Danielle Steel A csók A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: The Kiss Published by Delacorte Press Random House, Inc., Newyork Copyright 2001 by Danielle Steel Jacket Design by Jorge Martinez and Adrew M. Newman Jacket Art by Erich Lessing /Art Resource Author's photo Brigitte Lacombe A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája Hungarian edition by Maecenas Könyvkiadó, 2002 Hungarian translation by Sóvágó Katalin, 2002 "A bátorság nem abban áll, hogy nem félünk, vagy nem csüggedünk, hanem abban, hogy van erőnk legyőzni a félelmet és a csüggedést. " Csodálatos gyermekeimnek, akik az én szívem, Lelkem, bátorságom: Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek, Samnek, Victoriának, anessának, Maxacnek és Zarának. Szívem minden szeretetével Anyu d.s.
1
Egyetlen pillanat időbe metszett, mint éjszaka csillaga, fényesen ragyog. Ebben a percben, sűrített évmillió. Amikor megáll a világ, és az élet. Végtelen álmokká robban, és örökre megváltozik minden, egy szemvillanás alatt.
Isabelle Forrester a szobája ablakából nézte a Grenelle utcai ház kertjét Párizs hetedik kerületében. Húsz éve laktak Gordonnal ebben a házban, itt született két gyerekük. A tizennyolcadik században épült, az utcáról magas, méltóságteljes bronzkapun lehetett bejutni az udvarba. Az épület U alakban vette körül az udvart. Meghitt, régi, csodaszép ház volt, magas menynyezetű szobáival, fényűző faburkolataival, elragadó stukkóival, konyakszín parkettás padlóival. Isabelle, aki gondosan, ízléssel, erős kézzel és gyengéd szívvel vezette a házát, makulátlan tisztaságot és rendet teremtett maga körül. A kifogástalanul ápolt kertben maga ültette a fehér rózsákat, amelyeket gyakran dicsértek Párizs legszebb rózsáiként. A lakást antik bútorokkal rendezte be, amelyeket ő és férje gyűjtöttek Párizsban és külföldi utazásaikon. Sok műtárgy Isabelle szüleitől szállt rájuk. 2
Ragyogott a tökéletesen viaszolt fa, a fényesre tisztított ezüst; a hálószoba csipkefüggönyén átszűrődő júniusi napfény sziporkákat gyújtott a gyertyatartó falikarok metszett kristályán. Isabelle halk sóhajjal fordult el a rózsakerttől. Előre szorongott, mert délután el kellett hagynia Párizst. Már jóformán sehova se járt, olyan kevés volt az alkalom. Most pedig, mikor végre alkalma lenne elmenni, furdalja a lelkiismeret Teddy miatt. Lánya, Sophie tegnap utazott el Portugáliába a barátaival. Tizennyolc éves volt, ősszel egyetemre kerül. Isabelle-t a fia, a tizennégy éves Theodore kötötte a házhoz. A gyerek, aki a kelleténél három hónappal hamarabb jött a világra, súlyos sérüléseket szenvedett szülés közben, aminek következtében a tüdeje fejletlen maradt, ez viszont a szívét károsította. Otthon tanult, sohasem járt iskolába. Tizennégy éves korára, többet volt ágyban, mint talpon, és ha már járni sem tudott a gyengeségtől, tolószékkel közlekedett a házban. Jó időben Isabelle kitolta a kertbe, ahol Teddi járkált egy kicsit, vagy csak üldögélt, attól függően, hogyan érezte magát. Tőrhetetlen szelleme volt, és szeme felragyogott, ha meglátta az anyját, akinek mindig volt mondanivalója a számára, mindig megtudta nevettetni. Szavakba nem foglalható kapcsolatuk dacolt az idővel, a korral, a rémületekkel, amelyeket közösen kellett elviselniük. Isabelle néha úgy érezte, hogy ők egy lélek két testben. Életet és erőt pa3
rancsolt a fiába, órákig beszélgetett vele, felolvasott neki, a karjaiban tartotta, ha Teddy már beszélni sem bírt a gyöngeségtől, és megnevettette, ha csak tehette. A gyerek úgy látta az életet, ahogyan az anyja. Isabelle-nek, ha Teddyre nézett, mindig egy töröttszárnyú, sebzett kismadárra kellett gondolnia. Ő és Gordon megpendítették az orvosoknak a tüdőátültetés gondolatát, amelyet az Egyesült Államokban hajtanának végre, ám az orvosok úgy döntöttek, hogy Teddy, amilyen gyönge, nem bírná ki a műtétet, talán még az utazást sem. Így tehát nem kockáztathattak. Theodore világa az anyjára, a nővérére és a Grenelle utcai elegáns lakásra korlátozódott. Az apját mindig feszélyezte a fiú betegsége. Teddy mellett születése óta ápolónők voltak, de elsősorban Isabelle gondoskodott róla, aki régóta elszakadt barátaitól, lemondott saját céljairól, az önálló életnek még a látszatáról is. Évek óta kizárólag este tette ki a lábát a házból, Gordon társaságában, de még ez is ritkán fordult elő. Azt tekintette egyetlen hivatásának, hogy életben tartsa és boldoggá tegye a gyerekét. Ettől természetesen kevesebb idő és figyelem jutott Sophienak, de úgy tűnt, a lány megérti ezt. Anyja mindig szerető gyöngédséggel bánt vele, csak hát Teddynek jutott az elsőbbség, mert neki az élete múlott rajta. Az utóbbi négy hónapban, kora tavasz óta javult az állapota, ami lehetővé tette, hogy az anyja most az egyszer elmenjen erre a nagyon várt londoni útra. Az el4
ső látásra képtelen őrület Bill Robinson fejéből pat tant ki. Isabelle és Bill négy éve ismerkedtek meg az amerikaí nagykövet fogadásán, aki Gordon évfolyamtársa volt Princetonban. Bili politikával foglalkozott, az egyik legbefolyásosabb és valószínűleg a leggazdagabb ember volt Washingtonban. Gordon azt mesélte a feleségének, hogy a mostani elnök Bill Robinsonnak köszönheti a megválasztását. Bili, aki szinte fölmérhetetlenül hatalmas vagyont örökölt, már fiatal fővel belevetette magát a politikába, de ezt úgy csinálta, hogy szívesebben húzódott meg a színfalak mögött. Isabelle-re az tette a legmélyebb hatást, hogy milyen csendes egyéniség ez a királycsináló. Szinte el sem akaródzott hinnie a férjének, hogy ez az ember, akit finom kelleméért azonnal megkedvelt, valójában dúsgazdag és hatalmas. Bili Robinsonnak meglepően fiatalos külseje és természetes humora volt. Egymás mellett ültek a vacsoránál, és Isabelle roppantul élvezte a férfi társaságát. Meglepődőlt és örült, amikor a következő héten Robinson írt neki, majd elküldte azt a boltokban már nem kapható művészeti könyvet, amelyről beszélgettek, mert Isabelle említette, hogy egy örökkévalóság óta vadászik rá. Az asszony elámult, hogy Robinson az ezernyi fontosabb és sürgősebb dolga közepette is megjegyezte a könyvet, és vette a fáradságot, hogy felkutassa és elküldje az asztaltársának. Bilinek a művészetek és a könyvritkaságok 5
voltak a szenvedélye. Fáradhatatlanul beszélgettek egy akkoriban előkerült festménysorozatról, amelyet a nácik raboltak el a háború alatt, és mostanában bukkantak rájuk egy hollandiai pincében. Innen átterelődött a beszélgetés a műkincshamisításra, a műkincsrablásra, majd egy idő után a restaurálásokra, mert Isabelle restaurálással foglalkozott, amikor megismerte Gordont. A Louvrban tanulta a mesterséget, és bár Sophie születése után lemondott a munkáról, rátermettnek és ügyesnek tartották. Kölcsönös elragadtatással hallgatták egymás történeteit, és a következő hónapokban különös, de meghitt barátság bontakozott ki közöttük, levelekben és telefonon. Isabelle néhány ritka művészeti könyvet küldött a férfinak; amikor Bill legközelebb Párizsba jött, telefonált az asszonynak, és meghívta ebédre. Ő először habozott, de aztán nem tudott ellenállni. Ez egyike volt a ritka alkalmaknak, amikor ebédidőben magára hagyta a fiát. Barátságuk majdnem négy éve kezdődött, amikor Teddy még csak tízéves volt. Idővel ez a barátság szárba szökkent és szirmot bontott. Bili rendszeresen telefonált, szokatlan időpontokban, amikor késő éjszakáig dolgozott. Isabelle-nek akkor volt kora reggel. Megemlítette Robinsonnak, hogy minden nap ötkor kel, mert reggel ő akarja ellátni Teddyt. Bili csak hat hónap után tette föl a kérdést, hogy Gordonnak nincs-e kifogása az ő hívásai ellen. 6
Isabelle nem szólt a férjének ezekről a beszélgetéseikről. Bili barátsága volt az ő titkos kincse, amelyet féltékenyen őrzött. - Miért lenne kifogása? - csodálkozott. Nem örült volna, ha Bill telefonjai elmaradnak. Annyira szeretett a férfival beszélgetni. Nagyon sok közös érdeklődési területük volt. Valami furcsa módon Robinson lett az egyetlen igazi kapocs, amely a külvilághoz kötötte. Barátai évekkel ezelőtt elmaradtak, mert Isabelle sohasem ért rá, hiszen éjjel-nappal Teddyt ápolta. Félt, hogy Gordon ellenezné ezeket a beszélgetéseket. Beszámolt neki az első művészeti albumok érkezéséről; Gordon mintha meghökkent volna, de nem szólt. Nem érdekelte különösebben, hogy Bill Robinson könyveket küldözget a feleségének, a telefonbeszélgetések tényét pedig magának tartotta meg Isabelle. Ezeket nehezebb lett volna megmagyarázni, pedig igazán olyan ártatlanok voltak. Sohasem beszéltek személyes dolgokról, sohasem került szóba a magánéletük, kezdetben még a házastársaikat is alig említették. Bili Robinson mindössze egy barátságos hang volt a hajnali sötét órákban. Mivel pedig éjszaka és a hálószobában sohasem csörgött a készülék, Gordon sohasem hallhatta. Isabelle-nek volt egy olyan gyanúja, hogy Gordon helytelenítené ezt a telefonbarátságot. Azért is nem szólt róla. Nem akarta elveszíteni Bill hívásainak és barátságának ajándékát. Bili először pár hetente telefonált, majd fokozato7
san megsűrűsödtek a hívások. Megismerkedésük után egy évvel ismét sor került egy közös ebédre, egyszer pedig, amikor Gordon nem tartózkodott Párizsban, Bill vacsorázni vitte az asszonyt. A ház közelében, egy csendes bisztróban vacsoráztak, és a hazatérő Isabelle hüledezve állapította meg, hogy elmúlt éjfél. Úgy érezte magát, mint a fonnyadt virág, ha kedvére dagonyázhat az esőben és a napsütésben. Lelke felüdült a beszélgetésekben, Bill hívásai és ritka látogatásai erőt adtak neki. A gyerekeket nem számítva, Isabelle-nek senkije sem volt, akivel beszéljen. Gordon évek óta vezette Párizsban a legnagyobb amerikai befektetési bankot. Ötvennyolc éves volt, tizenhét évvel idősebb a feleségénél. Az évek során eltávolodtak egymástól. Az asszony tudta ezt, és úgy gondolta, Teddy az oka. Gordon elviselhetetlennek tartotta az örökös betegséget, amely Damoklész-kardként függött a fia feje fölött. Sohasem engedte közel magához a gyereket. Olyan mérhetetlenül viszolygott Teddy betegségétől, hogy az már a fóbiával volt határos. Fájdalmasan tudatában volt ennek a fiú is, és fiatalabb korában azt hitte, hogy az apja gyűlöli. Ám az idő változtatott a látásmódján. Már tízéves fejjel megértette, hogy az apja fél, csaknem retteg az ő betegségétől, és ettől egyedül úgy menekülhet, ha nem vesz tudomást a gyermeke létezéséről, úgy tesz, mintha nem lenne fia. Teddy sohasem haragudott ezért Gordonra, és amikor őszintén megbeszélte Isabelle-lel, 8
olyan lemondóan szomorú volt az arca, mintha egy országról lenne szó, amelyet szeretne meglátogatni, de tudja, hogy úgysem teheti. Apa és fia szinte tökéletesen idegenek voltak egymásnak. Gordon kizárta a világából Teddyt, évek óta a munkájának szentelte minden energiáját, lehetőleg távol tartotta magát a háztól, főleg a feleségétől. Sophie volt az egyetlen családtagja, akihez mintha vonzódott volna. A lány sokkal inkább az apjától örökölte a természetét, mint az anyjától. Számos dologban egyezett a véleményük, hűvösen viselkedtek, hűvösen nézték a világot. Gordonnál ez annak az eredménye volt, hogy évek óta elfalazta magától az élet érzelmesebb sikjait, amelyeket minden körülmények között visszataszító gyengeségnek tartott. Sophie, úgy látszik, örökölte azt a jellemvonást, amelyet az apja tudatosan alakított ki magában. Már babaként se volt olyan ragaszkodó, mint az öccse. Sohasem kért segítséget senkitől, főleg Isabelle-től nem, szívesebben csinált mindent önállóan. Gordon hidegsége önállósággá és zárkózott büszkeséggé alakult a lányában. Isabelle néha azt gondolta, hogy Sophie azért viselkedik így, mert az öccse anynyira magának követeli az anyjuk idejét. Nem akarja azt érezni, hogy megrövidítették, ezért meggyőzte magát, hogy el van önállóan is a maga kis világában, nincs szüksége semmire. Úgyszólván semmit sem osztott meg az anyjával, és lehetőleg kerülte, hogy az érzelmeiről kelljen beszélnie. Isabelle tudta, hogy 9
Sophie csak a barátai előtt nyílik meg. Abban reménykedett, hogy ha Sophie felnő, találnak valami közös alapot a barátságra, ám eddig nem volt valami könynyű kijönnie egyetlen lányával. Gordon sokkal ridegebben bánt a feleségével. Sophie látszólagos elzárkózását lehetett úgy értelmezni, hogy a saját lábára akar állni, különbözni akar örökké másokra szoruló öccsétől. Mintha azt akartavolna bizonyítani, hogy nincs is szüksége az erőre és az energiára, amelyet az anyja úgysem adhat meg neki Teddy folytonos betegsége miatt. Gordon hidegsége sokkal mélyebben gyökerezett. Néha úgy rémlett, legalábbis Isabelle úgy érezte, hogy a férje haragszik rá, és az asszonyt hibáztatja a sors kegyetlen fintoráért, a gyógyíthatatlan fiúgyermekért. Gordon szenvtelen közönnyel, általában biztos távolságból figyelte az életet, mintha csak nézné a mecscset, de nem óhajtana játszani. Nem úgy Teddy és Isabelle, akikben forró szenvedély lobogott, és ezt nem is titkolták. Ez a közös láng tartotta még mindig életben a gyereket. Gordonnak nem tetszett, hogy a felesége mennyire csügg Teddyn. Érzelmileg már Teddy születése után eltávolodott az asszonytól. Évekkel előbb kiköltözött a közös hálószobából, semhogy Isabelle megismerkedett volna Bill Robinsonnal. Azzal magyarázta, hogy a felesége túl későn fekszik, túl korán kel, és ez őt zavarja. Ám Isabelle tudta, hogy többről van szó, de nem mert vitatkozni a férjével, ne10
hogy még jobban elromoljon a házasságuk. Régóta tisztában volt vele, hogy Gordon érzelmei először csak meglangyosodtak, aztán eltűntek. Már nem is emlékezett, hogy mikor érintették meg egymást, mikor váltottak csókot, mikor szeretkeztek utoljára. Most már el is fogadta. Rég megtanult a férje szeretete nélkül élni. Sokszor gyanította, hogy Gordon nem csak összekapcsolja őt a gyerekük betegségével, de őt is hibáztatja érte, hiába közölték velük az orvosok, hogy nem az anya hibáztatható a koraszülésért és a gyerek súlyos betegségéért. Mivel pedig a házasok sohasem beszélték meg ezt a kérdést, Isabelle nem tisztázhatta magát a néma vádak alól, de mindig érezhette őket. Olyan volt, mintha Gordonnak mindig a betegszoba jutna eszébe, ha meglátja a feleségét, és ahogy a fiát eltaszította magától a születése óta, mert borzadt a betegségétől és a fogyatékosságától, ugyanúgy taszította el egy idő után Isabelle-t is. Nem bírta elviselni azt, amit gyengeségnek tartott, mert tulajdonképpen ő is gyerek volt. Isabelle ma már nem kísérletezett azzal, hogy megmássza a közöttük emelkedő falat. Teddy születése után hasztalanul próbált közeledni a férjéhez, mert Gordon mereven elhárította a kísérleteit, végül az asszony elfogadta életformaként a sivár szakadékot. Gordon száraz, hűvös ember volt világéletében. Kíméletlen üzletembernek tartották, mindig hiányzott belőle a melegség, ennek ellenére szerető férj volt a 11
házasság kezdetén. Isabelle-re valóságos kihívásként hatott a férfi zárkózottsága. Éppen ezért győzelemnek érzett minden mosolyt, minden gyengéd gesztust, és annál nagyobbra értékelte őket, mivel Gordon senki más iránt nem mutatott melegséget. Akkor még nagyon fiatal volt, és izgatta a fantáziáját a férfi. Olyan erősnek, hatalmasnak, lenyűgözőnek tűnt! Feltétlen úr volt a saját világában. Isabelle-nek pedig sok olyan tulajdonsága volt, ami nagyon tetszett Gordonnak, mert ezek szavatolták, hogy a lányból tökéletes feleség lesz. Először is ott volt a származása, az arisztokrata család, a jól csengő név, a befolyásos összeköttetések, ami remeküljött a bankban. A család vagyona ugyan rég semmivé lett, ám a társaságban és a politikában semmit sem veszítettek a jelentőségükből. Ilyen feleség megemeli a férje rangját, és ez egyáltalán nem volt elhanyagolható tényező Gordon szemében. Isabelle eszményi kellék volt a státus és a karrier előmozdításához. És az előkelőségen kívül volt benne még valami gyermeki ártatlanság is, ami rövid időre leverte Gordon szívéről a lakatot. Isabelle kedvessége még azt is meghódította, aki társadalmi és társasági megfontolásokból közeledett hozzá. Érzékeny volt, gyengéd, nyíltszívű. Gordon uralkodói fölénye, figyelmessége, remek modora valóságos rajongást ébresztett a lányban az udvarlás ideje alatt. A férfi intelligenciája elbűvölte, ereje, sikerei lenyűgözték, Gordont pedig elég tapasztalttá tette a 12
tizenhét év korkülönbség, hogy mindig a megfelelő dolgokat mondja. Még Isabelle családja is el volt ragadtatva, amikor Gordon kérőkéntjelentkezett. Úgy vélték, itt a tökéletes férj, aki a fúvó széltől is óvni fogja a feleségét, ők legalábbis ezt hitték. Gordon komisz pénzember hírében állt, de Isabelle iránt hallatlan gyöngédséget mutatott - mint utólag kiderült, csak mutatta. Amikor Isabelle megismerte Bill Robinsont, már nagyon magányos asszony volt. Remeteéletet élt egy olyan férj mellett, aki alig szólt hozzá, és szakadatlanul őrködött egy gyógyíthatatlan gyermek fölött. Néha napszám nem beszélt más felnőttel, mint Robinsonnal, leszámítva Teddy orvosát vagy ápolónőjét. Bili olt az egyetlen, akit komolyan látszott érdekelni, mi van Isabelle-lel. Gordon szinte még azt se kérdezte meg, hogy érzi magát. Ha nagyon muszáj volt, közölte, hogy este házon kívül vacsorázik, vagy másnap reggel elutazik. Már nem avatta be a feleségét, mivel telnek a napjai. Rövid párbeszédeik csak elmélyítették Isabelle-ben azt az érzést, hogy ki van zárva a férje életéből. Azok az órák, amelyeket átdiskurált Bill Robinsonnal, egy gazdagabb, színesebb világra nyitottak ablakot. Friss levegőt jelentettek és mentőkötelet, amelybe kapaszkodni lehetett sötét éjszakákon. Ezekkel a beszélgetésekkel lett Bill a legjobb barátja, és most már Gordon volt az életében az idegen. Egyszer megpróbálta elmagyarázni Billnek az egyik 13
ilyen korai telefonbeszélgetés közben, barátságuk második évében. Teddy hetek óta beteg volt, Isabelle kimerült, agyongyötörtnek, összetörtnek érezte magát, és kétségbe ejtette a férje szívtelensége. Előző este közölte vele, hogy csak az időt fecséreli a fiú ápolásával, mindenki tudja, hogy Teddy úgyis hamarosan meg fog halni,jobb, ha Isabelle is belenyugszik. Azt is mondta, hogy a fiú halála megváltás lesz mindnyájuknak. Isabelle könnyes szemmel és könnyes hangon mondta el mindezt Billnek, aki elszörnyedt, hogy Gordon ilyen érzéketlenűl bánik a gyerekével, és ilyen kegyetlen Isabelle-hez. - Szerintem borzasztóan neheztel rám mindezekért az évekért, amelyekben Teddyt ápoltam. Nem tölthettem vele annyi időt, mint kellett volna. - Fogadott vendégeket Gordon kedvéért, de nem olyan gyakran, mint ahogy érzése szerint a férje elvárta tőle, Gordon réges-rég az értésére adta, hogy nem vált be feleségnek. Bilit bőszítette, hogy Isabelle milyen készségesen elfogad igazságnak mindent, amit a férje mond. - Ilyen körülmények között érthető, hogy Teddy az első számú gondod - mondta szelíden. Már hónapok óta végzett diszkrét kutatásokat olyan orvos után, aki talán meggyógyíthatja Teddyt valamilyen csodamódszerrel, de nem sok biztatót hallott. Isabelle szerint a gyerek valamilyen degeneratív betegségben szenved, ami megtámadta a szívét, a tüdeje nem fejlődött ki 14
teljesen, és fokozatosan leépül az egész szervezete. Az volt az általános vélemény, hogy kész csoda lesz, ha megéri a huszadik évét. Bilinek megfájdult a szíve a gondolatra, hogy mit kell elviselnie Isabelle-nek, és mi vár még rá. Barátságuk elmélyült a következő évek során. Gyakran beszéltek telefonon, Isabelle hosszú, bölcselkedő leveleket írt a férfinak, főleg azokon az éjszakákon, amelyeket Teddy ágya mellett virrasztott át. Régóta Teddy volt az élete középpontja, ami nem csak Gordontól idegenítette el, de néha Sophie-val se találta a hangot, aki többször a szemére is vetette. Azzal vádolta az anyját, hogy kizárólag az öccsével törődik. Ezt nem önthette ki magából másképp, mint az éjszakai hosszú beszélgetésekben. Közös pillanataik kiemelték őket a hétköznapokból; a politikai aréna tülekedése nyomtalanul eltűnt, ha Bill beszélhetett az asszonnyal. Isabelle pedig errepült egy olyan időbe és helyre, ahol Teddy nem volt beteg, Gordon nem fordult el tőle, Sophie pedig sohasem mérgelődött. Mintha azt kapta volna vissza, ami egykor oly drága volt neki. Más színben látta a világot, amikor felszabadultan nevetgéltek és diskuráltak. Bili hébe-hóba mesélt az életéről, ismerőseiről, kedves barátairól, és nagyon ritkán, nagyon kelletlenül emlegette a feleségét és a két lányát is, akik már elkerültek hazulról egyetemre. Huszonkét éves korában nősült, és a házasság harminc év alatt csigahéjjá 15
üresedett. Cindy, a felesége, megutálta a politika világát, az embereket, akikkel érintkezniük kellett, a férje tevékenységét, a társasági kötelezettségeket, és utálta, hogy Bill annyit utazik. Mérhetetlenül megvetette a politikusokat, és Billt is, amiért az egész életét rájuk áldozta. Cynthiát, amióta a lányok kiröppentek, már csak a connecticuti barátok, a partik és a teniszezés érdekelte. Hogy Bill ott van-e vagy sem, az édeskeveset számított neki. Érzelmileg évek óta elfordult tőle, a maga életét élte, amelyben szüntelenül ott lappangott valami neheztelés a férje iránt. Harminc évig tűrte, hogy Bill jöjjön-menjen, lenyelte, hogy a politikai események mindennél előrébb valók. Bili sose jött haza születésnapokra, vakációkra, érettségi bankettekre mert vagy elnökjelölő pártgyűlésre, vagy választást kellett felkészíteni valakit. Az utóbbi négy évben állandó vendég volt a Fehér Házban. De Cindynek már ez sem imponált, és boldog volt, ha közölhette a férjével, hogy halálosan unja az egészet. Az utált tevékenységgel együtt Billt is kisöpörte az életéből. Ha volt is köztük valami, az rég elmúlt. Cindy tavaly felvarratta az arcát, és Bill tudta, hogy felesége évek óta csalja. Ez volt a bosszúja Bill egyetlen hűtlenségéért, azért a tíz évvel ezelőtti félrelépésért egy kongresszus képviselő feleségével, aminek sohasem lett folytatása. De Cindynek nem volt szokása a megbocsátás. Isabelle-lel és Gordonnal ellentétben Bill és Cindi 16
még mindig egy szobában háltak, bár nyugodtan mellőzhették volna. Évek óta nem szeretkeztek. Cindy valósággal büszke volt rá, hogy már nem érdekli a férje teste. Ő maga remek formában volt, a bőre télen-nyáron barna, a haja még szőkébb lett a korral, általában majdnem olyan mutatós volt, min mikor harminc éve összeházasodtak, de akkor még hiányzott belőle az a ridegség, amelyet a férfi inkább érzett, mint látott. Cindy ledönthetetlen falakat emelt kettejük közé, bár Bill most már nem is próbálkozott a faldöntéssel. Beletemetkezett a munkájába, és Isabelle-lel beszélt, ha szüksége volt valakire, akibe kapaszkodhasson, akivel nevetgélhessen, vagy akinél elkesereghesse a bánatát. Isabelle-nek vallotta be, ha elfáradt vagy elcsüggedt. Isabelle mindig kész volt meghallgatni. Olyan gyengédség volt benne, amelyet Bill sohasem tapasztalt a feleségében. Tetszett neki Cindy éles esze, külseje, energiája, vásott humorérzéke. Fiatalkorukban szórakozás volt Cindy mellett az élet, de most talán az se tűnne föl neki, ha a férjét elnyelné a föld. Anyjukhoz hasonlóan a lányok is nagyon kedvesen viselkedtek, ha otthon voltak, egyébként a legteljesebb közönyt tanúsították az apjuk iránt. A családnak láthatólag, nem számított, hogy Bill otthon van-e, vagy távol. Úgy kezelték, mint egy nem várt látogatót, ha megérkezett valamelyik utazásáról, és ő sohasem érezte úgy, hogy ide tartozik. Otthontalan volt, gyökértelen, aki a szíve egy darabját el17
bújtatta egy házban, amely a párizsi Grenelle utcában állt. Sose mondták ki, hogy szeretik egymást, de Bill már évek óta rajongott az asszonyért, aki mélységesen csodálta őt. Érzelmeik hivatalosan sohasem lépték túl a barátság határát. Sohasem vallották be maguknak vagy egymásnak, hogy több ez csodálatnál, vagy a társalgás elveszített művészetének élvezeténél. Épp csak Bill aggódott, ha sokáig nemjött levél, vagy az asszony nem fogadhatta a hívásait, mert Teddy állapota súlyosabbra fordult, vagy elment Gordonnal valahová. Ilyenkor hiányzott a férfinak Isabelle, sokkal jobban hiányzott, mint amennyit szívesen vallott be magának. Megszokta, hogy számíthat és támaszkodhat Isabelle-re. Ő ugyanilyen fontos volt az asszonynak. Isabelle életében, a tizennégy éves fiát nem számítva, Bill volt az egyetlen, akivel beszélgethetett. Gordonnal sose tudott úgy csevegni, mint Bill Robinsonnal. Stílusában Gordon tulajdonképpen sokkal inkább volt angol, mint amerikai. Apja-anyja amerikai volt, de ő Angliában nevelkedett. Etonben tanult, onnan ment tovább az Egyesült Államokba, a princetoni egyetemre. Ám diplomázás után rögtön visszatért Angliába, majd átkerült a párizsi bankba, így származása ellenére többször hitték britnek, mint amerikainak. Hampshire-ben ismerte meg Isabelle-t, aki Párizsból érkezett látogatóba a nagyapja nyaralójába: A lány húszéves volt, Gordon majdnem negyven, és még 18
mindig agglegény. Noha sorozatban fogyasztotta az izgalmasnál izgalmasabb nőket, egyet sem talált, akit tartós kapcsolatra vagy házasságra tartott volna érdemesnek. Isabelle anyja angol volt, az apja francia. A lány születése óta Franciaországban élt, de minden nyáron meglátogatta Angliában a nagyszüleit. Kifogástalanul beszélt angolul, és elragadó volt: bájos, okos, kifinomult és gyengéd. Kedvessége, ragyogása, szinte éteri átszellemültsége az első perctől megigézte Gordont, aki életében először hitte magát szerelmesnek. Ráadásul Isabelle olyan társadalmi összeköttetések lehetőségét kínálta, amelyeknek nem lehetett ellenállni. A család, amelyből Gordon származott, igazán tiszteletre méltó volt, de korántsem olyan híres, mint Isabelle-é, akinek az anyja, egy befolyásos angol bankárcsalád leánya, távoli rokonságban állt a királynővel, az apja pedig neves francia államférfi volt. Végre tehát eljött a nő, akit Gordon magához méltónak tekintett: eszményi származás, és olyan félénk, szelíd, szerény modor, ami épp megfelelt a férfinak. Isabelle anyja akkor már nem élt, az apja, akinek nagyon imponált Gordon, szívvel-lélekkel helyeselte a házasságot. Úgy vélte, a lánya nem is kaphatna tökéletesebb férjet. Isabelle és Gordon eljegyezkedtek, és még abban az évben összeházasodtak. A házasságban Gordon parancsolt. Az első perctől fogva tisztázta, hogy minden kérdésben ő dönt. Isabelle ezt is várta tőle. Gordon jól mérte föl, hogy egy ilyen fiatal te19
remtés nem fog vitatkozni vele. Ő mondta meg a feleségének, kikkel fognak érintkezni, hol fognak lakni, még a Grenelle utcai házat is ő választotta, sőt, meg is vásárolta, anélkül, hogy megmutatta volna Isabellenek. Akkor már ő volt a bank igazgatója, de a házasság még ennél is nagyobb ugrástjelentett a társadalmi ranglétrán, ő pedig ezt gondtalan, biztonságos élettel hálálta meg a feleségének. Isabelle csak később vette észre, hogy ezzel béklyók isjárnak. Gordon kirostálta a nemszeretem barátokat, előírta, hogy Isabelle kivel találkozhat. Elvárta, hogy Isabelle reprezentáljon a bank érdekében, amibe a fiatalasszony nagyon gyorsan beletanult. Tehetséges, szorgalmas, módszeres volt, és készségesen követte a férje utasításait. Csupán később kezdte úgy érezni, hogy Gordon időnként nem bánik tisztességesen vele, amikor férje kitiltott a házukból olyan embereket, akiket Isabelle kedvelt. Egyértelműen közölte a feleségével, hogy ezek a személyek nem hozzá valók. Isabelle sokkal nyitottabb volt az új emberekre, lehetőségekre, a színes választékra, amelyet az élet kínál. Művészettörténetet hallgatott, és miután összeházasodtak, férje tíltakozása ellenére elhelyezkedett a Louvre-bon mint restaurátortanuló. Ez maradt a függetlenségéből. Szerette a munkáját és a munkatársait. Gordon ezt afféle bohém vircsaftnak tekintette, és amint a felesége állapotos lett Sophie val, ragaszkodott hozzá, hogy hagyja ott a munkáját. Isabelle élvez20
te az anyaságot, de rájött, hogy hiányzik a múzeum, a kihívások és a jutalmak, amelyek a munkávaljárnak. Ám Gordon hallani sem akart róla, hogy a felesége visszamenjen dolgozni. Isabelle nagyon hamar teherbe esett ismét, ám ezt a magzatot elvetélte. Sokáig tartott, amíg felépült, és ez után már nem volt olyan könnyű fogannia. Amikor végre megtörtént, nagyon sok problémávaljárt a terhessége, amelyből a végig ki nem hordott, beteges Teddy született. A házastársak ekkor kezdtek elhidegülni. Gordon rengeteget dolgozott a bankban, és bosszantotta, hogy a felesége a beteg gyermek miatt kevesebbet reprezentál, és nem szenteli az általa szükségesnek tartott figyelmet házi és társasági kötelességeinek. Teddy életének első éveiben Isabelle-nek úgyszólván semmi ideje sem volt Gordonra vagy Sophie-re, és időnként úgy érezte, hogy apa és lánya összefognak ellene, amit ő rendkívül inkorrektnek talált. Az ő élete a beteg kisfiú körül forgott, egyszerűen képtelen volt otthagyni Teddyt a fizetett ápolónők gondjára. Sajnos, akkorra az apja is követte a sírba évek óta halott anyját, így Isabelle-nek senkije se maradt, hogy átsegítse az első éveken, amelyekben el sem mozdult a beteg gyermek mellől. Gordon hallani sem akart Teddy problémáiról, a győzelmekről és a vereségekről a betegségekkel folytatott szakadatlan csatározásban. Hallani is gyűlölte az ilyesmit, és mintha a feleségét akarná büntetni, úgyszólván azonnal eltávolodott 21
tőle. Milyen könnyű volt Isabelle-nek azt hinni, hogy Gordon már nem szereti. Nem volt rá bizonyítéka, Gordon sohasem fenyegette azzal, hogy elhagyja, legalábbis fizikailag. Ám Isabelle nem szabadulhatott attól a kínos szorongástól, hogy a férje eldobta és a sorsára hagyta. Teddy után nem lett több gyerek. Gordon nem kért belőlük, Isabelle-nek nem volt ideje. Az egész életét a fiának adta. Gordon egyfolytában a szemére hányta, szavakkal és szavak nélkül, hogy leszerepelt mint feleség. Mintha Isabelle valami főbűnt követett volna el, és ennek a büntetése lenne Teddy betegsége. Gordon egyszerűen nem tudott büszke lenni a fiára; nem dicsekedhetett se a művészi tehetségével, se az érzékenységével, se az éles értelmével, se a balsorssal is dacoló humorával. És mégjobban bőszítette, hogy a fia annyira hasonlít a feleségére, aki iránt nem érzett már mást, mint megvetést és valami szavakba sohasem öntött, mélyrőljövő, néma haragot. Isabelle csak évekkel később tudta meg Gordon egyik unokanővérétől, hogy férjének volt egy súlyosan beteg öccse, aki összesen kilenc évet élt. A Forrester rokonság nem emlegette ezt a gyereket, Gordon számára pedig végképp tabu volt a téma. Az anyja ugyan majomszeretettel imádta, de mikor idősebb lett, végig kellett néznie, hogyan ápolja az anyja a beteg gyereket, amíg az meg nem hal: Kisebbik fiának halála után ő is hosszú betegségbe esett, és lassú, gyöt22
relmes halált halt. Gordon, úgy látszik, azt a következtetést vonta le ebből, hogy az anyja és a testvére is cserbenhagyták, elrabolták tőle a figyelmet, a gyengédséget és az időt, ami neki járt, majd végképp faképnél hagyták azzal, hogy meghaltak. Az unokanővér azt mesélte, hogy az anyja meggyőződése szerint Gordon apját, igaz, sok évvel később, a gyász vitte a sírba, mert sohasem tudta kiheverni a kettős veszteséget. Gordon tehát úgy érezte, hogy az egész családját egy beteg gyerek miatt veszítette el. Majd pedig Teddy betegsége fosztotta meg Isabelle idejétől és figyelmétől. Isabelle most már értett mindent, de amikor megpróbált beszélni Gordonnal, a férje lehurrogta, hogy ez badarság. Kijelentette, hogy sohasem állt közel a testvéréhez, így nem is viselhette meg a veszteség. Anyja halála ködös emlékké fakult, az apja pedig nagyon rossz természetü ember volt. Ám Isabelle a nagy tiltakozás közepette is látta a férje szemében a halálos rémületet. Ez nem egy dühös férfi szeme volt, hanem egy megsebzett gyermeké. Isabelle-nek arra kellett gondolnia, hogy vajon nem ennek a következménye-e a kései nősülés, a merev elzárkózás a világtól. Végső soron ez azt is megmagyarázza, miért utasítja el az apa a fiát. De az ő házasságukon már ezt sem segített. Közöttük örökre becsapodtak a mennyei kapuk, Gordon pedig gondoskodott róla, hogy ne nyílhassanak ki többé. Megpróbálta elmagyarázni ezt Billnek, ő azonban 23
semmit sem értett az egészből, és embertelennek tartotta Gordont, amiért így eltaszítja a feleségét. Isabelle az egyik legérdekesebb asszony volt, akivel Robinson valaha is találkozott, és kedvessége, szelídsége még ellenállhatatlanabbá tette. Ám Bill soh-a sem célozgatott románcra, sőt ennek még a gondolatát is megtiltotta magának. Isabelle az első perctől megkérdőjelezhetetlenné tette, hogy erről szó sem lehet. Ha barátok akarnak lenni, kölcsönösen tiszteletben kell tartaniuk egymás házasságát. Rendkívűl tisztességes, hűséges asszony volt, akármilyen szívetlen ridegséget tanúsított is iránta a férje az utóbbi években. Bili elszörnyedésére Isabelle még mindig tisztelte Gordont, és hallatlanul fontosnak tartotta a házasságot. A válás, vagy akár a hűtlenkedés elképzelhetetlen volt a számára. Ő csak barátságot akart Billtől. Lehetett akármilyen egyedül Gordon mellett, tudomásul vette, hogy a házasságához most már hozzátartozik a magány. Nem keresett magánakjobbat, de hálásan fogadta Billtől a vigasztalást. Olyan sok jó tanácsot kapott tőle, olyan sok mindenben egyezett a véleményük, hogy beszélgetéseik közben legalább egy kis időre, megfeledkezhetett minden bújáról-bajáról. Csodálatos, felbecsülhetetlen ajándéknak tekintette Bill barátságát - de mindig csak barátságnak. A londoni utazás teljesen véletlenül került szóba az egyik korai beszélgetésben. Isabelle említette, hogy 24
lesz egy kiállítás a Tate galériában, és ő majd meghal; úgy szeretné látni, de tudja, hogy úgysem lehet, mert a kiállítást nem hozzák át Párizsba. Erre Bill fölvetette, hogy repüljön át Londonba arra az egy napra, vagy akár kettőre is, nézze meg a kiállítást, és élvezze ki ezt a kis szabad időt, amikor a változatosság kedvéért végre nem kell nyugtalankodnia a gyerekei vagy a férje miatt. Isabelle fülében ez valóságos lázításként csengett, hiszen sohasem tett még ilyet. Azt hajtogatta, hogy ez lehetetlen. Még sohasem hagyta magára Teddyt. - Miért nem? - érdeklődött Bill. Megnyújtóztatta hosszú lábát, és fölpolcolta a cipőjét az asztalra. Az Államokban éjfél múlt, Bill reggel nyolc óta ki se mozdulhatott az irodájából, de maradt még egy kicsit, hogy felhívhassa Isabelle-t. - Jót tenne neked, és Teddy állapota is javult az utóbbi két hónapban. Ha baj van, két óra alatt otthon lehetsz. Ez teljesen logikusan hangzott, viszont Isabelle húsz év óta sehová sem ment Gordon nélkül. Feltűnően ósdi, európai stílusú házasságban éltek, nem olyan liberálisan, mint Bill és Cindy az utóbbi években, akik mostanában sokkal többet utazgattak önállóan, mint együtt. A férfi már nem is törekedett arra, hogy a feleségével vakációzzon; nagynéha töltött egy-egy hetet Hamptonsban. Cindy láthatóan sokkal boldogabb volt nélküle. Amikor Bill utoljára vetette föl egy közös utazás ötletét, az asszony egymillió kifogással állt elő, 25
majd az egyik lánnyal ment át Európába. Ez elég egy értelmű üzenet volt. Házasságukból régóta kialudt a lélek, bár ezt egyiküknek sem akaródzott bevallani. Cindy azt csinált, amit akart, azzal, akivel akart, amíg nem ütötte nagydobra. Bilinek ott volt a politika, amit szeretett, és telefonálhatott Párizsba Isabellenek. Szóval nagyon különbözött a két házasság. Számos beszélgetés után végre sikerült rávennie Isabelle-t, hogy menjen át Londonba. Amint a döntés megszületett, az asszony egyszerre felvillanyozódott. Alig várta, hogy láthassa a kiállítást, és vásárolgathasson egy kicsit. Úgy tervezte, hogy a Claridges-ben száll meg, és esetleg még egy hajdani iskolai barátnőjével is találkozik, aki Londonba költözött át Párizsból. Alig néhány nappal később Bill rájött, hogy találkoznia kell Londonban az amerikai nagykövettel, a legutóbbi elnökválasztási kampány egyik legjelentősebb támogatójával. Most ismét szükség volt a támogatására egy újabb jelölt érdekében; Bill szerette volna minél előbb megnyerni a nagykövetet, hogy kidolgozhassák együttműködésük alapjait. Ez jelentősen megnövelné az ismeretlenjelölt vonzerejét, és milyen kellemes véletlen, hogy Isabelle épp akkor lesz Londonban. - Ezt szándékosan csináltad? - csipkelődött az aszszony, mikor Bill megmondta, hogy egyszerre lesznek Londonban. Csiszolt brit kiejtéssel beszélt, amelyet bűbájossá tett a csipetnyi franciás íz. Még mindig gyö26
nyörű volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy negyvenegy éves. Vörhenyes visszfények bujkáltak sötétbarna hajában, bőre olyan volt, mint az elefántcsontszínű porcelán, nagy szemének zöld íriszében a borostyánsárga szikrák ragyogtak. Bili kérésére két éve küldött egy fényképet magáról és a gyerekekről. A férfi gyakran elnézte ezt a képet, és rámosolygott, mikor késő éjszaka vagy kora reggel beszélgettek. - Ugyan, dehogy! - védekezett, bár Isabelle kérdése nem nélkülözött minden alapot. Bili nagyon is észben tartotta az asszony úti terveit, amikor megbeszélte a londoni találkozót a nagykövettel. Magának azzal indokolta, hogy ez épp illik az ütemtervéhez, de a szíve mélyén tudta, hogy ennél többről van szó. Örült, ha láthatta Isabelle-t, amire évente mindig csak néhányszor volt alkalma, de már hónapokkal előbb készülni kezdett ezekre a párizsi találkozásokra. Ha huzamosabb ideje nem látta, kitalált valamilyen ürügyet, ha utazott valahova, szerét ejtette, hogy beugorjon Párizsba. Ez általában évente háromszor négyszer fordult elő, és ilyenkor együtt ebédeltek. Az asszony sohasem számolt be Gordonnak a találkozásaikról, de Billnek és magának fáradhatatlanul bizonygatta, hogy nincs ebben semmi bűnös vagy tilalmas. Udvarias,jól meghatározott, illedelmes címkékkel látták el a dolgokat. "Barát" feliratú táblákkal vonultak föl ezekre a találkozásokra, és hát csakugyan nem is volt ez több, mint barátság. Bili azonban rég27
óta gyanította, hogy több ez, mint amiről valaha is beszámolhatna Isabelle-nek vagy bárkinek. Nagyon várta már, hogy Londonba utazhasson. Nagykövetségi megbeszélései mindössze néhány órát vesznek igénybe, és ezen túl igyekszik minél több időt tölteni Isabelle-lel. Biztosította az asszonyt, hogy ő is majd meghal, úgy szeretné látni a Tate kiállítását, az asszony pedig előre örült, hogy megoszthatják az élményt. Végül is, mondta magának Isabelle, elsősorban ezért utazik Londonba. Hogy még a barátját is láthatja, az nem várt ráadás. Nagyon szépen kigondolta ő ezt. Ők barátok, és a barátságukról csak azért nem tud senki, mert egyszerűbb így. Nekik nincs rejtegetnivalójuk. Isabelle-nek rendkívül fontos volt, hogy ebben a barátságban a tisztesség palástját viselhesse. Ő tűzte ki, hol a határ, amelyet Bill feltétlen tiszteletben tartott. Sohasem tett volna semmit, amivel felháborítja vagy elijeszti az asszonyt. Nem akarta kockáztatni Isabelle-t, aki oly drága lett neki. Isabelle állt a szobájában, a Grenelle utcában, az órájára nézett, és nagyot sóhajtott. Ideje indulni, de az utolsó percig viszolygott a gondolattól, hogy itt kell hagynia Teddyt. Utasítások ezreivel látta el az állandó ápolónőket, akik gondoskodnak a fiúról az ő távolléte alatt, és Teddy szobájában fognak aludni, amíg Isabelle nem jön vissza Londonból. Lábujjhegyen a fia szobájához osont, amely szomszédos volt az övével, mert még egyszer látni akarta a gyereket. Egyszer már 28
elbúcsúztak, de Isabelle-nek összeszorult a szíve a gondolatra, hogy mennie kell. Egyetlenegy pillanatra megfordult a fejében, hogy jól teszi-e, ha elutazik. A gyerek békésen aludt, az ápolónője felnézett, mosolygott, és intett, mintha Isabelle-t hessegetné. Az anya egyik kedvence volt, nagydarab, mosolygó, derűs arcú breton lány. Isabelle visszaintett, aztán nesztelenül kihátrált a szobából, és becsukta az ajtót. Nem maradt más tennivalója, mint a távozás. Fogta retiküljét, kis táskáját, megigazgatta egyszerű fekete kosztümjét, és megint az órájára pillantott. Bill ebben a pillanatban a repülőgépén közeledik NewYorkból. Itt dolgozott az utóbbi néhány napban, innen szokott ingázni Washingtonba. Betette útitáskáját az autója hátsó ülésére, és maga mellé, az utasülésre helyezte a fekete Hermés Kelly retikült. Mosolygott, mikor kikanyarodott a Grenelle utcára. Bekapcsolta a rádiót, és elindult a Charles de Gaulle repülőtérre. Eközben Bill Robinson a Gulfstreamje ablakán bámult ki, és ő is mosolygott, mert az asszonyra gondolt. Úgy időzítette a repülést, hogy Isabelle-lel egyszerre érkezzen Londonba, és minden idege feszült a várakozástól. Bill Robinson céltudatos léptekkel sietett át a Heathrow-n a vámon, mintha nagyon sietős dolga lenne. Sietett is. Egyik kezében bőröndjével, másikban aktatáskájával szaporázta lépteit a Claridges sofőrje felé, aki a Bill nevét viselő apró táblával, diszkréten félrehú29
zódva várakozott. Bili mindig a Claridges-ben szállt meg, ha Londonban tartózkodott, és Isabelle-t is rábeszélte ugyanerre a szállodára, amely a hagyományok megtestesítőjének, a legjobb hotelnak számított a városban. Bili harminc éve nem is ment máshová. Főleg azért kedvelte a Claridges-t, mert itt ismerték. A sofőr betette Bill aktatáskáját és bőröndjét a csomagtartóba, és közben jól megnézte magának a magas, őszülő amerikait, akit a hatalom és a siker félreérthetetlen sugárzása vett körül. Bilinek éles metszésű arca, szögletes álla, melegen csillogó kék szeme volt, vörösesszőke haja már őszbe csavarodott. Szürke nadrágot-blézert és kék inget viselt, sötétkék nyakkendővel, fekete papucscipőjét ragyogóra keféltette, mielőtt elhagyta New Yorkot. Mértéktartóan diszkrét, finom ízléssel öltözködött. Amikor a hátsó ülésen széthajtogatta az újságot, egy asszony arra is felfigyelt volna, hogy gyönyörű keze van. Patak Philippe karóráját még Cindytől kapta valamikor régen. Választékos, higgadt eleganciája épp annyi feltűnést keltett, amennyit kell, ám Bill Robinson a maga részéről szívesebben húzódott meg a színfalak mögött. Kiváló politikai összeköttetései ellenére, és noha dúskálhatott volna az alkalmakban, sohasem akart frontember lenni. Sokkaljobban kedvelte a dolgok jelenlegi állását. Hajtotta a hatalom és a politika izgalma, szerette a politikai színtér örökös változásait, nem vágyott arra, hogy közismert legyen. Sőt, számára gyakran fon30
tosabb volt, hogy láthatatlan legyen. Nem kívánt feltűnést kelteni. Ebben is hasonlítottak Isabelle-lel. Az asszony félénk volt, a férfi sohasem fitogtatta a hatalmát. És noha Billre nem lehetett nem odafigyelni - elég volt belépnie egy szobába, és ott rögtön ő lett a központ, ehhez meg sem kellett szólalnia - sokkal nagyobb tiszteletet parancsolt a hallgatásával, mint bármivel, amit mondott és tett. Ugyanígy nem lehetett nem észrevenni Isabelle-t, akit különben nagyon zavart a feltűnés, és kizárólag négyszemközti beszélgetésekben tudott felszabadultan önmaga lenni. Bili többek között ezt szerette benne, ahogyan az asszony megnyílt előtte. Ismerte minden érzését, reakcióját, gondolatát, mert Isabelle habozás nélkül megosztotta vele a legféltettebb titkait. Saját bevallása szerint a férjéhez sohasem fűzte ilyen meghitten bizalmas kapcsolat. Bili bejelentkezett. Thomas, a Claridges portása, nagy örömmel üdvözölte. Az igazgatóhelyettes személyesen kísérte a lakosztályához, hogy megbeszélhessék az időjárást és a nemrég lezajlott helyhatósági választásokat. Bilinek tágas, napfényes lakosztálya volt a harmadik emeleten: virágos kreton, halványkék selyem, sok antik műtárgy. Alighogy az igazgatóhelyettes kitette a lábát a szobájából, fölkapta a telefonkagylót. Elmosolyodott, amikor meghallotta az ismerős hangot. 31
- Hogy utaztál? - Minden gond nélkül - mosolygott Isabelle. Olyanjól összehangolták az érkezésüket, hogy az aszszony húsz percejelentkezett be. - Hát te? - Jól. - Bill, ha mosolygott, olyan volt, mint egy suhanc. Megvolt benne az az amerikaiakra jellemző fő vonás, amely sohasem tévesztette el a hatását a nőkre. Bár egy örökkévalóságig tartott, azt hittem, sose érek ide. - Kissé feszélyezetten nevetgéltek. Majdnem hat hónapja találkoztak utoljára Párizsban. Bili azt tervezte, hogy hamarabb visszajön, de nem várt politikai bonyodalmak megakadályozták. Most alig várta, hogy lássa az asszonyt. - Elfáradtál? Pihenni akarsz egy kicsit? - Egy órai utazás után? - nevetett Isabelle. - Nincsen nekem semmi bajom. Te hogy vagy? - Éhesen. Nem akarsz eljönni, hogy együnk valamit? - Délután három óra volt. - Szívesen. Utána sétálni mehetnénk valamerre. Egész nap nem mozogtam. - Bill hallotta a hangján, milyen izgatott. Találkozásaik felpezsdítően hatottak mindkettejükre, vég nélkül tudtak beszélgetni, ugyanúgy, mint amikor telefonon diskuráltak. Sohasem feszélyezte őket, hogy mennyi idő telt el egy egy találkozásuk között. - Teddy hogy volt, mikor eljöttél? - kérdezte a férfi aggodalmasan. Tudta, hogy a gyerek sohasem szűnő nyugtalanság forrása Isabelle számára. - Semmi gond. Aludt. Tegnap este Sophie is telefo32
nált Portugáliából. Remekül érzi magát a barátaival. Hogy vannak a lányok? - Gondolom, jól. Pár hét múlva ők is átjönnek ide az anyjukkal. Nekem már senki se mond semmit. Az American Express számlám terheléseiből következtethetek a hollétükre. Cindy Dél-Franciaországba viszi őket, azután Maine-be utaznak, Cindy szüleihez. Bill a tervek szerint a nyár végén, Hamptonsban akart találkozni a családjával, úgy, ahogy megszokták. Addig sem fog unatkozni. Egész nyara be volt táblázva washingtoni munkákkal. Cindy már nem hívta, hogy jöjjön velük, tudta, hogy fölösleges minden szó. Ő hökkent volna meg a legjobban, ha a férje velük akart volna nyaralni. - Hányas szobában laksz? - kérdezte Bill, a karórájára pillantva. Még lenne idő egy gyors ebédre. Azt már kitervelte; hogy este a Harry's Barba viszi vacsorázni Isabelle-t. - A háromszáztizennégyesben. - Hiszen akkor egy emeleten vagyunk - jegyezte meg a férfi. - Én a háromszázhuszonkilencesben lakom. Kifelé menet beugrom érted. Tíz perc jó lesz? - Tökéletes - mosolygott félénken az asszony, majd egy percre elhallgatott. - Úgy örülök neked! Ez olyan franciásan hangzott, hogy Bill váratlanul nagyon fiatalnak érezte magát. Képtelen lett volna szavakba foglalni, mit jelent neki Isabelle. A gyöngédségnek, szeretetnek, türelemnek, megértésnek, kíváncsiságnak, együttérzésnek, szellemességnek,jó33
szívűségnek az a meghatározhatatlan keveréke volt meg benne, amelyet Bill mindig beleálmodott a nőkbe. Az élet váratlan ajándéka volt Isabelle, mint ahogy Bill Robinson is az volt az asszonynak. Bili volt a mentőkötél, amelybe kapaszkodhatott, miközben körülötte mindent elporlasztottak az évek. rajta kívül senkire sem számíthatott. Szakadatlanul őrölte Teddy betegsége, tudta, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti a fiát, Gordon pedig csak egy házban lakott vele és nevet adott neki, de Isabelle gyakran érezte úgy, hogy a férje már nem tartozik az életéhez. Nem tartott igényt a feleségére, leszámítva ama ritka alkalmakat, amikor kettesben kellett felvonulniuk a nyilvánosság előtt. Sophie kirepült a fészekből, hiszen abban a korban volt. Isabelle még a szokásosnál is magányosabbnak érezte magát, leszámítva Bill látogatásait vagy telefonjait. Bili volt az ő erőssége, öröme; ő volt neki a nevetés, a vigasz, a legjobb barát. - Én is boldog vagyok, hogy láthatlak - mondta gyengéden a férfi. - Akkor tíz perc múlva. Utána majd megbeszéljük, mit csinálunk. - Másnapra tervezték be a Tate-el, és Isabelle említette, hogy szívesen elmenne néhány magángalériába is. Bili mindkét este el akarta vinni vacsorázni. Szívesen elvitte volna színházba is, mert tudta, hogy Isabelle nagyon szeret színházbajárni, de nagyon nem szívesen pazarolt volna el órákat a drága időből, amikor nem beszélgethetnek. Kedd délután volt, csütörtök estig van idejük. 34
Isabelle mondta, hogy esetleg maradhat péntek reggelig. Minden attól függ, Teddy hogyan érzi magát. A hét végére mindenképpen Párizsban akart lenni. Az idővel folytatott versenyfutásban páratlan ajándéknak tűnt ez a néhány nap. Még sohasem volt ilyen alkalmuk. Bilinek nem voltak hátsó gondolatai, szándékai, tervei, ő csak várta a lehetőséget, hogy az asszonnyal lehessen, és élvezhesse ezt a csodálatosan tiszta, ártatlan kapcsolatot. Megmosta a kezét és az arcát, gyorsan megborotválkozott. Tíz perccel később már a zavarba ejtően zegzugos folyosón kereste Isabelle lakosztályát. Két sarok választotta el az övétől. Bili kopogtatott, Isabelle örökkévalóságnak tűnő idő után ajtót nyitott, és félénk mosollyal nézett a férfira. - Hogy vagy? - kérdezte. Tejszínű arca kissé kipirult, hosszú, sötét haja fényesre kefélten omlott a vállára. - Fantasztikusan festesz! - Kilépett a folyosóra. A férfi magához ölelte, és megpuszilta az arcát, úgy, ahogy szokta. Bilit kissé megfogta a nap néhány héttel ezelőtt, egy greenwichi hétvégén, és barnasága élesen elütött Isabelle elefántcsont-fehérségétől. Ő már évek óta nem süttette magát Dél-Franciaországban. Gordon néha még lejárt a barátaival, vagy Sophie-t vitte magával, de Isabelle otthon maradt a fiával. - Te is! - mondta Bill csodálattal. Minden találkozásnál megdöbbentette az asszony szépsége. Időnként megfeledkezett róla, olyankor, ha nagyon lebi35
lincselték Isabelle szavai, gondolatai, az eszmék, amelyeket kicseréltek egymás között. Őt Isabelle-nek nem annyira a külseje, mint a lelke ejtette rabul. Pedig lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Kecses őzléptekkel odajött hozzá, és a férfi karjába fűzte a kezét. Érett asszony létére még mindig úgy mozgott, mint egy fiatal lány. Bili figyelmét nem kerülte el a síkkes fekete kosztüm, a Hermés-retikül és az elegáns körömcipő, amihez Isabelle csak a karikagyűrűjét és apró briliáns fülbevalót viselt. Aki látta, nehezen hitte el, hogy ennek az asszonynak bármilyen gondja is lehet. Melegen, barátságosan mosolygott, és boldog izgalomtól ragyogó szemmel nézett a férfira. - Elbűvölő vagy, Isabelle! - Négy éve szinte semmit sem változott, talán kicsit vékonyabb lett, mint hat hónapja volt, de klaszszikus szépségén nem fogott az idő. A férfi kölyöknek érezte magát ismét, amikor kart karba öltve lejöttek a lépcsőn, és beszélgettek az utazásról, a galériákról, amelyeket meg akartak látogatni, a Tate kiállításáról, Bill lányairól. A férfi szívesen beszélt róluk mulatságos történeteket, és Isabelle még akkor is kacagott, amikor kisétáltak a portás mellett a főbejáraton. - Annyira aggódtam, hogy közbejön valami! - vallotta be a férfi. - Féltem, hogy nemjöhetsz Teddy miatt. - Sohasem titkolták el egymás elől a gondolataikat. Bizonyos, hogy Teddy megakadályozhatta volna az anyja utazását. Sőt Gordon is, ha úgy dönt, hogy nem engedi el Isabelle-t. Ám őt láthatólag nem érde36
kelte, hogy a felesége Londonban akar tölteni néhány napot, Teddy pedig örült az anyja örömének. Nem tudott Billről, de boldog volt, ha mosolyogni látta az anyját. Dehogy tartotta volna vissza olyasmitől, amit Isabelle ennyire akar! - Én is aggódtam - vallotta be az asszony - De Teddy most sokkal jobban van. Nem is tudom, hogy öt év alatt mikor érezte magát ennyire jól. - A fiút megviselte a serdülés, és az állapota sokat romlott az utóbbi években, mert a szíve és a tüdeje csak erőlködve bírt lépést tartani a növekedésével. - Nagyon szerette volna, hogyjöjjek. - Bill úgy érezte, évek óta ismeri Teddyt, és a betegsége ellenére reménykedett, hogy egyszer még személyesen is láthatja. Kiléptek a Brook Streetre. Isabelle, kezét még mindig Bill karjába öltve, mély lélegzetet vett. Csodaszép, júniushoz képest szokatlanul meleg nap volt. - Hova szeretnél menni? - érdeklődött Bill, gondolatban számba véve a lehetőségeket. Neki mindegy volt, hova, csak Isabelle-lel lehessen. Ez egymaga fölért egy vakációval. Bilinek sohasem volt ideje ráérős délutánokra, lusta ebédekre, utcai csellengésekre egy nővel. Életét a munka töltötte ki, és minden tevékenysége elválaszthatatlanul összefonódott a politikával. Számára nem létezett szabad idő, kivéve, amit Isabelle-lel töltött. Mellette megállt az idő, Bill életének üteme, nézőpontja megváltozott. Ismerősei meg nem mondták volna, hogy ez is ő, aki ilyen felszaba37
dultan mosolyog a mellette álló gyönyörű, sötét hajú asszonyra. - Mit szólnál egy pizzához? - kérdezte hanyagul. Isabelle bólintott. Annyira boldog volt, hogy jóformán nem is értette, mit mond a férfi. - Te meg min mosolyogsz? - évődött Bill, miközben lassan, különösebb cél nélkül andalogtak az utcán. Mindketten úgy érezték, hogy most, legalábbis átmenetileg, nem parancsol nekik az idő. - Csak örülök. Még sose tettem ilyet. Olyan messze kerültem a gondjaimtól. - Teddytjó kezekben hagyta, és csodaszép volt a világ. - Pontosan így akartam. Azt szeretném, ha fölengednél, és elfelejtkeznél mindenről. Pár perc múlva beugrottak egy taxiba, és elvitették magukat az amerikai nagykövetség közelében a Shepherd Marketra, egy kisvendéglőbe, amelynek kerthelyisége is volt. Bili emlékezett rá; sokszor beugrott, hogy munka közben harapjon egy falatot. A tulajdonos nagy reverenciával fogadta őket, hiszen olyan szépek, elegánsak voltak, valósággal sugározták magukból a fényt, és egy csendes asztalhoz vezette őket a kerthelyiség hátsó részében. Odaadta Billnek a borlistát, hozott két étlapot, aztán eltűnt. - Tökéletes! - mosolygott Isabelle, és hátradőlt a székén. Amikor tavaly, karácsony előtt, utoljára találkoztak Párizsban, Bill egy gyönyörű Hermés-sállal ajándékozta meg, és egy olyan könyv első kiadásával, amelyről sokat beszélgettek. Bőrkötésű volt, páratlan 38
ritkaság, Isabelle rendkívüli becsben tartotta, mint mindent, amit a férfitól kapott a négy év során. - Borzasztóan elkényeztetettnek érzem magam. - Úgy helyes - mondta Bill, és megpaskolta a kezét. Kiválasztották a pizzát, amihez Bill salátát és egy palack Corton Charlemagne-t rendelt. - Kora délután akarsz leitatni? - csipkelődött az asszony. Bili tudta róla a korábbi ebédekből, hogy alig iszik, ám a Corton Charlemagne-t szereti, és ez nagyonjó évjárat volt. - Nem hiszem, hogy fönnállna a kockázata, hacsak nem vettél föl nagyon rossz szokásokat az utóbbi hat hónapban. Nálam sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy lerészegedem - vallotta be, noha ő sem volt nagyivó. Bili józan ember volt, különösebb vétkeket nem lehetett a szemére hányni, kivéve talán, hogy hajlamos volt túlzásba vinni a munkát: - Na szóval, mit csinálunk ma délután? - Amit akarsz. Én már annak is örülök, hogy itt lehetek. - Úgy érezte magát, mint a madár, amely most szökött meg az aranyos kalitkából. Bili azt javasolta, hogy csak úgy csellengjenek, nézzenek be néhány galériába, régiségboltba, és Isabelle ezt nagyon vonzó ötletnek találta. Végigdiskurálták az ebédet, fél öt volt, mire távoztak az étteremből, és Bill leintett egy taxit. A szállodánál külön limuzin várta, ám ők jobban élvezték, ha szabadon bolyonghattak Londonban. A galériák és a boltok után gyalog sétáltak vissza 39
a szállodához. Addigra hat óra is elmúlt. - Jó lesz kilenckor a vacsora? - kérdezte Bill mosolyogva. - Megiszunk egy pohárral itt, a szállodában, aztán átmegyűnk a Harry's Barba. - Ez volt a kedvenc étterme, és mint Isabelle-től tudta, az asszonyé is, egy rendkívűl jó hírű intézmény, ahol nyugodtan mutatkozhatnak. Nem mintha titkolnivalójuk lett volna. Ha Gordon hírét is venné a dolognak, Isabelle nyugodtan bevallhatja később, hogy találkozott Bill Robinsonnal. Persze nem akarta elmondani, hiszen nem volt oka lelkifurdalásra, semmiért sem kellett bocsánatot kérnie. - Nyolckor beszólok érted a szobádba - folytatta a férfi. Átkarolta Isabelle vállát, úgy mentek a lifthez. Aki látta őket, el nem hitte volna, hogy külön szobában laknak, és nem házasok. Annyira összecsiszolódottnak, felszabadultnak tűntek, hogy legalább egy szerelmi viszonyt könnyű lett volna feltételezni róluk. Ám ők észre sem vették ezt. Még a liftben is beszélgettek, és Bill az ajtóig kísérte az asszonyt. - Gyönyörű délutánom volt! - mondta Isabelle. Lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfi arcát. - Ön nagyon jó hozzám, Mr. Robinson. Köszönöm, Bill! szólt komolyan. - Nem is értem, miért vagyok jó hozzád - mosolygott a férfi. - Amilyen rémes teremtés vagy, ráadásul unalmas. De hébe-hóba nekem is kell jótékonykodnom. Tudod, a politikusfeleségek, a sánták és a cson40
kák... meg te. Piros pont. - Isabelle nevetett. Bili gyöngéden megérintette a karját, amikor az asszony az ajtót nyitotta. - Isabelle, pihenj egy kicsit, mielőtt elmegyünk. Jót fog tenni neked. - Tudta, mennyire telítve van az asszony élete feszültségekkel, mennyire megviseli, hogy örökké ugrásra készen kell állnia a fia mellett. Szerette volna, ha Isabelle végre pihenne, és lenne egy kis szabadsága Londonban. Abból, amit hallott tőle, arra következtethetett, hogy senki sem törődik vele. Ő ezt akarta megadni neki ebben a rövid időben. Az asszony megígérte, hogy ledől egy kicsit, aztán mikor egyedül maradt a szobájában, elnyúlt az ágyán, és a férfira gondolt. Döbbenetes, mennyire véletlenül sétált be az életébe néhány évvel ezelőtt! De szerencsés asszony is ő! Néha eltűnődött, miért van az, hogy Bill még mindig kitart a felesége mellett. Hiszen semmi közük már egymáshoz, és Bill annyival jobbat érdemelne. Ám tudta, hogy a férfi nem szeret beszélni a témáról. Elfogadta, hogy ez lett a házasságából, és nem bolygatta a kényes egyensúlyt. Isabelle gyanúja szerint nem is merte; Bill rettegett a botránytól, nem akart a figyelem középpontjába kerülni. Ereje részben abból fakadt, hogy nem volt szem előtt, így láthatatlanul gyakorolhatta a hatalmat. Egy válás, főleg egy csúnya válás miatt ki kellene állnia a reflektorfénybe. Többször említette, hogy Cindynek ez így éppen megfelel, neki nagyon is kedvére valók a Mrs. William Robinsonként 41
élvezett előnyök Washingtonban és egyebütt. Noha állítása szerint utálta a politikát, azért nem is olyan rossz egy férj, akinek a szavára hallgat az elnök. Isabelle sajnálta a férfit. Annyival többet érdemelne, mint amennyit Cindytől kap. Bili ugyanezt mondta Isabelle-rőt. Húsz éve biztosan nem ilyen házasságot remélt vagy álmodott, amilyenné az élete alakult Gordon mellett, de most már belenyugodott. Megbékélt vele, nem is gondolt rá. Feküdt a Claridges széles ágyán, és az estéről álmodozott, amelyet végig beszélgetnek és végignevetgélnek majd. Ebben a percben Gordon egy távoli, alig létező világ részén volt. Bili mindig meg tudja nevettetni, mellette olyan felszabadult biztonságban érzi magát. Ez, hogy Londonban lehetnek együtt, több volt, mint amennyit remélni mert. Néhány percig szundított. Hétkor fölkelt, megfürdött. Testhez álló, fekete csipke koktélruhát választott, selyembelépőt, magas sarkú, fekete szatén körömcipőt, hozzá egy gyöngysort, amelyet maga vásárolt, és az anyjától örökölt gyémántos-gyöngy fülbevalót. Nagyon illedelmes, ugyanakkor nagyon nőies ruha volt, és ugyanaz az alig észrevehető, kifinomult érzékiség áradt belőle, amely Isabelle-t lengte körül. Egyszerű csavart kontyba fésülte a haját, nagyon takarékosan bánt a sminkkel, és amikor a tükörtől hátrább lépve szemügyre vette magát, nem észlelt semmi különöset. Annáljobban megdöbbentette Bill 42
reagálása, amikor pontosan nyolckor ajtót nyitott neki. Épp előtte telefonált haza, beszélt Teddy ápolónőjével, és megkönnyebbülten hallotta, hogy nincs semmi baj. Gordon házon kívül volt, Teddy már mélyen aludt, az anyja nem is akarta felkelteni, neki elég volt a tudat, hogy a fiúnakjó napja volt; most már nyugodtan élvezheti az estét Bill társaságában. - Hű! - mondta Bill. Egy lépést hátrált, hogy jobban lássa az asszonyt. A hanyagul magára kanyarított selyembelépő alól kikandikált Isabelle egyik majdnem meztelen válla, és a csipkeruha gyönyörűen kirajzolta az idomait. És ennek a választékos, előkelőjelenségnek fogalma sem volt róla, milyen szép. Többek között ebben rejlett a vonzereje. - Döbbenetes vagy! Ki tervezte ezt a ruhát? - kérdezte a hozzáértő hangján. Isabelle fölnevetett. Meglepte, hogy Billt érdekli a divat és a divattervezők. - Saint Laurent: Ámulatba ejtesz! Mióta törődsz a ruhákkal? - Először hallott Billtől ilyet. Csakhogy itt más a helyzet, mert itt fürödhetnek az időben. Két teljes nap vár rájuk! - Amióta te viseled őket. Az előző, az egy Chanelkosztüm volt, ugye? - kérdezte látható büszkeséggel. Az asszony ismét elnevette magát. - Le vagyok nyűgözve. Mostantól vigyáznom kell, mit veszek föl, nehogy alatta maradjon az igényeidnek. - Nem gondolom, hogy aggódnod kellene. Bűbájos vagy, Isabelle - mondta melegen. Egymás mellett 43
álltak a liftben; és halkan beszélgettek lefelé menet. Isabelle elmesélte, hogy beszélt az ápolónővel, és Teddynek semmi baja. Látszott rajta az öröm, amikor ezt mondta. Bili mindent megadott volna érte, hogy az asszony pihenhessen,jól érezhesse magát. Annyira szerette volna, hogy ne legyen semmi baj! Rengeteget gondolkozott rajta, mivel töltsék el ezt a két napot. Olyannak akarta őket, hogy élethosszig emlékezzenek rájuk, mert ki tudja, mikor keresztezik útjaik még egyszer így egymást. Szinte félt erre gondolni, mert volt egy olyan sejtelme, hogy ez a rendkívüli lehetőség nem ismétlődik. Olyan szépek voltak együtt, hogy sokan megfordultak utánuk, amikor elöl Isabelle és mögötte Bill belépett a Claridges bárjába. Egy sarokasztalhoz űltek. Bill szódás whiskyt kért magának, az asszonynak pedig egy pohár fehérbort. Isabelle szokása szerint alig néhány cseppet ivott, miközben művészetről, politikáról, színházról, Bill családjának vermonti nyaralójáról és kedvenc gyerekkori helyeikről beszélgettek. Isabelle mesélt hampshire-i tartózkodásairól, mikor még éltek a nagyszülei, és ama kevés, de felejthetetlen alkalomról, amikor találkozott a királynővel. Bill elbűvölten hallgatta, miket mesél, de Isabelle-t ugyanannyira lenyűgözték az ő történetei. Döbbenetesen hasonlított a világnézetük, az értékrendjük; ugyanazokat a helyeket, ugyanazokat az emberi jellemvonásokat szerették, és egyformán ítélték meg a családi 44
kapcsolatok fontosságát. Később a limuzinban, vacsorára menet Isabelle megjegyezte, hogy ahhoz képest, amilyen sokatjelent nekik a család, a saját házasságuk lehűlt, kiszikkadt, és egyáltalán, olyan élettársakat választottak, akikről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy meleg érzésűek. - Cindy sokkal emberségesebb volt, mikor egyetemrejártunk, de azóta valahogy cinikus lett. Nem tudom, az én hibám-e - tűnődött Bill. - Nagyon különbözik az egyéniségünk, és azt hiszem, évek óta figyelmen kívül hagytam az igényeit, ő pedig régóta haragszik miatta, vagy legalábbis haragszik rám. Azt kívánta, hogyjátsszam vele a társasági komédiát Connecticutban és New Yorkban. Már kezdetben sem érdekelte a politika, amely engem valósággal megbabonázott. Most, mióta megritkult körülöttem a levegő, Cindy torkig lett mindennel, és bemondta az unalmast. A magánéletben pedig egyszerűen elhidegűltűnk. - Isabelle gyanította, hogy ennél többről volt szó. Bili azt már bevallotta, hogy véleménye szerint, a felesége évek óta csalja. Egyetlen ballépésébe is beavatta a barátnőjét. Ám abból, amit mondott, és amit elhallgatott, Isabelle arra következtetett, hogy mindennél is nagyobb súllyal esett a latba Cynthia ridegsége. Nem csak eltávolodott a férjétől, de minden egyes találkozáson büntette is, és az orra alá dörgölte vélt hibáit. Isabelle sose hallott semmit, ami meghittségre, érzelmi közösségre utalt volna a házastársak 45
között. Bilinek bizonyosan fáj bevallania, gondolta akaratlanul, hogy a felesége már nem szereti. Szerette egyáltalán valaha? Gordonnal kapcsolatban sem szabadulhatott ezektől a kérdésektől. De nem akarta zaklatni Billt a faggatózásával. Mindegy, mi köti még Cindyhez - érzelem vagy a múlt - Isabelle semmi esetre sem akarta arra kényszeríteni, hogy szembe kelljen néznie dolgokkal, amelyek bevallhatatlanul fájdalmasak vagy feszélyezők. - Szerintem Gordon sokkal hidegebb, mint Cynthia - mondta Bill őszintén, és Isabelle, aki mindig hajlott rá, hogy magát hibáztassa, ezúttal nem vitatkozott. - Azt hiszem, súlyos csalódást okoztam neki - szólt halkan, miközben a Harry's Bar felé vitte őket a limuzin. - Nyilván azt várta tőlem, hogy élénkebb társadalmi életet éljek, és többet járjak el hazulról. Készségesen hajlandó vagyok reprezentálni, de nem nagyon tudok megnyílni mások előtt vagy kapcsolatokat létesíteni. Nehezen megy ez nekem. Házasságunk elején bábnak éreztem magamat, amelynek a madzagjait Gordon rángatja. Ő szabta meg, mit mondjak másoknak, mit tegyek, hogyan viselkedjek, mit gondoljak. Ám Teddy betegségétől kezdve se időm, se türelmem nem volt többé ehhez a játékhoz. Már Sophie születése után is sokkal jobban érdekelt a kislányom, mint azok a szamarak, akiket Gordon utasítására el kellett volna bájolnom. Ne46
kem nem kellett más, csak a család és az otthon. Azt hiszem, ezen a téren valóban cserbenhagytam Gordont, aki sokkal nagyravágyóbb, mint én. - Bill úgy vélte, hogy ez nem egészen nevezhető nagyravágyásnak. A kiszámítottan hideg kegyetlenségnek, amelyről Isabelle beszélt, érezhetően az volt a rendeltetése, hogy az asszony kizárólag magát hibáztassa a házasság kihűléséért. Gordon burkoltan azt üzente neki, hogy ha jobban igyekezett volna, akkor a férj sem vonul ki az életéből. Bili gyanította, hogy Gordon dezertálásának semmi köze a feleségéhez vagy a fiához; olyasmi lehet az oka, amit Isabelle nem is sejt. Ám sohasem sebezte volna meg az asszonyt azzal, hogy ilyesmire célozgat. Isabelle készségesen vállalta a felelősséget, tántoríthatatlanul hűséges a szívtelen férjéhez, mindig talált mentséget arra, amit Gordon tett vagy mondott. Isabelle-re nagyon jellemző ez a nemeslelkűség, amelyet a férje egyáltalán nem érdemelt meg. - Fel nem foghatom, Isabelle, miként okozhattál csalódást bárkinek is. Még sohasem találkoztam senkivel, aki ilyen önfeláldozásra és önmegtagadásra lenne képes minden tekintetben. Bizonyosra veszem, hogy Gordon sem kapott mást tőled. - Isabelle úgyszólván mindent képes volt megbocsátani, és megbocsátott. - Az pedig nem a te hibád, hogy Teddy betegen született. - Gordon azt hiszi, én tettem valamit a várandósá47
gom idején, amitől Teddy idő előtt jött a világra. Az orvosok szerint törvényszerű volt, de erről sohasem sikerült meggyőznöm Gordont. - Ez is azt az elmarasztaló véleményt igazolta, amelyet Bill kialakított a bankárról. Kétszer találkozott Gordonnal, aki egyáltalán nem tetszett neki. Nagyképűnek, erőszakosnak, pökhendinek találta, attól a gúnytól pedig, amellyel a feleségéhez szólt, Bill zsebében kinyílt a bicska. Úgy bánt az asszonnyal, akár egy gyerekkel, mások előtt lehurrogta, gáncsolta, legyintett mindenre, amit mondott. Bili előtt azonban megerőltette magát, mert imponálni akart neki, miközben átnézett a feleségén, akár az üvegen. Gordon elragadóan kedves tudott lenni, ha akart, főleg olyan emberekkel, akiket fontosnak vagy hasznosnak tartott, ám Isabelle-t mintha azért büntette volna, hogy egyáltalán létezni merészel. Jósága, részvéte, becsületessége csak megvetést váltott ki a férjéből. Bilinek volt egy olyan sanda gyanúja, hogy Gordon meg van illetődve Isabelle családjától; kisebbrendűnek érzi magát egy olyan feleséggel szemben, aki az angol királynő rokona, akit tehát le kell dorongolnia, hogy helyre álljon a lelki egyensúlya. Bilinek nem volt ínyére az efféle stílus vagy szemlélet, ám Isabelle kedvéért lanyha tiszteletet mímelt, amikor az asszony szóba hozta a férjét. Nem akarta olyan helyzetbe hozni a barátnőjét, hogy védelmeznie kelljen ezt az embert. Isabelle hűséges felesége 48
volt a férjének, bár már nem színlelte a boldogságot Bill előtt; elfogadta ezt a házasságot, mint amit a sors mért rá, és nem volt hajlandó panaszkodni. Hálás volt, hogy itt van Bill, aki meghallgatja, aki beszélget vele, és örült neki, hogy a férfi mindig képes megnevettetni. Alig fértek be az ajtón, olyan sokan voltak a Harry's Barban ma este; estélyhez és koktélhoz öltözött nők, sötét öltönyös, fehér inges, sötét nyakkendős férfiak könyököltek a bárpulton. A fekete csipkeruhás Isabelle tökéletesen beleillett ebbe a rafináltan elegáns tömegbe. Bill is nagyon választékos jelenség volt kétsoros sötétkék öltönyében, amelyet közvetlenül az utazás előtt vásárolt. Nekik fenntartottak egy asztalt; a főpincér rögtön megismerte Billt, és mosolyogva üdvözölte Isabelle-t. Egy sarokasztalhoz vezette őket, mert tudta, hogy Billnek az a kedvence. Sok ismerős arcot láttak, volt itt több színésznő, egy híres filmsztár, neves írók, két szaudi hercegnő, az egyik asztalnál bahreini üzletemberek ültek, egy másiknál divatos amerikaiak, köztük egy olajmilliárdos. A rendkívül elegáns társaságnak több tagja is megállt mellettük, hogy köszönjön Billnek, aki egyszerűen csak mint Mrs. Forrestert mutatva be Isabelle-t, és nem magyarázta meg, kicsoda. A vacsora közepén jártak, amikor Isabelle fölfedezett egy közismert francia bankárt, akivel évekkel korábban találkozott. Ez az ember bizonyosan ismerte Gor49
dont, ám nemhogy nem figyelt föl Isabelle-re és barátjára, de átsiklott rajtuk a tekintete, miközben kifelé ment. - Vajon mit gondolhatnak rólunk? - töprengett minden aggodalom nélkül, inkább derűsen. Tiszta volt a lelkiismerete, akkor is, ha nem mindennap vacsorázott Londonban, a Harry's Barban, egy férfi társaságában. - Valószínűleg azt, hogy francia filmsztár vagy, én pedig egy amerikai bugris, akit fölszedtél - nevetett Bill, miközben a pincér pezsgőt töltött a desszertjükhöz. Fantasztikus vacsorát ettek, és kétféle pazar bort ittak hozzá. De egyikük sem volt részeg, csak derűs, elégedett és felszabadult. - Aligha - mulatott Isabelle. - Bill, téged mindenki ismer, akkor is, ha az ellenkezőjét hiszed. Arról viszont fogalmuk sincs, hogy én ki vagyok. - Ha óhajtod, közhírré tehetem. Vagy kifelé menet végigjárhatjuk az asztalokat: bemutatlak mindenkinek, és közlöm, hogy a legjobb barátom vagy. Mit gondolsz, ez kielégítené a kíváncsiságukat? - Olyan szép pár voltak, olyan feltűnően jól érezték magukat egymással, hogy az emberek elmosolyodtak, ha rájuk néztek. - Lehet. Szerinted bosszantaná Cynthiát, ha megtudná, hogy egy másik nővel vacsoráztál? - kérdezte Isabelle kíváncsian. - Legyek őszinte? - mosolyodott el Bill. Mindig az 50
volt. Rég megfogadta magának, hogy Isabelle-lel szemben sohasem kertel, mindig közli vele az igazságot, akkor is, ha kényelmetlen. Tudomása szerint az asszony ugyanezt tette, mert nagyon drága volt neki kapcsolatuk nyíltsága, becsületessége. - Egész őszintén szólva, Isabelle, nem hiszem, hogy érdekelné. Réges-rég túl van ezen. Amíg nem teszem nevetségessé, legalábbis nyilvánosan, addig hagyja, hogy azt tegyek, amit akarok. Ő sem akarja, hogy az életéről faggassam, márpedig neki sokkal több a titkolnivalója. Évek óta hallott pletykákat Cindyről, de csak az első néhány alkalommal tett föl kérdéseket; utána úgy döntött, hogy nem akarja tudni. - Szerintem ez szomorú - pillantott rá Isabelle. - A házasságnak nem ez lenne a célja. - Bizony nem. Csak hát úgy tűnik, a házasság a lehetőségek széles skáláját öleli fel. A tied és az enyém nem egészen az, amiről álmodni szokás. Nekűnk az jutott, amibe az emberek, számos okból, beletörődnek egy idő után. - Bizonyára igazad van - mondta elgondolkozva az asszony. A pincér Cháteau Yquemet töltött a poharukba. - Neked elég ez? Mármint a beletörődés? - A bortól kissé bátrabb lett, mint egyébként. - Nincs választásom. Ha nem törődöm bele, akkor egy dolgot tehetek: kiszállok. Márpedig ezt, nagyon eltérő okokból, egyikünk sem akarja. Cynthiának kell a köztisztelet és az életstílus, amit tőlem kap. Nekem 51
nincs szükségem a földindulásra, amit a válásunk okozna. Hát így állunk. Mellesleg a válásunk nagyon elkeserítené a lányokat. Annak pedig nincs értelme. Semmit sem szeretnék kevésbé. - Meg volt bilincselve. Isabelle tudta róla, hogy régóta belenyugodott a helyzetébe. Néha nem értette, miért. Bili csak ötvenkét éves, elég fiatal, hogy új életet kezdhessen, megérdemli a boldogságot, sokkal inkább, mint egyesek. Olyan sokat adott, és oly keveset kapott viszonzásúl. Bili ugyanezt gondolta róla. - Pedig sose találsz mást, amíg hozzá vagy kötve, szólt Isabelle, és beleszürcsölt az Iquembe. - Aztjavasolod, hogy váljak el? - Bill meg volt lepve, mert az asszony még sose mondott ilyet. Hogyhogy most mégis? - Magam sem tudom, csak néha eszembe jut, hogy nem fecséreljük-e el az életünket. Nekem nincs választásom Teddy miatt, és különben sem válnék el. Az én családomban nem szokás válni. Különben is, az én koromban már késő az újrakezdés. De egy férfinél más. Bili csodálkozott. Isabelle-nek megfordult a fejében, hogy elhagyja Gordont? Most célzott rá először. - A férfiaknál se más - felelte halkan - és te tizenegy évvel vagy fiatalabb nálam. Ha kettőnk közül valaki tervezgethet új életet, akkor az te vagy, Isabelle. Évek óta nem éltek igazi házasságban. Ennél te sokkal jobbat érdemelsz. - Első alkalommal beszélt az asz52
szonnyal ilyen nyíltan erről a kérdésről, ám Isabelle nem riadt vissza, és Bill örült, amiért megtette. - Te is tudod, hogy nem tehetem - válaszolta higgadtan. - Általános megbotránkozást keltene rokonaink és ismerőseink között. Azonkívül nem törhetem össze Teddy életét, Túl törékeny, hogy kibírjon egy ekkora változást. Különben is, Gordon sohasem egyezne bele. Nincsenek kétségeim afelől, hogy előbb ölne meg, mintsem elengedjen. - Isabelle-ben eddig még csak a gondolata se merült föl a válásnak, ám ez előtt az este előtt még sohasem érezte magát feltételesen szabadlábra helyezett rabnak. Eddig nem volt hajlandó belátni, mennyire nyomasztó a párizsi ház, mennyire beszűkült az élete, mennyire magára hagyta Gordon. És most itt, a Harry's Barban, egyik pillanatról a másikra döbbent rá mindenre, amit nem kapott meg. De még most is azt bizonygatta magának, hogy ez nagyrészt azért van így, mert egy beteg gyermek körül forog az élete. Még nem állt készen a beismerésre, hogy főleg azért magányos, mert a férfi, akihez feleségül ment, évek óta bezárta előtte a szíve ajtaját. - Még sose hallottalak így beszélni - mondta Bill, és rátette a kezét az asszonyéra. Isabelle senkinek sem volt hajlandó kiönteni mérhetetlen boldogtalanságát, mindig talált rá valamilyen magyarázatot, és azt is megtartotta magának, milyen veszélyek rejtőznek Gordonban. Billnek most arra kellett gondolnia, 53
hogy vajon megfenyegette-e ez az ember a feleségét. Akár igen, akár sem, Isabelle láthatólagjól ismeri, és nincsenek illúziói a bankár kegyetlenségét illetően, amelyből nem csak ő, de a fiuk is bőségesen kapott ízelítőt. - Miért mondod ezt, Isabelle? Megfenyegetett valaha? - Még sose beszélt róla, hogy a férje megölné, ha ő ott akarná hagyni. Lehetséges, hogy szóba került már közöttük a téma? Az asszony mosolygott, de a szeme bölcs és bánatos volt. Neki ez az életjutott, és nem lesz másik. Évek óta felhagyott vele, hogyjobb sorsot reméljen magának. - Azt hiszem, te leitattál engem - mentegetőzött. Szökött rabnak érezte magát, és már nem akarta tartani a hallgatási fogadalmat, amelyhez régebben ragaszkodott. A Csatorna másik oldalán mintha megcsappant volna a férje iránti lojalitása. Bili persze belelátott. - Bár leitathatnálak! - nevetett, és ivott egy kortyot a borából. - Szeretném látni, hogy viselkednél részegen, Isabelle. Ne próbáljuk meg? - Borzasztó vagy? Egy perce még a botrány miatt aggódsz, engem pedig arra ösztökélsz, hogy viselkedjek botrányosan! Ha tovább töltögeted a pezsgőt és az Yquemet, a végén a hátadon kell kivinned a Harry's Barból! - Majd a vállamra vetlek, és azt mondom, hogy az asztal alatt találtalak. Szerintem senkinek sem lenne kifogása ellene. 54
- És aztán mihez kezdenél? - vihogott Isabelle, mert maga előtt látta a képet. Pompás kedvében volt, és nem bánta volna, ha sose lenne vége ennek az estének, bár a tudata alatt hallotta, amint percegve hullanak a percek. Ha vége az estének, akkor már csak egy estéjük és két napjuk marad. Két este, ha péntekig marad. Utána azonban vissza kell térniük a valóságos életükhöz. Hamupipőke volt a bálban, és nem akarta, hogy a lakájok visszaváltozzanak fehér egérré. Még ne! - Ha a nyakamban kellene kivigyelek, akkor itatnék veled egy csésze kávét, és annyira kijózanítanálak, hogy táncolni vihesselek az Annabelsbe. - Ez a gondolat most fogamzott meg benne. Isabelle kacagott. - Egész jól hangzik. Évek óta nem jártam az Annabelsben. Pontosabban az esküvőm óta. Ott ünnepeltük a tizennyolcadik születésnapomat, és apám mégegyszer elvitt, miután eljegyezkedtünk Gordonnal. Azóta sejártam ott. Gordon utál táncolni. - Akkor eldőlt a kérdés. Irány az Annabels. Mihelyt kiiszod a poharadat - csipkelődött Bill. Tudta, hogy Isabelle úgyis legföljebb egy két cseppet inna a majdnem teli pohárból. Egy egy pohárral ivott a kétféle borból, egy pohárral a pezsgőből, az Yquembe épp csak belenyalt, de ez is több volt, mint amennyit megszokott. Boldogok voltak, de nem részegek. Ha egyáltalán mámorossá tette őket valami, az nem a bor volt, hanem egymás társasága. 55
- De ha nem bírom! - tiltakozott Isabelle, és olyan panaszosan nézett nagy szemével a férfira, hogy az legszívesebben magához ölelte volna. Ám nem olyan oktalan, hogy kockáztassa a barátnője jó hírét, vagy kínos helyzetbe hozza. - Ha nem iszod meg az Yquemet, akkor nem mehetünk az Annabelsbe - mondta hajthatatlanul Bill. Ekkor, Isabelle nagy örömére, egy tálca bonbont hozott nekik a pincér. Az asszony pompásan érezte magát, sehová sem akart menni, legföljebb vissza a szállodába. Nem volt telhetetlen, nem kívánt még táncolni is. - Van egy ötletem - folytatta a csipkelődést a férfi. - Ha megeszel két bonbont, azt is elfogadom az Yquem helyett, és akkor viszlek az Annabelsbe. - Komolyan? - derült fel Isabelle, és bekapott egy apró marcipános golyót. - Ez egy! - mondta fenyegető arccal. - És itt a második! - nyújtott Bill egy csokoládést. - Borzasztó! Nem csak le akarsz itatni, de meg is akarsz hízlalni! - Az jóval tovább tartana, mint a leitatás - vigyorgott a férfi, és ő is bekapott egy marcipánosat. - Akkor ez rendben. Cél az Annabels. - Intett a pincérnek, hogy kéri a számlát. - Szerintem én már nem is tudok táncolni. Különben is, te túl fiatal vagy, én meg túl öreg. Oda olyan korú férfiakjárnak, mint az apám, és Sophie-val egy 56
idős lányokkal táncolnak. - Attól még elcsúszol, sőt, attól félek, én is. Majd igyekszünk megtenni, ami tőlünk telik. Én se vagyok egy versenytáncos, de biztosan jól fogunk mulatni örvendezett Bill. Többen utánanéztek, mikor kifelé mentek. Nagyon szép pár voltak. Alig néhány perc alatt megérkeztek az Annabelsbe, ahol ugyancsak mindenki ismerni látszott Billt. Hat hónapja volt itt a nagykövettel, és ha Londonba jött, időnként itt vacsorázott a barátaival. Isabelle mosolygott, mikor az asztalukhoz vezették őket. Hirtelen fiatalnak és bolondosnak érezte magát, de nagyon örült, hogy Bill elhozta. Jó sokan voltak ma este az Annabelsben, köztük több olyan párocska, amelyeket Isabelle leírt Billnek, vagyis korosabb férfiak nagyon fiatal lányokkal, de voltak velük egyidős párok is. A fal melletti asztaloknál vacsorázók ültek, a kellemes bárban sokan csevegtek és iszogattak. Bili és Isabelle asztala a táncparkett közelében volt. Isabelle belenézett a férfi szemébe, és meglepődött, mert olyasmit látott benne, amit még soha, bár ezt a közösen ivott bornak és meghitt barátságuknak tulajdonította. Mélységes gyöngédség forrósította át a férfi tekintetét, amikor valamivel később, egyetlen szó nélkül a táncparkettre vezette az asszonyt. Egy régi számotjátszottak, amelyet Isabelle mindig szeretett. Bili nem csak nagyszerű táncosnak bizonyult, de tökéletes összhangban mozgott vele. 57
Biztos kézzel tartotta Isabelle-t, őt pedig olyan boldogság és békesség töltötte el, miközben a parketten suhant, amelyhez foghatót évek óta nem élt át. Egymást követték a számok, és ők óráknak tűnő idő után kerültek csak vissza az asztalukhoz, ahol Bill újra pezsgőt rendelt. Isabelle épp csak egy csöppet ivott. Pillantásuk összekapcsolódott a pohár fölött, és az asszony egy idő után lesütötte a szemét. Kezdett félni a benne rügyező érzésektől. Bili azonnal észrevette a zavarát. - Nemjól vagy? - Nyugtalanította, hogy nem tett-e valamit, amivel fölzaklatta az asszonyt. Ám Isabelle nem találhatott megfelelő szavakat a benne morajló érzelmi hullámverésre. - Semmi bajom. Olyan szép ez az este, bár sose lenne vége. - Majd nem hagyjuk - felelte gyöngéden a férfi. Ám tudták, hogy talán évekbe is beletelik, mire folytatása lehet ennek az élménynek. Isabelle nem röpködhet Londonba, és ha Teddy állapota ismét romlik, az anyja akár évekig sem hagyhatja magára. Párizsban nem találkozhatnak olyan felszabadultan, mint itt. Gordon sohasem értené meg, és Isabelle bizonyosan nem lenne képes megmagyarázni. - Most ne gondoljunk erre, Isabelle, csak élvezzük, ami van, és ameddig tehetjük. - Az asszony mosolyogva bólogatott, de könnyek ültek a szemében. Mintha tudta volna, hogy alig percekkel az istenhozott után isten58
hozzádot kell mondania, mielőtt visszaváltoznának hangokká a telefonban. Bilinek fájt a szíve, hogy a barátnőjének vissza kell térnie a magányba, noha olyan fiatal, gyönyörű, és úgy pezseg benne az élet. Olyasvalakit érdemelne, aki méltányolni tudná, amit Isabelle adni tud. - Táncolunk még egyet? - Az aszszony bólintott. Bili kézen fogta, és visszasétáltak a parkettre. Ezúttal mintha sokkal odaadóbban simult volna a férfi karjaiba. Bili szótlanul, behunyt szemmel ölelte magához. A pillanat maga volt a tökély: sziporkázó gyémánt, amely magányosan függ az éjszakai égen. Szótlanul hagyták el az Annabelst, és már félúton jártak a szálloda felé, amikor Isabelle megtörte a csendet. - Olyan pompásan éreztem magam ma este! - súgta. Kínzó élességgel tudatosodott benne, milyen jóképű ember Bill, és milyen kedves volt hozzá. - Én is - felelte a férfi. Fél karral átfogta Isabelle vállát, és élvezte a mellette megbújó asszony melegét. Nem volt a kapcsolatukban semmi mesterkéltség, félszegség, szorongás vagy furcsaság. Bili közelsége nem csak boldogsággal, de leírhatatlan békességgel is megajándékozta az asszonyt. Megérkeztek a szállodához. A sofőr kiszállt, udvariasan várta, hogy kinyithassa az ajtót, de ők még egy percig nem mozdultak. - Menjünk? - kérdezte Bill sajnálkozva, és lassan el59
húzódott a barátnőjétől. A sofőr, a mozdulatot látva, kinyitotta az ajtót. Bili követte Isabelle-t a forgóajtón át a hallba. Hajnali kettő volt, két munkás a márványpadlót fényesítette. Isabelle ásított, miközben a lift a harmadik emeletre vitte őket. - Holnap mikor akarsz kezdeni? - érdeklődött Bill jobb belátása ellenére azt kívánva, hogy bár együtt tölthetnék az éjszakát. Persze erről szó sem lehet. Sohasem kockáztatná a barátságukat azzal, hogy olyasmit kér, amit az asszony megbánhatna. Tudta róla, mennyire tisztességes. - Tízhez mit szólsz? Szerintem korábban nincs nyitva a múzeum. - Addigra megérkeztek Isabelle ajtajához. Az asszony feltűnően elcsöndesedett. Az este több értelemben is mély benyomást tett rá. - Reggeli kilenckor? Beszólok érted -javasolta Bill. Nagyon közel álltak egymáshoz. - Az jó lenne - mosolyodott el Isabelle. - Olyan szép este volt... köszönöm neked... - súgta. Bili kinyitotta az ajtót, és megcsókolta az asszony feje búbját. - Én annál pocsékabbul éreztem magam - mosolygott Bill. Az asszony belépett a szobájába, visszanézett és elnevette magát. - Annak örülök! - A férfi intett, aztán elballagott a folyosón a szobája felé. Isabelle halkan becsukta az ajtót, levette a cipőjét, 60
és arra gondolt, mekkora szerencse, ha valakinek ilyen barátja van. Mikor Bill bekopogtatott Isabelle-hez, az asszony már felöltözve várta. Ezúttal gyönyörű szabású, tengerészkék lenvászon kosztümöt viselt, tengerészkék Kelly-retiküllel, tengerészkék krokodilbőr cipővel, smaragdos-zafíros fülbevalóval. A nyakába élénkzöld kendőt kötött. Fiatal volt, üde, bájos, és nagyon elegáns, mint mindig. - Elragadó vagy ma! - dicsérte a férfi, miközben mentek lefelé a lépcsőn. - Hogy aludtál? - Mint a tej - mosolygott Isabelle. - Hát te? - Attól tartok, túl sokat ittam. Magam se tudom, elaludtam-e, vagy felborultam, de ma pompásan érzem magam. - Isabelle ezt nem hitte. Ő nem úgy látta tegnap este, mintha Bill lerészegedett volna. Csak ugratja. Ma mindenesetre fényes jókedvében látszott lenni. Bementek az ebédlőbe, ahol a férfi már lefoglaltatva az asztalt. Bili hatalmas reggelit rendelt két személyre. - Én nem bírok ennyit enni - panaszkodott Isabelle. - Tojás, gofri, kolbász és angolszalonna, kifli, zabkása és gyümölcs, narancslé és kávé. Ez egy kiéhezett hadseregnek is bőven elég lenne -jegyezte meg mosolyogva. - Nem tudtam, mit szeretnél reggelire - vigyorgott félszegen a férfi - úgyhogy megrendeltem mindent. Általában mit eszel? - kérdezte kíváncsian, mert érde61
kelte minden apró részlet, ha Isabelle-lel volt kapcsolatban. - Általában kávét pirítóssal, de ez viccesebb - felelte Isabelle. - Gofrit, tojást, angolszalonnát szedett magának, azután kiegészítette némi szamócával. Őt is meglepte, milyen hatalmas mennyiséget kebelezett be a Bill által rendelt reggeliből, aminek maradékát a férfi pusztította el. Pompásjókedwel léptek ki a szállodából, egymást bosszantva, hogy milyen nagyétkűek, és mennyire meg fognak hízni. - Még szerencse, hogy évente csak néhány alkalommal látlak! -jegyezte meg Isabelle, miközben beültek a várakozó limuzinba. - El is híznék, ha többször találkoznánk! Bili sajátos pillantást vetett rá. Arra gondolt, milyen szép lenne, ha Isabelle-lel reggelizhetne minden nap. Olyanjó, kellemes társaság. Ritkán hallotta rosszkedvűnek, még akkor se, ha hetente többször kereste telefonon. Cindy mindig azt mondta, hogy déli tizenkettő előtt nem bírja elviselni az emberiséget. Ám Isabelle élvezettel és okosan csevegett, amíg oda nem értek a Tate-hez. Mindent elmondott Billnek a képekről, amelyeket látni fognak: a történetüket, a származásukat, hogy mi a különleges a technikájukban és a részleteikben. Alaposan felkészült, és ujjongott, hogy Bill társaságában nézheti meg a kiállítást, a férfi pedig boldog volt, hogy megoszthatja vele az élményt. Isabelle valósággal belefeledkezett a képekbe, a legapróbb rész62
letig szemügyre vette őket, és mindenre fölhívta Bill figyelmét. Vadonatúj élmény volt vele lenni a múzeumban. Mikor délben távoztak, Bill úgy érezte, mintha egy kimerítő művészettörténeti előadáson vett volna részt. - Hihetetlenűl tájékozott vagy. Miért nem kezdesz valamit a tudásoddal, Isabelle? Túl sokat tudsz a művészetről, hogy csak úgy elvesztegesd. - Már nincs időm - felelte szomorúan. - Nem hagyhatom magára Teddyt. - No és az otthon végzett restaurálás? Akkor lehetnél Teddy mellett. Berendezhetnél magadnak egy műtermet. Elég nagy az a ház. - Azt hiszem, ez nagyon nehezen menne Gordon miatt - mondta halkan, kissé szomorúan az asszony. Sose tetszett neki a munkám. Túl bohém dolognak tartotta, hogy a Louvre-bon dolgozom. Szerintem annyi fejfájással járna, hogy az nem érné meg. - Már rég lemondott a munkáról, nem csak Gordon kedvéért, de a fiuk miatt is. - Hát pedig nagyon jót tenne neked - vélte Bill gyakorlatiasan. Csodálta Isabelle tájékozottságát és azt a finom tapintatot, ahogyan ezt megosztja vele. Véletlenül sem fitogtatta a tudását, Billnek egyszer sem kellett műveletlennek éreznie magát mellette, holott ő sokkal kevésbé volt tájékozott ezen a téren. Isabelle elbűvölő szerénységgel és kedvességgel csinált és mondott mindent. - Te nem festesz véletle63
nül? - érdeklődött. - Festettem valamikor. Nem voltam valami jó, de szerettem. - Ezt is megtehetnéd, ha lenne egy műtermed. Szerintem nagyszerű lehetőség lenne számodra. Isabelle csak mosolygott. Hogy dühöngene Gordon! Már Sophie születése előtt is állandóan kifogásolta az ő munkáját, és a kislány születése után ragaszkodott hozzá, hogy a felesége azonnal hagyja abba a restaurálást. Úgy gondolta, hogy ez túlságosan alantas munka Isabelle-nek, nem illik ahhoz a hitvesi eszményhez, amelyre formálni akarta a feleségét. Egy asszony szüljön gyerekeket, és vezesse a házat. Nem érdekelte, mit tett és szeretett Isabelle a házasságuk előtt. Most már az övé volt, dirigálhatta, fegyelmezhette, bánhatott vele úgy, mint a tulajdonával. Gordon igen nagy jelentőséget tulajdonított a birtoklásnak. - Szerintem sértésnek tekintené, ha folytatnám a festést vagy a restaurálást. Egyértelműen tisztázta velem a gyerekek születése után, hogy ez gyerekes tevékenység, és férjes asszonyhoz nem illik az ilyen időtöltés. - És milyen időtöltés illik egy férjes asszonyhoz? kérdezte Bill bosszankodva. Rádöbbent, hogy utálja Gordont, és mindent, amit képvisel. Sznob, felületes, basáskodó, az pedig nyilvánvaló, hogy egy cseppet sem tiszteli a feleségét, se az egyéniségét, se a vágyait. 64
"Eszköz", amelyet megszerzett, hogy előbbrejusson a szakmában és a társaságban, és amióta Isabelle teljesítette ezt a feladatát, elveszítette a férje érdeklődését. Bili ezt égbekiáltónak tartotta. Isabelle sokkal jobbat érdemel. - Szerintem annyit akar, hogy vezessem a házat. Viseljek gondot a gyerekekre. Húzódjak a háttérbe addig, amíg nincs szükség rám, ami mostanában elég ritkán fordul elő. Idővel esetleg el tudná viselni, ha jótékonysággal foglalkoznék, feltéve, ha a bizottság elnyeri a tetszését, mert kellően hasznos, vagy hozzá méltó személyekből áll. Gordon kizárólag azt a tevékenységet helyesli, ami hasznot hajt, minden mást időpocsékolásnak tart. - Elég szomorú életszemlélet -jegyezte meg Bill fanyarul. - Elég messzirejutott vele. Valószínűleg a legbefolyásosabb bankára Európának, de Franciaországnak feltétlenül, és nagyon jó hírnek örvend az Államokban is. A Wall Streeten és Európa vezető országaiban mindenki tudja, kicsoda a férjem. - Na és? Mit érsz vele, ha lemegy a nap? Ki vagy, ha minden véget ér, és neked nincs egyebed, mint a karriered? Miféle ember vagy? Nagyon sokszor föltettem magamnak a kérdést az elmúlt években. Én is azt gondoltam, az a lényeg, hogy hivatalos körökben fontosnak tartsanak. De mi van azon túl? Mit ér az egész, ha nincsen családi életem, a feleségemet az se 65
érdekli, élek-e, halok-e, a srácaim arra se emlékeznek, mikor vacsoráztunk együtt utoljára? Én azt akarom, hogy ne csak a karrieremért emlékezzenek rám. - Isabelle épp ezt szerette benne többek között, hogy Bill fontossági sorrendje olyan kristálytiszta. Ám a férfi még arra is emlékezett, hogy ez az értékrend nem mindig volt ilyen kiforrott, és ő magas árat fizetett ezért a bölcsességért. A házassága ugyanolyan üres, mint Isabelle-é, és az sem tagadható, hogy nincs meghitt kapcsolatban a lányaival, noha szereti őket. Túlságosan sokat volt távol, politizálni, elnököket csinálni, épp a legfontosabb időszakokban, mikor a lányai kicsik voltak. Az utóbbi években igyekezett több időt tölteni velük, és ennek meg is lett az eredménye. A lányok élvezték a társaságát, és büszkék voltak az apjukra, noha Bill még mindig rengeteget utazott. De most már elsőrendű fontosságúnak tartotta, hogy ha el is kellett mennie, mindig telefonáljon a lányoknak. Bár a családi életet nagyon megviselte, hogy Bill egyre jobban elhidegült a feleségétől. Ritkán voltak együtt négyesben, ritkán találkozott egyszerre mindkét lányával. Isabelle szerencsésebb volt nála, mert neki semmi sem volt fontos Teddyn és Sophie-n kívül, akikkel mindig rengeteg időt töltött. Gordon nem mondhatta el ugyanezt magáról. A gyerekei idegenek voltak a számára, még Sophie is, akítjobban kedvelt. - Nem hinném, hogy Gordon elérte a te megvilá66
gosodásod fokozatát - mondta az asszony őszintén. Szerintem sohasem fogja. Neki nem számítanak ezek a dolgok. Tökéletesen boldoggá teszi a fontossága a pénzügyi világban. A többi nem érdekes. - Nagyon keserű sorsra fogjutni. Bár talán én is mondta Bill, miközben visszafelé mentek a limuzinhoz, és szomorúan nézett az asszonyra. - Kissé későn jöttem rá. Valósabb életet élek veled, Isabelle, mint Cindyvel vagy a lányokkal valaha. Attól félek, késve kaptam észbe. Sose voltam mellettük, mikor szükségűk lett volna rám. - Biztosra veszem, hogy ők ezt megértik - szólt Isabelle gyengéden. - Már csaknem felnőttek, még egy egész élet áll előttük, amit megoszthatnak veled - Remélem, így látják. Most már nekik is megvan a maguk élete. Az anyjuk megpróbálta bebeszélni nekik, hogy micsoda önző szemét vagyok. Talán igaza is van. - Lemosolygott a barátnőjére. - Te a legjobbat hozod ki belőlem. Ő soha. Hideg egyéniség. Már azt se tudom, akarta-e valaha, hogy ez legyen belőlem. Szerintem őt elijeszti mindennemű meghittség, még akkor is, ha többnyire telefonon zajlik. Sose akarta kitárni előttem a lelkét, az enyém sem érdekelte, azért akarta csak, hogy mellette legyek, hogy legyen, aki elkísérje a partikra. Én pedig erre nem vagyok hajlandó. Szeretemjól érezni magamat, de nem is tudtam, mennyire szükségem van valakire, akihez szólni lehet. Cindyvel tökéletesen elbeszélünk egymás mellett, és 67
végül csak magányosnak érezzük magunkat, akkor is, ha ugyanabban a szobában ülünk. Ez már sose fog megváltozni. - Még megváltozhat - biztatta Isabelle - ha te is megváltozol. Talán ha adnál esélyt a feleségednek, és kitárulkoznál neki, akkor ő is fölmelegedne. - Cindy nem ilyen - mondta Bill, és valami szúrós fény villant a szemében - és már én sem akarom, hogy ez legyen. Nekünk már fuccs, és úgy gondolom, jobb is így. Nem vár tőlem többet, mint hogy alkalmanként megmutassam magamat, rendszeresen fizessem a számlákat, és ne felejtsem el a lányok diplomaosztását. Más-más világban élünk, és azt hiszem, ez mindkettőnknek biztonságosabb. - Nagyon biztosnak látszott lenni abban, amit érzett, és amit félt érezni. - Döbbenetes, mit csinálunk az életünkkel, ugye? sóhajtott Isabelle, miközben elhelyezkedtek a limuzin hátsó ülésén, és Bill megadta a vezetőnek annak az étteremnek a címét, ahol ebédelni akartak. Isabelle hallott már róla, de nem tudta, merre van. Éveken át a kedvenc étterme volt Di hercegnének. - Hagytad, hogy eltávolodj Cindytől és a gyerekeidtől. Én szó nélkül hagytam, hogy Gordon kizárjon az életéből. Miért engedjük ilyen készségesen, hogy ezt műveljék velünk? Miért hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk, és meg sem próbáljuk hallatni a hangunkat? Úgy hasított bele a gondolat, hogy egészen megriadt. 68
Még sohasem látta ezt ilyen tisztán. - Mert mindig mások döntenek. Bizonyos szinten mindketten tudtuk, hogy ennek be kell következnie. Cindy elragadó teremtés volt az egyetemen, okos, aranyos, rendkívül mulatságos, de sohasem volt melegszívű. Valószínűleg a legszámítóbb, legönzőbb teremtés a föld hátán. Gordon pedig hideg, kegyetlen és basáskodó. Semmivel sem változtathattuk meg őket. Az a baj, hogy akár tetszik, akár nem, mi hajlandók voltunk belenyugodni ebbe. Már csak az a kérdés: miért képzeltük, hogy ezt érdemeljük? - A szüleim voltak ilyenek - mondta halkan Isabelle, és ránézett nagy zöld szemével. Bili bólintott. Nagyon tartózkodók és zárkózottak. Pedig szerettem őket. - Akárcsak az enyéim. Utálták a gyerekeket, eldöntötték, hogy nekik egy se kell, és már a negyedik ikszet taposták, mikor teljesen váratlanul beestem az ajtón. Nem is engedték, hogy megfeledkezzem róla, mindig éreztették vagy tudatták velem, hogy óriási szívességet tesznek, amikor megtűrnek maguk mellett. Alig vártam, hogy elhúzhassak az egyetemre. Huszonöt éves voltam, mikor meghaltak egy repülőszerencsétlenségben, de még csak meg se sirattam őket. Úgy éreztem, idegenek halálhírét hallom, amikor értesített a légitársaság. Nem tudtam, mit mondjak. Máig nem tudom, miféle emberek voltak, azonkívül, hogy rengeteg eszük volt, és megengedték, hogy tizennyolc 69
éven át lakjak velük, majd hatalmas megkönnyebbűléssel vették tudomásul, amikor végre elköltöztem. Nem tudom, mihez kezdtek volna, ha valaha is megölelem vagy megcsókolom őket, vagy azt mondom; hogy szeretem őket. Nem emlékszem, hogy anyám egyszer is megölelt vagy megcsókolt volna, mikor gyerek voltam. Mindig a szoba túlsó végéből szólt hozzám. Apám meg egyáltalán nem méltatott szóra, Cindy is ilyen. Három méterről értekezik velem, vagy még távolabbról, ha megteheti. - Csoda, hogy ennyire ép lelkű lettél - mondta Isabelle részvéttel. Szinte el se tudta képzelni ezt a gyermekkort, holott az övé se különbözött túlságosan. Neki ugyan jutott ölelés és csók, de csak a gesztus, amely mögött nagyon kevés volt a szeretet. Anyám roppant módon angol volt. Azt hiszem, akart szeretni, valószínűleg szeretett is, de nem tudta kifejezni. Nagyon jólnevelt volt, és nagyon hideg, mert csecsemőkorában veszítette el a saját anyját, és az apja rendkívül ridegen bánt vele. Internátusba küldte, mihelyt betöltötte a kilencet, és ott is hagyta, amíg anyám feleségül nem ment az apámhoz. Akkor ismerkedtek meg, mikor anyámat bemutatták az udvarnál. Amint anyám kiröppent a házból, nagyapám azonnal megnősült, azt az asszonyt vette el, akivel már a felesége életében viszonya volt. Családom brit ága tele van titkokkal, amelyeket szigorúan tilos szóba hozni. Nekünk az volt a kötelességünk, hogy ildomosan öltöz70
ködjünk, udvariasan viselkedjünk, és színleljük, hogy minden a legnagyobb rendben van. Fogalmam sem volt anyám érzéseiről, apám pedig annyira belemerült a politikába, hogy szerintem a létezésünkről is megfeledkezett. Anyám meghalt, mikor tizenéves voltam, apámnak sosejutott ideje, hogy beszélgessen velem, vagy mellettem legyen, bár szerintem nem volt rossz ember. Az ő házasságuk volt egy kicsit olyan, mint Gordoné és az enyém; talán azért is nem rendít meg annyira, hogy olyan férjem van, aki elfalazza magát tőlem. Sose törtem rajta sokat a fejemet, de ez az egyetlen családmodell, amelyet ismerek. - Én szintúgy - mélázott a férfi. Nem volt olyan téma, amelyet meg ne tudott volna osztani Isabelle-lel. -Azt hiszem, akkoriban nem is tudtam volna mit kezdeni egy olyan Cindyvel, aki esetleg melegszívűbb a szüleimnél. Huszonkét évesen nősültem, és úgy gondolom, hogy egy részem évekre megfagyott. - Ezt csupán akkor ismerte föl, mikor négy éve elkezdődtek beszélgetései Isabelle-lel. Azóta annyira megváltozott a véleménye! Úgy vonzotta Isabelle melegsége és fénye, mint éjjeli lepkét a gyertyaláng. Bizonyos értelemben ez adott erőt az élethez. Ez az asszony olyan szöges ellentéte volt a feleségének, hogy még távolabb érezte magától Cindyt. Már látta, milyen széles szakadék választja el őket réges-rég. - Vajon másképp alakul, ha a házasságkötésünk idején tudjuk róluk azt, amit most tudunk? 71
- Ha ma találkoznék Cindyvel, sohase venném feleségűl - vágta rá Bill. - Nem tudok beszélni vele, sose tudtam. Gyűlöl az érzelmeiről beszélni, nincs igénye igazi társalgásra, sőt, ki nem állhatja. Őt kizárólag az érdekli, hogy legyen egy házassága, amijól mutat a kirakatban, ami mögötte van, az már nem számít. Nagyon sajnálom, hogy ilyen sekélyesnek kell bemutatnom, és tényleg van néhány nagyszerű tulajdonsága; de akkor is egy vadidegen a feleségem harminc éve. - És így akarsz maradni még harminc évig? - kérdezte Isabelle. - Úgy fest, nem? - felelte őszintén a férfi, bár aztán elgondolkozott, hogy tulajdonképpen miért is? Csak hát egy válás rendkívüli gondot jelentene. Alapelve volt, hogy ne keltsen feltűnést, és kerülje a botrányt. Nincs az az elnök vagy elnökjelölt, aki hajlandó lenne szövetkezni vele, ha Cindy megnehezítené a dolgát, márpedig Bill régóta gyanította, hogy a felesége képes lenne rá. Cindynek nem szokása lemondani a kellemes dolgokról. A válás az utolsó, amit akar. Neki nagyon megfelel ez a társadalmi rang. - Hát te? Kész vagy ugyanerre? Hogy amíg élsz, megmaradj egy szeretet nélküli házasságban? - kérdezte Bill, bár előre tudta a választ. Beszéltek már erről. - Nincs választásom. - Mindenkinek van, ha elég bátor hozzá. Csak hát mindkettőnknek nagyon sok a vesztenivalója. A pályafutásom hatalmas ütést kapna, ha most szakítanánk 72
Cindyvel. Neked pedig van egy gyógyíthatatlan gyermeked. Megértem én, hogy miért tesszük, amit teszünk. Tudok rá magyarázatot. Ennek ellenére néha azt gondolom, hogy oktalanok vagyunk. Ha valóban lenne bennünk bátorság, úgy elpucolnánk, hogy csak úgy porzana. Márpedig nem hiszem, hogy erre valamelyikünk is vállalkozna. - Nem ítélkezett se az asszony, se önmaga felett, csak egy tényt közölt. - Valószínűleg igazad van - mondta Isabelle szomorúan. - Csak azt remélem, hogy nem kell megbánnunk. Az élet rövid. A szüleim a hatvanas éveikben jártak, mikor meghaltak, és szerintem sose élvezték az életet, csak tették, amit felfogásuk szerint tenniük kellett és tehettek. Ennél én többet akarok, csak még arra nem jöttem rá, hogy csináljam. Én nem engedem meg magamnak, hogy erre gondoljak - mondta Isabelle őszintén. - Húsz éve döntöttem, és kitartok a döntésem mellett. - Ez nagy lélekre vall - mondta Bill, és megfogta az asszony kezét, ahogy ültek a limuzinban - de nem adnak érte díjat. Ki nézi? Kit érdekel? Senki se tűz a mellünkre egy érmet a hősiességünkért. - Miről beszélsz? - Magam sem tudom. Időnként belefáradok az okoskodásomba, amellyel magamnak indokolom az életmódomat. Már azt se tudom, hiszek-e még a saját marhaságaimnak. Megmondom őszintén, Isabelle, 73
ha veled találkozom és beszélgetek, megfordul a fejemben, hogy mi a csodát művelünk. - Egymással? - kérdezte riadtan az asszony. Bili most azt akarja mondani, hogy nem találkozhatnak többé? Elkerekedő szemmel nézte a férfit. - Nem, mindenki mással. Itt mi vagyunk az egyedüliek, akiknek esze van. Soha, senkivel nem tudtam úgy beszélgetni, mint veled. Nem így kellene lennie? Isabelle tűnődve bólintott. - Most így van, de huszonegy évesen, mikor férjhez mentem, nem értettem volna meg. Annyit tudtam, hogy azt kell tennem, amit mondanak. Gordon épp olyan volt, mint az apám. Megmondta, mikor keljek, mikor feküdjek, mit beszéljek, mit csináljak, mit gondoljak. Azt hiszem, akkor ezt nagyon kényelmesnek találtam. Sose értettem meg, hogy vannak választások, és másképp is lehet élni. - És most? - Még mindig nincs választásom, Bill. Tudod, hogy nincs. Mit választhatnék? - Amit akarsz. Ez a lényeg. Mindketten arról beszélünk, milyen magas árat kellene fizetni érte, ha változtatni akarnánk az életünkön. Hát a magas ár, amit a maradásért fizetünk? Erre sose gondolsz? - Megpróbálok nem gondolni - felelte Isabelle őszintén. - Teddyért és Sophie-ért maradok, akár elismerik, akár nem. - Biztos, hogy ezért? Egészen biztos? - kérdezte 74
Bill, erősen figyelve az asszonyt. Isabelle meglepődött, hiszen Bill sohasem viselkedett ilyen türelmetlenül. Vajon mi változhatott meg? Mintha egyszer csak fellázadt volna az életük ellen. - Biztos, hogy nem azért, mert félsz mást tenni? Mert én így vagyok vele. Szerintem én annyira be vagyok ijedve, hogy nem merem odavágni a kártyáimat, és felállni az asztaltól. Valaki még azt találná gondolni, hogy én is ember vagyok, gyarló vagyok, akinek vannak vágyai. Ezt képzeld el! - Csak nem azt akarod mondani, hogy otthagyod a feleségedet? - hüledezett Isabelle. Ismeretségük éveiben mindketten ragaszkodtak hozzá, hogy sohasem bontanák föl a házasságukat. - Azt mondom, vagy legalábbis hitem szerint azt szeretném mondani, hogy bár lenne bátorságom otthagyni! - Úgy döntött, megteszi a nagy ugrást, akkor is, ha Isabelle megharagszik, ha itthagyja. Akkor is ki kell mondania, mert ez fontos. - Bár neked is lenne bátorságod, hogy otthagyd Gordont! A saját érdekedben! Megszakad a szívem, amikor felhívlak, és hallom a hangodat, olyan vagy abban a házban, mint egy rab, akit évek óta éheztetnek, mindentől megfosztanak, sanyargatnak, és egyáltalán nem tisztelnek! Szeretnék odamenni, elrabolni téged és Teddyt, akármit, csak megszabadíthassalak attól az embertől és attól a háztól! Gordon ugyanúgy nem érdemel meg téged, Isabelle, mint ahogy Cindy sem érdemel 75
meg engem. Sohasem érdemeltek meg minket! Szeretném, ha egyszerűbb lenne az élet, de nem az, hanem ilyen rohadtul bonyolult. Nem bánnám az ellenkezőjét. Nem bánnám, ha elölről kezdhetnénk mindent. - Én se - felelte halkan az asszony. - De nem tehetjük. Te is tudod. - Örült volna, ha Bill megszabadul a házasságától, de ő is tisztában volt vele, hogy ez katasztrófa lenne a férfi szempontjából. - Ha Cindy botrányt csap, romba omlik a politikai pályafutásod, amit harminc évig építgettél. Valóban fel akarnád adni? A szabadságért? Olyan biztos vagy benne? Az eszményeidért? És aztán mihez fognál? Hát én? Gordon régesrég közölte velem; hogy ha elhagynám, gondoskodna róla, hogy az utcán haljak éhen. Nem örököltem semmit. Mindent a bátyám kapott. Miután halálos balesetet szenvedett, a fiaira maradt a vagyon. Engem Gordon tart el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy faképnél hagyjam. Miből gondoskodnék akkor a fiamról? Nem biztosíthatnám neki a szükséges orvosi ellátást. Egy vagyonba kerül, és akármilyen kevéssé szeret is Gordon engem vagy Teddyt, szemrebbenés nélkül kifizet mindent, az utolsó fillérig. Mit akarsz tőlem, Bill? Hogy puszta szeszélyből taszítsam Teddyt a legsötétebb nyomorba, vagy hagyjam ott? Nem, neked is be kell látnod, hogy ez lehetetlen! Különben is, Teddy nem élne túl ekkora megrázkódtatást és változást. Nagyon magasztos elképzelés, hogy hagyjam ott 76
Gordont, mert úgy tűnik, hogy nem szeret engem. Csakhogy az én életemben olyan fényűzés a szerelem, amelyet sem Teddy, sem én nem engedhetünk meg magunknak. - Nagyon keserű dolog ilyet mondani és ebben a tudatban élni, de akkor is ez az igazság. Kiszolgáltatva Gordonnak, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsa a fiának. Bilinek majd megszakadt a szíve ettől a reménytelen elszántságtól, noha ő sem tett volna mást. Tehát beletörődnek a dolgok állásába, és megfizetik az árát. Hát akkor próbáljuk meg kihozni belőle a legjobbat- mondta a férfi halkan, miközben a limuzin megállt az étterem előtt, ahol ebédelni akartak. Bili választotta, rendkívül felkapott és elegáns olasz étterem volt. Talán neked van igazad. Talán csakugyan nincs választásunk, bár én nagyon utálom ezt a gondolatot. Isabelle esetében nem látott kiutat. Azt ugyan nehezen bírta elhinni, hogy Gordon a francia bíróságok jóváhagyásával taszítsa a nyomorba a feleségét és a beteg gyereküket. Bár ki tudja, lehet, hogy az asszonynak van igaza, és náluk olyan a törvény. - Ennél őritőbb dolgot nem is tehetnék, mint hogy elhagyjam a férjemet - mondta Isabelle szomorúan. Gordon egy krajcárral sem adna többet annál, amit okvetlenül muszáj, abból pedig nem biztosíthatnám Teddynek a kellő komfortot. A magam kontójára vállalhatom, de őt miként kényszeríthetném erre? Már így is egy hajszálon függ az élete. 77
- Valóban nem teheted - mondta Bill komolyan. Nem is akarlak bosszantani. Azt hiszem, csak telhetetlenné tesz, ha veled tölthetem az időt. Látom, milyen is lehetne az élet; olyan, amilyen számunkra sohasem volt. - Talán csak ezért ilyen, mert mi csak telefonon ismerjük egymást, és pár hónaponként találkozunk néhány órára. Talán ha összeházasodnánk, nem lenne ilyen. - Valóban ezt hiszed? - kérdezte Bill, az asszony szeme közé nézve. Isabelle tétovázott, azután megcsóválta a fejét. - Nem, nem hiszem, bár sose tudhatja az ember. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyeneket gondoljunk - fejezte be, elreteszelve lelke ajtaját. - Már az álmodozás is megengedhetetlen fényűzés, mint a szerelem? - kérdezte Bill csüggedten. - Úgy vélem. Ha most többet követelnénk annál, amink van, vagy megpróbálnánk megszerezni, végül csak fájdalmat okoznánk egymásnak. Hálásnak kell lennünk azért, amit kaptunk, és be kell érnünk vele. Te vagy a legdrágább barátom, és nagyon szeretlek érte. Ezzel te is tisztában vagy, Bill. Ne engedd, hogy tönkretegye a telhetetlenség. - Tegnap óta őt is azok a malomkövek őrölték, mint a férfit. Mert csodálatos dolog együtt lenni, sétálni, beszélgetni. Nevetgélni, táncolni, gofrin és rongyoskiflin osztozni. De mi lesz aztán? Mi történik, ha majd hazamennek? Nem fogja 78
megengedni Billnek, hogy valami oktalanságot kövessen el, akkor sem, ha a férfi ilyesmivel kacérkodna. Nekik ennyijár. Ő is szeretne többet, de tudomásul veszi, hogy nem lehet az övé. Ám Bill nagyon konokul nézett rá, mielőtt a sofőr kinyitotta volna a limuzin ajtaját. - De én többet akarok! - mondta nyersen. Isabelle fölkacagott. - Hát pedig nem kapod meg. Ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett kölyök. - Évek óta először érzem úgy, hogy élek. - Ami látszott is rajta. Akárcsak Isabelle-en. Mintha tíz évet fiatalodott volna tegnap óta. - Az a reggeli kolbász, az ment a fejedbe. - Úgy döntött, hogy az lesz a legjobb taktika, ha nem veszi komolyan a férfit. Nagyon megzavarta, amit Bill mondott. - Szerintem minden évben össze kellene jönnünk néhány ilyen napra. Az talán elég lenne. - Enynyit tudott kitalálni a közös élet lehetősége helyett. - Te is nagyon jól tudod, hogy nem elég - mondta Bill megátalkodottan. - Mit javasolsz? Hogy szökjünk meg Brazíliába? Bili, legyél már komoly! Gondold meg, mit beszélsz! Ne hordj össze őrültségeket, és ne várd el tőlem, hogy én is őrült legyek, mert nem tehetem. - A férfi eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, Isabelle sohasem kockáztatná a fiát. Bár abban sem lehetett biztos, hogy Gordont elhagyná-e. Túl tisztességes volt ahhoz, hogy 79
ilyen botrányos dolgot tegyen. Hűséges feleségként viselkedett, akármilyen komiszul bánt vele a férje. - De hát nem nyelheted le ezt az örökös bántást! - Nem nyelem. És nem bántás. Gordon egyszerűen eltávolodott tőlem. - Évek óta nem szeret. Mi maradt ezek után? Azon kívül, hogy fizeti Teddy számláit? - Az elég. Nekem ennyi kell. - Őrültség! Negyvenegy éves vagy! Nem érheted be ennyivel! - Már nem gondolok erre - mondta határozottan Isabelle, és megpróbálta elfojtani azt, amit érzett. - Gondolnod kellene. - Azt gondolom, hogy egy pohár italra és egy kis szunyókálásra lenne szükséged. Esetleg nyugtatóra. Még sohasem látta Billt ilyennek. Megindította a dolog, de ennél többet nem tehetett. Holnap, legkésőbb holnapután elutazik, kiélvezi az időt, ami még hátravan, és nem rontja el azzal, hogy telhetetlen. És akkor Bill egyszer csak megmakacsolja magát, és mindent kockáztatna azzal, hogy többet akar. - Most már viselkedj okosan! - Miért? - kérdezte Bill, miközben kiszálltak az autóból. - Tudod te, hogy miért. Azért, mert ha tetszik, ha nem, nincs választásunk. Csak magadat kínozod. Vagy engem. Jogod van kiszabadulni, ha akarsz, és talán ezt is kellene tenned. De az én helyzetem összetettebb. 80
Teddy élete azon múlik, amit Gordon hajlandó kifizetni érte. - Nem engedheti meg magának azt a bizonytalanságot, hogy másra kelljen hagyatkoznia. Még Billre sem. Gordon a gyermek apja, legalább ennyivel tartozik neki. - Szörnyeteg lenne, ha ezt is megvonná tőled. Isabelle egy darabig nem szólt, aztán ismét a férfi szemébe nézett, és azt mondta, nagyon tagoltan, nagyon határozottan, hogy Bill megértse, mennyire komolyan beszél: - Én pedig nem fogom próbára tenni. Nekem ez tilos. - Értelek - mondta Bill halkan, és követte az aszszonyt az étterembe. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor leültek az asztalukhoz. - Ne haragudj, hogy szóba hoztam. Nem akartalak fölzaklatni. De akkor is olyan értelmetlen ez. Olyan emberekkel élünk, akik boldogtalanná tesznek, és mikor találkozunk, annyira jól érezzük magunkat. - Hirtelen hajlandó lett volna mindent kockáztatni Isabelle-ért. - Talán azért olyan jó, mert nem igazán vagyunk együtt. Talán ugyanolyan boldogtalanná tennénk egymást, mint ők. Nem tudhatjuk. - Hirtelen napvilágra került minden, amit eddig nem mondtak ki, és bizonyos értelemben megkönnyebbülést jelentett. Eddig a barátságuk mögé rejtőztek, de Bill most váratlanul elárulta, hogy neki ez nem elég. Isabelle ugyanilyen egyértelműen közölte, hogy ez lehetetlen, 81
mindegy, mit érez a férfi iránt. Itt sokkal többről van szó érzelmeknél. Nem kockáztatja Teddy életét egy romantikus álomért. Ennél sokkal józanabb volt. Akármennyire fontos volt neki Bill, akármennyire csodálta, a gyerek az első. A férfi pedig tisztelte ezért. Eddig is tisztelte, ezután is tisztelni fogja. - Tudomásul veszem, amit mondasz, Isabelle mondta az ernyő alatt, amely védte őket a júniusi napsütéstől. - Sohase veszélyeztetném Teddy állapotát. De azt akarom, hogy tudd: nagyon drága vagy nekem. Nem akarnálak veszélybe sodorni, se téged, se a fiadat, sőt, inkább segíteni szeretnék Teddynek, ha módomban állna. Ezzel együtt nem vagyok hajlandó megjátszani, hogy fütyülök az egészre, vagy nem akarok többet. Ezzel légy tisztában. - Tudom én azt, Bill - felelte az asszony halkan. Olyanjó vagy hozzám, olyan régóta. - Az utóbbi négy évben, a gyerekeit nem számítva, senkije sem volt a férfin kívül. - Nem elégjó, nem olyan jó, mint szeretnék. Csak belefáradtam már ebbe a képmutató életbe. Te úgy teszel, mintha a felesége lennél Gordonnak, én úgy teszek, mintha fütyülnék rá, hogy fel kell vonulnom Cindyvel a partikra. Nem tudom, bírok-e még tettetni. Nem tudom, akarok-e még. Szerintem nem éri meg az árát. - Még magasabb árat fizethetsz, ha nem tartod be a játékszabályokat. - Maga is kételkedett bennük, amit 82
Bill persze észrevett, azért akarta lázadásra bujtogatni. Ám Isabelle szentül elhatározta, hogy neki itt okosnak kell lennie. - Talán egy szép napon bemondom az unalmasat, és feladok mindent. Sosem lehet tudni - mondta Bill egykedvűen. - Ezt nagyon meg kell gondolnod - szólt az asszony halkan. Bili bólintott, és megfogta a kezét. Gyönyörű, kecses kéz volt, az ujjai hosszúk, vékonyak. - Páratlan asszony vagy - mondta csendesen, érzelmektől túláradó tekintettel - és jóval értelmesebb, mint én. - Lehet, hogy ez a szerencsénk. - Az ajkához emelte Bill kezét és megcsókolta. - Te vagy az én legdrágább barátom. - A férfi szólni sem bírt. Annyi mindent szeretett volna mondani, de a délelőtti beszélgetésükből tudhatta, hogy ez nem a megfelelő alkalom. - Mit szeretnél ebédelni? - kérdezte végül, igyekezve elterelni az érzelmek áradását, amely csaknem elsöpörte. El sem tudta képzelni, milyen lesz majd, ha Isabelle-nek vissza kell térnie Párizsba. Most azonban nem érdemes erre gondolni. Spagettit rendeltek salátával, és ragaszkodtak az olyan biztonságos témákhoz, mint a könyvek és a művészet. Isabelle azon tűnődött, hogy Billnek könyvet kellene írnia a politikáról. Már többször mondta neki. Csak hát a könyvet épp azok a titkok tennék izgal83
massá, amelyeket nem lehet nagydobra verni. - Esetleg a visszavonulásom után - vélte a férfi a desszertnél. Addigra lehiggadtak. Bili maga sem értette, hogy délelőtt miként csúszhattak ki a kezéből a dolgok. Annyit tudott, hogy nagyon boldoggá tette Isabelle közelsége, és nehéz volt elfogadnia, hogy ilyesmire talán soha többé nem kerülhet sor. Tisztában volt vele, hogy Teddy életében Isabelle gondolni sem hajlandó arra, hogy elhagyja Gordont, márpedig Bill épp az asszony érdekében azt kívánta, hogy a fiú minél hoszszabb életű legyen. Megfontolt tanácskozás után a British Museumba mentek, és négyig ott töltötték az időt. Utána lassan, kart karba öltve végigsétáltak a New Bond Streeten, nézegették a kirakatokban a festményeket és az ékszereket. Bilinek most is arra kellett gondolnia, milyen nagyszerűen érzi magát Isabelle-lel. Majdnem hat óra volt, mire visszaértek a Claridgesbe, és elhatározták, hogy megteáznak. Uborkás, paradicsomos, vízitormás, tojássalátás szendvicseket ettek hozzá, és parányi kétszersülteket, amelyek a nagyapjánál töltött időkre emlékeztették Isabelle-t. Mindig nagyon szerette az inkább már vacsorának számító, bőséges teázást, mert ezt olyan kulturáltnak érezte. Bili ugratta, azt mondta, szívesebben enne Párizsban eklerfánkot és aprósüteményt Angelinánál, vagy fagylaltozna a Berthillonban. 84
Isabelle azt felelte, hogy azt ő is szereti. - Mikor jössz legközelebb Párizsba? - vetette oda hanyagul, miközben eszegették a szendvicset, és ő egy újabb csésze teát töltött Billnek. - Mit szólnál a jövő héthez? Szörnyű elvonási tüneteim lesznek ez után a hét után. - Nekem is - vallotta be az asszony. Akármilyen hősiesen ragaszkodott a helyes viselkedéshez, ő is ugyanúgy vívódott, mint Bill. Olyan jó volt együtt lenni, vagy akár csak telefonon beszélgetni. De ha egyszer tiltott gyümölcs. - Hol akarsz vacsorázni ma este? - érdeklődött Bill. Az asszony égnek emelte a szemét, és nevetett. - Te azt képzeled, hogy ezek után én még tudok enni? Egy hétig koplalni fogok! Ez volt az utolsó estéjük. Isabelle másnap, késő délután akart elutazni. Nem akart maradni még egy éjszakára, akármennyire szeretett volna. Bili nem erőszakoskodott. Tudomásul vette, hogy Isabelle minél hamarabb a fia mellett akar lenni. Ha most tapintatosan viselkedik, Isabelle talán hajlandó lesz még egy ilyen tökéletes kikapcsolódásra. - Mit szólnál a Mark's Clubhoz? - kérdezte, elengedve a füle mellett az asszony tiltakozását a második vacsora ellen. - Később is mehetünk, ha úgy akarod. - Azjó lenne. Évek óta nemjártam ott. Igazság szerint - mondta nevetve - sehol se jártam. 85
- Asztalt foglaltatok kilenc órára. - Fölállt az asztaltól, keresztülvágott az előcsarnokon, hogy beszéljen a portással. Isabelle utánanézett. Szinte ellenállhatatlan, férfias vonzerő áradt belőle, ahogy ment ruganyos lépteivel a recepciós pulthoz. - Te meg mit bámulsz rajtam? - kérdezte a visszatérő Bill mulatva és kissé feszélyezetten. Isabelle olyan gyönyörű volt, a férfinak néha a szíve is megfájdult a látásán. Menynyi mindent szeretett volna még adni neki, el akarta vinni a legváltozatosabb helyekre, vele akarta tölteni az időt, be akarta mutatni a barátainak, Washingtonba akarta vinni, dicsekedni akart vele. De nem lehet. Ez sokkal több annál, mint amire Isabelle-nek lehetősége van. - Téged csodáltalak - vallotta be az asszony. - Ön nagyon szemrevaló ember, Mr. Robinson. - Valamikor réges-régen Gordonról volt ez a véleménye. De már nem. Ma már túljól ismeri, és tudja, hogy a férjénekjég van a szíve helyén. - Te vagy bolond vagy, vagy vak - állapította meg Bill, és némileg feszélyezetten nevetgélt. Fölmentek az emeletre. Akkor már fél nyolc volt; Bill azt mondta, hogy rendel egy szobai masszázst, miközben Isabelle felöltözik és telefonál haza. - Háromnegyed kilenckor beszólok érted. Ez elég idő? - Bőven. - Nem akart mást, mint ellenőrizni, hogy van Teddy, utána pedig mosakodni, fésülködni és öltözni. Ez nem tart sokáig. 86
- Akkor viszlát - mondta a férfi. Átkarolta a barátnőjét, és megpuszilta az arcát. Hirtelen nagyon erős kísértést érzett, hogy megkérdezze Isabelle-től, akarna-e maradni még egy napot, amennyiben Teddyjól van. Aztán azt gondolta, hogy vár, amíg az asszony telefonál haza, és beszél a gyerekkel meg az ápolónőkkel. Isabelle-nek nagy örömet szerzett a beszélgetés. Teddy ma is jól érezte magát, és nevetett, mikor meghallotta az anyja hangját. Azt a vicces könyvet olvasták az ápolónővel, amelyet Isabelle vásárolt a fiának az elutazása előtt. Teddy be is olvasott belőle a telefonba. Isabelle vele kacagott, és még akkor is mosolygott, mikor beleereszkedett a fürdővízbe. Megígérte a fiának, hogy másnap este otthon lesz. A hatórás járatra foglalt helyet, ami azt jelenti, hogy nagyjából kilencre érkezik Párizsba. Fontolgatta, hogy marad még egy éjszakát, de valahogy nem tűnt tisztességesnek. Egyszerű fehér selyem koktélruhát vett, fehér kasmírstólával, fekete orrú; fehér selyem Ghanel-cipővel, és ma is a gyöngysort viselte hozzá. Fehér estélyi táskájába semmit sem tett, csak egy szájrúzst és a szobája kulcsát. Nem volt szüksége többre. Úgy döntött, hogy ma estére nem tűzi fel a haját. Amikor ajtót nyitott Billnek, a férfi még a tegnapinál is jobban elámult. Isabelle-nek roppantul hízelgett, hogy ő ilyen hatásos. Szelídség, gyengédség, rendkívüli nőiesség áradt 87
belőle. Megtestesített mindent, amit Bill elvárt egy asszonytól. Csak azt bánta, hogy nem találkoztak sokkal hamarabb. - Teddy hogy van? - érdeklődött, miközben lefelé mentek a lépcsőn. Egyiküknek sem volt türelme megvárni a liftet, inkább gyalogoltak, legalábbis lefelé. - Prímán érezte magát. Felolvasott nekem fél tucat viccet, és az ápolónő azt mondta, hogy még sose látta ilyen egészségesnek. Nem tudom, a gyógyszerek teszik, az idő, vagy csak a szerencse. De akármi legyen is, remélem, tartós lesz. Megígértem neki, hogy holnap este otthon vagyok. - O! - Ez volt minden, amit Bill mondani tudott. Az utolsó fokon megfordult, ránézett az asszonyra. Úgy reménykedtem, hogy itt tölthetsz még egy éjszakát! Holnap kell találkoznom a nagykövettel, és azt hiszem, csak dél felé szabadulok. Így nem sok időnk marad az elutazásod előtt. - Tudom - felelte Isabelle, és belekarolt a férfiba. Én is gondoltam erre, de nem volt szívem azt mondani Teddynek, hogy szeretnék maradni még egy éjszakára. De talán holnap felhívom. - Bár megtennéd! - mondta Bill vágyakozva. Nem kérdeznéd meg tőle, hogy nincs-e ellenvetése? Nem akarta ő elrabolni az anyát a fiától; csak azt szerette volna, hogy Isabelle maradjon. Isabelle is ezt akarta. Őrlődött a fia és Bill között. Még sohasem élt át ilyet. 88
- Holnap délelőtt telefonálok neki, és megérdeklődöm, hogy van. De nem ígérhetek semmit. Ha ma rossz éjszakája lesz, akkor hazamegyek - szögezte le tántoríthatatlan kötelességtudással. - Megértelek - mondta Bill hálásan, aki már annak is örült, hogy a barátnője hajlandó fontolóra venni a lehetőséget. - Ha mindenképpen menned kell, talán én is elkísérlek Párizsba. Nem árt meglátogatni az ottani követséget. - Akkor is az asszony közelében szeretett volna lenni, ha nem láthatja sűrűn. Persze egészen más lesz a helyzet Párizsban, Isabelle otthonának közelében. Esetleg ebédelhetnek együtt, de nem olyan magától értetődő könnyedséggel, mint itt. Ha Gordon tudomást szerez a dologról, Isabelle kínos helyzetbe kerülhet, akármilyen szűzies a kapcsolatuk. Bili belátó ember volt. - Már azt is köszönöm, hogy telefonálsz. Szombaton úgyis vissza kell repülnöm New Yorkba. - Addigra a lányai is otthon lesznek. - Különös lesz nélküled - mondta Isabelle szomorúan. Csak egy közös napjutott nekik, de olyan kellemes volt reggel-este együtt lenni, hogy egyikük se tudta most elképzelni a búcsúzást. - Én is erre gondoltam - felelte Bill, miközben a Mark's Club felé vitte őket a limuzin. - Olyan szokás lenne belőled, amelyből nehéz lenne kigyógyulni. Isabelle bólintott. A férfi gyöngéden megfogta a kezét. Eddig áthághatatlannak tartott akadályokon 89
hágtak át, ismeretlen tartományokban kalandoztak, és tudták, hogy veszélyes lenne túl messze kalandozni. Viharvert, túlméretezett bőr karosszékekben ülve ittak egy pohárral a Mark's kellemesen, elegánsan elnyűtt bárjában, ahol a stílushoz tartozott a kopottság. Azután átvezették őket az asztalukhoz. Isabelle-nek több szempontból jobban tetszett a Harry's Bar, de azért ez is meghitt, romantikus hely volt. Órákig beszélgettek. Isabelle szerette volna megállítani az órát, és visszaforgatni a mutatókat. Túlságosan gyorsan peregtek a percek, pedig se ő, se a férfi nem akarta, hogy vége legyen ennek az estének. - Mit szólnál még egyszer az Annabelshez? - kérdezte Bill, amikor végre távoztak. Tekintetük találkozott és hosszú időre egybekulcsolódott. Isabelle félt tőle, hogy mély vízbe sodorják őket a hullámok, ha még egyszer táncolnak, de egyikük sem tudott ellenállni a kísértésnek. Valószínűleg ez az utolsó éjszakájuk és az utolsó lehetőségűk, hosszú, nagyon hoszszú időre. Akár évekre. Most kell megragadniuk a pillanatot. - Nagyon örülnék neki - felelte halkan. Hirtelen kimondatlan szavaktól lett sűrű a levegő. Ültek a limuzinban, fogták egymás kezét. Csendesen bementek az Annabelsbe, és a bárpulthoz telepedtek. Bili pezsgőt rendelt, az asszonyra köszöntötte, egy korty után letette a poharát, kézen fogta Isabelle-t és 90
táncba vitte. Isabelle boldogan követte a parkettán, amely fölött parányi csillagok sziporkáztak a mennye-t zeten. Még sose járt ilyen romantikus helyen. Ezúttal szinte egybeolvadt a testük. Lassan mozogtak az ismerős zenére. Egyikük sem szólt, csak ölelték egymást. Isabelle behunyta a szemét. Csak hosszú idő utánjöttek le a parkettről. Nagyon kedveszegettek voltak, egyikük sem akart a másnapi elválásra gondolni, pedig semmiképpen sem kerülhették el. Előbb-utóbb úgyis eljön a pillanat. Táncoltak még egyet, mielőtt távoztak volna. Isabelle könnyes szemmel hagyta ott a táncparkettet. Bill átkarolta, úgy vezette ki a gyönyörű, meleg, csillagfényes éjszakába, miközben gyöngéden tekintett rá, és ekkor mintha felrobbant volna valami a szemük előtt. Isabelle először nem is értette, mi az, ami elkápráztatta a villámlás. Csak mikor kitisztult a látása, akkor döbbent rá, hogy lefotózták őket. - Mi volt ez? - kérdezte. Annyira megriadt, hogy majdnem Bill nyakába ugrott, aki még mindig szorosan átkarolta a vállát. - Itt előfordul az ilyesmi. Lesifotósok ólálkodnak a közelben. Először lőnek, utána azonosítják az áldozatot. Sok filmsztárt és politikust kapnak le így. Ha történetesen olyat fényképeznek le, aki senkinek sem fontos, annak, gondolom, kidobják a fotóját. - Az nyilván én vagyok. De mi lesz veled? Okozhatnak neked kellemetlenséget? 91
- Nem igazán. Véleményem szerint a pletykalapok fütyülnek rá, hogy ki vagyok. Ezt a kockát fölöslegesen lőtték el. - Először fel se fogtam, mi ez! Csak a villanást láttam. - A sztroboszkópos kamerát alig néhány ujjnyi távolság választotta el Isabelle arcától. - Siralmas lehet így élni -jegyezte meg Bill. A fényképre gondolt, és hogy fölismeri-e valaki Isabelle-t. De az asszonynak nem szólt. Most már úgyse tehetnek semmit. Ez egyvalakit érdekelhet, mégpedig Cindyt. Isabelle-t bizonyosan nem ismerik. És ugyan miért kerülne a fénykép Gordon Forrester szeme elé? Amint beültek a limuzinba, Bill már ki is verte a fejéből az epizódot. Isabelle közelhúzódott hozzá, a férfi pedig megfogta a kezét, ami immár szokásává lett. Mindketten a másnapi távozásra gondoltak. Az autóban szinte tapintani lehetett a szárnyaszegett szomorúságot. Bili utasította a sofőrt, hogy tegyen egy kis kitérőt. Egyiküknek sem volt sürgős visszatérni a hotelba, hiszen olyan szép volt az éjszaka. Isabelle törte meg a csendet, fátyolos hangján: - Nem is tudom, hogy fogok elmenni holnap. Teddy volt az egyetlen, aki hazahúzta. - Hátha nem is mész. Majd meglátjuk, hogy érzi magát a fiad. - Bill csak azért imádkozott, hogy a gyereknekjó éjszakája legyen. Nem tudta elképzelni, miként fog elválni ettől az asszonytól. 92
Isabelle bólintott, mosolygott, és a férfi vállára hajtotta a fejét. - Bill, csodálatosan éreztem magam ma este. - Én is. - Megfordult, ránézett a barátnőjére. Most mi lesz, Isabelle? - kérdezte azon a hangon amelyet az asszony nagyon jól ismert. Mindig megborzongatta, ha fölemelte a telefonkagylót. - Mivel? Bili olyan komolyan nézett rá, mint még soha. Isabelle hirtelen nem tudta, akarja-e hallani a választ. - Velünk. Szeretlek. Megesküdtem, hogy sose mondom ki előtted ezt a szót. Tudom, hogy nem tisztességes, de azt akarom, hogy tudd. Azt akarom, hogy magaddal vidd, akár hazatérsz holnap, akár nem. Szeretlek, Isabelle. Régóta szeretlek. - Még sohasem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, mint most, amikor bevallotta. - Tudom - súgta az asszony. - Én az első perctől szerettelek. De úgyse tehetünk semmit. - Mindketten tisztában voltak vele. Isabelle sem akarta kimondani ezt a szót, tudta, hogy csak megnehezíti az életüket, de most már nem parancsolhattak megálljt maguknak. Amikor a férfi gyengéden megérintette az aszszony arcát, a lassan guruló limuzin épp egy kereszteződéshez közeledett. Bili egy pillanatig arra gondolt, hogy megállíttatja az autót. Kettesben akart lenni Isabelle-lel. Olyannak akarta ezt a percet, hogy egyikük se felejthesse el. 93
- Most semmit se tehetünk, Isabelle. De talán majd egyszer. Sose lehet tudni. Történjék akármi, azt akartam, hogy tudd... Szeretni foglak, amíg élek. Amit most mondott, abban régóta hitt feltétlen meggyőződéssel. Isabelle volt a minden, amit valaha is akart, és amit, mint most már tudta, sohasem kaphat meg. - Szeretlek Bill - lehelte lágyan a hozzá simuló asszony - annyira szeretlek... - Mikor kimondta, a férfi a szájára tapasztotta a száját, és csak azt sajnálta, hogy nem tette meg korábban. Egy örökkévalóság óta várták ezt a pillanatot, amely mindennél jobban összekovácsolta őket. Isabelle mindkét karjával átölelte, és megszűnt az idő. Annyit tudott, hogy még sohasem volt ilyen boldog, és nem akarja, hogy véget érjen a perc. Csukott szemmel bújt meg Bill karjaiban, és biztonságban érezte magát, életében először. Bili akkor is csókolta, mikor begördültek a kereszteződésbe; a sofőr a visszapillantó tükörben leste őket, annyira megigézte és elbűvölte a látvány, hogy nem vette észre a vörös emeletes buszt, amely teljes sebességgel robogott feléjük. Isabelle oldaláról közeledett, alig néhány méterre járt, mikor a limuzin előbukkant a keresztutcából. Már nem lehetett lefékezni. Bili még akkor is csókolta Isabelle-t, amikor a busz letépte a limuzin orrát, és a sofőrnek a szó szoros értelmében nyoma veszett. Nem vettek levegőt, nem néztek föl, nem tudták, mi 94
történik velük. Még akkor is csókolóztak, amikor a busz ledarálta a limuzint; a kétjármű megszaggatott fémje összegabalyodott, mindent beterített az üvegcserép. A busz az utca közepéig tolta a limuzint, és végül átgázolt az oldalára fordult, forgó kerekű autón. Isabelle a férfin feküdt, és még akkor is ölelte Billt. A limuzin teteje behorpadt, mindketten elveszítették az eszméletüket, és az asszony ruhája már nem fehér volt, hanem vérvörös. Bili arcán két hosszú vágás húzódott, de Isabelle olyan volt, mint aki alszik. Az arcán egyetlen karcolás sem esett, de a testét mintha összetörték volna. A messzeségből tülkölés hallatszott, mert a busz kürtje beragadt. A vezető kirepült a szélvédőn, és holtan hevert az utca kövén. Két ember az összegyűrt limuzinhoz futott, bevilágítottak zseblámpával, de csak Bill véres arcát és a lángvörös ruhát látták. Bili szeme nyitva volt, de halottnak látszott, és Isabelle sem élhette túl, hiszen minden az ő vérében úszott. A két ember csak állt a zseblámpával, bámulták őket, és az egyik azt suttogta: - Édes istenem! - Szerinted élnek? - kérdezte a másik. - Kizárt, haver. - Ahogyjobban megnézték az aszszonyt, látták, hogy folyik a szája sarkából a vér. - Hogy szedik ki ezeket innen? - töprengett a zseblámpás. A limuzin behorpadt teteje Isabelle hátának nyomódott. 95
- Most már, gondolom, mindegy. Így is eltart egész éjszaka. Visszamentek a buszhoz, hogy megvizsgálják a padlóra zuhant embereket. Néhány szerencsésebb akkor vergődött ki ajárműből. Volt, akinek a feje volt véres, volt, akinek az inge, egyesek sántítottak, mások csak bódultnak látszottak. Valaki megjegyezte, hogy legalább fél tucat halott van a buszon. Az egyik legsúlyosabb baleset volt, ami valaha megtörtént emeletes busszal. Miközben a rendőrök kikérdezték a busz és a limuzin karamboljának szemtanúit, szirénák vijjogása közeledett, és néhány perc múlva mindenütt mentőautók, tűzoltóautók és mentősök nyüzsögtek. Futottak a limuzinhoz, bár a két ember, akik bevilágítottak a zseblámpával a roncsba, figyelmeztették őket, hogy a két utas már valószínűleg halott. Ennek dacára ellenőrizték őket. Első látásra úgy tűnt, hogy a szemtanúk igazat mondtak, ám ekkor az egyik mentős megvizsgálta a pulzusukat, és kiderült, hogy Isabelle és Bill még él. - Hé! - ordította a mentős a közelben álló tűzoltonak. - Van itt két élőm, de már a végétjárják. Hozzák a teherautókat! Ki kell szedni őket. - Volt egy olyan gyanúja, hogy késő lesz, mire kiszabadítják az áldozatokat, de akkor is legalább meg kell kísérelni. Addigra megtalálták a limuzin sofőrjét, aki belehalt súlyos fejsérülésébe. Azt senki se jósolhatta meg, hogy az utasai túlélik-e. Isabelle rengeteg vért veszített, Bill 96
pulzusa pedig olyan gyenge volt, hogy a mentős a második próbálkozásnál alig érezte. Egyre halványabban pislákolt bennük az élet. Odaállt a bontókocsi, a pofák befogták a limuzin roncsát, az emberek rögzítették a karmos emelőket, utasításokat ordítottak a teherautóknak, amelyek majd széthúzzák a roncsot. Fülsiketítő lárma volt, de Isabelle és Bill egyetlen hangot sem hallott belőle. Majdnem két óráig tartott, amíg szétszedték a limuzint. Nagyon óvatosan kellett dolgozni, nehogy még jobban összezúzzák Billt és Isabelle-t. Addigra rájuk kapcsolták az infúziót, és Isabelle bal karján sikerült elkötni a sérült verőeret. Még mindig halottnak tűntek. Isabelle ruhájáról senki sem hitte volna el, hogy fehér volt, mert lucskosra áztatta a vére. Még mindig nem sikerült tisztázni a személyazonosságukat. Mire betették őket a mentőautóba, a buszban megsebesült utasokat már rég elvitték. Az egyik mentős megtalálta Bill levéltárcáját, amiből azonosíthatták, de hogy kicsoda Isabelle, arról sejtelmük sem volt. - Karikagyűrűt visel -jegyezte meg az egyik mentős, miközben a kocsi a Szent Tamás-kórház felé robogott. - Nyilván a felesége. - Rádión visszaszólt a baleset színhelyére a rendőröknek, hogy nézzenek utána, hátha találnak retikült. Bili és Isabelle eszméletlen volt, mikor kiemelték őket a limuzinból, és kómás állapotban kerültek a baleseti osztályra, ahol két orvoscsoport rögtön keze97
lésbe vette őket. Megállapították, hogy műteni kell őket, mert Billnek megsérült a gerincvelője és eltört a nyaka. Isabelle fejsérülést, súlyos belső sérüléseket szenvedett, és elszakadt az egyik verőere. Azonnali operációra volt szükség, nehogy elveszítse a karját. - Jézusom, de szörnyű! - súgta az egyik műtősnő a másiknak, amikor a sérülteket elgurították a műtőkbe. - Rég láttam ilyen súlyos sérüléseket. - Egyszerűen hihetetlen, hogy még élnek - felelte a másik, bemosakodás közben. Isabelle-hez osztották be, akinek kisebb esélye volt a túlélésre. A fejsebe is riasztó volt, de még nagyobb kár esett a májában, a tüdejében és a szívében, amelyek gyakorlatilag összezúzódtak. Néhány perc múlva külön-külön műtőben feküdtek az asztalon, altatóorvosok dolgoztak rajtuk, vakító fények világítottak fölöttük, és a sebészek meghallgatták a mentősökjelentését. Nehéz volt eldönteni, melyik áldozat van rosszabb állapotban. Mindkettejük állapotát életveszélyesnek minősítették. Az operációk előrehaladásával majdnem azonos ütemben romlottak a páciensek életjelei. Amikor nekiláttak Bill gerincében a törött csigolyáknak, ő felült, és néhány pillanat múlva egy ragyogó ösvényen találta magát. Hangokat hallott, és valahol messze vakító fény világított. Ahogy körülnézett, megdöbbenve látta, hogy előtte Isabelle ül egy sziklán. - Jól vagy? - Isabelle furának tűnt, mintha aludna. 98
Ám most fölállt, és várta, hogy a férfi odaérjen hozzá az ösvényen. - Semmi bajom! -felelte, de nem nézett Billre. Őt is a vakító fény delejezte meg, akárcsak a férfit. - Mi az? - Nem tudom - felelte Bill zavartan. Most döbbent rá, hogy már korábban is az asszonyt kereste, de egy darabig nem találta. - Hol voltál? - Itt voltam, téged vártalak. Elég régen elmentél. Nagyon halk volt a hangja, nagyon sápadt az arca, mégis különös módon nyugodtnak tűnt. - Pedig itt voltam. Nem mentem sehová - magyarázta Bill, de az asszony nem figyelt rá. Mindenképpen a fény irányába akart menni. - Jössz? - fordult meg. Bili futott, hogy utolérje, de Isabelle túlságosan gyorsan mozgott. A férfi megakarta kérni, hogy lassítson. - Miért szaladsz ennyire? - De Isabelle csak megrázta a fejét, és kitartóan közeledett a fényhez. - Gyere velem! - nyújtotta Bill felé a kezét. A férfi megragadta az ujjait. Érezte Isabelle közelségét, de a kezét nem érezte. Látta, hogy az asszony kézen fogja, de nem érezte a tapintását. Iszonyúan fáradt volt. Le akart feküdni valahol, aludni akart, de nem akarta megint elveszíteni Isabelle-t. Mert akármit mondjon a barátnője, Bill tudta, hogy bizony egy kis időre elveszítette. Az asszony megfordult, ránézett. - Szeretlek, Bill! - mondta alig érthetően. A férfi megint arra akarta kérni, hogy lassítson. 99
- Én is szeretlek, Isabelle. Nem pihenhetnénk egy kicsit? Olyan fáradt vagyok. - Majd pihenhetünk ott, ahová megyünk. Már várnak - mondta mély meggyőződéssel az asszony, ugyanakkor türelmetlenkedve, mert Bill lelassította. - Hová megyünk? - kérdezte a férfi. - Föl - mutatta a fényt. Bili követte egy darabig. Sokáig tartott az út. Már majdnem odaértek, amikor Bill mögött hangok szólongatták Isabelle-t. A férfi megfordult, és látta, hogy egy kisgyermek az. Nem is, mintha inkább kamasz fiú lenne. Integetett nekik, és addig kiabálta: "Mama!", míg Isabelle meg nem fordult. Merőn nézte a fiút, aki mögött egy fiatal lány alakja sejlett a távolban. - Ki ez? - kérdezte Bill, pedig tudta. - Teddy: És Sophie. Most nem mehetek hozzájuk. Már késő. - Fordult volna el, amikor váratlanul két másik lány bukkant föl a fiú és a lány mellett. Gyerekeknek tűntek, de mikor Bill alaposabban szemügyre vette őket, látta, hogy a lányai azok, Olívia és Jane. Őkt szólongatták, úgy, ahogy Teddy hívta Isabelle-t. - Várj! - Erőlködve igyekezett lépést tartani az aszszonnyal, fölhívni magára Isabelle figyelmét, de ő már messze járt. Bili nem tudta, őt kövesse-e, vagy menjen vissza Olíviához és Jane-hez. - Vissza kell térnünk a gyerekekhez! - mondta, de Isabelle csak rázta a fejét. - Nem megyek, Bill. Jössz-e utánam? - Nagyon el100
szántnak látszott, Billt viszont egyre jobban fárasztotta minden lépés. Az ösvénynek nem akart vége szakadni. - Nem bírlak utolérni! - panaszkodott. - Miért nem térhetünk vissza a gyerekekhez? Szükségük van ránk. . . - Nincs! - felelte Isabelle, és elfordult. - Nem térhetek vissza. Nekem már késő. Mondd meg Teddynek és Sophie-nak, hogy szerettem őket. - Egyedül akart továbbmenni. - Velem kell jönnöd! - mondta Bill váratlanul, és elkapta az asszony karját. - Hallgass rám! - kiáltotta haragosan. Isabelle nem figyelt. Már majdnem elérte a fényt. - Figyelned kell! Teddy és Sophie azt akarják, hogy menj vissza... Nekem vissza kell mennem a lányokhoz. Gyere velem, Isabelle... Majd visszajövünk máskor. Az asszony egy pillanatig tétovázott. - És ha nem kapunk másik lehetőséget? - Kapunk majd egyszer... de most nincs itt az idő. - Nekem igen. Nem akarok visszatérni... - Könyörgően nézett a férfira, és Bill érezte, hogy mindjárt kisiklik a kezéből. - Kérlek, Bill, gyere velem. Nem akarok egyedül menni. - Te maradj itt velem. Szeretlek, Isabelle. Ne hagyj el most. - Sírva mondta, és lecsüggesztette a fejét, mert nem akarta, hogy az asszony lássa a könnyeit, azután föltekintett, és a kezét nyújtotta. - Fogd meg a 101
kezem... nem engedlek el, esküszöm. Vissza kell térned velem. - Az asszony hirtelen nagyon elfáradt. Visszanézett Teddyre és a lányokra, sokáig tétovázott, majd lassan araszolni kezdett a férfi irányába. Láthatólag sokkal nehezebb volt hátrafeléjönnie, mint előremenni. Bili megint elindult feléje, és látta Isabelle mögött a fényt. A következő pillanatban a karjaiban tartotta, csókolta és ölelte. Isabelle mosolygott. Egyikük se tudta, merre jártak, de azt tudták, hogy vissza kell menniük a gyerekeikhez. Isabelle keze szorosan markolta a férfiét. - Biztosan ezt akarod? - kérdezte. Most nem hallották a gyerekek hangját, de tudták, hogy őket várják. Sötétedett, mögöttük sokkal tompább lett a fény. - Biztosan - felelte Bill, és keményen markolta az asszony kezét. - Későre jár... milyen sötét van... hogyan találjuk meg a visszautat? - kérdezte Isabelle. Úgy sejtette, hogy korábban eltévedtek, és nem akart újra eltévedni. - Csak kapaszkodj belém! - biztatta Bill. Most könnyebben ment a lélegzés. Már nem volt olyan ritkás a levegő. - Én ismerem a visszautat! - Átkarolta az asszony vállát, és sokáig mentek így. Most Isabelle fáradt el, és Bill lett egyre erősebb. - Hadd álljak meg egy kicsit! - kérte. Feltűnt a szikla, amelyen korábban üldögélt, mikor a férfit várta, de Bill most nem engedhette, hogy megálljon. Haza 102
kelljutniuk. - Nincs időnk. Nem lesz semmi bajod. Majd pihenhetsz, ha visszaértünk. Isabelle nem szólt többé, csak követte. Besötétedett, de ő úgy érezte, hogy a férfi tudja, merre megy. Nem volt más vágya, mint ledőlni az út szélén, és aludni egyet. Ám Bill nem engedte el a kezét, nem engedte, hogy lassítson, Isabelle pedig nem sejtette hová mennek, merrejárnak, de egy idő után megértette, hogy otthon lehetnek. Egy ismeretlen szobában álltak, de ő nem félt, mert Bill mellette volt. Mindenfelé gyerekek nyüzsögtek, látta köztük Teddyt és Sophie-t, ahogy a barátaikkal nevetgélnek, Bill pedig a lányait, és akkor Isabelle lefekhetett végre. Tudta, hogy biztonságban van, most már alhat a férfi oldalán. Bilire nézett és mosolygott, a férfi pedig visszamosolygott. Isabelle abban a tudatban szenderedhetett el, hogy Bill sose megy el többé. - Jézusom, hát ezt nem mertem remélni! - mondta a műtősnő az altatóorvosnak, amikor kijöttek a műtőből. Négy órán át harcoltak, hogy elég magasan tartsák Isabelle vérnyomását, különben az asszony nem bírta volna ki a műtétet. Sikerült helyrehozni a zúzott belső szerveket és a kart, bár az első fél órában a műtőben mindenki bizonyosra vette, hogy a beteg meg fog halni. Rengeteg vért veszített. Fogalmuk sem volt, mint következett be a vége felé a fordulat: a gyógyszerektől, 103
a vérátömlesztésektől, a sebészeti beavatkozásoktól, vagy csak a szerencse műve volt? De abban mindenki egyetértett, hogy ami történt, felér egy csodával. - Még sose volt ilyen operációm. Pokoli szerencséje van a nőnek, hogy életben maradt -jegyezte neg az egyik sebész. - Még nincs túl az életveszélyen, úgy gondolom, talán megússza. Az ilyen esetek vis adják a hitemet Istenben. - Verejtékben úszva, de mosolyogva távozott a műtőből. Hosszú éjszaka volt, sziszifuszi küzdelmet kellett vívniuk. A szomszéd műtőből, ahol Billt operálták, akkor jött ki két ápolónő, ugyanolyan fáradtan, mint mindenki. - A tietek milyen volt? - Négyszer ötször majdnem elveszítettük. Kiibírta, de nagyon súlyosan sérült a gerincoszlop felső szakasza. Úgy kellett visszacibálnunk az életbe. Utolsó alkalommal már ott tartottunk, hogy feladjuk. Akár a mienk. Döbbenetes, hogy túlélték. hogy van a nő? Még mindig életveszélyes az állapota. Azt hittem, amputálnunk kell a karját, de sikerült megmenteni. Nagyon pocsék volt a mája és a szíve is. Még sose láttam, hogy a páciens átvészelt volna ilyen súlyos sérüléseket. - Sose tudhatja az ember, igaz? - Akkor már reggel nyolc óra volt; a két orvoscsoport levonult a büfébe, kávéra és süteményre; a mélyen alvó Billt és Isabelle-t 104
elgurították különszobáikba. Előkerült Isabelle retikülje, és benne a szobakulcs. A rendőrség felhívta a Claridges-t, megtudták, hogy a sérültet Isabelle Forresternek hívják, francia, és Párizsban lakik. Az igazgatóhelyettes megígérte, hogy fölmegy Isabelle szobájába, és utánanéz, hátha megtalálja az útlevelet, mert abból talán kideríthetik, kit kell értesíteni. Egy-előre senki sem telefonált. Bilinél nem kellett nyomozni az adatok után. A levéltárcájában megtalálták az otthoni telefonszámát és a felesége nevét. A kórház recepciósára várt a feladat, hogy telefonáljon Cynthiának, és beszámoljon a balesetről. Bill és Isabelle még mindig életveszélyes állapotban volt. Isabelle fejsérülésénél csak a belső sérülései voltak súlyosabbak. Bilinél főleg attól féltek, hogy ha életben is marad, a hátgerinc sérülése miatt nem fog tudnijárni. Ha valamivel feljebb tőrnek el a csigolyák, teljes bénulás lett volna a következmény. Most az volt a nagy kérdés, hogy tudja-e majd használni a lábát. Mindkettejüknek hosszú utat kellett még megtenniük, hogy túljussanak az életveszélyen. Évek óta nem fordult elő ilyen súlyos baleset. Tizenegy életet követelt: a két sofőrét és kilenc utasét. A hajnalig tartó műtétek közben a két sebészcsoport úgyszólván bizonyosra vette, hogy ez a szám tizenháromra fog emelkedni. Kész csoda, ha nem így történt. A recepciós kitöltött néhány űrlapot, aztán nagyot 105
sóhajtott, és leült. A Claridges igazgatóhelyettese megtalálta Isabelle szobájában az útlevelet, amely a férjet nevezte meg mint legközelebbi rokont. Így tehát megszerezték a párizsi számot és Bill számát Connecticutban. A recepciós utálta az ilyen telefonokat. Erőgyűjtés céljából ivott egy korty kávét, és Párizst hívta elsőnek. Többször kicsengett, mire fölvette egy férfi. A recepciós nagy lélegzetet vett. - Monsieur Forrester, s il vaus piait? - kérdezte nehézkesen angolos franciasággal. - Az vagyok - felelte élesen a hívott. A recepciós fölismerte az amerikai kiejtést, és gyorsan megkérdezte, hogy az ő felesége-e Isabelle. - Az - felelte Gordon értetlenül. A recepciós elhadarta, hogy a Szent Tamás-kórházból telefonál, és Isabelle előző este közlekedési balesetet szenvedett, mert a limuzinját elgázolta egy busz. - Életveszélyes állapotban van, Mr. Forrester, most tolták ki a műtőből, és fájdalom, eddig nem tapasztalhatójavulás. A felesége súlyos belső sérüléseket és valamivel kevésbé súlyos fejsérülést szenvedett. Most néhány órán át nem tudhatunk többet, bár az reményekrejogosít fel bennünket, hogy túlélte a műtétet. Őszintén sajnálom - fejezte be félszegen. Hosszú szünet lett a vonal másik végén, miközben Gordon megpróbálta feldolgozni a hallottakat. - Én is - mondta megrendülten. - Még a mai nap folyamán odautazom - mormolta. Megfordult a fejé106
ben, hogy nem kellene-e beszélnie előbb a felesége kezelőorvosával, de a recepcióstól is épp elég tájékoztatást kapott. Mit kérdezhetne még? - Eszméletén van a feleségem? - Nem, uram, öntudatlan. A baleset óta nem tért magához, most pedig nyugtatózzák. Rengeteg vért vesztett. - Gordon töprengve bólintott. Nem tudta, mit mondjon. Hihetetlen, hogy Isabelle-lel történjék ez. Bármennyire kiüresedett is a házasságuk, még mindig a felesége. Most mit mondjon Teddynek? És telefonáljon-e Sophie-nak Portugáliába? Némi gondolkozás után eldöntötte, hogy egyiknek sem szól. Csak megijesztené őket. Különben is, mi értelme lenne felizgatni Sophie-t, amíg nem tud többet? Okosabb lesz, ha senkit sem értesít, amíg nem látja a saját szemével, mi a helyzet, feltéve persze, ha a felesége meg nem hal. A recepciós szerint nagyon is fennáll a lehetősége. Helyre tette a kagylót, egy darabig ült az asztalánál, és bámult maga elé. Nagyon régen nem érzett semmit az asszony iránt, de akkor is a gyerekei anyja, neki pedig húsz éve a felesége. Remélhetőleg nem szenvedett, mikor elgázolták a kocsiját. Pillanatnyi hála töltötte el, hogy Isabelle nem halt meg, de különben őt is meglepte, milyen kevéssé szomorú. A részvét és a sajnálat volt az egyetlen érzése. Végigtelefonálta a légitársaságokat, érdeklődött a járatok után, aztán határozott. A balesetről senki sem 107
tud, az asszony eszméletlen, és neki is időre van szüksége, hogy feldolgozhassa a történteket. Délután fontos üzleti megbeszélései vannak, most nem rohanhat el, mint egy ámokfutó. Úgyse tehet semmit, és utálja a kórházakat. Egyetlen pillanatig tétovázott, mielőtt helyet foglaltatott volna az öt órakor induló gépre. Fél hatra leszáll a Heathrow n, hétre a kórházban lesz. Ha Isabelle meghal addigra, akkor ez volt megírva a sors könyvében; ha életben lesz, lehet reménykedni. Bár egy kómás állapotú betegnek tulajdonképpen édes mindegy, mellette van-e a férje. Hát, okosabb dologgal is tölthetné az idejét. Kevéssel később elindult a bankba. A titkárnőjének annyit mondott, hogy háromig lesz bent. Nem akart felhajtást csinálni. Semmi értelme, hacsak az asszony meg nem hal. A londoni kórház intenzív osztályán a recepciósnak erőt kellett gyűjtenie a következő híváshoz, annyira lehangolta a párizsi beszélgetés. A férj rendkívül keveset kérdezett, és ijesztően higgadtnak tűnt. Hihetetlen, hogy így reagáljon valaki egy hasonló hírre! Miközben maga elé tette Robinsonék számát, a pult másik végén megállt két ápolónő Isabelle lázlapjával. Az asszonyról beszélgettek. Abból, amit Gordon mondott, a recepciósnak fogalma sem volt róla, hogy a sérült férje mikor jön Londonba. Annyit mondott, hogy köszönöm, és már le is tette. Robinsonék házában Bill lánya, a huszonegy éves 108
Olívia vette föl. Amerikában reggel hat óra volt, a házban még senki sem kelt föl, egyedül Olívia hallotta a csörgést. Egy angolos kiejtésű hang kérdezte, hogy otthon van-e Mrs. Robinson. - Alszik - fordult meg az ágyban Olívia. - Vissza tudná hívni két órával később? - kérdezte ásítva, és máris le akarta tenni a kagylót. - Attól félek, nem áll módomban várni vagy később visszahívni. Lenne szíves megkérni, hogy jöjjön a telefonhoz? - Valami baj van? - Olívia felült. Fogalma sem volt, minek tulajdonítsa a hívást, de a telefonáló hangja idegesnek tűnt. - Attól félek, személyesen Mrs. Robinsonnal kell beszélnem. - Olívia most már megijedt. Kiugrott az ágyból, rohant a folyosón az anyja szobájához. Cynthia felébredt a lábdobogásra és az ajtónyitásra. - Szia, mi van? - motyogta. Mélyen aludt, de még ennyi év után is volt egy beépítettjelzője a gyerekeire. - Csak nem vagy beteg? - Nem vagyok. Telefonált valami angol nő, és azt mondja, veled kell beszélnie. - Anya és lánya összenéztek. Cynthia megborzongott. Ösztönösen tudta, hogy a férjével történt valami. Még sohasem érzett hasonlót. Hirtelen beléhasított: csak nincs Billnek valami nője? - Fogadom a hívást - mondta halkan, és felült. Oké, Ollie, feküdj vissza. - Ám Olívia nem mozdult. 109
Őt is ugyanaz a hátborzongató érzés töltötte el. - Mrs. Robinson vagyok - szólt bele Cynthia a telefonba. Sokáig hallgatott, és egyszer csak behunyta a szemét. - Mennyire súlyos? Mikor? Magánál van? Olívia szeme elkerekedett. - Apu? - hebegte halálos rémülettel. Anyja ránézett, és intett, hogy maradjon csendben. Hallani akarta az intenzív osztály recepciósának minden szavát, és csak bólintással válaszolt Olívia kérdésére. A lány lerogyott az ágyra. -Jól van apu? - Az anyja nem felelt, a hívót hallgatta feszült figyelemmel. - Ki az orvosa? - Lefirkantott egy nevet az éjjeliszekrényen levő noteszba, föltett még néhány kérdést, aztán megkérte a londoni telefonálót, hogy értesítsék, ha változás következne be. - Ott leszek, olyan hamar, ahogy csak tudok. Mindenképpen értesítsenek, ha történik valami, és rögtön hívjanak fel, ha magához tér. Másfél óra múlva telefonálok, és megmondom, mikor érkezem. - Higgadt volt a hangja, de a tekintete elárulta, hogy messze áll a higgadtságtól. Letette a kagylót. Olívia rohant hozzá, és a nyakába borult. - Mi történt? - kérdezte sírósan. Cynthia gombócot érzett a torkában. Iszonyú dolgokat hallott, és már csak reménykedhetett, hogy nem olyan súlyos a helyzet, mint látszik. Nyaktörés, gerincvelő-sérülés, gerincműtét, valószínűleg maradandó bénulás, belső sérülések, törött csontok! És még az sem biztos, hogy túléli! De ha túl is éli, nem biztos, hogy fog-ejárni is110
mét! Bili tolókocsiban - elképzelhetetlen! Cynthiában majdnem megfogalmazódott a gondolat, hogy Billnek is úgy lenne a jobb, ha meghalna. Iszonyodna a holtig tartó tolókocsitól. Magát pedig nem tudta elképzelni ápolónőnek. Mi lesz, ha mind a négy végtagja megbénul? Vagy ha még ennél is rosszabb sorsra jut? Mi lesz, ha mozdulatlanul kell feküdnie egy ágyban? Cynthia agya eszeveszett kattogással őrölte, amit a londoni nőtől hallott, és majd beleőrült a félelembe. - Aput baleset érte. Londonban van. El is felejtettem mondani, hogy oda ment. Pár napja beszéltem vele New Yorkban. Egy busz nekiment az autójának.; Nagyon rossz állapotban van - mondta őszintén. - Kitört a nyaka, és megsérült a gerincvelője. Most tolták ki a műtőből. Még mindig fennáll az életveszély. - Meg fog halni? - meredt rá Olívia. Szemét elöntötték a könnyek. Cynthia sokáig hallgatott. - Az bizony lehet - mondta gyengéden. - De aput kemény fából faragták. Szerintem kiheveri. Még ma indulok Londonba. - Veled megyek - mondta Olívia. Magas, vékony, szőke lány volt, szép alakú, szép arcú. Második éve tanult politikai tudományokat a Georgetown Egyetemen. Kitűnő tanuló volt és jó gyerek, akivel jogosan büszkélkedett mindkét szülője. Noha kevés időt tölthetett az apjával, imádta őt, akit kicsi korában szó sze111
rint istenített, és azóta is el volt ragadtatva mindentől, amit tett. - Lányok, szerintem nektek maradnotok kellene mondta Cynthia. Félrelökte a takarót, és kiugrott az ágyból. Csomagolnia kellett, és fel akarta hívni a légitársaságokat. Abban reménykedett, hogy elcsíphet egy délijáratot. Csak nehezítené a dolgát, ha Olíviát is magával vinné, és különben sem akarta felzaklatni a lányokat. A hallottakból ítélve, Bill nagyon rossz állapotban lehet. - Én megyek, anyu! - csattant föl Olívia, akivel ritkán fordult elő, hogy fölemelje a hangját. - Ha muszáj, magam fizetem a jegyet, és egyedül repülök, de megyek! - Mi van? - érdeklődött az álmos Jane, aki akkor támolygott be az ajtón. Alacsony volt és szőke, az alakja lélegzetelállító, majdnem szakasztott mása a fiatal Cindynek. Nemrég töltötte be a tizenkilencet, és az idén végezte első évét a New York Egyetemen. Meghallotta a hangokat, és látta a nővére arcán, hogy haragszik az anyjukra. - Mit pöröltök ilyen korán? Cynthia és az idősebb lánya folyton veszekedtek. Jane volt a békeszerző, aki nem szívta mellre a dolgokat. Ásítva rogyott le az anyja ágyára. - Aput baleset érte - mondta Olívia. Jane szeme kerekre nyílt. Az anyjuk akkor már a légitársaságokat hívogatta. - Jól van? - Nehezen tudott elképzelni egy beteg 112
apát. Olívia sokkal túlfűtöttebb, mint ő, talán túloz. - Nem úgy hangzik - mondta sírósan elcsukló hangon Olívia. Leült az anyjuk ágyára, magához ölelte a húgát, és zokogni kezdett. - Kitört a nyaka, és megsérült a gerince! Anyu most mondja, hogy talán sose fog járni többé! Most műtötték! Egy busz nekiment az autójának! - Francba! - Jane magához szorította a nővérét, akit mindig inkább ő vigasztalt, mint fordítva. Mindig ő volt a higgadt, a praktikus, már kicsi korában is. Szilárdan állt a saját lábán, és ő volt az, aki másokon segített, nekijutott Cindy hideg értelme. Most azonban annyira megijedt, hogy majdnem sírva fakadt. - Anyu utazik Londonba, és én is megyek - mondta Olívia a könnyein át. - Én is - közölte Jane. Kiugrott az ágyból, hogy tudassa döntését az anyjával. A telefonáló Cindy elé állt, és azt rikoltotta: - Mi is megyünk! - Az anyja legyintett, és befogta a kagylót. - Szerintem meg maradnotok kellene. Majd telefonálok, ha úgy látomjónak; hogy jöjjetek. - Vagy veled utazunk, vagy nélküled - közölte Jane sziklaszilárdan. Az anyja tapasztalatból tudta, hogy fölösleges vitatkoznia. Olíviát rá lehetett beszélni, hogy változtasson az elhatározásán, de Jane nem engedett abból, amit a fejébe vett. - Mikor indulunk? - Van egy gép háromnegyed tizenkettő előtt öt perccel - felelte Cindy. Módosította a helyfoglalást 113
háromra, üzleti osztályon, azután letette a kagylót, és figyelmeztette a lányokat, hogy kilenckor kell indulniuk, tehát két órájuk van öltözködésre és csomagolásra. Azt sincs idejük megvárni, hogy Bill repülőgépe visszajöjjön értük Newyorkba. - Csinálok reggelit - ajánlkozott Jane. - Te meg menj csomagolni! - szólt rá a nővérére, aki csak ült az ágyon és zokogott. Cindy kinyitotta a gardróbszekrényét, és levett a polcról egy bőröndöt. - Anyu, meg fogja úszni? - kérdezte halkan. Még neki, a józannak is küzdenie kellett a hidegvéréért, amikor az anyja megfordult, és zavaros tekintettel nézett rá. - Nem tudom, szívem. Egyelőre túl korai bármit is mondani. De még él, és kibírta a műtétet is. - Azt nem közölte Jane-nel, hogy az intenzív osztály recepciósa szerint Bill kétszer is majdnem meghalt, és két órába telt, mire kiszabadíthatták az autóból. - Apád erős, egészséges ember, nagyon stramm. Ilyenkor ez előny. - Hogy történt? - kérdezte Jane, és megtörülte a szemét. - Nem tudom. Annyit tudok, hogy a limuzinját legázolta egy busz. Rettenetes baleset lehetett, tizenegyen haltak meg. Legyünk hálásak, hogy apád nincs közöttük. Jane kiment, Cynthia azon töprengett, mit csomagoljon. Nadrágokat, pólókat, pulóvereket dobált a bőröndbe, és közben egyfolytában a következmé114
nyeken rágódott. Arról meg volt győződve, hogy Bill inkább a halált választaná, mint a nyomorékságot. Maga se tudta, mit kívánjon a férjének, minden attól függ, mennyire súlyos az állapota. Ám ezt nem akarta elmondani a lányoknak. A fehérnemű és a cipők csomagolása közben döbbent rá, hogy még a saját érzéseiben sem biztos. Az életének több mint a felét töltötte ezzel az emberrel, akibe már nem volt szerelmes, de ha semmi más nem maradt, legalább a barátság még megvan. Bili a lányai apja, és több mint harminc éve a férje. Voltak más férfiak, a házasságból régen kialudt a láng, egyszer kétszer fontolgatta a válást, ám az egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy Bill meghalhat. Ez a körülmény megváltoztatott mindent. Hirtelen csak a fiatalságukra tudott gondolni, arra, hogy milyen őrülten szerelmes volt Billbe, és milyen boldogok voltak mint ifjú házasok. Harminc év pörgött le a szeme előtt, miközben bement a fürdőszobába, és megnyitotta a zuhanyt. Állt a forró víz alatt, Billre gondolt, aki talán soha többé nem fog járni, és megeredtek a könnyei. Kevéssel kilenc után elindultak a repülőtérre. Cynthia vezetett, a lányok csendesen gubbasztottak a hátsó űlésen. Anyjuk egyetlen szót sem szólt, ők pedig bámultak ki az ablakon, és mélyen elmerültek gondolataikba. Mindhárman farmert, pólót, Nike edzőcipőt viseltek, és alig volt poggyászuk. Cynthia úgy okosko115
dott, hogy valószínűleg nemigen fognak eljárkálni a kórházból, és egyiküket sem izgatta a külseje. A lányok épphogy megfésülködtek. Jane készített reggelit, de senki sem evett egy falatot sem. Csak Billre tudtak gondolni, aki most egy londoni kórházban harcol az életéért. Kevéssel az előtt, hogy felszállt a gépük, Gordon Forrester is elindult a Charles de Gaulle repülőtérről, hogy nem egészen egy óra múlva kiszálljon a Heathrow-n. A londoni kórházban semmi sem változott. Bili és Isabelle elkülönítve feküdt az intenzív osztályon. Monitorok vették körül őket, külön csoport vigyázott rájuk. Olyan rossz állapotban voltak, hogy nem tehették be őket a kórterembe. Isabelle délután háromkor belázasodott. A szíve szabálytalanul vert, a veséje bármelyik percben felmondhatta a szolgálatot, a sebészek azt is tudták, hogy az agyban kisebb mértékű ödéma lépett föl. De az elektro-enkefalogram legalább annyit megállapított, hogy működik az agy. Az orvosok úgyszólván bizonyosra vették, hogy ha a páciens túléli, nem kell tartani maradandó agy károsodástól. Nem lehetett tudni, melyik sérülése okozza a magas lázat. Még mindig eszméletlen volt a sokktól, az érzéstelenítőktől és a fájdalomcsillapítóktól. Elég nehezen hihetőnek tűnt, hogy életben marad. Bili alig valamivel voltjobb állapotban. Eszméletlenűl feküdt egy mozgatható táblán, nyakát kínzóesz116
közre emlékeztető, szegecselt-pántolt acélgallérba illesztették, gerincét vaslemezzel merevítették. Ő sem tért még magához a kómából. - A családja éjfél körül érkezik az Államokból mondta a hatórás műszakváltáskor az egyik ápolónő. - A felesége telefonált a repülőgépről. Már útban vannak. - Munkatársnője bólintott, és igazított az egyik monitoron. Bilinek legalább az életjelei jók voltak,jobbak, mint az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyozó Isabelle-é. Az ő túlélése sokkal kétségesebb volt, mint a férfié. Az egyik ápolónő megkérdezte, hogy Isabelle-hezjön-e valaki. - Nem tudom. Azt hiszem, reggel telefonáltak Párizsba a férjének, de az nem mondta, mikor jön. Katherine szerint nagyon flegma volt. Nyilván a sokktól. - Szegény ember! Kész lidércnyomás egy ilyen telefon! - sajnálkozott Bill egyik ápolónője. - Vajon vannak gyerekeik? - Szinte semmit se tudtak a sebesültekről, csak a nemzetiségüket és a legközelebbi hozzátartozójuk nevét ismerték, meg hogy mi történt a baleset óta. Fogalmuk sem volt a kapcsolatuk természetéről, hogy üzlettársak voltak-e, vagy csak barátok. Most csak páciensek voltak, akik az életükért küzdöttek az intenzív osztályon. Szó volt róla, hogy Isabelle-t ismét megoperálják, mert csökkenteni kellett az agyra nehezedő nyomást. Minden percben várták a sebész döntését. Az orvos kevéssel hat után megérke117
zett, ellenőrizte a monitorokat, és komoran úgy döntött, hogy várnak. Az volt a véleménye, hogy a páciens nem bírna ki egy újabb műtétet, már ha egyáltalán életben marad. Oktalanság lenne ismét sokkolni a szervezetét. Elmúlt hét óra. A sebész éppen távozott, amikor megérkezett Gordon. Csendesen bejött az intenzív osztályra, és bemutatkozott a recepciósnak. Az fölnézett, bólintott, és megkérte az arra járó ápolónőt, hogy vezesse Gordont Isabelle szobájába. A felhős arcú Gordon szó nélkül követte a nővért. Egész nap erre a percre készítette magát. Számított rá, hogy nagyon rossz állapotban találja a feleségét, de a valóság minden várakozását felülmúlta. Isabelle szinte nem is volt több egy felismerhetetlen húsdarabnál; monitorok vették körül, drótok és csövek lógtak a kötései alól, a feje és a sérült karja szinte eltűnt a hatalmas pólya alatt. Csak halálsápadt arcáról lehetett felismerni, az egyetlen testrészéről, amely ép maradt. Három ápolónő állt mellette. Az egyik az infúziós palackot cserélte, a másik a monitorokat ellenőrizte, a harmadik Isabelle pupillareflexét vizsgálta. Gordon már attól rosszul lett, hogy ránézett. Irtózáson kívül semmit sem érzett a felesége iránt. Ez itt már nem is Isabelle volt, csak egy üres tok, egy összeroncsolt húsdarab, amely semmit sem jelentett Gordonnak. Egyetlen szót sem szólt, nem ment közelebb, az egyik ápolónőnek kellett megszólítania. 118
- Mr Forrester? - A férfi bólintott, megköszörülte a torkát, de nem tudta, mit mondjon. Kínosan feszélyezte, hogy közönsége támadt. Mit várnak tőle? Vesse magát térdre az ágy lábánál, csókolja a felesége kezét, érintse meg az arcát? Nem bírt közelebb lépni. Isabelle-t látni annyi volt, mintha a halál angyalát nézné. Gordon rettegett. - Hogy van? - kérdezte rekedten. - Lázas. Most ment el az orvos. Újabb műtétet terveztek, hogy csökkentsék az agynyomást, de a sebész szerint a felesége szervezete nem bírná ki az igénybevételt. Várni akar Azt mondta, tízkor visszajön. - És ha nem operálják meg? Akkor bekövetkezik az agykárosodás? - El se tudott képzelni szörnyűbb dolgot, mint hogy Isabelle működésképtelen aggyal vagy akár nyomorékon vegetáljon. Ezt meg akarta mondani a sebésznek. Ha nem az lesz, aki volt, akkor minden orvosi erőfeszítés fölösleges komédia. Gyönyörű volt, okos, tehetséges, és akármennyire megromlott a házasságuk, neki akkor is jó felesége volt, a gyerekeiknek pedigjó anyja. Azért mentsék meg, hogy élő hullaként feküdjön egy ágyban? Elképzelni is förtelmes. Gordon mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy ez bekövetkezzék. Nem akarta, hogy a gyerekei így emlékezzenek az anyjukra, és ő sem akart ezzel élni. - Ezt most még nem mondhatjuk meg, Mr. Forrester. Az enkefalogramok biztatók, de még korai lenne következtetést levonni. - Amilyen állapotban Isabelle 119
volt, nemhogy hónapokat, de még órákat sem adhattak neki. - Van itt orvos, akivel beszélhetnék? - kérdezte Gordon különösebb megrendülés nélkül. A nővér azt gondolta, hogy jobban hasonlít futó ismerősre vagy távoli rokonra, akit a kötelességtudat hozott a kórházba. Megtartja az érzelmeit magának. - Értesítem az ügyeletes sebészt, hogy itt van - felelte az ápolónő, és kisurrant a folyosóra, két munkatársnőjére hagyva Isabelle-t. Nagyon feszélyezte Gordon Forrester. Isabelle olyan szép volt, olyan szívfájdítóan fiatal, ám a férfi, aki Párizsból jött ide, mintha semmit sem érezne a felesége iránt. Az ápolónő még sohasem találkozott ilyen rideg emberrel. Gordon kilépett a szobából, és lassan ballagott a folyosón, várva valakire, akivel beszélni lehet. Tíz perc múlva megjelent egy fiatal sebész, megerősítette, amit Gordon többé-kevésbé eddig is tudott, és elismerte, hogy Isabelle rendkívül súlyos állapotban van. Mondta, hogy szó van újabb műtétről, bár ezt inkább elkerülnék, ha egy mód van rá. Nem tehetnek mást, mint várnak, és megfigyelik, hogyan reagál a szervezet a traumára. Az ő meglátása szerint hosszú várakozásra kell berendezkedniük. Mindenesetre az bátorító, hogy Mrs. Forrester eddig kibírta, de ez az egyetlen reményük. - Őszintén sajnálom, Mr. Forrester - mondta végül. - Az is kész csoda, hogy túléltek ekkora balesetet. 120
- Gordon bólogatott. Hirtelen megütötte a fülét valami. Ez ellentmondott annak, amit ő tudott. - Azt hittem, a sofőr meghalt. - Igen, meghalt, a helyszínen, akárcsak a buszvezető és még kilenc utas. - Nem ön említett több túlélőt? - értetlenkedett Gordon. - De igen. Még valaki ült a limuzinban. Ő is túlélte, bár nincs jobb állapotban, mint az ön felesége. Másfajta, de ugyanolyan súlyos sérüléseket szenvedett. Az állapota ugyancsak életveszélyes. - Valami baljós érzés borzongatta végig Gordont. Mit keresett Isabelle egy limuzinban egy idegen férfival, főleg éjszaka? Ő úgy tudta, a felesége azért jött Londonba, hogy megnézze a Tate kiállítását meg még néhány múzeumot és galériát, amiben Gordon nem talált semmi kivetnivalót. Ez nagyon különös. - Nem tudja véletlenül, hogy ki volt az? - kérdezte hanyagul. Az arca semmit sem árult el. - Tudjuk a nevét, de ezenkívül úgyszólván semmit. William Robinsonnak hívják, amerikai. Azt hiszem, a családja éppen útban van Angliába. Estére várják őket. - Gordon úgy bólogatott, mintha régi barátairól lenne szó. Egy darabig forgatta az agyában a nevet, és egyszer csak bekattant. Vajon ugyanarról van szó? Évekkel ezelőtt találkozott egy William Robinson nevű emberrel, a politikai élet egyik fontos szereplőjével. Tudta, hogy ez a Robin121
son régi barátja az Államok párizsi nagykövetének. Ám azt fel nem foghatta, mi köze ennek az embernek Isabelle-hez. Ismerik egymást egyáltalán? Már nem emlékezett, vele volt-e Isabelle a követségen, amikor őt és Robinsont bemutatták egymásnak. A felesége úgyszólván ki se mozdul hazulról. Rejtély, hogy került össze Robinsonnal. - Fel fog gyógyulni Robinson? - kérdezte, aggódása mögé rejtve ki nem mondott kérdéseit. - Nem tudjuk. Kitört a nyaka, a gerincvelő felső szakasza megsérült. Belső zúzódásokat is szenvedett, bár egy se olyan súlyos, mint az ön feleségéé. - Úgy veszem észre, a feleségemnekjutott a neheze -vélte Gordon. - Meg fogja bénítani Robinsont a gerincsérülés? - Egyelőre korai lenne megmondani. Még mindig eszméletlen, a műtét óta nem tért magához. Lehet, hogy csak a baleseti trauma miatt, de lehet összetettebb oka, ami kapcsolatban áll a nyakcsigolya törésével. Ő is kritikus állapotban van. - Gordonnak az jutott eszébe, miközben az orvos magyarázatát hallgatta, hogy a felesége és Robinson talán meg is halhat, anélkül, hogy bárki is megtudná róluk, miért voltak együtt éjszaka. Lehet, hogy csak véletlen? Hátha vannak Isabelle-nek lánykori barátai Londonban, akiket ő nem ismer? Talán hozzájuk ment látogatóba, amikor a szállodából távozóban megosztotta Robinsonnal a limuzint? De mit keresett Isabelle az utcán ilyen 122
kései órán? Honnan jöttek? Hová mentek? Hol voltak? Miért voltak együtt? Egyáltalán ismerték egymást? Csak úgy összefutottak? Kérdések és lehetőségek ezrei tolongtak az agyában, ő pedig nem kapott választ, és nem is kaphat, ha a felesége és Robinson meghal. Azt hitte,jól ismeri Isabelle-t, feltétlenül meg volt győződve róla. Nem az a fajta asszony, aki házasságtörő viszonyt folytat, vagy akár titokban találkozgat egy férfival. Mégis együtt ült egy limuzinban egy másik férfival, hajnali kettőkor, és most már sohasem lehet megtudni az okát. - Nem akarná itt tölteni az éjszakát a kórházban, a felesége mellett? - érdeklődött a fiatal orvos. Gordon sietve megrázta a fejét. Iszonyodott a betegszobáktól, a kórházaktól, a beteg emberektől. Baljósan emlékeztették az anyjára. - Mivel nincs eszméletén, nem tudom, mi hasznomat vennék itt. Csak hátráltatnám a munkát. A szállodámban maradok; a Claridges-ben felhívhatnak, ha változás következne be. Ez sokkal ésszerűbb megoldás. Hálás vagyok a sok időért és erőfeszítésért, amelyet a feleségemre fordítottak - mondta szertartásosan, és felállt. Látszott rajta, hogy rettentő kínosan érzi magát a kórházban, és nincs kedve visszatérni a felesége szobájába. - Elmenet majd be nézek hozzá egy pillanatra. - Ismételten köszönetet mondott az orvosnak, majd elindult a folyosón. Isabelle-t ezúttal öten állták körül. Még mindig 123
nem mutatkozott javulás. Gordon meg se próbált bemenni a szobába, megelégedett egyetlen kurta pillantással, aztán szó nélkül sarkon fordult, és távozott. Egyszer sem érintette meg a feleségét, egyszer sem csókolta meg, még csak közel se lépett Isabelle ágyához. Akkor lélegzett csak föl, amikor ismét az utcán állhatott. Gordon gyűlölte a kórházakat, a betegeket, a nyomorékságot. Ezért esett nehezére elviselni a fiát. Egyszerűen tűrhetetlennek tartotta a testi nyomorúságot. Leintett egy taxit, és megadta a Claridges címét. Maga is rosszul érezte magát kissé, bár mérhetetlenűl megkönnyebbült, hogy elszabadulhatott az intenzív osztályról. Sajnálta Isabelle-t, mégse bírta rászánni magát, hogy odalépjen hozzá, és akár a kezét is megérintse. Még szerencse, hogy eszméletlen volt, gondolta, és még nagyobb szerencse volna; ha nem kellene agykárosodottként élnie. Ezt a sorsot nem kívánja Isabelle-nek. De minden sajnálata ellenére sem esett kétségbe. Nem rettegett, hogy elveszítheti az asszonyt. Idegen volt a számára most, mikor megtört testtel, mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon. Élettelen bábunak tűnt, akiről nehéz elhinni, hogy azonos azzal a fiatal lánnyal, akit eljegyzett, vagy az asszonnyal, aki a felesége volt húsz éven át. Máris mintha távozott volna belőle a lélek. Gordont semmi más nem érdekelte, mint hogy mit keresett Isabelle egy limuzinban Bill Robinsonnal? 124
Még akkor is ezen rágódott, amikor a taxi megállt a Claridges előtt. Ezt persze csak Isabelle tudná megmondani. Egyedül ő ismeri a megfejtést, na meg persze Bill, aki szintén nem válaszolhat Gordon kérdéseire. A portás elvette tőle az útitáskát. Gordon csak néhány inget és fehérneműt hozott, mert nem akart sokáig maradni. Azért jött, hogy felmérje a helyzetet; egy-két nap múlva ismét Párizsban akart lenni, ahonnan akkor tér csak vissza Londonba, ha kell, ha Isabelle netán meghal, vagy nem következik be javulás az állapotában. A fiatal sebész megmondta, hogy az asszony hetekig vagy akár hónapokig fekhet kómában. Gordon semmi esetre sem tölthetett Londonban ennyi időt. Megvolt a maga dolga, most már neki kellett felügyelnie Teddyre, és a bankban is intézni kellett az ügyeket. Ha muszáj, ingázhat London és Párizs között, de ha sokáig kényszerül erre, akkor mégis az lesz a legjobb, ha felhívja Sophie-t Portugáliában, és megkéri, jöjjön haza. Legalább az öccsére vigyázhatna. Rettegett felhívni a lányát, de azok után, amit ma este látott, kezdte azt hinni, hogy kénytelen lesz. Fel kell készítenie Sophie-t arra az eshetőségre, hogy Isabelle meghal. Megállt a recepciós pultnál, kérte Isabelle kulcsát, mire azonnal előjött egy irodából az egyik igazgatóhelyettes, és őszinte együttérzéséről biztosította Gordont. 125
- Micsoda rettenetes baleset! Borzasztóan sajnáljuk... Hogy ilyen szörnyűség történjen, ilyen bájos asszonnyal... Fogalmunk sem volt róla, amíg nem telefonált a rendőrség... - És mondta, mondta, perceken át, Gordon pedig bólogatott, és egyetértett minden szóval. - Hogy van most, uram? - kérdezte az igazgatóhelyettes. - Nem túljól. - Gordon úgy döntött, most kipuhatolja, mit tudnak mások. - Hallom, Mr. Robinson is súlyosan megsérült. - Szúrósan nézett a fiatalemberre, de most se kapott mást, mint sajnálkozást és kéztördelést a végtelenségig. - Mi is hallottuk! - Mindössze ennyit mondott a fiatal igazgatóhelyettes. Kínos lett volna rákérdezni, nem tudja-e, miért ült Isabelle ugyanabban a limuzinban, mint Robinson. Gordon a megfelelő szavakat kereste, amelyekkel kielégítheti a kíváncsiságát. Nem volt könnyű. - Micsoda balszerencse, hogy épp abban a limuzinban ültek -jegyezte meg hanyagul. - Mr. Robinson régi barátom, bizonyára itt találkozhattak. - Bizonyára - bólogatott az igazgatóhelyettes. Mintha tegnap délután láttam is volna őket az előcsarnokban, teázás közben. - Nem tudja, hová mentek tegnap? - érdeklődött Gordon, mintha csak a baleset körülményeit firtatná, de a fiatalember megrázta a fejét. - Megkérdezhetem a portást, foglalt-e asztalt ne126
kik valahol. - De a portás azt mondta, hogy Mr. Robinson mindig maga intézi a helyfoglalásait a városban, tőlük ritkán kér bármit is, legföljebb kocsit bérel, bár úgy rémlik, a másik portás mintha foglalt volna asztalt Mr. Robinsonnak a Mark's Clubban. Ez a másik portás ma szabadnapos, de megkérdezhetem, ha bejön. Esetleg, ha óhajtja, telefonálok a Mark's Clubba. Sajnos, a sofőr is meghalt, mint bizonyára tudja. Egyik legjobb munkatársunk volt, ír ember, a felesége négy fiúval maradt özvegyen. Rettenetes tragédia! -jegyezte meg letörten. Gordon köszönetet mondott, elvette a kulcsot, és fölment a lifttel az emeletre. Azon töprengett, amit az igazgatóhelyettes mesélt az előcsarnokban teázó Robinsonról és Isabelle-ről. Talán művészkörökből ismerik egymást, vagy Robinson csak úgy fölszedte Isabelle-t? Az asszony, amilyen naív és ártatlan, képes összebarátkozni egy ilyen alakkal, és a teázás az előcsarnokban valóban ártatlan foglalkozás, ám hajnali kettőkor kocsikázni egy férfival egyáltalán nem az. Nem értette, mit akart Bill Robinson az ő feleségétől. Nem tetszett neki a dolog. Ha nem Isabelle-ről lenne szó, rögtön adódna a kézenfekvő következtetés, de így még mindig létezhet valamilyen bolondos, ártalmatlan magyarázat. Még akkor is ezen rágódott, amikor belépett a felesége szobájába. Baljós érzés rohanta meg, mintha az asszony csak az imént távozott volna innen, és ahogy körülné127
zett, olyan sejtelme támadt, hogy Isabelle már meg is halt. A kézmosókagyló melletti asztalon hevertek a kozmetikumai. A pongyolája egy kampón lógott a fürdőszoba ajtaján. A ruháit szép rendben beakasztgatta a faliszekrénybe, az asztalon kötegbe rakta a múzeumok és galériák brosúráit és füzeteit. Mellettük egy gyufásdoboz hevert, a Harry's Bar emblémájával, ami azért különös, mert Isabelle nem cigarettázik. És mi az ördögöt keresne egy ilyen helyen, mint a Harry's Bar? Vagy a Mark's Club? A Harry's Bar gyufásdoboza mellett megpillantotta az Annabelsét, és ekkor az idegeiben szikrát vetett a harag. Talán az este Bill Robinsonnal nem is volt olyan ártatlan, mint ő remélte. Ezeken a helyeken is Robinsonnal járt az asszony? Bizonyítékokat keresve nézett körül a szobában, de nem talált se férfiruhát, se levelet, se üzenetet, se virágcsokrot névjeggyel, csak két gyufásdobozt két divatos szórakozóhelyről. Talán emlékbe tette el őket Isabelle. Robinson talán csak kikezdett vele, neki meg tetszett a dolog. Minden valószínűség szerint nem mentek tovább az ártatlan flörtnél, és akármi történt is azon az éjszakán, nagy árat fizettek érte. Ennek ellenére Gordon sehogy se tudta kiverni a fejéből, hogy milyen kapcsolat fűzte a feleségét Bill Robinsonhoz. Volt kapcsolatuk egyáltalán? Zsebre vágta a két gyufásdobozt, leült, körülnézett, azután csengetett a szobapincérnek, és rendelt egy pohár italt. 128
Amikor Cynthia Robinson és a lányai leszálltak a gépről, Londonban fél tizenkettő volt. A lányok aludtak utazás közben, ám Cynthia majdnem egész idő alatt éberen bámult ki az ablakon. Csak most kezdte felfogni, ami a férjével történt. Alig várta, hogy láthassa. Ha lesz egy kis szerencséjük, talán felébred a kómából, mire a kórházba érnek, és talán, de csak talán nem lesznek maradandó következményei a nyak és a hátgerinc sérüléseinek. Cindy ennyiben reménykedhetett. Félóra alatt átestek a vámon, és egyenesen a kórházba mentek a kocsival, amelyet a Claridges-ből küldtek értük. Hajnali egykor érkeztek, de az intenzív osztályon még ilyenkor is zajlott az élet, épp akkor vettek föl négy baleseti sérültet. Cynthia ennek ellenére talált embert, akit kifaggathatott Bill állapotáról. Ő nagyon értett az ilyesmihez. Megállított egy orvost, aki éppen Bill szobájába sietett. Ugyanaz a fiatal sebész volt, aki korábban Gordonnal beszélt. Leült Cindyvel a folyosón, és részletesen beszámolt neki és a lányoknak, hogy Bill még mindig kómában fekszik, és nem tapasztalhatójavulás. A hátgerincben ödéma lépett fel, amely nyomja a sérült idegeket, és a nyakcsigolya sérülése is aggodalomra ad okot. Nagyon komor volt az összkép, de Cynthiát még ez sem készítette föl teljesen a látványra. Bilit valami borzalmas nyaktekercsbe és fűzőbe préselték, tele volt varratokkal, vágásokkal, zúzódásokkal és kék 129
foltokkal. Ápolónők figyelték, monitorok csipogtak, és Bill olyan halálosan sápadt volt, hogy mindkét lány elsírta magát a láttán. Cindy megkövülten meredt rá, és egyszer csak megrohanták az érzések, amelyeket azóta fojtott magába, hogy hírét vette a balesetnek. Könnyek szöktek a szemébe, és már nem a törött csontok és tünetcsoportok halmazát látta, hanem azt a fiút, akibe egyetemistaként beleszeretett. Most tudatosodott benne, milyen reménytelen a férje állapota. Minden erejére szüksége volt, hogy fegyelmezni tudja magát, mert a lányoknak kell valaki, akire támaszkodhatnak. Jane és Olívia egymást átölelve, hangtalanul sírt egy sarokban. Az egyik ápolónő igazított a lélegeztetőkészüléken. Cindy lassan az ágyhoz lépett. Megérintette Bill kezét, de olyan volt, mintha nem is élne, mire az asszonyt annyira elfogta a sírás, hogy le se bírt hajolni egy csókra. Förtelmes fertőtlenítőszag volt a szobában. Bili csupasz felsőteste tele volt drótozva. - Szia, bébi - súgta az asszony - Én vagyok az, Cindy! - Újra lánynak érezte magát, ahogy nézte a férfit, és emlékek ezrei száguldottak át az agyán, a nap, amikor megismerte, amikor a felesége lett, amikor megmondta, hogy állapotos. Mennyi emlék és pillanat, és akkor Bill most itt fekszik, és az életük örökre megváltozott. El sem tudta képzelni, hogyan tudnak visszazökkenni a kerékvágásba. Hirtelen rádöbbent, hogy neki akkor is kell Bill, ha lenyomoro130
dik, nem érdekes, mennyire sérült, nem akarja elveszíteni! Évek óta először tudatosodott benne, hogy még mindig szereti a férjét. - Szeretlek! - hajtogatta. - Nyisd ki a szemed! Itt vannak a lányok. Beszélni akarnak veled, édes! - Nem hallhatja, Mrs. Robinson - mondta gyengéden az egyik ápolónő. - Azt sose lehet tudni! - torkolta le Cindy. Legjobb kedvében se volt az az asszony, aki tűrte volna, hogy vitatkozzanak vele, most meg különösen nem óhajtotta hallani az ápolónő véleményét. Különben is, hány szor hallani emberekről, akik kómában is értik, ami körülöttük elhangzik? Tehát tovább beszélt a férjéhez, és még két órán át maradt mellette a lányokkal, míg végül egy orvos, aki Billtjött megvizsgálni, azt javasolta, pihenjenek egy kicsit, és majd reggeljöjjenek vissza. Bili állapotában különben sem következett be változás. - Mit gondol, nem maradhatnék itt vele? - kérdezte Cindy. Nem azért repült Connecticutból idáig, hogy a Claridges-ben ücsörögjön. Egyébként se tudta, rábízhatja-e a férjét a kórházi személyzetre. Látni akarta, mit csinálnak vele. Bár igaz, prímán gondot viselnek rá, amennyire ő megítélheti. - Szerintem vissza kellene menniük a szállodába. Telefonálunk, ha bármilyen változás következne be mondta az orvos határozottan. Látta, hogy ez olyan asszony, akinek egyenes beszéd kell, nem szépítgetés 131
és köntörfalazás, mert mindent tudni akar, ennél kevesebbel nem éri be. - Megígérem, hogy telefonálunk. - Még fél óráig kellett győzködnie Cindyt, mire rávehette a távozásra. A sofőr még mindig várta őket, de akkor már hajnali négy volt. Cynthia és a lányok rettenetesen elfáradtak. Cindy szobát foglaltatott a lányoknak, és úgy tervezte, hogy ő meg Bill szobájában alszik. Amikor kinyitotta az ajtót a kapott kulccsal, ugyanaz a balsejtelem rohanta meg, mint az Isabelle szobájába lépő Gordont. Betolakodónak érezte magát. Itt volt Bill aktatáskája, az asztalokon mindenféle papír hevert, és volt egy köteg múzeumi prospektus. Ez különös. Mióta van ideje Billnek múzeumba járni? Volt vagy fél tucat American Express-számla, az egyik a Harry's Bartól, egy másik az Annabelstől. Cindy azonban tudta, hogy a férje, ha Londonban tartózkodik, ezekre a helyekre szokott járni a barátaival és üzletfeleivel, tehát nem talált benne semmi különöset. Megint elsírta magát, mikor magára öltötte Bill pizsamáját, mert hirtelen megrohanta a rémület, hogy elveszíti a férjét. Átszólt telefonon a lányoknak, hogy jól vannak-e. Mindketten sírtak. Idegtépő nap volt ez mindenkinek, és a lányokat még Cindynél isjobban megrémítette az, amit a kórházban láttak. Nehéz volt még ezek után is kapaszkodni a reménybe. Bili roncs volt, csaknem halott. 132
Nem bírta kiverni fejéből a lányok sírását, ezért fürdőköpenyt vett Bill pizsamájára, és átment a szobájukba, csak hogy megölelgesse és megnyugtassa őket. Fél óráig maradt náluk, majdnem öt óra volt, mire visszatért Bill szobájába. Lefeküdt és sírt a párnába, amelynek még mindig olyan szaga volt, mint Billnek. Hat óra volt, mire sikerült elaludnia. Amikor késő délelőtt felébredt, rögtön telefonált a kórházba. Megtudta, hogy Bill állapota változatlan. Az életjelek kissé stabilizálódtak, de a beteg még mindig öntudatlan. Délelőtt tizenegy óra volt, Cindy úgy érezte magát, mint akit egész éjszaka ólmosbottal vertek. Megfürdött, felöltözött, és kevéssel déli tizenkettő előtt teljesen készen állt, hogy bemenjen a kórházba. Nagyon nem akarta fölkelteni a lányokat, ezért csak egy üzenetet hagyott nekik, hogy majd a kórházból megtelefonálja, hogy van az apjuk. Lement a földszintre a várakozó autóhoz, és megadta a címet a sofőrnek, aki út közben ugyancsak a balesetről beszélt. Az egyik legjobb barátja volt az a sofőr, aki meghalt. Sajnálkozott Cynthiának, hogy ilyen nagy baj történt a férjével, ő pedig szépen megköszönte. A kórházban nagyjából ugyanaz fogadta, mint hajnalban. Egy darabig beszélt Billhez, aztán letelepedett a várószobában, hátha meglátja a férje valamelyik orvosát. Ahogy ott ült, egyszer csak arra ment egy férfi. Magas, elegáns jelenség volt, kitűnően szabott 133
öltönyben, és olyan arisztokratikus, parancsoló gőg áradt belőle, ami rögtön felkeltette Cindy figyelmét. A férfi megállt a pultnál, beszélt valamit az ápolónőkkel, akik a fejüket rázták, és kissé riadt volt az arcuk. A férfi szája komor vonallá keskenyedett. Továbbment a folyosón, majd eltűnt, valahol Bill szobájának tájékán. Cinthia eltűnődött, hogy mit kereshet itt ez az ember. Később látta, amint kilép a Bill szobájával átellenes helyiségből, visszafelé indul, hogy beszéljen az egyik orvossal a folyosón. Ezután végképp eltűnt, ám Cynthiának az volt a benyomása, hogy az ismeretlen is ugyanúgy a várakozás csapdájában vergődik, mint ő; várja, mi fog történni valakijével, aki súlyosan beteg. Volt valami különös ebben az emberben. Mintha rettenetesen feszélyezte volna az intenzív osztály. Cynthia ellenállást és haragot érzett benne, mintha a férfi mélységesen meg lenne sértve, amiért kénytelen itt lenni. Nem találta a helyét, zavartan és félszegen viselkedett, olyannyira, hogy Cynthia még megjegyzést is tett rá az egyik ápolónőnek, amikor visszatért Bill szobájába. Cynthia nem tudhatta, hogy Isabelle állapota roszszabbodott, és Gordonnal épp az imént közölték, hogy még kevesebb reményt mernek fűzni a feleségééhez. A rengeteg sérülés fölemésztette az asszony erejét, és ő mind mélyebbre süllyedt a kómába. Az orvosok úgy döntöttek, hogy nem operálják meg 134
még egyszer, mert a szervezete bizonyosan nem bírna ki egy újabb megrázkódtatást. Gordon visszatért a szállodába, telefonált a bankba, közölte a titkárnőjével, hogy Londonban tölti a hétvégét, de nem indokolta, miért, azután felhívta a házát, hogy megkérdezze az ápolónőktől, milyen állapotban van Teddy. Hirtelen ólomsúllyal nehezedett rá a fiávaljáró felelősség. Merőben ismeretlen érzés volt. Se a gyereknek, se az ápolónőknek nem tett említést Isabelle állapotáról, és egyáltalán nem örült a nyakába szakadt új tehernek. Azt mondta a fiúnak, hogy nem megy haza a hétvégére, mert a mamával marad Londonban. - Mama tegnapra ígérte, hogy jön - mondta Teddi csalódottan. - Akkor miért marad? - Mert dolga van! - förmedt rá Gordon, de a fiú egyáltalán nem döbbent meg a nyerseségén. Az apja sohase mutatott iránta egy szemernyi türelmet vagy érdeklődést. - Nem hívott fel. Megmondod majd neki, hogy telefonáljon? - Halk panasz bujkált a hangjában, ami még jobban felbőszítette Gordont. Idegei pattanásig feszültek, és most igazán nem tudta mivel magyarázni a fiúnak, hogy miért nem telefonált neki az anyja. - Majd hív, ha lesz ideje. Most velem van dolga. Hazudott, de mi mást tehetett volna? Most sokkal kíméletesebbnek érezte a hazugságot, mint az igazsá135
got. Teddy túl gyenge ahhoz, hogy meghallja az igazságot, főleg ilyen távolságból. Gordon személyesen akarta felvilágosítani, és csakis a kezelőorvos jelenlétében. Sophie-nak sem telefonált. Látni akarta, hogyan alakulnak a dolgok. Mi értelme rémítgetni a gyerekeket? Ha Isabelle úgy hal meg, hogy nem nyeri vissza az eszméletét, akkor inkább ne lássa Sophie. Gordon reggel döntött így. - Mondd meg mamának, hogy szeretem - kérte Teddy. Gordon sietve lerázta. Nem élvezte ezt a beszélgetést. Nem szeretett hazudni, de azt sem akarta megmondani a fiának, mi történt Isabelle-lel. Valamivel később visszament a kórházba, hogy megnézze a feleségét. Behúzódott a szoba legtávolabbi sarkába, ott álldogált elgyötört képpel, és figyelte, mi mindent csinálnak az asszonnyal. Cynthia Robinsonnal ellentétben, ő nem lépett oda a feleségéhez, nem szólt hozzá, egyszer sem érintette meg. Megbénította az undor. - Nem szeretné, ha egy kis időre egyedül hagynánk a feleségével? - kérdezte szelíden az egyik ápolónő. Gordon olyan siralmas arcot vágott, hogy a nővér egészen megsajnálta. - Köszönöm, nem! - vágta rá Gordon. - Úgyse hallaná, mit mondok. Kint leszek a váróban, ha változás történne, ott keressenek. - Azzal kimenekült a váróba, ahol Olívia és Jane üldögélt. Egy idő után Cynthia is visszajött, hogy megnézze a lányait. Gor136
donnak fogalma sem volt, ki ez a három nő. Nem is érdekelte. Egészen meghökkent, amikor Cynthia rámosolygott. Az asszony fáradtnak, sápadtnak látszott, és valamivel leöntötte a pólóját, de a szemében együttérzés csillogott. - Őszintén sajnálom a feleségét - mondta. Az ápolónőktől hallott Isabelle-ről, akiről csak annyit tudott, hogy még Billnél is rosszabb állapotban van. - Köszönöm - felelte Gordon érdesen. Nem óhajtott az intenzív osztály várótermében barátkozni, de Isabelle szobájának iszonyatából sem kért. Nem volt hová mennie, leszámítva a Claridges-t; éppen azt fontolgatta, hogy indul a szállodába, mikor Cindy megszólította. Ekkor az ismeretlen asszony, Gordon nagy meglepetésére, kezet nyújtott, és bemutatkozott. Hallotta a férfi kiejtésén, hogy amerikai, és ettől furcsa közösséget érzett kettejük közön. Messze kerültek az otthontól, rabul estek a reménytelenség csapdájában. - Cynthia Robinson vagyok - szólt egyszerűen. Egyik lánya szunyókált, a másik fülig elmerült egy képes lapba, láthatólag egyikük sem figyelt az anyjukra és erre az emberre. Gordon szeme tágra nyílt az ismerős név hallatán, ami nem kerülte el Cynthia figyelmét. - A férjemnél vagyok itt. Tegnap érte autóbaleset. Éjszaka érkeztünk repűlővel. - Gordon hallotta, miket mond, és közben azon tűnődött, felfogja-e ez az asszony, milyen helyzetben vannak? Ha 137
igen, akkor szemmel láthatóan nem zavarja. Kizárólag a férje egészségével törődik, ami igazán szép dolog tőle. Gordont sokkal jobban izgatta, hogyan került össze Robinson és Isabelle. Úgy döntött, nem kerülgeti a kását. - Gondolom, tudja, hogy a feleségem ugyanabban a limuzinban ült, mint az ön férje, amikor a busz elütötte őket. - Az asszonynak olyan lett a tekintete, mintha a busz őt gázolta volna el, és Gordon rádöbbent, hogy Mrs. Robinson most hall először Isabelleről. Cynthia szólni sem tudott. - Hogy érti ezt? - nyögte ki végül, és mégjobban elsápadt. - Szó szerint. Együtt voltak a limuzinban. Fogalmam sincs, miért, vagy hogy honnan ismerik egymást. Évekkel ezelőtt találkoztam a férjével Párizsban, de arra nem emlékszem, hogy a feleségem velem lett volna. Szerdán együtt teáztak, és a feleségem a maga férjével ült a limuzinban. A feleségem most életveszélyes állapotban van, kómában fekszik, és talán sohasem tudjuk meg, mit csináltak együtt. Gondolom, a maga férje sincs olyan állapotban, hogy magyarázatot adhasson. Cynthia a férfival átellenben ült, és olyan volt az arca, mintha pofont kapott volna. Nagy pofont. - Nekem senki sem szólt. Azt hittem, csak ő volt ott meg a sofőr - mondta kábán. - Fájdalom, nem. A feleségem valami kiállításfélé138
re jött át Párizsból. Szenvedélyes rajongója a művészetnek. Fogalmam sincs róla, mi mást művelt még Londonban. - Cynthia mereven nézte. Eszébe jutottak a múzeumi brosúrák Bill szobájában. - Említette valaha a férje a feleségemet? Isabelle Forrester a neve. - Gordont feszélyezte a kínos helyzet, hogy itt és így kell megvitatnia a témát, de ő akkor is választ akart a kérdéseire, és pillanatnyilag csak ettől az asszonytól kaphatta meg. Cindy megrázta a fejét. Ő még Gordonnál is kevesebbet tudott. - Először hallom ezt a nevet. Még csak azt se tudtam, hogy Bill Londonban van. Amikor utoljára beszéltűnk, New Yorkban tartózkodott. Nem vagyunk valami szoros kapcsolatban - fejezte be halkan. - Elváltak? - érdeklődött Gordon. Az asszonynak rosszul esett a kérdés. - Nem váltunk el, de a férjem rengeteget utazik, és nagyon független. - Nem akarta bevallani ennek az embernek, hogy a házasságuk évek óta válságban van. - A feleségem nem az. Van egy magatehetetlen fiunk, akit tizennégy év óta ápol. Alig tette ki a lábát a házból. Évek óta ez volt az első utazása, amiben nem találtam semmi kivetnivalót. Arra gondoltam, hogy a Claridges-ben találkozhatott a maga férjével, például az előcsarnokban. Szerintem nem szabad elsietnünk a következtetéseket, ám akkor is különösnek tűnik, hogy hajnali kettőkor együtt ülnek egy autóban. Úgy mondta, mintha önmagával beszélgetne. 139
- Igen, valóban különösnek tűnik - töprengett Cindy. Több mint elég oka volt feltételezni, hogy Billnek viszonya van. Neki több is volt az utóbbi időben; ő és a férje évek óta nem nyúltak egymáshoz. Ám a nő, akit Gordon Forrester leírt, nem annak a típusnak látszott, aki romantikus hétvégékre utazik más városokba. Cynthia nem értette, hogyan ismerkedhettek meg, de nagyon nem tetszett neki. Főleg, mert most vette észre, hogy lányai feszült figyelemmel hallgatják őket. - Kár, hogy már nem kérdezhetjük meg tőlük - mondta. Nem tudta kiverni a fejéből a múzegumi prospektusokat. Aztán eszébe jutottak a számlák az Annabelsből és a Harry's Barból. Magatehetetlen fiú ide vagy oda, ez az asszony talán sokkal kevésbé ártatlan, mint a férje képzeli. - Ha meghalnak, sose tudjuk meg a választ - mondta Gordon ridegen. - Ha nem következik be a baleset, akkor valószínűleg sohasem tudtunk volna meg semmit. Lehet, hogy ebbe bele kell nyugodnunk - felelte Cynthia halkan. Maga se tudta, akarja-e ismerni a válaszokat. Voltak kérdések, amelyekre nem szeretett volna válaszolni, ha Bill teszi fel őket, és voltak kérdések, amelyeket ő nem tett volna fel a férjének, főleg most, amikor Bill az életéért harcol. Cindynek semmi kedve sem volt benézni az élet sötét zugaiba, ám Gordon csökönyösen rájuk irányította a keresőfényt. Nyilvánvalóan nem szerette a titkokat. 140
- Hát pedig más valószínűleg nem fogja megmondani - töprengett a bankár. - Ha volt valami közük egymáshoz, és körültekintően csinálták, akkor remélhetőleg senki sem tudja -jegyezte meg Cynthia gyakorlatiasan. - Reméljük. Bár a sofőr elmondhatta volna. - Nem az lenne az okosabb, ha átlépnénk ezen a dolgon, és nem keresnénk a válaszokat? Mindketten élethalál-küzdelmet vívnak, és talán nekünk sem kell többet tudnunk annál, hogy túlélik-e. Ami korábban történt, nem a mi dolgunk. - Ez nagyon nemes gondolkodásra vall - mondta Gordon, akinek egyáltalán nem látszott ínyére lenni a javaslat. Tudni akarta, hogy Isabelle megcsalta-e. Most már sokkal kevésbé hitt a felesége ártatlanságában, mint korábban. - A férjem nagyon diszkrét ember Akármi történt, az sohasem fog kiderülni. Nem jellemző rá, hogy tapintatlanul viselkedjen, vagy botrányt csapjon. - A feleségemre meg az nemjellemző, hogy félrelépjen - mondta Gordon ádázul. Cynthia megérezte rajta, hogy sokkal inkább a saját hiúságát védelmezi, mint a felesége jó hírnevét. - És nem hiszem, hogy köze lett volna a maga férjéhez. Bizonyosra veszem, hogy van erre valami teljesen józan és ártalmatlan magyarázat. - Remélem - szólt Cynthia halkan. Farkasszemet nézett a bankárral. Mindenképpen tudatni akarta az 141
álláspontját. - Gondolom, azt tudja, hogy én nem szándékozom megkérdezni. - Én viszont meg szándékozom, ha a feleségem magához tér a kómából. Úgy vélem, ennyivel tartoznak nekünk. - Miért? Mit számít az már? - kérdezte Cindy, lányai nagy ámulatára. - Min változtatna? És ha meghalnak, akkor nem is kell tudnunk. - Nekem igen. Ha a feleségem bizonyos értelemben becstelenül viselkedett, akkor megérdemlek anynyit, hogy tudjam. Mint ahogy maga is. Ha semmi sem történt, annál kellemesebb lesz fölmenteni őket. - Semmi alapom arra, hogy fölmentsem a férjemet. Felnőtt ember. Nem örülnék neki, ha köze lett volna a maga feleségéhez, de vannak dolgok, amelyeket okosabb nem tudni. - Nem osztom a véleményét, Mrs. Robinson mondta élesen Gordon, és arra gondolt: ugyan miféle házasság ez? Igazság szerint nem nagyon különbözött az övétől, de ő senkinek sem vallotta volna be, hogy a házassága évek óta nem több, mint komédia. Tulajdonképpen az se lenne akkora ügy, ha Isabelle viszonyt kezdett volna valakivel, hiszen fiatal és szenvedélyes. Gordon aztán mindenkinél jobban tudta, milyen magányba taszította az asszonyt. Ezért is akarta tudni, hogy mit művelt a felesége; tényleg megcsalta-e, vagy csak meggondolatlanul együtt vacsorázott egy idegen férfival. Akárhogyan is, most már késő. 142
Úgyse derítheti ki, mit tervezett vagy mit művelt Robinson és az ő felesége azon az órán. A nappal bármelyik órájáról elhinné, hogy kiállításra mentek, de az éjfél utáni második óráról nem. Cinthia visszatért Billhez, otthagyta Gordont mereven bámuló lányaival. Néhány perccel később a férfi is elment a recepcióhoz, és szólt, hogy távozik, a Claridges-ben keressék, ha változás történne. Elege volt a kórházi váróteremből, és ellenszenvesnek találta Cynthia Robinsont a liberális felfogásával. Nyilván rendszeresen csalja a férje, amit ő simán tudomásul vesz. Kétségtelenül az asszony is csalja Robinsont. Eközben Cynthia a férje ágya mellett állt, nézte Billt, és majd megszakadt a szíve. Forrester hitegetheti magát, hogy nem történt semmi, de ő nem hitte el. Könnyek folytak az arcán, és azon töprengett, hogy talán most veszítette el a férjét. Évek óta közönyösen, időnként kimondottan szívtelenül bánt vele, ridegen elzárkózott tőle, könyörtelenül kritizálta Bill életét, tüntetően nem kért belőle. Most pedig talán el fogja veszíteni, és már sohase mondhatja meg neki, hogy még mindig szereti. Nem tudta, lesz-e rá esélye. Bár lenne! Ő sem tudta tegnap estig, de most már igen, és azt szerette volna, ha Bill is tudná. Vajon mit jelent Billnek Isabelle Forrester? Szereti vajon? A saját ostobaságának köszönheti, ha elveszíti a férjét. Megérdemelte. Csak most, a halál előszobájában döbbent rá, milyen balgán viselkedett éveken át. 143
Gordon a Claridges-ben töltötte a péntek estét, és egy könyvet olvasott, amelyet a kórházból eljövet vásárolt. Nem volt mit csinálnia. Telefonálhatott volna londoni barátainak, de egyelőre nem állt készen arra, hogy elmondja másoknak, mi történt. Előbb látni akarta, mi történik Isabelle-lel. A könyvre sem tudott figyelni. Késő este, lefekvés előtt felhívta a kórházat, de még mindig nem történt változás. Negyvennyolc óra telt el a baleset óta, az asszony egyelőre még élt, de ez volt minden. Nemjavult, nem romlott az állapota. Gordonnak eszébe jutott, hogy talán visszamehetne a kórházba, de nem viselte volna el, hogy ismét abban az állapotban kelljen látnia a feleségét. Senkinek nem vallotta volna be, de megrémült attól a látványtól. Gyűlölte a kórházakat, a betegeket, az orvosokat, az ápolónőket, a hangokat és a szagokat. Amikor Gordon telefonált, Cynthia még mindig a férje ágya mellett ült. A lányok visszamentek vacsoraidőben a Claridges-be, de az asszony úgy döntött, hogy marad. Időnként elment egy csésze teáért a nővérszobába. Az ápolónők nagyon előzékenyen viselkedtek vele, de Cynthia alig vette észre, annyira bezárkózott a gondolataiba. Nézte férje élethalál-küzdelmét, és azon tűnődött, lesz-e még módja elmondani Billnek azt, amit akar. Nagyon sok évre kellett magyarázatot adnia, sok mindenért kellett bocsánatot kérnie. Úgy sejtette, hogy Bill az ügyeiről 144
is tud, noha egyetlen szóval sem célzott rájuk, pedig Cindynek volt olyan viszonya, amelyet nem is nagyon igyekezett titokban tartani. Egy idő után, amikor lemondott a házasságukról, egyszerűen nem érdekelte a diszkréció. Most már nem is értette, miért fordult el Billtől olyan ádázul. Talán féltékenységből, mert irigyelte a férjétől, hogy olyan érdekes életet él és érdekes ismerősei vannak. Utált függő viszonyban lenni. Most azon töprengett: vajon nem azt akarta-e bizonyítani Billnek, hogy nincsen szüksége rá? Mindig bosszantotta, hogy politikusfeleségként úgy kell viselkednie, mint egy függeléknek, ezért hagyta el a férjét, legalábbis érzelmileg. Bili pedig annyit dolgozott és utazott, hogy Cindy néha elhanyagoltnak érezte magát. Utálta, hogy kertvárosi gyermekes anyának kell lennie. Valami csillogóbbra, izgalmasabbra vágyott. Most döbbent rá, hogy rossz eszközökkel akart izgalmat csempészni az életébe, de az volt a legnagyobb félelme, hogy elkésett a felismeréssel. Még éjfélkor is ezen emésztette magát, egy széken gubbasztva, Bill szobájának sarkában. És akkor egy töredék másodpercre úgy rémlett, mintha Bill mocorogna. - Bill? - Fölállt, közelebb lépett az ágyhoz. Az ápolónők az imént mentek ki friss infúziós palackért. Bili szemhéja mintha mozgott volna. Mintha álmodna. Cindy még akkor is az ágy mellett állt, mikor az ápo145
lónők visszajöttek. Azonnal a monitorokra pillantottak, de mindent rendben találtak. - Ugye, nincs semmi baj, Mrs. Robinson? - kérdezte az egyik nővér, miközben kicserélte az infúziós palackot, és elsimította Bill lábán a takarót. - Azt hiszem... nem vagyok biztos benne... de egy percig... tudom, hogy nevetségesen hangzik... úgy rémlik, mozgott. - Az ápolónők alaposabban szemügyre vették a beteget, de nem észleltek semmit. Újra ellenőrizték az életjeleket. Bilinek kissé stabilizálodott az állapota. Majdnem negyvennyolc óra telt el a baleset óta, és Cynthia örökkévalóságnak tűnő huszonnégy órája volt mellette. Az ügyeletes nővér állított a szívmonitoron. Mintha megmoccant volna a beteg keze. Az ápolónő feszült figyelemmel nézte, aztán belevilágított a férfi szemébe. Ezúttal nem volt helye tévedésnek: Bill tompán nyögött, mintha fájna neki valami. Ez volt az első hangja. Cindy szeme telefutott könnyekkel. - Istenem! - suttogta. Bili megint nyögött, szemhéjai remegtek a felesége ujjai alatt. Az ápolónő csöngetett az ügyeletes orvosért. Az asztalon kigyúlt egy lámpa, és az orvos pillanatok alatt megérkezett a kórterembe. - Mi az? - kérdezte a nővértől. Órák óta volt ügyeletben, és pontosan olyan fáradtnak látszott, amilyen fáradtnak Cynthia érezte magát. - Van valami változás? - Kétszer nyögött - felelte a nővér. 146
- És egy perce mintha mozgatta volna a kezét - tette hozzá Cynthia. Az orvos ismét belevilágított Bill szemébe, és a férfi hanggal reagált a fényre. Az orvos kérdően pillantott a nővérre, aki bólintott. Nem akarták elkiabálni a feleség jelenlétében, de a beteg föleszmélőben volt. Ez rendkívül fontos életjel volt, az első reményük két nap óta. - Bill, hallasz engem? Én vagyok, itt vagyok... Szeretlek, szívem! Ki tudod nyitni a szemed? Beszélni akarok véled. Mióta várom, hogy magadhoz térj! -A férfi most a vállát próbálta mozdítani, és felnyögött, nyilvánvalóan a fájdalomtól. - Mr. Robinson? - Az orvos egészen közel hajolt Billhez, hogy egyenesen a fülébe beszélhessen. - Most megérintem a kezét. Ha hall engem, akkor szorítsa meg az ujjamat, olyan erősen, ahogy bírja. - Bill tenyerébe tette egy ujját, és várta, hogy reagál-e. Először nem történt semmi, aztán Bill ujjai begörbültek, lassan, nagyon lassan, és megragadták az orvos ujját. Nem adta másjelét a felismerésnek, de vitathatatlanul hallotta az orvos hangját, és megértette a szavakat. - Istenem, hallotta! - mondta Cynthia. Könnyek patakzottak az arcán. - Hallasz, szívem? Itt vagyok... nyisd ki a szemed, kérlek! - Bill arca nem mozdult, a szeme is csukva maradt. Nagyon lassan összevonta a szemöldökét, kinyitotta a száját, és megnyalta cserepes ajkait. Csodálatos látvány volt-ez a fokozatos eszmélés. 147
- Nagyszerű, Mr. Robinson - mondta az orvos. Szorítsa meg még egyszer az ujjamat. Bili tiltakozva felnyögött, mintha bosszantanák, de megismételte a mozdulatot, ezúttal a másik kezével. Az ápolónők és az orvos diadalmasan néztek össze. A beteg feléledőben volt. Azt nem lehetett tudni, menynyit hall vagy ért, de kétségtelenül reagál. Cinthia azt hitte, mindjárt kiugrik a bőréből. Legszívesebben félrelökte volna az idegeneket, hogy a férje nyakába borulhasson, de nem mozdult. Nem mert volna fájdalmat okozni Billnek. - Hogy gondolja, Mr. Robinson, ki tudná nyitni a szemét, ha nagyon akarná? Úgy örülnék neki! - sürgette az orvos. Bili olyan sokáig nem adott életjelt, hogy Cynthia attól félt, visszasüllyedt a kómába. Olyannak látszott, mintha aludna. Az orvos megérintette a szemhéjait, mintha az agyat akarná emlékeztetni az utasításra. Bili kurtán felsóhajtott, majd hang nélkül kinyitotta mind a két szemét, és ránézett az orvosra. - Jó estét! - mosolygott a fiatal orvos. -Ez szép volt. Örülök, hogy látom, uram. Bili halkan hümmögött, aztán ismét becsukta a szemét, de legalább egy két másodpercig értelmesen nézett az orvosra. Egyelőre ez volt a legtöbb, ami telt tőle. Ezután lassan visszasodródott oda, ahol volt, és ahol Isabelle-ről álmodott. - Nem akarná megcsinálni még egyszer? - Ezúttal 148
indulatos mordulás jelezte a "nem" választ, de egy perc után mégis megcsinálta. - Már nagyon szerettünk volna találkozni magával - mosolygott az orvos. Bili végigjártatta pillantását a szobán, és a tekintete értetlenül állapodott meg Cinthián. - Szia, bébi, itt vagyok, szeretlek! Nem lesz semmi baj! - Bill szeme becsukódott, mintha ez már túl sok lenne, és nem akarna látni senkit. A következő percben elaludt. Ennek ellenére óriási jelentőségű esemény történt, és a jelenlevők ragyogó arccal távoztak a szobából. - Istenem, mi ez? - kérdezte az egész testében reszkető Cinthia. Még sohasem élt át ehhez fogható megrendülést. - Azt jelenti, hogy kijött a kómából - magyarázta örömmel az orvos - bár az életveszélyen még nincs egészen túl. De szerintem ez is nagy reményekre ad okot. - Tud beszélni? - Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb tud. A fejsérülése nem volt olyan súlyos, hogy károsan befolyásolja a beszédkészségét. Épp csak nagyon súlyos traumán esett át. - Billnek a nyakában és a gerincében esett a legnagyobb kár, noha az enyhébb fejsérüléstől feküdt kómában két napon át. - Az agynak még alkalmazkodnia kell a történtekhez. Biztos vagyok benne, hogy beszélni fog, ha ismét felébred. A teste szörnyű sokkot szenvedett el. Egy gyomorszájas 149
ütéshez hasonlítanám, de a tízezredik hatványon. A beszéde miatt nem aggódom. -Az orvost más aggasztotta, mégpedig az, hogy mi lesz Bill gerincével, és tud-e majd járni. Bár az jó jel, hogy a kezét képes használni. Látni lehet, hogy nagyon gyenge, de tudja mozgatni a kezét és a karját, főleg, ha majd a nyaka is meggyógyul. - Azt hiszem, most órákig aludni fog, holnap ismét kísérletet teszünk a mozgással. Önnek is vissza kellene mennie a szállodába, Mrs. Robinson, hogy pihenjen egy kicsit. Holnap hosszú nap lesz. Cindy azonban olyan izgatott volt, hogy sehogy sem akart elmenni. - Nem gondolja, hogy még fölébredhet? Mert ha igen, mellette akarok lenni. - Szerintem sokkal valószínűbb, hogy kimerítette az előbbi erőfeszítés. Olyan lehetett ez neki, mintha az Everestet mászta volna meg. Most érkezett az első táborhoz, és még sokat kell kapaszkodnia a következő hetekben. - És alighanem a következő években is,; de ezt az orvos nem akarta megmondani Mrs. Robinsonnak. Ez csak a kezdet, még hosszú utat kell megtenniük, de azért az, amit láttak, hatalmas bátorítást jelentett minden gyógyítónak. - Na jó - egyezett bele Cynthia. -Akkor talán mégis visszamegyek a szállodába. - Órák óta nem látta a lányait, akik a szobájukban vacsoráztak és tévénézéssel töltötték az időt, amíg az anyjuk vissza nem jött. Cindy megígérte, hogy azonnal felhívja őket, amint 150
visszakerül a szobájába. Már alig várta, hogy beszámolhasson a történtekről. Amikor a lányok meghallották, Olívia visított örömében, Jane pedig táncra perdült. - Istenem, anyu, de klassz! Mondott valamit? - Nem, csak kinyitotta kétszer a szemét, és nyöszörgött. Kétszer megszorította az orvos ujját, és látta, hogy mellette állok, de aztán elaludt. Az orvos úgy gondolja, hogy már holnap megszólalhat. És az ápolónő azt mondta, hogy ha egyszer visszanyeri az eszméletét, akkor nagyon felélénkül. - Cynthia abban reménykedett, hogy Bill már másnap szólni fog hozzá. Mikor reggel belépett a szobájába, Bill nyitott szemmel feküdt az ágyon, és úgy nézegetett, mint aki nem tudja, hol van. Félálomban látszott lenni, mint aki most ébredt. - Szia, álomszuszék! - mondta gyengéden az ágyhoz lépő Cynthia. - Egy örökkévalóság óta várjuk, hogy felébredj! - Bill pislogott, mintha azt mondaná, "igen", de olyan szomorúan nézett, mintha mást várt volna a felesége helyett. Cindynek az volt az érzése, hogy a férje bólintana, ha tehetné, de nem tudta mozdítani a nyakát a merevítőtől. - Jobban érzed magad? - A férfi újból pislogott. Cindy végtelenül szelíden megérintette az arcát. - Szeretlek, Bill, és nagyon fájlalom, hogy ez történt. De majd meg fogsz gyógyulni. - Férje nem vette le róla a tekintetét, és ekkor Cindy látta, hogy ugyanúgy megnyalja a 151
száját, mint éjszaka, és megint lehunyja a szemét. Szerette volna megitatni, de nem merte. Az ápolonők alig néhány percre hagyták kettesben őket; a monitorok tüsténtjeleznék, ha valami nem stimmelne. - Hozhatok valamit? Mire van szükséged? - suttogta az asszony. Bili kinyitotta a szemét, és ránézett. Olyan volt a pillantása, mintha nyugtalanítaná valami. Cynthia közelebb állt hozzá, hogy hallja, ha netán mondana valamit. Férje szája kinyílt, de nem adott hangot. - Mit szeretnél, szívem? Ki tudod mondani a szavakat? - Úgy beszélt hozzá, akár egy gyerekhez. Tehetetlen keserűség ömlött el Bill arcán, amiért ilyen nehezen tudja megértetni magát. Sokáig feküdt szótlanul, majd ismét próbálkozott, mintha erőt gyűjtött volna, miközben a felesége beszélt. - A lányok is itt vannak - folytatta az asszony csevegő hangon. - Velem jöttek Londonba. - Bil pislogott, mintha a felismerésétjelezné, majd ismét összevonta a szemöldökét, miközben erőlködve próbálta mozgásra bírni az állkapcsát. Cindy nem tudta, hogy nem a merevítő okoz-e fájdalmat neki. De Bill nem látszott szenvedni. - Hol... - súgta végül. Cindy feszülten, türelmesen figyelt. Örökkévalóságnak tűnő idő után jött csak a második szó: - ... van... Izz... aaa... belle? - Iszonyú erőfeszítésébe került, amíg kimondta. Mereven bámulta a feleségét, de Cindy úgy érezte, hogy a férje nem ismeri fel. Egész lényével ahhoz az asszonyhoz 152
tapadt, akivel az autóban ült. Azt akarta tudni, éle, ben van-e Isabelle. A gyötrelmes erőlködéssel formált mondat pörölycsapásként zúdult Cynthiára. Bili az első szavával a másik asszonyt kérdezi a feleségétől. Ennél többet nem is kellett tudnia. - Él - felelte halkan. - Mindjárt megkérdezem az ápolónőtől, hogy van. - Bill kétszer pislogott, mintha azt mondaná, köszönöm, azután behunyta a szemét. Cynthia kiment a folyosóra, de a lányoknak, akik nyomban rávetették magukat, nem mondta meg, mit hallott. - Hogy van, anyu? Mondott valamit? - Azt hiszem,jobban. Már próbál beszélni. Szóltam neki, hogy ti is itt vagytok. Cindyt mélyen megrázta, hogy felocsúdó férje rögtön Isabelle-t firtatja. Mitjelenthet neki ez az asszony? Biztosan nem csak udvariasságból érdeklődik utána. - Mit mondott? - ujjongtak a lányok. Lázba hozta őket, hogy az apjuk életben maradt. - Kétszer pislogott - mosolygott az asszony titkolt fájdalommal. - Tud beszélni? - kérdezte Jane, aki szakasztott mása volt az anyjának. Bili vonásait Olívia örökölte. Anynyira hasonlítottak a szüleikre, mintha a klórijaik lennének. - Mondott pár szót, de még mindig nehezére esik: Azt hiszem, most pihen. - Furcsán fásult hangon szólt a lányoknak, hogy rögtön jön, majd a pulthoz 153
ment. - Hogy van Mrs. Forrester? - kérdezte halkan az ápolónőtől. Ha mást nem is tehet, legalább megmondhatja Billnek, amit tudni akar. Ehhezjoga van, ha ilyen fontos neki a nő, még akkor is, ha csak barátok. Megjárták együtt a poklot. A legkevesebb, amit tehet a férjéért, hogy híreket visz neki Isabelleről, ha már olyan keservesen megküzdött azért a kérdésért. - Fájdalom, nem valami jól. Nagyjából változatlan az állapota. Éjszaka megint belázasodott. Most a férje van mellette. - Magához tért már? - kérdezte Cynthia kötelességtudóan. - Nem, ami nem is csoda, tekintve a sérüléseit és a műtétet. - Cynthia bólintott, köszönetet mondott, majd visszatért Bill szobájába, hogy megnézze, ébren van-e a férje. Bili halkan horkolt, de mintha megérezte volna, hogy a felesége az ágy mellett áll, mocorogni kezdett, és kinyitotta a szemét. Megint Isabelle-ről álmodott. Két napja Isabelle-ről álmodott. - Megkérdeztem. Nagyjából ugyanolyan állapotban van. Még nem tért magához a kómából, de remélem, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. - Bill pislogott, talán a bólintástjelezte a szemhéjai mozgásával, majd egy idő után ismét nekiveselkedett egy mondatnak. - Kkk... kösszönömm... Cinn... azt hittem... 154
te... vagy... ő... - Ismét behunyta a szemét, és visszamerült az Isabelle-ről szóló álomba. Nem akarta látni a feleségét, és nem kívánt beszélni vele. - Akarod látni a lányokat? - szakította félbe az álmot Cindy. Ezúttal Bill háromszor pislogott. Az aszszony elmosolyodott. - Szólok nekik, itt vannak a folyosón. Egy perc múlva a lányok bezúdultak a szobába, körbecsivitelték az apjukat, és Cynthia látta, hogy Bill elmosolyodik. Most már sokkal könnyebben szólt a gyerekeihez. Fokozatosan visszanyerte a beszédkészségét. Kissé lassan forgott a nyelve, de az esze tiszta volt. - Szeretlek... benneteket... lányok. - Mi is szeretünk, apu! - mondta Olívia. Jane lehajolt, és megcsókolta az apja kezét, amelybe infúzió csöpögött. A másik karjába egy másik infúziót kötöttek, még mindig drótok és csövek hálózták be, de a lányok már annak is örültek, hogy egyáltalán él. - Klassz... lányok - mondta Cynthiának, miután Olívia és Jane kiment. - Te is klassz vagy - felelte az asszony. Bili meglepettnek látszott. - Bár ugyancsak megijesztettél bennünket- folytatta Cindy. - Tudod, mi történt veled? Mert már megfordult a fejében, hogy Bill talán nem is tudja. - Nem. - Semmire sem emlékezett, csak az estére, amelyet Isabelle-lel töltött a baleset előtt. - A limuzinotokat elgázolta egy busz. Mint hallot155
tam, két órába került, amíg kiszabadítottak benneteket. - Úgy... féltem... hogy... meg... halt... - gyötrődött a szavakkal a férfi. Cynthia arra gondolt, milyen különös, hogy Bill a feleségének beszél Isabelle-ről, de a férjét nem látszott zavarni. Könnyben úszó szemmel nézett az asszonyra. - Azt hiszem, nagyon közel járt hozzá. - Azt nem árulta el, hogy Isabelle még mindig meghalhat. Most a férje van nála. - Ezt majdnem úgy mondta, mint egy figyelmeztetést, hogy Bill is térjen vissza a való életbe. Isabelle-nek férje van, neki felesége és két lánya. Most rajtuk a sor. Bili is tisztában volt vele, hogy bármennyire szereti Isabelle-t, felelősséggel tartozik a családjának. Ekkor visszajöttek az ápolónők, hogy a gondjaikba vegyék a beteget, Cynthia pedig kiment a lányokhoz. Meg kellett emésztenie, ami most történt a férjével. Az nem kétséges, hogy Isabelle Forrester nagyon fontos a férjének, nem idegen számára, mint Forrester remélte, még csak nem is futó ismerős. Bili az első szavaival róla kérdezett, és a szeme tele volt aggódó félelemmel. Még a feleségét is Isabelle-nek nézte ébredés után. Miközben várta, hogy az ápolónők elvégezzék a teendőiket Bill körül, Cynthia fellapozta a Herald Tribunt, és talált benne egy cikket a balesetről, de nagy megdöbbenésére egy fotót is Billről és egy isme156
retlen nőről, a csúnyán összeroncsolódott busz képe mellett. A cikkben megírták, hogy tizenegy haláleset történt, és a politikai élet közismert szürke eminenciása, William Robinson ült a limuzinban, amelyet elgázolt a busz. A baleset előtt néhány perccel készült képen Robinson azzal az ismeretlen nővel látható, akivel az Annabelsben volt. Onnan néhány sarokra gázolták el őket, és a sofőrjük is meghalt. A cikk nem említette Isabelle nevét, sem azt, hogy megsérült-e a karambolban. Ám Cynthia tudta, hogy csak ő lehet. Fiatalnak és bájosnak látszott, hosszú sötét hajával, és bizonyosan megijedt a fotóstól, mert kerekre nyílt szemmel bámult rá, Bill pedig átfogta a vállát, és mosolygott. Cynthiának elakadt a lélegzete attól, hogy így látta együtt őket. Boldognak, felszabadultnak tűntek, és Bill majdnem nevetett. Ettől ismét rá kellett döbbennie a helyzet komolyságára. Vajon Gordor Forrester is látta a képet? Akármi köti is össze Forrester feleségét és az ő férjét, azt egyikük sem veheti félvállról. Főleg most. A lányok szótlanul összenéztek, mikor észrevették, hogy az anyjuk a cikket olvassa. Ők is látták, de most nem tudtak haragudni az apjukra. Olyan súlyos dolgok történtek, amelyek után úgyszólván mindent megbocsátottak neki. Cynthia ugyanezt érezte. Nem az aggasztotta, amit Bill tett, hanem az, hogy komolyan fontos lehet neki Isabelle. A pillantása, amellyel az asszony után kérdezősködött, el157
árulta Cynthiának, hogy ez nem futó kaland. Cinthia nehezen hihette, hogy csak jó barátok lennének. Mégjobban meghökkentek volna, ő és Gordon, ha azt hallják, hogy ez a bizalmas barátság több mint négy éve tart. Visszajött értük az egyik ápolónő, és Cynthia követte a lányait Bill szobájába. Épp mielőtt csukódott az ajtó, észrevette, hogy Gordon Forrester távozik Isabelle-től. Cindy szerette volna megkérdezni, hogy látta-e a Herald Tribune t, de nem merte. A bankár különben is úgy festett, mint akinek fontosabb dolgai vannak. Isabelle-en nem mutatkoztak ajavulásjelei, és noha az orvos előre megmondta, hogy a kóma sokáig tarthat, Gordon egyre jobban nyugtalankodott, hogy a felesége, ha életben is marad, nem fog kigyógyulni az agykárosodásból. Ráadásul most közölték vele, hogy Isabelle-nek szívaritmiája és kezdődő tüdővizenyője van, ami tüdőgyulladással fenyeget. Gordon tudta, hogy ha bekövetkezik a tüdőgyulladás, akkor Isabelle-nek vége. Az asszony állapota egyre romlott. Gordon egy órát töltött a kórházban, és éppen a szállodába indult, amikor Cynthia meglátta, hogy kijön a felesége szobájából. Bili csak délután érdeklődött ismét Isabelle felől, amikor Cynthia és a lányok már távoztak. Egész nap javult a beszédkészsége. A lányok egyfolytában karatytyoltak, és ő kénytelen volt válaszolni. Ezúttal az ápo158
lónőjét kérdezte, aki nagyon körültekintően felelt. - Nagyjából ugyanaz. Még mindig kómás állapotú, és több belső sérülést szenvedett, mint maga. Billnek több csontja tört, de Isabelle-nek valamennyi belső szerve megsérült. Ki tudná eldönteni, melyik a súlyosabb? Ám Bill most már bizonyosan életben marad, míg az asszony sorsa még mindig hajszálon függ. Nem akarta, hogy meghaljon, az életét is odaadta volna, csak Isabelle meg ne haljon! - Láthatom? - kérdezte halkan. Egész nap csak erre gondolt, ha Cynthia és a lányok éppen nem terelték el a figyelmét. - Nem hinném, hogy lehetséges - felelte az ápolónő. Bizonyosra vette, hogy a sebész tiltakozna. Bilinek olyan mozdulatlanul kellett feküdníe, amennyire csak lehet. Ilyen gerinc- és nyaksérülésekkel nem kelhet föl az ágyból, Isabelle pedig úgyse venné észre a látogatását. De Bill este az orvosának is föltette a kérdést. - Csak egy percre! Csak látni szeretném, hogy van! - Fájdalom, nem valami jól - felelte az orvos őszintén. - Az egész szervezet súlyos traumát szenvedett. Ugyanezt magyaráztam a férjének is, mert vissza akarja szállíttatni Franciaországba. Közöltem vele, hogy lehetetlen. Amilyen kényes állapotban van, megölné a szállítás. - Billnek mintha kést forgattak volna a mellében. Nem akarta, hogy Isabelle-t elvigyék, legalább addig ne, amíg nem látta. Őrült ez a Forrester, 159
hogy így akarja kockáztatni a felesége életét? - Nem tartom okos dolognak, Bill, hogy most akarja látni mondta az orvos együttértőn. Már keresztnéven szólították egymást, amióta Bill megint tudott beszélni, és a sebész meglepődött, hogy milyen kedves, barátságos ember a betege. Nagyon rokonszenves egyéniség, nem olyan, mint a rideg, pökhendi Gordon Forrester, akit általános ellenszenv övezett az osztályon. A mai napot azzal kezdte, hogy követelte a felesége elszállítását. Persze hallani sem akartak róla, és Gordonnak is meg kellett hátrálnia, mikor az intenzív osztály vezetője kereken közölte vele, hogy elment az esze, ha ilyeneketjavasol, és az átszállítás bizonyosan megölné Mrs. Forrestert. Erre Gordon beleegyezett, hogy a kórházban hagyja a feleségét, de a személyzet biztosra vette, hogy ismét próbálkozni fog. Túl keményfejű volt ahhoz, hogy engedjen. - Nem tudnának áttolni a szobájába, mikor senki sincs ott? - kérdezte Bill panaszosan, beszédkészségének immár teljes birtokában és nyilvánvaló elkeseredéssel. - Látni szeretném! - Az orvos sokáig gondolkozott, Bill aggodalmasan figyelte. A sebész nem ismerte a kapcsolatukat, nem is akarta firtatni, de azt megértette, hogy betegének nagyon fontos, hogy láthassa Mrs. Forrestert. Végül is egyiküknek sem árthat. A sebész csak azt nem szerette volna, hogy Gordon Forrester megtudja, és rájuk zúdítsa a haragját. - Nem vihetnének át ma este? Nem kell sokáig ma160
radnom. - Nem várhatnánk meg a holnapot? Hátha akkor jobban lennének mindketten. Úgyse mennek innen sehova. - Ám Bill beleőrült, hogy Isabelle itt van a folyosó másik oldalán. Ha tehette volna, maga gurítja át magát, de ki volt szolgáltatva az orvosoknak. Fűző és nyakmerevítő bilincselte az ágyhoz, moccanni sem tudott. Még a fejét se bírta fölemelni, és a karja hihetetlenűl gyönge volt. Deréktól lefelé nem érezte a testét, és egyelőre senki sem tudhatta, hogy ez így marad-e. Magatehetetlen volt, akár egy csecsemő, ám a maga higgadt, nyomatékos módján tovább győzködte az orvost, hogy ez jó ötlet. - Már látom, hogy nem beszélhetem le róla - mosolygott végül a sebész. Ekkor már elmúlt éjfél, a folyosókról elfogytak a látogatók. Az orvos kiment, hogy beküldje Bill ápolónőjét valamilyen gyógyszerrel, ám az ápolónőt két férfi is követte. Bili riadtan sandított rájuk, hogy mit akarnak vele, ám a két férfi szótlanul odaállt az ágy fejéhez és lábához, az ápolónő az ágy mellé, és lassan gurítani kezdték Billt az ajtóhoz. Hova megyünk? - aggodalmaskodott Bill. Az ápoló elmosolyodott, és akkor már értett mindent. Teljesült a kívánsága. Az orvos a folyosón várta őket. Ha egy hanggal is elárul, személyesen juttatom vissza a kómába! - mondta halkan. Bili nevetett. - Ez a legnagyobb mértékben szabályellenes! - Ezzel együtt is azt gondolta, hogy Billnek jót fog tenni, 161
Isabelle-nek meg nemigen árthat; úgyse fog tudomást szerezni róla, hogy a férfi meglátogatta. Kellett hozzá egy kis manőverezés, de végül sikerült egymás mellé állítani a két ágyat. Bili görcsösen oldalt fordította a szemét, hogy lássa az asszonyt, de csak a bepólyázott fejet érzékelte a látómezeje szélén. Viszont ha annyira kinyújtaná a bal karját, amennyire bírja, megérinthetné Isabelle ujjait. Isabelle két ápolónője látott mindent, de az orvos utasította őket, hogy tettessék magukat vaknak. Senkinek sem kellett magyarázni, miért van itt Bill. A férfi néhány percig fogta Isabelle kezét, azután megszolította, ügyet sem vetve rá, ki hallja. Szemét elöntötték a könnyek. - Szervusz, Isabelle... én vagyok az... Bili... Most már föl kell ébredned... Elég régen alszol...Vissza kell jönnöd... - Majd, nagyon halkan: - Szeretlek... nem lesz semmi baj. - Még hagyták Isabelle mellett néhány percig, aztán visszagurították a szobájába. Bili kimerült volt és sápadt. Mikor már a szobájában feküdt, hirtelen eszébe jutott egy álma. Mentek Isabelle-lel valami ragyogó fény felé, és már majdnem odaértek, mikor ő kényszerítette az asszonyt, hogy forduljanak vissza, amiért Isabelle nagyon bosszankodott. Ott voltak a gyerekeik is, Bill hozzájuk akart viszszatérni. Ám Isabelle tovább akart menni. A férfi most ugyanazt akarta mondani neki, mint akkor: viszsza kell jönnie, fel kell ébrednie. Az volt minden vá162
gya, hogy még egyszer viszontláthassa. Elgondolni is rémítő, hogy Gordon vissza akarja vinni Franciaországba! Nincs olyan állapotban, hogy szállítsák, ezt még Bill is megállapíthatta. De legalább az orvos azzal biztatta, hogy ez nem történhet meg. Bili megkönnyebbűlt a hírtől, és boldoggá tette a tudat, hogy az asszony a közelében van. Mosolyogva szenderedett el, és Isabelle-ről álmodott. Ugyancsak Isabelle-re gondolt Cynthia a Claridges lakosztályában. Abban a szobában pedig, amelyet néhány napja még Isabelle foglalt el, álmatlanul feküdt az ágyban Gordon Forrester, és Billre gondolt. Sok töprengenivalójuk volt ezen az éjszakán, és kérdéseikre senki más nem adhatott választ, mint Bill és Isabelle. Billt éppen etette az ápolónő, amikor Cynthia megérkezett. Vasárnap volt, négy nap telt el a baleset óta. A férfi még mindig rettenetesen összetörtnek tűnt, de már annak is örültek, hogy él és magához tért. - Mi újság, bébi? - kérdezte Cynthia. Üde volt és derűs. Meleg volt Londonban, az asszony sortot, pólót viselt, szandálját az egyik lányától kérte kölcsön. Olívia és Jane sétálni ment, és azt tervezték, hogy beugornak az egyik bolhapiacra. Kissé hosszúnak találták az időszakokat, amelyeket az anyjuk a kórházban tölt, és később akarták meglátogatni az apjukat. - Hogy érzed magad? - kérdezte az ágyhoz lépő Cynthia. A nyakmerevítő eléggé beszűkítette Bill látó163
mezejét. Elmosolyodott, mikor meglátta a feleségét. - Arra gondoltam, hogy lejátszok néhány teniszpartit - válaszolta. A hangja még rekedt volt, de már tisztán tudott beszélni. Ma volt az első alkalom, amikor megborotválták; most már kissé embernek érezhette magát, de még mindig hosszú utat kellett megjárnia. Elmondta az orvosnak, hogy homályosan lát, de ez nem volt meglepetés. Súlyos fejsérülést szenvedett, és még a kóma is éreztetni fogja egy darabig a hatását. Hátra volt a lábak és a gerinc szakorvosi vizsgálata; a sebész figyelmeztette Billt, hogy szükség lehet még egy operációra, attól függ, mit talál a szakorvos. Már tudták, hogy a felépülés nagyon hosszú folyamat lesz, és egyelőre nem határozták meg, hogy Bill milyen mértékben nyeri vissza az egészségét. Még senki se tudhatta, foge járni ismét. Bíll tisztában volt ezzel, de eddig ő is, a felesége is óvakodtak szoba hozni, hogy a gerincoszlop sérülése miatt számítaniuk kell rá, hogy a férfi akár élethossziglan tolókocsiba kényszerül. Cynthiának nem volt sürgős megvitatni a kérdést, abból a megfontolásból, hogy van Billnek épp elég töprengeni valója, de az elmúlt négy napban rengeteget rágódott rajta, hogy milyen lesz majd egy ilyen ember feleségének lenni. Fogalma sem volt róla, folytathatja-e még Bill a munkáját, vagy milyen lesz az élete, ha arra kényszerül, hogy visszavonuljon. El sem tudta képzelni ezt az eshetőséget. Bili sem. Bár alakul164
hattak volna a dolgok sokkal rosszabbul is, például úgy, hogy Billnek az egész teste megbénul. Nagy megkönnyebbűlés volt, hogy idővel használhatja a felső testét és a karjait. De hogy az altestével mi lesz, az nyitott kérdés. Ijesztő kérdés. - Hogy vannak a lányok? - kérdezte, miközben Cynthia kihúzott magának egy széket, és leült. Látta a férjén, hogy szorong és ideges. - Jól vannak. Ma elmennek egy bolhapiacra. Azt mondták, később bejönnek hozzád. - A két lánynak hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy az apjuk életben marad. Cynthia maga bátorította őket, hogy a változatosság kedvéért menjenek városnézésre. - Haza kellene már menniük, Cyn. Úgyse tehetnek itt semmit. - Pár hétre úgyis át akartunkjönni Európába. Nem hinném, hogy most itt akarnának hagyni - mosolygott Cynthia. Bili kerülte a tekintetét. - Talán átviszem őket Párizsba néhány napra, ha javul az állapotod. Hamarosan úgyis jössz haza. - Ám ebben nem volt olyan biztos, mint ahogy el akarta hitetni a férjével. Az orvos figyelmeztette, hogy Billnek hónapokat kell kórházban töltenie. Cynthia megkérdezte, hazavitetheti-e a férjét az Államokba légi mentővel, de az orvosok egybehangzó véleménye szerint Billnek még korai lett volna a szállítás. - Nem tudom, Cin, mikor kerülök haza. A lányok pedig nem ücsöröghetnek itt egész nyáron. És te sem. 165
- Úgy sincs jobb dolgom - mondta hanyagul az asszony Bill mosolygott. - Akkor nagy változások történhettek az utóbbi hetekben. Te nem szoktál leállni, Cyn. Most nincs teniszverseny? Nem mész sehová, nem rendezel fogadást valakinek? Bele fogsz őrülni, ha nem csinálsz mást, mint itt ülsz mellettem. - Nem hagylak itt, Bill - mondta halkan a felesége. - Előbb-utóbb hazaküldöm a lányokat, hacsak nem akarnak máshova utazni. Jóban-rosszban", elfelejtetted az eskünek ezt a részét? Mert én nem felejtettem el. Nem megyek haza, és nem hagylak egyedül. - Nagyfiú vagyok már - mondta Bill szokatlan komolysággal. Cynthia valami vészjósló fényt látott a szemében, ami nyugtalanította. - Épp erről szerettem volna beszélni veled, erről a "jóban-rosszban" dologról. A "rosszból" ugyancsak kijutott nekünk az utóbbi években. Az én hibám. Sose voltam otthon, és annyira belegabalyodtam a politikába, hogy nem sok időm volt számodra és a lányoknak. - Régóta marcangolta miatta a bűntudat, de már annyira eltávolodtak egymástól, hogy nem lehetett változtatni a dolgon. - Megszoktuk. Senki sem kárhoztat érte. Megvan a magam élete, tevékenységi köre. Én nem panaszkodom a házasságunkra - mondta az asszony komolyan. A nővér kiment a kórteremből, amikor a házaspár beszélgetni kezdett. 166
- Pedig panaszkodnod kellene, Cyn. Réges-rég panaszkodnod kellett volna, mint ahogy nekem is. Ez már nem házasság, évek óta megszűnt házasságnak lenni. Nincsenek közös tevékenységeink, közös barátaink. Többnyire azt sem tudom, mit csinálsz, és az utóbbi időben már azt is elfelejtettem közölni veled, hova utazom. Őszintén szólva, nem is hiszem, hogy téged érdekelne. Azon is meglepődtem, hogy idejöttél. Úgy gondoltam, neked épp hogy megfelelne, ha egy szép napon lelépnék a színről. Nem az önsajnálat beszélt belőle, hanem az igazság. Nem emlegette föl, hogy évek óta tud a felesége hűtlenkedéseiről, holott az ő egyetlen félrelépése nagyon is téma volt. Cynthia tombolt, és azt mondta, hogy a férje mélységesen megalázta őt. Bill azonban, mint egy igazi úriember, sose dörgölte a felesége orra alá, hogy őt mennyire megalázza évek óta Cindy kalandjai a teniszoktatókkal, profi golfozókkal és a barátnőí férjeivel. Már nem várt hűséget a feleségétől. Először arra gondolt, hogy Cindy ezzel áll bosszút, amiért ő túlságosan beletemetkezik a politikába, esetleg ezzel akar figyelmet zsarolni a férjétől. Nem volt helyes módszer. Bill mégjobban eltávolodott Cindytől, és már nem is érdekelték a felesége ügyei. Nem szólt, mert kényelmesebb volt szemet hunyni, de a szerelme meghalt. Az, amit harminc éve érzett, réges-rég kimúlt. Már csak a barátság maradt, és persze hálás volt, amiért 167
Cindy az ágya mellett ült, de nem volt szerelmes bele, és nem érte be ezzel a kapcsolattal. Erre azok az órák döbbentették rá, amelyeket néhány napja töltött Isabelle-lel. - Komiszság ilyet mondani - szólt sértetten Cynthia. - Ilyet még feltételezni is, hogy nem jövök ide, mikor te balesetet szenvedsz! Nyilván azt képzeled, hogy nincsen szívem! - Nem, bébi, tudom, hogy van - mosolygott szomorúan a férfi - csak az a szív már jó hosszú ideje nem az enyém. Szerettem volna, ha másképp lenne, de hát nem így alakult, és azt hiszem, szembe kellene néznünk ezzel a ténnyel. Azt terveztem, hogy akkor beszélem meg veled, mikor majd hazatérek. Cynthia megbántott némaságba merült, és könynyek szöktek a szemébe. Egyszerűen nem hitte el, hogy Bill mondja ezt neki. A sors iróniája. Épp mikor rádöbbent, hogy még mindig szereti a férjét, vagy talán ismét beleszeretett, Bill akkor közli, hogy már nem szereti, közöttük mindennek vége. Nem is értette, miért mondja ezt, ám a bevezetés nem sok jót ígért. - Isabelle Forrester miatt? - kérdezte higgadtnak szánt hangon. - Szerelmes vagy bele, igaz? - Ez most nem az az idő, amikor elrejtőzhetnek a szavak mögé. Vajon feleségül akarja-e venni Bill a másik asszonyt? A futó viszonyok nem illenek Billjelleméhez. Cindy tudomása szerint a régi félrelépés sohasem ismétlődött 168
meg. És az komoly kapcsolat volt. Bilinek azért kellett szakítania a kongresszusi képviselő feleségével, mert tudta, hogy ha folytatnák, akkor előbb-utóbb otthagyná miatta Cindyt és a lányokat. - Nem Isabelle miatt - felelte a férfi őszintén. Őszintének is kellett lennie, valamennyiük érdekében. - Miattam. Nem értem, miért maradtunk mi ilyen sokáig házasok. Talán megszokásból. Vagy lustaságból. Vagy azzal áltattuk magunkat, hogy mégjobbra fordulhatnak a dolgok, vagy meg akartunk állapodni, vagy a srácok voltak túlságosan kicsik. Komolyan így akarsz élni? Egy olyan hapsi felesége akarsz lenni, akit sohasem látsz? Már nem is beszélgetünk, nincs közös témánk a lányokon kívül. Neked megvan a magad élete, nekem is megvan a magamé. Te is sokkal jobbat érdemelsz, én is. - Cynthia tudta, hogy a férje igazat beszél, mégsem akarta hallani. - Ha akarnánk, még működőképessé tehetnénk a házasságot. Amikor ez történt veled, rádöbbentem, hogy még mindig szeretlek. Én voltam az, aki nagyon bután viselkedett ezekben az években. - Mindketten tudták, hogyan és miért, Cindynek nem kellett részleteznie. - Azt hiszem, először mérges voltam, mert olyan remekül szórakozol, és volt az életedben egy nagy rész, ahol én nem lehettem jelen. Így hát eldöntöttem, hogy én is szórakozni fogok. Nem a megfelelő módon tettem, és a végén ocsmányul éreztem magamat tőle. De ez még megváltoz169
hat. Most már látom, hogy még milyen sok közös dolgunk van, és hogy még mindig szeretjük egymást. - Szeméből hirtelen kicsordultak a könnyek. Előrehajolt, megérintette a férje kezét. - Halálosan féltem, mikor azt hittem, hogy elveszítelek. Szeretlek, Bill. Ne mondj még le a házasságunkról. Korai lenne. Bili, ha teheti, megrázta volna a fejét. Így csak a szeme tagadott. - Késő, Cyn. Semmi sem maradt a lányokon és a barátságon kívül. Azért vagy itt. Én ugyanezt tenném érted. Nem veszítesz el, Cyn. Nem veszíthetsz el. Azért is akarom befejezni most, amikor ez még megmaradhat. Ha megmakacsolnánk magunkat, és csak azért is folytatnánk, előbb-utóbb meggyűlölnénk egymást, és azt nem akarom, se a lányok miatt, se miattunk. Ha most abbahagyjuk, örökké barátok maradhatunk. - A feleséged vagyok! - Cindy a házasságáért küzdött, de már látta, hogy nem lehet győztes. - Nem akarok csak a barátod lenni! - Pedigjobb, mint a másik választás. Előfordulhat, hogy véletlenül nem a megfelelő hapsit szeded föl, talán valamelyik barátomat, vagy olyasvalakit, aki fontos nekem, márpedig akkor komolyan zabos lennék rád és rá. Akkor nagyon csúnya dolgokra kerülne sor. Tulajdonképpen meglepőnek találta, hogy Cindy eddig még nem keverte valami kiadós botrányba. De 170
legalább erre vigyázott az asszony. - Nem teszek ilyet többé! - sírta Cynthia, és kifújta az orrát. Megszégyenítette, hogy Bill ilyen nyíltan emlegeti az ő hűtlenkedéseit. És milyen kínos, hogy egész idő alatt tudott róluk! Cindy mindig azzal hitegette magát, hogy a férje semmit sem sejt. Meg milyenjólesett azt hinnie, hogy Bill sem különb, holott a férfi ehhez túlságosan komoly volt, túlságosan hűséges és nem elég felületes. Ha csalta volna, akkor arról Cindynek is tudomása lenne. Valószínűleg szerelmes Isabelle-be, mert mélységesen tisztességes ember, aki, ha szeret, az egész lelkét beleadja a szerelembe. Nem lesz több kalandom! Esküszöm! Abbahagyom őket! Most sincs senkim! - Csak négy hete szakította meg három hónapig tartó kapcsolatát egy férfival; akivel a countryklubban ismerkedett meg. Nős ember volt, három gyerekkel, és túl sokat ivott. Ennek ellenére isteni volt az ágyban, de Cindy tartott tőle, hogy ha berúg, kifecsegi a viszonyukat, és nem akarta kockáztatni a blamázst. - Ismét meg fogod tenni. Mindketten tudjuk. Talán igazad is van. Szörnyű magányosak vagyunk mindketten. Egymillió mérföld választ el, még akkor is, ha egymás mellett vagyunk. Egyikűnk sem ezt akarja, és nem ezt érdemli. -Ahogy ezt mondta, ismét Isabellere gondolt. Nappal szüntelenül gyötörte az aggodalom, éjszaka, álmaiban, őt kereste céltalan bolyongásai közben. 171
- Feleségül veszed? - A kérdés vége belefulladt a zokogásba. Bili előre gyűlölte, amit mondania kell, de most van itt az idő. Akkor döbbent rá, mikor Isabellelel volt. Le akarta zárni ezt a dolgot Cynthiával, baleset ide vagy oda. Ez csak rosszabb lehet. Nem tisztességes, hogy magához láncolja a feleségét. Cynthia előbb-utóbb megutálná. Nem az a típus, aki évekig, sőt, talán élete végéig ápolna egy nyomorékot. Ha neki tolókocsiban kell ülnie holtáig, akkor nem akarja ezt a sorsot kényszeríteni Cindyre. Neki egyetlen esélye van: kikerülni innen, és a kezébe venni a sorsát. - Nem, nem veszem feleségűl. Ha életben marad, nem fogja elhagyni Forrestert, aki gazember és rohadtul bánik az asszonnyal, de Isabelle-nek van egy súlyos beteg fia. Mondtam neked, hogy itt nem Isabelle-ről van szó, hanem rólunk. Egy nap még hálás leszel nekem, majd ha megtalálod a férfit, aki hozzád való. Én sose voltam az. Kezdetben istenien mulattunk, de sose akartuk ugyanazt. Én nem hiszek ebben "az ellentétek vonzzák egymást"-marhaságban, a mi korunkban már nem. Életünk olyan pontjára értünk, amikor mindkettőnknek olyan társra van szükségünk, aki azt akarja, mint mi. Neked mindig más élet kellett, mint nekem, Tacskó korunkban azt hittem, ez nem fontos, de tévedtem. Neked valami gondtalan, vidám pasira van szükséged, aki imád partikrajárni, és rengeteg ideje van számodra, nem egy rögeszmésre, akinek a munka a mániája, örökösen 172
utazik, és a gyerekeinél sokkal jobban foglalkoztatja, hogy ki lesz a következő elnök. - Tudta, hogy lehet akármilyen meghitt viszonyban a lányaival, élete végéig kínozni fogja a lelkiismeret azért az időért, amit korábban elvett tőlük. - Remek apa vagy, Bill, Mindig csodálatosan bántál a lányokkal, ők pedig nem is szerethetnénekjobban. - Cynthia komolyan gondolta, amit mondott. A lányok bálványozták az apjukat, és elfogadták gyakori távolléteit. Mérhetetlenül tisztelték a munkáját, és büszkék voltak rá. - Keveset voltam velük - mondta a férfi bűntudatosan. - Ma már tudom. Sohasem leszek képes kárpótolni őket érte, de majd igyekszem. Most talán lelassulok egy kicsit. De már majdnem elkésett. A lányok egyetemre kerültek, a maguk életét élték. Ez a hajó már elment. Pedig az elveszített alkalmak nem térnek vissza többé. Annyit tehetett, hogy ott volt, ha a gyerekeinek szükségük volt rá, már amennyire engedték, hogy belefolyjon az életükbe. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Cindy, és újra kifújta az orrát. Rémültnek és zaklatottnak látszott. - Azt hiszem, el kellene válnunk. Ez az egyetlen módja, hogy megőrizzük, ami még maradt nekünk. A barátod akarok lenni, Cindy. - Menj a jó büdös francba! - förmedt rá az asszony, majd elmosolyodott a könnyein át. - Ezt sose gondol173
tam, hogy te leszel az, aki beteszi az ajtót. - Nem hitt a fülének, főleg most. Három napja még csak annyit szeretettvolna, hogy a férje életben maradjon. Hirtelen belehasított annak a connecticuti reggelnek az emléke, amikor megtelefonálták neki a balesetet. Akkor arra gondolt, hogy inkább haljon meg Bill, mint hogy nyomorék legyen élte fogytáig. Nem akarta, hogy ez történjen vele. Velűk. Megtörtént, és most Bill hagyja el őt: Azután eszébe jutott, hogy hátha ez csak depresszió, és valamiféle hisztérikus válasz a balesetre. - Egészen biztos, hogy ezt akarod? Rettenetes megrázkódtatáson estél át. Természetes, hogy... Bili a szavába vágott. - Évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk, Cyn mondta rendkívül higgadtan. - Épp csak sose volt hozzá kurázsim. - Hát, sajnálom, hogy most teszed meg. Egy teljes hétig szerelmes voltam beléd megint, erre te ki akarsz szállni. Azt mondom én, Bill Robinson, hogy nagyon büdös nekem ez az időzítés. - Még keservesebb sírásra fakadt, és megtört pillantással nézte a férfit. - Miért nem állítottál le, ha évek óta tudtad, mit művelek? Miért nem mondtál valamit? - Iszonyú felismerés volt, hogy Bill tud a félrelépéseiről. De nem neki kellett volna megállítania a feleségét. Ez az ő dolga lett volna. - Nem tudtam, mit mondjak. Magam sem akartam szembenézni vele. Eleinte mindenfélével hitegettem 174
magamat, hogy talán nem is igaz. Azután megszoktam. Nem tudom, Cyn... talán nem akartam őszinte lenni magamhoz. De most nincs választásom. Késő, hogy más legyek. Többé nincs energiám, hogy meséljek magamnak. Lehet, hogy ezek után soha többé nem lesz senkim, de legalább egyikünknek sem kell hazugságban élnie többé. Az pedig csakjobb lehet, nem gondolod? - Nem, nem gondolom! - felelte őszintén az aszszony. - Inkább élek hazugságban, mint hogy elveszítselek! És nem kell hazugságban élnünk. - Ezúttal megpróbálhatjukjól csinálni, ha adsz nekem még egy esélyt. - Mikor ezt mondta, egészen olyannak látszott, mint a fiatal lány, akit Bill Robinson feleségül vett. Szívszakasztó látvány volt. Bili majdnem azt kívánta, hogy bár évekkel ezelőtt kerített volna sort erre a szembenézésre. Ám akkor nem állt készen, most pedig mindennek vége. - Késő. Mindkettőnknek. Csak te még nem ismerted fel. - Mit mondjak az embereknek? - Cindy úgy érezte, mintha taglóval sújtották volna fejbe. Mérhetetlenül megalázta, hogy Bill válni akar Legszívesebben a föld alá búj t volna. - Mondd azt, hogy végre megjött az eszed, és kirúgtál. Már akkor kellett volna, amikor megőrültem, és bevezettem a száznegyven órás munkahetet. Sok butaságot követtünk el mindketten. Nem csak a te hibád. - Bill tehát rendes, kedves és emberséges volt, 175
mint mindig, amitől Cindynek mégjobban fájt a szíve. Tudta, hogy veszített, és hogy soha többé nem talál férfit, aki Billhez lenne fogható. Az ilyen férfiak nagyon ritkák. - Mit mondjak a lányoknak? - Ez már más káposzta. Ez lesz a neheze. Szerintem ezen még gondolkoznunk kellene. Elég idősek, hogy megértsék, de valószínűleg nem fogják. Senki sem szereti a változást. - Én se - mondta sírástól elfúló hangon Cynthia. Nem gondolt rá, hogy Billnek lesz a legnehezebb dolga, amikor majd egyedül kell végigmennie a rögös, hosszú úton. Nem áltatta magát a felgyógyulással, tudta, minden esélye megvan rá, hogy soha többé nem fogjárni. Külön kínszenvedés lesz a hosszú rehabilitáció, főleg egyedül. De azt is tudta, hogy Cynthia sohasem viselné el ezt. Ami dédelgetésre képes volt, mint odaadta a lányoknak. Beleőrülne, ha egy nyomorékkal kellene élnie. Cynthia nem Isabelle. Ő sohasem lett volna képes arra, amit Isabelle megtesz a fiáért. Bili el volt szánva rá, hogy egyedül fogja hordozni az új terhet. Cynthia fölállt, az ablakhoz ment, és összetörten bámult a semmibe. Ekkor lépett be komor, aggodalmas arccal a lesújtott amerikai nagykövet, aki hallott a balesetről, és olvasott róla a Tribune-ben. Cynthia megfordult, ránézett vörösre sírt, püffedt szemével. Hogy össze van törve Mrs. Robinson, gon176
dolta a követ, akinek sejtelme sem volt róla, hogy egy családi dráma kellős közepébe pottyant. Az ágyhoz sietett, és mélységes aggodalommal megfogta Bill kezét. - Istenem, Robinson, mi történt magával? Múlt héten kellett volna találkoznunk! - Látta, hogy Bill és Cynthia összenéz. Valahogy furcsa volt a pillantásuk. - Bunyóztam egy nagy sebességgel robogó busszal, és a busz győzött. Nagy hülyeség volt - mosolygott Bill, noha fáradtnak látszott. Kimerítette a Cynthiával folytatott vita. - Cyn - szólította meg a feleségét nem lenne kedved elmenni a lányokhoz? Neked is jót tenne, ha kiszabadulhatnál innen. Az asszony bólintott, mert nem bírt beszélni. Nem akart a nagykövet előtt sírni, márpedig tudta, hogy sírni fog, ha marad. A lányaival sem akart találkozni. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha visszatér a szállodába, és kisírja magát. - Este visszajövök - ígérte, és a szeme ismét telefutott könnyekkel. Megcsókolta a férje arcát. - Szeretlek - súgta, majd kisietett a szobából. A nagykövet az asszony után nézett. - Szegény Cynthia, iszonyú megrázkódtatás lehetett neki! - sajnálkozott. Évek óta ismerte a házaspárt. New Yorkból származott, egyszer fontolgatta, hogy megpályázza az elnökséget, de Bill lebeszélte róla. Sose győzhetett volna az elnökválasztáson, viszont kiváló 177
diplomatának bizonyult, és szerette a követi munka kört. Már a harmadik évet töltötte Londonban, és Bill tudta, hogy az elnök fel fogja kérni a mandátuma meghosszabbítására. - Jól van? - kérdezte aggodalmasan a betegtől. - Jobban. - Dacára a délelőttnek. Előre fázott ettől a beszélgetéstől, de tudta, hogy a helyes dolgot mondta. A hazatérése utánra tervezte ezt a tisztázást, és a baleset sem változtathatta meg az elhatározását, sőt még inkább megacélozta az akaratát. Nem akart ilúziókat hagyni Cynthiának, akármennyire fájt is ez az asszonynak. - Szüksége van valamire? - kérdezte a nagykövet, miközben leült. A felesége a lelkére kötötte, hogy ne maradjon sokáig. - Tulajdonképpen semmire. Új nyakra, új hátgerincre, két jó, stabil lábra. Szóval a szokásosra. - Bill megpróbálta tréfára venni a dolgot, de a szeme szomorú volt. A nagykövet elmosolyodott. Bili Robinson jó ember, és nagyon tudja, mi a sportszerűség. - Mit mondanak az orvosok? - Nem sokat. Egyelőre korai bármit is mondani. Arra gondolok, hogy ha FDR tudta ülő helyzetből irányítani az országot, akkor nekem sem okozhat nehézséget. - Csak hát ennek épp az ellenkezője volt igaz. Bilinek az egész élete változott meg egyetlen szempillantás alatt, nem csak politikai, de valószínűleg emberi értelemben is. Egyelőre lehetetlen volt 178
kiszámítani a baleset összes következményét, de Billnek, a járásképtelenséget nem számítva, még az iránt is kétségei voltak, hogy tud-e még szeretkezni valaha. Többek között ezért mondta Cynthiának, hogy válni akar. Ehhez végképp nem tudna alkalmazkodni a felesége. Bár Billnek persze sokkal kény szerítőbb okai voltak a válásra. A nyomorékság csak a hab a tortán. - Tudja, meddig lesz itt? - Valószínűleg sokáig - felelte Bill csüggedten. Nagyon elfáradt. Neki sem volt könnyű a délelőtt, és mélységesen elszomorította, hogy véget ért a házassága. Nem csak a feleségét veszítette el, de úgy tűnik, hogy a baleset következtében elveszítette legdrágább barátját, Isabelle-t is. Ha erre gondolt, iszonyúan sivárnak tűnt a jövő. Nem volt semmije, amire várjon, kivéve azt a rettenetesen nehéz évet, amelyben meg kell próbálnia felgyógyulni. De legalább él. - Nos, ránk számíthat - mondta szívélyesen Stevens nagykövet. - Grace is meg akarja látogatni, de azt mondja, ő majd egy másik napon jön. Nem akarja kimeríteni, még attól is félt, hogy én agyonfárasztom. Ha szüksége lenne valamire, akármire, okvetlenül hívja fel a nagykövetséget. Csak szóljon Cynthiának, hogy telefonáljon Grace-nek. Nyilván itt marad magával a felesége. - Szegény asszony, milyen feldúltnak látszott, mikor elment! Bár, gondolta Jim Stevens, valóban nem könnyű tudomásul venni a 179
tényt, hogy az életünk társa megnyomorodik. - Szolok is majd Grace-nek, hogy keresse meg Cynthiát. Bill nem közölte vele, hogy hazaküldi Connecticutba Cynthiát és a lányokat, csak mosolygott, és hagyta Stevenst, hadd beszéljen. Régi barátok voltak, de azért nem avatta be válási szándékaiba. Egyelőre nagyon friss volt az elhatározás. Senkinek sem akarta elmondani addig, amíg nem szólnak a lányoknak. Enynyijár nekik. A nagykövet az órájára nézett, majd Billre, és úgy döntött, hogy elég ideig maradt. Grace-nek igaza van, csakugyan iszonyúan fest ez a Robinson. Alig öt perc múlva távozott. Bilinek pedig, aki alig néhány napja még olyan apjakorúnak látta az idősebb férfit, hirtelen fiatalnak, életerősnek, energikusnak tűnt Stevens nagykövet, csak azért, mert a saját lábán tudott kimenni a szobából. Vánszorgó órák követték egymást. Bili aludt egy kicsit. Késő délután megjött a szakorvos. Cynthia nem jelentkezett, Bill gyanúja szerint a Claridges-ben nyalogathatta a sebeit. Még mindig szentül hitte, hogy Cindynek jobb lesz nélküle, akármennyire szenvedjen is most. A szakorvos nem mondott semmi bátorítót. Felsorolta az összes lehetőséget, a legrosszabbtól a legjobbig. A röntgenfelvételek és a műtéti dokumentáció alapján nem tartotta valószínűleg, hogy Bill mégjárni tudjon valaha. Egy idő után talán megszűnik fadarab180
nak lenni derékon alul, de a gerinc olyan súlyosan sérült, hogy valószínűleg sohasem fog járni. Még ha érezni is fogja a lábát, nem fog megállni rajta. Készíthetnek neki járógépet, és megfelelő gyakorlás után vonszolhatja magát mankón, de gyorsabban és ügyesebben mozoghatna tolószékben. Ez a jó hír. A rossz hír pedig az, hogy ha az idegek mégjobban elsorvadnak, ez és a nyak sérülése oda vezethet, hogy Bill érzéketlen lesz derékon alul. Ízületi gyulladást kaphat, ami még súlyosabb elfajulásokat okoz a csontokban, akkor pedig szenvedhet élete végéig. Ám tekintve, hogy Bill még csak ötvenkét éves, megvan rá az esély, hogy legalább részben használni tudja majd a lábait, akkor is, ha járni nem fog többé. Számításai szerint a nyak gyógyulása négy hat hónapot, a lábak rehabilitációja egy évet, vagy még annál is több időt vesz igénybe. Elvégezhetnek még egy két műtétet, de úgy érzi, ez minimális haszonnal, viszont túlzott kockázattal járna. Ha most próbálnának javítani a helyzeten, megeshet, hogy Bill nyaktól lefele teljesen megbénul, ezt a kockázatot pedig semmi esetre se vállalja. Figyelmeztette Billt, hogy találhat sebészeket, akik szívesen kísérleteznének rajta, és ígérhetnekjavulást, amelyet nem szavatolhatnak, de ő nyíltan megmondja, hogy ekkora kockázatot csak egy bolond sebész vállalhat. Bili egyetértett vele. A szakorvos olyan jövőt ígért, amelyet el lehet viselni, de nem lesz könnyü, és óriási bátorságot követel. Nyíltan megmondta, hogy Billnek 181
egy évig véres verejtéket kell izzadnia, ha legalább csekély mértékben vissza akarja nyerni a lábai használatát, ugyanakkor a felsőtestét is meg kell erősítenie, továbbá a nyakát is vissza kell szoktatnia az élethez. Ám idővel és kemény munkával Billjavíthat az életlehetőségein, ha lelkileg hajlandó alkalmazkodni a balesettől beszűkült térhez. Ez nagy baj, de még nem a világ vége. Majd mintha a beteg gondolataiban olvasott volna, felelt arra a kérdésre, amelyet Bill még mindig félt föltenni. Megértette, hogy soha többé nem fog tudni járni, és tolószékhez lesz kötve, de nem tudta, mi lesz a nemi életével, és ettől nagyon félt. Még ez is visszajöhet, magyarázta gyakorlatiasan és nyíltan az orvos; Bill élhet viszonylag normális életet, bár ezt most még kissé korai lenne megmondani. Nem szívesen jósolgatna, de ő reménykedik, és Bill se veszítse el a bátorságát. Az orvos, amennyire tőle telt, szeretett volna könnyíteni a Billre nehezedő terhen. Most még nem gyógyult föl eléggé, mondta a férfinak, de majd előbb-utóbb próbát kell tennie. Nem akarta, hogy a beteg minden reményét elveszítse; épp elég nehéz, hogy nem fogjárni többé. - Ha a felesége türelmes lesz - mondta mosolyogva - nagyon jól alakulhatnak a dolgok. - Bill nem magyarázta meg neki, hogy rövid idő múlva nem lesz felesége, és nem tudja elképzelni magát kísérletezés közben. Annyit szeretett volna tudni, hogy nem lesz182
nek-e kudarcra ítélve az esetleges kísérletek. Ám itt senki sem ígérhetett semmit. Majd eldönti az idő. Csakhogy épp ez benne a kínszenvedés. Bili már eldöntötte, hogy amint felgyógyul, azt teszi, amit mindig: fejest ugrik a munkába. Most már tényleg csak a munka maradt neki. Miután az orvos távozott, Bill egy darabig töprengett. Mérhetetlenűl elcsüggedt. Rengeteg dolog történt az utóbbi órákban, sok mindent kellett feldolgoznia. Nehéz volt tudomásul vennie a gondolatot, hogy nem fog járni, talán soha többé... soha többé... mondogatta magában. De hát rosszabbul is alakulhatott volna. Teljesen megbénulhatott volna, meg is halhatott volna, a fejsérülés örökre megfoszthatta volna ép eszétől. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie a sors kegyéért, de mindez eltörpült amellett, hogy elveszítheti a férfiasságát. Marcangolóan keserű gondolatokkal feküdt az ágyon, és ekkor a lelke megint visszatért Isabelle-hez. Csukott szemmel feküdt, és emlékezett a közös időkre. Nehéz elhinni, hogy mindössze négy napja történt. Négy napja Isabelle-lel táncolt az Annabelsben, most pedig soha többé nem fog táncolni, míg Isabelle a halál mezsgyéjén tántorog. Nem bírja elhinni, hogy talán soha többé nem szólhat az asszonyhoz, nem hallhatja a hangját, nem láthatja kedves arcát. Ettől a gondolattól könnyek szöktek a szemébe. Akkor is Isabelle-re gondolt és patakzottak az arcán a könnyek, amikor 183
bejött az ápolónő, aki tudta, hogy a szakorvos hosszú időt töltött Mr. Robinsonnál, és nem hozottjó híreket. Megpróbálta a maga tapintatos módján felvidítani a szomorú Mr. Robinsont. Képzelhető, mit jelent egy ilyen jóképű, erős férfinak a tudat, hogy nem járhat többé. Egyébként az ápolónők az első pillanattól számítottak erre a végkifejletre, tekintve, milyen súlyos sebeket kapott az amerikai. - Ne hozzak egy kis fájdalomcsillapítót, Mr. Robinson? - kérdezte. - Nem, köszönöm. Nincs semmi bajom. Hogy van Mrs. Forrester? Még mindig semmi változás? - Ezt kérdezte minden ápolónőtől, akik nem tudhatták, hogy felelősnek érzi-e magát a balesetért, vagy szerelmes az asszonyba. Ezt egyetlen ápolónő tudta, mégpedig az, aki jelen volt az előző este, amikor Bill meglátogatta Isabelle-t, ő pedig megesküdött az orvosnak, hogy egy szóval sem árulja el, amit hallott. - Nagyjából ugyanolyan az állapota. A férje itt volt nála egy darabig; épp most ment el. Azt hiszem, viszszautazik Párizsba néhány napra. Itt úgyse tehet semmit. - Kivéve, hogy a felesége mellett tartózkodik, beszél hozzá, és rimánkodik neki, hogy térjen vissza. Bilit elfogta a gyűlölet, ha Gordonra gondolt. Olyan rideg, és olyan komisz Isabelle-hez. Azután az jutott az eszébe, hogy ha Gordon nincs a kórházban, akkor ő ismét meglátogathatná Isabelle-t. Meg is említette a nővérnek, aki tudta, hogy Bill az előző este is járt a 184
másik kórteremben, és a sebészük hozzájárult, de nem tudta, most mit szólna hozzá az orvos. De mivel kiolvasta a beteg szeméből, milyen nehéz napja volt, megesett rajta a szíve. - Megnézem, mit tudok tenni - mondta, és eltűnt, Öt perccel később visszatért két műtőssel, akik kikapcsolták Bill ágyának fékjeit, és lassan gurítani kezdték az ajtó felé. Az ápolónőnek ki kellett kapcsolnia néhány monitort, de Bill állapotában ezt most már nyugodtan meg lehetett tenni. Kitárta előttük a másik kórterem ajtaját; a műtőseik óvatosan betolták Billt, és odaállították az ágyát Isabelle ágya mellé. A szobában össze voltak húzva a függönyök, a lélegeztetőgép ismerősen suhogott, és az ápolónők visszahúzódtak az egyik sarokba, hogy ne zavarják őket. Bili, amennyire tudott, kissé az asszony felé fordította a fejét, és ismét megfogta az ujjait, akárcsak tegnap este. - Én vagyok az, Isabelle... föl kell ébredned, szerelmem. Vissza kell jönnöd. Teddynek szüksége van rád, és nekem is. Beszélni akarok veled. Olyan borzasztóan hiányzol! - Könnyek patakzottak az arcán, miközben beszélt az asszonyhoz, majd egy idő után csak feküdt szótlanul, és fogta Isabelle kezét. Az ápolónők már javasolni akarták, hogy menjen vissza a szobájába, de ő csendesen feküdt az ágyán, és olyan különös módon békésnek látszott. Már majdnem elaludt, amikor nyílt az ajtó, és bejött Gordon Forres185
ter. A két ápolónő összerezzent, a műtősök azonnal eltűntek a szobából. Gordon élesen rászólt a felesége ápolónőjére. - Kérem, haladéktalanul vigyék vissza a szobájába Mr. Robinsont! - Ennyit mondott, Bill pedig némán tűrte, hogy kigördítsék a szobából. A helyzetet nen lehetett félreérteni, akárki tudhatta, miért hozták át ide. Amikor eltolták Gordon mellett, Billt megborzongatta a félelem. Gordon bizonyosan ragaszkodni fog hozzá, hogy soha többé ne látogassa meg a feleségét. Pedig ha a bankár most elutazik Párizsból, Bill ki módolja, hogy megint áthozzák az asszonyhoz. Épp ezen töprengett a szobájában, és arra gondolt, milyen élettelennek látszott Isabelle, amikor Gordon Forrester nagy léptekkel besietett hozzá. - Robinson, ha még egyszer ott találom a feleségem szobájában, vagy meghallom, hogy ott volt, akkor eltávolíttatom a kórházból. Világos? - Reszketett a haragtól, és az arca sápadt volt. Nem tűrte, hogy Bill az ő vadaskertjében portyázzon. A tulajdonának tekintette Isabelle t, és mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy Bill a felesége közelébe merészkedjen, akármilyen legyen is a kapcsolatuk természete. Isabelle az övé. - Nem ijesztett meg, Mr. Forrester - mondta Bill halkan, és farkasszemet nézett a bankárral. - Azt hiszem, Stevens nagykövetnek lenne egy-két szava az eltávolításomhoz. De nincsen szükségem rá, hogy a kö186
vet helyettem harcoljon. Isabelle és én barátok vagyunk, régi barátok. Biztosíthatom, hogy a felesége sohasem tett semmit, amit maga helyteleníthetne. - Kivéve azt az éjszakai csókot az autóban, de Gordonnak azt nem kell tudnia, az csak rájuk tartozik. Aggódom Isabelle-ért. Szerencsés ember maga. Isabelle csodálatos asszony, és én legalább annyira szeretném, hogy életben maradjon, mint maga, vagy talán még magánál is jobban. Teddynek szüksége van rá, sokkal inkább, mint magának. Ha segítek rajta azzal, hogy beszélek hozzá, vagy mellette vagyok, vagy egyszerűen csak azt kívánom, hogy éljen, mert én törődöm vele egy keveset, akkor legalább ennyit meg kell tennem érte. - Ne menjen a közelébe! Épp elég kárt csinált. Majdnem megölte. Hogy képzelték ezt, hogy ilyen későn kint tartózkodjanak az utcán? Arra nem gondoltak, mit fognak szólni az emberek? Lefényképeztették magukat a lesifotósokkal, bolondot csináltak magukból és belőlem is. Nyilván azt képzelték, hogy megúszhatják. Hát nem úszták meg. A legokosabb, amit tehet, ha kitakarodik a feleségem szobájából és az életünkből. Nincs szükségünk rá, hogy botrányt kavarjon körülöttünk. - Én nem kavarok botrányt maguk körül! - felelte bőszülten Bill. - Abban én nem vagyok olyan biztos. Mindenesetre megtiltom, hogy a feleségem szobájában tartóz187
kodjék. Világosan fejeztem ki magamat? - Miért gyűlöli annyira? - kérdezte Bill. Gordon, aki már az ajtónál járt, kővé dermedt majd lassan megfordult. - Őrült maga? Nem gyűlölöm Isabelle-t. A feleségem. Mit gondol, miért vagyok itt? - Van választása? Állíthatná, hogy törődik a feleségével, ha be se tenné a lábát hozzá? Aligha. Mindketten tudjuk, miért van itt. A látszat kedvéért, és mert nincs választása. Felelős Isabelle-ért. Egyébként fütyül rá, Forrester, és szerintem sose szerette. - Maga kurafi! - förmedt rá Gordon, azzal kisietett. Vélhetőleg Isabelle mondta Robinsonnak, hogy a férje gyűlöli őt. Vajon mennyit tud Bill az ő családi életükről? Nagyon úgy hangzik, hogy túl sokat. Bili még akkor is a szóváltáson töprengett, amikor délután megérkezett Cynthia a lányokkal. A lányok a bolhapiacon jártak, és összevásároltak mindenféle bolondos dolgot, Cynthia pedig hosszú, töprengő sétára indult, és átgondolt mindent, amit a férje mondott. Ám a lányok előtt egyikük sem árult el belőle egy szót sem. Még nagyon korán lett volna. A család vacsoráig maradt, és Olívia megetette az apját kanállal. Bili próbált magától enni, de a nyakmerevítő miatt folyton kilocsolta az ételt, főleg a levest. - Mit mondott az orvos? - kérdezte Cinthia halkan, mielőtt távoztak volna. - Hogyjobb lesz neked egyedül - súgta Bill, mire a 188
felesége megint sírós arcot vágott. - Csak viccelek. Azt mondta, ha nagyon keményen dolgozom, csekély mértékben visszanyerhetem a lábam használatát. Érdekes kihívás lesz. Ki tudja, talán képesek csodát tenni, és megintjárni fogok. - Még mindig hinni akart benne, bár az orvos egyáltalán nem vette biztosra. - Három héten belül amúgy istenigazában belevetem magamat a terápiába és a rehabilitációba. Azt akarják, hogy gyógyuljak még egy kicsit, mielőtt elkezdeném. - Ehhez haza is jöhetsz - mondta Cindy halkan. Még mindig nem tért magához Bill döntésétől. Abban reménykedett, hogy a férfi idővel megenyhül iránta. - Lehet. Majd meglátjuk - felelte Bill diplomatikusan. Nem akart túl sokat beszélni a lányok előtt. - Hát ti? Mikor mentek haza? Gondolkodtatok már róla? kérdezte fáradtan. Keserves délutánja volt. - A lányok itt akarják tölteni ezt a hetet. Arra gondoltam, hogy ha te ilyen jól vagy, néhány napra átviszem őket Párizsba, utána pedig visszajövök és megnézlek. - Még mindig reménykedett, hogy a férje meggondolja magát. Ám Bill nem bánt meg semmit. Tudta, hogy amit tesz, az a legjobb megoldás mindkettejüknek. - Inkább ne - szólt szelíden, de határozottan. Nem lesz semmi bajom. Inkább haza kellene menned a lányokkal. Tudom, azt tervezted, hogy elutaztok a 189
szüleidhez Maine-be. - Cindy már eldöntötte, hogy nem tér vissza Európába, és Maine után egyenesen megy a Hamptonsba. - Hamarosan én is az Államokban leszek. - Rengeteg munka várt rá. Ha visszatér, találnia kell egy rehabilitációs intézményt, ahol el lehet egy darabig, azután találnia kell egy lakást, és ki kell költöznie a házukból. Ám egyelőre még korai ezen gondolkozni. Mindenekelőtt a lányokkal kell közölniük a döntésüket. Bili nem örült neki. Mindenképpen az anyjukjelenlétében akarta megmondani, mert ebből a lányok megértik, hogy ő és Cynthia továbbra is barátok maradnak. Ez nagyon fontos volt a számára, és bizonyosan az lesz a lányoknak is. Cynthia és a lányok visszamentek vacsorázni a szállodába. Bili csöndesen feküdt a szobájában. Szerette volna viszontlátni Isabelle-t, de nem akarta kísérteni a sorsot, hátha Gordon még mindig Londonban tartózkodik. Különben is elfáradt. Nagy nap volt a mai. Közölték vele, hogy valószínűleg soha többé nem fog tudni járni, esetleg, de nem bizonyosan, élhet nemi életet, látta Isabelle-t, megküzdött a férjével, és megmondta Cynthiának, hogy válni akar. Ehhez a naphoz fontosságban csak a baleset volt mérhető, amely örökre megváltoztatta valamennyiük életét. Gordon Forrester hétfőn reggel elutazott Londonból Párizsba. Távozása előtt felhívta a kórházat, és miután tájékoztatták, hogy nem állt be változás, elindult a repülőtérre. Vitte magával Isabelle holmiját, 190
amit az asszony a szállodai szobában hagyott. Semmi értelme, hogy bevigye a kórházba, ebben az állapotban a feleségének úgy sincs szüksége semmire. Úgy tért vissza Franciaországba, hogy semmivel sem tudott többet, mint mikor először repült át a La Manche fölött. Az orvosok továbbra sem sejtették, hogy az asszony felépül vagy életben marad-e. A belső szervei lassan gyógyultak, de a szíve és a tüdeje még mindig aggodalomra adott okot, és főleg a mája gyógyulásához kell majd hosszú idő. A fejére kapott ütés pedig, noha kevésbé volt súlyos a többi sérülésénél, mély kómába taszította. Nyugtatózták, hogy a sebei gyógyulhassanak. De egyelőre még nem lehetett tudni, hogy felébred-e, meghal-e, vagy örökre kómában marad. Még mindig túl sok volt a kérdés, amelyekre senki sem ismerte a választ. Reményre adott okot, hogy öt nappal a baleset után az asszony még mindig élt, és itt minden nap számított. De Isabelle még mindig rendkívül kritikus állapotban volt. Gordon tudta, mikor leszállt Roissyban, a Charles de Gaulle repülőtéren, hogy nem kertelhet tovább: meg kell mondania a gyerekeknek. Halogatta egyik napról a másikra, reménykedett, hátha lesz valami javulás, de nem volt. Úgy vélte, veszélyes lenne tovább várni. Sophie elég idős, hogy megtudja az igazságot miszerint elveszítheti az anyját, Teddynek pedig tudomásul kell vennie, akár beteg, akár nem. Gordon bízott benne, hogy Sophie-ban támaszra talál. Majd 191
kivárja, hogy visszatérjen Portugáliából, és csak akkor mondja meg, hogy a lány a gondjaiba vehesse az öccsét. Nem nagyon örült a készülő jelenetnek. Az ilyen helyzeteket nem neki találták ki, főleg így, hogy alig van kapcsolata a fiával. Miközben betette Roissyban egy taxiba a felesége és a maga úti táskáját, megint eszébe jutott Bill Robinson és az az ízléstelen szóváltás. Még mindig dühbe hozta Bill kérdésének pimaszsága és vakmerősége, hogy miért gyűlöli ő Isabelle-t. Felháborító kérdés! Tényleg ezt mondta volna Isabelle? Gordon nem gyűlölte a feleségét, egyszerűen csak elveszítette a Teddy születését követő évek pokoli zűrzavarában. Alakja örökre összeforrt a betegszobával és borzalmaival. Már nem a feleségét látta Isabelleben, csak Teddy ápolónőjét. Isabelle talán a férje feltételezett gyűlöletével akarta igazolni a viszonyt, vagy legalábbis a flörtöt Bill Robinsonnal. Ha együtt voltak az Annabelsben, ahogy az újságok írják és a fénykép bizonyítja, akkor a kapcsolatuk nem olyan ártatlan, mint Bill Robinson állította. Gordonnak még mindig ezer kérdése lett volna, de tudta, hogy ezekre akkor kaphat csak választ, ha Isabelle felépül. Bili Robinson bizonyosan nem közli vele. Gordont mindössze elvileg nyugtalanította a kérdés, mert évek óta nem gondolt a feleségére nőként, Távozása előtt utasította a kórházi személyzetet, hogy Bill Robinsont a továbbiakban tilos beengedni a 192
felesége szobájába. Az ápolónő kötelességtudóan fel isjegyezte, de Gordon nem szabadulhatott a kínos érzéstől, hogy egyetlen kívánságát sem fogják teljesíteni. A kórházi személyzet roppantul rokonszenvezett Robinsonnal, vele viszont egyáltalán nem. Arról nem is szólva, mennyire tisztelték és csodálták Bill közéleti szerepét. A repűlőtérről egyenesen a bankba ment, és lebonyolított több telefonhívást. Most már elmagyarázta a helyzetet a titkárnőjének, aki volt olyan okos, hogy nem említette az International Herald Tribune-t, amelyben látta Isabelle és Bill fényképét. Gordon kérésére a titkárnő átnyújtotta Sophie portugáliai telefonszámát, amelyet Isabelle hagyott nála szükség esetére, mielőtt elutazott volna Londonba. Sophie a barátaival lakott egy sintrai bérelt házban, de nem volt otthon, így Gordon csak üzenetet hagyhatott. Lánya hatkor hívta vissza, épp akkor, amikor a bankár távozni készült. A lélegzete is elakadt, mikor fölemelte a kagylót, és meg kellett acéloznia magát a mondanivalójához. - Milyen volt Londonban? - kérdezte vidáman a lány. -Jól éreztétek magatokat mamával? - Honnan tudtad, hogy Londonba mentem? Gordon senkinek sem szólt, kivéve Teddyt és az ápolonőjét. - Hétvégén hazatelefonáltam, és beszéltem Teddyvel. Nem említette? 193
- Még nem találkoztam vele. Ma reggel egyenesen a bankbajöttem a repűlőtérről - mondta Gordon hidegen. Még mindig halogatott, kereste a szavakat. - Akkor telefonálok haza. Kérdeznem kell mamától valamit. - Ő nem beszélhet veled - mondta az apja talányosan. Ettől a perctől rettegett. Ez egy lidércnyomás, amelyből nincs ébredés, sőt, a gyerekeit is magával kell rántania. - Miért nem? Nincs otthon? - Nem. Anyátok Londonban van. - Hát ez vicces. Ő még maradt? - Anyjára nemjellemző, hogy egy pillanatra is magára hagyja Teddyt, pláne hat napig. Sophie tudta, hogy az anyja kedden utazott át Londonba. - Mikor jön vissza? - kérdezte zavartan. - Egyelőre nem tudjuk. - Gordon vett egy utolsó, mély lélegzetet, aztán fejest ugrott. - Sophie, anyádat baleset érte. - Halálos csönd lett a vonal túlsó végén. Sophie szíve majd kiugrott. Volt valami ijesztő az apja hangjában. - Nagyon súlyos baleset. Azt hiszem, haza kellenejönnöd. - Mi történt? Hogy van a mama? - hebegte Sophie. Alig bírta kisajtolni magából a szavakat. - Egy autóban ült, amely karambolozott egy buszszal. - Most már nem lehetett kerülgetni az igazságot. - Kómába esett. Nem tudják, mi lesz vele. Nagyon súlyos belső sérüléseket szenvedett. Lehet, 194
hogy nem bírja ki. Nagyon sajnálom, hogy telefonon kell közölnöm veled ilyet, de azt szeretném, ha minél előbb visszatérnél Párizsba. - Apai és állítólagos férji érzelmei ellenére pontosan olyan hangot használt, mintha egy üzleti tárgyalást beszélne meg. Gordon minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne kelljen éreznie a lánya fájdalmát. Ezt nem engedhette meg magának. - Istenem, istenem! - Sophie a hisztéria szélén állhatott, ami nem volt jellemző rá. Általában hűvös volt, higgadt,józan, és korához képes kimért, mint az apja. Ám amit most hallott, az meghaladta legszörnyűbb lidércálmait. Abban a tudatban élt, hogy bármikor elveszítheti az öccsét, de nem az anyját, akit sokkal jobban szeretett, mint hajlandó lett volna be ismerni magának. Ez volt az utolsó, amitől tartott, mikor az apja fölhívta. - Ó, istenem, papa, mit gondolsz, meg fog halni? - Gordon hallotta, hogy a lánya sír, és egy percig nem tudta, mit mondjon. - Lehetséges - felelte kínosan feszengve. Az irodájában ült, és mereven bámult maga elé. Az jutott eszébe, amikor az anyja meghalt, és minden ereje ahhoz kellett, hogy elűzze magától ezeket az emlékeket. - Reményre ad okot, hogy még mindig él, de nagyon kritikus állapotban van, és eddig nem mutatkozikjavulás - mondta őszintén. A lány még hangosabban zokogott. Az apja várt, hogy Sophie kisírja magát, és nem jutott eszébe sem195
mi, amivel megnyugtathatta volna. Nem akart hazudni neki, és alaptalan reményeket kelteni benne, márpedig az igazság az volt, hogy Isabelle bármelyik pillanatban meghalhat. Ezt a tényt Sophie-nak is, Teddynek is tudomásul kell vennie. - Teddy tudja? - kérdezte Sophie hirtelen rémülettel. Öccse hangja egészen nyugodtan csengett, amikor a hétvégén beszéltek, és Teddy még sose hazudott a nővérének. Sophie nem tudta elképzelni róla, hogy Teddy vidáman csevegne, amikor ilyen titka van. - Nem, nem tudja. Akkor akarom közölni vele, mikor te is itthon leszel. Szerintem most be kellene fejeznünk a telefonálást, hogy készülődhess az útra. Van ott valaki, aki tud segíteni? - Nem tudom - felelte Sophie zaklatottan. - Londonba akarok menni a mamához! - mondta egy ötéves hangján. Hirtelen árvának érezte magát. - Először gyere haza! - parancsolta az apja. Azt akarta, hogy a lánya mellette legyen, amikor közli Teddyvel az igazságot. Nem volt hajlandó egyedül viselni ezt a terhet. - Jó - felelte Sophie. Még mindig fékezhetetlenül zokogott. - Hívj föl, ha már tudod, mikor érkezel. Kiküldök valakit eléd. - Még ilyen körülmények között sem jutott az eszébe, hogy maga menjen a lányáért. Anynyira természete lett a zárkózottság és a távolságtartás, hogy még a lánya kedvéért sem tudott áttörni a 196
maga köré emelt falakon. Sophie már megszokta, hogy az apja ilyen, még vele is, aki a legközelebb áll hozzá. - Este megpróbálok hazamenni - mondta. Két órára volt Lisszabontól, de ha siet, talán elcsíp egy éjszakaijáratot, különben holnap reggelig kell várnia. Bontották a vonalat. Gordon hazavitette magát a sofőrjével. Négy napja nem találkozott Teddyvel. A fiú jókedvűnek tűnt, de rögtön az anyját kérdezte, mikor meglátta az apját a szobája ajtajában. - Mama? - A szeme felragyogott, amikor kimondta ezt a szót. - Lent van? - Nincs - felelte Gordon. Ridegséggel próbált időt nyerni. - Azt hiszem, Sophie hazajön estére Portugáliából: - Haza? - csodálkozott a fiú. Az elterelő hadművelet bejött, legalábbis pillanatnyilag. - Mama azt mondta, hogy Sophie két hétre megy Portugáliába. Miértjön vissza korábban? - Nővére nem beszélt erről, mikor szombaton beszéltek telefonon. Teddy ösztönösen gyanakodni kezdett. - Hol van mama? - kérdezte megint. Gordon nem merte elárulni, hogy Isabelle Londonban maradt. Tudta, hogy valami baj van. Ilyen okos, érzékeny gyereket, mint Teddy, nem lehet sokáig lóvá tenni. Gordon már csak abban reménykedett, hogy Sophie hamarosan itthon lesz, és majd segít, hogy megmondhassa a fiának. - Később még benézek - mondta felelet helyett. 197
Most telefonálnom kell. - Azzal kiment a fia szobájából, bár tudta, hogy a fiában már föltámadt a balsejtelem. Komor arccal sietett a folyosón a saját szobájába. Miközben az ajtót csukta, még hallhatta a fia hangját, ahogy az ápolónőjét kérdezi. - Hol van az anyám? Hát ez hosszú este lesz, amíg Sophie meg nem érkezik. A bankár azzal vélte megoldani a problémát, hogy visszavonult a földszinti könyvtárba. Mekkora volt a meglepetése, amikor egy óra múlva arra nézett föl, hogy a fia vánszorog be az ajtón. Teddy annyira ragaszkodott a lejövetelhez, hogy az ápolónő nem tudta visszatartani. Zaklatottnak látszott, és nagyon sápadt volt. - Valami baj van - mondta halkan. Egy székre támaszkodva kapkodott levegő után, és mereven nézte az apját. Gordon egész életében távol tartotta magától, de ezúttal nem engedi, hogy lerázzák. Elszánt pillantása Isabelle-re emlékeztette a bankárt. Teddy még sose nézett rá így. Először vette észre, hogy a fia már nem gyermek. - Tudni akarom, hol az anyám, mondta Teddy, miközben leült. Hajlandó volt egész éjszaka várni a válaszra. Csak erőszakkal vonszolhatják ki ebből a szobából. Gordon ingerültséget tettetett, hogy leplezze saját félelmét. Mindig feszélyezte fiának áttetsző törékenysége. Bár most még sokkal jobban is volt, mint hosszú ideje. Fél éve még nem lett volna képes önállóan le198
jönni az emeletről. De az apja most már nem térhetett ki előle. Gordon sóhajtott. - Anyád Londonban van - mondta őszintén. Magában imádkozott, hogy ne kelljen többet mondania. Ám fiának tekintetéből arra kellett következtetnie, hogy nem reménykedhet. - Miért? - Átment megnézni egy kiállítást - mondta Gordon. Elfordította a tekintetét, és teljes erejéből azt kívánta, hogy a fia hallgasson már el végre. - Tudom. Az hat napja volt. Miért nemjött vissza veled? - Gordon ránézett, és úgy érezte, először látja a fiát. Egész életében próbálta távol tartani magától, de most nem térhetett ki Teddy átható pillantása elől. Gyönyörű gyerek volt, örökös betegeskedése ellenére, de az apja borzadt a betegségeitől. Most mégis megindította a Teddy pillantásában izzó rémület. Nem halogathatta tovább, hogy megmondja neki az igazat, de annak a felelősségét sem akarta vállalni, hogy az igazság rosszul hat a gyerek állapotára. Teddy élete mindig mintha egy hajszálon lógott volna. Gordon nem szerette volna, ha ő tépné el ezt a hajszálat azzal, hogy megmondja Teddynek, mi történt imádott anyjával. - Baleset érte - mondta fojtottan. Teddynek elakadt a lélegzete. Gordon nem nézett rá, nem bírta volna elviselni, amit a fia szemében kellett volna látnia. - Hogy van? - suttogta Teddy alig hallhatóan. Már 199
tudta, hogy valami baj van, de rettegett attól, hogy mit kell még hallania az apjától. - Remélem, nem lesz semmi baja. Egyelőre nem tudjuk. Fájdalom, anyád nagyon beteg - mondta mereven. De legalább Teddy nem sírt, csak ült, óvatosan szedte a levegőt, nézte az apját, és várta, hogy Gordon folytassa. - Nem engedheted, hogy meghaljon - suttogta, mintha Gordonnak hatalmában állna változtatni a helyzeten. - Nem tőlem függ. Tudhatod, hogy én csak a javát akarom. - Teddy tekintete mindent elmondott. Nagyon jól tudta ő, hogy az anyja boldogtalan, bár Isabelle sohasem mondott neki ilyet. Két nap alatt ez már a második alkalom volt, mikor valaki azzal vádolta Gordont, hogy komiszul bánik Isabelle-lel, és neki ez egyáltalán nem tetszett. - Ezért jön haza Sophie? - kérdezte Teddy. Gordon bólintott. A szoba átellenes sarkaiban ültek. A bankárnak meg se fordult a fejében, hogy keresztülmenjen a könyvtáron, és átölelje a fiát. Távol állt tőle az effajta viselkedés. Bezzeg Isabelle - ezt még Gordon is tudta - már magához szorítaná a fiát, ha őt, Gordont érte volna baleset. - Londonba akarok menni, veled vagy Sophie-val - mondta Teddy elszántan. - Mikor utazol vissza? Bizonyosra vette, hogy az apja visszatér az angol fővárosba. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az 200
anyja egyedül van Londonban. - Nem tudom - felelte Gordon őszintén. - Úgy gondoltam, inkább itthon kellene lennem, melletted. - Teddy nem méltányolta, amit az apja mondott. Még nem fogta föl teljesen a hallottakat. Gordonnak imponált, hogy a fiú nem sír. Bátrabb, mint gondolta. - Beszélni akarok mamával. Telefonálhatunk neki most? - Gordon megrázta a fejét. - Nem telefonálhatunk. Anyád nincs eszméletén a baleset óta. Olyan ütés érte a fejét, amitől kómába esett. - Ne! -jajdult föl Teddy. Hirtelen maga előtt látta halálosan megsebesült anyját, és végre kitört belőle a sírás. Most tudatosodott benne, mi történt. - Máris menni akarok hozzá! - kiáltotta. - Azt se fogja tudni, hogy mellette vagy - figyelmeztette Gordon józanul. - Nincs is elég erőd az utazáshoz. - Ez tagadhatatlan tény volt. Akármilyen beteg Isabelle, akármilyen siralmas állapotba került, Teddy nem utazhat Londonba. - De igen, elég erős vagyok! - vágta rá a fiú vadul, és hősiesen megdörgölte a szemét. - Anyának arra van szüksége, hogy mellette legyünk a kórházban! Ő mindig itt van, ha nekem van szükségem rá. Nem hagyhatjuk egyedül, papa! Ezt nem tehetjük vele! Hirtelen olyannak látszott, mint egy tehetetlen, síró kisgyerek. - Várjuk meg, amíg Sophie hazajön -javasolta Gor201
don fáradtan. - Miért nem mész föl inkább, és pihensz egy kicsit? Ez nem tesz jót neked - mondta olyan hangon, mintha egy felnőttel beszélne. Teddy nem hallgatott rá. Ő most nem akart mást, csak az anyját, és ettől senki sem tarthatja vissza. Még akkor is erről beszélt, amikor kiment a kis lifthez, amelyet évekkel ezelőtt csak az ő kedvéért szereltettek be a lépcső mellé. Visszatért a szobájába, lefeküdt, és eszelős tekintettel folytatta tovább a beszédet, ezúttal az ápolónőhöz intézve szavait. Egyszerűen képtelen volt elhallgatni. Vacsora után az ápolónő megmérte a testhőmérsékletét. Teddy belázasodott a túlzott felindulástól. Gordon épp ettől féltette. Teddy még akkor is ébren volt, mikor éjszaka megérkezett Sophie. Sikerült elcsípnie a nyolcóraijáratot, és éjfélkor már le is szállt Párizsban. Gordon ébren várta a lányát, és lement az előcsarnokba, mikor meghallotta az utcáról az autót. Sophie a nyakába vetette magát, és zokogni kezdett. - Ó, papa... kérlek, ne engedd, hogy anya meghaljon... - Gordon még sose látta ilyen zaklatottnak. Sophie, amikor lecsillapodott egy kicsit, fölment az ágyban fekvő Teddyhez, aki ugyancsak ébren várt rá. A testvérek úgy ölelkeztek össze, mintha évek óta nem látták volna egymást. Megtörtént a legszörnyübb, leghihetetlenebb dolog, az, amit egyikük sem tudott elképzelni. Elviselhetetlen, felfoghatatlan volt. Addig sírtak egymás karjaiban, amíg be nem jött az 202
apjuk. Gordon kimerültnek látszott, a nap érzelmi viharai ugyanúgy megviselték, mint a gyerekeit. - Megyek veled Londonba mamához - mondta Teddy halkan Sophie-nak. Gordon komoran figyelte őket. Gyerekei még annál is rosszabbul reagáltak, mint amire számított. - Nem helyeslem - szólt sötéten. - Mégjobban belebetegedne. - Úgy beszélt Teddyről, mintha a fia ott se lenne. - Annak pedig nem örülne a mama - mondta Sophie. Mikor megsimogatta öccse kócos haját, érezte, hogy tűzforró. - Nagyon felizgatná a betegséged, az pedig rosszat tenne neki, mikor felébred. - A "mikor" szót, amelyet tudatosan használt a "ha" helyett, jól megnyomta. Teddy hatalmasra nyílt szemmel nézett rá. - Látni akarom, még ha kómában van is! Ő tudni fogja, hogy ott vagyok! - Ez volt Bill elmélete is, ám Gordon nem értett egyet vele. Ő úgy vélte, hogy teljesen értelmetlen lenne elvinni Teddyt az anyjához. - Anyátoknak semmiféle tudomása nincs a világról - szögezte le higgadtan. Feltétlenül meg volt győződve erről, nem hitte, hogy a kómás állapotú emberek hallanák a szavakat, vagy bármit éreznének. Isabelle látása végképp megerősítette ebben a meggyőződésében. Semmiképpen sem akarta megengedni a fiának, hogy utazzon. Esztelenség lenne, és túlságosan kockázatos- Teddy még ahhoz is törékeny, hogy 203
kimenjen az utcára, nemhogy az utazáshoz. - Akkor te minek mész, ha mama úgyse fogja tudni, hogy ott vagy? - kérdezte Teddy a nővérétől. - Sophie nem beteg - érvelt Gordon - és szerintem is neki kellene mennie. Én majd itthon maradok veled. - Te nem jössz, papa? - hökkent meg Sophie. Gordon megrázta a fejét. - Még nem. Bevárom, hogy hazagyere. Átmehetsz holnapra, vagy az éjszakát is Londonban töltheted, ha akarod. - Úgy gondoltam, hogy maradok egy kis időre, talán néhány napra. - Tegyük függővé attól, hogy érzi magát az anyád. Mindenesetre ne maradj sokáig - szólt Gordon, azzal kiment a szobából. Nem óhajtott huzamosabb ideig kettesben maradni a házban a fiával. Azt akarta, hogy Sophie vegye át az öccse gondozását, márpedig ezt nem teheti, ha Londonban marad az anyjánál. Sophie az öccse mellett aludt ezen az éjszakán, magához ölelve Teddyt. Korán kelt, amikor a fiú még mélyen aludt. Lezuhanyozott, felöltözött, és mikor Teddy felébredt, ő már útra készen állt. - Most mész? - kérdezte a fiú álmosan. - Én is akarok. - De olyan fáradt és gyönge volt, hogy mozdulni se bírt. A tegnapi este nagyon megviselte. Régóta nem látszott ennyire betegnek. - Nemsokára visszajövök - súgta Sophie. Kereste az 204
apját, hogy elbúcsúzhasson, de Gordon már elment a bankba. Még előző este intézkedett a repülőjegyről, és helyet foglaltatott a lányának a Claridges-ben. Sophie ismerte a kórház nevét, ahol az anyja fekszik. Szent Tamás. Még maradt pénze a portugáliai utazásból. Apja sofőrje a ház előtt várta, és másfél óra alatt megérkeztek Roissyba. Alig volt forgalom. Sophie sokkal higgadtabbnak és érettebbnek látszott, mint amilyennek érezte magát. Londoni idő szerint délben érkezett Angliába, és a Claridges autója egyenesen a kórházba repítette. Nagyon felnőttesnek érezte magát egyszerű, sötétkék ruhájában és abban a cipőben, amit az anyjától kapott. Haját hátrafésülte és elegáns volt, ám tizennyolc évesen is csak egy rémült kisgyereknek látszott, hatalmas, bánatos szemével. Az ápolónők is elmosolyodtak, mikor megállt a pult előtt. Elmagyarázta, kicsoda, mire az egyik nővér azonnal vitte az anyja szobájába. A folyosó másik oldalán nyitva volt egy ajtó, és abból a szobából egy férfi nézte Sophie-t. Nem is tehetett mást, mert moccanni sem tudott, és az ágyát úgy állították be, hogy szemközt legyen az ajtóval. Sophie beóvakodott az anyja szobájába. Megrendítő látvány fogadta. Anyja halálsápadt volt, fejét hatalmas turbán takarta. Gép lélegeztette, minden testrészéből csövek és drótok vezettek különböző monitorokhoz. Sophie könnyben úszó szemekkel lépett az 205
ágyhoz, azután sokáig nem csinált semmit, csak állt, nézte az anyját és fogta kezét, amíg az egyik ápolónő oda nem hozott egy széket, hogy leülhessen. Ösztönösen beszélni kezdett az anyjához, mindennek ellenére remélve, hogy Isabelle valamiként mégis hallhatja. Elmondta, mennyire szereti, és könyörgött neki, hogy ne haljon meg. Isabelle nem adott életjelt. Csak a lélegeztetőgép mozgott és a monitorokon villógtak a fények, egyébként pisszenés sem hallatszott a szobában. Az anyja még ijesztőbben nézett ki, mint Sophie várta. Egyszerűen hihetetlennek látszott, hogy ezt túlélhesse. Sokáig ült az ágy mellett, majd valamikor négy óra tájban elhagyta a szobát. Az ember, aki akkor figyelte, mikor belépett Isabelle-hez, most is rászögezte a tekintetét. Az ápolónők megmondták Billnek, ki érkezett látogatóba Isabelle-hez, noha ő egyébként is tudta. A látogató olyan volt, mint egy nagyon fiatal Isabelle. - Sophie! - szólította. A lány összerázkódott a meglepetéstől. Lassan közelebb jött, és megállt a küszöbön. - Tessék? - kérdezte olyan riadtan, hogy Bill a legszívesebben átölelte volna a vállát. - Bill Robinson vagyok, az édesanyja barátja. Együtt ültünk az autóban - mondta olyan hangon, mintha elnézést kérne azért, hogy Isabelle ide került. - Nagyon fájlalom, ami történt. - Sophie bólo206
gatott, és kíváncsian nézett rá. Egyszer sem hallotta az anyjától ezt a nevet, de ez a Mr. Robinson rendes embernek tűnt, és ő is nagyon súlyosan megsérült, bár legalább eszméletén van, nem úgy, mint az ő anyja. - Önnel mi történt a balesetben? - kérdezte Sophie, aki félt belépni a szobába. Még mindig nem értette, ki ez az ember, vagy mit keresett az anyja társaságában. - Kitört a nyakam, és megütöttem a fejemet. De a mamája sokkal rosszabb állapotban van, mint én mondta szomorúan Bill. - Bármit megadnék érte, Sophie, ha cserélhetnék az édesanyjával. Remélem, tudja, hogy az életemet is odaadnám érte. - Sophie meghatódott. Ez a Mr. Robinson tényleg kedves embernek látszik. Vajon hogyan barátkozott össze az anyjával? Ő sohasemjár sehová Teddy miatt. - Teddy hogy viseli? - kérdezte Bill. - Tudja már? - Apám megmondta neki tegnap este - felelte Sophie, aki nagyon furcsán érezte magát. Különös, hogy ez az ismeretlen mindent tud róluk. - Nagyon feldúlta a hír. Tegnap este belázasodott; mégis jönni akart. Holnap haza kell mennem, hogy legyen valaki mellette. Szívesebben maradnék, de azt hiszem, otthon van szükség rám, Teddy mellett. - Máris átvette Isabelle feladatkörét. Bili nagyon szerette volna megsimogatni. Annyira hasonlított az anyjára! - Tehetek valamit magáért? - kérdezte, bár ugyan207
olyan tehetetlennek érezte magát, mint a lány. Senki sem tehetett semmit, nem változtathattak azon, ami velük történt. Egyedül Isten döntheti el, kihozza-e Isabelle-t a kómából. - Köszönöm, nem, minden rendben - felelte Sophie, de kimondhatatlanul szomorúnak látszott. - Hol szállt meg? - A Claridges-ben. - Ott lakik a feleségem is meg a lányaim. Ha bármilyen gondja lenne, csak keresse meg őket. - Ahogy ezt kimondta, már fel is tűnt a folyosón Cynthia a lányokkal, és meglátták a küszöbön álló Sophie-t. Bili elvégezte a bemutatásokat, aztán Sophie azt mondta, mennie kell. Semmi esetre sem akarta zavarni a családot. Rokonszenvesnek találta a lányokat, akik közül Jane-t magakorúnak vélte. Udvariasan búcsút vett, és elsietett a folyosón. Azt tervezte, hogy este visszajön még egyszer, és megnézi az anyját. - A lánya? - kérdezte Cynthia halkan. - Az. Van egy fia is, de az súlyos beteg. - Cynthia nem tett megjegyzést. Rendezgetni kezdett a szekrényben, mert nem tudta, mihez kezdjen. A lányok az apjukkal beszélgettek. Másnap akartak elutazni Londonból. Szerettek volna eltölteni Párizsban egy hetet, hogy hazafelé jövet nézzenek be ismét az apjukhoz. Bill ezt nagyon jó ötletnek tartotta, mert szerette volna, ha a lányai szórakoznának egy keveset. Úgy beszél208
ték meg Cynthiával, hogy akkor közlik a gyerekekkel a válást, mikor már hazafelé tartanak az Államokból, otthon lesz idejük megemészteni a tényt. Bíll nem akarta elrontani a párizsi kirándulást. Cynthia este a Harry's Barba akarta vinni vacsorázni őket, felhasználva a férje tagságát. Bilinek, ahogy ezt meghallotta, rögtön eszébe jutott Isabelle és az együtt töltött idő. Csendesen feküdt az ágyban, és Isabelle-re gondolt. Este visszatért Sophie, hogy megnézze az anyját. Ezúttal már be mertjönni Bill szobájába. - Hogy érzi magát, Mr Robinson? - kérdezte udvariasan. Bill elmosolyodott. - Nagyjából ugyanúgy. Maga hogy van? - Sophie vállat vont, és a szeme teleszaladt könnyekkel. Billnek majd megszakadt a szíve, mert a lány egészen olyan volt, mint az anyja. Egyetlen jel sem mutatott arra, hogy Isabelle magához térne az öntudatlanságból. Egy távoli tartományban lebegett, és senki sem tudhatta, visszatér e még valaha. Megmondták Billnek, hogy Isabelle akár évekig vegetálhat a kómában, és úgy halhat meg, hogy közben egyszer sem tér magához. Hátborzongató gondolat volt. Micsoda aljasság a sorstól, így elpazarolni ezt a nagyszerű életet! Bili boldogan meghalt volna a balesetben, ha ezzel megkímélhette volna Isabelle-t. - Hogy ismerkedett meg a mamával? - kérdezte az ágy mellett álló Sophie. Egyfolytában ezen töprengett 209
a délutáni találkozás óta. Az apja nem említette, hogy az anyjuknak társasága volt az autóban. - Még Párizsban, az amerikai nagykövetségen. Hirtelen beszélnie kellett Isabelle-ről, és boldog volt, amiért Sophie ezt kérdezte. - Minden évben együtt ebédeltünk néhányszor, és telefonon diskuráltunk. Sokat mesélt nekem Teddyről és magáról. - Sophie szerette volna megkérdezni, szerelmesek-e egymásba, de ez olyan durvaságnak tűnt, tekintve, hogy mindketten házasok. Azért mégis különös, hogy sohasem hallott erről az emberről. Az anyja egyszer sem ejtette ki a nevét. - Ismeri az apámat is? - érdeklődött. Bili elmosolyodott, és hellyel kínálta a lányt. - Igen, ismerem. Azt hiszem, nagyon haragszik rám a baleset miatt. Véleményem szerint az apja úgy véli, ez sohasem történt volna meg, ha nem megyünk el vacsorázni. A helyében én is így éreznék. - Nem a maga hibája. Az ápolónő mesélte, hogy a sofőrjük is meghalt. Nem értem, hogy történhetnek ilyen dolgok! - mondta Sophie, és megint könnybe lábadt a szeme. - Anyám olyan jó ember, és ez olyan igazságtalan! - Igen, nagyon jó ember. - Billnek is könnyes volt a szeme. Kinyújtotta a karját, és megfogta a lány kezét, Különös módon úgy érezte, mintha Isabelle kezét érintette volna meg, Sophie-t pedig az anyjához vitte közelebb ez az ember, aki a barátja volt. A ma210
ga rendkívüli módján Isabelle kötötte össze őket. - Nem mindig voltam rendes hozzá - vallotta be valamivel később Sophie. - Sokszor mérges voltam rá, Annyira lefoglalta Teddy, és mikor kisebb voltam, azt képzeltem; anyámnak rám nincs is ideje. Bili megértette, hogy ez egyfajta gyónás: a lány neki vallja be, amit szégyell és fájlal. - Az édesanyja nagyon szereti magát, Sophie. Mindig mondogatta, hogy milyen csodálatos lánya van. Minden vágya az volt, hogy megnyugtassa ezt a gyermeket, hiszen csak ennyit tehetett érte. - Vidám volt anya azon az éjszakán? - kérdezte Sophie szomorúan. - Jól mulatott? Milyen különös kérdés. Bilinek eszébe jutott első csókjuk, amely utolsó is lett. - Igen, nagyon jól. Délután láttunk egy remek kiállítást, amely egészen föllelkesítette. Azután vacsorázni mentünk. Azért jöttem ide, hogy az amerikai nagykövettel találkozzam - stilizálta át némileg mindkettejük érdekében az igazságot. - Összefutottunk az édesanyjával a Claridges-ben, és úgy döntöttünk, hogy együtt vacsorázunk. - Úgy döntött, azt nem árulja el a gyermeknek, hogy előre megbeszélték a találkozást, valamint azt se, hogy szerelmes Isabelle-be. Az asszony sem akarná. - Hosszú ideje nem láttuk egymást. - Az anyámnak mindig nagyon kevés szórakozás jutott. Állandóan otthon van, és Teddyt ápolja. 211
- Tudom, de ő akarja így. Nagyon szereti mindkettejüket. A lány bólintott. Egy ideig szótlanul ültek, aztán Sophie fölállt. Még mindig nem tudta hova tenni ezt az embert, de úgy érezte, hogy új barátra talált. Rámosolygott Billre, aki csak arra tudott gondolni, hogy Isabelle-t látja, azt az asszonyt, akivé Sophie lesz egy napon. - Holnap bejövök - ígérte Sophie. - Benézek reggel, mielőtt elutaznék. - Nagyon örülnék neki. Köszönöm, hogy beszélt velem, Sophie. A lány nem érti, nem is tudhatja, milyen vigasztalást hozott ebbe a sivár magányba. Bili élete visszafordíthatatlan változás küszöbén állt. Nincs többé séta, szökellés, tánc, még csak végig sem sétálhat az utcán. Mostantól komplikált lesz a mozgás és az élet. A házasságáról lemondott, a szeretett asszonyt elveszítette. Semmibe sem kapaszkodhat. A nyílt tengeren sodródott, és nem látott szárazföldet. Vigasztaló volt együtt tölteni néhány percet Isabelle lányával, azon tanakodva, milyen lesz az élet. Még ha sohasem látja viszont a lányt, amire megvan minden esélye, akkor is hálás a sorsnak ezért a találkozásért. Reggel bejött Cynthia a lányokkal, hogy elbúcsúzzanak, mielőtt elindulnának a repülőtérre. Rögtön utánuk megérkezett Sophíe. Egy óráig üldögélt az 212
anyja mellett, azután átjött Billhez búcsúzni. Feltűnt neki, milyen szomorú, de ezt annak tulajdonította, hogy a férfi egyedül maradt, mert a családja elutazott. Fogalma sem volt róla, hogy Mr. Robinson az ő anyja miatt szomorkodik. Nem tudhatta, hogy szerelmes az anyjába, noha élt a gyanúperrel. - Isten vele, Mr. Robinson! - mondta udvariasan. Mielőbbijavulást kívánok. Bili nem kérdezte, visszajön-e még. Olyan nem helyénvalónak tűnt, hiszen nem tudhatták, életben marad-e Isabelle. - Nagyon vigyázzon magára... a mamája kedvéért, Sophie. Tudom, hogy most mennyire aggódna magáért. Vigyázzon magára, és vigyázzon Teddyre kérte könnybe lábadt szemmel. Úgy beszélt, ahogy Isabelle beszélne egy utazás előtt. - Majd gondolok magára. - Imádkozni fogok magáért, ha templomba megyek - mondta halkan a lány. Úgy fájt a búcsúzás Mr Robinsontól, mintha az anyjából hagyna itt egy darabot. Örült, hogy egy ilyen kedves ember a barátja, akivel kellemesen töltötte az időt. - Én is mondok magáért egy imát. - Bill megfogta a lány kezét, és gyöngéden megcsókolta, mert a nyakmerevítő miatt nem csókolhatta meg az arcát. Sophie félénken elmosolyodott és távozott. Bili behunyta a szemét, és a lányra gondolt. Valamivel később szólt, hogy tolják át Isabelle szo213
bájába. Az asszony még mindig valahol messze volt tőle, de Bill így is elmesélte neki Sophie látogatását. - Nagyszerű lány. Teljesen megértem, ha büszke vagy rá - mondta, mintha Isabelle hallhatná, amit mond. Még mindig remélte, hogy valóban hallja. Sokáig feküdt mellette, és azt szuggerálta, hogy akarjon élni. Egészen elfáradt, mire visszatolták a szobájába. Az ápolónők már nem is tettek megjegyzéseket gyakori látogatásaira Isabelle-nél; elfogadták, mint a szeretet megnyilvánulását. Senki sem firtatta az okát, nem találgatta, mi lehetett közöttük, sőt, sok ápolónőnek az volt a véleménye, hogy ha létezik valaki, aki visszahozhatja Isabelle-t, akkor Bill az. Szophie sokat gondolt Billre, miközben visszautazott Párizsba; megértette, hogy az anyja miért kedveli ezt a férfit. Olyan rendes embernek látszott, és Sophie anynyira sajnálta! Az egyik ápolónőtől hallotta, hogy Robinson talán sose fogjárni többé. Ám ő nagyon sztoikusan viselte a bajt, csak azon marcangolta magát kétségbeesetten, hogy vele együtt Isabelle is megsérült. Amikor leszálltak Párizsban, a lány gondolatai viszszatértek az anyjához és az öccséhez. Vívódott, hogy hol is kellene lennie. Úgy döntött, hazatér néhány napra, azután ismét visszamegy Londonba az anyjához. A repülőtéren taxiba szállt, és hazavitte magát a furcsán elcsöndesedett házba. Az emeleten látta, hogy sötét van az apja szobájában. Majd belépett az öccsé214
hez, akit rettenetes állapotban talált. Teddynek olyan magas láza volt, hogy majdnem félrebeszélt. Az ápolónő elmondta, hogy az előbbjárt náluk az orvos, és ha a láz nem csillapodik holnapig, Teddyt beviszik a kórházba. Sophie-nak ez már túl sok volt, azok után, amit Londonban látott. - Mi történt? - Fáradtan lesüllyedt egy székbe. Úgy érezte, egyetlen éjszaka alatt lett felnőtt. Teddy nem vette észre a nővérét. Nyugtatókat kapott, és mélyen aludt. - Azt hiszem, nagyon fölzaklatta magát az édesanyjuk miatt - súgta az ápolónő. - Napok óta rosszul alszik. Nem akar enni, nem akar inni. - Az ápolónő és a doktor fontolgatták, hogy áttérnek az intravénás táplálásra, ám Teddy annyira sírt és olyan hevesen tiltakozott ennek hallatán, hogy úgy döntöttek, még egy nappal elhalasztják, ha legalább annyit megígér, hogy megpróbál enni és inni. Sophie úgy látta, hogy az öccse lefogyott. - Apám hol van? - kérdezte, beletúrva a hajába. Most jobban emlékeztetett az anyjára, mint valaha. Az utóbbi napokban egyre jobban hasonlított Isabelle-re. - Valahova elment estére - közölte tömören az ápolónő. Tegnap óta nem látta a bankárt, de ezt nem mondta meg Sophie-nak. - Hogy van az édesanyja?kérdezte aggodalmasan. - Ugyanúgy - felelte Sophie, és Billre gondolt. 215
Senki sem tudja, mi lesz vele. Azt mondták, még sokkal hosszabb kómából is felépülhet - tette hozzá reménykedve. De azt is megmondták, hogy az anyja bármikor meghalhat. Annyit tehetnek, hogy várnak és imádkoznak. - Pár nap múlva visszamegyek. - Az ápolónő bólintott, ismét megmérte Teddy akadozó, gyors pulzusát, összevonta a szemöldökét, és feljegyezte az adatot az orvosnak. Most már úgyszólván biztos, hogy kórházba kell vinni a gyereket. Sophie egyetértett vele. Ott biztonságosabb. Egész este az apját várta, hogy megbeszélje vele Teddy állapotát, és meglepődött, amikor Gordon még éjfélkor sem jött haza. Kérdezte az ápolónőt, tudja-e az apjuk, hogy Teddy beteg. - Délután felhívtam a bankban - felelte kifejezéstelen arccal az ápolónő. - Bizonyosan nemsokára itthon lesz. - Sophie még hajnali háromkor sem aludt, és az apja még mindig nem volt sehol. Valamivel korábban telefonált a londoni kórházba, de az anyja állapotában nem történt változás. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy Billt kérje, ha másért nem, hát hogy köszönjön neki, de aztán zavarbajött, és inkább letette a kagylót. Másnap az öccse szobájában ébredt. Felöltözve aludt el egy széken, ahogy számtalanszor látta az anyjukat, amikor az öccse különösen beteg volt. Egyébként nem is akart levetkőzni, meg akarta várni az apját, és várakozás közben aludt el. Úgy gon216
dolta, hogy az apja figyelmességből nem ébresztette föl, esetleg nem is tudta, hogy ő Teddy szobájában alszik. A fiú fölriadt, amikor a nővére ki akart menni a szobából, hogy megkeresse az apjukat. Most mintha valamivel jobb állapotban lett volna. Az ápolónő azt mondta, hogy leesett a láza, de még mindig betegnek tűnt. Végigment a folyosón, hogy beszéljen az apjával, és meglepetten látta, hogy Gordon ajtaja nyitva áll, viszont a szobában nincsen senki. Meglepetten fordult a házvezetőnőhöz. - Itt aludt éjszaka az apám, Josephine? Az asszony megrázta a fejét, és eltűnt a lépcsőn, hogy ne kelljen válaszolnia. Ám Sophie magától is látta, hogy a függönyök össze vannak húzva, a villanyok el vannak oltva, élettelen rend van, az ágy bontatlan. Egy pillanatra megrémült. És ha az apjával is történt valami? Hiszen akkor ők árvák! Fogalma sem volt, hol lehet az apja. Egy órával később telefonált a bankba. Gordon tökéletes nyugalommal válaszolt. Azóta nem találkozott a lányával, hogy az elutazott Londonba. Sophie-t megdöbbentette, hogy az apja nem maradt otthon Teddy mellett. Ez nagyon felelőtlen viselkedésnek tűnt a lány szemében. - Teddy beteg volt - mondta olyan hangon, mintha ez az apjuk hibája lenne, de Gordonról lepergett a vád. - Tudom. Beszéltem Marthe-fal tegnap délután. 217
Orvos látta. Vele ma beszéltem. - Neki ugyan ne tegyen szemrehányást egy tizennyolc éves lány. - Nem jöttél haza éjszakára! - mondta Sophie érdesen. Gordon majdnem elnevette magát, pedig a lánya nem viccelt. - Tisztában vagyok vele. Baráti társaságban voltam a városon kívül, a találkozó hosszúra nyúlt, és bölcsebbnek tartottam, ha ott maradok, semhogy hazáig vezessek. Sophie arra gondolt, hogy nyilván ivott. Tekintve, mi történt éppen most az anyjukkal, nem szállhat vitába az apjával, ha fáradtan nem akar vezetni. - Most beszéltem Londonnal - mondta az apja hallkan. - Semmi változás. - Ó! - csüggedt el Sophie. Ám továbbra is haragudott, amiért az apja nem jött haza éjszakára. Ha valami szörnyűség történt volna Teddyvel, akkor szükség lett volna rá. Senki sem tudta, hová ment. Ám az apja cseppet sem látta szükségét a bocsánatkérésnek, és a lánynak hirtelen eszébe jutott: Vajon gyakran szokott így kimaradozni? Ő észre sem vette eddig. És ha más dolgok is vannak, amiket nem tud a szüleiről? Olyanok, mint ez a Bill? Mégis furcsa, hogy semmitse hallott az anyjának erről a barátjáról. Tulajdonképpen sose ment be az apja szobájába késő este vagy kora reggel. Talán máskor is előfordult, hogy nem volt ott. Esténként sokat járt el üzleti ügyben, 218
és korábban az anyja is elkísérte. Váratlanul megbomlott az élet, és nem csak attól, ami Isabelle-vel történt, de attól is, amit ez a baleset napvilágra hozott. Sophie mindig istenként tekintett az apjára és csak most töprengett el azon, hogy hátha Gordonnak vannak titkai, amelyekről ő nem tud. Talán nem Teddy az egyetlen oka annak, hogy az anyja nem teszi ki a lábát a házból, és a szülei külön szobába alszanak. - Este itthon leszel? - kérdezte félénken, sokkal inkább úgy, mint egy feleség, és nem mint egy leánygyermek, de úgy elbizonytalanodott! Túl sok dolog, túlságosan ijesztő dolgok történtek mostanában. - Igen, itthon. Házon kívül vacsorázom, de otthon leszek, mielőtt lefekszel - nyugtatta meg az apja. - Ha Teddyt kórházba kell vinni, akkor rád is szükség lesz itthon - magyarázta Sophie. - Az orvosok nem ilyen borúlátók. Szerintem Teddy mindössze sokkot kapott, és időre van szüksége, amíg magához tér. - Valamennyiünknek erre van szüksége - mondta Sophie szomorúan. - Mikor mész vissza Londonba? - Néhány nap múlva. Úgyse tudok ott tenni semmit. Majd értesítenek, ha bekövetkezik valamilyen változás. - De akkor senki sem lesz az anyja mellett, ha esetleg meghal, gondolta Sophie, és ha kapnak is figyelmeztetőjelzést, órákba telik, hogy Párizsból eljussanak Londonba. Borzasztóan szeretett volna 219
Londonban lenni, de tudta, hogy Teddynek is szüksége van rá. És most, mikor tudta, hogy apja időnként egész éjszakákra kimarad, úgy érezte, nem mehet el Párizsból. De nehéz eldönteni, hogy mi a helyes! Ám az apját ez sokkal kevésbé látszott zavarni, mint őt. Apjának ekkor el kellett mennie egy megbeszélésre. Sophie az egész napot az öccse mellett töltötte, felolvasott neki, mesélt neki, beszélgetett vele az anyjukról. Megtett mindent, ami tőle telt, de mindketten tudták, hogy nem pótolhatja Isabelle-t. Zombi volt, mire az apja megérkezett a vacsoráról. Jókedvűnek tűnt, és beült a könyvtárba, hogy elszívjon egy szivart. Sophie hallotta, mikor megérkezett, és lement hozzá. Csodálkozott, hogy az apja nemjött fel hozzá az emeletre. Ahhoz képest, milyen kedvesen, figyelmesen bánt vele mindig, egészen döbbenetes, milyen zárkózott lett az utóbbi napokban, mióta az anyja beteg! És akkor beléhasított, hogy talán a korábbi kényeztetésben is több volt a színlelés, mint a valóság. Talán csak az volt a célja, hogy bosszantsa Isabelle-t, és fokozottan éreztesse vele a jelentéktelenségét. Gordon mindig a kedvenceként kezelte Sophie-t, és a feleségével bánt olyan hidegen és elutasítóan, mint most a lányával. - Milyen volt a napod, papa? - kérdezte óvatosan. Az övé nagyon keserves volt. Felváltva aggódott az anyjáért, és ápolta a beteg fiút. 220
- Hosszú. Hát a tied? - Egész nap Teddy mellett voltam. - Azt várta, hogy az apja kérdezzen valamit, de Gordon arca rögtön ingerült lett a fia említésére. Töltött magának egy pohár portóit. - Mit csináltál még? - kérdezte, a szivarjára összpontosítva. Különös, hogy itt ülnek, és úgy diskurálnak, mintha semmi sem történt volna. Az anyja kómában fekszik egy londoni kórházban, az öccse állapota egyfolytában romlik. És az apját mintha hidegen hagyná mindez. Ahogy Sophie nézte, hirtelen arra kellett gondolnia, milyen összetört volt Bill Robinson arca, mikor az anyjáról beszélt. Az apja szemében szikrája sem látszott ennek a kétségbeesésnek. Hűvösen, elutasítóan beszélt a feleségéről. - Csak ennyit, papa. Egész nap Teddy mellett voltam. Nagyon föl van dúlva. - Gordon bólintott, de nem válaszolt. Szinte mintha megfeledkezett volna a lányáról. Megcsörrent a telefon, és Gordon azt mondta valakinek, hogy majd visszahívja. Sophie szíve majd megállt a csörgéstől. Most már minden telefonnál attól rettegett, hogy Londonból hívják őket, mert bekövetkezett a legrosszabb. - Le kellene feküdnöd - mondta Gordon elutasítóan, és ivott egy korty portóit. - Hosszú napod volt. Látni lehetett rajta, hogy nem akar beszélgetni. Ez fájt Sophie-nak. Még soha életében nem volt ennyire magányos. 221
- Mikor mész vissza Londonba? - kérdezte halkan mielőtt távozott volna. - Amikor úgy látomjónak! - felelte az apja élesen és összevonta a szemöldökét. Idegesítőnek találta Sophie-t. Egyik napról a másikra olyan lett, mint az anyja. - Én is el akarlak kísérni. - Sophie tisztában volt vele, hogy az apja neheztel, de nem érdekelte. - Az öcsédnek itt van szüksége rád. - Látni akarom a mamát! - Nagyon fiatal és konok volt a hangja. Gordon most már megharagudott. - Azt se fogja tudni, hogy ott vagy. Rád itt van szükség. Nem idegeskedhetek egész nap, hogy mi van ezzel a fiúval és az ápolónőivel. Örökösen hívogatnak a bankban. Nekem erre nincs időm, Sophie. Neked kell gondoskodnod róla. - Nem kérdezte a lányát, csak közölte vele az utasítást, és elvárta, hogy engedelmeskedjen. - Ez a fiú a te fiad, papa. És rád is szüksége van, nem csak mamára vagy rám. Sose beszélsz vele. - Sophie túlságosan fáradt volt a további önfegyelemhez. - Ha egyszer nincs mondanivalója - intette le Gordon nyersen, és töltött magának még egy pohár portóit. - Azt pedig nem te fogod előírni nekem, hogy mit tegyek. - Ugyanezt Isabelle is elmondta számtalanszor az évek során, amíg bele nem fáradt. Gordon csak általa ismert és többnyire a múlt ködébe vesző okokból úgy döntött, hogy semmi köze a fiához. Az 222
ártatlan Sophie nem változtathatott ezen. Persze másképp állt volna a dolog, ha Teddy erős, egészséges, és ugyanaz érdekli, mint az apját. Így azonban nem létezett Gordon számára, legföljebb mint örökös boszszantó tényező, bár pillanatnyilag sajnálta. Egyébként púp volt az apja hátán, kolonc a nyakán. Törődjön vele Isabelle, és ha ő nincs itt, akkor Sophie. A lányt mélységesen elszomorította ez a hang. Elballagott a szobájába. Többször beszélgettek ezekről a dolgokról Teddyvel, és az öccse mindig ilyeneket mondott az apjukról, Sophie pedig vitatkozott vele. De most már látta, hogy igaz. Teddy azt mondta, az apjuk komisz, önző, hideg ember, és gyűlöli őt. Sophie most megértette, hogy Teddy egy olyan oldalát ismerte az apjuknak, amelyet ő sohasem akart látni. Gordon nem talált semmi dicsekedni valót egy ilyen fiúban, ezért inkább kizárta az életéből, és elfelejtette, akárcsak a feleségét. Sophie átöltözött a szobájában hálóingre, azután visszament Teddyhez. Az ápolónő azt mondta, hogy a fiú megint lázas. Sophie bebújt az ágyba, és az öcscséhez bújt. Két félárva, akik egy időre elveszítették az anyjukat. Még sose volt ilyen szomorú és magányos. A párnába sírt, és nagyon forrón remélte, hogy Isabelle hamarosan magához tér a kómából, El sem tudta képzelni, milyen életük lenne, ha az anyjuk valóban meghalna. A Londoni kórházban ment tovább az élet. Bilit meg223
vizsgálták a fizikaterapeuták, és kidolgozták számára a rehabilitációs tervet. Az ápolónők sűrűn forgatták az ágyban, nehogy tüdőgyulladás vagy keringési zavarok álljanak be. Különben unalmasan telt az idő. Napjában egyszer kétszer áttolták Isabelle-hez. Az ápolónők elengedték a fülük mellett Gordon utasítását; többen kimondottan reménykedtek abban, hogy Bill látogatásai jót tesznek Mrs. Forresternek, vagy legalábbis nem ártanak, viszont Mr Robinson kedélyállapota kimondottanjavul tőle. Mindigjobban érezte magát, ha láthatta Isabelle-t. Borzasztóan hiányzottak neki az éjszakai beszélgetések. Volt, hogy másra se gondolt órákon át, a kórházi ágyon fekve, mint Isabelle-re, aki odaát van, a folyosó másik oldalán. Egész nap azt a néhány percet várta, amikor az asszony mellett lehet. A saját sérülései lassan gyógyultak. A nyaka és a gerince még mindig nagyon fájt, de már mozgékonyabb volt, és a lábában is érzett valami bizsergést. Ez azonban nem változtatott a kilátásain. Megpróbálta nem elveszíteni a bátorságát, abba kapaszkodott, hogy mit fog tenni, ha visszatér az Államokba, ám iszonyúan kemény próbára tették a körülmények. Kedvence lett az ápolónőknek, akik pusmogva próbálták megfejteni, milyen kapcsolat fűzheti Isabellehez. Erre azonban nem volt könnyű magyarázatot találni. A többség feltételezése szerint viszonyuk volt, és az egyik ápolónő kihallgatta, mikor azt mondta a fele224
ségének, hogy válni akar. De bármiként legyen is, a személyzet szerette, és nagyon kedves embernek tartották. - Stoppoltam! - közölte az egyik ápolónő a büfében, egy traccsparti során. - Nagyon jóképű pasi! Bár Bill senkivel sem bizalmaskodott, mint ahogy sohasem gorombáskodott vagy türelmetlenkedett. Őszintén csodálta mindenki, aki kapcsolatba került vele. Azt is megjegyezték, hogy az amerikai nagykövet többször meglátogatta. - Tulajdonképpen mivel is foglalkozik? - kérdezte a másik ápolónő kissé zavartan; mert már nem emlékezett arra, amit hallott, bár azt tudták, hogy Bill fontos ember. - Valami politikus - magyarázta Isabelle egyik ápolónője. - Őrülten bele lehet esve az asszonyba. Milyen kár! Ezzel mindenki egyetértett. Gordon nem jött vissza, hogy meglátogassa a feleségét. Sophie sem. Viszont Cynthia és a lányok megérkeztek a párizsi kirándulásról. Jane és Olívia pompás hangulatban voltak, ám lehervadt a jókedvük, amikor a szülei közölték, hogy elválnak. A lányok megrökönyödtek. - Miért? - Olívia leroskadt a kórteremben, és síwa fakadt. - Hiszen ti szeretitek egymást... vagy nem? Anyu! Apu! -A lányok mindig hittek ebben. Bili megpróbálta elmagyarázni, hogy elhidegültek az évek so225
rán, tehát mindkettőjük szempontjából jobb lenne, ha elválnának útjaik. Az anyjuk ügyeiről nem akart szólni, sem arról, mennyire boldogtalanok voltak mindketten. Ezt évekig magukba fojtották. Egyébként bizonyos értelemben mégjobbra is fordultak a dolgok, amióta közölte a feleségével, hogy mindennek vége. Most végre nyíltan, becsületesen bánhatott Cindyvel. Ám Cynthia, mielőtt távoztak volna a kórházból, világosan értésére adta, hogy abban az esetben, ha meggondolná magát, ő szívesen maradna a felesége. De Bill sziklaszilárd volt, noha gyengéd. Neki már nem volt szüksége erre a házasságra. Ő már csak Isabelle-ről álmodott. - Jobb ez így - makacskodott. Cynthiát nagyon megrendítette a lányok reagálása, de Bill nem óhajtotta elmagyarázni, hogy nem akarja hozzákötni a gyerekei anyját egy nyomorék vagy legalábbis fogyatékos emberhez. Ám az volt a legfőbb oka, hogy kiszeretett Cynthiából. Az Isabelle iránti szerelemben jobban megismerte önmagát, és rájött, mit kellett nélkülöznie. Nem akart hazugságban élni tovább. Tudta, hogy akár magához tér Isabelle, akár nem, nekik nem lehet közös életük, ám ez a szerelem figyelmeztette, hogy ideje hátat fordítani tartalmatlanná lett házasságának, amelyet így is túl sokáig volt hajlandó elviselni. Csendes tűnődésbe merült, miután családtagjai távoztak. Megígérte a lányoknak, hogy gyakran fel226
hívja őket. Visszafelé menet a szállodába Jane és Olívia megkérdezték az anyjukat, nem gondolja-e, hogy az apjuk egy kicsit megzavarodott, mert beütötte a fejét, de Cindy csak csóválta a fejét, és bánatosan mosolygott. - Nincs megzavarodva. Szerintem én voltam az, hosszú ideig. Nem voltam valami jó feleség - vallotta be. - Magától értetődőnek tartottam, hogy van egy ilyen férjem, irigyeltem a sikereit és a függetlenségét. A lányok azonban semmit sem vettek észre ebből, és mérhetetlenül lesújtotta őket, hogy a szüleik ezentúl nem laknak egy házban. - Hogy fogja apu ellátni magát? - aggodalmaskodott Jane. Hiszen Bill olyan komoly sérüléseket szenvedett, az orvosok azt is közölték a családdal, hogy talán sose áll lábra többé. - Nem tudom - sóhajtotta Cynthia. - Apátok nagyon büszke ember, és nagyon leleményes. Majd csak kitalál valamit. De hogy válaszoljak a kérdésedre, Jane, nem hiszem, hogy apád meggondolná magát. Nem szokása. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, körömszakadtáig ragaszkodik hozzá. Még azt se vallja be, hogy tévedett, hanem együtt él a tévedésével. Nem hinném, hogy olyan rosszat tett. - Bill végül is azt csinálta, amit akart, megmentette a házasságból a barátságukat, és Cynthia minden elkeseredése ellenére is csodálta érte. Csak a lányokat sajnálta, mert nekik olyan nagy megrázkódtatás volt. És magát is féltet227
te. Tudta, hogy ilyen férfit nem talál többé. - Szerinted viszonya volt Isabelle Forresterrel? kérdezte kertelés nélkül Olívia. Cindy eltűnődött, mielőtt válaszolt volna. Maga is sokat emésztette magát ezen. - Nem tudom. Ő azt mondja, hogy nem, és soha életében nem hazudott nekem, legalább ezt bizonyosan tudom. Szerintem szerelmes az asszonyba, de nem hiszem, hogy tettek volna bármit is, amit nem kellett volna. Abból ítélve, amit apátok mondott, Mrs. Forrester nagyon hűséges feleség. Szerintem ez csak olyan plátói rajongás vagy barátság. - Mit gondolsz, ha az asszony életben marad, feleségül veszi apu? - kérdezte aggodalmasan Jane. - Nem hinném, hogy ez most téma lenne - felelte Cynthia. - Az a szegény asszony majdnem meghalt. Különben sem hiszem, még akkor se, ha Mrs. Forrester életben marad. Apátok szerint sose hagyná ott Forrestert. Az egész élete a nyomorék gyereke körül forog. - Mit fog csinálni apu, ha visszajön? Mármint az államokba? - kérdezte Olívia szomorúan. - Nem tudom. Szerez magának egy lakást. Folytatja a munkát. Végig kell csinálnia egy hosszú rehabilitációt. Szerintem pár hónapig még marad. Itt akarják elkezdeni vele a tornát. - A lányok bólintottak, és ettől fogva egy szót sem szóltak a szállodáig. Még mindig nem hittek a fülüknek. Cynthia pedig azt nem hit228
te, hogy Bill mégis képes volt így dönteni. Nagyon jellemző rá, hogy mindig azt teszi, amit helyesnek vél, nem érdekli, mennyire nehéz. Most, hogy véget ért a házasságuk, Cynthia megtanulta tisztelni a férjét, és tudta, hogy sohasem talál hozzá fogható fér fira. Már csak azt bánta, hogy miért nem látta be ezt hamarabb. Tisztában volt vele, hogy a válásért nagy részt őt terheli a felelősség. Másnap elutaztak az Államokba, olyan korán, hogy előtte nem is volt idejük beköszönni a kórházba. A repülőtérről még telefonáltak egy utolsó istenhozzádra. A lányok sírtak. Bili nem mondta senkinek, de nagyon elszomorodott a távozásukon. Egyedül maradt és most kezdte felfogni, milyen hosszú, rögös út vár rá: legalább egy évnyi, gyötrelmesen fárasztó rehabilitáció, de az is lehet, hogy még több. De már döntött. Időnként lebonyolított egy-egy hivatalos telefont, néhány ember is fölhívta, akik hallottak a balesetéről, de többnyire valóságos gubóban létezett, orvosoktólápolónőktől körülvéve. És ott volt a kómában fekvő Isabelle a folyosó másik oldalán. Kemény idő volt ez Billnek. Két héttel a baleset után már egész tűrhetőenjavult az állapota. Gordon Forrester még mindig nem tért vissza a feleségéhez. Bili életében szokássá lett, hogy reggel-este áttolták Isabelle-hez. Ott fekve beszélt az asszonyhoz, abban reménykedve, hogy Isabelle talán meghallja a kóma mélységeiben, azután visszatolták a 229
szobájába. Az ápolónőktől megtudta, hogy Forrester azért nemjöhet, mert beteg a fiuk. Bili most már Teddyért is aggódott az anyja helyett. Reménykedett, hogy azért nem túl súlyos a helyzet. Gyakran gondolt Sophie-re is. Ő remélhetőlegjól van. A balesetet követő harmadik héten már majdnem föladta a reményt, hogy Isabelle magához tér a kómából. Már arra is gondolt, hogy Gordon egyszerűen ittfelejti a feleségét a kórházban. Lélegeztetőgéppel nem lehetett átvinni Párizsba, mert túlságosan veszélyes volt. Bili kezdett aggódni, hogy mi lesz Isabellelel, ha ő is visszatér az Államokba. Az orvosok úgy vélték, talán egy hónap múlva elhagyhatja a Szent Tamás-kórházat. Elviselhetetlen gondolat volt, hogy Isabelle itt marad, és nem lesz, aki meglátogassa, szóljon hozzá, vigasztalja, fontosnak tartsa. Ez felfoghatatlan, hogy Gordon így képes legyen magára hagyni. Ezen emésztette magát Bill az egyik estén, mikor mellette feküdt, fogta az asszony kezét, és beszélt hozzá. Az ápolónők már nem találtak benne semmi szokatlant; úgy mosolyogtak rá és diskuráltak vele, mintha az lenne a természetes, hogy napjában többször is itt van Isabelle-nél. Elmondta tehát neki, hogy milyen gyönyörű, és mennyire hiányzik, hogy nem diskurálhatnak ezen a meleg, balzsamosjúliusi éjszakán. A kitárt ablakokon bejöttek a külvilág hangjai. Bili arra az estére gon230
dolt, amikor először a Harry's Barba mentek, aztán az Annabelsbe. Bárcsak visszaforgathatná az órát addig az éjszakáig! - Emlékszel még, milyen jól éreztük magunkat? mormolta. - Megsimogatta, aztán megcsókolta az aszszony ujjait. - Úgy szeretek veled táncolni, Isabelle, Ha felébredsz, talán újra elmegyünk táncolni. - Ám neki ez már csak emlék volt és tűnő álom. Tovább beszélt arról az éjszakáról, amikor gyönge nyomást érzett a tenyerében. Először reflexnek hitte, és nem hagyta abba a beszédet. A nyomás ismétlődött. Bili zavartan elhallgatott, és a belépő ápolónőre nézett. Egyelőre nem akart szólni. Valamivel céltudatosabban folytatta a csevegést, és úgy próbált helyezkedni, hogy lássa Isabelle-t. - Épp most éreztem, hogy megszorítottad a kezemet - mondta tisztán csengő hangon. - Csináld meg még egyszer! - Semmi sem történt. Az ápolónő elfordította a tekintetét. - Csináld meg még egyszer, Isabelle! Szorítsd meg a kezemet, csak egy icipicit... Úgy szeretném, ha megpróbálnád. - És akkor az aszszony megtette, alig észrevehetően, mintha egy másik világból nyújtaná feléje a kezét. Bili szája boldog mosolyra nyílt, és könnyek ültek a szemében. - Ez csodálatos volt! - bátorította. - Most pedig azt szeretném, ha kinyitnád a szemedet. Csak egy picit... Nézlek Isabelle. És azt szeretném, ha te is néznél. - Az aszszony arcán nyoma sem volt az életnek, csak az ujjai 231
mozogtak. Bilinek megint arra kellett gondolnia, hátha csak reflex. Már majdnem elcsüggedt, amikor Isabelle fintorgott, bár a szeme továbbra is csukva maradt. Bili szívverése meglódult. Isabelle visszajön! Mi volt ez? Fintorogtunk? Nagyon jó volt. Mit szólnál egy kis mosolyhoz? - Könnyek folytak az arcán, miközben beszélt, minden erejét, igyekezetét, szerelmét belesűrítve a szavaiba: Az ápolónő szobormereven figyelte őket. Tisztán látta az Isabelle arcán átfutó fintort. Ez nem reflex volt. - Tudsz mosolyogni a kedvemért, szerelmem? Vagy csak a fél szemedet nyisd ki... Annyira hiányoztál... - Könyörgött az asszonynak, sürgette, hogy jöjjön vissza, le akart nyúlni a szakadékba, hogy fölhúzza Isabelle-t magához. Még fél óráig beszélt hozzá minden eredmény nélkül, és egészen kimerült, de nem volt hajlandó feladni. - Isabelle, na, hát fintorogj rám még egyszer... lássam azt a grimaszt! - Ezúttal azonban az egyik kéz emelkedett föl az ágyról több ujjnyira, majd visszahullott, mintha túl soknak találná az erőfeszítést. - Ez nagyon, de nagyon jó volt! És nagyon kemény munka! Pihenj egy percet szívem! Azután megcsináljuk ismét. - Összeszedett minden életjelt, nem akarta elengedni Isabelle-t addig, amíg vissza nem tér hozzá és az életbe. Megállás nélkül beszélt hozzá, próbálta rábírni, hogy pislogjon, mozdítsa meg az arcát, nyissa ki a szemét, vagy ismét szorítsa meg az ő kezét. Sokáig semmi sem történt, majd alig észrevehető remegés futott végig a 232
szemhéjakon. - Istenem! - súgta Bill az ápolónőnek, aki rögtön - elrohant az egyik orvosért, hogy az is lássa, mi történik: Isabelle visszajön, miután három hétig imbolygott a halál küszöbén! A férfi hozta vissza, fáradhatatlan szerelemmel. - Isabelle! - mondta parancsolóbb hangon. - Ki kell nyitnod a szemedet, szerelmem! Tudom, hogy nehéz. Sokáig aludtál, de most már ideje fölébredni. Szeretném, ha rám néznél, szeretnélek látni, és tudom, hogy te is látni akarsz engem. Csak egy icipicit nyisd ki a szemed! - És egy perccel később az aszszony szeme valóban kinyílt, pedig Bill nem is várta, ő hajlandó lett volna beérni akármilyen csekély életjellel. Ám Isabelle olyan messziről jött vissza, olyan hosszú álomból, hogy épp csak egy résnyire emelkedtek föl a pillái. - Ez az... nagyon jól van... ki tudod te nyitni jobban is:.. dolgozz egy kicsit drágám... nyisd ki azt a gyönyörű szemed... - Addigra az orvos is bejött a szobába, de a háttérbe húzódott, és nem avatkozott közbe. Bili olyan remekül csinálta, hogy egy szakember se tudta volna különbül. - Isabelle! - próbálkozott ismét. - Várom, hogy rám nézz! Nagyon régóta várok! - Ekkor hosszú sóhaj hallatszott a szobában, az asszony pillái megrebbentek, felpattantak; maga elé bámult, majd ismét behunyta a szemét, mintha ez az erőfeszítés is sok lenne. - Ejnye, szívem, tartsd már addig nyitva, 233
hogy rám is nézhess! Kérlek, szerelmem...! - Olyan volt ez a lassú eszmélés, mintha az asszony egy meszszi-messzi helyről lebegne vissza a földre. És lám, végre kinyílt a szeme újból. Elfordította a fejét, ránézett a férfira, és halkan felnyögött. Bili gyanúja szerint fájhatott neki a mozdulat. Ám Isabelle elmosolyodott. Megint behunyta a szemét, és mintha egy szót keresett volna erőlködve. Nagyon megdolgozott érte, de végre sikerült kimondani, ugyanakkor, mikor ismét felnézett a férfira. - Bill... - suttogta rekedten. A férfi megcsókolta a kezét. Alig bírta visszafojtani a zokogását, hogy szólhasson hozzá. Meg akarta jutalmazni azért, amit most tett. - Isabelle, annyira szeretlek... Milyenjó kislány vagy. Milyen szorgalmasan dolgoztál, hogy visszajöhess! - Igen - rebegte az asszony. A pillái megint lecsukódtak, ám ezúttal magától nyitotta fel őket. - Szeretlek - suttogta, majd megint Bill nevét mondta, mintha ízlelgetné a szót. - Azt hiszem, ekkor szálltunk ki - mosolygott könnyein át a férfi. Egy örökkévalóság telt el azóta, mikor megcsókolták egymást és elgázolta őket a busz. - Nagyon sok időre elmentél, szerelmem. Borzasztóan hiányoztál. - Beszélj hozzám - kérte halkan az asszony és mosolygott. Bili, az ápolónő és az orvos nevetett. Bili három hét óta beszélt hozzá, ma este is, több órán át. 234
Mintha egész idő alatt tudta volna, hogy ez az, ami visszahozhatja Isabelle-t. Sohasem adta fel, noha nemrég elcsüggedt, de akkor sem hagyta abba. Szeretem... hallani... a... hangodat - mondta szaggatottan, mintha mérhetetlenül elfáradt volna. És valóban el is fáradt az erőfeszítéstől. - Szeretem hallani a hangodat. Sokáig vártam, hogy hallhassam. Hol jártál, szerelmem? - kérdezte halkan, még mindig fogva az asszony kezét. - Elmentem - mosolygott Isabelle, majd kérdően pillantott a férfira. Tudta, hogy nála kell keresnie a válaszokat. - Milyen régen? - Három hete - felelte Bill. Az asszony meglepődött. - Olyan rég? - Mintha erőfeszítésébe került volna megtalálni a szavakat, de azért sikerült neki. - Olyan rég. - Oly sokat kell még elmondania Isabelle-nek, oly sok mindent kell megosztania vele. Egyelőre korai lenne. Isabelle még csak most érkezett meg egy messzi tartományból. Az asszony elgondolkozott, majd riadtan kérdezte: - Teddy... és Sophie? - Jól vannak. - Bill remélte, hogy ezzel nem hazudik, mert mostanában nem kapott híreket, és azt tudta, hogy Teddy beteg volt. Ám ha megtudja, hogy az anyja visszajött, bizonyosan javulni fog az állapota. Sophie itt volt, téged látogatott meg. Csodálatos lány, és szakasztott olyan, mint te. - Isabelle ismét elmoso235
lyodott, ismét behunyta a szemét, ismét kinyitotta, és most mást kérdezett vele. Bili értette a kérdést, valósággal olvasott az asszony agyában. - Itt volt. - Az aszszony bólintott, és felszisszent. - Fáj... a fejem. - Azt elhiszem. - Más... is... fáj. - Ez már az orvost is érdekelte; föltett néhány kérdést, és nagyon elégedett volt a válaszokkal, majd azt javasolta, pihenjenek egy kicsit a nagy szenzáció után. Isabelle aggódva nézett a doktorra, amikor a műtősök el akarták vinni Billt. - Ne... ne menj el... - markolta a férfi kezét. Bili kérdően tekintett az orvosra. - Maradhatok itt? - Hosszú szünet támadt, az orvos gondolkozott. Tulajdonképpen semmi sem szólt a megoldás ellen. Felnőttek, barátok, és az ápolónők rajtuk tarthatják a szemüket. Igazán méltányos jutalom lenne Billnek azért, amit ezért az asszonyért tett ma este. Igen, ez így helyes. - Szerintem okos ötlet. - Billt már lekapcsolták a monitorokról, csak az infúziós állványra volt szüksége az ágya mellett. Fájdalomcsillapítókat adtak még neki, ha kérte, de ritkán tett ilyet. - Azt akarom, hogy itt aludj - kapaszkodott a kezébe Isabelle. Bili ragyogott a boldogságtól. Visszajött, él, visszajött hozzá! Ez volt élete legboldogabb éjszakája. Mosolyogva tűrték, hogy az ápolónők rendbe tegyék őket. Az orvos alaposan megvizsgálta Isabelle-t, 236
és elégedett volt az eredménnyel. Kérdezett még néhány dolgot, és az asszony elmondta, hogy érzi magát: a teste túlságosan kicsinek tűnik, mintha belül nem lenne elég hely. Az orvos megmagyarázta, hogy ez a belső sérülések miatt van. Ezt még érezni fogja egy darabig. Holnap majd bővebben elmagyarázza, most pihenjenek. Az ápolónő egyetlen apró lámpa kivételével minden fényt eloltott a szobában. Bejött egy másik ápolónő, és az oldalára fordította Billt. A férfi örült, mert ígyjobban láthatta Isabelle-t. Nem akart aludni, csak nézni akarta az asszonyt egész éjszaka, látni akarta az arcát. Isabelle még mindig fogta az ő kezét, és úgy mosolygott a férfira, akár egy gyerek. Szívszorítóan hasonlított Sophie-re. - Olyan gyönyörű vagy - súgta Bill - és én annyira szeretlek. - Megérte, hogy várjon rá három hetet, és még azelőtt egy egész életet. - Nagyon hiányoztál, amíg nem voltam itt - súgta az asszony. - Honnan tudod? - súgta Bill. Az ápolónő mosolyogva figyelte őket a szoba sarkából. - Csak tudom. - Olyanok voltak, mint két gyerek egy pizsamapartin. Az orvos és az ápolónő kiment. Mosolyogtak, és egy hosszú pillantást váltottak a folyosón. Gyönyörű látványban volt részük. Senki se merte hinni, hogy Isabelle életben marad. Az orvos telefonált Párizsba, mert meg akarta 237
mondani Gordonnak, hogy a felesége felocsúdott a kómából. Úgy érezte, ennyivel tartozik neki. Ám Gordon házon kívül volt, mire az orvos Teddy ápolónőjét kérte meg, szóljon Mr. Forresternek, hogy telefonált. Nem akart bővebb üzenetet hagyni, és Bill meg Isabelle bizonyosan hálásak lettek volna neki, ha tudják. Úgy érezték, sohasem aludtak külön, miközben feküdtek egymással szemközt. Isabelle egyszer megpróbált a hátára fordulni, de annyira fájt megmozdítani a fejét, hogy megint visszafordult Billhez, aki éberen figyelte. - Mi történt veled? - kérdezte az asszony. Csak most tűnt föl neki az idomtalan merevítő a férfi nyakán, korábban nem is vette észre. - Megsérült a nyakam és a hátam, de most már nincs semmi baj - mosolygott a férfi. Csakugyan nincs semmi baj. Erre várt három hete. - Biztos? - Biztos. Még soha életemben nem éreztem magamat ilyenjól. - Én se. - Töprengve nézett Billre. - Semmire sem emlékszem. Hogy kerültünk ide? - Hát, szerelmem, az nagyon hosszú história, amit talán holnap beszéljünk meg. Elgázolt egy busz. - Egy darabig nem akarta megmondani neki, hogy tizenegy áldozatot követelt a baleset, és majdnem Isabelle lett a tizenkettedik. - Az utolsó, amire emlékszem, hogy 238
csókoltalak, aztán egyszerre itt találtam magamat. - Arra én is emlékszem - mondta Isabelle álmosan és egy nagyot ásított. Bili szerette volna ismét megcsókolni, de nem tudott mozogni, csak feküdt, és beérte azzal, ha megérintheti az asszony arcát vagy kezét. Egy napon majd szeretnélek megcsókolni ismét motyogott Isabelle. A férfi nem felelt. Hosszasan hallgatott, és mérlegre tette a lehetőséget, hogy ő talán már nem is férfi. De csak fogta szótlanul az asszony kezét. - Remélem, a gyerekek jól vannak - szólalt meg Isabelle álmosan, akinek fogalma sem lehetett Bill aggályairól. - Jól lesznek, amint hallanak rólad - nyugtatta. Ám Isabelle egy pillanatra elszomorodott, és szorosabban fogta a férfi kezét. - Akkor ő is visszajön, ugye? - Bill nem akarta megmondani neki, hogy a férje két hete nem látogatta. Meggyűlölte a bankárt, mindazért, amit nem tett meg a feleségéért, és azokért az ocsmányságokért, ammelyeket tett. - Most ne gondoljunk erre - suttogta Bill. - Csukd be a szemed, és próbálj meg aludni. - Sajnálta, hogy nem simogathatja meg a haját. - Azt hittem, föl akartál ébreszteni - ugratta Isabelle. Csakugyan meg fog gyógyulni; a háromhetes kóma és a csaknem végzetes baleset sem változtatott csillogó szellemén. Ez az értelem és Bill szerelme hozta vissza. 239
- Aludj, túl sokat beszélsz, kifárasztod magadat. Mosolyognia kellett, ha ránézett az asszonyra, akit gyönyörűbbnek látott, mint valaha. - Egész éjszaka veled akarok beszélgetni - mondta Isabelle széles mosollyal. Eszébe jutott valami. - És megint táncolni akarok veled. Bili elmosolyodott. - Fogunk mi táncolni még. - És vissza akarok menni a Harry's Barba - sorolta a kívánságait Isabelle. A férfi mosolygott. - Most? - évődött boldogan. Micsoda öröm volt az asszony mellett feküdni és beszélgetni! - Na jó, holnap. Aztán jöhet az Annabels. Be kell pótolnunk az elveszített időt. Hetek óta nem táncoltam - sóhajtott elégedetten. - Okosabb lesz, ha jól viselkedsz; különben a doktorok megint elaltatnak. - Én csak itt akarok feküdni melletted. Most már elmondhatjuk, hogy együtt háltunk, igaz? - Nagyon neveletlen vagy olyan asszonyhoz képest, aki súlyos beteg volt három héten át. Ilyen dolgokra nem is illik gondolni - pirongatta Bill. Bár magához ölelhetné, de így csak a szívében ölelhette át. A szívében Isabelle mindig az övé lesz. Az övé lett ezen az éjszakán, és bármi legyen is ezután, ez már nem változik. A sötétségből jött vissza hozzá, és akárhova vesse őket a sors, ő már nem veszítheti el. 240
- Vakítóan ragyogó fényben jártam veled... mentünk valahova, egy keskeny ösvényen... és akkor a gyerekek hívogatni kezdtek, és te visszafordítottál. - A férfit mintha villám sújtotta volna, mikor meghallotta ezeket a szavakat. Ő ugyanerre emlékezett, amikor fölocsúdott az eszméletlenségből. - Milyen volt? - Vakító... és én olyan fáradt voltam... Leültem egy sziklára. Nem akartam visszajönni, de te folyton ráncigáltál. Azt mondtad, majd máskorjövünk ide... Nem akartam, de azért engedtem, hogy visszahúzzál. - A férfi vissza is húzta azon az éjszakán. Első alkalommal a halálból hozta vissza, másodszor az örök álom fekete mélységeiből. Ő is ezt a sziklát látta és a ragyogó fényt, úgy, ahogy Isabelle leírta őket. - Én is ott voltam, Isabelle - mondta olyan megdöbbenéssel, amit az asszony nem értett. - Ugyanezt álmodtam, amit te! Pontosan, ahogy leírtad! - Tudom, láttalak - mondta a legtermészetesebb hangon az asszony. - Ott voltál, fogtam a kezedet, veledjöttem vissza. - Miért? - Bill az emlékeiben kutatott, hogy megérthesse, mi történt velük. Ez nem mindennapi dolog. Hallott már ilyen élményekről, de mások nem láttak egyforma álmokat egyformán ragyogó fényekről, egyforma sziklákról, ösvényről. Ekkor megértette, hogy lelkeik, valamilyen mély, sorsdöntő síkon, egy másik életben találkoztak és egyesültek. 241
- Azért jöttem vissza, mert te mondtad - szólt halkan Isabelle. - De utána ismét eltévedtem. Úgy rémlik, elaludtam az ösvény mellett. - Biztosan ezt tetted, és ha még egyszer ilyet teszel, Isabelle, komolyan megharagszom rád. Nekem el ne tévedj még egyszer! - Nem fogok - ígérte az asszony, majd megcsókolta a férfi ujjait és kezét. - Köszönöm, amiért vártál rám és visszahoztál. - Most már nagyon álmos volt, sűrűn ásítozott, és mielőtt Bill mondhatott volna valamit, ő már át is csúszott a békés álomba, de még mindig fogta a férfi kezét. Bili nézte, és tökéletesen emlékezett arra, amit Isabelle-től hallott, a ragyogó fényre, ahogy mennek feléje, elöl Isabelle, utána ő. Minden erejére szüksége volt, hogy elfordítsa a fénytől, és ma éjszaka az asszony visszatért hozzá. Nem tudta, jelent-e ez valamit, de azt biztosra vette, hogy rendkívüli dolog történt velük. Feküdt, nézte az alvó asszonyt, és tudta, hogy minden baj ellenére ő egy nagyon szerencsés ember. Másnap nyolckor az orvos felhívta Gordon Forrestert, hogy beszámoljon neki az újságról, de ugyanaz a hang azt felelte, hogy Mr. Forrester ismét házon kívül van. Tízkor sikerült utolérnie a bankban. Gordon nagyon meghökkent a hír hallatán, aztán azt mondta, hogy örül. Kérdezte, beszélhetne-e a feleségével, de Isabelle-nek még nem volt telefonja. Az orvos azt felelte, hamarosan beszereltetnek a kórterembe egy ké242
szüléket, és Mr. Forrester már délután felhívhatja a kórházat. - Biztos, hogy a gyerekek beszélni akarnak majd vele - mondta Gordon. Az asztalánál ült, és feldúltan bámult maga elé. Már beletörődött, hogy a felesége nem tér magához a kómából; ezek után elképesztette, hogy mégis megtörtént. A hír feltétlenül megkönynyebbülést jelentett, de ugyanakkor bizonyos változtatásokat is igényelt. - Hogyan történt? - kérdezte Gordon. Az orvos egy pillanatig hallgatott. Nem akart beszámolni a bankárnak Bill Robinsonról, mert nagyon helyesen föltételezte, hogy a betegei nem szeretnék. - Magától fölébredt - válaszolta. Gordonnak elég lesz ennyit tudnia. - Gratulálok! - mondta Gordon, mintha egy golf bajnokságról vagy egy teniszpartiról beszélgetnének. Mekkora ellentéte volt ez Bill tegnap esti örömkönynyeinek! Gordon szenvtelen maradt, mintha egy távoli barátjáról lenne szó. Nehezen lehetett elhinni, hogy ilyen hidegen hagyja a felesége. Bár talán ez indokolja az asszony ragaszkodását Robinsonhoz. Sok kérdés volt itt, amit az orvos nem akart firtatni, és a tegnapi este után, amikor együtt látta két betegét, már nem is volt szüksége rá. Eltűnődött: Vajon mikor jön át a bankár a feleségéhez? Bili és Isabelle érdekében is remélte, hogy nem lesz túlságosan hamar. Valósággal beleszeretett ebbe a két emberbe, hiszen nem 243
lehet ellenállni egy ilyen szerelemnek, amely megjárta a halál völgyét, és visszajött. Az orvos tudomása szerint rendkívül kevés emberrel fordult elő, hogy közösen lássanak hasonló álmokat. - Közölje a feleségemmel, hogy felhívom délután, amint hazajutok. - Gordon mindössze ennyit mondott. Az orvos megígérte, hogy közölni fogja. Az ápolónő átadta az üzenetet Isabelle-nek, mikor beszerelték a telefont. Az asszony már alig várta, hogy beszélhessen a gyerekeivel. Gordonért kevésbé lelkesedett. - Most mit tegyünk? - kérdezte Billtől, aki az ágyában ülve figyelte, miként fogyasztja el Isabelle az első ebédjét: a zselét és egy csésze nagyon híg levest. Olyan régen nem evett, hogy nem volt étvágya. - Hogy érted? - kérdezte Bill. - Krokettezni akarsz vagy golfozni, vagy csak sétálni a parkban? - csipkelődött. Ám Isabelle ezúttal nem mosolygott. - Gordon vissza akar majd vinni Párizsba, ha jobban leszek. - Persze, ő is látni akarta a gyerekeit, de nem akarta itt hagyni Billt. - Nem hinném, hogy tartanod kellene tőle egy darabig - mondta Bill, igyekezve megőrizni a híggadtságát. - Nem vagy abban az állapotban, hogy felugorj az ágyból, és kiszaladj az ajtón. - Se a belső szervek, se a koponya gyógyulása nem fejeződött még be. Az orvos ma reggel azt mondta Isabelle-nek, 244
hogy nagyjából négy hétre számítson, Billt is körülbelül ennyi ideig akarták még bent tartani a Szent Tamás-kórházban. - És azután? - kérdezte Isabelle, akit a nővér etetett levessel. A keze még olyan gyenge volt, hogy nem bírta volna tartani a kanalat. - Majd még kitaláljuk! - Bill nem mondta meg az asszonynak, hogy a lába tartósan megsérült; talán járni sem fog többé. Még neki is gondolkoznia kellett ezen. De nem biztos, hogy Isabelle-nek tudomást kell szereznie róla. Ha csak nem következett be valami gyökeres változás a kóma idején, akkor az asszony vissza fog térni Gordonhoz, hogy ápolja beteg gyermekét. Bili persze ezzel együtt is felhívhatja telefonon, időnként találkozhatnak is, de nem szerette volna, ha az asszony szánakozik rajta, mert tolószékben látja. Neki csak Isabelle szerelme kellett. Arra gondolt, hogy ha csakugyan nem lesz képes járni, talán soha többé nem látja Isabelle-t, amint egyszer elhagy ják a kórházat, és a kapcsolatuk a telefonálásokra korlátozódik. Egyelőre nem tudta, mitévő legyen, vagy milyen gyakran láthatja az asszonyt, miután Isabelle-t elbocsátják a kórházból. Isabelle vélhetőleg átmenetinek tekinti az ő állapotát, és Bill meg akarta hagyni ebben a hitében. Így az asszony nem aggodalmaskodik miatta, és nem szánakozhat rajta. Azt se közölte vele, hogy el fog válni. Isabelle véletlenül se higgye, hogy ő nyomást akar gyakorolni rá. Megértet245
te, hogy az asszonynak haza kell térnie a családjához. Egyetlen vágya volt: élvezni az időt, amit még kapnak a sorstól. Akkor is Isabelle-nél volt, mikor délután telefonált Gordon. Közölte a feleségével, miszerint nagy megkönnyebbüléstjelent számára, hogyjavul az állapota, Ezt olyan hangon mondta, mintha Isabelle a bokáját rándította volna meg, vagy nagyon rosszul esett volna el. Holott valójában úgy érezte, hogy az asszony a halálból tért vissza. Már le is mondott róla, hogy életben marad, vagy magához tér a kómából. Kezdte özvegyembernek tekinteni magát, ezért gondolatban vissza kellett állítania az órát, hogy folytathassa a házasságát. Nagyon sajátos, valahogy kényszeredett volt a hangja. Isabelle megérezte, hogy haragszik Bill miatt, és őt bünteti érte. Bezzeg rögtön eltűnt a kényszeredettség, amikor a gyerekek vették át a kagylót, Sophie sírt, mikor meghallotta az anyja hangját, Teddy pedig fuldokolva zokogott, hogy rossz volt hallani. Isabelle rá is kérdezett, mikor a gyerekek visszaadták a kagylót Gordonnak. Keservesen sírt, annyira megrendítette, hogy hallhatja a gyerekeit, akikért annyira aggódott. - Teddy most majd egykettőre meggyógyul mondta Gordon félvállról. Sophie szeretett volna Londonba utazni, de Gordon azzal ütötte el a kérését, hogy az anyja úgyis nemsokára otthon lesz. - Mi246
kor engednek ki? - kérdezte szárazon. Ha a felesége hazajön, tette hozzá, akkor annak sincs értelme, hogy ő Londonba látogasson. - Körülbelül négy hetet mondtak, attól függ, milyen állapotban lesz a májam, a fejem és a szívem. Ezeknek egyike sem volt kicsiség, ám Gordon nem illetődött meg túlzottan. Az asszony kijött a kómából, a többi nem érdekes. - Négy hét egy kicsit hosszúnak hangzik, nem gondolod? Biztos vagyok benne, hogy ha kérnéd, hamarabb is kiengednének - mondta kissé gyanakodva. Úgy sejtettem, hogy a felesége azért húzza az időt, mert Bill még mindig a kórházban van. Ezt ő nem hajlandó tűrni. - Majd én is beszélek a doktorral. Itt is megkaphatod a kezelést, amire szükséged van. Isabelle pánikba esett ettől a beszélgetéstől. Megmondta az orvosának, hogy Gordon fel fogja hívni, és ki akarja kényszeríteni, hogy őt küldjék haza Franciaországba. - Ezt akarja, Isabelle? Mert úgy egy hét múlva átszállíthatnánk egy párizsi kórházba. Ahhoz még nincs elég jól, hogy hazamenjen. - Én itt akarok maradni - felelte riadtan az asszony. - Majd elintézem - nyugtatta meg az orvos. Hajlandó volt megtenni a betegei kedvéért, akiket nagyon kedvelt. Megjárták a poklot, és visszatértek. A gyerekek várhatnak. Ám Isabelle később bevallotta Billnek, hogy nagyon aggódik Teddy miatt. Nem volt meg247
nyugtató a hangja a telefonban; ez volt az az egy, amitől úgy érezte, hogy a tervezettnél hamarabb kellene otthon lennie. Az őrület kerülgette, ha arra gondolt, milyen rettenetesen nagy szüksége van rá a fiának, akkor is, ha tudja, hogy jó kezekben van. Bili megértően hallgatta. - Ez bizonyosan rettentő megrázkódtatás volt Teddynek. Isten tudja, miket mesélhetett neki Gordon, hogy mi történt veled. De most, hogy hallotta a hangodat, és tudja, hogy néhány hét múlva otthon leszel, biztosanjavulni fog az állapota. Isabelle megnyugodott. - Remélem is! - szólt hévwel. - Hála istennek, hogy Sophie mellette van! Át akart jönni hozzám, de szerintem fölösleges. Teddynek nagyobb szüksége van rá otthon, mint nekem itt. - Azonkívül itt van Bill. Az asszony kettejüknek akarta ezt az időt, mielőtt elválnának egymástól, és ő hazatérne. - Mi van Cindyvel? Mit gondolsz, visszajön látogatóba? - Nem - felelte Bill tömören, de nem magyarázta meg, miért. - A lányoknak pedig zsúfolt nyaruk lesz. Mondtam nekik, hogy majd akkor találkozunk, miután hazamegyek. - Megkérte az orvost, ne közölje Isabelle-lel, mennyire súlyosan megsérült a gerince, és hogy nem fog járni. A válása volt az egyik dolog, amit nem akart tudatni az asszonnyal; ez volt a másik. Időt akart, hogy lássa, mennyit javulhat az állapota. Mivel pedig Isabelle úgy vélte, hogy a férfi számára 248
hosszú ideig fog tartani a gyógyulás, talán hat hónapig vagy egy évig is, így nem is lepődött meg azon, hogy Bill nem jár. Más lett volna a helyzet, ha az asszony hajlandó lett volna elhagyni Gordont. Akkor elmondhatta volna az igazságot a lábáról. De mivel Isabelle vissza akart lépni a férjéhez, Bill nem szerette volna fölöslegesen nyugtalanítani. Épp elég volt az asszonynak a beteg gyermek. Most, mikor Bill közelről láthatta a bankárt és fölmérhette, mit kell elviselnie Isabelle-nek, valósággal rosszul lett, mikor elképzelte a házaspárt egy fedél alatt. Gordon nem törődött a feleségével, nem tisztelte, nem szerette; egy szemernyi jóságot vagy melegséget sem pazarolt rá. Ő volt a világ tengelye, Isabelle pedig egy tartozék, egy gyalog a sakktáblán, akinek az a dolga, hogy ápolja a beteg fiút. Gordonnak, Bill legalábbis úgy látta, fogalma sem volt róla, micsoda gyöngyszem birtokosa. Előre aggódott, micsoda keserű élete lesz Isabelle-nek a férje mellett, tán még a korábbinál is keserűbb. Gordon most már gyanakodott rá, és dühös volt rá Bill miatt. Bili aggódott, hogy a bankár majd büntetni fogja a feleségét, feltételezett, titkos bűnökért. Isabelle-nek most majd vigyáznia kell, nehogy a férje a gyötrelmek és a megvetés poklába taszítsa. Annyi fáradságot sem vett magának, hogy az asszony mellett maradjon, amikor a kómában haldokolt. Azóta sem tért vissza. Bár ez nagyon is jól jött most, mikor Isabelle magához tért, és ő 249
meg Bill együtt voltak ismét. Amikor délután az orvos beszélt telefonon Gordonnal, ismét megerősítette, hogy Isabelle-t legalább még négy hétig nem lehet szállítani. Gordon nem örült. Úgy vélte, hogy az orvosok logikátlanul viselkednek, és túlzásba viszik az elővigyázatosságot, ám az orvos végül ráijesztett, mert azt mondta, mindenféle iszonyú komplikációkjelentkezhetnek, sőt, még azt is pedzegette, hogy visszaeshet a kómába. - Ezért elveszíthetem a diplomámat - mondta nevetve, mikor beszámolt Isabelle-nek és Billnek a tőrténtekről. Az volt a véleménye, hogy betegei megérdemelnek legalább egy kis esélyt a boldogságra, jutalmul azokért a kínokért, amelyeket eltürtek. Bili szenvedései még nem is értek véget. Az orvos tudta a legjobban, milyen hosszú és töredelmes rehabilitáció vár a férfira. Már szervezni kezdte, hogy betege átkerüljön abba a New York-i szanatóriumba, ahol annyira visszanyerheti lábainak használatát, amennyire ez lehetséges. Isabelle és Bill el sem tudták képzelni, mi várhat Billre abban a szanatóriumban. Egyelőre volt négy hetük, hogy együtt lehessenek, nevetgélhessenek, beszélgethessenek, élvezhessék a szerelmet és egymás jelenlétének vigaszát. Békés menedéket jelentett számukra a kórház a közösen átélt szenvedés után, mielőtt visszatérhettek volna régi életükhöz. Úgyis gyorsan lesújt rájuk a valóság 250
taglója. Ezen az éjszakán Isabelle szobájában aludtak, utána Bill szobáját próbálták ki. Mindketten megszabadultak a monitoroktól, és átbeszélgették a hosszú délutánokat. Meséltek egymásnak életükről, reményeikről és álmaikról. Nehezen megszerzett, drága ajándék volt ez a közös idő. Kártyáztak, olvastak, üldögéltek és beszélgettek, egy szobában étkeztek. Isabelle mája lassan gyógyult. A szívverése még mindig akadozott, bár már mutatkozottjavulás. Időnként borzalmas fejfájások kínozták. Könnyen elfáradt, és rengeteget aludt Bill mellett az ágyban. A férfi még mindig viselte a szörnyű nyakmerevítőt. A gerince gyógyult, időnként fájt a háta, ilyenkor Isabelle gyengéden megmaszírozta a vállát és a karját. Feltűnt neki, hogy Bill nem használja a lábát, de a férfi megnyugtatta, hogy amikor legközelebb találkoznak, a saját lábán jön majd be. Egyébként az asszony nem is találta különösnek, hogy Bill még nem jár. Csak egy hónap telt el a baleset óta, és az nem olyan nagy idő. Egyébként sohasem emlegették különböző nyavalyáikat és bajaikat, inkább beszélgettek, és gyakran megnevettették egymást. Isabelle éppen két hete tért magához a kómából. Napfényes júliusi délután volt, ők Bill ágyán feküdtek, nyitott ablakok mellett, és a gyerekkorukról meséltek egymásnak. Isabelle vigyázott, nehogy megnyom251
ja Billt, vagy olyan helyen érintse meg, ahol épp mindig fájdalmai voltak. Különösen óvta a férfi gerincét. És miközben arról beszélt, milyen volt a nagyszüleinél Hampshire-ben, hanyagul végigfuttatta ujjait a barátja karján. Megvakarta Bill hátát, mert viszketett, majd a férfi vállait és a hátát kezdte simogatni, ott, ahol nem okozhatott fájdalmat. Bili először vágyakozva nézett rá, aztán úgy mosolygott, mint egy vásott kisfiú. - Miért nézel így rám? - kérdezte Isabelle, aki azt hitte, hogy a férfi kineveti. - Én komolyan beszéltem a nagyapámról. Nagyon kedves ember volt. - Gondolom. Körülbelül öt perce nem figyelek rád. Megőrülök, annyira kívánlak - vallotta be az igazságot. - Mire gondoltál? Csak nem kártyázni akartál megint? - Annál sokkal jobbra - ígérte Bill, és gyengéden megcsókolta az asszony száját. Már kiszámította, mennyire kell előrehajolnia, hogy csókolózhassanak, amit sokszor meg is tettek, főleg éjszakánként, mikor egymás mellett feküdtek. - Isabelle - szólt halkan nem tudom, hogy fog bejönni, de szeretkezni akarok veled. - Az utóbbi félórában majd szétfeszítette a vágy. Olyan meghitt közelségbe jutottak, hogy meg merte próbálni, annak dacára, hogy nagyon gyengék voltak. De ő olyan rég szeretett volna szeretkezni Isabelle-lel! Már a baleset előtt is, bár akkor sose mer252
te kérni. Most olyan reménykedve nézett az asszonyra, hogy az meghatódott. - Jól van, szerelmem. - Isabelle is meg akarta tenni a kedvéért, még ha csak az lesz is belőle, hogy fekszenek egymás karjaiban. Megértette, hogy Bill mire gondol. - Bezárkózzunk? - Az ajtón retesz volt, amelyet senki sem használt, úgyhogy ez most épp a megfelelő pillanatnak tűnt arra, hogy elkezdjék. - Mit gondolsz, most kidobnak a kórházból? - vigyorgott Bill. Az asszony fölkelt, és bereteszelte az ajtót. Bili alig bírt mozogni, de az utóbbi félórában éhesen kívánta Isabelle-t, és most csak erre tudott gondolni. Régi aggodalma volt ez, és nagyon izgult, hogy Isabelle-lel kell újra megpróbálni, de egyikük sem bírt ellenállni. Gyöngéd, szenvedélyes kapcsolatukat megerősítette a kölcsönös bizalom. - Nem vagyok benne biztos, hogy erre gondoltak, mikor hagytak bennünket egy szobában aludni - szólt Isabelle csintalan mosollyal. - Akkor elég szamarak - mondta Bill, aki meglehetősen idegesnek látszott. - Ez a legjobb része. - Vagy legalábbis remélte, hogy az lesz. De ha nem? Megborzongott a gondolattól. Isabelle komoly arccal megállította egy pillanatra, és gyöngéden megcsókolta a férfi ajkát. - Csak annyit szeretnék mondani, hogy ami a legjobb, azt már megkaptuk... szeretjük egymást, együtt lehetünk... átölelhetjük egymást... Bili, én mindent 253
szeretek rajtad. Ami mégjöhet, az már csak ráadás, de nem a legjobb. A legjobb te vagy. Bilinek fogalma sem volt róla, sikerül-e a szeretkezés, de borzasztóan meg akarta próbálni. Az orvos azt mondta, elképzelhető; remélhetőleg igaza volt. És ha ez igaz, akkor meg akarta osztani Isabelle-lel. Ha nem, akkor szörnyű csalódás lesz mindkettejüknek, és ő ráadásul fel is sül. De az aggályait nem árulta el Isabelle-nek, mert félt, hogy az asszony nyugtalankodni fog, vagy megsajnálja. Leginkább Isabelle szánakozásától rettegett. Isabelle mérhetetlen gyöngédséggel lefejtette a kórházi hálóinget a gyönyörű testről, amely érte lángolt. Nem volt közöttük szégyen vagy szemérmeskedés, túl sok közös szenvedés forrasztotta össze őket. Isabelle simogatta, becézte a férfit, Bill pedig mindent érzett lélekben, de a többiben nem volt biztos. Isabelle is levette a hálóingét, és belesimította mellét a férfi tenyerébe. A megtört, meggyötört testek hirtelen elfelejtettek minden fájdalmat, és az asszony nagyon gyöngéden csókolni kezdte a férfit, először a száját, azután művészies ügyességgel elindult lefelé. Tudták, hogy szeretik egymást, és ez volt az utolsó titkos kert, amelyben még nem jártak. Lassan haladtak előre, és a férfit elsodorta az érzelmek áradata. Isabelle mérhetetlen óvatossággal próbálta fölizgatni, vigyázott, hogy csak ott nehezedjen rá; ahol nem fáj, a férfin átvillámlott a gyönyör, de az annyira várt követ254
kezmény nem jelentkezett. Ott lent mintha vattába csomagolták volna az idegeket. Noha a férfit perzselte a szenvedély, ugyanakkor érezte, hogy nem parancsol magának. Valami szétkapcsolt benne, hogy az agyban-e, vagy a gerincvelőben, azt nem tudni. Akármilyen éhesen vágyott a szeretkezésre, a félelem lelassította. Isabelle tettre készen hajolt föléje, de Bill kezdte belátni, hogy nem fog menni. Nemhogy bolondnak, de eszelősnek érezte magát, amiért megpróbálták. Isabelle homályosan érzékelte, mi történik, de anynyira szerette a férfit, hogy nem akart mást, mint boldoggá tenni. Maga is sejtette, hogy nem fog sikerülni, az első alkalommal bizonyosan nem. Bilit súlyos trauma érte; ilyenkor ésszerű a fokozott türelem, ami a nemiség feltámadását illeti. Nem kihívást, hanem reményt és életet akart adni a férfinak, ám csak a kétségbeesést látta a szemében, amikor nem tudta beteljesíteni szenvedélyüket. Semmi baj, szerelmem... semmi baj... hagyj magadnak időt... - suttogta. Bill arrébb húzódott, és elfordult. Porba sújtotta, hogy nem tudott szeretkezni Isabelle-lel. Feküdtek egymás mellett, és ő semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy kudarcot vallott. Ezen semmi sem változtathat, mondjon akármit Isabelle. Megesküdött, hogy nem próbálja meg még egyszer Isabelle minden gyöngédsége, szerelme ellenére is, 255
olyan megalázottnak, kiszolgáltatottnak érezte magát, mint még egyszer sem a baleset óta. Élete legszörnyűbb napja volt. Már nem férfi. Nincs az erő ami rábírhatja az újbóli próbálkozásra. Isabelle-lel semmi esetre. - Öltözz fel! - súgta. Az asszony habozott, szeretett volna még valamit tenni a férfiért, de látta rajta mennyire csüggedt, és csak mégjobban elkeserítette volna, ha most tetszeni próbál neki, vagy tovább próbálja vigasztalni, cirógatni, becézni. Mellébújt, és magára húzta a közös takarót. - Semmi baj, Bill! - súgta gyengéden. - Előbbutóbb úgyis sikerülni fog! Ez csak a kezdet. - Puhán megcsókolta a férfi arcát, és meg akarta fogni a kezét, de Bill elrántotta. Majdnem elsírta magát, és legszívesebben elrohant volna, de még azt sem tehette. - Nem, nem a kezdet? - mondta haragosan. Magára volt dühös, nem az asszonyra. - Ez a vég! - Örökre vége mint férfinak. - Nincs vége semminek - mondta Isabelle csendes hangon, mintha egy gyermekhez szólna. - Az orvos megmondta, hogy időbe telik, mire ismét mozgásba lendülnek a dolgok. - Billbe azonban már belecsontosodott a kudarctól való félelem. Egy asszony nem értheti meg, mit jelent a felsülés lehetősége egy férfinak. Azt nem lehet elintézni csókokkal. Siváran húzódott előtte a jövő; nem volt benne szex, csak a felismerés, hogy nem férfi többé. Időnként vele is 256
előfordult, hogy csütörtököt mondott, ha túlságosan fáradt volt, vagy túlságosan fölajzott, ha túlságosan nyugtalankodott a politika miatt, vagy túl sokat ivott. Ám ez életének vízválasztója, kinyilatkoztatása lett volna: az első szeretkezés Isabelle-lel. Ezek után egyetlen módon bizonyíthatta magának, hogy férfi: ha megtanuljárni. Amire mostjött rá, az megfordította a sorsát. Isabelle higgadtan fogadta az eseményt; Bizonyosra vette, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. És ha nem, ő akkor is megnyugszik abban, amit az élet adott, ezzel együtt is szeretni fogja Billt. Számára semmisem változott, a férfinak azonban más lett a világ. Ha nem nyeri vissza a férfiasságát vagy a járáskészségét, akkor semmi keresnivalója Isabelle életében. Ezen az estén elveszítette az önbecsülését, a férfiúi büszkeségét, az álmokat, amelyeket arra az esetre szövögetett, ha mégisjavulás állna be az állapotában, amit most már nem hitt. Az asszony esztelenségnek tartotta volna, ha meghallja, miféle következtetéseket vont le a férfi egyetlen félresikerült szeretkezési kísérletből, ám Billt megsemmisítette a félelem. Reszketett, hogy ez berekeszti előttük az utat. Ettől azonban Isabelle még jobban szerette, végtelen, fájó gyöngédséggel. ill lelkierejére súlyos ütést mért a sikertelen szeretkezés. Továbbra is egy szobában aludtak, de ő konokul tartózkodott az újabb kísérletektől. Ennél több meg257
aláztatást nem bírt volna elviselni. Isabelle próbálta bátorítani, hogy legyen derűlátó, de nagyon vigyázott, hogy ne erőszakoskodjon. Szelíd nyugalommal viselkedett, és ha a férfi egyáltalán megengedte, hogy ilyesmiről beszéljen, akkor nem győzte ismételgetni, hogy az idő és a türelem valószínűleg legyőzi az átmeneti tehetetlenséget. Még ez a rövid kísérlet is annyi szenvedélyt gyújtott a férfiban, ami azt sejteti, hogy el fog múlni a zsibbadtsága. Ám Bill mereven elutasította, hogy az ő számára létezne remény. Őt örökre elzárták attól, ami férfivá teszi a férfit. Szoros közelségük megmaradt, és hatalmas vigaszára voltak egymásnak, ám Bill nem próbálkozott többé a szeretkezéssel. Minél közelebb kerültek egymáshoz, annál sebesebben röpült az idő. Bilit munkába vették a fizikoterapeuták, Isabelle-en rengeteg vizsgálatot végeztek: az agyműködéséről elektro-enkefalogramokat, a szívműködéséről szonogramokat készítettek. Lassan lábadoztak, és egyre jobban tudatosodott bennük, hogy hamarosan vége a közös napoknak. A baleset nagyon magas ár volt ezért a majdnem két közös hónapért, de ahogy telt az idő, egyre inkább házasoknak érezték magukat. Naphosszat együtt voltak, Bill elkísérte Isabelle-t a tesztekre, újságot olvastak, együtt reggeliztek, éjszaka egymás mellé állított ágyakban aludtak. Közös életükből kizárólag a szex hiányzott. Fájó seb volt 258
Billnek, ám Isabelle még sohasem volt ilyen boldog, függetlenül attól, hogy kapcsolatuk nélkülözte a testiséget. - Úgy érzem magam, mintha egy üdülőt vezetnék! - Tréfálkozott az egyik ápolónő, amikor ők éppen a napozásból tértek vissza. Isabelle-nek fájt aznap a feje és az ebéd előtt végeztek rajta egy koponyaszkennelést, de az orvos azt mondta, semmi baj. Aggályos lelkiismeretességgel követték Isabelle lábadozását. Nagyon szépen gyógyult. Gordon egyfolytában nyaggatta, hogy mikor jön már haza. Ő is, Bill is tudta, hogy alig néhány hét múlva vissza kell térnie Párizsba. Isabelle igazán nem kívánt magának komplikációkat, de rettegett itt hagyni Billt, hiszen nem tudhatta, mikor látja újra. Naponta beszélt a gyerekeivel, és aggasztotta, hogy Sophie-nak nagyon elgyötört a hangja. A lányra szakadt a Teddyvel járó összes felelősség. Noha Isabelle nagyon sokat beszélt a gyerekkel, Teddy egyáltalán nem látszott olyan jó állapotban lenni, mint az anyja elutazása előtt. Isabelle-t furdalta a lelkiismeret, amiért ilyen sokáig távol maradt otthontól, de most, úgysem lett volna más választása egy párizsi kórházon kívül. De tudta, hogy akármilyen öröm lesz is viszontlátni a gyerekeit, olyan iszonyúan fog fájni, hogy itt kell hagynia Billt. Időnként ez is szóba került közöttük. Isabelle azt mondta, talán a jövőben megszervezhetnének a júni259
usihoz hasonló találkozásokat. Egyelőre nem tudta hogyan szabadulna el, de valahogy majd csak megoldja. Nem akarta csak úgy odadobni azt, ami most van közöttük. Bili elég határozatlannak mutatkozott, mikor az asszony emlegette, hogy pár hónaponként találkozniuk kellene. Pillanatnyilag gondolni sem tudott rá, mert noha egyenletesen javult az állapota, sokkal lassabban lábadozott Isabelle-nél, és egyre szárnyaszegettebb lett. Nem akart megígérni semmiféle találkozást, amíg nem látta, mennyire eredményes a rehabilitáció. Továbbra sem akart teher lenni Isabelle vállán. De ugyanakkor arról sem akart lemondani, hogy láthassa az asszonyt. Az együtt töltött idő után elég hihetetlen, hogy beérhetnék a telefonálással. - Nem tudom, reálisan ítéled-e meg a párizsi találkozásaink lehetőségét -jegyezte meg egyszer a férfi. Gordon nem tudja, mi történt itt, de azt már tudja, hogy együtt voltunk azon az éjszakán. Amikor itt volt, egyértelműen közölte velem, hogy takarodjak a szobádból. Nem hinném, hogy ölbe tett kézzel tűrné, miközben te mindenfelé grasszálsz. Szerintem mostantól mérhetetlenül gyanakodni fog ránk. - Már arra is gondolt, hogy a bankár le fogja hallgatni a felesége telefonjait. Hogyne, amennyire megbotránkoztatta, hogy a felesége az orra előtt kötött barátságot egy másik férfival! Bili az asszony tudta nélkül néhány hete megfo260
gadta, hogy ha élete további részében tolószékbe kényszerül, nem lesz hajlandó kolonc lenni senki nyakán. Többek között, bár természetesen nem ez volt a legfontosabb ok, ezért akart elválni Cynthiától. Ha pedig nem lehet minden értelemben férfi az Isabelle-lel való kapcsolatban, akkor felszámolja ezt a viszonyt. Ha ismét megtanul járni, akkor talán majd találkozhatnak valahol Franciaországban, ha az asszony képes lesz elszabadulni. Ám a szex továbbra is kérdéses maradt. Ha a rehabilitációs központ nem lesz olyan sikeres, mint az angliai orvosok hiszik, és nem állítják talpra, akkor nem találkozik többé Isabellelel. Akkor a szex pláne szóba sem jöhet. Nem lesz púp az asszony hátán, ha élete végéig a tolókocsiba kell űlnie. Ez a két kérdés gyötörte utolsó kórházi napjaikban, hogy fog-e mégjárni, és visszakapja-e a férfiasságát. Egyik gondjával sem akarta terhelni Isabelle-t, úgyhogy az asszonynak fogalma sem volt róla, milyen keserű reménytelenség gyötri a férfit, aki megkímélte a borúlátásától, bár Isabelle időnként szavak nélkül is megérezte. Bili egyszer bevallotta az orvosának, hogy szeretkezni próbált, de csúfos vereséget szenvedett. A sebész a legjobb igyekezete szerint próbálta megnyugtatni. - Nem vagyok meglepve - mondta. - Sőt, ekkora trauma után, kifejezetten reményekre jogosít fel. Várjon türelemmel. Minden alapja megvan arra szá261
mítani, hogy egy éven belül képes lesz erekcióra és orgazmusra. Úgy hiszem, a derűlátás és a lelkesedés volt egy kissé korai. Nem kell ennyire sietni. - Ám Bill nem hitt a vigasztaló szavaknak. Beleégett a rémület, hogy soha többé nem fog sikerülni, és ő már nem férfi. Fogcsikorgató elszántsággal tartózkodott a további próbáktól, noha Isabelle-ből igazán nem hiányzott a lelemény és a készség. Bili azonban egyelőre - vagy talán örökre - lemondott a testiségről. Különben is, fogalma se volt róla, mikor kísérletezhetnének még egyszer. Továbbra is egy szobában laktak, bármilyen tortúra volt ez Billnek. Isabelle töprengett, hogy mitévő legyen az életével. Válni nem akart Sophie és Teddy miatt, de most már Billről se akart lemondani. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy a szeretője legyen, de most ezt akarta. Olyasmiben osztoztak, amihez foghatót még sohasem élt át. Gyakran úgy érezte, hogy ők egy lélek, két testben. Nincs az az erő, amely kényszeríthetné, hogy erről lemondjon. Két-három naponként beszélt a férjével. Gordon titkárnője naponta felhívta a nővérszobát, és megérdeklődte, milyen állapotban van Mr Forrester felesége. Isabelle általában a bankba telefonált, hogy tudakozódjon Teddy állapotáról, amiről Sophie is rendszeresen beszámolt, de emellett naponta felhívta Teddyt. Gordon hideg és elutasító volt, mint rendesen. Isabelle-nek többnyire az volt az érzése, hogy 262
megzavarta és éppen rosszkor hívta. A bankárnak a baleset óta nagyon kevés mondanivalója volt a felesége számára. Isabelle érezte, hogy a férje már nem bízik benne, noha Gordon egyetlen szóval sem célzott rá. Úgy érezte, hogy Gordon bünteti, és tudta, hogy ha egyszer visszakerült Párizsba, komoly kimagyarázkodásra számíthat. Bili és ő együtt voltak az Annabelsben és a Harry's Barban, utána pedig egyszerre gázolta el őket a busz, késő éjszaka. Ehhez nem kell kommentár. Gordon egyetlenegyszer jegyezte meg: Isabelle, te nem az az asszony vagy, akit feleségül vettem. Tulajdonképpen abban se vagyok már biztos, hogy ismerlek-e. Az asszonynak néha bűntudata támadt, és tudta, hogy nem helyes, ha folytatódik ez a kapcsolat, de most már olyanná vált számára, mint a kábítószer. Az élete múlt rajta, és nem akart lemondani róla. Szóba is hozta az egyik estén, amikor a férfi lábát masszírozta. Bili azt mondta, még mindig többnyire zsibbadtnak érzi a lábát, de most már nem olyan érzéketlen; időnként úgy sajog, mintha megerőltette volna járás közben. Isabelle beszámolt a beszélgetésről, amelyet aznap folytatott a férjével. Gordon nagyon kurtán-furcsán bánt vele, és az asszony nagyot sóhajtva tette le a kagylót. - Nem hiszem, hogy valaha még megbízna bennem - mondta Billnek. - Természetesen igaza van. Fogalmam sincs, milyen lesz otthon lenni. Hát te? Na263
gyon haragszik Cynthia? - Isabelle-nek feltűnt, hogy Bill sose emlegeti a feleségét, csak a lányokat. Ám a Robinson házaspár kapcsolata nagyon más volt, mint az övé és Gordoné; sokkal függetlenebbek voltak, ők nemjátszották hogy még mindig összetartoznak. Bili továbbra sem árulta el Isabelle-nek, hogy válik, Ez volt az egyetlen titka az asszony előtt. Ne tudja Isabelle, hogy ő hamarosan szabad lesz. Nehogy sürgetésként élje meg. Bili tudta, hogy az asszony nem akar elválni, és úgy látta legjobbnak, ha Isabelle azt hiszi, hogy ő is nős ember marad. - Nem hinném, hogy ujjongó örömmel távozottmondta őszintén. - Őszintén bevallottam, mit érzek irántad, holott nem lettem volna köteles. Ám Cindi ismer, és azt is tudta, mennyire izgulok érted. - És nem is zavarta? - csodálkozott Isabelle. - Biztosra veszem, hogy igen, de értelmesebb, sem hogy felhajtást csapjon. Neki is megvannak a titkai. Rámosolygott Isabelle-re. - Azért senkit sem lehet bebörtönözni, mert szerelmes. Cynthia elég sokáig élte a saját életét, és az utóbbi tíz évben ugyancsak nem remetéskedett. Isabelle eltűnődve hallgatta. - Én nem hiszem, hogy Gordon valaha is megcsalt volna - szólt halkan. - Ahhoz túlságosan konzervatív illedelmes és józan. Bili ebben nem volt annyira biztos, annak alapján, amit Forresterék házasságáról tudott, de ezt nem 264
akarta megmondani az asszonynak. Furcsának tartotta volna, hogy egy ilyen hideg, sőt kegyetlen ember ne keressen másutt örömet és vigasztalást. Találkozásukkor Gordon nem annak az embernek a benyomását keltette, aki képes lenne a hűségre. Úgy vélte, hogy egy titkos szerető eléggé indokolná a bankár visszataszító viselkedését a felesége iránt. - Ezt miből gondolod? - kérdezte óvatosan. Nem akarta feltépni a sebeket, főleg miután Isabelle viszszatér a férjéhez. Békességet kívánt neki, nem akarta arra ösztökélni, hogy háborúba bonyolódjon egy olyan emberrel, akinél könnyen áll az ártó kegyetlenség. - Számára egyáltalán nem fontos az érzelem vagy a szex - felelte őszintén Isabelle. - Évek óta külön szobában alszunk. Bili rámosolygott. Az asszony nagyon félénk és szemérmes volt, legalábbis szavakban, mert egyébként felszabadult fesztelenséggel viselkedett vele. Bizonyosra vette, hogy amit a férjéről mondott, az igaz. Bilinek és Isabelle-nek még mindig boldogság volt minden nap, de a következő héten már kezdett meglátszani rajtuk a feszültség. Isabelle-re vizsgálatok sokasága várt, és ha az orvosok elégedettek lesznek az eredményekkel, akkor elhagyhatja a kórházat. Augusztus vége felé járt az idő, második hónapja voltak a kórházban. Gordon minden nappal indulatosabb lett, és az orvosokat vádolta szándékos 265
időhúzással. Bilit már várták a rehabilitációs központban, ahol hónapokat kell majd töltenie. Isabelle-nek Párizsba kellett visszatérnie, Billnek az Államokba. Különös idilljük a vége felé közeledett, és ezzel a ténnyel egyiküknek sem volt könnyű szembenéznie. - Megesküszöl, hogy minden nap felhívsz? - kérdezte Isabelle szomorúan az egyik éjszakán. Másnapra volt esedékes az utolsó koponyaszkennelése. A mája gyógyult, a szíve normálisnak tűnt az utolsó szonogramon, és a tüdeje végre feltisztult. - Naponta tízszer is felhívlak, ha megtehetem! ígérte Bill, és szorosan magához ölelte. - Bár te is felhívhatsz engem. - Azt teszem, Majd nagyon korán kelek, hogy telefonálhassak, mielőtt elalszol. - Ám azt is tudta, hogy ha túl sokszor telefonálna, Gordonnak vagy a titkárnőjének feltűnne a számlán a telefonszám. Ő nem telefonálhat annyiszor, mint Bill. Azzal is tisztában volt, milyen álságos dolog telefonon folytatni a kapcsolatot, de nem bírta volna elviselni, hogy teljesen elszakadjon Billtől. Két teljes hónapig éltek együtt. Elkényeztette őket a kórház, és Isabelle most rettegett a válás gondolatától. Fogalma sem volt, mikor láthatja ismét a férfit. Az orvosok szerint Billnek legalább hat hónapot, de az is lehet, hogy egy évet kell a New York-i rehabilitációs központban töltenie. Ez mindkettejüknek úgy hangzott, mint egy élethosszig266
lani börtönbüntetés. - Gyorsan gyógyulj meg! - biztatta Isabelle. Áthajolt a férfi ágyába, és megcsókolta a mellkasát. Amint teheted, azonnal gyere Párizsba! - Ő semmiképpen sem mehetett New Yorkba. Sophie elég rég viseli a súlyos felelősséget Teddyért, és különben is vissza kell mennie az egyetemre. Isabelle tudta, hogy hosszú időbe telik, mire ismét elhagyhatja Párizst, Borzasztóan szeretett volna már Teddy mellett lenni, akinek a hangja minden nappal megtörtebben csengett a telefonban. Isabelle-nek nem tűnt fel, amikor Bill megjegyzés nélkül hagyta a hívását, hogy jöjjön majd el Franciaországba. Bili megfogadta, hogy ha nem tanul meg járni, vagy ami még ennél is szörnyűbb, nem lesz újra férfi, fokozatosan kivonul az asszony életéből. Ezt a fogadalmát egy szóval sem árulta el Isabelle-nek, eltitkolta előle sivárjövőképét és a rettegést, hogy örökre meg van fosztva ajárás képességétől. Egyelőrejusson vissza az Államokba, majd meglátja, hogy ott mit mondanak. Még mindig nem hitte el egészen, hogy tolószékbe kényszerül. De ha ez történne, Isabellenek épp elég lesz egy magatehetetlen beteg, ő nem csatlakozik másodiknak. Bili nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az aszszony szánakozzon rajta, vagy úgy istápolja, mint a fiát. Isabelle tizennégy évet töltött egy halálosan beteg gyermek mellett. A férfi nem akarta, hogy őt is 267
gondoznia kelljen, még azt se, hogy gondozni való betegként gondoljon rá. De ha még nem is látná többé, a telefonbeszélgetésekről akkor sem tudna lemondani. Nem tudta elképzelni, hogy ha ezentúl fölébred reggel vagy éjszaka, Isabelle nem lesz mellette. Fájt, hogy olyan messze kerül tőle, ahol nem vigyázhat rá, nem gondoskodhat róla, és nem fogja látni a szobába lépő asszony mosolyát. Élete legboldogabb heteit jelentette az együtt töltött idő. Csak másképp alakulnának a dolgok, csak egészségesebb lenne Teddy, csak ne zsarnokoskodna ennyire Gordon az asszonyon! Hány és hány kívánsága volt Billnek, és mennyire félt, hogy egy sem válik valóra! Hangsebességgel szálltak tova az utolsó napok. Isabelle vizsgálati eredményei jók voltak, és kezdte visszanyerni az erejét. Megtörténtek az előkészületek, hogy elbocsássák a kórházból. Úgy volt, hogy Gordon átjön Londonba és hazaviszi, ám az utolsó pillanatban megüzente, hogy küldjék vissza a feleségét egy fizetett ápolónővel, mert neki túl sok dolga van. Isabelle-nekjobb is volt így. Nem akarta, hogy bárki vagy bármi megzavarja utolsó éjszakájukat. Az ápolónők kettesben hagyták őket az utolsó estén, hogy legyen egy kis békességük, amikor senki sem zavarja őket. Az asszony távozása reggelre volt kitűzve, a férfié egy hét múlva. Neki még hátra volt néhány vizsgálat. 268
- Hihetetlen, hogy távoznom kell holnap - szólt Isabelle boldogtalanul. Bebújt a férfi ágyába, és szorosan átölelték egymást. Szeretett volna szeretkezni vele, de nem akarta, hogy Billt megint fölzaklassa az esetleges kudarc, főleg az utolsó éjszakán. Egyszerűen nem hitte el, hogy vissza kell térnie a férjéhez, és Isabelle örült, amiért annyira eltávolodtak egymástól. alig emlékezett rá, milyen volt Gordonnal élni; sokkal inkább Bill feleségének érezte magát. - Vigyázz magadra, szerelmem! - ölelte magához a férfi. Az ormótlan nyakmerevítőt kicserélték egy kissebbre; most már mozgathatta a fejét egy picit, elfordulhatott, könnyebben ránézhetett Isabelle-re, láthatta a szemét. Egyiküknek sem volt szüksége szavakra az érzelmeikhez. Azon ők rég túl voltak. Most pedig meg kell tanulniuk úgy élni, hogy nem láthatják, nem érinthetik meg egymást minden nap. Isabelle nem teszi rá puha kezét Bill vállára, amikor a férfi kimerült, Bill nem öleli át az alvó Isabelle-t. Elképzelhetetlen, mégis valóság lesz holnap, amikor az asszony belép a Grenelle utcai házba. Majd megszakadt a szíve, hogy el kell válnia Billtől. - Nem bírom! - súgta halkan, miközben könnyek patakzottak az arcán. - Nem bírom nélküled! - Dehogynem bírod. Nem leszek messzebb a telefonnál. - Ám tudták, hogy mostantól minden más lesz. Isabelle szorongott a visszatéréstől. Gordon olyan jéghidegen beszélt vele, amiből tudhatta, hogy bünte269
tésre számíthat a vétkeiért, és mert Bill is vele volt a balesetben. Mintha nem lenne elég büntetés, ami azon az éjszakán történt. Jól sejtette: Gordon valóban dühöngött a feleségére, azért, mert egy limuzinban ült Robinsonnal, és mindenért, amit ez a bankár feltételezése szerintjelentett. Sokáig némán feküdtek, és nézték az éjszakai égbolton a teliholdat. Túlságosan gyorsan elérkezett a hajnal. Reggel bejött egy ápolónő, és figyelmeztette Isabelle-t, hogy föl kell kelnie. Az asszony lezuhanyozott, felöltözött, majd leültek együtt a reggelihez, de egyetlen falat se ment le a torkukon. Csak ültek, nézték egymást. Elfúló zokogás tört fel Isabelle torkán. Bili magához ölelte, és vigasztalgatta: - Nem lesz semmi baj, Isabelle. Ma este felhívlak... - Neki is erőltetnie kellett az önuralmat. - Ne sírj, szerelmem... Isabelle úgy sírt, mint egy megtört szívű gyermek. Tulajdonképpen az is volt. Bilitől megválnia rosszabb volt, mintha az otthonától szakadna el. Ő volt az egyetlen, akitől vigaszt és szerelmet remélhetett. Gordon küldött néhány ruhát Párizsból: egy sima fekete Chanel-kosztümöt, amely lógott Isabelle-en, és egy lapos sarkú, fekete bőrcipőt, amely lötyögött a lábán. Sokat fogyott, és mintha megváltozott volna a teste. Csont-bőr volt, ám Bill még így is gyönyörűnek látta. Hosszú, sötét haját lófarokba kötötte, és nem festette ki az arcát, csak a száját rúzsozta be. Bilinek az 270
a júniusi első napjutott eszébe, az érkezésük, mikor együtt ebédeltek, és este a Harry's Barba mentek. Mennyi minden történt azóta, hány hídon keltek át! Hihetetlen, hogy majdnem meghaltak, azután ismét megtalálták egymást. És most úgy tűnik, vége az álmoknak. Vissza kell térniük a való életbe, amelyben nem lehetnek együtt. Világrészek választják majd el őket. - Vigyázz magadra - ölelte át a férfit. - Gyere vissza hozzám hamar! - súgta. Bili könnyes szemmel mosolygott rá. - És ne felejtsd el, mennyire szeretlek. - Légy erős, Isabelle... Én is szeretlek. - Mintha egy darabját tépték volna le róla, amikor az asszony határozott lépésekkel elindult az ajtóhoz. Ott megállt, egy utolsó pillantást vetett Billre, rámosolygott a könnyein át, aztán elment. Köszönetet mondott az ápolónőknek, elbúcsúzott a két orvostól. Az ápolónő, akit beosztottak mellé, a lifthez kísérte. És mindeközben Isabelle vissza akart futni a szobába, vissza akarta tolni az óra mutatóját, akár a kómáig, ha kell, csak itt maradhasson Bill mellett. Még egyszer intett búcsúzóul a liftből, ahol lehajtott fejjel sírt, aztán csukódott az ajtó. Isabelle távozása után senki se ment be Bill szobájába, mert tisztelték a bánatát. Senki sem látta, hogy sír, vagy az ég felé emeli tekintetét a kétségbeeséstől. ha valaki fülelt volna az ajtaja előtt, akkor egy ideig hallotta volna a zokogását, amint a haldokló reményeket 271
és az elvesztett álmokat siratja. Olyan férfi hangja volt ez, aki tudja, hogy sohasem látja viszont a szeretett asszonyt. Mire órákkal később bementek ellenőrizni az ápolónők, Bill álomba sírta magát. A gép, amelyen Gordon titkárnője helyet foglalt Isabelle-nek, kevéssel kettő után szállt le a Charles de Gaulle repülőtéren. Az asszonynak nem volt poggyásza, egyetlen apró kézitáskában hozta a pipereszert meg néhány könyvet és fényképet a gyerekeiről és Billről. A határőr egy pillantást vetett az útlevelére, aztán intett, hogy menjen. Senki sem várta. Gordon nem jött elé, és nem mondta meg Sophie-nak, melyikjárattal érkezik az anyja. Ijesztően elfáradt, mire beült az autóba, amelyet Gordon küldött elébe. Alig bírta egyik lábát a másik elé tenni. Tudta, hogy részben a túlfűtött érzelmek okozták, de az is borzasztó megrázkódtatást jelentett számára, hogy ismét kint van a világban. Az ápolónő székben tolta át a repülőtéren. Isabelle szótlanul ült és Billre gondolt. Megpróbálta felhívni, mielőtt beült volna a kocsiba, de Londonban azt mondták az ápolónők, hogy a férfi alszik. Isabelle nem akarta, hogy felébresszék, egyébként se volt mondanivalója azonkívül, hogy szereti, és rettenetes; hogy nem lehet mellette. Máris magányos volt a férfi nélkül, pedig még haza se ért. De azért tudta, hogy otthon megint örülni fog a gyerekeinek. Az ápolónő alig néhány szót szólt hozzá, miköz272
ben útban voltak Párizsba. A kórházban fogadták fel erre a mellékes munkára. Este hatkor már indult is vissza Londonba. Pesztra, mondta rá Bill, aki egyébként jó ötletnek tartotta a kíséretet, ha már egyszer Gordon nem kíséri el a feleségét; mert mi lesz, ha Isabelle elszédül, elesik, ha megijed, vagy elveszíti a tájékozódóképességét? Akkor jobb, ha nincs egyedül. Hosszan tartó, súlyos betegségen van túl, és rettenetes traumán esett át. Az ápolónő, aki egyébként már olvasta a kórelőzményt, föltett néhány kérdést a balesetről, azután elhallgatott, út közben pedig olvasott. Isabelle nagyon szárnyaszegett volt, miközben az autó befelé vitte a városba. Nem örült, hogy viszontlátja Párizst, és semmit se mondott neki az Eiffel-torony. A La Manche túlsó partján akart lenni, a kórházban, Billnél. Kényszerítette magát, hogy a gyerekeire gondoljon. Átkeltek a bal partra, és ő váratlanul felvillanyozódott, mikor bekanyarodtak a Grenelle utcába. Alig várta, hogy lássa a gyerekeit, ám ugyanakkor fájó szomorúság emésztette Bill után. A portás kitárta a hatalmas bronzajtókat. Miközben az autó begördült az udvarra, Isabelle fölnézett a házra, és nem látott senkit. De az ő szobája és a gyerekeké a kertre nézett, arra pedig nem számított, hogy Gordon ilyenkor otthon legyen. Férje azt mondta hogy szokása szerint este hatkor érkezik, nagyon zsúfolt napja van, Isabelle pedig azt felelte, hogy megér273
ti. Gordon így jobban éreztetheti a hatalmát, mintha elébejönne, vagy a házban várná. Ezzel mutatta meg, hogy náluk nem az asszony parancsol, és soha nem is fog. Így hát senki sem köszöntötte, amikor kilépett az autóból. A portás bólintott, és némán megérintette a sapkáját. Isabelle viszonozta a bólintást. A sofőr megfordult az autóval, és az ápolónő felkísérte Isabelle-t a rövid lépcsőn a házhoz. Csengetett. Egy darabig senki sejött, azután megjelent Josephine, a házvezetőnő. Ránézett Isabelle-re és könnyekben tört ki, és asszonya nyakába borult. - Ah, madame! - Azt hitte, Isabelle meg fog halni és most őszintén örült, hogy látja. Azóta volt Isabelle mellett, amióta az feleségül ment Gordonhoz. Nem győzte törülgetni a szemét. Isabelle átölelte és mosolygott. - De örülök, hogy látom! - Belépett az ismerős előcsarnokba, és körülnézett. Nem ilyenre emlékezett. Most valahogy nagyobb, komorabb, szomorúbb. Különös, milyen trükköket űz az emberrel az elme, de a ház már nem tűnt kellemes menedéknek, hanem idegennek, mintha rossz címrejött volna. Vajon, csakugyan így van, vagy csak a balesettől és a fejsérüléstől képzeleg? Sokáig volt távol. Több mint két hónap telt el azóta a júniusi délután óta, amikor elindult, hogy két napot töltsön Londonban. Annyi minden történt, és olyan különös most hazajönni. 274
Mintha már nem tartozna a Grenelle utcai házhoz és nem is akarna idetartozni. Kizárólag a gyerekek tartották itt. Megköszönte az ápolónőnek, hogy elkísérte, azután lassan fölment a lépcsőn a gyerekeihez. A lépcső tetején megállt egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson. Hangokat hallott, és egy pillanatra megszűnt a világ; csak a fia hangja létezett. Teddy beszélt valakihez. Isabelle halkan az ajtóhoz osont, és benyitott. Teddy először nem vette észre, mert az ágyában feküdt, és a kedvenc ápolónőjével, Marthe-fal diskurált. Isabelle hallotta, hogy a hangja fáradt és panaszos. Egyetlen szó nélkül, mosolyogva belépett a szobába. Teddy ránézett, elsőre föl se fogta, mit lát, aztán hangos visítással kiugrott az ágyból, az anyjához rohant, és olyan erővel borult a nyakába, hogy majdnem felborította Isabelle-t. - Mama! Hát visszajöttél! - Görcsösen kapaszkodott Isabelle-be, és olyan hevesen csókolgatta, hogy majdnem elestek. Az ápolónő figyelmeztette Teddyt, hogy legyen kíméletesebb. Isabelle-nek könnyek szöktek a szemébe, olyan jó érzés volt magához szorítani a fiát és beszívni hajának üde illatát. - Ó, istenem, de hiányoztál!... El se hiszem... jaj, Teddy, de szeretlek! - Fia úgy hemzsegett körülötte, mint egy kutyakölyök, el se akarta engedni. Amikor Isabelle kissé elhúzódott tőle és leült az ágyra, még mindig fogva Teddy kezét, akkor látta csak, hogy a 275
gyerek milyen sápadt. Soványabb és törékenyebb volt, mint mikor az anyja elutazott. Görcsösen zihálva köhögni kezdett, és nem bírta abbahagyni. Isabelle az ápolónőre pillantott, aki könnyes szemmel figyelte őket. Elég volt ránézni a rengeteg tablettára és szirupra az éjjeliszekrényen, hogy fogalmat alkothasson a fia állapotáról. Teddy olyan jól volt, mikor elutazott, ám ez a két hónap rettenetesen megviselte. - Mit keresel te ilyenkor az ágyban? - kérdezte Isabelle aggódva. Teddy boldogan mosolyogva visszamászott az ágyba, és a párnáira támaszkodott. - A doktor nem enged felkelni! - mondta a fiú olyan hangon, mintha ez az egész nem számítana. Az anyja hazajött, most már nem érdekes a betegség. Én megmondtam neki, hogy butaság! Tegnap ki akartam menni a kertbe, de Sophie azt mondta, nem lehet. Ő még nálad is butább, folyton izgul, és soha sem enged meg semmit! - Jól hangzik - mondta ragyogó mosollyal Isabelle. - Úgy hangzik, hogy Sophie nagyon vigyázott rá, amíg nem voltam itt. - Jól vagy? - kérdezte nyugtalanul Teddy A köhögése abbamaradt, de mikor Isabelle alaposabban megnézte a gyereket, látta, hogy reszket a keze. Nyílván valamelyik gyógyszer következménye, de neki akkor sem tetszett. Korábban is szedett már olyan lélegzéskönnyítő orvosságot, amitől reszketni kezdett. 276
Isabelle azért nem szerette ezeket a gyógyszereket, mert megviselték Teddy szívét. Sophie ezt persze nem tudhatta. - Papa azt mondta, hogy kómában feküdtél, de aztán felébredtél, és most már jól vagy. - Körülbelül így történt, bár fájdalom, nem ilyen gyorsan zajlott le. De most már jól vagyok. - Milyen érzés volt kómában feküdni? Szép volt? kérdezte Teddy. Valami furcsa vágyakozás ült a szemében. - Emlékszel rá? - Nem, nem emlékszem. Csak egy álmomra emlékszem, amelyben te szerepeltél. Mentem valami nagyon erős fény felé, te pedig utánam kiáltottál, és visszajöttem. - Ez volt az a sokszor megbeszélt álom, amelyet Bill is álmodott. De Billről nem szólhat a gyereknek. Belenyilallt a szívébe a fájdalom, annyira hiányzott neki a férfi. Bár láthatná Bill a fiát, akit annyit emlegettek! Ez annyira nem rendes a sorstól, hogy nem találkozhatnak, bár Isabelle ennek ellenére reménykedett benne, hogy egyszer még megtörténik. - Nagyon fájt? - kérdezte aggódva Teddy. Egészen olyan volt, mint Saint Exupéri Kis Hercege, ahogy kuporgott törökülésben az ágyban, fürtökben göndörödő selymes hajával. Sokkal fiatalabbnak látszott a koránál. Tizennégy éves létére sohasemjárt iskolába, ritkán tette ki a házból a lábát, és nem voltak barátai. Világa Sophie-ból és a szüleiből állt, és mindig Isabelle volt a legfőbb támasza. - Csak kezdetben. Utána már csak sokat kellett pi277
hennem, vizsgálatokra kellett járnom, szednem kellett az orvosságot, és meg kellett gyógyulnom, hogy hazajöhessek hozzád. - Hiányoztál - mondta a fiú egyszerűen. A szavak úgysem fejezhették volna ki, mennyire vágyott az anyja után, és mennyire félt, hogy talán sohasem jön haza. - Te is hiányoztál - felelte Isabelle. Elhevert az ágyon, és körülnézett. Jól érezte magát ebben a szobában, sokkal jobban, mint az előcsarnokban, vagy akár a saját szobájában. Ha itthon volt, mindig itt töltötte a legtöbb időt. - Hol van Sophie? - El kellett intéznie valamit. Jövő héten megy vissza az egyetemre. De jó, hogy hazajöttél! Papa sose volt itthon, Sophie nagyon mérgelődött miatta. - Akkor majd rengeteget olvasunk, és kirakunk egy csomó gyönyörű kirakóst. Ha mindenki ennyire elfoglalt, akkor nekünk több időnkjut magunkra, igaz? -kérdezte derűsen Isabelle, noha megfordult a fejében, hogy holjárhatott Gordon. Valószínűleg nem is volt annyit házon kívül, csak Teddy képzeleg. Javában beszélgettek, nevetgéltek, ölelgették egymást, amikor bejött Sophie egy nagy köteg képes lappal Teddy számára, és fölsikkantott, mikor meglátta az ágyon az öccse mellett az anyját. - Mama! - Rohant hozzá, csaknem rávetette magát, az utolsó percben hőkölt vissza, hogy hátha fájdalmat okozna. Az anyja nagyon törékeny volt, egészen olyan, mint Teddy. - Juj, de sovány vagy! 278
- Borzasztó kosztot adtak a kórházban - mosolygott Isabelle. Nem beszélt a számos alkalomról, amikor Bill ínyencfalatokat rendelt kintről. De ő azt sem kívánta. Siralmasan rossz volt az étvágya, lógtak rajta a ruhái. - Jól érzed magad? - kérdezte Sophie aggodalmasan. Ő lett a családban a gondviselő, mialatt az anyja a londoni kórházban feküdt. - Csodálatosan, amióta mindkettőtöket láthatlak megint - mosolygott Isabelle. Egy órával később átment a szobájába, hogy lefeküdjön egy kicsit, mert teljesen kimerült. Teddy ápolónője megmondta, hogy rajta fogja tartani a szemét. Végighevert az ágyán, lerúgta a cipőjét és körülnézett. Egész szobáját Louis quinze bútorokkal rendezték be és selyemmel kárpitozták: nagyon törékeny, sápadtrózsaszín, tompalila és fehér virágok nyíltak elefántcsontsárga alapon. Tulajdonképpen kellemes szoba volt, és Isabelle megállapította, hogy majdnem teljes az élet, amióta viszontlátta a gyerekeket, csak egy dolog hiányzik belőle: Bill. Olyan iszonyúan hiányzott, hogy az asszony csaknem pánikba esett. Milyen bátran búcsúztak, pedig hát akkor sem tudták, mikor találkoznak ismét. Talán nagyon sokára, Isabelle a hangja után vágyott, a mosolyát akarta látni, meg szerette volna érinteni a kezét. Magányosnak érezte magát ebben a házban, ahol a gyerekeivel lakott és a férjével, aki régóta idegen a számára. Csak néhány percet akart pihenni, de elaludt. Arra 279
ébredt, hogy Sophie gyöngéden megérinti a vállát. - Jól vagy, mama? - Nagyon megnőtt a nyáron mintha a gyerekkorból minden átmenet nélkül ugrott volna át a gondokkal terhes felnőttkorba. A hangja sokkal inkább a szülőé, mint a gyermeké. Isabelle a hátára fordult, és fölmosolygott a lányára. Új kapocs kötötte össze őket. - Jól vagyok, drágám. Nyilván elbólintottam. Kicsi fáradt vagyok. - Ne engedd, hogy Teddy lefárasszon. Most olyan boldog, mint egy kutyakölyök, mert itthon vagy. Az utóbbi napokban megint felszökött a láza - mondta Sophie nyugtalanul. - Nagyon sovány -jegyezte meg Isabelle, és megpaskolta az ágyat, hogy Sophie üljön le mellé. - Akárcsak te - felelte a lány. Alaposabban megnézte az anyját. Megváltozott. Mintha sorsdöntő változás zajlott volna le benne. Az is történt. Majdnem meghalt, és újjászületett. És beleszeretett egy nagyszerű férfiba. Ezek a változások még a tizennyolc éves lány figyelmét sem kerülték el. - Remek munkát végeztél Teddy mellett! - dicsérte Isabelle. De minden oka meg is volt a dicséretre. Ő aztán tudta, mennyire megerőltető feladat gondoskodni egy ilyen súlyosan beteg gyerekről. Teddy szerető szívű, hálás gyerek volt, de folytonos gondoskodást, figyelést, ápolást igényelt. Aki mellette élt, annak örökösen ugrásra késznek kellett lennie, és 280
lemondhatott a pihenésről. - Nekem már az is öröm, hogy élsz - mosolygott fáradtan Sophie. - Szeretném, ha most már pihennél - mondta Isabelle aggodalmasan. - Holnaptól visszaveszem a helyemet Teddy mellett. Szeretném, ha szórakoznál egy kicsit, mielőtt visszatérnél az egyetemre. - Sophie elmosolyodott, és most egészen olyan lett megint, mint egy kislány. Nem panaszkodott az anyjának, hogy mennyire nehéz dolga volt, és milyen egyedül érezte magát. Nem volt senkije, akihez szóljon, vagy megoszsza vele a nyugtalanságát, csak a barátai, már ha telefonáltak. Időnként benéztek hozzá, de pár hét után megunták, hogy Sophie sose ér rá, úgyhogy a lány úgyszólván egész nyáron nem láthatta a barátait. Hosszú, nehéz, kemény két hónap volt ez Sophie-nak, az apja pedig egyáltalán nem segített. Mintha nem is akart volna tudni Teddyről. Jóformán nem is szólt Sophie-hoz, amíg az anyja nem volt otthon, úgyhogy ő sokkal inkább Gordon agyondolgoztatott alkalmazottjának érezte magát, mint az elsőszülöttjének. Isabelle fölkelt, megmosta az arcát, megfésülködött. Eszébejutott, hogy felhívja Billt, de nem tudta, van-e még ideje, mielőtt Gordon hazajönne. Pedig a férje csak hétkorjött meg. Isabelle Teddynél volt, felolvasott a fiának, amikor látta, hogy egy magas, sötét alak vonul el a szoba előtt. Gordonnak föl kellett ismernie a felesége hangját, de ő be se nézett a szobá281
ba, és egy szóval sem köszöntötte. Isabelle befejezte az oldalt, és letette a könyvet. Teddy egy órája vacsorázott az ágyban. Nagyon kimerítette a viszontlátás érzelmi vihara. Sophie, két hónap után első alkalommal, végre elmehetett estére a barátaival. Isabelle gyöngéden megcsókolta a fia arcát, megígérte neki, hogy visszajön, majd csendesen kilépett a folyosóra, hogy megkeresse a férjét. Gordon az öltözőszobájában volt, és telefonált. Meglepődött a felesége láttán, mintha nem számított volna rá, hogy itthon találja. Isabelle tudta, hogy ez nincs így, de Gordonnak nem volt szokása különösebb hűhót csapni az érkezések és távozások körül. Ritkán búcsúzott el, ha utazni ment, sose köszönt, mielőtt elindult volna a bankba, és hazajövet általában a saját szobáiba ment, hogy ellazuljon egy kicsit, mielőtt megkereste volna Isabelle-t és a gyerekeket. A mai este sem volt más. Gordon feltételezte, hogy a felesége Teddynél van, és tudta, hogy úgy is látja majd az asszonyt a maga idejében. Neki nem volt sietős. - Hogy utaztál? - kérdezte, és rámosolygott a szoba másik végéből a feleségére, aki bátortalanul álldogált a küszöbön. Nemjött oda Isabelle-hez. - Jól. - Mintha nem is telt volna el közben két hónap. Isabelle-nek hirtelen úgy rémlett, hogy Gordon azt hiszi, ő két napra utazott el, és fel sem fogja, hogy a két napból két hőnap lett, a felesége pedig majd282
nem meghalt. Először találkoztak azóta, hogy ő elhagyta Párizst, mert Gordon látogatása idején kómában feküdt a londoni kórházban. - Az ápolónő nagyon sokat segített. Nehéz lett volna nélküle utazni. Úgy látom, a gyerekek is jól vannak - tette hozzá halkan. Persze, ha nem számítjuk, hogy Teddy lefogyott és lázas, Sophie pedig öt évet öregedett két hónap alatt. Ezenkívül tényleg jól van minden. Ám tudta, hogy a férje úgyse akarna hallani erről. Aminek a gyerekekhez vagy a házhoz volt köze, azt Gordon mereven elutasította magától. - Hogy érzed magad? - érdeklődött, méghozzá olyan aggodalmasan, hogy Isabelle egészen elcsodálkozott. Arra számított, hogy harsogó egészséget kell színlelnie. Gordon gyűlölte a betegséget és a beteg embereket. A gyöngeség jelének tartotta, ha valaki megbetegedett. Minden betegség az anyjára emlékeztette, az pedig fájt neki. Egész gyermekkora úgy élt benne, mint amit tönkretett és bemocskolt az anyja betegsége. - Jól, csak elfáradtam. Azt hiszem, beletelik egy időbe, hogy ismét önmagam legyek. - A következő héten meg kellett vizsgáltatnia szakorvossal a szívét és a máját; arra is figyelmeztették, hogy ha fájna a feje, ha csak egy kicsit is, azonnal orvoshoz kell fordulnia. A londoni orvos egy évre, sőt még annál is hosszabb időre becsülte a teljes felgyógyulást. - Nagyon jól nézel ki -jegyezte meg Gordon szívé283
lyesen, és kívánta is, hogy így legyen. Számos oka volt haragudni az eltelt két hónap miatt. Még mindig nem állt föl, hogy megölelje vagy megcsókolja a feleségét, és egy lépést sem tett feléje. Mennyire más, mint Bill! Vajon haragszik rá? Tudott Isabelle és Bill barátságáról. Bili elmesélte, hogy Gordon kitiltotta az asszony szobájából. De most nem kérdezett és nem célozgatott. Isabelle ebből tudta, hogy Bill Robinson tabu. Gordonnak nem kellett figyelmeztetnie, anélkül is megértette. - Vacsoráztál már? - kérdezte hidegen a férfi. Isabelle megrázta a fejét, amitől kissé elszédült, mint mostanában mindig. Nem szabad elfelejtenie figyelmeztette magát, hogy tilos hirtelen fejmozdulatokat tennie, legalábbis egy ideig. - Még nem. Téged vártalak. Teddy evett, Sophie elment a barátaival. - Gordon összevonta a szemöldökét. - Azt hittem, Isabelle, hogy érkezés után rögtön lefekszel. Hosszú napod volt, hiszen ma engedtek ki a kórházból. Nekem ma munkavacsorám lesz, egy fontos bangkoki üzletfelemmel. - Jól van - mosolygott az asszony. Még mindig a küszöbön állt, mert a férje egy szóval sem hívta beljebb, és Isabelle betartotta ezt a formaságot. Gordon egyértelműen értésére adta a környezetének, hogy hozzá csak az léphet be, akit ő hív, és ez a feleségére is vonatkozott. - Akkor majd szólok Josephine-nek, hogy hozzon föl tálcán ételt. Különben sem vagyok 284
éhes. - Csak egy kis levest kívánt, esetleg pirítóst meg tojást. - Remek ötlet. Akkor majd holnap vacsorázunk együtt. - Régebben nem lepte volna meg Isabelle-t, hogy a férje nem csap nagy hűhót az ő hazatéréséből a hosszú távollét után. De most, hogy közelről megismerte Billt, megdöbbentette Gordon fagyos elutasítása. El sem lehetett képzelni ellentétesebbjellemeket. Gordon egyetlen szóval sem említette az ő betegségét, nem örült, amiért megmenekült, nem hozott virágot, még csak át sem ölelte a feleségét, amikor az csendesen kiment a szobájából. Isabelle tudta, hogy ma este már nem fogja látni többé, és komolyan meglepődött, amikor a férje néhány perc múlva benézett hozzá. Sötétkék öltönyt, fehér inget, tengerkék Hermés nyakkendőt viselt, és illatozott a kölnivíztől. Mintha vacsorához öltözött volna. Isabelle nem kérdezte, hová megy. - Ettél? - Gordontól különös figyelmességszámba ment egy ilyen kérdés. Isabelle hajdan ezeken a morzsákon élt, és beérte velük. - Tojást és egy kis levest - felelte udvariasan. Gordon bólintott. - Pihenj egy kicsit. Ma éjszaka ne maradj fent Teddyvel. Ott az ápolónője. Isabelle szívesen lett volna a fia mellett, de ő is tudta, hogy nincs még elég ereje hozzá. - Már alszik - mondta. Az imént ellenőrizte, épp 285
mielőtt a férje bejött volna hozzá. - Okosan tennéd, ha követnéd a példáját - tanácsolta Gordon, de most sem jött oda az ágyhoz. Ritkán érintette meg a feleségét, sohasem ölelte át, évek óta nem csókolta meg, és ha egy szobában voltak, feltűnően elhúzódott a közeléből. Akkor mutatott iránta gyöngédséget, ha mások is látták. Isabelle-t valamikor régen még félrevezette ez a viselkedés, azt hitte, a férje mégis csak fölenged, ám ahogy hazatértek, Gordon azonnal jéggé hűlt. Számára az volt a legnagyobb megpróbáltatás, ha el kellett viselnie másokat, éles ellentétben gyöngéd, szerető, melegszívű feleségével. Fényévek választották el Billtől, aki nem tudott betelni az öleléssel és a becézgetéssel. - Akkor viszontlátásra holnap - mondta Gordon enyhe tétovázással. Isabelle egy pillanatra azt hitte, mégis belép a szobába, ám férje szó nélkül sarkon fordult, és távozott. Biztos, hogy Isabelle nem erről a házasságról álmodott, de nem volt értelme ezen rágódnia, mert neki ez jutott. Annyi a dolga, hogy ismét alkalmazkodjék. Nem lesz könnyű a londoni hónapok után. Néhány perccel Gordon távozása után fölemelte a kagylót, és tárcsázta Londont, majd Billt kérte a központostól. A férfi nagyon csüggedten szólt bele, de rögtön felragyogott, mikor meghallotta az asszony hangját. - Csak feküdtem itt, és rád gondoltam! - örvende286
zett. Mennyire különbözött ez a hang a köszöntéstől, amelyet Gordon tartogatott a feleségének! - Hogy vannak a gyerekek? - Remekül. - Isabelle-nek már a hangjától is mosolyognia kellett. Leginkább úgy beszélt, mint egy férj, akit a távolban is érdekel, mivel telt a felesége napja. - Úgy örültek nekem. Szegény Sophie nagyon kimerültnek látszik. - Hogy van Teddy? - Nagyon sovány, és megint lázai vannak. Bár ma este mintha kicsitjavult volna. Holnap el se mozdulok mellőle. - Ne vidd túlzásba. Még nem kapcsolhatsz teljes sebességre. - Tudom, szívem. Milyen volt a napod? Rettenetes volt, de Bill ezt nem árulta el. Isabelle távozása után teljes súlyával rászakadt a magány, ame-lyet majd meg kell szoknia. Most már csak a telefon maradt. Mint régen. Ám csaknem két hónapi együtt élés után olyan sovány vigasznak tűnt a telefonálgatás. A meghitt melegségre vágytak, amelyben osztoztak. - Remek - hazudta Bill. - Csak hiányoztál. Próbálnak rendbe szedni, hogy a jövő héten elbocsáthassanak. Úgy érzem, kommandós kiképzésben lesz részem. - Azt a rehabilitációs központot választotta, amelyiknek a legszigorúbb programja volt, mert úgy gondolta, ott számíthat a legjobb eredményre. A jövője függött tőle. A jövőjük. És annak ellenére is re287
ménykedett, amit Londonban mondtak a lábáról. Még mindig azt hitte, hogy az Államokban majd valami mást tudnak mondani. Bennükjobban bízott. Még egy kicsit beszélgettek Isabelle hazaérkezéséről és a gyerekekről. Jane délután felhívta az apját, ami kissé felderítette Billt. Csupán a beszélgetés végén kérdezett rá Gordonra. - Milyen volt? - A szokásos. Későn jött haza, és már el is ment. Nem érdekes. - A szívét Billnél hagyta Londonban, csak azt a darabját hozta haza, ami a gyerekeké. A férjének semmi sem jutott. Már késő. Túl sok minden történt az évek során. Tudta, hogy még ha nem is látja Billt többé, neki és Gordonnak akkor is késő. A házasságból már csak egy üres csigahéj maradt. A látszat, nem a lényeg. - Haragszik rád? - Ez a kérdés nagyon aggasztotta a férfit. Gordon olyan dühös volt rá a londoni első napokban. - Nem, nem dühös, de ő sose mutatja ki az indulatait. Ha igen, mindig olyankor, amikor nem számítok rá. Ez a harcmodora. Jegeli a haragját. Mindig elhalasztja a leszámolást. - Egyelőre semmit sem érzett belőle. Gordon félvállról bánt vele, de hát évek óta így viselkedett. - Nem szeretném, ha azért állna bosszút rajtad, mert mellettem voltál, amikor a baleset történt. Tudom, hogy nagyon felbőszítette. Mellesleg megvolt rá 288
az oka. - Beszéltél Cynthiával? - kérdezte Isabelle hanyagnak szánt hangon. Londonban fölfigyelt rá, hogy a férfit sohasem hívja a felesége. Bili többször is beszélt a kórházból az ügyvédjével, és megindíttatta a bontópert, de ezt nem közölte az asszonnyal. - Jane-től tudom, hogy South Hamptonban van. Majd találkozunk. - Reméljük. - Isabelle-t megbotránkoztatta, hogy Cindy ilyen figyelmetlen. Bili megígérte, hogy másnap telefonál. Az aszszony azt mondta, hogy egész nap otthon lesz. Megkönnyítette a dolgukat, hogy Párizs és London között mindössze egy óra az időeltérés. Ez persze nehezebb lesz, ha Bill elutazik New Yorkba, bár Isabelle nem tartott attól, hogy ne sikerülne ugyanúgy megszervezniük, ahogy éveken át tették. Bili azzal búcsúzott, hogy szereti, és mikor letették, az asszony elnyúlt az ágyban, ebben a házban, amely az ő állítólagos otthona volt, és úgy érezte magát, mint egy idegen helyen. Az ő otthona Bill mellett volt, Londonban. Nem hallotta, hogy Gordon mikor jött haza az éjszaka, mert mélyen aludt a szobájában. Másnap reggel futottak össze a folyosón, amikor Isabelle útban volt Teddyhez. A szokásosnál tovább aludt, majdnem kilenc óra volt, mikor fölkelt. Fürdőköpenyt viselt, épp csak az arcát mosta meg és megfésülködött. Gor289
don aktatáskásan futott lefelé a lépcsőn. Nem szólt a feleségéhez, csak intett, mert a mobiltelefonjába beszélt, és Isabelle egy perccel később hallotta, ahogyan kihajt az udvarból. Jó napjuk volt Teddyvel. Isabelle leheveredett mellé az ágyra, és rengeteget olvasott neki. Egy kicsit arra az időre emlékeztette, amit a londoni kórházban töltött, Bill oldalán. Olvastak, beszélgettek, játszottak. Ebéd után Teddy egyjót aludt. Azutánjött az orwos. Úgy találta, hogy Teddy jelentősen javult, amióta az anyja hazatért, ám amikor Isabelle kikísérte, jelentőségteljesen nézett az asszonyra. - Azt ugye, tudja, Isabelle, hogy romlik az állapota? - Isabelle ettől félt, de úgy gondolta, ez átmeneti jelenség. Most már itthon van, minden erejével azon fog igyekezni, hogy visszahozza Teddyt oda, ahol két hónapja volt, mielőtt ő elutazott volna Londonba. Biztosan meg tudja tenni! Sophie lelkiismeretesen vigyázott az öccsére, de nem ismerhette azokat a fortélyokat, amelyeket az anyja ismert. - Sápadt és lefogyott, de ma reggel márjobban nézett ki - mondta reménykedve. - Mert boldogabb. Viszont egyre gyöngűl. Ezt tudomásul kell vennie. A szíve fokozatosan romlik, és egész nyáron bajlódott a tüdejével. - Mit akar mondani ezzel? - riadt meg Isabelle. - A test erőlködik, hogy lépést tartson a korral. Ahogy Teddy nő, a szívének és a tüdejének egyre ne290
hezebb feladatokat kell teljesítenie. - És a szervátültetés? - kérdezte ismét az asszony. - Nem élné túl. - Márpedig Isabelle tudta, hogy szervátűltetés nélkül a fia napjai meg vannak számlálva. Túlságosan súlyos teher volt ez most, mikor alig áll a lábán. A doktor figyelmeztette, nehogy agyonhajszolja magát. - Szeretném, ha Teddy hízna egy kicsit. Ez magára is vonatkozik, Isabelle. - Aggasztotta az asszony állapota. Látszott rajta a szörnyű trauma, amelyen átesett. - Igyekszem. Együtt fogunk hízókúrázni - mosolygott, de közben azon töprengett, amit most hallott. Keserves nyara volt ez Teddynek. Mindkettejüknek. De most már itthon van, és változtat ezen. Biztos, hogy meg tudja tenni. - Egy-két nap múlva visszajövök. Ha gond lenne, telefonáljon. Ám nem Teddyvel voltak gondok, hanem Gordonnal. Mogorvánjött haza, és nem adott magyarázatot a rosszkedvére. A szobájába kérette az ételt, és nemjött le, hogy a feleségével vacsorázzon. Egy szót sem szólt Isabelle-hez, be se ment a szobájába. Valamivel később az asszony, aki erről töprengett az ágyban fekve, hallotta, hogy a férje távozik. Fogalma sem volt, hova mehet éjnek idején. Csak reggel találkoztak, akkor, amikor Isabelle lement reggelizni. Gordon az ebédlőben ült, kávét ivott, és az újságot olvasta. Csak azután vett tudomást a felesége létezéséről, amikor kiolvasta 291
az újságot és megitta a kávét. Isabelle úgy látta, hogy dühös, de nem tudta elképzelni, mivel vonta magára a haragját. - Hallottál mostanában londoni barátodról? - kérdezte nyersen. Az asszony összerezzent. Nem akart hazudni, de azt sem akarta elmondani, hogy Bill kétszer telefonált tegnap. Végül csak annyit felelt: - Igen, beszéltem vele. - Meglepte, hogy Gordon szóba hozza Billt. Amikor hazaérkezett, a férje egyetlen szóval sem célzott Billre, most azonban dühösnek látszott. - Isabelle, nem gondolod, hogy illetlenség hívogatnia téged? Azt hittem, legalább ennyi szégyenérzet van benne. Majdnem megölt. - Nem az ő hibája volt. A busz volt az, amely majdnem megölt bennünket. - Ha nem lettetek volna az utcán, ez sem következett volna be. Gondolom, nem szeretnéd, ha a gyerekeid tudomást szereznének róla, hogy más férfival szórakoztál, mikor bekövetkezett a baleset. Isabelle tökéletesen megértette a burkolt fenyegetést és a figyelmeztetést. - Nem, nem szeretném, de nem úgy volt, ahogyan te beállítod. Barátok voltunk - felelte higgadtan, noha majd kiugrott a szíve. - Ezzel azt akarod mondani, hogy a barátságnak vége? - Nem azt mondtam. Sok mindenen mentünk át 292
együtt. - Óvatosan kémlelte a férjét. Tudta, milyen bosszúálló, és nem akart hadat üzenni neki. Úgyis Gordon győzne. Mindig ő győzött. Ő parancsolt, az ő kezében volt a hatalom, és nem tűrte, hogy a felesége lázongjon. Isabelle lehetőleg igyekezett elkerülni az összecsapást. - Nem kell félned tőle, Gordon. Itthon vagyok. - Nem erről beszélünk. Annyit mondok, Isabelle, hogy hagyd ezt abba. Nagyon súlyos kockázatot vállalsz, ha megharagítasz. Nem tanácsolnám. - Nem akarlak megharagítani. Sajnálom, hogy ilyen kínos következményei lettek a dolognak - mondta lesütött szemmel. - Minő sajátos szóhasználat! - A szeme késként döfött a feleségébe. - Egy majdnem végzetes baleset, házasságtörés közben! Valóban kínos! - Én nem törtem házasságot, csak vacsoráztam - felelte halkan az asszony. - És táncoltál. Az utcán kóboroltál hajnali kettőkor. - Isabelle nem kérdezte, hogy hát ő hol volt tegnapelőtt és tegnap éjszaka. Sose kérdezte. Nem merte volna. Gordon a házasságuk kezdetén leszögezte, hogy itt ő a törvény, és azt tesz, amit akar. A feleségétől elvárta, hogy engedelmeskedjen. Hallgatólagos megegyezésük értelmében az asszony sohasem kérdezgethetett, nem vonhatta kétségbe a férje fennhatóságát vagy függetlenségét, mert nagyon megbánta volna, ha ezt teszi. Náluk nem létezett a házastársi 293
egyenrangúság. Gordon sohasem ajánlott vagy ígért ilyesmit, és most végképp nem óhajtotta bevezetni. Isabelle ezt is megértette. Kizárólag azon csodálkozott, hogy milyen készségesen fogadta mindig az igát. Most már látta, hogy ez diktatúra, nem házasság. Férjes asszony vagy - emlékeztette Gordon - és elvárom, hogy ennek megfelelően viselkedj. Remélem, ebből tanultál. Ugyan mit?, tűnődött Isabelle. Hogy azért ütötte el a busz, mert egy másik férfival vacsorázott? Ugyan mit tenne Gordon, ha megtudná, hogy a felesége és Bill ugyanabban a szobában laktak a londoni kórházban? Vagy már meg is mondták neki? Most egyértelműen közölte a feleségével, hogy ezentúl példás viselkedést vár tőle, mert ha nemjön a bűntelés: a hallgatás, a fenyegetőzés, a visszautasítás, a sértegetés, ha kell, sőt talán el is zavarja, még a gyerekeit is elveszi. Márpedig ha elválnak, ő semmiképpen sem gondoskodhat Teddyről, holott ez az egyetlen, ami számít. Egy darabig csak ült az ebédlőben, és rendezte a gondolatait. Nem tudta, fogja-e bűntetni a férje; hát most már tudja. Ezentúl fogoly, feltételesen szabadlábra helyezett rab. Ha megszegi a szabályokat és Gordon tudomást szerez róla, akkor csak az Isten a tudója, mit fog tenni vele. Akár el is válhat tőle, és elveheti tőle Teddyt. Ez volt az, amitől Isabelle a legjobban rettegett, és tudta, hogy Gordon képes lenne rá. Szeretett volna telefonálni Billnek, de nem mert, inkább 294
kivárta, hogy a férfi hívja. Bili valóban telefonált is délben, miután megjött a gyógytornáról. Fáradtnak, de egész jókedvűnek tűnt, és boldog volt, hogy beszélhet az asszonnyal. - Szervusz, bébi, csak nincs valami baj? - kérdezte. mert hallotta Isabelle hangján, hogy történt valami. Olyan idegesnek tűnsz. - Semmi bajom! - hazudta Isabelle, aztán összeroppant, és mindent elmondott a reggeli házastársi beszélgetésről. - Csak rád akar ijeszteni. Ijesztgess és uralkodj! Hogy gyűlölte Bill ezt az embert, aki egyszer sem látogatta meg a feleségét. Ezzel kívánta büntetni, bizonytalanságban és félelemben tartani. Épp csak azt nem tudta, hogy áldás és ajándék lett a nagy rémítgetésből. - Nem tehet meg mindent. Nem veheti el Teddyt. - Ám hiába próbálta megnyugtatni az aszszonyt. Isabelle iszonyúan félt. - Nálunk a bíróságok az apának kedveznek. Talán meg tudja győzni őket, hogy nem vagyok alkalmas anyának! - Billnek majd megszakadt a szíve a rettegő hangtól. Isabelle egész délelőtt ezen emésztette magát. - Hogyan hitethetné el bárkivel is, hogy te rossz anya vagy? Talán azzal, hogy elmondja, hogyan ápoltad a fiadat éjjel-nappal, tizennégy éven át? Szívem ne légy már ilyen szamár! Gordon csak terrorizálni akar, és úgy veszem észre, sikerül is neki. - A félelem295
nek nem volt semmi alapja, de hát Isabelle mindig is félt a férjétől, aki olyan mindenható és mindentudó volt. - Nagyon imponáló tud lenni. - Nekem ugyan nem imponál - mondta Bill dühösen. De szívesen felelősségre vonta volna ezt az embert, aki így bánik a feleségével! Gordon Forrester egy dúvad. - Te csak próbálj meg nem törődni vele, és foglalkozz a magad dolgával. - Azt teszem. - Együtt vacsoráztok ma este? - Nem tudom. Nekem sose szól. Bili tombolni tudott volna, hogy min kell keresztülmennie az asszonynak, de tehetetlen volt. Bár elválna Gordontól! Persze sohasem válik el. Túl nagy a kockázat. Isabelle félt, hogy mit tenne vele a férje, ha válni akarna, és Gordon persze pont ezt akarta. Bili meg is próbálta elmagyarázni, mire az asszony azzal felelt, hogy ki van szolgáltatva a férjének. Saját pénze nincs; viszont van egy súlyosan beteg gyereke, aki rendkívül drága gyógykezelést igényel. Bilit borzasztóan fölzaklatta, amikor ezt hallotta. Ő boldogan feleségül vette volna Isabelle-t, és gondját viselte volna a fiának. De most már késő. Ha lenyomorodik, nem kérheti feleségül az asszonyt. Meg van kötve a keze. És az ilyen Gordon-fajta emberek mindig megtalálják a kellő fegyvert, amivel fenyegethetik az áldozatukat: ebben az esetben a félelmet. Vajon mióta tarthat ez, és 296
mennyi sértést kellett elviselnie Isabelle-nek? És maga adta a töltött fegyvert annak az embernek a kezébe, aki évek óta keresztültapos rajta, amikor eljött Billhez Londonba, és kiszolgáltatta magát a balesettel. Szörnyű, hogy Gordon megtudta! - Próbálj meg kitérni az útjából. Majd felhívlak. Tudta, hogy az a legokosabb, ha az ő telefonszáma nem tűnik föl Forresterék számláin. Pont az kellene Gordonnak. - Csak akkor telefonálj, ha okvetlenűl muszáj! - kötötte lelkére az asszonynak. - Majd én hívlak. - Isabelle csak most fogta föl, mennyire magányos és elszigetelt ember lett belőle. Elveszítette a férji kegyeket, és Gordon el van szánva rá, hogy az utolsó cseppig kiürítteti vele a büntetés keserű poharát. Beszélgettek még egy darabig, azután Billnek viszsza kellett mennie a terápiára. Megígérte, hogy még délután is telefonál, mielőtt Gordon hazajönne a bankból. Meglepetésére férje korábban érkezett, úgy négy óra tájban, mint aki számított rá, hogy valami tilalmas dolgon kapja az asszonyt. Ám Bill már telefonált, és Isabelle Teddy ágyán heverve kártyázott a fiával. Teddy imádott römizni. Szeretett pasziánszozni is, de azok ajátékok voltak a kedvencei, amelyekben az anyja is részt vett. Gordon intett nekik, de nem állt meg, nem szólt a feleségéhez, sem a fiához. Pontosan úgy, ahogy 297
Sophie val bánt a nyáron. Sophie-nak egy új apaképpel kellett megismerkednie, amely egyáltalán nem tetszett neki. Gyűlölte azt a modort, ahogyan az apja szól hozzá, gyűlölte, ahogy átnéz Teddyn, mintha nem is létezne. Neki nem kellett ilyen csökött, fogyatékos utód. Nem volt méltó a figyelmére. Ezt persze Teddy is tudta. Évek óta egyáltalán nem tisztelte és nagyon kevéssé szerette az apját, aki tüntető közönnyel kezelte őt és az anyját. Sophie csak most kezdte megismerni az apjának ezt az oldalát. Szóvá is tette, amikor este benézett az anyjához, mielőtt szórakozni ment volna a barátaival. - Miért tűröd, hogy így bánjon veled? - kérdezte vádló hangon. Azt akarta, hogy az anyja álljon a sarkára, és feldúlta, hogy Isabelle nem hajlandó erre. Korábban sokat pöröltek, de azóta szívvel-lélekkel az anyja pártjára állt. - Nem bántásból teszi, édes. Ő ilyen. - Mindig milyen gyors volt, ha meg kellett védenie a férjét, akármilyen indokoltan panaszkodtak a gyerekei. - Nem tudja kimutatni az érzelmeit - magyarázta. Sophie megmérgedi. Sokat megtanult az apjáról az idei nyáron, többet, mint szerette volna. Elveszítette az összes illúzióját, és feltétlenül együttértett az anyjával, akit valóságos hősnőnek látott. - A közönyét, az elutasítását, a komiszságát folyamatosan kimutatja. Rettenetesen bánik veled, és nem törődik Teddyvel - mondta dühösen. 298
- Dehogynem törődik, Sophie! Isabelle riadtan hallgatta, miket mond a lánya, pedig tudta, hogy Sophie-nak sok mindenben,igaza van. - Csak magával törődik! Én se érdeklem! - Nagyon büszke rád. - Sophie most nem vitatkozott, bár egy szót sem hitt abból, amit az anyja mondott. - Még ha az is, akkor sincsjoga így bánni veled vagy Teddyvel! - Gordon valamivel kedvesebb volt Sophiehoz, mint a többiekhez, de az utóbbi időben ez a kedvesség is elapadt, amit Sophie természetesen észrevett. Az apja egyszer sem köszönte meg a szorgalmát, a lemondását vagy a szeretetét, amellyel elhalmozta az öccsét az anyjuk távolléte alatt. Sophie meglátta az apjában azt a hideg, komisz, érzéketlen, kíméletlen embert; aki igazából volt. Kétségtelen, hogy ezekkel a tulajdonságokkal magasrajutott az üzleti életben, ám a családja nem díjazta őket. - Kérlek, ne emészd magad ezen! - mondta Isabelle. - Apád jó ember. - Mindketten tudták, hogy ez hazugság. Gordon nem volt jó, még kedves sem. Apáddal megszoktuk egymást. Tudjuk, mit várjunk és mire számítsunk egymástól. Nem olyan rossz ez a házasság, mint egy kívülálló szemében látszik. - Roszszabb, gondolta Sophie. Most már tudta, miért alusznak a szülei külön szobában. Az apja sose volt otthon. Szinte egy estét sem töltött a családjával, amikor Isabelle kórházban feküdt, és gyakran éjszakára sem 299
jött haza, de Sophie ezt nem árulta el az anyjának, mert tudta, hogy borzasztóan fájna neki. Nem gondolta, hogy az apjának nője lenne. Nem az a típus. De akkor hová mehet? Sose hagyta meg, milyen telefonszámon lehet utolérni. - Nincs itt semmi baj! erősködött Isabelle. Ezzel nem győzte meg a lányát, de úgy vélte, fölösleges terhelni azzal, mennyire rossz a helyzet. - Mindig ilyen volt? - Sophie-nak két hónap állt rendelkezésére a gondolkodáshoz, és ez alatt a két hónap alatt egyetlen alkalom sem jutott az eszébe, amikor az apja másképp bánt volna az anyjával. Nem emlékezett olyan időkre, amikor melegség és gyöngédségjellemezte volna a kapcsolatukat. Nem emlékezett, hogy az apja valaha is megölelte vagy megcsokolta volna az anyját. És külön szobában aludtak Teddy születése óta. Az anyja azt mondta, azért, mert nem szeretné zavarni Gordont a gyerek ápolásával, de Sophie most rádöbbent, hogy sokkal többről van szó. Nem értette, hogy korábban miért nem botránkozott meg ezen. Apró kora ótajobban ragaszkodott az apjához, és most bűntudata volt miatta. Sokat tanult és érett, amíg az anyja nem volt itthon. Még soha nem szerette ennyire Isabelle-t, mint amióta majdnem elveszítette a balesetben. - Akkor is ilyen volt, amikor összeházasodtatok? - kérdezte szomorú gyöngédséggel. - A széltől is óvott, amikor összeházasodtunk. Na300
gyon erős volt, nagyon határozott, azt hittem, ez azt jelenti, hogy szeret. Nagyon fiatal voltam. És olyan csodálatos volt, mikor megszülettél! Úgy örült! - Azt nem mondta Sophie-nak, hogy Gordon fiút akart. Sophie után jött a vetélés, majd végre négy év után Teddy. Akkor romlott el minden. Gordon a feleségét vádolta, mert Teddy idő előttjött a világra. Nem lehetett kiverni a fejéből, hogy Isabelle csinált valamit rosszul, ami előidézte a koraszülést. Gordon az első perctől elfordult a beteges csecsemőtől, és néhány hónap múlva Isabelle-től is. Az aszszonynak támogatásra, szerelemre lett volna szüksége, hiszen nagyon nehéz időket élt. Az első két évben többször is majdnem elveszítették Teddyt, és Isabelle folyamatosan rettegett. A fia olyan parányi volt, olyan törékeny, annyira sebezhető. Ám Gordon ismételten azt vágta a fejéhez, hogy az egész az ő hibája. Örökösen a szemére hányta, hogy tehetetlen, kétbalkezes, semmit se csináljól. Tökéletesen aláásta Isabelle női, anyai és hitvesi önbizalmát. Két évvel Teddy születése után végleg eltaszította magától. Isabelle sohasem értette, mi az oka, de valamiért arra a meggyőződésre jutott, hogy ő tehet róla. Időnként még mindig azt érezte, hogy ha okosabban viselkedett volna, a férje még mindig szeretné, és a házasság maga lenne a tökély. Gordon mindenért őt hibáztatta, még a londoni balesetért is, az asszony pedig készségesen elfogadta a gáncsot és a bűntudatot. Bár az utóbbi időben már 301
kevésbé, hála Billnek. Tudta, hogy hibát követett el, amikor titokban találkozott a férfival, de legalább nem tett semmi rosszat. Ő ezt ártatlan találkozásnak szánta, és meg is mondta Billnek, hogy tiszteletben tartja a házasságát. Csupán a kórházban, a baleset után változott meg minden. De most már annyira szerette Billt, hogy az örökös kárhoztatást is hajlandó volt tűrni, csak el ne veszítse a férfit. Most nem tudna lemondani róla. - Nem is tudom, miért mentél feleségül hozzá, mama - mondta Sophie. Felállt. Készült a barátaihoz. Ezen a nyáron többek között megtudta az apjáról, hogy alkalmanként a kegyetlenségig komisz tud lenni, és gyűlölte ezt a tulajdonságát. - Azért mentem feleségül hozzá, mert szerettem válaszolta az anyja szomorú mosollyal. - Huszonegy éves voltam, és azt hittem, csodálatos életünk lesz. Apádjóképű, okos, sikeres ember volt. Apám,imádta. Azt mondta, tökéletes férjem lesz, és én hittem neki. El volt ragadtatva a leendő vejétől. - Aki már harmincnyolc évesen bankigazgató volt. Gordon viszont a leendő felesége királyi rokonságától és társadalmi kapcsolataitól volt elragadtatva. Isabelle jelentősen javított az élete minőségén, mert a szüleinek hasznos barátaik voltak. Ám ahogy Gordon ismeretséget kötött ezekkel az emberekkel, rögtön elfordult a feleségétől. Képtelen volt szerelmet vagy szeretetet tettetni iránta. Az az ember, aki kezdetben bűbájos volt, villámgyor302
san változott át kíméletlenné. Önmagát imádta, és a világában Isabelle nem lehetett más, mint szolgáló. Öt évvel később már nem pazarolta a feleségére a csábjait. Most meg végképp nem. Mire Isabelle apja meghalt, a házasságból lidércnyomás lett, bár az aszszony ezt sohasem vallotta volna be senkinek. Túlságosan szégyellte magát, és Gordon addigra meggyőzte, hogy minden az ő hibája. Azóta minden szeretetét Sophie-re és Teddyre tékozolta. Legalább ezt jól tette, gondolta most. Bilinek azonban, Gordonnal ellentétben, az volt a véleménye, hogy Isabelle mindent a lehető legjobban csinál. Szinte hihetetlen, hogy két férfi ennyire más szemmel lássa az ő életét. Csak most már Billben bízott, az ő véleményét tisztelte. Ám ennek dacára úgy döntött, hogy Gordonnal marad, a gyerekek érdekében, és igyekszik annyi jót kihozni ebből az életből, amennyit tud. Kevéssel később Sophie is elment. Gordon és Isabelle együtt vacsorázott az ebédlőben, ám a reggelijelenet után nagyon kevés mondanivalójuk volt egymásnak. Isabelle nem akarta mégjobban felbőszíteni a férjét; akiből valósággal áradt az elutasítás. Szavak nélkül is éreztette, hogy tehertétel lenne a számára mindenféle beszélgetés. Isabelle különben se tudott másról beszélni, mint a gyerekekről, és Gordon ezt unta. Így hát az asszony szó nélkül ette végig a vacsorát, és kávé után fölment Teddyhez. Gordon szokása szerint elzárkózott a szobáiba, mindössze annyit ve303
tett oda a feleségének, hogy dolga van. Isabelle, miután lefeküdt, azon töprengett, amit Sophie mondott. Az okos, értelmes lányt felháborította az apja viselkedése, de még jobban háborgott azon, ahogy Gordon az anyjával bánt. És Isabelle még védi! Sophie nagyon elszomorodott. Isabelle nem is hallotta, mikor ment el Gordon, ám reggel, amikor egy Név Yorkból érkező, fontos üzleti telefon miatt bement a férje szobájába, látta, hogy Gordon ágya bontatlan. Fogalma sem volt róla, hol lehet a férje, és senkitől sem kérdezhette. Megdöbbentette a látvány, és hirtelen arra gondolt, hogy vajon gyakran előfordul-e az ilyesmi. Eddig ő észre sem vette. Csakhogy most már sokkal hajlamosabb kinyitni a szemét. Nem szólt senkinek, a telefonálónak azt tanácsolta, próbálkozzék a bankban. Szívesen felhívta volna Gordont, hogy megkérdezze, hol járt, de nem akart idáig alacsonyodni. Inkább a dolga után látott, ahogy Bill javasolta, ellátta Teddyt, és várta Gordont. Mikor pedig hazajött este a férje, nem faggatta, egyetlen szót sem szólt. A veszekedés nem az ő stílusa volt, és már nem érdekelte Gordon ridegsége. Neki ott volt Bill és a szerelmük. Vacsora után lefeküdt és elaludt. Jóval később Gordon is elment, nesztelenül csukva be a kaput, nehogy valaki meghallja. ill öt nappal azután távozott a londoni kórházból, hogy Isabelle visszatért Párizsba. Mérhetetlenül 304
nyomasztó és magányos lett az élet az asszony nélkül. Előtte pedig sorsának Mount Everestje magasodott. Az orvosok aprólékosan előírták, mit kell tennie a következő évben, de óva intették, hogy túl sokat akarjon. Egyetértettek abban, hogy kész csoda lenne, ha Bill megint járni tudna. Csodálták eltökéltségét, de nem szerették volna, ha összeroppanna a felismeréstől, hogy neki nem létezhet más, mint ajárógé meg a mankó, vagy az élethossziglani tolószék. Ugyszólván bizonyosra vették, hogy tolószék lesz a vége. Már az is rendkívüli jelenség, hogy ilyen súlyos gerincsérülés után Bill egyáltalán érez még valamit a lábában. Csak hát, magyarázták az orvosok, más dolog érezni valamit a lábunkban, és más dologjárni rajta. Az ápolónők megölelgették, és sírva búcsúztak tőle. Valamennyien belehabarodtak, és nagyon meghatotta őket Bill szenvedélyes ragaszkodása Isabelle-hez. Úgy vélték, hogy a sors ajándéka, ha túlélték a súlyos balesetet. Ez nekik is új reményt és hitet adott. Az egész intenzív osztály azon ámuldozott, hogy ez a két ember életben maradt. Bili megígérte, hogy majd küld képeslapot, és mindenkinek ajándékot rendelt a Harrodsból: az ápolónőinek gyönyörű arany karkötőket, az orvosának egy Patek Philippe karórát. Az intenzív osztályon fájó űrt hagyott maga után a kedves, figyelmes, nagylelkű, hálás páciens. Egy ápolónő és egy beteghordozó kísérte 305
ki a repülőtérre, és felsegítették a gépére. New Yorkban, a Kennedy repülőtéren a rehabilitációs központ képviselői várják majd. Bili telefonált a lányainak, megmondta, mikor érkezik, ők pedig megígérték, hogy már másnap meglátogatják. Cynthiát szándékosan nem hívta föl; megpróbálta tartani a távolságot. Úgy vélte, okosabb így. Jelentős összeget íratott a feleségére, neki adta a házukat, több autót és tetemes mennyiségű értékpapírt. Egy hónapja kérelmezte a házasság felbontását. Cindy egészen elhűlt ettől a sietségtől és a férje bőkezűségétől. Azt hitte, azért van így, mert Bill abban reménykedik, hogy feleségül veheti Isabelle-t. Bili kereken kimondta, hogy nem szándékozik ilyet tenni, amit Cynthia el is hitt volna, ha nem a saját szemével látja, mennyire szerelmes a férje Isabelle-be. Az első néhány órában még elég kényelmes volt ülni a repülőgépen, de egy idő után megfájdult a nyaka és a háta. Mindkettőn merevítőt viselt. Hálásan elnyúlt, és örült, hogy a saját gépén utazhat. Ez azért más. Az orvosa javasolta, hogy út közben próbáljon meg tartózkodni az evés-ivástól, és ő megfogadta a tanácsot. Azt isjavasolták, hogy vigyen magával egy ápolónőt, amit ő elhárított, de rögtön a felszállás után meg is bánt. De bizonyítani akarta magának, mennyire független. Mire leszálltak Newyorkban, teljesen kimerült, és mindene fájt. A repülőtéren két beteghordozó és egy sofőr várta. 306
Ellenőrzés nélkül siettek át vele a vámon. Kint hordággyal fölszerelt kisbusz várta őket. Az ápolók legelőször is a mellékhelyiségbe vitték. Bili fontolgatta, hogy felhívja Isabelle-t, ám aztán úgy döntött, előbb legyen kint a szanatóriumban. Nagyon szenvedett, és nem volt más vágya, mint elnyúlni a kisbuszban. - Mostjobb? - kérdezte az egyik ápoló, miközben elhelyezték a kisbuszban. Bili mosolygott. - Pokolian hosszú volt az út. - Még úgy is nehezére esett, hogy egy részét fekve tehette meg. Annyira leengedte az ülést, amennyire tudta, de még így sem tudott teljesen kiküszöbölni egy enyhe tompaszöget, és ez őrjítő fájdalmakat okozott, kíméletlenül emlékeztetve Billt, hogy hosszú út választja el a gyógyulástól. Mindenképpen meg akart gyógyulni, de akkor is kínos volt tudnia, milyen nagy utat kell még megtennie. Hoztak neki egy termosz kávét, hűsítőt és szendvicset. Bili sokkal jobban érezte magát, mikor elindultak. Gyönyörű, meleg őszi nap volt. Fél óráig tartott az út a rehabilitációs központig New York peremén. A hatalmas birtok, a tökéletesen nyírt pázsit jobban emlékeztetett klubra, mint kórházra. Ám Bill annyira elfáradt, hogy körülnézni se volt ereje. Nem volt más vágya, mint hogy lefekhessen. Bejelentkezett, és látta, hogy mindenfelé férfiak és nők közlekednek mankón és kerekes székben. Két tolókocsis csapat kosárlabdázott, és hordágyon fekvő 307
emberek szurkoltak nekik. Élénk, barátságos légköre volt a klinikának, és a legtöbb emberben pezsgett az energia, de ez nem vidította föl Billt. Ez lesz az otthona a következő egy évre, de legalábbis kilenc hónapra. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit bentlakásos iskolába küldtek; vágyott Isabelle, a Szent Tamáskórház és a megszokott, kedves arcok után. Viszont eszébe sem jutott a connecticuti ház. Az már a múlté. Könnyek ültek a szemében, amikor begördítették a szobájába. Soha életében nem érezte magát ilyen sebezhetőnek és magányosnak. - Minden rendben, Mr. Robinson? Mindössze egy bólintás telt tőle. Olyan volt, mint egy szabványos szoba, egy tiszta és tiszteletre méltó szállodában. A toronymagas ár ellenére sem volt fényütő: semmi cafrang, kevés komfort. Mértéktartó, modern bútor, világos kárpit, kórházi ágy, olyan, amilyenben Isabelle mellett aludt, a falon dél-francia tájat ábrázoló poszter, egy ismerősnek tűnő festmény reprodukciója. Mintha SaintTropez lenne. A szobának jó világítása volt, és saját fürdőszoba tartozott hozzá. Volt fax, számítógépes csatlakozás, telefon. Tájékoztatták, hogy mikrohullámú sütőt nem kaphat, nem mintha Billnek megszakadt volna a szíve a tiltástól. Azt nem közölték vele, hogy a szanatórium vezetősége nem akarja, hogy a betegek bezárkózzanak és magukban egyenek. Azt akarták, hogy Bill étkezzen az ebédlőben a többiek308
kel, csatlakozzon a sportcsapatokhoz, használja a közös helyiségeket, és szerezzen barátokat. Mindez hozzátartozott a rehabilitációs programhoz. Itt nem számított a beteg múltja, jelene, jövője; megkívánták tőle, hogy amíg itt tartózkodik, tevékenyen vegyen részt a közösség életében. A számítógépes csatlakozásról eszébe jutott, hogy fel kell hívnia a titkárnőjét. Politikai tevékenysége úgyszólván semmivé apadt az utóbbi két és fél hónapban. Az ágyból nem ismertethetett össze embereket, nem tervezhetett kampányokat, nem terelgethette pártfogoltjait a sikeres kampány útvesztőjében. Ehhez a fedélzeten kell lenni. Ahogy körülnézett a szobában, rádöbbent, hogy ha vissza is térhetne a munkájához, ahhoz még legalább egy év tanulóidőre lenne szüksége. Volt a szobában egy aprófégszekrény, benne ugyanaz, mint egy jó szálloda minibárjában: üdítő, mogyoró, csokoládé. Nagy örömére és meglepetésére talált két kis palack bort is. Az ápolók távozása után felbontott egy doboz kólát, ivott egy kortyot, és az órájára pillantott. Fel akarta hívni Isabelle-t, de tartott tőle, hogy Gordon otthon van. Ám ahhoz túl magányos volt, hogy ne telefonáljon. Legföljebb leteszi, ha Gordon szól bele. A második kicsengésre fölvették. Isabelle volt az. Párizsban este tizenegy volt, de az asszony tökéletesen ébernek tűnt. Bili szívét összeszorította a vágyakozás 309
az ismerős, lágy hangtól. - Jó az idő? - kérdezte azonnal. Isabelle nevetett. - Mihez jó, szerelmem? Igen, nagyon jó idő van, Bárcsak te is itt lehetnél. Gordon Münchenbe utazott ma este. Milyen volt az út? - Keserves - mondta Bill őszintén, minden siránkozás nélkül. - Börtönben vagyok. - Ismét körülnézett a szobában, és noha tudta, hogy a maga műfajában csúcs, őt akkor is rettenetesen nyomasztotta. - Utálok itt lenni! - panaszkodott, mint a honvágytól gyötört gyerek, aki az internátusból telefonál. - Ejnye, hát micsoda katona vagy te? Csodálatosan jót fog tenni neked - bátorította Isabelle, pont úgy, mintha az iskolába készülő Sophie-val beszélne. Majd megszokod, és mire észbe kapsz, már túl is vagy rajta. Az is lehet, hogy csak néhány hónapig kell maradnod. - Buzdítani próbálta, mert a férfi hangja olyan csüggedten csengett, hogy Isabelle-nek majd megszakadt a szíve érte. Borzasztóan szeretett volna segíteni rajta, ami ilyen messziről persze nagyon nehéz: Mindkettejüknek meg kell vívniuk a maguk csatáit, és Billnek sok szempontból nehezebb az osztályrésze. - Mi lesz, ha két évig kell itt maradnom? - panaszkodott, ismét azon a gyerekes hangon. - Az nem fog megtörténni. Le merem fogadni, hogy villámgyorsan végzel. Milyen a társaság a köz310
pontban? - Attól féltek, hogy tele lesz agyvérzésből lábadozó öregekkel, akikkel Bill nem is tud majd szót váltani. Ám eddig főleg fiatalokat látott, köztük olyanokat, akik még nála is fiatalabbak voltak. Sokan síelés vagy tornázás közben szenvedtek balesetet, vagy katasztrofálisan elméretezett fejesugrás, illetve karambol juttatta ide őket. - Hát, egész tűrhetőnek látszanak. - Sóhajtva nézte az ablakon túl az olimpiai méretű szabadtéri úszómedencét. Sokan úszkáltak benne, a part tele volt tolókocsikkal. - Annyira nincs kedvem itt lenni! Vissza akarok menni Washingtonba, hogy dolgozhassak, vagy veled akarok lenni Párizsban! Úgy érzem, elszalad mellettem az élet! - Persze, ezekről a helyekről egyelőre szó sem lehet... és Bill attól tartott, hogy ezután sem kerülhetnek szóba, hacsak meg nem tanul ülni, hogy egyáltalán utazhasson. És félt a lélektani ellenállástól is. Az emberi érzékelés nagyon furcsa dolgokra képes. Talán úgy érzik majd, hogy egy tolószékes nyomorék eleve nem tudhat megszervezni egy sikeres kampányt. Az emberi előítélet útjai kiszámíthatatlanok. Bilinek temérdek okból életbevágó volt, hogy a lábára állhasson, és ismétjárhasson. Isabelle-t ugyan ez egy cseppet sem befolyásolta, bár Bill érdekében a szíve mélyéből kívánta, hogy így legyen. Ám szerelmét semmilyen értelemben sem érintette, hogy a férfi fog-ejárni még valaha. Ezt meg is mondta, de Bill rögeszméjén nem változtathatott. 311
Nem volt hajlandó ráakaszkodni senkire, se Cynthiára, se a gyerekeire, se a munkatársaira vagy a barátaira, és főleg nem Isabelle-re. Ha nem tudja oltalmazni, nem viselhet gondot rá, nem állhat mellette mint férfi, és nem szeretkezhet vele, akkor nem óhajt belépni az életébe. Noha ezt nem mondta ki, Isabelle meg érezte, milyen sok dolog forog kockán. Ő itt nem tehet mást, mint hogy beszél a férfival a telefonon, és imádkozik érte. - Hogy van Teddy? - kérdezte Bill. - És hogy vagy te? - Jól vagyok. Sophie tegnap visszament az egyetemre. Teddy még mindig nagyon kimerült. Aggódom a szíve miatt. Néha egészen aggasztóan romlik az állapota, és akkor egyszer csak megintjobban érzi magát. Nehéz kiszámítani. De a kedélyejó. Teddynek egyfolytában jó kedve volt, amióta az anyja hazajött, ám Isabelle ösztönösen tudta, hogy az orvosnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy Teddy rég volt ennyire gyönge. Nagyon kiszaladt a lába alól a talaj. - Olívia és Jane a múlt héten visszamentek az egyetemre, de azt ígérték, a hétvégén meglátogatnak. - Cynthia is megy? - Isabelle kissé féltékeny volt Bill feleségére, bár ezt nagyon nem szívesen vallotta volna be. Bili ennek ellenére tudta, és hízelgett neki az asszony féltékenysége. Cynthia valóban felajánlotta, hogy elkíséri a lányokat, de Bill jobbnak látta, ha nem jön. Ezt nem magyarázta meg Isabelle-nek, mert 312
nem számolt be neki a válásról. Még mindig meg volt győződve róla, hogy kisebb nyomás nehezedik az aszszonyra, ha úgy tudja, hogy mindketten házasok. Akkor nem fog azon emésztődni, hogy Bill őreá vár, vagy mást akar keresni magának. Ő természetesen azt várta, hogy Isabelle egyszer majd megszabaduljon Gordontól, de úgy gondolta, csak nehezítené az életüket, ha ezt meg is mondaná, tehát játszotta tovább a nős embert. - Úgy hiszem, Cynthia elutazott néhány napra a városból - mondta félvállról. Isabelle szerint rendkívül cserzett lélekre vallott, hogy Cynthia ennyire ragaszkodjék még most is az önálló élethez, de a véleményét megtartotta magának. - Gordon Münchenben tölti az éjszakát, valamilyen üzleti megbeszélésre ment. A hétvégénjön haza. Azt hiszem, tervez valamit. - Ő már rég nem szerepelt Gordon terveiben, de nem is bánta. London és Bill óta teljesen elszakadt a férjétől, és már nem is boszszantotta, hogy Gordon sohasem hívja sehová. A férje abból a feltételezésből indult ki, hogy az asszony úgy is otthon maradna a fiával, és ebben igaza is volt. Azonkívül Isabelle még mindig nem pihente ki a fáradtságát. Korán feküdt, és egész nap Teddy ágya mellett ült. Mielőtt Sophie elutazott, együtt ebédeltek házon kívül, de már ez is kimerítette. Az orvos megmondta, hogy hónapokba telhet, mire ismét önmaga lesz. Bilinek pedig, most már tudta, még tovább kell 313
gyógyulnia. Az utazás a repülőgépen fölért egy kínszenvedéssel. Még most, telefonálás közben is érezte a sajgását. - Mit csinálsz ma este? - kérdezte Isabelle szelíd hangján. Hallotta, mennyire fáradt és szomorú a férfi. Aggódott érte. - Azt hiszem, lefekszem. Itt nincs szobapincér, de nem is vagyok éhes. - Túlságosan szenvedett, hogy éhes legyen, és nem akart fájdalomcsillapítót szedni. Hetek óta elhagyta a tablettákat, mert félt, hogy rájuk kapna. Szerencsére ez nem történt meg, de akkor sem akarta elölről kezdeni a gyógyszerezést. - Nem kellene körülnézned? - Isabelle nem szívesen képzelte el a férfit, amint magányosan gubbaszt a szobájában. Féltette, hogy depresszióba esik. - Majd holnap. Nem mintha itt sok választásom lenne. Holnap reggel hétkor kezdődik a gyógytorna, és csak délután ötre kerülök vissza a szobámba. - Nagyon szigorú volt a napirend, de Bill épp ezért választotta ezt a szanatóriumot. Úgy gondolta, minél keményebben dolgozik, annál gyorsabban lesz eredménye. Csak most érkezett, de máris alig várta, hogy elmehessen. - Holnap reggel, ha majd fölkeltem, megint telefonálok. - Párizsban akkor lesz dél, ami épp megfelelő idő Isabelle-nek. Ha akkor hívná, amikor délután visszakerül a szobájába, az Párizsban este tizenegy órátjelent, és kényelmetlen helyzetbe hozná Isabelle-t, ha Gordon venné föl. 314
- Időnként én is telefonálhatok -javasolta az aszszony, de Bill azt felelte, hogyjobb lesz, ha ő hívja fel. - Akkor holnap hívlak, szívem. - Olyan fáradt volt, hogy már Isabelle-lel sem bírt beszélni. A háta hasongatott, a nyaka megmerevedett, a hangulata epekeserű volt, és úgy érezte, egy fényév választja el Isabelletől és a régi életélől. Végre visszaérkezett az Államokba, de a helyzete ettől sem lett jobb. Kivetődött a semmibe egy lakatlan szigetre, ő legalábbis annak látta, és arra ítélték, hogy itt éljen egy teljes évig. Nem volt szívderítő gondolat. - Szeretlek, drágám - súgta Isabelle a telefonba Miután befejezték a beszélgetést, leheveredett az ágyára, és hosszasan álmodozott a férfiről. Szerette volna átölelni, magához szorítani, megvigasztalni, ám ilyen messziről csak annyit tehetett, hogy szerette, és minden jót kívánt neki. Bíll másnap hatkor kelt. Azután, hogy beszélt Isabelle-lel, ki sem kelt az ágyból, csak megfordult, és ruhástól aludt el. Az ébresztőóra riasztotta föl. Fáradt volt, kimerítette az időeltolódás, alig bírt mozogni. Becsöngette az egyik beteghordozót, hogy segítse vissza a székébe, és tolja ki a zuhanyozóba. Fél órával később valamivel jobban érezte magát, és telefonált Isabelle-nek, mielőtt elhagyta volna a szobát. - Hogy érzed magad, szívem? - kérdezte az asszony aggodalmasan. Bili azonban derüsebbnek és élénkebbnek tűnt, mint előző este. 315
- Sokkaljobban. Akkor ki voltam facsarva. - Tudom - mosolygott Isabelle. Teddy is jókedvűen ébredt a gyönyörű szeptemberi napra. Párizsban dél volt. - Elnézést, ha sokat vinnyogtam, de úgy éreztem magam, mint egy kölyök az internátusban. - Isabelle elmosolyodott. Neki ugyanez volt a benyomása. - Tudom. Szerettem volna odarepűlni, és hazahozni téged - mondta sajnálkozva. - Ez az anyák szokása. Az apák ilyenkor azt mondják a kölyköknek, hogy szedjék össze magukat. alapvető különbség a nemek között. A lányok mindig honvágytól szenvedtek, ha táborozni mentek. Cindy mindig haza akarta hozni őket idő előtt, én voltam az, aki azt mondta, hogy tartsanak ki. - Ki győzött? - kérdezte derűsen Isabelle. Ez egy lágyabb árnyalat volt Cindy arcképében, amelyről most hallott először, és sokkal rokonszenvesebbnek találta ettől Bill feleségét. Ő ugyanezt mondta volna. Neki egyik gyereke sem szakadt el otthonról addig, amíg Sophie egyetemre nem került. Bár az anyja még azt is korainak találta. Nem tetszett neki, hogy a lánya a grenoble-i egyetemre iratkozott be, jobban szerette volna, ha a párizsi Sorbonne-ra jár. - Természetesen Cindy. Én sose voltam otthon, nem tudtam érvényesíteni az elveimet. Mire hazavetődtem, a lányok már otthon voltak. - Igaza volt a feleségednek. 316
- No, én akkor mennék is. Megnézem, milyen kínszenvedéseket tartogatnak számomra. Biztosra veszem, hogy esetemben a művészi rafinéria szintjére fejlesztették a tortúrát. - Ám a valóság a legvadabb várakozásait is felülmúlta. A Londonban elkezdett, mértéktartó gyógytorna után itt mintha a tengerészgyalogsághoz került volna. A székben próbált szabadgyakorlatokat végezni, amennyire tudott. Súlyt emeltettek vele, hogy erősödjön a felsőteste, és tornagépeken dolgoztatták. Külön tornáztatta a nyakát egy úszómedencében, külön gyakorlatokat dolgoztak ki a lábának. Kapott fél óra ebédszünetet, de épp hogy megfordulhatott az étteremben, és délután ötre, mikor visszaért a szobájába annyira elfáradt, hogy mozogni is alig tudott. Még a székből sem tudott átvergődni az ágyra, egy betegszállítóért kellett csöngetnie, aki elmosolyodott, mikor meghallotta Bill nyögdécselését. - Jól kitornázta magát, Mr. Robinson? - A fiatal fekete hordozó öt éve még a Jetsnél edzett, de megsérült. Jelenleg gyógytornásznak készült. Bilit reménnyel töltötte el, milyen pompás formában van ez a huszonhat éves fiatalember, nyoma sincs rajta korábbi sérüléseinek. - Viccel? - sandított rá kétségbeesetten. - Szerintem engem itt meg akarnak ölni. - Még pár hét, és meg se fog kottyanni! Sétagalopp lesz, meglátja! - Felajánlotta a hitetlenkedő Billnek, 317
hogy megmasszírozza. A masszírozás után Bill úgy döntött, hogy kihagyja a vacsorát, és inkább ágyban marad. Már majdnem elszunnyadt, mikor kopogtattak. Álmosan kiszólt, hogy ki az, de mire kinyitotta a szemét, már be is jött a szobába egy tolókocsis fiatalember. - Jó estét. Joe Andrews vagyok, a szomszédja. Rábeszélhetem este nyolckor egy kosárlabdameccsre? Bili felnyögött, azután elnevette magát. Andrews hanyag könnyedséggel ült a tolószékében, pedig úgy tűnt, hogy csak az egyik karját tudja használni. Csinos fiú volt, a húszas évei elejénjárhatott. Hat hete szenvedett közlekedési balesetet, amely négy áldozatot követelt. - Kosárlabdameccsre? Viccel? Esetleg lehetek labda. Szerintem én már fel se fogok ülni többé, nemhogy mozogni tudjak! - Kezdetben rázós - mosolygott Joe Andrews azután egyre könnyebb lesz. Klassz hely ez. Hat hónapja még egy deszkához voltam szíjazva, és kizárólag, a szememet tudtam mozgatni. Úgy gondoltam, hálát adhatok az égnek, ha egyáltalán az orromat meg bírom vakarni. - Ezt még elképzelni is kínos volt. Bill nagyot nyögött, és felült. - Könnyű annak, aki fiatal! - mondta, holott ő is remek formában volt, amíg el nem ütötte a busz. - Én vénember vagyok. - Itt nincs olyan, hogy vénség. A kosárlabdacsapat 318
kapitánya nyolcvankét éves. Agyvérzése volt. Hatvan éve még a Yankeesnéljátszott. - Én kiestem a csapatból. Pedig most akartam elszegődni a tengerészgyalogsághoz. - Az könnyebb lenne, de nem ilyen vicces. Van itt néhány egész klassz csaj. - Mintha csak egy főiskolán lennének. Bili rögtön megkedvelte ezt a derűs tekintetű, kedves mosolyú, lángvörös hajú fiút. - Úgy veszem észre, nem vesztegeti az idejét. Joe-t valójában csak mostanában kezdték érdekelni a nők. Abban a balesetben a menyasszonya is meghalt. Ám ezt nem árulta el Billnek. - Hétvégeken bemegyek New Yorkba. Maga is jöhetne, ha kedve tartja. Húsz perc vonattal. - Az kemény. Egyelőre mozdulni se tudok. - Miért nem jön el megnézni a meccset? Összeismertetném néhány hapsival. - Joe-nak az volt a vállalt feladata, hogy az ápoltakat kihúzza a csigaházukból, úgy, mint most Billt. A betegek lelkiállapotának szempontjából fontos volt, hogy ne csak a terápián vegyenek részt. Joe életét is ez mentette meg. Amikor a központba került, már azt tervezte, hogy öngyilkos lesz. Mostanra túljutott a nehezén, és útban volt vissza, az életbe. - Mi van a lányokkal? - csipkelődött Bill. - Maga nős? - érdeklődött Joe. Igazán kedves srác volt, és remekül értett az emberekhez. Szomorú, gondolta Bill, hogy ide került, a tolószékbe. 319
- Kizárt. Most válok. - Az baj. Két lány van a csapatban. Az egyik tizennyolc éves. - Azt hiszem, ha megúszhatom, inkább nem vonulnék be a börtönbe. A másik mennyi idős? - Hatvanhárom - vigyorgott Joe. - Stoppoltam. Sokkal közelebb áll az én koromhoz. - Maga mennyi idős? Ötvenkettő voltam. Ma lettem kilencven. - Vacsorázott már? - Úgy gondoltam, hogy ma kihagyom. - Előző nap is kihagyta. Egyszerűen túlságosan fáradságos volt kijutni a szobából. - Rossz ötlet. Fél hétkor bejövök magáért. Utána majd eldönti, akar e meccset nézni. - Mielőtt Bill tiltakozhatott volna, Joe már ki is kerekezett a szobából. Jó munkát végzett. Bili, mire felocsúdott, már vissza is ült negyed hétkor a tolószékébe, és sokkal jobban érezte magát, mint egy órával korábban. Lezuhanyozott, megborotválkozott, megfésülködött, pólóba-farmerba öltözött, és pont úgy néztek ki Joe-val, mikor bekerekeztek az ebédlőbe, mint két srác. Úgy tűnik, Joe mindenkit ismert, és be is mutatta Billt mindenkinek. Addigra Bill azt is megtudta, hogyjoe huszonkét éves, és Minneapolisból való. Elvégezte a főiskolát, és jogot akart tanulni. Két húga volt és egy ikerfivére aki vele volt, mikor megtörtént a karambol. A másik autóban ülő két személy meghalt, akárcsak Joe iker320
testvére és menyasszonya. Az ikertestvér vezetett, amikor frontálisan ütköztek egy havas éjszakán. Sok ember volt a szanatóriumban, akik kegyetlen dolgokat mesélhettek volna: srácok, akik csak hülyültek, nem csináltak mást, mint amit a srácok szoktak, egy asszony, akit fényes délben lőttek gerincen a betörők, mikor betért a vegyesboltba, hogy kólát vásároljon a gyerekeinek; képviseltette itt magát mindenféle baleset és sérülés. Sok ember nem csak gyógytornában részesült, de pszichiátriai kezelésben is, mint Joe és a gerincen lőtt asszony. A szanatóriumban az volt az alapelv, hogy a távozók teljes, alkotó és normális életet élhessenek. Kétszáz bentlakója volt az intézetnek, és naponta háromszáznál is több bejáró beteget kezeltek. A bentlakók alkották azt a szolidáris magot, amely valóságos családdá forrt össze a hosszas tartózkodás alatt. Az ebédlő zsinatolása nem annyira a főiskolára, mint egy koktélpartira emlékeztette Billt. Mindenki nevetett, beszélgetett, tervezgetett, a napi hőstetteivel dicsekedett, vagy panaszkodott, mert túlságosan meghajtotta magát a tornateremben. Bili rádöbbent, hogy régen látott ennyi mosolygó arcot. Nem ezt várta, mikor megérkezett. - Jövő héten teniszbajnokság lesz, ha érdekli - tájékoztatta Joe, miközben egyszerre legalább hat emberrel beszélt, akik között legalább négy lány volt. Joe egyáltalán nem ment itt ritkaságszámba; sok jo321
képű fiatalember ült a tolószékekben. Azoknak a bentlakóknak, akiket Bill látott, legalább a fele a húszas éveiben járó férfi volt. A másik fél a legváltozatosabb korcsoportokat képviselte. A páciensek egy negyedét alkották az asszonyok-lányok, a háromnegyedét a férfiak. Úgy tűnik, ők hajlamosabbak voltak bajba keveredni, vagy csak kevésbé kedvezett nekik a szerencse, túlságosan gyorsan vezettek, nagyobb kockázatokat vállaltak, veszedelmesebb sportokat űztek. Elég sokan voltak Bill korcsoportjából is, férfiak-nők vegyesen. Az asztaluknál ült egy igéző szépségű lány, aki kásásan beszélt. Modell volt, aki egy fotózásnál lezuhant a márványlépcsőről, és bezúzta a koponyáját. Nyolc napig feküdt kómában. Bili csak most döbbent rá, hogy ő és Isabelle tulajdonképpen nagyon szerencsések voltak. A lányt Helenának hívták, és egy fiatal balerina volt a legjobb barátnője, aki karambol miatt került a központba, de szentül megfogadta, hogy fog ő táncolni még. Olyan emberek voltak itt, akiket a legváltozatosabb módokon szorított sarokba az élet, és ők iszonyatos erőfeszítésekkel próbáltak fölülemelkedni a sorsukon. Bili mélységesen csodálta őket. Mire véget ért a vacsora, ismét jobban érezte magát. Joe és Helena rábeszélték, hogyjöjjön el a meccsre, de ő nem akartjátszani, beérte azzal, hogy figyel. - Egészjók! - mosolygott Helena. Ő is tolószékben ült, de csak azért, mert a fejsérülése óta szédült, és né322
ha minden átmenet nélkül összeesett. A székben biztonságban érezte magát. Bilit megdöbbentette ez a csodálatos szépség, aki Isabelle-re emlékeztetett. Joetól tudta, hogy Helena New Yorkban, Párizsban, Milánóban dolgozott, a Vogue és a Harper's Bazaar címlapján szerepelt a balesete előtt. Joe szerint nagyszerűen gyógyult. - Legközelebb magának is játszania kell buzdította Billt. - És maga miért nemjátszik? - csipkelődött Bill. A hihetetlen hosszúságú lábakból ítélve, Helena magasabb volt a legtöbb férfinál. Sortban-szandálban ült a tolószékben Bill mellett, tökéletesen pedikűrözött lábkörmeit élénkvörösre lakkozta. Sok fiatal férfi tekintetét vonzotta magához, őt azonban csak a barátja érdekelte, aki azon a végzetes napon fotózta, és imádta Helenát, mint egy fétist. Akkor akartak összeházasodni, amikor a lány kikerül a kórházból. Helena gyűrűjébe akkora gyémántot foglaltak, amelyet Cinthia a "galambtojásnyi" jelzővel határozottvolna meg. Egymás mellett ülve nézték a meccset. Volt nagy sivalkodás-ordítozás, a szurkolók lelkesen biztatták a csapatokat. Általános ujjongás köszöntött minden kosarat, akárki dobta. Bilire mély benyomást tett az impozáns tornaterem. - Maga nős? - kérdezte hanyagul Helena. Mindenki tudta róla, hogy menyasszony, és imádja a vőlegényét. Egyszerűen csak kíváncsi volt erre a jóképű em323
berre, akit egy másik életben talán vonzónak talált volna, de most bőven beérte a vőlegényével. - Elvált. Majdnem. Még néhány hónap. - Kár - sajnálkozott a lány. - Nagyon népszerű lenne itt - tette hozzá széles mosollyal. Bili azonban úgy vélte, hogy még sohasem látott egy csomóban ennyi jóképű férfit, akiknek a többsége feleannyi idős se volt, mint ő. Nem nyugtalanította a tény, hiszen ő úgy se a románcért jött ide. Ő Isabelle-t szerette. - Van barátnője? - Bíll már majdnem rávágta, hogy nincs, aztán inkább úgy döntött, hogy őszinte lesz. - Van. - Feleségül veszi? - Helenának nem volt szokása kerülgetni a forró kását. - Nem. - Hirtelen úgy döntött, hogy hagyja a pokolba az elővigyázatoskodást. Itt nincs szükség titkolózásra. - Másnak a felesége, és nem válik el. De így is van jól. - Ezt hogy érti? - Helena olyan kíváncsian nézte, hogy kihagyta a meccs egyik leglátványosabb kosarát. A ricsaj fülsiketítővé fokozódott, de a lánytjobban érdekelte, amit Bill mesélt. - Úgy, hogy van elég problémája, nem szükséges tetézni őket. Van egy súlyos beteg fia. Nincs szüksége még egy tolószékben ülő férjre is. - Miért nem? Mit számít az? Vagy ő ezt érzi? - Valószínűleg nem, de én így érzem. Nem leszek kolonc a nyakán. 324
- Ez kedves magától. Hát ők? - mutatott a tolókocsis játékosokra, akik verejtékben fürödve, széles mosollyal, teljes sebességgel kerekeztek a pályán, minduntalan összeütköztek, és istenien érezték magukat. Olyannak látja őket, mint egy csomó koloncot? - Nem vagyok a házastársuk, de ha az lennék, talán azt gondolnám. Nézze, Helena, nem tudok táncolni, nem tudok állni, nem tudok sétálni, még azt se tudom, folytathatom-e a munkámat. Ezt nem kényszeríthetem rá egy másik emberre. - És akkor még nem is említette a kudarcba fulladt kísérletet a szeretkezésre. - Miért, mi volt maga? Korcsolyázó? - kérdezte Helena, és fölvonta a szemöldökét. Értelmes lány volt, Bill máris rokonszenvesnek találta a stílusát. - Politikával foglalkozom. - És az olyasmi, amit nem lehet ülve csinálni? Ez nekem új. - Tudja, miről beszélek. - Ja, tudom. Én is éreztem ilyet, aztán rájöttem, mekkora butaság. Most furcsán beszélek, időnként elfelejtek dolgokat, összeesek beszélgetés közben, ami elég zsenáns. És nem tudom, dolgozhatok-e még valaha. De vigyen el engem az ördög, ha emiatt lemondok az életről. Annál több eszem van. Csinálhatok mást. Még mindig tűrhető a külsőm - mondta szerényen, mire Bill az égnek emelte a szemét. Máris barátok voltak, itt gyorsan szövődtek a barátságok, mint egy hajón. A közös sors erős kapocs. 325
Még mindig okos vagyok, akkor is, ha hülyén hangzik, mikor beszélek. És ha ez nem elég másoknak, akkor menjenek a pokolba. A vőlegényem fütyül az ilyesmire. Nem is kellene, ha másmilyen lenne. Talán adnia kellene egy esélyt a hölgynek, hogy maga dönthessen. - Ennél egy kicsit azért bonyolultabb a dolog. - Mi nem bonyolult? - kérdezte egykedvűen Helena. Megint nézte egy percig a meccset, azután visszafordult Billhez. - Csak arról bizonyosodjon meg, hogy nem a rossz okok miatt tesz így. Fogadnék egy smárba, hogy ha az a nő érdemes a maga szerelmére, márpedig valószínűleg az, akkor magasról lefütyüli, hogy maga tud-e járni. Bíll tudta, hogy a lány igazat beszél. De Isabellenek akkoris ott van még Teddy. Ő pedig csak akkor hajlandó találkozni Isabelle-lel, ha ismét tud majd járni. Ezt a feltételt szabta magának, amelyhez nem kérte Isabelle beleegyezését. - Hát tudja, Helena, ezt a fogadást szívesen tartanám - ugratta a lányt, akinek bátorsága és őszintesége egyébként mélyen meghatotta. - Miféle fogadást? - A smárt! Helena hahotázott. - Nyugi, nagyfiú! Maga szerelmes, én pedig menyasszony vagyok. - Nagy kár - mondta derűsen Bill. 326
Úgy ülték végig a meccset, mint öreg cimborák. Joe izzadtan és boldoganjött oda hozzájuk, miután a csapata győzött. Visszamentek hármasban az étterembe, hogy igyanak valamit. Ugyancsak oda tartott a játékosok és a szurkolók zöme. Élvezetes este volt. Amikor Helena fölment a szobájába, Joe rávigyorgott Billre. - No, csak nem bomlik fel az eljegyzés? Pedig mi is próbálkoztunk! - Dolgozom rajta, de egyelőre nem tartok ott. Mindketten tudták, hogy csak viccel. Helena bele volt bolondulva a vőlegényébe, akit Joe klassz pasiként jellemzett. Tavaszra tervezték az esküvőt, és Helena, ha törik, ha szakad, a saját lábán akart az oltárhoz menni. Bili el is hitte, hogy képes lesz rá, ha arra a törhetetlen szellemre gondolt, amely fároszként lángolt a nagyszerű lányban. - Van egy nővére, aki meg szokta látogatni - tájékoztatta Joe Billt, miközben visszafelé kerekeztek a blokkjukba. - Olyan, mint egy béka! - Bill hahotázott. - Nyilván más anyától lettek. Ugyancsak meglepődtem, amikor Helena összehozott vele. Különben nagyon kedves. Erősen hímsoviniszta pillantást váltottak, és Bill megint nevetett. - Néha így szokott lenni. - Szóvaljátszik velünk legközelebb? - kérdezte Joe? 327
Akkor már a folyosón gurultak a szobájuk felé. - Inkább nézném. Élvezte a diskurálást Helenával, és gondolkozott azon, amit a lány mondott, de még mindig nem értett egyet vele. Ő nem lesz kolonc vagy tologatni való nyomorék senki életében, főleg Isabelle-ében nem, még akkor se, ha kétszer találkoznak évenként. Erre végképp nincs szüksége az aszszonynak. Van épp elég baja. - Akar holnap velünk jönni New Yorkba? Bemegyünk pár hapsival. Vacsora és színház. - Szeretnék - felelte Bill - de a lányaimat várom, Lejönnek az iskolából. Olívia a Georgetownról, Jane a Newyork Egyetemről. - Mennyi idősek? - kérdezte Joe. Határozottan érdekelte a női nem, noha igazából még nem randevúzott senkivel a menyasszonya halála óta. - Tizenkilenc és huszonegy. Szeretnélek összeismertetni velük, ha a közelben lennél, mikor megérkeznek. - Csak hatkor indulunk a városba - mondta Joe, mikor megérkeztek Bill szobájához. - Holnap úszni megyek, de azért itt leszek. - Valamikor ő volt a főiskolai úszócsapat vezetője. - Keresni foglak- mondta Bill, azután ki-ki bement a szobájába. Bilit bántotta, hogy nem volt ideje fölhívni Isabelle-t de most már túl későre járt az idő. Párizsban hajnal öt van. Elhatározta, hogy vár egy órát, és akkor fog te328
lefonálni, ha az asszony fölkelt. Lefeküdt, egy óráig olvasott, igyekezve, hogy ne aludjon el, majd éjfélkor telefonált. Isabelle nagyon hamar fölvette, és mintha megkönnyebbült volna; hogy hallhatja a férfi hangját. - Jól vagy? Aggódtam miattad. - Kutyabajom. Voltam egy kosárlabdameccsen. A nyelvem kilóg, úgy meghajtottak, egyébként klassz hely. - Elmesélte, kikkel találkozott, milyen történeteket hallott, milyen terápiát csinált végig. - Istenem, én egyikre se lennék képes - mondta mély csodálattal Isabelle. - Magamban sem vagyok biztos. Csak egy szabadnapot kapunk. Holnapjönnek a lányok, de jó lesz látni őket! - Két hónapja nem találkozott velük, és nagyon hiányolta őket. Megdöbbentő módon Cynthia is hiányzott. De ezt nem mondta Isabelle-nek. Harminc év alatt megszokta a feleségét, és a szokások makacs dolgok, akkor is, ha már nem tartoznak az életünkhöz. - Hogy vagy, szívem? - Jól. Most keltem föl. Teddy még alszik. - Csevegtek egy darabig, azután az asszony elbúcsúzott, mert úgy hallotta, Teddy mocorog. Még akkor is Billre gondolt, mikor bement a fia szobájába. Beadta a reggeli gyógyszereket Teddynek, aki rögtön vissza is aludt. Ezután Isabelle visszatért a saját szobájába, felöltözött, azután csak állt, és sokáig nézte a kertet. Szomo329
rú, hogy most sokáig nem láthatják egymást, de jó ügyért hozzák az áldozatot. Legalább egy évig fog tartani. Bill pedig az asszonyra gondolt, és mosolyogva aludt el. Az álom küszöbén Helena szavait hallotta, amelyeket most már megértett, de még mindig úgy vélte, hogy rá nem vonatkoznak. Ha nem tanul meg járni, akkor nem tartozik se Isabelle-hez, se máshoz. Teljes szívvel hitte ezt, még akkor is, ha hite ellentétben állt mindennel, amit itt tapasztalt. Ám Helena gyönyörű, fiatal, és nő... egy nő nem értheti, mit érez Bill... neki ez más... mert ő férfi. Ha nem a két lábán léphet be ismét Isabelle életébe, akkor sehogyan sem akar. Olívia és, jane rettentő boldog volt, hogy viszontláthatják az apjukat. Úgy találták, hogy jól néz ki. Bili körbevezette őket a kórházban és a parkban, bemutatta őket mindenkinek, akivel találkoztak, azután kerestek egy zugot, ahol elüldögélhettek a meleg szeptemberi délutánon. Fényesen sütött a nap, a lányok elégedettnek és egészségesnek látszottak. Rengeteg mondanivalójuk volt, sokat beszéltek az anyjukról, elpanaszolták, hogy hiányzik az apjuk, és nagyon szeretnék, ha hazajönne. Még mindig nem emésztették meg a válást, de a tanulás valamennyire elterelte róla a figyelmüket. Késő délután, mielőtt a lányok elmentek, betértek 330
az étterembe egy hamburgerre, és ott összefutottak Joe-val. Bili összeismertette a három fiatalt, akik láthatólag azonnal megkedvelték egymást. Olívia ismert valakit, aki iskolatársa volt Joe-nak Minneapolisban. Az egyetemisták világa kicsi. Joe megkérdezte Jane-től, hogy tetszik neki a New York Egyetem, mert arra gondolt, hogy ott veszi föl a jogot. Jane azt mondta, neki tetszik, és a társalgás vígan csörgedezett tovább, anélkül, hogy Bill beleszólt volna. Joe csatlakozott hozzájuk egy hamburgerre; megbeszélték az összes fontos témát, és egyiküknek sem számított, hogy Joe kerekes székben ül. Nem törődtek vele, észre se vették. Bili megfigyelte, hogy mikor kijöttek az ebédlőből és visszafelé indultak az ő blokkjához, Olívia ment az apja mellett, és Jane utánuk ballagott Joe-val. A fiú nem is titkolta, menynyire tetszik neki a lány; megkérdezte, hogy Janenek nem lenne-e kedve ma este moziba menni vele és néhány barátjával Newyorkba, de a lány elhárította, mert már volt programja, de ezt elég sajnálkozva mondta. Azt ajánlotta Joe-nak, hívja majd fel, vagy ő fogja hívni. Nagyon sok közös vonást találtak egymásban. Joe sokáig náluk lebzselt, aztán tapintatosan visszavonult, hogy ne zavarja a családi beszélgetést. Miután elment, Bill megjegyezte, mennyire kedveli az okos, értelmes, udvarias fiút. Mire Jane csak annyit mondott, hogy Joe helyes fiu. Olívia kinevette. 331
- Nem helyes, hanem klassz! - Joe valóban látványosan jóképű gyerek volt. Bilit mulattatta, hogy ennek a korosztálynak a tagjai mennyire hamar megtalálják a hangot egymással. Olyanok voltak, mint a játszadozó kutyakölykök. A lányok távoztak, mentek az anyjukhoz. Bili visszatért a szobájába, ahol Joe várt rá, szorongó ábrázattal. - Szeretnék kérdezni valamit - kezdte idegesen. - Persze, Joe. Mi az? - Bill azt hitte, megint kosárlabdameccsről lesz szó. - Azt szeretném tudni, hogy... szóval arra gondoltam... - Ez bizony komoly dolog lehet. A ragyogó eszű fiúnak, a társaság lelkének hirtelen megbénult a nyelve, és vörösebb volt, mint a haja. - Látom, súlyos az eset - ugratta Bill. - Csak nem a kocsimat akarod kölcsönkérni? Mert az nincs. Különben is, egyikünk sem tud vezetni. Joe Andrews elnevette magát. - Csak azon gondolkoztam, hogy nem haragudnál-e... - Mély lélegzetet vett, és fejest ugrott: - Tehát, hogy nem haragudnál-e, ha néha felhívnám Jane-t? Nem teszem, ha kifogásod van ellene, és az is előfordulhat, hogy ő sem akar látni... mármint... hiszen tudod... na szóval... - Én remek ötletnek tartom. - Jane két évig járt egy fiúval, aki közutálatnak örvendett a családban. Bili nagy örömére tavaly szakítottak, és Jane azóta nem mutatott érdeklődést a hímnem iránt. - Tudo332
másom szerint pillanatnyilag szabad, bár engem nem szoktak beavatni minden részletbe. Magadnak kell utánanézned. - Ő azt mondta, telefonálhatok, és megadta a mamája számát meg az egyetemit. De én téged akartalak megkérdezni előbb. - Ez olyan kedves tapintatra vallott, hogy Bill egészen meghatódott. - Ez már reményre ad okot - mosolygott a fiúra. Tehátjobb, mint Helena nővére? - Viccelsz? Össze se lehet hasonlítani a kettőt! Jane klassz! Vagyis... Helena testvére kedves lány, de... - Tudom, olyan, mint egy béka! - Meg ne mondd Helenának, hogy tőlem hallottad! - rémült halálra Joe. - Ígérem, nem fogom. Örülök, hogy tetszik Jane, Nagyon büszke vagyok a lányaimra: - Joe tökéletesen megértette ezt a büszkeséget. Tetszett neki Olívia is, de ő idősebb volt, érettebb, tartózkodóbb. Fesztelenebbül érezte magát Jane mellett, akit borzasztóan csípett. - Akkor esetleg még ma este felhívom! - Ahogy akarod - szólt Bill atyásan. - Ebben nekem nincs szavam. Jane nagylány. - De azért meghatotta, hogy ez a fiú, akit annyira kedvel, ilyen jól meg van Jane-nel. Mindkettőnek csak haszna lesz belőle. Jane-nek szüksége van valakire, aki értelmes, kedves és tisztességes, Joe megérdemel egy kis boldogságot azok után, ami történt vele. Egy pillanatig sem gon333
dolta, hogy a két fiatal nem illik össze, mert Joe tolószékkel közlekedik. Magáról és Isabelle-ről ezt érezte, Joe-ról és Jane-ről nem. De nem látta be, hogy ellentmondás. A lányok nagyon élvezték a látogatást. Másnap mindkettő felhívta, mielőtt visszautaztak volna az egyetemre. Jane nem hozta szóba Joe-t, ezért Billnek fogalma sem lehetett, telefonált-e lányának a fiú, tolakodni pedig nem akart: Mikor a lányok befejezték a beszélgetést, Cynthia vette át a kagylót, és megkérdezte, átmehet-e látogatóba a héten. Bili habozott, azután beleegyezett. Mit árthat? Maga mondta Cindynek, hogy a válástól ők még barátok maradnak. Őt is már két hónapja nem látta, mint a lányokat. Két nappal később, kedden átjött Cynthia, hogy a férjével vacsorázzon, és egészen meghökkent, amikor a tolószékben ülő Bill oldalán belépett az étterembe. Mosolygó, kacagó, boldog embereket látott, akiket egyáltalán nem érdekelt, hogy a két lábukonjárnak-e tolókocsival közlekednek, vagy deszkára vannak szíjazva. Mindenki ismert mindenkit, és mindenkinek volt valami megbeszélnivalója. Cindy ritkán járt enynyire élettől pezsgő helyen. Helena megállította a székét, hogy odaköszönjön Billnek. A férfi összeismertette Cynthiával, akit a feleségeként mutatott be. - Ki volt ez? - kérdezte később az asszony. - Döbbe334
netes szépség! - Fotómodell. - Vele jársz? - kérdezte Cynthia, és féltékenyen megvillant a szeme. Bili hahotázott. - Menyasszony! - A szerencsés hapsi! - Cynthia hallhatólag megkönnyebbült. - Én is ezt mondtam - nevetett a férfi. Ezután viszszamentek Bill szobájába, és beszélgettek egy darabig. Cynthia nagyon derűs volt, de ugyancsak búnak eresztette a fejét, amikor szóba került a válás. - Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte ismét. - Olyan oktalanságnak tűnik, a mi korunkban, ennyi év után! - Cyn, te is tudod, hogy a házasságunkból nem maradt semmi - felelte gyöngéden, de sziklaszilárdan. - De igen, maradt. Nézz meg minket. Órákig tudunk beszélgetni. Még mindig szeretlek, Bill. Nem adhatnánk a házasságunknak még egy esélyt? - Már semmim sem maradt, amit adhatnék mondta őszintén Bill. - Én is szeretlek, de kifogyott belőlem a kakaó. Mindig szeretni foglak, de azt hiszem, ha még egyszer próbálkoznánk, ugyanígy sülne el. Ha folytatnám a munkát, sose lennék otthon, amitől te bezabolnál, és kezdenéd újra a magad dolgait. Ha pedig nem mehetnék vissza dolgozni ülnék otthon és nyafognék, miközben te a magad életét éled, akkor meg én lennék zabos. Jobb ne335
kem magamban. És neked is, amíg rátalálsz a megfelelő hapsira. - Te voltál a megfelelő hapsi - felelte szomorúan az asszony. Nem mondhatta, hogy a férjének nincs igaza, de akkor is fájt neki, hogy itt kell hagynia egyedül. - Talán igen, talán nem. Ha ez lettem volna, a házasságunk isjobban sikerült volna. - Ostoba voltam. Azóta felnőttem. - Mindketten felnőttünk, úgyhogy ebben is viselkedjünk felnőttként. - Cynthia egy percig nem válaszolt, azután sóhajtott egy nagyot. Láthatta a férjén, hogy elszánta magát erre a dologra. Márpedig ha Bill a fejébe vett valamit, abból nem engedett. Ő ilyen volt. - Mi van Isabelle-lel? - kérdezte hirtelen. - Hogyhogy mi van? - Bill nem akarta a feleségével megtárgyalni Isabelle-t. - Nincs mit mondanom. - Hogyhogy nincs? - hüledezett Cinthia. Nehezen hihetőnek tartotta, hogy férje, aki olyan feltűnően szerelmes volt Forrester feleségébe, erről is lemonjon. Csak nem depressziós? - Férjes asszony. Én itt vagyok. Ennyi. - Nem rád vall, hogy ilyen könnyen feladj valamit. Minek csinálod? Nem lehet boldog azzal a jéghegygyel, akivel Londonban találkoztam. Ritka ronda görénynek látszik. - Az is. De Isabelle-nek, mint mondtam, van egy halálos beteg gyereke. Nem hagyhatja el Forrestert, 336
mert úgy gondolja, túlságosan nagy megrázkódtatás lenne a fiúnak, akinek a válás után nem biztosíthatja a megfelelő ellátást. Bonyolult ez, Cyn, hidd el nekem. Nem tetézem Isabelle bajait még a magaméval is. Ennél őjobbat érdemel. Mint ahogy te is. Cynthia gyanakodva sandított rá. - Ezért akartál elválni? - kérdezte szörnyülködve. - Részben - felelte a férfi becsületesen. - De más okaink is vannak. Magamért tettem. És távol fogom tartani magamat Isabelle-től, épp az ő érdekében. Hacsak itt nem tesznek csodát velem. - Elfelejtetted, mit mondtak Londonban? - pirongatta az asszony. - Csodák nincsenek. Innen nem távozol görkorcsolyán, Bill. Ne tedd ezt magaddal. Ne várj túl sokat. - Nem várok. Akármi történik itt velem, az nekem csak javulás lehet. Csak annyit mondok, hogy amíg így vagyok, addig nincs helyem Isabelle életében. - Ő tudja ezt? - kérdezte Cynthia. Nagyon megsajnálta a férjét. Borzasztó, ha ebből az okból hagynak el valakit; még borzasztóbb, mint azok az okok, amelyek Billt rábírták a házasságuk felbontására. Úgy érezte, Billnek bizonyos értelemben igaza is van, hogy válni akar, bár ezt be nem vallotta volna neki. Ha a férje vissza akart volna kérezkedni, villámgyorsan igent mond neki. De hát ő volt az, aki éveken át magasról lekezelte Billt. Nekik már késő. - Tudja, miért akarod befejezni? - Hirtelen megsajnálta őket. 337
Bili megrázta a fejét. - Még azt se tudja, hogy be fogom fejezni. De ilyen távolságból semmit sem lehet sokáig életben tartani, ha nem találkozunk. Előbb-utóbb eltávolodunk egymástól. Én hosszú ideig leszek itt, neki megvan a maga élete. Túljut rajta. - Ebben nem vagyok olyan biztos. Nagyon úgy hangzik, hogy nincs senkije. És ami még fontosabb: te túljutsz rajta? Egyáltalán miért kellene túljutnod? Ha fele olyan egyéniség, amilyennek gondolom, márpedig annak kell lennie, ha ennyire beleőrültél, akkor fütyül rá, milyen állapotban vagy. Különb vagy te sok pacáknál, akiknek megvan a két lábuk. Helena pontosan ezt mondta. - Nem erről szól a szerelem? - Talán. De én az vagyok, aki vagyok. Sose tennék vele ilyet. Úgyse hagyja el Forrestert. Nem teheti. Bili még sokáig üldögélt némán, miután a felesége távozott. Miért makacskodik mindenki, hogy az se számít, ha élete végéig tolószékben ül? Neki számít, és tudta, hogy hosszú távon Isabelle-nek is számítani fog. Ő nem hajlandó végigmenni ezen az ösvényen, se Isabelle-lel, se mással, mondjon Cynthia, amit akar, Ő ezt nem tudhatja. Bíll viszont tudta, hogy Cindy nem viselné el a dolgot. Előbb-utóbb megutálná a férjét, amiért már nem az, aki volt. Nem fogja ezt tenni Isabelle-lel, akkor se, ha ehhez hazudnia kell, és érdektelenséget kell mímelnie. Nem megy vissza Párizs338
ba az asszonyhoz, ha nem a saját lábán sétálhat le a repülőgépről. Arra pedig, mint Cynthia emlékeztette, úgyszólván semmi remény. Ha ezt akarta volna, Lourdes-ha kellett volna mennie. Repültek a hetek a rehabilitációs központban. Bill rengeteget dolgozott, és annyira elfáradt a foglalkozásokon, hogy észre sem vette az idő múlását. Kedvelte a terapeutákat, akikkel dolgozott. A többségük okos, energikus fiatal volt, akik mindent megtettek a pácienseikért. Egy volt csak, egy Linda Harcourt nevű szexuálterapeuta, aki bizonytalan érzéseket ébresztett benne. Már az első megbeszélésen közölte vele, hogy nem óhajtja pertraktálni a szexualitását. - Miért nem? - kérdezte dr. Harcourt, és nyugodtan nézett rá az asztal másik oldaláról. Feltűnően dekoratív, értelmes arcú nő volt, körülbelül egy idős a férfival. - Azt tervezi, hogy lemond a szexről? - érdeklődött mosolyogva. - Vagy minden oké? - Bill arra gondolt, hogy hazudni fog, de a nő olyan becsületes nyíltsággal figyelte, hogy mégse tette. Nem akart beszélni nem létező nemi életéről, de valami azt súgta, hogy ha megteszi, attól nem lesz kevesebb ennek az asszonynak a szemében. Egy okot se tudott, amiért törődnie kellene ennek az orvosnak a véleményével, valamiért mégis törődött. Dr. Harcourt figyelmet és tiszteletet parancsoló jelenség volt. Nagyon józannak látszott, ugyanakkor áradt 339
belőle a gyengédség és törődés, akárcsak a szanatórium többi orvosából. - Olvastam az anyagában, hogy nős -jegyezte meg könnyedén. - Mit gondol, nem lenne hajlandó beszélni velem a felesége? Linda Harcourt úgyszólván biztosra vette, hogy a baleset károsan befolyásolta a páciens potenciáját, és ha ő nem hajlandó ezt megvitatni, talán a felesége hajlandó lesz. Megszokta, hogy a férfiaknak kezdetben nem akaródzik beszélni szexuális témákról. Az ember néha közelebbjuthatott hozzájuk, ha szót értett a feleségükkel. Ám Bill gyorsan megrázta a fejét. - Válok - közölte elutasító tömörséggel. - Ez érdekes. Szerepet játszott a baleset a döntésében? - Bill elfordította a tekintetét, egy percig nem válaszolt, azután ismét megrázta a fejét. - Nem igazán. Évek óta meg kellett volna tennünk. A baleset csak felgyorsította a dolgot. Harcourt doktornő átment céltudatosabb stílusba. - Közösült a baleset óta, vagy tett rá kísérletet? kérdezte olyan hanyagul, hogy Bill, mielőtt észbe kapott volna, már felelt is neki. - Igen. - Ebben az egy szóban semmi sem utalt a kísérlet sikerére. - Milyen volt? - kérdezte Linda Harcourt kedvesen, de minden sajnálat nélkül. Gyakorlatias, földön járó teremtés volt, akitől távol állt mindenféle szánakozás. 340
- Milyen volt nekem? - Bill fölnevetett, az orvosnő mosolygott. Ezt szokták mondani a férfiak, ha nem sikerül. Előre tudta, mi következik. - Semmilyen se volt. - Erekció nem volt, ejakuláció, vagy egyik se? - kérdezte tárgyilagosan dr. Harcourt, mintha az után érdeklődne, hogy Bill tejszínnel vagy cukorral óhajtja-e a kávét, és Billnek könnyebb volt válaszolnia, mint gondolta. - Egyik se. Nemjutottunk odáig. - Volt valamilyen érzet? - Bill megint bólintott. Elmosódott, vagy határozott? - Határozott. Bár nem volt erekcióm, éreztem mindent... illetve majdnem mindent. De akkor se működött. - Gyakran időbe kerül. Függetlenül attól, amit mondott, még mindig javulhatnak a dolgok addig, hogy viszonylag normális nemi életet élhessen. Sok múlik azon, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. A siker nagyon kreatív tényező lehet. - Bill csak hallgatta, és egyre csüggedtebb lett. Nem akart "kreatív" lenni, vagy átfogalmazni elképzelését a "sikerről". És nemt akart újra próbálkozni. Egyébként kivel próbálkozna: Isabelle-lel? Ő Párizsban van. Különben sem akarna rátukmálni egy újabb fiaskót, ahhoz pedig nincs kedve, hogy Cindyvel háljon. Vele, akibe már nem szerelmes, még megalázóbb lenne a próbálkozás. - Van partnere? - kérdezte hanyagul Harcourt doktornő. 341
- Nincs. - Rendben van. Majd még megbeszéljük. Nyugodtan végezzen egy kis kísérletezést. Ez nem csak azon múlik, hogy mit érez és hogyan teljesít, hanem azon is, hogy áll hozzá és miként kezeli. - Sehogy se akarom kezelni! - mondta Bill nyersen. Úgy határozott, szól az orvosának, hogy nem akarja látni többé ezt a szexuálterapeutát. - Nem hinném, hogy életfontosságú lenne jelen pillanatban! - Vagy bármikor? - nézett vele farkasszemet az orvosnő. Bili bólintott. - Igen, doktornő. Nem csinálok magamból hülyét, tudván, hogy úgyse működik. - És ha mégis? Túl fontos része ez az életnek, hogy a maga korában lemondjon róla. - Néha így alakulnak a dolgok. Leköt a munkám. - Engem is - mosolygott dr. Harcourt. Odaadott Billnek egy könyvet, amely nagyon józannak és nagyon tudományosnak látszott. A férfi némi habozás után elvette. - Kötelező olvasmány. Következő héten tesztelünk. - Bill annyira megrémült, hogy Linda Harcourt elnevette magát. - Nem komolyan mondtam. De talán érdekesnek találja. Ezzel véget is ért a kezelés; ennyi éppen elég volt első alkalomra. Az orvosnő megismerte Bill álláspontját, egyszeri tapasztalatát a baleset óta, ellátta értelmes olvasnivalóval. Az elkövetkező hónapok342
ban bőven lesz idejük a munkára. Dr. Harcourt jóval derűlátóbb volt Billnél, aki, mikor visszatért a szobájába, dühösen az ágyra dobta a könyvet, azután sokáig bámult ki az ablakon. Nem akart szexterápiát, nem akarta megtanulni, hogy kell "kreatívnak" lenni. Férfi akart lenni, és ha nem lehet, akkor lemond mindenről, ami drága neki, legalábbis Isabelle-ről. Bizonyosan nem kezd most randizni, csak azért, hogy lássa, képes lesz-e merevedést produkálni. Ha mást nem is, legalább a méltóságát megakarta menteni. Isabelle-nek nem számolt be Linda Harcourtról, amikor a legközelebb beszéltek telefonon; szanatóriumi életének ez volt az egyetlen részlete, amelyet titkolt az asszony elől. Még mindig nem csillapodott le a szexuálterapeutával folytatott beszélgetés után. Napokkal később vette csak kézbe a könyvet, és meglepődött, hogy milyen sokat lehet tanulni belőle.l Ezek szerint az ő első élményében nem volt semmi különös; még látványos javulás következhet be, folytatódik a gyógyulás. Bili szkepszisén azonban nem változtatott az olvasmány. Továbbra is hitte, hogy a férfiaknak ahhoz a kiterjedt osztályához fog tartozni, akiknek vannak gerjedelmeik, de nem eléggé tudják irányítani őket, és az erekciójuk gyorsan lehervad. Nem is törekedett javulásra, se partnerrel, se egyedül. Amikor egy héttel később találkozott Linda Harcourttal, makacsul hangoztatta, hogy 343
jobb neki, ha életének erre a részére egyszerűen rácsukja az ajtót. Azt is megmondta az orvosnőnek, hogy nem akar találkozni vele többé. Dr. Harcourt adott neki két újabb könyvet, majd arra kérte, csak még egyszer találkozzanak, mert szeretné hallani a véleményét a könyvekről. Nagyon értelmes asszony volt, a modora is közvetlen és nyílt. Bili tulajdonképpen kedvelte, csak a nemi életét nem akarta megvitatni vele. Ő eunuch lett, és az is akar maradni. Nem óhajt megaláztatást, kudarcot és csalódást. Inkább lesz egyedül. Addigra politikus cimborái is fölfedezték, hogy a központban van. Ketten repülőgéppeljöttek át hozzá Washingtonból, mások New Yorkból érkeztek oda. Úgy látszott, egyáltalán nem érdekli őket Bill testi állapota, csak a tanácsaira kíváncsiak. Karácsony táján, már egymásnak adták a kilincset a látogatók. Így persze elég nehéz volt a különböző terápiákra összpontosítani. Bili megpróbálta háttérzajjá tompítani a politikát, de az öreg harcostársak mindenáron vissza akarták vonszolni az arénába. Ez azért hízelgett neki. Érdekelte, ki mit csinál, mit remél, mi a stratégiájuk és a taktikájuk. Ők pedig segítséget akartak tőle, hogy eredményeket érhessenek el. Beleegyezett, hogy a greenwichi házban karácsonyozik Cynthiával és a lányokkal. Rendelt magának egy limuzint, amely majd elviszi Greenwichbe a Szentestén, és megígérte a lányoknak, hogy éjszakára is ma344
rad. Kicsit feszélyező érzés volt, de Cynthia azt mondta, nyugodtan megalhat az emeleti két vendégszoba valamelyikében. Bili hallotta a lányoktól, hogy Cindynek új barátja van. Örült neki. Minden a legjobban alakul. Négykorjött érte a kocsi, és ötre már be is kanyarodott a régi ház ismerős felhajtójára. Nagy, méltóságteljes ház volt, Bill mindig szerette, de most furcsán érezte magát, mert feltámadt benne a múlt. Ám ahogy meglátta a lányokat, rögtön felderült a kedve. Éppen a fát díszítették, amikor begördült a nappaliba. A sztereóból karácsonyi dalok szóltak, és Cynthia évek óta nem nézett ki ilyen pompásan. Bili megfordult, hogy köszönjön a lányainak, és tágra nyílt a szeme, mert Joe Andrews-t pillantotta meg a nappaliban. - Hát te hogy kerülsz ide? - álmélkodott. Délután még a szanatórium ebédlőjében találkozott a fiúval. Joe szégyellős megkönnyebbüléssel vigyorgott, mikor látta, hogy Bill nem haragszik. Jane a szék mellé állt, és megfogta a fiú kezét. - Jane szedett föl, az egyetemről jövet - magyarázta a fiú. - Meglepetést akartunk szerezni neked. A két fiatal ragyogott, Bill álmélkodott. Joe egyetlen szóval sem említette Jane-t az első találkozás óta. Bíllnek sejtelme sem volt róla, hogy találkoznak-e vajon. Három hónap alatt szépen előrehaladtak a 345
dolgok. - Meg is vagyok lepve! - mondta mosolyogva. Ő is örült. Remek srácnak tartotta Joe-t. Vacsora után templomba mentek. Reggel Bill és Joe éppen akkor kerekeztek be a nappaliba, mikor az emeletről lejöttek a lányok. Cynthia már elkészitette a reggelit. Ebédre átjött az új barátja, egy nagyon kellemes, értelmes ember. Özvegy volt, négy felnőtt gyerekkel. Láthatólag rajongott Cynthiáért. Bíll örült. Cseppet sem volt féltékeny a feleségére. Ez is azt bizonyította, hogy helyes dolog volt elválniuk. Karácsony estéjén együtt tértek vissza Joe-val a szanatóriumba, és arról beszélgettek, milyen csodálatos ünnepük volt. Bilinek egyetlen dolog hiányzott az ünnepből, mégpedig Isabelle. Többször telefonált az asszonynak, aki mindannyiszor azt mondta, hogy náluk minden a legnagyobb rendben, ám a férfi hallotta a hangján, hogy szomorú és ideges. Gordon nagyon komiszul bánt vele az utóbbi két hónapban. Még mindig büntette a feltételezett viszonyért, mintha a baleset nem lett volna elég büntetés. Teddynek pedig fokozatosan fogyott az ereje. Sophie hazajött az ünnepekre. És karácsony után Courchelles-be megy síelni a barátaival. - Nem zavar, hogy találkozgatok Jane-nel? - puhatolózott Joe hazafelé menet. Bili mosolyogva megcsóválta a fejét. 346
- Jane megérdemel egy hozzád hasonló jó fejet, te pedig sokkal jobbat érdemelsz egy olyan lánynál, aki úgy néz ki, mint egy béka. - Mindketten elnevették magukat az emlékre, amikor Helena össze akarta boronálni Joe-t a testvérével. Helena New Yorkban karácsonyozott a vőlegényével. Mielőtt elment volna, átadták egymásnak apró ajándékaikat. Bili bizonyos volt benne, hogy se Jane, se Joe nem veszik komolyan a kapcsolatukat, így nem aggódott. Különben is túl fiatalok, hogy komoly kapcsolatot fontolgassanak, de így olyan kedvesek, hogy jó együtt látni őket. Olívia megsúgta, hogy neki is új udvarlója van: egy szenátor titkára. Bili döbbenten állapította meg, hogy úgy látszik, mindenkinek van valakije, csak neki nincs. Még mindig szerelmes Isabelle-be, aki azonban fényévekre van tőle, a gyerekei mellett, Gordon párizsi házában. Hosszú idő óta először érezte magát szomorúnak és magányosnak. Ahogy visszaér tek a szanatóriumba, Joe azonnal elhúzott a barátaival. Másnap Jane jött ki hozzá. Bili ágyban feküdt, és olvasni próbált, de elkalandozott a figyelme. Megkönnyebbülés volt, mikor késő este felhívta a lánya. - Haragszol rám, apu? - kérdezte óvatosan. Azt a hangját használta, mint második gimnazistaként, amikor összetörte az apja autóját. Bili fölkacagott. - Dehogy haragszom! Miért haragudnék rád? - Nem tudtam, mit fogsz szólni Joe-hoz és hozzám. 347
- Mit érzel iránta? - Bill kezdte azt kívánni, hogy bár inkább otthon, a háznál történtt volna meg ez a beszélgetés, akkor láthatná a lánya arcát. Jane-nek komoly volt a hangja. - Marhára szeretem. Még sose találkoztam ilyen valakivel. - Én is kedvelem. Nagyon csúnya dolgokon ment át. Elveszítette ajáráskészségét, a menyasszonyát és az ikertestvérét. Örökre megváltozott az élete. - Tudom, apu. Mindent elmesélt. Azt is, hogy a karjaiban halt meg a menyasszonya. Azt mondja, ezt sose fogja megbocsátani magának. - Amennyire megítélhetem, nem az ő hibája volt a baleset. Ez csak a túlélő lelkifurdalása a halottakkal szemben. Idővel túljut rajta. - Mellette akarok állni, apu. Hosszú csend lett, miközben Bill azt próbálta felfogni, amit hallott. - Mit akarsz mondani, Janie? - Csak nem azt akarja közölni, hogy összeházasodnak? Nem tartotta jó ötletnek. Túl fiatalok, és Joe-nak még nagyon tövises utat kell megtennie. Arra semmi remény, hogy még egyszer járni fog. Ez túl nagy felelősség Jane-nek. Románcnak hagyján, akár több évig is, ha jól érzik benne magukat, de ennél komolyabb, az már hiba lenne. - Azt hiszem, apu, azt akarom mondani, hogy ez komoly. 348
- Kezdem fogni az üzenetet. Ő is ezt érzi? - Így gondolom. Igazából még nem beszéltűnk róla, de az a típus. - Bill is ezt kedvelte Joe-ban. Jelleme az van. De ez akkor sem helyes. - Nem gondolom, hogy máris át kellene térnetek a komoly részére. Te még tanulsz, és... najó, ezt majd megbeszéljük. - Témát változtatott, dicsérték a karácsonyt, hogy milyen szép volt, épp, mint régen, sőt még annál isjobb. Cseppet sem feszélyezték egymást Cynthiával, és Bill rokonszenvesnek találta az új barátot. Azután Jane azt mondta, hogy holnap majd beköszön, amikor kijön Joe-hoz. Bilit nagyon elgondolkoztatta ez a beszélgetés. Később felhívta Isabelle-t, és beszámolt neki. - Nem akarom, hogy Jane házasságról álmodozzon! - mondta őszintén. - Mi értelme lenne áltatni ezt a klassz srácot? - Akkor miért ne házasodhatnának össze? Sokan kötnek házasságot ebben a korban. Fiatalok, és amennyire megítélhetem, Jane nagyon érett a korához képest, azt a szegény fiút meg igazán megedzette az élet. - Jane szerencsétlenné tenné magát, Isabelle. Neki olyasvalaki kell, aki tartja vele a lépést. Jane szeret síelni, futni, biciklizni. Gyerekeket is akar. Joe élete végéig hozzá lesz kötve a tolószékhez. A lányom ennél különbet érdemel. Joe is, de neki nincs választása. Jó Jane-nek van. 349
- Rettenetes dolgokat beszélsz! - mondta indulatosan Isabelle. - Mit számít az, ha Jane a barátaival síel, vagy valaki mással táncol? Azt akarod mondani, hogy ha szeretik is egymást, te tiltakoznál a házasságuk ellen, csak mert a fiú nem tud biciklizni? Ez roppant szűklátókörűségre vall. Nem tudom elhinni, hogy te beszélj ilyen butaságot. - Tudom, mit beszélek - mondta Bill konokul, és összevonta a szemöldökét. - Nem tudod! - csattant föl az asszony. Amióta ismerték egymást, ez volt az első vitájuk. - Remélem, Jane anyja okosabb, mint te. Még sose hallottam ehhez fogható butaságot. Remélem, Jane-nel nem közlöd. Sose bocsátaná meg neked, és igaza is lenne. Ezek után áttértek más témákra, és mindketten lehiggadtak. Bili elmesélte, hogy együtt karácsonyozott Cynthiával meg a lányokkal, de persze nem említette Cynthia új barátját, mert Isabelle úgy tudta, hogy még házas ember. Az asszony elmesélte; hogy Gordon másnap utazik Sankt-Moritzba síelni a barátaival. Ő Párizsban marad Teddyvel, kettesben szilvesztereznek. Sophie már elment. Billnek a sohasem szűnő döbbenet forrását jelentette, hogy milyen félvállról bánik a bankár a feleségével. De meg is könnyebbült, mert Gordon nem lesz otthon, hogy gyötörje az asszonyt. Kész ajándék, ha nincs jelen. Még sokáig beszélgettek. Bili nagyon megindult, és egy kicsit szomorkodott. Négy hónapja 350
nem találkoztak, rettenetesen hiányoztak egymásnak. Még csak szó sem lehetett újabb találkozásról, mert Billt még hónapokig igénybe vette a rehabilitáció. A telefonbeszélgetés után sokáig töprengett még azon, amit Isabelle mondott Jane-ről és Joe-ról. Továbbra sem értett egyet az asszonnyal. Isabelle nem tudja, mit beszél, vagy hogy milyen próbát jelentene a fiataloknak ez a házasság. Akármennyire kedveli Joe-t, a lányának sokkal egyszerűbb sorsot kívánt. Most az egyszer nagyon nem osztotta Isabelle nézetét. Ő túlságosan jó és idealista, semhogy felfogja annak a horderejét, amit mond. El volt szánva rá, hogyha kell, Jane-nek is kifejti a véleményét. De legalább nem sürgős dönteniük a fiataloknak. Remélhetőleg észhez térnek. A karácsonyfájukról álmodott, és hosszú idő óta először ismét látta a fehér fényt. Isabelle kezét fogva ment a fény felé. Az asszony ránézett, ő megcsókolta és még az álomban is megrendítő volt látni, hogy Jane és Joe közelednek feléjük ugyanazon az ösvényen. Joe a kerekes székében ült, Jane elgyötört arccal vánszorgott mellette. Aztán megállt, az apja felé fordult, és azt kérdezte: Miért nem figyelmeztette Bill, hogy ez ilyen nehéz lesz? Gordon elutazott Sankt Moritzba, Sophie Courcelibe ment. Nagy csend borult a házra. Isabelle a fia szobájában ült egész délután, és olvasott neki. Sötét égbolttal borult rájuk a szokatlanul hideg tél. Hideg 351
volt a házban. Isabelle még egy pulóvert is ráadott Teddy pizsamájára, és fűtött takaróba bugyolálta a gyereket. Teddynek boldog karácsonya volt: rengeteg könyvet kapott és új játékokat. Isabelle vásárolt neki egy nagy plüssmackót, hogy legyen társasága. Bárcsak egészséget is adhatott volna neki, hogy ne kelljen örökösen szorongani érte! Bili gyakrabban - naponta kétszer - telefonált, amióta tudta, hogy Gordon nincs otthon. Az asszony is felhívta egyszer kétszer. Vágyakozott a kórház után, ahol bármikor beszélhettek. Nem kívánt kimenni a házból, nem akart barátokat látni. Rögtön Gordon távozása után jött a postában egy meghívó, amely meglepő módon mindkettejüknek szólt. Egy közismert házaspár küldte: a feleség egy divatházat vezetett, az aggastyán és főrendű férj az egyik nagybankot vezette valamikor régen. Isabelle nem emlékezett, hogy találkozott volna velük valaha. Nyilván Gordon kötött ismeretséget velük valamilyen társasági eseményen, ahová nem szokta magával vinni a feleségét, vagy még régebbről ismerte a férjet a bankszakmából. A meghívó nagyon szép volt, és a házaspár leányánakjanuári esküvőjére szólt. Isabelle gondolatban följegyezte magának, hogy nászajándékot kell küldeni a menyasszonynak, azután el is felejtette a dolgot. Ilyen eseményekre egyébként sem járt, és Gordon se hívta már, hogy tartson vele. 352
Teddy ápolásával és a telefonbeszélgetésekkel telt néhány nap. A férfi a szanatóriumban szándékozott szilveszterezni, ahol mindenféle mulatságot terveztek. Megbeszélték, hogy Bill harmincegyedikén felhívja, amikor Párizsban éjfél van, Isabelle pedig akkor hívja vissza, mikor New Yorkban lesz éjfél. Éppen a férfi hívását várta, amikor megcsörrent a készülék. Egy nő szólt bele, akit hallhatóan meglepett, hogy Isabelle van a telefonnál. - Jaj de buta vagyok! - mentegetőzött. - Borzasztóan sajnálom, mellétárcsáztam. Csak azért telefonáltam, mert lemaradtam a gépről - mondta zavartan és kissé részegen, majd letette. Rejtély, hogy ki lehetett vagy hová akart repülni. Isabelle úgy vélte, valóban félrekapcsolás lehetett. Bili időben telefonált, ahogy ígérte, és együtt köszöntötték az újévet. Teddy már aludt. Isabelle hajnali hatkor visszahívta a férfit, akkor, amikor New Yorkban volt éjfél. Vicces volt, nagyokat nevettek rajta. A beszélgetés után Isabelle lement a földszintre, ivott egy csésze teát, elolvasta az újságot, majd visszatért az emeletre. Újév napjára szabadságot adott Teddy ápolónőjének; neki öröm volt, ha maga láthatta el a fiát. A gyerek tovább aludt a szokásosnál. Isabelle elölről kezdte az újságot, és meglepetten fedezte föl Gordon nevét a pletykarovatban. Azt írták, hogy Sankt Moritzban időzik a barátaival - itt felsoroltak egy cso353
mó közismert nevet, köztük Aga kánt és Károly herceget. Egy másik néven is megakadt Isabelle szeme: de Ligne grófnéén, akit a kolumnista szerint szilveszterre várt a társaság. Ez a nő küldte a meghívót a lánya esküvőjére. Isabelle ebből csak arra gondolhatott, hogy a grófné barátságban van Gordonnal. Azután eszébe jutott a tegnap esti hívás, a nő, aki azt mondta, hogy lekéste a repülőgépet. Egyetlen pillanatig felborzolódtak a pihék a tarkóján. Miért telefonált az a nő Gordon házába? És mi az ördögért feltételezi ő, hogy de Ligne grófné volt, akinek a keresztneve Louise? Isabelle nem tudta elképzelni, hogy bármi köze legyen Gordonhoz, valószínűbb, hogy valaki másnak a barátja azok közül, akik Sank Moritzban tartózkodnak. Ám egész nap nem tudta kiverni a fejéből a különös véletlent, és este hatkor teljesen őrült elhatározásra jutott. Úgyse volt más dolga: hallani akarta Louise de Ligne hangját. Felhívta a tudakozót, könnyen megkapta a számot, aztán hosszú ideig bámult maga elé, majd tárcsázott. Azonnal fölvették. - Halló, tessék! - De Ligne asszony? - kérdezte Isabelle, szándékosan mellőzve a címet. - Igen. - Csak azért hívom, hogy megerősítsem a sankt moritzi jegyét - mondta vaktában Isabelle. Fogalma se volt, mit mondhatna következőnek. 354
- Egy órája már közöltem, hogy csak holnap mehetek! A férjem nagyom beteg - mondta a grófné ingerülten. Ám Isabelle már megtudta, amit tudni akart. Ugyanez a hang közölte tegnap este, akkor enyhe zavarral és hallhatólag ittasan, hogy lekéste a gépet. - Ó, bocsánatot kérek! Nyilván a munkatársammal beszélt. Hát persze. Elnézést, de Ligne asszony. - Netán még egyszer meg kell erősítenem? - kérdezte dölyfösen a grófné. Érdekes, ugyanolyan lekezelően pökhendi a hangja, mint Gordoné. Mintha ikertestvérek lennének. - Nem, nem! Kellemes utat kívánok! - mondta nyájasan Isabelle, és letette. Maga sem értette, miért reszket. Próbálta megfogalmazni magában, mit tudott meg. Nem is tudta, miért gyanakodott a grófnéra, de gyanakodott, és már nem szabadulhatott többé a kérdéstől, hogy miért telefonált a grófné előző este Gordonnak. Nem akart elhamarkodottan következtetni, de ez akkor is nyilvánvaló. Az ösztöne azt súgta, hogy Gordonnak viszonya van a grófnéval. Louise de Ligne Sankt-Moritzba akart telefonálni, hogy közölje, miszerint lekéste a repülőgépet, de mivel ivott, a párizsi házat hívta fel. - Ki volt az? - érdeklődött Teddy. Ama ritka alkalmak egyike volt ez, amikor őjött be az anyja szobájába. Megdöbbent, mikor ránézett Isabelle arcára. - Valami baj van? - Nem. Csak... csak most telefonáltam papának 355
Sankt-Moritzba, de nem találtam. - Nyilván síel, vagy vacsorázni ment - vélte Teddi józanul. Isabelle bólintott. Később telefonált Bill. Az asszony neki is megemlítette a dolgot. - Nekem ez elég erőszakoltnak tűnik - felelte óvatosan a férfi - bár az asszonyoknak elképesztő megérzéseik vannak. Jobban bízom a te orrodban, mint a saját fejemben, bár én is mindig tudtam, ha Cynthi lefeküdt valakivel. Akkor mindig más lett: barátságosabb, kedélyesebb. Nyilván szórakoztatóbb volt, mint velem. - Sokszor megtörtént, és Bill úgyszólván egyszer sem tévedett, mikor erre tippelt. - Magam sem értem, miért telefonáltam. Tényleg lehetett félrekapcsolás, de ahhoz túlzottan udvariaskodott. Ha mellétárcsázik, egyszerűen csak letette volna. És miért invitál mindkettőnket a lánya esküvőjére? - Ha megalapozott az elméleted, a férjed valószínűleg azt mondta neki, hogy te úgyse jössz, viszont az asszony azt akarja, hogy Gordon mindenképpen ott legyen. Betette magának az ajtót a jó modorral - állapította meg Bill szárazon. - Elég lett volna; ha Gordont invitálja. - Rájuk kellene ijesztenem azzal, hogy elfogadom a meghívást - mondta Isabelle. - Bánt a dolog? - kérdezte a férfi kíváncsian. Tudta, hogy Forresterék évek óta nem hálnak egymással, de Isabelle akkor is a felesége Gordonnak. Az pedig 356
rendkívül komiszul bánik vele, amióta az asszony kijött a kórházból. Megkönnyebbűlés lehet, hogy vég az ő kezében is van valami a férje ellen. Ez ugyan nem valami fennkölt szemlélet, de Gordon a kórház óta egyfolytában a meghurcolt erényt játszotta, és Isabelle már halálosan unta, hogy úgy kezelik a tulajdon házában, mint egy bűnözőt. - Nem tudom, mi az, amit érzek - vallotta be. Hogy haragot-e, sértettséget, megkönnyebbülést, megaláztatást? Vagy úgy érzem magam, mint akit megbosszultak? Lehet, hogy tévedek, és csak barátok. - Ezt érdekes lenne tudni -jegyezte meg Bill halkan. - Hogyan deríthetném ki? Ha igazam van, Gordon nem fogja bevallani. Majd bolond is lenne. Fogalmam sincs, mit művel, hova megy, kikkel találkozik. Gordon évek óta nem beszélt meg vele semmit. - Fogadj föl egy nyomozót - tanácsolta Bill praktikusan. - Az olyan otrombaság lenne. És Gordon dühöngene, ha megtudná, és még kegyetlenebbül kínozna, hogy a saját bűnét leplezze. - Bill egyetértett, hogy ez bizony valószínűleg igaz. - Hát akkor fülelj. Talán a sajtó megszellőztet valamit, ha az asszony elmegy Sankt-Moritzba. - Gordon túlságosan eszes ahhoz, hogy így kiszolgáltassa magát - mondta eltűnődve Isabelle. Miután bontották a vonalat, támadt egy új gondolata. Volt 357
egy ismerőse a nagy divatszalonok világában. Egyűtt jártak iskolába, és jó barátnők voltak, de Isabelle azóta nem találkozott vele, amióta Teddy megszületett, idő előtt és betegen. Nathalie Vivier nek hívták, kamaszkorukban nagyon közel álltak egymáshoz. Ismét felhívta a tudakozót, és megkérdezte Nathalie számát. Nathalie nem ment férjhez, és jelentős erőt képviselt a divat világában, gyakorlatilag ugyanakkorát, mint Louise a rivális szalon élén. Isabelle úgy érezte, mintha egy titok szálait gombolyítaná le. Most már mindent tudni akart de Ligne grófnéról, aki tizenkét órája valóságos rögeszméje lett. Isabelle várta az időt, amikortól illik telefonálni, azután felhívta Nathalie-t. Szombat volt, Nathalie maga vette föl, és megdöbbent, mikor meghallotta, ki hívja. - Úristen, évek óta nem beszéltem veled! Hogy van a kisfiad? - Isabelle elmagyarázta, hogy Teddy a születése óta beteg, és tizennégy éve ő tölti ki az életét. - Volt egy olyan érzésem, hogy ez történhetett. Mindenki azt mondja, hogy valóságos remete lettél. Festesz még? - Nincs időm. - Egy darabig kicserélték a híreket. Nathalie anyja meghalt, az apja másodszor megnősült, ő tíz évig élt együtt egy szenátorral, aki most visszament a haldokló feleségéhez. Nem ment férjhez, nincsenek gyerekei, és még mindig imádja a munkáját. Úgy beszélgettek, mintha tegnap találkoztak volna utoljára. A legjobb barátnők voltak az isko358
lában, akkor távolodtak el egymástól, amikor Isabelle hozzáment Gordonhoz. Nathalie utálta a bankárt, pökhendi, felfújt hólyagnak tartotta, és meg volt győződve róla, hogy a társadalmi összeköttetései miatt vette feleségül Isabelle-t. Sose bízott benne, de ezt most nem dörgölte Isabelle orra alá, hagyta, hogy ő hozza szóba. - Most valami szörnyű dolgot kell kérdeznem tőled, Nat. Nem tartozol nekem semmivel, de tudnom kell valamit, és nem látok más módot, amivel kideríthetném. - Hosszú csönd lett a vonal másik végén. Nathalie azt fontolgatta, mennyire lehet őszinte. Többé-kevésbé várta ezt a telefont, és nem egészen lepődött meg Isabelle hívásától. Bár furcsa, hogy épp most kérdezi, ennyi idő után. - Mit akarsz hallani? - kérdezte halkan. - Valakiről akarok. Senkinek sem árulom el, hogy téged kérdeztelek, de szeretném, ha az igazat mondanád. Mit tudsz Louise de Ligne-ről? Rövid sóhaj, aztán Nathalie úgy döntött, hogy nyílt kártyákkal játszik. - Nagyon tehetséges, nagyon nehéz természetű, nagyon okos, kellemes külsejű, bár egy kicsivel idősebb nálunk, néha nagyon bárdolatlan tud lenni. Elég hideg. És roppant nagyravágyó. Állítólag ő hozza a pénzt a szalonnak, ahol dolgozik. Úgy tudom, a férje vásárolt meg neki a cégből egy szép nagy darabot. A férj egyébként legalább százéves, komplett 359
agyalágyult, és nagyon beteg. Ha meghal, Louise örököli a pénzét. A férjnek már vannak gyerekei az első házasságából, akik megfojtanák a grófnét egy kanál vízben. Neki viszont van annyi esze, hogy annyira kitúrja őket az örökségből, amennyire lehetséges. Maga hőzöngött vele, hogy már meg is tette. Akkor ment feleségül a grófhoz, amikor az megvolt vagy nyolcvan, és gyorsan biztosította a jövőjét egy sráccal. De Ligne a kilencvenes évei végét tapossa, már nem húzza sokáig. Övé Franciaország egyik legnagyobb vagyona. - Ez nagyon érdekes információ volt, de nem egészen az, amit Isabelle hallani akart. - Mit tudsz még? - Isabelle, ne akarj olyan dolgokat tudni, amelyek fájni fognak. Anélkül is elég fájdalmas az élet. Miért kérdezed ezt tőlem? - Mert tudni akarom. Tudsz valamit, ugye? Hosszú csend, újabb sóhaj. - Nem egészen titok. Fél Párizs tudja. - Isabelle szívverése megugrott ezektől a szavaktól. - Köze van a grófnénak Gordonhoz? - kérdezte végül. Nathalie fölkacagott. Milyen naív még mindig ez az Isabelle! Nathalie pont ezért szerette az iskolában, ezért a megindító ártatlanságért. Csak hát föl kell nőnie. Talán most van itt az idő. - Nagyjából tíz-tizenkét éve a szeretője. Mindenhová együtt mennek. Meg vagyok lepve, hogy neked még senki sem szólt róla. Ugyszólván nyíltan mutat360
koznak évek óta. Akárki megmondhatja. - Én már nem ismerek senkit - mondta kábultan Isabelle. - Komolyan beszélsz? - Komolyan. Gordon ékszereket vesz neki, és vásárolt neki egy autót. Azt hiszem, van egy lakásuk valahol a bal parton, a Bac utcában. Nyaranta az Hotel du Capban szállnak meg. Tavaly összefutottam velük Saint-Tropez-ben. - Egy teljes élete, egy külön világa volt Gordonnak, amelyről Isabelle semmit sem tudott: Ez még rosszabb volt, mint amitől tartott. - Ott akar hagyni a férjed? - kérdezte a gyakorlatias Nathalie. - Ha igen, iszonyú tartásdíjat kéne kicsikarnod belőle! Mint hallom, egy vagyont költött a grófnéra. - Ezt én nem tudom elhinni, Nathalie. Hogy lehet ez? Biztosvagy benne? - Abszolúte. Ha nekem nem hiszel, hívj fel tíz embert, akiket régen ismertél, ugyanazt fogják mondani. Férjed és a grófné évek óta téma. - Nem akar elhagyni - töprengett Isabelle. - Csak tegnap támadt ez az érzésem vagy sejtésem, de az én feltételezéseim meg se közelítették ezt. - Legrosszabb esetben új keletű félrelépésre, futó viszonyra gondolt, de semmi esetre sem egy tizenkét éve tartó másik életre, mialatt ő otthon ápolta a fiát. - Egyelőre nincs oka elhagynia. A grófnénak meg van kötve a keze, amíg a gróf él. De ha meghal, akkor az a spúrom, hogy Gordon mindenképpen el akarja 361
happolni az özvegyet. Befolyásos és gazdag. Bár ki tudja, lehet, hogy mostanra már beleunt Gordonba. Sose lehet tudni. Mindenesetre vigyázz vele, mert harapós dög. Ha fenyegetést lát benned, akkor elintéz, Láttam, amikor megcsinálta az haute couture-ben. Sötét gengszter. Valami hatodrendű varrodában volt masamód, amikor megismerkedett a vénemberrel aki grófnét csinált belőle, és vásárolta neki ezt a puccos szalont. Bár azt meg kell adnom, hogy ért ahhoz, amit csinál. De nem az a fajta, akivel érdemes ujjathúzni, ha úgy dönt, hogy fenyegetéstjelentesz. Kinyír egy szempillantás alatt, kerül, amibe kerül. Ha Gordont akarja, akkor a szemed láttára fogja elszipkázni. Már meg is tette. - Én nem jelentek fenyegetést - mondta keserűen Isabelle. Sültbolondnak érezte magát. És akkor még Gordon komiszkodott vele éveken át! Ezt az aljasságot! - Lehet, hogy ő nem így látja. Sajnálom, Isabelle. Nathalie nagyon utálta, hogy neki kellett közölnie a rossz hírt. Mindig szerette Isabelle-t. Döbbenetes elgondolni, hogy Gordon ennyire öszszekösse magát egy másik asszonnyal! Isabelle-nek természetesen az jutott az eszébe, hogy nem az ő hibája az egész, mert annyira beletemetkezett a fia ápolásába. Nathalie azt mondja, tíz-tizenkét éve tart. Gordon pont az idő tájt zárta ki őt az életéből és a szobájából. Stimmel minden. 362
- Jobb lenne neked nélküle, Isabelle - mondta őszintén Nathalie. - Mellesleg a grófnénak is jobb lenne. Gordon teljes mértékben önellátó. Nekem mindig az volt a véleményem, hogy utálja a nőket. Isabelle beszámolt a balesetről, nem említve Billt, azután megfogadták, hogy a legközelebbi telefonnal már nem várnak ilyen sokáig. Isabelle hálás volt, hogy megtudta az igazságot, akármennyire fájjon. Miután letette a kagylót, sokáig ült, bámult maga elé, majd fölhívta Billt. Mély álmából ébresztette, de mindenképpen el akarta mondani neki, amit Nathalie-tói hallott. Elhadarta az álomittas Billnek, amit megtudott, és mire befejezte, a férfi is ülő helyzetbe tornázta magát, és az elképedéstől kikerekedett szemmel bámult maga elé. Az egész dolog rendkívül franciásan hangzott. Az Államokban nem tartanak szeretőt egy évtizeden át, inkább elválnak az emberek. Persze, a grófné arra vár, hogy bezsebelhesse a férje után az örökséget. - Ocsmány história. Biztos, hogy igaz? - Ez is a gyanúját igazolta, hogy micsoda aljas fráter Gordon. - Nathalie mindig tud mindent. Miért nem szólt nekem senki? - Olyan megalázó, hogy egész Párizs tudja. Olyan ostobának érezte magát tőle. - Nyilván azt képzelték, hogy te is tisztában vagy vele, és jobbnak látták, ha nem rázzák a csónakot. Felénk is ez a szokás, nem csak Európában. - Neki sem 363
szólt senki Cynthia ügyeiről, magától tudta. - Most már nem gyakori az ilyesmi, amióta lehet válni. Szerinted mit kellene tennem? - Fogalma se volt, mire használja a frissen megszerzett információt. - Mit akarsz tenni? - kérdezte óvatosan Bill. - Nem tudom. Szeretném az arcába vágni, mihelyt hazaér, vagy inkább már Sankt-Moritzban felhívnám de tudom, hogy ez nem okos dolog. - Gordon úgy esne neki, akár egy tigris, ha ezt merné tenni. - Szerintem várnod kellene, és amikor legközelebb beléd köt, akkor vágd a szemébe. Ott akarod hagyni? - Isabelle ezt akarta, de úgy gondolta, nem teheti. Teddynek így is nagyon nagy törés lenne a változás, arra pedig nincs garancia, hogy Gordon juttatna neki annyit, ami elegendő lenne a fiúra. Különben is, a barátnője egyelőre nem mehet férjhez, tehát Gordonnak sem sürgős a válás, vagy ha mégis elválna, egyáltalán nem lenne nagylelkű Isabellehez. Botrányt az ő helyzetében nem akarna, nehogy beszennyezze makulátlan hírnevét. Okosabb, ha csendben marad és vár, ahogy Bill tanácsolta. Sok mindenről kellett gondolkodnia, sok mindenben kellett döntenie. - Hát most legalább van egy kis muníciód. Talán az a legokosabb, ha titkolod, amíg eljön a megfelelő alkalom, és aztán lősz, egyenesen a szeme közé. - Ha mindenki tud mindent, akkor nem is lenne akkora botrány, ha elválnánk, ugye? 364
- De igen, lenne. Más dolog szeretőt tartani, még akkor is, ha mindenki erről pletykál. Megint más dolog egy dühös feleség, aki skandalumot csinál, nyilatkozik a sajtónak, nyilvánosan megbélyegzi a férjét, egy rakás pénzt követel, a férj ellen fordítja a közvéleményt. Az ég áldjon meg, úgy nézel ki, mint a Madonna, beteg gyermekkel. Elég régen foglalkozom politikával, ha valamelyik pártfogoltam ilyen zűrbe keveredne, azt mondanám neki, iszkoljon fedezékbe, maradjon házas,játssza a feddhetetlen tisztességest, kezdjen el árvákat etetni, vagy adoptáljon vak apácákat. De azt bizonyosan nem mondanám, hogy borítsa föl az asztalt, tálaljon ki és váljon el. Gordon minél hamarabb a szőnyeg alá akarja söpörni ezt a piszkot, és ez csak rajtad múlik, szerelmem. A labda most a te kezedben van. Két dolog van, amit Gordon nem szeretne: botrányt és válást. Főleg, ha az asszony még nem szabad. Gordon majd csak akkor akar kiszállni, ha nősülhet, egy perccel se hamarabb, akkor is olyan szőrmentén, amennyire lehet. És az egyéniségét ismerve, nem hinném, hogy túl sokat mentegetőzne vagy nyájaskodna. A végén mindig téged próbál meg hibáztatni. Minél több a titkolnivalója, annál gonoszabb lesz. Ha szembeszállsz vele, mindenféle szörnyűséggel fog fenyegetni, megmutatja, mennyire aljas bír lenni, és igyekszik annyira megrettenteni, nehogy kitálalj. Nagyon óvatos légy, szívem. Ha sarokba szorítod, elharapja a 365
torkodat. Ismerem ezt a típust, ez nem sűllyed el méltósággal, csendben nem lép át az éjszakába, előbb öl meg téged. Ezzel a házassággal neki mit tudom én milyen céljai voltak, tehát nem fogja tűrni, hogy belekavarj. Talán a grófné óhaja, hogy ne váljatok, mert így megmarad a reputációja. Ez nem fog lefalcolni, amíg a vénember meg nem hal. Szerintem sok minden foroghat itt kockán, amiről te nem is tudsz, úgyhogy nagyon vigyázz, és nehogy megszorongasd Gordont. Bölcs tanács volt, Isabelle tudta is, hogy a férfinak igaza van, csak még nem tudott mit kezdeni az információval. Hány éjszaka lehetett, amikor a férje nem aludt itthon, hanem elment a grófnővel a lakásba, amelyre Nathalie célzott Ő és Sophie még csak most kezdtek gyanítani, hányszor hagyhatta itt őket éjszakára Gordon. Utazások jutottak eszébe, amelyekre Gordon a barátaival ment, "magányos" vakációk, összejövetelek, házak, ahová meghívták. Jól mondta Nathalie, körülbelül tizenkét éve tart. - Hát ez nagyon érdekes - mondta hűdötten. Gordon hirtelen vadidegenné változott. Louise de Ligne pedig biztosan sokkal rafináltabb és nagyvilágibb, mint ő valaha is volt. Mélységesen ostobának érezte magát, hogy ezt csinálhatták több, mint egy évtizeden át az orra előtt. - Hadd gondolkozzam rajta még egy kicsit. Ne tégy semmit - kérte Bill. Nem akarta, hogy az asszonyt 366
bántsák, márpedig az könnyen megeshet. - Nem teszek. - Ne feledd, ha sarokba szorítod Gordont, marní fog! Ez biztos! - Isabelle száz százalékig egyetértett vele. Gordon hihetetlenül aljas tudott lenni, ha támadták. Az asszony évek óta fölfedezte ezt a tulajdonságát. A következő néhány napban is beszélgettek a témáról, de nemjutottak új következtetésre. Aztán hazajött Gordon, elégedetten, naptól barnán, és meglepően barátságos kedvében. Még azt is megkérdezte, hogy van Teddy, mire Isabelle megnyugtatta, hogy nagyon jól. De Ligne grófnéről egyetlen szót sem szólt. Isabelle akkor engedte meg magának az egyetlen csípést, amikor átnyújtotta a postáját. Kivette belőle a meghívót, amelyet kettejüknek címeztek, aztán hanyagul megemlítette, hogy de Ligne gróf és grófné szívesen látnák őket egy esküvőre. Hozzátette ártatlan arccal, hogy ő elfogadta mindkettejük nevében, hiszen egészen szórakoztatónak ígérkezik. Gordonnak a szeme se rebbent. Teljesen üres volt az arca. - Teddy orvosa azt mondja, hogy többet kellene kijárnom, és igaza van. Arra gondoltam, hogy a te ismerőseid, és mivel a meghívó kettőnknekjött, feltételeztem, hogy nem haragudnál, ha én is mennék - magyarázta édesen kerek szemekkel. - Egyáltalán nem - felelte Gordon olyan egykedvü367
en, hogy Isabelle egy pillanatra kételkedni kezdett Nathalie jólértesültségében. - Habár - folytatta Gordon valahogy furcsa pillantással - de Ligne-ék egy kicsit unalmasak, mert nagyon öregek. Azt hiszem, unatkoznál. Ha ismét el akarsz járni hazulról, valami mulatságosabbal kellene kezdened - mondta inkább figyelmesen, mint nyugtalanul. - Milyen öregek ezek, ha eladó lányuk van? - érdeklődött Isabelle ártatlanul. Gordon vállat vont. - Nyilván nem ifjú hajadon, hanem valószínűleg egy csúnya aggszüz. Nem hangzik szórakoztatónak. Látszott rajta, hogy mindenképpen vissza akarja tartani a feleségét az esküvőtől. Isabelle, évek óta először, mulatott rajta. - Igazad van, valóban nem szórakoztató. Akkor írjam meg nekik, hogy nem mehetünk, vagy az túlságosan neveletlen dolog lenne? - Ezt majd én elintézem. Különben hol a meghívó? - Az asztalomon. - Kifelé menet magamhoz veszem. Szólok a titkárnőmnek, hogy intézkedjék. - Köszönöm, Gordon. Majd küldök nekik valami szép ajándékot, nehogy megsértődjenek. - Elisabeth azt is elintézi. Van neked elég dolgod. Isabelle cukorédes hangon mondott köszönetet. Gordon távozott a bankba, kezében a meghívóval. Bili hahotázott, amikor Isabelle beszámolt neki a tör368
téntekről. - Te bestia! Ezzel együtt emlékezz arra, amit mondtam. Vigyázz Gordonnal, nem ostoba ember. Mostantól figyelhet, hogy mit teszel. Gondolhatja, hogy hallottál valakitől valamit, ha igaz, amit a barátnőd mond, és egész Párizs ezen csámcsog. Isabelle és Gordon a következő hónapokban is folytatva a bújócskázást. Semmi sem változott. Gordonnak megvolt a maga élete, a nője, a lakása, a kapcsolata. Bizonyos értelemben sokkal inkább volt a férje deLigne grófnénak, mint Isabelle-nek. Mint ahogy az asszony is Billt érezte az igazi férjének. Bili már öt hónapja volt a szanatóriumban. Megerősödött, és évek óta nem érezte magát ennyire egészségesnek. A nyaka szinte nem is okozott már gondot. Úszásnál olyan volt széles vállával, keskeny csípőjével, mint egy fiatalember. A lába se volt már annyira érzéketlen, és ügyesebben közlekedett a tolókocsival, ám nemhogyjárni, de még állni sem tudott. Nem volt erő a lábában, nem bírt el semmiféle súlyt. A járógép sem segített; ha rácsatolták, Bill még hamarabb elesett. Fenyegetően lógott a feje fölött az egyesség, amelyet önmagával kötött Isabelle-ről. Kezdeti viszolygása ellenére továbbra is találkozgatott Harcourt doktornővel, a szexuálterapeutával. Még mindig erősködött, hogy ő túl van a szexen. Túlságosan megrázta, mikor Isabelle-lel nem működött és meg volt győződve róla, hogy ez így marad. Ezzel 369
együtt szórakoztatták a beszélgetések Linda Harcourttal, aki folyamatosan ellátta érdekes könyvekkel, bár ezek nem győzték meg Billt. Hogy még bonyolultabb legyen az élet, márciusban beállított Jane és Joe, hogy el akarnak jegyezkedni. Bili egészen megrendült, noha kedvelte Joe-t, és hoszszas telefonbeszélgetések sokaságát folytatta Cynthiával, aki sokkal megértőbbnek bizonyult, így hetekig vitatkoztak. Utoljára Jane-t vette elő, mikor látogatóbajött a Newyork Egyetemről. - Apu, tudjuk, mit teszünk. Nem vagyunk gyerekek. Hét hónapjajárok ide, tisztában vagyok vele, mit vállalok. - Joe-t pelenkázni kellett, gyógyszereket szedett, és csak az egyik karját tudta használni. Sokkal súlyosabban megsérült, mint Bill. Ősztől fölvették a jogi karra, vágott az esze, mint a borotva. Az orvosok szerint akár még gyereke is lehet. Linda elmagyarázta Billnek, hogy egyes férfiak, bár nem képesek az aktusra, orvosi segítséggel megtermékenyíthetik a feleségüket. Kérdés, hogy Joe, aki ugyancsak dr. Harcourt páciense volt, ezek közé a férfiak közé tartozik-e. Ám Joe legalább fiatal, de Bill az ő korában már nem volt hajlandó kísérletezni, vagy bolondot csinálni magából. El volt szánva rá, hogy holtig tartózkodni fog a szextől. Tudomásul vette, hogy ez a sorsa. - Nem tudod, mibe mész bele! - vitatkozott a lányával. - Fizikailag is, érzelmileg is neked kell támpillérnek lenned! 370
- Ez nem igaz! Joe törődik velem, ő az egyetlen férfi, rajtad kívül, aki valaha is törődött. Jogász lesz, a balesetből kapott kártérítés befektetéséből máris keresett egymillió dollárt, és ezenkívül is van néhány nagyon jó részvénye. Anyu tőzsdei ügynöke megnézte, és azt mondja, Joe a lehető legokosabban csinált mindent. Az pedig nem érdekel, hogy nem tud sziklát mászni és keringőzni. - Egy napon talán érdekelni fog. - Neked és anyunak sejött össze, pedig akkor még tudtál járni! Miért annyira más ez? Miért vannak nekünk eleve rosszabb esélyeink, mint nektek, mikor összeházasodtatok? - Mert Joe fogyatékos! - makacskodott Bill. - Az pedig iszonyú teher lesz a válladon! Anyádnak és nekem nemjött össze, ahogy te fogalmaztál, mikor még tudtam járni, de most eszembe se jutna, hogy megkérjem a kezét. - Siralmas vagy! Hihetetlen, hogy te gondolkozz így! - Az apja hirtelen nagyon megbánta, amiért Jane egyszer is meglátogatta a kórházban, és ő megismertette Joe-val. Azt hitte, ártatlan dolog, de tévedett. Két héten át vitatkozott Isabelle-lel, Cynthiával és a két lányával, végül pedig leült, és beszélt Joe val. Leplezetlen, türelmetlen nyomásra számított, eleve indulatosan ült neki a beszélgetésnek, ám arra nem volt felkészülve, amit Joe mondott. - Tudom, mit érzel, Bill - szólt halkan. Mindent 371
hallott Jane-től, aki annyira dühöngött az apjára, hogy aztjavasolta, szökjenek meg. Ám Joe ehhez túlságosan tisztelte leendő feleségét és apósát. - Nem mondhatom, hogy nincs igazad. Nem mondhatom, hogy sörmeccs lesz, mindketten tudjuk, hogy nem az. Én mégjobban látom ezt, mintjane. Azonkívül fiatalok vagyunk. A házasság egyetlen korban sem könynyü. A szüleim ugyanúgy elváltak, mint te és Cynthia. Az életben semmire sincs garancia. De mivel hiszem, hogy Jane-t és engem különleges kötelék kapcsol öszsze, ezért meggyőződésem, hogy nekünk bejöhet; Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy oltalmazzam, szeressem, és gondot viseljek rá - folytatta könynyes szemmel. Bili elfordult, nem akart meginogni. De téged is túlságosan tisztellek ahhoz, hogy olyat tegyek, amit nem akarsz. Bízom az ítéletben, még ha hiszem is, hogy ebben nincs igazad. Az a véleményem; hogy neked és nekem ugyanúgy jogunk van a teljes életre és a jó házasságra, mint másnak. Csak mert nem tudok járni, és nem használhatom mindkét karomat, ez nem jelenti azt, hogy nincs jogom szeretni. Remélem, te is így hiszed. De ha nem akarod, hogy feleségül vegyem a lányodat, ha nemet mondasz, akkor közlöm Jane-nel, hogy meggondoltam magam. Ha ezt akarod, akkor inkább gyűlöljön engem, mint téged, mert az apja vagy, szüksége van rád, talán még jobban, mint rám. És nem akarok a családotokhoz tartozni, ha ellenzed. Csak egy szavadba kerül. - Bill 372
szédelegve hallgatta. Mennyire szerette volna, ha ez igaz lenne, de akkor is azt gondolta, hogy túl nehéz sors ez a két fiatalnak, és ő meg akarta védeni a kislányát. Olyan férfit akart Jane-nek, aki a saját lábán ballag majd mellette, a hegyről le a völgybe. - És ha kiderül, mégse lehetnek gyerekeitek? - Ez életbe vágó kérdés volt Billnek, és tudta, hogy Janenek is az lesz egy napon. - Akkor örökbe fogadunk. Megbeszéltük Jane-nel. Semmire sincs garancia. Hány meddő házaspár van, holott semmijük sem sérült? Majd azt tesszük, amit helyesnek látunk mindketten. Bili tudta, hogy ennél többet nem várhat egy férfitól. Joe imádja Jane-t, tisztességes, melegszívű, eszes, jól nevelt, udvarias, művelt ember, az anyagi helyzete is jó, de holtáig tolószékben fog ülni. Élete legsúlyosabb döntése volt. Sokáig hallgatott, azután könnyes szemmel kitárta a karjait. Összeölelkeztek. - Jól van, te kis szarházi - mondta remegő szájjal. Vágjatok bele. De megöllek, ha egyszer is megszomorítod Jane-t! - Esküszöm, hogy amíg élek, mindent megteszek érte, amit tudok! - Lányos apa ennyit várhat el attól a férfitól, aki kérőként jelentkezik. Megtörülték a szemüket, elmosolyodtak, és Bill elővette a szobai hűtőszekrényből az egyik palack bort. - Mikor akartok összeházasodni? - kérdezte, miközben töltött két pohárba. Úgy érezték magukat, 373
mint akik fél óra alatt mászták meg az Alpokat. - Júniusra vagy júliusra gondoltunk. A New Yor Egyetemen tanulok majd jogot, és kaphatunk házat elszállásolást, így Jane is akadálytalanul tanulhat. Jane ősszel lesz húszéves és másodéves. Joe huszonhárom. Persze, hogy fiatalok, de mások is kötöttek már házasságot ebben a korban, és sikerült nekik. Remélhetőleg Jane és Joe a szerencsések között lesznek. Semmi mást nem kíván nekik. - Innen mikor távozol? - kérdezte. - Egy-két hónap múlva. Egy évet voltam itt, úgy gondolják, most már kész vagyok. Arra gondoltam, hogy egy időre hazamegyek Minneapolisba. Bili bólintott. Olyan okosan hangzott az egész. Ha Joe nem tolókocsiban ül, leendő apósa talán ugrált volna a boldogságtól. De legalább beleegyezett. Egy kicsit becsíptek, aztán Joe visszament a szobájába, és felhívta Jane-t. A fiú teljesen ki volt facsarva, annyira rettegett attól, hogy Bill mit fog mondani. Jane örömkönnyekben tört ki, amikor meghallotta a vőlegénye hangját. A világon mindennél fontosabb volt a számára az apai áldás. Se ő, se Joe nem akartak házasságot kötni Bill akarata ellenére. Öt perccel Joe távozása után Jane felhívta az apját, sírva-nevetve hálálkodott, majd átadta a kagylót Cyntthiának. - Gratulálok! Kicsit aggódtam miattad, de végül azt tetted, ami helyes - mondta feltűnően higgadt nyuga374
lommal. Nem csak a gyerekek, de ők is felnőtté értek az utolsó évben. - Mitől vagy ebben olyan biztos? - kérdezte Bill, aki továbbra is nyugtalankodott. - Mert tudom. Te is tudod, csak majrézol. Joe nagyon jó lesz Jane-hez. Ők ennyit kérhetnek. A többit eldönti a sors. - Jobban is teszi, különben nekem kell felelnie. - Büszke vagyok rád - mondta Cynthia. - Ne legyél. Joe olyan helyes srác, hogy nem tudtam nemet mondani. - Örülök neki. - Ugyanezt mondta Isabelle is, mikor telefonált, hogy megérdeklődje, mi újság. - Sose bocsátottam volna meg neked, ha nemet mondasz! - szólt hevesen. Egész éjszaka ezért izgult, és hajnali négykor kelt, hogy telefonálhasson. Tehát mindenki a szerelmespárnak szurkolt. Nincs ellenállhatatlanabb erő, mint a szerelem, és Jane meg Joe bizonyosan szerették egymást. Bili már csak abban reménykedett, hogy az élet is jól bánik majd velük. Joe már busásan megfizette az árát hogy élhet. Párízsba beköszöntött a tavasz. Isabelle élete két hónapja holtponton stagnált. Nem árulta el Gordonnak, mit tudott meg, várta, hogy eljöjjön az ő ideje. A jelleme változott meg, amióta tudomást szerzett Louise-ról. Már nem érezte bűnösnek szerelmét Bill iránt, és lehetőleg kitért a férje elől. Nem kért elnézést, semmit sem várt Gordontól. Ez egy ismeretlen 375
ember volt, akivel történetesen egy lakásban élt. Bili csak azért aggódott, nehogy Gordon megérezzen valamit ebből a változásból, ám a bankár eddig még nem fogott gyanút. Bili még mindig naponta telefonált, bár tisztában volt vele, hogy hamarosan döntenie kell neki is. Hetedik hónapját töltötte a rehabilitációs központban, és noha erősebb, egészségesebb lett, nem következett be érdemi változás. A teste meggyógyult, és bár eredetileg egy évre tervezte a szanatóriumi tartózkodást, orvosai megmondták, hogy hamarosan távozhat. Fontolgatta, hogy májusban megy el. Végre közölték vele, hogy ennél többet nem tehetnek. Holtáig a tolószékhez lesz láncolva. Csodák nincsenek, nem kecsegtethetik műtétekkel. Meg kell békélnie a gondolattal, hogy az élete ilyen, és ilyen marad. Ennél brutálisabb csapás már csak akkor érhette volna, ha Isabelle-t halálra gázolja a busz. Ez, hogy nem tudottjárni, egyet jelentett azzal, hogy nem látja többé az asszonyt. Inkább meghal, minthogy ráakaszkodjon Isabelle-re a nyomorékságával. Úgy érezte, most halt meg, mikor közölték vele, hogy nincs tovább. Isabelle-nek egyelőre nem mondta meg, hogy vége, de tudta, hogy hamarosan meg kell tennie, nehogy meggondolhassa magát. Fogadalmat tett, hogy a közeljövőben sort kerít a csendes búcsúzásra. Washingtoni barátai továbbra is látogatták, és egy fontos szenátori poszt várományosa megkérte, hogy 376
vállalja eljúniusban a kampányát. A szenátorjelöltnek tervei voltak a négy év múlva esedékes elnökválasztást illetően, és tudta, hogy Bill az az ember, aki fölrepítheti a csúcsra. Bili már úgyszólván meg is ígérte, hogy segíteni fog. Megbeszélte Isabelle-lel, és az asszony is meg volt győződve róla, hogyjót fog tenni neki, ha folytatja a munkát. Megérezte, hogy Billt néha elcsüggeszti, amiért nem halad gyorsabban a gyógyulással, holott a központban igazán mindent elkövettek érte. Azt is jól sejtette, hogy Billnek nehezére esik a továbblépés. Elhagyni a rehabilitációs központot kicsit olyan volt mint kibújni a gubóból. Addigra Isabelle is meggyógyult. Vizsgálatainál eredményei jók voltak, már ritkán fájt a feje, állapota feltűnőenjavult, és nem maradt más következménye a balesetnek, mint egy hosszú, vékony forradás a balkarján, ahol az elszakadt artériát összevarrták. Meg a kapcsolat, amely a kórházban született. Borzasztóan hiányolta Billt, és kérte, hogy jöjjön el hozzá, mihelyt elbocsátják a szanatóriumból. Bili ilyenkor mindig határozatlan válaszokat adott. Isabelle tudta, hogy még korai lenne útiterveket készítenie, de remélte, hogy annak is eljön az ideje. Hét hónapja nem találkoztak, ami egy örökkévalóságnak tűnt mindkettőjüknek. Bili is ezen emésztette magát. Látni akarta az aszszonyt, de tudta, hogy nem lenne helyes. Minden 377
megváltozott, amióta felfogta és megértette a tényt, hogy nem fog járni többé. Telefonbeszélgetéseik már nem tűntek olyan ártatlanoknak. Úgy érezte, félrevezeti az asszonyt. Ő az érzelmein és azon az évenkénti néhány lopott pillanaton kívül semmit sem kínálhatott Isabelle-nek. Amíg Isabelle férjes asszony, nem biztosíthatja a jövőjét, és nem védheti meg Gordontól, sem őt, se a beteg gyermeket. Nem adhat mást, mint szavakat. És egy dolgot nem akart: Isabelle szánalmát. Azt nem viselte volna el. Ha úgy dönt, Isabelle érdekében, hogy szakít, akkor az aszszonynak azt kell hinnie, hogy ő egészséges. Mert ha nem, ha azt képzeli, hogy Billnek szüksége van rá, akkor sohasem engedi el. Ennyire már ismerte. De valahányszor arra gondolt, hogy most szakít, vagy nem telefonál többé, úgy érezte, megszakad a szíve. Nem akarta, hogy az asszony mindenkitől elhagyatottnak érezze magát, de úgy okoskodott, hogy hosszú távon mégis ez a legjobb. Ha adhatott volna jövőt az aszszonynak, olyat, amilyet akart, az örökkévalóságig várt volna Isabelle-re, de most, mikor tudta, hogy ez lehetetlen, mert tolószékben fog ülni, amíg él, azt mondta magának, hogy el kell engednie. Az asszony érdeke ezt kívánja. Annál inkább, hiszen még szeretni sem tudja. Joe és Jane lehet olyan bolond, hogy fejest ugranak a jövő kalandjába, de ő nem teheti ezt Isabelle-lel. Most már naponta birkóznia kellett a lelkiismeretével. 378
Isabelle életének egyetlen öröme a férfin kívül az volt, hogy Teddy állapota ugrásszerűen javult az utóbbi két hónapban. Az anyja nem tudta, hogy az évszaknak vagy a szerencsének tulajdonítsa, de Teddy erősebbnek és egészségesebbnek látszott, mint egy éve bármikor. Többször még vacsorázni is lejött hozzá az ebédlőbe. Áprilisban Isabelle, évek óta először, kocsikázni vihette a Bois de Boulogne-ba. A Jardin d'Acclimatationnál megálltak egy fagylaltra. Isabelle ujjongva telefonált Billnek. Ilyen nem fordult elő, Teddy kicsi kora óta! Május elsején, Teddy születésnapján megköszönte Istennek, hogy méltónak találta tizenöt éve erre az ajándékra. Bili május másodika délutánján kezdte előkészíteni a terepet ahhoz, amit meggyőződése szerint tennie kellett. Ekkor hazudott Isabelle-nek először. A hazugság hosszú és kemény fejtörés eredménye volt, és akármilyen rettenetesnek tűnt, Bill tudta, hogy az aszszonyért teszi. Annyira szereti, hogy feláldozza magát Isabelle-ért. Teddyjobban van, Gordon hónapok óta békén hagyja a feleségét. A bankár úgyszólván sose volt otthon. Bili tudta, hogy ahhoz, amit most akar tenni, nem létezik megfelelő pillanat, de ez még mindig különb volt a többinél. Fantasztikus híre van, telefonálta dobogó szívvel Isabelle-nek, és nagyon igyekezett, hogy természetesen csengjen a hangja. Attól félt, hogy Isabelle, amilyen jól ismeri, fölismeri a hazugságot. De valami csoda folytán az asszony elhitte, hogy 379
aznap járt; végre létrejött a kapcsolat az agy és a lába között! Isabelle egy pillanatig döbbenten hallgatott, aztán sírva fakadt boldogságában, amitől Bill még rosszabbul érezte magát. De hát nem tehetett semmit, el kellett engednie az asszonyt, el kellett hitetni vele, hogy ő ép és egészséges. Ott van Isabelle-vel Teddy, nincsen szüksége arra, hogy még Bill is kolonc legyen a nyakán. Ha netán történne Gordonnal valami, ebben az állapotában ő semmit sem adhat Isabelle-nek, márpedig nem hajlandó tönkretenni az asszony életét azzal, hogy szárazdajkát csinál belőle. Neki több esze van, mint Jane-nek és Joe-nak. Nem engedheti, hogy Isabelle szánakozzon fölötte, megmentse, gondoskodjon róla. Ha nem áll meg a két lábán, semmi keresnivalója az asszony életében. Ez az első hazugság lesz az első lépés azon az úton, amely Isabelle szabadulásához vezet. Már csak ennyit ajándékozhat neki. Olyan ez, mintha egy csodaszép madarat engedne szabadon. Sokáig beszélgettek. Isabelle faggatta, milyen érzés volt az első lépés. Ijesztő volt-e, vagy csodálatos? Bili pedig a végtelenségig részletezte a témát. Ezután minden nap csiszolt a mesén. Most már valósággal rosszul volt, mikor telefonált, annyira utált hazudni. Tudta, hogy nincs választása, de a hazudozás akkor is beszennyezte beszélgetéseiket. Isabelle melegszívű, csodálatos, érzékeny asszony, és ő annyira szereti! Annyira szereti, hogy kilép az életéből. Ő 380
most már félember, vagy annál is kevesebb, és semmit sem adhat egy asszonynak. Még ha egyes részei működnek is, más részei sohasem fognak. Az orvosok diagnózisa örökre szétzúzta azt, ami a közös jövőjük lehetett volna. Amikor Bill nem az asszonnyal beszélt, vashingtoni életét szervezte. Megígérte a szenátorjelöltnek, hogy júniusban kezdi a munkát. Addig még lakást kellett kerítenie. Minél több időt szeretett volna a jelölttel tölteni, hogy alaposan megismerje. Júniusra volt kitűzve Joe és Jane esküvője. Jane fél tucat koszorúslányt szervezett be, Olívia lett a nyoszolyó, és a greenwichi házba tervezték a fogadást háromszáz személyre, akiket az első pázsiton fölvert sátor alatt akartak vendégül látni. Dúltak az előkészületek, Cynthia örökös ámokfutásban volt a szállítók virágkereskedők és ruhaszalonok között, ahol a lányokkal próbálta az esküvői toaletteket. Joe és Jane úszott a boldogságban. Kaptak családi elhelyezést az egyetemtől. Jane elutazott Minneapolisba a vőlegénye szüleihez. Olaszországba terveszték a nászutat. Ahogy hallgatta leendő vejét, Bill egyre rosszabbul érezte magát attól, amit Isabelle-lel művel. De már döntött, és biztos volt benne, hogy ez az egyetlen helyes dolog. Már csak az volt hátra, hogy közölje az asszonnyal. - Jól vagy? - kérdezte Joe az egyik délutánon, amikor visszafelé kerekeztek a szobájukba. - Úgy elhall381
gattál az utóbbi időben. - Joe aggódott leendő apósa miatt. Olyan különösnek tűnt. Tudta róla, hogy Bill számára véget ért a gyógyulás folyamata, és ez aggasztotta. Előbb-utóbb valamennyien eljutnak ehhez a falhoz, amikor szembe kell nézniűk az igazsággal. - Készülődöm vissza a való világba. Sok dolgom lesz az esküvő után - magyarázta Bill, de ezzel nem oszlatta el Joe aggodalmait. Leendő apósa az utóbbi hónapban csaknem teljesen elveszítette érdeklődését a terápia iránt, és már nem járt Linda Harcourthoz, Nem volt mit mondania, és nem érdekelték az orvosnő könyvei. Lemondott róla, hogy Isabelle-lel éljen. Beletörődött, hogy még egy hónapig marad a rehabilitációs központban, de minden lelkesedés nélkül. Gondolatban ő már kiköltözött. Szórakozott volt, elcsendesedett, és ha éppen nem figyelt a környezetére, ami mostanában gyakran előfordult, kiütközött rajta mélységes csüggedése. Május végén Bill összefutott Helenával, aki az ebédlőből jött, és sírt. Majdnem összeütközött a két tolókocsi, amikor Helena elkerekezett a férfi mellett. - Hé, a cserbenhagyásos gázolás bűncselekmény! kiáltott rá Bill. Helena lassított, de rá se nézett, csak a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Bili a lány mellé kormányozta a székét, és megérintette Helena vállát. - Segíthetek valamit? - Helena csak a fejét rázta, egy percig nem felelt, azután leengedte a kezét, ránézett a férfira vörösre sírt szemével, és Bill 382
kilenc hónapja először nem látta a lány ujján a hatalmas gyémántgyűrűt. Ezután könnyű volt kitalálnia, mi történt. - Nem akarod, hogy beszélgessünk egy kicsit? - Helena bólintott. Elkerekeztek a férfi szobájába, ahol Bill először is a lány kezébe nyomott egy marék papír zsebkendőt. Helena kifújta az orrát, és könnyes mosollyal köszönetet mondott. - Elnézést - mentegetőzött. - Roncs vagyok! - Gyönyörű volt még ilyen agyonsírt állapotban, még toloszékben is. - Találgassak, vagy te akarod megmondani? - Sergio... telefonált... az utóbbi időben kicsit furcsán voltunk egymással. Milánóban dolgozott, és sokat elvolt. Pár hónappal elhalasztottuk az esküvőt, mert azt gondolta, hogy szükségünk van még egy kis időre... Francba, Bill, hat éve jártunk együtt... de csak a baleset után jegyezrűk el egymást. Szerintem csak azért csinálta, mert bűntudata volt, mert akkor estem le, mikor vele dolgoztam. Azon a napon egyre csak mondta, hogy lépjek hátrébb, még hátrébb, és a végén leestem a lépcsőn... és... azt mondta, nem bírja megcsinálni, túlságosan nehéz, túl sok figyelemre van szükségem. Azt mondja, neki olyasvalaki kell, aki függetlenebb. Ezért! - csapott rá a tolószéke oldalára, és megint sírva fakadt. Bili átkarolta a vállát. Helena kásás kiejtésejelentősenjavult kilenc hónap alatt, de az állapota minden másban ugyanaz maradt. Bili pontosan ettől félt Jane-nél és Joe-nál, ezért 383
akarta visszaadni Isabelle szabadságát, mielőtt az aszszony meggyűlölné azért, mert az, aki, és nem lehet az, aki volt. - Valószínűleg megijedt - próbálta magyarázni. A huszonkilenc éves Sergio a legsikeresebb fiatal fotosok egyike volt a szakmában, azt a modellt kaphatta meg, akit akart, olyat, aki nem ül tolókocsiban. Nagyon rendes lett volna tőle, ha teljesíti, amit Helenának ígért, de, mondta Bill, ez még mindig jobb, hogy most vallott színt. - Nézd, Helena, ha nincs ereje hozzá, akkor ez a leghelyesebb, amit tehetett. Ugye, azt nem akarod, hogy azután hagyjon ott, mikor már összeházasodtatok? Jobb neked most megtudnod, hogy nem lesz megfelelő társad. - Isabellenél is ez volt az elmélete, bár róla tudta, hogy az aszszony sohasem hagyná faképnél, bár Bill véleménye szerint ez lenne az ésszerű viselkedés. Ha pedig Isabelle-nek nincs elég józan esze hozzá, majd lesz neki. Olyan eszelős elszántsággal hajszolta bele magát a rögeszméjébe, hogy most már feltétlenül hitt az igazában. Sergio viselkedése csak az ő teóriáját iga-zolta, hogy az ép embereknek semmi közük a fogyatékosokhoz, még ha ez a fogyaték a legcsekélyebb mértékű is. - Helena, hidd el, egy nap még örülni fogsz, amiért ez történt! - vigasztalta, mire a lány még keservesebben kezdett zokogni. Leperegtek rola az észérvek. Szerette Sergiót, és azt hitte, hogy Sergio is szereti őt. Már megvolt a menyasszonyi ru384
hája, megegyezett a szállítókkal, megrendelte a fotóst és a zenekart. Ám a házasság több ennél, főleg ilyen körülmények között. - Miért kellene örülnöm annak, hogy ez történt? kérdezte értetlenül. - Mert nem akarhatsz kolonc lenni a nyakán. Így csak meggyűlölne. - Én nem vagyok kolonc! - háborodott föl Helena. -Az vagyok, aki a baleset előtt voltam! Ugyanaz! Joe és Jane megtapsolták volna, de Bill nem tapsolt. Neki pont ellentétes volt a véleménye. - Egyikünk sem ugyanaz. Nem is lehetünk. Korlátaink vannak. Vannak dolgok, amelyeket soha többé nem tehetünk meg - mondta halkan, és Isabelle-re gondolt. - Micsoda? A tánc? A síelés? A gőrkorcsolyázás? Kit érdekel? - Ismét kifújta az orrát. - Sergiót nyilvánvalóan érdekli. Ő legalább becsületes volt, és ezért megérdemli a tiszteletedet. - Nem tisztelem! Szar pali! Semmi olyat nem tettem, ami feljogosítaná, hogy faképnél hagyjon! - Nem, csak balszerencséd volt. Mindannyiunknak balszerencsénk volt. Azért vagyunk itt. - Azt akarod mondani, hogy senki, soha többé nem fog szeretni bennünket, csak azért, mert ilyenek vagyunk? Mert ha igen, akkor nincs igazad, és rohadt dolog ilyet mondani. Hát Joe és Jane? Nézd meg őket! 385
- Elég idős vagy, hogy több eszed legyen, mint nekik. - Helena huszonnyolc éves volt, élni akart, férjet akart, gyerekeket. - Továbbra is az a véleményem, hogy hibát követnek el, és egy napon meg kell fizetniük érte. Egy napon Jane talán ugyanazt teszi, amit Sergio most tett. Akkor mi van? Addigra lesz egy két srácuk, és mindenkinek elcseszték az életét. - Te ezt gondolod? Hogy többé senki se marad - mellettünk, vagy nem kér belőlünk? Ez vadbaromság, ugye tudod? Vagy legalábbis remélem, hogy tudod. Jogunk van ugyanazokhoz a dolgokhoz, mint mindenkinek! - Talán mégse - mondta Bill sötéten. - Legalábbis nekem nincs. Én csak a magam nevében beszélhetek. De nem hinném, hogyjogom lenne rátukmálnom ezt - mutatott a tolószékére - valakire. Helena mégjobban felháborodott. - Bill, beszéltél te mostanában a pszichológussal? Hirtelen sokkal jobban kezdett aggódni a férfiért, mint saját magáért. - Szerintem beszélned kellene, mert nekem büdös ez a te álláspontod. Sergio egy seggfej, és abban talán igazad van, hogy ez jobb, mintha később tűnt volna el a balfenéken, de nem hinném, hogy ehhez lenne köze - mutatott a tolószékére, ugyanazzal a mozdulattal, mint a férfi - hanem inkább ahhoz, hogy szeret-e vagy sem, és mit gondol, milyen feleség lesz belőlem. Talán azt gondolja, hogy neki nem vagyok elégjó. 386
- Ugye, hogy igazam van! - mondta Bill. Helena dühösen nézett rá. - Nincs! Összevissza beszélsz, Bill. Azt hiszed, azon a napon, amikor tolószékben kötöttünk ki, elveszítettűk a jogunkat arra, hogy szeressenek. Én nem hiszek ebben, és sohasem fogok. Túl sokjó ember van a világon, akik fütyülnek rá, hogy ülünk-e vagy állunk. Én sem szeretem ezt az állapotot. Sokkal szívesebben futkosnék és viselnék tűsarkút. De nem lehet. És akkor mi van? Azt akarod mondani, hogy te nem szeretnél egy nőt, ha tolószékben ülne? Ilyen pitiáner vagy? Nem hiszem el rólad - mondta szúrós pillantással. - Talán nem - tért ki az egyenes válasz elől Bill, bár kénytelen volt elismerni, hogy van abban valami igazság, amit Helena mond. Ha Isabelle kényszerülne tolószékbe, attól ő ugyanúgy szeretné, talán még jobban. De itt nem erről van szó. - Talán csak azt akarom mondani, hogy nem minden emberben van meg az ehhez szükséges erő. De még ha meg is van, akkor is alaposan fontolóra kell venned, hogy erre akarod-e kényszeríteni őket, vagy tudsz-e annyira szeretni, hogy lemondj róluk? - Magáról beszélt. Helena értetlenül bámulta. - Akkor miért ne rakjanak ki bennünket egy jégtáblára? Az megoldaná a problémát, akkor a többieknek nem kellene tisztességesen viselkedniűk, kidobhatnák a részvétet, még fel se kellene nőniűk. 387
Ide figyelj, én marhára csodálom Jane-t és Joe-t azért, amit tesznek! Hisznek egymásban, és igazuk van! Szeretik egymást, és ez mindent megér. A többi, hogy szék, vagy mankó, vagy se szék, se mankó, az kutyafülét sem számít. Legalábbis nekem nem. Engem nem érdekel, hogy az ürge, akihez feleségül megyek, vak, süket és néma; legyen rendes ember, és szeressük egymást, nekem ez elég. Köpnék én erre a tolókocsira is, ha más ülne benne, és nem én! - Nagyon helyes, akkor gyere hozzám feleségül! ugratta Bill. Helena hátradőlt, és a könnyein keresztül mosolygott. - Te rémes alak vagy, és a nézeteid is kovászosak mondta nevetve. - Beszélned kellene a pszichológussal, különben valami nagy marhaságot fogsz csinálni a szabadulás után. - Ő is Linda Harcourt páciense volt, és a pszichiáternek nagyon szépen sikerült följavítania, mert Helena akarta is, hogy segítsenek rajta. - Például? - kérdezte védekezve Bill. Kedvelte Helenát, akivel jól összebarátkozott. Nagyon okos lány volt. - Például, hogy lelépsz azoktól, akik szeretnek, mert azt hiszed, púp vagy a hátukon. Miért nem bízod rájuk a döntést? Nincsjogod megszabni, mit gondoljanak. Ne te határozz helyettük. - Talán én tudom jobban. Ha szeretsz valakit, azt önmagától is meg akarod védeni. 388
- Az embereket nem védheted meg - mondta Helena csengő hangon. - Joguk van hozzá, hogy maguk döntsenek. Ezt ugyanúgy nem veheted el tőlük, mint ahogy ők sem foszthatnak meg minket a szabad akarattól. Tisztelnünk kell egymást. - Talán igazad van - tűnődött Bill. - Nincsenek válaszaim, csak kérdéseim. Azonkívül sokkal öregebb vagyok nálad. A te korodban talán én is bátrabb lennék. Talán abban is igazad van, hogy Sergio eleve szar alak. De ha az, akkor direktjobb neked nélküle, méghozzá minél előbb szabadulsz tőle, annál jobb. - Egyetértek - mondta a lány szomorúan - de akkor is fáj. - Ja - bólogatott Bill - fáj. Az élet szenvedés. Rengeteg dolog történik benne, ami istentelenül fáj. Vannak emberek, akiktől csakis csalódásra számíthatsz. Jobb minél előbb megszabadulni tőlük. - Cynthiára gondolt. Annak se volt semmi köze a tolószékhez. Helena bólintott. - Szerintem Sergio is ilyen - mondta sztoikusan. - Legközelebb talán kisebb gyűrűt kapsz, de egy klasszabb pasastól. - Helena bólogatott. Beszélgettek még egy darabig, aztán a lány visszatért a szobájába, de előbb még megismételte, hogy Billnek, távozása előtt, el kellene mennie a pszichológushoz. Késő este telefonált Isabelle, és elég zavartnak találta a férfi hangját. Helena olyan dolgokat mondott, amelyek fölzaklatták Billt. A lány olyan csökö389
nyösen ragaszkodott hozzá, hogy aki szeret, azt nem érdeklik a szeretett lény korlátai, hogy Bill hite majdnem megingott, de csak majdnem. Végűlis Helena fiatal nő, és az egész más, ha egy férfi gondoskodni akar egy nőről. Ő azonban férfi, és neki ennél többet kell nyújtania. - Fáradtnak tűnsz -jegyezte meg Isabelle, aki rögtön megérezte, hogy baj van. - Túlzásba vitted a mászkálást, és kifáradtál? - Feltétel nélkül elhitte Billnek, hogy ismét tud járni. Bili a tolószékére pillantott, és bűntudatosan hallgatta. Most már a hazugság miatt nem láthatja viszont az asszonyt. Olyan volt, mint a méreg. De épp ez volt vele a célja. Most már nem tántorodik meg, akármit mondjon Helena. Már túl messzire mentek a dologban, és ő továbbra is hitte, hogy az lesz a legjobb, ha elhagyja Isabelle-t. Már csak az a kérdés, hogy mikor. - Ja, gondolom. Rengeteg dolgom van, mielőtt távoznék - válaszolta. - Remek munkát végeztek! - mondta Isabelle, olyan gyöngéd, biztató hangon, hogy Billnek majd megszakadt a szíve. Ha le is tévedt az egyenes útról, ő a szabadságát akarja visszaadni Isabelle-nek, nehogy olyan terhet kelljen cipelnie, amely tönkreteszi az életét. Helena most azt mondaná, hogy Isabelle-nekjoga van dönteni, és Bill épp a szabad akarattól fosztja meg. Ám ő meg volt győződve róla, hogy a helyes dolgot cselekszi. Isabelle olyan jóságos lélek, hogy bizo390
nyosan nem hagyná ott. De az asszonynak feltűnt, hogy Bill már napok óta valahogy furcsán beszél: olyan szórakozott és boldogtalan a hangja. Csak azzal tudta magyarázni, hogy a férfi ideges, mert ki kell lépnie a rehabilitációs központ üvegházából, és új életet kell kezdenie. De most már legalább tud járni, ami nagyon megkönnyíti a dolgát. Mekkora megkönnyebbülés volt ez Isabelle-nek! - Hogy halad az esküvő? - kérdezte, abban a reményben, hogy elterelheti a férfi gondolatait arról, ami nyugtalanítja. - Cynthia ámokot fut, én meg próbálok félreállni az útjából. Nekem csak a számlákat kell fizetnem, ami a könnyebb része. - A nehéz része az volt, amit Isabelle-lel szándékozott tenni, de az asszony ezt nem tudhatta. - Hogy van Teddy? - tért át fürgén másik témára. Isabelle azt is észrevette, hogy Bill mostanában gyakran szökdécsel témáról témára, mintha váratlanul elment volna a kedve attól, hogy alaposan megtárgyaljon bármit is. Ez annyira nem volt jellemző rá és csaknem öt éve tartó dialógusaikra. Jobban ismerte ő a férfit, mint Bíll gondolta, és amennyire örült volna neki. - Pompásan! - felelte. Ez megnyugtatta Billt. Soha sem lett volna képes szakítani, ha a gyerek állapota hanyatlik. Isabelle maga pecsételte meg a sorsát, mikor azt válaszolta, hogy a fiújól van. - Még soha nem volt jobban! 391
- Remek. - Majd elmesélte, hogy a következő héten Washingtonba megy, lakást keresni. Ettől Isabelle megint szóba hozta Párizst. - Átjöhetnél az esküvő után, ha nem vagy túl fáradt. Csak néhány napra, mielőtt belekezdenél a munkába! - Nagy kérés volt, de Isabelle attól félt, hogy Billnek később nem lesz ideje a rengeteg munkától. - Ennek utána kell néznem. Lehet, hogy épp azon a héten kezdődik a kampány. - Ez is hazugság volt. A kampány csakjúnius végén kezdődött, bőven lett volna idő a párizsi útra, csak éppen tolószékben, ezt pedig nem árulhatta el az asszonynak. Maga tette lehetetlenné magának a látogatást. - Majd kitalálunk valamit! Aztán letették. Ezúttal Isabelle már aggódott. Határozottan az volt az érzése, hogy Bill kertel, és nem értette, miért. Csak úgy elkezdődött, a szó szoros értelmében egyik napról a másikra. Isabelle persze nem tudhatta, hogy az igazi kezdet az a pillanat volt, amikor az orvosok közölték szerelmével, hogy soha többé nem fogjárni. Bili megfogadta magának, hogy ha ez bekövetkezik, nem hívja többé az asszonyt, és sohasem találkozik vele. Ám a telefonokról képtelen volt lemondani. Isabelle-t az nyugtalanította, hogy hátha ő mondott valamit, amivel megbántotta a férfit. De Bill nem tűnt haragosnak, csak távolinak. Kilenc hónapja nem látták egymást, ki tudja, Bill mikor utazik 392
Párizsba, Isabelle pedig nem mehetett hozzá Washingtonba vagy New Yorkba. Olyan hosszú időre nem hagyhatta magára Teddyt. Mire beköszöntött az esküvő napja, Isabelle-en elhatalmasodott a pánik. Bili néhányszor elmulasztotta felhívni, és amikor ő rákérdezett, azt felelte, hogy rengeteg dolga volt. Lakást keresett Washingtonban, és megbeszélést folytatott a fiatal szenátorral, akinek a kampányát elvállalta. Lelkesen csengő hangon beszélt róla. Az esküvő utáni második napon Bill egyáltalán nem telefonált, és Isabelle valamilyen ösztönös félelemből nem merte felhívni. A férfi váratlanul falakat emelt közéjük. Gyönyörű esküvő volt, és mindenki sírt, amikor Joe és Jane hűséget esküdött egymásnak. Leírhatatlanul megindító látványt nyújtottak: Joe a tolószékben, és Jane, ahogy a szék mellett állva fogja a férje kezét. De senki sem sírt keservesebben, mint Bill, aki Cinthia mellett, az első padsor szélén ült a tolószékben. - Jól vagy? - kérdezte az asszony a fogadáson. Egymás mellett ültek, Cynthia feltűnően hallgatagnak találta volt férjét. - Idegesnek tűnsz. - Csak a munkajár az eszemben. Pár nap múlva elhagyom a központot, és utazom Washingtonba. Tudod, milyen vagyok. - Külsőre szenzációsan festett, de Cynthia látta rajta, hogy zavarja valami. - Feldúltnak látszol. - Végül Cynthia annak tulajdonította a feldúltságot, hogy most ment férjhez Bill 393
kisbabája. Odajött Olívia, és leült egy kis időre az apja mellé. Mikor pedig eljött az idő, amikor az apának táncra kell kérnie a lányát, Jane a nagyapjával táncolt, Joe és Bill pedig mosolyogva nézte. Joe-t egyáltalán nem zavarta, de Billt igen. Nagyon. Gyönyörű esküvő volt, pompásan sikerült a fogadás, a vendégek istenien érezték magukat. Ám ő csak Isabelle-re tudott gondolni, mikor este a rehabilitációs központ felé vitte az autó. Elbújt a szobájában, két napig még tornára sem ment, aztán csak összegyűlt a bátorsága a telefonáláshoz. Addigra Isabelle már nagyon ideges volt. Bili két napon át nem vette föl a kagylót. Tudta, hogy csak az asszony keresheti. Feküdt az ágyán, Isabelle-re gondolt, és szeretett volna meghalni. - Hol voltál? - kérdezte riadtan az asszony, mikor Bill végre telefonált. - Már azt hittem - csipkelődött vele - hogy te is elkísérted őket a nászútra! - Ám a férfi hallhatta a hangjában a sebzett nyugtalanságot és utálta magát miatta. Tudta, hogy ez a szorongás semmi a kínhoz képest, amelyet mindjárt érezni fog. Öt év után elképzelhetetlen, hogy nem lesz több Isabelle. Ám ezzel a búcsúajándékkal még tartozik neki. - Milyen volt az esküvő? - kérdezte az asszony ártatlanul. Bili sóhajtott. - Gyönyörű. A szertartáson mindenki sírt, utána pedig remekül érezték magukat. 394
- Mesélj róla! - Teddy még aludt, mostanában tovább aludt, mint régen, és az anyjának több ideje volt. Bill mesélt. Aztán mély lélegzetet vett. Olyan volt, mint leugrani a toronyból. - Isabelle, van itt valami, amit el kell mondanom neked. - Az asszony szíve kihagyott egy ütemet. Tudta, mielőtt Bill egy szót szólt volna, hogy rettenetes baj van. - Miért van az, hogy nem tetszik nekem a hangod? - Lélegzet visszafojtva várta. a következő csapást. - Cynthia és én megújítottuk a fogadalmunkat. Hosszú csend lett a vonal másik végén. - Pontosan mit jelent ez? - Igyekezett udvarias lenni, de legszívesebben sikított volna. Ám szokott jólneveltségével várta a magyarázatot. -Szorosabbra fonjuk házastársi kapcsolatunkat. Ez a második legrosszabb hazugság volt, amelyet Isabelle-nek mondott. Az első az volt, hogy ismét tud járni. - A dolgok megváltoztak, amióta a rehabilitációs központban voltam. Úgy gondoltuk, így lesz jó a lányoknak. - Akik közül az egyik férjes asszony, a másik huszonegy éves. Mit számít két érett nőnek, hogy a szüleik megújítják-e a fogadalmukat? De Isabelle nem kérdezte. Neki csak az számított, hogy megtették. - Mikor döntöttétek ezt el? - Egész testében reszketett, de a hangja megtévesztően nyugodt volt. - Az utóbbi hetekben - vágta rá a férfi mímelt hazugságát, - Tudtam, hogy valami baj van. - Elég jól megismerhette öt év alatt. - Ezért nem foglalkoztál a párizsi 395
utazás terveivel? - Most már megértette. Tudta, hogy Bill szorong valamitől, csak az okát nem ismerte. Mit jelent ez ránk nézve? - Azt hiszem, be kellene szüntetnünk a beszélgetéseket. - Ezek a szavak hatalmasabb erővel zúdultak az asszonyra, mint a busz. Egy darabig szóhoz se jutott, és attól félt, hogy elájul. Nem kapott levegőt, és a baleset óta először fájdult meg a szíve. Mintha egy malomkövet zúdítottak volna rá. Annyira össze volt törve, hogy nem bírt felelni, pedig tudta, hogy mondania kell valamit. Erre nem számított. De nem hibáztathatja a férfit. Ő nem volt hajlandó elhagyni Gordont, mert mi lesz akkor Teddyvel. Oly keveset adhat Billnek, kivéve ezeket a beszélgetéseket. Érthető, ha a férfi újra közeledett Cynthiához, akármilyen fájdalmat okoz is ezzel Isabelle-nek. Neki ígyjobb, és Isabelle szerette annyira Billt, hogy csakis a legjobbat kívánja neki: - Nem tudom, mit mondjak. Örülök a boldogságodnak, Bill. - Nem csak a lába jött rendbe, de a házassága is. Ezután csak jót kívánhat neki. Bili hallotta, hogy az asszony sír, és meg akart halni. Pedig Isabellenek így lesz a legjobb, ha most még nem is tudja. Csupán forró szerelme vehette rá erre a szörnyűségre. Azzal, amit mondott, a saját szívéből is szétroncsolt egy darabot: Ez a végső áldozat, amit megtehetnek egymásért. - Vigyázz magadra. Ne engedd, hogy Gordon ba396
sáskodjon veled. Tartalékold a muníciót, és akkor használd, ha gyötörni akar. Amíg Louise férje él, Gordon a te férjed akar maradni. - Sokat gondolkozol rajta, ez volt az egyetlen, ami aggasztotta. Honnan tudhatná ezentúl, mikor bántja Gordon a feleségét: Semmivel sem tudná megvédeni Isabelle-t, csak a szerelmével, amely ebben a pillanatban oly csekélységnek tűnt. - Kedves tőled, hogy aggódsz értem - mondta Isabelle összetörten. - Nem értem... nem is említetted, hogy közted és Cynthia közöttjobbra fordultak a dolgok. Hogyan történt ez? És mikor? - Nem tudom. Talán mikor a srácok eldöntötték, hogy összeházasodnak, mi is úgy éreztük, hogy tisztázni kell a helyzetünket. - Igazság szerint házasságukat márciusban felbontották, rögtön azután, mikorjoe és Jane bejelentették házassági szándékukat. Úgy tűnt, Cynthiát ezúttal nagyon komoly kapcsolat fűzi kilenc hónapja megismert barátjához, aminek Bill örült. - Szeretném, Bill, ha boldog lennél - mondta hősiesen Isabelle - akármitjelentsen is ez neked. Én továbbra is teljes szívemből foglak szeretni. - Tudom. - Könnyek peregtek Bill arcán, de nem engedte, hogy a hangján is hallatsszék a sírás. Most Isabelle szabadsága múlik azon, hogy mennyire tudja meggyőzni. Jól akarta csinálni. - Én is szeretlek, Isabelle. - Azt akarta mondani, hogy örökre szeretni fogja, de ezt nem tehette. - Vigyázz magadra. Ha bár397
mire szükséged lenne, telefonálj. Mindig itt leszek neked. - Nem hiszem, hogy Cynthia örülne. - Harminc év hosszú idő. Abból nehéz kilépni csak úgy. - Pedig ő kilépett. Hasonló okokból. De a szíve Isabelle-é, és az övé is marad. Ám ezt csak ő tudhatja. - Borzasztóan hiányozni fogsz - mondta az asszony, és zokogní kezdett. - De azt akarom, hogy boldog légy... boldog... hogy jól bánj magaddal. Annyira megérdemled. - A férfi tudta, hogy a pokol lángjait érdemli azért, amit most művel az asszonnyal, de még mindig meg volt győződve róla, hogy az ajándék, amelyet ad, nagyobb ennél a mostani fájdalomnál. Isabelle is belátja egy napon. - Isten veled - mondta egyszerűen, majd gyengéden letette. Isabelle is a helyére tette a kagylót, és fuldokló zokogásban tört ki, mintha meghalt volna valakije. Meg is halt. - Mi a baj, mami? - rontott be a szobába a rémült Teddy. A folyosóról hallotta meg a hangot. Még sose látta ilyennek az anyját. Alig kapott levegőt, mire oda ért Isabelle-hez. Az asszony egy darabig nem bírt szólni, de tudta, hogy össze kell szednie magát, a gyerek kedvéért. - Meghalt egy régi barátom. - Nem tudta, mi mást mondhatna, és Bill valóban meghalt a számára. Elment. Örökre elveszítette. El sem tudta képzelni, hogy nélküle éljen. Milyen élet lesz az, amelyikben 398
Bill nem telefonál? Mintha kimondták volna rá a halálos ítéletet, holott így is alig van már valamije az életben. Most már csak a gyerekei vannak. Felállt, kabátot vett, majd odament a gyerekhez, és átölelte. Semmi bajom, csak szomorú vagyok. Elmegyek, sétálok egy kicsit. - Visszakísérte a fiát a szobájába, ágyba fektette, aztán elment és órákig járkált. Majdnem ebédidő volt, mire visszatért. Az arca halálsápadt volt, csaknem szürke. Még Teddy ápolónője is megrémült tőle. - Rosszul érzi magát, Madame Forrester? - kérdezte tisztelettel. Évek óta ismerte Isabelle-t, de még sose látta ilyen aggasztó állapotban. Isabelle némán, bágyadt mosollyal bólintott. Két szeme olyan volt, mint a kín két kútja. - Semmi bajom - felelte gépiesen. Mást nem bírt mondani. Ám délután, miközben a fiának olvasott, apró csermelyekben csörgedeztek az arcán a könynyek. Teddy szótlanul megpaskolta a kezét. Nem tudta, mit mondjon. Amikor Isabelle este, búcsúzóul megölelte, majdnem kitört belőle a zokogás. - Sajnálom, mami - mondta gyöngéden a gyerek és hozzásimult. Isabelle szomorú mosollyal bólintott - Én is sajnálom, kicsim. Ezen az éjszakán nem tudott másra gondolni, min Billre. Soha életében nem volt még ennyire összetörve. Bill elvette tőle a reményt, a nevetést, a szerelmet, sötét napok vigasztalását. Most már nincsen senkije 399
és nem is lesz többé. Gordon rabjaként fog meghalni, de már ez sem érdekelte. Semmi sem érdekelte. Azért fog élni, hogy szolgálja Teddyt és Sophie-t, és valahogy majd csak elvergődik a sírig. Bili feküdt a szanatóriumi szoba sötétjében. Nem mozdult, amióta beszélt az asszonnyal. Szemhunyást sem aludt egész éjszaka, csak feküdt és sírt. De akko-r is így helyes. A tudás és a hit volt minden vigasza. Végeérhetetlen napok következtek Isabelle-re, miután Bill kilépett az életéből. Nem volt kezdetük, nem volt végük, nem volt olyan napszak, amely enyhülést hozott volna. Gondoskodott Teddyről, ahogy szokott, és most ő látszott betegnek. Nem evett, nem aludt, alig szólt, bár Teddy kedvéért igyekezett erőt venni magán. Mintha szakadékba zuhant volna, ahol nincs napfény. Bili hangjára vágyott, de már azt se tudta hol lehet a férfi. Azt tudta, hogy Washingtonba utazott. Vajon vele ment Cynthia is? De akárhol legyen, már nem az övé. Sose volt az. Ideiglenes ajándék volt, amelyet hálával kellett fogadni. Annyira fájt a férfi elveszítése, hogy minden nap azt hitte, bele fog halni. Ezt sokkal nehezebb volt túlélni, mint a buszt. Ezúttal a lelke kapta az ütést. Állapota még Gordonnak is szemet szúrt a kurta időben, amit a házban töltött. Nem tudta, nem a baleset utóhatása-e a felesége hanyatló egészsége. Sophie elszörnyedt, mikor hazatért az egyetemről. Anyja úgy nézett ki, mint aki halálán van. Végül Gor400
don is megkérdezte a reggelinél: - Beteg vagy? - Kivételesen otthon aludt. Még mindig nem sejtette, hogy Isabelle tud az ő házon kívül töltött éjszakáiról. Az asszony annyira lefogyott, hogy a ruhái jobban lógtak rajta, mint a baleset után. - Nem érzem jól magam. Sokszor vannak migrénjeim - mondta, hogy megindokolja valamivel ónos sápadtságát. Ő is észrevette magán, de akkor se bírt enni vagy aludni. - Nyilván a baleseted szövődménye - mondta Gordon lanyha aggodalommal. - Hívd fel az orvost. - Honapok óta először érdeklődött a felesége iránt. -Jövő héten elutazom, és azt hiszem, meg kellene mutatnod magad orvosnak, mielőtt elmegyek. - Isabelle fejében megfordult, hogy Louise lesz-e vajon az útitárs. Régóta rájött, hogy amikor tavaly ő és Bill a kórházban feküdt, a férje valószínűleg Louise-zal töltötte az egész nyarat. Kész áldáskéntjött, hogy nem volt otthon a felesége. És nem azért nemjött át Londonba látogatni, mert haragudott Billre vagy Isabelle-re, hanem mert ki akart használni minden percet, amit a szeretőjével tölthet. Isabelle már nem törődött vele. Ez is csak egy tartozéka az életüknek. - Hová mész? - kérdezte, és megpróbált érdeklődést tettetni. Semmi sem érdekelte. Annyit bírt tenni, hogy ellátta Teddyt, és megkönnyebbült, hogy Sophie hazajött néhány napra: 401
- Ügyfelekhez, Dél-Franciaországba. - Isabelle bizonyosra vette, hogy az "ügyfelek" Louise-t jelentik, de persze nem kérdezte. - Még ma hívd föl az orvost - intette Gordon, mielőtt elment volna. Isabelle nem hívta. Tudta ő, mi a baja. A szíve szakad meg. Semmi köze nincs a tavalyi balesethez, ami már egy éve volt. Nehezen hihető, hogy Bill kilépett az életéből. Bár meghalt volna a balesetben, akkor megmenekül ettől a fájdalomtól. Elmúlik-e valaha? Kételkedett benne. Minden nap rosszabb volt az előzőnél. Nem volt mire várnia, miben reménykednie, mit kívánnia, nem hitt semmiben, nem várta, hogy kíméletes legyen hozzá az élet. Bili elvitt magával mindent és neki nem maradt, csak az emlék és a gyász. És a legrosszabb, hogy még csak nem is haragszik rá, csak szereti, és örökre szeretni fogja. Olyan volt, mint egy állat, amely elveszítette a párját, és most egy zugot keres, ahol zavartalanul meghalhat. - Mi a baj, mama? - kérdezte aggódva Sophie, amikor délután összefutottak Teddy szobája előtt. - Semmi, drágám. Csak fáradt vagyok. - Rettenetesen nézett ki. Sophie és Marthe, Teddy ápolónőjével, erről beszéltek ma délután. Teddy azt mondta, hogy a mama azóta ilyen beteges külsejű, amióta megtelefonálták neki, hogy egy barátja meghalt. Ám Sophie és Marthe érezték, hogy Isabelle bánata ennél mélyebben gyökerezik, és komolyan aggódtak. Már nem is az egészségét féltették, hanem az életét. 402
Amikor Gordon érdeklődött az este, Isabelle azt felelte, hogy az orvos szerint nincs semmi baja. Nem is hívta fel, de tudta, hogy a férje úgyse fogja ellenőrizni. A bankárnak megfordult a fejében, hogy talán valami heves érzelem lehet az ok, egy boldogtalan hirtelem, megtört szív. A fejében megszólaló vészcsengő eszébe juttatta Bill Robinsont, de rögtön elvetette ezt a gondolatot. Az asszony úgyse merné elölről kezdeni, azok után, hogy ő figyelmeztette. Fogalma sem volt a szerelem erejéről és a felesége egyéniségéről. Másnap Gordon príma hangulatban elutazott Dél-Franciaországba. Az Hötel du Cap telefonszámát hagyta meg. Három hétig akart lent időzni. - Isabelle nem kérdezett semmit. Örült, hogy a férje - nem lesz otthon. Nem kell indokolnia, miért van rosszul, vagy miért fest ilyen siralmasan. Sokkal könnyebb egyedül. - Gordon, aki három hét után fitten és naptól barnán tért haza, megdöbbenten konstatálta, hogy a felesége állapota rosszabbodott. Olyan volt, mint aki valami halálos kórtól szenved. Ugyanolyan betegnek látszott, mint a fia. Sophie sírt, mikor beszámolt az apjának. Ám Gordon azt felelte, hogy az anyja néhány hete járt orvosnál, és az egészségesnek találta. Ennél többet nem is akart tudni, és gondolni sem akart rá, hogy esetleg még egy magatehetetlen lesz a 403
házánál. Augusztusban ismét elment egy hosszú üzleti útra Olaszországba és Spanyolországba. Sophie a bretagnei-i barátaihoz utazott néhány hétre. Isabelle örült, hogy kettesben lehet Teddyvel. Olvasott a fiának, és igyekezett erőt venni magán, hogy ne nyugtalanítsa a gyereket, de nem tudta elképzelni, hogy a régi Isabelle lehetne még valaha. Könnyebb volt magához térnie a balesetből, mint Bill elvesztéséből. Minden reggel a férfi volt az első gondolata, és szeretett volna meghalni. Ekkor történt, hogy Teddyt rosszindulatú nyári influenza támadta meg. Kezdetben nem tűnt többnek náthánál, de ráment a tüdejére. Belázasodott, és az orvos antibiotikumokat adott neki, nehogy tovább romoljon az állapota. Ám a láz egyre magasabbra szökött, Isabelle és az ápolónő semmivel sem tudta lenyomni. A harmadik napon Teddy már alig kapott levegőt, és olyan apatikus volt, hogy a doktor megriadt, Újabb két nap után kitört rajta a tüdőgyulladás. A betegség ötödik napján az orvos bevitette a kórházba; ahová Isabelle is elkísérte. Gondolt rá, hogy felhívja Gordont, de aztán nem akarta háborgatni. Különben is, a férjét sose érdekelték Teddy nyavalyái, azok mindig rá maradtak. - Meg fogok halni? - kérdezte Teddy. Óriási szeme lázasan ragyogott. Isabelle megsimogatta a fejét, és hideg borogatást 404
tett a homlokára meg a csuklójára. Az ápolónők hálásak voltak a segítségéért. - Dehogy halsz, de most már meg kell gyógyulnod, Épp eleget voltál már beteg ettől a csúnya bacitól. Ám Teddynek estére negyvenegy fokra szökött fel a láza, és másnap Isabelle telefonált Gordonnak. - Nem tudom, mi ez. Valamilyen vírus lehet. Nagyon beteg - mondta még a szokottnál is kimerültebb hangon. - Örökké beteg - bosszankodott Gordon. Toscanában volt, Isabelle el nem tudta képzelni, miféle üzleti ügye lehet ott. Nyilván most is Louise-zal van. Nem törődött vele. - Innen úgyse tehetek semmit. - Csak arra gondoltam, hátha tudni akarod - felelte az asszony, és csodálkozott, hogy egyáltalán minek fárasztotta magát a telefonálással. Inkább udvariasságból, mint hogy segítséget kérjen. - Hívj fel, ha rosszabbodna az állapota. És akkor mi lesz? tűnődött Isabelle. Ha Teddy meghal, akkor is telefonáljak? Vagy ne terheljem ezzel? De nem mondott semmit. Még két napot várt, aztán telefonált Sophie-nak. Teddy addigra félrebeszélt, és Isabelle pánikba esett, mert a gyerek már azt se értette, hogy ő mit mond. Intravénáson adták neki az antibiotikumokat, de akkor meg a tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot. Az orvos a szívéért is aggódott. Isabelle hirtelen megréműlt, hogy elérkezett a rettegett pillanat. Apjával el405
lentétben Sophie még este megérkezett Bretagneból. Órákig ültek álmatlanul, egymás kezét fogva a szendergő Teddy mellett. A gyerek néha beszélt álmában, de alig lehetett érteni, mit mond. Másnap reggel végre magához tért. Rekkenő, fülledt nap volt, Teddy teste valósággal égett, mégis azt hajtogatta, hogy fázik. Majd elhallgatott, és csak este szólalt meg. Az orvosjött-ment, az ápolónők ellátták a gyereket. Késő este a doktor megmondta Isabellenek, hogy a gyerek állapota aggasztóan romlik. - Hogy érti ezt? - Aggódom a fia szíve miatt. Nem bírja a nagy megterhelést. Teddy nagyon gyönge. Ezt Isabelle is tudta, mégis keserű csalódás volt a számára, hogy az orvosok semmit sem tudnak tenni érte. Egy iszonyatos hét telt el ugyanígy. Teddy élet és halál között lebegett. Sophie és Isabelle akkor már túl voltak a kimerültség határán. Majdnem olyan rosszul néztek ki, mint a fiú. Isabelle elszörnyedésére Gordon egyszer sem telefonált azóta, hogy ő majdnem két hete értesítette a fia betegségéről. Nyilván azt képzeli, hogy Teddy felépült. A harmadik hét elején Teddy öntudatlanságba esett. Egymást követték a lázrohamok, a tüdőgyulladás rosszabbodott. Isabelle azt sem tudta, hogy élhetett idáig. Kiült a folyosóra sírni, aztán visszatért a fia mellé. Este megint felhívta Gordont. Gordon, ahogy Isabelle feltételezte, természetesen 406
azt hitte, hogy a fiának kutya baja, és meghökkenve hallotta, mennyire beteg. - Csak azért szólok, mert nem tudom, haza akarsz-e jönni. - Gondolod, hogy azt kellene? - Nem látszott ujjongani az ötlettől, bár gondterhelt volt. A helyzet sokkal jobban elfajult, mintvárta. - Döntsd el. Teddy nagyon beteg. - A gyermek az előző este óta nem tért magához, és az orvos kételkedett benne, hogy egyáltalán felocsúdik-e még. Gordon azt mondta a feleségének, hogy hívja föl másnap. Isabelle és Sophie egész éjszaka virrasztott Teddy mellett. Hajnali ötkor a fiú kinyitotta a szemét, és mosolygott. Anyja és nővére sírt a megkönnyebbüléstől. Azt hitték, hogy ezjójel. Ám az ápolónő mérése szerint a láz negyvenkét foknál magasabbra szökött. Teddy mégis beszélt hozzájuk. Az orvos megvizsgálta, de csak rázta a fejét. A szív kezdte felmondani a szolgálatot. Eljött a pillanat, amelytől Isabelle tizenöt éve rettegett. Összetörten, de különös nyugalommal várta a fia mellett, mit tartogat számukra a sors. Teddy tisztán érthetően szólt hozzá, és fogta a kezét. Angyalian mosolygott Sophie-re. Isabelle megcsókolta, könnyeiben fürösztötte forró, száraz arcát. Szakadatlanul folytak a könnyei. - Szeretlek, kicsim. - Milyen szerető szívű, türelmes, gyöngéd gyermeke volt mindig. Egész életében 407
szenvedett, mégsem panaszkodott soha. Most sem. Csak fogta az anyja kezét, és hol felébredt, hol elszenderedett. Isabelle szeretett volna belekapaszkodni, hogy visszarántsa a szakadék széléről, ahol egyensúlyozott. Gondolni se bírt rá, hogy elveszíti a fiát. Ám ez ellen tehetetlen volt. Teddy ránézett, és elmosolyodott. - Boldog vagyok, mama! - szólt halkan, majd a nővéréhez fordult. - Szeretlek, Sophie. -Aztán alig hallható sóhajjal elment, miközben ők fogták a kezét. Ilyen egyszerűen és békésen szabadult ki a lélek a testből, amely egész életében gyötörte. Isabelle magához szorította és sírt. Sophie zokogva nézte őket, és akkor az anyja őt is magához ölelte. Teddy gyönyörű volt, ahogy feküdt az ágyon. Anyja és nővére még egyszer megölelte-megcsókolta, aztán csendesen kimentek a szobából. Forró, fényes nap volt. Isabelle nem lelte a helyét, amikor kilépett az utcára. Nem hitte el, hogy Teddy itthagyta őket. Elképzelhetetlen, hihetetlen, elviselhetetlen! Milyen szép volt! Isabelle a holta napjáig emlékezni fog erre az utolsó arcára. Állt az utcán, zokogott, és szorította magához Sophie-t. Leintettek egy taxit, és hazavitették magukat. Isabelle-ből ismét kitört a zokogás, amikor meglátta Teddy szobáját. Valóban olyan volt, mint Saint-Exupéry Kis Hercege, és most elment a saját világába, ahonnan sohasem lett volna szabad eljönnie, de rövid élete alatt mennyi örömet adott az anyjának! 408
Készített Sophie-nak egy csésze teát, azután felhívta Gordont. Elképesztően higgadt volt a hangja, amelylyel közölte a hírt. Férje meghökkent. Azt mondta, estére otthon lesz. Nem sírt, nem mondta, hogy szőrnyű. Úgyszólván semmit se mondott, csak letette. Isabelle gondolt rá, hogy felhívja Billt, de tudta, hogy semmi értelme. Bili már nem az övé, és sose találkozott a fiúval. Bilit el kell engednie. Nincs többé joga föltelefonálni, és betolakodni az életébe. Délután elment Sophie val a ravatalozóba, és megrendelték a temetést. Egyszerű fehér koporsót választottak, Isabelle gyöngyvirágot, fehér rózsát rendelt, és tudta, hogy senki sem lesz Teddy temetésén, csak ők, és az ápolónői. Sosejárt iskolába, nem voltak barátai. Az anyja is remeteéletet élt mellette. Csak ők ismerték és szerették. Isabelle nem tudta, mihez fog kezdeni nélküle. Nem csak az élete és a lelke volt, de a hivatása is, éveken át. Isabelle halkan sírt, Sophie vigasztalhatatlanul zokogott. Este Gordon is megérkezett Rómából, komoran és nyomott hangulatban. Másnap ő is elment Isabelle-lel és Sophie-val a ravatalozóba. Isabelle kérte, hogy a koporsót zárják le. Nem bírta volna elviselni, hogy így lássa Teddyt, bár holtában is olyan gyönyörű volt, mint életében. Gordon azt mondta, nem akarja látni. Isabelle megértette. Gordon sose bírta elviselni Teddy törékenységét, betegességét, alig ismerte, noha az apja volt. Éltében nem volt hajlandó megismerni, és most 409
már késő. Az ebédlőben vacsoráztak. Sophie és Gordon beszélgetett, Isabelle hallgatott. Teddyt senki sem hozta szóba, mert túlságosan fájt. Vacsora után Isabelle fölment a szobájába, ledőlt az ágyra, és a törékeny gyermekre gondolt, akit a testében hordott. Olyan volt, akár egy pillangó, amely végül otthagyta őket és elszállt. Isabelle hálás volt a sorsnak, amiért egyáltalán szerethette és ismerhette. Teddyt másnap temették a templomuk kápolnájából. A szentbeszédet egy olyan pap írta, aki sose ismerte Teddyt, és rosszul ejtette ki a nevét. Isabelle akkor roppant össze majdnem, amikor ki kellett menni a temetőbe. Nem bírta, hogy itt kell hagynia a gyerekét, rá akarta vetni magát a koporsóra. Százszor is megérintette, mielőtt elment volna, és magával vitt egy szál bimbózó, fehér rózsát, hogy lepréselje. Úgy érezte, mintha a víz alatt mozogna, vagy egy másik kómából lábadozna. Mire hazaértek, alig bírt lélegezni és mozogni. Külön fájt minden pillanat. Késő délután Gordon bejött a szobába, és elkomorodva nézett le a feleségére, aki az ágyon feküdt, és olyan volt azt arca, akár a fehér márvány. - Nem tudom, mi bajod - mondta inkább bosszúsan, mint aggodalmasan. Kezdte nagyon utálni a felesége közelségét. Egy idő óta folyton betegnek látszik. - Úgy festesz, mintha téged kellett volna eltemetnünk Teddy helyett. Mi bajod, Isabelle? 410
Az asszony nem hitt a fülének. - Most veszítettem el a fiamat- mondta megtört tekintettel. - Én is. De te már két hónapja így nézel ki. - Valóban? Sajnálom. - Elfordította az arcát, és nagyon szerette volna, ha Gordon kimenne. - Sophie-t megviseli, hogy ilyennek kell látnia. - Nagyon megvisel, hogy elveszítettem a fiamat felelte Isabelle fahangon. - Évek óta számítottunk erre - emlékeztette Gordon - bár belátom, hogy megrázkódtatás, főleg neked, a tavaly elszenvedett sokk után. - Kezdte azt hinni, hogy a felesége sose gyógyul meg. Isabelle pedig csak nézte döbbenten, hogy milyen rideg és érzéketlen ez az ember. Senki sem hinné el róla, hogy ő is most veszítette el a fiát. Sokkal inkább tűnik látogatónak, mint családtagnak, és bizonyosan nem olyan, mint egy gyászoló apa. Fürkészőn nézte Isabelle-t, és valami furcsát kérdezett: - Most mihez kezdesz? - Mivel? - Teddy szobájával? A saját életével? A fia ruháival? Gondolni se bírt rá. - Tizenöt éve mást se tettél, mint Teddyt ajnároztad. Nem temetkezhetsz mellé. Miért ne? De ezt nem mondta ki. Ha van egy kis szerencséje, csakugyan meg fog halni. Miután elveszítette Teddyt és Billt, Sophie az egyetlen értelme az életének. 411
- Sophie két hét múlva visszamegy az egyetemre folytatta Gordon ezt az elképesztő beszédet. - Azt gondolom, neked is oda kellene költöznöd Grenoble-ba. Ez kiváló ötlet. Ki kell végre tenned a lábadat ebből a házból. Jót fog tenni neked Sophie társasága. Isabelle abban a pillanatban megértette, mi a célja ennek a vidéki száműzetésnek: hogy a férje Louise-val lehessen. Nagyon ügyes terv volt, könnyen indokolható Teddy halálával, egyenesen briliáns! - Komolyan mondod? - Majdnem elnevette magát a férje arcától. Olyan gondoskodónak mutatkozott, de olyan eszeveszetten akarta, hogy ő távozzék! Nyilván attól fél, hogy Teddy halála után ő esetleg megpróbálja visszafoglalni a hitvesnekjáró helyet. - Mi az ördögöt keresnék én Grenoble-ban? Sophie el is ájulna, és minden oka meglenne rá, ha a nyakán lógnék. - Ez volt az utolsó, amit tenni akart. - Hát pedig itt nem heverhetsz örökké - bosszankodott Gordon. - Szerinted azt szoktam tenni? - kérdezte Isabelle élesen. Elege volt a tettetésből, a túl sok éve tartó komédiázásból. Nem hagyja lerázni magát csak azért, mert Gordon kitalálta, hogy neki Sophie mellett a helye. Összeroppantotta Teddy elvesztése, de akkor sem lesz púp a lánya hátán. Ennél több józanság és önérzet van benne. Ahhoz pedig túl sok esze van, hogy ne lásson át Gordon szándékán. - Fogalmam sincs róla, mit szoktál tenni, azon412
kívül, hogy a gyereked istápoltad. - Az a gyerek a te fiad volt, és meghalt. Mutass egy kis tiszteletet iránta. És irántam. - Először merészelt így beszélni a férjével. Gordonnak nem is tetszett. - Isabelle, nekem te ne írd elő, hogyan viselkedjem. Ha elfelejtetted volna, én elnéztem az impertinenciádat tavaly, amikor a baleseted volt, de a továbbiakban nem tűröm az ostobaságaidat. - Valóban? - kérdezte Isabelle veszedelmesen villogó szemmel. Gordon villámsebességgel lépte át a tűrőképessége határát. - Miféle impertinenciáról beszélsz? - Tudod te azt nagyon jól. Lenyeltem, hogy viszonyod volt Bill Robinsonnal. Ezer szerencséd, hogy nem váltam el tőled. - Hát kimutatta a foga fehérét. Csakhogy Isabelle most az egyszer nem félt tőle. Teddy halálával Gordonnak nem volt hatalma fölötte. Most legalábbis nem, és talán nem is lesz többé. - Neked pedig ezer szerencséd, hogy húsz évig lenyeltem a modorodat, és azt az ocsmány bánásmódot, amelyet a fiad iránt tanúsítottál tizenöt éven át. - Ez már élethalál-küzdelem volt. Isabelle nem számított rá, hogy rögtön Teddy halála után sor kerül erre az összecsapásra, de nem tért ki előle. Arra gondolt, amit Bill mondott: spóroljon a lőszerrel addig, amíg Gordon támad. Végre támadott. Teddy temetésének napján. Ami undorító kíméletlenség és bárdolatlanság, de tőle nem meglepő. 413
Gordon úgy nézett rá, mintha arcul akarná ütni, de végül nem merte. - Ezt nem fogom tűrni tőled. Vigyázz, Isabelle, az utcán találhatod magadat! - Már nem félek tőled, Gordon. - Nem maradt veszítenivalója. Már nem kellett megvédenie Teddyt, és az sem érdekelte, ha Gordon kidobja. Végső soron örülne neki. - Egyáltalán nem félek. A férje látta, hogy komolyan mondja. - És hová mész, ha én kidoblak? - vágta oda. Isabelle egykedvűen nézett vele farkasszemet. - Talán te és de Ligne grófné lesztek oly kegyesek beengedni a Bac utcai lakásotokba? Gondolom, ha engem kidobsz, akkor ő költözik ide? - kérdezte úrias halksággal. Gordon elbődült, mint a sebzett oroszlán. Odarontott, olyan közel, hogy Isabelle még a pórusokat is látta a bőrén, és reszketett haragjában. - Te nem tudod, miről beszélsz! - üvöltötte. Ez olyan taglócsapás volt, amelyre nem számított. Kibillentette az egyensúlyából. - Én talán nem, de úgy tűnik, Párizs lakosságának fele tudja körülbelül tíz éve. Szilveszterkor tévedésből ide telefonált a grófné. Azt hiszem, be volt rúgva, de legalább felnyitotta a szememet arra, amit évekkel ezelőtt meg kellett volna látnom. Úgyhogy, Gordon, te ne emlegesd nekem Bill Robinsont. Ő nem tartozik a tárgyhoz. - Még mindig közöd van hozzá? - Nem volt joga 414
ezt kérdezni, de Isabelle azért felelt neki. Gordon még mindig szédelgett attól, hogy az asszony tudott Louíse-ról, de neki egy pisszenéssel sem árulta el. - Nincs, de gondolom, neked annál inkább közöd van a grófnéhoz. Feltételezem, Olaszországban is együtt voltatok, ugye? -Jól feltételezte. Nem is kevés ember tudott róla. - Úgy hallottam, nem mehet feleségül hozzád, amíg a férje meg nem hal. Nehéz életetek lehet. Mit terveztetek akkorra, ha a gróf megboldogul? Hogy akartatok megszabadulni tőlem? Csak úgy, hogy elfuvaroztok Grenoble-ha, Sophie-hoz? - Eszelős vagy! Beleőrültél a fiad elveszítésébe! Nem is hallgatom tovább ezt a zagyvaságot! - Úgy tett, mintha ki akarna menni a szobából. - Nem - mondta az asszony higgadtan. - Szomorú vagyok, de nem eszelős. Bár annak tarthattál, amiért évekig nem vettem észre, miket művelsz. Még csak itthon sem aludtál, és én, ostoba, nem is tudtam róla olyan buzgón terrorizáltál. Hát ennek az időnek vége - Takarodj a házamból! - förmedt rá Gordon Reszketett dühében. - Azt teszem, de majd csak akkor, ha felkészültem. Javasolom, hogy te addig is tartózkodj a grófnénál. Gordon kicsörtetett a szobájából, és egy perccel később csapódott a kapu. Rémes jelenet volt. Isabellet egy cseppet sem érdekelte, hogy a férje otthagyta. Mintha Teddy halála végre megszabadította volna. 415
Annyí mindent veszített, elveszítette Teddyt, elveszítette Billt, nem maradt mit elveszítenie Sophie-n kívül. A távozó Gordon is megszabadította valamitől: a többéves, nyomorúságos hazudozástól. - Mit mondott neked, mama? - kérdezte halkan Sophie. Anyja észre sem vette, amikor Gordon távozása után beosont a szobájába. A lány rémült volt. Még sohasem hallotta veszekedni a szüleit. - Nem fontos - felelte Isabelle, és visszaült az ágyára. Összetört volt, de meg is könnyebbült. - Fontos - mondta Sophie. - Iszonyú, hogy bánik veled, mama. Az apám, és szeretem is, de akkor se akarom, hogy tovább komiszkodjon veled. Főleg ma, Teddy temetése után. Ez végképp a teteje mindennek. Isabelle ránézett a lányára, és igazából ekkor fogta föl, mi történt. - Felszólított, hogy költözzek el - mondta furcsa higgadtsággal. Sophie-nak végül is tudnia kell. - Most? - Sophie szeme hatalmasra nyílt a rémülettől. Ám Isabelle egyáltalán nem félt. Ő tökéletesen nyugodt volt. - Gondolom, igen. Ez az ő háza. - A házasságuk véget ért Teddy temetésének napján. Bizonyos értelemben így helyes. Végre vége. - Hová mész? - kérdezte Sophie könnyes szemmel. - Gondolom, keresek egy lakást. Réges-rég meg kellett volna tennem, de Teddyről nem gondoskod416
hattam volna, ha apád nem fizeti. - Sophie bólintott. Isabelle megértette, hogy mindennek vége. Milyen sokat elveszített: Teddyt, Billt, az otthonát, a házasságát. Vége mindennek, amit ismert, szeretett, amiben hitt és amire számított. Nem tehet mást, elölről kell kezdenie mindent. Sophie odajött hozzá, és a nyakába borult. Szótlanul kapaszkodtak egymásba. Hát végül Teddy szabadította meg Gordontól. Teddy kézen fogta, és kihozta a házasságból. Bili nem volt képes rá, azért is hagyta el. Neki pedig sose lett volna bátorsága hozzá. Ám Teddy, amikor megszabadult a földi test kínpadjától, az anyját is megszabadította az élettől, amely kínszenvedés volt Isabelle-nek. Szinte érezte maga mellett a gyermeket, amint örvendezik, hogy ezt milyen jól megcsinálta. Ez volt a búcsúajándéka az anyjának, azok után, amit az tizenöt éven át tett érte. Isabelle szabad volt végre. Gordon napokig nem mutatkozott a Grenelle utcában. Isabelle tudta, hogy megtalálhatná, ha akarná, de nem akarta. Nem volt rá oka. Semmit se mondhattak már egymásnak. Különben is biztos, hogy de Ligne grófnéval van. Egy darabig céltalanul ténfergett a házban, és próbálta megemészteni, mi történt. Órákig üldögélt Teddy szobájában, és sírt, majd váratlanul elmosolyodott a könnyein át, mikor eszébe jutott, amiket a fia tett vagy mondott. Mintha kívül került volna a világon. És egy estén elkezdte összecsomagolni Teddy 417
dolgait. Olyan kevés holmija volt, mintha csak átutazóban lett volna ebben a világban: könyvek, kirakósok, gyerekkori játékok, hosszú hálóingek, néhány kegytárgy, amelyeket az ápolónőktől kapott. Isabelle megszagolgatta a ruháit és a párnáját, mielőtt elcsomagolta volna őket. Milyen kevés kellett Teddynek. Tulajdonképpen csak az anyja és Sophie fotóihoz ragaszkodott. És volt egy nagyon szép fényképe is, amely Isabelle-ről és Gordonról készült az esküvőjük napján. Teddy nem is akart más képet az apjáról. Isabelle egész éjszaka csomagolt, és reggelre, mikor Sophie fölkelt, el is készült a munkával. Teddy holmija takarosan feltornyozott dobozokba került. Isabelle, miután végzett, visszament a szobájába, és lefeküdt aludni. Gordon késő délután jelentkezett. Tudni akarta, mit szándékozik tenni. - Még nem gondolkoztam rajta. Eddig csomagoltam Teddy holmiját. - Hogy foglalkozhatsz ilyen beteges dologgal? Miért nem bíztad az ápolónőkre? - Azért tette, mert ennyi tiszteletjár egy szeretett gyermeknek, de Gordon ezt sose értené meg. Ő sose szeretett mást önmagán kívül. Isabelle nem tudta elképzelni, miféle kapcsolata lehet ennek Louise-zal. Biztos, hogy a társasági szerep és a rang játssza benne a főszerepet. Ugyanaz, ami egykor Isabelle-hez vonzotta. De Gordon az embert már nem bírja elviselni, mert nem ve418
szi hasznát. - Ocsmányul viselkedtél múltkor este! próbálta megrémíteni a feleségét. Isabelle annyiszor hallotta, hogy már lepergett róla. Gordon leginkább attól szörnyedt el, hogy az asszony merészelte szóba hozni az ő viszonyát Louise-zal. Egészen elképedt, hogy Isabelle mégis rájött, ennyi év után. Megkérdezte Louise-t, csakugyan felhívta-e szilveszterkor a házukat, amikor lekéste a repülőgépet SanktMoritzba, mire a grófné elismerte, hogy az bizony valószínű. Ártalmatlan tévedés volt, csak éppen leleplezte és halomra döntötte a tíz éven át nagy műgonddal szövögetett hazugságokat. Persze Louisenak nem mert szemrehányást tenni. - A helyzet volt ocsmány - felelte Isabelle szárazon. - Mindig azt hittem, nem feleltem meg az elvárásaídnak, azért vagy rideg hozzám. Magamat hibáztattam, mert annyira beletemetkeztem Teddy ápolásába. De végre rájöttem, hogy semmi köze hozzám vagy a fiamhoz. Egyszerűen nem akartál itthon lenni. - Az egész a te hibád - felelte Gordon. - Ha veszed a fáradságot, és megpróbálsz tisztességes feleség lenni, akkor ez sohasem következett volna be. - Semmit sem ismert el, és a rájellemző módon Isabelle-t vádolta mindenért. - Tisztességes feleséged voltam, Gordon. Mindig melletted álltam. Kezdetben még szerettelek is. Te zártál ki az életedből, te emeltél falakat közénk, te költöztél ki a hálószobánkból. Ám ebből semmi sem 419
miattam történt, amivel te is tisztában vagy. - Nem mentheted föl magadat ilyen könnyen. Egyiket se tettem volna, ha kezdettől tudod, mi a kötelességed. Gordon, a professzor, aki tudatja Isabelle-lel, a tanítvánnyal, hogy csúfosan megbukott a vizsgán. Neki semmi volt a felesége szerelme, becsülete, jósága. Nem ismerte azt, akivel élt, nem is érdekelte. Isabelle évekig ugrotta neki a hátraszaltókat a gerendán, miközben ő csak ordított: "Fürgébben! Magasabbra! és semmi se volt neki elégjó. Amint sikerült megvetnie a lábát Isabelle szintjén, és beilleszkedhetett a felesége kapcsolatainak rendszerébe, attól fogva nem volt szüksége az asszonyra. Isabelle tudta, hogy ezt fogja tenni Louise-zal is. Mihelyt a világ tudomásul vette, hogy egy grófnét vezetett oltárhoz, sikeres, dúsgazdag nőt, és ő is kedvére kihasználja az új asszonyt, azután Louise-t is eldobhatja. Gordonnak senki sem számít, se a felesége, se a gyerekei, valószínűleg a szeretője sem. Önmagát imádja mindhalálig. - Szerintem te máig nem heverted ki a balesetben szenvedett agykárosodásodat - közölte Gordon fagyosan. Isabelle abban a pillanatban látta a képet, amelyet a férje fog festeni róla: hogy nem ugyanaz a kóma óta, mindig furcsán viselkedett egy kicsit, hogy végül teljesen összeroppantsa a fia halála. Tökéletes indok az ő elparentálására. Hirtelen föltárult előtte a sötét mély verem, amelyben egy szörnyeteg lakik. Valami420
kor megrettent volna, de most már nem. Semmi köze többé a szörnyeteghez. - Elvárom, hogy minél előbb kiköltözz - mondta Gordon hidegen. Végzett az aszszonnyal, akinek már csak el kell tűnnie. Milyen kézenfekvő. A feleségnek nincs több haszna, nyűg lett belőle, tehát el kell távolítani, mert tűrhetetlen, hogy leleplezte, reflektorfénybe állította, és a továbbiakban semmit sem hajlandó elhinni. - Elköltözöm, Gordon, amint találok egy lakást mondta fáradtan. Egész éjszaka nem aludt, mert Teddy holmiját csomagolta. - Nemdebár azt tudod, hogy ha közvetlenül Teddy halála után dobsz ki a házból, az emberek mindenféle csúnyát mondanak majd rólad? - Majd megmondom nekik, hogy beleőrültél Teddy halálába, és előttem ismeretlen okokból, amelyekben kétségtelenül szerepet játszott az agykárosodásod, magad szöktél el hazulról. Hát ez tényleg briliáns. Mindent kitervezett. Vajon Louise is besegített? - töprengett Isabelle. - Te abból indulsz ki, hogy hinni fognak neked, márpedig ez kétséges. Lesz, aki hisz, de aki engem ismer, az tudja, hogy nem a padláson bujkáló Chaillot bolondja vagyok, hanem olyan asszony, akinek hazudtál, akit megcsaltál, és akivel nagyon rosszul bántál. Egy napon meglátják az emberek, hogy ki vagy, mint ahogy végül a gyerekeid is meglátták. Az embereket nem lehet örökké bolonddá tenni. Engem sem tud421
tál. - Bár még mindig szörnyű csapásnak érezte Gordon árulását. Ez pedig, amit most művel, Teddy halála után, még az eddigieknél is szörnyűbb. Elhagyta Bill, őt év után, elhagyja Gordon, bár ő igazából már évek óta elszakadt tőle, és elhagyta Teddy, mert nem volt más választása. De akárhonnan nézi, ezek fájó ütések. Nagyon fájdalmasak. Hallgatta a férjét, amint ecseteli, miként fogja tönkretenni az ő jó hírét, és már tudta, hogy sohasem lesz képes kiheverni egészen a valamikor olyannyira szeretett emberek árulását. Ez örökre széttépte a hitét abban, hogy az élet szép, és végül minden jóra fordul. Az ő világában nincs boldog vég. Már nem is várta. Ő már csak békét akart. - Költözz, amikor akarsz, csak tájékoztass róla. Ma felhívtam az ügyvédemet, hogy készítse el a szerződést a tartásdíjról. - Hát nem vesztegette az időt. Csak nem fordult rosszabbra de Ligne gróf állapota? Egyszerre de sietős lett Gordonnak. Milyen tökéletes is lenne, ha a felesége hajlandó lenne eltemetkezni Grenoble-bon. Mondhatná, hogy Isabelle szanatóriumban van, vagy megőrült, vagy depressziós. Úgyszólván akármit mondhatna, ha az asszony nem lenne szem előtt. Csakhogy Isabelle nem lesz hajlandó megkönnyíteni a dolgát. Sürgősen találnia kell egy ügyvédet. - Jól vigyázz a csomagolásnál, Isabelle! - fenyegette meg Gordon. - Csak azt viheted, ami a tiéd, amit te hoztál a házasságba. A többi 422
az enyém. - Ezt akartam tenni - válaszolta hidegen. Milyen hamar letisztult a helyzet az osztozkodásra! Neki nem kellett más, csak a ruhái, Teddy holmija, szüleinek néhány festménye és antik műtárgya, és az a pár ékszer, amelyeket Gordontól kapott. Akár sose lássa a többit. Az ékszereit is csak azért akarta elvinni, hogy Sophienak adhassa. - Majd közlöm, ha találtam lakást. Néhány hétig lázasan kutatott lakás után, ami rögtön könnyebb lett, miután Sophie visszament az egyetemre. A lányt annyira kétségbe ejtették a történtek, hogy Isabelle nem akarta mégjobban fölzaklatni. Szeptember végén azonban talált maguknak egy nagyon kellemes lakást a Varenne utcában, nem messze a Grenelle utcai háztól, amelyben Gordonnal lakott. Volt benne két szoba, egy tágas, napfényes nappali, egy apró ebédlő, egy kissé régies konyha és tálaló; terasza a Rodin-múzeumra nézett. Egy régi palota második emeletét foglalta el; a hozzá tartozó, egy autóra méretezett garázst a hajdani istállóban alakították ki. A garázs egészen jó állapotban volt, ám a hajdan elegáns ház karbantartására, a bal part sok kis gyönyörű tizennyolcadik századi palotájának zöméhez hasonlóan, itt sem volt pénzük a tulajdonosoknak. Magas szobák voltak benne, gyönyörű, de kopott parkettek, és egy pici lift, olyan, akár egy madárkalitka. Egy arisztokrata család volt a tulajdonos, akikkel Isabelle valamikor régen már találkozott. A 423
lakásjó helyen volt jó környéken. Tudta, hogy itt biztonságban lesz. A szüleitől annyi bútort örökölt, hogy tisztességesen be is rendezkedhet. Amint aláírta a bérleti szerződést, felhívta Gordon ügyvédjét, és közölte, hogy két héten belül költözik, azután telefonált Sophie-nak. A lány vegyes érzelmekkel fogadta a hírt. Boldog volt, hogy az anyja talált lakást, de akkor is furcsa lesz másutt lakni. Ha az apját meglátogatja, természetesen a Grenelle utcában fog aludni, de ez már előre nyomasztotta most, hogy az anyja és Teddy nem lesz ott. Isabelle megkapta a tartásdíj okmányait Gordontól. Csekély összeget kínált, amely egyáltalán nem volt arányban az együtt leélt huszonegy évvel. Az ügyvédje aztjavasolta, inkább menjen állásba - Isabelle-nek különben is ez volt a szándéka - mintsem Gordontól kérjen támogatást. Az ajánlat, amely mindenben a volt férjnek kedvezett, hatalmas pofonnak volt szánva, és igazolta Isabelle összes félelmét, amelyek miatt nem merte otthagyni a férjét, amíg Teddy élt. Gordon simán halálra éheztette volna őket. Isabelle-nek nagyon kevés kellett, csak annyi, amennyiből eltarthatja magát, baleset vagy betegség esetén. Ügyvédje felháborodott a könyöradományon, és azt akarta, hogy az asszony harcolja ki, ami neki jár, sőt, próbálja meg elperelni még a Grenelle utcai házat is. Ám ez értelmetlen győzelem lett volna Isabellenek. Neki elég lesz annyi, amennyi a legszorosabb lét 424
fenntartásra kell. Október közepén beköltözött a Varenne utcába. A lakás nagyon csinos lett, mihelyt egy kicsit rendbe hozatta. Csak azért fájt megválnia a régi háztól, mert el kellett hagynia a szobákat, ahol Teddy egész élete eltelt. Ám Isabelle tudta, hogy az emlékeket úgyis magával viszi. Még egyszer visszanézett, aztán elment. Josephine, a házvezetőnő sírt. Isabelle megígértette vele, hogy meglátogatja az új címén. Még Sophie is elámult, mikor először látta a lakást Mindenszentek napján, amikor négy nap tanítási szünetet kaptak. - Ez csodálatos, mama! - dicsérte ragyogó szemmel a szobáját. Isabelle egy levendulalila alapon orgonákkal és ibolyákkal mintázott, félretett selymet használt Sophie szobájának díszítésére. A falakat elefántcsontszínre festtette, vékony, levendulalila szegéllyel. A saját szobájában a sárga uralkodott. Az anyjától örökölt, nagyrészt Louis quinze és Louis seize stílusú, csodaszép régiségeket a nappaliban helyezte el. Még csak két hete lakott itt, de máris otthonná varázsolta a lakást. Sokkal otthonosabb volt, mint a Grenelle utcai ház, mert ez az övé volt. Meglepően könnyen alkalmazkodott új életéhez. Gordon egyáltalán nem hiányzott, csak Teddy, akiért viszont állandóan fájt a szíve. Az új lakás egy időre elterelte a figyelmét, ám nem menekülhetett a ténytől, hogy a fia meghalt. Tulajdonképpen szerencsés volt, 425
hogy új lakásba került, mert azt nem viselte volna el, hogy azokban a szobákban kelljen üldögélnie és azokon a folyosókon kelljen végigmennie, ahol Teddy élt ésjárt. De nemcsak a fia fölötti gyász követte az új lakásba, hanem a Bill utáni vágyakozás is. Nem bírta felfogni, hogy soha többé nem láthatja a férfit, hogy Bill csak úgy hátat fordított és elment, miután öt évig volt a beszélgetőpartnere, tanácsadója, vigasztalója, mentora, legjobb barátja, és végül a szerelme. Ez volt az, amire a legkevésbé számított tőle, az egyetlen kegyetlenség, amit a férfi valaha művelt. Egy egész élet kell hozzá, hogy elfelejtse, ha ugyan elfelejtheti. Nem tudta elképzelni, hogy még egyszer szerethessen valakit, vagy megbízhasson valakiben. Gordon tulajdonképpen nem okozott fájdalmat neki, és nem törte össze a hitét, hiszen évek óta semmit sem várt tőle, ám Bill nagyon megbántotta, mert őt szerette és bízott benne. De tudta, hogy ezzel kell élnie, kerül, amibe kerül. Két hete lakott az új otthonban, ahol Sophie még nem is járt, mikor látott egy fényképet a férfiról a Herald Tribune bon. Az Államokban esedékes választásokról írott cikk arról is szólt, hogy milyen szerepet játszik Bill egy fontos szenátori poszt betöltésében. Nagyon hízelgően emlegették. Isabelle sokáig bámulta a képet. Bili pompásan festett. Ezt nem lehetett egészen tisztán látni, de mintha állt volna egy embercsoport közepén. Mellette állt a szenátorjelölt, 426
akinek a kampányát szervezte. Az újságíró még azt is megemlítette, hogy Robinson látványosan felépült tavaly óta, csaknem végzetes londoni balesete után, és még a korábbinál is erősebben tért vissza a politikába. A Herald, noha nem írt sétákról vagy maratoni kocogásokról, Bill azon hazugságát látszott alátámasztani, miszerint remekül tudjárni. Tehát tökéletes formában van megint. Isabelle két napig kínozta magát azzal, hogy a képet nézegette, aztán kidobta az újságot. Sophie alig utazott el az egyetemre a mindenszenteki szünet után, amikor Isabelle meglátta Billt a CNN-en. Egy hosszú asztalnál ült Washingtonban, egy szenátusi meghallgatáson, és a szenátusi költségvetésről tett előterjesztést egy bizottságnak. Isabelle nem a rendkívül szakszerű és unalmas dolgokra figyelt, hanem arra a megbabonázó arcra. Nagyon rossz napja volt Teddy miatt, és végül föl is hagyott az önvidító kísérletekkel. Lefeküdt, és bekapcsolta a televíziót. Nem bírta levenni a szemét Billről, aki szenvedélyesen érvelt és gesztikulált, majd a kamera felé fordult, mintha az asszonyhoz szólna. - Te gazember! - mormolta Isabelle. Szeretett volna minden szépet kívánni a megújított házastársi fogadalmakhoz, de nem bírt. Még mindig nagyon fájt neki, amit a férfi tett vele. Még emlékezett minden szóra, amikor közölte vele, hogy vége. Ezt nem érdemelte! Annyira szerette, és olyan boldogok voltak! 427
Kínszenvedés volt erre emlékezni. A beszéd véget ért, a kamera hátrált, és akkor látta, hogy Billt kitolják. Leesett az álla. Bili azt mondta, hogy remekül tud járni, itt pedig azt lehetett látni, hogy kerekes székben ül! De miért mondta, hogy tudjárni, ha egyszer nem tud? Mi lehet ennek a célja? Majd miközben nézte, miként tűnik el Bill a képernyőről az integető sokaság sorfala között, eszébe jutott valami. Bili már Londonban célzott rá, hogy ha nem tanul megjárni, akkor eltűnik az életéből, mert nem akar púp lenni a hátán. Ezt így sose mondta ki, de az asszony anélkül is tudta, ám csak a depressziónak tulajdonította. Nem is hitte el, azt hitte, Bill csak túldramatizálja a helyzetét, de most beléhasított, hogy hátha mégis komolyan gondolta. Olyan tisztán hallotta a szavait, mintha a férfi mellett lenne. Azóta se gondolkozott el ezen, hiszen Bill egyértelműen közölte, hogy jár. És ha másban is hazudott? Sokáig ült az ágyban, töprengett, mit tegyen, törte a fejét, miként nyomozhatná ki, mi történt valójában. Legszívesebben fogta volna a telefont, és fölhívta volna Billt. Ám ha a férfi az igazságot akarta volna tudatni vele, akkor öt hónapja megmondja, és nem hazudik. Isabelle teljesen össze volt zavarodva. Kiugrott az ágyból és fel-alá járkált, miközben mellette mormolt a televízió. Kikapcsolta, hogy jobban összpontosíthasson, majd az órájára pillantott. Washingtonban dél volt, itt, Párizsban, este hat. Támadt egy ötlete. Ro428
hant a konyhába, és fölkapta a kagylót. Tárcsázta a washingtoni tudakozót, ahol azonnal megadták Bill irodájának számát. Még nem döntötte el, mit tegyen következőnek, de mikor beleszólt egy elfoglalt hang, Mr. Robinson titkárát kérte. Amikor átvette egy férfi, Isabelle előadta, hogy Mr. Robinson szíves bátorítására telefonál a bizottsága nevében, amely a déli analfabetizmus felszámolásával foglalkozik. A titkár azonnal felvillanyozódott. Isabelle tudta, hogy Billnek szívügye az írni-olvasni tudó Amerika, és minden protezsáltját arra buzdítja, hogy erre fokozott hangsúlyt helyezzenek. - Állok rendelkezésére - mondta készségesen a titkár. - Szeretnénk, ha Mr. Robinson és a felesége megtisztelnék decemberi rendezvényünket. Szeretnénk felkérni tiszteletbeli elnökünknek a feleségét. - Rövid szünet, amelyben a titkárnak egy pillanatra elállt a lélegzete, Isabelle pedig összeszedte magát, és imádkozott, hogy igaza legyen. - Bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Robinson boldogan elmegy. Ha megadja a dátumot, ellenőrizném az előjegyzési naptárát. De attól félek, hogy... hmm... Mrs. Robinsonnak nem áll majd módjában elnökölni a rendezvényen. Illetve talán megtehetné, de... nos, ők elváltak, és... - magyarázta kissé feszélyezetten - Mr. Robinson elvált felesége a jövő hónapban szándékozik új házasságot kötni. Bár ab429
ban biztos vagyok, hogy így is érdekelné a rendezvényük. Megadhatom a telefonszámát, ha fel szeretné hívni. Mellesleg Mr. Robinson is boldogan betölti az elnöki tisztet, ha küld anyagot az eseményről, és megadja az időpontot. - Feltétlenül! Még ma postázom önnek! - Isabelle behunyt szemmel állt, kezében reszketett a telefonkagyló. Tehát mindkét dologban hazudott. Nincs együtt Cynthiával, és nem tud járni. Most már azt is megértette, miért tette ezt Bill. Őt akarta szabadon engedni, valami agyalágyult, kerge rögeszme miatt, hogy ha szereti, ezzel tartozik neki, vagy talán nem is szereti már... ám két dolog biztos: nem a férje Cynthiának, és tolókocsiban él. - Nagyon szépen köszönöm - rebegte a telefonba. - Mi is volt a dátum? - December tizenkettő. - Beírom önöket, és tudatom Mr. Robinsonnal. - Köszönöm. - Szabad a nevét? Elnézést, de nem értettem tisztán:. . - Semmi gond. Sally Jones. - Köszönöm, Miss Jones. Köszönjük, hogy telefonált. Isabelle sokáig kuporgott az ágyában, és töprengett, hogy most mít tegyen. ült, Billre gondolt, és egyre biztosabban tudta, hogy mit és miért tett a férfi. Szempillantás alatt megváltozott a világ. De most nem 430
akart meghalni, mint az eltelt öt hónapban. Most feltámadt. Éjfélre tudta, mí a teendője. Felhívta a légitársaságot, és helyet foglaltatott magának délutánra. A választás négy nap múlva lesz, Billnek valószínűleg minden másodperce foglalt, de Isabelle akkor se bírt várni. Holnap kettőkor indul. Aztán telefonált Sophie-nak, és megmondta, hogy pár napra elutazik Washingtonba. - Miért? - kérdezte meglepetten Sophie, noha örült a hírnek. Az anyja olyan szürke, szomorú, halotti életet élt hónapok óta, főleg mióta Teddy meghalt, hogy már az is megkönnyebbülés, ha utazni akar valahová. - Meglátogatom egy régi barátomat - magyarázta Isabelle. - Ismerem? - kérdezte a lány. Anyja kissé hóbortosan viselkedett, és furcsa volt a hangja: egyszerre izgatott, boldog és hüledező. - Bill Robinson. Együtt ért bennünket a baleset mondta Isabelle. - Tudom, mama - mosolygott a lány. - Nagyon kedves volt hozzám Londonban, mikor téged látogattalak meg a kórházban. Van két lánya és egy helyes felesége. - Így is van. - Csak felesége nincs. - Nagyon dicsért téged - folytatta az ártatlan Sophie. Az anyja elmosolyodott. - Én is kedvelem. Majd megtelefonálom, hol va431
gyok és mikor leszek itthon. Oké? Vigyázz magadra, szívem. Nemsokára jövök. - Ne siess túlságosan. Csak karácsonykorjövök legközelebb. Mulassjól. - Köszönöm - mondta Isabelle, és letette. Éjszaka nem bírt aludni, és már délelőtt tizenegykor elindult a repülőtérre. Délre lesz Washingtonban. Alig bírt egy helyben ülni a gépen. Fogalma sem volt, hogyan találkozhat a férfival, vagy mit mondjon majd, ha találkoznak. Bili talán dühös lesz, amiért kinyomozta. Ha Bill meg akarta volna keresni, mondogatta magában Isabelle, már megkereste volna. Teljesen egyértelműen fogalmazott. Egyfolytában ezen győzködte magát, miközben vitte a gép az óceán fölött. Csakhogy Billnek nem volt igaza. Ez a lényeg. Ordítóan nem volt igaza. Ezt nem kellett volna tennie, nem kellett volna föláldoznia magát őérette. Isabelle fütyül rá, fog-e mégjárni. Most csak az a dolga, hogy megtalálja Billt, és közölje vele ezt. Nem lesz könnyű. Bili borzasztó keményfejű ember. Még tisztán emlékezett, mennyire tiltakozott Jane és Joe házassága ellen. Miközben leszálltak a Dulles repülőtéren, Isabelle behunyt szemmel néma imát rebegett, hogy Bill hallgassa meg. Nem sejthette, így fog-e történni, de ő mindenesetre megpróbálja. A zsebében volt Bill irodájának címe. A hidegtől vacogva sietett egy taxihoz, és megadta a georgetowni Four Seasons Hotel címét, ahol tegnap szobát foglalt. 432
Most már csak meg kell találnia Billt. Majdnem négy óra volt, mire Isabelle kicsomagolt a szállodai szobában. Most pedig fel kell hívnia Bill irodáját, hogy megtudja, mi a programja ma estére a férfinak. Vagy talán be kell sétálnia az irodájába. Vagy pedig teljesen megbolondult, hogy idejött. Ezernyi lehetséges forgatókönyv cikázott az agyában, és ő nem tudta, melyiket válassza. Mereven bámulta a telefont, és kezdte azt hinni, hogy rettentő hibát követett el. Lehet, hogy Bill egyszerűen kiszeretett belőle. Még egy félórán át emésztette magát halálos félelemmel, aztán fölemelte a kagylót. Egy recepciós vette föl. Isabelle roppant elfoglaltra és idegesre vette a hangot. - Üdv, a biztonságiaktól vagyok. Mikor érkezik Mr. Robinson? - Igyekezett amerikaias kiejtéssel beszélni, nehogy a recepciós észrevegye, hogy francia. - Jesszuskám, nem is tudom! - mondta a lány, aki még Isabelle-nél is idegesebb volt. - Hat eseményre mennek. Ki az már megint? - Biztonság. Tudja, a vacsorához. - Ó, persze... a fenébe... azt hittem, azt lemondta... Nem, mégse... oké... kilencre megy magukhoz... elnézést kér, hogy ilyen későn, de egyszerűen nem tud hamarabb. Maguk lesznek a negyedik ma este. És nem maradhat sokáig... na már most, azt tudja, hogy tolószékben érkezik, ugye? - Igen, feljegyeztem - felelte Isabelle, tájékozott és 433
hivatalos hangon. - Vegyék el a széket az asztaltól, hogy odaférjen a tolószék. Nem szereti a feltűnést. És nem akarja, hogy fényképezzék a székben! Semmi feltűnés! Egy mellékajtón érkeznek Johnson szenátorral, és ugyanúgy távoznak. - Helyes - felelte Isabelle. De még mindig nem tudta, hol lesz a vacsora, és nem kérdezhette meg. - Johnson szenátor a saját testőreivel érkezik. A Kennedy Központ oldalkapujánál találkoznak magukkal, úgy, mint a múltkor... Hála neked, Istenem, suttogta némán Isabelle. Kennedy Központ. - Estélyhez öltözik?... csak hogy rögtön észrevegyük... - Tudnia kellett, mit viseljen. - Elnézést kér, de nem... De gondolom, nem baj. - Egyáltalán nem az. Még tíz percig tárgyalták a részleteket, de Isabelle már nem figyelt oda, mit mond a recepciós. Neki annyit kellett tudnia, hogy Bill este kilenckor a Kennedy Központban lesz, és tízkor indul a következő eseményre. Vagy befelé menet kell elébe állnia, vagy kifeléjövet, vagy a vacsoránál kell jelenetet csinálnia, el kell bújnia az asztala alá, pisztolyt kell fognia rá... végtelen a lehetőségek száma, és a legtöbb abszolút reménytelennek tűnik. Fogalma sem volt, hogyan csinálja, de azt tudta, hogy meg kell próbálnia. 434
Végül úgy döntött, hogy kint várja meg Billt, a vacsora után. Az tíz órátjelent. Addig még hat óra. Életének leghosszabb hat órája. Felhívta a portát, és rendelt estére egy limuzint. Utána azon töprengett, hogy mit mondjon Billnek, már ha a férfi meghallgatja. Ugyanis fennáll a lehetősége, hogy Bill lerázza magáról, mert nincs miről beszélniük. Azt mondta, nem akarja látni többé, de hazudott. Azt mondta, tud járni, és kibékült Cindyvel. Isabelle-nek teljes öt hónapig nem fért a fejébe, hogy tudott Bill így elvágni minden szálat. De most már értette. Minden csak érte volt, hogy ne legyen kolonc a nyakán. Ezért nem akart találkozni vele Párizsban, mert akkor az asszony megtudta volna, hogy nem képes járni, valószínűleg sohasem lesz képes. Tisztán állt benne a kép. Csak azt nem tudta még, mivel térítse jobb belátásra a férfit. Alig néhány percük lesz, miközben a férfi mellett egyébként is ott fog állni a szenátor, mielőtt Bill beülne a kocsijába, és elhajtana. Mit mondjon? Szeretlek? Bili egyébként is tudta. Tudta, mikor szakított vele, ez a tudat mégsem akadályozta meg a szakításban. Most miért tartaná vissza? Mennyi mindent nem tud Bill; nem tudja, hogy Teddy meghalt, hogy ő elhagyta Gordont és elköltözött tőle. Nem tudja, hogy összetörte az ő szívét, amikor elment. Főleg pedig azt nem tudja, hogy őt nem érdekli a tolószék. Neki csak Bill kell, és hogy szerethesse, amíg élnek. 435
Miközben ült és a férfin töprengett, az is eszébejutott, hogy hátha téved, mikor annyira erőlteti a mai találkozást. Inkább az irodában kellene próbálkoznia, vagy telefonálnia kellene. Bili egyébként is agyonfeszült idegállapotban lehet a választás miatt. Kivárhatná, amíg lezajlik a választás, de Bill akkor elhagyhatja a várost. Nem akart várni. Eleget vártak. Este egy falatot sem bírt enni. Megpróbált szundítani egyet, de kínzóan éber volt. Megfürdött, felöltözött. Fél kilenckor a limuzin repítette a Kennedy Központ felé. A kapunál pánikba esett. És ha Bill már elment? Teljesen eltompult a szorongástól, mire kiszállt és félrehúzódott oda, ahonnan figyelhette a bejáratot, és láthatta, mikor jön ki a férfi. Dermesztően hideg volt, de ő észre se vette. Aztán, mintha az ég küldene baljós figyelmeztetést, megeredt a hó. Nagy, csipkés pelyhek hullottak, az a fajta, ami rá szokott ragadni a ruhára, a hajra, a szempillákra. Minden átmenet nélküljött ez a havazás, és a csípős szél minden irányban hordta a pelyheket. Negyed tizenegy volt, Bill még mindig sehol; Isabelle bizonyosra vette, hogy egy másik ajtón távozott. Vagy talán változott a program. Isabelle vastag, fekete nagykabátot, cobolykucsmát, meleg fekete velúrcsizmát, kesztyűt viselt, de még így is vacogott a havazásban. Fél tizenegyre feladta a reményt. Valamilyen más 436
módon kell próbálkoznia. Valami mást kell kitalálnia holnapra. Elhatározta, hogy tizenegy óráig vár, noha biztosra vette, hogy Bill és a szenátor akkor már rég ott lesznek a következő társadalmi eseményen. Ám tizenegy előtt tíz perccel nyűzsgés támadt az ajtónál. Kijött két szolgálaton kívüli rendőr, utánuk egy biztonsági őr, egyenruhában, fülhallgatóval, majd feltűnt egy jóképű férfi, aki hosszú léptekkel sietett a mintegy a semmiből odapottyant autó felé, fejét lehajtva a szél miatt. Homályosan emlékeztetett a szenátorra, de ebből a szögből nem lehetett jól látni. Isabelle várt még egy darabig, de nem következett más. Lehet, hogy Bill ide se jött, vagy úgy döntött, hogy még marad. És ahogy figyelt, egyszer csak előgördült egy tolószék. Emberek beszéltek Billhez, ő pedig bólogatva figyelt rájuk. Maga hajtotta a székét. Vastag sálat, sötét kabátot viselt. Isabelle szíwverése meglódult. Bili a lépcsőhöz kormányozta magát, majd beállt egy rézsűhöz, amely egyenesen Isabelle irányába vezetett. Még nem vette észre az asszonyt. A többiek futottak vissza az épületbe, hogy ne érje őket a hó. A szenátor és emberei már a limuzinban ültek és csak Billre vártak. És akkor Isabelle, mint aki érzi, hogy a két kezében tartja azt életét, odament a rámpához, és elindult Bill felé. Félúton találkoztak. Elállta a tolókocsi útját. Bill lehajtotta a fejét a szél miatt, ezért csak egy kabátot és két lábat látott. 437
- Elnézést - mormolta szórakozottan, ám Isabelle nem húzódott félre. - Hazudtál nekem! - mondta. Ez volt az a pont, amelyről Bill öt hónapja álmodott, és azt hitte, sohasem hallja többé. Pillantása fölemelkedett Isabelle arcára. Nem bírt szólni. Döbbenten bámulta az asszonyt, és alig bírta összeszedni magát. - Szervusz, Isabelle. Micsoda véletlen! - Rögtön arra gondolt, hogy Gordon érkezett Amerikába üzleti ügyben, és a felesége elkísérte. Nem magyarázta meg, mit keres a tolószékben. - Nem véletlen - vágta rá az asszony Késő már a hazugságokhoz. - Azért jöttem ide Párizsból, hogy lássalak. - Bill nem tudta, mit válaszoljon. Szél korbácsolta az arcukat, Isabelle kucsmáján meggyűlt a hó. Olyan volt, mint egy karácsonyi képeslap, vagy egy orosz hercegnő. Szívszorítóan gyönyörű volt. De Bill arca semmit sem árult el. Kényszerítette magát, hogy hűvösen egykedvű legyen, és semmit se áruljon el az érzéseiből. Ehhez mesterien értett. - Mennem kell. Cinthia az autóban vár. - Csak ezt az űrügyet tudta kitalálni a gyors meneküléshez. Mert minél hamarabb el kellett tűnnie, mielőtt megroppan az elszántsága. - Nem vár - mondta Isabelle, és összehúzta magán a kabátját. - Elváltatok. Ebben is hazudtál. - Azt hiszem, sok dologban hazudtam, kivéve azt az egyet, hogy részemről vége. Ez igaz volt. - Egész lé438
nyéből sugárzott az elutasítás, de a szeme elárulta. - Miért vége? - Isabelle nem engedte lerázni magát. Ha Bill képes lesz azt mondani, hogy nem szereti, akkor örökre távozik, de még egyszer látnia kellett. Ezért vállalta a kockázatot. Ha megint elküldi, legalább hadd nézzen a szemébe. - Szokott az így lenni. Hogy van Teddy? - kérdezte Bíll, hogy megtörje a közöttük vibráló feszültséget, és valamivel elterelje Isabelle figyelmét. - Három hónapja meghalt, nagyon súlyos influenzában. Sajnálom, hogy sohasem találkozhattál vele mondta szomorúan. Alig bírta megőrizni az önuralmát. Nem akarta rázúdítani a férfira a gyászát, de úgy gondolta, Billnek ezt tudnia kell. - Őszinte részvétem - mondta a férfi halkan. Egy percre valósággal megsemmisült a bűntudattól, amiért nem állt Isabelle mellett ebben a fájdalmas pillanatban. - Jól vagy? - Szerette volna magához ölelni, de nem merte. Kínos, hogy kiderültek a hazugságok, és Isabelle ebben a székben látja. Bili feltétlenül meg volt győződve róla, hogy útjaik soha többé nem keresztezik egymást, és az asszony nem tudja meg az igazságot. - Most még nem, de majdjól leszek. Nagyon hiányzik. Te is hiányzol - mondta lágy, szomorú hangon. Hogy vagy? - Szerette volna megkérdezni, hát ő hiányzott-e, megbánta-e Bill, amit tett, de a férfin látszott, hogy mehetnékje van. A szenátorék is őt várták. 439
De Isabelle-nek ez volt az egyetlen esélye. - Jól vagyok. Soha jobban. Ismét dolgozom. Három nap múlva választás. - Az órájára pillantott. Máris egy órát késtek a program szerint esedékes, következő eseményről. Mentegetőzve nézett az asszonyra. - Mennem kell. - Még mindig szeretlek, Bill! - mondta Isabelle. Kétségbeejtően kiszolgáltatottnak érezte magát, de végül is azért jött, hogy ezt megmondja. - Nem érdekel, ha nem tudsz görkorcsolyázni vagy táncolni! Magam se vagyok a parkett ördöge, sose voltam. Bili nosztalgikusan mosolygott, azután kinyújtotta a karját, és megérintette az asszony kezét. - Csakugyan azértjöttél, hogy engem láss? Isabelle nagyon jól emlékezett erre a gyöngéd hangra. Bólintott. Telefutott a szeme könnyekkel, és néhány csöpp végigszánkázott az arcán. Letörülte őket kesztyűs kezével. - Láttalak a CNN-en tegnap este, és már értem, miért hazudtál nekem. Közölni akarom veled, hogy nem érdekel. - Tudom, hogy nem - mondta halkan Bill. - Téged sohasem érdekelt. De engem igen. És ez az, ami számít. Sohasem engedném, hogy ezt tedd magaddal. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy nézzem, miként teszed tönkre az életedet azzal, hogy ehhez láncolod magad - pillantott a székére. - Még ha ott is hagynád Gordont, akkor sem. Tisztességesen bánik veled? 440
Körül is nézett, hol a bankár, aztán látta, hogy sehol. Isabelle nyilván a szállodában hagyta. Isabelle mosolygott. - Ellőttem a muníciót, úgy, ahogy tanácsoltad. Teddy halálakor. Erre kidobott. A Varenne utcában lakom Sophie-val. - Rengeteg változás történt mindkettőjük életében, de ez nem változtatott Bill érzésein vagy elhatározásán. Sőt, az asszony látványa még meg is acélozta az eltökéltségét. Isabelle szabad, és többet érdemel annál, amit ő adhat. - Örülök, hogy jól vagy. - Ennél többet nem volt hajlandó mondani. - Tudom, hogy menned kell - szólt az asszony, és lesöpörte pilláiról a hópelyheket. - A Four Seasonsben szálltam meg. Hívj fel, ha beszélni szeretnél velem. Bill csak a fejét rázta. Haját belepte a hó. Biztosan fázhat. - Nem foglak felhívni, Isabelle. Öt hónapja azt tettük, ami helyes. Azt tettem. Mindkettőnk érdekében. Most már e szerint kell élnünk: - Nem értek egyet veled, a lehető legrosszabb volt, amit tettél. Mindkettőnk ellenére. Bili, jogunk van szeretni egymást. Még ha kiléptél az életemből, én akkor is szeretni foglak. Szeretlek, amíg élek. - Idővel elfelejtesz - mondta Bill. Az asszony megrázta a fejét, és félreállt. A férfi hosszan, komolyan nétett rá. - Vigyázz magadra. - Szerette volna megismételni, hogy sajnálja Teddyt, de nem tette. Már semmit 441
sem mondhatott. Lekerekezett a rámpán, hátra sem nézett, és beült az autóba. Elnézést kért a szenátortól a késésért, azt mondta, véletlenül találkozott egy régi barátjával. Ezután egy szót sem szólt, amíg meg nem érkeztek a következő helyre. A szenátor érezte, hogy Mr. Robinson egymillió mérföldrejár tőlük. Bili csak éjfél után került haza, és nem telefonált az asszonynak. Megfogadta, hogy nem tesz ilyet, és egyébként is késő volt. Hitte, hogy amit tett, azt Isabelle-ért tette, szerelemből tette. Ha kevésbé szeretné, ráerőszakolta volna magát. Vérzett a szíve, anynyira sajnálta, hogy el kellett veszítenie a fiát. Tudta, milyen sokat jelentett Isabelle-nek a gyerek. Porba sújthatta a halála. De legalább megszabadult Gordontól. Biztos hamarosan talál valaki mást. Még sose volt olyan gyönyörű és szomorú, mint most, ahogy állt a havazásban. Akkor is esett a hó, mikor Isabelle hazaért a szállodába, ahol leült, és a férfira gondolt. Tudta, hogy Bill nem telefonál többé. Az egész arcából sugárzott a törhetetlen elhatározás, hogy nem kezdi elölről a kapcsolatot. Csak a tekintete árulta el. De most már bele kell törődnie a helyzetbe. Bili akarta, hogy így legyen, még ha nem is mondott igazat. Tényleg nem létezik a boldog vég, csak tanulság van és veszteség. Neki bőven kijutott mindkettőből. Alig bírt elaludni, és amikor végre sikerült, akkor a férfiról álmodott. Legmélyebb álmából riasztotta föl 442
az éjjeliszekrényén megcsörrenő telefon. Hajnalí négy óra volt. Bíll telefonált. Isabelle még az álom ködében is megismerte a hangját. - Elnézést, hogy ilyen későn hívlak. Aludtál? Olyan elgyötört volt a hangja, amilyennek Isabelle érezte magát, mielőtt sikerült végre elaludnia. Csak egy kicsit. - Tűstént éber lett attól a szívfájdítóan ismerős hangtól. - Hol vagy? - kérdezte halkan. - Lent - felelte Bill kissé tétován. - A szállodád előcsarnokában. Ugyanolyan őrült vagyok, mint te, de nem tudtam, mikor utazol el, és nekem holnap New Yorkban kell lennem. Arra gondoltam, hogy ha idáig jöttél Párizsból, akkor talán mégis beszélnünk kell. Egyiküket sem zavarta a képtelen időpont. - Örülök, hogy itt vagy. Miért nem jössz fel? Megfésülködött, fogat mosott, és az arcát is megmosta. Öt perccel később kopogtattak. Bili nézett föl rá a székéből. Isabelle kitárta az ajtót, majd halkan becsukta, mikor a férfi bekerekezett. Szerette volna megérinteni Billt, de nem merte. - Ne haragudj, Isabelle, hogy ilyenkor jövök ide, de nem bírtam aludni. Nagy megrázkódtatás volt látnom téged az este. Azonkívűl nagy esztelenség is volt tőled, hogy idejöttél. - Ám ez láthatóan nem szomorította el, inkább megindította, bár föl is zaklatta, Szendergő érzések tucatjait ébresztette föl, amelyek elől hónapok óta próbált menekülni, de újra rázú443
dultak, mikor meglátta Isabelle-t a Kennedy Központ előtt, a havazásban. - Annyira sajnálom Teddyt. Mi történt? Isabelle leült vele szemközt a díványra, és röviden elmesélte fia utolsó napjait. El-elcsukló hangon beszélt, el nem sírt könnyektől párás szemmel. Letörőlte azt az egyetlen cseppet, amely végigszaladt az arcán. Bili megérintette a kezét. - Sajnálom - suttogta. - Én is - mosolygott az asszony a könnyein át. Vannak, akik azt mondják, megváltás volt Teddynek, gondolom, igazuk is van, de azért voltak szép percek is a fiam életében. Nagyon hiányzik. Csak most látom, mennyire körülötte forgott az életem. Nem tudom mit kezdjek magammal most, hogy ő elment, Sophie pedig az egyetemen van. - Az alkalmazkodás időbe telik. Majd megszokod. Hatalmas változás ez a számodra. - Isabelle egyebet sem tett egy éve, mint alkalmazkodott a változásokhoz. Megváltozott a lakása, elvált, meghalt a fia, elveszítette Billt. - Nem tudom, mit mondjak neked szólt a férfi keserű arccal. - Sose hittem, hogy viszont látjuk egymást. Úgy gondoltam, nem szabad. Úgy gondoltam, nincs jogom tönkretenni az életedet, Isabelle. Sokkal többet érdemelsz, mint amennyit én adhatok. Neked valami csodálatos társra van szükséged, olyasvalakire, aki ép... nem úgy, mint én. - Te ép vagy - mondta az asszony halkan. Pillantása 444
nem engedte el a férfit. Nem egészen fogta föl, mit hall, és nem nagyon akarta hallani. Nagyon olyannak tűnt, mint egy újabb istenhozzád, vagy ürügy, hogy Bill miért nem lehet vele. De most legalább nem hazudik, csak azt mondja, amit igaznak érez, legyen az bármennyire torz. - Mindketten tudjuk, hogy nem arról van szó. Nem akarta balul végződött szeretkezésükre emlékeztetni a londoni kórházban. A vejével ellentétben, ő leküzdhetetlen akadálynak érezte a fogyatékosságait, amelyek mellett nem veheti feleségűl Isabelle-t, ennél kevesebbet pedig nem kínálhat neki. Homályosan fölmerült benne Helena szavainak emléke, de Helena is fiatal volt és idealista. Talán csak a fiataloknak való a szerelem. Azértjött ide éjszaka, hogy találkozzon az asszonnyal, kimagyarázkodjék, és tisztességgel elbúcsúzzon tőle. Legalább ennyivel tartozik neki, mondta magának, mielőtt elindult volna a Four Seasonsba. Tudta, hogy rendkívül kegyetlenül szakított Isabelle-lel. Nem ezt érdemli, főleg most, amikor még Teddyt is elveszítette. - Csak el akartam búcsúzni, és arra akarlak kérni, hogy ne haragudj. Soha sem lett volna szabad rábeszélnem téged, hogy gyere át Londonba. Úgy érzem, kezdettől az én hibám volt minden. - Te adtad nekem az egyetlen, igaz szerelmet, amit férfitól kaptam - mondta gyengéden Isabelle. - Ezért nem tartozol bocsánatkéréssel. 445
- Sajnálom, hogy nem lehetek az, aki voltam... Könnyes szemmel nézett az asszonyra, és szorosan fogta a kezét. - Sajnálok mindent - mondta szomorúan. Isabelle előrehajolt, és szájon csókolta a székben ülő férfit. Bili gyengéden magához vonta. Isabelle az ölébe ült, és csókolóztak. Csókjaikat átfűtötte a szenvedély és annak az emléke, amiben reménykedtek, amit épphogy megízleltek, és túlságosan korán elveszítettek. Ahogy Bill ölelte magához az asszonyt, most először elfelejtette elveszített férfiasságát. Villámként nyilallt beléje a vágy, ellenállhatatlan erő kerítette hatalmába őket, és egy vakító pillanatra Bill nem félt többé. Sokáig csókolóztak, zihálva váltak le egymás szájáról. Isabelle egyetlen szó nélkül a díványhoz segítette a férfit, és gyengéden levetkőztette, miközben Bili róla fejtette le a szaténpongyolát, amely a padlóra hullott. A férfi a másodperc töredékéig tétovázott, de már nem parancsolhatott magának. Teste-lelke, minden porcikája éhezte Isabelle-t. Nem emlékezett, mikor kívánt ennyire nőt, vagy melyikkel szeretkezett így. Minden volt, amiről álmodtak, amit reméltek. Bili sem a balesetet megelőző férfikorában, se ifjúként nem élt át ilyen őszinte, forró szenvedélyt. Isabellehez senki sem volt fogható. Visszavarázsolta férfivá, és felperzselte őket a vágy. Egymás karjaiban hevertek, és Bill mosolygott. Isa446
belle gyengédsége, szerelme szertefoszlatta legszörnyűbb félelmeit. Valami elképzelhetetlenül jó dolog történt most közöttük. Most megtudták, hogy Bill tökéletesen meggyógyult. Még ha nem járhat, akkor is ép és férfi. - Hú! - mondta halkan Isabelle. Bili mosolygott. Suhancnak érezte magát az asszony karjaiban. - Ez döbbenetes volt! - Te is az vagy. - Egy órával később Isabelle kitolta a fürdőszobába, ahonnan Bíll negyven perc múlva felöltözve és olyan tekintettel került elő, hogy az asszony megriadt. - Őrültség volt, hogy idejöttem - mondta sötéten a férfi. Már megint a karmaiba kerítette a bűntudat és a szorongás. - Nem lett volna szabad ezt tennem. Nem akarta félrevezetni az asszonyt, csalóka reményekben sem akarta ringatni. Még mindig sziklaszilárdan meg volt győződve róla, hogy Isabelle különb életet érdemel, mint amit ő adhat neki. A szeretkezés csak még kuszábbá tette a helyzetüket. Fél óráig ázott a zuhany alatt, és átkozta magát, bár ugyanakkor hatalmasan megkönnyebbült a közös élménytől. A lába oda, de a férfiassága feltámadt. - Nem értem, miért ne tettük volna - felelte Isabelle higgadtan. - Felnőttek vagyunk, szabadok vagyunk. Te elvált vagy, én rövidesen az leszek. Nincsenek kisgyerekeink, akik tiltakozhatnának. Nem kell fölöslegesen gerjeszteni a problémákat. Elég bonyo447
lult az élet, minek tovább bonyolítani? Azonkívűl mondta komolyan - az élet drága és rövid. Meg is halhattunk volna Londonban, sőt, ami még rosszabb, alakulhatott volna úgy, hogy csak egyikünk hal meg. Nem ez történt. Ha már ebben az áldásban részesűltünk, nem lenne szabad elpazarolnunk. - Én nem áldás vagyok, Isabelle - makacskodott a férfi. - Az élet egy tolókocsis ember mellett semmi esetre sem áldás. - Két ember élete, akik szeretik egymást, igenis áldás. - Megjárták a poklokat, és visszatértek. Isabelle úgy érezte,joguk van egy darabkára a mennyben. Szerette Billt, olyannak, amilyen, fenntartás nélkül, odaadón. Mellette akart lenni, amíg él. - Nem engedhetem, hogy ezt tedd magaddal, Isabelle - mondta Bill elszántan. - Nem engedem. Akármi történt is közöttünk. Nem lett volna szabad megengednem. Felelőtlen és ostoba voltam. - És ember. Te az emberséget sose veszed számításba? Miért nem engedsz magadnak néha-néha egy kis boldogságot, anélkül, hogy halálra ostorozod magadat érte? - Bill elmosolyodott. Volt egy kis igazság abban, amit az asszony mondott. - Miért kell ezt megnehezítened, amikor nem az, és nem kell annak lennie? Szeretjük egymást. Miért nem elég az neked? - Sokkal józanabbul gondolkodott, mint a férfi. - Van úgy, hogy nem elég a szerelem. Nem tudod, 448
mit vállalsz, Isabelle. - De tudom! -vitatkozott az asszony. Már majdnem hat óra volt, és ő tudta, hogy Billnek hamarosan távoznia kell. - Tizenöt éven át gondoztam Teddyt. Tudom, mit jelent szeretni és ápolni egy súlyos beteget. Te nem vagy beteg. Erős vagy, egészséges és ép. Nem tudsz járni. Nekem az nem számít. Az se érdekelne, ha többé nem tudnál szeretkezni. Kellemes prémium volt, de én anélkül is tudnék élni. Ami közöttünk van, az sokkal többet jelent számomra. - Úgyse engedném - mondta Bill. Egyre jobban elkomorodott. - Azért jöttem ide, hogy elbúcsúzzak. Ez az, amit tennünk kell. - Ez ostobaság és tékozlás! Nem engedem, hogy ezt tedd! - Nincs választásod. Nem kereslek meg többé. Mindketten tudták, hogy Bill erre is képes. - És aztán mi lesz? Élethossziglani magányra ítélsz mindkettőnket, hogy legyen időnk azon töprengeni, amink volt, amit elvesztettünk, és amit megkaphattunk volna, ha nem vagy olyan konok? Minek? Hol itt a győzelem? Jutalmaznak azért a mennyben, ha bűntetjük magunkat és egymást? Jó, lehet, hogy nem lesz mindig könnyű. Nem lesz "tökéletes". De az életben semmi sem az. Véleményem szerint ez, ami közöttünk történt, olyan tökéletes, amennyire egyáltalán az lehet az ilyesmi. Miért nem engeded, hogy megkapjuk, amit akarunk és amit megérdemlünk? Eléggé meg449
bűnhődtél már, mennyi nyomorúságot akarsz még zúdítani magadra és rám? Épp eleget veszítettem, de te még megvagy. Az isten szerelmére, gondolkozz márjózanul... - Könnyek patakzottak az arcán, de a férfi nem indult meg tőlük. - Sajnálom - suttogta. Megcsókolta az asszony feje búbját, majd az ajtóhoz kormányozta magát, és ott megfordult. - Miért tetted ezt? - kérdezte sírva Isabelle. - Mi értelme volt? Csak hogy gyötörj mindkettőnket? Emlékeztetőül, hogy mennyire szeretjük egymást? Aztán elveszel mindent, hogy éljünk holtig sötétségben és bánatban? Miért, mikor olyan boldogok vagyunk együtt, és annyira szeretjük egymást? Miért nem kaphatjuk meg ezt? Olyan nehéz ez neked? - Talán mert nem szeretlek eléggé - felelte a férfi szomorúan - vagy magamat nem szeretem. Vagy te nem lennél képes annyira szeretni engem, mint gondolom. - Ne bonyolítsd már agyon! Nem bonyolult ez. Szeretlek. Ez az, ami számít. Nekem pedig elég annyi szerelem, amennyivel szeretsz. - Az a lényeg, hogy nem vagyok elég neked mondta Bill. Elgyötörten nézte az asszonyt az ajtóból. Legszívesebben visszajött volna, hogy átölelje Isabelle-t, de nem engedte meg magának. - Ebben hadd határozzak én. Hadd döntsem el én, kit szeretek és kit nem. Nincsjogod, hogy helyettem 450
döntsél! - De van - mondta Bill halkan. Még egyszer ránézett az asszonyra, aztán kikerekezett a szobából. Csapódott az ajtó. Isabelle nem mozdult, csak ült a díványon, és sírt. Isabelle négy napot töltött Washingtonban. A szenátort megválasztották, és Isabelle örült Bill sikerének. Látta a férfit a híradóban, ahogy félrehúzódva ül a tolószékben, a hatalom szürke eminenciása. Egyszer sem telefonált Isabelle-nek, és az asszony sem hívta többé. Most már hitt Billnek. Tarthatja bármilyen tévesnek a férfi álláspontját, tisztelnie kell, amit érez. Nehéz volt tudomásul venni, hogy Bill ennyire konok, és képes föláldozni mindent, ami az övék, de úgy tűnik, elszánta magát, hogy eldobja magától a közösjövő lehetőségét. Isabelle-nek vérzett a szíve, de nem kényszeríthette a férfit, hogy térjen vissza hozzá. Bele kellett nyugodnia Bill döntésébe, akármennyire nem értett egyet. Végül is Billnekjoga volt hozzá, ugyanúgy, mint ahogy neki is joga van azt hinni, hogy csodálatos életük lehetett volna. Mit számít neki a tolószék, ő büszkén állt volna Bill mellé. Nos, úgy látszik, a férfinak számít. Hát akkor éljen akarata szerint, joga van hozzá. Kedden este, a választás után fölhívta Sophie-t, és megmondta, hogy megy haza. A lány nem kérdezte, miért olyan szomorú a hangja. Több mint elég okuk volt mostanában a szomorúságra. Sophie-t legalább 451
annyira megviselte az öccse elvesztése, mint az anyját. - Találkoztál a barátoddal? - kérdezte, megpróbálva felvidítani valamivel Isabelle-t. - Találkoztam - felelte halkan az asszony. - Remekül néz ki. - Tud márjárni? - Nem. - Nem is gondoltam. Elég rossz formában volt, mikor a kórházban láttam. Bár te is. - Minden más értelemben kiváló egészségnek örvend. Holnap este otthon vagyok, szívem, ha szükséged lenne rám. - Szerette, ha Sophie tud minden percéről. Ez azoknak az éveknek az utóhatása volt, amikor minden idejét lekötötte Teddy. Igazság szerint Sophie-nak nem volt szüksége erre a percekre lebontott számadásra, de azért mindketten biztonságban érezték magukat tőle. - Viszontlátásra néhány hét múlva. - A hétvégén majd felhívlak, mama. Jól szórakoztál? - Sophie legalább ebben szeretett volna reménykedni. Az anyja olyan szárnyaszegetten beszélt. - Nem igazán - vallotta be Isabelle - de azért örülök, hogy eljöttem. - Igaz, kénytelen volt tudomásul venni azt, amit mindmostanáig elutasított, viszont eljutott múzeumokba és galériákba is. Azt tervezte, hogy a következő évben visszatér a restauráláshoz, ehhez pedig ismét bele kellett dolgoznia magát a művészetekbe. Londoni napjai jártak az eszében. Több, 452
mint egy éve történt. Minden Billre emlékeztette. Festmények, múzeumok, a Harry's Bar, táncolás, zene, szabad levegő. Egy napon talán majd elmúlik. Remélhetőleg. Ha nem lehet közös életük, akkor minél hamarabb el kell felejtenie Billt. Egy napon talán elmúlik a szerelem is. Megváltás lenne. Szerda reggel becsomagolta a néhány holmit, amit vásárolt, és hívatta a londinert, hogy vigye le a poggyászát. A repülőgépe egy órakor indult, Isabelle tízkor távozott a szállodából. Éppen bezárta az ajtót, mikor megszólalt a telefon. Egy percébe került, hogy ismét elforgathatta a kulcsot, de mire a készülékhez ért, a csengés elhallgatott. Mikor rákérdezett, a recepciós azt mondta, ő szerette volna megkérdezni, mikor távozik Isabelle a szobából, mert már várják a következő szállóvendéget. Szótlan és hosszú volt az út a repülőtérre. Éjszaka megint havazott, Washington gyönyörű volt a hópaplan alatt. Isabelle bejelentkezett, azután elment, vásárolt képeslapokat és egy könyvet, hogy legyen mit olvasnia az úton. Csendes szomorúság töltötte el, és bizonyos értelemben szabadnak érezte magát. Végre elengedte Billt. Örült, hogy eljött. Nem is számított ilyen békességre. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a férfira. Kifizette az újságokat meg a könyvet, és éppen a visszajárót köszönte meg a kiszolgálónőnek, mikor mögötte megszólalt egy hang: 453
- De nagy bolond vagy te! Mindig is tudtam, hogy az vagy. - Isabelle behunyta a szemét. Ez nem lehet igaz! Nem igaz! Pedig az volt. Megfordult. Csakugyan Billt látta. - Nemcsak bolond vagy, de tévedsz is mondta halkan a férfi. Olyan ismerős és megnyugtató jelenség volt, hogy az asszonynak mosolyognia kellett. - Engem követsz, vagy máshová utazol? - Majd kiugrott a szíve csak attól, hogy látja. Nem tudta, véletlen-e vagy csoda, és nem merte megkérdezni. - Telefonáltam a hotelba, de már elmentél. - Érdekes, egy hajszálon múlott, hogy nem találtál ott - felelte Isabelle. Félvállról próbált beszélni, de a kezében reszketett az újság és a könyv - A recepciós azt mondta, ő keresett a szoba miatt. - Akkor én közvetlenül utána telefonálhattam. Nyilván azért, gondolta Isabelle, hogy elbúcsúzzon, de akkor miért van itt? - Tudom, hogy jól tettem, amit tettem. - Félrekormányozta a székét az útból. Isabelle földbe gyökerezett lábbal állt, és nézte. Az emberek nem látszottak neheztelni, amiért kerülgetniük kell őket. Tekintetük összekapcsolódott. Isabelle sápadt volt, Bill mintha napok óta nem aludt volna. Tejobbat érdemelsz. - Tudom, mire gondolsz - felelte az asszony, és a szívébe ismét belehasított a fájdalom. Hányszor akarja még Bill elmondani ugyanazt? - De ennél nincs jobb. Ez a legjobb, ami a sorstól kapható... legalábbis amit én kaphatok. Elveszítettem Teddyt. Elveszítette454
lek téged. Nincs több veszítenivalóm, kivéve Sophie-t. Nem hiszem, hogy el lehet dobni a szerelmet. Vagy hogy el kellene dobni. Ahhoz túlságosan becses és ritka. Te, úgy látom, mégis ezt teszed. - Tisztában volt vele, hogy semmivel sem téríthetijobb belátásra a férfit. Bili azt teszi, amit akar. És ő is azt teszi. - Azt akarom, hogy igazi életed legyen, egy olyan hapsival, aki körbe tud kergetni a szobában, és megtáncoltat Szilveszter éjszakáján. - Nekem meg több kell. Olyan férfit akarok, akit szeretek, és aki szeret, akit tudok tisztelni, akire lehet vigyázni, akivel el tudok nevetgélni, amíg élek. Én egyformán tudok szeretni ülő és álló helyzetben. Te talán nem. - Már belenyugodott a sorsba, amelyet Bill választott kettejüknek. - Mitől vagy ebben ilyen biztos? - Tudnál szeretni, ha én ülnék itt, és nem te? - rebegte Isabelle könnyes szemmel. Bili bólintott, de csak nagyon sokára mondta ki: - Tudnálak. - Akkor nagyon kevésre taksálhatsz, ha azt hiszed, hogy én nem tudlak. Bili egyetlen szót sem szólt. Az ölébe húzta az aszszonyt, ránézett, magához ölelte, szájon csókolta, és olyan sokáig csókolta, hogy Isabelle-nek elakadt a lélegzete. - Miért tetted ezt? - kérdezte. - Ez most a szervusz volt, vagy az istenhozzád? 455
- Te döntöd el. Tudod, mit gondolok. Szeretlek. Jogod van, hogy te döntsél. - Helena mondta ezt valamikor régen, és a férfi csak most értette meg, mennyire igaza volt. Ő megpróbálta oltalmazni Isabelle-t, de nem ment. Az asszonynakjoga van határozni a sorsáról, és ezúttal talán Bill Robinsonéról is. - Szervusz - súgta Isabelle mosolyogva. Belesimult a szorosan ölelő karokba, és megcsókolta a férfit. Maecenas Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte az Aline,a Kft. Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördös János ügyvezető igazgató Teriedelem: 21,4 (A/5) ív ISBN 963-203-061-3 789632 030616
456
