Danielle Steel: Egy rendkívüli nő
A varázslatosan szép Annabelle Worthington egy pazar manhattani palotában nevelkedik a múlt század fordulóján. Miután bevezetik a társaságba, a báltermek csillogó világa is feltárul előtte, előkelő és szerető családja pedig a széltől is óvja. Élete egyetlen dologban különbözik a felső tízezer mindennapjaitól: szívből lelkesedik a sokak által csak illendőségből végzett jótékonysági munkáért. Kiváltságos világát azonban a Titanic katasztrófája alapjaiban rengeti meg. A lányt pótolhatatlan veszteség éri, és amikor egy szerető férfi oldalán már-már gyógyírt találna fájdalmára, keservesen csalódnia kell házasságában is. A méltatlan megaláztatások elől a háború sújtotta Európába menekül. A francia hadszíntéren önkéntesként enyhíti a sebesültek szenvedéseit, és arra is lehetőséget kap, hogy valóra váltsa legmerészebb álmát. Így a megpróbáltatásokkal teli háborús évek után orvosként kezdhet új életet Párizsban. Egy sorsdöntő találkozás következtében azonban ismét szembe kell néznie a múlt árnyaival.
1. fejezet Ezerkilencszáztizenkettő április tizennegyedikén reggel Annabelle Worthington csendesen olvasgatott szülei könyvtárszobájában, ahonnan szép kilátás nyílt az óriási, fallal körülvett kertre. Egyre jobban mutatkoztak a tavasz jelei, a kertészek már elültették a virágokat. Minden gyönyörű lesz, mire a szülei és a bátyja, Róbert, pár napon belül megérkeznek. Otthonuk, a nagy és impozáns Worthington-rezidencia a New York-i Fifth Avenue északi részén állt. A Wor-thingtonok és édesanyja családja, a Sinclairek közvetlen rokonságban álltak a Vanderbiltekkel és az Asto-rokkal, de szegről-végről tulajdonképpen New York valamennyi befolyásos családjával kapcsolatban voltak. Édesapja, Arthur vezette a város legtekintélyesebb bankját, amelynek tulajdonosa is volt egyben. Családja generációk óta bankárkodott már, csakúgy, mint az édesanyjáé Bostonban. Huszonnégy éves Róbert bátyja immár három éve dolgozott az édesapjuknak. Amikor Arthur egy nap majd nyugdíjba vonul, Róbert veszi át a helyét. Múltjukhoz hasonlóan a jövőjük is kiszámíthatónak és biztosnak ígérkezett. Annabelle üvegburában nevelkedett. A szülei szeretetben éltek, és 6 meg Róbert is közel álltak egymáshoz, mindig remekül megvoltak együtt. Boldogságukat semmi nem árnyékolta be. Bármilyen probléma merült is föl, megtalálták rá a megoldást. Annabelle életét áldás kísérte: gyermekkorát kedves, szerető szívű felnőttek aranyozták be. Az utóbbi néhány hónap különösen izgalmasan telt számára, jókedvét azonban némi kellemetlenség zavarta meg. Nem sokkal karácsony előtt vezették be a társaságba egy káprázatos bálon, amelyet a szülei rendeztek neki. A bennfentesek szerint évek óta ez volt a legelegánsabb és a legextravagánsabb estély New Yorkban, amit elsőbálozónak tartottak. Az édesanyja mindig is szeretett partikat adni. Erre az alkalomra lefedette és felfűttette a kertet. A bálterem pazar látványt nyújtott. A legjobb zenekart szerződtette. Négyszáz ember vett részt az összejövetelen, Annabelle pedig úgy festett a ruhájában, akár egy tündér-királykisasszony. Annabelle apró volt, finom és törékeny, alacsonyabb még az édesanyjánál is. Hosszú, selymes haja aranylott, és hatalmas kék szemét sötét szempillák keretezték. Tökéletesen szabályos arca, pici keze és lába pedig csak fokozta a szépségét. Amikor kicsi volt, édesapja folyton azt hajtogatta, hogy úgy néz ki, mint egy porcelánbaba. Tizennyolc éves korára alakja csinos, arányos, karcsú lett. Báj és kellem áradt belőle. Minden porcikájából sugárzott az ősöktől örökölt előkelőség, csakúgy, mint egész rokonságából. A bált követő napokban a család együtt töltötte a karácsonyi ünnepeket, és még január első hetére is bőven kijutott az esti mulatságokból. A sok izgalom és a túlságosan lenge alkalmi ruhák miatt azonban Annabelle súlyos influenzába esett. A szülei végtelenül aggódtak, amikor betegsége hirtelen hörghurutba csapott át, sőt még a tüdőgyulladás veszélye is fenyegetett. Ám fiatal korának és jó egészségi állapotának hála, végül is talpra állt. Majdnem egy hónapig küszködött a lázzal és a betegséggel. A család orvosa kénytelen volt megállapítani, hogy legyengült szervezetére való tekintettel nem tanácsos elutaznia. A család ugyanis több hónapig tartó utazást tervezett Európába, hogy meglátogassák az ottani barátaikat. Anna-belle még javában lábadozott, amikor szülei és Robert február közepén elindultak a Mauretania nevű hajóval. Már többször is utaztak vele. Az édesanyja korábban felajánlotta, hogy otthon marad és ápolja, de mire elérkezett az indulás napja, Annabelle épp elég jól volt ahhoz, hogy nyugodt szívvel hagyhassák magára. A lány pedig ragaszkodott hozzá, hogy az anyja ne mondja le az utazást, amit oly régóta tervezett. Mindannyian sajnálták, hogy egyedül kell hagyniuk a lányt, és Annabelle-en is csalódottság lett úrrá. Bár már sokkal jobban érezte magát, kénytelen volt belátni: ahhoz még mindig nincs elég jól, hogy egy két hónapos utazásra vállalkozzon.
Biztosította az édesanyját, Consuelót, hogy gondot visel a házra, amíg ők távol lesznek. A szülei tökéletesen megbíztak benne. Annabelle nem az a fajta lány volt, aki miatt aggódniuk kellene, vagy aki visszaélne a bizalmukkal. Őszintén elszomorította azonban őket, hogy a lányuk nem tarthat velük, és Annabelle is ugyanígy érzett. Vidáman kísérte ugyan ki őket a Cunard-dokkhoz, de amikor visszatért az üres házba, lehangoltság vett erőt rajta. Sokat olvasott, és olyan tevékenységekkel foglalta el magát a négy fal között, amelyeket az édesanyja is helyeselt volna. Mutatós dolgokat hímzett, és órákig bíbelődött legfinomabb ágy- és asztalneműjük csinosítgatásával. Még nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy társaságba járjon, de legkedvesebb barátnője, Hortense gyakran meglátogatta. Hortense ugyanabban az évben debütált elsőbálozóként, gyermekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak. Hortie-nak már volt udvarlója, Annabelle pedig fogadott vele, hogy James húsvétra megkéri a kezét. Igaza lett: barátnője eljegyzését az előző héten jelentették be. Annabelle alig várta, hogy az anyja megjöjjön, és neki is elújságolhassa a hírt. Április tizenhetedikére várta a családját. Négy nappal korábban kellett felszállniuk egy Southamptonból induló vadonatúj óceánjáróra. Két hónap hosszú időnek bizonyult, és Annabelle-nek már nagyon hiányoztak mind a hárman. Viszont kilábalt a betegségéből, és sokat olvasott. Miután végzett a ház körüli teendőkkel, délutánjait és estéit a könyvtárszobában töltötte apja könyvei fölé görnyedve. Leginkább kiváló emberekről és tudományos eredményekről szóló könyveket olvasott. Sohasem érdekelték a hetet-havat összehordó romantikus regények, amelyeket az anyja olvasgatott, azok pedig még kevésbé, amiket Hortense adott neki kölcsön. Annabelle intelligens fiatal nő volt, érdekelték a világ történései, és új ismeretekre vágyott. Ezekről a dolgokról rengeteget beszélgetett a bátyjával, aki bizalmasan bevallotta neki, hogy húga tudása szinte már zavarba ejtő számára. Bár Robert kitűnő érzéket tanúsított az üzleti élet iránt, és rendkívül felelősségteljesen viszonyult a munkájához, elsősorban partikra szeretett járni és barátokkal találkozni, míg Annabelle csupán első pillantásra tűnt társaságkedvelőnek, valójában elmélyülésre hajlamos, komoly természete volt, és gondolatai legtöbbször a tanulás, a tudomány és a könyvek körül forogtak A legszívesebben apja könyvtárszobájában időzött. Április tizennegyedikén Annabelle késő estig olvasott az ágyában, másnap reggel pedig szokatlanul későn kelt. Fogat mosott, megfésülködött, belebújt a köntösébe, és komótosan reggelizni indult. Miközben lement a lépcsőn, átvillant az agyán, milyen szokatlanul csendes a ház. A személyzetből sem látott senkit. Végül az ebédlőben talált rájuk. Összedugták a fejüket a friss újság fölött, amit aztán villámgyorsan el is tettek. Annabelle azonnal látta, hogy hűséges házvezetőnőjük, Blanche sír. Az érző szívű asszonyt minden szomorú történet megríkatta, ami állatok és gyermekek nyomorúságáról szólt. Annabelle abban a hiszemben kívánt mosolyogva jó reggelt, hogy most is csak valami hasonló dologról lehet szó, mire Wil-liam, a komornyik is elsírta magát, és kiment a helyiségből. -Jóságos isten, mi történt? - nézett Annabelle megdöbbenve Blanche-ra és a két kézilányra. Most vette csak észre, hogy valamennyien sírnak, s egy pillanatra elakadt a szívverése. - Mi folyik itt? - kérdezte, miközben ösztönösen az újságért nyúlt. Blanche egy hosszú pillanatig habozott, de végül odaadta neki a lapot. Amint kinyitotta az újságot, Annabelle szeme egyből a szalagcímre ugrott. Éjjel elsüllyedt a Titanic. Ez volt az a vadonatúj hajó, amelynek haza kellett volna hoznia a szüleit és Robertet Angliából. Elkerekedett szemmel olvasta a részleteket. Csupán annyi derült ki a cikkből, hogy a Titanic elsüllyedt, az utasokat pedig mentőcsónakokba tették, és a White Star Hajózási Társaság Carpathia nevű hajója sietett a segítségükre. Halálos áldozatokról és túlélőkről egyáltalán nem esett szó, csak feltételezni lehetett, hogy egy ekkora méretű és ilyen jó állapotban lévő hajóról idejében és maradéktalanul kimenekítették az utasokat. Az újság szerint a hajóóriás jéghegynek ütközött, s bár elsüllyeszthetetlennek gondolták, pár órával később mégis elnyelték a jeges hullámok. Megtörtént az elképzelhetetlen.
Annabelle pillanatok alatt intézkedett, szólt Blanche-nak, hogy szüksége van az autóra és az apja sofőrjére. Miközben elindult az emeletre felöltözni, any-nyit mondott, hogy azonnal el kell mennie a White Star irodaházába, hogy hírt kapjon a szüleiről és Róbertről. Eszébe sem jutott, hogy több százan készülnek erre. Remegett, ahogy felvett egy egyszerű szürke gyap-júruhát, ami éppen a keze ügyébe akadt, majd harisnyát és cipőt húzott, és felkapta a kabátját meg a retiküljét. Úgy rohant le a lépcsőn, hogy még a haját sem tűzte fel. Lobogó tincseivel olyan volt, akár egy gyermek, ahogy kiviharzott a házból. Miután becsapódott utána az ajtó, síri hangulat telepedett az otthon maradtakra: a személyzet a legrosszabbra számított. Amíg Annabelle-t Thomas, a sofőr a White Star Hajózási Társaság irodaházához vitte a Broadway elejére, a lányt néma rettegés kerítette hatalmába. Az egyik utcasarkon megpillantott egy rikkancsot, aki épp a legfrissebb híreket skandálta, és a lap új számát lengette. Annabelle megállította a sofőrt, és vett egyet. Az újság rádió értestülései szerint a Carpathián utazó menekültek azt állították, hogy többen nem élték túl a katasztrófát. Olvasás közben könnyek szöktek Annabelle szemébe. Hogy történhetett ilyesmi a világ legnagyobb és legújabb óceánjárójával? Ez volt az első útja. Hogy süllyedhetett el egy olyan hajó, mint a Titanic? És mi van a szüleivel, Róberttel meg a többi utassal? Amikor megérkeztek a White Starhoz, már több száz ember gyűlt össze, és hangosan követelték, hogy bemehessenek. Annabelle el sem tudta képzelni, hogyan verekedhetne át magát a tömegen. Apja termetes sofőrje segített neki, de így is majdnem egy órába tellett, mire végre bejutottak. Odabent elmondta, hogy a szülei és a bátyja az első osztályon utaztak. Egy pattanásig feszült idegzetű fiatal alkalmazott felírta a nevét, közben munkatársai a túlélők névsorát ragasztották ki a székház falaira. A neveket a Car-pathia rádiósa üzente meg a Titanic rádiókezelőjének közreműködésével, aki szerencsésen megmenekült. A névsor egyelőre még nem volt teljes, minden hozzátartozó reménykedhetett. Annabelle remegő kézzel elvett egy listát, de alig látott a könnyeitől. Aztán a papír alján egyszer csak felfedezett egy nevet. Consuelo Worthington, első osztály. Az apja és a bátyja nevét azonban nem találta. Annabelle nem akart pánikba esni, és figyelmeztette magát, hogy a névsor még nem végleges. Megdöbbentően kevés név szerepelt a listán. - Mikor kapnak hírt a többiekről? - kérdezte Annabelle az alkalmazottól, visszaadva neki a papirost. -Remélhetőleg néhány órán belül - válaszolta a férfi, miközben a többiek ordibáltak és kiáltoztak a lány mögött. Az emberek zokogva, sírva és egyre indulatosabban próbáltak bejutni. Teljessé vált a káosz, kitört a pánik, a rettegést és a kétségbeesést tapintani lehetett. - Még mindig folyik a mentés? - kérdezte Annabelle reménykedve. Ki tudja, milyen állapotban, de az anyja legalább életben volt. A többiek is bizonyosan túlélték a csapást. - Az utolsó mentőcsónakot reggel fél kilenckor ürítették ki - tájékoztatta az alkalmazott komor pillantással. Ő már hallotta a rémhíreket az elhaló segélykiáltásokról és a vízen úszó holttestekről, de nem az ő feladata volt minderről beszámolni, s nem is lett volna bátorsága elmondani ezeknek az embereknek, hogy több száz vagy még annál is több élet veszett oda. A túlélők listája mindössze hatszáz nevet tartalmazott, a Carpathia rádióüzenete szerint pedig hozzávetőleg hétszáz embert sikerült fölvenniük, és még nem jegyezték föl az összes nevet. A közölt számadatok alapján az utasok és a legénység közül mintegy ezer embernek nyoma veszett. Az alkalmazott egyszerűen nem akart hinni a fülének. -A következő pár órában az összes túlélő nevét meg kell tudnunk - fejezte be válaszát együtt érzően.
Közben egy kivörösödött arcú ember megfenyegette, hogy megüti, ha nem ad neki is egy listát. Az emberek olyan kétségbeesetten várták az újabb, talán megnyugtató híreket, hogy egészen kivetkőztek önmagukból. A White Star alkalmazottai annyi névsort osztottak szét és ragasztottak ki, amennyit csak tudtak. Annabelle a sofőr kíséretében visszament az autóhoz, hogy ott várja be az újabb híradásokat. Thomas felajánlotta, hogy hazaviszi, de a lány visszautasította, mert első kézből akarta megtudni a legfrissebb információkat. A világ minden kincséért sem mozdult volna el a White Star irodaháza mellől. Némán várakozott a kocsiban. Néha behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak a szülei és Róbert is a túlélők között lennének, s hálás szívvel gondolt anyja nevére a menekültek listáján. Nem evett, nem ivott, minden áldott órában ellenőrizte az új információkat. Délután ötkor jelentették be, hogy a túlélők névsora immár teljes, mindössze néhány kisgyerek nevét nem tudták kideríteni. Ám őket leszámítva mindenki szerepelt a listán, akit a Carpathia felvett. - Vannak esetleg olyanok is, akiket másik hajó mentett ki? - kérdezte valaki. Az alkalmazott csendben megrázta a fejét. Bár más hajók is emeltek ki holttesteket a jeges vízből, egyedül a Carpathia legénysége talált túlélőket. Többségüket mentőcsónakokból segítették a fedélzetre, pár embert pedig a vízből mentettek ki. Azok, akiknek nem jutott hely a csónakokban, majdnem mind halálukat lelték a dermesztően hideg Atlanti-óceánban, mielőtt a Carpathia megérkezhetett volna, pedig a hajó a Titanic süllyedését követően két órán belül már a helyszínre ért. Csakhogy ennyi időt is képtelenség volt kibírni a fagyos vízben. Annabelle még egyszer megnézte a listát. Hétszázhat túlélő neve állt rajta. Ismét látta az édesanyjáét, de rajta kívül nem szerepelt másik Worthington a névsorban, sem az apja, sem Róbert. Azt kívánta, bárcsak hibás lenne a lista. Talán csak figyelmetlenségről van szó, vagy arról, hogy a szerettei eszméletlen állapotba kerültek, és nem tudták megmondani a nevüket. Senkinek sem állt módjában ennél több információt szerezni. Tájékoztatták őket, hogy a Carpathia három nap múlva, tizennyolcadikán érkezik meg New Yorkba. Annabelle nem tehetett mást, addig is reménykedett, s hálát adott azért, hogy az anyja megmenekült. Nem volt hajlandó elhinni, hogy az apja és a bátyja meghalt. Az lehetetlen! Miután hazaért, egész éjjel fent maradt, és továbbra sem evett semmit. Hortense átjött, hogy vele legyen éjszakára. Alig váltottak pár szót, fogták egymás kezét, és sírtak. Hortie próbálta őt megnyugtatni, és egy rövid időre a barátnője édesanyja is benézett, hogy mondjon néhány vigasztaló szót. De szavakkal nem lehetett enyhíteni a történteken. Az egész világot megrázta a hír. Leírhatatlan tragédia volt. - Hálát adok az istennek, amiért beteg voltál és nem mehettél el - suttogta Hortie Annabelle-nek, mielőtt nyugovóra tértek volna. Hortense mamája úgy látta jónak, ha a lánya egészen addig Annabelle mellett marad, amíg az édesanyja haza nem érkezik. Nem szívesen hagyta volna magára ilyen körülmények között. Annabelle magát hibáztatta, amiért nem volt a családjával, és egyre csak azon járt az esze, hogy biztosan a segítségükre lehetett volna valamiképp, ha velük van. Legalább az egyiküket megmenthette volna, vagy bárki mást. A következő napokban Annabelle és Hortie úgy kószáltak a házban, mintha szellemek lennének. Hortie volt az egyetlen, akivel Annabelle érintkezni akart a megrázkódtatások közepette. Hiába kérlelte a házvezetőnő, semmit sem evett. A személyzet gyászos hangulatban ténfergett. A lányok végül elmentek sétálni, hogy egy kis friss levegőt szívjanak. James is átjött, melléjük szegődött kísérőnek. Nagyon figyelmesen viselkedett, és elmondta, mennyire sajnálja a történteket. Még mindig nem jött túl sok hír a Carpathiáról Megerősítették, hogy a Titanic valóban elsüllyedt, s hogy a túlélők átadott listája teljes. Már csak azoknak a kisgyerekeknek a neve hiányzott, akik elveszítették a hozzátartozóikat. Amennyiben a gyerekek az Egyesült Államok polgárai voltak, családtagjaik a kikötést követően azonosíthatták őket. Máskülönben a kicsiket vissza kellett vinni Cherbourgba vagy Southamp-tonba a rokonaikhoz, akik addig halálra
aggódhatták magukat. Fél tucat volt azoknak a gyerekeknek a száma, akik egyik túlélőhöz sem tartoztak, és még nem tudtak beszélni. Felnőtt sorstársaik ugyan gondjaikba vették őket, de arra nem volt mód, hogy megtudják a nevüket. Mindenki más azonban, valamennyi beteg és sérült is, rajta volt a listán, erről biztosították a hozzátartozókat. Annabelle még akkor sem hitte el az egészet, amikor tizennyolcadikán este Thomas, a sofőr a Cunard-dokkhoz vitte. Hortie nem kísérte el a barátnőjét, mert nem akart a terhére lenni, így Annabelle egyedül ment az ötvennégyes mólóhoz. A várakozó tömeg valamivel este kilenc után láthatta, ahogy a Carpathia vontatóhajók segítségével lassacskán beúszik a kikötőbe. Annabelle szíve hevesebben kezdett verni, ahogy megpillantotta a hajót. A jelenlévők meglepetésére a Carpathia a White Star dokkja felé vette az irányt, az ötvenkilences és a hatvanas mólókhoz. Azután mindenki számára világossá vált, hogy mielőtt a Carpathia kiköt a Cunard-dokk-ban, még leereszti a mentőcsónakokat a White Star Hajózási Társaság kikötőjében. Mindössze ennyi maradt a Titanicból A fotósok kis csónakokba zsúfolódtak. Valóságos hajórajt képezve igyekeztek megközelíteni a Carpathiát, hogy lefényképezhessék a mentőcsónakokat és a katasztrófa túlélőit, akik a korlátnak támaszkodva várták, hogy kikössenek végre. A helyzet tragikomikus volt. A hozzátartozók síri csöndben, reménykedve figyelték, vajon ki érkezik meg, a riporterek meg a fotósok pedig ordibálva igyekeztek a legjobb helyeket biztosítani maguknak. Miután letette a mentőcsónakokat, a Carpathia lassan besiklott az ötvennégyes dokkhoz, ahol a Cunard Hajózási Társaság emberei gyorsan kikötötték. Leengedték a hajópallót. Csendben, szívet tépő tiszteletadás közepette először a katasztrófa túlélői léphettek a szárazföldre. A Carpathia utasai megölelték őket, és kezet ráztak velük búcsúzóul. Az emberek torkát sírás fojtogatta, ahogy a túlélők sorban egymás után felbukkantak. Sokuknak könny áztatta az arcát, némelyikük pedig még teljes egészében a szörnyű éjszaka hatása alatt volt. A vízből jövő iszonytató sikolyok, a jajveszékelés és az elhaló segélykiáltások emlékétől talán sohasem szabadulhatnak. A mentőcsónakokban ülők nem mertek több embert fölvenni, mert rettegtek attól, hogy fölborulnak, s még annál is többen fúlnak a vízbe, mint amennyi áldozatot addig követelt a tenger. Míg várakoztak a segítségre, a vízen lebegő holttestek rémisztő látványa vette őket körül. Pokrócba burkolózott asszonyok és kisgyerekek szálltak le a Carpathiáról. Néhány nőn a takaró alatt még mindig az az estélyi ruha lapult, amelyet a tragédia éjszakáján viselt. Sokuk túlságosan feldúlt állapotban volt ahhoz, hogy átöltözzön, így több napon keresztül ugyanabban az öltözékben húzták meg magukat a Carpathia étkezőtermében és szalonjaiban. A hajó utasai és legénysége mindent megtett, hogy a segítségükre legyen. Ám éppúgy, ahogy senki sem tudta megjósolni a szerencsétlenséget, senki sem tehette meg nem történtté a katasztrófát, nem támaszthattá föl a halálos áldozatokat, és nem pótolhatta az elveszített emberéleteket. Annabelle fellélegzett, amikor a hajóhíd végén megpillantotta az édesanyját. Consuelo tragikus arckifejezéssel, megtörten, de mégis méltósággal közeledett felé kölcsönkapott ruhájában. Annabelle szinte olvasott az arcvonásaiból. Más ismerős arcot azonban nem fedezett fel. Az édesapját és a bátyját sehol sem látta. Még utoljára végigpásztázta az anyja mögötti térséget, de Consuelo minden kétséget kizáróan egymaga volt a többi menekült között. A sok nő mellett csak néhány férfi túlélő akadt, akik meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat, ahogy feleségük társaságában elhagyták a hajót. Mivel a fotósok egyetlen szívbe markoló találkozásról sem akartak lemaradni, folyamatosan villogtak a vakuk. Aztán Annabelle hirtelen szemben találta magát az anyjával. A lány olyan erővel szorította magához az asz-szonyt, hogy egyikük sem kapott levegőt. Zokogva kapaszkodtak egymásba az utasok és hozzátartozók kavargó tengerében. A lány végül átkarolta az anyja vállát, és lassan elindultak. Esett az eső, de az időjárás senkit sem érdekelt. Consuelo durva gyapjúból készült alaktalan ruhát viselt, cipője, gyémánt nyaklánca és fülbevalója viszont még az utolsó estély emlékét idézte. Nem volt
kabátja, így Thomas tüstént elszaladt az autóhoz egy takaróért, amit Annabelle az anyjára teríthetett. Már kissé eltávolodtak a hajópallótól, amikor Annabelle rákérdezett arra, ami nem hagyta nyugodni. Bár a választ sejtette, biztosat kellett tudnia. -Róbert és a papa...? - kérdezte lélegzetvisszafojtva az anyjától, aki egyre csak a fejét rázta, s még keservesebben sírt. Annabelle a kocsihoz kísérte. Az asszony végtelenül összetört volt. Mindössze negyvenhárom évesen özvegyült meg, mégis nagyon idősnek hatott, ahogy Thomas gyengéden besegítette az autóba, és óvatosan bebugyolálta a szőrmetakaróba, amit Consuelo alig tudott megköszönni a sírástól. Lányával szorosan összeölelkezve, csendben tették meg az ismerős utat. Az asszony csak akkor szólalt meg ismét, amikor hazaértek. A személyzet minden tagja az előcsarnokban várakozott. Miután látták, hogy az asszonyuk egyedül érkezett, szerették volna megölelni, a szeretetükről biztosítani, és elmondani neki, hogy mennyire sajnálják a történteket. Még abban az órában komor gyászkoszorú került a rezidencia bejáratára, ahogy sok más New York-i házra is azon az estén, mert most már biztosan tudták, kik azok, akik soha többé nem térnek vissza. Annabelle segítségével Consuelo megfürdött és hálóruhát öltött, Blanche pedig olyan gondoskodással vette körül, mintha újra gyermek volna. Az idős házvezetőnő asszonya gyermekkorától fogva a család szolgálatában állt, akkor is ő ápolta, amikor Annabelle és Róbert megszületett. És most ide jutottak. Consuelót lefektették az ágyába. Blanche a szemét törülgette, miközben úrnője háta mögött eligazította a párnát, s próbálta őt megnyugtatni. Teát, zabkását, könnyű pirítóst, erőlevest hozott neki tálcán, de Consuelo még a kedvenc süteményéből sem evett. Csak ült némán, és kifejezéstelen arccal bámult rájuk Ezen az estén Annabelle az anyja mellett maradt. Consuelo egész testében reszketett, és nem tudott elaludni. A nyomasztó órák után végül elmondta a lányának, mi történt. A négyes számú mentőcsónakban volt unokatestvérével, Madeleine Astorral együtt, akinek a férje szintén nem élte túl a szerencsétlenséget. A csónak még csak félig telt meg, de az apja és Róbert nem akart beszállni. Arra készültek, hogy visszamennek segíteni a többieknek. Nem akarták elfoglalni a helyet a nők és a gyerekek elől, pedig bőven elfért volna mindenki. - Bárcsak beszálltak volna! - fohászkodott Con-suelo kétségbeesve. Widenerék, Thayerék és Lucille Carter, csupa ismerős, mind ugyanabban a mentőcsónakban voltak. Ám Arthur és Róbert eltökélten a fedélzeten maradt, hogy akár életük kockáztatása árán is segítsenek a többieknek csónakba szállni. Consuelo az éjszaka egyik hőséről, Thomas Andrewsról is mesélt. És elmondta Annabelle-nek, hogy az édesapja és a bátyja rendkívül bátran viselkedtek, bár ez most meglehetősen sovány vigasz volt. Órákon keresztül beszélgettek. Consuelo felidézte a hajón töltött utolsó pillanatait. Lánya a karjába zárta, úgy hallgatta, és sírt. A hajnal fényei lassacskán beszüremlettek a szobába, és egy fájdalmas sóhajt követően az asszony végre elaludt.
2. fejezet Csak New Yorkban több százra rúgott a temetések száma. Szívbe markoló történetektől és megrendítő beszámolóktól volt hangos a sajtó. Az egész világon felháborodást keltett, hogy sok mentőcsónak félig üresen hagyta el az anyahajót, és kizárólag olyan utasokat vett fel, akik az első osztályra váltottak jegyet. A legnépszerűbb hős a Carpathia kapitánya lett, aki hajójával azonnal a helyszínre sietett, és kimentette a túlélőket. Még mindig nem találtak kielégítő magyarázatot arra, hogy miért süllyedt el a hajó. A hivatalos álláspont szerint miután jéghegynek ütközött, a legénység már nem tudta megakadályozni a katasztrófát. A közvéleményt azonban az érdekelte a leginkább, hogy az óceánnak miért pont azon a részén haladt át a Titanic, holott előre figyelmeztették a legénységet, milyen veszélyes a terep. Ha a
Carpathia rádiósa nem figyel föl a kétségbeesett segélyhívásokra, talán egyetlen túlélő sem maradt volna. Az orvos megállapította, hogy a súlyos lelki megrázkódtatás ellenére Consuelo kitűnő egészségi állapotnak örvend. Pedig úgy tűnt, minden életkedve elhagyta. Annabelle-nek teljesen egyedül kellett megszerveznie az édesapja és a bátyja temetését. A kettős szertartást a Szentháromság-templomban tartották, mert az édesapja kedvelte azt a plébániát. A temetés komor, ugyanakkor méltóságteljes volt. Gyászolók százai jöttek el, hogy leróják a kegyeletüket. Worthingtonék szertartásán mindkét koporsó üresen állt. Sem az apa, sem a fiú holtteste nem került elő, s talán soha nem is fog már. A katasztrófa ezerötszáztizenhét áldozata közül csupán ötvenkettőt találtak meg. A többieket elnyelte a hullámsír. A gyászszertartást követően sokan vettek részt a Worthington-házban tartott halotti toron is. Az ösz-szejövetelen senkinek sem jutott volna eszébe nevetgélni. Robert mindössze huszonnégy éves volt, az apja pedig negyvenhat. Mindkettejüket fiatalon ragadta el a halál. Anya és lánya talpig feketébe öltöztek. Annabelle csinos fekete kalapot viselt, az anyja arcát özvegyi fátyol keretezte. Este, amikor magukra maradtak, Consuelo összeomlott. A lány bele sem mert gondolni, milyen súlyos lehet az állapota. Mintha lélekben a szeretteivel együtt meghalt volna. Annabelle borzasztóan aggódott az anyjáért. Annabelle két héttel később kicsit fellélegezhetett. Az anyja a reggelinél bejelentette, hogy folytatni fogja önkéntes munkáját a kórházban. Bízott benne, hogy ez majd eltereli a gondolatait. - Biztosan készen áll már erre, mama? - érdeklődött Annabelle tapintatosan és aggódóan. Bár kellemesen meleg májusi idő volt, nem akarta, hogy az anyja, legyengült szervezetével, összeszedjen valami betegséget is. - En jól vagyok - válaszolta szomorúan Consuelo. Az asszony kénytelen volt beletörődni a tragédiába. A két nő délután fehér kötényt kötött a gyászruha elé, így indultak a St. Vincent Kórházba, ahol Consuelo évek óta önkéntes szolgálatot teljesített. Anna-t belle tizenöt éves korától mindig elkísérte az anyját. Főként szegényeknek segítettek, inkább sebeket és sérüléseket láttak el, semmint fertőző betegeket. Annabelle szívesen dolgozott a kórházban, ráadásul érzéke is volt hozzá, az édesanyjának pedig egyszerűen csak kedvessége és szerető szíve. A lányt viszont kezdettől fogva a munka orvosi része érdekelte. Hacsak tehette, orvosi könyveket bújt, hogy megértse a különböző eseteket. Soha nem környékezte rosszullét Hortíe barátnőjével ellentétben, aki elájult, amikor Annabelle egyszer rávette, hogy tartson velük. Sőt! Minél rémesebbnek ígérkezett a helyzet, Annabelle annál inkább elemében volt. Az anyja jóban szeretett ételt vinni a betegeknek, Annabelle viszont szívesebben segédkezett a nővéreknek az átkötözésben és a sebtisztításban, ha hagyták. A betegek szerint összetéveszthetetlenül gyengéd érintése volt a lánynak. Aznap este kimerülten tértek haza a hosszú és fárasztó szolgálatból, s a héten még egyszer elmentek a kórházba. Az ilyen megerőltető napok legalább tompították a fájdalmukat. A társaságba való bevezetését követően a tavasz lett volna Annabelle életének legizgalmasabb időszaka, ám egy csapásra magányra ítéltetett. A gyászév leteltéig ugyanis nem fogadhattak el meghívásokat, ami Consuelót meglehetősen elkeserítette. Mert mialatt Annabelle-nek komor fekete ruhában otthon volt a helye, a többi elsőbálos lányt szép sorjában eljegyezték. Attól tartott, hogy a tragédia a leánya jövőjét is megpecsételi, de semmit sem tehetett. Annabelle viszont nem is vett tudomást erről a faramuci helyzetről. Sokkal jobban elszomorította a veszteség, semhogy a jövőjével vagy a társasági életével foglalkozzon. Hortie gyakran meglátogatta őket, május közepén pedig szűk körben megünnepelték Annabelle tizenkilencedik születésnapját. Consuelo különösen szomorú volt az ebéd alatt. Elmesélte, hogy ő maga már tizennyolc évesen férjhez ment, és annyi idős volt, mint most
Annabelle, amikor megszületett Róbert. Ezek a gondolatok ismét könnyet csaltak a szemébe. Magukra hagyta a lányokat a kertben, és felment a szobájába, hogy megnyugodjon. - Nagyon sajnálom az édesanyádat - mondta Hortie együtt érzően, majd a barátnőjére pillantva folytatta: - és téged is. Őszintén, Belle. Rettenetes ez az egész. Hortie szíve majd megszakadt. Két órán keresztül gyűjtötte a bátorságot, hogy elmondhassa, Jamesszel kitűzték az esküvő időpontját, és már el is kezdték szervezni a novemberi eseményt. Annabelle biztosította róla, hogy velük együtt örül, és szorít, hogy minden jól menjen. - Téged tényleg nem bánt, hogy mostantól fogva nem járhatsz társaságba? - kérdezte Hortie. Ő maga nem bírta volna ki, ha a négy fal közé zárják, de Annabelle méltósággal viselte a sorsát. Mindössze tizenkilenc éves volt, s a következő egy év bizony nem sok mulatságot tartogatott számára. A családi tragédia visszavonhatatlanul felnőtté tette. - Nem törődöm vele - mondta higgadtan Annabelle. - És amíg mamának kedve van a kórházi munkához, nekem is lesz elfoglaltságom. - Ó, ne is beszéljünk erről, mert menten rosszul leszek! - forgatta a szemét Hortie. De tudta, hogy a barátnője szívesen dolgozik a kórházban. - Inkább áruld el, hogy idén készültök-e Newportba? A Worthingtonoknak csodálatos vidéki házuk volt Rhode Islanden, épp az Astorok szomszédságában. - A mama mindenképpen menni akar. Talán kicsit korábban indulunk a szokásosnál, hogy elkerüljük a júliusi szezonkezdést. Azt hiszem, tényleg jót tenne neki. Miközben Annabelle csak az édesanyjára tudott gondolni, Hortie-nak ott volt a vőlegénye, akibe halálosan szerelmes volt, nem is beszélve az esküvőről, no meg a számtalan összejövetelről. Ha a sors nem szól közbe, Annabelle-re is ugyanilyen élet várt volna. - Legalább Newportban is együtt lehetünk - derült fel Hortie. Mindketten szerettek úszni, ha a szüleik elengedték őket. Egy darabig még tervezgették az esküvőt, azután Hortie elköszönt. Annabelle csendes születésnapja ezzel véget is ért. Consuelót és Annabelle-t sokan meglátogatták a temetést követő hetekben. Róbert barátai keresték fel őket, előkelő özvegyek fejezték ki részvétüket Con-suelónak, Arthur két kollégája is tiszteletét tette náluk, s egy harmadik is bejelentkezett, akivel Consuelo már korábban is többször találkozott: a harmincnyolc éves Josiah Millbank, Arthur bankjának elismert munkatársa. A férfi viselkedéséből nyugalom áradt, és finom modora volt. Olyan történeteket mesélt Consuelónak Arthurről, amiket még az asszony sem ismert, és hallatukra szívből felderült. Maga is meglepődött, mennyire feloldódott Josiah látogatása közben. A férfi már egy órája időzött a Worthington-házban, amikor Annabelle is megérkezett. Hortie-val volt lovagolni. A lány korábban szintén találkozott már a férfival, de egyáltalán nem ismerte. Josiah tizennégy évvel volt idősebb a bátyjánál, inkább az édesapja generációjához tartozott. Bár ugyanabban a társaságban forogtak, nemigen akadt közös témájuk. Az édesanyjához hasonlóan azonban neki is imponált a férfi kedvessége és udvariassága. Josiah futólag említette, hogy szokása szerint idén júliusban is leköltözik Newportba. Egyszerű, de kényelmes ház várta ott. A férfi Bostonban született, és jó nevű családja még a Worthingtonoknál is gazdagabb volt. Ő maga viszont szerényen élt, és sohasem kérkedett a vagyonával. Megígérte, hogy Newportban ismét felkeresi őket, Consuelo pedig biztosította róla, hogy szívesen látja. Miután elment, Annabelle-nek feltűnt egy nagy csokor fehér orgona a vázában: Josiah hozta. Consuelo a férfi távozása után megosztotta benyomásait a lányával. - Elbűvölő ember - jegyezte meg, miközben az orgonában gyönyörködött. - Nem csoda, hogy kedvelte az apád. Nem is értem, miért nem nősült még meg. - Akadnak ilyen emberek - vetette közbe Annabelle. - Nem kell mindenkinek megházasodnia, drága mama - fűzte hozzá mosolyogva.
A lány egyébként komolyan kezdte azt hinni, hogy ő maga sem fog soha férjhez menni. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy férfi kedvéért egyedül hagyja az anyját. Sőt, Hortie-val ellentétben egyáltalán nem érezte volna tragédiának, ha pártában marad. Most, hogy az apját és a bátyját elveszítette, az anyja pedig teljesen összetört, sokkal nagyobb felelősség szakadt a nyakába, semhogy egy percig is zavartatta volna magát emiatt. Az édesanyjáról való gondoskodást tekintette elsődleges feladatának. - Meg ne forduljon a fejedben, hogy nem mész férjhez! - Mint oly sokszor, az anyja most is olvasott a gondolataiban. - A gyászévet illendően betartjuk, azután pedig választunk egy hozzád illő férfit. Az apád is így akarná. - A papa biztosan nem akarná, hogy magára hagyjam, mama - felelte szülőket megszégyenítő határozottsággal Annabelle. -Ne beszélj szamárságokat - rázta meg a fejét Consuelo. - Tökéletesen el tudom látni magamat. Ám amint kimondta e szavakat, a szeme ismét megtelt könnyel, ami csöppet sem győzte meg a lányát arról, hogy jól van. - Majd meglátjuk - mondta Annabelle erélyesen, és kisietett a helyiségből, hogy teát küldessen Consuelo szobájába. Később gyengéden átölelte az anyját, felkísérte, majd lefektette az ágyába, hogy szunyókálhasson egy kicsit. Abba az ágyba, amelyen Consuelo szeretett férjével osztozott. Arthur halála darabokra tépte a szívét. - Túlságosan jó vagy hozzám, drágám - motyogta az asszony zavartan. - Ez egyszerűen nem igaz - válaszolta derűsen Annabelle. A lány éltető napsugár volt a szomorú házban. Sok örömet szerzett az anyjának. Ez volt minden öröme, miután magukra maradtak. A lány könnyű kendőt terített Consuelóra, azután lement a kertbe olvasni. Remélte, hogy másnap az anyjának lesz elég ereje elmenni a kórházba. Az önkéntes munka időközben ugyanis Annabelle szenvedélyévé vált, ez volt az egyetlen dolog, ami igazán érdekelte. És persze már azt is alig várta, hogy a következő hónapban Newporfba utazzanak.
3. fejezet Annabelle és az édesanyja a megszokott időponthoz képest egy hónappal korábban, júniusban mentek Newportba. A nyár csodálatos élményeket kínált azon a vidéken. A személyzet ezúttal is korábban indult, hogy előkészítsék a házat. A newporti társasági élet rendszerint káprázatos volt, de a Worthing-ton család ezúttal nyugalomban kívánta eltölteni az idényt. Látogatókat fogadhattak, de nem járhattak el otthonról. Vidéki házuk főbejárata fölé is kikerült a fekete zászló, jelezve gyászukat a külvilág felé. A newporti rezidenciák tulajdonosai között számos családnak hasonló csapással kellett szembenéznie. Madeleine Astor, aki szintén a Titanic katasztrófája során veszítette el a férjét, John Jardot, augusztusra várta a kisbabáját. A tragédia egész New Yorkot megrázta, miután az óceánjáró alacsony sorból származó utasokat éppúgy szállított, mint arisztokratákat. A legénység alkalmatlanságáról szóló hírek pedig egyre nagyobb felháborodást keltettek. A mentőcsónakok félig üresen futottak ki. Néhány férfi megkísérelte elfoglalni a nők és a gyerekek számára fenntartott helyeket. Azok közül viszont, akik a fedélközben utaztak, szinte senki sem menekült meg. Az ügyet idővel hivatalosan is ki akarták vizsgálni. Newport júniusban egy csendes kisváros képét mutatta. Akkor kezdett éledni, amikor a bostoni és a New York-i előkelőségek július folyamán beköltöztek a villáikba. Ezek a villák valójában kastélyszámba mentek, márványpadlóval, óriási csillárokkal, bálteremmel, megfizethetetlen antik bútorokkal és pompás parkokkal, melyeket a tenger szegélyezett. Newport a keleti part társadalmi elitjének nevezetes üdülőtelepe volt, a pénzarisztokrácia
gyűjtőhelye, a Worthingtonok természetes közege. Az ő tulajdonukban állt az egyik legnagyobb és legelragadóbb villa a környéken. Annabelle akkor kezdte igazán jól érezni magát, amikor Hortie is megérkezett. Hatalmas sétákat tettek, elbóklásztak a tengerig. Piknikeikhez Hortie vőlegénye is gyakran csatlakozott. Annabelle nagy örömére James olykor még a barátait is magával vitte, Consuelo pedig úgy tett, mint aki mit sem tud erről. Amíg nem járhattak társaságba, nem lehetett kifogása ellene, hogy a lánya fiatalemberekkel találkozzon. Annabelle olyan megbízható volt, és olyan odaadással viseltetett az anyja iránt, hogy igazán megérdemelt ennyit. Consuelo reménykedett benne, hogy James barátai vagy Róbert régi cimborái között akad valaki, aki felkelti a lánya érdeklődését. Nem akarta, hogy a gyászév örökre megpecsételje Annabelle sorsát. A téli szezon óta hat elsőbálos lányt máris eljegyeztek, Annabelle-nek pedig alkalma sem nyílt megismerkedni senkivel, mert az édesanyjával együtt ki sem mozdulhatott otthonról. Az elmúlt hónapok folyamán felnőtté vált, és sokkal érettebben viselkedett, mint a többi lány. Az ilyesmi viszont gyakran elijesztette az ifjú udvarlójelölteket. Consuelo mindennél jobban vágyott rá, hogy a lánya férjhez menjen. Annabelle-t azonban továbbra is hidegen hagyta a házasság gondolata. Boldog volt, ha találkozhatott Hortie-val és a többiekkel, de szemernyi érdeklődést sem mutatott egyetlen fiú iránt sem. Júliusi érkezését követően Josiah Millbank is rendszeresen tiszteletét tette a Worthington hölgyeknél. Mindig vitt valami ajándékot, New Yorkban virággal kedveskedett nekik, de a newporti kötetlenebb légkörben gyümölcsöt és édességet is bátorkodott vinni. Consuelóval órákon át beszélgettek a verandán, hintaszékben üldögélve. Harmadik látogatását Annabelle már nem állhatta meg szó nélkül. - Ugy vélem, hogy a mama nagyon teszik valakinek - mondta huncut mosollyal. - Ne légy szamár! - Consuelo egészen belepirult a gondolatba. Az hiányozna még, hogy kérője legyen! Senki előtt sem titkolta, hogy egész életében hű akar maradni a férje emlékéhez. Nem tartozott azok közé az özvegyek közé, akiknek folyton az újraházasodá-son járt az eszük. Kizárólag Annabelle jövője érdekelte. - Csupán figyelmes velünk - állította teljes meggyőződéssel az asszony. - Amúgy is fiatalabb nálam. Ha valaki felkeltette az érdeklődését, az csakis te lehetsz. Bár ennek végképp nem volt semmi jele. Josiah egyaránt szívesen beszélgetett Consuelóval és Anna-belle-lel, s nem udvarlóként, hanem barátként közeledett hozzájuk - Őt egész biztosan nem én érdeklem - közölte Annabelle széles mosollyal -, és csak öt évvel fiatalabb a mamánál. Szerintem nagyon rendes ember. A kora alapján akár az apám is lehetne! - Az ifjú hölgyek sokszor mennek feleségül idősebb férfiakhoz - jegyezte meg az anyja. Es Josiah még nem is tartozik az élemedett korú kérők közé. Ha jól emlékszem, mindössze harmincnyolc éves. - A mamához akkor is sokkal jobban illene! - nevetett Annabelle, és már ott sem volt. A forró nyári napon úszni mentek Hortie-val, és James megígérte, hogy később csatlakozik hozzájuk. Aznap este a Schuyler család adott partit, amire Hortie, James és valamennyi barátjuk hivatalos volt, de Annabelle természetesen nem mehetett. Eszébe sem jutott volna, hogy kérlelje az anyját, mert nem akarta elszomorítani. Éjjel viszont kint üldögéltek a verandán, és hallgatták a távoli muzsikaszót. Schuylerék még tűzijátékot is rendeztek. Consuelo tudta, hogy az egyik lány eljegyzését ünneplik, és ettől csak még jobban fájt a szíve egyetlen gyermeke jövőjéért. Teljesen váratlanul érte őket, amikor Josiah késő este beállított hozzájuk. Útban hazafelé vitt egy kis kóstolót a süteményekből. Mindketten el voltak ragadtatva ettől a figyelmességtől. A férfi egy pohár limonádé erejéig még elidőzött náluk, aztán mennie kellett, mert otthon vendége volt. A Worthington hölgyek megköszönték a kedvességét, ő pedig megígérte, hogy hamarosan újra ellátogat hozzájuk A baráti gesztus még Annabelle-t is teljesen lenyűgözte.
Nem táplált romantikus érzéseket Josiah iránt, de olyan volt, mintha kapott volna egy új fivért. Nagyon szeretett beszélgetni vele, a férfi pedig pontosan úgy tudta cukkolni, ahogy azelőtt Robert. - Vajon miért nem vitte magával a vendégét is a partira? - tűnődött Consuelo fennhangon, miközben a limonades kancsót és a poharakat kivitte az étkezőbe. - Lehet, hogy nem akarja mutogatni a társaságban, mert botrányos, félvilági nő - húzta a lánya. - Nem elképzelhetetlen, hogy szeretője van - vigyorodott el, mire az anyja felkacagott. Josiah neveltetését és viselkedését ismerve, ez természetesen lehetetlennek tűnt. Csupán annyit írtak a férfi rovására, hogy elfelejtett beszámolni nekik az illetőről. - Ugye tudod, hogy nem illendő, ha ilyeneken jár az eszed - korholta a lányát Consuelo. Pár pillanattal később, amint az emeletre tartottak, már hálatelt szívvel beszélgettek Josiah kedvességéről. Ez volt az első alkalom, amikor Annabelle kifejezetten sajnálta, hogy nem járhat szórakozni. Minden barátja ott volt az estélyen, amely a tűzijátékkal megfűszerezve igen nagyszabású ünnepségnek tűnt. Nagyon csöndes nyár elé néztek, amit csak az ismerősök és a barátok tehettek egy kicsit változatosabbá, de leginkább Hortie és Josiah rendszeres látogatásaira számíthattak ígéretéhez híven Josiah másnap is tiszteletét tette, Consuelo pedig azt ajánlotta neki, hogy menjen el Annabelle-lel és Hortie-val piknikezni. Bár Hortense aznap különösen sokat nevetett és bolondozott, a férfi mégis fesztelenül viselkedett a két lány társaságában. Volt ugyanis egy hasonló korú húga, aki megözvegyült édesapja második házasságából származott. Viszont Annabelle még mindig nem tudta elképzelni Hortie-t férjes asszonyként, az esküvőig pedig csak négy hónap volt hátra. Bár a menyasszony alig nőtt ki a gyermekkorból, majd megőrült Jamesért, s amikor Annabelle-lel kettesben maradtak, gyakran tett pajzán megjegyzéseket az esküvőre és a mézeshetekre. Annabelle jókat mulatott ezeken a badarságokon, amelyeket Josiah szerencsére nem hallott. A férfi húga áprilisban ment férjhez, és máris gyermeket várt. Josiah teljességgel otthonosan mozgott az ifjú hölgyek világában, ezért a lányok kedvelték a társaságát. Még a titokzatos vendégéről is mesélt nekik. Egy volt harvardi évfolyamtársa minden nyáron meglátogatta, de visszahúzódó természete miatt inkább távol tartotta magát a társasági élettől. Josiah késő délutánig maradt. Hortie korán elment, úgyhogy a férfi kísérte vissza Annabelle-t a házba. Consuelo éppen egy barátjával beszélgetett a verandán. A vidéki élet valóságos gyógyír volt a sebeikre. Zajlott körülöttük az élet, sokan jöttek hozzájuk látogatóba. Különösen Annabelle számára volt ez üdítő, aki egyáltalán nem kívánkozott vissza a városba. Elmesélte Josiah-nak, hogy mennyire szereti a kórházi munkát, mire az egyből ugratni kezdte: - Felteszem, ápolónő lesz, ha egyszer végre benő a feje lágya - mondta, de éppúgy tudta, mint Anna-belle, hogy erre nem kerülhet sor. Az önkéntes munkánál többre nem is áhítozhatott a lány, bár olthatatlan érdeklődést érzett a gyógyítás tudománya iránt. Az volt a titkos álma, hogy egyszer orvos lesz. -Akkor már inkább orvos lennék - vallotta be őszintén a férfinak. Úgy érezte, bármit elmondhat neki, nem fogja kinevetni. Az elmúlt időszakban barátok lettek. Josiah azonban szemmel láthatóan meglepődött a váratlan beismerésen. A lány arckifejezése arról árulkodott, hogy a lehető legkomolyabban gondolta, amit mondott. Annabelle sokkal eltökéltebb ember volt annál, mint sejteni lehetett. - Ez ám a lenyűgözően szép elhatározás! - tűnődött el Josiah, majd hirtelen kijózanodva még hozzátette: - És csakugyan az lesz? - Az anyám soha nem engedné. De ha lehetőségem nyílna rá, feltétlenül! Néha orvosi és anatómiai könyveket olvasok Persze nem értek meg mindent, de máris sok dolgot tanultam. Az orvostudomány fantasztikus! És egyre több nő választja ezt a hivatást.
A nőknek idestova hatvan éve lehetőségük volt már részt venni az orvosi képzésben, de Josiah nem tudta elképzelni, hogy Annabelle is erre a pályára lépjen. Abban pedig igazat adott a lánynak, hogy az édesanyjának egyáltalán nem tetszene a dolog. Consuelónak más vágya sem volt a lánya debütálása óta, mint hogy Annabelle férjhez menjen és családot alapítson. - Én sohasem akartam orvos lenni. Viszont úgy tíz-tizenkét éves koromban el akartam szökni a cirkusz-szal - vallotta be a férfi. ' A lány olyan mulatságosnak találta a történetet, hogy nevethetnékje támadt. - A vadállatok is érdekeltek, de valójában bűvész szerettem volna lenni, hogy eltüntethessem a házi feladatomat. Ebből is láthatja, hogy nem voltam éppen mintadiák. - Azért valahogy csak sikerült bejutnia a Harvardra - ellenkezett kacagva Annabelle. Nagyon vicces lett volna, ha inkább a cirkuszt választja. Miért tett le a tervéről? - Az édesapja másik állást ajánlott, bár ez rossz kifogás, mert erre jóval később került sot Talán csak nem volt elég merszem hozzá. Az önéhez fogható ambícióval meg pláne nem dicsekedhetem. Bizonyára belehaltam volna, ha annyi éven át kell koptatnom az iskolapadot. Sohasem voltam elég szorgalmas az orvosi tanulmányokhoz. - Ezt nem tudom elhinni - tiltakozott kedvesen a lány. - Én viszont bármit megadnék azért, hogy orvos lehessek - mondta Annabelle, s tűz gyúlt a szemében- Talán az önkéntes munkában majd hasznát veszi mindannak, amit összeolvasott. Végül is ez egy nemes küldetés. - Josiah őszintén csodálta a lányt. - Ne higgye, hogy túl sok mindent megengednek nekem a kórházban - válaszolta Annabelle csalódottan. - Miért, ön mit szeretne tenni? - érdeklődött kíváncsian a férfi. - Hát, remekbe szabott kis kézimunkákat készítek, mindenki a csodájukra jár... Szeretnék egyszer összevarrni egy embert is. Biztos vagyok benne, hogy nem okozna gondot. - A lány szavai hallatán Josiah arcára először döbbenet ült ki, azután vigyorogni kezdett. - Kérem, figyelmeztessen, hogy a jelenlétében ne vágjam meg magam, mert még elő találja rántani a tűjét vagy a hímzőrámáját a táskájából. - Örömmel állnék a rendelkezésére. - Annabelle száján huncut mosoly játszott. -Valakinek hamarosan ráncba kell szednie önt, Worthington kisasszony, hogy semmi rosszaságon ne törhesse azt a csinos kis kobakját. - Pedig a gyógyítás olyan csínytevés, ami nagyon is kedvemre való lenne. Gondoljon csak bele, ha nem azok volnánk, akik, azt tehetném, amit akarok Akár orvosi egyetemre is járhatnék. Hát nem bosszantó ez az egész? - bökte ki Annabelle gyermeki őszinteséggel. Eszébe sem jutott, hogy Josiah udvarolni akar neki, inkább úgy érezte, mintha testvérek leimének. Szép és meghitt barátság volt kialakulóban közöttük. - Ha nem az volna, aki, anyagilag nem engedhetné meg magának az orvosi képzést jegyezte meg Josiah gyakorlatiasan, a lány pedig bólogatott. - Igaza van. Csak akkor lehetnék orvos, ha férfinak szülétek. Róbert például választhatta volna ezt a hivatást, ha akarja, a szüleinknek pedig biztos nem lett volna semmi kifogásuk ellene. Nőként olykor sokkal nehezebb az élet. Sok mindent például csakis azért nem tehetünk meg, mert nem illendő. Ez rettentően unalmas - mormolta, miközben cipője hegyével egy kavicsot rugdosott. Josiah kinevette. - Csak ne akarja azt mondani nekem, hogy ön is azok közé a nők közé tartozik, akik a szabadságjogaikért küzdenek. Annabelle egyáltalán nem tűnt kardos szüfrazsettnek, a férfit nagyon meglepte volna, ha igenlő választ kap. -Dehogyis. Teljesen elégedett vagyok a helyzetemmel, csak szeretnék orvos lenni.
- En magam meg szívesen lennék az angol király, de ez valószínűleg sohasem fog bekövetkezni. Annabelle, vannak dolgok, amiken nem változtathatunk, és ezt el kell fogadni. Ön pedig kifejezetten szerencsés teremtés. - Igen, az vagyok. És nagyon szeretem az édesanyámat. Semmit sem tennék, ami elkeseríti, és tudom, hogy ez bizony nagyon elszomorítaná. - Erre én is meg mernék esküdni. - Olyan sok bánat érte, hogy semmi más vágyam sincs, mint boldoggá tenni őt. - Boldoggá is teszi, ezt nap mint nap látom. Ön csodálatos gyermeke az édesanyjának, és elragadó teremtés. - Még hogy elragadó? Annabelle?! - csapott le a témára Hortie, aki egyszeriben ott termett mellettük. Azért jött vissza, hogy a barátnőjével úszni menjenek. - Képzelje, egyszer még egy békát is felboncolt, miután egy könyv segítségével kitanulmányozta, hogyan kell. Az volt a leggusztustalanabb dolog, amit valaha láttam. Ki kell ábrándítanom, Josiah. Annabelle a legkevésbé sem elragadó teremtés. - Hortie belépője mindhármukat megnevettette. -Miért van olyan érzésem, Hortense, hogy ezt nem tréfából mondta? - vetette közbe Josiah, miután az imént volt szerencséje közelebbről is megismerni e sok tekintetben kivételes ifjú hölgy legbensőbb gondolatait. - Igen, tényleg megtettem - vágta rá Annabelle büszkén. - Követtem a könyv utasításait. Nagyon izgalmas volt. Bárcsak embert is boncolhatnék! Ugy értem, holttestet, ahogy az orvostanhallgatók. - Jó ég! - szaladt ki Hortie száján, és a rosszullét környékezte. Josiah szintén meghökkent, de felettébb mulattatta is a helyzet. - Úgy látom, csakugyan épp itt az ideje, hogy úszni menjenek - sürgette a lányokat a férfi, majd a verandára ment, hogy elköszönjön Consuelótól. - Miről beszélgettek maguk hárman? - érdeklődött az asszony. - Mi másról, mint estélyekről, társasági életről, eljegyzésekről és esküvőkről - felelte Josiah. Nem akarta leleplezni Annabelle-t. Consuelo bizonyára menten elájult volna, ha megtudja: egyetlen lánya legfőbb vágya, hogy hullákat boncoljon. Josiah feldobott hangulatban tette meg a hazafelé vezető utat. Annabelle Worthington személyében egy rendkívül érdekes ifjú hölgyet ismert meg, aki csöppet sem hasonlított a többi tizenkilenc éves lányhoz. A vendége is éppen akkor tért vissza egy ebédről, mint ő. Josiah intett neki, amikor meglátta. Régi barátság fűzte Henry Orsonhoz, nyaranta szívesen időzött a társaságában. Elsőéves egyetemista koruk óta elválaszthatatlanok voltak, Henryt mindenki kedvelte. Mindketten jó küllemű férfinak számítottak, bármelyik nőt megkaphatták volna, de nem tartoztak a felelőtlen nőcsábászok közé. Henry két éve eljegyzett egy lányt, és őszintén csalódott, amikor a menyasszonya beleszeretett egy korban hozzáillő fiúba. Azóta nem kötelezte el magát, ezért aztán az összes new-porti anya, aki férjhez akarta adni a leányát, nagy reményeket fűzött hozzá. Josiah-hoz nemkülönben. - Milyen volt az ebéd? - tudakolta Josiah. - Unalmas - felelte a barátja őszintén. - És a tiéd? Henryt mindenféle társadalmi kötelezettség fárasztotta. Komoly üzletemberekkel sokkal szívesebben társalgott, mint éretlen süldőlányokkal, akiket a jövendőbelijének szántak. - Egy olyan ifjú hölggyel piknikeztem, kérlek szépen, akinek minden vágya az, hogy fölboncoljon egy embert - mondta Josiah fülig érő szájjal, mire Henry hangosan fölnevetett. - Ezt nevezem, barátocskám! - Henryt meglepte és szórakoztatta a hír, de úgy tett, mint aki halálosan megrémül. - Roppant veszélyesnek tűnik a hölgyemény, tartsd magad távol tőle! - Ne aggódj, úgy lesz! - mondta Josiah nevetve, ahogy bementek a házba.
A délután hátralévő részében Henry legfőbb kedvtelésének hódoltak: kártyázás közben megvitatták a pénzügyi világ kérdéseit. Ez a téma általában untatta a nőket, a férfiakat azonban lenyűgözte Henry rendkívüli tájékozottsága. Ráadásul vágott az esze, mint a borotva. Josiah is fölöttébb élvezte az eszmecseréiket. Sok évvel ezelőtt állást szerzett Henrynek Arthur Worthington bankjánál, ahol mind a kollégái, mind a főnökei megbecsülését kivívta. Bár nem volt olyan társaságkedvelő, mint Josiah, a munkáját kiválóan végezte. Henry még sohasem találkozott Annabelle-lel és Consuelóval. Josiah fölvetette, hogy a newporti idény alatt bemutatja őket egymásnak. Henry a fejét ingatta, s közben a kártyalapjaira összpontosított: - Csak a feldarabolt holttestemen keresztül! - felelte vészjóslóan, majd mosolyogva kiterítette a nyerő lapokat. - A fenébe is! - fakadt ki nevetve Josiah, miközben összeszedte a kártyát. - Ne rettegj már tőle, hiszen csak egy édes gyerek!
4. fejezet A nyár folyamán Josiah gyakori vendég maradt a Worthington-villában. Henryt is bemutatta a hölgyeknek, aki természetesen részvétét fejezte ki Con-suelónak, Annabelle-t pedig több kártyajátékra is megtanította. A lányt végtelenül szórakoztatta, amikor tanítómestere kikapott tőle. Amúgy is örömét lelte a newporti baráti körben, s bár a társasági élet izgalmaiból ezen a nyáron kimaradtak, sokkal kevésbé érezte elszigeteltnek magát, mint a városban. Majdnem olyan volt minden, mint azelőtt. Még az apja és a bátyja hiányát sem érezte olyan fájón, mert a munkájuk gyakran nyaranta is a városhoz kötötte őket. Mire augusztus végén búcsút intettek Newport-nak, Annabelle napbarnított volt, egészségesnek és boldognak tűnt, és Consuelo is sokkal jobban nézett ki. Amennyire a tavaszi tragédia engedte, a nyaruk kötetlenül és nyugalmasan telt. Miután visszatértek New Yorkba, anya és lánya ismét nekiláttak a betegápolási teendőknek Hetente egyszer Annabelle egyedül önkénteskedett a New York-i rokkantkórházban. El volt ragadtatva az ott folyó speciális munkától. Erről Josiah-nak is beszámolt, amikor a férfi teázni ment a Worthington-házba. - Csak azt ne mondja, hogy hozzájutott egy hullához - ugratta Josiah, és gondterhelt arckifejezést öltött. Annabelle jóízűen fölnevetett. - Sajnos erről szó sincs. Ételt és vizet viszek a betegeknek. Az egyik nővér viszont megígérte, hogy egyszer egy műtétet is megnézhetek. - Ezt nevezem, kisasszony. Ön aztán megéri a pénzét! - jegyezte meg a férfi vigyorogva. Consuelo a hónap végére szedte össze magát any-nyira, hogy átnézze a férje és a fia holmiját. Néhány dolgot eltettek, a ruháikat elajándékozták, ám Arthur dolgozószobáját és Róbert szobáját érintetlenül hagyták. Senkinek sem volt szíve felszámolni ezeket a helyiségeket, s egyelőre nem is lett volna különösebb értelme. Josiah látogatásai szeptemberben már nem voltak olyan gyakoriak, mint a nyáron. A banknál végzett munkája eléggé lekötötte: még mindig a hagyaték rendezését intézték. Bár semmi sem utalt arra, hogy a dolgok ilyen tragikusan alakulnak, Arthur mégis előrelátó volt, és tökéletes rendben hagyta hátra az ügyeit. Messzemenően gondoskodott a feleségéről és a leányáról. Nem kellett anyagi nehézségektől tartaniuk, sőt, ha eljön az ideje, Annabelle gyermekei is szép vagyont örökölhetnek majd, persze a lánynak mindez eszébe sem jutott egyelőre. Az ősz beköszöntével Annabelle Hortie-t sem látta túl gyakran. A menyegzőig mindössze hat hét maradt, és egy menyasszonynak ilyenkor rengeteg a tennivalója. Ruhapróbára kellett járnia, és összeállítania a kelengyéjét. A édesapjától házat kaptak jegyajándékként, amit
Jamesszel még be is kellett rendezniük. Európai nászútjukról csak karácsonyra szándékoztak visszatérni. Annabelle máris érezte, hogy a barátnője nagyon fog hiányozni neki. Jól tudta, ha Hortie férjhez megy, többé semmi sem lesz a régi. Már október volt, amikor Josiah ismét meglátogatta őket. Annabelle éppen a rokkantkórházában volt, Consuelo pedig a kertben élvezte a délutáni napsütést egy csésze teával a kezében. Váratlanul érte a vizit, de a férfi mindig szívesen látott vendég volt a házában. Amikor felállt, hogy üdvözölje, látszott rajta, hogy valóban örül a látogatásnak -Olyan régen járt már nálunk, kedves Josiah. Hogy van? -Köszönöm kérdését - válaszolta a férfi mosolyogva. - Az elmúlt pár hétben Bostonban időztem, volt néhány családi ügy, amit el kellett intéznem. Önök mit csinálnak mostanság? - Megvagyunk. Annabelle belevetette magát a kórházi munkába, de legalább kitölti az idejét valamivel. Itt a városban nem is tehetne egyebet. A gyászévnek még csak a fele telt le, s bár Annabelle nem panaszkodott, az anyja tudta, milyen nehéz neki. Hat hónapja nem járhatott szórakozni a barátaival, ami kész csapás egy tizenkilenc éves lánynak. Most kellene csak igazán élnie, világot látnia, de Consuelo tehetetlen volt. - Gondólom, mindkettejük számára hosszúnak tűnik ez az időszak - mondta Josiah visszafogottan. Leereszkedett a székre, és jelezte, hogy nem kér teát. - Magam miatt egyáltalán nem aggódom - jegyezte meg Consuelo. - Annabelle viszont majdnem húszéves lesz, mire ismét társaságba járhat. Ez elég nagy büntetés az ő korában. A sors azonban Consuelóval sem bánt kesztyűs kézzel. Kegyetlenség volt, ami velük történt, de az élet már csak ilyen. - A lánya miatt ne fájjon a feje - próbálta Josiah megnyugtatni az asszonyt. - Annabelle olyan teremtés, aki mindig a talpára esik. Soha nem panaszkodott amiatt, hogy nem járhat szórakozni - mondta. Consuelo pedig csak helyeselni tudott: - Ismerem én jól. Remek lány. Sajnálom, hogy ma nem találkoznak, biztosan csalódott lesz. Hétfő délutánonként mindig a kórházban van. Josiah bólogatott, s egy pillanatig habozott. A tekintete töprengőn elkalandozott, majd ismét visszatért Consuelóra. Az asszonyt meglepte a férfiból áradó feszült figyelem. - Ma kifejezetten önhöz jöttem, hogy megbeszélhessünk egy bizalmas ügyet - tért a témára. Consuelo azt hitte, hogy valamiféle bankkal kapcsolatos dolgot akar megvitatni vele. - Arthur vagyonáról van szó talán? Nem tudná ezt elintézni az ügyvédeinkkel, Josiah? Tudja, mennyire nem értek az üzleti ügyekhez. - Ne ijedjen meg, minden a legnagyobb rendben van. A bank hivatalos ügyekben magától értetődően a jogi képviselőikkel tárgyal. A mondanivalóm sokkal személyesebb természetű. Nem tudom, talán túl korai előhozakodni ezzel az egésszel, de mindenképpen szeretném megvitatni önnel a dolgot, és a diszkrécióját kérni. Consuelo elképzelni sem tudta, mire akar kilyukadni Josiah, azt meg végképp nem értette, hogy Annabelle miért nem tudhat róla. Egy pillanatra már attól tartott, hogy a lányának igaza lesz, és a férfi neki akar udvarolni. Őszintén remélte, hogy nem erről van szó. Nagyon kedvelte Josiah-t, de ha a férfi romantikus érzéseket táplál iránta, ki kell hogy ábrándítsa. Az asszonynak senki iránt nem voltak ilyen jellegű érzései. Úgy tartotta, életének ez a fejezete örökre lezárult. - Annabelle-ről szeretnék beszélni önnel - mondta Josiah a félreértések elkerülése végett. Tudta, hogy korban sokkal jobban illene Consueló-hoz, mint a lányához. Tisztelte és csodálta az asz-szonyt, odaadó barátságot érzett iránta, de egyértelműen a lánya keltette fel az érdeklődését. A Wor-thington hölgyek roppant szívélyesek voltak hozzá Arthur halála után, és Josiah szeretett elidőzni a körükben.
- Tüdőm, hogy a gyászév még hat hónapig tart, s azt is, hogy aggódik Annabelle jövője miatt. Hiszen alig vezették be a társaságba, máris tartózkodnia kellett a nyilvánosságtól, ezáltal pedig elesett mindattól az előnytől, ami az első bállal jár Érzéseimet titkolva azért nem akartam eddig szóba hozni a dolgot, mert Annabelle még nagyon fiatal, s azt hittem, hogy egy korban hozzáillő férfival lehet csak boldog. Őszintén megvallva, most már egyáltalán nem így gondolom. Annabelle rendkívüli ifjú hölgy: értelmes, intelligens, óriási tudásszomja van, s fiatalsága dacára nagyon is érett. Nem tudom, mi a véleménye, de szeretném a beleegyezését kérni ahhoz, hogy a gyászév letelte után megkérhessem a leánya kezét, és szeretném megtudni, hogy ő mit érez irántam. Ha titokban tartanánk az imént elhangzottakat, újabb hat hónap állna a rendelkezésére, hogy hozzám szokjon. Ha egyetért velem, továbbra is gyakran meglátogatnám önöket. De legelőször is azt szeretném tudni, hogy áldását adná-e a frigyünkre. Consuelo megbabonázva nézett a férfira. Az imái végre meghallgatást nyertek. Éjt nappallá téve azon emésztette magát, hogy a gyászév örökre tönkreteszi Annabelle jövőjét, és vénlány marad. Consuelo a tizenkilenc évnyi korkülönbség ellenére úgy vélte, hogy Josiah tökéletes választás lenne a lánya számára. Jó családból származott, kitűnő neveltetésben ré-szesült, udvarias, vonzó és jóképű férfi, aki felelősségteljes pozíciót töltött be a Worthington család bankjában. A nyár folyamán pedig igazi barátság szövődött kettejük között, ami az asszony szerint sokkal jobban megalapozhatott egy házasságot, mint holmi ködös, gyorsan elillanó lányromantika. Annak idején ő és Arthur is hasonlóképpen vágtak bele a közös életükbe. A férje korábban a család jó barátja volt, majd egyszer csak az apja engedélyét kérte, hogy udvarolhasson neki. Amellett, hogy szerető házastársai lettek egymásnak, még a barátságuk is szilárdította a kapcsolatukat. Nem is álmodhatott volna jobb partiról a lánya számára, és Josiah-hoz hasonlóan meggyőződése volt, hogy Annabelle mellé érettebb férfi kell. - Remélem, nem zaklattam fel, és nem haragítottam magamra az óhajommal - folytatta óvatosan a férfi, mire Consuelo odahajolt hozzá, és bátorítóan megölelte. ^Hogy jut ilyesmi az eszébe? Épp ellenkezőleg: nagyon-nagyon boldoggá tett. Szerintem maguk ketten remekül összeillenek. A gyászév nem tűnt többé elvesztegetett időnek, sőt az asszony szerint ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna arra, hogy a reménybeli jegyespár megismerje egymást. Nem kellett attól tartani, hogy a véget nem érő társasági összejöveteleken komolytalan fiatalemberek csavarják majd el Annabelle fejét. Josiah megbízható, érett férfi volt, a lányos anyák álma, kimondottan illett Annabelle-hez. A lány ugyan még egyáltalán nem gondolt rá udvarlóként, de máris nagyon megkedvelte. - Ön szerint Annabelle gyanít valamit a szándékairól? - kérdezett rá kendőzetlenül Consuelo. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi tettekkel vagy szavakkal utalt-e már a lánya előtt arra, hogy mire készül. Ámbár Annabelle hozzáállásából inkább arra következtetett, hogy a lány egyelőre semmit sem sejt Josiah szándékairól. - Az érzelmeimről eddig még soha nem beszéltem neki - felelte a férfi őszintén Consuelónak. - Bár egész nyáron kikívánkozott belőlem, de talán túl korai lett volna, és először mindenképpen az ön hozzájárulását szerettem volna kérni. Az elmúlt hetekben pedig sajnos túlságosan elfoglalt voltam. Azt hiszem, Annabelle semmit sem gyanít az egészből. Nem hoznám szóba a dolgot addig, amíg le nem telik a gyászév. Talán jövő májusban megkérhetném a kezét - mondta, s közben arra gondolt, hogy a lány még csak húszéves lesz akkor, ő pedig a maga harminckilenc évével joggal tűnhet majd vénembernek mellette. Josiah tartott ugyan tőle, hogy emiatt esetleg elutasítja, de a lelke mélyén azért az ellenkezőjében reménykedett. Bár Annabelle sohasem kacérkodott vele, az elmúlt időszakban bizalmas baráti viszonyba kerültek. És Consuelóhoz hasonlóan úgy gondolta, hogy a barátság biztos alapja lehet egy házasságnak Ez volt az első alkalom, hogy Josiah meg akarta kérni egy lány kezét, és őszintén remélte, hogy nem késett még el a házasodással. Egyre jobban vágyott
arra, hogy Annabelle legyen születendő gyermekeinek anyja. Az életét fenntartások nélkül összekötné Worthington kisasszonyéval. Consuelóval madarat lehetett volna fogatni. -Magam sem választhattam volna megfelelőbb udvarlót a leányomnak - jegyezte meg elégedetten az asszony, s csengetett a komornyiknak. Két pohár pezsgőt kért Williamtől. Josiah egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen könnyedén megkapja az anyai áldást. - Nem túl korai az ünneplés? Annabelle csak májusban szerez majd tudomást a terveimről. Mi van, ha teljesen más véleményen lesz? Gondoljon csak bele, mégiscsak kétszer annyi idős vagyok, mint ő. -A lányom sokkal értelmesebb annál, semhogy ilyesmi befolyásolja a döntését - nyugtatta meg Con-suelo, miközben a komornyik odanyújtotta nekik a pezsgőspoharakat. Arthurnek tekintélyes borospincéje volt, az ital évjárata csakis kitűnő lehetett. - És kedveli magát, Josiah. Szerintem remekül ki fognak jönni egymással. - Én is így érzem - felelte boldogan a férfi, és legszívesebben már délután megkérte volna a lány kezét. De mivel csak nemrég veszítette el a szeretteit, még nem lett volna illendő ilyen kéréssel járulni elé. - Őszintén remélem, hogy igent mond - fűzte hozzá bizakodóan. - Ez csakis magán múlik - emlékeztette őt Con-suelo. - Hat hónapja van rá, hogy elnyerje a szívét és a beleegyezését. - Anélkül, hogy ismerné a szándékaimat - jegyezte meg Josiah. - Ha rám hallgat, egész finoman azért jelezhetné az érdeklődését. - A férfi nevetve fogadta jövendőbeli anyósa jó tanácsát. - Annabelle hamar átlátna a szitán. Ezzel az erővel azonnal megkérhetném a kezét. Csak elriasztanám a korai udvarlással. - Ön kissé túlkomplikálja a dolgot, Josiah. Nem hinném, hogy olyan nehéz lenne elnyerni a lányom szívét - próbálta eloszlatni a férfi kétségeit az asz-szony. Az októberi nap sugarai táncoltak rajtuk. Josiah-nak hála, Consuelónak tökéletes napja lett. Mélységesen sajnálta, hogy az örömhírt már nem oszthatja meg Arthurrel, de biztos volt benne, hogy a férjét is boldoggá tette volna a bejelentés. Még javában Josiah terveiről csevegtek, amikor Annabelle belépett a kertbe. Fehér kórházi kötényén vér piroslott, és ez egyáltalán nem tetszett Consuelónak. - Azonnal vedd le magadról ezt a hacukát, és mosd meg a kezed! Az ég szerelmére, kislányom, még behurcolsz hozzánk valami fertőzést! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és behessegette Anna-belle-t a házba. Annabelle öt perc múlva ismét visszajött. A kötény lekerült róla. Egészen olyan volt, mint egy fiatal apáca. Egyszerű fekete gyászruhájában meglehetősen komor látványt nyújtott. Ám amikor megpillantotta Josiah-t, egyszeriben felderült az arca, és ragyogott a jókedvtől. - Szép kis napom volt! - jelentette ki. Kisvártatva feltűnt neki, hogy a többiek pezsgőznek. Soha semmilyen apróság nem kerülte el a figyelmét. - Látom, pezsgőt isznak. Talán ünnepelnek valamit? - Josiah-t előléptették a bankban. Azért jött, hogy ezt elmondja nekünk - füllentette szemrebbenés nélkül az anyja. - Ezentúl valamennyi új számlatípus kezelése az ő fennhatósága alá fog tartozni. Úgy illendő, hogy megünnepeljük a kinevezését. Koccintasz velünk? Annabelle bólogatott, amúgy is szerette a pezsgőt, bár a bankszakma nem érdekelte különösebben. Az is untatta, ha az apja és Robert beszéltek róla, a tudomány sokkal inkább lekötötte a figyelmét. Mindenesetre hozott magának egy poharat, majd annak rendje és módja szerint meggratulálták Josiah-t.
- Milyen feladatot osztottak ma önre a rokkantkórházban? - kérdezte a férfi előzékenyen, mintha Annabelle máris a felesége lett volna. A férfi különös gyengédséget érzett a lány iránt, amit természetesen nem mutathatott ki. - Izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat csináltam ma - válaszolta nevetve a férfinak, majd kortyolt egy keveset a pezsgőjéből. Fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen saját jövendőbeli eljegyzésére koccint, s hogy emiatt olyan jókedvű az édesanyja és Josiah, akik ettől a délutántól fogva titkos szövetségre léptek. - Megnézhettem, hogyan varrnak össze egy csúnya sebet. - Ha beavatsz a részletekbe, hát menten rosszul leszek! - figyelmeztette Consuelo a lányát, s Annabelle kacagása közepette témát váltottak. - Egy napon majd fel kell hagynod ezzel az egész hóborttal - jegyezte meg Consuelo rejtélyesen. - Ha felnősz és férjhez mész, nem lebzselhetsz folyton kórházakban, és nem figyelheted áhítattal, ahogy holmi sebeket toldoznak-foldoznak. -Hiszen a mama is ezt csinálja - emlékeztette Annabelle pajkosan. - Nem egészen. Én ételt és italt viszek a betegeknek egy sokkal barátságosabb kórházban. És erre sem jutott időm, amikor még kicsik voltatok. Ha idősebb leszel, talán ismét vállalhatsz önkéntes munkát. -Nem látom be, miért ne dolgozhatnék, miután férjhez mentem - makacskodott Annabelle. - Sokan a gyermekük gondozása mellett is vállalnak kórházi munkát. Ráadásul lehet, hogy sohasem megyek férjhez. Ki tudja? - flyesrniről hallani sem akarok! - intette rosszallóan az anyja, majd Josiah-hoz fordult. Már alig várta, hogy összeházasodjanak, és urtokái szülessenek. Életében teljesen új fejezet nyílna, és biztos volt benne, hogy Annabelle csodálatos anya lesz. Türelmes és szerető szívű teremtés, tökéletes feleség Josiah számára. Később Hortie pár hét múlva esedékes esküvőjére terelődött a szó. A menyasszony olyan elfoglalt volt, hogy még a legjobb barátnőjére is alig jutott ideje. Josiah szintén hivatalos volt a menyegzőre. Annabelle csendesen megjegyezte, hogy ő nem mehet, és teljesen váratlanul érte az anyja reakciója. - Már miért ne vehetnél részt az egyházi szertartáson? - kérdezte Consuelo kedvesen. Semmilyen illemszabály nem tiltja, hogy templomba járjunk. Sőt, sokkal gyakrabban kellene mennünk. Az esketés után hazajöhetsz, a fogadáson már nem kell részt venned. Legalább láthatnád Hortie esküvőjét. Végtére is ő a legjobb barátnőd. Consuelónak közben már Annabelle és Josiah esküvőjén járt az esze, és azért imádkozott, hogy Hortense nyoszolyólány lehessen legkedvesebb barátnője lakodalmán. - Boldog lennék, ha velem tartanának - vetette fel a férfi, és reménybeli menyasszonyára nézett. Annabelle nem is gyanította, mi jár Josiah fejében. Ez lett volna az első alkalom, hogy nyilvánosan a lány kísérőjeként jelenhessen meg, és a kilátás meglehetősen felvillanyozta. - Kétlem, hogy én el tudnék menni - vallotta be Consuelo csöndesen. Még nem volt felkészülve rá, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzon. - De nagyon kedves lenne magától, ha elkísérné Annabelle-t a szertartásra. - Velem tart? - fordult Josiah a lányhoz. Annabelle széles mosoly kíséretében bólogatott: - Igen, boldogan. Minden barátja ott lesz. Hortie szerette volna, ha ő lesz a nyoszolyólánya, a gyász miatt azonban ez most képtelen ötletnek tűnt. De legalább az esküvőre elmehet. Annabelle nagyon örült Josiah társaságának, mert olyan lesz, mintha a bátyja kísérte volna el. Róbert sokszor tartott vele, bár az igazán nagy összejövetelekre csak attól fogva kapott meghívást, hogy bevezették a társaságba. Hortie esküvője igazán nagyszabásúnak ígérkezett. A meghívottak listája nyolcszáz főt számlált, és valószínűleg rengetegen el is fognak menni.
- Ki kell találnunk, hogy milyen ruhád legyen - jegyezte meg az anyja előrelátóan. Annabelle-nek természetesen feketét kellett viselnie, de egyáltalán nem volt olyan gyászruhája, ami egy kicsit is illett volna az alkalomhoz. - Úgy örülök, olyan jó lesz! - tapsolt ujjongva Anna-belle, akár egy kisgyerek, ami mosolyt csalt a másik kettő arcára. - Mostantól minden jóra fordul, kedvesem - vetette közbe az anyja szerető pillantással. Josiah lánykérési szándéka miatt hatalmas kő esett le Consuelo szívéről. Annabelle Josiah nyaka köré fonta a karját, és megölelte, amivel nagy örömöt szerzett a férfinak. - Köszönöm, hogy elkísér - hálálkodott, és közben boldogan mosolygott. - Hát igen, muszáj néha áldozatokat is hoznia az embernek - csipkelődött Josiah a lánnyal. - De ne aggódjon, csak kibírom valahogy. A férfi már alig várta, hogy leteljen a hat hónap, s azután, egy kis szerencsével, már a saját esküvőjüket tervezgethetik. A lány anyjának is éppen ez járt az eszében. Annabelle feje fölött összevillant a tekintetük, majd elmosolyodtak S bár a lány még nem is sejtette, a jövője biztos kezekben volt. Consuelo a lánya születése óta csakis erre vágyott.
5. fejezet Annabelle csaknem olyan izgatott volt, mint maga a menyasszony, miközben készülődött. Az édesanyja rekordidő alatt gyönyörű fekete taftruhát varratott neki erre az alkalomra, amelynek a derekát és az alját fekete bársony szegélyezte. Az összhatást fekete bársonykabátka és egy szőrmével díszített éjfekete kalap egészítette ki, amely lágy, szelíd fényt kölcsönzött az arcának. Annabelle úgy festett, akár egy orosz nagyhercegnő. S bár gyász idején tilos volt ékszert hordania, az anyja mégis kölcsönadott neki egy pár gyémánt fülbevalót. Elragadóan nézett ki, mire Josiah érte jött. A férfi megjelenése is kifogástalan volt: frakkot viselt, fehér nyakkendőt kötött, elegáns cilinderét Párizsban csináltatta. Olyan jól mutattak együtt, hogy Consuelo szeme könnybe lábadt, ahogy nézte őket. Sajnálta, hogy Arthur nem lehet mellette. Bár ha a férje életben marad, valószínűleg teljesen más jövő várna rájuk Josiah-t ugyanis nem az irántuk érzett szimpátia, hanem a részvét vezérelte a Worthing-ton-házba. Isten útjai kifürkészhetetlenek Consuelo felajánlotta nekik az autóját és Thomas, a sofőr szolgálatait, így a makulátlan állapotban lévő Hispano-Suizán hajtottak el az esküvőre. A gyönyörű luxusautó Arthur féltve őrzött kincse volt. Mindig is nagy becsben tartották, és csak különleges alkalmakkor használták. Consuelo úgy vélte, ennél jobb okot keresve sem találhatott volna, hiszen jövendőbeli veje most először fog megjelenni társaságban egyetlen lányával az oldalán. Az esküvőjüket leszámítva, létezhetett-e ennél megfelelőbb pillanat? Szeretettel nézett rájuk, ahogy kiléptek az ajtón, majd fölment a szobájába, és beletemetkezett a gondolataiba. Fölidézte, milyen is volt, amikor a lánykérést követően először mentek szórakozni Arthurrel. Egy barátjuk első báljára mentek ő maga csupán egy évvel volt fiatalabb, mint most a lánya. Az autó a Fifth Avenue-n állt meg, a Szent Tamásszékesegyháznál. A sofőr először Josiah-nak nyitott ajtót, aki azután Annabelle-nek nyújtotta a kezét, hogy kisegítse. A lány szőke haja hátra volt fogva a fekete bársonykalapka alatt, az arcát apró fátyol takarta. Eleganciája a párizsi dámákat idézte, pazar fekete ruhájában idősebbnek tűnt a koránál. Josiah-t majd szétvetette a büszkeség. - Tudja mit? Ahhoz képest, hogy legfőbb vágya hullákat boncolni egy kórházban, igencsak szemrevaló, amikor rendes ruhát vesz föl! - jegyezte meg könnyedén. Annabelle fölkacagott, gyémánt fülbevalói meg-megcsillantak vékony fátyla alatt, amitől csak még szebb lett. Elegáns,
rejtélyes és kihívó volt egyszerre. Josiah-t teljesen lenyűgözte a nő, akit feleségül akar venni. Valójában fogalma sem volt róla, hogy Annabelle ennyire szép. A lány nem törődött sokat a külsejével, gyászában amúgy sem viselhetett semmilyen feltűnő öltözéket vagy sminket. Josiah ugyan látta őt az első bálján, de még akkor sem volt ilyen elbűvölő. Azóta vált igazán gyönyörű nővé. A székesegyházban egy ajtónálló előrekísérte őket a menyasszony oldalán lévő helyükre. Érkezésüket nagy várakozás előzte meg. Josiah-nak feltűnt, hogy csodálattal vegyes érdeklődéssel figyelik mindkettőjüket. Csakugyan szép pár voltak. Annabelle-t annyira elkápráztatta a Hortie mamája által rendelt fehér orchideaerdő, hogy egyáltalán nem vette észre az elismerő pillantásokat. Arra gondolt, hogy barátnője eszményien szép lesz a menyasszonyi ruhában. Hortie pompás alakján remekül fog érvényesülni a fehér szaténból készült, mélyen dekoltált, csipkés ruhaköltemény, amelyhez természetesen hosszú uszály is tartozott. Tizenhat koszorúslány sorakozott fel halványszürke szaténruhában, apró orchideákkal a kezükben. Rendkívül ízlésesen megkomponált esküvő volt, Hortie kezében gyöngyvirágból készült pazar virágköltemény pompázott. Már elfoglalták a helyüket, amikor Annabelle alaposabban körülnézett. Mindenkit ismert, aki előttük vagy mögöttük ült, Josiah nemkülönben. Mosolyogva köszöntötték őket. Szemmel láthatóan nagy érdeklődést váltott ki, hogy együtt érkeztek. A férfinak csak most tűnt föl Annabelle piros ajka: az édesanyja megengedte neki, hogy kirúzsozza magát. Josiah számára nem létezett szebb nő az egész székesegyházban, még a menyasszony sem érhetett a nyomába, aki éppen most vonult be a templomba a Lőhengrin nászindulójának dallamára. Minden szempár Hortie-ra szegeződött, az édesapja rettentő büszke volt rá. Annabelle-be hirtelen belehasított a felismerés, hogy neki már nincs senkije, aki az oltár elé vezethetné. Az édesapját és a bátyját is elveszítette. Könny szökött a szemébe. Josiah tudta, mi bántja, és vigasztaló gyengédséggel megsimogatta a karját. Az idő múlásával a férfi egyre jobban megérezte és megértette Annabelle lelkének rezdüléseit. S bár alig telt el pár hónap az első találkozásuk óta, Josiah kezdett beleszeretni a lányba. Örömmel töltötte el, hogy ha rövid időre is, de maga mellett tudhatja a templomi szertartás alatt. Az esküvő ragyogóan sikerült, és mindenki sugárzó arccal nézte, ahogy az ifjú pár Mendelssohn zenéjére kivonul a székesegyházból. A koszorúslányok kísérőikkel együtt ünnepélyesen követték őket, csakúgy, mint az az ötéves kisfiú, aki a gyűrűket vitte, és az a hároméves kislány, aki ahelyett, hogy hintette volna, csak szorongatta a kezében a rózsaszirmokat. Annabelle és Josiah a székesegyház vendégektől nyüzsgő előcsarnokában üdvözölték a barátaikat, majd beálltak a gratulálok sorába, hogy köszöntsék az ifjú párt és az örömszülőket. Egy órával a ceremónia után kiürült a templom, és következett a fogadás. Annabelle nagyon szeretett volna a barátnőjével tartani. Biztos volt benne, hogy a mesés partin egész éjjel áll majd a bál, de nem volt választása. Josiah társaságában hazahajtatott, s miközben a férfi bekísérte a házba, Annabelle megköszönte neki, hogy vele tarthatott. -Csodálatosan éreztem magam! - mondta elragadtatottan. Örült, hogy láthatta a barátait. Josiah is bemutatta pár ismerősének, akik természetesen sokkal idősebbek voltak nála, de nagyon rokonszenvesnek tűntek. - Magam is - felelte őszintén a férfi. Büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogy egy ilyen fiatal és gyönyörű nő kísérője lehetett. - Siessen, nehogy lemaradjon a fogadásról! - nógatta Annabelle, ahogy levette a kalapját, majd puszit nyomott Josiah arcára, és az ajtó felé tolta. Gyémánt fülbevalói szikráztak, és ha lehet, kalap nélkül még szebb volt. - Nem sietek - válaszolta könnyedén a férfi. - Lemondtam a fogadást - kacsintott a lányra. -Hogyhogy lemondta? - hitetlenkedett Anna-belle. - Lemaradna az év partijáról? - Hortie valamennyi barátja elment, és Josiah-nak is ott volt a helye. Egyáltalán nem értette, miért visszakozott a férfi.
-Na igen. Az év partija... évek hosszú sora alatt volt már szerencsém pár efféléhez - vallotta be nevetve. - Mindig jönnek újabbak. Miért mennék a fogadásra, ha maga nem lehet ott? Nem volna helyénvaló. A templomi szertartás szép volt, sok emberrel találkoztunk. Partikra bármikor járhatok. Menjünk inkább le a konyhába, és csináljunk valami harapnivalót! Rettenetes szendvicseket szoktam készíteni, az omlettem viszont egész tűrhető. Egyikőjük sem vacsorázott még. A személyzetnek mintha nyoma veszett volna ezen az estén, Consuelo pedig valószínűleg odafönt aludt a szobájában. - Maga most tréfál! Nem gondolja, hogy igenis a fogadáson volna a helye? - erősködött a lány. Magát hibáztatta, amiért Josiah nem csatlakozhat a társasághoz. - Roppant mulatságos lenne, ha mégis megjelennék ott azok után, hogy régen lemondtam a meghívást - nevetett föl ismét a férfi. - Bolondot csinálnék magamból, ráadásul helyem sem lenne. Nézzük meg inkább, mi van a jégszekrényben, hadd nyűgözzem le a szakácsművészetemmel. - Ebben az öltözékben? Josiah frakkot viselt fehér nyakkendővel, gyöngyházból készült inggombokkal és gyémánt mandzsettadíszekkel. - Szívesen levenném a kabátomat, ha ezzel nem botránkoztatom meg túlzottan. Hagyományos, fehér színű pikémellény volt rajta, melynek ékszergombjait Párizsban csináltatta a cilinderével egy időben. Josiah jó megjelenésű férfi volt, és tökéletes parti Annabelle számára. - Nem fogok megbotránkozni, sőt, én is követem a példáját - mondta, és ő is levetette fekete bársonykabátkáját. Finom fehér válla és formás keble így még jobban érvényesülhetett. Josiah diszkrét pillantást vetett Annabelle-re. - Ezt nevezem estélyinek! - mosolygott elismerően. - Igazán örülök, hogy elnyerte a tetszését - válaszolta szégyenlősen a lány. Hirtelen nagyon is felnőttes érzés kerítette hatalmába. Debütálását leszámítva, nem volt része ehhez fogható élményben. Élvezte, hogy Josiah társaságában vehetett részt az esküvőn. Annabelle levezette a férfit a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. A helyiségben kifogástalan rend uralkodott, makulátlanul tiszta volt minden. A jégszekrény tojást, vajat, párolt zöldségeket, egy fél pulykát és némi sonkát rejtett. A lány majdnem mindent kipakolt a konyhaasztalra. A kamrában fejes salátát és friss zöldségeket is talált. Az estélyi ruhás Annabelle egyszerű tányérokkal asztalt terített, miközben Josiah a szék támlájára akasztotta frakkjának kabátrészét, és nekilátott vacsorát készíteni. Sonkát és pulykát szeletelt, salátát csinált, végül nyeles serpenyőben sajtos omlettet sütött. Pompás lakomájuk kerekedett, s közben arrólcsevegtek, kiket láttak az esküvőn. Kölcsönösen pletykálkodtak egymásnak saját ismerőseikről, s még akkor sem fogytak ki a mesélnivalóból, amikor már rég befejezték az evést. Annabelle-nek nem volt kulcsa a borospincéhez, de Josiah biztosította róla, hogy italnak egy pohár tej is megteszi. Mikor az ünnepekre terelődött a szó, a férfi elmondta, hogy hálaadásra hazamegy a családjához Bostonba, a karácsonyt viszont már New Yorkban tölti. Annabelle pedig elhatározta, hogy megkéri az anyját, hívja meg Josiah-t a karácsonyi vacsorára. Az idei karácsony különösen nehéznek ígérkezett. Még mindig alig tudta felfogni, hogy ilyen váratlanul ilyen tragikus fordulatot vett az életük, és ezt Josiah-val is megosztotta. - Semmit sem tudunk megjósolni - vigasztalta a férfi. - Addig kell hálásnak lennünk azért, amink van, amíg megtehetjük. A végzet kiszámíthatatlan, s talán addig nem is tudjuk, milyen szerencsések vagyunk, amíg valami végérvényesen meg nem változik. Annabelle szomorúan ingatta a fejét: - Mindig is tudtam, milyen jó dolgunk van, és a mamám is. Mindannyian tudtuk. Mindig szerencsésnek éreztem magam, amiért ilyen szülőkkel és testvérrel áldott meg az ég. És nem tudom elhinni, hogy nincsenek többé - mondta csöndesen. Josiah a kezébe zárta a kezét.
- A sors kegyetlensége folytán olykor elveszítünk embereket, ám amikor a legkevésbé várjuk, újak is betoppanhatnak az életünkbe. Hinnie kell benne, hogy még jóra fordulhat a sorsa. Az élete jóformán csak most kezdődött el. Annabelle ismét megrázta a fejét: - Az édesanyám számára mindennek vége. Nem hiszem, hogy valaha is rendbe jöhet. -r Nem tudhatja, vele is történhetnek még váratlanul szép és jó dolgok - mondta kedvesen a férfi. - Bárcsak úgy lenne! - kívánta Annabelle gyengéden, és megköszönte Josiah-nak a vacsorát. Kellemes estét töltöttek együtt. A férfi segített neki berámolni a mosogatóba, Annabelle pedig mosolyogva fordult hozzá: - Egészen tisztességes kis szakács maga! - Hát még ha megkóstolná a szuflémat! Hálaadáskor mindig kiteszek magamért büszkélkedett. - Egyáltalán hogy tanult meg főzni? - Annabelle továbbra is igen jól szórakozott. Családja férfi tagjai sohasem főztek, sőt arra sem mert volna mérget venni, hogy megtalálták volna a konyhát. Josiah nevetve válaszolt: - Ha az ember sokáig él egyedül, vagy éhen hal, vagy megtanul főzni. Vagy pedig minden este vacsorázni jár, ami, valljuk be, egy idő után nagyon fárasztó. Szívesebben maradok otthon, még ha főznöm kell is magamra. - Én is így vagyok ezzel, már ami az itthon maradást illeti, a főzéssel viszont hadilábon állok. - Nem baj, nincs is szüksége efféle dolgokra - emlékeztette a férfi. Annabelle egy pillanatra elkomorodott. Egész életében főztek rá, ahogy Josiah-ra is. - Talán mégis el kellene sajátítanom egy-két fogást, valamikor még szükségem lehet rá. A lányt egészen lenyűgözte, hogy a férfi ennyire küsmeri magát a konyhában. - Hát, megtaníthatom néhány trükkre - ajánlotta föl Josiah, Annabelle-nek pedig nem volt ellenére az ötlet. - Ez nagyon ígéretesen hangzik - vágta rá lelkesen. Mindig jól érezték magukat együtt. - Mindössze azt kell képzelnie, hogy ez is egy tudomány, és máris megy majd önnek, mint a karikacsapás! Annabelle nevetve kapcsolta le a villanyt, s Josiah-val a nyomában felfelé vette az irányt. Az előtérben megálltak az óriási csillár alatt. Josiah hozta magával a frakkja kabátját, a cilinderét és a kesztyűjét pedig eleve itt hagyta. Miután belebújt a felöltőjébe, összeszedte a dolgait. A cilindert a fejére biggyesztette, s éppolyan elegáns volt, mint ahogy érkezett. Senki sem mondta volna meg, hogy vacsorát készített. -Ragyogóan néz ki, Mr. Millbank! Köszönöm a szép estét. - Én úgyszintén - viszonozta a férfi, és ártatlan puszit nyomott a lány arcára. Bár Consuelo az áldását adta rájuk, Josiah nem akart elsietni semmit. Legjobb, ha az elkövetkezendő hónapok a barátkozás jegyében telnek. - Köszönöm, hogy magával tarthattam Hortíe esküvőjére, Annabelle. Az effajta dolgok kibírhatatlanul unalmasak, hacsak nincs jó társasága az embernek. - Akkor egyezik a véleményünk. Az esküvő legjobb része a konyhánkban zajlott le az imént - nevetett a lány fintorgást mímelve. - Jó éjt, Annabelle - mondta a férfi búcsúzóul. Miután bezárta Josiah mögött az ajtót, a lány fölvette a kabátkáját a székről, és valami lehetetlen szögben a fejére csapta a kalapját. Arcán mosoly játszott, majd óriási ásítások közepette felment a szobájába. Fantasztikusan érezte magát, és nagyon boldog volt, hogy Josiah-t a barátjának tudhatja.
6. fejezet Annabelle sürgetésére, és persze Consuelo nem kis örömére, valóban meghívták Josiah-t szentestére. Annabelle törekvéseit nem holmi romantikus érzések vezérelték, sokkal inkább viszonozni szerette volna azt a sok jót, amit a férfitól kaptak. Nem akarta, hogy Josiah egyedül töltse az ünnepet, ők pedig mindig megadták a karácsonyi vacsora módját. Annabelle és az édesanyja estélyi ruhába öltöztek, Josiah pedig jól szabott frakkban érkezett, amelyhez makulátlanul keményített inget és mellényt vett föl. Gyöngyből készült ékszergombjait és gyémánt mandzsettadíszeit a nagyapjától örökölte. A hölgyek nagy meglepetésére nem érkezett üres kézzel. Annabelle kasmírsálat vett Josiah-nak, és a vicc kedvéért egy szakácskönyvvel is megajándékozta, ami valóban elnyerte a férfi tetszését. A lányt meglepte, hogy Josiah egy csodálatos arany karkötőt adott neki, amit a Tiffanynál vásárolt, az édesanyja pedig egy szép fekete selyemsálat kapott a férfitól. Bensőséges estét töltöttek el együtt, vacsora után a kandalló előtt üldögéltek. Josiah brandyt ivott, a hölgyek pedig rumos tojáslikőrt kortyolgattak. Ezt a finom ünnepi italt azelőtt mindig Arthur készítette egy különleges recept alapján. Mindannyian megcsodálták a fát, amelyet Annabelle és Consuelo közösen díszítettek fel. Érthető okokból meglehetősen nehéz karácsonyuk volt ez, és Josiah nem is hozta szóba a Tífan/cról szóló újabb híradásokat. Tudta, hogy most különösen nem lett volna helyénvaló felhozni a témát, amúgy pedig az égvilágon semmin sem változtatott volna. Annabelle elmesélte a többieknek, hogy Hortie aznap délután érkezett haza a nászútjárói, és rohant hozzá elújságolni, hogy máris várandós. Miután Hortie megbizonyosodott erről, és elmondta Jamesnek, mindkettejüket felvillanyozta a hír, bár Hortie kicsit félt az egésztől. Alig lett asszony, máris anyai örömök elé nézett. Augusztus végére várta a kisbabát. Sokat sejtető grimaszolások közepette kifejtette, hogy szerinte Párizsban fogant a magzatuk. Hortense sokkal inkább tűnt kislánynak, semmint gyermeket váró anyának. A házaséletre tett sikamlós célzásait Anna-belle nem is akarta meghallani. Hortie állítása szerint a szerelmi életük csodálatos volt, James pedig hihetetlenül ügyes szerető. No nem mintha sok összehasonlítási alapja lett volna, de soha életében nem szórakozott még ilyen jól, mint a mézeshetei alatt. Anna-belle ezeket a részleteket természetesen nem közölte az anyjával és Josiah-val, csupán annyit mondott el nekik, hogy Hortie gyermeket vár, s hogy nagyon izgatott. A lányát hallgatva Consuelo elmerengett azon, hogy a következő karácsonykor talán már Annabelle és Josiah is ilyen hírekkel szolgálhat, persze csak azután, hogy mindkettejük legforróbb óhajára összeházasodnak. Consuelo nem pártolta a hosszú jegyességet, ha a házasulandók egyszer már egyértelműen elkötelezték magukat. Távozása előtt Josiah még elmondta, hogy régi évfolyamtársával, Henry Orsonnal Vermontba utazik síelni, és a szilvesztert is vele tölti. Mivel baráti körükben kizárólag ők maradtak agglegények, ilyenkor kölcsönösen támogatták egymást. Idén különösen nagy várakozással tekintettek szokásos újévi wood-stocki túrájuk elé: a kiépített bobpálya mellett ugyanis új síugró sánc várta a közönséget. Josiah megkérdezte Annabelle-től, tud-e síelni vagy hótalpon járni. A lány nemmel válaszolt, de rögtön kijelentette, hogy szívesen megtanulná mindkettőt. Josiah és Consuelo sokatmondóan egymásra néztek, majd a férfi megígérte Annabelle-nek, hogy mindent megmutat neki. Felvetette, hogy ebből a célból egyszer mindhárman ellátogathatnának Vermontba. A lány szeme felragyogott, biztosra vette, hogy csupa móka lenne az utazás. Woodstockban állítólag remek szánkópályák is vannak. Már éjfél is elmúlt, amikor Josiah elszánta magát az indulásra. Még egyszer megköszönte az ajándékokat és a finom vacsorát. Mialatt a másik kettő búcsúzkodott, Consuelo rejtélyesen
eltűnt. Annabelle újból köszönetet mondott a karkötőért, ami máris ott csillo-gott-villogott a karján. Nagyon tetszett neki. - Boldoggá tesz, hogy eltaláltam az ízlését - válaszolta a férfi melegséggel a hangjában. Tudom, hogy egy darabig még nem hordhat ékszert, de az édesanyja egyetértésével később talán viselheti. Josiah jól tudta, hogy nem illendő ékszert ajándékozni egy gyászoló nőnek. Nem állt szándékában megsérteni Consuelót, csupán valami maradandó dolgot szeretett volna Annabelle-nek ajándékozni. Ugyanakkor túlzásba sem akart esni, nem akarta, hogy idő előtt fény derüljön a szándékaira. Az egyszerű arany karkötőben viszont semmi kivetnivalót nem talált, a lányt pedig elbűvölte az ajándék. - Akkor hát síelésre fel! - mondta vidáman a lány, s kikísérte Josiah-t. A férfi kifogástalanul szabott fekete kabátot és fehér selyemsálat vett a szmokingja fölé, öltözetét elegáns kalap tette tökéletessé. Annabelle a maga egyszerű fekete estélyi ruhájában rendkívül üdén hatott. - Az új évben jelentkezem majd - ígérte a férfi. Köszönésképpen barátilag megpuszilták egymást. Annabelle végül is a könyvtárszobában talált az anyjára. Consuelo Arthur egyik könyvét lapozgatta éppen, amelyet korábban Annabelle is olvasott. - Mit keres itt, mama? - kérdezte a lány meglepetten, mivel az anyja sohasem rajongott túlságosan a komolyabb olvasmányokért. Consuelo kedves mosollyal fordult oda hozzá. - Azt gondoltam; talán kettesben akartok lenni, amikor búcsút vesztek egymástól - mondta jelentőségteljes pillantással, ami e pillanatban igencsak felbosszantotta Annabelle-t. - Josiah-val? Ne bolondozzon, mama! Csak barátok vagyunk. Ne akarjon összeboronálni minket. Az mindent elrontana, hiszen nagyszerű barátok vagyunk. - És mi van, ha ő többet akar? - kérdezte óvatosan Consuelo, mire Annabelle összehúzta a szemöldökét. - De nem akar. És én sem akarok. Úgy jó minden, ahogy van. Csak azért, mert Hortie férjhez ment és kisbabát vár, még nem kell nekem is így élnem. Különben is, még négy hónapig nem mehetek sehová. Egy jó darabig senkivel sem fogok találkozni, és ki tudja, hogy találok-e valaha olyan férfit, akihez szívesen feleségül mennék - sóhajtott Annabelle, és az anyja köré fonta a karját. - Túl akar adni rajtam, mama? - kérette magát kedvesen. -Természetesen nem, csak azt szeretném, hogy boldog légy. A nőt pedig csakis a családja teheti boldoggá. Kérdezd csak meg Hortie-t! Fogadni mernék, alig várja már, hogy a karjában tarthassa a kisbabáját. - Nagyon boldognak látszott - fűzte hozzá Annabelle pironkodva -, amikor a mézesheteiről mesélt. Úgy tűnik, remekül érezték magukat. - Hortie különösen az ágyjeleneteiktől volt elragadtatva, de ő a világ minden kincséért sem osztotta volna meg az anyjával azokat a részleteket, amelyekről maga sem akart tudni. - Mikorra várják a kisbabát? - Talán augusztus végére. Hortie nem teljesen biztos benne, csak abban, hogy éppen Párizsban voltak, amikor megfogant. Jamesszel is madarat lehetett volna fogatni. Fiút szeretne. -Először minden férfi trónörökösre vágyik, azután teljesen beleszeretnek a lányaikba. Te is elbűvölted az édesapádat, amint megpillantott. Az emlék mindkettőjük arcára mosolyt csalt. Egyedül Josiah-nak köszönhették, hogy az első karácsony, amelyet szeretteik igéikül töltöttek, valamennyire elviselhető volt. Az idő könnyedén és kellemesen telt a férfi társaságában. A két nő egymásba karolva lépkedett fel a lépcsőn. Csak másnap ajándékozták meg egymást. Annabelle csodálatos szőrmebundát kapott, az édesanyja pedig egy pár zafír fülbevalót, amit Annabelle a Cartíer-nál szerzett be. Valami igazán szépet szeretett volna adni az anyjának Az édesapja mindig gyönyörű ajándékokkal halmozta el őket. S bár a lány tudta,
hogy ezzel nem kárpótolhatja az anyját, mégis szerette volna felidézni a korábbi karácsonyok hangulatát. Consuelo mélységesen meghatódott ettől a gesztustól. Annabelle ajándéka annyira tetszett neki, hogy nyomban fel is vette a fülönfüggőt. Együtt mentek az étkezőbe, ahol Blanche kiadós villásreggelije várta őket. Egész éjszaka havazott: fehér ruhába öltözött a kert. Reggeli után felöltöztek, és kimentek sétálni. Attól tartottak, hogy Arthur és Róbert hiánya minden eddiginél súlyosabban nehezedik majd rájuk a kettesben töltött karácsonyi ünnepek alatt. Am végül nem is volt olyan rettenetes az egész. Félelmeiket folyamatos tevékenykedessél próbálták elűzni. A közösen elfogyasztott ebéd után kártyáztak, és vacsoraidőre kellemesen elfáradtak. Mire felocsúdtak, eltelt a nap. Annabelle vetkőzés közben azon kapta magát, hogy Josiah-ra gondol. Azon tűnődött, hogy vajon szerencsésen megérkeztek-e Henryvel Vermontba, és hogy jól érzik-e magukat. Tetszett neki Josiah ajánlata. Szívesen csatlakozott volna hozzájuk, hogy kipróbálja a sízést. Biztos nagyon szórakoztató lenne. Talán jövőre elmehet velük. Őszintén remélte, hogy az anyja elengedi. A téli szünidő további részétől már nem tartottak annyira, mint a karácsonytól. Annabelle találkozott Hortie-val. Barátnője minden gondolata születendő gyermeke körül forgott, kivéve, ha az esküvőjéről áradozott. Semmi más nem foglalkoztatta. Consuelo is gratulált neki, amikor összefutottak. Hortie vagy fél órán keresztül csacsogott Párizsról és az ott vásárolt ruhákról, amelyek hamarosan nem fognak felmenni rá. Nyáron szokás szerint Newportba készültek Jamesszel, és azt sem bánták volna, ha ott születik meg a bébi. Egyébként Hortie-nak mindegy volt, hogy New Yorkban vagy Newportban látja-e meg a napvilágot a babája, csak az számított neki, hogy valamelyik otthonában szülhessen. Miközben Hortie lelkesen mesélt Consuelónak, Annabelle kívülállónak érezte magát. Hortie egyik napról a másikra férjes asszony és anya lett. Nem volt többé túl sok közös témájuk, de Annabelle azért még mindig nagyon szerette a barátnőjét. Hortie sem feledkezett meg róla: gyönyörű, gyöngygombos szvettert hozott neki Párizsból. Annabelle már nagyon várta, hogy nyáron végre felvehesse a halvány rózsaszín darabot. - Nem volt szívem feketét venni - magyarázta Hortie bűnbánóan -, túl nyomasztó lett volna. Már hamarosan ezt is hordhatod. Ugye nem haragszol rám? - Menj már! Odavagyok érte! - tört ki az őszinte öröm Annabelle-ből. A szvetternek gyönyörű csipkegallérja volt, a finom fáradt rózsaszín árnyalat pedig remekül illett Annabelle bőréhez és hajához. A két ifjú hölgy többször ebédelt együtt a héten. Vérbeli felnőttek módjára a St. Regis Hotel éttermébe, az Astor Courtba jártak. Hortie teljesen azonosult új szerepével: választékosan öltözködött, hordta a Jamestől kapott ékszereket, egyszóval elegáns dáma vált belőle. Annabelle új szőrmebundájában ment el az ebédekre, de folyton olyan érzése támadt, mintha csak játékból kifosztotta volna az anyja ruhásszekrényét. Josiah kis aranylánca is ott himbálódzott a csuklóján. - Milyen szép - jegyezte meg Hortie, amikor felfedezte. - Kitől kaptad? -Nekem is tetszik, Josiah Millbank ajándékozta nekem karácsonyra - válaszolta Annabelle egykedvűen. - Nagyon figyelmes gesztus volt a részéről. A mamának egy sálat vett. - Jut eszembe, az esküvőn nagyon jól mutattatok együtt... De mi van köztetek? - Hortie egyből kombinálni kezdett. - Hogyhogy köztünk? - kérdezte Annabelle ártatlanul. - Hát köztetek. Közted és Josiah között, természetesen. Annabelle elnevette magát: - Ne bolondozz már, Hort! Kétszer annyi idős, mint én. Mintha a mamát hallanám. Jó ég! Hozzáadna akár a tejesemberhez is, ha hagynám. - És legalább helyes az a tejesember? - Már Hortie is nevetett.
- Hogy helyes-e? Körülbelül százéves, és rég kihullott az összes foga. - De most komolyan. Mi bajod van Josiah-val? Kedvel téged, folyton körülötted legyeskedik. - Csak barátok vagyunk, és ez így tökéletes. Az egyéb érzelmek csak mindent összezavarnának. - Hát, nagyon szép ez a karkötő ahhoz képest, hogy csak barátok vagytok. - Az ég szerelmére, ez csak egy ajándék, nem pedig házassági ajánlat! Azért hívtuk meg, hogy ne legyünk olyan magányosak karácsonykor - váltott témát Annabelle. -Tudom. Ne haragudj, Belle! - mondta Hortie együtt érzőn, és egy pillanatra megfeledkezett Josiah-ról. - Biztosan nagyon nehéz lehetett nektek... Annabelle némán bólintott, azután más vizekre eveztek, főként ruhákról beszélgettek. Hortie elképzelni sem tudta, mit vesz föl, ha megnő a pocakja. Az anyja varrónőjétől akart segítséget kérni. A derekánál máris szorította a ruhája, nem is beszélve arról, hogy majd megfulladt a fűzőben, a melle pedig legalább kétszer akkora lett, mint volt. - Talán ikreket vársz - mosolyodott el Annabelle. - Ugye vicces lenne? - kérdezte Hortie nevetve. Elképzelni sem tudta, mivel járna ez az egész, egyelőre izgalmas kalandnak tűnt a másállapot. Két héttel később, amikor rátörtek a rosszullétek, már sokkal kevésbé tűnt mókásnak a helyzet. A következő két hónapban pedig jószerivel föl sem tudott kelni az ágyból, borzasztóan érezte magát. Március közepe táján kezdett csak tűrhetőbben lenni. Amíg Hortie ágyhoz volt kötve, Annabelle hűségesen látogatta. Barátnője karácsony óta nem tudott társaságba menni. Kövérnek tartotta magát, émelygés környékezte, s már korántsem tartotta olyan örömtelinek a várandósságot, mint azelőtt. Annabelle mélységesen együtt érzett vele: virágot, könyveket és képes lapokat vitt neki, hogy elterelje a figyelmét. Kötelességének érezte, hogy jobb kedvre derítse Hortie-t. Április lett, mire barátnője fel tudott kelni az ágyból. Addigra már le sem tagadhatta volna, hogy terhes, és öt hónap még mindig hátravolt a szülésig. Hortie pocakja meglehetősen nagyra nőtt, de a családja minden nőtagja egyetértett abban, hogy nem ikreket vár. Édesanyja szerint fiút hordott a szíve alatt. Hortie naphosszat mást sem csinált, csak feküdt és panaszkodott. Valóságos bálnának érezte magát, és ami még ennél is kiábrándítóbb volt, James már nem közeledett hozzá. Férje minden este a cimboráival mulatott, de megígérte, ha a kisbaba megszületik, minden úgy lesz, mint régen. Hortie édesanyja viszont figyelmeztette a lányát: miután megszületik a baba, a róla való gondoskodás lesz az elsődleges feladata, ami sokáig háttérbe fogja szorítani a szórakozást. Felnőni nem is volt olyan mulatságos dolog. Annabelle végtelen türelemmel hallgatta Hortie panaszait, barátnője egyre gyakrabban sírt. A gyászév lezárásaképpen Consuelo fogadást adott Arthur és Robert emlékére a katasztrófa évfordulóján. A megemlékezést a Szentháromság-székesegyházban tartották, utána pedig a Worthington-rezidencián látták vendégül a meghívottakat. Annabelle édesapjának baráti köre és sok rokonuk is megjelent, többek között a szintén megözvegyült Madeleine Astor, akinek a férje Consuelo unokatestvére volt. Természetesen Josiah is eljött, valamint a bank valamennyi dolgozója, beleértve Henry Orsont is. Az elmúlt hónapokban Josiah gyakran tette tiszteletét a Worthington hölgyeknél. Mindig segítőkész és kedves volt, mindig akadt egy vicc, egy nevetés vagy egy apró ajándék a tarsolyában. Egy sor orvosi könyvet vásárolt Annabelle-nek, többek között a leghíresebb anatómiai atlaszt is beszerezte neki. Bizonyos értelemben ő lett a lány legjobb barátja. Hortie-val ellentétben ugyanis nem várt gyereket, és nem sajnál-tatta magát folyton. Egyszerűen jól megvoltak együtt. Az utóbbi időben Josiah a legjobb éttermekbe vitte vacsorázni a lányt, aki már alig várta, hogy a gyászév leteltével társasági összejövetelekre járhassanak.
Hortíe esküvőjét leszámítva, nem volt semmilyen rendezvényen. Sőt, a szülei elutazását megelőző hosszú betegeskedését figyelembe véve, jó ideje szinte ki sem tette a lábát otthonról, legalábbis szórakozás céljából. Tizenöt hónap az ő korában igen hosszú időnek számított. Annabelle májusban ünnepelte a huszadik születésnapját. Két héttel a halottaik emlékére rendezett összejövetel után Josiah vacsorázni hívta a Dolme-nico'sba, a nagy múltú New York-i étterembe. Annabelle még sohasem járt ott, és nagy várakozással tekintett az este elé. Új ruhát vett az alkalomra, a frizuráját pedig az édesanyja fésülte kontyba. Consuelo sejtette, rrii következik, és mindkettejük érdekében remélte, hogy kedvezően alakulnak a dolgok. Josiah este hétre jött a lányért. Ezúttal saját kocsiján érkezett. Amikor megpillantotta Annabelle-t, elismerően füttyentett. A finoman redőzött elefántcsontszínű selyemruha szabadon hagyta a lány vállát, melyre fehér selyemből készült kendő simult. A világos színű öltözet éles kontrasztban állt komor fekete ruháival, amelyekben Josiah idáig látta. Az édesanyja viszont továbbra is gyászba öltözött. Annabelle attól tartott, hogy már sohasem veti le a fekete ruhát. Ő maga viszont majd kibújt a bőréből, hogy végre színes ruhákat is hordhatott. Épp itt volt az ideje. Jó félórával később megérkeztek az étterembe. Az asztaluk egy csöndes sarokban állt. Annabelle-t izgalommal töltötte el, hogy Josiah-val vacsorázik. Újból szórakozhatott. Ahogy helyet foglalt a férfival szemben, és levette a vállkendőjét, valóban felnőttnek érezte magát. Még mindig viselte a kis aranyláncot, amelyet karácsonyra kapott a férfitól. Soha nem vette le. A pincér megkérdezte tőle, kér-e koktélt, ő pedig zavartan visszautasította. Édesanyja óva intette az alkoholos italoktól, csak egy kis bort engedélyezett: sehol sem lesznek róla jó véleménnyel, mondogatta a lányának, ha vacsora ürügyén alaposan becsiccsent. Annabelle jót nevetett a képzeletbeli helyzeten, majd megnyugtatta Consuelót, hogy nem kell ilyesmitől tartania. Josiah skót whiskyt rendelt szódával, ami eléggé meglepte Annabelle-t. Még sohasem látta, hogy a férfi tömény szeszes italt fogyasztott volna. A lányban felmerült, hogy talán ő is ideges valamiért, csak azt nem értette, mi oka volna erre, hiszen remekül kijöttek egymással. - Biztos nem kér egy kis pezsgőt? - kérdezte Josiah, amikor megérkezett az itala. -Köszönöm, nem - felelte a lány, majd halkan kuncogott. - A mama ugyanis megtiltotta, hogy részegen kompromittáljam magát. Most már Josiah is nevetett. Bármit elmondhattak egymásnak. Rengeteg közös témájuk volt, és szerették egymás társaságát. Megkóstolták az étterem specialitásait: főételnek különleges recept szerint készített homárt, desszertnek pedig habcsókba sütött fagylaltot ettek. Hangulatos estét töltöttek együtt, Josiah pezsgőt rendelt az édességhez. A pincér előttük bontotta föl a palackot, és Annabelle nevetve kortyolt bele az italba. Megfogadta az édesanyja tanácsát, és a vacsorához mindössze egy pohár bort ivott. - Milyen finom! - jegyezte meg Annabelle. Josiah kiváló pezsgőt választott. A férfi sokkal többet ivott nála, de egyáltalán nem látszott meg rajta. Josiah nem is bánta, hogy nem fogott ki rajta az ital. Meg kellett őriznie a józan eszét ahhoz, amit mondani akart. Sokáig magában tartotta, de végül is elérkezett a nagy nap. Gombóc volt a torkában, amint belekezdett: - Magára emelem a poharam, Miss Worthington, és arra, hogy egy ilyen csodálatos ember barátja lehetek - bókolt a lánynak, mire az elmosolyodott. - Számomra megtiszteltetés, Mr. Millbank - viszonozta a köszöntést Annabelle kedvesen, majd még egyet kortyolt a pezsgőből. Josiah biztos volt benne, hogy a lánynak a leghalványabb sejtelme sincs a szándékairól. Maga volt a megtestesült ártatlanság. - Fantasztikusan jól érzem magam önnel, Annabelle - vallotta be nyíltan a férfi. - Én is hasonlóképpen gondolom - visszhangozta a lány. - Mindig remekül szórakozunk.
Annabelle azokról a könyvekről kezdett el mesélni, amelyeket Josiah-tól kapott, de nagy meglepetésére a férfi gyöngéden félbeszakította, pedig rendszerint órákon át szokta hallgatni, hogy Annabelle mi mindent tanult. - Mondanom kell magának valamit. - Annabelle azon tűnődött, mi lehet az. Őszintén remélte, hogy semmi rossz. - Már régóta várok a megfelelő alkalomra. Úgy gondoltam, a gyászév leteltét mindenképpen megvárom, viszont mindjárt itt a születésnapja, úgyhogy elérkezett az idő. r - Talán ünneplünk valamit? - kérdezte naivan. Érezte, hogy a pezsgő egy kicsit a fejébe szállt. - Merem remélni - válaszolta a férfi. - Csakis magán múlik. Múlt nyár óta leghőbb vágyam elmondani, hogy beleszerettem magába. Távol álljon tőlem, hogy elrontsam a barátságunkat, vagy hogy megijesz-szem, de nem tehetek az érzéseimről. Meggyőződtem róla, hogy remekül összeillünk, nekem pedig társra van szükségem. Eddig azt gondoltam, nem létezik olyan nő, aki miatt feladnám az életem. A köztünk kialakult barátság viszont megváltoztatta a véleményemet. Egyszóval szeretném megkérdezni: megtisztel-e azzal, hogy hozzám jön feleségül? - Annabelle arcán döbbenet tükröződött e szavak hallatán. Eltátotta a száját, a szeme pedig elkerekedett. - Most komolyan beszél? - kérdezte, amikor fölocsúdott a meglepetésből. Josiah bólintott. - A legkomolyabban. Annabelle, már régóta szeretem. Tudom, hogy mindez váratlanul éri magát, nem is kell azonnal választ adnia. - Miért nem mondta korábban? - kérdezte a lány. Josiah nem tudta eldönteni, hogy Annabelle-en boldogság vagy rémület lett-e úrrá. Annyi bizonyos volt, hogy egyáltalán nem számított a vallomásra, szinte sokkolta a bejelentés. - Gondoltam, jobb, ha mostanáig várok vele. - Ez tökéletesen Josiah-ra vallott: helyénvaló és értelmes döntés volt. Annabelle többek között ezért is nagyra tartotta a férfit, de még mindig nem akart hinni a fülének. - Megbántottam talán? - kérdezte Josiah aggódón, mire a lány megrázta a fejét. Könnybe lábadt szemmel nézett a férfira. - Nem, dehogyis, csak megilletődtem - felelte, majd megfogta a férfi kezét. - Tudom, jóval idősebb vagyok magánál, akár az apja is lehetnék. De nem az akarok lenni. A férje szeretnék lenni, és ígérem, egy életen át gondoskodom magáról. Annabelle jól tudta, hogy Josiah betartja a szavát. Hirtelen valami motoszkálni kezdett benne: - Ugye a mama tudott a terveiről? - Ez volt tehát a magyarázat Consuelo szelíd célozgatásaira, amelyeket idáig egytől egyig elhessegetett. - Októberben tártam föl előtte az érzéseimet és a szándékomat, ő pedig megadta a beleegyezését. Meggyőződése, hogy minket egymásnak teremtettek, és ez a kapcsolat mind a kettőnknek jót hoz. - Szerintem is ezt gondolja - suttogta Annabelle szégyenlős mosollyal. - De nekem sohasem jutott volna ilyesmi az eszembe. Abban a hitben éltem, hogy kizárólag barátok vagyunk. - Azok is vagyunk - felelte mosolyogva Josiah. - És ha egyetért velem, mindig is azok leszünk. A házaspároknak egyszersmind a legjobb barátoknak is kell lenniük. Egész hátralévő életemet magával szeretném leélni, és nézni, ahogy felnőnek a gyerekeink. Mindörökre a barátja akarok maradni. - Én is, Josiah! - mondta elérzékenyülve Annabelle. A közös gyerekek gondolata kissé megrémítette, de meghatották a férfi szavai. Próbálta kiverni a fejéből azokat a bizarr dolgokat, amelyekről Hortie mesélt a nászútja kapcsán. Fennkölt kapcsolat fűzte Josiah-hoz, amit nem szeretett volna elrontani. Hortie viszont egy kicsit mindig is szabadosan gondolkodott, most
pedig, hogy a házasélet sem volt tabu a számára, még inkább elkanászodott. Az csillapította csak le valamelyest, hogy napról napra gömbölyűbb lett. - Szívesen hagyok időt a gondolkodásra. Tudom, hogy váratlanul érte a kérdésem. Én viszont már régóta vágyódom maga után, és rettenetesen félek a visszautasítástól - vallotta be őszintén, majd nevetni kezdett. - Ezért vedelek egyfolytában ma este. Mindegy, hogy whisky, bor vagy pezsgő, minden jöhet! Az édesanyjának talán engem is figyelmeztetnie kellett volna, hogy ne rúgjak be. Igencsak össze kellett szednem a bátorságomat, hogy előhozakodjam a kérdésemmel. - Csakugyan két választásom van? - kérdezte Annabelle, és megfogta a férfi másik kezét is. - Kikosarazni magát vagy elfogadni az ajánlatát? - Úgy bizony - mosolyodott el Josiah, és megszorította a lány kezét. - Akkor nagyon egyszerű a dolgom. Igent mondok. Ha visszautasítanám, iszonyatos hibát követnék el. Talán még az étteremből is kiutasítanának minket. És nem lenne többé a legjobb barátom. - Arra mérget vehet - viccelődött, de azután komolyra fordította a szót. - Alaposan megfontolta a dolgot? - kérdezett rá az imént elhangzott félénk igenre, ami óvatos volt ugyan, de szívből jövőnek hatott. -Igen, bár idáig sohasem gondoltam magunkra házaspárként, és valahányszor erre célzott a mama, mindig azt hittem, hogy teljesen elment az esze. Ha viszont jobban meggondolom a dolgot, senki máshoz nem mennék feleségül, csak magához, Hortie-t leszámítva természetesen. De mostani állapotában szegénykém csak nyűg lenne a nyakamon. Szóval, ha már a legjobb barátomhoz kell feleségül mennem, inkább magát választom. - Mire befejezte a mondókáját, már mindketten nevettek. - Mondtam már, hogy szeretem? - kérdezte Josiah. - Azt hiszem, igen, de az sem zavarna, ha egész álló nap hajtogatná - felelte Annabelle kegyesen, igéző mosollyal. - Szeretem, Annabelle! - Én is szeretem, Josiah! Nagyon-nagyon szeretem. Most már én is biztos vagyok benne, hogy így örökre barátok lehetünk - válaszolta Annabelle. A férfi látta, hogy könny gyűlt a szemébe és reszket az ajka: valami bántotta. - Mi a baj? - kérdezte halkan. - Bárcsak a papával és Róberttel is megoszthattam volna ezt az örömöt! Életem legboldogabb napja ez, és még csak el sem újságolhatom senkinek. A mama már tudja. Ráadásul már nincs senkim, aki az oltárhoz vezethetne - mondta könnyek között. - Majd csak kitalálunk valamit - biztatta a férfi szelíden, miközben letörölte Annabelle könnyeit. - Ne sírjon, kedvesem. Meglátja, minden rendben lesz. - Tudom - felelte a lány. Annabelle meg volt győződve róla, hogy Josiah a tenyerén fogja hordani. Egyszeriben értelmes dolognak látta a házasságot, hiszen kettejük akaratán és döntésén alapult, és nem külső elvárásként nehezedett rájuk. Minden a helyére került. - Mikor szeretne megesküdni? - Ez kizárólag magán múlik. Én akár már ma is a rendelkezésére állok. Akkor kelünk egybe, amikor jónak látja. - Mit szólna, ha nyáron esküdnénk meg, Newport-ban? - tűnődött fennhangon Annabelle. A kertben rendeznénk meg a szertartást, ami sokkal kötetlenebb lenne egy templomi ceremóniánál. - És persze kísérőre sem lenne szükség. Úgy gondolta, senki sincs, aki az édesapja vagy a bátyja szerepét átvehetné. - Magát az esküvőt csak szűk körben kellene megtartani, és azt követően rendeznénk egy nagy partit, ahová mindenkit meghívunk. Mivel a papa és Robert már nincsenek közöttünk, talán nem is lenne helyénvaló nagy esküvőt rendezni, és a mamának is nehéz volna végigcsinálni. Szóval, mit szól az augusztushoz Newportban?
- Tetszik az ötlet! - Josiah sugárzott az örömtől. Nem is remélte, hogy ilyen nagyszerűen alakulnak a dolgok. - Elég lesz ennyi idő arra, hogy megszervezzék az esküvőt? - Azt gondolom, igen. Nem akarnék akkora esküvőt, mint amilyen Hortie-é volt. Ráadásul egyedül őt tudom elképzelni nyoszolyólánynak, és ő addigra már kilenc hónapos terhes lesz. - Ezek szerint nyoszolyóasszonyt akar? - ugratta a férfi, de mindketten tisztában voltak vele, hogy többeket felháborítana egy előrehaladott állapotban lévő várandós koszorúslány. - Hortie akár már Newportban is megszülheti a babát. Talán ha szépen megkérjük, megvárja vele az esküvőt - mormolta a lány. Josiah egyszerűen nem tudta visszatartani a nevetését. Annabelle mellett mindig szórakoztató volt az élet. - Maradhatok továbbra is kórházi önkéntes? - kérdezte a lány aggodalmasan. - Bármit tehet, amit csak akar - mondta a férfi egyszerűen, és a lányra mosolygott. - A mama azt mondta, abba kell hagynom, miután férjhez megyek. - Miattam nem kell abbahagynia. Az megint más eset, ha várandós lesz. Akkor egy időre ésszerű beszüntetni ezt a fajta munkát. Josiah szavait hallgatva Annabelle úgy érezte, hogy a férfi minden körülmények között jó lesz hozzá, és mindenfajta rossztól meg fogja oltalmazni, amíg világ a világ. Ilyennek képzelte az ideális házasságot. Nem is értette, miért nem ötlött föl benne ez a lehetőség hamarabb. Josiah-nak mindig is meggyőző érvei voltak. Egy darabig még tervezgették a jövőjüket. Josiah édesanyja már régen meghalt, és az édesapja másodszor is megnősült. Az új asszonyt Josiah nemigen kedvelte, de azért úgy gondolta, hogy illendő lenne meghívni őket, az ebből a házasságból származó húgával és annak férjével együtt. Két nagybátyja volt még, és egy fivére, aki Chicagóban élt, de Josiah egyáltalán nem számított rá, hogy el tud jönni az esküvőre. Kissé különcnek festette le a bátyját. Egyszóval a férfinak nem volt túl népes családja, és egyelőre a lány is csak az édesanyjával és persze a sok távoli unokatestvérével számolt. Talán százan, ha lesznek a meghívottak, sőt, ha nagyon megválogatják a vendégeket, akár ötvenfősre is letornázhatják a kört. Annabelle kitalálta, hogy az anyja ősszel nagy estélyt rendezhetne nekik New Yorkban, amivel Josiah is egyetértett. Tetszett neki a meghitt esküvő gondolata, hiszen a szertartás csakis nekik szólt, nem pedig egy több száz fős vendégseregnek. Egészen eddig még a házasság leghalványabb szándéka sem merült fel benne, nagy esküvőre pedig végképp nem vágyott sohasem. - Hová vigyem nászútra? - kérdezte boldogságtól ragyogva, hiszen augusztus már itt volt a nyakukon. -Bárhová mehetünk, csak hajóra ne szálljunk. Nem tenném ki a mamát ilyen megpróbáltatásnak, és azt hiszem, én sem viselnék jól egy ilyen utazást. - Lássuk csak! Mehetünk Kaliforniába, vagy valahová a Sziklás-hegységbe, Kanadába vagy éppen Main államba. New England csodálatos az évnek abban az időszakában. -Egyáltalán nem érdekel, hogy hová megyünk, Josiah, nekem tulajdonképpen csak az a fontos, hogy együtt legyünk - vallotta be a lány. A férfi is éppen ezt érezte. Jelzett a főúrnak, hogy menni készülnek, és kifizette a számlát. Minden tökéletesen alakult. Josiah elnézést kért Annabelle-től, amiért még nem adott gyűrűt neki, de nem tudta eldönteni, hogy melyik tetszene a leginkább a lánynak. Consuelo még fönt volt, amikor hazaértek, és izgatottan várta a fejleményeket. Kíváncsi várakozással figyelte, ahogy bejönnek az ajtón. Mindketten ragyogtak a boldogságtól. - Nos, köszönthetem a vejemet? - kérdezte lélegzetvisszafojtva. - Már csak augusztusig kell türelemmel lennie - jelentette ki büszkén a férfi. A karja újdonsült menyasszonya vállán pihent. - És Newport lesz az esemény színhelye - fűzte hozzá Annabelle, s rajongva nézett föl a férfira.
-Augusztusi esküvő Newportban? Teljesen elment a józan eszetek? Hisz már csak három hónapunk van addig! Van fogalmatok róla, hogy mennyi idő, mire megszervezzük? - Ha igazán szeretnénk valamit, akkor nincs olyan, hogy lehetetlen - válaszolta lelkesen a lány. - Amúgy is, legfeljebb száz vendéget szeretnénk meghívni, és a kertben lenne a szertartás. - Kívánságod számomra parancs - vágta rá az anyja játékosan. A legszívesebben azonnal hívta volna a dekoratőröket és a partiszervizt. Ehelyett odalépett Josiah-hoz és megölelte, a lányát pedig meghatottan megcsókolta. - Elmondhatatlanul örülök, és hiszek benne, hogy ti ketten nagyon boldogok lesztek együtt! - Mi is - mondta egyszerre a jegyespár, mire mindhárman nevetésben törtek ki. Consuelo ragaszkodott hozzá, hogy koccintsanak, és Annabelle-nek hirtelen eszébe jutott az az októberi délután, amikor a kórházból jövet Josiah-t és az anyját a kertben találta, pezs-gőzés közben. - Tényleg előléptették azon a napon? - kérdezte a férfitól, miközben Consuelo pezsgőt töltött. - Nem, csak szerettem volna a kedves mamája beleegyezését kérni. És azt is elmondtam neki, hogy csak májusban fogok előhozakodni a kérdésemmel. - Micsoda szélhámosok maguk! - nevetett Annabelle, Consuelo pedig pohárköszöntőt mondott. - Legyetek legalább olyan boldogok, mint amilyenek mi voltunk Arthurrel, legyen hosszú, boldog életetek és egy tucat gyereketek! Annabelle és Josiah is megemelték a poharukat, és ittak a pezsgőből, majd a lány szorosan átölelte az anyját. Annabelle jól tudta, hogy nemcsak neki hiányzik az apja és a bátyja. Az anyjának sokkal nehezebb lehetett. - Nagyon szeretem, mama - duruzsolta Annabelle gyengéden, ahogy Consuelo magához szorította. - En is szeretlek, drágám. Úgy örülök a boldogságodnak! És biztos vagyok benne, hogy az apád és Róbert is velünk együtt örül, bárhol is legyenek. Mindkét nő a szemét törülgette, Josiah pedig a torkát köszörülve elfordult, így nem láthatták, hogy ő is megkönnyezte a jelenetet. A férfi élete legfelemelőbb estéjét élte át.
7. fejezet A következő hetekben Consuelo rettentően elfoglalt volt. El kellett igazítania a dekoratőröket és a partiszervizt Newportban, egyeztetnie a pappal, és szerződtetnie a zenészeket. Elhatározta, hogy már júniusban kinyittatja a villáját. Megbeszélték, hogy Josiah édesapja fogja rendezni az esküvő előtti vacsorát, melynek helyszínéül a newporti Country Clubot választotta. Consuelo intézte a meghívókat is. Annabelle-nek menyasszonyi ruhára és kelengyére volt szüksége. Sok apró részletet kellett még kigondolni, de Consuelo több mint egy éve nem volt olyan boldog, mint most. Nagyon fájt a szíve, hogy Annabelle-nek az édesapja nélkül kell végigcsinálnia mindezt, de Consuelo ettől még csak eltökéltebb lett. Elhatározta, hogy Annabelle-nek gyönyörű esküvője lesz. Eljegyzésüket hivatalosan a New York Herald hasábjain jelentették be. Másnap, Annabelle születésnapján Josiah eljegyzési gyűrűvel lepte meg szíve hölgyét. A tízkarátos gyémántgyűrű még Josiah édesanyjáé volt, és gyönyörűen mutatott a menyasszony kezén. A férfi úgy gondolta, hogy egy családi ékszer sokkal különlegesebb, mint egy új. Annabelle-nek mindenesetre nagyon tetszett. A menyasszonyi ruha kiválasztása azonban nem volt egyszerű feladat. Annabelle és az édesanyja végül New York egyik legpatinásabb nagyáruházában, a
Benjámin Altmanban talált rá a tökéletes darabra. Az elegáns szabású ruha a legfinomabb francia csipkéből készült egy Jean Patou-modell alapján, ugyanakkor elég visszafogott volt egy kertben tartott ceremóniához. Hosszú uszálya elegánsnak és könnyednek hatott, akárcsak a dúsan redőzött fátyol. Annabelle pompásan festett a ruhában. Amikor felajánlotta Hortie-nak, hogy legyen a „koszorúsasszonya", barátnője szenvedélyesen kikelt magából. - Te teljesen megőrültél? Nem mehetsz férjhez addig, amíg meg nem szülöm a babát. Ha a mamád rendelt már sátrat, jobb, ha rögtön rendel még egyet, azon kívül úgysem jönne rám semmi más. - Csöppet sem számít, hogy fogsz kinézni, vagy mit pusmognak a többiek - erősködött Annabelle. - Azt akarom, hogy ott legyél! - Annabelle már eldöntötte, hogy egyedül fog végigvonulni a vendégek előtt. - Értsd meg, Belle, nem lehet nyilvánosan mutatkozni ebben az állapotban! A newporti vén hárpiák évekig rajtam fogják köszörülni a nyelvüket - bizonygatta Hortie kétségbeesve. Maga Annabelle is tudta, hogy így lesz. - Egyáltalán nem érdekel mások véleménye. Szeretlek, bárhogy nézel is ki. Nem akarunk várni az esküvővel, az augusztus tökéletes volna - győzködte a barátnőjét. - Utállak! Ha sokat úszom, talán előbb kijön a gyerek, de még akkor is kövér leszek duzzogott Hortie, miután belátta, hogy Annabelle nem fogja elhalasztani az esküvőt a kedvéért. Kénytelen volt megígérni, hogy mindenképpen ott lesz. Az esküvő időpontjánál egy héttel későbbre várták a bébi érkezését. Amikor Annabelle arra célzott, hogy a kisbaba talán még nyugton marad egy kicsit a kedvükért, Hortie úgy nézett rá, hogy ha a pillantása ölni tudott volna, akkor menyasszony hiányában elmarad az esküvő. Ő ugyanis éppenséggel abban reménykedett, hogy mihamarabb túl lesz a szülésen. Alig várta, hogy újra csinos és vonzó legyen. Annabelle és Hortie együtt járták a boltokat kelengyeügyben. A jegyespárnak pedig ki kellett találnia, hogy hol lakjanak az esküvő után. Josiah-nak kényelmes kis villája volt Newportban, amit még az anyjától örökölt, de New York-i lakása túl kicsi lesz, ha egyszer családot alapítanak. Úgy döntöttek, keresnek egy nagyobbat, miután visszatértek a nászútjukról, Wyomingból. Az esküvőig már képtelenség lett volna bármit találni, és a legénylakás is megtette egy darabig. Ráadásul közel volt a Worthington-házhoz. Ez örömmel töltötte el Annabelle-t, mert nem szívesen hagyta magára az anyját. Jól tudta, milyen magányos lesz, miután ő elköltözik Consuelo egyelőre túl elfoglalt volt ahhoz, hogy fölfogja, mi vár rá. Már kétszer is járt Newportban az esküvő miatt. Utasította a kertészt, milyen virágokat ültessen a kertbe, és sikerült találnia egy megfelelő méretű sátrat. Annabelle és Josiah nem kis örömére, június végére minden apró részletet kidolgozott. Consuelo ügyes szervezőnek bizonyult. Szerette volna, ha Annabelle esküvője tökéletesen sikerül. Josiah csodálatosan viselkedett: fikarcnyit sem tűnt idegesnek vagy türelmetlennek, pedig csak harminckilenc évesen adta házasságra a fejét. Onnantól fogva, hogy elhatározta magát, nyugodtan nézett az ezzel járó dolgok elébe. Sokkal inkább, mint a menyasszonya. Mihelyst közzétették az eljegyzés hírét, elárasztották őket a meghívások, és majd' minden estéjüket vendégségben töltötték Szemrevaló pár voltak, s csak Consuelo két barátnője tett kellemetlen megjegyzéseket a köztük lévő korkülönbségre. Consuelo próbálta meggyőzni őket róla, hogy rendjén van ez így. Az unokatestvére, John Jacob Astor például negyven volt, amikor feleségül vette a tizennyolc éves Made-leine-t. Ezenkívül Josiah nap mint nap bizonyította, hogy Annabelle számára ő a tökéletes társ. A lány még imádott önkéntes munkáját is folytathatja június végéig, és aztán csak a nászutat kell kibírnia a kórház nélkül. Consuelónak egyetlen kívánsága volt: mielőbb unokákat szeretett volna. Annabelle úgy érezte, sikítani fog, ha az anyja még egyszer felhozza a témát.
Hortie szintén csak magát ismételgette: reggeltől estig a házasélet gyönyöreiről, az Annabelle-re váró meglepetésekről áradozott. A lányt valósággal kihozták a sodrából azok a kéretlen jó tanácsok, amelyekkel tapasztalt barátnéja látta el. Hortie közben egyre csak hízott, Annabelle pedig azért fohászkodott, hogy még véletlenül se nézzen ki olyan formátlannak, mint a barátnője, ha rajta lesz a sor. Aggályait Josiah-val is megosztotta, aki jót mulatott a félelmein. - Ne aggódjon, kedvesem, maga áldott állapotban is csodálatosan fog kinézni, és a kisbabánk is gyönyörű lesz. - Josiah gyengéd csókkal zárta le Annabelle ajkát. Olyan sok minden állt még előttük, és annyi tennivalójuk volt még a következő két hónapban. Úgy tűnt, mindenki, aki valaha is ismerte Josiah-t, meg akarta ünnepelni a nagy elhatározást: harminckilenc évesen végre rászánta magát a nősülésre. Henry Orsón agglegénypartit adott a tiszteletére. A társaság valamennyi tagja legalább három napig nyögte az este mámoros hangulatát. Josiah elmondása szerint pokolian jól szórakoztak, bár nem bocsátkozott részletekbe, ahogy senki más sem, aki részt vett az összejövetelen. Consuelo már júniusban áttette a székhelyét New-portba, Annabelle pedig július közepén csatlakozott hozzá. Josiah a hónap végén foglalta el a maga villáját. Henry Orsón is vele tartott, hogy erkölcsi támaszt nyújtson a vőlegénynek, bár Josiah-nak szemmel láthatóan nem volt szüksége semmiféle bátorításra. Úgy tervezték, hogy Henry azután is Newportban marad, hogy az ifjú pár nászútra megy. Josiah rendkívüli háromhetes szabadságot vett ki a mézeshetekre. A banknak már csak azért is méltányolnia kellett a kérését, mivel jövendőbelije maga Annabelle Worthing-ton kisaszszony volt. Annabelle őszintén megkedvelte Henryt. Josiah barátja okos, szellemes és kedves ember volt, meg egy icipicit félénk. A lány folyton azon törte a fejét, melyik fiatal barátnőjével boronálhatná össze. Már bemutatta pár ismerősének, ám törekvéseit nem koronázta különösebb siker Annabelle mindenesetre tovább kombinált. A két férfi együtt rendkívül szórakoztató és sziporkázóan szellemes társaságnak bizonyult. Henry mindig nagyon kedvesen viselkedett Annabelle-lel. Ugyanazt jelentette Josiah-nak, mint Hortie neki. És a lány mérhetetlenül csodálta őt. Hortie Jamesszel együtt szintén leköltözött nyárra Newportba, a szülei házába. Már majdnem biztosak voltak benne, hogy a bébi ott látja meg a napvilágot. Hortie minden áldott nap meglátogatta a barátnőjét. Annabelle segített az édesanyjának, amiben csak tudott, de Consuelo ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő felügyeljen. Annabelle már az esküvői ruháját is magával hozta Newportba, de a menyegzőig még sok helyi összejövetel várt rájuk. Az Astor család például óriási táncmulatságot rendezett a tiszteletükre. Consuelo panaszkodott, hogy soha életében nem kellett még ennyit éjszakáznia, de valamennyi partin jól szórakozott. A meghívottak száma már húsz fővel meghaladta a felső határként kitűzött százat, ugyanis minden egyes meghívást viszonozni illett. A jegyespár egyértelműen az érdeklődés kereszttüzébe került. Egy alkalommal épp Henryvel piknikeztek, amikor Josiah szenvtelenül megjegyezte: - Ha előbb tudom, hogy a nősülés ennyi szórakozással jár, már évekkel ezelőtt elvettem volna valakit. - Nagy szerencse, hogy nem tette - felelte Annabelle. - Még lemaradt volna rólam. - Maga nyert - nevetett elégedetten a férfi, amikor Hortie betoppant, pontosabban odabillegett a társasághoz. Annabelle nem tudott uralkodni magán, barátnője látványától mindig nevethetnékje támadt. Képtelenségnek tűnt, hogy a következő hónapban még nagyobb legyen, már most úgy nézett ki, mint aki menten szétdurran. Josiah-nak és Henrynek is segítenie kellett, hogy a kismama leülhessen a pokrócra. Fölsegítése még nagyobb erőfeszítést követelt, majdhogynem emelődarura volt szükség a művelethez. - Ez egyáltalán nem vicces! - tromfolta le Hortie a többieket. - Hónapok óta nem láttam a lábamat. Majd azt kezdte el bizonygatni, hogy úgy érzi magát, mint egy elefánt.
-Milyen ruhád lesz az esküvőn? - érdeklődött Annabelle kíváncsian, miközben meg volt róla győződve, hogy nincs az a ruha, amelyik rámenne a barátnőjére. - Az ágyterítőmet veszem fel, de az is lehet, hogy kölcsönkérem a sátratokat. - A tréfát félretéve, van egyáltalán valami, amit fölvehetsz? Nem lehet túl könnyű a helyzeted. - Egy percig sem kell aggódnod, ott leszek - biztosította Hortie Annabelle-t. - Semmi esetre sem hagynám ki az esküvődet. Édesanyja varrónője már készítette a ruháját. Óriási világoskék lepedő lesz, hozzáillő cipővel. A bizarr ruhaköltemény nem emlékeztetett kimondottan egy koszorúslanyruhára. Hortie épp ezért ki nem állhattá, de ez volt az egyetlen darab, amit fel tudott venni. Consuelo smaragdzöld ruhát választott hozzáillő kalappal, amihez a férjétől kapott smaragd ékszereit akarta fölvenni. A zöld szín nagyon jól állt neki, és Annabelle biztos volt benne, hogy a mamája elragadó örömanya lesz. Végül elérkezett a várva várt nap. Josiah édesapja és a felesége is megérkeztek Bostonból, a lányuk, a vejük és az unokájuk társaságában. Consuelo csatlakozott Josiah családjához, és az esküvő előtti napon meghívta őket ebédre. Annabelle mindannyiukat megkedvelte. Az esküvőt megelőző vacsora is kiválóan sikerült. Mindkét család úgy vélekedett, hogy a gyerekek jó partit csinálnak. Két közkedvelt ember talált egymásra, s közben két köztiszteletben álló család is egyesül. Ahogy Josiah megjósolta, a fivére nem jött el, inkább benevezett egy golfversenyre. A férfi már megszokta, hogy a testvére kissé különc, így különösebben nem bántotta a dolog. Jelenléte amúgy is csak gondjaik számát szaporította volna, úgyhogy végső soron megnyugvást jelentett a távolmaradása. Josiah családja korántsem volt olyan kiegyensúlyozott és összetartó, mint amilyen az Annabelle-éké. A mostohaanyja egyenesen az idegeire ment. Magas, sipító hangján folytonosan panaszkodott valamiért. Consuelo és Josiah hozzátartozói villásreggelivel kezdték az esküvő napját. Annabelle babonából nem akarta megpillantani az esküvő előtt a vőlegényt, aki Henry támogatásával próbált felkészülni az előtte álló eseményekre. Izzasztóan forró nap köszöntött rájuk, Consuelo már attól tartott, hogy elfonnyadnak a virágok és elolvadnak a sütemények, mielőtt még bármi is kezdetét venné. A kerti fogadást este hét órára tervezték, és úgy számoltak, hogy kilenctől ülnek a vacsoraasztalhoz. Senkinek sem voltak kétségei afelől, hogy az összejövetel késő éjszakába nyúlik, sőt talán hajnalig is eltart majd. Végül száznegyven vendéget hívtak meg, egyforma arányban a menyasszony és a vőlegény részéről. Természetesen Henry Orsón volt a násznagy. Hortie elvállalta a koszorúslány szerepét, és mivel nem született meg a kisbabája, pontosan úgy nézett kL ahogy rémálmaiban elképzelte. Figyelmeztette Annabelle-t, hogy két napja görcsei vannak, és csak imádkozni tudott érte, hogy a magzatvize ne árassza el az oltárt. Elég nagy büntetés volt számára már az is, hogy így nézett ki. Előre tudta, hogy mindenki meg fog rémülni a látványától, és lesznek olyanok is, akik felháborítónak találják a megjelenését. De semmiképp sem akarta cserbenhagyni a legjobb barátnőjét. Annabelle bevallotta, mennyire fáj a szíve, amiért az édesapja és a bátyja nem lehetnek mellette, és hogy nem bírta volna elviselni, ha a legjobb barátnőjéről is le kell mondania. Blanche is elkísérte őket Newportba, hogy részt vehessen Miss Annabelle esküvőjén. Egész délután Annabelle szobájában sürgölődött, és úgy kényeztette a kisasszonyát, mintha még mindig kisgyerek lenne. Amikor elérkezett az idő, Consuelo segítségével ráadták a menyasszonyi ruhát. Annabelle káprázatosan nézett ki a derekához simuló hosszú ruhában. Consuelo visszafojtott lélegzettel ráillesztette a fejdíszt szőke hajára, és elrendezte körülötte a fátyoltengert. Mindkét asszony könnybe lábadt szemmel csodálta a menyasszonyt, akinél gyönyörűbbet még életükben nem láttak. - Édes istenem - suttogta Consuelo. - Elmondhatatlanul szépséges vagy.
Annabelle volt a legboldogabb lány a földkerekségen, és alig bírta kivárni, hogy Josiah is láthassa. Consuelo tudta, hogy a férje is megilletődve, jókora gombóccal a torkában vezette volna Annabelle-t az oltár elé. Élete végéig rendkívül büszke volt a lányára, akiben mindig nagy örömét lelte. A két asszony a hosszú uszályt felemelve, lesegítette Annabelle-t a lépcsőn. Az egyik lány nagy csokor gyöngyvirágot nyújtott át neki, ezzel bocsátották ki az oldalsó bejáraton. Blanche figyelmeztette az ajtónállókat, hogy érkezik a menyasszony. A vendégek már elfoglalták a helyüket, Josiah és Henry az oltárnál várakoztak. Hortie is ott volt az oldalukon, úgy nézett ki, mint egy óriási, világoskék luftballon. Néhány newporti előkelőség szája bizony tátva maradt, amikor megpillantották. De valójában mindenki rendhagyó esküvőre számított. A vőlegény, aki mind ez idáig nem nősült meg, majdnem húsz évvel idősebb volt a menyasszonynál. Az ifjú hölgy családját pedig alig több mint egy éve szörnyű tragédia érte. Bizonyos hiányosságokon ezúttal felül lehetett emelkedni. Consuelo egy percre megállt a kiskertben, és szeretetteljes pillantást vetett a leányára, azután a karjába zárta és megölelte. - Légy nagyon boldog, drágaságom... A papa és én nagyon szeretünk - suttogta könnyek között, majd sietve távozott, hogy elfoglalja helyét az első sorban. Az esketési szertartáshoz a főkertben állították fel a székeket és az oltárt. A meghívottak mind egy szálig megjelentek. Amint Consuelo elfoglalta a helyét, a zenekar rákezdett a Lohengrin nászindulójára. Ugyanaz a muzsika szólt, mint Hortie-ék ceremóniáján. És végre elérkezett a nagy pillanat: a menyasszony bevonult. Consuelo rákacsintott Josiah-ra, aki visszamosolygott rá. Melegség öntötte el a szívüket. Az asszony tudta, hogy Josiah a legtökéletesebb férfi Annabelle számára, és biztos volt benne, hogy Arthur is így gondolná. A pap jelzésére mindenki felállt, és megfordult. A feszültség tapintható volt: az elragadó menyasszony egymaga haladt végig a kerten. Lassan, kimért léptekkel, ünnepélyesen vonult. Senki sem volt az oldalán, aki vezette, akire támaszkodhatott volna. Anna-belle büszkén, nyugodtan közeledett Josiah felé, egyedül is méltóságteljesnek és megfontoltnak tűnt. Mivel senki sem tudta őt átadni leendő férjének, édesanyja áldásával egymaga járult az oltár elé. Mindenkinek elfacsarodott a szíve, ahogy megpillantották a törékeny, imádni valóan szép, lefátyolozott menyasszonyt gyöngyvirágokkal a kezében. Csak most fogták fel igazán, milyen rettenetes tragédia érte a családját. Annabelle megállt Josiah és a lelkész előtt, Henry és Hortie pedig mellé léptek. A jegyespár egymásra emelte a tekintetét, és a vőlegény gyengéden megfogta bátor kis menyasszonya kezét. A pap üdvözölte az egybegyűlteket, majd megkezdte az esketést. Amikor megkérdezte, ki adja férjhez a menyasszonyt, az édesanyja felelt tisztán csengő hangon az első sorból, a ceremónia pedig folytatódott. A megfelelő pillanatban Josiah óvatosan felhajtotta a fátylat, és Annabelle szemébe nézett. Miután elmondták egymásnak az esküt, a férfi vékony gyémántgyűrűt húzott Annabelle ujjára, míg az övére egyszerű arany jegygyűrű került. Végül férjjé és feleséggé nyilvánították őket. Ragyogtak a boldogságtól, ahogy kivonultak a pázsitszőnyegen. Consuelo arcán patakzottak a könnyek, miközben nézte őket, majd egyedül hagyta el a szertartás helyét. Előtte Henry ment, akinek a karján Hortie billegett elégedetten. Henry még sohasem látott nőt ekkora pocakkal a nyilvánosság előtt, ahogy senki más sem. De Hortie elhatározta, hogy jól fogja érezni magát, és örült, hogy részt vehetett a barátnője esküvőjén. Hamarosan felfedezte Jamest a tömegben, Consuelo, Annabelle és Josiah pedig felsorakoztak, hogy fogadják a gratulációkat. Fél órával később már összekeveredett a társaság, folyt a pezsgő, és a vendégek könnyed csevegésbe kezdtek. Gyönyörű, ízléses és szívbe markoló esküvőnek lehettek a tanúi. Annabelle rajongással nézett fel a férjére, miközben Henry csókkal köszöntötte őt, és a legjobbakat kívánta a házasságukhoz.
- Minden elismerésem az öné, Annabelle - nevetett Josiah barátja. - Mégiscsak megszelídítette ezt a nemes fenevadat, pedig már mindenki lemondott róla - fűzte hozzá. - Vigyázzon, most majd ön következik! - ugratta a nő Henryt, s ő is puszit nyomott a férfi arcára. - Valakit sürgősen kerítenünk kell önnek is. - A férfi úgy tett, mintha vacogna a félelemtől. - Azt hiszem, erre még nem vagyok egészen felkészülve - vallotta be. - Inkább majd önöknél töltöm az időmet, és csak távolról élvezem a házasság örömeit. Ugye nem fogja zavarni, ha olykor hívatlanul beállítok? - tette fel Henry a félig-meddig komoly kérdést. Annabelle megnyugtatta, hogy mindig szívesen látják. Tudta, milyen közel áll Josiah-hoz, Hortie-val neki is szoros volt a kapcsolata. Régi barátaik számára mindig lesz hely az új, közös életükben is. Az ifjú pár köszöntötte a vendégeket. Mivel kilencet ütött az óra, ideje volt asztalhoz ülni. Annabelle és Consuelo nagyon gondosan ügyelt az ültetésre, nehogy valami sérelem érje a newporti előkelőségeket. Consuelo Josiah családjával ült. Az ifjú pár asztalánál foglalt helyet Henry, Annabelle egyik barátnője, Hortie és James, valamint három másik fiatal pár, akikkel jó kapcsolatban álltak a háziak. A vendégek nagy részét egyébként szívből kedvelték, csak néhány olyan ember akadt, akiket udvariasságból hívtak meg: például Josiah néhány munkatársát a Wor-thington-bankból. Az illendőség úgy kívánta, hogy ők is jelen legyenek. Az első tánc természetesen az ifjú házasoké völt: tökéletesen begyakorolt angolkeringőt mutattak be egy olyan dalra, amelyet mindketten szerettek. Nagyon jól táncoltak, és káprázatosan mutattak a táncparketten. Mindenki elérzékenyült a látványuktól. A következő táncra Josiah édesapja kérte föl a menyét, Josiah pedig az anyósát, majd a vendégek is elfoglalhatták a táncparkettet. Már majdnem tíz órára járt az idő, amikor az emberek nekiláttak a Consuelo által rendelt pazar lakomának. A fogások között is táncoltak, beszélgettek, szórakoztak, egyszóval élvezték egymás társaságát, és elragadtatással dicsérték a menüt, ami ritkán fordult elő esküvőkön. Az újdonsült pár éjfélkor felvágta az esküvői tortát, még táncoltak egy keveset, azután előállt Arthur Hispano-Suizája, hogy nászéjszakájukra a New Cliff Hotelba hajtson velük. Az esküvő csodálatosan sikerült, a vendégek csak hajnali kettő körül kezdtek hazaszállingózni. Josiah odahajolt a feleségéhez, és megcsókolta. - Köszönöm neked eddigi életem leggyönyörűbb estéjét - mormolta, miközben rizs és rózsaszirom záporozott rájuk, és gyöngéden besegítette Annabelle-t az autóba. Már korábban köszönetet mondtak Consuelónak a tökéletes esküvőért, és megígérték, hogy reggel, indulás előtt benéznek hozzá. Utána ugyanis vissza kellett térniük New Yorkba, hogy vonatra szálljanak Wyoming felé. Csornagjaik már a hotelban várakoztak. Annabelle halványkék csíkos kosztümöt tartogatott másnapra, egy óriási, halványkék virágos szalmakalappal és kék glaszékesztyűvel. Integettek a vendégseregnek, s közben elindultak a hotel felé. Annabelle egy pillanatra elmélázott. Fel sem tudta fogni, mennyi minden történt velük. Utoljára Hortíe valószínűtlenül idomtalan, integető alakját látta. Annabelle önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy Hortíe visszabillegett a villa irányába. Őszintén remélte, hogy még ha teherbe esik is, kilenc hónap múlva nem úgy fog kinézni, mint szegény barátnője. Henry búcsúzott el tőlük utoljára: megpuszilta Annabelle-t, és kezet rázott Josiah-val. A két férfi egymásra nézett és elmosolyodott, majd Henry minden jót kívánt nekik. Annabelle tudta, hogy jó ember, Josiah pedig még a tulajdon fivérénél is jobban ragaszkodott hozzá. Amikor megérkeztek a hotelba, elidőztek egy kicsit lakosztályuk szalonjában. Annabelle-en még menyasszonyi ruha, Josiah-n pedig frakk volt. Fesztelenül csevegtek a barátaikról, és arról, milyen szép volt az esküvőjük. Elismeréssel adóztak Consuelónak, aki fantasztikusan helytállt. Nagyon fájt Annabelle-nek, hogy az apja és a bátyja nem érték meg ezt a napot, de ezzel együtt mégis szép volt minden. Újból támaszkodhatott valakire: Josiah
szerette és gondoskodott róla. Ahogy Josiah is számíthatott a nőre egész hátralévő életében. Nem is kívánhattak volna többet ennél. Már hajnali háromra járt, mire előkerültek külön fürdőszobáikból. A férfi fehér selyempizsamát vett föl, kifejezetten erre az alkalomra kapta valakitől. Annabelle választása egy finom fehér sifon hálóingre esett, amelynek a felsőrészét apró gyöngyökkel varrták ki, s a hozzáillő köntöst is felvette. Kislányos zavarában nevetgélt, ahogy bebújt a férfi mellé az ágyba. Josiah már várt rá, és a karjába zárta. Annabeile nem tudta leplezni előtte, mennyire ideges. Hosszú és megerőltető napon estek túl, mindketten fáradtak voltak. - Ne aggódj, kedvesem - duruzsolta a férfi megnyugtatóan -, rengeteg időnk van még... A lány legnagyobb meglepetésére és megkönnyebbülésére Josiah szinte álomba ringatta. Álmában megint az oltár előtt álltak, és örök hűséget fogadtak egymásnak, ám ezúttal az édesapja és a bátyja is mellettük volt. Érezte a jelenlétüket. Azután mély álomba merült, miközben a férje úgy őrizte, mint a legdrágább kincsét.
8. fejezet Ígéretükhöz híven Annabelle és Josiah még benéztek Consuelóhoz, mielőtt visszautaztak a városba. Tho-mas készült kivinni őket a New York-i pályaudvarra a Hispano-Suizán. Először Chicagóba mennek, majd átszállással folytatják az útjukat nyugatnak, Wyorning felé. Úti céljuk egy farm volt, amely nagyon megtetszett Josiah-nak, amikor egyszer arra járt. Lovagolhattak, horgászhattak és túrázhattak a Grand Tetőn csodálatos vidékén. Josiah szerint a svájci Alpok is elbújhatott Wyoming legmagasabb hegye mögött, ráadásul nem is kellett hajóra szállniuk, hogy felfedezzék. A nászútra majdnem három teljes hetük volt. Azután hazatérnek, és tágasabb lakás után néznek arra az esetre, ha beköszöntene a mindkettejük által várt gyermekáldás. Annabelle édesanyja nagyon szerette volna, ha Hortie-hoz hasonlóan a lánya is kismamaként tér vissza a nászútról. Consuelo másnap reggel kutató pillantással nézett a lányára. A változás jeleit kereste. Remélte, hogy leánya arcán fölfedezi a szerelmes asszony lágy vonásait, ám ugyanaz az édes gyermek nézett vissza rá, akit születésétől fogva ismert. De legalább megnyugodhatott afelől, hogy egyetlen gyermeke jó kezekbe került. Nyoma sem volt rajta csalódottságnak vagy rémült csodálkozásnak, ami olykor ugyancsak ki szokott ülni az új asszonyok arcára. Mint mindig, most is felhőtlen vidámság áradt Annabelle-ből, a férjére pedig inkább egy régi barátként, semmint szerelmeseként tekintett. Útban Consuelo felé, a friss házasok még beugrottak Josiah házába, hogy búcsút vegyenek Henrytől. Consuelo éppen Josiah apjával és mostohaanyjával ebédelt, amikor betoppantak hozzá. Rövid látogatásuk jó hangulatban telt, előző esti élményeikről beszélgettek. Consuelo búcsúzóul magához szorította a lányát. Az ifjú pár nem felejtett el köszönetet mondani Josiah édesapjának az esküvő előtti vacsoráért, pár perccel később pedig már New York felé robogtak. Annabelle még Hortíe-tól is el szeretett volna köszönni, de James üzenetet küldött Consuelónak, hogy a felesége hamarosan szülni fog. Hortie fájásai hajnalban kezdődtek. Az édesanyja és az orvosa mellette volt, James viszont a barátaival ebédelt. Annabelle szorított, hogy minden rendben menjen. A barátnőjét nyugtalanította a baba mérete, és nehéz szülésre számított. Ráadásul egyik közös ismerősük, aki velük egyszerre volt elsőbálozó, egy hónapja belehalt a szülésbe. Ez mindannyiukra hideg zuhanyként hatott. De ilyesmi sajnos megtörténhet. Sőt, az anya élete gyakran még akkor is veszélyben forgott, ha szerencsésen életet adott a babának: a gyermekágyi láz is sokakat elvitt. Annabelle gyors imát rebegett Hornéért, és azon törte a fejét, vajon a barátnője mamájának igaza lesz-e abban, hogy Hortie kisfiút szül. Majd azon kezdett tűnődni, vajon ő áldott állapotban tér-e vissza Wyoming romantikusan vad erdeiből.
Hálatelt szívvel gondolt rá, hogy Josiah milyen figyelmes és tisztelettudó volt vele az előző éjjel. A házasélet újdonsága talán túl sok lett volna számára azok után, amit végigcsináltak az esküvő előtti időszakban. Bár eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen, ha a férje közeledik, ugyanakkor mégis örült, hogy nem tette. Josiah volt a legtökéletesebb, legkedvesebb, leg-megértőbb férj a világon, és nem feledkezett meg az ígéretéről sem: megmaradt a legjobb barátjának is. Annabelle imádattal nézett rá, miközben közeledtek a városhoz, és az esküvőről meg Wyomingról csevegtek. A férfi felajánlotta, hogy megtanítja horgászni. A nászútjuk is tökéletesnek ígérkezett. Még épp idejében érkeztek, hogy elérjék a vonatukat, amely este hatkor indult. Az övéké volt a legnagyobb fülke az első osztályon. Annabelle lelkesen tapsolt, amikor megpillantotta a kabinjukat. - Nagyon tetszik. Olyan izgalmas! - kacagott, miközben Josiah is boldogan nevetett. - Rettentően sokat tudsz bolondozni, de valószínűleg ezért szeretlek. - Josiah Annabelle köré fonta a karját, magához húzta és megcsókolta. Az átszállás előtt egy egész napot töltöttek Chicagóban. Josiah megmutatta a lánynak a várost. Már korábban lefoglalt egy lakosztályt a Palmer House Hotelban, így kellemesen és kényelmesen telt az idejük. A férfi mindenre gondolt. Boldoggá akarta tenni a lányt. Megérdemelte az őt ért fájdalmas tragédia után. Ahogy a vonat elhagyta a Központi pályaudvart, ünnepélyesen megfogadta, hogy soha nem fogja megbántani a feleségét. Este hatkor, amikor Annabelle-ék vonata kifutott a pályaudvarról, Hortie kisbabája még mindig nem született meg. Fárasztó és gyötrelmes vajúdás volt. A baba valóban túl nagynak bizonyult. Hortie órákon át vonaglott a szenvedéstől. James ebéd után hazament, de annyira zavarták felesége velőtrázó sikolyai, hogy a vacsorát is a barátainál fogyasztotta el. Borzasztóan sajnálta, hogy Hortie-nak keresztül kell mennie ezen, de nem segíthetett rajta. Ez az asszonyok dolga volt. Biztosra vette, hogy a doktor, az anyósa és a két nővér mindent megtesznek, ami csak lehetséges. James hajnali kettőkor ittasan tért haza, és kábán vette tudomásul, hogy a baba még mindig nem jött világra. Túlságosan iUuminált állapotban volt ahhoz, hogy észrevegye az anyósa arcára kiülő félelmet. Hortíe addigra már annyira gyenge volt, hogy sikoltásai elhaltak, s csak valami artikulálatlan nyöszörgés szűrődött ki a szobájából. James egy párnát tett a feje alá, és elaludt. Hajnali ötkor arra ébredt, hogy erősen kopogtatnak a vendégszoba ajtaján. Mivel Hortie a hálószobájukban vajúdott, James itt töltötte az éjszakát. Az anyósa volt az. Elmondta neki, hogy négy és fél kilós fia született. Azt viszont elhallgatta, hogy szülés közben a kisbaba szinte cafatokra tépte a lányát. James maga is rájön majd, ha kijózanodik egy kissé. A veje megköszönte a híreket, és mielőtt visszafeküdt volna aludni, megígérte, hogy hamarosan megnézi a családját. Most amúgy sem mehetett volna be hozzájuk, hiszen a születés boldog pillanata után az orvosnak még elég sok teendője volt Hortie-val. Hortie tizenhat órás, rendkívül nehéz szülésen jutott túl. Akár bele is halhatott volna. Még akkor is zokogott, amikor az orvos óvatos öltésekkel összevarrta, végül még kloroformot is adtak neki. És az élete a gyermekágyi láz eshetősége miatt még mindig veszélyben forgott. A baba jól volt, Hortie viszont a lehető legfájdalmasabb úton lett anya. Az édesanyja még hónapokkal később is elborzadva beszélt a barátnőinek a történtekről. A nyilvánossággal mindössze annyit közöltek, hogy anya és gyermeke jól vannak. A többiről, a szülés iszonyatos kínjairól és a valós életveszélyről csak a nők suttogtak egymás között zárt ajtók mögött, a férfiak elől gondosan elhallgatták mindezt. Amikor Consuelo másnap reggel értesült a részletekről, vérzett a szíve Hortíe-ért. Az asszony Robertet viszonylag könnyen világra hozta, Annabelle-lel már nehezebb dolga volt, mert nem fordult meg, és a lábai bújtak ki először, de csodával határos módon mindketten
túlélték a szülést. Csak imádkozni tudott érte, hogy Annabelle-nek könnyebb dolga legyen, mint a barátnőjének volt. Hortíe-nál most minden elképzelhető óvintézkedést megtettek, hogy ne fertőződjön el a sérült terület. Az ilyen nehéz szüléseknél erre mindig nagyobb esély volt, senki sem tudta, hogy miért. Consuelo pár nap múlva szerette volna meglátogatni a lányt, de az édesanyja azt mondta, hogy Hortie még egy jó darabig nem fogadhat látogatókat. Talán egy hónapig föl sem kelhet. Néhány perc erejéig már a veje is látta az újszülöttet. Megcsipkedte Hortie arcát, hogy ne legyen olyan sápadt, és megfésülte a haját, hogy ne legyen olyan zilált, de Hortie egyre csak sírt. James teljesen odavolt a fiáért. Consuelo Arthurre gondolt, aki nagyon jó volt hozzá a gyerekek születése után. Fiatalember létére igen együtt érzőnek és megértőnek mutatkozott. Az asz-szony gyanította, hogy Josiah is ilyen apa lesz. James viszont maga is kölyök volt még, sejtelme sem lehetett róla, mivel jár egy szülés. Annabelle és Josiah esküvőjén azt mondta Hortie-nak, hogy mihamarabb szeretne még egy gyereket, Hortie pedig elérzékenyülve nevetett. Consuelo őszintén sajnálta a lányt, amiért ilyen szenvedésben volt része. Gyümölcskosarat és virágcsokrot küldött neki aznap délután, és imádkozott, hogy gyorsan felépüljön. Ennél többet sajnos nem tehetett érte. A lány jó kezekben volt. Consuelo ugyanakkor tudta, hogy Hortie soha többé nem lesz az, aki régen volt. Busásan megfizetett a gondtalan leányévekért. Hortie végül is három hét múltán felkelhetett. A kisbaba szépen fejlődött. Szoptatós dajkát fogadtak mellé, Hortie mellét pedig elkötötték, hogy ne legyen teje. Még kissé bizonytalanul állt a lábán, de remekül nézett ki. Fiatal volt és egészséges, a gyermekágyi láz szerencsére elkerülte, így nem leselkedett rá több veszély. Consuelo sokszor járt nála látogatóban. Jamest majd szétvetette a büszkeség jól fejlett kisfia miatt, aki a Charles nevet kapta. A kisbaba súlya napról napra gyarapodott. Három héttel a születése után Hortie-t egy New York-i kórházba szállították, hogy ott folytassa a lábadozást. Boldog volt, hogy hazatérhetett. Consuelo is azon a napon utazott vissza a városba. Elég magányosan teltek New York-i napjai. A Wor-thington-ház iszonyúan üres volt Annabelle nélkül, aki eddig éltető napsugárként ragyogta be azt, és folyton felderítette a hangulatát. Az elhagyatottság érzése elemi erővel tört rá Consuelóra, miután hazatért. Nagyon örült, hogy Annabelle-ék két nap múlva megérkeznek a nászútról. Az utcán egyszer összefutott Henry Orsonnal, aki szintén elég magányosnak tűnt. Annabelle és Josiah olyan vidámságot árasztottak maguk körül, hogy távollétük valóságos csapás volt mindazoknak, akik a közelükben éltek. Consuelo, Hortie és Henry egyaránt tűkön ülve várták, hogy végre hazajöjjenek. Az ifjú pár mindenki nagy örömére szerencsésen megérkezett. Annabelle kérésére útban hazafelé az állomásról megálltak az édesanyjánál. Consuelo boldogan zárta karjába a lányát, aki egészségesnek, boldognak és napbarnítottnak látszott. Josiah is jól nézett ki. Ugyanúgy évődtek egymással, mint a gyerekek az iskola udvarán, sokat nevettek, és mindenen viccelődtek. Annabelle elmesélte, hogy Josiah megtanította horgászni, és teljesen egyedül kifogott egy hatalmas pisztrángot. A férfi nagyon büszke volt rá. Sokat lovagoltak, túráztak a hegyekben, és kiélvezték a vidéki élet minden előnyét. Annabelle teljesen olyan volt, mint egy diáklány, aki most érkezett vissza a nyári szünidőről. Nyoma sem látszott annak, hogy időközben felnőtt, és férjes asszony lett. Consuelo továbbra sem vélte felfedezni rajta azokat a bizonyos vonásokat. Nem tudta eldönteni, hogy lehet-e reménykedni az unokában, de megkérdezni sem akarta. Annabelle mindenesetre ugyanaz a kedves és imádni való fiatal lány volt, mint a nászút előtt. Rögtön Hortie hogyléte felől érdeklődött, aki Consuelo szerint már teljesen rendbe jött. Az asszony nem akarta megrémíteni a lányát a részletekkel, és Josiah-ra is tekintettel kellett lennie, úgyhogy csak annyit mondott, hogy Charles lett a kicsi neve. Hortie majd I úgyis mindent elmesél a barátnőjének, ha úgy látja jónak, bár Consuelo remélte, hogy
inkább nem teszi. Túl elrettentő lett volna egy olyan fiatalasszony számára, aki még mindezek előtt áll. Egy órácskát még elidőztek Consuelónál, azután közös otthonukba mentek. Annabelle megígérte, hogy másnap benéz, este pedig mindannyian együtt vacsoráznak. Az édesanyját nagyon feldobta a látogatásuk, de távozásuk után még üresebb lett a ház, mint valaha. Az evéstől is elment a kedve az elmúlt napokban, a nagy ebédlőben rettenetesen elhagyatottnak és magányosnak érezte magát. Annabelle másnap együtt ebédelt az anyjával. Tengerészkék gyapjúkosztümöt viselt. Felnőttes ruházata ellenére az anyja szemében még mindig csak egy gyermek volt. S bár magára öltötte a férjes asszonyok ismertetőjegyeit, mégis úgy viselkedett, mint egy bakfis. Ebéd közben boldogan csacsogott, és arról érdeklődött, mit csinált az anyja hosszú távollétük alatt. Consuelo elmondta, hogy a szokásosnál később jött vissza a városba, mert a vénasszonyok nyarát még Newportban töltötte, most pedig azt tervezi, hogy folytatja az önkéntes munkát. Az asszony számított rá, hogy a lánya majd csatlakozni akar hozzá, vagy folytatni szeretné a rokkantkórházbeli tevékenykedé-sét, de Annabelle Ellis Islanden szándékozott munkához látni. Az érdekesebb és komolyabb feladatok reményében döntött így, amire azért mutatkozott több esély, mert arrafelé nem volt elég segítő kéz. Intenzívebben részt vehet a gyógyításban, nem csupán értelmetlen, lótí-futí tennivalókat bíznának rá. Tervei hallatán Consuelo nagyon elkomorodott. - A bevándorlók gyakran betegek, ismeretlen betegségeket hurcolnak be külföldről. Az ápolási körülmények is borzasztóak. Szerintem ez a választás nagy felelőtlenség a részedről. Megint influenzás leszel, vagy még annál is súlyosabb fertőzést kapsz el. Nem szeretném, ha ott dolgoznál. Mivel azonban már férjes asszony volt, egyedül Josiah-n múlott, hogy Annabelle mit tehet meg. Consuelo megkérdezte, hogy a férfi hallott-e már a terveiről. Annabelle mosolyogva bólogatott. Josiah nagyon megértő az ilyen dolgokban, mindig lelkesen támogatta az orvostudomány iránti érdeklődését és az önkéntesként végzett munkáját. - Jó ötletnek tartja. - Nos, én egyáltalán nem - ráncolta a homlokát Consuelo gondterhelten. - Ne felejtse el, mama, hogy a legsúlyosabb influenzát egy bálteremben szedtem össze, nem pedig szegény emberek között. - Éppen emiatt kellene jobban vigyáznod magadra - felelte Consuelo határozottan. - Ha csupa egészséges és jó karban lévő ember között is képes voltál megbetegedni, képzeld csak el, mi lenne, ha olyan emberekkel dolgoznál, akik példátlanul egészségtelen körülmények között élnek, és számtalan betegséget hordoznak. Emellett, ha teherbe esel, ami remélhetőleg hamarosan megtörténik vagy már meg is történt, magadat és a kisbabátokat is komoly kockázatnak tennéd ki. Josiah egyáltalán nem gondolt erre? Annabelle tekintete egy pillanatra elborult, amit Consuelo nem tudott mire vélni, ám hirtelen mintha elfújták volna a viharfellegeket, a lánya ismét derűsen nézett rá. -Nem akarjuk elsietni a családalapítást, mama, Josiah és én még szeretnénk egy kicsit kiélvezni az együttlétet. Consuelót meglepte a válasz, először hallott ilyesmit a lányától. El sem tudta képzelni, milyen úton-módon késleltetik a dolgot, de nem is merte megkérdezni. - Mikor döntöttetek így? - Az anyja kénytelen volt belátni, hogy ilyen körülmények között bizonyosan nem történt meg az, amiben titkon reménykedett. Annabelle még nem lehet várandós. - Túl fiatal vagyok még, mama. Egy kisbaba nagy felelősséggel járna, és még annyi mindent ki szeretnénk próbálni együtt. Több helyre is el akarunk utazni. Jövőre például Kaliforniába. Josiah szerint San Francisco gyönyörű, és a Grand Canyont is látnom kell. Ha várandós lennék, kimaradnék mindebből.
- A Grand Canyon nyugodtan várhat - jegyezte meg csalódottan az anyja. - Kifejezetten elszomorít ez a fejlemény, már annyira várom az unokákat - tette hozzá bánatosan. Az élete teljesen kiüresedett Annabelle nélkül, az unokák legalább egy kis színt vittek volna bele. - Ne aggódjon, mama, lesznek unokái - nyugtatta meg az anyját Annabelle. - Csak nem most rögtön. Ne siettesse a dolgokat. Josiah szerint még rengeteg időnk van. - Annabelle-nek pedig nem lehetett más választása, mint egyetérteni a férfi elképzeléseivel, elvégre a férje volt: ura és parancsolója. - Viszont azt továbbra sem szeretném, hogy Ellis Islanden dolgozz. Azt hittem, hogy elégedett vagy a korábbi munkáddal. - A rokkantkórház éppen eléggé szörnyű hely volt. Arra, hogy Ellis Islanden milyen körülmények uralkodhatnak, Consuelo még csak gondolni sem akart. - Ellis Island sokkal nagyobb kihívás lenne: ott fejlődhetnék csak igazán - ismételte meg Annabelle az érveit, az anyja pedig rémülten hallgatta. - Hogyhogy fejlődhetnél? Mit rejtegetsz még a tarsolyodban? Sohasem lehetett tudni, hogy milyen terveket dédelget a lány, ha egyszer orvostudományról volt szó. Az ápolás és a gyógyítás nyilvánvalóan a szenvedélyévé vált, még ha nem is tanulhatta ki a szakmát. - Semmit, mama - válaszolta őszintén és kicsit szomorkásán Annabelle. - Szeretnék segíteni az embereken, és tudom, hogy többre vagyok képes annál, mint amit eddig tehettem. Az édesanyja nem tudott róla, hogy orvos szeretett volna lenni. Annabelle nem akarta fölöslegesen elkeseríteni, hiszen részéről ez úgyis csak egy vágyálom volt. Annyival is beérte volna, ha önkéntesként komolyabb feladatokat bíznak rá. Az Ellis Island-i körülmények, a szakemberhiány és a sok rászoruló pedig lehetővé tette ezt. Egyébként Henry Orsón adta az ötletet. Ismert egy ottani orvost, és felajánlotta, hogy bemutatja neki. És mivel Henry fejéből pattant ki a szikra, Josiah is jóváhagyta a tervet. Annabelle ebéd után meglátogatta Hortie-t, aki egyre gyakrabban felkelhetett. Nem számított rá, hogy barátnője ennyire sovány és kimerült lesz. A kisbaba erős volt és gyönyörű, az anyukája viszont úgy festett, mint aki iszonyú kínokat állt ki. Hortie nem titkolta, hogy rengeteget szenvedett. - Rettenetes volt - mesélte, s közben mélységes fájdalom tükröződött a szemében. - Senki sem készített fel erre. Úgy éreztem, belehalok, és a mamám szerint közel is jártam a véghez. James meg azt hajtogatja, hogy még egy fiút akar. Gondolom, dinasztiát, base-ballcsapatot vagy valami hasonlót szeretne alapítani. Én viszont még mindig nem bírok ülni. De isteni szerencse, hogy nem estem gyermekágyi lázba. Abba aztán tényleg belehaltam volna, mint szegény Amy Jackson tavaly. Látszott, hogy Hortie-t iszonyúan megrázta, amin keresztülment. Annabelle-nek pedig az járt a fejében, vajon megérte-e ez az egész. Imádni való volt a kisbaba, de az érkezése majdnem megölte a barátnőjét. Hallgatni is szörnyű volt, mit kellett kibírnia. - Azt hiszem, mind a huszonhat órát végigüvöltöt-tem. Csöppet sem vagyok biztos benne, hogy még egyszer vállalkoznék a szülésre. Egy ikerszülést biztos nem csináltam volna végig, inkább végzek magammal. Ha belegondolok, hogy kétszer kellett volna végigcsinálni mindezt egyetlen éjszaka! - Már maga a gondolat is fájdalmas volt, holott Hortie hat hónappal ezelőtt még viccesnek tartotta volna, ha ikrei születnek. A gyerekszülés sokkal komolyabb dolog volt, mint ahogy azt korábban gondolta. A vajúdás kínjai megijesztették Annabelle-t. Örült, hogy még nem várandós. - És mi újság veled? - kérdezte Hortie hirtelen támadt huncutsággal, ami sokkal jobban emlékeztetett régi önmagára. - Kihasználtátok a mézesheteket? Ugye igazam volt, hogy a házasélet csodás? Csak kár, hogy a végén szülni kell. Bár, ha szerencséd van, el lehet kerülni. Mit gondolsz, teherbe estél?
- Nem - felelte Annabelle. - Úgy gondoljuk, nem kell elsietni a dolgot. Ezek után pedig alaposan el is ment a kedvem tőle. - A mama azt mondta, hogy semmit nem kellene mesélnem azoknak, akik még nem szültek - Hornénak lelkiismeret-furdalása támadt. - Sajnálom, ha el-borzasztottalak. - Semmi baj - mentette fel Annabelle a barátnőjét, azzal a feltétellel, ha nem kell beszámolnia a hálószobai élményeiről. - Csak örülök, hogy még nem vagyok terhes. Hortie fáradt sóhajjal dőlt vissza az ágyra, a szárazdajka pedig behozta a csecsemőt, hogy megcsodálhassák, milyen erős és formás. Édes kisbaba volt, békésen aludt gondozója karjában. - Azt hiszem, miatta talán érdemes volt végigcsinálni - mondta az anyukája bizonytalanul, amint a dajka kiment. Hortie csak ritkán ringatta a kicsit. Az anyaság leginkább félelemmel töltötte el, a kisbaba egyelőre csak a kibírhatatlan kínokra emlékeztette. - A mama szerint idővel csak a szépre emlékszem majd, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy mindezt valaha is el fogom felejteni. Borzalmas volt - Hortie nem tudta elégszer mondani. - Jamesnek fogalma sincs, miken mentem keresztül, és nem is szabad neki beszélnem róla. Jobb, ha a férfiak nem tudnak erről. Annabelle azon tűnődött, James miért csak akkor szerezhetett volna tudomást felesége szenvedéseiről, ha az meghal. így, ha egy szülés végül szerencsésen alakult, mindenki azt várta a nőktől, hogy a világ legcsodálatosabb élményeként emlékezzenek rá, és a szenvedő félnek úgy kellett tennie, mintha minden könnyedén és a legnagyobb rendben zajlott volna le. - Nem látom be, miért ne tudhatna róla. A helyedben biztos elmondanám. Josiah-nak bármit elmondhatok, az volna a furcsa, ha nem beszélhetnénk meg mindent. - Bizonyára ilyen férfiak is léteznek, de James egészen más. Olyan, mint egy nagy gyerek. Josiah sokkal érettebb gondolkodású. Apropó, jól ereztétek magatokat a nászúton? - Igen, fantasztikus volt - mosolyodott el Annabelle. - Megtanultam horgászni, és mindennap lovagoltunk. - Sóvárogva gondolt vissza rá, milyen jó volt vágtázni Josiah-val a lágy lankákon a vadvirágok tengerében. - Na és még mi egyebet tanultál meg? - kérdezte Hortie kaján vigyorral, amiről Annabelle tudomást sem vett. - Mert James bizony izgalmas dolgot tanított nekem Párizsban. Hortense férje nagy szoknyapecér hírében állt, mielőtt megnősült volna. Kalandjairól folyamatosan pusmogtak az emberek. A prostituáltakat sem vetette meg. Annabelle-t csöppet sem érdekelte, mit taníthatott egy ilyen férfi az ifjú hitvesének, de a barátnője szemmel láthatóan egyáltalán nem bánta, hogy férje megosztotta vele a tudását. Annabelle-t mindenesetre megnyugvással töltötte el, hogy Josiah-hoz ment feleségül, még ha egy jó darabig nem is fognak családot alapítani. Először úgyis új lakás után kell nézniük. Hortie semmire sem ment a kétértelmű célzásaival. Ráadásul még mindig sok pihenésre volt szüksége, így Annabelle magára hagyta és hazament. Örült, hogy végre láthatta a barátnőjét. A kis Charles tényleg szépen fejlődött, ám születésének története eléggé megrázta Annabelle-t. Ő is szeretett volna kisbabát, de nem akarta végigcsinálni Hortie kálváriáját. Azt találgatta, vajon mennyi idő múlva lesz neki is gyermeke. Szívesen megfogta volna a picit, de Hortie nem ajánlotta föl neki. A barátnője a kezébe sem vette a tulajdon gyermekét. Annabelle megértette Hortie-t. Borzalmas dolgokon ment keresztül, az anyai ösztönök pedig csak idővel alakulnak ki, ahogy ahhoz is idő kell, hogy az emberből jó férj vagy feleség váljék. Sem ő, sem Josiah nem szoktak még bele az új szerepkörükbe.
9. fejezet Novemberben már javában zajlott a New York-i társasági szezon. Mivel Hortie addigra talpra állt, a két pár lépten-nyomon összefutott a különböző rendezvényeken. Hortie-ba
visszatért az élet és a vidámság. A pici már három hónapos volt, Annabelle-ék pedig éppen ennyi ideje kötöttek házasságot. Josiah Millbank és a felesége pillanatok alatt a leg-irigyeltebb és legünnepeltebb pár lett a városban. Remekül mutattak együtt, s kapcsolatukat ugyanaz a könnyedség és jókedv jellemezte, mint a kezdet kezdetén. Folyton ugratták egymást, vagy hosszú és komoly vitákba bonyolódtak a legkülönfélébb intellektuális kérdésekről. Eszmecseréikhez Henry is csatlakozott, ha éppen náluk vacsorázott. Könyvekről és különféle élményeikről beszélgettek. Henry különösen élénk társalgó volt. Néha még a kártya is előkerült ilyenkor rendszerint még többet névettek. Josiah és Annabelle hetente legalább kétszer, de néha még ennél is gyakrabban vacsorázott Consueló-nál. Bár sohasem panaszkodott, Annabelle jól tudta, milyen magányos az édesanyja. Épp ezért annyi időt töltött vele napközben, amennyit csak lehetett. Consuelo sohasem hozta szóba a családalapítás témáját, bár nagyon szeretett volna egy unokát. Nem tudta nem észrevenni, hogy a lánya még mindig ugyanúgy viselkedik a férjével, mintha az csak a bátyja lenne. Annabelle túlontúl játékos volt a helyzetéhez képest, bár éppen kislányos bája nyűgözte le Josiah-t, aki úgy incselkedett vele, mint a gyerekekkel szokás. Henry ígéretéhez híven bemutatta Annabelle-t az Ellis Island-i orvos ismerősének, a lány pedig el is kezdte az ottani munkát. Kimerítő szolgálat volt, gyakran kellett segítenie beteg gyerekeken. Bár még véletlenül sem vallotta volna be, az anyjának igaza volt. A legtöbbjük már eleve súlyos állapotban érkezett, és a körükben igen gyakoriak voltak a fertőző betegségek. A munka viszont teljes megelégedéssel töltötte el Annabelle-t, és nem győzött köszönetet mondani ezért Henrynek. Josiah büszke volt a feleségére, amiért ilyen keményen dolgozik, bár Annabelle csak ritkán avatta be a részletekbe. A férfi ismerte már a nőt annyira, hogy tudja, milyen elkötelezett a kórház, a bevándorlók és a munkája iránt. Annabelle hetente háromszor ment EUis Islandre, és sokszor csak késő este érkezett haza holtfáradtan, ám annál elégedettebben. A kórházat is magába foglaló épületegyüttes a patkó alakú sziget déli részén épült. A nő alkalomadtán a központi rész nagytermében is megfordult. Tizenhat évvel ezelőtt tűz ütött ki, és azt a szárnyat, ahol Annabelle dolgozott, három évvel később újjáépítették. A nagyteremben, elkerített területeken várták a bevándorlók, hogy ellenőrizzék a papírjaikat és az általuk kitöltött kérdőíveket. A legtöbben tagbaszakadt munkások voltak, akik vagy egymagukban, vagy családostul érkeztek. Néhányan névházasságot szerettek volna kötni, s olyan menyasszonyok fogadták őket, akiket alig ismertek, sőt sohasem láttak azelőtt. Annabelle gyakran segédkezett a kérdőívek körüli teendőkben. Tudta, hogy a bevándorlók egy részét visszaküldik oda, ahonnan a jobb jövő reményében elindultak. A kitoloncolástól való félelmükben sokan hazug válaszokat adtak a hatóság kérdéseire. Annabelle-t mélységesen elszomorította a kiutasítottak bánata, ezért maga is gyakran jegyzett le homályos, az igazságnak nem egészen megfelelő válaszokat. Nem bírta volna elviselni, ha miatta utasítanak ki valakit. Havonta ötvenezren akartak bevándorolni az Amerikai Egyesült Államokba, s ha Consuelo látta volna az áradatot, még inkább félti a lányát. Sok nélkülöző és beteg ember akadt közöttük, akiket egyből a kórházkomplexumba irányítottak. A legszerencsésebbek pár órán belül elhagyhatták a hírhedt szigetet, ám az egészségileg vagy hatóságilag gyanús bevándorlók akár hónapokig vagy évekig is karanténban, illetőleg őrizetben sínylődhettek. Mindössze huszonöt dollár lehetett náluk. Akiket hosszabb ideig ellenőriztek, azokat ideiglenes szállásokra küldték. A betegeket egy kétszázhetvenöt ágyas kórházban helyezték el. Annabelle számára ünnepnapnak számított, ha oda osztották be. Az orvosok és a nővérek túlterheltek voltak, így a lány olyan feladatokat is kapott, amelyeket egy önkéntes rendes körülmények között nem is végezhetett volna. Segédkezett a szülő nők körül, gyerekeket ápolt, súlyos szemgyulladásban szenvedő betegek kivizsgálásánál asszisztált. A trachomát sajnos rengeteg bevándorló elkapta. Néhányan megpróbálták eltitkolni
a betegségüket, hogy átjussanak az egészségügyi kordonon. A kanyarós, skarlátos és torokgyíkos betegeket elkülönítették. Ezekre a helyekre még Annabelle sem léphetett be. Ám majdnem minden másban részt vehetett. Az orvos, akinek a keze alatt dolgozott, meglepve tapasztalta, hogy milyen jó érzékkel ismeri fel a különböző kóreseteket. Ahhoz képest, hogy laikus volt, meglehetősen sok tudást szedett magára az olvasmányaiból, továbbá veleszületett orvosi képességekkel rendelkezett, ráadásul a páciensei iránt is különleges türelmet tanúsított. A betegek szerették őt és bíztak benne. Volt olyan, hogy napjában több száz embert is megvizsgált. Az enyhébb panaszokban szenvedőket egymaga is megnézhette már, a súlyosabb esetek felderítésében pedig asszisztált az orvosoknak és a nővéreknek. A súlyosan fertőző betegségekben szenvedők elkülönítésére három teljes épület állt rendelkezésre, az ide kerülők közül azonban sokan a szigeten lelték halálukat. A tüdővészesek részlege ilyen szempontból a kórház egyik legreménytelenebb szeglete volt. Consuelo rettenetesen dühös lett volna, ha valahogy a fülébe jut, hogy a lánya milyen gyakran megfordul ott. Annabelle sem neki, sem Josiah-nak nem mondta el soha, hogy a legsúlyosabb betegek érdeklik a legjobban, mert mellettük lehet a legtöbbet tanulni a gyógyításról. Egy nap késő estig dolgozott a tébécések között, és amikor hazaért, Josiah-t és Henryt a konyhában találta, éppen a bankról beszélgettek. Josiah megjegyezte, hogy milyen későn ért haza, mire Annabelle elnézést kért. Magát okolta a történtekért, de szegény, tüdőbajos csöppségeitől mindig nehezen tudott elszakadni. Tíz óra volt, Josiah és Henry már javában készítették a vacsorát. Josiah köszöntésképpen teljes erővel magához szorította. A lány halálosan fáradt volt, a kompon pedig rettenetesen átfázott. A férje leültette a konyhaasztalhoz, és egy csésze forró levest tett elé. Természetesen Annabelle-nek is készített vacsorát. Szokás szerint élénk társalgás kerekedett az asztal körül, ami elterelte Annabelle gondolatait a betegekről. Régi és új témákat egyaránt örömmel vitattak meg, politikáról vagy az évszázadok óta bevett társadalmi szerepekről elmélkedtek, s általában remekül megvoltak így. Mindhárman ragyogó eszű emberek voltak, és a legjobb barátok. Annabelle már majdnem annyira kedvelte Henryt, mint Josiah. Férje barátjában újabb fivérre lelt, aki pótolta elveszített vér szerinti testvérét. Ezúttal viszont túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. Josiah és Henry épp egy politikai kérdés kapcsán bonyolódtak heves vitába, amikor Annabelle jó éjt kívánt nekik, és aludni tért. Forró fürdót vett, majd meleg hálóingbe bújt, kényelmesen elf észkelódött a takarók alatt, s közben aznapi munkáján merengett. Már régen elnyomta az álom, mire Henry elment és Josiah is alváshoz készülődött. Annabelle felébredt, amikor a férfi benyitott a szobába, és álmos pislantások közepette nézte, ahogy Josiah bebújik mellé, majd átölelte a férjét. Néhány pillanat múlva már teljesen ébren volt. Az a pár órás alvás is csodákat tett. -Sajnálom, hogy úgy elfáradtam - dünnyögte álomittasan, és élvezte a meleget, ami Josiah testéből áradt. Alvás közben szerette átölelni a férjét. Minden egyes porcikájához vonzódott, és remélte, hogy Josiah is így érez. Olykor viszont meglehetősen elbizonytalanodott. Nem volt semmilyen összehasonlítási alapja, fogalma sem volt róla, hogyan kellene a férfihoz és a szokásaikhoz viszonyulnia. Egy férjet nem lehetett egy apához vagy egy fivérhez hasonlítani. A házastársi kapcsolat sokkal mélyebb, ugyanakkor kiszámíthatatlanabb. - Ne butáskodj, tökéletesen megértem - suttogta lágyan Josiah. - Mi jártattuk túlságosan sokat a szánkat, neked pedig fárasztó napod lehetett. A férfi tudta, hogy a felesége önzetlen, és mindent megtesz, hogy segítsen másokon. Nagyon jó ember volt, és Josiah feltétel nélkül, őszintén szerette. Hirtelen furcsa csönd támadt közöttük. Annabelle szívesen megkérdezett volna valamit, de először ösz-sze kellett szednie a bátorságát.
- Nem gondolod,... hogy esetleg... itt az ideje... a családalapításnak? - kérdezte fojtott hangon. A férfi nem felelt semmit, de Annabelle érezte, hogy megfagy közöttük a levegő. Már egyszer rákérdezett erre, s a férfi akkor is nemleges választ adott. Voltak bizonyos helyzetek és témák, amelyeket nem lehetett rendesen megbeszélni Josiah-val. A családalapítás is ezek közé tartozott. - Rengeteg időnk van még, Annabelle. Csak három hónapja házasodtunk össze. A házastársaknak szükségük van egy kis időre, hogy összecsiszolódjanak, ahogy egyszer már elmondtam. Adjunk egy kis időt magunknak, ne erőltessünk semmit. - Semmit sem akarok erőltetni, csak megkérdeztem. Annabelle ugyan csöppet sem vágyott Hortie halálközeli élményeire, de szeretett volna gyereket szülni a férjének, és elég bátornak érezte magát, hogy szembenézzen a rá váró nehézségekkel. - Ne türelmetlenkedj, úgyis sor kerül majd rá. Először is meg kell találnunk az új otthonunkat - mondta határozottan a férfi. Annabelle-nek nem állt szándékában vitatkozni vele, vagy az őrületbe kergetni. A férje általában mindig nagyon kedves volt hozzá, de ha véletlenül felbosszantotta valamivel, visszavonult az elefántcsonttornyába, és rendkívül ridegen bánt vele, olykor több napon keresztül is. Annabelle nem szerette volna, ha máris elhidegülnek egymástól. - Sajnálom, nem fogom felhozni többé - ígérte An-nabelle, de úgy érezte magát, mint akit megfenyítettek. - Én is erre akartalak kérni - figyelmeztette Josiah, miközben elfordult tőle, a hangja pedig hirtelen nagyon távolinak tetszett. Annabelle mindent meg tudott beszélni a férjével, ezt az egy dolgot kivéve. Úgy tűnt, hogy Valamiért érzékenyen érintette a téma. Pár perccel később, anélkül, hogy bármit szólt volna, Josiah felkelt, és kiment a szobából. Annabelle még sokáig ébren várta, hogy visszajöjjön, de végül elnyomta az álom. Amikor pedig reggel felébredt, Josiah már régen fent volt és készülődött. Az előző alkalommal is ugyanez történt, és alaposan elvette Annabelle kedvét attól, hogy ismét előhozakodjék a témával. A következő héten Annabelle meglátogatta Hortie-t. Barátnője éppen sírt, amikor betoppant hozzá. Magán kívül volt, mert rájött, hogy ismét várandós. Charles születése után tizenegy hónappal, júliusban ismét gyermekáldás elé néznek. Jamest igencsak feldobta a hír, és nagyon remélte, hogy a felesége újabb fiúval ajándékozza meg. Az előző szülés emlékei viszont még túl közeliek voltak, úgyhogy Hortie csak feküdt az ágyán és sírt. Annabelle vigasztalni próbálta, de nem tudta, mit mondjon. Azt pedzegette, hogy másodjára talán nem lesz annyira rossz, mint először volt, de nem hangzott túl meggyőzően. - Megint úgy fogok kinézni, mint egy felpuffadt tehén! - kesergett Hortie. - James rám se nézett, mialatt terhes voltam. Megint tönkremegy az életem, és lehet, hogy ezúttal nem lesz akkora szerencsém. Charles születésekor sem sokon múlott a dolog. - Ne szamárkodj, nem halhatsz meg - mondta Annabelle, s remélte, hogy így is lesz. - Jó orvosod van, és a mamád is ott lesz veled. Nem fogják hagyni, hogy bajod legyen. - Mindketten tudták azonban, hogy a gondos ápolás ellenére is bekövetkezhet a tragédia. - Nem lehet rosszabb, mint az előző alkalommal - próbálta megnyugtatni a barátnőjét, de Hortie vigasztalhatatlan volt. - Ráadásul gyűlölöm a kisbabákat - bömbölte kétségbeesetten. - Azt gondoltam, hogy egy kisgyerek olyan édes lesz majd, mint egy igazi játék baba, de csak eszik, büfög, kakil és ordít. Milyen szerencse, hogy nem nekem kell gondot viselnem rá. Miért kellene ezért kockára tenni az életem?
- Azért, mert házasságban élsz, és ez az asszonyok dolga! - utasította rendre az édesanyja ellentmondást nem tűrő hangon, és rosszalló pillantást vetett a lányára, ahogy bejött a szobába. - Hálát kellene adnod, amiért képes vagy gyermeket szülni és boldoggá tenni a férjedet! Mindannyian tudták, hogy azokat a nőket, akik nem tudtak teherbe esni, férjük könnyűszerrel elhagyhatta egy másikért, aki képes volt biztosítani a család fennmaradását. A párbeszédet hallgatva Annabelle hirtelen megörült neki, hogy Josiah-val nem kell üyesmiről beszélnie, bár barátnője kisbabájáról sokkaljobb véleménye volt, mint tulajdon édesanyjának. Mindenesetre Hortie, alig két év leforgása alatt, júliusban kétszeresen is anyuka lesz. -Elkényeztetett, önző lány vagy! - korholta az anyja, majd kiment a szobából. Az asszony annak ellenére sem volt hajlandó együtt érezni a lányával, hogy végig mellette volt azon a napon, amikor majdnem meghalt. Csak annyit fűzött hozzá, hogy neki magának ezerszer nehezebb dolga volt: sokszor elvetélt, két gyermeke is halva született, és két Charles méretű babát is világra hozott. Érzései szerint Hornénak semmi oka nem volt panaszkodni. - Csak tenyészkancák volnánk? - kérdezte felháborodva Hortie a barátnőjétől, miután az anyja kiment a szobából. - És a férfiaknak miért nem kell szenvedniük a gyerekért? Egyszerűen kiszórakozzák magukat velünk, aztán viselhetjük a következményeket. Kövér és visszataszító leszel, hónapokig rád sem néznek, aztán életed kockáztatása árán világra hozod a gyereket, s ha szerencséd van, nem halsz bele. S mit tesznek mindeközben a férfiak? Semmit, majd újra teherbe ejtenek, ők pedig rohannak szórakozni a barátaikkal. Mindketten tudták, hogy Hortie terhessége és lábadozása idején James túlzásba vitte a szórakozást és más nők hajkurászását. Egyik házasság sem lehet tökéletes, gondolta Annabelle. Josiah ugyan még várni akart a gyerekekkel, de a lány biztos volt benne, hogy semmilyen körülmények között sem csalná meg őt. Talán egyedül a szülei éltek teljes boldogságban, de a papája meghalt, s az édesanyja mindössze negyvenhárom évesen magára maradt. Milyen kegyetlen volt a sors! Még órákig hallgatta Hortie sirámait, azután hazatért a férjéhez, és hálát adott, amiért aző életük annyira más. Josiah aznap este is roppant kimérten viselkedett vele. Hallani sem akart az előző nap történtekről. A Metropolitan Clubba készült Henryvel, mert meg kellett beszélniük néhány üzleti ügyet. Annabelle otthon maradt, és beletemetkezett az orvosi könyveibe. Másnap ismét Ellis Islandre kellett mennie. Mindent átnézett, amit csak a fertőző betegségekről, különösen a tuberkulózisról tudni lehetett. Igaz ugyan, hogy kimerítő volt az új munkahelye, mégis minden egyes percét élvezte. S ahogy az gyakran megesett, már az igazak álmát aludta, mire Josiah hazaért. Amikor azonban éjszaka rövid időre felriadt, érezte, hogy a férje átöleli. Mosollyal az ajkán aludt vissza. Ismét minden a helyére került.
10. fejezet Josiah nem állt olyan közel a családjához, mint Annabelle, így a Millbank házaspár a hálaadást és a karácsonyt is Consuelónál töltötte. Mivel Henrynek sem volt hová mennie, mindkét ünnepre meghívták. A barátjuk derűsen és elragadóan viselkedett, Con-suelóval pedig nagyon figyelmes volt, így remekül kiegészítette a kis társaságot. Hortie lassacskán lecsillapodott, és kezdett belenyugodni, hogy másodjára is anyai örömök elé néz. Nem lehetett éppen madarat fogatni vele, de nem maradt más választása. Ő maga is szeretett volna még gyereket, de ha rajta múlik, várt volna egy keveset a következővel az augusztusi kálvária után. Csak bízni tudott benne, hogy a másállapot és a szülés ezúttal nem viseli meg annyira. Anyja folytonos tiltakozása ellenére Annabelle továbbra is odaadóan végezte Ellis Island-i munkáját. Consuelo nem faggatta többé az unokák érkezéséről a lányát. Elég egyértelmű volt,
hogy a közeli jövőben nem számíthat gyermekáldásra, s bár ez kissé elkeserítette az asszonyt, nem akart tolakodó lenni. Josiah-val továbbra is fiaként bánt. Áprilisban pontosan két éve volt annak, hogy a Ti-tanic elsüllyedt. Úgy érezték, mintha csak tegnap történt volna, más szempontból viszont roppant távolinak tűntek azok az idők. Annyi minden megváltozott azóta. Annabelle és az édesanyja templomba mentek az évforduló napján, misét mondattak Ar-thurért és Róbertért. Consuelo ugyan magányos volt, de fokozatosan megtanult együtt élni a bánatával, s hálatelt szívvel gondolt a lányára és a vejére, amiért olyan sok időt töltenek vele. Rendkívüli gondoskodással vették körül. Májusban Annabelle huszonegy éves lett. Consuelo szűk körű vacsorát rendezett a tiszteletére. Hor-tie-n és Jamesen kívül eljött még néhány fiatal pár a baráti körükből. Henry Orsón pedig egy nagyon csinos ifjú hölgyet hozott magával. Annabelle remélte, hogy ez most már valami komoly dolog lesz. A születésnapi vacsora csodálatosan sikerült. Consuelo egy kisebb zenekart is szerződtetett, úgyhogy a vendégek még táncra is perdülhettek, miután elfogyasztották a finom lakomát. Amikor pedig késő este Annabelle és Josiah nyugovóra tértek, a lány ismét feltette a férfinak a sorsdöntő kérdést, amivel már hónapok óta nem hozakodott elő. Születésnapjára egy gyönyörű gyémánt karkötőt kapott a férjétől. Annabelle ajándékát mindenki csodálta és irigyelte. Ám volt valami, ami sokkal boldogabbá tette volna a nőt, és ami már hónapok óta emésztette. - Mikor lehet végre gyerekünk? - kérdezte suttogva, ahogy egymás mellett feküdtek az ágyban. A plafont bámulta közben, mert azt gondolta, a férje talán végre őszinte választ ad, ha közben nem szegezi rá a tekintetét. Egyre szaporodtak közöttük a kimondatlan, tisztázatlan dolgok. Annabelle nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Josiah-t, de kilenc hónapnyi házasság után nehezen lehetett szőnyeg alá söpörni bizonyos ügyeket. Egyáltalán nem tudta értelmezni a férje családalapításhoz fűzött megjegyzéseit. A férfi szerint elég idejük van még rá, és nem kell siettetni a dolgot, de Annabelle-nek sejtelme sem volt róla, mégis mennyi időre gondol. - Nem tudom - felelte őszintén Josiah. A férje boldogtalannak tűnt, amennyire Annabelle meg tudta állapítani, miután végre rá mert nézni. - Nem tudom, mit mondhatnék neked folytatta, de érezhetően a sírás szélén állt, amitől Annabelle megrémült. - Szükségem van egy kis időre. - A nő bólogatott, majd felé fordult, és finoman megsimogatta az arcát. - Rendben van. Szeretlek - suttogta. Sok minden volt, amit nem értett, és amire senkitől sem várhatott magyarázatot. - Esetleg velem van valami, amin változtatnom kellene? - Josiah megrázta a fejét, és ránézett. - A baj velem van, nem veled. De megpróbálom megoldani, ígérem - mondta könnyekkel teli szemmel, majd a karjába vette Annabelle-t. Még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz. A nő úgy érezte, végre leomlottak köztük a falak, és igazi társa lehet a férfinak. Annabelle mosolygott, miközben a férje átölelte, és a saját szavaival vigasztalta: - Elég időnk van még. - Ahogy a nő kimondta ezt, a férfi arcán könnycsepp gördült végig. Júniusban Consuelo leköltözött Newportba. Mivel a városban nem volt több teendője, az utóbbi évek gyakorlata szerint még az idény kezdete előtt megérkezett. Annabelle július közepére, Josiah pedig a hónap végére ígérte magát. Consuelo még azelőtt elment New Yorkból, hogy a felkavaró európai hírek befutottak volna. 1914. június huszonnyolcadikán Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, és feleségét, Zsófiát hivatalos látogatásuk során lelőtték Szarajevóban. A merényletet egy fiatal szerb anarchista, Gavrilo Princip követte el. A Fekete Kéz elne-t vezésű, rettegett szerb mozgalom tagja volt, amely célul tűzte ki a Monarchia balkáni hatalmának megtörését. A lövéseket közvetlen közelről adta le egy pisztolyból az
áldozatok fejére. A sokkoló hír bejárta az egész világot. Az incidensnek Európában rendkívül gyors és súlyos következményei lettek, de az Egyesült Államokban is napi beszédtémává vált. A Monarchia elégtételt követelt Szerbiától, és Németországhoz fordult segítségért. A diplomáciai lépéseket követően, július huszonnyolcadikán a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és támadást indított ellene. Két nappal később a cári Oroszország is mozgósította a csapatait. Franciaországot szerződés kötelezte, hogy háború kitörése esetén Oroszország oldalára álljon. Pár napon belül összedőlt az európai békerendszer kártyavára. Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének és feleségének halála ürügyén Európa legerősebb államai csatasorba álltak. Augusztus harmadikán a német csapatok, fittyet hányva Belgium semlegességére, átgázoltak az apró országon, hogy meglepetésszerűen támadjanak Franciaországra. Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország pillanatok alatt szövetségre lépett, majd hadat üzent Németországnak és a Monarchiának. Az Egyesült Államok népei és kormánya döbbenten figyelte, mi zajlik a vén kontinensen. Augusztus hatodikára szinte egész Európa fegyverben állt, s az Egyesült Államokban is csak erről folyt a szó. Miután értesült a hírekről, Annabelle elhalasztotta a newporti utazást. Otthon akart maradni, Josiah közelében, jóllehet ez nem az ő háborújuk volt. Bár európai szövetségeseik hadban álltak, országuk egyelőre nem kapcsolódott be a harcokba. Josiah igyekezett megnyugtatni a feleségét, hogy még ha az Egyesült Államok egy bizonyos ponton bele is akar majd szólni a háború kimenetelébe, Annabelle-nek akkor sincs mitől tartania, hiszen egy negyvenegy éves férfinak már nem kell bevonulnia. Wilson elnök pedig tájékoztatta a közvéleményt: minden erejével azon lesz, hogy országa kimaradjon az európaiak háborújából. Mindenesetre roppant nyugtalanító volt az egész helyzet. Annabelle végül két héttel a tervezett időpont után, Josiah-val együtt érkezett Newportba. Szokás szerint az utolsó pillanatig rengeteg teendője akadt Ellis Islanden. A bevándorlókat félelemmel töltötték el az európai hírek, hiszen aggódtak hátrahagyott családtagjaikért. Az pedig nyilvánvaló volt, hogy azokat a hozzátartozókat, akik csak később akartak csatlakozni az Egyesült Államokban élő rokonaikhoz, nagyban akadályozni fogja a nemzetközivé szélesedett háborús konfliktus. Fiakat, fivéreket, unokatestvéreket érintett a mozgósítás. Közvetlenül azelőtt, hogy eljöttek New Yorkból, Annabelle, Josiah és Henry késő esti vacsora közben vitatták meg az európai háború kilátásait Millbankék kertjében. Még Newport védett kis városkája is türelmetlenül várta a híreket. A társasági életet háttérbe szorították a világ történései. Consuelo kis vacsorát adott Annabelle és Josiah egyéves házassági évfordulójának tiszteletére. Az asz-szonynak feltűnt, hogy a házaspár közelebb áll egymáshoz, mint valaha, csak kissé gondterheltnek látszottak. Consuelo a háborús híradások rovására írta a rossz hangulatot. Az ünnepi vacsora erejéig Henry is csatlakozott hozzájuk Newportban. Hortie közben világra hozta második gyermekét, aki a vártnál két héttel később, augusztus elsején született meg, és kislány lett. A vajúdás ezúttal is hosz-szú és vesződséges volt, de korántsem annyira, mint Charles esetében. Louise mindössze három és fél kilót nyomott. Hortie sajnos nem tudott részt venni Anna-belle-ék vacsoráján, mert még az ágyat nyomta. Az édesanyja és egy ápolónő gondoskodott róla. Jamest természetesen semmivel nem lehetett volna otthon tartani, úgyhogy csatlakozott az ünneplőkhöz. Az idén sem hiányozhatott egyetlen newporti partiról sem, ahogy New Yorkban is elfogadott minden meghívást. Egyáltalán nem volt tekintettel a feleségére. Newport szokatlanul csendesnek tűnt augusztusban. Az európai hírek sötét fellegekként gyülekeztek felettük: az volt a legfőbb beszédtéma, hogy vajon mi történik tengeren túli szövetségeseikkel és barátaikkal. Annabelle és Josiah Henry távozása után is folyton erről beszélgettek, s mellesleg örültek annak a pár csendes napnak is, amit kettesben tölthettek. Con-suelót némiképp meglepte az a békés egyetértés, ami újabban érzékelhető volt közöttük.
Régen sokkal szertelenebbek voltak. Továbbra is szomorúan konstatálta, hogy nem jön az unoka, és Annabelle sem hozta szóba a témát. Egyszer kimondottan bánatos kifejezés suhant át a lánya arcán, az asszony pedig azon töprengett, mi lehet a baj. Annabelle viszont soha nem említett semmit, ráadásul jobban kötődött a férjéhez, mint valaha. Az asszony most is meg volt győződve róla, hogy a lánya tökéletes partit csinált, és imádta a társaságukat. Nem adta föl a reményt, hogy a sors hamarosan unokával ajándékozza meg. Az ifjú pár szeptember elején költözött vissza New Yorkba. Josiah-t a banki munkája, Annabelle-t pedig Ellis Island várta. A nő egyre otthonosabban mozgott a szigeten, őszinte szeretetet és tiszteletet érzett azok iránt, akikkel kapcsolatba került. A többségük lengyel, német vagy ír volt. Az édesanyja folytonosan aggódott érte, amiért olyan közeli kontaktusba keveredett ezekkel az emberekkel. Sokféle bajt hurcoltak be magukkal, a gyerekek gyakran betegeskedtek. Consuelo tudta, milyen veszélyes a tuberkulózis. De azt nem is sejtette, hogy Annabelle-t mindez hidegen hagyja, csak közöttük lehessen. Édesanyja állandó szemrehányásai és panaszai ellenére ősszel sokkal többet dolgozott, mint addig bármikor Josiah is nagyon elfoglalt volt. Semleges országuk kormánya szimpatizált ugyan tengeren túli természetes szövetségeseikkel, anyagilag azonban nem támogathatta a fegyverkezést. Ennek folyományaként magáncégek és rendkívül nagy vagyonnal rendelkező magánszemélyek ajánlották fel a szolgálataikat. Pénzzel és áruszállítással segítették nemcsak a szövetségeseket, hanem az ellenségeiket is, ami óriási kavarodást idézett elő. Josiah-nak sok megbízást kellett teljesítenie, az ügyletek kezelése ráadásul teljes titoktartást követelt. Munkahelyi dolgait szokás szerint megvitatta Annabelle-lel. Nagyon zavarta, hogy a bank kiemelt ügyfelei üzleti kapcsolataikra való tekintettel nyersanyagot és pénzt küldenek Németországba. Nem érezte jól magát ettől a kettősségtől, ugyanakkor teljesítenie kellett az ügyfelek minden kívánságát. Nyílt titok volt, hogy folyamatosan zajlanak ilyen természetű szállítások. Hogy a szövetségesek elvágják a Németországba érkező utánpótlás útját, megkezdték az Északi-tenger elaknásítását. Viszontválaszként a németek bejelentették, hogy elsüllyesztenek minden egyes hajót, ami a britekhez és szövetségeseikhez tartozik. Tengeralattjáróik az Atlanti-óceán egész területén cirkáltak. A helyzet egyáltalán nem kedvezett az átkelésnek, az Ellis Islanden felbukkanó emigránsok száma mégsem változott: továbbra is sokan akartak új életet kezdeni az Egyesült Államokban. Annabelle páciensei sokkal rosszabb bőrben voltak, mint egy éve bármikor. Elképesztő körülményeket hagytak maguk mögött, és megcsókolták a földet, amikor megérkeztek választott hazájukba. Annabelle legkisebb figyelmességéért is hálásak voltak. Az édesanyja nem győzte hajtogatni, hogy az életét kockáztatja. Ő jól tudta ezt, de a világ minden kincséért sem ismerte volna be. Josiah viszont értékelte és támogatta a munkáját. Annabelle tovább bővítette orvosi könyvtárát, és lefekvés előtt minden este tanult. Legalább elfoglalta magát valamivel, amikor Josiah késő estig dolgozott, vagy olyan klubba ment a barátaival, ahova a nők nem tehették be a lábukat. Annabelle-t nem zavarta, ha a férje nélküle ment el. Sőt, örült, hogy több ideje marad olvasni és tanulni. Mostanra már több operációt is megnézett, és alaposan utánaolvasott azoknak a fertőző betegségeknek, amelyekben páciensei szenvedtek. A bevándorlók közül sokan meghaltak, a tengeri utazással járó megpróbáltatásoknak leginkább az idős emberek voltak kitéve, vagy azok, akik eleve betegen érkeztek. Annabelle, bár nem számított az Ellis Island-i egészségügyi személyzet képzett tagjának, már sokszor bizonyította rátermettségét. Ösztönösen jól végezte a dolgát, a diagnosztizáláshoz pedig rendkívüli érzékkel bírt. Márpedig ha idejében felismert egy betegséget, azzal életeket menthetett. Annabelle nagyszerűen látta el a feladatait. Josiah egyenesen szentnek titulálta, de a nő szerényen elhárította a dicséretet. Egyre keményebben dolgozott, Consuelónak olyan érzése támadt, mintha a lánya a kisgyerek hiányát akarná valahogy pótolni, bár úgy gondolta, ez sokkal jobban bántja őt, mint Annabelle-t, aki továbbra sem volt hajlandó beszélni a témáról.
Henry ebben az évben is Josiah-val és a Worthing-ton hölgyekkel ünnepelte a karácsonyt. Négyesben fogyasztották el az ünnepi vacsorát. Ez már a harmadik karácsony volt, amelyet Arthur és Róbert nélkül töltöttek, s ilyenkor még jobban fájt, hogy ők már nem lehetnek közöttük. Annabelle-nek be kellett látnia, hogy Consuelo lényének egy része a férjével és a fiával együtt örökre meghalt. Az anyja szeretett velük lenni, és mindig nagy érdeklődéssel figyelte a sorsuk alakulását meg a világ történéseit, de az, hogy ővele mi lesz, már csöppet sem foglalkoztatta a tragédia után. Talán Henry volt az egyetlen rajtuk kívül, aki meg tudta nevettetni. Már csak annyi vágya volt, hogy láthassa az unokáit. A lánya azonban nem esett teherbe, s Consuelo kezdett komolyan aggódni, hogy valami nincs rendben, annak ellenére, hogy a házastársak közötti kötelék erősnek látszott. Miután befejezték az étkezést, ismét szóba került a háború. Ez mostanában menetrendszerűen bekövetkezett. Sajnos nem árasztották el őket a jó hírek. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy országuk belépjen a háborúba, ami nyilván sok katona életébe kerül majd. Wil-son elnök ugyan továbbra is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy országa kimaradjon a hadi eseményekből. Josiah azonban erre egyre kevesebb esélyt látott. A karácsony utáni napokban Annabelle meg akarta lepni az anyját, és bejelentés nélkül érkezett hozzá. Ám inkább őt érte kellemetlen meglepetés, amikor a komornyik közölte vele: a nagyságos asszony a szobájában fekszik. Consuelo vacogott a vastag takaró alatt, nagyon sápadt volt, és vörös foltok gyúltak az arcán. Blanche az imént kínálta teával, de visszautasította. Súlyos betegnek tűnt, és amikor Annabelle gyakorlott kézzel megérintette a homlokát, érezte, hogy magas láza van. - Mi történt, drága mama? - kérdezte Annabelle gondterhelten. - Tálán csak influenzás lett. Pontosan ezektől a helyzetektől akarta volna Consuelo megkímélni a lányát. Csakhogy Annabelle fiatal volt még, és ellenálló az ilyen betegségekkel szemben. Az utóbbi két esztendőben viszont Consuelo különösen legyengült. A tragédia miatt egyre csak emésztette magát, és ez lassacskán felőrölte az erejét. - Mikor betegedett meg? - Annabelle két nappal ezelőtt látta, és nem tudott róla, hogy nincs jól. Consuelo figyelmeztette Blanche-t, hogy ne zavara ja ilyen apróságokkal a lányát, egy-két napon belül úgyis jobban lesz. - Csak tegnap - felelte az anyja, és összeszedve minden erejét, rámosolygott. - Semmiség az egész. Azt hiszem, csak meghűltem a kertben. Annabelle számára azonban többnek tűnt ez egyszerű megfázásnál, és Blanche is aggódott az asszonyáért. - Látta már orvos a mamát? - kérdezte Annabelle, mire Consuelo megrázta a fejét. - Pedig el kellene hívni - mondta rosszallóan. Az anyja közben hevesen köhögni kezdett, a szeme pedig lázasan csillogott. - Nem akartam rögtön karácsony után zavarni a doktor urat. Fontosabb és sürgősebb dolga is akadhat. - Ne vicceljen, kedves mama! - dorgálta finoman Annabelle, majd elment, hogy felhívja az orvost. Pár perccel később visszatért az anyjához. Mosolya sokkal bizakodóbbnak mutatta annál, mint amilyen valójában volt. - Azt mondta, van egy kis dolga, de máris itt lesz. Az anyja egyáltalán nem akarta lebeszélni az orvosi vizitről, ami meglehetősen szokatlan volt. Anna-belle-t ez csak megerősítette abban, hogy az édesanyja nagyon rosszul lehet. Ellis Islanden pontosan tudta volna, mi a teendő, de az anyja betegágyánál tanácstalanság és kétségbeesés fogta el. Talán sohasem látta még betegnek őt, és nem is hallotta, hogy influenzajárvány lenne. A doktor is megerősítette ebben. - Fogalmam sincs, hol szedhette össze - mondta meglepetten. - Az ünnepek alatt volt néhány influenzás betegem, de többnyire rosszul táplált öregemberek kapták el a kórt. Az édesanyja még mindig fiatal és jó karban lévő asszony - nyugtatta meg Anna-belle-t. Biztos volt
benne, hogy Consuelo pár nap múlva jobban lesz. Laudánum-cseppeket adott neki, hogy jobban aludjon, és aszpirint a lázára. Este hatra Consuelo azonban olyan rosszul lett, hogy Annabelle úgy döntött, nála marad éjszakára. Josiah-t telefonon értesítette a fejleményekről. A férfi együttérzéséről biztosította, és megkérdezte, nem tudna-e valamiben segíteni. Felesége kedvesen elhárította, majd visszament az anyjához, aki hallotta a beszélgetésüket. - Boldog vagy mellette? - kérdezte Consuelo alig hallhatóan a lányától, ami ebben a helyzetben meglehetősen különösen hatott. -Hát persze, mama - mosolygott rá Annabelle, azután leült az ágya mellé, és megfogta a kezét, pont úgy, ahogy kiskorában az anyja tette vele. - Elmondhatatlanul szeretem. Ő egy csodálatos férfi - erősítette meg a válaszát. - Nagyon sajnálom, hogy nincsen még kisbabátok. Ugye azóta sem történt semmi? A lány komolyan megrázta a fejét, és elővette a szokásos magyarázatot. - Nem maradunk le semmiről, mama. - Az anyja csak remélni tudta, hogy a lánya nem meddő. Borzasztó lett volna, ha nem lehet gyermekük. Annabelle is így gondolta, bár sohasem vallotta volna be az anyjának. - Lássuk csak, hogy erezhetnéd magad jobban? - váltott témát. Consuelo megadóan bólintott, majd egy kis idő elteltével elaludt. Olyan volt, mint egy kisgyerek, ahogy Annabelle ott ült az ágya szélén és őrizte az álmát. A láz rózsái továbbra is ott piroslottak az arcán, és éjfél körül Annabelle Blanche segítségével hideg vizes borogatást tett a homlokára. Sokkal kielégítőbb kezelésben részesült, mint az Ellis Island-i bevándorlók, de semmi sem segített. Egész éjjel az anyja mellett virrasztott, és várta, hogy lejjebb kússzon a láza, de sajnos reggelre sem ment le. Mivel Consuelo rosszulléte tartósnak bizonyult, az orvos minden délelőtt és délután ellenőrizte az állapotát a következő három napban. Régóta nem találkozott ilyen súlyos influenzával. Még annál is rosszabb volt, mint ami miatt Annabelle három évvel ezelőtt lemaradt a végzetes európai utazásról. Az egyik délután Josiah-t elengedték a bankból, úgyhogy átjött és felváltotta a feleségét, így Anna-beÚe aludhatott néhány órácskát a régi szobájában. A férfi nagyon meglepődött, amikor Consuelo fölébredt, és kipihent szemmel nézett rá. Sokkal élénkebbnek tűnt, mint az előző napon. A veje remélte, ez azt jelenti, hogy már jobban van. Tudta, mennyire aggódik a felesége, amire meg is volt minden oka. Az influenzába bele lehetett halni, még akkor is, ha a beteg ilyen gondos kezelést kap. Annabelle jószerivel el sem mozdult az anyja ágya mellől, röpke félórákat pihent mindössze, amikor Blanche vagy Jo-siah vette át a helyét. Consuelót egy pillanatra sem hagyták magára, és naponta kétszer jött hozzá az orvos. - Annabelle nagyon szereti magát - mondta Con-suelo gyengéden a párnái közül, s közben a férfira mosolygott. Az asszony erőtlen volt és falfehér - Én is nagyon szeretem - nyugtatta meg az anyósát Josiah. - Bámulatos nő és kitűnő feleség. - Con-suelo bólogatott, és örült, hogy így vélekedik a veje, mert sokszor úgy érezte, Josiah húgocskájaként vagy kisgyerekként kezeli a lányát. Bár lehet, hogy csak a köztük lévő korkülönbség miatt érezte így. - De önnek pihennie kell, ha meg akar gyógyulni - biztatta az anyósát. Consuelo a távolba révedt, mintha ezzel akarná kifejezni, hogy mindez nem számít, majd hirtelen ismét a férfira szegezte a tekintetét. - Arra az esetre, ha bármi történne velem, szeretném, ha messzemenőkig gondoskodna a lányomról. Magán kívül nincs senkije, és remélem, egy napon majd gyermekeik is lesznek. - Bízom benne - felelte gyengéden a férfi. - Csodálatos anya lenne. Önnek viszont nem volna szabad ilyen dolgokról beszélnie. Meglátja, egykettőre jobban lesz. Josiah válasza nem győzte meg túlságosan Consuelót, a férfi számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy anyósa a halálra készül. - Legyen jó hozzá - ismételte meg, majd behunyta a szemét, és megint elaludt. Meg sem mozdult addig, amíg egy órával később Annabelle bejött, hogy megmérje a lázát. Sajnos sokkal
magasabb volt, mint szerette volna, és éppen meg akarta mutatni Josiah-nak, amikor Consuelo ismét kinyitotta a szemét. - Jobban érzi magát? - kérdezte Annabelle derűs mosollyal. Consuelo lemondóan rázta a fejét, a lányának pedig olyan érzése támadt, mintha az anyja feladta volna a harcot. Bármivel próbálkoztak, semmi sem segített rajta. Josiah hazament, de meghagyta Annabelle-nek, hogy hívja, ha bármire szüksége van. Ahogy a férfi kilépett a Worthington-házból, még a fülébe csengtek Consuelo szavai. Minden vágya az volt, hogy gondoskodhasson Annabelle-ről. És az is ott motoszkált benne, hogy az édesanyján kívül ő a felesége egyetlen támasza. Ha Consuelo meghalna, még nagyobb felelősség nehezedik rá. Szilveszterkor az orvos tüdőgyulladást állapított meg Consuelőnál. Ez a fajta betegség nem válogatott. Hiába volt a középkorú asszonynak viszonylag jó egészségi állapota, mindannyian tudták, hogy nem sok minden köti az élethez. A körülötte lévők pedig nem nyerhették meg egyedül a küzdelmet, szükségük lett volna Consuelo akaraterejére is. De még akkor sem lett volna biztos a gyógyulás. Annabelle reszketett az anyja életéért, bár előtte gondosan titkolta ezt, és ha az asszony ébren volt, mindig jókedvet erőltetett magára. Kérlelte, hogy egyen és igyon egy keveset, és biztatta, hogy hamarosan jobban lesz. Consuelo csendesen és megadóan végighallgatta, de alig evett valamicskét. A betegség teljesen legyengítette. Napról napra fogyott, a láza pedig nem csillapodott. Blanche ugyanolyan tanácstalan volt, mint Annabelle. Hűségesen hordta az ételt a betegszobába, és egyre próbált olyan dolgokat főzni, amiket az asszonya talán megeszik. Január hatodikán Consuelo föladta a küzdelmet. Egy hosszú, átszenvedett nap után örökre lehunyta a szemét, miközben Annabelle a kezét fogta. Délután még beszélgettek egy keveset. Mielőtt elaludt volna, Consuelo még rámosolygott Annabelle-re, és elmondta, mennyire szereti. Annabelle is elszunyókált mellette a fotelban, nyolc óra körül viszont szokatlan dolgot észlelt, és azonnal felpattant. Önkéntelenül is azt nézte, vajon lélegzik-e az anyja, és kétségbeesetten állapította meg, hogy az anyja már nem szuszog. Egyszerre természetellenesen kisimultak az anyja vonásai. A magas láz elvitte Consuelót. Annabelle hiába próbálta felrázni. Felkuporodott az ágyra, és zokogva ölelte magához anyja élettelen testét. Az apjától és Róberttől még csak el sem búcsúzhatott. Vigasztalhatatlan volt. Blanche is fuldoklott a sírástól, amikor meglátta, mi történt. Finoman cirógatta az asszonya haját, majd kiküldte Annabelle-t, Thomast pedig elszalajtotta Jo-siah-ért. A férfi villámgyorsan megérkezett, és mindent elkövetett a felesége kényelméért. Pontosan tudta, mekkora veszteség érte a nőt. A doktor még aznap este megállapította a halál beálltát. Másnap reggel a temetkezési vállalkozó volt soron. Consuelót a bálteremben ravatalozták fel, amelyet rengeteg virággal díszítettek. Annabelle megtörten állt Josiah mellett, aki egy pillanatra sem engedte el a kezét. Egész nap özönlöttek hozzájuk a barátok, miután áz újságból értesültek a megrázó hírről. Alig három évvel azután, hogy szörnyű tragédia érte a családot, ismét mélységes gyászba öltözött a ház. Annabelle immár teljesen árva volt, egyedül a férjére támaszkodhatott. A következő napokban és a Szent Tamás-székesegyházban megrendezett temetésen olyan kétségbeesetten kapaszkodott Josiah-ba, mintha fuldoklott volna. A férfi keze védelmezőén pihent a felesége vállán: betartotta a szavát. Egy pillanatra sem hagyta magára. Amikor Annabelle végre lefeküdt a régi szobájában, a férfi ott aludt mellette a szomszédos ágyon. Annabelle nem vágyott hazamenni, itt akart maradni az anyja házában. Még azt is felvetette, hogy esetleg ideköltözhetnének, de Josiah attól tartott, hosszú távon nagyon nehéz lenne itt a feleségének. Egyelőre viszont minden Annabelle akarata szerint történt. Elviselhetetlenül nagy veszteség érte. Henry gyakran meglátogatta őket, ami hozott egy kis vigaszt a nő életébe. Késő estig csendesen beszélgetett Josiah-val a könyvtárszobában, vagy
kártyáztak, mialatt Annabelle az ágyában feküdt, és megpróbálta túltenni magát a megrázkódtatáson és a bánaton. Egy egész hónapig lakott a régi otthonában. Az anyja szobájában mindent változatlanul hagyott. Még a ruháihoz sem nyúlt. Josiah a bankban intézkedett az örökség ügyében. Szülei teljes vagyona Annabelle-re szállt, beleértve Róbert örökrészét is. Elképesztően gazdag lett, de ez vajmi kevés vigaszt jelentett neki. Nem is érdekelte az egész. S bár nagyon fájdalmas volt, Josiah márciusban azzal állt elő a feleségének, hogy egy ismerős család megvenné a Wor-thington-rezidentiát. Annabelle-t megdöbbentette a hír, de a férje türelmesen megértette vele, hogy sohasem lenne ott boldog. Immár mindenkijét elveszítette, ez a ház számára örökké kísértetekkel lesz tele. És az ajánlat akkor sem lehetett volna jobb, ha maguk kínálják eladásra az épületet. Josiah nagyon sajnálta a feleségét, de meggyőződése szerint el kellett adnia a házat. - De hol lakunk ezután? - kérdezte Annabelle gyötrődve. - A lakásod túl kicsi egy családnak, és semmi kedvem másik házat venni. Erős késztetést érzett, hogy visszautasítsa a vételi ajánlatot, de végül is belátta a férje igazát. Még születendő gyermekeik sem feledtették volna el a szomorú emlékeket. Ugyanakkor nagyobb lakhelyre lett volna szükségük, Josiah tétovázása miatt azonban még nem néztek új ház után. Annabelle Hortie-val is megvitatta a dolgot. Barátnője már a harmadik gyermekét várta, s újra rosszullétek környékezték. Panaszkodott, amiért James szülőgépnek tekinti, de problémái eltörpültek az Anna-belle-t sújtó bajok mellett. Bár majd' megszakadt a szíve, Annabelle két hét múlva beleegyezett a ház eladásába. Nagyon fájlalta, hogy meg kell válnia attól a háztól, ahol gyerekkorában oly sok boldog évet töltött el, de nem volt más választása. Josiah megígérte a feleségének, hogy mindent elintéz. Azt is felvetette, hogy keressenek egy nagyobb házat, vagy építtessenek egy vadonatújat, ami legalább örömteli elfoglaltság lett volna. Annabelle mindent eleresztett a füle mellett, a gyász teljesen letaglózta. Azon sem kesergett már, hogy Josiah egyelőre nem akar gyereket. Szinte eszét vette a fájdalom. Az egész áprilist pakolással töltötte, az összecsomagolt holmikat pedig egy raktárba helyezte. Ami nem volt fontos számára, azt árverezésre bocsátotta. A férje, Henry és az egész személyzet fáradhatatlanul lestek a kívánságait, de volt, hogy órákon keresztül csak zokogott. Anyja halála óta Ellis Islandre sem járt. Szörnyen hiányzott neki a munka, de a szülői ház kiürítése minden idejét lekötötte. Az utolsó holmikat éppen eljegyzésük kétéves évfordulóján, májusban pakolta el. Júniusban zárta le a házat, azután New-portba utazott. Ottani villájukat mindenképpen meg akarta tartani, és Josiah-val úgy tervezték, hogy ott töltik a nyarat. Hat nappal azután, hogy elhagyták a New York-i házat, a németek elsüllyesztették a Lusitaniát Ezeregyszázkilencvennyolc ember lelte halálát a tengeren. A hír elborzasztotta az egész világot. Az óceánjáró katasztrófája felidézte a Titanic tragédiáját. Ráadásul rokon is volt az áldozatok között: anyja egyik unokatestvére, Alfréd Gwynne Vanderbilt, aki ugyanolyan hősiesen viselkedett, mint annak idején a férje és a fia. A süllyedő hajón maradt, hogy segítsen a többieknek mentőcsónakba szállni. Húsz perc sem telt bele, már víz alatt volt az egész hajó. Két héttel később Olaszország is belépett a háborúba a szövetségesek oldalán. Szörnyű hírek keltek lábra: a fronton állítólag ideggázt is bevetettek, ami leírhatatlan pusztítást végzett az emberi szervezetben. Annabelle zaklatott lelkiállapota hű tükre volt az Európában uralkodó káosznak. Annabelle a május nagy részét Josiah lakásában töltötte, majd júniusban leutazott Newportba. Blanche-t és a személyzetet is magával vitte. Nyár végére legtöbbjüknek új állás után kell néznie. Többé semmi sem lesz a régi. Blanche, WÜliam, a főkomornyik és még néhány alkalmazott továbbra is nála szolgálhatott, csak ezentúl az egész évet Newportban kell tölteniük.
Josiah úgy tervezte, idén hosszabb szabadságot vesz ki, mert érezte, hogy Annabelle-nek szüksége van rá. Június közepén akart csatlakozni a feleségéhez. A nő szinte megsemmisülten hagyta el a várost, szeretett otthona végképp megszűnt létezni. Newportban találkozott Hortie-val, aki a gyerekekkel, a dadával és az édesanyjával már korábban leköltözött. Bár még csak a hatodik hónapban járt, pocakja ismét tekintélyes méretűre nőtt. Annabelle túl nyugtalan volt ahhoz, hogy sok időt töltsön vele. Anyja halálát követően szomorúság és gondterheltség vett erőt rajta. Newportban még jobban hiányzott neki az anyja. Olyan volt, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét. Mintha megismétlődött volna a Titanic katasztrófáját követő nyár. Annabelle megkönnyebbült, amikor a férje megérkezett. A Millbank házaspár azon a nyáron a Worthing-ton-villában, Annabelle lányszobájában lakott. Hosz-szú, néma sétákat tettek a tengerparton. Josiah pontosan olyan töprengő és csendes volt, mint a nő, bár Annabelle tudtával nem volt különösebb oka rá. Néha magától is ilyen hangulatváltozásokon ment keresztül, szeszélyes, sőt olykor egészen csüggedt lett. Mindenesetre egyikőjük sem volt jó hangulatban. Annabelle megkérdezte a férjét, mikor érkezik Henry, hátha ez felvidítja, de Josiah nem tudott pontos választ adni. A férfi már majdnem egy hete volt Newportban. A kandalló előtt üldögéltek. Ekkor Josiah váratlanul Annabelle-hez fordult, és azt mondta, hogy beszélniük kell. A nő mosolygott, és azon töprengett, mit akarhat a férje. Mostanában a háborún kívül nem is nagyon volt más témájuk. Josiah azonban mély lélegzetet vett, és könny szökött a szemébe. - Jól érzed magad? - kérdezte a felesége most már aggódva. Josiah lassan ingatta a fejét, és szavai hallatán majdnem elállt Annabelle szívverése. - Nem, egyáltalán nem.
11. fejezet Annabelle-t teljesen váratlanul érte Josiah mondandója. A férfi szavai nyomán olyan érzés kerítette hatalmába, mint amikor azon a végzetes reggelen megpillantotta a Titanic katasztrófájáról tudósító főcímeket. Josiah minden egyes szava felért egy bombatámadással. A férje először nem tudta, hogyan kezdjen bele. A nő bátorítóan megfogta a kezét. - Mi a baj? - érdeklődött tapintatosan. Annabelle el sem tudta képzelni, mi taglózhatta le ennyire a férjét. Határozottan reményvesztettnek tűnt. Josiah mély lélegzetet vett, és belevágott. -Nem tudom, hogyan mondjam ezt el neked, Annabelle - kezdte, miközben a nő kezét szorongatta. A férfi pontosan tudta, milyen ártatlan a felesége, és milyen nehéz lesz megértenie, amit közölni akar vele. Már hat hónappal ezelőtt szeretett volna elmondani neki mindent, de aztán úgy gondolta, jobb lesz, ha megvárja, amíg elmúlnak az ünnepek. Azután Consuelo betegsége szólt közbe. Az asszony váratlan halála után nem akarta még tovább tetézni felesége baját. Ugyan csak hat hónap telt el Consuelo temetése óta, és a ház eladása is nagy megrázkódtatás volt Annabelle-nek, mégsem várhatott tovább. Ha folytatnia kellett volna az alakoskodást, beleőrül. - Elképzelni sem tudom, mi lehet a baj - vetette közbe a nő, de annyira megijedt, hogy az ő szemébe is könnyek szöktek. - Talán én szomorítottalak el valamivel? Josiah hevesen megrázta a fejét. - Dehogyis. Te csakis csupa szépet és jót adtál nekem. Tökéletes és odaadó feleségem voltál. Nem te vagy az, aki elrontott valamit, Annabelle, hanem én magam... Már a kezdetek kezdetétől. Pedig őszintén hittem, hogy jó férjed lehetek, és boldog életet biztosíthatok neked. Azt akartam, hogy... Annabelle hirtelen félbeszakította, hogy gátat vessen a szóáradatnak, de már késő volt. Senki sem állíthatta meg. Szembe kellett nézniük azzal, ami nem hagyta nyugodni Josiah-t.
- De ha egyszer valóban jó férjem vagy, és boldog életem van melletted! - Annabelle szinte már esedezett, Josiah szíve pedig majd' megszakadt érte. - Sajnos ez nem igaz. Sokkal jobbat érdemelnél nálam, és annál, amit nyújtani tudok neked. Eleinte úgy hittem, képes leszek rá, máskülönben sohasem vettelek volna feleségül. De most már tudom, hogy tévedtem. Olyan férfit érdemelsz, aki megadja neked mindazt, amire vágysz, és aki gyerekekkel ajándékoz meg. - Ez nem egy verseny, Josiah, te magad szoktad hajtogatni. Még sok időnk van. - Nem, nincsen - felelte eltökélten, és keményen összeszorította a száját. Ez még annál is sokkal nehezebb volt, mint ahogy elképzelte. Az volt a legrosz-szabb az egészben, hogy még mindig szerette, de már nem volt joga ehhez. Sohasem is volt. Szégyellte magát, amiért meg kellett szegnie a lány anyjának tett ígéretét, miszerint gondját viseli majd egy életen át. A helyzet azonban bonyolultabb volt annál, mint ahogy Consuelo valaha is gondolhatta volna. Már majdnem két éve házasok vagyunk, de még sohasem szeretkeztünk. Számtalan mentséget gyártottam, és számtalanszor hárítottam el a közeledésedet. Néhányszor felötlött Annabelle-ben, hogy valamilyen testi rendellenesség miatt kerülte a férje a házaséletet. Ám az volt az érzése, hogy inkább valami érzelmi problémáról lehet szó, és csak idő kérdésének tartotta, hogy rendeződjön a problémája. Mind ez idáig azonban semmi sem történt. Kétévnyi házasság után még mindig szűz volt. Annabelle soha, senkinek sem vallotta be, még az édesanyjának vagy Hornénak sem. Túlságosan szégyellte magát: azt gondolta, valamit rosszul csinál, vagy Josiah nem találja elég vonzónak. Minden elképzelhető furfangot bevetett. Új hajviseletet és ruhákat csináltatott, csábító hálóingeket vásárolt, de semmi sem segített. Végül feladta, és arra jutott, hogy az idő majd mindent elrendez. Akkor fog megtörténni, amikor meg kell történnie. Mindazonáltal rengeteget tépelődött magában, de férjének csak ritkán jelezte a vívódásait. - Amikor elvettelek feleségül, komolyan azt gondoltam, hogy képes vagyok férji kötelezettségeimnek eleget tenni. De alkalmatlan vagyok rá. Az egész házasságunk tévedés volt. Nem tudok neked hazudni. - De te nem hazudtál nekem! - tiltakozott a nő. Bátornak kellett lennie: az életéért és a házasságáért küzdött. Csakhogy a csatát már azelőtt elveszítette, hogy elkezdhette volna. Esélye sem volt a győzelemre. - Szeretjük egymást. Az sem érdekel, ha soha nem szerelmeskedünk. Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben. Josiah-t újfent meglepte Annabelle ártatlansága. Sok férfi és nő nem értett volna vele egyet, magát is beleszámítva. A nőnek még nem volt elég tapasztalata, s ha továbbra is vele marad, soha nem is lesz. - Többet érdemelsz annál, mint amennyit én nyújtani tudok. Annabelle, hallgass rám! Lehet, hogy nem fogod megérteni, de őszinte akarok lenni hozzád. Josiah tudta, hogy már az elejétől fogva így kellett volna tennie, és most már nem volt visszaút. Egyetlen éjszaka alatt meg fogja semmisíteni a nő vágyait és ábrándjait, és talán a férfiakba vetett hite is örökre meginog. De nem volt más választása. Már mindent végiggondolt, mindkettejük érdeke azt diktálta, hogy ne halogassa a vallomást. Most már nem hallgathatott tovább. Teljes szívéből szerette a nőt, de a házasságuk tévedés volt. Annabelle elkerekedett szemmel hallgatta, a keze remegett, és egyre szorosabban kapaszkodott a férfiba, mintha így próbálna erőt meríteni mondandója elviseléséhez. Nem volt tudatában, de egész testében reszketett. - Én nem a nőkhöz vonzódom - vallotta be fojtott hangon Josiah -, hanem a férfiakhoz. Azt hittem, ha feleségül veszlek, talán legyőzhetem a természetemet, de kudarcot vallottam, és jó ideje hazugságban élek. Ezért nem házasodtam meg soha azelőtt. Nagyon szeretem a lényedet, de egyetlen nő iránt sem tudnék szerelmet érezni. - Végül pedig megadta a kegyelemdöfést is: - Henry és én fiatal korunk óta vonzódunk egymáshoz.
Annabelle olyan tágra nyílt szemmel bámult rá, hogy Josiah egy pillanatra azt hitte, elájul. A nő azonban erős volt, és nem adta meg magát a szédülésnek és a hányingernek. - Henry? - kérdezte elvékonyodott hangon. Éppen Henry, akivel sülve-főve együtt voltak, akiről azt gondolta, hogy a legkedvesebb barátjuk? Henry árulta volna el őt, és Henry birtokolta volna férje azon részét, amelyhez ő sohasem fért hozzá? Josiah megcsalta. - Igen. Megértette, hogy el akarlak venni, és gyerekeket szeretnék tőled. Őszintén megsajnáltalak, amikor meghalt az apád, utána pedig nagyon megkedveltelek. Mindenért kárpótolni akartalak. Egy személyben akartam az apád, a bátyád és a barátod lenni, de mindenekelőtt a férjed, ez utóbbi azonban sikertelen próbálkozás volt részemről, s nem élhetek többé hazugságban. Vállalnom kell magamat, annak ellenére, hogy minden egyes porcikám tiltakozik ellene. - Annabelle némán bólogatott, s próbálta felfogni a hallottakat. Az egész házasságuk színjáték volt csupán: az egymásnak tett esküjük, az ígéreteik, a mézesheteik, az azóta eltelt két esztendő merő ámítás volt. - Azt gondoltam, új életet tudok kezdeni, de nem sikerült, és téged sem hitegethetlek tovább. Ráadásul nemrég a tudomásomra jutott valami, ami mindent megváltoztatott, és most már hálás vagyok, amiért sohasem voltam képes eleget tenni férji kötelességemnek. Decemberben felfedeztem, hogy szifiliszem van. Most már semmilyen körülmények között nem érhetek hozzád, nem adhatom meg neked a vágyott kisbabádat. Nem kockáztathatom az életedet. Ahhoz túlságosan szeretlek. Miközben beszélt, két könnycsepp gördült le az arcán. Annabelle átölelte a férfit, arcát a nyakába fúrta, és eszeveszetten zokogott. A rá záporozó rossz hírek közül ez keserítette el a legjobban. - Josiah... ez nem lehet igaz... - Fölemelte könnyáztatta arcát, és a férfira nézett. Férje most is ugyanolyannak látszott, mint mindig, Annabelle-nek fogalma sem volt a betegség tüneteiről. Egyelőre még semmiféle változást nem lehetett tapasztalni, később azonban fokozatosan mind észrevehetőbbek lesznek a jelek. Josiah megvakulhat, vagy meg is halhat. Meg volt pecsételve a sorsa, ahogy Henryé is. Együtt jöttek rá, hogy fertőzöttek, s az a tudat, hogy nem kell majd egymás nélkül élniük, némi vigasszal töltötte el őket. Bensőséges kapcsolatuk immár húsz éve tartott, egész felnőtt korukat együtt töltötték, s nagyon úgy tűnt, hogy egy napon majd együtt búcsúznak el az élettől is. - Biztos vagy benne? - Teljesen. Amint megbizonyosodtam róla, el akartam mondani, de akkor az édesanyád megbetegedett. .. Nem volt szívem előhozakodni ezzel, viszont mindenképpen tiszta vizet kell öntenem a pohárba. - Én nem akarok változtatni a dolgokon - felelte önzetlenül Annabelle. Elengedte a férfi kezét, és letörölte a könnyeit. - A végsőkig ki akarok tartani melletted. - Ezt nem hagyhatom. Nem lenne igazságos veled szemben. Henry és én együtt készülünk a legrosz-szabbra, és ki akarjuk még élvezni azt a kis időt, ami megadatott. Annabelle-t valósággal megsemmisítette a felismerés, hogy Josiah nem vele, hanem a szeretett férfival akarja tölteni utolsó napjait. Ez volt a legkegyetlenebb elutasítás, amelyben valaha is része volt. Josiah ismét erőt gyűjtött, hogy befejezhesse, amit elkezdett. -Bizalmasan megkértem az ügyvédemet, hogy készítse elő számunkra a válást. Olyan csendben intézzük, ahogy csak lehetséges. Ha valaki a részletek felől érdeklődne, nyugodtan mondhatod, hogy elviselhetetlen férj voltam, és örülsz, hogy megszabadultál tőlem. - De én egyáltalán nem akarok megszabadulni tőled - zokogta, miközben ismét a férfihoz bújt. Mindketten tudták, hogy csak házasságtörés esetén mondják ki a válást, és ha csak a férfi akar válni, akkor Annabelle-t fogják hűtlenséggel vádolni. Márpedig a nőnek nem állt szándékában elválni. Josiah sejtette, hogy így lesz. Tudta: ha ki akarja szabadítani Annabelle-t ebből a látszatházasságból, neki kell megtennie az első lépést, azaz megvádolnia a feleségét. Miért ne maradhatnánk házasok? - kérdezte kétségbeesetten a nő. De Josiah eltökélt volt, és semmi sem téríthette el a szándékától.
Annabelle már ismerte annyira, hogy tudja ezt. A férjével általában remekül ki lehetett jönni, kivéve akkor, amikor rátört a melankólia, vagy az apjához hasonlóan megmakacsolta magát. - Nem maradhatunk házasok, Annabelle - mondta türelmesen. - Esetleg megpróbálhatjuk érvényteleníteni a házasságunkat, de ez sem menne anélkül, hogy megindokoljuk, ami pedig egyikünknek sem lenne jó. Es két év után talán már nem is lehet ilyen eljárást indítani. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb, ha elválunk. Azt szeretném, ha mihamarabb szabad lennél, hogy végre a saját utadat járhasd. Ezzel tartozom neked. Meg kell találnod életed párját, akivel igazi házaséletet élhetsz, és el kell felejtened ezt a színlelt idillt. - De én egyáltalán nem akarok továbblépni és hozzámenni valaki máshoz - ellenkezett zokogva. - Gyerekeket akarsz, én pedig még évekig betegeskedem és szenvedek majd. Nem akarlak magamhoz láncolni, hogy elvesztegesd az egész életed. - Josiah azt kívánta tőle, hogy eressze el. Olyasmire akarta kényszeríteni, amit a legkevésbé sem akart. Ugyanúgy szerette a férfit, mint azelőtt. Egyáltalán nem haragudott rá, csak épp megszakadt a szíve az igazság hallatán. De a válásra gondolni sem tudott. - Meg kell értened engem - bizonygatta Josiah. - Tudom, mit kell tennem. Szörnyűséges hibát követtem el, amit csak együtt hozhatunk helyre. Kentucky államban fogunk elválni, Ez persze szánalmasan hangzik, hiszen New Yorkban kellene elválnunk, de így legalább senki sem üti bele az orrát a részletekbe. Nem lesz nyilvános meghallgatásunk, és teljes titoktartás kíséri a procedúrát. - Josiah ismét nagy levegőt vett. Holnap visz-szamegyek a városba, hogy találkozzak az ügyvéddel. Aztán Henry és én elutazunk. Mexikóban leszünk egy ideig. Valójában Európába szerettek volna menni, de a háború miatt más úti célt kellett választaniuk. Mexikóban senkinek sem fog feltűnni az együttlétük, és nem kell attól tartaniuk, hogy ismerősökbe botlanak. - Mikor jöttök vissza? - kérdezte Annabelle alig hallhatóan. Miután egész családját elveszítette/ még a férje is magára akarta hagyni. - Hosszú időre megyünk - válaszolta Josiah kissé ingerültebben, mint szerette volna. Nem akarta kimondani, hogy soha többé nem térnek vissza, de meg akarta értetni a nővel, hogy számukra mindörökre vége. Bele sem lett volna szabad kezdeni, de most, hogy már így alakult, mihamarabb pontot kell tenniük a kapcsolat végére. Josiah szerint ez így volt tisztességes. Annabelle arckifejezése viszont egészen mást tükrözött. A nő érzéseit teljességgel sárba tiporta a beszélgetés, különösen az, hogy a férfi már másnap el akarja hagyni. Annabelle el sem tudta képzelni az életét a férje nélkül. Ha elhagyja, végképp teljesen magára marad. Josiah-nak végig ott volt Henry, miközben neki egyedül kellett megbirkóznia a házasságuk problémáival. Sem a szüleihez, sem a fivéréhez nem fordulhatott, és most már a férjéhez sem. - Miért kellene elválnunk? - kérdezte Annabelle egy kétségbeesett kisgyermek hangján. Minden maradhatna úgy, ahogy eddig volt. -Most már te is tudod az igazságot, Annabelle. Vissza akarom adni a szabadságodat. Ez a legkevesebb, amit meg kell tennem érted. Két évet elpocsékoltam az életedből. Valójában tönkretette Annabelle egész addigi életét. A nőnek semmije sem maradt az örökségén kívül. Még csak egy háza sem volt New Yorkban, hotelban kellene megszállnia, ha a városba megy. Ha elválnak, nyilvánvalóan nem maradhatnak egy fedél alatt. Josiah-nak azonban erre is volt gondja. - Addig maradsz a lakásban, amíg el nem döntőd, hogyan tovább. Pár nap múlva úgyis elmegyek. - Ő és Henry már kitalálták az útitervet. - Miért is adtam el a házat? - motyogta a nő, jóllehet mindketten tudták, hogy helyesen cselekedett. Az egykori Worthington-rezidencia túlságosan nagy volt egy egyedülálló nőnek. Sokkal használhatóbb háztartásra lett volna szüksége. A férfi ráadásul biztosra vette, hogy
rövid időn belül megint férjhez megy. Gyönyörű volt, és még csak huszonkét éves. Magán viselte a fiatalság minden báját és üdeséget. Ezt legalább senki sem vehette el tőle, bár a nő úgy érezte, hogy az elmúlt pár órában éveket öregedett. Josiah felállt és átölelte Annábefle-t, de a csók ezúttal elmaradt. A színlelés véget ért. Többé nem tartoztak össze. Valójában sohasem tartoztak össze. Josiah igazi társa Henry volt, és mindannyian nagy árat fizettek azért, amiért a férfi megpróbált más lenni. Szerette Annabelle-t, de nem tudott a férjévé válni. Keserű felismerés volt ez Josiah számára is, a feleségét pedig végképp megsemmisítette. A férfi most már biztosan tudta, hogy soha nem élhetnek házaséletet. Nem tudta volna megbocsátani magának, ha megfertőzi Annabelle-t. Már az is elég kiábrándító volt, amit eddig művelt. Szinte undorodott magától, amiért ennyi időn keresztül becsapta a nőt és önmagát is. S bár őszintén szerette a feleségét, a templomi esküje üres frázis maradt, ami immár semmit sem jelentett. A férfi felkísérte Annabelle-t a szobájába, de nem volt hajlandó vele maradni. Azt mondta, nem lenne helyénvaló ezek után. Josiah a vendégszobában aludt, a nő pedig egész éjjel zokogott. Azután lelopódzott a lépcsőn, mert szerette volna érezni a férfi testének melegét, de Josiah ezt sem engedte meg. Visszaküldte a saját szobájába, majd miután a nő elment, ráébredt, milyen durván viselkedett, és dühében sírva fakadt. Valóban szerette Annabelle-t, és neki is őrületesen fájt a szíve, amiért el kell hagynia, de nem volt más választása. Hazugságai miatt Annabelle talán maradandó sérüléseket szerzett, és most, hogy ő maga a biztos leépülés útjára lépett, végképp nem akarta magához láncolni őt. Egyszerűen nem volt joga hozzá, és elhatározta, hogy bármi áron, a végsőkig távol fogja tartani magától. A betegség tünetei már egyértelműen jelentkeztek Henryn és rajta is. Mindketten arzénes kezelést kaptak, ami viszont nem nagyon segített rajtuk. Arra a kis időre, ami még hátravolt, el akartak menni New Yorkból. Josiah erőnek erejével el akarta hagyni Annabelle-t, hogy a nő mihamarabb új életet kezdhessen. Tudta, hogy Annabelle idővel belátja majd az igazát A nő könnyezve állt az impozáns bejáratnál, miközben a férje örökre kisétált az életéből. A gyász miatt fekete ruhát viselt. Szívbe markoló látvány volt, ahogy Josiah távolodó autója után nézett. A férfi végigsírta az egész utat: soha életében nem tett ennél kegyetlenebb dolgot. Akkor sem érezhette volna nyomorultabbul magát, ha puszta kézzel veszi el a felesége életét.
12. fejezet Annabelle senkit sem látogatott meg, miután Josiah elhagyta. Blanche gyanította, hogy valami borzalmas dolog történt, de nem mert rákérdezni. A lány nem jött ki a szobájából, és alig nyúlt a tálcán felszolgált ételekhez. Napjában egyszer elment sétálni a tengerpartra, de nem találkozott és nem beszélt senkivel. Az egyik délután Hortie állított be hozzá, de Annabelle még az ő látogatását is elhárította. Azt üzente Hornénak, hogy beteg. Annyira összetört a szíve, hogy még a legjobb barátjának sem bírta elpanaszolni a bánatát. Szégyellte volna bevallani, hogy válófélben van, még akkor is, ha nem az ő hibájából történt, és nem is mondhatta volna el az igazi okát. Nem tehette tönkre Josiah-t. Szinte beleőrült a gondolatba, hogy nem láthatja többé a férfit. Annabelle tudta, hogy válásuk meg fogja döbbenteni az ismerőseiket. Azon tűnődött, vajon milyen hamar kap lábra a hír. A gyász miatt nem lesz feltűnő, hogy ő maga nem jár el sehová, az viszont már annál inkább, ha Josiah sem mutatkozik sehol. Blanche kezdte sejteni, mi történt, bár csak egy kis szerelmes civódásnak vélte a dolgot, az eszébe sem jutott, hogy elválnak. Arról pusmogtak a komornyikkal, hogy Josiah-nak viszonya van valakivel. Ám fogalmuk sem lehetett róla, hogy Henry az illető, és persze arról sem, hogy a házasságuknak vége. A házvezetőnő próbálta megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de Annabelle csak a fejét rázta, és képtelen volt abbahagyni a sírást. Soha többé nem lesz rendben az élete.
Josiah ügyvédje júliusban kereste föl. A férfi addigra leköszönt a bankban betöltött pozíciójáról, és elutazott Mexikóba. Két héttel korábban Henry is tudatta betegségét a családjával, majd kilépett a bankból. Senkinek sem jutott eszébe összefüggést keresni a két felmondás között, de a két kiváló szakember távozását a bank igencsak megsínylette. Elutazása előtt Josiah levelet küldött Annabelle-nek. Még egyszer a bocsánatát kérte, amiért megszegte a fogadalmát és elhagyta. Biztosította, hogy élete végéig hibáztatni fogja magát a történtekért, és hogy még mindig őszintén, tiszta szívből szereti. A válást közben New Yorkban is érvényesíttették, az ügyvéd pedig elhozta neki a papírokat. Az egyetlen dolog, amit Josiah válóokként meg tudott nevezni, Annabelle hűtlensége volt. Ez azért meglehetősen szíven ütötte a nőt. Igaz, nem hagyott más választást a férfinak, de így olvasni még a vártnál is fájdalmasabb volt, titkon ugyanis abban reménykedett, hogy a férfi meggondolja magát, és nem lesz képes igaztalanul megvádolni őt. Josiah azonban nem változtatta meg a szándékát, és másképp nem válhatott el a beleegyezése nélkül. - Mindenki azt fogja gondolni rólam, hogy megcsaltam - rágódott Annabelle, az ügyvéd pedig próbálta megnyugtatni. - Soha, senki sem láthatja ezeket a dokumentumokat. Sajnos ön nem járult volna hozzá a váláshoz, és ilyenkor csak egyetlen megoldás létezik. Annabelle életében először meg akart halni. Még mindig szerette a férfit. Ráadásul neki lett igaza. Josiah és az ügyvéd bíróságba vetett bizalma megalapozatlan volt. Egy alkalmazott jó pénzért eladta a dokumentumok másolatát az újságoknak. Augusztusban nyilvánosságra került, hogy Josiah Millbank házasságtörés miatt elvált a feleségétől. Annabelle életének és jó hírének egy csapásra befellegzett. Mi több, az egész társaság kiközösítette. A nőt newporti tartózkodása alatt tájékoztatta a bank a botrányról, a hír pedig futótűzként terjedt. Newportban mindenki erről beszélt. Két egész hétbe tellett, amíg összegyűjtötte a bátorságát, és elment Hortie-hoz, hogy legalább vele beszéljen. Látogatása alkalmával azonban újabb csapás érte. Ahelyett, hogy a komornyik szokás szerint felkísérte volna barátnője szobájába, a szalonba irányította. Amint pedig bejelentették, Hortie mamája rosszalló pillantással mérte végig, és kisietett a helyiségből. Egyetlen szóra sem méltatta Annabelle-t, aki tíz percig várakozott a barátnőjére. Hortie határozottan kiterebélyesedett legutóbbi találkozásuk óta. Nagyon idegesnek tűnt. Le sem ült, csak kellemetlen pillantásokkal méregette Annabelle-t, akinek most már könnyek potyogtak a szeméből. Hortie elfordult, és úgy tett, mintha nem vette volna észre. -Látom, ide is eljutottak a hírek. Már rnindenM tudja - jegyezte meg szomorúan Annabelle, miközben anyja finom csipke zsebkendőjével törölgette a könnyeit. Napernyő is volt nála, anélkül el sem lehetett mdulni egy ilyen forró napon. - Nem is sejtettem, hogy szeretőd van - mondta Hortie elfúló hangon. A világ minden kincséért sem lépett volna közelebb, vagy mondott volna egy vigasztaló szót, lecövekelt a szoba másik végében. - Azért, mert nincs is - tiltakozott kétségbeesetten Annabelle. - A házasságtörés volt az egyetlen indok, amivel Josiah elválhatott tőlem. Én nem akartam válni. Úgy gondolta, így lesz a legjobb... Ő nem... Ő nem akart - szavai sírásba fulladtak. Még a legjobb barátnőjével sem lehetett őszinte. Az igazság olyan sokkoló volt, hogy ő maga is alig tudta feldolgozni, de a barátnője segítségét sem kérhette. Nem akarta elárulni Josiah-t, bármekkora csalárdságot követett is el. Volt férje teljesen ellehetetlenedet* volna, ha kiderül, hogy egy férfiért hagyta el őt. És azt is szégyellte bevallani, hogy még mindig szűz. így azután csak ült a fotelban és sírt. Még csak Josiah betegségéről sem beszélhetett. - Nem tudom, mitévő legyek - mondta keserűen. - Meg akarok halni. Hortie félreértette a helyzetet, és azt gondolta, hogy a barátnőjét bűntudat gyötri. Az anyja szerint Annabelle minden bizonnyal megérdemelte, amit Josiah tett vele. Egy nemes lelkű ember nem tesz ilyesmit alapos ok nélkül, és Hortie is biztos volt benne, hogy a barátnője
megbocsáthatatlan dolgot művelt. Máskülönben nem váltak volna el. Ha pedig a válás oka házasságtörés, akkor Annabelle házasságtörő. Őszintén sajnálta Josiah-t, Annabelle-ről pedig úgy vélekedett, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Ráadásul James félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy nem találkozhat többé Annabelle-lel. A férje nem akarta, hogy rossz társaságba keveredjen. - Nagyon sajnálom a történteket - mondta Hortie feszengve. - De óriási hibát követtél el. • Hortense próbált emberséges lenni hozzá, de ezúttal az anyjának adott igazat. Josiah feddhetetlen ember volt. Arra, hogy elhagyja Annabelle-t, otthagyja az állását és elmenjen a városból, csak valami gyalázatos dolog bírhatta rá. Hortie soha nem gondolta volna, hogy Annabelle képes ilyet tenni, de ez csak azt bizonyította, hogy még a legjobb barátnőjét sem ismerte jól. Keservesen csalódott benne, könnyáradatából pedig mindössze arra következtetett, hogy na-gyon bánthatja a lelkiismerete. Az anyjának és James-nek tökéletesen igaza volt. - Semmiféle hibát nem követtem el - szipogott Annabelle. Sírása görcsös zokogásba csapott át. Kívül-belül olyan volt, mint egy elveszett gyermek. Rettenetesen rosszul esett neki Hortie bizalmatlansága azok után, hogy kicsi gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak. Hortense távolságtartóan és fagyosan viselkedett vele. -Azt hiszem, nem akarom részletesen tudni, mi történt - mondta, és a kilincs után nyúlt. Sajnálom, de menned kell. James megtiltotta, hogy találkozzam veled. Ég áldjon, Annabelle, vissza kell mennem a szobámba. Nem vagyok túl jól - ezekkel a szavakkal rácsukta az ajtót, és elment. Annabelle moccanni sem bírt, egyre csak a bezárult ajtót bámulta. Képtelen volt elhinni azt, ami történt. Minden porcikájában remegett, amikor végre fölállt. Kirohant a házból, és meg sem állt hazáig. Az első gondolata az volt, hogy beleveszejti magát a tengerbe, de ehhez nem volt elég bátorsága. Akkor legalább odaát lehetne a szüleivel és a testvérével. Nem fért a fejébe, hogy Hortie is őt hibáztatja, és hogy a legjobb barátnője soha többé nem akar találkozni vele. Majd szép lassan ráébredt, hogy mindenki így fog viselkedni. New Yorkban és Newportban egyetlen ajtó sem nyílik ki előtte, amikor leveti a gyászt. Annabelle berohant a házába, bevágta maga mögött az ajtót, és felszaladt a szobájába. Az ágyra vetette magát. Annyira kikészült, hogy már sírni sem tudott. Még akkor is ugyanott feküdt, amikor Blanche bemerészkedett, és gyengéden elkezdett beszélni hozzá. A nőhöz, akit csecsemőkora óta ismert. - Miss Annabelle, tudom, hogy nem tett semmi olyat, amivel vádolják. Előttem cseperedett fel, és azt is láttam, hogy jó felesége volt a férjének. Nem tudom, mi történt, de azt igen, hogy nem ön volt az oka - mondta, majd odalépett hozzá és megölelte. Mindketten sírtak. Blanche-nak sem mondhatta el az igazságot de legalább a házvezetőnő nem hitte róla, hogy házasságtörő. Ahogy átölelték egymást, Annabelle-nek jobban hiányzott az anyja, mint valaha. Milyen élet várhat még rá ezek után? Augusztus utolsó heteiben, a nyári idény vége felé alapos ízelítőt kapott abból, hogy mire számíthat. Néhány alkalommal boltba és postára kellett mennie. Az emberek elfordultak tőle az utcán, és nem voltak hajlandók szóba állni vele. A férfiak rosszalló pillantásokkal illették, a nők pedig egyszerűen keresztülnéztek rajta. Kiközösítették, ahogyan az előre gyanítható volt. A férfi abbéli igyekezetében, hogy szebb jövőt biztosítson neki, egy életre rásütötte a hűtlenség bélyegét, és a kiközösítés átkát vonta a fejére. Az előkelő társaság és a tisztességes otthonok kapui mindörökre bezárultak előtte. Most már élete végéig az a nő marad, aki megcsalta Josiah Millbanket. A volt férje ezzel az erővel akár végezhetett is volna vele. Annabelle Worthington, a jó házból való tisztességes úrinő, megszűnt létezni.
13. fejezet
Annabelle szeptember első hetében tért vissza New Yorkba. Blanche, William és a személyzet többi tagja a newporti villában maradt, amely most már kizárólag a nő tulajdonában állt. Thomas vele tartott, mert Annabelle egy kivételével apja valamennyi autóját el akarta adni. Egyelőre Josiah lakásában húzta meg magát, de sürgősen új otthont kellett találnia. Fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen hozzá, Josiah-ra pedig nem számíthatott többé. Egyértelműen a tudtára adta, hogy hónapokig, esetleg évekig is Mexikóban marad, és semmi hírt sem kapott róla azóta, hogy elment. Mindenki elhagyta. Egyetlen biztos pont volt az életében: az Ellis Island-i munka. A bevándorlók annak ellenébe is özönlöttek az országba, hogy a britek elaknásították az óceánt, a németek pedig tengeralattjáróikkal tartották rettegésben az átutazókat. Annabelle egy napon beszédbe elegyedett egy francia nővel, aki végre felnyitotta a szemét, és tisztán megfogalmazódott benne, mit kell tennie a jövőben. Minden gondolatát ez a hirtelen támadt ötlet töltötte ki. Sokkal értelmesebb életet is élhetett annál, mint amilyen mindenki által mellőzötten New Yorkban várt volna rá. Ráadásul most már csöppet sem félt a haláltól, és egyáltalán nem zavarták azok a veszélyek, amelyek az óceánon vagy Európában leselkedtek rá. Megtalálta a kiutat abból a lehetetlen helyzetből, amelybe, önhibáján kívül, Josiah sodorta. Több kollégáját is beavatta a terveibe. Orvos felettese a kérésére ajánlólevelet írt, amivel akár egy francia kórházban is elhelyezkedhetett. Mikor a férfi megtudta, mire készül Annabelle, javasolt neki egy olyan intézményt, ahol kizárólag nők dolgoztak. A kórház egy apátságban volt, melynek a franciaországi Asnié-res-sur-Oise adott otthont. Egy skót származású doktornő, Elsie Inglis alapította évekkel ezelőtt, azért ott, mert a hazájában elutasították a kérését. A francia kormány viszont tárt karokkal fogadta. A doktornő átvette az apátságot, és személyesen felügyelte a kórház működését. Néhány kivételtől eltekintve a teljes egészségügyi személyzet nőkből állt. Amint Annabelle elmondta a főnökének, hogy Franciaországba készül, az orvosnak rögtön beugrott ez a kórház. Elsie Inglis felvilágosult és haladó gondolkodású nő volt, aki a szüfrazsett mozgalomban is részt vett, A nőknek fenntartott Edinburgh-i Orvostudományi Egyetemen sajátította el a hivatás alapjait. Saját orvosi iskolát nyitott, és egy nők által irányított kórházról álmodott. Az orvos, aki Annabelle-t beajánlotta hozzá, meggyőződéssel vallotta, hogy Inglis neve garancia az intézmény feddhetetlenségére és kiváló egészségügyi szakmai színvonalára. A de Royaumont apátságot bocsátották a rendelkezésére, és kollégáival 1914 decemberében, az európai háború kitörése után megkezdték a működésüket. A hírek szerint sok sebesültet vittek hozzájuk a tábori kórházakból, akik az első, hevenyészett ellátás után náluk kapták meg a megfelelő kezelést. Annabelle-t lenyűgözték a hallottak, pontosan ez a hely volt az, amire vágyott, és bízott benne, hogy a kórházban is szívesen vesznek majd még egy segítő kezet. Mindegy volt neki, hogy sürgősségi ellátást vagy kórházi munkát osztanak-e rá. Bármit kívánjanak tőle, kész teljesíteni. Most már semmi sem kötötte a hazájához. Nem volt otthona, családja, férje, és még a legjobb barátnője is eltaszította magától. Josiah családja és a szülei baráti köre pedig még Hortie-nál is jobban felháborodott a hír hallatán. Mióta a férfi elhagyta a várost, mindenki azzal vádolta Annabelle-t, hogy hűtlenségével elűzte a férjét. Minden létező módon megszégyenítették, az igazságot azonban senkinek sem mondhatta el. A legjobb, amit tehetett, hogy elmegy. Annabelle a következő napokat pakolással töltötte. Mindent összecsomagolt. Nagy ládákban raktárba vitette mindazt, amire nem volt szüksége. Új útlevelet is kellett csináltatnia, mert tizenhat éves kora óta nem járt külföldön. Helyet foglaltatott a Saxoniata, és jövendő franciaországi munkájára gondolva, vásárolt néhány strapabíró ruhát. Odaát semmiféle cicomára és eleganciára nem lesz szüksége, így a családi ékszereket letétbe helyezte az apja bankjában. A szükséges pénzügyleteket is elrendezte. Egyetlen ismerősének sem számolt be a terveiről- Szeptember végén VisszamentNewportba, hogy búcsút vegyen Balnche-tól és a
személyzet többi tagjától. Télre mindössze öten maradtak, így is éppen elegen voltak, hogy rendben tartsák a villát. Annabelle tisztázta Blanche-sal a tennivalókat, és azt is elmondta/hogy sokáig lesz távol, Az idős asszonyt nagyon elkedvetlenítették á történtek, könnyek között kesergett ifjú úrnője balsorsán, és már előre aggódott, hogy Franciaországban micsoda szörnyűségek leselkednek rá. Mindannyian tudták, hogy már maga az utazás is óriási kockázatot je-. lent az aknamezőkkel teletűzdelt és tengeralattjárókkal ellenőrzött tengeren. Blanché látta, hogy mindez egyáltalán nem érdekli Annabelle-t. Az égvilágon semmit sem veszíthet az, akinek nincs miért élnie. A fronton talán új értelmet nyer az élete. A nő egész orvosi könyvtárát is magával vitte, mert nem lehetett tudni, mikor lesz rá szüksége. Amikor két nappal később elindult Newporfból, az egész személyzet megkönnyezte, és miközben integettek neki, azt találgatták, vajon látják-e még valaha. New Yorkban elköszönt az Ellis Island-i munkatársaitól és a legkedvesebb kis betegeitől. Mindenki szomorú volt, amiért elmegy, de senkinek sem mondhatta el, hogy mi késztette erre a lépésre. Mindössze annyit árult él a vezető doktornak, hogy önkéntesnek jelentkezik egy francia hadikórházba. Fájó szívvel vált el a kollégáitól, akiket őszintén megkedvelt az utóbbi pár évben. Már minden holmiját elvitette, egyedül a bőröndjei és azok a dolgai maradtak Josiah lakásában, amiketbe akart csomagolni az útra. Az egyszerű ruhákon kívül csak néhány meleg blézert és kabátot vitt magával. Mindent begyömöszölt három kézipoggyászba. Mivel az egész utat a kabinjában akarta tölteni, nem kellett' estélyi ruhát vinnie. Kiváltotta az útiéveiét. A jegyet is a lánykori nevére foglaltatta. Az utazás előtti utolsó napon hosszú sétát tett a városban, és elzarándokolt a szülei házához. Ez maradt az egyetlen dolog, amitől búcsúzkodnia kellett. Megállt a régi otthona előtt, és egy pillanatra eltöprengett rajta, menynyi mindent elveszített már. Közbén megpillantotta az egyik régi szomszédjukat, aki felismerte, és dühödt arckifejezéssel meredt rá, majd szó nélkül sarkon fordult, felsietett a lépcsőn, és becsapta maga mögött az ajtót. Ahogy visszafelé tartott Josiah lakásába, felidézte a történteket, és mindez csak megerősítette abbéli elhatározásában, hogy mennie kell. Nem volt többé maradása New Yorkban. Az utazás napján kora reggel Thomas kísérte ki Annabelle-t a Cunard Hajózási Társaság dokkjához, az útipoggyászát pedig felvitte a fedélzetre. A Saxonia egy tizenöt éves tengerjáró hajó volt, utas- és teherszállításra építették. Négy óriási árboca és a kéménye a magasba emelkedett. Tervezői nem a sebesség, hanem a szállítókapacitás növelését tartották szem előtt. A hajó tizenöt csomós sebességgel szelte át az Atlanti-óceánt. Nem volt különösebben fényűző a fedélzeté, de teljes kényelmet nyújtott. Mivel a teherszállítást kifizetődőbbnek ítélték, az utastér rovására növelték a rakodóteret. Az első osztály a háború kitörésé óta szinte kongott az ürességtől. A hajó meg sem közelítette azon. óceánjárók színvonalát, amelyekkel Annabelle korábban utazott, de az ilyesmi sohasem érdekelte, és ezúttal megelégedett egy másodosztályú fülkével. Két fiatal matróz jelentkezett, hogy elkíséri a kabinjához, Thomas pedig melegen megölelte búcsúzó-tű. A sofőr ezután bérelt garázsba viszi a kocsit, amelyet a bank Annabelle utasítására elad majd. Mivel Annabelle nem tudta megmondani, mikor jön vissza, Thomasnak más állás után kellett néznie. A férfi még akkor is integetett neki, amikor fél órával később a Saxonia lassan kifutott a kikötőből. A fedélzeten gondterheltek voltak az emberek: mindenki tudta, milyen kockázatokkal jár egy ilyen utazás. Csak azok vágtak neki, akiknek alapos okuk volt rá. Most már senki sem szelte át az óceánt csak úgy, szórakozásból. Annabelle a fedélzetről nézte, ahogy a. Szabadság- , szobor eltűnik a láthatáron. Még egyszer búcsút intett Ellis Islandnek, majd bement a lakosztályába. Elővette az egyik könyvét, hátha az olvasás eltereli a gondolatait. Egyre csak az járt a fejében, hogy mi lesz, ha
torpedótámadás éri őket. Ez volt az első tengeri utazása azóta, hogy a családját szerencsétlenség érte. Feszülten figyelte a haj ó zúgását, és azon tépelődött, hogy milyen közel merészkedhetnek a németek az amerikai partokhoz, és mikor támadják meg őket. Valamennyi utas fejében hasonló gondolatok kergették egymást. Annabelle egyedül fogyasztotta el a vacsoráját a kabinjában, és az éjszaka nagy részét éberen töltötte. Azon tűnődött, vajon biztonságban ki tudnak-e majd kötni, s hogy mire számíthat francia földön. Oda megy, ahol a leginkább szükség van a szolgálataira. Mivel a hazája nem lépett be a háborúba, csak magánemberként vállalhatott önkéntes munkát. Akadt pár rokona, akik szintén így támogatták a szövetségeseiket. Az egyik Astor-ági unokatestvére tábori kórházat működtetett, egy Vanderbilt pedig szintén önkéntesnek állt. Ám válása akkora botrányt kavart, hogy még csak érintkezésbe sem mert lépni a rokonaival. Franciaországban teljesen magára lesz utalva. Annabelle elszántsága nem ismert határokat. Még a legalantasabb munkákat is kész volt elvállalni. A hírek szerint a lövészárkok és a kórházak is tele voltak sebesültekkel. Ha épségben átjutnak/egész biztosan lesz feladata. Az Ellis Island-i egészségügyi személyzettől rengeteget tanult, és nap mint nap tanulmányozta az orvosi könyveit is. Már akkor is több értelme lesz az életének, ha csupán egy mentőautót vezet. New Yorkban örökösen menekülnie kellett volna az előkelő körök ellenszenve elől. Bár Josiah csak jót akart, a válás az újrakezdés ösz-szes lehetőségétől megfosztotta. A férfi nem gondolta végig tettének következményeit. Annabelle-t ártatlanul ítélték el, és soha senki nem fog tőle bocsánatot kérni. Az ítéletet egy életre meghozták, bűne tel-i jes bizonyosságot nyert. És Josiah titkát soha, semmilyen körülmények között nem fedhette fel. Az, amit takargatott, még a házasságtörésnél is nagyobb bűnnek számított. Ha fény derült volna férje Henryvel folytatott hosszú szerelmi kapcsolatára és a fertőzésre, amelyet mindketten elkaptak, az végképp tönkreteszi a két embert. Annabelle képtelen volt leleplezni őket. Még mindig szerette a férfit, aki tudtán kívül feláldozta őt. Megesküdött, hogy megőrzi a titkát. A nő számára valóságos megváltás volt az elutazás. Franciaországban senki sem ismerte. Először is ki kellett találnia, hogy özvegynek vagy hajadonnak adja-e ki magát. Josiah-nak sajnos sok ismerőse volt Európában, akik tudták, hogy életben van, és joggal vádolták volna azzal, hogy hazudik. A nő választása ezért a hajadonságra esett. Ismét Annabelle Worthington lett, mintha kétévnyi házassága nem is létezett volna. Már csak az ő szívében és emlékeibén élt. Josiah iránt érzett szeretete pedig olyan mély volt, hogy még a gyarlóságaiért is meg tudott bocsátani neki.: Éjjel, miközben a hajó lágyan ringatózott, Anna-belle-nek az is az eszébe jutott, hogy ha Franciaországban a halálát leli, nem kell többé semmiféle veszteséget elviselnie. Biztos volt benne, hogy a válásuk ellenére is nagy csapás lenne számára Josiah halála. Minden vágya az volt, hogy boldog házasságban éljenek, és gyerekeket szülhessen neki. Hortie talán nem is fogta föl, micsoda szerencséje van, hogy normális férje és gyerekei vannak. Annabelle viszont a legjobb barátnőjét is elveszítette. Ismerősei mind egy szálig őt hibáztatták a válásért, de Hortie viselkedése rázta meg a legjobban. És miközben a Saxonia legénysége óvatosan átkormányozta a hajót az óceánon, Annábelle-ben egyre határozottabban tudatosult, hogy teljesen magára maradt. Ez pedig csakis rémülettel tölthetett el egy ifjú hölgyet, akit először a szülei, azután pedig a férje óvott a világtól. A szerettei és a tisztessége is odaveszett. Most már sohasem moshatja le magáról a házasságtörés bélyegét. Könnyesre sírta a párnáját. A hajó aznap éjszaka akadály nélkül haladt az óceánon. Megkettőzték az őrséget, hogy biztosan felfedezzék az aknamezőket. Kiszámíthatatlan volt, hogy a német tengeralattjárók hol törnek felszínre, vagy hogy milyen közel lopakodnak a hajóhoz. Nem sokkal azután, hogy kifutottak a kikötőből, mentési gyakorlatot rendeztek. Mindenki tudta, hogy melyik mentőcsónakhoz kell mennie, a kabinokban pedig jól látható helyen mentőmellények lógtak.
Békeidőben ezek sokkal kevésbé voltak szem előtt, ám a Lusitania májusi elsüllyesztése után a Cunard Hajózási Társaságnak nem volt más választása. Minden lehetséges biztonsági előírást be kellett tartaniuk. A mentőmellények látványa viszont még inkább fokozta az amúgy is érzékelhető feszültséget. Annabelle nem elegyedett szóba senkivel. Az utasok listáján szülei két ismerősét is felfedezte. New York-i élményei után azonban egyetlen porcikája sem kívánta a botrányt. Napjai nagy, részét a kabinjában töltötte, napnyugtakor pedig, amikor mindenki a vacsorához készülődött, magányosan sétált a fedélzeten. A vacsoráját is egyedül fogyasztotta el. Bár próbálta olvasással elterelni a figyelmét/ édesapja és bátyja halála mindig ott motoszkált á fejében. A Lusitania elsüllyesztése pedig, ha lehetséges, még a Titanic katasztrófájánál is tragikusabb történet volt, ami szintén nem szolgált Annabelle megnyugvására. A nő legtöbbször feszülten és idegesen üldögélt, alig aludt, bár a hosszú, ébren töltött órák alatt nagyon sokat tanult. A kajütjéért felelős szobalánynak sem sikerült rávennie, hogy elmenjen az étterembe vacsorázni. A második estén maga a kapitány is meghívta őt az asztalához, A legtöbb utas ölni tudott volna ezért a megtiszteltetésért, de arra való hivatkozással, hogy nem érzi jól magát, Annabelle udvariasan visszautasította a meghívást. Aznap elég nyugtalanul háborgott a tenger. Hadd higgyék csak, hogy elkapta a ten-geribetegség. Egyébként az egész út alatt kiválóan érezte magát. A szobalány és a lakáj meg mertek volna esküdni rá, hogy valami óriási csapás érte a nőt. Fiatal volt és gyönyörűségesen szép, de elmondhatatlanul szomorú, Nem kerülte el a figyelmüket az sem, hogy Annabelle gyászol. Azon tanakodtak, hogy vajon a férjét vagy a gyerekét veszítette-e el. Ahhoz kétség sem fért, hogy valami megrázkódtatás érte. Fájdalmas emlékekkel teli romantikus hősnőnek tűnt, ahogy kora esti. sétái során a naplementét nézte. Tekintete messzire révedt, és azon tűnődött, vajon látja-e még Josiah-t az életben. Henryt viszont megpróbálta messzire űzni a gondolataiból. Nem akarta meggyűlölni. Amikor visszatért kényelmes lakosztályába, gyakran látszott úgy, mintha sírt volna. Általában fátyol mögé rejtette az arcát, és hatalmas kalapjai is azt a célt szolgáltak, hogy ne láthassák meg, és ne ismerhessék föl. Miután nem lehetett többé önmaga, elkel-lett tűnnie a saját világából. Erőnek erejével szakította el magát mindattól, ami korábban ismerős volt, és biztonságot nyújtott neki, hogy a betegek és sebesültek szolgálatának szenteli az életét. Ez volt minden, amire vágyott. . Szülei newporti villáját leszámítva, még csak otthona sem volt. A három bőrönd tartalmán kívül mindene egy New York-i raktár mélyén hevert. Szobalánya elpletykálta az élelmezési tisztnek, hogy a nőnek egyetlen utazóládája sincs, pedig az ő társadalmi helyzetében ez szinte elengedhetetlen úti. kellék. Értékes szőrme és ékszer kiegészítői sem voltak, sőt még estélyi ruhája sem. Pedig a beszéde, a tartása, a járása és a finom viselkedése alapján úgy tűnt, hogy jó családból származik. A szeméből áradó szomorúság miatt, amit nap mint nap látott, a fiatal szobalány őszintén megsajnálta Annábelle-t. Körülbelül egyidősek lehettek, és a bánatos fiatalasszony mindig olyan kedvesen bánt vele. A negyedik naptól fogva, amikor már kezdtek Európa partjaihoz közeledni, a hajó meglepően lelassult. A nagy test alig mozdult a vízen. Az őrség vezetője valami gyanúsat észlelt, attól tartott, hogy egy tengeralattjáró cirkál a közelben. Valamennyi utas rettegett. Néhányan már a mentőmellényt is magukra vették, bár még el sem hangzott a riadó. Ez volt az első alkalom, hogy Annabelle fényes nappal a fedélzeten mutatkozott. Tudni akarta, mi történik körülötte. Egy tiszt sietett a segítségére, aki azonnal felfigyelt a kalap és fátyol mögé rejtőző nő szépségére. Árra gondolt, neves színésznő lehet, aki inkognitóban utazik, Vagy valamilyen más híresség. Annabelle jól szabott fekete kabátot viselt, és amikor lehúzta az egyik kesztyűjét, a férfi láthatta, milyen finom a keze. A többi utas távolabb, volt tőlük. Néhányan ácsorogtak és beszélgettek, mások az asztalok körül kártyáztak. Miután a tiszttől kielégítő választ kapott, Annabelle rövid sétát tett a fedélzeten, majd visszatért a kabinjába.
Eléggé meglepődött, amikor ugyanaz a fiatal tiszt késő délután bekopogtatott az ajtaján. A kezében éppen könyvet tartott, hosszú szőke haja pedig kibontva terült szét a vállán. Olyan volt, mint egy fiatal lány, a férfit pedig egyre jobban lenyűgözte a szépsége. A nő már rég le vehette a kabátját, fekete blúzt és hosz-szú fekete szoknyát viselt. A tiszt a szobalányhoz hasonlóan azt gondolta, ifjú özvegy, de elképzelni sem tudta, mi keresnivalója lehet Európában. Azt mondta, azért jött, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e, nem nyugtalankodik-e, amiért a hajó még mindig lassabban halad. Annabelle félénk mosoly kíséretében biztosította a férfit, hogy jól érzi magát. A tiszt nem tudta meglepetését palástolni, amikor észrevette, mit olvas. A kezében dr. Randolph Vir-chow orvosi könyvét tartotta, s még két másik tanulmány is hevert az asztalon, dr. Louis Pasteur és dr. Claud Barnard, a modern orvostudomány szaktekintélyeinek tollából. Ez a három könyv volt Annabelle bibliája. - Orvostudományt tanul? - képedt el a tiszt. Szokatlan volt, hogy egy nő ilyesmit olvasson, bizonyára ápolónő lehet. Ez azonban sehogyan sem illett a nő származásáról kialakított képbe. - Igen... Nem.,. Nos, nem teljesen — motyogta zavartan Annabelle! - Egyszerűen csak szeretek orvosi könyveket olvasni. Ez az egyik kedvtelésem. -A bátyám orvos - jelentette ki a férfi láthatóan büszkén. - Nagy koponya. Az édesanyám meg ápolónő. - Lázasan kereste a közös témákat. A nő rejtélyes volt és a férfi még mindig azon törte a fejét, vajon miért utazik Franciaországba. Talán ott van a családja. Máskülönben miért vállalkozna egy nő erre a veszélyes átkelésre? - Ha tehetek valamit önért, Miss Worthington, kérem, jelezze. Annabelle bólintott. Furcsa volt ismét a régi nevét hallania. Mintha az idő kerekét visszaforgatták volna, és ismét gyerek lenne. Nagyon büszke Volt arra, hogy Mrs, Millbank lehetett. A saját nevét hallva olyan érzés kerítette hatalmába, mintha nem is érdemelte volna meg Josiah nevét. Pedig közösen határoztak így. Volt férje kérvényezhette volna a bíróságon, hogy maradjon minden a régiben, de mindketten úgy látták jónak, ha Annabelle ismét a lánykori nevét használja. Ez így sokkal egyszerűbb és tisztességesebb volt, de a nőnek ettől még nagyon fájt, hogy elveszítette az asszonynevét. - Nagyon szépen köszönöm - felelte udvariasan. A tiszt meghajolt, Annabelle pedig bezárta mögötte az ajtót, és visszatért a könyvéhez. Sötétedés után hagyta csak el a kabinját. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy megérkezzenek. Az utazásnak mintha sohasem akart volna vége szakadni. A fülkéje falai közé zárva, még ha önkéntes volt is ez a száműzetés, nagyon lassan telt az idő. Ráadásul a parthoz közeledve egyre lassított a hajó. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a pontos érkezésnél sokkal fontosabb az óvatosság, hogy biztonságban érjék el a szárazföldet. A következő nap még az előzőnél is nyugtalanítóbb volt. Kora réggel az őrszemek a hajó jobb oldalán lévő figyelőállásból távoli aknamezőt fedezték fel. A szirénák megszólaltak, az utasok pedig kirajzottak a fedélzetre, ahol a legénység tájékoztatta őket a történtekről. Mindenki magára húzta a mentőmellényét, amit aztán egész nap le sem vehettek. Annabelle olyan hirtelen hagyta el a kabinját, hogy nem tudta fölvenni a kalapját és a fátylát. Meleg, napos idő volt, lágy szellő lengedezett. A haja egyszerűen hátra volt simítva, és fekete Vászonruhát viselt Az ismerős tiszt mosolyogva közeledett felé. - Nem kell félnie, csak elővigyázatosság - nyugtatta meg a nőt. - Elhárítjuk a veszélyt. Az embereink felkészültek. Egyből kiszúrták az aknamezőt. Annabelle megnyugodott, de a vészhelyzet kissé fölkorbácsolta az idegeit. - A szüleim és a bátyám a Titanicon utaztak - szaladt ki a száján önkéntelenül is. Valósággal borzongott, ahogy alig hallhatóan kiejtette a szavakat, majd meggyötört tekintetét a tisztre emelte. Nagyon sajnálom - válaszolta a férfi. - De ne aggódjon, kisasszony, olyan velünk nem eshet meg. A kapitány ura a helyzetnek.
A felfedezett aknamező miatt azonban egy újabb nap következett, amikor csak lopakodhattak a vízen. A következő két napban pedig, ahogy lassan megközelítették Franciaországot, még elővigyázatosabbnak kellett lenniük. Végül összesen hét nap alatt tették meg az utat. Hajnali hatkor futottak be Le Havre kikötőjébe, amikor az utasok többsége még aludt. A reggelit csak hétkor szolgálták fel, az utasokat pedig kilenckor vitték ki a vonatcsatlakozáshoz. A Saxonia az aknamezők miatt az Egyesült Államokból egyenesen Franciaországba ment, majd ezt követően Liverpool felé vette ' az irányt, mert a southamptoni kikötőt a hadsereg részére tartották fent. Annabelle útra készen állt a fedélzeten, amikor kikötöttek. Az ismerős fiatal tiszt észrevette, és odament hozzá. A nő izgatottnak és élénknek tűnt, a férfi rövid ismeretségük alatt még egyszer sem látta ilyen jókedvűnek. Talán csak azért volt olyan szomorú, mert a hajóút felidézte benne a rossz emlékeket. A tengeren uralkodó hadiállapotok miatt pedig senkinek sem volt túlságosan rózsás kedve. Az utasok szívéről nagy kő esett le, hogy biztonságban megérkeztek a kontinensre. -Boldog hogy Párizsba mehet? - érdeklődött a férfi vidáman. A nő csillogó szeme láttán a tiszt fejében még az is megfordult, hogy talán a vőlegényéhez siet. Mosolyogva nézte a reggeli napsütésben, ahogy Miss Wor-thington biccent a fejével. Kalapban volt, de nem tett rá fátylat, így a férfi egyenesen belenézhetett a kék szemébe. - Igen, de nem maradok sokáig - felelte röviden. A válasza eléggé meglepte a tisztet. Mostanában senki sem érkezett villámlátogatásra Európába. Túlságosan nagy volt a kockázat, különösen ha az ember amúgy sem akart sok időt itt tölteni. - Csak nem megy vissza? - Remélem, nem kell. Egy Párizs környéki kórházban szeretnék dolgozni, ami úgy ötven kilométerre van a fronttól. - Ez nagyon bátor dolog öntől - jegyezte még elismerően, ugyanakkor sehogyan sem fért a fejébe, hogy egy ilyen szép és fiatal nő mit kereshet a vérontás kellős közepén. Worthington kisasszonyt azonban szemmel láthatóan nagyon felvillanyozta ez a kihívás. Ez azt is megmagyarázta, hogy miért olvasott orvosi könyveket, amikor bekukkantott hozzá. - Biztonságban lesz ott? - kérdezte óvatosan, mire Anna-belle elnevette magát. - Éppen eléggé - vágta rá. Ha rajta múlott volna, egyenesen a frontra megy, de csak képzett egészségügyi szakemberekés katonák teljesíthettek ott szolga- . latot. A de Royaumont apátságban működő kórház rendkívüli helynek ígérkezett, és volt rá némi esély, hogy neki is komolyabb munkát adjanak. - Még ma odamegy? - kérdezte kíváncsian a tiszt, mire Annabelle megrázta a fejét.. - Ugy gondoltam, Párizsban töltöm az éjszakát, és csak holnap folytatom az utamat. A kis település pontosan harminc kilométerre északra feküdt Párizstól, és Annabelle még nem tudta, hogyan fog eljutni oda. - Maga nagyon bátor, hogy egyedül vállalkozott az útra.- fűzte hozzá a tiszt csodálattal. Ezt a nőt bizonyára világéletében féltve őrizték, és ' nem volt hozzászokva, hogy meg kell védenie magát. A férfi nem tudhatott róla, hogy nem maradt más választása. Annabelle kizárólag ezen a módon kezdhetett új életet, vagy legalábbis így szabadulhatott ki abból a közegből, amely előbb-utóbb megfojtotta volna. A fiatal tiszt elment a dolgára, Annabelle pedig visszatért a kabinjába, hogy lezárja a poggyászait. Hét órára teljes menetfelszerelésben állt. Megköszönte a szobalány becsületes munkáját és kedvességét, és csinos kis borravalót nyújtott át neki egy borítékban. Ez alkalommal kivételesen az étteremben fogyasztotta el a reggelijét. Most mutatkozott először nyilvánosság előtt, mióta útra keltek, de túl nagy volt az izgalom ahhoz, hogy bárkinek is feltűnjön a jelenléte. Az emberek búcsúzkodtak új barátaiktól, és élvezettel fogyasztották a hajószakács konyhájának utolsó kiadós reggelijét.
Annabelle az elsők között szállt le. A kedves fiatal tiszttől is elköszönt, aki még egyszer megkereste, hogy sok szerencsét kívánjon neki. Miközben elfoglalta hálófülkéjét a vonaton, tudta, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó fényűzés az életében. Ha szerencséje van, a következő naptól éppúgy kemény munkával telnek a napjai, mint az apátsági kórház valamennyi dolgozójának. Á csomagjaival egyedül is ügyesen boldogult, és a párizsi Garé dü Nord pályaudvaron sikerült taxit fognia. Nem volt éhes, mert a vonaton megebédelt, így egyenesen a hotelba ment. A Hollandé Hotelban foglalt szállást a Montmartre közelében, a kilencedik kerületben. Útközben többször látott kék sisakos férfiakat, akik négyes csoportokba verődve bicikliztek. Ok őrizték a város rendjét. A kávéházak hívogató teraszai viszont üresen árválkodtak. Ez volt a legszembetűnőbb változás, mióta tizenhat éves korában itt járt. Vihar előtti csönd ült a városon, az utcákon alig akadtak férfi járókelők. Sokakat besoroztak a hadseregbe és elvittek a frontra, ahol a hazájukért és az életükért küzdöttek. A város ezt leszámítva éppen Olyan szép volt, mint a nő emlékeiben. A Concorde' tér ugyanolyan fenségesen terült el, mint régen, akárcsak a Champs Élysées. Ragyogó őszi idő fogadta, amikor a taxi megállt a hotel bejárata előtt. Nagyon idős és rozoga bácsi üdvözölte a recepciós pultnál, de ez egyáltalán nem volt meglepő. Felvezette Annabelle-t első emeleti szobájába, amely kicsi, volt ugyan, de világos, és éppen besütött a szeptemberi nap. Az ablakok a hotel parkjára néztek. Az ízlésesen elrendezett asztalok körül néhányan éppen ebédeltek. A nő megkérdezte a portástól, hogyan juthatna el másnap Asniéres-be. Szerette volna kinyomozni a közlekedési lehetőségeket. Neveltetésének hála, folyékonyan beszélt franciául, amire most égető szüksége is volt. - És miért akar odamenni? - vonta kérdőre a porfás. Az öregúr,bizonyára túl veszélyes terepnek ítélte a fronthoz közeli területet, Annabelle-t azonban ez hidegen hagyta. Megpróbálta finoman az idős ember értésére adni, hogy jól megfizetné az illetőt, aki elviszi oda. Bár még nem tudta biztosan, hogy ott maradhat-e a kórházban, alapvetően optimista volt. Az Ellis Island-i orvos ajánlólevele ott lapult a táskájában. -Az asniéres-i apátságba szeretnék eljutni - magyarázta. , - Ott már nincs apátság -. világosította fel az öregúr. - Egy kórház nyüt a helyén, ahol csak hölgyek dolgoznak. Tudom - mosolyodott el Annabelle.— Ezért megyek oda.-Ápolónő talán? - A nő megrázta a fejét. . Az öregúr nem tudta hová tenni az,ifjú hölgyet. A szálloda épp megfelelő lett volna egy ápolónőnek, de egyszerű ruházata ellenére a kisasszony nagyon is arisztokratikus megjelenésű volt. — Nem, csak egyszerű egészségügyi dolgozó vagyok, ha éppen engedik, hogy belekontárkodjam, ef-' féle munkákba - válaszolta szerényen Annabelle. A portás elismerősen horkantott. -Azért jött, hogy segítsen sebesült honfitársaimon? - Annabelle ezúttal habozás nélkül bólogatott. Aznap este az öregúr egy kis palack finom bort küldött a vacsorája mellé. - Ön nemes szívű ember. Egy rendkívüli nő! - jegyezte meg, amikor legközelebb találkoztak. -Köszönöm - érzékenyült el Annabelle, aki tudta, hogy egész New York és Newport felhördült volna erre a kijelentésre. Az Öregúr végül az unokaöccsét kérte meg, hogy vigye el az ifjú hölgyet Asniéres-be. A fiú egy évvel ezelőtt megsebesült a fronton, és elveszítette néhány ujját, de a portás kezeskedett érte, hogy, Jean-Luc megbízható sofőr. Csak azt sajnálta, hogy a kisasz-szonynak teherautón kell utaznia, de ez volt az egyetlen járművük. Annabelle biztosította róla, hogy így is remek lesz.
Az izgalomtól alig jött álom a szemére. Nem tudta, mit tartogat a holnap, és hogy egyáltalán befogadják-e az apátságban. Csak imádkozhatott azért, hogy így legyen
14. Fejezet Annabelle és a portás unokaöccse, Jean-Luc másnap reggel hatkor nekivágtak az útnak. A nap épp akkor kelt fel Párizs fölött. A reggeli fényben lélegzetelállítóan gyönyörű volt a város. Jean-Luc megemlítette, hogy előző nap óriási ütközet kezdődött Champagne-ban. Ott ez már a második csata volt, százkilencven-ezer katona pusztult el vagy sebesült meg a harcok során. Annabelle némán és rémülten hallgatta a híreket, fel sem tudta fogni az áldozatok számát. De hát éppen ezért jött ide. Menteni akarta, ami menthető, segíteni a szerencsétlen emberi roncsoknak, amennyire csak tőle telik, ha mással nem is, pár vigasztaló szóval. Könnyű fekete gyapjúruhát, fekete harisnyát és csizmát viselt. Orvosi könyveit a táskájában vitte, a retiküljében pedig tiszta fehér kötény lapult. Ellis Islanden is így kellett öltözködnie, csak egy árnyalattal világosabb ruhát hordott akkoriban, mert még nem gyászolt. Szinte csak fekete ruhát hozott magával. Három óráig tartott, míg biztonságos mellékutakon elértek a kórházba. Az utak nagyon rossz állapotban voltak: keréknyomok és kátyúk szabdalták a felületüket. Ám egyetlen helybeli férfi sem akadt, aki kijavíthatta volna a hibákat. Minden épkézláb ember a hazájáért harcolt, és nem maradt otthon más, csak az öregek, az asszonyok, a gyerekek, és a szabadságolt sebesültek. Annabelle-t nem zavarták a rossz útviszonyok, pedig sokat zötykölődtek Jean-Luc furgonján. Rendes körülmények között a fiatalember baromfiszállítással foglalkozott. A nőt határozottan feldobta a poggyászából kiálló tollpihék látványa. Szórakozottan lenézett a kezére, hogy rendben van-e a körme. Amikor a szeme sarkából meglátta, hogy a gyűrűsujján nincs semmi, egy pillanatra belesajdult a szíve. Augusztus óta nem hordta a jegygyűrűjét, de még mindig nem szokott hozzá a hiányához. A többi ékszerével együtt azt is a bankban hagyta. Az eljegyzési gyűrűje szintén oda került, mivel a férfi ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa. De most nem rágódhatott ilyeneken. Délelőtt kilenc órakor érkeztek meg a de Royau-mont apátságba. A tizenharmadik századi épületen csak kisebb rongálódások látszottak, egyébként olyan volt, mint egy nyüzsgő méhkas. Az udvaron egyenruhás ápolónők segítették tolószékbe a rászorulókat, mások a kórház különböző részlegei között cikáztak. Még a hordágyakat is nők vitték, ha mentőautók futottak be, azokat ugyancsak nők vezették. Az orvosi állomány is nőkből verbuválódott. Úgy tűnt, a sebesülteken kívül nem is volt más férfi a kórházban. Annabelle csak néhány perc múlva fedezett fel egy férfi doktort, aki a bejárat felé sietett. Soha életében nem tapasztalt még ehhez foghatót. Miközben tanácstalanul vizsgálódott, Jean-Luc afelől érdeklődött, hogy megvárja-e. - Igen, legyen szíves, ha nincs más dolga - kérte a nő, de közben egy kissé elbizonytalanodott. El sem tudta képzelni, mihez kezd vagy hová megy, ha itt nem kap munkát. Mindenképpen úgy tervezte, hogy Franciaországban marad, esetleg még Angliába mehetett volna. Semmiképpen sem akart visszatérni az Egyesült Államokba. Szeretett volna jó sokáig messze lenni az otthonától, vagy talán örökre búcsút mondani neki. De el kellett hessegetnie ezeket a gondolatokat, mert itt volt az ideje, hogy intézkedjen. - Beszélni akarok a vezetőkkel, hogy megtudjam, szükségük van-e rám - tájékoztatta a terveiről Jean-Lucöt. Ha pedig felveszik, szállásra is szüksége lesz. Egy sufniban vagy egy garázsban is szívesen meghúzta volna magát. Annabelle keresztülment az udvaron, és megpróbált eligazodni a kórház különböző részei között. Megpillantott egy nyilat, amely az árkádok alatt megbúvó irodák felé mutatott, és az a felirat állt rajta, hogy „Adminisztráció''. .- .
Az egyik helyiségben nők garmadája ült egy asztalnál, akiknek női mentőautó-sofőrök jelentették aznapi teljesítményüket. Rekordmennyiségű sebesültet fogadtak, csak néhány tábori kórház múlta őket felül, azok azonban sokkal közelebb is voltak a tűzhöz. Eszeveszett hajtás folyt, mégis tisztaság és rend uralkodott a szobában. Az asztalnál dolgozó nők többnyire franciák Voltak, de Annabelle angol akcentust is kihallott a zsivajból. A mentősök különítménye egytől egyig fiatal francia nőkből állt, akik idevalósiak voltak, és az apátságban kaptak kiképzést. A legtöbben tizenhat év körülinek tűntek. Minden környékbelit befogtak valamilyen szolgálatra. A maga huszonkét évével Annabelle idősnek számított közöttük, bár külsőre senki sem tudta volna megállapítani éveinek számát. A korára már csak azért sem lehetett kifogás, mert részben emiatt is, jóval nagyobb tapasztalattal bírt, mint a többiek. -Van itt valaki, aki az önkéntesek szervezésével foglalkozik? - kérdezte Annabelle hibátlan franciasággal. - Igen, én lennék az - mondta egy vele körülbelül egykorú nő, és kedvesen rámosolygott Annabelle-re. Olyan egyenruhát viselt, mint amilyet az ápolónők, dé most az íróasztalnál ült. Dupla műszakban dolgozott, mint a kórházban mindenki más is. A mentősöknek, az orvosoknak és a műtősnővéreknek olykor huszonnégy órán keresztül is talpon kellett maradniuk, ha a szükség úgy diktálta. - Mihez ért, mit tudna csinálni? - kérdezte á fiatal nő a pult mögül. ', Annabelle közben felvette a kötényét, hogy jobb benyomást keltsen, A komor fekete ruha miatt úgy tűnt, mintha a helybeli orvosok és nővérek uniformisát keresztezték volna. A véletlen igen találó dolgot produkált, Annabelle tudása ugyanis valahol a két szint között mozgott. - Máris mutatom az ajánlólevelemet - mondta lámpalázasan, és előhalászott egy borítékot a táskájából. Csak nehogy elutasítsák. Mi van, ha kizárólag végzett ápolónőket vesznek fel? Tizenhat éves korom óta dolgozom egészségügyi önkéntesként különféle kórházakban, az utóbbi két évben Ellis Islanden teljesítettem szolgálatot. Bevándorlókat kezeltem, és leginkább á fertőző betegségekben ismerem ki magam. Azelőtt a New York-i rokkantkórházban dolgoztam. Az ott szerzett tapasztalataimat talán itt is tudnám kamatoztatni - hadarta Annabelle lelkesen. - Milyen képesítése van? - kérdezte a nővér, ahogy átfutotta az Ellis Island-i doktor ajánlólevelét. A doktor nagy elismeréssel nyilatkozott Annabelle-ről. Azt írta/hogy ő a legtehetségesebb egészségügyi asszisztens, akivel valaha együtt dolgozott, a legtöbb ápolónőnél, sőt néhány orvosnál is felkészültebb. Annabelle pironkodva hallgatta a sok dicséretet. - Valójában nincs képesítésem - vallotta be Annabelle. Nem akart valótlan dolgokat állítani és színlelni. - Rengeteg szakirodalmat olvastam, különös tekintettel a fertőzőbetegségekre, az ortopédsebészetre és az üszkösödő sebekre. A nővér bólogatott, s közben alaposan végigmérte. Rokonszenvesnek találta Annabelle-t. Szinte sóvárgott a munka után, ami azt sejtette, hogy sokat jelent számára a gyógyítás. - Kitűnő ajánlólevele van-ismerte el elragadtatottan a nővér. - Felteszem, amerikai. Annabelle bólintott. A fiatal ápolónő brit volt, de a kiejtéséről már lekopott az akcentus. Annabelle nyelvtudása nagyjából hasonló szintű volt. - Igen - felelte a nő. - Csak tegnap érkeztem Franciaországba. - És miért jött ide? - kérdezte kíváncsian a nővér. Annabelle tétovázott egy darabig. - Önök miatt. Attól az orvostól hallottam erről az intézményről, aM az ajánlólevelemet írta. Úgy éreztem, ez a hely éppen megfelelő lenne nekem, gondoltam hát, megnézem, akad-e valami egy magamfajtának is. Bármit megcsinálok, amire szükség van: ágytálat cserélek, műtőt takarítok. -Tud vezetni? - Egyelőre még nem - bizonytalanodott el Anna-belle. Még soha nem kellett vezetnie, hiszen a családjának saját sofőrje volt. - De mindent szívesen megtanulok.
- Fel van véve - jelentette ki a fiatal brit alkalmazott. - Semmi értelme sem lett volna elküldeni ezt a nőt egy ilyen ajánlólevéllel, ráadásul személyesen is meggyőződött róla, hogy az amerikainak itt a helye. Annabelle szája fülig ért. A sok kockázat nem volt hiábavaló, a sorsa eldőlt, Megérte a fárasztó, rossz emlékektől terhes magányos utazás, melyet aknamezők és tengeralattjárók fenyegetésében tett meg. - Húsz perc múlva jelentkezzen a C részlegen! - Egyenruhát nem kapok? - kérdezte Annabelle, aki még mindig nem tért magához. - így pont megfelelő lesz - mondta a nővér, ahogy a szeme végigfutott a kötényen, azután eszébe jutott még valami. - Van már hol aludnia? - Még nincs. Esetleg van valahol egy kiadó szoba? Akárhol elalszom, nekem a padló is megfelel. -Eszébe ne jusson ilyeneket mondani! - figyelmeztette a nővér. - Még szaván fogják. Az ágy nagy kincs errefelé, és bárki boldogan lecsapna a magáéra. Az alvást úgy oldjuk meg, hogy különböző műszakban dolgozó emberek járnak egy ágyra. Az apácák celláiban akad még hely, a monostori szállás viszont, azt hiszem, teljesen betelt. A maga helyében lefoglalnék egy cellát, vagy keresnék valakit, akinek bekéredzkedhetek az ágyába. Csak körbe kell kérdezni az embereket, valaki biztos befogadja. A nővér megmondta neki, melyik épületben keresse a cellákat, Annabelle pedig kiszaladt egy percre Jean-Luchöz. A küldetése sikerrel járt, felvették a kórházba. Alig tudta elMnni, hogy ekkora szerencséje van. Széles mosollyal ment a baromfiszállítő furgonhoz, amit Jean-Luc elővigyázatosan elrejtett. Bármiféle járműre nagy szükség volt errefelé, és a fiatalember attól tartott, hogy lefoglalják és befogják mentőautónak. - Ezek szerint marad? - kérdezte Jean-Luc, a nő jókedvét látva. - Igen, felvettek-felelte felszabadultan. -Húsz perc múlva kezdek, és addig még szállást is kell találnom. Kivette a poggyászát a furgonból, és elkezdte kihuzigálni a tollpihéket. A férfi felajánlotta, hogy viszi a csomagjait, de Annabelle úgy érezte, jobb lesz, ha egymaga oldja meg. Még egyszer megköszönte Jean-Luc szolgálatait, a számlát még reggel rendezték. A fiatalember búcsúzóul megölelte, két puszit nyomott az arcára, sok szerencsét kívánt, és elment. Annabelle elindult, hogy felderítse a cellákat. Az apácák egykori hálószobái egymás hegyén-hátán sorakoztak. Sötétek, kicsik, nyomasztók és dohosak voltak. Elkeserítően kényelmetlennek tűntek. Mind^ egyikben sokat próbált matrac hevert a földön, azon pedig egy takaró. Néhányon még csak lepedő sem volt. Erről bizonyára az ágyrajáróknak kellett gondoskodniuk. Tizenöt cellára jutott egy fürdőszoba, de a lány Örömmel nyugtázta; hogy a vizet legalább bevezették. Isten szolgálói valóban nem éltek fényűző életet a tizenharmadik században, de azóta sem. Az apátságban már évek óta nem laktak szerzetesek. Magántulajdonban volt, amikor Élsie Inglis átvette és kórházzá alakította. Az egykori kolostor csodálatosan szép, régi épületegyüttese már nem volt ugyan a legjobb állapotban, de a célnak tökéletesen megfelelt. Miközben Annabelle körülnézett, fiatal nő lépett ki az egyik cellából. Magas volt és sovány, sápadt bőrével és sötét hajával jellegzetesen angolnak tűnt. Ápolónői egyenruhát viselt, és együtt érző mosollyal nézett az újonnan érkezettre. Kedves lánynak tűnt. A két nő kölcsönösen szimpatikusnak találta egymást. <- Hát nem éppen a Hilton - mondta a brit, az arisztokraták magabiztosságával. Azonnal megérezte, hogy Annabelle is a felsőbb körökbe tartozik. Külsőre nem különböztek a többiektől, sőt származásukat kifejezetten nem akarták mások orrára kötni, mégis volt valami, ami összetéveszthetetlenül előkelőségükre vallott. Mindketten azért jöttek, hogy keményen dolgozzanak, és örültek, hogy itt lehetnek. - Feltételezem, épp szoba után néz - jegyezte meg a lány, maj d bemutatkozott: - Edwina Sussex vagyok. Már tudja, melyik műszakban fog dolgozni? Annabelle is bemutatkozott, majd nemleges választ adott.
- Azt sem tudom, mit kell tennem. Tíz perc múlva a C részlegen kell lennem. -Jól hangzik. Az a sebészeti szakasz. Ugye nem szokott rosszul lenni? Annabelle megrázta a fejét. Edwinánál telt ház volt, két másik lánnyal osztozott a celláján; A szomszédos helyiség viszont éppen most ürült ki, mert az ott lakó lánynak megbetegedett az édesanyja. Mellette kellett lennie, úgyhogy elutazott. Egyikük sem került olyan távol a hazájától, mint Annabelle. A brit lányok könnyen hazamehettek, majd visszajöhettek. Bár a La Manche csatornán sem haladt akadálytalanul az átkelés, közel sem volt olyan veszélyes, mint az óceánon. Annabelle elmondta, hogy tegnap érkezett az Egyesült Államokból, Edwinát pedig lenyűgözte a bátorsága. A két fiatal hölgy életkora hajszálpontosan megegyezett. Edwina vőlegényét az olasz határra vezényelték, és már fél éve nem látták egymást. Annabelle megfogadta a javaslatát, és a csomagjait elhelyezte a szomszédos cellában. Ugyanolyan nyomasztó és visszataszító volt, mint a többi. Őt azonban egyáltalán nem érdekelte ez, Edwina szerint amúgy is csak aludni jártak ide. Annabelle-nek alig maradt ideje lepakolni, máris rohannia kellett a megadott helyre. Edwinának igaza volt, tényleg a sebészetre küldték. A hatalmas terem régen kápolna lehetett, legalább száz ágy zsúfolódott benne. A helyiséget nem fűtötték, és a katonákat takarókkal próbálták óvni a meghűléstől. A sebesülteknek sokféle bajuk volt. A legtöbbjüknek valamelyik végtagja hiányzott, amit vagy a harctéren, vagy a műtőben veszítettek el. Sokan nyöszörögtek a fájdalomtól, néhányan sírtak is, és mindannyian nagyon rossz bőrben voltak. Néhányuk félrebeszélt a láztól, és amikor Annabelle a főnővért kereste, hogy jelentkezzen nála, rengetegen kapaszkodtak a ruhájába. A hatalmas terem végéből még két nagy műtő nyílt! A zárt ajtókon keresztül is kihallatszott az üvöltés. Ha Annábelle mögött nem lett volna hatéves egészségügyi tapasztalat, bizonyára elájul a helyszínen, any-nyira rettenetes volt az egész. így viszont megőrizte a hidegvérét, és folytatta az útját az ágyak véget nem érő sorai között. A főnővér éppen kilépett az egyik műtőből. Megviseltnek tűnt, a kezében lavórt vitt. Annábelle jelezte, hogy munkára jelentkezik. A főnővér átadta neki a lavórt, és megmondta, hová ürítse a tartalmát. Annábelle nem ijedt meg a feladattól, és amikor visszatért, máris beosztották a következő tíz órára. Annábelle egy percre sem állt meg. Átesett a tűzkeresztségen, és a műszak végére kivívta a többiek tiszteletét. Megedzette az akaratát, és mindent végigcsinált. Az a hír kezdett elterjedni róla, hogy magával Inglis doktornővel is dolgozott már, aki nemrég visszament Skóciába, hogy előkészítse egy újabb franciaországi kórház megnyitását: Éjfél lett, mire Annábelle visszatérhetett a cellájába. Túl fáradt volt ahhoz, hogy kicsomagoljon, vagy hogy levetkőzzön. Ledőlt a matracra, magára húzta a takarót, és öt perc múlva úgy aludt, mint a bunda. Az imái meghallgatást nyertek. Hazatalált.
15. fejezet Annábelle első napjai leírhatatlanul kimerítők voltak. A második champagne-i ütközetben rengetegen megsebesültek. A sebészeten segédkezett, kiürítette a műtétek során keletkezett hulladékot, felitatta a vért, megroncsolódott végtagokat látott el, ágytálakat cserélt, és fogta a haldoklók kezét. Ehhez foghatót még soha nem élt át. Megállás nélkül dolgozott, de éppen ez volt az, amire vágyott. Hasznosnak érezte magát, és napról napra több tapasztalatot szerzett. Edwinával szinte nem is találkozott. Az angol lány más részlegen és másik műszakban dolgozott. Olykor összefutottak a fürdőszobában, vagy távolról integettek egymásnak. Annabelle-nek annyi munkája volt, hogy barátkozni végképp nem maradt ideje. A kórházat
ellepték a sebesültek és a haldoklók. Nem is jutott mindenkinek ágy, sokakat csak matracokra tudtak fektetni a folyosón. Amikor végre sikerült elszabadulnia egy kis időre, felkereste a helyi bankot, és megüzente a sajátjának, hogy rendben megérkezett és jól van. Nem volt más, akit tájékoztatnia kellett volna. Még csak két hete jött a francia településre, de úgy érezte, mintha legalább egy év telt volna el azóta. Közben az angol és a francia szövetségesek partra szálltak a görögországi Sza-lonikiben, az osztrák, a német és a bolgár haderő pedig bevonult Szerbiába, és kiszorította a szerb csapatokat. A francia katonák hullottak, mint a legyek. A kórháztól ötven kilométerre húzódó front alig mozdult, és az állóharcok rettenetes véráldozatokat követeltek. A fronthoz közelebb eső templomokban sok tábori kórházat alakítottak ki, de a komolyabb ellátásra szoruló sebesülteket az apátsági kórházba szállították. Annábelle beletanult a sebészetbe. Nemcsak a sérülésekkel kellett azonban foglalkozniuk, hanem az egészségtelen körülmények miatt jelentkező betegségekkel is. Sok, vérhasban és kolerában szenvedő katonát ápoltak, de rengetegen voltak olyanok is, akiknek a lábuk üszkösödni kezdett, csupán attól, hogy hosszú órákon keresztül ácsorogtak a lövészárkokban felgyűlt hideg vízben. Bár szörnyű állapotban jutottak el hozzájuk az ellátásra szorulók, Annábelle igazi kihívásnak érezte, hogy segíthet a felépülésükben. Egy délelőtt arra is megtanították, hogyan vezesse a mentőkocsiként üzemelő furgonokat. A járgány, amin gyakorolt, nagyon hasonlított Jeah-Luc baromfiszállító alkalmatosságához. Annabelle-nek eleinte nehezen ment a sebességváltás, de aztán egyszeriben ráérzett a módjára. Többször osztották be a műtőbe, mint a többieket, mert precíz és figyelmes volt, és, pontosan,követte az utasításokat. Néhány doktornak feltűnt, hogy Annabelle milyen kiváló munkát végez, és jelezték a főnő vérnek. A főnővér úgy vélte, Annabelle kiváló ápolónő lenne, és javasolta neki, hogy végezze el a nővérképzőt. A kórház vezető sebésze szerint azonban Annabelle még ennél is többre volt hivatott, Egy napon késő este, az utolsó operációjuk után félrehívta a nőt, és elbeszélgetett vele. Annabelle egyáltalán nem tűnt fáradtnak, miközben rendbe tette és feltakarította a helyiséget. Pedig különösen fárasztó napjuk volt, és Annabelle egy percig sem lógatta a lábát. - Úgy látom, magát nagyon boldoggá teszi a munkája - mondta a sebész, ahogy megtörülte kezét a véres kötényébe. Annabelle-é éppolyan mocskos volt, ám csöppet sem foglalkozott véle. Az arcát is összemaszatolta egy sebesült vérével. Az orvos odanyújtott neki egy rongyot, hogy tisztítsa le. A nő mosolyogva megköszönte. A sebész egyenesen Párizsból érkezett, és azon kevés férfiak egyike volt, akik az apátságban dolgoztak. Elsie Inglis eredetileg ugyan nők számára állította fel a kórházat, de a szükség törvényt bontott. Ezekben az időkben minden segítő kéz elkélt. Munkatársai hálásak voltak, ha új szakember csatlakozott a csapathoz. -Ez így igaz - felélte Annabelle kertelés nélkül. A használt rongyot a többi koszos ruha közé dobta. A mosókonyhán dolgozó lányok később mindet elviszik. Amelyiken már mosással sem lehet segíteni, azokat eldobják. - Mindig is szerettem kórházban dolgozni. Bárcsak ne kellene így szenvedniük ezeknek az embereknek! Rettenetes dolog a háború. A férfi bólogatott. Már az ötvenes éveit taposta, de ehhez fogható mészárlással még nem találkozott. , - A főnővérünk szerint nővérképzőben lenne a helyé - kezdett óvatosan puhatolózni az orvos, ahogy kimentek a műtőből. Bár a nő szépségét nem lehetett nem észrevenni, a férfi tudta, hogy ennél jóval több lakozik Annabelle-ben. Amióta itt volt, mindenkit lenyűgözött a felkészültségével. Az ajánlólevelet megfogalmazó Orvos nem túlzott, a valóság még a levelébe foglaltakat is túlszárnyalta. - Maga csakugyan erre vágyik? - érdeklődött. Annabelle egyre tökéletesebb kiejtése szintén bámulatba ejtő volt. A nő mindent megértett, és szabatosan ki tudta magát fejezni. Annabelle alaposan meggondolta a válaszát. Nem volt többé Josiah felesége, és a szülei sem éltek már. Mindent megtehetett, amit csak akart, senkire
sem kellett tekintettel lennie. Ha a nővérképzőhöz támad kedve, hát beiratkozik. De még saját magát is meglepte a merész feleletével. -Inkább orvos lennék. - Szinte suttogva mondta ki. Attól félt, hogy mindjárt kinevetik. Bár dr. Inglis, a kórházuk alapítója nő volt, még manapság is furcsán vette ki magát, ha egy fehérszemély tudományra adta a fejét. Páran megtették, de ezek az esetek ritka kivételnek számítottak. Am legnagyobb meglepetésére az orvos bólogatott. -Magam is úgy gondolom, hogy köztünk lenne a helye. Tehetsége van a Wvatásunkhoz, nekem elhiheti. - A férfi a háborút megelőzően az orvosi karon tanított, és a legtöbb tanítványa Annabelle kisujjáig sem ért volna föl. O már csak tudta, mi fán terem a tehetség. - Szívesen állok a rendelkezésére. - Hát.Annabelle azt sem tudta, hová legyen a meglepetéstől. Azelőtt nem is álmodhatott volna Üyesmiről. Most pedig egy komoly szakember kedvesen felajánlotta, hogy segít megvalósítani a legnagyobb álmát. Teljesen elérzékenyült. - Ez tényleg lehetséges volna? - Feltétlenül. Persze csak ha nagyon akarja, és kész mindent megtenni az ügy érdekében. De valami azt súgja, hogy magának menni fog a dolog. Gondolja át nyugodtan, később is visszatérhetünk a témára. A helyzet azonban úgy alakult, hogy Annabelle egy hónapig össze sem futott dr. Hugues de Brével. Értesüléséi szerint az orvos egy fronthoz közelebbi tábori kórházba ment segíteni egy kis időre, de novemberben visszatért. Annabelle láttán elmosolyodott, és megkérte, hogy adjon kloroformot az egyik páciensüknek Annabelle finoman ugyanakkor határozottan altatta el a sebesültet, akit azután egy fiatal orvos vett kezelésbe. Aznap este, mielőtt hazaindult volna, dr. de Bré ismét beszélgetésre invitálta a nőt. - Nos, átgondolta a dolgot? Mert én közben megfeledkeztem egy elég fontos részletről kezdte óvatosan a doktor. - Az orvostudomány drága mulatság. Egyáltalán, megengedheti magának az egyetemet anyagilag? - kérdezte, bár valamiért szinte biztos volt benne, hogy igen. A megérzéseit azonban nem vehette készpénznek, és azon gondolkodott, miképp lehetne ösztöndíjat szerezni a nőnek. Mivel nem volt francia állampolgár, nem is kaphatott volna állami támogatást. - Megoldom - felelte a lány diszkréten. - Mi lenne, ha Inglis doktornő skóciai iskolájába menne tanulni? - vetette fel, de Annabelle megrázta a fejét. - Szívesebben maradnék Franciaországban. Bár Skóciában kevesebb nyelvi nehézséggel kellett volna megküzdenie, az ottani zord időjárást nem bírta volna túl sokáig elviselni. - Akkor viszont magam is segíthetek. Van egy kis orvosi egyetem Dél-Frandaországban, amit nagyon kedvelek, Nizza mellett. Nem hiszem, hogy okos dolog lenne kivárni a háború végét. Most sokkal köny-nyebben bekerülhetne. Hallgatóhiány van, bárkit fölvesznek, aki jelentkezik. Az orvostudomány iránt érdeklődő férfiakat is besorozták, úgyhogy sokkal kisebb lenne a verseny. Tárt karokkal fogadnák. Ha megengedi, először írásban érdeklődnék, azután meglátjuk, mit mondanak. Annabelle hálatelt szívvel és megilletődötten nézett a férfira. Azt hitte, álmodik. Vagy ez lenne a végzete? Hat hónappal ezelőtt férjes asszonyként még abban reménykedett, hogy mielőbb családot alapítanak, s hogy kényelmes és kiszámítható életüket New York és Newport között élik le. Most pedig megfordult vele a világ. Itt volt Franciaországban egyesegyedül, és azt tervezte, hogy orvosi egyetemre megy. Volt férje egy másik férfival Mexikóban élt. Többé senkire sem kellett tekintettel lennie, és senkitől sem kellett engedélyt kérnie arra, hogy orvos lehessen. Csupán az szomorította el, hogy dr. de Brén kívül senki mással nem oszthatja meg az örömét. Időközben rosszra fordult az időjárás, de ennek ellenére is özönlöttek hozzájuk a betegek. A legtöbben sebesültek voltak, vagy fertőző betegségekben, esetleg vérhasban szenvedtek.
Egyik délelőtt Annabelle két betegét is elveszítette. Már csak két hét volt karácsonyig. Ez volt az első alkalom, hogy Annabelle-t honvágy gyötörte. Egy éve még az édesanyjával együtt ünnepeltek. Borongós hangulatából dr. de Bré rázta föl, ugyanis választ kapott a dél-franciaországi egyetemtől. Annabelle kissé vészjóslónak látta az arckifejezését, és visszafojtott lélegzettel várta a híreket. • • Azt írták, szívesen fogadják az ajánlásommal. Az első félévben próbaidős lesz, és ha megfelela követelményeknek, rendes hallgató válhat magából. - Az Orvos jót mulatott Annabelle arckifejézésén. - Ha magának is megfelel, január tízenötödikétől már várják is. - A nő ámultán hallgatta a fejleményeket, és hitetlenkedve bámult dr. de Bréfe. ' - Komolyan beszél? - kérdezte Annabelle, s majdnem á nyakába ugrott. Olyan felszabadultan nevetett, akár egy fiatal lány. Öröm volt nézni. Ä világnak még sok olyan elhivatott emberré lett volna' szüksége, mint amilyen Annabelle Worthington. A tapasztalt orvos biztos volt benne, hogy akármilyen nagy szükség van is a nőre a kórházban, isten ellen való vétek lenne továbbra is elvesztegetni az időt. Képzett szakemberként többet tehet majd az elesettekért. - Attól tartok, igen. Mihez kezd mindezzel? - kérdezte kíváncsian, mert el sem tudta képzelni, hogyan dönt a nő, aki érezhetően elbizonytalanodott. Az orvos nem puszta udvariasságból érdeklődött. Anna-belle nem hitte, hogy ilyen könnyedén mennek majd a dolgok. Az iskola valóban hallgatóhiánnyal küzdött, ráadásul semmi okuk sem volt kételkedni dr. de Bré ajánlásában. Az orvos meggyőződése szerint pedig Annabelle-nek ott volt a helye. - Jóságos ég.., - kapkodott levegő után a nő, ahogy kiléptek a hideg téli estébe. Teremtőm... El kell mennem! Annabelle soha nem hitte volna, hogy ez megtörténhet, de még csak álmodozni sem mert róla, most pedig egyszerre itt állt a nagy lehetőség kapujában. Nem kellett többé egyedül megküzdenie az orvosi szakszövegekkel. Értő magyarázatban lesz része, és végre az lehet, aki és ami szeretett volna lenni. Csodálatos ajándékot kapott ettől a francia orvostól. Azt sem tudta, hogy köszönje meg. Végül megölelte a férfit, és két hatalmas puszit adott neki. - Kedvesem, magából fantasztikus orvos lesz. Szeretném, ha továbbra sem veszítenénk egymást szem elől, és meglátogatna, ha ez a borzasztó háború véget ' ér, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Már ha ez valaha is bekövetkezik. Ezt viszont egyelőre elképzelni sem lehetett. A háború áldozatainak száma Európában elérte a hárommilliót, és még egyáltalán nem lehetett látni a végét. Az egész kontinens vérben ázott, az Egyesült Államok pedig továbbra sem avatkozott be hivatalosan a háborúba. Annabelle nem szívesen hagyta el az apátságot. Tudta, hogy nagy szükség van a munkájára, ám dr. de Brének igaza volt: ez soha vissza nem térő alkalom arra, hogy belekezdjen orvosi tanulmányaiba. Békeidőben nem lenne rákényszerítve az intézmény, hogy női hallgatókat is befogadjon. A doktort tájékoztatták róla, hogy Annabelle lesz az egyetlen nő az évfolyamán, bár korábban már volt példa ilyesmire. A képzés hat évig fog tartani. Egy évig az elméleti alapokat sajátítják el, ézt követően pedig öt év szakmai gyakorlatot folytatnak az egyetemhez tartozó kórházban. Az iskola Nizza egyik legjobb hírű kórházával állt kapcsolatban, ahol Annabelle sok tapasztalatot szerezhetett. Háborús időkben Nizza sokkal biztonságosabb hely volt számára Párizsnál. Egy vidéki városkában kevésbé kellett támadástól tartani. És neki nem volt senkije, aki megvédelmezhette volna. Az iskolához kollégium is tartozott. Annabelle-nek egy tágas egyágyas szobát biztosítanak, mivel ő lesz az egyetlen nő. Dr. de Bré jónak látta volna, ha Annabelle a tanulmányai befejezté-vel visszatér Párizsba, hogy nála folytassa a munkát. A nő repesett az örömtől, amikor visszament a cellájába, és dr. de Bré megígérte, hogy rögvest megírja igenlő válaszát. Január közepén be kellett fizetnie az előleget, ami nem okozott különösebb gondot a lánynak. A tandíj maradék részét csak az érkezése után kellett rendeznie. Annabelle feje zsongott az izgatottságtól és a tervektől. Folyamatosan zakatolt az agya, még
éjszakánként sem igen jött álom a szemére. Egyszer azt mondta Josiah-nak, hogy holttestet szeretne boncolni, most pedig tessék, senki sem tarthatta vissza attól, hogy megtegye. Anatómiai tudása az itt eltöltött idő alatt is jelentősen gyarapodott, különösen dr. de Bré keze alatt, aki, ha a körülmények engedték, minden alkalmat megragadott, hogy tanítsa. Már az is nagyon tanulságos volt, ha csak nézhette, hogyan operál. Sokáig senkit sem avatott a terveibe, de karácsony előtt egy nappal végül mindent elmondott a főnővér-nek. Felettesét meglepte a dolog, de alapjában véve nagyszerű ötletnek tartotta. -Jóságos ég! - kiáltott föl, miközben Annabelle-re mosolygott. - Azt gondoltam, arra született, hogy ápolónő legyen, eszembe sem jutott, hogy az orvosi hivatás jobban vonzza. De miért is ne? Dr. Inglis is remekül megállta a helyét, és egészen biztos vagyok benne, hogy magával is így lesz - jegyezte meg büszkén. -Milyen nagyszerű dolog, hogy a doktor úr elintézte. Teljes szívemből támogatom a terveit. Annabelle három hónapja volt közöttük, és mindennap bizonyította a rátermettségét. Barátkozni azonban egyáltalán nem tudott, mert a pihenőidejében is dolgozott. Rengeteg sebesültről kellett gondoskodniuk, majd megszakadtak a munkában. O maga is vezetett mentőautót, ha szükség volt rá. Mindig készen állt, hogy bármit megtegyen, amit csak tud. A kocsijával bátran megközelítette a frontot, a tábori kórházból felvette a rászorulókat, és az apátságba szállította őket. Ilyenkor hangosabban hallotta a fegyverropogást, ami figyelmeztette arra, hogy milyen közel dúlnak a harcok. Egy kicsit úgy érezte, hogy cserbenhagyja a társait, de a nizzai orvosi egyetem ajánlatát nem utasíthatta vissza. Ha most belefog, akkor is már huszonnyolc éves lesz, mire végez. Nagyon hosszú időnek tűnt, de tanulnivalója is sok volt. El sem tudta képzelni, hogy hat év alatt mindent megtanulhat. Karácsony első napján a celláikhoz vezető úton összefutott Edwinával, és elújságolta neki, hogy két hét múlva elmegy. Edwina nagyon elszomorodott a hír hallatán. - Sajnálom, pedig szerettem volna beszélgetni veled. Eddig nem volt rá időnk, így viszont esélyünk sem marad... Akár barátok is lehettek volna, de kemény munkával töltötték a napjaikat. Annabelle-nek eszébe jutott Hortie, és az a megaláztatás, amiben otthon részesítették. Legrégibb és legkedvesebb barátnőjének férje azt is megtiltotta, hogy találkozzanak. Többek között ezért van most Franciaországban. Túl sok mindenkit veszített el, végül pedig a legjobb barátnőjéről is le kellett mondania. Annabelle szája finom mosolyra húzódott. - Ha engedélyt adnak rá, talán visszajöhetek segíteni. Az orvosi egyetemen bizonyára van némi szünidő is - mondta bizakodón. Az egész kórházat a szívébe zárta, mindenkit viszont akart látni. Három hónapig boldog volt itt, már amennyire a körülmények engedték. Az egészségügyi dolgozók között megtapasztalhatta az igazi összetartást. -.Orvosi egyetemre megy? - képedt el Edwina, mert fogalma sem volt róla, hogy az amerikai lánynak ilyen tervei voltak. - Dr. de Bré intézte el - felelte Annabelle ragyogó szemmel. Egyre izgatottabban várta az utazást. - Eddig még csak nem is álmodozhattam erről - fűzte hozzá lelkesen. -És mit szól hozzá a családja? - érdeklődött Bd-wma. Annabelle arcán árnyék suhant át, amit az angol lány nem tudott mire vélni. - Egyáltalán nem is bánták/hogy idejön? Biztosan aggódnak magáért, hogy ilyen közel van a fronthoz. - Ha a szövetségesek nem tudják tartani az arcvonalat, könnyen megeshetett az is, hogy mindannyian hadifogságba kerülnek. Bár munka közben próbáltak nem gondolni erre, a Veszély mégis valós volt. Edwina szülei rettenetesen aggódtak, különösen az édesanyja, de a lány elszántan keresztülvitte az akaratát. Mindkét fivére bevonult, és ő is ki akarta venni a részét a háborúból. -Nincsen családom - válaszolta Annabelle csendesen. - Mindenkimet elveszítettem. Az édesanyám egy évvel ezelőtt ment el, az édesapám és a bátyám pedig a Titanicon lelte halálát. -
És akkor még nem is beszélt Josiah-ról, aki elhagyta. De itt senki sem tudta, hogy férjnél volt, és nem is akart belebonyolódni a történetbe. Szilárd elhatározása volt, hogy ezt a terhet egyedül cipeli. - Annyira sajnálom - mondta Edwina együtt érzően. - Nem tudtam... Senkinek sem volt ideje mesélni vagy történeteket hallgatni. Alkalmanként ittak egy-egy csésze teát, és néhány kedves szóval köszöntötték egymást. Ennyi munka mellett nem volt lehetőségük az ismerkedésre. Teljes erőbedobással dolgoztak, míg erejükből tellett, majd holtfáradtan aludni tértek az egykori apácák kopár celláiba. Egyetlen szórakozásuk a cigarettaszünet volt, amibe egy kis nevetgélés is belefért. A társaság kedvéért Armabelle is kipróbálta a cigarettázást, de egyáltalán nem talált benne semmi szórakoztatót. Annabelle és Edwina kellemesen elcsevegtek, majd kis idő múltán Edwina boldog karácsonyt, az iskolához pedig sok szerencsét kívánt. Megfogadták, hogy Annabelle távozása előtt még találkoznak valahol, de mindketten tudták, hogy erre nem sok esély van. Aztán ki-ki ment a maga dolgára. A sebesültek és a betegek számára a karácsony is csak olyan időszakot jelen-tett, amit valahogy túl kellett élni. Épp ezért senki sem ünnepelt: sem éneklés, sem ajándékozás nem volt. Karácsonyra ugyan tűzszünet lépett életbe, de a németek nem tartották be a megállapodást. Újabb katonák sebesültek meg és veszítették el a kezüket, lábukat, ne adj' isten, mindkettőt. A háború az háború volt. Annabelle örült a kemény munkának. Legalább nem kellett elveszített szeretteire gondolnia. A tavalyi szenteste emlékeit még,csak véletlenül sem hagyta beszivárogni a gondolatai közé. Túl fájdalmas lett volna. Hamarosan pedig új életet kezd Nizzában. Az-nap, amikor lélegzetvételnyi szünethez jutott, kizárólag az orvosi egyetemre akart koncentrálni, de folyton az édesanyja képe lebegett a szeme előtt. Olyan volt, amilyennek utoljára látta. Még a hangját is hallani vélte... Amikor éjszaka lekuporodott a matracára, azon tűnődött, vajon az anyja mit szólt volna mindahhoz, ami az elmúlt évben történt. Nagyon remélte, hogy bárhol is van, büszke rá, hogy igazi orvos válik belőle. Az édesanyja korábban egyáltalán nem támogatta ebbéli terveit, de mi mást is tehetett volna a lánya ilyen körülmények között? Az orvostudomány volt a legnagyobb álma, és egyben egyedüli reménye arra, hogy új életet kezdjen.
16. fejezet Annabelle szinte észrevétlenül távozott az asniéres-i de Royaumont apátságból. Az előző napon köszönetet mondott de Bré doktornak. Csak tőle és a főnővér-től búcsúzott el, no meg Edwinától, akitől indulása reggelén köszönt el. Sok szerencsét kívántak egymásnak az angol lánnyal, és csak remélni tudták, hogy találkoznak még valamikor. Azután Annabelle beszállt a furgonba, amely az állomásra vitte. Nizzába Utazni vonaton nagyon hosszadalmas vállalkozás volt ez idő tájt. Azokat a szerelvényeket ugyanis, amelyek érintették a frontot, elirányították, és csak kerülő utakon közelíthették meg a célállomást. Sok vonatot le is foglalt a hadsereg. Egy napba és egy éjszakába tellett, míg Annabelle elérte a dél-franciaországi várost. A pályaudvaron mindössze két taxi várakozott, mindkettőnek női sofőrje volt. Beült az egyikbe, és megadta az orvosi egyetem címét. Az intézmény a városon kívülre esett. A taxi egy óceánra néző hegyoldalba épített kis kastélynál tette ki Annabelle-t, amely az iskola alapítója, dr. Graumont birtokában volt. Bájos kertek és gyümölcsösök vették körül. Ezt az idilli képet elnézve, szinte hihetetlennek tűnt, hogy háborúskodik a világ, ideggázokat vetnek be az ellenség ellen, emberek sérülnek meg és pusztulnak el. Igazi menedék volt ez a hely, a legnyugalmasabb vidék, ahol Annabelle az utolsó newporti tartózkodása óta járt. Egy szigorú házvezetőnő megmutatta a szobáját, tiszta ágyneműt adott neki, és jelezte, hogy este nyolckor kezdődik a vacsora. Az elsőéves medikusok egy hálóteremben laktak, a felsőbb éves hallgatók viszont már külön szobákban. Ezek közül a szobák közül kapott meg egy
barátságosabbat az évfolyam egyetlen női hallgatója, Annabelle. Az ablaka a tengerre nézett. Negyvennégy diák élt a kastélyban, valamilyen okból egyikőjüket sem sorozták be a hadseregbe. Volt közöttük egy angol, egy skót és két olasz nemzetiségű fiú, a többi diák a franciák közül került ki. Annabelle volt az egyetlen amerikai. Ahhoz, hogy majdani diplomájával az Egyesült Államokban praktizálhasson, különbözeti vizsgát kell tennie, de Annabelle egyelőre nem tudott ekkora távlatokban gondolkodni. Annyi bizonyos volt, hogy az elkövetkezendő hat évben itt él majd, és ennél jobb helyet el sem tudott volna képzelni. Amint megpillantotta az iskolát, tudta, hogy itt biztonságban lesz. Annabelle megmosta a kezét és az arcát, felvette a legjobb fekete ruháját, és egyszerű kontyba tűzte a haját. A megjelenésében semmi kivetnivaló nem volt, s pontban nyolckör lement vacsorázni. Este, étkezés előtt a diákok a szalonban gyülekeztek, és többnyire orvostudományi témákról társalogtak. Már szeptember óta itt éltek, Annabelle kakukktojásnak számított. Amikor belépett a terembe, minden szem rá szegeződött. Egy pillanatra megakadt a társalgás, aztán mintha mi sem történt volna, mindenki ott folytatta, ahol a nő érkezése előtt abbahagyta. Annabelle-t kissé megrémítette a fagyos fogadtatás. Anélkül várta meg a vacsorát, hogy megpróbált volna bekapcsolódni valamelyik beszélgetésbe. Lopva figyelték, ahogy csendesen ücsörög, de senki sem ment oda hozzá. Mintha egyáltalán nem is létezett volna. Végül egy idős ember, még nálánál is idősebb frakkban, vacsorához szólította őket. A hallgatók kisebb csoportokban szállingóztak át az ebédlőterembe, és három hosszú, masszív asztal mellett foglaltak helyet. A bútordarabok a kastélyhoz hasonlóan több száz évesek lehettek. Minden kopott és viseltes volt, de a környezet halványan mégis Franciaország régi pompáját idézte. Graumont doktor, az iskola vezetője üdvözölte Annabelle-t, és maga mellé ültette. Nagyon udvarias volt vele, de az idő nagy részében a másik oldalán ülő, harmincévesforma fiatalemberhez beszélt. Egy olyan operációról folyt a szó, melyet mindketten láttak, és meg sem próbálták bevonni a nőt a társalgásba. Annabelle kezdte úgy érezni magát, mint egy szellem: senki sem akart tudomást venni róla. Később dr. Graumont szóba hozta dr. de Brét, és érdeklődött a hogyléte felől. Ennél többször azonban nem is szólt hozzá, végül pedig jó éjszakát kívánt, és asztalt bontott. Mindenki a hálóheíyére ment. Férfi évfolyamtársai közül senki sem mutatkozott be neki, vagy kérdezte meg a nevét. Annabelle egyedül ment föl a szobájába, és tanácstalanul ült le az ágyára. Már nem tűnt olyan jó ötletnek a döntése. Ha továbbra sem szól hozzá senki, hat év magányra ítéltetett ebben az elvarázsolt kastélyban; Nyilvánvalóan nem voltak elragadtatva attól, hogy egy nő is velük tanul, ezért azután úgy döntöttek, hogy semmibe veszik. Annabelle azonban nem azért érkezett, hogy ismerkedjen, elsősorban tanulni szeretett volna. Másnap pontban hétkor megjelent az ebédlőben, ahogy kérték tőle. A reggeli az ellátás akadozása miatt meglehetősen sovány volt, de a nő még ebből is alig evett,A többiek ezúttal sem foglalkoztak vele, így egyedül kellett megtalálnia az osztálytermét, mielőtt nyolckor megkezdődött a tanítás. A kastély egész területét az egyetem rendelkezésére bocsátották. Az intézmény gondoskodott az épület fenntartásáról, cserében pedig eredeti birtokosainak sem kellett megválniuk tőle. Amikor a tanítás elkezdődött, Annabelle ismét megbizonyosodott róla, hogy a megfelelő helyen van. Szinte megrészegült az élménytől. A vesebetegségekről tanultak, amelyeket képeken is szemléltettek. Másnap pedig a nizzai kórházba készültek, ahol valódi betegeket láthatnak, és mindezt a gyakorlatban is tanulmányozhatják. Annabelle nem fért a bőrébe. Izgatottan ment ebédelni, és hálásabb volt dr. de Brének, mint eddig bármikor. Évfolyamtársai közönyéről megfeledkezve, beszélgetésbe elegyedett az angol férfival. Teljesen belemerült az előadáson hallottak ecsetelésébe, amikor észrevette, hogy a férfi fagyos pillantással méregeti.
-Elnézését kérem, talán valami rosszat mondtam?-kérdezte ártatlanul. - Nem óhajtok önnel beszélni - adta tudtára durván a férfi, és keresztülnézett rajta. - Én viszont beszélni szeretnék önnel - válaszolta a nő nyomatékosan. Annabelle nem hagyta magát megfélemlíteni. Úgy hallotta, a férfi családjában negyedik generáció óta öröklődött az orvosi hivatás. Angol évfolyamtársa szemmel láthatóan sokat gondolt magáról, de a nő számára ő is csak egy volt az elsőéves medikusok között, bár az átlagosnál kissé idősebbnek tűnt. A férfi valaki másnak már említette, hogy Etonben, majd Cambridge-ben tanult, ami megmagyarázta az élet-korbeli különbséget. Meg volt győződve róla, hogy sokkal többre érdemes, mint Annabelle, s nem volt hajlandó rá vesztegetni az idejét. Még a nő szépsége is teljességgel hidegen hagyta. . - Annabelle Worthington vagyok - folytatta kedvesen a lány, tudomást sem véve a férfi utálatos viselkedéséről. Bár a legszívesebben széttört volna egy tányért a fején, mégis udvariasan mosolygott, és bemutatkozott a másik oldalán álló hallgatónak is. A diák gyorsan ránézett szemközt álló társaira, mintha tőlük várna megerősítést, majd mégis elmosolyodott. - Marcel Bobigny vagyok - felelte franciául, a többiek lesúj tó pillantásainak kereszttüzében. Miközben beszédbe elegyedtek, társaik mereven a tányérjukra szegezték a tekmtetüket. Marcel és Annabelle a délelőtti előadással kapcsolatos benyomásaikat osztották meg, ezalatt tüntető csend volt az ebédlőben. Valóban nem látták szívesen, és még az iskola vezetője is semmibe vette. Annabelle fogta a jegyzetfüzetét és a tollát, megköszönte Mar-celnak a beszélgetést, maj d emelt fővel távozott, hogy a következő órájára menjen. Még hallotta, ahogy a többiek leszúrják Marcelt, amiért szóba állt vele. - Nem érdekel, hogy csinos - sziszegte dühösen az egyikük. - Itt semmi keresnivalój a sincs! Annabelle-nek azonban ugyanannyi joga volt ahhoz, hogy orvos legyen, mint nekik. Kifizette a tandíjat, és eltökéltebben ragaszkodott az orvosi pályához; mint a legtöbb évfolyamtársa. Viszont ezek után számára is egyértelművé vált, hogy ki akarj ák közösíteni. Annabelle-nek még négy héten keresztül kellett elviselnie ezt a rideg bánásmódot az iskola falain belül és kívül. Hetente háromszor mentek kórházi gyakorlatra, ahol betegeket is vizsgálhattak. A tanárok mindeközben ugyanolyan árgus szemekkel figyelték, mint a diáktársai. Ha hibázik vagy rosszul mond valamit, azonnal ellene fordították volna, így Anna-belle nagyon odafigyelt arra, mit beszél. Nem is vétett szarvashibákat, ráadásul a két dolgozata, amelyeket a húgyvezeték és a vese betegségeiről írt, kitűnően sikerült. Féltékeny évfolyamtársai akkor gyűlölték a legjobban, amikor vizitelésre került sor, és beszélgetni kellett a betegekkel. Annabelle kedvesen és türelmesen bánt velük, érthető kérdéseket tett fel nekik, a betegek pedig hamar a bizalmukba avatták. A páciensek szívesebben mondták el neki a panaszaikat, és komolyabban is vették, mint a kollégáit. Az ismerős betegek pedig mindig örültek, ha Annabelle volt a soros, amitől a többiek csak még.féltékenyébbek lettek. - Túlságosan barátságos a betegekkel - kritizálta angol évfolyamtársa, aki csöppet sem lett kedvesebb hozzá az elmúlt hetekben. -Valóban? - kérdezte Annabelle hűvösen. - Szerintem pedig maga viselkedik túl mereven velük. - Ugyan mitől olyan biztos benne, hogy én csinálom rosszul? - Lássuk csak. Három hónapig dolgoztam a front tőszomszédságában Asniéres-ben, és hat évig végeztem önkéntes munkát különféle kórházakban. Az utóbbi két évben bevándorlókat kezeltem a New York-i Ellis Islanden. Az angol ezek után elhallgatott, s bár nem mondta, egészen lenyűgözte, hogy a lány kvázi frontszolgálatot teljesített. Már eljutott hozzá a híre, mennyire kemény munka az. Tanítás után Marcel Bobigny csatlakozott Annabelle-hez, és arról faggatta, milyen élményei voltak a de
Royaumont apátságban. Ez volt az első valódi beszélgetése, mióta megérkezett az egyetemre. Nagyon jólesett a nőnek, hogy megoszthatja a gondolatait valakivel. - Kemény időszak volt - vallotta be. - Mindannyian napi tizennyolc órákat dolgoztunk, olykor többet. A kórházat eleinte csak nők vezették és működtették, de egyre több lett a munka, úgyhogy csatlakozott hozzánk néhány férfi kolléga is Párizsból. Minden segítő kéz elkélt. . - Milyen esetekkel találkozott? - érdeklődött Marcel kíváncsian. Haragudott a többiekre, amiért így megnehezítették a nő beilleszkedését. Őszintén kedvelte Annabelle-t. Volt humorérzéke, keményen dolgozott, és mindenféle rátartiság hiányzott belőle. - Többnyire robbanások és ideggáz okozta sérülésekkel, hiányzó végtagokkal, üszkösödésekkel, vérhassal, kolerával, szóval mindazzal, ami egy fronton elképzelhető válaszolta, mintha rnindez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Egyáltalán nem akart felvágni a tapasztalataival. - Es mit engedtek magának az orvosok? - Egyszer elaltathattam kloroformmal egy műtét előtt álló beteget. Többnyire az operálás során keletkezett hulladékot kellett eltakarítanom, de a vezető sebész nagyon rendes volt velem, és nagyon sok dolgot megmutatott, Az időm nagy részében megoperált sebesülteket ápoltam, sokszor pedig mentőautóval jártam a tábori kórházakat. -Nem is rossz ahhoz képest, hogy semmiféle képesítése nem volt! - ámuldozott Marcel. - Kevesen voltak, kellett a segítség. - Marcel bólogatott, és azt kívánta, bárcsak maga is ott lett volna. Amikor ezt Annabelle-nek is elmondta, a nő elmosolyodott. Marcel volt az egyetlen, aki emberségesen viselkedett vele, sőt kifejezetten kedves volt hozzá. A többiek továbbra is átnéztek rajta. Annabelle érkezése után másfél hónappal mindenkit a verduni összecsapásokról szóló hírek tartottak lázban. A harcok még csak pár napja folytak, de a két oldal máris óriási veszteségeket könyvelhetett el. Az elkeseredett csatározás mindenkit elszomorított. Marcel elérkezettnek látta az időt, hogy Annabelle-t is bevonja a társaságba. A többiek annyira belefeledkeztek a témába, hogy észre sem vették a jelenlétét, így aztán elmaradt a szokásos reakció. A „verduni vérszivattyú" további két héten át volt állandó beszédtémájuk a vacsoraasztalnál, mígnem március elején a sokadik isonzói csata került terítékre, amelyet az olaszok vívtak a Monarchia erői ellen. Nem bújhattak a tudomány elefántcsonttornyába, az orvosi kérdések mellett a háború aktuális eseményeit is rendre megvitatták. Annál is inkább, mert mindany-nyian érintettek voltak a nemzetközi konfliktusban. Egy alkalommal az angol megkérdezte Annabelle-től, hogy az Egyesült Államok vajon mikor fog belépni. Wilson elnök továbbra is azt hangoztatta, hogy országa távol marad a frontoktól, de nyüt titok volt, hogy nem hivatalosan mindkét oldalt támogatták. Ezért a magatartásért sokan megrótták a tengerentúliakat. Annabelle maga is úgy gondolta, hogy ez helytelen, a többiek pedig szintén így vélekedtek. A nő véleménye szerint országának be kellett volna lépnie a háborúba, és Európába küldeni a seregeit, hogy helyben segíthessék a szövetségeseiket. Aztán áLüsitania elsüllyesztésére terelődött a szó. Mindenki úgy vélekedett, hogy azért támadták meg a hajót, mert titokban hadianyagot szállított, bár hivatalosan ezt sohasem erősítették meg. Ennek kapcsán a Titani-cot is felemlegették, amitől Annabelle hallgatag lett, és arcvonásain mélységes fájdalom tükröződött. Angol évfolyamtársának, Rupertnekis feltűnt a változás. - Hát, akkor nem voltunk éppen a helyzet magaslatán - jegyezte meg kesernyés mosollyal. - Szerintem sem - helyeselt Annabelle fakó hangon. - Az édesanyám egy mentőcsónakban vészelte át a tragédiát, de az édesapám és a fivérem a hajón maradtak. A társai szinte kórusban fejezték ki a sajnálatukat, Marcel pedig finoman témát váltott, hogy a nő számára megkönnyítse a felkavaró pillanatokat. A férfi kedvelte Annabelle-t, és meg
akarta oltalmazni a többiektől, bár azok is egyre jobban megenyhültek irányában. Kedvességének, szerénységének és intelligenciájának nem lehetett sokáig ellenállni. Két hét múlva a Sussexet, egy francia utasszállító hajót, torpedózták meg a németek, ami ismét felelevenítette Annabelle szomorú emlékeit. A harctéren is elmérgesedett a helyzet, immár négymillióra nőtt a halottak száma, Bár az iskola falai között egy ideje kizárólag a háborúról beszéltek, azért mindenki keményen tanult. Az évfolyamukon nem akadtak iskolakerülő diákok, mindenki komolyan vette a dolgát. A viharfelhők észrevétlenül elvonultak Annabelle feje fölül: áprilisra a legtöbb évfolyamtársa már szóba állt vele, sőt az is előfordult, hogy együtt nevetgéltek. Megtanulták értékelni a nyugodt és világos kérdéseit, és csak remélni tudták, hogy idővel elleshetik a betegekkel való bánásmódjának fortélyait. Mindez a tanárainak is feltűnt, Graumont doktor pedig biztosította dr. de Brét arról, hogy jó gondolat volt hozzájuk irányítani a nőt. Azt írta, hogy Annabelle Worthington kiváló tanuló, és hogy egy napon csodálatos orvos válik majd belőle. A nő számára a nizzai kórház sokkal békésebb volt, mint az apátságbeli, mindazonáltal ez is épp elég izgalmat tartogatott. Ráadásul valóra vált az álma. Megkezdték anatómiai tanulmányaikat, amelynek részeként igazi holttesteket boncoltak. Ez a felfedezés éppolyan fantasztikus volt, ahogy Anna-belle mindig is képzelte. A háború hírei a nyár beálltával is állandóan izgalomban tartották a diákokat. Július elsején a Somme folyónál zajló ütközet minden eddiginél több áldozatot követelt: egyetlen nap alatt tizenhatezren sebesültek meg vagy estek el. A számok elképesztők voltak, és a nyár elmúltával még rosszabb lett a helyzet. Hyen időkben rendkívül nehéz volt a tanulásra koncentrálni. Józan ésszel fel sem lehetett fogni a veszteség mértékét, és semmi kilátás nem volt a háború befejezésére. A vén kontinens már két éve fegyverropogástól visszhangzott. Annabelle minden erejével azon volt, hogy kiűzze a gondolataiból Josiah és a kapcsolatuk emlékét. Augusztusban lett volna a negyedik házassági évfordulójuk. A nő már tizenegy hónapja volt Európában, maga is alig akarta elhinni. Az idő csakúgy repült, mióta az orvosi egyetemre járt. A hallgatóknak rengeteg dolguk volt, és próbáltak minél több tudást elsajátítani. Egyre intenzívebben kellett foglalkozniuk a betegeikkel, már heti három teljes napot töltöttek velük. A sebesültek sem kerülték el a nizzai kórházat: akik már nem térhettek vissza a frontra, azok otthonaikhoz közel eső intézményekben lábadoztak. Annabelle két emberrel is találkozott, akiket még Asniéres-ben ápolt. Egykori páciensei nagyon megörültek neki, ő pedig, hacsak tehette, benézett hozzájuk. Annabelle és Marcel igazi jó barátok lettek, Vacsora után minden este beszélgettek, és sokszor tanultak együtt. Végül a többiek is befogadták a nőt, mert sikerült kivívnia évfolyamtársai tiszteletét. Már csak nevettek azon, hogy milyen kellemetlenül viselkedtek vele kezdetben. Még a fellengzős angollal is összebarátkozott lassacskán, pedig valamennyiük közül Rupert volt a legelutasítóbb. Annabelle munkájában viszont csak üggyel-bajj al lehetett volna kifogást találni, egyébként pedig elragadóan kedves volt mindannyiukkal. Marcel egyszerűen csak keresztanyának hívta. Egy alkalommal tanítás után éppen a gyümölcsösben sétáltak, amikor Marcel nekiszegezte a kérdést: - Egy olyan gyönyörű nő, mint maga, miért nincs még férjnél? Marcel érdeklődése puszta kíváncsiság volt. Annabelle ugyanis tudta, a fiú nemrég jegyzett el egy helybeli ifjú hölgyet, családja régi ismerősét. Marcel a közeli Beaulieu-ből származott, és olyan gyakran járt haza látogatóba vagy vacsorára, amilyen gyakran csak tudott. A menyasszonya is látogatta őt az iskolában, Annabelle pedig nagyon megkedvelte a helyes kis teremtést. - Azt hiszem, egy nő esetében az orvosi hivatás és a házasság kizárja egymást. Maga mit gondol erről, Marcel? - hárította el a kérdést Annabelle. Szerinte egy nőnek határozottan több áldozatot kellett hoznia ezen a pályán, mint egy férfinak.
- Az a sanda gyanúm, hogy szívbéli ügyek miatt jött Európába - jegyezte meg Marcel bölcsen. Megérezte a nőben bujkáló bánatot. - Úgy vélem, nem arról van szó, hogy fel akarná áldozni a magánéletét a hivatásáért, sokkal inkább arról, hogy fél magánéletet élni, és az orvostudomány mögé bújik. Én azt hiszem, a két dolog nem zárja ki egymást - fűzte hozzá kedvesen, miközben egyenesen a nő szemébe nézett. Annabelle égy ideig nem válaszolt, inkább harapott egyet az almájából. Májusban múlt huszonhárom éves. Virulóan gyönyörű volt, de borzasztóan félt egy újabb csalódástól. Marcel ráérzett. Nagyon jól kiismerte őt. - A nevetése és a kedves mosolya mögött - folytatta a fiú - valami nagy-nagy szomorúság lappang, és nem gondolom, hogy csak a szülei miatt; A nők akkor ilyenek, ha valaki összetörte a szívüket. - Marcel sajnálta, hogy barátnőjének csalódnia kellett a szerelemben, mert nagyon is megérdemelt volna egy kedves és szerető férfit. - Jósnak kellett volna lennie ahelyett, hogy orvosnak áll - ugratta a fiút Annabelle hálás mosollyal, maj d nevetni kezdett. S bár egy szóval sem árulta el magát, Marcel tudta, hogy ráhibázott. A nő. viszont még neki sem akarta elmondani, hogy ő valójában egy elvált asszony. Olyan megalázó volt ez az egész história. Egy hónappal.korábban Annabelle levelet kapott a bankjától, amelyben arról tájékoztatták, hogy megkapták a válást igazoló dokumentumokát. Josiah és ő tehát hivatalosan is elváltak. Az elmúlt évben csupán egyszer kapott levelet a volt férjétől. Karácsonykor megírta, hogy még mindig Mexikóban vannak. A nőnek halvány sejtelme sem volt róla, hogy azóta mi történt, csak remélni tudta, hogy Josiah nincs a halálán. A levélből mindenesetre nem derült ki, hogy milyen az egészségi állapotuk. Mivel a férfi sorsa egyáltalán nem hagyta hidegen Annabelle-t, ő is írt neki, de nem kapott viszontválaszt a levelére. - Ugye igazam van? - Marcel nem tágított. Őszintén kedvelte Annabelle-t, és szeretett volna többet tudni róla. A nő sohasem beszélt a magánéletéről. Mintha az nem is létezett volna. Annabelle viszont csak arra vágyott, hogy tiszta lappal új életet kezdhessen. - Nem számít. Most itt vagyok, és teljesen mindegy, hogy összetört-e a szívem vagy sem. - Visszatér még valaha is a hazájába? - Marcel nem tudta abba hagyni a kíváncsiskodást. Annabelle csendben morfondírozott a válaszon. -Nem hiszem. Semmim sem maradt odaát, csak egy villám Rhode Islanden. - Szülei leghűségesebb emberei még mindig ott voltak, és egyre csak azt várták, hogy egyszer visszamegy. Annabelle időről időre írt Blanche-nak, senki mással nem tartotta a kapcsolatot. Mmdenkimet elveszítettem. Semmi sem köt már oda. - Bizonyára voltak barátai is - jegyezte meg csalódottan a férfi. Nem szerette hallani, hogy a nő magányos. Olyan finom, melegszívű és kedves teremtés volt, hogy nemigen tudta őt elképzelni barátok nélkül, még akkor sem, ha kissé félénk volt. - Biztos vagyok benne, hogy nem egy szál magában cseperedett fel, bizonyára vannak még más ismerősei is. Annabelle-nek erről észébe jutott Hortie, és megrázta a fejét. Még csak barátai, sem maradtak. Bármilyen jó nyomon haladt is Marcel, be kellett látnia, hogy azt kell elfogadnia igazságnak, amit a nő állított. Naiv volt, amiért azt gondolta, hogy egy kis beszélgetéssel tisztázhatja a múltját, és elűzheti a bánatát. Mindaz, amit felhozott, csak azt juttatta Annabelle eszébe, hogy a saját hazájában kiközösítették. Marcel volt az egyetlen barátja. - Igen-igen, de az életem egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Ezért jöttem ide. Bár még abban sem volt biztos, hogy mihez kezd, miután lediplomázott. Semmiféle kötöttsége nem volt, Most az orvosi egyetem töltötte ki az egész életét, és ez az elkövetkezendő öt évben sem lesz másként. Ez a kopott kis kastély volt az otthona. - Én mindenesetre örülök, hogy itt van - biztosította Annabelle-t a fiatalember őszintén, és remélte, hogy ezzel eltereli a nő a figyelmét a bánatáról. - Én is - mosolygott rá Annabelle, és lassan visszasétáltak a kastélyhoz. Marcel nagyon csodálkozott azon, hogy évfolyamtársai közül senki sem udvarolt a nőnek, igaz, Annabelle
nagyon távolságtartó volt. Mintha fallal vette volna körül magát. Marcel is érezte ezt, de elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az oka. Marcelt dühítette, hogy ez a szeretetre méltó nő elvesztegeti a fiatalságát. Megérdemelt volna egy rendes férfit. A hosszú, forró nyár tanulással és kórházi gyakorlatokkal telt. Augusztusban végre két hét szünidőt kaptak. Anhabelle volt az egyetlen hallgató, aki a kastélyban maradt. Nagyokat sétált és Nizzában vásárolgatott, bár a háború miatt elég szegényes volt a választék. Fel kellett frissítenie a ruhatárát, ugyanis csak fekete holmikat hozott magával, a gyász időszaka pedig letelt. Az egyik délután kölcsönkérte az iskola régi furgonját, és megnézte Antibes régi városkáját és a környékét. Felfedezett egy tizenegyedik századi templomot, felment a toronyba, és onnan gyönyörködött a város elé táruló látványában. A kilátás káprázatos volt, tökéletes napja kerekedett. Megvacsorázott egy kis kávéházban, majd este visszatért az iskolába. Még Graumont doktor úr is elutazott, és a két szobalányt leszámítva, Annabelle egyedül volt a kastélyban. Tökéletesen kipihente magát, és nagyon várta, hogy a többiek megérkezzenek. Főként Marcelnak örült. Mindenkinek jól telt a szünidő, Rupert kivételével, aki teljesen összetörve jött vissza. A fivére meghalt a fronton. Annabelle legtöbb évfolyamtársa számára ez nem volt szokatlan eset. Sok fivért, barátot,rokont veszítettek már el a háború miatt. A fájdalom átjárta egész Európát, de senki sem látta a megoldást és a háború végét. Szeptemberben ismét elkezdődött a tanítás. A Somme folyónál csaknem két hónapja folytak már súlyos harcok, és az áldozatok száma egyre csak szaporodott. Amikor november közepén elcsendesedett a hadszíntér, mindenki megkönnyebbült egy kicsit. Tíz napig fegyvernyugvás volt a szörnyű vérontást követően: csaknem egymillió ember sebesült meg vagy lelte halálát az elnyúló harcokban. A németek ezt követően egyből bombázni kezdték Nagy-Britanniát. A világtörténelemben először használtak repülőt ilyen célokra. A háború újabb és újabb rettenetes találmányokat szült, és ez mindenkit félelemmel töltött el. Karácsonyra a veszteségek és a folyamatos támadások szinte közönyössé tették az évfolyamot a. tananyag iránt. Közben két másik diák fivére is hősi halált halt a fronton. December végén dr. Graumont összehívta őket a nagy csarnokban, hogy felolvassa nekik a francia kormány levelét. A kormányzat minden orvostanhallgatót arra kért, hogy jelentkezzenek frontszolgálatra. Egész Franciaországban égető szükség volt újabb tábori kórházakra. Miután az igazgató elolvasta a levelet, még hozzáfűzte, hogy a saját sorsáról mindenki csak maga dönthet. Az iskola természetesen nem áll a távozni szándékozók útjába, és bármikor kész visszavenni egykori diákjait Már több kórház is megkereste őket hasonló kéréssel, többek között Elsie Inglis új alapítású intézménye is. A Párizstól északkeletre fekvő Villers-Cotteréts még közelebb volt a fronthoz, mint Asniéres. Ezen a településen hozta létre új kórházát a skót doktornő. Elméletileg az új intézetet is kizárólag női munkaerő részére nyitották, és Annabelle-t természetesen tárt karokkal fogadták volna. Vacsora közben élénk társalgás folyt a lehetőségekről. Reggelre az évfolyam fele döntött úgy hogy eleget tesz a kormány kérésének, és néhány napon belül szolgálatra jelentkeztek. Az igazgatói iroda kilincse kézről kézre járt. Keserves tél köszöntött az arcvonalban küzdő katonákra; a betegség, a sebesülések és az időjárás viszontagságai Európa-szerte tizedelték a soraikat. Azok a medikusok pedig, akikbe egy kicsike jóérzés szorult, nem tudták visszautasítani a kormány kérését. Négy hallgató kivételével végül is mindenki felkerekedett. Annabelle már az első napon tudta, hol a helye. Bántotta, hogy félbe kell hagynia az orvosi egyetemet, de nem volt más választása. Önző dolog lett volna maradni. - Maga is elhagy bennünket? - kérdezte Grau-mont doktor szomorú mosollyal, de csöppet sem volt meglepve. Az elmúlt évben igencsak megkedvelte Annabelle-t, és rendkívül nagyra tartotta. Most már ő is úgy gondolta, hogy nagyszerű orvos lesz belőle, jóllehet bizonyos értelemben már most is az.
- Mennem kell - szögezte le szomorkásán. Nem jó szívvel hagyta félbe a tanulmányait. De visszaj övök. - Remélem is - felelte őszintén az igazgató. - Melyik kórházat választotta? -Az új Inglis-kórházba szereinek menni, persze csak akkor, ha szükségük van rám. Mivel már mindent tudott, amit egy medikusnak tudnia kellett, sokkal értékesebb munkaerő lesz, mint az apátságnál volt. - Legyen óvatos, Annabelle, vigyázzon magára. Es visszavárjuk! - biztosította a nőt. - Köszönöm - válaszolta, és könnybe lábadt a szeme, miközben megölelte az igazgatót. Este összepakolta a három bőröndjét, de csak egyet akart magával vinni. Négy hallgató kivételével reggelre mindenki elment. Megölelgették egymást búcsúzóul, és megfogadták, hogy visszatérnek. Annabelle-től különösen kedvesen váltak él, és kifejezetten intették, hogy vigyázzon magára. Marcel kísérte ki a vonathoz, mert neki csak később kellett mdulnia. Annabelle vitte a saját kis csomagját, így baktattak kettesben az állomás felé. Marcel volt a nő egyetlen igazi barátja, aki a kezdetektől fogva rendesen bánt vele, és ezt sohasem fogja elfelejteni. - Vigyázzon magára - hangzott el az utolsó figyelmeztetés, majd Marcel magához ölelte és megpuszilta. - Hamarosan ismét együtt lesz a csapat - búcsúzott lelkesen. -Nagyon remélem - csatlakozott Annabelle. Addig integettek egymásnak, amíg lassacskán eltűntek a láthatáron. Ekkor, látta utoljára Marcell. A fiú két héttel később aknára hajtott a mentőautójával. Ő lett dr. Graumont iskolájának első hősi halottja, a nő pedig újabb barátot veszített el.
17, fejezet Villers-Cotteréts, ahol Elsie Inglis újabb kórházat nyitott, Párizstól ötven kilométerre északkeletre feküdt. Alig huszonöt kilométer választotta el a fronttól. Ha az ember figyelt, a saját fülével hallhatta a távoli robbanásokat. A kórház csak most nyílt meg, sokkal nagyobb és szakszerűbb volt, mint az, amelyikben Annabelle korábban dolgozott. Dr. Inglis elképzeléseinek megfelelően az egészségügyi személyzet kizárólag nőkből állt. A dolgozók nemzetiségi összetétele majdhogynem leképezte a szövetségesekét: fele-fele részben franciák és angolok voltak, Annabelle-en kívül pedig két másik amerikai lány is csatlakozott hozzajuk. Ezúttal egy kisebb szobába szállásolták el amelyben ketten laktak. Kizárólag sebesült katonákat ápoltak. Betegeik állapota pontosan tükrözte a háborús vérengzések mértékét: szétzúzott testű, megbomlott elméjű emberekkel, és megdöbbentő számú halálos áldozattal találkoztak. A nők által vezetett mentőautók folyamatosan cikáztak a kórház és á front között. Nyomorék, csonka és haldokló férfiakat ráncigáltak ki a lövészárkokból. A mentőautóban a sofőrön kívül rendszerint egy medikus is ült, akinek elég gyakorlata és tudása volt hozzá, hogy a visszaút alatt életben tartsa a sebesültet. Ha nagyon súlyos sérülése volt az illetőnek, nem kockáztatták meg a szállítást, és a helyi tábori kórházban hagyták. De akit csak lehetett, eljuttattak az Inglis-kórházba, mert ott nagyobb műtéteket is el lehetett végezni, továbbá sokkal jobb ellátást tudtak biztosítani. Egyéves orvosi képzéssel és sok-sok gyakorlattal a háta mögött, Annabelle-t a mentőkhöz osztották be, és a medikusok egyenruháját viselte. Ismét tizennyolc órákat dolgozott naponta, rossz utakon zötykölődött, és ha nem tudott mást tenni, a karjába vette a haldoklókat. Teljes erejéből és minden tudásával küzdött a katonák életéért. Olykor azonban minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, mert olyan súlyosan megsebesültek, hogy meghaltak, mielőtt a kórházba értek volna. Annabelle az új év első napján érkezett Villers-Cot-teréts-be, ám ezúttal sem ünnepeltek. Addigra több mint hatmillió ember vesztette életét a két és fél éve tomboló háborúban, az
áldozatok többsége még fiatal ember volt. Annabelle sokszor érezte úgy, mintha az óceán vizét kellett volna teáscsészével, vagy ami még annál is sokkal rosszabb, gyűszűvel kimerniük. Olyan sok sebesültet kellett összefércelniük, és olyan kevés maradt meg közülük. Akik pedig életben maradtak, talán sohasem lesznek már a régiek. Az egészségügyi dolgozók napról napra reménytelen küzdelmet vívtak; egy-egy műszak végére mindnyájan rettenetesen kimerültek. De nem számított, milyen nehéz dolguk volt, vagy mennyire reménytelen időket éltek, Annabelle még elhivatottabb lett az orvosi pálya iránt. S bár gyakran került szívszorító helyzetekbe, szerette a munkáját, és remekül megállta a helyét. Január folyamán Wilson elnök az Egyesült Államok semleges helyzetét kihasználva megpróbálta rábírni a szövetségeseket, hogy fogalmazzák meg a bé-ke feltételeiket. Erőfeszítéseit azonban nem koronázta siker, és csak arra törekedhetett, hogy az országát továbbra is távol tartsa a háborútól. Európában senki sem tudta mire vélni ezt, ahogy abban sem hittek 1917 januárjára, hogy még sokáig fent lehet tartani ezt a politikát. És igazuk lett. Február elsején Németország meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Két nappal később az Amerikai Egyesült Államok minden diplomáciai kapcsolatot megszakított az országgal. Három hét leforgása alatt megszerezte a Kongresszus hozzájárulását ahhoz, hogy felfegyverezzék az összes amerikai kereskedelmi hajót arra az esetre, ha német támadás érné őket. A Kongresszus először megtagadta a kérését, de március tizenkettedikén Wilson mégis keresztülvitte az akaratát. Nyolc nappal később a kabinet nyilt szavazással döntött arról, hogy belépjenek-e a háborúba. Miután megszavazták a Németországnak szóló hadüzenetet, az Egyesült Államok visszavonhatatlanul belépett a háborúba. A kivérzett szövetségeseiknek óriási szükségük volt a támogatásra. A következő hónapokban és hetekben sok amerikai fiatalember vett búcsút a családjától, a feleségétől vagy a kedvesétől, hogy kiképzésen vegyenek részt, két hónapon belül pedig behajózzák őket Európába. Annabelle hazája lázasan készülődött a háborúra. - Elátkozott idők járnak ránk - jegyezte meg Annabelle egyik amerikai kolléganője, amikor egy este összefutottak a vacsoránál. Mindketten tizenkilenc órát húztak le aznap. Ő és a társaságában levő másik amerikai lány ápolónők voltak, és tudták, hogy Annabelle orvostanhallgató. - Hol végezte a nővérképzőt? - kérdezte Annabelle-től őszinte érdeklődéssel. Csinos déli lány volt, összetéveszthetetlen alabamai tájszólással. Georgiaimának hívták, valamikor szépségkirálynővé választották Délen. Am ez itt és most ugyanúgy nem számított, mint ahogy az sem, hogy Annabelle úri neveltetésben részesült szülei elegáns New York-i palotájában. A jelen körülmények között ez csupán annyit jelentett, hogy tájékozottabb volt az átlagnál, jó modora bizalmat keltett az emberekben, és már ideérkezése pillanatában is folyékonyan beszélt franciául. Semmi más nem számított. - Tavaly egy dél-franciaországi orvosi egyetemre jártam - felelte Annabelle, miközben szedett a híg levesből. Próbáltak takarékoskodni az étellel, hogy a betegeknek és az ápolószemélyzetnek is jusson belőle. Már hónapok óta nem fekhettek le teli gyomorral, de nem is éheztek. Annabelle szemmel láthatóan lefogyott az utóbbi időben. Már több mint másfél éve élt Franciaországban. Georgiannát lenyűgözte, hogy Annabelle orvosnak készül, és még néhány percig elidőztek ennél a témánál. Mindketten holtfáradtak voltak. A déli szépséget nagy zöld szempárral és élénkvörös hajjal áldotta meg az ég. Kacagva vallotta be Annabelle-nek, hogy kétévnyi ittlét után is csak töri a franciát, de Annabelle hallotta, hogy a lány ennek ellenére remekül végzi a munkáját. Annabelle egész életében nem találkozott még ennyi lelkiismeretes, hozzáértő és elkötelezett emberrel. Mindenüket beleadták á munkába. ' - Gondolja, hogy befejezi az orvosit? - kíváncsiskodott Georgiámra, mire Annabelle bólogatott. Remélem, hogy sikerül. - Erősen hitt benne, hogy ha túléli a frontszolgálatot, semmi sem tarthatja vissza ettől.
- Ha vége lesz a háborúnak, hazamegy? - kérdezte a lány. Ő elképzelni sem tudta volna, hogy itt maradjon, Alabamában népes család várta: három húga és egy fivéré. Annabelle fejében meg sem fordult, hogy visszatérjen New Yorkba, ahol nem várta más, csak a fájdalmas emlékek és a megvetés. - Nem tervezem. Már semmi sem köt oda. Azt hiszem, inkább maradok. Sokat gondolkodott ezen mostanában, és végre elhatározásra jutott. Még hátravolt öt év az orvosi egyetemen, azután pedig Párizsban akart elhelyezkedni. Dr. de Bré talán segít neki. New York-i élete immár a múlté, Franciaország a jövő, ahol senki sem ismeri, és nem vetik a szemére, hogy elvált, mert azt sem tudják, hogy valaha férjnél volt. Tiszta lappal indulhatott. Közeledett a huszonnegyedik születésnapja. Ebben az országban sok tanulással és egy kis szerencsével orvos lehet, és nem kell alaptalan vádaskodásoktól tartania. Vacsora után ki-ki a maga szállására indult, és megbeszélték, hogy megkeresik egymást, ha szabadnaposak lesznek. Bár pihennie mindenkinek kötelező lett volna, általában nem éltek vele. Medikusként Annabelle-nek több szabadnap is járt, de mivel nagyon komolyan vette a feladatát, eddig még sohasem hiányzott a munkából. A harmadik champagne-i ütközet április végén katasztrofális vereséggel végződött a franciák számára, valóságos sebesültáradat követte a harcokat. Az egész-ségügyiseknek szusszanásnyi idejük sem volt, Anna-belle folyamatosan szállította a szétroncsolt testű, katonákat a frontról. Egyetlen dolog tartotta bennük a lelket: a kanadaiak csatát nyertek Vilmy Ridge-nél. Mivel azonban a francia csapatokon teljes elkeseredettség lett úrrá, május elején lázadás tört ki. Oroszország is forrongott: a cárt márciusban lemondásra kényszerítették. Am mindez rettenetesen távolinak tűnt a lövészárkok és a front közvetlen közelében dolgozók számára. Túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz/ hogy égető teendőik mellett mással is foglalkozzanak. Annabelle teljesen megfeledkezett a születésnapjáról. A napok valósággal összefolytak, nem lehetett megkülönböztemi egyiket a másiktól. Csak egy héttel később jött rá, hogy betöltötte a huszonnégyet/ amikor véletlenül a kezébe került egy párizsi újság. Egy hónappal később értesültek róla, hogy az első amerikai csapatok megérkeztek Franciaországba. Három hét múlva, július közepén az amerikaiak Villers-Cotteréts határában katonai tábort állítottak fel. Egy héten belül pedig brit csapatok csatlakoztak hozzájuk, mert Ypres-nél összehangolt támadásra készültek. A környék megélénkült, mindenütt amerikai és brit katonák nyüzsögtek. Legszívesebben az Összes helybeli nőt elcsábították volna, a katonai rendőrség pedig nem győzte összeszedni a kocsmákban tivornyázó meg az utcákon kószáló ittas katonákat, hogy visszairányítsa őket a táborhelyükre. Mindez legalább egy kis változatosságot hozott az apró település mindennapjaiba, s bár voltak kellemetlen alakok a katonák között, akadtak nagyon kedvesek is. A tábori kórházból jövet Annabelle egy csapat amerikai katonát pillantott meg, néhány fiatal francia lány társaságában. Nem állhatott le velük tréfálkozni, mert a sebesült, akit éppen szállítottak, útközben meghalt. De ahogy mentőautójuk elhaladt a csoport mellett, a katonák kiáltozni és integetni kezdtek, mert meglátták, hogy két csinos fehérszemély is ül benne. Annabelle és a sofőr nevetve visszaintegettek nekik. Az egyik férfi elkezdett szaladni a kocsijuk mellett, Annabelle pedig nem tudta megállni, hogy ne szóljon oda neki. -Hello! - Maga amerikai? - kérdezte lelkesen a katona, mire a mentő sofőrje nevetve leállította a motort. Tetszett neki a férfi, aranyosnak találta. Egyébként ő francia volt. - Igen - felelte Annabelle elcsigázottan. -Mióta van itt? Úgy tudtam, az ápolónők csak a következő hónapban érkeznek. - Sokkal több időbe telt megszervezni a nők önkéntes alakulatait, mint besorozni a férfiakat. Annabelle-nek nevethetnékje támadt a megjegyzés hallatán. Bostoni tájszólást vélt felfedezni a katona hangjában, ami szívmelengető érzéssel töltötte el. Mintha otthon lett volna. - Már két éve itt vagyok - mondta, és fülig ért a szája. - Pokolian elkéstek, fiúk!
- Azám, de meglássa, úgy visszaküldjük a fricceket oda, ahonnan jöttek, hogy csak na! Azt hiszik, hogy minket is legyőzhetnek. - Olyan volt/mint egy hencegő kisgyerek, le sem tagadhatta volna, hogy bostoni ír. Annabelle-t a bostoni látogatásaira és a newporti nyarakra emlékeztette. Hirtelen elfogta a honvágy amire alig volt példa a megérkezése óta. -Hová valósi? - kérdezte a katona, ahogy észrevette, hogy az egyik bajtársa szóba elegyedett a sofőrrel a furgon másik oldalán. Am akármilyen jólesett a csevegés, hamarosan indulniuk kellett. Nem volt helyes, hogy leálltak trécselni az amerikai katonákkal, miközben egy halott ember feküdt a kocsijukban. Igaz, mások még különb dolgokat is műveltek. Egy idő után nagyon is hozzá lehetett szokni a háborúval járó borzalmakhoz. - New York-i vagyok - felelte Annabelle. - En meg bostoni. A nő érezte a férfi leheletén, hogy ivott. Amint elhagyhatták a táborhelyeiket, a legtöbb katona első útja a kocsmába vezetett. Berúgtak, és minden lányt leszólítottak, aki az útjukba került. -Megesküdtem volna rá - mondta Annabelle, majd jelzett a társának, hogy indulniuk kell. Sok szerencsét! - kiáltotta búcsúzóul mmdenkinek. - Ó igen, maguknak is! - viszonozta a katona, és hátralépett, hogy a mentő folytathassa útját a kórházba. Annabelle-t a katona szavai nyomán elfogta a nosztalgia. Még sohasem gyötörte ennyire a honvágy. Hirtelen minden dolog elkezdett hiányozni neki, ami egy kicsit is az otthonára emlékeztette, és amiket mind ez idáig tudatosan száműzött a gondolataiból. Nagyot sóhajtott, miközben hordágyon a halottaskamrába vitték a háború újabb áldozatát. A többi sorstársával együtt halomba rakták őket, majd elégették, a családját pedig utólag értesítették. Képtelenség lett volna ennyi halottat hazaszállíttatni. A rögtönzött temetők pedig lassacskán az egész vidéket elborították. Annabelle este, dolga végeztével rövid sétát tett, és az amerikai katonákkal való találkozására gondolt. Aznap egyetlen ember sem élte túl a kórházba szállítást. S bár ilyesmi gyakran megesett, mégis elkeserítő volt. Az elesett katonák még Annabelle-nél is fiatalabbak voltak. Ámbár az ő életkora lassacskán a legtöbb ápolónőét meghaladta. Huszonnégy évesen, egy év orvosi képzéssel a háta mögött, nem érezte magát fiatal lánynak többé. Túl sok nehézséggel kellett megküzdenie, és túl sok fájdalmat látott. Amíg visszafelé baktatott a szállására, lehajtott fejjel töprengett hátrahagyott életén. Már éjfél is elmúlt, és hajnali hat óta talpon volt. A fáradtságtól már ném is figyelt különösebben semmire, és amikor egy katona váratlanul megszólította, összerezzent, - Hé, szép kislány! - kiáltotta nyájasan. - Mit csinál itt egyedül? - Annabelle megfordult, és látta, hogy egy brit tiszt követi. Nyilvánvalóan részeg volt, és a cimborái otthagyták a közeli kocsmában. Bámulatosan jól állt rajta az egyenruha, de alaposan a pohár fenekére nézett. A jóképű fiatalember körülbelül egyidős lehetett Annabelle-lel. Talán mert látta, hogy magasabb rangú katonával van dolga, a nő egyáltalán nem tartott tőle. Több tucat ittas emberrel hozta össze a sorsa az utóbbi két évben, de mindegyiküket sikerült kordában tartania. -Úgy tűnik, útbaigazításra lenne szüksége - jegyezte meg Annabelle gyakorlatiasan, s közben mosolygott. - Arra menjen - mutatott rá az egyik irodaépületre. Oda szokták irányítani az elkóborolt katonákat. Az eset egyáltalán nem volt ritka. Háborús időket éltek, és rengeteg férfival kellett foglalkozniuk,, köztük olyanokkal is, akik egy kicsit túlzásba vitték az éjszakai tivornyázást. - Valaki majd visszakíséri a táborba. Mivel tiszt, nem fogják fölösleges kérdésekkel zaklatni. A sorkatonák nem úszták meg ilyen könnyen a raportot, de a magasabb sarzsinak kijárt a tisztelet. A férfi az egyenruhája alapján hadnagy, a kiejtése alapján pedig arisztokrata származású lehetett. A sok ivástól
azonban ugyanúgy elázott, mint egy utolsó közlegény. Forgott vele a világ, ahogy Annabelle-re nézett. - Nem akarok visszamenni a táborba - jelentette ki. - Sokkal szívesebben mennék haza magával. Útközben beugorhatnánk egy italra valahová. Tulajdonképpen micsoda maga? Ápolónő? - nézett a nőre kissé gőgösen, miközben próbálta ráirányítani a pillantását. - Orvostanhallgató vagyok. Segítségre pedig igenis szüksége lesz, hacsak nem akar az utca közepén lefeküdni. A hadnagy határozottan olyan benyomást keltett, mint aki éppen erre készül. - Kitűnő ötlet, de mi lenne, ha mindketten lefeküdnénk? - Ilyen választási lehetőség nincs. - Annabelle azt fontolgatta, hogy egyszerűen továbbáll, és magára hagyja a férfit. Senki más nem zavargóit a közelben, és a szállása sem volt messze. Az ügyeleteseken kívül már mindenki nyugovóra tért. - Mégis mit képzel magáról? - A hadnagy utána akart kapni, de megtántorodott. Annabelle visszahőkölt. A férfi megbotlott, és majdnem el is esett, majd dühösen próbált felegyenesedni. Maga egy kis senki - folytatta, és egyre veszélyesebbnek tűnt. - Az apám Winshire grófja, én pedig Lord Harry Winshire vagyok. Vikomt - nyilatkoztatta ki előkelően, de elcsukló hangon. - Köszönöm, hogy lordságod megtisztel a bizalmával - próbálta udvariasan kifogni a szelet a férfi vitorlájából. - De vissza kell térnie a táborba, mielőtt baja esik. Nekem pedig pihenésre van szükségem. Jó éjszakát. - Ribanc! - fröcsögte a férfi, ahogy Annabelle elment mellette. Kezdett elfajulni a helyzet, és a nő nem akarta folytatni a társalgást. A hadnagy részeg volt és beképzelt, a viselkedése pedig kifejezetten kellemetlenné vált. A nő még most sem félt, sokkal rosszabb helyzetben is volt már, de nem akarta kihívni maga ellen a sorsot. A félreeső úton még egy lépésnyi távolságra sem volt a férfitól, amikor az utánakapott, erősen magához rántotta, és meg akarta csókolni. Annabelle határo-, zottan ellökte magától, de a férfi részegsége ellenére is megdöbbentően erősnek bizonyult. - Azonnal hagyja ezt abba! - kiáltotta Annabelle, akit most már megrémített a férfi ereje. Annabelle hirtelen teljesen kiszolgáltatottá vált. A férfi az egyik kezével befogta a száját,' a másikkal pedig megragadta, és egy épület bejárata felé vonszolta. Egy lélek sem járt arra. Olyan erősen betapasztotta a lány száját, hogy egy hang sem jött ki a torkán. Hiába harapott a kezébe, nem használt. Akkor is vadmacskaként küzdött, amikor a férfi lelökte a földre, és teljes súlyával ránehezedett. Annabelle alig kapott levegőt. Az erősen ittas tiszt szabad kezével felgyűrte a szoknyáját, és lerángatta az alsóneműjét. A nő minden erejével küzdött, de kicsi volt és törékeny, míg a férfi hatalmas és erős. Annabelle tehetetlen volt. Felbosszantott egy részeg katonát, és fizetnie kellett érte. Csak a férfi szeméből sütő vak gyűlöletet látta, miközr ben az továbbra is a földhöz nyomta. Egy pillanatra sem vette le a nő szájáról a kezét. Az éjszaka csöndes volt, eltekintve a spicces katonák és partnereik fel-felcsattanó nevetésétől, amikor kijöttek a közeli bárból. Annabelle-nek csak halk nyöszörgés jött ki a torkán, amit senki sem hallhatott. Rettenetesen félt. A férfi a szabad kezével kigombolta a nadrágját, és keményen nekifeszült. Amire Josiah sohasem volt képes, azt ez a részeg idegen erőnek erejével akarta elvenni tőle. Annabelle mindent megpróbált, hogy megakadályozza, de nem bírt vele. A férfi a lábával szétfeszítette Annabelle combját, és pillanatok alatt belehatolt, majd hevesen mozogni kezdett, miközben kéjesen lihegett. Annabelle próbált ellenállni, de a férfi továbbra is erősen a földhöz szorította. A nőt minden egyes lökésnél átjárta a fájdalom, a hátát pedig felsebezte a Mszöb, amin feküdt. Azután vége lett. A férfi kielégülése pillanatában felkiáltott, majd ellökte magától Annabelle-t. A nő úgy hevert a bejáramat mint egy eldobott játékbaba. Nemhogy kiáltani nem tudott, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Reszketett. Elfordult, hányt, aztán az öklende-zése zokogásba csapott át. A férfi felállt, begombolta a nadrágját, majd megvetően végigmérte.
- Ha eljár a szája, visszajövök és megölöm! Mérget vehet rá, hogy megtalálom, és mindenki nekem fog hinni. Annabelle-nek esze ágábart sem volt kételkedni a férfi szavaiban. Nemcsák tiszt volt és úriember, hanem vikomt is. Bármit is tesz vagy mond, senki sem mert volna ujjat húzni egy ilyen előkelő emberrel, még kevésbé felelősségre vonni a tettéért. Számára persze mindez semmit sem jelentett, de Annabelle egész addigi életében érintetlen volt, ez az ember pedig aljas és gyűlöletes módon kifosztotta. Amikor a férfi odébbállt, lehajtotta a szoknyáját, és zokogva a földön maradt. Végül szédelegve föltápászkodott. A fejét többször is beverte a kőből készült küszöbbe, ahogy a férfi rángatta. Nem is volt magánál, miközben visszatámolygott a szállására. Közben még egyszer hányt, és hálás volt, amiért senki sem látta. El akart bújni és meg akart halni. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni a vikomt arcát, sem pedig a Szemében villódzó gyilkos dühöt. A férfit elnyelte az éjszaka, ő meg felvonszolta magát a lépcsőn. Egyenesen a fürdőszobába ment, és nagyon remélte, hogy senkivel sem fut össze. Meg kellett mosakodnia. A combjára és a szoknyájára rászáradt a vér. Bár a hadnagy számára nyilván csak egy szajha volt, aki a bárban töltött vidám éjszaka után újabb szórakozást jelentett, ő a szüzességét veszítette el ezen a méltatlan módon. Annabelle lüktető fájdalmat érzett a lába között, sajgott a háta és hasogatott a feje, de mindez eltörpült lelki sérüléseihez képest. Hiába fordul bárkihez is, senkit sem érdekelt volna a baja. A többi lánnyal is nap mint nap történt ilyesmi, a katonák erőszakoskodása ellen semmit sem lehetett tenni. Ha jelentették a hatóságoknak vagy a haditörvényszéknek, csak nyilvánosan megszégyenítették őket, és senki sem hitt nekik. Szajnáknak tekintették a nőket, akiknek pisszenés nélkül ki kellett szolgálniuk a katonák legocsmányabb kívánságait is. Egy brit lord pedig valószínűleg még magasabbról tett az efféle formalitásokra. Az, hogy egy brit tiszt megerőszakolt egy medikust, tizedrangú probléma volt egy világháború közepette. Annabelle egyet tehetett: imádkozott, hogy ne legyen terhes. Nem tudta elképzelni, hogy a sors ilyen kegyetlen lehet. Miközben bemászott az ágyába, és megpróbálta elfelejteni mindazt, ami történt, csak arra tudott gondolni, hogy senki és semmi nem lehet olyan aljas, mint a vikomt. Zokogott és Josiah-ra gondolt. Mennyire szeretett volna együtt élni vele, és megajándékozni őt egy gyermekkel! Vágyálma azonban a visszájára fordult: szerelmeskedés helyett szenvedés és erőszak lett az osztályrésze. Ráadásul az égvilágon semmit sem tehetett ellene. Egyetlen lehetősége maradt: el kellett felejtenie a történteket.
18. fejezet Szeptemberben a németek legyőzték az oroszokat. Ezalatt Villers-Cotteréts-ben bekövetkezett az, amitől Annabelle a legjobban tartott. Mindennap hányt. Július óta kimaradt a havibaja, ami azt jelentette, hogy terhes. Tanácstalan volt. Nem tudott segítséget kérni senkitől, nem tudta feltartóztatni a dolgokat. A háta, á feje és az egyéb sérülései lassacskán begyógyultak, de a részeg hadnagy erőszakoskodásának következményét nem törölhette ki az életéből. Először arra gondolt, hogy elveteti a magzatát, de nem ismert senkit, aki ilyesmivel foglalkozott volna, ráadásul tudta, milyen veszélyekkel jár a beavatkozás. Mióta Villers-Cotteréts-be érkezett, két ápolónő is" belehalt a sikertelen abortuszba. Annabelle nem merte vállalni a kockázatot. Akkor már inkább megölte volna magát/ de ahhoz sem volt bátorsága, pedig már a gondolata is elborzasztotta annak, hogy egy szörnyeteg gyermekét hordja a szíve alatt. Áprilisra várta a születését, és abban a pillanatban el akarta hagyni a kórházat, amint a terhesség jelei mutatkozni kezdenek. Másállapotának egyelőre nem volt semmi külső nyoma. Önmagát nem kímélve dolgozott a következő időkben, keményebben, mint valaha. Sebesülteket és nehéz tárgyakat cipelt, mentőautójával szünet nélkül zötykölődött
a rossz utakon. Már csak abban bízhatott, hogy a természet kegyes lesz hozzá, és elvetél, de ez a reménye sem vált valóra. Amikor a dereka vastagodni kezdett, vászoncsíkokat csent a sebészetről, és olyan szorosan lekötözte a hasát, ahogy csak tudta. Alig kapott levegőt, de amíg lehetett, dolgozni akart, és egyelőre azt sem tudta, hová mehetne. Karácsonykor még mindig nem látszott rajta változás, de a baba megmozdult odabent. Annabelle nem akart tudomást venni róla, mert minden oka megvolt, hogy gyűlölje, de képtelen volt rá. A kisbaba ugyanolyan ártatlan volt, mint ő, és nem tehetett róla, hogy milyen körülmények között fogant. Az is megfordult a fejében, hogy megkeresi a vikomtot, elmond neki mindent, és kényszeríti, hogy vállalja a tette következményeit, de azután eszébe jutott, hogy mit mondott azon a végzetes éjszakán. És ki tudja, hogy mennyi nő esett már neki áldozatul? Annabelle csak egyetlen csepp volt számára a háború tengerében, és menten eldobta, mihelyst elvette tőle, amit akart. A gyerekével együtt félresöpörte az útból. Senkihez sem fordulhatott, csupán egy volt azok között a nők között, akik háborús időkben törvénytelen gyerme-ket vártak. Januárban még mindig dolgozott. Már hat hónapos terhes volt, és köténye redőivel álcázta megvastagodott derekát. A hasa nem dudorodott ki, részint mert szorosan fűzte magát, részint pedig azért, mert szűkös volt az élelmiszer-ellátás. Nem gyarapodott a súlya, sőt inkább fogyott. A júliusi incidens óta teljességgel le volt sújtva, de egy teremtett léleknek sem beszélt a dologról. Egy szomorkás januári napon éppen a sebészeti osztályon dolgozott, amikor két férfi beszélgetésére lett figyelmes. Mindketten britek voltak, az egyik tiszt, a másik őrmester. Mind a ketten elveszítették a lábukat, ami igen gyakori sérülés volt a lövészárkokban. Annabelle akkor kapta fel a fejét, amikor egy bizonyos Harryt emlegettek. Nem tudta, miért állt meg, hiszen akármilyen Harryről lehetett volna szó. Aztán a tiszt kisvártatva azt mondta, milyen nagy veszteség érte őket Harry Wmshire halálával. Arról beszélgettek, milyen jó ember volt, és hogy mennyire fog nekik hiányozni. Annabelle legszívesebben beleordította volna a képükbe, hogy ez nem igaz, és hogy a barátjuk egy közönséges szörnyeteg volt. Kitámolygott az osztályról, remegve állt a hidegben, és levegő után kapkodott, mert úgy érezte, megfullad. Nem elég, hogy megerőszakolta, már nem is volt életben. A gyermekének sohasem lesz apja. Azután azt gondolta, talán jobb is így, és a gazember megérdemelte, ami történt! A sorozatos borzalmak hatására hirtelen megmagyarázhatatlan rettegés kerítette hatalmábá. Forogni kezdett vele a világ, majd ájultan esett össze a sáros földön. Két ápolónő is tanúja volt a jelenetnek, és azonnal odarohantak hozzá. Egy sebész is odaszaladt, és letérdelt Annabelle mellé. Attól tartottak, hogy elkapta a kolerát, de nem volt lázas. Ezek után úgy vélték, túlságosan megerőltette magát: a sok munka mellett keveset evett, és alig aludt. Az egészségügyi szolgálat minden tagja évek óta ugyanebben a betegségben szenvedett. Az orvos segített bevinni. Amikor hordágyra tették, Annabelle magához tért. Csuromvizes volt, a haja csapzottan tapadt az arcára, a köténye pedig rásimult a testére. Hosszasan mentegetőzött, amiért ilyen kellemetlenséget okozott, és megpróbált minél előbb elmenekülni. De abban a pillanatban, hogy el akart indulni, ismét elájult, a doktor pedig betolta a hordágyat egy kisebb szobába, és bezárta maga mögött az ajtót. A férfi csak látásból ismerte a nőt, gyakran összefutott vele. Megkérdezte Annabelle-t, nincs-e vérhasa. A nő biztosította róla, hogy jól van, csak kora reggeltől kezdve dolgozott, és tegnap óta semmit nem evett. Derűsnek szánt mosolya azonban nem tévesztette meg az orvost. Az arca olyan halvány volt, mint a köténye. A férfi kérdésére megmondta a nevét. - Worthington kisasszony, maga minden bizonnyal háborús idegkimerülésben szenved. Azt javaslom, vegyen ki pár napot, és próbálja meg kipihenni magát. - A kórházban nem volt szokás szabadságra menni, Annabelle sem akart így tenni, de tudta, hogy a napjai már meg vannak számlálva. A hasa gyorsan növekedett, és egyre nehezebb volt eltakarni. - Az
egészségével kapcsolatban nincsen más, amiről tudnom kellene? - kérdezte gondterhelten az orvos. Arra: végképp nem volt szükségük, hogy a személyzet fertőző betegségeket terjesszen, járványt váltson ki, vagy egyszerűen csak belehaljon a túlhajszoltságba és az eltitkolt betegségekbe. Mindenki komolyan vette a munkáját, és sokan takargatták, ha maguk is megbetegedtek. Az orvos attól tartott, hogy Annabelle Worthington valamit eltitkol előle. A nő egyáltalán nem volt jó bőrben. Annabelle megrázta a fejét, az orvos pedig észrevette, hogy sír. - Nincs semmi bajom, doktor úr, köszönöm, jól vagyok - mondta óvatosan. A férfi továbbra is úgy érezte, hogy valami nincs rendjén, de a nő eltökélten hallgatott, ráadásul semmivel sem nézett ki rosszabbul,' mint a többiek. Arra kérte, feküdjön le, hogy megvizsgálhassa. Abban a pillanatban, hogy Annabelle hátradőlt, az orvos felfedezte a kis dudort a hasán, és találkozott a tekintetük. Gyengéden megtapintotta a kidudorodást, amit Annabelle oly gondosan leplezett az elmúlt időszakban. Azonnal megértette a helyzetet. Nem ő volt az első fiatal nő, aki teherbe esett ezen a katonáktól hemzsegő településen. Annabelle elsírta magát az orvos előtt. - Azt hiszem, megtaláltuk a választ - jegyezte meg a férfi, ahogy a nő felkelt, és elővette a zsebkendőjét. Úgy tűnt, halálosan szégyelli magát, és reménytelenül boldogtalan volt. Mikorra várja? Kevésen múlott, hogy Annabelle nem öntötte ki a szívét, de végül nem merte. Az igazság olyan szörnyen hangzott, hogy nem hinnének neki, sőt talán mindenért őt hibáztatnák. Mások is jártak már így. Voltak olyanok is> akik az állították, hogy megerőszakolták őket, pedig egyszerűen csak házasságon kívüli viszonyt folytattak. Miért éppen neki hinnének? Josiah titkához hasonlóan inkább Winshire vikomt botlását is megtartja magának. De mindkettőért keservesen meg kellett fizetnie. - Áprilisra - válaszolta kétségbeesetten. - Jó sokáig sikerült eltitkolnia. - Az orvos meglazította és lefejtette a kötényét, kibontotta a ruha derekát, felemelte a blúzát, és elszörnyedve nézte, hogy Annabelle milyen szorosan lekötözte magát. - Csoda, hogy meg nem fulladt! - A kötés sokkal szorosabban tartott, mint bármilyen fűző, a kismamának és a babának egyaránt kegyetlen az efféle sanyargatás. - Nem bírtam volna már sokáig - felelte a könnyein keresztül. - Azonnal abba kell hagynia a munkát! - mondta ki az orvos a végső szót. .Annabelle ettől tartott. - És az apával mi van? - érdeklődött kedvesen a férfi. - Meghalt - suttogta. - Csak ma tudtam meg. Azt már nem kötötte a férfi orrára, hogy gyűlölte Hárryt, és boldog volt, amiért meghalt, mert megérdemelte. Tudta, hogy az orvos úgysem hitt volna neki - Értem. Haza fog menni? - Nem tudok - felelte minden magyarázat nélkül. New Yorkban és Newportban eddig sem látták szívesen, terhesen pedig különösen nem lenne kívánatos a jelenléte. - Lakhelyet kell kerítenie magának.' Nem akarja, hogy keressek egy családot, ahol befogadják? Talán' pesztonkaként elhelyezkedhetne. Annabelle megrázta a fejét. Már jó ideje töprengett azon, hogy mitévő legyen. Az egyetemre egyelőre nem mehet vissza. Antibes környékére viszont, ahol egyszer-kétszer megfordult már, szívesen visszatért volna. Ha találna egy kis házat, ott ellakhatna a kisbaba érkezéséig, utána pedig visszajöhetne a frontra, vagy járhatna az iskolába. Bár nem tudta, hogy mit kezdene itt egy kisbabával. Sok mindent át kellett még gondolnia, de udvariasan visszautasította az orvos ajánlatát. Maga akarta elrendezni az életét. Az orvos nem tudhatta, hogy nem szorul anyagi támogatásra. -Köszönöm szépen, de majd én mindent elintézek- mondta szomorkásán, ahogy az orvos lesegítette a hordágyról.
- Ne halogassa túl sokáig - tanácsolta. Még mindig nem tudta fölfogni, hogyan titkolhatta el a nő hat hónapon keresztül a terhességét. - Nem fogom - ígérte. - Köszönöm - rebegte Annabelle a könnyeivel küszködve. Az orvos bátorítóan megveregette a vállát, majd kiment a szobából. A két fiatal ápolónő még mindig odakint várakozott az ajtó előtt. Kíváncsiak voltak, hogy érzi magát Annabelle. - Most már jól van - közölte velük az orvos jókedvűen. - Maguk mindannyian túl keményen dolgoznak. Azt javasoltam neki, pihenjen egy kicsit, hacsak nem akar a legyengült szervezetével kolerás lenni és járványt okozni - viccelődött a férfi, miközben Anna-belle-lel összevillant a szemük. A nővérkék a szobájába kísérték, és Annabelle a délután hátralévő részében ott is maradt. Elgondolkodva heveredett végig az ágyán. Az orvosnak igaza volt. Még azelőtt kell elmennie, hogy a többiek tudomást szereznének az állapotáról, és önhibáján kívül még egyszer kiközösítenék. Annabelle február elsejéig maradt Villers-Cotterets-ben, aztán sajnálkozva adta a többiek tudtára, hogy el kell mennie. A felettesének azt mondta, hogy folytatni akarja az orvosi tanulmányait. Ezt senki sem róhatta fel neki. Már tizennégy hónapot töltött itt. O maga viszont úgy érezte, hogy elárulta a társait, de nem tehetett másként. Szomorú szívvel hagyta ott a kórházat és a kollégáit. Két napjába tellett, hogy eljusson Nizzába, mert többször mellékvágányra terelték a szerelvényét, és hosszasan kellett várakoznia az állomásokon, mivel a hadi szállítmányok elsőbbséget élveztek. Amikor megérkezett a városba, az volt az első dolga, hogy arany karikagyűrűt vegyen. Felhúzta az ujjára, az ékszerész pedig gratulált neki, és. sok boldogságot kívánt. Annabelle könnyezve lépett ki a boltból. Ha bárki megkérdezi/azt fogja mondani, hogy hadiözvegy, és a férje Ypres-nél halt hősi halált. Hihetőnek hangzott a történet. Tisztességes nő látszatát keltette, a vidék pedig tele volt özvegyekkel, és olyan kisbabákkal, akik édesapjuk halála után látták meg a világot. Annabelle egy lett a háború tiszteletre méltó és tragikus sorsú áldozatai közül. Bejelentkezett egy kis hotelba, és vásárolt magának pár nagyméretű fekete ruhát. Most, hogy már nem kellett leszorítania, a hasa meglepő ütemben növekedett. Korántsem volt akkora, mint Hortie-é szokott lenni, de már egyértelműen látszott, hogy gyereket vár. És nem kellett többé titkolnia. Jegygyűrűvel a kezén, özvegyi gyászban éppolyan tisztességes nőnek látszott, mint aki mindig is volt, és a szemében tükröződő fájdalom is belülről, a lelke mélyéből fakadt. Szívesen meglátogatta volna Graumont doktort, deúgy érezte, még nem jött el az ideje. Később megjelenhet nála a kisbabájával és a háborúban odaveszett férj történetével, de még túl korainak ítélte a dolgot. Legalább addig szeretett volna egyedül maradni, amíg a bébi megszületik. És arra is magyarázatot kellett találnia, hogy miért használja továbbra is a saját nevét. Először is lakóhelyet akart találni. Egy nap visszatért Antibes-ba, az ódon kis templomhoz, amit annyira szeretett. A tengerészek temploma volt, ahonnan látni lehetett az egész kikötőt és az Alpok délnyugati vonulatait. Távozóban még megkérdezte a gondnokot, hogy nincs-e a környéken olyan ház, amit ki tudna venni. Az asszony először megrázta a fejét, azután mégis gondolkodóba esett. - Nem tudok róla - felelte jellegzetes dél-franciaországi tájszólással, Annabelle már olyan jól beszélte a nyelvet, hogy bárki Párizs környékinek gondolta volna. - Ámbár élt itt egy család a háború előtt, de aztán Lyonba költöztek, és mindkét fiú elesett a háborúban. A házaspár azóta sem járt errefelé, es nem hiszem, hogy valaha is visszajönnének. A fiúk annyira szerették ezt a helyet, hogy a szüleik csak a szívüket fájdítanák itt. ' Az asszony útbaigazította Annabelle-1. A ház csak néhány perces sétára volt a templomtól, és küllemre egy kis nyári villának hatott., Az épület körül egy idős ember tevékenykedett. Annabelle megkérdezte tőle, hogy nem akarják-e kiadni. Nemleges választ kapott, de az öreg
felajánlotta, hogy levélben megkérdezi az illetékeseket. A ház bútorozott volt, a tulajdonosok semmit sem vittek el belőle. Annabelle megnyugtatta a férfit, hogy ez őt egyáltalán nem zavarja, sőt még jobb is lenne így. Elmondta, hogy hét hónapos terhes, és megözvegyült, valamint azt is, hogy az év végéig mindenképpen itt szeretne maradni. Úgy számolt, az őszi félévben, de legkésőbb januárban vissza tud menni az egyetemre. Szeptemberre már öt hónapos lesz a kisbabája, és ha sikerül gondoskodnia a felügyeletéről, akár vissza is ülhet az iskolapadba. Ha szerez egy járművet, talán innen is bejárhat a kastélyhoz és a kórházba. Annabelle meghagyta a címét, a gondnok pedig megígérte, hogy értesíti a tulaj donOsok válaszáról. Annabelle remélte, hogy az idős bácsinak megesett rajta a szíve, és arra fogja ösztökélni a munkaadóit, hogy adják ki neki a házat. Útban Nizza felé arra gondolt, hogy szükség esetén akár a hotelban is maradhatna. Bár nem az volt a legalkalmasabb hely egy kisbaba fogadására, de takarosnak és tisztának tűnt. Egy ház persze sokkal inkább kedvére való hajlék lett volna. Ha viszont nem talál megfelelőt, akkor sem dől össze a világ, és nyugodt szívvel a hotelban maradhat. Az elkövetkező néhány hétben mindennap sétált, Kedvenc célpontja a tengerpart volt. Figyelt rá, hogy rendesen egyen, és nagyokat aludt. Sikerült találnia egy helybeli nőgyógyászt/aki magánpraxist folytatott. Özvegyként mutatkozott be, és elmondta magáról a kitalált történetet. Az orvos kedves és szimpatikus férfinak látszott. Annabelle az értésére adta, hogy otthon szeretne szülni, az orvosnak pedig semmi kifogása nem volt ellene. A lány nem vállalhatta annak kockázatát, hogy a kórházban ismerős orvosokba vagy orvostanhallgatókba botoljon. Egy márciusi napon, a sétából hazatérve üzenet várta Gastontól, az antibes-i villa gondnokától, hogy látogasson el hozzá. Annabelle úgy is tett, az öreg pedig jó hírekkel szolgált. Gaston leírása alapján a tulajdonosok rokonszenveztek a nővel, és szívesen ki-adták neki a házat. Még azt is kilátásba helyezték, hogy később megvásárolhatja. Túl sok emlékük tapadt ehhez a helyhez, kegyetlen megpróbáltatásnak-tűnt számukra a visszatérés. Egyelőre hat hónapra szerették volna kiadni a villát, a többit majd még meglátják. Gaston felajánlotta, hogy körbevezeti, Annabelle-nek pedig határozottan tetszett, amit látott. A háznak egy napfényes nagy hálója volt kellemes arányokkal, és nem messze tőle még két kisebb hálószoba is meghúzódott. A három szobához csak egy fürdőszoba tartozott, de ez egyáltalán nem zavarta a nőt. A régimódi fürdő falait csempe borította, a hatalmas fürdőkád pedig különösen tetszett neki. A földszinten kapott helyet a nappali és az étkező, továbbá egy üveggel fedett télikert is, amely kivezetett a verandára. A házacska épp megfelelő méretűnek tűnt neki és a kisbabájának, Még egy dadus is kényelmesen elfért volna benne. De Annabelle most mindenekelőtt egyedüllétre vágyott. Levelet írt a tulajdonosoknak, amelyben megfogalmazta a szerződést, és a tudtukra adta, hogy a lakbért a bankja intézi majd átutalással, Gastont nagyon boldoggá tette, hogy a ház ismét megtelik élettel. Gratulált a nőnek, és felajánlotta, hogy a felesége szívesen kitakarítja a házat a fogadására, és segítene a kisbaba körüli teendőkben is. Miután Annabelle elköszönt tőle, egyenesen a nizzai bankba ment. Bemutatkozott a pénzintézet vezetőjének, és sürgönyt küldetett az otthoni bankjának, hogy tájékoztassa őket a tartózkodási helyéről. Villers-cotteréts-i számláját megszüntette, így az otthoniak nem is tudták, hová küldjék a havi apanázsát. Semmit sem tudtak róla. Sem azt, hogy mit keres Nizzában, sem azt, hogy mi történt vele a távozása óta, mint ahogy ő is csak találgathatta, hogy Hortie-nak hány porontya született mostanra. A legjobb barátnője még mindig nagyon hiányzott neki. Egy szörnyű félreértés miatt ugyan megtagadta őt, de Annabelle-t ettől még nagyon is érdekelte a sorsa, bár nem feltételezte, hogy valaha is barátnők lehetnek még. Még akkor sem, ha egyszer visszamenne az Egyesült Államokba. Túl sok minden történt azóta.
Annabelle április negyedikén költözött be a kis házba. A doktor szerint közeledett a szülés ideje. Óriási pocakjával lassú sétákat tett a környéken, és az ódon templomhoz is elzarándokolt, hogy, gyönyörködjön akilátásban. Gaston felesége, Florine az érkezése előtt kitakarította a villát, és alkalmanként főzött is rá, Annabelle esténként régi orvosi könyveit olvasgatta. Még mindig vegyes érzelmekkel viseltetett születendő gyermeke iránt. Erőszakkal és félelemmel teli pillanatban fogant. A nő attól tartott, ha ránéz, rrdndig az a rettenetes élmény fog feltolulni benne. De a végzet így rendelte. Átvillant az agyán, hogy esetleg kapcsolatba léphetne a vikomt családjával, de nem tartozott nekik semmivel, és ha a fiukhoz hason-lóan fennhéjázó a természetük, akkor jobb, ha nem is lép érintkezésbe velük. Itt lesznek egymásnak a kisbaba] ával, és senki másra nem lesz szükségük. Április harmadik hetében Annabelle ismét .nagy. sétára vállalkozott. Ezúttal is megállt a templomnál, és nagy nehezen leült egy padra, hogy gyönyörködjön a kilátásban. Gyertyát gyújtott az édesanyjáért, és imádkozott Josiah-ért. Volt férjéről két éve nem hallottsemmit, azt sem tudta, hogy Henryvel egyáltalán Mexikóban vannak-e még, vagy visszamentek New Yorkba. A férfi örökre elengedte a kezét, és egyáltalán nem tartotta vele a kapcsolatot. Nem is sejthette, micsoda szörnyűségek estek meg Annabelle-lel. A szelíd áprilisi napsütésben a nő lassan visszasétált a házba, miközben Josiah-ra, Hortie-ra és a családjára gondolt. Egy pillanatra olyan volt, mintha mindannyian vele lennének, aztán bement a házba, és lefeküdt az ágyára. Florine már elment, és Annabelle könnyű álomba szenderült. Már éjfél is elmúlt, amikor felriadt. Erős görcsöt érzett deréktájon, majd ' hirtelen szaggató fájdalom hasított mélyen a hasába. Azonnal tudta, hogy itt az idő. Senki sem állt rendelkezésére, aki elszaladhatott volna az orvosért, telefon pedig nem volt a házban, de nem esett kétségbe. Biztos volt benne, hogy egyszerű szülés lesz, és hogy egyedül is végig bírja csinálni. De ahogy múlt az idő> és a fájásai egyre erősebbek lettek, kezdett elszállni a bátorsága és a magabiztossága. Úgy látszott, hogy azt a mérhetetlen gyötrelmet, ami a baba fogantatását kísérte/ most ismét el kell szenvednie, ráadásul egy olyan gyermekért, akit sohasem akart, és akinek már apja sincs. Josiah gyermekére viszont éveken keresztül hiába vágyott. Minden egyes összehúzódásnál megvonaglott, és a lepedőt markolta fájdalmában. Mire a nap felkelt, már nagyon vérzett. Iszonyatos kínjai közepette egyre nehezebben kapott levegőt, és úgy érezte, mindjárt meghal. Eszébe jutottak Hortie keserű szavai, ahogy a szüléseiről mesélt. Amikor már éppen kezdett volna kétségbe esni, Florine jelent meg a küszöbön. Hallotta, hogy Annabelle odafent van, és egyből fölrohant a szobájába. A nő szinte önkívületi állapotban feküdt az ágyon, megszólalni sem bírt a fájdalmaitól. Már nyolc órája vajúdott. Florin gyorsan odament hozzá, kíméletesen kihúzta alóla a véres lepedőt, és alá tett néhány régi vásznat, amelyeket direkt ebből a célból rakott ki még korábban. Az asszony kedvesen nyugtatgatta Anna-belle-t, hogy minden rendben megy és hogy már látja a kisbaba fejét. -Nem érdekel - sziszegte Annabelle. A fájdalom szinte az eszét vette. - Azt akarom, hogy végre kijöjjön onnan... - Ekkor hatalmasat sikított, Florine pedig látta, hogy a kicsi egy pillanatra előbújt, majd ismét visszahúzódott. Lerohant a lépcsőn, és utasította Gastont, hogy azonnal menjen orvosért. Aggodalomra semmi ok nem volt, minden a legnagyobb rendben haladt. Az,asszony tudta, hogy még egy jó ideig eltarthat a dolog. A szülés legnehezebb része még hátravolt. A kicsi fejéből alig látszott még valami. Annabelle sírva feküdt az ágyon. Florine levendulaillatú vizes ruhával törülgette homlokáról a verítéket, de a nőt egy idő Után ez is csak idegesítette. Azt akarta, hogy senki ne érjen hozzá, hangosan sírt a fájdalomtól. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az orvos megérkezett. Éppen egy másik szülésnél volt, ahol ikreket segített világra. Délután kettőre járt már az > idő. Annabelle fájdalmai egyre erősebbek lettek, de nem történt semmi más. Az orvos elégedetten mérte föl a helyzetet, miután kezet mosott. - Nagyon jól csináljuk - dicsérte a kismamát, aki minden fájáskor felsikoltott. - Azt hiszem, vacsorára megleszünk a kicsivel.
De Annabelle-t ez csöppet sem nyugtatta meg. Páni félelemmel nézett az orvosra, mert úgy érezte, egy percig sem tudja tovább elviselni ezt a kínzó fájdalmat. Az orvos megkérte Florine-t, hogy támassza fel Annabelle-t a párnákra, és tartsa a lábát. Annabelle minden létező módon ellenállt nekik, és az édesanyjáért kiáltott, mire a doktor keményen rászólt, hogy tartson még ki, és segítsen nekik. Egyre több látszott a baba fejéből, a férfi pedig arra biztatta Annabelle-t, hogy nyomjon. A nő végül visszahanyatlott a párnáira. Alig volt már ereje, az orvos viszont egyre csak azt hajtogatta, hogy nyomjon, mindig erősebben, és soha nem engedélyezett pihenőt. A nő arca már bíborvörös volt, mikor a kisbaba feje végre kibújt a szülőcsatornán. Annabelle hatalmasat sikoltott, és lenézett a lába közül előtörekvő apróságra. Minden maradék erejét összeszedve nyomott, és végre felhangzott a gyereksírás. Az új szülöttnek kicsi, ráncos arcocskája volt, és ragyogó szemmel nézett rájuk. Annabelle egyszerre sírt és nevetett, Florine pedig elragadtatásában felkiáltott. A pici végtagjai bele voltak gabalyodva a köldökzsinórba, amit azután az orvos elvágott. Florine takaróba csavarta a csöppséget, és az anyukája karjára tette. Kislány volt. - Milyen gyönyörű... - suttogta Annabelle, és csak úgy potyogtak a könnyek a szeméből. Tüneményes vonásaival, a kecses kis végtagjaival, az apró ujjacs-káival és a picuri talpával a lánya tökéletes kis emberkének látszott. Az orvosnak igaza lett, este hatkor született meg a kis jövevény, ami a tapasztalatai szerint elég gyors szülésnek számított, főleg ahhoz képest, hogy első gyerekről volt szó. Annabelle nem tudta levenni róla a szemét, és folyamatosan beszélt hozzá, amíg a doktor befejezte a dolgát. Florine később majd lemosdatja, most egyelőre csak betakargatták az újdonsült anyát. Annabelle csalhatatlan anyai ösztöntől vezérelve, mérhetetlenül gyöngéden a mellére tette a kicsit. Ez a kis tündér volt a mindene, és nem tudott elképzelni akkora fájdalmat, amit ne bírt volna elviselni, hogy magához szoríthassa. - Hogy fogja hívni? - kérdezte derűsen az orvos. Nagyon sajnálta, hogy Annabelle özvegy, de a kisbabája igazán boldoggá tette. - Consuelo lesz a neve - mormogta gyengéden Annabelle. - Édesanyám után - fűzte hozzá, majd lehajolt, és megpuszilta a kislánya fejét.
19. fejezet A kisbaba egyszerűen tökéletes volt: egészséges, vidám és kiegyensúlyozott. Annabelle könnyen boldogult vele. Mintha egy angyal szállt volna a földre, egyenesen az ő karjaiba. Sohasem gondolta volna, hogy ennyire szeretni fogja ezt a gyereket. Születése pillanatában jóvátett mindent, amit az apja az édesanyja ellen elkövetett. Egyedül Annabelle-hez tartozott, senki máshoz. Nem sokkal azután, hogy a második marne-i csata elkezdődött júliusban, Annabelle meglátogatta Grau-mont doktort. Az áldozatok száma egyre csak sokasodott azóta is, hogy abbahagyta a munkát. A lánya születése után ráébredt, hogy nem térhet vissza Villers-Cotterêts-be. Nem vihette magával a picit, mert féltette a fertőzésektől, és nem akart volna túl sokáig távol lenni tőle. Bár hibáztatta magát, amiért nem vette ki a részét a háborúból, tudta, hogy most a lánya a legfontosabb. Florine ugyan felajánlotta, hogy amíg ő távol lesz, vigyáz a kicsire, de Annabelle egy órára sem tudott elszakadni a babától, nemhogy hónapokra más gondjaira bízza. Tanulmányai folytatásának tervét ugyanakkor nem adta fel. Mire meglátogatta Graumont doktort, már pontosan tudta, mit fog mondani neki. Elmesélte, hogy nem sokkal Villers-Cotteréts-be való érkezését követően összeházasodott egy brit tiszttel. Férje családja előtt titkolták a frigyet, csak akkor akarták bejelenteni nekik, amikor Angliába mennek. De mielőtt ezt megtehették volna, a férje elesett a háborúban. És mivel senki sem tudott a házasságukról, úgy döntött, hogy továbbra is inkább a lánykori nevét használja. Annál is
inkább, mert ő volt a Worthington család utolsó tagja, és ennyivel tartozott a szüleinek. Szép, kerek történet volt, úgy tűnt, hogy az igazgató elhitte, vagy legalábbis nem akarta firtatni a dolgot. Ő is el volt ragadtatva a kisgyerektől, és felajánlotta, hogy a rendelkezésükre bocsát egy kis házikót a kastély területén, amikor Annabelle a következő félévben újra elkezdi a tanulmányait. Az intézetnek jelenleg kilenc hallgatója volt, szeptemberben még hárman csatlakoznak hozzájuk. Dr, Graumont elmondta, hogy sajnálatos módon hét egykori évfolyamtársa is odaveszett. Őszintén örült Annabelle-nek, aki végtelenül boldognak és egészségesnek tűnt. Szebb volt, mint valaha, s a gyermeke születését követően sokkal nőiesebb is lett. Tavasszal töltötte be a huszonötöt. Szilárdan elhatározta, hogy folytatni fogja a tanulmányait, és harmincéves korára orvos lesz. Alig győzte kivárni, hogy újra visszaülhessen az iskolapadba, de a félév csak hat hét múlva kezdődött. Közben úgy döntött, hogy fenntartja antibes-i bérleményét, és ahányszor csak lehet, ellátogat oda. De szüksége volt valakire, aki gondoskodik Consuelóról, amíg ő tanul, úgyhogy szerződtetett egy fiatal lányt, akit Brigitte-nek hívtak. A Graumont doktor által felajánlott házban fognak lakni, j elképes összegért. Kezdett körvonalazódni a jövője.. A kitűzött szeptemberi napon Annabelle, a kisbaba és Brigitte megérkeztek a kastélyba. Berendezkedtek a kis házban, és Annabelle másnap, el is kezdte a tanulást. Minden eddiginél nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát, a tudományba. Itt volt neki Con-suelo, akit elmondhatatlanul szeretett, és végre-valahára befejezhette az egyetemet. A nizzai kórházban is sokkal könnyebb dolga volt, mert a medikusként eltöltött két év alatt rengeteget fejlődött Vúlers-Cot-teréts-ben. A háború tovább folyt, ráadásul az influenza egy súlyos fajtája is felütötte a fejét. A spanyolnátha nem válogatott, egyaránt terjedt a civil lakosság és a katonák között, Európában és az Egyesült Államokban is. A járvány főként a gyerekeket és az idős embereket tizedelte meg. A francia és az amerikai csapatok nagy offenzívába kezdtek a német erők ellen. Pár napon belül Sir Douglas Haig főparancsnok seregei áttörték a Hinden-burg-vonalat. Hat nappal később a Monarchia és Németország fegyverszünetet kért Wilson elnöktől, miközben a brit-amerikai-francia szövetségesek rendületlenül folytatták az előretörést. A harcok még további öt hétig tartottak, az orvostanhallgatók izgatottan várták az újabb fejleményeket. November tizenegyedikén tizenegy órakor elcsendesedett a fegyverropogás. A háború véget ért. Több mint négy évig pusztított Európában, és összesen tizenötmillió ember életébe került. Annabelle éppen a kisbabáját ringatta, amikor meghallotta a bírt. Gyermekével a kezében felállt, és köny-nyek csurogtak végig az arcán.
20. fejezet A háborúnak vége volt. Az élet lassacskán visszazökkent a régi kerékvágásba. A katonák leszereltek, és visszatértek otthonaikba, ahol feleségül vették menyasszonyaikat, akik hűségesen várakoztak rájuk, vagy akikkel szolgálati éveik alatt ismerkedtek meg. Az utcákon rengeteg rokkant és sebesült embert lehetett látni hiányzó vagy művégtagokkal, mankóval vagy tolószékben. Mintha Európa férfilakosságának a fele megnyomorodott volna, de ezek az emberek legalább életben maradtak. Annabelle gyakran gondolt azokra a régi évfolyamtársaira, akik már nem térhettek vissza. Hiányzott neki Marcel, de még Rupert is. Az angolugyan elutasítóan bánt vele az érkezését követő időszakban, azután mégis j ó barátok lettek. Az elesettek helyére új hallgatók érkeztek, és tavasszal már hatvanan tanultak a kastély falai között. Egytől egyig törekvő és elhivatott fiatalok, akiknek feltett szándékuk volt, hogy orvosként szolgálják a világot. Továbbra is Annabelle volt az egyetlen nő közöttük, a kicsi
Consuelo pedig mindenkit elvarázsolt. Hatvan rajongó medikus körében ünnepelte az első születésnapját, majd egy nappal később megtette az első lépéseit. Mindenki imádta, még a rideg dr. Graumont szívét is meglágyította. Tizenhét hónapos volt, amikor az édesanyja megkezdte a harmadévet. Annabelle igyekezett óvni őt az idegenektől, mert a spanyolnáthajárvány továbbra sem csillapodott. Már több millióra rúgott a betegség áldozatainak száma. Az orvosi egyetem tökéletes otthon volt Annabelle és Consuelo számára. Hatvan nagybácsi kereste folyton a kislány kedvét. A fiúk lépten-nyomon apró ajándékokkal kedveskedtek Consuelónak, és mindig akadt valaki, aki játszott vele, felvette, vagy a térdén ugráltatta. Boldogabb élete nem is lehetett volna a csöppségnek. Annabelle-nek végül mégis fel kellett adnia az an-tibes-i bérleményt, mert a tulajdonosok úgy döntöttek, hogy eladják. Nehéz szívvel könnyes búcsút vett Florine-től és Gastontól. Brigitte viszont vele maradt, és a kastély mellett álló házacska is megfelelt az igényeiknek. Annabelle épp elmélyülten figyelte a kis Consuelo hadonászását, amikor megint eszébe jutott, hogy esetleg érintkezésbe kellene lépnie a vikomt családjával. Most, hogy már tudta, milyen érzés szülőnek lenni, azon tűnődött, vajon a vikomt szülei nem örülnének-e, ha tudnák, hogy halott fiuk után maradt egy kislány. A pici egyébként Annabelle kicsinyített mása volt, mintha senki máshoz nem lett volna köze. Annabelle orvosi tanulmányai közben sebesen repültek az évek. Rengeteget tanult, és mindig sók tennivalója akadt, úgyhogy egy szempillantás alatt eltelt az idő. Elhatározásához híven épp harmincévesen fejezte be az orvosi tanulmányait Graumont doktor iskolájában. Consuelo az avatását megelőző hónapban töltötte be az ötödik évét. Amikor otthagyták a kastélyt és a kis házikójukat, olyan érzés fogta el Annabelle-t, mintha kitéptek volna egy darabot a szívéből. A változás egyrészt izgalommal töltötte el, ugyanakkor fájdalmas volt megválni az otthonuktól. Annabelle eldöntötte, hogy Párizsba költözik. A Cité-szigeten, a Notre Dame mellett lévő Hőtel-Dieu de Paris Kórházban pályázott meg egy. állást. Ez volt a város legrégibb gyógyintézete. Annabelle általános orvosi gyakorlatot szeretett volna szerezni. Bízott benne, hogy dr. de Bré mellett dolgozhat, de a férfi a múlt tavasz-szal meghalt. Orvossá avatása előtt egy hónappal jutott el hozzá volt férje halálhíre. A bank értesítője szerint Josiah februárban halt meg Mexikóban, Henry Orsón pedig nem sokkal később követte őt a sírba. Az utolsó kötelék is elszakadt hát, ami Annabelle-t a hazájához fűzte. A bank mellékelt egy levelet, amelyet Josiah neki írt, Negyvenkilenc évesen ragadta el a súlyos betegség. A halála és a búcsúlevele olyan szomorú emlékeket idézett föl Annabelle-ben, hogy szinte letargikus állapotba került. Nyolc éve váltak el, és hét éve kelt át az óceánon. A férfi levele gyengéd és nosztalgikus volt. Nem sokkal a halála előtt írhatta. Josiah valóban boldog volt Henryvel Mexikóban, de mindig szeretéttel gondolt rá is, és gyötörte a lelkiismerete, amiért ilyen rettenetes helyzetbe hozta a volt feleségét. Őszintén bízott benne, hogy a nő végül megtalálja a boldogságot, és egy napon megbocsát neki. Ahogy Annabelle olvasta a levelet, úgy érezte, hogy az a világ, amelyben felnőtt, és amelyet megosztott Josiah-val, örökre elsüllyedt. A férfi halálával minden kapcsolata megszakadt a korábbi életével. Most már Franciaországban élt a kislányával, és felelősségteljes hivatása volt. A hidakat azonban már réges-rég felégette maga mögött. Nem tehetett mást, a körülmények áldozata lett. Az egyetlen dolog, ami boldog ifjúságából megmaradt neki, a newporti ház volt, ahol nyolc éve nem járt. Szülei leghűségesebb emberei tartották rendben az ingatlant. Már nem gondolta, hogy valaha is visz-szatér oda, de nem lett volná szíve eladni, és nem is kényszerítette erre semmi. Szülei gondoskodásának hála, neki és Consuelónak soha, semmiben nem kell hiányt szenvednie. Egy napon> amikor elegendő ereje lesz hozzá, majd eladja a régi villát. Most még nem tudta volna megtenni. Mint ahogy az erőszakos vikomt szüleit sem volt képes felkeresni. Ő és a lánya nem támaszkodhattak senkire. Annabelle-nek nehezére esett medikus kollégáitól és barátaitól megválnia, de végzős társai is Franciaország különböző részeire szóródtak szét. Sokan maradtak délen. Az egyetlen
évfolyamtársát, aki szintén Párizsban helyezkedett el, sohasem kedvelte különösebben. Annabelle az Európában töltött évek folyamán senkivel sem esett szerelembe. Eleinte.az önkéntes szolgálat, majd a tanulmányai és a lánya kötötte le a figyelmét. Tiszteletre méltó fiatal özvegyasszony volt, aki mellesleg az orvosi diplomát is megszerezte. Nem lett volna ideje másra, de nem is bánta. Josiah összetörte a szívét, Consuelo apja pedig a férfiakba vetett maradék bizalmát is eltiporta. Egyáltalán nem vágyott másik férfi után, kizárólag a lányának és a hivatásának szentelte az életét. Párizsba Brigitte-et is magával vitte, aki annyira örült ennek, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Annabelle évek óta nem járt a franciák nyüzsgő fővárosában. Szerelvényük a Gare de Lyon pályaudvarra futott be, ahol taxit fogtak. Annabelle a Szajna bal partján lévő egyik kis hotelban foglalt szobát. Graümont doktor ajánlotta ezt a szállást, éppen megfelelőnek tűnt két nőnek és egy kisgyereknek. Az igazgató gondosan figyelmeztette az egyedülálló nőkre leselkedő veszélyekre is. Annabelle-nek feltűnt, hogy az orosz taxisofőrjük milyen előkelő megjelenésű. A bolsevik hatalomátvételt és a cári család kivégzését követően rengeteg kékvérű orosz keresett menedéket francia földön. Es mivel mindenüket hátrahagyták, hétköznapi munkával kellett megkeresniük a betevő falatot. Annabelle-t kellemes érzés töltötte el, amikor doktor Worthingtoriként mutatkozhatott be a szálloda portáján. A' szeme ragyogott a boldogságtól. A nő szépsége mit sem fakult azóta, hogy Európába érkezett, és amikor Consuelóval játszott, ismét olyan volt, mint egy önfeledt gyereklány. De fiatalsága ellenére felelősségteljesen viselkedett, akire,a betegek nyugodt szívvel rábízhatták az egészségüket és az életüket. Évfolyamtársai, kollégái és tanárai egybehangzó véleménye szerint irigylésre méltó könnyedséggel tudott a betegekkel bánni. Dr. Graumonf tudta, hogy Mtúnő orvos válik belőle, és hogy nem hoz szégyent az iskolájára. Annabelle-ék kényelmesen elhelyezkedtek a szállodában. Abban maradtak, hogy ha megfelelő lakhelyet találnak, dr. Graumont majd utánuk küldeti valamennyi holmijukat. A nő olyan házat szeretett volna, ahol magánrendelőt is nyithat. Az érkezésük utáni napon rögvest felkereste az Hôtel-Dieu Kórházat, hogy engedélyt kérjen a magánpraxis folytatására. Ezalatt Brigitte elvitte Consue-lót a Luxembourg-kertbe. A gyönyörű szőke gyermek elragadtatással tapsolt, amikor a hazafelé vezető úton összetalálkoztak anyjával. -Láttunk egy tevét, mama - újságolta lelkesen, mire Brigitte és az anyja elnevették magukat. - Fel akartam ülni a hátára, de nem engedték - panaszolta, majd megint mosolyra húzódott a szája. Elbűvölő kislány volt. Annabelle sikerrel járt. A kórház Graumont doktor szíves közbenjárására megadta neki az engedélyt, hogy magánrendelőt nyithasson. Ez nagy lehetőséget jelentett Annabelle számára. Consuelóval és Brigitte-tel hármasban a Meurice Szállodában vacsoráztak, így ünnepelték meg a jó hírt. Ezt követően pedig egy orosz taxisofőr körbevitte őket a kivilágított városon. Rég elmúltak már azok az idők, amikor Annabelle összetört szívvel menekült ide New Yorkból. Derekasan megdolgozott azért, hogy új életet kezdhessen. Este tíz órára értek vissza a hotelba. Consuelo már a taxiban elaludt. Annabelle óvatosan felvitte a lakosztályukba, és lefektette. Azután a saját hálószobájába ment, és az ablakból nézte Párizs esti fényeit. Az elmúlt években még sohasem érezte magát ilyen tettre késznek. Már alig várta, hogy elkezdhesse a munkáját, de előtte még megfelelő lakhely után kellett néznie. Három hét leforgása alatt Annabelle úgy érezte, minden egyes házat megnézett a Szajna jobb és bal partján. Ezalatt Brigitte és Consuelo lassacskán Párizs összes zöldterületét felfedezték: a Bois de Boulogne-t, és benne a varázslatos Bagatelle-parkot, valamint a Luxembourg-kertet, és már a körhintát is kipróbálták. Minden este elmentek vacsorázni. Annabelle évek óta nem szórakozott ennyit, szokatlan volt számára ez az önálló élet. Miközben megfelelő házat keresett, Annabelle arra is szakított időt, hogy felújítsa a ruhatárát. Választott hivatása megkövetelte tőle, hogy komoly ruhadarabokat vegyen,
ugyanakkor azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy egy párizsi nő megjelenésének elengedhetetlen tartozéka a könnyed elegancia. Eszébe jutottak azok az idők, amikor még az édesanyjával közösen állították össze a ruhatárát, amiről a kislányának is mesélt. Consuelo örült, amikor az anyja a nagypapáról, a nagymamáról és Róbert bácsikájáról beszélt. Ilyenkor olyan érzése támadt, mintha igazi nagy család vette volna körül, és nemcsak a mamájával élnének kettecskén. Annabelle tudta ezt. Fájt a szíve, amiért nem tudott teljesebb életet biztosítani a csemetéjének. A kislány kijelentette, hogy az új házba mindenképpen kell egy kutyus is. Ugy tűnt, mintha Párizsban mindenkinek lett volna kutyája, Annabelle pedig megígérte, hogy ők is vesznek egyet. Brigitte is boldog volt, felszabadultan flörtölt az egyik szállodai kifutófiúval. Még csak most töltötte be a huszonegyet, és meglehetősen szemrevaló teremtés lett belőle. Július végére Annabelle egy kissé lelombozódott. Még mindig nem találta meg a megfelelő házat. Azok, amiket megnézett, vagy túl kicsik, vagy túl nagyok voltak, és egyikben sem lehetett volna magánrendelőt nyitni. Ugy tűnt, az egész városban nincs olyan ház, amilyenre nekik szükségük lenne. A tizenhatodik kerület egyik csendes kis utcácskájában Annabelle végül mégis rátalált álmái otthonára. A kicsi, de annál elegánsabb házhoz elő- és hátsó kert is tartozott, az egyik részét pedig csak külön bejáraton lehetett megközelíteni. Az épület kitűnő állapotban volt, és egy bank árulta. Tiszteletet parancsoló külleme nagyon is passzolt egy orvosi rendelőhöz. A háztól nem messze kis park is feküdt, ahol Consuelo nyugodtan játszhatott a többi gyerekkel. Annabelle azonnal jelezte vásárlási szándékát az eladónak, majd azon nyomban ki is fizette, augusztus végére pedig már birtokba is vehették a házat. Bútorokat/textíliákat és porcelánt rendelt, meg egypár gyönyörű régiséget is vásárolt Consuelo és a maga számára. Brigitte egyszerű bútorokat kapott. A rendelőbe komolyabb darabok kerültek, és szeptember folyamán a szükséges orvosi felszereléseket is sikerült beszereznie. Azután irodaszereket vett, és felfogadott egy asszisztenst, aki azt állította, hogy szintén dolgozott az apátsági kórházban, bár Annabelle sohasem találkozott vele. Hélène idősebb asszony volt, és már a háború előtt is többéves szakmai tapasztalattal rendelkezett. Boldoggá tette, hogy részt vehet egy új rendelő megnyitásában. Október elejére már minden készen állt, hogy Annabelle elkezdhesse a munkát. Az előkészületek hosszabb időt vettek igénybe, mint ahogy tervezte, de azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Remegő kézzel helyezte ki orvosi névtábláját, és türelmetlenül várta, hogy történjen valami. Csupán annyi kellett volna, hogy valaki betévedjen hozzá, a rendelő híre azután úgyis szájról szájra terjed. Ha de Bré doktor megéli a rendelő megnyitását, egészen biztosan ajánlotta volna őt a betegeinek Dr. Graumönt ugyan sok párizsi kollégájának írt, hogy küldjék néhány páciensüket Annabelle magánrendelésére, ám mind ez idáig nem érződött a hatása. Egy hétig az égadta világon semmi sem történt. Annabelle és Hélène munka nélkül ücsörögtek a rendelőben. Annabelle minden délben átment a ház lakóterébe, hogy együtt ebédeljen Consuelóval. November elején végre megtört a jég: egy nő tévedt be hozzájuk kificamított csuklóval, és egy férfi, aki csúnyán megvágta az ujját. Mintegy varázsütésre, ettől fogva megtelt a váró, és tartósnak bizonyult az érdeklődés. Egyik beteg küldte a másikat. Egyáltalán nem voltak súlyos esetek, Annabelle könnyedén boldogult velük. Kulturáltsággal párosult szakértelmével, valamint türelemmel és odafigyeléssel azonnal megnyerte a pácienseit. A betegek hamar átszoktak korábbi orvosaiktól, megvitatták vele ügyes-bajos dolgaikat, azután a barátaikat és a gyerekeiket is,hozzá irányították. Januárra folyamatosan telt ház volt a kis rendelőben. Annabelle pontosan azt csinálta, amire évek óta készült, és munkája minden egyes pillanatát élvezte. Egyik kollégájának sem mulasztotta el megköszönni a róla adott jó referenciákat, és igyekezett tiszteletben tartani a beteggel kapcsolatos korábbi
szakvéleményüket is. A világ minden kincséért sem akart bolondot csinálni belőlük, bár néhányan megérdemelték volna. Annabelle alapos és ügyes volt, ráadásul remekül értette a betegek nyelvét. Fiatalsága és szépsége egyáltalán nem ment a munka rovására. A hivatását roppant komolyan vette, ezért a hozzá fordulók megbíztak benne. Februárban kórházba kellett küldenie az egyik páciense tizenkét éves kisfiát, mert súlyos tüdőgyulladást kapott. Annabelle naponta kétszer ment be a kórházba, hogy ellenőrizze a gyerek állapotát. Nagyon aggódott érte. A fiú túlélte a betegséget, az édesanyja pedig örökre szívébe zárta a kedves és lelkiismeretes doktornőt. Annabelle felhasznált néhány új gyógymódot is, amit még Villers-Cotteréts-ben alkalmaztak a katonákon. Mindig is találékonyan vegyítette a régi és az új eljárásokat. Tudásvágya a diploma megszerzése után sem csillapodott, éjszakánként az új kutatási eredményeket bújta. Az orvosi folyóiratok tartalmát betéve ismerte, naprakész tudása volt. Gyakran késő éj szakáig fenn maradt olvasni, miközben magához ölelte Consuelót, akit szintén sikerült megfertőznie a pályája iránti rajongással. A gyerek egyre azt mondogatta, hogy ő is orvosnak akar tanulni. A többi kislány általában ápolónő szeretett volna lenni, de Annabelle megnyitotta a lánya előtt az utat. A nőnek közben sokszor eszébe jutott, hogy az édesanyja vajon mit szólna mindehhez. Annak idején korántsem ilyennek képzelte el a jövőjét, de An-nabelle őszintén remélte, hogy büszke lenne rá. Abba viszont biztosan belebetegedett volna, hogy Josiah elhagyta. Átvillant az agyán, hogy a férfi talán el sem vált volna tőle, ha az anyja nem hal meg. De ezen már hiába töprengett. Ráadásul semmi jó nem származott volna abból, ha házasok maradnak, miközben a férfi szíve másvalakiért dobogott. Most már nem volt érdemes ilyen dolgokon rágódni. Annabelle valahogy túltette magát a csapásokon, anélkül, hogy megkeseredett volna. Csupán végtelen szomorúság járta át, ha felidézte a régi dolgokat. Valahányszor a válására gondolt, tompa fájdalmat érzett, amiről azt gondolta, hogy már sohasem múlik el. Consuelo viszont maga volt a vigasztalás. A gondtalan, derűs és szórakoztató kislány imádta az anyját. Napsugárként ragyogta be Annabelle életét. A nő kitalált egy képzeletbeli apát, így Consuelóban nem maradt hiányérzet. Azt mesélte neki, hogy az apukája egy csodálatos angol ember volt, aki egy szerető családból származott, de bátor katonaként hősi hálált halt a háborúban, mielőtt ő megszületett volna. A gyermek szerencsére nem kíváncsiskodott, hogy miért nem találkoztak még eddig az apja családjával. Azt ugyan tudta, hogy az anyja valamennyi rokona meghalt, de Annabelle egy szóval sem mondta, hogy az apukája családjával is ez történt volna. Consuelo sohasem kérdezett rá erre, csak érdeklődéssel hallgatta mindazt, amit az anyja mesélt. Egy napon aztán ebéd közben a kislány odafordult az anyjához, és megkérdezte, hogy vajon meglátogatja-e őket egyszer az a másik, angol nagymama. A bomba robbant, Annabelle pedig tanácstalanul nézett a gyerekére. Nem gondolta, hogy ez valaha megtörténhet, így teljesen váratlanul érte a kérdés. Consuelo hatéves volt, és az összes parkbeli játszótársának volt nagymamája. Miért ne látogathatná meg egyszer őt is a nagyi? - Hát... nos, ő Angliában él. És nagyon régóta nem beszéltem vele - mondta zavartan Annabelle, de borzasztóan szenvedett, amiért hazudnia kell a saját lányának. - Pontosabban, szóval... még sohasem találkoztam vele. A papád és én a háború alatt ismerkedtünk meg és házasodtunk össze, ő pedig meghalt, mielőtt bemutathatott volna a családjának. - Annabelle lázasan kereste a szavakat, miközben a lánya figyelmesen hallgatta. - És nem is akar találkozni velem? - kérdezte csalódottan a kicsi. A hangja hallatán mintha kés járta volna át Anna-belle szívét. Saját maga szempontjából tökéletesen kitalálta a házassága történetét, de Consuelónak csak azt felelhette volna: a nagyszülei nem tudnak róla, hogy van egy unokájuk. De nem is akarta volna felvenni velük a kapcsolatot. Egyszóval szörnyű dilemmába került.
- Biztos vagyokbenne, kicsim, hogy örömmel meglátogatna, ha tudna... ha nem beteg éppen... vagy ha nem túlságosan öreg már - nyögte Annabelle kínlódva. - Nem bánom, írok neki, és meglátjuk, mi történik - tette hozzá megadó sóhajjal.. - Jó - nyugtázta Consuelo ragyogó arccal. Annabelle már évek óta nem érzett haragot Harry Winshire iránt, de most átkozta, miközben visszament a rendelőbe.
21. fejezet Lányának tett ígéretéhez híven Annabelle tollat ragadott, hogy levelet írjon Lady Winshire-nek. Fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen bele a történetbe. Az, hogy a fia erőszakot követett el rajta, és egy törvénytelen lánygyermeket hagyott maga után, nem lett volna éppen a legbizalomgerjesztőbb bemutatkozás. A nő biztosra vette, hogy Lady Winshire is így vélekedik maj d, de nem akart hazudni neki, úgyhogy inkább megpróbálta elvenni a történtek élét. Ó maga nem kívánt Lady Whinshire-rel találkozni, sőt azt sem akarta, hogy a lányával találkozzon, de így legalább azt mondhatja Consuelónak, hogy mindent megpróbált. Annabelle végül leírta, hogy ő és Harry a villers cotteréts-i kórháznál találkoztak, ahol a háború alatt dolgozott. Ez igaz is volt, de sokkal pontosabb lett volna, ha úgy fogalmaz, hogy a férfi a földre teperte és megerőszakolta. De inkább csak annyit írt, hogy nem ismerték egymást és nem voltak barátok, de egy szerencsétlen incidens következtében hat évvel ezelőtt életet adott egy kislánynak. Azért nem vette fel a kapcsolatot a férfi családjával, mert nem akart tőlük semmit. Leírta, hogy amerikai, és hogy önkéntesként jött Franciaországba. A Harryvel való afférját és a terhességét a háború számlájára írta, mert mindez csak egyetlen csepp volt a tengernyi borzalom közepette. A lánya viszont csodálatos kis emberke lett, aki most az anyai nagymamájáról faggatta. Ez pedig szörnyen kínos, helyzetbe hozta őt, mert nem akart újabb hazugságokba bonyolódni. Azt is megírta: a lánya úgy tudja, hogy a szülei összeházasodtak, ami pedig nem igaz. Annabelle megkérdezte Lady Winshire-t, hogy nem volna-e hajlandó esetleg egy levelet vagy egy rövid üzenetet küldeni Consuelónak egy fénykép kíséretében, mert ők ennyivel is megelégednének. Dr. Annabelle Worthingtonként írta alá a nevét, hogy az asszony tudja, köztiszteletben álló személlyel van dolga. Nem mintha ez számított volna. A fia egyáltalán nem volt tiszteletre méltó, sőt börtönben lett volna a helye, de a világ leggyönyörűbb gyermekét ajándékozta neki, és Annabelle nem tudott haragudni rá. A maga módján egész életében hálás lesz neki, csak éppen nem hagyott benne túlságosan kellemes emlékeket a találkozásuk. Miután feladta a levelet, az egészet el is felejtette. Májusban nagyon elfoglalt volt, a váróterem mindig zsúfolásig megtelt. Nem érkezett válasz Lady Win-shire-től, és úgy tűnt, Consuelo is elfeledkezett a témáról. Ezen a télen kezdte meg az iskolát, így Brigitte napközben be tudott segíteni a rendelőben. Annabelle éppen visszajött a kórházból, ahol megnézte az egyik betegét, amikor Hélène közölte vele, hogy egy hölgy vár rá. Már két órája ott volt, de nem akarta elmondani, mi járatban érkezett. Annabelle biztosra vette, hogy valamilyen zavarba ejtő panasza van. Felvette a fehér köpenyét, leült az asztalához, és megkérte Hélene-t, hogy engedje be a pácienst. Két perccel később Helene egy méltóságteljes idős hölgyet kísért be. A magas asszonynak mély hangja volt, óriási kalapot meg többméternyi gyöngysort viselt, és egy ezüst sétabotot tartott a kezében. Úgy masírozott be a rendelőbe, mintha le akarna ütni valakit. Annabelle felállt, hogy üdvözölje, és megpróbálta visszafojtani a mosolyát. Az asszony nem fogott vele kezet, és metsző pillantással méregette. Egyáltalán nem tűnt betegnek, Annabelle pedig elképzelni sem tudta, mit keres itt. De nem kellett sokáig találgatnia, az asszony egyenesen a tárgyra tért.
- Miket hord itt nekem össze egy unokáról? - esett neki Annabelle-nek hamisítatlan angolsággal. - A fiam gyermektelenül halt meg, és senkinek sem volt elkötelezve. Ha pedig azt állítja, hogy a maga gyereke az övé, miért várt hat évig vele, hogy megírja? - háborgott, majd leült az asztal másik oldalára, és még mindig szúrós szemmel nézte Annabelle-t. Amikor Annabelle rájött, kihez is van szerencséje, már csöppet sem csodálkozott a viselkedésén. Éppolyan kellemetlen volt, mint a fia. Ahelyett, hogy Lady Wmshire egyszerűen válaszolt volna a levelére, kíméletlenül betolakodott az életébe. - Azért vártam ennyi ideig - felelte hűvösen -, mert egyáltalán nem akartam felvenni önnél a kapcsolatot. - Nem ijedt meg az asszonytól. Oladysége a hetvenes éveiben járhatott. Azért írtam önnek, mert a lányom nagyon szomorú lett volna, ha a nagymamája nem kíváncsi rá. Nem értette, hogy miért nem találkozunk önnel soha. Úgy tudja, hogy az apj ával egy rövid ideig házasok voltunk, azután pedig elesett a háborúban, így a családjával nem volt alkalmam találkozni. Higgye el, részemről is roppant kínos az ügy. - Csak nem házasodtak össze? - borzadt el Lady Winshire. Annabelle megrázta a fejét. -Nem. Mindössze egyszer találkoztunk - felelte. Válaszával sajnálatot ébresztett az asszonyban, de An-nabelle továbbra sem gondolta, hogy Lady Winshire-nek feltétlenül tudomást kell szereznie róla, hogy miféle fia volt. Annabelle jobbnak látta, ha nem gázol bele a matróna érzéseibe, és a tulajdon lányát sem szerette volna megfosztani az illúzióitól. Szeretném, ha a lányom továbbra is úgy tudná, hogy összeházasodtunk. Legalább ennyi hadd maradjon meg neki. - Már akkor is orvos volt? - kérdezte Lady Win-shire. Egyre jobban érdekelték a részletek. Annabelle ismét csak a fejét rázta. - Nem, még nem. Orvostanhallgatóként a mentőszolgálathoz osztottak be. - Hogy találkozott a fiammal? - kérdezte Lady Win-shire lágyabb hangon. Mindkét fia odaveszett a háborúban, számára sem volt idegen a fájdalom érzése. - Nem fontos - vágta rá Annabelle, és azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna el ez az asszony. - Nem ismertük egymást. A lányom egy kellemetlen véletlennek köszönheti az életét. - Miféle véletlennek? - Őladysége egy tapodtat sem tágított. Annabelle mély lélegzetet vett, és próbálta kitalálni, hogy meddig menj en el. - A fia sokat ivott - kezdett bele, az asszony pedig nem tűnt meglepettnek. - Harry mindig ezt csinálta. És miután lerészegedett, sokszor elvesztette a fejét. - Átható tekintettel nézett Annabelle-re. - Halljam, maga ellen mit köve-tettel? Annabelle azon tűnődött, vajon Lady Winshire még mindig azt hiszi-e, hogy meg akarja zsarolni. Úgy döntött, hogy megnyugtatja. - Semmit sem akarok öntől - biztosította az asszonyt sokadj ára. - Világos. De ha így áll a helyzet, jogom van tudni, mit művelt a fiam. - Miért? Ez úgysem változtatna Semmin-jegyezte meg Annabelle csöndesen és méltósággal. - Maga igen nagylelkű - állapította meg Lady Win-shire, és ezzel visszaült a székre. Úgy tűnt, addig nem mozdul, amíg meg nem tudja a teljes igazságot. - De én jól ismertem a fiamat. Edward angyalian jó gyerek volt, Harry pedig égetnivalóan rossz. Kisfiúként rajongtunk érte, de ahogy nőtt, egyre elviselhetetlenebbé vált. Különösen akkor volt megfékezhetetlen, amikor felöntött a garatra. És én, balga még azt hittem, hogy az összes mocskos dolgáról tudok - sóhajtott szomorúan. - Azért jöttem el magához, mert még soha, senki sem mondta nekem, hogy gyereket szült volna tőle. Gyanakvóan olvastam a levelét. Azt gondoltam, hogy biztosan akar tőlem valamit. Most már látom, hogy maga becsületes nő, és ugyanolyan gyanakvással figyel engem, ahogy én tekintettem magára. - Az idős hölgy fanyarul elmosolyodott, és kezével végigsimított a gyöngysorán. - Sokat töprengtem rajta, hogy eljöjjek-e - vallotta be. - Attól tartottam, hogy valami szörnyen közönséges kis nőcske akarja a fiam nyakába sózni a
csatornatöltelék kőikét. De már látom, hogy egyáltalán nem erről van szó, és abban is biztos vagyok, hogy a fiammal való találkozása meglehetősen kellemetlen, vagy még annál is sokkal rosszabb lehetett. Én viszont nem akarom arra kényszeríteni, hogy ismét átélje a történteket. - Köszönöm - méltányolta Annabelle az asszony szavait. -Ugye megerőszakolta? - A váratlan kérdéssel igencsak felkavarta a nőt. Valóban elég jól ismerhette a fiát. Annabelle egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig tétovázott, aztán bólintott, bár nem akart bánatot okozni az idős asszonynak. — Igen, - Nagyon sajnálom - mondta tapintatosan az öreg hölgy. - Nem most hallok ilyesmit először - árulta el, miközben majd megszakadt a szíve, és mélységes bánat tükröződött a szemében. - Fogalmam sincs, mi lehetett az oka. Mit tehetnénk ezek után? Bevallom, összes rossz érzésem ellenére sem tudtam lemondani arról, hogy lássam az egyetlen unokámat. Mindkét fiam meghalt, a férjemet tüdőgyulladás vitte el múlt tavasszal. Egyik fiam sem nősült meg,,és egészen mostanáig úgy tudtam/egyetlen gyerek sem maradt utánuk - vallotta be könnyes szemmel, Annabelle pedig szánakozva nézett rá. - Valóban szeretne találkozni Consuelóval? - Úgy érezte, kötelessége figyelmeztetni az asszonyt: ne is számítson rá, hogy a fia vonásai fognak visszaköszönni az unokájáról. Egyáltalán nem hasonlít az apjára, csakrám. - Ez valóságos áldás - mondta keserű mosollyal az idős hölgy. Kissé nehézkesen állt fel a székből, majd a botjára támaszkodott. Annabelle is felállt, megkerülte az asztalt, és kivezette Lady Winshire-t a rendelőből, Héléne-nek pedig meghagyta, hová mennek, A betegeknek várniuk kellett egy keveset. A két nő a kis előkerten keresztül átment a ház lakóterébe. Annabelle tudta, hogy Con-suelo már megérkezett az iskolából. Kinyitotta az ajtót. Nem vette le az orvosi köpenyét. Lady Winshire megküzdött a lépcsővel, majd belépett a házba, és alaposan körülnézett az előtérben. -Nagyon takaros kis otthona van - mondta udvariasan. A kis házban mindent szépnek talált. Anna-belle-nek kiváló ízlése volt, és nyilvánvalóan kedvelte az antik holmikat. -Köszönöm - felelte Annabelle, és bevezette őladységét a szalonba, majd felment a lányáért. Azt mondta Consuelónak, hogy vendégük van, aki neki is köszönni szeretne. Egyelőre nem akart többet elárulni. Annabelle és a lánya kéz a kézben jöttek le a lépcsőn, s közben lelkesen beszélgettek. Mikor leértek, Consuelo megállt, félénken rámosolygott az idős hölgyre, és pukedlizett előtte, majd odament hozzá, hogy kezét fogjanak. A gyermek szemmel láthatóan jó nevelést kapott, és rendkívül udvariasan viselkedett. Lady Wmshire elismerő pillantással jutalmazta Annabelle-t a kislány feje fölött. - Nagyon örvendek, Consuelo - mondta, miközben a kislány a hatalmas kalapon és a rengeteg gyöngyön álmélkodott. - A kalapja egyszerűen gyönyörű - jegyezte meg a gyerek. Nem bírta levenni a szemét a pompás darabról, az idős hölgy pedig mosolygott. -Köszönöm szépen, kedvesem. Egy kissé régimódi és bohém, de kedvelem. Te pedig nagyon szép kislány vagy. - Az asszony évek óta nem beszélt gyerekekkel. - Egészen Angliából jöttem idáig azért, hogy lássalak - folytatta, miközben Consuelo elkerekedett szemmel bámulta. - Tudod, ki vagyok? - kérdezte kedvesen, mire a kislány megrázta a fejét. - A nagymamád vagyok, akivel még sohasem találkoztál. Az apád édesanyja vagyok. - Consuelo hitetlenkedve nézett az anyjára, majd ismét a nagyanyjára függesztette a tekintetét, - Sajnálom, hogy eddig nem találkoztunk, de majd teszünk róla, hogy ez többé ne fordulhasson elő - ígérte meg Lady Wmshire ünnepélyesen. Még sohasem látott ilyen elbűvölő gyereket, a viselkedése pedig tényleg kifogástalan volt. - Hoztam neked néhány fényképet az édesapádról. Abban az időben készültek, amikor még kisfiú volt. Szeretnéd látni?
Consuelo bólogatott, és leült mellé a díványra. Lady Wmshire egy halom megfakult fotográfiát vett elő a táskájából. Ezalatt Annabelle megkérte Brigitte-et, hogy szolgálja fel a teát, Az idős asszony körülbelül egy órát töltött velük, és amikor Brigitte felvitte Consuelót, gratulált Annabelle-nek, amiért ilyen imádni való gyermeket nevelt az unokájából, - Ő egy csodálatos kis hölgy - helyeselt az anyja. - A fiam nem tudhatta, micsoda szerencséje van, hogy éppen magával hozta össze a vakvéletlen, és hogy egy ilyen édes kislányt hagyott hátra. - Eltöltötte a hála, ugyanakkor mérhetetlenül szégyellte magát a fia miatt. A kisunokájába azonnal beleszeretett, de ez nem is lehetett volna másképp. Azok után, hogy a dolgok ilyen szerencsésen alakultak, Annabelle már boldog volt, hogy az asszony nem csupán levélben válaszolt. Egy nagymamánál csodálatosabb ajándékot nem is kívánhatott volna Consuelónak. - Sajnálom, hogy a fiam kegyetlen volt magával. Kár, hogy nem a jobbik oldaláról ismerte. Csoda, hogy végig bírta csmálni az utána következő dolgokat. Annabelle bólogatott. - Addig dolgoztam a kórházban, ameddig csak lehetett, azután Antibes-ba mentem. Ott született Consuelo. - Es a családja az Egyesült Államokban van? - Kissé különösnek tűnt, hogy Annabelle Párizsban, és nem odahaza űzte a hivatását. Egy kisgyerek mellett mindenképp furcsán vette ki magát. - Nincs családom - felelte Annabelle. - Valamenynyi közeli rokonom meghalt, mielőtt Európába jöttem. Csak én vagyok Consuelónak Lady Winshire is magára maradt, de a sors különös játéka folytán most mégis egymásra találtak. Amikor felálltak, az idős hölgy megfogta Annabelle kezét. - Köszönöm ezt a fantasztikus ajándékot - mondta elérzékenyülve. - Mintha Harryből itt maradt volna egy darabka, bár Consuelo pusztán önmagáért is imádni való. - Azzal megölelte és megpuszilta Anna-belle-t. A nő, lekísérte Lady Wmshire-t a lépcsőn. A sofőr a ház előtt várt rá. Áz asszony hirtelen sokkal idősebbnek tűnt, mint amikor megérkezett. Mielőtt elindult volna, még egyszer Annabelle-re mosolygott, és valamit finoman a kezébe csúsztatott. - Ez a magáé, kedvesem. Megérdemli ezt az apróságot. Anélkül, hogy megnézte volna, mi az, Annabelle megpróbálta visszautasítani, de Lady Winshire ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa. Még integetett a távozó kocsi után, és csak azután nézte meg, mi pihen a markában. Erezte, hogy egy gyűrűt szorongat, de fogalma sem volt róla, milyen lehet. Kinyitotta a tenyerét, és elállt a lélegzete. Egy hatalmas smaragdköves gyűrű volt, antik gyémántfoglalatban. Nagyon hasonlított ahhoz a darabhoz, amit a saját nagymamája viselt, és ami most a New York-i bank széfjében feküdt. De felhúzta a gyűrűt a saját maga által vásárolt kis jegygyűrű mellé. Nagyon megérintette ez a gesztus. Egy napon majd Con-suelóé lesz, de addig ő fogj a hordani. És ahogy visszament a rendelőbe, elöntötte a boldogság. Beviharzott az életükbe égy nagymama, és többé nem voltak egyedül a világon.
22. fejezet Azon a nyáron kisebb influenzajárvány tört ki Párizsban. Annabelle sok betege kórházi ápolásra szorult. Naponta kétszer ellenőrizte az állapotukat, de nagyon remélte, hogy augusztusban el tud szabadulni, s így Consuelóval és Brigitte-tel kikapcsolódhatnának égy kicsit. Annabelle. még nem választott úti célt. Dordogne, Brittany vagy Dél-Franciaország
jöhetett számításba. Végül azonban nem vállalkoztak ekkora utazásra, mert rengeteg munkája volt. Mindössze pár napot töltöttek el a normandiai tengerparton, Deau-vil le-ben. Miután visszajöttek, két újabb pácienst is be kellett utalnia a kórházba, ezúttal tüdőgyulladással. Egyik nap csak késő délután végzett a vizsgálatukkal, és az egyikőjük állapotát különösen aggasztónak találta. Az idős asszonynak egyáltalán nem voltak biztatóak a leletei. Annabelle lefelé lépdelt a lépcsőn, és azon törte a fejét, hogy nincs-e valami új gyógymód, ami megoldást jelentene a panaszaira, amikor nekiment valakinek, aki épp felfelé igyekezett. Olyan erővel ütköztek össze, hogy a nő majdnem elesett, de a férfi még idejében utánakapott. - Elnézését kérem - szabadkozott zavartan Annabelle -, nem néztem a lábam elé. -En sem - vallotta be a férfi, aki legalább annyira hibás volt, mint ő, és mellé még roppant vonzóan mosolygott is. - Csak nem egy barátját látogatta meg? - Ezen a téves feltételezésen viszont Annabelle kuncogott. - Nem, orvos vagyok. - Legalább nem hitte azt, hogy nővér. Ez is valami, - Micsoda szerencsés véletlen! - nevetett föl vidáman a férfi. - Magam is az volnék. Hogyhogy nem találkoztunk eddig? A férfi rendkívül sármos vplt, Annabelle pedig nem szokott hozzá az efféle évődéshez. Eveken át az orvos és az özvegy anya szerepe mögé rejtőzött, és nem is közeledtek hozzá a férfiak De a kolléga kifejezetten jóképű volt, és látszott rajta, hogy mindig vevő egy kis tréfára. - Mi a szakterülete? - érdeklődött, és egy csöppet sem zavartatta magát amiatt, hogy még sohasem találkoztak. Antoine de St. Gris-t egyáltalán nem feszélyezte, hogy nem mutatták be őket egymásnak, könnyedén megoldotta a helyzetet. Egyszerűen közölte a nevét, és megkérte a nőt, hogy árulja el az övét. Nem akarta elhinni, hogy Annabelle amerikai, olyan j ól beszélt franciául. - Általános orvosi ellátást nyújtok a magánrendelőmben - felelte, de kissé nyugtalanította, hogy egy vadidegennel társalog. - Én meg ortopédsebész vagyok-jelentette ki magabiztosan a férfi. Annabelle tudta, hogy a legtöbb ortopédsebésznek nagy a mellénye, de a háború őket is alaposan megleckéztette. Rá kellett döbbenniük, hogy a tudásuk nem mindenható, a pusztításra nekik sem volt ellenszerük. A férfi a biztonság kedvéért lement vele a lépcsőn, majd odakísérte a kocsijához, amelyet Annabelle maga vezetett. - Lehet akkora szerencsém, hogy még egyszer találkozzunk? - kérdezte Antoine csillogó szemmel, a nő pedig nevetve válaszolt: - Ha eltöröm a lábam, csakis magát fogom keresni! - Felesleges addig várnia, bár ha jobban belegondolok, nekem is lehet még tüdőgyulladásom. Milyen kellemetlen lenne... jobb szeretnék addig találkozni magával, amíg mindketten egészségesek vagyunk. Egy darabig még integetett a távolodó kocsi után, majd megfordult, és felsietett a lépcsőn. Annabelle-t határozottan feldobta ez a kis csevegés. Szinte soha nem volt alkalma férfiakkal beszélni. Este mesét olvasott Consuelónak, azután lefektette. A következő napon épp javában tartott a rendelése, amikor Hélène bejelentett egy orvost, aki mindenképpen találkozni akar vele. Az illető állítása szerint azonnal konzultálniuk kellett egy esetről. Amint Annabelle végzett a soros beteggel, elindult a váróterem irányába, és azon törte a fejét, ki keresheti. Teljes meglepetésére Antoine de St. Gris-t találta ott jólszabott kék felöltőben, ahogy épp a feje tetejére állította a váróterem rendjét. Viccekkel szórakoztatta a betegeket, akik meglehetősen hálás közönségnek bizonyultak. Annabelle egy pillanatra a szobájába tessékelte váratlan látogatóját. - Mit művel itt? - kérdezte zavarodott mosollyal. Tulajdonképpen örült, hogy újra látja a férfit, de mégiscsak dolgozott. - Éppen rendelek.
- Le vagyok nyűgözve. Azt hiszem, súlyosan meghűltem tegnap este. Rettenetesen fáj a torkom. - Bizonyságul kinyújtotta a nyelvét, hogy Annabelle megnézze a torkát. A nő felkacagott. St. Gris doktor botrányos, neveletlen, és ellenállhatatlanul vonzó férfi volt. - Szerintem semmi baja. - Na és hogy van a lába? - kérdezte. - A lábam remekül érzi magát. Miért? -Mintha eltört volna. Hadd vizsgáljam csak meg! - Olyan mozdulatot tett, mintha a nő szoknyája után nyúlna, mire Annabelle hátrált egy lépést, és nem bírta abbahagyni a nevetést. - Meg kell kérnem, doktor úr, hogy távozzon. Sok beteg vár rám. - Rendben. Akkor elviszem vacsorázni. -Hát nem is tudom... nekem nem lehet... - Nem kell kifogásokat keresnie - nevetett Antoine, - Ne bonyolítsuk túl a dolgot Nyolckor magáért jövök és kész. - Ezzel ki is viharzott a rendelőből/ búcsút intett a várakozóknak, és elment. Talán éppen a lehengerlő stílusa és.a szemtelensége miatt volt ilyen megnyerő és ellenállhatatlan. - Ki vo.lt ez? - kérdezte Hélène rosszalló pillantással, mielőtt bevezette volna a következő beteget. - Egy ortopédsebész. -Ez mindent megmagyaráz - mormolta Hélène, de munkaadója lányos zavara sem kerülte el a figyelmét. Még sohasem látta Annabelle-t ilyen izgatottnak, - Kötözni való bolond jegyezte meg, aztán mosolyra húzódott a szája. - Úgy értem, igazán helyes kötözni való bolond. Fognak még találkozni? Annabelle a füle tövéig elpirult. - Ma este együtt vacsorázunk. -Ajaj, csak vigyázzon vele! - figyelmeztette Hélène. - Azon leszek-biztosította Annabelle, majd megint belemerült a munkába. Este hétkor zárta be a rendelőt, miután az utolsó páciensét is megvizsgálta. Gonsuelo éppen a fürdőd kádban ült, és nagyon jól szórakozott Brigitte társaságában. Annabelle ránézett az órájára, és rájött, hogy alig egy óra alatt el kell készülnie, ha az elképesztő St. Gris doktorral akar vacsorázni. Bement a fürdőszobába, hogy megpuszilja a lányát. Consuelónak tervei voltak estére: szeretett volna kártyázni az anyjával. - Most nem tudok játszani veled, kicsim - mondta bocsánatkérő hangon Annabelle, Programom van estére. - Tényleg? - csodálkozott el Consuelo. ïïyesmi még nem fordult elő a mamájával. Csak a munkája miatt maradt ki, legfeljebb orvosnők számára rendezett konferenciákon vett részt. Mióta kilenc évvel ezelőtt elhagyta New Yorkot, egyáltalán nem járt társaságba, így a bejelentése meglehetősen váratlanul érte az otthoniakat. - És mit fogsz csinálni? r Egy orvossal vacsorázom - felelte ártatlanul. -És hol? - Consuelo mindent tudni akart, olyan izgatottnak tűnt az anyukája. -Nem tudom. St. Gris doktor bácsi nyolcra jön értem. -Ó, egy bácsi? És tetszik neked? - Csak egy kolléga - felelte Annabelle tettetett közönnyel, de nem túl meggyőzően. Semmi esetre sem akarta a lánya orrára kötni, hogy a kísérője jóképű. Ezzel kiment a fürdőszobából, és elkezdett készülődni. Kellemesen meleg este volt. Fehér vászonkosztümöt vett föl, amit még normandiai víkendjük alatt vásárolt, és egy hozzáillő mutatós kalapot. Teljesen elszokott attól, hogy
kicsinosítsa magát. Az utóbbi években nem halmozták el vacsorameghívásokkal, a munkájához pedig egyáltalán nem kellett kiöltöznie. Antoine de St. Gris pontban nyolckor érkezett, Brigitte engedte be. A férfi helyet foglalt a szalonban, a felügyelet nélkül hagyott Consuelo pedig kisvártatva ott termett, és rámosolygott. Hálóingben és köntösben ugrándozott le a lépcsőn, hiába próbálta Brigitte visszaparancsolni az emeletre. - Szia! - köszöntötte vidáman az idegent. - Te vagy az á doktor bácsi, aki elviszi vacsorázni az anyukámat? - A kislány két elülső foga is hiányzott, ami csak még édesebbé tette. - Igen, én vagyok. Mi történt a fogaiddal? - kérdezte Antoine, miközben egyenesen ránézett. - Kiestek - válaszolta büszkén a kicsi. - Hát, ezt szomorúan hallom - felelte nagy komolyan. - Remélem, hamar megtalálod őket. Borzasztó lehet fogak nélkül felnőni. Még egy almát sem tudsz majd megenni. Consuelo csak nevetett. -Biztos nem lesznek már meg, mert egy tündér elvitte őket, és cukorkát hagyott itt helyettük. Majd újak nőnek. Már most is érzem, látod? - Felemelte a fejét, és kinyitotta a száját, hogy megmutathassa a férfinak a két kis fehér fogkezdeményt. - O, ennek őszintén örülök - mondta a férfi széles vigyorral. Közben Annabelle bejött a szalonba, és meglátta, hogy a lánya felszabadultan csacsog a doktorral. - Már meg is ismerkedtek egymással? - kérdezte a nő kissé feszülten. - Hivatalosan még nem - vallotta be a férfi, majd elegánsan meghajolt Consuelo előtt. Ántoine de St. Gris - mondta távolságtartóan. - Megtiszteltetés, hogy találkozhatom önnel, kisasszony, különösen most, hogy új fogai lesznek - fűzte hozzá, és ismét vicces arckifejezést öltött. Annabelle pedig annak rendje és módja szerint bemutatta neki a lányát, aki pukedlizett Antoine előtt. -Ezzel megvolnánk, nemde? - kérdezte a férfi, mire Annabelle bólintott. A nő búcsúzóul megpuszilta Consuelót, meghagyta neki, hogy menjen fel és feküdjön le, mivel fürdés előtt már megvacsorázott. A kislány a lépcső felé vette a lépteit, és lelkesen integetett a vendégüknek, megvárva, amíg a két felnőtt elindul. - Sajnálom - fordította komolyra a szót Antoine, miközben a meseszép, lehajtható tetős, kék színű Ballot márkájú kocsijához vezette a nőt. Az elegáns autó tökéletesen illett a férfihoz, aki magabiztos volt, és rendkívüli stüusérzékkel rendelkezett. - Nem lett volna szabad elhoznom önt, mert már foglalt vagyok. Teljesen beleszerettem a lányába. O a legcsodálatosabb gyerek, akit valaha láttam - áradozott Antoine, a szavai pedig mosolyt csaltak Annabelle arcára; - Nagyon jól bánik a gyerekekkel. - En is jártam a cipőjükben. Anyám szerint a mai napig nem nőttem fel. A nő nem egészen értette, mire akar célozni ezzel, de megállapította, hogy a férfi vonzereje nagyrészt kisfiús bájában rejlik. Körülbelül harmincöt évesre taksálta, ami azt jelenti, hogy négy évvel idősebb, mint ő. Korban tehát elég közel álltak egymáshoz, de Annabelle sokkal megfontoltabb és zárkózottabb benyomást keltett. Antoine leginkább egy sármos kópéra emlékeztetett. A nő kedvelte a könnyedségét és a fergeteges humorát, ahogy a betegei és Antoine páciensei is értékelték ezeket a tulajdonságait. Fesztelenül csevegtek, mialatt a Maxim'sba értek. Annabelle még sohasem járt ott, de tudta, hogy Párizs egyik legjobb étterme. Egyszerre patinás és felkapott, egyszerűen nem tudott kimenni a divatból. A nő megállapította, hogy Antoine otthonosan mozog az étteremben. A főpincér megismerte, és sok vendégnek is be kellett mutatnia Annabelle-t. E kötelességének a lehető legbüszkébben tett eleget. Dr. Worthingtonként mutatta be a partnerét, ami mindig jóleső érzéssel töltötte el a nőt. Keményen megdolgozott azért, hogy orvos lehessen.
A férfi segített Annabelle-nek az ételválasztásban, majd egy üveg pezsgőt rendelt a vacsorához. A nő ritkán ivott, a pezsgő pedig igazán ünnepivé varázsolta az estét. Mióta elvált Josiah-tól, nem is járt férfival szórakozni. Franciaországban egészen más életet élt, mint New Yorkban. Előbb a frontszolgálat, majd az orvosi egyetem, végül pedig Consuelo töltötte ki a mindennapjait, most pedig egyszer csakitt ült a Ma-xim'sban Antoine-nal. Váratlan és ritka élvezet volt ez számára. -Mikor özvegyült meg? - érdeklődött Antoine finoman a vacsora közben. - Consuelo születése előtt - válaszolta a nő. - Akkor elég régóta egyedül lehet - jegyezte meg ä férfi, s reménykedett, hogy így legyen. A nő nagyon is felkeltette az érdeklődését. Annabelle különleges volt: feltűnően gyönyörű jelenség, aki nyilvánvalóan jó családból származott, ráadásul még egy orvosi diplomát is szerzett. A férfi még sohasem találkozott hozzá fogható nővel, és nagyon vonzódott hozzá. - így igaz - hagyta jóvá Antoine feltételezését, bár valójában már sokkal régebb óta volt egyedül. Pontosan azóta, hogy Josiah elhagyta, annak pedig már kilenc éve. De ez nem tartozott a férfira. - A házassága sem tarthatott túl soká - morfondírozott Antoine. - Mindössze pár hónapig voltam házas. Nem sokkal azután, hogy megesküdtünk, a férjem elesett a fronton. Villers-Cotteréts-ben találkoztunk, ott dolgoztam Elsie Inglis kórházában. - Már akkor is orvos volt? - Antoine kissé összezavarodott. A nő ezek szerint mégsem volt olyan fiatal, mint amilyennek tűnt. - Még nem - igazította ki a nő mosolyogva. - Csak orvostanhallgató. Félbeszakítottam a tanulmányaimat, hogy a, frontra mehessek, de végül csak Consuelo születése után mentem vissza az egyetemre. Mielőtt elkezdtem a tanulmányaimat, Inglis doktornő első kórházában, az asniéres-i apátságban végeztem önkéntes munkát. - Maga nagyon vállalkozó kedvű és bátor - biccentett elismerően a férfi. Teljesen lenyűgözte ez a nő. A vacsora rendkívül ízletes volt. Antoine homárt rendelt, Annabelle pedig finom borjúhúst fogyasztott. - Miért akart orvos lenni? - A férfi mindent tudni akart a nőről. -1 Talán hasonló okokból, mint maga. Gyerekkorom óta érdeklődöm az orvostudomány iránt, de sohasem gondoltam volna, hogy valaha is orvos lehetek. És maga? Az apám és a két fivérem szintén orvosok, és az anyámnak ís annak kellett volna lennie. Egyfolytában a fejünkre olvassa, hogy mit hol rontottunk el. Bár ezt nem szívesen vallom be, olykor tényleg igaza van - mondta nevetve. - Éveken keresztül segített apám magánrendelőjében. De maga miért nem az Egyesült Államokban praktizál? - kérdezte, mert még mindig nem tudta elhinni, hogy Annabelle amerikai. Olyan folyékonyan beszélte a nyelvüket, mint egy született francia. - Nem is tudom. így jött ki a lépés. Itt kezdtem el önkénteskedni, és itt kaptam lehetőséget a továbbtanulásra. Egy asniéres-i sebész segített bejutni a nizzai egyetemre. Ha a szüleim élnek, bizonyára nem lehettem volna orvos. Az édesanyám soha nem nézte jó szemmel ez irányú érdeklődésemet. Úgy vélte, semmi szükségem arra, hogy mindenféle fertőzéseket szedjek össze. New Yorkban ugyanis bevándorlók között dolgoztam. - Micsoda szerencsém van, hogy nálunk kötött ki! Vissza akar térni még valaha az Egyesült Államokba? Annabelle szomorúan megrázta a fejét: - Nincs már semmi, ami oda kötne. Az egész családomat elveszítettem. - Ez szomorú - mondta együtt érzően Antoine. - Én nagyon közel állok az enyéimhez. Elveszett lennék nélkülük. Remek kis csapat vagyunk. - Annabelle-nek tetszett a férfi hozzáállása. Melegszívű és barátságos volt, s ha a családjában mindenki rá hasonlít, bizonyára mindig zajlik körülöttük az élet. - És mi van a férje családjával? Találkozott velük?
- Nem igazán. Angliában élnek, bár Consuelo nagymamája a napokban ellátogatott hozzánk. O egy rendkívül kedves idős hölgy. - Arról viszont mélyén hallgatott, hogy most járt először náluk a nagymama. Annabelle-nek rengeteg dolgot kellett elhallgatnia a férfi előtt. Nem mondhatta el, hogy az igazi férje egy másik férfi iránt érzett szerelem miatt hagyta el, és ezért kellett végül is elválniuk. És arról is hallgatott, hogy sohasem ment hozzá Consuelo apjához, aki megerőszakolta. A teljes igazság sokkal kegyetlenebb volt azoknál a részleteknél, amelyeket megosztott a férfival. Annabelle-t az keserítette el a legjobban, hogy egész életében olyan bűnökért kellett vezekelnie, amelyeket nem is ő követett el. Nem merte feltárni az igazságot Antoine előtt, mert már félt, hogy ő is úgy reagálna, mint a többiek. Kitalált története szerencsére hihető volt, és a férfinak eszébe sem jutott kételkedni benne. Vacsora közben Antoine emiondta, hogy még sohasem hősült meg. Az ortopédsebészetre való szakosodás miatt nagyon hosszúra nyúltak a tanulóévei. A párizsi egyetemre járt. A Pitié-Salpétriére Kórházban gyakornokoskodott, de a háború miatt neki is meg kellett szakítania a tanulást. Valahogy szóba került, hogy kétszer is kitüntették á harcok idején. A nő számára nyilvánvaló volt, hogy fergeteges humora ellenére igenis felelősségteljes ember. Antoine is hasonlóképpen vélekedett Annabelle-ről. Miközben beszélgettek, a nőnek egyre csak az j árt a fej ében, hogy az ég küldte neki ezt a férfit. Kifejezetten örült, hogy a kórház lépcsőjén egymásba botlottak, máskülönben sohasem találkoztak volna. Antoine is áldotta a sorsot. Amikor hazaértek, a férfi megkérdezte, hogy mikor találkozhatnak legközelebb. Annabelle-nek a Consuelóval eltöltött estéken és vacsorákon kívül semmi kötöttsége nem volt, és a férfi megígérte, hogy másnap felhívja telefonon. A nő nem kis örömére Antoine valóban jelentkezett. Annabelle éppen az asztalánál ült, és a délelőtti betegei kartonjaival volt elfoglalva, amikor Héléne jelezte, hogy a férfi vonalban van. Antoine két nap múlva, vagyis szombat estére akart vacsorát szervezni vele. A nő még mindig nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje van. A férfi azt is megtudakolta, hogy vasárnap délben nincs-e kedvük csatlakozni a szülei házában tartott családi ebédhez. A fivére gyerekei is ott lesznek, így hát Consuelónak lennének játszótársai. Annabelle-nek nagyon is kedvére volt a meghívás, aznap este meg is említette a lányának. Consuelo el volt ragadtatva. Antoine olyan jól bohóckodott a fogaival, hogy egészen belopta magát a kislány szívébe. Szombat este még a Maxim'snál is elegánsabb helyre, a La Tour d' Argent-be mentek. Annabelle egy egyszerű, jól szabott fekete ruhát viselt, és rajta volt a Lady Wmshire-től kapott smaragdköves gyűrű. Annabelle-nek csak ez az egy ékszere volt Franciaországban, de így is tökéletes lett az összhatás. Természetes szépsége minden ékszert túlragyogott. Ismét fantasztikusan érezték magukat, majdnem éjfélig csevegtek. Rengeteg közös témájuk volt. Szóba került a háború, a sebészet, az orvostudomány, és Európa újjáépítése is. Antoine lenyűgöző partner volt, akivel nagyon jól lehetett mulatni. A vasárnapi program, ha lehet, még az előző estinél is jobban sikerült. Kiderült, hogy a férfi szülei mindössze pár háztömbnyire laknak Annabelle-től.. A fivérei ugyanolyan szórakoztatóak voltak, mint ő maga, a feleségeik pedig tündériek. A gyerekek nagyjából egyidősek lehettek Consuelóval. A család szakadatlanul az orvostudományról beszélt, ami természetesen felvillanyozta Annabelle-t. Antoine édesanyja a legjobb indulatú zsarnok volt a világon/ő tartotta össze a nagy családot. Folytonosan korholta a legkisebb fiát, amiért még nem nősült meg. Úgy tűnt, Annabelle elnyerte a tetszését, de Antoine anyja sem akarta elhinni, hogy nem született francia, és hogy New Yorkban nőtt fel. Az asszony az ölébe ültette Consuelót, majd sorban a többieket is, azután kikergette őket a kertbe játszani. Mire Antoine hazavitte Annábelie-t és a kislányt, mindannyian kellemesen elfáradtak a csodálatos nap után.
- Köszönöm, hogy elviselte az anyámat - mondta mosolyogva Antoine. - Elég ritkán viszek vendéget a vasárnapi ebédhez. A legtöbb nő sikítva rohant volna ki az ajtón. - Köszönjük, hogy meghívott minket - felelte Annabelle őszintén. Olyan nagyon hiányzott neki a családja, hogy ezt az egész nyüzsgést áldásnak tartotta. És Consuelo is megtapasztalhatta végre, milyen egy igazi nagy család, nénikékkel, bácsikákkal, unokatestvérekkel és nagyszülőkkel. Ezt eddig mind nélkülözniük kellett. Consuelo még az anyjánál is sokkal jobban élvezte a látogatást. - Jól éreztük magunkat - mondta a nő. - Akkor talán megismételhetnénk - vetette fel a férfi. - Majd keresem telefonon, és megbeszélünk néhányidőpontot. Annabelle alig akart hinni a fülének. Antoine nemcsak egy vacsoráról, hanem több közös programról beszélt. Egyszeriben az élete nélkülözhetetlen tartozéka lett a férfi. Be kellett látnia, hogy ez nagyon is boldoggá tette. A meleg családi légkör pedig, amit a férfi jóvoltából tapasztalhattak meg, minden reményét fölülmúlta. Antoine kedden hívta. Péntek este el akarta vinni vacsorázni, szombat délben pedig a La Cascade-ban, Párizs egyik legrégibb és legmeghittebb éttermében tervezte megebédeltetni. És akkor ott volt még a vasárnap, amit az előzőhöz hasonlóan a családjával tölt-hetnének, persze csak akkor, ha Annabelle még egyszer kibírja a tortúrát. Meglehetősen gyors tempót diktált a nőnek. .'.,' Mindegyik randevú maga volt a tökély. A péntek esti vacsora a Ritzben az előző két alkalomhoz hasonlóan pompásan sikerült. A La Cascade-ban elköltött ebéd pazar kikapcsolódást nyújtott. Utána a Baga-telle-parkban sétáltak, és megcsodálták a pávákat. Mikor késő délután visszaértek, Annabelle marasztalta Antoine-t, hogy vacsorázzon vele és Consueló-val a konyhában. A férfi maradt, vacsora után pedig kártyázott a kislánnyal, aki mindig nagyokat visongott, ha nyert. Amennyire Annabelle meg tudta ítélni a hangokból, Antoine mindig hagyta magát. A vasárnapjuk még az előzőnél is sokkal kellemesebben sikerült. Antoine családja szinte megtestesítette a francia polgárságot. Annabelle szimpatizált a politikai nézeteikkel, az értékrendjükkel és az illemszabályaikkal, de mindenekelőtt a családszeretetükkel. Ugyanolyan konzervatív nézeteket vallott, mint ők, és élvezte, amikor ebéd előtt a férfi sógornőivel beszélgethetett a gyerekeikről. Ebéd után orvosi témákról vitatkoztak Antoine fivéreivel. Az egyikőjük sebész volt Asniéres-ben, de elkerülték egymást Annabelle-lel, mert amikor őt odahelyezték, a lány már az orvosi egyetemre járt. Úgy tűnt, rengeteg közös témájuk van, a nő tökéletesen illett közéjük. A következő hétvégén Antoine Deauville-be vitte Annabelle-t és Consuelót. A férfi külön szobákat foglaltatott. A kislánnyal alig lehetett bírni, de a nő is nagyon izgatott volt az utazás miatt. Egy csodaszép szállodában laktak, sétálgattak a tengerparti korzón, kagylóhéjat gyűjtöttek, az összes boltocskába benéztek, és ízletes helyi specialitásokat fogyasztottak a tenger gyümölcseiből. Annabelle nem is tudta, hogyan köszönje meg ezt a felejthetetlen hétvégét, amikor visszaértek. Consuelót teljesen elcsigázta a hosszú út, úgyhogy Brigitte azonnal fölvitte a szobájába aludni. Antoine és Annabelle az előkertben ácsorogtak A férfi gyengéden nézett a nőre. Hosszú ujjak val finoman megérintette az arcát, majd megcsókolta, és a karjába zárta. -Beleszerettem magába, Annabelle - mormolta megadóan. A nőt váratlanul érte a vallomás, de ő maga is ugyanígy érzett. Nem ismert még soha hozzá foghatóan elragadó embert, aki ennyire kedves és figyelmes lett volna velük. Még Josiah iránt sem érzett ilyesmit. Egykori férje inkább a barátja volt, semmint a szerelme. Antoine viszont teljességgel levette a lábáról. Be kellett látnia, hogy a férfihoz hasonlóan őrületesen szerelmes. Minden olyan gyorsan történt. Amikor Antoine megcsókolta, érezte, hogy Annabelle reszket.
- Ne féljen, kedvesem - nyugtatgatta a férfi. - Most már tudom, miért nem nősültem meg eddig - tette hozzá halkan, és lassan elmosolyodott. Ebben a pillanatban ők voltak a világ legboldogabb emberei. - Csak magára vártam - suttogta, miközben szorosan magához ölelte Annabelle-t. - Én is - felelte a nő, és szinte elolvadt a férfi karjában. Tökéletes biztonságban érezte magát mellette. Egyetlen dolgot biztosan tudott Antoine-ról: a férfi sohasem tudná megbántani. És erre bármikor megesküdött volna.
23. fejezet Az elkövetkező hetekben és hónapokban mindketten a fellegekben jártak., Hétvégenként mindig sok időt töltöttek együtt. Antoine megengedte Annabelle-nek, hogy megnézze néhány műtétjét. A nő pedig sokszor konzultált vele a betegeiről. Nagyon adott a szavára. Esténként Párizs legjobb éttermeiben vacsoráztak, utána pedig táncolni mentek. Ahogy hidegebbre fordult az idő, hosszú sétákat tettek a város szebbnél szebb parkjaiban. A férfi Versailles-ba is elvitte. Egymás karjába kapaszkodva csókolóztak a kastély grandiózus franciakertjében, amikor leesett az első hó. Minden együtt töltött pillanatuk varázslatos volt. Antoine még Josiah-nál is sokkal kedvesebben és odaadóbban bánt a nővel. Ez a kapcsolat sokkal érettebb és romantikusabb volt, mint Annabelle egykori házassága, és még a hivatásuk is egyezett. Folyton figyelmes gesztusokkal kápráztatta el: virágot hozott szerelme jeléül, Consuelo pedig megkapta a földkerekség legszebb babáját. Antoine sohasem fogyott ki az ötletekből. Minden vasárnapot a szüleinél töltöttek. Annabelle kezdte úgy érezni, mintha örökbe fogadták volna őket, és szívük minden szeretetét rájuk zúdítanák. Annabelle igazi hálaadás napi vacsorát készített Antoine-nak, és elmagyarázta az ünnep jelentését, ami nagyon megérintette a férfit. A szentestét a St. Gris családnál töltötték, ahol meg is ajándékozták egymást. Annabelle a család minden tagjára gondolt. A férfi édesanyjának kasmírkendőt vett, a fivéreinek szép arany töltőtollat, az édesapjának egy ritkaságnak számító sebészeti könyvet, a sógornőinek csinos szvettereket, a gyerekeknek pedig játékokat. A többiek annak rendj e és módj a szerint viszonozták a kedvességét. A következő napon rrdndnyájukat meghívta a házába, amolyan köszönetféleképp a sok együtt töltött vasárnapért, Antoine ugyan még nem nyilatkozott, de teljesen egyértelmű volt, hogy komolyak a szándékai. Már azt tervezgették, hogy mit fognak csinálni a következő nyáron. Annabelle-nek mindössze Hélène folytonos célozgatásaival gyűlt meg a baja. - Már hallom az esküvői harangokat - ugratta a nő, aki végül is arra a következtetésre jutott, hogy a fiatalok összeillenek. Annábelle hihetetlenül boldognak tűnt. Antoine szilveszterkor az Hotel de Crillonban rendezett táncmulatságra vitte el. Annabelle ezüstgyöngyökkel kivarrt fehér szaténruhát vett fel az alkalomra. Antoine éjfélkor gyengéden megcsókolta, majd váratlanul térdre ereszkedett, és könyörgő szemmel nézett föl rá. A nő nem akarta elhinni, hogy ez Vele történik. A férfi ünnepélyesen beszélt, bár alig tudott uralkodni az érzelmein.' . - Annabelle, megtisztel azzal, hogy hozzám jön feleségül? -, A nőnek már nem volt olyan hozzátartozója/akitől megkérhette volna a kezét. Annabelle elérzékenyülve bólintott, és igent mondott. Antoine felállt, és hevesen megölelte, miközben a körülöttük lévő emberek megéljenezték őket. Mindenhol a csodájukra jártak, ahol csak megjelentek Jó küUeműek és elegánsak voltak, emellett pedig tehetségesek és intelligensek is. Teljes összhangban éltek, és a férfi mindig kedves volt Annabelle-hez. Az új esztendő első napján jelentettékbe az eljegyzésüket Antoine családjának, Az édesanyja sírt örömében, és pezsgőt bontottak az egészségükre. Con-suelo este tudta meg a
nagy hírt. Mihelyst összeházasodnak, a férfi hozzájuk költözik, és már a közös gyerekeket tervezgették. Antoine-nak és a nőnek is ez volt a legfontosabb. Úgy tűnt, hogy Annabelle megtalálta á tökéletes társat. Eddig csak az álmaiban létezett ilyen házasság, most pedig egyszer csak az ölébe pottyant. Még nem kerültek mtim kapcsolatba, de a férfi olyan érzéki és szenvedélyes volt vele, hogy Annabelle-nek nem voltak kétségei. Az egyetlen zavaró momentum az volt, hogy a férfi még mindig nem tudott semmit Annabelle múltjáról. Sohasem beszélt neki a Josiah-val kötött házasságáról és a válásáról, vagy arról, hogy házasságtöréssel vádolták, és kt is közösítették, mert nem akarta leleplezni voltiérje titkát, és végső soron ezért kellett el-, jönnie New Yorkból. Consuelo fogantatásának körülményeit/megerőszakolásának történetét is elhallgatta eddig. Eleinte semmi oka sem volt rá, hogy elmondja ezeket a dolgokat. Ahogy azonban egyre közelebb kerültek egymáshoz, mindenről be akart számolni a férfinak. Mostanra viszont már meg is kérte a kezét, ő pedig igent mondott. Már-már úgy tűnt, hogy elkésett a magyarázkodással. Ám Annabelle becsületes nő volt, és úgy gondolta, Antoine-nák mindenről tudnia, kell. Még hogyha a férfi soha nem is jönne rá az igazságra, benne akkor is ott motoszkált volna a rossz érzés, hogy hazugságban él. Egy férfi feleségül vette, azután egy másik megbecstelenítette. És az volt a leghihetetlenebb az egész történetben, hogy csak a kierőszakolt aktusban veszítette el a szüzességét. Most harmincegy éves. Kétévnyi házasság után érintetlen maradt, és a gyermeke egy néhány percig tartó brutális közösülés eredménye. Azonban mindaz, amit átélt, immár hozzátartozott, az élete részét képezte. S bár a múltja bővelkedett kiábrándító fejezetekben, egy percig sem kételkedett abban, hogy mindezt el kell mondania a szeretett férfinak. Pár nappal az eljegyzésük után máris az esküvőt tervezgették. Mivel Antoine még sohasem vezetett senkit az oltár elé, és sok barátja volt, hatalmas ünnepséget szeretett volna tartani. Annabelle viszont jobban örült volna egy kisebb szertartásnak, mivel hivatalosan özvegy volt, Consuelót leszámítva pedig nem voltak rokonai, és túl sok barátja sem akadt. De boldoggá akarta tenni a vőlegényét, és ezért nem tiltakozott a nagy esküvő ellen. Miután a Bois de Boulogne-ban lévő étteremben, a Le Pré Catalanban elfogyasztották az ebédjüket, sétálni indulták, és közbén az esküvőről beszélgettek, meg arról, hogy hány gyereket szeretnének. A levegő csípős volt és tiszta. Annabelle tudta; hogy elérkezett a megfelelő pillanat, akár akarja, akár nem. Nem tervezgethetnek közös jövőt anélkül, hogy a férfi előtt ne tárná fel a múltját. S bár ezeknek a dolgoknak semmi közük sem volt a szerelmükhöz, Annabelle kötelességének érezte, hogy megossza őket Antoine-nal. Egy pillanatra békés csönd telepedett rájuk. A nő ekkor komoly pillantással Antoine-hoz fordult. - Úgy érzem, bizonyos dolgokat el kell mondanom magának - kezdte halkan. Enyhe szorítást érzett a gyomra tájékán, de tudta, hogy végre ki kell engednie a feszültséget. - Mivel kapcsolatban? - érdeklődött a férfi vidáman. Antoine volt a legboldogabb ember a világon. -Ámultamról. - Ó igen. Hogy kifizethesse az orvosi tanulmányait, a Fohles Bergére-ben volt bártáncosnő. Ráhibáztam? - Nem éppen - mosolyodott el Annabelle. Antoine a legnehezebb pillanatokban is meg tudta nevettetni, ami nem volt rossz előjel. Épp egy pad mellett vezetett az útjuk. Annabelle indítványozta, hogy üljenek le. A férfi átölelte, és magához szorította. A nő évek óta nem érezte ilyen biztonságban magát. -Van néhány dolog, amiről még nem beszéltem - mondta őszintén. - Nem hiszem, hogy kettőnk szempontjából lényegesek, de akkor is tudnia kell róluk. - Mély levegőt vett, és belevágott. Nehezebben ment, mint képzelte. - Egyszer már voltam házas. Antoine vigyorgott.
- Igen, szerelmem, ezt már tudom, - De nem éppen úgy történtek a dolgok, ahogy maga képzeli. - Ez roppant rejtélyesen hangzik. - Bizonyos fokig az is. Legalábbis számomra nagyon sokáig az volt. Tizenkilenc évesen férjhez mentem egy Josiah Millbank nevű emberhez még New Yorkban. Az apám bankjában dolgozott. Ha visszagondolok, valószínűleg mélységesen sajnált, mert éppen akkor veszítettem el az apámat és a bátyámat. A gyászév leteltével megkérte a kezemet. Jó családból származott, és ő is köztiszteletnek örvendett. Úgy tűnt, remek választás. Összeházasodtunk, de nem történt semmi. Jobban mondva sohasem éltünk házaséletet, mindig elutasította a közeledésemet. Ezért azt hittem, valami baj van velem. Mindig azt mondogatta, hogy ráérünk. - Antoine némán hallgatta, An-nabelle szemébe pedig könnyeket csalt a rég elfeledett csalódás és a fájdalom, de rendületlenül folytatta. - Kétévnyi házasság után azt mondta, hogy csak azért vágott bele, mert úgy gondolta, új életet kezdhet. De rájött, hogy nem tudja megtagadni magát. Egy férfit szeretett, egy nagyon kedves régi barátját, aki sokszor megfordult nálunk akkoriban. Én egyáltalán nem gyanakodtam. Végül aztán Josiah bevallotta, hogy már húsz éve tart ez a szerelem. Mexikóba akartak menni, mert időközben kiderült, hogy mindketten szifiliszesek. Elhagyott. Soha többé nem láttam. Nemrég értesültem a halálhíréről. Házasságunk évei után éppoly érintetlen voltam, mint előtte. Be kell vallanom hogy mindenképpen mellette akartam maradni. Szerettem, és kész lettem volna mindent feláldozni érte. De visszautasított. Azt mondta, tartozik nekem ennyivel, mert megérdemlem, hogy igazi férjem és gyermekeim legyenek, vagyis mindaz, amit megígért, de sohasem adhatott meg. Annabelle arcán könnyek peregtek végig az emlékektől. - Én nem akartam elválni, ezért azután neki kellett elindítania a procedúrát. Azt hitte, hogy ezzel jót tesz nekem. New Yorkban csak házasságtörés vádjával lehet egyoldalú eljárást: kezdeményezni, tehát csak erre való hivatkozással válhatott el tőlem, amit meg is tett. Valaki megszellőztette az esetet a sajtóban, és attól a perctől fogva kirekesztett lettem a köreinkben. Senki sem volt hajlandó szóba állni velem, még a legjobb barátnőm sem. Ha New Yorkban maradok, előbb-utóbb minden ismerősöm megszégyenített volna. Megbélyegeztek és kiközösítettek, így hát Franciaországba jöttem, és önkéntesnek álltam Inglis doktornő első kórházában. Úgy éreztem, nincs más választásom. ' - Azután ismét megházasodott? - kérdezte An-toine a hallottak hatása alatt. Megdöbbenés tükröződött az arcán. Annabelle megrázta a fejét. - Nem.. Utána már sohasem kötöttem az életem egy másik férfihoz. A New Yorkban történtek telj esen kihúzták a lábam alól a talajt, évekig nem tértem magamhoz. Éjt nappallá téve dolgoztam, nem is néztem más férfira. -Consuelo talán szűznemzés eredménye? - An-toine teljesen összezavarodott. - Többé-kevésbé - vallotta be, majd összegyűjtötte az erejét, és belevágott. - Már Villers-Cotteréts-ben dolgoztam, amikor egy éjjel megerőszakoltak, Égy részeg brit tiszt volt, akiről később kiderült,,hogy egy előkelő család fekete báránya. Csak abban a pár percben láttám, azután soha többé. Nem sokkal később elesett; Azután rájöttem, hogy terhes vagyok. Majdnem a hetedik hónapig dolgoztam lekötött hassal. - Nehéz volt ezekről a dolgokról beszélni, de meg kellett tennie. Annabelle néni akarta, hogy titkai legyenek a férfi előtt. Consuelo apjához sohasem mentem feleségül, még csaknem is ismertem. Egyedül a nevét tudtam. A múlt évig nem is léptem érintkezésbe a családjával. Az édesanyja ideutazott, hogy megnézzen minket. Mint kiderült, igazán rendes ember, és nagyon aranyos volt hozzánk. Megtudtam, hogy a fiának már korábban is voltak hasonló ügyei, így hát az anyja nem is lepődött meg túlságosan a hír hallatán. - Könnyáztatta arcát Antoine felé fordította. - Vagyis egyszer már férjhez mentem, csaknem a gyerekem apjához, így Consuelo gyakorlatilag törvénytelen. Az én nevemet viseli. Nem özvegy hanem elvált asszony vagyok Ez minden, amit el szerettem volna mondani - fejezte be megköny-nyebbülve,
- Ez minden? - kérdezte Antoine feszülten. - Nem is ült börtönben emberölésért? Annabelle szája mosolyra húzódott, és megrázta | a fejét. - Nem nézett szerelmesen a férfira, és letörölte a könnyeit. Nem volt könnyű mindezt elmondani, de most egyszeriben elöntötte a boldogság. Nem akart többé titkolózni. Antoine hirtelen felpattant, majd sietős léptekkel fel és alá kezdett járkálni. Zaklatottnak és csalódottnak tűnt. Annabelle belátta, hogy nem lehet túlságosan könnyű megemészteni a hallottakat. - Hajói értettem, hozzáment egy szifiliszes emberhez, de nem töltött vele egyetlen éjszakát sem. - így igaz - mondta elbátortalanodva. A férfi hanghordozása kissé megijesztette. - Egy olyan házasságtörés miatt vált el, amit maga sohasem követett el, de még csak a frigyüket sem hálták el. Azért közösítette ki a New York-i társaság, mert más ürüggyel a férje nem válhatott volna el, és ráadásul még meg is csalta magát egy férfival. így tehát a válás után kénytelen volt világgá menni. Azután ideát gyereke született egy olyan férfitól, aki megerőszakolta. Nem házasodtak össze. Eletet adott a fattyának, nekem pedig azt állította magáról, hogy özvegy, holott valójában elvált asszony, akitől a férje egy másik férfi szerelméért fordult el. Majd ezt a kis fattyút a szüleim házába hozta, és hagyta, hogy az unokaöcséimmel meg az unokahúgaimmal játsszon, miközben özvegynek tettette magát az egész családom előtt, beleértve engem is, ami szintén csak hazugság volt. Az ég szerelmére, Annabelle, mondott nekem egyáltalán valamit, ami igaz volt? És mindennek a tetejében még azt merészeli állítani, hogy azt a kellemetlen erőszaktevést leszámítva, amelyből a gyermeke fogant, maga tulajdonképpen még szűz? Maga tényleg ekkora bolondnak tart engem!? An-toine szeme villámokat szórt, és Annabelle számára minden egyes szava olyan volt, mintha tőrt döftek volna a szívébe. A nő soha életében nem látott még egyetlen embert sem, aki ennyire kivetkőzött volna magából. Am ő is meglehetősen zaklatott lett. A padon kuporgott és sírt, miközben a férfi egyre dühösebben mászkált. Annabelle meg sem merte érinteni, mert attól félt, hogy megüti. Megbocsáthatatlan dolgokat vágott a fejéhez. - Meg kell vallanom - mondta fagyosan -, nehezemre esik elhinni ezt az egészet. Maga persze mindenben ártatlan, mint a ma született bárány. De én azt gondolom, hogy igenis megcsalta a férjét, és talán még szifiliszes is. Hálát adok az istennek, hogy nem volt alkalmam elkapni. Azt találgatom, mikor akarta volna elmondani nekem ezt az aprócska kis titkot. New Yorkban nyilván nem véletlenül bántak úgy magával, mint egy utolsó szajhával! Aztán meg világra hoz egy fattyút, és azt állítja, hogy csakis egy angol nemes erőszakoskodásának köszönheti? Az elejétől a végéig úgy viselkedett, mint egy rüfke! És, kérem, kíméljen meg a szüzességéről szóló meséktől - dühöngött tovább. A szifilisz kockázatát nem kalkuláltam bele a terveimbe. Annabelle-nek az sem fájhatott volna ennyire, ha Antoine fizikailag bántalmazza. Felállt, egy darabig farkasszemet nézett a férfival, majd tetőtől talpig végigmérte. Antoine a legfélelmetesebb rémálmait váltotta valóra: most már mindörökre őt fogják hibáztatni mások bűneiért, és senki sem fog hinni az ártatlanságában. Az a férfi, aki állítólag szerette őt, egyszerűen nem hitt neki. - Minden igaz, amit mondtam magának - vetette oda elkeseredetten. - Az elejétől a végéig. És ne merészelje fattyúnak nevezni a lányomat! Nem az ő hibája, hogy megerőszakoltak, ahogy az enyém sem. El is vetethettem volna, de nem volt bátorságom hozzá, és végül úgy döntöttem, megtartom. Ki kellett találnom valamit, hogy az emberek ne mutogassanak ujjal rá, ahogy az előbb maga is tette. A szifilisz lehet fertőző, de a törvénytelen származás nem. Nem kell féltenie a kis rokonait attól, hogy elkapják. Biztosíthatom, erre a leghalványabb esélyük sincs.
Annabelle alaposan felhergelte magát, Antoine kegyetlen szavai mélységesen megbántották. - Magáról viszont nem állíthatom ezt - csattant fel ismét mérgesen a férfi. - Hogy is gondolhatta rólam, hogy ezek után belemegyek egy házasságba. Szifilisz, házasságtörés, törvénytelen gyerek? Hogy mutathatta a családom előtt másnak magát, mint amilyen valójában? És ezek után a bődületes hazugságok után is megakar győzni engem az igazáról? Legalább vállalná a felelősséget a tetteiért! - Antoine sápadt volt a dühtől, Úgy érezte, mintha ellopták volna a hitét, a bizalmát, és megbecstelenítették volna a családját. Mindaz, amit a nő állított, hihetetlen volt, éppúgy, ahogy a magyarázkodása is. - Mégis mit gondol rólam, Antoine? Hogy egy szajha vagyok? így szeret maga engem? Mi van a szerelemmel és a bizalommal? Semmi sem kényszerített arra, hogy mindezt megosszam magával. De elakartam mondani, mert szeretem magát, és joga vanhozzá, hogy mindent tudjon a múltamról. A legborzalmasabb dolgokat mindig mások követték el ellenem, ráadásul mindenért én lakoltam meg. Elhagyott az imádott férjem, aki az egész házasságunk alatt félrevezetett, és még engem közösített ki a társaság. Mindenkit elveszítettem, akit szerettem, és huszonkét évesen idejöttem. Szűz voltam, amikor áldozatul estem egy erőszakoskodó férfinak. És világrkellett hoznom egy kisbabát, akit nem akartam. Mennyi szörnyűségnek kellett volna még velem történnie, hogy megmozduljon magában az emberség, és egy kis részvétet érezzen irántam, netalán higgyen nekem? - Maga egy hazug és láza erkölcsű nő, Annabelle., Lerí magáról. - Igazán? És ezt korábban hogyhogy nem vette észre? - kérdezte Annabelle zokogva. Szinte kiabáltak egymással a Bois de Boulogne-ban, de senki más nem járt arra. - Azért, mert maga átkozottul jó hazudozó. A legjobb, akit valaha ismertem. Sikerült teljesen megtévesztenie. Maga beszennyezte a családomat, és minderrt megszentségtelenített, ami valaha is kedves volt nekem - mondta nagyképűen és kegyetlenül. - Nincs mit mondanom magának - folytatta, s olyan messze állt a nőtől, amilyen messze csak lehetett. - Hazamegyek, de magát nem viszem el. Útban hazafelé talán felszed egy katonát vagy egy matrózt, és azzal kiszórakozhatja magát. A cipőmet se törölném magába. - Azzal sarkon fordult, és öles léptekkel eltávozott. Annabelle felállt, nézte a távolodó alakot, és egész testében reszketett. Nem tudott hinni a szemének és a fülének. Pár pillanattal később meghallotta a motor berregését. A férfi elhajtott, ő pedig valahogy kijutott a Bois de Boulogne-ból. Úgy érezte, összedőlt a világ, és tudta, hogy soha senkiben sem fog megbízni többé. Hortie és Antoine is cserbenhagyták, ahogy mindenki, akit csak ismert. Mostantól fogva a titkát megtartja magának, és többé senkit sem enged a maga és a lánya közelébe. Magán kívül volt a megrázkódtatástól. Majdnem elütötte egy autó, amikor kiért az utcára. Taxit fogott, és megadta a címet. Teljesen átfagyott, és zokogva húzta meg magát a kocsi hátsó ülésén. A készséges orosz sofőr megkérdezte, nem tudna-e valamiben segíteni neki. Antoine minden reményétől megfosztotta. Soha senki nem fog hinni az ártatlanságában, élete végéig mások bűneiért kell szenvednie. Megszakadt a szíve. A férfi egyértelművé tette, hogy nem létezik szerelem és megbocsátás, A vádtól pedig, hogy Consuelo beszennyezte a férfi családját, egyenesen hányinger kerülgette. Amikor megérkeztek a háza elé, az idős orosz emigráns nem fogadta el az útiköltséget. Megrázta a fejét, és a pénzt visszatette a nő kezébe. - Borzasztó lehet most magának - jegyezte meg. Ő már csak tudta, nehéz évek voltak a háta mögött. - Igen, az - felelte a nő zokogva, majd megköszönte a figyelmességét, és berohant a házba. 24. fejezet
Annabelle három napon keresztül úgy kóborolt a házban, mint egy kísértet. Valamennyi kötelezettségét lemondta, és beteget jelentett. Beteg is volt. Valósággal belebetegedett abba, amit a férfi mondott és tenni készült. Ha megkövezi és leköpi, az sem fájhatott volna ennyire. Teljességgel megalázta, de nem érte be ennyivel. Összetörte Annabelle szívét. Consuelót Brigitte vitte iskolába és a parkba játszani, a nő nekik is azt mondta, hogy beteg, Egyedül Hélène sejtette, hogy valami nagyon nincs rendjén, és hogy ennek a szörnyűségnek alighanem Antoine-hoz is köze van. Annabelle ágyban feküdt és a történteken rágódott, amikor megszólalt a kapucsengő. Egyáltalán nem akart felkelni, Brigitte pedig házon kívül volt. Senkit sem akart látni, Antoine-t pedig különösen nem, főleg azok után, hogy kijelentette, nincs több mondanivalója a számára. Nem találkoztak azóta, hogy a férfi otthagyta őt a parkban, a nőnek pedig nem állt szándékában többé szóba állni vele, de úgy képzelte, hogy soha nem is fog már hallani felőle. A csengő legalább tíz perce szólt már, amikor Annabelle végre felvette a köntösét, és lement ajtót nyitni. Azt gondolta, valakinek sürgősen orvosra lehet szüksége a környéken. Anélkül nyitotta ki az ajtót, hogy megnézte volna, ki áll odakint, és egyszer csak Antoine-nal találta magát szemben. Elképzelni sem tudta, mit keres itt a férfi. És egy pillanatra talán Antoine is elbizonytalanodott. - Bemehetek? - kérdezte komolyan. Annabelle tétovázott, mert soha többé nem akarta őt beengedni a házába, de aztán félreállt az útból. Becsukta az ajtót, de nem kínálta hellyel a férfit, el sem mozdult az ajtó mellől, csak kérdőn nézett rá. -Leülhetnénk egy percre? - kérdezte óvatosan Antoine. Annabelle még nem kapott tőle gyűrűt az eljegyzésükre, úgyhogy szerencsére nem volt mit visszakérnie. - En inkább állnék - mondta fakó hangon. - Úgy gondolom, épp eleget hallottam már. Semmi értelme sem lenne a további szócséplésnek. A férfit megrémítette a nő pillantása. Mintha valami megtört volna benne. -Annabelle, tudom, hogy keményen reagáltam. De nagyon nehéz megemészteni mindazt, amit mondott. A házasságáról sohasem beszélt nekem, se arról, hogy a gyereke törvénytelen. Ráadásul özvegynek adta ki magát. De ami még ennél is ijesztőbb, talán halálos betegséget hordoz, amit én is elkaphattam volna - mondta a férfi, újabb ütést mérve a nőre. Tehát semmit sem hitt el abból, amit mondott neki. Annabelle maga sem gondolta volna, hogy még az eddigieknél is jobban meg lehet gyötörni. - Már mondtam, hogy nem kaphattam el a betegséget. Ha másképp lenne, sohasem vacsorázgattam volna önnel. Nem adtam volna lehetőséget magamnak, hogy beleszeressek magába, ha az a veszély fenyeget, hogy megfertőzhetem. Szeretem, Antoine. Legalábbis szerettem. Megmondtam, hogy sohasem éltem házaséletet Josiah-val. - Ezt kissé nehéz elHnni azok után, hogy két évig voltak házasok. -A férjem a legjobb barátjánál keresett szerelmet és vigasztalást - felelte a nő színtelen hangon. - Én ezt nem tudtam. Azt hittem, undorodik tőlem, de később kiderült, hogy nem velem van baj, hanem vele. De most már azt gondolom, hogy hiba volt mindezt elmondanom magának - nézett feldúltan a férfira. -Inkább hazudott volna nekem, ahogy eddig is? Félrevezetett volna az egész házasságunk alatt? Emlékeztetnem kell arra, hogy ez kimeríti a házasságszédelgés fogalmát. - Ezt csak maga hiszi, én égészen másra gondoltam. Sohasem kellett volna felzaklatnom ezzel a történettel. Sőt, sohasem kellett volna közelebbi ismeretségbe kerülnöm magával. - Hogy mondhat ilyeneket? Szeretem magát - állította nagyképűen a férfi. De Annabelle már egyáltalán nem vonzódott hozzá.
-Mindazok után, amiket a fejemhez vágott, már nem tudom elhinni. Egyáltalán nem úgy viselkedett velem, mint aki szeret. - Fel voltam zaklatva. - Annabelle szóra sem méltatta, csak átnézett rajta. A férfi nem. is próbált közeledni hozzá, mert félt, hogy a nő megüti. Ölni tudott volna a pillantásával. - Megbocsáthatatlan dolgokat mondott Consueló-ról. Sohasem engedem magát a közelébe. Ő nem tehet semmiről. Én hagytam, hogy megszülessen, és nem tettem ellene semmit. Ez az egész egy részeg őrült műve. És maga csakis engem hibáztat, ahelyett, hogy hinne nekem. - Annabelle pillantása sebzett volt és rideg. - Azért jöttem/hogy beszéljek magával - kezdte a férfi óvatosan. - Bevallom, váratlanul ért ez az egész. Nem ilyennek képzeltem a leendő feleségemet. De szeretem magát, és kész vagyok felülemelkedni a történteken, valamint megbocsátani magának a múltbeli botlásaiért. Mindössze azt kérem magától, hogy vizsgáltassa ki magát, nem szifiliszfertőzött-e. - Erre nem lesz szükség - mondta, miközben kinyitotta az ajtót, és vacogni kezdett a csípős januári széltől. - Nem kell megbocsátania semmit, vagy bárminis felülemelkednie. Consuelo nem fogja beszenynyezni az unokaöccseit és. -húgait, mert nem lesz rá alkalma. Én pedig nem fogom kivizsgáltatni magam, mert.soha nem fog fennállni a veszélye, hogy elkapja tőlem. - Ezek szerint már túl van a vizsgálaton? - nézett a nőre. - Hadd emlékeztessem arrá, mit mondott: a cipőjét sem .törölné belém. Én legalábbis határozottan emlékszem erre. Es minden másra is. Egész hátralévő életemben visszhangozni fognak bennem a szavai. Talán maga megbocsát nekem, de én képtelen leszek megbocsátani magának. -Hogy merészeli azok után, amiket tett? - gurult dühbe a férfi hirtelen. - Összeteheti a két kezét, ha ezek után felvállalom ezt a kapcsolatot. Egy olyan nőt, mint maga, aki isten tudj a, mennyi férfival szűrte össze a levet a házassága két évében vagy azóta, egy szifiliszes férj, egy törvénytelen gyerek... - Annabelle hirtelen ösztöntől vezérelve pofon akarta vágni a férfit, de aztán rájött, hogy ennyit sem érdemel. Végképp leszerepelt előtte. - Minden egyes szavát alaposan az eszembe véstem, Antoine. Most pedig takarodjon a házamból, Mindketten vacogtak a hideg télben, és a férfi hitetlenkedve bámult rá. Bizonyára viccel. Nem fog még egy ilyen balekot 1 találni, mint én. Antoine rendkívül elegáns volt, ahogy ott állt az ajtóban. De Annabelle teljesen kiábrándult a jól szabott öltöny mögött megbúvó emberből. . - Talán igaza van - válaszolta. - De egyáltalán nem érdékel. Vagy tíz éve, mióta Josiah elhagyott, egyedül élek. Itt van nekem Consuelo, a fattyam, ahogy emlegeti. Senki másra nincs szükségem. Magára pedig ezek után rá sem tudok nézni. - Annabelle megint a nyitott ajtóra mutatott. - Köszönöm a nagylelkű ajánlatát/ doktor úr, de bátorkodom visszautasítani. Most távozzon, kérem. Kihúzta magát, és Antoine látta a szemében, hogy komolyan gondolja, amit mondott. A férfi azonban még mindig nem akart hinni a fülének. Pár centire állhatott a nőtől, és megvetően nézett rá. -Maga bolond! Soha senki nem fogja feleségül venni, ha megtudja az igazságot. - Nem hozom magam még egyszer ilyen helyzetbe. Tanultam a leckéből. Nagyon köszönöm. Sajnálom, hogy mindkettőnknek csalódást okoztam, és hogy nem hiszi el az igazságot. - Mondtam magának, hogy kész vagyok megbocsátani, vagy legalábbis szemet hunyni, ha megcsináltatja a vizsgálatot. Nem gondolja, hogy ez így méltányos? - Az egész életem csupa méltánytalanság, most is, és azelőtt is, hogy magát megismertem. Az én életem fölött ne akarjon szemet hunyni! Azt akartam, hogy szeressen, és el is hittem, hogy szeret. Nyilvánvalóan mindketten tévedtünk.
A férfi értetlenül bámult rá, majd megrázta a fejét, azután szó nélkül elment. Annabelle bezárta mögötte az ajtót, és reszketve nekidőlt. Még soha senki nem volt olyan kedves hozzá, mint Antoine, ám olyan kegyetlen sem. . Annabelle leült a szalonban, és üres tekintettel bámult a levegőbe. A fülében egyre csak Antoine szavai visszhangoztak. Consuelót fattyúnak titulálta, aki beszennyezte a családját, őt pedig Szajnának, amiért elvált, és azt sem hitte el, hogy megerőszakolták. Még akkor is ugyanott ült, amikor Brigitte és Con-suelo megérkezett a parkból. A kislány felmászott az ölébe, és aggodalmasan nézett rá, karját a nyaka köré fonva. Annabelle sebeire valóságos gyógyír volt ez. A lánya volt az egyetlen ember, akire számíthatott. - Szeretlek, mama - vigasztalta, mire az anyja szeme könnybe lábadt. -En is téged, drágaságom - felelte, és szorosan magához ölelte a gyermekét. Es bár továbbra is rettenetesen érezte magát, másnap visszament dolgozni. Nem volt más választása, az élet megy tovább. Antoine alaposan megleckéztette. Igazi ízelítőt kapott az emberek kicsinyességéből és korlátoltságából. New Yorkban egyszer már volt szerencséje átélni ezt. A férfi azonban egyszer s mindenkorra megingatta az embertársaiba vetett hitét és bizalmát. Hélène még heteken keresztül aggódott Anna-belle-ért. A nő soha többé nem hallott Antoine-ról. A férfi nem értette, miért nem elégedett meg azzal, amit felkínált neki, és továbbra is a létező legrosszab-bakat feltételezte róla. Annabelle a munkájába temetkezett, és csak a lányával volt hajlandó foglalkozni. A férfiakat örökre száműzte az életéből. Márciusra kezdte végre összeszedni magát. Megint tudott mosolyogni, és délutánonként ismét elkísérte Consuelót a parkba. A kislány egy darabig csalódott volt, amiért elmaradtak a vasárnapi ebédek a St. Gris családnál, hiszen olyan jól érezte magát a többi gyerek között. Annabelle elmondta neki, hogy Antoine-nal összevesztek, és már nem barátok. És. ha emlékeztetni akarta magát arra, hogy miért magányos, és miért akar a jövőben is egyedül maradni, csak fel kellett idéznie, milyen szavakkal illette Antoine a lányát. Bár a férfi az emberi tisztességbe vetett maradék reményét is összezúzta, ez csak megerősítette abban, amit már eddig is sejtett: soha nem fog kiszabadulni a hazugságok hálójából, amelybe Josiah kényszerítette, és amit Harry Winshire csak tetézett aljas tettével. Mindenki őt hibáztatta mások bűneiért. Most már teljesen bizonyos volt benne, hogy bármit mond, senki sem fog hinni neki, vagy megbízni benne, vagy szeretni őt. Antoine a legborzalmasabb rémálmait váltotta valóra.
25. fejezet A tavasz beköszöntekor Annabelle két érdekes levelet kapott. Mindkettő alapos fejtörésre késztette. Az egyik Lady Winshire-től érkezett, aki meghívta őket, hogy töltsenek pár napot nála. Az volt a véleménye, hogy Consuelónak meg kell ismernie a családja másik felét is, és látnia kell, hogy honnan származik, hogyan él a Winshire família. Azt remélte, hogy mi-. nél előbb vendégül láthatja őket. Annabelle azonban korántsem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet. A Harry Winshire-rel való találkozás nem volt éppenséggel kellemes élmény, másfelől viszont igaza volt az idős hölgynek. Nem Harry, hanem Consuelo kedvéért mennének oda, hogy a kislány viszontláthassa és megismerhesse a nagymamáját. A másik levelet az az ember küldte, aki Annabelle ügyeit intézte az édesapja bankjában. Mindig átutalt egy bizonyos összeget Franciaországba, ám a nő vagyonának nagy része az Egyesült Államokban maradt. Az ügyintéző most azzal a kérdéssel kereste meg, hogy mik a szándékai a newporti házzal. Annabelle csaknem tíz éve nem járt már ott, de nem volt szíve eladni, mert olyan sok emlék kötötte ahhoz a villához. Azt el sem tudta képzelni már, hogy valaha is visszatérjen oda, akár csupán egy látogatás erejéig. Pedig az a ház sokkal inkább
Consuelo öröksége volt, mint Lady Winshire birtokai, mivel a kislánynak tulajdonképpen semmi köze sem volt az apjához. Az ügyintéző jelezte, hogy komoly vevő érdeklődik az ingatlan iránt. Blanche/William és a többiek hosszú évek óta rendben tartották a házat, de már nem hitték, hogy valaha is viszontlátják Annabelle-1. A nő maga sem kecsegtette őket semmi jóval. Egyáltalán nem állt szándékában hazatérni. Olykor elfogta a honvágy, de pontosan tudta, mi várna rá odahaza. Senkije sem maradt, akivel találkozhatott volna. Ha visszamenne, csak felszakadnának a régi sebek, és mérhetetlenül hiányozna neki a családja, sőt még Josiah is. Egyelőre mégis képtelen lett volna megválni a háztól, hiába kaptak csakugyan jó ajánlatot rá. Maga sem tudta eldönteni, mit is akar. Aznap este Consuelóval megvitatta Lady Winshire ügyét. A kislány azt mondta, hogy nagyon szeretne elmenni a nagymamájához. Érthetetlen módon Annabelle kíváncsiságát is felkeltette a levél. Consuelo könyörgött, hogy menjenek el megint Deauville-be, de azok után, hogy Ántoine-ban csalódnia kellett, Annabelle nem szívesen utazott volna oda. Úgy érezte, életének valamennyi színhelye rossz szellemekkel van benépesítve, és egyfolytában menekülnie kell a saját múltja elől. Másnap válaszolt őladysége levelére, és jelezte, hogy szívesen meglátogatnák. Az idős hölgy azonnal visszaírt, és felajánlott pár alkalmas időpontot. Végül abban maradtak, hogy Consuelo születésnapjához kötik az utazást. Hamarosan hétéves lesz, és akkorra az idő is jobbra fordul. Annabelle Hélène-re hagyta a rendelő ügyeit, megvette a jegyeket, és elkészítette az útiervet: vonattal mennek Calais-ba, majd keresztülhajóznak a csatornán, végül Doverben szállnak partra. Lady Winshire odaküldeti értük a sofőrjét, és még bő kétórányi autóút vár rájuk. Amikor a kitűzött hétvége elérkezett, Consuelo alig tudott nyugton maradni az izgalomtól. Brigitteet Párizsban hagyták. A lány örült a kis szabadságnak, mert így többet lehetett az új udvarlójával. An-nabelle poggyászostul és gyerekestül szállt fel a vonatra, ahol birtokba vették a hálókocsijukat, amit Hélène foglalt le nekik az első osztályon. Consuelo számára hatalmas élmény volt az utazás, csak két évvel ezelőtti Párizsba költözésük és az Antoine társaságában eltöltött deauville-i hétvége vetekedhetett vele. A férfiról egyáltalán nem beszéltek már. A kislány zsenge kora ellenére megértette, hogy az anyjának fájdalmat okozna, ha emlegetné, ezért inkább nem hozta őt szóba. Annabelle egyszer meglátta Antoine-t a kórházban, de amint megpillantotta, sarkon fordult, és a hátsó lépcső felé vette az irányt. Soha többé nem óhajtott vele beszélni. Elmondhatatlanul csalódott a szerelmében. Ahogy szerelvényük kifutott a Gard du Nord pályaudvarról, Consuelo megbabonázva figyelt mindent, ami Annabelle-t is felderítette. Az étkezőkocsiban ebédeltek, pont úgy, mint az igazi hölgyek, ahogy a kislány megjegyezte. Miután Consuelo elszenderedett az ölében, Annabelle az elsuhanó tájat bámulta. Hátradőlt az ülésén, és elmerengett az előző pár hónapon. Keserves időszak volt. Nemcsak az Antoine által kínált csodálatos házasság, de a jövőbeli családalapítás reménye is kútba esett. Úgy tűnt, most már örökösen bűnhődnie kell a múltért. Mások elhibázott döntései, gyengeségei és hazugságai mind az ő fejére szálltak vissza. Rettenetesen nyomasztó volt együtt élni azzal a tudattal, hogy sohasem derülhet fény az igazságra, és sohasem szerezheti vissza a becsületét. Nem számít, hogy mit tett vagy mit ért el azóta. Kiváló orvos és jó anya lett, de ez semmit sem változtatott azon, hogy őt tették felelőssé a múltbeli megpróbáltatásaiért. Consuelo pedig még inkább ki volt téve a rossz nyelveknek. Ezt maga Antoine is bebizonyította: kegyetlenül megbélyegezte az ártatlan kislányt. Három órával később megérkeztek Calais-ba, és átszálltak a hajóra. Annabelle tartott az utazástól. A La Manche csatorna nem tartozott a nyugodt vizek közé, és bár Annabelle tapasztalt tengerjáró volt, félt, hogy a lánya esetleg tengeribeteg lesz. Az átkelés valóban izgalmas volt, de Consuelo minden percét élvezte. Minél jobban dobálták a hullámok a kompot,
ő annál inkább elemében érezte magát. Mire elérték Dovert, Annabelle-t rosszullét környékezte, de a kislány boldogabb volt, mint valaha. Az egyik kézével az anyjába kapaszkodott, a másikban pedig a kedvenc babáját szorongatta, amikor elhagyták a fedélzetet. Lady Winshire sofőrje és patinás Rollsa már várt rájuk. A csaknem háromórás utat barátságos vidéken keresztül tették meg. Majorságokat, tehéncsordákat és óriási építményeket, köztük nem egy régi várat is láttak. Consuelo alig fért a bőrébe. S mivel a tengeri utazáson szerencsésen túlestek, Annabelle is elengedhette magát. A Winshire-kastély pompájára azonban nem voltakfelkészülve. Az épületegyütteshez vezető utat hatalmas öreg fák szegélyezték, a 16. századi kastély pedig ragyogó állapotban terpeszkedett. a parkban. Még az istállói is nagyobbak, tisztábbak és szebbek voltak, mint a legtöbb lakóház. Őladysége fiatal korában híresen jó lovas volt, és most is csodálatos ménekkel büszkélkedhetett. Lovait fél tucat lovász gondozta nap mint nap. Az idős hölgy a főbejáratnál köszöntötte őket. Még méltóságteljesebbnek tűnt, mint múltkori látogatásakor: sötétkék ruhát és strapabíró gyaloglócipőt viselt. Rajta volt az ismerős gyöngysor, és megint jókora kalapot vett föl. Ezüstbotja szinte kardnak tetszett, ahogy az úti poggyásztikra bökött vele, és megkérte a sofőrt, hogy vitesse a szobáikba. Miután megölelte Annabelle-t és Consuelót, akinek a szája is tátva maradt a csodálkozástól, betessékelte a vendégeit. A kastélyban végeláthatatlan galéria fogadta őket az ősök arcképcsarnokával. A roppant tágas szalonban óriási csillár függött, a könyvtárszoba falát a padlótól a mennyezetig régi könyvek borították. A zeneteremben két csembaló és egy versenyzongora állt. Az étkező asztalához akár negyven vendég is leülhetett, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a család rangjához méltó estélyeket rendezzen. Egy örökkévalóságig tartott, mire végigértek a reprezentációs helyiségeken, és beléptek egy kisebb, lakályos szalonba. Oladysége szívesen üldögélt itt, mert remek kilátás nyílt a kertre. Ahogy Annabelle körülnézett, elég elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy Valaki, aki itt nőtt fel, megerőszakol egy nőt, majd azzal fenyegeti, hogy megöli, ha el merészeli árulni valakinek. Mindkét Winshire fiú képe ki volt téve a kandallópárkányra. A teához omlós süteményt szolgáltak fel vajjal és dzsemmel. Miután elfogyasztották a csemegét, Lady Wmshire megkérte az egyik szobalányt, hogy mutassa meg Consuelónak az istállókat. Külön kis pónit hozatott, hogy a kislány kipróbálhassa a lovaglást, ha kedve tartja. Annabelle nem győzte megköszönni a kedvességét és a meleg fogadtatást, miközben Consuelo már el is tűnt. - Sok mindent kell pótolnunk - jegyezte meg az idős hölgy. Annabelle elmosolyodott. Egyáltalán nem tartotta felelősnek az asszonyt a fia gaztetteiért. Es hogy is beszélhettek volna gaztettről, ha Consuelóra néztek. Lady Wmshire hálás volt Annabelle nagylelkűségéért, mert nagyon jól tudta, hogy a fia nem érdemelte ezt meg: megfegyelmezhetetlen és elkényeztetett volt. A két nő egy darabig még odabent beszélgetett, azután kimentek sétálni a kertbe, ahol kisvártatva felbukkant Consuelo a pónin, amit egy lovászfiú vezetett. A kislánnyal madarat lehetett volna fogatni. Nagyon örült az új nagymamának. Lady Winshire Annabelle-től is megkérdezte, hogy nem volna-e kedve lovagolni. A nő évek óta nem ült nyeregben, de szívesen vállalkozott rá, hogy másnap délelőtt lóra pattanjon. Fiatal korában rengeteget lovagolt, különösen a newporti nyaralások alkalmával. Miután a lovászfiú visszakísérte Consuelót és a lovát az istállóba, Annabélle megemlítette, hogy el akarja adni a newporti házát. - No de miért? - kérdezte rosszallóan Lady Winshire. - Nem azt mondta, hogy már nemzedékek óta a családja birtokában van? Véleményem szerint meg kellene tartania. Ne adja el! - Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek oda. Már tíz éve annak, hogy eljöttem. Évek óta üresen árválkodik, az ötfős személyzeten kívül senki sem lakik benne.
- Pedig vissza kellene mennie - mondta oladysége határozottan. - Consuelónak joga van hozzá, hogy megismerje a gyökereit. Tudnia kell, hogy honnan származik. — Annabelle-nek már a nyelve hegyén volt, hogy mindez Harry esetében semmit sem számított, de inkább nem mondta. Az idős hölgy nagyon is jól tudta ezt. - Nem szabad eltemetnie az egykori életét, Annabélle. Nem tagadhatja meg magát, mert Consuelónak is meg kell ismernie a múltját. Szerintem valamikor mindenképpen el kellene látogatniuk a régi otthonába. - Számomra mindez már örökre a múlté - makacskodott Annabélle, mire Lady Winshire megrázta a fejét. - Consuelo élete csak most kezdődik. Kár lenne, ha csak Párizshoz kötődnének. Kell, hogy legyen választási lehetősége. - Nagyon jó ajánlatot kaptam a házra, és bármikor vehetek birtokot Franciaországban. Bár eddig még nem játszott el ezzel a gondolattal. Csak egy szerény kis háza volt Párizs tizenhatodik kerületében, Consuelónak azonban határozottan tetszett a vidéki élet. - Úgy gondolom, az mindenképpen jó volna - helyeselt az idős hölgy. Annabelle jelentős vagyont örökölt a szülei után, ő maga pedig évek óta alig költött. Orvosként nem élhetett fényűző életet, és nem is akarta fölfedni, mennyire jómódú. Harminckét évesen viszont már joga volt hozzá, hogy kiélvezze az anyagi helyzetét. Lady Winshire mosolyogva fordult oda hozzá: -Remélem, gyakran meglátogatnak majd. Évente egyszer hosszabb időszakot töltök Londonban, de többnyire itt találnak. A birtok tulajdonképpen férje családjának volt az ősi fészke. Őladysége szeretett volna négyszemközt beszélni Annabelle-lel bizonyos dolgokról. Nem tudta eldönteni, hogy az idő megérett-e erre, őt mindenesetre már elég régóta foglalkoztatta a gondolat. - Consuelo helyzete nagyon sok fejtörést okozott nekem, mivel maga és az apja sohasem kötöttek házasságot. Emiatt még számtalan megpróbáltatás érheti a gyermeket. Maga sem titkolhatja örökké az igazságot, és egyszer még rájöhet valaki. Beszéltem az ügyvédeimmel. Nincs értelme örökbe fogadnom, ő a maga lánya. Arra sincs mód, hogy utólag létrejöjjön a házasság. De hivatalosan elismerhetem, hogy a fiam lánya. Ez is valami, és a maga neve mellett a mienket is viselhetné, ha nincs ellene kifogása - mondta óvatosan. Nem akart semmit Annabelle akarata ellenére tenni, ha már egyszer olyan bátor volt, hogy egyedül is vállalta és felnevelte a gyereket. Annabelle-nek azonban tetszett az ötlet. Antoine kirohanásai után meg különösen érezte, mennyire védtelenek. Még most is fájtak neki a férfi kíméletlen szavai. -Azt hiszem, kiváló gondolat - felelte hálatelt szívvel. - Ez nagyban megkönnyítené a helyzetet. - Valóban nem bánná? - kérdezte Lady Winshire reménykedve. - Sőt, nagyon is kedvemre való a döntés. - Szerencsére a Winshire nevet sokkal inkább őladységéhez kötötte, mint Consuelo apjához. - Akkor tehát Consuelo Worthington-Winshire lenne a neve, vagy a fordítottja, ha úgy látja jobbnak. -A Worthington-Winshire név éppen megfelelő lenne. Az ügyvédeim elintézik a dolgot, amikor csak akarja - nézett örömteli pillantással Annabelle-re, aki odahajolt hozzá és megölelte. - Ön nagyon jó hozzánk - mondta hálásan. - Miért ne lennék? - kérdezett vissza rosszallóan az idős hölgy. - Maga egy rendkívüli nő. Csodálatos anyja a gyermekének. A sok megpróbáltatás ellenére sem adta fel az álmát, és orvos lett, mégpedig nem is akármilyen, ha hihetek az értesüléseimnek. Saját orvosa francia összeköttetései révén tudott referenciákat szerezni Annabelle-ről. -A fiam hitvány tette ellenére is összeszedte magát, és a haragját sohasem fordította a lánya, vagy éppen ellenem. Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy a fiamra egyáltalán neheztel-e, bár én a maga helyében biztosan így tennék. Maga tiszteletre méltó, felelősségteljes,
tisztességes és dolgos. Önmagát nem kímélve teljesített egészségügyi szolgálatot a háború alatt. Még csak a családja sem támogathatta. Mindent a saját erejéből kellett véghezvinnie. Elegendő bátorsága volt hozzá, hogy vállaljon egy házasságon kívül fogant gyermeket, és mindent megad neki, amit csak lehet. ÉgyeÜenegy dolgot sem tudnék mondani, amit ne tisztelnék vagy szeretnék magában. Az igazat megvallva, úgy gondolom: maga kivételes ember, és büszke vagyok rá, hogy ismerhetem. Lady Wmshire szavai könnyeket csaltak Annabelle szemébe. Mindaz, amit mondott, szöges ellentétben állt Antöine mocskolódásaival. -Bárcsak én is úgy látnám az életemet és magamat, ahogy ön! - felelte szomorúan Annabelle. - De éh csak a hibáimat látom, ahogy mindenki más is, akit ismerek. Ön az egyedüli kivétel. Ezek után már ä házassága történetét sem tudta magában tartani. Bavallotta, hogy elvált, és azt is, hogy milyen körülmények közepette. Mindez azonban csak megerősítette Lady Wmshire-t a véleményében. - Majdhogynem le vagyok nyűgözve - állapította meg őladysége némi töprengés után.. A hajlottak csöppet sem lepték meg, csak még inkább elmélyítették unokája anyjával szemben érzett tiszteletét és rokonszenvét. - Az exférjének őrültség volt azt hinnie, hogy megváltozhat. - Azt hiszem, valóban hitt benne, de aztán rájött, hogy mégsem megy neki. A barátja azonban mindig a közelében volt, így aztán még nehezebb lehetett neki. - Hiába, az ember néha követ el megmagyarázhatatlan őrültségeket - mondta Lady Wmshire, és hitetlenkedve ingatta a fejét. - Az pedig még nagyobb meggondolatlanság volt a részéről, hogy elvált magától. Nyilván lehetővé akarta tenni az újrakezdést a maga számára, de házasságtörés miatt elválni pontosan olyan, mintha odavetette volna a holttestét a hiénák elé. Ellehetetlenítette a társaságban. A férfiak olykor vakok és önzők. Nem hiszem, hogy valaha is rendbe hozhatja a dolgokat. - Annabelle teljesen egyetértett vele. - Az viszont fontos, hogy ne hibáztassa magát. Maga úgyis tudja az igazságot, és csakis ez számít.. - De hát nem fogom tudni megakadályozni, hogy becsapják az ajtót az orrom előtt sóhajtott Anna-belle. - És Consuelo előtt is. -Valóban érdeklik azok az emberek? - kérdezte Lady Winshire őszintén. - Mert ha csakugyan képesek üyesmire, akkor nem méltók sem a maga, sem Consuelo barátságára. Annabelle ezek után elmesélte az Antoine-nal való kapcsolatának történetét, ami teljesen megdöbbentette az idős asszonyt. - Hogy mondhatott ilyeneket az az ember? Senki sem lehet olyan kicsinyes és korlátolt, mint a francia nyárspolgárok. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon nem lett volna boldog mellette, drágám. Nagyon jól tette, hogy nem fogadta vissza. Nem érdemelte meg magát. Annabelle szája mosolyra húzódott, mert tökéletesen egyetértett Lady Winshire-rel. Nagyon elkeserítette ez az egész történet, de abban a pillanatban, hogy rájött, miféle ember is Antoine, többé nem fájt érte a szíve. Az általa kínált szebb jövő csupán illúzió volt. A legszebb álom pedig egy csapásra lidércnyomássá változott Antoine rágalmaitól. A férfi a legnagyobb aljasságok elkövetését tételezte fel róla. Később Consuelo is csatlakozott hozzájuk a kis szalonban, akit teljesen lenyűgözött a lovaglás. Odavolt a lovakért. Amikor megpillantotta a szobáját, ismét csak elképedt. A nagy, világos helyiség falait virágmintás selyemtapéta meg falikárpit fedte, és egybenyílt az anyja szobájával. Vacsora közben elújságolták neki, hogy új neve lesz. - Biztos nagyon nehéz lesz leírni - jegyezte meg Consuelo gyakorlatiasan, mire az anyja és a nagymamája nevetésben tört ki. - Hamar megtanulod - vigasztalta az anyja. Nagyon hálás volt Lady Wmshire-nek, amiért a nevét adta a kislányának. Talán az Antoine-hoz hasonló alakok sem merészelik többé fattyúnak nevezni.
Vacsora után kártyáztak, azután mindhárman nyugovóra tértek. Consuelo végül is bekéredzkedett az anyja ágyába, és hozzábújva aludt el. Miután másnap felkelt és felöltözködött, egyből az istállóba rohant. Lady Winshire és Annabelle egész nap csevegtek. A politikától az orvostudományon keresztül a legújabb regényekig, mindent kitárgyaltak. Oladysége meglehetősen művelt és tájékozott volt. Beszélgetéseik Annabelle-t olykor az édesanyjával folytatott élénk társalgásokra emlékeztették. Megszívlelte az idős asszony tanácsát: nem fogja engedni, hogy az igaztalanul vádaskodó emberek megfélemlítsék. Egész hétvégén az járt a fejében, amit Lady Winshire mondott: ő egy rendkívüli nő. Annabelle minden porcikáját büszkeség járta át, és többé már nem érezte magát olyan páriának, mint amikor úgy döntött, hogy elhagyja New Yorkot. Antoine szavai azért estek neki annyira rosszul, mert egy olyan ember szájából hangzottak el, akit szeretett, és akiről azt hitte, hogy viszontszereti. Angliai tartózkodásuk utolsó napjára a nagymama igazi meglepetést tartogatott Consuelónak. A kertben ebédeltek, és éppen a kislány születésnapi tortáját szolgálták fel, amikor az egyik lovászfiú egy rózsaszín szalaggal átkötött kalapdobozt nyújtott át neki. Anya és lánya azt gyanították, hogy lovaglósapka lesz a csomagban. Am Annabelle észrevette, hogy a papír finoman rázkódik, és már tudta, hogy mi lapulhat benne. A lovászfiú tartotta a dobozt, miközben Consuelo óvatosan lefejtette róla a szalagot. Hirtelen egy apró fekete fej bukkant ki a papírok közül, majd alighogy rájuk villant egy sötét szempár, a kutyus máris a kislány ölébe ugrott. Az ajándék egy kis fekete és sárgásbarna foltokkal tarkított mopszlikölyök volt, olyan, mint Lady Winshire saját kutyái. Consuelo alig tudott beszélni az izgalomtól, a kiskutya pedig az arcát nyalogatta. Mindkét nő mosolyogva figyelte a jelenetet. Consuelo a nagymamájához fordult, és a nyaka köré fonta a karját. - Köszönöm szépen! Olyan aranyos! Mi a neve? - Ez kizárólag rajtad múlik, drágám! - Lady Winshire boldog volt. Ez a nem várt unoka bearanyozta az életét. Szomorúan búcsúzkodtak egymástól. Consuelo és a mamája Doverben ismét hajóra szálltak, hogy visszatérjenek Párizsba. A kislány azt mondta, ez volt élete legszebb születésnapja, és Annabelle is nagyon jól érezte magát. A megérkezésüket követő napon Annabelle írt a banknak, hogy ne adják el a newporti villát. A rendelőben pedig megkérte Héléne-t, hogy foglaljon helyet nekik júniusra egy New Yorkba tartó hajóra. Csak júliusban akart visszatérni Párizsba. Lady Winshire minden egyes tanácsát megszívlelte.
26. fejezet Június harmadik hetében Annabelle-lel, Consuelóval és Brigitte-tel a fedélzetén vitorlát bontott a Maure-tania. Annabelle-t nem töltötte el jó érzésekkel, amikor értesült róla, hogy ez ugyanaz a hajó, amelyiken a családja Európába hajózott azon a végzetes utazáson. Ragyogó napsütéses időben futottak ki Le Havre kikötőjéből. A Mauretania volt az egyik legnagyobb és legfény-űzőbb utasszállító tengerjáró a földön. Annabelle is utazott már rajta tizenhat évvel ezelőtt a szüleivel. A pompás hajón a két legnagyobb lakosztályt vették ki maguknak. A visszatérő utasok kedvelték a tágas belső tereit. Még a másodosztály is fényűzőnek számított. Consuelo izgatott volt, de azért el nem mozdult volna az anyja mellől. Brigitte-et kifejezetten idegessé tette az átkelés. Annak idején távoli rokonai utaztak a Titanicon, és sajnos nem élték túl a katasztrófát. Abban a pillanatban, ahogy a fedélzetre tette a lábát, elkezdett sírni, és folyton a szerencsétlenül járt rokonait emlegette. Sopánkódásával elérte, hogy Anna-belle is feszültté váljon. A nő kimondottan kerülni szerette volna családja tragédiájának témáját,
nehogy megrémítse a kislányát. Brigitte pedig minden apró részletet felelevenített a katasztrófáról, amit csak hallani és olvasni lehetett akkoriban. Külön kiemelte a fuldokló emberek kiáltozását - Igaz ez, mama? - kérdezte Consuelo tágra nyílt szemmel. Nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen hatalmas hajó elsüllyedjen. A kislány már ismerte a történetet, de fogalma sem volt a részletekről. - Nagyjából - mondta Annabelle őszintén. - Olykor ilyen dolgok is megeshetnek. Ez már nagyon régen történt, és azóta számtalan hajó megtette az utat oda és vissza mindenféle baj hélkül. A mi hajónk már tizennyolc éve járja a tengert a legnagyobb biztonságban, és jéghegy sincs az utunkban. Nézd, milyen szép ebben a napsütésben, és milyen hatalmas! Megígérem, hogy semmi bajunk sem lesz - mondta gyengéden, miközben á kislány feje fölött vészjósló pillantásokat vetett Brigitterre. - A Titanic sokkal nagyobb volt... és mi van a Lusi-taniával? - Brigitte nem vette a lapot. Annabelle meg tudta volna fojtani, amiért riogatja a gyerekét. -A luzimicsodával? - kérdezte Consuelo kíváncsian. ; -Brigitte megkergült a félelemtől. ígérem, hogy fantasztikus utunk lesz! Rengeteget fogunk szórakozni New Yorkban, és megnézzük a régi newporti. házamat is - próbálta megnyugtatni a lányát Annabelle, bár ő is legalább annyira ideges völt, mint Brigitte. Igaz, ő egyáltalán nem attól tartott, hogy a hajó elsüllyed/ pláne nem békeidőben. De tíz év óta most először tér vissza a hazájába, és nem tudta, mi vár rá. Újra szembe kell néznie a múltjával és a sérelmeível. Lady Wmshire-nek azonban igaza volt. Consuelónak joga van tudni, honnan származik, ahogy a Winshire-ágat is megismerhette. Annabelle nem rejtegetheti a múltat az idők végezetéig. Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, hogy vissza tudjon menni a szülővárosába. Először a háború, azután pedig Orvosi tanulmányai szolgáltattak megfelelő ürügyet a távolmaradásához. A háborúnak azonban csaknem hét éve vége volt már: éppen ennyi ideje született meg Consuelo. A múltbéli események meglehetősen távolinak tűntek: Ettől azonban még nem volt kedve a Titanic katasztrófájának részletein csámcsogni. Brigitte szíves közléseiből egyáltalán nem kért. Mihelyst a lánya figyelme elterelődött, Annabelle félreérthetetlenül a pesztonka tudtára adta ezt. Rengeteg utas volt a hajón, köztük sok gyerek is, akikkel Consuelo szerencsére kedvére játszhatott. Hogy lefoglalja, Annabelle kénytelen volt megkérni Brigitte-et, hogy csomagoljon ki. Azután megmutatta a lányának az úszómedencét, a káprázatos éttermet, a játéktermeket, és a fedélközben lévő kutyaketreceket. A, mopszlijukat Hélène nagy örömére Párizsban hagyták. Consuelo Cocónak nevezte el. Amikor a haj ó végre kifutott a kikötőből, mindhárman a távolodó francia,partokat nézték. Consuelo könyörgött, hogy játsszanak tologatós társasjátékot a fedélzeten, és Annabelle megígérte neki, hogy délUtán kipróbálják. Aznap este az impozáns étteremben vacsoráztak. Ez az utazás nagyon különbözött attól, amikor a nő tíz évvel ezelőtt Európába hajózott. Akkor alig hagyta el a lakosztályát, és sejtelme sem volt róla, hogy mi várja a másik kontinensen. El akart menekülni a New York-i társaság megvetése elől. Tíz évnek kellett eltelnie, hogy elegendő bátorsága legyen visszatérni. Az utazás harmadik napjáig minden nagyszerűen alakult. Annabelle azonban felfigyelt egy idősebb házaspárra a tologatós társasjáték nézői között. Egy másik, fiatalabb pár társaságában ácsorogtak, akik közül az egyik nyilvánvalóan á gyerekük lehetett. Földbe gyökerezett a lábuk, amint megpillantották őt. Annabelle úgy tett, mintha nem venné őket észre, de tudta, hogy elkezdődött a vesszőfutásuk. Azonnal beszélgetni kezdett a lányával, így nem kellett tudomást vennie róluk. A szülei ismerősei voltak. Ahogy Consuelóval elhaladtak mellettük, tisztán halottá, ahogy az idősebb nő fojtott hangon suttogni kezd a férj ének:
- ...hozzáment Josiah Millbankhez. Nem emlékszel Arthur Worthington lányára? Szörnyű nagy botrány... Viszonya volt valaki mással, és a férje elvált tőle, azután Franciaországba ment azzal a másikkal. Annabelle reszketve hallgatózott. Ezek semmit sem felejtettek, ahogy valószínűleg senki más sem. Most már sohasem moshatja le magáról a házasságtörés vádját, Ráadásul továbbköltötték a mesét, és azt gondolták, hogy a szeretőjével szökött Franciaországba. Legszívesebben elrejtőzött volna a kabinjában. De eszébe jutottak Lady Winshire szavai: „Emelje magasra a fejét. Maga egy rendkívüli nő. Nem kell foglalkoznia a vádaskodásokkal." Őladységének majdnem mindenben igazat adott. Csak abban nem, hogy ne törődjön velük. Igenis fel kell vennie a kesztyűt, mert egyáltalán nem akarja, hogy kiközösítsék. Ráadásul házasságtörőnek tartják, ami az egyik legnagyobb bűn, miközben soha senkit nem csalt meg, sem a házassága közben, sem a válását követően. Es ennyi év után ugyan miért foglalkoznak azzal, hogy mi okból vagy kivel ment Európába? Egyikőjük sem volt mellette/hogy támogassa, vagy hogy megölelje és megvigasztalja a sok szenvedésért, amiben része volt. Az élete másképp alakult volna, ha valaki kiáll mellette. Akkor viszont soha nem ment volna Európába, nem lehetett volna orvos, és Consuelo sem született volna meg. Hátborzongató volt belegondolni, de így járt jobban. Egy másik alkalommal, amikor épp visszafelé tartott Consuelóval a .kutyanézőből, Annabelle ismét elhaladt az ismerősei mellett. Ezúttal azonban az asszony szemébe nézett, és fejbólintással üdvözölte. Annabelle helyes kis harang alakú kalapkát viselt szürke selyemkosztümjéhez, amit kimondottan az utazásra vett. Sokkal inkább hatott franciának, mint amerikainak. Abban a pillanatban, hogy köszönt, az asszony erőltetett mosollyal ömlengeni kezdett: - Teremtő istenem, Annabelle, ennyi év után csakugyan te lennél az? Hogy vagy? Milyen csodaszép kicsi lányod van! Úgy hasonlít rád, le sem tagadhatnád. .. A férjed is itt van valahol? -Nincs - felelte Annabelle, miközben udvariasan kezet rázott mindkettejükkel. - Özvegy vagyok. Ő pedig itt az én kislányom, Consuelo Wortlvington-Win-shire. - Erre a lánya illedelmesen pukedlizett. Elragadó ruhácska, fehér kesztyű és kalap volt rajta. - Ó, milyen kedves... Az édesanyád után neveztedel. Csodálatos ember volt. Még mindig Franciaországban élsz? - Igen, Párizsban - felelte Annabelle higgadtan. , Es sohasem látogattál haza? Evek óta nem láttunk, -Most jövök először Néw Yorkba azóta, hogy elutaztam. -Az ilyen kétszínű emberek miatt, akik egyre csak táplálják a pletykát, tette hozzá a rtő magában. - Ez elképesztő. És mi van a newporti villával? - Azért j öttűnk, hogy megmutathassam Cónsuelő-nak is. A kislány enyhe francia akcentussal beszélte az angolt, de ettől csak még elragadóbb volt, - És New Yorkban is sok mindent meg kell néznünk - fűzte hozzá Consuelo, mire az anyja elmosolyodott, és mdulni készültek. Legalább szóba álltak velük. Már ez is valami. Tíz évvel ezelőtt másképp alakult volna a helyzet: elfordulnak tőle, és szóra sem méltatják. Most legalább úgy tettek, mintha minden rendben lenne, az pedig már egyáltalán nem érdekelte Annabelle-t, hogy mit gondolnak a háta mögött. - Lehet, hogy Newportban találkozunk - mondta az asszony, akit Annabelle és Consuelo drága öltözéke egészen kíváncsivá tett. - Egyébként mi köt Párizshoz? - kérdezte kotnyelesen. Már alig várta, hogy legyen egy kis pletykálkodni-valója. Egyből feltűnt neki Lady Winshire smaragdköves gyűrűje és a jegygyűrű is, amit Annabelle egykor magának vett. - Orvos vagyok - felelte a nő mosolyogva.
A fülébe csengtek Lady Winshire szávai, és alig tudta visszafojtani a nevetését. Olyan jelentéktelenek voltak ezek az emberek, és szánalmasak/ mint a dögevők. Mások szennyesében turkáltak, hogy legyen valami pikáns beszédtémájuk, amin azután kedvükre csámcsoghatnak a hasonszőrűekkel, mit sem törődve azzal, hogy olyan emberek jó hírét tiporják a sárba, akiknek a kisujjáig sem érnek fel. : - Valóban? Milyen lenyűgöző! - Az asszony szeme szinte kocsányoh lógott. - És hogy a csudába lettél az? Annabelle jó szándékú mosolyt villantott rá. - Miután meghalt a férjem, elvégeztem egy franciaországi orvosi egyetemet, - A férjed szintén orvos volt? - Nem - felelte nyugodtan, miközben a halott férj nem is létezett. - Consuelo apja Winshire vikomt volt. Ypres-nél halt hősi halált a háborúban. - Annabelle minden egyes szava igaz volt. Ahhoz pedig ugyan mi közük lett volna, hogy valójában nem házasodtak ősszé. Ez egyáltalán nem kisebbítette az érdemeit, a sok jót, amit eddig az embertársaiért tett. , - Vagy úgy - j egyezte meg az asszony. Egészen a hallottak hatása alá került, és alig várta, hogy értesüléseit elújságolhassa a lányának, aki időközben olyan kövér lett, hogy Annabelle előszói nem is ismerte fel. Éppen tologatós társasjátékot játszott a barátaival. - Ki volt ez? - kérdezte Consuelo kíváncsian, miután eltávolodtak anyja beszélgetőpartnereitől. - A szüleim New York-i ismerősei - mondta Annabelle. Határozottan megkönnyebbült. Antoine és az elődei alaposan megkeserítették az életét, de többé már nem érdekelte, hogy ki mit gondol róla. - Csúnya pillantása volt - jegyezte meg a kislány bölcsen, az anyja pedig elnevette magát. - Igen, kicsim. És a nyelve is elég csúnya tud lenni. Sok hozzá hasonló embert ismertem. - New Yorkban mindenki ilyen? - kérdezte aggodalmasan Consuelo. - Őszintén remélem, hogy nem - válaszolta Annabelle derűsen. - Amúgy sem miattuk megyünk oda, hanem magunk miatt. A nő többé nem volt hajlandó elbújni a rossz nyelvek elől, és úgy tenni, mintha a hazája az ő felségterületük volna. Párizsban új életet kezdett, volt egy lánya és egy magánrendelője. Már csak egy férfi hiányzott mellőle. De ha mindaz, amin keresztülment, arra késztéti a férfiakat, hogy megvessék és nagy kegyesen megtűrjék, akkor inkább nem kér az Antoine-félékből. Egyedül is boldogul. Az átkelés szerencsésen lezajlott. Remekül érezték magukat. Annabelle és Consuelo minden este az étteremben vacsorázott, és amikor a kapitány meghívta őket az asztalához, a nő udvariasan visszautasította. Szívesebben költötte el az ételt a lányával kettesben, mint olyan ostoba és képmutató emberek társaságában, akikkel volt alkalma összefutni az utazás alatt. Ahogy közeledtek a New York-i kikötő felé, és megpillantották a Szabadság-szobor büszke, fáklyát tartó alakját, Annabelle torkát sírás szorongatta. Mintha csakis rájuk várt volna. Megmutatta Consuelónak Ellis Islandet, és elmesélte, mit csinált ott, amikor még csak ábrándozott arról, hogy orvos legyen. - Itt miért nem lehettél orvos, mama? - értetlenkedett. Számára ugyanis a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy az anyja orvos, és hogy egy napon majd ő is az lesz. - Azért, mert sokan úgy gondolják, nem nőnek való ez a foglalkozás. Egy nőnek férjhez kell mennie, gyerekeket szülnie, és otthon maradnia velük. - A kettőt nem lehet egyszerre? - nézett rá Consuelo zavarodottan. - De, szerintem igen - felelte, miközben megint a Szabadság-szobrot nézte. Az égő fáklya azt jelképezte, hogy a szabadság fénye sohasem alszik ki. Es az alak akkor is ugyanilyen rendületlenül állt, amikor senki sem látta. A fáklya minden emberért világított:. férfiakért és nőkért, gazdagokért és szegényekért egyaránt. A szabadság mindenkit megillet. Annabelle-t is.
Consuelo tűnődött egy darabig, majd megkérdezte: - Ha feleségül mész Antoine-hoz vagy valaki máshoz, többé már nem leszel orvos? - Dehogyisnem - vágta rá Annabelle, viszont egy árva szót sem fecsérelt arra a férfira, aki fattyúnak merészelte nevezni a gyermekét. Sohasem fog megbocsátani neki ezért, ahogy a rá szórt szitkaiért sem. Miután a hajó kikötött, ós túlestek a vámvizsgálaton, két taxit fogtak, hogy a poggyászukkal együtt a Plaza Hotelba vigyék őket. A szállodából szép kilátás nyílt a Central Parkra, és a régi Worthington-rezi-dencia is közel volt. Annabelle elképedve tapasztalta, hogy tíz év alatt mennyit változott a város képe: rengeteg épületet húztak föl, sokkal zsúfoltabb lett az összhatás. Consuelo tátott szájjal bámulta a monumentális építményeket. Miután lepakoltak és megebédeltek, az anyjával gyalogos felfedezőútra indultak. Nem volt kérdéses, hogy először az egykori Wor-thington-rezidenciát nézik meg. Annabelle-nek látnia kellett. Az épület jó állapotban volt, bár úgy tűnt, mintha nem laknák, mert a redőnyöket leengedték. Nyár lévén a tulajdonosok talán valahol máshol tartózkodtak. Annabelle sokáig megbabonázva nézte a házat, miközben Consuelo fogta a kezét. -Itt laktam kislány koromban. - Majdnem kiszaladt a száján, hogy egészen a házasságáig, de még idejében megálljt parancsolt a nyelvének. Consuelo még semmit sem tudott Josiah-ról. A nő csak később akarta elmondani neki a házassága történetét. - Biztos nagyon bánatos lehettél, amikor az apukád és a bátyád meghalt - mondta Consuelo ünnepélyesen, mintha a sírjuknál álltak volna. Bizonyos értelemben valóban itt nyugodott a családja. Még Anna-belle édesanyja is, aki ebben a házban halt meg. Ugyanakkor Annabelle meg itt született. - Consuelo nagymamád is itt lakott. -Kedves volt? - kérdezte a kislány érdeklődőén. Az anyja elmosolyodott. - Elmondhatatlanul. És éppen olyan szép, mint amilyen te. Csodálatos ember volt, én pedig nagyon szerettem. - !' - Biztosan nagyon hiányzik neked - jegyezte meg Consuelo figyelmesen. - Igen, hiányzik. ,: Annabelle-nek egyszeribe^ eszébe jutott az a reggel, amikor megtudta, hogy a Titanio elsüllyedt, és az a nap, amikor az édesanyja meghalt. De a boldog időkre is emlékezett. Gyerekkorában minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt. Akkoriban szerető emberek vették körül, akik minden bajtól megóvták. Évekkel később viszont keservesen meg kellett szenvednie azért, amit elért. Szótlanul tovább sétáltak, Annabelle újabb emlékezetes helyeket akart mutatni a lányának. Mesélt élete első báljáról. Ellátogattak az édesapja bankjába is, ahol a nő bemutatta Consuelót a vezérigazgatónak, és annak a néhány beosztottnak, akiket még ismert. A kislány illedelmesen pukedlizett az urak előtt, és kezet rázott velük. Késő délután visszamentek, hogy a szállodájuk Palma Court nevű termében fogyasszák el a teát, ami szintén élményszámba ment. Gyönyörű ruhába öltözött, extravagáns ékszereket és kalapokat viselő nők élvezték az ízletes uzsonnát a hatalmas és díszes üvegtető alatt. Consuelónak nagyon tetszett New York, és Annabelle is kellemesebben érezte magát a vártnál. Most már jó ötletnek tűnt visszajönni, és mindent megmu- ' tatni a lányának. Lady Winshire-nek tökéletesen igaza volt: a lányának tudnia kell, hol nőtt fel az anyja. Egy hétig maradtak a városban. Annabelle nem találkozott több ismerőssel. Nem is bánta, mert az égvilágon senkit sem akart látni. A hét vége felé egy kis nyugtalanság vett erőt rajta, amiért Newportba mennek, bár tudta, hogy Consuelo jól fogja érezni magát, hiszen kisgyermekként Annabelle is ott szeretett lenni a leginkább. A newportiak elsősorban a társasági élet örömeinek hódoltak, ám az óceán és a tengerpart által nyújtott ezernyi természeti szépség sokkal vonzóbb volt Annabelle számára, mint a nyaralóközönség hangos összejövetelei.
Miután kijelentkeztek a szállodából, felszálltak egy Boston felé tartó vonatra. Az állomáson szülei régi komornyikja, WilHam várta őket az egyetlen kocsival, amit Annabelle annakidején megtartott. Az idős ember elsírta magát, amikor megpillantotta a nőt, Consuelo előtt pedig meghajolt. A kislány még életében nem látott ilyen öreg bácsit, aki ráadásul rendkívül nagy tiszteletet tanúsított iránta. Nagyon megsajnálta, amiért sír, ezért lábujjhegyre állt, és megpuszilta. A nő szintén meghatódott, amikor üdvözölte Willia-met. A személyzet Annabelle Blanche-hoz írt leveleiből értesült Consuelo születéséről, de senki sem tudta pontosan, ki az édesapja, vagy hogy mikor kötöttek házasságot a szülei. Olyan hírek jutottak el hozzájuk, hogy Annabelle férje nem sokkal a házasságkötésüket követően elesett. William könnybe lábadt szemmel nézett Consue-lóra. - Pontosan úgy néz ki, mint amilyen ön volt ilyen idős korában, és egy kicsit az édesanyjára is emlékeztet. A komornyik besegítette őket a kocsiba. A hétórás autókázás közben semmi sem kerülte el Consuelo figyeimét, szinte mindenhez fűzött valami megjegyzést. William minden kérdésére válaszolt. Mikor megérkeztek, Annabelle megállapította, hogy New-portban semmi sem változott. Ugyanúgy sugárzott róla az előkelőség, mint régen. Kislányát teljesen lenyűgözte a villa és a körülötte elterülő birtok. Az impozáns épület kitűnő állapotban volt. - Ez majdnem olyan óriási, mint a nagymama angliai háza - álmélkodott el Consuelo a newporti kúria láttán, mire az anyja elmosolyodott. Hirtelen visszarepült a saját gyermekkorába. - Azért nem egészen - javította ki a lányát. - A nagymamáé nagyobb. De csodálatos nyarakat töltöttem itt. Egészen addig, amíg el nem vált. Itt újra elöntötték Josiah-val kötött házasságának emlékei. És nemcsak a válás keserűsége, de megismerkedésük reményteli időszaka is az eszébe jutott. Azóta sok minden megváltozott, de Annabelle még mindig úgy érezte, hogy itt van az igazi otthona. Mihelyst az autó megállt a ház előtt, Blanche vezetésével az egész személyzet elébük rohant. A házvezetőnő összevissza szorongatta Annabelle-t, és nem tudta abbahagyni a sírást. Ő is megöregedett, de amint meglátta a kislányt, fiatalos lelkesedéssel ölelte magához. Williamhez hasonlóan ő is úgy találta, hogy Consuelo teljesen az anyjára ütött. Önből pedig igazi orvos lett. - Blanche még mindig nem akarta ellúnni. Mint ahogy azt sem, hogy egyszer még hazajön. Egészen beletörődtek, hogy soha többé nem látják már. Attól tartottak, hogy el- adja a házat, ami nemcsak a munkahelyük, hanem az otthonuk is volt. A villa olyan állapotban várta Annabelle-t, ahogy itt hagyta, a személyzet remekül gondját viselte. Mintha az elmúlt tíz év egyszeriben elolvadt volna. Annabelle-nek rettenetesen hiányzott az anyja, ahogy elhaladt egykori szobája előtt. A nő az egyik vendégszobát foglalta le magának, míg régi gyerekszobáját átengedte a lányának és Brigitte-nek. A legtöbb időt Consuelo úgyis a szabadban tölti majd, ahogy ő is tette annak idején. Már alig várta, hogy el-vihesse úszni a lányát. - A víz nagyon hideg itt - jegyezte meg a kislány, de nem zavartatta magát különösebben. Szeretett lesétálni az óceánhoz, és játszani a part menti hullámok között. Később visszamentek a villába, és Annabelle megkérte Brigitte-et, hogy vigyázzon a lányára. Magányra vágyott, szeretett volna egyedül elzarándokolni valahová. Volt néhány olyan emléke is, amit a világ minden kincséért sem osztott volna meg a gyerekkel. Már majdnem kiért a házból, amikor Consuelo lerohant a lépcsőn, és utolérte. Annabelle-nek nem volt szíve azt mondani, hogy nem jöhet. Olyan boldog volt, hogy felfedezheti anyja régi világát. Annabelle egykori élete nagyon sokban különbözött a mostanitól, ami összkomfortos kis házukban folydogált Párizs tizenhatodik kerületében. Már-már Annabelle számára is idegennek tűnt az a fényűzés, amelyben felnőtt, a gyermekének pedig még inkább szokatlan volt.
Az a ház, amely mágneses erővel vonzotta, egyáltalán nem volt messzire az övékétől. Amikor megérkeztek, Annabelle látta, hogy a fák lombja teljesen eltakarja, és hogy a spalettákat bezárták. A kis villa meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. Blanche arról tájékoztatta, hogy két éve eladták, de úgy tűnt, mintha évtizedek óta lakatlan lenne az épület. Régen Josiah háza volt, és a házasságuk idején Annabelle itt töltötte a nyarait. Arra viszont gondolni sem akart, hogy a férfi Henryvel való viszonya is ezen a helyen zajlott. Egyedül a volt férjére gondolt. Consuelo látta az anyján, hogy sokat jelent neki ez a ház, bár kiesi, sötét és szomorú hely volt. -Ismerted azokat, akik itt laktak, mánia? - Igen, ismertem - válaszolta Annabelle ellágyulva. Szinte.érezte, hogy a férfi mellette van, miközben kimondta ezeket a szavakat, és remélte, hogy békében nyugszik. Már régen megbocsátott. Josiah csak jót akart neki, és szerette is a maga módján. És Annabelle is szerette őt. Korántsem érzett olyan engesztelhetetlen dühöt iránta, mint amilyet Antoine váltott kibelőle. Már régbeforradtak azok a sérülések, amelyeket Josiah okozott. - És meghaltak? - kérdezte Consuelo szomorúan. A ház látványától valahogy ilyen érzése volt. - Igen, kicsim, meghaltak -A barátaid voltak? - Consuelo nagyon kíváncsi volt rá, hogy miért mélázott el az anyja, és miért érzékenyült el attól, hogy itt vannak. Annabelle egy ideig tétovázott. Talán eljött az ideje, hogy; a múltja egy részét feltárja a lánya előtt. Épp elég hazugság volt azt állítani, hogy hozzáment az apjához. Egy nap majd elmondja neki, hogy sohasem házasodtak össze, de megerőszakolásának történetét semmiképpen sem szerette volna a tudomására hozni. Valóságos megváltás volt számára, hogy Lady Wmshire elismerte az unokáját.. - Ez a kis ház egy Josiah Millbank nevű emberé volt - mondta halkan, ahogy bementek az elvadult kertbe. - A felesége voltam. Tizenkilenc éves koromban kötöttünk házasságot itt, Newportban. Két évig voltunk házastársak, csodálatos, ember volt. Nagyon szerettem. Consuelo tátott szájjal hallgatta az anyját, de Annabelle szerette volna, ha a lánya erről is tud, nemcsak a szomorú végkifejletről. - Mi történt vele? - kérdezte Consuelo elvékonyodott hangon. Olyan sok embert veszített el az édesanyja. Mindenkije meghalt -Nagyon beteg volt, és úgy döntött, hogy nem akar többé a férjem lenni Nem gondolt arra, hogy-mit követel ellenem, mert nagyon beteg volt. Mexikóba ment, és elvált tőlem.. Es te miért nem akartál mellette maradni és ápolni őt? - kérdezte összezavarodva a kislány. Annabelle elmosolyodott. - Én pontosan ezt akartam tenni, de ő úgy látta jónak, ha nem hagyja. Nagyon fiatal voltam, ő viszont jóval Öregebb nálam. Akár az apám is lehetett volna. Úgy gondolta, össze kellene házasodnom, valaki mással, aki nem beteg, és akivel sók gyerekünk lehet. - Például az apukámmal - jegyezte meg büszkén a kicsi, de hirtelen elborult a tekintete. De azután ő is meghalt. Ez mind nagyon szomorú volt. Még egy hétéves gyerek is fel tudta fogni, mekkora csoda, hogy az anyja túltette magát ezeken a csapásokon, sőt közben orvos lett. -Mindenesetre elment Mexikóba, és előtte elvált tőlem. - Henryről nem akart beszélni, a lányának nem kell minden részletről tudnia. - A válásunk híre mindenkit teljesen váratlanul ért. Azt hitték, azért hagyott el a férjem, mert valami rosszat csináltam. Ő senkinek sem mondta el, hogy beteg, és én sem akartam elárulni őt. így az emberek engem hibáztattak, én pedig nagyon bánatos lettem. Franciaországba mentem, hogy a háborúban majd elfelejtem a bánatomat. Azután találkoztam az édesapáddal, és megszülettél. Azóta pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk - mondta nevetve, és megfogta a kislány kezét.
Igencsak megszépítette a valóságot, de Consueló-nak nem muszáj mindenről tudnia. Legalább a Josiah-val való házasságát nem kell többé titkolnia előtte. így sokkal jobb volt. Nem kellett többé megtagadnia a múltját. Nyugodt lelkiismerettel emlékezhetett Josiah-ra. - De miért bántottak téged, miután elment? - Con-suelót megrémítették a hallottak,, mert úgy érezte, hogy az anyja nem ezt érdemelte. -Miért nem mond-' tad el nekik az igazat? Sehogyan sem tudta megérteni a történetnek ezt a részét • - Mert Josiah nem akarta volna. Mindenki előtt titkolta a betegségét - magyarázta Annabelle anélkül, hogy megemlítette volna Henry Orsont. - De buta volt! - jegyezte meg Consuelo, miközben visszanézett az üres házra. - Igen, drágám, az volt. - Később találkoztál vele? Annabelle megrázta a fejét. - Nem. Meghalt Mexikóban, mialatt én már Franciaországban éltem. - És már mindenki tudja az igazságot? - Nem, drágám, de ez már elég régen történt. - Köszönöm, hogy elmondtad, mama. - A kislány büszkén nézett az anyjára. - Most már elég idős vagy hozzá, hogy tudd. - Sajnálom, hogy haragudtak rád - duruzsolta a kislány. - Remélem, nem bántanak többet. Hosszú idő után Antoine volt az első ember, aki megbántotta Annabelle-t. Rettenetesen kíméletlenül elbánt vele. Mindenben elítélte, újra felszakítva ezzel a régi sebeket. Csak Lady Wmshire bölcs szavai tudták megvigasztalni. Ráébredt, hogy Antoine milyen pitiáner kis alak, ha a múltja miatt nem tudja őt elfogadni. Hasonló esetben Annabelle nem tudott volna haragudni rá, mert sokkal különb ember volt a férfinál. - Mindez egyáltalán nem számít már, mert te itt vagy nekem - nyugtatta meg a lányát Annabelle. Consuelón kívül nem volt szüksége másra. Visszasétáltak a Worthington-villához. A következő három hétben sokat játszottak és úsztak, kipróbáltak mindent, ami Annabelle-nek gyermekként örö-metszerzett. Ott-tartózkodásuk utolsó hetében Annabelle elvitte ebédelni Consuelót a newporti Country Clubba, amitől a kislány komoly hölgynek érezte magát. A nő addig minden olyan alkalmat került, amikor régi ismerősökkel futhatott volna össze. Főként saját birtokukon tartózkodtak, ami elég nagy volt. De erre az eseményre Annabelle összeszedte a bátorságát. Amikor ebéd után elhagyni készültek a klubot, egy méltóságteljes asszony lépett be az étterembe. Az izgalomtól kipirult az arca, egy dadus és hat kisgyerek követte. A hetedik még egészen pici volt, és az anyja karjában pihent. A kisbaba sírt, az asszony az egyik gyereke után kapott, a kalapja pedig félrecsúszott. Már csak pár centi választotta el őket egymástól, amikor Annabelle ráismert régi barátnőjére, Hortie-ra. Földbe gyökerezett a lábuk a meglepetéstől, és csak bámulták egymást. - Nahát... te mit keresel itt!? - kérdezte Hortie, mintha Annabelle egy másik bolygóról pottyant Volna Newporfba. Azután ideges nevetgéléssel próbálta leplezni a kínos helyzetet. Consuelo mérges pillantásokkal méregette a nénit. Hortie egyáltalán nem vette őt észre, és úgy bámult az anyjára, mintha kísértetet látna. - A lányommal jöttem látogatóba - mosolygott Annabelle egykori barátnőjére, és őszintén megsajnálta őt. - Látom, a szülőgép rendületlenül üzemel. Hortie bosszúsan forgatta a szemét, és egy pillanatra éppen olyan volt, mint a régi szép időkben. - Férjhez mentél? - érdeklődött Hortie, azután Con-suelóra pillantott. - Özvegy vagyok. -És orvos is - csipogta Consüelo büszkén, mire mindkét nő elnevette magát. -Ez igaz? — kérdezte Hortie, akit nagyon megle-pett volna az igenlő válasz, bár Annabelle már kislány korukban is érdeklődött az orvostudomány iránt. - Igen. És Párizsban lakunk.
-Hallottam. És azt is beszélik, hogy Valóságos hős voltál a háború alatt. — Érré Annabelle-nek nevetnie 'kellett. - Képzelheted! Akkoriban orvostanhallgató voltam, és mentőautóval szállítottam sebesülteket a táborból a kórházba. Semmi hősies nem volt ebben. - Számomra ez igenis hősiesen hangzik - ellenkezett Hortie, majd gügyögött egy kicsit a gyerekekhez, akik ott sündörögtek körülötte. A dadus nem tudott igazán rendet teremteni közöttük. Hortie nem kért bocsánatot azért, amiért egykor cserbenhagyta, és azt sem mondta neki, hogy menynyire hiányzott az elmúlt években, de mindez benne volt a szemében. - Sokáig maradtok? -kérdezte reménykedve., - Néhány napig még itt leszünk. Ám Hortie nem hívta meg őket látogatóba, és nem is ajánlkozott, hogy beugrik hozzájuk. Tudta, hogy a férje sohasem engedné meg. James úgy gondolta, Annabelle rossz hatással lenne a feleségére. Az elvált és házasságtörő nők nem voltak szívesen látott vendégek a házában, bár a kedves Jamesnek sokkal több volt a rovásán. Annábelle majdnem elgyengült egy percre. El akarta mondani, mennyire hiányzott neki Hortie, de végül is nem volt bátorsága hozzá. Soha többé nem lehetett bizalmas és őszinte viszony közöttük. Elkéstek vele. A találkozás nagyon elszomorította Anna-belle-t. Hortie lestrapált, fáradt és túlterhelt nő benyomását keltette. Egykori önmagának, a csinos, fiatal lánynak nyoma veszett. Legjobb barátjából sokgyerekes, középkorú asszonyság lett. Annabelle-nek pedig csak a barátságuk emléke maradt. Olyan volt mintha egy árnnyal találkozott volna. Ölelkezés nélkül vettek búcsút egymástól. Annabelle hallgatag lett a találkozás után. , , Consüelo nem is szólalt meg addig, amíg haza nem értek. - Q is csúnya dolgokat mondott rád? -Valahogy úgy. A legjobb barátnőm volt, szinte együtt nőttünk fel, mintha testvérek lettünk volna. Az emberek néha hibáznak - mondta Annabelle keserédes mosollyal. - Milyen ronda! — jegyezte meg Consüelo, miközben az anyja nyaka köré fonta a karját. Mmdenkire mérges volt, aki bántotta Annabelle-t. - Ronda és hájas. - Annabelle jót mulatott a kislány megjegyzésein. - Nagyon szép fiatal lány volt, viszont sok gyereket szült. A gyerekei is rondák, és folyton csak hangoskodnak - fűzte hozzá a kislány rosszallóan, és még jobban megölelte az anyját. A kisgyerekek már csak ilyenek - állapította meg Annabelle. Hortie már akkor sem birkózott meg a nevelési feladatokkal, amikor csak egy vagy két gyerek rohangált a szoknyája körül. Úgy tűnt, James egy perc nyugtot sem hagyott neki. Hátralévő newporti napjaik kellemesen teltek. Annabelle-nek jólesett végre otthon lennie. Miközben csomagoltak, Consüelo azt kérdezgette, hogy visszajönnek-e még ide. A nőnek is ez járt a fejében, és nagyon örült, hogy. nem adott túl a házon. Lady Win-shire-nek ebben is igaza volt. Smaragdköves gyűrűjét Annabelle egy. percre sem vette le. A becses ajándék még többet jelentett neki, mióta barátok lettek. - Arra gondoltam, hogy nyaranta mindig itt tölt-hetnénk pár hetet. Talán egy egész hónapot is. Mit gondolsz? - kérdezte Annabelle a lányától, mialatt Brigitte a bőröndök lezárásával bíbelődött. - Az nagyon jó lenne! - örvendezett Consuelo. - Szerintem is - jegyezte meg az anyja. így nem vesztenék el amerikai gyökereiket sem. Annabelle ittléte során tapasztalta meg, hogy az idő válóban minden sebet begyógyít. Ha valakinek elegendő tartása van, az emberek egy idő után el fogják felejteni a legnagyobb botrányt és a legmakacsabb szóbeszédet is. Vagy legalábbis nem olvassák annyiszor a fejére a vélt botlásait. Mindez nem is számított már
Annabelle-nek. Annyi minden történt azóta. Megvolt a maga távoli, külön élete a saját gyermekével, otthonával és foglalkozásával. A régi életét örökre maga mögött hagyta. William visszavitte őket Bostonba, ahol felszálltak a New York-i vonatra. Még két napig akartak a városban időzni, hogy minden tervüket megvalósítsák. - Vigyázzon magára, Annabelle kisasszony - búcsúzott az idős komornyik elérzékenyülve. - Ugye hamarosan visszatérnek? A személyzet valamennyi tagja látta, hogy jól érezték magukat Newportban. Amikor a tengerparton játszottak, vagy a selymes fűben szaladgáltak, a nő ismét olyan volt, mint egy gondtalan kislány. -Nyáron megint eljövünk, ígérem. - Annabelle Blanche-tól is könnyek között vált el, és neki is megfogadta, hogy hamarosan újra ellátogatnak ide. William megölelte és megpuszilta úrnőit, és addig integetett utánuk a peronon, amíg el nem tűntek. Aztán anya és lánya kényelmesen elhelyezkedtek a vonat fülkéjében. A newporti nyaralás Annabelle minden reményét túlszárnyalta.
27. fejezet A két utolsó New York-i napjuk kissé zsúfolt volt, de annál szórakoztatóbb. Annabelle színházba vitte a lányát, ahol éppen egy musicalt adtak. Consuelo odáig volt a gyönyörűségtől. A Sardi'snál és a Waldorf Astoriában vacsoráztak, a legelőkelőbb körülmények között. Körbehajózták Manhattant, és közben Annabelle még egyszer megmutatta a lányának Ellis Is-landet. Ezúttal még részletesebben mesélt azt ottani munkájáról. Az utolsó délutánon ismét elhaladtak a régi házuk mellett. A nő megállt egy pillanatra, s lerótta a kegyeletét mindazok előtt, akik egykor itt éltek vele, és búcsút mondott saját, régen elveszített ártatlan és gondtalan énjének is. Egy világ választotta el attól a fiatal lánytól, aki annak idején e falak közt lakott. Felnőtt. Kéz a kézben sétáltak tovább Consuelóval. A kislány már sok mindent tudott az anyjáról, a nagyszüleiről, Róbert bácsikájáról, és az anyja egynéhány ismerőséről. Ki nem állhatta azt a newporti nőt, akinek olyan sok gyereke volt. Gyűlölte azért, amiért megbántotta az anyját. Viszont őszintén megsajnálta azt a férfit, aki Mexikóban halt meg. Érezte, hogy az anyja egykor nagyon szerette. Ez alkalommal Brigitte már sokkal jobban bírta a hajóutat. Visszafelé is a Mauretaniával mentek. Az óceánjáró kényelme és eleganciája szemmel láthatóan elnyomta a lány rossz érzéseit. Annabelle-nek furcsa hangulata támadt, ahogy kisiklottak a New York-i kikötőből, majd elhagyták a White Star és a Cunard dokkjait, Hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor tizenhárom évvel ezelőtt, a Titanic katasztrófáját követően az édesanyja érkezésére várt. De még csak véletlenül sem említette volna a lányának, Brigitte-nek pedig még kevésbé. A pesztonka így is folyton felhozta a témát, de miután Annabelle több ízben is szúrós szemmel nézett rá, végül felhagyott a pánikkeltéssel. Ismét elhaladtak a Szabadság-szobor előtt, és Annabelle tudta, hogy szívének egy részét menthetetlenül otthagyta a hazájában, Már maga is majdnem elfelejtette, hogy mennyire kötődik a Földnek ehhez a kis szegletéhez, és megnyugvással töltötte el, hogy jövőre visszajönnek. Consuelo is folyton erről beszélt az utóbbi napokban. Megszerette a newporti villát, és alig várta, hogy visszamehessen. Ezúttal semmiféle ismerősük nem utazott a hajón, Annabelle elővigyázatosan ellenőrizte az utasok listáját. Bár az sem zavarta volna, ha találkoznak valakivel. Már egyáltalán nem érdekelte, ha esetleg átnéznek rajta. A látogatást mindenféle incidens nélkül átvészelte, többé semmit sem kellett eltitkolnia. És ha valaki elkezd vájkálni a múltjában, vajon mit ér.el vele?
Nem vehették el tőle az otthonát, a gyermekét, az életét és a hivatását. Csak pletykálkodhattak róla, de ezt már korábban is kibírta valahogy. Semmit sem akart többé ezektől az emberektől. Már az sem bántotta, hogy Hortie egykor csúnyán cserbenhagyta, Most már semmit sem vehettek el tőle. Megvolt a maga élete, amire valóban büszke lehetett. . Annabelle újra megnézte a fedélközben elhelyezett kutyákat a lányával. Most nem volt köztük mopszli, kínai pincsikkel és uszkárokkal volt teli a ketrec. Consuelónak már nagyon hiányzott Coco. Az anyja megígérte neki, hogy hamarosan elmennek Deauville-be. A nőt immár nem tartották vissza Antoinehoz fűződő emlékei sem. A férfi kicsinyes alak volt, és a körülötte lévő emberek bizonyára hasonló elveket vallottak. Beszűkült világukban Annabelle-nek nem jutott hely, de most már nem is akart volna közéjük tartozni. Ahogy eljöttek a kutyáktól, megálltak a korlátnál, és a tengert bámulták. Consuelo hosszú haja lobogott a szélben, Annabelle kalapja pedig elszabadult, és nevetve eredtek a nyomába. A nő haja éppolyan mézszőke volt, mint a lányáé. A kalap végül egy férfi lábánál kötött ki, aki felvette a földről, és mosolyogva odanyújtotta neki. - Köszönöm - mondta Annabelle kifulladva, és félénken elmosolyodott. A rakoncátlan kalap alaposan megtréfálta őket. A nő arca napbarnított volt a Rhode Island-i nyaralástól. És miután ismét feltette a kalapját, úgy festett, mint egy bolondos angyal. -Szerintem megint le fogja fújni a szél - figyelmeztette a férfi. Annabelle belátta, hogy igaza van, és levette a kalapot. Consuelo pedig beszédbe elegyedett az idegennel. - A nagypapám és a bácsikám elsüllyedt a Titanic-kal együtt - kezdett rá a kislány a lehető legtapintatosabban. A férfi komolyan vette. - Szomorúan hallom. Az én nagyszüleim is. Talán ismerték egymást - vetette föl. - De ez nagyon régen történt, te még nem is éltél akkor. - Hétéves vagyok - árulta el a kislány. - A nevemet pedig anyukám anyukája után kaptam. Sajnos már ő sem él. - A férfi alig tudta visszafojtani a mosolyát, de az egész úgy hangzott, mintha a kislánynak már egyetlen hozzátartozója sem élne. - És az apukám sem— tette hozzá ráadásképpen. - Meghalt a háborúban, mielőtt megszülettem. - Consuelo! - szólt rá Annabelle. Még sohasem halottá, hogy a lánya ezekről a dolgokról trécselt volna, és őszintén remélte, hogy nem gyakran teszi. - Ne haragudjon - fordult a férfihoz. - Nem áll szándékunkban a halottainkkal traktálni önt - mosolyodott el, a férfi pedig viszonozta. - Semmi baj, biztosan tudja, hogy kíváncsi újságíró vagyok - felelte kedvesen Consuelónak. - Az meg micsoda? - érdeklődött a kislány. - Cikkeket írok különböző újságokba. Most kivételesen csak egynek dolgozom, az International Herald Tribune-nak, Párizsban. Majd ha megnősz, olvashat tod - magyarázta a férfi. - Az anyukám oívos. - A kislány továbbra sem bírt magával. Annabelle kissé bosszúsnak tűnt emiatt. - Valóban? - csodálkozott el a férfi, majd bemutatkozott. Callam McAffrey-nek hívták, és bostoni volt. Jelenleg Párizsban élt. Miután Annabelle viszonozta a gesztust, Consuelo ismét átvette az irányítást. Elcsacsogta, hogy Párizs tizenhatodik kerületében van a házuk. A férfi a Szajna jobb partján lakott, a Rue de EUniversitén, a Képzőművészeti Akadémia szomszédságában. Annabelle jól ismerte azt a környéket. A férfi meghívta őket teázni, de Annabelle jelezte, hogy még át kell öltözniük a vacsorához. Callam derűsen nézett utánuk. Imádni valónak találta a kislányt, az édesanyja pedig nagyon szép nő. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy orvos. A férfi évekkel ezelőtt
interjút készített Elsie Inglisszel, és ez a nő még csak nem is emlékeztetett rá. Megkapó volt a gyerek nyíltsága is, ami láthatóan kissé felbosszantotta az anyját. Aznap este Callam felfedezte őket az étteremben, de nem ment oda hozzájuk. Nem akarta zavarni őket. Másnap viszont megpillantotta Annabelle-t, amint magányosan sétál a fedélzeten. Consuelo éppen Brigitte-tel úszott. A nő tanult a legutóbbi esetből, és olyan kalapot vett föl, amit megköthetett az álla alatt. - Látom, megszelídítette a kalapját - szólította meg jókedvűen, és ő is odaállt a korláthoz. Annabelle mosolyogva fordult felé. - Sokkal szelesebb az idő, mint a múlt hónapban volt. Akkor jöttünk az Egyesült Államokba. Már közeledett július vége. - Szeretek átkelni az óceánon - jegyezte meg a férfi. - A családi tragédia ellenére is. A hosszú tengeri utazás lehetőséget ad arra, hogy két világ és két élet között rendezzük a gondolatainkat. Szerencsés, aki olykor átszelheti az óceánt. Végig New Yorkban voltak? tudakolta kíváncsian. Örült, hogy beszélgethetnek. - Nem egészen. Az utóbbi néhány hetet Newport-ban töltöttük. A férfi szája ismét mosolyra húzódott. - Én Cape Codon voltam. Minden nyáron visszajárok oda, ha tehetem. Az a hely a gyerekkoromat idézi. -A lányom most járt először az Egyesült Államokban. - És hogy tetszett neki? - Nagyon élvezte, és szeretne minden évben visz-szajönni - mondta Annabelle, majd egy személyes dolgot is megosztott a férfival: - Én tíz éven keresztül nem jártam itt. - Newportban? - kérdezte a férfi szenvtelenül. -Nem, az Egyesült Államokban. - Ez a válasz viszont teljesen megdöbbentette a beszélgetőpartnerét. - Az nagyon hosszú idő - jegyezte meg. Callam magas, szikár férfi volt, deresedő halántékából, meleg barna szeméből és finom metszésű arcából ítélve a negyvenes évei elején járhatott. Nem volt kifejezetten szívtipró típus, inkább amolyan entellektüel. Az összhatás mindenesetre kellemes volt. - Bizonyára valami fontosabb teendője akadt, vagy visszatartotta valami - ragadta el újságírói fantáziája, majd fölnevetett. - Elfoglalt voltam, Franciaországban éltem az életem. Önkéntesként mentem dolgozni a frontra egy kórházba, de azután úgy alakult, hogy egy darabig nem jöttem vissza, Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzik, de be kell vallanom, nagyon jó érzés volt a régi helyeket megmutatni a lányomnak. - Megözvegyült?. - érdeklődött. Nem volt nehéz kitalálni azok után, amiket Consuelo mondott. AnnabeHe bólogatni kezdett, de azután megálljt parancsolt magának. Belefáradt a hazugságokba, különösen azokba, amelyekkel mások bűnéit akarta elkendőzni, vagy meg akarta védeni magát a pletykáktól. Elvált nő vagyok. A férfi nem felelt azonnal, mert egy kissé összezavarodott. A legtöbb ember szemében szálka lett volna egy ilyen kijelentés, de Callamet mintha nem ez érdekelte volna. - De hiszen a kislánya azt mondta, hogy meghalt az édesapja. - Annabelle hosszasan nézett a férfira, majd úgy döntött, hogy belevág a közepébe. Semmit sem veszíthetett. Legfeljebb nem találkozik többé, ezzel az ismeretlen férfival. -Nem mentem feleségül az apjához - mondta nyugodt, de határozott hangon. Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan elmondta valakinek. Saját köreiben ezzel a kijelentéssel azonnal véget vetett volna a társalgásnak, és elérte volna, hogy keresztülnézzenek rajta. A férfi egy darabig hallgatott, majd mosolyra húzódott a szája, és elkezdett bólogatni.
- Ha most azt hiszi, hogy inkább elájulok vagy kiugróm a hajóból ahelyett, hogy magával beszélgetnék, nagyot fog csalódni. Hivatásos riporter vagyok. Edzett a fülem. Ráadásul Franciaországban lakom, ahol ez nem számít kirívónak, bár sokan nem akarják beismerni. Olykor félrelépnek az emberek-nevetett, miközben azon tűnődött, hogy vajon csakugyan ez i volt-e a válóok. A nő egyre jobban felcsigázta az érdeklődését. - Azt hiszem, ilyesmi gyakran megesik, csak senki sem beszél róla. Sok olyan gyerek születik, akinek a szülei nem kötöttek házasságot. Amíg ebből senkinek sem származik baja, felőlem bárki azt tehet, amit akar. Amúgy is, ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi a jó és mi a rossz? Ráadásul én magam sohasem voltam házas. - A férfi meglehetősen felvilágosult elveket vallott. - Consuelo apját egyáltalán nem szerettem:- vallotta be Annabelle. - De ez hosszú történet. Végül minden jól alakult, és Consuelo a legjobb dolog az életemben. - A férfi erre nem reagált, de úgy tűnt, megelégedett a hallottakkal. - Megkérdezhetem, hogy milyen orvos? - Szerintem egész jó - vágta rá a nő, és mindketten nevetésben törtek ki. - Ezt borítékoltam volna, de- arra vagyok kíváncsi, hogy mi a szakterülete? - Annabelle teljesen felszabadult a férfi mellett, aki nyíltan és barátságosan viselkedett vele. - Általános orvos vagyok. - A fronton is ebben a minőségében szolgált? - kérdezte, bár a nő életkora alapján ezt nem tudta volna elképzelni. Egy év egyetem után, orvostanhallgatóként dolgoztam akkoriban. A háború végét követően fejeztem be a tanulmányaimat. A férfi számára kicsit különös volt, hogy nem az Egyesült Államokban kezdett praktizálni, de végső soron meg tudta érteni. Ő is szerette Párizst. Sokkal valódibb élete volt ott, mint New Yorkban vagy Bostonban. A háború alatt haditudósító voltam a briteknél, és azóta is Európában élek. Miután elcsitult a fegyverropogás, még két évig laktam Londonban. Öt éve vagy ok Párizsban. Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek az Egyesült Államokba, Túl jól érzem magam Európában. - Én is erre a következtetésre jutottam - mondta Annabelle. Semmi oka nem volt rá, hogy végleg visszaköltözzön a hazájába, Az élete Párizshoz kötötte, a Keleti Párthoz pedig már csak a múltja és a newporti villa. Még egy darabig beszélgettek, azután a nő elindult, hogy megkeresse a lányát és Brigitte-et az úszómedencénél. Aznap korán vacsoráztak, és amikor elhagyták az éttermet, megint összefutottak a férfival. Callam akkor érkezett, és megkérdezte Annabelle-t, nem lenne-e kedve később egy italhoz. A nő egy kicsit tétovázott, végül Consuelo nagy örömére elfogadta a meghívást. Megegyeztek, hogy fél tízkor találkoznak a Verandah Caféban. Annabelle akkor már ráért, hiszen Consuelónak addigra ágyban volt a helye, - Tetszel neki - állapította meg Consuelo. - Nagyon kedves bácsi. Annabelle nem fűzött hozzá megjegyzést. An-toine-ról is ezt gondolta, és mi lett a vége... De Callam McAffrey más típusnak tűnt, sokkal több közös témájuk akadt. A bár a csillagos ég alatt volt, és alig lehetett betelni a finom tengeri levegővel. Miközben pezsgőt kortyolgattak, Annabelle megkérdezte a férfit, hogy miért nem házasodott meg soha. - A háború alatt beleszerettem egy ápolónőbe. Egy héttel azelőtt halt meg, hogy aláírtak a fegyverszünetet. Úgy terveztük, hogy összekötjük az életünket, de ő mindenképpen meg akarta várni, amíg a harcok befejeződnek. Sokáig tartott, amíg túltettem magam rajta. - Annabelle utánaszámolt, mindez hat és fél éve történhetett. - Nem mindennapi nő volt, elég különc családból származott. Ezt azonban sohasem lehetett észrevenni rajta. Két lábbal állt a földön, és keményebben dolgozott, mint bárki más, akit ismertem. Nagyon boldogok voltunk együtt. - A férfi nem volt érzelgős, de kicsengett a hangjából, hogy még mindig a szívében őrzi a nő emlékét. - Minden évben meglátogatom a családját.
- Consuelo apja is brit volt, de sajnos nem a legkedvesebb fajtából. A férfi édesanyja viszont elragadó asszony. Augusztusban talán mégis látogatjuk, - A britek fantasztikusak, ha az embernek szerencséje van velük - lelkesedett a férfi. - A franciákkal már sokkal nehezebb zöld ágra vergődni. - Annabelle keserűen felnevetett, mert eszébe jutott Antoine, de nem mondott semmit. - Nem elég őszinték, és hajlamosak túlkomplikálni a dolgaikat. -Azt hiszem, bizonyos szempontból igaza van. Nagyszerű barátok és kollégák tudnak lenni, de ha szerelemről van szó, az már teljesen más helyzet. Callam le merte volna fogadni, hogy a nő csalódott egy francia férfiban, de Consuelo brit apja sem tűnt éppen ártatlan báránynak. Érezte, hogy Annabelle élete nem telt felhőtlen boldogságban, de benne is mély nyomokat hagyott imádott Fionáj a halála. A férfinak már jó ideje nem volt senkije. Akárcsak Annabelle, ő is arra a következtetésre jutott, hogy románcok nélkül sokkal egyszerűbb az élete. Még sokáig beszélgettek. Szóba került az Egyesült Államok politikája, és szakmai tapasztalataikról is meséltek egymásnak. Annabelle úgy érezte, ha többre nem is számíthat, legalább jó barátok lehetnek. Később a férfi visszakísérte a lakosztályához, majd kedvesen, de udvariasan jó éjt kívánt, Callam másnap ismét meghívta Annabelle-t egy italra, és ezúttal is nagyon jól érezték magukat. Az utazás utolsó napján a férfi tologatós társasjátékot játszott Annabelle-lel és Consuelóval, este pedig a nő hívta még, hogy csatlakozzon hozzájuk vacsorára. Callam és Consuelo nagyon jól kijöttek egymással. A kislány sokat mesélt neki a kutyájáról^ végül meg is hívta, hogy ménjén el hozzájuk egyszer, és nézze meg. Annabelle egyszerűen eleresztette a füle mellett a meghívást, nem fűzött hozzá megjegyzést. Miután elfogyasztották az esti italukat, és a megszokott úton Annabelle lakosztálya felé tartottak, a férfi megkérdezte, hogy elmehet-e megnézni a kiskutyájukat. Neki magának egy nagy labradorja volt. Annabelle jóízűt nevetett a kérésén. - Akkor jön el megnézni a kutyánkat, amikor csak kedve tartja, sőt minket is meglátogathat. i - Nos, engem elsősorban a kutya érdekel -r mondta huncut pillantással a férfi-, de ha a kutyus nem bánja, magukkal is szívesen találkoznék - nézett kedvesen Annabelle-re. . Az utazás során sok mindent megtudott róla. Többet, mint azt a nő gondolta volna. Ez amolyan szakmai ártalom volt nála. Gyanította, hogy rengeteg fájdalmat és megpróbáltatást kellett elviselnie. Az ő társadalmi helyzetében egy nő nem mehetett el csakúgy otthonról, hogy ötezer kilométerrel arrébb önkéntesnek álljon egy olyan háborúban, amelyhez semmi köze. És mindezek után nem maradt volna idegenben, hogy kitanuljon egy merőben szokatlan foglalkozást, ha odahaza minden rendben lett volna. Meg volt győződve róla, hogy Annabelle-nek azóta is kijutott a rosszból. Egyáltalán nem tűnt azonban könnyűvérű nőnek, akinek néha becsúszik egy-egy házasságon kívüli gyerek. A férfi biztos volt benne, hogy csakis akaratán kívül eshetett meg vele ilyesmi. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Annabelle derekasan megállta a helyét az életben, és bármi történt is vele, a legjobb dolgokat hozta ki a lehetőségeiből. Rendkívüli nő yolt. Minden porcikájából sugárzott ez, és a férfi nagyon remélté, hogy lesz még alkalma találkozni vele. --Felhívhatom a napokban? - kérdezte udvariasan. Szerette Annabelle nőiességét és korrektségét. Hányatott sorsa ellenére semmi görcsösség nem volt benne, Fionára emlékeztette, bár szebb és fiatalabb volt egykori menyasszonyánál. De Callamet sohasem a nők külseje fogta meg. Annabelle belső értékei keltették fel a figyelmét. A céltudatossága és a becsületességé, meg az, hogy arany szíve és kiművelt elméje volt. Egy férfi nem is kívánhatott volna magának elragadóbb nőt, Callam pedig nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy alaposabban megismerje. Az élet ritkán kínál ilyen lehetőséget. Neki egyszer már megadatott egy
fantasztikus nő, és tudta, ha hozzá fogható asszonnyal találkozik, mindent elkövet majd, hogy meghódítsa. - Párizsban leszünk - felelte Annabelle. - Talán pár napra Deauvillerbe megyünk, mert megígértem Con-suelónak. És talán Angliába is elutazunk/hogy meglátogassuk az édesapja családját. De nem sokáig leszünk távol. Vissza kell jönnünk, mielőtt a betegeim elfelejtik, hogy a világon vagyok - viccelődött. A férfi azonban biztos volt benne, hogy aki egyszer már megismerte a nőt, soha nem fogja elfelejteni. És ő maga sem akarta többé szem elől téveszteni. -A következő hétvégén csinálhatnánk valamit hármasban - vetette fel könnyedén. - A kutyákat is vinnénk természetesen, nehogy megsértődjenek. Annabelle válaszul elmosolyodott. Csak pár nap volt hátra addig, de tetszett neki az ötlet. Az igazat megvallva nagyon is jól érezte magát a férfival. Megbízhatósága, jellemének kiforrottsága és kedvessége csupa olyan tulajdonság volt, amelyeket a nő igen nagyra becsült. Kölcsönösen értékelték egymást. Kezdetnek nem is volt rossz. Josiah baráti közeledésének okát szerencsétlenségére csak később értette meg. Antoine kezdeti elsöprő érdeklődése pedig csupán egy üres szívet takart. Callám egészen másfajta férfinak tűnt. Annabelle kabinja előtt jó éjszakát kívántak egymásnak. Másnap reggel a nő frissen kelt és korán felöltözött, éppúgy, mint tíz évvel ezelőtt, amikor maga mögött akarta hagyni New York-i életét. Ezúttal azonban nem a kétségbeesés vagy a bánat hajtotta. A korláthoz állt, és nézte, amint felkel a nap. A távolban egyre jobban kirajzolódott Le Havre sziluettje. Két óra múlva kikötnek. Ahogy elnézett az óceán felett, minden porcikáját átjárta a szabadság érzése. Lehullottak a láncai. Többé nem kötötte béklyóba mások véleménye vagy igaztalansága. Nem függött senkitől, a saját útját járta, és tudta, hogy jól teszi a dolgát. Miközben figyelte, ahogy a nap felemelkedik a horizonton, apró neszt hallott a közelből. Callam állt mellette. - Tudtam, hogy itt találom - mondta halkan, ahogy a tekintetük egymásba fonódott. - Ugye gyönyörű a reggel? - kérdezte. - Igen - felelte Annabelle, és mosolygott jókedvében. Tökéletesen indult a nap. Mindketten jó emberek voltak, és tiszta lappal kezdték az életet.
