. Ráérősen bement az irodába, és megkönnyebbült, amikor észrevette a felé vánszorgó Mary Paxtont. Ő is Lillit várta, és egészen izgatott volt, hogy találkozhat a fiatal amis nővel, aki a könyvet írta. - Örülök, hogy még köztünk vagy! - üdvözölte megkönnyebbülten a férfi. - Én is - felelte vigyorogva Mary. - Megpróbálom benn tartam a srácokat, amíg végzünk a munkával. - A kézirat és a jegyzetei az asztalán voltak, ő pedig készen állt a munkára. Korábban már legépeltették a regényt, és lemezre mentették. Bob vissza akarta adni Lillibet-nek az eredeti jegyzetfüzeteket emlékbe. A lány jelezte neki, hogy már körvonalazódik benne egy újabb regény alapötlete, de eddig még nem volt ideje belefogni a megírásába. Később Bob az irodájában ülve kifelé bámult az ablakon, és a kávéját kortyolgatva Lillibetre gondolt. Aznap reggel felhívta a bátyja, Paul, csak hogy beköszönjön. - Na, hogy van az amis kislány? Mi újság felétek? - Bob korábban már elmondta neki, hogy Lillibet apja tajtékzott a könyv miatt. - Éppen úton van New Yorkba, hogy átnézzék a könyvet a legjobb szerkesztőmmel. - Érdekesen hangzik. Járt már egyáltalán a farmjukon kívül? - Még soha - felelte Bob tétova mosollyal. Nagyon izgatott volt, hogy megmutathatja neki New Yorkot, tudva, hogy mit jelent ez a lánynak. Élete álma válik valóra. - Reméljük, cipőben jön - fűzte hozzá a bátyja. Mindig lenéző megjegyzéseket tett a lányra, ami bosszantotta Bobot. De Paul mindig ezt csinálta, mindenen és mindenkin élcelődött. Azt gondolta, ettől lesz szellemes, miközben csak modortalannak tűnt. Az anyjuk ugyanilyen volt, borotvaéles nyelve volt, és ugyanígy vágott az esze. A szüleik közül az apja volt a nemesebb jellem. Bob rá hasonlított, és sosem értette, hogy nem zavarják az apját az anyja szarkasztikus megjegyzései. Negyven év elteltével már talán meg sem hallja őket. - Fűzős csizmát, főkötőt és kötényt fog viselni, ha esetleg találkozni szeretnél vele tájékoztatta Bob, de abban a pillanatban már meg is bánta. Nem szerette volna, ha Paul tiszteletlenül bánna Lillibettel, netán megsértené az ő vagy a lány érzéseit. - Azt hiszem, inkább meghagyom neked a kis Heidi-det. Nem az esetem. - Ahogy Bobé sem volt a bátyja felesége. A két fivérben semmi közös nem volt. Mindig is mások voltak. Paul az anyjára, Bob pedig az apjára ütött, és ennél különbözőbbek már nem is lehettek volna. Bob csendben ült az asztalánál, és Lillibetre gondolt, miközben a lány épp a George Washington hídon autózott keresztül Manhattenben, és lélegzet-visszafojt-va csodálta a napfénytől ragyogó horizontot. Azonnal felismerte az Empire State Buildinget, és miközben áthaladtak a hídon, úgy érezte magát, mint Dorothy, aki végre Óz elé járul. Eletében nem látott még ehhez foghatót, és fogalma sem volt, miért, de úgy érezte, mintha hazaérkezne. A sofőr, ahogy utasították, felhívta Bobot a mobiljáról, amint beértek a városba, és a belváros felé vették az irányt. A West Side-i autópályán haladtak déli irányba, és a sofőr átadta a mobiltelefont Lillibetnek. A lány csak nézte a készüléket, fogalma sem volt, mit kéne kezdenie vele. - Hogyan kell használni? - kérdezte a sofőrt, aki úgy nézett rá, mintha a Marsról jött volna. A lány amis viseletben utazott, főkötőben, köpönyegben, frissen mosott kötényben, magas szárú fűzős cipőben, és vastag, fekete harisnyában. - Csak beszéljen bele! - válaszolta a lánynak.

- Hova? - Bob hallotta a párbeszédet, és tudta, hogy Lillibetre még sok új felfedezés vár az elkövetkező napokban. A sofőr megmutatta, hogy melyik részébe beszéljen, mire Lilli bizonytalanul a füléhez emelte a telefont. - Halló! - szólt bele, és azon tűnődött, vajon hallják-e a vonal másik végén. - Isten hozta New Yorkban, Lillibet! - üdvözölte a férfi melegen. Lillibetet teljesen lenyűgözte, milyen kristálytisztán hallja a férfit. - Ez a város egyszerűen csodálatos! - lelkendezett Lillibet, előbb a bal oldali hatalmas épülettömbökre pillantva, majd jobb oldalon a jersey-i partot és a Hud-son folyót szemlélve. Sokkal szebb, mint amilyennek képzeltem. - Az ősz tobzódó színei még szebbé tették a képet. - Mindez csak önnek szól! - mondta vidáman a férfi. - Pár perc múlva itt is lesz. Milyen volt az indulás? - Rendben ment, még mindenki aludt. Willy elvitt a tejüzemig. - Bob attól tartott, a lány apja jelenetet rendez, amikor távozáson kapja a lányát. Őszintén megkönnyebbült, hogy nem így történt. Tíz perccel később már mind Bob irodájában voltak. Bob nem bírta megállni, hogy lemenjen elé. Kisegítette a lányt az autóból. Lillibet felnézett a férfira a már jól ismert déjà vu érzéssel, amely minden alkalommal eltöltötte, amikor találkozott vele. Bob azt mondta, ő is ugyanezt érzi, és azzal viccelt, hogy biztosan ismerték egymást egy korábbi életükben. Lillibet erre megjegyezte, hogy bőven elég neki ez a mostani élete is. - Ez tényleg döbbenetes! - mondta lenyűgözve. Az épületek rettentő magasnak tűntek neki, még a Tribeca negyedben is. Lillibet belekarolt a férfiba, miközben bementek az épületbe. A csomagját a sofőr egyenesen a szállodába vitte. Lillibet álmélkodva meredt a liftre. -Ez meg micsoda? - Varázslat! - ugratta a férfi. - Lift a neve. Ez itt például hol működik, hol nem. Felvisz minket az épület tetejére, az irodámba. Beszállunk, megnyomjuk a gombot, és egy kábelrendszer felhúz minket. - Megbízható szerkezet? - Noha Lillibet olvasott már liftekről, ettől eléggé tartott, mivel meglehetősen réginek tűnt. - Nagyon is. - A lány követte a liftbe a férfit, aki komoly arccal nézett rá. - Mondja, hogy abrakadabra! - Úgy tűnt, a férfi komolyan gondolta, úgyhogy a lány elnevette magát, és követte az utasítást. Miközben a lány kimondta a varázsszót, a férfi megnyomta az ötös gombot. Erre becsukódott az ajtó, és a lift félelmetes csikorgással elindult fölfelé. Egy pillanattal később már az ötödiken voltak, és az ajtón kilépve a Bellagio Kiadóban találták magukat. Mindenhol asztalokat és fluoreszkáló fényeket látott. Az első, aki az útjukba került, Pat Riley volt, aki a szokásosnál is rosz-szabbul festett. Az asztalán tornyosuló iratkupac nem volt más, mint az olvasatlanul visszaküldendő kéziratok halmaza, ami végül is kincsesbányának bizonyult Bob számára. Odakísérte Lillit, bemutatta Patnek, majd ujjával a kézirathalomra bökött, ami időközben még nagyobbra nőtt, mint amekkora volt. - Itt találtam önre, Lilli - mesélte kedvesen Bob, miközben Pat érdeklődéssel vizsgálgatta a lányt. Soha nem találkozott még amis viseletbe öltözött nővel, és teljesen el volt ámulva. A lány úgy nézett ki, mintha egy filmből lépett volna elő. A beszélgetést hallva, Mary Paxton is kijött az Irodájából, pocakja mögött jócskán lemaradva lépdelt. Gyorsan odament Lilkbet-hez, és megölelte. - Isten hozott New Yorkban! - Lülibetet eléggé letaglózta a sok újdonság, de felderült, amikor meglátta Maryt. - Nehéz elképzelni, de anyám hasa még ennél is nagyobb volt, amikor az iker öcséimet várta. Egyenként majdnem három és fél kilót nyomtak. Az amis bébik hatalmasak! - Az asszonyok nem tagadták meg maguktól a jó falatokat, és egészségesen éltek.

- Nekem már ez a kettő is elég nagy, köszönöm szépen! Alig várom, hogy kijöjjenek, úgyhogy épp időben érkeztél. Remélem, ezt a hetet azért még kibírom. - Ki fogod - biztatta Lilli. - Az öcséim két héttel később érkeztek a vártnál. - Byet még csak ne is mondj! - Mary követte Lillibetet és Bobot a férfi irodájába, ahol mindhárman kényelembe helyezték magukat Bob kanapéján. A férfi egy közeli szendvicsbárból rendelt ebédet, mivel egy perc vesztegetni való idejük sem volt. Minden pillanatot ki kellett használniuk, amíg Mary velük lehetett. Lillibet körbepillantott, aztán levetette a főkötőjét és a köpenyét, és maga mellé helyezte őket egy székre. A két New York-i megbabonázva bámulta. Hosszú szőke haj-fonatával Lillibet úgy festett, mintha egy németalföldi festő portréja kelt volna életre előttük. Soha nem volt még levágva a haja. Visszafordulva boldog mosollyal nézett rájuk. - El sem hiszem, hogy itt vagyok! - Heteken át tűrte az apja fenyegetőzését, hogy eljöhessen. De úgy tűnt, mindez megérte, és különben is csak egyetlen hétről volt szó. Ezalatt minden újdonságot magába akart szívni, és el akarta végezni a könyvvel kapcsolatos feladatokat is. - Itt minden éppen olyan, amilyennek elképzeltem, csak sokkal nagyobb, és sokkal több az ember. - Ez így igaz. - Bob meg akarta mutatni neki a várost, de még várnia kellett vele. Amint megérkezett az ebéd, munkához is láttak. Lilli keveset evett, és keményen dolgozott, minden változtatást megcsinált, amit Mary kért, hogy még jobb legyen a szöveg. Délután öt órára már temérdek javítanivalón túl voltak. A két nő jól kijött egymással, így Bob magukra hagyta őket, hogy más dolgokkal is haladhasson, és csak időnként kukkantott be, hogy megnézze, mire jutottak. Úgy tűnt, elég jól haladnak. Öt óra körül Mary felállt, hogy kinyújtózzon, és megállapodtak, hogy aznapra befejezik a munkát. Bob szólt Lillnek, hogy elkíséri a szállodába. A Mercer Hotelben foglaltak neki szobát, a Sohóban. A lány visszavette a főkötőjét és a köpenyét, pár perccel később pedig lementek a lifttel, és elindultak a Tribeca negyedből a Soho felé. Lillibetet nagyon érdekelte minden, amit útközben látott. - Olyan, mint a könyvemben! - Lelkesen nézelődött, és észre sem vette az őt bámuló járókelőket. Annyira belefeledkezett a látnivalókba maga körül, hogy fel sem tűnt neki, hányan nézik meg régies öltözete miatt. Olyan volt, mint egy jelmezes a város forgatagában. Kevesen jöttek rá, hogy amis, mint ahogy azt is kevesen tudták, hogy léteznek amisok. A lány úgy nézett ki, mint egy időutazó. Bob mégis büszkén sétált mellette. Lillibet olyan értelmes és élénk volt, és annyira gyönyörű. Közelsége teljesen megrészegítette a férfit. Bementek a szálloda előcsarnokába, miután sétáltak egyet a Sohóban, ahol a lány megnézegette a boltokat. Sosem hallott még egy híres üzletről sem, amit Bob kifejezetten üdítőnek talált benne. A Prada, a Chanel, a Miu Miu mind ismeretlenek voltak számára, sokkal jobban érdekelték az emberek, mint az áruik. Az utcai árusokat is nagy érdeklődéssel nézegette. A recepciós pulthoz mentek, hogy bejelentkezzen. Lillibetet készen várta a szobája. Bob egy teljes lakosztályt foglalt neki arra az eshetőségre, ha Mary inkább ott szeretne dolgozni vele. A lány ezúttal megismerte a liftet, és már-már nagyviláginak érezte magát, ahogy beszállt. Követték a londinert, aki kinyitotta a lakosztály ajtaját, átadta a kulcsot, majd eltűnt, zsebre vágva a Bob által adott borravalót. Lillibet csodálkozva látta, hogy a kulcs tulajdonképpen nem más, mint valami kártya, amit egy résbe kellett csúsztatni, aztán zöld fény villant fel, és kinyílt az ajtó. - Ez elég bonyolultnak tűnik - súgta Bobnak, aki elvigyorodott. - Pedig nem is az. - Lillibet ekkor már a szobában bámészkodott. A férfi egy nagy csokor rózsaszín rózsát küldetett fel neki. A lakosztály nagyon elegáns volt, gyönyörű kilátással. Átment a nappaliból a hálószobába, s közben saját kicsi, cellaszerű szobájára gondolt odahaza.

Itt elektromos világítás volt. Bob megmutatta, hogyan működnek a lámpák, a televízió és a csapok. Álmélkodva vette szemügyre a fürdőkádat és a zuhanyt. - Tizenegy éves koromig az istállóban fürödtünk. Aztán papa épített egy fürdőszobát. Mindnyájan azt használjuk. De legalább már van meleg víz, a gáznak köszönhetően. - A férfi megmutatta, hogyan lehet a hideg és a meleg vizet váltogatni, hogyan kell lehúzni a WC-t, de a bidé használatát inkább nem magyarázta el. A lánynak minden új volt, különösen tetszett neki a televízió, bár ugrott egy nagyot meglepetésében, amikor a férfi bekapcsolta. Soha életében nem látott még tévét, csak olvasott róla. - Nagyon fáradt vagy? - Bob tudta, hogy a lányt egymás után érték az új és még újabb élmények és ingerek aznap. Sok mindent kellett feldolgoznia. - Nem - felelte őszintén, bár derekas munkát végzett a könyvvel is -, csak egy kicsit sok volt az újdonság egy napra. Olyan sok mindent kellene még látnom, megismernem és felfedeznem! Biztos nagyon tudatlannak tűnök a szemedben. - A lány egészen zavarba jött. Minden olyan ismeretlen számomra. Sok mindenről úgy írtam, hogy még nem is láttam. -Bobot egyáltalán nem lepte meg, és meghatónak találta, amit a lány mondott. Meg sem fordult a fejében, hogy tudatlannak tartsa. Közben felmérték a minibár tartalmát is, Lilli boldogan fogyasztott el néhány cukorkát. Egy eldobható fényképezőgépet is bekészítettek neki, Bob pedig elmagyarázta, hogyan kell használni. A lányt teljesen felvillanyozta a fényképezés ötlete. - Készíthetek rólad egy felvételt, mielőtt hazamegyek? - kérdezte szégyenlősen, mire a férfi elvigyorodott. - Én is szeretnék egy képet rólad - felelte. Lillibet hirtelen elkomorodott, és megrázta a fejét. - Rólam nem készülhet fénykép. Ez előírás, benne van a Rendben. Mi amisok nem fényképezkedünk. Nem szabad. - Sajnálom - mondta bűnbánóan a férfi. Neki is éppolyan sok tanulnivalója volt, mint a lánynak, csak épp az amisok szokásairól. Az elmúlt két hónapban megtudott sok mindent, megismerkedett néhány kifejezésükkel, szabályukkal, és néhány német szóval, amit használtak. - Elmenjünk valahova vacsorázni? A lány bólintott, és azonnal felébredt benne a kíváncsiság. - Utána körülnézünk egy kicsit a városban? Mindent látni szeretnék, mielőtt hazamegyek. - De hát még csak most érkeztél. ígérem, mindent megnézünk! - Bob az órájára nézett. Majdnem hat óra volt. - Jó lesz, ha egy óra múlva jövök érted? Elmegyünk vacsorázni, utána autókázunk egy kicsit. így lesz még egy órád, hogy lazíts kicsit, pihenhetsz, vagy mást is csinálhatsz, amihez kedved van. - A lány ki akarta próbálni a fürdőkádat, de ezt a világért sem árulta volna el. Nagyon izgalmas élménynek ígérkezett. Még át is szeretett volna öltözni. Miután elolvasta az üdvözlőkártyát, megköszönte a férfinak a virágokat. Bob pár perccel később el is ment. Lillibet kinyitotta az utazótáskát, és elővette a ruháit. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy fekete szoknyát vesz fel fehér blúzzal, hozzá nejlonharisnyát, a balerinacipőt és a kék kabátot. Első útja a fürdőkádba vezetett. Ahogy megnyitotta csapot, a zuhanyrózsa hirtelen elszabadult, és úgy csapódott felé, mint egy marni készülő kígyó feje. Mindent összevissza fröcskölt vízzel, mire nagy nevetés közepette végül is sikerült megfognia, majd néhány fogantyú elcsavarásával megzaboláznia. Amikor végre a csapból folyt a víz, Lillibet beült a fürdőkádba, és kipróbálta a habfürdőket meg az illatos szappant. Mosolyogva szállt ki a fürdőkádból. Megnézte magát a tükörben, aztán megfésülte, és újra befonta a haját. Döbbenten vizsgálgatta magát, miután felöltözött. Ugy nézett ki, mintha kicserélték volna. Félénken nyitott ajtót, amikor a férfi érte jött. Bobot teljesen meglepte Lillibet öltözete, egyáltalán nem festett amisnak. Bob csak egy gyönyörű fiatal nőt látott.

- Most nagyon angolnak érzem magam - suttogta a lány, és hirtelen elszégyellte magát az új ruháiban. Soha nem viselt még ilyen rövid szoknyát, de még csak nem is látott ilyet senkin. A szoknya ugyan a térdéig ért, ahogy a kabát is, de éppen olyan csupasznak érezte magát benne, mint a nejlonharisnyában. Úgy nézett fel Bobra, mint aki menten elsírja magát. - Nagyon bután nézek ki? - Bízott a férfi véleményében, ő volt a tájékozódási pontja a modern világban. - Egyáltalán nem! Gyönyörű vagy, Lillibet. Csak nem számítottam rá, hogy... hogy „rendes" ruhában lássalak. - A férfi észrevette, milyen furcsán érzi magát a lány. - Odavagyok a cipzárért! - kuncogott pajkosan Lilli, és megmutatta a férfinak, hogyan működik a cipzár a szoknyáján, mintha az még sosem látott volna ilyet. Bob remekül mulatott rajta. - Ez egyszerűen zseniális! Bárcsak mi is használhatnánk ilyet! Bár nekünk már a gomb is óriási fejlődés lenne. Én mindig gombostűvel tűzöm össze a ruhám, és összevérezem a kötényemet, ha megszúrom az ujjam. - A férfi nem tudta elképzelni, hogy így élnek emberek, de a lány mindig is így élt, és így akart ezután is. Eddig nem került szóba, hogy elhagyná a közösségét, és a férfi soha nem is kérdezte tőle. Az, hogy a lány még mindig úgy érezte, a kiközösítésnél nem történhet vele nagyobb szörnyűség, azt súgta a férfinak, hogy továbbra is az amis hagyományok szerint képzeli el az életét. De vajon hazavárja-e az apja? Lillibet meg volt győződve róla, hogy az apja nem lenne képes kitagadni, és Bob őszintén remélte, hogy igaza lesz. A lány biztos volt benne, hogy az apja megbocsátja az engedetlenséget, ha hazatér. Bob egy közeli olasz étterembe vitte Lillibetet, aki pizzát rendelt. Elmesélte, hogy voltak tinédzserek a közösségükben, akik pizzát rendeltek a rumspringa alatt, és bevallotta, hogy majd' megőrül érte. A férfi tésztát evett egy pohár borral. A lány visszautasította az alkoholt. Eddig soha nem kóstolta, és nem is akarta kipróbálni. Eszébe sem jutott vadul áthágni minden szabályt. Azért jött, hogy a könyve szerkesztésén dolgozzon, és nem állt szándékában visszaélni az alkalommal. Hű akart maradni a választott úthoz. Bob rendelt egy városnéző autót, hogy a vacsora befejeztével megmutathassa a várost a lánynak Elvitte az Empire State Buildinghez, amelynek a tetejéről hosz-szasan gyönyörködtek a kilátásban. Egész New York a lábuk előtt hevert. Odafent felelevenítették a World Trade Center tragédiájáról hallottakat. Bob megmutatta a lánynak a többi felhőkarcolót, és az ikertornyok helyét. Elautóztak a Broadwayre és a Time Square-re, ahol a mesésen kivilágított színházak sorakoztak. Azután a külváros felé vették az irányt, majd keresztülhajtottak a parkon. A férfi hirtelen ötlettől vezérelve meg akarta mutatni Lillibetnek a Central Parkot. Elindultak a Fifth Avenue-n, majd a Plaza Hotelnél Bob megállította a sofőrt. Miután kiszálltak a kocsiból, megcsodálták a hatalmas szálloda pompás homlokzatát. A lány szeme megakadt az utca mentén parkoló sétafogatokon és a lovakon. - Ezek majdnem olyanok, mint az otthoni fogatok - jegyezte meg mosolyogva Lillibet, leszámítva, hogy ezek a lovak öregnek és kimerültnek tűntek, és persze a kocsik is díszesebbek voltak. Azok pedig, amelyekkel fiatal párok indultak romantikus kocsikázásra a parkban, még külön fel is voltak cicomázva. Lilli közhelyesnek találta a dolgot, hiszen ők nap mint nap lovas kocsin közlekedtek. A lány megállapította, hogy az itt látott kocsik közül egyik sem ért fel az apja pompás vasárnapi fogatával. - Utaztál már valaha ilyenen? - Soha - válaszolta szörnyülködve a férfi. - Gyűlölöm a lovakat. Egyenesen rettegek tőlük. - Tényleg? Miért? Talán baleseted volt gyerekkorodban? - A lovak náluk mindig is részei voltak a mindennapoknak, akárcsak a fogatok. - Nem, egyszerűen csak félek tőlük. Mindig is féltem. De tényleg, megrémítenek. Halálosan rettegek tőlük. - A férfi valóban idegesnek tűnt, ahogy ezt mondta. - Biztos rád ijesztett egyszer valamelyik - hagyta rá a lány kedvesen, de a férfi határozottan megrázta a fejét.

- Amióta csak az eszemet tudom, félek a lovaktól. Úgy érzem, meghalok, ha egy is a közelembe jön. - Akkor inkább nem hívunk meg, hogy kocsikázz velünk az apám vasárnapi fogatán - zárta le a témát a lány megértően, miközben elhaladtak a kocsik és a lovak mellett, majd átkeltek az úton. Ahogy megálltak a szökőkútnál a Plaza Hotel előtt, Bob hirtelen elmerengett, mintha egy emlék elevenedett volna meg előtte. - Mire gondolsz? - kérdezte a lány a férfi távolba merülő tekintete láttán. - Nem is tudom. Már megint az a megmagyarázhatatlan déjà vu érzésem támadt, mintha már jártunk volna itt. - Miközben a lány rámosolygott, a férfi előtt halványan felsejlett egy nő képe a hóesésben, aki nem Lilli volt. Aztán hirtelen tovatűnt az egész. Egy pillanatra mégis azt érezte, hogy ők ketten már jártak itt együtt. - Most hova megyünk? - kérdezte a lány, akár egy karácsonyi lázban égő gyermek. Őt nem érintette meg a férfi déjà vu érzése. Túl jól érezte magát turistaként. Továbbmentek a Fifth Avenue-n a Wahington Square felé a Village-be. A férfi elmondta, hogy a Rockefeller Center előtt minden év végén hatalmas karácsonyfát állítanak fel. A lány felpillantott a St. Patrick-katedrális-ra, ahogy elhaladtak mellette. A férfi elvitte egy kávézóba a Village-ben, ahol desszertet és kávét rendeltek. A lánynak rettentően ízlett minden. Manhattani kőrútjuk tökéletesen sikerült, de a férfi még sok mindent meg akart mutatni Lillibetnek a következő napokban, a Maryvel folytatott közös munka szüneteiben. Úgy gondolta, a város történelmi részei biztosan érdekelnék a lányt. Fél órával éjfél előtt értek vissza a szállodába. Bob felkísérte a lányt, hogy segítsen neki kinyitni az ajtót, ha kell. A lány sugárzó arccal mondott köszönetet az aznapi élményekért. - Soha nem éreztem még ilyen jól magam - vallotta be csillogó szemmel. - Én sem - mondta a férfi, és valóban így gondolta. Még mindig kísértette a Plaza Hotelnél érzett déjà vu emléke, bár úgy tűnt, mindennek semmi köze Lillibet-hez. Kicsit szégyellte, főleg azok után, hogy a lovaktól való beteges rettegését is megosztotta a lánnyal, ezért nem is szólt róla többet. Megígérte, hogy másnap reggel eljön a lányért, és együtt mennek az irodába. Nem akarta, hogy Lillibet eltévedjen. Megígérte, hogy vigyáz rá, amíg New Yorkban van, és be is akarta tartani. Ezenkívül minden pillanatot élvezett, amit a lánnyal töltött. Miután Bob elment, Lillibet levetette az angol ruháit, és beakasztotta őket a gardróbba, amely nagyobb volt, mint az otthoni szobája. Felvette a súlyos flanel hálóinget, amit az előző évben varrtak Margarethe-vel, és lefeküdt az ágyba. A hálóing kényelmes, kifakult darab volt. Feküdt az ágyban, az apjára és az öccseire gondolva. Akármilyen jól érezte is magát, hiányoztak neki. Soha életében nem volt még távol tőlük. Ahogy rájuk gondolt, hirtelen megszólalt a telefon. Korábban Bob megmutatta neki, hogy kell fölvenni, úgyhogy egy bizonytalan „hallóval" bele is szólt a telefonba. Bob volt az. - Csak tudni akartam, jól vagy-e, és egyik elvetemült szerkezet sem támadt-e rád. - A lány az este folyamán elmesélte neki a vacsora előtti zuhanyzós kalandját. - Nem, egyelőre jól viselkednek a bestiák. - A férfi szerette a lendületet a lány hangjában. Mindig izgatottnak és boldognak hatott a beszéde, de most különösen. - Köszönöm a csodálatos estét! Soha nem felejtem el. - A java még hátravan - mondta a férfi vágyakozó hangon. Szerette volna, ha a lány örökre itt marad, de csak napjaik voltak hátra, mielőtt a lány visszatér a saját világába, akárcsak ő. Minden percet ki akart élvezni. - Egyébként ha megéhezel, hívd nyugodtan a szobaszervizt, rendelj, amit csak akarsz, és hoznak neked enni. Kérhetsz pár gombóc fagylaltot is - ugratta a lányt, felidézve az első találkozásuk napját. - Egy falatot sem tudnék most enni - mondta a lány, még mindig az élmények hatása alatt. - Reggelit is rendelhetsz, ha felébredtél. - A lány sóhajtva vette tudomásul.

- Rettenetesen nehéz lesz hazatérni ezek után. Otthon én vagyok a szobaszerviz! kapcsolt villámgyorsan, amivel alaposan megnevettette a férfit. - Reggel találkozunk, Lilli. Aludj jól! - Köszönöm! Jó éjt! - Lilli lekapcsolta a lámpákat, és az ágyban fekve figyelte, ahogy a holdfény a szobája falára vetődik. Még akkor is csak arra tudott gondolni, hogy milyen tökéletesen sikerült ez az este, amikor szépen lassan álomba merült.

20. fejezet Másnap reggel Bob kilenc órakor jelent meg a szállodában, és kopogott Lillibet lakosztályának ajtaján. A lány egyszerű amis ruhában és tiszta kötényben nyitott neki ajtót. Ezúttal munkához öltözött. Megdöbbentő átalakulás volt a tegnap estéhez képest. Fesztelenül beszélgettek útban a kiadó felé, és beugrottak kávéért a Starbucksba. Friss péksüteményt is vettek, mivel egyikük sem reggelizett. Amint beértek az irodába, Lillibet folytatta Maryvel a könyv véglegesítését. Jól haladtak, és mindketten élvezték a közös munkát. Mary később elmondta Bobnak, hogy a lány egyből megértette a szerkesztői instrukciókat, és tökéletesen végrehajtotta az utasításokat. Mindhárman végigdolgozták a szombatot, kihasználták, hogy csend és nyugalom volt az irodában. Együtt ebédeltek egy közeli étteremben, utána visz-szamentek, és további egy órát dolgoztak még a kéziraton. Akkor Mary kijelentette, hogy nagyon kimerült, és ideje hazamennie. Amint az asszony kilépett az ajtón, Bob szólt Lillinek, hogy vegye a kabátját. Elvitte a Szabadság-szoborhoz, azután átmentek a múzeumba Ellis Islanden, amit a lány nagyon érdekesnek talált, noha nem maradhattak sokáig. Lillibet feszült figyelemmel nézte végig a kiállítást, teljesen elmerült a részletek tanulmányozásában. Eközben a férfi többször is könnyeket látott a szemében. Mire visszaértek a hotelbe, mindketten megállapították, hogy alaposan elfáradtak, és bekaptak egy-egy hamburgert a lenti bárban. Nagyon sok mindenről beszélgettek, a férfi mesélt a lánynak a családjáról. - Mindig is kilógtam a sorból. Mindannyian rendkívül intelligensek, céltudatosak és karrieristák. Az én ambícióim kezdettől fogva szerényebbek voltak, és mindig is a könyvkiadásban képzeltem el a jövőmet, kívül a szüleim és a bátyám orvos-jogász-bankár körén. Még a sógornőm is ügyvéd, bár sosem gyakorolta a hivatását. Inkább profi háztartásbeli lett, mint Martha Stewart, a gyerekeik meg mind kicsi robotok. Járnak minden létező tánc-, zene-, nyelv- és informatika-szakkörre. - Lillibet számára ez teljesen ismeretlen volt, ő olyan közösségből jött, ahol a gyermekek nyolcadikban befejezték a tanulmányaikat, és a nevelés sokkal informálisabb keretek között zajlott. Senki nem vett szteppórákat vagy kínainyelv-leckéket az iskolában. Bár a fiúk játszhattak baseballt, a lányok meg főzni és varrni tanultak. - Úgy gondoltam, én nem akarok belehalni a stresszbe, és szeretnék egy kis meghittségét is az életembe. Nem kell mindenáron törtetni - magyarázta a lánynak, és úgy tűnt, megérti a férfit. - Én pont a másik véglet voltam. Mindig több akartam lenni. Szerettem volna továbbtanulni, és még keményebben megdolgozni a tudásért. Anyám rengeteg könyvet adott nekem, amelyeket olvasva egészen új világok tárultak föl előttem. Mindig többet akartam látni és tenni, mint amit egy amis nőnek szabad. Ezt az anyámtól tanultam. Megtanított szeretni mindazt, amiről olvasok, és az írásra is bátorított, bár csak a halála után kezdtem el. Aztán úgy éreztem, hogy ő inspirál engem, vagy legalábbis neki tulajdonítottam a motivációmat. De sajnos ez nem fér össze a mi életmódunkkal. Ha férjhez akarnék menni, nem találnék olyan férfit a közösségben, aki engedné, hogy írjak, és nem házasodhatunk a közösségen kívülről magyarázta a lány, de mintha ez nem is zavarta volna őt. - A házasság szigorú korlátokat jelent - folytatta elgondolkodva -, legalábbis a mi életmódunk mellett. A nők minden jogukról

lemondanak, a férfiak döntenek helyettük mindenben. Én ezt nem tudnám elviselni. -Noha jelenleg helyette is az apja döntött. - Nem is kellene, ha a megfelelő férfit választod. A jó házasság titka a csapatmunka érvelt a férfi, majd elnevette magát. - Nem mintha tudnám! A főiskola óta nem volt állandó barátnőm, az akkori meg ráadásul a legjobb barátomért dobott, és jól is tette. Igazi szemétláda voltam. Semmi más nem érdekelt, csak az irodalmi tanulmányaim és az olvasás, ami mind sokkal érdekesebb volt, mint ő. - Ezután arról kezdtek el beszélgetni, ki milyen könyvet szeret, és sok olyat neveztek meg, amit mindketten olvastak. Fiatal korukban is sok volt a közös kedvencük, bár néhány esetben némileg eltérően értelmezték az olvasottakat. Több órán keresztül tartott, amíg a legapróbb részletekig megtárgyalták a témát, azután a férfi elmesélte, hogyan alapította meg a saját kiadóját, és milyen kihívásokkal kellett megküzdenie. A lány irigyelte Bobot, amiért írókkal dolgozhat, és az a munkája, hogy könyveket fedezzen fel. - Olyanokat, mint a tied - incselkedett a lánnyal, még mindig azon álmélkodva, hogy a visszaküldendő kéziratok között talált rá a regényére. A lány ekkor döbbent rá, milyen könnyen megeshetett volna, hogy egy sablonos elutasító levél kíséretében kapja vissza a kéziratát, anélkül hogy a férfi valaha is tudomást szerez róla. - A kötényed volt az, ami felhívta a figyelmemet a jegyzetfüzeteidre. - Pontosan ezért csomagoltam őket bele, tudtam, hogy szerencsét hoz nekem. - Mindkettőnknek szerencsét hozott - mondta kedvesen a férfi, majd kifizette a számlát, és felkísérte a lányt a szobájába. Másnap vasárnap volt, és Mary kikönyörögte, hogy ne dolgozzanak. A lábát felpolcolva pihennie kellett. Bobnak már így is bűntudata volt, hogy ilyen kemény tempót diktált az asszonynak, de az ikrek születéséig be kell fejezniük a munkát. - Mit csináljunk holnap? - kérdezte Bob, amikor már a lány lakosztályának nappalijában álltak. - Legyen, amit te is szeretnél. Akár egy séta a parkban, vagy autókázás, nincs különösebb kívánságom. - Még holnap is kitalálhatjuk. Hátha szeretnél későn kelni - vetette fel a férfi, mire Lillibet felnevetett. - Nekem már a hajnali hat is késő! Még korábban szoktam kelni, hogy reggelit adjak apámnak és Wil-lynek, mielőtt munkába indulnak. - A lánynak kemény sors jutott osztályrészül, mégis könnyedén tűrte, amiért Bob őszinte csodálatot érzett. Most is csak a korlátok és a szabályok ellen lázadt, nem a vele kapcsolatos elvárások és a munka ellen. Megbeszélték, hogy tíz órakor találkoznak, és Bob meg is találta a lányt a hotel halljában, farmert, kardigánt és a kék kabátját viselte. Egy pazar reggelivel indítottak a Café Clunyban, majd taxiba ültek, és a Central Parkba mentek, ahol órákig sétálgattak. A tónál, ahol a hajómodellek szelték a vizet, végül leültek egy padra. Nem tudták abbahagyni a beszélgetést, mintha egy egész életnyi pótolnivalójuk lett volna. Este ismét a Village-be mentek vacsorázni, ahonnan Bob felhívta Maryt, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy az ikrek még nem érkeztek meg. Másnap tehát folytathatják a munkát. Jólesett nekik a közösen töltött szabadnap. Boldogan és kiegyensúlyozottan tértek vissza a hotelbe. Miközben Bob hazaballagott a lakásába, a lány körül forogtak a gondolatai. Nem tudta elképzelni, milyen lesz újra nélküle. Szeretett a lány közelében lenni, élvezte végtelen beszélgetéseiket, az egymásnak feltárt titkokat, és azt, ahogy megfosztották egymással az életről vallott felfogásukat. Úgy érezte, mindig is a lányra várt, anélkül hogy tudta volna. De az óra sajnos ketyegett, és Lillibetnek hamarosan haza kell térnie. Meglátogathatná ugyan a lányt Pennsylvaniában, de tisztában volt vele, hogy ennél több sohasem történhetne közöttük. Lillibetnek tökéletesen megfelelt az eddigi élete, ami fényévekre volt az övétől. Lilli egy szóval sem említette Bobnak, de hétfőre már nagyon hiányolta az apját és az öccseit. Már három napja volt távol tőlük, és egyre nehezebben viselte, hogy nem láthatja őket,

és nem is beszélhet velük. Nem hívhatta fel őket, és nem mondhatott nekik semmit arról, amit New Yorkban végzett. Még Margarethe is hiányzott neki. Lerítt róla a honvágy, amikor hétfőn reggel bementek dolgozni az irodába. Lillibet figyelmét azonban így sem kerülte el, hogy Mary egyre fáradtabb. Ennek ellenére jól haladtak a munkával. Egész nap ki sem tették a lábukat az irodából, csak Bob járkált időnként ki és be, hogy figyelemmel kísérje, hogy haladnak. Remekül álltak. Mary becslése szerint még jó egynapi munkájuk volt hátra. Aznap este Bob baseballmeccsre vitte Lillit, aki nagyon jól szórakozott. Közben hot dogot, pattogatott kukoricát, perecet és jégkrémet ettek. A Yankees nyert. Lilli alig várta, hogy elújságolja az öccseinek. Nagyon szerettek baseballt játszani a barátaikkal. Ez a játék még az amis fiúknak is engedélyezett volt. Minden Bobbal töltött nap még fényesebben sikerült, mint az előző. Csodálatos férfi volt/kedvesen bánt Lillibet-tel, és mindent megtett, hogy a lány jól érezze magát. Lillibet teljesen fesztelenül viselkedett a társaságában, mintha a férfi mindig is része lett volna az életének, valaki, aki mellett biztonságban érezhette magát. Aznap éjjel, amikor visszamentek a hotelbe, a lány beszélt is neki ezekről az érzéseiről. - Soha senki mellett sem éreztem még ilyet ezelőtt - vallotta be. - Mintha egyszerre lennél a bátyám és a legjobb barátom. Nagyon jól érzem magam, ha veled vagyok, és fantasztikus, hogy bármit elmondhatok neked. - Én is ugyanezt érzem veled, Lilli. Nem tudom, mi lesz velem, ha elmész. - Közelebb érezte magához a lányt, mint eddig bármikor. - Különös, nem igaz? - Lillibet jobban belegondolt. - Olyan, mintha mindig is együtt lettünk volna, pedig alig ismerjük egymást. Talán anyám tehet róla, hogy találkoztunk, a könyv miatt - mondta Lilli, de csak félig szánta viccnek. Nem értette, miért, de olyan közel érezte magához a férfit. És már ő sem tudta elképzelni az életét nélküle. Bob azonban egy másik világhoz tartozott, és nem kaphatott helyet a lány életében. Az apja talán megengedte volna, hogy Bob időnként meglátogassa, ha valaha is megbocsátja neki, hogy kiadta a könyvét, de ennél többről nem lehetett szó. A közösségükben nem volt hely angolok számára. Aki nem volt amis, az nem jöhetett. - Hiányozni fogsz, ha visszamegyek - sóhajtotta szomorúan a lány. Pillanatnyilag azonban a családja hiányzott rettenetesen. Minden egyes nappal tovább nőtt a honvágya, soha nem gondolta volna, hogy ilyet érezhet. De minden egyes nappal Bobhoz is egyre közelebb került. Úgy érezte, két világ között őrlődik. A férfi tisztelte a lány meggyőződését, és kínosan ügyelt, hogy ne lépje át a maga számára kijelölt határvonalakat. Addigra már tisztában volt vele, hogy végzetesen szerelmes Lillibetbe. De a lány fiatal volt, és nem akarta megzavarni az érzéseivel. Az, hogy amis volt, és mindaz, ami ezzel együtt járt, nem volt elhanyagolható körülmény. Bobtól távol állt, hogy kihasználja a lányt. Még csak meg sem merte csókolni, bár legszívesebben minden alkalommal megtette volna, amikor jó éjszakát kívánt neki, és bevallotta volna az érzéseit is. De tudta, hogy ha egyszer kiereszti a szellemet a palackból, többé nem zárhatja vissza. Inkább hallgatott, és próbálta elrejteni az érzéseit, amelyek attól még erősen éltek benne. A lány annyira ártatlan volt. Olyan, mint egy gyermek, aki mellette fedezi fel a világot. De a férfi tudta, hogy Lilli nem maradhat vele, és ezzel a lány is tisztában volt. Bob még arról sem volt meggyőződve, hogy a lány egyáltalán szeretne-e maradni. Többször bevallotta, hogy gyötri a honvágy. Olyan sok új dolgot látott, és annyi új kalandban volt része a férfival! De egy szóval sem mondta, hogy ne szeretne visszamenni Pennsylvaniába. Nyilván az a szándéka, hogy ismét elfoglalja helyét az apja otthonában. Lillibet és Mary kedden végeztek a kézirat átdolgozásával. Mary sokáig maradt, és mindketten megkönnyebbültek, hogy befejezték. Mary leadta a szerkesztett kéziratot Bobnak, és úgy tűnt, már mozdulni is alig bír, amikor egy kicsit később besegítették a taxiba. Azt mondta, azonnal ágyba fekszik, amint hazaér. Kellemes este volt, ezért Lillibet és Bob egy darabig sétálgattak, beugrottak egy salátabárba enni valamit, aztán felmentek a lány lakosztályába, és a nappaliban ülve beszélgettek sokáig. Lilli jó érzésekkel gondolt a könyvére,

és arra, hogy milyen jó munkát végeztek rajta. Teljesnek érezte a művét, és egyre biztosabb volt benne, hogy kész elkezdeni a következő regényét, ha hazaér. Az új történet körvonalait Marynek is vázolta, akinek tetszett az ötlet, és biztosította Lillibetet, hogy Bob is lelkesedik majd érte. Lillibet igazi tehetség volt. Egy idő után Lilli és Bob elhallgattak, és a férfi szerelmes tekintettel nézett rá. A világért sem beszélt volna az érzéseiről a lánynak, félt, hogy csak elrontana mindent. De egyre nehezebb volt magában tartania. - Miért nézel így? - kérdezte kedvesen a lány. A gyermeki arc egy nő pillantásával nézett a férfira, a teste pedig olyan valószerűtlenül kecses volt, mint egy erdei tündéré. A férfi legszívesebben átölelte volna, de félt, hogy összetöri. Nem akarta megijeszteni a lányt, és lerombolni mindazt, ami az elmúlt napokban kialakult közöttük. A lány romlatlan és ártatlan volt, amit a férfi különösen szeretett benne. - Nem is tudom, néha különös érzések kerítenek hatalmukba, amikor együtt vagyunk válaszolta a férfi, és sóhajtott -, mintha a lelked legmélyéig ismernélek. Magam sem tudom megmagyarázni. De talán nem is számít. - Én is ezt érzem. Mintha a lelkünk, vagy a szívünk ismerné egymást. Talán ez a szerelem - suttogta halkan, ábrándos tekintettel, és kibontotta a haját. Mindketten fáradtak voltak, kevésbé tudtak uralkodni magukon, és már nagyon későre járt. - Még sosem voltam szerelmes közölte egyszerűen, és majdnem azt is hozzátette, hogy „eddig a pillanatig", de aztán sikerült erőt vennie magán. Nem tudta, valóban szerelmes-e a férfiba, és nem akarta tönkretenni a kapcsolatukat, vagy megdöbbenteni a férfit. Bob meg akarta tőle kérdezni, hogy ebben a pillanatban érzi-e a szerelmet, de nem merte. Egyszerűen félt megkérdezni. Sokáig csak ültek egymás mellett csendben a kanapén, miközben Bob a lány haját simogatta. A lány haja bőven lejjebb ért a derekánál, és még mindig világosszőke volt, pedig Lillibet már betöltötte a huszonnegyedik évét. A férfi végül felkelt, hogy hazamenjen, mielőtt olyasmit tesz, amit később ő vagy a lány megbánna. Lilli kikísérte az ajtóhoz, de a cipőjét már nem húzta vissza, farmerben és kardigánban állt a férfi előtt. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megérintette a férfi arcát. - Köszönöm, Bob! - szólalt meg halkan. - Nagyon fontos vagy nekem. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de szeretek itt lenni veled. - Tudom. Én is szeretek itt lenni veled - mondta szomorúan a férfi. Máris arra gondolt, hogy a lány elmegy. Végeztek a munkával, nincs más hátra, vissza kell mennie. Az ő élete pedig üres lesz nélküle. Úgy érezte, hogy egész életében a lányt kereste, most pedig nem lehet az övé. - Meglátogatsz majd? - kérdezte a lány. Bár otthon volt a helye, most mégsem tudta elviselni a gondolatot, hogy itthagyja a férfit. - Ha az apád megengedi. - A lány bólintott. Úgy gondolta, hogy az apja idővel majd megengedi, de még eltart egy darabig, amíg megbocsát nekik a könyv miatt. Mivel azonban a könyv volt a kapocs, amely összehozta és egymáshoz fűzte őket, Lilli a leghalványabb megbánást sem érezte miatta. Biztos volt benne, hogy az apja idővel megérti, mit jelent neki ez az egész, ha másért nem, azért, mert szereti a lányát. Bob megcsókolta a feje búbján, majd távozott. - Holnap találkozunk. Aludj jól! - Majdnem kicsúszott a száján a szó, hogy „szeretlek", de még időben leállította magát. Gyalog ment haza, közben végig a lányra gondolt. Lilli eközben kifelé bámulva a hotelszoba ablakán azon tűnődött, mi is történt közöttük. Úgy érezte, most már a férfihoz tartozik. És ez egyáltalán nem tűnt ijesztőnek számára. Épp ellenkezőleg. Úgy érezte, ez a dolgok rendje. Másnap reggel Bob eljött, hogy együtt reggelizzenek a hotelben, és amíg együtt voltak Lillibettel, Mary hívta a mobilján. Aznap hajnalban két órakor megszülettek az ikrei. A hangja

egyszerre volt fáradt és mennyeien boldog. Lilli is beszélt vele, és gratulált neki. Megkérdezte, hogy meglátogathatják-e. v Lillibet és Bob délután bement a kórházba Mary-hez. Lilli egyenként a kezébe vette a babákat. Ahogy Bob elnézte, tudta, hogy csakis ettől a nőtől szeretne gyerekeket. Azelőtt sosem gondolt a családalapításra. Félelmetes, hogy mit művelt vele a lány. Bár nem látszott rajta, a férfi teljesen szét volt esve. Marynek virágot vittek, a kicsiknek pedig két kék plüssmacit. A babák imádni valók voltak. A Trevor és a Tyler neveket kapták. Lilli felidézte, amikor a saját öccsei születtek. Még csak tizenhárom éves volt, és nagyon izgult. Az anyja az otthonukban szülte meg őket, és Lilli ott volt a világrajövetelük pillanatában. A szállodába menet Lilli megvallotta Bobnak, hogy nem szeretne gyereket. A férfit teljesen meglepte. - Miért nem? - Bob épp az imént látta, milyen jól bánt az újszülöttekkel, és a kicsik jobban mutattak a karjában, mint az anyjukéban, aki még mindig nem tért magához a hatalmas fizikai megterheléstől. - Én már végigcsináltam ezt az egészet az anyám helyett, amikor meghalt. Felneveltem a kisöcséimet. Nem hiányzik, hogy újrakezdjem. - Ha szerelmes leszel valakibe, biztos akarsz majd tőle saját gyerekeket. A lány válaszként megrázta a fejét. - Nem hinném. Az apám szerint hozzá kéne mennem valamelyik özvegy férfihoz a közösségünkben, és gyerekeket kéne szülnöm. De én nem fogok férjhez menni olyasvalakihez, akit nem szeretek. - Szavai hallatán nagy kő esett le a férfi szívéről. A lány hirtelen csintalanul kacagni kezdett. - Tetszik a gondolat, hogy zsémbes vénlányként éljem az életem, és azt tegyem, amit akarok. - De persze nem tehette volna, amit akart, azt kellett volna tennie, amit az apja akart, és ezzel mindketten tisztában voltak. - Hát, majd hívj meg az esküvődre, ha férjhez mész! - próbálta elviccelni Bob, noha majd' megszakadt a szíve. - Ne aggódj, erre nem kerül sor - zárta az évődést a lány, miközben közelebb húzódott a férfihoz, és belekarolt. A férfi szerette, amikor Lilli ezt csinálta, közel érezte magához, ahogy így sétált mellette. Aztán a lány felhozta a témát, amit mind a ketten kerülni akartak. De a munkát, amiért Lillibet New Yorkba jött, befejezték. - Ideje hazamennem - suttogta. A férfi egész héten rettegéssel gondolt rá, hogy előbb-utóbb meghallja ezeket a szavakat. - Tudom. - Aznap szerda volt. - Talán pénteken? - vetette fel habozva Lillibet. így még egy héten belül lett volna, ahogy az apjának ígérte, így volt tisztességes. A férfi bólintott. - Megrendelem a kocsit. Mit csináljunk holnap? -kérdezte. - Az lesz az utolsó napod itt. - Csak szeretnék veled lenni - válaszolta a lány, mintha pontosan tudta volna, hogyan érez iránta a férfi. Bob a legszívesebben egész nap csak a lánynyal szeretkezett volna, és soha nem engedte volna el maga mellől, de tudatában volt, hogy ilyesmire még csak gondolnia is őrültség, és remélte, hogy a lány mindebből semmit sem sejt. Szeretett volna könyörögni neki, hogy ne menjen el, de mégsem tette meg. - Menjünk megint a Central Parkba. Úgy töltötték a napot, ahogy a lány kérte. Csónakáztak a tavon, leheveredtek a fűbe egy takaróra, amit Bob hozott, és beszélgettek. Ott ettek a szabadban, és megnézték az állatkertet. Olyan volt, mint egy vidéki kirándulás a város kellős közepén. Meghallgattak egy rézfúvós bandát, és nézték a zsonglőröket, meg a parkban játszó gyerekeket. Végül megint a Plaza Hotel előtt kötöttek ki, és Bobra újból rátört ugyanaz az érzés, hogy egyszer már jártak itt együtt. Aztán fogtak egy taxit, és visszamentek a belvárosba.

Vacsorára megint pizzázni mentek, és Lillibet keserédes mosollyal jegyezte meg, hogy számára hamarosan véget ér a rumspringa, és ezek után már örökre komoly felnőttként kell viselkednie. - Visszajössz még New Yorkba? - kérdezte a férfi, és a válaszra várva a torkában dobogott a szíve. - Megpróbálom. - De nem szerette volna túlfeszíteni a húrt az apjánál. Talán ha kész lesz a következő könyvével, már ha az apja túlteszi magát az elsőn. Addig is be kell érniük Bob látogatásaival, feltéve, hogy az apja megengedi. Ez csakis az öreg döntésén múlott. Bob azután mondott valamit, ami még neki magának is furcsán hangzott. - Ha bármi történne, azt szeretném, hogy hívj engem, vagy hívd a taxitársaságot, és gyere vissza, gyere haza. Én itt foglak várni. Vagy magam megyek érted, ha szeretnéd. Nem kell ott maradnod csapdában vergődve, ha nem szeretnél. Én itt leszek, amikor csak szükséged van rám. - Még életében nem gondolt soha semmit ennyire komolyan. - Nem vergődöm csapdában, Bob. Én közéjük tartozom. Amis vagyok, akár a többiek. Lillibet büszkén mondta ki ezeket a szavakat, kihúzott háttal, és Bobnak rá kellett jönnie, hogy tényleg így gondolja. - Csak tudd, hogy rám számíthatsz, és nem vagy egyedül, ha bármi baj történne. - A lány mosolygott, és remélte, hogy nem szorul majd rá, de hálás volt Bob nagylelkűségéért. A férfi nem felejtette el odaadni neki a taxitársaság vállalati kártyáját, amikor elbúcsúztak. Sosem lehet tudni. A lány apja keményfejű volt, talán keményebb, mint amilyennek a lánya valaha is ismerhette, Bob legalábbis tartott ettől. De Lillibet hozzá volt szokva az atyai zsarnoksághoz. Bobnak külön erőfeszítésébe telt, hogy otthagyja Lillibetet aznap éjjel a hotelben. Megbeszélték, hogy eljön érte másnap reggel is, a búcsú napján. Lillibet még be akart menni a kiadóba, hogy köszönetet mondjon, és elbúcsúzzon a többiektől. Bob végig vele volt közben. Dél körül járt az idő, amikor a lány beszállt a kocsiba az iroda előtt. Hálás tekintettel köszönte meg a férfinak az együtt töltött szép napokat. A férfi olyan sok mindent tett érte, és olyan kedves volt hozzá. Búcsúzóul átölelte Bobot, s közben lábujjhegyen állt, mint egy gyermek. A férfi azt kívánta, bárcsak mindig így ölelhetné a lányt. - Vigyázz magadra, Lilli! - szólt vívódó hangon a férfi. - Tudod, hogyan találj meg, ha szükséged van rám. - A lány könnyekkel a szemében bólintott, majd elhúzódott a férfitól, a szemébe nézett, és azon tűnődött, miért is megy el. - Te is vigyázz magadra! És gyere majd el meglátogatni! - A férfi bólintott, mire Lilli beszállt a kocsiba, és bekapcsolta a biztonsági övet. Integetett, ahogy elhajtottak az autóval. Bob a járdán ácsorogva nézett utána. Soha életében nem érezte még ilyen magányosnak magát.

21. fejezet A péntek délutáni forgalomban az autóút Lancesterbe valamivel tovább tartott, mint amire Lillibet számított. Bob útközben kétszer is hívta, és mindketten próbáltak vidámnak tűnni, de a lány úgy érezte magát, mint akit űrhajó visz egy másik bolygóra, és valójában így is volt. Négyszáz évet utazott vissza, hogy hazatérjen, és legalább olyan messze kerüljön Bobtól, mintha a Marson élne. Ezzel a férfi is tisztában volt. Közben megálltak tankolni, és a sofőr adott egy névjegykártyát Lillinek, ahogy Bob kérte, hogy a lánynak legyen kihez fordulnia vészhelyzet esetén. Már jócskán elmúlt hat óra, mire átlépték Bart község határát, és a sofőr nem tehette ki a lányt a tehenészetnél, hiszen ott addigra már nem volt senki. Az öccsének nem tudott szólni, és mivel a tejüzem már zárva volt, nem talált volna mást sem, aki hazaviszi. Megkérte hát a sofőrt, hogy mégis inkább vigye el a házukig. Elmagyarázta az utat, és legszívesebben felhívta volna még egyszer Bobot, amíg volt rá lehetősége, de végül nem tárcsázta. Hazaért, és most ezzel a helyzettel kellett megbirkóznia.

Biztonságban érezte magát a jól ismert környezetben, úton az apja farmja felé. Nem számít, mennyire odavolt New Yorkért, ez volt az otthona, ide tartozott. Semmi sem változott. Tudta, hogy a következő néhány hétben még biztosan számolnia kell az apja haragjával. De még azt is el tudta képzelni, hogy az elmúlt héten annyira hiányzott az öregnek, hogy időközben megbocsátott, és örül majd, ha viszontlátja. A lány készen állt, hogy ott folytassa a munkát a háztartásban és a ház körül, ahol abbahagyta. Majdcsak megírja az új regényét is hosszú éjszakákon át, gyertyafény mellett, ahogy az elsőnél is tette. Megköszönte a sofőrnek a szolgálatait, amikor az kirakta a háznál, és odaadta a lánynak az utazótáskáját is. Lillibet egy perdg még állt a házat nézve, megvárta, amíg a sofőr elhajt, aztán a hazatérés örömével a szívében bement a házba. Főkötőt, köpenyt és teljes amis öltözetet viselt. A legtöbbször New Yorkban is ezeket a ruhákat hordta, bár az angol ruhái örömteli változatosságot jelentettek, akárcsak a többi kalandja New Yorkban, és a Bobbal töltött idő. Mély barátság szövődött közöttük, amiért a lány hálát érzett, de az ő helye itt volt. Csönd ült a házban, amikor belépett, s ez meglepte a lányt, hiszen már hét óra is elmúlt. A többieknek most vacsorázniuk kellene, hacsak át nem mentek valamelyik bátyjuk otthonába. Persze, hiszen ő sehogy nem tudott szólni nekik, hogy mikor jön haza. Már éppen beletörődött, hogy üres a ház, amikor hirtelen megjelent az apja a fogadószoba ajtajában, és a konyhába érve megállt Lillibet előtt. A lány egyből felugrott, az apja mindeközben le sem vette róla a szemét. Testvéreinek viszont még csak a pisszenését sem hallotta, ezért biztos volt benne, hogy nincsenek a házban. - Jó estét, papa! - köszönt, és a férfira mosolygott. - Megjöttem. Mindannyian nagyon hiányoztak. Hol vannak a fiúk? - Az apja átküldte őket az egyik bátyjukhoz, gondolva, hogy Lillibet aznap este érkezik. Egyedül akarta fogadni. Az arca kőkemény volt, ahogy Lillibethez közeledett, és előbb a lányára, majd az ajtóra mutatott. Németül beszélt a lányhoz, féktelen haraggal a hangjában. - Távozz a házamból! Többé nem vagy a leányom, és ez többé nem az otthonod. Idegen vagy számunkra. Ne gyere ide soha többet! - Lilli magánkívül volt a döbbenettől, amikor az apjára nézett. Megpróbált közeledni hozzá, hogy átölelje, de az öreg eltaszította magától. A lány sosem gondolta, hogy az apja képes ilyet tenni vele. Hiszen szerette a lányát, hogyan tudja mégis kiközösíteni? Az engedelmesség és a Rend azonban még a lányánál is fontosabb volt neki. Lilli ezt nem tudta felfogni. Mindvégig hiába bízott abban, hogy az apja végül megbocsát. - New Yorkban akarsz élni az angolok között? Akkor menj csak hozzájuk! - kiabálta az apja. Nem mehetsz csak úgy el, és jöhetsz vissza ide, amikor kedved tartja! Engedelmességgel tartozol nekem! Lillibet Petersen, kiközösítelek téged! - Azzal az ajtóhoz lépett, feltépte, és mutatóujjával az udvarra mutatott. - Hagyd el a házamat! Azonnal! - A lány még mindig nem tudta elhinni, hogy ez történik vele. Próbált elszaladni az apja mellett, hogy feljusson a lépcsőn a szobájába, de a férfi megállította, és a bejárati ajtóhoz vonszolta, másik kezében a lány csomagjával. Kihajította a táskát, a lányát pedig kilökte az ajtón. A lány a sárba zuhant, és zokogva nézett föl az apjára. - Papa, ne tegye! - mondta. Erre az apja becsapta az ajtót, és elreteszelte belülről. Hát ezért küldte el a fiúkat itthonról. Mind tudták, hogy ki fogja közösíteni. Csak az alkalomra várt, hogy megtegye. Zokogva feküdt a földön néhány percig. Végül valahogy összeszedte magát. A térdén az esés következtében horzsolás éktelenkedett, vastag pamutharisnyája elszakadt. Más választása nem lévén Margarethe-hez ment, még mindig zokogva. Az ajtót nála is bereteszelve találta, de Lilli hallotta, hogy odabent van. A lány folyamatosan dörömbölt az ajtón, és hangosan szólongatta az asszonyt. Annyira zokogott, hogy Margarethe végül megszánta, és odajött az ajtóhoz, de továbbra sem nyitotta ki. Lillibet az ajtón keresztül hallotta a szavait. - Nem engedhetlek be - mondta az asszony gyöngéden. - Kiközösítettek. - Az elöljárók is, vagy csak a papa?

- Nem tudom! De az apád megtiltotta, hogy beengedjelek. Tudta, hogy hozzám fogsz jönni. Nem fog visszafogadni téged, Lilli. El kell menned! Van pénzed. Menj vissza New Yorkba! Itt nem maradhatsz. - Uramisten - rebegte Lilli kétségbeesetten -, ezt nem teheti! - De igen, Lilli, megteheti! - hallatszott Margarethe határozott hangja. - Senki sem fog segíteni neked. Most menj! - Az asszony is sírt az ajtó túloldalán, Lilli pedig egyfolytában zokogott. Az apja tehát komolyan gondolta, és megtette azt, amit a lány el sem tudott képzelni. Kiközösítette. - Szeretlek! Isten áldjort! - búcsúzott Lilli, és közben mindketten sírtak. Aztán magánkívül, botladozva, Lilli elindult a tehenészet felé. Többször is meg kellett állnia az út szélén, mert a fájdalomtól és a sírástól fizikai rosszullétet érzett. Soha nem gondolta, hogy az apja ilyet tesz. Gonoszabb volt, mint hitte. És mindezt azért, mert ragaszkodott a könyvéhez, és elment New Yorkba. Neki csak az engedelmesség számított. Egy órán keresztül gyalogolt, amíg a tehenészethez éri Akkor már nyolc óra volt. Akadt néhány pénzérme a zsebében, és a sofőr névjegye. Nem akarta ilyen állapotban felhívni Bobot, és beismerni, milyen kegyetlenül bánt vele az apja, meg hogy kiközösítették. A legfélelmetesebb rémálma vált valóra, és a félelem mellett mélységesen szégyellte magát, önmaga és az apja miatt is. Vissza akarta nyerni az önuralmát, mielőtt beszél a férfival. Szánalmasan érezte magát, és életében nem volt még így megrémülve. Ahogy belépett a telefonfülkébe, az anyjához fohászkodott segítségért. A sofőrt hívta, és megkérte, hogy jöjjön vissza érte. A férfi tájékoztatta, hogy épp a New Jersey-i sorompónál vár, és körülbelül egy óra múlva ér vissza Lillibet-hez, de vállalta, hogy visszafordul. A padon várakozott a tejüzem előtt, ahol Bobbal is ült a nyáron, és ahol azelőtt a könyvet találta. El sem tudta képzelni, mi lesz most vele. Nem akart New Yorkba menni, ő itt szeretett volna élni, ahova tartozott. Amis volt. Az anyjára gondolt. Ő sosem hagyta volna az apjának, hogy ezt tegye. A férfi az anyja halála után, ahogy öregedett, egyre kérgesebbé vált. A sofőr fél tízre ért vissza, hogy felvegye a lányt, aki még akkor is sírt. Az arcát sár és könnyek áztatták, a köténye koszosan és szakadtán lógott a ruháján. Összefogta a köpenyét, és beszállt a kocsiba. A sofőr időközben bevásárolhatott, mert a hátsó ülést élelmiszerrel teli szatyrok foglalták el. Megkérte Lillibetet, hogy üljön előre, ha nem bánja. Ahogy a kocsiban jobban megnézte a lányt, észrevette, milyen állapotban van. Alig lehetett ráismerni. - Jól van? Mi történt? - Elestem - felelte Lillibet. A világért sem mondta volna el, mi történt. Bobnak sem. Fogalma sem volt, hova menjen, azon kívül, hogy vissza New Yorkba. Megvolt neki Bob címe és a telefonszáma. Fel akarta hívni, mihelyt visszaérnek a városba. A sofőr New York felé vette az irányt, Lilli pedig egy szót sem szólt, csak felzokogott néhányszor, és kifújta az orrát a papír zsebkendőkbe, amelyeket a sofőr az első ülésen tartott Visszaértek az autópályára, és északnak tartottak. Lil-linek feltűnt, hogy a sofőr néha ide-oda kacsázva elhagyja a sávot, amelyben haladtak. - Jól érzi magát? - kérdezte a férfit. - Persze, jól vagyok. - Nem fáradt nagyon? - Nem, jól vagyok - győzködte a férfi, és hajtott tovább, Lilli pedig az ablakon túli sötétségbe meredve idézte föl a házukban lezajlott jelenetet. Az apja teljes erejéből kilökte az ajtón, aminek következtében Lilli a térdein landolt. Úgy repült át a küszöb fölött, akár egy rongybaba. A tapasztaltak alapján a lánynak nem lehetett kétsége afelől, hogy az apja döntése végleges. Már két órája mentek, és a lány még mindig némán, üveges szemmel bámult kifelé az ablakon, amikor a kocsi megint kitért a sávjukból. Lillibet hirtelen oldalra kapta a fejét, és a

sofőrre nézett. Látta, hogy a férfi egy pillanatra elbóbiskolt, de a következő pillanatban ösz-szerezzent és felébredt. Lillibet vakító fényeket látott közeledni. A kocsijuk átrohant az elválasztó sávon, és szemből egy kamion száguldott feléjük teljes sebességgel. Lilli látta, és sikított, de már túl késő volt. A sofőr félrerántotta a kormányt, mire a kocsi befarolt, megpördült a levegőben, és teljes felületével nekicsapódott az egyenesen beléjük rohanó kamionba. Borzasztó csikorgás és csattogás közepette a kocsi szó szerint a levegőbe repült, majd beleütközött a teherautóba. Az utolsó, amit Lilli tudata képes volt felfogni, a teherautó kürtjének a hangja volt, amely még akkor is a fülében visszhangzott, amikor elveszítette az eszméletét. Ajkán mosollyal pihent el, végre béke és nyugalom vette körül. Az autópálya-rendőrség járőreinek három órájukba került, hogy az egymásba fúródott járműveket szétválasz-szák. Lezárták az autópályát, és teljesen bedugult a forgalom, de mivel már éjfél is elmúlt, viszonylag kevés autó volt az úton. Több tűzoltó- és mentőautót mozgósítottak a mentéshez. Daruval emelték meg a kamionroncsot, hogy kiemelhessék alóla, ami a gépkocsiból megmaradt. A tűzoltók feszítő-vágóval dolgoztak az áldozatok kiszabadításán. A gépkocsi sofőrje, a kamion vezetője és a fülkében vele utazó utas már halott volt. A balesetet egyedül a fiatal lány élte túl, aki a személygépkocsiban utazott. Nem találtak nála semmit, amiből megállapíthatták volna a személyazonosságát. Kritikus állapota miatt sürgősen a New Brunswick-i kórházba szállították. Ismeretlen nevű nőként vették nyilvántartásba, és senki sem gondolta, hogy megmarad. Súlyos koponyasérüléseket szenvedett, és mindkét karja eltörött. Amikor eltávolították a ruházatát, a nővérek feljegyezték, hogy az áldozat feltehetően amis. Másnap reggel a rendőrség értesítette Jack Wil-liamst, a taxitársaság tulajdonosát, és közölték vele, hogy az egyik kocsija totálkárosra tört, a sofőr pedig életét vesztette. A boncolás még folyamatban volt, hogy megállapítsák, nem állt-e alkohol vagy kábítószer hatása alatt a vezető. Említést tettek az utasáról is, de a tulajdonos nem tudott aktuális megrendelőről, így azzal nyugtázta a dolgot magában, hogy a sofőrje útközben nyilván felvett egy stoppost. - Rettenetes! - mondta feldúltan a titkárnőjének Jack Williams, miután letette a telefont. Grayson meghalt, most vizsgálják, hogy ivott-e alkoholt. Istennek hála, hogy egy kuncsaft sem volt a kocsijában a balesetkor. Valakit ugyan felvett, de nem jelentette a központnak. - Micsoda szerencsétlenség! - válaszolta együtt érzően a titkárnő. A sofőrnek nem volt se felesége, se családja. Fogalmuk sem volt, kit értesítsenek a haláláról. Másnap megtudták, hogy ivott. Egytized százalékos volt a véralkoholszintje. Az autópálya-rendőrség a helyi rendőrség segítségét kérte, hogy felkeressék a száz kilométeres körzetben élő amis közösségeket, és érdeklődjenek, hogy nem tűnt-e el valahonnan egy fiatal lány. De senki nem jelentett be eltűnést. A kómában fekvő lány komoly fejtörést okozott a hatóságoknak. Hat nappal később a taxitársaság megkapta, amit az összeroncsolt autóban találtak. Néhány szerszámot, egy takarót, az adminisztrációval kapcsolatos néhány iratot, és egy utazótáskát, amelyben hiába keresett személyazonosságra utaló nyomokat a rendőrség. A továbbiakban nem tudtak mit kezdeni vele. Jack Williams maga nyitotta ki a táskát, hogy átnézze. Kisméretű női ruhák voltak benne, de semmi személyes okmány. Jack azonban addig kutakodott a táskában, amíg a kezébe nem akadt egy kis boríték, amelyen Lillibet neve állt. Ez nyilván elkerülte a rendőrség figyelmét. A borítékban egy üzenet volt Bob Bellagiótól, a borítékon pedig a tehenészet címe szerepelt. Jack emlékezett a tehenészet címére, ahol Bob megrendelésére kellett felvenniük egy nőt, hogy New Yorkba hozzák, és egy héttel később kellett visz-szavinniük Lancesterbe. - Ez az a lány, akit Bob Bellagio megbízásából fuvaroztunk a múlt héten - mondta Jack a titkárnőnek gondterhelten. - Grayson pénteken vitte vissza Lancesterbe. - Jack nem igazán értette a dolgot. - Talán elfelejtette kivenni a táskáját a kocsiból. - A rendőrség ugyan váltig állította, hogy a sofőrnek volt egy utasa, de a diszpécserük megerősítette, hogy a lányt kirakták a megadott címen. De akkor mit keresett a csomagja a kocsiban? Csakis az lehetett a

magyarázat, hogy ott felejtette. Vagy a sofőr felvette még egyszer, anélkül hogy jelentette volna a központnak? Lehet, hogy a lány volt az utas az első ülésen? Nem lehetett kizárni. Jack biztosan tudta, hogy a sofőr már visszafelé tartott New Yorkba, amikor a baleset történt, és előzőleg már lejelentette a diszpécsernek, hogy kitette a lányt, és indul visz-sza. Mégis különös megérzése támadt, és visszahívta az autópálya-rendőrséget, hogy beszámoljon arról, amit a táskában talált. További információt kért az utasról. - A lány még él, de kómában van - tájékoztatta a rendőr, akivel beszélt. - Továbbra is ismeretlen személyként tartjuk nyilván, eddig nem tudtuk megállapítani a személyazonosságát. A kórházi személyzet szerint amis, de az itteni közösségekből senki nem jelentett eltűnt személyt. Eddig nincs semmilyen nyomunk. Mindössze annyit tudunk, hogy a kora húsz és huszonöt év között lehet, a magassága százötvenöt centi, a súlya pedig úgy negyven kiló körüli. Szőke, zöld szemű. - Jack Wüliamsnek fogalma sem volt, hogy nézett ki az utasuk, ő sosem látta Lil-lit, csak a sofőrjük. Egy megmagyarázhatatlan baljós előérzettől hajtva azonban pár perccel később Bob Bellagio számát tárcsázta. - Volt egy balesetünk - kezdte a mondandóját óvatosan Jack Williams. - A sofőr, aki múlt pénteken visz-szavitte Miss Petersent Lancesterbe, balesetet szenvedett a visszaúton. Frontálisan ütközött egy kamionnal a New Jersey-i autópályán. Nagy sajnálatunkra a sofőr ittasan vezetett. Nem élte túl a balesetet. Jelentkezett, miután kitette Miss Petersent a kért címen, így tudomásunk szerint nem volt már utasa, de az autópályarendőrség megállapította, hogy az első ülésen utazott valaki. Azt feltételeztük, hogy felvett egy stoppost hazafelé, ami szabálytalan ugyan, de néha előfordul. A sérült utast még nem sikerült azonosítaniuk a hatóságoknak. Most kaptuk vissza az összetört kocsiban talált épen maradt holmikat, és itt van nálunk egy utazótáska. Találtam benne egy Miss Petersennek címzett borítékot, benne a maga levelével. A hölgy vagy a kocsiban felejtette a táskát, vagy újból felvette őt a sofőr, hogy visszahozza New Yorkba, anélkül hogy jelentette volna a központnak. - Úgy tűnt, Jack Williams maga is tanácstalanul áll az ügy előtt. Bob, akár az elmúlt hét minden napján, aznap is sokat gondolt a lányra az asztalánál ülve, és meg volt nyugodva afelől, hogy Lillibet épségben hazaért a családjához. A lány nem jelentkezett, és ő sem írt neki, amióta elbúcsúztak. - Meghalt? - kérdezte Bob magánkívül. - Nem, azóta is kómában van. Válságos az állapota. A kórházban úgy gondolják, hogy amis lehet. Szőke, zöld szemű, húsz és huszonöt év közötti nő, százötvenöt centi magas és negyvenkilós. Gondolja, hogy ő lehet? - Uramisten... Uramisten! - Bob úgy érezte magát, mint aki menten megtébolyodik. A szíve majd' kiugrott a helyéből. - Hol ápolják? - Williams megmondta a New Brunswick-i kórház nevét. Bob megköszönte Jack Williamsnek, hogy értesítette, majd lecsapta a kagylót, és azonnal hívta a kórházat. A kórházban megerősítették, hogy a lány még mindig kómában van, és az állapota válságos. A leírás is passzolt. Bob megmondta nekik, hogy nyomban indul, és siet, ahogy csak tud, hogy meggyőződjön róla, tényleg Lillibetről van-e szó. Nem akart szólni a lány családjának, amíg nem volt biztos a dolgában. Nyilván megőrjítené őket ez a hír, miután hiába várták haza, noha Bobnál senki sem érdeklődött, mit tud a lányról. Bob Bellagio életének két legnehezebb órája következett. Teljes sebességgel száguldott New Brunswickba, nem érdekelte, hogy elkaphatják a rendőrök. Csodálatos módon azonban nem állították meg. Leparkolt a kórház előtt, és berohant a sürgősségi betegfelvételre, ahonnan az emeleten található intenzív osztályra irányították. A kórház rendkívül korszerű volt, a legjobb technikával felszerelt intenzív osztállyal és traumatológiával. Odavezették a szobához, ahol a fiatal nő feküdt, mindenféle csövek és kijelzők között. Bent volt nála egy nővér, és éppen orvos vizsgálta, amikor Bob belépett. - Hogy van? - kérdezte a férfi elfúló hangon. Lilli volt, bár alig lehetett felismerni a sok zúzódástól az arcán. Fekete monoklik éktelenkedtek a szeme körül, be volt kötve a feje, és

mindkét karja be volt gipszelve. De tényleg ő volt, Bob most már biztos lehetett benne. Közelebb hajolt, és megérintette az arcát. A lány valahol nagyon messze járt. Az arca békés volt. Azt mondták, hogy érzékelnek nála agyhullámokat, és noha a hatodik napot is túlélte, még mindig nagy volt a veszély, hogy elveszítik. A koponyasérülés miatti agyduzzanat sebészi beavatkozás nélkül is szépen elmúlt, de amióta felvették, nem volt semmi látható jele, hogy visszanyerte volna az öntudatát. Bob arcán könnyek csorogtak, amikor kijött a szobából. El kellett volna mennie, hogy szóljon Lillibet apjának, de nem akarta otthagyni a lányt. Az elmúlt hat napban végig azt hitte, hogy otthon van, biztonságban, miközben a lány itt küzdött az életéért. Felhívta Joe Lattimert, és beszámolt a történtekről. Beszélt arról is, hol van Lilli, és milyen az állapota. - Nem tudom pontosan, mi történhetett - mondta összetörten Bob. Valahogy ő is felelősnek érezte magát a történtekért. A sofőr részeg volt. - A diszpécser szerint a sofőr kitette Lillit a házuk előtt. Aztán valamiért újra felvette, de ezt már nem jelentette. - Az apja kiközösítette - közölte halkan Joe, megrendülve a hallottaktól. - Nem engedte hazamenni. Elzavarta otthonról, amiért New Yorkba ment. Az öccseitől tudom, pár napja mesélték, teljesen el vannak keseredve. Lillibet nyilván felhívta a sofőrt, hogy menjen vissza érte, és vele indult újra New Yorkba. -Bob és Joe lassan összerakosgatták a mozaik darabkáit. A kibontakozó történet szívszaggató volt. Bobot teljesen feldühítette, hogy az apa kiközösítette a lányát, amivel előidézte a tragédiáját. Bekövetkezett tehát, amitől a lány a legjobban rettegett. Most Bob félelmén volt a sor, hogy örökre elveszíti a lányt, anélkül hogy megmondhatta volna neki, mennyire szereti. Lillibetet egy hajszál választotta el a haláltól. - El kell mennie, hogy elmondja az apjának - mondta Bob Joe-nak. - Az öregnek itt a helye, sosem bocsátja meg magának, ha meghal a lánya. - Ahogy Bob sem bocsátja meg neki. - Maga szerint meg fog halni? - Joe-t elkeserítette a lehetőség. - Nem néz ki túl jól - mondta őszintén Bob. - Már hat napja kómában van, súlyos koponyasérüléssel. Kiközösítve vagy sem, az ő lánya. - Bob megadta Joe-nak a kórház címét, aztán támadt egy gondolata. - Talán elhozhatná autóval. Túl messzire van ahhoz, hogy fogaton jöjjön, az örökkévalóságig tartana az út. - Elég gyorsan tudnak haladni - vélte Joe. - Nem tudom, hajlandó lesz-e beszállni egy autóba. Mindenesetre felajánlom neki, ez minden, amit tehetek. - Nagyon hálás vagyok, Joe - zárta a beszélgetést Bob, majd visszament, hogy megnézze Lillit. A lány pár perce már egyedül volt a szobájában, amikor Bob leült mellé, megfogta a kezét, és beszélni kezdett hozzá. - Kérlek, Lilli, kérlek... gyere vissza... Annyira szeretlek. .. Már rég el kellett volna mondanom neked, még New Yorkban, csak annyira féltem, hogy megijesztelek... kérlek... minden rendbe fog jönni... szeretlek, Lilli. Szeretlek. - Bob egyre csak azt ismételgette, hogy „szeretlek". Észre sem vette, hogy hangosan beszél, és hogy közben bejött egy nővér, akit meglepett, hogy a lánynak látogatója van. A férfi le nem vette volna a szemét Lilliről. - Egész életemben arra vártam, hogy rád találjak, nem hagyhatsz itt csak így... Szeretni foglak az idők végezetéig - mondta ki tisztán és érthetően. Ekkor döbbent rá, hogy még soha senkinek nem mondott ilyet. Fogalma sem volt róla, hogyan jöttek a szájára ezek a szavak, és miért mondta ki pont ezeket, de ahogy jobban belegondolt, tudta, hogy igazak.

22. fejezet Lilli napokig egy lélegzetelállítóan gyönyörű kertben kószált. Olyan békés volt ott... időről időre látott embereket maga körül, de legtöbbször csak aludt egy zöld lombú fa alatt. Nagyon

fáradt volt, és sokszor álomba merült. Amikor felébredt, az anyját látta maga mellett ülni, aki azt mondta, örül a könyvének, és nagyon büszke rá. - Tudtam, hogy így lesz, mama - válaszolta Lilli, és olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha. Végtelenül boldog volt, hogy örömet szerzett az anyjának. Aztán megint elaludt, de valami felébresztette. Pedig ő nem akart semmi mást, csak aludni. Valaki hívta, de ő szívesebben maradt a kertben, hogy újra láthassa az édesanyját. Annyira hiányzott neki. Amikor ez alkalommal felébredt, ketten is voltak vele, egy férfi meg egy nő. A sötét hajú nő gyönyörű volt. Lilli először azt hitte, hogy az anyja, de mégsem ő volt. A nő nevetve sétált a férfi oldalán, aki lovon ült, de most mindketten megálltak, hogy beszéljenek Liliivei. Lilli szólt nekik, hogy velük akar menni, megkeresni az anyját. - Nem jöhetsz - válaszolta kedvesen a nő. - Vissza kell menned! - Nem akarok visszamenni - tiltakozott Lilli, és megint rettenetes fáradtság lett rajta úrrá. Túl messze van. - Nem jöhetsz velünk - felelte újra a nő. - Vissza kell menned, Lilli! - ismételte. - Értünk kell megtenned ezt! - A nő most egyenesen Lillire pillantott, aki belenézhetett a gyönyörű kék szempárba. - Velem jöttök? - kérdezte Ulli. A nő csak mosolygott, és a fejét rázta. - Menj vissza, Lilli - ismételte, ő pedig megint hallotta a távolból a hangot, amelyik hívta, miközben nézte, hogyan távolodik tőle a pár. A férfi a lovon felsegítette maga mögé a nőt. Boldogan nevettek, majd a férfi megcsókolta a nőt, és ellovagoltak. A fény felé vágtattak, ahová Lilli is menni akart, hogy velük lehessen, de elvesztette őket a szeme elől. Csak a szavaik visszhangoztak egyre a fülében: - Menj vissza, Lilli... menj vissza... -, aztán már az anyját is hallotta ugyanezeket a szavakat ismételni. Végül a hang megváltozott, és valaki más szólt hozzá: - Gyere vissza... gyere vissza, Lilli -, de ő csak nem akart visszamenni. Olyan fáradnak érezte magát, és annyival nehezebb volt eljönni a fénytől, mint közeledni hozzá. Túl mesz-szire volt, hogy gyalog tegye meg az utat visszafelé. Túl messzire volt, és ő olyan fáradtnak érezte magát. Bob épp az ágya mellett ült, a kezét fogta, és beszélt hozzá, amikor a lány halkan felnyögött és megmoccant. Bob azonnal hívta a nővért. Éjfél körüljárt az idő, a férfi éjjel-nappal az ágyánál ült. A lány apja is a szobában volt, és ott ült Margarethe is. A férfi komor volt, de láthatóan feldúlt, Margarethe pedig csendesen sírt. Bob arcán is könnyek gördültek végig, miközben Lilli kezét a magáéban tartotta. - Gyere vissza, Lilli - ismételte gyengéd hangon, mire Lilli kinyitotta a szemét, és látta őket, majd újra lehunyta a szemét. Bob megkönnyebbülten felzokogott. A lány felébredt. Visszajött, nem hiába könyörgött neki. Bejött az orvos, és megvizsgálta. A lány újra kinyitotta a szemét, és egyenesen Bobra nézett, zavarodott kifejezéssel az arcán. Nem értette, miért van ott a férfi és az apja. Épp az imént látta az anyját és azt a párt a lovon. Olyan érthetetlen volt az egész. - Be kell mennem a kórházba - szólalt meg a lány gyenge hangon -, Lucynak most születik meg a gyermeke... - Bobra nézett, aki mosolygott rá, és megsimogatta az arcát. - Ki az a Lucy, kedvesem? - Nem tudom. - Egy könnycsepp szaladt végig az arcán, de végtelenül boldog volt, hogy láthatja a férfit. - Jól van, most már minden rendben lesz. Itt vagyunk mindannyian. Téged vártunk. - Tudom - mondta a lány, de olyan nehéznek érezte a fejét. Újra álomba merült. Mesélni akart a férfinak az anyjáról és a párról a lovon, de túlságosan fáradt volt. Jó darabig szendergett, aztán megint kinyitotta a szemét, és az apjára nézett. - Sajnálom, papa - mondta.

Az apja németül szólt hozzá, és elmondta, hogy minden rendben van. Remegő ajakkal beszélt. Mar-garethe és Bob közben egymásra néztek, mindkettőjük szeméből könnyek potyogtak. - Hiányoltunk - szólalt meg Bob, miután Henryk elhallgatott. - Köszönjük, hogy visszajöttél. - A lány újból elmosolyodott, és megszorította a férfi kezét. - Mert visszaküldték - mondta, de a férfi nem kérdezte meg, hogy kik. - Örülök, hogy megtették. Nagyon vártalak. Már hosszú ideje vártam rád, Lilli. Szeretlek. Ez volt az, amit már New Yorkban is el akart mondani neki. Tisztán és érthetően mondta, nem érdekelte, ki hallotta a szavait. Soha többé nem fogja hagyni, hogy bármi rossz érje a lányt. - Én is rád vártam - szólalt meg a lány. - Elég sokat várattál. - Sajnálom - felelte a férfi mosollyal az arcán. - Majd igyekszem jóvátenni. - A lány újra lehunyta a szemét, a többiek pedig kimentek, hogy hagyják aludni. Henryk fürkésző pillantással méregette Bobot, ahogy a folyosón álldogáltak, arcukon a rémület és a megkönnyebbülés különös keverékével. Kis híján elveszítették a lányt, ez mindnyájuk számára világos volt. Két órával azelőtt ugyanis gyengülni kezdtek testének az életfunkciói, és a vérnyomása is zuhanni látszott. Aztán valahogy mégis visszatért. - Szereti a leányomat? - kérdezte Henryk köntörfalazás nélkül. Bob nem habozott a válasszal. - Igen, uram. Egész életemben rá vártam. Erős akaratú nő. - Bob majdnem hozzátette, hogy „mint az apja", de végül megállta, hogy ne mondja ki. Marga-rethe is ugyanerre gondolhatott, mert mosoly játszadozott az ajkán, miközben a jelenetet figyelte. - Visszamegy magával New Yorkba? - kérdezte Henryk. - Haza akart menni. Egy szóval sem mondta soha, hogy New Yorkban maradna. - Henryk bólintással nyugtázta a hallottakat. - Nagyon fontosak neki az amis gyökerei - folytatta Bob. Hazavinném őt magukhoz, mihelyt elhagyhatja a kórházat, ha egyetért, uram. Otthon kellene lennie, amíg fel nem épül. - Meg fogja látogatni őt? - Az ön engedélyével. És persze csak ha ő is szeretné. - Biztosan szeretné. És megengedem. Maga jó ember. Magával viszi New Yorkba, ha már jól lesz? - Ha ő is ezt akarja, és persze ha készen áll rá - felelte Bob tisztelettel. Ezt Lilli fogja eldönteni. - Maga mellett a helye - jegyezte meg halkan Henryk. Látta, mennyire szereti a lányát Bob, és hallotta, miként könyörgött neki, hogy jöjjön vissza. - Remélem, ő is így gondolja - válaszolta Bob, és hálás volt, hogy a lány életben maradt, hogy túlélte a szörnyű balesetet. - Biztosan így gondolja. Hozza haza a házamba, ha kiengedik! - mondta Henryk. Lillibet nem volt többé kiközösítve. Aznap éjjel Henryk és Margarethe hazamentek. A baleset közelebb hozta a két embert egymáshoz. Joe Lattimer fuvarozta el a kórházba őket, és vállalkozott a visszaútra is. Egész éjjel a váróban ült, hogy ne zavarjon senkit. Bob a következő két hetet Liliinéi töltötte a kórházban, amíg a lány rendbe nem jött eléggé ahhoz, hogy kiengedjék. Állandóan ott ült mellette, és beszélgetett vele, ha a lány azt szerette volna, máskor pedig hagyta pihenni. Nem mozdult el mellőle egy pillanatra sem, egy összecsukható ágyon aludt a lány szobájában. A lány elmesélte neki, hogy találkozott az anyjával, és beszélt a lovon ülő párról is. - Ők mondták, hogy vissza kell jönnöm - magyarázta a férfinak, aki figyelmesen hallgatta. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de az a furcsa érzésem volt, hogy az a pár mi vagyunk. Bár egyáltalán nem hasonlítottak ránk.

- Hát, ha a férfi lovon ült, biztos nem én voltam -szólalt meg Bob. - Tudod, hogy gyűlölöm a lovakat. - Te el tudod képzelni, hogy az emberek előzőleg már leélhettek egész életeket? - kérdezte a férfit. -Azelőtt sosem hittem ebben, de biztos vagyok benne, hogy ismertem azt a két embert, és úgy éreztem, az a nő én vagyok, még akkor is, ha teljesen másképp nézett ki. - Semmi sem lehetetlen. Nekem éppen elég boldogság, hogy itt vagy velem, ebben az életben. Annyira szeretlek, Lilli! - A lány tudta, hogy így van. Minden alkalommal érezte, amikor a férfira nézett. - Én is szerettek. Amikor Lillit kiengedték a kórházból, Bob hazavitte Lancesterbe. Már lényegesen jobban volt, bár a törött karjai sok mindenben akadályozták. A kórházban is majdnem mindenhez a nővérek vagy Bob segítsége kellett. Úgy volt, hogy Margarethe is velük lakik majd, hogy segítsen Lillinek, miután hazatér. Joe Lattímeren keresztül jöttek-mentek közöttük az üzenetek, aki boldogan vállalta magára a közvetítő szerepét. Henryk, a fiúk és Margarethe már vártak rájuk, amikor megérkeztek. Az öccsei megölelték és körbetáncolták a lányt, és azt sem mulasztották el megjegyezni, hogy milyen idétlenül néz ki begipszelt karokkal. „Mint Frankenstein", ahogy Márkus mondta, majd a lányt utánozva úgy kezdett el járni, mint egy szörny. - Nagyon vicces, örüljetek, amíg rajtam van! Higy-gyétek el, nagyon bánni fogjátok, ha egyszer lekerül rólam - mondta nevetve a lány. Az öccsei meglepetéssel is készültek, egy gyönyörű, aranyszínű kölyök labradort kapott tőlük. Henryk meghívta Bobot, hogy töltse ott az éjszakát, és maradjon, ameddig szeretne. Megkapta Wüly szobáját, aki beköltözött az ikrekhez. Margarethe egy ösz-szecsukható ágyon aludt Lilli szobájában, hogy éjszaka is kéznél legyen a segítség, ha kell. Lilli azt az utasítást kapta az orvosoktól, hogy hat hétig még kímélje magát. Utána pedig már a hálaadás következett. Henryk vacsora után sétára invitálta Bobot. Egészen fagyos volt a levegő, ahogy az istálló felé ballagtak. - Nem szeretne kérdezni tőlem valamit? - nézett Henryk mosolyogva Bobra. - De igen. Úgy gondoltam, hogy majd karácsony környékén... ha Lilli akarja... és ha maga is úgy gondolja... - Feleségül akarja venni a leányomat? - kérdezte nevetve Henryk. - Igen - felelte vigyorogva Bob, és e pillanatban még Willynél is zöldfülűbbnek érezte magát. - De először tőle kell megkérdeznem. - Nem, először engem kell kérdeznie. Amit az imént meg is tett. Az áldásomat adom. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok egy angolnak - mondta Henryk megadó arccal. - De itt nem házasodhatnak össze. Ahhoz el kell menniük egy angol templomba. Az ünnepi vacsorát viszont itt rendezzük meg a házban. Utána elviheti magával New Yorkba. De nekem aztán gyakran hozza őt haza látogatóba! Mi be nem tesszük a lábunkat abba a városba! mennydörögte. Aztán ismét ránézett a jövendőbeli vejére, és tovább dörmögött. - Margerethe és én hamarosan összeházasodunk. Szeretnénk, ha eljönne az esküvőre. - Köszönöm a meghívást - felelte Bob, és hálával adózott a csodáknak, amelyek néha megtörténnek egy ember életében. Ebben a pillanatban úgy érezte, az ő életében elég sok ilyen volt már. Lassan visszamentek a házhoz, akkor már a farm ügyes-bajos dolgairól beszélgetve. Lilli és a fiúk az ablakból figyelték őket, a lány aggódva vonta össze a szemöldökét. - Szerinted miről beszélhet neki ennyit a papa? -kérdezte Margarethe-től.

- Szerintem megint megpróbál túladni rajtad - vágta rá Josiah. - Most az angolra próbál rásózni. - A fiúból kitört a nevetés, de Márkus is kuncogni kezdett, miközben Willy a szemét forgatta. A férfiak elégedetten tértek vissza. Margarethe ágyba zavarta a fiúkat az emeleten, Bob pedig hívta Lillit, hogy üldögéljenek még egy kicsit odakint. Henryk és Margarethe ekkor mosolyogva összenéztek, majd a férfi alig észrevehetően bólintott, mire Margarethe megkönnyebbülten felsóhajtott. Tudta, hogy Henryk megenyhült. Azelőtt soha nem fogadott volna egy angolt a családjába. Lillinek kis híján az életébe került, hogy újra utat találjon az apja szívéhez. Bob és Lilli odakint ültek a hűvös őszi levegőn egy régi hintán, éppen úgy, ahogy annyi szerelmespár tette már előttük évszázadokon keresztül. - Mit mondott az apám? - kérdezte a lány. - Azt, hogy minél gyakrabban hozzalak haza látogatóba, mert ő és Margarethe nem fognak New Yorkba jönni - felelte mosolyogva Bob, mire Lilli elnevette magát. - Összeházasodnak - mondta Lilli, a férfi bólintott. - Az előbb mondta el. - Majd Lillihez fordult, a pillantása gyengéd volt. - És velünk mi lesz? Mi is ösz-szeházasodunk? - Azt hiszem, mi már összeházasodtunk. Egy másik életben - válaszolta csendesen a lány. Most is előtte volt a pár, akiket az álmában látott lóháton, a jóképű férfi és a gyönyörű fekete hajú nő, aki visszaküldte. - Akkor talán megtehetnénk újra, ráadásként, ebben az életben is. - A férfi nem vitatkozott a lánnyal. Neki is kezdettől fogva az volt az érzése, hogy ismerte őt korábbról. A lány is valahányszor Bob szemébe nézett, olyasvalakit látott, akit jól ismert. - Azt hiszem, összeházasodhatunk - zárta le a kérdést Lilli tétova mosollyal. - Az apámnak mi a véleménye erről? - Bob arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt is megvitatták. - Azt mondta, hogy angol templomban kell összeházasodnunk, de az ünnepi vacsora itt lesz a házban. - Soha nem gondoltam volna, hogy apám eltűrné, ha bármelyikünk is égy angollal házasodna össze -mondta Lillibet őszinte döbbenettel. - Ő maga sem gondolta - nevetett Bob. - Szóval, akkor milyen is lesz az esküvőnk? - Már a gondolat is boldogsággal és izgalommal töltötte el, hogy a lány a felesége lesz. - Hangos, nyüzsgő, boldog, tele gyerekkel és több tonna étellel. Én kék ruhában leszek. És itt töltjük majd a nászéj szakánkat, hogy segíthessünk másnap kitakarítani a házat. - A férfi eldöntötte, hogy a saját szüleinek és a bátyjának New Yorkban rendeznek majd egy szolid ünnepséget. Nem akarta, hogy idejöjjenek Úgyis csak elrontanának mindent. És nem szerette volna, ha bármi beárnyékolja a nagy napjukat Lilliveli. A férfi megcsókolta a lányt, és egy darabig még ott ültek csendben, a hintán ringatózva és a csillagokat bámulva. - Kislány koromban mindig azt gondoltam, hogy amikor valaki meghal, felmegy az égbe, és csillag lesz belőle. És ez a csillagos ég a mennyország - suttogta Lilli. - Mindig arra gondolok, hogy anyám is ott van, és odafent vár rám. - A férfi átkarolta és magához húzta, már amennyire a lány gipszelt karjai engedték. - Nem tudom, hova kerülnek az emberek a haláluk után - válaszolta a lánynak. - És még nagyon-nagyon sokáig nem akarom, hogy erre a kérdésre bármelyikünk is választ találjon. Nem akarom, hogy még egyszer úgy kelljen visszarángatnom téged. Es ha a múltban már együtt is voltunk, én boldogan beérem ezzel a mostanival is. Szeretlek, Lilli, és szeretni is foglak az idők végezetéig! A lányt mélységes lelki béke szállta meg, és bólintott.

- Tudom. Én is szeretni foglak. - Amint a lány kimondta e szavakat, két fényes csillag suhant át a fejük fölött, és együtt tűntek a semmibe az éjszakai égen, Bob és Lilli pedig mosolyogva nézett utánuk.